PIERS PAUL READ
Életben maradtak A fordítás az alábbi kiadás alapján készült Piers Paul Read: Alive J. B. Lippincott Company, Philadelphia and New York Copyright © 1974 Piers Paul Read Fordította Vámosi Pál Hungarian translation © Vámosi Pál, 1976 Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Osztovics Levente igazgató Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (888306/10) Nyomta az Alföldi Nyomda Felelős vezető Benkő István vezérigazgató Készült Debrecenben, 1989-ben ISBN 963 07 4761 8
Azért határoztuk el e könyv megjelentetését és az igazság feltárását, mert a kordillerában történtekről számos mendemonda kering. Szenvedéseink és szolidaritásunk e történetét halott barátainknak és szüleiknek ajánljuk, akik szeretettel és megértéssel fogadtak minket, amikor erre a legnagyobb szükségünk volt. Pedro Algorta, Roberto Canessa, Alfredo Delgado, Daniel Fernández, Roberto François, Roy Harley, José Luis Inciarte, Alvaro Mangino, Javier Methol, Carlos Páez Fernando Parrado, Ramón Sabella, Adolfo Strauch, Eduardo Strauch, Antonio Vizintín, Gustavo Zerbino. Montevideo, 1973. október 30.
E könyv megírásában sokan segítségemre voltak - különösképpen Edward Burlingame, a J. B. Lippincott Company munkatársa, aki e kötet megírását elsőként javasolta nekem. Montevideói kutatásaimban két uruguayi újságíró támogatott. Az egyik Antonio Mercader, akihez a Keresztény Öregfiúk bizottságának javaslatára fordultam. Nemcsak a szülők által szervezett mentőakciók bonyolult részleteiről tájékoztatott, hanem felbecsülhetetlen értékű anyagot szolgáltatott az életben maradottak családi körülményeiről is. A másik újságíró Eugenio Hintz, aki adatokat gyűjtött arról, mit tettek az uruguayi és a chilei kormány hivatalos szervei. Hálával tartozom Rafael Ponce de Leónnak és ifj. Gerard Croiset-nak is, akik beszámoltak nekem a Fairchild felkutatásában való közreműködésükről; Pablo Gelsinek, aki a tolmácsom volt, és dr. Gilberto Regulesnek tanácsaiért és baráti magatartásáért. A magnószalagok átírásában és az Uruguayban gyűjtött jelentős anyag elrendezésében segítségemre volt Londonban Georgiana Luke, majd utóbb, a további kutatások során Kate Grimond. E könyv megírásához mind a kiadótól, mind pedig a tizenhat életben maradottól szabad kezet kaptam. Egyszer-másszor kísértésbe estem, hogy a történet bizonyos részeit regényszerűbbé tegyem, mert ez fokozta volna drámaiságát, de végül arra a meggyőződésre jutottam, hogy a puszta tények is elég érdekfeszítőek ahhoz, hogy lekössék az olvasó figyelmét. Egyes részek dialógusformába való öltöztetésétől eltekintve nincs semmi olyasmi a könyvben, ami eltérne az igazságtól, ahogyan azt az érintettek elmondták nekem. Végül is irántuk vagyok a legnagyobb hálára kötelezve. Bárhol jártam Uruguayban, mindenütt azzal a meghitt udvariassággal és velük született lebilincselő „kedvességgel” fogadtak, amelyet több mint száz esztendővel ezelőtt ugyanebben az országban már W. H. Hudson is tapasztalt. Éreztem ezt a halottak és az életben maradottak családjának körében, s mindenekelőtt maguknál az életben maradottaknál, akik egészen kivételes melegséget, őszinteséget és bizalmat tanúsítottak irántam. Amikor 1973 októberében visszatértem, hogy megmutassam nekik könyvem kéziratát, többen csalódást éreztek a történetük előadása miatt. Úgy vélték, e lapokból nem világlik ki az a hit és barátság, amely a kordillerában éltette őket. Legkevésbé sem volt szándékomban alábecsülni ezeket a rendkívüli adottságokat, de talán nincs is oly írói készség, amely kellőképpen kifejezhetné az ő érzelmeiket mindarról, amit átéltek. P. P. R.
Bevezetés 1972. október 12-én az uruguayi légierő egy F 227 típusú Fairchild repülőgépe, amelyet egy amatőr rögbicsapat bérelt ki, elindult az uruguayi Montevideóból a chilei Santiagóba. Jelentések érkeztek, hogy az Andokban rossz időjárás uralkodik, s ezért a gép kényszerleszállást hajtott végre Mendozában, egy kisvárosban a hegység argentínai oldalán. Másnapra az idő kiderült. A gép újra elindult, s a Planchon-szorostól délnek vette útját. Délután 3 óra 21 perckor a pilóta jelentette a santiagói Légiforgalmi Ellenőrzésnek, hogy a Planchon-szoros felett jár, majd 3 óra 24 perckor, hogy a chilei Curicó városa fölött repül. Engedélyt kapott, hogy északnak forduljon, és megkezdje a leszállást a pudahueli reptéren. 3 óra 30 perckor a pilóta jelentette, hogy a magassága négyezerhatszáz méter, de amikor a santiagói ellenőrző torony egy perccel később üzenetet akart továbbítani a Fairchildnak, választ már nem kapott. A chileiek, argentínaiak és uruguayiak nyolc napig keresték a repülőgépet. A Fairchildon nemcsak a rögbicsapat tizenöt tagja utazott, hanem huszonöt barátjuk és rokonuk is, akik mind előkelő uruguayi családokból származtak. A kutatás eredménytelennek bizonyult. A pilóta nyilvánvalóan rosszul számította ki pozícióját, és északnak fordult, Santiago felé, holott még mindig a hegyek között repült. A déli féltekén kora tavasz volt, és az Andokban szokatlanul erősen havazott. A repülőgép teteje fehérre volt festve. Kevés remény volt rá, hogy a gépet valaha is megtalálják, s még kevesebb, hogy a negyvenöt főnyi utas és személyzet közül bárki is túlélhette a szerencsétlenséget. Tíz héttel később egy chilei paraszt, aki az Andok egyik távoli, mély völgyében nyáját legeltette, egy hegyi patak túlsó partján két férfit pillantott meg. Vadul hadonásztak, és térdre estek, mintha könyörögnének, de a paraszt azt gondolta, hogy tán terroristák vagy turisták, s ezért otthagyta őket. Amikor másnap visszatért ugyanerre a helyre, a két férfi még mindig ott volt, s újból integettek neki, hogy jöjjön közelebb. A paraszt odament a patakpartra, s zsebkendőbe burkolva egy darab papírt és egy tollat dobott át a túlsó oldalra. A szakállas, lerongyolódott férfi, aki elkapta a küldeményt, valamit írt a papírra, és aztán visszadobta a parasztnak. A papíron ez állt: „Azon a repülőgépen utaztam, amely lezuhant a hegyekben. Uruguayi vagyok...” A szerencsétlenséget tizenhatan élték túl. Ez a történet azt mondja el, milyen szenvedéseken mentek keresztül, és hogyan maradtak életben.
Első fejezet Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért. János 15.13.
1 Uruguayt, a dél-amerikai kontinens egyik legkisebb államát a La Plata folyó keleti partján alapították mint ütközőállamot a két feltörekvő óriás, Brazília és Argentína között. Földrajzilag kellemes tájék volt, ahol a szarvasmarha vadon kószált a hatalmas legelőkön, a lakosság pedig szerényen élt mint kereskedő, orvos vagy ügyvéd Montevideo városában, vagy mint büszke és nyughatatlan gaucho a vidéken. Uruguay tizenkilencedik századi történetét csaták töltik ki, előbb heves függetlenségi harcok Argentína és Brazília ellen, majd hasonlóképpen véres polgárháborúk a Blanco- és a Colorado-párt: az ország belsejében élő konzervatívok és a montevideói liberálisok között. Az utolsó Blancofelkelést 1904-ben verte le a Colorado-párt elnöke, José Batlley Ordónez, aki ezek után egy világi és demokratikus államot hozott létre, amelyet hosszú évtizedeken át a leghaladóbb és legfelvilágosultabb dél-amerikai államnak tekintettek. E jóléti állam gazdasága az állattenyésztésen és mezőgazdaságon nyugodott, amelyeknek termékeit Uruguay Európába exportálta, s amíg a gyapjú, marhahús és nyersbőr világpiaci ára magas maradt, Uruguay is virágzott, de amikor az ötvenes évek folyamán e cikkek értéke csökkent, Uruguay hanyatlásnak indult. Munkanélküliség és infláció következett, ami azután társadalmi elégedetlenséghez vezetett. A rosszul fizetett köztisztviselői kar túlméretezett volt; az ügyvédek, építészek és mérnökök valaha a nemzet arisztokráciája - kevés munkát találtak, s amit találtak, azért is alig kaptak valamit. Sokan közülük arra kényszerültek, hogy másodfoglalkozás után nézzenek. Boldogulásuk felől csak azok lehettek biztosak, akik az ország belsejében földbirtokkal rendelkeztek. A többieknek be kellett érniük azzal a jövedelemmel, amit a gazdasági pangás és a korrupt közigazgatás légkörében szerezhettek maguknak. Mindennek eredményeként létrejött a városi gerillaforradalmárok első és legnevezetesebb csoportja, a tupamarók, akik azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy megdöntsék a Blanco- és Coloradopártokra támaszkodó oligarchia uralmát. A dolgok egy ideig számukra kedvezően alakultak. Tisztviselőket és diplomatákat raboltak el, váltságdíjat vetettek ki rájuk, s beszivárogtak az ellenük felvonultatott rendőrség soraiba is. A kormány ekkor a hadsereghez fordult, amely aztán a városi gerillákat könyörtelenül kifüstölte középosztálybeli otthonaikból. A mozgalmat elnyomták, a tupamarókat bebörtönözték. Az ötvenes évek elején keresztény szülők egy csoportja, amelyet aggasztottak az állami iskolák tanárainak ateista nézetei - s elégedetlen volt azzal is, ahogy a jezsuiták az angol nyelvet tanítják -, felkérte az ír tartományi Keresztény Testvéreket, nyisson iskolát Montevideóban. Kérésüknek eleget tettek, s Írországból öt ír laikus testvér érkezett Buenos Airesen át Montevideóba, s Carrasco kertvárosban megalapította a Stella Maris kollégiumot kilenc-tizenhat éves fiúk számára. 1955 májusában megindult a tanítás egy épületben a ramblá-n (széles úton), amely a végtelen égbolt alatt az Atlanti-óceán déli vizeire nézett. Az Ír Testvérek csak törve beszélték a spanyolt, mégis igen alkalmasak voltak a vállalt feladat
megvalósítására. Uruguay messze esik ugyan Írországtól, de ahhoz hasonlóan kis mezőgazdasági ország. Az uruguayiak úgy eszik a marhahúst, ahogy az írek a burgonyát, s az élet itt is, mint Írországban, lassú ütemben csordogál. És az uruguayi társadalom azon rétegének szerkezete, ahonnan tanítványaik verbuválódtak, nem volt ismeretlen a Testvérek előtt. A családok, amelyek Carrasco Montevideo legvonzóbb kertvárosa - fenyőfái közt épült, kellemes, modern házakban laktak, többnyire nagyok voltak, s a szülőket és gyerekeiket erős kötelékek fűzték egymáshoz, s e kötelékek a serdülőkoron át egészen az érett korig fennmaradtak. A fiúk a szüleik iránt érzett szeretetet és tiszteletet egykettőre ráruházták tanáraikra is. Ez elegendőnek bizonyult a jó magaviselet fenntartására, s a Keresztény Testvérek - tanítványaik szüleinek kérésére - felhagytak a nádpálcás fegyelmezés régóta bevett gyakorlatával. Uruguayban szintén az a szokás dívott, hogy a fiatalok, fiúk és lányok, iskoláik elvégzése, után is a családi fészekben maradtak, és csak ha megházasodtak, hagyták el otthonukat. A Keresztény Testvérek gyakran föltették maguknak a kérdést, hogyan lehetséges, hogy egy oly világban, ahol a nemzedékek közti éles ellentét már-már korszellemnek tűnik, az uruguayi polgárok - legalábbis Carrasco lakói körében - nyoma sincs e konfliktusnak. Mintha északon Brazília óriási perzselő térségei, délen és nyugaton pedig a La Plata iszapos vizei nemcsak természetes határul, hanem védőburokként szolgáltak volna az idők gubójában. A Stella Maris kollégiumot még a tupamarók se zaklatták. A konzervatív érzelmű katolikus családokból származó tanítványokat szüleik a rend hagyományos módszerei és ódivatú célkitűzései miatt küldték a Keresztény Testvérekhez. A jezsuiták a szellemet csiszolgatták, s így az ő kezük alatt könnyebben kivirágzott a politikai idealizmus, mint a Keresztény Testvéreknél, akiknek célja a fiúk jellemének formálása volt, és e cél elérésére, a sűrűn alkalmazott testi fenyítésen kívül - amellyel most a szülők kérésére felhagytak -, rendelkeztek még egy másik eszközzel is, nevezetesen a rögbivel. A Stella Maris kollégiumban meghonosított játék ugyanaz volt, és ma is ugyanaz, mint amit Európában játszanak. Két, tizenöt főből álló csapat áll egymással szemben a pályán. Nem viselnek sem sisakot, sem védőpárnát, és cserejátékosok sincsenek. Mindegyik csapat arra törekszik, hogy az ovális labdát a gólvonalra helyezze, amelyet a másik csapat védelmez, vagy hogy átrúgja a labdát a keresztfán a H alakú kapu oszlopai közé. A labdát lehet rúgni, kézben vinni vagy visszafelé adni; azt a játékost, akinél a labda van, az ellenfél megtámadhatja; rávetheti magát a levegőben úszva, hogy lerántsa, nyakánál, derekánál vagy lábánál fogva megragadhatja. E támadás elleni egyetlen védekezés az ellenfél kikerülése, vagy a kézzel való elhárítás, amikor a játékos kezével eltaszítja a rátörő játékos fejét vagy testét. Ha a játék félbeszakad - például ha a labdát előreadják -, a bíró sípjába fúj, és ekkor közelharc alakul ki. A két csapat csatárai úgy összegabalyodnak, mint egy óriási rák. Az első sorban a középcsatár és két társa belefúrja fejét és vállát az ellenfél ugyan e játékosainak fejébe és vállába. Mögöttük jön a második vonal, amely az első sor ülepéhez nyomja fejét. Ezt az emberi faltörő kost hátul egy „zár” tartja össze, és mindkét oldalon egy-egy szélső támasztja alá. Amelyik csapatnak közelharcos fele előnyhöz jut, a labdát a középre dobja, a két csapat közé, mire a csatár visszarúgja, vagy pedig a többi csatár ellöki az ellenfelet a labdától. A közelharcos fél most visszaszerzi a labdát, és a fedezeteknek dobja, akik előrerohannak, visszaadják a vonalukon a labdát a szélsőhátvédeknek, hogy ily módon ún. hárompontos gólt érjenek el. A rögbi kemény játék - szép, ha ügyesen játsszák, de brutális, ha ügyetlenül. Törött láb vagy betört orr nem rendkívüli eset, minden egyes közelharc sípcsontrúgásokkal jár, minden egyes támadás kifullasztja a játékost. A másfél órás, gyors iramú játék (beleértve félidőben a tízperces pihenőt) nemcsak rendkívüli erőnlétet követel, hanem önuralmat és jó csapatszellemet is. A játékos, aki a
labdát a gólvonalra helyezi, nem szükségképpen a legjobb játékos, inkább csak az utolsó láncszem a sorban. Amikor a Keresztény Testvérek Uruguayba érkeztek, rögbit ott nem nagyon játszottak, mi több: olyan országban találták magukat, ahol a futball nemcsak egyszerűen nemzeti játék, hanem szenvedélyes társadalmi ügy. A fejenkénti marhahúsfogyasztás mellett ez volt az egyetlen terület, ahol Uruguay felülmúlta a világ nagy nemzeteit (1930-ban és 1950-ben megnyerte a világbajnokságot), s egy fiatal uruguayit arra kényszeríteni, hogy valamilyen másféle játékot játsszék, ugyanazt jelentette számára, mintha a szokásos tápláléka helyett kenyéren és burgonyán tartanák. A Keresztény Testvérek a nádpálca használatának feladásával feláldozták nevelési rendszerük egyik oszlopát, de a másikról már nem voltak hajlandók lemondani. Kitartottak azon állításuk mellett, hogy a futball a primadonnák sportja, ezzel szemben a rögbi a fiúkat a szótlan szenvedésre és a csapatmunkára neveli. A szülők eleinte tiltakoztak, de aztán beletörődtek a dologba, s idővel a játék érdemeit illetően maguk is osztották a Keresztény Testvérek nézetét. Ami fiaikat illeti, azok egyre növekvő lelkesedéssel játszották a rögbit, s amikor az első nemzedék kijárta az iskolát, a végzősök közül sokan nem akartak búcsút mondani sem a rögbinek, sem pedig a Stella Maris kollégiumnak. Felmerült az öregdiákok megszervezésének ötlete, s 1965-ben, tíz évvel az iskola alapítása után, ez az egyesület létre is jött. Keresztény Öregfiúk Klubjának nevezték el, s fő tevékenysége a vasárnap délutáni rögbijáték lett. Ahogy múltak az évek, ezek a meccsek népszerűvé - sőt, divatossá - váltak, s minden egyes nyár új tagokat szerzett a Keresztény Öregfiúk Klubjának, és ezzel szélesebb játékos választékot egy jobb csapat számára. Maga a rögbi is elterjedt Uruguayban, s a Keresztény Üregfiúk első tizenötöse ingükön a lóherével - az ország egyik legjobb csapata lett. 1968-ban megnyerte az uruguayi nemzeti bajnokságot, s ugyanígy 1970-ben is. A siker növelte becsvágyukat. A csapat kirándult a La Plata torkolatán túlra, hogy megmérkőzzék az argentínai csapatokkal, s 1971-ben elhatározták, hogy messzebbre is ellátogatnak: Chilében fognak játszani. Hogy ezt lehetővé tegyék, és hogy az utazás ne legyen túlságosan költséges, a klub az uruguayi légierőtől a Montevideo-Santiago repülőútra bérelt gépet, s a csapat által ki nem használt ülőhelyek jegyeit barátaiknak és szurkolóiknak adták el. A túra nagy sikert hozott. A csapat a chilei válogatottal meg a Grange Öregfiúk első csapatával mérkőzött az egyik meccset megnyerték, a másikat elvesztették. És ugyanakkor a fiúk egy rövid külföldi nyaralásban is részesültek. Sokan közülük most jutottak el először az országhatáron túlra, most látták meg első ízben az Andok hófedte csúcsait és jéggel borított völgyeit. Valójában a túra olyan sikert hozott, hogy mihelyt visszatértek Montevideóba, máris eltervezték, hogy a következő évben megint elutaznak Chilébe.
2 A következő idény végére tervükkel szemben komoly ellenérvek merültek fel. A Keresztény Öregfiúk első csapata túlzott önbizalma miatt elvesztette az uruguayi bajnokságot egy olyan csapattal szemben, amelyet maguknál gyengébbnek tekintettek. Ezért aztán a klub némely vezetői azon a nézeten voltak, hogy az újabb chilei túrát nem érdemelték ki. Ezenkívül problémát okozott a légierőtől kibérelt Fairchild F-227 repülőgép negyven-egynéhány ülésének megtöltése is. A gép bérleti költsége ezerhatszáz US dollárra rúgott. Ha sikerül negyven helyet megtölteni, akkor az utasoknak csupán negyven dollárba kerül az oda-vissza út - ami az egyébkénti költség egyharmadánál is kevesebbet tett volna ki. Minél több ülés marad üresen, annál többe kerül a résztvevőknek az utazás, ami mellett még a Chilében töltött öt nap költségeit is fedezniük kell.
Amikor híre ment, hogy a túrát esetleg le kell mondani, az utazni vágyók barátaik, rokonaik és diáktársaik közt igyekeztek jelentkezőket verbuválni. Számos érv szólt az utazás mellett. A közgazdasággal komolyan foglalkozó hallgatókat érdekelte az Allende elnök vezetése alatt végbemenő demokratikus marxista kísérlet, a kevésbé komolyakat pedig vonzotta a lehetőség, hogy olcsón jól élhetnek. A chilei escudo gyengén állt, a feketepiacon a dollárnak magas ára volt, s a Keresztény Öregfiúknak mint sportküldöttségnek nem kellett volna hivatalos árfolyamon átváltaniuk a pénzüket. A rögbijátékosok a Vina del Mar strandjain vagy a portillói síparadicsomban szórakozó csinos és kacér lányok ígéretével csalogatták barátaikat. Jókora hálót vetettek ki, s így sikerült is kifogniuk hol az egyik fiú anyját és nővérét, hol a másik nagybátyját. Mire eljött a nap, amikor a pénzt a légierőnek le kellett fizetniük, elég jegyet adtak el ahhoz, hogy a költségeket fedezhessék. 1972. október 12-én, csütörtökön, hat óra tájban az utasok csoportokban érkeztek meg Carrasco repterére, hogy részt vegyenek a Keresztény Öregfiúk második chilei túráján. Autókon vagy teherkocsikon jöttek, amelyeket szüleik és lányismerőseik vezettek, s a kocsikat a pálmafák alatt állították le a reptér épülete előtt, amelyet széles sávban szépen nyírt pázsit övezett, úgyhogy inkább egy golfpálya klubházának, semmint nemzetközi repülőtérnek látszott. Bár igen kora reggel volt, és a fiúk álmos szemmel nézegettek, de mindannyian elegáns pantallóban, sportzakóban, jókedvűen, izgalommal eltelve köszöntötték társaikat. A szülők is ismerték egymást. Ötven-hatvan ember beszélgetett, nevetgélt, s így olyasféle látványt nyújtottak, mintha valaki fogadást rendezett volna a légikikötő előcsarnokában. E zűrzavar közepette csak két zömök férfi álldogált nyugodtan: Marcelo Pérez, az első tizenöt kapitánya és Daniel Juan, a Keresztény Öregfiúk elnöke, aki búcsúztatni jött ki a fiúkat. Pérez határozottan jókedvűnek látszott. Ő lelkesedett leginkább ezért a chilei túráért, és ő bánkódott legtöbbet, amikor úgy látszott, le kell mondani róla. Még most is, hogy sikerült nyélbe ütni a dolgot, kopaszodó homloka alatt minduntalan összevonta szemöldökét, valahányszor valamilyen problémára hívták fel a figyelmét. Az egyik ilyen probléma Gilberto Regules távolmaradása volt. A fiú nem jelent meg a kijelölt időben a barátaival megbeszélt találkozón, a reptéren sem volt kint, s most, amikor hazatelefonáltak neki, senki sem vette fel a kagylót. Marcelo tudta, hogy nem várhatnak sokáig. Azért kellett kora reggel indulniuk, mert az Andokon veszélyes délután átrepülni, amikor az argentínai síkságról felemelkedő meleg levegő összeütközik a hideg hegyi levegővel. A Fairchild már ki is gurult a polgári reptér mellett fekvő katonai támaszpontról a kifutópályára. A gép körül nyüzsgő fiúk tarkabarka társaságnak látszottak, koruk tizennyolctól huszonhat évig terjedt, mégis több közös vonásuk akadt, mint amennyit első pillantásra felfedezhetett rajtuk valaki. Legtöbbjük Keresztény Öregfiú volt, s akik nem, azoknak zöme korábban a Szent Szív jezsuita kollégiumba járt, Montevideo központjában. A csapaton és szurkolóin kívül ott voltak barátaik, azok unokatestvérei, valamint diáktársaik az egyetem jogi, mezőgazdasági, közgazdasági és építészeti karáról, ahol most nem egy Keresztény Öregfiú tanult. A fiúk közül három orvostanhallgató volt, kettő játszott a csapatban. Egyeseknek szomszédos farmjuk volt az ország belsejében, többen szomszédok voltak Carrascóban, mert közös vonásuk volt, hogy ugyanahhoz az osztályhoz és felekezethez tartoztak. Szinte kivétel nélkül valamennyien jobb módú családokból származtak, és mindannyian római katolikusok voltak. Az uruguayi légierő szállítóalakulatánál jelentkező utasok közt akadt, aki nem tartozott a Keresztény Öregfiúkhoz, vagy nem volt éppenséggel fiatalember. Ott állt egy kövérkés, középkorú nő is, Senora Mariani, aki azért vett jegyet a légierőtől, hogy lányának esküvőjére utazzék - a lány jövendőbelije egy Chilében élő politikai menekült volt. Ott állt sorban a két középkorú házaspár is,
és egy magas, csinos, húsz év körüli lány, név szerint Susana Parrado, mellette anyja, fivére, Nando és az apja, aki kikísérte őket. Amikor leadták poggyászaikat, Parradóék felmentek a kifutópályára néző reptéri étterembe, s ott reggelit rendeltek. Egy másik asztalnál, nem messze tőlük, két közgazdaságtan-hallgató ült, a többieknél szegényesebb ruhában, mintha ezzel is jelezni akarták volna, hogy szocialisták. Susana Parrado viszont prémmel bélelt, elegáns antilopkabátot viselt, amelyet épp előző nap vásárolt. Eugenia Parrado, a lány anyja, Ukrajnában született, s mind Susana, mind a fivére kivételesen magas növésű volt, finom hajuk sötétszőke, szemük kék, kerek, oroszos arcuk lágy vonású. Egyiket se lehetett volna igazán szépnek nevezni. Nando hórihorgas volt, rövidlátó és kissé félszeg, a fiatalos, kedves külsejű, jó alakú Susanának pedig túl komoly, zárkózott az arckifejezése. Mialatt Susana a kávéját itta, bejelentették a gép indulását. Parradóék, a két szocialista, s mindazok, akik az étteremben tartózkodtak, siettek az indulási csarnokba, átestek a vám- és útlevélvizsgálaton, majd kimentek az aszfaltozott kifutóhoz. Ott meglátták a csillogó fehér gépet, amely majd Chilébe viszi őket. Fölkapaszkodtak egy alumíniumlépcsőn a repülőgép törzsén levő ajtóhoz, libasorban bementek a szűk átjáróba, majd elfoglalták az utasfülkében kétoldalt párosával elhelyezett ülőhelyeket. Reggel 8 óra 05 perckor az uruguayi légierő 571. sz. Fairchild gépe fölszállt a carrascói reptérről, és negyven utassal, ötfőnyi személyzettel és poggyászokkal megrakodva elindult a chilei Santiago felé. A repülőgép pilótája és parancsnoka Julio César Ferradas ezredes volt. Már több mint húsz esztendeje szolgált a légierőnél, 5117 repülési óra volt mögötte, s huszonkilencszer repült át a veszélyes és alattomos cordilerra de los Andes fölött. Segédpilótája, Dante Hector Lagurara hadnagy idősebb volt nála, de kevésbé tapasztalt. Egyszer ejtőernyővel ki kellett ugrania egy T-33 lökhajtásos gépből, s most azért vezette a Fairchildot Ferradas felügyeletével, hogy további tapasztalatokat szerezzen - ez volt a szokás az uruguayi légierőnél. A repülőgép, amelyet vezetett - a Fairchild F-227 -, egy ikermotoros, légcsavaros, gázturbinás gép volt. Az Egyesült Államokban készült, s az uruguayi légierő mindössze két évvel korábban vásárolta meg. Maga Ferradas hozta le Marylandből. Azóta csupán 792 órát repült, s így aeronautikai mértékkel mérve újnak lehetett nevezni. Ha a pilóták szívében élt is némi aggodalom, ezt nem a gép minősége okozta, hanem az Andok hírhedten alattomos légáramlatai. Mindössze három hónappal azelőtt történt, hogy egy négymotoros szállítógép hatfőnyi, felerészt uruguayi személyzetével eltűnt a hegyek között. Az útiterv szerint, amelyet Lagurara kartotékolt, a Fairchildot Montevideóból Buenos Aires és Mendoza légiterén át egy körülbelül ezernégyszázötven kilométeres úton egyenest Santiagóba kellett vinnie. A Fairchild óránként mintegy négyszázötven kilométeres sebességgel haladt, így körülbelül négyórás út állt előtte, amelynek utolsó félóráját az Andok fölött kellett megtennie. A pilóták azonban arra számítottak, hogy - mivel nyolckor indultak - még délelőtt elérik a hegyeket, s ezzel elkerülik a veszélyes délutáni légörvényeket. Mégis aggódtak az átkelés miatt, mert az Andok vonulata ugyan még százhatvan kilométer széles sincs, de átlagos magassága a négyezer métert meghaladja, a csúcsok hatezer méter magasságba nyúlnak, s az egyik, az Aconcagua, amely Mendoza és Santiago között fekszik, hatezerkilencszázhatvan méterre emelkedik, a legmagasabb hegy a nyugati féltekén, és csupán mintegy ezernyolcszáz méterrel alacsonyabb a Mount Everestnél. A Fairchild maximális repülési magassága hatezer-nyolcszáz méter volt. Így aztán az Andokban egy olyan szoroson kellett átrepülnie, ahol a hegyek ennél valamivel alacsonyabbak. Kedvező látási viszonyok esetén négy választási lehetőség adódik: a Juncal, a legközvetlenebb útvonal Mendoza és Santiago között, a Nieves, az Alvarado vagy a Planchon. Rossz látási viszonyok
esetén, amikor a pilótáknak műszereikre kell bízniuk magukat, a Fairchildnak a Planchonon kellett keresztülrepülnie, mintegy százhatvan kilométerre délre Mendozától, mert a Juncal felső határa nyolcezer méter, a Nievesnek és az Alvaradónak pedig nincs rádiós irányító állomása. A veszély nem csupán abban rejlik, hogy a gép esetleg egy hegynek ütközik. Az Andok időjárása mindenféle alattomosságot hordoz magában. Kelet felől forró légáramlatok emelkednek a magasba, hogy ott aztán összeütközzenek a négyezer-kétszáz és négyezer-kilencszáz méter közti örök hóhatár jeges levegőjével. Ugyanakkor nyugat felől, a Csendes-óceánról fújó ciklonok vadul örvénylenek a völgyeken át, s összecsapnak a másik oldalról érkező forró és hideg légáramlatokkal. Ha egy ilyen örvénylés elkapja a repülőgépet, úgy dobálja ide-oda, akár egy falevelet az út menti árokban. Lagurara mindezek figyelembevételével lépett érintkezésbe a mendozai földi ellenőrzéssel. Az utasfülkében az aggodalomnak nyomát sem lehetett látni. A fiúk beszélgettek, nevetgéltek, vicclapokat olvastak, kártyáztak. Marcelo Pérez rögbiről beszélgetett a csapat tagjaival, Susana Parrado az anyja mellett ült, aki cukorkát osztogatott a körülötte levő fiúknak. Mögöttük ült Nando Parrado legjobb barátjával, Panchito Aballal. E két fiú híres volt elválaszthatatlan barátságáról. Mindkettő üzletember fia, s mindkettő apja cégénél dolgozott - Parrado a csavar-, Abal pedig a dohányszakmában utazott. Barátságuk a felszínen egyenlőtlenek kapcsolatának látszott. A csinos, vonzó és gazdag Abal egyike volt Uruguay legjobb rögbijátékosainak, és a Keresztény Öregfiúknál szélsőhátvédet játszott, Parrado viszont esetlen és félszeg volt, s noha jóképű, mégse különösképpen megnyerő. A közelharcos csapatrész második vonalában játszott. Közös érdeklődési területük a rögbi és az üzlet mellett az autók és a lányok voltak, s ennek köszönhették aranyifjúi hírnevüket. Az autó mértéktelenül drága Uruguayban, de mindkét fiúnak volt kocsija: Parradónak egy Renault-4-e, Abalnak pedig egy Mini-Cooperje. Amellett mindkettőjüknek motorbiciklije is volt, amellyel le-lerándultak Punta del Estére, s ott egy lánnyal a hátsó ülésen végigrobogtak a parton. Kapcsolatuk e tekintetben is egyenlőtlen volt, mert alig akadt uruguayi lány, aki nem örült, ha együtt látják Aballal, ezzel szemben egy találka Parradóval kevésbé volt népszerű. Nem volt olyan varázslatosan könnyed, mint Abal, se több, se kevesebb, mint aminek látszott. Abal viszont azt a benyomást keltette, hogy vidámsága és könnyed, elbűvölő modora valamilyen mélységes és rejtelmes melankóliát takar, amely az arcán időnként kiütköző mély unottsággal egyetemben még csak növelte vonzerejét. Abal az idejével fizetett a lányok rajongásáért. Termete, ereje és ügyessége lehetővé tette számára, hogy el-elmaradozzék az edzésekről, amelyeken a csapat többi tagjának feltétlenül részt kellett vennie, és a rögbin megtakarított energiát a csinos lányoknak, autóknak és motorbicikliknek, elegáns ruháknak és Parradóval való barátságának szentelhette. Parrado csak egy szempontból volt előnyös helyzetben Aballal szemben, de azért az egyért cserébe Abal mindent szívesen odaadott volna: Nando boldog, összetartó családhoz tartozott. Abal szülei elváltak. Mindkettőnek ez már a második házassága volt, s mindegyiknek voltak gyerekei az első házasságból is. Anyja sokkal fiatalabb volt az apjánál, Abal azonban mégis az apját választotta, aki már hetvenen felül járt - vele élt. De szüleinek válása mély sebet ejtett rajta, byroni mélabúja nem puszta modorosság volt. A gép Argentína végtelen pampái fölött repült. Az ablak mellett ülők láthatták a mértani szabályosságú, zöld parcellákat, ahol a prérik közt különböző gabonaféléket termesztettek; itt-ott négyszögletes erdőültetvények vagy fákkal körülvett kis házak bukkantak föl. Aztán az alattuk húzódó vidék lassan megváltoztatta ábrázatát: a hatalmas, zöldellő vidéket a jobboldalt emelkedő hegylánc kifutó dombjain sivárabb táj váltotta fel. A fű átadta helyét a bozótnak, s a megművelt föld már csak
azokra a kicsiny területekre szorítkozott, ahol artézi kutak voltak. Hirtelen megpillantották az előttük tornyosuló Andokat, e lenyűgöző és látszólag áthatolhatatlan falat, amelynek hóborította csúcsai olyanok, mint egy óriási fűrész fogazata. E látvány, a kordillera látványa még a legtapasztaltabb utazót is főbe kólintotta volna, hát még ezeket a fiatal uruguayiakat, akiknek többsége sohasem látott a Montevideo és Punta del Este között húzódó kis domboknál magasabb hegyet. Miközben lélekben felkészültek e roppant csúcsok félelmetes látványára, Ramírez, a steward hirtelen előjött a pilótafülkéből, és hangosbeszélőn közölte, hogy az időjárási viszonyok miatt lehetetlen átkelniük a kordillerán. Mendozában leszállnak, s ott kivárják, amíg megjavul az idő. Az utasfülkében a fiúk torkából csalódott sóhajok szakadtak fel. Amúgy is csak öt napot tölthettek volna Chilében, és sajnáltak ebből egyet - és értékes US dollárjaik egy részét Argentínában elvesztegetni. De az Andokat, amely Dél-Amerika egyik végétől a másikig húzódik, nem lehetett megkerülni, nem volt hát mit tenni, bekapcsolták a biztosítóöveket, és feszesen ültek, miközben a Fairchild erősen zötykölődve leszállt a mendozai reptéren. Amikor a gép megállt a reptér épületénél, és Ferradas előbukkant a pilótafülkéből, a csapat egyik szélsőhátvédje, név szerint Roberto Canessa kissé pimaszul gratulált neki a leszálláshoz. - Ne nekem gratuláljon - mondta Ferradas. - Lagurarát illeti a dicséret. - És mikor indulunk Chilébe? - kérdezte egy másik fiú. Az ezredes vállát vonogatta. - Nem tudom. Majd meglátjuk, milyen lesz az idő.
3 A fiúk a pilóták és a személyzet nyomában kiszálltak a gépből, és a kifutó aszfaltján át a vámellenőrzéshez masíroztak. Fejük fölött az Andok nyúlványának hegyei komoran, óriási sziklafalként tornyosodtak. Minden egyéb eltörpült mellettük: az épületek, az olajtartályok és a fák. De a fiúkban mindez nem keltett félelmet. Sem a kordillera, sem az a kellemetlenség, hogy argentin pesót kellett vásárolniuk, nem szegte kedvüket. Kiléptek a reptérről, csoportokra oszolva buszra vagy taxiba szálltak, vagy egy arra haladó teherautóra kapaszkodtak föl, bementek a városba. Ebédidő volt, s a fiúk megéheztek. Vagy nagyon korán, vagy egyáltalán nem reggeliztek, a Fairchildon pedig kiadósabb ennivalót nem kaptak. A fiatalabbak csoportja egyenest egy közeli vendéglőbe ment, amely, mint kiderült, egy száműzött uruguayié volt, aki nem engedte, hogy az ebédért fizessenek. Mások olcsó szállodát kerestek, s miután szobát foglaltak, újból kimentek az utcára, hogy egy kicsit körülnézzenek. Noha szerettek volna minél előbb Chilében lenni, Mendoza mégis lenyűgözte őket. Mendoza Argentína egyik legrégibb városa - a spanyolok alapították 1561-ben -, és sokat megőrzött a gyarmati korszak kelleméből és bájából. Utcái szélesek, fákkal szegélyezettek. A levegőt, amely még ezen a kora tavaszi napon is meleg és száraz volt, a parkokban ültetett, nyiladozó virágok illata töltötte be. Az utcák mentén szép üzletek, kávéházak és vendéglők sorakoznak, a városon kívül sok-sok hold szőlőskert húzódik, az itt termesztett borok Dél-Amerika legjobb borai közé tartoznak. Parradóék, Abal, Senora Mariani és a két másik középkorú házaspár egy jobb szállodában szállt rneg, de ebéd után szétszéledtek. Parrado és Abal autóversenyre ment a városon kívül, este pedig Marcelo Pérezhez csatlakozva megnézték Barbra Streisandot a Mi van, doki? című filmben. A fiatalabb fiúk argentin lányokat csíptek fel, akik érettségi előtti szünetüket élvezték, táncolni vitték őket. Némelyikük csak hajnali négy órakor tért vissza a szállodába.
Ezért aztán másnap sokáig aludtak. A repülőgép személyzetétől nem kaptak értesítést, hogy menjenek ki a reptérre, így hát tovább kószáltak Mendoza utcáin. Az egyik legfiatalabb fiú, Carlitos Páez, aki kissé hipochonder volt, kiegészítette aszpirin- és Alka Seltzer-készletét. Mások utolsó argentin pénzükön csokoládét, nugátot vásároltak, meg butángázpatronokat öngyújtóik feltöltésére. Nando Parrado vörös cipőcskét vásárolt nénje kis gyermekének, anyja pedig kis üvegekben rumot és likőrt vett chilei barátai részére. Nandónak adta oda, hogy ő vigye, a fiú pedig az üvegeket a légitáskájába dugta a rögbifelszerelése mellé. A két orvostanhallgató: Roberto Canessa és Gustavo Zerbino egy kávéházba ült be, ahol az asztalok és székek egy fák szegélyezte sugárút járdájára voltak kirakva. Ott aztán reggelire őszibaracklevet, kiflit és tejeskávét rendeltek. Még a kávéjukat itták, amikor megpillantották kapitányukat, Marcelo Pérezt, és a két pilótát, ahogy feléjük közelednek. - Helló - kiáltottak oda Ferradas ezredesnek. - Indulhatunk? - Még nem - válaszolta Ferradas. - Félnek, vagy mi a fene? - kérdezte Canessa, aki rámenős természete miatt a Muszkli nevet kapta. Ferradas felismerte az éles hangot, amely az előző napon a leszálláskor „gratulált” neki, s egy pillanatra bosszúsnak látszott. - Azt akarja, hogy a szülei az újságban ezt olvassák, negyvenöt uruguayi eltűnt a kordillerában? - kérdezte. - Nem - válaszolta Zerbino. - Inkább azt olvassák, hogy „negyvenöt uruguayi félelmet nem ismerve átkelt a kordillerán”. Ferradas és Lagurara elnevette magát, és továbbment. Kellemetlen helyzetben voltak, nem annyira a fiúk ugratása, mint inkább a dilemma miatt, amellyel szembe kellett nézniük. A meteorológiai jelentések szerint az időjárás az Andok fölött javulóban van. A Juncal-szoros ugyan még mindig zárva volt a Fairchild előtt, de minden remény megvolt arra, hogy kora délután a Planchon-szorosban szabad lesz az út. Ez azt jelentette, hogy egy általában kockázatosnak tartott napszakban kelnének át az Andokon, a pilóták azonban bíztak benne, hogy sikerül majd átrepülni a légörvények fölött. Az egyetlen alternatíva az lett volna, hogy visszatérnek Montevideóba (mert az előírások szerint idegen ország katonai repülőgépe huszonnégy óránál tovább nem tartózkodhat argentin területen), ami nemcsak az Öregfiúk számára jelentett volna nagy csalódást, de komoly anyagi veszteséget is az elszegényedett uruguayi légierő számára. Így aztán Marcelo Pérez útján kihirdették, hogy az utasok egy órakor jelentkezzenek a reptéren. Az utasok eleget is tettek a felszólításnak, de amikor megérkeztek a reptérre, az uruguayi személyzetnek és az argentin tisztviselőknek, akiknek a poggyászokat és útleveleket ellenőrizniük kellett volna, a színét sem látták. A fiúk várakozás közben céltalanul ődöngtek, fényképeztek, méredzkedtek, ijesztgették egymást, hogy péntek van és tizenharmadika, ugratták Senora Parradót, amiért tavasszal pokrócot visz magával Chilébe. Aztán felharsant a kiáltás, hogy Ferradas és Lagurara felbukkant a reptér épületében, mindketten Mendozában vásárolt nagy borosüvegekkel megrakodva. A fiúk ugratni kezdték őket. - Iszákosak! kiáltotta az egyik. - Csempészek! - így a másik. A pimasz Canessa pedig metszően gúnyos hangon így szólt: - Most láthatjátok, micsoda pilótáink vannak! Ferradast és Lagurarát kissé zavarba ejtette a fiúk gúnyolódása. Igyekeztek leplezni, hogy védekezésbe szorultak: még mindig nem tudták ugyanis eldönteni, mit tegyenek, s attól tartottak, hogy óvatosságukat a hozzáértés hiányának fogják minősíteni. De épp ebben a percben egy másik gép szállt
le a reptéren. Egy öreg teherszállító gép, amely nagy zajt csapva, motorjaiból füstöt lövellve gurult végig a kifutón. Amikor a pilótája belépett a reptér épületébe, Ferradas odament hozzá, és tanácsot kért tőle. A pilóta, aki épp Santiagóból érkezett, azt mondta, hogy bár a légörvénylés igen erős, ez azonban nem okozhat gondot a Fairchildnak, hisz az végül is a legkorszerűbb navigációs berendezéssel van felszerelve. Sőt, a pilóta azt javasolta, menjenek az egyenes úton, a Juncalszoroson át Santiagóba, mert így az útjuk erősen lerövidül, nem is egészen kétszáznegyven kilométert kell csak megtenniük. Ferradas úgy határozott, hogy elindulnak, de nem a Juncal-szoroson, hanem a biztonságosabb déli útvonalon, a Planchon-szoroson át. E hír hallatára a fiúk éljenzésben törtek ki, bár még meg kellett várniuk, amíg az argentin tisztviselők ellenőrzik útleveleiket, és kieresztik őket a Fairchildhoz. Várakozás közben figyelték, ahogy a rozzant teherszállító gép az iméntihez hasonló zajjal és füstölgéssel újból a magasba emelkedik. Ezt látva az Öregfiúk csapatából két fiú e szavakkal fordult oda két argentin lányhoz, akikkel az éjszaka szórakoztak, és kijöttek elbúcsúztatni őket: - Most legalább már tudjuk, miféle repülőgépei vannak Argentínának. - De ez legalább átkelt az Andokon - válaszolta hetykén az egyik lány -, amit a tiétek nem fog megtenni.
4 Amikor a Fairchild helyi időszámítás szerint 2 óra 18 perckor fölszállt a mendozai reptérről, újból Lagurara, a segédpilóta ült a kormánynál. Chilecitóra vett irányt, majd onnan Malargüére, egy kisvárosra a Planchon-szoros argentínai oldalán. A gép ötezer-ötszáz méter magasra emelkedett, és óránként 40-110 kilométeres sebességű hátszélben repült. Az alattuk elterülő vidék száraz volt, növényzete gyér, folyómedrek, sóstavak tarkították, s ittott látni lehetett a talajgyaluk nyomait. Jobboldalt tornyosodott a kordillera: égig nyúló kopár sziklafal. A síkság odalent többnyire terméketlen volt, maga a hegység azonban kifejezetten pusztaság. A barna, szürke, sárga sziklákon nyoma sincs a növényzetnek, mert a magas hegyek ezen az oldalon útját állják az esőnek, amelyet a Csendes-óceán felől a hegylánc nyugati oldalán kergetnek végig a szelek. Itt, az argentínai oldalon, a hegyek gyűrődéseiben és repedéseiben megbújó talaj csupán vulkanikus por. Se fát, se bozótot, se füvet nem lehet látni. E tornyosodó, rideg hegyek felszínének egyhangúságát csak a hó töri meg. Négyezer méteren felül mindent örök hótakaró borít, de ebben az évszakban a hó sokkal alacsonyabbra is lenyúlik, meglágyítja a hegyek körvonalait. A Fairchild nemcsak automatikus irányjelző rádiókompasszal volt fölszerelve, hanem a korszerűbb, minden irányú URH-távolságmérővel is. Így aztán egyszerű rutinfeladat volt a malargüéi rádió-irányjeladóra ráhangolni, de az pillanatnyilag nem működött. A várost 15 óra 08 perckor pillantották meg, s ekkor a gép - még mindig ötezer-ötszáz méter magasan repülve - elfordult, hogy a G 17-es légicsatornán keljen át a kordillerán. Lagurara becslése szerint 15 óra 21 perckor repültek át a Planchon-szoros fölött - vagyis azon a ponton a hegyek közt, ahol a mendozai repirányítást felváltja a santiagói. De amikor berepült a hegyek közé, egy felhőtakaró elfedte előtte az alant húzódó tájat. Ez nem aggasztotta. A felhők fölött a látási viszonyok kedvezőek voltak, s mivel a magas kordillerát hó borította, így a Planchon-szorost amúgy sem lehetett volna kivenni. Csak egy lényeges változás következett be: az eddigi mérsékelt hátszelet erős ellenszél váltotta fel. Így aztán a gép földhöz viszonyított sebessége óránként 39o kilométerről 33o kilométerre csökkent. 15 óra 21 perckor Lagurara rádióüzenetet küldött a santiagói toronynak, s jelentette, hogy a
Planchon-szoros fölött repül, és becslése szerint 15 óra 32 perckor éri el majd Curicót: egy chilei városkát az Andok nyugati oldalán. Aztán, mindössze három perccel később, a Fairchild újból érintkezésbe lépett Santiagóval, és jelentette, hogy „elérte Curicót, és most Maipú felé tart”. A gép a korábbi irányához képest derékszögben elfordult, és északnak tartott. A santiagói ellenőrző torony nem kételkedett Lagurara jelentésében, és engedélyezte, hogy a géppel Pudahuel repülőteréhez közeledve háromezer méterre süllyedjen. Santiago 15 óra 30 perckor ellenőrizte a Fairchild repülési magasságát. Eszerint a gép „150-es szinten” repült, ami azt jelentette, hogy Lagurara már kilencszáz méterre hozta le a gépet. Ebben a magasságban a gép felhőbe futott bele, s az ellentétes légáramlatokban ugrálni és rázkódni kezdett. Lagurara lenyomta az utasfülke jelzőgombját, s fölszólította az utasokat, kapcsolják be biztonsági övüket, és hagyják abba a dohányzást. Ezután Ramírezhez, a stewardhoz fordult, aki épp egy kulacs maté-t (keserű dél-amerikai teát) hozott Ferradasnak, s azt mondta, menjen vissza a konyhába, és ellenőrizze, hogy a fegyelmezetlen utasok eleget tettek-e a fölszólításnak. Az utasfülkében vidám hangulat uralkodott. A fiúk közül néhányan fel-le járkáltak az ülések közti átjárón, kibámultak a kis ablakokon, hátha a felhőtakaró egy-egy résén át sikerül megpillantaniuk a hegyeket. Mindannyian jókedvűek voltak; velük volt a rögbilabdájuk, és néhányan a fejek fölött ideoda hajigálták a fülkében. A gép végében néhányan kártyáztak, s még hátrább, a konyha mellett, a steward és Martínez, a navigátor egy parti trucó-t (whisthez hasonló játékot) játszott. Amikor a steward visszatért a pilótafülkéből, hogy folytassa a partit, odaszólt a fiúknak, akik még mindig az átjáróban álldogáltak, hogy üljenek le. - Rossz az idő arrafelé - mondta. - A gép kissé táncolni fog, de ne aggódjanak. Érintkezésben vagyunk Santiagóval. Hamarosan leszállunk. A konyha felé közeledve odaszólt a gép végében ülő négy fiúnak, hogy menjenek előre. Aztán leült a navigátorral szemben, és felvette a kártyáit. A gép most egy újabb felhőrétegbe futott bele, s úgy elkezdett rázkódni és imbolyogni, hogy az utasok már megijedtek. Egyesek tréfálkozással próbálták leplezni idegességüket. Az egyik fiú kezébe vette a gép végében levő mikrofont, és beleszólt: - Hölgyeim és uraim, kérem, csatolják fel ejtőernyőjüket. Hamarosan leszállunk a kordillerában. Hallgatóságát nem mulattatta a tréfa, mert a gép épp ekkor egy légzsákba került, és száz métereket zuhant lefelé. Roberto Canessa ijedtségében Senora Nicolához fordult, aki férjével az átjáró másik oldalán ült, s megkérdezte tőle, nem fél-e. - De igen - válaszolta az asszony. - Félek. Mögöttük néhány fiú énekelni kezdett. „Conga, conga, conga” - dalolták, s Canessa bátorságot színlelve megfogta a rögbilabdát, és odadobta dr. Nicolának, aki a kabin végébe hajította. Eugenia Parrado fölpillantott könyvéből. Az ablakon át semmit sem lehetett látni, csak fehér ködfelhőt. Aztán a másik oldal felé fordult, Susana arcába nézett, és megfogta a lány kezét. Mögöttük Nando Parrado és Panchito Abal elmerülve beszélgetett. Parrado a biztosítóövét sem csatolta be, még akkor sem, amikor a gép egy második légzsákba ütközött, s mint a kő hullt további száz métereket lefelé. A fülkében levő fiúk Olé, olé, olé! kiáltásban törtek ki, de csak azok, akik nem láttak ki az ablakon, mert ennél a második zuhanásnál a gép kikerült a felhők közül, s a látvány, amely eléjük tárult, nem Chile termékeny központi völgye volt, vagy ezer méter mélységben alattuk, hanem egy hóborította hegy sziklás pereme. Alig háromméternyire meredezett a gép szárnyának végétől. - Mindig ilyen közel repülnek? - kérdezte az egyik fiú a másikat. - Nem hiszem - válaszolta a társa.
Az utasok közül többen imádkozni kezdtek. Mások az előttük levő ülésnek támaszkodtak, s úgy várták az összeütközést. A motorok feldübörögtek, s a gép ingadozni kezdett, ahogy a Fairchild megpróbált magasabbra kapaszkodni. Egy kissé fölemelkedett, de aztán egy fülsiketítő csattanás hallatszott, ahogy a gép jobb szárnya a hegyoldalba ütközött. A szárny azonnal letört, átbukfencezett a repülőgép törzsén, és leszakította a farkát. A steward, a navigátor és a kártyapakli a jeges levegőbe bukott, majd utánuk három fiú, még mindig az üléshez rögzítve. Egy perccel később a bal szárny is letört, a légcsavar egyik lapátja belehasított a törzsbe, s aztán lezuhant. A törzsben, vagyis ami még megmaradt belőle, rémült sikolyok és segélykiáltások hangzottak fel. A gép immár mindkét szárnya és farka nélkül, a csipkézett hegy felé rohant, de ahelyett, hogy darabokra tört volna egy sziklafalon, egy meredek völgyben a hasára esett, s akár egy tobogán, lecsúszott a magas hó lejtős felszínén. Körülbelül négyszáz kilométeres sebességgel ért földet, de mégsem hullt darabokra. A légnyomás még két fiút kirepített a gép végéből, a többiek a törzsben rekedtek, ahogy leszáguldott a hegyen. A lassulás ereje következtében az ülések leszakadtak talpazatukról, meglódultak, összezúzták a közéjük szorultak testét, darabokra törték az utasfülke és az elülső poggyásztér közti válaszfalat. Az Andok jeges levegője betódult a fülke csökkent nyomású légterébe, s azok az utasok, akik még megőrizték lélekjelenlétüket, most várták, mikor csapódik neki a törzs egy sziklának, de eközben az ülések fém- és műanyag részeitől többen sérüléseket szenvedtek. Ezt látva, a fiúk közül néhányan megpróbálták kioldani a biztosítóövet, hogy az átjáróban felállhassanak, de ez csak Gustavo Zerbinónak sikerült. Ott állt, lábát a padlónak feszítette, kezét meg a gép mennyezetének, s úgy fohászkodott: - Jézus, Jézus, Jézuskám, segíts rajtunk, segíts! Egy másik fiú, Carlitos Páez, az Üdvözlégyet mondogatta - akkor fogott bele, amikor a gép szárnya először csapódott a hegyhez. Mire az imádság utolsó szavaihoz ért, a gép hirtelen megállt. Egy pillanatra minden mozdulatlanságba, halálos csöndbe dermedt. Aztán az utasfülke belsejében az összekuszálódott emberkupacból felhangzott az élet hangja: nyögések, imádságok, segélykiáltá-sok. Amikor a repülőgép leszáguldott a völgybe, Canessa lélekben felkészült rá, hogy egy sziklának rohannak, s egy perc múlva halott lesz. Nem imádkozott, ehelyett azt számítgatta, mekkora lehet a gép sebessége, mekkora erővel ütközik majd a sziklába. Aztán egyszerre ráeszmélt, hogy a gép egy helyben áll. - Megállt! - kiáltotta, majd a mellette ülő fiúhoz fordult, s megkérdezte tőle, jól van-e. A fiú az ijedségtől sokkot kapott, így csak rábólintott a kérdésre. Canessa erre otthagyta, hogy barátját, Daniel Masponst kiszabadítsa az üléséből. Aztán kettesben a többiek segítségére siettek. Előbb azt hitték, csak ők ketten maradtak sértetlenek, mert körülöttük mindenfelől segélykiáltások hallatszottak, de aztán mások is kezdtek előkecmeregni a roncsok közül. Elsőnek Gustavo Zerbino, majd a csapatkapitány, Marcelo Pérez. Pérez arcán zúzódások voltak, s az oldala is sajgott, de mint csapatkapitány azonnal nekilátott, hogy megszervezze a roncsok közé szorultak kiszabadítását, miközben a két orvostanhallgató, Canessa és Zerbino, a sérülteknek nyújtott tőlük telhetően segítséget. Mihelyt a gép megállt, néhány fiatalabb fiú benzinszagot érezve attól tartott, hogy a gép esetleg fölrobban vagy lángba borul, ezért a gép végén tátongó lyukon keresztül kiugráltak. Combig merültek a hóba. Bobby François, aki elsőnek hagyta el a gépet, egy kofferra kapaszkodott fel, és cigarettára gyújtott. - No ezt megkaptuk - szólt oda Carlitos Páeznek, aki utána mászott ki a hóba. Tökéletes pusztaság látványa tárult eléjük. Körülöttük mindent hó takart, majd arrább három oldalon merőleges, szürke sziklafalak meredeztek. A gép egy enyhe lejtőn állt meg, a völggyel szemben, ahol a hegyek jóval távolabb voltak, s most részben szürke felhők borították őket. A
dermesztő hidegben a fiúk közül sokan ingujjban dideregtek. Másokon sportzakó vágy blézer volt. Egyikük se öltözött fagypont alatti hőmérsékletre, és csak kevés koffert lehetett látni, amelyben esetleg ruhát találhatnának. Ahogy a fiatal fiúk, visszapillantva a hegyre, szemükkel elveszett poggyászukat keresték, egy alakot láttak lebotorkálni a hegyoldalon. Amikor közelebb ért, fölismerték benne egyik barátjukat, Carlos Valetát, s odakiáltottak neki, hogy feléjük tartson. De Valeta, úgy látszik, se nem látta, se nem hallotta őket. Minden lépésnél combig merült a hóba, és csak a lejtős dombnak köszönhette, hogy egyáltalán előre tudott haladni. A fiúk látták, hogy ha abba az irányba megy tovább, nem jut el a géphez, így hát még kétségbeesettebben kiáltoztak, hogy magukra tereljék a figyelmét. Ketten közülük, Páez és Storm, még azt is megpróbálták, hogy elébe menjenek, de a hóban, különösen dombnak felfelé, egy lépést se tudtak tenni. Így aztán e csapdába szorulva csak tehetetlenül nézték, ahogy Valeta lebukdácsol a völgybe. Egy pillanatra úgy tűnt, meghallotta őket, s irányt változtatva a gép felé közeledik, ekkor azonban elcsúszott. Nagyot lépett, elbukott, s magatehetetlenül szánkázott le a hegyoldalon, mígnem végleg eltűnt a hóban. Bent a gépben egy maroknyi épen maradt fiú megpróbálta szétfeszíteni az üléseket, amelyek sok sebesültet tartottak lefogva. A ritkás hegyi levegőben kétszer annyi energiára és erőfeszítésre volt szükségük, viszont azok is, akik csupán könnyebb sérüléseket szenvedtek, még mindig sokkos állapotban voltak. És a kiszabadított sebesültekért is csak édeskeveset tudtak tenni. A két „orvos”, Canessa és Zerbino képzettsége - egy harmadik orvostanhallgató, Diego Storm sokkos állapotban volt szánalmasan elégtelennek bizonyult. Zerbino első egyetemi évében hat hónapon át a kötelező pszichológiai és szociológiai előadásokat hallgatta. Canessa ugyan már két évet végzett, de még ez is csak egynegyed része volt a teljes tanulmányi időnek. Ennek ellenére mindketten tudatában voltak, hogy választott pályájuk milyen különleges felelősséget ró rájuk. Canessa letérdelt, hogy megvizsgálja egy asszony összezúzott testét. Előbb nem ismerte föl, de aztán kiderült, hogy Eugenia Parrado. Halott volt. Mellette feküdt Susana Parrado, élve, ám súlyos sebesülten, félig eszméletlenül. Homlokán nyílt sebből ömlött a vér, elborítva egyik szemét. Canessa letörölte a vért, hogy a lány lásson, aztán lefektette a padlóra, egy kis szabad helyen, az egymás hegyén-hátán tornyosodó ülések közt. A lánytól nem messze feküdt Abal. Ő is súlyos sérüléseket szenvedett, koponyáján nyílt seb tátongott. Félig eszméletlen volt, s amikor Canessa letérdelt mellé, hogy úgy-ahogy kezelésben részesítse, Abal megfogta a kezét. - Ne hagyj itt, kérlek, öregem - könyörgött -, ne hagyj itt, kérlek. De olyan sokan kiáltoztak még segítségért, hogy Canessa nem maradhatott mellette. Odaszólt Zerbinónak, hogy vegye gondozásba Abalt, majd Parrado mellé lépett, aki kirepült az üléséből, s most eszméletlenül feküdt a gép elején. Arcát vér és zúzódások borították, s Canessa azt hitte, halott. Letérdelt, megfogta a pulzusát, s ujjhegyével gyenge szívverést tapintott ki. Parrado ugyan még lélegzett, de úgy látszott, nem maradhat sokáig életben, s miután semmit se tudtak érte tenni, hát lemondtak róla. A gép törzsében Eugenia Parradón kívül a szerencsétlenség pillanatában csupán két utas halt szörnyet. A Nicola házaspár, akik a poggyásztérbe zuhantak előre, s ott egymás mellett rögtön meghaltak. Holttestüket egyelőre ott hagyták, ahol feküdtek, s a két orvostanhallgató visszafordult, hogy az élőkön segítsen, ahogy tud. Az ülések háttámaszainak védővásznából kötést téptek, de ez igen sok sebesülésnél teljesen elégtelennek bizonyult. Az egyik fiúnak, Rafael Echavarrennek jobb lábán a
lábikrája lehasadt, s kicsavarodva a sípcsontra feküdt rá. A csont teljesen szabadon meredezett elő. Zerbino megfogta a vérző izmot, helyére rántotta, s aztán egy fehér inggel bekötötte a fiú lábát. Egy másik fiú - Enrique Platero - úgy ment oda Zerbinóhoz, hogy egy acélcső állt ki a gyomrából. Zerbino megdöbbent, de aztán eszébe jutott, hogy az orvosi pszichológiában azt tanulta, a jó orvos mindig öntsön önbizalmat a betegébe, így hát mereven Platero szemébe nézett, s hangjában oly meggyőződéssel, amilyet csak színlelni tudott, így szólt: - Úgy látom, nincs semmi bajod, Enrique. - Igazán? - kérdezte Enrique, s a gyomrába szúródott acéldarabra mutatott. - És ehhez mit szólsz? - Ezzel ne törődj - válaszolta Zerbino. - Ép és egészséges vagy, gyere, segíts nekem elrángatni ezeket az üléseket. Platero, úgy látszott, készpénznek veszi Zerbino szavait. Az ülések felé fordult, s ebben a pillanatban Zerbino megragadta a csövet, s térdét Platero testének feszítve, egyet rántott rajta. Az acéldarab kijött, de vele együtt kijött hat hüvelyk hosszúságban valami más is, amit Zerbino a fiú belének tartott. Platero erre ismét a gyomrára bámult, némi borzadállyal nézte kibuggyanó belső részeit, de még mielőtt panaszkodni kezdhetett volna, Zerbino rászólt: - Ide figyelj, Enrique, lehet, hogy te azt hiszed, rossz állapotban vagy, de itt sokan vannak nálad sokkal rosszabb állapotban, hát ne légy gyáva, gyere, és segíts. Kösd be magadat egy inggel, s később majd megnézlek. Platero egyetlen zokszó nélkül szót fogadott. Eközben Canessa visszament Fernando Vázquezhez, ahhoz a fiúhoz, aki a gépen mellette ült. A fiú lábát, amelyről Canessa azt hitte, csak eltört, valójában kettévágta a repülőgép légcsavarja, amikor belefúródott a törzsbe. Az elvágott ütőerekből csorgott a vér. Vázquez halott volt. A fiúk közül még többen is megsebesültek a lábukon, mikor az ülések összeroskadtak, és egymáshoz préselődtek. Az egyik fiúnak három különböző helyen is eltört a lába, mellén szintén súlyosan megsebesült, s eszméletlen volt. De akik eszméletnél maradtak, azok szenvedtek igazán: Panchito Abal, Susana Parrado, s mind közt a legkeservesebben egy középkorú hölgy, akit egyikük sem ismert, Senora Mariani. Két törött lábával egy üléskupac alá szorult, s a fiúk képtelenek voltak kiszabadítani. Az asszony sikoltozott, segítségért könyörgött, a fiúk erejéből azonban nem futotta, hogy felemeljék az üléseket, amelyek Senora Marianit leszorítva tartották. A repülőgépen utazó ötödik asszonynak, Liliana Metholnak arcát vér és csúnya zúzódások borították, de a sérülései mind jelentéktelenek voltak. Férje, Javier, Panchito Abal nagybátyja, sértetlen maradt, csakhogy heveny influenzával járó hegyibetegség fogta el. Tett ugyan néhány erőtlen kísérletet rá, hogy segítsen a sebesülteknek, de olyan szédülés és hányinger lett úrrá rajta, hogy mozogni is alig bírt. Mások, bár nem azonos tünetekkel, a szerencsétlenségtől sokkban szenvedtek. Az egyik fiú, Pedro Algorta a teljes amnézia állapotába került. Noha fizikailag elég erős volt ahhoz, hogy alaposan kivegye a részét az ülések odább helyezéséből, fogalma sem volt róla, hol van, és mit csinál. Egy másik fiú is a fejére kapott ütést, s mindenáron ki akart menni a gépből, hogy leereszkedjen a hegyen. A gép körülbelül délután fél négykor zuhant le. A felhők már ekkor is sötétségbe burkolták a tájat, négy óra felé pedig havazni kezdett. A kezdetben leszállingózó néhány pihe előbb hóviharrá kerekedett, majd sűrű függönyként hullt alá, eltakarta a kilátást a hegyek felé. Marcelo Pérez a havazás ellenére úgy rendelkezett, hogy a sebesülteket vigyék ki a gépből, úgyhogy az épen maradtak felszabadíthassák a Fairchild padlóját az összegabalyodott ülésektől. Ezt átmeneti intézkedésnek
tekintették, mert mindannyian biztosak voltak benne, hogy addigra már a gépet eltűntnek nyilvánították, és a segítség útban van. Tudták, hogy a mentést megkönnyítené, ha rádióval jelzéseket adhatnának le. A pilótafülke bejáratát elzárták az utaskabin elején felhalmozódott ülések, a túlsó oldalról azonban hangokat lehetett hallani, így az egyik nyugodtabb fiú, Moncho Sabella elhatározta, hogy megkísérli kívülről eljutni a pilótákhoz. A hóban csaknem lehetetlen volt járni, Sabella azonban rájött, hogy az üléspárnákat átgázoló kövekként használhatja a repülőgép orráig. Az orr a leszálláskor összezúzódott, de a fiú könnyűszerrel föl tudott rá kapaszkodni, és az elülső poggyásztér ajtaján át benézhetett a pilótafülkébe. Így aztán megállapította, hogy Ferradas és Lagurara az ülések közé szorult, a gép műszerei a mellükbe fúródtak. Ferradas halott volt, Lagurara azonban élt, eszméletén volt, s amikor Sabellát meglátta maga mellett, kérte, segítsen rajta. Sabella azonban nem sokat tudott tenni. Lagurara testét nem bírta megmozdítani, de amikor a pilóta vízért rimánkodott, zsebkendőjébe havat tett, és Lagurara szájához tartotta. Ezután megpróbálta a rádiót működésbe hozni, csakhogy az néma maradt, mégis, amikor visszatért a többiekhez, hogy el ne csüggedjenek, azt mondta nekik, beszélt Santiagóval. Később aztán Canessa és Zerbino, ugyanolyan módon, mint Sabella, szintén kiment a pilótafülkéhez. Megpróbálták a műszertáblát odább taszítani Lagurarától, de még egy félhüvelyknyire sem bírták elmozdítani. Ülését is lehetetlen volt megmozdítani. Csak annyit tehettek, hogy kiemelték a hátpárnáját, és ezzel kissé enyhítették a mellére nehezedő nyomást. E meddő, kínos-keserves igyekezet közepette, hogy kiszabadítsák, Lagurara állandóan ezt hajtogatta: - Már elhagytuk Curicót, már elhagytuk Curicót. - Aztán, amikor látta, hogy nincs segítség, arra kérte a két fiút, hozzák oda a táskájából a revolverét. A táskát sehol sem találták, de még ha meg is lelték volna, akkor sem adhatták volna oda neki a fegyvert, mert Canessa és Zerbino mint katolikusok öngyilkossághoz nem nyújthattak segítséget. Ehelyett azt kérdezték tőle, rádió útján nem kérhetnének-e segítséget, amikor azonban a mutatót Lagurara felvilágosításai szerint beállították, az adó néma maradt. Lagurara továbbra is a revolveréért rimánkodott, majd vizet kért. Canessa kimászott a pilótafülkéből, és egy marék havat hozott, amit Lagarara szájába tömött, de a pilóta szomja patologikus volt, s így olthatatlan. Orrából csurgott a vér, s Canessa tudta, nem sok ideje van már hátra. A két „orvos” az üléspárnákon át visszatért a gép hátsó részébe, a nyöszörgő, sikoltozó emberek sötét, keskeny alagútjába. A roncsok közül kiszabadítottak most kint feküdtek a havon, miközben az a néhány fiú, aki sértetlen maradt, és elég erős volt, kétségbeesetten iparkodott kirángatni a megmozdítható üléseket, hogy a gép padlóján valamelyes helyet szabaddá tegyenek. De már alkonyodott. Hat órára csaknem teljesen besötétedett, s a hőmérséklet jóval fagypont alá esett. Nyilvánvaló volt, hogy aznap már nem jöhet segítség, a sebesülteket tehát visszavitték a gépbe, és a harminckét túlélő felkészült az éjszakára.
5 Állni is kevés volt a hely, fekvésről nem is beszélve. A törzs végén támadt csipkés szélű lyuk baloldalt hét, jobboldalt azonban csak négy ablakot hagyott meg. A távolság a pilótafülkétől a hátul tátongó lyukig mindössze hat méter volt, s a hely legnagyobb részét az ülések összegabalyodott halmaza töltötte meg. Az egyetlen terület a padlón, amelyet még besötétedés előtt szabaddá tudtak
tenni, a bejáratnál volt, s ide helyezték el a legsúlyosabb sebesülteket, köztük Susanát, Nando Parradót és Panchito Abalt. Itt csaknem vízszintesen fekhettek, de a sötétségből rájuk törő havazás és heves szél ellen nem sok védelemben részesültek. Marcelo Pérez az izmos szélsőfedezetnek, Roy Harleynak segítségével minden tőle telhetőt elkövetett, hogy bármivel, ami kezük ügyébe esett, elsősorban ülésekkel és kofferokkal, gátat emeljen a hideg ellen, az erős szélben azonban a válaszfal minduntalan összeomlott. Pérez, Harley s még néhány sértetlenül maradt fiú összebújva a sebesültek mellett, a bejáratnál álldogált, kortyolgattak a borból, amit a pilóták Mendozában vásároltak, s közben minden lehetőt elkövettek, hogy az összetákolt válaszfal valahogy állva maradjon. A többi életben maradt aludt, ahol tudott, az ülések és a holttestek között. Amennyien csak bírtak, köztük Liliana, Methol, behúzódtak az utasfülke és a pilótafülke közti szűk poggyásztérbe. Összezsúfolódva, kényelmetlenül gubbasztottak, de ez volt a legmelegebb hely a gépben. Itt is körbeadták a nagy mendozai borosüvegeket. Többen még mindig rövid ujjú ingben voltak, s így literszám öntötték magukba a bort, hogy kissé felmelegedjenek. Amellett dögönyözték és masszírozták is egymást. Ez látszott az egyetlen lehetőségnek, hogy melegen tartsák magukat, mígnem a leleményes Canessa előállt első jó ötletével. Ahogy a mindenfelé körülöttük heverő üléseket és párnákat vizsgálgatta, észrevette, hogy a bolyhos nejlonból készült türkizkék kárpitozást csak egyfajta cipzár rögzíti az ülésekhez. A borítást egészen egyszerűen le lehetett venni, s ha ez megtörtént, takarónak használhatták. Persze, ez a fagypont alatti hőmérséklet ellen szánalmasan csekély védelmet nyújtott, de a semminél mégis több volt. Az éjszakai hidegnél is szörnyűbb volt a Fairchild zsúfolt fülkéjében uralkodó pánik és hisztéria. Mindenki a maga sérülését tartotta a legsúlyosabbnak, és fennhangon siránkozott a többieknek. Az egyik törött lábú fiú mindenkire ráüvöltött, aki a közelébe jött. Azt állította, hogy a fájós lábára lépnek, és szitkozódott, de amikor ő maga oda akart menni a kijárathoz, hogy fölmarkoljon egy kis havat, és a szomját oltsa, a többieken kapaszkodott keresztül, mit sem törődve a sérüléseikkel. Marcelo Pérez mindent elkövetett, hogy lecsillapítsa. Igyekezett csitítani Roy Harleyt is, akin, valahányszor a válaszfalak egy része leomlott, hisztéria vett erőt. A sötétből állandóan fel-felhangzottak a sebesültek jajveszékelései, sikolyai, hagymázas őrjöngései. És a poggyásztérbe áthallatszott Lagurara kiáltozása, nyöszörgése is. Már elhagytuk Curicót - hajtogatta egyre -, már elhagytuk Curicót. - Aztán vízért nyöszörgött, és a revolveréért rimánkodott. Magában a fülkében a legkétségbeesettebben Senora Mariani sikoltozott, aki törött lábával még mindig az ülés alá szorulva feküdt. Egyszer megkísérelték kiszabadítani, de semmire sem mentek. Erőfeszítéseikkel csak azt érték el, hogy az asszony sikolyai még élesebbé váltak, esküdözött, hogy ha megmozdítják, meghal. Erre felhagytak a próbálkozással. Két fiú, Rafael Echavarren és Moncho Sabella megfogta a kezét, hogy megnyugtassa, s ez valamennyire sikerült is, de az asszony csakhamar újból sikoltozni kezdett. - Az isten szerelmére, hallgasson - kiáltott valaki a gép végéből. - Mások sincsenek jobban. Mire a kiáltások megkettőződtek. - Hallgasson - ordította Carlitos Páez -, vagy odamegyek, és szétverem a fejét! Az asszony most még hangosabban és kétségbeesettebben kiáltozott, aztán egy időre elcsendesedett, de csak addig, amíg az egyik fiú, aki még mindig sokkos állapotban volt, az ajtó felé igyekeztében rá nem lépett. - Vigyék el innen! - sikoltozott Senora Mariani. - Vigyék el innen, meg akar ölni! Meg akar ölni! A „merénylőt”, Eduardo Strauchot, az unokatestvére visszahúzta a padlóra, de a fiú nem
sokkal később megint felállt, és megpróbált az üléseken és testeken át egy melegebb és alvásra kényelmesebb helyet keresni. Ezúttal Carlos Roquére, a műszerészre lépett rá, a személyzet egyetlen tagjára, aki (Lagurarán kívül) életben maradt. Eduardót ő is merénylőnek vélte, s a kiképzett katona szertartásos módján felszólította, hogy igazolja magát. - Mutassa az okmányait! - kiáltotta. - Igazolja magát! Igazolja magát! Amikor Eduardo nem mutatta fel az útlevelét, hanem ehelyett továbbmászott Roque testén át az ajtó felé, a műszerész hisztérikusan kiáltozni kezdett: - Segítség! Ez őrült. Meg akar ölni! - Eduardót erre az unokatestvére megint visszarántotta a helyére. Másutt a gépben is felállt egy fiú, Pancho Delgado, és szintúgy az ajtó felé tartott. - Csak a boltba megyek, hogy egy üveg Coca-Colát vásároljak - szólt oda barátainak. - Akkor egyúttal hozzál nekem egy üveg ásványvizet is - vágta rá Carlitos Páez. Néhány fiúnak a rendkívül kényelmetlen „fekhely” ellenére is sikerült álomba szenderülnie, de az éjszaka bizony hosszú volt. Mindenfelől jajveszékelések hallatszottak, valahányszor az egyik fiú, kifelé menet, hogy egy kis havat markoljon föl a bejáratnál, egy törött végtagra lépett, vagy amikor egy másik felébredt, nem tudta, hol van, és ki akart menni a gépből. Azok is kiabáltak, akiket felingereltek az önsajnálat remegő hangjai, s a Keresztény Öregfiúk egyike-másika és a Szent Szív jezsuita kollégium diákjai között éles szóváltásokra került sor. Az ébren levők még szorosabban összebújtak, így próbáltak védekezni a rögtönzött válaszfalon meg a gép törzsén támadt többi lyukon beáramló szél ellen. Legtöbbet a bejáratnál álló fiúk szenvedtek - tagjaik elmerevedtek a hidegtől, arcukat állandóan csiklandozták a beszállingózó hópihék. A sértetlenül maradtak legalább dögönyözni tudták egymást, lábukat és ujjaikat dörzsölgették, hogy serkentsék a vérkeringést. Legrettenetesebben a két Parrado és Panchito Abal kínlódott. Ők nem tudták melengetni magukat, s jóllehet igen súlyos sérüléseket szenvedtek, mégis csupán Nando volt eszméletlen, ő nem érezte a fájdalom gyötrelmeit. Abal egyre segítségért könyörgött, amit azonban senki nem tudott nyújtani neki. - Ó, segítsetek, kérlek, segítsetek. Borzasztó hideg van, borzasztó hideg... - Susana pedig állandóan halott anyját hívogatta: - Mama, mama, mama, menjünk el innen. Menjünk haza. - Aztán elkezdett félrebeszélni, és egy gyermekdalt énekelt. Az éjszaka folyamán a harmadik orvostanhallgató, Diego Storm arra a meggyőződésre jutott, hogy Parrado ugyan eszméletlen, de sérülései mégsem olyan súlyosak, ezért a fiú testét áthúzta maga és barátai közé, s ott együttes erővel melengették. Hogy a másik két sebesülttel is ugyanezt tegyék, céltalannak látszott. Az éjszaka nem akart véget érni. Zerbino egyszer már azt gondolta, hogy az összetákolt falon át a hajnal halványan derengő fényét látja, de amikor órájára pillantott, kiderült, hogy még csak este kilenc óra van. Később a gép közepében levők a bejárat felől idegen hangokat hallottak. Egy pillanatig azt hitték, hogy mentőosztag érkezett, mígnem rájöttek, hogy Susanát hallják, aki angolul imádkozik.
6 Mire október 14-én, szombaton felkelt a nap, a Fairchild vázát már félig elborította a hó. Mintegy háromezer-ötszáz méter magasságban feküdt a chilei Tinguiririca vulkán és az argentínai Cerro Sosneado között. A gép az Andoknak nagyjából a közepén zuhant le, pontos pozíciója azonban a határ argentínai oldalán volt. A Fairchild egy lejtőn feküdt. Hajlott orra a kelet felé meredeken leereszkedő völgynek nézett.
A többi irányban a mély hótakarón túl óriási hegyek falai ágaskodtak. Nem túlságosan meredek lejtőik roppant szélességben, siváran terültek szét. Itt-ott a hóból ormótlan, szürke és rózsaszín vulkanikus kőzet bukkant elő, de ebben a magasságban a palás agyag nem tűrt meg semmilyen növényzetet - egyetlen bokrot, bozótot, egyetlen fűszálat sem lehetett látni. A gép nem egyszerűen a hegyek közt zuhant le, hanem ráadásul még egy pusztaságban. Elsőként Marcelo Pérez és Roy Harley kászálódott ki a gépből, miután ledöntötték a barikádot, amelyet előző este oly kínos-keservesen állítottak föl. Az eget felhők borították, de a havazás elállt. A hó felszíne jegesre fagyott, s így néhány lépésre eltávolodhattak a géptől, szemügyre vehették a kimondhatatlanul sivár tájat. Bent a gépben Canessa és Zerbino újból nekifogott, hogy megvizsgálják a sebesülteket. Kiderült, hogy az éjszaka folyamán még hárman meghaltak, köztük Panchito Abal, aki mozdulatlanul feküdt Susana Parrado teste fölött. Fagyott lába megfeketedett, s tagjai merevségéből kétség nélkül megállapíthatták, hogy halott. Először Susanát is halottnak vélték, mert némán feküdt, de aztán, amikor leemelték róla Abal holttestét, látták, hogy még életben és eszméletnél van. Az ő lába is szederjessé vált a hidegtől, s a lány egyre immár halott anyjának rimánkodott. - Mama, mama - sírta -, úgy fáj a lábam. Borzasztóan fáj. Kérlek, mama, nem mehetnénk haza? Canessa édeskeveset tehetett Susanáért. Megmasszírozta fagyott lábát, hogy meginduljon benne a vérkeringés, s ismét letörölte szeméről a rászáradt vért. A lány még eléggé öntudatnál volt ahhoz, hogy örüljön, nem vakult meg, s megköszönte Canessának a gondoskodást. Canessa teljesen tisztában volt azzal, hogy Susana sérülései közt valószínűleg az arcán levő vágások a legjelentéktelenebbek. Biztos volt benne, hogy belső szervei súlyosan megsérültek, de kellő hozzáértés és eszközök hiányában semmit sem tehetett. Valójában senkin sem tudott sokat segíteni. A gépen nem volt más gyógyszer, csak amit Carlitos Páez vásárolt Mendozában, meg az egyik kézitáskában találtak egy kevés Libriumot és Valliumot. A roncsok közt semmi sem akadt, amit Canessa sínnek használhatott volna a törött tagokra, s így csak azt tanácsolhatta azoknak, akiknek karja vagy lába eltörött, fektessék a hóra, hogy a duzzanat lelohadjon. Később ezt még kiegészítette azzal, hogy masszírozzák megrándult ínszalagjaikat. A védőhuzatokból készített kötéseket nem merte túl szorosra húzni, mert tudta, hogy ez ebben a szörnyű hidegben lelassíthatja a vérkeringést. Amikor Senora Marianihoz ért, azt hitte, ő is halott. Mellé kuporodott, és még egyszer megkísérelte, hogy leemelje róla az ülést, amely még mindig a padlóhoz szorította. De az asszony erre újból sikoltozni kezdett: - Ne nyúljon hozzám, ne nyúljon hozzám! Megöl! - Canessa erre úgy gondolta, legjobb, ha békén hagyja. Amikor a délelőtt folyamán még egyszer visszatért hozzá, és megnézte, hogy van, az asszony néma volt, arca kifejezéstelen. És ekkor, épp midőn a fiú a szemébe nézett, Senora Mariani szeme kifordult, s az asszony nem lélegzett többé. Canessa, noha Zerbinónál egy évvel hosszabb ideig tanult orvostudományt, mégse tudta elszánni magát, hogy valakiről kimondja, biztosan halott. Ráhagyta Zerbinóra, hogy az asszony mellé térdeljen, fülét a mellére fektesse, hall-e bármilyen halk szívverést. Semmit se hallott, mire a többi fiú hátrataszította az üléseket, a holttest válla köré egy nejlonövet kötött, amelyet a poggyásztartóban találtak, s a tetemet kivonszolták a hóba. Amikor Carlitos Páeznek megmondták, hogy az asszony meghalt, a fiút lelkiismeret-furdalás fogta el az előző éjjel használt nyers szavaiért, s az arcát kezébe temette. Gustavo Zerbino vizsgálta meg Enrique Platero gyomrán a lyukat is, amelyből előző nap azt az acélcsövet kirántotta. Letekerte a sebről az inget, s alatta - ahogy tartott tőle - egy darab kiálló porcogót látott, ami, amennyire meg tudta állapítani, vagy a bélhez, vagy a gyomorfalhoz tartozott. Vérzett, és Zerbino, hogy megállítsa a vérömlést, valamiféle szállal összekötötte, kölnivízzel
fertőtlenítette, s aztán azt mondta Platerónak, nyomja vissza a gyomrába, és a sebet újból kösse be. Platero ezt zokszó nélkül meg is tette. A két orvos nem maradt ápolónő nélkül. Liliana Methol, noha az arca még mindig vörös volt a szerencsétlenség során elszenvedett zúzódásoktól, minden tőle telhetőt elkövetett, hogy segítsen a két fiúnak, bátorítsa őket. Liliana alacsony, fekete hajú asszony volt, aki egész addigi életét a férjének, Javiernak és négy gyermeküknek szentelte. Házasságuk előtt Javiert baleset érte. Lebukott egy motorbicikliről, s eközben egy autó elgázolta, így aztán heteken át eszméletlen volt, s még utána is hónapokon át kórházban feküdt. Emlékezetét nem nyerte teljesen vissza, s jobb szeme világát is elvesztette. De még egyéb szerencsétlenség is érte. Huszonegy éves korában a családja előbb Kubába, majd az Egyesült Államokba küldte a dohánytermelés és értékesítés tanulmányozására. Az ÉszakCarolina állambeli Wilson városban megállapították, hogy tüdőbaja van. Előrehaladott betegsége miatt nem térhetett vissza Uruguayba, s így a következő öt hónapot egy észak-carolinai szanatóriumban töltötte. Még Montevideóba visszatérve is négy hónapon át az ágyat kellett nyomnia, de itt legalább meglátogathatta szerelme, Liliana. Húszéves kora óta ismerte a lányt, s 1960. június 16-án összeházasodtak. Mézesheteiket Brazíliában töltötték, de azóta csak egyszer jártak külföldön, a délargentínai tavaknál. Javier tizenkettedik házassági évfordulójuk utólagos megünneplésére hozta magával Lilianát erre a chilei kirándulásra. A katasztrófa után Liliana fedezte fel, hogy Javier - jóformán egyedül az életben maradottak közül - heveny hegyibetegségben szenved. Hányingerrel küszködött, és gyenge volt. Mozdulatai nehézkesekké váltak, agyműködése lelassult. Lilianának kellett megmutatnia, hová menjen, mit csináljon, s neki kellett határozottságával lelket öntenie bele. Liliana a fiatalabb fiúkat is vigasztalta, istápolta. Nem egy húsz éven aluli akadt köztük. És sokukat egész életén át rajongva szerető anyja és nővére gondozta, ezért most félelmükben, kétségbeesésükben Lilianához fordultak, aki - Susanán kívül - az egyetlen asszony volt közöttük. Liliana meg. is felelt e várakozásnak. Türelmes volt és kedves, gyengéd szavakkal igyekezett bátorítani őket. Amikor az első éjjel Marcelo és barátai ragaszkodtak hozzá, hogy a gép melegebb részén aludjon, elfogadta ezt a lovagias gesztust, másnap azonban már követelte, hogy semmiféle kiváltságban ne részesüljön. Noha néhány fiatalabb fiú, köztük Zerbino, még ekkor is szeretett volna a nőknek kijáró tiszteletük jeléül valamilyen nyugodalmasabb sarkot biztosítani számára, de aztán belátták, hogy a repülőgépen a szűk hely a nemek elkülönítését nem teszi lehetővé, s ettől fogva Lilianával is úgy bántak, mint bajtársukkal. Az orvosok és az ápolónő figyelme most a csapat egyik legfiatalabb tagja, a Tintinnek becézett Antonio Vizintín felé fordult, akit, úgy látszott, agyrázkódás ért. Este a poggyásztér hevedereire fektették le, és csak most, a katasztrófát követő napon vették észre, hogy a kabátujjából vér szivárog. Amikor megkérdezték tőle, mi történt a karjával, határozottan állította, hogy semmi baja sincs, nem érez fájdalmat. Liliana azonban tüzetesebben szemügyre vette, s megállapította, hogy a kabátujját vér itatja át. Odahívta a két orvost, s azok - mivel a kabátot levenni nem tudták - zsebkéssel felvágták az ujját. Amikor a felszívódott vértől nehéz kabátujjat lehúzták róla, egyik átvágott eréből csak úgy patakzott a vér. Azonnal érszorítót készítettek, nehogy elvérezzen, s aztán úgy, ahogy tudták bekötötték a sebet. Vizintín még ekkor sem érzett fájdalmat, csak nagyon gyönge volt. Amikor Canessa és Zerbino visszafektette őt a poggyásztérben az ágyára, nem sok esélyt adtak az életben maradására. Szemleútjuk utolsó szakasza a pilótafülkéhez vezetett. Kora reggel óta nem hallották Lagurara hangját, s amikor a poggyásztéren át utat törtek maguknak a pilótafülkébe, kiderült, hogy Lagurara -
amint ezt gyanították - halott. Lagurara halálával elvesztették az egyetlen embert, aki megmondhatta volna nekik, mit tehetnek megmentésük elősegítésére, mert Roquénak, a személyzet most már egyedül életben maradt tagjának, nem sok hasznát látták. A szerencsétlenség óta állandóan sírt, testi funkciói fölött teljesen elvesztette az uralmat, nadrágjába piszkított, de ezt is csak onnan tudta, hogy a körülötte levők panaszkodtak rá, s a fiúk segítettek neki nadrágot váltani. De hát mégis az uruguayi légierőnél szolgált, s így Marcelo Pérez megkérdezte tőle, vannak-e katasztrófa esetére valamiféle segédeszközök vagy vészjelző rakéták a gépen. Roque azt válaszolta, nincsenek. Marcelo ekkor azt tudakolta tőle, működésbe lehet-e hozni a rádiót, mire Roque azt mondta, hogy ehhez a gép telepeire volna szükség, amelyek azonban a letört farokban voltak. Így aztán semmit se tehettek, Marcelo azonban nagyon bízott benne, hogy hamarosan megmentik őket, ezért nem volt különösképpen nyugtalan. Mégis megegyeztek abban, hogy adagolni fogják a rendelkezésükre álló élelmet, s Marcelo leltárt készített minden ehető dologról, amit a fülkében vagy azokban a kofferekben találtak, amelyek a farokkal együtt nem vesztek oda. Ott volt az a néhány üveg bor, amelyet a pilóták Mendozában vettek, de ezek közül ötöt az éjszaka folyamán megittak, és csak három maradt. Találtak ezenkívül egy üveg whiskyt, egy üveg cseresznyepálinkát, egy üveg mentalikőrt meg még egy lapos üveg whiskyt. Szilárd ételkészletük nyolc tábla csokoládéból, öt tábla nugátból s néhány - a kabin padlóján szétszóródott - karamellából állt, pár szem, ugyancsak szétszóródott datolyából és aszalt szilvából, egy csomag sós kekszből, két kagylókonzervből, egy doboz sós mandulából, s egy-egy kis üveg barack-, alma- és szederlekvárból. Ez bizony nem sok élelem volt a huszonnyolc ember számára, s mivel nem tudták, hány napig kell várniuk, amíg megmentik őket, úgy határoztak, hogy az élelemnek minél tovább ki kell tartania. Aznap ebédre Marcelo mindegyiküknek egy darabka csokoládét adott és egy gyűszűnyi bort, amelyet egy dezodoros flakon kupakjával mértek ki. Délután hallották, hogy egy repülőgép húz el fölöttük, de a felhők miatt semmit se láttak. Az éjszaka a vártnál megint csak hamarább szállt le, de ezúttal már jobban felkészültek rá. A gépben nagyobb helyet tettek szabaddá, szilárdabb falat emeltek a szél ellen, s persze kevesebben is voltak.
7 Október 15-én, vasárnap, amikor kimásztak a gépből, a katasztrófa óta először pillantottak meg felhőtlen eget. Mélykék volt, még sohasem láttak ehhez hasonlót, s a túlélőket a körülmények ellenére is lenyűgözte a fenséges, néma völgy. A friss hó felszíne megfagyott, a jégkristályok visszaverték a meg nem szűrt, ragyogó napsugarakat. Körülöttük mindenütt hegyek tornyosodtak, vakítóan tündököltek a kora reggel éles fényében. A távolságok csalókák voltak. A ritka levegőben a csúcsok szinte kartávolságra látszottak. A felhőtlen ég reménységet ébresztett bennük, hogy még aznap megmentik vagy legalábbis a levegőből észreveszik őket. Időközben azonban szembe kellett nézniük bizonyos problémákkal, s most módszeresebben fogtak hozzá a megoldásukhoz. Legsürgősebben vízre volt szükségük. Szomjuk oltására havat nem tudtak kellő mennyiségben felolvasztani, ha pedig megették, ettől csak megfagyott a szájuk. Rájöttek, okosabb, ha jéggolyóvá préselik össze, s így szopogatják, vagy beletömik egy üvegbe, s aztán az üveget addig rázzák; míg csak a hó fel nem olvad. Ez az utóbbi módszer azonban nemcsak időt, hanem energiát is követelt, s amellett a kapott vízmennyiség még egy személy számára se volt elegendő. Holott gondoskodniuk kellett a sebesültekről is, akik nem voltak elég jól ahhoz, hogy ellássák magukat: Nandóról, Susana Parradóról meg Vizintínről, aki állandóan vízre áhítozott,
hogy a karján levő seb okozta vérveszteséget pótolja. A vízkészítés módszerét Adolfo Strauch ötlötte ki. Adolfo - becenevén Fito - szintén Öregfiú volt, de egy montevideói rivális rögbicsapatban játszott. Kétszeres unokatestvére, Eduardo Strauch apjuk is, anyjuk is testvérek voltak - az utolsó percben beszélte rá, hogy tartson velük Chilébe. A Strauch család a tizenkilencedik században vándorolt ki Németországból Uruguayba, ahol bankügyekben és a szappaniparban jelentős üzleti érdekeltséget építettek ki. Fito és Eduardo a család ifjabbik ágából származott, apáik tanult ékszerészek s a legutóbbi időkig Montevideóban üzlettársak voltak. Anyai ágon a két fiú a jól ismert uruguayi Urioste családból származott. Mindkét fiú szőke volt, jóképű, lerítt róluk, hogy német eredetűek. Olyannyira, hogy Eduardót társai „Német”-nek nevezték. Igen szoros, inkább testvéri, mint unokatestvéri kapcsolat fűzte őket egymáshoz, de Eduardóban már komoly építészi becsvágy gerjedezett, megjárta Európát is, ezzel szemben Fito félénk volt, s még nem döntött pályája felől. Agronómusnak készült, mert nem érzett semmi más iránt hivatást, s mert családjának farmja volt. E kirándulás során most először hagyta el Uruguay területét. A gép lezuhanásakor mindketten eszméletüket vesztették. Amikor magukhoz tértek, olyan sokkos állapotban voltak, hogy nem is tudták, hol vannak. Fito azonnal ki akart menni a gépből, Eduardo pedig az első éjszakán rálépett Roquéra és Senora Marianira. Egy másik, életben maradt unokatestvérük, apáik nővérének a fia, Daniel Fernández tartotta vissza őket. Vasárnapra Fito már eléggé visszanyerte szellemi képességeit ahhoz, hogy foglalkozhasson a nehéz problémával, miképpen lehetne hóból vizet nyerni. A nap ragyogóan sütött, és sugarai a délelőtt folyamán egyre forróbbá váltak, felolvasztották a hó felszínén előző éjszaka képződött törékeny kérget. Fitónak eszébe jutott, hogy a nap hevét valamilyen módon kihasználhatják vízcsinálásra. Körülnézett, nem lát-e valamit, amibe havat tehetnének, és ekkor szeme egy négyszögletes, körülbelül harmincszor hatvan centi méretű alumíniumlemezre esett, amely az egyik összetört és ezért kidobott ülés háttámlájából származott. Kihúzta a kárpitozásból, s oldalait felhajlítva lapos tálat formált belőle, majd az egyik sarkát csőr alakúra sodorta. Mikor ezzel megvolt, egy vékony réteg havat tett rá, s az egészet úgy döntötte meg, hogy szembenézzen a nappal. A csőrben hamarosan vízcseppek gyűltek össze, majd folyamatosan, lassú sugárban a palackba csordogáltak, amelyet Fito a csőr alatt készenlétben tartott. Mivel minden ülésben volt egy-egy ilyen alumíniumlap, így rövidesen számos vízcsináló láthatott munkához. A hó felolvasztása minimális fizikai igénybevételt jelentett, ezért ez azoknak az állandó feladatává vált, akik egészségi állapotuk miatt nehezebb munkát nem bírtak végezni. Marcelo ugyanis úgy határozott, hogy az életben maradottakból különféle csoportokat szervez. Az általános koordinátor és az élelemelosztó feladatát magára vállalta. Az első az orvoscsoport volt, amely Canessából, Zerbinóból és kisebb mértékben Liliana Metholból állt. (E csoport összetétele némileg bizonytalan maradt, mert Canessa vonakodott funkciója szűk értelmezésével korlátozni tevékenységét.) A második csoportot a fülke felügyeletével bízták meg. Ez néhány fiatalabb fiúból állt, többek közt Roy Harleyból, Carlitos Páezből, Diego Stormból, de e baráti csoport központi alakja Gustavo Nicolich volt, akit Cocónak becéztek. Rájuk bízták a fülke rendben tartását, éjszakára való felkészítését, vagyis hogy párnákkal megágyazzanak a padlón, s nekik kellett reggel a napon megszárítaniuk a takarókként használt üléshuzatokat is. A harmadik csoportot a vízcsinálók alkották. Nehézséget csak a fertőzetlen hó felkutatása okozott számukra, mert a gép körül a havat rózsaszínűre festette a halottak és sebesültek vére, beszennyezte a gépből csordogáló olaj meg a vizelet. Néhány lépésnyire bőven akadt tiszta hó, de vagy olyan puha volt, hogy még néhány lépést sem lehetett rajta megtenni, vagy pedig - mint kora
reggel, amikor a felszíne megfagyott, és a testsúlyukat kibírta - olyan kemény volt, hogy nem tudták felmarkolni és az alumíniumtepsikbe rakni. Ezért úgy határoztak, hogy ezentúl csupán két területet használnak vécének, egyet közvetlenül a bejárat mellett, egyet pedig a pilótafülke, illetve a repűlőgép elülső kereke alatt. Délben Marcelo osztotta ki az ebédadagokat. Mindegyiküknek egy-egy gyűszűnyi bort adott, meg egy falat gyümölcsízt. Vacsorára egy-egy szelet csokoládét tartalékolt. Egyesek panaszkodtak, hogy vasárnapi ebédjük kiadósabb is lehetne, de a többség egyetértett abban, hogy okosabb óvatosnak lenni. Most eggyel többnek kellett élelmet osztani. Parrado, akiről már-már lemondtak, aznap visszanyerte eszméletét, s amikor lemosták arcáról a vért, kiderült, hogy a vérzést elsősorban a fejét ért ütés okozta. Koponyája épen maradt, de a fiú gyenge volt, és kissé zavaros. Első gondolata az anyja és a nővére volt. - Édesanyád a katasztrófánál azonnal meghalt - mondta neki Canessa. - Holtteste odakint fekszik a hóban. De most ne gondolj erre. Susanán kell segítened. Dörzsöld a lábát, és segíts neki enni-inni. Susana állapota rosszabbodott. Arcát még mindig vágások és zúzódások borították, s ami még nagyobb baj volt, immár mindkét lába megfeketedett, attól az első éjszakától. Bár eszméleténél volt, nem tudta, hol van. Még mindig az anyját hívogatta sírva. Nando masszírozni kezdte a lány fagyott lábait, de hiába. A melegség nem tért vissza beléjük, s amikor erősebben dörzsölte, levált bőr maradt a kezében. Nando ettől kezdve nővére ápolásának szentelte magát. Ha Susana azt motyogta, szomjas, Nando az ajkához emelt egy kevés hó- és mentalikőr-keveréket meg egy darabka csokoládét, amelyet Marcelo a lány számára tartalékolt. S amikor egyszer Susana azt mormolta: - Mama, mama, a fürdőszobába akarok menni - Nando felállt, és Canessától meg Zerbinótól kért tanácsot. Odaléptek hozzá, s Nando azt mondta neki, hogy orvosok. - Ó, doktor úr - mondta Susana -, ágytálat kérek. - De hát van ágytála - válaszolta Zerbino. - Csak menjen ki érte a fürdőszobába. Minden rendben lesz. Nem sokkal ebédidő után a fiúk egy lökhajtásos repülőgépet láttak közvetlenül a fejük fölött elhúzni. Magasan a hegyek fölött repült, s a hóban kint levő fiúk ugrándozni kezdtek, integettek, kiabáltak, fémdarabokat villogtattak az égre. Sokan az örömtől sírva fakadtak. Három óra tájban egy légcsavaros, gázturbinás repülőgép zúgott el fölöttük keletről nyugatnak, ez már jóval alacsonyabban, s nem sokkal ezután egy másik hasonló gép északról dél felé. Az életben maradottak megint integettek és kiáltoztak, de a gép irányváltoztatás nélkül továbbrepült, s eltűnt a hegyek fölött. A fiúk közt most vita kerekedett, vajon észrevették-e őket vagy sem, s hogy ezt eldöntsék, Roquéhoz fordultak, aki határozottan állította, hogy egy ilyen alacsonyan repülő gépnek okvetlen észre kellett vennie őket. - Akkor miért nem körözött felettünk? - kérdezte Fito Strauch. - Vagy miért nem billentette meg a szárnyát, tudatni velünk, hogy látnak minket? - Ez lehetetlenség - válaszolta Roque. - Egy ilyen manőverhez a hegyek túl magasak. A szkeptikusabbak nem bíztak Roque ítéletében; viselkedése időnként még mindig irracionális és gyerekes volt, s optimizmusa csak fokozta kétkedésüket. Egyesek arra gondoltak, hogy a Fairchild fehér vázát, amely fehér tetejével félig a hóba süppedt, a levegőből nehezebb fölfedezni, mint ahogy
azt eddig hitték. Ezért aztán nekifogtak, hogy a női kézitáskákban talált rúzzsal és körömlakkal egy vörös SOS-et fessenek a gép tetejére, de mire végeztek az első S betűvel, rájöttek, túl kicsi, semmire se mennek vele. Aztán fél ötkor repülőgépmotorok zúgását hallották, sokkal közelebbről, mint eddig bármikor, majd a hegyek mögül előbukkant egy kis kétfedeles gép. Iránya közvetlenül fölöttük vezetett. A fiúk kétségbeesetten integettek, kis fémtárgyaikkal igyekeztek a napsugarakat a pilóta szemébe villantani, s ekkor legnagyobb örömükre a kétfedeles, ahogy elrepült felettük, megbillentette szárnyait, jelezve, hogy látja őket. Semmi sem tudta visszatartani a fiúkat, hogy elhiggyék, amit annyira szerettek volna hinni, s miközben egyesek csak ültek a hóban, s várták a helikopterek érkezését, Canessa kinyitott egy üveg mendozai bort, amit aztán ő s a felügyeletére bízott sebesültek megmenekülésük örömére egyesült erővel kiittak. Nem sokkal ezután sötétedni kezdett. A nap eltűnt a hegyek mögött, s a metsző hideg visszatért. A csöndet egyetlen hang sem törte meg. Nyilvánvaló volt, hogy aznap éjjel már nem jön segítség. Marcelo kiosztotta mindenkinek a maga csokoládéadagját, majd visszacsoszogtak a gépbe, miközben néhányan igyekeztek úgy manőverezni, hogy ne kelljen a bejárat közelében feküdniük. Marcelo az erősebbeket megpróbálta rábeszélni, hogy aludjanak mellette a hidegben, de többen is megtagadták, hogy feladják igényüket a melegebb poggyásztérre, azt mondták, ha minden éjjel a bejáratnál alszanak, biztosan halálra fagynak. Ezen a vasárnap éjszakán sokáig senki se bírt elaludni. Megmentésükről beszéltek, egyesek azt hangoztatták, hogy másnap megjönnek a helikopterek, mások azzal érveltek, hogy a helikopterek számára túl magasan vannak, s hogy a mentési munkálatok hosszabb ideig, talán egy hétig is eltartanak majd. Ez kijózanító gondolat volt, s Marcelo szigorúan megrótta Canessát a meggondolatlan iszákosságért, hogy ő és betegei egy egész üveg bort megittak. És akadt köztük egy, aki még szigorúbb megrovásban részesült volna, ha ismerik kilétét. Marcelo ugyanis felfedezte, hogy két darab csokoládét és egy tábla nugátot elloptak a toalett-táskájából, amelyben készletüket tartotta. - Az isten szerelmére - fordult szónokiasan Marcelo az ismeretlen tolvajhoz -, hát nem gondolsz rá, hogy az életünkkel játszol? - Ez a nyomorult fráter a sírunkat ássa meg - szólalt meg Gustavo Nicolich. Hideg és sötét volt. Elnémultak, mindenki magára maradt gondolataival. Parrado Susanát átölelve aludt, betakarta őt megtermett alakjával, hogy melengesse, ahogy tudja. Hallotta a lány szaggatott lélegzését, tüdejének szabálytalan zihálását, amelyet olykor-olykor a halott anyja utáni siránkozás tört meg. Ha belenézett nővére nagy szemébe, ott látta mindazt a bánatot, fájdalmat és zavart, amit szavakkal nem tudott kifejezni. A többiek is nyugtalanul aludtak, maguk köré tekerve silány takaróikat. E szűk, mindössze hat méter hosszú és két és fél méter széles helyen csak páronként, heringek módjára összezsúfolva tudtak elhelyezkedni, egymással szemben, úgyhogy az egyik lába a másik vállán feküdt. Magának a gépnek a tengelye megdőlve ült a havon. Azok a fiúk, akik teljes hosszúságukban a padlóra hevertek le, körülbelül harmincfokos lejtőn feküdtek. A velük szemben levők csak a lábukat fektethették a padlóra, hátukkal a fülke falának támaszkodva a poggyásztartón ültek, amelyet leszedtek, és deszkaként maguk alá raktak, hogy kitöltse a padló és a fal közti szöget. A párnák ugyan némi kényelmet nyújtottak számukra, de annyira összezsúfolódva feküdtek, hogy ha egyikük meg akart fordulni, mindnek ugyanezt kellett tennie. A törött lábúaknak minden mozdulat pokoli fájdalmat okozott, s ha valamelyik szerencsétlen meg akarta vakarni magát, vagy vizelni szeretett volna, a körülötte levők a szitkok áradatát zúdították rá. Mozdulataik gyakran akaratlanok voltak. Ha például valamelyik fiú álmában megmozdította a lábát, esetleg a vele szemben
fekvő társa arcába rúgott. Egyszer-másszor megesett, hogy egyikük álmában felkelt. - Megyek, és veszek egy üveg Coca-Colát - kiáltotta, s aztán nekiindult, hogy átmásszon a közte és az ajtó közt fekvők testén. E keserves körülményekre legidegesebben a természeténél fogva ingerlékeny és szeszélyes Roberto Canessa reagált, aki a boreset miatt amúgy is lelkiismeret-furdalást érzett. Négy évvel korábban pszichológiai teszteket végeztek rajta, s ezek kimutatták, hogy rendkívül heves vérmérsékletű, s legalábbis részben ez a tény indította arra, hogy rögbizzen, és az orvosi egyetemre menjen. A nagy igényeket támasztó fizikai versengéstől és a sebészi gyakorlattól azt várták, hogy agresszív hajlamait helyes irányba tereli. Valahányszor egy fiú fájdalmában felsikoltott, Canessa ráordított, hogy fogja be a száját, holott jól tudta, a fiú ezért nem hibáztatható. Így támadt aztán leleményes elméjében az az ötlet, hogy készítsenek valamiféle függőágyat, amelyben a legsúlyosabb sérültek éjjel a társaiktól elkülönítve alhatnak. Amikor másnap reggel előállt javaslatával, ötletét gúnyosan fogadták. - Bolond vagy mondták neki. - Mindannyiunkat megölnél a függőágyaddal. - Legalább próbáljuk meg - válaszolta Canessa, s Daniel Masponsszal nekiállt, hogy megfelelő anyagot keressenek. A Fairchildot úgy konstruálták meg, hogy az ülések kivehetők voltak, s ily módon az utasfülkét rakomány elhelyezésére is lehetett használni. Ebből a célból a poggyásztérben tömérdek nejlonszíjat és póznát tároltak. Ezek pedig kampókkal voltak ellátva, úgyhogy az utasfülke különféle szerelvényeibe be lehetett akasztani őket. Canessa és Maspons rájött, hogy ha két fémpóznát- a köztük levő hevederekkel belenyomnak a gép bal oldalán a padló és a fal közti eresztékbe, másik végére szíjakat tesznek, s azokat a mennyezeten levő szerelvényekhez erősítik, akkor olyan függőágy jön létre, amely a gép dőlése miatt vízszintesen leng a padló fölött. A póznák ugyan nem álltak meg egymással párhuzamosan, de a függőágy elég nagy volt ahhoz, hogy két sebesült zavartalanul alhasson benne. És arra is rájöttek, hogy az utasfülke és a poggyásztér közti ajtót ugyanilyen módon fölfüggeszthetik, s ha egy ülést melléakasztanak, amolyan hajóágy jön létre, amelyen újabb két személy elalhat. Aznap éjjel Platero aludt az ajtón, két törött lábú fiú feküdt a hajóágyon, s egy harmadik a társával a függőágyban. Így mindannyian kényelmesebben fekhettek, s a többieknek azontúl nem kellett szüntelen jajgatásukat hallgatniuk. Csakhogy az egyik probléma megoldásával egy másikat teremtettek. Mert a fönt fekvőket immár nem melengette társaik teste, s mivel pontosan a jólrosszul összetákolt barikádon át a gépbe befúvó jeges szél útjában feküdtek, rettenetesen szenvedtek a hidegtől. Kaptak ugyan még egy takarót, de ez nem pótolta barátaik testének elvesztett melegét. Így aztán választaniuk kellett, inkább szenvedik-e el a metsző hideget, vagy tovább kínlódnak a többiek mellett.
8 Negyednapra, hétfő reggelre a legsúlyosabban sérültek közül néhánynál a kezdetleges orvosi kezelés ellenére is a gyógyulás jelei mutatkoztak. Sokan ugyan még elég nagy kínokat szenvedtek, de a duzzanatok jórészt lelohadtak, és a nyílt sebek is kezdtek behegedni. Vizintín, akiről Canessa és Zerbino feltételezte, hogy akár bele is halhat a vérveszteségbe, most arra kérte Zerbinót, segítse ki a hóba vizelni. Vizelete sötétbarna színű volt, mire Zerbino azt mondta betegének, hogy talán májgyulladása van. - Még csak ez hiányzott - mondta Vizintín, mielőtt visszabotorkált volna fekhelyére a poggyásztérbe.
Parrado, noha Susana ápolása nagyon kimerítette, meglepően gyorsan javult. Nővére állapota miatt nem adta át magát a kétségbeesésnek. Épp ellenkezőleg, ahogy lassanként visszanyerte erejét, eszelős megszállottság fogta el, hogy mindenáron megmeneküljön. Társai többnyire csak abban reménykedtek, hogy majd megmentik őket, ezzel szemben Parrado azt a lehetőséget fontolgatta, hogy saját erejéből jut vissza valahogy lakott területre, s ezt az elhatározását közölte Carlitos Páezzel is, aki szintén el akart indulni. - Ez képtelenség - mondta neki Carlitos. - Halálra fagysz a hóban. - Nem, hogyha jól felöltözöm. - Akkor éhen halsz. Egy kis szelet csokoládéval és egy korty borral nem lehet hegyeket megmászni. - Majd vágok húst az egyik pilóta holttestéből - válaszolta Parrado. - Végül is miattuk kerültünk ebbe a pácba. Carlitos nem döbbent meg e szavakon, mert nem vette komolyan őket. Másfelől azok közé tartozott, akiket egyre inkább aggasztott, hogy még mindig nem érkezett segítség. A gép lezuhanása óta négy nap telt el, s a kétfedelestől eltekintve, amely előző nap fölöttük elrepülve megbillentette szárnyát, semmi jelét nem látták annak, hogy a külvilág tudja: bárki is életben van közülük. Hogy a levegőből nem láthatják, vagy elveszettnek nyilváníthatják őket, ezt a szörnyű gondolatot az életben maradottak közül csak igen kevesen merték fontolóra venni. Azt az elméletet állították fel, hogy meglátták őket, de túl magasan vannak ahhoz a kordillerában, hogy helikopterrel megmenthessék őket, s így földi expedíciót indítottak el értük. Marcelo ebben bízott, s ugyanígy Pancho Delgado is, a joghallgató, aki ép fél lábán ugrándozott a repülőgép körül, jókedvűen beszélgetett társaival, és ékesszólóan bizonygatta, hogy Isten nem fogja e bajban cserbenhagyni őket. A legtöbb fiú hálás volt Delgadónak, mert csillapította az egyre növekvő pánikot. Kevésbé jó szemmel nézték a pesszimisták kisebb csoportját, név szerint Canessát, Zerbinót, Parradót és a Strauch unokatestvéreket, akik kétségbe vonták, hogy a segítség már útban van. - Ha tudják, hol vagyunk - tette fel a kérdést Fito Strauch -, miért nem dobnak le nekünk élelmet és egyebet? - Mert tudják, hogy elmerülne a hóban - érvelt Marcelo -, s nem bírnánk kiásni. Valójában fogalmuk se volt, hol is vannak. A pilótafülkében azonban találtak térképeket, amelyeket a sötét kabinban a szél elől összebújva órákon át tanulmányoztak. Egyikük sem tudott légi térképet olvasni, de Arturo Nogueira, egy félénk, zárkózott fiú, aki mindkét lábát eltörte, térképszakértőnek nevezte ki magát, és a tömérdek város és falu között meg is találta Curicót. Emlékeztek rá, hogy a segédpilóta állandóan azt hajtogatta, hogy már elhagyták Curicót, s a térképből világosan kiderült, hogy ez a város jóval a chilei határon túl fekszik, az Andok nyugati oldalán. Így hát valahol a hegység nyúlványain kell lenniük. A magasságmérő tűje kétezer-egyszáz métert mutatott. Nyugat felé a chilei faluk nem lehettek nagyon messze. Szembe kellett azonban nézniük azzal a nehézséggel, hogy nyugat felé az utat mindenütt hatalmas hegyek zárják le, s hogy a völgy, amelynek fogságába estek, keletnek vezetett, vagyis - ahogy gondolták - vissza a kordillera közepébe. Biztosak voltak benne, hogy ha nyugat felé valahogyan meg tudnák mászni a hegycsúcsot, zöld völgyek és chilei tanyaházak látványa tárulna szemük elé. Csak mintegy reggel kilenc óráig tudtak eltávolodni a géptől. Ezután, ha sütött a nap, a jégkéreg egykettőre megolvadt, s ekkor combig merültek a puha porhóba. Ez eddig megakadályozta őket abban, hogy néhány méternél messzebbre elmerészkedjenek a géptől, mert attól féltek, úgy járnak, mint Valeta: egyszerűen eltűnnek a mély hóban. A találékony Fito Strauch azonban rájött, hogy az ülések párnáiból, ha cipőjükre kötözik, elfogadható hótalpat eszkábálhatnak. Járni ugyan ily módon
is nehéz volt, de legalább lehetséges, s mind ő, mind pedig Canessa azonnal el akart indulni fel a hegyre, nemcsak azért, hogy megnézzék, mi van a túlsó oldalon, hanem hogy azt is megállapítsák, nem élte-e túl a szerencsétlenséget még valaki a barátaik közül - Fito esetében egy negyedik unokatestvérük -, nem húzódtak-e meg a gép farkában. Az útra más indítékaik is voltak. Roque azt állította, hogy a farokban levő telepekkel működésbe hozhatnák az URH-adót. Azután meg a hegyoldalban koffereket is találhatnak szétszórva, hiszen az irányt, amelyet a gép a havon követett, még mindig látni lehetett. Ily módon kiegészíthetnék silány ruhatárukat. Többek közt Carlitos Páez és Numa Turcatti is égett a vágytól, hogy megmássza a hegyet, s így aztán október 17-én, kedden reggel hét órakor mind a négyen felkerekedtek. Tiszta ég ragyogott felettük, de még mindig kegyetlen hideg volt, amitől a hó felszíne keményre fagyott. A fiúk rögbicipőjüket húzták fel, s elég jól is haladtak előre. Canessa kesztyűt viselt, ezt egy zokniból csinálta magának. Egy óra hosszat taposták a havat, akkor megpihentek, majd továbbindultak. A ritka levegőben a járás nehezükre esett, amikor pedig a nap felbukkant az égen, a jégkéreg megolvadt, s így fel kellett kötni párnáikat, amelyek azonban egykettőre átnedvesedtek. A fiúk kénytelenek voltak terpeszben járni, mert másként egyik lábukkal a másikra léptek volna. Csaknem öt nap óta egyikük sem evett semmi kiadósat, s Canessa hamarosan azt javasolta, forduljanak vissza. De leszavazták, s így tovább botorkáltak, nem sokkal később azonban Fito egy szakadék szélén derékig merült a hóba. Ettől mindannyian megijedtek. Az alattuk fekvő repülőgép az irdatlan havas pusztaságban aprónak látszott, a körülötte ácsorgó fiúk pedig piciny pöttyöknek tűntek. Koffereket sehol sem láttak, és a gép farkának nyoma sem volt. - Nem lesz könnyű kijutnunk innen - vélekedett Canessa. - De ha nem jönnek értünk, mégiscsak ki kell jutnunk valahogy - válaszolta Fito. - Nem sikerülhet - jegyezte meg Canessa. - Élelem nélkül, látod, mennyire legyöngültünk. - Tudod, mit mondott nekem Nando? - kérdezte Carlitos Fitótól. - Azt mondta, ha nem jön értünk mentőexpedíció, akkor eszik az egyik pilóta húsából, hogy kijusson innen. - Egy kis szünetet tartott, majd hozzátette: - A fejét ért ütéstől, úgy látszik. kissé bedilizett. - Ki tudja - mondta Fito, s becsületes, komoly arcán egy izom se rándult. - Talán tényleg ez az egyetlen módja annak, hogy életben maradjunk. Carlitos erre nem szólt semmit. A fiúk visszafordultak, s elindultak lefelé a hegyen.
9 Az expedíció tapasztalatai mindannyiukat elcsüggesztették. A következő napokon Liliana Methol ugyan továbbra is bátorította a riadtakat, Pancho Delgado pedig mindent elkövetett, hogy optimizmust öntsön beléjük, de a napok csak múltak anélkül, hogy a mentőosztag érkezésének legcsekélyebb jelét is észlelték volna, azt pedig mindannyian láthatták, hogy még a legszívósabbak is hogyan jártak azon a rövid darabon fel a hegyoldalra. Mit remélhetnek hát a gyengék és a sérültek? Esténként bezsúfolódtak a gépbe, és a jeges sötétségben fekve otthonukra és családjukra gondoltak. Lassanként elnyomta őket az álom, az egyiknek lába a másik vállán, Javier és Liliana egymás mellett, Echavarren és Nogueira a függőágyban, Nando és Susana Parrado pedig egymást átölelve. A hegységben töltött nyolcadik éjszakájukon Parrado arra ébredt, hogy Susana mozdulatlan, kihűlt testét tartja karjaiban. A meleg elszállt belőle, ziháló légzése megszűnt. Ajkát azonnal nővére
ajkára nyomta, s könnyekben úszó arccal levegőt fújt a tüdejébe. A többi fiú is felébredt, imádkozni kezdett, s figyelte Parradót, hogyan próbálgatja életre kelteni nővérét. Amikor az a kimerültségtől kénytelen volt abbahagyni próbálkozásait, Carlitos Páez váltotta fel, de mindhiába. Susana halott volt.
Második fejezet 1 Amikor október 13-án, pénteken a santiagói Pudahuel reptér elvesztette kapcsolatát az uruguayi Fairchild géppel, azonnal telefonáltak a Servicio Aéreo de Rescaténak (a Légi Mentőszolgálatnak), amelynek főhadiszállása Santiago másik repülőterén, a Los Cerrilloson volt. A mentőszolgálat parancsnoka épp távol volt, így két korábbi parancsnokot: Carlos Garcíát és Jorge Massát hívták be a felderítő- és mentőműveletek irányítására. Mindkét tiszt a chilei légierőnél szolgált, és nemcsak parancsnoki teendőkre, hanem a rendelkezésre álló összes repülőgéptípusok: a Douglas C-47-esek, DC-6-osok, a Twin Otters és Cessna könnyű repülőgépek s a hatalmas Bell helikopterek vezetésére is kiképezték őket. Aznap délután egy DC-6 elkezdte a keresést attól a ponttól kiindulva, ahol az eltűnt repülőgép utoljára jelentette pozícióját, azaz a Curicótól Angosturába és Santiagóba vezető légifolyosón. E zóna lakott területeit figyelmen kívül hagyták, mert onnan bármilyen szerencsétlenséget azonnal jelentettek volna, a kutatást tehát a magasabban fekvő területekre összpontosították. Amikor ott semmit sem találtak, továbbrepültek a Fairchild feltételezett útvonala mentén, a Curicó és Planchon-szoros közti területre. A Planchon-szoros fölött hóvihar dúlt, így semmit se láthattak, s ezért a DC-6 visszatért Santiagóba. Másnap García és Massa tüzetesebben megvizsgálta a kapott értesüléseket: számításba vették a Fairchild Mendozából való indulási időpontját, az időpontot, amikor átrepült Malargüe felett, a gép sebességét és az Andok feletti ellenszél erősségét. Arra a következtetésre jutottak, hogy a gép nem lehetett Curicó fölött, amikor a pilóta ezt jelentette, hanem csak a Planchon-szoros fölött, s így ahelyett, hogy Angostura és Santiago felé fordulva leszállt volna a pudahueli reptérre, az Andok közepe felé fordult, s leereszkedőben berepült a Tinguiririca-, Sosneado- és Palomo-hegyek vidékére. García és Massa nagy pontossággal berajzolt a térképre egy húszhüvelyknyi négyzetet, ez jelölte a területet, ahol a szerencsétlenségnek történnie kellett. Santiagóból gépeket küldtek ki e teljes terület felderítésére. Az elébük tornyosuló nehézségek nyilvánvalóak voltak. E területen a hegyek négyezer-hatszáz méter magasra emelkednek. Ha a Fairchild valahol közöttük zuhant le, akkor bizonyára az egyik, mintegy háromezer-hatszáz méter magasan fekvő - hat vagy akár harminc méter vastag hótakaróval borított - völgybe esett. A Fairchildot, fehér teteje miatt, a csúcsok szintje fölött köröző gép nemigen fedezhette fel. Jóllehet a csúcsok közti légörvényekben további gépek és emberéletek elvesztésével kellett számolniuk, az egész terület módszeres átkutatása mégis olyan kötelesség volt, amelyet feltétlenül teljesíteniük kellett. A Los Cerrillos-reptér Légi Mentőszolgálatának vezérlőfülkéjében a hivatásosak kezdettől fogva nem nagyon reménykedtek abban, hogy a kordillera közepén a szerencsétlenséget bárki is túlélhette. Tudták, hogy ilyen magasságban ebben az évszakban a hőmérséklet harminc-negyven fokkal süllyed fagypont alá, s így ha egy-két utas a sors különös kegyéből túlélte volna a szerencsétlenséget, akkor is már az első éjszaka halálra fagyott a hegyekben. Egy nemzetközi megállapodás azonban előírja, hogy annak az országnak, ahol a szerencsétlenség történik, kötelessége tíz napig folytatnia a roncs felkutatását, s ezt az előírást a Légi Mentőszolgálatnak - az akkortájt Chilében uralkodó politikai és gazdasági zűrzavar ellenére is - végre kellett hajtania. Mi több: az utasok hozzátartozói közül egyre többen érkeztek Santiagóba.
2 Az otthon maradottak számára a gép eltűnésére vonatkozó első jelentések utáni órák teljes zűrzavarban és kétségbeesett aggodalomban teltek el. Először a rádió bemondta ugyan, hogy a Fairchild megállt Mendozában - amiről a szülők egyáltalán nem tudtak -, majd másnap továbbrepült és eltűnt, de aztán semmiféle hivatalos közlés nem hangzott el, s így tömérdek, nem hivatalos forrásból származó és egymásnak ellentmondó hír röppent fel. Daniel Fernández apja tizennegyedikén, szombaton azt hallotta, hogy a gépet „megtalálták”, mielőtt még egyáltalán tudott volna arról, hogy eltűnt - előző este ugyanis nem hallgatott rádiót. Mások arról értesültek, hogy a fiúk épen és egészségesen megérkeztek, s megszálltak santiagói szállodájukban, de elterjedt az a hír is, hogy nem Santiagóban landoltak, hanem valahol Chile déli részén. Az első hírek egy részét egy carrascói lakásban levő rádióadó-vevő közvetítette, majd helyesbítette. A lakás tulajdonosa, Rafael Ponce de León ugyanis rádióamatőr volt, e hobbiját apjától örökölte, aki egy egész sereg bonyolult berendezést - köztük egy Collins KWM2 típusú, nagy erejű adót - szerelt fel házuk alagsorában. Rafael is Keresztény Öregfiú volt, és Marcelo Pérez barátja. Ő maga csak azért nem ment el a santiagói túrára, mert nem akarta egyedül hagyni feleségét, aki a hetedik hónapban volt. A rögbicsapatnak - Marcelo kérésére - Rafael foglalt szobát Santiagóban: felhívta egyik chilei amatőrtársát, aki aztán bekapcsolta őt az ottani telefonhálózatba. Ez a telefonálásnál gyorsabb és olcsóbb eljárás szigorúan véve nem volt legális, de megtűrték. Amikor Rafael tizenharmadikán késő este meghallotta, hogy a Fairchild az Andokban eltűnt, azonnal a rádióhoz ment. Felhívta a santiagói Crillon szállodát, ahol azt a választ kapta, hogy a Keresztény Öregfiúk megérkeztek. Mivel a későbbi jelentések hallatán az értesülés hitelessége felől kételyek merültek fel benne, újból felhívta a szállodát, s ekkor kiderült, hogy csak két játékos érkezett meg: Gilberto Regules, aki lekéste a Fairchildot, s Bobby Jaugust, akinek apja a KLM montevideói képviselője volt. Mihelyt Rafael elhallgattatta ezt az álhírt, megszólalt a telefonja azzal az értesüléssel, hogy a gépen utazó egyik fiú chilei noviája (menyasszonya) beszélt jövendő apósával és anyósával, Magriékkal, s azt mondta nekik, hogy a gép Chile déli részén egy kisvárosban szállt le, s hogy a gépen levők mindannyian épek és egészségesek. Miután Rafael már a Crillon szállodától szerzett értesüléssel is csalóka reményeket ébresztett, ezért elhatározta, hogy ellenőrzi e most kapott hírt, s érintkezésbe lépett Santiagóban az uruguayi követségi ügyvivővel, César Charlonéval. Charlone azt mondta neki, hogy szerinte ez a hír valószínűtlen; a gépet hivatalosan még mindig eltűntnek tekintik. Addigra a repülőgép megtalálásának története Magriéktól kiindulva már az érintett családok felénél elterjedt. Rafael attól tartott, hogy ez a hír is hamis, ezért egyenest a forráshoz, Guido Magri noviájához, María de los Angeleshez fordult. Rádióján felhívta, s megkérdezte tőle, igaz-e a hír. María beismerte, hogy nem. Senora Magri hangjából a telefonban olyan kétségbeesés csendült ki, hogy ezzel a kegyes hazugsággal nyugtatta meg: - Annyira biztos voltam benne, hogy megtalálják a gépet - vallotta be a lány -, hát azt mondtam, már meg is találták. Rafael magnóra vette a lány szavait, és a szalagot később, az éjszaka folyamán elküldte a monte-carlói rádiónak, hogy a legközelebbi hírekben mondják be. Már jóval elmúlt éjfél, amikor lezárta adóját, de nem végzett hiábavaló munkát. Reggel kilencre az álhírt megcáfolták. A gépet, közölték, nem találták meg. Elsőként Carlos Páez Vilaró, neves festő, Carlitos apja érkezett meg a Légi Mentőszolgálat Los Cerrillos-i főhadiszállására. A gép eltűnésének hírét csak véletlenül hallotta meg volt felesége carrascói otthonában, amikor péntek délután elbúcsúzott az egyik lányától - válásuk óta a gyerekek
ugyanis az anyjuknál, Madelón Rodrígueznél éltek. Vilaró hivatalos köröknél érdeklődött, elsősorban Uruguay santiagói követségi ügyvivőjénél és az uruguayi légierő egyik ismerős tisztjénél. Charlone, a követségi ügyvivő nem tudott semmi megnyugtatót mondani, s bár a légierő tisztje Ferradast „a legjobb és legtapasztaltabb” pilótának nevezte, Páez Vilaró tudta, hogy az ismerőse és Ferradas évfolyamából már csak ők ketten vannak életben, a többi mind szerencsétlenség áldozata lett. Így hát azt mondta Madelónnak, ő maga keresi meg a fiúkat, és szombaton kora reggel el is indult Santiagóba. Aznap délután a légierő egy DC-6-os gépén végigrepült a Fairchild föltételezett útvonalán. Mire visszatért a reptérre, már odaérkezett még valaki a fiúk rokonságából, s másnapra összesen huszonketten voltak a helyszínen. Ez áradat láttán Massa parancsnok kihirdette: a rokonoknak többé nem engedik meg, hogy a kutatásban részt vevő gépekre felszálljanak, így hát mindannyian César Charlone irodájában gyűltek össze. Itt hallották a hírt, hogy egy Camilo Figueroa nevű bányász azt közölte a chilei rendőrséggel, hogy látta, amint a Fairchild mintegy hetven mérföldre északkeletre Curicótól az El Tiburcio övezetben lángolva lezuhant. Tizenhatodikán, hétfőn García és Massa a kutatást erre a területre összpontosította. A délelőtt folyamán semmit se láttak, de délután az egyik pilóta El Tiburcióból jelentette, hogy a hegyek közül füst kígyózik fölfelé. Tüzetesebb vizsgálat aztán kiderítette, hogy a füst az egyik dombvidéki farmer kunyhójából szállt fel. Ugyanezen a napon elindultak földi kutatóosztagok is, amelyek carabinerók-ból (fegyveres chilei rendőrökből) és a Cuerpo de Socorro Andinónak, az Andokban eltűntek felkutatására szervezett önkéntes mentőalakulatnak tagjaiból álltak. Rancaguából kerekedtek fel, s a Planchon-szoros és El Tiburcio közti területre igyekeztek, de délután a sűrű havazás és az erős szél útjukat állta. Ugyanezek az időjárási viszonyok másnap, majd az azt követő napon, azaz október 17-én és 18-án tétlenségre kárhoztatták a repülőgépeket is. Az egész kutatási területet áthatolhatatlan felhőréteg és hó borította. A rokonok egyike-másika csüggedten visszatért Montevideóba. De többen ott maradtak, s azon kezdtek töprengeni, hogy maguk szervezik meg az övéik felkutatását. Nem mintha azt hitték volna, hogy a chileiek nem követnek el minden tőlük telhetőt - hiszen a Fairchild testvérgépe, amelyet az uruguayi légierő küldött oda a chileiek erőfeszítéseinek támogatására, az időjárás miatt maga is tétlenségre kényszerült -, de tudták, hogy az idő sürget, s hogy a hivatalos szervek nem bíznak abban, hogy fiaik még életben vannak. - Lehetetlen - nyilatkozott Massa parancsnok a riportereknek. És ha bárki még életben volna, elsüllyed a hóban. Páez Vilaró azon töprengett, hogy saját erejéből mit tehetne. Az egyik santiagói könyvesboltban talált egy Chilei havasok és havazások Chilében című könyvet, amely többek közt azt a felvilágosítást tartalmazta, hogy a Tinguiririca- és Palomo-hegyek környéki földek egy bizonyos Joaquín Gandarillas birtokában vannak. Páez Vilaró feltételezte, hogy a tulajdonos ismeri legjobban a földjét, s ezért felkereste Gandarillast, aki udvariasan fogadta, de közölte, hogy hatalmas birtokát az Allende elnök kezdeményezte mezőgazdasági reformprogram keretében kisajátították. Gandarillas azonban úgy ismerte földjét, mint a tenyerét, s a beszélgetésük végére Páez Vilarónak sikerült is rávennie, hogy másnap együtt felkeressék a Tinguiririca vulkán környékét. Két napig tartott, amíg autón és lóháton eljutottak a hegy nyugati lejtőire. A sűrű havazás elállt, de a frissen hullt hó csak még jobban kiemelte a táj pusztaságát. Nem láttak senkit és semmit Páez Vilaró azonban ennek ellenére csak állt, elnézte az óriási hegytömeget, s közben füttyentgetett, mint aki abban bízik, hogy a hangja valamilyen varázslat folytán eljut a fiához. Füttyét visszaverték a sziklák, és elnyelte a hó. Mit volt mit tenni, vissza kellett fordulniuk.
Miközben Páez Vilaró Chilében kutatott a fia után, mások, odahaza, a kutatásnak és mentésnek kevésbé ortodox módszereihez folyamodtak. Ezek közé tartozott Vilaró elvált feleségének, Madelónnak anyja is. Javier Methol testvérének, Juan Josénak társaságában október 16-án fölkeresett egy montevideói öregembert, egy varázsvesszős vízkutatót, akinek látnoki képességei rejtett források felkutatásánál állítólag jóval messzebbre terjedtek. Magukkal vitték az Andok térképét is. Amikor az öregember villás botját a térkép fölé tartotta, a bot megremegett, és aztán a térképen a Tinguiririca vulkán keleti lejtőjén, Termas del Flaco fürdőhelytől harminc kilométerre egy pontra mutatott. Madelón, a lánya, Rafael Ponce de León rádióján azonnal közölte e helyet Páez Vilaróval Chilében, de a férfi azt válaszolta neki, hogy a Légi Mentőszolgálat ezt a vidéket tüzetesen átvizsgálta, s ha a fiúk ott zuhantak le, akkor életben maradásukra már nincs remény. Erről a lehetőségről Madelón azonban hallani sem akart, s így a vízkutatóra nem is gondolt többé. De attól nem tágított, hogy egy látnok segítségét vegye igénybe. Elment tehát Boris Cristoff uruguayi asztrológushoz, és arra kérte, mondja meg neki a világ legjobb látnokának nevét. - Croiset - vágta rá habozás nélkül Cristoff -, az utrechti Gerard Croiset. Rosina Strauch, Fito anyja, más irányból remélt segítséget. Hallotta, hogy a garabandali Szűz mintegy tíz esztendővel korábban megjelent néhány spanyol gyereknek - ezt a jelenést azonban a Vatikán sosem fogadta el hitelesnek. Hogy a Szűz a pápát meggyőzze, ahhoz bizonyára valamilyen csodát kell tennie. Ha pedig így áll a dolog, akkor itt a jó alkalom. Ezért aztán Rosina és még két másik anya imával fordult a garabandali Szűzhöz. De akadtak olyanok is, akik már beletörődtek övéik elvesztésébe, és csak fiaik lelki üdvéért fohászkodtak, meg azért, hogy legyen erejük e csapást elviselni. A lezuhanás után a hóban eltűnt Carlos Valeta anyjának például semmi reménye sem maradt. Péntek délután látomása volt, előbb egy zuhanó repülőgép jelent meg előtte, majd fia sebzett arca, aztán pedig aludni látta őt, s így fél hatkor már tudta, hogy fia halott. Más szülők azért törődtek bele gyermekeik elvesztésébe, mert arra következtettek, hogy nincs számukra menekvés; a kordillerában semmiképp sem élhették túl huzamosabb ideig a szerencsétlenséget. Ennek ellenére Rafael Ponce de León alagsora minden este megtelt a fiúk rokonaival, barátaival és lányismerőseivel, akik szívszorongva várták a híreket. A Légi Mentőszolgálat október 19-én kezdte meg újból a Kutatást. Egész nap folytatta, s másnap is, meg huszonegyedikén a délelőtti órákig. Közben Mendezából argentínai gépeket is bevetettek. Páez Vilaró és mások a kutatást egy Cessna gépen folytatták, amelyet a San Fernandó-i Aero-klubtól kértek kölcsön. De a Fairchild gépnek minden erőfeszítés ellenére nyomát sem találták. A kutatás immár nyolc napja folyt, amelyből kettő az időjárás miatt veszendőbe ment. A Légi Mentőszolgálat tagjainak életét tették kockára, drága üzemanyagot használtak fel a kutatáshoz, amelyről minden józan embernek tudnia kellett, hogy hiábavaló. Így aztán huszonegyedikén délben García és Massa parancsnokok kihirdették, hogy „az 571-es sz. uruguayi repülőgép utáni kutatás eredménytelennek bizonyult, s nem folytatják tovább”.
Harmadik fejezet
1 A kilencedik nap reggelén Susana Parrado holttestét kivonszolták a hóba. Midőn az életben maradottak előbotorkáltak a fülkéből, csak a szél zúgása törte meg a csöndet, s nem is láttak mást maguk körül, csak ugyanazt a sziklás, hóborította, egyhangú tájat. A hegyek a fény változásainak megfelelően más-más külsőt öltöttek, más-más hangulatot árasztottak. Korán reggel ragyogónak, távolinak látszottak. Aztán, ahogy múlt a nap, az árnyékok megnyúltak, a szürke, vöröses és zöld sziklák komor vadállatok és mogorva istenségek ábrázatát öltötték, gonoszkodva néztek a betolakodókra. A gép üléseit úgy rakták ki a hóba, mint egy estancia (udvarház) verandáján a nyugágyakat. Ide ültek le azok, akik legelőször bújtak elő a gépből, havat olvasztottak ivóvíznek, s közben a szemhatárt fürkészték. Társaik arcáról mindannyian leolvashatták fizikai erejük gyors apadását. A fülkében vagy a törzs körül szorgoskodók mozdulatai nehézkessé, lassúvá váltak. Már a legkisebb erőfeszítéstől is kimerültek. Sokan a hálóhelyükön üldögéltek, fásultan, kedvetlenül, még arra sem tudták rászánni magukat, hogy kimenjenek a friss levegőre. Az ingerlékenység egyre súlyosbodó problémává vált. Marcelo Pérez, Daniel Fernández és a csapat idősebb tagjai attól féltek, hogy a fiúk közül egyesek már a hisztéria küszöbéig jutottak. A várakozás megtörte lelkierejüket. Egyre többet civakodtak egymással. Marcelo minden tőle telhetőt elkövetett, hogy jó példával járjon elöl. Optimista volt és korrekt. Bizakodóan beszélt a megmentésükről, s igyekezett rávenni a fiúkat, hogy énekeljenek. Egyszer ímmel-ámmal elénekelték a „Clementine”-t, de senkinek sem volt kedve dalolni. Amellett mindannyian fölismerték, hogy kapitányuk valójában nem is olyan bizakodó, mint amilyennek mutatja magát. Éjszakánként búskomorság vett erőt rajta, anyjára gondolt, hogy mennyit szenved miatta, testvérére, aki nászúton volt Brazíliában, és családja többi tagjaira. Megpróbálta elfojtani zokogását, ám alvás közben rossz álmok gyötörték, és kiáltozva ébredt. Barátja, Eduardo Strauch igyekezett vigasztalni, de Marcelo mint csapatkapitány - és a chilei túra fő szószólója - úgy érezte, a történtekért ő a felelős. - Ne bolondozz - mondta Eduardo. - Nem szabad így nézned a dolgokat. Én például rávettem Gastont és Daniel Shaw-t, hogy jöjjenek velünk, s most mindkettő halott. Danielt még fel is hívtam telefonon, nehogy megfeledkezzék az utazásról, de mégse érzem magamat felelősnek a haláláért. - Ha bárki felelős érte - jegyezte meg unokatestvére, Fito -, akkor Isten felelős. Miért hagyta Gastont meghalni? - Fito arra célzott, hogy Gaston Costemalle, aki kiesett a gép végéből, nem az első halott volt a családban, anyja már elvesztette férjét és másik fiát. - Miért hoz ránk Isten ennyi szenvedést? Mivel érdemeltük ezt ki? - Ez nem olyan egyszerű - válaszolta Daniel Fernández, a harmadik Strauch unokatestvér. A huszonhét közt akadtak ketten-hárman, akik bátorságukkal és jó példával segítették a többieket lelkierejük megőrzésében. Echavarren, noha összezúzott lába nagy fájdalmakat okozott neki, jókedvű és nyílt maradt, ráordított ugyan azokra, akik lábára léptek, káromkodott, de utólag mindig jóvátette a dolgot udvarias bocsánatkéréssel vagy egy tréfával. Enrique Platero a gyomorsebe ellenére energikus és bátor volt. Gustavo Nicolich pedig reggelente rávette „bandáját”, hogy keljenek fel, takarítsák ki a fülkét, s aztán játsszanak kitalálósdit vagy ehhez hasonló társasjátékokat, este meg imádkozzanak egy rózsafüzért Carlitos Páezzel. Liliana Methol, az egyetlen nő, a vigasz kiapadhatatlan forrása volt. Noha harmincöt évével
fiatalabb volt, mint bármelyik fiú anyja, mégis valamennyien gyermeki szeretettel néztek fel rá. A mindössze tizenkilenc éves Gustavo Zerbino keresztanyjának nevezte, s Liliana erre és a többiek vonzalmára vigasztaló szavakkal és szelíd optimizmussal válaszolt. Ő is fölismerte, hogy a fiúk lelkierejét az összeomlás veszélye fenyegeti, s megpróbálta így vagy úgy elterelni figyelmüket kétségbeejtő helyzetükről. A kilencedik nap estéjén maga köré gyűjtötte őket, s azt javasolta, hogy mindegyikük meséljen el a múltjából egy-egy adomát. De csak keveseknek jutott eszébe bármi is, amit elmondhatnának. Aztán Pancho Delgado ajánlkozott, s elmondott három történetet, mindhármat jövendő apósáról. Amikor először találkozott a noviájával, mesélte, a lány csak tizenöt éves volt, ő meg háromnégy évvel idősebb nála. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy a lány szülei szívesen fogadják-e, s ezért nagyon aggódott, milyen benyomást fog kelteni. Rövid időn belül, folytatta Delgado, sikerült neki véletlenül belöknie a lány apját egy úszómedencébe, úgyhogy meg is sértette a lábát, majd meg sörétet eresztett a kocsijuk, egy vadonatúj BMW 2002-es tetejébe, aminek nyomán hatalmas lyuk támadt rajta, a fém virágszirom módjára horpadt be, aztán meg kis híja, hogy villamos árammal halálra nem sújtotta jövendő apósát, miközben segített neki felkészülni egy estélyre, amelyet carrascói házuk kertjében rendeztek. Ezek az anekdoták frissítőként hatottak a gép nyirkos levegőjében üldögélő fiúkra, akik arra vártak, hogy a fáradtságtól végre elszunnyadjanak, s így mindannyian hálásak voltak Delgadónak. Mégis, amikor a mesével másokra került a sor, senki sem szólalt meg, s ahogy alkonyodott, mindegyikük gondolataiba merült.
2 Október 22-én, vasárnap fölébredve, immár a tizedik napjukkal kellett szembenézniük a hegyen. Elsőnek Marcelo Pérez és Roy Harley hagyta el a gépet. Roy két ülés közt talált egy tranzisztoros rádiót, s azzal a szerény tudással, amelyet elektronikában az egyik barátja hi-fi készülékének megkonstruálásánál segédkezve szerzett, sikerült neki működőképessé tennie. A hatalmas hegyek közti mély szakadékban nehéz volt jelzéseket felvenni, így Roy a repülőgép villamos vezetékeinek huzalsodrataiból antennát készített. Amíg ő a mutatót forgatta, Marcelo tartotta és mozgatta az antennát. Chilei adásokból sikerült is elkapniuk néhány rövidke mondatot, de mentési munkálatokról semmit sem hallottak. A rádióhullámok csupán azoknak a chilei politikusoknak harsány hangját hozták el hozzájuk, akik a középosztály sztrájkját szították Allende elnök szocialista kormánya ellen. A fiúk közül csak kevesen merészkedtek ki a hóba. Az éhezés megtette a maga hatását: mindannyian egyre gyengébbek és fásultabbak lettek. Ha felálltak, elszédültek, és csak nagy nehezen bírták egyensúlyukat tartani. Fáztak, még akkor is, ha a fölkelő nap melengette őket, s bőrük olyan ráncossá vált, mint az öregembereké. Élelemkészleteik fogyóban voltak. A napi adag: egy falat csokoládé, egy gyűszűnyi bor és egy kiskanálnyi gyümölcsíz vagy halkonzerv - lassan ették, hogy tovább tartson -, ezeknek az egészséges, kisportolt fiúknak inkább gyötrelem, semmint táplálék volt, s az erősek mégis megosztották az élelmet a gyengékkel, az egészségesek a sérültekkel. Mindannyian világosan látták, hogy már nem soká maradhatnak életben. Nem annyira a gyötrő éhség emésztette őket, mint inkább az érzés, hogy napról napra gyengébbek lesznek, s nem kellett sem orvos-, sem táplálkozástudományhoz érteniük, hogy tudják, milyen lesz a vég. Azon töprengtek, nem akadhat-e valamilyen más élelemforrás. Lehetetlennek látszott, hogy az
Andokban semmi se teremjen meg, s nekik még a legalacsonyabb rendű növény is táplálékot nyújthatott volna. A gép közvetlen szomszédságában mindent hó borított. A termőtalaj harminc méter mélységben volt alattuk. Napnak és levegőnek kitett területet csak a kopár sziklákon láttak, de azokon törékeny zuzmón kívül semmit se találtak. Valamennyit lekapartak belőle, és megolvasztott hóval péppé gyúrták össze, de íze keserű és undorító volt, s mint táplálék értéktelen. Zuzmón kívül pedig nem akadt semmi növény. Egyesek a párnákra gondoltak, de ezek sem szalmával voltak kitömve. Nejlon és habgumi pedig nem segített volna rajtuk. A fiúk közt többen már napokkal azelőtt ráeszméltek, hogy ha életben akarnak maradni, a szerencsétlenségben elpusztultak holttesteit kell megenniük. Hátborzongató kilátás volt. A halottak ott hevertek a repülőgép körül a hóban, a kemény hidegtől abba a tartásba merevedve, ahogy meghaltak. Mindannyian visszariadtak a gondolattól, hogy halott barátaik testéből egyenek, de kétségbeejtő helyzetük józan felmérése mégis arra késztette őket, hogy e lehetőséget fontolóra vegyék. Fokozatosan mind többet beszéltek róla, óvatosan szóba hozták legjobb barátaik vagy azok előtt, akiknek részéről egyetértésre számítottak. Végül Canessa nyíltan előállt a dologgal. Nem fogják őket megmenteni, érvelt hevesen, saját erejükből kell kijutniuk innen, de élelem nélkül semmit se tehetnek, s az egyetlen rendelkezésükre álló élelem az emberhús. Orvosi ismereteire hivatkozva átható, éles hangján magyarázta, hogy minden testi tartalékukat felélik. Valahányszor egy-egy mozdulatot teszünk - mondta -, önnön testünk egy részét éljük fel. Hamarosan olyan gyengék leszünk, hogy még a szemünk előtt fekvő húsból sem tudunk majd vágni. Szavait nemcsak a fizikai kényszerűség diktálta. Morális kötelességünk, hajtogatta, hogy minden rendelkezésünkre álló eszközzel megóvjuk életünket; s mivel Canessa őszintén vallásos lelkületű volt, ezért érvei mély hatást tettek a többi, szintúgy vallásos fiúra. - Ez csak hús - mondta. - És semmi más. A lélek már elhagyta testüket, és most Istennél van a mennyországban. Itt csak tetemek hevernek, amelyek éppoly kevéssé emberi lények, mint annak a leölt állatnak húsa, amit otthon eszünk. A vitába mások is belekapcsolódtak. - Nem láttátok - kérdezte Fito Strauch -, mennyi energiát követelt, hogy csak egy-kétszáz méterre felkapaszkodjunk a hegyen? Gondoljátok meg, mennyivel többre lesz szükségünk ahhoz, hogy a csúcsra felmásszunk, és a másik oldalon leereszkedjünk. Ezt egy korty boron és egy falat csokoládén nem lehet megcsinálni. Állításának igazságán még csak vitatkozni sem lehetett. A Fairchild belsejében gyűlést hívtak össze, s a huszonhét túlélő most először vitatta meg együttesen az elébük tornyosuló problémát, hogy életben maradásuk érdekében egyenek-e a halottak húsából vagy sem. Canessa, Zerbino, Fernández és Fito Strauch elismételte korábbi érveit. Ha nem teszik meg, elpusztulnak. Erkölcsi kötelességük élni mind a maguk, mind a családjuk miatt. Isten úgy akarta, hogy éljenek, és barátaik holttestével erre lehetőséget is nyújtott nekik. Ha Istennek nem az az akarata, hogy életben maradjanak, már a szerencsétlenségnél meghaltak volna. Hiba volna túlzott finnyásságból visszautasítani ezt az életet jelentő ajándékot. - De mit tettünk - kérdezte Marcelo -, hogy Isten most azt kívánja tőlünk, együk meg halott barátaink húsát? Egy pillanatig haboztak a válasszal, de aztán Zerbino a kapitányához fordult. - Mit gondolsz - kérdezett vissza -, ők mit mondanának? Marcelo erre nem tudott mit válaszolni. - Annyi bizonyos - folytatta Zerbino -, ha én a holttestemmel segíthetnék rajtatok, hogy életben maradjatok, akkor azt kívánnám, használjátok fel. Sőt, ha meghalok, és nem esztek meg, akkor akárhol is volnék, visszajönnék, s jól fenékbe rúgnálak benneteket.
Ez az érv sok kételyt elhallgattatott, mert bármennyire húzódoztak is a fiúk attól, hogy megegyék valamelyik barátjuk húsát, Zerbinóval mindannyian egyetértettek. Ott helyben meg is állapodtak egymással, hogy ha közülük még bárki meghal, felhasználhatják a holttestét élelmül. Marcelo még mindig visszarettent ettől az elhatározástól. Ő és az optimisták egyre apadó tábora még reménykedett, hogy megmentik őket, de mind kevesebben osztották ezt a nézetét, sőt egynéhány fiatalabb fiú is a pesszimistákhoz - vagy aminek ők tartották magukat, a realistákhoz pártolt át, több-kevesebb nehezteléssel Marcelo Pérez és Pancho Delgado iránt. Úgy érezték, félrevezették őket. Az ígért menekvés nem jött el. Pérezéknek is akadtak azonban támogatóik. Coche Inciarte és Numa Turcatti, mindketten erős, edzett, de gyengéd lelkületű fiúk, azt mondták társaiknak, hogy tettükért nem ítélnék ugyan el őket, de ők maguk mégsem bírnák megtenni. Liliana Methol is egyetértett velük. Magatartása változatlanul nyugodt maradt, ám a többiekhez hasonlóan ő is érzelmi válsággal küszködött. Életösztöne erős volt, kimondhatatlanul vágyódott gyermekei után, de az a gondolat, hogy emberhúst egyék, elborzasztotta. Nem tartotta helytelennek, különbséget tudott tenni bűn és fizikai undor között, tudta, a társadalmi tabuk nem isteni törvények. - Amíg azonban - mondta - a legkisebb esély van arra, hogy megmentenek minket, amíg valamicske ennivalónk van, még ha ez csak egy morzsányi csokoládé, addig nem bírom megtenni. Javier Methol egyetértett feleségével, de nem akarta visszatartani a többieket attól, hogy azt tegyék, amit, úgy érezték, meg kell tenniük. Senki sem állította, Isten akarata volna, hogy a halált válasszák. Mindannyian hittek abban, hogy az erény az életben maradásban rejlik, s hogyha esznek halott barátaik húsából, ezzel nem teszik kockára lelki üdvösségüket - ám elhatározni vagy megtenni valamit, két különböző dolog. A vita csaknem egész napon át tartott, s öt óra tájban már mindannyian tudták, hogy most kell cselekedniük, vagy soha, mégis néma csöndben ültek bent a gépben. Végül aztán négy fiú - Canessa, Maspons, Zerbino és Fito Strauch - felállt, és kiment a hóba. Csak kevesen követték őket. Senki sem akarta tudni, ki vágja le a húst, és kinek a testéből. A holttestek többségét hó borította, de néhány lépésre a géptől az egyiknek kilátszott az ülepe. Canessa szó nélkül letérdelt, lemeztelenítette a holttestet, s egy törött üvegdarabbal belevágott a húsba. A hús keményre fagyott, s nehéz volt vágni, de a fiú eltökélten folytatta a vagdosást, mígnem sikerült is neki húsz, gyufaszál vastagságú szeletet lemetszenie. Majd felállt, visszament a géphez, és a szeleteket a tetőre rakta. Odabent a gépben némaság uralkodott. A fiúk a Fairchildban gubbasztottak. Canessa odaszólt nekik, hogy a hús a tetőn van, a napon szárad, s aki akar, kijöhet, és ehet belőle. Senki se mozdult, s így megint csak Canessa vállalta magára, hogy bizonyítsa eltökéltségét. Istenhez fohászkodott, hogy segítse megtenni azt, amiről tudta, hogy helyes, majd kézbe vett egy darab húst. Egy pillanatig habozott. Minden eltökéltsége ellenére megbénította a tett szörnyűsége. Kezét nem emelte szájához, de nem is ejtette le, eluralkodott undora tusakodott elszánt akaratával. S az akarat győzött. Fölemelve kezét, a szájába tolta a húst. És lenyelte. Diadalérzet fogta el. Lelkiismerete győzedelmeskedett a primitív, irracionális tabu fölött. Életben fog maradni. Az este folyamán a fiúk kisebb csoportokban előbújtak a gépből, és követték Canessa példáját. Zerbino szájába vett egy szeletkét, és nyelt egyet úgy, ahogy Canessa tette, de torkán akadt. Erre felmarkolt egy marék havat, és azzal sikerült is lenyomnia. Fito Strauch követte példáját, majd Maspons, Vizintín és mások is.
Eközben Gustavo Nicolich, ez a mindössze húszéves, magas, göndör hajú fiú, aki oly sokat tett azért, hogy fiatal barátai megőrizhessék lelkierejüket, ezeket írta Montevideóban élő noviájának: Drága Rosinám, A gép belsejéből (amely pillanatnyilag a mi petit hotelünk) írok neked. Alkonyodik, s kezd nagyon hideg és szeles lenni, ahogy ebben az esti órában általában szokott. Ma csodálatos időnk volt - a nap ragyogón, forrón sütött. Emlékeztetett azokra a napokra, amelyeket a tengerparton töltöttem veled - csak az a nagy különbség, hogy akkor délben hozzátok mentünk ebédelni, most pedig minden élelem nélkül itt kuksoltam a gép mellett. Ma mindennek tetejébe igen nyomasztó volt a hangulat, sokan közülünk egyre csüggedtebbek (ma tizedik napja, hogy itt vagyunk), de szerencsére rám nem ragadt át ez a komor hangulat; mert hihetetlen erőt merítek abból a gondolatból, hogy egyszer viszontlátlak. Az is hozzájárul ehhez az általános lehangoltsághoz, hogy az élelmünk rövidesen elfogy, már csak két (kis) tengerirák-konzervünk van, egy üveg fehér borunk s egy kevéske cseresznyepálinkánk, ami huszonhat férfinak (mert hát vannak fiúk is, akik férfiak akarnak lenni) semmi. Bizonyára hihetetlennek tartod majd - ahogy énnekem is hihetetlen -, hogy ma a halottak húsából szeltünk, hogy együnk belőle. Nem tehettünk mást. Teljes szívemből fohászkodtam Istenhez, hogy sose jöjjön el ez a nap, de eljött, s nekünk bátran, hívő lélekkel szembe kell néznünk vele. Igen, hívő lélekkel, mert arra a következtetésre jutottam, hogy a holttestek Isten rendeléséből vannak itt, s mivel csakis a lélek számít, nem kell túlzott lelkiismeret-furdalást éreznem. És ha eljönne a nap, amikor meg tudnék menteni valakit a testemmel, boldogan megtenném. Nem tudom, mit érezhetsz te, mama, papa és a gyerekek, el se tudod képzelni, mennyire elszomorít a tudat, hogy szenvedtek, s egyre kérem az Istent, öntsön belétek bizodalmat, nekünk meg adjon bátorságot, mert ez az egyetlen módja annak, hogy túljussunk ezen. Remélem, valamennyiünk számára minden hamarosan szerencsés véget ér. Meg leszel döbbenve, ha meglátsz. Piszkos vagyok, szakállas, s kicsit soványabb, fejemen egy nagy seb, egy másik meg a mellemen, amely már begyógyult, s egy csöpp kis vágás, amelyet ma kaptam, ahogy a gép fülkéjében dolgoztam, s még további kis vágások a lábamon és a vállamon, de mindezek ellenére jól vagyok.
3 Akik másnap reggel először néztek ki a gép ablakain, borús eget láttak, de a felhőkön át halvány napsugarak hulltak a hóra. Egyesek óvatos pillantásokat vetettek Canessára, Zerbinóra, Masponsra, Vizintínre meg a Strauch unokatestvérekre. Nem mintha attól tartottak volna, hogy Isten lesújt rájuk, de az estanciáikon szerzett tapasztalatokból tudták, hogy elhullott marha húsából nem szabad enni, s azon töprengtek, vajon nem éppily egészségtelen-e, ha emberhúst esznek. Akik ettek a húsból, jól voltak. Egyikük sem evett túl sokat, s valójában ugyanolyan gyengék voltak, mint a többiek. Most is, mint mindig, Marcelo Pérez tápászkodott fel elsőnek párnáiról. - Gyere - szólt oda Roy Harleynak. - Fel kell állítanunk a rádiót. - Olyan hideg van - válaszolta Roy. - Nem hívhatnál valaki mást segítségül? - Nem - mondta Marcelo. - Ez a te feladatod. Gyere. Roy kelletlenül levette cipőjét a kalaptartóról, s a két zoknija fölé húzta. Aztán kifurakodott a szunnyadozók sorából, átmászott a bejárat mellett fekvőkön, s követte Marcelót a szabadba. Egy-két fiú utánuk ment. Marcelo az antennával kezében várakozott, míg Roy felvette a rádiót, bekapcsolta, s elkezdte
forgatni a skálát. Arra a chilei állomásra állította be, amely előző nap kizárólag politikai híreket sugárzott, most azonban, ahogy fülét a rádióhoz szorította, elkapta a hírek utolsó szavait. „A Légi Mentőszolgálat felhívta az összes, kordillerán átrepülő kereskedelmi és katonai gépet, vizsgálják meg a terepet, nem látják-e nyomát az 571-es számú Fairchild gép roncsainak. E felhívást annak nyomán adták ki, hogy a Légi Mentőszolgálat a munkálatok eredménytelensége miatt felhagyott az uruguayi gép további keresésével.” A hírolvasó ezután más témára tért át. Roy elvette fülétől a rádiót, Marcelóra pillantott, s elmondta neki, mit hallott. Marcelo kiejtette kezéből az antennát, arcát tenyerébe temette, s kétségbeesett zokogásban tört ki. A többiek, akik Roy köré gyűltek, a hír hallatán mind sírni és imádkozni kezdtek, kivéve Parradót, aki higgadtan szemlélte a nyugaton tornyosodó hegyeket. Gustavo Nicolich előjött a gépből, s az arcukról leolvasta, mit hallottak. - Mit mondjunk a többieknek? - kérdezte. - Nem szabad megmondanunk nekik - válaszolta Marcelo. - Legalább a reménytől ne fosszuk meg őket. - Nem - szólt Nicolich. - Meg kell mondanunk nekik. Készüljenek fel a legrosszabbra. - Én nem bírom, nem bírom - mondta Marcelo, és még mindig tenyerébe temetve arcát, zokogott. - Majd én megmondom - jelentette ki Nicolich, s megindult a gép bejárata felé. Bemászott a kofferek és rögbitrikók falán nyitott lyukon, leguggolt a homályos alagút szájánál, s, végignézett a felé forduló komor arcokon. - Hé, fiúk! - kiáltotta. - Jó hírem van! Most hallottuk a rádióban. A kutatást leállították. A zsúfolt fülke belsejében síri csend támadt. Helyzetük reménytelensége nehezedett rájuk. Sírtak. - És ezt nevezed te jó hírnek? - kiáltott Nicolichra mérgesen Páez. - Persze, mert azt jelenti, hogy saját erőnkből kell kijutnunk innen. Ez a fiú lelkierejével egymagában megakadályozta, hogy végképp erőt vegyen rajtuk a kétségbeesés, noha az optimisták közt, akik számítottak megmentésükre, egyesek nem bírták összeszedni magukat. A pesszimisták jó része éppoly kevéssé bízott most a menekülés lehetőségében, mint korábban a megmentésükben, s így nem éreztek megdöbbenést, hiszen nem vártak egyebet. Marcelót azonban teljesen letörte a hír. Vezérszerepe ettől fogva üres, gépies lett, szeméből kihunyt az élet. A hírek hallatán Delgado is elcsüggedt. Ékesszóló, vidám optimizmusát mintegy elszívta a kordillera ritkás levegője. Nem bízott benne, hogy önerejükből ki tudnak jutni innen, és csöndesen a háttérbe húzódott. A korábbi optimisták közül egyedül Liliana Methol nyújtott még mindig vigaszt és reményt. - Ne aggódjatok - mondta: - Kijutunk innen, sose féljetek. Majd megtalálnak minket, ha a hó elolvad. - Aztán, mintha egyszerre ráeszmélt volna, hogy a holttesteken kívül milyen kevés élelmük maradt, hozzátette: - Vagy elindulunk nyugatnak. Kijutni innen - ez a gondolat szállta meg az új optimistákat. Nyugtalanította őket, hogy a völgy, amelynek foglyai voltak, keletnek húzódik, s nyugat felé a tornyosodó hegyek tömör fala állja útjukat, ez azonban Parradót nem rettentette vissza. Mihelyt meghallotta, hogy felhagytak keresésükkel, kinyilvánította azt a szándékát, hogy elindul - ha kell, egyedül - nyugat felé. A többiek csak nagy nehezen tudták visszatartani. Tíz nappal ezelőtt már-már lemondtak róla. Vannak köztük fizikailag sokkal jobb állapotban levők, ha valaki, akkor majd ezek másszák meg a hegyeket. - Nyugodtan meg kell fontolnunk a dolgot - mondta Marcelo -, s közösen kell cselekednünk. Csak így maradhatunk életben.
Marcelónak még mindig elég tekintélye volt, és Parradóban is élt még kellő csapatfegyelem ahhoz, hogy a többiek határozatát tudomásul vegye. De azt az eltökéltségét mások is osztották, hogy mielőtt még jobban legyengülnek, újabb expedíciót kell indítaniuk vagy a hegy megmászására és annak felderítésére, mi van a másik oldalán, vagy pedig a gép farkának felkutatására. Megállapodtak, hogy a legjobb erőben levők egy csoportja azonnal útnak indul, s alig egy órával azután, hogy a rádión a hírt hallották, Zerbino, Turcatti és Maspons - a többiek figyelő szemétől kísérve - neki is vágott a hegynek. Canessa és Fito Strauch újból odament a holttesthez, amelyet előző nap felbontottak, s megint húst fejtettek le a csontokról. A tetőre rakott szeleteket közben mind megették. Most könnyebb volt lenyelni őket, mert a szabadban megszáradtak, s amellett az előző napon még habozók közül is sokakat rábírt az a tudat, hogy megmentésükre immár nem számíthatnak. Így hát most először Parrado is emberhúst evett. Ugyanígy Daniel Fernández, bár csak a legnagyobb akaraterővel bírta legyőzni viszolygását. Egyik a másik után kényszerítette magát rá, hogy lenyelje barátai húsát. Egyesek számára ez csupán kellemetlen szükségesség volt, másoknál azonban a lelkiismeret csapott össze a józan értelemmel. Néhányan - Liliana és Javier Methol, Coche Inciarte és Pancho Delgado - még így sem bírták megtenni. Marcelo Pérez, mihelyt rászánta magát e lépésre, maradék tekintélyével igyekezett rábírni a többieket is, de rábeszélésének korántsem volt akkora hatása, mint Pedro Algorta pár szavas kijelentésének. Algorta egyike volt annak a kettőnek, aki a reptéren a többieknél rosszabbul öltözve jelent meg, mintha ezzel is ki akarták volna mutatni, hogy lenézik társaik burzsoá értékeit. A szerencsétlenségnél ütés érte a fejét, és az előző napon történtekből semmire se emlékezett. Algorta elnézte, ahogy Canessa és Fito Strauch vágnak a húsból, de mindaddig egy szót sem szólt, amíg egy szeletet oda nem nyújtottak neki. Elvette, lenyelte, és aztán megszólalt: - Olyan ez, mint a szentáldozás. Amikor Krisztus meghalt, nekünk adta testét, hogy lelki életet élhessünk. Ez a gondolat bírta rá Coche Inciartét és Pancho Delgadót, hogy most először lenyeljék a részüket, s Marcelo ennek az eszmének erejével iparkodott rábeszélni a többieket, kövessék példáját, hogy életben maradjanak. Egyik a másik után adta be a derekát, míg végül csak Liliana és Javier Methol tartott ki. Amikor ily módon tudomásul vették, hogy a halottak húsán fognak élni, az erősebb fiúkból egy csoportot alakítottak, hogy a tetemeket hóval borítsák, a gyengébbek vagy a sérültek pedig az üléseken elhelyezkedve az alumínium vízcsinálót a nap felé tartották, s üres borosüvegekkel felfogták a vízcseppeket. Mások a kabint takarították ki. Canessa, miután közvetlen szükségletük kielégítésére már elegendő húst vágott, körbejárva megvizsgálta a sebesülteket. A látottakkal többé-kevésbé elégedett volt. A könnyebb sebek mind tovább gyógyultak, s fertőzés jele egyiken sem mutatkozott. A törött csontok körüli duzzanatok is lohadóban voltak: Alvaro Mangino és Pancho Delgado például jelentős fájdalmaik ellenére is odakint a szabadban bicegtek erre-arra. Arturo Nogueira volt a legrosszabb állapotban, ha ki akart menni a gépből, hason kellett csúsznia, karjával húzta magát előre. Rafael Echavarren lábának állapota pedig komolyra fordult, az üszkösödés első jeleit mutatta. Enrique Platero, az a fiú, akinek gyomrából kihúzták a belefúródott acélcsövet, azt mondta Canessának, hogy tökéletesen jól érzi magát, de a zsigereinek egy része még mindig kiáll a sebből. Az orvos óvatosan letekerte róla a rögbitrikót, amelyet Platero továbbra is kötésként használt, és megerősítette a beteg állítását. A seb jól gyógyult, de valami kiállt a bőr alól. E kitüremkedés egy része megszáradt, s Canessa azt mondta Platerónak, hogy ha levágja ezt az elhalt anyagot, a megmaradt részt esetleg könnyebben visszadughatja a bőr alá.
- De mi az, ami kiáll? - kérdezte Platero. Canessa vállát vonogatta. - Nem tudom - felelte. - Valószínűleg a gyomorfal egy része, de ha bél, és kinyitom, akkor véged. Hashártyagyulladást kapsz. Platero nem habozott. - Láss neki - mondta, és hanyatt feküdt az ajtón. Canessa felkészült a műtétre. Szikének egy törött üvegdarab vagy egy borotvapenge közt választhatott. Fertőtlenítője a körülöttük uralkodó fagypont alatti hőmérséklet volt. Kölnivízzel lemosta a seb környékét, s az üveggel óvatosan lemetszett egy vékonyka darabot az elhalt bőrből. Platero ugyan semmit sem érzett, de a kiálló porcogó még mindig nem ment vissza a bőr alá. Canessa most még nagyobb óvatossággal az élő szövethez közelebbről vágott le egy darabot; egész idő alatt attól rettegett, hogy esetleg a bélbe vág bele, de, úgy látszik, most sem okozott semmi bajt, s ezúttal a bél a sebészujj nyomására visszabújt Platero gyomrába, oda, ahova tartozott. - Akarod, hogy összevarrjam? - kérdezte Canessa a betegétől. - Figyelmeztetlek, nincs sebvarró fonalunk. - Hagyd - mondta Platero, s felkönyökölve megszemlélte a gyomrát. - Ez jó így. Csak kösd be újra, és akkor minden rendben lesz. Canessa visszatekerte a rögbitrikót, és megkötötte, amilyen szorosan csak tudta, Platero pedig lelódította lábát az ajtóról, és talpra állt. - Most aztán én is elmehetek egy expedícióra - mondta. - És ha visszatérünk Montevideóba, felfogadlak orvosomnak. Jobbat aligha találhatnék. A gép mellett - Gustavo Nicolich példáján felbuzdulva Carlitos Páez is írt az apjának, anyjának és testvéreinek. Meg a nagyanyjának: El sem tudod képzelni, mennyit gondolok rád, mert szeretlek, imádlak, mert már annyi csapást szenvedtél e1 életedben, s mert nem tudom, hogy ezt a mostanit hogyan fogod kibírni. Te, nagymami, sok mindenre megtanítottál, de mind közt legfontosabb az Istenbe vetett hit. Ez most olyan erős lett bennem, hogy el sem tudod képzelni... Szeretném megmondani neked, hogy te vagy a világon a legszeretőbb nagyanya, s ameddig élek, minden percemben emlékezni fogok rád.
4 Zerbino, Turcatti és Maspons a gép nyomát követte föl a hegyre. Minden húsz-huszonöt lépésnél meg kellett állniuk, hogy kivárják, amíg szívük megint normálisan ver. A hegy szinte függőlegesnek látszott, s puszta kezükkel a hóba kellett kapaszkodniuk. Olyan sietségben indultak el, hogy nem is gondoltak rá, miképpen szereljék föl magukat a hegymászásra. Csak tornacipő vagy mokasszin volt rajtuk, ing, pulóver és könnyű zakó, lábukat pedig vékony nadrág takarta. Mindhárman erősek voltak, mert mint játékosok állandó edzésen vettek részt, de tizenegy napja alig ettek valamit. Aznap délután nem volt különösebben hideg. Mászás közben a nap a hátukat sütötte, melengette őket. Legtöbbet a fagyos hótól átnedvesedett lábuk miatt szenvedtek. A délután közepén egy sziklához értek, s Zerbino itt észrevette, hogy körülötte a hó olvadozik. Hasra vetette magát, és felnyalta a málladozó kristályokon csüggő vízcseppeket. Talált egy másfajta zuzmót is, ezt szájába vette, de olyan íze volt, mint a földnek. Tovább folytatták a mászást, este hétkor azonban látták, hogy még csak félúton vannak a csúcsig. A nap lebukott a hegyek mögött, s tudták, egykettőre besötétedik. Leültek, hogy megbeszéljék, mitévők legyenek. Abban mindhárman egyetértettek, hogy rövidesen sokkal hidegebb lesz, s ha éjszakára a hegyen maradnak, mindannyian megfagyhatnak. Másfelől, ha egyszerűen lesiklanak a lejtőn, akkor az egész hegymászás hiábavaló volt. Feljutni a csúcsra, vagy megtalálni a gép farkában az áramtelepeket, ez volt mind a huszonhetük számára az egyetlen esély az életben maradásra. Elhatározták, hogy az éjszakát a hegyen töltik, megpróbálnak valamilyen védelmet
nyújtó sziklakiszögellést keresni. Valamivel följebb egy kis buckára találtak, ahonnan a szél elfújta a havat, és szabaddá tette az alatta levő sziklát. Lazán fekvő kövekből szélfogót emeltek, s mivel már csaknem sötét volt, lefeküdtek aludni. A sötétség most is hideget hozott magával, s a fagyos szél ellen könnyű öltözékük oly csekély védelmet nyújtott, hogy akár meztelenek is lehettek volna. Alvásról szó sem lehetett. Állandóan ütögetniük kellett egymást az öklükkel és lábukkal, hogy vérkeringésük meg ne álljon, egyik a másikat kérte, hogy üssön az arcába, mígnem szájuk úgy megdermedt, hogy egy szót sem bírtak kiejteni. Egyikük se remélte, hogy túlélik ezt az éjszakát. Amikor végre keleten felkelt a nap, csodálkozva bámulták, s ahogy följebb kúszott az égbolton, kissé fölmelegítette összefagyott testüket. Ruháik teljesen átnedvesedtek, így aztán fölálltak, levették nadrágjukat, ingüket és zoknijukat, és kicsavarták őket. Aztán a nap eltűnt egy felhő mögött, mire újból fölvették átnedvesedett cókmókjukat, s elindultak föl a hegyre. Olykor-olykor megálltak pihenni, s visszanéztek a Fairchild roncsára. Már csak egy aprócska pont volt a hóban, amelyet nem is lehetett volna megkülönböztetni az ezer és ezer kiálló sziklától, ha nem tudják pontosan, hol kell keresniük. A vörös S betűt, amelyet a fiúk a gép tetejére festettek, nem tudták kivenni, s így világossá vált előttük, miért nem akadtak rájuk: a gépet a levegőből egyáltalán nem lehetett látni. De nemcsak ez aggasztotta őket. Minél magasabbra hágtak, annál több hófedte hegy tárult elébük. Mi sem mutatott arra, hogy az Andok peremén volnának, igaz, hogy csupán észak és kelet felé volt kilátásuk. Dél és nyugat felé a hegy, amelyre felkapaszkodtak, még mindig elzárta a kilátást, s úgy látszott, alig-alig közelednek a csúcsához. Valahányszor azt hitték, már fölértek rá, kiderült, hogy csak egy gerinc tetején állnak, maga a hegy még mindig ott tornyosodik fölöttük. De végül, az egyik ilyen gerinc tetején, erőfeszítéseik jutalmaként egy szabadon álló kitüremkedést láttak, törött szikladarabokkal, körülöttük pedig szétszórt, elgörbült fémdarabokat pillantottak meg, amelyek valaha a szárnyhoz tartoztak. Valamivel följebb a hegyen, ahol a talaj kisebb fennsíkot alkotott, egy ülésre bukkantak, fejjel lefelé feküdt a hóban. Némi nehézség árán megfordították, s ott megtalálták egyik barátjuknak még mindig odaszíjazott tetemét. Arca fekete volt, s arra gondoltak, hogy talán a gép motorjából kiszökött üzemanyagtól égett meg. Zerbino nagyon óvatosan kihúzta a holttest zsebéből a pénztárcáját, személyi igazolványát, nyakáról pedig leakasztott egy láncot szent érmékkel. Ugyanezt tette akkor is, amikor a másik három Keresztény Öregfiúnak meg a személyzet két tagjának holttestére rábukkantak. Ezek mind a gép végéből zuhantak ki. A fiúk most összeszámolták azokat, akiket itt találtak, meg akik odalent vannak, s az eredmény negyvennégy volt. Egy holttest tehát hiányzott. Ekkor azonban eszükbe jutott Valeta, aki lefelé botladozva a hegyen az első délután eltűnt alattuk a hóban. A „létszám” immár teljes volt - hat holttest fekszik a hegycsúcson, tizenegy odalent, meg Valeta, huszonnégyen maradtak a Fairchildban, s itt vannak ők hárman. Tehát mindenki „megvan”. Még mindig nem értek föl a hegytetőre, de sem a gép farkának, sem más roncsdaraboknak nem látták nyomát odafent. Elindultak hát lefelé a hegyen, megint a gép törzsének nyomát követték, s a meredek lejtőn, egy másik platón, megtalálták a gép egyik motorját. Onnan, ahol álltak, fenséges látvány tárult elébük, s a hóról visszaverődő fényes napsugaraktól hunyorogva elnézték a körülöttük elterülő félelmetes tájat. Mindannyian napszemüveget hordtak, de Zerbinóénak eltörött a nyerge, s hegymászás közben előrecsúszott, úgyhogy könnyebb volt fölötte átnéznie. Lefelé menetben is ezt tette. A csúcson felkötötték az ülésekből kiemelt párnákat, és szántalp módjára siklottak rajtuk. Cikcakkban ereszkedtek alá, minden egyes fémdarabnál vagy roncstörmeléknél megálltak, nem tudjáke valamire fölhasználni. Megtalálták a gép fűtőberendezésének egy részét, a vécét, a farok néhány
töredékét, de magát a farkot sehol se látták. Amikor egy olyan pontra jutottak, ahol a gép nyomvonala túl meredeken futott lefelé, átmentek a hegyoldalba. Addigra Zerbinót annyira elvakította a hó, hogy alig látott. Úgy kellett kitapogatnia az utat, időnként a többiek vezették. - Azt hiszem - mondta Maspons, ahogy közeledtek a géphez -, nem kell megmondanunk a többieknek, milyen reménytelennek látszik ez a dolog. - Nem - helyeselt Turcatti. - Nincs értelme, hogy még jobban elcsüggesszük őket. - Aztán így folytatta: - De mondd csak, mi van a cipőddel? Maspons lenézett a lábára, s látta, hogy cipője járás közben levált. De lába annyira megdermedt a hidegtől, hogy észre sem vette. A többi huszonnégy életben maradt boldogan fogadta három visszatért társát, de aztán keserves csalódással vették tudomásul, hogy a gép farkát nem sikerült megtalálniuk. S a fiúk fizikai állapota is megdöbbentette őket. Mindhárman fagyott lábbal bicegtek, a hegyoldalban töltött éjszaka után szörnyű látványt nyújtottak, s Zerbino gyakorlatilag megvakult. Párnákon azonnal bevitték őket a gép törzsébe, nagy húsdarabokat hoztak nekik, amit mohón befaltak. Aztán Canessa a szemükbe egy Colirio nevű gyógyszert csöppentett, amelyet az egyik kofferban talált, s gondolta, jót tesz nekik, mert valamennyien könnyeztek. A cseppek csípték ugyan a szemüket, de nyugtató hatással volt rájuk, hogy valamilyen kezelésben részesülnek. Aztán Zerbino egy rögbitrikóval bekötötte szemét, s két napon át rajta tartotta. Amikor levette a kötést, még mindig csak a fényt és árnyékot tudta megkülönböztetni, s a rögbitrikót, mint valami fátyolt, továbbra is a szeme előtt tartotta, hogy védje a naptól. A fátyol alatt evett, s vaksága elviselhetetlenül agresszívvá és ingerlékennyé tette. Lábuk is igen fájt. A hidegtől vörös lett, megdagadt, s barátaik gyengéden masszírozták őket. Valamennyien átlátták, hogy ebbe az egynapos expedícióba három legerősebb társuk csaknem belepusztult, s így újból nagyon elcsüggedtek.
5 A következő napok egyikén a nap elbújt a felhők mögé, így a vízcsináló berendezéseiknek nem vehették hasznát, hát visszatértek a régi módszerhez: üvegbe havat tettek, és rázogatták. De ekkor Roy Harleynak és Carlos Páeznek eszébe jutott, hogy tüzet rakjanak néhány üres Coca-Colás rekeszből, amelyet a gép poggyászterében találtak. Az alumíniumlapokat a tűz fölé tartották, s a víz hamarosan csepegni kezdett az üvegekbe. Egykettőre elég vizük lett. A tűz parazsa még izzott, így ésszerűnek látszott, hogy megpróbáljanak egy darab húst megsütni a forró lemezen. Nem hagyták sokáig sülni, de már a kissé megbarnult hús is összehasonlíthatatlanul élvezhetőbb lett, puhább, mint a marhahús, s ízre ahhoz hasonló. A hússzagra a többi fiú is hamarosan a tűz köré gyűlt, s Coche Inciarténak, aki eddig rá se bírt nézni a nyers húsra, most, így megsütve, szinte ízlett. Roy Harley, Numa Turcatti és Eduardo Strauch is könnyebben legyőzte viszolygását, mert a sült húst úgy ehették, mintha marhahús volna. Canessa és a Strauch unokafivérek ellenezték a hús megsütését, s mivel némi tekintélyre tettek szert társaiknál, véleményüket nem hagyhatták figyelmen kívül. - Nem értitek - mondta Canessa még a szokottnál is tudálékosabban, ellentmondást nem tűrő hangon -, hogy negyven fok fölötti hőmérsékleten a proteinok elpusztulnak? Nyersen egyétek, úgy a legtáplálóbb. - És ha megsütitek - tette hozzá Fernández, az alumíniumlemezen sistergő kis szeletekre pillantva -, a hús összezsugorodik. Rengeteg tápérték megy veszendőbe, füstté válik, vagy egyszerűen elpárolog. Ezek az érvek nem győzték meg sem Harleyt, sem Inciartét, akiknek a nyers hús aligha
jelenthetett tápértéket, hisz nem bírták rászánni magukat, hogy megegyék. De hát a sütésnek egyébként is határt szabott a rendkívül csekély tüzelőanyag - mindössze három rekeszük volt - meg a metsző szél, amely gyakran egyszerűen lehetetlenné tette, hogy kint a hóban tüzet gyújtsanak. Eduardo Strauch néhány napon belül rendkívül legyengült, csont és bőr lett, s így végül is legyőzte undorát, és - két unokafivére erélyes fellépésére - evett a nyers húsból. Harley, Inciarte és Turcatti ugyan mindvégig képtelenek voltak legyűrni undorukat, de eltökélték magukat, hogy túlélik e szörnyű kalandot, s így végül is eleget ettek ahhoz, hogy életben maradjanak. Már csak a két legidősebb társuk, Liliana és Javier nem evett emberhúst, s ahogy múltak a napok, és a huszonöt fiatalember az új táplálékon megerősödött, a házaspár, amely a megmaradt boron, csokoládén és gyümölcsízen élt, mind soványabb és erőtlenebb lett. A fiúk riadtan nézték egyre fokozódó gyengeségüket. Marcelo újból és újból könyörgött nekik, hogy győzzék le vonakodásukat, és egyenek a húsból. Minden érvet felhasznált, elsősorban Pedro Algorta szavait. - Gondoljátok, hogy szentáldozás. Gondoljatok Krisztus testére és vérére, hiszen Isten azért adta nekünk ezt a táplálékot, mert azt akarja, hogy életben maradjunk. Liliana végighallgatta, de közben mindegyre szelíden a fejét rázta. - Nincs ebben semmi rossz, Marcelo, ti megtehetitek, de én nem bírom, egyszerűen nem bírom. - Egy ideig Javier is követte példáját. Még mindig hegyibetegségben szenvedett, s Liliana mint gyermekét ápolta. Lassan múltak a napok, s voltak pillanatok, amikor kettesben maradtak. Ilyenkor montevideói otthonukról beszélgettek, azon tűnődtek, vajon mit csinálnak ebben az órában a gyermekeik, aggódtak, hogy a kis hároméves Marie Noel talán sír az anyja után, vagy a tízéves kislányuk, María Laura netán elblicceli házi feladatát. Javier igyekezett megnyugtatni feleségét, Liliana szülei biztosan odaköltöztek hozzájuk, és vigyáznak a gyerekekre. Aztán Liliana apjáról és anyjáról beszélgettek, s az asszony megkérdezte, vajon, ha hazatérnek, szülei ott lakhatnának-e náluk, a carrascói házukban. Eközben kissé idegesen nézett férjére, mert tudta, nem minden férj szeret egy fedél alatt élni az apósával, anyósával, de Javier csak elmosolyodott, s úgy válaszolt: - Hát persze. Miért is nem gondoltunk erre már korábban? Megbeszélték, hogy egy új résszel megtoldják házukat, így aztán Liliana szülei többé-kevésbé elkülönítve élhetnének ott. Liliana aggódott, hogy ezt tán nem engedhetik meg maguknak, vagy hogy a különszárny elcsúfítja a kertet, de Javier mindkét tekintetben megnyugtatta. Beszélgetésűk azonban megrendítette eltökéltségét, hogy nem eszik emberhúst, s így amikor Marcelo megkínálta egy darabbal, Javier elfogadta, és lenyomta a torkán. Tehát már csak Liliana tartott ki. Noha nagyon gyenge volt, s életereje egyre apadt, kedélyállapota továbbra is derűs maradt. Egy levélkét írt a gyermekeinek, megírta, mennyire szereti őket. Mindig a férje közelében maradt, segített neki, mert ő volt a gyengébb, néha kissé ingerülten, mivel a hegyibetegség miatt a férfi nehézkesen, ügyetlenül mozgott, de házastársi érzelmeik még ily halálközelben sem inogtak meg. Életük itt is ugyanúgy összefonódott, mint odahaza Montevideóban, s a köztük levő kötelék még e kétségbeejtő helyzetben is szorosan összetartotta őket. A bánat szintén hozzátartozott e kötelékhez, s amikor a négy gyerekükről beszélgettek, akiket talán soha többé nem fognak látni, könnyeik nemcsak a bánat könnyei voltak, hanem az örömé is, mert amitől most meg voltak fosztva, egyben mutatta, hogy korábban mit tudhattak magukénak. Egyik este, naplemente előtt, amikor a huszonhét túlélő készülődött, hogy a hideg elől a gép törzsében keressen menedéket, Liliana a férjéhez fordult, s azt mondta neki, ha hazakerülnek, szeretne még egy gyereket. Úgy érzi, Isten azért hagyta életben, hogy ezt tegye. Javier odavolt az örömtől. Szerette gyerekeit, s mindig kívánta, hogy még több legyen, de amikor most feleségére nézett, könnyein keresztül is látta, milyen megrendítő ez a kívánság. A több
mint tíznapos éhezés Liliana minden testi tartalékát felőrölte. Arca csupa csont lett, szeme besüppedt, csak mosolya volt a régi. - Liliana - mondta neki -, szembe kell néznünk a dologgal. Ha nem maradunk életben, ebből semmi sem lehet. - Tudom - bólintott Liliana. - Isten azt akarja, hogy életben maradjunk. - Igen. Azt akarja, hogy életben maradjunk. - És ennek csak egy módja van. - Igen. Csak egy módja van. Javier és Liliana a gyengeségtől botladozva visszamentek a fiúkhoz, akik már felsorakoztak, hogy bemásszanak a Fairchildba. - Meggondoltam magam - szólt oda Liliana Marcelónak. - Eszem a húsból. Marcelo odament a gép tetejéhez, és leemelt onnan egy kis darab emberhúst, amely a napon száradt. Liliana elvette, s kényszerítette magát, hogy lenyelje.
Negyedik fejezet 1 A hír, hogy a chileiek a fiúk felkutatásával már nyolc nap után felhagytak - s ebből is kettőn az összes gép a rossz idő miatt tétlenségre kényszerült -, megdöbbentette azokat a szülőket, akik még mindig meg voltak győződve arról, hogy fiaik életben vannak. Keserves csalódást éreztek, hogy a chileiek ilyen könnyen feladják a harcot, saját kormányuk iránt pedig haragot, mert ilyen keveset tett. Páez Vilaró Chilében kijelentette, hogy tovább folytatja a kutatást, Madelón Rodríguez pedig Carrascóból érintkezésbe lépett Gerard Croiset-val. Gerard Croiset 1910-ben született holland-zsidó szülőktől, és mint fiatal ember jóformán írástudatlan volt. 1945-ben fedezte föl egy Willem Tenhaeff nevű férfi, aki a látnoki képességekkel kapcsolatban módszeres kutatásokat folytatott. Az utrechti egyetem 1953-ban Tenhaeffet a parapszichológiának - ennek az eddig be nem vett szakterületnek - professzorává nevezte ki, s a negyven-egynéhány látnok közt, akikkel Tenhaeff dolgozott, a legmegdöbbentőbb képességekkel Croiset rendelkezett. Croiset legjelentősebb képessége eltűnt emberek megtalálása volt, s emiatt Hollandia és az Egyesült Államok rendőrsége is gyakran kérte segítségét. Módszere abban állt, hogy kézbe vett egy tárgyat, amely az eltűnt személy tulajdona volt, vagy elbeszélgetett az egyik érintett személlyel, s aztán elmondta, milyen kép vagy képsor merül föl elméjében. Rájött, hogy ha az eset hasonlít valamilyen saját élményéhez, pszichikus megérzése élesebbé válik, így például ha egy gyerek csatornába fulladt, ezt könnyebben „meglátta”, mert fiatal korában ő is kis híján vízbe fúlt. Képességei igénybevételéért pénzt sohasem fogadott el, s legkevésbé sikeres épp az olyan esetekben volt, amikor csak valamilyen elveszett értéktárgy felkutatására kérték fel. Tenhaeff professzor minden esetet följegyzett, amelyben Croiset részt vett, és csaknem húszéves együttműködés és több száz kísérlet után lenyűgöző sikersorozatról számolhatott be. Madelón a montevideói holland követségre ment, s ott az egyik tisztviselő tolmácsolásával fölhívta az utrechti Parapszichológiai Tanszéket. Ott megtudta, hogy Croiset műtét után lábadozóban kórházban fekszik. Ennek ellenére Madelón kérte, hogy érintkezésbe léphessen vele, s végül sikerült is beszélnie Enschedében a látnok harmincnégy éves fiával, ifj. Gerard Croiset-val, aki állítólag örökölte apja képességeit. Az ifjabb Croiset a tolmács útján azt kérte, küldjenek neki egy térképet az Andokról. Madelón azonnal föladott a területről egy légitérképet, amelyre hevenyészve berajzolták a chilei és argentínai légifolyosókat. Nyilakat is rajzoltak a térképre, ezek a Fairchild útvonalát mutatták, s a Planchon-szoros fölé kérdőjelet tettek. Amikor Madelón legközelebb telefonált az ifjabb Croisetnak, az elmondta neki, hogy érintkezésben volt a repülőgéppel. Egyik motorja felmondta a szolgálatot, s így a gép magasságot vesztett. Nem a pilóta vezette a gépet, hanem a segédpilóta, aki már egyszer átrepült az Andok fölött, és így emlékezett egy völgyre, ahol úgy gondolta, kényszerleszállást hajthat végre. Ezért aztán balra (délnek) fordult, vagy esetleg jobbra (északnak), és lezuhant egy tó mellett, hatvanhat kilométerre a Planchon-szorostól. A gép „féregként” fekszik, orra összezúzódott. A pilótákat nem látja többé, de életet lát. Egyesek túlélték a szerencsétlenséget. Madelón tudta, hogy egy japán látnok szerint - aki az argentínai Córdobában él - a gép délnek repült. Ez valószínűsítette számára, hogy a Planchontól délre és nem északra kell a gépet keresni. Azonnal elment Rafael Ponce de Leónhoz.
Rafaelt is megdöbbentette, hogy a hatóságok fölhagytak a kereséssel, s elhatározta, hogy amíg akár csak egy szülő is folytatja fia fölkutatását, addig ő egész távközlő hálózatát rendelkezésre bocsátja. Ebből a célból kapcsolatot tartott fenn egy sereg chilei rádióamatőrrel. Egyikük útján elérte Páez Vilarót, s Madelón elmondta neki az ifj. Gerard Croiset-val folytatott beszélgetését. A szülők körében gyorsan elterjedt a hír, hogy a holland látnoknak sikerült kapcsolatot teremtenie a géppel. Noha sokan, különösen az apák, kétkedéssel fogadták, mégis választottak egy háromtagú bizottságot, hogy keresse fel az uruguayi légierő parancsnokát. A küldöttség hivatalos formában azt a kérelmet terjesztette elő, hogy irányítsanak a Fairchild felkutatására egy repülőgépet a Talca környéki hegyekbe - ez a város Santiagótól mintegy kétszáznegyven kilométerrel délre fekszik. A kérelmet elutasították. Az ifjabb Croiset látomásáról kapott hír nagymértékben fokozta Páez Vilaró bizakodását. A mágiát a tudománynál mindig is meggyőzőbbnek érezte. Ő is átrepült a terület fölött, ahol a Légi Mentőszolgálat véleménye szerint a gép lezuhant, nevezetesen a Tinguiririca és Palomo vulkánok környékén, s tudta, hogy a hegyek közt ilyen magasságban hiába kutat a gép után. De most Croiset a szerencsétlenség színhelyéül a prekordillerát jelölte meg, ahol a hegyek sokkal alacsonyabbak, s így a herkulesi munka emberi méretekre csökkent. Páez Vilaró azonnal délre utazott, s másnap, október 22-én, vasárnap egy gépen, amelyet a San Fernandó-i Aeroklubtól kölcsönzött ki, átrepült a Talca környéki hegyek fölött. Következő napjai lázas tevékenységben teltek el. Jegyzéket készített mindazokról, akiknek Chilében magánrepülőgépük volt, tanácsot kért a pilótáktól, s ez mindenkor szolgálataik felajánlásával végződött. Páez Vilaró akár harminc géppel is rendelkezhetett volna, és csak a Chilében uralkodó súlyos üzemanyaghiány miatt habozott, hogy felhasználja őket. Tudta, hogy aki a repülőgépén egy órára fölszáll vele, egész havi autóhasználatát áldozza fel, s mégis sokan megtették minden ellenszolgáltatás nélkül, holott személy szerint meg voltak győződve róla, hogy a fiúk már nem élnek. Következő lépésként megszervezte azokat a rádióamatőröket, akiket Rafael verbuvált Carrascóban. Ezek közül sokan nemcsak a rádiójukat, hanem ruhájukat és kocsijukat is felajánlották neki. Bárhová ment a hegyekben, egy Citroén Deux Chevaux járt a nyomában, antennái úgy lengtek erre-arra mint a szöcske csápjai. E kocsi révén egy pillanat alatt kapcsolatot teremthetett Rafaellel Montevideóban, s rajta keresztül bárkivel a világon. Páez Vilaró nem maradt meg Talcában, hanem onnan kiindulva számos expedíciót vezetett az Andokba. Közben Madelón Rodríguez és Diego Storm anyja is megérkezett Talcába, s így végrehajthatta mindazt, amit eltervezett. Nem elégedett meg azzal, hogy megszervezze a repülőgéppel rendelkező gazdag chileiek segítségét, hanem az Andok legtávolabbi völgyeiben élő legszegényebb paraszthoz is el akarta juttatni a hírt, hogy az életben maradottak felkutatása tovább folyik. Minden faluban, ahová eljutott, érdeklődött, nem látott-e valaki egy gépet lezuhanni, s nem egy érdekes, de irreleváns történetet hallgatott végig. A kikérdezetteket itallal vagy egy csésze kávéval vendégelte meg. Volt, hogy egyidejűleg négy különböző szállodában bérelt szobát, arra az esetre, ha kutatásai e négy irány bármelyikébe vezetik. Még mindig nem volt pénze, de a fogadósok és vendéglősök vagy nem akartak tőle pénzt elfogadni, vagy pedig Páez Vilaró rajzolt valamit egy tányérra, szalvétára vagy abroszra, s ezt adta fizetségbe. Híre mindenütt előtte járt. Most, ha egy faluba ért, azonnal kisebb tömeg gyűlt köréje, s az emberek kiáltozni kezdtek. - Itt jön az az őrült, aki a fiát keresi! - De Páez Vilaró ezzel nem törődött, küldetésében valami varázslatos és fantasztikus dolgot látott: egy holland látnok irányítása alatt egy
gép felkutatására felfejlődött hadsereget. A falusiak varázslónak tartották, mert egy polaroid fényképezőgépet vitt magával, és képmásukkal ajándékozta meg ezeket az embereket, akik fényképet még soha életükben nem láttak. A Panchon-szoroson átvezető légifolyosóból hatvanhat kilométert vizsgált át repülőgépen és gyalog, de semmit se talált. Rádión keresztül megkérte Rafaelt, hogy hívja fel még egyszer Croiset-t, és kérjen tőle további részleteket. Ez meg is történt, s Croiset éjszakáról éjszakára hajnali két órakor pizsamában válaszolt a telefonhívásra, fölidézve az Andok tájait. Tudott ugyan további részleteket mondani, de a látottak többsége inkább a gép útjára, semmint jelenlegi helyzetére vonatkozott. Többszöri megszakítással leírt egy kövér embert - valószínűleg a pilótát -, aki ételmérgezést kapott ezért kiment a fülkéből, és a kormányt a segédpilótára bízta. Blézert viselt, és szemüvegét babrálgatta. Ekkor a gép motorja felmondta a szolgálatot, s a segédpilóta a gépet egy part - valószínűleg tengerpart, de lehet, hogy tópart - felé vezette, amelyre az Andok korábbi átrepüléseiből emlékezett. Meg is találta a tavat - pontosabban egy hármas tócsoportot -, s megpróbált leszállni, de a gép egy hegy lábába ütközött, és most egy kiugró sziklaperem takarja el. A közelében van egy „csúcs nélküli” hegy, s Croiset itt veszélyt, talán egy veszélyre figyelmeztető útjelző táblát látott. Életet nem észlelt többé a gépben, de ez esetleg csak azt jelenti, hogy a fiúk elhagyták a gépet, és a közelben találtak menedéket. Mihelyt Páez Vilaró és chilei barátai valamilyen új részletet hallottak, azonnal ismét nekivágtak a hegyeknek, s addigra már a Croiset látomásába vetett hit a többiekre is átterjedt. Madelón Santiagóba utazott, s rábírta a Légi Mentőszolgálatot, hogy küldjön ki gépeket a Talca környéki hegyek fölé. A talcai katonai parancsnok egy őrjáratot menesztett a Cerro Picazo irányába (erre illett a „csúcs nélküli” hegy leírás), s a chilei katonák öt napon át keresték a kegyetlen hidegben a Fairchild roncsait. Sziléziai lelkészek egy csoportja ugyancsak elindult a hegyekbe, s „reményért imádkozva” három napig kutattak a szinte megközelíthetetlen tájon. Semmit sem találtak, s mivel a hegyek fölött alacsonyan repülni rendkívül veszélyes, így a Légi Mentőszolgálat ismét leállította a kutatást. Csak helikopterek bírtak olyan alacsonyan szállni, hogy meglássanak egy hegyoldalban félig elrejtve fekvő gépet, vagy hogy fölfedezzék a fenyők alatt menedéket keresett fiúkat, s amikor Chilében szappant és cigarettát se lehetett kapni, helikoptereket szerezni úgyszólván reménytelen vállalkozás volt. De Madelón nem ismert akadályt: elhatározta, hogy magához Salvador Allende elnökhöz fordul, s kölcsönkéri tőle a személyes szolgálatára rendelt helikopterét. Mielőtt azonban még ehhez folyamodott volna, egy barátjától meghallotta, hogy annak egyik ismerőse kis „koptereket” kölcsönöz permetezés és magasfeszültségű kábeleknek oszlopokra való szerelése céljaira, s tíz percen belül már meg is egyeztek, hogy mihelyt e helikopterek rendelkezésre állnak, Madelón kibérli őket szívességi áron, óránként tíz dollárért. Eközben Páez Vilaró és Rafael október 28-án délután arra a meggyőződésre jutottak, hogy Gerard Croiset látomásai alapján már mindent elkövettek, ami helikopterek nélkül tőlük tellett.
2 Október 29-én, vasárnap, Marcelo Pérez anyja, Estela, férjének halálozási évfordulóján délutánra a házába gyűlésre hívta össze azoknak a fiúknak szüleit, akik a Fairchildon utaztak. Nemcsak a szülők jelentek meg, hanem a testvérek és sok Keresztény Öregfiú noviája is. Estela tágas nappali szobájának asztalát elborították az Andok térképei, Talca körül körök és vonalak jelezték rajtuk azokat a területeket, amelyeket Páez Vilaró már végigkutatott. Az egyik
tálalóra valaki egy halom olyan fajta gombát tett, amely köztudomás szerint megterem a kordillerában - talán ez most fiaik tápláléka. A szobában nyomasztó hangulat uralkodott. Híre-hamva se volt már annak az optimizmusnak, amely egy héttel azelőtt ébredt bennük, amikor Croiset először mutatta fel nekik látnoki képességei gyümölcsét. Ideges fészkelődésük és kapkodó szavaik arról tanúskodtak, hogy a nők, különösen a lányok közül sokan már a hisztéria küszöbéig jutottak. Mások csak ültek döbbent, kétségbeesett csöndben. A gyűlést Estela nyitotta meg: - Azért hívtalak ide titeket - mondta -, mert úgy érzem, tennünk kell valamit. Nem ülhetünk csak itt Montevideóban, várva... - Páez Vilaró még folytatja a kutatást - szólalt meg egy hang a szülők soraiban. - Igen - jegyezte meg Estela. - Egy ember az egész kordillerában. - Nem hiszem, hogy még tehetnénk valamit - mondta az egyik apa. E szavak hallatára egy lány megvetően kijelentette: - Valamennyi fiúnak, úgy látszik, csak egy apja van: Páez Vilaró. Senki sincs mellette... - Egy pillanatra elhallgatott, s aztán kirobbant: - Vagy tán mi, nők menjünk el Chilébe? A szoba levegőjét erre különböző hangok és különböző vélemények harsogása töltötte be. Amikor végre elcsöndesedtek, Jorge Zerbino, ügyvéd és üzletember, Luis Surraco orvoshoz fordult: Elmegyek Chilébe, Luis. Velem jössz? Dr. Surraco, Roberto Canessa noviájának apja értett a térképolvasáshoz, s most elmondta a többieknek, hol folytathatnák ketten a kutatásokat. A többség kitartott amellett, hogy továbbra is kövessék Croiset útmutatásait. A látnok küldött még néhány apró felvilágosítást, s noha Zerbino és Surraco rendkívül bizalmatlan volt Croiset iránt, de nagyon jól tudták, hogy expedíciójuknak nem is annyira a fiúk felkutatása a célja, mint inkább az, hogy odahaza a nőkben tartsák a lelket. Ezért megegyeztek abban, hogy Talca környékén folytatják a kutatást. Amikor a gyűlés véget ért, Rafael Ponce de León rádió útján érintkezésbe lépett Páez Vilaróval. - Zerbino és Surraco Chilébe megy - mondta -, hogy segítsenek neked. Optimizmusa nem talált visszhangra. - Kár fáradniuk - mondta Páez Vilaró csüggedten. Nincs sok értelme. Rafael megdöbbent. Hogyan lehetséges, hogy Carlos mindezek után nem kívánja, hogy odamenjenek? - Egyedül vagy? - kérdezte a festő. - Igen - válaszolt Rafael. - Ne mondd meg a többieknek - szólt Páez Vilaró halk, nyomott hangon -, de már nincs remény. Elvesztettem a hitemet, hogy megtalálom őket, a fiaimat. Még mindig kutatok, egyik kezemben a kereszt, a másikban a zodiákus jelei, de nem hiszem, hogy még életben volnának. Egy pillanatnyi csönd támadt, aztán Rafael megszólalt: - Gyere haza, Carlos. Mindenki megérti majd, hogy hazajössz. - Nem - felelte Páez Vilaró. - Madelón még mindig bízik benne, hogy életben vannak. Nem hagyhatom magára a kétségbeesésben. - Rafael hallotta, ahogy belezokog a mikrofonba. Másnap Rafael elmondott dr. Zerbinónak és dr. Surracónak egyet s mást e beszélgetésből, de azok nem hagyták magukat elbátortalanítani. Rádió útján beszéltek Páez Vilaróval, elmondták neki, hogy már megváltották a repülőjegyet Chilébe, s Páez Vilaró nem utasította vissza segítségüket. Gyertek - mondta a tőle megszokott melegséggel -, várlak benneteket. A rádió köré gyűltek közt nagy izgalom támadt. Segítséget, pénzt, tanácsot és térképeket tukmáltak rá Zerbinóra és Surracóra. Daniel Shaw és Roy Harley apja alapot hoztak össze a kutatás finanszírozására, és ehhez még azok is hozzájárultak, akik - mint Seler Parrado - biztosak voltak
abban, hogy a fiaik halottak. Parrado azok közé tartozott, akik az érintettek sorában a legvigasztalanabbak voltak. A végső kétségbeesés kerítette hatalmába. Nemcsak feleségét vesztette el, akire olyannyira támaszkodott, hanem két gyermekét is. Egész életében azon fáradozott, hogy egy üzletet építsen ki, nem a maga kedvéért, hanem családja végett. Most pedig elvesztette családját. Egyetlen élő lánya odaköltözött hozzá, hogy gondozza, de az élet kihunyt Seler Parrado szeméből. Úgy érezte, munkájának nincs többé értelme, nem maradt számára semmi, amiért érdemes volna élnie. Fájó szívvel eladta Nando Suzuki motorbiciklijét fia egyik régi barátjának. De most mégis úgy érezte, hozzá kell járulnia az alaphoz. Aznap éjjel a rádió hírül adta, hogy a Légi Mentőszolgálat a szokatlanul erős havazás miatt - a korábbi közléssel ellentétben - nem januárban folytatja a Fairchild roncsainak felkutatását az Andokban, hanem februárig várnak vele. Zerbinót és Surracót e hír nem csüggesztette el. Koffereiket már becsomagolták. Másnap indulnak. Dr. Zerbino és dr. Surraco-Guillermo Rissónak, Gaston Costemalle egyik barátjának társaságában - november 1-én utazott el repülőgépen Santiagóba. Ott találkoztak Madelónnal és Storm édesanyjával, akik Talcából útban voltak az argentínai Córdobába, hogy magukkal hozzák Santiagóba a japán látnokot. A két asszony beszámolt, mi történt Talcában, s Zerbino, Surraco és Risso délután bérelt kocsin folytatták útjukat. Chilében a politikai helyzet közben még tovább romlott, Allende kormányának ellenségei szögekkel szórták fel a Santiagóból kivezető utakat, hogy megbénítsák a közlekedést. Ezért aztán a kocsi, amelyen a három uruguayi utazott, többször is gumidefektet kapott, ami persze erősen lassította haladásukat. Páez Vilaró börtönben várt rájuk. Aznap délelőtt ugyanis elröpült egy erőmű fölött, s a helyi rendőrség, bizonyára a politikai helyzet miatti idegességében, föltételezte, hogy ő és a kíséretében levő fiatal uruguayi, a fiúk egyik barátja, kém. Udvariasan bántak velük, Páez Vilarónak megengedték, hogy érintkezésbe lépjen Ponce de Leónnal, akinek megpróbált beszámolni a történtekről, anélkül, hogy kimondja, miről van szó, mert tudta, hogy az asszonyok ott szoronganak Rafael rádiója körül, s nem akarta őket felizgatni. - Itt ülök mondta -, egy sereg kis rács van előttem... a kilátás ugyanolyan szép, mint a Punta Garretából Montevideo legnagyobb börtönéből. Délutánra azonban a rendőrség kiderítette, hogy Páez Vilaró nem idegen hatalom ügynöke, hanem az „az őrült, aki a fiát keresi”, s a két uruguayit még idejében szabadon bocsátották, hogy Zerbinót, Surracót és Rissót megérkezésükkor üdvözölhessék. Páez Vilaró azonnal szemleútra vitte őket, s az újonnan jöttek meglepve látták, milyen nagy és jól működő szervezetet épített ki. Aznap este Ponce de León montevideói rádiója útján beszéltek Croiset-val Hollandiában, s tőle a kutatáshoz egy további adatot kaptak: a tavon, ahol a gép lezuhant, sziget is van. Páez Vilaró emlékezett rá, hogy egyik korábbi repülőútján, amelyet bérelt helikopteren tett meg, épp egy ilyen szigetet látott, mintegy kilencven kilométerre Talcától. Másnap újból odarepültek, és végigkutatták a két csúcs nélküli hegytől, a Cerro Azultól és a Cerro Picazótól jobbra húzódó területet. Kanyonokba és hegyek közti szakadékokba ereszkedtek le, de minden eredmény nélkül. Másnap az uruguayiak megint ugyanezt a területet akarták átkutatni, de a helikopternek vissza kellett térnie Santiagóba. - Különben is - jegyezte meg a pilóta -, ha ilyen környéken zuhantak le, biztosan elmerültek a hóban. - De ők nem csüggedtek. Dr. Surraco irányításával kartonpapírból elkészítették a terület modelljét, s aztán érdeklődtek, hol találnak hivatásos hegymászókat, akiket felfogadhatnának segítségül. Aznap este, szokás szerint, beszéltek Carrascóval, s ekkor megtudták, hogy Croiset egyik üzenetének fordításába hiba csúszott. A gépet a csúcs nélküli hegytől balra találják meg, s nem
jobbra, ahogy ezt korábban mondták nekik. Így aztán másnap, november 3-án, két vezetővel fölkerekedtek Vilches városka felé, ötvenkilenc kilométerre Talcától. Két csoportra oszlottak, s nekivágtak a hegyeknek. A fiaiknál kevésbé kisportolt férfiaknak a hideg levegőben, hátukon csomaggal, nehezükre esett a mászás. Ennek ellenére mindkét csoport megmászta a Cerro del Peinét, de csúcsára érve semmit se láttak. Sűrű felhőben indultak meg lefelé Vilchesbe, sziklatömbökön másztak keresztül, s a meredek lejtőn vastag botokra támaszkodtak, mert térdük minduntalan meg-megroggyant. Visszafelé menet a Laguna del Alto útjukba esett, s itt végigvizsgálták a körülötte levő sziklákat, nem látják-e a gép nyomát. Semmit se találtak. November 7-én értek vissza Vilchesbe, s 8-án a helikopter újból szabad volt, visszatért Santiagóból. Délelőtt elrepült a Despalmado-hegy fölött, délután pedig átvizsgálta a Quebrada del Toro környékét, ahonnan egy paraszt azt jelentette, hogy hallotta egy földre zuhanó repülőgép hangját. Az uruguayiak Vilchesben várakoztak e kutatások eredményeire, amelyek azonban mind negatívak voltak. November 9-én visszatértek Talcába, majd 10-én Santiagóba. Tevékenységükről tájékoztatták a Légi Mentőszolgálatot, s a hatóságok megismételték, hogy a hivatalos kutatást, az olvadás beálltáig, tehát január végéig, sőt esetleg február elejéig nem kezdik meg - akkor pedig a Tinguiririca vulkán környékét vizsgálják át. Ugyanazon a napon Montevideóban megtudták, hogy Croiset egy rajzot készített a szerencsétlenség színhelyéről, s magnószalagra mondta a leírását, részletesebben annál, mint ahogy telefonon elmondhatta. Az adatokat tartalmazó csomag a KLM útján másnap délben fog megérkezni. A rokonok egy csoportja a gép érkezése előtt már a carrascói reptéren várakozott e fontos csomagra. Aznap délután repülőgép indult Santiagóba, s a rokonok a rajzokról másolatot, a szalagról pedig átírást akartak készíteni, mielőtt az eredetieket a repülőgépen elküldik Páez Vilarónak, Zerbinónak és Surracónak Santiagóba. A reptéren velük volt a holland konzul és az egyik Keresztény Öregfiúnak, Bobby Jaugustnak apja, a KLM uruguayi képviselője. Bölcs előrelátásnak bizonyult, hogy ezt a két férfit magukkal vitték, mert a Croiset-féle csomagot nem külön küldeményként adták fel, s így az valahol az Európából érkezett két postazsákban lapult. Engedélyt kaptak rá, hogy a zsákokat felbontsák és átvizsgálják, s végül meg is találták a csomagot. Azonnal kibontották, s egy munkacsoport a vázlatok másolásának látott neki, egy másik meg a szalag átírásának. Ennek megtörténtével az eredeti szalagot és a rajzokat feladták a Santiagóba induló SASgépre. Majd rádión érintkezésbe léptek Páez Vilaróval, s elmondták neki, milyen következtetésre jutottak: a rajzokban és az üzenetben minden a Talca környéki prekordillerában fekvő Laguna del Altóra mutat. A Santiagóban tartózkodó három férfi kevésbé volt erről meggyőződve. Napokon át folytattak kutatásokat a prekordillerában, s így jobban fel tudták mérni Croiset csomagjának értékét, mert sok minden, amit a látnok mondott, azoknak a körülményeknek tükrében, amelyekkel szembe találták magukat, teljesen hamisnak látszott. Croiset azt mondta, hogy a szerencsétlenség tenger- vagy tóparton történt. A közelben van egy pásztorkunyhó, s valamivel messzebb egy falu, mexikói stílusú, fehér házakkal, ennek közelében 1876-ban csata játszódott le. A gépen betűket és számokat látott - egy N-et meg egy Y-t, valamint a 3002-es számot. Az 1036-os szám is az agyába ötlött, ez talán azt jelenti, hogy a gép 1036 méter magasan fekszik a tengerszint fölött.
A gép orra összezúzódott; a Fairchild puhán ereszkedett alá, akár egy rovar, s mindkét szárnyát elvesztette. A törzset a gép többi részétől elkülönülve látta, de a jelzéseket nem tudta azonosítani, talán túl sötét van a sziklaperem alatt, ahol a gép lezuhant. Életet sem látott a gépben, az ablakokon senki sem néz ki. A vázlatok kezdetlegesek voltak. Találtak rajtuk egy háromszöget, amely specifikus távolságokat jelölt meg, de azt a pontot már nem, ahonnan betájolhatták volna magukat. Mindent összevéve üzenete a mágiának és az adatoknak olyan keveréke volt, amelyet Surraco a maga részéről sehogy se tudott bevenni. - Teljesen tudománytalan - mondta. - A semmit hajszoljuk. Ha bárhol, akkor a Tinguiririca vulkán környékén kell kutatnunk. A tények, amennyire ismerjük őket, arra mutatnak, hogy a gépnek ott kell lennie. Zerbino egyetértett vele. Nem látta értelmét, hogy visszatérjenek Talcába, s mivel megfelelő eszközök nem álltak rendelkezésükre, hogy a Tinguiririca körüli magasabb hegyekben folytassák a kutatást, maga és Surraco számára jegyet váltott a másnapi, Montevideóba induló gépre. Páez Vilaró halogatta az utazást. Neki is kételyei támadtak Croiset-val szemben, de semmiképp sem akart csalódást okozni Madelónnak és a többi nőnek, akik még mindig bíztak benne. Ezért azt mondta Zerbinónak és Surracónak, hogy egy-két napig még Chilében marad, s amikor azok elutaztak Uruguayba, ő visszatért Talcába. Aztán még egy utat tett a Laguna del Altóhoz, de semmit sem talált. Nem sokkal azelőtt, hogy a fiúk Chilébe indultak, Páez Vilaró kötelezettséget vállalt, hogy november közepén Brazíliába utazik. Most már közeledett a nap, amikorra Sáo Paulóban várták, s így felkészült a távozásra. Immár több mint egy hónapot töltött el a gép keresésével, de még most is lépéseket tett, hogy távolléte alatt mások folytassák a kutatást. Több ezer nyomtatványt készített, a szülők nevében háromszázezer escudo jutalmat ígért bármely olyan felvilágosításért, amely a Fairchild megtalálásához vezet. És előkészítette a talajt Estela Péreznek is, aki Talcában majd átveszi tőle a dolgok irányítását. S indulása előtt a talcai iskolás gyerekeknek pénzt adott, hogy Keresztény Öregfiúk néven alakítsanak futballcsapatot. Páez Vilaró november 16-án visszatért Montevideóba.
Ötödik fejezet 1 Október 29-e, a tizenhetedik nap egészen jól telt el a Fairchildban rekedtek számára. Noha még mindig fáztak, nedvesek, piszkosak és éhesek voltak, s egyesek sokat kínlódtak, de az utóbbi napokban a káoszt mégis valamiféle rend váltotta fel. A hús levágására, megsütésére, a hóolvasztásra, a kabin kitakarítására alakult munkacsoportok jól végezték feladatukat, s a sebesültek a függőágyakban valamivel kényelmesebben aludtak. Mi több: nekifogtak, hogy kiválasszák maguk közül a legjobb erőben levőket, az esetleges expedíciósokat, akik majd megbirkóznak az Andokkal, és segítséget hoznak. Így hát optimista hangulatban voltak. Délben ettek, délután fél ötre a nap nyugaton lebukott a hegyek mögé, s egyszeriben kegyetlen hideg lett. Kettes csoportokban, az alvásra való elhelyezkedésük sorrendjében bevonultak a gép vázába, Juan Carlos Menéndez, Pancho Delgado, Roque, a műszerész, s Numa Turcatti mentek be utoljára, mert rajtuk volt a sor, hogy a bejáratnál aludjanak. A fiúk, mihelyt beléptek, levették cipőjüket, és a jobb oldali kalaptartóra tették fel. Aznap mondták ki ezt a szabályt, így akarták elkerülni, hogy a vánkosok és a takarók átnedvesedjenek. Aztán páronként beljebb másztak a gépbe, ki-ki a maga kijelölt helyére. Noha az idő még csak öt óra felé járt, néhányan lehunyták szemüket, s megpróbáltak aludni. Vizintín előző éjjel rosszul aludt, ezért most igyekezett minél melegebben betakarózni, minél kényelmesebben elhelyezkedni. Ő magán tarthatta cipőjét, mert a fölfüggesztett hajóágyon, a hidegnek kitéve aludt. Odakint erős szél fújt, minden lyukon és résen át bevágta a fagyos levegőt. Vizintínnek sikerült is jó sok párnát és takarót szereznie (az utóbbiakat a párnahuzatokból varrták össze), ezekkel körülpárnázta magát, bebugyolálta testét, még a fejét is. Carlitos Páez fennhangon elmondta a rózsafüzért, s néhányan halkan beszélgettek. Gustavo Nicolich bizalmasan megvallotta Roy Harleynak, reméli, hogy ha meghal, valaki majd elviszi a noviájához írt levelét. - És ha mind meghalunk - tette hozzá -, akkor is esetleg megtalálják a roncsot meg a levelet, és odaadják neki. Annyira hiányzik nekem, s nagyon bánt, hogy olyan keveset törődtem vele. Meg az anyjával. - Majd egy kis szünet után így folytatta: - Olyan sok mindent megbán az ember... remélem, még lesz módom mindezt jóvátenni. A halvány fény még jobban elhalványult, néhányan félálomba merültek, lélegzésük szabályossá vált, ami aztán másokat is álomba ringatott. Canessa azonban még ébren volt, megpróbált telepatikus úton érintkezésbe lépni anyjával Montevideóban. Erősen maga elé idézte arcát, s nyomatékosan suttogva, de úgy, hogy a többiek ne hallják, újra és újra elismételte: - Mama, élek, élek, élek... - Végül ő is elszenderült. A gépben most minden elcsöndesedett, de Diego Storm a hátán levő fájdalmas seb miatt nem tudott elaludni. Javier Methol és Carlitos Páez között feküdt a padlón, s minél tovább kínlódott ebben a kényelmetlen helyzetben, annál inkább úgy érezte, jobb volna, ha a gép másik oldalán fekhetne. Átpillantott a túlsó oldalra, s látta, hogy Roy Harley még ébren van, hát megkérte, cseréljenek helyet. Roy beleegyezett, így aztán kikászálódtak fekhelyükről, és helyet cseréltek. Roy lefeküdt a padlóra, arcát betakarta egy inggel, s arra gondolt, amit Nicolich mondott neki. Ekkor azonban egy gyenge rezgést érzett, s egy pillanattal később földre zuhanó fém csörömpölését hallotta. A hangra felugrott, de máris hó zúdult rá. Derékig állt benne, amikor lekapta szeméről az inget, megdöbbentő látvány tárult elé. A gépet csaknem teljesen ellepte a hó. A bejáratnál emelt fal ledűlt, elmerült a hóban, s a padlót borító takarókat, párnákat és alvó testeket is belepte a hó. Roy
gyorsan jobbra fordult, s a hó alá nyúlt Carlitosért, aki ott aludt. Kiásta arcát, majd a törzsét, de Carlitos még ekkor sem bírta kiszabadítani magát. A hó recsegve-ropogva megtelepedett, s felszíne a kegyetlen hidegben azonnal törékeny jéggé fagyott. Roy otthagyta Carlitost, mert másutt is hóból kimeredő kezeket látott. Kétségbeesés fogta el, úgy érezte, egyedül rajta áll, hogy segítsen a többieken. Kiásta Canessát, aztán a fülke elejébe ment, és ott kiszabadította Fito Strauchot is, de múltak a percek, s még mindig sok fiút hó takart. Fönt, az egyik függőágyból Vizintín elkezdett ásni a hóban, Echavarren azonban nem bírt megmozdulni, Nogueirát pedig, bár szabadon feküdt, az ijedtség teljesen megbénította. Roy minden erejét összeszedve odamászott a bejárathoz, átnyomakodott a megmaradt szűk lyukon, mintegy abban a hitben, hogy kihányhatja a havat, ott, ahol bezúdult, de tüstént rájött, hogy ez reménytelen, s így visszamászott a fülkébe. Odabent látta, hogy Fito Strauch, Canessa, Páez és Moncho Sabella már kiszabadultak a hó alól, és ásnak. Fito Strauch Coche Inciartéval beszélgetett, amikor a lavina rájuk zúdult. Azonnal tudta, mi történt, küszködni kezdett a hóval, de testének egyetlen porcikáját sem tudta semmilyen irányban akár csak egy hüvelyknyire megmozdítani. Elengedte magát, s beletörődve arra gondolt, mindjárt meg fog halni. Még ha ki is bírná magát szabadítani, akkor is csak ő menekülne meg, s talán jobb meghalni, mint egyedül életben maradni, itt, bezárva az Andok közé. Ekkor azonban hangokat hallott, és Roy Harley megfogta a kezét. Miközben Roy az arca felé ásott, Fito - a köztük levő lyukon át a hóban - azt mondta unokatestvérének, Eduardónak, maradjon nyugodtan, lassan lélegezzen, és tudja meg, hol van Marcelo. Aztán erős fájdalmat érzett lábujján, s rájött, hogy Inciarte megharapta. Tehát ő is él. Fito kiszabadult, s Eduardo is kimászott ugyanezen a lyukon át. Inciarte egy rövid alagutat vágott a hóban, előbukkant, s őt követte Daniel Fernández és Bobby François is. Puszta kézzel azonnal nekifogtak az ásásnak a kemény hóban: először Marcelót próbálták kiszabadítani. De mire megtalálták az arcát, látták, hogy Marcelo már halott. Fito minden erejét megfeszítve igyekezett leásni az élőkig. Megszervezte a többieket is, akiknek egy része annyira kábult volt, hogy azt sem tudta, mit csinál. Még amikor egy-egy nyilallás miatt meg kellett pihennie, akkor is tovább irányította a többieket, nehogy a lyukból, amit az egyik csapat kiás, a másikéba hányja a havat. Parrado a gép közepén feküdt, balján Liliana Methollal, jobbján meg Daniel Masponsszal. Semmit se látott, semmit se hallott, csak egyszerre érezte, hogy súlyos, hideg hó borítja, és megbénítja testét. Nem bírt lélegezni, de a Reader's Digest-ben egyszer olvasta, hogy a hó alatt életben lehet maradni, ezért megpróbált apró lélegzeteket venni. Jó néhány percen át folytatta így a lélegzést, mellére azonban egyre szörnyűbb súly nehezedett, ettől elkábult, s tudta, hogy rövidesen meghal. Nem gondolt se Istenre, se a családjára, csak azt mondta magának: - Oké, meghalok. - De amikor a tüdeje már-már szétpattant, arcáról elkaparták a havat. Coche Inciarte látta a lavinát közeledni, aztán hallotta is, egy süvöltést, amelyet csönd követett. Mozdulatlanságra kárhoztatva feküdt egy méter magas hó alatt, Fito lábujjával az arcában. Megharapta. Ez volt az egyetlen mód arra, hogy megtudja, Fito él-e, illetve tudassa vele, hogy ő él. A lábujj megmozdult. A rátelepedett hó súlyától vizelni kezdett. Nem bírt se lélegzeni, se mozdulni. Várt, s aztán érezte, hogy a lábujj eltávolodik arcától. Küszködni kezdett a hóval, s végül ugyanazon az alagúton, mint Fito, ő is kimászott.
Carlitos Páezről Roy derékig eltávolította a havat, de Carlitos mégsem bírt mindaddig megmozdulni, amíg Fito - aki közben kiszabadult - a lábáról is el nem hányta. Azonnal barátait, Nicolichot és Stormot kezdte keresni, de a hó ásás közben a kezére fagyott. Gázöngyújtójával gyorsan megmelengette, s folytatta az ásást, de amikor megtalálta Nicolichot, és megfogta kezét, az hideg és élettelen volt, s nem viszonozta szorítását. Siránkozásra nem volt idő. Carlitos azonnal elhányta a havat Zerbino arcáról, s aztán kiszabadította Parradót is. Majd megfordult, s Diego Stormot próbálta kiásni, az elkapart hó azonban Parradóra hullt, aki káromkodni kezdett. Most óvatosabban ásott, de mindhiába. Mire megtalálta Diegót, a fiú már halott volt. Canessában a lavina lezúdulása azt a képzetet ébresztette, mintha egy régi fényképezőgép magnéziumfénye villanna. Őt is elborította a hó, bebörtönözve, fulladozva feküdt, s Parradóhoz hasonlóan őt sem annyira pánik, mint inkább kíváncsiság fogta el. Hát eddig jutottam, gondolta magában, s most megtudom, milyen a halál. Most kitapasztalom az olyan elvont fogalmakat, mint Isten, Purgatórium, Mennyország vagy Pokol. Mindig kíváncsi voltam, hogyan végződik majd az élettörténetem, s íme, itt az utolsó fejezet. De épp mielőtt még a könyv becsukódott volna, egy kéz megérintette. Megszorította, s ekkor Roy Harley aknát vágott a hóban, hogy tüdejét levegőhöz juttassa. Canessa, mihelyt mozdulni tudott, Daniel Masponst kezdte keresni. Midőn megtalálta, barátja úgy feküdt, mintha aludna, de halott volt. A hóban, amely Zerbinót elborította, egy kis lyuk maradt, s így a fiú néhány percig lélegezni tudott. Canessához és Parradóhoz hasonlóan ő sem imádkozott Istenhez, nem is bánta meg bűneit, s noha lélekben nyugodt maradt, teste nem törődött bele a halálba. Amikor a lavina lezúdult rá, egyik kezét a magasba emelte, s küszködve egy kis rést ütött a havon, amelyen át a tüdeje levegőhöz jutott. Felülről hallotta Carlitos Páezt, amint rekedt hangon lekiált: - Te vagy az, Gustavo? - Igen! - kiáltott vissza Zerbino. - Gustavo Nicolich? - Nem. Gustavo Zerbino. Mire Carlitos továbbment. Később egy másik hang is lekiáltott hozzá: - Jól vagy? - Igen, jól vagyok - válaszolta Zerbino. - Másokon segíts. - S aztán ott várt a sírboltjában, amíg a többiek egy idő után kiásták. Roquét és Menéndezt az összeomlott fal azonnal megölte, de ugyane fal egy része megmentette az ott fekvő két másik fiú életét. Numa Turcatti és Pancho Delgado beszorult a repülőgép vészkijáratának meggörbült ajtaja alá, amelyet a falba építettek bele, homorú felszíne alatt azonban elég levegőhöz jutottak, hogy lélegzeni tudjanak. Hat-hét percig maradtak így. De hangokat hallottak, mire Inciarte Zerbinóval együtt kiszabadította őket. Itt, a gép végében a hó igen mély volt, s Inciarte kérte Arturo Nogueirát, aki függőágyából figyelte őket, hogy segítsen nekik ásni. Nogueira azonban nem mozdult, s nem is szólt egy szót sem. Ott maradt mintegy révületben az ágyán. Pedro Algortát még hó borította, és csak annyi levegője volt, amennyi a tüdejében maradt. Érezte, közel a halál, de az a tudat, hogy halála után a teste elősegíti majd a többiek életben maradását, egyfajta eksztázissal töltötte el. Mintha máris a mennyország kapujában állna. És ekkor elkaparták arcáról a havat. Javier Methol ki tudta dugni kezét a hó alól, de amikor megpróbálták kiszabadítani őt,
rákiáltott a fiúkra, hogy inkább Liliana felé ássanak. Javier lábával elérte feleségét, s attól tartott, hogy az asszony fulladozik, segíteni azonban nem bírt neki. - Liliana - kiáltotta -, ne hagyd el magad. Tarts ki, megyek már! - Tudta, hogy az asszony egy-két percig elélhet levegő nélkül is, de a körülötte ásó fiúk súlyától a hó egyre inkább ránehezedett Lilianára. Mi több: a fiúk ösztöne azt diktálta, hogy előbb barátaikon segítsenek, aztán meg azokon, akiknek karja kilátszik a hó alól. Így hát óhatatlanul utolsónak hagyták az olyanokat, mint Javier, aki tudott lélegezni, meg azokat, mint Liliana, akiket teljesen eltakart a hó. Javier tovább kiabált a feleségének, könyörgött neki, hogy tartson ki, merítsen hitet, vegyen lassan lélegzetet. Végül is Zerbino kiszabadította Javiert, s ekkor kettesben megpróbálták kiásni Lilianát, de mire megtalálták, halott volt. Javier lerogyott a hóra, sírva, a bánattól megbénulva. Csak abból a meggyőződéséből merített vigaszt, hogy Liliana, aki a földön annyi szeretettel ápolta őt, most majd a mennyországból vigyáz rá. Javier nem volt egyedül bánatával. Mert amikor az életben maradtak összebújtak a repülőgép teteje és a jeges hópadló közt megmaradt néhány lábnyi területen, kiderült, hogy legjobb barátaik közül többen is alattuk fekszenek, betemetve. Marcelo Pérez halott volt, ugyanígy Carlos Roque és Juan Carlos Menéndez, akiket a fal ütött agyon, Enrique Platero, akinek a gyomra végre begyógyult, Gustavo Nicolich, aki a rádióhír hallatán bátorságával megóvta őket a kétségbeeséstől, Daniel Maspons, Canessa legjobb barátja, s Diego Storm, a „banda” egyik tagja. Nyolcan haltak meg a hó alatt. A tizenkilenc túlélő helyzete nem volt olyan szörnyű, hogy ne gyászolták volna meg mindannyian barátaik halálát. Akadtak köztük, akik azt kívánták, inkább haltak volna meg ők is a hó alatt, semmint hogy pajtásaik nélkül kelljen folytatniuk ezt a testi-lelki szenvedéssel tele életet. Ez a kívánságuk majdnem teljesült, mert az első lavina után körülbelül egy órával egy második is lezúdult a gépre, de mivel a bejárat most már el volt torlaszolva, a második görgeteg jórészt a gép fölött rohant el. Eközben azonban elzárta azt a nyílást, amelyen Itoy Harley kimászott, majd visszakúszott. A Fairchildot immár teljesen betemette a hó. Amikor leszállt az este, az életben maradottak kegyetlenül fáztak: nedves, elgémberedett testüket most nem védte se párna, se cipő, se takaró. Leülni vagy állni is alig volt helyük. Kusza összevisszaságban feküdtek, egymás testét püfölték, hogy ereikben fenntartsák a vérkeringést, anélkül, hogy tudták volna, kinek a karja vagy lába éri őket. Hogy több helyet csináljanak, a fülke közepéből a két végébe hányták a havat, s Roy a Strauch unokafivérekkel és Parradóval egy lyukat ásott, amelyben négyen ülhettek, egy pedig állhatott. Akire rákerült az állás sora, a többiek lábán ugrált, nehogy megfagyjanak. Az éjszaka végtelennek tűnt. Csak Carlitos tudott rövid időközökre elaludni. A többiek ébren töltötték az éjszakát, kéz- és lábujjaikat tornáztatták, arcukat és kezüket dörzsölték, hogy melegen tartsák őket. Néhány óra múltán újabb veszéllyel kellett szembenézniük: a repülőgépben maradt csekélyke levegő áporodottá, fülledtté vált. Egyik-másik fiú az oxigén hiánya miatt szédülni kezdett. Roy odament a bejárathoz, s megpróbált légaknát ásni, de karja nem ért el a hó felületéig, s az különben is annyira jégkeménnyé fagyott, hogy puszta kézzel nem bírta átütni. Ekkor Parrado fogta az egyik acélrudat, amelyet eddig a függőágyak alátámasztására használtak, és keresztülütötte vele a fülke tetejét. Öt öngyújtó fényénél dolgozott, a körülötte álló fiúk aggódva nézték, mert fogalmuk sem volt róla, hogy a gépet elborító hóréteg fél vágy három és fél méter vastag-e. De amikor átütötte a rudat, majd tovább nyomta, érezte, hogy akadálytalanul csúszik feljebb a friss levegőbe, s midőn visszahúzta a fülkébe, egy lyukat hagyott maga után, amelyen keresztül Parrado megpillantotta a hold és a csillagok halvány fényét.
Ezen a lyukon át lesték a hajnal közeledtét, mígnem keleten felkelt a nap, sugarai a havon át beszűrődtek a gépbe, ahol aztán a nedves sötétséget halvány, gyászos fény váltotta fel. Mihelyt elég világos lett ahhoz, hogy valamit csinálhassanak, azon kezdtek gondolkozni, hogyan juthatnának ki a börtönükből. A bejáratnál nem tudtak utat vágni, mert ott túl magasan feküdt fölöttük a hó, de a kormányfülkénél úgy látszott, vékonyabb a hóréteg - az ablakon át ugyanis fény szűrődött be. Canessa, Sabella, Inciarte, Fito Strauch, Harley és Parrado nekifogtak, hogy a kormányfülkén át alagutat nyissanak. A fülkét teljesen ellepte a fagyott hó, puszta kézzel kellett elhányniuk, ezért a hat fiú felváltva dolgozott. Aztán Zerbino, aki vastagabb ruhájában a többieknél jobban állta a hideget, átfurakodott a fülkén, a pilóták holtteste mellett, s elérte a gép dőlése miatt égnek néző ablakot. Megpróbálta kinyitni, csakhogy a rátelepedett hó súlyától nem bírta, s így visszamászott. Most Canessa próbálkozott, de ő sem boldogult vele. Aztán Royra került a sor, s neki végre sikerült kinyomnia az üveget, s a havon át kidugnia fejét a napvilágra. Szétnézett a hótakaró fölött. Reggel nyolc felé járt az idő, a szokottnál azonban sötétebb volt, mert az eget felhők borították. Hóförgeteg örvénylett körülötte. Roy melegen volt öltözve, gyapjúsapkát és vízhatlan kabátot viselt, de az erős szél havat szórt a szemébe, csípte arcán és kezén a bőrt. Visszaereszkedett hát a kormányfülkébe, s lekiáltott a többieknek. - Nem lehet kimenni! Odakint hóvihar tombol. - Próbáld az ablakokról elseperni a havat - szólt valaki. Roy újból föltornázta magát, ezúttal kimászott a gépből, de a törzset teljesen ellepte a hó. Nem is látta, hol lehetnek az ablakok, s attól félt, ha továbbmegy, esetleg lecsúszik a tetőről, és elmerül a hóban. Ezért aztán az ablakon át visszamászott a társaihoz. A hóvihar egész nap tombolt, s az alagúton át, a pilóták teteme mellett, amelyek még mindig az ülések alá szorulva feküdtek, hópihék szállingóztak be. Néhányan belemarkoltak a megtelepedett vékony hórétegbe, hogy szomjukat oltsák vele, mások a régebbi hóból törtek le keményebb darabokat. Október 30-a volt - Numa Turcatti huszonötödik születésnapja. A fiúk eggyel több cigarettát adtak neki, s a hóból születésnapi tortát gyúrtak. Numa nem volt sem Keresztény Öregfiú, sem rögbijátékos - a jezsuitáknál nevelkedett, s a futballt kedvelte -, zömök alakjából és nyugalmából azonban erő sugárzott. Sokan szerették volna születésnapját vidámabban megünnepelni, de ehelyett ő öntött erőt beléjük. - A legrosszabbján már túljutottunk - mondta. - Most már csak jobbra fordulhatnak a dolgok. Aznap nem csináltak semmit, havat szopogattak, és várták, hogy elüljön a vihar. Sokat emlegették a lavinát. Voltak, akik - mint Inciarte - azt mondták, hogy a legjobbak haltak meg közülük, mert Isten őket szerette legjobban, mások azonban nem tudták így értelmezni a dolgot. Parrado kijelentette, eltökélt szándéka, hogy elindul. - Mihelyt a havazás eláll - mondta -, megyek. Ha tovább is itt várunk, egy újabb lavina mindannyiunkat betemet. - Ezt nem hiszem - válaszolta józanul Fito. - A gépet most hó takarja. A második lavina csak átcsapott a tető fölött. Így pillanatnyilag itt biztonságban vagyunk. Ha most elindulnánk, odakint a havon valószínűleg ránk törne egy lavina. Adtak Fito véleményére, mert a lavina után is megőrizte nyugalmát, s most se mutatta semmi jelét a hisztériának, holott az némelyikükön már nagyon is eluralkodott. - Nem látom be -folytatta -, miért ne várhatnánk itt, amíg az időjárás megjavul. - De meddig várjunk? - kérdezte Vizintín, aki szintén azonnal szeretett volna elindulni. - Emlékszem - szólalt meg Algorta -, hogy egy santiagói taxisofőr azt mondta nekem, november 15-én eláll a havazás, és megjön a nyár.
- November 15-e - mondta Fito. - Ez csak valamivel több, mint két hét. Érdemes kivárnunk, ha növeli az esélyeinket, hogy élve kijutunk innen. Ezt senki sem vitathatta. - És az idő tájt - folytatta - telihold lesz. Ami azt jelenti, hogy éjjel menetelhetünk, amikor kemény a hó, s napközben alhatunk, amikor melegebb van. Aznap semmit se ettek, s este, amikor összebújva megpróbáltak aludni, mindannyian együtt mondták Carlitosszal a rózsafüzért. Másnap, október 31-én volt a tizenkilencedik születésnapja. Ha már krémes tortát vagy málnaturmixot nem kaphatott ajándékul, legalább azt szerette volna, ha az időjárás megjavul, amikor azonban másnap reggel az alagúton át fölmászott a nyitott ablakhoz, látta, hogy még mindig ugyanolyan erősen havazik. - Három napig rossz időnk lesz - jósolta visszatérve -, de aztán három napig süt majd a nap. A kegyetlen hideg s a nedves ruházat nagyon lecsökkentette erejüket. Két nap óta semmit se ettek, s most rettenetesen éhesek voltak. A szerencsétlenségkor elpusztultak holtteste odakint feküdt hóval betemetve, így hát az unokafivérek a lavinában elpusztult egyik társuk holttestéről levették a ruhát, s mindenki szeme láttára húst vágtak belőle. A húst korábban megsütötték, vagy legalább a napon megszárították, most azonban nem volt más választásuk, mint hogy amúgy véresen és nyersen egyék, ahogy lejött a csontról. Rettenetes éhségükben sokan nagy darabokat vettek belőle, amelyeket meg kellett rágniuk, s így a hús ízét is érezték. Ez mindannyiuknak szörnyű érzés volt, olyannyira, hogy egyesek egy falatot se bírtak lenyelni a húsból, amelyet még két nappal ezelőtt közöttük élő barátjuk testéből vágtak. Roberto Canessa és Fito Strauch vitába szállt velük. Fito egyenesen kényszeríteni próbálta Eduardót, hogy egyen a húsból. - Meg kell enned - mondta -, másképp meghalsz, s nekünk elevenen van szükségünk rád. - De Eduardo Strauch, Inciarte és Turcatti fizikai undorát semmiféle érvvel vagy rábeszéléssel nem lehetett legyőzni, ezért aztán erejük egyre fogyatkozott. November elseje, mindenszentek napja Pancho Delgado születésnapja volt. A havazás, ahogy azt Carlitos megjósolta, elállt, s hat fiú kimászott a tetőre, hogy süttesse magát a nappal. Canessa és Zerbino elhányta a havat az ablakokról, hogy több fény jusson be a gépbe, Fito és Eduardo Strauch Daniel Fernándezzel havat olvasztott ivóvízül, Carlitos pedig cigarettázva a családjára gondolt, mert aznap volt apja és nővére születésnapja. Most már biztosan tudta, hogy viszontlátja őket. Ha Isten mind a szerencsétlenségnél, mind a lavinánál megőrizte, ez csak azért történhetett, hogy visszakerüljön családja körébe. A néma tájon Isten közelsége mintegy pecsétet ütött erre a meggyőződésére. Amikor a nap egy felhő mögé bújt, megint hideg lett, s a hat fiú visszamászott a Fairchildba. Most nem tehettek egyebet - vártak.
2 A következő napokon az idő derült maradt. Nem voltak nagyobb havazások, s a tizenkilenc életben maradt közül az erősebbek és energikusabbak egy második alagutat vágtak a gép végében. A gép testéről letört fém- vagy műanyagdarabokat használták lapátnak, ezekkel vágták a kemény havat, s közben találtak egy-két, a lavina során elveszett tárgyat. Páez például meglelte a rögbicipőjét. Mihelyt elkészült az alagút, nekiláthattak, hogy a fülkéből kihányják a havat, s kivigyék az alája temetett holttesteket. A hó kőkeményre fagyott, s alkalmas eszközeik nem voltak. Csak nagy nehezen bírták megmozdítani a végső védekező mozdulatba dermedt tetemeket, amelyek közül egyikmásik, mint Pompejiben a Vezúv áldozatai, karját fölemelve óvta arcát. És a fiúk közt akadtak, akik nem tudták rászánni magukat, hogy hozzányúljanak a halottakhoz, legkevésbé jó barátaik hullájához,
ezért aztán egy hosszú nejlon poggyászszíjat kötöttek a holttest válla köré, s így vonszolták ki. A bejárat közelében betemetett holttesteket otthagyták, beágyazva a jégfalba, amely az élőket a lavinaveszéllyel szemben védte. Ezek a tetemek élelemtartalékul szolgáltak arra az esetre, ha netán egy újabb lavina vagy nagyobb hóvihar betemetné, elrejtené a most kivitt holttesteket, azokat ugyanis, akik a szerencsétlenségnél pusztultak el, immár végleg belepte a hó. Ugyanez vezette a túlélőket arra is, hogy éjjelre a gépbe behúzódva egy-egy végtagot vagy a törzsnek egy részét a „verandán” hagyják, hátha másnap a rossz idő miatt nem tudnak kimenni. Nyolc napba telt, amíg a gépet többé-kevésbé lakhatóvá tették, de a fülke két végén a hófal ott maradt, s így noha kevesebben voltak, mégis a korábbihoz képest még inkább össze kellett szorulniuk. Sokan némi nosztalgiával gondoltak vissza a lavina előtti „gyöngyéletre”. - Akkor azt hittük mondogatták -, rossz a sorunk, pedig ehhez képest fényűzésben és kényelemben éltünk! - A lavinából csak egyetlen előnyük származott - a holttestekről levett ruhák. Úgy érezték, ha segítenek magukon, Isten is megsegíti őket, így aztán az életben maradottak nemcsak azon voltak, hogy életüket elviselhetőbbé tegyék, hanem terveket is szőttek, és előkészületeket tettek, hogy kijussanak innen. Már a lavinát megelőzően elhatározták, hogy a legerősebbek megpróbálnak eljutni Chilébe. Eleinte véleménykülönbség volt köztük; egyesek úgy gondolták, hogy egy több főből álló csoportnak nagyobb esélye van, mások úgy érezték, bölcsebb, ha erőforrásaikat egy mindössze három-négy tagú csoportra összpontosítják. Mivel a szerencsétlenséget követő hetekben s különösen a lavina utáni viharos napokban nyilvánvalóvá vált, hogy mindenfajta expedíciónak nehéz körülményekkel kell megbirkóznia, így a második csoport véleménye győzedelmeskedett. Négy-öt expedícióst fognak választani. Nagyobb húsadagokat kapnak, a legjobb alvóhelyeket, s felmentik őket a húsvágás és a hóeltakarítás napi munkája alól, úgyhogy ha november vége felé végre beköszönt a nyár, s a hó olvadozni kezd, erősek legyenek, egészségesek, alkalmasak a hosszú útra Chilébe. Az expedíció tagjainak kiválasztásánál legfontosabb szempontnak a fizikai állapotot tekintették. A szerencsétlenségből sértetlenül kikerültek közül azóta néhányat különféle bajok értek. Zerbino szeme a hegymászás óta még mindig nem jött teljesen rendbe. Inciarte lábán fájdalmas kelések támadtak. Sabella és Fernández jól voltak ugyan, de nem lévén játékosok, erőnlét dolgában elmaradtak a Keresztény Öregfiúk csapattagjai mögött. Eduardo Strauch eleinte jó erőben volt ugyan, de mert nem bírta rászánni magát, hogy közvetlenül a lavina után emberhúst egyen, legyengült. Így hát a kör összeszűkült: csak Parrado, Canessa, Harley, Páez, Turcatti, Vizintín és Fito Strauch között választhattak. Nem mindegyikük lelkesedett egyformán azért, hogy őt jelöljék ki. Parrado annyira eltökélte magát az indulásra, hogy ha nem rá esik a választás, saját szakállára is nekivágott volna. Turcatti szintúgy ragaszkodott hozzá, hogy az expedíció tagja legyen, testi erejét és szellemi ellenállóképességét már a két korábbi próbálkozás során bebizonyította, ezért a fiatalabb fiúk bíztak benne, hogy ha őt beválasztják, az expedíció sikerrel fog járni. Canessa a többieknél élénkebb fantáziával előre látta, milyen veszélyekkel és nehézségekkel kell majd szembenézniük; de rendkívüli ereje és elismert találékonysága miatt úgy érezte, kötelessége részt venni az expedícióban. Ugyanígy önként jelentkezett Fito Strauch is, inkább kötelességérzetből, mert nem szívesen hagyta volna el a viszonylag biztonságos Fairchildot, a természet azonban közbelépett, s eldöntötte a dolgot: Fitónak ugyanis nyolc nappal a lavina után súlyos aranyérbántalmai támadtak, s ez aztán kizárta őt a jelöltek sorából. Két unokafivére csak örült, hogy nem mehet. A fennmaradó három fiú: Páez, Harley és Vizintín részt akart venni az expedícióban, s elég erősnek is tartották őket, de érettségük és lelkierejük tekintetében kételyek merültek fel. Így aztán elhatározták, hogy e három fiú egynapos próbaexpedícióra indul. A lavina óta már indítottak kisebb
túrákat a gép közvetlen környékéről. François és Inciarte száz méter magasra mászott fel a hegyen, minden tíz lépésnél megpihentek, és elszívtak egy cigarettát. Turcatti Algorta kíséretében felmászott a repülőgép szárnyához, de ezúttal a korábbinál kevesebb energiával s nagyobb erőfeszítés árán, mert a nyers hús iránti undora következtében ő is legyengült. Páez, Harley és Vizintín a lavina utáni hetedik napon délelőtt tizenegy órakor indult el, hogy bizonyságot tegyen állóképességéről. Tervük az volt, hogy a völgyön át lemennek a túlsó oldalon levő nagy hegyhez. Egynapos expedícióra az elérhető célnak látszott. Mindannyian két-két pulóvert, két-két nadrágot és rögbicipőt viseltek. A hó fagyott felszínén könnyűszerrel leereszkedtek a völgybe, ahol pedig az egyenes út túlságosan meredeken lejtett, ott cikcakkban haladtak. Semmit se vittek magukkal, ami előrehaladásukat gátolta volna. Másfél órás menetelés után rábukkantak a repülőgép hátsó ajtajára, s azon túl a havon szétszórva egyes konyhatartozékokra: két üres kávés és Coca-Colás tartályra, valamint egy gyorskávés üvegre, amelynek szintén csak az alján maradt valami kevéske por. A három fiú azonnal havat préselt az üvegbe, felolvasztották, amennyire tudták, s megitták a kávéval ízesített vizet. Aztán kiürítették a szemetesvödröt, és legnagyobb örömükre találtak benne néhány törött cukordarabkát, amelyeket gondosan három részre osztottak, s a hóba telepedve elszopogattak. E pár kurta pillanatra szinte a mennyországban érezték magukat. További keresgélés után már csak egy gázcilindert, egy törött termoszt meg egy kevéske teát találtak. A teát a termoszba tették, s magukkal vitték az útra. Ezután két óra hosszat mentek lefelé, át a völgyön, s közben lassanként rájöttek, hogy a hóban a távolságok csalékonyak - alig vannak közelebb a szemközti hegyhez, mint amikor elindultak. Előrehaladásuk egyébként is lelassult, mert a déli nap felolvasztotta a hó felszínét, s most térdig süppedtek bele. Három órakor elhatározták, hogy megfordulnak, de midőn elindultak visszafelé, egykettőre felismerték, mennyivel nehezebb hegynek fölfelé mászni, mint lejönni róla. És közben az ég is baljósan beborult, hópihék kezdtek szállingózni, körülöttük kavarogtak a szélben. Eljutottak a kávésüveghez, és újból ittak a kávéval ízesített vízből. Roy és Carlitos felvette a két tartályt, mert ezeknek, gondolták, a vízcsinálásnál jó hasznát vehetik, csakhogy túl nehéznek bizonyultak, s ezért eldobták őket. Vizintín azonban megtartotta a szemetesvödröt, s a felkapaszkodásnál bot gyanánt használta. A hegymászás rendkívül megnehezült. Még mindig térdig merültek a hóba, az emelkedők meredekebbek lettek, a hószállingózás erős havazássá fokozódott, s mindhárman nagyon elfáradtak. Royt és Carlitost már-már pánik fogta el. A hóborította tájon a csalóka dimenziók miatt nem tudták érzékelni, milyen közel vagy milyen távol vannak a géptől. Ahogy a fel-le hullámzó hegyoldalon följutottak egy-egy gerincre, mindig azt várták, hogy megpillantják a Fairchildot, de újból és újból csalódniuk kellett, s e csalódásoktól még inkább elcsüggedtek. Roy sírva fakadt, Carlitos pedig végül összerogyott a hóban. - Nem bírok továbbmenni - mondta -, nem bírok, nem bírok. Hagyjatok itt. Ti menjetek tovább. Hagyjatok itt meghalni. - Gyere, Carlitos - mondta Roy, könnyein keresztül. - Az isten szerelmére, gyere! Gondolj a csaladodra... az anyádra... az apádra... - Nem bírok, nem bírok megmozdulni... - Állj fel, te anyámasszony katonája - kiáltott rá Vizintín -, ha itt álldogálunk, mindannyian megfagyunk. - Jól van. Anyámasszony katonája vagyok. Gyáva vagyok. Elismerem. Ti menjetek tovább. De nem hagyták ott, felváltva addig-addig buzdították és szidalmazták, mígnem mégiscsak talpra állt. Tovább másztak egy darabig, följutottak egy másik dombtetőre, de a gépet még mindig nem látták.
- Milyen messze van még? - kérdezte Carlitos. - Milyen messze van még? Valamivel később megint összerogyott a hóban. - Ti menjetek előre - mondta. - Egy perc múlva utánatok megyek. Vizintín és Harley azonban most se hagyta őt magára, könyörögtek neki, szidalmazták, míg aztán ismét lábra állt, és tovább küszködött a vakító hóban. Napnyugta után értek vissza a géphez. A többiek már bementek, és most aggódva vártak rájuk. Amikor a három fiú teljesen kimerülve, Carlitos és Roy könnyek közt, az alagúton át bebotorkált a Fairchild belsejébe, mindannyian felismerték, hogy a próba túl kemény volt, s nem mindegyikük állta ki. - Nem lehetett megcsinálni - mondta Carlitos. - Nem lehetett, összerogytam, és sírtam, mint egy pólyás. Roy megborzongott, sírdogált, s nem szólt semmit. Vizintín egymáshoz közel álló, apró szemei szárazak voltak. - Kemény próba volt - jelentette ki -, de meg lehet csinálni. Így aztán Vizintín lett az expedíció negyedik tagja. Carlitos a próbaexpedíció tapasztalatai után visszalépett a jelöléstől, Roynak pedig Parrado azt mondta, nem jöhet velük, mert túl sokat sír, amire Roy újból könnyekben tört ki. De csak azért volt csalódott, mert azt hitte, hogy Fito részt vesz az expedícióban. Gyerekkoruktól ismerték egymást, s Fito oldalán Roy biztonságban érezte magát. Amikor aztán Fitónak aranyérbántalmai támadtak, s visszalépett, Roy egyenesen örült, hogy a visszamaradtak közt lehet. Mihelyt kiválasztották az expedíció résztvevőit, a négy fiú amolyan harci kasztot alkotott, amelynek a különleges kötelességek különleges előjogokat biztosítottak. Mindent engedélyeztek nekik, ami testi-lelki erőnlétüket javíthatta. Társaiknál több húst ehettek, s a darabok közt tetszés szerint válogathattak. Ott, úgy és addig alhattak, ameddig akartak. Nem kellett többé részt venniük a húsvágás és a géptakarítás mindennapi munkájában, noha Parrado és kisebb mértékben Canessa továbbra is dolgozott. És testükhöz hasonlóan a lelküket is ajnározták. Egészségükért és épségükért esténként imát mondtak, s jelenlétükben csakis derűlátó dolgokról volt szabad beszélni. Methol például föltételezte, hogy a gép valahol az Andok közepén van, de ezt az expedíciósok előtt soha egy szóval sem említette: Ha a gép fekvéséről beszéltek velük, Chile mindig csak egy-két mérföldre volt tőlük a hegy túlsó oldalán. Talán elkerülhetetlen volt, hogy a négy fiú bizonyos mértékig visszaéljen kivételes helyzetével, s hogy ez a többiekből neheztelést váltson ki. Sabellának le kellett mondania második nadrágjáról Canessa javára; Francois-nak csak egy pár zoknija volt, ezzel szemben Vizintínnek hat. Ha egyik-másik éhes fiú egy zsírdarabot gondosan kikapart a hóból, Canessa elvette tőle. - Nekem erősnek kell lennem - érvelt -, ha nem leszek elég erős, te sohasem fogsz kijutni innen. - Parrado azonban nem használta ki helyzetét, s Turcatti sem. Mindketten éppoly keményen dolgoztak, mint azelőtt, nyugalmat, gyengédséget és derűlátást árasztottak. Az expedíció jövendő résztvevői nem lettek a többiek vezetői, külön kasztot alkottak, amelyet társaiktól előjogaik és speciális gondjaik választottak el. Talán oligarchiává alakulnak át, ha hatalmuknak a Strauch unokafivérek triumvirátusa nem szab korlátot. A lavina előtti baráti és rokoni csoportosulásokból csakis az övék maradt érintetlen. A fiatalabb fiúk „bandája” elvesztette Nicolichot és Stormot, Canessa Masponst, Nogueira Platerót, Methol pedig a feleségét. Meghalt Marcelo is, a külvilágtól örökölt vezérük. A Fito Strauch, Eduardo Strauch és Daniel Fernández közti szoros kapcsolat társaikhoz képest közvetlen előnyökhöz juttatta őket: jobban ellenálltak a hegyek közti elszigeteltség okozta, nem
annyira testi, mint inkább lelki szenvedéseiknek. Emellett olyan tulajdonságok is voltak bennük, mint józanság és gyakorlatiasság, amelyek e szörnyű körülmények közt Pancho Delgado ékesszólásánál és Coche Inciarte szelíd természeténél sokkal hasznosabbak voltak. Az a mód, ahogy már az első héten szembenéztek a könyörtelen tényekkel, kínos elhatározásokra jutottak, mindhármuknak, de különösen Fitónak megbecsülést és tekintélyt szerzett azoknál, akiknek életét ily módon megmentették. Legjobban a legfiatalabb unokafivért, Fitót tisztelték, nemcsak józan ítélőképessége miatt, hanem azért is, hogy a legszörnyűbb hisztéria pillanataiban a lavinában eltemetettek mentését irányította. Józansága és végső megmenekülésükbe vetett erős hite számos fiút arra indított, hogy belé helyezzék reményüket, s Carlitos meg Roy azt javasolta, Marcelo helyébe őt tegyék meg vezetőjükké. De Fito visszautasította ezt a neki felajánlott „koronát”. A Strauch unokafivérek befolyása nem szorult szentesítésre. Az összes teendők közt a legnehezebb és legkínosabb volt húst vágni halott barátaik teteméből, s ezt a munkát Fito, Eduardo és Daniel Fernández végezte. E szörnyű feladatra még az olyan kemény legény, mint Parrado vagy Vizintín se bírta rászánni magát. A hullákat előbb ki kellett ásni a hóból, aztán a napra tenni, hogy fölengedjenek. A hidegtől megdermedve úgy feküdtek, mint haláluk pillanatában. Ha a hulla szeme nyitva volt, lecsukták, mert az üveges, merev tekintettől nem bírtak belevágni barátjuk testébe, bármilyen biztosak voltak is, hogy a lélek már rég eltávozott belőle. A két Strauch fiú és Fernández, gyakran Zerbino segítségével, nagy húsdarabokat vágtak a tetemből, ezeket aztán odaadták egy másik munkacsoportnak, amely e darabokat borotvapengével felszeletelte. Ettől kevésbé viszolyogtak, mert ha a húst már levágták a holttestről, nem kellett annyira arra gondolniuk, mit vagdosnak. A húst szigorúan adagolták, s ezt is a két Strauch fiú és Daniel Fernández végezte. A délben kiadott alapadag egy maréknyi, mintegy negyed kiló hús volt, de megállapodtak abban, hogy aki dolgozik, többet kap, mert a munkával energiát használ fel, s hogy az expedíció tagjai jóformán annyit kaphatnak, amennyit akarnak. Mindig csak akkor kezdtek hozzá újabb hullához, ha az előző már elfogyott. A szükség arra kényszerítette őket, hogy a test úgyszólván minden részét megegyék. Canessa tudta, hogy a vitamintartalékot a máj tartalmazza, ezért evett belőle, s a többieket is buzdította, hogy kövessék példáját. A megmaradt részt azután félretették az expedíciósok számára. Ha a májtól való viszolygásukat egyszer már legyőzték, a szív, a vese és a bél már könnyebben ment. Az európaiakhoz vagy észak-amerikaiakhoz képest ez különben is kevésbé esett nehezükre, mert Uruguayban az asadók (ökörsütés) alkalmával általában megeszik az ökör belét és nyirokmirigyeit is. A tetemről levágott zsírszeleteket addig szárították a napon, amíg kéreg nem képződött rajtuk, s ezt mindenki megette. Ez is energiaforrás volt, amelyet adagon felül osztottak, bár kevésbé szívesen ették, mint a húst. Adagon felülinek számítottak a korábbi tetemekből a hóban hagyott húscafatok is, amelyeket bárki összeszedhetett. Ezekkel többé-kevésbé megtölthették gyomrukat az éhesek, mert jóllakásig csak az expedíciósok ehettek a húsból. A többiek örökké élelem után sóvárogtak, de megértették, mennyire fontos, hogy mindent adagoljanak. Csak a tüdőt, a bőrt, a fejet meg a hulla nemi szerveit dobták félre. E szabályok mellett támadt egy szabályokon kívüli, nem hivatalos dézsmálási rendszer is, amelyet Strauchék megtűrtek. Épp ezért vállalkoztak egyesek olyan szívesen a nagyobb darabok felszeletelésére: ilyenkor ugyanis egy-egy aprócska szeletet a szájukba dughattak. Ezt mindenki megtette, aki a húsvágásnál dolgozott, még Fernández és Strauchék is, s emiatt senki se szólt, amíg nem vitték túlzásba. Ha valaki a többieknek felvágott tíz szelet után egyet a szájába tett, ezt többékevésbé rendben levőnek tekintették. Mangino olykor az arányt minden ötödik vagy hatodik darabra nyomta le, Páez pedig minden harmadikra, de nem lopva csinálták, s ha rájuk kiáltottak, abbahagyták. Ez a rendszer, mint minden jó alkotmány, elméletben igazságos volt, s elég rugalmas ahhoz,
hogy figyelembe vegye az emberi gyarlóságot, terhét azonban azoknak kellett elviselniük, akik nem tudtak vagy nem akartak dolgozni. Echavarren és Nogueira törött, megdagadt, gennyes és üszkös lába miatt nem bírt kimozdulni a gépből, és csak egyszer-egyszer kászálódott le a függőágyról, mászott ki a szabadba, hogy székeljen, vagy a hóból ivóvizet olvasszon. Húsvágás vagy húsdarabok gyűjtögetése náluk szóba se jöhetett. Delgadónak is törött volt a lába, Inciartéé pedig elgennyesedett. Metholt a hegyibetegség még mindig gátolta a munkában, Bobby Francois és Roy Harley is bizonyos mértékig betegek voltak, nem tagjaik, hanem akaraterejük rokkant meg. Tudtak volna dolgozni, de a szerencsétlenség - Roy esetében a lavina - okozta megrázkódtatás, amelyet az utóbbinál a sikertelen próbaexpedíció is követett, minden elhatározási képességet kiölt belőlük. Csak üldögéltek a napon. A dolgozók nemigen éreztek szánalmat azok iránt, akiket élősdieknek tekintettek. A tespedtség ilyen szélsőséges körülmények között bűnnek számított a szemükben. Vizintín azt hangoztatta, hogy aki nem dolgozik, addig ne kapjon enni, amíg meg nem gondolja magát. A többiek belátták, hogy társaikat életben kell tartaniuk, arra azonban már nem láttak okot, hogy ennél sokkal többet tegyenek értük. A „lógósok” állapotát is ridegen ítélték meg. Némelyek feltételezték, hogy Nogueira lába nincs is eltörve, és csak képzeli fájdalmait. És azt hitték, hogy Delgado túlozza a törött combcsontja okozta fájdalmakat. Hisz végül is Manginónak szintén eltört a lába, ennek ellenére részt vesz a húsvágásban. Methol hegyibetegségét vagy Francois fagyott lábát se vették nagyon komolyan. Mindennek az lett az eredménye, hogy az „élősdiek” az adagjukat csakis saját testük sejtjeiből egészíthették ki. Még most is akadtak olyanok, akiknek nehezére esett nyers emberhúst enni. A többiek már ott tartottak, hogy e kényszerhelyzetben a halottak máját, szívét, veséjét és zsigereit is ehetőnek tartották, ezzel szemben Inciarte, Harley és Turcatti még mindig viszolygott az izmok nyers húsától is. Csak akkor tudták könnyen megenni, ha előbb megsütötték, s Inciarte minden reggel Páezre pillantott, akinek a sütés a feladatköre volt, s megkérdezte tőle: - Sütünk ma húst, Carlitos? - Nem tudom - válaszolta Carlitos -, a széltől függ. Mert csak akkor tudtak tüzet gyújtani, ha jó idő volt. De más tényezők is közrejátszottak. A fakészletük korlátozott volt, a Coca-Colás rekeszek elégetése után nem maradt egyebük, mint néhány keskeny lécdarab a gép falából. Számításba kellett venniük Canessa érvét is, amely szerint magas hőmérsékleten a fehérje elhal, meg Fernándeznek azt a megállapítását, hogy sütés közben a hús összezsugorodik, s így kevesebb az ennivaló. Ezért hetenként csak egyszer-kétszer sütöttek húst, ha az időjárás megengedte, s ilyenkor a kevésbé finnyásak kevesebbet ettek, hogy társaiknak több jusson.
3 Az expedíció négy tagjának kijelölése és november 15-e közt, amikorra a hideg idő végét várták, tíz nap múlt el, s ezalatt a tizenkilenc életben maradt összességében és egyénileg is jelentős változáson ment át. Parrado például, aki a szerencsétlenség előtt esetlen, félénk fiú volt, aranyifjúi hajlamokkal, most valóságos hőssé vált. Bátorsága, ereje, önzetlensége miatt őt szerették legjobban. Mindig is ő volt a legeltökéltebb, hogy a hegyekkel és a hideggel megbirkózva visszatér a civilizációba, ezért aztán a fiatalabbak, gyengébbek és kevésbé eltökéltek mind benne bizakodtak. Emellett vigasztalta is őket, ha sírtak, s magára vállalta a gép körüli egyhangú munkát, amely alól mint expedíciós, hivatalosan fel volt mentve. Sohasem javasolt olyasmit, aminek végrehajtására ő maga ne állt volna azonnal készen. Egyik éjjel, amikor a fal egy része az erős széltől leomlott, Parrado mászott ki a takarói alól újból felállítani. Mire visszatért, annyira átfázott, hogy jobb és bal oldali szomszédjának püfölnie és dögönyöznie kellett, hogy vérkeringése újból meginduljon, de amikor egy fél óra múlva a
fal megint ledűlt, ismét csak ő kelt fel, hogy felállítsa. Csupán két hibája volt. Az egyik abból az eltökéltségből eredt, hogy mindenáron kijut innen. Ha a saját feje után mehetett volna, a lavina után kellő előkészület nélkül rögtön elindul. Társai iránt türelmes volt, a körülményekkel szemben azonban türelmetlen, helyzetüket nem tudta olyan józan fővel fölmérni, mint Fito Strauch. Ha hagyták volna elindulni, amikor akar, nem marad életben. Másik hibája az volt, hogy Roy Harleyval igen ingerülten viselkedett. Bosszantotta, hogy bár jó erőben van, mégis örökké sír, holott mások, akiket nyomorúságos helyzetük hasonlóképpen letört, épp Parradónál találtak vigaszra. Egyszerű volt, melegszívű, becsületes, derűlátó és barátságos. Csak nagy ritkán káromkodott, s ő volt a legkedveltebb hálótárs. Parrado után Numa Turcattit szerették legjobban. Alacsony, de izmos testét az első pillanattól kezdve a közös ügy szolgálatába állította. A lavina előtti expedíciók azonban kifárasztották, s amikor Algorta fölkapaszkodott vele a szárnyhoz, fölfigyelt rá, hogy Numából már hiányzik a régi energia. Emellett a nyers hússal szembeni viszolygását még mindig nem tudta legyőzni. Mivel Montevideóból való elindulásuk előtt mindössze egy-két fiút ismert, csakis annak köszönhette, hogy ennyire megszerették és tisztelték, mert erős és nyíltszívű volt, mentes minden rosszindulattól. Mindannyian úgy érezték, ha ő és Parrado részt vesz egy expedícióban, az sikerrel fog járni. Az expedíció másik két részvevője már nem ébresztett maga iránt ilyen vonzalmat. Canessának, ezt mindenki elismerte, voltak jó ötletei, mint például a takarók és a függőágyak készítése, ami sokban hozzájárult a gépen belüli körülmények megjavulásához. Tudott egyet s mást a fehérjékről és vitaminokról, s bátor szószólója volt annak, hogy egyenek a holttestek húsából. Ezzel szemben orvosi reputációja, amely a Plateron végzett műtét idején oly magasra szökött, utóbb csorbát szenvedett, mert amikor Inciarte lábán felszúrt egy kelést, a fertőzés csak még rosszabbodott. Ámde Canessát elsősorban egyénisége miatt lehetett nehezen elviselni. Ideges és ingerlékeny volt, a legcsekélyebb kihívásra dühbe gurult, éles hangján szitkozódott, szidalmazta társait. Időnként bátornak és önzetlennek mutatkozott, de sokkal gyakrabban kitört belőle türelmetlensége és makacssága. A Muszkli becenevet nemcsak testi ereje miatt kapta, hanem konoksága miatt is. A rögbipályán ez sajátos játékmodorában nyilvánult meg, de itt a gépen azzal járt, hogy alvó társainak testén átlépdelt, s ahova akart, befurakodott. Mindent a maga tetszése szerint csinált, és ebben senki sem volt képes megakadályozni. Csak Parrado tudta némiképp befolyásolni. Strauchék ugyan gátat szabhattak volna neki, de nem akartak szembehelyezkedni az expedíció egyik résztvevőjével. Vizintín nem volt olyan ellentmondást nem tűrő és basáskodó, mint Canessa, de még nála is egocentrikusabb volt, s belőle hiányzott az ezt ellensúlyozó találékonyság és ügyesség. Bátorságát a próbaexpedíción bebizonyította, a gépbe visszatérve azonban úgy viselkedett, mint egy elkényeztetett gyerek. Mindenkivel veszekedett, elsősorban Inciartéval és Algortával, és más munkát nem végzett, csak havat olvasztott magának, meg egy-két olyan dologban vett részt, ami érdekelte. Így például az üléshuzatokból az összes expedíciós számára kesztyűt készített, és néhány napszemüveget is csinált. Éjszakánként anyja után sírdogált. Vizintínt csak Canessa tudta némileg befolyásolni, Mangino viszont szerette őt. Mintha a három legérzékenyebb és legagresszívabb fiú - mindhárman tizenkilenc évesek - egy kisebb szövetséget alkotott volna. Mangino a magányosságtól szenvedett; korábbról ő is, mint Turcatti, csak kevés fiút ismert, s minden gátlás nélkül rájuk kiáltott, hogy menjenek a pokolba. A szerencsétlenség utáni napokban önzőn és hisztérikusan viselkedett, de törött lába ellenére legtöbbjüknél többet dolgozott a közösségért, s így néhány fiú - mindenekelőtt Canessa és Eduardo Strauch - mintegy védőszárnyuk alá vették. Bobby Francois esetében is fiatalsága szolgált mentségül hibáira, elsősorban tespedtségére.
Mintha önfenntartási ösztön nélkül született volna - a szerencsétlenség pillanatától kezdve, amikor leült a hóba, s cigarettára gyújtva közömbösen megjegyezte: - No, ezt megkaptuk -, úgy viselkedett, mintha életben maradása a legcsekélyebb erőfeszítést se érné meg. Mindig is lusta volt - Daginak becézték -, de itt a restség az öngyilkossággal ért fel, s ha magára hagyták volna, okvetlenül elpusztul. Semmit se dolgozott, csak üldögélt a napon, a hóból vizet olvasztott, ha muszáj volt, egyébként pedig a lábát dörzsölte, amely a lavinában csúnyán megfagyott. Éjszakánként, ha takarója lecsúszott róla, arra sem volt képes, hogy újból betakarózzon, mindig mások takarták be. Egy alkalommal Daniel Fernándeznek kellett a lábát dörzsölgetnie, másképp elüszkösödött volna. Egyszer aztán az unokafivéreket annyira felbőszítette Bobby tespedtsége, hogy kényszeríteni akarták a munkára. Ezért azt mondták neki, ha nem dolgozik, nem kap enni. Bobby azonban csak vállát vonogatta, gyönyörű nagy szemével bánatosan rájuk pillantott, s így szólt: - Ez rendjén is van. - És aznap délelőtt se csinált többet, mint máskor, s amikor délben eljött az élelemosztás ideje, nem ment a tányérjával beállni a sorba. Teljes közönyt mutatott az iránt, él-e vagy hal, s beletörődött, hogy ezt mások döntsék el helyette. De a fiúk persze nem hagyhatták meghalni. Az „ösztönzéssel” kudarcot vallottak. Bobby mégis megkapta az adagját. Az idősebb és erősebb fiúk közül Parradóhoz hasonlóan Eduardo Strauch is kedves volt a fiatalokhoz és gyengékhez: Manginóhoz, Francois-hoz és Moncho Sabellához. Moncho ugyan sértetlen maradt, de a többségnél gyengébb volt, és ideges természetű. A szerencsétlenség idején szépen viselkedett - Nicolich azt mondta, ő mentette meg az életét -, s bátorság és kemény munka dolgában szerette volna a többiekkel felvenni a versenyt, ehhez azonban hiányzott az ereje. Így hát annak a kórusnak tagjává vált, amely csak üldögélt cigarettázva, tereferélve, havat olvasztva a napon, mialatt a többiek a dolgok sűrűjében sürögtek-forogtak. Javier Methol is a kórushoz tartozott. A hegyibetegség még mindig kínozta, elkábította. Sokat beszélt, de dadogott, sose bírt befejezni egy mondatot. A fiúk, noha legalább tíz évvel fiatalabbak voltak nála, viccfigurának tartották. Butusnak hívták, mert elmesélte, hogy gyerekkorában ezzel a becenévvel illették, s kinevették, amiért oly esetlenül járkál a havon. Tréfát űztek belőle, amin ő maga is nevetett, sőt eltúlozta betegségét, mert tudta, hogy ez szórakoztatja a fiúkat, segíti őket lelkierejük megőrzésében. Egyszer például az egyik fiú azt hazudta neki, hogy még soha életében nem evett ensaimadá-t (csiga alakú vajas tésztát), mire Methol a tészta hosszadalmas és tudálékos leírásába kezdett. Amikor már csaknem a végéhez ért, odament hozzá egy másik fiú, és megkérdezte tőle: Miről beszélsz, Butus? - Azt magyarázom, milyen az ensaimada. - Ensaimada? Hát az meg micsoda? - Te sem tudod... Hát olyan gömbölyű, körülbelül ekkora... - S másodszor is nekikezdett a tészta leírásának. De amikor épp a végéhez ért, megjelent egy harmadik fiú, s az is azt hazudta neki, hogy még soha életében nem evett ensaimadát. Metholnak az volt a feladatköre, hogy zsírdarabkákról olajat kapart le, s ezt hashajtónak összegyűjtötte. Ezenkívül ő élesítette a késeket, a többi késen vagy egy kődarabon. Napszemüvegeket is csinált, a pilótafülkéből kimentett műanyagból és plexiüvegből, először Canessának, majd saját magának. Megfigyelték, hogy amikor a saját napszemüvegén dolgozott, a plexiüvegből csak egy lencsét vágott magának. A fiúk ekkor jöttek rá, hogy Methol csak fél szemével lát. Methol vigasztalta a fiúkat, ha elcsüggedtek. Ugyanígy Coche Inciarte is, akit Parradóhoz és Turcattihoz hasonlóan mindenki szeretett. Az utóbbi kettő azonban az expedíció kijelölt tagja volt, s így kissé távol tartotta magát a többiektől, Coche viszont megértette gyengeségüket, mert maga is
gyenge volt. Eleinte, amíg a lába el nem gennyesedett, dolgozgatott, de később már semmit se csinált. A kisebb adagot sem bánta, mert a nyers húst amúgy is csak nagy nehezen bírta lenyelni. Válságos helyzetükön sose törte a fejét, napjait azzal töltötte, hogy montevideói életéről álmodozott. Tétlenségével ugyan gyakran felbosszantotta a többieket, de nem tudtak haragudni rá, mert mindannyian szerették. Rendkívüli nyíltság és becsületesség jellemezte: kedves volt, gyengéd, halk szavú és szellemes. Senki se kerülte őszinte, mosolygós pillantását, még ha egy cigarettát vagy egy darab húst akart is ezzel tarhálni. Pancho Delgado élősdiség dolgában nem tett ugyan túl Inciartén, de egyéniségéből hiányzott annak őszintesége, s Fito Strauchnak sem volt olyan régi barátja, mint Inciarte. Ékesszóló és megnyerő modorú fiú volt, s ezeknek az adottságainak köszönhette, hogy az életben megállta helyét. Sartoriékat például, akik eleinte hevesen ellenezték, hogy eljegyezze lányukat, azzal nyerte meg, hogy valahányszor látogatóba ment hozzájuk, virágot és ajándékot vitt. De a hegyen nem nőttek virágok, s a megnyerő modor és ékesszólás e nehéz körülmények között nem tartozott az értékelt tulajdonságok közé. Sőt éppen ékesszólását írták terhére. A kis „banda” nem bocsátotta meg neki könnyed optimizmusát. A legidősebbek közé tartozott, s így több esze lehetett volna, semhogy hiú reményeket keltsen bennük. Ezért aztán, amikor azt mondta, hogy a lába miatt nem bír dolgozni, többen nem hittek neki, és szimulánsnak tartották. Ez pedig veszéllyel járt. A bajban levők mindig bűnbakot keresnek, s Delgado erre alkalmas jelöltnek látszott. Korábbról Numa Turcatti volt az egyetlen barátja, de ez a nemes lelkű fiú egyáltalán nem is tudta, mi történik körülötte. Mindenki másnak, aki nem vette ki a részét a munkából, volt valamilyen mentsége: Metholnak a betegsége, Sabellának, Harleynak és Francois-nak a fiatalsága, Inciarténak a megnyerő egyénisége. Mi több: Inciarte nem adta ki magát másnak, mint ami volt, ezzel szemben Delgadóban már megmutatkozott jogászi észjárása. Úgy játszotta meg az életet, mintha póker lett volna, s nem eszmélt rá, hogy most rossz lapjai vannak. Rosszak, mert éhes volt, s ő - szinte egyedül a tizenkilenc között - nem tudott élelmet csórni, s barátokra és védelmezőkre sem számíthatott, akik neki csórjanak. És ez a helyzet később még csak rosszabbodott. A próbaexpedíció épp ellenkezőleg hatott Roy Harleyra és Carlitos Páezre, mint ahogy várható lett volna. Roy, aki pedig Carlitosnál jobban állta a túra nehézségeit, elvesztette önbizalmát. Amikor kiderült, hogy nem engedik részt venni az expedícióban, úgy érezte, társai csalódtak benne. S ez a tudat - oly röviddel barátjának, Nicolichnak halála után - úgy megbénította lelkierejét, mint egy törött csont a testet. Érzékennyé vált, ha valaki élesebben rászólt, menten sírni kezdett, vékony hangon nyafogott, akár egy nyűgös gyerek. Lusta volt és önző, csak káromkodással és szidalmazással lehetett rávenni, hogy bármit is csináljon. Ezzel szemben Carlitosnál épp ellenkező változás következett be. Az elkényeztetett anyámasszony katonájából és a bevallottan gyáva fráterből egyre inkább keményen dolgozó, felelősségteljes fiú lett. Nemcsak a húsvágásnál segédkezett, hanem részt vett a bejárat éjszakánkénti elzárásában is. De ezekkel ellentétes tulajdonságok is felbukkantak benne. Basáskodóvá, veszekedőssé vált, többet dézsmált a húsból, mint bárki más, ám új egyénisége mégis rendkívüli mértékben hozzájárult ahhoz, hogy társai megőrizzék lelkierejüket. A legfiatalabb volt köztük, zömök termete, rekedtes, mély hangja miatt valamiféle játék mackóra emlékeztetett. Gondolkodásmódja naiv volt, kijelentései fontoskodóak, viselkedése gyakran felelőtlen - öngyújtókat és késeket veszített el a hóban -, de odafent a hegyen, ugyanúgy, mint Montevideóban, ha valakinek csak eszébe jutott Carlitos, e puszta gondolat máris mosolyt csalt az ajkára. Nem annyira azért mosolyogtak rajta, mert jó vicceket mondott, hanem mert egész egyénisége komikus hatást keltett. Ez pedig igen fontos adottság volt, mert
itt nemigen akadt más, amin mulathattak volna. Carlitos Páez a hatalom második lépcsőfokára jutott fel. Algortával és Zerbinóval együtt a Strauch unokafivérek kisegítőjeként tevékenykedett. Ez a három fiú alkotta azt az altiszti kart, amely a felülről kapott parancsokat az alantasokhoz továbbította. Kiváltképpen Gustavo Zerbino törleszkedett az idősebbekhez, és basáskodott a fiatalabbakkal, noha ő a maga tizenkilenc évével a legfiatalabbak közé tartozott. Gyengéd volt, de ideges természetű. Canessához hasonlóan ő is egykettőre kijött a sodrából, ha például valaki elfoglalta a helyét a gépben, szemközt Daniel Fernándezzel, hisztérikus düh fogta el. Elsősorban Fernándezhez ragaszkodott. Ha Fernández elkérte tőle egyik nadrágját, szó nélkül odaadta, ha viszont Vizintín, a kijelölt expedíciós kérte tőle ugyanazt, Zerbino rárivallt: - Menj a fenébe, te ronda disznó. Kereskedj másutt. Zerbino - Fernándezzel egyetemben - magára vállalta a halottak pénzének és iratainak összeszedését és őrzését. Ugyancsak elvállalta a különféle rendetlenkedések, például az éjszakai járkálások kivizsgálását. Ezért aztán olykor „detektívnek” nevezték. A szerencsétlenség előtt Füles volt a beceneve, de ezt Carusóra változtatták, mert amikor egyszer ételekről beszélgettek, kiderült, hogy még sohasem evett cappelletti alla Carusó-t (egyfajta húsostáskát, amelyet Carusóról, az énekesről elnevezett szósszal tálalnak), s nem is tudja, mi az. Melegszívű, egyszerű lénye miatt könnyen lehetett őt ugratni. Néha a fiúk kinevették, mert késő este vagy kora reggel nem tudta megmondani, hogy a napot vagy a holdat látja-e. Emellett állandó pesszimizmus jellemezte. Ha Fito kiküldte, hogy nézze meg, milyen idő van, mindig ezzel tért vissza: - Kegyetlen hideg, és hóvihar készülődik. Ilyenkor aztán Fito Carlitoshoz fordult. - Most te menj ki - mondta -, s nézz körül. - És Carlitos, aki optimista volt, ezzel jött vissza: - Kissé havazik, de nem fog sokáig tartani. Félórán belül tiszta, kék egünk lesz. Pedro Algorta éppenséggel nem dicsekedhetett hősi erényekkel. Ha mérlegeljük az okokat, amelyek másoknál lelkierejük elvesztéséhez vezettek, neki kellett volna először letörnie. Kezdetben ugyan ő is a többiekkel együtt a Stella Maris kollégiumban tanult, de aztán (apja munkahelyének megváltozása miatt) Santiagóban és Buenos Airesben folytatta tanulmányait, s így tizenkilencükből csak keveset ismert. Két barátja közül az egyik, Felipe Maquirriain halott volt, a másik, Arturo Nogueira pedig sebesülten és mogorván állandóan a gépben kuksolt. Algortának számos olyan tulajdonsága akadt, amely e fiúk közt magányosságra ítélhette volna. Félénk volt, önmagába forduló, s amellett szocialista, míg a többiek szilajak, extrovertáltak és konzervatívak voltak. Algorta Uruguayban a Frente Amplio érdekében fejtett ki tevékenységet - ez egyfajta népfront volt, amely a legutóbbi elnökválasztáson első ízben lépett a választók elé. Ezzel szemben Daniel Fernández és Fito Strauch az Egyetemi Nemzeti Mozgalomhoz tartozott, amely Wilson Ferreirát (a liberális Blancót) támogatta, Eduardo Strauch Jorge Batllének (a liberális Coloradónak) volt a párthíve, Carlitos Páez pedig a reakciós Blancóra, Aguerrondo tábornokra szavazott. Az is ellene szólt, hogy elvesztette emlékezőképességét. A szerencsétlenség előtt történtekre még mindig nem emlékezett. Inciarte egyszer azt mondta neki, hogy egy argentin csapat nyerte meg a futball-világbajnokságot, mire örömében rohangálni kezdett a gép körül. Inciarte persze csak ugratta. Ennél sokkal nagyobb baj volt, hogy azt is teljesen elfelejtette, nem csupán olcsó közgazdasági tankönyvekért s a dél-amerikai szocializmus közvetlen tanulmányozásáért akart Chilébe utazni, hanem egy lány kedvéért, akivel Santiagóban való tartózkodása idején ismerkedett meg. Azt hitte, szereti a lányt, de másfél év óta nem találkoztak, s a levelek, amelyeket váltottak, nem tartották olyan magas hőfokon érzelmeiket, mint ahogy azt Algorta áhította. Utazásának tehát az volt a célja, hogy így vagy
úgy rendezze a dolgot, most azonban mindez teljesen kiesett emlékezetéből. Sőt valójában épp azért szeretett volna visszajutni Montevideóba, hogy egy kislányt kerítsen magának. De annyira mégis fogott az agya, hogy tudja, dolgoznia kell az életben maradásáért, s igyekezetével megnyerte az unokafivérek, elsősorban Fito rokonszenvét. Ennek ellenére kissé kiközösítettnek érezte magát - főképp mert nem tudott részt venni a beszélgetésekben, amelyek többnyire a mezőgazdaságról folytak -, de nem olyan mértékben, hogy ez súlyos elszigeteltségi érzetté fajult volna. E kis közösség kormányát alkotó három fiú: Eduardo és Fito Strauch, valamint Daniel Fernández mint egyének nem sokban különböztek a többiektől. Az összesség fölötti uralmukat annak az erőnek köszönhették, amellyel egymást támogatták. Daniel Fernández például Methol után a legidősebb volt a túlélők közt, s tudta, hogy épp emiatt milyen felelősség hárul rá. Huszonhat évéhez képest is érett volt, keményen dolgozott, hogy tisztán tartsa a fülkét, összegyűjtse az iratokat, ellenőrizze az öngyújtók és kések elosztását. Masszírozta Bobby Francois fagyott lábát (amiért Bobby megígérte, hogy ha visszatérnek Montevideóba, örökre a rabszolgája lesz), és óva intette Canessát, ne operálja meg Coche elgennyesedett lábát. Bár vérmérsékleténél fogva félénk volt, de szeretett beszélni, történeteket mondani. Nyugodt, felelősségteljes és igazságos volt. Sőt valójában csak a testi erő és a rámenősség hiányzott belőle. Eduardo Strauch, akit „Német”-nek becéztek, voltaképpen sok szempontból kevésbé volt német, mint két unokafivére. Külsejében az Urioste családból származó anyjára ütött, Fitónál kisebb termetű volt. Megnyerő viselkedés és barátságos modor jellemezte. Tizenkilencük közt ő volt a legurbánusabb - talán mert már járt Európában - s a legnyílteszűbb. Általában nyugodtan viselkedett, olykor azonban vad düh fogta el. Hajlott a basáskodásra, különösen Páezzel szemben, de Fitóhoz hasonlóan a fiatalabbakkal, még a legidegesítőbbekkel is, mint Mangino és Francois, kedves volt. Fito Strauch Eduardónál temperamentumosabb volt, a fiúk körében azonban nagyobb bizalmat élvezett. Ha súlyos helyzetükön töprengtek, mindig az ő gondolkodásmódja volt a leghatározottabb, az ő megítélése a legjózanabb. Neki köszönhették azt az ötletet is, hogyan készíthetnek napszemüvegeket, amelyekkel a szemüket védik a hóvakságtól. A pilótafülkében levette az árnyékolt plexiüvegből készült napellenzőket, két kis karikát vágott belőlük, ezeket aztán műanyag keretekbe varrta bele, amelyeket a repülési tervet tartalmazó dosszié fedeléből szabott ki. Fitónak is megvoltak a maga hibái. Daniel Fernándezhez hasonlóan Mangino őt is módfelett ingerelte. Eduardóval is gyakran veszekedett, amikor aludni tértek, s egyszer annyira feldühödött Algortára, amiért az éjjel rágurult, hogy felugrott, és ráordított: - Megölsz, megölsz! Algorta épp csak kinyitotta szemét: -Ó, Fito, hogy mondhatsz ilyet? - dünnyögte, s tovább aludt.
4 A kialakított rendszer jól működött. Ennek is, mint az Egyesült Államok alkotmányának, megvoltak a maga fékjei és egyensúlyozó tényezői. Strauchék a segéderőkkel együtt korlátozták az expedíciósok hatalmát, az utóbbiak pedig korlátozták Strauchékét. Mindkét csoport tiszteletben tartotta a másikat, s mindkettő valamennyiük hallgatólagos hozzájárulásával tevékenykedett. Ketten azonban - Rafael Echavarren és Arturo Nogueira - a szerencsétlenségnél elszenvedett sérüléseik miatt semmiféle szerepet nem játszhattak a közösségben. Mindkét fiú abban a függőágyban aludt, amelyet Canessa készített, és csak ritkán hagyta el a gépet. Járni a fájdalomtól nem bírtak,
jóformán annyi erejük sem maradt, hogy kivonszolják magukat a hóba. Családi körülmények és vérmérséklet dolgában elütöttek egymástól. A huszonegy éves, baloldali érzelmű Nogueira az egyetemen közgazdaságtant tanult, a huszonkét éves, konzervatív Echavarrennek tejgazdasága volt. Egymástól eltérő szemléletüket szenvedéseik közepette nemigen lehetett összebékíteni, mert ha egyikük éjszaka egy óvatlan mozdulatot tett, ezzel a másiknak máris nagy fájdalmat okozott. A baszk eredetű Echavarrent nyíltság és bátorság jellemezte. Lába ijesztő állapotban volt. Leszakadt lábikráját ugyan helyére rakták, de a seb elgennyesedett. És még ennél is nagyobb baj volt, hogy éjszaka nem tudta sem lábát megmozdítani, sem lábfejét tornáztatni, s ezért lábujjai megfagytak: előbb szederjessé váltak, majd megfeketedtek. Napközben megkérte a többieket, próbálják visszahozni beléjük a vérkeringést. - Patroncito - kérlelgette Daniel Fernándezt -, masszírozd meg a lábamat. Annyira elzsibbadt, hogy nem is érzem. - És amikor Daniel megmasszírozta, Rafael így szólt: - Ha kikerülök innen, Fernández, megígérem, életed végéig annyi sajtot kapsz tőlem, amennyit csak akarsz. A végsőkig eltökélte magát, hogy megmenekül innen. Minden reggel ismételte magának: Rafael Echavarren vagyok, és esküszöm, hazakerülök. - Ha meg valaki azt javasolta neki, hogy írjon a szüleinek vagy a noviájának, azt felelte: - Nem, otthon majd mindent elmesélek nekik. E szilárd meggyőződésével, valamint nyíltságával és becsületességével megnyerte a fiúk vonzalmát. Ha valaki véletlenül hozzáért a lábához, káromkodott ugyan, de egy-két perc múlva bocsánatot kért tőle. És meg is nevettette a fiúkat azzal, hogy megevett egy üres cukorkásdobozt, és szórakoztatta is őket, elmesélte, hogyan készül a sajt a tehenészetében. Állapota azonban rosszabbodott. Lába a gennytől elnehezedett, s az üszkös hús fekete színe ujjairól a lábára is átterjedt. Egy reggel szokott nyomatékos, optimista hangján kérte, hogy valamennyien figyeljenek rá, s ekkor azt mondta nekik, hogy halálán van. A fiúk tiltakoztak, de ő kitartott állítása mellett. Azért mondja ezt el nekik, mondta, mert szeretné, ha az életben maradottak közölnék családjával utolsó kívánságait: motorbiciklije a tiszttartójáé legyen, dzsipje pedig a noviájáé. A fiúk ismét tiltakoztak, s másnapra komor hangulata elpárolgott, s Echavarren visszatért a legoptimistábbak soraiba. Arturo Nogueira Echavarrennél jobb fizikai kondícióban volt, de lelkiállapota a lehető legrosszabb. Már a szerencsétlenség előtt is érzékeny, nehezen kezelhető fiú még családi körben is zárkózott, szófukar volt. Csak noviája, Inés Lombardero tudta introvertált egyéniségét föloldani. A lányt magát is nagy szerencsétlenség érte: egyik fivére két társával a vízbe fulladt, amikor kenujuk a carrascói part előtt fölborult. Egyetlen vigasza Arturo volt, az utcán nyíltan csókolóztak. Nogueira másik nagy szenvedélye a politika volt. Erős igazságérzete harcos idealistává - hol szocialistává, hol meg anarchistává - tette. Utópisztikus elképzelései miatt többé-kevésbé hátat fordított a katolikus egyháznak. Eleinte a jezsuiták útmutatásai szerint - Zerbinóhoz hasonlóan - a montevideói nyomornegyedekben tevékenykedett, utóbb azonban arra a meggyőződésre jutott, hogy a szegénység és elnyomatás problémáira gyökeresebb megoldás is létezik. Egymagában feküdt a gépben, nagy zöld szeme kidülledt lesoványodott arcából, állát kis szakáll borította. Egy időben mutatott némi érdeklődést balsorsuk - mindenekelőtt pontos helyzetük iránt, s ekkor magára vállalta a térképész feladatkörét, de bizodalma, ahogy múltak a napok, egyre fogyatkozott, s a térképeket félretolta. Emlékezett rá, hogy gyerekkorában egyszer az a balsejtelem fogta el, hogy huszonegy éves korában fog meghalni. Parradónak azt mondta, tudja, hogy meghal. De a fiúk közti elszigeteltsége még a reménytelenségnél is veszélyesebb volt. Mindenkivel ingerülten, mogorván viselkedett, ezért az ottani körülmények között senki se vette magának a
fáradságot, hogy áttörjön barátságtalansága burkán. Egyetlen jó barátja, Pedro Algorta maga is az elszigeteltség veszélyében forgott, s így Arturót annak akarata ellenére nem tudta közelebb vinni a közösséghez. A többiek iránti ellenszenve főleg a politikából eredt. Echavarrennel állandóan civakodtak látszólag a takarók és lábuk elhelyezése miatt, de e civódásokat a felszín alatt meghúzódó világnézeti különbségek tették olyan bántóan élessé. Egy alkalommal Páez azzal szórakoztatta társait, hogy apjáról mesélt nekik. Elmondta, hogy Páez Vilaró egyszer Günther Sachsszal Afrikába utazott, s hogy Günther Sachs és Brigitte Bardot egy alkalommal látogatóban járt náluk Punta Ballenán. - Hé, Arturo - kérdezte Canessa -, te mit szólsz ehhez? - Ez engem nem érdekel - válaszolta Arturo -, én szocialista vagyok. - Nem szocialista vagy te, hanem hülye - mondta erre Canessa. - Ne játszd meg a hithűségedet. - Ti mind oligarchák és reakciósok vagytok - szólt keserűen Arturo -, én pedig nem akarok Uruguayban élni, átitatódni azzal a fajta anyagias szemlélettel, amelyet ti... s különösen te, Páez... képviseltek. - Ezt nem hallgatom tovább - mondta Carlitos. - Lehet, hogy te szocialista vagy - szólalt meg a méltatlankodástól dadogva Inciarte -, de ember is, s itt fent csak ez számít. - Hagyd őket - szólt oda Nogueirához Algorta. - Ennek az egésznek semmi jelentősége. Nogueira elnémult, s utóbb szavaiért elnézést kért Páeztől. Napközben a gépben maradt. Még akkor is, ha odakint sütött a nap. Azt a vizet itta, amely a tetőn át egy lyukon lecsöpögött, vagy pedig Algorta, Canessa és Zerbino vitt neki kintről vizet. Beszéltek vele a családjáról, és igyekeztek rávenni, hogy jöjjön ki a gépből, mert egyesek azt gyanították, hogy lábsérülései csak képzeltek, de akármit is tettek a barátai, hogy lelket öntsenek belé, igyekezetük hiábavalónak bizonyult. Odabent a gépben hideg, homály és nedvesség uralkodott. Akik bent maradtak, az ottani nyirkos levegőt szívták. Nogueira egyre gyengébb lett, s a fiúk csak egy hét múlva vették észre, hogy a húsadagját sem eszi meg. Ettől kezdve Algorta vitte be neki az élelmet, egy-egy kis szelet húst tett a szájába - kicsorgó nyálától nedvesen. Parrado és Fito Strauch végül is ráeszmélt, hogy az elszigeteltség megöli Nogueirát. Parrado ment oda hozzá, hogy beszéljen a fejével. - Itt akarsz maradni? - kérdezte tőle. „Itt maradni” - ez csak amolyan szépítő kifejezés volt a halálra. - Tudom, hogy itt maradok - válaszolta Arturo. - Nem fogsz - mondta Parrado. - Inés születésnapjára, meglátod, kimentlek innen. Egyik este, amikor lefeküdtek aludni, Arturo kérte, hogy ő mondhassa fel a rózsafüzért. A fiúk beleegyeztek, s Páez átadta neki olvasóját. Arturo elmondta, hogy családjukért, hazájukért, halott és itt levő társaiért akar Istenhez fohászkodni. Olyan szívhez szólóan beszélt, hogy a másik tizennyolcban, akik egyébként a rózsafüzért csak gépiesen mormolgatták, hogy álomba ringassák magukat, most tisztelet és vonzalom ébredt iránta. Amikor befejezte az öt tizedet, mindannyian csöndbe burkolóztak, csak Arturót hallották, amint halkan sírdogál a függőágyában. Pedro felnézett rá, s megkérdezte, miért sír. - Mert olyan közel vagyok Istenhez - felelte Arturo. Holmija közt volt a ruháiról egy jegyzék, amelyet a kofferje becsomagolása előtt készített. Ezt most elővette, és a hátára, immár remegő kézzel, levelet írt a szüleinek és noviájának. Ilyen helyzetekben még az ész sem tudja Istennek az emberek fölötti végtelen és abszolút hatalmát fölfogni. Sohasem szenvedtem - sem testileg, sem lelkileg - úgy, mint most, de soha nem is
hittem Benne ennyire. Testileg ez kínszenvedés nappal és éjszaka -, egyik lábam törött, bokám megdagadt, s másik bokám is ugyanígy meg van dagadva. Testileg és lelkileg szenvedek, mert nem vagy itt, s vágyódom utánad... s ölellek, szeretett mamámmal és papámmal együtt, akiknek szeretném elmondani, hogy helytelenül viselkedtem velük szemben... Erő. Az élet nehéz, de érdemes élni. Még szenvedni is. Bátorság. Egy nappal később Arturo még gyengébb lett, belázasodott. Pedro Algorta felment hozzá a függőágyba, hogy mellette aludjon, és melengesse. Arturo családjáról beszélgettek, Inésről, meg a vizsgáról, amelyet együtt tesznek majd le, a futballmeccsekről, amelyeket a televízióban láttak. Arturo szavai egyre összefüggéstelenebbekké váltak, s aztán már félrebeszélt. - Nézd, itt jön a tejeskocsi. Itt a gazda a tejjel. Nyisd ki az ajtót, gyorsan! - A tejeskocsiról fantaziált, aztán egy fagylaltoskocsiról, majd Inésről és egy vasárnapi ebédről a családjával. Rázta a magas láz. Hirtelen felemelkedett, és le akart mászni az alatta alvó fiúkra. Pedro belekapaszkodott, mire Arturo kiáltozni kezdett, hogy Páez, majd Echavarren meg akarja ölni. Pedro visszatartotta, s aztán ráütött egyet, s ettől visszahanyatlott a függőágyba. Pedro ekkor elővett egy pár szem Libriumot és Valiumot, amit még talált a gyógyszerkészletükben, s beadta barátjának. Másnap Arturo félig önkívületben, félig delíriumban volt, s aznap éjjel a nagy hideg miatt kivették a függőágyból, és a padlóra fektették. Itt kissé nyugodtabb lett, Pedro karjaiban aludt, s így is halt meg. Methol és Zerbino megpróbálta mesterséges légzéssel életre kelteni, de Pedro tudta, hiába erőlködnek. Elsírta magát, másnap azonban, mielőtt a holttestet kivonszolták a hóba, magához vette Arturo zekéjét és télikabátját.
5 Nogueira halála mindannyiukat mélyen megrendítette. Aláásta azt a hitüket, hogy akik túlélték a lavinát, Isten akaratából életben fognak maradni. A menekülés most még sürgetőbbé vált, s a fiúk türelmetlenkedtek, hogy az expedíciósok mielőbb induljanak el, de a kegyetlenül hideg szelek és a hóvihar miatt még napokig a gépben kellett szoronganiuk. A lavinát követő napokban nem jelölték ki a fekhelyeket, akik este először mentek be a gépbe, azoknak jutott a legmelegebb hely. Később az igazságosság kedvéért szigorúbb rendszert vezettek be. Előbb Daniel Fernández és Pancho Delgado levette a párnákat a tetőről, ahol a napon száradtak, s lefektette a fülke padlójára. Aztán fél hat táján, amikor a nap a hegy mögé bújt, és egyszerre hideg lett, a fiúk a fekhelyek rendjében felsorakoztak. Először ment be Inciarte (de hálótársa, Páez nélkül), aztán Fito és Eduardo, majd Daniel Fernández és Gustavo Zerbino (hacsak nem rajtuk volt a sor, hogy az ajtónál aludjanak). A további sorrendet már nem határozták meg. Canessa ott aludt, ahol akart, s Parrado többnyire mellette feküdt le. Francois és Harley ragaszkodtak egymáshoz, Methol Manginóval, Algorta Turcattival vagy Delgadóval, Sabella pedig Vizintínnel aludt. Utolsónak az a pár ment be, amelyre rákerült a sor, hogy a leghidegebb helyen, az ajtó mellett aludjon, de legeslegutolsónak Páez, aki cserébe a legmelegebb fekhelyért (Inciarte mellett) azt a feladatot kapta, hogy éjszakára elzárja a bejáratot. Páez volt hát a tapiador-uk (a falépítőjük), de a pilótafülke melletti helye még egy kötelességet rótt rá: neki kellett a törzsön levő egyik lyukon át kiürítenie az éjjeliedénynek használt műanyag bögrét. Kellemetlen feladat volt, mert a bögre a vizelethez képest gyakran kicsinek bizonyult, s így kétszer, sőt háromszor is vissza kellett adni, de erre a célra alkalmas, nagyobb edényt nem találtak. Amellett állandó használatban volt, mert a fiúk gyakran tizenöt órára is beszorultak a gépbe. Legtöbbjük - jószándékúan - vizelt, mielőtt bement a gépbe, és csak kilenc óra tájban használta
a bögrét, amikor a hold elbújt, s aztán megpróbált aludni, de akadtak olyanok - mint például Mangino -, akik hajnali háromkor vagy négykor mindig felébredtek, és elkérték Carlitostól a bögrét. Egy alkalommal ez annyira feldühítette, hogy úgy tett, mintha nem találná, így aztán Manginónak ki kellett botorkálnia a gépből a hidegbe; egy más alkalommal meg e szolgálatért egy cigarettát kért tőle. Egyszer megpróbáltak egy másik „vécét” kijelölni a gép bejáratánál, kiderült azonban, hogy a hó felolvadásakor a vizelet is felolvad, és visszaszivárog a fülkébe. De azok, akik a bejáratnál aludtak, csak nagy nehezen tudtak hozzájutni éjjel a bögréhez, mert emiatt mindenkit föl kellett ébreszteniük, hogy adják tovább. Algorta egyszer arra ébredt, hogy vizelnie kell, de nem mert mindenkit felébreszteni, ezért a hófalra vizelt. Másnap reggel, napvilágnál vette észre, hogy valakinek a zsíros tányérjába. De erről bölcsen hallgatott. A gép belseje csupa mocsok lett. Nemcsak a vizelettől, hanem a zsírdaraboktól és a csontoktól is, amelyeket a padlón hagytak heverni. Egy idő után új szabályt vezettek be: csontokat nem szabad bevinni a gépbe, s a bevitt zsírt még aznap újból ki kell hordani. Ennek ellenére a hó a gép mindkét végén mocskos maradt, és csupán a hideg akadályozta meg, hogy szörnyű bűz ne támadjon. Csak nagy nehezen tudtak aludni. Olyan szorosan feküdtek egymás mellett, hogy ha valamelyikük megmozdult, a többieknek is meg kellett mozdulnia, s ilyenkor a vékony takarók lecsúsztak róluk. Amellett érthetően féltek egy újabb lavinától is. Odakintről mindig hallottak különös hangokat - vagy a Tinguiririca vulkán morajlását, vagy pedig a hegyekben másutt lezúduló lavinák dörejét. A hegyekből kövek váltak le, és feléjük gurultak. Egyik nekivágódott a gépnek, amikor aludni próbáltak, s Inciarte és Sabella tüstént talpra ugrott, abban a hiszemben, hogy újabb lavina zúdul rájuk. Erre a többiek is mindig fel voltak készülve. Methol ülve aludt, fejét betakarta egy rögbitrikóval, hogy megmelegítse a belélegzett levegőt. Aztán, amikor elszunnyadt, vagy előre, vagy oldalt bukott, amivel az épp ekkor mellette fekvő fiúnak kényelmetlenséget és bosszúságot okozott. Csakis effajta ingerültség okozott verekedéssé fajuló civódásokat. Mindegyikük káromkodott, ha valaki az arcába dugta lábát, vagy elcsórt tőle egy takarót, de ez csak ritkán vezetett tettlegességhez. Ebből a szempontból Canessa és Vizintín volt a legfékezhetetlenebb. Társaiknál erősebbek voltak, s kihasználták expedíciós státusukat, hogy úgy és ott aludjanak, ahol akarnak, noha attól óvakodtak, hogy Parradót, Fernándezt vagy a Strauch unokafivéreket magukra haragítsák. Egy alkalommal Vizintín úgy feküdt le, hogy lábát Harley arcába dugta, mert az nem akart neki helyet csinálni. Amikor Harley megkérte, menjen odább, nem volt rá hajlandó. Roy ekkor lelökte arcáról Vizintín lábát, mire az belerúgott. Roy feldühödött, s ha Daniel Fernández nem lép közbe, nekimegy Vizintínnek. Egy más alkalommal Vizintín belerúgott Turcattiba, s Numa, noha egyébként a legszelídebb természetű volt, most dühbe gurult, és ráordított. - Te aljas disznó, soha az eletben nem fogok többé beszélni veled! - Inciarte Turcatti pártját fogta, s ő is ráförmedt Vizintínre: - Vidd el az útból a lábadat, te nyomorult, mert szétverem a pofádat! - Vizintín erre a pokolba küldte őket, mire megint csak Fernández lépett közbe, s rájuk szólt, hogy csillapodjanak. Inciarte Canessával is összeveszett, aki már fölemelte a kezét, hogy megüsse, ekkor azonban Inciarte rákiáltott: - Ha hozzám nyúlsz, kitöröm a nyakad. - Túl bátor szavak voltak olyan valaki részéről, aki most a leggyengébbek közé tartozott, de hatásosak, s Canessa meggondolta magát. Egyébként ez a veszekedés is, csakúgy, mint a legtöbbje, amilyen gyorsan kezdődött, olyan gyorsan véget is ért, könnyekkel, összeölelkezéssel, s annak az általános nézetnek ismételgetésével, hogy ha nem tartanak össze, sohasem fognak innen kikerülni. De csakis ilyesféle civódással, fenyegetéssel, káromkodással és panaszkodással bírták levezetni a bennük felgyülemlett tehetetlenség érzetét. Ha például valaki véletlenül belerúgott Echavarren lábába, üvöltése egyáltalán nem volt arányban a neki okozott fájdalommal, viszont
legalább hangot adhatott a gyötrő kínoknak, amelyektől örökké szenvedett. Ugyanígy megkönnyebbültek, ha ráordíthattak Vizintínre - Seggfej! -, vagy ha Canessát lekurvaanyádozták. Különös, hogy egyesek - kiváltképpen Parrado - sohasem veszekedtek. Egyik éjszaka Coche Inciarte azt álmodta, hogy nagybátyja Buenos Aires-i házának padlóján alszik. Mangino feküdt mellette, s állandóan az elgennyesedett lábához dörgölődzött. Coche álmában belerúgott, aztán egy kiáltást hallott, s felriadva látta, hogy Fito és Carlitos a vállát rázza, s Mangino könnyezve áll mellette. Az álomból tehát valóság lett, csak nem a nagybátyja Buenos Aires-i házában, hanem az Andok közepén, a Fairchild roncsaiban.
6 Este, elalvás előtt mindig beszélgettek. Sokféle dologról, például a rögbiről, amelyet a legtöbbjük játszott, vagy agronómiáról, amelyet többen tanultak, de a végén valahogyan mindig az ételekre lyukadtak ki. Ami hiányzott napi táplálékukból, azt képzeletben pótolták, s ha az egyik fiú már kimerítette a maga menüjét, akkor a másikén csámcsogtak. Echavarrennek például tejgazdasága volt, sajtokról mesélt nekik, olyan részletesen és lelkesen mondta el a különféle fajták gyártását, írta le ízüket és összetételüket, hogy nem egy fiúban felmerült a gondolat, miért nem választották ők is ezt a foglalkozást. Hogy minél inkább elnyújtsák a beszélgetést, hogy mindenkinek emlékezetéből az utolsó cseppet is kipréseljék, az ételeket csoportokra osztották. Mindegyik fiúnak le kellett írnia egy ételt, amit odahaza főztek, aztán egyet, amit maga is el tudott készíteni. Ezután következett noviája specialitása, majd a legegzotikusabb étel, amit valaha evett, utána kedvenc pudingja, majd egy külföldi étel, aztán egy olyan, amit vidéken készítenek, s végül a legkülönösebb étel, amit valaha fogyasztott. Nogueira a halála előtt krémmel, habos süteménnyel és dulce-de-leche-sel, egy tejből és cukorból készült sűrű, édes mártással traktálta őket, amelynek íze valahol a kondenzált tej és a karamellkrém közt ingadozott. Harley téli ételként csokoládéval leöntött amerikai mogyorót és dulcede-leche-t szolgált fel nekik, nyárra pedig amerikai mogyorót és dulcede-leche fagylaltot. Algorta maga nem tudott egyetlen ételt se elkészíteni, ehelyett paellá-val (rizses étellel) kínálta őket, amit az apja szokott néha főzni, meg a nagybátyja gnochijával. Parrado barenki-t ígért, amit ukrajnai nagyanyja készített, s azoknak, akik nem tudták, mi az, leírta ezeket a sajttal, sonkával és tört burgonyával töltött kis palacsintákat. Vizintín, aki a nyarat mindig a brazíliai határ közelében, a tengerparton töltötte, egy bouillabuisse-t, halból, rákból és kagylóból készített fűszeres ételt írt le, s Methol azt mondta neki, ha visszatérnek, megkéri, mutassa meg, hogyan készítik. E beszélgetésben részt vett Numa Turcatti is, s most közbeszólt: - Methol - kezdte. - Ha Metholnak hívsz, nem felelek. Numa nemcsak szertartásos volt, de félénk is. - Javier - helyesbítette magát -, ha majd ilyen bouillabaisse-t csinálsz, ugye, meghív rá engem is? - Persze hogy meghívlak - felelte Javier mosolyogva, mert Numa ugyan a mondatot tegező formában kezdte, de a második felében visszazökkent a szertartásosabb magázásba. Ételek dolgában Methol volt a szakértőjük. Korántsem csak az ensaimadá-val járult hozzá a menühöz. Legidősebb lévén, ő ette a legtöbbféle ételt, s amikor nekiálltak, hogy jegyzékbe foglalják az összes montevideói éttermet, amit ismertek, mindegyiket a maga specialitásával, ő tudta a legtöbbet megnevezni. Inciarte vezette a jegyzéket Nicolich egykori noteszában, s mire az utolsó éttermet is beírta a legismeretlenebb különlegességével (a cappelletti alla Carusó-val), számuk
kilencvennyolcra rúgott. Később vetélkedőt tartottak, ki tudja a legjobb menüt - borokkal együtt - kiötleni, de ezek a képzeletbeli lakomák inkább szenvedéssel, mint örömmel jártak. Nyomasztó érzés volt ezekből az ínyenc álmokból a nyers hús és zsír valóságára ráébredni. Amellett attól is tartottak, hogy a fantaziálásuk nyomán keletkező emésztőnedvek gyomorfekélyt fognak okozni. Ezért hallgatólagosan arra a megegyezésre jutottak, hogy ételekről nem beszélnek többé. Csak Methol nem tudta abbahagyni. De hiába határozták el, hogy nem gondolnak többé ételekre, álmaiknak, sajnos, nem parancsolhattak. Carlitos egy narancsról álmodott, feje fölött függött a levegőben. Utánanyúlt, csakhogy nem érte el. Máskor meg azt álmodta, hogy egy repülő csészealj lebeg a gép fölött. Lépcsőt eresztettek le róla, s azon egy stewardess jött le. Carlitos szamócaturmixot kért tőle, de csak egy pohár vizet kapott, tetején egy szem szamócával. Aztán a csészealjon elrepült a Kennedy-reptérre, New Yorkba, ahol anyja és nagyanyja várt rá. Átment az előcsarnokon, és vett egy üveg szamócalét, az üveg azonban üres volt. Roy azt álmodta, hogy pékségben van, ahol kekszet lapátolnak ki a kemencéből. Próbálta megmagyarázni a péknek, hogy fönt vannak az Andokban, de az nem értette. Legszívesebben a családjukra gondoltak, róluk beszélgettek volna. Carlitos ezért szerette elnézni a holdat - vigasztalta a gondolat, hogy anyja és apja Montevideóban ugyanezt a holdat látja. A gépben levő helyének egyik hátránya az volt, hogy onnan nem nézhetett ki az ablakon, de Fito egyszer - az edényért cserébe - elé tartott egy zsebtükröt, úgyhogy Carlitos abban megláthatta a hőn szeretett hold tükörképét. Eduardo az európai utazásáról mesélt Fitónak, vagy pedig az unokafivérek családjukról beszélgettek, de ilyenkor gyakran megesett, hogy ütemes szipogást hallottak: arról tanúskodott, hogy Daniel Fernández zokogásban tört ki mellettük. Az otthonra gondolni túlságosan fájdalmas volt, s ezért, hogy elméjük józanságát megőrizzék, igyekeztek elkergetni az ilyen gondolatokat, ami legtöbbjüknek sikerült is. Másról nemigen beszélgethettek. Többségük nagyon érdeklődött az uruguayi politika iránt, de Nogueira heves kitörése óta óvakodtak minden olyasmit szóba hozni, ami ellentétes érzelmeiket felkorbácsolhatta. Amikor például a rádióban meghallották, hogy Jorge Batllét, a Colorado-párti politikust letartóztatták, mert bírálta a hadsereget, a Blanco-érzelmű Daniel Fernández örömében ugrálni kezdett, Canessa és Eduardo viszont a legutóbbi elnökválasztáson Batlléra szavazott. Legbiztonságosabb beszédtémának a mezőgazdaság bizonyult, mert sokan ezt tanulták, máris mezőgazdaként dolgoztak, vagy pedig a családjukban akadt, akinek farmja volt. Páeznek, Francoisnak és Sabellának az ország belsejében egy helyütt voltak birtokaik, Inciarte és Echavarren pedig tejgazdaságot vezettek. Pedro Algorta időnként társai sorából kirekesztettnek érezte magát, mert a vidék ügyeihez nem is konyított. A mezőgazdák ezt látva igyekeztek bevonni őt a beszélgetésbe. Elterveztek egy Regionális Mezőgazdasági Kísérleti Társaságot, amelynek keretében Pedróra hárult volna a nyúltenyésztés feladata. Mindannyian együtt fognak élni Carlitos coronillai birtokán, Eduardo által tervezett, szomszédos házakban. Sokat gondolkoztak ezen a Regionális Társaságon, különösen Methol, aki Parradóval együtt az éttermet vezette volna. Egyik este, amikor a gépben feküdtek, álomra várva, Methol odahajolt Daniel Fernándezhez, és megkérte őt, menjen kissé odább, mert egy bizalmas ügyet szeretne megbeszélni Zerbinóval. Fernández eleget tett a kérésnek - amivel megbolygatta a fekvő fiúk egész sorát -, s ekkor Methol Zerbino fülébe súgva megkérdezte, elvállalná-e az étteremben a könyvelést. A
Regionális Társaság jó szándékú terv volt, de az étterem a gyengéjének bizonyult. Mert hamarosan egyre kevesebbet beszéltek a marhahizlalás vagy a gabonanemesítés módszereiről, s mind többet arról, hogy az étteremben bíbictojást és malacpecsenyét fognak majd felszolgálni. És akkor is nehéz volt elkerülni az ételek témáját, amikor azt tervezgették, hogy Uruguayba visszatérve a noviáikkal együtt házibulikat fognak rendezni. Kívülállót nem akartak meghívni, s a noviájukra mindig tiszta érzelmekkel és megbecsüléssel gondoltak, s így is beszéltek róluk. Túl nagy szükségük volt Istenre, nem akarták hát sikamlós gondolatokkal vagy beszélgetéssel megsérteni. Ilyen halálközelségben a legcsekélyebb bűnt sem kockáztathatták meg. Mi több: szexuális vágyaik - bizonyára a hideg és testi gyengeségük következtében -, úgy látszott, elapadtak. Sőt egyeseket kissé nyugtalanított, hogy az elégtelen étkezés miatt netán impotensek lesznek. Így hát testi értelemben nem éreztek szexuális kielégítetlenséget, arra viszont érzelmileg nagy szükség volt, hogy jövendő élettársukra gondoljanak. A levelek, amelyeket Nogueira és Nicolich írtak, inkább noviájuknak, semmint szüleiknek szóltak. Az életben maradottak közül azok, akiknek noviájuk volt - mint Daniel Fernández, Coche Inciarte, Pancho Delgado, Rafael Echavarren, Roberto Canessa és Alvaro Mangino -, sokat és a legnagyobb szeretettel gondoltak rájuk. Pedro Algorta - mint már említettük - nem emlékezett a lányra, aki Santiagóban várt rá, s most türelmetlenkedett, hogy minél előbb visszatérhessen Uruguayba, és ott noviát találjon magának. Zerbinónak még nem volt jegyese, de mesélt egy lányról, akivel találkozott, s a lány közfelkiáltással a noviája lett. Keserves helyzetük sem indította őket arra, hogy az élet és halál alapvető filozófiai kérdéseiről hosszasabban beszélgessenek. Inciarte, Zerbino és Algorta - politikailag a leghaladóbbak a még életben levő tizennyolc közül - egyszer elbeszélgettek a vallásos hit és a politikai felelősség kapcsolatáról. Egy más alkalommal Pedro Algorta és Fito Strauch Isten létéről és természetéről beszélgettek. Pedro a santiagói jezsuitáknál jó nevelést kapott, s így el tudta magyarázni Marx és Teilhard de Chardin filozófiai elméleteit. Ő is és Fito is szkeptikusak voltak, egyik sem hitt a minden élőlény sorsa felett őrködő Istenben. Pedro szemében Istent két ember vagy egy embercsoport közti szeretet testesítette meg. Ezért a szeretetet mindennél fontosabbnak tartotta. Carlitos szeretett volna bekapcsolódni ebbe a beszélgetésbe - neki is megvoltak a maga elképzelései Istenről -, de Fito és Pedro azt mondta neki, lassan forog az agya, nem tudja követni az okfejtést. Carlitos azonban már másnap bosszút állt ezért, Pedro ugyanis káromkodni kezdett az egyik fiúra, mert az az arcába rúgott, vagy rálépett a zsíros tányérjára. - Miért mondasz ilyen szörnyű dolgokat, Pedro? - kérdezte tőle. - Azt hittem, neked legfontosabb a szeretet. Olvasnivalójuk más nem akadt, csupán egy-két vicclap. Már nem játszottak, nem énekeltek, nem meséltek anekdotákat. Legfeljebb Fito aranyerére mondtak durvább tréfákat, vagy Inciartén nevettek, aki egyszer felnyúlt valamiért a kalaptartóba, és arcával beleütközött egy hulla levágott karjába, amelyet éjszakára behoztak, hogy éhségüket csillapítsák. Olykor az emberhúsevésről is elsütöttek egy-egy viccet: - Ha Montevideóban bemegyek egy mészároshoz, azt mondom majd, hogy előbb meg akarom kóstolni -, vagy a haláluk esélyeiről tréfálkoztak: - Milyen leszek majd jégbe fagyva? - Aztán új szavakat ötlöttek ki, vagy megváltoztatták a szavak végződését - különösen Carlitos remekelt ebben -, s kifejezéseket és jelszavakat gyártottak, vagy azért, hogy megőrizzék lelkierejüket, vagy hogy valamilyen leplezetlen igazságot fejezzenek ki vele, aminek világosabb kimondására nem bírták rászánni magukat. - A vesztes itt marad - ennél nyíltabban nem merték kifejezni, hogy a gyengék meg fognak halni. - Aki harcol, az nem hal meg - mondogatták, s ugyanígy azt is, hogy: - Legyőztük a hideget. - És újra és újra elismételték azt az egyetlen dolgot, ami felől bizonyosak voltak: - Chile nyugatnak fekszik.
Mert végül is ez volt fő gondjuk és fő beszédtémájuk: a megmenekülés. Az expedíciót újból és újból eltervezték. A felszerelést megbeszélték, megtervezték és elkészítették. Az útvonalat mindannyiuk részvételével megvitatták. Afelől nem volt soha semmi kétség, hogy az expedíciósok mindannyiukért vállalják feladatukat, és a többség útmutatásait követik. A gyakorlatiasabb gondolkodásúak azon törték a fejüket, hogyan lehetne az expedíciósok lábát szigetelővel bepólyálni, az álmodozók arról beszélgettek, mit csináljanak, ha eljutnak Chilébe, s úgy határoztak, hogy telefonálnak szüleiknek Montevideóba, megmondják, hogy élnek, s aztán vonaton Mendozába utaznak. Arra is gondoltak, hogy ha visszatérnek Montevideóba, találnak esetleg egy újságírót, akit érdekel majd mindaz, amin keresztülmentek, s azt is eltervezték, hogy könyvet írnak, amelynek Canessa a „Talán holnap” címet választotta, mert hiszen állandóan abban reménykedtek, hogy másnap valamilyen kedvező fordulat történik. Kilenc óra tájban, amikor a hold eltűnt a szemhatáron, abbahagyták a beszélgetést, és felkészültek az alvásra. Carlitos elővette a rózsafüzért; mindig ugyanazokért imádkozott: apjáért, anyjáért és a világbékéért. Aztán Inciarte vagy Fernández elmondta a második imát, a többit Algorta, Zerbino, Harley vagy Delgado osztották fel maguk között. Többségük hitt Istenben s abban, hogy szükségük van rá. Vigaszt merítettek az Istenanyához való fohászkodásból is, mintha ő jobban megérthetné, mennyire vágyódnak vissza családjukhoz. Néha elmondták az Üdvözlégyet is, s ilyenkor magukra úgy gondoltak, mint „Éva szegény, száműzött gyermekeire”, a völgyet pedig, amelynek fogságában voltak, „siralomvölgynek” képzelték. Mindig rettegtek, hogy újabb lavina csap le rájuk, különösen ha odakint vihar tombolt, s az egyik éjjel, amikor különösképpen erős szél fújt, egy rózsafüzért imádkoztak Szűz Máriához, hogy oltalmazza meg őket - s mire befejezték az imát, a vihar elült. Fito szkeptikus maradt. A rózsafüzért amolyan altatónak tekintette - olyasvalaminek, ami elűzi a nyomasztó gondolatokat, és egyhangúságával álomba ringatja őket. A többiek ismerték ezt a beállítottságát, s egy éjszaka ki is használták. A Tinguiririca vulkán mozgolódásától a gép alatt a talaj meg-megremegett, s mindannyian attól rettegtek, hogy e mozgás megbolygatja a fölöttük levő óriási hótömeget, újabb lavinát zúdít rájuk, amely mindörökre betemeti őket. Így aztán Fito kezébe nyomták a rózsafüzért, s felszólították, hogy imádkozzon. A szkeptikus ugyanúgy meg volt ijedve, mint a hívők. Azzal a kifejezett kérelemmel mondta el a rózsafüzért, hogy Isten mentse meg őket a vulkántól, s mire a tizedet befejezte, a morajlás abbamaradt. Még két dolog foglalkoztatta szüntelenül őket. Az egyik a cigaretta. Csak Parrado, Canessa és Vizintín nem dohányoztak. Zerbino korábban szintén nem dohányzott, de itt a hegyen rákapott. A többiek mind erős dohányosok voltak, s a szorult helyzetük miatti fokozott feszültség következtében most még többet kívántak volna szívni. Úgy adódott, hogy cigarettában nem szenvedtek hiányt. Javier Methol és Pancho Abal egy dohánygyárban ügynökösködtek, tudták, milyen nagy cigarettahiány uralkodik Chilében, s ezért jó néhány karton uruguayi cigarettát hoztak magukkal. Ennek ellenére adagolták a cigarettát. Mindenki egy húszas csomagot kapott, s ennek két napig ki kellett tartania. Többségük kellő önuralommal rendelkezett ahhoz, hogy a tíz cigarettát egy napra beossza, de a gyengék - különösen Inciarte és Delgado - már az első napon nyakára hágtak az egész csomagnak, s így másnapra nem maradt füstölnivalójuk. Ebben a helyzetben mást nem tehettek, mint hogy előre felvették cigarettaadagjukat, vagy pedig a takarékoskodóktól kunyeráltak cigarettát. Ez juttatta például Delgado eszébe, milyen jó barátja volt Sabella fivérének, Inciarte pedig egy különlegesen jó ebédre hívta meg Algortát, ha majd visszatérnek Montevideóba. A nap első cigarettáját rögtön ébredéskor a gépben fekve szívták el. Aztán valamelyik fiú
megpróbálta társát kicsalogatni a hóba: - Gyönyörű idő van, miért nem mégy ki? - Hát te miért nem mégy? Végül is egyikük felállt, megkereste cipőjét, összedörgölte őket, hogy leolvassza róluk a havat, fölvette, s aztán elhúzta a ládákat és ruhadarabokat, amelyekkel Carlitos előző este eltorlaszolta a bejáratot. Ha sütött a nap, mindegyik fiú vitt magával egy-két párnát, hogy a tetőn megszárítsa. Aztán magukat is megszárogatták, mert sohasem váltottak ruhát, sohasem vetkőztek le, inkább még több ruhát húztak magukra. A takarókat a függőágyakban tornyozták fel, s aztán, aki utolsónak maradt, kitakarította a fülkét. A délelőtt folyamán az unokafivérek nekiláttak a húsvágásnak, a többiek pedig, kihasználva a hó kemény felszínét, elhajított zsírdarabokat és hulladékot gyűjtögettek, vagy a gép előtt egy lyukhoz mentek, s ott megpróbáltak székelni. Ez volt a másik nagy problémájuk, mert étrendjük - nyers hús, zsír s felolvasztott hó rendkívül makacs székrekedést okozott. Teltek-múltak a napok, majd a hetek, s minden erőfeszítésük, hogy székeljenek, hiábavalónak bizonyult. Voltak, akik már attól féltek, hogy belük megreped, s a székelés megkönnyítésére minden lehetséges módszert kipróbáltak. Zerbino egy kis fadarabbal próbálta kipiszkálni, Methol pedig - aki talán leginkább szenvedett a székrekedéstől - olajat nyeldesett, amelyet zsírdarabokról kapart le hashajtónak. Carlitos ugyanilyen olajból hashajtó levest készített (ha főzött) saját maga és Fito számára, akinek aranyere miatt különösen nagy szüksége volt rá. Ennek a nyomorúságos helyzetnek megvolt a maga humoros oldala is. A fiúk fogadásokat kötöttek, hogy kinek tart legtovább a székrekedése. Egy alkalommal Moncho Sabella a hóban guggolva székelni próbált, s közben ezt hatogatta: - Nem bírok, nem bírok. Vizintín gúnyolni kezdte: - Nem bírsz, nem bírsz. - Mire Sabella minden erejét megfeszítette, ezúttal sikeresen, s a kőkemény eredményt a csúfolódóhoz vágta. Metholnak tartott szinte legtovább a székrekedése. Nap nap után egy párna fölött guggolt, várva, hogy erőlködéseinek meglesz a jutalma, s amikor végre sikerült neki, győzelmét fennhangon kihirdette társainak, akik erre megtapsolták. Aznap éjjel panaszkodott, hogy kényelmetlenül fekszik, mire mindannyian rárivalltak. - Fogd be a szád - kiabálták. - Szartál, hát most fogd be a szád. Aztán a versengés véget ért. Páez a hegyen való tartózkodásuk huszonnyolcadik napján székelt, Delgado harminckét nap után, s utolsónak Bobby Francois a harmincnegyedik után. A székrekedés időszakát a sors iróniájából a hasmenés időszaka követte. Saját diagnózisuk szerint ez onnan eredt, hogy túl sok zsírt esznek, noha valószínűleg a nem megfelelő étrend következménye volt. Algorta elkerülte, s immunitását annak tulajdonította, hogy ő - a többiekkel ellentétben - a porcogót is megette. A hasmenés még csak fokozta nyomorúságaikat. Egyik éjjel Canessának futnia kellett, s amikor kiért a gépből, hat fiút talált ott a holdvilágban guggolva. Ez a látvány rendkívül nyomasztóan hatott rá - ez mindennek a vége, gondolta -, s ezek után, bár továbbra is hasmenésben szenvedett, sose ment ki, hanem bent a gépben székelt egy rögbitrikóra fektetett takaróra. Ez a társait ugyan felbőszítette, de a megátalkodott, konok Canessát nem tudták jobb belátásra bírni. Carlitos különösen feldühödött rá, mert amikor egyszer kezébe vett egy trikót, hogy eltömje vele a bejáratot, kiderült, hogy tele van Canessa székletével. Legcsúnyább hasmenése Sabellának volt. Napokon keresztül tartott, a fiú fokozatosan gyengült, amíg végül az egyik éjjel már delirált. Valamennyien nagyon megijedtek. Canessa azt tanácsolta neki, hogy kevesebb húst, zsírt pedig egyáltalán ne egyen. Sabella azonban következetes
akart maradni: eddig naponta testgyakorlásképpen mindig tíz lépést tett, s azt hitte, ha most eggyel kevesebbet tesz, legyengül, és soha többé nem kap erőre. Ugyanezért azt is veszedelmesnek tartotta, hogy kevesebbet egyen, de amikor az unokafivérek látták, hogy továbbra is ugyanannyit eszik, csökkentették az adagját, s nem engedték, hogy elhagyja a gépet. Másnap Sabella kiment székelni, s azzal a hírrel tért vissza, hogy kigyógyult a hasmenésből. De nem számolt Zerbinóval, aki mint orvos és detektív megvizsgálta „gyógyulásának” bizonyítékát. A látottakat beárulta a többieknek, akik erre Sabellát zsíradagja nélkül visszaparancsolták a gépbe. Bármennyire rossz néven vette is e kezelést, az sikeresnek bizonyult. Elmúlt a hasmenése, s az erejét is visszanyerte valamennyire.
8 November 15-e közeledtével a gépben egyre inkább nőtt az izgalom és a reményteljes várakozás. Ismételten megbeszélték, ki hívja fel először a szüleit, s milyen természetes hangon és blazírtan fogják közölni, hogy megmenekültek. S azon a húspástétomon is elméláztak, amit majd hazafelé menet Mendozában vásárolnak. Onnan aztán autóbuszon Buenos Airesbe mennek, majd hajón átkelnek a La Platán. Ahogy gondolatban eljutottak egy-egy állomásra, azon tűnődtek, mit fognak ott enni. Tudták, hogy Buenos Airesben vannak éttermek, amelyek világviszonylatban is a legjobbak közé tartoznak, s remélték, jól megtölthetik bendőjüket, s képesek lesznek hajóra szállás előtt még abbahagyni az evést, így marad majd idejük, hogy ajándékokat vásároljanak a családjuknak. Az expedíciósok inkább azokkal a gyakorlati problémákkal foglalkoztak, amelyekkel majd szembe kell nézniük elsősorban azzal, hogyan védekezzenek a hideg ellen. Mindegyikük összeszedett három nadrágot, egy trikót, két pulóvert és egy felöltőt. És megkapták a három legjobb sötét szemüveget is. Vizintín a pilótáét kaparintotta meg, s a sisakját is ő viselte. Canessa nadrágokból hátizsákokat készített. A szárak végére nejlonszíjakat kötözött, ezeket átvetette a vállán, s keresztülfűzte az övén. Vizintín üléshuzatokból hat pár kesztyűt gyártott. A korábbi expedíciók tapasztalataiból tudták, hogy mindenekfölött azt a problémát kell megoldaniuk, hogyan szigetelhetnék lábukat a hideg ellen. Rögbicipőt hordtak, s Vizintín elkobozta a vonakodó Harleytól azt a jó erős bakancsot, amelyet Nicolich kapott a noviájától, de vastag zoknijaik nem voltak. Ekkor támadt az az ötletük, hogy lábukat a hóban fekvő holttestek zsírjával és bőrével borítják. Kiderült, hogy ha a bőrt két helyen, a könyök és az alkar közepén bemetszik, a bőrt az alatta levő zsírréteggel együtt lehúzzák, s az alsó végét összevarrják, egy olyan kezdetleges zoknit kapnak, amelynél a könyök halott bőre szépen ráilleszkedik a sarok élő bőrére. Az indulás napjának közeledtével csak egyetlen baj érte őket: valaki véletlenül rálépett Turcatti lábára, s az ebből eredő horzsolás elgennyesedett. Numa jelentéktelen dolognak minősítette, s kezdetben senkit sem aggasztott. Gondolataik elsősorban a követendő útirány körül forogtak, mert pozíciójuk és ennek folytán az irány mérlegelésénél két, egymással ellentétes adatba ütköztek. A haldokló pilóta szavaiból tudták, hogy túljutottak Curicón, hogy Curicó Chilében van, s hogy Chile nyugatra fekszik. Viszont azt is tudták, hogy minden víz a tengerbe folyik, a gép épen maradt iránytűje azonban azt mutatta, hogy a völgy, ahol vannak, keletnek fut lefelé. Problémájukra csak az a feltételezés adhatott választ, hogy a völgy a hegyeket megkerülve északkelet felé húzódik, majd visszakanyarodva nyugatnak tart. Az expedíciósok ebből a feltevésből kiindulva úgy tervezték, hogy a völgyön haladnak végig, még ha ezzel távolodnak is Chilétől. A mögöttük tornyosodó hegyek olyan magasak voltak, hogy megmászásuk nem jöhetett számításba. Kelet felé kellett menniük ahhoz, hogy nyugatra jussanak. {1}
November 15-én reggel a fiúk korán ébredtek, és segítettek az expedíció résztvevőinek fölvenni felszerelésüket. Odakint havazott, de a négy fiú hét órakor mégis elindult. Parrado magával vitt egy vörös cipőcskét, amelyet unokaöccsének vásárolt, párját felakasztotta a repülőgépben, s azt mondta, visszajön érte. Hamarabb visszajött, mint ahogy gondolták. A havazás erősbödött, s három óra múlva a fiúk visszatértek. Két napon át eddig soha nem tapasztalt rossz időjárás uralkodott, odakint orkánszerű szél és hóvihar dühöngött. Pedro Algorta, aki azt mondta nekik, hogy tizenötödikével eljön a nyár, egy időre csalódottságuk és gonoszkodásaik céltáblája lett. És e kétnapi várakozás ideje alatt Turcatti lába tovább rosszabbodott. Két, tyúktojás nagyságú kelés támadt rajta, amelyet Canessa felszúrt, hogy kifolyassa a gennyet. Numa elgennyesedett lábával csak kínlódva tudott járni, amikor azonban Canessa azt mondta neki, nincs olyan állapotban, hogy részt vehessen az expedícióban, nagyon megharagudott. Azt hajtogatta, jól van, de mindannyian tudták, hogy csak visszatartaná őket, s így Numa végül is kénytelen volt tudomásul venni a többség döntését. November 17-én, pénteken, amikor már öt hete tartózkodtak a hegyen, tiszta, kék égre ébredtek. Az expedíciósok megfogyatkozott csapatát immár semmi sem tarthatta vissza. Zokniba tömött májjal és hússal megtöltötték hátizsákjaikat, beletettek ezenkívül egy üveg vizet, néhány üléshuzatot meg egy takarót, amelyet Senora Parrado hozott magával az útra. Társaik kitódultak a gépből, hogy elbúcsúztassák őket, s amikor Parrado, Canessa és Vizintín eltűnt a szemhatár mögött, fogadásokat kötöttek, mikor érnek el lakott területre. Biztosak voltak benne, hogy három héten belül mindannyian Montevideóban lesznek, s így részletesen eltervezték az ünnepséget, amelyet december 9-én, Parrado születésnapján tartani fognak (azzal együtt, hogy ki milyen kaját hoz majd magával), de feltételezték, hogy az expedíciósok ennél sokkal hamarabb eljutnak Chilébe. Algorta szerint már a következő kedden odaérnek, Turcatti és Francois szerdára tippelt. Hatan csütörtökre fogadtak - kezdve Manginótól, aki úgy vélte, hogy reggel tízkor segítségre bukkannak, Carlitosig, aki ezt fél négyre jósolta. Harley, Zerbino és Fito Strauch péntekre fogadott, Echavarren és Methol szombatra, s Moncho Sabella - a legpesszimistább - úgy kalkulált, hogy vasárnaphoz egy hétre tíz óra után húsz perccel jutnak vissza az expedíciósok a civilizációba.
9 Az expedíciót Canessa vezette, egy fél koffert húzott maga után, mint valami szánkót, erre halmozták fel a hússal töltött négy rögbizoknit, az üveg vizet, s a párnákat, amelyeket - ha a nap majd felolvasztja a hó kemény felületét - hótalpként szándékoztak használni. Vizintín haladt mögötte az összes takaróval megrakva, akár egy málhás ló, s a sort Parrado zárta be. Gyorsan haladtak előre északkeletnek. Dombnak lefelé mentek, s rögbicipőik jól tapadtak a megfagyott hóhoz. Menetelés közben Canessa előrement, s két óra múlva Parrado és Vizintín előbb kiáltozását hallotta, majd meglátta, ahogy integet feléjük. Egy hóbucka tetején állt meg, s mikor beérték, azt mondta nekik: - Meglepetésem van számotokra. - Mi az? - kérdezte Parrado. - Itt a gép farka. Parrado és Vizintín felkapaszkodott a hóbucka tetejére, és száz méterre tőlük csakugyan ott feküdt a Fairchild farokrésze. A két szárny letört róla, de maga a kúp épen maradt. A fiúk érdeklődését elsősorban a körülötte szétszórva heverő kofferek keltették fel. Odarohantak, kinyitották őket, s turkálni kezdtek bennük. Mintha kincsekre bukkantak volna: pantallókat, pulóvereket, zoknikat találtak, s meglelték Panchito Abal sízsákját is. Abal kofferében rábukkantak egy doboz csokoládés
bonbonra, amelyből négyet-négyet azonnal megettek, a többit, úgy határozták, adagolják. A három fiú most levette magáról eddig viselt, koszos öltözékét, s helyette a legmelegebb ruhadarabokat vették fel, amit csak találtak. Canessa és Parrado lehúzta lábáról az emberbőrből készített zoknit, s eldobta. A tömérdek jó gyapjúzokniból mindegyikük három-három párat húzott fel. Vizintín egy negyediket is választott, hogy kibélelje vele Nicolich bakancsát, amely túl nagy volt neki. Fölvette a hósipkát is, amit Abal sífelszerelésében találtak, Parrado pedig felhúzta a bakancsot. Aztán magához a farokrészhez mentek, s ott a konyhában találtak egy zacskó cukrot és három mendozai húspástétomot. Az utóbbit azonnal megették, a cukrot tartalékolták. A konyha mögött nagy, sötét poggyásztér húzódott, ahol további koffereket találtak. Valamennyit kinyitották, s a ruhadarabokat kirángatva a padlón szétterítették. Az egyik kofferben egy üveg rumot, több másikban pedig kartonszámra cigarettát találtak. Aztán nekiálltak, hogy megkeressék a gép telepeit, amelyekről Roque, a műszerész azt mondta, hogy a farokrészben vannak, s egy kis nyílásfedél mögött rájuk is bukkantak a gép külső felületén. Találtak ezenkívül még néhány Coca Colás rekeszt is, meg vicclapokat, ezekből tüzet raktak. Canessa megsütött egypár darabot a magukkal hozott húsból, Vizintín és Parrado közben tovább kutatott a farokrészben. Ráakadtak néhány műanyag zacskóba csomagolt szendvicsre, amelyek ugyan már megpenészedtek, de azért kicsomagolták őket, s ami még ehető volt belőlük, meg-ették. Aztán megették a sült húst is, s az ebédet egy fél hüvelyk rumba áztatott, kávéskanálnyi cukorral és klorofiles fogpasztakeverékkel fejezték be. A legfinomabb pudingot se ették soha életükben ennél nagyobb élvezettel. A nap a hegyek mögé hanyatlott, mire hűvösödni kezdett. Vizintín és Parrado behozta a farok körül heverő ruhadarabokat, és szétteregette a poggyásztér padlóján, Canessa közben megkereste a telepekből kivezető huzalokat, és egy izzóhoz erősítette, amelyet a konyhából hozott ki. Amikor rákapcsolta, kiégett. Ekkor egy másikkal próbálkozott, s ez már meggyulladt. Mindhárman bemásztak a poggyásztérbe, az ajtót kofferekkel és ruhákkal eltorlaszolták, s aztán elheveredtek a padlón. A lámpa fényénél elalvás előtt vicclapokat olvasgattak. A gépben uralkodó zsúfoltság után itt isteni melegben és kényelemben feküdtek. Kilenckor Canessa lekapcsolta az izzót. Jót ettek, és most mélyen aludtak. Másnap reggel enyhén havazott, de azért megrakták a kofferszánjukat, megtöltötték hátizsákjaikat, és elindultak le a völgyön északkeletnek. Baloldalt egy hatalmas hegyet láttak, s úgy számították, három napba is telhet, amíg megkerülik, s eljutnak oda, ahol a völgy nyugatnak fordul. A havazás elállt, az ég kiderült, s délelőtt tizenegy órára nagyon meleg lett. A nap egyenest a hátukra sütött, a hó pedig a sugarakat az arcukba verte vissza. Hébe-hóba megálltak, s levettek egy nadrágot vagy pulóvert, de mindez nagy erőfeszítésükbe került, s tetejébe a ruhákat csaknem ugyanolyan nehéz volt cipelni, mint magukon hordani. Déltájban egy sziklakiszögelléshez értek, amelyen át egy kis víz csordogált. Amolyan csermely volt, s így elhatározták, hogy itt megpihennek, s a magukkal hozott takarókból és fémrudakból sátrat emelnek, hogy a naptól védjék magukat. Ettek egy kevés húst, s Vizintín ivott a vízből, de kissé sósnak találta, s ezért a másik két fiú inkább hóból olvasztott vizet. Az árnyékban fekve elnézték az előttük meredező óriási hegyet. Nagysága lehetetlenné tette, hogy felbecsüljék, milyen távolságra vannak tőle. A fény változásával, úgy tűnt, távolodik tőlük, s az a messzi árnyék, ahol a völgy esetleg nyugatnak fordul, még távolabbinak látszott. Minél tovább tanulmányozta Canessa az előttük elterülő vidéket, annál erősebb kételyei támadtak stratégiájuk helyessége felől. Abból, amit látott, arra következtetett, hogy a völgy továbbra is keletnek húzódik, s ezért úgy gondolta, minden lépéssel csak beljebb kerülnek az Andokba. De aznap délután erről nem
szólt társainak. Fáradtak voltak, s a nap forrón tűzött, de mihelyt nyugaton a hegyek mögé bukott, a hőmérséklet máris fagypont alá zuhant, s bealkonyodott. Ezért elhatározták, hogy az éjszakát itt töltik. Védelmül lyukat vágtak a hóba, s amikor lefeküdtek benne, a magukkal hozott takaróikba burkolóztak. Gyönyörű éjszaka volt, tiszta ég borult föléjük. Innen, a magasból millió és millió fényes csillagot láttak. A levegő rezzenetlen volt, szellő se rebbent. Helyzetük egyenesen irigylésre méltó lett volna, ha nincs olyan hideg, mert ahogy múlt az éjszaka, a hőmérséklet mind mélyebbre süllyedt, s a három fiú dideregni kezdett. Ruházatuk és takaróik alig-alig melegítették őket. Kínjukban egymásra feküdtek - Vizintín legalulra, Parrado középre és Canessa legfölülre. Ilyen módon testükkel melengették egymást, aludni azonban nemigen tudtak. Másnap virradatkor Canessa és Parrado már ébren volt. - Reménytelen dolog - szólt Canessa. - Még egy ilyen éjszakát nem élünk túl. Parrado felállt, és északkelet felé nézett. - Tovább kell mennünk - mondta. - Számítanak ránk. - Semmi hasznunkat nem veszik, ha itt pusztulunk a hóban. - Én továbbmegyek. - Nézd - szólt Canessa a hegyre mutatva. - Nincs ott semmiféle átjáró. A völgy nem nyugatnak megy. Csak egyre beljebb kerülünk az Andokba. - Ezt nem lehet tudni. Ha továbbmegyünk... - Ne áltasd magad. Parrado megint északkelet felé pillantott, de nem sok bátorítót látott. - Hát akkor - kérdezte mit javasolsz, mitévők legyünk? - Menjünk vissza a farokhoz - válaszolta Canessa. - Vegyük ki a telepeket, és vigyük vissza a géphez. Roque azt mondta, hogy a rádiót a telepekkel működésbe hozhatjuk. Parrado kétkedően nézett maga elé. Aztán Vizintínhez fordult, aki közben felébredt. - Neked mi a véleményed, Tintin? - Nem tudom. Amit ti ketten elhatároztok, azt teszem én is. - De mégis mit gondolsz, mit tegyünk? Folytassuk az utat? - Talán. - Vagy inkább próbáljuk meg működésbe hozni a rádiót? - Igen. Tán jobb volna ezt csinálni. - Melyiket? - Nekem mindegy. Parrado fölhergelődött Vizintín határozatlanságán, s megpróbálta egyikük vagy másikuk mellett állásfoglalásra bírni. Végül is Vizintín Canessa mellé állt, mert - ahogy Canessa mondta - „ha egy tiszta éjszakán csaknem halálra fagytunk, gondoljátok meg, mi lesz, ha vihar támad. Ez öngyilkosság volna.” Megindultak hát vissza a farokhoz, s noha jóval nehezebb volt felfelé kapaszkodni, mint a völgybe menni, kora délutánra mégis célhoz értek, s ott lerogytak, majd aztán kényelmesen elheveredtek a poggyásztér ruhadarabokkal borított padlóján. E fényűző menedékhely nappal megvédte őket az odakinti forróságtól, éjjel meg a hidegtől, s ez a nagy-nagy kényelem arra csábította őket, hogy még két napig ott maradjanak. Addigra azonban húskészletük már fogytán volt, s így elhatározták, hogy visszatérnek a Fairchildhoz. Canessa és Vizintín a kis fedélnyíláson át kimászott a gépnek ahhoz a részéhez, ahol a telepek voltak, lekapcsolták, majd továbbadták őket Parradónak. Vizintín közben észrevette, hogy a repülőgép fűtőberendezéséhez tartozó jókora csöveket félméteres, fél hüvelyk vastag műanyagból s valamilyen műrostból készült szigetelőanyag borítja. Levágott belőle
néhány csíkot, gondolta, jól kibélelheti vele a zekéjét. A batériákat a szánra rakták fel, s megpróbálták maguk után húzni, de kiderült, hogy így, a nehéz batériákkal megterhelve, nem bírják megmozdítani. Mivel a kaptatók, amelyeken föl kellett mászniuk, helyenként negyvenöt fokosak voltak, egykettőre belátták, hogy a batériákat sehogy se tudják elszállítani a géphez. De nem csüggedtek el, mert Canessa megnyugtatta őket, hogy a rádiót könnyű lesz kiszerelni a pilótafülkéből és lehozni a farokhoz. Ezért aztán Canessa és Vizintín a batériák helyett a szánt és a hátizsákokat társaik számára meleg ruhákkal és harminc karton cigarettával rakta meg, Parrado pedig közben visszament a konyhába, és a mosogató fölé körömlakkal a következőket írta fel: „Menjetek följebb. Tizennyolcan még életben vannak.” Ugyanezt az üzenetet még két helyen felírta a farokban, azzal a szép írással, amelyet apjának csavarüzletében, a Casa del Tornillóban ládák címzése közben sajátított el. Canessa is visszament a konyhába az orvosságos szekrénykéért, amelyet ott találtak. Sok különféle gyógyszert tartalmazott, köztük cortisont - ez jó asztma ellen, amiben Sabella és Zerbino szenvedett. Amikor a két fiú kijött a farokból, kiderült, hogy Vizintín közben véletlenül rálépett a szánra, és összetörte. Parrado ettől dühbe gurult, káromkodott, szidta Vizintínt ügyetlenségéért, de aztán Canessának sikerült megjavítania a szánt, s így végre - hótalpaikkal nehézkesen cammogva a puha hó borította meredek lejtőkön - megindultak vissza a géphez.
10 Távollétükben a gépben maradt fiúk bizakodása fokozódott. Már attól is nagyon megkönnyebbültek, hogy menekülésük érdekében végre történik valami. Mindannyian egészen biztosak voltak benne, hogy az expedíciósok segítségre bukkannak. Amellett most, hogy kevesebben voltak, a gépben is kényelmesebben helyezkedhettek el. Több hely jutott az alváshoz, s Canessa és Vizintín távollétében a feszültség is csökkent. De akadtak, akiknek hiányoztak az expedíciósok. Mangino például pártfogóját, Canessát nélkülözte. Igaz, most kevésbé volt szüksége rá, mert bizonyos mértékig kigyógyult elkényeztetettségéből. A törött lába okozta fájdalmakat kissé sztoikusabban viselte, s ezért könnyebb volt aludni mellette. Methol, a hálótársa - akit egyszer annyira feldühített, hogy ráripakodott, ha a fia volna, jól elrakná -, most a bizalmasa lett: megvallotta neki lelkiismeret-furdalásait. - Nagyon elkényeztetett voltam - mesélte. - Csak itt a hegyen jöttem rá, hogy azelőtt milyen lehetetlen alak voltam. Ha a fivérem felbosszantott, belerúgtam, a levest meg kiborítottam, ha nem ízlett. Bár itt volna most az a leves... Mindannyian úgy érezték, valamilyen lelki megtisztuláson esnek keresztül. Delgado, Turcatti, Zerbino és Fito Strauch egyszer arról beszélgettek, hogy egyfajta purgatóriumot élnek át. Krisztus pusztában töltött negyven napjára gondoltak, s mivel a gép lezuhanása óta is negyven nap telt el, ezért biztosak voltak benne, hogy megpróbáltatásaik végéhez közelednek. S mintha be akarták volna bizonyítani, hogy a szenvedés valóban jobbá teszi az embereket, még inkább igyekeztek, hogy ne veszekedjenek egymással, társaikhoz minél kedvesebbek legyenek. Civódásaik a közös sorsból eredő erős kötelékhez képest amúgy se voltak sose komolyak. Különösen az esti közös imádságnál szinte misztikus szolidaritás töltötte el őket, nemcsak egymás iránt, hanem Istennel is. A szükség óráiban hozzá fohászkodtak, s most úgy érezték, Isten mellettük áll. Akadtak köztük, akik a lavinát egyenesen csodának tekintették, amelynek jóvoltából több élelemhez jutottak. Nemcsak Istennel érezték egynek magukat, hanem halott barátaikkal is, akiknek testéből
esznek, hogy élve maradjanak. Lelküket Isten azért vitte fel a mennybe, mert földi munkájuk véget ért, de az élők valamennyien boldogan cseréltek volna velük. Nicolich a lavina előtt, Algorta pedig a hó alatt fulladozva készek voltak a halálra, és testüket barátaikra hagyományozták. Amellett - ahogyan azt Turcatti mondta három társának Krisztus pusztában való megpróbáltatásairól beszélgetve - itt a hegyen helyzetük olyan szörnyűséges, hogy ennél bármi, még a halál is jobb volna. Turcatti lelkiereje tovább fogyatkozott. Még mindig keserű csalódást érzett, amiért nem engedték el az expedícióra, de haragja maga és nem a többiek ellen fordult. Megvetette magát gyöngeségéért, s nem törődött többé testével, mintegy büntetésképpen, amiért az cserbenhagyta. Miután kivált az expedíciósok sorából, élelemadagja most ugyanakkora volt, mint a többieké, de azt sem ette meg. A nyers hústól mindig is undorodott, és csak azért gyűrte le, hogy az expedícióhoz erőre kapjon. Most, hogy erre már nem volt szükség, undora megint teljes erővel úrrá lett rajta, s amit az összességért hajlandó volt megtenni, önmagáért nem tette meg. Ezért a húst félretette, s amikor a Strauch unokafivérek kényszeríteni akarták, hogy megegye, a közelben eldugta. Így aztán persze még inkább legyengült, és még kevésbé tudott ellenállni a lábában fellépett fertőzésnek. Canessa műtéte a gennyet ugyan kifolyatta, de a fertőzés súlyosbodott, s Turcatti ezzel a kifogással egyre kevesebbet tett mind a közösségért, mind önmagáért. Csak havat olvasztott magának, s mindent másoktól kért, még azt is, hogy adjanak neki egy takarót, amit pedig maga is el tudott volna venni. Lelkiereje sokkal gyorsabban tört meg, mint a teste. Egyszer megkérte Fitót, hogy segítsen neki fölállni. Fito megtagadta kérését, mondván, hogy ezt saját erejéből is könnyen meg tudja tenni, s néhány perc múlva Turcatti tényleg föl is tápászkodott, és besántikált a gépbe. Nem a többiekre haragudott, hanem önmagára, de mégis rajtuk töltötte ki haragját, mintha azt akarta volna mondani: - Igazatok van, gyönge és hasznavehetetlen vagyok, de várjatok csak, majd meglátjátok, még milyen gyönge és hasznavehetetlen tudok lenni. Rafael Echavarrennel épp ellenkezőleg állt a dolog. Ő megőrizte lelkierejét, de a beteg test fokozatosan még annál is erősebbnek bizonyult. Sebes lába az üszkösödéstől és gennytől megfeketedett, megsárgult, s mivel nem bírt többé kimenni a gépből, csak az odabenti nyirkos levegőt szívta, ami megtámadta tüdejét, s már a lélegzés is nehezére esett. Fent a függőágyban hideg volt, s Fernández megpróbálta őt éjszakára leemelni a padlóra, de ez olyan nagy fájdalmat okozott Echavarrennek, hogy inkább ott maradt a függőágyban. Aztán egyik éjjel delirálni kezdett. - Ki akar eljönni velem a boltba - kérdezte - kenyérért és Coca Coláért? Majd fölkiáltott: - Papa, papa, gyere be. Itt vagyunk... Páez odament hozzá. - Később mondhatsz, amit akarsz - szólt rá -, de most imádkozni fogsz velem... Üdvözlégy, Mária, malaszttal teljes, az Úr van teveled... Echavarren tágra nyitott szemmel, mereven bámult Páezre, aztán ajkai lassan mormolni kezdték az imádság szavait. Egy kis időre - amíg elmondtak egy Üdvözlégyet és egy Miatyánkot öntudatánál volt. Aztán Páez lefeküdt Inciartéval szemben, Echavarren pedig újból elkezdett összefüggéstelenül félrebeszélni. - Ki jön velem a boltba? - Mi nem, köszönjük szépen - kiáltottak oda neki, vagy azt mondták: - Várjunk holnapig. Addigra már minden borzalomra megedződtek. Echavarren delirálása csakhamar elmúlt, s ekkor már csak nehéz zihálását hallották. Később a zihálás meggyorsult, majd abbamaradt. Zerbino és Páez felugrott, a mellét kezdték nyomkodni, megpróbálták a lélegzését visszahozni. Páez egy fél óráig folytatta a mesterséges légzést, de a többiek már néhány perc után tudták, hogy Rafael Echavarren halott.
Echavarren halála óhatatlanul nagyon elcsüggesztette őket, figyelmeztetés volt, hogy bármelyikük meghalhat. Fitóból az aranyértől szivárgott a vér, s most még inkább aggódott, még inkább megijedt, még magányosabbnak érezte magát, de éppen mert úgy vélte, közel a halál, Istenhez is közel érezte magát, imádkozott hozzá lelki üdvéért és a többiek egészségéért. Másnap reggelre valamelyest visszanyerte lelkierejét ugyanúgy, mint tizennégy társa, aki a törzsben élve maradt, mert éltette őket a remény, hogy az expedíciósok talán épp ezekben a percekben segítségre bukkantak, s mielőtt még leszáll az este, megmentésükre küldött helikopterek raját fogják látni és hallani. De estefelé csak egyik társuk kiáltását hallották, aki először pillantotta meg az expedícióból visszatérő három fiút, s ahogy Fito maga is figyelte őket fáradságosan, bukdácsolva felkapaszkodni a dombon, jámbor megadása haragba váltott át. Isten csak azért ébresztett bennük reményt, hogy aztán szétzúzza, az expedíciósok visszatérése azt bizonyítja, hogy fogságukból nincs menekülés. Szeretett volna üvölteni, akár egy őrült, elrohanni a hóban, de csak állt, és a többiekkel együtt bámult a keserű csalódottságtól és mélységes kétségbeeséstől petyhüdt arccal. Canessa jött elöl, utána Parrado és Vizintín. Amikor hallótávolságra kerültek, Canessa éles hangján feléjük kiáltott: - Hé, fiúk, megtaláltuk a farkot... az összes koffert... ruhát... és cigarettát -, majd amikor a géphez ért, társai körülállták, s meghallgatták, mi történt. - Így sehova se juthattunk volna el - mondta Canessa. - A völgy nem kanyarodik el, keletnek megy. De megtaláltuk a farkot és a telepeket. Nem kell egyebet tennünk, mint kiszerelni a rádiót, és levinni oda. Szilárd optimizmusa a többiekbe is reményt öntött. Sírtak, ölelgették egymást, majd a szánhoz tódultak: nadrágot, pulóvert és zoknit kerestek maguknak, Pancho Delgado pedig magához vette a cigarettát.
Hatodik fejezet 1 Ugyanazon a napon, amikor az első expedíció elindult a Fairchildtól, Madelón Rodríguez és Estela Pérez újból Chilébe repült. Velük ment Ricardo Echavarren, Rafael apja; Juan Marcelo Pérez, Marcelo fivére; valamint Raul Rodríguez Escalada is, a Plunának, az Uruguayi Nemzeti Légitársaságnak legtapasztaltabb pilótája, Madelón unokatestvére. A két Strauch fivér is részt akart venni ebben az expedícióban, de magas vérnyomásuk miatt mindkettőjüknek azt tanácsolták, hogy ne menjenek. Madelónt bosszantotta, hogy Surraco nem bízik ifj. Gerard Croiset-ban, s mindenáron be akarta bizonyítani, nincs igaza. Estela Pérezzel együtt most is még ugyanolyan biztos volt abban, hogy fiaik életben vannak, mint harminchat nappal azelőtt, amikor a repülőgép eltűnt. A velük levő férfiak nem tápláltak ilyen vérmes reményeket, nem hitték, hogy bárkit is élve fognak találni, azt azonban fontosnak tartották, hogy megállapítsák, mi is történt a Fairchilddal. November 18-án megérkeztek Talcába, s a Descabezado Grande tájékán kezdtek kutatni. Először is repülőgépet béreltek, s többször átrepültek e terület fölött. A Laguna del Altónál a levegőből egy olyan vidéket láttak, amely csaknem pontosan megegyezett azzal a rajzzal, amelyet Croiset küldött nekik. Visszarepültek Talcába, vezetőket, lovakat béreltek, majd lóháton ismét fölkeresték e területet, s alaposabban végigvizsgálták. Speciálisan kiképzett lovaik biztosan jártak a meredek szakadékok mellett haladó szűk hegyi ösvényeken, de az uruguayiak féltek, hogy elszédülnek, s ezért bekötötték a szemüket. Céljukhoz közeledve még egy nyomra bukkantak, amely megfelelt Croiset látomásának: egy veszélyt jelző táblára. És ott volt a tó is meg a csúcs nélküli hegy. Úgy látszott, végre meg fogják találni a Fairchildot, különösebb örömöt azonban nem éreztek, mert noha a völgyben volt valamelyes emberi táplálkozásra alkalmas növényzet, de mindössze egynapi járásra feküdt Talcától. Semmit se találtak, mire visszatértek Talcába. - Lehet, hogy megtalálják a gépet - mondta ott nekik egy holland hegymászó -, de egy keselyűraj közepében. - S ugyanígy vélekedett majdnem mindenki, akivel beszéltek. César Charlone, a Santiagóban székelő uruguayi ügyvivő ugyanilyen kevéssé bízott a vállalkozás sikerében. Amikor az uruguayiak november 25-én visszatértek Santiagóba, Charlone azt mondta nekik, felettébb kellemetlen volna arra kérnie a kormányt, hogy mentesítse őket a napi tíz US dollárnak a kedvezőtlen hivatalos árfolyamon való átváltása alól. Madelón Rodríguez és Estela Pérez ennek hallatán dühbe gurult. Mielőtt eljöttek Montevideóból, felkeresték a külügyminisztériumot, azzal a kéréssel, hogy utasítsák Charlonét a mentesítés megszerzésére. A kérdéses összeg ötszázötven dollár volt, ami nem vágta volna földhöz az érintett családokat, de e két kardos asszony mégis nagy haragra gyúlt. Estela Pérez, a büszke Blanco család gyermeke (Wilson Ferreirának, a Blanco-vezérnek unokanővére) nem tűrheti, hogy egy Colorado-párti szembeszegüljön vele. Madelónnal együtt azonnal elment a chilei külügyminisztériumba, ahol maga a külügyminiszter, Clodomiro Almeyda fogadta őket. Meghallgatta, miről van szó, s aztán tüstént írt egy levelet, amely mentesítette őket az átváltás alól. E mentesítés birtokában mind az öten visszatérhettek Montevideóba, s november 25-én ezt is tették. Páez Vilaró már korábban elutazott Brazíliába, s így most a gép eltűnése óta jóformán először esett meg, hogy senki sem kutatott tovább Chilében. De elutazásuk előtt a Talca környéki hegyeken szétszórtak egy sereg röpcédulát, amely a gép megtalálójának háromszázezer escudo jutalmat ígért.
Remélték, hogy ez eredménnyel fog járni, egyébként már csak az imában kereshettek segítséget. Már csak kevesen bíztak ifj. Croiset-ban, s Ponce de León ez idő tájt beszélt vele úgyszólván utoljára. Croiset nem sokkal ez előtt azt mondta, hogy legutóbbi látomásakor a gépben nem volt senki, s ezt az anyák úgy értelmezték, hogy a fiaik elindultak segítséget keresni, de Rafael arra gyanakodott, hogy ez inkább azt jelenti, mindannyian meghaltak. Valahányszor nyomatékosan feltette e kérdést Croiset-nak, az mindig azt válaszolta, hogy elvesztette a kapcsolatot. Most, amikor újból beszélt vele, Rafael emlékeztette arra, amit mondott - vagyis hogy a gépben nincsen senki -, s hozzáfűzte, hogy az anyák miképpen értelmezik ezt. - Nekem - folytatta - más az érzésem. Én ezt úgy értelmezem, hogy halottak. - Ebben nem lehetünk biztosak - válaszolta Hollandiából telefonon Croiset. - Ide figyeljen - mondta erre Rafael. - Most nincs itt velem senki a fiúk rokonai közül, hát nyíltan megmondhatja, mit gondol, mi történt velük. Egy ideig csak a készülék recsegését-ropogását hallotta. Aztán Croiset megszólalt: - A magam részéről... azt hiszem, hogy most már... halottak. Ezek után ifj. Gerard Croiset-val megszűnt a kapcsolat, de azok, akik látnoki képességében elvesztették hitüket, abban továbbra is bíztak, hogy fiaik még életben vannak. Egyre inkább Istenhez és az egyházhoz fordultak. Rosina és Sarah Strauch még mindig buzgón fohászkodott a garabandali Szűzhöz, Madelón pedig carrascói otthonában anyjával és két lányával minden délután térden állva elimádkozta a rózsafüzért. Gyakran csatlakozott hozzájuk Susana Sartori, Rosina Machitelli és Inés Clerc is, három novia, aki még hitt jövendőbelijének visszatérésében. De a természetfelettihez való fohászkodásaikkal egy időben természetes magyarázatot is kerestek arra, hogy mi történt a repülőgéppel, s Roberto anyjának, Mecha Canessának támadt az az ötlete, hogy tán a tupamarók eltérítették a gépet, s Dél-Chilében valamilyen titkos reptéren rejtegetik, alkalmas időpontra várva, hogy váltságdíj-követelésükkel előálljanak. Az Uruguayban és Chilében uralkodó politikai bizonytalanság légkörében ez az elképzelés hihetőnek látszott, s ezért a pilóták politikai beállítottságának is utánajártak. Kiderült, hogy mindkét pilóta jobboldali érzelmű volt. Mivel azt a gondolatot elvetették, hogy valamelyik fiú térítette volna el a gépet, így csak Senora Mariani maradt. Erősen felfújták azt a tényt, hogy az asszony a lányának egy politikai menekülttel kötendő házasságára utazott Chilébe, de aztán - bármennyire is szerettek volna valamilyen új elméletet felállítani - be kellett látniuk, milyen képtelen ötlet, hogy ez a kövér, középkorú hölgy térítette volna el a gépet. December 1-jén az egyik montevideói újság azt a hírt közölte, hogy az uruguayi légierő egy gépet szándékozik küldeni Chilébe, hogy a Tinguiririca vulkán tájékán a Fairchild után kutasson. A hírt hivatalosan ugyan nem erősítették meg, de Montevideóban az anyák, felbátorodva rajta, azzal a kérdéssel fordultak férjükhöz, miért ne lehetne egy uruguayi gépet azonnal kiküldeni azzal a feladattal, amit a Légi Mentőszolgálat csak két hónap múlva akar végrehajtani? December 5-én Zerbino, Canessa és Surraco - Fernández, Echavarren, Nicolich, Eduardo Strauch és Rodríguez Escalada társaságában - felkeresték az uruguayi légierő főparancsnokát, Pérez Caldas dandártábornokot. Összefoglaló jelentést adtak át neki mindarról, amit ők maguk Chilében Talca környékén végeztek, azt is megmondták azonban a dandártábornoknak, hogy nem hisznek többé Croiset látomásaiban. A kutatást, mondták, a Tinguiririca vulkán vidékére kell összpontosítani, de nekik, mint magánszemélyeknek, erre nincsenek anyagi eszközeik. Pérez Caldas hívatta egyik beosztottját, aki aznap tért vissza Santiagóból, ahol a Légi Mentőszolgálattal együttműködve a szerencsétlenség műszaki kivizsgálásának lehetőségeit mérlegelte.
Jelentésében megerősítette, hogy február előtt semmit sem lehet tenni. Harminc év óta nem volt olyan erős havazás az Andokban, mint ezen a télen. A gépet bizonyára teljesen elborította a hó, s lehetetlen, hogy bárki is életben maradt volna. Pérez Caldas a vele szemben álló nyolc férfihoz fordult, azt várta, tudomásul veszik a helyzet ilyeténképpeni értékelését, de azok - noha szívük mélyén mindannyian belátták, hogy a kutatás eredménytelen volna - mégis ragaszkodtak lefolytatásához. Elmondták, milyen lelkiállapotban vannak az anyák és a noviák, mire Pérez Caldas ellenállása kezdett megtörni. Végül is felállt. - Uraim mondta -, tudomásul vettem kérésüket, s döntöttem. Az uruguayi légierő rendelkezésükre bocsátja egy gépét. Ezzel kezdetét vette a kutatás utolsó szakasza.
2 Amikor híre terjedt, hogy az uruguayi légierő egy speciálisan felszerelt C-47-es gépe utasítást kapott a Fairchild felkutatására, a szülők hangulata újból optimizmusba váltott át, s az apák közül sokan jelentkeztek, hogy részt akarnak venni az expedícióban. Páez Vilaró még mindig Brazíliában tartózkodott, s noha a légierő a személyzeten fölül csak öt utast engedélyezett, nyilvánvaló volt, hogy köztük akar lenni. Ramón Sabella is szeretett volna velük menni, de orvosai lebeszélték az utazásról. Végül is a négy másik, akit kiválasztottak, hogy elkísérje Páez Vilarót, Rodríguez Escalada, valamint Roberto Canessa, Roy Harley és Gustavo Nicolich apja lett. De nemcsak ezek a férfiak vették ki részüket e vállalkozásból, a Methol, Maquirnain, Abal, Parrado és a Valeta családok és még sokan mások pénzzel és tanáccsal támogatták őket, Rafael Ponce de León pedig állandó kapcsolatot tartott fenn a chilei rádióamatőrökkel. December 8-án a szülők egy csoportja, köztük az expedíció résztvevői a légierő I. sz. bázisára mentek, hogy tanácskozzanak a C-47 pilótájával, Ruben Terra őrnaggyal, s hogy a kutatáshoz tervet készítsenek. Ugyane napon Páez Vilaró visszaérkezett Brazíliából, és megerősítette, hogy nagyon kevéssé bízik ugyan az uruguayi légierő gépeiben, mégis részt akar venni az expedícióban. Másnap folytatták előkészületeiket az utazáshoz, s december 10-én délben a szülők, rokonok és noviák az expedíció résztvevőivel együtt Nicolichék tágas, mór stílusú villájában még egy utolsó összejövetelt tartottak. Két tapasztalt uruguayi pilótát is meghívtak a megbeszélésre, s mindazt az anyagot, amelyet a chilei Légi Mentőszolgálat, az uruguayi légierő és maguk a szülők összegyűjtöttek, kiteregették az asztalra, hogy mindenki megnézze. Dr. Surraco térképeket vett elő, s elmagyarázta, miért van másokkal egyetemben immár meggyőződve arról, hogy a gépnek a Tinguiririca- és Sosneado-hegyek közt kellett lezuhannia. Megállapításait senki se vonta kétségbe. A Talca és Vilches környéki hegyekről már senki sem beszélt, az értelem diadalmaskodott a parapszichológia fölött. A megbeszélés estig tartott. Utána a két Strauch házaspár Harleyékhoz ment, s ott késő éjjelig beszélgettek az expedícióról, amelytől azt várták, hogy megtalálja a fiúkat. A beszélgetés végén Walter Harley Rosina Strauchhoz fordult: - Ide figyelj - mondta. - Tűvé teszem az Andokat. Lépésről lépésre végigvizsgálom az egészet, amíg csak meg nem találom a fiúkat. De tőled is kérek valamit. Ha ezúttal sem járunk sikerrel, bele kell nyugodnunk, hogy nincs többé remény. Ha visszatérünk az expedícióból, minden hiú várakozással le kell számolnunk. Másnap, december 11-én reggel 6 órakor a C-47 elindult Santiagóba. A repülőgépen a pilótán, Ruben Terra őrnagyon és a négyfőnyi személyzeten kívül Páez Vilaró, Canessa, Harley, Nicolich és Rodríguez Escalada foglalt helyet. Sok szülő e korai időpont ellenére is kint volt a reptéren elbúcsúztatni őket.
A C-47 katonai szállítógép volt. Nem voltak rajta kényelmes ülések, s az öt középkorú férfinak a gép oldalánál, padokon kellett ülnie. Amellett a gép nagy zajt is csapott, de azért mindannyian elégedettek voltak, mert a Fairchild eltűnése óta most először nyílt alkalmuk rá, hogy az Andok legmagasabb csúcsait is átkutassák. Az uruguayi sajtó szerint a C-47-et az expedícióhoz speciális felszereléssel látták el; a nagy magasságban való repüléshez oxigénnel és légnyomásbiztosítóval mindenesetre rendelkezett. A La Plata torkolatvidékén átrepülve Páez Vilaró kezébe vett egy újságot, amelyet a gépen talált, s elolvasta az expedícióról szóló cikket. Időről időre fölpillantott, hogy látja-e azt a „rendkívül pontos, speciális berendezést”, amelyről az újság ír, s amikor egy bekezdéshez ért, amely az uruguayi légierő szakképzettségéről és nagyszerűségéről lelkendezett, kissé ingerült lett. Végül is a Fairchild eltűnése óta a légierő jóformán most először tett bármit is öt tagja felkutatásáért. Kíváncsi volt, mi a pilóta véleménye a cikkről, s ezért előrement a fülkéjébe. Amikor belépett, látta, hogy már elérték a torkolat argentínai partját, s nemsokára átrepülnek Buenos Aires fölött. - Látta ezt? - kiáltotta oda Ruben Terrának, fölemelve az újságot, amely az imént olvasott cikket tartalmazta. - Igen - felelte az őrnagy. - S mi a véleménye róla? - Megfelel a valóságnak. Páez Vilaró kissé megvonta széles vállát. A pilóta, úgy látszik, észrevette, mert így folytatta: - Amikor például egyszer az egyik motor leállt, le tudtam szállni a géppel... Épp ebben a pillanatban a gép egy nagyot zökkent, és remegni kezdett. Páez Vilaró hátranézett a szárnyra, s pontosan azt látta, amit az őrnagy az előbb leírt: a jobb oldali motor propellerje leállt. - Nos - szólt a pilótához fordulva -, most ez megismétlődött. Az El Palomar-i katonai reptéren kényszerleszállást hajtottak végre, s onnan aztán Ruben Terra sürgönyzött Montevideóba egy új motorért, de utasai nem voltak hajlandók megvárni, amíg megérkezik és beszerelik a C-47-be. Könnyű repülőgépet béreltek, azzal elrepültek az Ezeizareptérre, ahol átszálltak a chilei LAN légitársaság Santiagóba tartó menetrendszerű járatára. Este hét óra tájban érkeztek oda, s egyenesen a Légi Mentőszolgálat Los Cerrillos-i főhadiszállására hajtattak. - Micsoda? - kérdezte Massa parancsnok, meglátva Páezt és társait. - Hát már megint itt vannak? Ez semmiképp se alkalmas pillanat a kutatásra. Megmondtuk, hogy értesíteni fogjuk önöket, ha eljön az ideje. A parancsnok nem ok nélkül jött zavarba. Repülőgépek elég sűrűn eltűnnek ugyan az Andokban, de arra eddig nemigen volt példa, hogy csaknem két hónappal később még mindig keressék őket. Még akkor se folytatták ilyen hosszú ideig a kutatást, amikor 1968-ban az Egyesült Államok légierejének egy DC-3 típusú gépe tűnt el, s íme, most egy csoport uruguayi civil tör be az irodájába, és nem akarnak tágítani. - Mondja, parancsnok úr - kérdezte Harley -, elképzelhető-e, hogy a gép nem jutott ki a hegyek közül, és kényszerleszállást hajtott végre a hóban? - Ennek az esélye szerencsés esetben kettő az ezerhez - válaszolta Massa. - Nekünk még egy az ezerhez is elég - szólt Harley. Az uruguayiak most alkudozni kezdtek, hogy használhassák a Légi Mentőszolgálat helikoptereit, de Massa, bár udvariasan végighallgatta kérésüket, mégsem teljesíthette. - Nem értik mondta -, milyen veszedelmes dolog helikopterekkel az Andokban repülni? Nem tehetem kockára a
pilótáim életét, hacsak nincs valamilyen konkrét bizonyíték arra, hogy a roncs egy meghatározott helyen fekszik. Ha bármilyen bizonyítékkal rendelkeznek, kérem, mutassák föl, és akkor ennek megfelelően fogok eljárni, de addig... nagyon sajnálom. Az öt férfinak be kellett érnie Massa e lagymatag ígéretével, s visszatértek a hoteljükbe. De nem csüggedtek el. Jóllehet fáradtak voltak az izgalmakkal tele utazástól, mégis azonnal nekiláttak, hogy eltervezzék, mit tegyenek. Csoportokra fognak oszlani. Egyikük földi expedícióval végigkutatja a Palomo- és Tinguiririca-hegyeket, egy másik ugyanezt a területet a levegőből vizsgálja végig, mihelyt a C-47 Santiagóba érkezik, egy harmadik pedig igyekszik megtalálni Camilo Figueroát, azt a rézbányászt, aki állítása szerint látott egy gépet a magasból lezuhanni. Ez volt az Andok ostromának három hadoszlopa. Vállalkozásukat Karácsonyi Hadműveletnek nevezték el.
Hetedik fejezet
1 November 23-án volt Bobby Francois huszonegyedik születésnapja. Tizenhat társától ajándékul egy doboz cigarettát kapott. Időközben Canessa és Parrado nekilátott, hogy leszerelje a rádiót a műszerfalról, amely még mindig a pilóta mellébe félig beleágyazva feküdt. A fülhallgatók és a mikrofon egy hordozható írógép nagyságú fekete fémdobozzal voltak összekötve, ezt néhány csavar kihúzása után könnyűszerrel kiemelték. Ekkor azonban látták, hogy nincs skálája, és így az URH rádiónak csak egyik része lehet. Azonkívül a hátlapjából hatvanhét huzal jött ki, amelyek, gondolták, a hiányzó feléhez kapcsolódnak. A gép annyira zsúfolva volt műszerekkel, hogy csak nehezen tudták eldönteni, mi tartozik a rádióhoz, és mi nem, de végül is a poggyásztér falában egy műanyag lap mögött rábukkantak az adóra. Ehhez sokkal nehezebben lehetett hozzáférni és elkülöníteni a többi műszertől - különösen mert világítás nélkül kellett dolgozniuk. Más szerszámuk nem volt, csak egy csavarhúzó, egy kés meg egy harapófogó, s ezekkel napokig tartó erőfeszítés árán végre sikerült is az adót kiszerelniük. Feltevésüket, hogy ez a műszertábláról leszerelt doboz párja, megerősítette egy kábel, amely a hatvanhét különböző huzallal együtt a hátlapjából vezetett ki. A nehézség most abban rejlett, hogy nem tudták, az egyik darabból kivezető huzalok közül melyiknek melyik a párja a másik darabnál. Mivel mindkettőből hatvanhét huzal jött ki, így a permutációk száma sok millióra rúgott. De aztán felfedezték, hogy mindegyik huzalon van valamilyen halvány jelzés, s így sikerült megfelelően összekapcsolniuk őket. Legjobban Canessa bízott a rádióban. Esztelenségnek tartotta életük kockáztatása árán nekivágni a hegyeknek, amíg a legcsekélyebb lehetőségük van rá, hogy kapcsolatba lépjenek a külvilággal. A többség egyetértett vele, noha sokan többé-kevésbé kételkedtek a sikerben. Pedro Algorta például nem hitte, hogy a készüléket valaha is működésbe sikerül hozniuk, de ezzel sose állt elő, nehogy elcsüggessze az optimistákat. Roy Harley, akit rádiós szakértőjüknek tekintettek, kételkedett leginkább a sikerben. Ő tudta legjobban, mennyire korlátozottak ismeretei, amelyekre társai reményüket alapították - hiszen csak néhány délutánt töltött el barátjának sztereó készülékével babrálva -, s ezért siránkozó hangon állandóan azt hajtogatta, hogy ettől még nem lesz képes szétszerelni és újra összeszerelni egy URH rádiót. Önbizalma hiányát testi-lelki kimerültsége velejárójának tekintették. Széles arcán örökké nyomorúság és kétségbeesés tükröződött, s korábban tagbaszakadt, erős teste egy hindu fakír összeaszott méreteire zsugorodott. Ezért aztán az expedíciósok és az unokafivérek arra kérték, hogy edzésképpen a farokhoz teendő túrára, járkáljon a gép körül, de ehhez is gyenge volt. (Azt azonban nem tartották indokoltnak, hogy húsadagját felemeljék.) Minél erőteljesebben követelőztek, Roy annál inkább megmakacsolta magát. Sírt, könyörgött, újból és újból elmondta, hogy csak ugyanannyira ért a rádiókhoz, mint bárki más közülük. De tekintélyüknek nehezen bírt ellenállni, s amellett más oldalról is nyomást gyakoroltak rá. - El kell menned - mondta neki barátja, Francois -, mert ez az egyetlen esélyünk. Ha gyalog kellene kijutnunk innen, ez az olyanoknak, mint Coche, Mangino, Alvaro, te meg én, sohasem sikerülhetne. Roy, bár rendkívül vonakodva, végre meghajolt az érv előtt, s beleegyezett, hogy elmegy. Távozásuk azonban még nem állt küszöbön, mert még viaskodtak a pilótafülke fölött a tetőre szegecselt antennával. Csavarhúzóval kellett a szegecseket kihúzniuk, s e munkát még megnehezítette, hogy az antenna a gép lezuhanásakor összevissza görbült. S amikor már levették, s a rádió a különféle alkatrészeivel együtt ott feküdt a hóban, Canessa
még hosszú órákon át csak bámulta, s mindenkire rárivallt, aki megkérdezte, mit piszmog még vele, hogy még mindig nem indulhatnak. A többiek ugyan türelmetlenkedtek, de Canessától lobbanékonysága miatt mindenki óvakodott. Ha nem tartozott volna az expedíciósok közé - és nem lett volna a három közül a legtalálékonyabb -, talán nem nyelték volna le tőle, de az adott körülmények között nem akarták megharagítani. Habozása ennek ellenére ésszerűtlennek látszott, s így azt gyanították, azért halogatja a kísérletet a rádióval, hogy minél később kelljen elindulnia a hóban. Végül is a három Strauch unokafivér elvesztette türelmét. Azt mondták neki, fogja a rádiót, és menjen. Canessa a halogatásra nem talált több kifogást, így aztán másnap reggel nyolckor a kis csapat összegyűlt, hogy leereszkedjen a farokhoz. Vizintín ment elöl, most is megrakodva, mint egy málhás ló, őt Harley követte zsebre dugott kézzel, majd végül Canessa és Parrado botokkal és hátizsákkal, mint két télisportoló. Megindultak lefelé a hegyen, s a tizenhárom visszamaradt fiú felettébb örült távozásuknak. Nemcsak Canessa és Vizintín ingerlékenységétől és basáskodó magatartásától szabadultak meg, hanem a négy fiú távollétében kényelmesebben is alhattak. És mindenekfölött arról álmodoztak, hogy hamarosan megmenekülnek. De nem ülhettek ölbe tett kézzel, várva, hogy az álomból valóság lesz. Amióta elhatározták, hogy megeszik a halottak húsát, készletük most első ízben fogyóban volt. Nem az okozott problémát, hogy nincs elég holttest, hanem hogy nem találják meg őket. A szerencsétlenségnél meghaltak tetemét annak idején kivitték a gépből, s most a lavina következtében mélyen betemette őket a hó. A lavina alkalmával elpusztultak közül egynek-kettőnek holtteste még megvolt, de a fiúk tudták, hogy hamarosan meg kell találniuk a korábbi áldozatokat is. Amellett azt is figyelembe vették, hogy a szerencsétlenségnél meghaltak kövérebbek, a májukban több-életben maradásukhoz szükségesvitamin van felhalmozva. Így hát nekiláttak a holttestek megkeresésének. E feladattal Carlitos Páezt és Pedro Algortát bízták meg, de valamennyi fiú segített nekik. Azzal a módszerrel dolgoztak, hogy aknát vágtak a hóban azon a helyen, ahol emlékezetük szerint egy holttest feküdt, e lyukakat azonban igen mélyre kellett ásniuk, s ennek ellenére gyakran eredmény nélkül. Más alkalmakkor sikerrel jártak ugyan, de nemegyszer még így is csalódniuk kellett: Például úgy gondolták, hogy valahol a bejárat közelében fekszik egy holttest, s Algorta napokat töltött azzal, hogy e helyen módszeresen lyukat vágjon lefelé vezető lépcsőkkel. A társaihoz hasonlóan legyengült Pedro e fárasztó munkával a kemény hóban csak nehezen tudott megbirkózni, így hát úgy érezte, aranyat talált, amikor lapátnak használt alumíniumlemezzel elkaparta a havat a szövetdarabról, amelyet ingnek vélt. Erre gyorsabban kezdett ásni a holttest lábszára és lábfeje környékén, mígnem egyszerre meglátta, hogy a lábujjak vörös lakkal vannak befestve. Az egyik fiú holtteste helyett Liliana Methol tetemére bukkant, abban pedig már korábban megállapodtak, hogy ehhez Javier érzelmeire való tekintettel nem nyúlnak. A kutatóakna ásásának egy másik módszere abban állt, hogy az összes fiú egy és ugyanarra a helyre vizelt. Ez hatásos módszernek bizonyult, feltéve, hogy reggel mindegyikük vissza bírta tartani magát addig, amíg a kijelölt helyre nem ért. Sokan, sajnos, annyira tele hólyaggal ébredtek, hogy mihelyt kiléptek a gépből, muszáj volt azonnal vizelniük. Algorta gyakran előre kigombolta három nadrágját, de néha még így sem sikerült idejében kijutnia a gépből. Nagyon sajnálta, mert könnyebb volt egy lyukba húgyozni, mint kiásni egyet. Sokan gyöngének érezték magukat az effajta munkához. Egyesek beletörődtek hasznavehetetlenségükbe, de voltak, akik még maguknak se vallották be, hogy semmivel sem járulnak hozzá a közösség boldogulásához. Carlitos egyszer leszidta Sabellát, hogy nem csinál semmit, mire a legyengült Moncho olyan hisztérikus dühvel esett neki az ásásnak, hogy akik figyelték, attól tartottak,
belehal, de az erőfeszítései csak arra vezettek, hogy a kimerültségtől összerogyott. Mert hát nemegyszer megesik, hogy a lélek tettre kész, de a test gyarló. Moncho szeretett volna a hősies unokafivérek és az expedíciósok soraiba tartozni, de teste cserbenhagyta, nem maradt hát más választása: be kellett érnie a puszta szemlélő szerepével. Miközben a fiúk a hóban ásva betemetett holttestek után kutattak, a felszínhez közelebb fekvő tetemek húsa már kezdett oszlásnak indulni, mivel az ezeket borító vékony hóréteget az erősebb napsütés megolvasztotta. Most már valóban beállt az olvadás - a hó szintje mélyen a Fairchild teteje alá süllyedt -, s déltájban a nap olyan forrón sütött, hogy a szabadon hagyott hús egykettőre megromlott. Így aztán az ásáson, húsvágáson és hóolvasztáson kívül még a tetemeket is be kellett takarniuk hóval, s a naptól kartonpapírral meg műanyag lapokkal kellett védeniük. Az unokafivérek a készletek csökkenésének láttán kiadták az utasítást, hogy a dézsmálásnak véget kell vetni. De mint a bevett gyakorlat megszüntetésére irányuló rendelkezések általában, ez sem bizonyult hatásosnak. Így aztán arra törekedtek, hogy meglevő húskészletük minél tovább kitartson, s ezért most már megették az emberi testnek azokat a részeit is, amelyeket korábban félrelöktek. A kezeken és lábakon például a bőr alatt a csontokat hús borította, ezt le lehetett kaparni. Az egyik holttestnek a nyelvét is megpróbálták megenni, de nem bírták lenyelni; egyikük azonban egyszer a heréket is megette. Ezzel szemben mindannyian rászoktak a velő elfogyasztására. Amikor az utolsó csöpp húst is lekaparták a csontról, baltával feltörték, egy drótdarabbal vagy késsel kipiszkálták a velőt, és elosztották. Megették azokat a vérrögöket is, amelyeket úgyszólván minden holttest szíve körül találtak. Konzisztenciája és íze más volt, mint a húsé és zsíré, s addigra már torkig voltak egyhangú táplálékukkal. Nemcsak érzékeik áhítoztak más ízek után, hanem testük is kívánta azokat az ásványokat - elsősorban a sót -, amelyeket oly régen nélkülöztek. Ezeknek a vágyaknak engedtek a kevésbé finnyásak, amikor a holttest rothadásnak induló részeit is megették. Most már a hótakarta hullák belső részei is rothadni kezdtek, s ugyanígy azoknak a gép körül szétszórva heverő tetemeknek maradványai, amelyeket nem védtek a naptól. Később mindannyian megették a rothadó húst. Azt csinálták, hogy kivették a vékonybelet, tartalmát kinyomták a hóba, apró darabokra vágták és megették. Csípős, sós íze volt. Egyikük megpróbálta egy csont köré tekerni és tűzön megsütni. A rothadt húsnak, amit utóbb megettek, sajthoz hasonló íze volt. Az új ízek és új táplálékforrások keresése során utolsónak az agyvelőt fedezték fel, amelyet eddig eldobtak. Canessa azt mondta nekik, hogy az agynak ugyan valószínűleg nincs különösebb tápértéke, ezzel szemben glukózt tartalmaz, s ez fokozza energiáikat. Ő vett először elő egy fejet, homlokán felvágta a bőrt, majd hátrahúzta, s baltával feltörte a koponyát. Az agyvelőt ekkor vagy széjjelosztották, és még fagyottan megették, vagy pedig becsináltszerű szósznak használták. A májat, belet, izmokat, zsírt, szívet és vesét megfőzve vagy nyersen apró darabokra vágták, és összekeverték az agyvelővel. Az étel így jobban ízlett, s könnyebben lecsúszott. Csak az okozott nehézséget, hogy kevés olyan mély edényük volt, amelybe ezt beletehették, mert korábban a húst tányérról, tálcáról vagy alumíniumlemez-darabkákról ették. Inciarte borotválkozótálkából ette a becsináltat, a többiek pedig a koponya felső részét használták tálnak. Most tehát koponyákból négy tálat, csontokból meg kanalakat csináltak. A rothadásnak induló agyvelő ehetetlen volt, ezért az összes fejet, amely a korábban megevett holttestekből megmaradt, összegyűjtötték, és betakarták hóval. A havat is alaposan végigvizsgálták, nem találnak-e olyan részeket, amelyeket azelőtt eldobtak. E guberálás ily módon értékes munka lett különösen Algorta számára, aki a fő-fő guberáló volt. Ha nem lyukat ásott, vagy az unokafivéreknek segített a húsvágásban, meggörbedve bicegett a gép körül, s egy vaspálcával turkált a hóban.
{2}
Csavargóhoz hasonlított, olyannyira, hogy Carlitos Öreg Vizcachának nevezte el - de szorgalmának megvolt a gyümölcse, mert sok zsírdarabot talált, egyikén-másikán vékony húsréteggel. Ezeket a tetőn a számára kijelölt helyre tette. A vízzel esetleg átitatott darabokat a nap kiszárította, s ekkor vékony kéreg képződött rajtuk, amely ehetőbbé tette őket. Vagy pedig Pedro is - mint a többiek - egy fémdarabra helyezte a zsírt, amely felfogta a napsugarakat, s ily módon az ételt megmelegítette. Egyszer, egy kivételesen forró napon a szó szoros értelmében megsütötte a zsírdarabokat. Algortának jól jött, hogy az expedíciósok távollétében senki se veszi el tőle, amit olyan gondosan összegyűjt és elkészít. Fitóval viszont megosztotta, amit talált. Tetőrésze Fitóé mellett volt, s a kettejük közti területre rakták azt az élelmet, amit egymással megosztottak. A közös „kamrát” Algorta tartotta külön élelemmel megtöltve. Ugyanúgy ragaszkodott Fitóhoz, mint ahogy Zerbino Inciarte szavaival élve - „a Német apródja lett”. Inciartét különösen az bosszantotta, hogy Zerbino még akkor is ad cigarettát Eduardónak, amikor annak még magának is van, de Zerbino emlékezett az első expedíció utáni napokra, midőn Eduardo megengedte neki, hogy dagadt lábát alvás közben a vállára fektesse. A dolgozók és a lógósok, a takarékosak és a könnyelműek közti szakadék szélesedésével Coche Inciarte szerepe fontosabbá vált. Inciarte munkája és hajlama szerint feltétlenül a paraziták táborába tartozott, viszont Fito Strauchnak és Daniel Fernándeznek régi barátja volt. Amellett lelki tisztasága és szellemessége miatt lehetetlen volt nem szeretni. Akár Carlitost igyekezett rávenni, hogy tüzet rakjon egy szeles napon, akár rettenetesen elfertőződött lábából nyomott ki egy fél liter gennyet, mindig mosolygott magában, s a többieket is mosolyra késztette azzal, amit csinált. Állapota, ugyanúgy, mint Numa Turcattié, egyre súlyosabbra fordult, mert mindketten vonakodtak nyers húst enni. Sőt Coche időnként delirált, s egyszer a legkomolyabban azt mondta a fiúknak, hogy a gépnek azon az oldalán, ahol alszik, egy kis ajtó van, amely a zöld völgyre nyílik. Mégis, amikor egyik reggel kijelentette ahogy azt korábban Rafael Echavarren tette -, hogy aznap meghal, - senki sem vette komolyan. Másnap, amikor felébredt, a többiek kinevették, s azt kérdezték tőle: - Mondd csak, Coche, milyen érzés halottnak lenni? A cigaretta továbbra is feszültséget okozott közöttük. Az olyanok, mint az unokafivérek, akiknek kellő önuralmuk volt ahhoz, hogy beosszák a dohányzást, s így kijöttek adagjukkal, a második nap végén azt tapasztalták, hogy minden szippantásukat egy sereg sóvár szem figyeli. A könnyelműek s köztük Coche járt az élen - már az első napon kimerítették a készletüket, s ekkor megpróbálták letarhálni azokat, akiknek még maradt cigarettájuk. Pedro Algorta, aki a többieknél kevesebbet szívott, mindig lesütött szemmel járkált, hogy elkerülje Coche könyörgő pillantásait, de ha ez hosszabb ideig sikerült neki, Coche végül odafordult hozzá: - Pedro, ha visszajutunk Montevideóba, meghívlak a nagybátyámhoz gnocchi-ra -, mire az éhes Algorta felpillantott, és szembe találta magát Coche nagy, esdeklő, nevető szemével. Pancho Delgado sem tudott beosztani, s ezért olykor-olykor odasomfordált például Sabellához, s elbeszélgetett vele a bátyjával töltött iskolai éveiről, abban a reményben, hogy ezzel kicsal tőle egy cigarettát. Vagy pedig Inciarte elküldte őt Fernándezhez, hogy beszélje rá, adja ki előre az adagjukat. - Tudod - mondta ilyenkor -, Coche és én nagyon ideges természetűek vagyunk... Egy időben Delgado felügyelt a cigarettakészletre, ami olyan volt, mintha egy alkoholistát bíztak volna meg az italméréssel. Egyik éjjel odakint olyan szörnyű vihar tombolt, hogy még a gépbe is bevágta a havat. Delgado és Zerbino, akik a bejáratnál aludtak, beljebb mentek a kabinba, s Cochéval és Carlitosszal együtt cigarettáztak. Legtöbben ébren maradtak, cigarettáztak, hallgatták a lavinák moraját, de reggel, amikor teljesen behavazva felébredtek, egyik-másik fiúban kétely merült fel, hogy valóban annyi cigarettát szívtak-e el, mint ahogy azt Delgado állította.
Egy más alkalommal Fernández és Inciarte kaptak hajba a cigaretta miatt. Fernández, aki a három öngyújtó közül az egyikre vigyázott, Inciarte ismételt kéréseit, hogy adja oda neki, elengedte a füle mellett, mert szerinte Coche túl sokat dohányzott. Coche ettől feldühödött, s aznap nem volt hajlandó egy szót sem szólni Fernándezhez. Éjjel szokás szerint egymás mellett feküdtek, s valahányszor Fernández feje Coche vállára billent, Coche ellökte onnan. - Ugyan, ugyan, Coche mondta erre Fernández, s a fiú ekkor felhagyott a duzzogással. Túlságosan jólelkű volt ahhoz, hogy tartósan haragudjék valakire. A Coche és Delgado között már korábban is fennálló barátságot a cigaretta dolgában való könnyelműségük még szorosabbra fűzte. Vagy külön-külön pumpoltak - Pancho elvett egypár darabot Numa Turcatti adagjából, mert úgy érezte, a dohányzás nem tesz jót neki, Coche meg igyekezett elkapni Algorta pillantását, vagy pedig, mint láttuk, közös frontot alakítottak, hogy előleget vegyenek fel Daniel Fernándeztől. Gyakran beszélgettek montevideói életükről, közös barátjukkal, Gaston Costemalléval vidéken töltött víkendjeikről. Pancho vele született ékesszólásával olyan elevenen ecsetelt egy-egy jelenetet korábbi boldog életükből, hogy Coche szinte úgy érezte, mintha a gép roncsainak nyirkos, bűzös fogságából hirtelen tehenészetének zöld legelőin termett volna. De amikor a történet véget ért, egyszerre rádöbbent a szörnyű valóságra, s ez annyira lesújtotta, hogy csak bámult maga elé üveges szemmel, akár egy hulla. Ezért aztán Strauchék és Daniel Fernández igyekeztek Cochét távol tartani Delgadótól. Úgy érezték, ezek az ábrándozásba menekülő beszélgetések annyira aláássák lelkierejét, hogy még az élni akarást is kiölik belőle. Emellett egyre kevésbé bíztak Delgadóban. Egyszer például a gépen kívül tartózkodó fiúk bekiáltottak a bent levőknek, hogy küldjenek ki valakit a húsadagjukért. Mire megjelent Pancho, átvette a húsdarabokat, s közben megkérdezte Fitótól, hogy elvehet-e magának is egyet. - Természetesen - válaszolta Fito. - A legszebbet? - Ha akarod. Fito és a többiek a tetőn maradtak, a maguk húsadagját eszegették, s Pancho, miután a többieknek átadta az ételt, kijött és csatlakozott hozzájuk. Amikor aztán Fito bement, Daniel Fernández, aki kisebb darabokra vágta fel a húst, amit Pancho hozott, odaszólt hozzá: - Hé, nem sokat adtál nekünk enni. - Tizenkét darabot vágtam. - Csak nyolcat, fel kellett az egészet újból osztanom. Fito vállat vont, semmit se szólt, mert okosabbnak tartotta, ha nem mondja ki gyanúját. A közösség szempontjából életbevágóan fontos volt, hogy komoly egyenetlenkedés ne támadjon köztük. Ezzel szemben Carlitosnak nem voltak ilyen meggondolásai. - Hát akkor kíváncsi vagyok mondta Panchóra szegezve szemét -, hol az a kísértet, aki elvette a másik négy darab húst? - Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte Pancho. - Mire célzol? Nem bízol bennem? Még folytatták volna, de Fito és Daniel Fernández rászólt Carlitosra, ne firtassa tovább a dolgot.
2 Miközben a gépben ilyen események játszódtak le, a három expedíciós Roy Harleyval a farokban tartózkodott. Útjuk lefelé csak másfél óráig tartott, s közben találtak egy koffert, amely Parrado anyjáé volt. Benne cukorkára és két üveg Coca-Colára bukkantak.
A nap hátralevő részét a farokban pihenéssel töltötték, s átvizsgálták azokat a koffereket, amelyek ittlétük óta előkerültek az olvadozó hó alól. Parrado többek között talált egy filmmel megtöltött fényképezőgépet, s meglelte a táskáját is azzal a két üveg rummal és likőrrel, amelyet anyja Mendozában vásárolt, s rábízott. Egyik üveg se tört el, s egyet kinyitottak, de a másikat félretették az expedícióhoz, ha a rádiót mégsem tudnák működésbe hozni. Canessa és Harley másnap munkához látott. Eleinte azt hitték, könnyen megbirkóznak vele, mert az adó hátán az aljzatok BAT és ANT jelzésekkel voltak ellátva, mutatták, hova kell a telepek és az antenna drótjait bekötni. Akadtak azonban, sajnos, olyan huzalok is, amelyekről nem tudták, hova kell kapcsolni. Elsősorban azt nem tudták kisütni, hogy mely huzalok pozitívak, és melyek negatívak, s gyakran előfordult, hogy ha bekötötték őket, szikrákat hánytak a szemükbe. Egyszer felcsillant előttük a siker reménye, mert Vizintín a farok mellett a hóban megtalálta a Fairchild kezelési kézikönyvét. Megkeresték a tárgymutatóban a rádióra vonatkozó részt, de kiderült, hogy az egész harmincnegyedik fejezet a hírközléssel foglalkozik, s amikor fel akarták lapozni, látták, hogy néhány oldalt a szél kitépett a könyvből - épp a nekik szükséges fejezet oldalait. Nem volt hát más választásuk, vissza kellett térniük a próbálkozáshoz. Nagy figyelmet igénylő munka volt, s mialatt ők dolgoztak, Parrado és Vizintín is tovább serénykedett, másodszor is végigvizsgálták a koffereket, vagy tüzet gyújtottak, hogy megfőzzék a húst. Jóllehet csak négyen voltak, ugyanolyan feszültség uralkodott köztük, mint a törzsben. Roy Harleyt például bosszantotta, hogy Parrado neki kisebb adagot ad, mint a többieknek. Hisz ő is részt vesz az expedícióban, tehát neki is ugyanannyi jár, mint az expedíciósoknak. Parrado viszont azon a nézeten volt, hogy Roy csak kisegítő, ha a rádiót nem tudják működésbe hozni, neki nem kell majd átvágnia a hegyeken. Ezért csak annyit egyen, amennyi az életben maradáshoz szükséges. És azt sem engedte meg Roynak, hogy cigarettázzon. Azzal érvelt, csak egy öngyújtó van velük, s arra a végső expedíciónál mindenképpen szükségük lesz. Az igazság azonban az volt, hogy se Parrado, se Canessa, se Vizintín nem dohányzott, s Roy nyafogása és siránkozása mindannyiukat szerfelett ingerelte. Ezért azt mondták neki, csak akkor cigarettázhat, ha tüzet gyújtanak. De amikor egyszer Roy odament hozzájuk, hogy cigarettára gyújtson a tűznél, Parrado, aki a főzéssel foglalatoskodott, rászólt, menjen az útjából, s akkor jöjjön vissza, ha majd végzett. Csakhogy mire Roy visszatért, a tűz kialudt. Erre dühében felkapta az öngyújtót, amelyet Parrado egy kartonlapon hagyott, és rágyújtott vele. Amikor a három expedíciós meglátta, mit csinált, mint megvadult kollégista prefektusok rontottak neki. Szidták, mint a bokrot, s ki is ütötték volna szájából a cigarettát, ha Canessa meg nem gondolja magát, és meg nem állítja őket. - Hagyjátok békén - mondta a másik kettőnek -, ne feledjétek, hogy tán Roy menti meg mindannyiunk életét, ha működésbe hozza ezt a nyomorult rádiót. A harmadik napon nyilvánvalóvá vált, hogy nem hoztak elegendő húst magukkal, készletük nem fog kitartani a rádió összeszereléséig. Így aztán Parrado és Vizintín elindult vissza a géphez, Harleyt és Canessát a farokban hagyták. A fölkapaszkodás, ugyanúgy, mint az előző alkalommal, százszorta nehezebbnek bizonyult, mint a leereszkedés. Amikor elértek a domb tetejére, amely a géptől közvetlenül keletre púposodott, Parradót pillanatnyi, de mélységes kétségbeesés fogta el: a törzs és tizenhárom lakója helyett csupán egy hatalmas hómezőt látott. Azonnal arra gondolt, hogy egy újabb lavina bizonyára teljesen elborította a gépet, de amikor felnézett, feje fölött a hegyoldalakon friss hóesésnek nyomát se látta. Így aztán továbbment, s legnagyobb megkönnyebbülésére a következő domb másik oldalán meg is találta a gépet. A fiúk nem várták őket, s nem volt levágott húsuk. Amellett már-már gyengék is voltak, hogy az expedíciósok készletének feltöltéséhez holttestek után kutassanak. Parrado és Vizintín tehát maguk
fogtak hozzá az ásáshoz. Találtak is egy holttestet, amelyről az unokafivérek húst vágtak, ezt rögbizoknikba gyömöszölték, s miután két éjszakát fönt a gépben töltöttek, visszatértek a farokhoz. Mire leértek, Harley és Canessa megcsinálta az összes szükséges kötést a telep és a rádió, valamint a rádió és az antenna között, de a fülhallgatókon át még mindig nem tudtak semmiféle jelzést felfogni. Azt gondolták, talán az antenna hibás, ezért a gép villanyvezetékéből kitéptek egy csomó kábelt, s összekapcsolták őket. Egyik végét a farokhoz kötötték, a másikat meg egy kővel telerakott zsákhoz, amelyet egy magas sziklára helyeztek, s ezzel egy húsz méternél hosszabb antennájuk lett. Amikor bekötötték a magukkal hozott tranzisztoros rádióba, számos chilei, argentínai és uruguayi rádióállomást tudtak behozni. De midőn a Fairchild rádiójához kapcsolták, semmit se hallottak. Ezért aztán újból a tranzisztoros rádióba kötötték be, találtak egy állomást, amely vidám dalokat sugárzott, s újból munkához láttak. Egyszerre Parrado kiáltását hallották. Az egyik kofferben egy gyerek fényképét találta meg születésnapi ünnepségen. Egy kislányét, aki szendvicsekkel, süteményekkel és keksszel megrakott asztal mellett ült. Parrado a fényképet szorongatta, szemével falta az ételeket, de csakhamar a másik három fiú is, akit kiáltása felriasztott, ott termett mögötte, és részt vett a lakomában. - Nézd csak ezt a tortát - nyögött fel Canessa a gyomrát dörzsölve. - És mit szólsz a szendvicsekhez? - kérdezte Parrado. - Én azt hiszem, inkább azokból ennék. - A kekszek - nyöszörgött Vizintín. - Nekem a kekszet adjátok... Az antennájukhoz kapcsolt tranzisztoros rádión a négy fiú a hírekből értesült arról, hogy az uruguayi légierő egy C-47-es gépe újból elkezdi a kutatást. A hírt különbözőképpen fogadták. Harley a reménytől és örömtől lázba jött. Canessa is megkönnyebbültnek látszott. Vizintínre a hír nem volt különösebb hatással, Parradót pedig szinte csalódás fogta el. - Ne legyetek túl derűlátók figyelmeztette társait -, az, hogy újból keresnek bennünket, még nem jelenti, hogy meg is találnak. Ennek ellenére úgy gondolták, jó volna a faroknál a hóban egy nagy keresztet csinálni, s ezt a körös-körül heverő kofferekkel meg is tették. Addigra már a rádióhoz fűzött minden reményükről csaknem teljesen lemondtak, bár Canessa még mindig babrált vele, halogatta a visszatérést a géphez. Parrado és Vizintín viszont már az expedíción törte a fejét, mert odafent a gépben úgy határoztak, hogy ha a rádióval nem jutnak dűlőre, az expedíciósok egyenesen nekivágnak a hegyeknek, figyelemmel arra az egyetlen dologra, amiben biztosak voltak, vagyis hogy Chile nyugatra fekszik. Ezért aztán Vizintín levette a többi szigetelőanyagot is a Fairchild fűtőberendezéséről, amely a farok talapzatán egy sötét fülkében állt, ahol a telepek voltak. Ez az anyag könnyűsége ellenére tökéletesen megőrizte a meleget, hiszen a világ műszakilag legfejlettebb ipara készítette. Ha összevarrják őket nagy zsákoknak, kitűnő hálózsákjaik lesznek, s ezzel megoldják legnagyobb problémájukat, amely mindeddig gyötörte őket: hogyan fogják magukat a farok vagy a gép menedéke nélkül éjjel melegen tartani. Egész idő alatt, amíg a faroknál tartózkodtak, a hó körülöttük mindenfelé olvadozott - kivéve persze közvetlenül a farok alatt, ahol nem érték a napsugarak. Ezért aztán a farok úgyszólván egy hóoszlopon állt, amitől nemcsak a bemenetel lett körülményes, hanem az odabenti járkálás is egyenesen veszélyessé vált. Utolsó éjszaka a farok annyira imbolygott, hogy Parrado megrémült: felborul, és leszánkázik a hegyoldalon. A négy fiú igyekezett teljesen mozdulatlanul feküdni, de odakint szél fújt, ettől a farok erre-arra lengett, s Parrado nem bírt aludni. - Hé - szólt oda végül is a többieknek -, nem volna okosabb odakint lefeküdnünk? Vizintín csak morgott egyet, Canessa azonban megszólalt: - Ide figyelj, Nando, ha meg kell halnunk, hát meghalunk, de legalább aludjunk egy jót.
Másnap reggelre a farok még ugyanazon a helyen állt, de szemmel láthatóan nem volt többé biztonságos. És az is nyilvánvalóvá vált, hogy hiába vacakolnak tovább a rádióval, nem tudják működésbe hozni. Ezért elhatározták, hogy visszatérnek a géphez. Elindulásuk előtt újból megrakták magukat cigarettával, s Harley - nyolcnapos gyötrődése és csalódottsága kifejezéseképpen alkatrészeire rugdosta szét a rádiót, amelyet oly nagy fáradság árán rakosgattak össze. Kár volt erre pazarolnia erejét. A negyvenöt fokos emelkedő vissza a géphez csaknem másfél kilométer hosszú volt. Eleinte a hó kemény felületén a mászás nem okozott különösebb nehéz-séget. Később azonban kásás lett, a fiúk vagy combig merültek a hóba, vagy pedig felkötötték a hótalpnak használt nehéz, otromba párnákat, de a mászás így csaknem emberfeletti erőfeszítést igényelt, s erre a szegény Roy nem volt képes. Noha minden harminc lépésnél megpihentek, mégis hamarosan messze elmaradt mögöttük. Parrado azonban mellette volt, s hízelgéssel, átkozódással, könyörgéssel igyekezett rábeszélni, igyekezzék tovább. Roy megpróbálta, de kétségbeesetten, kimerülten újból és újból lerogyott a hóra. Minden eddiginél élesebb hangon siránkozott, könnye bővebben patakzott. Könyörgött, hagyják ott meghalni, de Parrado nem tágított mellőle. Szidalmazta, sértegette, hogy bátorságot öntsön bele. Átkozta, mint életében még soha senkit. E durva sértések egy darabig hatottak. Hajtották Royt, de aztán már odáig jutott, hogy sem átkozódásra, sem sértegetésre nem reagált. Parrado ekkor visszament hozzá. - Ide figyelj - mondta nyugodt hangon -, már nem vagyunk nagyon messzire. Nem ér meg neked még egy kis utolsó erőfeszítést, hogy viszontláthasd anyádat-apádat? Aztán megfogta a kezét, és talpra segítette. Roy újból megindult botorkálva, Parrado karjára támaszkodva fel a hegyen, s amikor egy olyan meredek emelkedőhöz értek, hogy Roy már semmiféle akaraterővel nem bírta megmászni, Parrado roppant erejével, amiből, úgy látszik, még mindig futotta, megragadta, és maga után vonszolta a Fairchildhoz. Este fél hét és hét között értek el a géphez. Hideg szél fújt, s időnként kisebb hóviharok kavarogtak. A tizenhárom fiú addigra már bement a gépbe, s az expedíciósokat leverten fogadta. Canessát azonban nem annyira barátságtalanságuk döbbentette meg, mint inkább a vigasztalan látvány, amit nyújtottak. Nyolcnapi távollét után többé-kevésbé tárgyilagosan meg tudta ítélni, hogy barátainak szakállas arca közben mennyire lesoványodott, milyen nyúzottá vált. És más szemmel látta most a borzalmat is: a mocskos havon szétszórva heverő, kibelezett tetemek maradványait, a fölhasított koponyákat, s arra gondolt, mielőtt megmentik őket, valamiképpen rendbe kell tenniük a terepet.
3 December első hetének vége felé, ötvenhat nap után a hegyen, két keselyű bukkant fel az égbolton, s körözni kezdett a tizenhét életben maradt fölött. Ezek a kopasz nyakú és fejű, fehér pihés gallérú, két és háromnegyed méter szárnyszélességű, óriási ragadozó madarak voltak az első élőlények, amelyeket önmagukon kívül nyolc hét óta láttak. A fiúkat menten ijedtség fogta el, hogy netán leereszkednek, és elragadják a tetemeket. Rájuk lőttek volna a revolverrel, de attól tartottak, hogy a hirtelen dörrenés esetleg lavinát okoz. A keselyűk időnként el-elrepültek, de másnap reggelre visszatértek. Figyelték az emberek járkálását, de sohasem csaptak le rájuk, s néhány nap után végleg eltűntek. De más élőlények jöttek helyükbe. Egyszer egy méh repült be a törzsbe, majd odább szállt, később egy-két légy, s végül egy lepkét is láttak a gép körül. Most nappal meleg volt, sőt délben olyan forróság uralkodott, hogy a bőrük leégett,
fölrepedezett ajkuk kivérzett. Néhányan megpróbáltak a függőágyak rúdjaiból és egy vég anyagból, amelyet Liliana Methol vásárolt Mendozában ruhának a lánya számára, sátrat csinálni védelmül a nap ellen. Arra is gondoltak, hogy a sátor hasznos jelzés lehet a fölöttük esetleg elhúzó gépek számára, mert mindenekelőtt ez a lehetőség járt a fejükben. Amikor Roy és az expedíciósok a faroktól visszatértek, elmondták a gépben maradt tizenhárom társuknak, hogy a tranzisztoros rádióban hallott hírek szerint újból elkezdték utánuk a kutatást. A fiúk azonban semmiképp sem akarták, hogy ez a hír az újabb expedíció feladására csábítsa az expedíciósokat. A rádióban nem nagyon reménykedtek, s így nem is estek kétségbe, amikor Harley, Canessa, Parrado és Vizintín visszatért, csak amiatt türelmetlenkedtek, hogy az utóbbi három mielőbb induljon el újra. Hamarosan kiderült azonban, hogy bár Parrado szilárdan el volt szánva az expedícióra, s ebben a C-47-es kutatóakciója a legkevésbé sem befolyásolta, ezzel szemben Canessa a hír hallatán némileg vonakodott, hogy a hegyek közt kockára tegye életét. - Ostobaság volna most elindulni - mondta -, amikor ez a speciálisan felszerelt gép útban van, hogy megkeressen minket. Legalább tíz napot adjunk neki, s akkor talán elindulunk. Őrültség vásárra vinni a bőrünket, ha nincsen rá szükség. Ez a huzavona társait dühbe gurította. Nem azért dédelgették Canessát, szenvedték el tűrhetetlen ingerültségét ilyen sokáig, hogy most egyszerűen kijelentse, nem megy. És abban sem reménykedtek túlságosan, hogy a C-47-es megtalálja őket, mert azt is hallották a rádióban, hogy előbb kényszerleszállást kellett végrehajtania Buenos Airesben, majd meg a motorjait generálozni Los Cerrillosban. Ráadásul élelemhiány is fenyegette őket, mert tudták ugyan, hogy alattuk hóval betemetve holttestek fekszenek, de vagy nem találták őket, vagy csak azokat találták meg, amelyekre nézve megegyeztek, hogy nem nyúlnak hozzájuk. És még volt egy másik tényező is: a büszkeség érzete az eddig elértek felett. A szörnyű, embertelen körülmények közt sikerült immár nyolc héten át életben maradniuk. Be akarták bizonyítani, hogy saját erejükből képesek a menekülésre is. Mindannyian szerettek eljátszadozni a gondolattal, milyen arcot vág majd az első hegyipásztor vagy gazdálkodó, amikor a három expedíciós elmondja neki, hogy azok közül valók, akik túlélték az uruguayi Fairchild katasztrófáját. Valamennyien gyakorolták gondolatban a könnyed hangot, amelyen telefonálni fognak szüleiknek Montevideóba. Fito türelmetlenségének gyakorlatibb okai voltak. - Hát nem érted - mondta Canessának -, hogy nem túlélők után kutatnak? Hanem holttestek után. És az a speciális berendezés, amelyről annyit beszélnek, fényképező-felszerelés. Légi fényképeket fognak készíteni, aztán visszarepülnek, kidolgozzák és tanulmányozzák őket... Hetekig tartana, amíg ránk találnak, még akkor is, ha közvetlenül a fejünk fölött repülnek el. Ez az érv, úgy látszott, meggyőzi Canessát. Parradót nem kellett rábeszélni, Vizintín pedig azt tette, amit a másik kettő elhatározott. Így hát nekiláttak a végső expedíció előkészítésének. Az unokafivérek húst vágtak a holttestekből, nemcsak a napi szükséglet fedezésére, hanem útravalónak is az expedícióhoz. A többiek a farokból elhozott szigetelőanyagból hálózsákot varrtak. Ez nehezen ment, mert kifogytak a cérnából, és a varráshoz a villanyvezeték huzaljait kellett felhasználniuk. Parrado segített volna nekik e munkában, de nem volt elég ügyes kezű. Így hát a farokban talált fényképezőgéppel felvételeket csinált, összegyűjtötte az expedícióhoz szükséges ruhákat és felszerelést. Egy pantallóból készített hátizsákba betette a gép iránytűjét, az anyja útiplédjét, négy pár tartalék zoknit, az útlevelét, négyszáz US dollárt, egy üveg vizet, egy zsebkést s egy rúzst a fölrepedezett ajka számára. Vizintín a hátizsákjába betette borotvakészletét, nem annyira azért, hogy megborotválkozva térjen vissza a civilizációba, mint inkább azért, mert a készletet apjától kapta ajándékba, s így nem
akarta otthagyni. Ezenkívül becsomagolta a gép térképeit, egy üveg rumot, egy üveg vizet, száraz zoknikat és a revolvert. Canessa hátizsákjába került az összes gyógyszer, amiről feltételezte, hogy az úton szükségük lehet rá: sebtapaszok, fogtisztításhoz használt selyemfonal, aszpirin, hasmenés elleni tabletták, antiszeptikus kenőcs, koffeintabletta. Ezt még kiegészítette egy alapozókrémmel bőrének védésére, fogpasztával, az irataival, ideértve oltási bizonyítványát, Methol zsebkésével, egy kanállal, egy darab papírral, egy darab huzallal s kabalaként egy szál elefántszőrrel. December 8-án volt a Szeplőtelen Fogantatás ünnepe. A Fairchildban a fiúk elhatározták, hogy a szűzanya tiszteletére s fohászkodásul, hogy közbenjárjon végső expedíciójuk sikere érdekében, a rózsafüzér mind a tizenöt misztériumát elimádkozzák. Sajnos, alighogy ötöt befejeztek, hangjuk elhalkult, az imádkozók száma megfogyatkozott, egyik fiú a másik után szenderült álomba. Ezért a hátralevő részt másnap este imádkozták el, kilencedikén, ami egyben Parrado huszonharmadik születésnapja volt. Kissé mélabúsan ünnepelték meg, mert oly sokszor eltervezték azt a házibulit, amelyet ebből az alkalomból Montevideóban akartak tartani. Itt a hegyen Parradónak a közösség egy havannaszivart adott ajándékul azokból, amelyeket a farokban találtak. Parrado elszívta, de az aromájánál jobban élvezte a melegséget, amit a szivar nyújtott. December 10-én Canessa még mindig azt állította, hogy az expedíció nincs felkészülve az indulásra. A hálózsák nincs úgy megvarrva, ahogy szeretné, s még nem gyűjtötte össze mindazt, amire szüksége lesz. De ahelyett, hogy a teendőivel foglalkozott volna, csak feküdt, „energiáit konzerválta”, s ragaszkodott hozzá, hogy kezelésbe vegye a Roy Harley lábán támadt keléseket. A fiatalabb fiúkkal pedig folyton veszekedett. Francois-nak elmondta, hogy Vizintín a farokban Bobby legszebb Lacostetrikójával törölte ki a fenekét, amire Bobby nála szokatlan haragra gerjedt. Canessa még legjobb barátjával és csodálójával, Alvaro Manginóval is összeveszett, mert reggel, amikor a gépben egy üléshuzatra székelt (a romlott hústól ugyanis hasmenést kapott), azt mondta Manginónak, hogy húzza odább a lábát. Mangino erre azt felelte, nem húzza el, mert a lába egész éjjel zsibbadt volt. Canessa kiabálni kezdett vele, amire Mangino szitkozódással felelt. Canessa dühbe gurult, s hajánál fogva ragadta meg Manginót. Előbb meg akarta ütni, de aztán ehelyett csak a gép falához vágta. - Nem vagy többé a barátom - zokogott Mangino. - Ne haragudj - válaszolta Canessa, visszanyerve önuralmát, s leült a helyére. - Csak olyan rosszul érzem magamat... Aznap senkivel sem fért meg. Az unokafivérek azt gondolták, szándékosan halogatja az indulást, s ezért nagyon haragudtak rá. Aznap éjjel nem tartották fenn a neki mint expedíciósnak járó kiváltságos helyet, s az ajtónál kellett aludnia. Csak Parrado tudott rá hatni, az ő eltökéltsége semmit sem csökkent. Aznap reggel, amikor a gépben feküdtek, várva, hogy majd kimenjenek, hirtelen megszólalt: - Tudjátok, ha az a gép elrepül fölöttünk, esetleg nem lát meg minket. Egy keresztet kell csinálnunk. - És anélkül, hogy bárkitől helyeslésre várt volna, kiment a gépből, és végigvizsgálta a szűzi havat, hol lenne legjobb a keresztet megszerkeszteni. A többi fiú is követte, s hamarosan mindenki, aki fájdalom nélkül járni tudott, ott topogott a kijelölt vonalakon, hogy a hóban egy óriási keresztet csináljanak. Középre, a két vonal metszéspontjára azt a szemétvödröt tették, fölfordítva, amelyet Vizintín a próbaexpedíció alkalmából hozott fel. Kifektették továbbá a pilóták világossárga és zöld kiskabátját is. Az is eszükbe jutott, hogy a mozgás magára hívja a pilóta figyelmét, ezért tervet dolgoztak ki, hogy mihelyt a gépet megpillantják a fejük fölött, körben fognak futkározni. Aznap éjjel Fito odament Parradóhoz, s azt mondta neki, hogy ha Canessa nem vállalkozik az expedícióra, elmegy ő. - Nem - válaszolta Parrado. - Ne nyugtalankodj. Beszéltem Muszklival.
Velünk fog jönni. Velünk kell jönnie. Sokkal felkészültebb nálad. Csak be kell fejeznünk a hálózsákot, más teendőnk nincs. Másnap reggel Strauchék korán felkeltek, és nekiláttak a hálózsák elkészítésének. Eltökélték, nem engedik, hogy estére bármiféle kifogással tovább halogassák az indulást. De aznap történt valami, ami fenyegetőzéseiket és buzdításaikat feleslegessé tette. Numa Turcatti napról napra gyengébb lett. Az ő állapota - Roy Harleyéval és Coche Inciartééval együtt - okozta a legnagyobb gondot a két „orvosnak”, Canessának és Zerbinónak. Noha a lélekben oly tiszta Numát a gépben mindenki szerette, legjobb barátja Pancho Delgado volt, még a szerencsétlenség előtti időkből, s ezért ő vállalta magára, hogy gondoskodik róla. Ő adta be a gépbe Numa élelemadagját, ő csinált számára vizet, igyekezett megakadályozni, hogy dohányozzék, mert Canessa azt mondta, ez nem tesz jót neki, s ő etette apró fogpasztadarabkákkal abból a tubusból; amelyet Canessa hozott magával a farokból. Numa állapota azonban mind e gondoskodás ellenére tovább rosszabbodott, s Delgado arra az elhatározásra jutott, hogy többet kell tennie érte. Fejébe vette, hogy külön élelemadagot szerez ápoltja számára, s természetéhez híven ezt suttyomban akarta végrehajtani. Talán úgy érezte, ha nyíltan megkéri rá az unokafivéreket, esetleg megtagadják. Jött azonban egy nap, amikor Canessának hasmenése volt, s annak a helynek a közelében ült, ahol Numa a gépben feküdt. Delgado kiment, hogy behozza az ételt, s három adaggal tért vissza. Canessa korábban elhatározta, hogy hasmenése miatt nem eszik, de aznap éppen becsináltat főztek, s amikor látta, mit hoz be Delgado, kérte, hogy megkóstolhassa. Delgado ezt készségesen megengedte. Canessa megkóstolta az ételt, s úgy döntött, mégis kiveszi az adagját. Odament tehát Eduardóhoz, aki az ételt tálalta, s kérte az adagját. - De hát már odaadtam Panchónak - válaszolta Eduardo. - De nekem nem adta oda. Az egyébként is heves vérmérsékletű Eduardo erre dühbe gurult. Szidalmazni kezdte Delgadót, aki épp akkor jött elő a gépből. - Rólam beszélsz? - Igen. Azt hitted, nem vesszük észre, hogy elcsórtál egy adagot? Delgado elpirult. - Nem tudom, hogy gondolhatsz ilyet rólam. - Akkor miért nem adtad oda Muszklinak az adagját? - Azt hiszed, magamnak tartottam meg? - Igen. - Numának adtam. Ti talán nem veszitek észre, de Numa napról napra gyengül. Ha nem kap külön ételt, meghal. Eduardo megdöbbent. - Akkor miért nem kértél tőlünk? - Mert azt hittem, úgyse adtok. Az unokafivérek nem firtatták tovább a dolgot, de továbbra is gyanakodtak Delgadóra. Mert például tudták, hogy azokon a napokon, amikor a húst nyersen ették, Numát még arra is csak nagy nehezen lehetett rávenni, hogy a maga adagját elfogyassza, nemhogy kettőt megegyen. És az sem kerülte el figyelmüket, hogy Delgado maga szívja el azokat a cigarettákat, amelyeknek elszívásában Numát oly lelkiismeretesen megakadályozta. Numa állapota a külön adag ellenére sem javult. Sőt egyre gyengébb lett. És gyengeségével együtt fokozódott fásultsága is, s fásultságában még az evésre sem tudta rászánni magát, s ettől, persze, még jobban leromlott. Amellett a fekvéstől a farkcsontja feldörzsölődött, s Zerbino, akit megkért, hogy nézze meg, csak ekkor döbbent rá, milyen rettenetesen lesoványodott. Addig arcát
szakáll, testét meg ruha borította. De most, hogy Zerbino levetkőztette, s megvizsgálta a felfekvést, látta, hogy a bőre és a gerince között úgyszólván semmi hús nem maradt. Numa a szó szoros értelmében csont és bőr lett, s Zerbino aztán megmondta a többieknek, hogy legfeljebb néhány napja van még hátra. Inciartéhoz és Sabellához hasonlóan Numa is delirált időnként, de december 10-én éjjel békésen aludt. Reggel Delgado kiült a napra. Mondták neki, hogy Numa bármely pillanatban meghalhat, csakhogy ő erre gondolni se akart. A délelőtt folyamán azonban Canessa odament hozzá, és szólt neki, hogy Numa önkívületi állapotban van. Delgado azonnal visszament a fülkébe barátjához. Numa nyitott szemmel feküdt, de Delgadóról, úgy látszott, nem is vesz tudomást. Lélegzete lassú volt és nehéz. Delgado melléje térdelt, és mormolni kezdte a rózsafüzért. Mialatt imádkozott, Numa megszűnt lélegzeni. Délben a párnákat újból szétteregették a gép padlóján. Szokásukká vált, hogy az erős napsütés miatt déli pihenőt tartsanak. A tétlen fekvés mindannyiukra nyomasztóan hatott, de még mindig jobb volt, mint leégni. Ültek, beszélgettek vagy szunyókáltak. Aztán, délután három óra tájban újból kiszállingóztak a gépből. Aznap délután Javier Methol a gép végében feküdt. - Vigyázz - szólt oda Cochénak, aki fölállt, és átlépett Numa testén. Vigyázz, ne lépj rá Numára. - De hisz Numa halott - mondta Parrado. Javier eddig föl se fogta, mi történt, s most, hogy megértette, lelkiereje teljesen elhagyta. Zokogott, mint Liliana halálakor, mert megszerette a félénk, egyszerű Numát, úgy szerette, mintha a testvére vagy a fia lett volna. Turcatti halála elérte, amit érv és buzdítás nem tudott elérni: ráeszméltette Canessát, hogy nem várhatnak tovább. Roy Harley, Coche Inciarte és Moncho Sabella is már annyira legyengült, hogy olykor félrebeszélt. Egy nap késés az életükbe kerülhetett. Ezért mindannyian megállapodtak abban, hogy másnap elindulnak a végső expedícióra nyugat felé. Aznap este Parrado, mielőtt még utoljára bement a gépbe, félrevonta a három Strauch unokafivért, s azt mondta nekik, hogyha kifogynak a húsból, egyék meg anyja és nővére holttestét. Persze szeretném, ha erre nem kerülne sor - mondta -, de ha az életben maradásotokról van szó, meg kell tennetek. Az unokafivérek semmit se szóltak, arcukról azonban lerítt, Parrado szavai mennyire meghatották őket.
4 Másnap reggel ötkor Canessa, Parrado és Vizintín felkészült az indulásra. Először is felöltötték azokat a ruhákat, amelyeket az utasok és a személyzet koffereiből kiválogattak. Parrado közvetlenül a testén egy Lacoste-trikót és egy női gyapjúpantallót viselt. Ezek fölé három nadrágot húzott, s a trikó fölé hat pulóvert. Aztán a fejébe nyomott egy gyapjúsapkát, majd fölvette a Susana bundájáról levágott csuklyát és vállrészt, s erre húzta fel végül a kabátját. Rögbicipőjében négy pár zoknit viselt, amelyeket a nedvesség ellen áruházi műanyag tasakokkal burkolt be. Kezére kesztyűt húzott, s feltett egy napszemüveget, a mászáshoz segédeszközül pedig egy alumíniumrudat vett magához, amelyet a csuklójához kötözött. Vizintínnek is volt gyapjúsapkája. Ugyanannyi pulóvert és nadrágot vett fel, mint Parrado, de ezek fölé esőkabátot húzott, lábán meg bakancsot viselt. Mint előző alkalommal, most is ő vitte a legnehezebb terhet, többek közt a hús egyharmadát, műanyag tasakba vagy rögbizokniba csomagolva.
Emellé zsírt tettek, hogy fokozza energiájukat, meg májat, mert az vitaminokban gazdag. A készletet úgy állították össze, hogy hármuknak tíz napig tartson. Canessa vitte a hálózsákot. Testének beborítására és melegen tartására gyapjúholmikat keresett, mert úgy gondolta, az elemi viszonyok természetes anyagokat követelnek. És az a gondolat is örömmel töltötte el, hogy minden egyes ruhadarabja valamiért kedves számára. Az egyik pulóvert, amit viselt, anyjának egyik jó barátjától kapta, egy másikat magától az anyjától, egy harmadikat a noviája, Laura Surraco kötötte neki. Az egyik nadrág, amit felhúzott, legjobb barátjáé, Daniel Masponsé volt. Övet pedig Parradótól kapott, aki ezekkel a szavakkal adta oda neki: - Ezt legjobb barátomtól, Panchitótól kaptam ajándékba. Most te vagy a legjobb barátom, hát te viseld. - Canessa elfogadta az ajándékot; Abal síkesztyűjét, valamint Javier Methol síbakancsát is ő viselte. Az unokafivérek az expedíciósoknak indulás előtt egy kis reggelit adtak. Társaik némán figyelték a jelenetet. Szó ki nem fejezheti, mit éreztek ebben a megrendítő pillanatban: mindannyian tudták, ez az utolsó esélyük az életben maradáshoz. Aztán Parrado megint elővette azt a pár cipőcskét, amelyet Mendozában az unokaöccsének vásárolt. Az egyiket zsebre dugta, a másikat a gépben a kalaptartóra függesztette. - Visszajövök érte - mondta. - Sose féljetek. - Jól van, csak gyere - szóltak a társai, akikbe erőt öntött ez az optimizmus. - És ne felejts el szobát foglalni nekünk a santiagói szállodában. - Aztán összeölelkeztek, s a három expedíciós Hasta luego! (Viszontlátásra!) kiáltásokkal elindult föl a hegyre. Amikor már vagy ötszáz métert mentek, Pancho Delgado kibicegett a gépből. – Várjatok kiáltotta, s egy szobrocskával integetett feléjük -, itt felejtettétek a lujáni Szüzet! Canessa megállt, visszafordult. - Ne aggódj! - mondta. - Ha itt akar maradni, hát maradjon. Minket Isten vezérel. Felkapaszkodtak a völgyben, de tudták, hogy ez az irány kissé északnyugatnak viszi őket, s később nyugatnak kell fordulniuk, és meg kell majd mászniuk a hegyet. A nehézség abban rejlett, hogy az emelkedők körülöttük mind egyforma meredeknek és magasnak látszottak. Canessa és Parrado vitatkozni kezdett, hogy mikor, milyen hamar kezdjék meg a mászást. Vizintínnek most sem volt önálló véleménye. Végül is a két fiú megegyezett. A repülőgép iránytűjével betájolták magukat, és nyugat felé nekivágtak a hegyoldalnak. A mászás nagyon nehezükre esett. Nemcsak egy meredek emelkedővel kellett megbirkózniuk, hanem rögtönzött hótalpaikkal is térdig süllyedtek a már olvadozó hóban. Amellett a nedves hótól a párnák átáztak, s így rendkívül nehézzé vált roggyant térddel felvonszolni magukat a hegyen. De kitartottak, néhány méternyi kapaszkodás után rövid időre mindig megálltak, s mire délben megpihentek egy sziklakiszögellésnél, hogy megebédeljenek, már jó magasan jártak. Még mindig látták azonban maguk alatt a Fairchildot, s egy-két fiút, amint kint napoznak az üléseken, s figyelik előrehaladásukat. Húsból és zsírból álló ebédjük után újból rövid pihenőt tartottak, majd folytatták útjukat. Még besötétedés előtt föl akartak érni a csúcsra, mert a meredek hegyoldalon szinte lehetetlen lett volna aludni. Mászás közben állandóan arra a látványra gondoltak, amely a másik oldalon, remélték, fogadja majd őket: lankás dombok, zöld hegyek, ahol talán már egy pásztorkunyhót vagy tanyaházat is láthatnak. De a távolságok a hóban, ahogy ezt már tudták, csalékonyak, s mikor a nap eltűnt a hegy mögött, a csúcsnak még a közelébe se jutottak. Belátták, hogy mégis a hegyoldalon kell éjszakázniuk, s ezért valamilyen sík területet próbáltak keresni. De ilyet, egyre nagyobb kétségbeesésükre, sehol se találtak. A hegy csaknem függőlegesen emelkedett. Vizintín felmászott egy szikladudorra (hogy a hóban ne kelljen megkerülnie), és ott aztán elakadt. Súlyos hátizsákja miatt csaknem lebukott róla, s csak az mentette meg, hogy a zsákot leoldozta, és ledobta a hóba. Ez a kaland kétségbeejtette,
nyöszörögni kezdett, hogy nem tud továbbmenni. Teljesen kimerült, lépni is már csak úgy tudott, hogy lábát a kezével emelgette. Sötétedni kezdett, s mindannyiukat páni rettegés fogta el. Ekkor egy újabb sziklakiszögelléshez értek. Parrado úgy gondolta, a tetején talán sík területre talál, nekiindult, hogy felmásszék rá, miközben Canessa alul várt a hátizsákjával. Canessa hirtelen egy vigyázz! kiáltást hallott, egy nagy szikladarab zúgott el mellette, amelyet Parrado a rögbicipőjével kimozdított a helyéből, és csaknem fejbe találta. - Az isten szerelmére - kiáltott fel hozzá Canessa -, meg akarsz ölni? - Aztán sírásban tört ki, nyomasztó kétségbeesés vett erőt rajta. A sziklakiszögellés tetején sehol sem lehetett aludni, de valamivel odább egy roppant sziklatömbre bukkantak, amely mellett a szél árkot húzott a hóban. Alja ugyan nem volt vízszintes, de a hófal, gondolták, megakadályozza, hogy lecsússzanak a hegyoldalon. Ezért aztán itt tábort ütöttek, és bemásztak a hálózsákba. Ragyogóan tiszta éjszaka volt, a hőmérséklet mélyen fagypont alá süllyedt, a hálózsák azonban melegen tartotta őket. Ettek is még egy kis húst, meg ittak egy kortyot a magukkal hozott rumból. Táborhelyükről fenséges látvány tárult eléjük. Az óriási, hóborította hegyvidéket a hold és a csillagok halvány fényben fürösztötték. Furcsa érzés volt itt feküdni - Canessával a középen -, a félelem és a kétségbeesés s a csodálatosan szép hómező fölötti ámulat közt hányódva. Végül aztán elaludtak, vagy legalábbis időnként félöntudatlanságba szunnyadtak. A nagy hideg és a kőkemény talaj miatt nem nagyon jól aludtak, s már a hajnal első sugarai ébren találták őket. Még mindig hideg volt, ezért a hálózsákban maradtak, várták, hogy a nap felbukkanjon a hegyek fölött, felolvassza bakancsaikat, amelyek keményre fagytak a sziklán, ahol hagyták őket. Várakozás közben ittak a vizesüvegből, ettek egy kevés húst, s még egyet kortyintottak a rumból. Elnézték a pirkadat fényében változó tájat, de Canessa, akinek a legjobb szeme volt közöttük, egy vonalra összpontosította figyelmét, amely messze túl a Fairchildon és a farkon, a völgy mentén kelet felé húzódott. Mivel az egész vidéket még árnyék takarta, nehéz volt megállapítani, mit lát, de az volt az érzése, hogy a talajt ott nem borítja hó, és a vonal, amely keresztezi, talán egy országút. A többieknek erről egy szót se szólt, mert képtelenségnek vélte - Chile nyugatra fekszik. Amikor a nap felkelt a szemközti hegyek mögül, ismét nekivágtak a hegynek - elöl ment Parrado, utána Canessa, majd Vizintín. Mindhárman még fáradtak voltak, tagjaik merevek az előző napi megerőltetéstől, de a sziklában találtak egy ösvényfélét, amely, úgy látszott, a csúcshoz vezet. A hegy olyan meredek lett, hogy Vizintín nem is mert lenézni. Csak ment ugyanolyan óvatos távolságban Canessa után, mint Canessa Parrado után. Minden csúcsról, amit maguk fölött láttak, később mérhetetlen csalódásukra kiderült, hogy nem csúcs, hanem csupán hógerinc vagy sziklakiszögellés. Délben az egyik ilyen sziklánál megálltak, és megebédeltek, rövid pihenőt tartottak, majd tovább kapaszkodtak fölfelé. Délután három tájban még mindig nem érték el a hegycsúcsot, s noha úgy érezték, közel vannak hozzá, mégis attól tartottak, ugyanabba a tévedésbe esnek, mint előző éjszaka. Ezért körülnéztek, s találtak is egy hasonló, szél kiásta árkot egy ugyanolyan szikla mellett, s így elhatározták, hogy itt megállnak. Canessa - Vizintíntől eltérően - hegymászás közben nem félt lenézni, s valahányszor így tett, a távolban látta azt a vonalat, egyre határozottabban kirajzolódott, egyre inkább országúthoz hasonlított. Ahogy a hálózsákban ülve a napnyugtára vártak, Canessa megmutatta a többieknek is. - Látjátok ott azt a vonalat? - kérdezte. - Azt hiszem, országút. - Nem látok semmit - felelte a rövidlátó Nando. - De akármi is, országút nem lehet, mert keletnek nézünk, s Chile nyugatra fekszik. - Tudom, hogy Chile nyugatra fekszik - mondta Canessa -, de mégis azt hiszem, hogy országút.
És odalent nincs hó. Nézd csak, Tintin, te látod, ugye? Vizintínnek sokkal jobb szeme volt, mint Parradónak. Apró szemével a távolba bámult. - Igen, épp csak halványan látok egy vonalat - felelte -, de azt nem tudom megmondani, országút-e vagy sem. - Nem lehet országút - erősködött Parrado. - Lehet, hogy egy bánya- vélekedett Canessa. - A kordillera kellős közepén rézbányák vannak. - Honnan tudod? - Olvastam valahol. - Sokkal valószínűbb, hogy csak geológiai gyűrődés a talajban. Egy darabig hallgattak. - Azt hiszem - mondta aztán Canessa -, vissza kellene mennünk. - Visszamenni? - csodálkozott Parrado. - Igen - erősködött Canessa. - Visszamenni. Ez a hegy túl magas. Sose érünk fel a tetejére. És minden lépéssel az életünket kockáztatjuk... Őrültség továbbmenni. - És mit csinálunk, ha visszamentünk? - kérdezte Parrado. - Elmegyünk ahhoz az országúthoz. - És mi lesz, ha az az országút nem is országút? - Ide figyelj - válaszolta Canessa -, nekem jobb szemem van, mint neked, s én azt mondom, hogy országút. - Lehet, hogy az - szólt Parrado -, lehet, hogy nem. De egyet biztosan tudunk. Chile nyugatra fekszik. Ha továbbmegyünk nyugat felé, biztosan eljutunk Chilébe. - Ha továbbmegyünk nyugat felé, biztosan kitörjük a nyakunkat. Parrado felsóhajtott. - Én mindenképpen visszamegyek - mondta Canessa. - Én meg továbbmegyek - vágta rá Parrado. - Ha elmégy ahhoz az országúthoz, s kiderül, hogy nem is országút, akkor már késő lesz ezt az utat újból megpróbálni. Odalent már fogytán az élelem. Még egy ilyen expedícióra nem futja, s akkor mindannyian elvesztünk, itt maradunk fent a kordillerában. Elaludtak anélkül, hogy egyetértésre jutottak volna. Az éjszaka folyamán Vizintín egyszer egy távoli villámlásra felriadt. Felébresztette Canessát, mert attól félt, hamarosan vihar tör ki. De az ég változatlanul tiszta volt, szél se fújt, s így mindketten újból elaludtak. Az éjszaka nem rendítette meg Parrado eltökéltségét, mihelyt pirkadni kezdett, felkészült az út folytatására. Canessa viszont már kevésbé volt elszánva rá, hogy visszamegy a Fairchildhoz, s azt javasolta, hogy Parrado és Vizintín hagyja nála a hátizsákját, másszanak fel kissé magasabbra a hegyen, hogy lássák, elérnek-e a csúcsra. Parrado beleegyezett, s azonnal elindult, Vizintínnel a nyomában, de türelmetlenségében, hogy minél előbb felérjen a csúcsra, olyan gyorsan kapaszkodott fölfelé, hogy Vizintínt hamarosan messze maga mögött hagyta. A mászás itt különösen nehézzé vált. A csaknem függőleges hófalon Parrado csak úgy tudott előrehaladni, hogy lába és keze számára lépcsőket vágott, amelyeket aztán az utána kapaszkodó Vizintín is felhasznált. Ha megcsúszik, sok száz lábnyi mélységbe zuhan, ez azonban nem rettentette vissza, a hó felszíne olyan meredek volt, és feje fölött az ég olyan kék, hogy tudta, közeledik a csúcshoz. Annak a hegymászónak minden izgalma hajtotta, aki úgy érzi, közel a diadal, de hajtotta az a feszült aggodalom is, hogy mit lát majd a másik oldalon. Mászás közben ezt mondogatta magának: Völgyet fogok látni, folyót, zöld füvet és fákat. - És aztán a puszta hegyoldal nem volt többé olyan meredek. Hirtelen enyhe lejtőbe váltott át, majd körülbelül három-négy méter szélességben fennsíkká simult ki, mielőtt a túlsó oldalon elkezdett volna lejteni. Parrado fölért a csúcsra. A sikeren érzett öröme csak addig a pár pillanatig tartott, amíg feltápászkodott - nem a
Csendes-óceán felé húzódó zöld völgyek látványa fogadta, hanem hóborította, végtelen hegyvidék. Onnan, ahol állt, pillantása szabadon végigpásztázta a kordillera roppant térségét, s Parrado most először érezte, végük van. Térdre rogyott, átkozódni akart az égbe kiáltó igazságtalanságért, de szájából nem jött hang, s amikor újból felnézett, az erőfeszítéstől zihálva a ritka hegyi levegőben, pillanatnyi kétségbeesését egyfajta ujjongás váltotta fel - ujjongás a teljesítménye fölött. Igaz, hegyvidék tárult elébe ameddig a szem ellátott, hegycsúcsok sorozata, de maga az a tény, hogy fölöttük áll, azt bizonyította, hogy az Andok egyik legmagasabb hegyét mászta meg. - Megmásztam ezt a hegyet - mondta magának -, s az apámról Seler-hegynek fogom elnevezni. Vele volt az a rúzs, amit kirepedezett ajkára használt, s hozott magával egy műanyag zacskót is, a rúzzsal most a műanyag zacskóra felírta a „Seler” nevet, s a zacskót a csúcson egy kő alá rakta. Aztán leült, hogy megcsodálja a kilátást. Ahogy az előtte elterülő hegyeket vizsgálgatta; feltűnt neki, hogy nyugat felé, baloldalt, a panoráma legszélén, két hegy tornyosodik, s csúcsaikat nem fedi hó. - A kordillerának ott valahol véget kell érnie - mondta magának-, így hát az a két hegy talán már Chilében van. - Az igazság persze az volt, hogy egyáltalán nem ismerte a kordillerát, de ez a gondolat újból felébresztette optimizmusát, s amikor meghallotta, hogy Vizintín alulról a nevén szólítja, jókedvűen kiáltott le neki: - Menj vissza, és hozd fel Muszklit is magaddal. Mondd neki, hogy minden rendben van. Mondd neki, hogy jöjjön ide, és győződjön meg róla saját szemével! - És amikor látta, hogy Vizintín megértette, mit mond, és megindul lefelé, Parrado a Seler-hegy csúcsáról újból elgyönyörködött a kilátásban. Canessa, amikor két társa elindult a csúcsra, a hátizsákokra dűlve még egyszer szemügyre vette az országutat, ahogy a változó fényben színét változtatja. Minél tovább bámulta, annál biztosabb lett benne, hogy országút, de aztán Vizintín két óra múlva azzal a hírrel tért vissza, hogy Parrado fölért a csúcsra, és azt kívánja, hogy Canessa is csatlakozzék hozzá. - Biztos vagy benne, hogy a csúcsra ért? - Igen, egészen biztos. - Te is fölmentél? - Nem, de Nando azt mondja, csodálatos. Azt mondja minden rendben van. Canessa habozva felállt, és elindult fel a hegyoldalon. Hátizsákját Vizintínnél hagyta, de a mászás még így is egy órával tovább tartott neki, mint Parradónak. Azokon a lépcsőkön kapaszkodott fel, amelyeket társai vágtak a hóban, s amikor már közeledett a csúcshoz, barátja nevét kiáltotta. Hallotta, ahogy Parrado visszakiált, s az ő irányjelzéseit követte, mígnem fönn állt a hegy tetején. A látvány ugyanolyan hatással volt rá, mint korábban Parradóra. Meghökkenve nézte a nyugat felé húzódó végtelen hegyeket. - No, ez beadott nekünk - mondta. – Végérvényesen beadott. Egy fikarcnyi esélyünk sincs, hogy ezeken átvágjunk. - De nézd csak - szólt Parrado. - Nézz arra, nyugat felé. Nem látod? Ott balra? Azt a két hegyet, amelyen nincs hó? - Arra a két csöcsre gondolsz? - Igen, arra a két csöcsre. - De hisz azok sok-sok mérföld messzeségben vannak. Ötven napig is beletart, amíg odaérünk. - Ötven napig? Gondolod? De nézz oda - Parrado a térség közepére mutatott. - Ha leereszkedünk ezen a hegyen, és végigmegyünk azon a völgyön, ahhoz az Y-féléhez jutunk. Mármost az Y egyik ágának azokhoz a csöcsökhöz kell vezetnie. Canessa abba az irányba nézett, ahova Parrado mutatott, s látta a völgyet, s látta az Y-t. -
Lehet - mondta -, de akkor is ötven napba tart, s csak tíz napra való élelmünk van. - Ezt én is tudom - mondta Parrado. - De eszembe jutott valami. Miért ne küldenénk Tintint vissza? - Nem vagyok biztos benne, hogy hajlandó rá. - Ha mondjuk neki, megteszi. S akkor megtarthatjuk magunknak az ő kajáját. Ha óvatosan adagoljuk, húsz napig kitart. - És aztán? - Aztán majd találunk valamit. - Nem tudom - válaszolta Canessa. - Én, azt hiszem, inkább visszamegyek, és megkeresem azt az országutat. - Hát akkor menj - vágta rá élesen Parrado. - Menj, és keresd meg az országutadat. De én továbbmegyek Chilébe. Elindultak lefelé, s délután öt óra tájban elértek Vizintínhez és a hátizsákjaikhoz. Távollétükben Vizintín olvasztott egy kevés havat, így előbb szomjukat oltották, aztán ettek még egy kis húst. Evés közben Canessa Vizintínhez fordult, s a tőle telhető legközömbösebb hangon így szólt: Hé, Tintin, Nando úgy gondolja, legjobb volna, ha visszamennél a géphez. Akkor, tudod, nekünk több élelmünk maradna. - Visszamenni? - ragyogott fel Vizintín arca. – Rendben van. Ha így gondoljátok. - És mielőtt még két társa bármit is mondhatott volna, fölvette hátizsákját, s máris a vállára akarta csatolni. - Nem ma este - szólt Canessa. - Csak holnap reggel. - Holnap reggel? - mondta Vizintín. - Oké. Részemről rendben. - Nem bánod? - Bánni? Nem. Azt teszem, amit mondtok. - És ha visszatérsz - folytatta Canessa -, mondd meg a többieknek, hogy továbbmentünk nyugatnak. És ha a gép észrevesz, és megment benneteket, kérlek, ne feledkezzetek meg rólunk. Canessa aznap éjjel le se hunyta a szemét, még nem tudta véglegesen elhatározni magát, hogy továbbmegy-e Parradóval, vagy pedig ő is visszatér Vizintínnel. A csillagfényes éjszakában továbbra is erről beszélgettek Parradóval, s Vizintín vitatkozó hangjuk mellett aludt el. De másnap reggelre, amikor fölébredtek, Canessa döntött. Továbbmegy Parradóval. Elvették tehát Vizintíntől a húst meg minden egyebet, amit hasznosnak véltek (a revolvert azonban nem, mert ezt amúgy is mindig holtsúlynak tekintették), s aztán útnak indították. - Mondd csak, Muszkli - kérdezte búcsúzáskor Vizintín -, van olyan... testrész, amit nem szabad megenni? - Nincs- felelte Canessa. - Mindegyiknek van valamilyen tápértéke. - Még a tüdőnek is? - Még annak is. Vizintín bólintott. Aztán megint Canessára pillantott. - Ide figyelj - mondta -, mivel ti most továbbmentek, én meg visszamegyek, hát van olyan holmim, amit esetleg használni tudnátok? Mondjátok meg őszintén, hiszen mindannyiunk élete függ attól, hogy ti átvágjátok magatokat. - Hát - válaszolta Canessa tetőtől talpig végigmérve Vizintínt meg a felszerelését -, a hósapkát nem bánnám, ha ideadnád. - Ezt? - kérdezte Vizintín, és megtapogatta a fehér gyapjúsapkát, amelyet a fején hordott. - Ezt gondolod? - Igen. Azt. - Én ... izé ... tényleg szükséged van rá?
- Tintin, hát mondanám, ha nem volna rá szükségem? Vizintín habozva lehúzta fejéről, és odanyújtotta kedves gyapjúsapkáját. - Hát akkor jó szerencsét - mondta. - Neked is - szólt Parrado. - Vigyázz a lemenetnél. - Vigyázok. - Ne felejtsd el - szólt Canessa - megmondani Fitónak, hogy nyugatnak mentünk. És ha megmentenek titeket, küldjétek el őket, hogy minket is megkeressenek. - Ne féljetek - válaszolta Vizintín. Megölelte két társát, és megindult a hegyről lefelé.
Nyolcadik fejezet 1 A gépben maradt tizenhárom fiú saját készítésű napszemüvegén át figyelte a három expedíciós útját föl a hegyre. Az első napon még könnyen tudták követni őket, de a másodikon már csak apró pontokat láttak a hóban. Lassú előrehaladásuk aggasztotta a figyelő fiúkat. Azt hitték, legfeljebb egy délelőttbe vagy legrosszabb esetben egy napba telik, amíg fölérnek a csúcsra, az expedíciósok azonban még másnap reggelre is csak félúton voltak fölfelé. A második nap délutánján egy palaréteghez értek, s ott eltűntek a szemük elől. Ugyanekkor azonban egy repülőgép bukkant fel a hegycsúcs fölött. A fiúk azonnal fölkészültek, hogy jelzéseket adjanak le neki, ám a gép, alighogy megpillantották, visszafordult nyugat felé. Az expedíciósokért egyebet nem tehettek, csak imádkozhattak értük. Viszont számos gyakorlati problémával kellett szembenézniük. Ezek közül a legfontosabb az élelemhiány volt. Noha még mindig nem találták meg a gép körül fekvő összes holttestet, Fito mégis úgy határozott, fölmászik a hegyre, s megkeresi a gépből kiesettek holttestét. Mindennap új és új formák és sötét foltok bukkantak fel a hegyoldalon, s Fito fontosnak vélte, hogy ezeket - ha holttestek - betakarja hóval, mielőtt oszlásnak indulnának. Zerbino, aki több mint két héttel ezelőtt fent járt a hegyen, és megtalálta a tetemeket, beleegyezett, hogy elkíséri Fitót, s a két fiú december 13-án kora reggel el is indult. A még keményre fagyott havon gyorsan haladtak előre. Jobban fel voltak szerelve, mint az első expedíción, amikor Zerbino Masponsszal és Turcattival indult el, s mindkét fiú edzettebb is volt. Mászás közben időnként megálltak, és lenéztek az alattuk levő Fairchildra s a túlnan és mindkét oldalon tornyosuló hegyekre. Minél magasabbra hágtak, annál több hegyet láttak - csupa magas és hóborította hegyet -, s ez nagyon nyomasztóan hatott rájuk. Lehetetlennek látszott, hogy az Andok nyúlványain volnának, ahogy ezt korábban remélték. Ha ilyen óriási csúcsok ágaskodnak körülöttük, akkor a hegylánc kellős közepén kell lenniük. Milyen esélye van hát Canessának, Parradónak és Vizintínnek, hogy ezen az áthatolhatatlan térségen keresztül eljussanak Chilébe? A legközelebbi emberlakta hely bizonyára soksok mérföldre van innen, s a három expedíciós csupán tíz napra való élelmet vitt magával. - Lehet, hogy még egy expedíciót kell menesztenünk - jegyezte meg Fito. - De ezúttal több élelemmel. - Kiket? - kérdezte Zerbino. - Mi kettőnket meg talán Carlitost vagy Danielt. - Talán a gép addig megtalál minket. Megálltak, és lenéztek a Fairchildra. Maga a gép fehér tetejével csaknem láthatatlan volt, ebből a magasságból még leginkább az üléseket, a ruhákat és a hóban szétszórt csontokat lehetett kivenni. - A csontokat jobb, ha ott hagyjuk - szólt Fito. - Csak azokat lehet látni. Kétórai kapaszkodás után a két fiú rábukkant az első olyan nyomra, amely azt bizonyította, hogy arrafelé járnak, ahol a holttestek feküsznek. Egy kötött sávval szegett dzsekit találtak. Fito fölvette, lerázta róla a havat, és a pulóvere fölé húzta. Feljebb mentek a hegyen, és hamarosan megláttak egy holttestet hanyatt fekve a havon. Fito legnagyobb megdöbbenésére egy másik unokatestvérének, Daniel Shaw-nak vonásait ismerte föl rajta. Azonnal ellentétes érzelmek fogták el: megtalálta a keresett élelmet, de mivel az unokafivéré-nek
holtteste volt, jobban szerette volna, ha nem nyúlnak hozzá. Zerbinóhoz fordult: - Menjünk tovább, hátha találunk még más tetemeket is. Fáradságosan továbbkaptattak a hóban, amely hamarosan kásássá vált a lábuk alatt. Amikor elértek oda, ahol Zerbino emlékezete szerint a többi holttest feküdt, csupán a gép egyes letört darabjait látták, semmi mást. Az egyik elég nagy volt ahhoz, hogy szánnak használják, s Fito belátva, hogy a vele maradt fiúk iránti kötelesség nem hagy számára más választást, megfogta, és visszament vele unokafivére teteméhez. Amikor ismét odaértek hozzá, a holtában s a hidegtől megdermedt tetemet a meggörbült fémdarabra tették, és a poggyásztérben talált nejlonkötelekkel ráhurkolták. Fito ráült egy párnára, amelyet hótalpnak hozott magával, és a szánhoz kötötte. Aztán a sarkukat belevágták a hóba, és elindultak lefelé a hegyoldalon. A holttestnek ez a rögtönzött szállítási módja a vártnál hatásosabbnak bizonyult, s ahogy a völgy felé siklottak, sebességük egyre fokozódott, mígnem valóban szélsebesen haladtak. Zerbino a holttest mögött ülve megpróbálta a lábával kormányozni a szánt, de kevés sikerrel - a hóban szerteszét heverő sziklatömbök közt semmiképp se tudott volna átmanőverezni. De, úgy látszik, valamilyen titkos kéz vezérelte őket, mert a szán nem ütközött sziklába, s amikor a Fairchilddal egy szintre értek, Fito belenyomta lábát a hóba, mire a „karaván” lassanként megállt. De rossz irányba haladtak: a völgy másik oldalán értek le, s addigra a hó már annyira megpuhult, s a két fiú annyira elfáradt, hogy elhatározták, ott hagyják a holttestet, betemetik hóval, s másnap visszajönnek érte. De épp miközben kezükkel árkot ástak, megpillantották Eduardo, Fernández, Algora és Páez feléjük közeledő alakját. - Nem történt bajotok? - kiáltotta Fernández. Nem válaszoltak. - Akkora sebességgel csúsztatok le a hegyen, hogy azt hittük, meghaltatok. Megint nem válaszoltak. - Találtatok valamit? - Igen - válaszolta Fito. - Megtaláltuk Danielt. Fernández Fitóra pillantott, de egy szót sem szólt. Visszamentek a Fairchildhoz, s másnap reggel, amikorra a hó felszíne megfagyott, újból odamentek, hogy elhozzák a holttestet. Amikor visszaértek vele a géphez, Fito megkérte a fiúkat, hogy unokafivére holttestét tegyék azok mellé, amelyeket a végsőkig megtartanak, s ebbe mindannyian beleegyeztek. Páez és Algorta külön expedíciót tett a hegyre, hátha találnak további holttesteket. Először egy női táskára bukkantak, ebből kivették a rúzst, amely fölrepedezett és fölhólyagzott ajkuknak jó védelmet nyújtott a nappal szemben. Berúzsozták az arcukat, s a púderdoboz tükrében elnézték magukat. - Tudod, mit fognak gondolni rólunk? - kérdezte Carlitos Pedro kifestett arcán mulatva. - Ha ma délután ránk találnak, és így látnak majd minket, azt fogják gondolni, hogy a szexuális elvonókúrától valamennyien eszeveszett homokosok lettünk. Tovább kapaszkodtak fel a hegyen, és ekkor egy holttestre bukkantak. Napnak kitett arca és keze megfeketedett, szeme helyén üreg tátongott, vagy a nap égette ki, vagy a keselyűk vájták ki. Addigra az idő nagyon kimelegedett, s a hó kezdett megpuhulni, ezért a tetemet hóval betakarták, és megindultak lefelé. Másnap Algorta Fitóval és Zerbinóval visszatért a holttesthez. Azonnal nekiálltak a hús lefejtésének, mert úgy gondolták, így könnyebb, mint az egész hullát levinni a géphez. A húst és a zsírt rögbizoknikba gyömöszölték, de előbb annyit megettek belőle, amennyit szerintük e külön energiakifejtéssel kiérdemeltek. Aztán, reggel fél tízkor, noha még nem fejezték be teljesen a munkát, visszaindultak a géphez - Fito és Zerbino tele hátizsákkal, Algorta pedig egy karral a vállán és az
övéhez kötött bárddal. Amikor a Fairchildhoz értek, rendkívüli látvány tárult szemük elé. A fiúk mind egy szálig odakint a hóban, a kereszt közepén álltak, és az égre bámultak. Egyesek ölelgették egymást, mások hangosan Istenhez fohászkodtak. A kereszt legszélén Pancho Delgado térdelt, s ezt kiáltozta: - Gaston, szegény Gaston! Hogy ő most nem lehet itt! Daniel Fernández a kereszt középpontjában állva a rádiót füléhez tartotta. - Találtak egy keresztet - mondta. - Épp most hallottuk a rádióban, hogy találtak egy keresztet egy bizonyos Santa Elena nevű hegyen. A hússal érkező három fiú örömtől repesve fogadta e hírt, mert hát miféle más keresztet találhattak volna, mint az övékét? Föltételezték, hogy a mögöttük magasodó hegy a Santa Elena, s egész délelőtt várták küszöbönállónak vélt megmentésüket. Fernández a rádiót állandóan füléhez szorítva tartotta, így értesült arról, hogy az uruguayi C-47-es gép kutatómunkáját immár chilei és argentin gépek is segítik, s hogy az argentin hatóságok vizsgálatot indítottak a kereszt dolgában, mert szerintük az ő területükön van. Miközben Fernández a rádiót hallgatta, Methol odavitt egy Santa Elena-szobrocskát, amely Liliana holmijai közé tartozott. Néhány fiúval együtt imádkozni kezdett az elveszett dolgok e szent patrónájához, s többen is megfogadták, hogy ha majd lányuk születik, Elenának fogják hívni. Egész nap vártak a helikopterekre, s dél táján hirtelen meg is hallották zúgásukat a hegy túlsó oldaláról. Megint összeölelkeztek, fel-le ugráltak, de az ünneplés korainak bizonyult. Egyetlen helikopter sem bukkant fel az égbolton. A hang, amit hallottak, előbb morajjá halkult, majd teljesen elhallgatott, s a kordillerára újból síri csönd borult. Amit helikopter zúgásának véltek, csak egy lavina döreje volt. Amikor leszállt az est, keserű csalódással szívükben visszamentek a gépbe. Józanabbul végiggondolták a dolgot. Miféle gép repült el fölöttük vagy akár csak a farok fölött, amely megláthatta volna az egyik vagy a másik keresztet, amit csináltak? És ha mégis megtalálták, hol vannak a helikopterek? Másnap reggel nagyon korán s fagyos időben ugyanaz a három fiú megint visszament a hegyen levő holttesthez, lefejtették róla a maradék húst, mielőtt még oszlásnak indulna. Újból vágtak maguknak egy kis külön adagot, amit, úgy érezték, kiérdemeltek, majd megtöltötték hátizsákjaikat, mígnem a tetemből már csak a gerinc, a bordák, a lábfej és a koponya maradt. Ezt az utóbbit a bárddal felhasították, az agyvelő azonban már büdös volt, így félredobták, s megindultak lefelé.
2 December 15-én reggel a gép elé kitett üléseken üldögélő fiúk hirtelen arra figyeltek föl, hogy valami óriási sebességgel száguld le a hegyoldalon. Előbb azt hitték, egy sziklatömb, amelyet az olvadó hó kimozdított a helyéből, de ahogy közeledett; látták, hogy emberi alak, s amikor még közelebb ért, Vizintínre ismertek benne. Úgy látszott, mintha zuhanna, de zuhanása irányított volt, mert egy párnán ült, s amikor a géppel egy szintbe ért, lábát a hóba döfte, és megállt. A tizenhárom fiúban, ahogy elnézték, amint fáradságosan feléjük cammog a hóban, ijesztőbbnél ijesztőbb gondolatok támadtak. Fölrémlett bennük, hogy az egyik vagy tán mindkét másik expedíciós meghalt, vagy hogy mindhárman feladták a harcot, s elsőként Vizintín tér vissza közülük. Akadtak azonban kissé optimistábbak is, akik arra gondoltak, hogy az expedíciósokat netán meglátta az a hegy csúcsánál fölbukkant repülőgép. Vizintín hozzájuk érve beszámolt a történtekről. - Nando és Muszkli fölmentek a csúcsra -
magyarázta. - Ők továbbmennek, de engem visszaküldtek, hogy az élelem tovább kitartson. - És mi van a másik oldalon? - faggatták köréje tömörülve. - Még több hegy... hegyek, ameddig a szem ellát. A magam részéről nem hiszem, hogy sok esélyük volna. E hírre ismét csüggedés vett erőt rajtuk. A kegyetlen valóság egy újabb dédelgetett álmukat: a hegy túloldalán elterülő zöld völgyek álmát foszlatta semmivé. Vizintín szavai mindannyiukra nyomasztóan hatottak. - A mászás maga a pokol - mondta -, valóságos pokol. Három napba telt, amíg feljutottunk oda. Ha még egy ilyen hegyet meg kell mászniuk, nem hiszem, hogy meg tudnak birkózni vele. - És mennyi idő alatt jöttél vissza? Vizintín fölnevetett. - Háromnegyed óra alatt. A lejövetel nem probléma. Csak a felkapaszkodás. - Kis szünetet tartott, aztán hozzátette: - És az a legfurcsább a dologban, hogy keletre - s a völgy felé mutatott - kevesebb hó van, mint nyugatra. És Muszkli azt állítja, hogy egy országutat látott. - Országutat? Merre? - Kelet felé. A Strauch unokafivérek fejüket csóválták. - De hiszen az lehetetlen. Chile nyugatra fekszik. - Igen - szavalták kórusban a fiatalabb fiúk -, Chile nyugatra fekszik... Chile nyugatra fekszik. Délben kisebb vita támadt akörül, hogy mennyi húst adjanak Vizintínnek. Eredetileg ugyanannyit kapott, mint a többiek, de most még kért. - De hát már nem vagy expedíciós - mondta neki Eduardo. - Tudom - válaszolta Vizintín -, csakhogy most jöttem vissza egy expedícióból, s föl kell táplálnom magamat... és különben sem ettem sokat. Egész élelmemet Nandónak és Muszklinak adtam. Kapott még egy kevés húst, de azzal, hogy a jövőben ugyanolyan elbánásban részesül, mint a többiek. Ezért aztán Vizintín aznap délután körüljárta a gépet, fölszedte az összes tüdőt, amit talált, s a tányérjára rakta. A tüdőt addig mindig félredobták (csak Canessa sózta el egyszer májnak), és senki sem vette magának a fáradságot, hogy hóval betakarja őket. Így aztán rothadni kezdtek, s a nap hevétől kemény, bőrszerű réteg képződött rajtuk. A többiek figyelték, amint Vizintín összeszedi zsákmányát, és a repülőgép tetején a maga helyére teszi. - Ezt meg akarod enni? - kérdezte tőle valaki. - Meg. - Beteg leszel tőle. - Szó sincs róla. Muszkli azt mondta, jót fog tenni nekem. Elnézték, ahogy a rothadó tüdőből levagdos egy-egy darabot, és megeszi, s amikor másnap azt látták, hogy kutya baja se lett tőle, néhányan követték példáját. Erre inkább az új ízek utáni vágy és nem annyira az élelemhiány vette rá őket, mert az olvadozó hó alól egyik napról a másikra előbukkantak a szerencsétlenségnél vagy közvetlenül utána meghaltak tetemei. Tíz ilyen holttest volt, közülük azonban ötre ígéretet tettek, hogy csak végszükség esetén eszik meg. Egyet már a lavina előtt jórészt megettek, de a megmaradó hat - a két pilóta holttestével együtt, amelyek még mindig az üléseikben voltak - a túlélőknek további öt-hat hétre elegendőnek látszott. A hó az összes tetemet tökéletesen konzerválta, s mivel ezek az első halottak tetemei voltak, ezért több és jobb hús volt rajtuk, mint a lavinában vagy utána elpusztultakon. Az olvadás e váratlan ajándéka egy kevésbé fegyelmezett közösséget a hús szigorú adagolásának lazítására csábíthatott volna, de Strauchék egy pillanatra sem feledkeztek meg arról, hogy esetleg egy második expedíciót kell indítaniuk, s ezt sokkal hosszabb útra, nagyobb készlettel
kell ellátniuk, mint amennyit Canessa, Parrado és Vizintín számára korábban előirányoztak. Ezért két vermet ástak a hóban. Az egyikbe beletették azokat a holttesteket, amelyeket a legvégére akartak hagyni, a másikba meg azokat, amelyeket a szükséglet szerint szándékoztak felhasználni. Most a hetekkel ezelőtt felvágott tetemek romló tüdőit és beleit nem kellett volna megenniük, de a fiúk fele továbbra is megette, mert kívánták az erősebb ízeket. Kezdetben ezek a fiúk csak a legerősebb akarattal tudták elhatározni magukat, hogy az emberhúst egyáltalán megegyék, de amikor rászánták magukat, és kitartottak, az evéssel megjött az étvágy is, mert az életösztön kemény zsarnok, nemcsak azt követelte meg tőlük, hogy megegyék társaik holttestét, ha nem hogy ehhez hozzá is szokjanak. E tekintetben a legellentmondásosabban Pedro Algorta viselkedett. Pedro a többiektől eltérően nem gazdálkodó családból származott - meggyőződéses szocialista értelmiségi volt -, s mégis ő indokolta az első emberhúsdarabkák megevésének jogosságát azzal, hogy tettüket Krisztus testének és vérének az oltáriszentséggel való magukhoz vételéhez hasonlította. És most, amikor újból előbukkant az a tetem, amelyből az első húst vágták, Algorta leült egy párnára, és egy késsel levágta a vállak és bordák közül megmaradt rothadt, elázott húst. Neki is meg a többieknek is még mindig nehezére esett olyasmit enni, ami felismerhetően emberhús volt - például egy kéznek vagy lábnak húsa -, de azért megették. Déltájban a nap most oly forrón tűzött, hogy a gép tetején jóformán megsüthették a húst. A gyors olvadás azonban más következményekkel is járt. A hó szintje immár a törzs alapzatáig süllyedt, ami nemcsak a tetőre való felkapaszkodást nehezítette meg, hanem azt a veszélyt is magában hordozta, hogy a gép esetleg felborul. Az olvadó hótól fönt a hegyekben sziklatömbök mozdultak ki helyükből, s feléjük robogtak. A meleg a külvilág életjeleit is magához hozta: egyszer néhány fecske kerengett a gép körül, s az egyik fiú vállára telepedett. Az megpróbálta elkapni, de nem sikerült neki. Egészében véve azonban a várakozás rossz hatással volt az idegeikre. Gondolatban hol reménykedtek, hogy Canessa és Parrado sikerrel jár, hol meg józanul a második expedíció tervét szövögették, amelynek időpontját január másodikára vagy harmadikára tűzték ki. Most érkezett el a pillanat, amikor bűnbakjuk rivaldafénybe került. Az egész közösségnek egy tubus fogpasztát utaltak ki, hogy édességként egy-egy csipetet egyenek belőle, s ezt a tubust egy napon teljesen kinyomva találták meg a gép padlóján. Azonnal vizsgálatot tartottak, s, gyanújuk Moncho Sabellára vagy Pancho Delgadóra esett, mert csak ők tartózkodtak bent a gépben, de mivel semmit se lehetett bizonyítani, így szemtől szembe nem vádolták őket. A nyomozás során azonban kiderült, hogy Roy Harleynak a holmijai között van egy saját kis tubus fogpasztája. Amikor ezt számon kérték tőle, azt felelte, hogy Delgadótól kapta cserébe hét cigarettáért. - És te hol szerezted, Pancho? - faggatták Delgadót. - Muszkli hozta fel a farokból, hogy adjam Numának. És így, amikor Numa meghalt... - Megtartottad magadnak, ugye? - Igen. - Miért nem adtad vissza a közösségnek? - Hogy miért? Nem tudom. Nem jutott eszembe. Megtárgyalták az ügyet, s a tizenkét „igaz ember” úgy döntött, hogy Delgadónak Numa halála után nem volt joga megtartani a fogpasztát, s így arra sem volt joga, hogy hét cigarettáért elcserélje Royjal. A fogpasztát tehát a közösség elkobozza, s Delgadónak kártalanítania kell Royt. Royt ártatlannak mondták ki, mivel az alatt az idő alatt, amíg a fogpaszta Delgadónál volt, ő jórészt a farokban tartózkodott, s így nem tudhatta, hogy a fogpaszta csak megőrzésre van Delgadónál Numa számára. Delgadót bűnösnek találták, de az általános vélemény az volt, hogy tettét jóhiszeműen
követte el, s mivel a vele egyenrangúak ítéletét méltóságteljesen tudomásul vette, és a cigarettákat visszaadta Roynak (igaz, csak négyet, mert a fogpaszta egy részét Roy közben már megette), így az ügyre fátylat borítottak. Ám egyik-másik fiúban továbbra is élt a gyanú, hogy a másik tubus fogpasztát Delgado ette meg, s noha nyíltan senki sem vádolta, mégis időnként haragos, csípős megjegyzéseket vágtak az arcába. Mindannyian egészen nyíltan elemeltek egy-egy külön darab húst - Inciarte csak ha sütött -, Delgado azonban ezt titokban tette, s mivel neki a többieknél kevesebb alkalma volt rá, tehát ő egyszerre többet csórt. A túlbuzgó Zerbino - detektív megbízatásához híven - elhatározta, hogy csapdát állít neki. Daniel Fernández egyszer a géptől kissé távolabb egy holttestet vágott fel. A nagyobb húsdarabokat Zerbinónak adta, aki - ha nem kapta be - továbbadta Delgadónak; ő viszont Eduardo Strauchhoz továbbította, aki aztán kis darabokra szelte föl. Két apró húsdarab nem jutott el rendeltetési helyére. Zerbino azonnal odaszólt Fitónak, hogy figyelje Delgadót, s aztán egy nagyobb darab húst adott tovább neki. Delgado nem tudta, hogy figyelik, s így a húsdarabot az ülése mellett egy tányérra csúsztatta, s Eduardónak egy kisebb darabot adott tovább. Zerbino azonnal rácsapott. - Mi történik itt? - kérdezte. - Mi történik? - ismételte Pancho. - Mi van a tányérodon? - kérdezte Fito. - Miről beszéltek? - szólt Delgado. - Erről a darab húsról? Ezt a darabot Daniel hagyta meg ma reggel. Zerbino megvetően nézett rá, de megőrizte önuralmát. Hátat fordított Delgadónak, és azonnal elment, hogy szóljon a németnek. Eduardo már kevésbé uralkodott magán. Nem mondott semmit egyenesen Delgadónak, aki még mindig csak pár lépésre ült tőle, de a többiek előtt olyan hangosan szidalmazta és átkozta, hogy Delgado akarva, nem akarva meghallotta. - Mi van? - kérdezte Eduardótól. - Rólam beszélsz? - Igen, rólad - felelte Eduardo. - Ez már a hetedik darab hús, ami eltűnik, s ott van a te tányérodon. Delgado elsápadt, egy szót se szólt, s Fito karon fogta unokafivérét. - Hagyd, hagyd - mondta neki. A német lecsillapodott, de a Fairchild kis közösségében súlyos hátrányt jelentett, ha az unokafivérek valakire rossz szemmel néztek. Delgadóval szemben erős ellenérzés támadt. Ha bármi elveszett, füle hallatára csípős megjegyzéseket tettek az „egoistáról” vagy a „szentről, akinek maga felé hajlik a keze”. Ebben az ellenérzésben még Algorta is osztozott, aki akkor mellette feküdt, s nem feledte el, hogyan melengette Delgado a lavina után. Noha egyáltalán nem volt meggyőződve róla, hogy ezek a kisebb lopások valóban Delgado lelkén száradnak, de az általános rosszallás őt is magával ragadta. Mi több: félt tőle, hogy ha kiáll Delgado mellett, ő maga is elszigetelődik a közösségben. Methol és Mangino nem fordult Delgado ellen, de valójában csak egy barátja maradt, Coche Inciarte, aki nem felejtette el, hogy Pancho kölcsönadta neki a kabátját, amikor fázott, s kényszerítette, hogy húst és zsírt egyen, amikor undorában éhezett. Cochét pedig nemcsak az unokafivérek, hanem a többiek is annyira szerették, hogy senki se vette rossz néven tőle, amiért Delgadóval barátkozik. Ez az egyetlen körülmény védte meg Panchót a teljes elszigeteltségtől. A Delgadóéhoz hasonló incidensek nem járultak hozzá az általános hangulat javulásához. A rádióban, ahogy múltak a napok, csak rossz híreket hallottak. Megtudták, hogy a hegyen talált kereszt nem az övék, hanem egy mendozai argentin geofizikus-csoport műve, s hogy ennek következtében a Légi Mentőszolgálat helikoptereit visszarendelték. Csak az uruguayi C 47-es folytatja tovább a
kutatást. Aztán egy délután meghallották a gép motorjának zúgását az égbolton. Most is, mint a kereszt megtalálásának hírére, nagy izgalom vett erőt rajtuk, kiabáltak, imádkoztak, mígnem legnagyobb rémületükre a gép hangja elhalkult. Síri csöndben álldogáltak a hóban, hegyezték fülüket, hogy a legkisebb neszt is elkapják. A gép zúgása előbb elhalkult, majd hangosabbá vált, megint elhalkult, s aztán még hangosabbá vált. Nem látták ugyan, de hangjából arra következtettek, hogy párhuzamos vonalakban repül a térség fölött. Azonnal kikészítették legélénkebb színű ruháikat, s miután tudták, hogy a gépről minden mozgást könnyebben észrevehetnek, végiggyakorolták módszerüket, vagyis hogy az egészségesek két körben futnak, a bénák pedig egy sorban állnak, és az ég felé integetnek. Hogy mindenki tudja, merre kell futnia és hova kell állnia, csontokkal egy mintázatot raktak ki: egy egyenes vonalat mindkét oldalán egy-egy körrel. Estig várakoztak, a repülőgép motorjának hangja közben egyre közelebbről hallatszott, s amikor besötétedett, s már semmilyen hangot nem hallottak odafentről, boldogan tértek nyugovóra abban a reményben, hogy a kutatást másnap valószínűleg ott fogják kezdeni, ahol ma abbahagyták. Aznap, mint minden este, imádkoztak megmenekülésükért, de azért is, hogy az expedíciósok segítségre találjanak, mielőtt még a gép fölfedezi őket. Másnap reggel - erre az imájukra részbeni válaszul - azt hallották a rádióban, hogy az uruguayi C-47 motorja újból meghibásodott, s ezért kénytelen Santiagóban vesztegelni. Már egy hét telt el Canessa és Parrado elindulása óta, s karácsonyig nem egészen egy hét volt hátra. Az a gondolat, hogy a karácsonyt most már csaknem egész biztosan a hegyen kell tölteniük, majd mindegyikükre igen nyomasztóan hatott. Csak Pedro Algorta érzett némi elégedettséget, már előre élvezte a havannaszivart, amit az ünnep alkalmából elszívnak. A többieket ez a kilátás minden eddiginél inkább elcsüggesztette. Még Fito is, miután Zerbinóval megmászta a hegyet, és látta a környező vidéket, kételkedett benne, hogy Parrado és Canessa át tudja vágni magát. Megbeszélt ugyan még egy expedíciót, amelyen rajta kívül Páez, Zerbino és az unokafivérei vennének részt, de már korántsem az eleinte mutatott optimizmussal és lelkesedéssel. Ha az élcsapat, az expedíciósok, nem jártak eredménnyel, milyen esélyük lehet nekik a sikerre? Délelőtt a húsvágás munkája elterelte figyelmüket ezekről a pesszimista gondolatokról. A legnyomasztóbbak azok a percek voltak, amikor evés után visszamentek a gépbe pihenni. Nem tudtak sem dolgozni, sem aludni, csak hevertek fásultan a nyirkos, fülledt fülkében, s vártak az esti hűvösségre. Mangino Canessa távolléte miatt búslakodott. Metholnak, aki csak most bukkant rá a levélre, amelyet Liliana a gyermekeihez írt, olvasás közben sűrűn patakzottak a könnyei. Délután három-négy óra tájban újból előjöttek a gépből, s ezek a besötétedés előtti órák voltak a legkellemesebbek. Ilyenkor valamilyen kisebb feladatra összpontosították figyelmüket, húst kapartak le a csontokról, vagy havat olvasztottak, s egy-egy pillanatra elfelejtették, hol vannak. Amikor aztán nyugaton a nap lebukott a hegyek mögé, egy kis darabon felkapaszkodtak a völgyben, párnáikra ültek, s az esti fényben elszívták aznapi utolsó cigarettájukat. A napnak ezekben a perceiben csaknem boldogok voltak. Mindenféléről beszélgettek egymással, kivéve az otthonukat és a családjukat, de december 20án este, amikor a két Strauch unokafivér és Daniel Fernández a hideg és a sötétség beálltára vártak, nem tudták megállni, hogy ne gondoljanak a korábbi, együtt ünnepelt boldog karácsonyokra. A mindhármukban még elevenen csörgedező német vér különösen elviselhetetlenné tette a gondolatot, hogy családjuk ezúttal nélkülük ünnepel, és sok-sok nap után most először forró könnyek patakzottak végig nemcsak Eduardo és Daniel, hanem Fito arcán is.
Kilencedik fejezet 1 December 12-én délben a C-47-es gép végre megérkezett a santiagói Los Cerrillos-reptérre. Páez Vilaró és társai fölkeresték a pilótát, aki elmondta nekik, hogy az Andok fölött repülve a motorral újból bajuk támadt. A nagy magasságban az erős hidegtől a karburátorok, úgy látszik, nem működtek megfelelően, s ezért a pilóta azonnal intézkedett a motorok ellenőrzéséről és kijavításáról. A civilek türelmetlenségük csillapítására megpróbáltak egy helikoptert bérelni a „Helicopservices”től, amely korábban Talcában már kisegítette őket. De most elutasították kérésüket. Híre ment ugyanis, hogy a kutatást az Andok kellős közepén, magas csúcsok között kellene folytatni, s erre egy kis, gömbölyű fedőburkos helikopter nem vállalkozhatott. Másnap reggel hatkor a C-47-es készen állt az első repülőútra, s el is indult Nicolichcsal és Rodríguez Escaladával a fedélzetén, hogy berepülje a Planchon-szoros térségét. Páez Vilaró eközben délnek vette útját. Meg akarta újból szerezni a talcai rádióklubbeli és a San Fernandó-i Aeroklubbeli barátainak segítségét. Taktikai célul azt tűzte ki maga elé, hogy e kis vidéki reptereken leszállási engedélyt és üzemanyag-feltöltési lehetőséget biztosítson a C 47-es számára. Stratégiai célja viszont abban állt, hogy újra fölkeltse az érdeklődést a Fairchild felkutatása iránt. Másnap, december 14-én Juan Carlos Canessa és Walter Harley Curicóba utazott. Feladatuk az volt, hogy megpróbálják megtalálni Camilo Figueroát. A bányászt, aki nem sokkal a Fairchild eltűnése után azt mondta, hogy látta a repülőgépet lángolva lezuhanni az égből, és eltűnni a hegyoldalban, de nyilatkozata óta mintha a föld nyelte volna el. Beszéltek a fivérével, de Camilo hollétéről semmiféle felvilágosítást nem tudtak kapni. Ezzel szemben megismerkedtek az eltűnt bányász egyik jó barátjával, Diego Riverával, aki maga is bányász volt, és titkára annak a kis bányász-szövetkezetnek, amelyhez Figueroa tartozott. Rivera és a felesége október 13-án a Tenovölgyben voltak, s elmondták, hogy hallották a Fairchild motorjainak zúgását, de magát a gépet a havazásban nem látták. Figueroa, mondták, közelebb dolgozott a katasztrófa színhelyéhez, látta, hogy a gép a Planchon-szorostól Santiago felé tart, s aztán eltűnik a Gamboa- és Colorado-hegyek mögött. E felvilágosítás Canessában és Harleyban reményt ébresztett, mert megerősítette azt az általános nézetet, hogy a gépnek valahol a Tinguiririca vulkán környékén kell feküdnie. Azonnal fölkeresték az egyik ottani rádióamatőr ismerősüket, akinek segítségével érintkezésbe léptek Santiagóval. Nicolichcsal beszéltek, aki közben újból felszállt a C-47-tel, de amikor közölni akarták vele a Riverától kapott felvilágosításokat, Nicolich félbeszakította őket a hírrel, hogy a Santa Elenahegy oldalán a hóban egy keresztet láttak. Az Andok egyik legmagasabb hegyének lejtőjén talált, vitathatatlanul emberkezektől származó kereszt a dél-amerikai földrész három legdélibb államában óriási szenzációt keltett. Az újságok megint címoldalukon írtak az uruguayi Fairchild sorsáról; azokat a montevideói szülőket, akik már régen lemondtak fiaikról, most ismét reménység töltötte el, a chilei és argentin légierők megint kutatni kezdtek túlélők után. És ezúttal nemcsak Santiagóból indultak felderítőutakra, hanem Mendozából is, mert a kereszt a határ argentínai oldalán volt. A Chilében tartózkodó apákat - Páez Vilarót, Canessát, Harleyt és Nicolichot - e felderítőutak nem elégítették ki. Látták a keresztet, és azonnal oda akartak menni. Ehhez azonban egy ilyen magasságokban repülni képes helikopterre lett volna szükségük, a chilei Légi Mentőszolgálat azonban továbbra sem volt hajlandó mindaddig helikoptereket rendelkezésükre bocsátani, amíg kétségtelenül be nem bizonyosodik, hogy valóban emberéletekről van szó.
Canessa és Harley nem vette tudomásul ezt a döntést, és a kereszt fényképével fölszerelve elmentek, hogy kihallgatást kérjenek Salvador Allende elnöktől. Magával Allende elnökkel, mondták ott nekik, nem beszélhetnek - mert a Szovjetunióban tett látogatása fáradalmait piheni ki -, de egyik szárnysegédje útján az elnök megígérte az uruguayiaknak, hogy másnapra megkapják saját elnöki helikopterét. De nem így történt; mielőtt még a helikoptert megkaphatták volna, elromlott. Ez az újabb csalódás az apákat szinte az őrületbe kergette. Végre, oly hosszú idő után, határozott jelét találták annak, hogy fiaik életben vannak, s most nincs rá mód, hogy megmentésükre siessenek. Páez Vilaró, Canessa és Nicolich saját C 47-es gépükkel újból elindultak, hogy ismét átrepüljenek a kereszt fölött, s megvizsgálják, nem találják-e magának a repülőgépnek valami nyomát a környéken. De amikor berepültek az Andok fölé, a C 47-es egyik motorja megint bedöglött. Amikor az apák látták, hogy a propeller lassanként leáll, a gép megbillen, majd kiegyenesedik, aztán visszafordul Santiago felé, úgy érezték, valamilyen baljós végzet hiúsítja meg fáradozásaikat e döntő pillanatban. Aznap, december 16-án délelőtt a chilei belügyminisztérium közölte, hogy a kereszt segélyt kérő jelzés. De még az öt uruguayi között is akadtak, akik kételkedtek abban, hogy ezt a mértani pontossággal megszerkesztett keresztet a fiúk csinálták. Montevideóban a már korábban is reménykedő anyák reményeik igazolását látták a keresztben, mások azonban óvatosabbak voltak, mintha fiaik életben léte felől féltek volna ismét reményt táplálni. Az is elbátortalanította őket, hogy a Santiagóban tartózkodó öt férfi nem volt egy véleményen. Rafael Ponce de León rádiója körül tolongtak, hallgatták a híreket, beszéltek Páez Vilaróval, Harleyval, Nikolichcsal, Rodríguez Escaladával és végül Canessával. Amikor Canessa lépett a rádióhoz, Senora Nogueira vette át a mikrofont, s megkérdezte tőle, mi a véleménye, mert nagyon bízott az ítélőképességében. - Amikor először hallottam a keresztről - válaszolta dr. Canessa -, ejtőernyővel le akartam oda ereszkedni. De amikor megláttam a fényképet, rájöttem, túlságosan tökéletes ahhoz, hogy fiaink csinálhatták volna. Senora Nogueira erre nem szólt semmit, hazament, és azt mondta a férjének: - Nem a fiúk keresztje. Ezzel szemben Senora Delgado, aki már négy-öt nappal a szerencsétlenség után beletörődött Pancho halálába, most újból hinni kezdett benne, hogy a fia biztosan életben van. Reményei azonban rövid életűnek bizonyultak. Már aznap, december 16-án Argentínából híre jött, hogy a kereszt egy mendozai geofizikai expedíció műve. A tudósok X alakban tizenkét kúpot temettek el a hóban, azzal a szándékkal, hogy szabályos időközökben a levegőből lefényképezik őket, így megmérik a hó olvadási sebességét a hegyekben, s ebből kiszámítják, milyen vízmennyiség fog leáramlani a száraz argentin völgyekbe.
2 E hír szörnyű hatással volt rájuk. Senora Delgado belebetegedett; a repülőgépeket újból visszarendelték, s ugyanígy a colchaguai ezred szárazföldi járőreit is, akiket a San Fernandó-i parancsnok, Morel ezredes küldött ki a kereszt felkutatására. De a Chilében tartózkodó öt uruguayi a mindkét országban tapasztalható csalódottság ellenére sem tért vissza Montevideóba. Megfogadták, hogy folytatják a kutatást, s ezt is tették. December 17-én Canessa és Harley visszatért Curicóba, hogy a bányászt, Diego Riverát magukkal vigyék Santiagóba. Ott aztán Rivera még pontosabb leírást adott a helyről, ahol a gép a hegyek közé zuhant, s ez újból megerősítette azt a feltevést, hogy a kutatást a
Tinguiririca vulkán térségében kell folytatniuk. A másik bányászt, Camilo Figueroát, aki még közelebb volt a szerencsétlenség színhelyéhez, még mindig nem találták meg. Másnap, december 18-án Páez Vilaró repülőgépet bérelt, hogy újból átrepüljön a Tinguiririca vulkán fölött, s ezúttal nemcsak a bányászt, Riverát vitte magával, hanem Claudio Lucerót, az Andok önkéntes chilei mentőszolgálatának, a Cuerpo de Socorro Andinónak parancsnokát is. Második felderítőútjukon a Tinguiriricától nyugatra húzódó egyik hóborította hegy fölött repültek el, s Lucero a tavon hirtelen emberi lábnyomokat vett észre. A gép erre megfordult, és még egyszer elrepült a tó fölött, most már alacsonyabban, úgyhogy Páez Vilaró is láthatta a lábnyomokat a hóban. - Mi a véleménye? - kérdezte Lucerót. - Emberi lábnyomok, annyi bizonyos. - A fiúké? - Lehetetlen. Nem. Valamelyik pásztoré kell hogy legyen. - Miért járkálna itt valaki a hóban e pusztaság kellős közepén? Lucero erre vállat vont. A Santa Elena-i kereszt miatti csalódás után Páez Vilaró nem ringatta már magát abban az illúzióban, hogy a lábnyomok a Fairchild életben maradottjaitól származnak. De az a gondolat motoszkált a fejében, hogy az eltűnt bányásznak, Figueroának nyomában járnak, akit esetleg az a szándék vezet erre, hogy kirabolja a negyvenöt uruguayi holttestét. Amikor leszálltak San Fernandóban, el is mondta e gyanúját Rodríguez Escaladának, s hozzáfűzte: - Ha te is eljönnél velem, Rulo, megelőznénk a rablókat. Eközben dr. Canessa megbeszélte a lábnyomok dolgát Luceróval. - Biztos benne, hogy nem a fiúk lábnyomai? Lucero szomorú pillantást vetett Canessára. - Doktor úr - mondta -, hisz ennek már több mint két hónapja. Páez Vilarót nem rettentette el Lucero pesszimizmusa, fölkereste a hadsereg parancsnokát, Morel ezredest, akivel addigra szívélyes baráti viszonyba került. Az ezredes beleegyezett, hogy a területre egy őrjáratot küld ki, s aznap délután egy helikopterrel maga is elrepült a völgybe, hogy körülnézzen. De még azokat a lábnyomokat sem találta meg, amelyeket Páez Vilaró és Lucero látott, ennek ellenére visszatérve még mindig optimista volt. - Ide figyelj, Carlitos - mondta Páez Vilarónak. - Menj haza karácsonyra, s míg távol leszel, a következőket fogjuk tenni. Kitelepítünk egy őrjáratot a térségbe, arra az esetre, ha bármi előadja magát, s két-három nap múlva légi úton kiviszünk egy mentőosztagot, hogy lássuk, mit találnak. Ha mindennek nem lesz semmi eredménye, akkor karácsony után visszajössz, s elölről kezdjük az egészet. Páez Vilaró ebbe belement, s ugyanígy a csoport másik négy tagja is. Canessa, Harley és Nicolich felkészült, hogy másnap a C-47-essel visszarepülnek Montevideóba, Páez Vilaró és Rodríguez Escalada pedig jegyet váltott a rákövetkező napon induló menetrendszerű járatra.
Tizedik fejezet 1 Vizintín távozása után Canessa és Parrado úgy döntött, hogy az egész napot a hegycsúcs közelében pihenéssel töltik. A háromnapos mászástól kimerültek, s tudták, minden erejükre szükségük lesz; hogy újból felkapaszkodjanak a csúcsra, és leereszkedjenek a másik oldalon. Amellett azt remélték, hogy az a repülőgép, amely előző napon oly közel húzott el fölöttük, esetleg még egyszer elrepül ugyanebben az irányban. De sasfészkük csendjét semmi sem zavarta meg. Ettek egy kevés húst, ivóvíznek havat olvasztottak, megitták, s azon töprengtek, mi vár rájuk. Canessa igyekezett elkergetni alapvető pesszimizmusát, ilyesfélékre gondolt: „Qui ne risgue rien, n' a rien” vagy „A víznek, amely a hegy túloldalán csörgedezik, valahogy el kell a tengerbe jutnia”. December 16-án, szombaton reggel kilenc órakor Parrado és Canessa újból elindult, hogy felkapaszkodjon a hegycsúcsra. Parrado ment elöl. Most cipelniük kellett a hátizsákjaikat is, amelyek Vizintín távozásával még nehezebbek lettek, s ez a fölfelé kapaszkodást még sokkal fáradságosabbá tette. E nagy magasságban a ritka levegőtől szívük vadul kalapált, háromlépésenként meg kellett állniuk pihenni, a meredek hófalhoz tapadva. Három órába telt, amíg fölértek a hegycsúcsra. Ott megpihentek, szemügyre vették a túlsó oldalt, hol lehet legkönnyebben leereszkedni. Arrafelé sokkal kevesebb hó volt, s a völgyet, amely felé tartottak, nem is fedte hótakaró, de a lefelé vezető utak mind egyformának látszottak, ezért aztán találomra választottak egy ösvényt, s megindultak rajta. Megint csak Parrado ment elöl. A leereszkedés roppant fáradságosnak bizonyult, mert a hegyoldalak, ha nem is függőlegesek, de nagyon meredekek voltak, s gyakran nem szilárd szikla, hanem pala alkotta felületüket. A fiúk hosszú nejlon poggyászszíjakkal egymáshoz kötözték magukat, többnyire azonban a hátukon és fenekükön csúsztak le a hegyoldalon - elöl Parrado, nyomában Canessa -, eközben kisebb szürke kőgörgetegeket zúdítottak alá. Térdük remegett a fáradtságtól, de mindketten jól tudták, hogy a legkisebb csuszamlásra mindketten lebukfenceznek a hegyről vagy esetleg kificamítják a bokájukat, ami az adott körülmények között ugyanolyan baj lett volna. Canessa állandó párbeszédbe kezdett Istennel. Látta a Hegedűs a háztetőn című filmet, s emlékezett rá, hogy Tevje mint barátjához beszélt Istenhez, s most ő is ugyanilyen hangnemben szólt Teremtőjéhez. - Tedd, Isten, olyan nehézzé, amilyenné akarod fohászkodott -, csak lehetetlenné ne tedd. Miután ily módon száz méternél többet ereszkedtek le, olyan pontra értek, ahol a hegyoldal egy másik csúcs árnyékában feküdt, s így a talajt még mindig vastag hó borította. A lejtő meredek volt, de a hó felszíne tömör és sima, Parrado ezért elhatározta, hogy párnán leszánkázik rajta. Leoldotta a poggyászszíjat, ráült a két párnája közül az egyikre, az alumíniumrudat lábai közé szorította féknek, s ellökte magát lefelé a hegyoldalon. Azonnal nagy sebességgel kezdett száguldani, s hiába döfte be a rudat a hóba, nem bírt lassítani. Egyre gyorsabban és gyorsabban siklott lefelé, óránként száz kilométerre becsülte sebességét. Sarkát belenyomta a hóba, de ettől sem állt meg, mire rémület fogta el, hogy felbukik, s lábát vagy nyakát töri. Hirtelen a pályáján keresztbe egy fehér hófal magasodott előtte. Ha sziklák vannak alatta, gondolta magában, akkor nekem befellegzett. Egy pillanattal később nekivágódott a hófalnak, s a „szánja” megállt. Nem vesztette el eszméletét, és semmije se tört el. A fal csak hóból volt. Egy pillanattal később Canessa utolérte. - Nando! Nando! - kiáltotta. - Nem történt semmi bajod? A hótorlaszból egy magas, kissé megtépázott figura mászott elő. - Nincs semmi bajom {3}
válaszolta. - Gyerünk tovább. De azért most már óvatosabban folytatták útjukat le a hegyoldalon. Délután négykor egy nagy, lapos sziklához értek, s bár fogalmuk se volt róla, hol vannak, úgy határoztak, okosabb, ha itt megállnak, és még besötétedés előtt megszárogatják ruháikat. Becslésük szerint a hegyoldal mintegy kétharmadát már megtették lefelé. Lehúzták zoknijaikat, hogy megszárítsák az esti napsütésben, s amikor a nap lement, hálózsákjukba bújtak, és a sziklán aludtak. Aznap éjjel nem volt olyan hideg, de rendkívül kényelmetlenül feküdtek. Másnap reggel már pirkadatkor felébredtek, de a hálózsákban kivárták, amíg a napsugarak rájuk hullanak, aztán reggelire nyers húst ettek, hozzá egy korty pálinkát ittak, majd útra keltek. Hatodik napja voltak úton, s délre elérték a hegy lábát. Oda értek le, ahová eltervezték - az Y-hoz vezető völgy torkolatához. Felszínét hó takarta, amely ebben a napszakban kásás volt és süppedős, úgyhogy fel kellett venniük a hótalpaikat, lejtése azonban nem volt több tíz-tizenkét foknál. Mielőtt továbbmentek volna, előbb megebédeltek. Evés s aztán a menetelés közben is tűzött rájuk a nap, ettől és az erőfeszítéstől, ahogy az átázott párnákon taposták a havat, nagyon kimelegedtek, mégis mindketten inkább az izzadást választották a négy pulóver és a négy nadrág alatt, semmint hogy időt és energiát vesztegessenek a vetkőzésre. Nem sokkal azután, hogy megindultak a völgyben, Canessa hátizsákjának szíja elszakadt, s meg kellett állnia, hogy rendbe hozza. Jól jött neki a kifogás, hogy leülhessen, mert ereje kezdte már elhagyni. Valahányszor a rendíthetetlen Parrado visszanézett, Canessa mindig a hóban üldögélt. Ilyenkor odakiáltott neki, hogy jöjjön már, mire Canessa nagy nehezen feltápászkodott, és utána cammogott. Menetelés közben imádkozott. Egy lépés - egy szó a Miatyánkból. Parrado gondolatai viszont inkább a földi, mint mennybéli atyja körül forogtak. Tudta, apja mennyire szenved, milyen nagy szüksége van a fiára. Ezért aztán nem is annyira önmaga, mint inkább apja végett menetelt tovább a hóban. Parrado, ahogy így apjára gondolt, jócskán maga mögött hagyta Canessát. Mihelyt megint eszébe jutott a társa, megfordult, s mindig azt látta, hogy száz méternél többre lemaradt mögötte. Megmegállt, várt, s amikor Canessa beérte, hagyta, hogy négy-öt percig pihenjen. Útközben az egyik ilyen pihenőnél jobbra tőlük egy kis csermely csörgedezett le a hegyoldalon. Az első friss víz volt, amelyet azóta láttak, hogy Vizintín a legelső expedíció alkalmával megízlelte azt a sziklán lefolyó, sós ízű patakocskát. Onnan, ahol álltak, épp csak annyit vehettek ki, hogy a csermely mentén valamelyes moha, fű és zuzmó zöldell. Hatvanöt nap óta most először láttak növényzetet, s Canessa, fáradtsága ellenére, felkapaszkodott a csermelyhez, letépett egy marék füvet és zuzmót, s a szájába vette. Aztán még tépett belőlük, s az egészet zsebre dugta. Majd mindkét fiú ivott a csermelyből, mielőtt továbbmentek. Késő délután Canessa és Parrado vitatkozni kezdett, hogy megálljanak-e már éjszakázni. - Itt semmi sincs, ahol elalhatnánk - mondta Parrado. - Se szikla, se semmi más. Gyerünk tovább. - Muszáj megállnunk - válaszolta Canessa. - Teljesen kikészültem. Pihennem kell. És te is csak kikészíted magadat, ha nem lassítasz. Parrado agyában egy darabig két gondolat küszködött egymással: a türelmetlenség, hogy folytassa az utat, és az orvostanhallgató józan figyelmeztetése, hogy kímélje erőit. És az is nyilvánvaló volt, hogy még ha Parrado túlélne is egy ilyen erőltetett menetelést, Canessa nem élné túl. Ezért beleegyezett, hogy aznap már ne menjenek tovább, táborozzanak le a hóban. A nap eltűnt a hegyek mögött, egyre hidegebb lett, így hát bebújtak a hálózsákba, s egy-egy korty pálinkával
felmelegítették magukat. Aztán csak feküdtek, végigpillantottak a völgyön: ezen a szabadulásukhoz vivő ösvényen, s azon töprengtek, másnap mi vár rájuk. Onnan, ahol feküdtek, a völgy végén túl valamilyen utat láttak, ez volt az az Y, amely felé tartottak. De hirtelen mindketten azt is észrevették, hogy a nap, amely este hat óra tájban eltűnt előlük, az Y túlsó oldalánál még megvilágítja a hegyet. Növekvő izgalommal figyelték e jelenséget, mert ha a nyugaton leszálló nap még késő este is megvilágítja azt a hegyoldalt, akkor ez azt jelenti, nem áll több hegy az útjában. A hó csíkozta vöröses szikla csak este kilenckor borult homályba. Canessa és Parrado aznap éjjel abban a biztos tudatban aludt el, hogy az Y egyik ága szabadon fut nyugatnak. Másnap reggel szokásos reggelijük után optimizmussal eltelve indultak útnak. Parrado megint csak előrement, hajtotta a kíváncsiság, mit lát majd a völgy végénél. Canessa nem bírt lépést tartani vele. Az éjszakai pihenéstől nemigen kapott erőre. Amikor Parrado megállt, s odakiáltott neki, hogy siessen, visszakiáltotta, hogy fáradt és nem bír továbbmenni. - Gondolj valami másra - mondta neki Parrado. - Tereld el a figyelmedet a menetelésről. Canessa ekkor azt képzelte maga elé, hogy Montevideo utcáin sétálgat, a kirakatokat nézi, s amikor Parrado újra rákiáltott, hogy siessen, így válaszolt: - Nem siethetek. Akkor nem nézhetem meg ezeket a kirakatokat. - Később azzal terelte el figyelmét, hogy egy lánynak a nevét kezdte kiabálni, erről a lányról Parrado egyszer azt mondta, hogy tetszik neki. - Makechu - kiabálta -, Makechu!... - A lány neve beleveszett ugyan a körös-körül fekvő hóba, de Parrado mégis meghallotta, elmosolyodott, és megvárta társát. Továbbmentek, s párnázott lábuk cuppogását a hóban, az egyetlen hangot, amely eddig megtörte a csendet, lassanként mindinkább elnémította egy dübörgő zaj, amely ahogy közeledtek a völgy végéhez - egyre hangosabbá és hangosabbá vált. Mindkettőjük szívébe rémület költözött. Mi lesz, ha egy áthatolhatatlan hegyi folyam vágja el útjukat? Parradón most teljesen úrrá lett a türelmetlenség, mielőbb látni akarta, mi van előttük. Még nagyobb sebességre kapcsolt, még nagyobbakat lépett a hóban. - Halálra fárasztod magadat! - kiáltotta utána Canessa. Mindinkább lemaradt mögötte, bár őt is hajtotta nem annyira a kíváncsiság, mint inkább a rettegés, hogy mit fognak látni. - Ó, Istenem fohászkodott megint -, tégy próbára minket kitartásunk határáig, de, kérlek, tedd emberileg lehetővé, hogy továbbmehessünk. Engedd meg, kérlek, hogy valamilyen ösvény fusson a folyó mentén! Parrado egyre gyorsabban haladt. Ő is imádkozott, de mindenekelőtt a kíváncsiság hajtotta. Kétszáz méterre eltávolodott Canessától, s aztán hirtelen a völgy végéhez ért.
2 Paradicsomi látvány tárult szeme elé. A hómező véget ért. Fehér takarója alól szürke vízáradat bukkant elő, amely hatalmas erővel egy szurdokba zúdult alá, sziklatömbökön és köveken bukdácsolva nyugatnak rohant. És ami még ennél is gyönyörűbb volt, amerre csak nézett, mindenfelé zöld foltokat látott - mohát, füvet, zuzmót, borókabokrokat, sárga és bíbor virágokat. Miközben Parrado csak állt, s arcán örömkönnyek patakzottak, Canessa beérte, s az áldott völgy látványára boldogságában és elragadtatásában ő is felkiáltott. Aztán mindkét fiú lebotorkált a hótakaróról, s a folyó partján a sziklákra rogytak. Itt, madarak és gyíkok között, fennhangon Istenhez imádkoztak, fiatal szívük minden hevével köszönetet mondtak neki, hogy kiszabadította őket az Andok hideg és kopár karjaiból. Több mint egy órát pihentek a napon, s mintha valóban az édenkertben lettek volna, a
madarak, amelyeket oly hosszú idő óta csak nagy ritkán láttak, közvetlenül mellettük telepedtek le a sziklákra, szemlátomást nem ijesztette el őket ennek a két szakállas, lesoványodott, mocskos ruhákkal vastagon bebugyolált, hátizsáktól meggörnyedt, naptól repedezett és felhólyagzott arcú emberi lénynek meghökkentő látványa. Most már biztosak voltak benne, hogy megmenekültek, de azért útjuk még korántsem ért véget. Canessa fölvett a földről egy kavicsot, hogy majd hazaérve Laurának adja, s mindketten eldobták egyik párnájukat, a másikat megtartották az alváshoz. Aztán megindultak lefelé a szurdok jobb oldalán. A talajt itt ugyan nem takarta hó, a menetelés azonban továbbra is fárasztó volt. Göröngyös sziklákon és karosszék nagyságú sziklatömbökön kellett átkapaszkodniuk. Délben megálltak ebédelni, aztán folytatták útjukat. Már egy órája mentek, amikor Canessa ráeszmélt, hogy elhagyta napszemüvegét. Azonnal visszaemlékezett rá, hogy ebédelés közben levette, és egy sziklára tette, s bármennyire ódzkodott is tőle, hogy visszamenjen oda, ahonnan délben elindultak, attól még inkább tartott, hogy szemüveg nélkül a szemhéja ugyanúgy leég és felhólyagosodik, mint az ajka. Így hát Parrado lehevert, hogy megvárja, Canessa meg visszaindult oda, ahol ettek. Nem egészen egy óra alatt vissza is ért, s noha a helyet fölismerte, arra nem tudott visszaemlékezni, hogy a száz és száz sziklatömb közül melyikre tette a szemüvegét. Keresni kezdte, s keresés közben imádkozott, mert sokáig hiába nézelődött. Elkeseredésében eleredtek a könnyei, fáradt volt és kétségbeesett, míg aztán végre egy magas sziklán, amelynek tetejére addig nem látott fel, megpillantotta a szemüvegét. Canessa két órával azután, hogy otthagyta Parradót, ismét csatlakozott hozzá, s ekkor azonnal továbbmentek. Valamivel odább azonban útjukat állta egy sziklakiszögellés, amely csaknem függőlegesen tornyosodott előttük, baloldalt pedig meredeken lejtett a folyó felé. Onnan, ahol álltak, látták, hogy a folyó túlsó partján a talaj simább. Ezért úgy határoztak, inkább átkelnek a folyón, semmint hogy megmásszák az előttük levő akadályt. De az átkelés sem bizonyult könnyű feladatnak. A folyó legalább nyolc méter széles volt, és sodra olyan erős, hogy hatalmas sziklatömböket ragadott magával. A folyó közepén azonban egy szikla meredezett, akkora, hogy ellenállt a sodrásnak, s magasan kiállt a vízből. Elhatározták, úgy fognak átkelni, hogy a partról a sziklára, majd onnan a túlsó partra ugranak. Canessa próbálkozott először. Levette ruháit, hogy szárazak maradjanak, dereka köré egy nejlon poggyászszíjat kötött, s ehhez még két másik szíjat. Aztán, mialatt Parrado a szíj másik végét fogta, ha netán társa beleesne a folyóba, átugrott a sziklára, és onnan a túlsó partra. Amikor Parrado látta, hogy biztonságban átért, a hálózsákot a poggyászszíjhoz kötötte, s minden erejét megfeszítve átdobta a túlsó partra. Ott Canessa leoldotta a szíjat, és visszadobta, hogy ruháikat, botjaikat, hátizsákjukat és cipőjüket ugyanígy átjuttassák. Parradónak nagy erőfeszítésébe került ilyen messzire hajítani a hátizsákokat, s második dobása rövidre is sikerült, úgyhogy a hátizsák a folyó partján levő sziklához csapódott. Canessa kénytelen volt lemászni a víz széléhez, hogy kihalássza, közben a vízpermettől át is ázott, s amikor kicsomagolta a zsákot, kiderült, hogy az üveg összetört. Parrado csatlakozott társához, de mivel ruháik jó része átnedvesedett, hamarosan megálltak. Találtak egy kiugró sziklaperemet, s elhatározták, itt letáboroznak éjszakára. A nap még sütött, kiteregették hát száradni a holmijaikat, aztán a párnákra ültek, s a gyíkok seregének figyelő szemétől kísérve ettek egy kevés húst. Az éjszaka az eddigieknél melegebb volt. Jól aludtak, s reggel megkezdték az Andokon átvezető útjuk nyolcadik napját. A reggeli fényben elébük terülő táj - még a természet gyümölcseire az övéknél kevésbé áhítozó szemek számára is - felülmúlhatatlan szépségű volt. Noha még mindig a mögöttük tornyosodó nagy hegyek árnyékában voltak, a nap megvilágította a keskeny völgy távolabbi térségeit, a borókabokrok és a kaktuszok zöldjét a ködök és fények ezüstös és aranyos színeibe vonta.
A távolban most már fákat is láttak, s a délelőtt folyamán Canessa a hegyoldalban egy legelésző tehéncsordát vélt megpillantani. - Teheneket látok! - kiáltotta oda Parradónak. - Teheneket? - ismételte meg Parrado. A távolba pislogott, de rövidlátó szemével semmit se tudott kivenni. - Biztos vagy benne, hogy tehenek? - Azoknak látszanak. - Talán szarvasok... vagy tapírok. Minden, amit láttak, olyannyira káprázatszerű volt, hogy ezek a távoli állatok nem ébresztettek bennük túlzott reményeket. De sarkallta lelkierejüket és optimizmusukat, épp amikor a testük különösen Canessáé - egyre inkább szenvedett az út megkövetelte erőfeszítéstől. A szemhatár zöldellt ugyan, de a terep, amelyen haladtak, semmivel sem lett könnyebb. Csomagjaikkal megrakodva még mindig az egyik imbolygó sziklatömbről a másikra kellett ugrálniuk, vagy pedig bicsakló bokával botorkálniuk a folyó sziklás-kavicsos partján. Aztán hirtelen rábukkantak a civilizáció legkézzelfoghatóbb jelére, egy üres leveskonzervdobozra. Rozsdás volt ugyan, de a gyártó cégnek, Magginak a nevét még kibetűzhették a címkén. Canessa fölkapta. - Ide nézz, Nando - mondta -, ez azt jelenti, hogy emberek jártak itt. Parrado óvatosabb volt. - Talán csak egy repülőgépből esett ki. - Hogy a csudába eshetett ki repülőgépből? Hisz a repülőgépeken nincsenek nyitható ablakok. Hogy mióta feküdt itt ez a doboz, nem lehetett megmondani, de látványa reményt ébresztett bennük, s ahogy folytatták útjukat a völgyön át, az élet egyéb jeleire is bukkantak. A folyó túlsó partján két nyulat láttak a sziklákon ugrálni. Aztán állati trágyát pillantottak meg. - Ez tehéntrágya - jegyezte meg Canessa. - Mondtam, hogy tehenek voltak, amiket láttam. - Honnan tudod? - kérdezte Parrado. - Ez bármilyen állattól származhat. - Ha félannyit értenél a tehenekhez - replikázott Canessa -, mint az autókhoz, akkor azt is tudnád, hogy ez tehéntrágya. Parrado vállat vont, s folytatták útjukat. Később leültek a folyóparton pihenni, s közben ettek egy kevés húst. Ahogy kicsomagolták a rögbizoknit, észrevették, hogy élelemkészletük elégséges ugyan, csak kezdi megsínyleni a melegebb hőmérsékletet. Ennek ellenére, miután megették két-két szeletből álló adagjukat, a húst visszacsomagolták, s újból megindultak a völgyben. A folyó most kiszélesedett, mivel mindkét oldalán kisebb patakocskák csörgedeztek bele a hegyekből. Egy helyütt, ahol a folyó kiöblösödött, egy lópatkót találtak. Ugyanolyan rozsdás volt, mint a konzervdoboz, így hát nem tudhatták, mióta hever itt, viszont ez már nem hullhatott le repülőgépről, s így kétségtelen bizonyítékul szolgált arra, hogy már az Andok emberlakta térségeihez közelednek. Aztán még több ilyen bizonyítékra bukkantak. Mikor megkerülték a völgybe benyúló számos sziklakiszögellés egyikét, hirtelen száz méterre találták magukat azoktól a tehenektől, amelyeket Canessa aznap reggel a távolban látott. Parrado azonban még most is óvatos volt. - Biztos vagy benne, hogy ezek nem vadtehenek? kérdezte Canessát, az állatokra bámulva, amelyek visszabámultak rá. - Vadtehenek? Az Andokban nincsenek vadtehenek. Én mondom, Nando, valahol itt a közelben megtaláljuk ezeknek a teheneknek a gazdáját vagy pedig a pásztort. - És hogy bebizonyítsa szavainak igazságát, a fatönkökre mutatott, amelyeken emberkéz, illetve balta nyomai voltak láthatók. - Ne mondd, hogy tapírok vagy vadtehenek vágták ki ezeket a fákat. Parrado nem vitathatta, hogy a tönkökön látható vágások baltától származnak, annál is kevésbé, mert valamivel odább a völgyben egy ágakból és rőzséből készített marhaállást találtak. A két fiú azonnal megállapította, hogy a rőzséből kitűnő tüzet rakhatnak. Elhatározták, hogy itt töltik az
éjszakát, és a küszöbönálló megmenekülésüket a maradék hús elfogyasztásával ünneplik meg. - Úgyis megrohadna - mondta Canessa. - És holnap reggel biztosan találunk egy pásztort vagy egy gazdálkodót. Holnap éjszaka, ígérem, Nando, tető alatt fogunk aludni. Levették hátizsákjaikat, kicsomagolták a húst, és tüzet gyújtottak. Aztán megsütöttek fejenként tíz szeletet, pukkadásig teleették magukat, majd a hálózsákba bújva várták a naplementét. Megmenekülésük most már annyira biztosnak látszott, hogy olyasmin is eltűnődhettek, amire korábban kínos lett volna gondolni. Canessa Laura Surracóról mesélt Parradónak, leírta, hogyan folyik le náluk a vasárnapi ebéd. Parrado meg azokról a lányokról beszélt, akikkel a szerencsétlenség előtt járt, s bevallotta, mennyire irigyli Robertót, hogy menyasszonya van. A tűz kialudt. Lement a nap. És a két fiú e kellemes gondolatok közepette, tele bendővel elszunnyadt. Mire másnap reggel fölébredtek, a tehenek eltűntek. De ez nem aggasztotta őket. Eldobták mindazt, amit immár fölöslegesnek véltek: a kalapácsot, a hálózsákot, tartalék cipőjüket és egy réteg ruhát. Így könnyítve terhükön elindultak, valahányszor megkerültek egy-egy sziklakiszögellést, mindig azt várták, hogy megpillantanak egy chilei parasztházat. De ahogy telt-múlt a délelőtt, a völgy arculata mit sem változott. Sőt az emberi életnek még olyan jeleit sem látták, mint előző napon, amikor arra a konzervdobozra és lópatkóra bukkantak, s Parrado szemrehányást tett Canessának indokolatlan optimizmusáért. - Szóval te remekül ismered a vidéket, ugye? Én, szegény hülye, pedig csak az autókhoz és a motorbiciklikhez értek? De én legalább nem voltam olyan biztos benne, hogy a következő sarkon tanyaházat látunk... Most megettük a hús felét, és eldobtuk a hálózsákot. - A hús már amúgy is romlott volt - válaszolta Canessa rosszkedvűen, mert már érezte a közelgő hasmenés első kínos jeleit. Tetejébe a kimerültség is egyre inkább erőt vett rajta. Minden porcikája fájt, minden lépés csak fokozta kínjait. Egész erejét igénybe vette, hogy egyik lábát a másik elé tegye - de ha megállt vagy hátramaradt, Parrado szitkozódásai és sértegetései menten továbbhajtották. Késő délelőtt egy különösen nehéz sziklakiszögelléshez értek, ahol választaniuk kellett a folyó mentén vezető rövidebb, de veszélyesebb és a kiugró tetején átvivő hosszabb, de biztonságosabb út között. Parrado, aki Canessa előtt haladt, bölcs óvatossággal az utóbbit választotta, s nekivágott, hogy felmásszon a sziklára, Canessa azonban túl fáradtnak érezte magát ilyen óvatoskodásra, s a sziklához érve az alsóbb szinten indult el, ahol a terep meredeken lejtett a folyó felé. Amikor minden talpalatnyi helyet kihasználva, a peremen tapogatózva épp hogy félig megkerülte a kiszögellést, beleiben hirtelen ijesztő csikarást érzett, gyomra a heves hasmenés fájdalmas tüneteivel háborogni kezdett. A csikarás olyan éles hullámokban lepte el, hogy kénytelen volt egy simább szikladarabot keresni, letolni három nadrágját, s leguggolni, hogy könnyítsen magán. Normális körülmények között ez nem tartott volna sokáig, de ezúttal e szervezeti rendellenességet az ellenkezője előzte meg. A kirobbanni készülő ürülék útját az alsó vastagbélben szilárdan eltömték a korábbi székrekedés sziklakeménységű maradványai, s Canessának ezeket az ujjával kellett kikotornia, hogy kiüríthesse mindazt, ami a gyomrában oly rettenetes háborgást okozott. Parrado eközben elért a szikla túlsó oldalára, ahol ijedten és bosszankodva látta, hogy társának semmi nyoma. Odakiáltott neki, s kiáltására elfojtott hangok jöttek válaszul. Szidalmazni kezdte Canessát a késlekedésért, s ezt mindaddig folytatta, míg csak sovány, siralmas alakja föl nem bukkant a folyópart meredek szélén. - Hol a fenében voltál? - ripakodott rá Parrado. - Hasmenésem volt. Szörnyen érzem magamat.
- Ide figyelj. Látok itt valamilyen csapást a folyó mentén. Ha ezt követjük, biztosan eljutunk valahova. - Nem bírok továbbmenni - válaszolta Canessa, s a földre rogyott. - De muszáj. Látod azt a fennsíkot? - A völgy túlsó oldalán egy kisebb magaslatra mutatott. Estére oda kell érnünk. - Nem bírok - mondta Canessa. - Fáradt vagyok. Nem tudok továbbmenni. - Ne légy ostoba. Csak nem adod fel épp most, amikor úgy látszik, eljutunk valahova? - Mondom, hogy hasmenésem van. Parrado arca az ingerültségtől és türelmetlenségtől lángra gyúlt. - Te mindig beteg vagy. Ide figyelj, átveszem tőled a hátizsákodat, hogy ne lehessen több kifogásod. - Ezzel fölvette Canessa zsákját, és mindkét csomaggal a vállán elindult. - És ha enni akarsz - kiáltott vissza -, jobb, ha utánam jössz, mert most az egész hús nálam van. Canessa - nyomorúságosan sántikálva – utána vánszorgott, rettenetes dühöt érzett: nem annyira Parradóra haragudott, amiért gúnyolódik a baján, hanem inkább önmagára a gyöngeségéért. A csapáson könnyebb volt a járás, s útközben egyszer-másszor lótrágyát láttak, ami bátorságot öntött beléjük. Canessa hasmenésének tünetei alábbhagytak, s most mindketten ütemes menetelésbe kezdtek. Előttük feküdt a fennsík, s ahogy múlt a délután, egyre közelebb értek hozzá. Most, hogy a hóborította vidéket maguk mögött hagyták, a távolságokat is könnyebben föl tudták becsülni. Késő délután eljutottak a magaslatra vezető kapaszkodóhoz, s Canessa az odafönti pihenés reményétől új erőre kapva a meredek ösvényen fölmászott a fennsíkra. Mihelyt felértek, egy karámot pillantottak meg, kőfalakkal és kapuval. Közepén a lovak kikötésére pózna volt leszúrva a földbe. A körülkerített hely talaján friss patkónyomokat láttak, s ettől a látványtól mindkét fiú optimizmusa föléledt, csakhogy Canessa fizikai állapota addigra már annyira leromlott, hogy a puszta megújuló remény nem tudta helyreállítani. Menetelés közben tántorgott, Parrado karjára kellett támaszkodnia, s amikor egy erdőcskéhez értek, megegyeztek abban, hogy itt töltik az éjszakát. Mindkettőjüknek az járt a fejében, hogy Canessának esetleg sokáig itt kell maradnia. Mialatt Parrado elment, hogy a tűzrakáshoz fát kerítsen, s megnézze, nincs-e véletlenül a közelben valamilyen emberlakta építmény, Canessa ledűlt a fák alatt. A talajt friss fű borította, a hegyek a hátuk mögött tornyosodtak, sok száz méter távolságból is ide lehetett hallani a szurdokon lezúduló folyó moraját. Canessa még ilyen összetörten is - minden porcikájában kínzó fáradtsággal, a végkimerülés határán - élvezni tudta a táj szépségét. Bágyadtan nézte a borókabokrokat meg a vadvirágokat, gondolatai a lova, kutyája és az uruguayi vidék körül keringtek. Amikor felnézett, meglátta Parrado közeledő alakját magas termete szinte meggörbült az aggodalomtól. Canessa felkönyökölt. - Mi újság? - kérdezte. Parrado fejét rázta. - Nem túl jó. Egy másik folyó ömlik be ebbe. Pontosan keresztezi utunkat, s fogalmam sincs, hogyan lehetne átkelni akár az egyiken, akár a másikon. Canessa visszarogyott, Parrado csak állt mellette. - De két lovat és két tehenet is láttam - fűzte aztán hozzá. - A folyónak ezen az oldalán? - Igen, ezen az oldalán. - Majd habozva hozzátette: - Le tudsz ölni egy tehenet? - Egy tehenet? - A hús megrohadt. Élelemre van szükségünk. - Nem tudom, hogyan kell egy tehenet megölni. - Hát nekem van egy ötletem - szólt Parrado egyfajta komoly buzgalommal előrehajolva. Kilestem, melyik fák alatt alszanak. Holnap, mialatt legelnek, felmászom az egyik fára egy
kődarabbal, s amikor éjszakára odajönnek, a kővel fejbe vágom az egyik tehenet. Canessa fölnevetett. - Így nem fogsz tudni leölni egy tehenet. - Miért nem? - Mert nem tudsz fölmászni a fára egy akkora kővel, amellyel... és amúgy sem biztos, hogy ugyanazon a helyen fognak aludni. Parrado egy darabig szótlanul töprengett. Aztán arca egy újabb ötletre fölragyogott. - Tudom, mit csinálok - mondta. - Ágakat török, s dárdát készítek belőlük. Canessa csak a fejét rázta. - Vagy fejbe verem őket. - Nem, így nem lehet leölni egy tehenet. - Hát akkor mit javasolsz? Canessa vállat vont. - Gyere, győződj meg róla saját szemeddel. Ott fekszenek. - Parrado újból habozott. - Igaz, lovak is vannak ott. Gondolod, hogy nekünk ugranának? - Ugyan, dehogy. - Hát akkor mitől félsz? - Először is attól, hogy a tehén leölésével nemigen nyerhetjük meg a gazda jóindulatát. - Ez igaz. - Akkor már jobb volna, ha megfejhetnénk az egyik tehenet. - De ahhoz, hogy megfejd, előbb el kell fogni. - Hát persze. - Canessa eltöprengett a problémán. - Tudom, mit csinálunk - mondta. - A poggyászszíjakkal meglasszózunk egy borjút, és egy fához kötjük. Aztán, amikor az anyja odajön hozzá, megfogjuk. - Nem fog elszabadulni? - Nem, ha szíjjal jól megkötjük. - De hogyan visszük magunkkal a tejet? - Azt nem tudom. - Húsra volna szükségünk. - Akkor leöljük a tehenet, de előbb elvágjuk az inait, hogy el ne szökhessen. - És a gazda? - Csak akkor csináljuk, ha nincs senki a közelben. - Oké. - Parrado felállt. - De az isten szerelmére, várjunk holnapig - mondta Canessa. - Ma már igazán nem bírok semmit se csinálni. Parrado lenézett rá, s látta hogy igazat mond. - De legalább gyújtsunk tüzet - szólt. - Akkor nagyobb a valószínűsége, hogy meglátnak minket, ha van valaki a közelben. Parrado otthagyta Canessát, elment letört ágakat és rőzsét keresni. Canessa újból leheveredett, üres szemmel bámulta a folyó túlsó partját. A lenyugvó napban a hegy lábánál álló fák és sziklatömbök árnyékai megnőttek, úgy látszott, mintha mozognának és alakot változtatnának. Aztán az árnyékból egy mozgó alak bukkant elő, elég magas ahhoz, hogy lovon ülő ember lehessen. Canessa azonnal megpróbált föltápászkodni, de lábát még izgalmában is csak alig-alig bírta megmozdítani, így hát odakiáltott Parradónak: - Nando, Nando! Nézd, egy ember, egy lovas! Azt hiszem, egy lovast láttam! Parrado felpillantott, arrafelé nézett, ahova Canessa mutatott, de rövidlátó szemével semmit se látott.
- Hol? - kiáltott vissza. - Nem látom. - Menj, gyorsan! Szaladj! A folyó túlsó partján! - sivította Canessa magas fejhangján. És mialatt Parrado megindult futva a folyó felé, ő maga megpróbált négykézláb mászni, kúszni a füvön és a köveken át a három-négyszáz méterre levő lovas felé. Egyszer-másszor megállt, fölnézett, s látta, hogy Parrado rossz irányba fut. - Ne arra, Nando - kiáltotta. - Jobbra, jobbra! - Parrado erre irányt változtatott, vakon rohant tovább, mert még mindig nem látott semmit a folyó túlsó partján. Mi több: kiáltásaiktól és integetéseiktől a tehenek megriadtak, fölkeltek, s most Parrado és a folyó között álltak. Kitágult orrlyukakkal bámultak rá, s a bátor Parrado annyira már mégsem volt bátor, hogy egy kis kanyarral el ne kerülje őket. Így aztán Canessával csaknem egy időben ért el a szurdok szélére. - Hol? - kérdezte. - Hol az a lovas? Amikor Canessa a bömbölő zuhatag fölött odanézett, ahol az imént a lovast megpillantotta, most legnagyobb elkeseredésére csak egy magas sziklát és annak növekvő árnyékát látta. - Biztos vagyok benne, hogy ember volt - erősítgette. Esküszöm, hogy láttam. Egy lovast. Parrado fejét rázta. - Most nincs ott senki. - Látom - mondta Canessa. A földre rogyott, és csalódottságában lehorgasztotta fejét. - Gyerünk - szólt Parrado karon fogva társát. - Okosabb, ha visszamegyünk, és tüzet gyújtunk, mielőtt besötétedik. Mindketten a táborhelyük felé fordulva álltak, amikor hirtelen emberi kiáltást hallottak, túlharsogta a folyó csobogását, mennydörgését. Megfordultak, és a túlsó parton nem is egy, hanem három lovast láttak, akik feléjük bámulva három tehenet tereltek a folyó és a hegy között húzódó keskeny ösvényen. A két fiú azonnal integetni és kiabálni kezdett, s a három lovas, úgy látszik, észre is vette őket, de a folyó robajától hangjuk nem ért el a túlsó partra. Mi több: a lovasok irántuk tanúsított érdeklődése egészen futólagosnak látszott, s úgy tűnt, tovább akarnak lovagolni, anélkül, hogy különösebb figyelmet szentelnének a két uruguayinak. Parrado és Canessa erre még vadabbul integetett, kiáltozta, hogy az Andokban lezuhant uruguayi repülőgép életben maradottai. - Segítség! - kiáltozták. - Segítség! - És miközben Canessa még élesebbre fogta hangját, mert azt gondolta, így messzebbre hangzik, Parrado térdre rogyott, és kezét könyörögve összekulcsolta. A lovasok haboztak. Egyikük visszafogta lovát, és valamit átkiáltott a szurdokon, de az egyetlen szó, amit értettek, a „holnap” volt. Aztán a három férfi továbblovagolt, maguk előtt terelve a teheneket. Parrado és Canessa visszabotorkált a táborhelyükhöz. Parrado is már teljesen kimerült volt, Canessa pedig segítség nélkül járni se bírt. Ám az az egyetlen szó, amit hallottak, ujjongó reménységgel töltötte el őket. Végre sikerült emberekkel kapcsolatba kerülniük. Noha mindketten fáradtak voltak, mégis megegyeztek, hogy fölváltva kétórás őrséget tartanak, s a tüzet nem hagyják elhamvadni. De kimerültségük ellenére sem bírtak egykönnyen elaludni. Túlságosan izgatottak voltak. Aztán hajnal felé Parrado elszunnyadt, és a megállapodás szerinti két óránál tovább aludt. Canessa hagyta, mert tudta, hogy ő nem bír továbbmenni, s így Parradónak másnap minden erejére szüksége lesz.
4 Fölvirradt az Andokon átvezető útjuk tizedik napja. Hatkor már mindkét fiú ébren volt, s a folyón átpillantva füstölgő tüzet láttak, s mellette egy embert. Közelében két másik, lovon ülő ember
volt. Mihelyt meglátták őket, Parrado azonnal ismét odarohant a szurdok széléhez. Elég közel volt a túlsó parton álló emberhez, s így megértette, azt mutogatja, hogy a szurdok oldalán másszon le a folyópartra. Ezt meg is tette, s ugyanígy tett a paraszt is, míg aztán már csak a harmincöt méter széles zuhatag választotta el őket. Most közelebb álltak ugyan egymáshoz, de itt a lezúduló víz dübörgése is hangosabb volt, úgyhogy arról, hogy beszéljenek egymással, szó sem lehetett. A kerek arcú, ravasz képű, szalmakalapos paraszt azonban fölkészülten jött le a folyópartra. Elővett egy darab papirost, ráfirkált valamit, aztán egy kő köré tekerte, s átdobta a folyón. Parrado a sziklákon át lebotorkált, fölvette a követ, és kicsomagolta. A papiroson ezt olvasta: Később itt lesz egy ember, akinek szóltam, hogy jöjjön ide. Mondja meg, mit akar. Parrado azonnal a zsebében kezdett turkálni, ceruzát vagy tollat keresett, de csak egy rúzst talált. Átintett hát a túlsó partra, hogy nincs mivel írnia. A paraszt erre elővette a maga golyóstollát, egy kővel együtt egy kék-fehér kockás zsebkendőbe csavarta, és átdobta a folyón. Parrado, amikor ezt megkapta, leült, és lázas gyorsasággal a következő üzenetet írta fel: Azon a repülőgépen utaztam, amely lezuhant a hegyekben. Uruguayi vagyok. Tíz nap óta menetelünk. Odafönt van egy sebesült barátom. A repülőgépben még tizennégy sebesült van. Sürgősen ki kell kerülnünk innen, de nem tudjuk, hogyan. Nincs élelmünk. Gyöngék vagyunk. Mikor jönnek értünk? Kérve kérjük magukat. Még járni sem tudunk. Hol vagyunk? És ehhez a rúzzsal még egy S. O. S. jelet rajzolt, a papirost a kő köré tekerte, és a követ a zsebkendőbe csomagolta. Aztán visszadobta a folyó túlsó partjára. Parrado imádkozva figyelte, ahogy a chilei paraszt kicsomagolja és elolvassa az üzenetet. Végül a férfi felpillantott, és intett, hogy mindent megértett. Aztán a zsebéből kivett egy darab kenyeret, átdobta a folyón, még egyszer intett, majd megfordult, és felmászott a szurdok partjára. Parrado ugyanezt tette. A fennsíkra érve visszament Canessához, kezében szorongatta a kenyeret, mint kézzelfogható jelét annak, hogy végre kapcsolatba kerültek a külvilággal. - Ide nézz - mondta, amikor Canessához ért. - Ide nézz, mit kaptam. Canessa tojásdad arcát barátja felé fordította, és fáradt szemmel a kenyérre bámult. Megmenekültünk - mondta. - Igen - szólt Parrado -, megmenekültünk. Leült, és kettétörte a kenyeret. - Tessék - mondta -, reggelizzünk. - Nem - válaszolta Canessa. - Edd csak meg. Én csupán terhedre voltam. Nem érdemlem meg. - Ugyan - tiltakozott Parrado. - Lehet, hogy nem érdemled meg, de szükséged van rá. Canessa felé nyújtotta a kenyérvéget, aki most már elfogadta. Aztán a két fiú nekiült meg-enni, amit kaptak, soha életükben nem ízlett nekik még kenyér annyira, mint ez. Két-három órával később, délelőtt kilenc tájban egy másik lovasembert láttak, de ezúttal a folyó innenső oldalán. Feléjük lovagolt. Parrado azonnal felállt, és elébe ment. A lovas tartózkodóan üdvözölte őt, igyekezett leplezni a benyomást, amit ez a magas, szakállas, lerongyolódott, tömérdek piszkos ruhába burkolt emberi alak tett rá. Aztán elkísérte őt oda, ahol Canessa feküdt, s viharvert ábrázatán türelmes arckifejezéssel végighallgatta a két fiú zagyva beszédét. Amikor szóhoz jutott, bemutatkozott. Armando Serdának hívják, szóltak neki, hogy két uruguayi van itt, de úgy értette, hogy följebb vannak a folyó partján, és ezért csak délután akart értük menni. A férfi, aki meglátta őket, ellovagolt Puente Negro felé, hogy fölfedezéséről tájékoztassa a carabinerókat.
Parrado és Canessa látta, hogy az előttük álló paraszt szegény - olyan szegény, hogy a ruházata valójában még az övékénél is nyomorúságosabb -, de sejtették, hogy bármilyen szegény, mégis van valamije, amit ebben a pillanatban minden kincsnél többre tartottak. És valóban, amikor megmondták Serdának, hogy az éhhalál küszöbén vannak, elővett a zsebéből egy darab sajtot, és odaadta nekik. Ezzel a darab sajttal olyan boldogak voltak, hogy nem is bánták, hogy a chilei otthagyja őket, és felmegy a völgybe utánanézni ott legelő teheneinek, és kinyitni valamiféle zsilipet, hogy vizet engedjen a földekre. Mialatt ezzel foglalatoskodott, Canessa és Parrado megette a sajtot, majd lepihent. Aztán, még Serda visszatérése előtt fogták a maradék emberhúst, és egy kő alá temették, mert mihelyt megízlelték a kenyeret és sajtot, korábban érzett undoruk többé-kevésbé visszatért. Aznap délelőtt tizenegy óra tájban a paraszt befejezte munkáját, s visszament a két fiúhoz. Canessa nem bírt járni, így fölültették Serda lovára, és ekkor mindhárman megindultak tovább a völgyben. Amikor elértek az Azufre mellékfolyójához, amelyről Parrado előző nap azt hitte, nem lehet átkelni rajta, Serda szólt Canessának, hogy szálljon le. A lovat a hegy irányában egy gázlóhoz vitte, Parradónak és Canessának pedig mutatott egy pallót, ahol átkelhetnek. Ezt a kis fahidat Parrado előző este nem vette észre. A másik oldalon megvárták Serdát a lovával, s amikor odaért, Canessát újból nyeregbe emelték, majd továbbmentek a völgyben. Ott, egy réten elérkeztek az első emberlakta építményhez, amelyet a szerencsétlenség óta láttak. Szerény viskó volt, minden tavasszal újból felhúzták, falait fából és bambuszból emelték, tetőnek pedig faágakat raktak rá, de a fiúk szemében egy palota sem lehetett volna ennél pompásabb. Canessa leszállt a lóról, s Parradóval együtt csak álldogált a fűben, kábultan a primitív verandát elborító vadrózsák illatától. Házigazdájuk egy nyitott udvarba vezette őket, asztalhoz ültette, és bemutatta egy másik parasztnak, Enrique Gonzaleznek. Aztán ez az ember újból sajtot és friss tejet hozott nekik, mialatt Serda a tűzhely mellett tett-vett. Hamarosan egy-egy tányér babot tett elébük, a tányért aztán még négyszer is megtöltötte. A fiúk úgy faltak, mint még soha életükben, ügyet se vetve gyomruk állapotára. Amikor a babbal végeztek, nekiláttak a húsos makaróninak, majd zsíros kenyérrel folytatták a lakomát. Eleinte, amíg ettek, a két chilei félénken állt a szoba másik végében, de aztán Parrado és Canessa kérte őket, üljenek melléjük. A parasztok szót fogadtak, de csak figyelték a két fiút, ahogy tömik magukba az ételt, amit hoztak nekik. Mikor már nem bírtak többet enni, bevezették őket a viskó másik oldalán egy fakunyhóba. Ezt a földesúr számára emelték, aki időnként inspiciálni jött ide; két kényelmes ágy volt benne, s a két chilei felszólította Parradót és Canessát, hogy pihenjenek egy keveset. Ezt meg is tették, s közben sűrűn hálálkodtak félénk házigazdáiknak. Előző éjjel nemigen aludtak, s már tizedik napja járták a világ egyik legmagasabb hegységét. Ez december 21-én, csütörtök délben történt, hetven nappal azután, hogy a Fairchild lezuhant az Andokban.
Tizenegyedik fejezet 1 Az uruguayi légierő C 47-es gépe december 21-én, csütörtökön délután két órakor Santiagóból elindult Montevideóba, de Curicó fölött elrepülve a pilóták olyan jelzést kaptak, hogy az Andok argentin oldalán rossz időjárási viszonyok uralkodnak, így hát visszatértek Santiagóba. A három utas - Canessa, Harley és Nicolich - ötig várakozott a reptéren, ekkor végre szóltak nekik, hogy az idő megjavult, és újból elindulhatnak. A gép fölszállt, előbb délnek repült Curicó felé, majd keletnek a Planchon-szoros irányába, de ahogy az argentínai Malargüéhez közeledtek, a gép a már ismert módon megint egy nagyot zökkent, az egyik motor meghibásodását jelezve. Mit volt mit tenni, kényszerleszállást hajtottak végre a San Rafael-reptéren, mintegy háromszáz kilométerrel délre Mendozától. Az apák itt, ebben az argentin városkában töltötték az éjszakát. Másnap reggel a reptéren a szerelők közölték velük, hogy a gépet addig nem lehet megjavítani, amíg Montevideóból tartalék alkatrészeket nem kapnak. A három férfi ekkor már-már arra gondolt, hogy valamilyen más közlekedési eszközön folytatják útjukat, de egy meggondolásból haboztak - a két uruguayi pilóta miatt, akik a C-47-est vezették. Mindkét férfi barátja volt Ferradasnak és Lagurarának, s noha már régen feladták minden reményüket, hogy barátaik életben legyenek, azt hitték, hogy a szerencsétlenség okának felderítésével megvédhetik jó hírüket. A C-47-es állandó meghibásodása természetesen nagyon elkeserítette őket, s Harley meg Nicolich épp azért határozta el, hogy kivárja a gép megjavítását, mert ezzel akartak támogatást és bátorítást nyújtani nekik. Canessa viszont megígérte családjának, hogy karácsonyra hazamegy, s föl is fedezett egy autóbuszt, amely aznap este indult San Rafaelből Buenos Airesbe. Várakozás közben a három férfi elhatározta, hogy Rafael Ponce de León hálózata útján beszélnek feleségükkel. Megint fölkerestek egy segítőkész rádióamatőrt - ilyet, ahova csak mentek, mindenütt találtak. A többi chilei rádióamatőrtől eredő zörejek miatt kissé nehezen tudtak ráhangolni a kívánt hullámhosszra, de e fütyülés és sustorgás közepette a négy férfi mégis elkapott egy beszélgetést két rádióamatőr közt, s ezeket a szavakat hallotta: - Hihetetlen, de a gépet megtalálták. Ám közvetlenül e szavak elhangzása után elvesztették az állomást. A három uruguayi egymásra pillantott. - Nem lehet ez?... - kérdezte egyikük. A másik kettő a fejét rázta. Túlságosan sokszor tápláltak már hiú reményeket, nem építhetnek hát néhány elkapott szóra. Egy pillanat múlva kapcsolatban voltak Rafaellel. Elmondták neki, mi történt, hogy a gép nem bír felszállni, s hogy mihelyt lehet, hazaindulnak. Ponce de León megígérte, hogy üzenetüket továbbítja családjukhoz. Aztán a három férfi sétált egyet San Rafael forró, száraz utcáin, mígnem eljött az ideje, hogy Canessát elkísérjék a buszhoz. Nyolc órakor a doktor megölelte két barátját, és elindult Buenos Airesbe.
2 Aznap délután Páez Vilaró és Rodríguez Santiagóból a Pudahuel-reptérre hajtattak, hogy repülőgépen Montevideóba utazzanak. Amikor odaértek, sorba álltak, hogy feladják poggyászaikat, de valahányszor a sor egyet előrelépett, Páez Vilaró a helyén maradt, hagyta, hogy a mögötte állók elébe menjenek. - Nem jössz? - kérdezte tőle Rodríguez.
- Várok valamire - válaszolta Páez Vilaró. - Lekésed a gépet - figyelmeztette Rodríguez. - Te csak menj előre - szólt Páez Vilaró. - Mindjárt megyek utánad. Rodríguez már túl volt az útlevél- és vámvizsgálaton, Páez Vilaró továbbra is a sor végén maradt. Aztán, amikor az utolsó utas is túljutott a vámvizsgálaton, s már utoljára jelezték a repülőgép indulását, egy férfi futott oda hozzá. - Fogja - mondta, s lopva átadott neki egy pudlikölyköt, amelyet Páez Vilaró a lányainak ígért karácsonyra. Páez Vilaró tudta, hogy állatot tilos fölvinni a gépre, ezért a kutyust gyorsan a kabátja alá rejtette, s aztán táskáját a mérlegre tette. Majd a beszállókártyával kezében ő is átesett az útlevél- és vámvizsgálaton. Senkinek se tűnt fel, hogy bal karját milyen furcsán tartja, s már épp gratulálni akart magának csempészteljesítményéért, amikor megszólalt a reptér hangosbeszélője: - Itt a nemzetközi rendőrség, itt a nemzetközi rendőrség. Tartsák vissza Carlos Páez Vilarót. Tartsák vissza Carlos Páez Vilarót. Páez Vilaró arca megnyúlt. Bizonyára észrevette valaki, hogy a kutyust kabátja alá dugta. A legközelebb álló rendőrhöz fordult: - Én vagyok Carlos Páez Vilaró - mondta. Miközben átvezették a reptér széles előcsarnokán, Páez Vilaró átkozta magát e legújabb balszerencséjéért; de amikor a reptéri rendőrség irodájába ért, ott nem bilincs, hanem egy telefonhívás várta. - Miről van szó? - kérdezte. A tiszt vállat vont. - Nem tudom... sürgős hívás. Páez Vilaró még mindig igyekezve elrejteni a kutyust, fölvette a telefont. - Itt Páez Vilaró beszél - mondta. - Te vagy az, Carlitos? - hangzott fel Morel ezredes hangja. - Igen, én vagyok - válaszolta kissé ingerülten Páez Vilaró. - Nagyon kedves tőled, hogy el akarsz búcsúzni, de a repülőgép csak miattam vár ... Viszontlátásra karácsony után. - Oké - mondta Morel ezredes. - Sajnálom, hogy föltartottalak. Csak mivel te olyan régen kutatsz már a fiaid után, hát gondoltam, esetleg idejössz, hogy találkozz velük. Páez Vilaró egy szót sem bírt kinyögni. A kutyus a földre pottyant. - Segíthetnél nekem ennek a levélnek a dolgában is - folytatta Morel. - Lehet, hogy hamisítvány, de nem hiszem. Azt mondja: „Azon a repülőgépen utaztam, amely lezuhant a hegyekben. Uruguayi vagyok...” Páez Vilaró az őrszobából könnyes szemmel kirohant a futópályára. A gép motorjai már forogtak, a pilóták csak rá vártak, hogy bemásszon a gépbe, s aztán induljanak. - Rulo, Rulo! - kiáltotta Páez Vilaró. - Megtalálták őket! Itt maradok. Rodríguez egy pillanat alatt mellette termett, a két síró uruguayi egymás nyakába borult. Élnek, élnek! - kiáltoztak. Aztán átrohantak a vám- és útlevélvizsgálaton, kiabálva, sírva, a tisztviselők és utasok nem kis megütközésére. - Hát ez meg micsoda? - kérdezte az egyik rendőr a bajtársát, azon tűnődve, vajon nem kellene-e a némileg szabálytalan viselkedés miatt közbelépniük. - Hagyd őket - mondta a másik. - Ez az az őrült. A fiát keresi, aki azon a kordillerában lezuhant gépen volt. Páez Vilaró és Rodríguez már egy taxi mellett állt, amikor ráeszméltek, hogy nincs náluk chilei pénz. - Elvisz minket San Fernandóba? - kérdezték a legelöl álló kocsi sofőrjét.
- Hát bizony az nagyon messze van - válaszolta a sofőr. - Megtalálták a fiamat. Aki az Andokban lezuhant. - Ó, tudom már - mondta a sofőr, felismerve Páez Vilarót. - Maga az a dilis, ugye? Oké. Szálljanak be. - De nincs pénzünk. - Nem baj. - A két férfi beült hátra a kocsiba. Három órával később San Fernandóba értek, és ott egyenest a colchaguai ezred főhadiszállására hajtattak. Ott, miközben a taxisofőr a kutyust gondjaiba vette, nemcsak Morel ezredes várta őket, hanem mindazok a chileiek, akik segítettek nekik a kutatásban: rádióamatőrök, akik elterjesztették a levél hírét, a San Fernandó-i Aero-klub pilótái, a vezetők, a helybeli andinisták, s maguk a katonák, akik annyiszor kutattak hiába a hegyek közt. Amikor Morelnek sikerült végre kiszabadítania Páez Vilarót izgatott jóakaróinak e gyűrűjéből, a csendőrség főhadiszállására vitte, s ott megmutatta neki azt a levelet, amelyet Puente Negróból hoztak be hozzá. - Mit gondolsz? kérdezte Morel. - Ez valódi? Páez Vilaró gondosan tanulmányozta az írást. Először afelé hajlott, hogy hamisítvány. Már sokszor kapott beugrató telefonhívásokat, s itt egy aláírás nélküli levéllel volt dolga. Aztán meg az írás is túl rendes volt ahhoz, hogy olyannak kezéből származzon, aki hetven napig sínylődött odafönt az Andokban. - Nem tudom - mondta végül. - Lehet, hogy hamisítvány. - De aztán újból nézegetni kezdte a levelet, s úgy vélte, felismeri a Stella Maris kollégium jellegzetes betűvetési módját. - De lehet - tette hozzá gyorsan -, lehet, hogy az egyik fiú írta. Morellel együtt visszatért az ezred főhadiszállására. Ott egy műveleti csoportot állítottak össze, amelynek parancsnoka Morel lett, tagjai pedig a San Fernandó-i polgármester, a helyőrség és a csendőrség parancsnokai voltak. Morel e bizottságba bevette Páez Vilarót is. - Már olyan régen folytatod a kutatást - mondta. - Nem ülhetsz itt most tétlenül.
3 Harley és Nicolich éjfélkor San Rafaelból újból érintkezésbe lépett Ponce de Leónnal Montevideóban. Az utóbbi azonnal elmondta nekik, hogy a San Fernandó-i rendőrségnek egy levélkét adtak át, amely állítólag a lezuhant uruguayi repülőgép egyik életben maradottjától származik. Harley és Nicolich azonnal vissza akart térni Chilébe, csak nem tudták, hogy ilyen késő éjjel ezt miképpen valósíthatják meg. Félórát várakoztak, izgatottan, tehetetlenül az egyik rádióamatőrnél, aki e hír hallatán elrohant valamilyen közlekedési eszközt szerezni. Félórával később a polgármester kocsijával érkezett vissza. A két férfi, anélkül, hogy elment volna a poggyászáért, amely a San Rafael-i reptéren álló C47-es gépben volt elzárva, azonnal útnak indult Mendozába. Reggel négykor értek oda, s ott egyenest a katonai reptérre mentek. Pénzük ugyan nem volt, de elmagyarázták, mi történt, s az argentin légierő tisztjei megígérték nekik, hogy a legközelebbi Chilébe induló géppel elviszik őket. Az éjszaka hátralevő részében csak üldögéltek télikabátba burkolózva, amelyet San Rafaelből való elindulásuk előtt a két uruguayi pilóta adott nekik. Reggel nyolckor egy repülőgép landolt a reptéren - egy rakomány Santiagóba szállítandó fagyasztott hússal. Egy fél óra múlva továbbindult, Harleyval és Nicolichcsal a fedélzetén.
4
Ugyanaznap délelőtt dr. Canessa megérkezett Buenos Airesbe. Mivel az éjszakát egy buszban töltötte, ezért úgy gondolta, mielőtt folytatná az utat Montevideóba, elmegy egy barátja lakására, hogy megmosakodjon, s tán egy kicsit lepihenjen. Kiment a buszállomásról, taxit hívott, s elnyúlt a hátsó ülésen, mialatt a kocsi zötykölődve kanyargott a város utcáin. A rádió valamiféle zenét sugárzott, de a sofőr lezárta, s hátrafordulva megkérdezte dr. Canessát: - Hallotta a hírt? Hogy megtalálták a repülőgépet. - Miféle repülőgépet? - Az uruguayit. A Fairchildot. Mielőtt a sofőr még bármi egyebet mondhatott volna, utasa már mellette ült, és a rádióval babrált. - Biztos benne? - kérdezte Canessa. - Persze. - És vannak túlélők? - Két fiú. - Megadták a nevüket? - A nevüket... igen. Azt hiszem, megadták, de erre már nem figyeltem. Canessa hirtelen fölemelte a kezét, hogy elhallgattassa a sofőrt. A rádió épp azt a hírt közölte, hogy a colchaguai tartományban az Azufre folyó partján fekvő Los Maitenes helységben az Andokban október 13-án lezuhant uruguayi Fairchild repülőgép két életben maradottját találták meg. Nevük Fernando Parrado és Roberto Canessa. Az utolsó szavak hallatán dr. Canessa arcát elöntötték a könnyek, a jól megtermett, középkorú férfi boldogan fölkiáltott, és megölelte a zavarodott taxisofőrt, miközben kocsijuk továbbszáguldott Buenos Aires utcáin.
Tizenkettedik fejezet 1 Canessa és Parrado, a két expedíciós este hétkor ébredt fel. A fakunyhóból kiléptek a halvány esti fénytől megvilágított völgybe, magukba szívták a virágoktól és növényektől illatos meleg levegőt. Az ágy, amelyen aludtak, s a levegőben terjengő illat kábult, hitetlenkedő elméjüknek bizonyosságot nyújtott arról, hogy nincsenek többé az Andok fogságában, ennek ellenére tüstént elindultak a füves ösvényen a vadrózsákkal elborított parasztviskó felé, hogy házigazdáikkal beszéljenek. A két fiú már jó néhány nap óta csak egymáshoz szólt, most hát másokkal akartak társalogni. Aztán még itt volt a táplálék nem megvetendő kérdése is, mert a bab, a sajt, a makaróni, a tej, a zsíros kenyér alvás közben mind szépen megtelepedett gyomrukban, s így mindketten tovább folytatták volna a táplálkozást. Enrique és Armando már várt rájuk, és szemérmes együttérzéssel azonnal rájött, hogy a két uruguayi mire vágyik. Noha kamrájuk addigra már csaknem teljesen kiürült, mégis hoztak nekik még egy kevés tejet és sajtot, aztán dulce-delechét meg porkávét. Canessa és Parrado a tűznél megsütötte a sajtot, majd vacsorázás közben kikérdezte a két parasztot a felől az ember felől, aki elment a rendőrségre. Sergio Catalan Martíneznek hívják, mondták nekik. Hegyi gazdálkodó, ő látta meg előző napon a két fiút a folyóparton. Azt hitte, vadászgató turisták - Canessát Parrado feleségének vélte, a botokat meg puskáknak, amelyekkel szarvasra vadásznak. - De biztosak benne, hogy a rendőrségre ment? - Persze. - Milyen messze van a legközelebbi őrs? Enrique és Armando kissé bizonytalanul néztek egymásra. - Puente Negróban - felelték. - És milyen messze van az innen? A két paraszt újból egymásra nézett. - Harminc kilométer, vagy talán inkább nyolcvan? - Tán egy nap járóföldre - válaszolta az egyik. - Kevesebbre - mondta a másik. - Gyalog? - kérdezte Parrado. - Lovon. - És ő lovon ment? - Igen. Lovon. - És milyen messze van a legközelebbi város? - San Fernando? - Igen. San Fernando. - Két napra, gondolom - válaszolta Armando. - Igen, két napra - erősítette meg Enrique. - Lóháton? - Igen. Lóháton. A fiúk nem maguk miatt türelmetlenkedtek. Tele bendővel gondolataik visszatértek tizennégy társukhoz, akik még mindig a Fairchild foglyai voltak. Nemcsak lelkiállapotukra gondoltak, hanem Royra, Cochéra és Monchóra is, akiket tíz nappal ezelőtt olyan rossz bőrben hagytak ott. Minden óra, amit itt várakozással töltenek, az életükbe kerülhet.
Hirtelen messzebbről a völgyben kiáltást hallottak. A két fiú talpra ugrott. Parrado a viskó ajtajához rohant, Canessa utánuk bicegett. Egy kövér csendőrt láttak, aki kötéllel a vállán fújtatva és zihálva futott feléjük. Szorosan mögötte egy másik jött. Amikor a viskóhoz értek, az első - még mindig zihálva az. erőfeszítéstől - odaszólt a két uruguayinak: - Oké, fiúk, hol van a repülőgép? Canessa lelépett a viskó tornácáról. - Hát - mondta a völgyben fölfelé mutatva -, látja ott azt a nyílást? - Igen - mondta a csendőr. - Ha ott fölmegy mintegy nyolcvan-kilencven kilométert, aztán jobbra fordul, akkor addig kell mennie, amíg egy hegyhez nem ér. Annak a túlsó oldalán találja meg a gépet. A csendőr leült. - Jönnek még többen is? - kérdezte aggódva Parrado. - Igen, igen - mondta az egyik csendőr. - Az őrjárat már útban van. Nem sokkal később tíz csendőrt láttak lovagolni fel a völgybe, csúcsos sapkában, téli köpenyben, nyergükből lógó kötéllel. Mögöttük jött ugyancsak lóháton Sergio Catalan, az a férfi, akinek Parrado átdobta a levelet. Canessa és Parrado megölelték a csendőröket. Aztán Catalanhoz léptek, és őt is megölelték. Catalan elmosolyodott, de szólni nem sokat szólt. - Istennek hála - mormolta, egész idő alatt mosolyogva, miközben pillantása ide-oda repkedett, hogy elrejtse félszegségét. Aztán, amikor a fiúk egyre csak hálálkodtak neki, fölemelte kezét, hogy elhallgattassa őket. - Ne nekem köszönjék mondta. - Csak azt tettem, amit mint chileinek és Isten gyermekének a kötelességem volt. A csendőrök kapitánya kikérdezte Parradót és Canessát, hol van a repülőgép. Afelől érdeklődött, hogy véleményük szerint gyalog el lehet-e jutni oda, de mihelyt néhány szóból kivette, milyen utat tettek meg az Andokon át, belátta, hogy ez lehetetlen. Ezért két emberét visszaküldte Puente Negróba, hogy hozassanak egy helikoptert Santiagóból. A csendőrök elindultak két társukkal. Addigra már szürkülni kezdett, s a két fiú tudta, hogy aznap már semmit se csinálhatnak. Egy időre elterelték gondolataikat a hegyen levő tizennégy társukról, s leültek beszélgetni a csendőrökkel - elmondták nekik a Fairchild hihetetlen történetét, csak egy-két részletet hagytak ki belőle. Talán épp e kihagyott részletek indították őket arra, hogy bizonyos kíváncsisággal nézegessék a csendőrök poggyászát és tasakjait. Az egész őrjárat azonnal rájött, mit jelentenek e pillantások, mindenüket kirakták, s ekkor Canessa és Parrado hozzálátott aznapi harmadik lakomájához, tojást és kenyeret ettek, narancslevet ittak, s éppoly alapossággal eltüntették az osztag egész készletét, mint amilyen alapossággal kiürítették a két parasztnak, Enriquének és Armandónak a kamráját. Evés után azonban társalgásra vágyakoztak, s a csendőrök szívesen hallgatták őket. Végül is reggel háromkor a kapitány azt javasolta, mindannyian feküdjenek le, hogy felkészülten várhassák a helikoptereket, amelyek már nem sokkal napkelte után valószínűleg ideérnek. Amikor másnap reggel Canessa és Parrado kilépett a kunyhóból, kétségbeesve látták, hogy egy ködfelhő kellős közepén vannak. A viskóban Catalan, Enrique, Armando és a kapitány ugyan-ilyen csalódottan szemlélte a sűrű ködöt. - Le tudnak szállni ilyen ködben? - kérdezte Parrado. - Nem hinném - válaszolta a kapitány. - Nem találnak meg minket. - Várjanak - szólt Catalan. - Ez csak amolyan reggeli köd. Nem tart örökké. A két fiú leült a reggelihez, amelyet Enrique és Armando készített nekik. A csalódottság, amelyet társaik megmentésének további kényszerű halogatása miatt éreztek, miben sem csökkentette a normális táplálék újabb ízeinek élvezetét, jó étvággyal ették a száraz kenyeret, itták a porkávét.
Amikor befejezték a reggelizést, a távolból különös hangokat hallottak. Nem valamilyen gép zúgását, így hát nem lehettek a helikopterek, inkább úgy hangzott, mint egy madársereglet csiripelése. De ahogy a hangok közelebb értek, és hangosabbá váltak, rájöttek, hogy egy embertömeg kiáltozását hallják. Mindannyian azt képzelték, hogy tán a falu egész lakossága valamilyen különös okból kitódul hozzájuk, s ezért a fiúk, a parasztok, a csendőrök mind kimentek a viskóból, a völgyön át Puente Negro irányába kémleltek, és szinte kővé dermedve bámulták az elébük táruló látványt. A réten át vezető úton városi ruhába öltözött, ziháló, botladozó emberoszlop közeledett feléjük, táskáik súlya alatt görnyedezve, a legkülönfélébb fényképezőgépekkel megrakodva. A közeledő csapatból kiáltások hangzottak fel: - Ez Los Maitenes? Hol vannak az életben maradottak? -, míg végül az első, aki a viskóhoz ért, hosszú hajukról, beesett arcukról és szakállukról azonnal fölismerte azokat, akik végett idejöttek. - A santiagói El Mercurió-tól vagyok - mondta az egyik blokkal-ceruzával a kezében. - A londoni BBC-től - szólt a másik, s egyik kezével egy mikrofont nyomott az orruk alá, a másikkal egy hordozható magnó gombjain babrált. Hirtelen ötven lökdösődő, kiabáló riporter vette körül őket. Canessát és Parradót e hatalmas riportersereg teljesen elképesztette. A többi fiúval a hegyen szerényen azt képzelték, hogy élményeik legfeljebb egy-két montevideói riportert érdekelnek majd. Kellő élettapasztalat hiányában nem láthatták előre azt a szenzációéhséget, amelytől hajtva e sereg taxikon és magánautókon végigszáguld a Santiagóból idevezető keskeny országúton, két és fél órát gyalogol filmfelvevő és televíziós kamerákkal megpakolva egy keskeny, veszedelmes öszvércsapáson. De szembekerülve velük, a két fiú készségesen válaszolt kérdéseikre, újból csak kihagyva egy-két részletet - elsősorban arról hallgattak, milyen táplálékkal tartották magukat életben. E rögtönzött sajtókonferencia közepén a csendőrök kapitánya elhívta őket. A köd kissé felszállt, de a helikoptereknek még nyoma se volt, ezért a kapitány úgy határozott, hogy Parradót és Canessát lóháton leküldi Puente Negróba. Két csendőr mögé felültek a lovakra - a kamerák zümmögése és csattogása, valamint kiáltások közepette, hogy ilyen vagy olyan pózt vegyenek fel -, s megindultak lefelé a völgyben. De nem messzire jutottak, amikor máris meghallották a közeledő helikopterek zúgását a völgy aljáról. Amikor e fülsiketítő zaj közvetlenül a fejük fölé ért, majd túlhaladt rajtuk, a lovak felágaskodtak, megfordultak, és vágtában visszaindultak fel a dombon. Épp amikor visszaértek Los Maitenesbe, a felhőkből a chilei légierő három helikoptere ereszkedett alá, és szállt le a folyó túlsó oldalán.
2 Midőn Morel ezredes a santiagói Los Cerrillos-reptéren állomásozó Légi Mentőszolgálatot értesítette, hogy Los Maitenesben a Fairchild két életben maradottját találták meg, jelentését általános hitetlenkedéssel fogadták. San Fernandóból a hír megerősítését kérték, de közben a Légi Mentőszolgálat már riasztotta a légierő két tisztjét, Carlos García és Jorge Massa parancsnokokat, akik az uruguayi repülőgép utáni kutatást kezdetben is irányították. García, a 10. sz. akciócsoport parancsnoka december 21-én, csütörtökön késő délután kapta a hírt, s ő is kétkedéssel fogadta, föltételezte, hogy Catalan két hegymászóra bukkant, akik a Fairchild után kutatnak. Aznap már egyébként sem tehettek semmit. García ezért elrendelte, hogy a csoportjához tartozó helikopterek reggel hatkor álljanak rajtra készen, s aztán lefeküdt. Éjszaka beosztottjai azt a
hírt kapták, hogy a Los Maitenesben levő két ember minden valószínűség szerint valóban a Fairchild utasai közé tartozik. García másnap reggel e hír hallatán nagyon megdöbbent. A hallottak alapján elhatározta, hogy a vezető helikopter parancsnokságát és irányítását maga veszi át. A második gép vezetésére Massát jelölte ki, a harmadik - kisegítő - gépre pedig egy Avila nevű hadnagyot. Azt is elhatározta, hogy segédpilóták helyett két műszerészt, a légierő egyik ápolónőjét, egy egészségügyi szolgálatost, s az Andok Mentőosztag három tagját, köztük a parancsnokot, Claudio Lucerót viszi magával. Los Cerrilloson szörnyű időjárás uralkodott. Havazott, a látótávolság mindössze száz méter volt, és a talaj fölött harminc méter vastag ködtakaró feküdt. Hét órára még semmi jelét se látták annak, hogy az idő kitisztulna, így hát a három helikopter 7 óra 10 perckor elindult San Fernandóba, a köd alatt csaknem talajszinten repülve. San Fernandóban leszálltak a colchaguai ezred kaszárnyájánál, ahol Morel ezredes és Carlos Páez Vilaró várt rájuk. - Micsoda? - kérdezte García, amikor meglátta Páez Vilarót. - Hát már megint itt látom? Csak nem akarja azt mondani, hogy még mindig a Fairchild után kutat? Oka volt rá, hogy megpróbálja tréfával elütni a dolgot. Addigra ugyanis már megerősítették, hogy a két hónappal ezelőtt elveszettnek tartott személyek közül legalább ketten élnek. A paraszt, Sergio Catalan, azt mondta, hogy furcsán beszélnek, ami uruguayi akcentusra mutatott, s hogy a Los Maitenesben levő két fiú Fernando Parradónak és Roberto Canessának nevezte meg magát. Márpedig a gépnek valóban volt két ilyen nevű utasa. A parancsnoki bizottság tervet készített a mentési műveletekre. A helikopterek továbbmennek Los Maitenesbe, amelyet Alfa tábornak fognak nevezni. Morel ezredest, egy orvost és egy egészségügyi szolgálatost visznek magukkal. - És téged, Carlitos - mondta Morel ezredes. - Megérdemled, hogy velünk jöjj. - Nem - válaszolta Páez Vilaró. - Nem akarok elfoglalni egy helyet. Itt várok. - S aztán az Andok Mentőosztag egyik tagjához fordult, s megindult hangon így szólt hozzá: - De ha a fiam, Carlos Miguel a túlélők között van, akkor legyen szíves, adja át neki ezt a levelet. És te, Morel, vidd magaddal a hócipőmet. Talán szükséged lesz rá, s akkor majd úgy érzem, mintha én is veletek volnék. A helikopterek újból elindultak. A Tinguiririca folyóhoz repültek, és annak folyását követték a hegyek közé. Fel voltak ugyan szerelve térképekkel, de első nekifutásra nem találták meg azt a helyet, ahol az Azufre folyó leágazik a Tinguiriricáról, s így vissza kellett fordulniuk, hogy megkeressék. A kapott felvilágosítás szerint a csendőrök mintegy három kilométerre voltak ettől az elágazástól, de a rossz látási viszonyok miatt García és Massa nem találta őket. Egy idő után választaniuk kellett, hogy vagy vakon repülnek tovább, vagy pedig leszállnak a viszonylag keskeny völgyben, s az utóbbit választották. Ezért aztán a helikopterekkel a folyó bal oldalán landoltak. Amikor a motorok zaja elhalt, a túlsó part felől kiáltásokat hallottak. A folyópartra mentek, ahol a csendőrök egyik tisztje egy zsebkendőbe csavart üzenetet dobott át nekik; ez arról tájékoztatta őket, hogy véletlenül jó helyre jöttek. Így hát visszamentek a helikopterekhez, és átrepültek a folyó túlsó oldalára. Egykettőre megállapították, hogy a két szakállas, csont és bőr figura valóban a Fairchild életben maradottja. Az egyikük - Canessa - a kimerültségtől még mindig aléltan feküdt, s az orvos és két segédje meghallgatta szívverését, és megmasszírozta fájó végtagjait. A másik, Parrado, elutasított minden orvosi kezelést, ehelyett azonnal zaklatni kezdte Garcíát és Massát, hogy induljanak a Fairchild megkeresésére. Ez a köd miatt egyelőre lehetetlen, mondta neki García. Ezzel szemben
kikérdezte őt a Fairchild fekvéséről, s Parrado leírta a hegyről levezető útjukat. - Tudja, milyen magasságban fekszik a repülőgép? - kérdezte García. - Hát nem nagyon - válaszolta Parrado. - De gondolom, meglehetősen magasan. Nem volt ott se fa, se bármilyen más növényzet. - És mit ettek? - Ó, volt velünk egy kevés sajt meg egyéb efféle. - Emlékszik rá, hogy a magasságmérő mennyit mutatott? - Igen - szólt közbe Canessa. - Kétezer-egyszáz métert. - Kétezer-száz métert? Helyes. Akkor ez nem lesz túl nehéz feladat. Gondolják, hogy könnyen megtaláljuk? Canessa és Parrado egymásra nézett. - Nem hiszem - felelte Parrado. - A hóban van. - Aztán habozott; félt a repüléstől, ugyanakkor azonban régi hő vágya volt helikopterrel fölszállni. Ez a lelki tusa jó néhány másodpercig eltartott, de aztán eszébe jutott az a fiúknak tett ígérete, hogy visszatér a másik piros cipőcskéért, s ekkor kibökte: - Magukkal megyek, ha akarja, s mutatom az utat. Várták, hogy a köd felszálljon. Időközben az újságírók jó része visszaindult Santiagóba, hogy leadja riportját. García - három órával odaérkezése után - úgy döntött, a látási viszonyok már eléggé megjavultak ahhoz, hogy a három helikopter közül kettő megint felszállhasson. Magukkal vitték a szerelőt, az egészségügyi szolgálatost és az Andok Mentőosztag három tagját: Claudio Lucerót, Osvaldo Villegast és Sergio Díazt. Díaz mögött Parrado ült, sisakkal a fején és mikrofonnal a szája előtt. Déli egy óra táján indultak, a lehető legrosszabb időben az Andokban való repülésre. García és Massa ezért úgy gondolta, hogy ezen az útjukon nem szállítják el a tizennégy fiút, csak megállapítják, hol vannak. Parrado kitűnő vezetőnek bizonyult. A helikopter ablakain lenézve fölismerte mindazokat a helyeket a völgyben, amerre mentek, s amikor az Y-hoz értek, szólt Garcíának, forduljanak jobbra, s kövessék a hegyek közé vezető keskenyebb, hóborította völgyet. A repülés most már nehezebbé vált, de García a magasságmérőről látta, hogy a kétezer-száz méterhez közelednek, s bízott benne, hogy ebben a magasságban irányítani tudja a gépet. Maga előtt azonban nem a Fairchild roncsait, hanem csak az óriási hegy meredek oldalát látta. - Most merre? - kérdezte Parradót a gép telefonján át. - Arra föl - válaszolta Parrado egyenesen előremutatva. - Merre? - Egyenesen előre. - De hát itt nem jöhettek le. - De igen. A gép a túlsó oldalon van. García azt hitte, Parrado nem hallotta, hogy mit kérdezett tőle. - Ezen a hegyen nem jöhettek le - ismételte meg. - De igen, itt jöttünk le - erősítgette Parrado. - Hogyan? - Csúszva, bukdácsolva... García előbb előre, aztán fölfelé nézett. Parrado állítása hihetetlennek hangzott, de más választása nem volt, mint hogy tudomásul vegye. Fölfelé kapaszkodott hát a géppel. Massa követte őt a második helikopterrel. Ahogy magasabbra emelkedtek, a levegő ritkább lett és örvénylőbb, a motorok egyre nehezebben dolgoztak, s a helikopter rázkódni és remegni kezdett. A hegy azonban még mindig ott tornyosodott előttük. Csúcsa még magasan fölöttük volt. A magasságmérő 3050, majd 3700, aztán 4000 métert mutatott, míg végül 4100 méternél elérték a csúcsot. Itt a helikoptereket a
hegy túlsó oldaláról erős szél kapta el; visszadobta, lefelé szorította őket. García újból megpróbálta átverekedni magát a csúcs fölött, de a szél ismét csak visszalökte. Parrado, a háta mögött, félelmében felkiáltott, s Díaz, aki mellette ült, a telefonon át odaszólt Garcíának: - Parancsnok úr, itt hátul egyenesen pánik uralkodik. Garcíát annyira lekötötte a helikopter vezetése, hogy nem nagyon figyelt oda. Látta, hogy jobboldalt a hegytető valamivel alacsonyabb, így feladta a csúcs megrohamozását, a helikopterrel megkerülte a tetőt, s így aztán - mialatt a vad légáramlatok még mindig rázták, dobálták őket - a hegy túlsó oldalára értek. De a megváltoztatott útvonal miatt Parrado most irányt vesztett. Nem tudta, hol vannak, s a Fairchildot sehol senki sem látta. A helikopter körözni kezdett, Parrado kétségbeesetten kutatott valamilyen ismerős jel után, hogy útbaigazítsa. Aztán a völgyön keresztül hirtelen meglátott egy hegycsúcsot, amelyet fölismert, s ekkor azonnal tudta, hol vannak. - Ott lent kell lennie - monda Garcíának. - Nem látok semmit - válaszolta García. - Ereszkedjen le - szólt Parrado. A helikopter ereszkedni kezdett, Parrado most már egyre inkább fölismerte a hegyeket és sziklakiszögelléseket, míg aztán mélyen maga alatt meglátta azokat az apró foltokat is, amelyekről tudta, hogy a Fairchild maradványai. - Ott vannak! - kiáltotta oda Garcíának. - Hol? Hol? Nem látom őket. - Ott! - kiáltotta Parrado. - Ott! És ekkor García az ugráló, rázkódó helikopter kormányszerkezetével küszködve végre meglátta, amit kerestek - Rendben van! - kiáltotta. - Már látom. Most ne szóljon hozzám egy szót se. Nézzük, le tudok-e szállni.
Tizenharmadik fejezet 1 December 20-án, szerdán éjjel a hegyen maradt tizennégy fiút minden eddiginél mélységesebb csüggedés fogta el. Kilencedik napja volt, hogy az expedíciósok elindultak, s hatodik napja, hogy Vizintín visszaérkezett a hegycsúcsról. Mindannyian tudták, mennyi élelmet vitt a két fiú magával, s így tisztában voltak vele, hogy sokáig már nem várhatnak. Bár vonakodva, de mégis szembe kellett nézniük egy második expedíció indításával - és az Andokban töltendő karácsonnyal. Aznap este, amikor szokás szerint elimádkozták a rózsafüzért, Carlitos Páez külön imával fordult nagybátyjához, aki néhány évvel azelőtt repülőszerencsétlenség során életét vesztette. Másnap, huszonegyedikén lesz a szerencsétlenség évfordulója, s Carlitos tudta, hogy ezen a napon nagyanyja is fohászkodik a fiához, közbenjárását kérve. Másnap reggel a rádióban meghallgatták a híreket, de a mentőakcióról nem esett szó. Sőt ellenkezőleg, azt hallották, hogy az uruguayi légierő C-47-es gépe előző napon elhagyta Chilét, s így változatlanul borús hangulatban fogtak munkához. Délben megették húsadagjukat, s aztán a nap elől a gépben kerestek menedéket. Amikor Carlitos később, a délután folyamán kilépett a gépből, hirtelen az a határozott érzése támadt, hogy Parradót és Canessát megtalálták. Néhány lépést tett a hóban, megkerülte a gép orrát, s ott látta Fitót az „árnyékszéken” guggolva. Lehajolt hozzá, s a fülébe súgta: - Ide figyelj, Fito, ne mondd el a többieknek, de nekem az a határozott érzésem, hogy Nando és Muszkli célhoz ért. Fito fölhagyott a kísérletezéssel, hogy székeljen, fölhúzta nadrágját, és Carlitosszal együtt fölment egy darabon a hegyre. Jóllehet nem volt babonás, mégis örült, hogy Carlitosnak ez az előérzete elűzi komor hangulatát. - Tényleg azt hiszed, hogy segítségre találtak? - Igen - válaszolta Carlitos rekedt, de határozott hangon. - Csak ne szólj róla a többieknek, nem akarok nekik csalódást okozni, ha mégsem volna igaz. A tizennégy fiú újból nekilátott ki-ki a maga foglalatosságának, miközben a nap egyre mélyebbre ereszkedett alá. Aztán azok, akiknek még maradt cigarettájuk (készletük már csaknem kimerült), még utoljára rágyújtottak. A nap leszállt. A levegő hidegebb lett. Daniel Fernández és Pancho Delgado bement rendbe tenni a fülkét, s a többiek párokban felsorakoztak, hogy a hegyen töltött hetvenedik éjszakájukon bemenjenek a gépbe. Elimádkozták a rózsafüzért, s Carlitos külön megemlítette nagybátyját, de előérzetéről egy szót sem szólt. Amikor azonban befejezték az imádkozást, Daniel Fernández hirtelen megszólalt: Uraim, az a határozott érzésem, hogy két expedíciósunk sikerrel járt. Holnap vagy holnapután megmentenek minket. - Nekem is ez az érzésem - mondta Carlitos. - Ma délután támadt. Nando és Muszkli sikerrel járt. Daniel Fernández előérzete megerősíteni látszott Carlitosét, így aztán a tizennégy fiú többsége aznap éjjel reménységgel és optimizmussal eltelve aludt el. Másnap reggel fél nyolckor Daniel Fernández és Eduardo Strauch szokásához híven kiment a gépből, s Montevideóra állította be a rádiót, hogy meghallgassa a híreket. Mindjárt az elején azt hallották, hogy az Andok egyik távoli völgyében két emberre bukkantak, akik azt állítják, hogy az uruguayi Fairchild életben maradottjai. Eduardo már-már felugrott, hogy odakiáltson a többieknek, de Fernández karon ragadta: - Várj - mondta. - Talán csak tévedés az egész. Meg kell bizonyosodnunk róla. Nem szabad megint csalódást okoznunk nekik. - Mert ő volt az, aki a kereszt megtalálásakor hiú
reményeket ébresztett társaiban, s ezt a hibát nem akarta még egyszer elkövetni. A két fiú újból a rádióra összpontosította figyelmét, más állomásokat kerestek, s ekkor az egész légkört egyszerre szinte betöltötte e felfedezés híre, az argentin és brazil állami adók, a chilei, argentin és uruguayi rádióamatőrök készülékei mind ezt harsogták. Eduardo most már akkorát kiálthatott, amekkorát csak akart, s a hóban kint levő valamennyi fiú a rádió köré sereglett, hogy saját fülével hallja a rádióamatőrök e rendkívüli, számukra oly nagyszerű locsogását-fecsegését. A hír az éter hullámain országról országra terjedt át, mígnem a kontinens úgyszólván valamennyi hullámhossza azt a szenzációt kürtölte világgá, hogy az Andokban tíz héttel ezelőtt lezuhant uruguayi repülőgépnek két életben maradottjára bukkantak, hogy még tizennégyen vannak a szerencsétlenség színhelyén, s hogy a mentőakció folyamatban van. Így hát eljött végre a pillanat, amelyről a fiúk oly régen álmodtak, kézzel-lábbal hadonászva odakiáltották a körülöttük tornyosodó, közömbös hegycsúcsoknak, hogy megmenekültek, s szívükben és fennhangon egyaránt köszönetet mondtak Istennek megmenekülésük örömteli híréért. Aztán előkapták a szivarokat. Most már nem kell a karácsonyt az Andokban tölteniük, egy-két óra múlva itt lesznek a helikopterek, és elviszik őket. Kinyitották a Rómeó és Júlia havannásdobozt, mindegyikük vett belőle, rágyújtott, s kimondhatatlan élvezettel fújta a vastag füstöt a száraz hegyi levegőbe. Akiknek még volt cigarettájuk, megosztották azokkal, akik erre vágytak, s mindannyian rágyújtottak. Pöfékelés közben kissé lecsillapodtak. - Rendbe kell hoznunk magunkat - mondta Eduardo. Hogy áll a hajad, Carlitos? Fésülködj meg. - És ezekkel mi legyen? - kérdezte Fernández a gép körül szerteszét heverő holttestmaradványokra mutatva. - Nem kellene eltemetnünk őket? Fito bakancsával a hóba rúgott. Felszíne még nem engedett föl. Aztán a körülötte álló fiúk nyúzott, lesoványodott arcára pillantott. - Amíg a hó ilyen kemény, nem tudunk vermet ásni. - És különben is minek ezzel bajlódni? - kérdezte Algorta. - És ha fényképeket készítenek? - kérdezte Fernández. - Összetörjük a gépeiket - vágta rá Carlitos. - És egyébként is - mondta Eduardo -, nincs okunk leplezni, amit tettünk. Algorta nem is értette, mit beszélnek, s a többiek se gondoltak többé a holttestekre. Zerbino és Sabella arról kezdett beszélgetni, mit tesznek, ha a mentőosztag megérkezik. - Én tudom, mit csináljunk - mondta Moncho. - Ha meghalljuk a helikoptereket, bemegyünk a gépbe, s ott várunk. És aztán, amikor megtalálnak minket, azt mondjuk nekik: „Helló. Mit óhajtanak?” - És ha megkínálnak egy chilei cigarettával - nevetett Zerbino -, azt mondom: „Köszönöm, inkább a magamét szívom.” - Fölmutatott egy doboz uruguayi cigarettát. - Megtartok néhány La Pazt, csak hogy ezt megtehessem. Érezték, hogy megmenekülésük küszöbön áll, így hát felkészültek a külvilág fogadására. Páez szót fogadott Eduardónak, megfésülködött, s a hajára kent még egy kevés olajat is, amit az egyik kofferben talált. Sabella és Zerbino inget és nyakkendőt vett fel. Mind a tizennégyen igyekeztek kevésbé mocskos ruhákat keresni. Többségük számára ez azzal járt, hogy levették öltözékük külső és belső rétegeit, s a középen levő ruhát hagyták magukon. Fogukat is megtisztították a maradék fogpasztával, bőségesen nyomtak belőle fogkeféikre, s hóval szájat mostak. Már elkészültek, a helikopterek azonban még nem jöttek. A rádió továbbra is a mentőakcióról szóló híreket sugározta. Az egyik chilei állomáson még hálaimát is mondtak, ennek hallatán nagyon meghatódtak, de délre még semmi jele nem volt a mentőosztag érkezésének, s a fiúk kissé megzavarodtak, nem tudták, hogy most visszatérjenek-e megszokott foglalatosságaikhoz vagy sem. Addigra már sokan megéheztek, csakhogy az előző napon készített húst reggel izgalmukban
félredobták. Most Zerbino és Daniel Fernández nekiállt, hogy megkeresse Roy Harley, aki azt hitte, kivárhatja, amíg rendes vécére ülhet, már nem tudott tovább várni, kiment a gép orra elé, hogy székeljen. A többiek jót nevettek rajta, azt mondták, csont és bőr feneke olyan, mint egy lekopasztott csirke püspökfalatja. Amellett nagyon meleg lett, s többen a gépben kerestek menedéket. Ahogy ott feküdtek, türelmetlenül, de szinte eksztázisban várva megmentésükre, Eduardo Strauch így szólt hozzájuk: Képzeljétek el, milyen szörnyű volna, ha most, mielőtt még ideérnének, ránk törne egy lavina. - Ilyen kegyetlen nem lehet a sors - szólt Fernández. - Most, amikor már annyi mindent túléltünk... Hirtelen egy kiáltást hallottak. - Vigyázz! Lavina! - Aztán egy süvöltő hang töltötte be a levegőt, s a fiúk valamilyen feléjük közeledő fehér tömeget láttak. Egy pillanatra félelmükben megdermedtek, de aztán, amikor a „hó” elült, rájöttek, hogy csak a gép tűzoltókészülékének habja, s mögüle nem a halál ijesztő ábrázata, hanem Fito Strauch vigyorgó képe kukucskál rájuk. Csak délben egy óra után hallották meg a két helikopter zúgását, s aztán meg is látták őket, ahogy átrepültek a hegycsúcsok fölött, kissé északkeletre tőlük. A hang egészen más volt, mint amilyennek képzelték, s ebből azonnal tudták, hogy nem káprázat, amit látnak-hallanak. Akik kint voltak a hóban, azonnal kiabálni és integetni kezdtek, a gépben levők pedig újból kitódultak. Legnagyobb ijedelmükre úgy tűnt, a helikopterek nem látják őket. Rossz irányba repültek el, aztán megfordultak, körözni kezdtek, és elhúztak fölöttük. Ez háromszor is megismétlődött, mígnem a vezérhelikopter a szélben rázkódva-zötykölődve lejjebb ereszkedett, s körözni kezdett a fejük fölött. Épp csak hogy kivehették Parradót, aki feléjük integet, szájára mutogat, s négy ujját feltartja. És azt is látták, hogy a többiek a gépből filmezik és fényképezik őket. A pilóta, úgy látszott, nem képes landolni. A szél olyan vadul dobálta helikopterét, hogy valahányszor lejjebb ereszkedett vele, az óriási masina abban a veszélyben forgott, hogy a legközelebbi hegyoldal szikláihoz csapódik. A helikopterből füstlövedéket lőttek ki, de a füst egyszerre mind a négy égtájba szétterjedt, s így nem jelölte a szél irányát. De végül, körülbelül negyedóra múlva az első helikopternek sikerült olyan alacsonyra leereszkednie, hogy egyik sítalpa a havat érintette. A kinyitott ajtón két csomagot dobtak le, majd egy pillanattal később két férfi ugrott ki a gépből. Az egyik az andinista Sergio Díaz volt, a másik az egészségügyi szolgálatos. Mihelyt Díaz kikerült a helikopter légcsavarjainak közeléből, tárt karokkal a fiúk felé sietett, akik közül többen a nyakába borultak, ölelgették e tisztes egyetemi tanárt, magukkal rántották a hóba. De nem mindegyikük üdvözölte őt ilyen örömmel. Egyeseket megzavart ez az idegeninvázió. Pedro Algorta, amikor látta, hogy Fito megöleli Díazt, megkérdezte tőle, hogy már korábbról ismeri-e őt. Attól is tartottak, hogy a motorok dübörgése esetleg újabb lavinát okoz, s az első helikopterhez legközelebb álló két fiú a légcsavar alá bújva megpróbált fölmászni a gépbe. Ez némi nehézséggel járt, García ugyanis nem mert leszállni a hóra, részben a lejtő miatt, részben mert tudta, hogy a hó nem bírja el a helikopter súlyát. Ezért vízszintesen lebegett a talaj fölött - az egész idő alatt attól félt, hogy a lapátok beleütköznek a hegyoldalba -, s így nem bírt olyan szögbe fordulni, hogy a fiúknak megkönnyítse a bemászást. Elsőként Fernández próbált beszállni. Kinyújtózkodott, mire Parrado megragadta és fölhúzta. A második Mangino volt, aki átbicegett a havon, hogy bejusson a gépbe, s most sikerült is neki felkapaszkodnia. García úgy gondolta, hogy e két utassal, valamint Parradóval, Morellel és a műszerésszel már elegen vannak a gépben, ezért fölemelkedett a helikopterrel, s aztán ott lebegett, amíg Massa végrehajtotta az előbbi manővert, letette a két másik andinistát, Lucerót és Villegast, a szerelvényükkel együtt.
Miközben a két helikopter ily módon helyet cserélt, Díaz kibontakozott a fiúk öleléséből, és Páez iránt érdeklődött. Carlitos bemutatkozott, mire Díaz átadott neki két levelet az apjától. - Az egyik neked szól - mondta -, a másik mindannyiótoknak. Carlitos fölbontotta a leveleket, s előbb a mindannyiuknak szólót olvasta el. - „Föl a fejjel, bízzatok - szólt a levél. - Ezennel egy helikoptert ajándékozok nektek karácsonyra. A második levél egyedül neki szólt. - „Amint látod, egyetlen pillanatra sem hagytalak cserben. Várlak erősebb hittel, mint valaha. Mama útban van Chilébe. Öreged.” - Carlitos zsebre dugta a leveleket, fölnézett, hogy a második helikopter megfelelő helyzetben van-e már, aztán megindult feléje, s Algortával és Eduardóval együtt fölkapaszkodott rá. Utánuk jött Inciarte, akinek Díaz segített fölmászni. Négyükkel Massánál is betelt az utaslétszám, levegőbe emelkedett, hátrahagyva Delgadót, Sabellát, Francois-t, Vizintínt, Metholt, Zerbinót, Harleyt és Fito Strauchot a három andinistával és az egészségügyi szolgálatossal. A hegy keleti oldaláról a csúcs megkerülése éppoly ijesztő, feladat volt, mint a túloldalról sőt olyannyira ijesztő, hogy az új utasok már-már sajnálták, hogy otthagyták a viszonylag biztonságos Fairchild-beli „otthonukat”. Fernández miközben az egész helikopter remegett a motorok erőlködésétől - Parradóhoz fordulva megkérdezte, hogy mindig így ráz-e. - Hát persze! - kiáltotta vissza Parrado, Fernández azonban az arcáról leolvasta, hogy ő éppúgy meg van ijedve. Mangino a mellette ülő katonától megkérdezte, hogy megtud-e a helikopter birkózni ezekkel a körülményekkel. A műszerész megnyugtatta, de arckifejezése korántsem volt olyan bizakodó, úgyhogy Mangino imádkozni kezdett, áhítatosabban, mint valaha. Garcíának és Massának azzal a problémával kellett szembenéznie, hogy ebben a magasságban a túlságosan ritka levegő miatt a helikopter pusztán a motorok erejéből nem bír fölemelkedni. Ezért elhatározták, hogy a helikopterekkel vitorlázó repülőgépek módjára fognak manőverezni, meleg légáramlatokat keresnek, amelyek néhány méterrel megemelik őket, aztán ezen a szinten lebegnek mindaddig, amíg egy újabb áramlattal még magasabbra emelkedhetnek. Ez a módszer különleges szakértelmet követelt, de ők ennek birtokában voltak, s így végül is sikerült átrepülniük a csúcs fölött, s ekkor a túlsó oldalon már nagy iramban húztak a völgyön át az Y és Los Maitenes irányába. Mindössze negyedórába telt, amíg eljutottak az Alfa táborhoz, ahol a hat immár megmenekült fiú megkönnyebbülve, örömmámorban ugrott le a zöld mezőre. Elámultak a színpompás környezeten, a fű és a virágok illatától szinte elkábultak. Mint a részegek ölelgették egymást, hempergőztek a földön. Eduardo úgy hempergett a füvön, mint a legfinomabb selyemnél is puhább ágyon. Amikor fejét oldalt fordította, az orra előtt egy százszorszépet látott. Letépte, megszagolta, aztán átnyújtotta a mellette fekvő Carlitosnak. Carlitos átvette s már-már ő is megszagolta, de aztán inkább a szájába dugta, és megette. Ezalatt Canessa és Algorta egymást ölelgetve a fűben hempergőzött. Algorta boldogságában és izgalmában hajánál rángatta Canessát. „Már megint kezded, te féleszű gondolta magában Canessa. Ugyanazt csinálod velem, mint odafönt.” Amikor túláradó örömük első hullámai elültek, s a fiúk ráeszméltek, hogy nemcsak hetvenegy napot éltek túl az Andokban, hanem a félelmetes helikopterutazást is, gondolataik menten az evésre összpontosultak, s mind a hatan nekiestek a forró kávénak, csokoládénak, sajtnak, amit elébük tettek. Eközben az egészségügyiek megvizsgálták őket, s megállapították, hogy noha valamennyien a rosszul tápláltság egy vagy más formájában és vitaminhiányban szenvednek, egyikük sincs válságos állapotban. Ezért nem volt akadálya annak, hogy a szerencsétlenség színhelyéről lehozott nyolc életben
maradt Los Maitenesben kivárhassa, amíg a helikopterek visszamennek a többiekért. García azonban azt mondta Morel ezredesnek, hogy mivel a hegyen levők közül senki sem forog közvetlen életveszélyben, így oktalanság volna ilyen rendkívül rossz körülmények között még aznap este visszamenni értük. Morel beleegyezett, hogy a második mentőakciót másnapra halasszák, és ehelyett az első nyolc fiút délután helikopteren San Fernandóba vigyék.
2 A San Fernandó-i parancsnokságot rádión értesítették a döntésről, s ugyanakkor megadták a tizenhat túlélő teljes névjegyzékét is. A rádiókezelő, aki e jegyzéket leírta, át akarta adni annak a bizottsági tagnak, aki az üzenetek legépelését magára vállalta - Carlos Páez Vilarónak. Páez Vilaró azonban nem akarta elfogadni. Most már tudta, hogy a Fairchild negyven utasa közül csupán tizenhatan vannak életben. Azt azonban nem tudta, hogy fia, Carlitos, a tizenhat között van-e, így hát most, amikor megtudhatta volna, félt szembenézni a valósággal. A papírdarabot szó nélkül odatolta Morel ezredes titkára elé. A rövid jegyzéket hamarosan legépelték, s a tizenhat név most újból ott feküdt Páez Vilaró előtt. Még mindig nem bírta rászánni magát, hogy elolvassa. A jegyzéket letakarta egy másik darab papirossal. Épp ebben a pillanatban a telefon csöngetett: a montevideói Radio Carve jelentkezett. - Van valami újság? - kérdezték. - Igen - válaszolta Páez Vilaró. - Megvan az életben maradottak névjegyzéke, de nem olvashatom föl, mert nincs fölhatalmazásunk rá a főparancsnoktól. Ő a helikopterekkel van. A San Fernandó-i polgármester ennek hallatán azt mondta Páez Vilarónak, fölhatalmazza őt a jegyzék felolvasására, így hát a festő a kagylót még mindig a szája előtt tartva, lassan lehúzta a papirost az első névről, azzal a mozdulattal, ahogy az uruguayiak truco közben a kártyáikat gusztálják. - Roberto Canessa - mondta, majd megismételte: - Roberto Canessa. - Egy negyed hüvelykkel lejjebb húzta a papirost a jegyzéken. - Fernando Parrado - mondta. - Fernando Parrado. - Még valamivel lejjebb húzta a papírt. - José Luis Inciarte... José Luis Inciarte - olvasta. Aztán még lejjebb húzta a papírt: - Daniel Fernández... Daniel Fernández. - Újabb pár milliméter: - Carlos Páez... Carlos Páez. - Mire hangja elcsuklott a sírástól, s néhány pillanatig nem bírt tovább olvasni. A neveket, ahogy olvasta őket, egyenes adásban sugározták egész Uruguayban minden egyes lakásban, ahol kinyitották a rádiót, és erre az állomásra hangoltak. Köztük volt Senora Nogueira lakása is. Az asszony Ponce de Leónék kertjében várta a híreket, de az ottani légkört túlságosan feszültnek, hisztérikusnak találta. Így most saját konyhájában volt, s amikor Páez Vilaró elkezdte olvasni a névjegyzéket, szinte megállt számára az idő, mintha az elmúlt két hónap minden reménye és félelme ebben az egyetlen pillanatban összpontosult volna. - Carlos Páez - ismételte Páez Vilaró. Aztán jöttek a többi nevek: Mangino, Strauch, Strauch, Harley, Vizintín, Zerbino, Delgado, Algorta, Francois, Methol és Sabella. Az utolsó név is elhangzott. Az asszony reményei, amelyek oly sokszor föléledtek és elhamvadtak, most utoljára hamvadtak el. Milyen jó, gondolta magában, hogy legalább a kis Sabella életben maradt. Nem ismerte a családját, csak telefonon beszélt az anyjával. Akkor olyan szomorúnak tűnt. Most milyen boldog lesz. Harley és Nicolich, a két apa, aki a fagyasztott húst szállító gépen Mendozából Santiagóba utazott, épp akkor érkezett San Fernandóba, amikor ott az első nyolc túlélőt hozó helikopterek fogadására már az utolsó előkészületeket tették meg. A két férfi még nem tudta, kik maradtak életben. Átfurakodtak a kaszárnya bejáratánál várakozó izgatott chileiek tömegén, s odamentek Páez
Vilaróhoz, aki César Charlonéval, az uruguayi ügyvivővel a colchaguai ezred mintegy díszszemlére fölvonult háromszáz katonájának sorfala előtt állt. Hirtelen kiáltások hangzottak föl a tömegből - sokan voltak ott olyanok, akik talpalással, repülőgépeikkel, rádióikkal és imáikkal segítették Páez Vilarót a reménytelennek látszó kutatásban. És most meglátták a chilei légierő három helikopterét. Ha e pillanatban három kereszt vagy egy angyalsereg tűnik föl az égbolton, az sem lehetett volna megindítóbb, csodásabb ezeknél a levegőt szabdaló, lebegő, köröző, majd pedig a gyakorlótér aszfaltjára leereszkedő lármás, bonyolult masináknál. A motorok még meg sem álltak, amikor az ajtók kinyíltak, s Páez Vilaró, az apa, megpillantotta Páeznek, a fiúnak arcát. Nagyot kiáltva előrerohant, s egyenesen a helikopter örvénylő lapátjai közé vetette volna magát, ha Charlone idejében vissza nem rántja. Így hát csak várt, míg aztán Carlitos leugrott a gépből, s futni kezdett feléje. Nyomában futott Parrado - ő is Páez Vilaró felé tartott, aki őrének karjából kiszabadulva odament a két fiúhoz, és mindkettőt egyszerre magához ölelte. Egyetlen szó se hagyta el ajkukat. Az apa a heteken át tartó eszelős makacsság jutalmaként a lélegző testeket szorította magához. Könnyekben tört ki, s a colchaguai ezred mögötte álló háromszáz katonájának arcán ugyanígy patakzottak a könnyek. A fiú számára apja karjainak erős ölelése már az otthont jelentette. Örömében egyetlen csepp üröm vegyült: az apja mögött álló Nicolich rémült, várakozó arca. Lesütötte szemét. Boldogságában is úgy érezte, mintha fölemelt karjával halálos csapást készülne mérni legjobb barátjának apjára, de amikor fölpillantott, látta, hogy Nicolich Daniel Fernándezzel beszél. Kettőjük arcáról világosan leolvashatta, mit beszélnek.
3 Morel ezredes aznap reggel hat órakor értesítette a San Fernandó-i Szent János kórházat, hogy készüljenek föl az uruguayi Fairchild életben maradottjainak fogadására. Dr. Baquedano, a kórház igazgatója, legképzettebb beosztottjaiból - dr. Ausin, dr. Valenzuela és dr. Melej orvosokból azonnal egy munkacsoportot hozott létre az előkészületek megejtésére. Azt azonban akkor még nem tudhatták, hogy a túlélők milyen állapotban vannak. Csak annyit tudtak, hogy több mint hetven napig kevés élelemmel vagy anélkül odafönt az Andok fogságában éltek. Először is elhelyezésükről gondoskodtak. A kórház kicsi volt, épületei öregek - földszintes építmény belső udvarokkal és minden épület körül fedett verandával. De volt egy privát betegeknek fönntartott szárnya, s az orvosok úgy döntöttek, hogy ezt kiürítik a túlélők számára. Ezeknek az előkészületeknek közepette a három orvos telefonált egy másik dr. Valenzuelának, a santiagói Központi Kórház intenzív terápiás osztálya vezetőjének. Elmondták neki, milyen kezelésben szándékoznak pácienseiket megérkezésükkor részesíteni, s dr. Valenzuela egyetértett a javasolt gyógymóddal. A mentők három óra után tíz perccel érkeztek meg az első nyolc életben maradottal. A kórház főépülete és az oldalt álló téglából emelt kápolna közti udvarra hajtottak be velük, és onnan hordágyon gurították be őket - kivéve Parradót, aki ragaszkodott hozzá, hogy saját lábán menjen be, átfurakodva az érkezésüket figyelő ápolónők és látogatók tömegén. Amikor a privát betegek számára fönntartott épületszárny bejáratához ért, az ott őrködő rendőr megállította. - Sajnálom - mondta. - Ide nem lehet bemenni. Ez a túlélőknek van fönntartva. - De hisz én is az vagyok - válaszolta Parrado.
A rendőr ránézett az előtte álló magas fiatalemberre, és csak szakálla és hosszú, fésületlen haja győzte meg, hogy Parrado igazat beszél. Az ápolónők is hitetlenkedve bámulták, s megpróbálták lefektetni, de az expedíciós mindaddig nem volt hajlandó ágyba feküdni, és megvizsgáltatni magát, amíg meg nem fürdik. Az ápolónők zavarodottan néztek egymásra, elmentek megkérdezni az orvosokat, akik vállat vonva azt mondták, tegyenek eleget a kívánságának. Ez volt az első jele annak, hogy pácienseik nem egészen úgy fognak viselkedni, ahogy azt ők gondolták. Így aztán Parradónak fürdővizet készítettek. Sampont is kért, s az egyik ápolónő a sajátját hozta oda neki. Ekkor végre levetette magáról a bűzös ruhákat, és belépett a kádba. Egész testét alaposan megmosta, s aztán másfél órán át áztatta magát a forró vízben. Fürdő után a zuhany alá állt, hogy leöblítse a piszkos vizet, s felvett egy fehér kórházi köpenyt. Nagyszerűen érezte magát, s jóindulatú közömbösséggel tűrte, hogy a három hüledező orvos megvizsgálja. Semmiféle bajt nem konstatáltak. Parrado persze a többi hét fiúhoz hasonlóan nagyon sokat vesztett szokott súlyából. Súlyvesztesége legalább 25 kiló volt. Legkevésbé Fernández, Páez, Algorta és Mangino soványodott le, ők 13-15 kilót fogytak. Canessa 17, Eduardo Strauch 20, Inciarte pedig 36 kilót adott le. Ez az óriási különbség nemcsak arra mutatott, hogy mennyire lesoványodtak, hanem hogy korábban milyen súlyosak voltak, mert Fernández, Algorta, Mangino és Eduardo Strauch súlya a szerencsétlenség előtt 65 és 75 kiló között mozgott, Parrado és Inciarte viszont csaknem 90 kilót nyomott. Az orvosokat meglepte, hogy a viszonylag alacsony növésű Páez, amikor felvették a San Fernandó-i Szent János kórházba, 68 kilót nyomott. A fiúk közt akadtak, akiknek speciális panaszaik voltak, s az orvosok mindent elkövettek, hogy megfelelő kezelésben részesítsék őket. Manginónak a lába törött el, Inciartéé még mindig csúnyán gennyedzett, Algorta pedig a mája tájékán érzett fájdalmakat. Manginónak ezenkívül még hőemelkedése is volt, meg magas vérnyomása és szabálytalan érverése. Mi több: az elvégzett vizsgálatokból kiderült, hogy mindannyiuknál zsír-, fehérje- és vitaminhiány tapasztalható. Ezenkívül ajkuk a naptól leégett és fölhólyagosodott, továbbá kötőhártya-gyulladásban és különféle bőrfertőzésekben is szenvedtek. A vizsgálatokat végző orvosok hamarosan átlátták, hogy e nyolc fiúnak az elmúlt tíz hét alatt olvasztott havon kívül még valami mást is kellett ennie, s amikor egyikük megvizsgálta Inciarte lábát, megkérdezte tőle: - Mit evett utoljára? - Emberhúst - felelte Inciarte. Az orvos szó nélkül folytatta a kezelést, nem mutatott meglepetést. Fernández és Mangino is megmondta az orvosoknak, hogy mit ettek fönt a hegyen, s az orvosok most sem tettek semmiféle megjegyzést, de szigorú utasítást adtak ki, hogy újságírókat ne engedjenek be a kórházba. Arra azonban mégsem gondoltak, hogy a nyolc fiú étrendjére vonatkozóan kiadott utasításokat megváltoztassák. Manginót, Inciartét és Eduardo Strauchot - akik leginkább megszenvedték az éhezést - intravénásan táplálták, a többieknek pedig folyadékot s egy kevéske, külön számukra készített zselét adtak, s aztán hagyták pihenni őket. Egy idő múlva a fiúk rájöttek, hogy egyelőre csak ennyit akarnak adni nekik. Mióta bekerültek a kórházba, más szilárd ételt nem láttak, csak azt a darab sajtot, amelyet Canessa emlékbe hozott el Los Maitenesből, s most az éjjeliszekrényén tartott. Mindegyik fiú külön szobát kapott, de a jobb erőben levők átjártak társaikhoz, s hamarosan megegyeztek abban, hogy az ápolónőktől valamilyen tartalmasabb ételt kérnek. Az ápolónők erre azt válaszolták, szigorú utasításuk van dr. Melej, dr. Ausin és dr. Valenzuela orvosoktól, hogy egyebet nem adhatnak nekik. A szükség könyörtelenséget szül. Carlitos Páez rájött, hogy bizonyos értelemben véve
hírességgé vált, s ezért az ápolónőknek mindenféle „különleges” autogramot és emléktárgyat ígért, ha valamilyen szilárd ételt hoznak neki. A bájos chilei ápolónőket azonban ilyen könnyen nem lehetett megvesztegetni. Így aztán a fiúk összeálltak, hogy írásban panaszt emeljenek dr. Melej, dr. Ausin és dr. Valenzuela ellen, akik, mint írták, halálra éheztetik őket. Az orvosok az osztályra visszatérve tudomást szereztek e panaszról. Válaszképpen elmagyarázták nekik, milyen veszéllyel jár, ha ilyen hosszú éhezés után szilárd ételt fogyasztanak. - De doktor úr - mondta Canessa -, tegnap babot és makarónit ebédeltem, s kutya bajom se lett tőle. Az orvosok beadták a derekukat. Szóltak az ápolónőknek, hogy mind a nyolc életben maradottnak kiadós vacsorát hozzanak. Addigra már bebizonyosodott, hogy a nyolc páciens közül fizikailag senki sincs válságos állapotban. Az orvosok figyelme ezért most a lelkiállapotuk felé fordult. Két tünetet már az első pillanatban megfigyeltek náluk - beszédkényszert és az egyedülléttől való félelmet. Coche Inciarte, akit elsőként vittek be a kórházba, már a hordágyon fekve megragadta dr. Ausin karját, s mindaddig nem engedte el, amíg ágyba nem került. S ettől fogva mindenkit elárasztott beszédével, aki csak a szobájába lépett, s ugyanígy a többiek is, különösen Carlitos Páez. Ez a magatartás nem lett volna feltűnő e fiatalembereknél, hisz tíz hetet az Andok fogságában töltöttek, de az orvosok most már azt is tudták, hogy pácienseik az emberhúsevésnek köszönhetik életben maradásukat, s így arra gondoltak, hogy e tünetek esetleg egy súlyosabb pszichikus állapot első megnyilvánulásai. Ezért utasítást adtak ki, hogy senkit se engedjenek be hozzájuk - még Páez és Canessa anyját se, akik már megérkeztek Montevideóból. A kórház előcsarnokában összezsúfolódott embertömegből egy férfival azonban kivételt tettek. Andrés Rojas atyával, a San Fernando Rey plébániatemplom káplánjával. Ő is, mint mindenki más San Fernandóban, már értesült a „karácsonyi csodáról” (ahogy az életben maradottak megtalálását immár nevezték), s aznap délután látta a Los Maitenesből érkezett helikoptereket a város fölött elrepülni. Azonnal vágy fogta el, hogy bemenjen a kórházba, s tőle telhetően lelki segítséget nyújtson, csak kissé húzódozott attól, hogy beleártsa magát az orvosok dolgába. De később, a délután folyamán eszébe jutott, hogy van valami más elintéznivalója is a kórházban, ami kifogásul szolgálhat, hogy mégis bemenjen. Huszonhat éves fiatalember volt, csak előző évben szentelték föl. Alacsony termete, fiús arca, fekete haja és sötét bőre miatt még koránál is fiatalabbnak látszott. Amellett nem is fekete papi öltözékét viselte, hanem szürke nadrágot, nyitott nyakú szürke inget, úgyhogy amikor a kórházba ért, föl sem tűnt a tömegben. De dr. Ausin és dr. Melej így is fölismerte, s beinvitálta, hogy látogassa meg az életben maradottakat. Bevezették a privát betegeknek fönntartott szárnyba, s ott bement a folyosóból nyíló első szobába, amelyben Coche Inciarte feküdt. Szerencsés választás volt, mert mihelyt megmondta, hogy pap, a dadogó Cochéből csak úgy áradt a szó. Elmondta Andrés atyának, mi történt velük a hegyen nem a tárgyilagos szemlélő hűvös kifejezéseivel, hanem emelkedett, misztikus szavakkal, amelyek sokkal pontosabban érzékeltették, mit is jelentett számára ez az élmény. - Ezt sohasem tudtam volna elképzelni - mondta. - Azelőtt minden vasárnap misére mentem, s az áldozás számomra már-már gépiessé vált. De ott fönt a hegyen, ahol annyi csodát éltem át, olyan közel kerültem Istenhez, hogy szinte megérintettem, másképp láttam a dolgot. Most Istenhez fohászkodom, adjon erőt, ne engedje, hogy megint olyanná váljak, amilyen voltam. Megtanultam, hogy
az élet szeretet, s a szeretet nem más, mint adni a felebarátunknak. A lélek az ember legértékesebb tulajdona. Nincs jobb annál, mint adni embertársunknak... Ahogy Andrés atya hallgatta e szavakat, lassanként ráeszmélt annak az adománynak valódi jellegére, amelyre Inciarte céloz - hogy halott társai húsának adományáról beszél. Mihelyt a fiatal pap erre rájött, megnyugtatta a fiút, hogy semmiféle bűnt nem követett el. - Délután visszajövök, hogy megáldozhass - mondta. - Akkor gyónni is szeretnék - szólt Coche. - Már meggyóntál - válaszolta a pap - ebben a beszélgetésben. Alvaro Manginónál Andrés atya ugyanezzel a jelenséggel került szembe - a heves vággyal, hogy a fiú a lelkiismeret-furdalás és önigazolás zavaros vegyülékében számot adjon tetteiről. A pap ezt az aggódó fiút is igyekezett megnyugtatni, hogy nem követett el semmi bűnt. Ő is megáldozhat aznap délután gyónás nélkül, vagy csak azért gyónjon, hogy valóságos vétkei alól feloldozást nyerjen. Inciarte azonban föltett neki egy olyan kérdést is, amire nem tudott válaszolni. Miért maradt ő életben, amikor mások meghaltak? Milyen cél vezette Istent ebben a választásban? Hogyan lehet ennek az értelmét kibogozni? - Sehogy - válaszolta Andrés atya. - Vannak olyan pillanatok, amikor Isten akaratát emberi értelem föl nem foghatja. Vannak olyan dolgok, amelyeket szívünk teljes alázatával misztériumnak kell elfogadnunk. Az orvosok igen szerencsés gyógymódot választottak azzal, hogy engedélyezték Andrés atyának az életben maradottak meglátogatását. A fiúk többsége számára az elhatározás ott fönt a hegyen, hogy megeszik barátaik holttestét, súlyos lelkiismereti próbát jelentett. Római katolikusok lévén, egyházuk ítélkezett afölött, amit tettek. Mivel a katolikus egyház tanítása szerint végszükség esetén az emberevés megengedhető, így a fiatal papnak módjában állt nem annyira föloldozni, mint inkább megnyugtatni őket, hogy nem követtek el semmi rosszat. Ez az egyház teljes tekintélyével alátámasztott ítélet legalább a bizonytalankodóknak megnyugvást nyújtott. Akadt azonban egy-kettő, akinek nem volt szüksége megnyugtatásra - vagy legalábbis nem vallották be, hogy szükségük van rá -, s ezeknek nem sok mondanivalójuk volt Andrés atya számára. Algortának például senkihez sem volt kedve beszélni - legkevésbé ehhez az ájtatos arcú, fiatal paphoz.
4 A viszontlátás perceit már nem lehetett sokáig halogatni. Az életben maradottak szülei és hozzátartozói még nem tudták, milyen kényes kérdést kell az orvosoknak mérlegelniük, mielőtt beeresztik őket, s noha többségük hősies türelemmel várta, hogy viszontláthassa holtából föltámadt fiát, voltak, akik nem bírtak úrrá lenni türelmetlenségükön. Graciela Bergert, Parrado férjnél levő nővérét vérig sértette, hogy a privát szárny ajtajában álló rendőr föltartóztatja. - Látni akarom a testvéremet! - kiabálta. Odabentről hallotta Nando kiáltását: - Graciela, itt vagyok! - Mire a harcias uruguayi fiatalasszony félretolta útjából a rendőrt, s bement Parrado szobájába. Mihelyt meglátta, könnyekben tört ki. A viszontlátás öröméhez egy másik érzés társult: a megdöbbenés testvére ápolatlan, lesoványodott külseje miatt, s e kettő együtt megrendítette önuralmát. Mögötte jött Juan, a férje, s utána a meggörnyedt, síró Seler Parrado. Ez a szegény férfi, amikor fia, felesége és lánya eltűnt az Andokban, minden életkedvét elvesztette, de aztán reményeit újjáélesztette egy téves névjegyzék, amely mindhármukat életben maradottként tüntette föl. Csak most mondták meg neki az igazat: egyedül Nando maradt életben. Így hát az öröm és bánat ellentétes
érzelmei közt vívódott - de amikor meglátta és karjába ölelte fiát, öröme úrrá lett bánatán, és szemét örömkönnyek öntötték el. Néhány szobával odább Canessa az ágyán fekve hallotta az érkező hozzátartozók hangját. Hirtelen fölpillantott, s az ajtóban meglátta noviája, Laura Surraco arcát. Első pillanatban csak megdöbbenést érzett. Fönt a hegyen mindig úgy képzelte, hogy Montevideóban fogja viszontlátni. Megjelenése itt Chilében valahogy nem illett a képbe, s ezért amikor a lány feléje rohanva könnyekben tört ki, elhúzódott tőle. Laura Surracót Mecha Canessa követte. Derűs arccal lépett be a szobába. - Boldog karácsonyi ünnepeket, Roberto - mondta. De aztán, amikor fia szakálla alatt egy aszott öregemberarcot látott, őt is elfogta a sírás. Dr. Canessa a szobába lépve ugyancsak könnyekben tört ki, s az érzelmeknek ettől az áradatától Roberto is elsírta magát, mígnem szülei, egészségét féltve, azt mondták, magára hagyják. De nem akarta elengedni őket, s amikor már mindannyian kissé megnyugodtak, elmondta nekik a szerencsétlenség és életben maradásuk történetét; azt sem hallgatta el, hogy emberhúst ettek. Ennek hallatán hármuk közül csak az apa meredt döbbenten maga elé, mígnem ő is annyira visszanyerte önuralmát, hogy leplezni tudta érzelmeit. A két nő a viszontlátás örömében nem is igen figyelt Roberto szavaira, az orvos azonban fölismerte, milyen borzalmakat kellett fiának átélnie, s milyen megpróbáltatások várnak még rá. Eduardo Strauch találkozása szüleivel és Rosina nagynénjével szintén nem volt híjával az ilyen döbbenetes pillanatoknak. Sarah Strauch igyekezett nyugodtnak látszani, de ideges természetű volt, s Eduardo viszontlátása már-már aláásta önuralmát. Egyszerre ragadta magával az öröm, hogy viszontlátja őt, a megdöbbenés, hogy ennyire lesoványodott, az ujjongó hálaérzet, hogy a garabandali Szűz meghallgatta fohászait, s így nem bírta leplezni az arcára kiült borzadályt, amikor Eduardo beszámolt arról, mihez kellett folyamodniuk, hogy ez a csoda valósággá váljon. Madelón Rodríguez arcáról is akaratlanul lerítt a borzalom, amikor Carlitos elmondta, mit ettek, hogy éhen ne haljanak. Mint azoknak az anyáknak többsége, akik bíztak fiaik életben maradásában, ő sem törte a fejét azon, hogy ez a csoda hogyan valósulhat meg, föltételezte, hogy menedéket nyújtó erdőre találnak, ahol a tűleveleken nyulak szökdécselnek, a folyókban halak úszkálnak. Sem benne, sem a többi szülőben és hozzátartozóban nem merült föl a gondolat, hogy a fiúk a holtak tetemét eszik majd meg. Így aztán, amikor meghallották, mi történt, természetesen megdöbbentek, ám a fiúknak - még a megpróbáltatásaik okozta keserves állapotukban is - volt az Andokon kívüli emberi magatartást illetően annyi józan ítélőképességük és megértésük, hogy belássák, ennek így kell lennie. Ez alól csak Algorta volt kivétel. Külön szobájában feküdt az ágyon, nem érzett semmi kényszert a beszédre, s elküldte a jámbor papot. Apja látogatta meg, s egy asszony, akiben fölismerte annak a lánynak az anyját, akivel Santiagóban találkozni akart. Érdeklődött a lány felől, mire az másnap délelőtt el is ment hozzá. Algortát azonnal újból elfogta a szerencsétlenség előtt iránta érzett vonzalom. Találkozásukba csak egyetlen csepp üröm vegyült: az anya borzalomtól döbbent arca, amikor Algorta elmondta, mit ettek, hogy életben maradjanak. Az asszony megdöbbenése meghökkentette. Hogyan lepődhet meg valaki azon a normális és kézenfekvő tettükön, hogy meg-ették a holttesteket? Coche Inciarte, aki a látogatók önkéntelen rosszalló arckifejezésével szemben a legsebezhetőbb volt, elkerülte az efféle reakciókat: csak a legemelkedettebb kifejezésekkel számolt be élményeikről. - Carlos - mondta nagybátyjának, aki tizenkét hozzátartozója közül elsőként érkezett Chilébe -, Carlos, Isten teljesen betölti lelkemet.
Nagybátyja hasonló hangnemben válaszolt. - Krisztus akaratából szabadultál ki, Coche, az Andok fogságából, s Ő most is veled van.
Tizennegyedik fejezet 1 A nyolc hátrahagyott fiú figyelte, ahogy a két helikopter a magasba emelkedik, s eltűnik a hegy fölött. Aztán Zerbino a három andinista egyikéhez, Luceróhoz fordult, s beinvitálta a Fairchild törzsébe, hogy amíg a helikopterek visszajönnek, tekintse meg az „otthonukat”. Ahogy a bejárathoz közeledtek, Lucero a hóban szerteszét heverő holttestek maradványaira pillantott, s megkérdezte: Saskeselyűk zabáltak a holttestekből? - Nem - válaszolta Zerbino arrafelé pillantva. - Mi ettünk belőlük. Lucero egy szót se szólt, s meglepetését se mutatta, de amikor a Fairchildhoz értek, amelynek tetejét zsírdarabok borították, egy pillanatig habozott. Aztán lehajolt, és bement. Zerbino követte, elmagyarázta neki, hogyan éltek és aludtak e szűk helyen ily hosszú ideig, hogyan zúdult le rájuk a lavina a hegyekből, s pusztított el nyolcat azok közül, akik túlélték a szerencsétlenséget. Lucero nagy együttérzéssel és érdeklődéssel hallgatta, a gép belsejében uralkodó bűzt azonban nehezen bírta elviselni. Házigazdája, úgy látszott, sajnos, mindebből semmit sem érez. Az andinista udvariasságból nem tett semmilyen megjegyzést, de igyekezett minél gyorsabban visszatérni a szabad levegőre. Eközben a többi látogató a másik hét életben maradottal foglalkozott - egészségi állapotukkal s mindenekelőtt éhségük csillapításával. Először húsos szendvicset adtak nekik - két szelet kovásztalan kenyér közt egy szelet marhahúst. Aztán narancs- és citromlevet, levest (amelyet az andinisták kályháján melegítettek föl), majd végül püspökkenyeret, amit Díaz hozott magával, mert másnap volt a születésnapja. Ünnepi lakoma volt, a fiúk élvezettel, jó étvággyal ettek-ittak, ujjukkal csípték föl a vajat. Az andinisták előkészületeket tettek a visszatérő helikopterek fogadására, s evégből megpróbáltak a hóban leszállópályát készíteni. Lebontották a gép bejáratánál emelt falat, levették azt a nagy műanyag táblát, amely valaha az utasfülkét a poggyásztértől elválasztotta, s amilyen vízszintesen csak lehetett, lefektették a hóra. Kartonlapokat is felhasználtak az akkor már jó ideje távol levő helikopterek fogadásához. Azonkívül a maguk körül látottakról fényképeket készítettek. A fiúkat ez nyugtalanította, megkérdezték, miért van erre szükség. Az andinisták megnyugtatták őket, azt mondták, hogy csak a chilei hadsereg kívánságára készítik e dokumentumokat, semmit se fognak belőlük nyilvánosságra hozni. A fiúkat kielégítette e válasz, s egyébként se tudtak volna neheztelni megmentőikre, legkevésbé az olyan kedvesekre, mint amilyen ez a négy chilei volt. Egyikük még cigarettával is megkínálta Zerbinót. - Köszönöm - mondta Zerbino -, inkább a magamét szívom. - És mosolytalanul, nehogy elárulja, hogy felkészült e szavakra, rágyújtott egyik utolsó uruguayi cigarettájára. Délután négy tájban nyilvánvalóvá vált, hogy a helikopterek aznap este már nem jönnek vissza. A nyolc életben maradt jókedve menten elpárolgott: keserves gondolat volt, hogy még egy éjszakát itt kell tölteniük a hegyen. Amikor az andinisták ezt észrevették, minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy ismét földerítsék őket. Begyújtottak a kályhájukba, még egy kis levest melegítettek nekik - először csirkelevest, majd hagymalevest s végül skandináv levest. Aztán Methol megkérdezte tőlük, van-e velük véletlenül maté tea. - Maté? Hogyne volna. El tud képzelni négy chileit maté nélkül? Matét főztek, s aztán kávét is készítettek. Addigra a nap lenyugodott a hegyek mögött, s az idő
hidegre fordult. A fiúk már megszokták a hirtelen hőmérséklet-csökkenést, az andinisták pedig fölvették élénk színű, vízhatlan anorákjukat, s ez megvédte őket a hidegtől. Csak Bravo, az egészségügyi szolgálatos kezdett dideregni, mert rövid ujjú ingben és mokasszinban ugrott ki a gépből, úgyhogy az andinisták kerestek számára valamilyen ruhát. Hogy a fiúk el ne csüggedjenek, a négy chilei most velük együtt a gépben ülve nótára gyújtott, de aztán, ahogy a nap még mélyebbre bukott a hegyek mögé, s egyre hidegebb lett, eljött az ideje, hogy mindannyian megpróbáljanak aludni. A nyolc fiú természetesen meghívta látogatóit, hogy maradjanak velük a gépben, de a chileiek ettől kissé húzódoztak, inkább kimentek a Fairchildból, és kissé távolabb tőle sátort vertek a hóban. A fiúkat némileg bántotta, hogy vendégszeretetüket így visszautasítják, s noha egyesek már sejtették, hogy a gép másoknak talán nem olyan jó szagú, mint nekik, mégis elhatározták, hogy legalább az egyik andinistának velük kell tölteni az éjszakát. Választásuk Díazra esett, mert neki másnap volt a születésnapja. Azt mondták, ha nem megy be hozzájuk, éjfélkor kirángatják a sátorcölöpöket. Erre aztán Díaz beadta a derekát. Andinista társai és az egészségügyi szolgálatos ekkor a sátorba húzódtak be, ő meg segített újra fölépíteni a bejáratnál a falat, bemászott velük a gépbe, s ott üldögélt a nyolc büdös, lesoványodott és boldog uruguayi között. Senki se aludt, s meg se próbált aludni. Díaz beszélt nekik az andinisták életéről, és elmesélte egyikmásik kalandját a hegyekben. Ők meg részletesebben beszámoltak megpróbáltatásaikról. Díaz figyelmeztette őket, hogy a külvilág cselekedetüket esetleg megdöbbenéssel fogja fogadni. - De, ugye, megértik majd? - kérdezték a fiúk. - Persze - nyugtatta meg őket. - A tények ismeretében mindenki belátja majd, hogy azt tettétek, amit tenni kellett. Díaz éjfélkor betöltötte negyvennyolcadik évét, s a nyolc uruguayi „Éljen soká” énekkel köszöntötte föl. Másnap korán első gondolatuk a reggeli volt. Ámde minden élelem a sátorban volt, s amikor pirkadatkor kimentek a hóba, semmi nyomát nem látták annak, hogy a három másik chilei már ébren volna. Erre kórusban szavalni kezdtek, csak úgy visszhangzott tőle a völgy: - Reggelit akarunk, reggelit akarunk! - Mire a sátor vitorlavászon lapjai közt csakhamar föl is bukkant Lucero és Villegas álmos arca. - Mit akartok reggelire? - kiáltotta Lucero. - Tegnap kávét kaptunk - kiáltott vissza az egyik fiú. - Ma teát kérünk. - Teát? Rendben van. Lucero, Villegas, majd utánuk Bravo is előbújt a sátorból, s a nyolc fiú hamarosan megkapta reggelijét - forró teát és száraz kétszersültet. Evés közben az andinisták elmagyarázták nekik, hogyan közelítsék meg az ideérkező helikoptereket. Közben ugyanis feladták a leszállópályára vonatkozó tervüket, s így tudták, hogy a gépek csak lebegnek majd a hó fölött. Reggeli után a fiúk fölkészültek a mentőosztag érkezésére. Megigazították ruháikat, újból megfésülködtek, s Zerbino kihozta a gépből azt a koffert, amelyben ő és Fernández a halott fiúk összes pénzét és iratát őrizte. És kihozta annak a pici piros cipőnek a párját is, amelyet Parrado Mendozában vásárolt. Amikor az egyik andinista meglátta Zerbinót a kofferrel, rászólt: - Ezt nem viheted magaddal a helikopterre. - De muszáj - válaszolta Zerbino. Elmagyarázta, mit tartalmaz a koffer, s egyben azt is elmondta Lucerónak, hol fekszenek a hegytetőn kizuhant holttestek. Tíz óra tájban meghallották a helikopterek hangját, majd három gépet láttak megjelenni fejük
fölött az égbolton. A kevésbé örvénylő reggeli levegőben a helikoptereknek nem kellett olyan széllökéseket elszenvedniük, mint előző napon. Mégsem ereszkedtek le azonnal, előbb körözni kezdtek a Fairchild roncsai fölött. A fiúk, akik kézzel-lábbal hadonászva integettek a masinák felé, látták, hogy az ablakokból fényképező- és filmfelvevő gépek kukucskálnak elő. Végül aztán behúzták őket, s az első gép mind alacsonyabbra ereszkedett, mígnem egyik sítalpa már a havon nyugodott. Az első három fiú előrelépett, csakhogy a lapátok által fölvert szélben a dübörgő masinát csupán nehezen lehetett megközelíteni. A rendkívül legyengült Roy Harleyt Bobby Francois-nak kellett odasegítenie a géphez, de a helikopter által okozott szélroham őt magát is visszadobta. Csak a chileiek segítségével bírtak fölkapaszkodni a gépre. Végül az első helikopter három utasával a levegőbe emelkedett, a második meg leereszkedett. A pilótának minden figyelmét arra kellett összpontosítania, nehogy a sziklákhoz verődjenek, az életben maradottak következő csoportja pedig eközben azt iparkodott elkerülni, hogy a lapátok leüssék a fejüket. Amikor aztán ez a gép is megtelt, s fölemelkedett, helyét a harmadik foglalta el, amelyre a két utolsó túlélő kapaszkodott föl, egyikük Zerbino volt a kofferrel. Aznap reggel a pilótáknak nem kellett olyan alattomos légáramlatokkal megbirkózniuk, így hamarosan átjutottak a hegyek fölött, majd a völgyön át már gyors iramban tartottak az Y felé. A helikopter átlátszó falain át megpillantották az Azufre folyót, partjait zöld növényzet borította, amelynek kiterjedése és sűrűsége egyre növekedett, míg csak le nem szálltak Los Maitenes buja legelőin. Itt aztán a fiúk kiugrottak a gépből, levetették magukat a fűbe - nevetve, hempergőzve, egymást ölelgetve, s fennhangon hálálkodva Istennek. A környezet zöld színeitől egészen elkábultak. Methol ugyanúgy, mint előző napon Páez - leszakított egy virágot, és a szárát kezdte rágni, olyan elragadtatással nézte a fákat és a lóherét, hogy elhatározta, ha visszatér Uruguayba, hosszú hónapokat tölt majd az estanciáján, s ott egyebet se tesz, csak a zöld tájat bámulja. García ismét fölszállt helikopterével, hogy visszamenjen az andinistákért és az egészségügyi szolgálatosért. Közben egy Sanchez nevű katonaorvos megvizsgálta az életben maradottakat, hogy nincs-e valamilyen sürgős kezelésre szükségük. Megállapította, hogy mindannyian továbbutazhatnak, hiszen a nyolc uruguayi inkább piknikező fiatalemberek, semmint betegek módjára viselkedett. Egyesek megmosakodtak a Serda és Gonzalez háza mellett csurdogáló folyóban, mások Sergio Catalannal és a fiaival beszélgettek, Fito Strauch és Gustavo Zerbino pedig kölcsönkérte a lovát, hogy lovagoljanak egyet. Körülbelül fél óráig maradtak Los Maitenesben. Addigra Garcia megérkezett Luceróval, Díazzal, Villegasszal és Bravóval, s ekkor az egész társaság helikopterekre szállt, és továbbrepült San Fernandóba. Fito Strauch, Bobby Francois, Moncho Sabella és Gustavo Zerbino az első helikopterrel utazott, s alighogy leszálltak a colchaguai ezred kaszárnyájánál, Fito apja-anyja máris a fia felé sietett. Arcuk szinte eltorzult az őrömtől, s mihelyt a helikopter lapátjai megálltak, s az ajtó kinyílt, tüstént karjukba kapták fiukat. Rosina átölelte, s közben imát rebegett a kis garabandali Szűzhöz, aki e csodát véghezvitte. Strauchék mögött jöttek Zerbinóék - száraz szemmel, derűs arccal -, hogy átöleljék tagbaszakadt, egészséges fiukat, majd utánuk - mintha valamilyen sorrend alakult volna ki köztük aszerint, hogy melyikük mennyire bízott fiuk életben maradásában - Bobby Francois szülei. Gyermekük, akit immár tíz héttel ezelőtt halottként elsirattak, íme itt volt velük, s ez az öröm, úgy látszott, szinte megbénítja dr. Francois-t. Ez a nyájas, csendes férfi nagyon lesoványodott, mióta a fia nem látta, s ahogy a helikopter felé lépkedett, már-már ijedtnek és zavarodottnak látszott. Strauchék, de még Zerbinóék szemében is fiuk visszatérése erőfeszítéseik és reményeik igazolása volt, dr. Francois szemében azonban föltámadás, amit ő, a tudományok embere, egy percig sem remélt.
A következő helikopterben érkezett Roy Harley, Javier Methol, Antonio Vizintín és Pancho Delgado. Négyük közül csak Royt várták a szülei. Megérkezése számukra is hitük és erőfeszítéseik jutalma volt, de az örömbe - náluk is, mint valamennyi szülőnél - a gyerekük szenvedései fölött érzett szánakozás kínja vegyült. Látták, hogy a fiú, aki mint izmos rögbijátékos búcsúzott el tőlük, most csont és bőr, hús egyáltalán nincs a testén. Szeme besüppedt, arccsontjaira ráfeszült a bőr, keze mint a csontvázé, amelyet összeaszott pergamen borít. De nemcsak az éhezés és nélkülözés e fizikai megnyilvánulásai árulkodtak arról, mit szenvedett, hanem még a szeme pillantása is. Az örömteli viszontlátás után a nyolc életben maradottat az ezred kórházában újabb vizsgálatnak vetették alá, s közben az orvosok, a parancsnoki bizottság és César Charlone, az uruguayi ügyvivő megvitatták, hogy őket is - a többiekhez hasonlóan - a San Fernandó-i kórházba vigyék-e, vagy helikopteren szállítsák egyenesen Santiagóba. Mikor kiderült, hogy elég jól vannak, folytathatják az utat, az utóbbi megoldás mellett döntöttek. December 23-a, szombat volt, s az a vélemény alakult ki, hogy valamennyi túlélő lelki egyensúlya érdekében fontos volna, hogy a karácsonyt hozzátartozóikkal együtt ünnepelhessék. A fiúk tehát aznap immár harmadszor helikopterekre szálltak. Harleyéknak és Senora Zerbinónak megengedték, hogy fiaikkal együtt utazzanak, s így aztán az egész társaság a colchaguai ezred gyakorlóteréről fölszállva, hamarosan a santiagói közkórháznak - a Posta Centralnak - tetején landolt.
2 Eközben a túlélők első csoportja a San Fernandó-i Szent János kórházban hetvenegy nap után először aludt ágyban. Nehezen szoktak hozzá a kényelemhez. Daniel Fernández azt álmodta, hogy egy lavina zúdul le a hegyoldalon, fölriadt, s ekkor látta, hogy nem hó, hanem lepedő és takarók borítják. Megpróbált újból elaludni, de kényelmetlenül feküdt. - Melyik hülye rugdal megint? - tűnődött magában, mire ismét fölriadt, s egyedül találta magát a kórházi ágyon. Coche Inciarte nyugodtabban aludt Fernándeznél, s madárdalra ébredt. Álmélkodva, boldogan heverészett, s amikor az egyik ápolónő bement a szobájába, megkérte, nyissa ki az ablakot. Az ápolónő teljesítette kívánságát, s Coche élvezettel szívta be a friss levegőt. A nála jobb erőben levő fiúk közben előjöttek szobáikból, és a folyosó végén álló nádszékekbe telepedtek, ahonnan az ablakokon át kiláthattak az Andok nyúlványaira. Nyolc órakor Andrés atya visszatért a kórházba egy kazettás magnóval, amelyre fölvette a túlélők nyilatkozatait. - Leküzdhetetlen vágyat éreztünk, hogy életben maradjunk - mondta Mangino -, s Istenbe vetett hitünk erős volt. Közösségünk mindvégig összetartott. Ha valamelyikünk elcsüggedt, a többiek tartották benne a lelket. Minden este elimádkoztuk a rózsafüzért, ez mindannyiunkban megerősítette a hitet, s ez a hit segített bennünket az életben maradáshoz. Isten azért részesített minket ebben az élményben, hogy megváltoztasson bennünket. Én megváltoztam. Most már tudom, hogy más ember leszek, mint aki voltam... s mindezt Istennek köszönhetem. - Reméljük, hogy hitre taníthatjuk a világot - mondta Carlitos Páez. - Noha ez az élményünk tele volt szomorúsággal, hisz annyi barátunkat elvesztettük, mégis sokat segített nekünk - sőt azt mondhatom, ez volt életem legnagyobb élménye. Ami a portyázást illeti, életemben nem szállok többé repülőgépre. Vonaton utazom... Mint rögbijátékos sok tapasztalatot gyűjtöttem. Ha gólt érek el, ez nem az én érdemem, hanem az egész csapaté. Ez a legszebb benne. Azért maradhattunk életben, mert ez a csapatszellem munkálkodott bennünk, bíztunk Istenben, és imádkoztunk. Fél tizenegykor a privát szárny előtti teraszon sajtókonferenciát tartottak azoknak a mindenre elszánt újságíróknak, akik előző naptól kezdve csapatostul szállták meg a kórházat. Inciarte és
Mangino ágyban maradt, de a többi túlélő tűrte, hogy lefényképezzék. Most már utcai ruhákba voltak öltözve - ezeket a kórház vásárolta, illetve jórészt ajándékba kapta a San Fernandó-i kereskedőktől. A konferencia rövid ideig tartott, s a fiúk nem sokat mondtak. Amikor megkérdezték tőlük, mit ettek, hogy éhen ne haljanak, azt válaszolták, hogy Mendozában nagyon sok sajtot vásároltak, s a hegyekben különféle füveket találtak. Tizenegy órakor a rancaguai püspök és három másik pap misét celebrált a kórház melletti téglatemplomban. A túlélők, egyesek tolókocsiban, a gyülekezet első sorában ültek. Ez a mise mindannyiuk számára nagy jelentőségű esemény volt, lesoványodott arcukra kiült az Isten iránti szeretet és hála. Hetek óta vártak erre a napra, s közben egy pillanatra sem veszítették el Istenbe vetett hitüket, sohasem kételkedtek a szeretetében, hitték, jóváhagyja az életben maradásukért folytatott kétségbeesett és csúf küzdelmüket. Most szájuk, amellyel barátaik holttestéből ettek, Krisztus testére és vérére áhítozott, s egyházuk papjai megáldoztatták őket. A szertartás után fölkészültek a Santiagóba való indulásra, mert addigra az a döntés született, hogy Manginót és Inciartét a mentők a Posta Centralba viszik, a többiek pedig egyenest a Sheraton San Cristóbal szállodába mennek, ahol az uruguayiak a karácsony megünneplésére készülődtek. Elindulásuk előtt az életben maradottak közül néhányan San Fernandó-i családokhoz voltak hivatalosak ebédre. A Canessa család dr. Ausinhoz ment, Parrado pedig apja, nővére és sógora társaságában egy bizonyos Mr. Hughes-zal és Ricky nevű fiával egy étteremben ebédelt, aztán egy Chevrolet Camaróval Santiagóba hajtottak - Parrado e százötven kilométeres autózást éppúgy élvezte, mintha nem is élt volna át oly szörnyűségeket az Andokban. A túlélők második csoportjából elsőként Javier Metholt vitték be a santiagói Posta Centralba. A kórház legfölső emeletén találtak helyet számukra, s mivel a helikopter a tetőn szállt le, így csak egy emelettel kellett lejjebb vinni. Ennek ellenére a széles folyosókat zsúfolásig megtöltötték az emberek, mosolyogva, tapsolva, sőt örömkönnyekkel szemükben nézték az ily csodával határos módon megmenekült fiatal uruguayiakat. Amikor Metholt, aki még az Andokban viselt ruháiban volt, az ágyához vezették, kérte, hogy előbb lezuhanyozhasson. - Hogyne - mondta az ápolónő, s tolókocsin begurította őt az egyik közeli fürdőszobába. Aztán azt mondta neki, hogy mivel ő felelős érte, zuhanyozás közben is vele kell maradnia. Methol megnyugtatta. Még ha a világ legszemérmesebb embere lett volna, s ápolónők egész hada figyeli, ez sem akadályozta volna meg a zuhanyozásban. Ledobta magáról a koszos ruhákat, s a forró, erős vízsugarak alá lépett. Lesoványodott hátát és vállait szinte korbácsként érték a sugarak, de örömmel viselte ezt a fájdalmat. Amikor végzett a zuhanyozással, és fölvett egy fehér kórházi köpenyt, úgy érezte, mintha újjászületett volna. Beült a tolókocsiba, s az ápolónője visszatolta őt az osztályra. Ott meglátta néhány társát, akik még mindig régi ruhájukat viselték. - Kérem - szólt Methol -, kérem, vigye el innen ezeket a koszos alakokat. A Posta Central orvosai, mihelyt pácienseik megmosakodtak, megvizsgálták őket, röntgenfelvételeket készítettek, s vérvizsgálatokat végeztek. Ezeknek alapján úgy döntöttek, hogy Harley és Methol kivételével aznap délután mindannyian átköltözhetnek a Sheraton San Cristóbal szállodába. Kettőjüket egy osztályon helyezték el az időközben San Fernandóból megérkezett Inciartéval és Manginóval. Négyük közül Roy volt a legsúlyosabb állapotban, mert a vérvizsgálatok szerint erős káliumhiányban szenvedett, ami a szívét veszélyeztette. A többiek azonban nemcsak jó, hanem már-már patologikusan emelkedett hangulatban voltak.
Gustavo Zerbino megszökött a kórházból, hogy apjával, akivel kifelé menet találkozott, cipőt vásároljon magának. Moncho Sabella megivott egy üveg Coca-Colát, amitől fölpuffadt a hasa. Megszenvedte az egyik fiatal ápolónő túlbuzgóságát is, aki mindenáron tenni akart valamit a fiatal uruguayiért, megpróbált vért venni Moncho karjából, anélkül, hogy tudta volna, hol találja meg a tűvel a vénáját. Moncho ezt a tudományos kísérletet is eltűrte - noha a karja három napig fájt utána -, de társaihoz hasonlóan ő is teljes bizonyossággal tudta, milyen orvosságra van szüksége: miközben az orvosok az állapotát elemezték, enni kért. Az ápolónők erre teát, kétszersültet és sajtot hoztak neki. Moncho azonnal még egy kis sajtot kért. Megkapta, s nem sokkal később a fiúknak ebédet szolgáltak föl - előbb egy szelet húst kaptak tört krumplival, paradicsommal és majonézzel, majd zselét. A zselét az éhes páciensek egy pillanat alatt bekapták, s még kértek belőle. Aztán karácsonyi tortát is kértek, de erre azt mondták nekik, ezt egyelőre nem kaphatnak. Most inkább pihenjenek. Este hétkor, a Posta előadótermében megtartott mise után, Delgado, Sabella, Francois, Vizintín, Zerbino és Fito Strauch elindultak a Sheraton San Cristóbal szállodába, hogy csatlakozzanak a többiekhez. Aznap este kilenckor azokat, akik a kórházban maradtak, türelmükért egy-egy szelet karácsonyi tortával jutalmazták. Az ápolónők azt is megígérték nekik, hogy tizenegykor egy kis meglepetésben részesülnek, s valóban, a megjelölt időpontban finom csokoládékrémet kaptak, rajta habbal, ami az ápolónők ünnepi vacsorájára készült. A négy fiú jó étvággyal fölhabzsolta a krémet, s aztán boldogan elaludt. Egy óra múlva Javier Methol fölébredt. Gyomra rettenetesen kavargott. Csöngetett az ápolónőnek, és valamilyen gyomornyugtatót kért. Az ápolónő hozott neki egy kanalas orvosságot, amit bevett, de egy óra múlva megint fölébredt, szörnyű hasmenésre. Így fizetett a krémért.
3 December 23-án estére valamennyi uruguayi, aki a fiúk megmenekülésének hírére Chilébe érkezett, szállodába költözött: az életben maradottak szüleikkel és hozzátartozóikkal a város szélén a Sheraton San Cristóbalban, az elpusztult fiúk szülei és hozzátartozói pedig a város központjában levő régimódibb Crillon hotelban szálltak meg. Itt, a Crillonban Gustavo Nicolich apja fölbontotta azt a két levelet, amelyet fia írt a hegyen, s Zerbino hozott el neki. - Bizonyára hihetetlennek tartod majd - olvasta -, ahogy énnekem is hihetetlen, hogy ma a halottak húsából ettünk. Nem tehettünk mást. - S aztán, valamivel alább következtek a sorok, amelyekben fia oly nemeslelkűen megjósolta sorsát: - És ha eljönne a nap, amikor meg tudnék menteni valakit a testemmel, boldogan megtenném. - A Crillonban lakó szülők közül akkor még senki se tudta, hogy fiaik holtteste tartotta életben tizenhat társukat, s a fia halála fölötti fájdalomtól már amúgy is kábult férfi a levélből levont szörnyű következtetések hatására szinte az eszét vesztette. Abban a hiszemben, hogy a valóság sohasem fog kiderülni, kiemelte a Gustavo noviájának, Rosina Machitellinek címzett levél e lapját, és elrejtette. Időközben a kórházból kiengedett tizenkét fiú a Sheraton San Cristóbal szállóban boldogan sütkérezett mindabban, amit oly hosszú idő óta nélkülöztek. Hatan közülük a szüleikkel voltak. Pancho Delgado és Roberto Canessa újból együtt lehetett hűséges noviájával, Susana Sartorival és Laura Suraccóval. A Posta Centralban Coche Inciarte Soledad Gonzálezzel töltötte az estét. A szálloda természetesen minden szempontból ellentéte volt a Fairchildnak. E Santiagóra néző vadonatúj épületet a legnagyobb fényűzéssel rendezték be. Uszodája volt, s persze étterme, és a tizenkét fiú ezt az utóbbit azonnal igénybe is vette. Amikor Moncho Sabella huszonharmadikán
délután beköltözött a Sheratonba, Canessát már otthonosan elhelyezkedve találta, épp egy nagy tányér rákot evett. Moncho - Montevideóból repülőgépen odaérkezett fivére társaságában - azonnal leült az asztalhoz, és ő is rákot rendelt. De alig ették meg, mindketten ki is hányták, ez azonban nem vette el az étvágyukat. Tüstént újabb ételeket rendeltek: marhasültet, salátákat, süteményeket és fagylaltot. E fényűző környezet azonban sem Sabellát, sem Canessát nem kábította el. Amikor dr. Surraco megjegyezte, hogy Canessa a Fairchild roncsa után a szállót bizonyára rendkívül kényelmesnek találja, a fiú azt válaszolta, neki teljesen mindegy, hogy a Sheraton szállóban eszik-e rákot, vagy egy parasztkunyhóban sajtot. A tizenkét fiú szülei és hozzátartozói a viszontlátás boldog pillanataiban e patologikus mohóság kényszerű kielégítése ellen nem emeltek kifogást. Már fölismerték, hogy fiaik és noviáik aligha fognak úgy viselkedni, mintha kéjutazásból tértek volna vissza. A hosszú hetek szenvedései és nélkülözései ráütötték a maguk bélyegét a fiúk magatartására, egyesek elkényeztetett gyermekek módjára nem tűrtek semmiféle korlátozást, s azokban a pillanatokban, amikor épp nem a viszontlátás örömmámorában úsztak, agresszívan, ingerülten viselkedtek - kiváltképpen szüleikkel szemben, akiknek egészségük miatti aggódása bosszantotta őket. Hát nem bizonyították be, hogy tudnak vigyázni magukra? Ezeket a feszültségeket még csak elmélyítette az a mód, ahogy egyes szülők a karácsonyi csoda és a kannibalizmus kapcsolatára reagáltak. Ez váratlanul érte őket, hallatára megdöbbentek, és legtöbbjük soha egyetlen szóval sem célzott rá. És szemmel láthatóan attól is rettegtek, hogy a dolog napvilágra kerül, s noha az életben maradottak közül egyesek belátták, hogy szüleiknek ez a reakciója várható volt, mégis rendkívül földúlta és vérig sértette őket, hogy tettüket bárki is ilyen megdöbbenéssel fogadja. A meghökkenésnek és undornak ezekből az akaratlan megnyilvánulásaiból azt olvasták ki, hogy hozzátartozóik szívesebben vették volna, ha mindannyian meghalnak, de nem esznek emberhúst. Lelki egyensúlyuknak az sem szolgált javára, hogy a szállót zsúfolásig megtöltő újságírók és fotóriporterek állandóan kérdésekkel ostromolták őket, fényképeket készítettek róluk, bárhova mentek, bármit ettek, vagy szüleiket csókolgatták. És még ennél is kínosabb volt, hogy a vissza nem tért fiúk hozzátartozói ugyanilyen makacsul faggatták őket Gustavo Nicolich és Rafael Echavarren apja, Daniel Shaw fivérei, Alexis Hounie és Guido Magri, akik a Crillon hotelból átmentek hozzájuk, hogy testvéreik és gyermekeik halálának pontos körülményeit megtudakolják. Minderre a túlélők ezekben a percekben nem szívesen emlékeztek, ilyesmiről nem szívesen beszéltek. És a Sheraton San Cristóbal szálló atmoszférájába sem tudtak egykönnyen beilleszkedni. A nagy, puha ágyakban rendkívül kényelmetlenül feküdtek, mert megszokták, hogy kicsavart tagokkal aludjanak. Sabella aznap éjjel minden félórában fölébredt, s ilyenkor telefonon hozatott magának valamilyen ennivalót. Nehéz éjszakája volt - de semmivel sem könnyebb a vele egy szobában alvó testvérének. Másnap, december 24-én a Posta Centralban maradt négy fiút kiengedték, s most ők is csatlakoztak a Sheratonban levő társaikhoz, de a tizenhat túlélő csak rövid ideig maradt együtt, mert a Francois család és Daniel Fernández elhatározta, hogy azonnal visszatér Montevideóba. Danielnek ugyan két nagybátyja és nagynénje ott volt Santiagóban, de a fiú a szüleit szerette volna látni, s azt szükségtelennek és túlzott költekezésnek vélte, hogy ők jöjjenek át Santiagóba. Ezért a menetrendszerű KLM járattal Montevideóba repült. Daniel Shaw apja és bátyja ugyanezen a gépen utazott. A többiek szerettek volna még néhány ruhadarabot vásárolni, taxit óhajtottak hát rendelni, de a chileiek erről hallani sem akartak, ragaszkodtak ahhoz, hogy saját kocsijaikon vigyék be őket a belvárosba. Ott aztán végigsétáltak az utcákon, elnézték az üzletek kirakatait. Lerítt róluk, hogy a
Fairchild életben maradottai, mert megszokták, hogy a mély hóban olyan nehézkesen lépkedjenek, akár a pingvinek. Santiago polgárai, mihelyt felismerték őket, olyan örömmel, olyan kedvesen üdvözölték mindannyiukat, mintha saját fiaik volnának, akik az Andok fogságából szabadultak. Amikor bementek egy-egy ruhaüzletbe, és elmondták, mit akarnak vásárolni, a boltosok nem voltak hajlandók tőlük pénzt elfogadni, ragaszkodtak hozzá, hogy a ruhákat ajándékba adhassák. Ugyanígy jártak akkor is, amikor egy trafikhoz érkeztek, amely előtt a cigarettahiány miatt hosszú sor állt. A sor elején álló öregember mindenáron rájuk tukmálta a maga csomag cigarettáját. Amikor pedig visszatértek a szállóba (Parrado Santiago központjából gyalog ment vissza), néhányan közülük leültek ebédelni, s egy üveg fehér bort rendeltek, a szomszédos asztalnál ülő chileiek a saját borukat tették elébük. A bárban whiskyvel és pezsgővel itatták őket, s a szálló halljában egy kisfiú egy nagy doboz rágógumival kedveskedett nekik. Nemcsak hősökként csodálták és ünnepelték őket, akik a katasztrófát átvészelve diadalmaskodtak a Chile egész hosszán fenyegetően tornyosodó, félelmetes Andok fölött, hanem mint egy kézzelfogható csoda eleven megtestesítőit. A chileiek szemében a sajt és a füvek, amelyeken állításuk szerint éltek, ugyanaz a fajta szűkös élelem volt, mint az evangéliumbeli kenyér és hal. Életben maradásuk vitathatatlan csodának tűnt. Még az is megesett velük, hogy egy beteg fiú édesanyja kereste fel őket a szállóban, abban a hitben, hogy ha csak megöleli az egyik túlélőt, fia meggyógyul. Aznap este César Charlone karácsonyi estélyt adott tiszteletükre. Ez mindannyiukban túláradó érzelmeket ébresztett. Alig négy nappal azelőtt a szülők még nem remélték, hogy valaha is viszontlátják gyermekeiket, s azok sem, hogy a karácsonyt szüleikkel tölthetik. Most pedig valamennyien együtt ünnepeltek. Madelón Rodríguez, Rosina Strauch, Mecha Canessa és Sarah Strauch lángoló hite, Carlos Páez Vilaró, Jorge Zerbino, Walter Harley és Juan Carlos Canessa hősies fáradozása most mind-mind elnyerte jutalmát fiaik élő ajkában, kezében, testében. Az Úr miként Ábrahám és Izsák esetében - őket is feloldozta fiaik feláldozása alól, épp azokban az órákban, amikor a keresztény világ Isten fiának születését ünnepelte. Később, az éjszaka folyamán, egy uruguayi jezsuita, a santiagói katolikus egyetem teológiaprofesszora, Senora Charlone meghívására eljött a szállóba, hogy a fiúk számára másnap tartandó mise előkészítése céljából beszéljen velük. Rodríguez atya hajnali öt óráig beszélgetett Fito Strauchhal és Gustavo Zerbinóval. A fiúk elmondták neki, hogy életben maradásuk végett barátaik húsából ettek, s Rodríguez atya - ugyanúgy, mint San Fernandóban Andrés atya - egy pillanatig sem habozott, hogy e cselekedetüket szentesítse. Ha tettük erkölcsössége felől netán fel is merülhetett valamilyen kétely, ezt szerinte teljesen eloszlatta az a józan, vallásos szellem, amelyben elhatározásuk megfogant. A két fiú elmesélte neki, mit mondott Algorta, amikor először vágtak húst az egyik holttestből, s noha a jezsuita atya a kannibalizmus és az áldozás ilyen szó szerinti összekapcsolását nem hagyhatta jóvá, de őt is, mint oly sokakat, megindította az a jámborság, amelyből e kijelentés fakadt. A karácsonyi misét tizenkét órakor a katolikus egyetemen celebrálták. Rodríguez atya prédikációja, bár az emberevést nem említette, ennek ellenére a fiatalemberek tettének egyértelmű szentesítése volt. A fiúk és szüleik közül csak kevesen ismerték Karl Jaspers írásait, vagy a határhelyzetre vonatkozó elméletét, de a katolikus egyház autoritásában mindannyian hittek, s az elhangzottak mélységesen megnyugtatták őket. Mindez azonban csak vihar előtti csöndnek bizonyult. A misét követő karácsonyi ünneplés órái voltak az utolsó felhőtlen órák, amelyeket Santiagóban töltöttek. A világ minden tájáról összesereglett újságírók továbbra is úgy leselkedtek rájuk, mint a keselyűk az Andokban, s az
uruguayiak világosan fölismerték, hogy az igazi zsákmányt a riporterek még nem szimatolták ki. Nem mintha a fiúk vagy szüleik - a füvekre és sajtra vonatkozó átlátszó hazugságtól eltekintve összebeszéltek volna, hogy a történteket bármilyen módon is leplezzék, csak azt remélték, hogy titkukat Montevideóba való visszaérkezésükig meg tudják őrizni. A történet először egy perui lapban látott napvilágot, s azt nyomban átvették az argentin, a chilei és a brazíliai újságok is. Mihelyt a Santiagóban levő újságírók szimatot kaptak, tüstént újból nekiestek az életben maradottaknak, s faggatni kezdték őket, hogy a történet igaz-e. A megzavarodott fiúk továbbra is tagadni próbáltak, de azok, akik elárulták titkukat, bizonyítékokkal álltak elő, s így aztán az El Mercurio című santiagói lap december 26-i számának első oldalán egy fénykép jelent meg, amely emberi lábat ábrázolt a Fairchild mellett a hóban, s látszott, hogy félig lefejtették róla a húst. A fiúk megtanácskozták, mit tegyenek, s elhatározták, hogy a történtekről egyetlen újságnak sem fognak nyilatkozni, hanem ehelyett, ha visszatérnek Montevideóba, sajtókonferenciát tartanak. Mivel már korábban érintkezésbe léptek Daniel Juannal, a Keresztény Öregfiúk elnökével, ezért abban egyeztek meg, hogy a sajtókonferenciát régi iskolájukban, a Stella Maris kollégiumban tartják meg. Ez azonban a körülöttük tomboló viharral szemben csak igen gyenge védelmet nyújtott nekik. A hír - amelyet az andinisták juttattak el az újságokhoz - még csak fokozta a világsajtó étvágyát, s a fiúkat a szállóban olyan kérdésekkel ostromolták, amelyekre nem akartak felelni. Sőt egyre inkább megundorodtak az újságíróktól, akik kérdéseikben semmiféle önmérsékletet vagy tapintatot nem tanúsítottak Egy argentin újságíró még azt sem átallotta leírni, hogy nem is tört rájuk lavina, ezt csak kitalálták, mert leplezni akarták azt a tényt, hogy az erősebb fiúk élelemszerzés céljából megölték a gyengébbeket. E támadások a még mindig rendkívül gyenge idegállapotban levő fiúkat nagyon elővették. Mindennek tetejébe az egyik chilei képes újságban, amely pornográfiára specializálta magát, két oldalon fényképek jelentek meg a Fairchild körül heverő végtagokról és csontokról. Egy másik chilei újság pedig ilyen vastag betűs címmel közölte a történetet: „Isten bocsássa meg nekik.” Amikor ezt a szülők meglátták sokan sírva fakadtak. Ez a hangulat megmérgezte a Sheraton San Cristóbal levegőjét. Az életben maradottak türelmetlenkedtek, hogy minél előbb visszatérhessenek Montevideóba, s ezért bár vonakodva, de abba is beleegyeztek, hogy ne autóbuszon vagy vonaton, hanem repülőgépen vigyék haza őket. Charlone (akinek egyik-másik szülő sohasem bocsátotta meg, hogy szerintük olyan kurtán-furcsán bánt Madelón Rodríguezzel és Estela Pérezzel) intézkedett, hogy a chilei LAN légitársaság egyik Boeing 727-es gépével december 28-án hazautazhassanak. De Algorta még ezt megelőzően szüleivel együtt a szállóból Santiagón kívül lakó barátokhoz költözött. Parrado is elhagyta Juannal, Gracielával és apjával a Sheraton San Cristóbalt, és előbb a Santiago belvárosában levő Sheraton Carrerába, majd onnan egy Vira del Mar-i házba költözött át, amelyet barátaik bocsátottak rendelkezésükre. Már unta, hogy a nap minden pillanatában fényképezzék, s undorodott az újságírók tapintatlan faggatásaitól. Még az állandó ünneplést is valahogy nyomasztónak érezte, mert bár ő maga életben maradt, az a két nő, akit a világon a legjobban szeretett, fagyott holttestként az Andokban maradt.
Tizenötödik fejezet 1 Az Andok fogságából menekült fiatal uruguayiak története önmagában is elég szenzáció volt ahhoz, hogy fölkeltse a világ összes újságjának, rádiójának és televíziójának érdeklődését, de amikor kiderült, hogy életben maradásukat halottaik megevésének köszönhetik, e hírközlő szervek egyenesen megvadultak. A történetet a világ úgyszólván valamennyi országában olvashatták és hallhatták az emberek, ez alól csak egyetlen fontos kivétel volt - maga Uruguay. Az életben maradottak fölfedezéséről és megmentéséről persze Uruguayban is jelentek meg riportok, de amikor a kannibalizmus híre eljutott a montevideói lapok szerkesztőségeibe, előbb kétkedve, majd tartózkodón fogadták. Akkoriban Uruguayban (a tupamarókra vonatkozó hírek tilalmát kivéve) nem volt cenzúra, ezért az uruguayi újságíróknak az az elhatározása, hogy megvárják, amíg honfitársaik hazatérnek Montevideóba, és beszámolnak a történtekről; csakis spontán hazafias tartózkodásukból fakadt. Ez nem jelenti azt, hogy némelyek nem égtek a vágytól, hogy a végére járjanak a terjengő hírek valódiságának, ez azonban, mivel a túlélők többsége még Santiagóban tartózkodott, nem volt könnyű dolog. Csakhogy Daniel Fernández időközben már Montevideóba érkezett. Szülei a reptéren várták, lakásukra hajtottak vele, s látogatókat nem engedtek be hozzá. Másnapra azonban az egész háztömböt megszállták a barátok és az újságírók, akik mind látni kívánták a fiút. Karácsony napja lévén, Fernándezék nem tarthatták állandóan csukva az ajtajukat, s amikor az egyik barátjukat beengedték, többé nem tudták becsukni az ajtót. Újságírók és barátok egész hada tódult be lakásukba, s Daniel beleegyezett, hogy meginterjúvolják. Ahogy ott ült szemben az újságírókkal, egyikük hirtelen egy darab papírt nyomott oda neki, és felszólította, hogy olvassa el. Daniel szétnyitotta a papírt: egy telexjelentés volt, amely azt a hírt tartalmazta, hogy ő és tizenöt életben maradt társa emberhúst evett. - Erről nincs mit mondanom - jegyezte meg Daniel. - Megerősíti vagy tagadja a hír valódiságát? - faggatta az újságíró. - Semmit se mondhatok, amíg barátaim vissza nem érkeztek Uruguayba - válaszolta Daniel. E beszélgetés közben Juan Manuel Fernández is elolvasta a telexet. - Aki ezt írta, gazember, és aki idehozta, még nagyobb gazember - robbant ki. És már-már minden teketória nélkül kidobta volna az újságírót a lakásból, de Daniel egyik barátja közbelépett, s így az újságíró önszántából távozott. Távozása után Fernández félrevonta fiát. - Ide figyelj - kérdezte -, miért nem mondtad meg neki, hogy ez nem igaz? - Mert igaz - válaszolta Daniel. Az apa enyhe undorral pillantott fiára, de utóbb aztán fölismerte, hogy mindez kényszerűségből történt, megbarátkozott hát a gondolattal, sőt csodálkozott rajta, amiért erre magától nem jött rá.
2 A chilei LAN repülőtársaság Boeing 727-es gépére, amelyet Charlone az életben maradottak és családjaik hazaszállítására bérelt, azt az elit személyzetet jelölték ki, amely magát Allende elnököt szokta külföldi útjaira vinni. Miközben december 28-án délután a gép már indulásra készen várakozott a pudahueli reptér kifutóján, a chileiek a hatvannyolc utastól - akikhez alapjában véve
mindenkor oly szívélyesek voltak - most érzelmes és szertartásos búcsút vettek. Az utasok négy órakor szálltak be a gépbe, de az indulásra még egy óra hosszat kellett várakozniuk. E késedelem egyik okozója Vizintín volt, aki egy interjú miatt még Santiagóban maradt, a másik ok a kordillerából érkező időjárási jelentésekben rejlett. Ezek még mindig kedvezőtlenek voltak, a személyzet azonban nem akarta megijeszteni a fiúkat, ezért azt mondták nekik, hogy gyümölcskészletük kifogyott, ezt kell feltölteniük. Vizintín megérkezett, ám a gép továbbra is az aszfalton várakozott. Az életben maradottak idegesen, nyugtalanul szíjazták le magukat üléseikhez. Többségük szárazföldön szeretett volna utazni, és csak azért egyeztek bele, hogy repülőgépen menjenek, mert az orvosok az utazást az Andokon és Argentínán át jelenlegi egészségi állapotukban veszélyesnek tartották. Végül aztán az időjárásról kedvező jelentések érkeztek, s akkor a gép fölszállt. Nem sokkal később a pilóta, Larson parancsnok közölte, hogy Curicó fölött repülnek, és behívta a fiúkat a fülkéjébe, hogy nézzék meg a várost, amelynek neve oly jelentőségteljes volt számukra, de meghívásának egyikük sem tett eleget. Mindannyian idegesek voltak, nem csak azért, mert újból repülőgépen ültek, hanem mert nem tudták, mi vár rájuk Uruguayban. Csupán lelki kényszerből beszélgettek egymással és a velük utazó két chilei újságíróval. Az egyik újságíró - Pablo Honorato, az El Mercurio munkatársa - Pancho Delgado mellett ült. Amikor a gép a carrascói reptéren leszállásra készülődött, Delgado még idegesebb lett, és karon ragadta Honoratót. De ekkor, hogy az életben maradottakba bátorságot öntsenek, Viva Uruguay!, majd Viva Chile! kiáltások hangzottak föl. Ahogy a gép körözni kezdett Montevideo fölött, s a fiúk újból meglátták a La Plata iszapos vizét, szeretett városuk háztetőit és utcáit, rázendítettek nemzeti himnuszukra: Uruguay, ez hazánk vagy sírunk, Szabadság vagy dicső halál... Amire az utolsó szó is elhagyta ajkukat, a Boeing leszállt Uruguay földjén. A gép végigfutott az aszfalton, és megállt ugyanazon épület előtt, amelyből csaknem tizen-egy héttel ezelőtt a fiúk annyi optimizmussal eltelve léptek ki. Megérkezésük és visszatérésük közt óriási volt a különbség. Búcsúztatásukra csupán egy-két családtagjuk jött ki, most azonban, úgy látszott, egész Montevideo idesereglett az üdvözlésükre, ott volt többek között az uruguayi elnök felesége is. A reptér épületének erkélyeit kiabáló, integető tömeg töltötte meg, rendőrök sorakoztak föl, s tartották vissza a tömeget, nehogy elárassza az aszfaltot. A túlélők és családtagjaik a repülőgép mellé beálló buszokra szálltak. A fiúk azt szerették volna, ha elhajtanának az erkélyek előtt, hogy üdvözölhessék barátaikat, de a buszok a hadsereg utasítására egyenesen kihajtottak a reptérről, és a Stella Maris kollégium felé tartottak. Ott már fölkészültek fogadásukra. A téglából épült nagy dísztermet, amelyet Marcelo Pérez apja tervezett, úgy rendezték el, mintha díjkiosztásra készültek volna. Az emelvényen hosszú asztal állt, mikrofonokkal és hangerősítőkkel, hogy az újságírók serege, amely már az emelvénnyel szemben ült, hallhassa mindazt, ami elhangzik. Ezekben az előkészületi munkákban nemcsak a Keresztény Testvérek vettek részt, hanem a Keresztény Öregfiúk vezetői is, akik üdvözölték az életben maradottakat, amikor a buszok a kocsifeljáróhoz hajtottak. Érzelmes viszontlátás volt, de még e fölforrósodott légkör, a mindenfelé surrogó és kattogó kamerák sem feledtethették a szomorú valóságot, hogy a fiúk között, akik most leszálltak a buszról, és elfoglalták helyüket az emelvényen, a Chilébe indult rögbicsapatnak mindössze három tagja volt: Canessa, Zerbino és Vizintín. Parrado és Harley még Chilében tartózkodott. Amikor Daniel Juan és
Adolfo Gelsi elnézte ezeket a sovány, szakállas arcokat, sok remek játékosát hiába kereste - Pérez, Platero, Nicolich, Hounie, Maspons, Abal, Magri, Costemalle, Martínez-Lamas, Nogueira és Shaw nem voltak ott. Az életben maradottak a sajtókonferenciát mégis a Keresztény Öregfiúk gondjaira bízták, s Daniel Juan - a világ minden tájáról idesereglett újságírókkal, szülőkkel, a halottak szüleivel, barátokkal, hozzátartozókkal és televíziós kamerákkal zsúfolt teremben, a zűrzavar veszélyét magában rejtő szituáció fölött is biztos kézzel uralkodva - elfoglalta helyét az emelvény közepén, és megnyitotta a sajtókonferenciát. Az életben maradottak úgy döntöttek, hogy sorban egymás után fognak beszélni, mindegyikük élményeik egy-egy speciális vonatkozásáról számol majd be, s aztán ennek végeztével megkérdezik az uruguayi sajtó képviselőit, kívánnak-e még további kérdéseket föltenni. Csak arról támadt vita közöttük, hogy a kannibalizmus dolgával hogyan foglalkozzanak. A fiúk és szüleik közül egyesek azon a véleményen voltak, hogy egészen nyíltan tárják föl a történteket, mások úgy vélekedtek, elegendő, ha csak bizonytalan célzásokat tesznek rá. Egy harmadik csoport - nevezetesen Canessa és az apja - úgy gondolta, hogy erre egyáltalán ne térjenek ki. Végül kompromisszumban állapodtak meg: Inciarte fog beszélni róla. Ő maga ajánlkozott erre, s mindannyian egyetértettek abban, hogy a történtekkel kapcsolatos emelkedett magatartása miatt ő erre a legalkalmasabb, de a sajtókonferencia napján Cochénak önnön képességei felől kételyei támadtak. Mivel dadogott, attól tartott, hogy az újságírók és kamerák seregével szembekerülve elveszti lélekjelenlétét. Így aztán Pancho Delgado ugrott be helyette. Kezdetét vette a sajtókonferencia. Az egész terem síri csöndben hallgatta, ahogy az életben maradottak sorban egymás után elmondták hősi és tragikus történetüket, míg aztán Delgadóra került a sor. Ékesszólása amelynek a hegyen oly kevés hasznát látta - itt azonnal érvényesült. - Ha valaki reggel fölébred a néma hegyek között - kezdte -, s maga körül látja a hófödte csúcsokat - ahol minden olyan fenséges, csodálatos, olyan félelmetes -, egyedül érzi magát, teljesen egyedül a világon, csak Isten van vele. Biztosíthatom önöket, hogy Isten ott van. Lelkünkben mindannyian éreztük ezt, nem mintha jámbor fiatalemberek volnánk, és egész nap csak imádkoznánk, még ha vallásos nevelést kaptunk is. Egyáltalán nem. De ott az ember érzi Isten jelenlétét. S mindenekfölött azt érzi, amit Isten kezének neveznek, s hagyja, hogy az vezesse őt... És amikor eljött a pillanat, hogy már nem volt semmiféle ennivalónk, arra gondoltunk, ha Jézus az utolsó vacsorán megosztotta testét és vérét az apostolaival, akkor ez számunkra intelem, hogy ugyanezt tegyük, valamennyiünk közti bensőséges egyesülésben magunkhoz vegyük a testet és a vért. Ez segített bennünket abban, hogy életben maradjunk - s nem szeretnénk, ha ehhez a számunkra oly bensőséges élményhez bárki értetlenül nyúlna, vagy bármi ehhez hasonlót tenne. Igyekeztünk egy idegen országban oly emelkedett szellemben közeledni e dologhoz, ahogy csak tudtunk, s most, honfitársaink, pontosan elmondjuk nektek, mi és hogyan történt... Amikor Delgado befejezte beszédét, nyilvánvalóvá vált, hogy az elmondottak a teremben mindenkit mélyen meghatottak, s midőn Daniel Juan megkérdezte az összesereglett újságírókat, kívánnak-e valamilyen kérdést föltenni az életben maradottaknak, senki sem jelentkezett. Mire az egész terem spontán éljenezni kezdte az uruguayi és a nemzetközi sajtó képviselőit, s aztán még megéljenezték a vissza nem térteket is.
3 A sajtókonferencia befejeztével az életben maradottak nyilvános megpróbáltatásai, amelyek
egyéni megpróbáltatásaiknak oly szorosan a nyomában jártak, véget értek: a fiúk végre visszatérhettek otthonukba, családjukhoz, amiről ott fent az Andok fogságában annyit álmodoztak. A valóságba nehezen bírtak beilleszkedni. Hosszú és szörnyű élményeik mélyen behatoltak tudatukba és tudatalattijukba, s ezt a sokkot magatartásuk is tükrözte. Akadtak köztük, akik nyersen és ingerülten viselkedtek szüleikkel, noviájukkal, fivéreikkel és nővéreikkel. Ha legkisebb szeszélyüknek nem tettek eleget, máris dühbe gurultak. Gyakran voltak kedvetlenek, hallgatagok, máskor meg lelki kényszerből folyton a szerencsétlenségről beszéltek. S mindenekfölött rengeteget ettek. Mihelyt egy fogást letettek elébük az asztalra, azonnal nekiestek, s az étkezés után még teletömték magukat cukorkával és csokoládéval, úgyhogy Canessa például néhány héten belül dagadtra hízott. Magatartásukkal szüleik tehetetlenül álltak szemben. Egyeseket már a santiagói pszichiáterek, akik futólag megvizsgálták fiaikat, figyelmeztettek, hogy a normális életbe való újra beilleszkedés némi nehézséggel fog járni, s hogy ezen nemigen lehet segíteni. Esetükkel szemben a pszichiáterek persze ugyanolyan tanácstalanok voltak, mint maguk a szülők, hiszen nagyon kevés olyan kóresettel találkoztak, amely ennek a tabunak megszegéséből eredt. Így hát senki se tudhatta, milyen lelki hatásokkal kell számolni, nem tehettek egyebet, mint várták, mi fog történni. Egyik-másik szülő is szinte sokkos állapotba került. Mintha halottként elsiratott fiaik láttán a meglepetés és hála érzete megbénította volna őket. Coche Inciarte édesanyja például nem bírta szemét levenni a fiáról, amikor evett. Éjszakánként egy szobában feküdt vele, de le se hunyta a szemét, csak alvó fiát figyelte. E páratlan helyzettel legjobban Rosina és Sarah Strauch, valamint Madelón Rodríguez tudott megbirkózni. Ezt a három erős egyéniségű asszonyt semmi sem félemlíthette meg, amellett mindazt, ami történt, nemcsak a fiaik, hanem a saját legendájuknak is tekintették. Úgy viselkedtek, mintha hitük és imádságaik éppúgy hozzájárultak volna fiaik életben maradásához, mint a fiúk élni akarása. Ők már világosan látták a történtek jelentését, holott maguk a fiúk még nem tudták fölfogni. E három asszony szemében a fiúk azért tűntek el és tértek aztán vissza, hogy bizonyságot tegyenek a világ előtt Szűz Mária - illetve a Strauch nővérek esetében a garabandali Szűz - csodatevő képességéről. A csodatétel jutalmazottjai érthetően zavarodottak voltak, hiszen akadtak emberek, akik a történeteket másféleképpen magyarázták. A fiúk tudták, hogy sokan vannak - különösen az öregebbek között -, akik borzadnak tettüktől, s úgy gondolják, inkább a halált kellett volna választaniuk. Még Madelón anyja sem tudott megbékélni unokája életben maradásának ezzel az aspektusával, holott visszatérésében senki nála jobban nem bízott. A katolikus egyház azonban minden habozás nélkül elutasította ezt a primitív álláspontot. Nem ítélhetitek el a tettüket - mondta Monsignor Andrés Rubio, Montevideo segédpüspöke -, hiszen csak így maradhattak életben... Ha valaki megeszik egy halottat, hogy életben maradjon, ezzel a szubsztanciáját veszi magához, amit átültetéshez hasonlíthatunk. A hús éppúgy fönnmarad, ha egy végszükségben levő elfogyasztja, mint amikor egy halott szemét vagy szívét egy élő emberbe ültetik át... Mit tettünk volna mi hasonló helyzetben?... Mit mondanátok annak, aki ilyen titkot gyón meg nektek? Csak azt felelhetnétek, ne gyötrődjék emiatt... ne hibáztassa magát olyasmiért, amit másoknál nem hibáztatna, s amiért őt senki sem hibáztatja. Carlos Partelli, Montevideo érseke osztotta ezt a nézetet. - Erkölcsi szempontból nem emelhető ellene semmi kifogás, hiszen az életben maradásukról volt szó. Mindig meg kell ennünk bármit, amihez hozzájuthatunk, akármilyen undort ébreszt is bennünk. És végül Gino Concetti, a L'Osservatore Romano teológusa azt írta, hogy aki kap valamit a közösségtől, annak kötelessége adni is a közösségnek, illetve egyes tagjainak, ha életben
maradásukhoz végszükség esetén segítségre szorulnak. Ez az imperativus különösen a testre érvényes, amely másként az enyészetnek, a hasznavehetetlenségnek van kitéve. - E tényekre való tekintettel folytatta Concetti atya - erkölcsi szempontból indokoltnak ismerjük el, hogy az uruguayi repülőgépszerencsétlenség életben maradottjai a biztos halál elkerülése végett az egyetlen rendelkezésükre álló élelemből táplálkoztak. Életben maradásunk érdekében jogosan folyamodhatunk élettelen emberi testek elfogyasztásához. Azzal a nézettel azonban nem értett egyet az egyház, amelyet Delgado fejtett ki a sajtókonferencián, vagyis hogy barátaik húsának elfogyasztása a szent áldozással egyenlő. Amikor Monsignor Rubiót megkérdezték, vajon az öngyilkosság egyik formájának minősül-e, ha valaki megtagadja a halottak húsának megevését, s az ellenkezője pedig szent áldozásnak, ezt felelte: Semmiképp sem tekinthetjük öngyilkosságnak, de a szent áldozás kifejezés használatát sem tarthatjuk helyesnek. Legfeljebb azt mondhatjuk, hogy e hasonlatot, mint az ihletettség forrását helyesnek fogadhatjuk el. De az emberevés nem szent áldozás. Így hát nyilvánvaló volt, hogy az életben maradottak nem tekinthetők sem szenteknek, sem bűnösöknek; ehelyett mind harsányabban nemzeti hősöknek kiáltották ki őket. Az újságok, a rádió és a televíziós állomások érthető büszkeséggel számoltak be fiatal honfitársaik teljesítményéről. Uruguay a nagyvilágban kicsiny nemzetnek számít, s az 1950-es futball-világbajnokságban aratott győzelem óta uruguayiak ilyen világhírnévre még nem tettek szert. Bátorságukról, kitartásukról, leleményességükről számos cikk jelent meg. Az életben maradottak általában ki is használták e helyzetet. Sokan közülük továbbra is szakállasan, hosszú hajjal jártak, és korántsem vették rossz néven, hogy Montevideóban és Punta del Estén mindenütt fölismerik őket. Noha minden interjú és cikk hangsúlyozta, hogy teljesítményüket közös erőfeszítéseiknek köszönhetik, mégis a nemzeti hős szerepére egyes életben maradottak a társaiknál óhatatlanul alkalmasabbnak mutatkoztak. Akadtak például olyanok, akik egykettőre elkerültek a rivaldafényből. Pedro Algorta Argentínába utazott a szüleihez. Daniel Fernández szüleinek vidéki estanciájára vonult vissza. Két unokatestvére, Fito és Eduardo Strauch túlságosan hallgatag volt ahhoz, hogy a nagy nyilvánosságban a hegyen betöltött szerepükhöz méltó képzeteket ébresszen. Élményeik összességének legjobb tolmácsolója Pancho Delgado volt, s mivel a sajtókonferencián ő foglalkozott a kannibalizmus kérdésével, így a sajtó természetesen hozzá fordult további felvilágosításokért. Delgado ki is tett magáért. Ponce de Leónnal autóbuszon Rio de Janeiróba utazott, s ott megjelent a televízió képernyőjén, s emellett részletes interjút adott a Chile Hoy nevű chilei képeslapnak és a Genre nevű folyóiratnak. Sem az nem volt meglepő, hogy Delgado, fölismerve a helyzetet, hasznosítsa képességeit, sem pedig, hogy a sajtó hasznot húzzon egy ilyen ékesszóló életben maradottból. Feltűnést keltő szereplését azonban korábbi társai nem nézték jó szemmel. A közösség egy másik tagjának, Parradónak viselkedését hasonlóképpen helytelenítették. Valamennyiük között az ő egyénisége ment át a legnagyobb átalakuláson. Ez a félénk, bizonytalan fiú a megpróbáltatásokból tetterős, magabiztos férfiként került ki, akit mindenütt az Andok Odüsszeiája hősének ismertek el, és ünnepeltek, de ebben a férfiban még éltek az ifjúi vágyak és a lelkesedés, s most a halálközelségből menekülve mindezeknek szabad utat engedett. Apja, aki már halottnak hitte, Suzuki 500-as motorbiciklijét is eladta egy barátjának, most azonban boldogságában, hogy Nando úgyszólván a sírból tért vissza, egy Alfa Romeo 321-essel ajándékozta meg. Parrado ebben száguldozott Punta del Este partjain, élvezte az ottani édes életet, e ragyogó fürdőhely kávéházainak és mulatóinak gyönyöreit. A szép lányok, akik korábban csak Panchito Abal félszeg barátját látták benne, most egymással versengve udvarolták körül. Parrado ki is
élvezte e helyzetet. Csak a Buenos Aires-i Forma-1 versenyek kedvéért hagyta el Punta del Estét. Ott olyan autóversenyzőkkel találkozott, mint Emerson Fittipaldi és Jackie Stewart, akikkel együtt le is fényképezték, mert akárhova ment, az újságírók és fotóriporterek hada mindenüvé követte. Ezek a fényképek aztán - tizenöt társa legnagyobb bosszúságára - meg is jelentek az uruguayi újságokban. Amikor az egyik újság Parradót egy falka fürdőző szépség között egy Punta del Este-i szépségverseny bírájaként mutatta be, a többiek fölemelték szavukat, mire Parrado jobb belátásra jutott. Tizenhatuk egysége - a többiekhez hasonlóan - számára is változatlanul mindennél többet jelentett. Parrado elismerte ugyan, hogy életüket egyesült erőfeszítéseiknek köszönhetik, mégis saját teljesítményét olyan diadalnak érezte, amely méltó arra, hogy megünnepelje. Az élet győzedelmeskedett a halál fölött, s az életet fenékig kell élvezni, ahogy azt ő korábban is tette... csakhogy persze közben sok minden mindörökre megváltozott. Január közepén az egyik este egy barátjával és két lánnyal egy mulatóba ment. Panchito Aballal járt erre a helyre, s a szerencsétlenség óta még nem volt itt. Ahogy leült az asztalhoz, és italt rendelt, hirtelen rádöbbent a szörnyű valóságra, hogy Panchito halott, s amit a három hónapos megpróbáltatás és szenvedés sose váltott ki belőle, most könnyekben tört ki. Az asztalra borult, és csak zokogott, egyre zokogott. Nem bírta elfojtani patakzó könnyeit, s így mind a négyen otthagyták a mulatót. Nem sokkal ezután Parrado újból munkába állt: tovább árusította a csavarokat a Casa del Tornillóban. A másik tizenöt fiú azért nézte rossz szemmel, hogy Parrado visszatért korábbi léha életmódjához, mert ők maguk élményeiket sokkal emelkedettebb - úgyszólván misztikus tartalommal ruházták föl. Inciarte, Mangino és Methol határozottan úgy érezte, hogy csodában részesült. Delgado azt a tényt, hogy túlélte a szerencsétlenséget, a lavinát és az azt követő heteket, az isteni gondviselésnek tulajdonította, magában az expedícióban csak az emberi bátorság megnyilvánulását látta. Canessa, Zerbino, Páez, Sabella és Harley mind úgy érezték, hogy életben maradásukban Isten döntő szerepet játszott, s velük volt a hegyekben. Ezzel szemben Fernández, Vizintín, Fito és Eduardo Strauch, noha illő szerénységgel, de mégis úgy vélekedtek, hogy életben maradásukat és megmenekülésüket saját erőfeszítéseiknek köszönhetik. Az imádság természetesen segítségükre volt kötelékként összetartotta őket, védelmet nyújtott a kétségbeesés ellen, de ha csak az imádságra hagyatkoztak volna, még mindig ott volnának a hegyen. Isten legnagyobb kegyelme talán az volt, hogy megőrizték a józan eszüket. Istennek a megmentésükben játszott szerepét legszkeptikusabban maga Parrado és Pedro Algorta szemlélte. Parradónak erre jó oka volt, mert - mint sokan mások - ő sem talált semmiféle emberi logikát az élők és halottak kiválasztásában. Őket Isten megsegítette, hogy életben maradjanak, de ugyanakkor másoknak a halált rendelte. Ha Isten jóságos, akkor hogyan engedhette meg, hogy édesanyja meghaljon, hogy Panchito és Susana oly rettenetes szenvedések közepette pusztuljon el? Talán Isten a mennyországba akarta vinni őket, de hát hogyan lehet az édesanya és nővére ott boldog, amikor ő és édesapja továbbra is itt szenvednek a földön? Algorta esete bonyolultabb volt, mert a Santiagóban és Buenos Airesben kapott jezsuita neveltetése következtében jobban fölfogta a katolikus hit misztériumait, mint azok, akik a Keresztény Testvérek egyszerűbb teológiai oktatásában részesültek. Mi több: indulás előtt a gép utasai közt az őszintén vallásosak közé tartozott. Ő ugyan nem fordult Istenhez olyan egyszerű, bár kissé szabados intimitással, mint Carlitos Páez, de az életben való tájékozódása - kiváltképpen politikai meggyőződése - abban az elvben összpontosult, hogy Isten a szeretet megtestesítője. Az Andok pusztaságában eltöltött hetven nap után változatlanul hitt abban, hogy Isten a szeretet, ez az idő azonban megtanította arra, hogy az életben maradáshoz nem lehet egyedül Isten szeretetére
hagyatkozni. Angyalok nem siettek a mennyből segítségükre. Saját bátorságuk és kitartásuk segítette őket át a bajukon. Élményei vallásos érzelmeit inkább csökkentették, viszont most erősebben hitt az emberben. Abban azonban mindannyian egyetértettek, hogy megpróbáltatásaik ott a hegyen megváltoztatták életszemléletüket. A szenvedés és nélkülözés fölébresztette őket korábbi életük léhaságára. A pénz ott értéktelen lett szemükben. Odafent senki se adott volna egyetlen cigarettát sem azért az ötezer dollárért, amit a kofferba gyömöszöltek. A felszínes értékekből minden ott töltött nap lehántott egy-egy réteget, mígnem csak az maradt, amit igazán fontosnak tartottak: családjuk, noviájuk, Istenbe vetett hitük és hazájuk. Most megvetették a divatos ruhák, a mulatók, a kacér lányok és a tétlen élet világát. Mindannyian eltökélték, hogy ezentúl komolyabban veszik munkájukat, vallásosabb életet élnek, több időt szentelnek családjuknak. És mindazt, amire ráébredtek, másoknak is át akarták adni. Sokan közülük - különösen Canessa, Páez, Sabella, Inciarte, Mangino és Delgado - hivatásuknak tekintették, hogy élményeiket valamilyen módon hasznosítsák. Úgy érezték, Isten szól hozzájuk, Ő buzdítja őket arra, hogy másokat is megtanítsanak arra a szeretetre és önfeláldozásra, amelyből a szenvedés nekik ekkora leckét adott. Ha a világot megdöbbentette, hogy megették barátaik holttestét, akkor e megdöbbenést ki kell használniuk arra, hogy elmondják a világnak, mit is jelent a felebaráti szeretet. A tizenhat túlélő visszatéréséből levont tanulságnak csak egyetlen, mondhatni, riválisa akadt: a garabandali Szűz. Mert akármi volt is a fiúk nézete, azok az erős lelkű anyák, akik a Szűz közbenjárásáért fohászkodtak, most úgy érezték, meghallgatta könyörgésüket. Nem felejtették el, hogy a kételkedők annak idején azt mondták, csak csoda mentheti meg fiaikat, s ezért most eltökélték, nem hagyják a Szüzet e dicsőségtől csak azért megfosztani, mert a csodára egy némileg kínos, de racionális magyarázatot is lehet adni. A kannibalizmus csúfságával szemben azt a tételt állították föl, hogy a sinai pusztában az égből lehullt manna csupán eufemisztikus metaforája annak, hogy a zsidók Isten buzdítására megették halottaikat.
4 A Fairchildon levők közül huszonkilencen nem tértek vissza, és családjaik számára a tizenhat fiú visszatérése övéik haláláról tanúskodott. Amellett mindaz, amit hallottak, rendkívül megrázó is volt. Abalék megtudták, hogy fiuknak milyen szörnyű testi szenvedések jutottak osztályrészül, Nogueiráéknak is át kellett élniük gyermekük lelki kínjait. Minden család minden tagjának szembe kellett néznie azzal az iszonyú tudattal, hogy férjük, anyjuk, fiaik nemcsak halottak, de tetemüket esetleg meg is ették. Ez a már amúgy is bánattal tele szívek számára igen-igen keserű pirula volt, mert bármilyen nemesen és racionálisan fogta is föl e véget az ész, arra a gondolatra, hogy mit tettek szeretteik testével, primitív, de elfojthatatlan borzadály fogta el őket. Legtöbbjük azonban úrrá lett iszonyatán. A szülők ugyanolyan önzetlenül és bátran viselkedtek, mint fiaik: a tizenhat életben maradt mellé álltak. Dr. Valeta, Carlos apja, családjával együtt elment a sajtókonferenciára, s aztán interjút adott az El Pais nevű újságnak. - Családommal együtt eljöttem ide - mondta -, mert látni akartuk fiam barátait, s mert őszintén örülünk, hogy újra köztünk vannak. És annak is örülünk, hogy negyvenöten voltak, mert ez legalább tizenhatuknak segített a visszatérésben. S azt is meg kell mondanom, hogy első pillanattól kezdve tudtam mindazt, amit itt ma hallottam. Mint orvos azonnal megértettem, hogy ilyen helyen és ilyen körülmények között bátor elhatározások nélkül senki sem maradhatott volna életben. Most, hogy tudom, mi történt, csak megismételhetem: hálát kell adnunk Istennek, hogy
negyvenöten voltak, mert így tizenhat család visszanyerte gyermekét. Arturo Nogueira apja pedig levelet írt az újságoknak: Tisztelt uram, e néhány szóval, szívünk óhajának engedelmeskedve tisztelettel, csodálattal és elismeréssel adózunk a tizenhat hősnek, akik túlélték az Andok tragédiáját. Csodálattal adózunk, mert csodálat tölt el minket annak láttán, mily szolidaritásról, hitről, bátorságról és higgadtságról tettek bizonyságot mind abban, amivel szembe kellett nézniük, amit le kellett győzniük. Mélységes és őszinte elismeréssel adózunk azért a szüntelen gondoskodásért, amellyel drága fiunkat és testvérünket, Arturót a szerencsétlenség után hosszú napokon át, a halála percéig ápolták. Hazánk minden polgárát felszólítjuk arra, gondolkozzék el néhány percig a szolidaritásnak, bátorságnak és fegyelemnek azon a nagyszerű példáján, amit ezek a fiúk szolgáltattak, s akkor remélhetjük, hogy ezáltal legyőzzük az aljas önzést, a kicsinyes becsvágyat és a felebarátaink iránti közönyösséget. Az anyák hasonló bátorságot tanúsítottak. Egyesek a túlélőkben saját halott fiaikat látták, mert megértették, ha az ő gyerekeik maradnak életben, és mások halnak meg, akkor is ugyanaz történt volna. S hogyha mind a negyvenöten túlélik a katasztrófát és a lavinát, akkor most mind a negyvenöten halottak volnának. És az életben maradottak lelki és fizikai szenvedéseit is átérezték. Mindannyian csak azt kívánták, hogy a fiúk minél előbb felejtsék el az átélteket. Végül is nem a barátaik fiait, testvéreit vagy szüleit ették meg, hogy életben maradjanak. Hiszen azok már rég az égben voltak. A legtöbb szülőnek már röviddel a szerencsétlenség után bele kellett törődnie fia halálába. De akadtak, akik most mégis úgy érezték, a sors becsapta őket. Estela Pérez ugyanolyan szilárdan hitte, mint Madelón Rodríguez, Sarah és Rosina Strauch, hogy Marcelo életben van, s az ő hitük el is nyerte a maga jutalmát, míg az övé nem. Aljasul, kegyetlenül bánt el a sors Senora Costemalléval is, akinek másik fia Carrasco partjánál a tengerbe veszett, férje pedig hirtelen meghalt Paraguayban, s most családja utolsó élő tagját vesztette el. Gustavo Nicolich szülei azon gyötrődtek, hogy fiuk két héttel túlélte a szerencsétlenséget. És kissé nehezteltek ifj. Gerard Croiset-ra, aki szerintük hamis nyomra vezette őket, mert ha akkor a Tinguiririca- és a Sosneado-hegyek tájékán folytatták volna tovább a kutatást, talán megmenthették volna fiuk életét. Kétségtelen tény, hogy Croiset látomásainak interpretálása félrevezette a szülőket, noha sok minden, amit mondott, utóbb igaznak bizonyult. Például látta, hogy a carrascói reptéren a tisztviselőknek az egyik fiú papírjaival valamilyen bajuk támadt, s ez tényleg így is volt. Azt mondta, hogy nem a pilóta vezette a gépet, s valóban Lagurara s nem Ferradas ült a kormánynál. A repülőgép, mondta, mint egy féreg fekszik, betört orral, szárnyak nélkül, s az elülső ajtaja félig nyitva van. Mindez megfelelt a valóságnak. Amellett Croiset pontosan leírta, milyen manőverekre van szükség, hogy a pilóta a levegőből meglássa a roncsot, s azt is megmondta, hogy a gép egy veszélyt jelző tábla közelében van, nem messze egy falutól, amelynek fehér házai mexikói stílusban épültek. Noha Parrado és Canessa a Chile felé vezető útjukon semmi ehhez hasonlót nem láttak, de később egy Argentínából a szerencsétlenség színhelyére indított expedíció a közelben egy veszélyt jelző táblát talált, s egy Minas de Sominar nevű kis falut, fehér mexikói házakkal. Croiset úgy írta le a repülőgép környékét, mint ahol három hegy van, egy közülük csúcs nélküli, meg egy tó, s ezt a tájat a szülők meg is találták, csakhogy a Planchon-szorostól hatvanhat kilométerre délre, holott a Fairchild a Planchon-szorostól hatvanhat kilométerre északra zuhant le. A
gép nem egy hegy lábánál feküdt, nem is egy tóban vagy egy tó közelében, s a pilóta sem repült egy tó felé, hogy kényszerleszállást hajtson végre. A szerencsétlenséget nem egy elzáródott karburátor okozta, ahogy ezt Croiset állította, s a pilóta sem volt egyedül a fülkében, hogy elrontotta-e a gyomrát vagy sem, ezt már nem lehetett megállapítani. Azoknak a további fölvilágosításoknak, amelyeket Croiset a szülők sürgetésére adott - utólag visszapillantva a dolgokra -, a tragédiához ugyan nem sok közük volt, de legalább megóvták az anyákat a kétségbeeséstől. Senora Valeta álmai is rendkívül pontosaknak bizonyultak, ám az egyetlen telepatikus észlelet, amelyet az események teljesen igazoltak, attól a varázsvesszős öreg vízkutatótól eredt, akit Madelón anyja és Juan José Methol Montevideói Maronas nevű szegénynegyedében keresett föl. Ez az öregember a térképen egy oly pontra mutatott, amely a Termas del Flaco fürdőhelytől harminc kilométerre feküdt, s mint kiderült, a Fairchild pontosan ott zuhant le. Juan José Methol erre visszaemlékezve fölkereste az öregembert, húst és pénzt ajándékozott neki, amit aztán a látnok megosztott szegény sorsú szomszédaival.
5 A szerencsétlenség okainak megállapítására mind az uruguayi, mind a chilei légierő vizsgálatot folytatott le. Mindkét vizsgálat emberi tévedésre vezette vissza a szerencsétlenséget: a gép még az Andok közepén volt, amikor a pilóta már megkezdte a leereszkedést Santiago felé. A gép korántsem Curicó közelében zuhant le. A hegy, amelyen a fiúk oly sok napot töltöttek, a határ argentin oldalán áll, a Cerro Sosneado és a Tinguiririca vulkán között. A törzs mintegy háromezer-ötszáz méter magasan feküdt, az a hegy, amelyet az expedíciósok megmásztak, négyezer-egyszáz méter magas. Ha az expedíciósok nem nyugatnak tartva a hegyet másszák meg, hanem a farok mögötti völgyet követik, akkor becslések szerint három nap alatt elértek volna egy országúthoz (az az „országút”, amelyet Canessa a hegy megmászásakor látni vélt, majdnem egészen biztosan csak vetődés volt). A Fairchildtól mindössze nyolc kilométerre keletre egy szálloda állt, amely - noha csak nyáron tartott nyitva - bőven el volt látva konzervkészletekkel. A fiúknak az a kísérlete, hogy a gép rádiójával segítséget hívjanak - ami miatt több mint két hetet késlekedtek a hegyen -, eleve kudarcra volt ítélve. Az adókészülék száztizenöt voltos váltóárammal működött, melyet normális körülmények között egy inverter szolgáltatott. A telepek viszont huszonnégy voltos egyenáramot szolgáltattak. A vizsgálatok megállapításait senki nem vitatta. Jóllehet egyik-másik szülő a pilóták hiányos képzettsége miatt haragudott az uruguayi légierőre, az ország politikai történetében ez a pillanat nem volt alkalmas arra, hogy valaki a haderő egyik fegyvernemét felelősségre vonja. Egészében véve a történteket Isten akaratának tulajdonították, és csak hálát adhattak azokért, akik visszatértek, s az eseményekre nézve maguknak a túlélőknek emelkedett álláspontját fogadták el. Javier Methol most, hogy megint tengerszinten élt, megszabadult attól a kábultságtól, amely a magas hegyen kínozta. Egykori társaihoz hasonlóan ő is hitt abban, hogy Isten valamilyen célból tartotta életben őket, s legfőbb feladatát abban látta, hogy gyermekeivel tőle telhetően feledtesse anyjuk elvesztését. Liliana szüleihez költözött, akik - ahogy ezt előre látta - gondoskodtak gyermekeiről. Hogy együtt lehetett velük, szinte már elégedetté tette, s bár Liliana továbbra is nagyon hiányzott neki, tudta, hogy a felesége lelke boldogságban lakozik odafönt a mennyekben. Egyik este a Punte del Este-i tengerparton sétált hároméves kislányával, Marie Noellel. A kislány mellette ugrált, szünet nélkül csacsogott, de egyszerre megállt, és fölnézett rá. - Papa - kérdezte -, te, ugye, a mennyországból jöttél vissza? De mikor jön vissza a mama?
Javier leguggolt a kislánya mellé. - Értsd meg, Marie Noel - mondta neki -, mama olyan jó, olyan nagyon jó, hogy Istennek szüksége van rá az égben. Olyan fontos valaki, hogy most a jó Istennel van együtt.
6 1973 január 18-án az Andok Mentőszolgálatának tíz tagja Freddy Bernalessel, a Légi Mentőszolgálat kiküldöttjével, Enrique Crosával, az uruguayi légierő hadnagyával, valamint egy katolikus pappal, Ivan Caviedes atyával helikopteren a Fairchild roncsaihoz repült. Mivel néhány napot a hegyen szándékoztak tölteni, tábort vertek, s aztán nekiláttak, hogy összeszedjék a halottak maradványait. Fölmásztak a hegycsúcsokra is, hogy összeszedjék azokat a tetemeket, amelyek ott maradtak, s most előbukkantak az olvadozó hó alól. Mintegy kilométernyire a szerencsétlenség színhelyétől találtak egy lavinától védett helyet, ahol elegendő föld volt, hogy sírt ássanak. Itt eltemették az épen maradt tetemeket és a többiek maradványait. A sír mellett durva kövekből oltárt emeltek, tetejébe egy körülbelül egy méter magas vaskeresztet tűztek. A keresztet narancsszínűre festették, egyik oldalára fekete betűkkel a következőket írták: „Uruguayi testvéreinek a Világ”, másik oldalára meg ezt: „Közelebb, Uram, Hozzád.” Caviedes atya előbb misét mondott, majd beszédet intézett azokhoz, akik részt vettek a szertartáson. Aztán az andinisták visszamentek a Fairchild roncsaihoz, benzinnel meglocsolták és fölgyújtották. Az erős szélben a repülőgép gyorsan lángra kapott, s mihelyt a chileiek meggyőződtek róla, hogy jól ég, máris fölkészültek az indulásra. A hegyvidék csöndjét túlságosan sűrűn törte meg a lavinák döreje, ezért nem volt biztonságos tovább ott időzni. Vége
{1}
Vö. közös őseiknek, a dél-amerikai gauchóknak gyakorlatával. „Cipőjüket (a bota de potró-t csikók hátsó lábának bőréből készítették, lenyúzva, még amúgy nedvesen, a lábukra húzták, hogy a kívánt alakban száradjon meg - a felső rész volt a cipő szára, a csánk a sarokra illeszkedett, a megmaradt rész a lábat takarta be, nyílást hagyva a nagy lábujjnak.” George Pendle: Argentína, Oxford University Press, London, 1955.
{2}
„...rongyos csavargója, mocsárban él, mint a pióca, öreg csatornatöltelék, mint koszos vadkan, oly rühös.” JOSÉ HERNÁNDEZ: Martín Fierro, a gaucho, II. XIV. E műben szerepel az említett csavargó.
{3}
Aki nem kockáztat semmit, annak semmije sincs.
