A Templomosok Piers Paul Read

A Templomosok Piers Paul Read

Fordította Majorossy Judit

ISBN 963 9232 12 2 Kiadta a Gulliver Könyvkiadó Kft. Felelős kiadó a Gulliver Kft. ügyvezetője Felelős szerkesztő Hideg János A szerkesztő munkatársa Tomori Gábor Szakmailag lektorálta Hunyadi Zsolt Tipográfiai tervezés Orosz Attila Nyomta és kötötte a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Rt. Felelős vezető Mádi Lajos vezérigazgató Megjelent 27,3 (A/5) ív terjedelemben Minden jog fenntartva!

Tartalomjegyzék Köszönetnyilvánítás Térképjegyzék Előszó Első rész: A Templom 1. fejezet Salamon temploma 2. fejezet Az új Templom 3. fejezet A rivális Templom 4. fejezet A visszanyert Templom Második rész: A templomosok 5. fejezet Jézus Krisztus szegény katonái 6. fejezet A templomosok a Szentföldön 7. fejezet A Tengerentúl (Az Outremer) 8. fejezet Szaladin szultán 9. fejezet Oroszlánszívű Richárd 10. fejezet Belső ellenségek 11. fejezet II. (Stauf) Frigyes 12. fejezet Az Akkoni királyság 13. fejezet IX. (Szent) Lajos 14. fejezet Akkon eleste Harmadik rész: A templomosok bukása 15. fejezet A száműzött Templom 16. fejezet A megtámadott Templom 17. fejezet Az elpusztított Templom Epilógus: A történelem ítélete Mellékletek: A későbbi keresztes hadjáratok Fényképmelléklet A Templom nagymesterei A jeruzsálemi királyok Rendi hierarchia Irodalomjegyzék Jegyzetek

Köszönetnyilvánítás Ezúton szeretném hálámat kifejezni, amiért módomban állt adott részeket felhasználni az alábbi felsorolt művekből. Josephus Flavius: The Jewish War. [A zsidó háború.] Fordította és a bevezetővel ellátta G. A. Williamson. Penguin Books, 1959 (Copyright © G. A. Williamson, 1959); J. M. Upton-Ward: The Rule of the Templars. [A templomosok regulája.] The Boydell Press, 1992 (Copyright © J. M. Upton-Ward, 1992); és Peter Partner: The Murdered Magicians. [A meggyilkolt mágusok.] (Copyright © Peter Partner, 1981), Peter Partner professzor nevében az A. M. Heath & Co. Ltd. engedélyével.

Térképjegyzék 1. Az iszlám tetőfoka 2. A keresztény világ az első keresztes hadjárat idején 3. A Francia Királyság az első keresztes hadjárat idején 4. A Tengerentúl [Outremer] 5. Jeruzsálem és a Templom-hegy a XII. században 6. Fontosabb templomos erődök Szíriában és Palesztínában 7. Templomos praeceptoratusok és várak Nyugat-Európában a XII. század közepén 8. Akkon 1291-ben

Előszó Kik voltak a templomosok? A lovagrendről alkotott kép egyik változata Sir Walter Scott múlt századi regényeiből tárul elénk. Az Ivanhoe templomos lovagja, Brian de Bois-Guilbert démoni antihős, „rendjének legvitézebb harcosa, de szokásos bűneikben is osztozik: gőg, rátartiság, kegyetlenség és élvezetek hajszolása mocskolja jellemét. Rideg szívű ember, aki nem fél se Istentől, se embertől”. Scott két templomos nagymestere alig különb nála: a Talizmán című regényben Giles Amaury álnok és rosszindulatú, míg az Ivanhoe Lucas de Beaumanoir-ja bigottan fanatikus. Ezzel szemben Wagner Parszifáljában templomosokat idéző lovagok a Szent Grál tiszta és erényes őrzőiként jelennek meg. Az opera XIX. századi szövegkönyve Wolfram von Eschenbach XIII. századi elbeszélő költeményén alapszik, melyben a Templeisen csupán felületes hasonlóságot mutatnak a Templom lovagjaival, de a történeti tény puszta csírája is elegendőnek bizonyult, hogy meggyőzze az utókort, van némi igazság a fikcióban. Így a XIX. század képzeletében együtt éltek az Ivanhoe és a Talizmán romlott, kegyetlen figurái a Parszifál lovagjainak önzetlen testvériségével. A XX. században jóval sötétebb kép rajzolódott ki a templomosokról; azon teuton lovagok előfutáraiként kezdték emlegetni őket, akik az 1930-as években Himmler Schutz-staffel (SS) különítményének történeti modelljéül szolgáltak. Később - összhangban azzal az egyre inkább elterjedő nézettel, amely a keresztes háborúkat a nyugat-európai agresszió és imperializmus korai példájaként fogta fel -, a templomosokat brutális fanatikusokként ábrázolták, akik saját ideológiájukat karddal kényszerítették másokra. Mások szerint viszont a lovagok a judaizmussal és az iszlámmal keleten fenntartott intenzív kapcsolataik miatt feladták a keresztény ügy iránti elkötelezettségüket, és beavatottak titkos társaságát létrehozva az ókori Egyiptom rejtett misztériumait a modern idők szabadkőműves páholyaihoz továbbították. További elméletek értelmében az albigensek elleni keresztes hadjárat után az eretnek katharok a templomosok közé is beszivárogtak; a lovagok évszázadokon át oltalmazták Jézus és Mária Magdolna állítólagos kapcsolatának királyi leszármazottait; a XIX. században egy pap Délnyugat-Franciaországban rátalált óriási vagyonukra; a templomosok mitikus relikviák, köztük Krisztus bebalzsamozott fejének, illetve a torinói lepel őrzői voltak. Az alábbi könyvvel az volt a célom, hogy a fantáziadús feltevések mellőzésével, elismert történészek kutatásaira támaszkodva igazságosabb képet rajzoljak a templomos rendről. Ennek érdekében történetüket szélesebb perspektívába helyeztem: a templomosokról készült azon munkák ugyanis, amelyek a rend 1119-es alapításával, vagy az 1095-ös clermonti zsinaton meghirdetett I. keresztes hadjárattal kezdődnek, gyakran olyan háttértudást igényelnek, amellyel az átlagolvasó nem feltétlenül rendelkezik. Véleményem szerint nehéz a templomosok mentalitását megérteni anélkül, hogy megvizsgálnánk, mekkora jelentőséget tulajdonított a három monoteista vallás - a judaizmus, a kereszténység és az iszlám - a jeruzsálemi Templomnak, illetve anélkül, hogy felidéznénk, miért áll konfliktusok kereszttüzében az írott történelem kezdete óta egészen napjainkig. Van még néhány idevonatkozó kérdés, amelyre csak akkor adható válasz, ha a korai középkorból tekintünk vissza a népvándorlás korának örvénylő káoszára. Napjainkban, amikor egyesek azt indítványozzák, hogy a pápának bocsánatot kellene kérnie a keresztes háborúk miatt, helyénvaló vizsgálat alá vetni az okokat, amelyek elődeiket a szent háborúk kezdeményezésére indították. Azok számára, akik jól ismerik a keresztes háborúk eseményeit, néhol ismétlésnek tűnhet, amit írtam; újra elmondva a történetet azonban lehetőségem nyílt rá, hogy

a keresztesekkel foglalkozó történészek új generációjának kutatásait is felhasználhassam. Úgy éreztem, hogy mindazt, amit a korabeli krónikás „Isten frankok által végrehajtott cselekedeteinek” [Guibert de Nogent: Gesta Dei per Francos] nevezett, nem csupán belső értékük miatt érdemes elismételni, hanem azért is, mert számos mai probléma gyökerét fellelhetjük bennük. A templomosok többnemzetiségű szervezete egy világrend keresztény koncepciójának védelmére vállalt kötelezettséget; felszámolásuk pedig kijelöli azt a pontot, ahol a kereszténység közjóra való törekvése alárendelődik a nemzetállam érdekeinek: olyan folyamat ez, amelyet a világ közössége manapság megpróbál a visszafordítani. A templomosok története a múlt és jelen számos kérdését kapcsolja össze. A II. (Stauf) Frigyes császárról szóló fejezetben például olyan uralkodó alakja rajzolódik elénk, akinek sajátos erkölcsönkívülisége Nero császárra emlékeztet, ugyanakkor Hitlert vetíti előre. A NémetRómai Birodalom középkori koncepciója felettébb hasonlít az Európai Unió alapítóinak törekvéseihez. Az asszaszinok Szíriában egyszerre a zsidó sikariosok utódai és a Heszbollah öngyilkos bombázóinak elődei. A Közel-Keleten Izrael modern nemzetállamával szemben számos mohamedán hasonló magatartást tanúsít, mint annak idején elődeik a Jeruzsálemi Latin Királysággal szemben. Vajon Abdul Nasszertől Szaddam Husszeinig hány arab vezető törekedett arra, hogy modern Szaladinná válva a hitetlen betolakodókat egy újabb hattíni csatában legyőzze, vagy mint a mameluk szultán, al-Asraf, a tengerbe kényszerítse őket? Hálás vagyok minden történésznek, akinek munkájából megtanulhattam mindazt, amit a templomosokról tudok. Külön köszönetet szeretnék mondani Jonathan Riley-Smith profeszszornak kezdeti bátorításáért és tanácsaiért; illetve Richard Fletcher professzornak, amiért az elkészült kéziratot elolvasta, és a hibákra felhívta a figyelmemet. Munkám esetleges hiányosságaiért ezen kiemelkedő történészek egyikét sem terheli felelősség. Köszönettel tartozom még Anthony Cheethamnek, aki először felkeltette érdeklődésemet a téma iránt és egy erről szóló könyv megírására buzdított; ügynökömnek, Gillon Aitkennek, aki az ötlet megvalósítását elősegítette; szerkesztőmnek, Jane Woodnak kitartó bátorításáért és felbecsülhetetlen munkájáért; és Selina Walkernek a térképek és illusztrációk terén nyújtott segítségéért. Hálámat szeretném még kifejezni Andrew Sinclairnek, aki templomosokról szóló könyvtárnyi irodalmát a rendelkezésemre bocsátotta; Charles Glassnak, aki megismertette velem Uszáma Ibn-Munkid feljegyzéseit; valamint a London Library könyvtárosainak és teljes személyzetének kutatásomhoz nyújtott értékes segítségükért. Piers Paul Read 1999.

Első rész

A Templom I. fejezet

Salamon Temploma A középkori, pergamenre rajzolt térképeken a világ közepeként ábrázolják Jeruzsálemet, mely akkoriban, ahogyan ma is, három vallás szent városa volt - a judaizmusé, a kereszténységé és az iszlámé. Jeruzsálem mindhárom vallásban az Isten és ember közötti szövetséget megtestesítő fontos események színtere. Ezek közül időrendileg az első Ábrahám - egy jelenleg aranykupolával borított kősziklán tett - előkészülete volt fiának, Izsáknak feláldozására. Ábrahám a mezopotámiai Ur városából származó gazdag nomád volt, aki körülbelül 1800 évvel Krisztus születése előtt, Isten parancsára az Eufrátesz völgyéből a Jordán-folyó és a Földközi-tenger közötti, kánaániták lakta vidékre költözött. Az egy igaz Istenbe vetett hitének jutalmaként kapta örökségül a „tejjel és mézzel folyó” földet és számtalan utód ígéretét, akik majdan benépesítik azt. E szövetség megpecsételéseként Ábrahámot és törzsének minden férfitagját körül kellett metélni, amely gyakorlat aztán „nemzedékről nemzedékre” továbbhagyományozódott. Az utódokra vonatkozó ígéret kétségesnek tűnt, hiszen Ábrahám felesége, Sára meddő volt. Amikor Sára ráébredt, hogy már túllépte azt a kort, amikor gyermeket hozhat a világra, rábeszélte Ábrahámot, hogy nemzzen örököst egyiptomi rabszolganőjével, Hágárral. A kellő időben Hágár fiút szült neki, aki az Izmáél nevet kapta. Néhány évvel később, amikor Ábrahám a legforróbb napszakban éppen a sátra nyílásánál üldögélt, három férfi jelent meg előtte. Azt mondták neki, hogy Sára, aki akkortájt már túl volt a kilencvenen, gyermekkel fogja megajándékozni. Ábrahám nevetett. Sára szintén tréfának vélte a dolgot: „Miután megöregedtem, és az uram is vén, lehet-e még gyönyörben részem?”1 A jóslat azonban igaznak bizonyult. Sára megfogant, és életet adott Izsáknak, majd Izmáél ellen fordult, mert Izsák örökségét féltette tőle. Megkérte Ábrahámot, hogy távolítsa el őt és a gyermek anyját a háztól. Isten Sára pártját fogta, így az Úr parancsainak mindig engedelmes Ábrahám némi kenyérrel és egy tömlő vízzel útjára bocsátotta Hágárt és Izmáélt Beerseba pusztaságába. Amikor a tömlő kiürült, Hágár, mivel nem bírta elviselni, hogy szomjazni látja Izmáélt, magára akarta hagyni a gyermeket egy bokor tövében. Az Úr azonban elvezette őt egy kúthoz, és megígérte, hogy fia ivadékait egykoron nagy nemzetté teszi Arábia sivatagában. Ekkortájt történt, hogy Isten végső próbára tette Ábrahámot, s így szólt hozzá: „Vedd egyszülött fiadat, Izsákot, akit szeretsz, és... áldozd fel egészen elégő áldozatul az egyik hegyen, amelyet majd mutatok neked!”* Ábrahám habozás nélkül engedelmeskedett. Elvitte Izsákot ahhoz a kiálló sziklához Mória földjén, amelyet Isten mutatott neki, fát helyezett a rögtönzött oltárra, és feltette Izsákot a farakás tetejére. Ám amikor megfogta a kardot, hogy megölje, az Úr megállította: „Ne nyújtsd ki kezedet a gyermekre, és ne árts neki semmit! Most már tudom, hogy féled az Istent, s a kedvemért egyszülött fiadnak sem kegyelmeztél! ...mivel ezt megtetted,... megáldalak, és megsokasítom ivadékodat, mint az ég csillagait és mint a tengerpart fövényét... a te utódodban nyer áldást a föld minden népe, mivel engedelmeskedtél szavamnak!"2

Létező személy volt-e Ábrahám? A modern korban történeti hitelességének tudományos megítélése a személyét kitalációként elutasító német bibliamagyarázók szkepticizmusa és a mezopotámiai régészeti felfedezések fényében kialakított pozitívabb ítéletek között ingadozott. 3 A középkorban azonban senki sem vonta kétségbe Ábrahám létezését; majd minden, az indiai szubkontinens és az Atlanti-óceán között élő nép - a keresztények spirituálisán, a mohamedánok és a zsidók fizikai értelemben - Ur városának e pátriárkájától származtatta magát. A zsidóknak még „családfájuk” is van: a Tóra, az Ábrahám utódainak történetét elbeszélő szövegek gyűjteménye. E feljegyzések szerint i.e. 1300 körül éhínség űzte ki a zsidókat Palesztinából Egyiptom földjére, ahol a zsidó származású József, az egyiptomi fáraó főembere, akit gyermekkorában féltékeny testvérei sorsára hagytak a sivatagban, vendégként fogadta őket. József halála és az új fáraó trónra lépése után azonban a zsidókat rabszolgasorba döntötték, és kényszermunkásokként a II. Ramszesz fáraó által a Nílus-delta keleti részén alapított Ramszesz [Per-Ramszesz] főváros építésénél dolgoztatták őket. Mózes, Izrael első nagy prófétája vezette ki a zsidóságot Egyiptomból a sivatagba, ahol a Sínai-hegyen az Úr kinyilatkoztatta neki kőtáblákba vésett parancsolatait. A kőtáblák számára a zsidók hordozható ereklyetartót készítettek, amely a frigyláda nevet kapta. Miután sok esztendőn át kóboroltak a Sínai-sivatagban, végül elérkeztek az ígéret földjére, Kánaánba, amelyet Mózes, múltbeli vétkeinek büntetéseként csak a távolból láthatott. A zsidóságot származásánál fogva megillető jog érvényesítése utódjára, Józsuéra maradt: i.e. 1220 és 1200 között ő foglalta el Palesztina földjét. A bennszülött lakosokkal vívott harc nem volt egyenrangú, mivel az Úr a zsidók pártjára állt. Győzelmük azonban sohasem volt teljes és végleges; állandó háborúkat folytattak a filiszteusok, moabiták, ammoniták, amalekiták, edomiták és aramiták törzseivel - máig nem egészen világosan körülírt végzetük következtében azonban túléltek minden küzdelmet. Isten és választott népének szövetsége ugyanakkor nem volt zökkenőmentes. Az Úr féltékeny természetű lévén haragra gerjedt, ha a zsidók más istenek felé fordultak, vagy megszegték a számukra előírt szigorú törvényeket - a megerőltető szertartásokat és a tízparancsolaton alapuló aprólékos előírásokat. A zsidók pedig gyakran voltak állhatatlanok: olyan bálványokat imádtak, mint az aranyborjú,4 és Astortéhoz, Baálhoz hasonló pogány isteneket tiszteltek.5 Igen rosszul bántak a prófétákkal, akiket Isten azért küldött, hogy jobb útra térítse őket, és még királyaik is bűnöket követtek el. Saul megszegte az Úrnak az amalekiták elpusztítására adott parancsát,6 Dávid király pedig elcsábította Batsebát, a hettita Uriás feleségét, majd ekként utasította Joábot, seregének fővezérét: „állítsátok Uriást az ütközet élére, ahol leghevesebb a harc, s hagyjátok magára, hogy megöljék és elvesszen”.7 Dávid király volt az, aki az időszámításunk előtti első millennium fordulóján elhódította Jeruzsálemet a terület őslakosaitól, a jebuzitáktól. A fellegvár alatt, a Moáb-hegyen, közel ahhoz a helyhez, amelyet Isten Izsák feláldozásához Ábrahám számára kiválasztott, volt egy szérűskert, amelyet a jebuzita Arauna birtokolt. Az Úr parancsára Dávid király megvette ezt a földet, hogy ott templomot építsen a frigyláda számára. Dávid csupán az előkészületeket tette meg a templom felépítéséhez, amelyet i.e. 950 körül végül fia, Salamon valósított meg. Salamon király uralma az önálló zsidó állam tetőpontját jelentette. Halála után a Kelet hatalmas népei - az asszírok, a kaldeusok, a perzsák - leigázták Izraelt. Salamon templomát a kaldeusok i.e. 586-ban, II. Nabú-Kudurri-Uszur [Nabokodonozor, Nebukadnezár] király uralma

idején lerombolták, a zsidókat pedig rabszolgákként Babilonba hurcolták. Ezt követően a perzsák hajtották uralmuk alá a kaldeusokat, királyuk, Kürosz [Cyros] pedig engedélyezte a zsidók visszatelepülését Jeruzsálembe, és lehetővé tette számukra, hogy i.e. 515-ben újjáépítsék a Templomot. Az i.e. IV. században a hódítási hullám keleten elapadt, hogy nyugatról folytatódjon: a perzsákat a fiatal Nagy Sándor király vezetésével a makedón görögök győzték le. Nagy Sándor korai halálát követően birodalmát hadvezérei felosztották maguk között, így egy ideig a Palesztina feletti hatalomért az Egyiptomban uralkodó Ptolemaioszok és a mezopotámiai Szeleukidák között dúlt a harc. Király híján a zsidóság körében a jeruzsálemi főpap vette át annak számos feladatát. A görögök ellen vallási kérdések miatt i.e. 167-ben kirobbant lázadás sikeres politikai függetlenségi harccá nőtte ki magát. A felkelést vezető három Makkabeus testvér megalapította a Hasmoneusok [vagy ahogyan mások nevezték a Makkabeusok] dinasztiáját, melynek tagjai a Dávid és Salamon királyok uralta terület legnagyobb részét visszahódították. A környező államokkal vívott sorozatos harcaik folyamán a zsidók az új és növekvő hatalommal bíró Rómához fordultak segítségért: Hirkanosz [Hyrkanos] júdeai király és tanácsadója, Antipatrosz [Antipatros], a Szíriát meghódító Cnaeus Pompeius, más néven Pompeius Magnus római hadvezér védelmébe ajánlották magukat. Jeruzsálemet ekkor Arisztobulosz [Aristobulos], a rivális trónkövetelő tartotta a kezében. Három hónapig tartó ostrom után Pompeius légiói végül bevették a várost. Az összecsapás a rómaiak körében kevés halálos áldozatot követelt, ugyanakkor mintegy tizenkétezer zsidó harcos esett el a csatatéren. A zsidó történetíró, Josephus Flavius szerint mindazonáltal ez az emberáldozat jóval kisebb csapást jelentett, mint a Templom Pompeius általi megszentségtelenítése. „Ebben a szörnyű helyzetben semmi sem háborította fel a népet úgy, mint az a tény, hogy idegenek hatoltak be a szentélybe, amelyet eddig még senki sem látott. Tudniillik Pompeius kíséretével bement a templomnak abba a részébe, ahová csak a főpapnak volt szabad belépnie, és megtekintette az ott elhelyezett tárgyakat: a hétágú lámpatartót a lámpákkal, az áldozati asztalt, az áldozati edényeket és füstölőedényeket, amelyek mind színaranyból voltak, a töméntelen füstölőszert és a körülbelül 2000 talentumnyi templomi kincset.”* Ezt követően a zsidó államban a rómaiak gyakorolták a tényleges hatalmat. Pompeius visszaültette Hirkanoszt a főpapi székbe, de látva, hogy gyengekezű uralkodó, a politikai hatalmat az első miniszter, Antipatrosz kezébe helyezte. Julius Caesar, amikor i.e. 47-ben Szíriába érkezett, római polgárjogot adományozott Antipatrosznak, és kinevezte őt egész Júdea helytartójává; ugyanakkor annak legidősebb fiát, Phasaelt, Júdea parancsnokává, másik fiát, az akkoriban huszonhat éves Heródest pedig Galilea parancsnokává tette. Caesar társkonzulja, Marcus Antonius, életreszóló barátságot kötött Heródessel. I.e. 40-ben a parthusok betörtek Palesztinába, Heródes pedig Arábián és Egyiptomon át Rómába menekült. A római szenátus hadsereget adott mellé, és a Júdea királya címmel ruházta fel. Heródesnek sikerült legyőznie a parthusokat, és bár Octavianussal szemben barátját, Marcus Antoniust támogatta, az actiumi csatában Marcus Antonius felett aratott diadalát követően Octavianus mégis megerősítette őt hatalmában. Dicsősége tetőfokán Heródes fényűző városokkal és impozáns erődítményekkel gazdagította

királyságát, melyek közül nem egy pártfogói illetve családtagjai után kapta nevét. A tengerparton Jaffa és Haifa között Caesarea néven új várost alapított, Jeruzsálemben pedig [Marcus Antonius emlékére] Antónia nevű vár épült. Kibővítette a maszadai erődöt, ahol családja a parthusok elől menedékre lelt, az Arábia felé eső hegyvidéken pedig új várat építtetett, amelyet saját magáról Herodeionnak nevezett el. Kivételes bátorsággal és képességekkel megáldott férfiként Heródes megértette, hogy hatalma Palesztinában kizárólag attól függött, mennyire tud megfelelni a rómaiak elvárásainak anélkül, hogy a zsidóság vallási érzékenységét megsértené. A rómaiak számára a Szíria és Palesztina feletti uralom biztonsági okokból és birodalmuk jóléte szempontjából ugyanis létfontosságúnak számított. E terület egyaránt felölelte az Egyiptom és Mezopotámia között futó főbb útvonalakat, ezáltal biztosítva a Földközi-tenger keleti része feletti ellenőrzést, Róma városának élelemellátása pedig az Egyiptomból érkező rendszeres gabonautánpótlástól függött, melyet veszélyeztetett volna, ha a térség partvidékének kikötői a parthusok kezébe kerülnek. A zsidók helyzete azonban jóval problematikusabb volt. Kulturális értelemben Nagy Sándor óta görög befolyás alatt álltak, most pedig politikailag a rómaiak alárendeltjeivé váltak, ennek ellenére megőrizték kiválasztottságuk sajátos tudatát. Végtelen ragaszkodásuk hitükhöz és vallási szokásaikhoz lenyűgözte, ám egyszersmind fel is bőszítette pogány kortársaikat. A Templomban végsőkig kitartó maroknyi zsidót ostromolva Pompeius „haragja ellenére (...) kénytelen volt csodálkozni a zsidók szívós kitartásán és különösen azon, hogy a lövedékek záporában sem hagyták abba egy pillanatra sem istentiszteleteiket. Tudniillik a mindennapi áldozatokat, tisztulásokat és az istentiszteleteket a legpontosabban elvégezték, mintha tökéletes béke uralkodnék a városban. Sőt a város elfoglalásakor, mikor egész napon át felhalmozódtak honfitársaik hullái az oltár körül, akkor sem hagyták abba a törvényszabta istentiszteletet.”8 Zárkózottságuk - hitük, hogy a pogányokkal való érintkezés bemocskolja őket -, azonban ellenük hangolta a velük együtt élőket. Ez idő tájt a zsidóság már nem korlátozódott többé Palesztina területére: jelentős közösségeik éltek a görög-római világ számos nagyobb városában, valamint az Eufráteszen túli Perzsa Birodalomban is. Alexandriában már az i.e. III. században bírálták a zsidók elzárkózását. Rómában, ahol páratlan mentességet élveztek a pogány kultuszokon való részvétel alól, és engedélyt kaptak a sabbat megülésére, Cicero Pro Flacco [Védőbeszéd Flaccusért] című művében kifogásolta elitista elkülönülésüket és jogtalan befolyásukat, Tacitus pedig Históriae [Korunk története] című munkájában bírálta mindazt, amit ő a zsidóság embergyűlöletének vélt: „Mindenki mást [ti. népet] ellenségesen gyűlölnek. Különválnak étkezésnél, félrehúzódnak pihenéskor, és ez a kéjelgésre igencsak hajlandó nemzet az idegen nőkkel való érintkezéstől távol tartja magát; egymás közt azonban semmi sem tilalmas.”9 A zsidóság pogány nemzetekkel szembeni felsőbbrendűségi érzésének mégis szülőföldjükön lettek súlyos politikai következményei. Miután hatalmasabb szomszédaik - az egyiptomiak, a perzsák, a görögök és immáron a rómaiak -leigázták őket, időről időre fellázadtak elnyomóik ellen abban a hitben, hogy Isten az ő oldalukon áll. A kezdeti diadalt minden alkalommal kíméletlen elnyomás követte. Heródes, bár arab származású római polgár volt, lelkiismeretesen betartotta a zsidó törvényeket. Annak érdekében, hogy még jobban megkedveltesse magát felvett vallásának követőivel, kihirdette a Templom újjáépítését. A zsidók gyanakvóan fogadták a hírt, Heródesnek ezért ígéretet kellett tennie, hogy a régi templomot mindaddig nem rombolja le, amíg össze nem

gyűlik az új templom felépítéséhez szükséges építőanyag. Mivel a templom területére kizárólag papok léphettek be, mintegy ezer levitát kőművesnek és ácsnak képeztetett ki. A második templom alapjait a nyugati, déli és keleti oldalon épített óriási védőfalak nagymértékben megnövelték. A földtöltéssel és íves pillérekkel alátámasztott hatalmas terasz mentén fedett galériák futottak körbe. A megszentelt területet vastag kerítés zárta körül, melynek mind a tizenhárom kapujánál latin és görög nyelvű felirat figyelmeztetett, hogy halálbüntetéssel lakol minden pogány, aki átlépi azt. Középen, oszlopcsarnokokkal szegélyezve helyezkedett el maga a Templom. Egyik oldalon a nők udvara, az Ékes-kapu másik oldalán pedig a papok udvara állt. Két arany ajtó vezetett a szentélybe: előttük az egész teremtést szimbolizáló, kék, skarlát és bíborszínű mintákkal teleszőtt babilóniai kárpitból készült függöny lógott. A szentély szíve az óriási lepel mögé rejtett Szentek szentje volt, ahová csak a főpap léphetett be az év bizonyos napjain. A szikla, amelyen Ábrahám Izsák feláldozását előkészítette, oltárként szolgált, ahol kecskegidákat vagy galambokat áldoztak: még ma is látható a kő északi részén az a mélyedés, amelyben az áldozati vért gyűjtötték össze. Az elképesztő méreteket öltő Templom a Kidrón-völgy fölé tornyosulva szédítő magasságokba emelkedett. Tündöklő ragyogása fennen hirdette Heródes alattvalóinak, hogy királyuk arab származása ellenére - derék zsidó volt. Heródes azonban semmit sem bízott a véletlenre. Az Antónia erőd a templomegyüttes északi védőfalának részét képezte, ahol állandóan egy római gyalogsági helyőrség állomásozott. Jelentősebb ünnepek idején a katonák teljes fegyverzetben felvonultak az oszlopos folyosók mentén. A Templom jelentette az ókori világ egyik rendkívüli egyéniségének legkiemelkedőbb vívmányát. Heródes élete virágjában Izrael államát a tündöklő nagyság korábban és azóta sem tapasztalt magasságaiba emelte. Bőkezűsége idegen városokra - Bejrútra, Damaszkuszra, Antiochiára, és Rodoszra - is kiterjedt. A küzdelemben jártas, kitűnő vadász és lelkes atléta Heródes pártfogolta az olimpiai játékokat, és részt vett a versenybíróságban is. Befolyását felhasználva védelmezte a diaszpórában élő zsidó közösségeket, és nagylelkű volt mindazokkal, akik szerte a Földközi-tenger keleti medencéjében szükséget szenvedtek. Mégsem sikerült szilárd dinasztiát alapítania, mert élete előrehaladtával tébolyodottság lett úrrá rajta, amely a jószándékú despotát zsarnokká változtatta. Kevés kétségünk lehet afelől, hogy Heródest összeesküvés és intrika vette körül. Atyja és testvére egyaránt erőszakos halált halt, Heródesnek pedig erős ellenfelei akadtak mind a farizeusok szektáján belül, akik nem vették jó néven a pogány római császárnak engedelmeskedő idegen uralmát, mind pedig a Júdea koronájára pályázó Hasmoneus trónkövetelők támogatói körében. Ez utóbbiak kibékítésére Heródes elbocsátotta Dorisz [Dóris] nevű asszonyát, akit még magánemberként vett el, és feleségül kérte Hirkanosz főpap unokáját, Mirjamot [Mariamme]. Hirkanoszt Palesztina lerohanásakor a parthusok bebörtönözték, de az Eufráteszen túli zsidók közbenjárására később szabadon bocsátották. Unokája Heródessel kötött házasságán felbátorodva visszatért Jeruzsálembe, ahol Heródes azonnal kivégeztette - Josephus Flavius szavaival élve - nem azért, „mintha csakugyan a királyságra tört volna, hanem azért, mert a korona jog szerint őt illette meg.”10 Másik potenciális vetélytársnak felesége testvérét, Jonathant [Flaviusnál: Arisztobuloszt] tartotta, akit tizenhét évesen főpappá nevezett ki. Amikor azonban egy ünnep alkalmával a fiatalember a templomi szent öltözetben az oltárhoz lépett, a nép

sírva éltette, így aztán Heródes kénytelen volt galata testőreivel vízbe fojtatni. Ami politikai szempontból célravezetőnek tűnt, családi körben végzetesnek bizonyult. Heródes mély szerelemre lobbant Mirjam iránt, aki, miután férje ily módon elbánt atyjával és bátyjával, hasonló szenvedéllyel gyűlölte őt. Neheztelését tovább fokozta királyi származású zsidó hercegnőként érzett megvetése egy arab felkapaszkodott jöttment iránt; ezzel egyszerre gyötörte Heródest és bőszítette annak családját, különösen testvérét, Salomét. A Heródes Othellójában Jago szerepét alakító Salome meggyőzte bátyját, hogy Mirjam bűnös viszonyt folytatott az ő férjével, Józseffel. Heródes elrendelte mindkettő azonnali kivégzését. Tébolyodottságában később Mirjamtól született két fia ellen fordult: abban a meggyőződésben, hogy összeesküvést szőttek ellene, i.e. 7-ben Sebasté városában megfojtatta őket. Halálos ágyán Heródes „bőrének egész felületén elviselhetetlen viszketést érzett, beleiben pedig szüntelen fájdalmakat. Lábai megdagadtak, mint a vízkórosoké, bélgyulladása támadt, szeméremteste rothadni kezdett, és férgek nyüzsögtek benne.”* Ekkor tudatták vele, hogy legidősebb fia és örököse, Antipatrosz meg akarja mérgezni. Antipatroszt apja testőrei kivégezték; öt nappal később Heródes is meghalt. Mégsem elsősorban ezek a családi tragédiák fordították ezt a képességeit tekintve nagy királyt tirannussá, hanem sokkal inkább az a lehetetlen feladat, hogy összebékítse Isten választott népét a pogány szabályokkal. Az i.e. 7. évben tartott népszámlálás idején hatezer farizeus tagadta meg, hogy hűségesküt fogadjon az akkor már az Augustus császár nevet viselő Octavianusnak. Nem sokkal Heródes halála előtt pedig Jeruzsálemben mintegy negyven fiatalember, az ősi törvényt alaposan ismerő két közismert rabbi követője, fényes nappal kötélen leereszkedett a Templom tetejéről, hogy eltávolítsa a pogány bálványt, az arany sast, amelyet Heródes helyezett a főkapu fölé. Ezért a két rabbit letartóztatták, és Heródes parancsára elevenen megégették őket. Heródes utódainak még kevésbé sikerült a mind gyakrabban fellépő engedetlenséget ellenőrzésük alatt tartaniuk. Heródes korábban számtalanszor megváltoztatott végrendelete szerint királyságát három fia - Arkhelaosz [Archelaos], Heródes Antipasz [Antipas], és Philliposz [Phillipos] - között kellett felosztani. Augustus császár ezt a rendelkezést megerősítette, ugyanakkor Arkhelaosztól megtagadta a királyi címet, csupán Júdea és Szamaria kormányzói rangjára emelte, mígnem kilenc évi tehetetlen és rossz kormányzás után végleg menesztette, és a galliai Vienna [ma Vienne] városába száműzte. Júdea ekkor egy római procurator [helytartó] közvetlen uralma alá került - amely tisztséget először Coponius, aztán Valerius Gratus, majd 26-ban Pontius Pilátus töltött be. Palesztina stabilitását azonban így sem sikerült biztosítani. Míg a zsidó arisztokrácia és a szadduceus testület mindent megtett, hogy megfékezze népe haragját, a rómaiak által kivetett súlyos adók és a zsidó vallási meggyőződés iránti érzéketlenség eleinte szórványos zendülésekhez, végül nyílt háborúhoz vezetett. Zsidó felkelők elfoglalták a Maszada erődöt, és legyilkolták a római helyőrség tagjait. Eleázár, Ananiás főpap fia rábeszélte a Templom szolgálóit, hogy ne mutassanak be több áldozatot Rómáért és a császárért. E dacos viselkedés általános felkeléssé nőtte ki magát: az Antónia erődöt elfoglalták, Ananiást megölték, a rómaiakat pedig visszaszorították Heródes palotájának erődített tornyaiba. Caesareaban, a római közigazgatás tengerparti fővárosában a pogány lakosság megtámadta a zsidó kolóniát, és kardélre hányta az ottélőket. Ez az atrocitás Palesztina-szerte felháborodást keltett. A zsidók bosszúból kifosztottak néhány görög és szír várost, köztük Philadelphiát és Pellát, ahol vérfürdőt rendeztek.

Szíria római legátusa, Cestius Gallus 66 szeptemberében a 12. légióval megindult Antiochiából, hogy helyreállítsa a rendet Palesztinában. Jeruzsálemben a zsidó felkelők felkészültek az ellenállásra. Némi városon kívüli csatározás után Cestius meghátrált. A zsidóság végre a maga ura lehetett saját földjén; nekilátott, hogy megszervezze a visszatérő rómaiak elleni védelmet. A rájuk váró megsemmisítő vereség ismeretében bámulatosnak tűnik, hogy elhitték, szembeszállhatnak Róma hatalmával. Természetesen voltak néhányan, akik „következő szenvedéseik előérzetében hangos jajveszékelésben törtek ki”; a döntő többség azonban meg volt győződve róla, hogy elérkezett kivételes sorsuk beteljesedésének pillanata, elvégre prófétáik a kezdetek óta nemcsak a megszabadulást, hanem a szabadító, azaz a 'felkent', héberül messiás eljövetelét is hirdették. Isten Ábrahámnak és Izsáknak tett ígérete szerint a meg nem határozott természetű megváltás az ő sarjaik által érkezik el, később azonban az üdvözülés e koncepciója összekapcsolódott egy Dávid házából származó király gondolatával, akinek uralma örökkévaló lesz. E király kifejezetten zsidó hős: „íme, jönnek napok - mondja az Úr -, amikor igaz sarjat támasztok Dávidnak; királyként uralkodik majd, és okosan cselekszik, jogot és igazságot szolgáltat az országban. Napjaiban megszabadul Júda, és Izrael biztonságban lakik.”12 Hatalma azonban egyetemes: „Uralkodjék tengertől tengerig, a folyamtól a földkerekség széléig [...] A föld minden királya hódoljon előtte, s legyen minden nemzet a szolgája.”13 Így tehát elmondható, hogy az első századi Palesztina zsidóságának a körében erősen élő messiási várakozás adott erőt és bátorságot, hogy szembeszálljon Róma hatalmával. A zsidóságon belül a szadduceusok és a farizeusok szektája közötti széthúzás volt a legerősebb. A szadduceusok alkották az arisztokrata intézményes pártot, amely a Templomot irányította. Szemben álltak a Tóra szabadabb értelmezésével, ugyanakkor tagadták a végzetet és a szabad akarat mellett érveltek. A farizeusok ezzel szemben radikálisabbak voltak a Tóra magyarázatában, de szigorúbbak és merevebbek a szertartások terén, és a szájhagyományt felhasználva a zsidó hétköznapi élet minden aspektusát a legapróbb részletekig törvényileg előírták. A két szekta hite közti legjelentősebb különbség a túlvilági élethez kapcsolódott - az agnosztikus szadduceusokkal szemben a farizeusok ragaszkodtak a lélek halhatatlanságához, a személyes feltámadáshoz, valamint ahhoz, hogy a túlvilágon az erény elnyeri isteni jutalmát, a bűn pedig örök büntetését. A farizeusok adtak leginkább hangot a római uralom elleni szembenállásuknak. Léteztek továbbá szigorú és fanatikus szekták, mint például a félmonasztikus közösségben élő esszénusok, vagy a terrorista zelóták szektája, mely utóbbinak tagjai nemcsak a rómaiakat gyűlölték, hanem minden kollaboráló zsidót. Sikarios [lat. sicarius] néven közismert orgyilkosokat küldtek szét (az elnevezés a görög sikarioi szóból ered, jelentése 'tőrös ember'), hogy a tömegben elvegyülve gyilkolják le ellenfeleiket. Elvakultságukra jellemző, hogy galileai zelóták egy csoportja, amely Jeruzsálemben lelt menedékre, befogadói ellen fordult. „Soha nem tudtak betelni a rablással; a gazdagok házait az utolsó zugig felkutatták; férfiak legyilkolása, nők megbecstelenítése volt a szórakozásuk. Azon véresen elitták a zsákmányt, és elpuhultságukban szemérmetlenül nők módjára viselkedtek; feltornyozták a hajukat, női ruhába öltöztek, illatos olajjal kenegették magukat, és cifrálkodásból aláfestették szemüket. De nemcsak a kendőzésben utánozták a nőket, hanem a nő szerepét vállalták a szerelemben, féktelen kéjelgéseikben természetellenes szeretkezési módokat eszeltek ki; úgy illegették magukat városszerte, mint a bordélyházban, és a várost förtelmes cselekedetekkel szennyezték be. Az arcuk női volt, de a kezük gyilkolt; járás közben illegették-riszálták magukat, s egyszerre csak harcosokká változtak, tarka ruháik alól kirántották kardjukat, és leszúrtak mindenkit, aki útjukba akadt.”14

Amikor Cestius Gallus vereségének híre elért Nero császárhoz, veterán hadvezéréhez, Vespasianushoz fordult, és kinevezte őt a Szíriában állomásozó római erők főparancsnokává. Vespasianus a fiát, Titust Alexandriába küldte, hogy a 15. római légió élére állva Ptolemaisznél csatlakozzon hozzá. Ez az egyesített sereg bevonult Galileába, nagy nehézségek árán elfoglalta a zsidó felkelők által birtokolt erődítményeket, és lemészárolta vagy rabszolgává tette az ottlakókat. A lázadók minden egyes települést ádázul védtek, különösen Jopata [Flaviusnál: Jotapata] városát, amely Jószéf ben Mattiszjáhu irányítása alatt állt, aki később átállt a rómaiakhoz, és nevét Josephus Flaviusra változtatva De hello judaico [A zsidó háború] című művében részletesen beszámolt a küzdelemről. A hadjárat idején Rómában Nero császárt összeesküvők meggyilkolták, nem sokkal később utódja, Galba is hasonló sorsra jutott. Két rivális trónkövetelő, Otho és Vitellius között polgárháború tört ki, amelyből Vitellius került ki győztesen. Caesareában a légiók ennek ellenére elutasították Vitelliust, és hadvezérüket, Vespasianust kiáltották ki császárnak. Egyiptom helytartója, Tiberius Alexander és a Szíriában állomásozó légiók is támogatták őt. Rómában Vespasianus hívei elkergették Vitelliust, és Vespasianust kiáltották ki a császári trón várományosának. A hír Alexandriában érte, ahol nyomban hajóra szállt, hogy Rómába menjen, fiát, Titust pedig hátrahagyta, hogy végezze be a rebellis zsidók leigázását. A zsidók védősáncai ez idő tájt már csupán néhány eldugott erődre és magára Jeruzsálem városára korlátozódtak, amelyet körülzártak a római légiók. A lázadók hevesen ellenálltak: amikor az áruló Josephus körüljárta a városfalakat, hogy honfitársait megadásra szólítsa fel, válaszként az emberek kigúnyolták és durván becsmérelték őt. A városban azonban éhínség pusztított. Josephus, aki a zsidó háború történetében igazolni kívánta, miként szennyezte be a lázadók romlottsága és istentelensége ügyük tisztaságát, apró részletekkel fűszerezve illusztrálta, hogy az éhség következtében „az asszonyok a férjük, gyermekek a szüleik és - ami a legsiralmasabb volt - anyák a csecsemőik szájából szedték ki a falatot; és miközben imádott gyermekük a karjukban senyvedt, nem átallották előle elszívni az anyatejet, és ezzel megölni őt”.* Ez a természetellenes viselkedés egy bizonyos Mária nevű, Bethezob faluból származó asszonyról szóló történetben csúcsosodott ki, aki megölte saját csecsemő gyermekét, aztán „megsütötte, és felét megette; a másik felét letakarta, és félretette”.15 A küzdelem kimeneteléhez kétség sem férhetett, ennek ellenére a város minden szegletéért elkeseredett harc folyt. Először az Antónia erőd került a rómaiak kezére, a Templom azonban még tartotta magát. A római légiók faltörő kosokkal hat napon át döngették falait, a Heródes kőművesei által szabályosan kifaragott és szorosan összeillesztett óriási kőtömbök azonban rezzenés nélkül állták az ütéseket. Az északi kapu aláásására tett kísérlet szintén meddőnek bizonyult. Mivel Titus nem kívánt további emberéleteket kockáztatni azzal, hogy a falakon át küldi rohamra katonáit, parancsot adott a kapuk felgyújtására. Az ezüstburkolat megolvadt a hőtől, a fagerendázat lángra lobbant. A tűz továbbterjedt az oszlopcsarnokokhoz, megtisztítva ezzel az utat a rómaiak számára a parázsló falak között. A behatoló katonák haragjukban nemcsak a zsidó harcosokat, hanem a polgári lakosságot is lemészárolták. Josephus, aki buzgón próbálta tisztázni pártfogóját a diaszpórában élő zsidók előtt, úgy számolt be, hogy Titus minden tőle telhetőt megtett a szentély megmentése érdekében; emberei azonban csóvát vetettek a kapukra. Így pusztult el a Templom, amely Josephus szavaival élve „pompájával és nagyságával, továbbá kincseket érő felszerelésével és különösen a Szentek szentjének magasztos jelentőségével a legbámulatraméltóbb alkotás, amit csak láttunk, vagy amiről hallottunk”.*

Erődítményeinek szilárdsága és védőinek elszántsága miatt Titus légióinak hat hónapig - 70 márciusától szeptemberéig - tartott Jeruzsálem bevétele. A lakosság kis híján teljesen odaveszett. Azon kevesek, akik menedékre leltek a város alatti csatornákban, éhen haltak, megölték magukat, vagy a rómaiak végeztek velük, amikor előbújtak rejtekhelyükről. Josephus becslése szerint közel egymillióan pusztultak el Jeruzsálem ostromában, a túlélők pedig rabszolgasorsra jutottak. Titus elrendelte, hogy a helyőrséggel megerősített fellegvár kivételével a város többi részét, beleértve mindazt, ami a Templomból megmaradt, rombolják földig. Ezt követően Caesareába vonult vissza, ahol október 24-én azzal ünnepelte meg a születésnapját, hogy az arénában rendezett játékokon végignézte, amint a zsidó hadifoglyokat vadállatok elé vetették, elevenen elégették őket, vagy életre-halálra megküzdöttek egymással. Vespasianus Rómába való visszatérte után a szokásos bíborköpenyt magukra öltve győzelmi ünnepet tartottak. Jeruzsálemben zsákmányolt pompás kincsekkel, közöttük a Templom arany menórájával, és oszlopokhoz láncolt hadifoglyokkal megrakott szekerek gördültek végig a város utcáin. Amikor a diadalmenet a Fórumhoz ért, a zsidó felkelők vezérét, Simon ben Giorát szertartásos keretek között kivégezték, majd a győztesek visszavonultak, hogy elfogyasszák a nekik és meghívott vendégeiknek készített pompás lakomát. A lázadók kisebb csoportjai Palesztinában, Heródes bevehetetlen erődéiben -Herodeionban, Machairosban, és Maszadában - egy ideig még tartották magukat. Herodeion minden nehézség nélkül esett el; Machairos védői megadták magukat. Maszada ellenben a galileai Júdás leszármazottja, Eleázár ben Jair vezette zelóta sikariosok kezén maradt. Ebben a mintegy 440 méterrel a Holt-tenger szintje felett, annak nyugati oldalán fekvő, szinte megközelíthetlen hegyi fennsíkon épített rendkívüli erődben közel ezer férfi, nő és gyermek tartózkodott. Flavius Silva római kormányzó fallal kerítette körül az erődöt, és lejtős sáncot építtetett, hogy feljuttasson egy faltörő kost, amellyel rést üthetett a várfalon. A zelóták eleinte ellenálltak, amikor azonban világossá vált számukra helyzetük kilátástalansága, Eleázár meggyőzte híveit, hogy jobb önkezükkel véget vetni életüknek, semmint a rómaiak kezétől meghalni. Miután minden vagyonukat elégették, először a férfiak ölték meg közvetlen családtagjaikat, majd sorshúzással kiválasztottak tíz embert, hogy megadják társaiknak a kegyelemdöfést; végül ismét sorshúzással kijelölték az utolsó embert, aki véget vetett maradék kilenc társa életének, mielőtt maga is kardjába dőlt.

2. fejezet

Az új Templom Maszada erőd elvesztésével a Palesztinában élő zsidók nem adták fel a független állam létrehozása iránt táplált reményeiket. Alig hatvan évvel később újabb szabadságharc tört ki a római uralom ellen, amelyet az a Bar Kochba [Simeon bar Koséba] vezetett, akit a kor legkiválóbb tudósa, Akiba rabbi [Rabi ben Akiba] a megígért Messiásnak nevezett. Mint korábban, a felkelés kezdetben most is sikereket hozott: Tineius Rufus római legátus Júdeában állomásozó hadserege megfutamodott. Hadrianus császár Britannia legátusát, Julius Severust küldte Palesztinába, aki 134-ben visszafoglalta Jeruzsálemet. Ezt követően a háború még tizennyolc hónapon át folyt, egészen 135 augusztusáig, amikor a felkelők által megszállt közel ötven erőd közül az utolsó, Bethir [Bettár] vára is Severus kezére került, és Bar Kochbát megölték.

A római megtorlás minden eddiginél kegyetlenebb volt. A zsidó foglyokat keresztre feszítették, vagy eladták rabszolgának. Az önálló Júdea Szíria-Palesztina tartomány részévé vált [a területet hivatalosan ekkor nevezték el Palesztinának], Jeruzsálem városa pedig római kolónia lett, ahonnan az összes zsidót kitiltották. A Templom-hegyen Hadrianus istencsászár és minden istenek atyja, Zeusz számára szentélyeket építettek. Ez idő tájt már más vallásnak is voltak szent helyei Jeruzsálemben, amelyeket Rufus római legátus szintén jónak látott felszámolni, ezért pogány templomokat helyeztetett föléjük. A több mint egy évszázaddal korábban nyilvános kivégzések színhelyéül szolgáló hegyre, illetve egy közeli sírbolt fölé Jupiter, Juno és Vénusz tiszteletére emelt szentélyeket. A zsidóság számára ezen helyeknek nem volt jelentősége, ugyanakkor egy másik Messiásnak tartott férfi, a Názáreti Jézus követői szentként tisztelték. Az életét és halálát követő húsz évszázadon át Jézus Krisztus mindvégig igen vitatott személyiség maradt. A legtöbb keresztény egyház hagyományos tanítása szerint eljövetelét a próféták (elsősorban unokatestvére, a népszerű prédikátor, Keresztelő Szent János) megjövendölték; egy szűz méhében csodálatos körülmények között fogant, Betlehem városában egy istállóban született, majd Galileában és Júdeában prédikált, és élete során számos látványos csodát vitt véghez. Ezek közt több olyan eset szerepelt, amikor betegeket gyógyított, ugyanakkor Jézus a vizen járva és viharokat lecsendesítve a természet erői feletti hatalmát is bizonyította. Az őelőtte prédikáló Keresztelő Szent Jánoshoz hasonlóan bűnbánatra szólított, a végítéletre valamint az örök büntetésre figyelmeztetve mindazokat, akik bűnben halnak meg. A római megszállás idején Palesztinában uralkodó kegyetlenséggel szemben Jézus a szelídséget és egyszerűséget magasztalta: áldotta a szegényeket és a szelídeket, valamint hirdette, hogy az embereknek gyermeki ártatlanságra kell törekedniük. Az általa képviselt értékek élesen szemben álltak mindazzal, amit ő „a világnak” nevezett - az önzés és az öncélú vágyak kielégítésének kultuszával. Tanítása szerint nem a gazdagságot, hatalmat és társadalmi előmenetelt kell hajszolni, hanem az asztalnál alázatosan a legutolsó helyet elfoglalni; az elszenvedett sérelmekért nem „szemet szemért, fogat fogért” elven igazságot szolgáltatni, hanem éppen ellenkezőleg: ha valaki megüt a jobb arcodon, „fordítsd oda neki a másikat is”.* Jézus lépten-nyomon azt bizonygatta, hogy az erény nem a zsidók által gyakorolt vallási cselekedetek látványos megtartásában, hanem sokkal inkább a belső jellemben rejlik - az érzésekben és gondolatokban legalább annyira, mint a tettekben. A szertartások és a hagyománytisztelet rágalmazása mellett Jézus messiásnak és Isten fiának nevezte magát, aki megbocsáthatja a bűnöket, és akiben egyedül ölt testet az örök élethez vezető út. [,,Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához csak általam.” Jn 14,6] A zsidó vezetők - a farizeus írástudók és a szadduceus vének - mindezt lázításnak és istenkáromlásnak tartották. Sikerült a római helytartót, Pontius Pilátust meggyőzniük, hogy feszítse keresztre Jézust. Halála után levették a keresztről, egy közeli sírboltba fektették, de tanítványai szerint három nappal később feltámadt halottaiból. Az evangéliumok lapjain megelevenedő Jézus ilyen időbeli távolságból és még akkor is, ha csupán egy irodalmi alkotás főszereplőjének fogadjuk el, erős hatást gyakorol az olvasóra. Az ószövetségi könyvekkel szemben, amelyek Isten fenségét „az élet összetettségén keresztül, a nyelv és intellektus határain túl feszülő érzelmek és vágyak révén” szemléltetik, az újszövetségi evangéliumok jóformán jellemzéstől mentes elbeszélések, amelyek mindazonáltal arról győznek meg bennünket, hogy „csakis így, és sehogy másképp nem történhettek az események”.16 Gabriel Josipovici irodalomkritikus számára Jézus „olyan forgószél, amely maga

előtt hajt mindent, és arra kényszerít mindenkit, aki az útját keresztezi, hogy gyökerestül gondolja újra az életét. Nem annyira a bölcsesség titkának, mint inkább az erő forrásának ismerője.” Jézus kivételes magabiztossággal és hitelességgel beszél, mégis olyan igényekkel lép fel, amiket az ember egy őrülttől várna. Ezzel szemben, ahogyan G. K. Chesterton rámutatott: „Jézus pontosan olyan volt, amilyen egy hallucináló elmebeteg sohasem lehetne: rendkívül jó ítélőképességgel rendelkezett. Mindig váratlan dolgokat mondott; ugyanakkor kijelentései kivétel nélkül nem várt nagylelkűségről és szokatlan mérsékletességről tanúskodtak."17 Vajon történetileg mennyire hitelesek ezek a leírások Jézusról? Az objektív vélemény kialakítására tett kísérletek gyakran a keresztény vallás melletti vagy elleni elkötelezettségből fakadó előítéletek miatt vallottak kudarcot. E. R Sanders bibliakutató mégis úgy véli, lehetséges leásni a történelmi tények mélyére. „Tudjuk, hogy Jézus Keresztelő Szent János idején kezdte meg működését, hogy voltak tanítványai, hogy várta a »királyság« eljövetelét, hogy Galileából Jeruzsálembe ment, hogy valamit elkövetett a Templom ellen, és hogy bíróság elé állították és keresztre feszítették. Végül pedig tudjuk, hogy halála után hívei olyasmit tapasztaltak, amit »feltámadásként« írtak le: egy már meghalt ember megváltozott, mégis élő jelenését. Ők hittek ebben, megélték ezt, és meghaltak ezért."18 E Jézus-hit gyorsan terjedt azok körében, akik ismerték őt. „Végső soron bármilyen jelentőséget tulajdonítunk is a »Krisztus« és a »Felkent« terminusoknak, - írja Vermes Géza a Jesus the Jew [A zsidó Jézus] című munkájában - legalább egy dologban biztosak lehetünk: Jézust nem pusztán egy messiásnak tekintették, hanem a messiásnak, akit a zsidóság várt, s ez az azonosítás kerül a korai kereszténység hitének középpontjába.”19 Ugyanakkor ez a messiás nem a zsidóságot győzelemre és hatalomra vezető harcos király volt, hanem sokkal mélyebb jelentőséggel bíró és ellentmondásosabb személyiség - áldozati bűnbak, aki szenvedéseivel megtörte a Gonosz hatalmát, és legyőzte a halált. A Megváltóra - aki egyébként igen különbözött attól, akinek jövetelét a legtöbb zsidó remélte - leginkább illő jövendölések Izajás a Templomban i.e. 740-ben elhangzott próféciáiban olvashatók: „íme az én szolgám - mondja az Úr a próféta látomásában -, akit támogatok; választottam, akiben kedvemet találom.” Egy másik látomásban így szól róla: „a nemzetek világosságává teszlek, hogy eljusson üdvösségem a föld végéig”.* Ez a megváltó azonban „megvetett volt, az utolsó az emberek között, fájdalmak férfia és betegség ismerője, aki elől elrejtettük arcunkat; megvetett volt, és nem becsültük őt. Pedig a mi betegségeinket ő viselte, és a mi fájdalmainkat ő hordozta.”20 A zsoltárokban is találkozunk hasonló sirámokkal, amelyek Jézus keresztre feszítését megelőző szenvedését vetítik előre: „Gúny tárgyává lettem előttük, ha látnak, fejüket csóválják.”21 Az evangélisták meglehetős egyértelműséggel mutatnak rá Krisztus életének azon eseményeire, amelyek beteljesítik a próféták jövendöléseit. Miután Krisztust odaszegezték a kereszthez, a római katonák szétosztják maguk között a ruháit, és kockát vetnek varratlan köpenyére. Ezen a helyen János evangélista mutat rá a 22. zsoltár 19. sorára: „elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek”. Néhány szkeptikus kutató szerint ezekkel a részletekkel később egészítették ki a történetet azért, hogy harmonizáljon a próféciákkal; a Názáreti Jézus születését például éppen azért tették Betlehembe és nem Názáretbe, mert Mikeás próféta így jövendölte. Robin Lane Fox történész kétezer év távolából is magabiztosan állítja: „A Lukács által elmondott történet történelmileg lehetetlen, belső szerkezetét tekintve pedig következetlen és zavaros... így nem felel meg a

valóságnak.”22 Vajon az evangéliumokon kívül más forrásokból megtudhatunk-e bármit is Jézusról? Az egyedüli rá vonatkozó utalások a majdnem kortárs Josephus Flavius tollából származnak, az Antiquitates [A zsidók története], illetve a De bello judaico [A zsidó háború] című munkájának olyan, eredetileg talán arámi nyelven írt változatából, amely az Eufráteszen túli zsidó olvasóközönség számára készült. E passzusok önmagukban is ellentmondásosak: egyesek szerint ezeket a Rómában kiadott görög nyelvű változatból elhagyták, nehogy felbőszítsék a keresztényüldöző Domitianus császárt; egy másik vélemény értelmében viszont ezek a szöveghelyek egy bizánci szerzetes sok évvel később hamisított betoldásai. A zsidók történetének egyik vitatott szöveghelyét azonban a IV században Euszebiosz [Eusebius] minden idők első keresztény Egyháztörténetében [Ekklésziasztiké Hisztoria] idézi. Ha keresztények később írták volna bele ezeket a részeket, elég valószínűtlen, hogy A zsidó háború vonatkozó sorai között ugyanannyi szót ejtettek volna Keresztelő Szent Jánosról, mint Jézusról. János e szövegrészletek alapján „különös teremtmény, egyáltalán nem olyan, mintha ember lenne”. Az arca „inkább vadállati”. „Testetlen szellemként élt... állatszőrt viselt testén, ott, ahol sajátja nem nőtt.” Josephus beszámolója szerint Jézus csodatételeiről volt ismert: „olyan bámulatos és hihetetlen csodákat tett, hogy ami engem illet, nem tudom embernek tekinteni; ugyanakkor, mivel kinézetre nagyon hasonlatos hozzánk, nem hihetem angyalnak sem...”. Josephus azt is leírja, hogy „számosan sereglettek köréje és követték tanítását. Izgatott várakozás lett úrrá az embereken, hogy ő végre lerázza a zsidó törzsek nyakáról a római rabság jármát [...]. Amikor látták, hogy a puszta szó erejével bármit meg tudott tenni, arra kérték, hogy menjen a Városba [ti. Jeruzsálembe], semmisítse meg a római csapatokat, és legyen a királyuk; ő azonban nem figyelmezett rájuk.”23 Josephus szerint a zsidó vezetők megvesztegették Júdea római helytartóját, Pontius Pilátust, hogy tegye lehetővé Jézus keresztre feszítését, mert irigyelték annak népszerűségét. Josephus arról is beszámol, hogy Krisztus kivégzésének pillanatában a Templom leple „hirtelen végighasadt a tetejétől egészen az aljáig”. A Templomról adott terjedelmes leírásában megemlít továbbá egy feliratot, amelyen ez állt: „Jézus, a király, aki sohasem uralkodott, akit a zsidók megfeszítettek, mert megjövendölte a Város vesztét és a Templom pusztulását.”24 Ugyanezen próféciát olvashatjuk az evangéliumokban is: „Amikor néhányan megjegyezték a templomról, hogy milyen szép kövekkel és fogadalmi ajándékokkal van díszítve, ő [ti. Jézus] így szólt: Jönnek majd napok, amikor mindezekből, amit itt láttok, nem marad kő kövön, amelyet le ne rombolnának.”25 János evangéliumában Jézus még merészebben állítja, hogy a Templom, pusztulása után őbenne él majd tovább: „Bontsátok le ezt a templomot, és én három nap alatt fölépítem azt!”26 Istenkáromló kijelentés volt ez, amely később ott szerepelt az ellene felhozott vádak között: „Ez [az ember] azt mondta: Le tudom bontani az Isten templomát, és három nap alatt fölépítem.”27 Ebben a kérdésben ismét egymásnak ellentmondó nézetek láttak napvilágot: egyes értelmezések szerint Jézus nemcsak a Templom, hanem Jeruzsálem pusztulását is megjövendölte. A keresztények úgy vélik, mindez megmagyarázza, miért költözött az első keresztény közösség Jeruzsálemből Pellába, még mielőtt a rómaiak bevették volna a várost; a szkeptikusok azonban úgy gondolják, ezen „próféciákat” az evangélisták utólag fűzték a történethez. Annyi mindenesetre egyértelmű, hogy a korai keresztények a jeruzsálemi Templom pusztulását egyrészt az Isten és ember közötti új szövetség szükségszerű velejárójának, másrészt Isten bünte-

tésének tartották, amiért a zsidók megtagadták az Ő egyszülött fiát. Az általam fentebb idézett passzus után, amelyben Josephus a Jeruzsálem ostromakor saját gyermekét felfaló édesanyáról számol be, a legkorábbi keresztény krónikás, Euszebiosz hozzáteszi: „Ez volt a zsidók büntetése, amiért bűnös és gonosz módon bántak az Isten Krisztusával. [...] Azoknak az eseményeknek, melyek az Üdvözítő szenvedése és azután történtek az egész néppel, hogy a zsidó tömeg azt követelte a rabló és gyilkos [ti. Barabás] meneküljön meg a haláltól, az Élet Szerzője pedig távozzon körükből, a leírásához pedig semmit sem kell hozzáfűzni.”28 A XX. század perspektívájából szemlélve, amelynek során jóval kegyetlenebb és módszeresebb kísérletek történtek a zsidóság kiirtására, mint Vespasianus és a Hadrianus császárok uralma alatt, nehéz egy ilyen ítéletet nem az antiszemitizmus egyik, evangéliumi köntösbe öltöztetett forrásaként értelmezni. Máté evangélista példaként idézi Pontius Pilátus tiltakozását: „Én ártatlan vagyok ennek a vérétől. Ti lássátok!” Mire a nép egy emberként azt kiabálta: „Az ő vére rajtunk és gyermekeinken!”29 Ez azonban, amennyire meg lehet ítélni, nem jelentette a zsidók egységes fajként történő megbélyegzését, abban az értelemben, ahogyan a XVI. századi Spanyolország limpieza de sangre [vértisztítás] kultuszában, vagy a XIX. században, Houston Stewart Chamberlain fajelméleteiben erre sor került. Ez a fajta durva faji előítélet figyelemre méltó módon sem az antikvitásnak sem a középkornak nem volt sajátja. Krisztus tanítványai, az apostolok és az evangélisták, végtére is mindnyájan zsidók voltak. A zsidók és keresztények között fellángoló ellenségeskedés ekkoriban nem faji, hanem vallási természetű volt, és a belső ellentmondásokból fakadóan nehéz elgondolni, hogyan lehetett volna elkerülni ezt. A Templom Krisztus által megjósolt pusztulása több volt fizikai valóságnál: metaforikusán a judaizmus halálát jelentette. A Messiás születése előtti bábállapot időszakára Isten a zsidó népet választotta ki: amint megszületett, a zsidóság teljesítette küldetését. Az evangéliumokból kitűnik, hogy mindezt a Szanhedrin [főtanács] korabeli zsidó elöljárói is így értelmezték. Látva Pilátus mennyire vonakodott beleavatkozni az ügybe, nem tudhatjuk, őszinte volt-e attól való félelmük, hogy Krisztus felingerli a rómaiakat, Jézus növekvő népszerűsége feletti aggodalmuk - tanításának fontossága ismeretében - mindenesetre indokoltnak tűnik. Meglehet, túl optimisták voltak, amikor azt képzelték, hogy Jézus tanítása vele együtt elenyészik, ennek ellenére nem volt ésszerűtlen Kaifás főpap döntése: „Jobb nektek, ha egy ember hal meg a népért, mint ha az egész nemzet elveszik!”30 Krisztus hatása halálával sem szűnt meg: egyre növekvő számú zsidó fogadta el és hirdette tanítását. Nem tudjuk, valóban feltámadt-e halottaiból, sem azt, vajon a „Szentlélek” tüzes nyelvek alakjában leszállt-e hátramaradt követőire, a Názáreti Jézus keresztrefeszítése azonban bizonyosan nem tartotta vissza tanítványait attól, hogy nyíltan hirdessék, „Úr és Krisztus” volt. Az is hasonlóan világos, hogy a zsidó elöljárók minden tőlük telhetőt megtettek e születő felforgató mozgalom visszaszorítására: Péter apostolt letartóztatták, Istvánt halálra kövezték, I. Heródes Agrippa, Nagy Heródes unokája pedig lefejeztette Jakab apostolt, János testvérét. Csupán az vetett gátat a mindenkire kiterjedő kivégzési hullámnak, hogy a hatalom a római helytartó kezében volt. 62-ben, Porcius Festus halála és Lucceius Albinus érkezése közötti rövid interregnum alatt azonban Anan főpap elítélte „az Úr testvéreként” ismert másik Jakab apostolt: elrendelte, hogy dobják le a Templom tetejéről, és furkósbottal verjék agyon. A legtöbb fejfájást a zsidó elöljáróknak azonban nem Krisztus eredeti tizenkét apostolának

egyike, hanem Tarszoszi Pál okozta. Az a férfi, aki soha nem ismerte Jézust, és buzgón üldözte a keresztényeket, amíg egy napon a Damaszkusz felé vezető országúton - amint éppen a városba tartott, hogy ott a főpap által kiadott parancsokkal újabb keresztényeket tartóztasson le -, Jézus egy látomásban meg nem jelent neki, és ki nem jelölte őt, mondván: „Kiválasztott edényem ő nekem, hogy hordozza nevemet a pogányok, a királyok és Izrael fiai előtt.”31 Pál apostol nem csupán köpönyegforgató volt, de még egy lépéssel továbbment a judaizmus tagadásában, mivel ragaszkodott ahhoz a nézetéhez, ami Krisztus eredeti tanítványai számára egyáltalán nem volt egyértelmű: valaki kereszténnyé lehet anélkül, hogy elsődlegesen zsidóvá válna. Szent Pál személye a mai napig vitatott. Sokan azzal vádolják, hogy „a galileai ördögűzőt” világvallás-alapítóvá felmagasztalva valójában ő „találta ki” a kereszténységet.32 A kor zsidó elöljáróinak gyűlöletét azonban elsősorban a Római Birodalomban tett prédikáló körútjai során elért sikerével vívta ki. Szent Pál levelei Efezus, Korinthus és Róma megtért keresztényeihez a zsidó hagyomány mély tiszteletéről tanúskodnak, ugyanakkor azt hirdetik, hogy szükségtelen a mózesi törvényekhez mereven ragaszkodni, csak a Krisztusba vetett hit által üdvözülhetünk. A zsidóság létjogosultságának e radikális tagadása számos zsidó származású keresztény társában is ellenszenvet keltett, és a korai egyház sem fogadta el azonnal. A zsidó elöljárók mindezt felhasználták ellene, amikor Akhaia [Achaia] helytartója, Gallió elé vitték, azzal vádolva őt, hogy „törvényellenes istentiszteletre beszéli rá az embereket”.* Gallió felháborodva utasította el a vádindítványt, mondván: „Zsidó férfiak! Türelemmel lennék hozzátok annak rendje s módja szerint, ha csakugyan valami törvénytelenségről, vagy nagyon gonosz bűntettről volna szó. De ha tanításról, nevekről és a ti törvényetekről folyik a vita, intézzétek el magatok. Ezekben én nem akarok bíró lenni.”33 Jeruzsálembe visszatérve Pál apostolt ismét letartóztatták, és a Szanhedrin elé állították, ahol római polgárként a jogait követelte, így a római néptribun, Lysias védelme alá helyezték. Belátva, hogy jogi úton nem szabadulhatnak meg tőle, zsidók egy csoportja arra az elhatározásra jutott, hogy meggyilkolja őt. Az összeesküvés terve azonban eljutott Lysias fülébe, aki erre hetven lovas és kétszáz gyalogos katona kíséretében Caesareába küldte Pál apostolt. Ott Ananiás főpap, néhány vén, és egy bizonyos Tertullus nevű ügyvéd Félix legátus színe elé idéztették őt, és azzal vádolták hogy „veszedelmet terjeszt és lázadást szít az összes zsidó között az egész földkerekségen, és az élére áll a názáretiek eretneksége által keltett lázadásnak”.34 Pál római polgárként a császárhoz kívánt fellebbezni, ezért Félix helytartó láncra verve Rómába küldte. A keresztény hagyomány szerint Rómában Szent Pált végül nem a zsidó elöljárók által felhozott vádak alapján, hanem a Nero császár uralkodása idején, 67-ben fellángoló első pogány római keresztényüldözés áldozataként fejezték le. Cornelius Tacitus római történetíró úgy vélte, hogy ez az első, keresztények elleni támadás nem a birodalmi kormányzás átgondolt politikájának, hanem Nero császár szeszélyének következménye volt. A 64. júliusi tűzvész után, amelynek során Róma jelentős része leégett, a gyanút leplezendő, miszerint talán saját maga okozta a tüzet, a császár e nyugtalanságot keltő szekta híveit vádolta. Először a gyanúsítottakat végezték ki, majd általános keresztényellenes hajtóvadászat indult. Az így összegyűjtött foglyokat azután a legváltozatosabb és legkifinomultabb módszerekkel kínozták halálra: a férfiakat keresztre feszítették, majd szurokba mártották és meggyújtották, vagy állatbőrökbe csavarták őket, hogy széttépjék és felfalják a kutyák.

Bár Tacitus úgy gondolta, hogy Nero kegyetlensége túl messzire ment, és ténylegesen a polgárság együttérzését váltotta ki, mégsem volt kétsége afelől, hogy a keresztények „emberiség elleni gyűlöletük okán maximális és példamutató büntetést” érdemeltek ki. Az anyagi világ iránti megvetésük, a fegyverviselés elutasítása, vagy a római élet szerves részét jelentő kisebb-nagyobb pogány szertartásokon való mindennemű részvétel megtagadása, titkos találkozóik és istentiszteleteik, ahol „istenük testéből ettek”, de mindenekfelett azon meggyőződésük, hogy pogány embertársaik örök kárhozatra vannak ítélve, míg ők - keresztények - az örök boldogság várományosai, hasonló hatást váltott ki a rómaiakból, mint a zsidóság elkülönülő magatartása. A zsidókat a rómaiak jól ismerték, és népcsoportként, nem pedig szektaként tartották számon. Miután a lázadást Palesztinában elfojtották, a zsidóság visszanyerte korábbi privilégiumait - a zsinagógáikban tartandó istentiszteletre, fiúgyermekeik körülmetélésére és a szombaton való pihenésre vonatkozó jogokat. A keresztények zárkózottságát ezzel szemben nemcsak sértőnek, hanem egyenesen lázítónak tartották, következésképpen az elkövetkező két és fél évszázadban kisebb megszakításokkal folyamatosan üldözték őket. „Akármi legyen is vezérlő elvük - írta az ifjabb Plinius -, hajthatatlan makacsságuk büntetést érdemel.”35 Ezért Plinius, akit írásai kedves, művelt és nemesszívű embernek tüntetnek fel, miután birodalmi kormányzati tisztviselői rangra emelkedett, elrendelte a magukat keresztényeknek vallók kivégzését. „Számosabban leszünk, valahányszor végigkaszáltok rajtunk: - írta a II. századi keresztény író, Tertullianus -, vetőmag a keresztények vére.”* Bizonyára volt közöttük néhány aposztata, akik inkább hintettek Zeusz tiszteletére maréknyi tömjént az oltárra, minthogy az arénában oroszlánok és tigrisek tépjék darabokra őket, az állandó üldöztetés azonban nem vetette vissza az egyház növekedését. A keresztények közül Krisztus szenvedésének imitációjaként sokan önként vállalták a vértanúságot. Ignatiosz [Ignatius], Antiochia harmadik püspöke, amikor letartóztatták, megtiltotta híveinek, hogy bármit tegyenek megmentéséért, és könyörgött a rómaiaknak, hogy vessék őt az oroszlánok elé. „Biztatni fogom a vadállatokat, hogy mindenestül felfalva váljanak sírommá.”* Polükarposz [Polikarp], Szmirna püspöke bár megfontoltabb volt, mégis hasonlóan hajthatatlan maradt, amikor felkínálták neki a választás lehetőségét a császár szolgálata és az elevenen megégettetés között. „Ideig-óráig égő és rövid idő múltán kialvó tűzzel fenyegetsz - mondta Titus Quadratus római kormányzónak. - Nem ismered ugyanis a jövendő ítéletet és az örök büntetés tüzét, mely az istentelenekre vár.” Quadratus ítéletét követően „a tömeg a műhelyekből és fürdőkből összegyűjtötte a rőzsét és a tűzifát, a zsidók különösen készségesen segítettek, amint ez már ilyen esetekben szokásos volt.”36 Ilyen és ehhez hasonló atrocitások a birodalom minden részében megestek. Phrügiában (KisÁzsiában) egy egész városkát vettek körül a legionáriusok: „lángba borították és porrá égették lakosait a kisgyermekekkel és asszonyokkal együtt, akik a mindenek felett levő Istent hívták segítségül, és mindezt azért, mert a város összes lakója, maga a gondnok is meg a duumvirek az összes hivatalnokkal és az egész néppel együtt egyöntetűleg kereszténynek vallották magukat, és semmiképp sem engedelmeskedtek azoknak, akik azt parancsolták, hogy imádják a bálványokat.”37 A keresztényüldözés a Rhodanosz [Rhone] partján fekvő két római városban, Viennában [ma Vienne] és Lugdunumban [ma Lyon] különösen kegyetlen volt. Először pogány szolgálókat kényszerítettek arra, hogy vérfertőző és emberevő orgiákkal vádolják keresztény uraikat, ellenük bújtatva ezzel a néptömegeket, majd a legbrutálisabb halálnemekre ítélték azokat, akik eskü alatt nem tagadták meg Krisztust, és nem imádták a pogány isteneket. Nemcsak a közösség vezetőit, például Potheinosz [Pothinus] püspököt, de még az egyszerű híveket is kínvallatásnak vetették alá. Viennában egy Blandina nevű, együgyű szolgálólányt (aki által bebizonyította Krisztus, hogy azokat a dolgokat, amik az emberek számára egysze-

rűnek, jellegtelennek és megvetendőnek tűnnek, Isten nagy kegyelmére méltatja), olyan erő töltött el, hogy „azok, akik egymást felváltva mindenféle módon reggeltől estig kínozták, kifáradtak és elcsüggedtek, és bevallották, hogy vereséget szenvedtek, és többé semmit sem tudnak vele tenni”.* Majd „miután megkorbácsolták, vadállatok elé vetették és megsütötték, végül belekötötték egy hálóba és egy bika elé dobták”.38 A XIX. században Friedrich Nietzsche lekicsinylően nyilatkozott a kereszténységről, amiért a Blandinához hasonló szolgálók, de mindenekelőtt annak a temérdek rabszolgának a kegyét kereste, akinek társadalmi értéktelenségét spirituális egyenlőséggel kompenzálta. A kereszténység azonban nem korlátozódott a tanulatlan néptömegekre; szenátorok, sőt császárok családjai körében is elterjedt. Filozófusok és tudósok, mint Jusztinosz, Origenész, Tertullianus és Alexandriai Kelemen, nem csupán felkarolták ezt az új vallást, hanem írásaikban elmélyítették a keresztény hit egyházi értelmezését. Origenész megtisztította a Szentírást az apokrif evangéliumoktól, ezáltal megalapozta a ma ismert Újtestamentumot. Apollónioszt [Apollonius], aki Euszebiosz szerint „nagyon híres férfi volt az akkori hívek között műveltsége és filozófiája miatt”,* meghallgatásra a római szenátus elé idézték, amely népszerűsége ellenére fővesztés általi halálra ítélte, mivel a császári rendelet - „egy keresztény létezése önmagában törvénytelen” - semmilyen más ítéletet nem tett lehetővé. Letartóztatása előtt Apollóniosz élénken támadta egy bizonyos Montanosz [Montanus] nevű „álpróféta” eretnek nézeteit, aki tagadta, hogy az egyháznak hatalma lenne a vezeklő bűnösöket főbenjáró bűneik alól feloldozni. Ez az eretnekség egy volt a sok közül, amely a keresztény egyházat a legkorábbi időktől egész történelme során aggasztotta. Péter apostol már korábban figyelmeztetett, hogy „voltak a nép körében hamis próféták is, mint ahogy közöttetek is lesznek hazug tanítók, akik veszedelmes tévtanokat terjesztenek...”39; Szent Pál a korinthusbeli hívekhez írt apostoli leveleiben elítélte a gnosztikusokat és a doketistákat, Antiokheiai Ignatiosz pedig becsmérlő kifejezésként használta az eretnek megnevezést. Tertullianus pedig (aki a sors furcsa fintoraként később maga is csatlakozott a montanistákhoz) úgy határozta meg az eretnek fogalmát, hogy az az egyház ítélete fölé helyezi a sajátját, és ezen indíttatásból szektát alapít, vagy csatlakozik valamely már létezőhöz, amely tanításaiban elhajlik Krisztus apostolokra hagyott dogmáitól. A hamis tanítások megcáfolására az apostolok utódai, a püspökök zsinatokat tartottak - az elsőt Jeruzsálemben 51-ben, a másodikat Kisázsiában ötven évvel később. Bár e „püspökök” saját közösségükön belül tekintéllyel rendelkeztek, a felsőbbség mégis a birodalom nagyvárosaiban, Jeruzsálemben, Antiochiában, Alexandriában és Rómában székelő pátriárkáknak adatott meg. A római keresztény közösség vezetője, egyenlők között elsőként az apostolok vezetőjének, Péternek az örökébe emelkedett. Mindezt az állítólag Péter által püspökké szentelt Kelemen írta 96-ban, amikor levelével egy, a korinthusi egyházban felmerült vitás kérdésben próbált igazságot tenni. A II. század vége felé Viktor, Róma püspöke döntötte el a húsvét ünneplésének időpontját, és hatalmánál fogva kizárt a keresztény közösségből egy bizonyos Theodotosz [Theodotus] nevű vargát, amiért azt tanította, hogy Jézus egyszerű földi halandó volt. Ő volt az első püspök, akiről köztudott, hogy kapcsolatban állt a császár háza népével: Marciának, Commodus császár keresztény ágyasának szardíniai bányamunkára ítélt keresztények neveivel teleírt listát adott, és rajta keresztül elérte, hogy szabadon engedjék őket. Commodus, Marcus Aurelius fia, bár uralkodónak alkalmatlan volt, Marcia befolyásának köszönhetően megtűrte a keresztényeket. Az üldöztetés utódja, Septimius Severus uralma alatt szórványosan bár, de folytatódott: általánosságban véve a kérdés megítélése a mindenkori

császár nézetétől függött. A legbölcsebb és felvilágosultabb császárok közül néhányan, mint például az Antoninus császárok, vagy Marcus Aurelius kérlelhetetlenek voltak a kereszténység elfojtásában. A tisztogatások Maximinus, Decius, de mindenekfelett Diocletianus uralkodása alatt fordultak igazán komolyra, aki 303-ban „nagy üldözésbe” kezdett, aminek csak lemondása és a dalmáciai tengerparton fekvő spalatumi [Spalato; ma Split] palotájába történő visszavonulása vetett véget. Mivel a Római Birodalmat túlságosan nagynak tartotta ahhoz, hogy egyetlen ember kormányozza, Diocletianus még távozása előtt a hatalom gyakorlására négy embert, azaz egy tetrarchiát nevezett ki. A társuralkodók egyike I. Constantius Chlorus lett, aki a birodalom északi részét, Britannia és Gallia tartományait kormányozta. Amikor Diocletianus 305-ben lemondott, nyugaton Chlorus lett a rangidős császár, egy évvel később azonban Eburacumban [ma York] meghalt. A britanniai légiók fiát, Konstantint [Constantinus] kiáltották ki császárnak, aki a rivális trónkövetelők felett aratott sorozatos győzelmeit követően az egész birodalomban megszilárdította uralmát. Nagy Konstantin szilárdan hitt benne, hogy a keresztények istenének segítségével jutott hatalomra. Vetélytársával, Maxentius császárral a Róma melletti milviusi hídnál [ma Ponté Monté] vívott sorsdöntő csata előestéjén álmot látott, melyben azt az utasítást kapta, hogy fesse a keresztények monogramját katonái pajzsára: „E jelben győzni fogsz!” Az üldöztetés a nyugati tartományokban már Chlorus uralma alatt is sokat enyhült: most azonban a birodalom egész területén végérvényesen abbamaradt. 313-ban a milánói ediktum kibocsátásával minden korábbi büntető határozat érvényét vesztette; a keresztény rabokat szabadon bocsátották, tulajdonukat visszaszolgáltatták. Nagy Konstantin keresztényekkel szembeni politikája jóval túllépte a tolerancia kereteit: püspököket tett tanácsadóivá és engedélyezte nekik, hogy igénybe vegyék a birodalmi postaszolgálatot, ami abban a korban, amikor a szárazföldi utazás nemcsak veszélyes, hanem igen költséges is volt, felbecsülhetetlen privilégiumnak számított. Egy 333-ban kiadott törvény előírta a birodalmi tisztségviselőknek, hogy hajtsák végre a püspökök határozatait, illetve más tanúk nyilatkozatai fölé helyezve fogadják el a peres ügyekben tett vallomásaikat. Nagy Konstantin a császári tulajdonban lévő Lateránt Róma püspökének adományozta, hogy ott bazilikát építhessen, és olyan törvényeket léptetett életbe, amelyek a keresztény papságnak adózási előjogokat és jogi immunitást biztosítottak: „...azt akarom, hogy azok, akiket [...] klerikusoknak szoktak nevezni [...] zavartalanul kövessék saját törvényüket. Ha ugyanis nagyon nagy imádást mutatnak be az istenségnek, úgy látszik az a legnagyobb hasznára válik a közügyeknek.”* Konstantin keresztény püspökökkel vette magát körül, és testvéreinek nevezve udvarában látta vendégül őket, akiket pedig a múltbeli üldözések során megkorbácsoltak és megcsonkítottak, azoknak sebhelyeit alázatosan csókkal illette. Heródeshez hasonlóan Nagy Konstantin életére is családi tragédiák vetettek árnyékot. Második felesége, Fausta megrágalmazta első feleségétől született fiát, Crispust, hogy el akarta csábítani őt. Crispust ezért kivégezték, még mielőtt Konstantin anyja, Heléna császárnő bebizonyíthatta volna a császárnak a felhozott vádak hamisságát. Faustát a császár ezt követően egy túlhevített fürdőbe záratta, ahol megfulladt. Mindezen tragédiák nyomán Heléna - akit Konstantin térített a keresztény hitre - vezeklő zarándoklatra indult Palesztinába. Itt a császár már korábban elrendelte a pogány szentélyek lerombolását, és helyükre keresztény templomokat építtetett: Krisztus szülőháza felett Betlehemben, Jeruzsálemben pedig keresztrefeszítésének helyén és a sírnál, ahol halottaiból feltámadt. Az építkezések során találtak egy keresztfát, amelyen a következő felirat volt olvasható: „Názáreti Jézus, a zsidók királya.” Akár ez állt rajta, akár nem, és csupán hamisítványt sóztak

rá egy rászedhető öregasszonyra, Heléna és a hithű keresztények mindenesetre megváltásuk elsődleges ereklyéjeként fogadták el, és a keresztet helyreállítás után Jeruzsálemben, a Szent Sír felett épített templomban helyezték el. A kereszténységre nézve Nagy Konstantin megtérése fontos következményekkel járt. A birodalom jövője szempontjából hasonló jelentőséggel bírt, hogy a fővárost Rómából a Boszporusznál fekvő Bizáncba [Büzantion] költöztette. Már jó ideje világosan látszott ugyanis, hogy Róma nem megfelelő stratégiai központ egy olyan birodalom számára, amelynek legsebezhetőbb határai és legvirágzóbb tartományai keleten terülnek el. A császárok ebben az időszakban már elsősorban hadvezérekként tevékenykedtek, többé sem hatalmuk, sem legitimitásuk nem függött a szenátustól és Róma népétől. Az Európa és Ázsia, illetve a Fekete-tenger és a Földközi-tenger találkozási pontján elhelyezkedő Bizánc stratégiailag kiváló fekvésénél fogva, valamint az Aranyöbölként ismert természetes kikötője miatt ideálisnak tűnt a főváros szerepének betöltésére. Egyik riválisa, Licinius felett a közeli Khrüszopolisznál [Chrysopolis] 324-ben aratott győzelmét követően a császár három héten belül lefektette az „új Róma” alapjait. A város, amely már Septimius Severus idején is jelentősen megnövekedett, most méretét tekintve megháromszorozódott és pompás középületekkel bővült: az arénával, amelynek építése már Severus idején megindult, egy császári palotával, közfürdőkkel és csarnokokkal, valamint számtalan, más városokból ideszállított szoborral ékesített utcával. Teljes római polgárjog és ingyen kenyér ígéretével csábították a betelepülőket, és toleranciát gyakoroltak mind a pogányokkal, mind a zsidókkal szemben. Az alapítója után Konstantinápolyra [Konstantinopolis] keresztelt új birodalmi székhely a császár pártfogolt vallásának központjává vált. Nagy Konstantin számos hatalmas templomot építtetett itt, 381-ben pedig patriarkátusi rangra emelte a várost; ezáltal a konstantinápolyi pátriárka személyével bővült Róma, Antiochia, Alexandria és később Jeruzsálem pátriárkáinak sora. Ezt követően az egyház jó néhány, a császár által összehívott korai zsinatát Konstantinápolyban, vagy a közeli városokban, Nikaiában [Nicea] és Khalkédónban [Chalcedon] tartották. A kereszténység uralma azonban még korántsem volt megingathatatlan. Nagy Konstantin unokatestvére, az „aposztataként” ismert Iulianus császár uralkodása idején ismét teret nyert a pogányság, és az egyházat újult üldöztetésnek vetették alá. Jelzés értékű, hogy Iulianus egyik intézkedése az általa „galileaiaknak” titulált keresztények ellen éppen a jeruzsálemi Templom újjáépítése volt; végrehajtását azonban különféle természeti csapások (amelyeket a keresztények természetfeletti beavatkozásának tartottak), megakadályozták, míg végül a császár 363ben bekövetkezett halála után végleg felhagytak a tervvel. Iulianus zárta a pogány császárok sorát. Utódja, Iovianus idején az egyház visszanyerte a Nagy Konstantin alatt élvezett kiváltságos helyzetét, és legalább olyan türelmetlenné vált a pogánysággal szemben, mint annak idején az vele szemben volt. A templomokat már Nagy Konstantin fia, II. Constantius bezáratta, és halálbüntetés terhe mellett megtiltotta, hogy áldozatot mutassanak be a pogány isteneknek. A tilalom immáron korlátlanná vált, a hagyományos római szertartásokat csakis titokban, gyakran karneválok és idényjellegű ünnepségek örve alatt gyakorolhatták. A régi szentélyek sorsukra maradtak; elhagyatottakká váltak, vagy lerombolták őket. Hasonló vallási türelmetlenség nyilvánult meg a zsidókkal szemben. Mivel bűnrészesei és felbujtói voltak a keresztények elleni pogány üldözéseknek, és örömmel fogadták Iulianus „ellenreformációját”, most császári rendeletek általi sanyargattatás és a keresztény „csőcse-

lék” zaklatása várt rájuk. Az egyik utolsó császár, Theodosius, aki még osztatlan birodalom felett uralkodott, 380-ben határozatot hozott, amelyben minden alattvalója számára kötelezővé tette a nikaiai [niceai] hitvallás elfogadását. Ez a döntés legalább annyira az eretnek keresztények, mint a pogányok és zsidók ellen irányult, ugyanakkor tovább ösztönözte a keresztény „zelóták” szélsőséges magatartását. 388-ban az Eufrátesz menti Kallinikoszban [Callinicum] keresztény fanatikusok felgyújtották a zsinagógát. Theodosius a helyi egyház költségén akarta újjáépíttetni, de Ambrus, Mediolanum [ma Milánó] érseke rábeszélte, hogy vonja vissza kártérítési rendeletét. „Mi a fontosabb? - kérdezte a főpap a császártól. - A fegyelemmel való kérkedés, vagy a vallás ügye?”40 A püspökök hatalmának két évvel később ismét tanúi lehetünk, amikor megint csak Ambrus nyomására egy egyházi zsinat kiközösítette Theodosius császárt, amiért a thesszaloniki cirkuszban büntető mészárlást hajtatott végre (miután egy barbár hadseregparancsnokot megöltek), és a császár csak nyilvános bűnbánat után vehetett újra Úrvacsorát. Szent Ambrus milánói érsek személye jól példázza, hogy mialatt Róma kereszténnyé, a kereszténység rómaivá vált, s a birodalmi közigazgatást és törvényeket alkalmazva ugyanazon kiszolgáló személyzettel működött. Ambrus egy római prefektus, a szenátori rend egyik tagjának gyermekeként látta meg a napvilágot. Tanulmányait Rómában végezte, majd birodalmi köztisztviselőként, 371 körül pedig Aemilia és Liguria tartományok kormányzójaként szolgált, amelyek székhelye akkoriban Milánóban volt. 373-ban tisztviselői minőségében egy vitatott püspökválasztáson közvetített, amikor a nép közfelkiáltással váratlanul őt magát választotta meg. Bár a családja keresztény volt, ő még nem volt megkeresztelve. November 24én fogadták az egyházba, december 1-én pedig előbb pappá, majd püspökké szentelték. Ambrus Milánóban elhangzott prédikációi indították az éppen a városban tartózkodó Ágostont, a retorika fiatal tanárát, hogy keresztény hitre térjen. Berber származású pogány apa és keresztény anya gyermekeként Ágoston korábban Észak-Afrikában élt, s ifjúságát intellektuális kíváncsiság és szexuális szabadosság jellemezték. Az eleinte az Istent és ördögöt egyenrangú hatalmaknak, Istent a lélek, az ördögöt pedig az anyag teremtőjének hirdető manicheizmushan hívő, később neoplatonista Ágostont Ambrus győzte meg a keresztény tanítás igazságáról. Ő azonban becsvágyó alkat volt, telve szexuális energiával. Előnyös házasság reményében elbocsátotta régi ágyasát, akitől korábban fia született, és amíg arra várt, hogy jövendőbelije elérje a megfelelő kort, számtalan szerelmi kalandba bonyolódott. Nők iránti vonzalma mindig is gátolta megtérését. Ifjúként így imádkozott: „Adj tisztaságot és megtartóztatást nekem, de ne most rögtön.” Attól félt, hogy imája túl gyorsan meghallgatásra talál: „Féltem, hogy hamar meghallgatsz engem és gyorsan meggyógyítod beteg vágyaimat. Én inkább kielégülésüket, semmint oltogatásukat óhajtottam.”41 Harmincas éveinek elején azonban Ágostont „régi szeretői” már inkább visszahúzták. Bénító határozatlanság állapotában tengette életét, mígnem egy délután, szállásának kertjében éteri hangot hallott („mintha fiú vagy leányka mondaná”), és ének csendült: „tolle, lege, tolle lege, vedd föl, olvasd, vedd föl, olvasd...”.* Véletlenszerűen felütötte Pál apostol leveleinek könyvét, és tekintete Szent Pál rómaiakhoz írt levelére esett: „Mint nappal, járjunk tisztességesen; nem tobzódásban és részegeskedésben, nem bujálkodásban és kicsapongásban, nem civódásban és versengésben, hanem öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust, és ne dédelgessétek testeteket az érzéki vágyakban.”42 Miután 387-ben Ambrus megkeresztelte, Ágoston visszatért Észak-Afrikába, ahol pappá szentelték. Eleinte egy zárt közösségben élt, öt év múltán azonban Hippo püspökévé választották. Életének hátralevő harmincöt esztendejében ebben a tisztségében teljesítette kötelességét, és ekkor írta az egyház jövőjére nézve döntő fontosságú műveit. Amint a templomos rend alapí-

tásának történetéhez érkezve látni fogjuk, a lovagok kezdetben azt a szerzetesi szabályzatot követték, amelyet Szent Ágoston alkotott keresztény közössége számára; a keresztes hadjáratok védelmében pedig az ő igazságos háborúról szóló elméletét idézték. Szent Ambrus és Szent Ágoston korában további két nagy jelentőségű esemény történt, amely alapvetően meghatározta Európa sorsának középkori alakulását. Ezek közül az egyik a Római Birodalom kettéosztása volt. A keleti részből jött létre a Bizánci Birodalom, ahol idővel a latin államnyelvet felcserélték a göröggel. A nyugati tartományoknak formailag ugyan Róma maradt a székhelye, valójában azonban néha Milánóból, máskor Ravennából irányították őket. A demarkációs vonal az Adriai-tenger mentén húzódott; ez a mai Horvátország területén keresztül futó határ máig problémák forrása maradt. Mindkét birodalom állandó hadban állt a határain túli törzsekkel és népekkel - Ázsiában a perzsákkal, Európában a Dunán és a Rajnán túl a barbár szarmaták, osztrogótok [keleti gótok], vizigótok [nyugati gótok], frankok, burgundok, alemannok, kvádok, vandálok, illetve mögöttük, a sztyeppék felől ismeretlen okból előrenyomuló kegyetlen hunok törzseivel. Bár a vízválasztó vonalat nem lehet pontosan meghúzni, az mindenesetre bizonyos, hogy a később a Római Birodalom „bukásaként” emlegetett esemény nem egyetlen drámai csata, és még csak nem is a császári seregek sorozatos vereségének eredményeként következett be, amit aztán a győztesek módszeres kolonizációja követett. „A barbárok betörései nem állandó, pusztító rablóhadjáratok, még kevésbé szervezett hódító hadjáratok voltak. Sokkal inkább nevezhetnénk őket az északi fejletlenebb területekről a Földközi-tenger gazdag földjeire bevándorlók »aranylázának«.”43 Néhány törzsnek, mint például a frankoknak és az alemannoknak engedélyezték, hogy a birodalom határain belül, Gallia északkeleti részében letelepedjenek; az osztrogótok és a greuthungok [grutungok] számára pedig, akiket hátulról a hunok nyomtak előre, lehetővé tették, hogy beköltözzenek Thrákiába. Az úgynevezett „barbárokat” lassanként elkezdték besorozni a római hadseregbe, egyesek közülük egészen a parancsnokságig vitték. A félig vandál származású Stilicho Theodosius császár unokahúgát vette feleségül, a császár halála után pedig átvette a birodalom irányítását. Ez a kor azonban az erőszak, zűrzavar és rendezetlenség időszaka volt, amikor a rettegésben tartott és gyakran nyomorgó hordák biztonságot és élelmet keresve egész Európát bebarangolták. 406-ban, a vandálok és a suevek [szvébek], akiket a burgundok és az alemannok követtek, az előrenyomuló hunok elől menekülve a befagyott Rajnán át betörtek Galliába. 407-ben a rómaiak visszarendelték Britanniában állomásozó légióikat, sorsukra hagyva a britonokat az északról támadó piktek és skótok, illetve a keleti partok mentén kalózkodó angelek [az angolok germán ősei], szászok és jüttök kereszttüzében. 410-ben Alarich vezetésével a vizigótok elfoglalták és kifosztották Rómát, majd a Földközitenger mentén visszahúzódtak északra, hogy a mai Délnyugat-Franciaország, illetve később a mai Spanyolország területén telepedjenek le. 429-ben nyolcvanezer vandál söpört végig Hispánián, és a Gibraltári-szoroson átkelt az észak-afrikai római tartományokba: Szent Ágoston 430-ban halt meg, miközben a vandálok éppen városát, Hippót ostromolták. Történt néhány kísérlet, különösen Aetius római hadvezér részéről, hogy a barbár törzsek letelepedését valamiféle rendbe tereljék. Születtek átmeneti sikerek: Aetius legyőzte a hunok egyik, Attila vezette seregét, akik ezt követően a Pó-síkság városait fosztogatva dél felé vették útjukat Itáliában, és csak az tartotta vissza őket Róma megtámadásától, hogy a pápa sarcot fizetett Attilának. Aetius halála után azonban a nyugat-római császárok már csupán bábfigurák voltak, a valódi hatalmat a germán törzsi vezetők tartották a kezükben. Egyikük, Odoaker

letette az utolsó római császárt, Romulus Augustust, és barbár királyként uralkodott Itália felett. (Elméletileg a Konstantinápolyban székelő kelet-római császár régenseként tette mindezt, de valójában a Nyugat-Római Birodalom, mint különálló politikai entitás megszűnt.) Ez azonban nem jelentette „a római civilizáció elmúlását, mindössze életképtelenné vált kormányzati apparátusának bukását”.44 A barbárok, akik az általuk meghódított területeken kisebbségben maradtak, nem viseltettek ellenséges érzülettel a birodalom iránt, és meg sem fordult a fejükben, hogy véget vessenek neki: „A Római Birodalom koncepciója túl egyetemes, magasztos és maradandó volt. Minden oldalról körülvette őket, és ez emberemlékezet óta így volt.”45 A Római Birodalom társadalmi szervezete és kulturális hagyományai túlélték a tartományok egységesen centralizált igazgatásának felbomlását. Helyükbe hercegségek és királyságok léptek - Itáliában az osztrogót fejedelemség; Hispániában és a Loire-ig terjedően Galliában a vizigót állam; távolabb északon pedig a száli frankok királysága. Az V század végére az Alpoktól északra fekvő területen Chlodvig király alatt a frankok meghatározó jelentőségű hatalommá váltak: az alemannok és a vizigótok leverésével a Rajna és a Pireneusok között egységes frank domínium jött létre. 498 körül Chlodvig báróival együtt megkeresztelkedett, miután a legenda szerint a király Tours-i Szent Márton sírjánál csodát látott. Tette, éppen úgy, ahogyan annak idején Nagy Konstantin megtérése, a keresztény egyház jövőjét tekintve fontos következményekkel járt. Ugyanakkor a két fél világi és lelki hozománya jelentősen különbözött a másfél évszázaddal korábbiaktól. Chlodvig nem egy hatalmas, jól szervezett állam legfőbb uralkodója, hanem egy kegyetlen és tanulatlan harcosokból álló horda vezére volt, és a püspököknek sem nyújthatta mindazt, amit Nagy Konstantin: bőkezű adományokat, adózási privilégiumokat, illetve a legfelsőbb köztisztviselői réteg fizetését. Mindaz, amit kínálhatott, műveletlen, barbár népének lelkei, és az egyetemes azaz a „katolikus” [katholikos] egyház védelmezésére vállalt kötelezettség volt. Az egyház viszont cserébe sok mindent felajánlhatott a barbár törzsfőnöknek, minthogy sértetlenül megőrizte a római államról mintázott szervezeti felépítését. A hierarchia csúcsán bíborosaival együtt, akik a pápai adminisztrációban a különböző ügyek felelősei voltak, a nyugat pátriárkája, Róma püspöke állt, akit akkoriban már a görög atya jelentésű pappas szóból pápának neveztek. A piramis következő szintjét a felbomlott birodalom megmaradt városainak élén álló érsekek alkották; alattuk pedig a majd minden városban székelő püspökök, az írástudó diakónusok és a papok testületei helyezkedtek el. Az egyház mindemellett gazdag volt, miután korábban a keresztény császárok nagylelkűen hatalmas földbirtokokat adományoztak neki; ezáltal a kereskedelem és a törvényesség megszűnése után is biztosítani tudta a gondjaira bízott emberek anyagi és erkölcsi jólétét. A római világ politikai és közigazgatási intézményeinek összeomlásával a püspökség vált az egyedüli erkölcsi hatalommá, és földtulajdonának köszönhetően a rendelkezésre álló egyetlen gazdasági erőforrássá. A közszolgálati feladatok ellátása révén a püspök helyettesítette az államot: etette a szegényeket, váltságdíjat fizetett a foglyokért, biztosította a bebörtönzöttek jólétét. A templomokhoz és kolostorokhoz ispotályok, kórházak, árvaházak, sőt helyenként még fogadók is tartoztak. Az egyház azonban nemcsak a néhai birodalom egyes funkcióit vette át: a köztudatban egyet jelentett a Római Birodalommal. Rómainak lenni annyi tett, mint kereszténynek lenni: aki pedig keresztény volt, az egyszersmind római is volt. Iustinianus után „a mediterrán világ társadalmában a kereszténység többé már nem egyszerűen uralkodó vallásként volt jelen, hanem kizárólagos hatalommal bírt. A pogányság eltűnt a felsőbb társadalmi rétegekből, sőt még a vidék lakosságának soraiból is... egy egységesített államban a nem keresztények las-

sanként jogfosztottakká váltak.”46 A római egyház püspökei magukra öltötték a római szenátori réteg köntösét, és ennek megfelelően viselkedtek, „új szerepkörük pedig a középkori pápaság retorikájában és szertartásrendjében tükröződött vissza”.47 Róma püspöke már a keresztény egyház kezdetei óta magának követelte a lelki ügyek feletti elsődleges hatalmat, nemcsak mint a Nyugat pátriárkája, hanem mint Szent Péter utódja, akinek maga Krisztus adta át a Mennyek országának kulcsait, valamint a „kötés és oldás”, azaz az igaz és téves tanítások feletti döntés jogát. A barbár inváziók idejére Róma feljebbvalóságát és illetékességét már a nyugati birodalom minden püspökségében elfogadták. A pápa lelki szupremáciájához - császár híján - ezúttal Róma város fő elöljárói hatásköre is hozzáadódott. Bár a város egy időre hanyatlásnak indult, mégis messze a legnagyobb és legnépesebb település maradt egész Nyugaton. Fenséges épületeinek és pompás műemlékeinek némelyikét a helyi lakosság építőanyagnak használta, de Róma sok mindent megőrzött dicsőséges múltjából. Lakói konzervatív beállítottságúak voltak: a régi szenátori családok továbbra is kiemelkedtek a többiek közül, miközben a pogány befolyás igen erős maradt. Amikor Alarich vezetésével a vizigótok 408-ban a város megtámadásával fenyegetőztek, a prefektus és a szenátus azt indítványozta, mutassanak be áldozatokat a pogány isteneknek. Az istenek segítségül hívása végül nem hozott eredményt, sőt I. Ince pápa diplomáciai kezdeményezése hasonlóan kudarcot vallott: az Alarich vezette vizigótok bevették és kifosztották Rómát. Csaknem ötven év múltán I. Leó pápának azonban Mantovában sikerült meggyőznie Attilát, a hunok vezérét, hogy maradjon távol Rómától. 455-ben a város falain kívül találkozott Geiserich-kel, a vandálok vezérével, és bár nem tudta eltántorítani őt a város kifosztásától, kérésére végül elállt attól, hogy bántalmazza a városlakókat. Több mint száz évvel később, egy Gergely nevű pápa, aki I. Leóhoz hasonlóan kiérdemelte a „Nagy” jelzőt, szintén szembeszállt immáron a longobárdok inváziójával. Gazdag és arisztokrata család sarjaként, egyben két korábbi pápa rokonaként I. Gergely nem csupán saját anyagi erőforrásait használta fel, hogy enyhítse a szegények szenvedéseit, hanem egyúttal a „Szent Péter örökségéből” [patrimonium sancti Petri] származó egyházi jövedelem maximális kihasználása céljából a pápasághoz tartozó óriási földbirtokok élére Európa-szerte rektorokat nevezett ki. 593-ban, amikor Agilulf longobard király a várost ostromolta, a pápa átvette a helyőrség feletti parancsnokságot, majd megvesztegette a longobardokat, hogy távozzanak. Minden más hatékony világi hatalom híján I. Gergely pápa lett Itália de facto uralkodója. Csapatokat toborzott, hadvezéreket nevezett ki, és egyezményeket kötött. Mindezt akkoriban egyáltalán nem tekintették a hagyománytól való radikális elhajlásnak. „Gergely pápa idejében az egyházi és világi ügyek közötti választóvonal nem volt egyértelmű és világos: az emberek sohasem gondoltak arra, hogy a politikai hatalmat külön kellene választani a vallástól.”48 I. Gergely az egyház rendjét hasonló buzgalommal igyekezett biztosítani: cölibátust kényszerített a papságra, és szigorúan szabályozta a püspökválasztást. A zsidókkal szemben toleráns volt: 599-ben az észak-itáliai Caraglio zsinagógájának megszentségtelenítése után kártérítést rendelt el, Arles és Marseilles püspökeit pedig megrovásban részesítette, amiért egyházmegyéik területén kötelezővé tették a zsidók megkeresztelését. I. Leó pápához hasonlóan I. Gergely is ragaszkodott Róma püspökének egyetemes joghatóságához, küzdött az eretnekséggel, és állítólag annyira meghatotta a Róma piacán rabszolgaként árult pogány szőke angolok látványa, hogy negyven bencés szerzetes kíséretében azonnal útnak indította Ágostont, hogy e pogányok szülőhazájában hirdesse az evangéliumot.

Nagy Szent Gergely volt az első olyan pápa, aki korábban szerzetesként élt. A szerzetesség térhódítása szintén olyan esemény a keresztény egyház történetében, amelynek ismerete segít a templomosok megítélésében. A latin monachus [szerzetes] elnevezés a görög monos szóból ered, amelynek jelentése 'egyedül', 'magányosan'. A keresztények ezt a megnevezést a IV. századig nem használták, hiszen a III. század közepéig a keresztény szerzetes fogalma gyakorlatilag ismeretlen volt. A korai egyházak főként a városokban jöttek létre, és az Apostolok cselekedeteiből ítélve tagjaik vagyonközösségben éltek. „Nálunk minden dolog közös - írta Tertullianus -, kivéve a feleségeinket.”* A korai keresztények között azonban nem minden férfi és nő kötött házasságot, a szüzességet ugyanis már a kezdetektől fogva az Istennek való tökéletes odaadás jeleként értékelték. Szent Pál apostol, akiről általában azt tartották, hogy megveti a nőket, úgy vélte, jó megházasodni, de még jobb szüzességi fogadalmat tenni: a világ közelgő végét várva ugyanis értelmetlennek gondolta a házasságot, mely elvonja a figyelmet a magasabb dolgokról. Arra is rámutatott, hogy azoknak, akik már együtt élnek, társuk jólétét kell szem előtt tartaniuk, míg azok, akik nem léptek frigyre, teljesen Istennek szentelhetik magukat. Apostoli leveleinek elfogulatlan olvasata mégis azt sugallja, hogy Szent Pál nem volt sem olyan merev erkölcsi felfogású, sem olyan nőgyűlölő, mint amilyennek általában lefestik. A szexuális élet terén előírta mind a férjnek, mind a feleségnek, hogy adják meg egymásnak, amit joguk van egymástól elvárni. („A férj adja meg a feleségének, amivel tartozik, hasonlóképpen a feleség is a férjének.”)* Bár eleinte úgy rendelkezett, hogy az özvegyek ne házasodjanak újra, később felülbírálta ezen ítéletét, mondván, jobb házasságban, mint nemi vágytól kínzatva élni. („Jobb dolog megházasodni, mint égni.”)* Ennek ellenére szinte biztos, hogy Szent Pál és a korai keresztények a házasságot a tökéletesedés gátjának tartották. A cölibátus tisztelete, bár talán már az esszénusok szektájában is jelen volt, azon zsidó tanítástól való elhajlás formájában jelentkezett, miszerint a férfiaknak és nőknek engedelmeskedniük kell Isten parancsának, amely a Teremtés könyvében így szól: „Szaporodjatok, sokasodjatok, és töltsétek be a földet! Hajtsátok azt uralmatok alá...”.* Az ide vonatkozó tanács azonban magától Krisztustól ered, aki egy helyütt így fogalmazott: „...vannak olyan eunuchok is, akik önmagukat férfiatlanították a Mennyek országáért” -, s hozzátette: „aki meg tudja érteni, értse meg”.49 Ez a megjegyzés vezetett a korai egyházban a szüzesség kultuszához, ami néha szélsőséges formákat öltött: a III. században például a fiatal Origenészt elítélték, amiért szó szerint értelmezve Krisztus szavait, öncsonkítást hajtott végre, amit később aztán maga is megbánt. Euszebiosz Egyháztörténetében maga is helyeslően írja le, hogy az üldözések idején a fiatal keresztény asszonyok inkább a halált választották, mint a megbecstelenítést. Dominina és két szűz leánya, „akik kitűntek testük bájával és viruló korukkal”, és akiket keresztényekként letartóztattak, majd katonák kíséretében Antiochiába küldtek, „az út kellős közepére érve megkérték őreiket, hogy kissé távolodjanak el, és a mellettük rohanó folyóba vetették magukat”.50 A kanonizált szentek sorában ebből a korszakból számtalan ilyen „szűz és vértanú” neve szerepel, apácákról és szerzetesektől azonban nincs tudomásunk. Akkoriban elegendőnek tartották, ha valaki keresztényként él, és hajlandó vértanúságot szenvedni. Konstantin megtérését követően az egyház üldözött szektából gazdag és kiváltságos intézménnyé lett. Ekkor már különböző előnyökkel járt kereszténynek lenni, és ekkor vált lehetségessé minimális hitbuzgalommal gyakorolni a vallást. A hívők többségének vallásossága jelentős mértékben vissza-

esett, maradtak azonban egy kevesen, akik megőrizték a korai egyház elszántságát, és megpróbáltak elmenekülni a világ anyagi és politikai problémái elől. Az egyház növekvő gazdagsága mind élesebb ellentmondásba került Krisztus az előkelő ifjúhoz intézett szavaival: „Add el mindenedet, amid van, oszd szét a szegényeknek”, amelyekhez a későbbiekben hozzátette: „milyen nehezen jutnak Isten országába azok, akik gazdagok! Mert könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak bejutni Isten országába.”51 Az első keresztényeket, akik megfogadták Krisztus fenti parancsát, Felső-Egyiptomban találjuk. Közöttük is a legelső Remete Szent Pál volt, aki tizenöt éves korában, a Decius-féle keresztényüldözések elől egy pálmafa és egy forrás közelében fekvő barlangban lelt menedékre. Az elkövetkező kilencven esztendőt teljes magányban ebben a barlangban töltötte, míg Remete Szent Antal nem sokkal halála előtt rá nem talált. Szent Antal a szintén felső-egyiptomi Heraclea városából származott. Szülei halálakor, 273 körül, miután gondoskodott lánytestvére neveltetéséről, maradék vagyonát eladta, és az abból származó bevételt odaadta a szegényeknek. Ezt követően ő is a közeli sivatag egyik barlangját választotta lakóhelyéül, ahol napi egy adag kenyéren és vizén élt. Számos csodálója csatlakozott hozzá, így végül két kolostort is alapított, melyek számára regulát alkotott. Híre eljutott Nagy Konstantin császárhoz is, aki imádságáért folyamodott, Athanasziosz [Athanasius], Alexandria püspöke pedig megírta az élettörténetét. Remete Szent Antal példája ragályosnak bizonyult. A halála utáni évtizedekben valóságos vándorlás indult meg: férfiak tömege vonult ki a sivatagba, akik Istenhez kívántak közelebb kerülni azáltal, hogy eldugott helyeken, barlangokban, összetákolt kunyhókban, vagy elhagyatott épületekben magányosan tengették napjaikat. Ezek az emberek csak a puszta megmaradáshoz szükséges élelmet vették magukhoz, súlyos penitenciákat mértek magukra, és virrasztó életüket az imádságnak szentelték. A remeték eleinte csakis azért gyűltek össze, hogy közösen misét mondjanak, és meghallgassák idősebb társaik tanácsait; később azonban már kisebb közösségeket is létrehoztak, amelyek vezetőt, vagy „atyát” választva az általa előírt szabályzat szerint éltek. Szent Pakhomiosz [Pachomius; 286-346] közösségének tagjai belépéskor nemcsak szegénységi és tisztasági, hanem engedelmességi fogadalmat is tettek, s a különböző vétkek és kihágások büntetése az általa alkotott szabályzat alapján történt. Őt tartják az első apátnak, amely elnevezés a héber 'atya' jelentésű abba szóból ered. Az egyiptomi remeték példája Szíriában és Palesztinában is követőkre talált. Szíriában néhányan odaláncolták magukat barlangjaik sziklafalához, mások a szabad ég alatt éltek, kitéve magukat az éghajlat viszontagságainak. Szentségük híre hívők tömegét vonzotta, akik mindnyájan imáikért és tanácsaikért folyamodtak hozzájuk. Ez elől egyesek még messzebbre vonultak vissza a sivatagba, Oszlopos Szent Simeon pedig - felfelé keresve menedéket - egy közel húsz méter magas oszlop tetején élte le életét, ahonnan nem fanatikus kirohanásokat, hanem józan és bölcs szavakat intézett a lent állókhoz. Oszlopos Szent Simeont titkon még Marcián császár is meglátogatta, és hatására Eudoxia császárné sem támogatta tovább az eretnek monofizitákat, hanem visszatért az ortodox hitre. Szent Jeromos római tudós, aki latinra fordította a Bibliát, és Damasus pápa mellett titkári teendőket látott el, az Antiochiától keletre fekvő sivatag remetéi között élt. A kisázsiai Kappadókia egyik gazdag és előkelő családjából származó Nagy Szent Vazul [Baszileiosz] először Egyiptomban, Szíriában és Palesztinában végiglátogatott számos remeteközösséget, mielőtt visszatért, hogy a lánytestvére, Marcina által korábban létesített apácaközösség közelében, az Iris-folyó partján fekvő annesi családi birtokán létrehozza saját kolostorát. Szent Vazul elutasította a remeték egyénieskedő aszkézisét, helyette a közösségi életet részesítette

előnyben, ahol az imádság fizikai munkával és jótékony cselekedetekkel párosult: kolostorához árvaház és munkanélküliek számára létesített műhely is csatlakozott. Bár Nagy Szent Vazul nem készített szerzetesi regulát, a keleti egyházban mégis őt tekintik a szerzetesség alapító atyjának. A kolostori mozgalom ezzel egyidőben nyugaton is elterjedt. Johannes Cassianus, aki szerzetesként eleinte Betlehemben, később Egyiptomban élt, a konstantinápolyi pátriárka megbízásából Rómába ment, majd küldetésének teljesítése után Massaliában [ma Marseilles] telepedett le. Két kolostort alapított, az egyiket Lerinum [ma Lérins] szigetén. Két művet hagyott hátra a szerzetesi életről, az Institutionest [Rendtartások] illetve a Collationest [Beszélgetések], melyeket Nursiai Szent Benedek, a nyugati szerzetesség atyja felhasznált saját regulájának elkészítéséhez. Szent Ágoston, ahogyan azt már korábban láthattuk, úgy gondolta, az őszinte megtérés szükségszerűen valamiféle szerzetesi életformával jár. Nem sokáig élvezhette azonban elvonultságát, mert hamarosan elhívatott, hogy az egyház kormányzásában segédkezzen. Ugyanez történt Tours-i Szent Mártonnal, a római hadsereg tisztjének fiával, aki maga is katona volt. A mai Magyarország területén [Savariában] született, és amikor Gallia északi részén, Amiens városában állomásozott, alamizsnaként egy koldusnak adta kettéhasított köpenyének felét. Ekkor hirtelen látomása támadt, amelyben Krisztus jelent meg előtte, vállán az odaajándékozott köpennyel. 355-356 körül otthagyva a hadsereget egy ideig remeteként élt, először egy szigeten az itáliai partok mentén, majd egy Poitiers közeli remeteközösségben. Szent élete miatt és a neki tulajdonított csodák hírére később Tours püspökévé választották, és 371. július 4-én felszentelték, bár néhány püspök és a helybéli nemesség élénken tiltakozott, kifogásolva, hogy nem nemesember, ráadásul „arca formátlan, ruhája piszkos, haja gondozatlan”.* Megválasztását követően továbbra is egyfajta remete életformát folytatott abban a kolostorban, amelyet Tours város falain túl maga alapított. Lankadatlanul próbálta visszaszorítani a pogányságot, leromboltatta az ősi szentélyeket, kivágatta a szent fákat. A neki tulajdonított természetfeletti hatalom révén a csodák halála után is folytatódtak, és ahogyan arról már korábban szó esett, feltehetőleg ez vezetett Chlodvig frank király megtéréséhez. Szent Márton volt az első olyan keresztény, akinek személye körül szentkultusz alakult ki annak ellenére, hogy természetes és nem mártírhalált halt. Szent Márton olyan kivétel volt a püspökök között, aki nem erősítette a szabályt: a Római Birodalom végnapjaiban a papság élete ugyanis erősen összefonódott a világi ügyekkel, és mindez a birodalom bukása után nyugaton uralomra jutott barbársággal párosulva arra indította a hozzá hasonló szelíd és kegyes természetű embereket, hogy elzártan élő, kisebb közösségeket hozzanak létre. Ezekben „a kolostor falain kívül nem lévén érdekeltségük, gyámolításra szoruló embertársaik és az utazók anyagi és lelki megmentésével foglalatoskodtak. A falakon belül sem akadt különösebb feladatuk, hiszen a szerzetesek eleinte sem felszentelt papok, sem tudósok nem voltak, és nem volt még részletesen kidolgozott egyházi rituálé sem, amelyet énekelhettek volna. Együtt éltek, hogy Istent szolgálják és megmentsék lelküket.”52 Ez a pluralizmus a nyugat-európai szerzetességet megalapozó legjelentősebb személyiség, Nursiai Szent Benedek tevékenysége nyomán változott meg. Benedek 480 körül Rómától délre [Nursiában, ma Norcia], a szabin hegyek között élő kisnemesi családba született. Rómába küldték tanulni, ahol úgy elborzasztotta a rómaiak kicsapongó és erkölcstelen élete, hogy elmenekült a városból, és remeteként a Sublacum [ma Subiaco] melletti hegyoldal egyik barlangjába költözött. Hamarosan több hasonló gondolkodású fiatalember csatlakozott hozzá.

Valamikor 520 és 530 között, helyi intrikák miatt el kellett hagynia a subiacói közösséget, és híveinek kisebb csoportjával Cassinum hegyére költözött, amelynek tetején az ott talált Apolló templomot lerombolva létrehozta híres Monté Cassino-i kolostorát. Ezen a helyen írta meg a regulát, azt az életszabályzatot szerzetesei számára, amely az elkövetkező hatszáz esztendő folyamán a nyugat-európai vallásos élet mintájául szolgált. Szent Benedek sokat merített Nagy Szent Vazul tapasztalataiból, és felhasználta Johannes Cassianus munkáit is, műve azonban alapvetően saját rendkívüli egyéniségét tükrözi. Tisztánlátása a régi rómaiakat idézte, szenvedélyessége pedig erős hitéből táplálkozott. A regula egyaránt árulkodik a közösségi élet természetének és az emberi jellem erényeinek és gyarlóságainak pontos ismeretéről és megértéséről. A közösség által választott apát személyét korlátlan hatalommal ruházza fel, de tisztsége gyakorlásával kapcsolatban megjegyzi: „mindent olyan fokban igazítson el, hogy legyen ami után az erősek vágyódhatnak, de a gyengék se ijedjenek vissza”.* A mindennapi életre vonatkozó szabályok előírták a szerzetesek számára, mit egyenek, mit igyanak és hogyan öltözködjenek. A bencések fekete szerzetesi öltözete anyagát tekintve az apát belátása szerint az éghajlat és az évszak függvényében változhatott. A szerzetesi étrend sovány volt: Szent Benedek ragaszkodott hozzá, hogy rendtársai mindenkor tartózkodjanak a húsevéstől, emellett szigorú böjti időszakokat is elrendelt. A szerzeteseknek a nappal és az éjszaka meghatározott óráiban istentiszteletet kellett tartaniuk - melyeken imádságokat és zsoltárokat énekeltek -, amikor pedig nem imádkoztak, étkeztek vagy aludtak, idejüket tanulással, tanítással, de mindenekelőtt fizikai munkával töltötték. (Laborare est orare: a munka imádság.) A szerzetesek dolgoztak a földeken, így minden bencés kolostor önellátó intézménnyé vált, ugyanakkor a scrifitoriumban is tevékenykedtek, ahol különböző szövegeket, a Biblia könyvei mellett a klasszikus szerzők műveit pergamenre másolták. Minden kolostornak saját könyvtára, minden szerzetesnek saját íróvesszője és írótáblája volt. Szent Benedek meglehetősen sötét korszakban élt. Miután a gótok létrehozták önálló királyságukat Itáliában, erejüket megfeszítve próbálták megvédeni azt Iustinianus kelet-római császár Belisarius vezette csapatai ellen. A Szent Benedek halála előtti évben, 546-ban a gótok elfoglalták és romba döntötték Rómát: a város negyven napra teljesen lakatlanná vált, a hoszszas csatározásokat követő végső felszabadítás pedig óriási pusztítást okozott. Gibbon szavaival élve „ez volt a rómaiakra mért végső csapás”. Itália éppen Szent Benedek korában lépett át az ókori világ alkonyából a középkor homályába. Ebben a sötétségben Nyugat-Európa bencés kolostorai „a világosság és az élet központjaivá váltak ... megőrizve és később szétszórva mindazt, ami az antik kultúrából és lelkiségből fennmaradt”.53 E folyamat során a kolostorok nem csupán az európai kultúra, hanem az európai gazdaság szerves részévé is váltak, hiszen míg a királyságok egymással harcoltak és a hatalmas földbirtokok felbomlottak, addig azok gyakran sértetlenül megmaradtak. Halála előtt Szent Benedek állítólag elküldte egyik szerzetesét, Maurust, hogy Galliában, az Angers közeli Glanfeuilben kolostort alapítson. Tevékenysége nyomán a kelta hittérítő Szent Kolumbán által korábban alapított Annegray, Luxeuil és a Vogézekben fekvő Fontaine kolostorai mellett sorra születtek a bencés apátságok. Lassanként az említett kelta szerzetesi közösségek, a szintén kolumbáni alapítású itáliai Bobbio apátságával együtt végül felcserélték Kolumbán az írországi Bangorból hozott túlságosan szigorú és merev szabályzatát Szent Benedek enyhébb regulájával. 596-ban Nagy Szent Gergely pápa, aki maga is bencés szerzetes volt, negyven hittestvérének kíséretében missziós útra indította Ágostont, a római Szent András kolostor perjelét

Ethelberthez, Kent pogány királyához. Angliában a misszionáriusok érintkezésbe léptek azokkal a kelta keresztényekkel, akiket a barbár inváziók elszakítottak Rómától, és 644-ben a whitby-i zsinaton visszatérítették őket a római egyház kebelére. Az eseményt a vallásos fellángolás hulláma követte Észak-Angliában. Biscop Szent Benedek, Oswy northumbriai király harcostársa otthagyta a katonai pályát, hogy pap lehessen, majd miután ellátogatott Rómába és felöltötte a szerzetesi csuhát Lérins szigetén, 669-ben visszatért Angliába, ahol Jarrow-ban és Wearmouth-ban kolostort alapított. 690-ben a szintén northumbriai Szent Willibrord elhajózott a mai Hollandia területére, hogy a pogány frízeket keresztény hitre térítse. Nyomdokait követve Bonifác, egy másik angol bencés Devonból a germán törzsek körében terjesztette az evangéliumot. A frízek által meggyilkolt Szent Bonifácot az általa alapított hesseni Fulda kolostorába temették. E bencés misszionáriusok eredményeit tanúsítják mindazon kolostorok, amelyek alapítása útjukat fémjelezte. A Szent Benedek halálát követőkét évszázad folyamán a remeteközösségek félreeső menedékhelyei radikális változáson mentek keresztül, és a helyükbe kiterjedt uradalmakat igazgató kolostoregyüttesek léptek. Burgundia és Bajorország területén például ezek a kolostorok városias központokká váltak, gyakran érseki székhelyi rangra emelkedtek, ahol a politikai és lelki hatalom a szerzetes-püspök személyében egyesült. A kölni, mainzi és würzburgi fejedelemségek püspökei egészen Napóleon 1802-es egyházi államosításáig megőrizték világi hatalmukat és befolyásukat. A pogányoknak is megvoltak a maguk mártírjai, és bizonyos esetekben igen nehéz volt megkülönböztetni a térítést a hódítástól. Chlodvig megtérését követően a frankok az egyház védelmezőivé, az egyház a frankok patrónusává vált, a gallo-rómaiak pedig összeolvadtak frank hódítóikkal. Mindennaposak lettek a vegyes házasságok, a „rómaiak” mindinkább frankra cserélték latin nevüket. A VII. századra megszületett egy „francia” arisztokrácia, amely a történész Ferdinánd Lot szerint „duhaj, harcias és tudatlan rétegként megvetette az elme dolgait, képtelen volt komoly politikai tényezővé válni, alapvetően önző és fékezhetetlen természete miatt”.54 Az antikvitás birodalmi tisztviselőinek előrelátásával és elkötelezettségével szemben ez az új uralkodó osztály csak saját gyarapodását tartotta szem előtt, a közjó iránt közömbös maradt. A kereskedelem hanyatlásával a föld lett a gazdagság egyetlen forrása, ebből következően a hatalom egyedüli alapja. Csak szokásjog létezett, törvény nem, ami gátat szabhatott volna a királyok hatalmának. A frankok civilizálatlansága és barbársága, amelyet a krónikaíró Tours-i Szent Gergely nagy élvezettel ecsetelt, Chlodvig meroving utódai alatt érte el mélypontját, amikor Ferdinánd Lot szerint „a király szabályos erkölcsi fertőben élt, udvartartása pedig mindenben őt utánozta. A VII. század második felében, illetve a VIII. században a helyzet csak rosszabbodott; az uralkodó a szó szoros értelmében züllött korcs volt, aki kicsapongásainak áldozatul esve fiatalon meghalt.”55 A meroving uralkodók alkalmatlansága miatt a tényleges hatalom a királyok majordomuszként [maior domus, palotanagy] ismert első miniszterei kezébe került, akik közül a legkiemelkedőbb személyiség Martell Károly volt. Fiát, Kis Pippint Zakariás pápa arra buzdította, hogy fossza meg trónjától az utolsó meroving királyt, III. Childeriket. Miután erre sor került, 751 novemberében Suessióban [ma Soissons] az egykori devoni hittérítő, az időközben érseki és pápai legátusi rangra emelkedett Szent Bonifác a frankok királyává koronázta. Az „egyezmény”, amely ekkor a pápaság és a frank királyok között létrejött, az elkövetkező

ötszáz évben érvényben maradt. Ebből a szövetségből a kolostorok is hasznot húztak. A bárók az erőszak, árulás és bujaság fertőjében éltek, mégis fenntartás nélkül hittek a keresztény tanításban. Éppen ezért az örök kárhozattól félve a szerzetesi közösségeket bőséges adományokban részesítették, mivel imádságaikkal és önsanyargatásukkal annak tagjai vezekeltek az ő bűneikért. Ugyanezen felfogás indította a világi dolgokban elmerült és ezáltal kompromittálódott püspököket is arra, hogy egyházmegyéik területén kiváltságokkal és mentességekkel körülbástyázott kolostorokat alapítsanak. „A VII. századtól kezdve nem volt egyetlen nemesember vagy püspök sem, aki ne kívánta volna lelki üdvét ilyenfajta alapítványokkal biztosítani.”56 A Párizs melletti Saint Germain-des-Prés-hez hasonló apátságok a meroving korszak végére elképesztően meggazdagodtak. Éppen úgy, ahogyan a frank harcosok hasznot húztak a szerzetesek imádságaiból, a szerzetesek is megkísérelték a legtöbbet kihozni a harcosok vitézségéből. A VIII. században a frankok nem kizárólag azért viseltek hadat a szászok ellen az Elbától keletre, hogy határaikat biztosítsák és hadisarcot szedjenek; „a keresztények pogány barbárok elleni háborúinak az első pillanattól kezdve vallásos színezete volt”.57 A szászok mind a frankokkal, mind a kereszténységgel szembeni ellenállása a vártnál sokkal makacsabbnak bizonyult, ezért aztán kíméletlen intézkedésekre került sor, hogy meggyőzzék őket a behódolás és a megtérés előnyeiről. Most először olyan korba lépünk, amelyben „a kolostorok erődökké váltak, a keresztség pedig a behódolás jelképe lett”.58 782-ben a frankok négyezer-ötszáz szász hadifoglyot mészároltak le, a többieket pedig száműzték, vagy rabszolgává tették. Három évvel később a szászok királya, Widukind megadta magát és megkeresztelkedett, amely eseményt a pápa háromnapos hálaadással ünnepelt meg. A mészárlást elrendelő Kis Pippin frank király fia, Károly volt az, aki a korábban már említett I. Leó és I. Gergely pápákhoz hasonlatosan kiérdemelte a „Nagy” melléknevet. Személyével teljesedett ki a frank királyok és a római pápák között korábban létrejött egyezség. 800-ban a rendkívüli jámborsággal, bátorsággal és tudással megáldott uralkodó immáron szinte egész Európa uraként serege élén Rómába érkezett, ahol ünnepélyes keretek között III. Leó pápa fogadta. Az előző 324 esztendőben egyetlen császár sem uralkodott Rómában. Ebben az időben a Bizánci Birodalom trónját is gyakorlatilag üresnek tartották, mert az éppen hivatalban lévő uralkodó, Iréné császárnő úgy került hatalomra, hogy megvakíttatta fiát, VI. Konstantint, és megfosztotta trónjától, de ami még ennél is fontosabb, nő volt. Karácsony napján Nagy Károly fehér tógában és a római patríciusok által viselt szandálban a Szent Péter apostol sírja fölé épített székesegyházban misét hallgatott. Amikor az evangéliumi felolvasás véget ért, III. Leó pápa felemelkedett trónusáról, odament a térdelő frank törzsfőhöz, és a fejére helyezte a császári koronát. A rómaiakból és frankokból álló zsúfolt gyülekezetben izgatott kiabálás támadt: „Károlynak, az Istentől koronázott legkegyesebb Felségnek, a nagy és békeszerető császárnak élet és győzelem!”* A főpap hódolattal fejet hajtott az új császárnak. „Ez a pillanat - írja Sir James Bryce -, az újkori történelem kezdete.”59

3. fejezet

A rivális Templom Nagy Károly idejére már nyilvánvalóvá vált, hogy a kereszténységnek erős vezetőre van

szüksége. Ennek egyik oka egy rivális vallás, az iszlám növekvő fenyegetése volt, mely a Római Birodalom délkeleti szegletéből indult világhódító útjára. A bizonytalan birodalmi határok mentén, saját törvényeik és szokásaik szerint élő nomád beduinok - Ismáel leszármazottai - kívül estek Bizánc joghatóságán. Bizonyos arab törzsek az Arab-félsziget kereskedelmi útvonalai közelében fekvő városokban, többek között Mekkában telepedtek le, ahol zsidó és keresztény közösségek is éltek. Az arabok vallását egyfajta „törzsi humanizmusként” jellemezhetjük.60 Szellemi életüket közösségi összetartozásuk határozta meg, tükrözve férfiasságról alkotott ideáljaikat - a bátorságot, erőt és nagylelkűséget. A szolidaritást mindennél többre tartották, de az erkölcsi szabályok csupán az adott csoporton belül voltak érvényesek.61 Az arabok csillagokat, bálványokat és szent köveket imádtak; különösen az egyszerűen Allah - az isten - néven ismert ősi fekete követ övezte széles körű tisztelet, amelyet a mekkai Kába [al-Ka'ba] templomában őriztek. Mekkát a vezető szerepre szert tett Qurajs [Qurayš] törzs tartotta ellenőrzése alatt, amelynek idővel sikerült Kába templomát minden arab körében szent helyként elfogadtatnia. A város így vallási központtá vált, és mint ilyen, különleges védelmet élvezett. A zarándokok jelenléte egyszersmind fellendítette a kereskedelmet, Mekka kitüntetett helyzete pedig megóvta a qurajsitákat más törzsek fegyveres betöréseitől. Az iszlám alapítója, Mohamed [Muhammad ibn 'Abd Allah], 570 körül született Mekkában. A Qurajs törzset alkotó egyik kisebb nemzetségből származott; apja még születése előtt, anyja pedig kisgyermekkorában meghalt. Eleinte nagyapja, a nemzetség feje, később pedig apai nagybátyja, Abú Tálib [Abu Talib] nevelte, akit gyakran elkísért kereskedelmi karavánútjain Szíriába. Ott ismerkedett meg mind a judaizmus, mind pedig a kereszténység tanításaival, amely vallások egyistenhite néhány arab elképzelésében már társult a Kába Allahjával. Huszonöt éves kora körül Mohamed üzleti útra ment egy gazdag özvegy, Khadídzsa [Hadiga] megbízásából, aki miután annyira elbűvölte őt becsületességével és éleslátásával, azt indítványozta, hogy vegye feleségül. A tizenöt év korkülönbség ellenére Mohamed örömmel fogadta az ajánlatot, és házassága révén elegendő tőkéhez jutott, hogy önálló kereskedő legyen. Emellett élénk érdeklődést mutatott a vallás iránt, és időről-időre egy Mekka közeli barlangba vonult vissza Hira' hegyénél, hogy ott elmélkedjen és Allahhoz imádkozzon. 610 körül, egyik éjszakai meditációja idején Mohamed transzba esett és egy éteri lény jelent meg szemei előtt, akit később Gábriel angyalként azonosított. Ezt követően égi hangot hallott, amely így szólt hozzá: „Mohamed, te Allah küldötte vagy.” E kinyilatkoztatások egészen haláláig elkísérték. A hallottakat minden alkalommal emlékezetébe véste, majd később híveinek elismételte, akik lejegyezték szavait. Az írott tanításokat 650 körül gyűjtötték egybe a Koránban [al-Qur'án]. Mohamed és mindazok számára, akik hittek benne, ezek Allah szavai voltak. Az eleinte kételyektől gyötört Mohamedet feleségének keresztény unokatestvére, Waraqa ibn Naufál győzte meg látomásai igazságáról és arról, hogy ő az utolsó a zsidó és keresztény próféták sorában. Követőiből kisebb csoport alakult ki körülötte, és 613-ban Mohamed elkezdte nyilvánosan hirdetni egyszerű monoteista üzenetét: egy az isten, és Mohamed az ő prófétája. „A vallás és politika kapcsolata ... fontos szempont, amelyet szem előtt kell tartanunk, ha meg akarjuk érteni Mohamed pályafutását.”62 Mohamed árva volt, és apai ágon nem lévén örökösödési joga, egészen addig a társadalom vagyon nélküli tagjának számított, míg feleségül nem vette Khadídzsát. Emellett a Qurajs törzs egy szegényebb klánjának tagjaként olyan korban élt, amikor a mekkai kereskedők egyéni érdekeik hajszolásával destabilizálták a régi törzsi

társadalmat. Mohamed a gazdagok elleni támadásaival, az igazságosság és együttérzés hirdetésével valamint a pogány bálványok tagadásával maga ellen hangolta a jómódú kereskedőket, akik hasztalan próbálták rávenni a prófétát, hogy tompítsa tanításai élét. Mohamedet klánjának összetartása egy ideig megvédte ellenségeitől. 619 körül azonban mind felesége, mind pedig nagybátyja, Abú Tálib meghalt, mely utóbbinak egy másik nagybátyja lépett a klán fejeként örökébe. A mekkai kereskedők rávették, hogy ne védelmezze tovább Mohamedet, aki így kénytelen volt elhagyni Mekkát, és először a szomszédos Tá'if városába, majd lakóinak hívására Medinába költözött. Ez volt ama bizonyos hidzsra [higra], azaz kivándorlás 622-ben, amely később a muszlim időszámítás kezdőpontjául szolgált. Mohamednek csak néhány év elteltével sikerült hatalmát megalapoznia Medinában - elsősorban a mekkai kereskedők karavánjai ellen szervezett, később pedig az általa vezetett rablóhadjáratok révén. Ezek eleinte kisebb összetűzések voltak: 623 áprilisában egy hatvanfős muszlim csapat feltartóztatott egy Szíriából Mekka felé tartó karavánt. A csapat egyik tagja nyíllal a kíséret közé lőtt: ez volt az iszlámért elkövetett első agresszív cselekedet. A rákövetkező évben nyolcszáz mekkaiból álló sereg indult Mohamed ellen, de a badri csatában vereséget szenvedett; negyvenöten meghaltak és hetvenen fogságba estek. A győzelem - akár Allah pártfogásának bizonyítéka volt, ahogyan azt Mohamed hitte, akár nem -, növelte a próféta tekintélyét és hatalmát, néhány addig el nem kötelezett személyt pedig meggyőzött az iszlám elfogadásáról. Ugyanakkor Mohamed azáltal, hogy számos feleséget vett közülük, erős szálakat alakított ki Medina őslakos törzseivel. A Badrnál elejtett foglyok közt két költő is akadt. (A kor nomád arabjainak legkiemelkedőbb kulturális teljesítménye a szóbeli eposzok, a csillagok pártfogolta hősök bátor tetteit elbeszélő költemények voltak.) Balszerencsés módon a két említett költő Mohamedet bíráló költeményeket szerzett: egyikük egyenesen azt állította, hogy az ő elbeszélései legalább olyan jók, mint a Korán történetei. Mohamed parancsára mindkettőt kivégezték. A zsidó Qurajza [Qurayza] klán tagjait szintén komolyan megbüntették, amiért összeesküvést szőttek Mohamed ellen - a férfiakat megölték, a nőket és gyermekeket rabszolgaként eladták. Ezután, amennyiben felhagytak iszlám elleni támadásukkal, Mohamed engedélyezte a zsidók számára, hogy háborítatlanul éljenek Medinában. 630-ban végül Mekka is megadta magát. Mohamed tízezer hívével bebocsátást nyert Kába szent templomába. Ezt követően az összes pogány bálványt leromboltatta, a fekete kő tisztelete volt az egyetlen engedmény, amelyet az ősi arab hiedelemvilág irányába tett.63 Bár nem minden mekkai fogadta el az iszlámot, kétezren csatlakoztak az ellenséges nomádok koalíciója ellen indított seregéhez, és amikor legyőzték azt, osztoztak a zsákmányon. Mohamed egyesítette Arábia törzseit, és alávetette őket az iszlám tanításának; mivel azonban ez azt jelentette, hogy többé nem húzhattak hasznot egymás fosztogatásából, arra kényszerültek, hogy máshol nézzenek zsákmány és térítésre várók után. 630-ban Mohamed harmincezer harcost vezetett északnak, hogy a szír határvidéken behódolásra kényszerítse Eilát, Adhruh és Dzsarba uralkodóit. Ráébredt, hogy „a folyamatos jólét érdekében az iszlám államnak az arabok fölös energiáinak levezetésére észak felé kivezető csatornát kell találnia”,64 ez pedig egyet jelentett a Bizánci Birodalom elleni támadással. Viszszatért Arábiába, tervét azonban nem tudta megvalósítani, mert mekkai zarándokútját követően, 632-ben meghalt. Mivel magyarázható Mohamed vonzereje, hiszen Jézussal ellentétben ő nem tett csodákat?

620-as látomásában el-Buruq nevű mennyei paripáján Gábriel angyallal a jeruzsálemi Templom-hegyhez lovagolt, hogy Ábrahámmal, Mózessel és Jézussal találkozzon, majd onnan hét mennybolton át felhágott Allah trónusához. Mindez Krisztus színeváltozásához hasonlatos, és ez a jelenés volt az egyik oka annak, amiért Jeruzsálem az iszlám szent városai közé került, „úgy tűnik azonban, mindez csupán Mohamed személyes élménye volt, hiszen nem tartalmazott olyan kinyilatkoztatást, amelyet a Koránba lejegyeztek volna”.65 Mohamed sikere nem természetfeletti erejének, inkább leleményességének volt köszönhető, amellyel a korabeli arabok lelki és anyagi önzését ki tudta használni. A mennyországot ígérte mindazoknak, akik elesnek a csatatéren, és fosztogatást helyezett kilátásba azoknak, akik nem. Amikor seregei elég nagyra duzzadtak, a többi törzs számára is előnyössé vált a csatlakozás, lényegre törő monoteizmusát pedig könnyű volt befogadni. Hatalmával nem csupán a törzsek közötti szakadatlan háborúskodásnak vetett véget, de egyszersmind olyan identitástudatot adott az araboknak, amellyel a körülöttük élő abesszinok, perzsák, bizánci keresztények és zsidók már rendelkeztek. A többi, idegen népek által kínált hittel ellentétben azonban az iszlám az arabok saját vallása volt. Az iszlám által biztosított politikai stabilitásnak mindenki, még a zsidók és a keresztények számára is megvoltak a maga előnyei, hiszen „a Könyv népei” [ahl al-kitáb] adófizetés fejében a Próféta védelmét élvezhették. Számukra ugyanakkor az iszlám hitvallás kevéssé volt vonzó. A zsidók megvetették Mohamedet azért, ahogyan szent könyveikkel bánt, Gábriel angyalról szóló rögtönzését pedig magától értetődően abszurdnak tartották. Mohamed eleinte arra utasította híveit, hogy imádságaikat arccal Jeruzsálem felé végezzék. Később, miután a zsidók elutasították üzenetét, azzal vádolta őket, hogy meghamisították a Szentírást, így akarván eltitkolni, hogy a Kábát valójában Ábrahám építette, a muszlimokat pedig arra utasította, hogy a továbbiakban Mekka irányába imádkozzanak. Mohamed számára „az iszlámban Ábrahám vallása éledt újjá, az a romlatlan hit, amelyet a zsidók elhagytak”.66 A keresztények szintén nem tartották hitelt érdemlőnek a történelmet önkényesen és naivan újraíró kinyilatkoztatásokat. Leginkább Mohamed azon nézete sértette őket, miszerint Jézus nem Isten fia volt, és istenkáromlás olyasmit állítani, hogy Isten emberi alakot ölthet. Mohamed nem csalónak tartotta Krisztust - éppen ellenkezőleg, számára Ábrahámhoz és Mózeshez hasonlóan Jézus is próféta volt, aki Szűz Máriától született, keresztre feszítése pedig csupán illúzió, hiszen Isten nem hagyta volna, hogy Mária egyszülött fia ilyen fájdalmas és gyalázatos sorsra jusson. Az iszlámnak voltak egyéb jellemzői is, amelyeket a keresztény hitvédők összeegyeztethetetlennek tartottak saját vallásukkal. Míg Jézus a szeretetről és az erőszakmentességről prédikált, Mohamed karddal térített. Jézus az alázatosakat és a lelki szegényeket áldotta, Mohamed pedig a győztes harcost dicsőítette. Jézus ragaszkodott hozzá, hogy királysága nem e világból való, Mohamed viszont teokratikus birodalmat hozott létre. Jézus arra tanította követőit, hogy vegyék fel keresztjeiket és viseljék a szenvedést, Mohamed ezzel szemben hadizsákmánnyal, ágyasokkal és rabszolgákkal csábította híveit. Jézus a túlvilági élet mennyországát hirdette, Mohamed ellenben evilági jólétet és túlvilági boldogságot ígért egyszerre. A két vallás közötti ellentét a legélesebben a szexuális erkölcsiség terén nyilvánult meg. Jézus ragaszkodott az élethossziglan tartó monogámiához; Mohamed engedélyezte, hogy egy férfinak akár négy felesége, és számtalan ágyasa legyen. Míg Jézus érvénytelenítette a mózesi törvényt és megtiltotta a válást, Mohamed lehetővé tette a férfiak számára, hogy házasságuknak egyszerű nyilatkozattal vessenek véget. Jézus nagyra becsülte a cölibátust és maga is nőt-

len volt, Mohamednek ezzel szemben kilenc felesége valamint egy keresztény ágyasa volt. A Próféta sok házassága kétségkívül érdekből született, így fűzve szorosabbra kapcsolatát az addig ellenséges törzsekkel. Mindemellett még saját kortársai is megbotránkoztak, amikor saját örökbe fogadott fiának feleségét vette el. Egy másik feleségét, A'isát ötvenhárom éves korában tette hitvesévé, amikor a lány még csak kilenc éves volt. Medinai házának udvara körül mindegyik asszonya számára külön szobát vagy kisebb lakosztályt építtetett, és állítólag igen büszke volt arra, hogy egyetlen éjszaka alatt az összes feleségét ki tudta elégíteni. Amikor valamelyikük féltékeny lett egy egyiptomi fogolynővel folytatott enyelgése miatt, Gábriel angyal azt parancsolta Mohamednek, hogy utasítsa őt rendre. „A részletekbe, különösen a Próféta magánéletének apróságaiba történő isteni beavatkozás alkalomadtán meghökkentette az igazhitűeket, [...] Allah azonban a Prófétát védelmezte, a kritikusokat pedig elnémította.”67 A keresztény propagandisták megpróbálták a maguk javára fordítani Mohamed életének eme mozzanatait és bizonyos árulásait, amelyek azt sugallták, nézetei szerint az iszlám érdekében a cél szentesíti az eszközt. Nyilvánvaló azonban, hogy kortársai nem tartották őt erkölcstelennek, s valójában emelte azon társadalom morális színvonalát, amelybe beleszületett. Követőitől becsületességet, alázatot és szerénységet követelt. Tiltotta a csecsemőgyilkosságot, és ragaszkodott a társadalom sebezhető tagjainak felkarolásához, különösen az özvegyekről és árvákról való gondoskodáshoz. Az általa megalapozott családszerkezet és társadalmi biztonság hatalmas előrelépést jelentett a korábbiakhoz képest, ugyanakkor Arábia nomád törzseiből világhódító nemzetet kovácsolt, amely jelentős civilizációt hozott létre. Mohamed utódának - az arab khalífa raszúl Allah [Isten küldöttjének utóda] szóból eredő kalifának kiválasztása családjának tagjai között vitára adott alkalmat, és az iszlám megosztásához vezetett: a szunniták [sunn'ita] Abú Bakrt, Mohamed fiatal, A'isá nevű feleségének apját, míg a sí'iták [si'ita] Alit, Mohamed lányának, Fatimának a férjét követték. Eleinte Ali és támogatói elfogadták Abú Bakrt, majd annak halálakor, két évvel Mohamed után, a Próféta apósának, Omárnak ['Umar] a megválasztását. Omár kalifa volt az, aki a muszlimokat győztes hódító hadjáratra vezette. A Bizánc uralma alatt álló Szíria 636-ban megadta magát, és ebben az évben Irak is behódolt. 641-ben Egyiptom kényszerült térdre Omár serege előtt, aki a rákövetkező évben aztán Perzsia ura lett. Vajon e két ősi birodalom, Bizánc és Perzsia miért volt képtelen ellenállni az iszlám támadásnak? Az egymással folytatott hosszú háborúskodás során mindkettő végzetesen meggyengült, Bizánc ráadásul még az őt északon körülvevő barbár törzsekkel - különösen az avarokkal - is ádáz küzdelmet vívott. A Kelet-Római Birodalomban lényeges változások mentek végbe. A latin államnyelvet felváltotta a görög, a VI. században pedig Iustinianus császár uralkodása alatt a Nyugat-Római Birodalom bizonyos tartományait, köztük Itália egyes részeit, Szicíliát és Észak-Afrikát a bizánci seregek visszafoglalták a barbár hódítóktól. Herakleiosz [Heraclius], az észak-afrikai tartomány prefektusa (exarchája) borzalmas vérfürdőt követően, amely egyébként a bizánci trónutódlás állandó kísérőjelensége volt, 610-ban lépett a császári trónra. Uralkodásának első éveiben a perzsák lerohanták Kis-Ázsiát és Palesztinát. 614-ben a zsidók segítségével elfoglalták Jeruzsálemet, akik bosszúból a Iustinianus uralma alatti rossz bánásmódért segédkezet nyújtottak a perzsáknak a keresztény otthonok és templomok lerombolásában.68 Krisztus keresztjének ereklyéjét hadizsákmányként Perzsiába vitték. 626-ban a perzsák és avarok egyesült serege magát Konstantinápolyt vette ostrom alá. Balsor-

suk e mélypontján a bizánciakat keresztény hitük mentette meg. A VI-VII. század folyamán az egyház és állam közötti kapcsolat olyan szorossá vált, hogy tulajdonképpeni összeolvadásukról is beszélhetünk. A közigazgatás feladatait a birodalomban sokhelyütt a pátriárkák, a püspökök és a papság vette át; a császár ugyanakkor - bár személye elkülönült a pátriárkáétól - az egyház fejének és bajnokának tartotta magát. „A Bizánci Birodalom kulcsa annak az elképzelésnek a megértésében rejlik, miszerint a császár az égiek kiválasztott eszköze, aki az »ortodox« ... keresztény hit terjesztésével Isten céljait valósítja meg a földön.”69 A bizánci uralkodók hittek ebben, és eszerint uralkodtak. Az énekelt liturgia és a himnuszok, Krisztus, Szűz Mária, az apostolok és a szentek hatásos ikonjai együttesen serkentették a hitbuzgalmat a néptömegek körében, aminek most, amikor a pogány avarok és a Zoroaszter tanaiban hívő perzsák Konstantinápoly kapuit döngették, Herakleiosz császár hasznát vehette. A pátriárka egy Krisztus-ikont a magasba tartva körmenetben végigvonult a városfalakon, az ellenséges lövedékek eltérítésére pedig a Szűz és a gyermek Jézus képmásait festették a falakra. Az ostrom abbamaradt, és az igazság szerint akár keresztesnek is nevezhető hadjáratban a bizánci seregek egészen a mezopotámiai Ninive városáig kergették a perzsákat, ahol 627-ben döntő győzelmet arattak felettük. Herakleiosz 630-ban az ókori császárokat idéző diadalmenetben vitte vissza a Szent Keresztet Jeruzsálembe. Alig nyolc évvel később Jeruzsálem mégis behódolt az iszlám csapatok előtt. A perzsák feletti győzelmet követően a bizánci hadak szétszóródtak, az a szedettvedett sereg pedig, amelyet a muszlim támadás visszaverésére toboroztak, a Jarmúk-folyó mellett vívott csatában megsemmisült. Egyes népcsoportok azonban örömmel fogadták a hódítókat: elsősorban a zsidók, akik az ortodox keresztények üldöztetéseivel szemben előnyben részesítették a muszlimok viszonylagos toleranciáját, de a Krisztus kettős természetének ortodox tanítását elutasító, saját pátriárkával és papi hierarchiával rendelkező, és eretnek nézeteikért szintén üldözött monofizita keresztények többsége is hasonlóképpen gondolkodott. A kalifa a város feladásáért cserébe meghagyta a keresztény lakosság életét és tulajdonát, valamint biztosította templomai és kegyhelyei sértetlenségét, s a Próféta elveihez hűen „a Könyv népeit” könnyű járomba hajtotta. Ha megfizették a szükséges adókat, amelyek mellesleg alacsonyabbak voltak, mint amilyeneket mindezidáig a bizánci uralkodók kivetettek, szabadon gyakorolhatták vallásukat és saját törvényeik szerint élhettek. Az uralkodó kasztot a muszlim arabok alkották, akiket az alávetettek adóiból tartottak el, miközben birodalmuk határainál sorozatosan foglalták el az újabb és újabb erődítményeket. Ez a szabadabb elvű kormányzati rendszer volt az egyik oka annak, hogy Egyiptomban a koptok monofizita egyháza szintén szívélyes fogadtatásban részesítette muszlim hódítóit. Alexandria, a mediterrán világ görög nyelvű metropolisza, a tartomány bizánci fővárosa és egyben az egyik ortodox pátriárka székhelye, végül 646-ban kapitulált. Innen az arab seregek Észak-Afrika sivatagain át kelet felé vonultak. 714-re elérték Közép-Ázsiát és Észak-Indiát, míg nyugaton a Gibraltári-szoroson átkelve szinte az egész vizigót királyság területét elárasztották, s az ott lakó zsidók szabadítóként fogadták őket. 732-ben Abd ar-Rahman vezetésével a Pireneusokon keresztül eljutottak Galliába: Bordeaux kifosztása és keresztény templomainak felégetése után Poitiers felé vették útjukat. Itt a városon kívül megütköztek a frankok seregével, amelyet Nagy Károly nagyapja, a meroving királyok majordomusza, Martell Károly vezetett. A csata a muszlimok vereségével ért véget, és ennek eredményeként Hispániáig kergették vissza őket. Bár Nyugat-Európában a poitiers-i csata jelölte ki az iszlám terjeszkedés legtávolabbi pontját, az arab hódítás északon és keleten még nem ért véget. Miután Alexandriában flottatámasz-

ponthoz jutottak, a muszlimok tengeri blokád alá vették Konstantinápolyt - először 669-ben, aztán 673 és 677, illetve 717 és 718 között -, és a bizánciaknak csak komoly erőfeszítések árán sikerült legyőzniük őket. 846-ban, alig fél évszázaddal azután, hogy III. Leó pápa császárrá koronázta Nagy Károlyt, muszlimok ötezer lovas és tízezer gyalogos katonából álló felderítő serege szállt partra Itáliában, a Róma kikötőjéül szolgáló Ostia közelében. A városi helyőrség elmenekült, a főleg zarándokokból álló véderő tagjait - köztük az angolszászokat is - lemészárolták, amikor megpróbálták (a latinok által) akkoriban „szaracénoknak” nevezett iszlám ellenfeleik útját állni Róma irányába. II. Sergius pápa és a római nép az Aurelianusfalak mögül kétségbeesetten nézte végig, amint a külvárosban kifosztották a védtelenül maradt Szent Pál-templomot valamint a Vatikán-hegyen álló Szent Péter-bazilikát. A provence-i partoknál, Fraxentumban (ma La Garde-Freinet) szaracén hídfőállás jött létre, ahonnan a martalócok az alpesi hágókat fenyegették, és rablóportyákat indítottak a Földközitenger partvidékének keresztény városai ellen. Elfoglalták az Adriai-tenger partján fekvő Bari városát, és emirátusi székhellyé tették. A IX. század közepe táján Szicíliát is az ellenőrzésük alá vonták, ami Siracusa 878-as elestével vált teljessé.

Az iszlám tetőfoka

Ekkorra az iszlám nagy családja, az 'umma különböző szektákra bomlott. Ezek közül a legnevezetesebbek a többségi szunnita és a kisebbségi sí'ita csoportok voltak; a X. század végére

ugyanakkor az egységes birodalom területén három önálló kalifátus jött létre, amelyek nevüket alapítóik családjáról kapták - az Abbászidák Bagdadban, a Fátimidák Damaszkuszban és Kairóban, az Omajjádok pedig a hispániai Córdobában székeltek. Az arab és beduin harcosok kasztjának hatalomra jutása lehetővé tette egy heterogénebb uralkodó elit kialakulását. „Az arab világ szinte észrevehetetlenül vált muszlimmá. E civilizáció felemelkedését a 750 és 950 közötti kétszáz évben a birodalmi nemzetiségek legtehetségesebb elméinek spontán együttműködése magyarázza, amelynek révén az emberi tudomány szinte minden területén korszakalkotó felfedezések születtek.”70 A meghódított területeken az iszlám kultúra legmaradandóbb jegye az arab nyelv térhódítása volt: Szíriában és Palesztinában a VII. század folyamán fokozatosan átvette a görög helyét. 800 körül görögül és arámiul már csupán északon, héberül pedig egyes déli vidékeken beszéltek.71 Bár „a Könyv népeivel” szembeni alapvető tolerancia az iszlám kormányzás alapelve maradt, mindez nem biztosított törvény előtti egyenlőséget, és nem tette lehetővé a közéletben való teljes jogú részvételt. A korai időszakban a keresztények javára és a zsidók ellen megnyilvánuló elfogultság lassanként megváltozott. A 847 és 851 között uralkodó al-Mutavakkil kalifa például már nyíltan kifejezésre juttatta keresztények iránti ellenszenvét, kötelezte ugyanis őket, hogy „fejükre gyapjúszalagokat kössenek... és, ha közülük bárkinek rabszolgája volt, annak előírta, hogy elöl illetve hátul két különböző színű foltot varrjon a tunikájára”.72 Esetenként a keresztények zaklatása még szélsőségesebb formákat öltött. Ahogyan Gibbon beszámol róla, Dél-Itáliában „a szaracénok szórakozásai közé tartozott kolostorok és templomok megszentségtelenítése és kirablása”, Salerno ostrománál pedig „egy muzulmán vezér ágyat vetett az Úr asztalánál, és ezen az oltáron minden éjjel feláldozta egy keresztény apáca szüzességét”.73 A keresztény hittérítés tilos volt, Mohamed nyilvános bírálata pedig halálbüntetést vont maga után, ilyen mártíromságot, úgy tűnik, azonban csak azok szenvedtek, akik kiprovokálták maguknak. Capitolias Pétert, egy Jordánon túl élő remetét például 715-ben halálra kövezték, mert nyíltan az iszlám ellen prédikált, 850-ben Córdobában pedig ötven keresztény férfi és nő jutott hasonló sorsra, amiért a nyilvánosság előtt a kereszténység felsőbbrendű igazságát hirdette. Az arabok a keresztény zarándokok számára lehetővé tették a Szentföld látogatását, és bizonyos uralkodók esetenkénti mulasztásaitól eltekintve az utazók háborítatlanul el is érték úti céljukat. A nyugat-európai zarándokok kétféleképpen juthattak el Palesztinába: szárazföldön a Bizánci Birodalmon át, vagy tengeri úton a dél-itáliai Amalfi kereskedő városállam hajóin. Jeruzsálemben a beteg zarándokok ápolására az amalfi kalmárok ispotályt létesítettek. Bár a kereskedelem a Római Birodalom aranykorának hömpölygő áradatához képest ebben az időszakban csupán csörgedező erecske volt, „a 780-as években Keletről hozott bársonyt és selymet árultak Pavia piacain, és száz évvel később a viking invázió tetőfokán, a szerzetes Abbo de Fleury megvetően gúnyolhatta azokat, akik »keleti luxuscikkekkel, gazdagon díszített ruhákkal, türoszi bíborral, drágakövekkel és antiókhiai bőrrel cicomázkodtak«”.74 Jeruzsálemben a Szent Sír templom ugyan keresztény kezén maradt, Krisztus feltámadásának kegyhelyénél azonban az arabok felépítették a rivális Sziklatemplomot [Sziklamecset, Kubbat-asz Szakhra]. Omár kalifa már annak idején, amikor (lovát szolgálójának átadva) gyalogosan bevonult Jeruzsálembe, a Templom-hegyre ment imádkozni, amely azóta elhagyatottan állt, hogy az aposztata Iulianus császár megpróbálta újjáépíteni a Templomot, és amelyet a bizánci lakosság ezt követően szemétlerakó helyként használt. A muszlimok számára a szikla

nem elsősorban azért volt szent, mert a Próféta „éjszakai utazást” tett ebbe „az igen távoli mecsetbe” (arabul maszdzsíd al-Aksza [al-masğid al-aqşa], ahogyan azt a Korán 17. szúrájának 1. versében leírja, hanem azért, mert ez volt Izrael prófétáinak temploma. Omár kalifa ezért a Templom-hegy délnyugati részében felépíttette az al-Aksza mecsetet, és ezáltal Jeruzsálem - Mekka és Medina mellett - a harmadik legfontosabb muszlim zarándokközponttá vált. Ötven évvel később Abd al-Malik omajjád kalifa úgy határozott, hogy egy második mecsetet is épít a szikla fölé, amelyen Ábrahám előkészítette Izsák feláldozását, és ahonnan Mohamed a mennybe ment. Ez volt az iszlám által emelt első kiemelkedő szentély, s mind a mai napig a világ építészeti csodái között tartják számon. Az épületet Diocletianus dalmáciai mauzóleumához hasonló matematikai pontossággal tervezték, és ugyanazon építészeti elveket alkalmazták, mint számos VI. századi ravennai templom esetében. Szír keresztény kézművesek olyan pompával díszítették, hogy az építmény mindenkit lenyűgözött, aki csak látta, a keresztényeket és zsidókat pedig egyaránt arra emlékeztette, hogy az iszlám kiszorította hitüket. Mivel az élőlények ábrázolását a Próféta bálványimádásként elítélte, a bizánci uralkodók mozaikjainak császári ékszereit és Krisztus keresztény ábrázolásainak díszítő elemeit felhasználó fényűző dekorációt a növényi és geometrikus motívumok alkották. Ezen keresztény eredetű szimbólumok győzelmi trófeákként díszelegnek a falakon, és hogy szemernyi kétség se maradjon az üzenettel kapcsolatban, egy felirat a következőket tudatja: „Ti írás birtokosai! Ne lépjétek túl a határt a ti vallásotokban és ne mondjatok Allahról mást, csak az igazságot! Jézus, a Messiás, Mária fia, csupán küldötte Allahnak, és az ő szava, amit sugalmazott Máriának, és belőle kiáradó szellem. Higgyetek hát Allahban és az ő küldötteiben és ne mondjátok azt, hogy »Három!« Hagyjátok abba! Jobb az nektek! Allah csupán egyetlen isten. Magasztaltassák! Hogyan is lehetne gyermeke! Övé mindaz, ami az egekben és a földön van.”* Ahogyan Jerome Murphy O'Connor a feliratot idézve felbecsülhetetlen értékű szentföldi kalauzában írja, „aligha lehetne világosabban felszólítani a keresztényeket, hogy hagyjanak fel a Szentháromságba és Krisztus Istenfiúságába vetett hitükkel.”75

4. fejezet

A visszanyert Templom Az Ibériai-félszigeten az arab hódítás még nem teljesedett ki, amikor kezdetét vette a keresztény ellentámadás, a reconquista. A korábban az asztúriai hegyekbe visszavonuló vizigót nemesek a támadók visszaverésére egyesítették erőiket az őslakosokkal, és 722 táján - tíz évvel azelőtt, hogy Martell Károly Poitiers-nél megfutamította a muszlim hadsereget Covadongánál Pelayo vezetésével győzelmet arattak a mórok felett. Később a félsziget északnyugati csücskében elfoglalták a mai Galícia területét, és a Duero folyó mentén jelölték ki a keresztény és arab Hispánia határát. A félsziget nyugati részében a baszkok harcias törzse visszanyerte függetlenségét, a VIII. század vége felé pedig Nagy Károly frankjai megszállták Katalóniát, és 801-ben bevették Barcelona városát. Mindazonáltal a IX-X. században a nyugati kereszténység legjelentősebb eredménye Észak- és Nyugat-Európa pogány törzseinek - köztük a szászok, avarok, vendek és

szlávok - legyőzése és megtérítése volt. A bizánci kereszténység hasonlóképpen a hódítás és térítés elegyítésével terjeszkedett. Bár a keleti és a nyugati egyház nyíltan még nem szakított egymással, a királyok megtérítésében bizonyos versengés alakult ki közöttük. A Kijevi Rusz állam a bolgár és szerb királysággal együtt a konstantinápolyi pátriárkához, míg a magyar és a lengyel királyság a római pápához fordult. Szent Ansgar és Rembert IX. századi hittérítő erőfeszítései ellenére a kereszténység egészen a X. századig nem vert gyökeret Skandináviában. A vikingek, akiknek kalóztámadásai a kelta kereszténységet már elpusztították, szintén kései megtérők voltak; az elsők között Rollo vezér keresztelkedett meg, miután 918-ban a francia király jóváhagyásával a Szajna völgyében [a későbbi Normandia területén] társaival együtt kolóniát alapított. Eredetük miatt északi emberekként - [lat. nordmannus] németül Nordemann, franciául Normand - emlegették őket. Az iszlám veszéllyel a keresztény vezetők mindig is tisztában voltak, katonai erejük azonban az egymással folytatott harcok során szétforgácsolódott. A meroving királyok uralma alatt Galliában, ahol a nemesek viszálykodása „leginkább vadállatok közötti küzdelemre emlékeztetett”,76 az állam még a legalapvetőbb közrend biztosítására is képtelen volt. Az embereknek saját és családjuk biztonsága érdekében nem volt más lehetőségük, minthogy bizonyos szolgálat - általában az adott földesúr magánháborúiban nyújtott fegyveres részvétel - fejében erősebb szomszédjuk védelmét megvásárolják. Ez volt az egyetlen módja annak is, hogy földjüket megvédjék, ami a kereskedelem és a fizetett közigazgatás összeomlásával a megélhetés egyetlen forrása maradt. Az alárendeltségi elkötelezettséget hűbéri függőségnek [vazallusságnak], a „fizetséget” pedig beneficiumnak [„jótéteménynek”] nevezték, ami általában földadományban, néhány esetben pedig egyházi intézmény jövedelmének rendelkezésre bocsátásában nyilvánult meg. A hűbéri szerződést ünnepélyes esküvel pecsételték meg, és bár e vazallusi viszonyra a szolgaság szókészletét használták, „a királytól való hűbéri függés óhajtott státussá, a becsület védjegyévé vált”.77 Ez a feudális rendszer elméletileg piramist alkotott, amely alapjaiban áthatotta az egész nyugati társadalmat. A valóság azonban az, hogy a csúcson a pápák és a császárok között dúlt a harc, a császárok és a királyok közötti kapcsolat inkább fogalmi, a királyok és bárók közötti viszony pedig igencsak problematikus volt. A leghatékonyabb feudális kötelék a fejedelmek, grófok és hercegek - a karoling uralkodók vazallusainak leszármazottai - között jött létre, akiknek földbirtokai elég nagyok voltak ahhoz, hogy hűbéreseikből megfelelő hatalmat tartsanak fenn, és ezáltal függetleníthessék magukat az államtól. Vazallusaik másfelől az alacsonyabb rendű lovagok hűségét [fidelitas] bírták, akiknek vagyona adott esetben csupán egy lóra, egy lándzsára, egy kardra és egy pajzsra korlátozódott, ám ugyanakkor a karoling harcosok kasztjából származtak, ami biztosította a társadalmi elithez tartozásukat. A hűbéri kötelezettség vállalása elméletileg (és jórészt gyakorlatilag is) választás kérdése volt: szűkös anyagi helyzete és egyszerű származása ellenére a lovag a törvény előtt szabad ember maradt, akinek joga volt nyilvános bírósági tárgyaláshoz. Néhány vazallus teljes mértékben - még lovát és fegyverzetét illetően is - hűbérurától függött. Mások, bár beneficiumként tulajdonhoz jutottak, saját jogon vagy egyházi alapítvány bérlőiként is birtokolhattak földet. Bár a lovag állhatatosan kitartott ura [dominus] mellett, akinek az „embere” volt, és becsületbeli kötelességének érezte, hogy vérbosszúiban támogassa, eme kötelezettségét nem értelmezhette szabadon, csakis a szokás és a jog szabta keretek között: eszerint a kötelező fegyveres szolgálat például negyven napra korlátozódott. A vazallusi hűség személyt válthatott, amennyiben valamelyik fél képtelen volt kötelezettségének eleget tenni; a lovagok különböző hercegek szolgálatába álltak, akik lovakat vagy fizetséget tudtak

biztosítani a számukra. A hűbérúr és a vazallus közötti kötelék nem volt feltétlenül örökletes, de idővel ebbe az irányba haladt: a családok közötti házasságokkal olyan rokonsági szálak szövődtek, amelyek később egy adott klánhoz való hűség alapjait fektették le. A Kelet-Római Birodalomban valamint az iszlám kalifátusokban mindehhez erőszak is társult, itt ugyanis minden trónutódlás általában polgárháborúra adott alkalmat. Míg azonban a bizánci császár vagy a kalifa egységes államában a hatalom gyeplőjét egy kézben tudta tartani, addig a Nyugat-Római Birodalom területén létrejött különböző fejedelemségek Nagy Károly óta soha nem tudtak egyetlen uralkodó zászlaja alatt egyesülni. Ez a pápaságra nézve súlyos következményekkel járt, hiszen így Nagy Károly birodalmának szétesése után, egymással hadakozó utódai alatt „az itáliai politikai élet kígyókkal teli vermében védtelenül magára maradt”.78 E korszak utolsó hatékony pápája I. Miklós (858-867) volt. A halálát követő száz évben Szent Péter utódainak posztja a Theophylactusok és a hozzájuk hasonló befolyásos római családok által odaítélt adománnyá vált. 882-ben VIII. János volt az első, aki erőszakos halált halt: saját kísérete verte agyon. VI. István az őt a trónon közvetve megelőző Formosus tetemét kihantoltatta a sírból, és teljes főpapi ornátusában a pápai trónra ültette, mintha élne, hogy [az ún. hullazsinaton] hamis esküvés és hatalommal való visszaélés vádjával elítélhessék. Jobb kezének három ujját, amellyel annak idején áldást osztott, levágták, megcsonkított testét pedig a Tiberisbe dobták. Nem sokkal később Formosus támogatói VI. Istvánt letaszították a pápai trónról, bebörtönözték, majd a börtönben megfojtották. A kor számos pápájának személyes züllöttsége nem feltétlenül jelentette, hogy ezek az emberek egyszerre alkalmatlanok is lettek volna az egyház kormányzására. X. János, akit a jelentős hatalommal bíró Theophylactus család ültetett Szent Péter trónjára, megszervezte az itáliai államok koalícióját az előző hatvan évben római területeket zaklató szaracénok ellen, és személyesen állt a csapatok élére, hogy háromhavi ostrom után elfoglalja az arabok erődjét a Garigliano folyó torkolatánál. Az a két pápa (VII. Leó és II. Agapetus), akiket II. Alberich római despota jelölt ki, őszinte és eredményes reformer volt. Még XI. János pápa, Marozia Theoplylactus törvénytelen gyermeke is szentesített az egyházban egy olyan reformintézkedést, amely a templomosok történetét érinti: a burgundiai Cluny apátság bencés szerzeteseinek közösségét a római pápa közvetlen védelme alá helyezte. A Cluny apátságot Jámbor Vilmos, Aquitánia hercege 910-ben alapította, hogy ezáltal ifjúkori vétkeiért vezekelhessen és túlvilági üdvét biztosítsa. A közösség vezetését a burgundiai nemes Berno vállalta, aki korábban a távoli Baume kolostor apátja volt. A herceg Bernóval a Saônefolyótól nyugatra fekvő í hegyek között egy csodálatos helyet választott ki alapítványa számára. Az előző század során a bencés szerzetesség erős hanyatlásnak indult. Az elmúlt nemzedékek nagylelkű adományai a kolostorokat ugyan gazdagokká tették, de egyszersmind ki is szolgáltatták őket hajdani jótevőik leszármazottainak, akik különféle igényeket támasztottak. A kolostorok jövedelmét a helyi nemesség ifjabb fiainak ellátására használták, akiket minden vallási elhivatottság nélkül perjelként vagy apátként a szerzetesi közösségek nyakára ültettek. A világi urakkal gyakran rokonságban álló helyi püspökök szintén a maguk javára fordították ezeket a kolostori hivatalokat, és azokkal saját hűbéreseiket jutalmazták. A szabad apátválasztás biztosítása végett Cluny közösségét Vilmos herceg közvetlenül a római pápa fennhatósága alá helyezte, míg Berno a szerzetesi gyakorlat hanyatlásának megfékezésére és Szent Benedek eredeti regulájának szigorúságát helyreállítandó reformokat lépte-

tett életbe. A clunyi mozgalom virágzott, közösségük irányítása alá tartozó filiálék egész sora alakult ki. Cluny apátjaként Berno utódja, Szent Odo volt az, aki a züllött erkölcsű XI. János pápától kérvényezte, hogy a pápai védelmet terjessze ki egy újabb kolostorra Deols-ban. Odo Bernóhoz hasonlóan frank nemesi családból származott, és neki köszönhető annak a szerzetes ideálnak a körvonalazása, amelyről később Cluny ismertté vált. Ezek a szerzetesek arisztokraták, ugyanakkor őszintén alázatosak, éles eszűek de mélyen istenfélők voltak, műveltségük pedig jámborsággal és tréfás jókedvvel párosult. Odo nemesi származása lehetővé tette, hogy könnyedén társalogjon a pápákkal és hercegekkel, akik adtak a véleményére. VII. Leó pápa Rómába hívta Odót, ahol II. Alberich és Hugó itáliai király között közvetített, ugyanakkor Róma város és a pápai állam kolostori közösségeinek körében - köztük Nursiai Szent Benedek első apátságában, Subiacóban is - reformokat kezdeményezett. Odót egy sor rátermett, hosszú és szent életű apát követte - Aimardus, Szent Maiolus, Szent Odilo, Hugó, Pons és Petrus Venerabilis -, akik együttesen kétszáztizenegy évig álltak a clunyi kolostor élén. Odóhoz hasonlóan mind császárok, királyok, hercegek és pápák barátai és tanácsadói lettek. 972-ben a nagyra becsült Maiolus clunyi apátot, az Alpok hágóin átkelve, a provence-i Fraxentum erődjükből portyázó szaracén rablók foglyul ejtették. Váltságdíj ellenében az apát később kiszabadult, az útonállók eme botrányos cselekedete azonban olyan ellenreakciót váltott ki, amelynek eredményeként végül a muzulmánokat maradéktalanul kiűzték a Francia Királyságból.79 Az alapítását követő században Cluny óriási befolyásra tett szert: az 1073-1119 között uralkodó hat szerzetes pápa közül hármat ez a rendház adott. Mindazonáltal nem a bencések reformbuzgalma, hanem a német-római császárok beavatkozása rángatta ki végül a pápaságot a korrupció és erkölcstelenség mocsarából. Nagy Károly halála után a király örökösei közötti egyenlő elosztás germán elve diadalmaskodott az oszthatatlan birodalom átörökítésének római hagyománya felett. Így jött létre a Nyugati Frank (későbbi Francia) és a Keleti Frank (későbbi Német) Királyság, a kettő között pedig egy Flandriától Rómáig hosszan és keskenyen elnyúló állam, amely a császári koronát is örökbe kapó legidősebb fiú, Lothar után idővel a Lotharingia nevet kapta. A Nagy Károly halála utáni század „a rend és civilizáció mélypontját” jelentette.80 III. Leó pápa új római imperiumról alkotott elképzelése csak azután éledhetett újjá, hogy a német hercegek a szász dinasztiából választottak vezetőt maguknak, igaz ekkor is csak módosult formában, hiszen egyes területek felett a hatalom egy német hercegre szállt. Az új impérium, a Szent Római Birodalom, főként Szászország fejedelme, I. (Nagy) Ottó fejéből pattant ki, aki a magyarok legyőzése után, 951-ben átkelt az Alpokon, hogy Itália feletti igényeinek érvényt szerezzen. Miután Paviában elismerték Itália királyának, seregét Róma kapuihoz vezette. Itt elkötelezte magát, hogy tiszteletben tartja a város jogait, és megvédelmezi a Szentszéket, majd a lateráni Szent János templomban [másutt: Szent Péter templom] feleségével Adelheiddel az oltárhoz lépett, a fiatal és megvesztegethető XII. János pápa pedig császárrá koronázta. A Római Birodalom feléledése nem csupán politikai fortély vagy utópia volt. Fejlődésének e pontján Nyugat-Európa önmagára mint „egységes társadalomra” tekintett, méghozzá „abban az értelemben, ahogyan korábban soha, és azóta sem”.81 Bár a lovagok közvetlen hűsége feudális uraik felé irányult, saját személyüket elsősorban mégsem angoloknak, franciáknak vagy németeknek, hanem keresztényeknek tartották, és hitük egyetemes uralmának mind az egyházban, mind az államban látható jelei voltak. „A kereszténység elsődleges tanítása a szeretetben rejlett, amely egy testben egyesítette mindazokat, akiket a gyanakvás, az előítélet és a faji büszkeség ez idáig távol tartott egymástól. Az új vallás megteremtette a hívők közösségét,

egy Szent Birodalmat... [ahol] a római és a keresztény elnevezés rokon értelművé vált.”82 Még nem lehettek nemzeti egyházak, hiszen még nem voltak nemzetek: ha a középkor apolitikus embere képes lett volna fogalmat alkotni arról, hogyan érzékeli az őt körülvevő közösséget, talán úgy fogalmazott volna, hogy világállamban él. A pápa és a császár együttműködése, amitől ez az egyetemes kormányzat függött, sajnos igen ritkán valósult meg. Az egyre befolyásosabb clunyi reformerek elszánt próbálkozása a papság világi hatalmaktól való függetlenítésére a császárokkal találta szemben magát. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a pápák Rómában is igen nagy fontosságot tulajdonítottak világi hercegi rangjuknak. A szinte egész Közép-Itáliára kiterjedő követelésük jogi alapja az állítólagos „konstantini adomány” [donatio constanini] volt, melynek értelmében Nagy Konstantin cserébe, amiért I. Szilveszter pápa kézrátétellel csodálatosan kigyógyította a leprából, Rómát és Itália meghatározatlan részeit Szent Péter örököseinek adta. A mindezt írásos formában rögzítő oklevelet a VIII. század közepén hamisították, amikor Kis Pippin frank király II. István pápát megmentette a longobárdok támadásától, és Nagy Konstantin adományát a sajátjaként megerősítette. Akármi volt is e hamisítvány jogalapja, a frankok érvényesnek fogadták el, és úgy gondolták, hogy hódítása révén a pápai állam Pippin tulajdona lett, amit szabadon adományozhatott. Az exarcháik útján Ravennából kormányzó bizánci császárok azonban hevesen támadták az adományozás tényét, és ahogyan azt már korábban említettük, Itália nagy részét maguknak követelték. A pápa jogát ugyanakkor a nyugati császárok is vitatták, hiszen ők magukat tekintették a római cézárok örököseinek, ebból következően mindazon területek legfőbb urainak, amelyek egykoron a Római Birodalom részét képezték. A keleti és nyugati császárok ellenérdekeltsége eredményeként a római pápák politikája a továbbiakban az itáliai hatalmi egyensúly fenntartására irányult, ami lehetővé tette számukra, hogy a mérleg nyelvét a maguk javára billentsék. Azonban semmi esetre sem a pápai állam feletti felségjog kérdése okozta az egyetlen nézeteltérést a pápák és a német-római császárok között. Jóval súlyosabb problémát jelentett a világi hercegek hatalma, amellyel a fennhatóságuk alá tartozó területeken az egyházi tisztségek betöltésébe beleszóltak. Az apátot elméletileg kolostori közössége, a püspököt pedig az egyházmegye papsága választotta, de ahogyan azt Tours-i Szent Márton esetében is láthattuk, határozatukat gyakran kétségbe vonták. A választás nem egyszerűen a jelölt egyházi értelemben vett rátermettségétől, sokkal inkább politikai hűségétől és hovatartozásától függött. Az egykori Római Birodalom területén tevékenykedő püspökök gyakran felvállalták a világi ügyek intézését saját egyházkerületükben. A korábbi adományoknak és alapítványoknak köszönhetően az egyházi vezetők hatalommal bíró földesurakká váltak, akik saját felfegyverzett vazallusokkal rendelkeztek. Ez különösen a Német Királyság területén volt jellemző, ahol Köln, Münster, Mainz, Würzburg, Salzburg és más egyházmegyék független fejedelemségekké nőtték ki magukat. Így annak az embernek a lojalitása, aki a pásztorbotot tartotta, a németrómai császár és a német fejedelmek számára igen sokat jelentett. A világi hatalmat megtestesítő pásztorbot azonban együtt járt a palliummal, azzal a palástként viselt vékony, fehér gyapjúcsíkkal, amely az érseki hivatalt jelképezte, és amelyet csakis a pápa adományozhatott. A pápa és a császár között egyre növekvő nézeteltérés Hildebrand pontifikátusa idején nyílt szakításhoz vezetett. A szerény toszkánai családból származó Hildebrand az őt megelőző négy pápa nélkülözhetetlen tanácsadója volt, mielőtt 1073-ban közfelkiáltással megválasztották, majd Nagy Szent Gergely iránti tiszteletből a VII. Gergely nevet vette fel. Neves elődjé-

hez hasonlóan ő is kivételes intelligenciával és képességekkel megáldott férfi volt, aki az egyházi közigazgatás terén mérhetetlen tapasztalatot szerzett. Határozott reformpártiként számos rendeletet adott ki a simonia (az egyházi tisztségekkel és jövedelmekkel való üzérkedés) és a papi nősülés ellen, valamint erélyesen megtiltotta a püspökök világi invesztitúráját (beiktatását). Ez utóbbi intézkedése nyílt konfliktusba sodorta IV. Henrik német-római császárral, aki a német püspökök körében zsinatot hívott össze, azzal a céllal, hogy lemondásra késztesse őt. VII. Gergely válaszul kiközösítette, a császár alattvalóit pedig feloldotta hűbéri esküjük alól, hiszen a római pápa hivatalával szemben támasztott követeléseit tartalmazó Dictatus papae... bullája kimondta: a világi és egyházi uralkodók feletti legfelsőbb törvényhozói és törvénykezési hatalom a pápát illeti meg. IV. Henrik ellenfelei kihasználták a lehetőséget, és 1077-ben arra kényszerítették a császárt, hogy az észak-itáliai Canossa várában keresse fel VII. Gergelyt, és a kapuk előtt, a hóban mezítláb állva gyakoroljon bűnbánatot. IV. Henrik megalázkodása, „kanosszajárása” azonban nem vetett véget a konfliktusnak, amely - főként VII. Gergely megalkuvást nem ismerő természete miatt - egész uralkodói pályafutását végigkísérte. 1084-ben a császár sereggel tört Róma ellen, és az Angyalvárba menekült egyházfőt csak a pápai államtól délre születő új hatalom - a Szicíliai Normann Királyság - mentette meg. „A normannok megtelepedése a Nápolyi és a Szicíliai Királyságokban - írta Gibbon -, eredetét tekintve a legregényesebb, következményeire nézve pedig mind Itália, mind a Kelet-Római Birodalom számára a legfontosabb esemény volt.”83 Csupán néhány nemzedékkel azután, hogy Rollo és vikingjei letelepedtek a Francia Királyság északi részében, a francia nyelvet beszélő keresztény Normandiai Hercegség jelentős európai hatalommá vált. 1066-ban Rollo szépunokája, I. (Hódító) Vilmos, Normandia hercege, a hastingsi csatában legyőzte II. Harald angolszász királyt, és érvényt szerzett az angol trón iránti igényének. Anglia meghódításától eltérően a normannok dél-itáliai térnyerése magánkezdeményezés eredményeként következett be. Mihály arkangyal kegyhelyénél, az Apuliánál az Adriaitengerbe nyúló Monté Garganón - mondhatni az olasz csizma sarkantyújában - a kora XI. században normann zarándokok egy csoportja találkozott egy görög férfivel, akit száműztek a közeli Bari - akkoriban a Bizánci Birodalom fennhatósága alá tartozó - városából. Az ismeretlen rávette a zarándokokat, hogy karolják fel ügyét, így ők Normandiába visszatérve sereget toboroztak. E normann szerencselovagok zarándoknak öltözve átkeltek az Alpokon, s jóllehet Bari elleni támadásuk kudarcot vallott, időközben félelmetes zsoldoscsapattá fejlődve igen keresetté váltak az itáliai félsziget déli részén egymással harcoló hatalmak körében. Bátorságuk, szívósságuk, agresszivitásuk és harci ügyességük a Nápoly, Salerno és Benevento longobard hercegei, vagy a konstantinápolyi császárok megbízottai által ellenük felvonultatott jóval hatalmasabb erőkkel szemben rendre az ő győzelmüket hozta. Ezek az „elpuhult zsarnokok” által kormányzott gazdag területek megérettek arra, hogy a harcedzett északi férfiak learassák őket; a normannok néhány évtized alatt fölénybe kerültek Dél-Itáliában, ahol csupán a tengerparti városok maradtak bizánci kézen. A normannok eleinte támogatták a bizánciak erőfeszítéseit Szicília visszafoglalására a szaracénoktól, akik immáron kétszáz éve birtokolták a szigetet, végül azonban önálló akcióba kezdtek. Az alacsonyabb rangú normann nemesség egyik kiterjedtebb családja, a Hautevillek felülkerekedtek bárótársaikon. 1060-ban Guiscard [Ravasz] Róbert elfoglalta a szicíliai tengerparton fekvő Reggiót és Messinát, és a muszlimokkal vívott harmincéves küzdelem után az egész szigetet leigázta; az itáliai szárazföldön ugyanakkor Bari és Salerno városa testvére, I. Roger kezébe került.

Rómában a pápák eleinte rossz szemmel nézték ezen normann államok felemelkedését, ezért 1053-ban IX. Leó pápa személyesen vezetett sereget ellenük, a civitatei csatában azonban vereséget szenvedett. A pápa maga is fogságba esett, de a normannok jól bántak vele, hiszen a hőn áhított korona az ő kegyétől függött. Később felismerve az előnyét egy rivális hatalomnak, amellyel ellensúlyozni lehet a német császárok befolyását, a pápák politikája ellenkező fordulatot vett. A pápaság hűbéri fennhatóságának elismerésére és katonai segítségnyújtásra tett ígéret fejében II. Miklós Hildebrand - a későbbi VII. Gergely - tanácsára beiktatta a normannokat az Apuliai és Szicíliai Királyságokba. II. Sándor, szintén Hildebrand javaslatára, zászlókat küldött és bűnbocsánatban részesítette azokat a normann és francia lovagokat, akik Szicíliában és Hispániában a mórok ellen harcoltak. Ez a támogató politika akkor hozta meg gyümölcsét, amikor a normannok Guiscard Róbert vezetésével kimentették Hildebrandot a német császár, IV. Henrik seregének karmai közül. A normannok azonban olyannyira magukra haragították Róma polgárait, hogy a pápának végül el kellett menekülnie a városból. Először Monte Cassinóba, majd Salernóba ment, és itt is halt meg. Utolsó szavai ezek voltak: „Szerettem az igazságot, gyűlöltem az igazságtalanságot, ezért halok meg száműzetésben.”* Hildebrand igénye az egyházi és a világi hatalmak feletti pápai szupremáciára a kereszténység sorsa iránti felelősségérzettel párosult: egész életében tervezte, hogy keresztény sereget indít az iszlám ellen, vágya azonban nem valósult meg. Mivel ez idáig a szaracén veszedelem közvetlenül Rómát fenyegette, a pápák hagyták, hogy a keleti fronton a bizánciak harcoljanak. Másfelől azonban versengtek a bizánci görögökkel, akiket szívük mélyén megvetettek. Ellenérzésüknek nem elsősorban az volt az oka, hogy a bizánci császárok előszeretettel vakították meg ellenlábasaikat, hiszen a pápák sokszor maguk is hasonló barbársághoz folyamodtak; a nyugati keresztények a görögöket áruló népségnek tartották, akiket megfertőzött a Kelet romlottsága. A bizánci császárok például nemcsak feleségeik őrzőiként alkalmaztak eunuchokat, hanem egyházi és állami főtisztviselőként is: csupán négy hivataltól tiltották el őket, és „sok becsvágyó szülő magától értetődően kasztráltatta fiatalabbik fiúgyermekét”.84 Liudprand de Cremona itáliai püspök, akit I. Ottó német-római császár diplomáciai megbízással Konstantinápolyba küldött, távozáskor a következőket írta: „elhagytam azt a várost, mely hajdan oly virágzó és gazdag volt, most pedig csak az éhség, hitszegés, hazugság, cselvetés, kizsebelés, kapzsiság tanyája”.* A nyugatiak lesújtó ítéletét részben a bizánciak arroganciája felett érzett sértődöttség váltotta ki. Ugyanakkor szerepet játszott benne az irigység is aziránt a világváros iránt, amely mind méreteit, mind pompáját tekintve felülmúlta Rómát, amelyet soha nem rabolt ki egyetlen barbár horda sem, és amely a hatalomgyakorlásban alkalmazott minden alkalmankénti kegyetlenség ellenére mélyen vallásos társadalom volt. Az intellektuális képességeket itt rendkívül nagyra becsülték: a közép- és felsőosztály tagjai között az írástudatlanság gyakorlatilag ismeretlen fogalomnak számított. Más szóval a Kelet-Római Birodalom a keleti hatások ellenére sokkal többet megőrzött az antikvitás egységes római államának erényeiből, mint a birodalom nyugati része. Fizetett köztisztviselőket, valamint egy fegyelmezett és szakképzett állandó hadsereget tartott fenn. Nyugat-Európa féken tarthatatlan magánszemélyeinek ad hoc seregeivel ellentétben, amelyek a feudális szokásjoggal összhangban csupán korlátozott ideig álltak rendelkezésre, a bizánci hadsereg reguláris egységei képesek voltak fogékonyan reagálni egy hadviselés tudományában jártas stratéga összetett parancsaira. A világ legjobban szervezett állama a kor leghatékonyabb fegyveres erejével rendelkezett. A keresztény egyház keleti és nyugati ága között számos kérdésben merült fel komoly véleménykülönbség: ezek közé tartozott a két patriarkális székhely - Róma és Konstantinápoly -

elsőbbsége, az újonnan megtérített népek (köztük a bolgárok) vallási engedelmessége, valamint több egyházi dogma. Az utóbbiakkal kapcsolatos viták nemcsak obskúrus tanokat érintettek - mint a hitvallás filioque részéről szóló hírhedt polémia, ami a művelt teológusokat kivéve mindenki más számára elvont kérdés maradt -, hanem olyan alapvető tételeket is, mint Krisztus és a szentek képmásainak tisztelete. A VIII. században a keleti császárok a muszlim felfogás irányába kezdtek hajlani, melynek értelmében az ikonok kultusza nem különíthető egyértelműen el a faragott képek imádásától, ezért úgy gondolták, meg kellene tiltani azt. Az ebből kirobbanó viszály évszázados üldözéshez vezetett: Rómában a pápák elítélték a képrombolást, amely ha az egész keresztény világban győzedelmeskedik, csírájában pusztította volna el a nyugati civilizáció egyik legcsodálatosabb megnyilvánulását, a festészetet, mi pedig szegényebbek lennénk Fra Angelico, Raffaello, Leonardo de Vinci festményeivel. A képrombolás körüli vita kedvezőtlenül befolyásolta a kereszténység görög és latin ágának kapcsolatát, és 1054-ben kölcsönös egyházi átokkal és kiközösítéssel tarkított egyházszakadáshoz vezetett. Azonban a viszálykodás ellenére sem volt soha kétséges, hogy ha Bizánc és az iszlám helyi konfliktusba keveredett egymással, a latinok keleti keresztény társaik mögött álltak. A muszlim hódítás első hullámát követően a Taurusz-hegységben - a Kis-Azsia déli csücskében található Antiochia felett - létrejött egy ideiglenes határ a Bizánci Birodalom és a bagdadi Abbászida Kalifátus között. A kora X. században azonban két örmény hadvezér irányításával a birodalmi seregek hadjáratot indítottak, melynek eredményeként visszafoglalták Ciprust és Észak-Szíriát Aleppo városával együtt. Bár Jeruzsálemet továbbra is a Kairóban székelő Fátimida Kalifátus uralta, a jóval nagyobb Antiochia városa, ami ráadásul az egyik pátriárka székhelye is volt, ismét keresztény kézre került. A Bizánci Birodalom 1025-re a Messinaiszorostól illetve az Adriai-tenger északi partjaitól nyugaton a Dunáig, északon a Krímfélszigetig, keleten pedig az Eufráteszen túl, Meliténé [Melitene, ma Maiatya] és Edessza városáig nyúlt. Ez a katonai fölény azonban nem tartott sokáig. A birodalmon belül a nagybirtokos mágnások térnyerésének következtében eltűnt a korábban a bizánci hadsereg magvát alkotó anatóliai kisbirtokos réteg, s e társadalmi átalakulás következtében megnőtt a kereslet a zsoldos csapatok iránt. Ami pedig a külpolitikát illeti, a Bizánci Birodalom keleti határainál megjelent az iszlám hódítók újabb áradata: a zsákmányra éhes szeldzsuk törökök. A szeldzsukok nomád martalócokból álló törzse Közép-Ázsia sztyeppéiról származott. A X. században meghódították a Bagdadi Kalifátust, majd az iszlám vallás felvételével a szunnita muszlimok védelmezőinek kiáltották ki magukat. Utánuk rokon türkmén törzsek - az iszlám arab alapítóihoz hasonlóan vallási buzgalomtól egyszersmind a fosztogatás iránti vágytól fűtött - további hullámai érkeztek zsákmányoló szándékkal a Bizánci Birodalom keleti határaihoz. 1071-ben, Alp Arszlán szultán uralma idején, a szeldzsuk törökök Manzikertnél, az örményországi Van-tó közelében megütköztek az óriási bizánci hadsereggel, amely jórészt a IV. Romanosz Diogenész császár által összetoborozott zsoldosokból állt. A bizánciak vereséget szenvedtek, és maga a császár is fogságba esett. Most már semmi sem állította meg a törökök előrenyomulását: a türkmén törzsek végigsöpörtek Kis-Ázsián, 108l-re bevették a Konstantinápolytól alig százötven kilométerre fekvő Nikaiát, és az általuk újonnan létrehozott tartomány a Rúm Szultanátus nevet kapta. (Az arabok a görögöket rumoknak, rómaiaknak nevezték. Ezért kapta a görögöktől elhódított terület ezt a nevet. [A ford. megjegyzése]) A bizánciak erejét tovább gyengítette, hogy egy második fronton is harcolniuk kellett. A manzikerti csata évében utolsó itáliai erődjük, Bari a Guiscard Róbert vezette szicíliai nor-

mannok kezére került, akik ezt követően áthajóztak az Adriai-tengeren, elfoglalták Dürrhakhion [Durazzo] kikötőjét, majd csapataik Thesszaloniké ellen nyomultak. A bizánciak képtelenek voltak az ellenállásra. Gazdasági hanyatlásukat jelzi, hogy az immáron szeldzsuk törökök uralta Kis-Ázsia jelentette országuk fő gabonaforrását, és onnan érkezett a munkaerő nagy része is. Az egykor erős és hatalmas Kelet-Római Birodalom egy kis görög állam szintjére süllyedt, s a megsemmisülés veszélye fenyegette. Ebben a válsághelyzetben a bizánciak jó érzékkel a leghozzáértőbb hadvezérüket, Alexiosz Komnénoszt ültették a császári trónra. Guiscard Róbert és a szeldzsuk szultán, Alp Arszlán halálával a gondviselés is a segítségükre sietett. Mindazonáltal a bizánciakat fenyegető veszély továbbra is égető probléma maradt, így Alexiosz a nyugati keresztény hittársakhoz folyamodott segítségért. Először I. Róberthez, Flandria grófjához fordult, aki 1085 körül lovagjaiból kisebb csapatot küldött Konstantinápolyba. Talán ő volt az, aki felhívta az uralkodó figyelmét, hogy a pápa akkortájt nagyobb súllyal bírt Nyugat-Európában, mint a német-római császár, ezért 1095 tavaszán bizánci küldöttség érkezett az észak-itáliai Piacenzában zajló zsinatra. A zsinaton elnöklő pápa a burgundiai Châtillon-sur-Marne kisnemesi családjának fia, Odo de Lagery volt, aki származása folytán hasonló háttérrel rendelkezett, mint a clunyi szerzetesi reform vezető egyéniségei, és neveltetése is vallásos buzgalmát erősítette. A reimsi székesegyház iskolájába járatták, ahol tanítója az a Szent Brúnó volt, aki 1084-ben Grenoble mellett, az Alpok egyik eldugott zugában La Grandé Chartreuse néven szerzetesközösséget alapított, amely később a karthauzi rend anyakolostora lett. Odo de Lageryt Reimsben szentelték pappá, majd végigjárva az érseki közigazgatás ranglétrájának összes fokozatát végül a katedrális főesperese lett. Nem sokkal ezután, 1070-ben, otthagyta a papi pályát, és Clunyben szerzetesi fogadalmat tett. Hugó főapát alatt egy ideig perjelként szolgált, majd Rómába hívták, ahol VII. Gergely pápa Ostia bíboros-püspökévé nevezte ki. 1088-ban II. Orbán néven pápává választották. A megnyerő modorú, megegyezést kereső, jóképű Orbán pápa ugyanolyan fontosságot tulajdonított hivatalának, mint mentora, VII. Gergely, de a kor nehéz körülményei között jóval körültekintőbb volt hatalmának gyakorlásában. Békéltető politikája Bizáncra is kiterjedt: 1089-ben a melfi-i zsinaton feloldotta Alexiosz I. Komnénoszt a kiközösítés egyházi átka alól, és békülékeny lépéseket tett Konstantinápoly felé. Közeledése felbátorította Alexiosz császárt, aki a latin egyházhoz fordult segítségért. Követei bebocsátást nyertek a piacenzai zsinatra, ahol az atyák végighallgatták ékesszóló beszámolójukat keleti keresztény társaik szenvedéseiről. A zsinat egyértelművé tette a püspökök számára, hogy a hitetlenek előrenyomulása fenyegető veszélyt jelent, míg a francia királysági körútra továbbutazó II. Orbán pápa Krisztus egyetemes egyházának sorsa felett érzett személyes felelősségének nyomasztó terhével távozott. Miután átkelt az Alpokon, II. Orbán először a Rhone menti Valence-ba, majd Le Puybe utazott, melynek püspöke, a szintén arisztokrata származású Adhemar de Monteil néhány évvel korábban részt vett egy jeruzsálemi zarándoklaton, így tapasztalatait megoszthatta a pápával. A szentatya egyházának püspökeit novemberre Clermontba hívta, aztán a déli Provence felé vette az útját, ahol a keresztény világ nyugati határától alig kétszáz kilométerre, a Pireneusok közelében fekvő Narbonne volt a következő állomása. (Provence tartományát akkoriban a szaracénok elleni spanyolföldi harcokban igen jártas Raymund de Saint-Gilles, Toulouse grófja és Provence őrgrófja kormányozta.) Narbonne-ból a pápa a Földközi-tenger mentén kelet felé haladt tovább a Rhone torkolatánál található Saint-Gilles-be, aztán a folyó völgyében ismét északnak Lyonba, ahová októberben érkezett meg. Ezután a burgundiai Cluny követke-

zett, ahol annak idején perjel volt. Itt felszentelte a hosszú évekig Nyugat-Európa legnagyobb templomának számító nagy bazilika főoltárát, majd tovább északnak Souvignybe ment, hogy Maiolus apát sírjánál imádkozzon, akit a szaracénok az előző században az Alpokon átkelve elraboltak, visszautasította a pápai koronát, s akit akkoriban már Cluny egyik legszentebb apátjaként tiszteltek. Vajon mire gondolhatott II. Orbán pápa, amikor Szent Maiolus sírjánál imádkozott? Nem kétséges, hogy úgy érezte, valamit tennie kell a szeldzsuk törökök elleni küzdelemben a Bizánci Birodalom megsegítésére. Emellett ott volt a nyugati egyház sürgető érdeke is - szabad átjárást kellett biztosítani a zarándokoknak a Szentföldre. A zarándoklat már jó néhány évszázada a keresztény vallásos élet szerves részét képezte: évente sok ezren utaztak keresztül Európán, hogy a közkedvelt kegyhelyeknél imádkozzanak - Szent Mihály síremlékénél Monté Garganóban, amely annak idején Dél-Itáliába vonzotta a normannokat; Szent Jakab apostol compostellai templomában az északnyugat hispániai Galíciában, ahová sok esetben a Mária Magdolna ereklyéit őrző burgundiai Vézelay apátságából, vagy Clunyből indultak útnak a zarándokok. Mások Rómába mentek Szent Péter és Pál apostolok sírjához: ahogyan korábban láthattuk, a Róma ellen rabló portyára készülő szaracénok a IX. században angolszász zarándokok egy csoportját kaszabolták le. A zarándokok hőn áhított célállomása azonban a Szentföld volt - az a vidék, amelyet Isten Fiának lába érintett: Jézus názáreti otthona, betlehemi szülőhelye, de mindenekfelett feltámadásának színhelye, a jeruzsálemi Szent Sír templom. Az utazás költséges és kockázatos vállalkozás volt. Palesztinába a legkönnyebben tengeren, az amalfi kereskedők hajóin lehetett eljutni, ám a vándorok így is a kalóztámadások és a hajótörés veszélyeinek tették ki magukat. A szárazföldi utazás feltételei a magyarok XI. század első éveiben történt megtérése után kedvezőbbé váltak (ti. Szent István király 1018-ban megnyitotta a szárazföldi útvonal magyar szakaszát. [A ford. megjegyzése]); a szeldzsuk invázió megindulásáig a Bizánci Birodalmon át, a Nándorfehérvártól Antiochiáig vezető kétezer-nyolcszáz kilométeres út viszonylag biztonságosnak számított, de amint a keresztények Szíria iszlám földjére léptek, zaklatásokra és súlyos adókra kellett felkészülniük. Ezek egyike sem riasztotta azonban vissza a zarándokokat, hiszen felfogásuk szerint a veszélyek és megpróbáltatások vállalkozásuk természetes velejárójának számítottak. Sokuknak „a zarándoklat a mártíromság egyik formáját jelentette”,83 amely által lelki üdvüket biztosíthatták, és akadt olyan is, akire a legsúlyosabb vétségekért büntetésként szabták ki: „a XI. század - Clunyből kiáradó - megújult vallásosságának legfontosabb ismérve a vezeklő zarándoklat volt”.86 A korszak leghírhedtebb gonosztevői, mint például Foulques Nerra de Anjou, vagy az „Ördög” melléknevet viselő Róbert normandiai gróf, bűneik égi bősz-szájától tartva Jeruzsálembe zarándokoltak. Foulques - Geoffrey Chaucer Canterbury mesékjének bathi asszonyságához hasonlóan - három alkalommal is megtette az utat. Az ilyen vezeklő zarándoklatokra az egyház támogatásával és szervezésében került sor. Cluny szerzetesei a jeruzsálemi utazást az ember vallási életének csúcspontjaként értékelték - Jeruzsálemben, az eljövendő világ „tornácának” tartott szent városban az ember megszabadulhatott azoktól a hívságoktól, amelyek a földi léthez láncolták. Ahogyan a jó muszlimoknak életükben legalább egyszer kötelezően el kellett zarándokolniuk Mekkába, a jámbor keresztények leghőbb vágya az volt, hogy haláluk előtt megérinthessék Krisztus szent sírját. „A XI. századi keresztények viszonya Jeruzsálemhez és a Szentföldhöz alapjában véve fanatikus

volt.”87 Mindent egybevetve, azalatt a négy évszázad alatt, amíg Palesztinát a Próféta utódai uralták, „a Könyv népeinek” engedélyezték, hogy eljussanak a szent helyekhez. Az egyetlen nyílt keresztényüldözésre a XI. század elején, a fanatikus egyiptomi [fátimida] kalifa, al-Hákim uralkodása idején került sor, aki birodalmában elrendelte az összes keresztény templom lerombolását, köztük a jeruzsálemi Szent Sír templomét is. Ennek újjáépítését később a következő uralkodó engedélyezte. Mindazonáltal alig harminc egynéhány évvel azelőtt, hogy II. Orbán pápa letérdelt Szent Maiolus apát sírjánál, a mainzi érsek Utrecht, Bamberg és Regensburg püspökeivel együtt hetvenezres zarándokcsoportot vezetett a Rajna vidékéről a Jordánhoz, amelyet Palesztinában, Ramlánál egy muszlim csapat tőrbe csalt, így a zarándokok önvédelemből harcra kényszerültek. Orbán pápa fejében az is megfordulhatott - bár ezt sohasem bizonyították, így lényegében csupán feltételezés marad -, hogy szükség volt a frank harcos rend felesleges energiájának levezetésére. A hasonló társadalmi rétegből származó II. Orbán jól ismerte, milyen problémát jelentettek az egymással háborúzó lovagok, akiknek minden tehetsége a kardforgatásban rejlett. A meroving és karoling királyok harcostársainak leszármazottaiként ezek az emberek a társadalom elkülönült kasztját, a katonai elitet alkották. Egy lovag szükséges felszerelése - a páncéling, a pajzs, a kard, a lándzsa, az acélsisak és a ló - azonban igen költséges dolognak számított. Bár néhány szokás és irányadó eset a barbár múltból mérsékelte a nyers erő uralmát, a legtöbb nézeteltérést mégis fegyverrel intézték el. A szomszédok termése és állatállománya elleni rablótámadás ugyanolyan mindennapos eseménynek számított a középkor keresztény lovagjai között, mint Mohamed eljövetele előtt az arab törzsek körében. „Erőszak uralta az élet szinte minden területét.”88 Még akkor is, ha a vitás eset valamely bíróság elé került, az ügy rendezését párbaj, vagy istenítélet formájában gyakran az égiekre bízták. Hogy gátat szabjanak a keresztény nemesség különböző csoportjai közötti helyi villongásoknak, amelyet általában a kapzsiság motivált, s főleg, hogy távol tartsák őket az egyházi tulajdontól, a pápák és püspökök megpróbálták a szokásos tilalmi szankciókat - misehallgatástól való eltiltás, a szentségek megtagadása -, valamint a kiátkozást alkalmazni, végül pedig bevezették a treuga Dei [Isten békéje] fogalmát, ami azt jelentette, hogy bizonyos szent napokat és bűnbánati időszakokat jelöltek ki, mint például a húsvéti nagyböjt, amikor tilos volt a harc. Ez a megoldás azonban csak részben bizonyult eredményesnek. A nyugati kereszténységet ugyanis minden ízében átitatta a testvérgyilkos viszálykodás. Mennyivel bölcsebb lenne vélhette a pápa - ha tanulnának a Hauteville-ek és más normannok példájából, akik agresszivitásukat az iszlám rovására, új királyságok hódításával vezették le. E gondolatokkal a fejében II. Orbán otthagyva Szent Maiolus apát sírját délnek vette útját Clermontba, hogy ott az általa összehívott közel háromszáz püspökkel találkozzon. A székesegyházban ülésező zsinat november 19-e és 26-a között egy sor rendelkezést bocsátott ki a világi invesztitúra szokásos visszaélései, valamint a simonia és a papi nősülés ellen. I. Fülöpöt, Franciaország királyát Bertrada de Montforttal [Anjou grófnőjével] való házasságtörő viszonya [ti. törvénytelen házassága] miatt kiátkozták, és a zsinat szentesítette a treuga Dei gondolatát. November 27-én, kedden a zsinati atyákat felszólították, hogy a köz nyilvánossága előtt tartandó ülésre a városon kívül, Clermont keleti kapujánál, egy mezőn gyűljenek össze. Itt a pápai trónust egy emelvényre állították, hogy II. Orbán pápa onnan beszédet intézhessen a sokasághoz, amely az ő szavait meghallgatni gyűlt egybe. Bár a beszédről szóló beszámolókat

évekkel az esemény után jegyezték le, és valószínűleg befolyásolták őket az általa kiváltott történések, úgy tűnik, a pápa először a bizánci keresztények keleti vereségeiről és azokról a megpróbáltatásairól szólt, amelyeket a szeldzsuk törököktől kellett elszenvedniük. Ezt követően a Jeruzsálem szent városába tartó zarándokok sanyargatását és zaklatását ecsetelte a zsoltárokat citálva, majd lebilincselő ékesszólással és egy tapasztalt prédikátor őszinte szenvedélyével idézte az ott lévők elé őseik példáját Nagy Károly idejéből. Arra buzdította őket, hogy hagyjanak fel az egymással bosszúból és kapzsiságból való viszálykodással, fegyvereiket ehelyett fordítsák Krisztus ellenségei ellen. Ő pedig Szent Péter utódaként, az „oldás és kötés” Isten adta hatalmánál fogva ígéretet tett, hogy mindazok, akik bűnbánó lelkülettel elkötelezik magukat a szent ügy mellett, az egyház által kiszabott evilági vezeklés alól teljes feloldozást és múltbeli bűneikre bocsánatot nyernek. Orbán pápa kérését az emberek kitörő lelkesedéssel, „Deus le volt!” - „Isten akarja!” - kiáltásokkal fogadták. Drámai - és szinte biztosan előre begyakorolt - gesztussal Adhemar de Monteil, Le Puy püspöke a pápa elé térdelve kért engedélyt, hogy csatlakozhasson a szent háborúhoz.89 A pápa kíséretéből az egyik bíboros szintén térdre hullott, és rázendítve a Confiteorra, bűneik meggyónására késztette az egybegyűlteket. Az ima után a legfőbb pap feloldozást adott. Egy XX. századi szerző II. Orbán beszédét „a keresztény vallásosság, idegengyűlölet és birodalmi gőg keveréke”-ként jellemezte.90 Mások szerint a pápa azzal, hogy Jeruzsálemet tette meg a keresztes hadjárat célpontjának, miközben Alexiosz császár a szeldzsuk törökök ellen Anatóliában kért katonai segítséget, egyszerűen kihasználta nyájának tudatlanságát és hiszékenységét. Az ellenben világos, hogy a politikai propagandisták nem a XX. század végének szüleményei: Alexiosz császár követei már a piacenzai zsinaton is azért hangoztatták buzgón Jeruzsálem helyzetét, mert „hatékony hangulatkeltő jelszónak bizonyult Európában”.91 A szent város visszafoglalásán túl a pápa további célja „a keresztények általános védelmezése volt, bárhol érje is őket támadás: »Hiszen az nem segítség, ha egy helyütt megszabadítja a keresztényeket a szaracénoktól, miközben másutt a nyakukra hozza a szaracén zsarnokságot és elnyomást.«”92 Lehettek-e pápának a katonai erő használatát illetően lelkiismereti aggályai? A korai egyházban Jézus parancsát, miszerint ha egyik orcádon megütnek, fordítsd oda a másikat is, szó szerint vették, így az erőszakot minden körülmények között elítélték. Szent Ágoston volt az első, aki a háborút igazságosnak vélte, amennyiben azt védelemből folytatták. A különböző írásaiban elszórt, ezzel kapcsolatos tanításait a XI. században Luccai Anzelm gyűjtötte össze. Ágoston tanai VII. Gergely pontifikátusa idején a szicíliai és spanyolföldi reconquistával öszszefüggésben a pápa gondolkodásába is utat találtak maguknak, és a bizánciak manzikerti vereségének hírére Péter apostol nevében kétszer is a hívekhez folyamodott, hogy keleti testvéreik „felszabadítására” áldozzák életüket. Ekkortájt Szent Ágoston tanítása már összefonódott a vezeklő zarándoklat gondolatával, mely „a szentföldi Szent Sír kultuszát és a hívők tömeges áradatait eredményezte az egész XI. század folyamán Jeruzsálembe”.93 A zarándokokat felfegyverezték, hogy a szaracénok - II. Orbán pápa szavaival élve - „ne tudják Isten híveit eltaposni”. A kereszteseknek ígért bűnbocsánat és privilégiumok szinte ugyanazok voltak, mint amelyekben a zarándokokat részesítették: „amikor a [keresztes] menet elindult... teljes egészében a jeruzsálemi zarándoklat hagyományos világát idézte.”94 A pápa ezzel - clunyi elhivatottságához hűen - kifejezésre juttatta, hogy legalább annyira ér-

dekelt abban, mit hoz a szent háború a kereszteseknek, mint abban, mit tehetnek a keresztesek „az ázsiai egyházért". Gyakran utalt Krisztus parancsára, amely ismerősen csenghetett mindenkinek, aki hallotta: hagyjátok el feleségeiteket, családjaitokat és tulajdonotokat az Ő nevében, vegyétek fel keresztjeiteket és kövessétek Őt. Hogy a szimbólum tartalmat nyerjen, Clermontban szövetből varrott kereszteket osztottak azoknak, akik fogadalmat tettek, hogy részt vesznek a keresztes hadjáratban. Ezeket aztán a lovagok felvarrták a köpenyük vállára, egyrészt szent elkötelezettségük jeléül, másrészt, mert a keresztes lét bizonyos jogi privilégiumokkal és mentességekkel járt. A keresztes családja és tulajdona az egyház védelme alá került. Mentesítették őket az adófizetés alól, tartozásaikra pedig fizetési haladékot kaptak. Cserébe azonban a keresztes lovagtól elvárták, hogy teljesítse vállalt kötelezettségét: azt, aki megszegte esküjét, automatikusan kiátkozták. Bár, mint azt korábban említettük, a keresztények muszlimok elleni szent háborújának már voltak előzményei Szicíliában és Spanyolföldön, II. Orbán clermonti felhívása ennek ellenére döntő jelentőséggel bírt, hiszen „csapást mért a kommunális társadalomra”, és „a korábbiaktól merőben eltérő dologgal próbálkozott”.95 A pápa legnagyobb megdöbbenésére a felhívás várakozásaival ellentétben nem a lovagi rétegben váltott ki azonnali és radikális reakciót, hanem a szegények körében. Miközben a pápa folytatta prédikáló körútját a Francia Királyságban, kerülve a zsinat által kiátkozott I. Fülöp francia király uralma alatt álló területeket, néhány népi prédikátor lángra lobbantotta Észak-Európa könnyen lelkesíthető, idealista csőcselékét, és rosszul felfegyverzett, képzetlen sereget toborzott, amely minden további teketória nélkül megindult, hogy legyőzze a szaracénokat és felszabadítsa Jeruzsálemet. Vezetőjük a Remete Péter [Pierre d'Amiens] néven ismert picardiai származású karizmatikus prédikátor és vándor szerzetes volt, aki azt hirdette, hogy a tulajdonában van egy mennyei levél, amely felhatalmazza a keresztes hadjáratra. A püspökök minden tőlük telhetőt megtettek az öregek és betegek visszatartására, a szerzeteseknek és a papságnak pedig kifejezetten megtiltották, hogy elöljáróik engedélye nélkül részt vegyenek a háborúban; a mozgalom azonban kikerült az irányításuk alól. A kalandvágy és a lelki jutalom ígérete ellenállhatatlannak bizonyult. Amint arról a középkori katedrálisok faragott szobrai még ma is árulkodnak, a korabeli emberek a pokol kínszenvedéseinek félelmében éltek. Most lehetőség adódott, hogy fátylat borítsanak múltbeli vétkeikre. A házas embereknek megtiltották, hogy feleségük engedélye nélkül keljenek útra, de sokan figyelmen kívül hagyták ezt a tilalmat. Egy asszony bezárta az urát a házba, nehogy értesüljön a keresztes felhívásról, de amikor a férfi az ablakon keresztül meghallotta a háborúra toborzó prédikátorok ígéreteit, kiugrott az ablakon és felvette a keresztet.

Az I. keresztes hadjárat katasztrofálisan indult. Remete Péter és egy Nincstelen Valter [Gautier Sans-Avoir] nevű lovag seregei ugyan viszonylagos rendben vonultak keresztül a német és a magyar királyságon, a Gottschalk pap és a kisnemesi származású Emicho leiningeni gróf irányítása alatt álló német kontingensek azonban a Rajna-vidéken dél felé menetelve Trierben, Kölnben, és a többi városban, amelyen áthaladtak, mindenütt megtámadták a zsidó közösségeket. Mindez talán nem a fegyelmezetlen csőcselék műve volt, mint ahogyan azt korábban feltételezték. „Ezek a seregek Nyugat-Európa minden részéből érkezett keresztes lovagokból álltak, és tapasztalt hadvezérek irányították őket.”96 Úgy tűnik, ennek ellenére képtelenek voltak értelmes különbséget tenni muszlimok és zsidók között. Feltehetően arra számítottak, hogy az útközbeni fosztogatásból fedezhetik szentföldi útjuk költségeit, és csak az általánosan ismert vendetta szinonimájaként tudták a keresztes hadjáratot értelmezni, amely arra kötelezte őket, hogy keleti keresztény társaik szenvedéseiért bosszút álljanak. Következésképpen útjukat pogromok fémjelezték: mindenütt mészárlásokat hajtottak végre, kikényszerítették a zsidók áttérését, akik hitük igazolására kollektív öngyilkosságot (kiddush ha-shem) követtek el, ugyanúgy, ahogyan azt a zelóták tették tizenkét évszázaddal azelőtt a maszadai erődben. A század korábbi éveiben az egyház tisztában volt azokkal a veszélyekkel, amelyek a zsidó közösségeket ilyen körülmények között fenyegették: VI. Sándor pápa a spanyol püspököknek írt levelében elrendelte, hogy egyházmegyéik területén védelmezzék a zsidókat, „nehogy a spanyolföldi szaracénok ellen hadba vonulók lemészárolják őket”.97 Némelyik német városban a püspök-hercegek és a helyi nemesség védelmébe vette a zsidóságot, és a papság kiátkozással fenyegette az öldöklő gonosztevőket. Mindez azonban nem sokat segített. Mainzban Aacheni Alberich keresztény krónikaíró [Liber christianae expeditionis című munkájában] beszámolt arról, hogy az állítólagos keresztesek „betörték a zárakat és kapukat, és mintegy hétszáz zsidót megöltek. Azok hasztalan próbáltak oly sok ezernyi ember erejének és támadásának ellenállni. Ugyanígy halomra ölték az asszonyokat, és kardélre hányták az akármilyen korhoz és nemhez tartozó gyenge gyermekeket is. Mikor pedig a zsidók látták, hogy a keresztények ellenségként törnek rájuk és gyermekeikre, és senkinek sem kegyelmeznek, ők is maguk, testvéreik, gyermekeik, asszonyaik, anyjuk és nővérük ellen fordultak és kölcsönösen gyilkolták egymást. Az anyák - még elmondani is borzalom - késsel metszették át szopós gyermekeik torkát; inkább saját kezükkel veszítették el őket, semmint hogy a körülmetéletlenek fegyvere oltsa ki életüket.”98 Ezek az atrocitások nem korlátozódtak a Rajna-vidékre: Speyerben, Worms-ban, és Rouentól Prágáig a keresztesek mindenütt a zsidók ellen fordultak. Semmi kétség, a vérengző csőcselék vallási buzgalma „csupán gyenge kísérlet volt az igazi motiváló erő, a kapzsiság leplezésére. Feltehető, hogy jó néhány keresztes számára egyedül a zsidóktól szerzett zsákmány tett lehetővé egy ilyen utazást.”99 Bűncselekményeiknek ugyanakkor nemcsak a zsidóság esett áldozatul: ez a rablóhorda a Magyar Királyságban a helyi lakosságot fosztogatta, de a magyarok ellenszegültek a harácsolásnak és lemészárolták Gottschalk kereszteseit. Aacheni Alberich később azt írta, hogy a legtöbb keresztény úgy vélte, mindez isteni büntetésként sújtotta azokat, „akik erkölcstelenségükkel, nemi kéjelgésükkel, és [...] a sokkal inkább pénzéhségből mint az isteni igazság érvényesítése érdekében elkövetett zsidógyilkosságokkal Isten ellen vétettek”.100 Időközben a Remete Péter és Nincstelen Valter vezette szegények keresztes serege az I. Alexiosz császár katonai rendfenntartóként használt, nemrég leigázott besenyők lovasságának kíséretében megérkezett Konstantinápolyba. Bár a császár azt tanácsolta Péternek, hogy várja be a keresztes fősereget, követői türelmetlenségükben a város környékét kezdték fosztogatni. Alexiosz császár a sereget átszállíttatta a Boszporuszon, és a szeldzsuk törökök ellenőrzése

alatt álló terület közelében, egy katonai táborban szállásolta el őket. A francia kontingens eredményes rablóportyája arra bátorította a németeket, hogy kövessék a példát. Amikor a törökök tőrbe csalták őket, a fősereg a megmentésükre sietett, de 1096. október 21-én a törökök megsemmisítő csapást mértek rájuk, így ért megalázó véget a szegények keresztes hadjárata. Két hónappal a szedett-vedett előőrs Nikaia közelében, Xerigordonnál elszenvedett veresége után, a II. Orbán pápa által valójában megálmodott keresztes sereg első csapatai gyülekezni kezdtek Konstantinápolyban. Elsőnek Hugues, Vermandois grófja, II. Fülöp francia király egyik unokatestvére érkezett meg a tengeren át néhány lovag és felfegyverzett lovas katona kíséretében. December 23-án egy jóval nagyobb regiment élén jött Bouillon Gottfried, AlsóLotharingia hercege, testvérei: Eustache, Boulogne grófja és Balduin de Boulogne, valamint unokafivérük, Balduin du Bourg társaságában. Ez a mindkét ágon Nagy Károly családfájából (és a későbbi legenda szerint egy hattyútól) származó négy férfi az egyház frank harcos védelmezőjének klasszikus példaképe volt. A kíséretükben felvonuló német és francia ajkú lovagok a régi frank birodalom sokféleségét testesítették meg. Gottfried IV. Henrik német-római császár uralkodása alatt az alsólotharingiai hercegség feje volt, aki az összes birtokát eladta és bouilloni kastélyát is elzálogosította, hogy a keresztes hadjáratban való részvételét finanszírozni tudja. Mindez azt a feltevést támasztja alá, hogy nem állt szándékában hazatérni; mindamellett nem világos, hogy célja vajon egy keleti fejedelemség megalapítása, vagy a mártírkorona volt-e. Következőnek a normann csapat érkezett Dél-Itáliából a negyvenéves Boemund de Taranto, Apulia hercege, Guiscard Róbert legidősebb fia vezetésével. Ez esetben a motivációt illetően jóval kevesebb kétely lehetett: a normannok múltja azt sugallta, hogy őket ezúttal is zsákmányszerző szándék hajtotta, ami jó okot adott Alexiosz császárnak a nyugtalanságra. Amalfi ostromakor ugyanakkor Boemund őszinte meggyőződés külsőségei közepette tett keresztes fogadalmat, a szövetkereszteket pedig saját kezűleg adta át mindazoknak, akik csatlakozni kívántak hozzá, többek között fiatal, erőszakos unokaöccsének, Tankrednek is. A normann csapatok Itáliából az Adriai-tengeren átkelve görög földre érkeztek, majd fegyelmezett rendben folytatták útjukat Konstantinápolyba. Ugyanezt az útvonalat követte Észak-Európa befolyásos nemeseinek egy csoportja - köztük II. Róbert, Flandria grófja, akinek az apja Alexiosz császár oldalán harcolt; Róbert, Normandia hercege, az angol király II. (Vörös/Rufus) Vilmos testvére; és Etienne, Blois grófja, I. (Hódító) Vilmos veje. Az összes közül a legnagyobb létszámú kontingens - a provence-i és burgundiai lovagokból álló, IV Raymund [Raymund de Saint-Gilles], Toulouse grófja vezette sereg-egy közbenső utat választott: először a dalmát tengerparton vonult végig, majd Dürrakhionból [Durazzo] Thesszalonikéba, és onnan tovább Konstantinápolyba haladt tovább. Raymunddal együtt érkezett meg Adhemar du Puy [Adhemar du Monteil, Le Puy püspöke] is, akit II. Orbán pápa legátusának és a hadjárat egyházi vezetőjének nevezett ki. Adhemar befolyása felbecsülhetetlennek bizonyult a frank hercegek közötti nézeteltérések elsimításában, valamint a császári engedély kijárásában annak érdekében, hogy a fegyveresek átvonulhassanak a Bizánci Birodalom területén. I. Alexiosz császár nem számított ekkora seregre, és kizárólag úgy engedte be a vezéreket Konstantinápolyba, ha katonáik a falakon kívül maradtak. 1097 áprilisában a keresztesek sértetlenül átkeltek a Boszporuszon. Nikaia falain kívül I. Kilidzs Arszlán szultán a biztonság csalóka érzetével, amely Remete Péter előőrse felett aratott korábbi győzelme nyomán eltöltötte, támadta meg őket, és csak későn döbbent rá, hogy a nyugati lovagok rettentő erejű nehézlovasságával áll szemben. Anna Komnéné,

Alexiosz császár lánya apja életéről szóló [Alexias című] visszaemlékezésében azt írta, hogy „a frank lovagok rohama okozta első, kivédhetetlen megrázkódtatás még Babilon falain is lyukat ütött volna”.101 Szultánjuk vereségét követően, illetve miután a frankok serege és a szárazföldön a város melletti tóhoz szállított bizánci flottilla egyaránt körülzárta őket, a nikaiai török helyőrség Butumitész bizánci admirális előtt letette a fegyvert. A küzdelem oroszlánrészét a keresztesek végezték ugyan, de Alexiosz császárnak tett ígéretüket megtartva, miszerint korábbi tulajdonát visszaszolgáltatják, a falakon kívül maradtak, amíg ő csapataival bevonult a városba. Bár a császár bőkezűen megajándékozta őket, a fosztogatás, amelyet egy győztes hadsereg hadizsákmányként remélhetett volna, ezúttal szóba sem jöhetett. Ennek ellenére a város felszabadítása örömmel töltötte el a kereszteseket. „Niceából Jeruzsálemig öt hét alatt elérhetünk - írta levelében feleségének Etienne de Blois -, feltéve, ha Antiochia nem áll ellen nekünk.”* Az előrehaladás azonban jóval nehezebbnek bizonyult, mint ahogyan azt képzelték. A lovagok nehezen viselték az anatóliai nyár forróságát: kevés volt a vizük, és miután a törökök felperzselték a földet előttük, az élelmük is fogytán volt. Dorülaion [Dorylaeum] közelében Kilidzs Arszlán serege megtámadta az olasz és francia normannokból, egy bizánci egységből és néhány flamandból álló előhadat. A törökök tanultak a nikaiai leckéből: ezúttal igyekeztek kitérni a keresztes lovasság frontális ellentámadása elől, és lovas íjászaik bekerítették a kereszteseket. A gyalogságot Boemund lovagjainak hada védelmezte, és mindaddig kitartottak, amíg a Bouillon Gottfried, Raymund de Toulouse valamint Adhemar du Puy vezette utóvéd meg nem érkezett, hogy megfutamítsa a törököket. A tábort, amelyet a fejvesztve menekülő katonaság maga mögött hagyott, a keresztesek elfoglalták, és ezúttal a zsákmányolt kincsekre ők tették rá a kezüket. E második győzelem után a nyugati sereg folytatta útját Anatólián át Jeruzsálem felé. Továbbra is éhség és szomjúság gyötörte őket, és még két csatát kellett megvívniuk, mielőtt a Kilikiai Örményország keresztény királyságában biztonságos révbe érhettek. (Anatólia délkeleti csücskének eme rendhagyó államába katonai szolgálatuk fejében a bizánci császárok telepítették le az első örményeket, akikhez a Van-tó melletti anyaországukból a törökök által elűzött honfitársaik közül is sokan csatlakoztak.) Az örmény fővárosban, Marasban az ott lakók vendégeiként eltöltött rövid pihenő és felfrissülés után az Adhemar du Puy vezette keresztes hadsereg a hegyekből leereszkedve átkelt az Orontész-folyón, és 1097. október 21-én megérkezett Antiochiába. Az elébük táruló látvány lenyűgöző lehetett: a majd négy és fél kilométer hosszan és másfél kilométer szélesen elnyúló város félig az Orontész-folyó síkságára, félig a Szilpiosz-hegy [Silpius-hegy] meredek lejtőire épült. Házait a Iustinianus császár építtette, négyszáz toronnyal ékesített hatalmas erődrendszer vette körül, amelyet egy évszázada a bizánciak megerősítettek. Legmagasabb pontján, több mint háromszáz méter magasan a háztetők fölé magasodva pedig ott állt a fellegvár. Valaha ez volt a Római Birodalom egyik legfontosabb metropolisza, amely továbbra is egész Észak-Szíria stratégiai kulcspontja és egyben gazdag és erős fejedelemsége maradt. Lakossága többségében keresztény volt, de a törökök uralma alatt élt, akik tizenkét évvel korábban elhódították a bizánciaktól. A latin vezetők nem tudtak megegyezni abban, hogy azonnal megrohamozzák-e a várost, vagy inkább bevárják a segédcsapatokat. A törökök, kihasználva a keresztesek habozását, több ízben kitörtek a városból, és megtámadták a lovagok élelemért portyázó csapatait. Az ostrom meglehetősen elhúzódott. A hideg, az eső és az éhség olyan mértékben demoralizálta a

keresztény seregeket, hogy már azon tűnődtek, vétkeik miatt vajon Isten nem hagyta-e el őket. Az anatóliai menetelés során rengeteg lovuk és öszvérük elhullott, így a lovagok háromnegyede gyalogosan tette meg az utat, és most a többi állatot is megették, hogy életben maradjanak. Az Örményországból hozott élelem csak a gazdagok számára volt megfizethető: a tafurokként ismert elszegényedett flamandok, Remete Péter követői, felfalták az általuk legyilkolt törököket. „A mieink - írta Radulphus [Raoul] de Caen -, üstben főzték meg a felnőtteket, a gyerekeket pedig nyársra húzták, megsütötték és felfalták.”102 1098 januárjában Remete Péter megpróbált megszökni, de Tankred utolérte és visszatérésre kényszerítette. Februárban a bizánci kontingens hagyta ott az ostrom színhelyét. A helyzetet tovább súlyosbította a hír: Antiochia felmentésére Kerboga moszuli atabég vezetésével hatalmas sereg közeledik. Ebben a válsághelyzetben Boemund de Taranto kiterítette kártyáit: volt egy kéme Antiochiában, akinek révén bejuthatott a falak mögé, de a többi keresztes határozott ígéretét akarta venni, hogy ha beveszi a várost, ő kapja meg felette a hatalmat. A fejedelmek tanácsa elfogadta az ajánlatot, figyelmen kívül hagyva Boemund fő riválisa, Raymund de Toulouse ellenvetéseit. Megsejtve, hogy a város hamarosan elesik, Etienne de Blois otthagyta a csatamezőt és hazautazott. Ugyanazon a napon a maradék keresztes sereg meghátrálást színlelt, a sötétség leple alatt azonban visszatért, Boemund embere pedig kinyitotta a kapukat, és a keresztények bevették a várost. Amikor Kerboga, moszuli uralkodó megérkezett Antiochia alá, az ostromlókból hirtelen ostromlottak lettek. Ekkor történt, hogy a székesegyház alatt csodálatos módon rátaláltak a Szent Lándzsára, amely átszúrta Krisztus oldalát. Ettől a keresztesek annyira fellelkesültek, hogy kitörtek a városból, harcra kényszerítették, majd megfutamították a szaracénokat. Mivel nem volt tanácsos a nyári hőségben továbbvonulni Jeruzsálem felé, a keresztes sereg Antiochiában maradt: a távozást Mindenszentek napjára, november elsejére tűzték ki. Eközben a kalandvágyóbbak útnak indultak, hogy kövessék Balduin de Boulogne példáját, aki az év folyamán korábban Edessza vidékén létrehozta az első latin államot. A csupán nyolcvan lovagból álló haderejével a városba érkező Balduint az örmény uralkodó, Torosz, olyannyira szívesen látta, hogy fiává és örökösévé fogadta. Torosz azonban népszerűtlen volt monofizita alattvalói körében, így alig egy hónappal később elűzték a trónról, majd megölték. Az eseményeket követően, amelyekhez valószínűleg hallgatólagosan ő maga is asszisztált, Balduin lett Edessza egyeduralkodója. Júliusban járvány tört ki Antiochiában, amely augusztus l-jén Adhemar du Puy életét követelte. A pápai legátus halála komoly veszteséget jelentett, hiszen a keresztes hadjárat egyházi vezetőjeként bölcs és békéltető természetének köszönhetően felbecsülhetetlen szerepet játszott az egymással marakodó, öntelt hercegek kedélyének csillapításában. A járvány elől sokan elmenekültek, a hadseregben a közhangulat pedig ismét hanyatlásnak indult. Boemund és Raymund gyűlölködése kihatott normann illetve provence-i követőikre is, egyre növekvő ellenségeskedést szítva közöttük. (A normannok leginkább azon szerették köszörülni a nyelvüket, hogy a Szent Lándzsa hamisítvány.) Szeptemberben, miután visszatértek Antiochiába, a keresztes vezérek levelet küldtek II. Orbán pápának, amelyben arra kérték, hogy személyesen álljon a hadjárat élére. Elérkezett Mindenszentek ünnepe, majd el is múlt. Raymund nagy nehezen beleegyezett, hogy Boemund megtartsa Antiochiát, de csak azzal a feltétellel, ha részt vesz Jeruzsálem ostromában. Ez ellen Boemund nem tiltakozott, de úgy tűnt, a fásultság megbénította a vezéreket. Hetekig halogatták az indulást. Csak a felbőszült közkatonák fokozódó nyomására sikerült végül megegyezniük abban, hogy Raymundot nevezzék ki a sereg főparancsnokává.

A keresztesek 1099. január 13-án hagyták el Antiochiát, ahonnan a hegyek és a Földközitenger partvonala közötti úton meneteltek dél felé. A helyi emírek közül a legtöbben inkább védelmi adót fizettek a gyalázatos „franjok” (Ejtsd: frandzs. A forrásokban így nevezték az arabok a frankokat. [Aford. megjegyzése]) előrenyomuló hordáinak, hogy elkerüljék az összetűzést velük. Damaszkusz, Aleppo és Moszul hatalmasságai figyeltek és vártak: amennyire meg tudták ítélni, nem állt érdekükben, hogy a Jeruzsálemet egy éve visszafoglaló egyiptomi fátimida kalifák segítségére legyenek. 1099. június 7-én a keresztes had tábort vert a szent város falainál. Jeruzsálem Antiochiánál méreteit tekintve kisebb, politikai és stratégiai szempontból pedig jelentéktelenebb volt, erődítményei ennek ellenére szilárdan álltak, amióta Hadrianus császár újjáépítette őket. A bizánciak, az omajjádok és a fátimidák egyaránt megerősítették a védelmi rendszerét, a város fátimida kormányzója, Iftikhar ad-Daula pedig számos figyelmeztetést kapott a keresztesek közeledéséről. A keresztény lakosságot a falakon kívülre űzték, a zsidók azonban maradhattak. A ciszternákat csordultig töltötték, és hatalmas élelmiszer-tartalékokat halmoztak fel, a város falain kívül eső kutakat ugyanakkor betemették, vagy vizüket megmérgezték. A falakra az arab és szudáni helyőrség tagjait állították, Iftikhar pedig fegyveres segítségért küldött Egyiptomba. Miután a keresztesek tisztában voltak azzal, mennyire ki vannak szolgáltatva a felmentő seregnek, hogy nincs elegendő vizük és élelmük, valamint hogy nem rendelkeznek ütőképes ostromfelszereléssel, tornyokkal és kővetőkkel, belátták, egy hosszú ostrom meghaladná erejüket. Csupán egyharmada maradt életben azoknak, akik két évvel korábban NyugatEurópából útnak indultak: a fegyvertelen zarándokokat, köztük a nőket és gyermekeket nem számolva ez azt jelentette, hogy a fegyveres erő közel tizenkétezer gyalogosból és tizenkét vagy tizenháromezer lovagból állt. Tudták, hogy a bizánciaktól nem várhatnak segítséget, mivel Alexiosz császár támogatás helyett a kalifával egyezkedett Kairóban. A gondviselés azonban ismét melléjük szegődött: két genovai gálya és angliai hajók kötöttek ki a muszlimok által elhagyott Jaffa kikötőjében. Rakományukból ellátták a hadsereget élelemmel, valamint szegekkel, csavarokkal és kötelekkel. Tankred és Róbert, Flandria grófja egészen a Szamaria környéki erdőkig mentek megfelelő fáért, és rönkökkel megrakott tevékkel tértek vissza. A genovai gályák ácsmesterei ekkor mozgó tornyokat, hajítógépeket és a falak megmászásához létrákat ácsoltak. Július 13-án éjjel megindult a támadás. Elsőként Raymund de Toulouse fatornya került a városfal közvetlen közelébe, de e védelmi szakasz parancsnoka - Iftikhar muszlim kormányzó visszaverte a provence-iakat. Július 14-e reggelén Bouillon Gottfried tornyát az északi fal mellé gördítették, déltájban pedig sikerült a torony és a fal teteje közé hidat húzniuk, amelyről maga Gottfried és Eustache de Boulogne irányították a rohamot. A hídon elsőként két flamand lovag, Litold és Gilbert de Tournai hatolt az erődbe. Mögöttük haladt a lotharingiai kontingens lovagjainak színe-java, szorosan a nyomukban pedig Tankred és normann vitézei. Míg Gottfried az embereit a városkapukhoz küldte, hogy nyissák meg azokat a fősereg előtt, addig Tankred katonáival benyomult a város utcáira, és keresztülverekedte magát egészen a Templom-hegyig, ahová a muszlimok azzal a szándékkal menekültek, hogy végső esetben mint erődöt használják. Tankred azonban megelőzte őket. Elfoglalta a Sziklamecsetet és kifosztotta értékes kincseit; azoknak a muszlimoknak pedig, akik megadták magukat és tetemes hadisarcot ígértek, lehetővé tette, hogy az al-Aksza mecsetben menedékre leljenek, védelmének zálogaként kitűzve rá zászlaját.

Iftikhar és testőrei a Dávid-toronyba vonultak vissza, amelyet nem sokkal később feladtak; a kormányzó a város kincseiért cserébe menlevelet kért, amellyel ő maga és kísérete elhagyhatta Jeruzsálemet. Raymund ráállt az alkura, elfoglalta a tornyot és Iftikhart embereivel együtt kikísérte a városból. A muszlimok közül egyedül ők maradtak életben. A keresztesek a győzelemtől megmámorosodva és még mindig eltelve a csata hevével a város lakosságát az utolsó emberig, áldozataik nemére vagy korára való tekintet nélkül lemészárolták, épp úgy, ahogyan azt több mint ezer éve Titus légionáriusai tették. Tankrednek az al-Aksza mecset tetején lobogó zászlója sem mentette meg a benn lévők életét. Mindannyiukat halomra gyilkolták. A jeruzsálemi zsidók a zsinagógájukba menekültek. A keresztesek felgyújtották az épületet, és a zsidók elevenen megégtek. Raymund de Aguilers, Raymund de Toulouse káplánja az események után lejegyzett krónikájában meg sem kísérelte enyhíteni az átélt borzalmakat. Amikor látogatást tett a Templomhegyen, a hullák között bokáig kellett gázolnia a vérben. „Városszerte ... az utcákon és a tereken mindenütt halomban álltak a fejek, kezek, lábak. Az emberek teljes természetességgel gyalogoltak át a halottakon és a döglött lovakon.” Véleménye szerint azonban a hitetlenek csak azt kapták, amit megérdemeltek. „Minő helyénvaló büntetés! Az a hely, amely annyi ideig tűrte Isten gyalázását, most az istenkáromlók vérében fürdött.”* A muszlim hitvédők nem késlekedtek rámutatni, hogy a frankok kegyetlensége milyen kirívóan különbözik Omár kalifa Jeruzsálem 638-as elfoglalásakor tanúsított udvarias és alázatos magatartásától. A keresztények erre azzal válaszoltak, hogy annak idején a bizánciak harc nélkül megadták magukat. Az ilyen vitákra azonban csak a későbbiekben került sor, a lovagok az adott történelmi pillanatban örömünnepet tartottak, amiért sikerrel teljesítették II. Orbán pápa küldetését, és megtartották keresztes fogadalmukat. Három évnyi szenvedés és nélkülözés után, több mint háromezer kilométerrel a hátuk mögött, amelyet kíméletlen éghajlat alatt és zord terepen kellett megtenniük, a zarándokok végre elérték úti céljukat. Július 17-én a fejedelmek, bárók, püspökök, papok, prédikátorok, látnokok, harcosok és markotányosok az elnéptelenedett város utcáin át a Szent Sír templomához vonultak. Ott hálát adtak az Úrnak a rendkívüli győzelemért, és vallásuk legszentebb szentélyében mutatták be a miseáldozatot - a sírnál, ahol a Názáreti Jézus, az új szövetség élő temploma feltámadt.

Második rész

A templomosok 5. fejezet

Jézus Krisztus szegény katonái A Jeruzsálem visszafoglalását követő években a meghódított területeken négy különböző államot hoztak létre, amelyek Nyugat-Európában összefoglaló az Outremerként, azaz Tengerentúl néven váltak ismertté. Északon helyezkedett el az Antiochiai Fejedelemség, ahol a délitáliai normann Boemund de Taranto uralkodott. Keleten, az Eufrátesz túlsó partján az Edesszai Grófság Balduin de Boulogne kormányzása alatt állt. Az Antiochiától délre elterülő Tripoliszi Grófságot Raymund de Saint-Gilles, Toulouse grófja sajátította ki, aki a város 1105-ös ostromakor meghalt. Még délebbre pedig a Jeruzsálemi Királyság húzódott Bejrút és Gáza között. Ez a terület Bouillon Gottfried irányítása alá került, aki vonakodott attól, hogy királynak nevezze magát azon a helyen, ahol Krisztus viselte a töviskoronát, ezért „a Szent Sír védelmezője” [Advocatus Sancti Sepulchri] címet vette fel. II. Orbán pápát két héttel a keresztesek diadala után Rómában érte a halál, még mielőtt a Szent Város bevételének híre Nyugat-Európába érkezett volna. Halála előtt Daimbert pisai érseket nevezte ki, hogy a keresztes hadjárat pápai legátusaként Adhemar du Puy örökébe lépjen. Az érsek a Jeruzsálem pátriárkája címet is megkapta, és Gottfried 1100-ban bekövetkezett halála után megpróbálta teokratikus uralkodóként elfoglalni annak helyét. A frank lovagok azonban nem őt kívánták a trónon látni, hanem Gottfried testvérét, Balduin de Boulogne-t hívták oda Edesszából. Balduin elődénél kevesebb lelkiismereti kétellyel viseltetett a királyi címmel kapcsolatban, és 1100 karácsonyán, a betlehemi Krisztus Születésetemplomban a legyőzött Daimbert Jeruzsálem királyává koronázta. A latin Szíriában és Palesztinában a hódítás után megszilárdult társadalmi rend a nyugateurópai hűbéri rendszeren alapult. Az angliai I. (Hódító) Vilmoshoz vagy a szicíliai Hauteville-i Roger-hez hasonlóan erőskezű vezető irányítása alatt álló hadseregek lehetővé tették az uralkodó számára, hogy vazallusai felett megőrizze hatalmát. Bouillon Gottfriedet, majd Balduin de Boulogne-t azonban a keresztes vezetők egyenlők között az elsőként választották maguk közül, következésképp a hűbéresek nagyobb súllyal juttatták érvényre hatalmukat, és Nyugaton ismeretlen jogokat iktattak törvénybe. A tripoliszi és edesszai grófok, valamint az antiochiai fejedelmek alattvalói hűsége a jeruzsálemi királyok iránt legalább annyira bizonytalan volt, mint a nagyhatalmú grófok és hercegek viszonya a francia királyhoz: csak akkor engedelmeskedtek neki, amikor úgy érezték, hogy a muszlim koalíció saját biztonságukat veszélyezteti. Boemund unokaöccse, a Galileát és Szidont elfoglaló Tankred, bár a meghódított területeket Balduin király vazallusaként birtokolta, mégis független fejedelemként uralkodott. Ugyanakkor a vezető fejedelmek sakkfigurákként ugráltak egyik fejedelemségből a másikba: amikor Boemundot egy hadjárat során a danismend [danişmend] törökök elfogták, távollétében Antiochiát Tankred kormányozta. Balduin de Boulogne jeruzsálemi trónra ültetését követően unokatestvére, Balduin du Bourg lett Edessza grófja. Amikor pedig Boemund váltságdíj ellenében kiszabadult, Balduin du Bourg esett fogságba. Ekkor Tankred elfoglalta Edesszát, de nem sokkal később, azt követően, hogy nagybátyja, Boemund utánpótlásért Európába utazott, régensként visszatért Antiochiába.

Az emberhiány a kezdetektől fogva jelentős problémát okozott a Tengerentúlon. 1099 őszén, a Jeruzsálem felmentésére küldött egyiptomi hadsereg megfutamítása után a túlélő keresztesek legtöbbje hazatért. Bouillon Gottfried mellett alig háromszáz lovag és ezer gyalogos katona maradt hátra a városban, s hatalomra kerülésekor I. Balduin sem rendelkezett több emberrel. Bár fátimida betörés közvetlen veszélye nem fenyegetett, és némi támogatás a szentföldi keresztények köréből is érkezett, a Jeruzsálemi Királyság bizonytalan helyzetét csak további terjeszkedéssel, különösképpen a földközi-tengeri kikötők elfoglalásával lehetett biztosítani. E szükség ismeretében, valamint az első sikeres kereszteseknek kijutó dicsőség és lelki jutalmak reményében újabb - franciákból, lombardokból, bajorokból álló - csapatok indultak útnak Európából. Anatólián áthaladva azonban mindegyiküket megtámadták és megfutamították, s végül alig néhány lovag jutott vissza élve Konstantinápolyba. Balduin király számára sokkal hasznosabbnak bizonyultak az itáliai tengeri köztársaságok Pisa, Velence és Genova - által küldött hajóhadak. Ezek a városállamok hamar felismerték a Földközi-tenger keleti partvidékének latin birtoklásában rejlő lehetőségeket: az ostromok során nyújtott támogatás fejében a kikötők sikeres elfoglalása után kereskedelmi privilégiumokat követeltek. Haifa, Jaffa, Arszuf, Caesarea, Akkon és Szidon városai egymás után kerültek a latinok kezére. Végül Türosz 1124-es elestével a fátimida flotta minden támaszpontját elveszítette Palesztinában, így az Outremer tengerparti határait immár semmi sem fenyegette. A belső területek pacifikálása azonban jóval nehezebbnek bizonyult. Az itáliai gályák egyre növekvő számú zarándokot is magukkal hoztak, akik a keresztesek győzelmének hírétől fellelkesülve mindannyian Sión hegyét akarták felkeresni. Bár néhányan felfegyverkeztek, legtöbbjük felszerelése mindössze egy tarisznyából és botból állt: a zarándok és a keresztes megkülönböztetése külsőleg továbbra sem volt egyértelmű. A zarándokok, hogy fogadalmuknak eleget tegyenek, nemcsak a jeruzsálemi Szent Sír templomban imádkoztak, hanem beutazták Júdea és Szamária számos kegyhelyét. Ezek nem anynyira a történelmi hitelesség, mint homályos szentírási utalások alapján jöttek létre, és együttesen a keresztény vallás valamiféle theme parkját (olyan szórakozásra szánt terület, ahol minden épület, tárgy és tevékenység egy adott témához kapcsolódik, vagy arra alapul. [A ford. megjegyzése]) alkották. A jeruzsálemi Sziklatemplom - a keresztesek az Úr templomaként ismerték -, amelyet a város elfoglalását követően mecsetből keresztény szentéllyé alakítottak, (állítólag) azon a helyen magasodott, ahol Jézus kiűzte a pénzváltókat Isten házából [Mt 21,14]. A Templom-hegy délkeleti végében állt Szent Simeon háza a Szűz ágyával, valamint a gyermek Jézus bölcsőjével és fürdőteknőjével; a Jozafát-kaputól északra pedig egy másik szentély, amelyet Szűz Mária szülei, Joachim és Anna háza helyén emeltek. Jeruzsálem környékének látványosságai közé tartozott még Zakariás háza, ahol Keresztelő Szent János született [Lk 1,5-25]; Mária kútja, ahol Mária és József visszafordultak Jeruzsálembe, hogy megkeressék Jézust [Lk 2,45]; a hely, ahol a Jézus megfeszítéséhez használt kereszthez a fát kivágták; illetve egy másik, ahol Jézus tanítványainak az Úr imádságát megtanította [Mt 6,515].

A zarándokok jól „kitaposott” útvonala Jeruzsálemből kelet felé, Jerikóba és a Jordánhoz vezetett, melynek vizében sokan rituálisan újrakeresztelkedtek. Útjukat számos, a Bibliában említett hely szegélyezte: a kőtömb, ahol Jézus felült a szamárra, amelyen Virágvasárnap belovagolt Jeruzsálembe [Mt 21,6-7]; a verem, ahová testvérei Józsefet dobták [Ter 37,23-24]; a vadfügefa rönkje, amelyre annak idején a vámos Zakeus felmászott, hogy Jézust lássa [Lk 19,4]; az útkanyarulat, ahol az irgalmas szamaritánus a rablótámadás áldozatára rátalált [Lk 10,30-37]; a Szent Család pihenőhelye Egyiptomba menekülésük idején [Mt 2,13-14]; és végül a gázló, ahol János a Jordán vizével megkeresztelte Jézust [Mt 3,13-17]. A terület földrajzi adottságai, illetve az ott lakó muszlimok ellenségessége miatt az út most sem volt sokkal biztonságosabb, mint az irgalmas szamaritánus idejében. Attól a pillanattól kezdve, hogy Jaffánál vagy Caesareánál partot értek, a zarándokoknak szaracén martalócok és a júdeai hegyek barlangjaiban élő beduin banditák támadásaival kellett számolniuk. A felfegyverzett zarándokok esetenként meg tudták védeni magukat, a fegyvertelenek számára azonban nem volt menekvés. Balduin király védelmére nem számíthattak, mivel katonaságának minden erejét a stratégiai fontosságú erődök és a földközi-tengeri kikötők biztosítására kötötte le. Hugues, Champagne grófja lovagjai kíséretében 1104-ben érkezett a Szentföldre. A gróf a Szajna felső szakaszánál fekvő Troyes-ból óriási és gazdag fejedelemség felett uralkodott, amely korábban Kopasz Károly Nyugati-Frank Birodalmának részét képezte. Hugues jámbor ember volt, aki boldogtalan házasságban élt - bizonytalanul, vajon idősebbik fia valóban tőle származik-e. Vazallusai között volt egy Hugues de Payns nevű lovag is, aki feltehetően Troyes-tól alig néhány kilométerre, a Szajna-parti Payns-ban született, rokonságban állt Champagne grófjával, tisztségviselőként a gróf udvartartásában szolgált és Montigny-t kapta javadalomként. Hugues gróf 1108-ban visszatért Európába, 1114-ben azonban ismét a Szentföldön találjuk. Nem tudni, vajon Hugues de Payns már az első zarándokútjára elkísérte-e, vagy csak második alkalommal ment vele, de feltehetőleg a gróf hazatérte után is ott maradt. Ekkorra a gyermektelen I. Balduin királyt unokatestvére Balduin du Bourg, Daimbert pátriárkát pedig Warmund de Picquigny váltotta fel. Hugues és egy Godefroy de Saint-Omer nevű lovag kettőjüknek terjesztették elő egy szerzetesrendi regulát követő lovagi közösség javaslatát, melynek tagjai a zarándokok védelmezésének szentelnék magukat. Az általuk kiválasztott közösségi életszabályzat a jeruzsálemi Szent Sír templom kanonokjai által is követett ágostonos regula volt. Hugues előterjesztését a király és a pátriárka is jóváhagyta, így 1119-ben, karácsony napján Hugues de Payns és nyolc társa, köztük Godefroy de Saint-Omer, Archambaud de SaintAmand, Payen de Montdidier, Geoffroi Bissot és egy bizonyos Rossal vagy talán Roland nevű lovag, szegénységi, tisztasági (szüzességi) és engedelmességi fogadalmat tett a pátriárka előtt a Szent Sír templomban. Ezek a lovagok magukat „Jézus Krisztus szegény katonáinak” nevezték, és eleinte nem viseltek semmilyen megkülönböztető öltözetet, hanem megtartották világi ruházatukat. Hogy elegendő jövedelemmel rendelkezzenek, a pátriárka és a király számos adományban részesítette őket. II. Balduin király ugyanakkor lehetővé tette számukra, hogy a Templom-hegy déli szélén álló egykori al-Aksza mecsetből átalakított palotájának egyik részén, a keresztesek által Templum Salomonisként, avagy Salamon Templomaként ismert területen vegyenek szállást maguknak. Nemsokára „Jézus Krisztus és Salamon Templomának szegény katonái”, majd „Salamon Templomának lovagjai” illetve „a Templom lovagjai” néven váltak ismertté, amely elnevezés aztán „templomos lovagokra” végül egyszerű-

en „templomosokra” rövidült. Lehetséges, hogy Hugues de Payns és társai eredeti szándéka egyszerűen az volt, hogy viszszavonuljanak egy kolostorba, vagy talán a jeruzsálemi Szent János ispotályhoz hasonló laikus testvériséget hozzanak létre, amelyet az I. keresztes hadjárat előtt az amalfi kereskedők alapítottak a zarándokok ellátására és gondozására. Szíriai Mihály középkori krónikás [egy szír nyelvű Világtörténet szerzője] és jakobita pátriárka szerint a rendteremtésre képtelen Balduin király győzte meg Hugues de Payns-t és társait, hogy inkább maradjanak meg harcosnak, s ne a szerzetesi életet válasszák, „azért, hogy megmentsék a lelkét, és védelmezzék a szent helyeket a rablóktól”.* A keresztes hadjáratok egy másik középkori történetírója, Jacques de Vitry [Historia orientalis] fogalmazta meg elkötelezettségük kettős természetét: „védelmezni a zarándokokat az útonállóktól és erőszaktevőktől, valamint a rendi papság [ti. az ágostonos kanonokok] szabályai szerint megtartani a szegénységi, tisztasági és engedelmességi fogadalmat.”* Kitartásukat a fegyverek mellett talán a latinok növekvő kiszolgáltatottság-érzete okozta a Tengerentúlon. 1119-ben a nagyhéten egy hétszáz fős, Jeruzsálemből a Jordán felé tartó fegyvertelen zarándokcsoporton ütöttek rajta a szaracénok: háromszáz keresztényt legyilkoltak, hatvanat pedig eladtak rabszolgának. A portyázó muszlimok már egészen Jeruzsálem faláig merészkedtek, így meglehetősen veszélyessé vált fegyveres kíséret nélkül elhagyni a várost. Ugyanebben az évben érkezett a királyságba a hír az Antiochiai Fejedelemségben történt tragédiáról: Rogert, Boemund unokatestvérét, aki Boemund fia, II. Boemund mellett régensként működött, egy támadás során megölték, és haderejét a „vérmezőként” ismertté vált helyen megsemmisítették. Ennek hatására sürgős segítségért folyamodtak II. Callixtus pápához, a velenceiekhez, sőt még az északnyugat-spanyolföldi Compostella érsekéhez is. Mint mindig, a kudarcokat isteni büntetésnek vélték: úgy érezték, hogy a Szentföldön letelepedett latinok közül néhányukat ellágyított és megfertőzött a Kelet feslett életmódja. Az 1120 januárjában Nábluszban összegyűlt világi és egyházi vezetők örömmel üdvözölték Hugues de Payns tervét, legalább annyira a benne rejlő lelki, mint a gyakorlati lehetőségek miatt. Nem tudjuk, vajon Rómában említést tettek-e II. Callixtus pápának e testvériség megalapításáról, bár Burgundia grófjának fiaként feltehetően rokonszenvezett volna a lovagok törekvéseivel. Úgy tűnik, a korabeli gondolkodás a katonai hozzáértés ötvözését a vallási elhivatottsággal nem tekintette semmilyen normától való radikális elhajlásnak. Mint arról már korábban szóltunk, a nyugati keresztény teológusok helyeselték az igazságos ügyért vívott harcot, s azt is láttuk, mindez hogyan vezetett a keresztes háború szentesítéséhez. Így majdhogynem magától értetődőnek tűnt, hogy a „nomád kolostor”103 előbb vagy utóbb lovagi szerzetesrend formáját ölti. 1120-ban Fulko, Anjou grófja, a Francia Királyság középső részének hatalmas mágnása, a Szentföldre zarándokolt, és pártoló tagként csatlakozott Jézus Krisztus szegény katonáihoz. Nagymesterük, Hugues de Payns igen jó benyomást gyakorolhatott rá, mert hazatérte után rendszeres jövedelemmel látta el a rendet. Számos más francia előkelőség hasonlóképpen cselekedett. 1125-ben Hugues, Champagne grófja harmadszor és egyben utoljára tért vissza Jeruzsálembe. Eltaszította hűtlen feleségét, fiát, akiről úgy hitte, nem az övé, kitagadta az örökségből, a champagne-i grófságot pedig unokaöccsére, Thibaud-ra ruházta át.104 Lemondott minden világi vagyonáról, és Jézus Krisztus szegény lovagjaként szegénységi, tisztasági és engedelmességi fogadalmat tett. Hugues grófnak azonban nem ez volt a legjelentősebb bűnbánati cselekedete. Alig tíz évvel

korábban egy vad, erdős területet adományozott Troyes-tól körülbelül hatvan kilométerre keletre a Bemard de Fontaines-les-Dijon [a későbbiekben: Clairvaux-i Szent Bernát] fiatal burgundiai nemesember vezette szerzetesi közösségnek. Ez a clairvaux-i alapítvány annak a citeaux-i [cisterciumi] apátságnak egyik filiáléjaként jött létre, amelyről szerzetesek egy új rendje, a ciszterciek, nevüket kapták. Citeaux kolostorát 1098-ban alapította Robert de Molesmes bencés szerzetes, aki úgy érezte, a clunyi közösségek eltávolodtak Nursiai Szent Benedek regulájának szigorúságától és egyszerűségétől. A tömeges adományozások és az ebből eredő hatalom és felelősség következtében a clunyi apátok elmerültek a világi ügyekben. A szerzetesek jobbágyokra hagyták a földek megművelését, és nem végeztek többé kétkezi munkát: vagy adminisztratív szolgálatot láttak el, vagy „kórusszerzetesekként” [monachus chorus] az újfajta, túlburjánzó ájtatosság fenséges liturgiájának szentelték magukat. Az apátság - Európa legnagyobb kolostora - falait gazdag és pazar díszítés borította. A kolostori kincstárakba áramló vagyon nemcsak a bérleti díjakból, az egyházi tizedből és a különböző feudális jogok jövedelméből származott, hanem abból is, hogy zarándokok áradata indult Clunyből útnak, illetve clunyi perjelségeket érintve jutott el Szent Jakab compostellai kegyhelyéhez. A szerzetesi megújulás ezen új szakaszának rövid összegzése fényt vet azokra a szoros szálakra, amelyekkel e mozgalom a templomos rend korai korszakának meghatározó egyéniségeihez kötődött. Robert de Molesmes, éppen úgy, mint Hugues de Payns, Troyes közelében született. Tizenhat éves korában bencés szerzetes lett, később a clunyi rend tonnerre-i Szent Mihály kolostorának apátjává választották, amelytől alig negyvenöt kilométerre, Chátillon-sur-Seinebe járt Clairvaux-i Szent Bernát iskolába. A közeli Colán erdejében élő remeték kérésére Robert lemondott apáti tisztjéről, hogy őket a bencés regula szerinti életmódra tanítsa. Később ugyanezen közösség számára családi birtokán, Tonnerre és Chátillon-sur-Seine között, egy Laignes nevű folyócskára néző sziklaszirten megalapította a molesmes-i apátságot. A tökéletesedés szigorú ösvényét járó két másik szerzetes útja is a molesmes-i kolostoron át vezetett. Egyikük a kölni születésű Brúnó volt, aki a reimsi székesegyház iskolájában tanult, azt követően pedig egy ideig ott is oktatott. Tanítványai közé tartozott Odo de Lagery, a fiatal burgundiai nemes, akiből először clunyi szerzetes, majd az I. keresztes hadjáratot meghirdető II. Orbán pápa lett. Brúnó, miután nézeteltérése támadt a reimsi érsekkel, elmenekült a világ elől, hogy Molesmes közelében remeteként éljen, de ezt a menedéket sem találta elég távolinak, így Savoytól délre a chartreuse-i hegyekben hozott létre remeteközösséget. La Grandé Chartreuse néven ez lett a legszigorúbb szerzetesrend, a karthauziak rendjének anyakolostora, ahonnan filiálék, karthauzi kolostorok egész sora alakult Európa-szerte. A másik szerzetes, aki szintén megfordult Molesmes kolostorában, az angolszász Harding (Szent) István volt, akinek családját az 1066-os normann hódítás tette tönkre. A megszállást követően először Skóciába, innen pedig a Francia Királyságba menekült, s tanulmányait Párizsban végezte. 1085-ben, huszonöt évesen elzarándokolt Rómába, ahol felvette a bencés szerzetesi tonzúrát, majd visszatért az Alpokba, hogy csatlakozzon a molesmes-i közösséghez. Itt Róbert szentségének híre vonzotta az adományokat, a rend gazdagodása azonban a szerzetesek körében erkölcsi lazulást idézett elő, amit apátjuk összeegyeztethetetlennek vélt az általa elképzelt bencés életmóddal. 1098-ben, egy évvel azelőtt, hogy a keresztesek visszafoglalták Jeruzsálemet, Robert közel húsz társával, köztük Alberich-kel és Hardinggal, elhagyta Molesmes-t. Rövid ideig a langres-i egyházmegye területén tartózkodott, majd délnek vette útját, hogy Dijontól húsz kilométerrel délre, Cíteaux-ban újabb közösséget hozzon létre. Itt azután a szerzetesek Nursiai Szent Benedek regulája szerint élhettek, méghozzá annak megfelelően, ahogyan ők értelmezték azt. Felhagytak a hosszú litániákkal és imádságokkal, amelyek

a clunyi kórusszerzetesek napjait kitöltötték. Minden kapcsolatot megszakítottak a helyi nemességgel. A közösség önellátásra rendezkedett be: a kemény fizikai munka a ciszterci szerzetes mindennapi életének szerves részévé vált. Életük tisztaságának jelképeként szerzetesi öltözetük színét feketéről fehérre változtatták. Megtagadták, hogy gyermek oblátusokat vegyenek fel, és nem alkalmaztak jobbágyokat sem. Birtokaikon laikus testvérek dolgoztak, amennyiben pedig ezek a földek távolabb helyezkedtek el a kolostortól, akkor egy közelebb eső udvarházban éltek. Robert távollétében Molesmes hanyatlásnak indult, így II. Orbán pápa visszatérésre szólította fel őt, később pedig Alberich de Aubrey, majd Harding Szent István vette át az apát feladatkörét. A ciszterciek szigorúsága és spártai egyszerűsége kedvező benyomást tett a pápákra, következésképpen mentességeket kaptak a tizedfizetés és a földesúri adók alól. Tartózkodó magatartásuk azonban elidegenítette a burgundiai nemességet, a pápákat lenyűgöző szigorúságuk pedig elrettente azokat, akik szerzetesi elhivatottságot éreztek. Harding apátságának első éveiben úgy tűnt, a ciszterci életforma kudarcra ítéltetett. 1113-ban aztán harmincöt rokonával és barátjával megérkezett a karizmatikus Bernát Fontaines-les-Dijon-ból, a ciszterci rend pedig megfiatalodott. Az évszázad végére szerte Európában már százhúsz közösség tartozott Citeaux kolostora alá. Három évvel azután, hogy belépett a cíteaux-i közösségbe, Bernát tizenkét társával maga is új kolostort alapított a rablók tanyájaként ismert Absinthe erdős völgyében, amelyet Hugues, Champagne grófja adományozott neki. A szó szerint „Fehérüröm-völgy” névre hallgató helyet „Világosság völgyére”, Clairvaux-ra [Claravallum] keresztelték, majd két kezük munkájával kiirtották az erdőt, felépítették a templomot és a testvérek szálláshelyét, az újonnan épült apátság pedig hamarosan buzgó fiatalemberek egész áradatát vonzotta. Napjaink fogalma szerint a szerzetes a társadalom peremén élő különcnek számít, ezért talán nehéz megérteni, vajon az elit tagjai közül miért választották oly sokan ezt az önmegtagadó életformát. Anélkül, hogy feltétlenül kételkednénk meggyőződésük őszinteségében, nem szabad elfelejtenünk, hogy akkoriban (és még hosszú ideig) egy fő- vagy kisnemesi család ivadéka kizárólag a harc és az imádság, a hadviselés és a papi pálya, a skarlátvörös és a fekete között választhatott. Így egy fogékony és tanulni vágyó természetű fiatalember - vagy olyasvalaki, aki egyszerűen idegenkedett az erőszaktól és vérontástól -, szerető és istenfélő anyjának tanácsára gyakran fordult a vallási elhivatottság felé: úgy tűnik, Clairvaux-i Szent Bernát [Bernardus Claravallensis] és édesanyja, Aleth de Montbard esetében is ez volt a helyzet. Azoknak, akik egy könnyebb életformát biztosító kolostor, például Cluny mellett kötelezték el magukat, az egyházi hivatalnoki vagy politikusi pálya lebeghetett a szemük előtt, amelynek végén - mint Odo de Lagery esetében - a pápai hivatal állt. Másik lehetőségként szabadon hódolhattak a tudománynak és tanulásnak. Harding Szent István elsőrangú tudós volt: átdolgozta a latin nyelvű Biblia szövegét, és zsidó rabbik segítségét kérte az ószövetségi héber értelmezéséhez. Bernát azon döntése, hogy Cíteaux-ban a legmeredekebb ösvényt követi, és a legszűkebb kapun próbál bejutni a Mennyek országába, bizonyítja elhivatottságának tisztaságát. Választása ugyanakkor meglehetős önismeretről árulkodik: saját állítása szerint szenvedélyes, sőt indulatos vérmérsékletét csak a ciszterciek által előírt szigorú életmód tudta megzabolázni. Ezt a heves természetet tanúsítja egy fiatal szerzetes kapcsán kirobbant vitája Cluny apátjával, Petrus Venerabilisszel. Hozzá írott levelében Bernát megvetően állította szembe Cluny kellemes, könnyű és fényűző életét Clairvaux szűkös étrendjével és kemény életmódjával. Gondolatme-

netének egy pontján azonban elragadja saját retorikája, és Petrus közösségének erkölcsi korcsosultságának ostorozásába kezd. Stílusa tüzes, provokatív, megalkuvást nem ismerő és forradalmi: számára még Cluny szépsége is a romlottság tünete. Petrus cáfolatként küldött válaszában konzervatív, mértéktartó, békülékeny és szelíd. A szerzetesi elhivatottság másik aspektusa, amely a XX. század végének normái szerint legalábbis meglepő, de sokakban kifejezett megütközést kelt, a szüzességi fogadalom, mely bizonyára gyakran bánattal töltötte el a korabeli arisztokrácia fiatal hölgyeit. Ahogyan már korábban láthattuk, Krisztus azokat dicsérte, akik „önmagukat férfiatlanították a Mennyek országáért” [Mt 19,12]. Pál apostol az egyház korai éveiben azt írta, jó megházasodni, de még jobb szüzességi fogadalmat tenni [1 Kor 7,3-9]. Szent Ágoston úgy vélekedett, hogy a Krisztusnak való őszinte elkötelezettség összeegyeztethetetlen a házassággal, a korabeli pápaság pedig többek között azért küzdött, hogy a papi cölibátusnak érvényt szerezzen. Számos tényező, amely magyarázatul szolgál minderre, a XX. században talán a neurózis megnyilvánulásának tűnhet. Először is a remete életforma alapvetése értelmében az elemi ösztönök kielégítése elzárja a Krisztus szelleméhez vezető csatornákat. A nemiség akaratot gúzsba kötő ereje és intenzitása az egyház szemében egyre inkább akadállyá vált a szentséghez vezető úton. Létezett egy Szent Ágoston által megfogalmazott, ám bővebben ki nem fejtett, sőt később visszavont nézet, miszerint Ádám és Éva eredendő bűne a szexualitással állt összefüggésben, és ez az egyesülés által átöröklődött. A nemzőszervek iránti undor a judaizmusban a nő havi vérzésének rituális tisztátalanságát hirdető tanában van jelen, Szent Ágoston pedig a Vallomásokban akaratlan éjszakai magömlései felett érzett utálatának adott hangot. Vajon mindez azt jelenti, hogy a nemi életet még a házasságon belül is helytelennek tartották? A XI. századra két egymásnak ellentmondó irányzat jelent meg az egyház tanításában. Egyrészről voltak olyan szerzetes erkölcstanítók, akik úgy gondolták, a házastársi közösülés csak akkor helyénvaló, ha annak gyermeknemzés a célja, és a testi élvezet bizonyos mértékig még ebben az esetben is bűnnek számít. Ezt a nézetet a legszélsőségesebben a gregorián reformok egyik vezető ideológusa, Petrus Damianus képviselte - az a szerzetes, aki a pápai közigazgatás ranglétráján egészen Ostia bíboros-püspökségéig emelkedett, korpakenyéren és állott vízen élt, ágyéka körül vasövet viselt, sűrűn és igen keményen ostorozta önmagát. A házasságot „a bűn kétes leplének” tartotta, és „örömmel támogatott mindent, ami az Isten hasonlatosságára teremtett férfiakat gátolta abban, hogy efféle lealacsonyító dolgokban elmerüljenek”.105 A pápaság ugyanakkor egyre jobban ragaszkodott a házasság a felek szabad akaratán nyugvó szentségéhez. Az angol származású IV. Hadrián pápa a XII. század közepén ezen elv érvényességét még a rabszolgákra is kiterjesztette, és „bár hosszú ideig eltartott, míg a nyugati társadalom hitt a fülének - döntése végül győzelmet aratott”.106 Ha a nemi élet a házasságon kívül bűnnek számított, és még azon belül is a tökéletlenség forrását jelentette, akkor a kísértésnek ezt a formáját szükségszerűen jobb volt elkerülni. Magától értetődött, hogy a szerzeteseknek nem volt szabad nőkkel érintkezniük, akiknek csábító tekintete már számos derék férfit döntött kárhozatba. „Beállítottságra és fegyelemre nézve nem találunk a cisztercitáknál férfiasabb rendet, sem olyat, amely nagyobb eltökéltséggel zárt volna ki minden érintkezést a nőkkel, vagy amely hatalmasabb gátakat emelt volna a nők betörésével szemben.”107 Természetesen a jóképű férfiak hasonló kísértést jelentettek a nők számára. Lelkük megmentésének érdekében, illetve azért, hogy gondoskodjon saját és szerzetestársai családjának férjezetlen nőtagjaitól, Bernát Molesmes-től nem messze, Jullyban apácakö-

zösséget alapított. A nővérek között ott volt saját huga, Humbelina is. Vajon ezek a fiatal lányok önszántukból öltötték fel a fátylat? A Clairvaux-i Szent Bernát életéről szóló Vita prima szerint Humbelina már férjes asszony volt, és világi életet élt, amikor bátyja meggyőzte, tartson bűnbánatot, és férje beleegyezésével apáca lett.108 Ugyanez történt Bernát bátyjával, Guidóval; ő is házas ember volt két leánygyermekkel, Bernát mégis rábeszélte, hogy fordítson hátat családjának, és csatlakozzon a clairvaux-i közösséghez. Nyilvánvaló, hogy Clairvaux-i Szent Bernát személyében saját hazájában széles körben elismert karizmatikus prófétával van dolgunk, de vajon miben állhatott személyes varázsa? Életrajzírója a Vita primában jóképűnek írta le: alkata sudár és törékeny, fizikuma átlagos, bőre lágy, haja szőke, szakálla vöröses, arca üde és rózsás. Mások feletti hatalma azonban nyilvánvalóan nem vonzó megjelenéséből, hanem személyiségéből és meggyőződéséből fakadt. „Arca tündöklő fénnyel sugárzott, amely nem földi, hanem mennyei eredetű volt [...] még testi megjelenését is áthatotta a belső tisztaság és a túláradó kegyelem.”109 Ahogyan azt David Knowles, korunk bencés történésze összegezte: „azon kivételesen nagy emberek szűk csoportjához tartozott, akiknek adottságai és lehetőségei teljes összhangban álltak egymással. Vezetőként, íróként, prédikátorként és szentként személyiségének varázsa és lelki hatalma messzire ható és ellenállhatatlan volt. Európa legtávolibb zugaiból jöttek a szerzetesek Clairvaux-ba, akik aztán ismét szerterajzottak az egész kontinensen. [...] Negyven éven át Cíteaux-Clairvaux volt Európa szellemi központja, és volt idő, amikor Szent Bernát hajdani szerzetesei között akadt pápa, yorki érsek, valamint számos bíboros és püspök.”110 1127-ben II. Balduin király diplomáciai megbízatással Nyugat-Európába küldte Hugues de Payns-t és Guillaume de Bures-t. Küldetésük célja értelmében meg kellett győzniük Anjou Fulkót, vegye feleségül Balduin király Melisende nevű leányát, és legyen a jeruzsálemi trón örököse. Ezenfelül Damaszkusz tervezett ostromához kellett sereget gyűjteniük. Hugues-nak volt egy harmadik célja is: újoncokat toborozni és megszerezni a pápa jóváhagyását a Templom lovagjai számára. A rend nagysága ebben az időben tisztázatlan: a krónikások csupán a kilenc alapítót említik, ugyanakkor maga a tény, hogy Balduin király erre a fontos misszióra éppen a templomosok nagymesterét választotta ki, Hugues pedig úgy vélte, képes néhány lovagot kiállítani kíséretnek, azt sugallja, Jézus Krisztus szegény katonái ekkorra már némi tekintélyre tettek szert a Tengerentúlon. II. Balduin kétségkívül úgy érezte, vonzó ajánlatot tett Fulkónak és az európai nemességnek: öt évvel korábban helyzete még kilátástalannak tűnt, de mostanra már az erő pozíciójából folyamodhatott hozzájuk. Miután Türosz városa a kezére került, az uralkodó fontolóra vehetett egy támadást a muszlim belterületek ellen. 1124-ben megostromolta Aleppo városát; 1125ben legyőzte a szaracénok egyik haderejét A'zaznál, és betört a damaszkuszi kalifátus területére. 1126 elején királyságának teljes katonai erejével jelentős sikereket elérve még beljebb hatolt a damaszkuszi felségterületekre, s a várost már a markában érezhette: az némi támogató segítséggel és egy utolsó rohammal bevehetővé vált. Ezáltal elhárult volna a muszlim hátország fenyegető veszélye, és mesés zsákmányt biztosítva új latin fejedelemséget jöhetett volna létre. A királyság hosszú távú stabilitása szempontjából nyilvánvalóan életbevágó jelentőséggel bírt, hogy három leánygyermekkel megáldott, de fiú utód nélküli Balduin legidősebb lánya, Melisende befolyásos emberhez menjen feleségül. Beszélhettek a pápák bármit a házasulandó felek szabad beleegyezéséről, a Tengerentúl biztonságát tekintve létfontosságúnak számított, hogy minden hűbérbirtok erős vezető kezében legyen. Miután nagy volt a fiatalon való elhalá-

lozás valószínűsége, a szokásjog értelmében a hűbérbirtokot a feleség illetve a gyermekek is örökölhették. Mindazonáltal sem egy nő, sem pedig egy gyermek nem tudta a lovagokat csatába vezetni. Ezért aztán egy báró halála esetén feleségének haladéktalanul újra kellett házasodnia valakivel, aki képes volt e feladat megoldására. Nincs rá semmilyen bizonyítékunk, vajon maguk a feleségek kétségbe vonták-e ennek szükségszerűségét, vagy sem, bár ahogyan majd látni fogjuk, érzéseik néha befolyásolták választásukat. Hugues de Payns európai útja hatalmas sikerrel járt. 1128 áprilisában Anjouban találjuk, ahol Le Mans-ban látogatást tett (V.) Fulkónál. Júniusban, Fulko fia, Godefroy feleségül vette Matildát, I. Henrik angol király örökösét, így az apa immáron szabadon Jeruzsálembe utazhatott, hogy elvegye Melisendét. I. Henrik király bőkezű adományokkal támogatta Hugues gyűjtését, elhalmozva őt „drága arany és ezüst kincsekkel”,* ami kétségkívül jótékony hatással volt a pénzszerző körút angliai, skóciai, franciaföldi és németalföldi szakaszaira is. De Payns kisebb páncél- és lóadományokat, illetve jelentősebb javadalmakat szerzett Blois és Flandria grófjaitól, valamint II. Guillaume-tól, a picardiai Saint-Omer várnagyától, annak a Godefroy de Saint-Omernek az apjától, aki Jézus Krisztus szegény katonái rendjének társalapítója volt.”111 Nem egészen világos, hogy Hugues pénzszerző körútja során kizárólag a rend számára gyűjtött, vagy egyúttal II. Balduin király Damaszkusz ellen tervezett hadjáratához is. Az AngloSaxon Chronicle [Angolszász krónika], nyilván némi túlzással, arról számolt be, hogy Hugues-nak több embert sikerült toboroznia, mint annak idején II. Orbán pápának az I. keresztes hadjárat idején.* Számos oklevél tanúsítja, hogy frank nemesek eladták tulajdonukat, vagy kölcsönök útján finanszírozták a keresztes hadjáratban való részvételüket. A hatalom, amellyel II. Balduin felruházta, illetve a Damaszkusz elleni támadáshoz történő toborzás során elért sikere azt sugallja, hogy Hugues de Payns jóval jelentősebb egyéniség volt, mint azt korábban feltételezték. Bár a templomosok korai pecsétjén a rend szegénységét szimbolizálandó egy lovon két lovag látható, semmi jele annak, hogy így utazta volna keresztül Európát. A kontinensen uralkodó politikai zűrzavar ugyan meggátolta az uralkodókat - az angol és a francia királyt, valamint Flandria grófját -, hogy felvegyék a keresztet, lovagrendjét ugyanakkor igen nagy lelkesedéssel és buzgalommal támogatták. Ennél is fontosabb volt azonban, hogy az egyház kebelére ölelte az új rendet. Ahogyan Joshua Prawer történész rámutatott: „a középkori szóhasználatban az ordo [rend] sokkal többet jelentett egyszerű szervezetnél vagy testületnél, mert egyidejűleg magában foglalta egy általa betöltendő társadalmi, illetve közfunkció gondolatát is. Egy ordo tagjai nem csupán egyéni sorsukat teljesítették be, hanem a keresztény közigazgatásban is betöltöttek valamilyen szerepet.”112 A rend jóváhagyása érdekében Hugues 1129 januárjában megjelent a Troyes-ban öszszegyűlt zsinat színe előtt. A tiszteletreméltó egyházfők vendéglátója Thibaud, Champagne grófja volt, a zsinaton pedig Mathieu pápai legátus, Albano püspöke elnökölt. A jelenlévő főpapok legtöbbje francia volt - a reims-i és a sens-i érsek, tíz püspök és hét apát, köztük Harding Szent István Molesmes-bó'l valamint Clairvaux-i Szent Bernát. Jóllehet a rendet a jeruzsálemi pátriárka korábban már szentesítette, a zsinat jóváhagyása egyáltalán nem volt előre eldöntött ügy. Hugues bátorító levele, amelyet a Jeruzsálemben maradt testvéreknek Európából küldött, a templomos lovagok hangulati válságáról árulkodik. Néhány fontos egyházi személyiségben tartósnak bizonyuló kétségek merültek fel a háború erkölcsösségét illetően: egyesek szerint Krisztus Péterhez intézett szidalmai, miután levágta a főpap szolgálójának fülét, jelzik, hogy az erőszak összeegyeztethetetlen a hithű keresztényi élettel. Anzelm, Canterbury tudós érseke jóval kevesebbre értékelte a keresztes fogadalmat a szerze-

tesi hivatásnál: „Számára lényegét tekintve a választás egész egyszerűen a szerzetesi életben meglelhető mennyei Jeruzsálem... és a külvilágban a földi Jeruzsálemért folyó vérontás között állt fenn, mely bárhogyan nevezzük is, nem volt más, mint a pusztítás víziója...”113 Canterbury-i Szent Anzelm azonban ekkor már halott volt, szentéletűségével és bölcsességével kiérdemelt tekintélye pedig Clairvaux-i Szent Bernátra szállt. Annak ellenére, hogy Bernát a clairvaux-i kolostor falai mögött elzártan élt, barátjától és patrónusától, Hugues champagnei gróftól hallott a templomos rend alapításáról. Miután tudomást szerzett róla, hogy Jeruzsálemben Hugues is belépett a rendbe, Bernát gratuláló levelet írt neki, s egyidejűleg sajnálatát fejezte ki, hogy szerzetesként nem Clairvaux-t választotta. Korábbi pártfogása és támogatása miatt bizonyára némi elkötelezettséget érzett eziránt a világtól elvonult mágnás iránt. Mellesleg Bernátot fiatalabb nagybátyja, édesanyja féltestvére, André de Montbard személyén keresztül további, még közvetlenebb kapcsolat fűzte a templomosokhoz. Nyilván mindketten folyamatosan tájékoztatták őt a Tengerentúl szükségleteiről: 1124-ben, amikor Morimond ciszterci apátja azt javasolta, alapítsanak kolostort a Szentföldön is, Bernát azon az alapon vette el az elképzelést, hogy „ott harcoló lovagokra, nem pedig éneklő és kántáló szerzetesekre van szükség”.114 Clairvaux-i Szent Bernát támogatását biztosítandó Hugues de Payns még Jeruzsálemből írt neki egy levelet, amelyben segítségét kérte „az apostoli jóváhagyás” megszerzéséhez és egy regula összeállításához. Kérelmét két lovaggal, Godemarral és Andréval továbbította, közülük André nyilván Bernát nagybátyja lehetett, akit az nehezen utasíthatott vissza. Lázas betegen ugyan, de Bernát részt vett a troyes-i zsinaton, amelynek ő volt az igazi vezéralakja: Jean Michel, a zsinat írnoka úgy fogalmazott, hogy „a zsinat és az ezzel megbízott tiszteletreméltó clairvaux-i apát, Bernát parancsára”113 látta el feladatát, és az apát szavait az egybegyűlt főpapok „igen nagy elismeréssel fogadták”. Az egyetlen, aki nemtetszésének adott hangot, a krónikás, Ivo de Chartres [Ivo Carnotensis] által „succubusnak [parázna démon] és szodomitának” nevezett Jean nevű orleans-i püspök volt, akit „Flóra” gúnynéven ismertek.116 Ellenállásának okai ismeretlenek. Hugues de Payns, továbbá rendjének öt tagja: Godefroy de Saint-Omer, Archambaud de Saint-Amand, Geoffroi Bissot, Payen de Montdidier és egy bizonyos Roland testvér a zsinat elé tárta a rend alapításának körülményeit és beterjesztette a rend szabályzatát. Ezt a zsinati atyák „tökéletesítették és gondosan áttanulmányozták”,* majd az így jóváhagyott regulát Jean Michel írta át egy hetvenhárom pontból álló dokumentumba. A ciszterci hatás első ránézésre is egyértelmű. A prológus meglehetősen negatív képet fest a világi lovagságról, „amely eddig megvetve az igazságosság tiszteletét, nem a szegények vagy az egyházak védelmére törekedett, mint feladata lett volna, hanem csak rabolt, fosztogatott és gyilkolt”.117 Azonban most azoknak, akik csatlakoztak a templomosok rendjéhez, megadatott a lehetőség, hogy „letérjenek a kárhozat útjáról és »új életre keltsék« a lovagok rendjét”, ugyanakkor megmentsék saját lelküket. Mindez teljes önmegtagadást kívánt, és amikor épp nem lovagi kötelezettségeiknek tettek eleget, szerzetesi életet kellett élniük. „Ti, akik lemondtatok saját akaratotokról, és mások, akik lelki üdvükért időszakosan veletek harcolnak lovon és fegyverben a Mennyei Királyért, általában igyekezzetek a matutinumokat és minden előírt szolgálatot a kánoni szabályok [horae canonicae]... szerint meghallgatni”;* amennyiben pedig a körülmények mindezt nem teszik lehetővé „megparancsoljuk neki [a lovagnak] ..., hogy matutinumkor tizenhárom, minden más imaórában hét, vesperáskor viszont kilenc Miatyánkot mondjon el.”* Éppen úgy, ahogyan a bencés és ciszterci rendek megkülönböztették egymástól a szerzeteseket és a laikus testvéreket, a Templom lovagja és a sergent (fegyverhordozó) közötti különb-

séget már az öltözetük is egyértelművé tette: „Elrendeljük, hogy a ruházat mindig egyszínű legyen, például: fehér, vagy fekete, esetleg vászonszínű.” Fehéret csak a felesküdött lovagok viselhettek, „hogy azok, akik e sötét létet maguk mögött hagyták, tiszta fehér öltözetük által is egynek vallják magukat Teremtőjükkel”.* A tisztaság, azaz a cölibátus a lovagi elkötelezettség elengedhetetlen feltétele volt. „A szüzesség a lélek biztonsága és a test egészsége. Mert az a lovag, aki nem őrzi meg ártatlanságát, Pál apostol tanúsága szerint nem nyerheti el az örök nyugalmat: Kövessétek mindenki irányában a békességet és a szentséget, amely nélkül senki sem látja meg az Istent.”* A nős férfiaknak feleségük beleegyezésére volt szükségük, hogy beléphessenek a rendbe, ők azonban már nem viselhettek fehér öltözetet. Özvegyeiknek pedig, bár a férjeik általi javadalmakból a rend támogatta őket, a lovagok egyéb női családtagjaihoz hasonlóan tilos volt belépniük a templomos rendházakba. „A nők társasága felettébb veszélyes dolog, mivel a nőkkel való érintkezésük miatt az ősi ellenség sokakat kivetett a Paradicsomba vezető egyenes ösvényről.”* [...] Úgy hisszük, minden szerzetes számára veszélyes gyakorta asszonyi ábrázatra tekinteni, ezért egyetlen testvér se merészeljen megcsókolni egyetlen nőt sem, legyen az özvegy, szűz leány, édesanya, nővér, vagy nagynéni. Meneküljön hát Krisztus serege az asszonyi csókok elől - melyek miatt gyakran kerülnek veszedelembe a férfiak -, hogy az Úr tekintete előtt örökre megőrizhesse tiszta lelkiismeretét és biztos életét.”118 Szent Benedek regulájához hasonlóan - a szexuális bűnök egyéb formáit kerülendő - a dormitoriumban, ahol a lovagok aludtak „egész éjszaka gyertyát kellett égetniük”. Ugyanakkor a templomosoknak „ingben, nadrágban, cipőben és felövezve” kellett aludniuk.* Ez az előírás nyilván azt a célt szolgálta, hogy a lovagok rövid idő alatt harcképesek legyenek: „Megparancsoljuk, hogy mindenki olyan ruhát és lábbelit viseljen, amilyet egyedül könnyedén le- és fel tud ölteni.”* A ruhák kiosztásáért felelős testvérnek [drapier] (A drapier feladata volt minden, ami a testvérek ruházkodásával és külső megjelenésével függött össze: lásd a ruhák kiosztása és összeszedése, a haj és a szakállnyírása, stb. [A ford. megjegyzése]) a feladata volt megbizonyosodni arról, hogy hosszúságát és méretét tekintve megfelelő-e a lovagok öltözete, és hogy a hajuk rövidre van-e nyírva. A templomosok nem borotválkozhattak, mindegyikük szakállat viselt, ruházatukkal pedig nem divatozhattak: „egyetlen testvér sem viselhet sohasem ... szőrméket vagy szőrmebundát [...] Megtiltjuk a csőrös cipő és a cipőfűző viselését, egyetlen testvér sem hordhat ilyet... mivel ezek a förtelmes dolgok nyilvánvalóan és közismerten a pogányokhoz tartoznak.”* A szerzetesekhez hasonlóan a lovagoknak a refectoriumban csendben kellett étkezniük. Mivel „tudnivaló, hogy a gyakori húsevés a test terhes romlásához vezet”,* így húst hetente háromszor ehettek (a ciszterciekhez hasonló teljes absztinencia következtében szervezetük túlságosan legyengült volna a harchoz). Vasárnaponként a lovagok és a káplánok két tál ételt kaptak, míg a fegyverhordozók és a sergentek „elégedjenek meg egy tál étellel, és ezért adjanak hálát”.* Hétfőnként, szerdánként és szombatonként a testvérek két vagy három tál zöldségételt és kenyeret ehettek. Péntekenként böjtölniük kellett, a Mindenszentektől húsvétig tartó időszakban pedig napi egyszeri nagyböjti ételt vehettek magukhoz, a betegeket azonban felmentették a böjtölés alól. A templomosok élelmének tizede és az összes maradék az elemosmariusoknak, azaz a szegény kosztosoknak jutott.* A templomos regula ezen első változatát áthatja Clairvaux-i Szent Bernát és a zsinati atyák félelme, miszerint a kolostori klauzúra védelme nélkül a templomos lovagok ismét elmerül-

nének világi szokásaikban. A rendnek lehettek földbirtokai és saját javára fordíthatta a bérlők és jobbágyok munkáját, akiket méltányosan tartozott igazgatni, világi vagy egyházi adományként pedig tizedet is kaphatott. Tiltották a solymászatot és a vadászatot, egyedül az oroszlánra nem vonatkozott a tilalom, amely, mint az ördög, „körüljár, keresve, kit nyeljen le” [lPét 5,8]. A regula 37. és 44. pontjai értelmében a csőrös cipő és a fűző mellett a templomos lovagok számára az arannyal vagy ezüsttel ékesített kantár, valamint a vászonból vagy gyapjúból készített ételtartó zsák sem volt megengedett. A testvéreknek kerülniük kellett a léha társalgást - „a felesleges beszédet és a haszontalan nevetést” -, valamint tilos volt idejüket fecsegessél agyonütni: „hiszen írva van: a túl sok beszéd nem bűn nélkül való” [Péld 10,19 és Regula 17. pont]. A lovagok nem dicsekedhettek múltbeli vitézségükkel: „Szigorúan megtiltjuk, hogy bármely testvér testvérével, vagy akárki mással az általa világi vagy hadi ügyekben véghezvitt bátor tetteiről, amelyeket sokkal inkább nevezhetnénk a lovagi kötelességek végrehajtása során elkövetett oktalanságoknak, vagy a szánalomra méltó nők húsának gyönyöreiről merjen beszélni.”* El kellett kerülniük „az irigység, a pletykálkodás, a gyűlölködés és a rágalmazás csapdáit” [Regula 71. pont]; és feltehetően az irigység ellen gyakorlati tanácsként „egyetlen testvérnek sem [volt] szabad lovat, lószerszámot vagy fegyverzetet követelnie [egy másik testvérétől]”,* amennyiben pedig a mester úgy határozott, hogy mindezeket odaadja egy másik lovagnak, senki „ne legyen bosszús arra”.119 A lovagok ugyan tarthattak némi kapcsolatot a külvilággal, de a regula kimondta, hogy „a mester ... engedélye nélkül... lovag ne merészeljen a városba menni, csak éjjel a [Szent] Sírhoz, és azokra az imahelyekre, amelyek a Szent Város falain belül találhatók”.* A testvérek még így is csak párosával járhattak, abban az esetben pedig, ha meg kellett szállniuk egy fogadóban, „parancs nélkül egyetlen lovag, fegyverhordozó vagy szolga se menjen egyetlen másik társa szálláshelyére se látogatóba, se beszélgetni”.* A szerzetesi közösség apátjához hasonlóan a templomos nagymester hatalma korlátlan volt. „Illő bizony ezen lovagoknak, akik semmit sem tartanak kedvesebbnek Krisztusnál, szolgálatuk miatt, amelyre felesküdtek, és a legfőbb boldogság dicsősége, avagy a pokoltól való félelem miatt, hogy szüntelenül engedelmeskedjenek a mesternek. Mihelyt valamit parancsol a mester, vagy az, akinek megbízást adott, mintha csak isteni parancs volna, késedelem nélkül tegyék meg.”* A nagymester, amennyiben úgy ítéli meg, kikérheti a bölcsebb testvérek véleményét, és komoly ügyekben „összehívhatja az egész közösséget, hogy meghallgassa a közös káptalan tanácsát”.* A nagymesternek és a káptalannak hatalmában állt a kihágást elkövető testvéreket megbüntetni. A Templom troyes-i zsinat által jóváhagyott hetvenhárom pontos regulájának körülbelül harminc cikkelye Szent Benedek kolostori szabályzatán alapult. Bernát és a zsinati atyák, úgy tűnik, sokkal inkább azon igyekeztek, hogy szerzeteseket faragjanak a lovagokból, semmint hogy lovagokat a szerzetesekből. Néhány utalás azonban említi a testvérek lovagi hivatását is: előírták például, hogy az egyes lovagoknak hány lovuk lehetett. A Tengerentúl körülményeinek ismeretében tett egyetlen engedményként engedélyezték, hogy gyapjúingeiket a nyári hónapokban vászoningre cseréljék, nagy általánosságban azonban elmondható, hogy a regula a lovagok lelki üdvének megmentésére helyezte a hangsúlyt, nem pedig a fegyveres erő hatékonyságára. A zsinati atyák nem is sejtették: azáltal, hogy egy lovagi szervezet számára kolostori fegyelmet írtak elő - a Római Birodalom bukása óta Nyugaton először -, olyan fegyelmezett és egységes nehézlovasságot állítottak csatarendbe, amely nem volt kitéve személyes hűbériség vagy a feudális adóterhek bizonytalanságainak.120 Mindazonáltal a Templom lovagjainak rendje talán halva született kezdeményezés marad, ha

a troyes-i zsinat, majd azt követően II. Honorius pápa nem biztosítja számára az egyház jóváhagyását. Ez az egyházi szentesítés javarészt Clairvaux-i Szent Bernát támogatásának köszönhető, amelyet Clairvaux-ba visszatérve újra megerősített azzal, hogy megírta a De laude novae militae [Az új lovagság dicsérete] című traktátusát, melynek elkészültét a rendet ért kritika is előmozdíthatta. Hugues de Payns Jeruzsálembe visszatérve levelet kapott Guigótól, La Grandé Chartreuse ötödik perjelétől. Az igen nagy tiszteletnek örvendő Guigo nyilvánvalóan úgy érezte, kötelessége emlékeztetnie a templomosokat, hogy hivatásuk mindenekelőtt lelki és nem katonai. „Hiszen hiábavaló külső ellenségekre támadni, ha először a belsőkön nem tudunk úrrá lenni.”121 A levél másolatait két küldönccel továbbította, és megkérte Hugues-t, gondoskodjon róla, hogy tartalmáról rendjének minden tagja tudomást szerezzen. Hugues kétségkívül a már felesküdött lovagok és a lehetséges újoncok lelkében felmerülő esetleges kételyek eloszlatása érdekében sürgette a De laude megírására Bernátot, aki a bevezetőben meg is jegyzi: valóban csak háromszori kérés után ragadott pennát. A testvérekhez intézett szavai elején Bernát figyelmezteti őket, hogy a Sátán megpróbálja majd aláásni elhatározásukat, kétségbe vonni az ellenség megölésének és a hadizsákmány begyűjtésének jogosságát egy felsőbbrendű jó hiú ábrándjával elvonva őket választott hivatásuktól. Elismerte, hogy a templomos lovagok, akiknek „életmódja világosan eltér a lovagság megszokott életétől”122, és akiket az a tiszta szándék vezérelt, hogy a világi lovagok bűnös öldöklését [homkidium] szent malecidiummá, azaz a gonosz üdvös elpusztításává változtassa, újdonságot jelentettek az egyház életében. Bernát számára nem volt kétséges, hogy a Szentföld Krisztus öröksége, amit a szaracénok jogtalanul bitoroltak: a traktátus legnagyobb részét azokról a szent helyekről szóló leírás teszi ki, ahol Jézus élt és kínhalált szenvedett. A templomosok lelki üdvét szolgálta, hogy ugyanazon a földön járhattak, amelyet annak előtte a Megváltó lába érintett. A Szent Sír fizikai valóságával való szembesülés pedig arra emlékezteti a keresztény embert, hogy ő is legyőzi a halált. „Vágjatok neki, ó lovagok, bizton és rendíthetetlen lélekkel üldözzétek Krisztus keresztjének ellenségeit. Bizonyosak lehettek, hogy sem a halál, sem az élet nem választhat el titeket az Isten szeretetétől, amely Jézus Krisztusban van. Ha bármilyen veszély fenyeget, mondjátok egymás között újra: Életünkben, halálunkban az Úréi vagyunk. Mekkora dicsőséggel térnek meg a győztesek a csatából! Mily boldogok, akik mártírként maradnak a csatatéren! Örvendezz, ó, bátor vitéz, ha életben maradsz, és győzöl az Úrban, de még inkább örvendezz és mondj dicséretet, ha meghalsz, és csatlakozol az Úrhoz. Az élet ugyan termékeny, és a győzelem dicsőséges, a szent halált mégis joggal helyezik előbbre. Ugyanis ha boldogok, akik az Úrban halnak meg, nem még inkább boldogok-e azok, akik az Úrért adják éltüket?”*

6. fejezet

A templomosok a Szentföldön A troyes-i zsinat után Hugues de Payns visszatért a Szentföldre. Néhány helytartója [locumtenens] azonban Nyugat-Európában maradt, hogy új lovagokat toborozzon, adományokat gyűjtsön, és kialakítsa az igazgatási rendet. Bár a templomos tisztségviselők címei és feladatkörei ebben az időszakban még nem teljesen körülírhatóak, a dokumentumok procuratorokat, sénéchalokat és tartományi mestereket említenek. A források szerint Payens de Montdidier-t, a rend kilenc alapítóinak egyikét a Loire-tói északra fekvő francia területek felügyeletével bízták meg, Hugues de Rigaud Carcassonne vidékén kapott adományokat, Pi-

erre de Rovira Provence-ban, a rend egyik jövőbeni nagymestere, Everard de Barres pedig Barcelonában gyűjtött. Az adományok mértéke lehetett csekély, akár csupán egyetlen dénár, vagy egy kisebb földparcella jövedelme, egy ló, egy kard, egy teljes páncélzat, egy páncéling, vagy akár csak egyetlen nadrág; ugyanakkor lehetett olyan jelentős föld, illetve értékes piactartási, vagy malomműködtetési jogadomány, amelyet Bretagne hercege, Aquitániai Eleonóra és a hozzájuk hasonló mágnások tettek. Aquitániai Eleonóra La Rochelle-ben még a kikötővám megfizetése alól is mentességet adott a templomosoknak. Angliában, ahogyan ezt már korábban láttuk, I. Henrik király szívélyes fogadtatásban részesítette a lovagokat, akik a király halálakor a londoni Holborn negyedbeli Szent András plébánián, a mai Chancery Lane északi végének közelében hozták létre székhelyüket, a Temple-t. A rend a legnagyobb földadományokat a lincolni és yorki grófságokban kapta. Ezek különböző nagyságú birtokokat jelentettek, melyek közül a templomosok a kisebbeket jó érzékkel haszonbérletbe adták, és csupán a nagyobb parcellákat kezelték saját maguk. Mind a lincolni, mind pedig a yorki grófságban a ciszterciek jól jövedelmező példáját követték azzal, hogy juhokat tenyésztettek, melyek gyapját a flandriai takácsoknak exportálták. A rend alapításának idején ezt akár érzékelték, akár nem, a templomosok és a johanniták az előteremtett anyagi források legnagyobb részét a praeceptomtusnak nevezett rendházak fenntartására fordították: a normát nem a szentföldi katonai szolgálat, hanem a nyugat-európai birtokigazgatás és félmonasztikus életforma jelentette. Egy templomos praeceptoratus pénzügyi és igazgatási szervezete a ciszterci kolostorhoz hasonlóan egyszerű volt; „néhány templomos lovag, akit valamely birtok felügyeletével bíztak meg, majdhogynem egyedül élt”.123 A szerzetesi alapításoktól eltérően azonban a javadalmazás nem egy adott ház, hanem az egész rendet megtestesítő fő rendház - például a londoni Temple - számára történt. Az a tény, hogy a templomosok vagyonának tekintélyes hányadát lényegében valamiféle korai multinacionális testület létrehozására és személyzettel való ellátására kellett fordítani, eleinte semmiféle neheztelést sem váltott ki az adományozók körében; a templomosoknak juttatott adományaik ugyanazon kegyes indíttatásból fakadtak, mint a monasztikus rendeknek tett alapítványaik. Gautier l'Espec normann báró például Észak-Yorkshire-ben, a Helmsley plébánia területén harminc holdat adományozott a Rendnek, ugyanakkor a Rye-folyó mentén, három-öt kilométernyire kastélyától, Szent Bernát clairvaux-i közösségéből érkező szerzeteseknek is biztosított némi földet, akik az itt alapított monostorukat Rievaulx-nak keresztelték. Egy kevésbé neves báró Stonegrave környékéről egyházközösségének területén három bovate (régi angol mértékegység, amely akkora földterületet jelentett, amekkorát egyetlen ökörrel egy év alatt fel lehetett szántani, [A ford. megjegyzése]) nagyságú szántót juttatott a lovagoknak, amelyet ők azután negyven pennyért adtak bérbe.124 Elképzelhető, hogy a báró maga is csatlakozott a rendhez, mivel az egyik későbbi keresztes hadjárat folyamán a szaracénok foglyul ejtettek egy bizonyos Roger de Staingrive nevű lovagot. A kontinensen azok a hercegek tettek jelentős alapítványokat, akik már jól ismerték az Outremer igényeit, mint például Alphonse-Jourdain, Toulouse grófja és Bertrand, Tripolisz grófjának féltestvére, illetve azok, akik az Ibériai-félszigeten maguk is részt vettek a muszlimokkal folytatott harcokban. Aragónia a Hadverőként ismert I. Alfonz uralma alatt a keresztény reconquista céltudatos politikáját folytatta, és igen korán, már 1130-ban kiváltságokat biztosított a templomos lovagok számára. Alfonz király nyilvánvalóan nemcsak abban volt érdekelt, hogyan segítheti a templomosokat, hanem abban is, hogy a templomosok miben állhatnak az ő szolgálatára. Bizonyos fokig meg is előzte a rendet azzal, hogy a mórok elleni harcra laikus lovagi testvérületeket [confraternitas] hozott létre. Ezek a konfraternitások kapcsolatban álltak a ciszterciekkel, de a León királyságbeli Santiago-rend esetében például nős lovagokat is felvettek tagjaik sorába, és engedélyezték, hogy együtt háljanak feleségükkel.125

I. Alfonz király számára a lovagrendek legnagyobb előnye abban rejlett, hogy általuk bárói alattvalói nem veszélyeztethették az újonnan visszahódított területek feletti uralmát. Mindazonáltal, mivel a templomosok elsődlegesen a Szentföld iránt éreztek elkötelezettséget, eleinte vonakodtak a rendet az iszlám elleni háborúban egy második fronton rendelkezésre bocsátani; nehéz volt azonban ellenállni az ibériaiak pártfogoló kedvességének. Portugáliában Teresa grófnő Soure várát ígérte nekik, Katalóniában IV Raymund Berenguer, Barcelona grófja és vazallusainak egy csoportja pedig 1134-ben kötelezte magát, hogy szolgálatát egy éven át a templomosok rendelkezésére bocsátja. Ezenfelül úgy rendelkezett, hogy a lovagok személyzetükkel együtt kerüljenek ki a világi bíróságok joghatósága alól. A másik Szentföldön alapított lovagi szerzetesrend, a jeruzsálemi Szent János ispotály tagjait szintén bevonták az Ibériai-félsziget visszahódításáért vívott harcokba. A johannita rend nem katonai céllal alakult, hanem laikus testvérek közösségeként a szegény zarándokok istápolására hozták létre a Sanda Maria Latina szerzetesei. (A kolostort az I. keresztes hadjárat előtt azok a dél-itáliai Amalfiból érkező kereskedők alapították Jeruzsálemben, akik akkoriban a nyugatiak levantei kereskedelmét uralták.) A korai templomosokhoz és a jeruzsálemi Szent Sír templom kanonokjaihoz hasonlóan a johanniták is Szent Ágoston reguláját követték, menedékházukat [hospicium] pedig azon a helyen építették fel, ahol egy angyal Keresztelő Szent János fogantatását kinyilatkoztatta. A johanniták ispotályát szentesítő 1113-as pápai bulla a provence-i Gérard testvért [Gerardus fráter] nevezi meg a rend alapítójaként. Jeruzsálem 1099-es elfoglalása után Gérard jámborsága valamint kivételes hozzáértése - amely „a legrátermetebb szállásadó tisztté tette, akivel a keresztesek valaha találkoztak”126 -, oda vezetett, hogy Bouillon Gottfried és utódai, valamint azon vallásos lelkületű európaiak, akiket lenyűgözött mindaz, amit a hazatérő keresztesektől és zarándokoktól hallottak, jelentős adományokat tettek a Szent János ispotály lovagjai javára. 1113-ra a johanniták néhány rendházat már Európában is létrehoztak, hogy ezek révén gondoskodjanak a Szentföldre tartó zarándokokról. Gérard testvér 1120-ban meghalt, nyomába pedig a hagyomány szerint frank Raymund du Puy lovag lépett, aki az I. keresztes hadjárat után Jeruzsálemben maradt. Egy zarándokokat védelmező katonai jellegű szervezet kényszerítő szüksége az ő szemében legalább annyira nyilvánvaló volt, mint a templomosok rendjét megalapító Hugues de Payns számára. Amenynyiben Raymund és társai annak idején megváltak kardjuktól és levetették páncéljukat, most mindkettőt visszavették. Bár a johannita rend sohasem lett teljesen hűtlen az eredetileg felvállalt zarándok- és betegápoláshoz, mindehhez most a katonai tevékenységet is hozzákapcsolta. 1128-ban, míg Hugues de Payns Európában tartózkodott, Raymund du Puy testvért az Aszkalon városa ellen indított hadjáratban II. Balduin király kíséretében találjuk. A két lovagrend fej fej mellett terjeszkedett: a templomosok által Európában kialakított igazgatási struktúra a johanniták már meglévő rendi felépítésén alapult, míg a templomos regula troyes-i zsinaton történt egyházi szentesítése és Claurvaux-i Szent Bernát védelmükben írott értekezése ösztönözte és erősítette a johanniták jelentős katonai renddé történő átalakulását. A johanniták meg tartották az ágostonos kanonokok kevésbé szigorú szabályzatát, de elöljárójuk számára a nagymesteri címet a templomosoktól vették át. A Szent Sír templom mellett elterülő johannita negyedhez hamarosan a Szent Anna kolostort [Templum Sancte Anne] is hozzácsatolták, melyet kiegészített egy nem messze található, kétezer zarándok és több száz lovag befogadására alkalmas óriási csarnok, „egy olyan hatalmas és csodálatos épület, melynek léte, ha az ember nem látná, hihetetlennek tűnne”.127

A mórok kalapácsaként ismert I. (Hadverő) Alfonz aragón király minden vitézsége ellenére képtelennek bizonyult gyermeket nemzeni, ezért Urraca kasztíliai királynővel kötött házasságát 1114-ben felbontotta. Az örökös nélkül maradt uralkodó - talán azt remélve, hogy így megakadályozhatja a halála után esetlegesen kirobbanó hatalmi harcot, amely megosztaná birodalmát -, 1131 októberében végrendeletet készített. Ebben királyságát a jeruzsálemi Szent Sír kanonokjaira és a két lovagrendre, a johannitákra és a templomosokra hagyta: „Erre a három rendre testálom egész királyságomat ... és összes hatalmamat, amelyet királyságom földjén bírok mind a papság, mind pedig a világiak felett; a püspökök, apátok, kanonokok, szerzetesek, mágnások, lovagok, városi polgárok, parasztok és kereskedők, férfiak és nők, kicsik és nagyok, gazdagok és szegények, zsidók és szaracénok felett, ugyanazon jogokkal, amelyekkel atyám és jómagam birtokoltam mind ez ideig, és ahogyan kötelességem ezután is.”128 Döntésének indítéka nem világos, de amikor I. Alfonz király 1134-ben meghalt, végrendeletét a nemesek figyelmen kívül hagyták, így a három kedvezményezett II. Ince pápa támogatása ellenére képtelen volt érvényesíteni jogait. Amikor aztán tíz évvel később végül IV. Raymund Berenguerral, Barcelona grófjával Geronában megegyezésre jutottak, a templomosok fél tucat erőd feletti uralmat, a királyi jövedelem tizedét, számos adó alóli felmentést és a móroktól visszahódított minden földterület ötödét kapták kárpótlásként.129 Ez utóbbi által korábbi idegenkedésük ellenére sikerült őket bevonni a reconquistaba, és a templomos rend Portugáliában és a Spanyol Királyságban egyaránt az egyik leghatalmasabb erővé vált. Az a tény, hogy a rend 1144-ben képes volt egy második fronton ilyen katonai kötelezettséget felvállalni, a lovagok toborzásában elért sikerét bizonyítja. Bár az új tagok a legkülönfélébb okokból léptek a közösség soraiba, tévedés lenne alulértékelni a vallásos buzgalmat. A történészek körében elfogadott egyöntetű vélemény, amely korábban a keresztes hadjáratban való részvételt a fosztogatás és rablás leplezését szolgáló gyenge ürügynek vélte, manapság a bűnbánati motiváció irányába mozdult el: „A keresztes hadjárat iránti elkötelezettség... jelentős költségekkel és valódi anyagi áldozatokkal járt, és a családokra háruló teher még súlyosabb volt, ha a család több tagja döntött úgy, hogy felveszi a keresztet.”130 Mindez igaz volt a templomosokhoz csatlakozó lovag esetében is: „a felvételre jelentkezőtől elvárták, hogy saját ruházatának és lovagi felszerelésének költségeit fedezze, amikor belépett a rendbe”,131 és a kiadásokat sokszor a család, vagy a barátok fizették. Az adományozás és a fogadalomtétel gyakorta összekapcsolódott. Hugues de Payns-t és Godefroy de Saint-Omert magasztalták, amiért tulajdonukat magukkal hozták a rendbe. Észak-Provence-ban Hugues de Bourbouton 1139-ben csatlakozott a templomosokhoz: az általa adományozott földbirtokon épült a mai napig legépebben fennmaradt Richerenches praeceptoratus. Állítása szerint ezen cselekedetével Krisztus Máté evangéliumában elhangzott parancsának engedelmeskedett: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt.”132 Hat évvel később fia, Nicolas is követte példáját. Juhait kivéve minden vagyonát a Templomnak adta, amelyeket csak azért tartott meg, hogy édesanyjáról gondoskodhasson; majd ezen szavakkal lépett a rendbe: „Bár méltatlan vagyok, engedelmességet fogadok Isten és a Templom lovagságának, hogy szolgálóként és testvérként életem minden napján nekik szolgáljak, bocsánatot nyerhessek bűneimre, és Krisztus öröksége által a kiválasztottakkal lehessek az örökkévalóságban.”133 A Bourbouton család társadalmilag közvetlenül a nyugat-európai főmágnások alatti réteghez tartozott, ugyanakkor rokoni kapcsolatban állt velük, akárcsak Hugues de Payns, Godefroy de Saint-Omer és a rend vezetői rétegének legjava. A rend azonban a szegényebbeket is vonzot-

ta, és a lovagi leszármazás eleinte, úgy tűnik, nem számított elengedhetetlen feltételnek. A felvételét kérő jelöltnek nyilvánvalóan jártasnak kellett lennie a lóháton való küzdelemben, és harctéren, de legalábbis lovagi tornán szerzett gyakorlattal kellett rendelkeznie. A műveltség viszont a kolostorokkal ellentétben nem volt követelmény:134 a lovagok közül csak kevesen írtak vagy olvastak, és egyáltalán nem tudtak latinul. A misézés a káplánokra maradt, a lovagoktól mindössze annyit vártak el, hogy az arra kijelölt órákban az előírt számú Miatyánkot elmondják. A jelölteket kétségkívül összetett okok motiválták a belépésre. Az olyan hatalmasságok, mint Hugues, Champagne grófja vagy Harpin de Bourges csak életük vége felé csatlakoztak a Templomhoz, miután elveszítették feleségüket - egyikük válás, másikuk az asszony halála miatt. A kisebb vagyonnal rendelkező, fiatalabb lovagokat „az utazás és a világban való előrejutás reménye”135 ösztönözte. Mindemellett ott volt a Szentföld delejes vonzereje. Voltak olyan esetek, amikor a lovagok saját költségükön indultak a Szentföldre, mint például Worchester Roger nevű püspökének az unokatestvére, és csak akkor csatlakoztak a lovagrendhez, amikor saját erőforrásaik elapadtak. Ahogy a rend hatalma és vagyona gyarapodott, az egyházéval összevethető karrierlehetőséget kínált. A lovagrendek nagymesterei igen hamar jelentős személyiségekké nőtték ki magukat, nemcsak Szíriában és Palesztinában, hanem Nyugat-Európában is. A hatalmas vagyonok felett rendelkező tartományi mesterek és más rendi hivatalnokok a királyság főrendjének egyenrangú tagjaivá váltak, becsületük és józan ítélőképességük híre pedig pápák és királyok bizalmas tanácsadóivá tette őket. Elképzelhető, hogy egyeseket romantikusabb indítékok hajtottak: a középkori balladák és hősköltemények [chansons de gestes] szerették azt sejtetni, hogy a lovagok viszonzatlan szerelem miatt csatlakoztak a templomosokhoz. Ahogyan majd látni fogjuk, a rend tizedik nagymesteréről, Gérard de Ridefort-ról azt tartották, azért állt a lovagok közé, mert egy gazdag örökösnőnek tett házassági ajánlata elutasításra lelt, ebben az esetben azonban a megtört szív talán kisebb jelentőséggel bírt, mint a meghiúsult remények. Mindazonáltal talán nem fantáziaszülemény legalábbis részleges párhuzamot vonni a templomos rend és a francia idegenlégió között. Bár a korai regula tartalmazott próbaidőt, ezt a létszámcsökkenés okozta nyomásra elvetették; ugyanakkor már a rend kezdeti korszakában lépéseket tettek a kiátkozott lovagok körében való toborzásra. „Az olyan helyekre, ahol tudomásotok szerint kiközösített lovagok gyülekeznek, (A latin nyelvű regula éppenhogy tiltotta a kapcsolatot a kiátkozottak és a templomosok között, [ld. Regula 57. pont] „Az olyan helyekre, ahol tudomásotok szerint ki nem közösített lovagok gyülekeznek, oda menjetek.” A francia nyelvű szabályzat azonban módosított ezen a ponton, [A ford. megjegyzése]) azt parancsoljuk: oda kell mennetek.”136 Egy emberöléssel vádolt lovag csatlakozhatott a templomosokhoz, hogy bűnéért vezekeljen. Azokra a lovagokra, akik a canterbury-i érseket, Becket Tamást meggyilkolták, penitenciaképpen tizennégy évi templomos rendi szolgálatot róttak ki. Végül ott volt a férfiak veszélyes és megerőltető körülmények közötti bajtársiasságának örök kihívása. Ez minden bizonnyal a keresztes háborúban való részvétel egyik fontos összetevőjét képezte, és vitathatatlan vonzerőt jelenthetett a lovagrendek szemében is. A világtól való elvonulás bencés és ciszterci mozgalma a férfiak közötti barátságot nem érintette. Éppen ellenkezőleg, a nagyhírű apátok, mint Canterbury-i Szent Anzelm [Amelmus Cantuariensis], Clairvaux-i Szent Bernát és Rievaulx-i Aelred [Aelredus Rievallensis], a barátságot a legörvendetesebb dolognak tartották, amit az evilági élet nyújthatott. Aelred De spirituali amicitia [A lelki barátságról] címmel traktátust írt a témáról, Bernát pedig „bár nem zárta ki a nőkkel való

barátság lehetőségét, nem hitte, hogy a férj és feleség szeretete az igazi emberi barátság tulajdonságaival bírna”, s véleménye szerint „az emberi szeretet végtelenül csekélyebb Isten szereteténél, a házastársi szerelem pedig alantasabb a férfiak közötti baráti szeretetnél”.137 Egy olyan társadalomban, ahol az erőszak mindennapos jelenségnek számított, és a korona képtelen volt féken tartani a civakodó bárókat, a rokoni és baráti kötelékek rendkívüli fontossággal bírtak. Úgy tűnik, a cousinage [atyafiság, rokonság] gyakorta meghatározta, hogy a család mely tagja csatlakozott egy rendhez, vagy ment keresztes háborúba. Két nemzedék alatt Gui de Monthéry huszonöt leszármazottja vette fel a keresztet, és láthattuk, hogyan jelent meg Bernát Citeaux kapujánál harmincöt rokonával és barátjával. Volt-e vajon e férfiak közötti baráti kötődésnek némi szexuális összetevője? A szerzetesek körében nem tiltották az amidé particuliére-t [a különösen mély barátságot], amelytől később az egyház oly annyira idegenkedett. Canterbury bencés érsekének, Anzelmnek néhány levele szinte szerelmeslevél benyomását kelti: „Szívem legkedvesebb választottja... mivel nem kétlem, hogy mindketten egyformán szeretjük egymást, biztos vagyok benne, hogy mindegyikünk ugyanúgy vágyik a másik társaságára, hiszen azok, akiknek elméjét a szeretet tüze öszszeforrasztotta, egyformán szenvednek, ha testüket mindennapi elfoglaltságuk helye elszakítja egymástól.” Máshol pedig így ír: „Bárcsak leírhatnám kölcsönös szeretetünk szenvedélyét, de félek, azok számára, akik nem ismerik az igazságot, beszédem túlzásnak tűnne. Így az igazság egy részét el kell hallgatnom. Te azonban tudod, mily nagy a szeretet, melyet megtapasztaltunk - szemtől szembe, csókra csók, ölelésre ölelés.”* Bár Anzelm e sorokat közel fél évszázaddal a templomos rend alapítása előtt írta, példája mégis érinti a templomosok félmonasztikus életformájának vizsgálatát. A fentiekhez hasonló szemelvényekből John Boswell amerikai akadémikus által levont következtetéseket, miszerint Anzelm a homoszexuális megnyilvánulásokat „közös gyarlóságnak tekintette, amelyet szinte mindenki át tud érezni”,138 Sir Richard Southern, a kiváló történész meggyőző érvekkel cáfolta. Southern rámutatott, hogy „a veleszületett homoszexuális hajlamról senki sem tudott, illetve nem mutatott semmilyen érdeklődést iránta; amennyiben pedig a jelenséget egyáltalán számon tartották, egyszerűen az emberi faj egyetemes bűnösségének egyik tünetét látták benne”. A XI. században a homoszexualitás egyetlen elismert formája a szodómia volt, „amit nagyjából azonosnak tartottak az elfajzott nemiség másik formájával, az állatokkal való fajtalankodással”.139 Az egyház Szent Pál140 és Szent Ágoston141 tanításaiban Isten és a természet ellen elkövetett bűnként határozottan elutasította a szodómiát, amit az írástudó bencések nyilván jól ismertek. Mindez kétségkívül kisebb jelentősséggel bírt azonban az írástudatlan lovagok és bárók számára, és a szodómia Anzelm korában minden bizonnyal szokásban volt II. (Rufus/Vörös) Vilmos király udvarában. „Rá kell ébrednünk, hogy e bűn olyannyira mindennapos gyakorlattá vált - írta Anzelm -, hogy szinte alig van, aki szégyenkezik miatta, és sokan, nem lévén tisztában tettük iszonyúságával, átengedik magukat e gonosz szenvedélynek.” Canterbury érsekként szerzett tapasztalatai alapján Anzelm „közismerten helytelenítette a szodómiát, és minden olyan viselkedést, illetve a hosszú hajat és a nőies ruhákat, ami elősegíthette azt”.142 Bár a homoszexuális amours lehetősége nem tartozott a templomos rendbe való belépés okai közé, a troyes-i zsinati atyák tudatában voltak a veszélynek: innen az előírás, hogy a testvérek dormitoriumában egész éjjel gyertyának kell égnie. A közös ágy, a meztelenül illetve a sötétben való alvás tilalma óvintézkedések voltak, „nehogy a gonosz ellenség alkalmat találjon a bűnre”.143 Az is nyilvánvaló, hogy voltak esetek, amikor az egyes lovagok vagy sergentek

nem tudtak ellenállni a kísértésnek. A rend által 1167 körül kidolgozott részletes penitencialajstrom ezt a bűnt is említette: „a szodómia vétke oly mocskos, oly bűzös és oly visszataszító, hogy még a nevét sem kellene kiejteni”.144 Súlyosságát tekintve egy keresztény meggyilkolásával volt egyenrangú - nagyobb véteknek tartották, mintha valaki nővel hált volna. Mihelyst küldöttei, Hugues de Payns és Guillaume de Burres, az általuk Európában toborzott fegyveres erőkkel visszatértek Jeruzsálembe, II. Balduin király késedelem nélkül nekikezdett Damaszkusz tervezett ostromának. Seregeivel, köztük egy csapat templomos lovaggal a Banyas erődből november elején megindulva tíz kilométernyire megközelítette a várost. Guillaume de Burres az európai kontingenssel fosztogató hadjáratra indult, de hamarosan elveszítette az irányítást a rablás iránti vágytól fűtött, türelmetlen lovagok felett. A fősereg táborhelyétől harminc kilométerre a damaszkuszi lovasság megtámadta őket: csak negyvenöt túlélő maradt. Balduin, remélve, hogy kijátszhatja az őrszemek éberségét, akik épp győzelmüket ünnepelték, parancsot adott a támadásra; ám amint a sereg megindult, elkezdett szakadni az eső, és olyan vízözön zúdult a nyakukba, hogy az utak járhatatlanná váltak, így a Damaszkusz elleni hadmozdulatot el kellett halasztani. Az elkövetkező pár esztendőből kevés adat áll rendelkezésre Hugues de Payns és a korai templomosok tevékenységéről. Az első, lovagrendnek átengedett keresztes erőd a júdeai hegyekben fekvő Hebron és a tengerparti Aszkalon közötti út mentén épített Bethgibelin vára volt, amelyet 1136-ban a johanniták kaptak meg. A templomosok erőforrásaikat valószínűleg az eredetileg felvállalt feladatra, vagyis a zarándokok által rendszeresen használt utak védelmére összpontosították. Jeruzsálem és Jerikó között félúton, Cisterna Rubeánál [jelentése Vörös víztároló; más néven Maldoim] felépítettek egy várat, egy útmenti pihenőállomást és egy kápolnát. Templomos őrtorony állt Jerikó közvetlenebb közelében, Bait Jubr at-Tahtaninál; egy vár és egy rendház a Dzsebel Qaranatál-hegy csúcsán, ahol Jézus negyven napig böjtölt, és ahol a Sátán megkísértette [Mt 4,1-11]; illetve egy másik vár a Jordán partján, azon a helyen, ahol Keresztelő Szent János megkeresztelte Jézust.145 Az első jelentősebb erődítmény, melynek védelmét a templomosokra bízták, nem a Jeruzsálemi Királyságban, hanem a latinok kezén lévő területek legészakibb határánál, az amanoszi hegyekben volt. Ez a Kis-Azsiától délre elterülő, keskeny hegylánc két és háromezer méter magas csúcsaival természetes határt képzett a Kilikiai Örmény Királyság és az Antiochiai Fejedelemség, illetve Aleppo és a szír hátország valamint a Földközi-tenger partvidéke között. A hegyek között az út Aleppóból illetve Antiochiából Alexandretta és Port Bonnel kikötőihez a Belén-szoroson át vezet, amely másképpen Szíriai kapuk néven ismert. Az 1130-as években a templomosokra hárult a felelősség, hogy ezt a Kilikiai Királyság és az Antiochiai Fejedelemség közötti hegyes vidéket - az Amanosz határsávot - védelmezzék. Ezért az Amanoszhegyláncot átszelő Belen-szoros biztosításához elfoglalták az általuk Gasztunnak nevezett bagraszi erődöt, amely a korabeli leírás szerint „egy áthatolhatatlan hegycsúcson tornyosul egy bevehetetlen sziklát uralva, falai pedig az eget súrolják”.146 Gasztun a hegyvonulat keleti oldalán helyezkedett el, és onnan vigyázta az aleppói síkságot egészen Antiochiáig, északabbra pedig a templomosok a Hadzsar Shuglan-szoros védelmezésére elfoglalták Darbszak és La Roche de Roussel várait. 1130-ban Antiochia fejedelmét, II. Boemundot a danismend törökökkel vívott harcok során meggyilkolták. (Bebalzsamozott fejét Gází danismend emír ajándékként elküldte a bagdadi kalifának.) Boemund özvegye, Aliz, Antiochia hercegnője, Balduin du Bourg és Morfia örmény hercegnő három nagyhatalmú lánya közül a másodszülött volt. Nővére, Melisende, Je-

ruzsálem örökösnője, akkoriban ment feleségül Anjou Fulkóhoz. Aliz lánya, Konstancia, apja halálával megörökölte annak antiochiai trónját, de férje haláláról tudomást szerezve Aliz elbitorolta eme jogát. Hamar kiderült, hogy ambíciója nem ismer határokat: azt tervezte, kizárja az örökségből saját lányát és meghiúsítja apja, Balduin jeruzsálemi király lépését, aki gyámságába akarta venni az örökösnőt és régenst kívánt kinevezni a helyére. Tervének megvalósítása érdekében Aliz követet küldött Zengihez, Aleppo szaracén kormányzójához, hogy segítséget kérjen. A szerencsétlen hírvivőt Balduin elfogta, majd felakasztatta. Erre a helybéli keresztény lakosság támogatásával, amelyet örmény származása miatt nyújtottak neki, Aliz bezáratta apja előtt Antiochia kapuit. A frank nemesek azonban, akik sohasem fogadtak volna el uralkodóként egy asszonyt, újra megnyitották azokat. Bár apa és lánya kibékült egymással, Alizt mégis Latakia kikötővárosába száműzték. Lányának hűtlensége siettette a király közelgő halálát. Jeruzsálembe már beteg emberként tért vissza. Felvetette magát a Szent Sír kanonokjainak sorába, és 1131 augusztusában szerzetesi csuhában halt meg. Öt évvel később Hugues de Payns követte őt. A templomos lovagok generális káptalanja [capitulum generalis] összegyűlt Jeruzsálemben, hogy Robert de Craon személyében megválassza a rend új nagymesterét, aki bár „burgundi”-ként ismerték, Anjouból származott, s ezért vitathatatlanul Fulko kegyelt jelöltje volt. Ugyanakkor a rend ügyeinek kiváló intézőjeként nagy hírnévre tett szert, és gyorsan felmérve a templomos rend szükségleteit, további rendkívüli kiváltságokat szerzett II. Incétől, amelyeket a pápa az 1139-ben kiadott Omne dátum optimum... kezdetű bullájában rögzített.

„A mi kedves fiunknak, Robertnek” címzett bulla előírta, hogy a Templom rendje kerüljön ki minden köztes egyházi intézmény joghatósága alól, és kizárólag a pápának legyen alárendelve. Még a jeruzsálemi pátriárka is, aki előtt annak idején az alapító lovagok fogadalmat tettek, elveszítette minden hatalmát a rend felett. A bulla lehetővé tette, hogy a templomosok saját kápolnákat építsenek, a papoknak pedig engedélyezte, hogy káplánként csatlakozhassanak a Templomhoz. Ez a két intézkedés teljesen függetlenítette a rendet a püspököktől a Tengerentúlon és Nyugaton egyaránt. A Templom tizedet szedhetett, ugyanakkor fizetési mentességet élvezett, mely kiváltság mind ez ideig csak a ciszterci rendnek járt. A lovagok a rendházak mellett temetőket is fenntarthattak, és eltemethették az utazókat és szerzettársaikat [confratres] - mindkét jogosítvány jelentős anyagi vonzatokkal járt. A testvéreket megillette az ellenségtől szerzett zsákmány, felelősséggel pedig csupán mesterüknek tartoztak, aki közülük került ki, és akit a világi hatalmak mindennemű ráhatása nélkül a káptalan választott. Vajon mi állhatott a pápai bőkezűség hátterében? II. Ince, született Gregorio Papareschi, a római felsőbb rétegekből származott, de megválasztását néhányan vitatták. A II. Anacletus néven induló rivális jelöltet Szicília normann királya, II. Roger pártfogolta. Ince a Francia Királyságba menekült, ahol elnyerte Clairvaux-i Szent Bernát támogatását, akinek befolyása elég volt ahhoz, hogy VI. Lajos francia és I. Henrik angol király az ő oldalára álljon. Norbert, Magdeburg érseke, meggyőzte a német püspököket és III. Lothar királyt, hogy őt válasszák, így végül csak a skót egyház, Aquitánia és a normannok fennhatósága alatt álló Itália ismerte el II. Anacletust pápának. II. Anacletus 1138-ban meghalt, és II. Ince 1139-ben visszatért Rómába: a nyolc évig tartó egyházszakadás ezzel véget ért. Vajon az Omne datum optimum Bernát jutalma volt a támogatásért? Nyilván a hála is szerepet játszott, de II. Celestin és III. Jenő egymást követő pontifikátusa alatt a templomosok privilégiumainak megerősítését szolgáló pápai bullák 1144-ben a Milites Templi... [A Templom lovagjai] és 1145-ben a Militia Dei... [Isten hadserege] - azt sugallják, hogy a rend támogatása immáron a római Kúria bevett politikájának számított. Bárki viselte is a pápai koronát, a Szentföld megtartása továbbra is elsőbbséget élvezett, és a Templom rendje, amelyet néhány jámbor lovag indított útnak, mostanra a kereszténység iszlám ellen vívott háborújának fő támaszává vált. Amennyiben bárki kétségbe vonta volna a fokozott segítségnyújtás szükségességét a Tengerentúlon, az nem sokkal a Milites Templi... kezdetű bulla kibocsátása után, 1144 karácsony estéjén megbizonyosodhatott róla, amikor Imád ad-Dín Zengi moszuli kormányzó serege visszafoglalta Edesszát. A katasztrófa híre 1145 őszén, Viterbóban jutott el az újonnan megválasztott III. Jenő pápához. Az egyszerű itáliai családból származó egyházfő valamikor clairvaux-i szerzetes volt, akit Bernát személyiségének varázsa vonzott a közösségbe, megválasztásának idején pedig a Róma melletti Sancti Vincentius et Anastasius ciszterci rendház apáti tisztjét töltötte be. A Keleten bekövetkezett kudarcra reagálva Jenő pápa Quantum praedecessores... kezdetű bullát intézett a Francia Királyság uralkodójához, VII. Lajoshoz, melyben a kereszt felvételére buzdította őt. Európai uralkodó most első ízben vállalta fel egy keresztes hadjárat kihívását. Lajos a 987ben a frank nemesek által királlyá választott Capet Hugónak egyenes ági leszármazottja volt. Apja, Kövér Lajos trónját tizenhét évesen megörökölve Aquitániai Vilmos herceg lányát és örökösét, Eleonórát vette feleségül. Még huszonötödik életévét is alig töltötte be, amikor a pápa felkérését kézhez kapta. Királysága nemeseit 1145 karácsonyán Bourges-ba hívta össze, ahol tudomásukra hozta, hogy keresztes hadjáratba készül, és csatlakozásra buzdította a bárókat. A pápai felhívásról és Ince Quantum praedecessores... enciklikájáról azonban hallgatott:

a kezdeményezést sajátjaként terjesztette elő. A fogadtatás meglehetősen kedvezőtlen volt. A királyság vezető bárói nem tisztelték Lajos királyt, aki ráadásul három évvel korábban háborút robbantott ki azáltal, hogy olyan földekre tette rá a kezét, amelyek a legbefolyásosabb vazallusa, Thibaud de Champagne tulajdonát képezték. Bourges-ban még legfőbb tanácsadója, Suger, Saint-Denis apátja is vitatta egy keresztes hadjárat szükségességét. Suger felelősségteljes államférfiként tudatában volt egy erős királyság értékének, és attól félt, hogy a francia nemesek királyuk távollétében viszályt keltenének. Így a király mindössze egy megegyezést tudott elérni, melynek értelmében a döntést elhalasztják húsvétig, amikor az udvar a burgundiai Véze-lay-ben gyűlik ismét össze. E kezdeti kudarc nem tántorította el Lajost a tervétől. Az egyetlen olyan emberhez, Clairvauxi Szent Bernáthoz fordult, akinek hatalma és erkölcsi tekintélye a Francia Királyságban még Suger apátét is felülmúlta. Immáron harminckét esztendő telt el azóta, hogy Bernát megjelent Cíteaux kapuinál, és harminc azóta, hogy létrehozta Clairvaux ciszterci közösségét. Azokban az években, ahogyan láthattuk, pápák és királyok mentoraként egyedülálló rangot vívott ki magának. Nemcsak III. Jenő pápa tartozott valamikor a szerzetesei közé, hanem ugyanabban az évben csatlakozott a clairvaux-i közösséghez VII. Lajos testvére, Henrik is. Bernát hatalmát nem egyszerűen ezeknek a befolyásos kapcsolatoknak köszönhette. Abban a világban, amelyben oly sokan prédikáltak a krisztusi erényekről, de oly kevesen gyakorolták azokat, jámborsága és aszketizmusa feljogosították arra, hogy a kereszténység lelkiismereteként cselekedjen: fáradhatatlanul ostorozta a gazdagokat és hatalmasokat, miközben védelmezte a szegényeket és gyengéket. Manapság, amikor a legtöbben nem tőrödnek azzal, mi vár rájuk a halál után, a modern történészek közül néhányan Bernátot önelégült zelótának állítják be - olyasvalakinek, aki „a világot egy fanatikus szemével látta”,147 és aki „nyugtalanító módon hajlamos volt rá, hogy kortársait gonosztevőknek tartsa, akiknek bűnbánatot kell gyakorolniuk”.148 Bernátot világi brutalitás és egyházi korrupció vette körül, és fenntartás nélkül hitt a Pokol valóságában, ugyanakkor úgy érezte, a veszélyeztetett lelkek megmentéséért nem lehet eleget tenni. Bernát szerint a gonosz ereje nemcsak a gazdagság és a világi hatalom nyilvánvaló csábításában rejlett, hanem a hamis eszmék körmönfontabb és végső soron sokkal veszedelmesebb vonzásában. Jámbor vallásosságán túl kiváló elméjéről volt híres, amit a kegyelemről és a szabad akaratról szóló szentbeszédeiben és az ószövetségi Énekek Éneke könyvéhez írott kommentárjában csillogtatott meg. Gyorsan felismerte az eretnek eszméket és kérlelhetetlenül üldözte terjesztőiket. 1141-ben, a sens-i zsinaton eretnekséggel vádolta az ünnepelt teológust, Pierre Abélardot [Petrus Abaelardust, Héloise szerelmét], és az egybegyűlt püspököket meggyőzte, hogy ítéljék el túlságosan racionalista tanítását. 1145-ben, amikor III. Jenő pápa egy új keresztes hadjárat lehetőségét fontolgatta, Bernát éppen Languedoc tartományban járt, ahol a népszerű prédikátor, Henri de Lausanne eretnek eszméi ellen szónokolt. Miután hathatósan közreműködött VII. Lajos és Thibaud, Champagne grófjának összebékítésében, Bernát meghallgatta a fiatal király kérését. Mindazonáltal nem szívesen látta, hogy egy egyházi vállalkozást világi uralkodó vezessen, így a kérdést visszautalta Jenő pápához, aki 1146 március l-jén újból kibocsátotta Quantum praedecessores... kezdetű bulláját, melyet Bernát hirdetett ki a Francia Királyságban. Március 31-én, korábbi megállapodásuk értelmében VII. Lajos és a francia nemesek összegyűltek Vézelay-ben. Bernát prédikációjának híre a Francia Királyság minden részéből csodá-

lók tömegét vonzotta ide. Akárcsak 1095-ben, II. Orbán pápa clermonti felhívásakor, a templom, ahol Mária Magdolna ereklyéit őrizték, ezúttal sem bizonyult elég nagynak a tömeg befogadására, így a város szélén kellett emelvényt építeni. Bernát szónoki tehetsége elérte a kívánt hatást. Amikor beszédét befejezte, olyan sok önkéntes jelentkezett a kereszt felvételére, hogy Bernát saját szerzetesi csuháját is kénytelen volt csíkokra szaggatni, hogy még többet készíthessenek. Elsőként jött Lajos király, majd testvére Róbert, Dreux grófja. Sokan a Capeting hercegek vazallusai közül, „apjuk és nagyapjuk nyomdokait követték, vagy állt szándékukban követni”.149 Alphonse-Jourdain, Toulouse grófja akkor született, amikor apja éppen Tripolisz városát ostromolta; Guillaume, Nevers grófjának apja az 1101-es végzetes hadjáratban vett részt; Thierry, Flandria grófja Melisende királynő mostohalányát készült feleségül venni. Hozzájuk csatlakozott Henri, Flandria grófjának örököse; Amadeus, Savoy grófja; Archimbald, Bourbon grófja; valamint Langres, Arras és Lisieux püspökei. Néhány nappal később Bernát az alábbiakat írta a pápának: „Te parancsoltál, én engedelmeskedtem, s annak hatalma, aki a parancsot adta, gyümölcsözővé tette engedelmességemet. [...] Falvak és városok váltak pusztasággá. Hét nőre alig jut egyetlen férfi, és mindenütt özvegyeket látni, akiknek még él a férjük.”150 Bernát nemcsak Vézelay-ben prédikált. Onnan északra, Chálons-sur-Marne-ba ment, majd tovább, Flandriába. Azokat a lehetséges önkénteseket pedig, akikkel nem találkozhatott személyesen, levélben szólította meg. Az angolokhoz a következőket írta: „A Föld remeg, megrendül, mert az Egek Ura kezdi elveszítieni földjét, ahol kinyilatkoztatta magát, és ahol az emberek között élt harminc éven át. [...] Királyságotok messze földön híres arról, hogy fiatal és életerős férfiakban gazdag. A világ telve van dicséretükkel, bátorságuk híre zeng mindenki ajkáról...”151 Bernát hangsúlyozta a sors kegyességét, hogy megadatott számukra lelkük megmentésének lehetősége. „Most van egy ügy, amiért harcolhattok, anélkül, hogy veszélybe sodornátok lelketeket; egy ügy, amelyben győzni dicsőséges, és amiért meghalni sem kevésbé az. [...] Ne szalasszátok el ezt a kiváló lehetőséget! Vegyétek a kereszt jelét, és rögvest bocsánatot nyertek minden bűnötökre, amelyet töredelmes szívvel megvallotok. Az erőfeszítés csekély a jutalom nagyságához képest. Bátran vállaljátok a kockázatot, és elnyeritek majd a Mennyeknek országát.” A németekhez eleinte nem érkezett hasonló felhívás, mert III. Jenő pápa Szicília normann királya, II. Roger ellen akarta III. Konrád német uralkodó segítségét kérni. Bernátot azonban a kölni érsek a Rajna-vidékre hívta, hogy egy Rudolf nevű fanatikus ciszterci szerzetes illetéktelen prédikálásának véget vessen, aki zsidók elleni pogromokra buzdított. Bernát már korábban elítélően írt leveleiben az efféle atrocitásokról és kegyetlenkedésekről. „A zsidók üldözése, megölése, vagy megfutamítása nem helyénvaló. [...] A zsidóság számunkra a Szentírás eleven szava, hiszen ők mindig emlékezetünkbe idézik az Úr szenvedését.”152 Rudolf szerzetest Bernát megregulázta [visszaküldte kolostorába], de a keresztes hadjárat iránt általa felélesztett lelkesedést immáron nem lehetett féken tartani. Így azután úgy határoztak, hogy a németek is csatlakozzanak a hadjárathoz. Bernát a bűnbocsánat csodálatos lehetőségét hirdetve városról városra utazott. Legfontosabb feladata értelmében a vonakodó Konrád királyt kellett meggyőznie: álljon a német keresztesek élére. 1146-ban első kísérlete Frankfurtban kudarcot vallott, karácsonykor azonban Speyerben újabb alkalom kínálkozott. Itt, bár tolmács fordította mondandóját, Bernát felszólította az uralkodót, képzelje el, amikor majd

Krisztus az Utolsó ítélet napján mérlegre teszi mindazt, amit ő tett Konrádért, és amit Konrád tett érte. „Ember, még mit kellett volna tennem érted, amit nem tettem meg?” Konrád válaszul letérdelt és felvette a keresztet.* 1147 januárjában III. Jenő pápa átkelt az Alpokon a Francia Királyságba. Dijonban találkozott Lajos királlyal, majd továbbutazott Clairvaux apátságához, ahol valamikor szerzetesként élt. Clairvaux után Párizs következett, a húsvétot pedig Saint-Denis apátságában töltötte. Húsvét napján átnyújtotta VII. Lajosnak a királyi lobogót, az oriflamme-ot [arany lángnyelvekkel díszített bíborszínű zászlót] és egy zarándokbotot; majd április 27-én, húsvét nyolcadján a Párizs közvetlen közelében északra felépített új Temple-ben részt vett a francia templomosok káptalani gyűlésén.153 Rendkívüli jelentősséggel bíró ünnepélyes és kiváló esemény volt ez a rend történetében. Jenő pápa Aymar testvért, a templomosok párizsi kincstárnokát jelölte ki az egyházi javakra kirótt huszadból származó adójövedelem behajtására, amelyet a pápa a keresztes hadjárat finanszírozása céljából rendelt el. Az egyházfő kíséretében ott volt VII. Lajos francia király, Reims érseke, négy másik püspök, valamint százharminc lovag. A rend nagymestere, Everard de Barres legjobb embereit is visszahívta a Portugál és a Spanyol Királyságból. Velük jött legalább annyi sergent és fegyverhordozó. A fehér köpenyükbe öltözött szakállas lovagok látványa az eseményről tudósító minden krónikásra mély benyomást tett, és Jenő pápa szinte bizonyosan itt ruházta fel a templomosokat a későbbiekben a szívük felett a bal mellükön viselt vörös kereszt kiváltságával, „azért, hogy e jel diadalmas pajzsként szolgáljon, és azért, hogy a lovagok sohase hátráljanak meg a hitetlenek előtt: a tisztaság fehérjén a vértanúság vérvörös színe”.154 Jónéhány német mágnás a kereszt felvételével követte III. Konrád példáját. Egyesek, akiknek birtokai a birodalom keleti részén területek el, mint Oroszlán Henrik, Szászország fejedelme és Medve Albert, Brandenburg őrgrófja, III. .Jenő döntésének értelmében hasonló kiváltságokat élvezhettek, amennyiben a keresztény Európa keleti határvidékén élő pogány vendek ellen vezettek keresztes hadjáratot. Ezeket leszámítva 1147 májusában közel húszezer lovagból álló haderő vágott neki Regensburgból, hogy az I. keresztes hadjárat szárazföldi útvonalát kövesse a Szentföldre. A Metznél gyülekező francia sereg néhány héttel később indult a németek után. A lovagok élén VII. Lajos királyt bátor felesége, Aquitániai Eleonóra kísérte. Elődjétől, Alexiosz Komnénosztól eltérően, Mánuel Komnénosz bizánci császár nem kért segítséget a nyugat-európaiaktól, mert bizalmatlan volt szándékaikat illetően. Mivel hadban állt Roger szicíliai királlyal, hátországának biztosítása érdekében kénytelen volt szerződést kötni a szeldzsuk törökökkel. A nyugati keresztesek szemében ez a hitetlenekkel kötött paktum csakis az árulás jeleként volt értelmezhető, és tízszeres bosszút álltak Mánuel irántuk tanúsított gyanakvásáért. Konrád égett a türelmetlenségtől, hogy folytathassa útját, így a német sereggel átkelt a Boszporuszon. A csapat Nikaiánál kétfelé vált: Ottó, Freising püspöke a társaság összes nem harcos tagjával a hosszabb, tengerparti utat választotta, amely még a bizánciak ellenőrzése alatt állt, míg Konrád az Anatóliát átszelő közvetlen útvonalon vezette seregét. Ez utóbbiakat Dorülaionnál a szeldzsuk törökök megtámadták és megfutamították. A túlélők, köztük Konrád király is, visszatértek Nikaiába, ahol az addigra megérkező francia kontingens csatlakozott hozzájuk. A két király ekkor délnek, Efezus felé irányította seregeit, útközben élelmet keresve azonban állandóan összetűzésbe keveredtek a bizánciakkal.

Efezusnál Konrád megbetegedett, így a tengeren visszatért Konstantinápoly-ba, a franciák pedig a Meander völgyében továbbvonultak a szárazföld belseje felé. VII. Lajos király korábban már megtapasztalhatta Everard de Barres francia templomos nagymester képességeit, amikor két másik követtel együtt őt küldte a bizánci császárhoz, Mánuel Komnénoszhoz tárgyalni. Most azonban megtanulta becsülni lovagjainak értékét is. A zord téli időjárás viszontagságai között menetelve - miközben a királyné és udvarhölgyei hordszékeikben dideregtek , a keresztesek a török könnyűlovasság állandó zaklatásának voltak kitéve. Ezek a török lovasok különleges tehetséggel tudtak mozgás közben nyilazni. A frankok nehézlovassága, amely szabályos ütközetben oly hatékonynak számított, a Kadmusz-hegység szűk hágóiban nem tudott csatarendbe állni. Itt a törökök fokozták támadásaikat, és a francia hadsereget már a felbomlás veszélye fenyegette. Szorultságában Lajos Everard de Barres-hoz fordult. Everard kisebb egységekre osztotta a sereget, melyek mindegyikének élére egy templomos lovagot állított: „Ez a közösségi szervezettség mentette meg a helyzetet; a keresztesek szövetkeztek a templomosokkal, és esküvel fogadták, hogy parancsaiknak engedelmeskednek.”155 A menetoszlop ily módon elérte Attalia bizánci kikötőjét, ahonnan Lajos király megmaradt seregének színe-javával Antiochiába hajózott, a többieket pedig hátrahagyta, hogy a tőlük telhető módon jussanak el Szíriába. VII. Lajos és a francia keresztesek meleg fogadtatásban részesültek Antiochiában. Akkoriban éppen Raymund de Poitiers, Aquitániai Vilmos herceg fiatalabb fia uralkodott, aki néhány évvel korábban vette feleségül a fejedelemség fiatal örökösnőjét, Konstanciát. Következésképpen Aquitániai Eleonóra nagybátyja volt az, aki most Szent Simeon [Saint-Symeon] kikötőjéhez lovagolt, hogy üdvözölje királyi unokahúgát és a francia kereszteseket. Raymund és a latin bárók számára a francia társaság értékét növelte a fiatal királyné és udvarhölgyeinek jelenléte: Eleonóra szintén örömmel látta viszont bátor nagybátyját, Raymundot. Azonban a huszonöt év körüli, szép, intelligens, élénk és merész királyné érzelmei zsémbes, határozatlan, fiatal férje iránt továbbra is hűvösek maradtak az Anatólián át elszenvedett rettenetes út után. Lajos király helyzetét ezen a ponton a pénzhiány még tovább súlyosbította: minden vagyonát élelemre és a bizánci szövetségesek által uzsoraáron vállalt szállításra költötte. Ekkor ismét a templomosok francia nagymesteréhez fordult. Everard de Barres Akkonba hajózott, ahol a Templom erőforrásait használta fel, hogy a király számára a szükséges összeget előteremtse, aki pedig írt Suger apátnak, és utasította, hogy fizessen vissza kétezer ezüstmárkát a Templomnak. Ez az összeg, amely a királyi birtokokból befolyó éves jövedelem felével volt egyenértékű,156 nemcsak azt jelzi, milyen magas költségekkel járt a keresztes háború, hanem azt is, hogy a Templom milyen jelentős anyagi tartalékokkal rendelkezett. Eleonóra kacérkodó vidámságát nagybátyja valószínűleg viszonozta, és ennek nyomán elterjedt a pletyka az antiochiai udvarban, hogy egymás iránti vonzalmuk áthágta az illendőség határait. Nem ismert, hogy Raymund milyen érzéseket táplált felesége, Konstancia iránt, aki a későbbiekben bebizonyította, milyen szenvedélyre képes, de ekkoriban talán még túl fiatal volt ahhoz, hogy tudatában legyen annak, mi folyik körülötte. Nem úgy Lajos király, akinek féltékenységét még tovább fokozta, hogy Eleonóra nyíltan támogatta Raymund elképzeléseit az ott állomásozó francia hadsereggel kapcsolatban. Raymund szerint VII. Lajosnak támadást kellett volna indítania Aleppo ellen, hogy ezáltal enyhítsen az északon a szeldzsuk törökökkel harcoló erőire nehezedő nyomáson. Úgy vélte, ez a legmegfelelőbb előkészítő lépés Edessza újbóli visszahódításához is, melynek eleste a II. keresztes hadjáratot elindította. Lajos király talán egyetértett volna, ha nem gyanakszik, hogy Raymund együtt hált a feleségével. Miután tudomást szerzett róla, hogy az időközben felépült

Konrád elérte Akkont, kinyilvánította, hogy keresztes fogadalmát csakis Jeruzsálemben teljesítheti be, ezért seregét délnek vezérelte. Eleonóra - akinek öntudatát növelte a férjéét meghaladó vagyona -, kijelentette: nem tart a királlyal, és kérvényezni fogja házasságuk érvénytelenítését. Lajos erőszakkal vitte magával. Az Anatólián való átkelés során bekövetkezett német és francia veszteségek ellenére 1148 júniusában számottevő nyugat-európai haderő gyűlt össze Akkon alatt. A két király, III. Konrád és VII. Lajos seregeihez Montferrat őrgrófja, valamint Auvergne és Savoy grófjai által vezetett kisebb csapatok csatlakoztak, Alphonse-Jourdain, Toulouse grófjának irányítása alatt pedig egy provence-i kontingens is érkezett a tengeren át. Szintén a tengeren hajózott be azon lovagok csapata, akik az angol, flamand és fríz keresztesekből álló kontingensből életben maradtak: ezt a társaságot I. (Hódító) Alfonz portugál király azonban útközben eltérítette, hogy segítségével Lisszabont visszaszerezze a móroktól. Június 24-én az európai és a tengerentúli latinok gyűlésén - kíséretében királyságának főbb báróival és püspökeivel - az anyjával, Melisendével közösen uralkodó fiatal jeruzsálemi király, III. Balduin elnökölt. A helyi csoportot felülmúlta a vendégek társasága, akik között ott találjuk III. Konrád királyt és két féltestvérét, Ausztria hercegét és Freising püspökét, unokaöccsét, Frigyes sváb és Welf bajor hercegeket, valamint Metz és Tóul nagyhatalmú püspökeit. VII. Lajos királyt testvére, Robert de Dreux, Henri de Champagne (régi ellenfelének, Thibaudnak a fia) és Thierry, Flandria grófja kísérte el. Rajtuk kívül jelen voltak még a templomosok és a johanniták nagymesterei. Említésre méltó ugyanakkor, hogy a Lajos királlyal történt incidens miatt megsértődött Raymund de Poitiers, Antiochia fejedelme távol maradt a gyűléstől; hasonlóképpen Alphonse-Jourdain, Toulouse grófja is, akit Caesareában hirtelen ért a halál. A legfőbb kérdés az volt, mi történjen ezzel a hatalmas sereggel? Az a bölcs terv, miszerint a frankokat a legnagyobb veszély Aleppóból fenyegeti, ahol Zengi fia, Núr ad-Dín uralkodott, ezért itt érdemes támadni, Raymund antiochiai fejedelemnél egyetértésre talált volna, hiszen a város legyőzése Edessza visszafoglalásának is szükséges feltételét jelentette. Dél felé, az Egyiptomba vezető utat a még mindig a fátimida kalifák kezén lévő Aszkalon erődje zárta el, így ez a város is szóba került. A harmadik lehetséges támadási célpont Damaszkusz volt - az egyetlen olyan muszlim hatalom a térségben, amely hajlandónak mutatkozott Núr ad-Dín ellen a frankokkal szövetkezni. A muszlim szövetség lehetőségét azonban elvetették, talán a helyi nemesek nyomására, akik a damaszkusziak fennhatósága alá tartozó hatalmas termékeny földekre vetettek szemet, vagy talán az európai uralkodók miatt, akik úgy érezték, hogy Damaszkusz bibliai csengésű városa nem csupán zsákmánnyal, hanem hírnévvel is kecsegtetett. A II. Balduin király által tíz évvel korábban vezetett haderőhöz hasonlóan a keresztes sereg ezúttal is átvonult Banyason, és július 24-én elérte Damaszkuszt. A várostól délre fekvő gyümölcsösben tábort ütött és ostromra készülődött. A damaszkusziak azonban rendszeresen kikitörtek a városból, és a gyümölcsösben rejtőzködő szabadcsapataik rajtaütöttek a frankokon, ezért a két európai uralkodó táborát végül a Damaszkusz keleti fala alatti síkságra költöztette. Bár itt csatarendbe tudták állítani a nehézlovasságot, ugyanakkor az új táborhelyen nem volt víz, ráadásul a szemközti falszakasz a város védelmi rendszerének legerősebb részét képezte. Észak felől muszlim segédcsapatok vonultak a városba és a helyi erőkkel egyesülve ismételt fosztogató támadásokat intéztek az ostromlók ellen. Míg a keresztesek győzhetetlen seregének vezetői azon vitatkoztak, ki fog a városban uralkodni, amint sikerül azt bevenni, addig seregeik defenzívába kényszerültek, és árulásról szóló pletykák terjengtek a katonák között. Arról is érkeztek hírek a táborba, hogy Núr ad-Dín úton van Damaszkusz felmentésére. A palesztinai

bárók immáron belátták stratégiai hibájukat, és július 28-án meggyőzték az európai uralkodókat, hagyjanak fel a város ostromával. Az egykoron győzhetetlen hadsereg a damaszkuszi [türkmén] könnyűlovasok zaklatásaitól kísérten szégyenszemre visszakullogott Galileába. A keresztesek csúfos megaláztatást szenvedtek. A kudarc után óhatatlanul megindult a bűnbakkeresés. A keresztesek az Outremer báróit okolták, akik régebben baráti viszonyban álltak a damaszkusziakkal: korábban is elfogadták már a pénzüket, nem lehetséges, hogy most is ez történt? Még a templomosok is gyanúba keveredtek. Novemberben Konrád király megundorodva hagyta maga mögött a Szentföldet. Kíséretével Akkonban hajóra szállt Thesszaloniké felé, ahonnan Mánuel Komnénosz császár visszacsalogatta Konstantinápolyba. Akár felmerült benne a görögök árulásának gyanúja, akár nem, mindenesetre magába fojtotta: a görög császár és a német király szövetséget kötött közös ellenségük, Roger szicíliai uralkodó ellen, s az egyezséget Konrád testvérének és Mánuel unokahúgának házassága pecsételte meg. VII. Lajos király szerint minden szerencsétlenséget Bizánc okozott, amely most a kereszténység ellenségeként szövetkezett a szaracénokkal. Lajos Suger apát kérése ellenére, hogy térjen haza, a hadjárat gyászos végén tűnődve Palesztinában maradt, ahol a görögök elleni gyűlölete szövetségbe sodorta Roger szicíliai királlyal. Amikor végre úgy döntött, mégis visszatér Nyugat-Európába, egy szicíliai hajó fedélzetén hagyta el a Szentföldet. A Peloponészosz térségében, a nyílt tengeren azonban a flotillát megtámadta egy bizánci hajóraj. Amikor az árbocra felhúzták Lajos király lobogóját, az ő hajója engedélyt kapott a továbbhaladásra. A másik szicíliai hajót azonban, amely számos útitársát és az ingóságait szállította, a bizánciak elfogták, és hadizsákmányként Konstantinápolyba vitték. Ez a végső megalázás kirobbantotta Lajos király addig csak fortyogó gyűlöletét a görögök ellen. Potenzában Roger királlyal azt tervezték, hogy új keresztes hadjáratot indítanak, amelynek céljai között ott szerepelt Konstantinápoly ostroma is. Hazatérőben észak felé mindenütt ennek az ügynek az érdekében agitált. III. Jenő pápa kétkedésével nem törődött, hiszen a Kúria számos bíborosa, a clunyi apát, Petrus Venerabilis, sőt még legfőbb mentora, Suger, SaintDenis apátja is támogatták a tervet. Nem kétséges, hogy VII. Lajos bosszúszomjas kedélyállapota részben annak a felismerésnek köszönhető, hogy sokkal többet veszített Keleten egy kiváló seregnél és a győzelmi babéroknál: elveszítette feleségét és vele együtt a hozományt, amely nagyobb volt a Francia Királyságnál. Amikor a keresztes hadjáratból visszatérve áthaladtak Rómán, III. Jenő pápa megpróbálta összebékíteni a királyi párt, akiknek házassági problémái immáron közismertek voltak. A pápa ragaszkodott hozzá, hogy egy ágyban háljanak, és mindketten könnyeket hullajtottak, amikor indulás előtt a pápa megáldotta őket.157 A pápai tanács ellenére házasságuk azonban sohasem heverte ki Lajos király megaláztatását a II. keresztes hadjáratban. A még mindig fiatal király emlékezetében a Damaszkusz falainál elszenvedett kudarc felelősségét legalább megoszthatta másokkal. Az iszonyú menetelés Anatólián át a szaracénok állandó zaklatásai közepette; az a tény, hogy seregét a megsemmisüléstől nem az ő rátermett irányítása, hanem a templomosok fegyelmezettsége mentette meg; hogy lovagjainak nagy részét Attalia kikötőjében sorsára hagyta; és a végső gyalázat, hogy felesége nagybátyjának az udvarában felszarvazott férjet csináltak belőle - mindezek nyilván sokkal fájdalmasabb élményeket jelentettek számára. És szerinte minden a görögök árulásának volt köszönhető.

A bizonyítási vágytól és a bosszúszomjtól hajtott Lajos király ismét Clairvaux-i Szent Bernáthoz folyamadott, hogy az új keresztes hadjárat érdekében prédikáljon. Ahogyan korábban, Bernát most is úgy érezte, nem mondhat nemet. Bár a kolostor békéje után sóvárgott, megpróbált megmenteni valamit abból, ami már elveszett. Levelezésben állt Melisende jeruzsálemi királynővel és nagybátyjával, André de Montbard tengerentúli templomos sénéchallal, így nagyon jól tudta, hogy segítségre van szükségük. Azzal is tisztában volt, hogy sokan azok közül, akik az ő buzdítására vették fel a keresztet, felelősnek tartották a katasztrófáért, ezért De consideratione [A megfontolásról] című munkájának második könyvében megírta saját védőbeszédét. Eszerint a bűnbakokat nem az álnok bárók vagy a cselszövő görögök között kell keresni: Bernát a keresztesek bűnös magatartását okolta, és a kudarcot isteni büntetésként emlegette. Ez a feltevés Bernát kritikusai szerint Istent túlontúl kiismerhetetlenné tette: néhányan, mint Gerhoh de Reichersberg [Gerhohus Reicherspergensis], inkább az ördög mesterkedésének tartották a keresztes hadjárat sikertelenségét. A Chartres-ban 1150-ben tartott zsinaton Bernátot a prédikáláson kívül arra is felkérték, hogy álljon az új keresztes hadjárat élére. „Úgy hiszem, mostanra hozzád is eljutott a hír - írta III. Jenő pápának -, hogy a gyülekezet Chartres-ban a legmeglepőbb döntéssel állt elő. Engem választott a hadjárat vezetőjévé és parancsnokává. Biztos lehetsz benne, hogy én ezt soha annakelőtte és most sem tanácsoltam, vagy kívántam, és amennyire fel tudom mérni, egy ilyen feladat teljesen egészében meghaladja képességeimet. Ki vagyok én, hogy seregeket állítsak rendbe a csatatéren, vagy hogy a lovagok élére álljak? Nem tudok elképzelni semmit, ami távolabb állna elhivatottságomtól, még akkor sem, ha feltételezzük, hogy megvan hozzá a szükséges erőm és jártasságom. De hisz te mindezt tudod, neked nem kell magyarázzam.”158 A zsinat döntését végül a ciszterci rend hiúsította meg, jóllehet a clairvaux-i apát felhívása a nyugat-európai nemesség körében sem talált visszhangra. Az általános vélekedés értelmében túl sokan haltak meg hiába. VII. Lajos vakbuzgóságát Konrád király kétkedése terelte józan mederbe, és az új keresztes hadjárat ötletét elvetették. A következő három éven belül az események öt főszereplője távozott a történelem színpadáról. Suger, Saint-Denis apátja 1151 januárjában halt meg, III. Konrád király pedig 1152 februárjában követte őt. Nem sokkal később, még ugyanebben az évben a templomosok nagymestere, Everard de Barres lemondott tisztjéről, hogy szerzetes lehessen Clairvaux-ban. III. Jenő pápa 1153 júliusában, majd egy hónap múlva Bernát, Clairvaux apátja is távozott az élők sorából.

7. fejezet

Az Outremer A II. keresztes hadjárat kudarcát követő kiábrándultság Nyugat-Európában arra kényszerítette a latinokat a Szentföldön, hogy valamiféle megegyezésre jussanak a hitetlenekkel. Ez a lépés, amely a keresztesek korábbi nemzedéke számára talán szentségtörésnek számított volna, a félévszázados Keleten élésből fakadó kulturális akklimatizálódási folyamat következménye is volt. A korai keresztesek azt képzelték, hogy civilizálatlan vademberekkel és elzüllött pogányokkal találják majd szemben magukat Szíriában és Palesztinában, de azok, akik ott maradtak a Közel-Keleten, kénytelenek voltak felismerni, hogy az arab Palesztina - muszlim, keresztény és zsidó - kultúrája kiforrottabb és kifinomultabb volt az otthoninál.

Némelyek igen gyorsan átvették a keleti szokásokat. Balduin du Bourg, miután örmény nőt vett feleségül, keleti kaftánt kezdett hordani és szőnyegre kuporodva étkezett, míg Tankredet az általa veretett pénzérmén arab fejdísszel ábrázolták. A damaszkuszi krónikás és diplomata, Uszáma Ibn-Munkid beszámol egy frank lovagról, aki hevesen bizonygatta muszlim vendégének, hogy sohasem engedett disznóhúst a konyhájába, és hogy a felkínált ételeket egyiptomi szakács készítette.159 „A frankok szíriai orvosokat, szakácsokat, szolgálókat, kézműveseket és munkásokat alkalmaztak. Keleti ruhákba öltöztek, étrendjükben ott szerepeltek a helyi konyha ételei és a keleti gyümölcsök. Ablakaikban üveg volt, padlóikon mozaikok, házaik udvarán szíriai mintára készített szökőkutak. Táncosnők szórakoztatták őket, a temetéseken hivatásos siratókat alkalmaztak, fürdőt vettek, szappant használtak, cukrot ettek.”160 A hidegebb éghajlathoz szokott nyugatiak, akik télen nem jutottak friss gyümölcshöz és egyéb terményekhez, akik számára ez idáig még a burgonya is ismeretlen növénynek számított, most ismerték meg nemcsak a cukrot, hanem a fügét, a gránátalmát, az olajbogyót, a rizst, a hummuszt, a barackot, a narancsot, a citromot és a banánt, valamint a keleten őshonos fűszereket és egyéb csemegéket, mint például a sörbetet [az arab jégbe hűtött sűrű gyümölcsszörpöt], amelyek nevei ekkor kerültek a Nyugat gasztronómiai szótárába. Mindezek arról győztek meg a kereszteseket, hogy ez a föld nem kizárólag lelki értelemben volt az ígéret földje. A forróság nyilván megviselte őket, és néhány esetben végzetesnek bizonyult; de azok közül, akik mindezt túlélték, sokan átvették azt az illatosított és érzéki életformát, amelyet korábban a bizánciak esetében oly dekadensnek tartottak. A frankokat egyrészt eltompította a Szíriában és Palesztinában megismert életmód, másrészt modus vivendi kialakítására kényszerültek a többségi lakosságot jelentő muszlimokkal. Amíg rendesen fizették az adókat, a frank hűbérurak készek voltak engedélyezni a muszlim közösségek számára, hogy a maguk választotta közigazgatás szerint éljenek. Ugyanúgy, ahogyan a spanyol visszahódított területeken, itt is kevés volt a muszlimokat felváltó keresztény bevándorló, ezért a nagybirtokos hűbéruraknak érdekében állt a korábbi lakosságot maradásra bírnia, a bárók vagyona pedig attól függött, hogyan tudnak az itteni körülmények között boldogulni. Európával ellentétben itt nem a föld számított a legfőbb jövedelemforrásnak. „A Szentföld par excellence városias térség volt”,161 így a bárók bevétele elsősorban az ingatlanbérletekből, a vámokból, valamint közfürdők, kemencék és piacok működtetésére kiadott engedélyekből, kikötői illetékekből és az árukra kirótt adókból származott.162 A kor viszonyaihoz képest ezek a terhek és uzsorák nem voltak súlyosak: a paraszti termények (terrage) közel harmadát kellett adóként beszolgáltatni. Bár a muszlimok mindig hűek maradtak az iszlámhoz, tudjuk, hogy végső soron elégedettek voltak a latin kormányzással, mivel a frank hűbérurak uralma összességében enyhülést hozott az elmúlt muszlim időszakhoz képest.163 Az, hogy a frankok tisztelték a feudális törvényeket, a muszlim uralkodók szeszélyes követeléseivel szemben kedvező változást jelentett. A muszlimok természetesen másodrendű alattvalónak számítottak: tilos volt frank öltözetet viselniük, viszont saját bíróságokkal és tisztviselőkkel rendelkeztek. A keresztény hitre való áttérés teljes polgárjogot hozott magával, és a keresztény szír lakosságba való asszimilációhoz vezetett. A helyi frankok között nem voltak jobbágyok, ami megkülönböztette az itteni feudális társadalmat a nyugateurópaitól. „Ez a társadalom bár hierarchikus, mégis szabad emberek társadalma volt. A legszegényebbek és a legnagyobb nélkülözésben élők nem csupán szabadok voltak, de jogi szempontból a meghódított helyi lakosság leggazdagabbjai felett álltak.”164

Az I. keresztes hadjárat antiszemita atrocitásai ellenére a keresztes államokban igen nagyfokú tolerancia nyilvánult meg a zsidókkal szemben: sokkal jobb bánásmódban részesültek, mint európai hittársaik, és viszonylag szabadon gyakorolhatták vallásukat.165 Egyre gyakoribbá váltak a zsidó zarándoklatok a szent helyekhez és Jeruzsálembe még a messzi spanyol, francia, német és bizánci területekről is.166 A latinok nem próbálták meg a muszlimokat vagy a zsidókat áttéríteni: figyelemre méltó a misszionárius tevékenység teljes hiánya. Vallási vitákra sokkal inkább a nyugati és a keleti keresztények között került sor, amit még inkább elmérgesített a latinok rivalizálása Bizánccal; ugyanakkor a nyugatiak és a keletiek egyaránt felléptek a jakobita [szír monofizita], az örmény, a nesztoriánus és a maronita [libanoni szír rítusú keresztény] egyházakkal szemben. A helyi lakosság - muszlim és keresztény egyaránt - hasznot húzott az egyre intenzívebb kereskedelemmel járó konjunktúrából. A keresztes hódítást megelőző időszakban a keleti termékek, köztük a selyem és a különböző fűszerek kisebb áradata az amalfi kereskedőkön keresztül talált utat Nyugat-Európába. A földközi-tengeri kikötők elfoglalásával és az egyre terjeszkedő itáliai tengeri hatalmaknak - Velencének, Genovának és Pisának - biztosított koncessziók révén jelentős mértékű kereskedés indult meg a muszlim hátországgal. Az áruért a latinok pénzével, a besanttal [bizánci arany] fizettek: „Ez volt az első széles körben forgalomban lévő keresztény pénzérme, amelyet majdnem száz évvel az itáliai forintok [florenos] és dukátok [ducatos] előtt vertek.”167 A templomosok hűbérbirtokaik révén szintén hasznát látták ennek a gazdasági fellendülésnek, a lovagok pedig a többi keresztényhez hasonlóan toleráns magatartást tanúsítottak a helyi muszlimok iránt, ami az Európából újonnan érkezőket megdöbbentette. Amikor Uszáma IbnMunkid Jeruzsálembe érkezett, hogy az aleppói szaracén kormányzó, Zengi elleni megállapodásról tárgyaljon, elhíresült incidens esett meg vele: „Amikor Jeruzsálemben jártam, mindig elmentem az al-Aksza mecsetbe, templomos barátaim szokott tartózkodási helyére. Volt ott egy kis oldalkápolna, amelyet a franjok templomnak rendeztek be. A templomosok a rendelkezésemre bocsátották ezt a helyet, hogy itt imádkozhassak. Az egyik napon bementem, s az Allah Akbar! [Az Isten a leghatalmasabb!] köszönés után imádkozni kezdtem, amikor egy franj hozzám sietett, megragadta a csuklómat, az arcomat Kelet felé fordította, és így szólt: »Így kell imádkozni!« A templomosok nyomban odasiettek, és eltávolították mellőlem. Folytattam tehát az imát, de ez a férfi, kihasználva védnökeim pillanatnyi figyelmetlenségét, megint hozzám ugrott, az arcomat Kelet felé fordította, és megismételte: »Így kell imádkozni!« A templomosok megint közbeléptek, eltávolították zaklatómat, elnézésemet kérték, és ekképpen magyarázták meg furcsa viselkedését: »Ez egy idegen. Csak nemrégiben érkezett a franjok országából, és még senkit sem látott úgy imádkozni, hogy ne fordult volna Kelet felé.«”168 Uszáma a templomosokkal való barátsága ellenére lenézte a frankokat. Nevetségesnek tartotta, hogy lovagi küzdelem és istenítélet révén szolgáltattak igazságot, és megvetette orvosi praktikáikat, jóllehet a frankok pragmatikusan közelítettek a betegségekhez: az I. keresztes hadjárat során az antiochiai járvány által előidézett vallási hisztéria nem ismétlődött meg. „Talán mert az imádság és a bűnbánat nem segített”, a későbbiekben a keresztesek „úgy tűnik, gyakorlatiasabban kezelték az orvostudományt, és kevesebbet kellett tanulniuk a helyi orvosoktól, mint azt korábban feltételezték”.169 Mindent összevéve, a muszlimok egyedül a latinok lovagi vitézségét tartották tiszteletre érdemesnek, máskülönben megvetették a keresztény kultúrát és hitet. „A Bahr al-Favdid szerint az idegenek könyvei olvasásra érdemtelenek, és [...] őrült, aki azt hiszi, hogy Isten egy nő méhéből született; az ilyen emberrel

nem kellene szóba állni, mert annak se esze, se hite nincsen.”170 Az ellenség vallásának lekicsinylése kölcsönös volt. A templomosok talán megengedték, hogy muszlim vendégük a kápolnában imádkozzon, de az Al-Aksza mecsetet közigazgatási és raktározási célokra használták. Egy Theoderich nevű német szerzetes, aki az 1170-es években zarándokúton Jeruzsálemben járt, a mecsetet Salamon palotájának nevezve leírta, hogy ezt a helyet a lovagok „fegyver, ruha és élelemkészletek felhalmozására használták, hogy mindig éberen őrizhessék és védelmezhessék a tartományt”.* A mecset alatt volt a templomosok „Salamon által épített” istállója, ahol becslése szerint, akár tízezer ló is elférhetett. Az al-Aksza szomszédságában állt a palota, ahol eredetileg I. Balduin király lakott, valamint „számos lakóés gazdasági épület, emellett mindenféle egyéb célokat szolgáló építmény. A negyed tele van sétára alkalmas helyekkel, ligetekkel, tanácstermekkel, fedett oszlopcsarnokokkal, a vízellátást szolgáló csodálatos ciszternákkal. [...] A palota másik oldalán, vagyis keleten, a templomosok egy új rendházat építettek, mely magasságát, széltét és hosszát, celláit és refektóriumát, az emeletekre felfutó lépcsőket és a tetőszerkezetet tekintve messze felülmúlja az itt megszokott épületeket. [...] A régi palota másik oldalán egy új palota épült. A külső udvar szélén pedig ott áll a templomosok hatalmas és mesterien kidolgozott új temploma.”171 Nehéz megítélni, vajon hányan laktak ebben az épületkomplexumban. Legfeljebb talán háromszáz lovag és közel ezer sergent élt a Jeruzsálemi Királyságban.172 Emellett természetesen ott voltak - időszakonként változó és nem igazán felbecsülhető számban - azok a lovagok, akik csak bizonyos ideig szolgáltak a rendben, illetve a templomos turcopolok - a rend által alkalmazott helyi szír könnyűlovasok. Rajtuk kívül nagyszámú kisegítő személyzet állhatott a lovagok rendelkezésére: fegyverkovácsok, lovászok, patkolókovácsok, kőművesek és szobrászok. Az utóbbiakról tudjuk, hogy ők „készítették el a legmívesebben kidolgozott királyi síremléket”173 IV. Balduin király számára. Ezáltal a templomosok annak a rendkívüli építkezési hullámnak is a részeseivé váltak, amely a keresztesek idejében a Szentföldön végbement. Erődöket, palotákat és mindenekelőtt templomokat alkottak: „még Heródes sem épített annyit, mint ők”.174 A fontosabb építészeti alkotások között szerepelt a Szent Sír újonnan felépített temploma, amelyet 1149-ben szenteltek fel, valamint a betlehemi Születés-templom újbóli dekorálása. Ez utóbbi „mérföldkövet jelentett a keresztes művészet fejlődésében, mert rengeteg, különböző háttérrel rendelkező művész vett részt benne”.175 E kulturális kifinomultság és az éghajlat okozta érzéki varázs ellenére a templomosok tartották magukat a regulához és megőrizték a félmonasztikus életformát. Amikor nem a csatamezőn voltak, a lovagok ugyanazt a napi időbeosztást követték, mint a bencés vagy a ciszterci szerzetesek. Reggel négy órakor felkeltek a hajnali zsolozsmára, majd ellátták a lovakat. A prima, tercia és sexta imaórái előzték meg a reggelit, amit a többi étkezéshez hasonlóan csendben költöttek el, miközben egy bibliai olvasmányt hallgattak.

Délután került sor a nonára, az esti étkezést pedig a vesperás követte. A kompletórium után tértek nyugovóra és ezután másnapig silentiumot kellett tartaniuk (A laudesre, vagyis a hajnali zsolozsmára általában napkeltekor került sor, míg az első [príma] imaórára reggel hat óra körül, a harmadikra [tercia] délelőtt kilenc óra körül, a hatodikra [sexta] déli tizenkét óra körül, a kilencedikre [nona] pedig délután három körül. A vesperast naplementekor és végül a complctoriumot a teljes sötétség beállta előtt mondták el a szerzetesek, [A ford. megjegyzése]). A lovagok az esti utolsó kivételével, minden imaóra után parancsokat kaptak. A harcmezőn hasonlóképpen mindent megtettek, hogy ugyanezt a napi ritmust kövessék. A templomos szabályzat több mint hatszáz cikkelyt tartalmazott. Némelyik ezek közül csupán a korai regula egyes pontjait szabályozta részletesebben, a többi pedig olyan kérdésekkel foglalkozott, amelyek a troyes-i zsinat óta merültek fel. A rend eredeti pecsétjén egy lovon ülő két lovag volt látható. Mostanra a nagymesternek már négy lova is lehetett, valamint egy káplánból, egy írnokból, egy sergentből és egy a pajzsát és lándzsáját hordozó lovas inasból álló kíséretet tarthatott fenn. Rajtuk kívül adott esetben vele mehetett még egy patkolókovács, egy tolmács, egy turcopol és egy szakács is. Világosan körülhatárolt hatalommal rendelkezett: nem volt joga a kincstár kulcsához, és nagyobb összeget csakis „a ház érdemes férfiaiból álló csoportjának” beleegyezésével adhatott kölcsön. Adakozásának mértéke is korlátok közé volt szorítva: a ház nemes barátjának egy arany vagy ezüst serleget, illetve egy mókusszőr köpenyt vagy néhány, száz besantnál kisebb értékű más ruhadarabot ajándékozhatott, és ezt is csak társai beleegyezésével és a rendház javára tehette. A regula ugyanakkor a kor néhány előítéletét tükrözi: az alázatossági fogadalom ellenére a XII. század közepére előírták, hogy a templomos lovag „egy lovag gyermeke, vagy egy lovag gyermekének valamely leszármazottja legyen” (337. cikkely). A korábban a tisztaságot szimbolizáló fehér köpeny mostanra a lovagok prezstizsének jelképévé vált: a sergentek tunikája vászonszínű vagy fekete volt. Először a lovagok étkeztek, a többiek csak utánuk kerültek sorra. Mivel a lovagok illetve a fegyverhordozók szinte kivétel nélkül írástudatlanok voltak, valószínűleg a legtöbb szabály a kialakult gyakorlatot tükrözi, amelyeket az újoncok társaiktól ellesve sajátítottak el. A vétkező lovagokra kegyetlen büntetéseket szabtak ki: megkorbácsolták, vasra verték, vagy arra kényszerítették őket, hogy kutyához hasonlóan a földről egyenek. Ugyanilyen penitenciákat róttak a szerzetesekre is - a korban mindezek teljesen megszokottnak számítottak. A templomos lovag hétköznapi életének minden egyes aspektusát a legkisebb részletekig szabályozták. A regula pontosan megszabta, mikor és mennyit lehetett enni, hogyan kellett étkezés közben viselkedni - még azt is, hogyan kellett a sajtot szelni (371. cikkely).* Engedély nélkül senki nem állhatott fel az asztaltól, csak akkor, ha eleredt az orra vére, vagy fegyverbe szólították (ilyen esetben meg kellett bizonyosodni, hogy a hívás egy testvértől, vagy „egy érdemes embertől” érkezett), ha tűz ütött ki, vagy zavargás támadt a lovak között. A lovagnak nem lehetett magántulajdona: „a rendházban minden közös, és tudatjuk, hogy sem a mesternek, sem másnak nincs hatalma egy testvérnek engedélyezni, hogy bármit a magáénak tudjon...”. Ha a testvérek valamelyikénél halála után pénzt találtak, nem temethették őt megszentelt földbe. A lovakról való gondoskodás egyértelműen döntő fontosságúnak számított: a nagymester számára engedélyezett hátasok számát az első cikkely határozza meg, de ezenkívül még közel száz pont tesz említést a lovakról. Az állatok különböző fajtájúak voltak: harci mének a lovagok számára; könnyebb és gyorsabb csatalovak a turcopoloknak; poroszka lovak, öszvérek,

málhás és hátaslovak a fegyveres lovagok szállítására. Minden lovagnak egy saját lovat engedélyeztek, a többit pedig közös istállóként a rend maréchaljának felügyeletére bízták. A Jeruzsálemi Királyságban és Nyugat-Európában a lovakat egyaránt méntelepeken tenyésztették, például az észak-provence-i Richerenches templomos commandene-ben. A lovak gondozását aprólékosabban szabályozták, és az imaóra elmulasztásának szinte egyetlen elfogadható indoka az lehetett, ha egy lovat a kovácshoz kellett vinni patkolásra.176 A regula néhány cikkelye a képzettségre vonatkozott: a belépni szándékozó lovagtól elvárták, hogy még mielőtt csatlakozna a rendhez, jártasságra tegyen szert a lovas küzdelemben. A harci páncélzat és felszerelés súlyát tekintve ezek az emberek nyilván mérhetetlenül erősek voltak. Azt is előírták, hogy a lovag saját lovát és felszerelését hozza magával. Amennyiben confraterként csak bizonyos ideig szolgált a rendben, a szolgálati idő leteltével mindkettőt visszakapta, ha pedig a lova templomos szolgálat közben elhullott, akkor a közös istállóból kapott egy másikat. Clairvaux-i Szent Bernát szellemiségéhez hűen a nyergek és zablák nem voltak felékesítve; ezenkívül csak engedéllyel lehetett lóversenyt rendezni, fogadásokat kötni pedig tilos volt. Bár a templomos regula által képviselt életformát átitatta a keresztény vallásosság, és a kolostori gyakorlat betartására vonatkozó szabályok legalább akkora hangsúlyt kaptak, mint a katonai előírások, mégis a korai regulához képes érezhető némi elmozdulás az egyéni üdvözülés keresésétől egyfajta esprit de corps kialakulása irányába: „Minden testvérnek arra kell törekednie, hogy becsületesen éljen és mindenben jó példával járjon a világiak és más rendek előtt...” (340. cikkely).* (A közelebbről nem meghatározott „más rendek” alatt főként a johanniták és később a német lovagrend értendő.) A lovagok a Templom kéthegyű, feketefehér [fehér alapon fekete kereszt] lobogója, a gonfalon baucent alatt gyülekeztek a csatában. A lobogót a maréchal tartotta, aki mellé tíz lovagot rendeltek, egyikük pedig lándzsájára tekerve őrizte a tartalék zászlót. Amíg ez a templomos lobogó a magasban volt, egyetlen lovag sem hagyhatta el a csatateret. Ha valamely lovag leszakadt csapatától, felsorakozhatott a johannita, vagy más keresztény zászló alá is (167. cikkely).* Az engedelmesség szerzetesi fogadalma katonai értelemben felbecsülhetetlennek bizonyult: komoly büntetést szabtak ki arra, aki engedett a frank lovagok gyakran féktelen és zabolátlan természetének, és önhatalmúlag nekirontott az ellenségnek. A templomos csak akkor léphetett ki a sorból, ha meg akart bizonyosodni afelől, hogy a nyerge és a hámja biztoságos, vagy ha észrevette, hogy egy keresztényt szaracén támadás ért. Minden más esetben büntetésképpen vissza kellett gyalogolnia a táborhelyre (163. cikkely).* Ugyanígy semmilyen különbséget sem tettek a katonai és vallási terén elkövetett bűnök között. „A vétkek, amiért a Templom valamely házához tartozó testvért kizárhatják a szerzetházból” címszó kilenc pontjából négy olyat találunk, aminek semmi köze sincs a lovagi életformához: simónia, gyilkosság, lopás és eretnekség. A Templom káptalani jegyzőkönyvének felfedése, két vagy több testvér összeesküvése, vagy a templomos szerzetház elhagyása valamely más úton mint a kapun át, mind olyan kihágások, amelyek bármely más szerzetesi intézményre ráillenének. Csupán a gyávaság és az ellenség táborába való átállás büntetése az, ami kimondottan a harci körülményekre utal.* A fentiekből következően a lovagok katonai szellemisége sohasem különült el a Templom vallási közösségként képviselt keresztény erkölcsiségétől. A szabályzat böjti és ünnepnapokról, misemondásról és a halottakért mondandó imádságokról szóló rendelkezései legalább annyira részletesek, mint azok, amelyek a nyergekkel és a zablákkal foglalkoznak. A templo-

mosok körében különös tisztelet övezte Jézus anyját: „A Miasszonyunk imaórái mindig első helyen álljanak ebben a házban,... mert Szűz Mária jelentette rendünk kezdetét, és ha Istennek tetsző, benne és az ő dicsőségében lesz vége életünknek és rendünknek, amikor az Úr úgy rendeli” (306. cikkely).* Számos hiedelem terjedt el, amely Mária személyét a Templomhoz kapcsolta: úgy tartották, hogy az Angyali Üdvözletre az Úr templomában (a Sziklatemplomban) került sor; a Cháteaux Pélerins [Zarándokvár] templomos erőd pedig amellett a kőszikla mellett épült, amelyen a hagyomány szerint Mária megpihent. A rend számos templomában volt Boldogasszony kápolna, és néhány rendházat Máriának szenteltek: Riche-renches-re az adományozók kifejezetten „Szűz Mária házaként” utalt.177 A templomos regula 325. cikkelye, amely jól rávilágít a minden részletre kiterjedő szabályozásra, a bőrkesztyű viselésével kapcsolatos. Erre csak a káplán testvérek kaptak engedélyt, „akik a Mi Urunk Szent Testének [Corpus Christi] tiszteletére viselhetik, amelyet oly gyakran a kezükben tartanak”; valamint a „kőműves testvérek... a nagy szenvedés miatt, amit kiállnak, és azért, hogy védje kezüket a sérüléstől. Amikor azonban nem dolgoznak, nem szabad viselniük”.1'0 A kőművesek száma nem ismert, de a tengerentúli erődök fontossága miatt mesterségüket igen nagyra becsülték. Egy templomosok vagy johanniták által épített vár „kívülről úgy nézett ki, mintha puszta erődítmény lenne, de a falakon belül valójában kolostor volt”.179 Egy jól felszerelt vár viszonylag kis létszámú helyőrséggel egy tekintélyes sereg ostromát is képes volt visszaverni. Amennyiben az ostromló sereg mégsem hátrált volna meg, a lovagok kitörhettek, hogy hátba támadják őket. Az ostromok jelentős erőket kötöttek le, amelyeket gyakran csak korlátozott ideig lehetett összetartani. A nem zsoldos katonáknak gondolniuk kellett az aratásra, illetve családjuk védelmére, hiszen távollétüket kihasználva gyakran martalócok támadták meg őket. A frankok esetében pedig a feudális fegyveres szolgálat csupán negyven napra korlátozódott. A Szentföldön a keresztények és a muszlimok „ritkán engedhettek meg olyan látványos összecsapást, amelyben a két hadsereg kölcsönösen a másik megsemmisítésére szánta el magát; a katonai tevékenység igazi végét egy megerődített település elfoglalása illetve megvédése jelentette”.180 Kiváló példa erre Aszkalon hatalmas erődje, amelyet az egyiptomi fátimida kalifák tartottak. Az utánpótlás szárazföldi úton, a Sínai-félszigeten vagy Alexandriából, a tengeren át érkezett. Az erőd az Egyiptomba vezető tengerparti útvonalat védelmezte, és támaszpontként szolgált a keresztény lakosság elleni rablóhadjáratokhoz. Fulko király kísérletet tett Aszkalon ellensúlyozására, ezért a térséget Ibelin, Blanchegarde és Bethgibelin erődgyűrűjével vette körül: Bethgibelin várát a johannitákra bízta, Ibelint pedig egy talán itáliai származású lovagra, aki idősebb Balianként vált ismertté. A gyűrű 1150-ben lett teljessé, amikor az Aszkalontól délre fekvő Gáza romjain új erőd épült, ahol ószövetségi időkben a filiszteuszok bebörtönözték Sámsont. Ezt a keresztes várat a templomosok kapták, miután sikeresen visszaverték az egyiptomiak az erőd bevételére indított támadását. Miután a Jeruzsálemi Királyság déli határvidékét már biztonságban tudhatta, III. Balduin király nekikezdhetett Aszkalon ostromának. 1153 januárjában összehívta seregeit a város falai alá, köztük a Raymund du Puy vezette johannitákat és a Bernard de Trémélay irányítása alatt hadba vonuló templomosokat is. A Templom új vezetőjét, a Dijon környékéről származó Bernardot, akit burgundiai nemesember lévén valószínűleg Clairvaux-i Szent Bernát is ismert, azután választották a rend nagymesterévé, hogy Everard de Barres egy évvel korábban szerzetesi csuhát öltve visszavonult Clairvaux kolostorába. Mivel Aszkalon utánpótlása a tenger felől biztosítva volt, az egyiptomiakat kiéheztetéssel nem lehetett megadásra kényszeríteni: a várost ostrommal kellett bevenni. A frankok egy óri-

ási fatornyot építettek, amely magasabbra nyúlt az erőd falainál, majd a templomosok szektorába gurították. Augusztus 15-én a védők egy kisebb osztaga az éjszaka leple alatt kilopódzott a városból és felgyújtotta a tornyot. Miközben az óriási faszerkezet hevesen égett, a szélirány hirtelen megfordult, és a lángokat a fal irányába terelte. A falazat recsegett-ropogott, és egy helyen le is omlott. Bernard de Trémélay, a templomosok nagymestere megragadta a lehetőséget, és negyven emberével a hasadékon át behatolt a városba. A fősereg azonban nem követte őket, így a várvédők bekerítették templomosokat és mindannyiukat lekaszabolták. Másnap a lovagok - köztük a nagymester, Bernard de Trémélay - lefejezett holtteste ott himbálódzott a mellvédről. A latin krónikás, Türoszi Vilmos [Guillelmus Tyrensis] feljegyzéseiben erről a szerencsétlenségről azt írta, hogy a templomosok saját kapzsiságuknak estek áldozatul: Bernard de Trémélay megparancsolta hátrahagyott lovagjainak, hogy kívülről védjék a hasadékot, és ebben az első rohamban akadályozzák meg a többi keresztény csatlakozását, mert a város elfoglalásának dicsőségét és a hadizsákmány oroszlánrészét rendjének akarta. A legújabb kutatás azonban egyre inkább úgy vélekedik, hogy „Vilmos verziója a történtekről némiképp torzít”, mivel a hadjárat latin vezetőinek részrehajló beszámolóin alapszik, akiket számos bírálat ért, „amiért nem követték a templomosokat a falon keletkezett résen át”.181 A rágalom ennek ellenére széles körben elterjedt, igen nagy csorbát ejtve a rend hírnevén Nyugat-Európában. A templomosok veresége nem befolyásolta az ostrom kimenetelét. Augusztus 19-én a város megadta magát, és az egyiptomiak távoztak. A lakosok ingóságaikat magukkal vihették, de még így is hatalmas mennyiségű kincs és felhalmozott fegyverkészlet maradt hátra. III. Balduin király számára Aszkalon rendkívüli zsákmányt biztosított, a hűbérbirtokként testvérének, Amalrich-nak, Jaffa grófjának adományozott város elfoglalása pedig uralkodásának csúcspontját jelentette. A mecsetet székesegyházzá alakították, amelyet Pál apostolnak szenteltek. Bernard de Trémélay helyére a templomos káptalan André de Montbardot, Clairvaux-i Szent Bernát nagybátyját választotta, aki ezidáig a Jeruzsálemi Királyságban a rend sénéchali hivatalát töltötte be. Annak ellenére, hogy negyven társuk halálát lelte Aszkalonnál, a lovagok továbbra is a gázai erődben állomásoztak, és erről a támaszpontról kiindulva a Kairó és Damaszkusz közötti karavánútvonalakon állandó őrjáratokat tartottak. 1154-ben, egy évvel Aszkalon eleste után, az egyik templomos osztag kíséretével együtt tőrbe csalta az egyiptomi vezírt, Abbászt és fiát, Naszr ad-Dínt, akik a kalifa megölése után sikertelenül próbálták átvenni a hatalmat, így hatalmas kincsekkel megrakodva elmenekültek Kairóból. Abbászt a támadás során megölték, Naszrt azonban foglyul ejtették. Türoszi Vilmos később azt állította, hogy a templomosok fogságában megtanult latinul, és hajlandó lett volna áttérni a keresztény hitre, de mindezt a templomosok nem tartották elegendő indoknak arra, hogy visszautasítsák azt a jelentős összeget, amit Naszr egyiptomi ellenfelei kínáltak fel érte a lovagoknak. Annak rendje és módja szerint (láncra verve) visszaküldték a kalifa híveihez, Kairóba, ahol először „a volt kalifa négy özvegye saját kezével megcsonkította”,182 majd „a tömeg darabokra szedte”.183 A krónikások, mint Türoszi Vilmos és Walter Map nem minden önös érdek nélkül a kapzsiság ilyen és ehhez hasonló vádjait hozták fel a templomosok ellen, amelyeket ebből az időbeli távolságból igen nehéz igazolni vagy cáfolni. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a hadizsákmányt törvényes jövedelemforrásnak tartották, ami egyben a rend további fennmaradását biztosította. A lovagrendek költségei elképesztően magasak voltak: az 1170-es években a johannitákat például csőd fenyegette.

Alig hároméves nagymesteri tevékenysége után André de Montbard 1156-ban meghalt. 1158ban utódja, Bertrand de Blanquefort nyolcvanhét testvérrel és háromszáz világi lovaggal együtt a Jordán völgyén átkelve szaracénok csapdájába került és fogságba esett. Szíria és Palesztina hegyvidéki jellege, illetve amiatt, hogy a szaracénok hírszerzése hatékonyabb volt, mint a keresztényeké (postagalambokat használtak, ráadásul a vidéki lakosság legnagyobb része muszlim volt), az ilyen típusú csapásokat nehéz volt kivédeni. Annak ellenére, hogy néhanapján bátorságukat féktelenül fitogtatták - nem kétséges, abban a meggyőződésben, hogy Isten az ő oldalukon áll -, az idő múltával különösen a templomosok, de nagy általánosságban a frank lovagok is körültekintőbbek lettek a csatában. Megtapasztalhatták, hogy a szaracénok képzett harcosok, akik gyakran csellel használták ki a frankok bátorságát. Megértették, hogy „szilárdan kell állniuk az íjászok nyilainak kereszttüzét és azt, ha bekerítik őket, s hogy nem szabad kísértésbe esniük... a színlelt menekülés láttán: egészen addig meg kell őrizniük az összetartást és a zárt sorokat, amíg el nem következik a pillanat, amikor annak biztos tudatában támadhatnak, hogy az ellenség fő erejére mérhetnek csapást...”.184 A korai keresztesek bősz meggondolatlansága elszállt. „Mind közül - írta a damaszkuszi diplomata, Uszáma -, a franjok a legóvatosabbak a háborúban.” Ugyanezt a körültekintő politikát folytatta a diplomácia terén III. Balduin, a Jeruzsálemi Latin Királyság legbölcsebb királya is. Apját, Fulkót egy vadászaton megölték, amikor Balduin még gyermek volt, és bár 1143-ban a bárók követelésére királlyá koronázták, csak nehezen tudott elszakadni anyja, Melisende gyámságától. II. Balduin jeruzsálemi király három nagyhatalmú lánya közül a legidősebb, Melisende, testvéréhez, Antiochiai Alizhoz hasonlóan nem fogadta el, hogy nőként nem élvezhet uralkodói jogokat, így az 1140-es években férjével, Anjou Fulkóval folyó magánháborújával kis híján polgárháborúba sodorta a királyságot. Mindezt azért, mert gyermekkori barátját, Jaffa jóképű urát, Hugues du Puiset-t többre tartotta „az alacsony, szikár, vöröshajú, középkorú férfival szemben, akit politikai okokból hozzákényszerítettek”.185 Ugyanakkor azt is rebesgették, hogy testvérének, Hodiernának szánt szívességként megmérgeztette a II. keresztes hadjárat idején, Caesareában váratlanul elhunyt AlphonseJourdaint, Toulouse fiatal grófját, aki az öröklés jogán nagyobb eséllyel tarthatott igényt a Tripoliszi Grófságra, mint Hodierna férje, Raymund gróf. 1152-ben Melisende fiára, III. Balduinra került a sor, hogy szembeszegüljön anyjával, amikor koronázása után kilenc évvel megpróbált végre önállóan uralkodni. Melisende legalább annyira nem volt hajlandó lemondani fia érdekében a hatalomban való részvételről, mint annak idején a férje javára. Ez a nézeteltérés szakításhoz, eleinte a királyság de facto felosztásához, majd anya és fia közötti nyílt összeütközéshez vezetett. Miután Balduin seregei a jeruzsálemi fellegvárban ostrom alá vették Melisendét, végül kénytelen volt megadni magát és visszavonulni testvére, Joveta apátnő betániai apácakolostorába. Melisende kortársait és a későbbi történészeket egyaránt lenyűgözte ez az „igazán rendkívüli asszony, aki harminc éven át tekintélyes hatalommal bírt egy olyan királyságban, ahol korábban nem volt példa rá, hogy nő közhivatalt viselt volna”.186 Türoszi Vilmos ítélete szerint „igen bölcs asszony volt, rendkívül tapasztalt az államigazgatás szinte minden területén. Leküzdötte a neméből adódó hátrányokat, hogy a fontos ügyek irányítását a kezébe vehesse. [...] Olyan rátermettséggel kormányozta a királyságot, hogy ebben a tekintetben felért elődeivel.” Maga Balduin is felismerte ezen képességeit, és miután Aszkalon elfoglalásával önbizalma kissé megerősödött, az őt megillető tisztelettel fordult anyja felé, és bevonta őt az államügyekbe.

Melisendét még Aszkalon eleste előtt felkérték, hogy csatlakozzon az Outremer előkelőségeihez, akik Konstancia nevű unokahúga, a megözvegyült antiochiai fejedelemnő jövőjét szándékozták eldönteni. Három évvel korábban Konstancia jóvágású férjét, Raymund de Poitierst, Aquitániai Eleonóra nagybátyját és hírhedt szeretőjét egy rablóportya során megölték. Létfontosságú volt, hogy az özvegy olyan férfihez menjen feleségül, aki hitelt érdemlő vezető a harcban: a bárók a bizánci császár szintén özvegyen maradt sógorát, a normann János Rogert javasolták. Ugyanakkor abban is reménykedtek, hogy Melisende majd kibékíti testvérét, Hodiernát férjével, II. Raymunddal, Tripolisz grófjával. Végül mindkét ügyben eredménytelenül járt: Konstancia még megfontolni sem volt hajlandó, hogy hozzámenjen a középkorú férjjelölthöz, II. Raymundot pedig meggyilkolták, amikor belovagolt Tripolisz városába. Raymund gyilkosa a sí'ita muszlimok fanatikus szektájához, az asszaszinokhoz tartozott, akik, mint a zsidó zelóták között a sikariosok, céljaikat ellenségeik alattomban történő meggyilkolásával próbálták megvalósítani. Nevük a hasis szóból ered [hasisijun, jelentése hasisevők], amely narkotikum a keresztesek szerint olyan transzállapotot idézett elő, amelyben a gyilkosok minden veszélyről megfeledkeztek. A sí'ita eredetileg politikai csoportosulás volt, melynek tagjai Alit, Mohamed vejét tekintették a Próféta igazi örökösének [sí'at' Alí - Ali pártjához tartozó]. Ali 66l-es halálát követően radikális iszlám szektává fejlődött, amely a bagdadi szunnita kalifátus megdöntésére törekedett. A hitükért üldözött sí'iták körében időközben misztikus fogalmak, forradalmi módszerek és messiási vágyakozás terjedt el. A szekta később további frakciókra szakadt, melyek közül a legradikálisabbnak az iszmá'ilita [iszmá’ilijja] mozgalom számított, amely „kifinomult, filozofikus vallási doktrínarendszert dolgozott ki, és olyan irodalmat hozott létre, amelynek igazi értékeit, sok évszázados homály után, csak mostanában kezdik ismét felismerni”.187 Az iszmá'ilita rendszer központi figurája az imám [imavezető] volt, akit Ali és Fatima valamint a későbbiekben Iszmá'il ihletett és tévedhetetlen leszármazottjának tartottak. Az imám kivételes tudás birtokában volt, és mindenki feltétlen engedelmességgel tartozott neki. A kora X. században egy magát Ali leszármazottjának tartó trónkövetelő magához ragadta a hatalmat Észak-Afrikában, és a szunnita Bagdadi Kalifátussal szemben Kairóban létrehozta a Fátimida névre keresztelt kalifátust. A keresztes hadjáratok idejére a fátimida birodalom már hanyatlóban volt. Mindazonáltal a Kaszpi-tenger partjaira néző, észak-perzsiai Elburz-hegységben a megalkuvást nem ismerő iszmá'iliták egy Hasszán asz-Szabbáh vezetése alatt álló csoportja felépítette Alamut bevehetetlen erődjét. Hasszán innen küldte szét híveit, hogy szunnita szultánokat és vezíreket gyilkoljanak. Térítőket is menesztett Szíriába, akiknek feladata hívek toborzása, illetve terrorhadjárataik bázisául szolgáló erődök elfoglalása volt. 1133-ban az asszaszinok megvásárolták a korábban a frankok kezén lévő Kadmusz várát a muszlimoktól. Nem sokkal később megszerezték al-Kahfot, majd 1137-ben a frankoktól elvették K'aribát, 1142-ben pedig Masyaf igen jelentős erődjét hódították el a damaszkusziaktól. Ez idő tájt más erődítmények is a kezükre jutottak, így szemtől szembe kerültek a lovagrendek Kamel, La Colée és Krak des Chevaliers váraival, valamint Valania és Tortosza tengerparti városaival. Az asszaszinok muszlim ellenségeikkel szembeni gyűlölete alkalmassá tette őket, hogy szövetségre lépjenek a frankokkal. Az inabi csatában 1149-ben Ali ibn-Wafa asszaszin vezető Raymund de Poitiers oldalán harcolva veszítette életét, mégis alig három évvel később ugyanazon szekta egyik tagja ismeretlen okból meggyilkolta II. Raymundot, Tripolisz grófját. Mivel egyes feltételezések szerint Melisende királynő rendelte el Alphonse-Jourdainnak, Toulouse grófjának a megmérgezését, nem lehetetlen, hogy ő bízta meg az asszaszinokat: szabaduljanak meg Hodierna nehéz természetű férjétől.

Ily módon a Tengerentúlon a Mohamed követői közötti teológiai nézeteltérések erős akaratú nők indulatával párosulva kihatottak a latinok sorsára. Az utóbbira végzetes példát 1153-ban találunk, amikor Konstancia visszatért az Antiochiai Fejedelemségbe. Ekkor vált világossá, miért utasította vissza a jeruzsálemi király és a bizánci császár által javasolt vőlegényt: egy francia lovag, Renaud de Chátillon személyében ugyanis egy másik férfin akadt meg a szeme. Renaud Geoffroi, Gien-sur-Loire grófjának fiatalabbik fia volt, aki címét Chátillon-sur-Loireról kapta. Bár VII. Lajossal a II. keresztes hadjárat idején jött Keletre, a hadjáratot követően III. Balduin kíséretében maradt. Későbbi viselkedéséből ítélve könyörtelen, vakmerő, kivételesen bátor és majdnem biztosan jóképű férfi volt. Ezen tulajdonságaival nyerte el Konstancia szerelmét, ami az évszázad mésalliance-ához - rangon alul kötött házasságához - vezetett. „Megdöbbentő - írta Türosz érseke -, hogy egy ilyen híres, nagyhatalmú és előkelő hölgy, egy oly kivételes ember özvegye, odáig alacsonyodjon, hogy holmi zsoldos lovaghoz menjen feleségül.”188 III. Balduin, értékelve Renaud lovagi képességeit, elismerte őt Antiochia fejedelmének. Mánuel császár, jóllehet vonakodva, hasonlóképpen cselekedett, viszonzásképpen, amiért Renaud segítséget nyújtott neki Kilikiában az örmények ellen. A templomosok kíséretében Renaud északra vonult, és elfoglalta Alexandretta kikötőjét, amelyet aztán a Templomnak adott, hamarosan vitában keveredett azonban Mánuel császárral az általa méltányosnak vélt anyagi támogatás miatt. A templomosok buzdítására ezek után békét kötött az örményekkel, és úgy döntött, hogy Ciprus szigetének kifosztásával szerzi meg jussát a bizánciaktól. Elő kellett azonban teremtenie a hadjárat anyagi feltételeit. Elhatározta, hogy a szükséges pénzt Aimerytől, Antiochia latin pátriárkájától csikarja ki, akit meglehetősen gyűlölt, amiért az fennhangon ellenezte házasságát Konstanciával. Aimery semmit sem volt hajlandó adni neki, mire Renaud börtönbe záratta, kegyetlenül megverette, majd odakötöztette a fellegvár tetejére, miután parancsára sebeit mézzel bedörzsölték, hogy odavonzzák a legyeket. Ez a bánásmód elérte a kívánt hatást: a pátriárka átadta a pénzt Renaud-nak, aki ebből kiállított egy flottát. Az örmény király, Torosz kíséretében 1156 tavaszán seregével partra szállt Cipruson, amely ezidáig a Bizánci Birodalom egyik legbékésebb tartományának számított annak idején az első jeruzsálemi hadjárat éhező kereszteseit is innen látták el élelemmel. Miután legyőzte, majd foglyul ejtette a sziget kormányzóját, a császár unokaöccsét, Joanész Komnénoszt továbbá Mikhaél Branasz katonai vezetőt, Renaud és Torosz serege „olyan mértékű rablást és gyilkolást rendezett a szigeten, amit a hunok és a tatárok is megirigyelhettek volna”.189 Nem törődve azzal, hogy a ciprusiak is keresztények, asszonyaikat megerőszakolták, gyermekeiket és az öregeket legyilkolták, templomaikat és kolostoraikat kifosztották, állataikat és terményeiket elkobozták. A foglyok egy része megvásárolta szabadságát, másokat láncra verve Antiochiába szállítottak, a többieket pedig megcsonkították, majd a dac és megvetés eleven gesztusaként Bizáncba küldték őket. Renaud brutális, kalóz viselkedése megdöbbenést keltett Jeruzsálemben. A pátriárka bebörtönzésének hírére III. Balduin király követeket küldött Antiochiába, hogy szabadítsák ki, majd hozzák Jeruzsálembe. Ciprus kifosztása annál is inkább súlyos következményekkel járt, mert veszélybe sodorta Balduin szövetségi politikáját a Bizánci Birodalommal. A szövetség megpecsételésére a bizánciak korábban a császár tizenöt éves unokahúga, Theodóra hercegnő kezét ígérték Balduinnak, nem beszélve az óriási hozományról, amivel újra feltölthették a királyság kiürült kincstárát. Az esküvőre 1158-ban került sor Jeruzsálemben.

A szövetség diplomáciai oka egyrészről a bizánciak támogatásának biztosítása volt Núr adDín ellen, Mánuel császár részéről pedig Torosz és Renaud megbüntetését célozta. Az óriási bizánci haderő közeledtére Torosz a hegyekbe menekült, míg Renaud megalázkodva behódolt. A vendég hercegek és udvaroncok Mamistra falai alatt összesereglett gyülekezete előtt Renaud mezítlenül és hajadonfőtt a császár színe elé járult, majd a porba vetette magát. Miután kiélvezte ellenségének megalázó helyzetét, és bizonyos feltételeket szabott, Mánuel engedélyt adott a vezeklőnek, hogy felálljon és visszatérjen Antiochiába. Bár a büntetést a latinok is megérdemeltnek tartották, mégis úgy érezték, Renaud ilyen megalázásával mindannyiukat megsértették, Balduin pedig korábban azt remélte, hogy Renaud nem nyer ennyire könnyen bocsánatot. Mánuel számára azonban előnyösebb volt, ha Antiochiában egy olyan ember uralkodik, aki amikor Mánuel győzedelmesen bevonult a városba, kész volt a lovát vezetve mellette vonulni egy kevésbé engedelmes fejedelemnél. Bár Mánuel meleg tisztelettel viseltetett Balduin iránt, aki házassága révén a rokona volt, a két férfi stratégiájában nem egyeztek a prioritások. Mindezt Mánuel nyilvánvalóvá is tette, amikor a latinok legfőbb ellenségével, Núr ad-Dínnal szövetséget kötött az anatóliai szeldzsuk törökök ellen. A latinok számára ez ismételten a görögök álnokságát bizonyította, jóllehet az egyezmény az ő számukra is előnyökkel járt, hiszen szabadon engedték a keresztény foglyokat, köztük Bertrand de Blanquefort templomos nagymestert. A keresztény fejedelmek abbéli reménye, hogy Renaud de Chátillon talán okult a hibáiból, hamarosan szertefoszlott. 1160 novemberében Renaud portyázni indult, és főként a keresztény szírek marhacsordáit fosztogatta. Miközben a négylábú hadizsákmánnyal hazafelé tartott, az aleppói kormányzó által vezetett muszlim sereg rajtaütött. Renaud-t elfogták és teveháton Aleppóba vitték. Senki nem jelentkezett, hogy kiváltsa őt a fogságból. Az elkövetkező tizenhat esztendőt börtönben töltötte. 1160 februárjában, alig harminchárom évesen meghalt III. Balduin, akit még muszlim alattvalói és Aleppo kormányzója, Núr ad-Dín is gyászoltak. Balduinnak nem volt örököse: felesége, a még csak tizenhat éves Theodóra királyné a házassági szerződésben számára biztosított Akkon városába vonult vissza. Az új király, Balduin huszonöt éves, Amalrich nevű öccse ugyanolyan magas és jóképű volt, mint testvérbátyja, de hiányzott belőle annak tanultsága és bája. Jaffa és Aszkalon korábbi uraként Amalrich a királyság északi határainak védelmét a bizánciakra hagyta, és figyelmét dél felé, Egyiptomra fordította. A fátimida kalifátus véres államcsínyek és ellencsínyek sorozatának eredményeként szétesőben volt, az országban hatalmas fejetlenség uralkodott. A Sínai-félszigeten és a Nílus-deltában alig néhány város volt erődítve, a zsákmány pedig minden képzeletet felülmúlónak ígérkezett. Emellett egy nyomósabb stratégiai indok is alátámasztotta a Kairó elleni hadmozdulatot: ha a latinok nem töltik be az űrt, akkor Núr ad-Dín minden bizonnyal megteszi azt. 1160-ban III. Balduin tervezett rohamát az éves hadisarc fizetésének ígéretével váltották meg a kairóiak, amit aztán sohasem teljesítettek. Amalrich ezt a mulasztást ürügyként felhasználva 1163 őszén seregei élén - köztük egy nagyobb kontingens templomossal - betört Egyiptom területére, a Nílus-deltánál azonban az egyiptomiak a gátakat áttörve visszavonulásra kényszerítették a frankokat.

A rákövetkező évben, megakadályozandó, hogy Núr ad-Dín pártfogoltja, Szavar Kairóban átvegye a hatalmat, Amalrich visszatért Egyiptomba, ahol egyezséget kötött Szavarral, hogy mindkét sereg visszavonul. Amalrich távollétét kihasználva eközben Núr ad-Dín támadást intézett az Antiochiai Fejedelemség ellen, és ostrom alá vette Harenc erődjét. Válaszul III. Boemund fejedelem - Konstancia és Raymund de Poitiers fiatal fia - antiochiaiak, örmények és bizánciak egyesített seregével Harenc felmentésére indult. Hadseregében ott találjuk a templomos lovagokat, és kíséretükben a sergenteket, fegyverhordozókat és turcopoíokat. Közeledésük hírére Núr ad-Dín felhagyott az ostrommal és visszavonult. Boemund tapasztaltabb társainak tanácsa ellenére a jóval nagyobb sereg nyomába indult, és augusztus 10-én érte utol őket. A muszlimok jól bevált taktikájukat alkalmazva visszavonulást színleltek, majd a rájuk támadó Boemundot és lovagjait kelepcébe csalták, néhányukat foglyul ejtették, a többieket pedig legyilkolták. A templomosok közül hatvanan estek el a csatában, és csak heten menekültek meg. Ez a kudarc kétségtelenül az egyik olyan tényező, ami arra indította a templomosokat, hogy katonai ügyekben ne a latin fejedelmekre, hanem saját döntéseikre hagyatkozzanak. Bár a Szentföld védelmére kötelezték magukat, a nagymester a pápának, és nem a jeruzsálemi királynak volt alárendelve. Amalrich király azonban úgy érezte, hogy a lovagrendek autonómiája gátolta az iszlám elleni hadvezetését. 1166-ban Núr ad-Dín seregei megostromoltak egy bevehetetlennek tartott barlangerődöt a Jordánon túl, ahol templomos helyőrség állomásozott. (Az erődöt valószínűleg Philippe de Nablus, Oultrejourdain ura adományozta, amikor 1166 januárjában csatlakozott a rendhez.) Az ostrom hírére Amalrich sereget gyűjtött a templomosok megsegítésére, de elérve a Jordánt szembetalálkozott azzal a tizenkét lovaggal, akik harc nélkül feladták az erődöt. Amalrich féktelen haragra gerjedt, és felakasztatta a lovagokat. Ez a Türoszi Vilmos történetében feljegyzett epizód közrejátszhatott abban, hogy a Templom és a király között megromlott a kapcsolat. 1168-ban Amalrich elhatározta, hogy széles körű támadást indít Egyiptom ellen, döntését az Ispotály nagymestere, Gilbert de Assailly és a legtöbb világi báró támogatta, a Templom nagymestere, Bertrand de Blanquefort azonban kereken visszautasította, hogy részt vegyen a hadjáratban. A templomosok döntését alantas indokokkal magyarázták. Azt állították, hogy azért utasították vissza a király kérését, mert a tervet riválisaik, a johanniták támogatták, valamint azért, mert jövedelmező üzleti kapcsolatban álltak az itáliai kereskedőkkel, akiknek egyiptomi érdekeltségeik voltak. Ugyanakkor az Ispotály fenyegető csődje kétségkívül arra sarkallta Gilbert de Assailly-t, hogy a Nílusnál próbáljon meg a rend anyagi helyzetén javítani, ez azonban támadási alkalmat teremtett a Templomnak ellenük, hiszen a templomosok továbbra is jelentős vereségeket szenvedtek Antiochiában, és teljes elkötelezettséggel védelmezték a Szentföldet északon, az amanoszi határsávban és délen, Gáza környékén egyaránt. Aztán ott volt Amalrich egyezménye Szavarral: a Francia Királyságból újonnan érkezett nemesek, mint például (IV.) Guillaume, Nevers grófja, Amalrich király tanácsadója, talán nem mérték fel az értékét annak, ha az ember állja egy hitetlennek adott szavát, de a templomosok már kellőképpen ismerték a helyi viszonyokat ahhoz, hogy felismerjék: a diplomácia alkalmanként hatékonyabb a fegyvereknél. A templomosok függetlenségének újabb demonstrálására 1173-ban került sor, amikor Amalrich tárgyalásokba kezdett a szíriai asszaszinok vezérével, akit a keresztesek csak „a Hegy Öregje”-ként ismertek. Valódi nevén Szinán ibn-Szalmán ibn-Muhammad eredetileg

egy Baszra melletti iraki faluból származott. Az alamuti asszaszin imám, Hasszán pártfogoltjaként Szinán a szíriai asszaszin enkláve uralkodója lett, és önálló politikát folytatott. Az iszlám kalifátusok és a keresztény államok minden uralkodója harminc éven át Szinán iszmá'ilita híveinek gyilkos támadásaitól rettegett: ez alól egyedüli kivételt a lovagrendek nagymesterei jelentettek, mert az asszaszinok felismerték, hogy ha egyet megölnek, rögtön helyébe lép egy másik. Nagy általánosságban - ellenségeik ellenségeiként -, a frankok megtűrték az asszaszinokat, ők pedig évi kétezer besant „sarcot” fizettek a templomosoknak, akik Tortosza, La Colée és Chastel Blanc erődjeiből esetleg ellenük támadhattak volna. Az 1160-as években az iszmá'ilita tanításokban mélyen mindig is ott rejlő milleniumi hajlam felszínre tört, amikor Hasszán alamuti vezető érvénytelenítette Mohamed törvényét és kihirdette a feltámadást. Szinán új törvényt léptetett érvénybe Szíriában, ezt követően pedig, ugyanúgy mint az anabaptisták Münsterben néhány évszázaddal később, a kiválasztottak erkölcstelen orgiákat rendeztek. „A férfiak és nők féktelen ivászatokat rendeztek: egyetlen férfi sem tartózkodott húgától, nővérétől, vagy lányától, a nők férfigúnyát viseltek, és egyikük kijelentette, hogy Szinán Isten.”190 Néhány évvel azután, hogy Hasszán hatályon kívül helyezte az iszlám törvényt, Szinán üzenetet küldött Amalrich királynak és a jeruzsálemi pátriárkának, hogy esetlegesen áttérne Krisztus hitére. Erre Hasszán elküldte Abdulláh nevű követét, hogy megegyezésről tárgyaljon a királlyal. Miután az előzetes tárgyalásokon kielégítő döntés született, Abdulláh Amalrich király menlevelével visszaindult Jeruzsálemből Massifba. Azonban röviddel azután, hogy elhagyta Tripoliszt, kíséretét a félszemű Gautier de Mesnil vezette templomosok kisebb csapata támadta meg. A gaztetten feldühödött király elrendelte, hogy fogják el a tetteseket. A Templom nagymestere ez idő tájt Odo de Saint-Amand volt, aki 1168-ban Philippe de Nablus helyébe lépett. Odo korábban királyi tisztviselő volt, s mint ilyen számos fontos tisztet töltött be, mielőtt belépett a rendbe, korábban, 1157 és 1159 között pedig a muszlimok tartották fogságban. Az, hogy őt választották nagymesterré, nyilvánvalóan az a célt szolgálta, hogy javítsanak az Amalrich királlyal igencsak megromlott kapcsolaton. Most azonban Odo ragaszkodott az Omne datum optimum... pápai bullában a templomosoknak biztosított jogok érvényesítéséhez, melynek értelmében lovagjai mentességet élveztek a világi igazságszolgálatás alól: Gautier de Mesnilt a rend szigorú büntetésben részesítette, és az ügyet végső ítéletre Rómába továbbították. Amalrich mit sem törődve ezekkel a jogi kifinomultságokkal Szidonba lovagolt, ahol a templomos káptalan ülésezett, és erőszakkal elhurcolta onnan a vétkes Gautier de Mesnilt, akit aztán Türoszban bebörtönzött, Szinánt pedig sűrű mentegetőzések közepette meggyőzte, hogy követének megtámadásához semmi köze sem volt. Ezek az események visszafordíthatatlanul elmérgesítették a király és a Templom viszonyát. A király tervét, hogy a rend feloszlatását kérvényezze a pápánál, csak 1174-ben bekövetkezett halála hiúsította meg. Mi állt az asszaszin követ ellen Gautier de Mesnil által elkövetett támadás hátterében? Odo de Saint-Amand sohasem vállalt felelősséget a lovag tettéért, ám annak ismeretében, hogy minden egyes testvér engedelmességi fogadalmat tett, elképzelhetetlennek tűnik, hogy Gautier kizárólag saját szakállára cselekedett volna. A kortárs történetíró, Türoszi Vilmos indoklásul ismét a kapzsiságot említi: a templomosok nem akarták elveszíteni az évi kétezer besantos sarcot, amely kötelezettség az asszaszin megtéréssel érvényét veszítette volna. Egy későbbi krónikás, Walter Map szerint a templomosok attól féltek, hogy a béke véget vetne létjogosultságuknak: meggyilkolták az asszaszinok követét, „(állítólag azért) nehogy a pogányok hite elenyésszen, és béke és egység uralkodjon”.191

Korunk történészei192 ugyanakkor azt állítják, hogy a templomosok éppen akkoriban kaptak jelentősebb adományt Oroszlán Henriktől, Szászország hercegétől, így semmi szükség nem volt rá, hogy csupán kétezer besantén kihívják maguk ellen a király haragját. Sokkal valószínűbb, hogy az asszaszinok közvetlen közelében élve úgy ítélték, hogy Amalrichot az orránál fogva vezetik. Az asszaszinok elleni bizalmatlanságukkal nem voltak egyedül: Amalrich halála után III. Raymund, Tripolisz grófja lett a Jeruzsálemi Királyság régense, akinek apját annak idején az asszaszinok gyilkolták meg. A Szinánnal folyó tárgyalásokat nem kezdték újra, és a Krisztus-hitre való áttérése sem került többé szóba.

8. fejezet

Szaladin szultán Amalrich jeruzsálemi király és Aleppo hatalmas uralkodója, Núr ad-Dín egyaránt 1174-ben halt meg. Az alig harmincnyolc éves Amalrich mindig alulmaradt a testvérével, III. Balduinnal való összehasonlításban, ráadásul meddő egyiptomi vállalkozásával szétforgácsolta a királyság erejét. Amalrich a latin államok túlélését Szíriában és Palesztinában a Bizánci Birodalommal való szövetség révén kívánta biztosítani. Ezt a célt szolgálta az unokatestvére, Antiochiai Mária és Mánuel császár között létrejött frigy, valamint a császár szintén Mária nevű lányával kötött saját házassága is, amelyből azonban csupán egyetlen lánya, Izabella született. Bizánc iránti nagyrabecsülését jelzi, hogy amikor nem sokkal halála előtt az egyik konstantinápolyi látogatásából visszatért, jeruzsálemi udvarában bevezette a bizánci császár etikettjének pompáját. A latin királyságokban az örökösödési elv mostanra megkérdőjelezhetetlenné vált, így Amalrichot első feleségétől, Courtenay-i Ágnestől született fia, IV. Balduin követte a trónon. A tizenhárom éves Balduin leprában szenvedett, amely betegség néhány egyházférfi szerint Isten büntetése volt, amiért apja saját rokonát [harmadfokú unokatestvérét] vette feleségül. Mindaddig, amíg IV. Balduin el nem érte a megfelelő kort, helyette régensként unokatestvére, III. Raymund, Tripolisz grófja uralkodott. Núr ad-Dín öröksége eleinte kevésbé látszott biztosítottnak. Fia és örököse, Malik asz-Szalih Iszmá'il szintén igen fiatal, csupán tizenegy éves volt, Damaszkusz, Aleppo, Moszul valamint Kairó kormányzója pedig egymással rivalizált, ki legyen az uralkodó régense. Ettől eltekintve, azzal, hogy Núr ad-Dín kiterjesztette hatalmát a különböző emirátusok felett, amelyek korábban állandóan egymás torkának estek, bizonyította: a muszlimok is képesek összefogni a frankok ellen. Sőt mi több, ehhez a politikai tényezőhöz eszmei dimenzió is párosult: az őszinte vallásosságáról ismert Núr ad-Dín „átlagos vonásokkal, szelíd és szomorú arckifejezéssel”193 rendelkező szerény és szigorú ember volt, aki a latin keresztények elleni küzdelmét a dzsihád, azaz a hitetlenek elleni szent háború szintjére emelte. Ezen spirituális és politikai tekintély azonban nem Núr ad-Dín valamely leszármazottjában, hanem egy kurd tisztviselő [Tekrít kormányzójának] fiában egyesült, aki annak idején megmentette Núr ad-Dín apjának, Zenginek az életét, amikor 1143-ban a bagdadi kalifa seregétől az egyik csatában elszenvedett veresége után átmenekítette a Tigris-folyón. Ő, valamint Szirkúh, Nadzsm ad-Dín (Ajjúb) testvére Núr ad-Dín legbizalmasabb hadvezéreivé váltak. Szirkúh hiúsította meg Amalrich király tervét, hogy frank hűbérállamot hozzon létre Egyiptomban. E tettét nem egyedül, hanem fiatal és életerős unokaöccsével, Szaláh ad-Dín

Júszuffal, ismertebb nevén Szaladinnal közösen vitte véghez, aki később megadta a kegyelemdöfést a kairói fátimida kalifátusnak, amikor az egyiptomi muszlimok vallási hűségét a bagdadi kalifa felé fordította. Így önálló hatalomra tett szert Egyiptomban, ahol teljesen függetlenül, sőt néha apja egykori ura, Núr ad-Dín ellenében cselekedett. Életében és halála után Szaladint a keresztények és a muszlimok egyaránt a bátorság és nagylelkűség mintaképének tartották. Az udvariasságáról és jóindulatáról szóló történetek Európába is eljutottak - például arról, hogyan juttatott prémeket a Damaszkusz földalatti várbörtönében sínylődő keresztény foglyoknak, hogy megmelegedhessenek; vagy arról, hogy 1183-ban, amikor a moabi Kerak [Petra deserti, 'a Sivatag sziklája'] várát ostromolta, Onofroi de Toron és Izabella hercegnő esküvői ünnepsége alatt elrendelte, hogy a kőhajító ostromgépekkel ne tüzeljenek arra a toronyra, ahol a ceremónia zajlott. Mindezek annál is nagyobb hatást gyakoroltak az európaiakra, mivel a keresztények ezidáig hajlamosak voltak ördögi tulajdonságokkal felruházni hitetlen ellenfeleiket. Vallásos, szerény, nagylelkű és könyörületes emberként Szaladin ugyanakkor éles elméjű és rátermett parancsnok volt, akit kortársai alacsony testalkatú, kerek arcú, fekete hajú és szemű férfiként írtak le. Az iszlám elit legtöbb tagjához hasonlóan ő is írástudó, művelt, valamint a lándzsa- és kardforgatásban jártas ember volt. Fiatalon jobban érdekelte a vallás, mint a küzdelem, és nem kétséges, hogy a keresztény frankok ellen vívott háborúját őszinte vallásos meggyőződés inspirálta, és nem egyszerűen az elődei, Zengi és Núr ad-Dín példáján alapuló felismerés, miszerint az egyébként egymástól igen különböző iszlám államokat csak egy dzsihád nevében lehet közös cselekvésre bírni. A szélesebb iszlám közösség magas erkölcsi mércéjének nem volt könnyű megfelelni: nemcsak apja urához, Núr ad-Dínhez kellett hűségesnek lennie, hanem a bagdadi kalifához is. Sokan ennek ellenére még azok után is hatalombitorlónak tartották, hogy a széthúzó muszlim államokat a latinok ellen egyesítve bizonyította az iszlám iránti elkötelezettségét. Ahogyan majd látni fogjuk, az is valószínűnek tűnik, hogy híres nagylelkűsége részben politikai számítás volt. Ha az érdek azt kívánta, habozás nélkül könyörtelen döntéseket is hozott: Kairóban például elrendelte sí'ita ellenfelei keresztrefeszítését, és foglyait gyakorta megcsonkíttatta vagy kivégeztette. Habár tisztelte, sőt néha egyenesen csodálta a frankok lovagi illemszabályait, és soha nem szűnő előzékenységgel viseltetett a keresztény fejedelmek és királyok iránt, a lovagrendekkel szemben kérlelhetetlen gyűlöletet érzett. Núr ad-Dín halála után riválisai megpróbálták megakadályozni Szaladin abszolút hatalomra jutását, és ennek érdekében taktikai szövetségeket kötöttek a latinokkal. Aleppo kormányzója meggyőzte III. Raymundot, Tripolisz grófját, aki IV. Balduin király régenseként gyakorolta a hatalmat, hogy elterelő hadműveletként indítson támadást Homsz városa ellen, cserébe pedig ígéretet tett, hogy váltságdíj ellenében szabadon engedi az általa fogva tartott keresztényeket köztük azt a felkapaszkodott francia lovagot, Renaud de Chátillont is, aki Konstanciát, Antiochia fejedelemnőjét annak idején feleségül vette. Renaud árcéduláján százhúszezer aranydénárnyi összeg szerepelt.194 Ha Raymund gróf a jövőbe láthatott volna, nyilvánvalóan úgy határoz, hogy továbbra is Aleppo sötét börtönében hagyja sínylődni ezt a megrögzött bajkeverőt. Renaud immáron fejedelemség nélküli fejedelemként tért meg a fogságból: két évvel azután, hogy jóvágású férjét foglyul ejtették, felesége meghalt. Talán meghasadt a szíve. Antiochiában immáron III. Boemund, Konstancia első férjétől, Raymund de Poitiers-től származó fia uralkodott. Mindazonáltal Renaud-t nem lehetett egyszerűen visszasüllyeszteni a zsoldos lovagok szintjére,

hiszen lánya ekkor már magyar királyné, mostohalánya, Mária pedig bizánci császárné volt. Ezért aztán a királyság leggazdagabb örökösnőjét, Stephanie de Millyt vette feleségül, akinek révén Hebron és Oultrejourdain ura lett. Núr ad-Dín halála és a rákövetkező politikai zűrzavar egyik következményeként a szeldzsuk törökök felszabadultak az általa rájuk kényszerített uralom alól. 1176-ban II. Kilidzs Arszlán szeldzsuk szultán Bizánc ellen fordult, és Mánuel császár ellene indított seregét Müriokephalonnál [Myriocephalum] csapatai megsemmisítették. Ez a vereség legalább akkora katasztrófát jelentett, mint a manzikerti csata elvesztése 1071-ben, ami aztán az I. keresztes hadjárathoz vezetett. A törökök végérvényesen rátették a kezüket Anatóliára, és ezzel együtt Bizánc elveszítette befolyását a Szíriában történő események felett. A frankok magukra maradtak. A Jeruzsálemi Királyságon belüli megosztottság következtében a helyzet még súlyosabbra fordult. Bár IV. Balduin béketűrő és állhatatos ember volt, a fiatal leprás király mégsem lehetett erőskezű uralkodó. A kiskorúsága idején helyette kormányzó legközelebbi férfi rokonát, III. Raymundot tapasztalt, körültekintő emberként ismerték, aki ráadásul a muszlimok foglyaként eltöltött évek után beszélt arabul és ismerte az ellenség lélektanát. A királyság régebbi, befolyásos családjai az Ispotály lovagjaival együtt őt támogatták, ugyanakkor a templomosok és a Palesztinába újonnan jött, háborúra és a földszerzésre egyaránt kiéhezett európai lovagok Renaud de Chátillon vezetésével ellene voltak. Sokat beszéltek ugyan egy új keresztes hadjárat formájában Nyugatról érkező segítségről, amelyet VII. Lajos francia király és az a II. Henrik angol király vezetett volna, aki Lajos korábbi feleségét, Aquitániai Eleonórát feleségül vette, de a Szentföldön egyedül Fülöp, Flandria uralkodója jelent meg, azonban ő is zarándoklatra, nem pedig keresztes hadjáratra jött. A frankok megosztottságát kihasználva Szaladin haderejével a Sínai-sivatagon át a templomosok gázai erődje ellen vonult. A templomosok minden erejüket Gáza védelmére összpontosították, Szaladin azonban elhaladt a vár mellett és Aszkalont vette ostrom alá. Az immáron nagykorú IV. Balduin sietve sereget toborzott, és még Szaladin előtt sikerült Aszkalonba érnie. Szaladin felismerve, hogy így Jeruzsálem védtelenül maradt, Balduin lekötésére kisebb haderőt maga mögött hagyott, seregével pedig továbbvonult a Szent Város irányába. Miután Balduin felismerte a hadicselt, Gázából odarendelte a templomosokat, kitört Aszkalon városából, és 1177. november 25-én Montgisardnál beérte az egyiptomi fősereget. Szaladint meglepetésszerűen érte a támadás: hada szétesett, ő pedig kénytelen volt visszamenekülni Egyiptomba. Óriási győzelem volt ez a frankok számára, amelynek nyomán talán túlbecsülték tényleges erejüket. Bár a frank krónikások azt állították, hogy a hadsereg Balduin király parancsnoksága alatt állt, a muszlim történetírók szerint a katonákat Renaud de Chátillon vezette.195 Lehetséges, hogy Renaud bátorságával kiemelkedett a küzdelemben, és a győzelem növelte a tekintélyét. Miután a keresztesek elegendő emberrel rendelkeztek a győzelem kínálta lehetőségeket további kiaknázásához, IV Balduin király megerősítette a damaszkuszi határvonalat, és a Jordán partján a Jákob gázlójának nevezett helynél felépítette Chastelet várát, ott, ahol az ószövetségi Teremtés Könyvében leírtakra alapuló legenda szerint Jákob megküzdött az angyallal. Jákob gázlója a tengerparttól a Damaszkusz felé vezető úton a banyasi termékeny alföldet uralta, amely terület mindezidáig a muszlimok és a keresztények számára egyaránt hozzáférhető volt.

A hely stratégiai jelentőségét Szaladin is felismerte, ám úgy gondolta, korábban már megállapodásra jutott Balduin királlyal arról, hogy ez a térség demilitarizált zóna marad. Balduin király azonban engedett a templomosok erős nyomásának és felépíttette az erődöt, amikor Szaladin figyelmét elvonta a családtagjai között uralkodó elégedetlenkedés. 1179 nyarán aztán Szaladin ostromot indított Chastelet ellen. Balduin odalovagolt, hogy védelmébe vegye a várat, és csatlakozásra szólította fel Raymundot, Tripolisz grófját valamint az Odo de Saint-Amand vezette templomosokat. Június 10-én Raymund és a templomosok megütköztek Szaladin seregével. A templomosok meggondolatlanul támadtak, és visszaverték őket. Azok, akiknek sikerült átkelniük a Litani-folyón Beaufort erős várába menekültek, de a szerencsétlenül járt frankok között számos templomos lovag akadt, a foglyok között pedig ott találjuk a nagymestert, Odo de Saint-Amandot is. Odo a rákövetkező évben a fogságban meghalt, mert büszkeségében nem volt hajlandó megengedni, hogy kicseréljék egy keresztények által fogva tartott muszlimra. A krónikás Türoszi Vilmos, akinek testvére szintén áldozatul esett az ütközetben, önteltsége miatt elítélte Odót, amely tulajdonságot egyre inkább a Templom lovagjainak közös jellembeli fogyatékosságaként tartották számon. Vilmos szerint Odo tetteit „a büszkeség diktálta, amiből több volt neki a kelleténél”; ezenfelül „hitvány ember volt, gőgös és arrogáns, orrlyukaiból a harag tüze áradt, s nem félt sem Istentől, sem embertől”.196 A lovag azon típusát testesítette meg, aki először beírta a nevét a világi történelembe, és csak azt követően csatlakozott a rendhez, méghozzá nem vallási elhivatottságból, hanem racionális karriermódosítást hajtott végre. Utólag lehetlen megítélni, vajon annak idején az Odót megválasztó templomos káptalan érdekelt volt-e őszinte hitbuzgalmának megítélésében, vagy sem, és vajon látták-e valamiféle előnyét annak, ha olyan nagymestert választanak maguknak, aki már valamiféle ranggal rendelkezik. Most azonban, talán éppen Odo de Saint-Amand példájából okulva, utódjául a lovagok egy hivatásos templomost, a rend korábbi provence-i és spanyol nagymesterét, Arnold de Torroját jelölték ki. A Szaladin és IV. Balduin király között az aszály és az éhínség veszélye miatt létrejött kétéves fegyverszüneti egyezményt kihasználva Arnold de Torroja a johannita nagymesterrel, Roger des Moulins-nel és Heracliussal, az újonnan megválasztott pátriárkával együtt Európába hajózott, hogy Itáliában, valamint a Francia Királyságban és Angliában segítséget szerezzen. Heraclius, a félig-meddig írástudatlan auvergne-i pap korábban a király anyjának, Ágnes királynénak a szeretője volt, akinek befolyása révén először Caesarea érsekévé, majd Jeruzsálem pátriárkájává nevezték ki. Jelenlegi szeretője, Paschia de Rivere, akit a királyságban csak Madame la Patriarchesse, azaz Pátriárkáné őnagyságaként ismertek, egy nábluszi szövetkereskedő felesége volt. Amikor Londonban Heraclius felszentelte a város nyugati részében lévő templomos épületegyüttes új templomát, parfümökkel illatosított és felékszerezett alakja meglehetősen kedvezőtlen benyomást keltett, és néhányan, akik találkoztak vele, elgondolkodtak, vajon keresztény testvéreik keleten valóban szorongató szükséget szenvednek-e. Mindazonáltal a londoni Temple az angol történelem egyik fontos eseményéből - a canterbury-i érsek, Becket Tamás 1170-es meggyilkolásából - már hasznot húzott. A gyilkosságot elkövető négy normann lovagra kirótt penitencia értelmében tizennégy éven át kellett szolgálniuk a templomosokat a Szentföldön. II. Henrik király, aki tettük elkövetésére felbujtotta őket, nemcsak nyilvános bűnbánatot gyakorolt a canterburyi székesegyházban, hanem arra is ígéretet tett, hogy ellátja a templomosokat annyi pénzzel, amennyi kétszáz lovag egy évi támogatására elegendő. 1172-

ben vezeklésének részeként Avranches-nél esküt tett a kereszt felvételére, és bár az események megakadályozták fogadalmának teljesítésében, 1172-es végrendeletében húszezer márkát hagyott a keresztes hadjárat költségeire - ötezret a templomosokra, ötezret a johannitákra, ötezret kettőjükre közösen, és végül még ötezret „a legkülönbözőbb rendházakra, a leprásokra, a világtól elvonult szerzetesekre és remetékre Palesztinában”.197 A Templom nagymestere, Arnold de Torroja Veronában megbetegedett és 1184. szeptember 30-án meghalt. A templomos káptalan Jeruzsálemben utódjául egy flamand és anglo-normann származású lovagot, Gérard de Ridefort-t választotta meg. Úgy tűnik, Gérard a klasszikus lovagot testesítette meg, aki faute de mieux, vagyis jobb híján csatlakozott a rendhez. Az 1170-es évek elején érkezett a Szentföldre és III. Raymund, Tripolisz grófja mellett teljesített szolgálatot. A krónikások szerint Raymund biztosította őt, hogy amint üresedés lesz, hűbérbirtokot kaphat a grófságban. 1180-ban Guillaume Dorel, Botrun ura meghalt, és birtokát lányára, Luciára hagyta. Raymund, mivel adósságok nyomasztották, megfeledkezett a Gérard-nak tett ígéretéről, és Luciát „eladta” egy Plivano nevű pisai kereskedőnek, aki a menyasszony súlyának megfelelő mennyiségű arannyal fizetett érte. A leány tízezer besantot jövedelmezett Raymundnak, vagyis a súlya hatvanhárom kiló körül lehetett.198 Miután kilátásai ily módon meghiúsultak, Gérard belépett a templomos rendbe. Azt tartották róla, hogy ez idő tájt komoly betegségben szenvedett, aminek hatására talán kiábrándult evilági becsvágyó törekvéseiből, és minden gondolatát az eljövendő életre összpontosította. Hirtelen támadt vallásossága azonban nem feledtette vele azt a megaláztatást, amelyet lovagként érzett, amikor egy kereskedőt előnyben részesítettek vele szemben, és az incidens mély gyűlölettel töltötte el Raymund tripoliszi gróf iránt. Arnold de Torroja halálakor a templomos rend sénéchali tisztjét töltötte be a Jeruzsálemi Királyságban. 1185 márciusában a leprában szenvedő fiatal király, IV. Balduin végül meghalt. A trónt hétesztendős unokaöccse, a Szibilla nevű testvére és első férje, Guillaume de Montferrat frigyéből származó V. Balduin örökölte [akit az emberek Baudoinet, vagyis Balduinka névvel illettek] Raymund pedig, aki IV. Balduin királysága alatt már bailliként (kormányzóként, vagy más néven főminiszterként) működött, a gyermekkirály régensévé lépett elő. Ebben a minőségében négyéves fegyverszünetet kért Szaladintól, hatalmát azonban aláásta, hogy a rákövetkező évben az ifjú király is elhunyt, és nem maradt utána nyilvánvaló trónörökös. IV. Balduin végrendelete értelmében az örökösödésről a pápának, a császárnak, valamint az angol és a francia királynak kellett döntenie. Ekkor azonban a szentföldi latin keresztények sorsa ismét egy nő érzelmei nyomán vett fordulatot. Szibilla hercegnő, a halott gyermekkirály anyja, éppen egy francia lovag, Guido de Lusignan felesége volt, miután első férje, Guillaume de Montferrat, akit leendő királyként Európából „importáltak” számára, 1177-ben maláriában életét vesztette. Az európai uralkodócsaládok eleinte nem tudtak megegyezni az elhunyt férj utódját illetően, Szibilla pedig egy ideig azt fontolgatta, hogy az egyik helyi báróhoz, Balduin d'Ibelinhez megy feleségül. A Jeruzsálemi Királyság fővezérének, Amalrich de Lusignannak azonban, aki mellesleg Szibilla anyjának, Ágnesnek a szeretője volt, élt Franciaországban egy Guido nevű öccse, Szibilla pedig az ifjú megnyerő külsejéről és rendkívüli vonzerejéről szóló beszámolók alapján Palesztinába hozatta őt. Amikor a fiatalember megérkezett, Szibillának megtetszett, amit látott, és kierőszakolta testvérétől, IV. Balduin királytól, hogy adja áldását a házasságukra. A király ellenállt ugyan, mert látta, hogy ez a gyenge és tehetetlen lovag, egy jelentéktelen francia nemes legkisebb fia, nem alkalmas a királyság leendő uralkodójaként a hatalom gyakorlására, de anyja és testvére unszolására végül beleegyezett a házasságba, amire 1180 húsvétján került sor.

Most, hat évvel később, a két nő tervei valóra váltak. Szibilla összehívta híveit, és anyja korábbi szeretője, Heraclius pátriárka királynővé koronázta. Az Ispotály nagymestere, aki a Templom nagymesterével és a jeruzsálemi pátriárkával együtt a koronázási jelvényeket tartalmazó páncélláda kulcsát őrizte, megtagadta az általa birtokolt kulcs átadását, és inkább kihajította az ablakon, semmint megszegje esküjét, de a másik kulcsot kezében tartó Gérard de Ridefort, Szibilla és Guido legfőbb támogatója megszerezte azt. Miután Szibillát megkoronázták, az asszony a másik koronát férje fejére tette, miközben „Gérard de Ridefort felkiáltott, hogy ez a korona fizetség a botruni házasságért”.199 Szibilla királynő vakmerő lépése a héják győzelmét jelentette a Raymund tripoliszi gróf vezette galambok felett. A galambok ellenállhattak volna, hiszen Renaud de Chátillon kivételével ők képviselték a királyság hűbéreseinek összességét, Lusignani Guido királyt pedig országszerte megvetették. Raymund azt javasolta, hogy koronázzák meg Izabella hercegnőt, I. Amalrich tizenhárom éves lányát, aki nemrégiben ment hozzá a tizennyolc éves Onofroi de Toronhoz. Az ő egy évvel korábban Kerak várában tartott esküvőjükön történt, hogy miközben Szaladin az erődítményt ostromolta, elrendelte a kőhajítókat kezelő katonáinak, ne tüzeljenek a toronyra, ahol a házassági ceremónia zajlott. Onofroi anyja - mintegy jutalomként - az ünnepségen felszolgált ételekből küldetett a muszlim vezetőnek is. Az ostromnak a hordágyon a helyszínre érkező IV. Balduin király vetett véget, de ez az élmény valószínűleg elbátortalanította Onofroi de Toront, aki „szép ember, tanult ifjú volt, de szokásai inkább lányhoz illettek, semmint egy férfihoz”.200 Amikor Raymund felvetette, hogy esetleg ő legyen a király, Jeruzsálembe menekült és behódolt Lusignani Guido előtt. Ezáltal az államcsíny végleg jogerőre emelkedett, és Raymund valamint Balduin d'Ibelin kivételével mindenki beállt a sorba. Ezek után semmi sem maradt, ami a fő királycsináló, Renaud de Chátillon agresszív terveinek gátat szabhatott volna. Oultrejourdain hűbérbirtoka, amelyhez házassága révén jutott hozzá, az Egyiptom és Szíria közötti karavánutakat két ágra bontva és Szaladin birodalmát kettévágva egészen az Aqabai-öbölig húzódott. 1182-ben ezt a stratégiai helyzetét arra használta, hogy portyázó rablóhadjáratot hajtson végre, melynek gátlástalansága a lehető legnagyobb felháborodást váltotta ki a muszlim világban. Egész gályarajokat építtetett, amelyeket előzőleg a Holt-tengeren kipróbált, majd az Aqabai-öbölben vízre bocsátott. Hajói innen délnek, a Vörös-tenger felé vették útjukat, ahol Egyiptom valamint Arábia tengerparti kikötőit fosztogatták, nem kímélve a kereskedő-hajókat, sőt még a mekkai zarándokokat szállító hajókat sem. Végül al-Radzsib kikötőjében szálltak partra, és egy portyázó osztag azzal a szándékkal indult Mekka ellen, hogy elhozzák onnan Mohamed próféta holttestét. Végül a Szaladin testvére, Malik által Egyiptomból ellenük küldött sereg állította meg őket, és az ütközet túlélőit Mekkában vagy Kairóban kivégezték. Nem tudni, vajon mindez egyéni terrorcselekmény volt-e Renaud részéről, vagy „egy összehangolt hadjárat legvakmerőbb akciója, amelyhez a királyság minden ereje csatlakozott”,201 mindenesetre Renaud-t pusztulásra ítélt ellenséggé tette Szaladin szemében, aki az arábiai szent helyek őrzőjeként alapozta meg tekintélyét a muszlim világban. Most, Guido király trónralépését követően Renaud azzal tetézte korábbi felháborító tettét, hogy megtámadott egy Egyiptomból Szíriába tartó karavánt, és legyilkolta az egyiptomi csapatokból álló védőkíséretet. Ez a fegyverszüneti megállapodás durva megsértését jelentette, amiért Szaladin jóvátételt követelt, először Renaud-tól, aki nem fogadta követeit, majd Guido királytól, aki bár utasította Renaud-t, hogy adjon elégtételt az okozott sérelemért, nem túlságosan erőltette a dolgot, hiszen elsősorban Renaud-nak köszönhette a trónját. Renaud becsmérlői szerint a karaván elleni rablótámadás a banditizmus közönséges és durva

példája volt. Még védelmezői is „rejtélyesnek”202 találták, és felvetették, hogy az egyiptomi kíséret miatt Renaud talán úgy gondolta, Szaladin sértette meg a fegyverszünetet. Bármilyen indítékok is álltak tettének hátterében, mindez elkerülhetlenné tette a háborút egy olyan időszakban, amikor a latin államok erősen megosztottak voltak. Érdekellentét feszült a már meglévő területeiket védelmezni kívánó befolyásos bárók és az újonnan érkezett lovagok között, akik azt remélték, hogy új hódítások során megalapozhatják a szerencséjüket. Mindez ideológiai véleménykülönbséggel párosult a muszlim szomszédaikkal való együttélés lehetőségeit keresők és azok között, akik számára minden hitetlenek irányában tett engedmény a kereszténység elárulását jelentette. Néha már akkoriban is nehéz volt különbséget tenni a kettő között: annak ismeretében, hogy Raymund tripoliszi gróf folyékonyan beszélt arabul és érdeklődött az iszlám szövegek tanulmányozása iránt, sokakban felmerült a kétely a keresztény ügy iránti elkötelezettségével kapcsolatban. Mintha csak gyanújuk helyességét akarná igazolni, Raymund gróf Lusignani Guido király ellenében Szaladinhoz fordult segítségért. Lépése jóval több volt egyszerű fegyverszüneti kérelemnél: nyílt együttműködéssel ért fel. Leendő szövetségesének megnyerése érdekében Raymund lehetővé tette, hogy egy Szaladin által felderítési feladattal Galileába küldött egyiptomi lovascsapat, amelyet fia, al-Afdal vezetett, keresztülhaladjon az uralma alatt álló földeken. Megállapodtak, hogy a muszlimok nem viselnek hadat ellene, és a területet egy nap alatt el kell hagyniuk. Raymund alattvalóit is értesítették a megállapodásról, amelynek híre Guido király Raymundhoz megegyezési szándékkal küldött delegációját - a templomosok és az ispotályosok nagymestereivel egyetemben - útközben, La Féve [ma el-Fuleh] erődjénél érte. Gérard de Ridefort a szomszédos várakból kilencven templomos lovagot rendelt magához, majd Názáretbe lovagolt, ahol újabb negyven világi lovaggal erősítette meg csapatát. Názáretet elhagyva rátaláltak a muszlim felderítő alakulatra, amint éppen lovaikat itatták Cresson forrásainál. Erejüket látva a johanniták nagymestere, Roger des Moulins visszavonulást javasolt. A Templom maréchalja, Jacques de Mailly egyetértett vele. Ez igencsak felbőszítette Gérard de Ridefort-t. Mestertársát gyávasággal vádolta, Jacques-hoz pedig gúnyosan így szólt: „Túlságosan szereted a szőke fejed, semhogy hajlandó lennél elveszíteni”, mire a templomos maréchal így válaszolt: „Én úgy halok majd meg a csatában, ahogyan az bátor emberhez illik. Te leszel az, aki árulóként elmenekül.”* Így azután a lovagok egyesített serege az egyiptomiakra támadt, ami katasztrofális következményekkel járt. Jacques de Mailly és Roger des Moulins mindketten odavesztek az ütközetben, és három kivétellel az összes templomost is megölték - a túlélők egyike a nagymester, Gérard de Ridefort volt. A világi lovagokat Názáret mindazon keresztény lakosaival együtt bebörtönözték, akik zsákmány reményében kimerészkedtek a városból. A keresztények számára a szerencsétlenség egyetlen haszna az volt, hogy így Raymund akarata ellenére megszegte a Szaladinnal kötött megállapodást, és arra kényszerült, hogy békét kössön Guido királlyal. A Szaladin uralma alatt álló területekről - Aleppóból, Moszulból, Damaszkuszból és Egyiptomból - egyre gyűltek a csapatok a Jordán távolabbi partjánál található al-Asteránál, míg végül akkora lett a sereg, amekkora még sohasem állt a szultán parancsnoksága alatt. Eközben Guido király levée en masse-t [tömegfelkelés] hirdetett, és minden rendelkezésre álló latin erőt Akkonba hívott. Jeruzsálemben abból a harmincezer márkás pénzalapból, amelyet II. Henrik angol király biztosított egy általa fogadott keresztes hadjárat finanszírozására, a lovagrendek zsoldosokat béreltek és felfegyverezték a keresztény haderőt. Június végére Guidonak húszezer fős csapatot sikerült kiállítania, ezen belül a lovasság száma tizenkétezer volt. Ez gyakorlatilag a Tengerentúlon mozgósítható összes lovagot, önkéntest és

zsoldost magában foglalta, így a latin városok és erődítmények jóformán védtelenül maradtak. Július l-jén Szaladin harmincezer gyalogos és tizenkétezer lovas katonából álló haderejével a Tiberiász-tó délnyugati csücskénél fekvő Szennabránál átkelt a Jordánon. Itt a sereget két részre bontotta, az egyik fele nyugatra a dombok közé vonult, a másik pedig a tó partvonalát követve Tiberiászt vette célba. A várost rövid ostrom után elfoglalták, de Eschiva tripoliszi grófné kis helyőrségével kitartott a fellegvárban, miközben szorult helyzetéről üzenetet küldött férjének, Raymundnak, aki Guidóval éppen Akkonban tartózkodott. A döntésképtelen Guido király egymásnak ellentmondó tanácsokat kapott a héjáktól és a galamboktól. Miután még nem volt róla tudomása, hogy felesége veszélyben van, Raymund óvatosságra intett, azzal érvelve, hogy Szaladin a kiszáradt és kopár vidéken a legnagyobb nyári melegben képtelen ekkora hadsereget sokáig összetartani. Renaud de Chátillon és Gérard de Ridefort gúnyos szemrehányásokkal illették Raymund gyávaságát és Szaladinnal való korábbi egyezkedéseit, és azonnali támadást javasoltak Tiberiász felmentésére. Ahogyan korábban, Guido ezúttal sem volt képes visszautasítani azt a két embert, akik annak idején megszerezték neki a koronát, így elrendelte, hogy a keresztény sereg induljon Tiberiász felé. Július 2-án délután letáboroztak Szephóriánál, egy stratégiailag igen előnyös helyen, ahol bőven volt víz és a lovak számára alkalmas legelő. Itt érte őket utol a tiberiászi követ, aki tudósította a bárókat Raymund feleségének szorult helyzetéről. A grófné fiai, akik az apjukkal együtt a táborban tartózkodtak, könyörögve kérték Guidót, hogy siessen anyjuk megmentésére, Raymund azonban továbbra is értelmetlennek tartotta a kedvező állás feladását: a keresztény királyság megmentése érdekében még városát és feleségét is kész volt feláldozni. A király és a bárók elfogadták Raymund tanácsát, de miután nyugovóra tértek, Gérard de Ridefort visszaosont a király sátrába. - Hogyan bízhat meg Guido király egy árulóban? - kérdezte a nagymester, s hozzátette: - Micsoda szégyen lenne veszni hagyni egy várost, amely oly közel van! - Mint állította, a templomosok inkább „levetnék fehér köpenyüket”, eladnák és elzálogosítanák mindenüket, semmint veszni hagyják ezt a remek lehetőséget, hogy a cressoni forrásoknál legyilkolt testvéreikért bosszút állhatnak. Miután képtelen volt ellentmondani Gérard de Ridefortnak, Guido király elrendelte, hogy a sereg hajnalban induljon a város ellen. A keresztesek az északi útvonalat választották a kopár dombokon át Tiberiász felé. A muszlim íjászok állandó zaklatásainak kitéve és a szomjúságtól kitikkadva érkeztek meg Lubieh [Lubiya] közelébe. Itt érte a királyt a hátvédet alkotó templomosok kérése, hogy álljanak meg éjszakára. A király beleegyezett és megállj paran-: csolt. Az előőrsöt vezető Raymund gróf döbbenten kiáltott fel: „Édes Istenem, a háborúnak vége! Halott emberek vagyunk! A királyság elveszett!” Lubieh kútja ki volt száradva. A sereg mégis itt, a Hattín szarvaiként ismert kopár fennsíkon táborozott le, ahonnan ráláthattak Hattín településére, melynél Szaladin serege várta őket. Amint leszállt az éj, a muszlimok még szorosabban körülkerítették a kereszteseket: minden katonát, aki vizet keresve elhagyta a tábort, elfogtak és megöltek. Ugyanakkor felgyújtották a dombot borító bozótot, a csípős füstöt pedig a szél egyenesen a keresztények táborába fújta. Hajnalban Szaladin parancsot adott a támadásra. A gyötrő szomjúságtól, forróságtól és füsttől végképp elcsigázott keresztény gyalogság végső elkeseredettségében megpróbált áttörni a muszlim gyűrűn a Galileai-tó felé, azonban egyetlen katona sem jutott át, legyilkolták vagy fogságba ejtették őket. Felettük a páncélos lovagok több ízben visszaverték a muszlim lovasság időről időre megújuló támadását, de a szomjúság túlságosan kiszívta az erejüket, és min-

den egyes támadás során egyre kevesebbek maradtak. Lovagjaival Raymund gróf megrohamozta a muszlim falanxot, amely hirtelen szétnyílt, átengedte őket, majd ismét összezárult. Miután képtelenek voltak visszatérni a fősereghez, Raymund nem tehetett mást, mint visszavonult Tripoliszba. Mögöttük a hátramaradt lovagok védelmezőén körülfogták a királyt és számos kitörést kíséreltek meg Szaladin emberei ellen. Velük volt Akkon püspöke is, aki a Szent Kereszt becses ereklyéjét hordozta. Amikor a püspök elesett, a Kereszt az ellenség zsákmányává lett. A csata elveszett. Guido király és azok a lovagok, akik életben maradtak, mostanra a kimerültségtől nem pedig kard által megsebezve - estek össze. A legértékesebb túszokat legyőzőjük, Szaladin sátrába hurcolták - köztük volt Guido, testvére Amalrich, Renaud de Chátillon és a fiatal Onofroi de Toron. Szaladin azzal a páratlan udvariassággal, amiről híres volt, egy serleg rózsavízzel kínálta a szomjazó királyt, amelyet a Hebron hegycsúcsáról hozott jéggel hűtöttek le. Miután a király ivott belőle, továbbadta a serleget a mellette ülő Renaud de Chátillonnak, de mielőtt ő is csillapíthatta volna a szomját, elvették tőle a kelyhet: az arab vendéglátás szabályai szerint ugyanis, ha egy foglyot a vendéglátó étellel és itallal kínál, ezzel azt jelzi, hogy az illető élete biztonságban van. Szaladin ekkor Renaud fejére olvasta minden bűnét, és Mohamed tanításának engedelmeskedve ismét felajánlotta neki, hogy választhat: vagy elfogadja az iszlám hitet, vagy meghal. Renaud Szaladin képébe nevetett, mondván, inkább neki kellene Krisztus hitére térnie: „Ha hinnél benne, elkerülhetnéd az örök kárhozat büntetését, amely nem kétséges, már készül számodra.”203 Ezt hallván, Szaladin előrántotta görbeélű kardját és levágta Renaud fejét. Guido király és világi báróinak életét ellenben nem fenyegette veszély. „Király nem öl meg egy másik királyt - mondta Szaladin -, de ez az ember túlságosan arcátlan és hitszegő volt.”* Az előkelő rabokat Damaszkuszba vitték azzal a paranccsal, hogy nem eshet bántódásuk. Szaladin irgalma a lovagrendek katonáira azonban már nem terjedt ki. „Meg kell tisztítanom a földet ezektől a tisztátalan emberektől” - hangoztatta Szaladin kancellárjának és titkárának, 'Imád ad-Dínnek. Ötven dénárral jutalmazott minden katonát, aki foglyul ejtett egy lovagtestvért, majd parancsot adott rá, hogy végezzék ki őket. A kíséretében lévő koránmagyarázó tudósok, iszlám aszkéták és szufi misztikusok könyörögtek Szaladinnak, hogy ők vághassák le a templomos és johannita lovagok fejét. Csupán Gérard de Ridefort, a templomosok nagymestere úszta meg fogsággal: a többi lovagot, Renaud de Chatillonhoz hasonlóan választás elé állították, vagy elhagyja a hitét, vagy meghal. Egész éjjel leendő hóhéraik duhaj kiabálását hallgatva készültek arra, hogy sorsuk beteljesedjen, de egyikük sem tagadta meg Krisztust. Hajnalban a révült szufik a Templom kétszázharminc lovagját fejezték le johannita testvéreikkel együtt. A hattíni csatát követően úgy tűnt, a keresztények sorsa a Szentföldön megpecsételődött. A király által meghirdetett tömeges mozgósítás eredményeként minden latinok kezén levő város és erőd szinte helyőrség nélkül maradt, amelyek közül Szaladin győzelme nyomán ötvenkettő feladta magát, vagy a muszlimok erővel elfoglalták. Tiberiász erődjéből Tripolisz grófnéja szabadon távozhatott, július 10-én pedig az egykori héja, Joscelin de Courtenay városparancsnok küzdelem nélkül feladta Akkont. Aszkalon alatt, amikor Gérard de Ridefort-t és Guido királyt a város kapuihoz vezették, Szaladin magas rangú foglyait erkölcsi próbatételnek vetették alá. Guido megparancsolta a város védőinek, hogy adják meg magukat. Válaszul válogatott sértéseket vágtak a fejéhez. Az ostrom alatt Szaladin két kiváló emírje vesztette életét, mindazonáltal az összecsapás végső kimenetele egy pillanatra sem volt kétséges: szeptember 4-én Aszkalon védői letették a fegyvert. Gázában a templomos helyőrség, miután a lovagokat

kötötte az engedelmességi fogadalom, Gérard de Ridefort nagymester parancsára megadta magát. Ezt követően Szaladin figyelmét a szeme előtt lebegő végső hadicél, Jeruzsálem városa felé fordította. A város védelmét Szibilla királynő, Heraclius pátriárka és Balian d'Ibelin próbálták megszervezni. A rendelkezésre álló erők azonban teljesen alkalmatlanok voltak: csupán két lovag tartózkodott a városban, és a válságos helyzetben Balian d'Ibelin még harminc városi polgárt is kénytelen volt lovaggá ütni.204 Jeruzsálem zsúfolásig telt menekültekkel, főként nőkkel és gyermekekkel, és a latinok nem számíthattak a szíriai valamint az ortodox keresztények hűségére sem. A korábbiakhoz hasonlóan az ostrom végső kimenetele felől már a kezdetekkor sem lehetett kétség, de attól tartva, hogy az ostrom során földig rombolják a Sziklamecsetet és felégetik a várost, Szaladin hajlandó volt tárgyalásokba bocsátkozni. Felajánlotta, hogy a város lakossága százezer dénárért megválthatja magát, ekkora összeget azonban sehonnan sem tudtak előteremteni. Ezek után egyéni váltságdíjat szabott: a férfiak fejpénze tíz dénár volt, az asszonyoké öt, a gyermekeké pedig egy. Harmincezer dénáros közalapból megváltottak hétezer embert azok közül, akik saját maguk nem tudtak fizetni. 1187. október 2-án, annak a napnak az évfordulóján, amelyen a Próféta álmában a jeruzsálemi Templom-hegyre látogatott és onnan a Mennybe emelkedett, Szaladin diadalmenetben bevonult a városba. A hódító nagylelkűen bánt a legyőzöttekkel: a krónikások a legnagyobb szidalmakkal Heraclius pátriárkát és a lovagrendeket, különösen a templomosokat illették, akik megtagadták saját kincseik átadását, és a II. Henrik-réle adomány maradékát is csak vonakodva szabadították fel, hogy ebből az összegből a szegényebb keresztényeket megmentsék a rabszolgaságtól. A Templomot immáron Szaladin foglalta el, a templomosokat pedig kikergették az al-Aksza mecsetből. Az egész területet rózsavízzel megtisztították, és felállítottak egy szószéket, amit a győzelem biztos tudatában korábban Núr ad-Dín rendelt meg. A Szent Sír templomot az ortodox és a jakobita keresztények felügyeletére bízták, ugyanakkor Szaladin eltávolíttatta a Sziklamecset tetejéről [az Úr templomáról] a keresztet, amit aztán két napon át hurcoltak körbe a városban, miközben a diadalittas muszlimok botokkal verték azt. A nagylelkűség, amit Szaladin a latin keresztények iránt Jeruzsálemben tanúsított, legalább annyira számítás volt, mint amennyire nemeslelkű természetének megnyilvánulása. AlHarawi az Értekezés a hadicselekről című katonai tanulmányban, amit Szaladin fiának, alMaliknak, vagy talán magának Szaladinnak a felkérésére írt meg, a szerző többek között azt állítja, hogy „a fegyvertelenek iránti kedvesség a hatalom demonstrálására használható, amely segíthet az ellenség megfélemlítésében”. Azzal, hogy nagylelkűen engedélyezte az elfoglalt városok és várak helyőrségeinek a visszavonulást Türoszba és más frank központokba, a szultán más formában ugyan, de szintén hatalmát bizonyította; ezzel a gesztussal jelezte, hogy nincs mit félnie legyőzött ellenfeleitől.205 Véleménye szerint a frankok amúgyis csak megvetést érdemeltek: „felelőtlenek, meggondolatlanok, kicsinyesek és kapzsik, ... királyaikat és nemeseiket csupán a rang és az előkelő státusz érdekli”. Al-Harawi megvetette a latin papságot, amiért oly könnyedén megszegték Szaladinnak tett fogadalmukat, azonban mogorván ugyan, de némi tiszteletének adott hangot a lovagrendek iránt, figyelmeztetve Szaladint, hogy „őrizkedjen ezektől a [johannita és templomos] szerzetesektől, ... mivel rajtuk keresztül úgysem valósíthatja meg céljait; őket csupán a hit buzgalma hajtja, és nem figyelmeznek az evilági dolgokra”.* Helyesnek bizonyult-e al-Harawi számítása? A Jeruzsálem feladása során tanúsított nagylelkűség kétségkívül növelte Szaladin tekintélyét, és gyengítette néhány latin keresztény akaratát az ellenállásra, mindazonáltal a lovagrend tagjaival való bánásmódja csak tovább erősítette a

templomosok és a johanniták elszántságát. Kerak hatalmas erődje, ahol 1183-ban a már említett királyi esküvőre Szaladin kőbombáinak kereszttüzében került sor, több mint egyéves ostrom után megadásra kényszerült, és Montréal is hasonló sorsra jutott. Egyhónapos tüzérségi támadás után a templomosok feladták Szafed várát, a johanniták pedig az általuk védett Belvoir erődjét engedték át az ellenségnek. Néhány tekebábu azonban még állva maradt. Az ispotályosoknak sikerült megtartaniuk Krak des Chevaliers és Chastel Blanc várát. A templomosok az amanoszi határsávban Gasztunt ugyan feladni kényszerültek, de La Roche Guillaume-t sikerült megvédeniük, és bár a várost elfoglalták a muszlimok, Tortosza fellegvárában szintén kitartottak. Ezeken a támaszpontokon kívül a keresztények kezén maradtak a tengerparti városok, Antiochia, Tripolisz és Türosz. Antiochiába Boemund helyőrségének megerősítésére egy szicíliai flotta érkezett, míg Türoszban a helyzetet a német Konrád montferrati őrgróf és kereszteseinek megérkezése mentette meg, akik magukra vállalták a város védelmét. Konrád hajói legyőzték az egyiptomi flottát, és végül 1188. január l-jén Szaladin felhagyott az ostrommal. Ugyanazon év júniusában Szaladin szabadon engedte Guidót, miután szavát vette, hogy elhagyja a királyságot. Az egyház azonban megerősítette őt abban, hogy egy hitetlennek kényszer hatása alatt tett fogadalom érvénytelen, így a király a pénzzel megváltott, vagy egyszerűen csak szabadon bocsátott lovagokból sereget gyűjtött maga köré és Türoszhoz vonult. Konrád őrgróf azonban nem engedte be a városba: szerinte Guido veresége a koronájába került. Miután hónapokig rostokolt a városfalakon kívül, rájött, hogy két választása maradt: visszavonul a Szentföldről, vagy valami vakmerő cselekedetre szánja el magát, hogy visszaszerezze hatalmát. 1189 augusztusában tőle szokatlan határozottsággal délnek fordult, és Gérard de Ridefort valamint egy csapatnyi templomos támogatásával a hattíni ütközet után Szaladin csapatai által elfoglalt Akkon városának ostromába kezdett. Annak ellenére, hogy Szaladin seregének egy része még mindig a közelben tartózkodott, Guido megerősített ostromzárral kerítette körül a várost, amely azonban ellenállt a támadásnak: „ez volt a XII. századi szíriai hadviselés egyetlen olyan sikeres ostroma, melynek során a tábori hadsereg zaklathatta az ostromlókat és segítséget nyújthatott az ostromlottaknak”.206 A terv vakmerősége arra mutat, hogy annak hátterében Gérard de Ridefort állhatott,207 és az egyetlen dolog, ami némiképp menthette az indulatos természetű nagymester jóhírét, hogy 1189. október 4-én a város közelében harcolva életét vesztette.

9. fejezet

Oroszlánszívű Richárd A Szentföldön történt katasztrófákról szóló híreket a lovagrendek tagjai juttatták el III. Orbán pápához, aki ekkoriban éppen Veronában tartózkodott. Az eseményekről tájékoztató levelet Terence testvér, a templomos rend szentföldi commandeurja, azon kevesek egyike írta, akik a hattíni csatából megmenekültek. III. Orbán és az egész pápai Kúria megdöbbent a tudósítás hallatán: Európában senki sem képzelte, hogy ilyen kudarcra egyáltalán sor kerülhet, és azonnal azt feltételezték, hogy Isten csakis bűneik miatt hagyhatta cserben őket. A szerzetes Pierre de Blois, aki akkortájt éppen látogatóban járt a Kúriában, II. Henrik angol királynak írott levelében a következőket írja: „a bíborosok a Pápa Őszentségének a hozzájárulásával maguk kö-

zött szilárd ígéretet tettek, hogy minden vagyonukról és luxuscikkeikről lemondanak, és ezután nemcsak szóban, hanem tetteikkel és példamutatásukkal is hirdetni fogják Krisztus keresztjét”.208 Az idős és beteg III. Orbán pápát a bánat nem sokkal később sírba vitte. Amikor 1187 nyarán a Tengerentúl báróinak küldöttjeként Józsiás, Türosz érseke megérkezett Palermóba, hogy a Nyugat segítségét kérje, és teljes részletességgel beszámolt II. Vilmos szicíliai királynak a katasztrófáról, a király levetette finom selyemből készült palástját, darócruhába öltözött és négy napra vezeklő magányba vonult. III. Orbán utódja, az idős itáliai Alberto de Morra, aki pápaként a VIII. Gergely nevet vette fel, csupán 1187. utolsó két hónapjában ült a pápai trónon, de ezalatt a rövid idő alatt megfogalmazott egy ékesszóló felhívást az egymással hadban álló európai uralkodókhoz, amelyben hétéves fegyverszünetre szólította fel őket, ami lehetővé tehette számukra, hogy részt vegyenek egy keresztes hadjáratban. Az Audita tremendi... enciklika „megható dokumentum és a pápai retorika remekműve”209 volt. II. Vilmos szicíliai király részéről azonnali válasz érkezett; ötven gályából álló flottát küldött, amely aztán enyhített az Antiochiai Fejedelemségre nehezedő nyomáson. Az ilyen és ehhez hasonló vezeklések, amelyek Clairvaux-i Szent Bernát keresztes teológiájára rímeltek, most egy, a kereszt felvételét motiváló lovagiasahb eszmével egészültek ki. Valójában ebben a korszakban jött divatba a cruce-signatus [kereszttel megjelölt = keresztes] kifejezés használata, mégpedig nem az egyháziak, hanem a világi lovagok és fejedelmek körében. Az I. keresztes hadjárat idejében még nem használt heraldikai jeleket festettek a zászlókra és pajzsokra. Bizonyos értelemben a keresztes hadjáratban való részvétel az európai nemesség gondolatvilágában a bátorság és erény legékesebb bizonyítékává vált, mely lehetőséget nyújtott a végső összecsapásra a gonosz erőivel. Így Pierre de Blois, aki szemtanúja lehetett a főpapok penitenciájának III. Orbán pápai udvarában, és őszinte meggyőződéssel egyetértett VIII. Gergely pápa Audita tremendi... bullájának bűnbánó hangvételével, Renaud de Châtillon életéről és haláláról írott Passio Reginaldi [Renaud kínszenvedése] című művében nemcsak mártírként, hanem egyenesen szentként ábrázolta a keresztes kalózt.210 Az európai előkelőségek közül Richard, Poitou grófja - II. Henrik angol király és Aquitániai Eleonóra fia - válaszolt az elsők között a pápa felhívására. Eleonóra VII. Lajos francia királylyal kötött házasságát 1152-ben, három évvel azután semmisnek nyilvánították, hogy a házaspár visszatért a katasztrofális véget ért II. keresztes hadjáratból. Nyolc héttel később az akkor már harmincéves Eleonóra feleségül ment Anjou alig tizenkilenc éves grófjához, aki 1154ben nagyapja halálával II. Henrikként Anglia trónjára lépett. Eleonóra hirtelen jött második házasságára későbbi életrajzírói gáncsoskodó megjegyzéseket tettek: egyikük, Alfréd Richard szerint egyszerűen elege lett Lajos király „majdhogynem nőies bájából”: „arra vágyott, hogy uralkodjanak rajta, vagy ahogyan azt a köznyelv sommásan megfogalmazta, azon nők közé tartozott, akik élvezik, ha verik őket”.211 Két krónikás is beszámolt arról, hogy Eleonórát korábban Henrik apja, Geoffroi, Anjou grófja elcsábította, vagy talán megerőszakolta. Mindazonáltal gyermekeik számát tekintve Henrikkel kötött házassága kezdetben sikeresnek bizonyult: korábban VII. Lajostól csupán két lánya fogant (abbéli kudarca, hogy fiúörököst adjon a királynak, elősegítette, hogy a Capet-ház tanácsadói beleegyezzenek a házasság érvénytelenítésébe), 1152 és 1167 között azonban öt fiú és három leánygyermeket szült Henriknek. Közülük a második fiú volt Richard, akit tizenegy éves korában beiktattak anyja Aquitániai Hercegségébe. Mivel már ifjan elmerült a lázadó vazallusokkal folytatott állandó háborúskodásban, Richard véregző harcos, könyörtelen uralkodó, majd miután huszonegy éves korában elfoglalta Taillebourg állítólag bevehetetlen várát, brilliáns stratéga és hadvezér hírében állt.

Eleonóra házassága Henrik hűtlenkedése, különösen angol szeretőjével, Rosamund Clifforddal való viszonya miatt idővel eléggé megromlott, 1173-ban pedig a királyné fiai oldalán csatlakozott egy II. Henrik elleni lázadáshoz. A felkelés elbukott: fiai hitvány módon megalázkodtak apjuk előtt, míg Eleonóra megpróbált első férjéhez, VII. Lajoshoz menekülni. Útközben azonban elfogták, visszavitték Angliába, és az elkövetkező tizenöt esztendőt börtönben töltötte. 1183-ban, Henrik nevű bátyja halálát követően Richard lett az angol trón, valamint a Normandiai Hercegség és az Anjou Grófság várományosa. Ebben a helyzetben II. Henrik felszólította őt, hogy az Aquitániai Hercegséget adja át legfiatalabb öccsének, Jánosnak. Richard azonban visszautasította apja kérését, és VII. Lajos örököséhez, (II.) Fülöp Ágost francia királyhoz folyamodott, aki elvben a hűbérura volt. Az eleinte barát, később rivális, végül kibékíthetetlen ellenséggé lett két herceg a latin hadsereg hattíni vereségének és Jeruzsálem muszlimok általi elfoglalásának hírére ideiglenesen véget vetett politikai és katonai intrikáinak. Richárd meggondolatlanul, apja beleegyezése nélkül vette fel a keresztet Tours új székesegyházában - ugyanazon a helyen, ahonnan dédnagyapja, Anjou Fulko annak idején útrakelt, hogy feleségül vegye Melisendét és vele együtt kézhez kapja a Jeruzsálemi Királyság feletti uralmat. Fülöp Ágost eleinte tiltakozott, hiszen Richard éppen testvérét, Alizt készült feleségül venni, de aztán a türoszi érsek ékesszóló prédikációját hallván ő is követte példáját. A két ifjú herceg később csatlakozásra bírta II. Henriket is, aki mellesleg már régóta tervezte, hogy keresztes hadjáratba indul és jelentős pénzösszegeket is küldött a Jeruzsálemi Királyságba. Úgy tervezték, hogy 1190-ban, húsvét után indulnak Vézelayből, de II. Henrik 1189. július 6án meghalt, még mielőtt eleget tehetett volna fogadalmának. Richardnak, aki immáron Anglia királya, valamint Normandia és Aquitánia hercege volt, mérhetetlen erőforrás állt a rendelkezésére, és aprólékos terveket dolgozott ki hadjáratával kapcsolatban. Az új szent háború nagy lelkesedéssel töltötte el az embereket, és a ciszterciek, mind például Baldwin, Canterbury érseke, Clairvaux-i Szent Bernát szellemében támogatták a gondolatot. Eltűntek azonban azok a „csendes és titokzatos remeték, akik taktikai tanácsokkal látták el a vezetőket” az I. keresztes hadjárat idején, és még azok az egyházi emberek is, „akik segítségül hívták Istent... csak saját erőforrásaikra támaszkodtak”.212 A pápa minden jövedelemre és ingóságra tíz százalékos adót vetett ki, amely „Szaladin tizede”-ként vált ismertté. Habár végső soron még mindig az egyén döntésétől függött, mennyiben hajlandó kockáztatni az életét és tulajdonát a szent helyek visszafoglalásáért, „a Szentlélek ezúttal nyilvánvalóan hivatalos csatornákon keresztül működött”.213 Az angol Richard és a francia II. Fülöp Ágost király példáját alacsonyabb rangú hercegek áradata követte, és a két uralkodót megelőzve csatlakoztak az Akkont ostromló keresztények seregéhez. Sokan a korábbi keresztesek leszármazottai vagy a tengerentúli nemesség rokonai közül kerültek ki, mint például Henri, Champagne grófja, Aquitániai Eleonóra unokája és egyúttal az angol valamint a francia király unokaöccse; Thibaud, Blois grófja és Ralph, Clermont grófja; Bar, Brienne, Fontigny és Dreux grófjai; Etienne de Sancerre és Alain de Saint-Valéry. Mellettük sorakoztak fel a németek, köztük Lajos, Thüringia őrgrófja; hatalmas hajóhadak Genovából és Pisából; itáliaiak Ravennából Gérard érsek vezetésével; a messinai és a pisai érsekek, valamint Baldwin, Canterbury érseke háromezer walesi lovaggal; Besancon, Blois és Toul püspökei; Colchester archidiakónusa, akit később egy Szaladin tábora elleni kitörés során öltek meg; lovagok Flandriából, a Magyar Királyságból és Dániából; továbbá egy kontingens Londonból, amelynek tagjai a II. keresztes hadjáratban résztvevő elődeikhez hasonlóan útközben kisebb kitérővel segítséget nyújtottak Sancho portugál királynak,

hogy Silves várát visszafoglalja a móroktól. 1189 áprilisában a Német Királyságban maga a német-római császár is felvette a keresztet. A szóban forgó I. (Stauf) Frigyest, ismertebb nevén Barbarossa (Rőtszakállú) Frigyest a fejedelmek 1152-ben választották német királlyá, majd 1155-ben IV. Hadrián pápa császárrá koronázta. Frigyes a sváb herceg és a bajor herceg lányának gyermekeként fiatalkorában elkísérte nagybátyját, Konrádot a szerencsétlen véget ért II. keresztes háborúba. Uralkodását véget nem érő hatalmi harc szőtte át közte valamint a pápa, a szicíliai király, a bizánci császár és - a képlet új elemeként - a Milánó vezette nagyhatalmú lombard városállamok között. Az ekkor már hatvanhat év körüli Frigyes császár hősies figura volt, aki sajátos vonzerővel bírt. A Szentföld válságos helyzete nemcsak egyéni elszántságát növelte, hogy ismét kardot ragadjon a hitetlenek ellen, de mint a kereszténység világi vezetőjétől határozott lépést követelt tőle. A németek mostanáig csak a másodhegedűs szerepét játszották a keresztes hadjáratokban: igen kevesen telepedtek le a Tengerentúlon, ugyanakkor Konrád montferrati őrgróf Barbarossa Frigyes egyik rokonának bátor helytállása, amellyel Türoszt védelmezte, igen nagy hatást gyakorolt a császárra. Frigyes követet küldött Szaladinhoz, s azt követelte, adja vissza Palesztinát a keresztényeknek. A szultán válaszképpen csupán annyit ajánlott fel, hogy szabadon bocsátja a keresztény foglyokat, a palesztinai keresztény apátságokat pedig visszajuttatja a szerzeteseknek. Barbarossa Frigyes azonban nem érte be ennyivel. 1189 májusában útra kelt Regensburgból: „jól felfegyverzett, fegyelmezett serege a valaha létező legnagyobb keresztes sereg volt”.214 A császár korábban már megtette az előkészületeket az adott uralkodókkal, hogy ez a hatalmas haderő országaikon átvonulhasson. A Magyar Királyság területén akadálytalanul haladtak át, de a Bizánci Birodalom határán átkelve megkezdődtek a bajok. A görög keresztények és latin hittestvéreik kapcsolatát megkeserítették azok az események, amelyekre öt évvel korábban, Konstantinápolyban került sor. Ekkor az emberek gyűlölete a latin császárné, Antiochiai Mária iránt, aki a fiatal Alexiosz császár nevében régensként uralkodott, odáig fajult, hogy a görög lakosság pogromot indított a város nyolcvanezer fős latin népessége ellen:215 férfiakat, nőket, gyermekeket, öregeket és fiatalokat, egészségeseket és betegeket egyaránt megtámadták, és sokukat lemészárolták, házaikat és templomaikat felégették. Akkora volt a görögök latinok elleni gyűlölete, hogy amikor Szaladin elfoglalta Jeruzsálemet, Angelosz Izsák bizánci császár gratuláló levelet küldött neki. Barbarossa Frigyes hadereje azonban túl hatalmas volt, semhogy a görögök útját merték volna állni, így tavasszal háborítatlanul átkelhetett a Boszporuszon, majd benyomult a szeldzsuk törökök uralta területekre. Éppen úgy, ahogyan negyven évvel korábban, Konrád császár és VII. Lajos francia király hadjárata során, a görögök széthúzása, a kíméletlen éghajlat és a vidék sivársága, valamint a szomjúság és az éhezés komolyan megtizedelték a császár katonáit. 1190. május 18-án a német keresztesek Szaladin vejével, Malik sahhal találták szemben magukat. A két sereg megütközött egymással. A törökök megsemmisítő vereséget szenvedtek, a keresztesek pedig akadálytalanul haladhattak tovább, és a Taurusz-hegység hágóin átkelve leereszkedtek a Szeleukeia-síkságra. Épp a Kalükadnosz-folyón keltek át, amikor Frigyes császár beleesett a vízbe, páncéljának súlya lehúzta és megfulladt. A császár domináns személyisége nélkül az általa összetoborzott hadsereg szétesett. Fia, Sváb Frigyes herceg apja holttestével továbbvonult Antiochiába, de a sereg számos tagja Kilikia és Szíria kikötői felé vette útját, ahonnan azután hazahajózott. Barbarossa Frigyes rothadó holt-

testét az antiochiai Szent Péter székesegyházban temették el: néhány, szarkofágba helyezett csontját a német keresztesek abban a reményben vitték magukkal, hogy talán elérik vele a jeruzsálemi Szent Sír templomot, de végül a türoszi székesegyházban kellett elhelyezniük azokat. Palesztinában Barbarossa Frigyes seregének maradéka csatlakozott ahhoz a kontingenshez, amely Lajos, Thüringia őrgrófja és Lipót osztrák herceg vezetésével a tenger felől érkezett. A betegek és sebesültek ellátására lübecki és brémai keresztesek kisebb csoportja a németek számára Akkonban (A szerző Jeruzsálemet említi az alapítás helyeként, de ez nyilvánvaló tévedés. Feltehetően az egyre szélesebb körben ismert legendával kapcsolta össze, mely szerint a XII. században az első német ispotályt Jeruzsálemben hozták létre. Függetlenül attól, hogy a legendának van-e valóságalapja vagy sem, ehelyütt a III. keresztes hadjárat eseményei szerepelnek, mellyel a legenda semmiféle kapcsolatba nem hozható, [A ford. megjegyzése]) alapított ispotályt, amely a Szűz Mária patrocíniumot kapta. A Szent János ispotályhoz hasonlóan ez is lovagokból álló rendet alkotott, amely a templomos [és a johannita] regulát vette át, tagjai pedig ugyanolyan fehér köpenyt hordtak, mint a templomosok, azzal a különbséggel, hogy vörös kereszt helyett feketével jelölték meg őket. 1196-ban III. Celestin pápa Német Lovagok Rendjeként szentesítette az ispotályt. A nyugati keresztesek éppenhogy összegyűltek a Szentföldön, amikor 1190-ben Montferrati Konrád megfosztotta Lusignani Guidót jeruzsálemi királyi címétől. Az Akkon ellen indított vakmerő ostroma ellenére, amely az új keresztes hadjárat gyújtópontjává vált, a Tengerentúl jelentősebb bárói sohasem bocsátottak meg Guidónak, amiért feleségül vette Szibilla királynőt és ezzel a felkapaszkodottak pártjának élére állt, valamint azért, hogy Hattínnál végzetes vereségbe hajszolta őket. Két legfőbb bajnoka, Renaud de Châtillon és Gérard de Ridefort mindketten halottak voltak; helyzetét pedig tovább gyengítette, hogy felesége és két kislányuk ugyanebben az évben betegség áldozatául estek. Mivel Guido Szibilla személyén keresztül szerzett jogot a koronára, ez most unokahúgára, Izabellára, I. Amalrich király lányára szállt. Izabella, ahogyan arról korábban már szó esett, a megnyerő külsejű fiatal Onofroi de Toronhoz ment feleségül Kerak várában, miközben azt éppen Szaladin ostromolta, férje azonban szintén eljátszotta a bárók bizalmát, amikor behódolt Szibillának és Guidónak. A bárók azt a megoldást javasolták, hogy érvénytelenítsék Izabella Onofroi-jal kötött házasságát, hiszen amikor feleségül ment hozzá, még nem érte el a törvényes kort, majd menjen hozzá Montferrati Konrádhoz. A hercegnő ugyan tökéletesen boldog volt gyengekezű férjével, de anyja, az özvegy Mária Komnéné, aki felmenői révén a bizánci császárral állt rokonságban, megsejtette a bárók kérése mögött rejlő kényszerítő politikai szükséget, és meggyőzte lányát, hogy egyezzen bele a tervbe. A házasság érvénytelenítésének hálátlan feladatát az akkoni pápai legátus tisztét is betöltő pisai érsek vállalta magára, Beauvais püspöke pedig összeadta Konrádot Izabellával. Guido trónfosztása ellen nemcsak a Lusignan család tiltakozott igen hevesen, hanem poitou-i hűbéruruk, Richard, Anglia királya is. Az Akkon melletti táborban tartózkodó Baldwin, Canterbury érseke semmisnek nyilvánította a házasság felbontását, de néhány nappal az esküvő előtt, 1190. november 19-én meghalt. Amikor végül Richard 1191. április 20-án behajózott Akkonba, a történteken már nem lehetett változtatni. II. Fülöp Ágost francia király hét héttel korábban érkezett. A két uralkodó 1190 júliusában indult Vézelay-ből: Fülöp Ágost seregével azután Genovából hajón folytatta útját, míg angol

flottájához Richard Marseillesben csatlakozott. Mindketten rövid pihenőt tartottak Itáliában, azután Messinába hajóztak, hogy Tankréd szicíliai királynál látogatást tegyenek: egy Richard és Tankréd közötti nézeteltérés azonban odáig fajult, hogy a két vendég király végül elfoglalta Messinát, majd a zsákmány elosztásakor egymással is összezördültek. Fülöpöt az is felbőszítette, hogy Richard kijelentette, nem veszi feleségül Fülöp Aliz nevű húgát, bár ebben sok éve megállapodtak. Döntését azzal indokolta, hogy apja, II. Henrik korábban megerőszakolta őt, és gyermeke is született tőle. Tavasszal Fülöp Ágost elhagyta Messinát és eseménytelen hajóutat követően Türoszba érkezett. Richard útja ellenben nem volt ennyire nyugalmas és célirányos: flottája először Krétánál kényszerült horgonyt vetni, majd hajóit északnak, Rodosz felé sodorta a szél. Az egyik hajó Ciprus partjainál elsüllyedt, egy másik pedig a szárazföld felé sodródott, és Limassolnál kellett kikötnie. Ezen a gályán utazott új mennyasszonya, Navarrai Berengária is, akit Richard anyja, Aquitániai Eleonóra hozott Szicíliába, és akire most húga, az özvegy szicíliai királynő, Johanna viselt gondot. Ciprus önjelölt uralkodója, a renegát bizánci herceg, Izsák Dukász Komnénosz Szaladin szövetségese volt, így aztán elfogta és bebörtönözte a hajótörést szenvedett kereszteseket. Johanna és Berengária körültekintő módon visszautasította a ciprusi uralkodó meghívását, és nem szálltak partra. Richard, amikor néhány héttel később beérte őket, a foglyok szabadon bocsátását követelte. Mivel Izsák király nem tett eleget a felszólításnak, Richard támadásra készülődött. Akkonból megérkezett egy hajóhad, a gályák fedélzetén Lusignani Guidóval, Leóval, Kilikiai Örményország hercegével, Boemunddal, Antiochia fejedelmével és Onofroi de Toronnal, valamint az Outremer magas rangú templomosaival - akik Gérard de Ridefort halála ellenére Guidót támogatták -, és segítségükkel az angol király lerohanta a szigetet. Mivel görög alattvalói körében nem volt túlságosan népszerű, Izsák Dukász meglehetősen gyenge ellenállást tudott megszervezni a sziget védelmére, és hamarosan megadta magát. Egyetlen feltételként azt kötötte ki, hogy ne verjék vasra. Richárd beleegyezett és ezüst bilincset rakatott rá. E hirtelen jött győzelem mérhetetlen gazdagságot hozott Richardnak, aki miután hátrahagyott némi latin helyőrséget a sziget erődéiben, a kormányzást pedig két angol bíróra bízta, elhajózott Palesztinába. Először Türosz közelében ért partot, de II. Fülöp Ágost király és Montferrati Konrád parancsára nem engedték be a városba. Így aztán délnek vette az irányt, Akkonba, ahol június 8-án kötött ki. Érkezése érezhetően lendített a keresztesek hangulatán. Fülöp Ágost bár intelligens ember volt, akit elbűvöltek az ostromgépek, keserűen gúnyos és meglehetősen hipochonder természete ezzel szemben nem éppen hatott lelkesítően a katonákra. Szegényebb is volt Richardnál, aki keresztes hadjáratának finanszírozására már Ciprus kifosztása előtt kimerítette angliai kincstárát és francia birtokait. Óriási vagyona és katonai hírneve nyomán a keresztesek úgy döntöttek, hogy Richard álljon a hadjárat élére. A templomosok testvérként felvették a rendbe barátját és vazallusát, Robert de Sablét, majd nem sokkal később nagymesterükké választották. Az új templomos nagymester első akcióinak egyikeként 100 000 besantért megvásárolta Ciprust Richardtól. A király fülébe ugyanis korábban olyan hírek jutottak el a szigetről, hogy hátrahagyott bírói képtelenek uralkodni a görög lakosság felett, így aztán meg akart szabadulni a problémától, és nyilvánvalóan arról is tudott, hogy a Templomnak minden akkoriban elszenvedett anyagi vesztesége ellenére jelentős vagyon állt a rendelkezésére. A megállapodást követően Robert de Sablé húsz lovagot és kíséretükben megfelelő számú fegyverhordozót és sergentet küldött a szigetre a hatalom átvételére.

A templomosok főereje az Akkont ostromló keresztes hadsereggel maradt. 1191. július 12-én a város muszlim helyőrsége megadta magát, miután Szaladin képtelen volt véget vetni az ostromnak. A muszlimok a lakosok életéért 200 000 besantot tartoztak fizetni, emellett pedig ezerötszáz keresztény foglyot szabadon kellett engedniük, és vissza kellett szolgáltatniuk a Szent Keresztet. Montferrati Konrád a diadalmas keresztes sereg élén bevonult a városba, Richard a királyi palotába, Fülöp Ágost pedig a korábban templomosok által birtokolt erődbe költözött. Ausztria hercege az angol és a francia királyi lobogók mellé sajátját is kitűzte a városfalra, így jelezve igényét a zsákmány ráeső részére, az angolok azonban Richard parancsára letépték onnan és a falon át a várárokba hajították. Guido és Montferrati Konrád között megegyezés született: haláláig Guido uralkodhat, de Konrád örökli majd a trónját; a királyi jövedelmen pedig addig is megosztoznak. Miután Akkon a keresztények kezére került, a keresztesek közül sokan úgy gondolták, eleget tettek fogadalmuknak, így hazatértek. Lipót osztrák herceg alig néhány nappal azután, hogy Richard súlyosan megalázta őt, maga mögött hagyta a Szentföldet. II. Fülöp Ágost Montferrati Konrád társaságában visszavonult Türosz városába, aztán Brindisi felé hajóra szállt; állandóan betegség gyötörte, ráadásul egyre erősödő ellenszenvvel viseltetett az angol király iránt. Bár seregét Burgundia hercegének parancsnokságára bízva hátrahagyta, a Konrádot támogató tengerentúli báróik sajnálták, hogy távozik. A többi uralkodó távozásával vitathatatlanul Oroszlánszívű Richard lett a keresztes hadsereg parancsnoka. Amikor váratlan akadályok gördültek a fogolycsere és a hadisarc kifizetésének útjába, az angol királyon türelmetlenség lett úrrá. Az egyik kortárs forrás szerint Szaladin a templomosokat kérte meg, hogy egy Richarddal kötendő ideiglenes megállapodásban kezességet vállaljanak, mert bár meglehetősen gyűlölte őket, tudta, hogy megtartják a szavukat. 216 A templomosok azonban kevésbé voltak biztosak abban, hogy Richard is betartja ígéretét, ezért a Szaladin által kért közreműködési felkérést udvariasan visszautasították. Richard feldühödött Szaladin késlekedése miatt, és személyesen irányította a muszlim foglyok kivégzését: kétezerhétszáz embert, köztük nőket és gyermekeket mészároltak le Richard angol katonái. A muszlimok szemében Richard ezzel egyértelműen megszegte a Szaladinnal kötött megállapodást; a frank történetírók szerint ugyanakkor szükségszerű, a háború elfogadott normái szerint még dicséretesnek is mondható lépés volt. Végtére is Szaladin a Hattínnál aratott győzelmét követően könyörtelenül lemészárolta a lovagrendek katonáit. Richard nyilvánvalóan megbizonyosodott a többi keresztény fejedelem egyetértéséről, mielőtt erre a drasztikus lépésre szánta el magát. A foglyok őrzése jelentős latin erőket kötött volna le - ezzel kétségkívül Szaladin is tisztában volt -, ami hátráltatta volna a keresztes hadjárat további menetét. Miután megszabadultak a foglyoktól és megerősítették a város védelmi rendszerét, a keresztesek maguk mögött hagyták Akkont és a tengerparti úton délnek vonultak Haifa és Caesarea felé. Szaladin csapatai állandóan zaklatták őket, így a lovasság tömör sorokba fejlődve lovagolt, előőrsként a templomosok haladtak, utóvédként pedig a johanniták. A szárazföld belseje felé eső oldalról a keresztény gyalogság, elsősorban Richard angol íjászai védték őket, a lovasok pedig ennek fejében a sereg katonai felszerelését szállító karavánt őrizték. Az utánpótlást a keresztény flotta biztosította, amely a tengeren lépést tartva haladt a lovagok mellett. Amint a keresztes sereg előbukkant a Caesareától délre fekvő Arszuf erdejéből, Szaladin átfogó offenzívát indított ellene. A keresztesek a támadást visszaverték, és a mindkét oldalon elszenvedett kisebb veszteségek ellenére az összecsapásban végül is Szaladin maradt alul, akinek a

hattíni győzelem óta nyílt csatában ez volt az első veresége. Szaladin hadseregét azonban - bár legyengült és a dezertálások miatt jelentős létszámveszteség érte -, még nem semmisítették meg. Richard király továbbvonult Jaffába, ahol újjáépítette a város erődítését. Mindkét fél számára világosan látszott, hogy egyikük hadserege sem olyan erős, hogy legyőzze a másikat, így a konfliktust egyedül tárgyalások útján lehetett megoldani. Ezért aztán sorozatos egyeztetések folytak Szaladin testvérével, al-Adillal [akit a keresztesek Szafadinnak hívtak]. Szaladin az akkoni helyőrség lemészárlása ellenére megőrizte mély tiszteletét az angol király iránt. A kezdeti kölcsönös udvariaskodás végül barátsághoz vezetett: Richard felvetette, hogy al-Adilnak feleségül kellene vennie húgát, Johannát, valamint azt is, hogy a Palesztina feletti uralmat közösen kellene gyakorolniuk, és a Szent Várost meg kellene osztani a két vallás között. A javaslat Johannát mélyen felháborította, Szaladin pedig megfontolásra sem tartotta érdemesnek. Richard király a karácsonyt Latrun [Toron des Chevaliers] kolostorában töltötte a júdeai hegyek között, majd seregével alig húsz kilométernyire megközelítette Jeruzsálemet. Az Európából jött keresztesek meg akarták ostromolni a Szent Várost, de a Tengerentúl bárói a lovagrendek nagymestereivel együtt óvatosságra intettek: még ha Jeruzsálemet sikerül is bevenniük, hogyan tartják majd meg további erődítések nélkül a Palesztina és a Sínai-félsziget között fekvő települést, amely állandóan ki lenne téve az Egyiptom felőli támadásoknak, miután Richárd és a keresztesek eltávoztak? Így aztán Richard király visszatért a tengerpartra, és 1192 első négy hónapjában megerősítette Aszkalont, mielőtt továbbment volna Gázába. Az angol uralkodó azonban kezdett kifogyni az időből: otthonról nyugtalanító hírek jutottak el hozzá II. Fülöp Ágost és öccse, János tevékenységéről. A Szaladinnal folyó baráti tárgyalások nyomán úgy tűnt, már nincsenek messze a megegyezéstől, ezért úgy döntött, a Jeruzsálemi Királyság sorsának elrendezését követően maga mögött hagyja a Szentföldet. Bár a trónon Lusignani Guidót szerette volna látni, elfogadta a helyi bárók egyhangú döntését, hogy Montferrati Konrád legyen a király, a jelöltet azonban koronázásának előkészületei idején Akkon utcáin meggyilkolták. A gyilkos asszaszinokat a Hegy Öregje, Szinán küldte. Az akció célja homályos volt. Korábban Konrád magára haragította az asszaszinokat azzal, hogy kalóz módra lefoglalta egyik hajójuk rakományát, és mindennemű kártérítést visszautasított; ugyanakkor Richard is gyanúba keveredett. Konrád közeli barátja, Beauvais püspöke, akinél éppen a halála előtt tett látogatást, meg volt róla győződve, hogy a gyilkosokat az angol király bérelte fel. Mások ezzel szemben azzal érveltek, hogy az alattomos tett nem Richardra vallott. Mindenesetre az esemény kimenetele nyilvánvalóan neki kedvezett: két nappal Konrád meggyilkolása után özvegyét, a huszonegy éves Izabellát eljegyezték Richárd unokaöccsével, Henri champagne-i gróffal. Az Outremer ügyeinek végső rendezése érdekében mindössze Lusignani Guido helyzetét kellett már csak megoldani. Robert de Sablé nagymester közreműködésével úgy határoztak, hogy kárpótlásul a Jeruzsálemi Királyság elvesztéséért, kapja meg Ciprus szigetét, melynek kormányzásában a templomosok sem voltak sokkal sikeresebbek, mint annak idején a Richárd király által kinevezett bírák. A lovagok telhetetlennek és népszerűtlennek bizonyultak, és 1192. április 4-én Nicosiában a görögök megostromolták a latin helyőrséget. Bár a felkeléssel sikerült megbirkózni, az incidens mégis világossá tette, hogy maroknyi csapattal nem lehet ellenőrzés alatt tartani a lakosságot. „Ha Ciprust végérvényesen meg akarták tartani, sok emberre volt szükség, akik valamilyen formában érdekeltek voltak az új kormányzati rendszer

fenntartásában.”217 Így a sziget visszakerült Oroszlánszívű Richárdhoz, aki azonnal továbbadta Lusignani Guidónak 60 000 besantért, amivel kiegyenlíthette a templomosokkal szemben fennálló tartozását. Richárd egyre türelmetlenebbül készült visszatérni Európába, ezért megkísérelt nyomást gyakorolni a Szaladinnal kötendő egyezség felgyorsítása érdekében. Seregével elfoglalta az Aszkalontól délre fekvő Daron várát, mialatt azonban Richárd éppen Akkonban tartózkodott, Szaladin megtámadta Jaffát, és háromnapos ostrom után bevette a várost. A helyőrség bezárkózott a fellegvárba és már a megadáshoz készülődtek, amikor Richárddal a fedélzeten ötven pisai és genovai gálya futott be a kikötőbe. A király kiugrott a hajóból, majd nyolcvan lovag, négyszáz íjász és közel kétezer itáliai tengerész kíséretében keresztülverekedte magát a város utcáin és megfutamította Szaladin csapatait. Mielőtt a tengerparti úton felfelé vonuló fősereg Richárd maroknyi csapatának a segítségére siethetett volna, Szaladin ellentámadásba lendült. Richárd páratlan találékonysággal irányította embereit, akik egymás után verték vissza a muszlim támadás hullámait. „Szaladin félelemmel vegyes csodálattal szemlélte őket”,218 és amikor Richárd lova összerogyott alatta, az iszlám lovagiasság példaképe a csata hevében két kipihent harci mént küldött az angol királynak ajándékba. Személyes bátorsága és nagyszerű taktikája Oroszlánszívű Richárdot a nap hősévé tette. Mostanra azonban mindkét vezető számára világossá vált, hogy patthelyzettel állnak szemben: egyikük sem tudta legyőzni a másikat, és nyomós okok mindkettőjüket arra kényszerítették, hogy rendezzék végre a konfliktust. Richárdnak európai birtokainak biztosítása érdekében sürgősen haza kellett térnie, míg Szaladinnak állandó nehézséget jelentett hatalmas seregének harckészültségben tartása. Bár a szultán az „iszlám bajnoka” szerepében bizonyos erkölcsi hatalomra tett szert, csapatait gyakran sokkal inkább a világi zsákmányszerzés reménye motiválta, mint a túlvilági jutalom, mivel csak ez jelentett megfelelő elégtételt a hadjáratok során átélt veszélyekért és az elszenvedett nélkülözésekért. Amikor pedig erre nem volt kilátás, nehezen tudtak ellenállni az otthon vonzásának. A korábbi tárgyalások során a megegyezés akadályát Aszkalon jelentette. Ezúttal Richárd király engedett: beleegyezett az erőd lerombolásába. Cserébe Szaladin garantálta, hogy a tengerparti városokat Antiochiától egészen Jaffáig átadja a keresztényeknek. Az egyezség értelmében a muszlimok és a keresztények szabadon átjárhattak egymás földjén, a keresztény zarándokok pedig szabadon látogathatták Jeruzsálemet és a többi keresztény szent helyet. Balian d'Ibelin, Henri champagne-i gróf valamint a templomos és a johannita nagymesterek Richárd nevében esküt tettek, hogy az elkövetkező öt évben megtartják a békét. Ezt követően Richárd számos katonája fegyvertelen zarándokként felkereste a Szent Várost. A király maga nem ment velük: visszatért Akkonba, elrendezte ügyeit, és feleségét húgával együtt feltette egy, a Francia Királyság felé tartó hajóra. Október 9-én ő is kihajózott, maga mögött hagyva a Szentföldet, ahol tizenhat hónapon át harcolt. Az erős szél miatt azonban hajója irányt vesztett, és Korfu bizánci kézen lévő szigetének kikötőjébe kényszerült. Attól tartva, hogy a bizánci császár túszul ejti, Richárd magát templomosnak álcázva négy templomos lovag kíséretében felkéredzkedett egy Velencébe tartó kalózhajóra. A hazafelé vezető útvonal megválasztását a távollétében Európában történt politikai események, elsősorban az apósa, Sancho navarrai király és Raymund, Toulouse grófja között kirobbant háború kényszerítették ki, lehetetlenné téve Richárd számára, hogy valamely dél-francia kikötőben szálljon partra. A tél közeledtével viszont a Gibraltári-szoroson át és az Ibériaifélsziget partjai mentén vezető hosszú hajóút túlságosan kockázatos lett volna; ha pedig Itáli-

án keresztül, majd a Rajna-völgyében próbált volna hazajutni, akkor azt veszélyeztette volna, hogy ellensége, VI. (Stauf) Henrik császár ejti fogságba. A Velence felé tartó kalózhajó az Adriai-tenger északi csücskében, Aquileia közelében hajótörést szenvedett. Innen Richárd király és társai zarándok álöltözetben északnak, az Alpokon át folytatták útjukat. Egy Bécs melletti fogadóban azonban a királyt - talán mesésen értékes gyűrűjéről, amit elfelejtett levenni az ujjáról - felismerték, és az Akkon ostroma óta esküdt ellensége, Lipót osztrák herceg elé vezették. Az az ember, aki önkényesen adta-vette Ciprus szigetét, maga is árucikké vált: Lipót herceg először saját dürnsteini várába záratta, majd átadta urának, VI. Henrik német-római császárnak, aki azzal a feltétellel engedte szabadon, ha Richárd király hűbéri esküt fogad neki, ezenfelül pedig 150 000 márkás váltságdíjat követelt. Mialatt Oroszlánszívű Richárd börtönében sínylődött, ellenfele, Szaladin, aki annak idején csodálattal tekintett rá, meghalt. Barátja és korábbi vazallusa, Robert de Sablé templomos nagymester szintén elhunyt. II. Fülöp Ágost és János, Richárd öccse kijárták a császárnál, hogy továbbra is tartsa fogságban a királyt, de Richárd - aki megalázó helyzetében szívélyes, vidám és majdhogynem közömbös maradt -, támogatókra tett szert a császári udvar fejedelmei között. 1194 februárjában végül elengedték: letette a császár által követelt hűbéresküt, és az akkoriban igen gazdag Anglia szinte az egész váltságdíjat kifizette érte. A hírekről értesülve Fülöp Ágost azt írta Jánosnak: „Óvakodj, az ördög kiszabadult!” Richárd alig egy hónapot töltött Angliában, majd visszatért Normandiába, és a rákövetkező öt évben kisebb megszakításokkal rebellis vazallusaival és II. Fülöp Ágost francia királlyal háborúskodott. 1199-ben éppen egyik hűbéresének, Limoges vicomte-jának châlusi várát ostromolta, amikor a vállát egy nyílvessző eltalálta és halálosan megsebesült. Odahívták hozzá anyját, Eleonórát, és miután meggyónta bűneit és felvette az utolsó kenetet, április 6-án meghalt. Negyvenkét esztendős volt. Az elkövetkező századok folyamán Oroszlánszívű Richárd a lovagiasság mintaképeként számos egzotikus és hihetetlen legenda hőseként élt tovább az emberek emlékezetében. Ezen történetek mindegyike az adott kor szellemiségét tükrözi. „Ha a hősiesség csupán a brutális és kegyetlen tettekre korlátozódik - írta Gibbon -, akkor Plantagenet Richárd kétségkívül magasan kiemelkedik korának hősei közül.” A legújabban vele kapcsolatban felröppent mítosz értelmében homoszexuális volt. Ezt a nézetet számos történész osztotta, annak ellenére, hogy eredete csupán 1948-ra nyúlik vissza, ma már azonban a legtöbben úgy vélik, a feltevés minden alapot nélkülöz. A kortárs történetírók sokkal inkább azért kritizálták Richárdot, mert csillapíthatatlan étvággyal falta a nőket, olyannyira, hogy „az orvosok tanácsával dacolva még halálos ágyához is hivatott néhányat”.219 Állandóan visszatérő kifogás Richárd királlyal szemben, hogy külhoni kalandjai hátráltatták Anglia kormányzásában. „Semmi kétség, Richárd meg volt győződve arról, hogy nagyszerű és jó dolog Jeruzsálemért küzdeni - írta H. E. Marshall az iskolások számára készült Our Island Story [Szigetünk története] című könyvében -, de mennyivel jobb lett volna, ha megpróbál saját országában békésen uralkodni és jólétet biztosítani az embereknek.”220 A Richárdról szóló újabb értékelések azonban felmentik őt ezalól a vád alól, mondván, felelősségérzete messze túlmutatott Anglián, amely birtokai közül a legkevésbé volt problematikus. Bár valóban élt-halt azért, hogy harcolhasson, amely lelkesedésében egyébként korának lovagjai szinte kivétel nélkül osztoztak, „nem volt faragatlanul harcias király, aki pusztán az öncélú harc és agresszió kedvéért háborúzott, katonai tehetségét az Anjou-ház fejeként e dinasztia tágan értelmezett érdekében próbálta meg intelligensen kihasználni”.221 Bár történelmi perspektívából

egyesek talán eleve vesztes ügynek vélik örökségének megtartása érdekében folytatott küzdelmét a Capet-ház jogtalan beavatkozása ellen a Francia Királyságban, a maga korában azonban ez nem volt nyilvánvaló. A legsúlyosabb kritika, amellyel Richárdot kortársai illették, hogy vakmerően, saját életét kockáztatva a küzdelem sűrűjébe vetette magát. Még szaracén ellenfelei is úgy gondolták, őrültség egy ilyen tehetséges hadvezérnek az életét veszélyeztetni, hiszen bátorsága és lobbanékony természete mellett komoly érzéke volt a tervezéshez és a logisztikához. Bár a merészség okozta korai halálát, mindez azonban semmit sem von le az általa elért eredmények értékéből. A kortárs történetíró, John Gillingham sommás ítélete, mely szerint „államférfiként, az ügyek intézőjeként és hadvezérként - röviden királyként - ő volt az európai történelem egyik legkiemelkedőbb uralkodója”, visszhangozzák a muszlim krónikás, Ibn Athír szavait: „bátorsága, éleseszűsége, energiája és türelme korának legrendkívülibb uralkodójává tették őt”.222

10. fejezet

Belső ellenségek Az egyik Oroszlánszívű Richárdról szóló későbbi történet szerint halálos ágyán fekve tréfásan levetette legfőbb bűneit, és fukarságát a ciszterciekre, bujaságát a püspökeire (A szerző bár Runcimanra hivatkozik, mégis a püspökökre hagyott bujaság helyett a fényűzés szeretetét említi, amelyet a király a koldulórendi barátokra hagyott. Lévén az általa megadott forrásban nem ez szerepel, és a koldulórendekre Richárd király idejében még nemigen hagyhatott semmit, így a fordításban Runciman változata szerepel, [A ford. megjegyzése]), büszkeségét pedig a templomos lovagokra hagyta.223 Hasonlóan a büszkeség vádjával illette a templomosokat Richárd király egyik kortársa, III. Ince pápa is, az egyik legkiemelkedőbb egyéniség, aki az egyház kétezer éves történelme során a tiarát viselte. Az 1198-ben fiatalon, alig harminc évesen megválasztott Ince pápa a Segni grófok sarjaként a római patrícius Scotti család egyik tagja volt, amelyből számos egyházfő került ki a XI. és a XII. század folyamán: Ince nagybátyja, III. Kelemen pápa 1190-ben szentelte őt bíborossá, később pedig egyik unokaöccséből és a rákövetkező generáció egyik tagjából is pápa lett. Bár a nepotizmus közrejátszott abban, hogy ilyen magasra jutott a ranglétrán, ez még nem jelenti azt, hogy Ince ne a legalkalmasabb személy lett volna e tisztség betöltésére. Kivételes intelligenciával megáldott ember volt, feddhetetlen jellemű, szellemes, nagylelkű és „éber a körülötte zajló események és az őt körülvevő emberek esztelenségei iránt”.224 Ugyanakkor teljes mértékben meg volt győződve arról, hogy mint legfőbb pontifex és „Krisztus földi helytartója [vicarius Christi]” - amely terminust ő használta először -, vallási téren az egész világ felett teljhatalommal bír; „Isten alatt, ugyanakkor az emberek felett áll: aki mindenki felett ítélkezik, és aki felett senki sem ítélkezhet.” III. Ince pápa eredetileg kánonjogász volt, első a jogászpápák sorában, szemléletmódja azonban sohasem volt beszűkült és pedáns. Kivételes energiával támogatta a nyugati egyház lelkipásztori megújulását és tanításainak megtisztítását, amit az 1215-ben összeült negyedik lateráni zsinat dekrétumaiban kodifikáltak. Szigorúan ragaszkodott a hagyományokhoz való hűséghez, mivel olyan korszakban élt, amikor a nyugati kereszténység felszíni egysége alatt a legkülönfélébb vallásos elkötelezettségek és vallási nézetek rejtett áramlatai buzogtak, a klérus jóléte és legtöbb tagjának elvílágiasodása nyomán pedig sokan megkérdőjeleztek bizonyos

hivatalos egyházi tanításokat. III. Ince elég széles látókörű ember volt ahhoz, hogy felismerje az olyan idealista újítók értékét, mint Assisi Szent Ferenc, ugyanakkor minden erejével azon igyekezett, hogy gyökerestől kiirtsa a dél-francia Languedoc-beli katharok eretnek tanításait. Mint II. Orbán óta minden pápa, III. Ince is lelkes támogatója volt az iszlám elleni háborúnak. Nem sokkal megválasztása után, 1198-ben új keresztes hadjáratot hirdetett, és a következő évben panaszos hangú levélben figyelmeztette az Outremer püspökeit és báróit, hogy a szaracénokkal kötött békeszerződésük aláássa a mozgósításra tett kísérleteit. Az általa meghirdetett hadjárat finanszírozására két és fél százalékos adót vetett ki az egyházi jövedelmekre, valamint teljes búcsút, minden megvallott bűn bocsánatát ígérte nemcsak azok számára, akik elmentek Palesztinába, hanem azoknak is, akik megbízottakat küldtek maguk helyett. A szent háború viselése a Szentföldön immáron „a nyugat-európaiak mindennapi életének bevett eszményévé vált”,225 ugyanakkor „a keresztes háború a késő középkori Európában mindenekelőtt a bankárok és bürokraták seregének háborúja volt, akik a pénzek begyűjtésével és szétosztásával foglalatoskodtak, ami nélkül semmit sem lehetett volna tenni”.226 III. Ince pápa vegyes érzelmekkel viseltetett a Templom rendje iránt. Hivatalát elárasztották a lovagok ellen felhozott panaszok egyrészt a világi vezetők, mint például annak idején Amalrich jeruzsálemi király részéről, aki a templomosok által meggyilkolt asszaszin követek ügyében fordult a pápához; másrészt - jóval gyakrabban - a klérus tagjai felől, akik a lovagok hatásköri túllépéseit sérelmezték. Mivel azonban a korszak legtöbb krónikása Türoszi Vilmoshoz hasonlóan klerikus volt, elbeszéléseik valószínűleg eltúlozták az átlagember Templom iránt érzett ellenszenvét. A kifogások némelyike, mint például az, hogy a johannita negyed harangjai idegesítették a jeruzsálemi pátriárkát és zavarták a Szent Sír templom kanonokjait, teljesen jelentéktelen volt. Bizonyos vádakat a pápák által a lovagrendeknek biztosított privilégiumok, elsősorban a tizedfizetés alóli mentesség provokáltak ki. 1179-ben, a harmadik lateráni zsinaton számos határozat született, amely megnyirbálta a lovagrendek kiváltságait, ezeket a döntéseket azonban később a pápa semmisnek nyilvánította. 1196-ben III. Celestin rendreutasította a templomosokat, amiért megszegtek egy megállapodást, amelyet a tized elosztásáról a Szent Sír kanonokjaival kötöttek, 1207-ben pedig III. Ince azért részesítette megrovásban őket, mert nem engedelmeskedtek legátusainak, kihasználták misézési kiváltságukat az egyházi tilalom alatt álló templomokban, továbbá felvettek a rendbe bárkit, aki „hajlandó volt két vagy három garast fizetni azért, hogy csatlakozhasson egy templomos testvériséghez... még akkor is, ha az illető egyházi átok alatt állt”. Ez utóbbi cselekedetük eredményeként a házasságtörők és uzsorások is keresztény temetést biztosíthattak maguknak. A pápa megfogalmazásában a templomosokból „valósággal áradt a pénzsóvárság”.227 Néhányan a lovagrendek létjogosultságát is megkérdőjelezték. A Poitiers melletti L'Etolie ciszterci apátja, egy Isaac nevű angol szerzetes, a XII. század közepén a nova militia „új iszonyata” ellen prédikált, amely kifejezés Clairvaux-i Szent Bernát templomosok támogatására írott De laude novae militiae traktátusára utalt. Ez az angol apát egyik oldalról elítélte azokat, akik erővel próbálták áttéríteni a muszlimokat, másrészt azonban mártíroknak tartotta azokat, akik a nem keresztény hitűek kifosztása közben vesztették életüket. A XII. század vége felé két másik angol krónikás, Walter Map és Ralph Niger szintén kétségbe vonták az erőszakos keresztény hittérítés jogosultságát. A ciszterciek ádáz ellensége, Walter Map a templomosok kapzsiságát és különcségét kritizálta, és e jellemhibákat alapítójuk, Hugues de Payns szegénységével és könyörületességével állította szembe.

A templomosok iránti neheztelést csak tovább fokozta a lovagok szigorú titoktartása. A Szentföldön nyomós katonai indokok támasztották alá, miért nem lehetett felfedni a tanácskozásokon elhangzottakat, Európában azonban a hallgatás inkább gyarlóságaik leplezését szolgálta. A testvérek a káptalan színe előtt vallották meg bűneiket, és ott szabták ki rájuk a penitenciát, a templomosok azonban a legtöbb intézményhez hasonlóan szívesebben rejtették véka alá hibáikat. A XIII. század közepére „mindhárom [lovag]rend szabályzatában szerepelt egy olyan cikkely, amely megtiltotta a testvéreknek, hogy nyilvánosságra hozzák a rendi káptalan jegyzőkönyvének tartalmát, valamint azt, hogy a kívülállók számára lehetővé tegyék a betekintést a regula másolatába”.228 Nagy titoktartás övezte a rendbe való felvétel szertartását is. Az irigység egyik forrása a Templom rendjének nyilvánvaló gazdagsága volt, ami a Szentföldről érkező kedvezőtlen hírek nyomán sokakban fogalmazott meg kételyeket arról, vajon jó befektetés-e a lovagok támogatása. A szerzetesrendektől eltérően a templomosok igen csekély mértékben járultak hozzá a középkori állam jólétéhez: bár a rend egyik bírálója, Joannes von Würzburg [Joannes Wirzburgensis: Descriptio Terme Sanctae] is elismerte, hogy adtak alamizsnát a szegényeknek, de semmi esetre sem voltak olyan bőkezűek, mint az Ispotály lovagjai.* A bencésekhez és a ciszterciekhez hasonlóan a múltbeli adományok és a sikeres birtokgazdálkodás a Templomot és az Ispotályt egyaránt a nyugat-európai királyságok leggazdagabb testületei közé emelték. E bőség nyomán Szent Benedek és Clairvaux-i Szent Bernát szellemi utódai jelentős kompromisszumokat tettek eredeti szerzetesi ideáljaikhoz képest. Az apostoli szegénység eszménye immáron a koldulórendek, például a ferencesek mozgalmában éledt újjá, egészen addig, amíg sorjában őket is meg nem rontotta a siker. A szerzetesrendek körében általánossá váló gazdagodás közepette a templomosok meglehetősen szerény körülmények között éltek. Lakóhelyük a nagyobb városok falain kívül vagy azon a vidéken volt, ahol éppen háborúskodtak, és nem költöttek hatalmas összegeket lenyűgöző várakra és fényűző templomokra. A máig fennmaradt commanderie-k, mint Richerenches, igen mértéktartó benyomást keltenek, különösen ha összevetjük őket a szerzetesi alapítások pompájával. A commanderie-k és praeceptoratusok épületei - csűrök a gabona tárolására, istállók a lovaknak, dormitoriumok, ahol elszállásolhatták azt a körülbelül fél tucat testvért, aki kiszolgálta őket, és ezenfelül szerény erődítések, hogy távol tartsák a tolvajokat -, teljes egészében gyakorlati célokat szolgáltak. Templomaik szintén egyszerűek voltak és küldetésüket szimbolizálták: a lovagrendek ilyen jellegű építkezéseinek egyik szembetűnő vonása, hogy a jeruzsálemi Szent Sír templom mintájára sok esetben rotundákat építettek, miközben „egymással versegtek, hogy az emberek összekapcsolják őket a Feltámadás helyének védelmezésével”.229 A közfelfogás szerint a lovagrendek gazdagok voltak, ám „minden erejükkel azon fáradoztak, hogy felhívják az újoncok figyelmét: a rendi élet valójában nem olyan kényelmes és gondtalan, mint azt a róluk kialakított kép alapján talán néhányan elképzelték”, a fényűzés [luxuria] direkt vádjait pedig „fenntartották a clunyi bencések és a püspökök részére”.230 Az Európában ellenük felhozott kifogások közül sokkal többet nyomott a latban, hogy bár mindannyian igényt tartottak a rendnek biztosított kiváltságokra, valójában igen kevesen ragadtak fegyvert a hitetlenek ellen. A többség azt a több mint kilencezer majorságot igazgatta, amit a rend kegyes jótevői az idők folyamán adományoztak, őket pedig a földeken dolgozó földművesek, vagyis a templomosok „emberei” egészítettek ki. Az, hogy még a rend ezen alárendelt tagjaira is kiterjedtek az igazságszolgáltatás és a kötelezettségek alóli mentességek, kétségtelenül zavarták a feudális urakat. Mivel privilegizált helyzetük védelmét a királyi udvarok biztosították, a tisztviselőkkel többnyire szívélyes kapcsolatot tartottak; voltak azonban olyan esetek is, mint például a yorki grófság Bulmer járásában, amikor a templomosok kiváltságaikkal vissza-

élve gonosztevőket és rablókat vettek fel a rendbe, és ezáltal megakadályozták, hogy a királyi bírák letartóztathassák őket. A ciszterciekhez hasonlóan a templomosok is saját maguk igazgatták birtokaikat. Angliában nyugaton egészen Penzance-ig, sőt még Lundy szigetén is voltak földjeik. A lincolni és yorki grófságokban jelentős mértékben hozzájárultak a mezőgazdaság fejlődéséhez, újoncaikat pedig azokból a családokból toborozták, akik a földet korábban nekik adományozták. A rendet ért kritikákat gyakran ellensúlyozták a dicséretek, különösen a keresztes hadjáratokból visszatérő bárók részéről. Észak-Anglia egyik nagy mágnása, Roger of Mowbray, Northumbria grófja például, akiért, miután Hattínnál Szaladin fogságba ejtette, a váltságdíjat a Templom fizette ki, hazatérve háláját számos adomány formájában rótta le a rendnek. A templomosok becsületességének híre nyomán mások pénzének őrzésével, valamint különböző helyekre történő átutalásával bízták meg őket. II. Henrik angol király a londoni Temple rendházán keresztül hozta létre Jeruzsálemben azt a keresztes alapítványt, amely a hattíni csata idején oly hasznosnak bizonyult. A templomosok egyéneknek és intézményeknek egyaránt adtak kölcsönt, beleértve a zsidókat is, legfőbb ügyfeleik mégis a királyok voltak, és az általuk nyújtott hitel gyakran a csődtől mentette meg az uralkodói kincstárakat. Így a templomosok előre nem látott módon a kereszténység bankáraivá váltak, akik kamráikban [camera] immáron nem csupán a rend vagyonát, hanem királyok kincseit őrizték. A párizsi Temple „Északnyugat-Európa egyik kulcsfontosságú pénzügyi központjává vált”.231 Az Aragóniai Királyság uralkodói rendszeresen a Templomtól kölcsönöztek, és a Francia Királyságban a rend gyakran komoly nehézségek árán tudott megfelelni a királyi követeléseknek.232 Az egyházi intézmények nagyobb hajlandóságot mutattak arra, hogy pénzt adjanak a koronának, ha a Templom kezességet vállalt a kölcsönre.

Aragóniában templomosok csak akkor nyújtottak hitelt, ha volt rá földből vagy egyházi javadalomból származó jövedelemfedezet, és „gyakran úgy állapodtak meg, hogy a kánonjog értelmében a rend a begyűjtött összegből bizonyos hányadot levonhatott költségeinek fedezésére”. Némely kölcsön esetében tíz százalékos kamatot számítottak fel, ami „két százalékkal kevesebb volt annál, amit az Aragóniái Királyságban a keresztény »uzsorások« számára maximálisan engedélyeztek, ugyanakkor a zsidó hitelkamat ennek kétszerese is lehetett”. Bár „a pénzkölcsönzésből néhány esetben a templomosok minden bizonnyal anyagi nyereségre tettek szert, máskor úgy tűnik, nem volt semmi hasznuk rajta”.233 A templomosok által nyújtott pénzügyi szolgáltatások között ott szerepelt az évjáradékokról és az öregkori járadékokról való gondoskodás is. Egy föld- vagy pénzadomány esetében gyakran kikötötték, hogy abból életük végéig el kell látni egy adott férfit és annak feleségét: „az egyházi intézménynek tett adományon kívül ugyanis meglehetősen kevés módja volt annak, hogy valaki saját öregkoráról vagy valamely tőle függő személy jólétéről gondoskodjon”.234 Különböző lelki és világi haszon reményében szintén tettek pénzadományokat. Egy olyan társadalomban, ahol az erőszak mindennapos dolognak számított, az adományozó lelki üdve és a Templom általi védelme szempontjából sokat jelenthetett a templomosok keresztje valakinek a tulajdonán, függetlenül attól, hogy az illető mellesleg egy hűbérúr védelme alatt állt-e, vagy sem. A templomosok ezen rendfenntartó funkcióját természetesen már az alapító, Hugues de Payns is célul tűzte ki; mostanra azonban a zarándokok szentföldi védelmezése mellett pénzszállítók védőkíséretét is vállalták. 1220 júliusában III. Honorius pápa azt a kijelentést tette Pelagius legátusnak, hogy nagy összegű pénz szállítására keresve sem találna senkit, akiben jobban megbízna.235 Ugyanakkor a templomosok köztisztviselőként is tevékenykedtek: a Templom és az Ispotály testvérei gyakran szolgáltak pápák és királyok mellett. Szerzetesekként az engedelmesség köntösét öltötték magukra, és miután szüzességi fogadalmat tettek, nem voltak dinasztikus becsvágyaik. A lovagok számára társadalmi rangjuk hatalmat és megfelelő képesítést biztosított katonai feladatok ellátására: IV. Orbán pápa például a pápai állam várainak felügyeletére három templomos lovagot nevezett ki, Akkonban pedig a templomosok és a johanniták rendjén kívül egyetlen testületnek sem sikerült elnyernie Oroszlánszívű Richárd és II. Fülöp Ágost bizalmát. Pénzügyi éleslátásuk miatt az európai királyi udvarokban a templomosok gyakran töltötték be a királyi főalamizsnaosztó [elemosinarius] tisztét. A lovagrendek egységes felépítése, a lovagok nagymesternek tett engedelmességi fogadalma és a pápának tett hűbéresküje ellenére úgy tűnik, bevett gyakorlatnak számított, hogy egyazon rend testvérei szolgálták az egymással vagy a pápával érdekellentétben álló uralkodókat. A Templom és az Ispotály szinte minden európai királyságban megbízható tisztségviselői forrásnak számított, és mint ilyenek a lovagok olyan pozíciókba jutottak, amelyből kellő befolyást gyakorolhattak rendjeik érdekében. János angol királyt, aki bátyját, Richárdot követte a trónon, a pápa kiközösítette, tanácsokkal mégis az angliai templomos nagymester, Aimery de Saint Maur látta el, sőt szinte ő volt az egyetlen ember, akiben János megbízott. Hasonlóképpen II. Frigyes németrómai császárt a pápasággal folyó állandó konfliktusaiban a német lovagrend nagymestere, Hermann von Salza támogatta. A templomosok jelenlétének ismerete a pápák és királyok tanácsadó testületeiben kellő megvilágításba helyezi III. Ince a renddel kapcsolatban megfogalmazott kritikáját. Büszkeségük és a kiváltságaikkal való alkalmankénti visszaéléseik ellenére a lovagrendek nélkülözhetetlenekké váltak a kereszténység pápai kormányzásában, és ezáltal teljes pápai támogatást élveztek. Így, amikor Foucher jeruzsálemi pátriárka Rómába utazott, hiába próbálta meggyőzni a

pápát, hogy vonjon vissza néhányat az Ispotálynak tett előjogok közül. A krónikás Türoszi Vilmos mindezt a megvesztegetés számlájára írta, de sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy a Kúria állásfoglalása az Outremer latinjaival szemben az Európában egyre növekvő kiábrándultságot tükrözte, az egyház pedig a lovagrendekben látta céljai elérésének leghatékonyabb eszközét. Ennek megfelelően a harmadik lateráni zsinat azon dekrétumait, amelyek megnyirbálták a lovagrendek kiváltságait, a későbbi pápák visszavonták.256 III. Ince pápa még ennél is határozottabban védelmezte a templomosok kiváltságait és exempt státusát. Ragaszkodott a rend azon jogaihoz, hogy templomokat építhet, saját temetői lehetnek és beszedheti a tizedet, a klérus tagjait pedig felszólította a templomosok előjogainak tiszteletben tartására, s arra intette őket, nehogy birtokaikon tizedet szedjenek, vagy templomaikat egyházi tilalommal sújtsák. Elítélte továbbá azokat a püspököket, akik templomosokat börtönöztek be, és ragaszkodott hozzá, hogy büntessenek meg mindenkit, aki templomos rendházat rabol ki, Szidon püspökét pedig felfüggesztette, amiért a tiberiászi egyházmegye jövedelme felett folyó vitájuk során kiközösítette a templomos nagymestert. Megújított minden kiváltságot, amelyet II. Ince pápa 1139-es Omne datum optimum... kezdetű bullája a templomosok számára biztosított, valamint - némi betekintést engedve az utókor számára a templomosok elleni gyűlölet néhány, a hétköznapi életben előforduló megnyilvánulási formájára -, kiátkozott mindenkit, aki megtámadott egy templomos lovagot és lerángatta a lováról. Annak ismeretében, hogy a lovagrendek felett egyedül a pápák rendelkeztek hatalommal, részükről bizonyos józanságot és önmérsékletet mutat, hogy csak egyetlen alkalommal vonták be őket saját háborúikba: 1267-ben IV Kelemen pápa megkérte a johannitákat, nyújtsanak segítséget neki a németek ellen Szicíliában.237 Nyilvánvalóan ott, ahol pápák és királyok szolgálatában álltak, az egyes lovagrendekhez tartozó lovagoktól elvárták, hogy uruk érdekének védelmében fegyvert ragadjanak, és volt rá néhány példa, amikor Aragónia királyai felszólították a templomosok embereit, magukat a lovagokat is, hogy harcoljanak a kasztíliaiak és a franciák ellen. Ezek azonban kivételnek számítottak, amelyek nem erősítették a szabályt. „A korona érzékelhető óvatossággal használta fel a templomosokat saját keresztény ellenségei ellen”, másfelől a templomosok is meglehetősen vonakodtak ilyen parancsokat teljesíteni: a királyok csak erélyes fenyegetések árán érhették el, hogy felszólításaiknak eleget tegyenek. 238 Az említett területek mellett Cipruson és az örmény Kilikiában kerültek a templomosok fegyveres konfliktusba keresztény hittársaikkal. Nicosiában a templomosok elleni 1192-es felkelést csak erőszakkal sikerült elfojtani, és még azután is, hogy a szigetet továbbadták Lusignani Guidónak, a lovagok ragaszkodtak a Famagustától északra fekvő gastriai erődhöz, Yermasoyiában és Khirokitiában található birtokaikhoz, valamint Limassolban épített erődített házukhoz. Kilikiában a rend az Amanosz-hegységbeli, Antiochiára néző Gasztun vára miatt keveredett harcba Leóval, Kis-Örményország hercegével. A keresztények között ez idő tájt dúló két legjelentősebb konfliktusban a templomosok csak érintőlegesen működtek közre. Ezek közül az egyik a IV. keresztes hadjárat volt, amely III. Ince trónra lépését követően közzétett első felhívása nyomán indult el a Szentföld megsegítésére. Az első hadjárathoz hasonlóan ezt is egy sor, keresztes ősökkel bíró előkelőség: Louis, Blois grófja, Balduin, Flandria grófja és Thibaud, Champagne grófja vezette. Barbarossa Frigyes anatóliai halála óta a Keletre vezető szárazföldi út szinte átjárhatatlanná vált, így a mágnások követei Velencébe mentek, hogy ott készítsék elő a tengeri utazást. A velencei dózse, Enrico Dandolo idős kora ellenére meglehetős szellemi frissességnek örvendett: beleegyezett abba, hogy 85 000 ezüst márkáért a köztársaság kiállít egy ötven gályából

álló hajóhadat és elszállít négyezer-ötszáz lovagot, kilencezer fegyverhordozót valamint húszezer gyalogos katonát egy évi ellátmánnyal. Úgy tervezték, tizenkét hónap múlva indulnak. Az állítólagos cél Jeruzsálem felszabadítása volt, mivel akárcsak az I. keresztes hadjárat idején, a nyugati keresztények most is kizárólag a Szent Városért voltak készek életüket kockáztatni. A szerződés titkos záradékában azonban megegyeztek, hogy az expedíció valójában Egyiptom ellen indul, mivel a III. keresztes hadjárat óta a latin vezetők Európában és a Tengerentúlon egyaránt úgy látták, hogy Jeruzsálemet addig nem lehet biztosítani, amíg Kairó felől veszély fenyegeti. Mindazonáltal a velenceieknek, akik jól jövedelmező kereskedelmi kapcsolatokat tartottak fent az egyiptomi ajjúbidákkal (azokkal a szultánokkal, akik Szaladin apjának, Ajjúbnak a leszármazottai voltak), majdnem biztos, hogy nem állt szándékában segédkezet nyúltani egy a Nílus vidéke elleni támadáshoz. Thibaud, Champagne grófja 1201 elején meghalt, az új hadjárat felső vezetése pedig Boniface de Montferratot emelte a seregek élére. Az indulásra kijelölt időre azonban alig tízezer ember gyűlt össze Velencében, és 35 000 márka hiányzott a köztársaságnak ígért összegből. A velenceiek nem voltak hajlandók engedni az árból, de beleegyeztek abba, hogy a hiányzó összeg fejében a keresztesek segítenek nekik a dalmáciai tengerparton fekvő Zára városának elfoglalásában, mely a keresztény Magyar Királyság uralma alatt állt. Néhány keresztes tiltakozott az akció ellen, köztük Les-Faux-de-Cemay ciszterci apátja és egy francia báró, Simon de Montfort, de nem hallgattak rájuk, és elfoglalták Zárát. III. Ince pápát annyira feldühítette a keresztény uralkodó ellen intézett támadás, hogy az egész keresztes sereget kiátkozta. Mivel azonban e lépése a hadjáratot meghiúsulással fenyegette, az ítéletet később semmisnek nyilvánította. A keresztes sereg Zárában vészelte át a telet, mielőtt tavasszal folytatta volna útját Kelet felé. Ekkor érkezett a városba Alexiosz IV. Angelosz görög herceg, aki jogos trónigénnyel lépett fel az akkori bizánci császárral szemben. A herceg azzal az ajánlattal állt elő, hogy amennyiben a nyugati sereg visszaülteti apját a trónra, garanciát vállal a keleti és nyugati egyház újraegyesítésére, ezenfelül óriási összegű támogatást és tízezer bizánci katonát ígért a keresztes hadjárathoz. Javaslatát Enrico Dandolo dózsénak és Boniface de Montferratnak terjesztette elő, de ugyanaz a kisebb csoport - Simon de Montfort és a ciszterci apát -, amely korábban ellenezte a Zára elleni támadást, most is tiltakozott. Ismét leszavazták őket, válaszul mindketten otthagyták a hadjáratot. A feudális jog kánonja szerint egy legitim uralkodó visszahelyezése a trónra igazságos indoknak számított, és a keresztesek kíséretében lévő püspököket is az ügy mellé állították. Amikor azonban a flotta 1203 júniusában megérkezett a Konstantinápollyal szemben fekvő Khalkédónba, más, kevésbé tiszteletreméltó tervek is megfordultak a latinok fejében. A franciák még emlékeztek VII. Lajos király és a II. keresztes hadjárat lovagjainak Anatóliában 1148-ban elszenvedett megpróbáltatásaira, amelyekért Lajos elsősorban a görögök álnokságát okolta, Enrico Dandolo pedig személyes indokok alapján gyűlölte a görögöket: Konstantinápolyban a latinok elleni 1182-es pogromok során veszítette el szeme világát. Ez az atrocitás még mindig élénken élt a latinok emlékezetében: hatása Türoszi Vilmos történetírásában [Historia rerum in partibus Transmarinis gestarum] is érzékelhető. Türosz érseke eleinte csupán azért bírálata a bizánciakat, mert szerinte túl gyengék voltak, hogy megvédelmezzék a szent helyeket, ám ekkor még úgy vélte, szövetségesként számításba vehetők a szaracénok ellen. Az 1182-es pogromok után illúziói szertefoszlottak. Úgy döntött, korábban tévesen ítélte meg az „alattomos és áruló görögöket”, akiknek „álszerzetesei és szentségtörő

papjai” véleménye szerint immár nem csupán szakadárok voltak, hanem egyenesen eretnekek - a legerősebb káromló jelző, amit egy középkori egyházférfi kigondolhatott.239 Ehhez a lappangó gyűlölethez társult „a középkori katonák közismert zsákmányéhsége”,240 ami a jól fizetett és gyakran kényeztetett hadseregek korát élő mai ember számára elítélendőbbnek tűnhet, mint amilyen akkoriban valójában volt. Nemcsak arról volt szó, hogy a frank lélekben még ott élt a zsákmányszerzés barbár szenvedélye, hanem arról is, hogy minden katonai hadjáratnak bizonyos mértékig önmagát kellett finanszíroznia, vagyis valamivel ki kellett fizetni a katonákat. III. Ince pápa nem látta előre, hogy bár megadóztatta a klérust, mégsem sikerült elegendő pénzt előteremtenie a keresztes hadjárathoz, hiszen az még a leggazdagabb királyok anyagi lehetőségeit is messzemenően meghaladta. Azzal, hogy zöld utat engedett az olyan kisebb mágnásoknak, mint Blois, Flandria és Champagne grófjai, talán azt remélte, jobban az ellenőrzése alatt tarthatja a hadjáratot, mintha az angol és francia királyokra várt volna, Zára elfoglalásával azonban kiderült, gyakorlatilag semmi befolyása nem volt az eseményekre, ugyanakkor a hadjárathoz sem állt rendelkezésre megfelelő anyagi fedezet. Az is nyilvánvaló, hogy az összes többi keresztes hadjárathoz hasonlóan, a résztvevők nagy része nemcsak lelkét kívánta megmenteni, hanem a szerencséjét is meg akarta alapozni. Az elkövetkező események azonban csakis „botrányos vállalkozás”-ként241 aposztrofálhatóak, jóllehet nem egészen világos, kit terhel értük a felelősség. 1203 júniusában, nem sokkal megérkezésük után, a keresztesek betörtek Konstantinápoly külvárosaiba, elfoglalták a Galata negyedet, és feltörték a láncot, amely a város kikötője, az Aranyszarv-öböl bejáratát védte. Július 17-én lerohanták Konstantinápolyt, de a császár varég testőrsége visszaverte őket. Ez mindenesetre elegendőnek bizonyult III. Alexiosz császár megfélemlítésére, aki azonnal elmenekült, így a keresztesek trónra ültethették saját jelöltjüket, Izsák Angeloszt. A görög alattvalói által megvetett új báburalkodó képtelen volt előteremteni a kereszteseknek korábban megígért összeget, a felbőszült néptömegek pedig 1204 januárjában elűzték a trónról, és fiával együtt meggyilkolták. Az őt felváltó császár, Alexiosz V. Dukász inkább megfelelt a görögök tetszésének, a keresztesekének azonban nem. Így aztán 1204. április 12-én ismét megtámadták a várost, és egy nap alatt be is vették azt. A Kelet-Római Birodalom hajdani, soha azelőtt meg nem hódított fővárosának lakosait tömegével gyilkolták, és kincseit fosztogatták. A legtöbbre az ereklyéket becsülték, hiszen ezek mágnesként vonzották a zarándokokat az európai templomokba, így nagyságrendekkel többet értek, mint amennyit aranyban nyomtak. A város kirablásáról beszámoló egyik krónikás, Gunther de Paris [Guntherus Cisterciensis: De expurgatione urbis Constantinopoli] elbeszélte, miként talált rá egy [Martinus nevű] latin apát a Pantokrátor Krisztus templomának ereklyéire, miután azzal fenyegette a görög papot, megöli, ha nem mondja meg neki, hol vannak elrejtve, majd „gyorsan és kapzsin ... teletömte köpenyének ráncait a templom szent kincseivel, és vidáman nevetve a hajóhoz cipelte őket”.242 A latin hódítók nemcsak Konstantinápoly kincseit, hanem a Bizánci Birodalom birtokait is felosztották maguk között. Május 16-án a Hagia Sophia székesegyházban Balduint, Flandria grófját császárrá koronázták, ezzel együtt pedig thrákiai földeket, Kis-Ázsia egyes részeit és néhány kiklád szigetet kapott hűbérbirtokként. Boniface de Montferrat Thesszalonikében alapított királyságot, míg a velenceiek az Adriai-tenger partján fekvő bizánci birtokokra, Peloponészosz [a középkorban Morea] és Euboia [ma Évvia] partvidéki városaira, néhány ión szigetre és Krétára tették rá a kezüket. Konstantinápolyt is negyedekre osztották, a velenceieknek majdnem a város fele jutott. Enrico Dandolo nemcsak elégtételt vett a görögökön, hanem Velence ellenőrzése alá vonta a kereskedelmi útvonalakat az Adriai-tengertől egészen a

Fekete-tengerig. Senki nem ment tovább a Szentföldre azok közül, akik Boniface de Montferrattal útnak indultak. Mindannyian maradtak, hogy a Bizánci Birodalom hullájából megkaparinthassák a maguk hűbéri részét. Azok a lehetséges újoncok Nyugat-Európa földnélküli lovagjai körében, akik egyébként talán Szíriában és Palesztinában keresték volna a meggazdagodás lehetőségeit, mostantól a görög hűbérbirtokhoz jutás könnyebb útját választották. Így aztán nemcsak a bizánci görögök szenvedték el birodalmuk leigázását, hanem a Szentföldön állandó nehézségekkel küzdő keresztények is, akik megsegítésére elvben a keresztesek útnak indultak. 1205 és 1210 között a templomosok, akik a IV. keresztes hadjáratban elhanyagolható szerepet játszottak, közreműködtek Közép-Görögország meghódításában,243 és a johannitákkal valamint a német lovagokkal együtt földekhez jutottak a Peloponészoszi-félszigeten. Ezt követően pedig - „bár csak névleges katonai szolgálattal tartoztak”244 -, aktívan hozzájárultak „a konstantinápolyi latin birodalom védelméhez”.245 A kereszténységen belüli másik jelentős konfliktust, amely nem sokkal Bizánc elfoglalása után következett be, az albigensek elleni keresztes hadjárat jelentette. Az albigens elnevezés a katharok eretnek szektájának szellemi központja, a délnyugat-francia Albi város nevéből eredt, amely a Rhone-folyótól egészen a Pireneusokig húzódó gazdag területeken, az eltérő dialektusa miatt Languedoc-ként [langue d'oc, oc nyelv] ismert vidéken terjedt el. A katharizmus gyökerei Perzsia ókori vallásában, a zoroasztrizmusban keresendők. Zoroaszter [Zarathusztra] tanai szerint két isten létezik, egy jótékony, akinek birodalma pusztán szellemi, és egy gonosz, aki az anyagi világot teremtette. Ebből következően számára minden anyagi dolog természeténél fogva bűnös volt, a megváltás pedig egyedül az anyagi testtől való megszabadulás révén következhetett be. Az anyag megvetésében a buddhizmus, a sztoicizmus és a neoplatonizmus bizonyos rokon vonásokat mutatnak Zoroaszter tanaival, míg a kereszténység, bár igen nagyra becsülte az önmegtartóztatást, azt tanította, hogy az anyagi világot Isten a teremtés által megerősítette és Jézusban a teremtés részévé vált, hiszen az Ige testté lett. A dualisztikus elképzelések már az egyház kezdetei óta hatottak a keresztényekre. Mindez részben annak volt köszönhető, hogy magyarázatot kínáltak az örök rejtélyre: ha a gonosz Isten teremtménye, miért engedi, hogy létezzen? A test és minden, a testiségből fakadó állati és önző szenvedély megvetése, úgy tűnt, összhangban van Krisztus tanításával. A dualizmus hívei számára a cölibátus nem választás kérdése volt: minden testi érintkezést bűnös dolognak tartottak, a gyermeknemzést pedig a Demiurgosszal, a Sátánnal az anyagi világ fenntartása érdekében való együttműködésként értelmezték. A II. századi keresztény eretnek Markion például megtiltotta a házasságot, és a cölibátust a megkeresztelkedés feltételéül szabta. A III. századi perzsa Mani tanításai szerint az anyagi világban a gonosszal való érintkezés elkerülése végett az embernek sem dolgoznia, sem harcolnia, sem megházasodnia nem szabad. Miután a Zoroaszter-vallás papjai 276-ban mártírhalálra ítélték Manit, tanai Perzsiából továbbterjedtek a Római Birodalomba, ahol számos követőjük akadt, köztük az ifjú Szent Ágoston, Örményországban pedig az V. században egy erős manicheus közösség, a paulicianusok szektája jött létre. Ez utóbbiak meglehetősen nagy hatalomra tettek szert, ami arra késztette a bizánci császárokat, hogy katonailag lépjenek fel ellenük, majd a X. században tömegesen az észak-görög Thrákiába deportálták őket. Innen tanításaik Bulgária területére is beszivárogtak, ahol egy Bogumil nevű szláv pap követőivel együtt befogadta ezeket a nézeteket, és létrehozott egy dualista egyházat a Balkánon. A pauliciánusokhoz hasonlóan a bogumilok [Isten barátai] is elutasították az Ószövetséget, a keresztséget, az eucharisztiát, a feszületet, a szentségeket, és az egész látható egyházi hierarchiát. Szintén azt tanították, hogy

ha valaki gyermeket hoz a világra, azáltal az ördöggel cimborál az anyagi (testi) lét megőrzésében. Ezt elkerülendő néhányan a közösülés anális formáját választották: innen ered, hogy a középkorban a pederaszta aktust gyakorlókra [az eretnek bolgárok elnevezéséből] a bulgarus kifejezést használták. Annak ellenére, hogy az ortodox császárok erősen üldözték őket, a bogumil egyház egészen a Balkán oszmán törökök általi meghódításáig fennmaradt, amikor is a boszniai bogumilok közül sokan muszlimokká lettek. Paulicianusok elkülönülten élő kisebb csoportjaival Antiochia és Tripolisz környékén az I. keresztes hadjárat katonái is kapcsolatba kerültek; így lehetséges, hogy a hazatérő keresztesek hozták magukkal Nyugat-Európába a dualista elképzeléseket. Ezek a nézetek mindenütt felbukkantak, ahonnan keresztesek útra keltek, Flandriában, a Rajna-vidéken és Champagne-ban is, de a legtöbb helyen erőteljesen és hatékonyan visszaszorították őket. Dél-Európában ezeknek a dualista teóriáknak más, nem ortodox keresztény nézetekkel is fel kellett venniük a versenyt, különösen egy lyoni kereskedő, Pierre Valdes [Pierre de Vaux, Petrus Valdesius] tanításaival, aki bár nem volt a dualizmus híve, elvetette a szentségi kegyelem megváltáshoz való szükségességét. Elítélte az egyház óriási gazdaságát, ő maga pedig megtagadta feleségét és vagyonát, hogy remeteként élhessen. A szegénységről, mint mindenekfelett való erényről alkotott nézete nem sokban különbözött Assisi Szent Ferenc tanításától, úgy tűnik azonban, az, hogy a korban a szent életű embereket „szentként tisztelték, vagy eretnekként kiátkozták,... jórészt a véletlen műve volt”.246 Nyilván nem volt mindig könnyű különbséget tenni a reform iránti őszinte buzgalom, az antiklerikalizmus és a keresztény tanításokkal ellenséges nézetek terjesztése között. Az iszlám sikere azonban megmutatta, milyen eredménnyel járhat, ha az eretnek nézetek akadálytalanul terjedhettek, és valamely felkapaszkodó társadalmi réteg saját céljai érdekében ki tudta használni őket. Lombardia, Languedoc és Provence városainak felkapaszkodó kereskedői támogatták leginkább azokat, akik az egyház vagyonosságát támadták. Languedocban azonban más tényezők is kedveztek a kathar vallás terjedésének. Ahogyan azt annak idején Clairvaux-i Szent Bernát megtapasztalhatta, amikor Henri de Lausanne ellen prédikált, az egyházat lejáratták közömbös, kapzsi és tudatlan papjai és püspökei, akik sokkal inkább meg akarták kopasztani, semmint megvédelmezni a rájuk bízott nyájat. Mivel azonban a spanyolföldi mór királysággal való kereskedelem révén kapcsolatba kerültek az iszlám tanításaival, továbbá a zsidók is meglehetősen prominens szerepet játszottak az itteni gazdasági életben, más vallásokkal szemben igen toleráns légkör alakult ki errefelé. Ráadásul kevésbé központosított hatalom érvényesült, mert az itteni kisebb fejedelemségek közül a legtöbb allodiális [terhektől mentes], és nem hűbérbirtok volt, sőt még a hűbérbirtokkal rendelkező bárók felett sem állt hűbérúr hiszen földjeiket egyesek Toulouse grófjától, mások Aragónia királyaitól, vagy - elvben - a németrómai császártól kapták. Ebben a régióban az egyházellenesség mindennapos dolognak számított. A korrupt papság vagyonának legnagyobb hányada a földbirtokos nemesség elődeitől származott, és mivel a nemesek most úgy gondolták, őseik adományai arra nyilvánvalóan méltatlan kezekbe kerültek, mindent megtettek, hogy visszaszerezzék egykori birtokaikat. Ez állandó konfliktusokhoz vezetett mind a helyi püspökökkel, mind pedig a pápával, így aligha meglepő, egy olyan vallás nagy vonzereje, amely azt tanította: a klérus felesleges. Első ránézésre érthetetlennek tűnik, vajon „ez a féktelen, nyughatatlan, egoista társadalom”,247 talán a legműveltebb, legkulturáltabb és leghedonistább Európában - énekes mesemondók, trubadúrok és az udvari szerelem költőinek menedéke -, miért bizonyult olyan fogékonynak a katharok sötét dualizmusa iránt. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról,

hogy közülük csupán néhányan, az úgynevezett parfaits [lat. perfectus, tsz. perfecti], azaz a tökéletesek éltek emberfölötti önmegtartóztató életet. A credentes, az egyszerű hívők tömege számára a kathar doktrína csupán annyiból állt, hogy egyetlen szentség szükséges a megváltáshoz. Az utolsó, a consolamentum szentsége, amely révén minden bűnük eltöröltetett, szükségtelenné tette, hogy erkölcsös életet éljenek, amíg a halál szele meg nem érintette őket. A katharizmus a nők számára is vonzó vallásnak számított: a női parfait-ket ugyanaz a tisztelet illette meg, mint a férfiakat. Ahogyan egy francia pap megfogalmazta: „Les hommes font les hérésies, les femmes leur donnent cours et les rendent immortelles.” („Az eretnek eszméket talán a férfiak találják ki, de a nők azok, akik elterjesztik és halhatatlanná teszik azokat.”)248 1167-ben a languedoci Castelnaudarytől nem messze, Saint-Félix-de-Caraman városa mellett, a hívők zsinatán a katharok Konstantinápolyból érkezett görög „pápája”, Niquinta elnökölt. Ekkor a katharoknak már volt egy püspökük Albiban, most azonban továbbiakat neveztek ki Toulouse, Carcassonne és Agen városaiba. Languedoc keresztény püspökei megrémülve az eretnek szekta terjedésétől, megpróbáltak nyilvános vitákon fellépni ellenük, de hiába. A katharok egyre nagyobb térnyeréséről és jogbitorlásairól szóló jelentések Rómába is eljutottak. Amikor egy hitbuzgó kasztíliai, Guzman Domonkos [a későbbi Szent Domonkos], az osmai székesegyház kanonokjainak perjele 1205-ben látogatást tett III. Incénél, hogy pápai engedélyét kérje a Visztulán túli pogányok körében az evangélium hirdetésére, a pápa áldását adta a misszióra, csupán az úti célt változtatta meg, és a dél-francia grófságokba küldte Domonkost. Az egyházfő két évvel korábban már felkérte a cisztercieket, hogy térítsék vissza a katharokat az egyház kebelére, de ők minden erőfeszítésük ellenére kudarcot vallottak. Domonkos a parfait-khez hasonlóan, tökéletes szegénységben és szigorú önmegtartóztatásban élt. A ciszterciek nyomdokaiban haladva a latin egyház ortodox tanításait hirdette, és vitába szállt a kathar hittudósokkal. A meggyőzés módszere azonban ezúttal is megbukott. III. Ince pápa, aki tökéletesen tisztában volt a languedoci klérus hibáival, eltávolított a posztjáról hét püspököt, és helyükre megvesztegethetetlen cisztercieket nevezett ki, majd több ízben cselekvésre szólította Toulouse grófjait, akik azonban vonakodtak lépéseket tenni - talán azért, mert a katharizmus már mélyre eresztette gyökereit: túl sokuknak voltak kathar fiú-, leány- és unokatestvérei, akik az emberek szemében példamutató életet éltek. A keresztény papság döbbenten szemlélte az eretnek vallás diadalát. A katharizmus nem csupán létjogosultságukat kérdőjelezte meg (bár a languedoci főpapok szemében nyilván ez is szálka lehetett), de az Isten által rájuk bízott lelkeket is az örök kárhozat útjára vezette. A katharok különös gyűlölettel viseltettek a feszület iránt, istenkáromlásnak tartották, amiért a szenvedő istenséget ábrázolták rajta. Hasonlóképpen elítélték a misét is, amit szintén a blaszfémia vádjával illettek, mert azt hirdette, hogy átváltoztatáskor a kenyér Krisztus testévé lesz, a keresztényekkel való együttélés helyett pedig leplezetlenül az egyház elpusztítására törekedtek: 1207-ben a Carcassonne-beli katharok elüldözték a városból az ottani keresztény püspököt. A középkori Európában egyház és társadalom szinonim fogalmak voltak; az évet a keresztény kalendárium böjti és ünnepnapjai szerint számították, az emberek élete a szentségek körforgásában zajlott, vagyis a katharok által elítélt fogadalmakra épült az egész feudális társadalom. Következésképp az aposztázia anarchiához vezetett volna, és a legalapvetőbb emberi intézményeket és szokásokat ásta volna alá. Az, hogy mindez nem csupán a túlzó fantázia szüleménye, megerősítést nyer a katharok házasságról szóló tanításában, ami a hitehagyott eretnek, Rainier Sacchoni szavaival „halálos bűn,... amit Isten ugyanolyan szigorú büntetéssel sújt, mint a házasságtörést vagy a vérfertőzést”.249

A meggyőzésre irányuló sorozatos kísérletek kudarca után a pápa felszólította a térség legfőbb előkelőségét, VI. Raymundot, Toulouse grófját, hogy erővel irtsa ki a kathar eretnekséget. 1205-ben Raymund ígéretet tett rá, hogy ekképpen cselekszik, fogadalma azonban üres szó maradt. 1207-ben a pápai legátust, Pierre de Castelnau-t, a provence-i Saint-Gilles-ben Raymunddal lezajlott találkozóját követően a gróf kíséretének egyik tagja meggyilkolta. A felháborító gaztett arra késztette III. Incét, hogy keresztes hadjáratot hirdessen. Ezt húsz esztendei háborúskodás követte, melynek során mindkét oldalon válogatás nélküli mészárlás folyt. Ennek csak az vetett véget, hogy a francia király annektálta Landuedocot. A katharokat kézre kerítették és megégették - sokan közülük boldogan adták át bűnös testüket a lángoknak. Az eretnekséget végül sikerült megsemmisíteni, de ezzel együtt egy olyan életforma is elpusztult, amit néhány történész páratlanul kifinomult kultúraként értékelt, mások szerint viszont vele „a felbomlás előrehaladt állapotában lévő társadalom” pusztult el, „amely egy már rég letűnt civilizáció kiüresedett burkához ragaszkodott”.250 Az albigensek elleni keresztes hadjárat első vezetője ugyanaz a Simon de Montfort lovag volt, aki Boniface de Montferratot és a velenceieket otthagyta Záránál. Átmenetileg egész Landuedoc tartományt a hatalmába kerítette, és mint a frankok Palesztinában, vagy a normannok Antiochiában, az egyház szolgálatában talán dinasztiát alapíthatott volna, de a háború forgandó szerencséje miatt ez a lehetőség kisiklott a kezéből, és végül Toulouse ostroma során megölték. A helyi - keresztény vagy kathar - nemesség számára a keresztes hadjárat nem jelentett többet megszállásnál, és állandóan változó lojalitásuk közepette elsősorban hazájuk megvédésére törekedtek. A feudális hűség és a politikai érdekek kibogozhatatlanul összekuszálódtak a vallási buzgósággal, ami aztán látszólag ellentmondásos szövetségekhez vezetett: II. Péter aragón király, aki 1212-ben Las Navas de Tolosánál döntő győzelmet aratott a mórok felett az Ibériai-félszigeten, a rákövetkező évben életét vesztette, miközben Muret falain kívül Simon de Montfort ellen harcolt. Mi volt a lovagrendek szerepe ebben a pusztító háborúban és testvérgyilkos küzdelemben? A Templomnak és az Ispotálynak egyaránt jelentős birtokai voltak a térségben. Raymund de Saint-Gilles, Toulouse grófja ott harcolt az I. keresztes hadjárat vezetői között, leszármazottai és vazallusai pedig tekintélyes adományokkal látták el a lovagrendeket, különösen a johannitákat. A Mas-Deu praeceptoratus Roussillonban az egyik legfontosabb templomos erődnek számított. Mindkét rend aktívan jelen volt az Aragóniái Királyság életében, és mindvégig elkötelezett résztvevője maradt a mórok elleni küzdelemnek is. A háború, amelyben az egyik oldalon a pápa nevében Simon de Montfort állt, a másik oldalon pedig VI. Raymund gróf és II. Péter aragón király harcolt együtt a languedoci nemesség túlnyomó többségével, megosztotta a lovagrendek lojalitását. Nagy általánosságban mindkét rend megpróbált semleges maradni, és a konfliktusnak véget vető párizsi békeszerződésben is így szerepelnek. Ahol sikerült őket bevonni a küzdelembe, ott úgy tűnik, az Ispotály VI. Raymund és II. Péter oldalán állt, a Templom pedig a keresztesekkel tartott. Bár Las Navas de Tolosánál a templomosok II. Péter királlyal harcoltak a mórok ellen, „mindannyian fenntartás nélkül tiszteletben tartották a pápa és az egyház iránti kötelezettségüket, [és] a templomos lovagok ragaszkodása Simon de Montforthoz és a keresztesekhez sohasem lankadt”.251 1215-ben például Simont a templomosok Montpellier melletti rendházában találjuk. Mindezek ellenére úgy tűnik, a templomosok elsődlegesen vállalt kötelezettsége az iszlám

elleni harc volt Keleten. III. Ince pápa biztosan nem kísérelte meg felfogadni őket a katharok ellen, amit egy új rend - a Jézus Krisztus Hitének Katonasága [Militia lesu Chnsti] - létrehozása is igazolni látszik, amelyet a Templom mintájára Conrad de Urach alapított 1221-ben. Feltehető, hogy a francia király vazallusaiként a templomosok 1219 tavaszán Marmande elfoglalásánál Lajos herceg oldalán harcoltak, és szemtanúi voltak, hogyan mészárolták le a keresztesek a város lakosságát, vagy talán részt is vettek benne. 1226-ban Avignon ostrománál VIII. Lajos francia király távolléte esetére egy templomos lovagot, Everard testvért ruházta fel teljhatalommal, és őt küldte Saint-Antoninba, hogy a nevében elfogadja a város feladását.232 A modern kor számos mesébe illő teóriáját megihlető vád, mely szerint a templomosok támogatták a katharokat, sokkal hihetőbb, ha a johannitákat illeti, jóllehet semmilyen bizonyíték nem támasztja alá, hogy ez utóbbiak rokonszenveztek volna az eretnek vallással. Az Ispotály ugyanakkor lovagrenddé fejlődése során mindvégig szoros kapcsolatban állt a toulouse-i grófokkal Európában és a Tengerentúlon egyaránt. Számos alapítás történt a rend javára Languedocban, Szíriában pedig Krak des Chevaliers hatalmas erődjét II. Raymund, Tripolisz grófja, IV Raymund de Toulouse dédunokája ruházta a johannita lovagokra. Az albigensek elleni keresztes hadjárat során éppen ezért rokonszenvük nyilvánvalóan jótevőik leszármazottai felé hajlott, akikkel a johanniták ráadásul - ellentétben a Templom lovagjaival - gyakori kapcsolatban álltak, így a katharok legbátrabb védői közül néhányan, akik parfait-jaiktól consolamentumot kértek, az Ispotálynak is adományokat tettek, és confraterkénti felvételükért folyamodtak, ami azt sugallja, hogy vagy igen keveset értettek a teológiához, vagy a biztonság kedvéért mindkét félre fogadtak. A johanniták hasznot húztak a keresztesek ellenségeivel való kapcsolataikból. Miután Toulouse ostromakor Simon de Montfort meghalt és a keresztesek visszavonultak, a keresztény püspökök és a ciszterci szerzetesek távoztak a térségből, a templomosok pedig elhagyták praeceptoratusaikat Champagne-ban. A johanniták és a bencések azonban maradtak. (A bencéseket később a katharokkal való cinkosság vádjával kilakoltatták aleti apátságukból.253) A johanniták hűségének talán legkézzelfoghatóbb megnyilvánulása a mureti csatában történt II. Péter aragón király halálakor: a lovagok engedélyt kértek és kaptak rá, hogy megkeressék a király testét a csatamezőn. Hasonlóképpen confraterként befogadták a rendbe VI. Raymundot, majd 1222-ben bekövetkezett halála után ők gondoskodtak holttestéről, amelyet, mivel kiátkozott személyről volt szó, nem lehetett megszentelt földbe temetni. Maradványait a johanniták rendházán kívül őrizték, míg VII. Raymund az egymást követő pápáknál megpróbálta kijárni az engedélyt, hogy a kápolnában eltemethessék. A helyzet a XIV századra sem változott, azonban a XVI. századra „a patkányok szétrágták a fakoporsót, és Raymund csontjai eltűntek”.254

11. fejezet

II. (Stauf) Frigyes III. Ince pápa 1213-ban adta ki Quia maior... kezdetű bulláját, amelyben újabb keresztes hadjáratra szólított fel a szaracénok ellen Keleten. Számos tényező utalt arra, hogy ez a kedvező pillanat. Simon de Montfort egymás után aratta győzelmeit Languedocban. Egy jelentősebb muszlim haderő a spanyolföldi Las Navas de Tolosánál döntő vereséget szenvedett a keresztényektől. A gyermekek keresztes hadjárataként ismertté vált páratlan jelenség pedig, mely-

nek során hétezer zsenge korú „lovag” indult útnak a Francia Királyságból és a Rajnavidékről a Szent Sír felszabadítására, bár alapvetően elhibázott, végzetes és az egyház által is ellenzett mozgalom volt, mégis a nép szent háború iránti mérhetetlen lelkesedését jelezte. A pápa hajlott afelé, hogy még a IV. keresztes hadjárat botrányos eltérítését Konstantinápoly ellen is egyfajta pozitívumként értelmezze, hiszen ezáltal az összes keresztény hatalom az ő uralma alatt egyesült. Még bizonyos kedvezőtlen körülmények, mint francia földön a Capet és a Plantagenet dinasztia, illetve német területen a Welfek és a Staufok állandó marakodása is III. Ince céljait szolgálták, amennyiben a keresztes hadjárat vezetésétől távol tartottak minden rivalizálást. Az 1215 -ös negyedik lateráni zsinatra összegyűlt ezerháromszáz püspök továbbította felhívását, ugyanakkor számos jogi és adminisztratív intézkedés született annak érdekében, hogy a terv megvalósításához szükséges anyagi feltételeket biztosítsák. Ezek között szerepelt például, hogy a keresztes búcsút immáron nemcsak azok nyerhették el, akik harcoltak, hanem azok is, akik csupán anyagi áldozatot vállaltak. Ez a nők számára ugyancsak lehetővé tette, hogy adományaik és hagyatékaik által felvegyék a keresztet.255 Másrészt arra is felhasználták őket, hogy férjeiket rábeszéljék a keresztes hadjáratban való részvételre. Jacques de Vitry, miután lovait néhány genovai katonai célból egyszerűen rekvirálta, asszonyaiknak így prédikált: „A polgárok elvették a lovaimat, én pedig keresztesekké tettem feleségeiket.”256 Az előteremtett összeget Haimard testvérnek, a párizsi Temple kincstárnokának adták át megőrzésre. III. Ince 1216-ban meghalt, még mielőtt tervei valóra váltak volna. Utódja, Savelli bíboros, aki a III. Honorius nevet választotta, hasonló lelkesedéssel folytatta a szervezést. Már meglehetősen idős ember volt, amikor elfoglalta a pápai trónt, és hiányzott belőle elődje vállalkozókedve és vezetői rátermettsége. A meghirdetett keresztes hadjáratot azonban immáron saját lendülete vitte előre: a francia és angol lovagok erejét ugyan lekötötték királyaik háborúi és az eretnekek ellen folytatott küzdelmek, keletebbre azonban V. Lipót osztrák herceg és II. András magyar király csapatai gyülekezni kezdtek Spalatóban [Split] (A szerző által említett Spoleto nyilvánvalóan elírás. [A ford. megjegyzése]), hogy a velenceiek a Szentföldre szállítsák őket. A jeruzsálemi koronát ekkoriban egy idősödő champagne-i lovag, Brienne-i János gróf birtokolta. Az Outremer alacsony presztízsét jelezte, hogy ő volt az európai nemesség körében a legelőkelőbb vőlegény, akit a királyság örököse, Mária hercegnő számára találtak. Amikor 1210-ben összeházasodtak, a férj hatvan éves volt, míg a hercegnő csupán tizenhét. Két évvel később Mária meghalt, miután életet adott egy Izabella nevű leánygyermeknek, aki Jolánta néven vált közismertté. János király ettől kezdve lánya régenseként uralkodott, és igen óvatos politikát folytatott Szaladin testvérével és örökösével, al-Adillal. Mindkettőjük érdeke azt kívánta, hogy 1212ben megújítsák a fegyverszüneti megállapodást. Amikor 1217-ben II. András király a magyar kontingenssel megérkezett, minden különösebb eredmény nélkül betört néhányszor a muszlimok fennhatósága alatt álló területekre. Fogadalmuk teljesítése után a magyarok egy halom ereklyével, többek között Szent István protomártír fejereklyéjével és a kánai menyegző egyik korsójával Anatólián át hazatértek.* Amíg az osztrák hercegségből és magyar királyságból érkezett zarándokok a Szentföldön tartózkodtak, az Atlit-félszigeten segítettek felépíteni a templomosoknak és a német lovagoknak egy új erődöt, amely támogatásuk emlékére a Zarándokvár nevet kapta [Cháteaux Pelerins]. Ez a vizesárokkal és a szárazföld felőli oldalon kettős védőfallal körülvett hatalmas erődít-

mény Haifától délre egy tengerparti hegyfokra épült, hogy a környék útvonalait, szőlőligeteit, gyümölcsöseit és megművelt földjeit védelmezze a muszlimok fosztogatásaitól. A német domonkos barát, Burchard de Mount Sión leírása szerint „falai, bástyái és őrtornyai olyan szilárdak és úgy meg vannak erősítve, hogy a világ összes serege sem lenne képes bevenni”.257 Az erődfalakon belül három óriási csarnok épült és egy templom rotundával. A krónikás Olivér de Paderborn [Olivér Scholasticus: Historia Damiatana] jóvoltából tudjuk, hogy raktáraiban négyezer harcos számára elegendő élelmet halmoztak fel. 1218 áprilisában Akkon kikötőjébe egy fríz hajóhad érkezett, amelynek segítségével János király támadást indíthatott Egyiptom ellen. Május 24-én a flotta kihajózott, majd három nappal később a Nílus torkolatánál fekvő Damietta városával szemben a keresztesek partra szálltak, és tábort vertek. Augusztus 24-én sikeres ostrommal bevették a folyó torkolatát védő erődöt. A templomos kontingenst vezető Guillaume de Chartres nagymestert két nap múlva elvitte a láz. Helyébe egy tapasztalt „karrierista” templomos, Pedro de Montaigu lépett, aki korábban Provence és a Spanyol Királyság templomos nagymestere volt, és annak idején harcolt Las Navas de Tolosánál. Miután a keresztesek Damiettával szemben hídfőállást létesítettek, újabb európai csapatok csatlakoztak hozzájuk. A jövevények között ott voltak Nevers és La Marche francia grófjai, Chester, Arundel, Derby és Winchester angol earljei, Párizs, Laon és Angers püspökei valamint Bordeaux érseke, végül pedig egy itáliai haderő, amelyet III. Honorius pápa legátusa, a spanyol Pelagius de Santa Lucia bíboros vezetett. A parancsnok immáron a pápai legátus, Pelagius bíboros lett, aki határozott, energikus, ugyanakkor önelégült, tapintatlan és autokrata ember volt. 1219 nyarán, miközben járvány tizedelte a lovagokat, Damietta ostroma tovább folytatódott. Al-Kamil szultán, Szaladin unokaöccse képtelen volt elüldözni a támadókat, ezért a békekötés lehetőségét kereste. Szándéka jeléül megengedte a keresztesek vendégeként éppen ott tartózkodó Assisi Szent Ferencnek, hogy átmenjen a frontvonalon és fariszkuri táborában prédikáljon. Bár a két ember kölcsönös tiszteletet és választékos udvariasságot tanúsított egymás iránt, hitelveikről egyiküknek sem sikerült meggyőznie a másikat. Al-Kamil nem volt hajiadó ugyan keresztény hitre térni, de kész volt átadni Jeruzsálemet, amennyiben a keresztesek lemondanak Damiettáról. Ajánlata megosztotta az ellentábort: Pelagius bíboros és a jeruzsálemi pátriárka minden megegyezést ellenzett a hitetlen szultánnal, míg János király, Palesztina és Európa báróinak támogatásával, a kompromisszumra szavazott. A lovagrendek nagymesterei azt a nézetet vallották, hogy Jeruzsálemet csak akkor lehet megtartani, ha a muszlimok Oultrejourdaint is feladják. Ez azonban al-Kamil számára már elfogadhatatlannak bizonyult. Így a szultán békefeltételeit visszautasították, és november 5-én a keresztesek sikeres támadást indítottak Damietta ellen: a város helyőrsége és lakossága túl gyenge és beteg volt ahhoz, hogy ellenálljon. A damiettai hídfőállás megszerzését követően a keresztények a német-római császár, II. (Stauf) Frigyes által vezetett haderőre vártak, mielőtt továbbnyomultak volna a Nílus mentén. 1221-ben, nyilvánvalóan Frigyes csapatainak előőrseként, ötszáz lovag kíséretében megérkezett Bajor Lajos herceg. Pelagius, mivel rájött, hogy a közeljövőben nem számíthat további erősítésre, elrendelte az indulást az egyiptomi szárazföld belseje felé. János király és a templomosok kétségeiknek adtak hangot, mivel azon a véleményen voltak, hogy a keresztesek túlfeszítették erőforrásaikat, és Egyiptom meghódítása meghaladja erejüket. Ellenvetésük azonban süket fülekre talált. Így a sereg a Nílus mentén elindult Manszúra irá-

nyába, ahová egy héttel később meg is érkezett. Mialatt a keresztesek a városon kívül táboruk felállításával foglalatoskodtak, al-Kamil csapatai mögéjük kerültek, a Manzale-tóról pedig egyiptomi hajók jöttek át a folyóra, hogy elvágják a keresztény flotta visszavonulásának útját. A harapófogóba szorult csapatoknak talán sikerült volna átverekedniük magukat a köréjük vont gyűrűn, ha az egyiptomiak nem nyitják meg a zsilipeket, és a folyó nem árasztja el azokat a területeket, amelyen át menekülhettek volna. Ahogyan később a templomos nagymester az angliai mesternek írta: „tehetetlenek voltunk, mint a hálóban vergődő halak”.258 Miután a szó szoros értelmében a Nílus-delta mocsaraiba süllyedtek, Pelagiusnak nem volt más választása, mint hogy békét kérjen. Damiettát fel kellett adni, és a latin hadsereg visszahajózott Akkonba anélkül, hogy bármit is elért volna. Az al-Kamil által Pelagiusnak felajánlott egyetlen engedmény az volt, hogy visszaszolgáltatja a Szent Keresztet, amelyet unokatestvére, Szaladin a hattíni ütközet után elkobzott. Amikor azonban parancsot adott rá, hogy előhozzák és átadják a legbecsesebb keresztény ereklyét a kereszteseknek, sehol sem találták azt. Az V. keresztes hadjárat kudarcáért vitathatatlanul az indiszkrét és akarnok Pelagiust terhelte a felelősség; semmi kétség afelől, hogy rámenős természete legalább annyira alkalmatlan hadvezérré tette, mint amennyire vallásos buzgalma rossz irányba befolyásolta stratégiai számításait. A keresztes seregek ugyanakkor mindig is gyengének bizonyultak, ha élükön nem egy tekintélyt és engedelmességet parancsoló katonai vezető állt. Oroszlánszívű Richárd nemcsak bátorsága és karizmája miatt tudott ellenállni Szaladinnak, hanem mert király volt. Brienne-i János ugyan szintén király volt, de a jeruzsálemi királyi cím iránti igénye túlságosan közvetettnek számított ahhoz, hogy biztosítsa az európai, vagy akár a tengerentúli bárók lojalitását; míg Pelagius papi rangjáról sokan úgy vélekedtek, hogy az eleve alkalmatlanná teszi őt a parancsnokságra. Az egyetlen mindenki által elismert vezető, akire a hadjárat folyamán a pápák, legátusaik és minden feudális herceg várt, Barbarossa Frigyes unokája, a Stauf házból származó II. Frigyes császár volt. 1228. február 7-én, II. Frigyes partraszállt Akkonban, hogy tizenöt évvel az erre vonatkozó első fogadalma után végre magára vállalja a keresztes hadjárat vezetését. Harminchárom éves volt ekkor, és már olyan rendkívüli hírnévre tett szert, hogy kiérdemelte a stupor mundi et immutator mirabilis [a világ különlegessége és csodálatos változáshozója] címet. Apja, VI. Henrik császár meghalt, amikor Frigyes még csak három éves volt. Anyját, Konstanca császárnét, aki a Szicíliai Normann Királyság örököseként magával vitte őt Palermóba, egy évvel később veszítette el. Halála előtt az asszony III. Incét nevezte ki gyámnak, és a leendő császárt a pápa által kiválasztott tanítók nevelték fel. A szülői gondoskodás teljes hiánya, valamint a szicíliai udvar kultúráját befolyásoló normann, görög és muszlim hatások formálták sajátságos jellemét és kivételes műveltségét. „Leleményes ember volt - írta a kortárs Salimbene -, ugyanakkor ravasz, kapzsi, erkölcstelen, rosszindulatú és összeférhetetlen. Néha azonban, ha hajlandó volt jobbik énjét és udvarias jellemvonásait a felszínre engedni, akkor együttérző, szellemes, elbűvölő és kötelességtudó is tudott lenni.”259 Szépen énekelt, zenét szerzett, ezenfelül beszélt németül, olaszul, latinul, görögül, franciául és arabul. Kiváló lovas és képzett solymász volt. Salimbene jellemzése szerint „csinos férfi, nem túl magas, de jó felépítésű”; ugyanakkor erősen kopaszodott, nagyapjától, Barbarossa Frigyestől örökölt vörös haja és kissé duzzadt, rövidlátó szemei miatt pedig nem keltett túl rokonszenves benyomást. Az egyik muszlim szemtanú például úgy vélekedett róla, hogy „ha rabszolga lett volna, nem ért volna többet kétszáz dirhemnél”.260 Amikor 1212-ben Frankfurtban német királlyá koronázták, Frigyes elhamarkodottan esküt

tett, hogy részt vesz a keresztes hadjáratban. Mivel ez nem tartozott gyámja, III. Ince pápa tervei közé, fogadalmáról akkoriban nem vettek tudomást. A rákövetkező évben Frigyes tanítója, Cencio Savelli foglalta el a pápai trónt III. Honorius néven. Ifjúkorában Frigyes az egyház engedelmes gyermekének bizonyult. A király kamarása Richard testvér lett, az a templomos lovag, aki azelőtt a pápa szolgálatában töltött be hasonló tisztet. Mindezek ellenére a kereszténység világi és egyházi vezetői között soha nem szűnő rivalizálást tovább súlyosbította az a tény, hogy Frigyes egyszerre volt német és szicíliai király. Mind ez ideig garantálta a pápai állam és így a pápaság intézményének biztonságát, hogy a két említett királyság közötti versengést kihasználva sikerült fenntartani a hatalmi egyensúlyt. Azáltal, hogy Frigyes mindkét korona birtokosává vált, Rómát a bekerítés veszélye fenyegette. Hasonlóan aggasztó volt az ifjú királyon egyre jobban eluralkodó szkepticizmus. ÉszakEurópa többi uralkodójával szemben, akiknek műveltségét az egyház által előírt stúdiumok korlátok közé szorították, Frigyes számára palermói neveltetése lehetővé tette, hogy az arab és bizánci eszmékkel is megismerkedjen. Mindkettő fejlettebb volt latin ellenlábasánál, és Frigyesben egyfajta tolerancia alakult ki e nézetek követői iránt. Magatartása éles ellentétben állt más keresztény királyok fanatikus érzelmeivel. Egyébként a muszlimok iránti engedékenysége, amely sokakat megbotránkoztatott Frigyes keresztény kortársai közül, gyaníthatóan egyszerre fakadt gyakorlati és ideológiai megfontolásokból: a Spanyol Királyságban például a templomosok annak érdekében, hogy birtokaikon tartsák a muszlimokat, lehetővé tették számukra a szabad vallásgyakorlást. Az a tény, hogy muszlim alattvalói az ő kegyétől függtek, megbízhatóbbá tette őket Frigyes szemében: testőrei között például egy szaracént is alkalmazott. Toleranciája azonban nem puszta számítás kérdése volt. Egy csodáló életrajzírója szerint „bármely kor igazán művelt emberének belső tulajdonságaival rendelkezett: őszinte és mély megbecsülést érzett az emberiségben rejlő kulturális lehetőségek iránt, fajra vagy nemzetiségre való tekintet nélkül”.261 Ezzel együtt történelmi koroktól függetlenül is tapasztalható jelenségként, személyiségében természetes elmozdulás figyelhető meg a toleranciától először a vallási közömbösség, majd a leplezetlen szkepticizmus felé. Frigyes néhány kortársa kétségbe vonta, hogy egyáltalán hitt-e Istenben. Az ellenségei által kifejtett propaganda miatt nehéz különbséget tennünk a valóság és a puszta képzelgés között. Ugyanakkor nem elhanyagolható szempont, hogy még muszlim kortársai, köztük a damaszkuszi szónok és krónikás, Szibt Ibn al-Dzsauzi szerint is „minden valószínűség szerint ateista” volt.262 A keresztény Salimbene szintén azt írta róla, hogy „ami Istent illeti, bizony nem nagyon hitt benne”; és „ha jó keresztény lett volna és szerette volna Istent, az Ő egyházát és a saját lelkét, egyenlő lehetett volna a világi császárokkal”. Frigyesről azt is híresztelték, hogy gúnyt űzött az eucharisztiából - „Mennyi ideig tart még ez a hókuszpókusz?” (Itt érdemes megjegyezni, hogy a hókusz-pókusz szó eredete is az eucharisztiához kapcsolódik. A mise átváltoztatáskor elhangzó latin hic est corpus christi [íme, Krisztus teste] mondat népi torzításáról van szó. [A ford. megjegyzése]) - és Jézus szeplőtelen fogantatásából, mondván: „Tökéletesen őrültek, akik elhiszik, hogy Isten egy szűztől született. [...] Senki nem jöhet világra, akinek fogantatását nem előzte meg egy férfi és egy nő nemi érintkezése.” Jézus szeplőtelen fogantatásának megkérdőjelezése máskülönben az iszlám hit egyik tantétele is, ugyanakkor a muszlimokkal való barátsága ellenére Frigyes nem tanúsított nagyobb tiszteletet Mohamed iránt, mint Krisztus iránt, akit Mózessel együtt „a világ három csalója” közé sorolt.265 Bár ezeket a megjegyzéseket pápista ellenfelei talán eltúlozták, mondanivalójukat tekintve

egyáltalán nem mondanak ellent muszlim barátai megfigyeléseinek. Más szóval Frigyes a legkevésbé sem illett a XIII. századba. Tudományos szellemiséggel kérkedett, ami sokkal inkább modern, mintsem középkori vonás: a De arte venandi cum avibus [A sólyommal való vadászat művészetéről] című traktátusának bevezetőjében azt írta, hogy „szándékunk ebben az irományban az, hogy... a dolgokat olyannak mutassuk be, amilyenek”; majd más összefüggésben a következőket olvashatjuk: „az ember ne higyjen semmiben, kivéve azt, ami a természet és az ész ereje által bizonyítható.”* Erősen úgy tűnik, hogy Frigyes személyiségében Salamon király, Isaac Newton és - ha hihetünk a kortársaknak - dr. Mengele keveredett. Salamoni természete például abban nyilvánult meg, ahogyan a zsidók ellen 1235-1236-ban német földön felhozott vádat kezelte, miszerint rituálisan meggyilkoltak volna egy keresztény csecsemőt. Az általa kezdeményezett széles körű vizsgálat során nemcsak felmentő ítélet, hanem egy rendelet is született „in favorem judaeorum” [a zsidók érdekében]. A tűzpróbát szintén eltörölte - pedig ilyet még Assisi Szent Ferenc is bemutatott al-Kamil szultán előtt a keresztény tanítások igazának bizonyítására - mondván, egy tüzesen izzó vas hogyan válhatna langyossá, vagy hideggé „anélkül, hogy annak természetes oka lenne.” Dr. Mengelét azon kísérleteiben érhetjük tetten, amelyeket állítólag bizonyos elméletei igazolására vitt véghez. Egy férfit például boroshordőba záratott, hogy megvizsgálja, vajon láthatóe a lelke, amint a halál után elhagyja a testét. Két embert megöltek, majd kibeleztek, hogy az alvás és mozgás relatív hatásait tanulmányozhassa rajtuk. Gyermekeket neveltek teljes némaságban, ugyanis tudni akarta, vajon az emberiség anyanyelve a héber, a görög, az arab vagy a latin: „de az erőfeszítés hiábavaló volt - írta Salimbene -, mert a gyermekek mind meghaltak.”264 Szexuális erkölcsei kétségkívül szöges ellentétben álltak a keresztény tanításokkal, bár ezen a téren ismét nem könnyű elválasztani az igazságot a túlzásoktól és kitalációktól. Nicolas de Carbio pápai apologéta, „a meghurcolás művészetének mestere” azzal vádolta Frigyest, hogy bordélyokká változtatta a templomokat és mosdónak használta az oltárt. Azt írta, a császár nemcsak fiatal lányokkal, hanem ifjakkal is kéjelgett, és „olyan bűnbe merült, amit elgondolni vagy megemlíteni is gyalázatos dolog, de még visszataszítóbb elkövetni”. Nicolas szerint Frigyes „nyíltan hirdette Szodoma fertőjét, eszébe sem jutott titkolózni”. Néhányan - talán kissé naivan - azt gondolhatják, hogy általában a két nem iránti szenvedély kölcsönösen kizárja egymást. Az mindenesetre vitathatatlan, hogy Frigyes háremet tartott, amelyben muszlim és keresztény hurik (Az arab haura, tsz. huri szó eredeti jelentése fekete szemű nő. [A ford. megjegyzése]) egyaránt megfordultak, és számos törvénytelen gyermeket nemzett, köztük Manfredet, a későbbi szicíliai királyt és Violantét, Caserta grófnőjét. Amint a pápák gyámkodását lerázta magáról, Frigyes a fennhatósága alá tartozó területek kormányzásában érvényre juttatta racionális és világi nézeteit. Miután 1220-ban III. Honorius pápa német-római császárrá koronázta, a szicíliai közéletben az egyházi és feudális tisztségviselőket jogászokkal váltotta fel, Nápolyban pedig egyetemet alapított, hogy ott az ókori római közigazgatás törvényhozói és bírói tudományára oktassák leendő hivatalnokait. Az idős pápa főként azért látta jónak a császári koronát önfejű tanítványa fejére tenni, hogy ezáltal gondjaira bízza a keresztes hadjárat sorsát. Frigyes ezt a kötelezettséget kétségtelenül komolyan is vette. Nem mintha különösebben érdekelte volna, hogy Jeruzsálem kinek a kezén van, hanem mert a keresztes hadjárat vezetése megerősíthette őt a kereszténység legfőbb uralkodójának szerepkörében. Az antikvitás despotáinak nyomdokába lépve, ugyanakkor a modern kor diktátorainak előfutáraként, Frigyes császár messze elkerülte az alázat keresztény

erényét, és saját, Istentől kapott jogában hitt, abban, hogy az ókori Róma császáraihoz hasonlóan korlátlan hatalommal bír. „Uralkodásunk legkorábbi napjai óta - írta - szívünk nem szűnt meg égni a vágytól, hogy ősi méltóságukban helyreállítsuk a Római Birodalom alapítóját és annak alapítónőjét, Rómát.”266 Emiatt érthető módon összeütközésbe került a pápákkal, akik hasonló, ha nem még nagyobb hatalomra tartottak igényt; valamint a Milánó vezette lombard városállamokkal, amelyek ragaszkodtak függetlenségükhöz. 1221-ben azonban mind II. Frigyes, mind pedig III. Honorius érdeke úgy kívánta, hogy a császár tegyen eleget esküjének, és indítsa meg a keresztes háborút. Frigyes most is, mint már jó néhányszor, elhalasztotta az indulást. 1223-ban felesége, Aragóniai Konstancia meghalt. Bár az asszony jóval idősebb volt nála, annak idején, amikor 1209-ben egybekeltek, hozománya felbecsülhetetlen értékű segítséget jelentett. Most, hogy a megözvegyült uralkodó szabadon újraházasodhatott, Brienne-i Izabella [Jolánta] hercegnőt ajánlották mennyasszonyként. A hercegnő apja, János jeruzsálemi király Európába jött, hogy alkalmas férjet találjon lánya számára, és ezt a házasságot a német lovagok nagymestere, Hermann von Salza is támogatta. Kezdeti vonakodás után Frigyes végül beleegyezett. A tizenhat éves arát Akkonban jeruzsálemi királynővé koronázták, aztán Európába hozták, ahol a brindisi székesegyházban 1225. november 9-én feleségül adták a német-római császárhoz. A józan észbe vetett hite ellenére Frigyes lépéseit az asztrológiai jövendölések irányították. Így például elhalasztotta nászéjszakáját, és csak az esküvő utáni nap reggelén hált együtt ifjú feleségével, a csillagok állása szerint ugyanis ez volt a kedvező pillanat ahhoz, hogy fiú foganjon. Nem sokkal később elcsábította Izabella unokatestvérét, és megszegte a felesége apjának tett fogadalmát, miszerint lánya régenseként továbbra is ő uralkodhat: Brienne-i Izabella férjeként jogot formált rá, hogy jeruzsálemi király legyen. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy felesége gyermeket vár, Frigyes palermói háremébe küldte őt, ahol az asszony megszülte később Konrádnak keresztelt fiát, majd néhány nap múlva meghalt. 1227 márciusában III. Honorius távozott az élők sorából. IX. Gergely néven a Segni család másik tagja, Ugo követte őt a pápai trónon. Unokabátyjához, III. Incéhez hasonlóan ő is kánonjogász volt, és pápai legátusként ő adta a keresztet II. Frigyesnek 1220-es császárrá koronázásakor.

A mélyen vallásos Gergely pápa, Szent Domonkos és Assisi Szent Ferenc barátja és támogatója, a nemtörődöm III. Honoriussal ellentétben határozott, megalkuvást nem ismerő, szokatlanul energikus és a politikában jártas ember volt. Mivel valamikor közeli kapcsolatban állt

Frigyessel, gyanakodva szemlélte szándékait. A császár, igéretéhez híven, 1227 augusztusában végre hajóra szállt, és elindult a Szentföld felé, Otrantóban azonban betegsége miatt megszakította az útját. Emiatt Gergely pápa kiátkozta (azt gondolván, hogy ismét csak időhúzásról van szó), amiért megszegte keresztes fogadalmát. Valójában Frigyes útitársát, IV. Lajos thüringiai őrgrófot elvitte valamilyen láz, és igen valószínű, hogy a császár is ugyanattól a betegségtől szenvedett. Miután a rákövetkező évben felépült, anélkül folytatta útját, hogy az egyházi átok feloldását megvárta volna. Emiatt a pápa másodszor is kiátkozta (mivel egy kiközösített nem vehetett részt keresztes hadjáratban). IX. Gergely, aki mélyen hitte, hogy hivatalának tekintélyét mindenáron meg kell őriznie, habozás nélkül vetette be az egyház végső szankcióját: egyértelműen osztotta Clairvaux-i Szent Bernát nézetét, miszerint a világi kardot ugyan a császár forgatja, de a hüvelyéből csak a pápa parancsára ránthatja elő. A kettős egyházi átok következtében a latin klérus igen ellenségesen fogadta Frigyest, amikor 1228-ban megérkezett Akkonba. Eleinte úgy gondolták, hogy most, miután végre eleget tett keresztes fogadalmának, hamarosan megbékél az egyházzal. Frigyes azonban semmi jelét sem mutatta megbánásnak, ráadásul elindulását követően Dél-Itáliában háború tört ki a Renaud spoletói herceg irányítása alatt álló császári csapatok és a pápai hadsereg között, amelyet Frigyes egykori megalázott apósa, a hajdani jeruzsálemi király, Brienne-i János vezetett. IX. Gergely pápa kiátkozást megerősítő levelei Akkonba is eljutottak a pátriárkához. A császár elveszítette a jogát, hogy a keresztes hadjárat élére álljon, emellett az egyház szemében vazallusainak hűbéresküje is érvénytelenné vált. A keresztény haderő amúgy sem volt túl nagy: az Outremer bárói, közel nyolcszáz zarándoklovag és tízezer gyalogos katona. Ez a csekély létszámú sereg most ráadásul két táborra bomlott. Az egyik társaság hű maradt a császárhoz, a másik pedig Gerold pátriárka vezetésével az egyházhoz. A teuton lovagok nagymestere, Hermann von Salza barátját, Frigyest támogatta, de a templomosok és a johanniták megtagadták, hogy parancsot fogadjanak el a kiközösített uralkodótól. Frigyes számára a latinok lojalitásában bekövetkezett szakadás csak akkor okozott volna jelentősebb problémát, ha felmerült volna benne a háború gondolata. Valójában a rendelkezésére álló haderő gyengesége csak megerősítette azon szándékát, hogy diplomáciával próbálja meg elérni azt, amit erővel nem tudott. Az asztrológiai előjelek kedvezőek voltak. Még mielőtt a császár elhagyta volna Szicíliát, palermói udvarában fogadta az egyiptomi szultán, alKamil megbízottját, Fakhr ad-Dín asz-Saikh emírt. A szultán felajánlotta, hogy visszaadja Jeruzsálemet a keresztényeknek, ha cserébe katonai segítséget kap keleti ellenfeleivel folytatott küzdelméhez. Frigyes erre értékes ajándékokkal és a szultánt barátságáról biztosító üzenettel Kairóba küldte a palermói püspököt és Tomas de Acerrát. Fakhr ad-Dín nemsokára ismét visszatért Palermóba, ahol szoros barátság szövődött kettejük között. Mire azonban a császár megérkezett a Szentföldre, az ajjúbida birodalomban megváltoztak a körülmények. Al-Kamil világosan felismerte, hogy az iszlám világban mennyire aláásná tekintélyét, ha visszaadná Jeruzsálemet a frankoknak. Frigyes követeket küldött az éppen Nábluszban tartózkodó szultánhoz, hogy emlékeztesse őt a Jeruzsálem feladásával kapcsolatban tett ígéretére. Miközben al-Kamil az időt húzta, és kifogásokat keresett, Frigyes szórványos, javarészt eredménytelen kísérleteket tett rá, hogy tekintélyét a latinok körében helyreállítsa. Megpróbálta birtokba venni a Zarándokvárat, de a templomosok bezárták a kapukat előtte. A rend iránta táplált gyűlöletét nyilván még tovább fokozta az a kegy és pártfogás, amelyben a német lovagokat részesítette; ráadásul a templomosok között számos apuliai nemes is

volt, akik korábban fellázadtak ellene, majd a fehér köpenyt felöltve a Templom falai mögött leltek menedékre. 1228 novemberében Frigyes elhatározta, hogy erőfitogtatással bírja döntésre barátját, alKamilt, és Akkonból megindult dél felé. A Templom és az Ispotály lovagjai elutasították, hogy a parancsnoksága alá helyezzék magukat, de tisztes távolból - egynapos lemaradással követték őt. Amikor a hadsereg Arszufba érkezett, Frigyes végül beleegyezett, hogy olyanokra ruházza a vezetést, akik nem állnak egyházi átok alatt, így a lovagrendek is csatlakoztak a fősereghez. Sem a császár, sem pedig a szultán nem akart háborút. Nemcsak azért, mert Frigyesnek nem állt rendelkezésére megfelelő haderő és al-Kamil éppen Damaszkuszt ostromolta, hanem mert gondolkodásukban igen közel álltak egymáshoz. A hosszú hónapokon át tartó kapcsolat során Fakhr ad-Dín számos olyan eszmecserét közvetített kettejük között, amelyeknek semmi közük sem volt Jeruzsálem ügyéhez. Fakhr ad-Dín útján Frigyes felkérte a szultánt, hogy bizonyos alapvető filozófiai kérdésekben - mint például a világegyetem eredete, a lélek halhatatlansága vagy az arisztotelészi logika - kérje ki tudósai véleményét. Al-Kamil, miután kevésbé volt hitbuzgó muszlim mint Szaladin, rokonszenvezett ezzel a szkeptikus elmével, és ajándékokkal kedveskedett neki, hogy kellemesebbé tegye a szentföldi tartózkodását. „Szégyenkezve jelentjük Felségednek - írta Gerold jeruzsálemi pátriárka IX. Gergely pápának -, hogy a híresztelések szerint a szultán, értesülve róla, hogy a császár mennyire kedveli a szaracénok életmódját, énekes lányokat és zsonglőröket küldött neki, olyan embereket, akik nemcsak hogy rossz hírűek, de a keresztények körében még csak említésre sem méltóak.”267 Talán a keresztes hadjáratok történetének legnagyobb iróniája, hogy két alapvetően hitetlen ember egyezkedett arról a városról, amelynek sorsa egyiküket sem érdekelte igazán, de mindketten tisztában voltak vele, hogy saját tekintélyük szempontjából mekkora jelentősége van. Az arab krónikások szerint Frigyes császár azt írta al-Kamilnak: „A barátod vagyok. Te vettél rá erre az utazásra. Most már a Pápa és minden nyugati király tud a vállalkozásomról. Ha üres kézzel kell hazatérnem, elveszítem minden tekintélyem. Könyörgök, add át nekem Jeruzsálemet, hogy ezentúl is emelt fővel járhassak!” Erre al-Kamil azt válaszolta: „Ha átadnám neked Jeruzsálemet, nemcsak a kalifa ítélne el érte, hanem esetleg olyan vallásos felkelést robbantanék ki, amely a trónomba kerülhet.”268 Végül a szultánban győzött a becsületérzet. Végtére is Frigyes az ő hívására jött Keletre, ezért cserébe valamit nyújtania kell neki. Így aztán 1229. február 18-án aláírtak egy szerződést, amely kimondta, hogy Jeruzsálem ismét a keresztények uralma alá kerül. Hasonló megállapodás született Betlehemről, egy földfolyosóról a tengerparti Jaffáig, Názáretről és Galilea egyes részeiről, köztük Montfort és Toron erődjeiről. Jeruzsálemben a Templom-hegy, a Sziklakupolával és az al-Aksza mecsettel azonban a muszlimok kezén maradt, és szabad átjárást kellett biztosítani mindenkinek, aki ott kívánt imádkozni. A foglyokat kölcsönösen szabadon bocsátották, és tíz évre békét kötöttek. Ezért a történelmi jelentőségű megegyezésért egyik uralkodó sem kapott köszönetet. AlKamilt imámjai átkozták, amiért elárulta az iszlámot, míg a keresztény táborban csupán Frigyes hívei, főként a szicíliaiak és a németek méltányolták a császár diplomáciai sikerét. „Mi többet kívánhatnának még a bűnös lelkek - tette fel a kérdést Friedank, a német költő és keresztes lovag -, mint a Szent Sírt és a dicsőséges Keresztet.” A pátriárka, a keresztes zarándokok és a két fő lovagrend tagjainak fejében kész volt a válasz: katonai győzelmet. Ők ugyanis úgy érezték, hogy a keresztes fogadalom igen sokat veszít bűnbánati értékéből, ha vérontás nélkül eleget lehet tenni neki. Ráadásul a szerződésben egyetlen szó sem esett Krisztusról vagy az egyházról; és a várost sem tisztították meg a hitetlenektől. Az pedig különösen feldü-

hítette a templomosokat, hogy székhelyük a Templom-hegyen továbbra is mecset maradt. Stratégiai szempontból már akkor ugyanazt az ellenérvet hozták fel a most aláírt megegyezés ellen, amikor al-Kamil az V. keresztes hadjárat idején Pelagius bíborosnak tett ajánlatot: Jeruzsálem és Betlehem elszigetelt marad a tengerparti városoktól, mivel csupán egy keskeny földfolyosó köti össze őket. Azért sem akarták elismerni az elért eredmény jelentőségét, mert azzal Frigyes hatalmát és tekintélyét növelték volna. Így 1229. március 17-én, amikor a császár ünnepélyesen bevonult a Szent Városba, a helyi bárók távol maradtak. Hasonlóképpen a Templom és az Ispotály lovagjai, továbbá az egész latin papság; mindannyian engedelmeskedtek az egyházi tilalomnak, amely alá Gerold pátriárka vetette a várost, amennyiben Frigyes belép annak kapuján. A császárt egyedül a mindvégig lojális Hermann von Salza és német lovagjai, valamint Winchester és Exeter angol püspökei kísérték el, de a tiltásnak még ők sem mertek ellenszegülni. Ezért aztán, amikor Frigyes ellátogatott a Szent Sír templomba, egyetlen püspököt vagy papot sem talált ott. Így fogta a Jeruzsálemi Királyság koronáját, és saját kezűleg tette a fejére. Majd Hermann von Salza latinul és németül ünnepélyes védőbeszédet mondott a nevében. Ebben megbocsátott a pápának, amiért szembeszállt vele, és megígérte, hogy mindent megtesz, ami Isten „földi helytartója”-ként a hatalmában áll, hogy „Isten, a keresztény egyház és a birodalom dicsőségét” újjáélessze. Ezt követően a Nyugat császára sétát tett a Szent Városban, felkeresve az iszlám és a kereszténység szent helyeit. Al-Kamil tapintatosan elrendelte az al-Aksza mecset mullahjainak [muszlim papjainak], hogy a müezzin ne szólítsa imára a híveket. Frigyes császár azonban megdorgálta őket, mondván, éppen azért jött Jeruzsálembe, hogy a müezzin kiáltását hallhassa. Amikor pedig egy keresztény pap megpróbált bemenni a Sziklamecsetbe, Frigyes kidobatta: „Ki küldött ide téged? Istenemre, ha bármelyikőtök engedély nélkül be meri ide tenni a lábát, a szeme világával fizet érte!”* Miután tudomására hozták, hogy a mecset bejáratánál lévő fa rácskerítés azt a célt szolgálja, hogy távol tartsa a madarakat, [valószínűleg a frankokra utalva] azt mondta: „Helyettük Isten most disznókat küldött ide nektek.”* Frigyes császár nem sokáig maradt Jeruzsálemben, az itáliai kudarcok híre ugyanis sürgőssé tette, hogy visszatérjen Európába. Helyőrségként a német lovagokat hagyta hátra, utasításokat adott a tornyok és a falak újjáépítésére, majd Akkonba indult. Gerold pátriárka a templomosokkal együtt éppen sereget toborzott, hogy a pápa nevében birtokba vegyék Jeruzsálemet, és támadást indítsanak a damaszkuszi szultán ellen, aki nem írta alá a békeszerződést. Frigyes tiltakozott, a pátriárka azonban nem volt hajlandó meghallgatni a kiközösített uralkodót. Maga Akkon forrongott az elégedetlenségtől. A helyi nemesek tomboltak, amiért a császár beleegyezésük nélkül kötött egyezséget; a velenceiek és a genovaiak nehezteltek, hogy Frigyes állandó itáliai szövetségeseinek, a pisaiaknak kedvezett; a nép körében pedig lázadások törtek ki a császári helyőrség ellen. Tekintélyét helyreállítandó, Frigyes összehívott minden polgárt, főpapot, bárót és zarándokot, hogy saját tetteit indokolja, ugyanakkor panaszt emeljen a pátriárka és a templomosok magatartása miatt. Az egybegyűlteket azonban nem sikerült meggyőznie igazáról. Ekkor erőszakhoz folyamodott. Elrendelte csapatainak, hogy zárják be a város kapuit ellenségei előtt, beleértve a templomosokat is, és vegyék körül a pátriárka palotáját és a templomosok erődjét. Azt tervezte, hogy elrabolja Pedro de Montaigu templomos nagymestert és Jean d'Ibelint, Bejrút urát, de mindketten túlságosan jól őriztették magukat, így a császár nem mert kockáztatni. Bailliket nevezett ki Akkon élére, hogy érdekeit képviseljék, ám mivel az általa kiválasztott emberek elég jó kapcsolatban álltak riválisaival, kinevezésük valójában Frigyes vereségét jelentette. Miután elpusztított minden fegyvert, amit esetlegesen ellene fordíthattak volna, úgy

döntött, hogy május l-jén vitorlát bont. Hajnalban, amikor palotájából a Hentesek utcáján a kikötő felé tartott, Akkon lakói gúnyolódva szeméttel és tárgyával dobálták meg.

12. fejezet

Az Akkoni Királyság Itáliába visszatérve, II. Frigyes nagyobb sikerrel hiúsította meg a pápa terveit, mint amivel az egyházfő tengerentúli szövetségeseinek ellenállását igyekezett legyőzni. A két veterán, Brienne-i János és Pelagius bíboros vezetése alatt álló pápai csapatok éppen Capuát ostromolták, de kénytelenek voltak visszavonulni, és amikor Frigyes a város felmentésére sietett, a sereg hamarosan szétszéledt. János arra kényszerült, hogy szülőföldjére, Champagne-ba meneküljön. A templomosok is megfizették az árát, hogy korábban szembeszegültek a császárral: szicíliai rendházaikat elkobozták, ugyanakkor a templomosok és johanniták közel száz foglyul ejtett rabszolgáját, a rendeknek fizetendő mindenféle ellenszolgáltatás nélkül, visszaengedték a szaracénokhoz.269 Frigyes egyrészt egy felszabadított Jeruzsálemet hagyott a Szentföldön, amely azonban stratégiailag annyira kiszolgáltatott helyzetben volt, hogy tulajdonképpen „nyílt város maradt”;270 másrészt pedig a nápolyi Ricardo Filangieri marsall irányításával olyan császári adminisztrációt, amely sem Palesztinában, sem Cipruson nem tudott dűlőre jutni a Jean d'Ibelin vezette helyi bárókkal. Jeruzsálem névleges királya Brienne-i Izabella II. Frigyestől született Konrád nevű fia volt, aki még a megfelelő kort elérve sem jött Keletre, hogy benyújtsa igényét a koronára. Így a helyi bárók megfosztották őt a tróntól, és elűzték Filangierit Türoszból. A jeruzsálemi legfelsőbb bíróság Aliz ciprusi királynőt nevezte ki régensnek, de a királyságot valójában a frank nemesség oligarchiája kormányozta, amelyben „szenvedélyes, sőt fanatikus érdeklődés alakult ki a törvények és a törvényesség iránt. A korabeli keresztény nemesek körében senki sem ismerte olyan tökéletesen és tartotta akkora becsben a szokásjogot és eljárásokat, és nem igazodott el olyan jól az alkotmánytan útvesztőiben, mint a Latin Királyságban.” A Tengerentúlon nem volt egyetem, és Türoszi Vilmos kivételével nem voltak tudósok vagy írástudó férfiak. „Úgy tűnik, minden intellektuális energia a jog tanulmányozására koncentrálódott.”271 A kínosan aprólékos és tudálékos anarchia eme állapotában a lovagrendek szinte a szuverén államok autonómiájával rendelkeztek. Az 1220-as és 1230-as években a templomosok északon, az amanosz-hegységbeli Gasztun erődből megpróbáltak Aleppo rovására terjeszkedni, és olyan „fél-függő területet hoztak létre, ahol a maguk útját járták, nem sokat törődve névleges hűbéruraikkal Kilikiában”.272 A rend vagyona és hatalma Szíriában és Palesztinában is növekedett. A Tengerentúl nemesei, akiknek birtokai immáron csupán a tengerparti városok körüli kisebb földdarabokra korlátozódtak, nem engedhették meg maguknak, hogy váraikban helyőrséget fizessenek, így átadták azokat a lovagrendeknek. 1168-ban például Szíria egyik legnagyobb és legerősebb várát, Markabot a johanniták megvásárolták, mivel az erőd korábbi ura nem volt képes tovább állni a védelem költségeit.273 A helyi nemesség egy része nem akármilyen jólétben élt, különösen az Ibelin család, melynek bejrúti luxuspalotája még a német császári udvar egyik követét is lenyűgözte. Ám azokat az anyagi erőforrásokat, amelyek révén ezt a luxust megengedhették magunknak, immáron sokkal kevésbé a földből, mint inkább a kereskedelemből lefölözhető profit biztosította számára.

Akkon Konstantinápollyal és Alexandriával egyenrangú kereskedelmi központtá vált: a jeruzsálemi királyok Akkonból befolyt éves jövedelmét ezüstben 50 000 fontra becsülték, ami még az angol király bevételét is meghaladta. A városba tömegesen áramlottak a kereskedők Damaszkuszból, hogy cukorral, festékanyagokkal és fűszerekkel üzleteljenek. Az Európában elfogyasztott cukormennyiség legnagyobb része, az exotikus termékek sokféleségével együtt, Akkonból származott. Innen nemcsak ellátták a Nyugatot, hanem egyúttal keresletet is teremtettek ott ezekre a luxuscikkekre.274 Cserébe az Outremer 250 000 lakosa biztos felvevőpiacot jelentett az európai exporttermékek, mint például Champagne pelerinjei és barettsapkái, valamint a muszlim hátország a vas, a faanyag, a textília és a szőrme számára. Élénk volt a rabszolgakereskedelem is, az itáliai városállamokba muszlim foglyokat vagy görög, bolgár, rutén és vlah szolgákat importáltak. Valamennyiüket muzulmánként adták el, mert a törvény szerint egyetlen keresztényt sem lehetett rabszolgává tenni. A kereskedők figyelmen kívül hagyták ezt a rendelkezést, a tulajdonosok ugyanakkor megtiltották a rabszolgák áttérését. A XIII. század elején egy latin püspök arról panaszkodott, hogy „a muszlim rabszolgák őszintén és sírva könyörögnek, hogy kikeresztelkedhessenek, keresztény uraik mégsem engedélyezik nekik”.2'5 1237-ben IX. Gergely pápa éppen ez ellen tiltakozott Szíria püspökeinél és a lovagrendek nagymestereinél. A szabad jogállású muszlimok azonban egyénileg áttértek, és ennek nyomán asszimilálódtak a szír keresztény lakosságba. Egyházak széles palettája állt rendelkezésükre - nyugati keresztény, keleti (ortodox) keresztény, maronita, örmény, jakobita és nesztoriánus -; Róma és Konstantinápoly ad hoc próbálkozása pedig, hogy ezeket az irányzatokat ellenőrzés alá vonja, csak Libanonban, a maroniták esetében járt sikerrel. Ugyanakkor bármi volt is a pápák szándéka, a latin papságnak csak olyan egyesülés állt az érdekében más egyházakkal, amely az ő primátusát biztosította. Nemcsak a különböző egyházak egyesítése vallott kudarcot, de maguk a keresztény közösségek sem voltak egységesek. A latinok bánásmódja az őshonos keresztényekkel csak egy árnyalattal volt jobb annál, ahogyan a muszlimokkal, zsidókkal vagy a szamaritánusokkal bántak.276 Annak ismeretében, hogy a nyugati keresztény egyház milyen széles körű misszionárius tevékenységet fejtett ki a IX. és X. század folyamán, elgondolkodtató, hogy a győztes keresztesek szinte semmilyen erőfeszítést sem tettek az uralmuk alatt álló muszlimok megtérítésére. Maga a térítés persze sohasem tartozott a keresztesek céljai közé. Bár II. Orbán pápa kétségkívül segítséget akart nyújtani a bizánci császárnak, és talán a frank harcosok öncélú, romboló agresszióját is nemes ügy felé kívánta fordítani, elsődleges szándéka mégis - Clairvaux-i Szent Bernáthoz hasonlóan - a szent helyek visszafoglalása és a keresztesek lelki üdvének megmentése volt. Csak a XIII. század elején bukkannak fel a missziós tevékenység bizonyos nyomai, ráadásul egyáltalán nem meglepő módon az Ibériai-félszigeten, ahol a reconquista sikere nyomán rengeteg mór került keresztény uralom alá. Nevezetesen Diego osmai püspök és társa, Guzman Domonkos [Szent Domonkos] III. Ince pápa engedélyét kérték, hogy - ha nem is a szaracénok, hanem - a Visztulán túli pogányok körében terjeszthessék az evangéliumot. 1255-ben Humbert de Romans domonkos rendfőnök azonban már arra szólította fel a barátokat, hogy tanuljanak meg arabul, és kötelezzék el magukat a szaracénok megtérítésére. Assisi Szent Ferenc azzal, hogy Damietta ostromakor, átlépve a keresztesek és a muszlimok közötti frontvonalat Kairóba ment al-Kamil szultánnak prédikálni, példát állított koldulórendi társai elé, amelyet követniük kellett. Békeszerető és békéltető magatartásuk miatt a ferencesek

kiérdemelték azt a privilégiumot, hogy az arab uralom alatt álló keresztény szent helyek őrzői lehettek. Ugyanakkor Szent Ferenc nem helytelenítte a keresztes háborút. Csodálta a Chanson de Roland-ban [Roland-ének] megénekelt roncesvalles-i hősöket, és mártíroknak tartotta mindazokat, akik a hitetlenekkel folytatott harc során életüket veszítették. Elfogadta a keresztények jogát a Szentföldre, és úgy gondolta, hogy a Biblia igazolja a keresztes hadjáratot mint a szaracénok törvényes büntetését, amiért erőszakkal keresztény területeket hódítottak meg, és azokért az istenkáromlásokért, amiket Krisztus ellen elkövettek.277 Szinte az egyetlen latin püspök, aki a Szentföldön valamiféle erőfeszítést tett a muszlimok megtérítésére, az Akkon püspökévé kinevezett francia főpap, Jacques de Vitry volt. Elég lesújtóan vélekedett palesztinai hittársairól: azt írta a pápának, hogy az őslakos keresztények úgy utálják a latinokat, hogy inkább állnának a hitetlenek uralma alatt; a latinok pedig már olyannyira őshonosakká váltak, hogy tétlen, fényűző és erkölcstelen életet élnek. A helyi papság kapzsi volt és korrupt, míg az itáliai kereskedők állandóan egymás torkának estek. Egyedül a lovagrendek intézményeit tudta tisztelni. Bár Jacques de Vitry egyedülálló jelenségnek számított azzal, hogy a Tengerentúl muszlimjai között prédikált, a térítés számára sem a keresztény uralom erőszakos kiterjesztésének alternatívájaként merült fel. Lelkes keresztes volt, aki elkísérte Pelagius bíborost a Nílus-deltába. Kiállt a lovagrendek, különösen a templomosok mellett, amikor azzal vádolták őket, hogy megszegték Jézus Máté evangéliuma szerint Péternek adott parancsát („Tedd vissza a kardodat a helyére. Mert mindaz, aki kardot ragad, kard által vész el.” Mt26,52. [A ford. megjegyzése]). Ez a vád szerte Európában nemcsak az eretnek katharok és valdensek között terjedt el, hanem bizonyos egyházférfiak, mint például a saint-albani szerzetes Walter Map, is hangoztatták. Jacques de Vitry az egyik fennmaradt prédikációjában, amelyet a templomosokhoz intézett, arra szólította fel őket, hogy ne hallgassanak a „hamis keresztények, szaracénok és beduinok”278 érvelésére. Maga a tény, hogy Jacques de Vitry szükségesnek vélte ily módon megerősíteni a templomosokat, arra utal, hogy a lovagok még mindig úgy érezték, vallási elhivatottságuknak tesznek eleget. Bár a történeti feljegyzésekben főként a harci események résztvevőiként jelennek meg, az átlag templomos a troyes-i zsinat által megfogalmazott szigorú szabályzat szerint élt. Abban a korban, amikor a szerzetesrendeket gyakran illették az erkölcsi lazaság és romlottság vádjaival, ilyeneket az egyes lovagokkal szemben, úgy tűnik, nem találunk. Nem éppen tömjénillatú, inkább lótrágya, bőr és verejtékszagú mindennapjaikban nyilvánvalóan tisztában voltak azzal, mekkora a halálozási arány a Palesztinában szolgáló társaik körében, és azt is tudták, hogy előbb-utóbb tőlük is életüket követelheti a hitért való küzdelem. Ha ismét vetünk egy pillantást a regulára és a XII. század közepén keletkezett penitenciás könyvre, az a benyomásunk támad, hogy a lovagok szigorúan fegyelmezett, önmegtartóztató életet éltek, amelyben igen súlyos büntetés járt a szabályzat legapróbb megszegéséért is. Emberileg talán egyik legfőbb vigaszuk a hasonló háttérrel rendelkező többi lovag társasága lehetett. Ahogyan korábban láthattuk, a ciszterciek nagyra értékelték a barátságot, és a templomos regulából szintén kitűnik, hogy a két rend közötti rivalizálás ellenére, ami alkalmanként akár nyílt konfliktussá is fajult, a templomos lovagok és sergentek valamint a johannita testvérek között bajtársiasság alakult ki. A templomosoknak minden esetben elöljárójuk engedélyére volt szükségük, hogy más rendbeli szerzetesekkel ételt vagy italt fogyasszanak, illetve szálláshelyükön meglátogassák őket, kivéve, ha az illető johannita volt. A csatában, amennyiben egy templomos lovag szem elől veszítette rendjének fehér-feketén tarka lobogóját, a johannita zászló alá kellett igyekeznie. 1260-ban pedig, amikor a nagymester egy templomos csapatnak

elrendelte, hogy vonuljon vissza Jeruzsálemből, parancsnokuk nem engedelmeskedett volna, ha a johanniták nem csatlakoznak hozzájuk. A lovagok közötti homoszexuális kapcsolatot a szabályzat a legfőbb kihágások közé sorolta, olyan bűnnek számított, ami „a természet és az Isten törvénye ellen való”. A penitencialajstrom a Krisztusba vetett hit megtagadása és a csatamezőről való dezertálás között említi, amelyeket egyaránt a rendből való kizárással büntettek. A [bűnöket és a rájuk kiszabható büntetéseket felsoroló] penitenciás könyv az 573. pontban leír egy esetet, amikor felhívták a nagymester figyelmét három zarándokvárbeli testvérre, „akik gonosz bűnt követtek el, és egymást becézgették éjjel a hálótermükben”. Ő azonban el akarta kerülni, hogy a templomos káptalan elé vigye az ügyet, „mivel az olyan visszataszító volt”. Ehelyett a testvéreket Akkonba hívták, elvették tőlük szerzetesi öltözetüket, és vasra verték őket. Egyikük, egy bizonyos Lucas elmenekült, és a muszlimokhoz szökött; egy másik testvér is megpróbált elillanni, de menekülés közben meghalt; míg a harmadik „hosszú ideig börtönben maradt”.279 A templomosok ellen felhozott legfőbb vádak között szerepelt a kapzsiságuk. Birtokaikon a jámbor adományozók nagylelkűségét hatékony igazgatással aknázták ki, az így felhalmozott vagyon azonban jelentős irigységet és neheztelést váltott ki Európában. Sokan nem voltak ugyanis tisztában a rend által a Szentföldön és szerte az egész keresztény világban viselt hatalmas költségekkel. A Templom, az Ispotályhoz hasonlóan soknemzetiségű haderő volt, amelyet egy soknemzetiségű testület finanszírozott, hogy az egyház ellenségeivel számos fronton felvegye a harcot. Kelet-Európában 1241-ben hat templomos lovag halt meg a mongolokkal vívott legnicai csatában. Továbbra is jelentős erőt képviseltek a Spanyol és a Portugál Királyságban, bár a reconquistában egyre kisebb mértékben vettek részt: amikor a keresztények 1229-ben megtámadták Mallorcát, a templomosok a hadsereg alig négy százalékát tették ki. Még az Aragóniai Királyságban is elfogadták, hogy a templomosok legfőbb küldetése a Szentföld védelme: a rendbe felvett újoncok, a lovak és a jövedelem harmadát illetve tizedét Keletre küldték.280 Hasonlóképpen, ahogyan a modern jótékonysági intézmények törekszenek a jó befektetésekre, a templomosok meglévő anyagi eszközeiket nemcsak arra használták fel, hogy a szaracénokkal harcoljanak, hanem arra is, hogy birtokaikat Kelet felé kiterjesszék. Amikor Jean d'Ibelin kétségbeesetten próbálta előteremteni a II. Frigyes császár elleni háborújához szükséges anyagi fedezetet, végül úgy sikerült pénzhez jutnia, hogy földeket adott el a Templomnak és az Ispotálynak. A templomos jövedelem ilyen újbóli befektetését IX. Gergely pápa erősen bírálta: „Sokan kénytelenek voltak arra a következtetésre jutni - írta a nagymesternek -, hogy legfőbb célotok a keresztények földjén birtokaitokat növelni, amikor pedig a Krisztus vérével megszentelt földeket kellene a hitetlenektől visszafoglalnotok.”281 Azzal is vádolták őket, hogy túl elnézőek a muszlimokkal, megvendégelik őket, és lehetővé teszik számukra, hogy templomos rendházakban Allahhoz imádkozzanak: ironikus módon ezt a vádat éppen II. Frigyes császár hozta fel ellenük egyik levelében, melyet Richard, cornwalli grófhoz írt 1245ben. A rend ugyanakkor igen bőkezűen költött akkoni székhelyére. A várost egy kommuna irányította, miután lakói elutasították, hogy II. Frigyes császár kormányzója, Ricardo Filangieri marsall igazgassa őket. A különböző negyedek „miniköztársaságok voltak, falakkal és tornyokkal”,282 az utcákon pedig, ahogyan a muszlim író, Ibn Dzsubair leírta „fojtogató tömeg tolong, hogy alig lehet talpalatnyi földet találni. A város bűzlik és mocskos, telve szeméttel és ürülékkel.”283 A templomosok negyede a tenger felőli kiszögellésben volt, és védelmi szempontból kulcsfontosságú területnek számított. Egy türoszi templomos az alábbiakat írta róla:

„A bejáratot egy hatalmas és erős vár védte, igen vastag, nyolcméteres falakkal. Az erőd minden oldalán állt egy kisebb bástya, mindegyiken egy-egy, arannyal borított, jobb mellső lábát emelő oroszlán, akkora, mint egy kövérre hízott ökör. Anyagban és munkában a négy szobor 1500 szaracén besantba került. Lenyűgöző látványt nyújtott. A pisaiak negyede felőli oldalon egy őrtorony állt. A közelében, a Szent Anna apácakolostor felett egy óriási harangtorony és egy csodálatos, égbenyúló templom magasodott. A tengerparton volt egy másik torony is; régi, százesztendős építmény, amit még Szaladin parancsára emeltek. A templomosok itt őrizték a kincseiket. Olyan közel feküdt a parthoz, hogy lábait a tenger hullámai nyaldosták. Ezeken kívül számos gyönyörű lakóhely található a Templomban, amelyek leírásától most eltekintek.”284 A templomosok ellen felhozott vádak közül azonban sokat megcáfoltak. Amikor I. Jakab aragón király a második lyoni zsinaton azzal vádolta őket, hogy szándékosan hátráltattak a mórok ellen egy újabb keresztes hadjáratot, a vádat a spanyol delegáció többi tagja nem erősítette meg.285 Ráadásul az angol ferences Roger Bacon épphogy nem a templomosok gyávaságát, hanem aggresszivitását támadta, amely szerinte gátolta a muszlimok keresztény hitre térítését. Másfelől, a karthauziak kivételével ekkortájt minden szerzetesrendet - a templomosokat összeségében talán kevésbé, mint más rendeket - a tékozlás és az eredeti eszmék elárulása miatt támadtak. Az aranyoroszlánok kétségkívül szükségtelen luxustárgyak voltak, és annak idején Hugues de Payns nyilván nem úgy képzelte, hogy Jézus Krisztus szegény katonáinak nagymestere palotában lakik majd. Ám ha megvizsgáljuk, hogy a Templom milyen arányban fordította anyagi erőforrásait eredeti, alapításkori céljaira, azt látjuk, ebben felülmúlta a kor többi szerzetesrendjét, sőt néhány mai jótékonysági intézményt is. Bár alkalmanként megdorgálták a Templomot, a pápák bulláikban nem fukarkodtak a lovagok dicséretével sem, és további privilégiumokkal és mentességekkel ruházták fel őket. Az is nyilvánvaló volt, hogy a lovagrendek anyagi erőforrásai igencsak megszenvedték a kérlelhetetlenül emelkedő költségeket. 1180 körül egy burgundiai lovag felszerelése és eltartása körülbelül 300 hektár földet igényelt; a XIII. század közepére ez ötszörösére, majdnem 1600 hektárra emelkedett.286 A ráfordítások, illetve katonai értéke alapján egy teljesen felfegyverzett lovag az őt kísérő fegyverhordozókkal és sergentekkel együtt egy mai nehézharckocsival ért fel. Habár a Templom majdnem mindig rendelkezett készpénzzel, a folyó kiadásai szintén igen jelentős méreteket öltöttek: az Outremer latin államaiban legalább ötvenhárom kisebbnagyobb várat láttak el helyőrséggel és tartottak fenn, a Zarándokvárhoz hasonló hatalmas erődítményektől kezdve egészen a zarándokútvonal mentén felállított egyszerű őrtornyokig. Fénykorában a templomos rendnek közel ezer rendháza volt Európában és Keleten, körülbelül hétezer felesküdött lovaggal. A kisegítő személyek és szolgák számát ennek hétnyolcszorosára becsülik. A harcosok és az őket kiszolgáló személyzet aránya 2:3 körül volt. A XIII. század közepére a templomosok kiépítették saját hajóflottájukat, amely lovakat, gabonát, fegyvereket, zarándokokat és lovagokat szállított. A jól jövedelmező zarándokforgalom terén így kialakult versenyt a hagyományos fuvarozók nehezen viselték, és 1234-ben Marseilles-ben például elrendelték, hogy a templomosok évente csak egy zarándokszállítmányt vihetnek a Tengerentúlra.288 Annak ellenére, hogy a templomosoknak egyaránt foglalkozniuk kellett a háborúskodás anyagi, logisztikai és katonai részleteivel, minden jel szerint a Szentföld védelmére és Jeruzsálem visszaszerzésére vállalt elsődleges kötelezettségükről sem feledkeztek meg. A Templom megbízásából latinról népnyelvre legkorábban lefordított bibliai könyv az ószövetségi Bírák könyve volt, bevezető szavai szerint azért, hogy abból a kor „lovagságát” tanulmányozhassák, és lássák „micsoda dicsőség ekképpen szolgálni Istent, és az Úr hogyan jutalmazza meg az

övéit”.289 A lovagok, fegyverhordozók és sergentek legnagyobb hányada tanulatlan volt, ezért az ilyen olvasmányok nemcsak felvilágosításukat, hanem harci szellemük ébren tartását is szolgálták. A Bírák könyve jó választás volt. Míg Józsué könyve azt beszéli el, hogy a zsidók egy sor sikeres katonai hadjárattal hogyan foglalták el az ígéret Földjét, addig „a Bírák könyve mindezt jóval összetettebb és fokozatosan bekövetkező jelenségként láttatja, hangsúlyozva a részleges győzelmeket és a kudarcokat is”. Volt egyfajta szoros és feltétlen azonosítás a szentföldi keresztények és a régi idők izraelitái között. Az Ószövetség elbeszélései, ellentétben Jézus újtestamentumi kijelentéseivel, a háború szerves részének fogadják el az ellenség módszeres kifosztását, sőt bennük Isten nem csupán engedi, hanem valósággal elrendeli azt.290 II. Frigyes al-Kamil egyiptomi szultánnal kötött szerződése 1239-ben hatályát veszítette. IX. Gergely pápa ennek tudatában újabb keresztes hadjáratot hirdetett meg. Erőfeszítését a francia és angol uralkodók is támogatták, de egyikük sem vette fel a keresztet. Helyettük, ahogyan az I. keresztes háború napjaiban, a champagne-i Thibaud gróf vezetésével az alacsonyabb rangú frank nemesek indultak a Szentföldre. Thibaud, aki az angol, a francia és a ciprusi királyok unokatestvére volt, az udvari lovagi létforma csúcsának tartotta a keresztes-séget: „Vak - írta , aki legalább egyszer életében nem kelt át a tengeren, hogy megsegítse Istent.”291 A szentföldi politikai helyzet összetettsége zavarba ejtette az új hadjárat résztvevőit, ráadásul igen ellentmondásos tanácsokat kaptak. Az ajjúbidák egymással harcoltak, és Ismá'il damaszkuszi szultán szövetséget ajánlott a frankoknak unokaöccse, Ajjúb ellen, aki al-Kamil fia és akkoriban Kairó szultánja volt. A Sínai-sivatag mentén húzódó határ védelmezéséért cserébe Beaufort és Szafed átadását ajánlotta. A hattíni vereség előtt Szafed vára a templomosok kezén volt, akik most égtek a vágytól, hogy visszatérhessenek. Az üzletet megkötötték, minek folytán a latinok szentföldi birtokai nagyobb területeket öleltek fel, mint Hattín óta bármikor; de mindkét félnek igencsak meg kellett fizetnie a szövetség árát. Számos hitbuzgó muszlim a damaszkusziak oldaláról átállt az egyiptomiakhoz, míg a keresztények táborában a megegyezés nyílt ellenségeskedést robbantott ki a templomosok és a johanniták között, akik ezidáig közös frontot alkottak II. Frigyes kegyeltjei ellen. A Damaszkuszban Iszmá'illal kötött egyezményt semmibe véve, Kairóban a johanniták aláírtak egy megállapodást Ajjúbbal. Szentföldre érkezésekor ezzel a zűrzavaros helyzettel szembesült a cornwalli Richard gróf, aki Oroszlánszívű Richárd unokaöccse, III. Henrik király testvére és II Frigyes német-római császár sógora volt. Bár még csak harmincegyedik évében járt, bátorságával és rátermettségével már megalapozta a hírnevét. Jelentős erőforrásokkal rendelkezett, ráadásul teljhatalommal ruházta fel őt a császár, aki a szerencsétlen Brienne-i Izabella jeruzsálemi királynő halála után Angliai Izabellát vette feleségül. Richard gróf a teljes káosz állapotában találta a Jeruzsálemi Királyságot, de tapintatosan és megfelelő határozottsággal egyezségre jutott mind Damaszkusszal, mind pedig Egyiptommal. Ennek eredményeként a Kairóban raboskodó keresztények kiszabadultak, és az újonnan megszerzett földek is latin tulajdonban maradtak. Azonban nem sokkal azután, hogy Richárd viszszahajózott Angliába, az általa teremtett rend ismét felbomlott. A templomosok nagymestere, Armand de Périgord figyelmen kívül hagyta az Egyiptommal kötött szerződést, és 1242-ben megtámadta Hebron városát, amely előzőleg a muszlimok kezén maradt. Ezt követően, leküzdve az egyiptomiak gyenge ellenállását, a templomosok elfoglalták Nábluszt, „felégették a nagymecsetet, sok lakost lemészároltak, köztük rengeteg helybéli keresztényt is”.292

Nagyjából ezzel egyidőben a császári bailli, Ricardo Filangieri a johanniták segítségével megpróbálta helyreállítani II. Frigyes hatalmát Akkonban. Az akció elbukott, a johannita negyedet Balian d'Ibelin és az általa vezetett latin bárók csapatai a templomosok támogatásával hathónapos ostrom alá vették. Ez a két lovagrend közötti nyílt konfliktus igencsak megbotránkoztatta az európai közvéleményt, és a császárpárti krónikások - például Matthew Paris, a Saint-Alban apátság szerzetese - mindezért a templomosokat okolták. A templomosok - írta Matthew Paris - nem engedték, hogy élelmet vigyenek be az Ispotály területére, vagy hogy a johanniták kihozzák onnan halottaikat. Néhány birtokukból még a német lovagokat is kipenderítették: milyen botrányos, hogy „azok, akik akkora pénzekkel tömték tele zsebeiket, hogy hatékonyan harcolhassanak a szaracénok ellen, most szentségtörő módon az erőszakot és a mérget a keresztények, sőt mi több, saját testvéreik ellen fordítják, és ezzel a legkomolyabban magukra vonják Isten haragját”.293 Ahhoz nem fér semmi kétség, hogy a Templom, Armand de Périgorddal az élén, a császárellenes táborhoz tartozott. Aliz ciprusi királynőt támogatta, mint a Jeruzsálemi Királyság régensét, és elfogadta, hogy Brienne-i Izabella királynő II. Frigyestől született fia törvényesen megfosztható a koronához való jogától. Ennek indokául az szolgált, hogy Konrád 1243 áprilisában, nagykorúságát elérve sem jött a Szentföldre elfoglalni a trónt. Ezt a nézetet mások is osztották. A velenceiek és a genovaiak hasonlóan vélekedtek, és 1243 nyarán mindannyian csatlakoztak az Outremer báróihoz, hogy elűzzék Filangierit és a császárpártiakat Türoszból. Ez azonban nem feltétlenül jelentette azt, hogy a templomosokat az irigység vagy a rend önös érdekeinek hajszolása vezérelte volna. Egy Robert of Stanfordnak írott 1243-as levelében Armand de Périgord kifejtette, hogy mi motiválta a politikáját. A Kairóba küldött templomos követeket lényegében fogva tartották. Az egyiptomiakban nem lehetett megbízni, ők csak az időt húzták. Ezzel szemben a Damaszkusszal kötött szövetség nemcsak számos erőd és óriási földterület visszaadását biztosította, hanem Jeruzsálem hátramaradt muszlim lakosságának kitelepítését is. A damaszkuszi szövetség megszilárdítása érdekében Homsz muszlim hercegét, al-Manszúr Ibrahimot Akkonba hívták, és a Templomban pazarul vendégül látták. Az ünneplés azonban korainak bizonyult. Ajjúb egyiptomi szultán, hogy az ellene felsorakozott erőkkel szembeszállhasson, az Edessza közelében letelepedett horezmi törökök nomád törzsét fogadta zsoldjába. 1244 júniusában egy tízezer lovasból álló horda özönlötte el a damaszkuszi emírség területét, majd Damaszkusz városát elkerülve, benyomult Galilea földjére, és elfoglalta Tiberiászt. Július 11-én elérték Jeruzsálemet, és áttörtek a város gyenge védelmén. A helyőrség még egy ideig kitartott, de augusztus 23-án Kerak muszlim urának menlevelével a védők és az egész keresztény lakosság felkerekedett, hogy Jaffába menjen. Hátratekintve frank lobogókat pillantottak meg Jeruzsálem falain, így abban a hiszemben, hogy a várost sikerült felmenteni, visszafordultak. A törökök azonban csak arra vártak, hogy lemészárolhassák őket. A menekülők közül alig háromszázan értek el Jaffába. A horezmi törökök kirabolták a várost, kiásták a sírjából Bouillon Gottfried és a Szent Sír templomban eltemetett többi jeruzsálemi király csontjait, és mielőtt felgyújtották a templomot, meggyilkolták az ottmaradt papokat. Aztán elvonultak az immár kihalt városból, és a tengerparthoz lovagoltak, hogy Gázánál csatlakozzanak Ajjúb szultán egyiptomi főseregéhez, amely egy fiatal mameluk tiszt, Rukn ad-Dín Bajbarsz parancsnoksága alatt állt. 1244. október 17-én a Herbiya melletti homokos síkságon, amelyet a frankok La Forbie néven ismertek, ez az egyiptomi sereg Damaszkusz és Akkon egyesült erejével találta szemben magát. A damaszkuszi csapatokat al-Manszúr Ibrahim homszi herceg irányította, és Kerak ura,

an-Nasszir vezetésével köztük volt egy beduin lovassági ezred is. A keresztények részéről a hattíni csata óta nem gyűlt csatára egybe akkora sereg, mint most: hatszáz világi lovag Philippe de Montfort és Gautier de Brienne zászlaja alatt, valamint a Templom és az Ispotály hatszáz lovagja a nagymesterek, Armand de Périgord és Guillaume de Cháteauneuf vezetésével. Számos német lovag is volt közöttük, és egy kontingens Antiochiából. Ahogyan Hattínnál, a szövetségesek között most is vita alakult ki arról, hogy támadjanak, vagy védekező állást foglaljanak-e el: al-Manszúr Ibrahim az utóbbi, míg Gautier de Brienne az előbbi mellett érvelt. Végül Gautier álláspontja győzött, és a szövetséges erők nagy része az egyiptomiak ellen indult, akik azonban feltartóztatták őket, a horezmi török lovasság pedig oldalba kapta a támadókat. A damaszkuszi csapatok elmenekültek, velük együtt an-Nasszir is. Néhány óra leforgása alatt a latin sereg vereséget szenvedett. Legalább ötezer harcos maradt a csatatéren, és nyolcszáz hadifoglyot vittek Egyiptomba, köztük a templomosok nagymesterét, Armand de Périgordot. A Templom teljes vesztesége kétszázhatvan és háromszáz lovag között volt. A lovagrendi testvérek közül csupán harminchárom templomos, huszonhat johannita és három német lovag élte túl az ütközetet.

13. fejezet

IX. (Szent) Lajos Ebben a helyzet ki menthette meg a Szentföldet? Nyugat-Európában a pápaság és II. Frigyes német-római császár közötti elkeseredett küzdelem kizárta, hogy a kereszténység világi ura vállalhassa ezt a szerepet. Ráadásul Frigyes úgy gondolta, hogy szentföldi ellenfelei, különösen a templomosok, maguk keresték a bajt, amikor felrúgták az általa Egyiptomban az ajjúbidákkal gondosan felépített békét. Csupán egyetlen európai uralkodó volt abban a helyzetben, hogy egy új keresztes hadjárat élére álljon, mégpedig IX. Lajos francia király. A gondviselésnek köszönhetően, vagy talán egyszerűen csak véletlenül a La Forbie-nál elszenvedett katasztrofális vereség évében Lajos királyt valamilyen láz, vélhetően malária döntötte le a lábáról. Igen közel járt a halálhoz és a végítélethez, így megfogadta, hogy ha felépül, felveszi a keresztet. Anyja, a nagyhatalmú Kasztíliai Blanka és felesége, Provence-i Margit mindketten olyan családból származtak, amelyben az iszlám elleni küzdelemnek nagy hagyományai voltak. Lajos még csecsemőként örökölte a francia trónt, és anyja erőskezű kormányzásának köszönhetően meg is tartotta azt. Tizenöt évesen már hadjáratot vezetett III. Henrik angol király ellen. A jó megjelenésű, kedélyes, heves és néha szeszélyes természetű Lajos király mélyen vallásos ember volt, és - II. Frigyessel ellentétben - semmilyen kétségek sem gyötörték őt a keresztény hittel kapcsolatban. Uralkodásának korai éveiben a párizsi békeszerződés nyomán kiterjesztette a francia uralmat Languedoc felett, és ezzel véget vetett a kathar eretnekségnek. Nem csinált lelkiismereti kérdést abból, hogy erővel védelmezze a kereszténységet: „egy lovagnak mondta barátjának, Jean de Joinville-nek - bármikor, ha meghallja, hogy a keresztény hitet ócsárolják, nem az elveket kell védelmébe vennie, hanem kardját egyenesen a gazember gyomrába kell döfnie, amilyen mélyen csak tudja.”294 Még ha Lajos szavai nem is voltak olyan durvák, mint ahogyan azokra Joinville idős korában visszaemlékezett, éles ellentétben álltak II. Frigyes császár szkeptikus nézeteivel.

II. Frigyestől eltérően Lajos boldog volt egyetlen feleségével. Provence-i Margit iránt táplált érzései még anyja féltékenységét is felébresztették: a fiatal házasoknak külön hálószobájuk volt, csak a lépcsőnél mertek találkozni, és azonnal visszatértek a szobájukba, ha szolgálóik az anyakirálynő közeledtét jelezték. A keresztes hadjárat idején Joinville szemrehányást tett Lajosnak, amiért bevárta a mise végét, mielőtt felesége üdvözlésére sietett, aki éppen akkor érkezett meg újszülött gyermekükkel. Emögött azonban alighanem inkább a király mély vallásossága, semmint az asszony iránti közömbössége állt. Semmi jel sem mutat kettejük érzelmi eltávolodására: Margit tizenegy gyermeket szült férjének. IX. Lajos szenvedélyes érdeklődést mutatott az ereklyék iránt. Balduintól, Bizánc latin császárától megvásárolta a töviskoronát, és utóbb mezítláb vitte végig azt Párizs utcáin a páratlan szépségű Sainte-Chapelle kápolnába, amelyet az Ile de la Citén az ereklye számára építtetett. Számos vallási alapítványt tett, így Royaumont apátsága is neki köszönheti létét. Mindezek ellenére nem hagyta, hogy a francia püspökök megfélemlítsék, a császár és a pápa közötti konfliktusban pedig közvetítő szerepet vállalt. Bár igazságszeretete és a szegények iránti kötelességtudata alapozták meg szenthez illő hírnevét és páratlan tekintélyét, királyságát mégis a kereszt felvétele tette teljessé: „a nyugati arisztokrácia még mindig a keresztességet tartotta a lovagi eszmények legméltóbb kifejezésének.”295 Miután fogadalmát megtette, Lajos király ugyanazzal a hatékonysággal készült a keresztes hadjáratra, mint amit lázadó vazallusai megfékezésében és a Francia Királyság közigazgatásának újjászervezésében tanúsított. Első feladata a tengerentúli expedíció pénzügyi feltételeinek megteremtése volt. Ezt az egyházi jövedelmek után beszedett huszaddal és a városok anyagi támogatásával sikerült elérnie. Marseilles kikötője ekkoriban a császár uralma alá került, így Lajos a saját fennhatósága alá tartozó területen, Aigues Mortes-nél új földközitengeri kijáratot épített országa számára. 1248. augusztus 25-én itt szállt hajóra a Szentföld felé. Testvérei és vazallusai vonakodva bár, de szintén vele tartottak, ahogyan felesége, Margit királyné és gyermekei is. A hazai ügyeket pedig anyjára, Kasztíliai Blankára bízta. A hadjárathoz a királyság határain túlról is csatlakoztak, például Jean de Joinville, Champagne tartományi kormányzója. A keresztesek gyülekezőhelye Cipruson volt, ahol a gondos előkészítés következtében összegyűjtötték az ellátmányt Lajos közel huszonötezer emberből, köztük ötezer íjászból és kétezerötszáz lovagból álló serege számára. A király itt töltötte a telet. 1249 januárjában két domonkos prédikátort küldött követként a mongol kánhoz, azt remélve, hogy ez az erősödő ázsiai hatalom, amelyről az a hír járta, hogy rokonszenvez a kereszténységgel, talán csatlakozik az iszlámellenes erőkhöz. Lajos, akárcsak korábban Pelagius bíboros, azt a nézetet vallotta, hogy a Szentföld biztosítása csak Egyiptom leigázásával lehetséges. Nem rettent vissza az előző keresztes hadjárat kudarcától sem, és seregével május végén Ciprusról a Nílus-delta felé vette az irányt. Június 5-én hajnalban a latin flotta Damietta előtt lehorgonyzott. A II. Frigyes császár barátja, Fakhr adDín parancsnoksága alatt álló muszlim sereg a parton figyelte a kikötést. „Pompás látvány tárult a szemünk elé - emlékezett vissza Joinville idős korában -, mivel a szultán fegyverei színaranyból készültek, a napfény pedig megcsillant az aranyos címerpajzsokon. A lármát, amelyet az üstdobokkal és a szaracén kürtjeikkel csaptak, hallgatni is rémítő volt.”* A latin sereg legalább ennyire színpompás látványt nyújtott: Jaffa grófjának hajóját „a víz alatt és a víz felett egyaránt a gróf óriási, festett címerpajzsa borította. [...] Legalább háromszáz evezős volt a gályán; mindenki mellett egy kis pajzs a gróf címerével, és minden pajzshoz egy lándzsazászló volt erősítve, rajta ugyanazon címer arannyal kirakva.”296

Lajos, bár azt a tanácsot kapta, hogy várja be a flotta viharban szétszóródott részét, elrendelte a partraszállást. Amikor a tengerparton kitűzték az oriflamme-ot, lovagjait a szaracénok ellen vezette, akik képtelenek voltak visszaverni a frankok támadását. Először visszahúzódtak Damiettába, majd felégetve a bazárt maguk mögött, elhagyták a várost. A keresztesek gyors és könnyű győzelmet arattak, amiért a francia uralkodó hálát adott Istennek; emlékezve azonban a Pelagius bíboros vezette V. keresztes hadjárat sorsára, nem vette üldözőbe a Níluson felfelé visszavonuló egyiptomiakat. Ehelyett Damiettát ideiglenes tengerentúli fővárosává nyilvánította, elküldetett Margit királynőért Akkonba, és várta a Nílus vizének apadását, továbbá azt, hogy Alfonso testvére, Poitou grófja vezetésével francia földről erősítés érkezzen. November 20-án a király elég felkészültnek érezte magát ahhoz, hogy továbbinduljon Egyiptom belsejébe. Az Outremer bárói azt tanácsolták, hogy Alexandria kikötője ellen vonuljanak, de nem hallgatott rájuk, mert fivére, Robert de Artois gróf meggyőzte őt, hogy inkább délnek, Manszúra felé menjenek a Nílus keleti partján. A sereg előőrsében lovagoltak a templomosok, élükön Guillaume de Sonnac nagymesterrel, akit azután választottak meg, hogy Armand de Périgord egyiptomi börtönében meghalt. Mögöttük haladt Artois grófja és egy angol kontingens Salisbury grófjának irányításával. Egy renegát beduin egy gázlóhoz vezette ezt a kis előcsapatot, amely Lajos király parancsa ellenére nem várta be a főerőket, hanem rátámadt a szaracén táborra. Fakhr ad-Dín éppen fürdőt vett. Meg sem várva, hogy fegyverzetét ráadják, a csatába lovagolt, és a templomos lovagok keze által lelte halálát. Robert gróf üldözőbe akarta venni a Manszúrába visszavonuló szaracénokat, a templomos nagymester, Guillaume de Sonnac azonban megpróbálta megállítani őt. A nagymester már amúgy is dühös volt, amiért a király testvére elbitorolta a templomosok helyét az élcsapatban. A rákövetkező eseményekről a krónikások eltérően tudósítanak. A fősereggel még mindig a folyó déli partján tartózkodó Jean de Joinville szerint Guillaume de Sonnac ragaszkodott hozzá, hogy Artois grófja várja meg a támadás vezetésére hivatott többi templomost; ám a gróf lovának kantárját tartó lovag süket volt, s ezért nem továbbította üzenetét a grófnak.* Matthew Paris beszámolója szerint azonban Robert gróf nagyon is jól hallotta a nagymester szavait, de azokra sértésekkel válaszolt, elismételve II. Frigyes császár rágalmát, miszerint a templomosoknak nem áll érdekükben a teljes győzelem, mert valójában a háború folytatásából származik hasznuk. Amikor Salisbury grófja felvetette, hogy a templomos nagymester talán tapasztaltabb a szaracénok elleni küzdelemben, Robert gróf gyávának nevezte, majd megsarkantyúzta a lovát, és francia katonái élén elvágtatott. A templomosok és az angol lovagok, miután úgy érezték, nincs más választásuk, követték a király öccsét, és egészen Manszúráig üldözték a menekülő szaracénokat. Itt a helyzet nem volt olyan kaotikus, mint amilyennek látszott. Bár Fakhr ad-Dín meghalt, a mameluk elit őrség parancsnoka, Rukn ad-Dín Bajbarsz Bundukdari átvette az irányítást. Eleinte alig tanúsított ellenállást a latinokkal szemben, megvárta amíg jó mélyen behatolnak a városba és elérik a fellegvár kapuit, majd elrendelte a mellékutcákban rejtőző embereinek, hogy támadják hátba őket. A szűk utcákban a lovagok képtelenek voltak manőverezni, a tetőkről ledobált fagerendák pedig elzárták az útjukat, így a szaracénok könnyűszerrel lemészárolták őket. Közel háromszázan veszítették életüket, köztük Salisbury és Artois grófjai. A templomosok vesztesége kétszáznyolcvan főre rúgott; csupán ketten tértek vissza élve - egyikük a nagymester, Guillaume de Sonnac volt, aki a csetepaté során fél szemére megvakult. Bár a kudarcot Robert gróf elbizakodott gőgje és meggondolatlansága okozta, ez csupán ízelítőt jelentett abból, ami ezután következett. Miután a fősereg is átkelt a Níluson, csatába keveredett a muszlim csapatokkal. A már sebesült Joinville egy kiemelkedő töltésen hadserege

élén megpillantotta Lajos királyt, aki úgy állt ott, mint a lovagság és a becsület szobra. „Sohasem láttam még nemesebb és szebb lovagot! Úgy tűnt, mintha alakja emberei fölé tornyosulna; fején aranyozott sisak volt, kezében pedig német acélból készült kard.”297 Egynapos elkeseredett küzdelem után az egyiptomi erőket visszakényszerítették Manszúrába. Amikor a johanniták egyik elöljárója Lajos tudomására hozta, hogy Robert testvére „már a Paradicsomban van [...], hatalmas könnyek gördültek ki a király szeméből”.* Azon az éjjelen az egyiptomiak kitörtek a városból, de ismét sikerült visszaverni őket. Február 11-én újabb rohamot intéztek a keresztesek ellen - a küzdelem hevében Guillaume de Sonnac, aki néhány megmaradt templomos lovagja élén harcolt, a másik szemét is elveszítette, majd meghalt. Bár Lajos serege kis híján megsemmisült, a központi mag kitartott, így az egyiptomiak megint arra kényszerültek, hogy visszavonuljanak Manszúrába. Ekkorra világossá vált, hogy a keresztesek nem győzhetők le, viszont ők sem tudják bevenni a várost. Lajos király minden reményét abba vetette, hogy az Ajjúb szultán és parancsoka, Fakhr ad-Dín halálát követően Kairóban kirobbant politikai felfordulás kedvező fordulatot hoz. Tábort ütve Manszúra falai alatt, nyolc héten át várakozott. A szultán megözvegyült (első) felesége azonban megfékezte az ajjúbida udvarban eluralkodott káoszt, február végén pedig Ajjúb fia, Turansáh visszatért Szíriából, hogy átvegye a parancsnokságot. A muszlimok teveháton egy flottányi könnyű hajót szállítottak a Nílushoz, és a keresztes hadsereg háta mögött vízre eresztve azokat, elvágták a Damiettával való összeköttetést és az élelemutánpótlás útját. A keresztény táborban eközben járvány ütötte fel a fejét. Maga a király vérhasban szenvedett: Joinville beszámolója szerint, mivel az uralkodónak „igen sűrűn kellett az árnyékszékre járnia, a szolgálók kénytelenek voltak kivágni alsónadrágjának az ülepét”.* Lajos elrendelte a visszavonulást Damiettába, de betegsége ellenére sem hagyta magára embereit, és visszautasította az ötletet, hogy egy gályán elmeneküljön. Az őt üldöző egyiptomiak végül fogságba ejtették, és megadásra kényszerítettek. Joinville azért menekülhetett meg a halál torkából, mert a feleségéről kiderült, hogy Frigyes császár egyik unokatestvére. A rangosabb foglyokat váltságdíj reményében életben hagyták; a kevésbé előkelőket kivégezték. Damiettában a pisai és genovai helyőrséget Margit királyné lebeszélte a szökésről, és a későbbi alku során a város értékes adut jelentett, amelyen az egymillió besant, azaz félmillió livres tournois [tours-i font] összegű váltságdíjjal együtt megvásárolták a király és serege szabadságát.* A pénz előteremtésekor bekövetkezett egyik incidens rávilágít a templomosok lelkiismeretességére, vagy ha úgy tetszik, makacsságára. Amikor a kialkudott összeg átadására került a sor, az érmék leszámolása közben kiderült, hogy a királynak harmincezer livre-rel kevesebbje van: márpedig ezen testvérének, Poitiers grófjának szabadon bocsátása múlott. Jean de Joinville azt javasolta, kérjenek kölcsön a templomosoktól, és Lajos felhatalmazásával el is ment, hogy intézkedjen az ügyben. A kérést azonban a Templom commamdeurje, Etienne d'Otricourt visszautasította, mondván, a lovagok „esküjük szerint senki másnak azt a jövedelmet ki nem szolgáltathatják, csak azoknak, kik e tisztet rájuk ruházták”.* Mindezt heves szóváltás követte Joinville és Otricourt között, majd a Templom maréchalja, Renaud de Vichiers az alábbi javaslattal állt elő. Bár a templomosok nem szeghetik meg fogadalmukat, a királyt semmi sem gátolja meg abban, hogy erővel hozzájusson a kívánt pénzhez. Mivel a Templom főkincstára Akkonban volt, visszatérte után Lajos kártalaníthatta őket a kierőszakolt kölcsönért. [„Vegye el tőlünk azt, amire szüksége van, hiszen van Önnek Akkonban elég, amiből minket kárpótolhat.”] Így tehát Joinville a templomos gályához ment, és miután a kincsesládát egy bárddal feltörte, a pénzzel visszatért urához.*

Mivel fivére szabadulását ekképpen sikerült biztosítania, a király kíséretével együtt Akkonba hajózott. Itt anyja, Kasztíliai Blanka levele várta, amelyben visszatérését sürgette a Francia Királyságba. Ugyanezt tanácsolták neki testvérei és bárói is. A Nílusnál azonban nemcsak a francia sereg szenvedett vereséget; az Outremer keresztény haderejét is komolyan meggyengítette a katasztrófa. Lajos vonakodott ilyen kiszolgáltatott helyzetben hátrahagyni a Szentföldet, és nem akarta sorsukra hagyni az Egyiptomban még fogva tartott frankokat sem. Így aztán, míg a király áldásával a legtöbb francia vazallusa és velük együtt testvérei is hazaindultak, ő maga feleségével és gyermekeivel Akkonban maradt. A törvényes jeruzsálemi király talán II. Frigyes és Brienne-i Izabella gyermeke, Stauf II. Konrád volt, a helyiek mégis Lajost fogadták el de facto uralkodónak, aki most diplomáciai úton próbálta meg elérni azt, amit erővel nem sikerült. Kairóban időközben a mameluk katonák gárdája ragadta magához a hatalmat. A mamelukokat még kisgyermekekként ragadták el a dél-orosz sztyeppéken élő nomád kipcsak törökök közül, majd a rabszolgakereskedők eladták őket az ajjúbida szultánoknak. Ők kihasználva, hogy semmilyen réteghez vagy csoporthoz sem kötődtek, elit harcosokká képezték ki őket. Az arab krónikás, Ibn Wasil által „az iszlám templomosai”-nak298 nevezett mamelukok az ajjúbida szultánok alatt jelentős befolyásra tettek szert, amit Ajjúb fiának, Turansáhnak az uralomra kerülése veszélyeztetni látszott. 1250. május 2-án, a Lajos királlyal folyó tárgyalások közepette, a mamelukok meggyilkolták Turansáhot, véget vetve ezzel a Szaladin dinasztia uralmának Egyiptomban. Az ajjúbidák ugyanakkor Szíriában továbbra is hatalmon maradtak, és miután Szaladin unokája, an-Nasszir Juszuf aleppói szultán az akcióról értesült, elfoglalta Damaszkuszt, és azonnal követséget küldött Lajos királyhoz, hogy a segítségét kérje. Ezt a közeledési kísérletet a király arra használta fel, hogy végre megegyezésre jussanak, és ennek érdekében megbízottként Kairóba küldte Jean de Valenciennes-t. Arról azonban nem volt tudomása, hogy a templomosok önálló diplomáciai lépéseket tettek. Guillaume de Sonnac nagymesteri posztjára a rend korábbi maréchalja, Renaud de Vichiers lépett. Renaud kétségkívül Lajos jelöltje volt: annak idején, amikor az uralkodó a keresztes hadjáratra készülődött, ő volt a templomos mester a Francia Királyságban, ő segített a királyi csapatokat elszállítani Marseilles-ből, Cipruson marsalli tisztet töltött be, majd vele együtt részt vett a Nílus-menti harcokban. Mindemellett pedig őt kérték fel Margit királyné Zarándokvárban született fiának, Alencon grófjának keresztapaságára (amit azonban tisztelettel visszautasított). Amikor Renaud de Vichiers nagymester lett, úgy tűnt, a fejébe szállt a pozíciójával járó hatalom. Anélkül, hogy Lajos királlyal tanácskozott volna, Hugues de Jouey templomos maréchalt Damaszkuszba küldte, hogy a szultánnal a vitatott földterületről tárgyaljon. Miután egyezségre jutottak, Hugues egy damaszkuszi emír kíséretében visszatért, hogy Akkonban jóváhagyassa a megállapodást. Amikor Lajos rájött, mi folyik a háta mögött, iszonyú dühbe gurult. Nemcsak a szerződés érvénytelenítéséhez ragaszkodott, hanem ahhoz is, hogy a templomos nagymester összes lovagjával együtt, mezítláb vonuljon végig a táboron, megalázkodva az egész hadsereg előtt, és behódolása jeleként hajtson térdet a király előtt. Hugues de Jouey lett a bűnbak, akit az uralkodó száműzött a Jeruzsálemi Királyságból, és ezt a büntetést a nagymester és a királyné könyörgései ellenére sem vonta vissza. Semmi kétség, e gesztussal nem annyira a latinok körében akarta a hatalmát bizonyítani, hanem a mamelukokkal kívánta megértetni, hogy ő a parancsnok. Politikája helyesnek bizonyult. 1252 márciusában a mamelukok szabadon engedtek minden, addig fogva tartott keresztényt.

A király két másik hatalommal is tárgyalt, amíg Akkonban tartózkodott. Közülük az egyik a Hegy Öregje néven ismert asszaszin vezető volt, aki nem sokkal azután, hogy Lajos visszatért Damiettából, követeket küldött hozzá. Védelmi pénzt követelt tőle, amiről azt állította, hogy annak idején II. Frigyes császár, a magyar király és a kairói szultán is fizették. Az adófizetés alternatívájaként az emír felajánlotta, hogy a király mentesítse az asszaszinokat a Templomnak és az Ispotálynak fizetendő sarc alól. Ahogyan az egyezkedésről beszámolva Joinville megjegyezte, az asszaszinok tudták, hogy nincs értelme megölniük egyik nagymestert sem, mert a helyükre egy másik „hasonlóan kitűnő lovag kerül”.299 A nagymesterek, akiket a király meghívott erre a tárgyalásra, felháborodtak a Hegy Öregjének arcátlanságán: küldötteit azzal a „tanáccsal” küldték vissza, hogy más hangnemben közeledjen Lajos királyhoz. Két héten belül a követek bőkezű ajándékokkal tértek vissza. Lajos mindezt hasonlóan értékes apróságokkal viszonozta, és egy arabul beszélő koldulórendi barátot, Yves le Bretont is elküldte az asszaszinokhoz, hogy a keresztény hitet terjessze közöttük. A küldöttek második csoportja a mongoloktól érkezett, amely hatalom utóbb legyőzte a Hegy Öregjét, 1256-ban elfoglalva a mindaddig bevehetetlennek hitt asszaszin erődöt, Almutot. Követeik azzal a két domonkos szerzetessel érkeztek Akkonba, akiket még annak idején Lajos küldött a mongol kánhoz, hogy szövetséget ajánljon az iszlám ellen. A kán válaszképpen azt követelte, hogy a francia uralkodó hódoljon be, és „évente elegendő pénzt küldjön nekünk, hogy a barátai maradjunk. Ha nem így cselekszik, elpusztítjuk.” A király nem egészen ilyen válaszra számított, és Joinville szerint „keserűen megbánta, hogy valaha is követeket küldött a tatárok nagy királyához”.300 Lajos Nílus-deltában elszenvedett veresége véget vetett a latinok törekvésének, hogy Jeruzsálemet a muszlim haderő utánpótlásának megtámadásával foglalják vissza. Ebben a helyzetben a lehető legjobban ki kellett aknázni az iszlám hatalmak közötti rivalizálást, és a még meglévő területek erődítésein kellett javítani. Így a király elrendelte a tengerparti városok, Akkon, Caesarea, Jaffa és Szidon újbóli megerősítését, a helyőrséget pedig mindenütt francia csapatokkal egészítette ki. A szárazföld belsejében lévő erődök az Outremer báróinak már túl költségesek voltak, ezért a lovagrendek tartották fenn őket: a német lovagrend birtokolta Montfortot, a johanniták Belvoirt, a templomosok pedig Chastel Blanc és Szafed várát. Szafedet az 1240-es években óriási befektetéssel újjáépítették, és most egész Galileát és a Damaszkusz-Akkon útvonalat uralva a Jeruzsálemi Királyság legnagyobb erősségének számított. Helyőrsége békeidőben ezerhétszáz főre rúgott, ami háború esetén ötszáz harcossal egészült ki. Közöttük ötven templomos lovag és harminc sergent, valamint ötven turcopol és háromszáz íjász volt. Az újjáépítés költségét 1,1 millió szaracén besantra becsülték, és közel négyszáz rabszolgát foglalkoztattak, hogy a képzett kőműveseknek segédkezzenek. A vár fenntartása évi tizenkétezer öszvérrakományra való árpát és gabonát igényelt, amelynek bizonyos hányadát immáron a templomosok európai praeceptoratusaiból szállították.301 Amikor Szidon védelmi rendszerének megerősítése befejeződött, Lajos úgy határozott, visszatér a Francia Királyságba, ahol már égető szükség volt a jelenlétére. A jeruzsálemi pátriárka és a helyi bárók kijelentették, hogy ő mindent megtett, amit csak lehetett, és ideje hazatérnie. 1254. április 24-én Lajos egy templomos hajóval elhagyta Akkont. Amennyire tőle tellett, teljesítette keresztes fogadalmát; az életét kockáztatta, és négy évet töltött még el a Szentföldön, miután testvérei és bárói távoztak. Elképesztő összegeket költött, kincstárnoka becslése

szerint 1,3 millió livres tournois körül, ami tizenegy-tizenkétszeresen meghaladta királyságának éves bevételét.302 Bár távozásakor a Tengerentúlon béke honolt, a keresztények helyzete a Szentföldön továbbra is meglehetősen ingatag volt, ráadásul Jeruzsálem is a hitetlenek kezén maradt. A francia uralkodó képviseletében Geoffroi de Sargines maradt Akkonban, aki a királyság kormányzója lett. Ugyanakkor, mivel II. Frigyes császár 1250-ben meghalt, és 1254-ben Konrád fia is követte őt, a jeruzsálemi királyi cím törvényes örököse a Konrádin nevű unoka, nem pedig IX. Lajos volt. Ráadásul a Geoffroi kormányzó rendelkezésére álló francia helyőrség elégtelennek bizonyult, hogy a rivális frakciók, különösen az itáliai tengeri kereskedővárosok között rendet tegyen. 1256 elején a velenceiek és a genovaiak vitába bonyolódtak az akkoni Szent Szabász kolostor felett, ami fegyveres konfliktushoz vezetett: a templomosok és a német lovagok a velenceieket támogatták, míg a johanniták a genovaiak mellé álltak. Ugyanebben az évben meghalt a templomos nagymester, Renaud de Vichiers, akinek örökébe Thomas Bérard lépett. 1258-ban a mongolok elfoglalták Bagdadot, meggyilkolták a kalifát, és lemészárolták a lakosságot. Az ázsiai horda közeledése pánikot keltett a szíriai és palesztinai latinok körében. Felismerve, hogy ilyen helyzetben mekkora könnyelműség a belső széthúzás, Thomas Bérard békét kötött a többi nagymesterrel, azaz a johannita Hugues de Revellel és Anno von Sangerhausen német lovaggal. 1260 januárjában elesett Aleppo, márciusban pedig Damaszkusz kapitulált. Ekkor Bérard levelet küldött a Templom európai tisztségviselőinek, amelyben beszámolt a mongolok okozta pusztításokról, és segítséget kért tőlük: a helyzet olyannyira sürgető volt, hogy a templomos futár, Amadeus testvér alig tizenhárom hét alatt ért Londonba, egyetlen nap alatt téve meg az utat Dover és London között. A nagymester leírta, hogy a mongolok keresztény foglyokat, köztük nőket is, élő pajzsként használtak ellenségeikkel szemben. Kellő segítség híján „borzalmas megsemmisülés vár hamarosan a világra” - tette hozzá.305 A mongolok szándékai egyenlőre nem voltak egészen világosak: Bagdadban a muszlimokat lemészárolták, a keresztények életét ugyanakkor megkímélték. Ezért aztán az egyiptomi mamelukok készültek revansot venni a mongolokon, ehhez pedig csapataik akadálytalan átvonulásán túl katonai segítséget kértek a frankoktól. A Jeruzsálemi Királyság legfelsőbb tanácsa az első kéréshez beleegyezését adta, a tényleges szövetség ellen azonban a német lovagok nagymestere, Anno von Sangerhausen tiltakozott. A mameluk hadsereg bevonult Palesztinába, és 1260. szeptember 3-án, Kutuz szultán vezetésével Názárettől délre, Ain Dzsálutnál [Góliátforrás] győzelmet aratott a Kitboga vezette mongolok felett. Az ütközetben a mongol vezér az életet vesztette, egy hónappal később pedig Manszúra hőse, Bajbarsz meggyilkolta Kutuz szultánt. A kipcsak török Al-Malik asz-Zahir Rukn ad-Dín Bajbarsz a Fekete-tenger északi partjáról származott, és a mongolok adták el rabszolgaként Kairó ajjúbida urának. A szultáni testőrség tagjaként a Nílus egyik szigetén nevelkedett, majd a testület parancsnoki rangjáig vitte, és az egyiptomi hadsereg egyik legtehetségesebb tisztje lett. Bajbarsz irányította az egyiptomi lovasságot az 1244-es La Forbie-i csatában. Ő volt Manszúra parancsnoka Lajos király keresztes hadjárata idején, amikor csapdába ejtette és lemészárolta Robert de Artois-t és franciákból, angolokból valamint templomosokból álló csapatát. Más mameluk tisztekkel együtt ő gyilkolta meg az ajjúbida szultánt, Szaladin unokaöccsét, Turansáhot. És végül ő volt az, aki az egyiptomi sereg előőrsét vezette a mongolok ellen Ain Dzsálutnál.

Feldühödve azon, hogy Kutuz szultán nem akarta jutalmul nekiadni Aleppót, Bajbarsz meggyilkolta urát és megszerezte a trónját. Ugyanolyan tehetséges uralkodónak bizonyult, mint amilyen katona volt: ismét megerősítette a mongolok által lerombolt fellegvárakat, újjáépítette az egyiptomi flottát, idővel pedig kiűzte erődjeikből az asszaszinokat és szíriai fejedelemségeikből Szaladin utódait. Majd ahogyan annak idején Szaladin tette, uralma alatt egyesítette Szíriát és Egyiptomot. A hatalmi egyensúly szempontjából a tengerentúli latinok eleinte nem tulajdonítottak nagy jelentőséget a mamelukok Ain Dzsálut-i győzelmének. 1261 februárjában Jean d'Ibelin és Jean de Giubelet, a királyság marsallja kilencszáz lovag, ezerötszáz turcopol és háromezer gyalogos katona élén, jelentős templomos kontingensekkel Akkonból, Beaufortból és Zarándokvárból, a fosztogató türkmén törzsek ellen indult. A latin sereg vereséget szenvedett; a templomos maréchal, Etienne de Sissey azon kevesek közé tartozott, akik megmenekültek. A keresztények szabadon bocsátásáról ezt követően folytatott tárgyalások pedig kudarcot vallottak, mert a templomosok és a johanniták, tisztában lévén képességeikkel, nem voltak hajlandóak bizonyos muszlim foglyok átadására. Bajbarsz, felbőszülve a lovagok általa kapzsiságnak értékelt magatartásán, kifosztotta Názáretet és rohamot intézett Akkon ellen, ahol a városfalon kívüli harcok során megsebesítette a királyi kormányzót, Geoffroi de Sargines-t. Mivel hátországát a mongolok Észak-Szíriában még mindig fenyegették, Bajbarsz nem volt olyan helyzetben, hogy módszeres ostrom alá vehette volna Akkont. A frankok azonban nem tudtak jelentősebb erőket felsorakoztatni, hogy megakadályozzák tetszés szerinti csapatmozgásait Egyiptomból Palesztinába. Amikor pedig sikerült némi haderőt összetoborozni, erről fejlett postagalamb szolgálatuk révén a muszlimok azonnal értesültek. 1265-ben Bajbarsz egyszer csak óriási sereggel jelent meg Caesarea IX. Lajos király által újonnan megerősített falainál. A város február 27-én megadta magát; a fellegvár egy héttel később. Néhány napra rá Haifára került a sor, ahol legyilkoltak mindenkit, akinek korábban nem sikerült elmenekülnie. Bajbarsz következő célpontja Zarándokvár templomos erődje volt: a falakon kívüli települést elfoglalták és felégették, de maga a vár bevehetetlennek bizonyult, ezért a muszlim vezér továbbvonult a johanniták kezén levő Arszuf ellen. Miután az egyiptomi ostromgépek rést ütöttek a falon, és a kétszázhetven johannita lovag egyharmada elesett, egyezség született a megadás feltételeiről, ami elvileg biztosította a túlélők szabadságát. A megállapodást azonban Bajbarsz utóbb megszegte, és az életben maradt lovagokat fogságba ejtette. 1266 júniusában a szultán Szafed hatalmas várát vette ostrom alá. A nemrég újjáépített maszszív erődítmény az első támadásnak ellenállt. A vár óriási méretei miatt azonban a helyőrség nagy része szíriai keresztényekből állt, akiknek Bajbarsz követei azt ígérték, hogy megkímélik az életüket, ha megadják magukat. Miután a templomos parancsnok tisztában volt vele, hogy nem számíthat segítségre, ráadásul a turcopol katonák egyre nagyobb számban dezertáltak, elküldte egyik őslakos szír sergentjét, León Cazelier-t, hogy a vár feladásának feltételeiről tárgyaljon. A követ azzal az ígérettel tért vissza, hogy Bajbarsz mindenkinek menlevelet biztosít Akkonba; de az egyetlen ember, aki ép bőrrel megúszta, Cazelier volt. Amint a vár az egyiptomiak irányítása alá került, a nőket és a gyermekeket foglyul ejtették, majd Kairóban eladták rabszolgának, a templomosokat pedig lefejezték. Szafed alig tizenhat napos ostrom utáni elvesztése tragédiát jelentett a tengerentúli frankok számára, és szégyent hozott a Templomra. Bajbarsz újból erődítésekkel látta el a várat, ahonnan a mamelukok ellenőrzésük alatt tarthatták Galileát, és megközelíthették Akkon, Türosz és

Szidon tengerparti városait. A frankok emlékezetébe vésendő, milyen sors vár rájuk, a sáncokat a kivégzett templomos lovagok fejével rakták körbe. Jelképes ellenállás után rövidesen Toron is elveszett. Bajbarsz katonái feltartóztathatatlanul nyomultak tovább a Földközi-tenger partvidékén, és megöltek minden fogságukba eső keresztényt. 1268 tavaszán Jaffa kevesebb, mint egy nap alatt került a mamelukok kezére. A védők szabadon visszavonulhattak Akkonba, a várost azonban lerombolták, és a keresztény lakosságot lemészárolták. Ezután Beaufortra került a sor, ahová nem sokkal korábban templomos helyőrséget helyeztek. Az ellenállás itt tíznapos kőzápor után, április 18-án omlott össze. Május 14-én Bajbarsz megérkezett Antiochiába. A település, bár kereskedelmi központként hanyatlóban volt, még mindig az Outremer legnagyobb keresztény városának számított. A város ura, Boemund herceg éppen Tripoliszban tartózkodott, a Simon Mansel várkapitány parancsnoksága alatt álló helyőrség pedig túl csekély volt ahhoz, hogy védőkkel lássa el a kiterjedt falakat, amelyek egykor olyan hosszú ideig útját állták az I. keresztes hadjárat katonáinak. Május 18-án a mamelukok egy hasadékon át beözönlöttek a városba, a kapukat bezárták, és a lakosságot legyilkolták, vagy rabszolgaként elhurcolták. A suqokat [arab, jel. piac] és az irgalmas házakat kifosztották, majd később veszni hagyták. A Római Birodalom hajdani metropolisza, amely elsőként került a latin keresztesek kezére, sohasem heverte ki ezt a pusztítást: hanyatlása folytatódott, míg végül a neve is lekerült a világtérképről. Miután a mamelukok elfoglalták Antiochiát, illetve korábban Sist, Kilikiai Örményország fővárosát, szabaddá vált az út az Amanosz-hegységbeli templomos erődök felé. A Szíriai Kapukat védelmező, bevehetetlennek tartott Gasztun (Bagrasz) helyőrsége, tudomást szerezve arról, hogy Antiochia alig néhány nap alatt elesett, úgy ítélte meg, képtelenség lenne kitartani. Ugyanakkor a határvidéken feladni egy várat a nagymester engedélye nélkül a rendi szabályzat komoly megsértését jelentette volna, ezért a commandeur végül mégis elhatározta, hogy amennyire tőlük telik, megpróbálják feltartóztatni a mameluk hadsereget. Az egyik étkezés alatt azonban Guis de Belin testvér a kapu kulcsaival elhagyta az erődöt, és átadta azokat Bajbarsznak, mondván, a védők meg kívánják adni magukat. A commandeur és a templomos lovagok készek lettek volna figyelmen kívül hagyni ezt az önkényes lépést, a sergentek ellenben kevesebb elszántságot tanúsítottak. Miután az erődparancsnok mérlegelte, hogy ez utóbbiak esetleg dezertálnak, és felismerte, hogy mostanra Guis de Belin révén Bajbarsz valószínűleg értesült a védelem gyengeségéről, elrendelte Gasztun kiürítését. Ezzel a lépésével tulajdonképpen előre teljesítette a nagymester parancsát, aki Pelestort testvér révén utasította a helyőrséget, hogy vonuljon vissza La Roche Guillaume-ba. Ennek ellenére az Akkonba érkező gasztuniakat azzal vádolták, hogy önkényesen adták fel a várat. A körülményekre való tekintettel az előírt büntetést - ami hivatalosan a rendből való kizárás lett volna - csökkentették, és így a lovagoknak csak egy évre kellett megválniuk rendi öltözetüktől. Az ítélet enyhébb is lehetett volna, ha távozásuk előtt megsemmisítik a fegyvereket és a Gasztunban őrzött készleteket.304 Szafed 1267-es elestéről tudomást szerezve IX. Lajos ismét felvette a keresztet. A király szándékainak tisztaságát ezúttal azonban beszennyezték testvére, Anjou Károly gróf ambíciói, aki a pápa áldásával nem sokkal korábban elorozta a Staufoktól a szicíliai koronát. II. Frigyes császár fiatal unokája, Konradin megkísérelte visszaszerezni örökségét, de 1268-ban a Tagliacozzónál vívott ütközetben vereséget szenvedett, majd a csata után kivégezték. Anjou Károly azt a nagyravágyó célt tűzte ki maga elé, hogy a keleti Mediterráneumban birodalmat alapít. Ennek érdekében meggyőzte fivérét, hogy Egyiptom elleni hadjáratának nyitányaként

foglalja el Tuniszt. Ahogyan húsz évvel korábban a Nílus-deltában, Lajos Karthágó elfoglalásával kezdetben most is sikert aratott, majd ismét megbetegedett. Ezúttal azonban nem épült fel, és 1270. augusztus 25-én meghalt. Holttestét Lyon és a clunyi apátság érintésével szállították haza. Az út mentén óriási tömegek gyűltek össze, hogy végső búcsút vegyenek a szentéletű uralkodótól, akinek földi maradványait Suger Saint-Denis apátságában - a Capet királyok mauzóleumában - helyezték végső nyugalomra. A király halála véget vetett a keresztes hadjáratnak, Bajbarsz pedig, aki korábban visszavonult Egyiptomba, hogy felkészüljön a franciák esetleges támadására, most ismét feltartóztathatatlanul folytathatta a latin erődök bevételét Keleten. 1271 februárjában a nagymester jobbnak látta feladni Chastel Blanc templomos várát, melynek helyőrsége engedélyt kapott, hogy viszszavonuljon Tortoszába. Márciusban a johanniták pompás erődje, Krak des Chevaliers következett. A lovagok elkeseredetten küzdöttek, mígnem április 8-án megtört az ellenállásuk. A másik johannita erőd, Akkar két heti ostrom után, május 1-én került a mamelukok kezére. Bajbarsz ezt követően a német lovagok védte Montfort várához vonult, amely hét napig kitartott, és végül június 12-én esett el. Ezt volt a frankok utolsó szárazföldi támaszpontja. A keresztények kezén maradt tengerparti városok megerősítésére újabb csapatok érkeztek Európából. Az egyik jelentősebb kontingenst Thibaud Visconti, Liége érseke vezette, aki pápai legátusként Londonban szolgált, és a Szent Pál székesegyházban vette fel a keresztet. Lényegesebb azonban, hogy Edward angol herceg, Richard cornwalli gróf unokaöccse, III. Henrik angol király fia és örököse is megjelent a Szentföldön. A harmincas éveinek elején járó, rátermett és energikus Edwardot apja bátorította, hogy helyette váltsa valóra az általa igen gyakran tett, de sohasem teljesített keresztes fogadalmakat. Mivel Lajos hadjáratához kívánt csatlakozni, Edward először Tuniszba indult, ám mire odaért, a király már halott volt. Ezért aztán továbbhajózott nagybátyjához, Anjou Károlyhoz Szicíliába, majd Ciprusra és végül Akkonba ment, ahová nem sokkal Krak des Chevaliers eleste után, 1271 májusában érkezett meg. Edwardot igencsak megdöbbentették a Tengerentúlon uralkodó állapotok: nem pusztán az ottani erők tehetetlensége, melynek folytán a szárazföldi erődök kicsúsztak a keresztények markából, hanem sokkal inkább az a buzgalom, amivel az itáliai városállamok kalmárai az ellenséggel kereskedtek. Bajbarszot a velenceiek látták el a fegyverekhez és az ostromgépekhez szükséges fémmel és fával, a mameluk ezredek utánpótlásához pedig a genovaiak szállították a rabszolgákat, tették ezt mindketten az akkoni legfelsőbb bíróság engedélyével. A ciprusi lovagok húzódoztak attól, hogy a szíriai szárazföldön harcoljanak, a mongolok pedig, akikhez Edward három főből álló követséget küldött, nem voltak olyan helyzetben, hogy jelentős segítséget tudtak volna nyújtani. Az angol bárókat nem sikerült rávenni a csatlakozásra, Edward saját erői így csupán ezer emberre korlátozódtak. Ezzel a kis létszámú hadsereggel legfeljebb néhány portyát lehetett végrehajtani a muszlim területeken, arra azonban teljesen alkalmatlan volt, hogy az adott hatalmi helyzeten bármit is változtasson. Ezt Bajbarsz is jól tudta, de mivel a mongolok még mindig veszélyt jelentettek a hátországára, nem engedhette meg magának, hogy a keresztények tengerparti birtokai ellen támadjon. Edward 1271. májusi érkezése végül arra indította, hogy békét ajánljon Boemund tripoliszi grófnak, amit az megkönnyebülten el is fogadott. Egy évvel később hasonló egyezményre került sor az Akkoni Királysággal, melynek területi integritását az elkövetkező tíz évre és tíz hónapra biztosították. Egyik fél sem tekintette azonban tartósnak ezt a megállapodást: Edward őrtornyot emeltetett Akkonban, s az építményt az általa alapított Szent Edward lovagrend gondjaira bízta. Ezt követően azzal a szándékkal hajózott Angliába, hogy nemsokára jelentős erők-

kel tér majd vissza. Hazaérve értesült apja haláláról és arról, hogy I. Edwardként immár ő Anglia királya.

14. fejezet

Akkon eleste A másik európai keresztes, aki távollétében magasabb tisztségre emelkedett, Edward bajtársa, Thibaud Visconti liége-i érsek volt: mialatt Akkonban tartózkodott, két küldött érkezett hozzá Európából, és tudatták vele, hogy ő lett az új egyházfő. Egyéves eredménytelen huzavona után a Viterbóban összegyűlt pápaválasztó bíborosokat a város prefektusai bezárták a pápai palotába, hogy így kényszerítsék döntéshozatalra őket. Mivel ez sem segített, a tetőt eltávolítva kiszolgáltatták a főpapokat a természet erőinek, végül pedig megtagadták tőlük az élelmet, amíg egyezségre nem jutottak. A X. Gergely néven megválasztott pápa visszatért Európába. Először Viterbó-ba, majd a két elődje által elkerült Rómába ment, ahol 1272. március 27-én a pápai tiarával (Jelképes értelemben, mert a tiara, azaz a hármas pápai korona először V Kelemen pápa fejére került, [A ford. megjegyzése]) megkoronázták. Lélekben azonban Palesztinában maradt: „Jeruzsálem élénken élt az emlékezetében, és annak visszaszerzésén munkálkodott. A Szentföld ügye iránti őszinte elkötelezettség politikájának lényegi vonásává vált.”305 Alig egy hónappal megválasztása után egyetemes zsinatot hívott össze Lyonba, melynek leglényegesebb napirendi pontja az új keresztes hadjárat kérdése volt. A pápa IX. Lajos két évvel korábban kudarcba fulladt tuniszi expedíciójának tapasztalatait figyelembe vevő, építő jellegű javaslatokat várt. Az esetleges hadjárat sikerének nélkülözhetetlen feltételeként, X. Gergely mindent elkövetett, hogy az Európában egymással hadban álló feleket összebékítse. Egyúttal a Konstantinápolyban székelő VIII. Palaeologosz Mikhaél bizánci császár felé is megpróbált lépéseket tenni, és a két egyház egyesítésének reményében felkérte őt, küldje el meghatalmazottait Lyonba. Az óriási kudarcok után többé már nem volt olyan könnyű feladat a keresztes hadjáratról szónokolni: Humbert de Romans, Szent Domonkos prédikáló rendjének ötödik rendfőnöke a De predicatione sancte crucis [A Szent Kereszt hirdetéséről] című kézikönyvében arra figyelmeztette a domonkos barátokat, hogy keresztes szentbeszédeik gyakran „gúny és megvetés tárgyai lesznek”.306 Írásában felsorolta az ellenzők által említett érveket: például azt, hogy Krisztus tanításával összeegyeztethetetlen az egyház nevében embereket ölni. „A második lyoni zsinat idején igen nagy volt azok száma, akik a hitetlenek közötti békés missziókat támogatták.”307 Abban azonban az újabb háború hívei is széles körben egyetértettek, hogy nem olyan népfelkelést - passagium generálé - kellene meghirdetni, amire az I. keresztes hadjáratkor sor került. Ehelyett, ahogyan Gilbert de Tournai felvetette, hivatásos katonák harci egységét - passagium particulare - kellene a Szentföldre küldeni. Az európai uralkodók közül egyedül I. Jakab aragón király jött el X. Gergely lyoni zsinatára, amely 1274. május 7-én nyitotta meg kapuit. A pápa korábbi harcostársának, I. Edward angol királynak a távolléte különösen nagy csalódást okozott, hiszen ő megoszthatta volna tapasztalatait az egyházatyákkal. Edward és III. Fülöp francia király nélkül Gergely pápa kénytelen volt a lovagrendek nagymestereivel beérni: az Ispotály élén ekkor Hugues de Revel állt, a Templom nagymestere pedig az egy évvel korábban elhunyt Thomas Bérard helyére megvá-

lasztott Guillaume de Beaujeu volt. Guillaume de Beaujeu „hivatásos” templomosként jelentős tapasztalatokkal rendelkezett a szentföldi harcok és a rend igazgatása terén: 1261-ben egy portya során fogságba esett, majd váltságdíj ellenében kiszabadult; 127 l-ben a Tripoliszi Grófság, megválasztásának idején pedig a Szicíliai Királyság templomos mestere volt. Mindezek ellenére nagymesteri címét bizonyosan a francia koronával fennálló kapcsolatainak köszönhette. Nagybátyja a Nílusnál együtt harcolt IX. Lajos királlyal, és atyai nagyanyja, Sybille de Hainault személyén keresztül rokonságban állt a Capet dinasztiával. A francia kapcsolatok nemcsak azért voltak fontosak, mert e terület uralkodói jelentették a Szentföld megsegítésének legbiztosabb támaszát (hiszen Akkonban egy lovagokból és íjászokból álló reguláris haderőt állomásoztattak), hanem azért is, mert miután a tagliacozzói csatában Anjou Károly győzelmet aratott Stauf riválisán, a francia hatalom immáron a Földközi-tenger egész medencéjére kiterjedt. Guillaume de Beaujeu a lyoni zsinaton kétségbe vonta I. Jakab aragón király javaslatának helyességét - miszerint a passagium generale elé ötszáz lovagból és kétezer gyalogosból álló előőrsöt küldjenek -, mondván, a lelkes, de fegyelmezetlen és csupán átmeneti ideig bevethető keresztes hordák nem lennének elég hatékonyak. Szerinte a Szentföldön először is állandó helyőrségre lenne szükség, amelyet időnként kisebb csapat hivatásos katonával erősíthetnének meg, másodszor pedig Egyiptomot kereskedelmi blokád alá kellene venni, hogy aláássák a gazdaságát. Egy ilyen blokád előfeltétele pedig szerinte az volt, hogy a keleti Mediterráneumban a keresztények olyan tengeri fölényre tegyenek szert, amely független az itáliai köztársaságoktól - Velencétől, Genovától és Pisától -, az általuk Egyiptommal folytatott kereskedelem ugyanis „túl nagy hasznot hajtott ahhoz, hogy felhagyjanak vele”.308 A velenceiek még Akkon kikötőjét is felhasználták, hogy Európából származó tiltott hadianyagokat szállítsanak Egyiptomba. A lyoni zsinat résztvevői megszívlelték a tanácsot, és utasították a Templom, valamint az Ispotály nagymestereit, hogy hozzanak létre egy hadiflottát. Volt egy másik oka is annak, hogy a templomosok I. Anjou Károlyt támogatták: 1 000 aranyfontért és 4 000 livres tournois évjáradékért megvásárolta az egyik esélyes trónkövetelőtől, Jeruzsálemi Máriától a jeruzsálemi koronához való jogát. A templomosok - és kétségkívül a pápa - szemében a francia királyi házból származó uralkodó, akinek személyében egyesült volna a Szicíliai és a Jeruzsálemi Királyság, messze a legmegfelelőbb politikai biztosítékot jelenhette arra nézve, hogy a latin jelenlét fennmaradjon a Szentföldön. Így azonban a rend összetűzésbe került az Akkoni Királyság helyi nemeseivel, akik Hugó ciprusi király trónigényét támogatták. Amikor Guillaume de Beaujeu 1275 szeptemberében megjelent Akkonban, nem volt hajlandó elismerni Hugó törvényes hatalmát. A ciprusi uralkodó emiatt rendkívül dühösen hazatért, és panaszlevelet írt a pápának arról, hogy a lovagrendek kormányozhatatlanná teszik a Szentföldet. A X. Gergely támogatását is élvező Anjou Károly Roger de San Severinót küldte Akkonba, hogy bailliként a nevében kormányozzon. A helyi nemesség végül nem látott más lehetőséget, mint hogy elfogadja Roger Guillame de Beaujeu-val közösen gyakorolt uralmát. Hugó király katonai erővel kétszer is megkísérelt visszatérni, 1279-ben Türoszban, 1284-ben pedig Bejrútban, de főként a templomosoknak köszönhetően kudarcot vallott. A rend nagy árat fizetett ezért, ciprusi birtokait elkobozták és ottani rendházait lerombolták, ami ellen viszont a pápa tiltakozott.309 Guillaume de Beaujeu a Templomot egy másik, hosszúra nyúlt vitába is belekeverte, amely VII. Boemund tripoliszi gróf és legfőbb vazallusa között egy örökösnő kezéért robbant ki, és kisebb polgárháborúhoz vezetett. Ez a latin keresztények közötti testvérgyilkos viszálykodás

akkoriban, amikor országuk enélkül is elég veszélyes helyzetben volt, igencsak felháborította az európai közvéleményt. Ugyanakkor aláásta a nagymester erkölcsi tekintélyét is: személyéről „a megbízhatatlan portyázó lovag képe alakult ki, és ez a templomosok utolsó szentföldi éveiről szóló néhány későbbi ítéletben is visszatükröződött”.310 Guillaume politikája alapjaiban rendült meg, amikor 1282 márciusának végén a szicíliaiak fellázadtak I. Anjou Károly ellen [ez volt a híres szicíliai vecsernye]. Az egész felfordulás a palermói székesegyház előtt az esti istentiszteletkor [vesperas] kitört csetepatéval indult, amely a francia helyőrség elleni támadásba torkollott. Az arrogáns és kőszívű Károly, aki szentéletű Lajos testvére egyetlen, józan ítélőképességre valló tulajdonságával sem rendelkezett, elnyomó uralmával már amúgyis maga ellen hangolta a szicíliaiakat általánosságban, a palermóiakat pedig különösen, hiszen székhelyét Nápolyba helyezte és ezzel felgyorsította Palermo gazdasági hanyatlását. A rivális szicíliai trónkövetelő, III. Péter aragón király buzdítására a város lakói a francia katonák elleni támadás folytatásaként a székesegyház előtt kétezer francia polgárt mészároltak le. Amikor néhány hónappal később Trapaninál az aragón király serege partraszállt, és háború tört ki Szicíliában, a Szentföldön a latinok minden reményének befellegzett. IV. Márton pápa immáron nem a szaracénok, hanem az aragónok ellen indított keresztes hadjáratot. A XIV. század folyamán a pápaság ellenfelei ellen meghirdetett többi keresztes hadjárathoz hasonlóan, a szicíliai is alapjaiban kérdőjelezte meg a szent háború gondolatát. Nem csupán azért, mert Európát megbotránkoztatta, hogy a pápa keresztények ellen visel háborút, hanem azért is, mert az anyagi forrásokat nyíltan ennek a szolgálatába állította. 1282. december 13-án IV Márton pápa - a francia Simon de Brie - felhatalmazta III. Fülöp francia királyt, hogy a párizsi Temple-től a keresztes adóból előteremtett pénzösszegből 100 000 livres tournois-t vonjon el a szicíliaiak és az aragónok elleni háborújának finanszírozására. A Magyar és a Szicíliai Királyságokban, Szardínián, Korzikán, Provence-ban és az Aragóniái Királyságban begyűjtött egyházi tizedet - 15 000 unciányi aranyat - Salernói Károlyra, Anjou Károly fiára és örökösére ruházta. Az, hogy mindez miféle következményekkel járt a Szentföldre nézve, már akkoriban is világosan látható volt, legalábbis a pápaellenes propagandisták számára. Bartholomeo de Neocastro beszámolt róla, hogy egy templomos lovag szemrehányással illette IV. Miklós pápát, mondván: „Királyok hatalmával és Krisztus híveinek erejével megsegíthette volna a Szentföldet [...], de Felséged ehelyett egy keresztény uralkodót és a keresztény szicíliaiakat támadta meg, királyokat fegyverzett fel egy király ellen, csakhogy Szicília szigetét visszaszerezhesse.”311 A Szentföldön a szicíliai vecsernye következtében Odo Poilechien, Anjou Károly új baillijének helyzete tarthatatlanná vált, így a templomosok átpártoltak II. Henrik ciprusi királyhoz, Hugó fiához és örököséhez. A templomosok, a johanniták és a német lovagok nagymesterei ritkán tapasztalható egyetértést tanúsítva meggyőzték Odót, mondjon le a javukra Akkon fellegváráról, amit aztán ők maguk adtak át a ciprusi uralkodónak. Hat héttel később, miután Henriket Türoszban megkoronázták, az udvar visszatért Akkonba, ahol a fiatal király trónralépését az őt vendégül látó johanniták udvari játékokkal, látványos parádékkal és lovagi tornákkal ünnepelték meg. A Szentföldön eddig a latinok malmára hajtotta a vizet, hogy egy muszlim uralkodó halálát mint például 1193-ban Szaladinét - általában hatalmas káosz követte. Miután azonban 1277ben Bajbarsz meghalt, cselekvésképtelen fiai helyébe három év múltán legtehetségesebb parancsnoka, Kaláun lépett. Az új szultán lényegében csak azért nem indult rögtön teljes erejével a frankok ellen, mert elődjéhez hasonlóan tartott Anjou Károlytól. Amint eme félelme a

szicíliai vecsernye 1282-ben eloszlatta, semmi sem állíthatta meg, hogy Bajbarsz ambícióit követve a frankokat a tengerbe kényszerítse. 1287-ben egyik emírjét az Antiochiai Fejedelemség utolsó keresztény kézen maradt kikötővárosa, Latakia ellen küldte. A város, melynek megsegítésére kísérlet sem történt, jelképes ellenállás után elesett. A VII. Boemund halálát követő hatalmi harcokat kihasználva, 1288-ban Kaláun titokban Tripolisz megtámadására készült, terveit azonban a templomosok egyik fizetett kéme, al-Fakri emír felfedte. Guillaume de Beaujeu figyelmeztető levelet küldött Tripolisz polgárainak, akik az önző kétszínűségéről terjengő hírek miatt nem hittek neki, s ezért Kaláun seregének megjelenése felkészületlenül érte őket. Amikor a mameluk csapatok betörtek a városba, a templomos commandeur, Pierre de Moncada nem menekült el, így az összes férfi fogollyal együtt őt is kivégezték. A nőket és gyermekeket rabszolgaként hurcolták el. Miután a város a muszlimok kezére került, Kaláun elrendelte földig rombolását, hogy ezáltal a frankok esetleges visszatérését megakadályozza. Az Akkoni Királyság sérthetetlenségét elméletileg még biztosította egy érvényben lévő békeszerződés, de a szultán hamarosan talált rá ürügyet, hogy megszeghesse azt. Észak-Itáliából újonnan érkezett lelkes, de fegyelmezetlen keresztesek, miután a fülükbe jutott egy kósza hír, miszerint egy szaracén férfi elcsábított egy keresztény asszonyt, Akkon muszlim lakói ellen támadtak. A latin bárók és a lovagrendek mindent megtettek, hogy megfékezzék a pogromot, ám néhány ember így is életét veszítette. Amikor Kaláun tudomást szerzett az öldöklésről, a bűnösök átadását követelte. Az akkoni hatóságok visszahőköltek attól, hogy kereszteseket önként a hitetlenek kezére juttassanak. Guillaume de Beaujeu azzal a javaslattal állt elő, hogy a vétkes lovagok helyett küldjék el a város tömlöceiben őrzött elítélteket, ezt azonban elvetették. Ehelyett Henrik király követeket menesztett, hogy értessék meg a szultánnal: a lombardok csak most érkeztek, így nem voltak tisztában a helyi törvényekkel; különben is az egész felfordulást a muszlim kereskedők robbantották ki. A magyarázatot Kaláun nem találta kielégítőnek. Mivel tanácsadói szerint ez jogos indítékul szolgált a békeszerződés megszegésére, utasította katonáit, hogy titokban készülődjenek az Akkon elleni támadásra. Al-Fakri emír ismét értesítette Guillaume de Beaujeu-t, de a templomos nagymesternek ezúttal sem hittek. Végső kétségbeesésében saját követét küldte Kairóba, hogy Kaláun-nal tárgyaljon. A szultán hajlandó lett volna megőrizni a békét, ha cserébe Akkon minden lakosáért egy velencei zecchinot [aranyérmét] fizetnek neki. Amikor a nagymester ezt az ajánlatot ismertette az akkoni legfelsőbb bíróság előtt, megvetően elutasították. Guillaume-ot árulónak bélyegezték, mire ő a tömeg sértegetése közepette elhagyta a termet. 1290. november 4-én Kaláun hadserege élén megindult Akkon ellen, de megbetegedett és egy héten belül meghalt. Helyébe fia, al-Asraf lépett, aki apja halálos ágyánál ígéretet tett, hogy folytatja a frankok elleni háborút. Az Akkonból küldött újabb követeket - köztük Bertrand Pizan templomos lovagot - bebörtönözték, és 1291 márciusában al-Asraf szíriai és egyiptomi seregei gyülekezni kezdtek a város körül, több mint száz ostromgéppel, óriási hajítógépekkel és kőágyúkkal. Április 5-én al-Asraf is megérkezett, így megkezdődhetett az ostrom.

Akkon 1291-ben A keresztények jó hat hónappal korábban értesültek a muszlimok Akkon elleni terveiről, de igen keveset tettek, hogy szentföldi váraikat megerősítsék. A lovagok áthívták szerzettársaikat Európából; I. Edward király Otto of Grandson vezetésével küldött néhány lovagot; és Henrik is útnak indított egy kisebb kontingenst Ciprusról. Az egyesített keresztény erők létszáma legfeljebb ezer lovag és tizennégyezer gyalogos katona lehetett, beleértve a fegyelmezetlen lombardokat is. Akkon lakosságát negyvenezerre becsülték, és közülük minden jó erőben lévő férfit a bástyákra küldtek. Az északon elhelyezkedő, kettős védőfallal és sáncárokkal körülvett Montmusard külvárost a tényleges városmagtól egy újabb várárok és egy fal választotta el, amely a kiemelkedő keresztesek - mint Edward angol herceg - által épített erődített tornyokat kötötte össze. A védők különböző egységeit a fal meghatározott szakaszainak védelmére rendelték. A Guillaume de Beaujeu irányítása alatt álló templomosok a legészakibb szakaszra kerültek, ahol Montmusard védművei a tengerrel érintkeztek. Mellettük harcoltak a johanniták, a legsebezhetőbb pontot pedig, ahol a külső kettős városfal Akkon egyes falával találkozott, a király lovagjaira és a német lovagokra bízták, akiket az uralkodó öccse, Amalrich vezetett. Jobb felől voltak a franciák, az angolok, a velenceiek, a pisaiak és végül az akkoni kommuna csapatai. Április 6-án megindult a támadás, a szultán ostromgépei és katapultjai folyamatos kőzáport zúdítottak a városra. Az íjászok nyílfelhőkkel árasztották el a falakon felbukkanó védőket,

miközben a mameluk mérnökök hozzáfogtak a tornyok aláaknázásához. Bár a tengeren át a keresztények rendszeres élelemellátásban részesültek, kevés volt a fegyver és nem volt elegendő emberük sem. Április 15-én éjszaka Guillaume de Beaujeu kitört a muszlimok táborába, de a tettének váratlansága okozta kezdeti sikerek után a lovagok a sötétben belegabalyodtak a sátorkötelekbe, és tizennyolc halottat hátrahagyva visszakényszerültek a városba. Május 8-án az első aláaknázott torony már védhetetlennek bizonyult, így őrsége kénytelen volt felgyújtani, és visszavonulva hagyni, hogy összedőljön. Az ezt követő héten további tornyok kezdtek omladozni, majd május 16-án a mamelukok nagyerejű támadást indítottak a Szent Antal-kapunál, amit a templomosok és a johanniták hősiesen visszavertek. Május 18-án Guillaume de Beaujeu éppen pihenőt tartott, amikor tudomására jutott, hogy az ostromlók elfoglalták az Elátkozott-tornyot. Meg sem várva, hogy teljesen felfegyverezzék és páncélját ráadják, azonnal ellentámadást vezényelt, ami azonban kudarcot vallott, és a nagymester halálos sebet kapott. Rendtársai visszavitték őt a város délnyugati kiszögellésében lévő templomos erődbe. Még azon az éjjelen meghalt. Matthieu de Clermont johannita maréchal, aki ott volt Guillaume de Beaujeu halálos ágyánál, később visszatért a csatába és ugyancsak életét vesztette. Az Ispotály nagymestere, Jean de Villiers szintén megsebesült, de nem végzetesen, így testvérei a kikötőbe vitték, és hajóra tették. A tengerparton óriási volt a felfordulás, mindenki megpróbálta elhagyni a pusztulásra ítélt várost. Henrik király és öccse, Amalrich elindultak Ciprusra. Otto of Grandson és Jean de Grailly szintén rekviráltak egy hajót. Az elkeseredett menekülők a tengerbe ugráltak, hogy a partoktól távolabb horgonyzó gályákra felkapaszkodjanak. Nicolas de Hanape könyörületből olyan sok embert engedett csónakjába, amely a gályához vitte volna, hogy a túlsúly miatt a lélekvesztő felborult, és a pátriárka megfulladt. Roger de Flor, az egyik templomos gálya parancsnoka, kalózként alapozta meg későbbi vagyonát, ugyanis egy-egy helyért óriási összegeket csikart ki a gazdag akkoni nemesasszonyoktól. A menekülés útját elvágva hamarosan megérkeztek azonban a kikötőbe a mameluk katonák, akik, miközben átverekedték magukat a város utcáin, válogatás nélkül legyilkoltak mindenkit, öregeket, nőket és gyermekeket egyaránt. A házaikba rejtőző és a csata hevének elültére váró polgárokat fogságba ejtették, és rabszolgává tették: az óriási kínálat miatt a damaszkuszi rabszolgapiacon egy leány ára egy drachmára csökkent, és „sok nő és gyermek örökre eltűnt a mameluk emírek háremjeiben”.312 Május 18-án alkonyatkor már egész Akkon a muszlimoké volt, a város tenger felőli kiszögellésében lévő templomos székhely kivételével. Az életben maradt lovagok, Pierre de Sevrey maréchal vezetésével, az erőd vastag falai mögött menedéket kereső polgárokkal együtt ellenálltak. A Ciprusról visszatért hajók biztosították számukra az ellátmányt, így maradék erejük elegendő volt ahhoz, hogy al-Asraf szultán bizonyos engedményeket ajánljon fel. Megállapodás született: amennyiben a templomosok feladják az erődöt, szabadon hajóra szállhatnak mindazokkal, akik velük együtt ott tartózkodnak, és javaikat is magukkal vihetik. Ám az emír és száz mameluk, akikre a fegyverszünet felügyeletét rábízták, azonnal fosztogatni kezdték a polgárokat, illetve bántalmazták a keresztény asszonyokat és gyermekeket. A felháborodott templomosok megölték őket, és eltávolították a szultán zászlaját, amelyet korábban kitűztek a toronyra. Azon az éjjelen, a sötétség leple alatt, Thibaud Gaudin templomos kapitány a maréchal parancsára a rend kincstárával és néhány civillel hajóra szállt, és szidoni társaihoz menekült. Másnap reggel al-Asraf szultán kérésére felújították az erőd átadásáról folyó tárgyalásokat,

így Pierre de Sevrey maréchal néhányadmagával menlevél oltalma alatt elhagyta az erődöt. Ám amint a szultán táborába értek, elfogták, és azonnal lefejezték őket. Azok a lovagok, akik a Templom falai mögött maradtak, bezárták a kapukat, és várták a muszlimok végső rohamát. Május 28-án a fal egyik szárazföld felé eső részét aláaknázták a mamelukok, majd az omladozó falon át elözönlötték az erődöt. Az utolsó percig kitartó védőket lerohanták és meggyilkolták, Akkon pedig végérvényesen elesett. Szidonban a halott Guillaume de Beaujeu nagymester utódjává Thibaud Gaudint választották, mint tapasztalt katonát, aki hosszú ideig szolgált a Szentföldön: először a rend turcopolja, majd harminc éven át Akkon commandeurje volt. Akkon eleste után egy hónapig Szidonban maradt. Amikor egy mameluk sereg érkezett a város alá, a templomos helyőrséggel visszavonult a parttól távolabbi sziklára épített fellegvárba. Türoszt már átadták a mamelukoknak, míg Akkont a szultán parancsára módszeresen lerombolták, és al-Asraf dicsőséges győzelmének emlékére a Szent András-templom gyönyörű kapuzatát Kairóba szállították. Miután a templomosok elhatározták, hogy ellenállnak, Thibaud Gaudin nagymester elhajózott Ciprusra, hogy csapatokat hozzon Szidon védőinek megsegítésére, ugyanakkor magával vitte a rend kincstárát. Sohasem tért vissza. A ciprusi testvérek tanácsára, hogy hagyják veszni Szidont, és látva, hogy a mamelukok töltéseket kezdtek építeni a tengerben, a templomosok végül feladták a várat és a part mentén Tortoszába hajóztak. Haifa július 30-án esett el, Bejrút egy nappal később. Itt a mamelukok a várfalakat rövidesen lerombolták, a székesegyházat mecsetté alakították. Tortoszát augusztus 3-án ürítették ki, és tizenegy nap múlva a templomosok kivonultak legnagyobb erődjükből, a bevehetetlen Zarándokvárból is. Már csak a Tortoszától két mérföldre a tengerben fekvő Ruad szigeti helyőrség maradt. Ezt az erődöt a lovagok még tizenkét éven át tartották. Ezalatt a muszlimok elpusztították a városokat, és a Földközi-tenger partmenti övezetében hihetetlenül rövid idő alatt mindent letaroltak. A frankok jelenlétére az ázsiai szárazföldön immáron csupán a homoksivatagból előbukkanó romok emlékeztettek.

Harmadik rész

A templomosok bukása 15. fejezet

A száműzött Templom Akkon eleste, bár előre látható volt, sokkolta az európai kereszténységet, és nagyon is időszerűvé tette IV Miklós pápa új keresztes hadjáratra vonatkozó terveit. Ezeket az egyházfő 1291. március 29-én hozta nyilvánosságra, két hónappal azelőtt, hogy a hír elért Európába és egy hónappal azután, hogy a brignolesi békeszerződés végre rendezte a zűrzavaros ügyeket Szicíliában. A kereszteseket a tervek szerint I. Edward angol király vezette volna. Ő, miután elbánt a walesiekkel, végre elérkezettnek látta az időt, hogy régi vágyát teljesítse, és hatalmas sereg élén visszatérjen a Szentföldre: az indulás napját Keresztelő Szent János ünnepére, 1293. június 24-re tűzték ki.

Akkon elestét akkoriban nem a latinok szentföldi jelenléte végének tekintették. Széles körben elfogadott véleménynek számított, hogy talán a mongolok lesznek a keresztények megmentői. A második lyoni zsinaton néhány mongol követ megtérése felkeltette a reményt, hogy esetleg mások is követik a példát, majd a vágy már-már elvárássá változott. IV. Miklós pápa, az első ferences Szent Péter trónján, Giovanni di Monte Corvino barátot a nagy Kubilaj kán udvarába küldte téríteni. Ezenfelül az ázsiai szárazföldön nem szűnt meg teljesen a keresztény jelenlét, hiszen Kilikia örmény királyságában még számosan követték e hitet, ráadásul Ciprus is a frankok kezén maradt. A pápa stratégiai elképzelése az volt, hogy ezeket az előretolt állásokat megerősíti, és Edward király hadjáratát megelőzően tengeri blokád alá veszi, s ezáltal gazdaságilag meggyengíti Egyiptomot. Az ellenvéleményeket elhallgattatták, különösen miután felidézték a II. keresztes hadjárat tapasztalatait. A lombardokat, akik ürügyet szolgáltattak Kaláunnak a fegyverszüneti megállapodás megszegésére; az Outremer lakosságának bűnös dekadenciáját; és - különösen az alacsonyabb társadalmi rétegek - a kereszténység vezetőinek késlekedését egyaránt okolták. „Sírjatok Sión lányai - írta a De Exidio Urbis Acconis [Akkon városának elestéről] című traktátus szerzője -, sírjatok vezéreitek miatt, akik elhagytak benneteket. Sírjatok pápátok, bíborosaitok, főpapjaitok és az egyház egész papsága miatt. Sírjatok a királyok, hercegek, bárók és a keresztény lovagok miatt, akik bár nagy harcosoknak nevezik magukat, mégsem ... védelmezték ezt a keresztényekkel teli várost, bárányként magára hagyták a farkasok között.”313 A keresztények laza erkölcseit a muszlimok vallásos buzgalmával állították szembe. Csakhogy az Úr kész volt megkímélni Szodomát tíz igaz emberért, és Akkonban minden dekadencia ellenére, az igazak jóval többen voltak tíznél. A város eleste után a mamelukok harminc domonkos barátot gyilkoltak le, és egyik hittestvérük, az akkortájt Bagdadban térítő Ricoldo di Monte Croce igen sokat szenvedett a gúnyolódó megjegyzésektől, miszerint Krisztus azért nem sietett a keresztények segítségére, mert csupán ember volt és nem Isten. „A zsidók és a mongolok is kötekedtek a keresztényekkel. [...] Számos keresztény szélsőséges következtetésre jutott, és áttért az iszlám hitre.”314 Miután Ricoldo a bagdadi kasbában [arab, jel. fellegvár] rátalált az egyik kifosztott akkoni templom kincseire, magához vett egy missálét és Nagy Szent Gergely pápa Magna Moralia in lob [Kommentárok Jób könyvéhez] című munkájának egyik példányát. A szerzetes a végső kétségbeesés határára jutott. Krisztus szülőföldjén Mohamed győzedelmeskedett. Körülötte mindenütt hitehagyottak és behódoltak. A papokat lemészárolták, az apácákat ágyasokká tették, és „ha a szaracénok tovább folytatják, amit az elmúlt két évben Tripoliszban és Akkonban cselekedtek, akkor néhány év múlva nem marad egyetlen keresztény sem az egész világon”.315 Európában, távol a muszlimok gúnyolódásaitól, és a keresztények ázsiai pusztulásának tényét csupán hallomásból ismerve, senki sem volt olyan vakmerő, hogy Krisztust tegye bűnbakká. Visszamenőleges vádakkal sokkal inkább az itáliai városállamokat és a lovagrendeket illették. Jean de Villiers, az Ispotály nagymestere, aki Akkon ostroma idején megsebesült, de utóbb biztonságban eljutott Ciprusra, az eseményeket követően levelet írt Guillaume de Villaretnek, Saint-Gilles johannita perjelének. Levelének hangneme elárulja, nagyon is tisztában volt azzal, hogy a közvélekedés szerint az utolsó leheletéig harcolnia kellett volna. 316 Guillaume de Beaujeu hősi halála ellenben nem feledtette teljesen a szóbeszédet, miszerint a Latin Királyság megosztottsága elsősorban neki volt köszönhető. IV. Miklós pápa nyilvánosan kijelentette, hogy a johanniták és a templomosok vitái nagymértékben hozzájárultak Akkon buká-

sához, és felvetette, hogy éppen ezért egyesíteni kellene a két rendet. Ezt 1291 után majd minden zsinat helybenhagyta, és egyéb követelésekkel toldotta meg. Az 1292 februárjában a londoni Temple-ben összeült canterbury-i zsinaton például azzal álltak elő, hogy az új keresztes háborút a két rend kincstárából kellene pénzelni. Amikor azonban IV. Miklós 1293-ban meghalt, vele együtt enyésztek el a hadjárat határozott tervei is. A Templom és az Ispotály egyesítésének javaslatát az érintett lovagrendek igen rosszul fogadták. Egyikük sem kívánta feladni a függetlenségét, és mindkettő tagjai úgy érezték, hogy őket kiáltották ki bűnbaknak, amiért másoknak nem sikerült megszervezniük Akkon hatékony védelmét. Mindkét rend magabiztos volt, nemcsak azért, mert túl nagy hatalommal rendelkezett ahhoz, hogy csak úgy rákényszerítsék az egyesülést, hanem azért is, mert nélkülözhetetlennek számított minden jövőbeni keresztes hadjáratban. Mindazonáltal létjogosultságuk alapját a Szentföld védelmezése jelentette, és bár Akkon ostrománál tanúsított bátorságukat a javukra írták, Szidon és Zarándokvár harc nélküli feladása, noha stratégiailag kétségkívül igazolt lépés volt, mégsem növelte tekintélyüket. Mintha valamit megsejtett volna, a német lovagrend vezetése Akkon eleste után székhelyét először Velencébe [1291], majd 1309-ben a poroszországi Marienburgba [Malbork] költöztette: ettől kezdve kizárólag a pogány poroszok és litvánok ellen harcolt. Az Ispotály, ahogyan a Templom is, Ciprus szigetére menekült, ahol terjedelmes birtokai voltak, és 1292-ben Limassolban alapított rendházat. A második lyoni zsinat határozata értelmében a johanniták kibővítették hadiflottájukat, hogy az Egyiptom elleni blokádot biztosíthassák, és hamarosan olyan támaszpont után néztek, amely kívül esett a ciprusi király hatáskörén. Az 1305-ben megválasztott nagymester, Foulques de Villaret Rodosz szigetére vetett szemet. A névleg még mindig a Bizánci Birodalomhoz tartozó Rodoszon az elmúlt harminc évben a kalózkodó genovaiak kormányoztak. Az égei-tengeri térségben nem létezett kizárólagos hatalom: Dél-Görögországban még mindig a latin fejedelmek uralkodtak, Krétán és néhány ión szigeten pedig Velence. Ugyanakkor igen csekély volt a különbség a kereskedők, a kalózok és a zsoldosok között. 1302 márciusában a Templom 45 000 ezüstérme váltságdíjat fizetett a ciprusi várából kalózok által elrabolt Gui d'Ibelin és családja szabadságáért. A Földközi-tengeren uralkodó káoszról jellemző adalékként szolgál Roger de Flor karrierje. A lovag az akkoni nemesasszonyok minden vagyonát kisajtolta cserébe azért, hogy az ostrom idején a hajóján helyet biztosítson a számukra. A Staufok bukása után II. Frigyes császár solymászának, Richard von der Blume-nek állítólagos fiaként, nyolc évesen, mint hajósinas került egy templomos gályára Brindisihen. Roger de Florra latinosítva a nevét, belépett a templomosok rendjébe, és egészen a Faucon [Sólyom] nevű hajó parancsnokságáig vitte. Miután akkoni viselkedése miatt kizárták a rendből, először Marseilles-be, aztán Genovába ment, ahol egy új hajó, az Olivetta kapitányává nevezték ki. A kalózkodásból, illetve a Szicíliában harcoló katalán zsoldosok vezetőjeként szerzett jövedelméből hihetetlenül meggazdagodott, 1302-re már egy harminckét hajóból álló flotta élén állt, és kétezerötszáz harcosnak parancsolt. Ezt a haderőt Andronikosz Palaeologosz bizánci császár rendelkezésére bocsátotta Mária unokahúga kezéért, no meg a megas dux [főherceg] címért cserébe, és katalán csapatának a szokásos tarifa dupláját kérte. Anatóliában a törökök elleni győzedelmes hadjáratot követően Rogert meggyilkolták. Katalánjai az új parancsnok vezetésével 1311-ben elfoglalták az Athéni Hercegséget, ahol aztán hetvenhét éven át tartották magukat.317 Roger de Flor egyike volt azon kevés renegát templomos lovagoknak, akikről feljegyzés ké-

szült. Gyors felemelkedése és hirtelen bukása jól példázza, hogy harcosok jól szervezett testületének vezetői számára viszonylag könnyű volt erőszakkal megszerezni egy kiválasztott területet. Az anarchiát kihasználva, 1306 júniusában egy johannita csapat partra szállt Rodoszon, és az év végére bevette a fővárost, Filermót. 1307-ben V. Kelemen pápa jóváhagyta hódításukat. Bár még három évig tartott, amíg az egész szigetet leigázták, az Ispotály egy jól védhető és önellátó fejedelemségre tett szert, biztosítva ezáltal függetlenségét. A templomosok nem voltak ilyen agyafúrtak. Jelentős birtokokkal rendelkeztek Cipruson, köztük egy erőddel Famagustától északra és erődített őrtornyokkal Limassolban, Yermasoyián és Khirokitián, de meghaladta erejüket, hogy kormányozzák vagy legalábbis uralják a szigetet. Ráadásul Hugó ciprusi király korábban büntető intézkedéseket hozott ellenük, amiért a jeruzsálemi korona megszerzésében I. Anjou Károlyt támogatták: elkobzott limassoli rendházukat csak azután kapták vissza, hogy az 1280-as években IV. Márton pápa közbenjárt az érdekükben. A ciprusi uralkodó és a templomosok kapcsolata akkor sem javult jelentős mértékben, amikor Akkon eleste után a Templom Ciprusra költözött - II. Henrik király aligha fogadta örömmel, hogy a templomos lovagok, sergentek és segédcsapatok elözönlötték a szigetet. A katasztófát követően Nicosiában tartott generális káptalanon négyszáz lovagtestvér vett részt; 1300-ban pedig a Ruad szigeti templomos helyőrség megerősítésére a rend százhúsz lovagot, ötszáz íjászt és négyszáz szolgálót tudott küldeni. Kiváltságaikért és mentességeikért a templomosokat ezúttal is sok bírálat érte. 1298-ban II. Henrik követséget küldött a pápához, hogy viselkedésük miatt panaszt emeljen; és, amikor a ciprusi bárók 1306-ban arra kényszerítették a királyt, hogy testvére, Amaury javára mondjon le, a templomosok a bárókat támogatták.318 A rend irányítása ekkorra az 1293 áprilisában meghalt Thibaud Gaudintól az új nagymester, Jacques de Molay kezébe került. Jean de Longwy fia a Nagy Károly kora után a birodalom középső részén létrejött Lotharingiai Királyság Franche-Comté tartományának kisnemesi családjából származott, amely területről már korábban is igen sok lovag került a templomosok közé. Anyja révén az előkelő Rohan családdal állt rokonságban. Nevét Besancon egyházmegye Molay nevű birtokáról vette. A rendbe 1265-ben a burgundiai Beaune-ban két magas rangú elöljáró, Humbert de Pairaud angol és Amaury de la Roche francia nagymester közreműködésével került. Életének legnagyobb részét a Tengerentúlon töltötte, de nem tudni, hogy vajon ott volt-e Akkon ostrománál. Jacques de Molay harminc, szolgálatban eltöltött év után minden kétséget kizáróan tapasztalt lovag lehetett, és valószínűleg számos dologban jártasságra tett szert; ugyanakkor fantáziátlan és rugalmatlan ember volt, akiből hiányzott a johannita nagymester, Foulques de Villaret ravaszsága és dörzsöltsége. A Templom számára egyedül az előcsapat szerepét tudta elképzelni a Szentföld visszafoglalásakor. Evégből tartotta fenn a Ruad szigeti helyőrséget és hívott lovagokat és sergenteket Európából, hogy a rend Akkonnál elszenvedett veszteségeit pótolja. 1294-ben a nagymester Európába utazott, hogy utánpótlást szerezzen. Decemberben éppen Rómában volt, ahol a nyugati kereszténység különleges pillanatának lehetett a tanúja: az egyház történetében először és utoljára egy pápa, V. Celestin lemondott, hogy helyét VIII. Bonifác néven egyik bíborosa vegye át. Rómából Jacques de Molay először Közép-Itáliába, majd Párizsba és Londonba ment. Személyesen vagy levelezés útján Nyugat-Európa minden uralkodójával kapcsolatot tartott; különösen szívélyes baráti viszonyban állt I. Edward angol királlyal. Ez utóbbi 1302-ben azt írta neki, csak a Francia Királyságban és Skóciában folyó háborúi tartották vissza attól, hogy „fogadalmának eleget téve Jeruzsálembe menjen ... hiszen

teljes szívét ennek az utazásnak szentelte”.319 Edward felmentette a rendet a kincsek kivitelére vonatkozó általános tilalom alól, így a londoni Temple által összegyűjtött pénzt Ciprusra küldhették. Jacques de Molay „lobbizása” Rómában ugyancsak gyümölcsözőnek bizonyult: az új pápa, VIII. Bonifác által kiadott bulla kimondta, hogy a Templom ugyanazon előjogokat és mentességeket élvezheti Cipruson, amelyeket korábban a Szentföldön. II. Anjou Károly Nápolyban pedig elrendelte, hogy a templomosok által a dél-itáliai kikötőkből kivitt élelem, amíg az saját ellátásukat szolgálja, adómentes legyen. A Templom javainak szállítására teherhajókat építettek, és 1293-ban hat gályát is vásároltak Velencétől. Ezek szintén részei lettek annak a flottának, amellyel a rend 1300 júliusában portyákat vezetett Egyiptom és Szíria tengerparti települései ellen, novemberben pedig egy Tortosza ellen tervezett támadáshoz hatszáz lovagból álló haderőt szállított Ruadra. A Szentföldre való visszatérést egy összetett hadművelet keretében képzelték el, amelyben Ilkán Gazán vezetésével a mongolok és Hetum királlyal az élen az örmények is részt vettek volna; de mire 1301 februárjában seregeik elérték Tortoszát, a latin csapatok felhagytak a várakozással, és visszatértek Ciprusra. A templomosok folytatták Ruad megerősítését, és további utánpótlást küldtek a szigetre. Egyiptomban a mamelukok ugyanakkor felismerték, hogy az erőd támaszpontként szolgálhat Palesztina visszafoglalásához, ezért tizenhat gályából álló flottával ostromot indítottak ellene. A helyőrség egészen az éhhalál küszöbéig szilárdan ellenállt. Ekkor a parancsnok, Hugues de Dampierre testvér a vár feladásáért cserébe menlevelet alkudott ki a védők számára, a; mamelukok azonban most is megszegték adott szavukat, és távozáskor a templomosokat legyilkolták, vagy fogságba ejtették. A későbbi utazók beszámoltak róla, hogy Kairóban találkoztak nagy szegénységben élő templomos lovagokkal, és még az 1340-es években is említést tettek néhányukról, akik a Holt-tengernél favágóként dolgoztak. A Tortosza elleni támadás jelentősen növelte a lelkesedést Nyugat-Európában egy új szentföldi keresztes hadjárat iránt, amelyben a lovagrendeknek vezető szerepet szántak, őket tartván „a keresztes tervek legfontosabb és egyedülálló forrásainak”.320 1300-ban, szinte az egész év folyamán féktelen optimizmus uralkodott a pápai Kúriában, ahol úgy hitték, hogy a mongol Il-kán Gazán már elfoglalta Jeruzsálemet, és hamarosan vissza fogja adni a keresztényeknek. A bizakodást indokolta, hogy az év első felére nem maradtak egyiptomi csapatok Szíriában, és a mongolok ténylegesen uralták a Szentföldet. Az optimizmus azonban túl korainak bizonyult, mert a rákövetkező évben a mamelukok visszatértek. Ruad elestével, úgy tűnt, egy sikeres keresztes hadjárat minden reménye ismét a francia királytól függ. IV. (Szép) Fülöp 1285-ben lépett a trónra, amikor apját, a IV. Márton pápa aragónok elleni „keresztes” hadjáratában résztvevő III. Fülöpöt a küzdelem során elvitte a láz. A néhai anyja testvére elleni háborút csak nyűgnek tekintő IV. Fülöp rövidesen békét kötött Aragóniával, és minden energiáját a Francia Királyság közigazgatásának korszerűsítésére fordította. Uralkodásának ezen korai szakaszában csekély érdeklődést tanúsított egy keresztes hadjárat iránt, és 1290 decemberében megkérte IV. Miklós pápát, hogy mentse fel a Szentföld felügyeletének felelőssége alól, amit még apjától örökölt. II. Frigyes császárhoz hasonlóan IV Fülöp király is még csecsemőkorában veszítette el az anyját. Az apját alig látta; hatodik életévétől pedig az ármánykodó mostohaanya, Brabanti Mária jelenléte nagyban csökkentette biztonságérzetét. Amikor ugyanis két évvel később Lajos bátyja meghalt, az a hír járta, hogy Mária mérgezte meg, és másik mostohafiától is meg

akar majd szabadulni. Fülöp mindinkább egyfajta gyanakvó vallásosságba menekült, szentéletű nagyapját, IX. Lajost tekintve példaképének. Tizenhat évesen feleségül vette gyermekkori játszótársát, Navarrai Johannát, aki hozományként nemcsak Navarrát, hanem Champagne-t is magával hozta. Alig egy évre rá király lett. IV Fülöp tizenegyedik tagja volt annak a dinasztiának, amelyet 987-ben Capet Hugó alapított, és családjának a királyi rangról alkotott fennkölt eszméi mélyen áthatották a gondolkodását. Az udvari emberek és az egyháziak egyaránt támogatták: a sens-i zsinat szerint ő volt a „legkeresztényibb” francia király, Guillaume de Romé pedig egyenesen úgy fogalmazott, hogy Fülöp „több, mint ember, teljesen isteni”.321 IV. Fülöp vallássossága őszinte volt: különböző penitenciákat hajtott végre, hogy testét sanyargassa, többek között például ruhája alatt szőringet viselt. A magas és csinos, ugyanakkor zárkózott férfit szőke haja és sápadt arca miatt Szép Fülöp néven emlegették. Gyakorlott vadász volt és tökéletes lovagnak tartották. Bemard Saisset, Pamiers püspöke [mellesleg pápai legátus] elismerte, hogy Fülöp „szebb férfi, mint bárki a világon”, ugyanakkor szerinte távolságtartó modora csak álca volt, amely üres fejet takart: „nem tud semmit azonkívül, hogy úgy meresztgeti a szemét az emberekre, mint egy bagoly, amely bár gyönyörű, máskülönben hasznavehetetlen madár”. A püspököt ezért a megjegyzéséért 1301-ben istenkáromlás, boszorkányság, eretnekség, árulás, szimónia és paráznaság vádjával letartóztatták. A modern történész IV. Fülöpben egy jóval összetettebb, de hasonlóképpen nem túl vonzó személyiséget lát: „gáncsoskodó, könyörtelenül moralista, kínosan lelkiismeretes, humortalan, makacs, aggresszív és bosszúálló ember volt, aki evilági tetteinek esetleges következményeként félt az örök kárhozattól”.322 Fülöp boldog házasságban élt Navarrai Johannával, aki határozott és megfontolt asszony volt, ráadásul mélységes tisztelettel viseltetett férje nagyapja, IX. (Szent) Lajos iránt. A királyné és anyja ellenséges viszonyba kerültek Guichard troyes-i püspökkel, ezért amikor Johanna 1305 áprilisában meghalt, a fópapot azzal vádolták, hogy boszorkánysággal és fekete mágiával ő okozta a halálát. Az uralkodó, akit mélyen lesújtott a gyász, sohasem nősült újra. Fülöp király nemcsak a vallásosság hagyományát örökölte a családjától, hanem a Capet-ház uralkodói politikáját is. Ez egyrészről megállíthatatlan területi terjeszkedést jelentett a környező fejedelemségek (például Toulouse) rovására, másrészről pedig a királyi felségjog fokozott érvényesítését a nemesség, a városok és az egyház kárára. A későbbi történészeknek - de már a kortársaknak is - nehéz volt felmérni, mekkora hatást gyakoroltak a király miniszterei, akik a Fülöp uralkodására jellemző abszolutista ideológiát támogatva ezt a politikát kierőszakolták. A jogászok - légistes - egyre erősödő és magasabbra emelkedő rétegéből kikerülő államférfiak semmilyen kötelezettséggel nem tartoztak sem az egyháznak, sem a nemességnek, hatalmuk kizárólag a király kegyétől függött. Az 1290-es években a miniszterek között a legkiemelkedőbb egyéniség a királyi pecsétőr és egyben a kancellária feje, Pierre Flote volt; az ő 1302-ben bekövetkezett halála után a pecsét a Toulouse grófságbeli Saint-Félix-de-Caraman közeléből származó jogtudós, Guillaume de Nogaret kezébe került. Keveset tudni Nogaret származásáról és ifjúkoráról, ami bizonyos történészeket arra indított, hogy valamiféle rejtegetnivalót, lehetséges kathar ősöket feltételezzenek a múltjában. „Különböző krónikások arra utaltak, hogy Guillaume apját, anyját és számos rokonát eretnekség miatt elevenen megégették.”323 Ráadásul Niquinta kathar „pápa” Nogaret szülővárosában, Saint-Félix-de-Caramanban 1167-ben egy zsinatot is tartott. Az eretnek családi háttérre vonatkozó híresztelésekkel kapcsolatban mind a mai napig pusztán feltételezésekre hagyatkoz-

hatunk, s ugyanez igaz a legyőzött katharok iránt érzett rokonszenvét és az egyházzal szemben táplált gyűlöletét illetően. Nyilvánvalóan nem lett volna bölcs lépés Nogaret részéről, ha felfedi az eretnekség iránti esetleges szimpátiáját; sőt Fülöp vallásosságának ismeretében sokkal kifizetőbb volt, ha a legnagyobb ellenszenvvel nyilatkozik a katharokról, és uralkodóját a „legkeresztényibb” királyként, „a hit buzgó bajnokainak és az Anyaszentegyház erős védelmezőinek”324 gyermekeként dicsőíti. A modern történészek között abban is egyetértenek, hogy Fülöp királyt nem miniszterei mozgatták, sokkal inkább „a királyság erős emberének”325 tartják őt. Fülöp hite, hogy ő az Úr felkentje, nem vonta el őt a gyakorlati politika kérdéseitől. Ellenkezőleg, még határozottabbá tette törekvését, hogy megszerezze azon eszközöket, amelyekkel beteljesíthette Isten által kijelölt küldetését. A legnagyobb akadályt fő vazallusának, Gascogne hercegének, I. Edward angol királynak a hajthatatlansága jelentette. Először is múltban szerzett érdemei alapján Edward királyt tekintették bármilyen szóba kerülő keresztes hadjárat magától értetődő vezetőjének és ezáltal a kereszténység élenjáró fejedelmének; másodszor pedig angliai hátországa lehetővé tette számára, hogy szembeszegüljön a IV. Fülöp által folytatott dinasztikus terjeszkedő politikával, amely a vazallusok rovására a királyi hatalmat kívánta növelni. Edward ellenállása végül háborút robbantott ki a Francia és az Angol Királyság, valamint az Angliával szövetséges Flandria között. Fülöp 1298-ben békét kötött Edwarddal, Flandria ügye azonban továbbra is bizonytalan maradt. 1302 májusában Brugge-ben lemészárolták a franciákat, Fülöp király bosszúhadjárata Courtrai-nál [Kortrij] pedig vereséggel végződött. Ekkor ölték meg a királyi pecsétőrt, Pierre Flote-t is. A királyság háborúi óriási pénzeket emésztettek fel, ráadásul Fülöp még apja azon tartozásait is megörökölte, amelyek az Aragónia ellen vívott küzdelmek során gyülemlettek fel. Az uralkodó minden rendelkezésére álló eszközzel megpróbálta előteremteni a körülbelül 1,5 millió livres tournois-nyi összeget. A feudális kötelezettségeket a végsőkig kiaknázták, a városokban pedig erőszakkal hajtották be az adókat. Amikor minden elfogadott és törvényes adóforrás kimerült, a miniszterek a gazdag, de népszerűtlen kisebbségek felé fordultak. Először a Párizsban élő lombard kereskedőkre került sor, akik Fülöp uralkodásának első éveiben a király bankárai voltak, és a majdan behajtandó jövedelmek terhére hitelekkel látták el őt. E csoport tagjait külön adókkal és bírságokkal fokozatosan kiszipolyozták, áruikat állandóan lefoglalták, végül vagyonukat nyíltan elkobozták, és kiűzték őket az országból. 1306-ban a zsidók következtek. Tulajdonaikat elszedték és őket is kiutasították. A másik bevethető eszköz a pénzrontás, a livres, a sous és a denirs leértékelése volt. 1295 és 1306 között a királyi pénzverde kétszáz százalékkal csökkentette a pénzérmék nemesfém tartalmát. Majd 1306 júniusában Fülöp higgadtan bejelentette, hogy visszatérnek a nagyapja, IX. Lajos idejében használt „jó pénz” veréséhez, minek következtében a Francia Királyságban forgalomban levő pénz értéke egyharmadára csökkent. A fővárosban emiatt lázadások törtek ki, amelyek elől a király a párizsi Temple-ben lelt menedékre. A további jövedelmek messze legígéretesebb forrását az egyház jelentette. Mind ez ideig az egyházra adót csak a pápa engedélyével lehetett kivetni, de I. Edward Angliában és IV. Fülöp a maga fennhatósága alatt álló területeken egyaránt anélkül tették. A franciákat már 1296 előtt eltávolították a pápától VIII. Bonifác közvetítési kísérletei a két királyság közötti háborúban. 1296-ban a Clericis laicos... kezdetű bullájában annak megújította a klérus pápai beleegyezés nélküli megadóztatásának tilalmát. Fülöp király válaszul megtiltotta az arany- és ezüstpénz kivitelét, és ezáltal azt, hogy az egyházi tized eljusson Rómába. Mivel a pápának szüksége volt a Francia Királyságból befolyó jövedelmekre, nem volt más választása, mint meghátrálni,

és a kibékülés megpecsételéseként 1297. augusztus 11-én kinyilatkoztatta Fülöp nagyapjának, IX. Lajosnak a szentté avatását. III. Ince és IX. Gergely pápákhoz hasonlóan VIII. Bonifác is a Rómától délre fekvő Anagni nevű kisvárosban született. Bár családja, a Caetanik, nem voltak olyan előkelőek, mint a Segni família, amely az előző pápákat adta az egyháznak, más tekintetben ő sem maradt el azok mögött. Kánonjogot végzett Bolognában, majd az 1260-as évek folyamán diplomáciai küldetéseket teljesített a francia és az angol királyságban. IV. Miklós pápa idején lett bíboros. Elődje, az V. Celestin néven uralkodó Pietro da Murrone [Murrone Péter], valamikor remete volt. Barlangjának magányát elhagyva, Pietro Nápolyban megalapította a Santa Spiritu kolostort, és kapcsolatokat épített ki a „spiritualista” ferencesekkel, akik a rendalapító Szent Ferenc által hirdetett abszolút szegénységre törekedtek. Amikor 1294-ben megtették pápának, immáron nyolcvannégy éves volt, és újfent barlangi magányban élte az életét. A bíborosi kollégiumban igen hosszú vajúdás után került sor V. Celestin megválasztására, és annak reményében döntöttek az ő személye mellett, hogy talán egy őszintén lelki beállítottságú egyéniség képes lesz megújítani az egyházat. II. Anjou Károly, Nápoly francia királya is őt támogatta: a bíborosok akarata ellenére a nápolyi Castel Nuovoba költöztette, a bíborosi testületbe pedig saját embereit ültette. Celestin szentéletű, ám naiv, tanulatlan és a pápai tisztre teljesen alkalmatlan ember volt, aki még latinul sem tudott eléggé ahhoz, hogy az egyház napi adminisztrációját követni tudta volna. V. Celestin vonakodott elfogadni a pápai koronát, és 1294 végére világossá vált számára, hogy nem tud megbirkózni a feladattal. Miután megkísérelte az egyház kormányzását egy három bíborosból álló testületre átruházni, kikérte vezető kánonjogász bíborosa, Benedetto Caetani véleményét, hogy lehetséges-e egy pápának lemondania. Nem létező irányadó eseteket felsorakoztatva a bíboros megfogalmazott számára egy lemondó nyilatkozatot. Majd a december 13-i konzisztóriumon V. Celestin letette pápai hatalmának jelvényeit, azt remélve, hogy visszatérhet remete életformájához. Utódja azonban attól félve, hogy személye egy esetleges szkizma gyújtópontjába kerülhet, bezáratta őt a Ferentinótól nem messze fekvő Fumone várába [Castello di Fumone], ahol 1296-ban meghalt. Az említett utód Benedetto Caetani bíboros volt, aki a VIII. Bonifác nevet vette fel. VIII. Bonifác és IV. Fülöp kapcsolata, nem sokkal kibékülésük után - melynek nyomán Szent Lajos 1297-es kanonizációjára sor került - újabb szakítópróba elé került, amikor a pápa és a campagnai földeket uraló nagyhatalmú Colonna család között heves vita robbant ki. A két Colonna bíboros, aki annak idején támogatta VIII. Bonifác megválasztását, most ellene fordult, azt állítva, hogy V. Celestin lemondása ellenkezett a kánonjoggal, és hogy az új pápa meggyilkolta őt. Miután a Colonnák megkaparintottak egy pápai pénzküldeményt, Bonifác támadást indított ellenük, leromboltatta váraikat, földjeiket pedig saját családtagjainak adta. A bíborosok IV. Fülöp udvarába menekültek. Az 1300-as év VIII. Bonifác pápaságának csúcspontját jelentette, és akkoriban úgy látszott, az egyetemes egyházi és világi hatalomra vonatkozó pápai törekvések is tetőfokra hágtak. A pápa nemcsak a Colonnák felett diadalmaskodott, de látszólag Keleten is a győzelem küszöbén állt: egy keresztes sereg éppen útban volt Tortosza visszafoglalására, míg Jeruzsálemet a mongolok készültek visszaadni az egyháznak. Ráadásul a kereszténység abban az évben ünnepelte Krisztus születésének ezerháromszázadik évfordulóját, így a kitüntetett alkalomból Bonifác jubileumi szentévet hirdetett, teljes bűnbocsánatot ígérve mindazoknak, akik bűneik megvallása után felkeresik a római Szent Péter székesegyházat és a Lateránt. Ez volt a pápai

„kötés és oldás” hatalmának legdrámaibb kinyilvánítása, amióta II. Orbán meghirdette az I. keresztes hadjáratot. A lehetőséggel legalább kétszázezer zarándok élt: a zsúfoltság miatt a Leoninus-falon rést kellett ütni, hogy a tömeg bejuthasson a városba. A diadalittas Bonifác pápa karddal, koronával és jogarral jelent meg a zarándokok előtt, és Konstantin trónján ülve azt kiáltotta: „Császár vagyok!”326 Aki felmagasztalja magát, megaláztatik. 1301-ben Bernard Saisset-t, Pamiers püspökét, akinek IV. Fülöpre vonatkozó gúnyos megjegyzéséről már korábban szót ejtettünk, a király parancsára letartóztatták, börtönbe vetették, és miután szolgáit megkínozva bizonyítékokat gyűjtöttek ellene, istenkáromlással, eretnekséggel, szimóniával és árulással vádolták. Mindez az egyház joghatóságának égbekiáltó semmibe vételét jelentette, és a pápai hatalom elleni nyílt támadással ért fel. Az 1301. december 5-én kiadott Ausculta fili... kezdetű bullájában VIII. Bonifác elítélte az egyház kiváltságainak ilyetén megsértését, és zsinatra Rómába hívta a francia püspököket. Összesen harminckilencen mertek elmenni. 1302. november 18-án a pápa újabb bullát adott közre Unam sanctam... kezdettel, amelyben megismételte a VII. Gergely pontifikátusa óta elhangzott, a pápa szupremáciájára vonatkozó valamennyi követelést: „Végezetül kijelentjük, állítjuk és hirdetjük: mindenképpen szükséges az üdvözüléshez minden emberi teremtmény számára, hogy alárendeltje legyen a római pápának.”* A bulla szabadon idézett a korábbi egyházfők írásaiból, Aquinói Szent Tamástól és Clairvauxi Szent Bernáttól, akit most IX. Lajos királyhoz hasonlóan szintén szentté avattak. Miután IV Fülöp semmi jelét sem adta annak, hogy kész elfogadni az Unam sanctam... követeléseit, meghajolni a legfelsőbb főpap akarata előtt és megbánni bűneit, Bonifác elkészítette a király [és az egész francia nép] kiátkozásáról szóló bullát. Ám abban, hogy kiadhassa, egy példátlan merészségre és arcátlanságra valló akcióval megakadályozták. Éppen Anagniban tartózkodott, amikor egy csapat francia katona - velük a két Colonna bíboros barátai és emberei - Fülöp király miniszterének, Guillaume de Nogaret-nek a vezetésével betört a palotájába, és foglyul ejtette őt. Az alig néhány templomos és johannita lovagból álló őrség által védett, pápai jelvényekkel felékesített VIII. Bonifác arra provokálta foglyul ejtőit, hogy öljék meg. „Itt a nyakam! - kiáltotta. - Itt a fejem!” Nogaret és a Colonnák azonban haboztak egy ilyen visszavonhatatlan lépést megtenni. Ehelyett erőszakkal magukkal akarták vinni Bonifácot a Francia Királyságba, hogy ott egy zsinat előtt adjon számot az ellene felhozott vádakról: egyebek között eretnekséggel, szodómiával és V. Celestin meggyilkolásával vádolták. A gyalázatos tett híre elterjedt Anagni polgárai között, akik a pápa védelmére keltek. A franciákat elkergették a városból, VIII. Bonifác pedig visszatért Rómába, de a megaláztatás lélekben teljesen összetörte. Négy héttel később meghalt, és vele együtt enyésztek el a pápák egyeduralmi törekvései.

16. fejezet

A megtámadott Templom Az Anagniban történtek megbotránkoztatták egész Európát. Dante - aki ugyan ellenszenvvel viseltetett VIII. Bonifác iránt - Krisztus újbóli keresztre feszítéséhez hasonlította a pápa elfogatását. A szentségtörésen felháborodott pápaválasztó konklávé kiátkozta a két Colonnát, és kirekesztette őket a bíborosi kollégium vitáiról. A testület egyhangúlag Niccolo Boccasinóra, Ostia bíboros érsekére szavazott, aki azonban a beiktatását követő évben, feltehetően vérhas-

ban, megbetegedett és meghalt. Így aztán a bíborosok Perugiában ismét összeültek, hogy utódot válasszanak. A helyzetet jócskán bonyolította, hogy azok, akik az anagni merénylet miatt bosszúért kiáltottak és azok, akik a megegyezés lehetőségét keresték a Colonnákkal és a francia királlyal, nem tudtak dűlőre jutni egymással. Az előbbiek frakciója volt többségben, de őket is megosztotta az Orsini családból származó két bíboros személyes ambíciója. Miután tizenegy havi tanácskozás után sem sikerült döntést hozniuk, a bíborosok úgy határoztak, hogy tágabb körből is fontolóra vesznek jelölteket. Egyértelmű külső nyomásnak voltak kitéve: II. Anjou Károly Nápolyból Perugiába jött, hogy egy IV. Fülöphöz készülő küldöttséghez csatlakozzon. 1305 júniusában a tizenöt bíboros közül tíz választása ugyanarra a francia jelöltre, Bertrand de Got bordeaux-i érsekre esett. Villandraut urának, Béraud de Gotnak harmadik fia kisnemesi családból származott. Rokonai tevékenyen részt vettek Gascogne politikai és egyházi életében. A hűbérúr, I. Edward angol király által megbecsült Got család tagjai kényes diplomácia küldetéseket teljesítettek, Bertrand bátyja, Béraud pedig egészen a bíborosi rangig, és Lyon érsekségéig vitte. Bertrand az ő nyomdokaiban lépdelt felfelé a ranglétrán, először bátyja mellett érseki helynök lett, majd pápai káplán, püspök és végül Bordeaux érseke. Az V. Kelemen néven trónra lépő Bertrand de Got kétségkívül tisztában volt azzal, hogy a legmagasabb főpapi méltóság elnyerését nem valamely pozitív tulajdonságának köszönhette, hanem csakis annak, hogy ő tűnt a legkevésbé kifogásolható jelöltnek a különböző pápaválasztó frakciók számára. IV. Fülöp joggal gondolta, hogy az új pápa majd hallgatni fog a „tanácsaira”. I. Edward a pápa koronázásának idején Bordeaux-ba és Lyonba küldött gazdag ajándékokkal juttatta kifejezésre jóváhagyását vazallusa fiának megválasztásához. Az itáliaiak ellenben Fülöp király bábjának tartották V. Kelement, amit a szemünkben az a tény is alátámasztott, hogy pápaként sohasem tette be a lábát Rómába. Igaz, ami igaz, noha a megelőző két évszázadban a pápák csupán nyolcvankét éven át székeltek Rómában - gyakran egészségügyi, máskor biztonsági okokból jobban szerettek Orvietóban, Viterbóban, Anagniban vagy Nápolyban udvart tartani -, mindent egybevéve a pápai államon belül, de legalábbis Itáliában választottak székhelyet maguknak. V. Kelemen azonban sohasem kelt át az Alpokon. Bár olyan városokban tartózkodott - mint Lyon, Vienne és végül Avignon -, amelyek jogilag a francia király fennhatóságán kívül estek, katonái számára azonban mégsem voltak elérhetetlenek, ahogyan ez nem sokkal később a vienne-i zsinat alkalmával kiderült. Miért maradt V. Kelemen pápa olyan közel a Francia Királysághoz? Két itáliai krónikás, Agnolo de Tura és Giovanni Villani beszámolója szerint sor került egy Niccolo da Prato bíboros által megszervezett találkozóra Bertrand de Got és Szép Fülöp között, amikor a leendő pápa még csak Bordeaux érseke volt. A király, támogatása fejében, bizonyos feltételeket támasztott. Ezek közé tartozott a Colonnák és mindazok felmentése, akik az anagni emberrablásban részt vettek; VIII. Bonifác pápa hivatalos megbélyegzése [bulláinak eltörlése és az általa menesztett bíborosok visszehelyezése]; franciabarát bíborosok kinevezése; és egy titkos, „rejtélyes és nagy horderejű” záradék (A történet szerint ez a templomos rend feloszlatására vonatkozott. [A ford. megjegyzése]), amelyet Fülöp csak később kívánt Bertrand tudomására hozni. A fenti összeesküvés-elmélet szerint Bertrand így válaszolt Fülöpnek: „Te parancsolsz, én engedelmeskedem.” A történészek ezt az elbeszélést ma már pusztán a képzelet szüleményé-

nek tartják, mégis híven „tükrözi Kelemen megválasztásának körülményeit, ahogyan azt az Itáliai-félszigeten érzékelték”.327 Későbbi tetteiből az is nyilvánvaló, hogy V. Kelemen eleget tett a király követeléseinek: 1305 decemberében tíz új bíborost nevezett ki, közülük kilenc a Francia Királyságból (részben az Anjouk birtokairól) származott, a fennmaradó egy pedig Angliából. Négyen rokonságban álltak a pápával, Arnaud de Poyanne pedig régi barátja volt. Az, hogy a választás éppen rájuk esett, nem tekinthető pusztán nepotizmusnak, hivatalba lépésükkel ugyanis egy olyan csapat állt az új pápa rendelkezésére, amelyben megbízhatott. 328 A mérleg nyelvét még jobban a francia bíborosok javára billentette az 1310-ben kinevezett újabb öt bíboros, hiszen mindannyian franciák voltak, ráadásul ketten a pápa unokaöccsei. A francia egyházférfiak ilyetén túlsúlya azonban nem egyszerűen valamiféle számla kiegyenlítését célozta. A pápa sokkal inkább azért pártolta Szép Fülöpöt, mert „a francia királlyal való együttműködés... Kelemen legdrágább céljának, a keresztes hadjáratnak a megvalósítása szempontjából elengedhetetlen volt”.329 Az 1300-ban a pápai Kúriát a Szentfölddel kapcsolatban jellemző mámorító optimizmus vágyálomnak bizonyult. A mamelukok újra elfoglalták Palesztinát; Ruad elesett; a mongol Ilkán Gazán pedig, akiről azt gondolták, hogy Jeruzsálemet majd átadja a keresztényeknek, 1304-ben az uralma alatt álló területeken az iszlámot tette hivatalos vallássá. Az ázsiai szárazföld utolsó keresztény államát, a Kilikiai Örmény Fejedelemséget a mongolok és a mamelukok egyaránt megtámadták. 1305. november 14-én a lyoni Saint-Just templomban Szép Fülöp király, testvére, Valois Károly herceg, II. János, Bretagne hercege és Henrik, Luxembourg hercege jelenlétében Kelemen fejére tették a pápai tiarát. Az új egyházfő két nappal később kiadott enciklikájában újabb keresztes hadjáratra szólított fel. Kelemen annak a korábbi pápának a nevét vette fel, aki kiválóan tudott együttműködni IX. (Szent) Lajossal. Elképzelése szerint egy keresztes hadjárat csak akkor lehetett sikeres, ha azt a francia uralkodó vezette. Ennek érdekében nemcsak meggyőzte Szép Fülöpöt, hogy vegye fel a keresztet (amire 1305. december 29-én Lyonban sor is került), hanem kitartóan azon munkálkodott, hogy megoldjon minden olyan vitás ügyet, amely a fogadalom teljesítését esetleg megakadályozhatta volna, mint például az angol és a francia király közötti nézeteltérés. Közvetítésével IV Fülöp és I. Edward békét kötöttek. Ezen túlmenően Fülöp anyagi lehetőségeinek korlátozottságát felismerve, a francia területeken befolyó egyházi tizedet - a királyi jövedelem öt-hatszorosát - a keresztes hadjárat finanszírozására ajánlotta fel. Az adott pillanatban Fülöp királynak valóban szándékában állt keresztes fogadalmát teljesíteni, nemcsak azért, hogy a szent helyek hitetlenektől való megszabadítása révén dicsőségre tegyen szert, hanem mert a Földközi-tenger keleti partvidékén egy francia birodalmat tervezett létrehozni. A bizánci császár gyengesége, ami lehetővé tette a johanniták számára Rodosz szigetének birtokba vételét, arra sarkallta Fülöpöt, hogy a keleti birodalom trónját testvérének, Valois Károlynak akarja megszerezni. Ez talán nem állt összhangban V. Kelemen tervével, de a Francia Királyság, Velence, az Aragóniai Királyság és Nápoly „nyilvánvalóan elkötelezte magát Konstantinápoly elfoglalása mellett”.330 Fülöp király úgy vélte, egy sikeres keresztes hadjárat előfeltétele a lovagrendek összeolvasztása: az egyesített rend az ő parancsnoksága alá került volna, majd nagymesterként valamelyik fia lépett volna a helyébe. A gondolat nem volt újkeletű, és megtalálható a kor számos traktátusában, amely tanácsokkal látta el a pápát a Szentföld visszahódításával kapcsolatban. Különös jelentőséggel bírt a De recuperatione Terrae Sanctae [A Szentföld visszaszerzése] című alkotás, amelyet egy normann jogtudós, a francia kormányzat propagandistája, korának gyors észjárású jogásza, Pierre Dubois írt. Javaslata lényegében nem volt más, mint „nyuga-

ton és keleten egy keresztes hadjárat révén a francia hegemónia biztosításának terve”.331 Felvázolt tervezetének központi eleme a Templom és az Ispotály egyesítése, illetve a rendek vagyonának a francia király általi hasznosítása volt. Traktátusának utószavában Dubois vészjóslóan hozzátette, hogy ezt követően „célszerű lenne a templomosok rendjét felszámolni, és a méltányosság kedvéért teljes egészében megsemmisíteni”.332 A két rend egybeolvasztásának gondolata mindazonáltal szinte egyetemesnek számított akkoriban: a Mallorca szigetéről származó költő és misztikus Ramón Lull [Raimundus Lullus], aki rengeteget foglalkozott az iszlám által felvetett problémákkal, sőt végső soron életét is azoknak szentelte, egyenesen elátkozta az ellenzőket. Nem sokan akadtak ilyenek, a Templom nagymestere, Jacques de Molay azonban közéjük tartozott. V. Kelemen pápa felkérésének eleget téve elkészített egy memorandumot, amelyben kifejtette nézeteit. Bevezetésül arról szólt, mikortól eredeztethető a két rend összevonásának ötlete, visszanyúlva az 1274-es második lyoni zsinatig, majd sorra vette a pápákat, köztük VIII. Bonifácot, akik a felvetés ellen foglaltak állást. A nagymester elismerte, hogy az egyesülés bizonyos előnyökkel járna - a létrejövő rend erősebb lenne, így jobban meg tudná védeni magát az ellenséggel szemben - de úgy gondolta, hogy inkább szolgálná a hatékonyságot, ha önállóak maradnának. A templomosok és a johanniták közötti versengés hasznos volt, és bár hasonló fegyverekkel küzdöttek, eltérő szellemiség hatotta át rendjeiket, hiszen az Ispotály előbbre helyezte a jótékonyságot, míg a Templom elsősorban katonai erő volt, amelyet „főként lovagok testületeként alapítottak”. Összességében Molay úgy érezte, hogy a két testület sokkal valószínűbben teljesítheti feladatait - az alamizsnaosztást, a zarándokok védelmezését és a szaracénok elleni háborúskodást -, ha megőrzi a függetlenségét. A pápa kérésére előterjesztett második memorandum a jövendő keresztes hadjárat szervezési kérdéseit érintette. A nagymester ezúttal ismét a korszakban uralkodó felfogás ellen foglalt állást. Ez előnyben részesítette a passagium particularét, melynek értelmében korlátozott számú hivatásos katonából álló csapatokat kell küldeni a Kilikiai Örmény Fejedelemség támogatására. Molay szerint a templomosok ruadi vereségének tanulsága éppen az volt, hogy az ilyen hadműveletek eleve kudarcra vannak ítélve. Az örményekkel való szövetséget sem javasolta, ugyanis amíg a rend tagjai az amanoszi határvidéken kapcsolatban álltak velük, meggyőződhettek róla, hogy megbízhatatlanok. Mivel nem szeretik a frankokat, és gyanakvóak szándékaikat illetően, az örmények be sem engednék őket a váraikba. Ráadásul a térség éghajlata elviselhetetlen és egészségtelen - a nagymester kételyeinek adott hangott, hogy a keresztes hadsereg nagy része egyáltalán túlélné-e. Ezek után mi lehet a megoldás? Jacques de Molay passagium generálét javasolt, átfogó keresztes támadást a klasszikus modell alapján, amilyen IX. Lajosé volt. A Szentföld visszaszerzésének egyetlen módja a memorandum szerint az egyiptomiak szárazföldi erejének megsemmisítése lehetett. Ezt megvalósítandó a francia, angol, német, szicíliai és aragón királyoknak tizenkét-tizenötezer lovagból és ötezer gyalogos katonából álló sereget kellene hadba küldeniük, amelyet azután az itáliai tengeri köztársaságok hajóikon Ciprusra, Palesztina visszafoglalásának előretolt bázisára szállítanának. Minden más szerző, és különösen azok, akik a francia királyhoz hasonlóan gondolkodtak, idejétmúltnak és teljesen hitelét vesztettnek tartották az elképzelést. Ami pedig a két rend egyesítésének ellenzését illette, Jacques de Molay-t makacs, fantáziátlan és saját érdekeit hajszoló öregembernek bélyegezték. Álláspontja népszerűtlenségével kétségtelenül tisztában lévén, a nagymester azt írta V. Kelemen pápának, hogy könnyebb lenne számára, ha nézeteit szemtől szembe fejthetné ki neki: mint a korszak legtöbb lovagja, ő is írástudatlan volt.

Így aztán V. Kelemen a Templom és az Ispotály nagymesterét Mindenszentek napjára - 1306. november 1-jére - Poitiers-be hívta, hogy eszmecserét folytasson velük. A találkozót azonban elnapolták, mert a pápát levette a lábáról egy roham - endemikus gyomorbajban szenvedett, ami gyakran hónapokra munkaképtelenné tette őt. Jacques de Molay valamikor 1306 végén, vagy 1307 elején érkezett meg Európába Ciprusról, és május végére Poitiers-ben volt. Foulques de Villaret johannita nagymestert a rend rodoszi hadműveletei késleltették ugyan, de augusztus végére már ő is odaért. A jövendő keresztes hadjárat még mindig eldöntetlen kérdésének megtárgyalása mellett Jacques de Molay azt is szóba hozta, hogy a Templom tagjai ellen bizonyos vádakat fogalmaztak meg. Kijelentette, szeretné, ha a pápa vizsgálatot indítana „ezeket a dolgokat illetően, amelyeket úgymond tévesen nekik tulajdonítanak, és amennyiben ártatlannak bizonyulnak, amiben egyébként teljesen biztosak, akkor mentse fel őket, ha pedig bűnösnek találtatnak az ellenük felhozott vádpontokban, amit semmiképpen sem gondolnak, akkor mondjon ítéletet felettük”. A rend néhány korábban kizárt tagja - Esquin de Floyran, Montfaucon perjele; Bernard Pelet, Mas-d'Agenais perjele; és egy Gérard de Byzol nevű lovag Gisors-ból - otromba valótlanságokat terjesztett egykori társairól. Esquin először II. Jakab aragón király előtt említette e botrányos vádakat, de miután ő nem hitt neki, IV. Fülöphöz ment. A francia uralkodó több ízben beszélt a híresztelésekről V. Kelemennek, először 1305-ben Lyonban a pápa koronázásakor, majd 1307-ben, amikor a király Poitiers-ben járt. 1307. augusztus 24-én V. Kelemen a tudomására hozott vádakkal kapcsolatban azt írta Fülöpnek, hogy bár „az egész olyan képtelenségnek tetszett akkoriban, hogy nem hihettünk benne”, azóta „rengeteg különös és soha nem hallott dologról szereztünk tudomást” a Templommal kapcsolatban, ezért „nem csekély bánattal, aggodalommal és fájdalommal a szívünkben [...] úgy határoztunk, hogy vizsgálatot indítunk”.333 A pápa mindazonáltal arra kérte az uralkodót, hogy amíg ő fel nem épül betegségéből, ne tegyen elhamarkodott lépéseket. Jacques de Molay, valószínűleg elégedetten, hogy a vizsgálat iránti kérelme meghallgatásra lelt, Poitiers-ból Párizsba ment, ahol 1307. október 12-én Fülöp király sógornőjének, Valois Károly feleségének, Courtenay-i Katalinnak [Valois Katalin] a temetésén az a megtiszteltetés érte, hogy egyike lehetett a koporsóvivőknek. A rákövetkező napon, 1307. október 13-án pénteken a Párizs melletti Temple-ben a király emberei - Guillaume de Nogaret és Renauld Roy letartóztatták. Három héttel korábban Fülöp titkos parancsot küldött intézőinek és udvarnagyainak szerte a Francia Királyságban, elrendelve a Templom összes tagjának letartóztatását mindazért, amire „borzalmas rágondolni és rettenetes hallani róla... megvetésre méltó bűncselekmény, förtelem, visszataszító cselekedet, undorító becstelenség, szinte embertelen, velejéig idegen az emberi természettől”.* A király parancsát rendkívüli hatékonysággal hajtották végre: egyetlen nap alatt közel tizenötezer lovagot, sergentet, káplánt, confratert, szolgálót és napszámost fogdostak össze az uralma alatt álló területeken. Alig két tucat lovagnak sikerült elmenekülnie, köztük volt a Francia Királyság nagymestere, Gérard de Villiers és Auvergne praeceptora, Imbert Blanke. Az egyik lovagot, Pierre de Boucle-t, hiába szabadult meg templomos öltözetétől és a szakállától, felismerték és letartóztatták. Ahogyan néhány hónappal korábban a zsidókkal és a lombardokkal történt, a templomosok minden tulajdonát elkobozták; a király Templom elleni támadása azonban mégis más jelleggel bírt. A templomosok nem voltak idegenek, mint a lombardok, a hitetlenek vagy a zsidók. Egy büszke és hatalmas, egyházi fennhatóság alá tartozó szervezet tagjaiként nem a király, hanem

a pápa alattvalóinak számítottak. IV. Fülöp egy mentességet élvező lovagrend embereit fogatta el és tulajdonát foglalta le. Az elfogató parancsban rejlő burkolt célzás, miszerint az ügyben előzetesen már tanácsot tartott „Krisztusban legszentebb atyánkkal, a pápával” jelzi, hogy nagyon is tisztában volt tettének vitatható törvényességével. Valójában azonban egyáltalán nem kérte ki V. Kelemen véleményét, és a pápa az akció után felháborodottan rendreutasította a királyt: „Te, kedves fiam... távollétünkben megszegtél minden szabályt, és kezet emeltél a templomosok embereire és tulajdonára. Ráadásul bebörtönözted őket, és ami még jobban elszomorít bennünket, egyáltalán nem a nekik kijáró tisztelettel és kegyelemmel bántál velük [...] és rabságuk nyomorúságát újabb megpróbáltatással tetézted. Ezeket a támadásokat azon személyek és az ő jószágaik ellen követted el, akik a római egyház közvetlen alattvalói. [...] E váratlan tetteidre mindenki úgy tekint, mégpedig okkal, hogy sértő megvetést tanúsítasz irányunkban és a római egyház iránt.”334 Kelemen nem említette, hogy hiszi-e, vagy sem a templomosok ellen felhozott vádakat; mindenekelőtt felségjogának elbitorlása ellen volt kifogása, illetve a király cselekedete mögött rejlő, kimondatlan bizalomhiány sértette. Az újabb „megpróbáltatás” alatt, amellyel Fülöp a templomosok rabságának nyomorúságát tetézte, a pápa kétségkívül a kínvallatást értette, aminek egy másik egyházi intézmény, az inkvizíció azonnal alávetette a vádlottakat. A Szent Hivatal, vagyis az egyház ítélőszéke, amelyet a languedoci eretnekség kiirtására hozott létre IV. Ince pápa, és amelynek irányítását főként az 1234-ben kanonizált Szent Domonkos által alapított prédikáló rend [ordo praedicatorum] szerzeteseire bízták, francia földön az állam kényszerítő eszközévé vált. A főinkvizítor, Guillaume de Paris, IV. Fülöp gyóntatója volt, és a király vallásosságát figyelembe véve kétségtelen, hogy terveit is ismerte. A templomosok letartóztatását követő vasárnap az uralkodó tisztviselőinek oldalán megjelenő domonkos prédikátorok adtak először magyarázatot a történtekre egy nyilvános gyűlésen, melyet a király kertjében tartottak.335 Az inkvizítorok vizsgálódását segítendő a kínvallatást fél évszázaddal korábban IV Ince pápa engedélyezte. Ezzel a kiömlő vér mennyiségét és törött végtagok számát kívánták csökkenteni. A korban kedvelt módszerek között szerepelt az áldozat kínpadra vonása, amelyen aztán addig nyújtóztatták, amíg végtagjainak ízületei ki nem ugrottak a helyükről. Másik lehetőség volt az úgynevezett strappado. Ez esetben az áldozat két karját a háta mögött, a csuklójánál összekötözték, majd egy gerendára erősített csigával felhúzták őt a levegőbe. Egy harmadik eljárás során zsírral bedörzsölték a talpát, amit aztán a tűzhöz közelítettek. Néhanapján a vallatók elszámították magukat: Albi templomos papjának, Bernard de Vadónak a lábáról egészen a csontokig leégett a hús. Az egyik lovag, Jacques de Soci azt állította, hogy tudomása szerint huszonöt társa halt meg „a kínvallatások és szenvedések során” - a cambridge-i Corpus Christi College-ban található névtelen levél harmincnégyre teszi az így elhalálozottak számát. Ezen sajátos, iszonyatos fájdalmakkal járó eljárásokon túl a gyanúsítottakat vasra verve, kenyéren és vízen tartották, és nem engedték őket aludni. Miután a letartóztatottak legnagyobb hányada nem harcedzett lovag, hanem földműves, pásztor, molnár, kovács, ács vagy tiszttartó volt, a döbbenet és a zavarodottság, no meg persze a kínzástól való puszta félelem hatására sokuk bevallott bármit, amit a király emberei és az inkvizítorok sugalltak. 1308 januárjára a Párizsban letartóztatott százharmincnyolc templomosból százharmincnégyen elismertek mindent, vagy néhányat az ellenük felhozott vádak közül, és ebben maga a nagymester, Jacques de Molay járt az élen, hiszen már a letartóztatását követő tizedik napon vallomást tett.

Mik voltak azok a „különös és soha nem hallott dolgok”, amikkel vádolták őket, és a bűnök, amelyekre „borzalmas rágondolni és rettenetes hallani róluk”, továbbá az a „megvetésre méltó bűncselekmény, förtelem, visszataszító cselekedet, undorító becstelenség, ami szinte embertelen, velejéig idegen az emberi természettől”? A vádlók szerint a Templom rendje átadta magát az ördög imádatának és szolgálatának. Beavatáskor a rend minden új tagjának azt mondták, hogy Jézus Krisztus hamis próféta volt, akit nem az emberiség bűneinek megváltójaként, hanem saját bűneiért feszítettek keresztre. A felvételre jelentkezőnek megparancsolták, hogy tagadja meg Krisztust, és köpdösse le, tapossa meg, vagy vizelje le Krisztus képmását a kereszten, azután az őt befogadó templomost csókolja szájon, ezenfelül illesse csókkal a köldökét, ülepét, végbélnyílását és „néha a péniszét”. Majd a jelölt tudomására hozták, hogy „testi kapcsolatba” léphet a testvérekkel; ami nemcsak megengedett volt, „de így kellett tenniük és kölcsönösen engedelmeskedniük kellett egymásnak”, sőt kijelentették, hogy „nem bűn ekképpen cselekedni”. Azt állították, hogy Krisztus tagadásának jeléül a templomos papok mellőzték az átváltoztatást és az úrfelmutatást, amikor misét celebráltak. Titkos szertartásokon egy Baphometnek nevezett démont imádtak, aki macska, koponya, vagy háromarcú fej formájában jelent meg. A bálvány „iránti tiszteletből” minden testvér kötelet viselt a dereka körül, amely valamikor érintette a fejet. A templomosok „többsége” mindenütt így cselekedett: akik nem így tettek, azokat bebörtönözték vagy megölték. Ezekhez az elképesztő valótlanságokhoz kisebb bűnöket is társítottak, amelyek a közvélemény már meglévő hiedelmeit erősítették. A Templom káptalani gyűléseit ezek szerint éjszaka, titokban tartották, szigorúan őrzött helyeken. A nagymester és a rend idősebb tisztségviselői, bár nem voltak felszentelt papok, meghallgatták templomos társaik gyónását, és feloldozták őket. Pénz-sóvárak és fösvények voltak: „nem tartották bűnnek... törvényes vagy törvénytelen eszközökkel megszerezni mások tulajdonát”, és „a nevezett rend gyarapodását és hasznát hajszolták minden módon, ahogyan csak tudták...”. Később árulás vádjával is illették a lovagokat: állítólag a muszlimokkal folytatott titkos tárgyalásaik vezettek a Szentföld elvesztéséhez. Teljesen érhető, hogy amikor V. Kelemen pápa és II. Jakab aragón király először meghallották ezeket a vádakat, képtelennek tartották őket. Az eretnekséget és a szodómiát a korszak propagandistái mindig szívesen vetették ellenfeleik szemére - például a keresztények a katharokéra, vagy Guillaume de Nogaret és Guillaume de Plaisians VIII. Bonifác pápáéra. Ebben az esetben azonban a tárházukban fellelhető rutinvádakat nemcsak a bírálói által a rendnek tulajdonított gyarlóságokkal társították, hanem kihasználták a nép boszorkányságtól és a démonok hatalmától való félelmét, amely később a XV. és XVI. századi boszorkányüldözésekben tört igazán a felszínre. A pápa kételyei és a Templom feletti felségjogának széles körű elfogadása talán hátráltathatta volna, ha nem is lett volna képes megakadályozni Fülöp király támadását a templomosok ellen, amennyiben Jacques de Molay nem ismeri be, hogy ténylegesen megtagadta Jézus Krisztust és leköpte Krisztus képmását, amikor Beaune-ban felvették a lovagok közé. Az egyetlen vád, amelyet a nagymester tagadott, hogy homoszexuális bűnöket követett volna el. Mindazonáltal Guillaume de Nogaret számára az istenkáromlás több volt, mint elég. A többi magas rangú fogoly vallomása sem váratott magára: Geoffroi de Charney, Normandia mestere; Jean du Tour, a párizsi Temple kincstárnoka, ezidáig IV. Fülöp király közeli pénzügyi tanácsadója; és Hugues de Pairaud, a Templom francia visitatora, akit - miután sokakat ő

vett fel a rendbe a francia templomosok közül - többen bűneik felbujtójának neveztek, mindannyian megtörtek. Hugues de Pairaud november 9-én tett vallomásában minden vádat beismert, többek között azt, hogy „engedélyezte az általa felvett rendtársaknak, hogy ha a természet heve bujálkodásra serkenti őket, akkor a testvérekkel kedvüket töltsék”. Eleinte visszautasította, hogy másokat gyanúba keverjen, ezért aztán őrei elhurcolták és „később, még ugyanazon a napon” bevallotta az inkvizítoroknak, hogy az ilyesmi általános gyakorlat volt. „Nyilván megfenyegették, vagy megkínozták, hogy mindezt kikényszerítsék belőle.”336 Hogyan kezdődtek ezek az ördögi üzelmek? Geoffroi de Gonneville, Aquitánia és Poitou templomos mesterének vallomása szerint „a rend egyik gonosz nagymestere... valamelyik szultán börtönében sínylődött, és csak úgy szabadulhatott onnan, ha megesküdött: miután visszanyeri szabadságát, bevezeti azt a szokást a rendünkben, hogy minden újonnan belépő tagnak meg kell tagadnia Jézus Krisztust...” - valószínű, hogy az utalás Bertrand de Blanquefort vagy Guillaume de Beaujeu nagymesterre vonatkozott. Geoffroi állítólag elutasította, hogy megtagadja Krisztust, és a praeceptor elnézést kért tőle, talán azért, mert nagybátyja befolyásos ember volt az angol király udvarában. Meg kellett azonban esküdnie a Bibliára, hogy sohasem hozza nyilvánosságra azt, ami a tudomására jutott. Csupán négy lovag tagadta nyíltan a vádakat - Jean de Châteauvillars, Henri de Hercigny, Jean de Paris és Lambert de Toysi -, olyan kevesen, hogy nyugodtan figyelmen kívül lehetett hagyni őket. Fülöp király vakmerő fellépése, a beismerések nyomán úgy tűnt, igazolást nyert. Bár az uralkodó indítékaival kapcsolatos gyanakvás - különösen a Francia Királyságon kívül továbbra sem szűnt meg, V. Kelemen úgy érezte, nincs más választása, mint hogy kész tényként elfogadja Fülöp akcióját, és megkísérli ismét magához ragadni a kezdeményezést. 1307. november 22-én, alig egy hónappal Jacques de Molay vallomástétele után, a pápa Pastoralis praeeminentiae... címmel körlevelet küldött a kereszténység összes királyának és fejedelmének, felszólítva őet, hogy „körültekintően, diszkréten és titokban” tartóztassanak le minden templomost, és vegyék biztos őrizetbe vagyonukat és tulajdonukat az egyház számára. Dicsérte IV. Fülöp jóhiszeműségét és vallásos buzgalmát, de kijelentette, hogy immáron kézben tartja az irányítást. Erről elsőként maga a nagymester, Jacques de Molay győződhetett meg, aki visszavonta beismerő vallomását, amikor az V. Kelemen által Poitiers-ból Párizsba küldött két bíboros (A szerző három bíborost említ, de ez nyilvánvalóan elírás, lévén az általa is használt szakirodalom szerint a pápa csupán két bíborost küldött. Lásd Malcolm Barber idézett művét a templomosok peréről. [A ford. megjegyzése]) színe elé vitték. Az egyik beszámoló szerint feltépte az ingét, hogy megmutassa testén a kínzás nyomait, melyek láttán a főpapok „keserves könynyekre fakadtak, és meg sem tudtak szólalni”.337 További templomosok vonták vissza vallomásaikat, és ez már valószínűleg nem is okozott különösebb meglepetést: a megszentelt testület [ti. a bíborosok] tíz tagja az első konzisztóriumon állítólag azzal fenyegetőzött, hogy a pápa Fülöp királlyal szemben tanúsított pipogya viselkedése miatt lemond. A pápai Kúriában kétségtelenül elégedetlenség uralkodott, a Templom barátai pedig, mint például Jacques de Molay testvére, Langres főesperese, megpróbáltak közbenjárni a rend érdekében. Ráadásul a Párizsba küldött bíborosok számos magas rangú templomost igen jól ismertek: Hugues de Pairaud például éppen velük vacsorázott, amikor visszavonta vallomását. Ez a viselkedés némi kockázattal járt, hiszen az inkvizíció szabályzata értelmében a visszaeső eretnekeket a világi hatalom kezére kellett adni, hogy elevenen megégessék őket. Jacques de

Molay nyilvánvalóan biztos volt benne, hogy a pápa majd igazságot szolgáltat neki, és ez a meggyőződése eleinte indokoltnak is tűnt. Amikor Fülöp király, útban Poitiers felé, tudomást szerzett róla, hogy a bíborosok nem erősítették meg a templomosok elítélését, sietve visszafordult Párizsba, és levélben megfenyegette Kelement, hogy őt is hasonló bűnökkel fogja vádolni. A pápa azonban hidegvérét megőrizve azt válaszolta neki, hogy inkább meghalna, semmint ártatlan embereket ítéljen el, és 1308 februárjában utasította a Szent Hivatalt a templomosok elleni eljárás felfüggesztésére. Ugyanakkor, bár a törvény talán a pápa hatáskörébe utalta a templomosok sorsát, a foglyokat Szép Fülöp börtöneiben őrizték. Az összes rendű és rangú lovag közül Olivier de Penne, Lombardia mestere volt szinte az egyetlen, akit Kelemen pápa tartott házi őrizetben Poitiersben, ő pedig február 13-án éjjel megszökött: 10 000 florenos [fiorino, firenzei forint] jutalmat tűztek ki a fejére. Ráadásul a Templom jókora birtokait is a királyi tisztviselők ellenőrizték, a pápának pedig nem álltak rendelkezésére fegyveres csapatok. Poitiers közelebb volt Párizshoz, mint Anagni, és a pápa de iure hatalma eltörpült a király de facto hatalma mellett. Ennek ellenére Fülöpnek tekintettel kellett lennie a közvéleményre, így amikor Kelemen az első fenyegetést nem vette komolyan, a király propagandistái léptek színre, hogy megbélyegezzenek mindenkit, akinek eszébe jutott védelmezni a templomosokat. Névtelen pápaellenes gúnyiratokat terjesztettek azzal a szándékkal, hogy kifejezésre juttassák a francia nép sérelmeit. Az egyik ilyen pamflet, amelyet talán a normann jogtudós, Pierre Dubois írt, azt állította, hogy Kelemen nepotizmusa minden kétséget kizáróan bizonyította az egyházfő korruptságát, és azt, hogy képtelen igazságot szolgáltatni. Csakis egyvalami magyarázhatja, miért nem ítélte el a bűnösségüket bevalló templomosokat, nevezetesen az, hogy megvesztegették. A királyság két jelentős testületét, a párizsi egyetemet és a rendi gyűlést szintén megpróbálták felhasználni a királyi propaganda széles körben való elterjesztésére. 1308 februárjának végén Fülöp király kikérte az egyetem teológiadoktorainak véleményét, hogyan kellene eljárnia a templomosok ügyében. Törvényes lenne-e, ha a pápára való hivatkozás nélkül bíróság elé állítaná őket? Amennyiben pedig bűnösnek találtatnának, mi a teendő a rend javaival, birtokaival és pénzével? Nem azt a választ kapta, amire vágyott: bár dicsérték keresztény buzgalmáért, megerősítették, hogy a Templom a pápa joghatósága alá tartozik, és emlékeztették rá, hogy a király jogai nem hatálytalanítják mások jogait vagy igazolják azok elbitorlását. Ezenfelül a király az eretnekek ellen sem tehetett semmit, csakis az egyház felkérésére. A teológusokban csalódott Fülöp három héttel húsvét utánra összehívta az általános rendi gyűlést - a nemesség, a papság és a városi polgárság képviselőit - Tours-ba, hogy támogassák őt az eretnek templomosok elleni küzdelmében. A királyi tisztviselőknek parancsba adta, gondoskodjanak róla, hogy minden piacot tartó város küldjön egy képviselőt, míg a király vazallusai és a felsőbb klérus tagjai személyre szóló meghívó levelet kaptak az uralkodótól. A későbbiekről nem maradt feljegyzés, de majdnem biztos, hogy a tanácskozás résztvevői a király minisztereinek, köztük Guillaume de Nogaret-nek hosszú szónoklatát hallgathatták végig a templomosok és V. Kelemen elődjének, VIII. Bonifácnak a romlottságáról. Míg némely képviselők hazatértek, hogy továbbadják a templomosokról szerzett értesüléseiket, a rendi gyűlés küldöttei közül sokan Fülöp királlyal maradtak, és elkísérték őt Poitiers-be. E hatalmas, sőt egyenesen megfélemlítő kíséret - amelyben másokkal együtt ott találjuk Fülöp fivérét, Valois Károlyt, fiait és a rendi gyűlés mágnásait - szintén jelen volt, amikor a király alázatosan leborult a pápa előtt, Kelemen pedig a tisztelet és ragaszkodás minden látványos külső jelével emelte fel őt a földről. Május 29-én nagyszámú bíboros, püspök, nemes és városi

polgár részvételével nyilvános konzisztóriumot tartottak, melyen a király minisztere, Guillaume de Plaisians nyilvánosság elé tárta a templomosok ügyét. A szónoklat szerint bűnük nemcsak az eretnekség és boszorkányság volt, de a Szentföld elvesztéséért is őket terhelte a felelősség. Egyedül Fülöp király vallásos elkötelezettségének és a francia népnek köszönhető, hogy lelepleződtek. Ők már elvégezték a pápa helyett a feladatát, és amennyiben Kelemen nem ismeri el azonnal a templomosok bűnösségét, akkor a francia nép fiai, „a keresztény hit legbuzgóbb bajnokai” maguk fogják Isten ítéletét végrehajtani. V. Kelement azonban ezzel a módszerrel nem lehetett elhamarkodott lépésre kényszeríteni. Bár Guillaume de Plaisians kifejezetten tagadta, hogy Fülöp király szemet vetett volna a templomosok javaira, a pápa kijelentette, hogy addig nem hoz semmilyen ítéletet, amíg a rend tagjai, ingó és ingatlan vagyona nincsenek az ő kezében. Látszatra az álláspontok kibékíthetetlennek voltak, de valószínű, hogy a színfalak mögött kompromisszum született. A pápai követeléseknek részben eleget téve, Fülöp hetvenkét templomost Poitiers-be küldött, hogy Kelemen előtt megismételjék a vallomásukat. Bár ezt az intézkedést kétségkívül úgy „tálalták”, mintha a francia király elismerte volna a pápa joghatóságát, ugyanakkor arra is jó volt, hogy azt a látszatot keltsék, mintha az egyházfő mindkét felet meghallgatná. A szóban forgó hetvenkét foglyot nyilvánvalóan gondosan kiválogatták. Elsőként Jean de Folliaco templomos pap tett tanúságot a pápai Kúria színe előtt, azt állítva, hogy ő már a letartóztatások előtt felhívta a hatóságok figyelmét a rendben uralkodó viszonyokra. Hasonló szellemben nyilatkozott Etienne de Troyes sergent is, aki életszerű leírást adott a fejről, amelyet egy pap hozott be a Templom káptalantermébe, „előtte két testvér haladt, kezükben ezüst gyertyatartó hatalmas viaszgyertyákkal”.338 Kijelentette továbbá, hogy megverték, amiért elhárította az egyik templomos testvér homoszexuális közeledését, később pedig, amikor mindezt elpanaszolta Hugues de Pairaud-nak, azt a választ kapta tőle, hogy nem kellett volna visszautasítónak lennie. Egy másik sergent, Jean de Châlons azt bizonygatta, hogy Gérard de Villiers, a Francia Királyság mestere az ellenszegülő templomosokat egy verembe zárta, amelyben kilenc testvér meg is halt. Hozzátette még: a mestert figyelmeztették rá, hogy le akarják tartóztatni, így ötven lóval elmenekült, és tizennyolc hajón magával vitte Hugues de Pairaud kincseit. A fennmaradt tanúvallomások közül negyvenben a vádlottak a letartóztatás idején eredetileg felhozott vádak egyikét vagy másikát beismerték. A bálványról szóló leírások ellentmondásosak, az egyik tanú azt állította, hogy „ocsmány és fekete bálványszobor”, a másik azt, hogy „fehér volt és szakállas”, míg ketten ragaszkodtak hozzá, hogy háromarcú volt. Részletes elemzések kimutatták, hogy a tanúvallomások hatvan százaléka olyan templomosoktól származott, akik vagy elhagyták a rendet, vagy kínzások hatására tettek beismerést. Nem volt köztük egyetlen magasabb rangú tisztségviselő sem: a pápának azt mondták, hogy ők mindannyian túl betegek ahhoz, hogy Poitiers-be jöjjenek, de a chinoni börtönben rendelkezésére állnak. A vallomástevők megválogatása ugyanakkor egyszerre szolgálta a pápa és a király érdekeit. V. Kelemen immáron presztízsveszteség nélkül utasíthatta az inkvizíciót a vizsgálat folytatására, ennek fejében Fülöp a rend vagyonát hivatalosan erre a célra kijelölt kurátorok felügyeletére bízta, és kijelentette, hogy a templomosokat „az egyház kérésére” tartja fogva. A Poitiers-ben 1308 júliusában és augusztusában kibocsátott bulláiban, különösen a Faciens misencordiam... kezdetűben, V. Kelemen megerősítette Fülöp király változatát az eseményekről, elfogadva, hogy „nem a kapzsiság” vezérelte tetteit, hanem „tisztalelkű őseinek nyomdokait követte, az igaz hit buzgalmától hevítve” cselekedett. A pápa felhatalmazott minden püspököt, hogy a joghatósága alá tartozó bűnös templomosok elleni eljárás lefolytatására egy-

házmegyéjében helyi zsinatot hívjon össze. Ennek az „egyházi bíróságnak” két-két domonkos és ferences barátból, valamint két székesegyházi kanonokból kellett állnia. A rend egészét nyolc pápai megbízott vizsgálta, a vezetők kihallgatására pedig Chinonba küldtek három bíborost. Végül az egyházfő 1310-re egyetemes zsinatot hívott össze Vienne-be, hogy a templomosok, a keresztes hadjárat és az egyházi reform kérdését megvitassák. Mi okozta V. Kelemen magatartásának ezt a nyilvánvaló változását? Lehetséges, de nem valószínű, hogy a Poitiers-be hurcolt lovagok vallomásai győzték meg; ehhez ugyanis túlságosan jól ismerte mind a templomosokat, mind pedig Fülöp király módszereit. Sokkal hihetőbb, hogy úgy határozott, a templomosokat fel kell áldozni az egyház érdekében. Az említett enciklikában a királyra használt kifejezése - „őseinek nyomdokait követte” - erről árulkodik. Fülöp örökölte nagyapja, IX. (Szent) Lajos tekintélyét és hatalmát nemcsak a pápa, hanem alattvalói szemében is, és ezáltal, eltérően a pápasággal titáni küzdelmet folytató II. Frigyestől, ő valódi veszélyt jelenthetett a főpap világi és lelki hatalmára. A párizsi hittudósok ítélete ellenére, miszerint az eretnekség az egyház és csakis az egyház ügye, a templomosok elleni királyi propaganda a vádlottakhoz hasonlóan hibáztatható fautores-ként [vétkesekként] emlegette mindazokat, akik nemtörődömségük és tétlenségük révén részeseivé és felbujtóivá váltak a gonosz cselekedeteknek. A Capet-ház propagandistái a közhangulatra igyekeztek rájátszani akkor is, amikor a templomosokat az európai társadalom más kitaszított csoportjaival - a leprásokkal, a zsidókkal és a muszlimokkal - hozták kapcsolatba. Fülöp király unokatestvére, II. Károly, aki Nápolyból Dél-Itália felett uralkodott, például ekkor határozott úgy, hogy elűzi királysága területéről a II. Frigyes császár által Lucerában letelepített szaracén közösséget. E kampány sikere lemérhető Foix grófjának II. Jakab aragón királyhoz írott leveléből, amelyben a gróf arról érdeklődik, hogy a templomosok tényleg iszlám hitre tértek-e, és valóban szándékukban állt-e Granadában szövetségre lépni a zsidókkal és a mórokkal. Azt is terjesztették, hogy néhány szökevény templomos a szaracénoknál keresett menedéket, és mint minden sikeres propagandafogásnak, ennek is volt némi igazságtartalma: 1313 szeptemberében Corberis korábbi praeceptora, Bernard de Fontibus a tuniszi szultán követeként érkezett II. Jakab barcelonai udvarába. Még hatékonyabbnak bizonyult, ha ezeket a kirekesztett társadalmi csoportokat a sötétség erőivel társították. A boszorkányság és az ördögimádás vádja óriási hatással bírt a középkori ember gondolatvilágára. A démonok képmásai mindenütt jelen voltak a székesegyházak és templomok freskóin illetve faragványain, és nemcsak a tudatlan parasztok félték e sötét hatalmakat. Jacques Dueze, V. Kelemen gascogne-i földije, aki tőle kapta a bíborosi kalapot és XXII. Jánosként később az örökébe lépett; bár egy cahors-i gazdag kereskedő fia volt, és a montpellier-i egyetemen jogot végzett, mégis rettegett attól, hogy boszorkányfondorlat végez vele. Pápaként elrendelte inkvizítorainak, hogy leplezzenek le mindenkit, aki „lepaktált a sötétség erőivel”. Meg volt róla győződve, hogy „vannak olyan keresztény bőrbe bújt emberek, akik titkos szövetséget kötöttek az ördöggel”.339 Vajon a Sátán a pápát is bűnre csábíthatta? Az elképzelés egyáltalán nem volt túlzott az olyan emberek számára, mint Guillaume de Nogaret és Guillaume de Plaisians, akiknek nézetei Szép Fülöp királynál meghallgatásra leltek. Felfogásuk szerint ez lehetett az egyetlen elfogadható magyarázat azok tetteire, akik a „legkeresztényibb” uralkodóval gáncsoskodtak. Vajon Pamiers püspökéről, aki annak idején Fülöpöt bagolyhoz hasonlította, valamint csendes és buta emberként jellemezte, a kínvallatás során nem ismerték-e be szolgálói, hogy gonosz szellemekkel társalgott? És ami a legfontosabb, vajon Fülöp fő ellensége, VIII. Bonifác, nem volte eretnek, szodomita és az ördög cinkosa?

Az idős pápa álláspontja több volt elméleti kérdésnél, mert IV Fülöp amellett, hogy a templomosok elítélését sürgette, a VIII. Bonifác ellen eretnekség vádjával indítandó posztumusz perhez is ragaszkodott. A kánonjognak akadt rendelkezése az ilyen eljárásra, és léteztek irányadó esetek is, mint például Formosus pápa exhumálása és az ellene 897-ben lefolytatott vizsgálat. Bonifác bűnösségének megállapítása ex post facto [visszaható érvénnyel] igazolta volna Fülöp anagni akcióját, semmissé tette volna Guillaume de Nogaret kiátkozását, és biztosította volna a király jogát nemcsak elítélni, „hanem letartóztatni és megbüntetni egy eretnek pápát”.340 A halott főpap elleni rágalomhadjárat részeként Szép Fülöp annak érdekében is latba vetette befolyását, hogy kanonizálják a remetepápát, V. Celestint, akit a franciák szerint lemondásra kényszerítettek, majd bebörtönöztek és végül utódja, VIII. Bonifác parancsára meggyilkoltak. Annak csalhatatlan kinyilatkoztatása, hogy Celestin a Mennyben van, Fülöp gondolkodásában azt bizonyította volna, hogy Bonifác ellenben a Pokolra került. Celestin pápa állítólagos csodatételei és széles körű vallásos tisztelete a nép körében segítették az ügyet. A nagyhatalmú francia uralkodó, úgy vélve, hogy csakis Isten előtt felelős tetteiért, igen komoly nyomást gyakorolt V. Kelemenre, aki a kényszerítő erőknek kiszolgáltatva ismét kedvelt halogatási taktikájához folyamodott. Ugyanakkor megpróbált kikerülni Fülöp befolyása alól. Az Itáliát jellemző politikai zűrzavar lehetetlenné tette számára, hogy visszatérjen a pápai államba; de a Provence szélén található Venaissin grófság és az igen kellemes fekvésű Avignon városa a Rhône-folyó mentén a rendelkezésére álltak. 1308 augusztusában Kelemen bejelentette, hogy a pápai udvar elhagyja Poitiers-t és Avignonba költözik. Bár lépését átmeneti megoldásnak szánta, utódai végül az elkövetkező hetven évben ebben a városban székeltek. Ez a költözés, amelyre 1309 márciusáig egyébként sem került sor, egyáltalán nem enyhítette a nyomást Szép Fülöp részéről. Még mielőtt Poitiers-t elhagyta, Kelemen beleegyezett VIII. Bonifác ügyének posztumusz vizsgálatába. Meglehetősen vonakodva és nem kis gyötrelem árán tett így, mert felismerte, milyen mértékben veszélyeztetné a pápaság hatalmát, ha VIII. Bonifácot eretnekként elítélnék. A tárgyalás híre a Francia Királyság határain túl igencsak megbotránkoztatta a közvéleményt, és azt a benyomást erősítette, hogy V. Kelemen csupán sakkfigura Fülöp kezében. II. Jakab aragón király a pápának írott levelében adott hangot nyugtalanságának. Mindazonáltal, amikor a per végül is kezdetét vette, Kelemen pápa személyesen vette védelmébe elődjét a francia király ügyvédei előtt, felidézve jámbor vallásosságát, az egyháznak tett szolgálatait és igaz hitének számtalan bizonyítékát. Ezek után engedélyezte az eljárás folytatását, de római jogi ismereteinek köszönhetően ügyesen húzta az időt; bizonyos esetekben írásos vallomásokat kért, illetve 1310 decemberében, azzal az indokkal, hogy ismét erőt vett rajta a szokásos betegség, felfüggesztette az ügyet. Lábadozása idején az egyezkedések a tárgyalótermen kívül folytatódtak, és végül kompomisszum született: a pápa elismerte, hogy Fülöp király és alattvalói Anagniban jóhiszeműen cselekedtek, és egyszerűen csak egy általános gyűlésre szóló meghívást szándékoztak kézbesíteni VIII. Bonifácnak. A néhai egyházfő ellen elkövetett erőszakról szóló minden híresztelés a király ellenfeleinek személyes bosszújából fakadt. Fülöpöt „a hit bajnoka” és „az egyház védelmezője” jelzőkkel illették, és V. Kelemen visszavont minden olyan pápai bullát, amely sérelmes volt a király vagy a francia nép számára. Guillaume de Nogaret-t felmentet-

ték, aminek fejében fogadalmat kellett tennie, hogy keresztes hadjáratra megy, továbbá számos francia és spanyol kegyhelyet végiglátogat. Ezekért az engedményekért cserébe Fülöp kijelentette, hogy teljes mértékben elfogadja a döntést, amelyet V Kelemen hoz majd Bonifác igazhitűségének kérdésében. Ez a kompromisszum a francia határokon túl kedvezőtlen fogadtatásban részesült. Dante Alighieri úgy vélekedett, hogy a pápai udvar ismét eladta magát IV. Fülöpnek. Az Aragóniai Királyság kúriai követe azt írta uralkodójának, hogy Fülöp immáron „király, pápa és császár”. Széles körben elterjedt hiedelemnek számított, hogy Guillaume de Nogaret felmentése 100 000 florenosba került a királynak. A modern történész számára azonban „a kutatások fényében nem állják meg a helyüket” ezek a Kelemen politikáját bíráló megállapítások Bonifác ügyével kapcsolatban. A tények ismeretében világossá válik, „hogy Kelemen cáfolhatatlan győzelmet aratott. Egyetlen kompromisszumra kényszerült, mégpedig Fülöp viselkedésének nagylelkű felmagasztalására - de ez elméleti engedménynek számított, amit a pápának gyakran egyáltalán nem esett nehezére megtenni.”341 Ugyanez volt elmondható a remetepápa ügyét illetően is, akit V. Kelemen 1313-ban szentté avatott, de nem pápai nevén, azaz Celestinként, hanem Pietro da Murrone néven; és nem mártírként, ahogyan Fülöp király szerette volna, hanem hitvallóként. Ily módon a türelem és a halogatás fegyvereivel V. Kelemen megőrizte az egyház hatalmát és függetlenségét. Nagynevű elődeitől - a német-római császárokkal hatalmas csatákat vívó VII. Gergelytől és III. Incétől - eltérően gyakorlatilag cselekvésképtelen volt egy fanatikus és bosszúszomjas királlyal folyó alantas küzdelemben. VIII. Bonifác és utódja, V. Celestin vitás kérdésében sikeres utóvédharcot folytatott, csupán lényegtelen részletekben téve engedményeket. De vajon lényegtelen volt-e a Templom ügye? Úgy tűnik, Kelemen nem tudott dönteni. Amikor 1308 augusztusában a pápa elhagyta Poitiers-t, IV. Fülöp úgy érezte, minden eszköz a rendelkezésére áll, hogy viszonylag rövid idő alatt eldöntse a rend sorsát. A templomosok a királyi börtönőrök felügyelete alatt maradtak, és immáron további tanúvallomásokra lehetett számítani, mivel a pápa felhatalmazta az inkvizíciót a vizsgálat folytatására. A Chinonban kihallgatott elöljárók mindannyian ismét bevallották a nekik tulajdonított bűnöket. Egyikük sem ismerte be valamennyit, de az összesített vallomások hiánytalanul lefedték azokat. Mindannyian megbánták, amit elkövettek, és kérték, hogy fogadják vissza őket az egyházba. Guillaume de Nogaret és Guillaume de Plaisians jelenléte Chinonban valószínűleg befolyásolta, hogy a templomosok mit mondtak. Minden okuk megvolt beismerni a vádakat, hiszen ha továbbra is ártatlanságukat bizonygatják, azzal újabb kínvallatásokat és az életfogytiglani börtönt kockáztatták volna. Ha megszöknek, nem lett volna hova menekülniük: Kelemen pápa nem sokkal korábban ismét körlevelet küldött minden keresztény uralkodónak, felszólítva őket, hogy a fennhatóságuk alá tartozó területen vegyék őrizetbe és adják át a püspöki bizottságoknak a szökevény lovagokat. A püspökök közül sokan, különösen az észak-franciák Fülöp király kegyeltjei voltak: ráadásul a pápa az egész papságot figyelmeztette, hogy aki a templomosokat segíti, a velük való érintkezés révén eretnekségben válik bűnrészessé. Fülöp a pápai bizottság összetétele felól is nyugodt lehetett. Hiszen ő maga küldött egy listát V. Kelemennek, rajta az általa alkalmasnak ítélt személyek nevével, és a végül létrejött nyolcfős testületben voltak elegen, akik a királyt támogatták. A bizottság elnöke Gilles Aicelin, Narbonne érseke volt, aki már 1308-ban, Poitiers-ben szót emelt a templomosok ellen. Mende és Bayeaux püspökei szintén a király embereinek számítottak, az utóbbit Fülöp gyakran al-

kalmazta államügyekben. A tagok közül négyen ugyan nem voltak franciák, de egyikük, Trident főesperese, az egyik Colonna bíboros mellett dolgozott, egy másik, Aix-la-Chapelle [Aachen] prépostja pedig Fülöp király unokatestvérének, II. Károly nápolyi király diplomatájaként szolgált. Az V. Kelemen által előírt bonyolult eljárás és nyolc ilyen kiemelkedő egyházférfi összeválogatásának nehézségei miatt a grénium első ülésszaka csupán egy évvel a megalakulást követően kezdődhetett el. 1309. augusztus 8-án a párizsi Sainte-Geneviéve kolostorban megfogalmaztak egy felhívást, miszerint minden tanú, aki bizonyítékokat kíván feltárni, novemberben jelenjen meg a bizottság előtt, amely végül az utolsó pillanatig való halogatás után, november 22-én a párizsi püspöki palotában kezdte meg munkáját. A tanúk között elsőként Hugues de Pairaud, a Francia Királyság templomos visitatora jelent meg, aki semmit nem hozott fel a vádlottak védelmében. Amikor november 26-án Jacques de Molay tanúvallomására került a sor, a nagymester azt mondta, kész megvédeni a rendet, mert felfoghatatlan, hogy az egyház most egyszerre el akarja pusztítani, de kétli, hogy segítség nélkül erre képes lenne. Mégis „hitványnak és nyomorultnak tartaná magát, és mások is annak tartanák, ha nem törekedne oltalmazni a testületet, amely annyi mindenben a javát szolgálta, és amelytől annyi megbecsülést kapott.” Nemcsak az volt a baj, hogy Jacques de Molay - ahogyan azt letartóztatásakor bevallotta írástudatlan volt; hanem az is, hogy nagymestersége alatt a Templom nem tudott eligazodni a korszak igazságszolgáltatására mindinkább jellemző útvesztőkben. Mások, a johanniták és a szerzetesrendek igénybe vették szakképzett tanácsadók szolgálatait, a templomos lovagok azonban éberségük ellenére, amellyel jogaikat és mentességeiket óvták, „úgy tűnik, kevés erőfeszítést tettek, hogy jogtudósokat vegyenek fel a rendbe, vagy annak tagjai közül joghoz értő szakembereket képezzenek ki”.342 Az érzelgős, zavart, saját és mások megítélésében ábrándokat kergető Jacques de Molay az adott pillanatban kétségkívül bánta ezt a mulasztást. Amikor a bíborosok előtt, Chinonban megtett vallomásáról készült jelentést felolvasták neki, a hallottak teljesen felizgatták, kétszer is keresztet vetett, és olyasmit mondott, amit a bizottság „bizonyos emberek” (feltehetően a vallomását felvevő bíborosok) párbajra hívásaként értelmezett. A rendreutasításra azt felelte, hogy nem állt szándékában ilyen provokáció, de „Istennek talán tetszene, ha a tatárok és a szaracénok gyakorlatához folyamodnának, akik az ilyen elvetemült gonosztevőknek... levágják a fejét, vagy kettéhasítják őket”.343 A bizottság tagjait nem hatotta meg ez a harciasság, de hajlandóak voltak szünetet tartani, hogy Molay felkészülhessen a védekezésre. Fülöp király minisztere, az ülésen jelenlévő Guillaume de Plaisians, akihez - ironikus módon - egy alkalommal Jacques de Molay még segítségért is fordult, meghökkent az engedékenység láttán: két évi kínvallatás és börtön után a nagymester már maga sem tudta, mit vallott be és mit vont vissza, mégis azt várták tőle, hogy védje meg a rendet. Guillaume de Plaisians intette őt, vigyázzon, nehogy „a saját nyaka köré tekerje a kötelet”. Amikor Jacques de Molay november 28-án, pénteken másodszor is megjelent a bizottság előtt, ismét kijelentette, hogy nem érzi képesnek magát rendjének védelmére, mert „ő csak egy egyszerű lovag, tudatlan és szegény”. Hozzátette, hogy mivel ismeri a pápa egyik apostoli levelét, amelyben Kelemen az ő [ti. a nagymester] ügyében magának tartotta fenn az ítélkezés jogát, elhatározta, hogy csakis az egyházfővel hajlandó beszélni. A bizottságnak mindössze három dolgot kívánt mondani: először is, hogy a lovagrend templomaiban bemutatott egyházi szertartás sokkal csodálatosabb volt, mint a katedrálisok kivételével bármely más templom-

ban; másodszor, hogy ő és társai bőkezűen adakoztak jótékony célokra; harmadszor pedig, hogy senki „sem ontotta olyan készségesen a vérét a keresztény hit védelmében”, mint a templomosok, és a szaracénok senkitől sem tartottak annyira, mint tőlük. Vajon nem Artois grófja volt-e az, aki a templomosokat Szent Lajos seregének élére állította a Nílusnál? És vajon nem élne-e még most is, ha hallgatott volna a nagymester tanácsára? Amikor a bizottság tagjai szárazon azt válaszolták, hogy mindez mit sem ér hit nélkül, Jacques de Molay igazat adott nekik, de kijelentette, hogy hisz „az egy Istenben, a Háromságban és az egyház minden tanításában [...] és amikor lelke majdan elhagyja testét, akkor nyilvánvalóvá válik, ki volt igaz és ki nem, és mindenki tudni fogja az igazságot azon dolgokkal kapcsolatban, amelyek most történnek”.* November 28-án a bizottság felfüggesztette az első ülésszakot, és egészen 1310. február 3-ig nem ült újból össze. Időközben a kishitűség és a belenyugvás, amely a letartóztatások után a legtöbb templomoson erőt vett, elszántságnak és határozottságnak adta át a helyét. Az első ülésszakon Payns praeceptora, Ponsard de Gizy kijelentette a bizottság előtt, hogy a rend ellen felhozott összes vád hamis; továbbá, hogy a vallomások „veszély és félelem miatt” születtek; és miután részletesen ecsetelte, miként vallatták, azt mondta, amennyiben hasonló kínzásokkal fenyegetnék, beismerne mindent, amit csak akarnának. Február 7-e és 27-e között szerte a Francia Királyságban ötszázharminckét templomos követte a példáját. Március 14-ére a rend elleni vádakat részletesen taglaló százhuszonhét cikkelyt állítottak öszsze, amelyet felolvastak mind a kilencven templomosnak, aki önként vállalta a védekezést. Az utóbbiak száma a hónap végére ötszázkilencvenhétre emelkedett. Közöttük volt egy Jean Robert nevű pap is, aki elmondta, hogy megszámlálhatatlan lovagtársa gyónását hallotta, de egyikben sem esett szó olyan vétkekről, amelyeket nekik tulajdonítanak. Ilyen nagy számú védővel szembesülve a bizottság felszólította a vádlottakat, hogy válasszanak ki néhány procuratort az önkéntesek közül. Annak rendje és módja szerint a választás két papra esett: Renauld de Provins-ra, Orléans praeceptorára és Pierre de Bolognára, aki a Templom procuratora volt a római pápai Kúriában. A negyvennégy éves Pierre de Bologna huszonöt éve állt a Templom szolgálatában felszentelt papként. Valószínűleg lombard származású volt, és a bolognai egyetemre járt, ahol némi jogi képzettségre is szert tehetett Guillaume de Noris lombard praeceptor jóvoltából. Az, hogy a Templom procuratorává nevezték ki a római Kúriába, intellektuális rátermettségéről tanúskodik, ami a lovagrendben ritkaságszámba ment. 1307 novemberi letartóztatását követően bevallotta, hogy megtagadta Krisztust, és leköpte a keresztet. Tagadta, hogy a szodómia bűnébe esett, de beismerte, hogy az a rendben megengedettnek számított. A közel nyolc évvel fiatalabb Renauld de Provins szintén pap volt. Az a tény, hogy eleinte inkább a domonkosokhoz szándékozott belépni és nem a templomosokhoz, szintén magasabb iskolázottságot valószínűsít, a mód pedig, ahogyan első kihallgatásakor a nyílt beismerést elkerülte, fürge elmét takar. Tizenöt évvel korábban, Brie-ben csatlakozott a rendhez. A két pap első perbeszédében a templomosok fogvatartásának körülményei ellen tiltakozott, mondván: megtagadták tőlük a szentségeket, vagyontárgyaikat és szerzetesi öltözetüket elkobozták, alig kaptak enni, és vasra verték őket, a börtönben meghaltakat pedig szenteletlen földbe temették. Később, amikor a fogvatartása helyszínéül szolgáló párizsi Temple-ben a bizottság jegyzői kihallgatták, Pierre de Bologna a vádakról elítélően így nyilatkozott: „Gyalázatos, igen gonosz, esztelen és gyűlöletes dolgok [...], amelyek a rosszindulatú tanúk, riválisok és hazug ellenségek rágalmai, koholmányai és agyszüleményei.” Ragaszkodott hozzá,

hogy „a Templom rendje tiszta és szeplőtelen, mindig is az volt, minden vád, bűn és vétek tekintetében”. A vallomások szerinte nyilvánvalóan hamisak voltak; kínvallatás vagy az attól való félelem kényszerítette ki őket. Április 1-én szerdán Pierre de Bologna és Renauld de Provins az Outremer két lovagjával, Guillaume de Chambonnet-val, az auvergne-i Blaudeix és Bertrand de Sartiges-zsel, a rouergue-i Carlat praeceptorával együtt jelentek meg a pápai bizottság előtt. Korábban mindkét lovag szolgált a Szentföldön, és egyikük sem ismert be egyetlen vádpontot sem, amikor Clermont püspöke először kihallgatta őket. Renauld de Provins azonnal védekezésre kényszerítette a bizottságot: először is kitartott amellett, hogy csak a nagymester és a rendi káptalan lett volna jogosult procuratorokat kijelölni a Templom védelmére, másodszor pedig azt állította, hogy a rend ellen eretnekség vádjával indított eljárás szabálytalanul zajlott, így jogérvényessége kétséges. A megfelelő védelem előfeltétele szerinte az lett volna, hogy a vádlottak kapjanak pénzt ügyvédek fogadására, ugyanakkor az egyház, ne pedig a király őrizetébe helyezzék őket. Amióta a templomosokat 1307-ben letartóztatták, most először álltak elő hatékony védelemmel. Pierre de Bologna szavai még majd hétszáz évvel később is gyakorlott ügyvédre és általában a mindenkori vádlottak jogainak avatott védelmezőjére vallanak. A templomosok ellen indított eljárást - mondta a bizottság előtt -, „romboló dühvel” hajtották végre, a testvéreket „úgy hurcolták el, mint a birkákat a vágóhídra”, és „a legkülönfélébb kínzásoknak vetették alá őket, amibe sokan belehaltak, mások örökre nyomorékok lettek, sokak pedig arra kényszerültek, hogy saját maguk és rendjük ellen hazudjanak”. A kínzás - állította - mindenkit megfosztott „a gondolkodás szabadságától, amivel pedig minden jóravaló embernek rendelkeznie kellene”. Ennek híján az áldozat elvesztette „tudását, emlékezetét és felfogóképességét”. Éppen ezért mindazt, amit bárki kínvallatás során ismert be, figyelmen kívül kell hagyni. Azt is feltárta a bizottság előtt, hogy a templomos testvéreknek megmutattak egy Fülöp király pecsétjével ellátott levelet, amelyben nemcsak azt ígérték nekik, hogy megkímélik őket a kínzásoktól, hanem azt is, hogy „jó ellátásban részesítik és évjáradékkal látják el őket életük végéig, az elején persze hangsúlyozva, hogy a Templom rendje teljes egészében bűnös”.344 Így szerinte a lovagok ellen felhozott minden vád mocskos rágalom volt, ráadásul ellentmondott a józan észnek. Feltette a kérdést, vajon hihető-e, hogy oly sok kitűnő, nemeslelkű és nagyhatalmú férfiú annyira „ostoba és őrült” lett volna, hogy „csatlakozni akarjon a rendhez vagy tagja óhajtson maradni annak, ha ezáltal lelki üdvét kockáztatta”? Bizonyos, hogy az ilyen tulajdonságokkal megáldott személyek, ha hasonló romlottságot fedeztek volna fel a Templomban, különösen, ami Jézus Krisztus káromlását illeti, azonnal „világgá kürtölik, és az emberek tudomására hozzák ezeket a dolgokat”. A Templom erőteljes védelme és a pápai bizottság véget nem érő vitái felingerelték IV. Fülöpöt. Az 1310 októberére Vienne-be, végső soron a rend feloszlatására összehívott zsinatot egy évvel el kellett halasztani, mert a bizottság nem nyújtotta be a jelentését. Ezért a király úgy határozott, hogy Philippe de Marigny sens-i érsek közreműködésével felgyorsítja az ügymenetet. Nevezettet a cambrai egyházmegyéből nem sokkal korábban léptették elő testvére, Enguer-rand de Marigny befolyásának köszönhetően, aki éppen azon mesterkedett, hogy a király első minisztereként Guillaume de Nogaret helyére kerüljön. Fülöp Enguerrand kérésére járta ki a pápánál, hogy ő nevezhesse ki az új sens-i érseket, aki ennek következtében a királynak és saját testvérének egyaránt lekötelezettje volt. 1311 tavaszán eljött az idő, hogy adósságát törlessze.

A Római Birodalom idejére visszanyúló egyházmegyei határvonalaknak köszönhetően a párizsi püspökség a sens-i érsekség felügyelete alá esett. Ezért aztán az érseknek jogában állt a fennhatósága alá tartozó egyes templomosok ügyében ítéletet hozni. Május 10-én, vasárnap, amikor a pápai bizottság éppen nem ülésezett, az érsek tartományi zsinatot hívott össze Párizsba, hogy fellépjen a lovagok ellen. Pierre de Bologna azonnal felismerte, mi készül, és tüstént a bizottsághoz folyamodott, hogy oltalmazza meg azokat, „akik védelmükbe vették az említett rendet”. Arra kérte a testület tagjait, érjék el a sens-i érseknél, hogy ne indítson külön eljárást. Gilles Aicelin elnök, Narbonne érseke tüstént elhárította, hogy a kérvénnyel foglalkozzon, azon az alapon, hogy „misét kell mondania”. Így a döntéshozatal a többi tagra maradt. Ők, bár nem csekély rokonszenvet éreztek a kérvényezők iránt, úgy vélték, hogy a pápai bizottság illetve a sens-i érsek által összehívott tartományi zsinaton folyó eljárás „két teljesen eltérő és egymástól kölcsönösen független” dolog. E logika szerint mivel az érsek hatalma közvetlenül a pápától származott, a bizottságot hatásköre nem jogosította fel a beavatkozásra. Május 11-én, hétfőn a testület az elnök távollétében ismét összeült, hogy tovább hallgassa a rendet védeni kívánó templomosok tanúvallomásait. Az ülés szünetében kiderült, hogy [az érsek ítélete értelmében] a Templomot védelmező ötvennégy lovagot, akik visszavonták korábbi beismerő vallomásukat, visszaeső eretnekekként még aznap elevenen megégetik. A bizottság rögtön menesztette az orléans-i főesperest és a templomosok egyik, Philippe de Voet nevű börtönőrét, hogy a kivégzés elhalasztására kérjék az érseket. Voet elmondta a zsinat résztvevőinek: az örökkévalóság kapujában igen sokan megesküdtek a börtönben elhunyt templomosok közül, hogy a rend elleni vádak hamisak. Közbenjárásuk teljesen hiábavaló volt. Az ötvennégy vádlottat összeterelték és szekerekre rakták, majd a városon kívüli Saint-Antoine kolostor melletti mezőre vitték őket. Ezen a helyen mindannyian máglyahalált haltak. „Valamennyien, kivétel nélkül, tagadták a nekik tulajdonított bűnöket, és ragaszkodtak hozzá, hogy igaztalanul végzik ki őket [...], ami nagy csodálkozást és roppant meglepetést keltett.”345 Azokat, akik sohasem ismerték be az állítólagos bűnöket, nem lehetett visszaeső eretnekként máglyára küldeni, így őket életfogytiglani börtönre ítélték. Kizárólag azokat oldozták fel és engedték szabadon, akik megerősítették vallomásukat, és megbánást tanúsítottak. Négy nappal később újabb négy templomost adtak a sens-i érsek kezére, hogy kövessék társaikat a tűzhalálba; a párizsi Temple korábbi kincstárnokának, Jean du Tournak a holttestét pedig kihantolták, hogy a tűz azt is eleméssze. A történések hatása nyilvánvalóan érezhető volt a pápai bizottság elé idézett tanúk magatartásán: egy Aimery de Villiers-le-Duc nevű szolgáló templomos testvér a langres-i egyházmegyéből kitartott amellett, hogy a rendnek tulajdonított kihágások nem igazak, de könyörögve kérte, nehogy elárulják ezt a király embereinek, mert nem akart máglyán elégni. A bizottság csak akkor tiltakozott, amikor a procuratorok egyike, Renauld de Provins eltűnt a börtönből. A határozott kiállás viszont eredménnyel járt: Renauld de Provins-t két másik lovag, Guillaume de Chambonnet és Bertrand de Sartiges társaságában visszahozták. Ezúttal azonban Pierre de Bolognát nem találták sehol, és hiába küldtek három kanonokot a keresésére, nem került elő. Mindezek után a vizsgálat meglehetősen akadozva folytatódott, mert a bizottság tagjai közül különböző okokra hivatkozva valaki mindig kimentette magát. December 17-

én, amikor Guillaume de Chambonnet és Bertrand de Sartiges közölték, hogy Renauld de Provins és Pierre de Bologna nélkül nem tudják feladatukat tovább vállalni, mert ők csak „tanulatlan világiak”, tudomásukra hozták, hogy mindkét templomos pap megtagadta a rend védelmét, és visszatért eredeti vallomásához. Állítólag Renauld de Provins-t a sens-i zsinat eltávolította papi hivatalából, Pierre de Bologna pedig megszökött. Ennél azonban sokkal valószínűbb, hogy börtönőrei meggyilkolták. Bármi lett is a templomos papok sorsa, a két lovag nélkülük elvesztette az önbizalmát, és „távozott a bizottság színe elől”.346

17. fejezet

Az elpusztított Templom Mi magyarázza, hogy a nyugati világ legfélelmetesebb hadseregének katonái, Pierre de Bologna szavaival élve, úgy mentek a halálba, „mint a birkák a vágóhídra”? Az egyik ok nyilván a Francia Királyságban élő lovagok többségének magas életkora volt. Miután egy ideig Keleten szolgáltak, sokan visszatértek Európába, hogy elfoglalják helyüket a rendi adminisztrációban. A fiatalabbakat Ciprus szigetére küldték; az 1307-ben meglévő templomos haderő több mint hetven százalékát egyébként az évszázad kezdete óta toborozták.347 Cipruson készítették fel őket az eljövendő feladatokra: harcoltak a szaracénokkal Tortoszáért, és várták a sziget elleni mameluk támadást. V. Kelemen Pastoralis praeeminentiae... kezdetű bullája, amely az egész keresztény világban elrendelte a templomosok letartóztatását, 1307 novemberében jutott el Ciprusra. A sziget de facto uralkodója János király testvére, Amaury volt, akit a templomosok támogattak, amikor 1306 augusztusában magához ragadta a hatalmat. A pápai parancs igencsak kínos helyzetbe hozta Amauryt. Hálával tartozott a lovagoknak, és egyébként is, mint majd' mindenki Cipruson, szinte kizártnak tartotta, hogy a rend elleni vádak igazak lennének. Ugyanakkor vonakodott a pápával dacolni, vagy netán IV. Fülöp francia királyt magára haragítani, ezért végül elrendelte embereinek, hogy járjanak el az Ayme de Oselier maréchal vezette templomosok ellen. Az utóbbiak megpróbáltak ellenállni, így harcokra került sor. Végül a templomosok megadták magukat, és nyolcvanhárom lovagot, valamint harmincöt sergentet a rendi birtokokon házi őrizetbe vettek. Vagyonukat elkobozták, de Amaury emberei a kincs legnagyobb részét nem találták. A rákövetkező májusig egyetlen perre sem került sor, amíg két, Kelemen pápa által kinevezett bíró meg nem jelent a szigeten. A foglyok közül senki sem ismerte be a vádakat. Vallomásokat renden kívüli tanúktól szereztek, köztük volt tizenhat lovag és a királyság udvarnagya, Philippe d'Ibelin, valamint a király marsallja, Renaud de Soissons. A legtöbben II. Henriket támogatták Amaury ellen, ezért feltételezték róluk, hogy esetleg ellenséges érzülettel viseltetnek a templomosok iránt, de minden bizonyítékuk a lovagok mellett szólt. Az első tanú, Philippe d'Ibelin szerint talán a tagfelvételt körüllengő titokzatosság keltett olyan látszatot, mintha a rendben gonosz dolgok folynának. Renaud de Soissons megerősítette, hogy a templomosok hittek a szentségekben, és kifogástalanul végezték vallási szertartásaikat. Egy Jacques de Plany nevű lovag igen szókimondóan védelmezte a templomosokat, emlékeztetve a bíróságot, hogy vérüket ontották Krisztusért és a keresztény hitért, emellett legalább olyan kiváló és becsületes férfiak, mint amilyeneket a szerzetesrendekben találni. Egy genovai úr, Perceval del Mar beszámolt egy, a szaracénok fogságába esett templomos csapatról,

amelynek tagjai inkább a halált választották, semmint megtagadják hitüket. Alacsonyabb rangú tanúk, bár megemlítették a rendbe való belépést övező titkolózást és a lovagok kapzsiságát, semmi olyat nem mondtak, ami az istenkáromlás vagy az eretnekség vádját alátámasztotta volna. Egy bizonyos pap, Laurent de Beirut előadta, hogy hatvan templomos gyónását hallgatta meg, de semmit sem tud felhozni ellenük. A további vallomásokból világossá vált, hogy számos templomos testvér nem feltétlenül a rend saját káplánjánál, hanem domonkosoknál, ferenceseknél és világi papoknál végezte a gyónását. Egyetlen tanú akadt a ciprusi latinok között, aki valamiféle bizonyítékot szolgáltatott a vádlottak ellen, méghozzá Simon de Sarezariis, a Szent János Ispotály perjele. Ö sem tudott azonban szilárd tényeket felsorakoztatni, csupán bizonyos beszélgetésekre utalt, amelyeket a múltban, ismeretlen nevű személyekkel folytatott. Simon kivételével, a nemes rangú tanúk mindannyian a templomosok mellett tettek bizonyságot, annak ellenére, hogy II. Henrik hívei voltak. Ezt az eredményt V. Kelemen nem találta elfogadhatónak, ezért új tárgyalást rendelt el, melynek levezetésével keleti legátusát, Pierre de Plaine-Cassagne-t, Rodez püspökét bízta meg. Erre a vizsgálatra Amaury meggyilkolása és Henrik király restaurációja után, 1310 nyarán került sor, és bár feljegyzések nem maradtak ránk, úgy tűnik, a pápa által gyakorolt politikai nyomás megtette hatását: a krónikások feljegyzése szerint a templomos maréchal, Ayme de Oselier és számos társa Kyrenia [Kirínia] erődjében, rabként fejezte be életét. Itáliában a templomosokkal szembeni magatartás az érintett uralkodók politikai hovatartozásának függvényében alakult. II. Károly nápolyi király, Szép Fülöp unokatestvére, amennyire a kevés fennmaradt dokumentumból kitűnik, feltehetően kínzás alkalmazásával szerezte meg a szükséges vallomásokat. E módszerrel a pápai államban is sikerült kicsikarni néhány vallomást, amelyekben a vádlottak beismerték Krisztus megtagadását, a kereszt leköpését és a bálványimádást, de egészében véve a sutri püspök által, több helyen lefolytatott inkvizíciós eljárás csekély eredménnyel járt. Lombardiában számos püspök a templomosok pártját fogta, és néhányan elég bátrak voltak ahhoz, hogy ezt ki is mondják. Ravenna, Rimini és Fano püspökei nem találtak bizonyítékot az eléjük idézett lovagok bűnösségét illetően. Firenzében tizenhárom megkínzott templomos közül hat vallott. Német területen Burchard, Magdeburg érseke nem késlekedett a lovagok elleni fellépéssel, különösen a német mester, Frederik von Alvensleben elítélésével. Trierben az érsek által öszszehívott tartományi zsinat nem talált bizonyítékot a rend ellen. Mainzban Peter von Aspelt érsek elnökletével hasonló zsinatot tartottak. A bizottsági ülést azonban húsz talpig felfegyverzett templomos, élükön Grumbach praeceptorával, Hugo von Salmmal, erőszakosan félbeszakította. A megrémült főpapot arra kényszerítették, hogy hallgassa végig panaszaikat. Szerintük társaik nem kaptak esélyt rá, hogy megvédhessék magukat; azokat pedig, akik ragaszkodtak ártatlanságukhoz, megégették. Hugo von Salm azt is állította, hogy az áldozatok bűntelenségének csodás bizonyítékaként Párizsban a templomosok fehér köpenye sértetlen maradt, nem lett a tűz martalékává. Egy későbbi meghallgatáson Hugo von Salm testvére, Frederik, a Rajna-vidék praeceptora felajánlotta, hogy a rend ártatlanságának bizonyítására istenítéleti próbának veti alá magát. Közölte, hogy keleten együtt szolgált Jacques de Molay-val és „olyan becsületes embernek ismerte meg, amilyen csak egy keresztény lehet”.* Más tanúk a templomosok jótékonykodásáról tettek vallomást: egy pap például elmondta, hogy egy korábbi éhínség idején a maistre-i praeceptoratus naponta majd' ezer szegényt látott el élelemmel. Végül az érsek az eléidézett lovagok ügyében kedvező döntést hozott, ami nem nyerte el a pápa tetszését.

A Francia Királyságot és Ciprust nem számítva a legjelentősebb templomos tartomány az Ibériai-félszigeten, azon belül is Aragóniában volt, ahol a rend kiemelkedő szerepet játszott a mórok által elfoglalt területek visszaszerzésében. A reconquista hősi napjaiban szerzett rengeteg kiváltságot az állam már egy ideje csorbítani igyekezett, és a tekintélyes adománybirtokokra is szívesen rátette volna a kezét. Bár a rendnek még mindig komoly javai voltak az Aragóniai Királyságban, a Szíriában és Palesztinában felmerülő anyagi szükségletek, valamint az aragón uralkodók követelései egyre súlyosabb terhet jelentettek. A Templom ugyan még mindig bankként funkcionált, de maga is eladósodott. 1307 október közepén II. Jakab király levelet kapott IV. Fülöptől, aki felsorolta a templomosok minden gonoszságát, és javasolta, hogy Jakab kobozza el a rend tulajdonát és tartóztassa le a tagjait, miként az francia földön történt. Az aragón uralkodó hitetlenkedett. A templomosok - írta válaszlevelében Szép Fülöpnek - „a közvélemény szerint mind ez ideig dicséretre méltó szerzetesi életvitelt folytattak ezen a vidéken, és a hitbéli eltévelyedés semmilyen vádja sem merült fel ellenük. Éppen ellenkezőleg, uralkodásunk alatt úgy találtuk, hogy odaadóan nagy szolgálatokat tettek nekünk, bármit kértünk tőlük, a hit ellenségeinek visszaszorításában.” Amikor azonban elérkeztek a hírek az Aragóniai Királyságba, hogy Jacques de Molay beismerte az állítólagos bűnöket, II. Jakab elrendelte országában a lovagok letartóztatását, és lefoglalta birtokaikat. Néhány templomos közösség nem volt hajlandó megadni magát - a Francia Királyságtól eltérően, Aragóniában a rendnek számos fegyveres állt a rendelkezésére, és lehetősége is volt felkészülni egy ilyen támadásra. A templomosok peníscolai várát elfoglalták, és Aragónia nagymesterét, Exemen de Lendát foglyul ejtették, Ascó, Cantavieja, Villel, Castellote, Chalamera és Monzón erődei azonban egyenlőre ellenálltak. Ramón Sa Guardia, a roussilloni Mas Deu praeceptora Miravet várában szintén kitartott. Innen küldött II. Jakabnak egy levelet, emlékeztetve őt arra az áldozatra, melyet kevéssel azelőtt, Granadánál, a mórok elleni harcokban hoztak érte a templomosok. Arról is írt, hogy egy korábbi éhínség idején a lovagok húszezer embert etettek Gardenynél és hatezret Monzónnál. Sőt, amikor a francia csapatok megszállták Aragóniát, és már Barcelonát fenyegették, a templomosok voltak azok, akik állták a sarat. Mindezen okoknál fogva a királynak szabadon kellene engednie a nagymestert és társait, akik valamennyien „hűségesek, igazhitűek és jó keresztények”. Mostanra azonban a kocka el volt vetve. Nem mintha Jakab meggyőződött volna a templomosok bűnösségéről, hanem mert biztosítani akarta magának birtokaikat, mielőtt azokat az egyház kisajátítaná: quid pro quo [kárpótlásként] még azt is felajánlotta V. Kelemennek, hogy két unokafivérét földhöz juttatja királyságában, ha lemond a Templom aragóniai vagyona feletti jogáról.348 Ramón Sa Guardia, talán tudatában annak, hogy az uralkodót ezúttal elsődlegesen a kapzsiság motiválta, levelében azt írta: „Isten a tanúm rá, hogy jobban szánlak Téged, a francia királyt, és minden keresztényt azokért a bajokért, amelyek emiatt érnek majd benneteket, mint önmagunkat, akiknek el kell viselnünk a gonoszságot.”* Aggódott a király lelki üdvéért; szerinte Jakab azzal áltatta magát, hogy Isten művében segédkezik, nem pedig a Gonoszéban. Ahogyan Pierre de Bologna, Ramón is feltette a kérdést, vajon hihető-e, hogy bár a legkiválóbb családok fiai oly nagy számban - néhányan rövid időre, alig hat évre - csatlakoztak a Templomhoz, mégsem jelentette közülük senki az állítólagos kihágásokat? 1308. február 1-én az aragón uralkodó úgy határozott, hogy ostrom alá veszi a templomos kézen lévő várakat. Miután nem akart, vagy nem tudott frontális támadást intézni ellenük, a kiéheztetés taktikájával igyekezte megadásra kényszeríteni a helyőrségeket. Ramón Sa Guardia, aki továbbra is levelezésben állt a királlyal, figyelmeztette őt, hogy készek mártírként az életüket áldozni, hacsak Jakab nem nyújt védelmet a számukra mindaddig, amíg V.

Kelemen Szép Fülöp befolyása alatt áll. Jakab azonban nem érezte szükségét, hogy alkudozzon, és november végére a kiéheztetett templomosok feladták Miravet várát. Monzón egészen 1309 májusáig kitartott, majd július végére - Chalamera elestével - a rend ellenállása megtört. Ezt követően sor került az aragón templomosok perére, de mivel az itteni törvények nem tették lehetővé a kínzást, nem sikerült vallomásokat kierőszakolni. A foglyokat egészen elfogadható körülmények között őrizték, és tűrhető étrendet biztosítottak nekik. Ramón Sa Guardia éppen olyan szókimondó volt az inkvizíció színe előtt, mint korábban a királyhoz írott leveleiben. Azt állította, hogy a rendbe való felvétel teljesen konvencionális keretek között zajlott, ahogyan a templomosok keresztény vallásgyakorlata is. A rágalmak, miszerint a lovagok megtagadták volna Krisztust „visszataszítóak, szerfelett utálatosak és ördögiek”; és „azt a testvért, aki a természet ellen vétkezett (vagyis a szodómia bűnébe esett)” súlyosan megbüntették: „megfosztották szerzetesi öltözetétől és örökkétartó börtönre ítélték [...] nehéz bilincsekkel a lábán és láncokkal a nyakában...”. A vádak „egy rosszindulatú és sátáni lélektől” eredtek, és mindazok, aki beismerték őket, hazudtak. 1311 márciusában a pápa utasította Tarragona érsekét és Valencia püspökét, hogy a vallomások kicsikarására vessék be a kínvallatás fegyverét, de az a módszer, ami a Francia Királyságban olyan látványos eredményt hozott, Aragóniában nem használt. A Barcelonában megkínzott nyolc templomos mindvégig kitartott ártatlansága mellett; egy Tarragonába összehívott tartományi zsinat pedig 1312. november 4-én felmentette a templomosokat, „bár még kínpadra is vonták őket, hogy bűneiket bevallják”. Az Aragóniai Királyságban látottakhoz hasonlóan végződött a templomosok ügye a LeónKasztíliai és a Portugál Királyságban is. A lovagokat letartóztatták, és püspöki bizottságok előtt vádat emeltek ellenük, de sehol sem tudtak bizonyítékokat szerezni a híresztelések alátámasztására. Szerte az Ibériai-félszigeten (a francia befolyás túlsúlyának köszönhetően) egyedül Navarrában sikerült néhány beismerő vallomást kihúzni a templomosokból. Akárcsak II. Jakab, 1307 októberének közepén II. Edward angol király is kapott egy levelet francia földről. Szép Fülöp beszámolt róla, miképpen tárta fel a korrupció fertőjét a Templomban, és azt javasolta vejének, hogy kövesse a példáját, vagyis tartóztassa le az istenteleneket és sajátítsa ki a vagyonukat. Jakabhoz hasonlóan, eleinte Edward is kétségeinek adott hangot. Bár országában a templomosok nem voltak olyan sokan, mint a Francia Királyságban Angliában, Skóciában, az ír szigeten és Walesben száznegyvennégy és kettőszázharminc között volt a lovagok száma -, a rend mégis fontos szerepet játszott a királyi közigazgatásban azóta, hogy az első nagymester, Hugues de Payns 1129-ben először Londonba látogatott. A templomosok bankárokként szolgálták a Plantagenet-Anjou uralkodókat, akik rájuk bízták a Becket Tamás gyilkosai által kifizetett bírság kezelését. Ezen kívül közvetítő szerepet töltöttek be az angol és francia királyok közötti vitákban, és a Margit francia hercegnő hozományának részét képező normandiai várakat is nekik kellett ellenőrizniük az angol trónörökös nagykorúságáig. Fentebb már esett szó arról a bizalomról, amellyel Oroszlánszívű Richárd viseltetett a rend iránt; az akkori nagymester, Robert de Sablé a király vazallusa és bizalmas barátja volt egyszemélyben. A londoni Temple biztos raktáraként szolgált az uralkodói jövedelmeknek; ugyanakkor a lovagok erőteljesen jelen voltak a sziget kereskedelmi életében, kiaknázva azt a sok kiváltságot és exemptiot, amelyet a királyok és pápák adományoztak nekik. Bár a Templom gazdagsága némi irigységet keltett, földbirtokaiból származó éves jövedelme nem haladta meg a 4 800 livres-t. Ez nem volt akkora összeg, hogy „erős féltékenységet” vagy „általános

gyűlöletet” váltson ki.349 1294-ben I. Edward szívélyes fogadtatásban részesítette az udvarába látogató Jacques de Molay-t. Abban az időben a rend angliai nagymestere William of La More volt, az öreg király bizalmas tanácsadóinak egyike. II. Edward, aki alig három hónappal a botrány kipattanása előtt lépett trónra, teljes képtelenségnek tartotta a templomosok ellen felhozott vádakat. Azonnal levelet intézett a francia, az aragón, a kasztíliai, a portugál és a nápolyi uralkodókhoz, hogy ezt a tudomásukra hozza. A rend - állította - komoly érdemeket szerzett a Szentföld ügyének szolgálatában és „hite fényesen ragyog”. A király V. Kelemen pápának is írt, hangoztatva, hogy a templomosok „mindig hűen őrizték tiszta hitüket”, míg azok, akik ilyen hitvány és aljas vádakat terjesztenek, bűnösök és hazugok. Ez a december 10-én kelt levél keresztezte az útját az Edward által négy nappal később kézhez kapott Pastoralis praeeminentiae... pápai bullának, amely elrendelte az összes templomos letartóztatását szerte a keresztény világban, így a fiatal királynak nem maradt választása, és december 26-án parancsot adott az angol templomosok „leggyorsabb és leginkább megfelelő módon” történő őrizetbe vételére. Jacques de Molay vallomásának híre ez idő tájt érte el Angliát, és ahogyan II. Aragóniai Jakab, talán Edward is ráébredt, hogy előnyösebb számára, ha ő veszi a felügyelete alá a templomosok birtokait, mielőtt valaki más tenné rájuk a kezét. Mindazonáltal gyanúja, hogy a pápát valójában Szép Fülöp mozgatja, továbbra sem szűnt meg; és az a mód, ahogyan Angliában a templomosokat kezelték, arra utal, hogy nem hitt a vádaknak. A január 9-én letartóztatott William of La More, bár Canterburyben bebörtönözték, két templomos testvér a társaságában maradhatott, bizonyos holmikat, ágyneműt vihetett magával, megtarthatta hagyományos öltözetét valamint személyes vagyontárgyait, és per diem [napi] eltartására két schilling hat penny járadékot kapott. Számos praeceptor számára engedélyezték, hogy rendházában maradjon, amíg közel két évvel később az inkvizíció elé nem idézték őket. Letartóztatásukkor jegyzéket készítettek a templomosok vagyontárgyairól, amely pillanatfelvétel gyanánt rávilágít életmódjukra, és meghazudtolja bírálóik vádjait, miszerint bővelkedtek volna a javakban. A yorki grófságban felvett leltárakból kiderül, hogy a miseruhák, az állatállomány és a mezőgazdasági szerszámok voltak az egyedüli, úgymond értékes „vagyontárgyak”. Hiányoztak a fegyverek, igen kevés pénzt őriztek, a rendház bútorzata pedig meglehetősen szegényesnek és hiányosnak számított. Néhány helyen sózott birkahús, szalonna, sózott hal, hering, szárított tőkehal, sajt és némi sózott marhahús készletekre bukkantak, de bort szinte sehol sem találtak.350 1309. szeptember 13-án két, a pápa által kijelölt inkvizítor érkezett Angliába: Dieudonné, Lagny apátja és Sicard de Vaur narbonne-i kanonok, aki egyházjogilag mellesleg Gilles Aicelin érseknek, a Párizsban a rendet vizsgáló pápai bizottság elnökének tartozott felelősséggel. Ez volt az első alkalom, hogy a Szent Hivatal megjelent Britannia földjén: a Francia Királysággal ellentétben, ahol az inkvizíció bevett intézménynek számított, az angol törvények nem tették lehetővé az alkalmazását. Ráadásul a perek normális esetben esküdtek jelenlétében zajlottak, és a kínvallatást sem engedélyezték. Ebből következően az angol templomosok kihallgatása, amelyre október 20-a és november 18-a között került sor a két inkvizítor és a londoni püspök előtt, nem hozott eredményt. Senki sem ismert be semmilyen gonosztettet. A francia letartóztatások elől Angliába menekült auvergne-i praeceptor, Imbert Blanke állítása szerint a rendbe való felvétel körüli titkolózás csupán „balgaságból” fakadt, és az égvilágon semmilyen visszásság nem történt. Miután az inkvizítoroknak nem sikerült egyetlen vallomást sem kicsikarniuk, rávették a can-

terburyi tartományi zsinat résztvevőit, hogy november 24-én Londonba jöjjenek, és II. Edward királynál eszközöljék ki a kínvallatás engedélyezését. Ezt a kérésben finomkodva „az egyházi dekréták szerinti” eljárásnak nevezték. Az engedélyt megkapták, de így sem született meg a kívánt eredmény. Egyetlen szabálytalanságra derült csupán fény: a templomosok körében igen elterjedt tévhitnek számított, hogy a nagymester által a káptalani gyűlésen gyakorolt bűnbocsánat egyenértékű a szentségi feloldozással. A pápa számára készített jelentésében a két inkvizítor csalódottan állapította meg, hogy Edward vonakodott ígéretet tenni a templomos birtokok átadására az egyháznak. A király azzal érvelt, hogy nem cselekedhet országa grófjainak és báróinak megkérdezése nélkül, ami az adott esetben nem csupán időhúzás volt. Míg ugyanis a pápa teljes joggal arra hivatkozott, hogy ezeket az adományokat eredetileg a templomosok szentföldi küldetésére szánták, a király legalább annyira indokoltan mondhatta, hogy a szóban forgó földek az angol nemesektől származnak, és amennyiben a rendet felosztlatják, ők jogosultak visszakapni azokat. Ezt az álláspontot bárói élénken támogatták. V. Kelemen, mivel az angliai vizsgálatok semmilyen eredménnyel nem jártak, nyomatékosan felszólította Canterbury és York érsekeit, hogy nagyobb buzgalommal lássák el feladatukat a templomosok ügyében. Máshonnan is nyomás nehezedett rájuk: William of Greenfield, York érseke korábban az együttműködést sürgető levelet kapott IV. Fülöptől. Az egyházi hatóságok minden tőlük telhetőt megtettek, de ahogyan a yorki érsek az általa 1310 májusában összehívott tartományi zsinaton fogalmazott: „a kínvallatás az angol királyságban ismeretlen dolognak számított.” A legtöbb, amivel elő tudott állni, néhány másodkézből, renden kívüli tanúktól szerzett értesülés volt. John of Nassingtonnak például valaki elmondta, hogy a templomosok a hirsti rendházban egy borjút imádtak; egy John of Ure nevű lovag szerint pedig Westerdale praeceptora mutatott a feleségének egy könyvet, amelyben az állt, hogy Krisztus nem szeplőtelenül fogant, hanem József gyermeke volt. Szodómiára vonatkozó vallomás egyedül Adam of Heton koldulórendi barát szájából hangzott el, aki azt mesélte, hogy amikor gyermek volt, a fiúk gyakran mondogatták neki: „Óvakodj a templomosok csókjától.” Egy másik, szintén koldulórendi szerzetes pedig ismert egy asszonyt, aki egyszer az árnyékszéken talált egy templomos alsóneműt, melynek ülepébe a kereszt jele volt bevarrva.331 V. Kelemen pápa nyilván azt gyanította, hogy az angolok szándékosan húzzák az időt, ezért írt Edwardnak, és teljes búcsút ígért neki, amennyiben a joghatósága alá tartozó templomosokat átszállítja a Francia Királyságba. Az angol egyházférfiakra is megpróbált nyomást gyakorolni a Faciens misericordiam... kezdetű bullával, amelyben kijelentette, hogy a templomosok bűnössége immáron bizonyítást nyert, ezért bűnrészessé válik mindenki, aki megpróbálja védeni őket. A yorki tartományi zsinat, mivel sem elítélni, sem felmenteni nem tudta a vádlottakat, megbízta az érseket, hogy a Vienne-ben összeülő egyetemes zsinaton az egész ügyet utalja a pápai udvar hatáskörébe. Addig is előhozakodtak egy jellemzően angol nyilatkozatformulával, amelyet minden templomosnak nyilvánosan el kellett mondania: „Elismerem, hogy az Őszentsége, a Pápa bullájában említett vádpontok súlyos rágalmakat jelentenek rám nézve, és minthogy nem vagyok képes ezeket lemosni magamról, alávetem magam az Isteni Kegyelemnek és a Szent Zsinat döntésének.” Miután a lovagok mindezt a yorki katedrális előtt kijelentették, visszafogadták őket az egyházba, és különböző kolostorokba küldték őket: William of Graftont Selbybe, Richard of Kerwicket Kirkhambe, John of Walpole-t Bylandbe, Thomas of Stanfordot Fountains-ba, Henry of Kirbyt pedig Rievaulx-ba. Később a ciszterci apátok Thomas of Stanford és Henry of Kirby rossz magaviseletéről panaszkodtak a yorki érseknek. A templomosok elleni eljárások Skóciában és az ír szigeten sem elégítették ki sokkal nagyobb

sikerrel Kelemen pápa és a francia király elvárásait. Az egyetlen valamirevaló eredményt végül Angliában sikerült elérni: két szökevény templomos, Stephen of Stapelbrugge és Thomas of Thoroldeby, amikor 1311 júniusában elfogták, beismerte, hogy a rendbe való felvételekor istenkáromló tettekre kényszerült. Valószínűleg mindkettőt megkínozták. Júliusban egy John of Stoke nevű templomos pap szintén bevallotta, hogy a belépése után egy évvel Jacques de Molay Krisztus megtagadását követelte tőle. Miután mindannyian bűnbánatot gyakoroltak, feloldozást nyertek és ismét az egyház tagjaivá fogadták őket. Ugyanez történt azzal az ötvenkét lovaggal, akik hajlandóak voltak elmondani a yorki zsinaton megszületett nyilatkozatot. Ugyanakkor a rend két legfontosabb angliai tagja, William of La More nagymester és Auvergne praeceptora, Imbert Blanke továbbra is kitartott saját és társai ártatlansága mellett. William még azt is tagadta, hogy kiszolgáltatta volna a feloldozás szentségét, amikor megbocsátott a vétkező templomos testvéreknek a regula áthágásáért. A londoni Towerbe küldték, hogy ott várjon a pápa kegyelmére, és az itteni börtönben is halt meg 1313 februárjában. Imbert Blanke ítélete így szólt: „Zárassék a leghitványabb börtönbe kettős vasra verve, és ott őriztessék, amíg másképpen nem rendeltetik. Néhanapján látogattassék meg, hátha vallomást kívánna tenni.”352 A praeceptort szintén a fogságban érte a halál. 1311. október 16-án, szombaton - egyéves késéssel - összeült az egyetemes zsinat Vienneben. Ez a Rhône-parti város, Lyontól alig húsz kilométerre délnek, ókori romokra épült. A Pipet-hegy lejtőit díszítő római amfiteátrum több mint tizenháromezer férőhellyel rendelkezett; az Augustus császárnak szentelt, egykor pogány templomot pedig immáron keresztények használták. Augustus császár annak idején ebbe a városba száműzte Arkhelaoszt, Heródes király egyik fiát; és a Blandina nevű csúnya szolgálóleány itt szenvedett mártírhalált Krisztusért - „miután megkorbácsolták, vadállatok elé vetették és megsütötték, végül belekötötték egy hálóba és egy bika elé dobták.” A kor másik mártírját, egy Mauritius nevű római légionáriust [több társával együtt] a folyó felsőbb szakaszánál, a mai Svájc területén található Agaunumban [ma Saint-Maurice en Valais] végezték ki, amiért megtagadta, hogy pogány isteneknek áldozzon. Neki szentelték Vienne-ben azt a Rhône partján épült óriási székesegyházat, amelyben V. Kelemen pápa fogadta a keresztény világ minden szegletéből összesereglett egyházatyákat, és megnyitotta a zsinat első ülésszakát. A gyülekezet csalódást keltett. Kelemen számtalan püspököt és fejedelmet várt, köztük a keleti (ortodox) egyház négy pátriárkáját is, de a százhatvanegy meghívott főpap több mint egyharmada csupán megbízottat küldött maga helyett. Azok sem voltak túl lelkesek, akik személyesen eljöttek: a város zsúfolásig telve volt, így megfelelő szállást is alig lehetett találni, és az évnek ebben a szakában, ahogyan azt Valencia püspöke II. Jakab aragón királynak elpanaszolta „ezen a vidéken elviselhetetlen a hideg”. Az első hat hónapban egyetlen uralkodó sem jelent meg a zsinat vitáin, bár a tárgyalt témakörök egyikéhez, a Szentföld visszafoglalásához nagyon is sok közük lett volna. A második megvitatásra szánt ügy, az egyház reformja, szinte magától értetődően szerepelt a napirenden. Azonban az egyház korrupciótól való megtisztítása iránti lelkesedést, amely a korábbi zsinatokat jellemezte, igen nehéz volt fenntartani egy olyan pápával, aki négy rokonát nevezte ki a bíborosi kollégiumba, és minden lehető eszközt bevetett, hogy pénzt csikarjon ki a hívekből. A zsinat résztvevőinek körében alapvetően a cinizmus uralkodott: Jean de Saint-Victor francia krónikás leírása szerint „sokan azt állították, a pápa azért hívta egybe zsinatot, hogy pénzt szerezzen”.353 Harmadikként a templomosok ügyét terjesztették a főpapok elé. Kelemen számára rendkívül fontos volt, hogy a zsinat a rend feloszlatása mellett döntsön. Ennek érdekében összegyűjtött

minden bizonyítékot, amit a különböző királyságokban lefolytatott vizsgálatok során sikerült kierőszakolni, és kínvallatást sürgetett ott, ahol a vádlottak nem tették meg a kívánt beismerést. Mindez sokkal tovább tartott, mint azt feltételezte, ezért kellett a zsinat megnyitását egy évvel elhalasztania. A jelentések közül sok még 1311 nyarára sem érkezett meg. Amikor végre benyújtották őket, a pápa tanácsadóival a grazeani kolostorban áttanulmányozta azokat, de messze nem volt elégedett az eredménnyel. Egyedül a francia dokumentumok tartalmaztak hihető vallomásokat; a Francia Királyság határain túlról, különösen az Angliából, Aragóniából és Ciprusról küldött bizottsági beszámolók csupán másodkézből származó bizonyítékokat említettek a vádak alátámasztására, ráadásul nem templomos tanúktól. Azonkívül, hogy elkészítették a jelentések rövid összefoglalásait, amelyeket majd a zsinat elé terjeszthettek, V. Kelemen kikérte két bíborosának véleményét, mi legyen a Templom sorsa. Egyikük a pápa gascogne-i földije, Jacques Dueze avignoni püspök, másikuk pedig Guillaume Le Maire, Angers püspöke volt. Mindketten úgy ítélték meg, hogy a rendet, mivel bűnössége igazolást nyert, be kell tiltani; de nem zsinati szavazás által, hanem a pápának, mint az egyház fejének, saját hatalmánál fogva - de plenitudine potestatis. Visszautasították az ellenvetéseket, miszerint „meg kellene védeni a Templomot, és nem kellene az Anyaszentegyház ily nemes tagját csak úgy egyszerűen, minden szigorú igazságszolgáltatás és széles körű megvitatás nélkül kimetszeni a testéből”; a pápai udvaron és a francia királyhoz hű körökön kívül azonban egyértelműen ilyen nézetek uralkodtak. II. Jakab aragón királyt zsinati megbízottja arról tájékoztatta, hogy „Azon az alapon, amit a bíborosoktól és a papoktól hallottunk, nem lehetséges magát a Templomot elítélni, hiszen nincs bizonyíték annak, mint egésznek a bűnösségére.” Jacques de Thérines ciszterci apát [teológiadoktor a párizsi egyetemen] azon tűnődött, vajon ama nemesi születésű férfiakról, akik életüket áldozták a Szentföld védelmében, ténylegesen elképzelhető-e, hogy eretnekek, és az inkvíziós eljárás számos következetlenségére hívta fel a figyelmet. Egy Walter of Guisborough nevű angol klerikus szerint „a legtöbb főpap a templomosok pártját fogta, kivéve a franciákat, akik, úgy tűnt, nem mertek ekképp cselekedni, mert féltek a királytól, az egész botrány elindítójától”.354 V. Kelemen nehéz helyzetben volt. Formálisan meghívta ugyan a templomosokat Vienne-be, de nyilvánvalóan nem számított rá, hogy valaki is elmegy közülük. Október végén azonban a legnagyobb döbbenetére hét templomos lovag jelent meg a zsinaton, mondván, azért jöttek, hogy védelmükbe vegyék a rendet. Azt is bejelentették, hogy ezerötszáz-kétezer testvérük a közelben tartózkodik, készen arra, hogy őket támogassa. A pápa elrendelte, hogy vegyék őrizetbe a jövevényeket, és felszólította a zsinati atyákat, alakítsanak maguk közül egy ötvenfős bizottságot annak eldöntésére, vajon engedélyezzék-e a templomosoknak a védekezést. Amennyiben engedélyezik, akkor csupán azok számára tegyék-e, akik megjelentek a zsinat előtt, vagy a templomosok szerte a keresztény világban válasszanak maguknak egy védőügyvédet erre a célra? Ha pedig ez utóbbi túl nagy bonyodalommal járna, a pápa kijelölhet-e egyet közülük? A bizottság nagy szavazattöbbséggel úgy határozott, hogy lehetővé kell tenni a templomosok számára a védekezést. Csupán a Fülöp királyhoz közel álló francia püspökök - Reimsből, Sens-ből és Rouenből - voltak más véleményen. Ez a döntés annál is inkább rendkívüli volt, mert a Vienne-ben uralkodó állapotok erősen leromlottak, az élelemhiány miatt magasba szöktek az árak, és a terjengő járvány a zsinat néhány résztvevőjének halálát okozta. A bizottság makacssága ilyen körülmények között igencsak felbosszantotta V. Kelement, Fülöpöt pedig még jobban kihozta a sodrából. Hogy nyomást gyakoroljon, a francia uralkodó ugyanahhoz a taktikához folyamodott, mint négy évvel

korábban. Februárra összehívta a rendi gyűlést; ezúttal nem Tours-ba, hanem a folyó mentén északi irányban alig húsz kilométerre fekvő Lyonba. A pápa még mindig tartott attól, hogy Fülöp esetleg ismét előszedi VIII. Bonifác ügyét; mindazonáltal eltökélte, hogy végre útnak indítja az újabb keresztes hadjáratot, s ezért állandó levelezésben állt a királlyal. Február 17-én titokban egy magas rangú delegációt fogadott, melynek tagjai Fülöp fia, Navarrai Lajos, Boulogne és Saint-Pol grófjai, valamint a király főminiszterei - Enguerrand de Marigny, Guillaume de Plaisians és Guillaume de Nogaret voltak. A küldöttség, a Kúria bíborosainak belső köre és a pápa tanácsot tartottak, mi legyen a következő lépés. A határozathozatal más okból is sürgős volt: II. Jakab határozottan a templomos rend feloszlatását kívánta, továbbá, hogy annak aragóniai birtokait az egyházfő a spanyol Calatrava-rendre ruházza át. A Templom vagyonának sorsa a pápa és a francia király között folyó tárgyalások folyamán is sarkalatos kérdésnek számított. Fülöp továbbra is hasonló megállapodáshoz ragaszkodott, mint II. Jakab. Az alig kilencven kilométerrel északra, a Saône-folyó völgyében fekvő Mâconból az alábbiakat írta a pápának: „Az igaz hit buzgalmától hevítve, és arra az esetre, ha a Krisztuson esett óriási sérelem büntetlenül maradna, szívből, odaadóan és alázatosan kérjük Szentségedet, hogy szüntesse meg a fent említett rendet, és ha úgy tetszik, alapítson egy másikat, amelyet felruházhat a nevezett testvériség jogaival, tisztjeivel és felelősségével.” Tudván, hogy Fülöp király egyik fiát szánta egy ilyen új lovagrend nagymesteréül, V. Kelemen meglepően szilárdan kitartott amellett, hogy amennyiben a templomos rendet feloszlatják, tulajdonait az Ispotályra kell átruházni. Miután az egész ügyből kezdett elege lenni, Fülöp úgy döntött, enged. Ígéretet tett rá, hogy elfogadja, bármiképpen is határozzon a pápa, csupán azt a jogot tartva fenn, „ami nekünk, a főpapoknak, a báróknak, a nemeseknek és királyságunk más alattvalóinak megmarad”. Kelemen még mindig habozott, de a döntést hamarosan meghozták helyette. Március 20-án ugyanis IV. Fülöp személyesen, két testvére, három fia és egy erős fegyveres csapat kíséretében belovagolt Vienne-be. Két nappal később a pápa titkos konzisztóriumot tartott, amelyen a templomosok ügyének rendezésére felállított zsinati különbizottságot korábbi döntésének megváltoztatására szólította fel. A főpapok többsége, miután felismerte, hogy a játéknak vége - az sem kizárt, hogy a franciák megvesztegették vagy megfélemlítették őket -, a rend feloszlatására szavazott. E döntés az egyik szakadár, Valencia püspökének véleménye szerint „a józan ész és az igazságosság ellen való” volt. Április 3-án a zsinati atyák ünnepélyesen egybegyűltek a Saint-Maurice székesegyházban, hogy meghallgassák V. Kelemen szentbeszédét az 1. zsoltár 5. verséről: „A gonoszok meg nem állnak ítéletkor, sem a vétkesek az igazak gyülekezetében.” A legfelsőbb főpap középen, egy trónuson ült, mellette - alig valamivel alacsonyabb piedesztálon - egyik oldalán a francia uralkodó, másik oldalán pedig Szép Fülöp legidősebb fia, Navarrai Lajos király. A szentbeszéd befejeztével, még mielőtt a tényleges zsinati procedúra elkezdődött volna, az ülést „levezető” pap figyelmeztette a hallgatóságot, hogy ez alkalommal a pápa engedélye vagy kérése nélkül minden közbeszólás tilos, és aki a tilalmat megszegi, azt kiközösítéssel büntetik. Ezután Kelemen felolvasta Vox in excelso... kezdetű bulláját a Templom rendjének feloszlatásáról. A bulla igen óvatosan fogalmazott, kerülve a rendnek mint testületnek a nyílt elmarasztalását: „nem bírósági ítélettel, hanem egyszerű intézkedéssel, vagyis apostoli rendelettel”

tiltotta be, „tekintettel a gyanúsításokra, az erkölcstelenségre vonatkozó, égbekiáltó vádakra és egyebekre, amelyeket ellene felhoztak”. Megemlített néhány cáfolhatatlan tényt - „a rend tagjainak titokzatos és tilalmas felvételi szokásait, és ezen testvérek különbözőségét az átlagemberektől, eltérő életvitelüket és szokásaikat a többi Krisztusban hívő kereszténytől” -; ugyanakkor szintén kész ténynek fogadta el „a temérdek szörnyűséget, amit a rend szerfölött sok tagja [...], akik a Miurunk Jézus Krisztus ellen a bűnös hitehagyás valamint a gyűlöletes bálványimádás vétkébe és a szodomiták förtelmes gyalázatosságába estek...” elkövetett.* A bulla szövege egyrészt önigazoló, emlékeztetve a híveket, hogy „a római egyház már más kiváló rendet is feloszlatott, az említetteknél összehasonlíthatatlanul csekélyebb okokból, akár anélkül is, hogy vád érte volna a testvéreket”. Másrészt viszont bocsánatkérés is érzékelhető a szövegben, mely szerint a pápa „szívből jövő keserűséggel és bánattal” jutott erre a döntésre. A zsinati atyákat mindenesetre nem kérdezték, hogy egyetértenek-e Kelemen határozatával: „...a templomos rendet megmásíthatatlan és örökérvényű rendelettel feloszlatjuk és a szent zsinat egyetértésével örökös tilalom alá vonjuk. Szigorúan megtiltjuk mindenkinek, hogy a jövőben az említett rendbe belépni merészeljen, vagy felvegye és viselje annak öltözetét, illetve templomosként tevékenykedjék. Bárki, aki ez ellen cselekszik, ipso facto a kiközösítés büntetését vonja magára.”* Az Ad providam... kezdetű május 2-i keltezésű bullájával a pápa a templomosok ingatlanait a johannitákra ruházta át, „akik a tengereken túl állandóan az életüket kockáztatják”. Kivételt csupán az Aragóniában, Kasztíliában, Portugáliában és Mallorcán lévő birtokokkal tett, amelyek ügyének rendezését későbbi időpontra halasztotta. A három elsősorban érintett király - II. Edward, II. Jakab és mindenekelőtt IV. Fülöp -, bár nyilvánosan egyetértést színlelt a templomosok javaira vonatkozó pápai tervekkel, végül elérte, hogy a vagyon egy része saját vagy vazallusai kezében maradjon. II. Edward néhány templomos uradalmat már korábban bérbe adott, és figyelmeztette a johannitákat, hogy eszükbe ne jusson érvényesíteni a pápai bulla biztosította jogokat a szóban forgó földek „kisajátítására”. Az Ispotály és a pápai legátusok által indított perek egészen 1336-ig elhúzódtak. A londoni Temple-t végül ügyvédek kezelésére bízták - az épület a mai napig áll. Aragóniában II. Jakab makacsul bizonygatta, hogy országának biztonsága a templomos várak királyi kézben tartásától függ - a lovagok ellenállása 1308-as letartóztatásukkor megmutatta, milyen veszélyt jelenthet, ha egy fegyveres testület elsődlegesen nem az uralkodónak tartozik hűséggel. Ebben az esetben is csak több évi egyezkedés után sikerült a kérdést rendezni. Végül - a valenciai Montesa székhellyel - új lovagrendet alapítottak, amelyet a Calatrava-rend nagymesterének és Stas ciszterci apátjának rendeltek alá. Az Aragóniai Királyság más részein a templomos birtokok az Ispotály tulajdonába mentek át, ezt megelőzően azonban a johannita Castellan de Amposta kénytelen volt hűségesküt tenni a királynak. Maguk a templomosok, már akiket az egyház visszafogadott, továbbra is saját praeceptoratusaikban maradtak, vagy átköltöztek különféle szerzetesrendi kolostorokba, ahol a Templom egykori vagyonából folyósított évjáradékból éltek. A feloszlatás ténye nem jelentette azt, hogy felmentették őket szerzetesi fogadalmuk alól. Az egykori harcosoknak azonban sehol sem volt könnyű átállni addig megszokott mindennapjaikról a szerzetesi életvitelre. Voltak, akik elszöktek a kolostorból, levetették öltözetüket, és visszatértek a világiak közé. Talán a történtek miatti kiábrándultságukban, vagy egyszerűen csak felszabadulva a szigorú fegyelem alól, néhány hajdani templomos zsoldoskatona lett, és megnősült. Néhány esetben az elöljárók arról panaszkodtak, hogy a fizetett évjáradék túl ma-

gas, így némelyek tétlenségbe és nemtörődömségbe süppednek. Egy Berenguer de Bellvís nevű lovag például szeretőt tartott; egy másikat nemi erőszakkal vádoltak, de jelzés értékű, hogy egyetlen feljegyzés sem gyanúsította a rend egykori tagjait szodómiával. A felmerült panaszok nyomán V. Kelemen pápa utóda, XXII. János ismételten megkísérelte rábírni a volt templomosokat, hogy térjenek vissza a szerzetesi életformához. Egyik levelében felkérte Tarragona püspökét, hogy intézkedjen: a mondott személyek „ne keveredjenek háborúkba vagy más világi ügyekbe”, és ne viseljenek fényűző ruhákat. Azt sem tartotta kívánatosnak, hogy egy kolostorban kettőnél többen tartózkodjanak a feloszlatott testület hajdani tagjai közül; azoktól pedig, akik vonakodnának visszatérni a szerzetesi élethez, meg kívánta vonni az évjáradékot. Előfordult néhányszor, hogy erre a szankcióra sor került, de mindent összevetve „a túlélők anyagiakban nem szenvedtek hiányt, még akkor sem, ha némelyikük csalódottnak érezte magát; és ahogyan egyre kevesebben lettek, valószínűleg az egyház is mind kevésbé törődött velük, így szinte zavartalanul végezhették be életüket”.355 Portugáliában Dénes király engedélyt kapott egy új lovagrend - a Krisztusrend - megalapítására, és ennek adományozták a templomos birtokokat: a lenyűgöző központi erőd Tomarban, a rotundával együtt a mai napig fennmaradt. A mallorcai Sancho király kiegyezett a Kúriával, miszerint éves bérleti díj fejében a templomosok vagyona az Ispotály tulajdonába kerül. Kasztíliában néhány templomos birtokot a korona kaparintott meg, másokat a bárók illetve az Ucles és a Calatrava lovagrendek. A pápaság még jóval később, 1366-ban is tiltakozott az ellen, hogy a kasztíliai király nem biztosította a johannitáknak az őket megillető javakat. Hasonló gyakorlat volt megfigyelhető Itáliában, a német fejedelemségekben és Csehországban is, ahol a helyi uralkodók jó néhány ingatlanra rátették a kezüket, odavetve az Ispotálynak a maradékot. Hildesheimben a templomosok megpróbáltak ellenállni, míg aztán erőszakkal meg nem fosztották őket birtokuktól. Az inkvizíciót vezető domonkosok rendházakat kaptak Bécsben, Strassbourgban, Esslingenben és Wormsban. A Nápolyi Királyságban és Provence-ban öt évnek kellett eltelnie, mire II. Anjou Károly átengedte a templomos földeket. A tulajdonátruházás kizárólag Cipruson volt gyors és zökkenőmentes, kétségtelenül a sziget frontvonalbeli helyzete miatt. Francia földön IV. Fülöpöt testvére, Valois Károly és legfőbb minisztere, Enguerrand de Marigny meggyőzték, hogy a Templom vagyonának kérdésében érdemes fejet hajtani V. Kelemen előtt, ha ezzel biztosítható a rend végleges feloszlatása. Mindazonáltal a király utóvédharcot indított. Megírta a pápának, hogy azzal a feltétellel járul hozzá a templomos vagyon Ispotályra ruházásához, ha az egyházfő „újraalapítja” a rendet; egyébként pedig a tulajdon átadása előtt „levonja belőle az ezen javak őrzése és igazgatása során felmerült költségeket”. Vejéhez, II. Edwardhoz hasonlóan fenntartotta „a király, a főpapok, a bárók, a nemesek és a királyság más alattvalóinak az említett vagyonnal kapcsolatos jogait”. Végül az Ispotálynak fizetnie kellett: a velencei johannita perjel 200 000 livres tournois-t utalt át a francia királyi kincstárba, feltehetően azért, hogy kárpótolja a koronát az elveszett kincsekért, amelyeket annak idején a párizsi Temple-ben őriztetett. Még eme „busás borravaló” után sem került sor minden birtok átadására. 1316-ban az említett velencei perjel további 60 000 livres tournois-t fizetett, hogy utólagosan fedezze a templomosok perének költségeit; majd 1318-ban a király még egy utolsó, 50 000-es összeget kapott. Ezáltal az Ispotály rövid időn belül rosszabb helyzetbe került, mint valaha. A francia uralkodónak egyéb haszna is származott a vienne-i zsinatból. 1312. április 13-án, kevesebb mint két héttel a templomos rend feloszlatása után, végre sor került arra, ami V. Kelemen pontifikátusának kezdete óta a tekervényes pápai politika egyik legfőbb célja volt. A

Saint-Maurice székesegyházban a kereszténység egybegyűlt főpapjai előtt elhangzó szentbeszédében, amelynek szövegét ezúttal a Példabeszédek könyvéből vette - „A gonoszt utoléri, amitől retteg, az igazak pedig azt kapják, amire vágynak.”* -, az egyházfő meghirdetett egy új keresztes hadjáratot. Nem passagium particulare formájában, ahogyan pedig sokan tanácsolták, hanem passagium generaleként, amely változatnak egyetlen támogatója a Templom egykori nagymestere, Jacques de Molay volt, aki láncra verve sínylődött börtönében. A hadjárat vezetését Kelemen a francia királyra bízta, de az anyagi hátteret a következő hat év egyházi tizedéből a pápa biztosította. Egy év múlva Szép Fülöp ünnepélyes ceremónia keretében Párizsban felvette a keresztet. A pápai nuncius, Nicolas de Fréauville bíboros saját kezűleg tűzte azt a ruhájára. Az uralkodó három fia, veje, II. Edward angol király és mindkét országból sok nemes követték Fülöp példáját. Nehézségeiket maguk mögött tudva, Szent Lajos unokája és a gascogne-i pápa egy szent cél érdekében végre összefogtak, hogy a hitetlenektől visszaszerezzék a Szentföldet: a vallásos áhítat és a lovagság folyója egymásba torkollott, hogy ellenállhatatlan vízözönné duzzadjon. Eme jelentős esemény megünneplésére Párizs városát fényes lobogókkal ékesítették, a levegő telve volt muzsikával és vidámsággal. A páratlanul fényűző ünnepség több mint egy hétig tartott. Már csak egyetlen lezáratlan ügy maradt hátra: az udvari mulatságok közvetlen szomszédságában, a király börtönében a Templom egykori rendjének magas rangú tisztségviselői V. Kelemen ítéletére vártak. A nagymester, Jacques de Molay kitartóan elutasította, hogy a pápán kívül bárki másnak végső vallomást tegyen, és úgy tűnt, teljesen meg van róla győződve, hogy amint szemtől szembe kerül az egyetlen hatalommal, amelyet az egyház föléje rendelt, minden bizonnyal képes lesz helyreállítani saját és társai becsületét. Ilyen személyes találkozásra azonban már nem került sor. 1313-ban, december vége felé Kelemen egy háromfős bizottságot, mégpedig a nunciust, Nicolas de Fréauville-t, továbbá Arnaud de Auchot és Arnaud Nouvelt jelölte ki, hogy a templomos vezetők sorsáról döntsön. A három bíboros 1314. március 18-ára teológusokat és kánonjogászokat hívott össze Párizsba Philippe de Marigny sens-i érsek színe elé. E testület előtt emeltek vádat Jacques de Molay, Hugues de Pairaud, Geoffroi de Gonneville és Geoffroi de Charney ellen. Az ítélet pedig így szólt: „mivel ezek négyen, kivétel nélkül, nyilvánosan és nyíltan bevallották a bűnöket, amelyekkel megvádolták ó'ket, majd kitartottak ezen vallomásaik mellett és mindebben rendíthetetlennek tűntek, [...] kíméletlen és örökkévaló börtönbüntetésre ítéltetnek.”356 A vádlottak közül ketten, Hugues de Pairaud és Geoffroi de Gonneville, tiltakozás nélkül beletörődtek a határozatba; de Jacques de Molay számára a büntetés szigorúsága az addig fogságban töltött hét év után végül túl soknak bizonyult. Ugyan mi haszna lett volna behódolni egy hetvenes éveiben járó idős embernek, ha jutalmul lassú haldoklás várt volna rá? A pápa elárulta, így minden reményét csupán Isten igazságosságába vethette. Ezért aztán, amikor a három bíboros már éppen úgy érezte, hogy a templomosok ügyét sikerült egyszer s mindenkorra lezárnia, Jacques de Molay Normandia mesterével, Geoffroi de Charney-val együtt szólásra emelkedett, és végleg visszavonta vallomását, ragaszkodva ártatlanságához és a rend bűntelenségéhez az összes vádpontban. Az események ilyetén alakulása meghökkentette a bíborosokat, és a gondosan koreografált finálét teljes zűrzavarrá változtatta. A két ellenszegülőt a királyi udvarmester elvitette, a történtekről pedig sietve értesítették az uralkodót, aki, amint a fülébe jutott a hír, magához hívatta a rendi gyűlés világi tagjait. A döntés megszületett: a két lovag a visszaeső eretnekek jól

ismert sorsát érdemli. Még azon az estén, „valamikor vesperás idején”, Jacques de Molay-t és Geoffroi de Charney-t a Szajna egyik kis szigetére, Ile-des-Javiaux-ra vitték, hogy ott máglyán megégessék őket. Mielőtt kilehelték lelküket - ahogy azt később híresztelték -, Jacques de Molay utolsó kívánság gyanánt azért fohászkodott, hogy Kelemen pápa és Fülöp király még az év vége előtt Isten ítélőszéke elé kerüljenek. [Pontosabban: ha a templomosokat igaztalanul ítélték el, akkor Kelemen negyven napon, Fülöp pedig egy esztendőn belül jelenjék meg Isten ítélőszéke előtt.] A tudósítások szerint mindketten „nyugodt lelkiismerettel, elszántan várták, hogy a tűz elemészsze őket”, és „mindenkit meglepetéssel és csodálattal töltött el, hogy mily állhatatosak és határozottak végső tagadásukban haláluk óráján”. A két idős embert odakötözték a karóhoz, és elevenen megégették őket. Később, a sötétség leple alatt, a folyóparton lévő ágostonrendi kolostor szerzetesei és más jámbor hívők a szigetre osontak, hogy az elhunyt lovagok elszenesedett csontjait szent ereklyékként összeszedegessék. Ahogyan a vienne-i zsinat cinikus résztvevői megjósolták, a pápa tervezett keresztes hadjáratából nem lett semmi. Kelemen alig egy hónappal a templomos nagymester halála után, 1314. április 20-án távozott az élők sorából. A hálószobájában talált néhány vagyontárgyáról készült leltár megemlített „két kisebb, cserzettbőr-borítású, vasreteszes könyvet »a lovagregények nyelvén« [ti. franciául], ... amely tartalmazta a templomosok reguláját”.357 Szép Fülöp ugyanazon év november 29-én vadászbaleset következtében követte őt a sírba. A keresztes hadjáratra összegyűjtött rengeteg pénzt egyrészt a francia államkincstár nyelte el, másrészt Kelemen, még életében, magáncéljaira használta fel. Végrendeletében a pápa 300 000 florenos nagyságú összeget hagyott Betrand de Got nevű unokaöccsére, Lomagne vikomtjára azzal a feltétellel, hogy az keresztes fogadalmat tesz. Erre persze sohasem került sor. Ahogyan akkoriban egy névtelen krónikás megfogalmazta: „A pénzt a pápa őrizte és kuzinja, a márki is megkapta a részét; a király és mindenki, aki annak idején felvette a keresztet, itthon maradt; a szaracénok pedig békében éltek a tengereken túl, és úgy hiszem, hogy továbbra is nyugodtan alhatnak.”

Epilógus

A történelem ítélete Mi a történelem ítélete a templomosokról? A fentebb taglalt per óta megoszlanak a vélemények, vajon a lovagok ténylegesen elkövették-e a nekik tulajdonított bűnöket, vagy sem. Dante Alighieri úgy gondolta, hogy ártatlanul estek áldozatául IV. Fülöp kapzsiságának, míg Ramón Lull, a mallorcai költő, misztikus, misszionárius és keresztes teoretikus, bár kezdetben kétségei voltak, végül elfogadta, hogy a rend ellen felhozott vádak igazak. Mindkettejük véleményére politikai hovatartozásuk nyomta rá bélyegét: Dantét az Anjou Károly-pártiak száműzték Firenzéből, míg Lull - Szép Fülöphöz hasonlóan - a két legfőbb lovagrend egyesítésének fanatikus elkötelezettje volt. A következő századokban a Templomról alkotott visszamenőleges ítéleteket mindvégig politikai megfontolások befolyásolták: a későbbi római pápák és a francia királyok hívei vonakodtak elismerni, hogy uralkodóik elődei igazságtalanságot követtek el, míg a demokraták és az alkotmánypártiak hajlamosak voltak a templomosokat a zsarnokság áldozataiként beállítani. Így a XVI. század elején Heinrich Cornelius Agrippa De occulta philosophia sive de

magia [Az okkult filozófiáról avagy a mágiáról; 1531/1533] című művében a templomosokat a boszorkányokhoz hasonlította; kevéssel utóbb viszont ugyanazon század francia politikai gondolkodója, Jean Bodin a zsidókkal együtt, mint egy sebezhető kisebbség tagjait említette őket, akiket először a társadalom peremére szorított, majd mindenükből kiforgatott egy pénzéhes király. A XVII. és a XVIII. században a templomosok ügyét a protestánsok és a szkeptikusok egyaránt amolyan „bunkósbotként” használták a római katolikus egyházzal folytatott vetélkedésben. Thomas Fuller anglikán lelkész szerint „részben gonosz természetük, részben pedig a vagyonuk” eredményezte a templomosok „végső kiirtását”; míg Edward Gibbon a History of the Decline and Fall of the Roman Empire [A Római Birodalom felemelkedésének és bukásának története] című munkájában „ezen keresztény katonák büszkeségét, kapzsiságát és romlottságát” jelölte meg okként.358 A templomosok ilyetén megítélése ihlette Sir Walter Scott templomos karaktereit. A XVII. században a felvilágosodás korának beköszöntével ugyanakkor egy harmadik vélemény is napvilágot látott a templomosokról, amely nem ortodox [ti. igazhitű] keresztényeknek, sem pedig eretnekeknek, hanem egy Krisztus előtti, ősi és okkult vallás főpapjainak vélte a lovagokat. Azt gondolhatnánk, hogy egy intellektuális mozgalom, amely azzal kérkedett, hogy általa a józan ész tölti majd be a babona helyét, szétszakítani igyekezett a templomosok történetét borító sötétség szőtte pókhálókat. Azonban, ahogyan Peter Partner a templomosokról írott The Murdered Magicians [A meggyilkolt mágusok] című könyvében rámutatott „a felvilágosodás messze nem csupán a józan ész adta képességek érvényre juttatását jelentette, ahogyan azt hívei szeretik hangoztatni. A templomosokról alkotott vélemények XVIII. századi átalakulása jelzi, hogy a felvilágosodás embere milyen mértékben el tudott távolodni a szigorúan vett tudományos racionalizmustól. A racionalizálás és demisztifikálás elsődleges célpontját az egyház története jelentette. Ennek legmélyebb bugyraiban a XVIII. századi ember rátalált a templomosokra, és élénk fantáziájának tárgyává tette őket, miközben misztikumra való hajlam és zavarosság tekintetében aligha maradt el a katolikus történetírás művelői mögött. A vállalkozás szerfelett sikeresnek bizonyult: még napjainkban is lehetetlen a templomosok témájához közelíteni anélkül, hogy a XVIII. századi előítéletek és szemléletmód foszlányaira, vagy akár egész tarkabarka szövevényére ne bukkanánk.”3'9 A templomosok és a „templomosság” történelemből mítosszá alakításában a szabadkőművesek jártak az élen, a titkos testvériségek tagjai, akik egymás kölcsönös támogatását fogadták, és akiket nehezen körülhatárolható deizmusuk a római katolikus egyház ellenségeivé tett. Nem ők voltak azonban az elsők, akik a rend tagjait héroszokká magasztalták: a templomosok már a rend feloszlatása előtt felbukkantak hősköltemények és lovagregények szereplőiként, gyakran mint a szerelmesek védelmezői, akik vigaszt nyújtanak, ha a szenvedély viszonzatlan, vagy elősegítik annak beteljesedését, amennyiben viszonzásra talál. A történetírók és költők képzeletét egyaránt megragadták, sokkal inkább, mint a johanniták vagy a német lovagok. A Grál lovagjai Wolfram von Eschenbach Parzivaljában templomosokként jelennek meg, jóllehet „versében semmi jele, hogy ez a szegény német lovag bármilyen titkos tudás birtokában lett volna a Templom rendjéről, amelynek akkoriban német területeken még volt néhány kisebb birtoka, és amelynek ugyanakkor a legtöbb tagja francia volt”.360 A szabadkőművesek feltevése legalább annyira a fantázia szüleménye volt, mint a Parzivalé. Andrew Ramsay, a Franciaországba menekült skót jakobita [II. Jakab-párti], aki az 1730-as években a Francia Nagypáholy kancellárja volt, azt állította, hogy az első szabadkőművesek a keresztes államok kőfaragómesterei voltak, akik elsajátították a titkos szertartásokat, és az

ókori világ különleges bölcsességének birtokába jutottak. Ramsay nem említette külön a templomosokat, talán mert nem akarta maga ellen hangolni az őt vendégül látó francia királyt. Németországban azonban egy másik skót számkivetett, George Frederick Johnson egyenesen mítoszt teremtett, amely „a templomosokat... a fanatikus katonaszerzetesek színlelt tudatlanságából kiemelve felvilágosult, bölcs és lovagias látnokokká változtatta, akik átmeneti ott tartózkodásukat arra használták, hogy a Kelet legrejtettebb titkainak újra a birtokába jussanak, és a középkori »katolikus« hiszékenységtől függetlenítsék magukat”.361 A német szabadkőművesek szerint a templomos rend nagymesterei feltárták a zsidó esszénusok titkait, és megszerezték kincseiket, amelyeket azután generációról generációra hagyományoztak. Jacques de Molay kivégzésének éjjelén a párizsi Temple kriptájába küldte Beaujeu grófját, hogy magához vegye ezeket a kincseket, köztük a Titus császár által elkobzott hétágú gyertyatartót, a jeruzsálemi királyság koronáját és egy halotti leplet. A hírhedt per során egy bizonyos Jean de Châlons nevű sergent vallomásában kétségkívül azt állította, hogy Gérard de Villiers-t, a Francia Királyság nagymesterét figyelmeztették az őt fenyegető letartóztatásra, így a templomosok vagyonát magához véve tizennyolc hajóval elmenekült. Kérdés, hogy ha ez valóban így történt, vajon mi lehetett a kincsek későbbi sorsa? George Frederick Johnson úgy tudta, hogy az egész vagyont Skóciába vitték; követőinek egyike még azt is tudni vélte, hogy a kincsek Mull szigetére kerültek. A feltevések sora nem ért véget a XVIII. században. Igazából a templomosokkal kapcsolatos képzelgés sohasem volt élénkebb, mint manapság, és ennek köszönhetően - Anglia legkiválóbb szaktörténészének, Malcolm Barbernek a szavaival élve - „igen aktív kisipar született, amely a tudósoknak, művészettörténészeknek, újságíróknak, kiadóknak és tévés szakértőknek egyaránt jövedelmező”.362 A szabadkőművesek ezoterikus állításaiból kiindulva a templomosokról egyesek azt feltételezik, hogy ők őrizték a Szent Grált, ami valójában nem más, mint a kehely, amelyet Krisztus az Utolsó Vacsoránál használt; mások szerint a lovagok a Meroving királyoktól származtak, akik egyébiránt Krisztus és Mária Magdolna nászának gyümölcsei voltak,363 néhányan egyszerűen csak annyit állítanak, hogy a templomosoktól ránk maradt legbecsesebb ereklye a torinói lepel.364 A puszta tényeket némelyek kitalációkkal színesítik. Michel Lamy francia író a Les Templiers: Ces Grands Seigneurs aux Blancs Manteaux [A templomosok: fehérköpenyes nagyurak; 1997] című munkájában a Jézus Krisztus szegény katonái rendjének 1118-as alapítása kapcsán egészen Clairvaux-i Szent Bernát barátja és tanítója, Harding (Szent) István későbbi citeaux-i apát - személyéig nyúlik vissza. Emlékezteti az olvasót, hogy István apát hogyan kereste a zsidó rabbik segítségét az ószövetségi könyvek héberről történő lefordításához. „Vajon mi okozta ezt a hirtelen támadt érdeklődést a zsidó szövegek iránt?” - tűnődik Lamy. Szerinte némelyek rájöttek, hogy kincsek vannak elrejtve a Templom-hegy alatt. A ciszterciek világi patrónusa, Hugues champagne-i gróf valójában ezért ment Jeruzsálembe, és ezért ösztönözte vazallusát, Hugues de Payns-t, hogy alapítsa meg a szóban forgó rendet a Templom-hegyen: „Feltehető, hogy a dokumentumok, amelyeket valószínűleg Hugues gróf hozott magával a Szentföldre, kapcsolatban álltak azzal a hellyel, amely később a templomosok közponjává vált.”365 Ugyanez a hipotézis olvasható két, angol szerző által írt könyvben is - a The Holy Blood and the Holy Grail [A Szent Vér és a Szent Grál; 1982] című munkában Michael Baigent, Richard Leigh és Henry Lincoln tollából, illetve Keith Laidler The Head of God: The Lost Treasure of the Templars [Isten feje: a templomosok elveszett kincsei; 1998] című művében -, amelyek az alapítást követő feltűnően óvatos tagtoborzást azzal magyarázzák, hogy az elásott kincs kere-

sését csupán néhány beavatott személyre kívánták korlátozni. „A renddé fejlődés első időszakában a templomosok látszólagos tétlenségét - írta Laidler - feltehetően az indokolta, hogy a Salamon temploma alatt, vagy annak közelében folyó titkos kutatásokat csak igen kevés magas rangú nemesembernek hozták a tudomására.”366 Ezen írók számára nem kétséges, hogy a lovagok valami rendkívülire bukkantak. „Vajon ez a frigyláda volt? - teszi fel a kérdést Michel Lamy. - A külső hatalmakkal, istenekkel, természeti erőkkel, szellemekkel, földönkívüliekkel vagy másokkal való kommunikáció eszköze? Valamiféle szent rítus, az építészet mágiájának titka? Krisztus életének és üzenetének misztériumát feltáró kulcs? A Szent Grál? Az eszköz, amely felismerhetővé teszi azokat a helyeket, ahol az ember könnyedén kapcsolatot teremthet a Mennyországgal és a Pokollal, a Sátán avagy Lucifer kiszabadításának kockázata nélkül?” Egyáltalán nem - állítja Laidler -: Krisztus bebalzsamozott fejére bukkantak. Ez volt a Baphometként ismert fej, amelyet állítólag a templomosok titokban imádtak. Ha esetleg nem Hugues de Payns talált rá a Templom alatt, akkor elképzelhető, hogy Mária Magdolna hozta a franciák földjére; ott a katharok tulajdonába került, akik azután Montségur várában őrizték. Amikor a vár már éppen a keresztesek kezére jutott volna, három parfaits [perfecti] elmenekült a katharok kincseivel. „Mi volt a katharok kincse? Mennyi aranyat és ezüstöt tudott három perfecti magával vinni? Nyilvánvalóan nem pénzről lehetett szó [...]. Valami más kellett, hogy legyen. Valami, amit egészen a végső pillanatig Montségur várában tartottak. Valami, ami nélkülözhetetlen kelléke volt annak a rituális szertartásnak, amelyre a tavaszi napéjegyenlőségkor, egy nappal a vár kapitulációja előtt került sor.” - Más szóval Krisztus feje. És vajon hová máshová vihették volna a menekülő katharok ezt az ereklyét, mint „az egyedüli helyre francia földön, amely hozzáférhetetlen volt a király számára, egy olyan intézményhez, amely minden tekintetben autonómnak számított, és amely mindenekelőtt osztotta a katharok gnosztikus világnézetét: vagyis a Templom rendjéhez”?367 Így amikor Gérard de Villiers 1307-ben elmenekült a párizsi Temple-ből, magával vitte ezt a minden ereklyénél értékesebb és szentebb ereklyét. A La Rochelle-ből kihajózó templomos flotta különvált, a gályák egy része délnek fordult, a Portugál Királyság irányába, ahol a lovagok később a Dénes király által alapított Krisztus-rend tagjai lettek; a többi hajó ellenben észak felé, Skóciába vitorlázott, és a Firth of Forth nevű öbölben vetett horgonyt. Edinburghtól délre állt Rosslyn vára, a régi templomos kapcsolatokkal rendelkező Saint-Clair család birtoka, amelynek kápolnája az adott helyzetben „Salamon Templomaként szolgált”. Itt a szökevény templomosok egy oszlop alá ásták el „Isten fejét”. Bármennyire is érdekfeszítőek az ilyen elméletek, nyelvhasználatuk arról árulkodik, hogy minden hiteles történeti alapot nélkülöznek: „a válasz talán abban rejlik, hogy...”; „nagyon valószínűnek tűnik, hogy...”; „köztudomású, hogy...”; „könnyen előfordulhat, hogy...”; „biztosnak tűnik, hogy...”. „Némi kutatás után - írja Andrew Sinclair a The Discovery of the Grail [A Szent Grál felfedezése] című könyvében -, ezek a képzelet szülte ötletek hipotézissé állnak össze. Vajon Krisztus feje vagy a Szent Grál egy dél-francia hegy alatt rejlik? Vajon Jézus feleségül vette Mária Magdolnát, és valóban tőle származtak a Meroving királyok? Néhány oldalas fejtegetést követően bizonyos állítások tényekké válnak, és az ötletből bizonyíték lesz...”.368 Vagy, ahogyan Peter Partner a templomosok kapcsán tömören megfogalmazta: „A templomosság... egyfajta hiedelem volt, amit a sarlatánok agyaltak ki könnyen rászedhető kuncsaftjaik számára.”369 A templomosok rejtélye azonban nem csupán kontárok kíváncsiságát keltette fel, hivatásos

történészek is komoly tanulmányokat írtak róla. Az 1789-es nagy francia forradalom, lerombolva a két intézményt - a királyságot és a katolikus egyházat -, amelynek hagyományosan érdeke fűződött a templomosok bűnösségének hirdetéséhez, utat nyitott egy kevésbé részrehajló kutatás előtt. A templomosok védelmezői - akik szerint azzal, hogy a francia királyi család tagjait a párizsi Temple őrtornyába zárták, és onnan vezették őket a vesztőhelyre, jelképesen Jacques de Molay halála bosszultatott meg - 1808 márciusában, a nagymester halálának évfordulóján gyászmisét tartottak. Ugyanebben az évben, a Temple donjonját végül lerombolták, mert a kivégzett király emlékéhez hű royalisták zarándokhelyévé vált. Három évvel korábban, 1805-ben a Théâtre français színpadán bemutatták egy provence-i ügyvéd, Francois Raynouard Les Templiers [A templomosok] című darabját, amelyben a szerző a néhai lovagok ártatlanságát hangoztatta. Az előadás sokak érdeklődését felkeltette, így Napóleonét is, aki kritikát írt a darabról. Amikor 1810-ben a pápai levéltárat Párizsba hozták, Raynouard engedélyt kapott rá, hogy olyan dokumentumokat keressen, amelyek talán új megvilágításba helyezhetik a templomosok perét. Bár kutatásaival semmilyen döntő jelentőségű bizonyítékot nem tárt fel, mégis a rend ártatlanságát hangoztatók számára szolgáltatott érveket. „Semmi esetre sem azoknak a nézeteit támasztotta alá, akik a templomosokat mágikus üzelmekkel vagy gnosztikus vallási szertartások végzésével gyanúsították.”370 Később azonban a XIX. századi német történész, Hans Prutz a hajdani vádlottak vallomásainak alapos tanulmányozása után arra a következtetésre jutott, hogy számos templomost megfertőztek a kathar nézetek, és sokan elkövették az ördögimádás bűnét.371 Másrészt viszont az inkvizíció történetével foglalkozó amerikai Henry Charles Lea - alig tíz évvel Prutz után kijelentette, hogy a templomosok majdnem biztosan ártatlanok voltak: egyikük sem vállalta a halált eretnek nézeteiért; és az ördögimádással kapcsolatban semmilyen konkrét bizonyíték nem került elő. A kínzással kicsikart vallomások pedig szerinte nem bizonyítottak mást, mint - ahogyan annak idején Pierre de Bologna megfogalmazta - „a kétségbeesést, függetlenül attól, milyen magas rangú volt az áldozat, akinek az eretnekség halálos bűnét a fejére olvasták, és az inkvizíció közreműködésével annak beismerésére kényszerítették”.372 Sztálin XX. századi kirakatpereinek tapasztalatai megmutatták: még a kínvallatásnál jóval kevésbé erőszakosnak tűnő eszközök (például az alvás akadályozása) is szerfelett hatékonyan rá tudják bírni az embereket, hogy saját maguk ellen hamis vallomást tegyenek. Szép Fülöp börtönőreinek kegyetlensége az NKVD és a Gestapo pribékjeivel is felért; a király propagandistáinak - köztük Guillaume de Nogaret-nek és Guillaume de Plaisians-nak - tehetsége pedig Paul Joseph Goebbels náci propagandaminiszterével vetekedett. A valódi történések eltúlzása és elferdítése révén a vádlott - különösen, ha „kissé hiányos műveltsége folytán nem képes érzékelni a különbséget... az ártalan és bűnös között”373 -, adott esetben meggyőzhető arról, hogy bizonyos dolgokra rosszul emlékszik. Így Krisztus vagy Keresztelő Szent János képmásainak tiszteletét bálványimádásnak is be lehet állítani; a derékra kötött kötél - ami egyébként megszokott viseletnek számított a templomosok körében - kegyes ereklyéből rövid úton ördögi amuletté torzítható; a jelképes csók pedig, amely „az üdvözlés szertartásos cselekedeteinek betetőző aktusaként mind a szerzetesi, mind a világi élet szerves része volt”,374 kis rásegítéssel a homoszexuális szenvedély kifejeződésévé válhat. Vajon a Templom valóban a homoszexualitás melegágya lett volna? Kétségtelen, hogy a XX. század utolsó évtizedeiben, amikor Európában és Amerikában a jelenség megítélése a megbélyegzéstől erőteljesen a tolerancia irányába mozdult el, szinte „homofóbiának” tűnne azt állí-

tani, hogy a templomosok között alig volt homoszexuális. Jean Favier francia történész úgy ítélte meg, hogy „a nője hiánya és a keleti hatások egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a szodómia mélyen beépüljön a Templom mindennapi életébe”. Amerikai kollégája, Joseph Strayer- talán az angol középiskolákkal kapcsolatos híresztelések következtében - azonos véleményre jutott, mondván, homoszexuális megnyilvánulások bármilyen, kizárólag férfiakból álló intézményben gyakran fordul elő. Kérdés, hogy efféle XX. századi feltételezések egyáltalán segítenek-e bennünket a valóság kiderítésében? A homoszexualitás bizonyíthatóan nem volt ismeretlen fogalom a középkori társadalomban: az angol II. (Vörös/Rufus) Vilmos király udvarában például mindennapos jelenségnek számított. Oroszlánszívű Richárd, mint arról már szó esett, úgy tűnik, nem vonzódott a saját neméhez, II. Frigyes német-római császár azonban állítólag válogatás nélkül ölelgette a fiúkat és lányokat; szentföldi kormányzóját, Ricardo Filangierit pedig Ibelin ellenfelei azzal vádolták, hogy viszonyt folytatott Akkon császári baillijével, Philippe de Maugustellel.375 A szodómiára a lovagok között is akadt példa, amint azt a templomos regula a „penitenciák részletezéséről” szóló cikkelyében hivatkozott esetleírás igazolja.376 Lényeges azonban, hogy az ügy „olyan visszataszító volt”, hogy a nagymester és „a rendház érdemes testvéreinek tanácsa” úgy határozott, nem viszi a rendi káptalan elé. Ugyanez a heves undor érhető tetten abban, hogy a per során számos templomos lovag, köztük Jacques de Molay, szinte mindent hajlandó volt bevallani a szodómia kivételével. Ezért aztán, ha levetkőzzük XX. század végi előítéleteinket és szemléletmódunkat, egészen biztosak lehetünk benne, hogy nem volt intézményesített szodómia a Templomban; ugyanakkor az eretnekség, az istenkáromlás és a bálványimádás vádjai sem bizonyítottak, így azokat is elvethetjük. Ahogyan Malcolm Barber The Trial of the Templars Revisited [A templomosok perének felülvizsgálata] című legújabb tanulmányában írta: „a modern történészek körében általánosan elfogadott a vélemény, miszerint a templomosok nem voltak bűnösök abban, amivel vádolták őket”.377 Mi lehet a történelem tágabb értelemben vett ítélete a Templom rendjének lovagjairól? Peter Partner számára, aki a The Murdered Magicians című munkájában olyan hatékonyan tisztította meg a templomosok hírnevét mind Szép Fülöp diabolizmusától, mind pedig a szabadkőműves páholyok „misztikumától és zavarosságától”, a lecsupaszított valóság nem túl izgalmas. „A középkori templomosok legszembetűnőbb jellemvonása hétköznapiságuk volt; az átlagembert képviselték, nem pedig a kivételes álmodozót.” A rend bukását „középszerűségük és öntudathiányuk idézte elő; [...] legtöbbjükről, a vezetőket is beleértve, a megpróbáltatás pillanatában kiderült, nincs mit mondaniuk”.378 Bizonyos szempontból a templomosok ilyen megítélése legalább annyira kártékony, mint a szabadkőművesek kritikátlansága vagy Szép Fülöp rágalmai. Valóban középszerűek lettek volna? Tény, ha az Eu grófjához hasonló frank templomos lovag faragatlan alakját vetjük össze egy olyan muszlim harcoséval, mint például Uszáma Ibn-Munkid, ebben az összehasonlításban az utóbbi sokkal több, számunkra vonzó tulajdonsággal rendelkezik. Uszáma nemcsak jámboran vallásos, bátor és gyakorlott vadász, hanem költő is. Ezzel szemben Eu grófja Jean de Joinville elbeszélése szerint - sokkal kevésbé verseket írt, mint inkább „miniatűr ostromgépet fabrikált, amellyel köveket hajigálhatott a sátramba. Kifigyelte azt a pillanatot, amikor éppen lakomáztunk, az asztalunk hosszának megfelelően beállította masinájának lőtávolságát, aztán tüzelt, apróra zúzva korsóinkat és poharainkat.”379 Ráadásul Joinville baromfiját is leölte. Ehhez hasonló otromba tréfára manapság legfeljebb az angol hadsereg étkezdéjében kerülhetne sor.

Vajon a Templom katonaszerzetesei különböztek Eu grófjától? És vajon milyen mértékben tette őket különbbé vallásos elhivatottságuk más lovagoknál? Ha a templomosok ugyanazt az elképesztő bátorságot tanúsították a csatamezőn, mint világi bajtársaik, akkor nyilván tanulatlanságukban és durvaságukban is osztoztak. Egy XIII. századi flamand trubadúr, Jacquemart Giélée szatirikus versében, a Renalt le nouvelben [Az új Renalt] a templomos lovagot sokkal kevésbé kifinomult egyéniségnek ábrázolja, mint a johannitát: „nem képzett szónok, egyszerűen érvel, mondatai ügyetlenek, csak azt ismétli újra meg újra: »mi vagyunk az Anyaszentegyház védelmezői«, és azt harsogja, hogy Európát mekkora veszély fenyegeti a muszlimok részéről...”.380 E versből igen hasonló kép tárul elénk, mint amilyen benyomást Jacques de Molay nagymester gyakorol ránk a századok távolából. A kifinomultság hiánya azonban még nem zárja ki a szentéletűséget. Giélée szatírájának keletkezésével egyidőben a ferences John Peckham canterbury-i érsek templomosok iránt tanúsított nagy tisztelete, amellyel „feddhetetlen jellemű és szigorúan önmegtartóztató életet élő férfiak”-nak nevezte őket, arra utal, hogy a renden belül a kegyesség magas színvonalon állt. Így a templomosokról alkotott végső ítélet attól függ, hogyan vélekedünk a nyugati kereszténységről és különösképpen annak az iszlámmal folytatott hosszú küzdelméről, a keresztes háborúkról. Mindent egybevéve, e hadjáratokat - éppúgy, mint az inkvizíciót - napjainkban negatív jelenségként szokás értékelni. Ebben a kérdéskörben ismét a Peter Partner által fentebb említett „XVIII. századi előítéletek és szemléletmód ... tarkabarka szövevényével” szembesülünk. Denis Diderot írta Encyclopaediajának keresztes hadjáratokról szóló szócikkében a Szent Sírról, hogy „csupán egy kőszikla, amely nem érdemli meg, hogy egyetlen csepp vért kiontsanak érte”; szerinte a kereszteseket kapzsiság, „ostobaság és hamis lelkesedés” motiválta. David Hume skót filozófus szemében az említett háborúk „az emberi oktalanság legemlékezetesebb és legmaradandóbb megnyilvánulásai voltak, amelyekre bármely nemzet történelme során valaha is sor került”.381 Ez az ítélet Edward Gibbonon keresztül egészen napjaink legelismertebb keresztes háborúkkal foglalkozó történészéig, Sir Steven Runcimanig hagyományozódott. Runciman monumentális munkájának epilógusában megfogalmazott álláspontja szerint a nyugati egyház által indított szent háború „nem volt más, mint az Isten nevében évszázadokon át tanúsított vallási türelmetlenség, vétek a Szentlélek ellen”.382 A szerző különösen elítélően nyilatkozott Konstantinápoly latinok általi kifosztásáról: „sohasem követtek el nagyobb bűnt az emberiség ellen a IV. keresztes hadjáratnál”. Érdekes kijelentés alig tíz évvel a II. világháború után, ahogyan arra a történész Christopher Tyerman rámutatott. Runciman azonban nem állt egyedül ezzel a véleményével. Az izraeli Joshua Prawer a Jeruzsálemi Királyságot az európai gyarmatosítás korai termékének tartotta; a teológus Michael Prior szerint pedig a keresztes háborúk kirívó példái annak, hogyan „használták fel a Szentírást az elnyomás eszközéül”.383 A történészek csupán a legutóbbi időkben próbálták behatóan megvizsgálni a keresztesek gondolatvilágát, és jutottak kevésbé elítélő következtetésre. „A keresztes háborúkkal foglalkozó kutatók - írta Jonathan Riley-Smith, a Cambridge-i Egyetem Egyháztörténeti Tanszékének professzora - egyszer csak ráébredtek ... az általános anyagi motivációkra vonatkozó érveléseik alapvető gyengeségeire, és egyre világosabbá vált számukra, hogy azok mennyire hiányos bizonyítékokra épülnek. A kalandvágyó nemesifjak végre kezdtek kilovagolni a képből. Úgy tűnik, kevés történész hisz már bennük.”384 A legújabb kutatások azt mutatják, hogy a keresztes tisztán lelki jutalom reményében igen gyakran minden evilági vagyonát eladta, vagy elzálogosította. A muszlim dzsiháddal ellentét-

ben a keresztes hadjárat mindig önkéntes volt. Egy világi lovag esetében talán némi kalandvágy és a kecsegtető hírnév motiválhatta a kereszt felvételét, de a lovagrendhez csatlakozó társa számára a kaszárnyakolostor zordsága után nem ritkán hosszú ideig tartó rabság vagy korai halál következett. A templomos rendben a halálozási arány már a kezdetektől igen magas volt. A huszonhárom nagymester közül hatan csatában vagy fogságban veszítették életüket. Az eredetileg előírt egyéves próbaidőszakot hamarosan eltörölték, mert égetően szükség volt a lovagokra Keleten. A per idején a védelem érvei között az is szerepelt, hogy húszezer templomos halt meg a Tengerentúlon. Néhányukat a csatamezőn gyilkolták le, mások azonban, miután fogságba kerültek, inkább a halált választották, semmint hogy megtagadják hitüket. „Ha értékelni akarjuk e mártírok teljesítményét - írta Jonathan Riley-Smith -, emlékezetünkbe kell idézni, hogy a mártíromság, miközben magában foglalja a hitért önként vállalt halált, és ugyanakkor Krisztus kereszthalálát idézi, a szeretet legteljesebb megnyilvánulási formája, amelyre egy keresztény ember egyáltalán képes lehet. A mártírhalál tökéletes keresztény halál. A mártír saját életét adja, amivel azonnal kiérdemli az Úr színelátását.”385 Éppen ezért keresztény nézőpontból a templomosokra nagyon is illenek János apostol Jelenések könyvében leírt szavai: „Ezek azok, akik a nagy szorongatásból jöttek, és fehérre mosták ruhájukat a Bárány vérében.” Tagadhatatlan, hogy a Templom lovagjai szintén emberi életeket oltottak ki, de a keresztes háborúkban harcolók motivációját illetően célszerű végre szakítanunk egy gyakran hangoztatott tévképzettel. A felvilágosodás korától kezdve eluralkodó katolikusellenes érzület miatt, illetve abból fakadóan, hogy a keresztes háborúkról szóló legtöbb munka in medias res az I. hadjárat taglalásával kezdődik, ezt a hadjáratot gyakorta a keresztény Nyugat iszlám Kelet elleni agressziójának első hullámaként értékelik, amelyet azután még számos további követett. Mindazonáltal az iszlám volt az, nem pedig a kereszténység, amely létrejötte óta támogatta a hódítás általi térítést. Még ha a kereszténység bizonyos korokban és helyeken karddal keresztelt is, terjedése az első három évszázadban - amikor szinte az egész Római Birodalomban megjelent - teljesen békés körülmények között zajlott. Ezért Mohamed próféta első „razziája” óta a keresztény felfogás szerint az iszlám elleni háborúkat a kereszténység védelmében, a Krisztus híveit jogosan megillető területek felszabadításáért vagy visszafoglalásáért indították. Ez a szemlélet nyilvánult meg a reconquistaban, a bizánciak manzikerti veresége után II. Orbán pápa szentbeszédében, majd a rákövetkező században a domonkos Humbert de Romans prédikációjában is. Humbert „jórészt azzal érvelt, hogy az iszlám fegyveresen terjeszkedett a keresztény uralkodók rovására, és hogy a keresztény seregeknek joguk és kötelességük megállítani az iszlám expanziót és visszaszerezni a muszlimok által elfoglalt földeket”.387 Az elképzelés, miszerint adott esetben valaki akkor is mártírrá válhatott, ha ő maga szintén követett el erőszakot, nem volt újdonság, de a nyugati kereszténységben egyértelműen a VIII. század végétől honosodott meg. Felvetődik a kérdés: ha ez így van, akkor miért nincsenek templomos szentek, hiszen a johanniták közül néhányat kanonizáltak? Erre részben az egyes lovagok szerénysége szolgálhat magyarázatként, nagyobb részt azonban az a szerep, amelyet az egyház játszott a rend gyászos végében. A Templom végső feloszlatása, számos tagjának kegyetlen halála - ahogyan láthattuk - nem a muszlimok fegyverei, hanem a „legkeresztényibb” francia király szolgálatában álló inkvizíció „keze” által következett be. A Templom rendjének mintegy kétszáz évig

tartó működése majdnem pontosan egybeesik a pápaság világuralmi törekvéseinek időszakával. A rend eredeti hivatásához való céltudatos ragaszkodását jelzi, hogy a német-római császárokkal vívott állandó küzdelmeiben a pápaság szinte sohasem vette igénybe e soknemzetiségű haderő szolgálatait. A pápák mindazonáltal olyan elszántan törekedtek a győzelemre ebben a hatalmi vetélkedésben, hogy csak túl későn ismerték fel a falánk nemzetállamban rejlő fenyegetést. A veszedelem II. (Stauf) Frigyes részéről nyilvánvaló volt, a császár pogány megalomániáját mindenki világosan érzékelhette. De vajon kinek jutott volna eszébe, hogy IX. (Szent) Lajos király unokája okozza majd a római pápák bukását - az a férfi, „akinek vallásos áhítata... néha a misztikusság határát súrolta”, és „politikáját gyakran királyi érdekeivel ellentétes lépésekre sarkallta”?388 VIII. Bonifácban, ahogyan az 1300-as jubileumi szentév ünnepségei során Nagy Konstantin császári trónusán ült, a pápai nagyravágyás netovábbja öltött testet. V. Kelemen alig néhány esztendóvel később kijelentette, hogy a pápaság elveszítette „azt az erkölcsi, lelki és irányadó hatalmát, amelyet évszázadok során aprólékos, állhatatos, alapos, lendületes és jövőbe tekintő munkával szerzett meg magának Európában”.389 Angliában több mint két évszázaddal később, kihasználva az új társadalmi erők önzését, VIII. Henrik éppen úgy dúlta fel a szerzetesrendek kolostorait, ahogyan annak idején IV. Fülöp francia földön a Templomot elpusztította. Fülöp királlyal ellentétben azonban neki nem sikerült térdre kényszerítenie saját korának pápáját, ezért kivonta magát a Szentszék fennhatósága alól. Ahogyan a felvilágosodás a keresztes háborúktól, úgy a whig történetírás VIII. Henrik uralkodásától eredezteti az angol nemzetállam létrejöttét. Az ezt követően Angliában, Skóciában és a kontinentális Európában elterjedt reformáció a nyugati kereszténység egységének széttöredezéséhez vezetett, amely egységet pedig Szent Péter utódai olyan sokáig próbáltak fenntartani. Az 1789-es nagy francia forradalom szintén kifosztotta, és majdnem elpusztította a katolikus egyházat - Citeaux és Molesmes apátságai romokban hevertek, Clairvaux pedig börtönné változott. Napóleonnak sikerült, ami Guillaume de Nogaret-nek nem, Párizsba hozatta a foglyul ejtett pápát, hogy az a Notre-Dame székesegyházban tehetlenül végignézze, amint a korzikai kalandor császárrá koronázza magát. Ezzel a szertartással Krisztus földi helytartójának ismét fejet kellett hajtania a nyers erőszak előtt. Az európai történelem végül átlépte a kereszténység szabta korlátokat, és óriási sebességgel vágott neki a modern kornak. Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy az emberiség a keresztes háborúkat, az inkvizíciót és a vallásháborúkat kitermelő középkor, vagy a lövészárok-háborúk mészárlásait, a gulágokat és a koncentrációs táborokat felmutató nemzetállamok korában szenvedett-e többet.

A későbbi keresztes hadjáratok A keresztények és a muszlimok közötti háborúk a templomos rend feloszlatása után még hosszú évszázadokon át folytatódtak. A XIV. században az iszlám expanzió legfőbb erejeként az egyiptomi mamelukok helyét az oszmán törökök vették át, akik nevüket a Nikaiától délre, Anatóliában hűbérbirtokokkal rendelkező szeldzsuk Oszmán emírről [a későbbi I. Oszmán szultánról, 1281-1326] kapták. A XIV. század folyamán az oszmánok hihetetlen sebességgel terjeszkedtek: leigázták egész Kis-Ázsiát, majd a Dardanellákon át, Konstantinápoly elkerülésével végigsöpörtek Makedónián és Bulgárián, és északon egészen a Dunáig jutottak. 1389ban a rigómezei [ma Koszovó] ütközetben legyőzték a keresztény szerbeket.

A keresztények számára immáron nem Jeruzsálem visszaszerzése, hanem Konstantinápoly megsegítése vált égetően szükséges feladattá. 1396-ban a Zsigmond magyar király és János, Nevers grófja vezetése alatt álló jelentősebb nyugat-európai haderő a Duna-menti Nikápolynál [ma Nikopol] megsemmisült. A IV. Jenő pápa által 1443-ban indított keresztes sereg 1444-ben Várnánál szintén vereséget szenvedett, alig tíz évvel később, 1453-ban pedig Konstantinápoly is az oszmán törökök kezére került. A katasztrófa hasonló hatással volt a kereszténységre, mint két évszázaddal korábban Jeruzsálem eleste. V. Miklós pápa Kapisztrán (Szent) János [Giovanni da Capestrano] ferences testvért küldte a Magyar Királyságba, hogy újabb keresztes hadjáratot hirdessen. Az összetoborzott keresztes csapatok 1456-ban megsemmisítették a Nándorfehérvárt [a mai Belgrádot] ostromló, túlerőben lévő oszmán haderőt. Ennek ellenére csak átmenetileg sikerült időt nyerni: Nándorfehérvár 1521-ben elesett, és a törökök 1526-ban a mohácsi csatában döntő győzelmet arattak a magyarok felett. Az oszmán törökök vezette iszlám ezzel egy időben a Földközi-tenger medencéjében is terjeszkedett. A johannita lovagok 1522-ben elveszítették Rodoszt, és 1571-ben a Ciprusi Latin Királyság is elbukott. Ugyanebben az évben egy keresztény flotta a lepantói tengeri ütközetben győzelmet aratott a törökök felett, ami lehetővé tette a velenceiek számára, hogy Krétát egészen 1669-ig megtartsák. A XVII. század előtt a keresztényeknek egyedül az Ibériaifélszigeten sikerült előrenyomulniuk: 1482 és 1492 között a reconquista a granadai arab kalifátus elestével végleg befejeződött. A XIV. századot követően a korai keresztesek idealizmusát a keresztény uralkodók hideg számítása, valamint alattvalóik mély cinizmusa váltotta fel. Rotterdami Erasmus a XVI. században a keresztes háború egész koncepcióját elítélte, a rákövetkező reformáció pedig alapjaiban ásta alá a keresztesség vezeklő értékét azzal, hogy tagadta a pápák hatalmát a bűnbánat elengedésére és a bűnök bocsánatára. Az iszlám ellen induló legfőbb haderők ekkortól kezdve azon nemzetek köréből kerültek ki, akiknek érdekei veszélyben forogtak: a Földközi-tengeren a velenceieké, Kelet-Európában pedig az osztrák Habsburgoké. A Próféta életében (VII. század) elkezdődött iszlám terjeszkedés 1683-ban hágott a tetőfokára, amikor az oszmánok a német-római császár, I. Habsburg Lipót fővárosát, Bécset ostromolták. A környező német államok és a lengyelek Sobieski János király vezetésével seregeket toboroztak a város megsegítésére, 1684-ben pedig pápai védnökség alatt létrejött a török előrenyomulás visszaszorítását célzó Szent Liga, miközben a XVIII. században a muszlim uralom alatt élő ortodox keresztények védelmezőjének szerepét Oroszország vállalta magára. A Habsburg Birodalomhoz tartozó Buda 1686-ban, Nándorfehérvár pedig 1688-ban szabadult fel, és az 1699-es karlócai [karlovaci] békével Közép-Európa legnagyobb része, valamint Görögország is újból keresztény uralom alá került. A szerbek, akik az öt évszázados török uralom alatt hűek maradtak az ortodox egyházhoz, az 1878-as berlini békével nyerték vissza függetlenségüket. Az 1912-es és az 1913-as balkáni háborúk után az oszmán Török Birodalom határát visszaszorították egészen Thrákiáig - a mai Törökország határáig. A XIX. és XX. században spanyol, francia és olasz gyarmatok jöttek létre Észak-Afrikában, Anglia pedig Egyiptom és Szudán tényleges urává vált. Ezeket a hódításokat azonban a kereskedelem és a politikai rivalizálás, nem pedig a vallási elkötelezettség motiválta. Edmund Allenby brit tábornagy, aki miután Gázánál vereséget mért a törökökre, 1917-ben bevonult Jeruzsálembe. Mint azt a brit hadügyminisztérium távirata tanúsítja, tisztában volt tettének történelmi jelentőségével: „A kapunál kéretik a lóról leszállni. Amikor a német császár belo-

vagolt, azt suttogták, »egy nála jobb ember gyalogolt«. A különbség nyilvánvaló előnyökkel járhat.”390 - szólt az üzenet. A jobb ember, akire a hadügyminisztérium utalt, ebben az esetben nem Jézus Krisztus volt, aki szamárháton érkezett Jeruzsálembe, hanem Mohamed apósa, Omár kalifa. Allenby tábornagy leszállt lováról, és gyalog lépett a Szent Városba. Az angoloknak az Outremer feletti uralmat 1917 után meg kellett osztaniuk a franciákkal, akik 1941-ig protektorátusuk alatt tartották Szíriát. A britek 1947-ben kivonultak Palesztinából, és a zsidó lakosság a következő évben kikiáltotta a modern Zsidó Államot. Jeruzsálemet 1967 júniusáig a jordániai hasemita királyság [I. Husszein Jordán király] kormányozta, ekkor azonban a hatnapos háború során az izraeli haderők megszállták a várost, melynek pontos státusza nemzetközi jogi szempontból máig megoldatlan. A Templom-hegy a muszlimok kezén maradt, a Szent Sír templomon pedig hat különböző keresztény felekezet osztozik, gyakran igen nagyokat marva egymásba. Milyen szerepet játszottak a lovagrendek a későbbi keresztes hadjáratokban? Akkon eleste után a német lovagok felhagytak a Szentföld védelmezésének ügyével, hogy a Baltikumban minden erejüket a pogány poroszok és litvánok ellen összpontosítsák. 1309-ben székhelyüket Velencéből Marienburgba [Malbork], Danzigtól [Gdansk] délre helyezték, és miután a XIII. században Livóniában bekebeleztek egy kisebb lovagrendet - a Livón Kardtestvérek rendjét -, északon egészen a Finn-öbölig magukhoz ragadták a Balti-tenger partvidéke feletti hatalmat. E háborúk során - melyek kapcsán a római pápák gyakran bírálták őket, amiért elsődlegesen pogány foglyaik rabszolgasorba döntése, nem pedig megtérítése lebegett a szemük előtt -, a német fejedelemségekből parasztokat hoztak, hogy a meghódított porosz földeket gyarmatosítsák, a Hanza-szövetség tagjaként pedig a kereskedelemből húztak hasznot. A Szentföld elvesztését követően a német lovagok idényjellegű hadjáratai a pogány litvánok ellen - amelyeket Reisennek [utazásoknak] hívtak - jelentettek kedvező alkalmat az európai lovagok számára, hogy tudásukat megcsillogtathassák. Henry Bolingbroke számos ilyen Reisen résztvevője volt, mielőtt IV. Henrik néven megszerezte az angol trónt. 1386-ban II. Jagelló [Jagiełło] Ulászló, Litvánia nagyhercege egész népével Rómához csatlakozva megkeresztelkedett, és feleségül vette a lengyel trón várományosát, I. (Nagy) Lajos lányát, Hedvig [Jadwiga] hercegnőt. 1410-ben az általa újonnan egyesített királyságok seregei a tannenbergi [grünwaldi] ütközetben vereséget mértek a német lovagrendre: négyszáz lovag veszett oda a csatában, köztük a nagymester is. Ezt követően a rend hanyatlásnak indult: egyrészt a területet gyarmatosító világi németek, másrészt pedig erősebb szomszédja, a lengyel király miatt gyakorlatilag elveszítette a hatalmát. 1525-ben az utolsó nagymester, Albert von Brandenburg-Ansbach áttért a protestáns hitre, feloszlatta a rendet, és az általa birtokolt területet világi fejedelemséggé alakította. A Poroszországban maradt ötvenöt lovag közül alig néhányan őrizték meg katolikus hitüket. A legtöbben megházasodtak és beleolvadtak a helyi nemesség, a porosz Junkers-rétegbe. 1561-ben a teuton lovagok livóniai ágának utolsó Landmeistere is követte a példát, és Kurland világi fejedelme lett. A rend megmaradt része némi tulajdonnal a katolikus német fejedelemségben élt tovább, amíg 1809-ben Napóleon fel nem oszlatta őket, hogy 1834-ben a Habsburg Birodalomban tiszteletbeli egyházi testületként éledjen újjá. Az Ibériai-félszigeten a lovagrendek - immáron a királyok irányításával - továbbra is a mórok ellen harcoltak. A Kasztíliai Királyságban a Santiago de Compostela-rend, az Alcántara-rend és a Calatrava-rend védelmezte és telepítette be a móroktól visszahódított területeket, az Alcántara-rend az Estremadura-térségben pedig a portugál határvidéket őrizte. Az összes hispániai lovagrend hozzájárult a Saldo-folyónál 1340-ben kivívott keresztény győzelemhez,

amely a Gibraltári-szorost védő Algeciras 1344-es elfoglalásához vezetett. A rákövetkező másfél évszázadban harci tevékenységük néhány fegyveres betörésre korlátozódott az utolsó arab kalifátus, Granada területén. A különböző rendek lovagjai mindannyian részt vettek a végső hadjáratban, amelynek során - 1492-ben kiűzve a mórokat a félszigetről - a reconquista elérte végső célját. A lovagrendek ezt követően is megőrizték gazdagságukat és hatalmukat az ibériai királyságokban. Aragóniában az Ispotály volt a legnagyobb földbirtokos, Kasztíliában pedig az Alcántara-rend Estremadura felét a kezében tartotta. A nagymesterek hatalmuk révén elkerülhetetlenül belekeveredtek a különböző politikai intrikákba, a királyok és a nemesek pedig továbbra is megpróbálták a maguk jelöltjei - gyakran saját törvényes vagy törvénytelen gyermekeik - számára biztosítani a nagymesteri címet. 1487 és 1499 között a kasztíliai rendek a király fennhatósága alá kerültek, Montesát pedig 1587-ben az aragón korona kebelezte be. Portugáliában a Templom rendjét pápai engedéllyel Krisztus-rendként újraalapították. A lovagok itt is a portugál uralkodók ellenőrzése alatt álltak, akiknek hatalmában állt királyi hercegeket vagy más kegyenceket a nagymesteri méltóságba beiktatni. A rend legjelentősebb teljesítménye az 1418-ban kinevezett Henrik herceg nagymesterségéhez kapcsolódik, aki a rend vagyonát felhasználva az afrikai partok mentén, a Jóreménység-fokán át egészen az ázsiai kontinensig merészkedő felfedező utakat finanszírozott. A XVI. században a lovagrendek a korona felügyelete alá kerültek, és az egymást követő pápai bullák a szegénységi, tisztasági és engedelmességi fogadalmakat jelentős mértékben enyhítették, így a rendi tagság lassacskán tiszteletbeli ranggá és presztízskérdéssé vált. Az egyetlen lovagrend, amely továbbra is jelentős mértékben hozzájárult a kereszténység iszlám elleni szent háborújához, az Ispotály volt. Foulques de Villaret nagymesterük vezetésével a templomosok perének idején Szent János lovagjai figyelemre méltó hallgatásba burkolództak, részben attól félve, mi történne-e velük, ha magukra haragítanák Szép Fülöp királyt, részben pedig hasznot remélve a Templom vagyonából. Őket vajon miért kímélték meg? Ha Guillaume de Nogaret-nek valóban kathar felmenői voltak, akkor talán a szemében érdemnek számított, hogy az albigensek elleni keresztes hadjárat idején a johanniták rokonszenvező magatartást tanúsítottak az eretnekek iránt. Annak valószínűsége, hogy az istenkáromlás, az eretnekség és a szodómia az egyik rendet megfertőzte, a másikat ellenben elkerülte volna, igen csekélynek tűnik. Mindazonáltal az Ispotály bizonyos szempontból előnyösebb helyzetben volt: több képzett jogtudós állt az alkalmazásában, és rodoszi székhelye kívül esett minden jelentősebb hatalom hatósugarán. Ugyanakkor hajlandósága, hogy bármely jövőbeni passagium particulare élére álljon, összhangban állt IV. Fülöp király és V. Kelemen pápa keresztes gondolkodásával. A Templom és az Ispotály rivalizálása ellenére nincs rá bizonyíték, hogy a johanniták kárörömmel figyelték volna testvéreik sorsát. A két rendnek mindig is több közös vonása volt, mint amekkora különbség húzódott kettejük között, és a johanniták nagy tisztelettel viseltettek a templomosok iránt. „A korábbi templomos tulajdonok öröklése növelte a tekintélyüket, nem annyira azért, mert nagyobb földesurakká váltak, hanem inkább mert megtiszteltetésnek számított egy ilyen nemes testület nyomdokaiba lépni.”391 Azáltal, hogy a templomos birtokok hozzáadódtak a már meglévő földjeikhez, IV. Fülöp és más európai uralkodók „levonásai” ellenére jelentős mértékben megnövekedett az Ispotály vagyona, ám egy idő múlva - ahogyan azt Jacques de Molay megjósolta -, a versengés hiánya hanyatláshoz és stagnáláshoz vezetett. Mint azt 1343-ban VI. Kelemen pápa írta, „a papság és a világiak gyakorlatilag egyhangú és általános véleménye” értelmében a johanniták nem tettek semmit a hit védelmezéséért. Egye-

sek szerint új rendet kellett volna alapítani, és annak adományozni az Ispotály vagyonának egy részét.392 1522-ben az oszmán törökök elfoglalták Rodoszt a johannitáktól, 1530-ban azonban V. Károly német-római császár nekik adta Málta szigetét. 1565-ben az új fővárosukat, Vallettát is ostrom alá vették, de a lovagok Jean Parisot de La Valette nagymester vezetésével hősiesen ellenálltak: az ezerötszáz halott között közel kétszázötven lovag volt. Öthónapos ostrom után a törökök végül visszavonultak. Hat évvel később a lepantói ütközetben néhány johannita hajó is hozzájárult az oszmán tengeri flotta megsemmisítéséhez. A XVII. század folyamán az ispotályosok - immáron ismertebb nevükön a Máltai Lovagok hasznos tengeri támogatást nyújtottak az iszlám hatalmak elleni hadjáratokhoz, illetve az Észak-Afrika kikötőiben horgonyzó hajóik kárára elkövetett kalózakciókhoz. A gályák evezősei rabszolgák, míg a tisztek a rend különböző nyelveit beszélő fiatal arisztokraták közül kerültek ki, akik később visszavonultak, hogy a számos európai komtúrság valamelyikét igazgassák. A rendi tagság „gondtalan állást biztosított egy privilegizált arisztokrata testületben, amely kényelmes megélhetésről gondoskodott”.393 Az életet Vallettában - a rend máltai fővárosában - Roderick Cavaliero történész egyhangúnak és lehangolónak nevezte: „A sziget mindennapjait alapvetően az unalom határozta meg. A hangnemet a felsőbb körökben a mérsékelt udvariasság jellemezte, valamint a fegyelemhez és a rangelőnyhöz való kínos és kicsinyes ragaszkodás.” A XVIII. század végére a rend hanyatlása olyan méreteket öltött, hogy Valletta korábban bevehetetlen erődjét Bonaparte Napóleon egyetlen nap alatt elfoglalhatta, mivel a helyőrség háromszázharminckét lovagja közül sokan túl öregek voltak a harchoz. Amikor a waterloo-i csatában az európai hatalmak végérvényesen legyőzték Napóleont, Máltát az angolok szállták meg, akiknek nem állt szándékában visszaadni azt a johannita rendnek. Miután elűzték a szigetet elvesztő Ferdinand von Hompesch zu Bolheim nagymestert, Szent János lovagjai I. Pál orosz cárt választották a helyébe, „aki nem volt sem katolikus, sem nőtlen, sem pedig felesküdött lovag, de minden kétséget kizáróan őrült volt”.394 Ezután olyan időszak következett, amit az Ispotály egyik történésze „a rend történetének legborzalmasabb húsz esztendejeként” említett: „húszévnyi, kicsinyes önérdekből eltékozolt lehetőség, amely állandósította a forradalmi időszak átmeneti katasztrófáit”.395 Mindazonáltal később, a XIX. században a rend visszatért eredeti, alapításkori jótékony feladatköréhez: jámbor római katolikus testületté vált, melynek arisztokrata tagjai a betegek, szegények és kisemmizettek megsegítéséért munkálkodtak. Mint ilyen, máig működik. Korunk máltai lovagjainak elkerülhetetlenül fel kellett hagyniuk katonai hivatásukkal, miután az egyház visszavonta a fegyveres keresztes hadjáratra vonatkozó tanítását: a második vatikáni zsinat óta tiszteletben tartja az eretnekek és a más hitet vallók vallási jogait, ami Clairvauxi Szent Bernátnak valószínűleg nagy csalódást okozott volna. A tolerancia szellemisége azonban nem vetett véget a keresztények és a muszlimok közötti gyűlölködésnek. Mecsetek épülnek a valaha keresztény hátországnak nevezett területeken - Párizsban, Londonban és Rómában -, de a keresztény vallásgyakorlás az iszlám arab hátországaiban továbbra is tilos. Bizonyos államokat, Iránt, Szudánt, Afganisztánt és Pakisztánt a Korán tanításai szerint kormányoznak. A keresztények és a muszlimok közötti fegyveres konfliktusok Afrikában, a Balkánon, Indonéziában és a Fülöp-szigeteken tovább folynak. Az elmúlt években iszlám fundamentalisták keresztény misszionáriusokat gyilkoltak meg Pakisztánban, kopt szerzeteseket Egyiptomban, trappista szerzeteseket és katolikus püspököket Algériában.

A konfliktus a Szentföldön is tovább folytatódik a főként muszlim palesztinok és a többnyire zsidó izraeliek között. Hosszú tétovázás után a Vatikán végül elismerte Izraelt, és bár továbbra is amellett érvel, hogy Jeruzsálemet nemzetközi fennhatóság alá kellene helyezni, többé már nem támogatja a Szent Város visszafoglalását, ami oly sok esztendőn át számos pápa elsődleges célja volt. Az egyház ugyanakkor döbbenten figyeli a tömeges elvándorlást a Szentföldről, az őslakos keresztények ugyanis érzik, hogy vallásuk bölcsőjében többé már nincs jövőjük. A következő évezredben - ha a jelen tendenciák nem változnak -, a jeruzsálemi Szent Sír templomban a vallásukat gyakorló keresztények már csak az óriási utasszállítógépeken érkező zarándokok lesznek.

A Templom nagymesterei Hugues de Payns Róbert de Craon Everard de Barres Bemard de Trémélay André de Montbard Bertrand de Blanquefort Philippe de Nablus Odo de Saint-Amand Arnold de Torroja Gérard de Ridefort Róbert de Sablé GilbertErail Philippe de Plessiez Guillaume de Chartres Pedro de Montaigu Armand de Périgord Richárd de Bures Guillaume de Sonnac Renaud de Vichiers ThomasBérard Guillaume de Beaujeu Thibaud Gaudin Jacques de Molay

1119 - 1136 1137 - 1149 1149 - 1152 1152 - 1153 1153 - 1156 1156 - 1169 1169 - 1171 1171 - 1179 1180 - 1184 1185 - 1189 1191 - 1193 1194 - 1200 1201 - 1209 1210 - 1219 1219 - 1232 1232 - 1244 1244 - 1247 1247 - 1250 1250 - 1256 1256 - 1273 1273 - 1291 1291 - 1293 1293 - 1314

A jeruzsálemi királyok Bouillon Gottfried, advocatus S. Sepulchri I. (Boulogne-i) Balduin, király II. (Le Bourg-i) Balduin (Anjou) Fulko III. Balduin I. Amalrich IV. Balduin V Balduin (Lusignani) Guido I. (Montferrati) Konrád I. (Champagne-i) Henrik II. (Lusignani) Amalrich I. Izabella Mária (Marie la Marquise) I. (Brienne-i) János II. Izabella II. (Stauf) Frigyes II. (Stauf) Konrád III. (Stauf) Konrád (Konradin) I. (Antiochiai Lusignani) Hugó I. (Anjou) Károly - ellenkirály II. (Antiochiai Lusignani) János II. (Anjou) Károly - ellenkirály II. (Antiochiai Lusignani) Henrik

1099 - 1100 1100 - 1118 1118 - 1131 1131 - 1143 1143 - 1163 1163 - 1174 1174 - 1185 1183 - 1186 1186 - 1190 1190 - 1192 1192 - 1197 1197 - 1205 1205 1205 - 1210 1210 - 1212 1212 - 1225 1225 - 1228 1228 - 1254 1254 - 1268 1268 - 1284 1277 - 1285 1284 - 1285 1285 - 1286 1285 – 1291

Rendi hierarchia

Irodalomjegyzék Karen Armstrong, Muliammad: A Biography of the Prophet, London, 1991. Saint Augustine, Confessions, fordította Henry Chadwick, Oxford, 1991. Michael Baigent, Richard Leigh and Henry Lincoln, The Holy Bloodand the Holy Grail, London, 1982. Malcolm Barber, The Trial of the Templars, Cambridge, 1978. Malcolm Barber, The New Knighthood: A History of the Order of the Temple, Cambridge, 1994. Malcolm Barber (szerk.), The Military Orders: Fightingfor the Faith and Caringfor the Sick, Aldershot, 1994. D. Barker (szerk.), Studies in Church History, Oxford, 1978. T S. R. Boase, The Cilician Kingdom of Armenia, Edinburgh, 1978. John Boswell, Christianity, Social Tolerance and Homosexuality: Gay People in Western Europe from the Beginning of the Christian Era to the Fourteenth Century, Chicago, 1980. A. Bothvvell-Gosse, The Templars, London, 1918. Adriaan H. Bredero, Bemard of Clairvaux: BetU'een Cult and History, Edinburgh, 1996. Christopher N. L. Brooke, The Medieval Idea of Marriage, Oxford, 1989. E. A. R. Brown, „The Prince is Father of the King: The Charaeter and Childhood of Philip the Fair of France”, Medieval Studies, 49. Peter Brown, The World of Late Antiquity: From Marcus Aurelius to Muhammad, London, 1971. James Bryce, The Holy Roman Empire, London, 1904. G. K. Chesterton, The Everlasting Man, London, 1925. Dan Cohn-Sherbok, The Crucified Jew: Twenty Centuries of Christian Antisemitism, London, 1992. Roger Collins, Early Medieval Europe, 300-1000, London, 1991. Thomas Curtis van Cleve, The Emperor Frederick II of Hohenstaufen, Immutator Mundi, Oxford, 1972. Philippe Delacroix, Vrai Visage de Saint Bemard, Abbé de Clairvaux, Angers, 1991. Ives Dossat, „Guillaume de Nogaret, petit fils d'heretiques”, Annales du Midi, no. 212, Toulouse, 1941. Eamon Duffy, Saints and Sinners: A History of the Popes, New Haven, CT, 1997. Peter W. Edbury, The Kingdom of Cyprus and the Crusades, 1191-B74, Cambridge, 1991. Peter W. Edbury and John Gordon Rowe, William of Tyre, Cambridge, 1988. Amos Elon, Jerusalem: City of Mirrors, London, 1989. Eusebius, The History ofthe Church from Christ to Constantine, fordította G. A. Williamson, London, 1965. J. Favier, Philippe le Bel, Párizs, 1978. Richard Fletcher, The Conversion of Europe: From Paganism to Christianity, 371-1386 AD, London, 1997. A. J. Forey, The Templars in the Corona de Aragon, Oxford, 1973. Alan Forey, The Military Orders: From the Twelfth to the Early Fourteenth Centuries, London, 1992. E. L. Ganshof, Feudalism, fordította Philip Grierson, Toronto, 1996. Edward Gibbon, The Decline and Fall of the Roman Empire, London, 1960. John Gillingham: Richard the Lionheart, London, 1978. Gustave E. von Grunebaum, Medieval lslam: A Study in Cultural Orientation, Chicago, 1946. F. Holmes Duddon, The Life and Times of Saint Ambrose, Oxford, 1935. Norman Housley, The Later Crusades: From Lyons to Alcazar, 1274-1580. Oxford, 1992.

Stephen Howarth, The Knights Templar, London, 1982. Ann Hyland, The Medieval Warhorse: From Byzantium to the Crusades, Stroud, 1994. Paul Johnson, A History of the Jews, London, 1987Jean de Joinville, The Life of Saint Louis, fordította M. R. B. Shaw, Harmondsworth, 1963. Alexander Jones (szerk.), The Jerusalem Bible, London, 1966. Josephus, The Jewish War, fordította és bevezetővel ellátta G. A. Williamson, London, 1959. Gabriel Josipovici, The Book of God: A Response to the Bible, London, 1988. Benjamin Z. Kedar, Crusade and Muston: European Approaches towards the Muslims, Princeton, 1984. Benjamin Z. Kedar (szerk.), The Horns of Hattin, London, 1992. Maurice Keen, The Penguin History of Medieval Europe, London, 1968. Matirice Keen, Chivalry, London, 1984. David Knowles, ChristUin Monatieism, London, 1969. Ronald Knox, Enthusiasm, Oxford, 1950. Keith Laidler, The Head of God: The Lost Treasure of the Templars, London, 1998. Michel Lamy, Les Templiers. Ces Grand Seigtteurs aux Blancs Manteaux, Bordeaux, 1997. Robin Lane Fox, The Unauthorised Version: Truth and Fiction in the Bible, London, 1991. H. C. Lea, A History of the Inquisiion in the Middle Ages, New York, 1888. Bernard Lewis, The Assassins: A Radical Sect in Islam, London, 1967. Ferdinand Lot, The End of the Ancient World and the Beginnings of the Middle Ages, fordította Philip és Mariette Leon, London, 1931. Amin Maalouf, The Crusades through Arab Eyes, fordította Jon Rothschild, London, 1984. Hyam Maccoby, The Mythmaker: Paul and the Invention of Christianity, London, 1986. E. Martin, The Templars in Yorkshire, York, 1929. Hans Eberhard Mayer, The Crusades, fordította John Gillingham, Oxford, 1972. Marion Melville, La Vie des Templiers, Párizs, 1978. Sophia Menache, Clement V, Cambridge, 1998. Colin Morris, The Papal Monarchy: The Western Churchfrom 1050 to 1250, Oxford, 1989. Jerome Murphy-O'Connor, OP, The Holy Land: An Archaeological Guide from Earliest Times to 1700, Oxford, 1986. Janet L. Nelson (szerk.), Richard Coeur de Lion in History and Myth, London, 1992. Helen Nicholson, Templars, Hospitallers and Teutonic Knights: Images of the Military Orders, 1128-1291, Leicester, 1993. Helen Nicholson (szerk.), The Military Orders, II. kötet, Aldershot, 1998. John Julius Norwich, Byzantium: The Apogee, London, 1991. John Julius Norwich, Byzantium: The Decline and Fall, London, 1995. Zoe Oldenbourg, Massacre at Monsegur, fordította Peter Green, London, 1961. Peter Partner, The Murdered Magicians: The Templars and their Myth, Oxford, 1982. Joshua Prawer, The Latin Kingdom of Jerusalem: European Colonialism in the Middle Ages, London, 1973. Michael Prior, The Bible and Colonialism, Sheffield, 1997. H. Prutz, Geheimlehre and Geheimstatuteu des Templerherren-Ordens, Berlin, 1879. Raimonde Reznikov, Cathares et Templiers, Portet-Sur-Garonne, é.n. Jonathan Riley-Smith, The Feudal Nobility and the Kingdom of Jerusalem, 1174-1277, London, 1973. Jonathan Riley-Smith, The Atlas of the Crusades, New York, 1991. Jonathan Riley-Smith, The First Crusade and the Idea of Crusading, London, 1986. Jonathan Riley-Smith (szerk.), The Oxford lllustrated History ofthe Crusades, Oxford, 1995. Steven Runciman, A History of the Crusades, I. kötet: The First Crusade and the Foundation of the Kingdom of Jerusalem, Cambridge, 1951.

Steven Runciman, A History of the Crusades, II. kötet: The Kingdom of Jerusalem and the Frankish East 1100-1187, Cambridge, 1952. Steven Runciman, A History of the Crusades, III. kötet: The Kingdom of Acre and the Later Crusades, Cambridge, 1954. E. P. Sanders, The Historical Figure of Jesus, London, 1993. Sylvia Schein, Fidelis Crucis: The Papacy, the West, and the Recovery of the Holy Land, 1274-1314, Oxford, 1991. Bruno Scott-James (szerk.), The Letters of Saint Bernard of Clairvaux, London, 1953. Andrew Sinclair, The Discovery of the Grail, London, 1998. H. J. A. Sire, The Knights of Malta, New Haven and London, 1994. R. C. Smail, Crusading Warfare, 1097-1193, Cambridge, 1995. R. W. Southern, Western Society and the Church in the Middle Ages, Harmondsworth, 1970. R. W. Southern, Saint Anselm: A Portrait in a Landscape, Cambridge, 1990. Jonathan Sumption, The Albigensian Crusade, London, 1978. Christopher Tyerman, England and the Crusades, 1095-1588, Chicago, 1988. Christopher Tyerman, The Invention of the Crusades, London, 1998. J. M. Upton-Ward, The Rule of the Templars: The French Text of the Rule of the Order of the Knights Templar,fordította és bevezetővel ellátta J. M. Upton-Ward, Woodbridge, 1992. Geza Vermes, Jesus the jew. A Historiaris Reading of the Gospels, London, 1973. W Montgomery Watt, Muhammad, Prophet and Statesman, Oxford, 1961. A. N. Wilson, Paul: The Mind of the Apostle, London, 1997. Ian Wilson, The Blood and the Shroud, London, 1998. Robert S. Wistrich, Anti-Semitism: The Longest Hatred, London, 1991.

Jegyzetek A bibliai és koránbeli szöveghelyeket az alábbi kiadásokból idéztük: Ó és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján. Budapest, 1997, Szent Jeromos Bibliatársulat. Korán. Prométheusz Könyvek, 17. Budapest, 1987, Helikon Kiadó. A templomosok eredeti regulájához (lásd első rövid regula) az alábbi fordítást vettük alapul: Stossek Balázs: A Templomos Lovagrend regulája. Szeged, 1998. kézirat Amennyiben a szerző által használt könyvnek van magyar fordítása, úgy a jegyzetben feltüntettük és annak az oldalszámait szerepeltettük, illetve néhány esetben a szerző által feltüntetett eredeti mű mellett adtuk meg. Bizonyos jegyzeteknél a szerző jegyzeteit kibővítve a forrásszövegek fellelhetőségét is megjelöltük. A számozott jegyzetek az eredeti mű részét képezik, míg a csillagozottak a szerző által nem jelölt idézetek szöveghelyei, illetve a rájuk vonatkozó irodalom. Rövidítések: PL = Patrologiae cursus completus: Series Latina. Szerk. J.-R Migne. (Párizs, 1844-1864) MGH = Monumenta Germaniae Historica. Szerk. G. H. Pertz, et als. (Hannover, 1926-) RHC Occ = Recueil des historiens des croisades: Hisloriens occidentaux. 5 kötet. (Párizs, 1844-1895) RRT.S. = Palestine Pilgrims' Text Society. 13 kötet + index. (London, 1896-1897) RHG = Recueil des historiens des Gaules et de la France. Szerk. M. Bouquet, et als. (Párizs, 1737-1904) Előszó Walter Scott: lvanhoe. A világirodalom remekei. (Budapest, 1966, Európa Kiadó), 3. fejezet, 36. o. 1. fejezet 1

Ter 18,13-14. * Ter 22,2. 2 Ter 22,12-18. 3 Paul Johnson: A History of the jews. (London, 1987), 6-7. o. 4 Kiv 32,1-6. 5 Bír 2,13. 6 l Sám 15,19-20. 7 2 Sám 11,14-15. * Josephus Flavius: The Jewish War. Fordította és bevezetővel ellátta G. A. Williamson. (London, 1959). Magyar kiadás: Flavius Josephus: A zsidó háború. Görögből fordította Révay József. (Budapest, 1964, Gondolat), 1/7. fejezet, 40. o. 8 Flavius: A zsidó háború, 1/7. fejezet, 39. o. 9 Idézve Robert S. Wistrich: Anti-Semitism: The Longest Hatred. (London, 1991), 8. o. Magyar kiadás: Tacitus összes művei. Bibliotheca Classica. 1. kötet. Latinból fordította Borzsák István. (Budapest, 1980, Európa Kiadó), 5. könyv/5, 37l. o. 10 Flavius: A zsidó háború, 1/22. fejezet, 89. o. * Flavius: A zsidó háború, 1/33. fejezet, 129. o. 11 Flavius: A zsidó háború, 215. o. 12 Jer 23,5-6.

13

Zsolt 72,8-11. * Flavius: A zsidó háború, II/9. fejezet, 154. o. 14 Flavius: A zsidó háború, IV/9. fejezet, 322. o. * Flavius: A zsidó háború, V/10, fejezet, 377.o. 15 Flavius: A zsidó háború, VI/3. fejezet, 413.o. * Flavius: A zsidó háború, Vl/4. fejezet, 419.o.

2. fejezet * Mt.5,39. 16 Gabriel Josipovici: The Book of God: A Response to the Bible. (London, 1988), 230. o. 17 G. K. Chesterton: The Everlasting Man. (London, 1925), 233. o. Magyar kiadás: Chesterton, Gilbert Keith: Igazságot! Az örökkévaló ember. (Budapest, 1985, Szent István Társulat). 18 E. P. Sanders: The Historical Figure of Jesus. (London, 1993), 280. o. 19 Geza Vermes: Jesus the ]ew: A Historian's Reading of the Gospels. (London, 1973), 129. o. Magyar kiadás: Vermes Géza: A zsidó Jézus. (Budapest, 1995, Osiris), 169. o. * Iz 42,1. * Iz 49,6. 20 Iz 53,3-4. 21 Zsolt 109,25. 22 Lásd a Szent Lukács evangéliumáról írottakat in Rohin Lane Fox: The unauthorised Version: Truth and Fiaion in the Bible. (London, 1991), 31. o. 21 Flavius: A zsidó Iráború, ez a magyar kiadásban nincs benne, az angolban 406. o. 24 Flavius: A zsidó háború, ez a magyar kiadásban nincs benne, az angolban 407. o. 27 Lk 21,5-6. 26 Jn 2,19. 27 Mt 26,61. 28 Eusebius: The History ofthe Churchfrom Christ tu Constanüne. Fordította G. A. Williamson. (London, 1965). Magyar kiadás: Caesareai Eusebios Egyháztörténete. Latinból fordította Baán István. Ókeresztény írók, 4. (Budapest, 1983, Szent István Társulat), 105-106. o. 29 Mt 27,25. 30 Jn 11,50. 31 APCsel 9,15. 32 A. N. Wilson: Paul: The Mind of the Apostle. (London, 1997). Lásd még Hyam Maccoby: Tlie Mythmaker: Paul and the Invention of Christianity. (London, 1986). * ApCsel 18,13. 33 ApCsel 18,16-17. 34 ApCsel 24,5-6. 35 Idézi Edward Gibbon: The Decimé and Fali of the Roman Empire. (London, 1960), 197. o. * Tertullianus művei. Szerkesztette Vanyó László. Ókeresztény írók, 12. (Budapest, 1986, Szent István Társulat), Apologeticum, L/13, 148. o. * Vértanúakták és szenvedéstörténetek. Szerkesztette Vanyó László. Ókeresztény írók, 7. (Budapest, 1984, Szent István Társulat). - Ignatiosz, 2. szöveg, 26-30.o.

36

Caesareai Eusebios Egyltáztörténete, 165-66. o.; Vértanúakták és szenvedés-történetek. Polükarposz, 5. szöveg, 49-50. o. 37 Caesareai Eusebios Egyháztörténete, 362. o. * Caesareai Eusebios Egyháztörténete, 192. o. 38 Caesareai Eusebios Egyháztörténete, 200. o. * Caesareai Eusebios Egyháztörténete, 229. o. 39 2 Pét 2,1. * Caesareai Eusebios Egyháztörténete, 432-433. o. (császári levél másolata). 40 F. Holmes Duddon: The Life and Times of Saint Ambrose. (Oxford, 1935). 41 Saint Augustine: Conjessions. Fordította Henry Chadwick. (Oxford, 1935). Magyar kiadás: Aurelius Augustinus: Vallomások. Etikai gondolkodók. Latinból fordította Városi János. 2. változatlan kiadás. (Budapest, 1987, Gondolat), 8. könyv 7/17, 230. o. * Aurelius Augustinus: Vallomások, 8. könyv 12/ 29, 241. o. 42 Róm 13,13-14. 43 Peter Brown: The World of Late Antiquity: From Marcus Aurelius to Muhammad. (London, 1971), 122. o. 44 Roger Collins: Early Medieval Europe, 300-1000. (London, 1999), 91. o. 45 James Bryce: The Holy Roman Empire. (London, 1904), 12. o. 46 Brown: The World of Late Antiquity, 174. o. 47 Brown: The World of Late Antiquity, 135. o. 48 Maurice Keen: The Penguin History of Medieval Europe. (London, 1968), 78.o. * Tertullianus művei, Apologeticum, XXXIX/11, 129. o. * 1 Kor 7,3. * 1 Kor 7,9. * Ter 1,28. 49 Mt 19,12. 50 Caesareai Eusebios Egyháztörténete, 363-363. o. 51 Lk 18,22 és 18,24-25. * Sulpicius Severus: Szent Márton élete. (Pannonhalma, 1998, Bencés Kiadó), 9. fejezet, 39. o. 52 David Knowles: Chnstian Monasticism. (London, 1969), 12. o. * Szent Benedek regulája. Fordította Söveges Dávid OSB. (Pannonhalma, 1995, Bencés Kiadó), 64. fejezet, 126. o. 53 Knowles: Christian Monasticism, 23. o. 54 Ferdinand Lot: The End of the Ancient World and the Beginnings of the Middle Ages. Fordította Philip és Mariette Leon. (New York, 1931), 395. o. 55 Lot: The End of the Ancient World..., 394. o. 56 Lot: The End of the Anctent World..., 389. o. 57 Richard Fletcher: The Conversion of Europe: From Paganism to Christianity, 371-1386 AD. (London, 1997), 213. o. 58 Bryce: The Holy Roman Empire, 69. o. * Liber Pontificalis, XCVIII. Leo 111. MÜH, Libri Pontificalis II., 7. o. Idézve in Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Szerkesztette Sz. Jónás Ilona. (Budapest, 1999, Osiris), 142. o. 59 Bryce: The Holy Roman Empire, 49. o. 3. fejezet 60 61

W. Montgomery Watt: Muhammad, Prophet andStatesman. (Oxford, 1961), 51. o. U.o., 129. o.

62

U.o., 129. o. Gustave E. von Grunebaum: Medieval Islam: A Study in Cultural Orientation. (Chicago, 1947), 68. o. 64 Watt: Muhammad, Prophet and Statesman, 220. o. 65 Karen Armstrong: Muhammad: A Biography of the Prophet. (London, 1991), 139. o. 66 Grunebaum: Medieval Islam, 78. o. 67 U.o., 79-80. o. 68 Robert S. Wistrich: Anti-Semitism: The Longest Hatred. (London, 1991), 20. o. 69 Fletcher: The Conversion of Europe, 341. o. 70 Grunebaum: Medieval Islam, 201. o. 71 Joshua Prawer: The Latin Kingdom of Jerusalem: European Colonialism in the Middle Ages. (London, 1973), 4. o. 72 Grunebaum: Medieval Islam, 182. o. Idézve in Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Szerkesztette Sz. Jónás Ilona. (Budapest, 1999, Osiris), Al-Dzsabari: „Ebben az évben al-Muta-vakkil kalifa parancsára minden keresztényt arra köteleztek, hogy sárga nyaksálat és övet viseljen [...] ruhájára két olyan foltot varrjon, mint amilyen rabszolgáik ruháján van, mégpedig úgy, hogy a folt színe elüssön a felsőruha színétől, amelyre rávarrják, továbbá az egyik folt elöl legyen, a mellen, a másik hátul, az ember hátán, nagysága négy ujjnyi, a színe sárga. Ha keresztény ember csalmát [turbánt] visel, az is sárga színű legyen.” 57-58. o. 73 Gibbon: The Decline and Fall of the Roman Empire, 721. o. 74 Keen: The Penguin History of Medieval Europe, 47. o. Abbo Floriancensis műveit lásd PL, 139. kötet. * Korán, 4:171. 75 Jerome Murphy-O'Connor, OP: The Holy Land: An Areliaeological Guide from Earliest Times to 1700. (Oxford, 1986), 78. o. 63

4. fejezet 76

F L. Ganshof: Feudalism. Fordította Philip Grierson. (Toronto, 1996), l. o. U.o., 19, o. 78 Eamon Duffy: Saints and Sinners: A Hislory of the Popes. (New Haven, CT, 1997), 82. o. 79 Hans Eberhard Mayer: The Crusades. Fordította John Gillingham. (Oxford, 1972), 4. o. 80 Bryce: The Holy Roman Empire, 78. o. 81 Keen: The Penguin History of Medieval Europe, 12. o. 82 Bryce: The Holy Roman Empire, 93. o. 83 Gibbon: The Decline and Fall of the Roman Empire, 723. o. * Székely György: VII. Gergely. Életek és korok. (Budapest, 1984, Akadémiai Kiadó), 344. o. 84 John Julius Norwich: Byzantium: The Apogee. (London, 1991), 13l. o. * De legatione Conslantinopolitana. Fordította Gaál Lajos, in Gombos Ferenc Albin: Liuprand történeti munkái. Középkori krónikások, VI.-VII. (Budapest, 1908, Athenaeum), 257. o. 85 Fletcher: The Conversion of Europe, 232. o. 86 Prawer: The Latin Kingdom of Jerusalem, 7. o. 87 Jonathan Riley-Smith: The First Crusade and the Idea of the Crusading. (London, 1988), 9. o. 88 Marcus Bull, in The Oxford Illustrated History of the Crusades. Szerk. Jonathan RileySmith. (Oxford, 1995), 15. o. 89 Lásd Christopher Tyerman: The Invention of the Crusades. (London, 1988), 9. o. 90 Michael Prior: The Bible and Colonialism. (Sheffield, 1997), 35. o. 91 Mayer: The Crusades, 7. o. 92 Norman Housley: „Jerusalem and the Deve-lopment ofthe Crusade Idea, 1099-1108.” in 77

The Horns of Hattin. Szerk. B. Z. Kedar. (London, 1992), 32. o. 93 Riley-Smith, in The Oxford Illustrated History of the Crusades. Szerk. Jonathan RileySmith. (Oxford, 1995), 77. o. 94 Mayer: The Crusades, 3l. o. 95 Marcus Bull, in The Oxford illustrated History of the Crusades. Szerk. Jonathan RileySmith. (Oxford, 1995), 17. o. 96 Riley-Smith: The First Crusade and the Idea of the Crusading, 52. o. 97 Fletcher: The Conversion of Europe, 3l. o. 98 Idézve Dan Cohn-Sherbok: The Crucified Jew. Twenty Centuries of Christian AntiSemitism. (London, 1992), 40. o. Albertus Aquensis [Aacheni Alberich]: Liber Christianae expeditionis pro ereptione, emundatione et restitutione sanctae Hierosolymitanae Ecclesiae. RHC Occ, 4. kötet. Idézve in Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Szerkesztette Sz. Jónás Ilona. (Budapest, 1999, Osiris), 210. o. 99 Mayer: The Crusades, 44. o. 100 Idézve Riley-Smith: The First Crusade and the Idea ofthe Crusading, 96. o. 101 Idézve R. C. Smail: Crusading Warfare, 1097-1193. (Cambridge, 1995), 96. o. * Blois-i István első levele feleségéhez, Adélához. in Az első és második keresztes háború korának forrásai. Középkori keresztény írók, 1. Szerkesztette Veszprémy László. (Budapest, 1999, Szent István Társulat), 136. o. 102 Idézve Amin Maalouf: The Crusades through Arab Eyes. Fordította Jon Rothschild. (London, 1984). Magyar kiadás: Amin Maalouf: A keresztes háborúk arab szemmel. Fordította V. Tóth László. (Budapest, 1997, Európa), 69. o. * Raymund de Aquilers: Historia Francorum qui ceperunt Iherusalem. RHC Occ, 3. kötet. 5. fejezet * Szíriai Mihály: Krónika. Ed. B. Chabot. 4 vols. (Paris, 1899-1910) * Jacques de Vitry: Historia orientalis. P.P.T.S., 11. kötet. 103 Riley-Smith: The First Crusade and the Idea of the Crusading, 154. o. 104 Michel Lamy: Les Templiers: Ces Grand Seigneurs aux Blancs Manteaux. (Bordeaux, 1997), 26. o. 105 Christopher N. L. Brooke: The Medieval Idea of Marnage. (Oxford, 1989), 136. o. 106 U.o., 138. o. I07 R. W. Southern: Western Society and the Church in the Middle Ages. (Harmondsworth, 1970). Magyar kiadás: R. W. Southern: A nyugati társadalom és az egyház a középkorban. (Budapest, 1987, Gondolat), 388. o. l08 „Traité du Précepte et de la dispense,” Idézve Phillipe Delacroix: Vrai Visage de Saint Bernard, Abbé de Clairvaux. (Angers, 1991), 52. o. 109 Idézve Adriaan H. Bredero: Bernard of Clairvaux: Between Cult and History. (Edinburgh, 1996), 95. o. PL, 185. kötet, 303. o. 110 Knowles: Christian Monasticism, 78. o. * The Saxon Chronicle AD l. to AD 1154. Fordította Reverend J. Ingram. (London, 1993, Studio Editions): „1. Henrik király nagy tisztelettel fogadta őt, drága arany és ezüst kincseket adott neki... mindenféle kiváló úr fogadta őt... és csupa aranyból és ezüstből álló óriási vagyont küldtek vele Jeruzsálembe.” 357-358. o. 111 Lásd A. J. Forey: The Templars in the Corona theAragon. (Oxford, 1973), 5. o. * The Saxon Chronicle AD l to AD 1154. Fordította Reverend J. Ingram. (London, 1993, Studio Editions), A.D. 1128-nál, 358. o. 112 Prawer: The Latin Kingdom of Jerusalem, 254. o. 113 R. W. Southern: Saint Anselm: A Portrait in a Landscape. (Cambridge, 1990), 169.o. An-

zelm módosított ezen, amikor egyik kellemetlenkedő sógorától meg akart szabadulni. 114 Bemard of Clairvaux: Epistolae in Sancti Bernardi Opera. 8. kötet. Szerk. J. Leclerq, H. Rochais (Romé, 1977), 377. levél, 305. o. Idézve Malcolm Barber: The New Knighthood: A History of the Order of the Temple. (Cambridge, 1994), 13. o. 115 The Rule of the Templars: The French Text of the Rule of the Order of the Knights Templar. Fordította és bevezetővel ellátta J. M. Upton-Ward. (Woodbridge, 1992), 20. o. Magyar kiadás: kéziratos regulafordítás Stossek Balázs, bevezető. 116 Marion Melville: La Vie des Templiers. (Paris, 1978), 3. o. * The Rule of the Templars, i.m., 21. o. / Stossek, bevezető, 4. o. 117 The Rule of the Templars, i.m., 19. o. /Stossek, bevezető, l. o. * The Rule of the Templars, i.m., 21. o. / Stossek, 1. fej., 6. o. * The Rule of the Templars, i.m., 22. o. / Stossek, 2. fej., 6. o. * The Rule of the Templars, i.m., 24. o. / Stossek, 20. fej., 11. o. * The Rule of the Templars, i.m., 24. o. / Stossek, 20. fej., 11. o. * The Rule of the Templars, i.m., 24. o. / Stossek, 20. fej., 11. o., illetve a bibliai idézet helye: Zsid 12,14. * The Rule ofthe Templars, i.m., 36. o. / Stossek, 56. fej., 18. o. 118 The Rule ofthe Templars, i.m., 36. o. /Stossek, 72. fej., 22. o. * The Rule of the Templars, i.m., 36. o. / Stossek, 70. fej., 22. o. * The Rule of the Templars, i.m., 24. o. / Stossek, 20. fej., 11. o. * The Rule of the Templars, i.m., 24-25. o. / Stossek, 23. fej. és 29. fej., 12. o. * The Rule ofthe Templars, i.m., 26. o. / Stossek, 10. fej., 8. o. * The Rule ofthe Templars, i.m., 26. o. / Stossek, 10. fej., 9. o. * The Rule of the Templars, i.m., 26-27. o. / Stossek, 12-15. fej., 9. o. * The Rule ofthe Templars, i.m., 31. o. / Stossek, 42. fej., 15. o. * The Rule ofthe Templars, i.m., 31. o. / Stossek, 36. fej., 14. o. 119 The Rule ofthe Templars, i.m., 28. o. / Stossek, 39. fej., 14. o. * The Rule of die Templars, i.m., 29. o. / Stossek, 34. fej., 13. o. * The Rule of the Templars, i.m., 29. o. / Stossek, 35. fej., 14. o. * The Rule of the Templars, i.m., 29. o. / Stossek, 33. fej., 13. o. * The Rule of the Templars, i.m., 28. o. / Stossek, 59. fej., 18. o. 120 Colin Morris: The Papal Monarchy: The Western Church from 1050 to 1250. (Oxford, 1989), 280. o. 121 Lettres des Premiers Chartreux. 1. kötet. S. Bruno Guiges, S. Anthelme. Sources Chrétiennes, 88. (Paris, 1988), 115-116. o. Idézve Barber: The New Knighthood, 49. o. 122 Maurice Keen: Chivalry. (London, 1994), 8. o. * Clairvaux-i Szent Bernát: A templom lovagjainak ajánlott könyv: Az új lovagság dicséretéről (De laude novae militiae), 1/1. in Az első és második keresztes háború korának forrásai. Kiadta Veszprémy László. Középkori keresztény írók, 1. (Bp., 1999, Szent István Társulat), 169-170. o. 6. fejezet l23

Forey: The Templars in the Corona de Aragon, 271. o. Rev. Dr. E. Martin: The Templars inYorkshire. (York, 1929), 380. o. 123 Alan Forey: The Military Orders: From the Twelfth to the Early Fourteenth Centuries. (London, 1992), 189. o. 126 H. J. A. Sire: The Knights of Malta. (New Haven and London, 1994), 4. o. 127 Nicolo de Martoni: „Hedificium magnum et mirabile, ita quod impossibile videretur nisi quis videret.” Idézve Sire: The Knights of Malta, 8. o. 124

128

Cartulaire général de l'ordre Temple 1119-1150. Recueil des chartres et des bulles, relatives a l'ordre du Temple. Szerk. Marquies d'Albou. (Paris, 1913), no. 40, 30-31. o. Idézve Barber: The New Knighthood, 27. o. 129 Forey: The Templars in the Corona de Aragon, 22. o. 130 Riley-Smith: The First Crusade and the Idea of the Crusading, 44. o. 131 Forey: The Military Orders..., 123. o. 132 Mt 16,24-25. 133 Cartulaire général de l'ordre Temple 1119-1150. Recueil des chartres et des bulles, relatives a l'ordre du Temple. Szerk. Marquies d'Albou. (Paris, 1913), no. 371, 237. o. Idézve Barber: The New Knighthood, 261. o. 134 Alan Forey, in The Oxford lllustrated History of the Crusades. Szerk. Jonathan RileySmith. (Oxford, 1995), 204. o. 135 Helen Nicholson: Templars, Hospitallers and Teutonic Knights: Images of the Military Orders. (Leicester, 1995), 62. o. 136 The Rule of the Templars, i.m., 22. o. / Stossek, 57. fej. 18. o. * Aelredus Rievallensis: De Amicitia. PL, 40 kötet. 137 Brooke: The Medieval Idea of Marriage, 267. o. * The Letter of Saint Anselm of Canterbury. Szerkesztette és fordította Walter Fröhlich. 1-3. kötet. Cistercian Publications 96, 97 és 142. (Kalamazoo, 1990, 1993 és 1994) 138 John Boswell: Christianity, Social Tolerance and Homosexuality: Gay People in Western Europe from the Beginning of the Christian Era to the Fourteenth Century. (Chicago, 1980). 139 Southern: Saint Anselm, 150. o. 140 „Ezért Isten átadta őket gyalázatos szenvedélyeiknek. Asszonyaik ugyanis elcserélték a természet szerint való szokást azzal, amely a természet ellen van.” Róm 1,26. 141 Aurelius Augustinus: Vallomások, 4. könyv 8/13, 106-107. o. 142 Southern: Saint Anselm, 130. o. 143 Forey: The Military Orders..., 189. o. 144 The Rule of the Templars, i.m., 112. o. 145 Denys Pringle: „Templar Castles on the Road to the Jordan.” in The Military Orders: Fighting for the Faith and Caring for the Sick. Szerk. Malcolm Barber. (Aldershot-Brokefield, 1994), 148. o. 146 Imád ad-Dín al-Isfahani. Conquete de la Syrie et de la Palestine per Saladin. Fordította H. Massé. (Paris, 1972), 142. o. Idézve Judi Upton-Ward: „The Surrender of Gaston and the Rule of the Templars.” in The Military Orders: Fighting for the Faith and Caringfor the Sick. Szerk. Malcolm Barber. (Aldershot-Brokefield, 1994), 181. o. 147 John Julius Norwich: Byzantium: The Decline and Fall. (London, 1995), 107. o. 148 Mayer: The Crusades, 99. o. 149 Riley-Smith, in The Oxford Illustrated History of the Crusades. Szerk. Jonathan RileySmith. (Oxford, 1995), 81. o. 150 Idézve Steven Runciman: A History of the Crusades. 3 kötet. (Cambridge, 1952). Magyar kiadás: Steven Runciman: A keresztes hadjáratok története. (Budapest, 1999, Osiris Kiadó), 461-462. o. 151 The Letters of Saint Bernard of Clairvaux. Szerkesztette és fordította Bruno Scott-James. (London, 1953), 461-462. o. [391. levél: To the English People, 461-463. o.] * U.o., 462. o. 152 U.o., 462. o. * Otto Frisingensis: Gesta Friderici I. imperatons. Freisingi Ottó: Frigyes császár tettei. Fordította Gombos F. Albin. Középkori krónikások XV-XVI. (Budapest, 1913, Athenaeum), 116. o. A kereszt felvételének tényét említi. Az idézetre lásd Runciman: A keresztes liadjáratok története, 463. o.

153

Stephen Howard: The Knights Templars. (London, 1982), 199. o. Magyar kiadás: Stephen Howard: A templomosok titka. (Budapest, 1986, Kossuth), 85. o. 154 Melville: La Vie des Templiers, 92. o. 155 Christopher Tyerman: England and the Crusades 1095-1588. (Chicago, 1988), 182. o. 156 Barber: The New Knighthood, 66. o. 157 Jane Martindale: „Eleanor of Aquitaine.” In Richard Coeur de Lion in History and Myth. Szerk. Janet Nelson. (London, 1992), 40. o. 158 Idézve Brebero: Bernard of Clairvaux, 150. o. 7. fejezet 159

Brunebaum: Medieval Islam, 58. o. R. C. Smail: Crusading Warfare, 1097-1193. (Cambridge, 1995), 43. o. 161 Prawer: The Latin Kingdom of Jerusalem, 67. o. 162 Lásd Jonathan Riley-Smith: The Feudal Nobility and the Kingdom of Jerusalem, l1741277. (London, 1973), 81. o. 163 Prawer: The Latin Kingdom of Jerusalem, 506. o. 164 U.o., 504. o. 165 Jonathan Phillips, in The Oxford Illustrated History of the Crusades. Szerk. Jonathan Riley-Smith. (Oxford, 1995), 116. o. 166 Prawer: The Lalin Kingdom of Jerusalem, 238. o. 167 U.o., 383. o. 168 Idézve Maalouf: A keresztes háborúk arab szemmel, 203. o. 169 Susan Edgington: „Medical Knowledge in the Crusading Armies: The Evidence of Albert of Aachen and Others.” in The Mihtary Orders: Fightingfor the Faitli and Canngfor the Sick. Szerk. Malcolm Barber. (Aldershot-Brokefield, 1994), 326. o. 170 Robert Irwin: „Islam and the Crusades.” in The Oxford Illustrated History of the Crusades. Szerk. Jonathan Riley-Smith. (Oxford, 1995), 235. o. * Theoderich: Guide to the Holy Land. Fordította Aubrey Stewart. 2. kiadás. (New York, 1986, Italica Press), Part 1/17, 30, o. Lásd még Jerusalem Pilgrimage 1099-1185. Szerk. John Wilkinson, et als. (London, 1988, The Hakluyt Society), 293-294. o. 171 Theoderich, i.m., 30-31. Idézve Barber: The New Knighthood, 93. o. 172 Barber: The New Knighthood, 93. o. 173 Jaroslav Folda: „Art in the Latin East, 1098-1294.” in The Oxford Illustrated History of the Crusades. Szerk. Jonathan Riley-Smith. (Oxford, 1995), 150. o. 174 Prawer: The Latin Kingdom of Jerusalem, 416. o. 175 Jaroslav Folda, in The Oxford Illustrated History of the Crusades. Szerk. Jonathan RileySmith. (Oxford, 1995), 416. o. * The Rule of the Templars, i.m., 94. o. * The Rule of the Templars, i.m., 102. o. 176 Ann Hyland: The Medieval vvWiorse: From Byzantiurn to the Crusades. (Strout, 1994), 153. o. * The Rule of the Templars, i.m., 95. o. * The Rule of the Templars, i.m., 60. o. * The Rule of the Templars, i.m., 59. o. * The Rwle of the Templars, i.m., 112. o. * The Rule of the Templars, i.m., 87. o. 177 Nicholson: Templars, Hospitallers and Teutonic Knights, 117. o. * The Rule of the Templars, i.m., 91. o. 178 The Rule of the Templars, i.m., 91. o. 160

179

Knowles: Christian Monasticism, 84. o. Smail: Crusading Warfare, 39. o. 181 Helen Nicholson: „Before William of Tyre: European Reports on the Military Orders. Deeds in the East 1150-1185.” in The Military Orders. Szerk. Helen Nicholson. 2. kötet (Aldershot, 1998), 114. o. 182 Runciman: A keresztes hadjáratok története, 542. o. 183 Barber: The New Knighthood, 76. o. 184 Smail: Crusading Warfare, 201. o. 185 Runciman: A keresztes hadjáratok története, 409. o. 186 Bernard Hamilton: „Queens of Jerusalem.” In Studies in Church History. Szerk. D. Barker. (Oxford, 1978), 157. o. * Guillelmus Tyrensis: Historia rerum in partibus transmarinis gestarum. PL, 201. kötet. 187 Bernard Lewis: The Assassins: A Radical Sect in Islam. (London, 1967), 27. o. 188 Guillelmus Tyrensis: Historia rerum in partibus transmarinis gestarum. PL, 201. kötet. Idézve Bernard Hamilton: „The Elephant of Christ: Reginald of Châtillon.” in Studies in Church History. Szerk. D. Barker. (Oxford, 1978), 98. o. 189 Runciman: A keresztes hadjáratok története, 530. o. 190 Kamal al-Dín. Idézve Lewis: The Assassins, 111. o. 191 Walter Map: De nugis curialium. Szerkesztette és fordította M.R. James, et als. (Oxford, 1983), 66. o. Idézve Barber: The New Knighthood, 103. o. 192 Walter Map: De nugis curialium, 67. o. Idézve Barber: The New Knighthood, 104. o. 180

8. fejezet 193

Runciman: A keresztes hadjáratok története, 454. o. Bernard Hamilton: „The Elephant of Christ: Reginald of Châtillon.” in Studies in Church History. Szerk. D. Barker. (Oxford, 1978), 99. o. Sir Steven Runciman A keresztes hadjáratok történetében nem említ váltságdíjat. 195 U.o., l00. o. 196 Guilelmus Tyrius: Willelmi Tyrensis archiepiscopi chronikon. Kritikai kiadás R. B. C. Huygens. (Brepols, 1986), 20/30, 955. o. Barber: TheNew Knighthood, 109. o. 197 Tyerman: England and the Crusades, 46. o. 198 Runciman: A keresztes hadjáratok története, 569. o. 199 U.o., 598. o. 200 U.o., 594. o. 201 Bemard Hamilton: „The Elephant of Christ: Reginald of Châtillon.” in Studies in Church History. Szerk. D. Barker. (Oxford, 1978), 104. o. 202 U.o., 107. o. * Stephen Howard: A templomosok titka. (Budapest, 1986, Kossuth), 155. o. 203 Pierre de Blois [Petrus Bonevallensisj: Passio Reginaldi. „Si in eum crederes, evadere posses supplicia damnationis eterne que tibi parata esse non dubites.” PL, 207. kötet, 969C. Idézve Michael Markowski: „Peter of Blois and the Concept of the Third Crusade.” in The Horns of Hattin. Szerk. B. Z. Kedar. (London, 1992), 264. o. * Runciman: A keresztes hadjáratok története, 606. o. 204 Prawer: The Latin Kingdomof Jerusalem, 81. o. 205 J. Sourdel-Thomine: „Les Conseils du Shayh al-Harawi á un prince Ayyubide.” Bulletin des étudesorientales 16 (1961-1962), 205-266. o. Fordítás idézve William J. Hamblin: „Saladin and Muslim Military Theory.” in The Horns of Hattin. Szerk. B. Z. Kedar. (London, 1992), 236. o. * U.o., 237-238. o. 194

206 207

Smail: Crusading Warfare, 38. o. Barber: The New Knighthood, 117. o.

9. fejezet 205

Michael Markowski: „Peter of Blois and the Concept of the Third Crusade.” in The Horns of Hattin. Szerk. B. Z. Kedar. (London, 1992), 263. o. Lásd Pierre de Blois 219. levele. PL, 207. kötet, 508C. 209 Mayer: The Crusades, 136. o. 210 Lásd Tyerman: The invention of the Crusades, 28. o. 211 Alfred Richard: Contes. 1. kötet, 457. o. Idézve Jane Martindale: „Eleanor of Aquitaine.” in Richard Coeur de Lion in History and Myth. Szerk. Janet Nelson. King's College London Medieval Studies VII. (London, 1992, Centre for Late Antique and Medieval Studies), 42. o. 212 Prawer: The Latin Kingdom of Jerusalem, 185. o. 213 Tyerman: England and the Crusades, 58. o. 214 Runciman: A keresztes hadjáratok története, 650. o. 215 Norwich: Byzantium: The Decline and Fall, 129. o. 216 Runciman: A keresztes hadjáratok története, 679. o. 217 Peter W. Edbury: The Kingdom of Cyprus and the Crusades, 1191-1374. (Cambridge, 1991), 17. o. 2l8 Runciman: A keresztes hadjáratok története, 694. o. 219 Lásd John Gillingham: Richard the Lionlieart. (London, 1978), 161. o. 220 H. E. Marshall: Our Island Story. (London), 167. o. 221 J. O. Prestwich: „Richard Coeur de Lion: Rex Bellicosus.” in Ricliard Coeur de Lion in History and Myth. Szerk. Janet Nelson. (London, 1992), 16. o. 222 Gillingham: Richard the Lionheart, 285. o. és 288. o. 10. fejezet 223

A. Bothwell-Gosse: The Templars. (London, 1918), 11. o. Amikor Foulques de Neilly prédikátor megparancsolta neki, hogy hagyjon fel e három bűnével, Richard király ezeket a szerzetesrendekkel „házasította össze.” Lásd Runciman: A keresztes hadjáratok története, 723.o. 224 Duffy: Saints and Sinners, 110. o. 225 Tyerman: The Invention of the Crusades, 89. o. 226 Norman Housley, in The Oxford Illustrated History of the Crusades. Szerk. Jonathan Riley-Smith. (Oxford, 1995), 266. o. 227 Idézve Peter Partner: The Murdered Magicians: The Templars and their Myth. (Oxford, 1982), 30. o. * Johannes de Würzburg: Descriptiones Terrae Sanctae ex saeculis VIII, IX, XII et XV. P.P.T.S., 5. kötet. Lásd még Jerusalem Pilgrimage 1099-1185. Szerk. John Wilkinson, et als. (London, 1988, The Hakluyt Society), 251. o. 228 Nicholson: Templars, Hospitallers and Teutonic Knighis, 102. o. 229 Michael Gervers: „Pro defensione Terre Sancte: The Development and Exploitation of the Hospitallers' Landed Estate in Essex.” in The Military Orders: Fighting for the Faith and Caring for the Sick. Szerk. Malcolm Barber. (Aldershot-Broke-field, 1994), 5. o. 230 Nicholson: Templars, Hospitallers and Teutonic Knights, 131. o. 231 Barber: The New Knighthood, 267. o. 232 Forey: The Templars in the Corona de Aragon, 349. o. 233 U.o., 351. o. 234 U.o., 48, o.

235

Nicholson: Templars, Hospitallers and Teutonic Knights, 21. o. Peter W. Edbury and John Gordon Rowe: William of Tyre. (Cambridge, 1988), 128. o. 237 Alan Forey, in The Oxford lllustrated History of the Crusades. Szerk. Jonathan RileySmith. (Oxford, 1995), 213. o. 238 Forey: The Templars in the Corona de Aragon, 136. o. 239 Edbury and Rowe: William of Tyre, 148. o. 240 Mayer: The Crusades, 188. o. 241 U.o., 189. o. 242 Idézve u.o., 191. o.; PL, 212. kötet. 243 Peter Lock: „The Military Orders in Mainland Greece.” in The Military Orders: Fighting for the Faith and Caring for the Sick. Szerk. Malcolm Barber. (Aldershot-Brokefield, 1994), 333. o. 244 Norman Housley: The Later Crusades, 1274-1580. (Oxford, 1992), 153. o. 245 Alan Forey, in The Oxford Illustrated History of the Crusades. Szerk. Jonathan RileySmith. (Oxford, 1995), 189. o. 246 Jonathan Sumption: The Albigensian Crusade. (London, 1978), 38. o. 247 Zoe Oldenbourg: Massacre at Monségur. Fordította Peter Green. (London, 1961), 27. o. 248 Pére D'Avrigny. Idézve Ronald Knox: Enthusiasm. (Oxford, 1950), 319. o. 249 Idézve Sumption: The Albigensian Crusade, 53. o. 250 U.o., 31. o. 25l Raimonde Reznikov: Cathares et Templiers. (Portet-Sur-Garonne, dátum nélkül), 21. o. 252 U.o., 31. o. 253 U.o., 46. o. 254 Sumption: The Albigensian Crusade, 208. o. 236

11. fejezet 255

Tyerman: The Invention ofthe Crusades, 75. o. Lettres de Jacques de Vitry. Szerk. R. B. C. Huygens (Leiden, 1960), 77. o. Idézve James M. Powell: „The Role of Women in the Fifth Crusade.” in The Horns of Hattin. Szerk. B. Z. Kedar. (London, 1992), 301. o. * Ahogyan arról Thuróczy János krónikájában beszámolt róla Szent Margit feje, Szent Tamás és Szent Bertalan jobb keze és Áron vesszejének egyik darabja is az ereklyék között volt. [Joannes de Thurocz: Chronica Hungarorum.] Thuróczy János: A magyarok krónikája. (Budapest, 1980, Európa), 195. o. 257 Burchard de Mount Sion: Descriptio Terrae Sanctae. Kiadta J. C. M. Laurent. (Leipzig, 1864), 10. fejezet, 82-83. o. Idézve Barber: The New Knighthood, 163. o. 258 Idézve Barber: The New Knighthood, 130. o. 259 Lásd Salimbene de Adam: Chronica. MGH SS 32. Angol kiadás: The chronicle of Salimbene de Adam. Szerkesztette és fordította Joseph L. Baird. (Binghampton, 1986). Idézve Thomas Curtis van Cleve: The Emperor Frederick II of Hohenstaufen, lmmutator Mundi. (Oxford, 1972), 64.o. 260 Maalouf: A keresztes háborúk arab szemmel, 351. o. 261 Cleve: The Emperor Frederick II of Hohenstaufen, 239. o. 262 Maalouf: A keresztes háborúk arab szemmel, 351. o. 261 Idézve Cleve: The Emperor Frederick II of Hohenstaufen, 421. o. * L’art de la chase des oisiaus: De arte venandi cum avibus. Facsimile és kritikai kiadása a Fr. 12400 Bibliotheque Nationale de France kéziratának. Szerk. Laura Minervini. (Napoli, 1995). 264 Idézve u.o., 335. o. 265 U.o., 420. o. 256

266

Idézve u.o., 101. o. Idézve u.o., 217. o. 268 Idézve Maalouf: A keresztes háborúk arab szemmel, 349. o. * Maalouf: A keresztes háborúk arab szemmel, 350. o. 267

12. fejezet 269

Barber: The New Knighthood, 240. o. Runciman: A keresztes hadjáratok története, 784. o. 271 Prawer: The Latin Kingdom of Jerusalem, 75. o. 272 T. S. R. Boase: The Cilician Kingdom of Armenia. (Edinburgh, 1978), 110. o. 273 Smail: Crusading Warfare, 101. o. 274 Az átfogó listához lásd Riley-Smith: The Feudal Nobility..., 62-63. o.; vagy Prawer: The Latin Kingdom of Jerusalem, 404. o. 275 Idézve Riley-Smith: The Feudal Nobility..., 63. o. 276 Lásd Prawer: The Latin Kingdom of Jerusalem, 509-510. o. 277 Lásd Benjamin Z. Kedar: Crusade and Mission: European Approaches towards the Muslims. (Princeton, 1984), 157. o. 278 Idézve u.o., 126. o. 279 The Rule of the Templars, i.m., 148. o. (573. cikkely) 280 Forey: The Templars in the Corona de Aragon, 323. o. 281 Idézve Forey: The Military Orders..., 208. o. 282 Prawer: The Latin Kingdom of Jerusalem, 93. o. 283 Idézve Jonathan Phillips: „The Latin East.” in The Oxford Illustrated History of the Crusades. Szerk. Jonathan Riley-Smith. (Oxford, 1995), 119. o. 284 „Le Templier de Tyre.” Idézve Prawer: The Latin Kingdom of Jerusalem, 326. o. 285 Nicholson: Templars, Hospitallers and Teutonic Knights, 30. o. 286 Barber: The New Knighthood, 230. o. 287 Malcolm Barber: „Supplying the Crusader States: The Role of the Templars.” in The Horns of Hattin. Szerk. B. Z. Kedar. (London, 1992), 319. o. 288 Prawer: The Latin Kingdom of Jerusalem, 197. o. 289 Keen: Chivalry, 120. o. 290 Lásd Prior: The Bible and Colonialism, 34. o. 291 Keen: Chivalry, 56. o. 292 Runciman: A keresztes hadjáratok története, 803. o. 293 Idézve Barber: The New Knighthood, 142. o. 270

13. fejezet 294

Jean de Joinville: The Life of Saint Louis. Fordította M. R. B. Shaw. (Hamiondsworth, 1963), 175. o.; illetve Memoirs of the Crusades: Villehardouin and De Joinville. Fordította Frank T. Marzials. (New York, 1958), 148. o. 295 Keen: The Penguin History of Medieval Europe, 133. o. * Memoirs, 172. o. 296 Joinville: The Life of Saint Louis, 201.o.; Memoirs, 174. o. * Memoirs, 189. o. 297 U.o., 222. o.; Memoirs, 192. o. * Memoirs, 196. o. * Memoirs, 211. o. * Memoirs, 220. o.

* Krónikások - Krónikák. Szemelvények a középkori krónikákból. I-II. Szerkesztette Mezey László. (Budapest, 1960, Gondolat), II./210-212. o.; Memoirs, 230-231. o. A történet szerint valójában Joinville csak felkapta a bárdot, hogy majd azt tekinti kulcsnak és azzal nyitja fel a ládát, mire a templomos kincstárnoka látván, hogy erőszakot kívánt elkövetni ellenük, inkább átadta a kulcsot, amit korábban megtagadott. 298 Lásd Robert Irwin: „Islam and the Crusades.” in The Oxford Illustrated History of the Crusades. Szerk. Jonathan Riley-Smith. (Oxford, 1995), 238. o. 299 Joinville: The Life of Saint Louis, 277. o.; Memoirs, 248. o. 300 U.o., 288. o.; Memoirs, 257-258. o. 301 Prawer: The Latin Kingdom of Jerusalem, 414. o. 302 Mayer: The Crusades, 253. o. 303 Flores Historiarum. [Szerk. H. R. Luard. (London, 1890)] Idézve Barber: The New Knighthood, 157. o. 304 Lásd Judi Upton-Ward: „The Surrender of Gaston.” in The Military Orders: Fighting for the Faith and Caring for the Sick. Szerk. Malcolm Barber. (Aldershot-Brokefield, 1994), 186187. o. 14. fejezet 305

Sylvia Schein: Fidelis Crucis: The Papacy, the West, and the Recovery of the Holy Land, 1274-1314. (Oxford, 1991), 20. o. 306 James A. Brundage: „Humbert of Romans and the Legitimacy of Crusader Conquest.” in The Horns of Hattin. Szerk. B. Z. Kedar. (London, 1992), 311. o. 307 Schein: Fidelis Crucis, 25. o. 308 U.o., 41. o. 309 Lásd Peter Edbury: „The Templars in Cyprus." in The Miíitary Orders: Fighting for the Faith and Caring for the Sick. Szerk. Malcolm Barber. (Aldershot-Brokefield, 1994), 193. o. 310 Barber: The New Knighthood, 176. o. 311 Bartholomeo de Neocastro: Historia Sicula. Rerum Italicarum Scriptores NS, 13. kötet. Szerk. G. Carducci.et als. (Bologna, 1900.), 108-109. o. Idézve in Schein: Fidelis Crucis, 67. o. 312 Runciman: A keresztes hadjáratok története, 949. o. 15. fejezet 313

De Exadio Urbis Acconis. Veterum Scriptorum et Monumentorum Amplissima Collectio. Szerk. E. Marténe, et als. (Paris, 1724-1733), 757. o. Idézve in Schein: Fidelis Crucis, 115. o. 314 Schein: Fidelis Crucis, 125-126. o. 315 Ricoldo di Monte Croce: Epistolae commentatoriae de perditione Acconis 1291. Archives de l’Orient latin (1884), 291. o. Idézve Schein: Fidelis Crucis, 126. o. 316 Nicholson: Templars, Hospitallers and Teutonic Knights, 125. o. 317 Norwich: Byzantium, 264-273. o. 318 Edbury: „The Templars in Cyprus.” in The Military Orders: Fighting for the Faith and Caring for the Sick. Szerk. Malcolm Barber. (Aldershot-Brokefield, 1994), 194. o. 319 Idézve in Tyerman: England and the Crusades, 233. o. 320 Schein: Fidelis Crucis, 140. o. 321 Aegidius Romanus: De regimine princípium. (Romé, 1607). Idézve Schein: Fidelis Crucis, 145. o. 322 E. A. R. Brown: „The Prince is Father of the King: The Character and Childhood of Philip the Fair of France.” Medieval Studies 49, 282-334. o.

323

Lásd Reznikov: Cathares et Templiers, 21. o., Ives Dossat: Guillaume de Nogaret, petitfils d'hérétiques. Annales du Midi 212. (Toulouse, October 1941) 324 Guillaume de Nogaret Fülöp királyról szóló dicshimnuszából, amely a VIII. Bonifác pápa elleni poszthumusz eljárás során hangzott el. Idézve in Malcolm Barber: The Trial of the Templars. (Cambridge, 1978), 29. o. 325 U.o., 30. o. 326 Bryce: The Holy Roman Empire, 109. o. * Unam sandám... kezdetű bulla teljes szövegét lásd in Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Szerkesztette Sz. Jónás Ilona. (Budapest, 1999, Osiris), 339-341. o. A szövegben idézett hely a bulla befejezése, 341. o. 16. fejezet 327

Sophia Menache: Clement V. (Cambridge, 1998), 19. o. U.o,, 40. o. 329 U.o., 86. o. 330 Schein: Fidelis Crucis, 180. o. 331 U.o., 210. o. 332 Pierre Dubois. De recuperatione Terrae Sanctae. Kiadta C. V. Langlois. (Paris, 1891), 134. o. Idézve in Barber: The Trial of the Templars, 16. o. 333 Idézve in Barber: The Trial of the Templars, 48. o. * Howard: A templomosok titka, 296. o. A maubuissoni parancsot bár Fülöp írta alá, de jogtudósa Guillaume de Nogaret fogalmazta. Lizerand: Le Dossier de l'affaire des Templiers. (Paris, 1923), 16. o. 334 Idézve in Menache: Clement V, 207. o. 335 Jean de Saint-Victor: Prima Vita, idézve in Menache: Clement V, 206. o. 336 Barber: The Trial of the Templars, 67. o. 337 U.o., 76. o. 338 Idézve u.o., 100. o. 339 U.o., 184. o. 340 Menache: Clement V, 192. o. 341 U.o., 199. o. 342 James Brundage: „The Lawyers of the Military Orders.” in The Military Orders: Fighting for the Faith and Caring for the Sick. Szerk. Malcolm Barber. (Aldershot-Brokefield, 994), 351. o. 343 Idézve in Barber: The Trial of the Templars, 125. o. * Idézve in Barber: The Trial of the Templars, 128-129. o. 344 Idézve u.o., 148. o. 345 Guillaume de Nangis: Gesta Sanctae Memoriae Ludovici Regis Franciae. RHG, 20. kötet. Idézve in Barber: The Trial of the Templars, 157. o. Magyarul idézve: Howard: A templomosok titka, 319. o. 346 Lásd Barber: The Trial of the Templars, 161. o. 328

17. fejezet 347

Forey: The Military Orders..., 87. o. * Howard: A templomosok titka, 322. o. * Howard: A templomosok titka, 334. o. 348 Lásd Barber: The Trial of the Templars, 206. o. 349 Menache: Clement V, 229. o.

350

Martin: The Templars in Yorkshire, 142. o. U.o., 147. o. 352 Idézve in Barber: The Trial of the Templars, 202. o. 353 Jean de Saint-Victor: Excerpta e memoriali historiarum. RHG, 21. kötet, 656. o. Idézve in Barber: The Trial of the Templars, 221. o. 354 Walter of Guiborough krónikája, 396.o. Idézve in Menache: Clement V, 236. o. * Howard: A templomosok titka, 326. o. * Howard: A templomosok titka, 326. o. 355 Forey: The Templars in the Corona de Aragon, 364. o. * Péld 10,24. 356 Guillaume de Nangis: Gesta Sanctae Memoriae Ludovia Regis Franciae. RHG, 20. kötet, 402. o. Idézve in Barber: The Trial of the Templars, 241. o. 357 Lásd Simonetta Cerrini: „A New Edition of the Latin and French Rule of the Temple.” in The Military Orders. Szerk. Helen Nicholson. 2. kötet. (Aldershot, 1998), 211-212. o. 351

Epilógus 358

Idézve in Barher: The New Knighthood, 316. o. Partner: The Murdered Magicians, 100. o. 360 Nicholson: Templars, Hospitallers and Teutonic Knights, 94. o. 361 Partner: The Murdered Magicians, xix. 362 Barber: The Neiv Knighthood, 331. o. 363 Lásd Michael Baigent, Richard Leigh and Henry Lincoln: The Holy Blood and the Holy Grad. (London, 1982) 364 Lásd lan Wilson: The Blood and the Shroud. (London, 1998) 365 Lamy: Les Templiers: Ces Grand Seigneurs aux Blancs Manteaux, 28. o. 366 Keith Laidler: The Head of God: The Lost Treasureof the Templars. (London, 1998), 177. o. 367 U.o., 199. o. 318 Andrew Sinclair: The Discovery of the Grail. (London, 1998), 264. o. 369 Partner: The Murdered Magicians, 112. o. 370 U.o., 138. o. 371 H. Prutz: Geheimlehre und Geheimstatuten des Templerherren-Orders. (Berlin, 1879), 62., 86., 100. o. Idézve in Malcolm Barber: „The Trial of Templars Revisited.” in The Military Orders. Szerk. Helen Nicholson. 2. kötet. (Aldershot, 1998), 330. o. 372 H. C. Lea: A History of the Inquisition in the Middle Ages. (New York, 1889), 334. o. Idézve in Barber: „The Trial of Templars Revisited,” 329. o. 373 J. Favier: Philippe le Bel. (Paris, 1978), 447. o. Idézve in Barber: „The Trial of Templars Revisited,” 330. o. 374 Southern: Saint Anselm, 153. o. 375 Lásd Riley-Smith: The Feudal Nobility..., 201. o. 376 Lásd The Rule of the Templars, i.m., 148. o. (573. cikkely) 377 Barber: „The Trial of Templars Revisited,” 331. o. 378 Partner: The Murdered Magicians, 180. o. 379 Joinville: The Life of Saint Louis, 310. o.; Memoirs, 282. o. 380 Nicholson: Templars, Hospitallers and Teutonic Knights, 74. o. 381 David Hume: History. I./209. o. Idézve in Tyerman: The Invention of the Crusades, 111. o. 382 Runciman: A keresztes hadjáratok története, 993. o. 383 Prior: The Bible and Colonialism, 35. o. 384 Jonathan Riley-Smith: „The Crusading Movement and Historians.” in The Oxford 359

Illustrated History of the Crusades. Szerk. Jonathan Riley-Smith. (Oxford, 1995), 7. o. 385 Riley-Smith: The First Crusade and the Idea of the Crusading, 115. o. 386 Jel 7,14. 387 Brundage: „Humbert of Romans and the Legitimacy of the Crusader Conquests.” in The Horns of Hattin. Szerk. B. Z. Kedar. (London, 1992), 306. o. 388 Menache: Clement V, 177. o. 389 U.o., 86. o. Kiegészítés 390

Idézve in Amos Elon: Jerusalem: City of Mirrors. (London, 1989), 167. o. Michael Gervers: „Pro defensione Terre Sancte: The Development and Exploitation of the Hospitallers' Landed Estate in Essex.” in The Military Orders: Fighting for the Faith and Caring for the Sick. Szerk. Malcolm Barher. (Aldershot-Brokefield, 1994), 20. o. 392 Lásd Schein: Fidelis Crucis, 245. o. 393 Anthony Luttrell: „The Military Orders, 1312-1798.” in The Oxford Illustrated History of the Crusades. Szerk. Jonathan Riley-Smith. (Oxford, 1995), 347. o. 394 Jonathan Riley-Smith: The Atlas of the Crusades. (New York, 1991), 156. o. 395 Sire: The Knights of Malta, 250. o. 391

Név- és tárgymutató (...mely „ebben a formában nem igaz”, ugyanis a megadott oldalszámok az eredeti könyvre vonatkoznak. [korrektor megjegyzése]) Abbászidák [Abbászida dinasztia] 57, 315 Ábrahám 12-14, 17, 20, 51, 52, 58, 315 Adhemar de Monteil, Le Puy püspöke 70, 73, 315 Ágoston, Szt., Hippo püspöke [Augustinus] 36-38, 41, 44, 46, 74, 94, 95, 106, 110, 180, 315 ágostonosok [Ágoston-rend] 90, 91, 107, 315 Aimery, antiochiai pátriárka 136, 315 'Ain Dzsálut, -i csata 216, 315 Ajjúb, kurd emír 143, 177,315 ajjúbidák [Ajjúbida dinasztia] 177, 195,208,212-216 Akkon [Akkó, Acre] -eleste 5, 221-228 - Frigyes, II. 196-197, 205-206 - Károly, Anjou 219-220, 222-224, 233-234, 238, 253, 257, 264, 280, 298 - kereskedelem 199, 222-293 - keresztes hadjárat, III. 160, 177 - mamelukok 216, 218-220, 227-228, 234-235 - Szaladin, szultán 155, 158, 160 al-Aksza mecset [al-Aqsa] 58, 125-127, 154, 196 Alamut 135, 140, 315 al-Asraf, mameluk szultán 9, 225, 226, 228, 315 Albigens keresztes hadjárat 180-185 ld. még katharok Aleppo [ma Haleb] 68, 82, 88, 97, 112, 119, 120, 125, 137, 142, 144, 150, 199, 213, 216, 315 Alexiosz, I., Komnénosz, bizánci császár 69, 70, 74, 78-50,83, 117 Alexiosz, IV, Angelosz, herceg (1203-1204 bizánci császár) 177 Alexiosz, V, Dukász, bizánci császár 179 Alfonz, I. (Hadverő), aragón király 105, 107, 315 Aliz, ciprusi királynő 198, 206, 315

Aliz, jeruzsálemi királynő 122, 133, 158, 161 al-Adil, ajjúbida uralkodó 164, 187 al-Fakri, emír 225 al-Kamil, egyiptomi szultán 188-189, 192, 194-197, 200, 204-205 al-Manszúr Ibrahim, Homsz hercege 206-207 Alp Arszlán, szeldzsuk szultán 69 Alphonse-Jourdain, Toulouse grófja 105, 115, 119-120, 134-135 Amalrich, I., jeruzsálemi király 132, 137, 139-143, 148, 152, 161, 170, 298 Amaury, ciprusi uralkodó 233, 263-264 András, II., magyar király 187 André de Montbard, templomos nagymester 98, 122, 132-133,297 an-Nasszir Juszuf, aleppói szultán 213 Antiochia [gör. Antiokheia, ma Antakya] 68-69, 81-82, 153,218 Antiochiai Fejedelemség 91, 112, 135, 139, 156, 225 Anzelm, Szt., Canterbury-i 98, 109-110, 306 Aqabai-öböl 149 Aragóniai Királyság 76, 174, 184, 202, 243, 256, 266-267 Armand de Périgord, templomos nagymester 205-207, 297 Arnold de Torroja, templomos nagymester 146-147, 297 Arszuf 87, 164, 195, 217 Asszaszinok 8, 88, 134-134, 140-141, 165, 214, 216 Aszkalon [Ascalon] 88, 106, 111, 120, 131-132, 134, 137-138, 145, 153, 164-166 Atlit-félsziget 187 Attalia [Adalia] 118, 122 Bajbarsz, al-Malik asz-Zahir Rukn ad-Dín, mameluk szultán 207, 211, 216-220, 224 Balduin, I., Flandria grófja (Balduin de Boulogne), jeruzsálemi király 79, 82, 86-87, 89-90, 126, 298 Balduin, II., (Balduin du Bourg) jeruzsálemi király 79, 87, 90, 96-97, 106, 111-112, 120, 123, 298 Balduin, III., jeruzsálemi király 119,131-134, 136-137, 139, 142, 298 Balduin, IV, jeruzsálemi király 126, 142, 144-148, 298 Balduin, V, jeruzsálemi király 147, 298 Baphomet 248, 283 Beaufort 138, 145,205,217-218 Becket, Tamás, Szt. 109, 146, 267 Bécs, -i zsinat 75, 166, 276, 292 Bejrút 17, 86, 88, 138, 197, 199, 223, 228 Belvoir l54, 215 bencések 45, 62-63, 72, 92, 110, 171-172, 185 Benedek, Szt., Nursiai 44-46, 63, 92-93, 100, 102 Bérard, Thomas, templomos nagymester 215-216, 222, 297 Bernard de Trémélay, templomos nagymester Bernát, Szt., Clairvaux-i 92-96, 98-99, 101-103, 107, 114-117, 131-132 Bertrand de Blanquefort, templomos nagymester 133, 140, 249, 297 Bethgibelin 111, 131 Bizánc 34-35, 49, 54, 68, 70, 121, 125, 136, 142, 144, 180, 209 Bizánci Birodalom 37, 48 - Ciprus 136-137 - Fülöp, IV. 243 - iszlám 51, 53-55, 67-69

- Itália 64, 66-67, 71 - keresztes hadjáratok 5, 37, 91, 135, 159, 172, 195, 287, 291, 293, 295, 308-312, 314 - rivalizálás a pápasággal 125 - szeldzsuk törökök 67-69, 135 Blanka, Kasztíliai [Blanche de Castille], IX. Lajos francia király anyja, régens 208-209, 212 Boemund de Taranto [Tarantói Boemund], antiochiai fejedelem 79, 81, 86 Boemund, II., antiochiai fejedelem 112 Boemund, III., antiochiai fejedelem 139, 144 Boniface, Montferrat őrgrófja [Boniface de Montferrat], thesszaloniki uralkodó 177, 179, 184 Bonifác, VIII., pápa 234, 238-242, 244, 248, 251, 254-256, 273, 290, 312 Caesarea [Kaiszareia] 15, 19, 21-22, 30, 87-89, 120, 134, 138, 146, 164, 214, 217, 304 Callixtus, II., pápa 91 Cassianus, Johannes 44-45 Celestin, V, pápa 234, 238-240, 254-256 Chartres, -i zsinat (1150) 122, 307 Ciprus [Ciprusi Királyság] 136-137 - keresztes hadjárat, III. 160, 177 - Lajos, IX. 209-210 ciszterciek 92-94, 100, 104-105, 158, 169, 171-172, 182-183, 201, 282 Citeaux, -i apátság 92 Clairvaux, -i apátság 92, 96, 98, 105, 114 Clermont, -i zsinat 8, 73 Cluny, -i apátság 62-63, 71, 92, 94, 219 cölibátus 41-42, 53, 95, 100, 180 Daimbert, (pisai érsek) jeruzsálemi pátriárka 86, 90 Damaszkusz 17, 29, 57, 82, 96-97, 11, 120, 121, 123, 132-133, 135, 143, 145, 150, 152, 191, 197, 199, 205-207, 213, 215-216, 227 Dandolo, Enrico, velecei dózse 177-179 Darbszak 112, 138 Dávid 14-15, 20 Domonkos, Szt.Guzman 182-183, 193, 200, 221, 247 Dorülaion [Dorylaeum] 80 Durazzo [gör. Dürrhakhion] 69, 75, 80 dzsihád 142-143, 288 Edessza 69, 82, 86-88, 114, 119-120, 206 Edward, I., angol király 219-222, 226, 230, 234, 237-238, 241-243 Edward, II., angol király 267-270, 275-277, 280, 287, 301, 304 Efezus [Epheszosz] 29, 118 Egyiptom 7, 13-16, 21, 42-44, 53-55, 72, 83, 87 Eleonóra, Aquitániai, francia királynő 104, 114, 117-119, 134, 145, 157-158, 162 életszabályzat/regula 6, 43-46, 63, 68, 90, 92-93, 99-102, 106, 109, 116, 129-130, 160, 171, 201, 222, 271, 279, 286, 303, 304-306 ereklyék 13, 34, 54, 71, 152, 179, 187, 189, 209, 278, 282-285, 311 eretnekség 185, 187, 201, 208, 236-237, 239-240, 247-248, 250-255, 257, 260-261, 264, 272, 276, 278, 281, 285-286, 294 Etienne, Blois grófja 79-80, 82 Etienne de Otricourt 212 Eustache, Boulogne grófja 79, 83

Euszebiosz [Eusebius] 27-28, 32, 42 Everard de Barres, templomos nagymester 104, 117-119, 122, 131, 297 Fakhr ad-Dín, ibn asz-Saikh, emír [Fakreddin] 194-195, 210-212 farizeusok 18, 20, 25 fátimidák [Fátimida dinasztia] 57, 83 Ferenc, Szt., Assisi 170, 181, 188, 192-193, 200, 238 ferencesek 171,200, 264 Filangieri, Ricardo, császári marsall 198, 203, 205-206, 286 Flandriai Robert - ld. Robert, II. 79 Flavius, Josephus, történetíró 6, 15, 18, 21, 27, 303 frankok 8, 37-39, 47-48, 55, 60, 64, 80, 83-84, 91, 103, 118-120, 123-125, 131, 133, 135 Frigyes, I. (Barbarossa), német-római császár 159-160, 176 Frigyes, II., Stauf, német-római császár 5, 8, 175, 186-198, 202-206, 208-215, 218, 232, 235, 253, 286, 289, 298, 388 frigyláda 13-14, 283 Foucher de Angouléme, jeruzsálemi pátriárka175 Foulques de Villaret, johannita nagymester 232, 234, 245, 294, 310 Fulko, Anjou [Fulko, Anjou grófja], jeruzsálemi király 91, 96-97, 112, 131, 133, 158, 298 Fülöp, I., francia király 73, 77 Fülöp, II., Ágost, francia király 79, 158, 161-164, 167, 175 Fülöp, IV. (Szép), francia király 235-243, 245-247, 249-250, 254, 256, 260, 263, 265, 269, 274-276, 280, 290, 295 Gastrial 76 Gasztun [Bagrasz] 112, 138, 155, 199, 218-219 Gautier de Mesnil 141 Gautier de Brienne, Jaffa grófja 207 Gautier Sans-Avoir [Nincstelen Valter] 77 Gáza 131, 145, 153, 164, 207, 292 Godefroy de Saint-Omer 90, 97, 99, 108 Geoffroi de Sargines, az Akkoni Királyság kormányzója 215, 217 Gérard de Ridefon, templomos nagymester 109, 147-148, 150-151, 153, 155, 161-162, 297 Gergely, I., Szt. (Nagy), pápa 40-41, 46, 48, 65, 231 Gergely, VII., pápa 65-67, 70, 74, 239, 256, 305 Gergely, VIII., pápa 156-157 Gergely, IX., pápa 193-195, 199, 202, 204, 238 Gergely, X., pápa 221-223 gnoszticizmus 32, 283, 285 Gottfried, Bouillon, advocatus s. sepulchri 79, 80, 83, 86-87, 106, 207, 298 Grál, Szt. 7, 281-284 Guido, Lusignani, jeruzsálemi király 147-153, 156, 160-165, 176, 298 Guillame de Burres, Galilea hercege 96, 111 Guillaume de Beaujeu, templomos nagymester 231, 228-225, 223-222 Guillaume de Chartres, templomos nagymester 188, 297 Guillaume de Nogaret, francia királyi pecsétőr 236, 240, 246-249, 251, 254-256, 261, 273, 285, 290, 294, 300, 312-313 Guillaume de Sonnac, templomos nagymester 210-211, 213, 297 Guiscard Róbert, herceg, normann fejedelem 67, 69, 79

Hadrianus, római császár 24, 28, 83 Haifa 15, 87, 88, 138, 164, 187, 217, 228 Harding, (Szt.) István, clunyi apát 93, 94, 98, 282 Hasszán asz-Szahbáh, iszmá'ilita vezér 135, 156 Hattín,-i csata [Hittín] 9, 88, 151, 153, 155, 158, 161, 163, 164, 172, 174, 189, 205, 207 Henrik, I., angol király 97, 104, 113 Henrik, II., angol király 145-146, 150, 154, 156-158, 161, 174 Henrik, II., ciprusi király 224, 233, 263-264 Henrik, IV., német-római császár 65-67, 79 Henrik, VI., német-római császár 167, 189 Heraclius, jeruzsálemi pátriárka 146, 148, 153-154 Hérakleiosz, bizánci császár 54 Hermann von Salza, a német lovagrend nagymestere [Salzai Hermann] 175, 193, 194, 196 Heródes, Agrippa, I., Júdea királya 29 Heródes, Nagy 15-19, 21-22, 126 Hetum, örmény király 234 Hirkanosz, Júdea királya 15, 18 homoszexualitás 110-111, 202, 249, 252, 285-286 Honorius, III., pápa (Savelli bíboros) 175, 187-188, 190, 192-193 horezmi törökök 206-207 Hugó, I„ ciprusi király 223-224, 233 Hugues, Champagne grófja 89-93, 98, 108, 282-283 Hugues de Payns, templomos nagymester 90-93, 96-99, 102-104, 108, 111-112, 133, 283 Hugues de Vermandois, gróf [Vermandois-i Hugó] 79 Iftikhar ad-Daula, Jeruzsálem muszlim kormányzója 83-84 Il-kán Gazan, mongol vezér 234-235, 243 Inab, -i [Nepa] csata 135 Ince, II., pápa (Gregorio Papareschi) 107, 113-114, 176 Ince, III., pápa 169-170, 175-178, 182-184, 186-187, 189, 193 inkvizíció 247, 250, 253-254, 256, 264, 267-269, 276, 285, 287, 289-290 István, VI., pápa 62 iszlám - Ábrahám 12-14, 17, 20, 51-52, 58 - Bizánci Birodalom 67-69 - kényszerített áttérés 132, 140-141, 289 - megosztottság (szunnita és sí'ita) 53, 57, 69, 135 - térkép 56 - vallásalapítás 49-51 iszmá'iliták 135, 140 Iulianus (Apostata), császár 35-36, 58 Iustianus, I. (Nagy), kelet-római császár 39, 46, 81 Izabella, (I. Amalrich lánya), jeruzsálemi királynő 142, 161, 165 Izabella, Brienne-i, jeruzsálemi királynő 187, 193, 198, 205-206, 213 Izsák Komnénosz, herceg, ciprusi király 162 Jacques de Mailly, templomos maréchal 150 Jacques de Molay, templomos nagymester 233-234, 244-250, 254, 257-258, 265-268, 270, 272, 277-278. 282, 284, 286-287, 295 Jacques de Vitry, Akkon püspöke 91, 186, 200-201

Jakab, I. (Hódító), aragón király 203, 222 Jakab, II., aragón király 245, 248, 253-255, 265-268, 271-275, 281 Jákob gázlója [Chastelet] 138, 145 János, (Földnélküli), angol király 158, 164, 167 János, Brienne-i, jeruzsálemi király 187-189, 193-194, 198 János, Szt., Keresztelő 24-29 János, VIII., pápa 62 János, X., pápa 62 János, XI., pápa 62-63 János, XII., pápa 64 János, XXII., pápa 254, 276 Jean de Giubelet, királyi marsall 216 Jean de Joinville, lovag, történetíró 208-211, 287 Jean de Villiers, johannita nagymester 227, 231 Jean d'Ibelin, Jaffa grófja, régens [Ibelini János] 197-198, 202, 216 Jean Michel, zsinati írnok [troyes-i zsinat] 99 Jenő, III., pápa 113-117, 121-122 Jeruzsálem - horezmi törökök 206-207 - iszlám hódítás 55, 58, 68, 157-158 - keresztes hadjáratok 74, 77-84, 98, 119, 136, 164, 177, 192 - korai keresztények 24-35 - orai történelem 12-22 - latinok uralma 86-88, 125-126 - Mohamed 51-52, 15 - perzsa hódítás 14, 54 - Római Birodalom 15-22, 24-27 - Szaladin, szultán - XX. század 292 - zarándoklat 58, 70-72, 74, 89, 91, 106, 124, 166, 296 Jeruzsálemi (Latin) Királyság 9, 111, 126, 129-134, 141-144, 147-148, 158, 164-165, 196, 199, 205-206,214-216 Jézus Krisztus 7, 24-29 Jézus Krisztus hit harcosai [Militia Iesu Christi] 185 johanniták - ld. Szent János ispotály lovagjai judaizmus 28-29, 49, 95 - Ábrahám 12-15, 51-52, 58 - antiszemitizmus 28-29, 55, 116, 124-125 - görög-római világ 14-24 - Jézus Krisztus 24-29 - korai története 12-15 Kába 49, 51-52 Kadmusz 118, 135 Kaláun, mameluk szultán 224-225, 230 karolingok [Karoling dinasztia] 61, 72 Károly, Anjou grófja 219-226 Károly, I., Nagy, császár 48-49, 62-63, 79 Károly, II., Anjou, Nápoly királya 234, 238, 241, 253, 257, 264, 276 karthauziak 70, 92, 203

katharok 7, 170, 180-185, 201, 208, 236-237, 283-285 Kelemen, V, pápa 233, 241-258, 263-264, 266 Kerak 143, 148, 154, 161, 207 Kerboga [Karbuka, Curbara], moszuli atabég 81-82 Kereszt, Szt. 54, 152, 163, 189 keresztes hadjáratok - első 75-76, 77-84 - Frigyes, II. 189, 193-198 - harmadik 158-168 - Lajos, IX. 208-216 - második 113-122 - negyedik 176-179, 186, 288 - ötödik 186-189, 196, 210 Khalkédón [Chalcedon] 35, 178 Kilidzs Arszlán, II., szeldzsuk szultán 144 Kilikia [Kis-Örményország] 75, 81, 88, 112, 136, 160, 176, 199, 218, 230, 240, 244 Kitboga, mongol uralkodó 216 Klodvig [Chlodvig], frank uralkodó 39, 44, 47 Konrád, II., német király 198, 206, 213, 215 Konrád, III., német király 116-122 Konrád, jeruzsálemi király 155, 160-163, 165 Konrád, Montferrat őrgrófja ld. Konrád, jeruzsálemi király Konradin, (Stauf), német és jeruzsálemi király 215, 219 Konstancia, Antiochia fejedelemnője (régens hercegnő) 112, 118-119, 134-136, 139, 144 Konstantin, I. (Nagy), császár 33-35, 42-43, 64 Konstantinápoly [Bizánc, Isztambul] - a város alapítása 35 - iszlám 55-56 - keresztes hadjáratok 79-80, 178-180, 243 - ottomán törökök 291 - perzsák 54 konstantini adománylevél (Donatio Constantini) 64 Korán 51-52, 58, 296 Krak des Chevaliers 135, 154, 185, 219-220 Kutuz, mameluk szultán 216 La Colée 135, 138, 140 La Féve 150 La Forbie, -i csata [Herbiya] 88, 207-208, 216 Lajos, Bajor, herceg 188 Lajos, VII., francia király 114-122, 145, 157, 160, 178 Lajos, VIII., francia király 185 Lajos, IX. (Szent), francia király 208-216, 219, 235, 237-239, 245 Lándzsa, Szt. 82, 225 Languedoc-és a katharok 115, 170, 180-185, 208, 247 Leo, Kis-Örményország hercege Leó, I., (Nagy) Szt., pápa 40 Leó, III., pápa 48, 55, 63 Leó, IX., pápa 67 Limassol 162, 176, 232-233

Lipót, osztrák herceg 160, 163, 167 Lyon, -i zsinat (1274) 203, 221-223, 230, 232, 244 Magyar királyság 60, 75, 77, 159, 177, 187, 213, 224, 291, 299 magyarok 64, 71, 78, 144, 187, 291 Maiolus, clunyi apát 63, 71, 72 Malik asz-Szalih Iszmá'il, Núr ad-Dín fia 142 Málta 295-296 mamelukok 213-214, 216-220, 225, 227-228, 231, 234-235, 243, 263, 291 manicheusok 180 Manszúra 88, 189, 210-212, 216 Mánuel, I., Komnénosz, bizánci császár 117-118, 121 Manzikert, -i csata 69, 74, 144, 289 Margit, Provencei [Marguerite de Provence], IX. (Szt.) Lajos felesége 208-210, 212-213 Marienburg [Mal'bork] 232, 293 Markab 199 Marcell, Károly, frankok majordomusza 47, 55, 60 Márton, IV., pápa 224, 233 Márton, Szt., Tours-i 39, 44, 65 Maszada erőd 15, 19, 22, 24, 78 Mekka 49-52, 58, 72, 149 Melisende, jeruzsálemi királyné 96-97, 119, 122, 133-135, 158 merovingok 47-48, 55, 72, 282, 284 Mikhaél, VIII., Palaiologosz, bizánci császár 221 Miklós, IV., pápa 224, 230-231, 235, 238 Milites Templi... 113 Milicia Dei... 113 Mohamed 49-54, 57-58, 72, 149, 289 mohamedánok 55-57 - áttérés a kereszténységre 199-201 - Francia Királyság 63 - keresztes államok 123-126 - Róma elleni fenyegetés 67 - zarándokok elleni támadások 89, 91 mongolok 202, 209, 214-217, 220, 234-235, 239, 243 monofizita kereszténység 43, 55 montanisták 32 Morra, Alberto de - Id. Gergely, VIII. Moszul 82, 142, 150 Mózes 3, 51, 191 Müriokephalon, -i csata 144 Náblusz 91, 138, 195, 205 nagymesterek 101, 109, 126-128 ld. még külön a neveknél Naszr ad-Dín, egyiptomi vezír 132 Navarrai Johanna, IV. (Szép) Fülöp felesége 235-236 Német Lovagrend 160 - áttelepülés Poroszországba 232, 293 - és a templomosok 129-130 - Frigyes, II.

- La Forbie 207 - mamelukok 220, 226 - mongolok 215-216 - szentföldi erődök 187, 215 Nicosia 165, 176, 233 Nikaia [Nicea], keresztes hadjárat, I. 69, 75, 79, 80, 118 nikaiai [niceai] hitvallás 35-36 normannok 66-67, 71, 73, 79-80, 113 Núr ad-Dín, Aleppo, Moszul és Damaszkusz uralkodója 120, 137-139, 142-144, 154 Odo de Lagery - ld. Orbán, II. Odo de Saint-Armand, templomos nagymester 141, 145-146, 297 Odo Poilechien, bailli 224 Odo, clunyi apát 63 Odoaker 38 Omár, kalifa 53-54, 58, 84, 292 Omne datum optimum... (1139) 113, 141, 176 Onofroi de Toron 143, 148, 152, 161-162 Orbán, II., pápa (Odo de Lagery) 70-74, 77, 79-80, 82, 84, 86, 92-94, 97, 115, 170, 200, 239, 289 Orbán, III., pápa 156-157 Orbán, IV., pápa 175 Ottó, I. (Nagy), Szászország hercege 64, 67 oszmán törökök 181, 291-292, 295 Origenész 32, 42 öltözködés 90, 99-100, 108, 111, 128, 275-276 Pakhomiosz, Szt. 43 Pál, Szt., Tarszoszi 29-30, 32, 37, 41-42, 94, 100, 110 Papareschi, Gregorio - ld. Ince, II. Pápaság - egyezség a frankokkal 47-48 - és a Bizánci Birodalom 64-65, 67-69, 177-179 - konfliktus a világi uralkodókkal 65-67, 175, 190, 208 - konstantini adománylevél 64 - korai kereszténység 40-42 - lovagrendek privilégiumai 112-113, 141, 170-172, 203, 233-234 - Nagy Károly birodalmának felbomlása 62-64 - szupremácia/felsőbbség 40, 67, 239-240, 289 Payen de Montdidier, templomos lovag 90, 99, 104 Pedro de Montaigu, templomos nagymester 188, 197, 297 Pelagius, Santa Lucia bíborosa 175, 188-189, 196, 198,201,209-210 Perzsia - iszlám meghódítása 54 Péter, II., aragón királya 184-185 Péter, III., Nagy, aragón és szicíliai király 224 Péter, Szt. 29, 32-33, 40 Petrus Venerabilis, clunyi apát 63, 94, 121 Philippe de Montfort, Toron és Türosz ura 207 Philippe de Nablus, Oultrejourdain ura 139, 141, 297 Piacenza, -i zsinat 70, 74

Pierre de Bologna, templomos pap, procurator 256, 259-263, 266, 285 Pierre de Rovira, templomos lovag 104 Pierre de Sevrey, templomos maréchal 227-228 Pierre Debois 156-157, 251, 244 Pierre Flote 236-237 Pietro da Murrone [Murrone Péter] - ld. Celestin, V, pápa Pilátus, Poncius Pippin, Kis, frank király 47-48 Pippin, Nagy, frank király pogányság - arab törzsek 50-51, 57-58 - Észak-Európa 41, 46, 48, 60, 117, 182, 200, 232, 293 - mártírok 31, 41, 47, 71, 103, 157, 171, 200, 271, 288 - Római Birodalom 24, 29-31, 34-36, 40 Poitiers, -i csata 60 Portugália 106-107, 275-276, 294, 299 Quantum praedecessores... (1145) 114-115 Raymund de Poitiers 118-120, 134-135, 139, 144, 158 Raymund de Saint-Gilles, Toulouse grófja [Toulouse-i Rajmund] 70, 80-86, 184-185 Raymund du Puy, johannita nagymester 106, 131 Raymund, Berenguer, IV, Barcelona grófja 106-107 Raymund, II., Tripolisz grófja 134-135 Raymund, III., Tripolisz grófja 141-152, 166 Raymund, VI., Toulouse grófja 183-185 Raymund, VII., Toulouse grófja 185 reconquista 60, 74, 105, 107, 200, 202, 265, 289, 292, 294 Remete Péter (Pierre de Amiens) [Amiens-i Péter] 77-81 Renaud de Châtillon, antiochiai fejedelem [Châtillon-i Rajnald] 135-137, 144-145, 148-149, 152-153, 157, 161 Renaud de Provins, templomos pap, Orleáns praeceptora, procurator 259-260, 262 Renaud de Vichiers, templomos maréchal 212-213, 215, 297 Richárd, I., Oroszlánszívű, angol király 156-158, 161-169 Robert de Craon, templomos nagymester 112-113, 297 Robert de Molesmes, apát 92-93 Robert de Sablé, templomos nagymester 162, 165-167, 268, 297 Robert, Artois grófja 210-211, 216 Robert, Normandia hercege [Normann Róbert] 72, 79 Robert, II., Flandria grófja 79, 83 Roche la Roussel vára Rodosz 17, 162, 232-233, 243, 291, 295 Roger de Flor 227, 232-233 Roger des Moulins, johannita nagymester 146, 150 Roger de San Severino, Marsico grófja 223 Roger of Mowbray, Northumbria grófja 172 Roger, II., szicíliai király 113, 116-117, 121, 123, 134 Róma - gótok 38, 40, 46 - iszlám hódítások 55, 57, 62, 67, 71

- konstantini adománylevél 64-65 - korai keresztények 29-36 - korai pápaság 39-41, 48, 64-67 Római Birodalom 15, 33, 37-39, 44, 49, 54, 58, 62-64, 81, 180, 193, 261, 280, 289 Ruad szigete 88, 138, 228, 233-235, 243 Salamon temploma 8, 12-14, 19-20, 29, 35, 284 - elásott kincsek 282-283 - Heródes általi újjáépítése 16-17 - Jézus Krisztus szegény katonái 90, 126-127 - Jézus próféciái 26-28 - Pompeius általi megszentségtelenítése 15-16 - rómaiak általi elpusztítása 21-22 Salamon, király 14-15, 191 Salimbene, ferences krónikás 190-192 Sándor, VI., pápa 78 Santiago-rend [Santiago de Compostela-rend] 105, 294 Sebasté 18 sí'iták 53, 57, 135 Simeon, Oszlopos [Baszileosz] 43 Simon de Montfort [Simon, Montfort grófja, Narbonne hercege] 177, 184-186 Szent Simeon [Saint-Symeon] Szinán, Rasid ad-Dín, a Hegy öregje Suger, Saint-Denis apátja 114, 119, 121-122, 219 szabadkőművesek 7, 281-282, 286 szadduceusok 19-20, 25 Szafed 138, 154, 205, 215, 217, 219 Szaladin [Szaláh ad-Dín], egyiptomi szultán 9, 143-155, 158-165, 174, 177. 187-189, 195, 203, 213, 216, 224 szaracénok - ld. ajjúbidák, fátimidák, mamelukok, mohamedánok, szeldzsuk törökök 57, 62, 66, 70-71, 74, 77-78, 82, 91, 103-107, 121, 133, 170, 178, 186, 195, 198, 200-202, 206, 210211, 224, 231, 244, 254, 258, 263-264, 279 szeldzsuk törökök - Bizánci Birodalom 69, 71, 73-74 - keresztes hadjárat, I. 79-81 - keresztes hadjárat, II. 117-119, 137, 144 - keresztes hadjárat, III. 160 Szent jános ispotály lovagjai 90, 104,106-107,127, 160, 232, 281, 287, 289, 294 - Ajjúb 205, 207 - Akkon eleste 224, 226-227, 231 - Albigens keresztes hadjárat 184-185, 294 - Ciprus 232, 264, 291 - csőd 133, 277 - erődök 111, 131,154, 199, 215,. 217, 219, 294 - és a templomosok 129-130, 140, 144, 147, 170-171, 175, 201-202, 205-206, 214-215, 232, 244-245, 264, 274-277, 295 - Frigyes, II. 195-196, 205-206 - johanniták, mint köztisztviselők 175, 257, 295 - kereszteshadjárat, III. 120, 139, 207, 216-217, 211 - Málta 295-296

- Rodosz 233-234, 243, 291, 295 - Szicília 176, 198 Szent Sír kanonokjai 90, 106, 107, 112., 127. 170 Szent Sír templom 34, 58, 103, 107, 287, 293 - Frigyes, II. 196 - Jeruzsálem iszlám meghódítása 58, 72, 154, 207 - keresztes hadjárat, I. 84 - mintájára készült templomok 172 - templomosok fogadalma 90 - újjáépítés 126 - zarándoklat 71, 74, 89, 296 Szentföld [Palesztina] 90, 99, 103-108, 113, 179, 200, 222, 243-245 - iszlám hódítás 57, 72, 87 - korai története 13-14 - latinok uralma 86-87, 91, 123-126, 153-155, 159, 170, 179, 200, 213-214, 215 - perzsa hódítás 54 - Római Birodalom 15-24 - templomos erődök 126, 140, 142 - XX. század 292-293, 296 - zarándoklat 34, 58, 71-72, 106, 145, 170, 187 szerzetesség 41-48, 62-63, 70-72, 77, 90-99, 100-101, 128, 130-131, 171,201, 203 Szibilla, jeruzsálemi örmény királyné 147-148, 153, 161 Szicília (Szicíliai Normann Királyság] 54, 57, 66-67, 77, 162, 189, 194, 220, 223-225, 230, 232 Sziklatemplom; Sziklamecset 58, 84, 89, 127, 130, 153-154, 196-197 szunniták 53, 57, 69, 135 Tagliacozzo, -i csata 219 Tankred, Antiochia és Edessza régense 79, 81, 83-84, 87, 123 Tankréd, szicíliai király 161 Templom-hegy 24, 84, 90, 293 ld. még al-Aksza mecset; Sziklatemplom; Salamon temploma - Frigyes, II 195-196 - iszlám kegyhely 58 - Mohamed 51, 58, 153 - Szaladin, szultán 153-154 - templomos épületek 127 - zarándokok 71, 74, 89, 296 Tertullianus 31, 32, 41 Theodosius, császár 36, 38 Thesszaloniké [Thesszaloniki] 69, 75, 80, 121, 179 Thibaud, Champagne grófja 91, 98, 114-115, 176-177, 205 Thibaud Gandhi, templomos nagymester 228, 233, 297 Tiberiász151, 153, 206 titoktartás 171, 248, 264, 274 Titus, római császár 21-22, 84, 282 Toron (des Chevaliers) [Latrun] 138, 164, 196, 218 Torosz, Örmény-Kilikia királya 136-137 Tortosza 88, 135, 138, 140, 155, 219, 228, 234-235, 239, 263 Tripolisz,-i grófság 86, 88, 115, 134, 138, 141, 152, 155, 181, 218, 222, 225, 231, 299 Troyes, -i zsinat 98, 76, 89, 90, 92

turcopolok 126, 128-129, 139, 215, 217, 228, 299 Türosz 87-88, 96, 138, 141, 154-155, 159, 161-163, 198, 206, 218, 223-224, 228 Türoszi Vilmos (Guillaume de Tyre), történetíró 132-134, 136, 139, 141, 146, 170, 175 Uszáma Ibn-Munkid 9, 123, 125, 133, 287 Vagyon 47, 61-62, 172 - adományok/javadalmak 90-93, 97, 101, 104-106, 108, 130, 139, 141, 154, 162, 172, 174, 182, 184, 186, 202 - elkobzása 244, 250, 252-253, 259, 265-269, 273, 275, 276, 295 - legendák róla 8, 282 - pénzügyi szolgáltatások 171, 174-175, 249 Valdes, Pierre [Valdo Péter| 181 valdensek 181, 201 várak és erődítmények 138, 173 Viktor, I. (Szt.), Róma püspöke (189-199) 33 Walter Map 133, 141, 171,201 Zarándoklat 34,55, 58, 66, 71-74, 83-84, 87,89-92, 106-107, 111, 145, 166, 174, 179, 204, 239, 244, 284, 296 zelóták 8, 20, 22-23, 36, 78, 134 Zengi, Imád ad Dín, Aleppo és Moszul uralkodója 112, 114, 120, 125, 143 zoroasztrizmus [Zoroaszter, avagy Zarathusztra tanai] 54, 180 zsidóság 12-24, ld. még judaizmus antiszemita megnyilvánulások 28, 36, 77-78, 116, 191-192 - és a korai keresztények 25-31, 35-36, 41 - és az iszlám 49-52, 54, 55, 57, 58 - keresztes államok 123-124, 174, 181, 200, 231 - keresztes hadjárat, I. 77-78, 83-84 Zsigmond, magyar király, német-római császár 291