NOVEMBERI NAPLÓ 2011
A boldogságérzet és az alkotás Csíkszentmihályi Mihály Széchenyi-díjas pszichológus úgynevezett áramlat elméletére hivatkozik Nagy Ervin filozófus egy, a Magyar Hírlapban írott cikkében. Ebből idézek: „Az igazi boldogságérzet egy célorientált feladat megoldása után születik meg.” Majd hozzáteszi: „Az ember boldogsága nem a passzív és sodródó fogyasztási láncolatban, hanem egy aktív, értelmes célt követő tevékenységben teljesedik ki.” Másként fogalmazva: Azok, akik azt sugallják, mit sugallják, szuggerálják, hogy vásároljál minél többet, fogyassz, mert megérdemled, s ha nincsen pénzed, vegyél hitelbe, mert csak így lehetsz boldog, átejtenek, átvernek, becsapnak, kikészítenek. A boldogságérzet forrása másutt keresendő. Hogy hol? Tűzzünk magunk elé értelmesnek tetsző kis vagy nagyobb célt, s akarjuk azt elérni. A pszichológusnak is, a filozófusnak is igaza van. S én rögvest szerencsésnek mondom magam, hogy a szerzés szenvedélye sohse kísértett meg. Meg is állapítom, hogy az életemnek, ez mintha öntelten hangzanék, de tényleg, jobbára a boldogságérzet társaságában sikerült eltelnie. Gondolkodom, pótolhatnám-e más igével, hogy eltelt az élet. Elszaladt, elkopott, elhasználódott, ellebegett, elröpült? Világéletemben – most megint az a bizonyos önteltség – alkottam, azaz „célorientált feladat” megoldásán törtem a fejem, fáradoztam, kínlódtam, serénykedtem, tüsténkedtem, miközben boldognak tudhattam magam.. Mert, hogy annak tekintettem, alkotásnak a családot, annak a tanítást, sikerüljön átadni az ismeretet, az új módszert, sikerüljön új megoldásokhoz jutni, az írást, a szerkesztést, a rendezést, a versmondást, mindent, amit csináltam. A kerti munkát is, a baráti közösséget, a kuckót is, a személyiségem formálását is. Igen, boldog a sportoló, aki célt tűz maga elé és annak eléréséért hajt, boldog a tanuló, amikor örömét leli valamely feladat megoldásában, a színész, akinek sikerült a figurát megformálnia, boldog a munkás, aki fáradtságát legyőzve fejezi be a munkát, a tanár, ha jó órát tartott, boldog, aki nyit a transzcendens felé és megtalálja az Istent. Attól nem leszek boldog, ha többet szerzek. Átmeneti kielégülést nyerhetek, ezt megvettem, megszereztem!, de csak addig, míg nem kaparászik újra a vágy, ez is kéne, meg az is. Adni tudni! Valamit létrehozni! Az igen! Részekből egészet!
1
A gyerek boldogsága. Andriska Andriskával, a negyedik dédunokával - két és fél éves -, a Tóth Árpád-sétányon sétálunk, ő az, akiről azt írtam 8 hónapos korában, hogy minden doboz-akadályt leküzdve, megmássza a Himaláját is. Andriska most a háromkerekű bringájával bravúroskodik, példátlan gyorsasággal, szinte követhetetlenül, olykor ijedelmet okozva szlalomozik a sétálók között, mikor is megunja száguldozó önmagát, leszáll, s úgy dönt, hogy a fák sárguló levelei között fog kapirgálni. Élvezi az avar zizegését. S ennek mindenki örvendezik. Apja és Vilka mamája megpihen, támasztják a támfalat, s követik szemmel, és persze megnyugvással a gyerek turkálását. Én már korábban leültem egy padra – megjegyzem az idő gyönyörű és süt a nap –, amikor is Andris észreveszi a távolban üldögélő papát, majd felmarkol egy ölnyi száraz falevelet, és azt játssza, hogy ő postás, és muszáj neki azt hozzám, nekem, mindenképpen az én padomhoz szállítani. Andriska derűs, mondhatni, boldog. Kitűzött egy célt, és teljesítheti. Az örömtől, s mert én meg is dicsérem, megrészegül. Visszamegy az avarcsomóhoz, felmarkol balkezével egy újabb kötegért, s most már a bringájára pattan és eszeveszett gyorsasággal, újfent szlalomozva, hozzám száguld. Hirtelen fékez, a pad mellé fordul, a szállítmányt leadja, s máris rohan az újabb rakományért. És Andriska, mint egy villám-serif, dolgozik. Robbanékony és boldog. Folytatná is a játékot, míg csak bele nem fárad, csakhogy apa meg Vilka mama mást gondol. Andriska megizzadt. Valami újat kell kitalálni. Nem ilyen postásost. És ki is találnak.
Elment Makovecz Imre is Ha a boldogságteória, hogy az alkotás boldogságforrás, igaz, akkor Makovecz Imrének boldognak kellett lennie ebben a korlátok közé szorított földi létben. S valahogy mégis korán ment el. Azt persze nem tudom, hogy a boldogság meg az élet hossza, összefügg-e valamelyest is egymással. Valószínűen nem. Hiszen milyen kevés idő adatott - most csak a zenészeket említem – Schubertnek, Chopinnek, Bartóknak -, pedig alkotók voltak a javából. Jó, hogy említem Bartókot. Mindjárt ki is derül, miért. Azt gondolom ugyanis, hogy Makovecz Imrét, noha a legnagyobb magyar építészek közül való, s melléjük is helyezem, de nem tudom összehasonlítani a zseniális magyar elődök egyikével sem, s azért nem, mivel az elmúlt századok nagyjai jobban bele simultak az európai stílusáramlatok valamelyikébe, Makovecz meg, mintha a maga szervesnek mondott építészeti stílusával új irányt szabott volna, olyat, amely jobban kötődik népi-nemzeti hagyományainkhoz, a keleti örökséghez, mint a nyugatihoz, a magyar elődökéhez. Talán nem is a bartóki, inkább a kodályi úton járva talált rá a maga senkiével össze nem hasonlítható kifejezési formájára. 2
Hát elment Makovecz Imre is. Megmondom, azt hittem, egyetemesebb lesz a gyász, hogy a nemzet majd mindegyik társadalmi csoportja kifejezi, kit és mit veszítettünk, s a média is több időt szentel az elmenetelnek, s utólag legalább, jelesül méltatja nagy fiának elévülhetetlen érdemeit. Az értelmiség maga is, sokkal inkább világnézeti hovatartozása, mondjuk pártállása szerint fejezte ki részvétét, ha kifejezte egyáltalán, s kevésbé taglalta – tisztelet a kivételnek szakmai érdemeit, bartóki illetve kodályi nagyságú érdemeit. Gyarlók vagyunk mi emberek, ez az egyik, amit újfent megállapítok. No meg, hogy Makovecz Imre, gondoljon, mondjon róla bárki bármit, vagy semmit, halhatatlan. Műveiben él tovább. Addig, míg a műveket a rozsda vagy a szú meg nem emészti. Kuckós öröm Léteznek csendes örömök is. Mint a találkozások. Amikor azok találkoznak, akik szeretnek, vagy akarnak egymással találkozni. Nem kertelek, én most, amikor az előbbi sorokat leírtam, a mi kuckós találkozásainkra gondoltam, s hogy még konkrétabb legyek, arra a találkozásra, melyre Katona Erzsikénél került sor, az ő tágas lakásában, a Damjanich utcában, özvegyi magányát oldani kívánván, benépesítendő az otthont, amikor is ő volt a főszereplő. Beszélt nekünk kalandos kazahsztáni útjáról, ahová mint műfordítót hívták meg, lévén, hogy ő fordította le a jeles kazah író, Abis Kekilbajev oroszul írt regényét magyarra. Látni kellett volna, hogy ölelik meg egymást a régen látott ismerősök, látni, milyen érzelmesen koccannak az egymásnak örvendező pálinkáspoharak, mint vonulnak gruppba elegáns hölgyeink, hogy gyorsan megbeszéljék, mi történt az utóbbi hetekben. S lassan, nem is olyan lassan, otthonossággal telítődik meg a levegő, kérdések hangzanak el, pogácsás kosár jár a székek között, fényképezőgép kattan, bor csorog a pohárba, jófajta falatok csúsznak le a torkokon, gratulálnak a háziasszony-előadónak színes beszámolójáért, van, aki keresi, kinek is mondjon még dicsérő szókat, a titkár-séfnek vagy annak, aki külön is hozott ezt azt, megbeszélik, ki nincs itt, s vajh miért, valaki az orvos baráttal beszél, kettő, három is van a társaságban, bőrproblémáról vagy magas vérnyomásról, s már mindenki mosolyog, az is, aki most van itt először. És mosolyog Erzsike is, a háziasszony-előadó, akkor is, amikor búcsúzik a társaság, mosolya elégedettséget fejez ki, őszinte örömöt, mivel tapasztalja, mindenki jól érezte magát, s mosolyog, mivel tudja, a találkozás folytatódik. Viszontlátásra a Hunyadi-klubban – ezt már én mondom!
3
Az eszme erőszakos hirdetői Nem kedvelem a különféle „hittérítőket”, ha erőszakosak. Rendszerint pedig azok. A Szovjetunió fegyverrel és pénzzel exportálta a szocializmus eszméjét, Európa országai a kereszténységet diktátumokkal meg keresztes háborúkkal. S a reformáció és az ellenreformáció idején? A régió ura határozta meg, miféle legyen vallás. A tőke meg terjeszti a globalizmust. A polgári demokráciát megint csak a leghagyományosabb módon erőszakolják rá a más kultúrájú népekre. Háborúval, melyet a demokráciával kérkedő, keresztény szellemiségűnek tartott nyugati hatalmak gerjesztenek vagy robbantanak ki. Közvetlenül vagy áttétellel. A polgári demokrácia újabb sikere. Sikerült megölni Kadhafit, a líbiai diktátort, akivel korábban barátkoztak, akivel tárgyaltak, üzleteltek, egy asztalnál ettek, ittak, paktumokat kötöttek. Győzelem, győzelem, zengtek a hírharangok, meggyilkoltuk a nagyhatalmú líbiait. Az olaj meg folyik csendesen a kialkudott úton. Ugyan hová? Az egésztől hányingerem van. Felhördülés Hogy mekkorát hördültek napjaink színházi korifeusai, s köztük sokan olyanok, akiket kedvelek, nemcsak mint rendezőket, hanem mint személyiségeket, akikhez életemnek egy korábbi korszakában közöm is volt, még barátságféle is kapcsolt hozzájuk, s most tiltakoznak; miként merészelte megtenni a polgármester, hogy az Új Színház irányítását kiveszi az eddigi kézből, tegyük hozzá, jó irányítói kézből, és új fiúknak adja, Csurka Istvánnak és Dörner Györgynek. A hördülés nem sokkolt, de meglepett. Nos, én nem hasonlítottam össze, mívesebb-e és mennyivel Márta István pályázata a Dörnerénél, de elolvastam az utóbbit és nem találtam benne semmi olyasmit, amiért illenék, hogy az ne tessék. Terveznek egy hangsúlyozottan nemzetinek nevezhető színházat. Ez volna a baj? Vagy bűn? És akkor eszembe jutott, ugyan mért nem hördültek a tiltakozók az elmúlt két évtizedben egyszer sem, és mért nem hangoskodtak: vennék már le a Csurka István névre hallgató sikeres drámaírót a tiltólistáról - az Aczélféle három „t” ideje mintha elmúlt volna már! -, mert micsoda dolog, hogy akinek a darabjai a rendszerváltás előtt telt házakkal mentek, annak egy színjátékát sem tűzik műsorra a színházigazgatók. És hogy ez tűrhetetlen diszkrimináció! Annak idején azt tanultuk, mit sem számít, miként gondolkozik civil életében a művész, művét kell megítélni! És Balzacot emlegették marxistáink klasszikus példa gyanánt, mondván, írván, hogy ő legitimista volt ugyan, de a műveiben realista. És a lényeg ez. Mért nem akarják megvárni a hördülők, hogy bizonyítsanak az újak. Helyesebb volna azután ítélkezni. 4
Szegény apósomat, mint harminc holdas kulákot tiltólistára tették (elüldözték), pedig amilyen okos gazdálkodó volt, elhúzott volna egy szövetkezetet is. Minek is örülök mostanában A tanítványaimnak mindenekelőtt, a főiskolásaimnak, akikkel az ötvenhatos színjáték-próbák során sikerült azonos hullámhosszra kerülnünk, akik mintha megérezték volna, mit is éltünk mi át egykoron, 1956-ban. S egyáltalán a jelenlétüknek örülök, mivel érzékelem áramlását a szeretetüknek. * Örülök az érettségi találkozónak, melyet Mányi Pista szervezett abból az alkalomból, hogy ötven éve érettségiztek Debrecenben, a Tóth Árpád Gimnáziumban. Még találkozhattam, mint egykori tanáruk és osztályfőnökük, tizenkét relatíve jó karban lévő öregúrral. És megpróbáltam nem gondolni az idő múlására. Mulattam, mivel egyikőjük megsúgta bizalmasan, hogy ő még rendszeres szexuális életet él, s ez okból folyamatosan jógázik. Ez azért mutatja nemde, minő kapcsolatom lehetett velük annak idején! * Örülök, hogy jó „pálinkatermés” volt az idén, főként szilvából, és ismét tudom kínálgatni a barátaimat a Kuckóban. * Örülök az olvasmányaimnak - jó a szemem –, Márainak mindenekelőtt, bárhol nyitom fel a naplóját, mindig találok benne olyan részt, mely elgondolkoztat. Most éppen az 1943-44-es napló az esti olvasmányom – nyomasztó a világ, melyben s melyről készíti feljegyzéseit -, ám ő tudja, mivel győzheti le félelmeit, szorongásait: dolgozni, dolgozni, mindhalálig dolgozni, szuggerálja magának, és sugallja nekem, akkor is, ha úgy tetszik itt minden kilátástalan. Kákosy László Ré fiai és Christiane Desroches-Noblecourt Tutanhamon című könyvek olvasása nyomán jutottam el egy olyan világba, melyet, bűntudattal vallom be, eleddig alig-alig ismertem. Iskolázottságom a görög-latin kultúra ismeretéig vitt csak el, s most, hogy folyamatosan olvasom, estéről estére az említett két könyvet, lehetőségem van ámulni, hogy időszámításunk előtti háromezer évben miféle értékeket teremtett az ember a Nílus völgyében. S nemcsak az építészetükre gondolok meg a technikára, amiről ugye valamelyest tanult is az ember, de a szakrális műveltségükre, filozófiájukra, a tárgyalkotó művészetükre meg az irodalmukra. Ha nem tekintünk ki a magunk világából, hajlamosak vagyunk a magunk eredményeit túlértékelni. * Örülök, hogy még volt kedvünk, no meg erőnk nagyot túrázni a budai hegyekben. A János hegyről le Zugligetbe, zegzugos utakon. S utána egy jót enni, inni. * 5
Örülök, hogy megérhettem a tizedik szereposztását az ötvenhatos dokumentumdrámámnak, az Egy huszadik századi krónikáséneknek, hogy jó Gulyás Lajosnak, a levéli református lelkész mártíromságának a megidézésével még szólhattam arról, mint születtek a hősök, s milyen aljas a hatalomhoz törleszkedő ember, még ha egyházi is! És milyen cinikusok a hóhérok! És örülök, hogy az én fiataljaim még tudtak azonosulni a dráma mondandójával, s örülök, hogy közönsége is volt az előadásnak, kevés Cegléden és sok Sárbogárdon. S hogy a nézők tudtak megrendülni! Egymás nyakába borulva sírtak a felnőttek. Ilyet még nem láttam. És örültem Leszkovszki Albinnak meg a könyvének Az történt, említettem, hogy a Gulyás-drámánkkal eljutottunk Sárbogárdra – a segédrendezőm, Szénási Eszter szervezte -, ahol is több évtized után módomban volt megölelni Albint meg a feleségét, nekik meg engem és Kósa Vilmát. Azért ez nagy találkozás volt! Mintha csak bukfencet vetett volna a „mesebeli nemtudommi”, hirtelen megelevenedett a múlt. Albin a debreceni egyetemista a Nemzeti dalt szavalja 1956. október 23-án, és én a téren hallgatom, és nem tudom, hogy ő Leszkovszki Albin, és mostanában, hogy a regényét olvasom, jövök rá, hogy ő, ő volt. És megjelenik sárbogárdi tanárként, viszonylag még fiatalon, és tudom róla, hogy elveszi feleségül színjátszó tanítványát, de nem tudom meg, hogy ötvenhatos volt Debrecenben, és megelevenedik az általa szerkesztett és rendezett János vitáz, a zseniális diákszínpadi produkció, amelyért lelkesedem, melynek nyomán Albint egy életre rokonomnak érzem, melyet, mert tehetem, népszerűsítek, de nem tudom, hogy ez a produkció is az ötvenhatos vállaláshoz köthető, aztán megjelenik képzeletemben a már idősödő tanár, mégpedig gimnáziumi tanítványai révén, akiket én tanítok a tanítóképző főiskolán, és akikből sugárzik a szeretet, mikor róla beszélnek, s akik által megfogalmazhatom, hogy Albin a kivételesek közé tartozik, aki nemcsak mestere az irodalomoktatásnak, hanem művésze is, aki nem mindennapi olvasmányélménnyel is megörvendeztet, mégpedig azáltal, hogy dedikál egy kötetet, a Tücsök és Bogárd címűt, publicisztikájának terjedelmes gyűjteményét, mely mostanában minden esti olvasmányom, s melyből megtudom, hogy Albin öregkorában nemcsak regényt ír, kitűnőt, de a helyi újság számára olyan glosszákat, mellyel veri bármelyik országos lap ismert írójának teljesítményét, és ami fontos, és ami visszavisz minket, Albint és engem ötvenhathoz, ugyanúgy gondolkodik országról, politikáról, oktatásról, nevelésről, a világ dolgairól, miként jómagam. Most, hogy kiderítettem, neki is van elektromos üzenője, folytatódhat a gondolatcsere. Ez is öröm. Jó kis találkozás volt ez a sárbogárdi! 6
És ráadásul az előadásunk is jól sikerült. Levél körítéssel Szolgálatra vagy teremtve, olvasom a Budai Református Egyházközség nem is tudom, minek nevezzem, hírlevelének, istentiszteleti tájékoztatójának hangsúlyos pontján. A négy oldalas lapot november 20-án vettem magamhoz, mikor beléptem a templomba, s fent a karzaton, míg énekelt a gyülekezet – a ritmikus éneklést nem kedvelem, inkább hallgatok – rögvest olvasni kezdtem. A kiemelt szöveggel meg a többi idézettel rögtön egyet értettem, lévén, hogy magam is ekként vélekedem, kiszakítok hát az idézetek közül néhányat, s ide helyezem.: „Az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk.” (Márai Sándor) „Az ember élete csak akkor értelmes, ha szolgálatnak fogja fel.” (Tolsztoj) „A szeretet gyümölcse a szolgálat” (Teréz anya) „Ki milyen lelki ajándékot kapott, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai” (A Bibliából Péter lev. 4, 11) A szövegek szépek, igazak, s ha én nem is tudtam így megfogalmazni, de valamiképpen ekként éreztem és gondolkodtam, amikor nem is oly rég, három hete talán, úgy döntöttem, hogy felkínálom szolgálataimat a református egyházaknak, felkínálom magamat, hogy bemutassam léleképítőnek gondolt monodrámámat a Biblia szövegére épülő, Pál apostolt idéző és megjelenítő, mai kérdésekre választ kereső egyszemélyes színjátékomat, az És ki az a Pált. Ellenszolgáltatás nélkül. Részlet a levélből: „ Hogy mi késztet a levélírásra? Három érv: Az egyik, hogy a monodráma jó. A másik: 83 éves vagyok. A szellemem ugyan nem kopott, de Isten tudja, meddig hívhattok. A harmadik: Szolgálatnak fogom fel az előadást az üzenete miatt. És pénzbe nem kerül. Ha gondoljátok, hogy valamikor a jövőben szívesen látnátok, írjatok, és küldök ismertetőt. Akkor is írjatok, ha nem vagytok cselekvő vagy befolyásoló helyzetben. Egyet ne tegyetek, válasz nélkül ne hagyjatok, azt modortalanságnak tartanám és sértene. Az előadás ötven perc, elég egy terem, akár harminc érdeklődővel is. Válaszotokra reagálok. Ölel benneteket…” Az internetes levelet néhány volt tanítványomnak és négy református lelkésznek küldtem el. A címzettek több mint fele válaszolt. A négy református lelkész közül egy. Gáll Károly. Ő tavaszra vár Abonyba. Ám érkezett egy konkrét hívás is. Milotta Krisztina, volt tanítványom beprotezsált a bicskei református lelkésznél. S Máté János tiszteletes úr 7
megörült, s hívott is rögtön. Kedves volt a hangja, s persze, hogy igent mondtam. Megegyeztünk, hogy november 28-án megyek hozzájuk. Hogy ő fizet tiszteletdíjat is, mondta. Ne fizessen, mondtam, nem azért csinálom. * Eredetileg itt akartam befejezni a novemberi naplót. Csak hogy közben megjártam Bicskét. És nem lehet nem elmondani, hogy az üzenő és a befogadó itt valahogy egymásra talált, és a közönség nem csak arra kereste a választ, hogy” ki az a Pál”, de arra is, hogy „ki vagyok én”, és hogy bizony ettől boldog lettem. * Elmondom azt is, hogy a bemutatót követő nap reggelén megcsörrent a telefon, és a kedves Krisztina hívott, hogy tudom-e, milyen fontos volt nekik az a tegnapi előadás, és hogy köszönik, és várnak máskor is.
8
