Nógrádverıce, anno A geodéziai mérıgyakorlatok hıskora

Budapesti Mőszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, Építımérnöki Kar 2005. évi Tudományos Diákköri Konferencia www.vit.bme.hu/tdk/2005

Nógrádverıce, anno A geodéziai mérıgyakorlatok hıskora Szerzı: Paizs Zoltán, [email protected], V. évf. építımérnök hallgató Konzulens: Noéh Ferenc, ny. egyetemi adjunktus, BME Általános- és Felsıgeodézia Tanszék Bevezetés A szakma története iránt érdeklıdık, különösen azok, akik 1967 elıtt végezték geodéziai mérıgyakorlatukat a Budapesti Mőszaki Egyetem diákjaként, és talán még azok is, akik akkoriban tanárként vagy óraadóként gyakorlatot vezettek a nógrádverıcei mérıtáborban, minden bizonnyal érdeklıdéssel fogják olvasni ezt a riportot. A dolgozat tárgya, az események színhelye ugyanis Nógrádverıce, amely 1912 és 1966 között adott otthont – kisebb megszakítással – az akkor is kötelezıen teljesítendı geodéziai mérıtáboroknak. A beszélgetéshez a Budapesti Mőszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Általános- és Felsıgeodézia Tanszékén győltünk össze. A riporter magnója körül dr. Biró Péter, dr. Horváth Kálmán, dr. Kiss Antal, Májay Péter, Noéh Ferenc és Pribék Mihály ültek, a Geodézia Tanszék egykori és mai oktatói, akik felidézték emlékeiket errıl az idıszakról. A beszélgetés természetesen elıször az ottani körülményekre terelıdött; arra, hogy hol volt helyileg a valamikori mérıtelep, mi okból került oda, valamint miért kellett átköltöztetni a telepet Balatonkenesére; mik voltak a feladatok, milyen volt a gyakorlat felszereltsége; szó esett a munkakörülményekrıl és magáról az ottani életrıl, amelyet gyakorlatvezetıként, esetleg még korábban diákként is megéltek riportalanyaim. Továbbá megemlékeztünk az egykori oktatókról, gyakorlatvezetıkrıl és a segédszemélyzetrıl is, akik felidézése nélkül nem lenne teljes a Verıcérıl alkotott kép sem. A riport készítése elıtt természetesen fel kellett készülnöm kérdésekkel. Ebben konzulensem, Noéh Ferenc volt nagy segítségemre. Rajta és a többi megszólalón kívül köszönettel tartozom dr. Czakó Jánosnak és dr. Detrekıi Ákosnak is azokért a kiegészítésekért, amelyek segítségével a szerkesztett riportban minden adat a helyére kerülhetett. A dolgozat elsı része tartalmazza a szerkesztett riportot, amelyben az épp megszólaló személyt nevének monogramjával jelöltem. Ez után egy összefoglalás található, azt pedig az irodalomjegyzék és az ábragyőjtemény követi. Ez utóbbi térképet, rajzokat és korabeli fényképeket tartalmaz. Budapest, 2005. október 26.

A riport 2005. február 1-jén a Budapesti Mőszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Általános- és Felsıgeodézia Tanszékének egyik termében győltünk össze, hogy elbeszélgessünk az egykori nógrádverıcei mérıgyakorlatokról. A riporton hatan vettek részt, az ott mérıgyakorlatot vezetı tanárok közül, kiknek nevét a riport során kezdıbetőikkel: • Dr. Biró Péter B.P. • Dr. Horváth Kálmán H.K. • Dr. Kiss Antal K.A. • Májay Péter M.P. • Noéh Ferenc N.F. • Pribék Mihály P.M. Saját nevemet szintén monogramommal jeleztem: • Paizs Zoltán P.Z. P.Z.: Ma azért jöttünk össze, hogy Nógrádverıcérıl beszélgessünk, ahol a geodéziai mérıgyakorlatok kerültek megrendezésre még Balatonkenese elıtt. Mikor is volt itt mérıtábor, és hogyan indult el Verıce története? H.K.: Tudomásom szerint – Oltay professzor úrtól hallottam – eredetileg a mérıgyakorlat Visegrádon volt. Oltay elıdje, Bodola Lajos professzor úr helyezte át 1912 körül Nógrádverıcére – akkor úgy hívták; csak a második világháború után lett Verıcemaros belıle –, mert a déli part, Visegrád csapadékosabb volt. Ott több esı volt, és a sok csapadék zavarta a mérıgyakorlatot. Ugyanakkor egy nagyon kedvezı terepet találtak Nógrádverıcén. Nagyobb is volt, mint a visegrádi terület, alkalmasabb is volt a mérıgyakorlatra, és állítólag itt kevesebb csapadék is hullott. A második világháború elıtti utolsó mérıgyakorlat tudomásom szerint ’42-ben vagy ’43-ban volt, és a háború után pedig ’47-ben kezdıdött el ismét. Ezt azért tudom ilyen pontosan, mert én ’47-ben voltam harmadéves, és akkor, mint hallgató vettem részt a mérıgyakorlaton. 1947-ben a pontjeleket újra el kellett helyezni, és az önálló hálózatot újra felépíteni és meghatározni. P.Z.: Hol helyezkedett el a telep, és mekkora volt? H.K.: Ez a telephely Nógrádverıce központjától olyan 1600-1800 méterre volt. A telephely tulajdonképpen egy mezıgazdasági mővelésbıl kihagyott terület, azt mondhatnám szérőskert volt. Egy nagy diófának a tövében és a mögött helyezkedett el. Egy faházban volt az iroda, és egy másikban a mőszerraktár. Leásott oszlopokon álló, hátulról deszkával borított, ponyvával fedett munkasátrakban folyt a hallgatói munka: a mérések feldolgozása, a számítási és a rajzi munkarészek elkészítése. Elıfordult olyan nagy nyári zivatar, amikor elöntötte alulról ezeket a sátrakat a víz; nem felülrıl jött be az esı, hanem a domboldalról folyt le; így szinte felhúzott lábakkal kellett rajzolni, mert különben vízben állt volna a hallgatók cipıje. Tehát elég nomád körülmények, mondhatnám tábori körülmények voltak. Folyóvíz a mérıtelepen nem volt; az ivóvizet ötliteres kannákban hoztuk, és alumínium poharak voltak hozzá. Ellátás nem volt, arról mindenki maga gondoskodott, illetve 1957tıl néhány évig a honvédségtıl kaptuk az ellátást, a kismarosi híradós táborból. Késıbb sem volt szervezett ebéd, viszont volt szervezett vacsora, amit elıre be kellett fizetni, meg lehetett rendelni, nap közben, pedig tábori hideg kosztot ettünk. Villany nem volt kint a 2

telepen, petróleumlámpával világítottunk. A mőszerraktárként szolgáló faházban lakott az egyik hivatalsegédünk, aki egyben vigyázott is a mőszerekre. Tábori ágyon aludt. Az egyik svéd faházat még ’47-ben vettük mőszerraktárnak, a másik faházat emlékezetem szerint csak ’51-ben. Ez lett az irodaház. Az már nagy fejlıdés volt, mikor két faházunk állt ott. Kezdetben kettı, késıbb három elıre felépített sátor is volt, a hallgatói létszámtól függıen. Egy mérıcsapatnak egyetlen hosszú asztala volt a sátor alatt, és két padja kétoldalt. A természet viszontagságainak eléggé ki voltunk téve, mert amikor reggelenként kimentünk, májusban bizony még elég hideg volt. N.F.: Én három nyáron voltam Nógrádverıcén: egyszer hallgatóként, kétszer pedig oktatóként. A hallgatói jelenésem 1961-ben volt; én akkor voltam másodéves. Akkor a geodézia-gyakorlatot minden építımérnök hallgató, tehát köztük a földmérık is a másodév után végezték el. Maga a geodézia tantárgy egyébként a harmadik és a negyedik félévben volt a tantervben. Tanárként azután 1965 és ’66-ban vettem részt az itteni mérıgyakorlatokon. Nógrádverıce és Katalinpuszta között volt egy völgy; egy hosszú, nagyon szép völgy. Egy patak is folyt a völgyfenéken, és az országútnak az északra, vagy északkeletre esı oldalán – tehát a Börzsöny felé esı oldalán, és nem a Duna felılin – volt maga a mérıtábor, a mérıtelep. Az egész tulajdonképpen egy telek mérető terület volt. Ha mővelték volna, akkor egy lucernás szántó lett volna, de hát nem mővelték, mert a gazdája évrıl-évre visszatérıleg a Geodézia Tanszéknek adta oda használatra ezt a területet. Nem volt ez nagy darab föld, és nem volt bekerítve sem. „U” alakban vették körül a tanszék építményei. Nem mondom azt, hogy házai, mert nem voltak ezek házak. Ahogy a telek rövidebbik oldalán az országútról bementünk a területre, jobb oldalon állt az úgynevezett mőszersátor. Ez a mőszersátor egy faház volt tulajdonképpen, egy olyan faház, amelyet azután a verıcei mérıgyakorlat megszőnte után elvittünk Balatonkenesére is, és sokáig még ott éktelenkedett a mostani fıépület mellett. Ez az egyik faház volt a kettı közül, mert volt egy másik is. A mőszersátorban voltak a mőszerek elhelyezve. Körös-körül, a polcokon ott álltak a mőszerek, a mőszerállványok, a lécek; minden, ami a gyakorlatok lebonyolításához szükséges volt. Mellette volt egy hallgatói sátor (ez már tényleg ponyvás sátor volt), aztán a területnek az országúttal szemközti végében volt az úgynevezett tanári sátor (az volt a másik faház), és a baloldalon pedig további két hallgatói sátor. Ezek a sátrak úgy néztek ki, hogy egy fa szerkezetre ponyva volt feszítve. Az elülsı oldala általában nyitva volt, de talán lehúzható volt ott is a ponyva. A hallgatói sátraknak, ezeknek a ponyvával letakart helyeknek a tere tele volt rakva padokkal, és asztalokkal. A padok és asztalok egyszerő, még talán azt sem mondanám, hogy gyalult, inkább gyalulatlan deszkából készültek. Meglehetısen mostoha terepi körülmények voltak itt. Ezeken az asztalokon rajzolni csak úgy lehetett, ha rajztáblát tett rá az ember, mert egyébként magának az asztalnak a minısége a legutolsó kocsmai asztalnak a minıségével vetekedett. Ezen rajzolni, közvetlenül rátett rajzlapon nem lehetett. A padok mellett egyszerő lócák voltak: leásva két cölöp, és rajta hosszában egy deszka; úgyhogy ezen bizony hosszasan ülni, hogy úgy mondjam, egy kicsit zsibbasztó volt. P.Z.: Mikor kezdıdött reggelente a mérıgyakorlat? H.K.: Akkoriban május 2-án – a május 1-jei munkaszünet után – kezdıdött a mérıgyakorlat. Oltay professzor úr haláláig – 1955-ben halt meg – reggel fél hatkor kezdıdött a nap az oktatók számára, a hallgatóknak háromnegyed hatkor kellett kint lenni a helyszínen, és hatkor kezdıdött a munka.

3

Nagyon szigorú volt Oltay professzor úr. Fél hatra kint kellett lennünk, ı ott állt az országúton, és várta az oktatókat; mindenkit nézett, hogy mennyire siet, mikor ér ki, és ha valaki öt percet késett, akkor megkérdezte: „Kollega úr, és hol volt délelıtt?” Ez volt öt óra harmincöt perckor. Tehát nagyon-nagyon szigorúan vette a fél hatos kezdést a professzor úr, és ez a hagyomány meg is maradt. Aztán Kenesén már késıbb kezdtük a mérıgyakorlatot, fél nyolckor, az liberálisabb volt. Ott hét óra harminc perc nulla másodperckor indul a névsorolvasás. Egy bizonyos tanulmányi fegyelmet a tanszék mindig igyekezett tartani. N.F.: A mérıtáborban a kezdési idıpontot mindig nagyon szigorúan betartották. Kenesén is nagyon zokon veszik valakitıl, hogyha elkésik a reggel fél nyolcas névsorolvasásnál, és ez nem volt másként Verıcén sem. Ott bizony fél hatkor ott kellett lenni, és voltak olyan idısebb oktatók, akik ezt betarttatták velünk, fiatalabbakkal. Kiálltak a tábor bejáratához, az országút mellé, és bizony, aki öt óra harmincegykor ért oda, azt már megrótták, vagy már nem tudom, miképpen fegyelmezték, de kínos volt mindenesetre, hogyha valaki egy perccel is késıbb ért a mérıtáborhoz. A pontosságot nagyon nagyra tartották. Ezért volt aztán az is, hogy a késın kelı hallgatóság – amikor az utolsó években a kismarosi ifjúsági táborban volt a szállásuk – az erdın keresztül vezetı utat választotta – az útba esı táborkerítés megmászásával együtt. M.P.: Én csak 1964-tıl ’66-ig vettem részt a verıcei gyakorlatokon. Emlékszem viszont én is arra, hogy milyen nagyon fontos volt a pontosságra nevelés. Ugye korábban a hallgatók is, az oktatók meg mindvégig magánházaknál kerültek elhelyezésre, és volt olyan is, hogy egyedül, volt olyan is hogy többen együtt laktunk. Én – meg mások is – mindig csak párban, kettesben laktunk; én magam Noéh tanár úrral, Detrekıi tanár úrral. A reggeli hat órás kezdés volt elıírva abban az idıben, mikor én részt vettem a mérıgyakorlaton. Hatkor pontosan meg kellett jelenni a találkozóhelyen. És nehogy elkéssünk – mert annak következményei voltak – mindig ébresztıórával ébresztettük magunkat. Emlékszem egy esetre, amikor Detrekıi tanár úr felhúzta este az órát, de nem tudott aludni a ketyegésétıl, ezért betette a szekrénybe, ott is a fiókba, és akkor rácsukta a szekrényajtót. Így aztán nem lehetett hallani az óraketyegést, de még a csöngést is alig, reggelente. Néztem közben ezt a térképet is. Nem tudom, ti hogy’ emlékeztek arra; én úgy emlékszem, hogy az a bizonyos találkozó reggel hat órakor a templom elıtt volt. A találkozó a község templománál volt? Én arra emlékszem, hogy a csoport onnan libasorban gyalog vonult ki a táborhoz. P.M.: Legfeljebb elıször. Oda kellett találni, hát együtt kellett kimenni a faluból a terepre. Késıbb aztán mindenki egyénileg ment ki. N.F.: Péter, a mindennapi közös kivonulás annál is inkább nem valószínő, mert – emlékezzetek vissza – mikor már Kismarosról jöttek át a gyerekek ’65 – ’66-ban, akkor ık az erdın át jöttek, a kertek alatt, mert az rövidebb és gyorsabb út volt. Ott lyukadtak ki valahol a Migazzi-kastély elıtt. P.Z.: Volt-e Verıcén elıgyakorlat? N.F.: A csapatvezetıknek, akik vezették az egyes mérıcsoportokat, egy tisztes része külsı meghívott óraadó tanár volt, de nem csak az ı számukra, hanem a tanszéki oktatók számára is minden évben tartottak úgynevezett elıgyakorlatot. Az elıgyakorlaton az abban résztvevı késıbbi csapatvezetık ugyanúgy végigcsinálták a feladatokat. Szakmai 4

gyakorlatuk folytán ez persze valamivel gyorsabban ment, de ugyanúgy végigcsináltak mindent, mint ahogyan azt a mérıgyakorlat terve a hallgatóknak elıírta. Igen ám, de ezen az elıgyakorlaton mindjárt kiderült, ha egy mőszer nem volt rendben, vagy ha egy mérési vonalban vagy a feladat megoldása során valami különös akadály támadt, ami az elmúlt években még nem volt, és most már ott volt. Tehát a nehézségek kiderültek, és ezeken még lehetett segíteni addig, amíg az igazi gyakorlatok meg nem kezdıdtek. K.A.: Hogyha nagy szakmai gyakorlattal bíró mérnökök kerültek oda, azoknak is el kellett végezni az elıgyakorlatot: egy gyakorlott oktató segítségével végig kellett csinálniok minden részfeladatot. Még a rendkívül nagy tudású Sárdy tanár úr is újból végigcsinálta az elıgyakorlatot, amikor néhány iparban töltött év után újból a tanszékre került. Ezt a mai napig nagyon fontos dolognak tartom. Rendkívül komolyan vette a tanszék, hogy az oktatandó anyag egyszeregyét mindenki elsajátítsa – aztán majd minden mérnök tegye hozzá még azt, amit tud, és amit szükségesnek tart. H.K.: Akkor még minden évben volt elıgyakorlat az oktatóknak, amit Oltay professzor úr nagyon komolyan vett. Az éppúgy négynapos volt, mint maga a mérıgyakorlat. A csapatvezetı tanársegédeknek, adjunktusoknak, külsı óraadóknak, tehát az asszisztenseknek ugyanúgy teljesíteni kellett minden mérést, el kellett készíteni minden számítási és rajzi munkarészt, mint a hallgatóknak. P.Z.: Ebben az idıben meddig tartottak a mérıgyakorlatok? Május 2-án kezdıdtek, de mennyire nyúltak bele ezek a nyárba? H.K.: A mérıgyakorlat négynapos kimérete 1965-ig tartott, azután az 1963. évi tanulmányi reform alapján tizenkét naposra bıvült. Elıször a földmérıknek 1965-ben, majd a többi szaknak, tehát a közlekedésépítı, a vízépítı a szerkezetépítı szaknak ’66-tól bıvült tizenkét naposra a mérıgyakorlat. Itt jegyzem meg, hogy 1967-ben kaptuk meg a balatonkenesei telephelyet. Ott korábban egy vasútépítı századnak volt a szállása, akik a tapolcai vasútvonal Kenese–Főzfı közötti szakaszának átépítését végezték onnan. Az akkori közlekedési minisztertıl, Csanádi Györgytıl kapta meg az Építımérnöki Kar telephelynek, a Geodézia Tanszék mérıgyakorlatai és a Vasútépítési Tanszék vasúti nyomjelzı gyakorlatai céljára. De kanyarodjunk vissza a gyakorlatok idıtartamára! Az 50-es évek legelején volt egy esztendı, amikor a mérıgyakorlatot áthelyezték harmadévrıl másodévre; ez azt jelentette, hogy két évfolyam vett részt a mérıgyakorlaton, és akkor az július közepéig tartott. 1957ben a forradalom és szabadságharc eseményei miatt késıbb fejezıdött be a tanév, és akkor jóval késıbb kezdıdött a mérıgyakorlat is, és egészen július végéig tartott. Tehát a leghosszabb mérıgyakorlat, amire én emlékszem, hetvenkét nap volt, az 50-es évek elején; és volt még egy olyan mérıgyakorlat, ami két-három nappal meghaladta talán a hatvan napot. Amikor hetvenkét napos mérıgyakorlat volt, hetvenkét napig voltak Verıcén a kollégák, és nem volt olyan ideális a beosztás, mint manapság. Az oktató kollegák most harcolnak, hogy „én csak két hetet vállalok”, „én, ha lehet, csak hat napra megyek le”. Oltay professzor úr kiadta – volt, mikor oktatók összesen hatan voltunk –, hogy „kérem szépen, ez egy férfias dolog, lehetıleg a nejeket se tessék lehozni!”. Azt hiszem, egyetlen adjunktus volt köztünk – a Hörcher adjunktus volt –, aki a feleségével jött. Oltay a tanszék oktatási feladatai közül szinte a legfontosabbnak tekintette a mérıgyakorlatot. İ szervezte, és ı építette ki az egész telephelyet, és a tanszéknek a rezidenciáját is, ami szintén egy helyi házban volt – és a tanszék leköltözött oda. İ végig lent volt, úgyhogy az írásbeliket és az indexeket is lehozták Verıcére. Ott javította ki a dolgozatokat és ott írta be 5

a jegyeket, és azt mondta: „Nincs a tanszéknek fontosabb tanulmányi feladata, mint a mérıgyakorlat”. Végig lent tartózkodott. Minden kezdı elıadást ı tartott, ı indította el a mérıgyakorlatot, a kiértékelést is ı személyesen tartotta, és az elsı négy-öt évben az állomáson minden csoportot ı búcsúztatott el. Akkor már hetven éves volt. A tanszék oktatói is különös jelentıséget tulajdonítottak a mérıgyakorlatnak; mondhatnám akár az évközi oktatási tevékenységnél is többet. Ezt a mérıgyakorlatot úgy kell elképzelni, mint a sebészek számára a klinikai gyakorlatot. Azt sem igen lehet színes ábrákon bemutatni, hogy mit kell kioperálni; de oktatófilmrıl bemutatni, hogy hogyan kell mérni több sorozatban, és hogyan kell kiszámolni valamit, azt biztosan nem lehet. Azért ha ezt nem csinálja végig egy mérnök, akkor teljesen elméleti síkon mozog, és a gyakorlati feladatokat a mérnöki praxisban sem tudja majd megoldani, szerény meglátásom szerint. P.Z.: Most Kiss Antal tanár úrnál van a verıcei térkép. Én azon két vasútállomást találtam: egy délebbit, amelyik a Duna-part közelében van, és egy másikat, északi irányban. Melyik állomásra érkezett a hallgatóság? P.M.: A délebbire; arra, amelyik a falu központjában volt. Ez a Budapest–Szob vasútvonalnak volt az állomása, a másik pedig a Vác–Balassagyarmati vonalon van. Amikor kezdıdött a mérıgyakorlat, akkor azon naponta két személyvonat közlekedett. H.K.: A Vác–Balassagyarmati vonalon Magyarkút volt a Nógrádverıce utáni állomás, és ott csakugyan két vonat ment el naponta. A szobi fıvonalon viszont, Budapest–Nyugati pályaudvarról akkor is majdnem óránként jöttek a vonatok, szóval elég jó volt a vonatközlekedés. N.F.: Emlékeim szerint akkor még foglalt kocsikban utaztunk. Ki volt téve a cédula, hogy ez a kocsi le van foglalva a Mőegyetem diákjai számára, és abba más utas nem szállhatott fel. Ez a foglalási rend még a kenesei vonatokon is sokáig szokásban volt. B.P.: Általában együtt jött a csoport, és együtt is ment, mert ez így díjkedvezménnyel járt. Névsor alapján ment a dolog, így egyszerre is érkeztek, és nem egyesével szállingóztak be. N.F.: Azt a közös kedvezményes vasúti jegyet MÁV-nyelvjárásban úgy hívták, hogy „csoportos őrjegy”. Gyönyörő, nem? A negyven hallgatónak a közös jegye volt a csoportos őrjegy. P.M.: És Verıcén, a vasútállomáson fogadtuk a hallgatókat. N.F.: Igen, mert ott volt az állomáson a fiúk-lányok beosztása, hogy ki hova megy lakni. P.M.: Igen. Ott megkapták, hogy ki hova menjen lakni. Az állomással szemben, a tanszéken, Mariska néninél volt az elosztás. Megérkeztek, megvolt az elosztás, és aztán mentek a szállásukra. B.P.: Ott volt a Mariska néni háza mindjárt az állomásnál, és annak az udvarán, persze. Ez egészen addig így volt, amíg a nagy létszámok miatt át nem költöztettük a hallgatókat a verıcei magánházakból a kismarosi ifjúsági táborba. P.Z.: A tanszék mint olyan, az mitıl volt tanszék, illetıleg, hogy egyik nyártól a következı tavaszig maradtak ott holmik, mint mostanában Kenesén? Olyan, mint a mőszerállványok, a sátor, vagy mi volt ott betárolva? Mitıl volt az tanszék? Állandó bérlet volt a Mariska nénitıl, nem csak arra a hatvan napra? 6

M.P.: Az építmények a mezın lebontásra kerültek, … P.M.: … és a Mariska nénihez vitték be a házakat meg a sátrak anyagát. B.P.: Mindent betakarítottunk a Mariska néni udvarára. A háznak a tanszék-funkciója inkább viszont az volt, hogy – amint elhangzott – ott zajlott az érkezı hallgatók fogadása, azután az ügyintézés, elosztásuk, tájékoztatásuk. Tulajdonképpen az oktatóknak is egy olyan találkozópontja volt ez a hely. Hogyha valaki szabadidejében nem nagyon tudott mit csinálni, benézett oda. Igazából nem volt nagy funkciója, de néhányszor azért csak volt úgy, hogy valamiért ott összejöttünk. De hát emiatt még nem lett volna tanszék. Végül is minden adminisztratív dolgot ott intéztünk. És ott mindig laktak is ketten-hárman az oktatók közül, de voltak más állandó lakások is, ahová minden évben visszamentünk. P.M.: A tanszék Mariska néninél volt a Maros utca 4-ben. Amikor – úgymond – a tanszék összejött, akkor Mariska néninél, a konyhában találkoztunk. P.Z.: Hol laktak akkor a tanár urak és a hallgatók; és milyen körülmények között? P.M.: Az elhelyezés csaknem mindvégig a verıcei falusi házakban volt, és mindenkinek megvolt a lakása a helybelieknél; a hallgatóknak is. Kenesével ellentétben Verıcén mindenki egy-egy lakásban lakott. Mindenki – esetleg többedmagával, de – magánháznál lakott, nem úgy, mint Kenesén, ahol egy tábor van, és a hallgatók négy vagy hatágyas szobákban vannak elhelyezve. A viszonyok olyanok voltak, amilyenek. Nekem például ugyan éppen volt fürdıszobám, de ahhoz, hogy alaposan meg tudjak mosakodni (nem mőködött a vízellátás, és a kádból kellett merni a vizet a mosdóba) bele kellett másznom a fürdıkádba. Ilyen emlékeim vannak az ’50-es évekbıl. És milyen WC különlegességek voltak!… K.A.: Engedjétek meg, hogy az igazság kedvéért egy kis kiegészítést tegyek: annak idején másutt sem indult még meg vidéken a közmővesítés. Úgyhogy ez mindenütt komoly probléma volt. Én vidéken is éltem, de terepen mérı emberként is természetes volt számomra, hogy az Alföldnek a legnagyobb részén, a falu végén meg különösen, ilyen viszonyok voltak, a tanyákon pedig mindenhol. Visszatérve Verıcére: most már nem tudom, diákkori vagy oktató-kori emlékeim, de van belılük egy negatív és egy pozitív. A negatív az, hogy – ugye – falusi házaknál laktunk, és gyakran nagyon rossz volt az ágy, teli bolhával, amelyek persze reggelre mindig belemásztak az ember ruhájába. A rossz árnyékszék az udvar végén volt, azon kívül egy lavórban mosakodtunk. Azok azonban mégis szép idık voltak, mert fiatalok voltunk. Tulajdonképpen nem feltétlenül szükséges, hogy a nomád körülmények a szakma velejárói legyenek, de ha az ember akkoriban terepen élt, ezt tudomásul kellett vennie. – Most a pozitív emlék: számomra a mérnöki szakma és a mérnöki munka rangját jelentette, hogy amikor hallgatóként Verıcén voltam, abban az idıben a diákoknak is voltak még figuránsaik. Ebben valószínőleg két tényezı játszhatott közre. Az egyik az lehetett, hogy az egyetem és a tanszék régen odafigyelt arra, hogy a szakmának rangja legyen; a diák a munkájára figyeljen, és ne a lécet tartsa. A másik – biztosan volt egy ilyen oka is –, hogy ott akkor a helyi embereket alkalmazták, és ez munkalehetıség volt a számukra. N.F.: A szállásokat a tanszék bérelte a faluban, és kettesével, hármasával, sıt négyesével voltak elszállásolva a hallgatók. A házaknál négynaponként váltották egymást. Az elszállásolásnak egy másik lehetısége az volt, hogy valaki a tanszéken lakott. Én magam hallgatóként például éppen a Mariska néni tisztaszobájában aludtam.

7

P.M.: Te hol laktál Péter? B.P.: Sokáig Vízkeletiéknél, azután a Gránátnénál; Bartók Bélával együtt. P.M.: Én meg a Bazaránéknál laktam. B.P.: De ezeket a házakat a gyakorlatok megkezdése elıtt minden évben még bejártuk; egyeztettünk velük, hogy most is kiadják-e. Biztos, hogy szerzıdéskötés is volt akkor, megállapodás. Ezt tavasszal mindig végig kellett adminisztrálni. P.Z.: Többször szóba jött már az ifjúsági tábor. Arról mit kell tudni? N.F.: Jó lenne, ha elıvennénk a kollektív bölcsességet a tekintetben, hogy mikor létesült a kismarosi Express ifjúsági tábor. Én az ötvenes évek végét, vagy inkább a hatvanas évek elejét tippelem, de nem tudom, hogy így van-e. Jómagam ’61-ben voltam hallgatóként Verıcén, és akkor még házaknál szállásoltak el bennünket, nem az Expressz-táborban. H.K.: Még ’61-ben is? N.F.: Igen. Azt viszont tudjuk, hogy 1965–66-ban már az Express Ifjúsági Utazási Irodának a kismarosi táborában szállásoltuk el a diákokat. Ez az Express Ifjúsági Utazási Iroda akkor nemrégiben alakult meg, és létrejötte tulajdonképpen egy kicsit kapcsolatban állt az akkori politikai enyhüléssel. Ekkoriban indultak meg a külföldiek is Magyarországra, és ennek az idegenforgalomnak az Ibusz volt a lebonyolítója, amelyik akkor egyeduralkodó volt a turizmus piacán. A cégnek volt egy ifjúsági változata, ez volt az Express Ifjúsági Utazási Iroda. Ennek volt egy olyan ága, amelyik a belföldi turizmus igényeit elégítette ki, de utaztatott ez az utazási iroda a szocialista tábor más országaiba is. Tehát voltak Express-szálláshelyek Magyarország területén, és az egyik ilyen belföldi tábor, sıt talán az egyik legjobb belföldi tábor, amely külföldi vendégek fogadására is alkalmas volt, ott épült meg Kismaroson. Javaslom, vitassuk meg, mikortól béreltük a hallgatóság elszállásolására a kismarosi tábor faházait, mert ez mégiscsak egy érdekes változás volt Verıce életében. M.P.: Lehet, hogy ez ’65-ben jött be. P.M.: Ez olyan ’64 és ’66 között kellett hogy legyen, de pontos évszámot nem merek mondani. N.F.: Én – ahogy az elıbb mondtam – ’61-ben hallgatóként a tanszéken laktam, következésképpen ’61-ben még nem volt Express-tábor. P.M.: Két éven át biztosan laktak ott, és miután Kenesére 1967-ben költöztünk, 1965-ben és ’66-ban biztosan a kismarosi táborban lakott a hallgatóság. N.F.: Mivel senki sem emlékszik rá, hogy ’65-ben már lett volna Express-tábor, akkor valószínő, hogy csak ’65 és’66 az a két esztendı, amikor a hallgatóság ott szállásolt. És ugye faházak voltak ott? P.M.: Igen, faházak voltak, de a szállás lényegesen nívósabb volt, mivel ott már teljes vízellátás volt, étterem volt stb. Szóval az már nem olyan volt, mint Verıcén. Én nagyon jól emlékszem, hogy amikor Verıcén kezdtük, a professzor úr egy kifliért felküldte a

8

Besenyei Istvánt Pestre, hogy hozzon neki. Ez a háború után volt már, akkor nagy dolog volt egy kifli, és Verıcén nem is lehetett kapni. N.F.: Viszont volt még egy érdekes nevezetessége ezeknek az éveknek, ugyanis azokon a nyarakon, ’65-ben és talán ’66-ban is, ebben a táborban zenélt az Illés-együttes. Akkor már kezdtek befutni, ’65-re szerzıdtette ıket az ifjúsági tábor, és akkor nyáron már ott zenéltek. Olyan szakadt, hobó-külsejő srácok voltak, és ez meglehetısen új volt, mert akkor még nyakkendısen jelentek meg a zenekarok, mint a Beatles, Szörényiék pedig olyan ruhát hordtak, mintha megtépázták volna ıket. Nagy feltőnést keltett, hogy ezek ilyen szakadt módon, rojtos farmerban meg mindenféle hacukákban mászkáltak ott. Volt úgy, hogy a tanárok is ott vacsoráztak az ifjúsági táborban, és így közvetlen közelrıl érintkeztünk Szörényiékkel. Egy kicsit viszolyogva néztünk rájuk, és akkor még nem gondoltuk, hogy néhány év múlva anyagilag biztosan zsebre fognak vágni bennünket, akik ugye jólfésültek voltunk, és rövid hajat meg ép nadrágot hordtunk. Valljuk be, hogy akkor lenéztük ezeket a srácokat, akik ott ugrabugráltak. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy késıbb az ízlésünk is változott, és jómagam ma már a huszadik század egyik legtehetségesebb magyar zeneszerzıjének tekintem Szörényit. Akkor viszont az ı zenéjük nagyon új volt; különösen annak, aki a komolyzene bővöletében élt. Nem ismertük fel, hogy mekkora zene, amit ık csinálnak. Nos tehát ez is hozzá tartozott az Express Ifjúsági Táborhoz, az Illés együttes. Esténként ık játszottak a táborban, a hallgatóság az ı zenéjüket hallgatta. Rendezett a hallgatóság ott az Express táborban tábortüzeket is esténként, aminek a hagyománya sokáig megvolt Kenesén is. Mostanában már ez is nagyon kihalóban van, és ha van is egy-egy tábortőz, akkor is számomra nagy kiábrándulás, hogy nem tudnak a kedves fiatal kollégák egyetlen népdalt sem elénekelni. Ez akkor még nem így volt. P.Z.: Ki hogy’ emlékszik vissza rá: az a bizonyos mezıgazdasági mővelés alól kivett terület, amelyiken maga a mérıtábor volt, az milyen mérető, hányszor hány méteres volt? N.F.: Emlékeim szerint egy olyan 25-30 méterszer 50-60 méteres nagyságú terület volt. P.M.: Én elıször az országúttal párhuzamos méretét mondom, amely úgy 40 vagy 60 méter, és a rá merıleges pedig olyan 70 méter lehetett. Itt elfért három darab sátor, ott volt a tanári faház, és ott volt a mőszereket tároló házacska. Az elıtt volt felállítva egy fehér doboz, amelyben egy hımérı volt, meg egy-két pad asztalokkal. Nem volt ez nagy terület; az viszont, ahol mértünk, az elég nagy volt. De az sem és ez sem volt a tanszék vagy az egyetem tulajdona. A tanszék kibérelte, és használtuk. Kicsikét mostohák voltak ott a körülmények, mert miután a telep egy lejtıs terepen volt felépítve, ha jött a víz, akkor mindent szépen eláztatott. Úgyhogy itt legalábbis olyan körülmények voltak, amelyek közepette általában egy földmérı mérnöknek dolgoznia kell… M.P.: A táborra én is úgy emlékszem, hogy elég kis területen volt maga a két faház, és a három munkasátor. A felmérési terület elég nagy volt. Egy része az út fölött egy lankás domboldalon helyezkedett el, amelynek a felsı szélén –, ami a tábortól körülbelül olyan 150-200 méterre volt – kezdıdött az erdı. Még arra is emlékszem, hogy a gyakorlatokban helyet kapott a barométeres magasságmérés is. Ilyenkor még az erdıbe is felmentünk, hogy magasságkülönbséget lehessen mérni, mert a lankás területen tulajdonképpen alig volt magasságkülönbség. Igen ám, de meg volt szabva, hogy az erdıben nem szabad tovább menni ennél és ennél a pontnál, mert a hegytetın honvédségi terület volt, és azt nem volt szabad megközelíteni. Az út mellett is volt egy olyan 300-szor 300 méteres 9

terület, amely rendelkezésre állt. Ez mezıgazdasági terület volt, de igazából nem emlékszem arra, hogy ott voltak-e olyan termények, amiben kárt tudtunk volna tenni. Elég korán kezdıdtek a mérıgyakorlatok, de nem emlékszem rá, hogy ott gabona lett volna. P.M., K.A.: Málna volt! M.P.: Tehát ahol mértünk, ott olyan terület volt, ahol nem csinálhattunk kárt a járkálásunkkal. Magán a táborhelyen, az út felıl nézve baloldalt voltak a hallgatói sátrak, jobboldalt, az út mellett állt a mőszerraktárként szolgáló ház. Szemben, feljebb olyan negyven-ötven méterrel volt az iroda, és lehet, hogy a jobboldalon, a mőszerraktár faháza fölött is volt még egy ilyen hallgatói sátor. De lehet, hogy csak én tettem most oda. B.P.: Igen, jobboldalt is volt egy! P.M.: Jobboldalt fönt is volt sátor? B.P.: Amikor késıbb nagyobb létszám volt. Elıttem is itt van a kép; igen, ott a nagy diófa; egy hatalmas nagy diófa adta az árnyékot. Hát tulajdonképpen egyik oldalon voltak a sátrak; lehetettek négy méteresek talán? Középen lehetett egy szintén négy méteres hely, és a másik oldalon a faház. Az egész terület olyan tizenöt-húsz méter széles lehetett, és ötven vagy hatvan méter hosszú. Három sátor állt, azt hiszem. És keresztben volt egy másik faház, ott a végén. A faházak keskenyebbek voltak, olyan két és fél méteresek. P.Z.: Milyen volt a gyakorlatok felépítése, tematikája? Különbözött-e az általános mérnökök és a földmérı mérnökök gyakorlatának felépítése? P.M.: Minden gyakorlat különálló, önálló gyakorlat volt. Háromszögelés, sokszögelés, felsırendő szintezés, mérnöki szintezés, hossz- és keresztszelvény felmérése, tahimetria. Úgyhogy akkor, amikor négynapos gyakorlatok voltak, akkor bizony úgy volt, hogy délelıtt ez, délután az. Nekem eleinte nagyon tetszett az, hogy voltak velünk napszámos figuránsok, így a hallgatók megszokták, hogy a lécet nem a mérnök úrnak kell cipelni. A végén már úgy volt, hogy a hallgatóknak kellett hordozni a lécet. Engedjetek meg itt egy közbevetést! Gyakran gondolok arra, milyen szép is volt régen a mérnöki szakma, amikor a mérnök úr mindenféle mérnöki munkát egymaga csinált meg. Akkor beszélhettünk általános mérnökrıl vagy kultúrmérnökrıl. İ lement például Erdélybe dolgozni, és ott a geodéziától a folyószabályozáson át az útkitőzésig és a hídépítésig mindent egymaga csinált. İ volt az igazi általános mérnök, és ez nagyon szép volt annak idején, mert ı egyedül oldott meg mindent. Ahogy az idı múlik, úgy egyre inkább szegregálódnak a szakmák. Valaki csak statikus, csak geodéta, csak vasutas; abban is felépítményes vagy alépítményes lesz. Szóval nagyon tagolódik már a szakma. K.A.: A mi diplománkba még annyi volt csak beírva, hogy „mérnök”. A hatvanas években ez volt a megnevezése az általános mérnöknek. P.M.: Igen. Amikor én kezdtem, akkor kultúrmérnök volt, aztán általános mérnök, aztán mérnök, végül építımérnök lett az elnevezés. Visszatérve Verıcére: hát az egy mérésekre nagyon alkalmas, szép terület volt. Azt akarom ezzel mondani, hogy például olyan hossz-keresztszelvény bemutató mérésére alkalmas terület, mint ami ott volt, olyan soha, sehol nem lesz. Megjelöltem egy hossz-szelvénynek a pontjait cövekkel, zsindellyel, meg a keresztszelvény pontjait is. Az egy ragyogó hossz-

10

keresztszelvény volt! Kenesén, ugye, mi az út mentén vesszük fel a hossz-keresztszelvényt. Az nem az igazi! Érdekes módon a gyakorlatok befejezésének az idıpontja soha nem volt meghatározva. Kezdeni mindig óra nulla perckor kellett, de vége akkor volt, amikor befejezted az elıírt munkát. Mindig volt egy feladat, és az oktatótól függött, hogy az akkor milyen feladatot szab ki; ekkora területet ad, vagy akkorát; de akkor lett vége a gyakorlatnak, amikor a rajzot a csapat letette az asztalra. Tulajdonképpen a szakmának is egy magával járója, hogy a feladat akkor van megoldva, mikor a mérnök a kész munkát leteszi az asztalra, és a munka idıigénye az idıjárásnak, a mőszerezettségnek, a mérnök tapasztaltságának és még sok mindennek a függvénye lehet. Még talán annyit, hogy Verıcén, ahogy az elıbb mondtam, félnapos gyakorlatok voltak. Fél nap szintezés, fél nap tahimetria, és így tovább. Kenesén viszont a tizenkét napos mérési program átalakult: lett egy fı-program, és amellett a mellék-programok. Ezt az újítást az akkori dékánunk, Homoródi Lajos professzor úr hozta be, amikor tizenkét napra bıvült a mérıtábor idıtartama. Úgyhogy a tizenkét napból hat nap lett a fıprogram, és hat nap a mellékprogramok végrehajtására szánva. Elkezdett a csapat egy területen háromszögelni, sokszögelni, szintezni, tahimetrálni, és ezzel fel lett véve egy terület, amelyet meg kellett rajzolni; a rajzon terveztünk valamit, és kitőztük. Ezután következtek a részprogramok. Ez egy nagyon lényeges különbség lett az addigi gyakorlatokkal szemben. N.F.: Akkor a verıcei mérıgyakorlatokról… Ott a teljes négy nap olyan forgószínpadszerően volt megszervezve. Voltak bizonyos munkahelyek. Volt egy hely, ahol a háromszögelés volt a feladat, egy másik munkahelyen sokszögeltek, egy harmadik helyen a hossz- és keresztszelvényezést csinálták. Szóval különbözı helyeken különbözı munkafolyamatokat kellett elvégeznie a hallgatóságnak. Egy oktató legtöbbször egyazon munkahelyen kuksolt, és a négy nap alatt nyolcszor egymás után ugyazt a feladatot végeztette el az oda kerülı társasággal. Volt olyan is, hogy az oktató együtt haladt a csapatával, és úgy mentek újra és újra félnaponként az újabb és újabb munkahelyre. A feladatok nem függtek össze egymással olyan módon, mint aztán késıbb Kenesén. Kenesén kapott a csapat egy területet, és ott kellett háromszögelni, magasságot mérni, sokszögelni; ott kellett megcsinálni a részletmérést, ott kellett kitőzni, és így tovább. Verıcén az egyes feladatokhoz más-más munkaterület tartozott. B.P.: Beszéljük meg akkor, hogy mi is volt az a nyolc feladat, amit végre kellett hajtani. Az alappont-meghatározás, ami az én idımben már MOM Te-B1-es teodolitokkal történt, lényegében háromszögelés volt. Emellett volt sokszögelés, tahiméteres részletmérés, amit MOM Ta-D1-es mőszerrel végeztünk, elıtte pedig Zeiss Redtával és Dahltával. A Szepessy-féle tahiméter is szerepelt. Akkor volt a telekfelmérés derékszögő koordinátaméréssel, hossz- és keresztszelvény felmérés, szintezés. M.P.: És volt barométeres magasságmérés. B.P.: A barométeres magasságmérés az úgy pluszban volt. De mi volt a nyolc? Ez eddig még nem volt nyolc! N.F.: A felsırendő- és a mérnöki szintezés nem volt külön feladat? P.M.: De az volt. A felsırendő volt az egy kilométeres szintezés, amit oda-vissza mértek, és azon kívül volt területszintezés.

11

B.P.: A területszintezés csak Kenesén került bele a feladatsorba. Verıcén a terepfelmérés csak tahiméterrel történt. A kilométeres szintezésnél az odamérés az Oltay-mőszerrel történt, a visszamérés pedig Ni-02-es szintezıvel. H.K.: Akkor elmondanám én is. Tulajdonképpen egészen a reformtantervig – tehát ahogyan említettem 1965–66-ig – négynapos volt a mérıgyakorlat, és ahogy Pribék tanár úr mondta, korábban nyolc önálló félnapos program volt. Ezeken – szintén elhangzott – forgószínpadszerően vettek részt a hallgatók, és egyazon mérési programot ugyanaz az oktató vezette minden csapat számára. Azért neveztük ezt forgószínpadnak, mert a hallgatók mentek mindig tovább egy másik oktatóhoz és egy másik mérési feladathoz. Ez tulajdonképpen egy terepen végzett mőszergyakorlat volt, ahol begyakorolták a hallgatók a geodéziában legfontosabb mérési feladatokat, az akkor rendelkezésünkre álló legkorszerőbb mőszerekkel. Ez kezdıdött a háromszögeléssel, amihez ki volt építve egy önálló háromszögelési hálózat. (A szigorlati tervem illetve a diplomatervem ennek a mérıgyakorlati hálózatnak a kiegyenlítése volt.) A munka folytatódott a trigonometriai magasságméréssel, amelynek során a hálózati pontok magasságát kellett meghatározni; ez a számítással együtt egy vagy két félnapos feladat volt. Ezután jött a sokszögelés, ami nem is a mérıterepen volt, hanem a tábor elıtti, tehát a telephely elıtti országúton. Az oldalhosszakat mérıszalaggal mértük oda-vissza, és a törésszögeket másodpercteodolitokkal. Utána jöttek a részletmérések: elıször a birtokállapot felmérés, még állandó száltávolságú irányszálas tahiméterekkel. A szintvonalas térkép készítéséhez a felmérés diagramm-tahiméterrel történt. A legkorszerőbb ilyen mőszer az ’50-es években a Hammer-Fennel féle tahiméter volt, amit Oltay professzor úr „fene hamar tahiméter”-nek nevezett el, mert az irányszálas tahiméterekhez képest nagyon gyorsan adta a távolságot és a magasságkülönbséget. És akkor még ott voltak a szintezési programok. Oltay professzor úr különös jelentıséget tulajdonított az alappontszintezésnek. Egymástól egy kilométer távolságban volt két alappont, azoknak a magasságkülönbségét kellett meghatározni oda-vissza méréssel. Ez azért is érdekes, mert akkor az egyik legkorszerőbb mőszer volt az Oltay-féle szabatos szintezımőszer. Hadd említsem meg, hogy három másodperc volt a mőszer szintezılibellájának az állandója, és ötvenszeres nagyítású volt a távcsöve. A Süss-gyár állította elı, és egy nagyon korszerő mőszer volt. Tehát ezzel történt az odamérés, és a visszamérés egy hasonló teljesítıképességő felsırendő szintezıvel. Úgy emlékszem, 1955-ben jelent meg Magyarországon az elsı kompenzátoros mőszer, a Zeiss, és talán az utána következı évben már volt magyar kompenzátoros mőszer is. Tehát a visszamérés valamelyik kompenzátoros mőszerrel történt. Oltay professzor úr mindig megkérdezte, hogy mik a mérési eredmények, és mi mondtuk, hogy „a professzor úr mőszere jobb!”. „Én kérem, tudtam, hogy a magyar mőszer lesz a jobb, és azzal fogják a hallgatók a jobb mérési eredményeket kapni” – válaszolta. Az oktatók ismerték a két végpont magasságkülönbségét, és azt hibátlannak tekintették. Ahhoz viszonyítva határozták meg a mérések középhibáját. Mindig az Oltay mőszerrel kellett jobban mérni… Volt olyan is, hogy milyen gyorsan lehet szintezni egy kilométert. A hallgatók ebben versenyeztek; hát az valami fantasztikus volt, ahogy egyik mőszerállásból a másikba futva mentek. Tizenkét perc volt a legjobb idı, ami alatt egy kilométert szinteztek. Volt egy hegyoldali szintezés is; és amit Májay tanár úr említett: volt barométeres magasságmérés. Mindkettı körülbelül ugyanazon a vonalon haladt, tehát a tábor mellett ment fel egy dőlıúton a hegy felé. A barométeres magasságmérés egy ismert magasságú pontok közötti interpolálós mérés volt. Megjelent errıl egy történet is a „Vicinális dugóhúzó”-ban: A barométert leolvasása elıtt elıírás szerint meg kellett kocogtatni. Ezt a hallgatók úgy csinálták, hogy huszonegyeztek a tetején. A lapokat elég erélyesen tették rá a barométerre, olyannyira, hogy az helyettesítette a mőszer kocogtatását. Egy ilyen

12

alkalommal egyszer csak egy vészjósló hang megszólalt hátulról, az Oltay professzor úr hangja: „Kérem, Ön tizenkilencre bevág?” A hallgatók még itt is kihasználták a lehetıségeket, részben azt, hogy egy kissé humorosabban fogják fel a gyakorlatot, részben azt, hogy összekapcsolják ezt a kocogtatást egy ilyen kártyázással. A mérési programban szerepelt hossz- és keresztszelvény-szintezés is, aminek a helyszíne a Lıcsoldal dőlıben volt, a tábortól még Katalinpuszta felé körülbelül másfél-két kilométerre. Egy hegyoldal volt kijelölve itt, egy olyan hely, ahol egy kultúrmérnök: egy vasútépítı- vagy útépítı-mérnök egy hossz-szelvényt vesz fel, mert ott egy vasutat vagy utat kell építenie a hegyoldalon. Ott kellett a hossz-szelvényt felvenni, és keresztszelvényeket mérni. A mérési programot még kiegészítettük derékszögő koordinátaméréssel. Kezdetben egy szabálytalan nyolcszög alakú telket jelöltünk ki cövekekkel, és azt kellett megmérni. A mérési vonal és egyben az abszcissza-tengely a leghosszabb átló volt, és így a mérnökhallgatók el tudták sajátítani, hogy egy ilyen szabálytalan teleknek hogyan kell a felmérését, és hogyan kell a területszámítását elvégezni. Pribék tanár úr mondta az elıbb, hogy a gyakorlatoknak tulajdonképpen vége nem volt, csak kezdete, vagyis a mérést teljesíteni kellett. Ha minden mérés sikeres volt, és nem volt pótmérés, akkor olyan fél három és fél négy közt befejeztük a délutáni programot. Optimális esetben három és fél óra alatt teljesíteni lehetett egy félnapos programot. Az egyes gyakorlatok idıszükséglete átlagosan négy, négy és fél óra volt, de ha pótmérésre volt szükség, akkor bizony elıfordult, hogy estig is eltartott a munka, mert újra kellett mérni, vagy újra kellett számítani valami hiba miatt. Verıcén még nem úgy volt, hogy ha valaki elkésett egy fél napot vagy elkésett egy fél órát, akkor érvénytelen volt a napja, hanem úgynevezett büntetıfeladatot adtak neki a program után. Például fel kellett mennie a hegyre teljes mőszerfelszereléssel, és mondjuk három irányt ott megmérni. Korábban még nem volt ott a légvédelmi egység, tehát nem volt a hegy még tilos terület. A tábortól pontosan százötven méter volt a magasságkülönbség, tehát oda teljes mőszerfelszereléssel felmenni, az egy nagyon férfias teljesítmény volt. Oda mindig egy oktató kíséretében kellett menni. Teljesen komolyan vették ezt a bőntetıfeladatot is. A reggeli hat órai kezdésnek nem fegyelmezı jellege volt. A korai idıpontnak az volt a magyarázata, hogy vannak bizonyos mérések, amelyeket ideális légköri körülmények között kell végezni. Részben ilyen a háromszögelés, de még inkább az alappont-, tehát a felsırendő szintezés. Tudjuk azt a tanulmányainkból, hogy a mérésre ideális idıpont a reggeli izotermát szimmetrikusan közrefogó idıszak; ezért másfél órát mérünk az izoterma elıtt, másfél órát izoterma után. Az izoterma körülbelül napfelkelte után van olyan kilencven perccel. Ha a méréseinket a mondott három órában végezzük, akkor bizonyos légköri hatásokat – elsısorban a refrakció okozta hibákat – ki lehet küszöbölni. P.M.: Ez a gyakorlat végeredményben mindig valahol vidéken volt: Visegrádon, Nógrádverıcén, Balatonkenesén. Most ugyan a földmérıknek meg az építészek egy részének a terepgyakorlata itt a Gellért-hegyen van, de ez nem lényeges létszám. Én nagyon helyesnek tartottam azt a régi módszert. A vidéki gyakorlatnak megvolt az az elınye, hogy a gyakorlatot nem lehetett csak úgy ukmukfukk otthagyni. Így ott éltünk négy napig, ott voltunk kilenc vagy tizenkét napig, és ez egy nagyon jó dolog volt. És a hallgatók természetes körülmények között voltak, olyan körülmények között, amilyenek között valószínőleg dolgozni fognak majd az életük során. Horváth tanár úrhoz csatlakozva szeretném megerısíteni, hogy Oltay nagyon komolyan vette ezt a mérıgyakorlatot. İ a gyakorlat során mindenhová odament, megnézte a készülı jegyzıkönyveket, és ha valami hibát talált bennük, akkor szólt, hogy ezt vagy azt, így és

13

így tessék írni. Ezt soha nem a hallgatók elıtt tette. De az ellenırzést annyira komolyan vette, hogy odament mindegyik gyakorlathoz. Például az a bizonyos alappontszintezés azért volt neki szívügye, mert az általa tervezett mőszerrel történt az egyik mérés, és mindannyiszor érdekelte, hogy a szintezés milyen eredményeket hozott. Különben ezzel a mőszerrel csinálták a városi alappontszintezést is a harmincas években Budapesten. Elég az hozzá, hogy ı mindig odajött az alappontszintezés végére, és én azt nagyon jól tudtam, hogy odajön, és nagyon jól tudtam, hogy meg akarja majd nézni, hogy a mérıcsapat nem csalt-e. Az utolsó leolvasást ı akarta ellenırizni. Én már tudtam, hogy az utolsó mérésre Oltay majd odajön, mert azt ellenırizni akarja, de én meg azt akartam, hogy ı ne fogjon engem meg abban, hogy itt nem jött össze olyan, hú de szépen az eredmény. Mert az eredmény már csak olyan, hogy nem mindig úgy jön össze, ahogy az ember szeretné. Amikor hát elérkeztünk az utolsó magasságkülönbséghez, akkor az ember felvett egy szép magas mőszerállást, és elıre kiszámította, hogy mit kellene ott a jó eredmény érdekében leolvasni. Oltay odajött, és mivel alacsony ember volt, a magasra állított mőszerrel nem tudott leolvasni. Akkor engem megkért – mivel magasabb vagyok –, hogy végezzem el a leolvasást. Én már tudtam, hogy mit kell leolvasni, bemondtam, ı odament a hallgatóhoz, megnézte. Ott kiszámolták az oda-vissza szintezést, és akkor azt mondta: „Nagyon jó az eredmény, megegyezik a sokévi átlaggal.” Oltay is, mi magunk is komolyan vettük, hogy mindazt, amit egy mérnöknek geodéziából el kell vinnie magával az életbe, azt ezen a mérıgyakorlaton tanulja meg. Én is mindig elmondtam a hallgatóknak, hogy uraim, azt a geodéziát, amire egy építımérnöknek igazán szüksége van, ebben a tizenkét napban itt meg lehet tanulni, tehát ezt mindenki komolyan vegye. Nem is ismertem pardont; ebben kemény voltam; mindig nagy területeket vettünk fel. Az oktató nagyon komoly munkát csinál, és bizonyos hatalommal él. Én, az egyik mérnök, aki történetesen éppen tanítalak, hozzájárulok ahhoz, hogy belıled okleveles mérnök legyen, és te a mérnökök klubjába kerüljél. Tehát nekem, az oktatónak a kezemben van a lehetıség, hogy megtanítsalak valamire, és hogy aztán megmondjam, elegendı-e a tudásod arra, hogy mérnök legyen belıled vagy sem. Így bizony az ember mindig keserves döntés elé van állítva. Mindig volt olyan is, hogy valaki olyan kis szorgalmas volt, minden mérésen ott volt, de hát kis ügyetlenke volt, és ezért nem lehetett adni neki jelest, de olyan is volt, hogy valaki nagyon jó fej volt, de olyan lusta, hogy rossz volt nézni. Ezeken a mérıgyakorlaton sok féle emberi tulajdonság elıjött. N.F.: Szeretnék hozzáfőzni valamit ahhoz, amit az elıbb Horváth tanár úr mondott. Említette a nógrádverıcei barométeres magasságmérést, és annak helyszíneként a Lıcsoldal dőlıt. Lehet, hogy annak, aki késıbb Balatonkenesén teljesítette ezt a mérıgyakorlatot, annak szintén ismerıs a Lıcsoldal elnevezés. Nem véletlen, hogy Balatonkenesén is van Lıcsoldal. Amikor ugyanis átkerült oda – 1967-ben – a mérıgyakorlat, akkor ott néhányan csináltunk egy új hálózatot. Ez egy centrális hálózat volt, amelyiknek a középpontja a Bögre-hegy, és az öt kerületi pontjának egyike a mérıtábor fölötti domboldalon elhelyezett pont volt. Akkoriban az elsırendő hálózatban a háromszögelési pontok nevet kaptak; általában annak a hegynek vagy dőlınek a nevét, ahol elhelyezték ıket. Ennek a pontnak is nevet kellett adnunk. Hogy áthozzunk valamit Nógrádverıcérıl Balatonkenesére, azért kapta meg az a pont a ma is használatos Lıcsoldal nevet. De voltak azért Verıcén ennél furfangosabb dőlınevek is. Akkoriban még kicsit szemérmesebbek voltunk, de ma már, amikor a színpadokon ennél különb dolgok hangzanak el, meg lehet itt közülük említeni a Lófingató dőlıt – mert ilyen is volt. Ugyanis meredek volt ez a hegyoldal, és ugyanolyan meredek a kocsiút, ami vezetett fel arra a

14

hegyoldalra, és a lovak, amikor húzták felfelé rajta a szekeret, erılködés közben bizony kieresztették magukból a felesleges szelet. Ezek a szép dőlınevek is kipusztulnak lassan a köztudatból, ha meg nem örökítjük ıket… P.Z.: El tudnák-e mondani, hogyan változott a mőszerezettség, és a számológépek fejlettsége milyen szinten állt ekkor? M.P.: Hát idıszakonként más és más volt a felszerelés. Úgyhogy azt mindig idıponthoz kell kötni. P.M.: A mérıgyakorlatok története, ugye, kezdıdött Visegrádon, folytatódott Verıcével, és elmentünk Kenesére; és ez a hármas valahogy nemcsak helyileg változott, hanem a mőszerezettséget tekintve is. Mert annak idején voltak a tahiméterek, amelyekkel térbelileg lehetett a pontok helyzetét meghatározni. Ezek még optikai tahiméterek voltak. Azután jöttek a fénytávmérık: rátét távmérı került a teodolitra. Akkoriban ez egy óriási forradalom volt. Azután következett a mérıállomás, és most már, ugye GPS-szel mérünk. Mára a geodézia teljesen megfordult, mert nincs nagyból a kicsi fele mérés. Ma már azt mondjuk, hogy itt akarok mérni, leteszem a GPS-t, meghatározom az álláspontomat, és mérek róla. Nem kell a földhivatalba mászkálni pontleírásokért meg koordinátákért. H.K.: És a számítástechnika terén is ugyanilyen forradalom ment végbe: valamikor a tanszéknek volt két Brunsviga számológépe, amit tekertünk, és most már mindenki zsebében ott van a kalkulátor. P.M.: Kezdd el ott, amikor a hétjegyő Vega-féle logaritmuskönyv volt a számításoknak az eszköze. Amikor én idejöttem, (ugye ’40-ben kezdtem a Mőegyetemet), és azután mintegy húsz évig a számítás a hétjegyő Vegával történt, és ha valaki nem tudott interpolálni, akkor annak vége volt, mert elrontotta a számítását. Én ugyan az ilyet mindig kis hibának tekintettem, mert Istenem, tudom, hogy erre hozzáadni kellett, arra levonni kellett. Szóval ez egy olyan kis hiba volt; egy hallgatót nem kellett azért számőzni, hogy ezt nem tudja. Szóval a logaritmuskönyvvel kezdıdött a számítás, majd folytatódott a Brunsvigával, aztán a kis zsebszámológépekkel. M.P.: Annyi Vega logaritmuskönyvünk volt, hogy azt akkoriban minden hallgató kaphatott, viszont számológép elég kevés volt, úgyhogy egy-egy csoport csak egyet kapott vagy kettıt. A hatvanas években a mőszerek közül is csak az optikai tahiméterek álltak rendelkezésre, és ez megszabta azt, hogy milyen gyakorlatokat lehet elıírni. Nyilvánvaló, hogy nem lehetett olyan komplex feladatot megoldani, amilyet késıbb Balatonkenesén. A terület adottságai is olyanok voltak, hogy például háromszögelést sem lehetett csinálni, hanem annak csak egyes részelemeit lehetett oktatni, mert nem volt alkalmas a terület komplett feladatok megoldására. A feladatokból csak részelemeket lehetett oktatni részletesen. N.F.: Igen. Ezért volt óriási dolog, amikor áttelepítettük a mérıgyakorlatot Kenesére, ahol már egy olyan hálózat, és egyáltalán olyan terület állt rendelkezésre, ahol már komplex feladatokat lehetett végrehajtani. Egy mondat erejéig visszatérnék arra, amit Pribék tanár úr a geodézia alapjainak a változásáról mondott. Szíve joga, hogy ı azt mondja, hogy meghalt a nagyból a kicsi felé haladás elve; evvel én – ennyire leegyszerősítve – nem értek egyet, ezt másképp látom. Lehet, hogy életkori korlátok meg a konzervatív beállítottság mondatja velem, de én hiszek benne, hogy a geodéziai munkálatok egységes váza, az alapponthálózat – bármilyen

15

módon határozzuk is meg a pontoknak a helyét – nélkülözhetetlen marad. A GPS-szel végzett munkának a mőholdak hálózata az alappontrendszere, nem? Még egyet szeretnék megmagyarázni: az a Vega, amirıl az elıbb szó volt, az egy hétjegyő logaritmus függvénytáblázat, amely a számok és a négy legfontosabb szögfüggvény értékeinek tízes alapú logaritmusait tartalmazza. A számítások ennek a vastag függvénytáblázatnak a segítségével történtek; a félévek számításai során is, meg Verıcén is. Csak Verıce utolsó éveiben volt az, amit Májay tanár úr mondott, hogy ugyanis már volt egy vagy két tekerıs számológép, amihez viszont úgynevezett Brandenburg-féle, szintén hétjegyő szögfüggvénytáblázatot kellett használni. A zsebszámológépek csak a ’70-es évek közepén jelentek meg a tanszéken, és az elsı földmérı évfolyam, amelyiknek a hallgatói már választhattak, hogy a szigorlati zárthelyijük számítási feladatait milyen segédeszközzel oldják meg, az a Homolya tanár úrék évfolyama volt, mégpedig 1976-ban. Abban az évben volt elıször úgy, hogy nem volt már kötelezı a tekerıs Brunsviga illetve Triumphator számológéppel dolgozni, hanem számolhattak nyomkodós géppel is, tehát zsebszámológéppel. Hadd említsem meg még azt, hogy Verıcén (de még Kenesén is jó ideig) a gyakorlatok végeztével a kapott eredményeket egy nagy könyvbe be kellett vezetni. Ez olyasmi volt, mint Kıszegen a szılıjövések könyve, ahol minden tavasszal megnézik, hogy milyen a szılıvesszı, és abból bizonyos jóslatokat mondanak a termésre vonatkozóan. Ilyesmi volt ez a bizonyos verıcei nagykönyv is. Ebbe beírtuk például azt, hogy a 9-es számú pontnak az elımetszésekor milyen koordinátákat kaptunk. Ahányszor csak meghatároztuk a 9-es számú ponton álló tokos pózna koordinátáit, egy nyár során nyolcszor, tizenhatszor vagy huszonnégyszer, azt mindig beírtuk az eredmények könyvébe. Azt, hogy mi lett a koordináta, milyen középhibák voltak, a sokszögelésnél meg a szintezésnél milyen záróhibák adódtak. Szóval mindenféle ilyen eredmény benne volt ebben a nagykönyvben. Nekem a birtokomban van az 1911–12-es tanévnek az ilyen könyve bekötve; nem éppen bırkötésben, hanem egy nagyon szép korabeli kemény kötésben. Ezt tehát még nem is Oltay, hanem még Bodola köttette be, hiszen 1913-tól volt Oltay tanszékvezetı professzor, és ez még ’11–12-ben volt. Ebben maguk a mérési jegyzıkönyvek, sıt a számítási jegyzıkönyvek, a logaritmusos hátrametszés és társai mind benne vannak. Természetesen a névsort is tartalmazza, hogy kik voltak akkor a hallgatók, ki hol volt elszállásolva. Például ezen a nyáron az egyik csapatnak volt egy olyan tagja, akit Szepessy Józsefnek hívtak. Ez az a Szepessy József, aki ama bizonyos – róla elnevezett – tangens-tahimétert tervezte. Az is megtudható a könyvbıl, hogy a faluban ı éppen Edvi Illés Aladárnál volt elszállásolva. Nem tudom, hogy ez melyik a két azonos nevő Edvi Illésbıl, mert kettı volt. Nem is voltak egymásnak közeli rokonai; az egyik festımővész volt, ı – azt hiszem – 1870-ben született, a másik pedig gépészmérnök volt. Jó lenne kinyomozni, hogy az az Edvi Illés Aladár, aki kiadta a lakását hallgatói szállások céljára, melyik volt a kettı közül. Valószínő, hogy az utóbbi, hiszen ı a ’10-es években elıadó is volt a Mőegyetemen. No, de vissza kellene térni a mőszerezettségre. Kezdjük a Szepessyvel. Elıször még kezdı technikus koromban, 1958-ban mértem az ı tangens-tahiméterével, sıt a hallgatóként megélt ’61-es verıcei mérıgyakorlaton is használtuk ezt a mőszert, tehát ötven évvel Szepessy ottjárta után. Az ’50-es években jelent meg a Magyar Optikai Mőveknek a TeB1, Te-C1, meg Te-D1, tehát valamennyi – eltérı teljesítıképességő – mőszercsaládból az 1-es jelő változat. Ezeket valószínőleg használtuk már, sıt én úgy emlékszem, minthogyha valamilyen fényképen láttam volna Verıcén munka közben a MOM Ni-B3-as és Ni-B5-ös kompenzátoros szintezımőszereit is. Majdnem egészen biztos, hogy a Magyar Optikai Mőveknek a MOM-35U jelő libellás szintezımőszerét is használtuk. Volt egy másik mőszer, ami akkoriban – azt hiszem – elég friss volt. Ez a Zeiss Ni-030-as volt; talán az is megvolt már ’61-ben, de az biztos, hogy

16

’64-ben a diplomamunkámat egy Zeiss Ni-030-assal mértem. Egyébként nem baj, ha az utókor megtudja, hogy ezzel a mőszerrel még ma is mérünk. A geodézia gyakorlatokon az építészhallgatókat nem olyan, hanem azzal a mőszerrel tanítom mérni, amelyikkel én a diplomamunkámat mértem! Ebbıl két dolog következik: egyrészt az, hogy ez egy nagyon jó mőszer, hiszen ma is használható állapotban van, és erkölcsileg sem kopott akkorát, hogy el kelljen dobni. De következik egy másik dolog is belıle: elég takarékos a tanszék, hogy ezeket a mőszereket még mindig használja, és ugyanakkor elég szegény is, hiszen sokkal több újabb mőszerre lenne szükség, ne adj’Isten, mondjuk, látható irányvonalú lézerszintezıre, hiszen ilyen minden építkezésen ott van, csak éppenséggel a tanszéken nem látni ıket, mert valóban csupán egyetlenegy van belıle, amit be lehet mutatni. M.P.: Az elıbb emlegetett, a MOM gyár által készített Ta-D1 jelő kördiagrammos tahimétert – úgy emlékszem – ott a nógrádverıcei domboldalban vizsgáltuk meg, és a vizsgálatról cikk is jelent meg a Geodézia és Kartográfiában; Noéh tanár úrral együtt készítettük. Mivel meredek irányzásokra is szükség volt a vizsgálatnál, a verıcei Lıcsoldalban végeztük el a terepi méréseket. A MOM Te-B1-es másodperc-teodolit is rendelkezésre állt már néhány példányban. Különben azt a mőszert is vizsgáltuk a ’60-as évek közepe táján. Én is úgy emlékszem, hogy volt egy könyv vagy füzet, amiben mérıgyakorlatonként össze voltak győjtve a különbözı csoportok eredményei. Oda be kellett írni, hogy hány másodperc volt a záróhiba, a sokszögvonal hosszzáróhibája, a mért magasságkülönbség, és így tovább. Mi lett ezekkel a könyvvel; emlékeztek erre? P.M.: Elég szomorú, hogy a hallgatóknak azok a munkái, amiket ma csinálnak, csak úgy eltőnnek. Én minden mérıgyakorlat után a saját csapatomnak a jobb rajzait és jobb jegyzeteit eltettem magamnak. Tényleg jó lenne, ha ezek meglennének; elı lehetne ıket szedni. Azért ezek egy csoportnak az arculatát is mutatják; hogy hogyan dolgoztak. Amikor az ember egy csoporttal elkezdi a gyakorlatot, már az elsı napon lehet látni, hogy ez egy jó csapat lesz, nincsenek gondok itt, rájuk lehet bízni a mérést, minden megy magától. Vannak, akik tényleg olyan munkarészeket tesznek le, mintha mondjuk azt egy építész rajzolta volna, és akár kiállításra mehetne. Aztán van olyan csapat, ahol az ember megizzad. B.P.: A felszereltségünkkel kapcsolatban szeretném még elmondani egy emlékemet. Az ’50-es évek elején, amikor az ipari megbízásokból származó munkák (a KK-munkák) megjelentek az egyetemen, akkor adódtak az elsı olyan lehetıségek, hogy azoknak a bevételeibıl valamit visszafordíthatunk a tanszékre. Sikerült Oltayval is megértetni azt, hogyha a tanszék a munkáit ilyen KK-munka keretében végzi, akkor az egyetem számára megtermelt pénzbıl a tanszék is vásárolhat ezt-azt. Nem tudom, minek nevezték, milyen címen történt, de ahogy késıbb mőszereket tudtunk vásárolni, akkor ugyanúgy a mérıgyakorlathoz kaptunk védıruha címén bakancsot, nadrágot, pulóvert, esıköpenyt. Addig mindenki abban jött Verıcére, amije volt; saját ruhában-cipıben. De bizony akkor kaptunk egy jó felszerelést, és azzal évekig tudtunk ott a terepen dolgozni. Május elején azért még elég hidegek voltak Verıcén, és nagyon jól jött ez a felszerelés akkor. Sali bácsi, a Schalegger volt a beszerzıje és a gazdálkodója ezeknek. İvele aztán nagy nehezen el lehetett azt is érni, hogy bakancsot például olyan méretekben vegyünk, amilyenek az oktató személyzet lábára valók... Végül aztán ezt a ruházatot megkaptuk személyre szólóan. N.F.: Schalegger Antal úr, a Sali bácsi a tanszék geodéziai mőszerészmőhelyének a fınöke volt. 17

B.P.: Igen, és ebben a minıségében az ı feladata volt például a mérıgyakorlat elıtti hónapban az összes mőszereket átvizsgálni, igazítani, tisztítani. İ volt a felelıs érte, hogy minden mőszer, mőszerállvány, léc, szalag használható állapotban legyen, és ı ennek a kötelezettségének általában eleget is tett. Ezt nem merte nem megcsinálni. P.M.: Megcsinálta, mivel Oltaynál ezt nem lehetett nem megcsinálni. És ezen kívül hetente egyszer le kellett neki jönni Verıcére is, és ha valami baj volt, a mőszereket megjavítani vagy kiigazítani. N.F.: Ez a szokás sokáig élt még Kenesén is. Ott is volt eleinte egy helyszíni mőszerfelülvizsgálati és mőszerjavítási nap. P.Z.: Fel tudnák-e sorolni, hogy kik voltak a külsı elıadók az Önök idejében? P.M.: Bartók Béla (a zeneszerzı fiáról van szó) biztosan járt gyakorlatot vezetni. Nekem Bartókról volt egy olyan fényképem, amelyiken egy forintért fejre állt. Te is ott voltál Péterkém, nem tudom melyik fényképen, de te is ott szerepelsz mellette. B.P: Igen, igen. Ez a kép nekem is megvan. Szóval akkor Bartók Béla. Aztán Rácz András, a Drisa. Bónis János. Egy-két évben jött Kertész Gábor. İ évfolyamtársam volt, azért emlékszem rá. Most több nem ugrik be nekem. N.F.: Ott voltak aztán Gabos György, Jencsik István, Török István és Györke Zoltán; ık korábban tanársegédként jártak Verıcére, aztán a Földmérı és Talajvizsgáló Vállalatnak lettek az oszlopos tagjai, de egy darabig onnan is részt vettek az oktatásban. İk a félévek során, itthon is tartottak gyakorlatokat, és Verıcére is el-eljöttek. B.P.: No, aztán Karsay Feri. P.M.: De Karsay Feri késıbb jött. B.P.: İ is tartott ott gyakorlatot; szerintem ’56 után. P.M.: Amikor megkezdıdött a honvédségnek a képzése, akkor jött a tanszékre Karsay Feri. B.P.: Igen, igen. N.F.: És ’65-ben ment el innen, a tanszékrıl. Ezt azért tudom ilyen pontosan, mert én éppen az ı helyére kerültem. 1965. január elsején jöttem a tanszékre; akkor, amikor a Karsay Feri helye megürült. 1964 nyarán végeztem, és visszamentem korábbi helyemre, a Budapesti Geodéziai és Térképészeti Vállalatoz. Ezután, valamikor ısszel Rédey behivatott. Ez úgy történt, hogy felhívott Holéczy Gyuszi, aki a diplomatervem konzulense is volt, hogy: „Kedves kollegám, szeretne magával beszélni a professzor úr!” Nem tudtam, miért. Akkor bejöttem, jelentkeztem Rédey professzor úrnál, aki megkérdezte tılem, nem volna-e kedvem a Karsay Feri megüresedett helyére bejönni a tanszékre, tanársegédnek. Volt kedvem. P.Z.: Ezek után emlékezzünk meg a tanszék oktatóiról is, akik Verıcén gyakorlatokat tartottak!

18

N.F.: Nos, akik ezt az asztalt körülülik, azok több-kevesebb éven át mind ott voltunk. Rögtön itt van Biró tanár úr, nekem valamelyik gyakorlatot ı tartotta annak idején, a sok félnap közül. Azután ott volt Dobó Ferenc, aki valamikor a ’70-es években elhagyta az országot, és most nem is tudom, hol él. Azt hiszem, az utolsó évben tartott ott gyakorlatot Forgács István is. Akkor ott volt Sárdy Andor tanár úr, ott volt László Sándor tanár úr, aztán Miskolczi László. 1966-ban ott volt Zsilák István tanár úr, aki szegény nagyon fiatalon itt hagyott bennünket; 37 éves korában meghalt. Simonyi Gyula tanár úr sincs már itt a tanszéken; nyugdíjas, de hála Istennek ı él, jó egészségben. Krauter András tanár úr is tartott egy-két évben még ott mérıgyakorlatot. Lukács Tibor késıbb sokat járt Kenesére, de egyszer-kétszer Verıcén is tartott gyakorlatot. M.P.: És Sárközy is; ’64-ben jött, azt hiszem. N.F.: Elıbb emlegettem Holéczy tanár urat; ı is oszlopos tagja volt a verıcei gyakorlatoknak. B.P.: Na, akkor korábbra visszamenve kezdjük a Vili bácsival, Kürti Vilmos tanár úrral. Aztán Ádám Sándor. Holéczyt mondtad. L’Auné Ottó. Jencsik István; nekem ı évfolyamtársam volt; egyszerre kerültünk a tanszékre. Török Pista, ı talán idısebb volt, a Györke Zoli, Hörcher János. Ki volt még? M.P.: Az nem kérdéses, hogy ık a verıcei mérıgyakorlatokon is részt vettek; nem csak az évközi gyakorlatokat tartották. B.P.: Nem kérdéses. Aki akkor a tanszéken volt, az hivatalból ment. P.M.: Ott nem volt mese, le kellett menni. N.F.: Akkor emlékezzünk meg a hivatalsegédekrıl is. Korábban sokáig ott volt „Babai úr”, vagyis Babai Lajos, akit én már nem ismertem, mert ’65-ben már nem volt a tanszéken. Aztán volt a „pipás Pista bácsi” azaz Besenyei István, aki egy s-sel és i-vel írta a nevét; meg a „Flóri bácsi” vagy Forgó úr, azaz Forgó Flórián. Meg volt nekünk egy „Rózsika néni”-nk is, Polgár Imréné, aki tavasszal gumiszalagból varrta a karikákat, amikkel a hallgatók a jegyzıkönyv-tokokat fogták össze. Késıbb annyi ilyen gumikarika veszett el, hogy 1966-ban már 1 forint betéti díjat is kellett értük fizetni. İk is nagyon sokat tartózkodtak Verıcén; a mőszerek kiadása és bevétele az ı dolguk volt. P.Z.: Hallottam, hogy Verıcén még napszámosokkal dolgoztak: ık hordozták a lécet, és ık vitték a felszerelést. Mikor kezdıdött az, hogy napszámosokat alkalmaztak, illetve mikor ért véget? Akkor, amikor átkerült a mérıgyakorlat Kenesére, vagy már korábban; más okból kifolyólag? M.P.: Én 1964-tıl kezdve voltam ott, és már csak arra emlékszem, hogy csakugyan volt egy-két napszámosunk. İket beosztották olyan helyekre, ahol tényleg szükség volt a fizikai segítségre. Tehát ahol nagyobb ládákat és egyebeket kellett kivinni a terepre, oda osztották be ezeket a segítı napszámosokat. P.M.: Hát én emlékszem Verıcére; arra, amikor még kezdıként voltam ott, ’51-ben. Akkor még napszámosokkal ment a munka, sıt a honvédség is adott figuránsokat nekünk akkoriban. Remek munkaerık voltak közöttük. Édes dolog volt például, amikor felment az ember a lécessel a hegyoldalra, és megmondta, hogy ide meg oda kell tenni a lécet. A figuráns jól megjegyezte, hogy hova tette. És néha visszajelzett a hallgatónak, hogy 19

eltévesztette a leolvasást, mert az elıbb vagy tegnap nem ezt olvasták le. Hát, ha ı ugyanoda teszi le a lécet, akkor ott nyilván ugyanaz a magasság is. Voltak ilyen esetek is. N.F.: Akkoriban azért egy hallgató nagy úr volt, és úrnak is szólították. Amikor én voltam hallgató, akkor már nem, de a háború elıtt a mérnök-hallgatókat Mészáros úrnak, Kovács úrnak, Kiss úrnak, Nagy úrnak hívtak; és nagy úr is volt, mert mondjuk a lécet nem ıneki kellett vinnie, hanem vettek fel napszámosokat a faluból; és a léceket, a mőszerállványt, a kitőzırudakat a napszámosok hurcolták a hallgató urak után, ugye. Ezt az idıt én nem hoznám vissza; szerintem az, hogy egy mérnök késıbb meg tudja majd tanítani bárhol a figuránsát arra, hogy hogyan kezelje a felszerelést, hogyan tartsa a lécet, az csak úgy lehetséges, ha saját maga is csinálta ezeket, és látta, hogy hogyan kell; vagyis ha maga is tapasztalta annak a nehézségeit. Annak is megvannak a trükkjei, hogy a szintezılécet hogyan kell különösebb fáradság nélkül függılegesen tartani, vagy hogy hova kell egy tahiméteres lécet rakni a terepfelméréskor. Aki soha nem tartott szintezılécet vagy tahiméteres lécet, az nem fogja tudni ezeket késıbb megmutatni, bármilyen jól mér is. P.M.: Azt azért sajnálom, hogy a régi jó tahiméteres lécek kimentek a divatból. A tahiméteres léc valamikor olyan volt, hogy volt egy libellája, amit szépen beállítottál, aztán volt két kitámasztóbotja, amivel akkor megtámasztottad, és így azt a lécet pontosan le tudtad olvasni. Ma már ez nincsen; ma már a tahiméteres léceket egyáltalán hol használják? Régen léclengetéssel ment a szintezés: a figuráns a lécet lassan elıre-hátra döntögette (ez volt a léclengetés), és ahol a legkisebb számértéket olvastam le, az volt a jó leolvasás. Mérıállomással akár milliméter pontosan is tudsz magasságkülönbséget mérni, de hogy a figuráns jól tartja-e közben a prizmát, azt te nem látod. A legjobb, ha van egy jó figuránsod, akiben meg tudsz bízni. P.Z.: Említették, hogy Verıce területét még a tanároknak sem szabadott elhagyni a gyakorlatok ideje alatt. Milyen kikapcsolódási lehetıségei voltak akkoriban a tanári karnak? M.P.: Szabad idınk négynaponként, a két csoport váltása között volt leginkább. Arra emlékszem, volt, amikor nem is mentünk haza, hanem ottmaradtunk. Horváth tanár úr lehozta a csónakját, a kétpárevezıs szkiffet… H.K.: …Kajak volt! M.P.: Igen-igen, kajak volt. És akkor áteveztünk a szigetre; a Szentendrei szigetre. Meg olyan is elıfordult, hogy átúsztunk a szigetre. P.M.: Ehhez csak annyit tudok hozzáfőzni, hogy Oltay professzor úr is nagyon szerette a természetet, és azért is fektetett nagyon-nagyon nagy hangsúlyt erre a gyakorlatra, mert a munka is egészséges körülmények között folyt, meg a szabadidı is úgy telt el. Minden szempontból nagyon komolyan vette a verıcei tábort. Na, de volt délutáni élet is; azért azt sem szabad kihagyni. Én elvittem a motorcsónakomat, meg levittem a szkiffemet. Meg kell jegyeznem, Oltay is nagyon szeretett úszni. Átvittük a másik oldalra motorcsónakkal, akkor kiszállt, bementünk a Dunába, és leúsztunk egy kilométert; Oltayval együtt. Kijöttünk; na vége van, gondoltuk, de akkor Oltay azt mondta: „Kérem, ez olyan jó volt, menjünk még egyszer!” És akkor felgyalogoltunk, és még egyszer leúsztunk.

20

Itthon a Gellértbe járt mindig fürdeni. Jól emlékszem arra: amikor idekerültem a tanszékre, akkor mindig megkérdeztem a titkárnıt, hogy a professzor úr elment-e az Akadémiára vagy sem. Ha azt mondta, hogy elment, akkor nem mentem el a Gellértbe úszni, mert biztosan ı is ott volt… Egy-egy mérıgyakorlat befejezése után mindig rendeztünk tábortüzet Magyarkúton, Elefánthy bácsiéknál. Akkor ott összejöttek az oktatók, és a tábortőz mellett elbeszélgettünk. Így fejezıdött be egy-egy évnek a mérıgyakorlata. A gyakorlat mindig egy kis különlegességet, pár heti falusi életet hozott magával. A faluban volt egy vendéglı, amirıl még nem volt szó. Nagyon lényeges napirendi pont volt az esti vacsora. Hogy is hívták azt a vendéglıt, Kálmán? H.K.: Orthoffer vendéglı; Orthoffer vendéglıje. P.M.: Nos, az Orthoffer vendéglıben volt este a vacsora, amit a professzor úr nagyon komolyan vett; az oktatóknak ott meg kellett jelenni. Fél hétkor kezdıdött a vacsora, ahol elbeszélgettünk; mindenki beszámolt az aznapi gyakorlatokról. És akkor jött a „bécsi hajó”. Oltay megemelte a korsó sörét, és ezzel vége volt a vacsorának, mindenki mehetett. Akkor kezdıdött el az éjszakai élet – még valamivel fiatalabbak voltunk –, a verıcei életnek a másik fele. Persze elmentünk mulatozni. Voltak fiatal asszonykák Verıcén, akik alig várták már, hogy a mérnök urak jöjjenek, és éljék az életüket, hol az egyikkel, hol a másikkal. H.K.: Az az együttes vacsora, amit Pribék tanár úr említett, az az oktatóknak kötelezı volt. Fél héttıl kilencig tartott; addig, amíg Oltay professzor úr sörmelegítıvel a két korsó sörét meg nem itta, és meg nem szólalt, hogy „Kérem, elment a bécsi hajó!”. Én megkérdeztem egyszer: „Professzor úr, én ’47 óta járok Verıcére, de a bécsi hajót még nem láttam”. „De kérem szépen, ’42-ig közlekedett a bécsi hajó”– válaszolta. Nyilván menetrend szerint akkor érkezett valamikor még a ’30-as években a hajó, és az asztalbontásra az volt akkoriban a jel. Alig vártuk ezt a pillanatot; néztük az órát, hogy mikor áll már fel a professzor úr, mert addig senki sem állhatott fel. Akkor mi is felpattantunk, hiszen mindnyájunknak volt valami programja vacsora utánra. Ekkor elbúcsúztunk, ı visszavonult, és mi csak ezután tudtunk – a saját lehetıségeink és ízlésünk szerint – valamilyen éjszakai életet folytatni. N.F.: Az az igazság, hogy nem mindenki szeret annyira sörözni vagy borozni. Oltay halála után ennek a közös vacsorának a hagyománya is megkopott. Emlékeim szerint 1965–66ban is be-betértünk a vendéglıbe, de sokszor inkább olvastunk, meg moziba mentünk. Egyre világosan emlékszem: hogy a szállásunkkal, egy Duna-parti házzal szemközt volt a falunak a mozija. (Egyébként a múltkor azt mondta nekem egy építészhallgató, aki verıcei lakos, hogy ma is megvan az a mozi.) Én abban a moziban akkor elég sokszor megfordultam. Ha csak egyetlen bolha is éhezett a moziteremben, az mindig az én lábszáramon kötött ki; nagyon szerettek a falusi mozik bolhái. Verıcén is elég sok bolhát kivadásztam a moziból, mert bolhafogásban elég jó voltam. De elsısorban nem ez az emlékezetes, hanem az, hogy akkor ott abban a moziban láttam Mihail Romm szovjet filmrendezınek a „Hétköznapi fasizmus” címő filmjét, ami akkor egy nagyon jó film volt, és tulajdonképpen azt hiszem, hogy a dokumentalista filmstílusnak talán az egyik elsı, ha nem éppen a legelsı alkotása volt. Biztos, hogy a keleti blokkban ez akkor nagy feltőnést keltett a viszonylagos tárgyilagosságával, és a rengeteg sok dokumentumfilm-részlettel. Nagyon érdekes összeállítás volt.

21

H.K.: A tanári kar tagjai mindvégig magánházaknál laktak; Pribék tanár úrnak és nekem is Duna-parti szobánk volt; ugyanabban a házban, de nem együtt, hanem külön-külön laktunk. A Duna partján egy magas, épített partfal volt. Pozsonytól Budapestig partfal csak Verıcén van. Minden házból lejárón lehetett a csónakokat levinni a vízre. Én megfelelı vízállásnál a Duna lejáró-lépcsıjére ülve Duna-vízzel tudtam borotválkozni, amelyik egy lágy folyóvíz volt. A Dunából merítettük részben a mosóvizet is, a mosdóvizet is, mert a Duna még olyan tiszta volt, hogy a közepén akár inni is lehetett belıle. Most azért már ettıl kissé messze vagyunk… Ez az ’50-es években volt. P.Z.: Hogyan töltötték az estéket a hallgatók? Milyen volt a kapcsolat a diákok és a tanárok között? P.M.: Hosszú ideig a hallgatók is magánházaknál voltak elszállásolva, tehát ık sem olyan tábori életet éltek, mint manapság Kenesén. Esténként mindenki oda ment mulatni, ahova akart. B.P.: Hogyne, éjjel lármáztak és énekeltek; és éjjeli zenét adtak a Kálmán vezérletével. Igen, felkeresték az oktató kollégákat, nehogy már véletlenül azok zavartalanul aludjanak. N.F.: Az éjjeli zene az utolsó estén volt divatban; még én is kaptam ilyen szerenádot 1965ben és ’66-ban. Illett legalább gyufát gyújtani; annak jeléül, hogy hallottam a kis éji zenét. M.P.: Igen ez olyan hagyomány volt. A vezetı oktatóknak meg a jobban szeretett gyakorlatvezetıknek adtak szerenádot az utolsó éjjel. P.M.: Régebben a hallgatók cigánybandával jöttek; zenét adtak, énekeltek; és én kijöttem az ablakba, és kitettem egy gyertyát, hogy tudomásul vettem a szerenádot. Szóval voltak ilyen kis „társadalmi életek”. Nagyon jó volt, amikor a kismarosi Express tábor megnyílt. Akkortól a hallgatóság ott lakott. Ragyogó nótázások voltak. Az egyik fı hangadó –, mikor neki is volt csapata, – Simonyi Gyula volt. Akkor jöttek a lengyelek, a németek, és mindenki énekelte a maga nótáit; és persze versenyeztek, hogy ki tud jobb nótákat énekelni. Ez aztán szépen belement az éjszakába, úgyhogy itt nem volt tizenegy órakor lefekvés vagy tízkor táborzárás, mint a kezdeti szigorú kenesei idıkben. Ott a hallgatók addig voltak fent, ameddig nekik kedvük tartotta. H.K.: Abból a szempontból optimálisnak tartottam a hajnali kezdést, hogy délután három órára befejezıdött a gyakorlat; három órára végeztünk, vagyis a hallgatóságnak is teljesen szabad volt a délutánja. Lehetett úszni, futballozni; mindenki azt csinálta, amit akart. Általában fegyelmezettek voltak a hallgatóink. A község társadalmának semmi kifogása nem volt a hallgatóság viselkedése ellen. Késıbb, amikor az Express tábor mőködött Kismaroson, akkor meg már annyi gondunk sem volt. Ott volt egy táborparancsnok, aki a tábori fegyelmet betarttatta. Elıre rendelt vacsora volt; nem csak ott laktak, hanem ott is étkeztek, és nagyon jól érezték magukat a hallgatóink. Minden este mősor volt a táborban. Hát az nem olyan volt, mint a Pepsi-szigeten; azért odáig még nem fejlıdött akkor egy ilyen ifjúsági tábor, de jó hangulat alakult ki mindig. K.A.: És mi esténként kimentünk ellenırizni, hogy jól mulatnak-e a diákok… Azoknak az esti mulatásoknak nagyon nagy szerepük volt a közösségek kialakulásában és megerısödésében, de még a hallgatók és tanáraik viszonyában is. Már annak is, hogy falun voltunk, az erdıben; megvolt a romantikája. Nem volt más csábító erı. Együtt

22

vacsoráztunk, együtt voltunk egész nap a diákokkal is. Ennek az egymásra utaltságnak is megvolt a romantikája, ami most hiányzik. Kenesén is hiányzik, mert munka végeztével mindenki – tanárok is, diákok is – mind jobban szétszélednek a nagyvilágba. Az elején még Kenesén is volt, hogy a hallgatók ott táncoltak a táborban, nótáztak a tábortőznél; de most már a diákok sincsenek együtt annyira. Sajnos most, hogy a kredit-rendszerrel megszünt a tanköri szerkezet, ezeknek a baráti közösségeknek a létrejötte még nehezebb lesz. N.F.: És ha a tanári kar valamelyik tagja szelíd erıszakkal mégis összetrombitál egy tábortüzet, ott elıbb-utóbb kiderül, hogy az „Akácos út”-on, meg egy-két más mődalon kívül a társaság magyar népdalokat egyáltalán nem is tud énekelni. P.Z.: Milyenek voltak akkor a diákok? P.M.: Érdekes a különbség: mennyire más volt egy akkori fiatal, aki a háború után jött Verıcére, és mennyire más ma Kenesén a fiatalság. A gyerekek, a hallgatók egész másról társalogtak ott, és másról itt. A tábori élet Verıcén, és a tábori élet Kenesén szintén két külön dolog. Kenesén Oltay helyett már Kálmán volt az, aki fegyelmet akart tartani, és elıírta, hogy este tízig a táborba be kell vonulni. Ez Verıcén nem volt; az volt a lényeg, hogy munkaidı alatt a hallgató ott legyen, a munkában részt vegyen, és a feladatot megcsinálja. Emlékszem például arra, hogy amikor megjelent a kismarosi táborban az Illés-zenekar, azután a hallgatókat már lasszóval sem lehetett délután kint tartani terepen. Nap közben viszont dolgoztak, mint az ırültek, mert öt órakor jön a Szörényi, addig otthon kell lenni, a táborban. Az a befejezés korábban se volt mindig három vagy fél négy, ahogyan Kálmán mondta, mert volt az kicsit késıbb is, de mindegy. Én is emlékszem a Szörényire; szóval Szörényi jött az Expressz-táborba minden este pengetni, és a hallgatóknak „kötelezı” volt azon részt venni. Mindenki rohant, mert a Szörényit mindenki hallgatni akarta. És az embernek úgy kellett fogni a hallgatókat, hogy ötig be is fejezzék a feladatot. Nekem erısen szöget ütött a fejembe az, hogy igenis, az az oktató elindít embereket az élet útján, és itt mennyire kell vigyázni azzal, hogy az a tanár hogyan engedi el az embereket. Mert én nagyon jól emlékszem arra, amikor kezdtem: akkor, hogyha valaki azt mondta valahol, hogy a Budapesti Mőszaki Egyetemen szerezte a diplomáját, akkor Németországban, vagy akárhol másutt az volt a válasz, hogy: „Parancsoljon, foglaljon helyet, az az Ön asztala”. Ma már sajnos nem ez a helyzet. A Budapesti Mőszaki Egyetem olyan Oxford vagy Cambridge nívójú hely volt, mert itt nagyon keményen fogták a tanulást. Milyen is volt az a régi Mőegyetem? Én nagyon jól emlékszem arra az esetre, amikor egyszer nyáron bejöttem vizsgát hallgatni fehér shortban és fehér ingben. Akkor nem voltak könyvek; egy jegyzet, amit valaki az órán készített, egy professzornak a lejegyzett elıadása mindent megért; abból tanultunk. Oltaynak volt egyedül könyve. Az Oltay-féle „Geodézia” volt az, amibıl az ember ezt a tantárgyat meg tudta tanulni. De talajmechanikából és más tárgyakból nem volt könyv. Tehát mindenkinek az írott jegyzetébıl kellett tanulnia, és egy jó írott jegyzet minden pénzt megért, és kézrıl-kézre ment. És akkor az ember elment még vizsgát is hallgatni. Azért a vizsgán is elhangzik sok visszatérı kérdés. Az ember bement, meghallgatta a kérdéseket, gyorsan felírta, és akkor a vizsgakérdések ötven százalékát tudta. De valamit elızıleg azért már tudni kellett; úgy volt érdemes beülni vizsgát hallgatni. Na most oda akarok visszatérni, hogy fehér shortban elmentem vizsgát hallgatni. Nem felejtem el: Jáky, a nagy isten, le-föl sétált a tábla elıtt. Két hallgató volt kint a táblánál. Egyik itt, másik ott. İ az egyikre nézettt, de ha a másik valami nagy marhaságot mondott, mintha vipera csípte 23

volna meg: megfordult. No, én ott akkor óvatosan kinyitottam az ajtót, kicsit beleselkedtem, és bementem. Jáky észrevett engem fehér shortban, fehér nadrágban. Hát úgy kirúgott, hogy a lábam sem érte a földet. Nem tudom, hogy ma ezt egy professzor megtenné-e. İ rámnézett: „Miért nem fürdıruhában jön ide! Mars ki!” Ezek után, amikor végül mégis elmentem vizsgázni, mondanom sem kell, nagyon sokat kellett izzadnom. Elmentem egyszer, elmentem kétszer. Nem írt be jegyet: „Még nem elég jó a tudása!” Végül azt mondtam: „Professzor úr, énnekem ez a vizsga lenne most a karácsonyi ajándékom a szüleim számára; hogy most talajmechanikából meg tetszik nekem adni egy jegyet!” – Akkor már harmadszor mentem hozzá. Mikor ezt mondtam, hogy karácsonyi meglepetés lenne a szüleimnek, azt mondta: „Kérem, az más, adja ide az indexét!” – és rögtön beírta a jegyet. Ilyenek voltak a régi professzorok… Sztachó, amikor annakidején valami szamárságot írt a táblára a hallgató, ránézett: „Úristen, kollega úr, gyorsan törölje le; kitör a Gellért-hegy, a láva elönt bennünket, kétezer év múlva kibányásznak minket, és azt látják, hogy ilyen hülyeséget írt, és még megtudják, hogy én voltam a maga professzora!”. Szóval akkor régen voltak itt ilyen nagy egyéniségek, és ilyen volt az Oltay is. İ oktatott! Az elsı az oktatás volt. İ nem volt dr. Oltay, ı csak Oltay Károly professzor volt. Én itt voltam nála mint kezdı tanársegéd, és láttam, hogy hogyan készített elı egy elıadást. Csak tíztıl tartott órát; tíztıl tizenkettıig. İt nem lehetett beosztani nyolctól, olyan nem létezett; de azért nyolc órakor már itt volt, bement a terembe, a táblát elıkészítette, idehívta a fényképészt, óra után lefényképeztette a táblát, és újra megnézte, hogy milyen logika szerint volt felépítve a tananyag. Énnekem csak annyi feladatom volt, hogy a rajzoló által nagy mőszaki rajzlapokra tussal elıre elkészített ábrákat feltegyem, és akkor ı odaállt mögém: „Na nem, ezt a kettıt tessék felcserélni!” Ott is azt nézte, hogy minden olyan legyen, amilyennek lennie kell. Az oktatást is úgy csinálta, hogy ott minden logikusan folyjon, és az a két tábla is úgy legyen elhelyezve, minden ábra, minden, hogy az érthetı legyen. Nagyon komolyan vette Oltay a részvételt az óráin. Az Oltay-teremben a székek a mai napig meg vannak számozva. Év elején megadták, hogy ki melyik széken ül. Amikor ellenıriztetni akarta Oltay a jelenlétet, az nem úgy történt, hogy mindenki felírta egy cédulára a nevét, és azt valaki összeszedte, nem. Mikor én tanársegéd úrként bementem katalógust tartani, akkor nekem az volt a feladatom, hogy odamentem egy sorhoz, láttam, hogy a 67-es széken nem ül senki, és csak azt írtam fel, melyik szék üres. De Oltay megcsinálta azt is, hogy kijött az elıadásról; én a terem melletti szobában ültem: „Kérem, Pintér úr – nem tudta elviselni a Pribék nevet; mindig Pintérnek szólított –, tessék megnézni, hogy a 72-es széken ki ül.” Gyorsan megnéztem: X. Y. „Kérem a kartonját!”, és a kartonra odatett egy piros jelet. Hogy az nem ment át geodéziából, azt biztosra lehetett venni! Én teljesen egyetértek azzal, hogy az egyetemen oktató-nevelı munkát kell végezni. Hát igen, nevelni is kell az embereket. Például tudni illik, hogy nem illik az elıadás alatt enni. Ez például Oltaynál egy nagyon nagy bőn volt. Ez az illetı megkapta a piros pontját, és kénytelen volt újra felvenni a geodéziát. Másodszorra már átment. Történt egyszer – nem felejtem el, az ötvenes években volt! –, hogy amikor bementem a szobájába, éppen telefonált. A személyzetissel beszélt, aki valami olyasmit mondhatott a telefonba, hogy „ezt és ezt odaküldtem magához; vegye fel tanársegédnek!” Oltay akkor egy pillanatra elhallgatott, majd azt válaszolta: „Nekem egy asztalos ne mondja meg, hogy kit vegyek fel a tanszékemre tanársegédnek!” Oltay megcsinálta ezt. Neki egy személyzetis ne dirigáljon! Szóval ezek ilyen egyéniségek voltak. De ezek tényleg rendet is tartottak a tanszékükön. A tanszék helyiségei – nagyon jól emlékszem: a Babai Lajos meg a Besenyei István voltak az altisztek – naponta kétszer fel voltak mosva. A délelıtti gyakorlat után is, és a délutáni

24

gyakorlat után is. Minden ragyogott. Oltay gondoskodott egy remek mőszerparkról. Le is volt fényképezve: ma is tudjuk, hogy milyen mőszerparkja volt a tanszéknek akkor. Szóval én azt a módszert, amit ı képviselt akkor az oktatásban, azt ma is elfogadom. Az oktatás igenis alapfeladat, azt meg kell csinálni, mégpedig a lehetı legjobban kell megcsinálni. A verıcei mérıgyakorlat nagyon fontos része volt az oktatásnak, és annak is megvolt a maga szépsége, annak a vidékes életnek, a maga elınyeivel és hátrányaival. Most szó van arról, hogy a mérıgyakorlat jöjjön fel Kenesérıl Budapestre, mert a számítógép, a nyomtató, meg mi minden itt van, pénz pedig a mérıtelep fenntartására nincsen. Én mégis amellett vagyok, hogy igenis, a mérıgyakorlat maradjon Kenesén, és egy egyetemnek legyen arra pénze, hogy annak a költségeit ki tudja fizetni. P.Z.: Milyen okból kifolyólag költözött át a mérıtábor Nógrádverıcérıl Balatonkenesére? N.F.: A 60-as éveknek a közepe táján egyre több úgynevezett fejlıdı országnak (ázsiai és afrikai országoknak) a hallgatója jelentkezett a Budapesti Mőszaki Egyetemre. Nekem 1959 és 1964 között még csak egyetlen arab tankörtársam volt, és nem emlékszem, hogy az évfolyamon volt-e egyáltalán más külföldi. Kétszáztizen voltunk az évfolyamon. Késıbb egyre szaporodott a külföldieknek a száma, és már-már ellenırizhetetlenné vált, hogy ki honnan jött, és ki hova fog visszamenni. Ez erısen idegesítette a kémelhárítást. A Nógrádverıce–Katalinpuszta-i út mentén van ugyanis egy hegy. Ez a Börzsönynek egy elınyúlványa, és a Börzsönyrıl tudjuk, hogy az egy vulkáni hegység. A mi hegyünk pedig éppen egy kisebb vulkáni kúp volt – az ma is –, amelynek a katlanába csak felülrıl lehet belelátni. Történetesen ebbe a kráterbe, tehát avatatlan szemek elıl rejtett helyre telepítettek egy rakétakilövı állomást. A magyar elhárítás és a szovjet elhárítás is természetesen keményen ırizte ezt a titkot, és azt a helyet. Én korábban Vácott voltam katona: 1955 és ’57 között két kerek esztendıt töltöttem el ott. Egy híradó alakulatnál szolgáltam. Annak az egységnek az elhárító tisztjét Oláh Istvánnak hívták. (Mellesleg ezzel a fıhadnaggyal ’56 után volt egy kicsi összetőzésem is; de az most nem tartozik ide.) Ez az Oláh István fıhadnagy (akkor talán már ırnagy) egyszer csak valamikor ’65-ben vagy ’66-ban feltőnt Verıcén, a katalinpusztai út mentén, ahol én éppen sokszögelés gyakorlatot vezettem. Jól kiképzett elhárító tiszt volt, jó arcmemóriával; azonnal megismert, és rögtön megálltunk beszélgetni. Az nyilvánvaló volt, hogy ı ott valamit akkor is „elhárított”. Nagyon szemet szúrt az elhárításnak, hogy ott, elég közel ahhoz a szigorúan titkos bázishoz, különbözı emberek, köztük különbözı fekete bırő és színes bırő, afrikai és arab hallgatók mindenféle ilyen kukucskákkal nézelıdnek erre-arraamarra, teodolitokkal és egyéb távcsövekkel. Ezt nem nagyon vették jó néven, mert úgy gondolták, hogy ezek között a külföldiek között nyugodtan lehet egy-egy hírszerzı is, aki ezeket az információkat, amiket összegyőjtött itt a támaszpont közvetlen közelében, rossz helyre fogja eladni. A Honvédelmi Minisztérium tehát rendkívül szorgalmazta azt, hogy megszőnjön itt a mérıtábor. És kapóra jött, hogy azokban az években (ez már egy kicsit Kenese története), szóval kapóra jött, hogy azokban az években a Vasútépítési Tanszéknek a vezetıjét Csanádi Györgynek hívták. P.M.: Na, talán akkor majd én elmondanám, hogyan is történt a kenesei tábornak, mint a mérıgyakorlatok következı helyszínének a kiválasztása. Ezt csak azért szeretném elmondani, mert ebben én személy szerint is érdekelt voltam. Mikor visszakerültem az egyetemre, akkor engem kiküldtek egy termelési gyakorlatra. Az egy úgynevezett fizikai munkagyakorlat volt, amelynek a keretében a hallgatóknak akkor egy hónapot kellett dolgozniuk. Az én csapatomat éppen Balatonkenesére küldték. Itt akkor folyt a Balatonkenese–Főzfı pályaszakasz átépítése. Ez akkora munka volt, hogy 25

érdemes volt hozzá a munkások számára – szinte a helyszínen – megépíteni egy lakó- és kiszolgáló barak-tábort is. Ezt a tábort a MÁVTI úgy tervezte meg, hogy késıbb a MÁVnak egy üdülıje lehessen belıle. Most viszont munkás-barakok voltak. Amikor a pályaépítés befejezıdött, úgy 1965 körül, akkor ottmaradtak üresen. 1966-ban már egyre többször volt szó arról, hogy mi itt Verıcén nem tudunk tovább mérni, mert ott fent egy rakétakilövı állomás telepedett meg, és megmondták kerek perec, hogy lefelé lehet mérni, de felfelé nem. Távoznunk kellett. Távozni, de hova? Ekkor jött az a gondolat, hogy ott van Kenesén egy ragyogó terület épületekkel; azt meg lehetne szerezni. Történetesen Csanádi professzor akkor egyben közlekedésügyi miniszter volt, ugyanakkor a MÁV vezérigazgatója és egyidejőleg a Vasútépítési Tanszék vezetıje. Amikor László Sanyi ezt az ötletet elıadta neki, akkor rém bölcsen azt mondta a professzor úr, hogy „kérem szépen, akkor legyen a terület egyik fele a MÁV-é, a másik fele pedig az egyetemé, hiszen annak a fınöke, ennek meg a professzora vagyok.” Így került akkor Balatonkenesére a geodéziai mérıgyakorlat, és a vasútépítési gyakorlat is, amelyik azelıtt például a Tabánban volt. Visegrádról eljöttünk azért, mert ott sok volt az esı. Verıcérıl kinéztek bennünket azért, mert oda egy rakétakilövı állomást telepítettek. És most az utóbbi években felmerült az, hogy a mérıgyakorlatot el kell vinni Kenesérıl, mert nincs pénz rá, hogy a mérıtelepet fenntartsuk. De kérem szépen, én nem gyızöm eleget hangsúlyozni: egy gazdasági igazgató ne mondhassa meg, hogy egy mérıgyakorlatra a mérnökképzésben nincs szükség; neki az a feladata, hogy erre a pénzt megteremtse. Az ilyen gazdasági igazgatót ki kell rúgni! Hova menjünk ezek után? Most hova menjünk? P.Z.: Akkor az utolsó kérdésem az lenne, hogy maradtak-e Önökben olyan kis emlékek, történetek, amelyekre szívesen emlékeznek vissza? B.P.: Én egyre nagyon emlékszem; az úgy megmaradt egész életemben. A Dobó Feri rettenetesen unta az elıgyakorlatot. Hát töprengett. „Min töprengsz?” Azt mondja: „Nem tudod, mikor alszanak a hangyák?” Ez volt a legnagyobb gondja. „Mindig itt szaladgálnak.” P.M.: İ egy külön egyéniség volt; a Dobó Feri. N.F.: Én is elmondanám egyik emlékemet. Az úgynevezett tanári-, vagy más néven irodasátor mellett, az árnyékban állt egy vödör víz, és abban hőtöttük üvegszámra az üdítıket: a szőrt meggylevet és a rostos szilvalevet. Ezek voltak akkor az üdítıitalok. Coca-Cola még nem volt, és ezeket ittuk. Nem is voltak rosszak. B.P.: Aztán volt olyan idı, amikor a katonák hozták az ellátást, és kint volt a terepen az ebéd. Volt egy ilyen idıszak is, bizony. P.M.: Kihozták az ebédet, és ott csajkákból ebédeltünk. Igen, igen. A honvédségtıl kaptuk az ebédet. B.P.: És ehhez a mérıgyakorlathoz akkor kaptak – azt hiszem – a hallgatók valami kis anyagi hozzájárulást; az étkezés költségeit, vagy valami ilyesmit. N.F.: Igen, kaptak. Úgy emlékszem, hogy még a kenesei idıkben is megvolt egy darabig ez a hozzájárulás.

26

P.M.: A falu életében is pezsgést jelentett az a két hónap, amikor megjelentek, és ott dolgoztak a mérnök-hallgatók és oktatóik. B.P.: Az ott egy esemény volt, tényleg. – Aztán volt olyan egy-két év, amikor volt egy kis teherautónk is Verıcén; egy olyan kis féltonnás. P.M.: …és kirándulásokat tettünk a teherautóval. B.P.: Igen, arra is használtuk; és nagyon szép kirándulásokat tettünk. P.M.: Alapjában véve arra volt az a teherautó, hogy ide-oda szállítsa a felszereléseket. B.P.: Nem értem, miért maradt az ott Verıcén? P.M.: Azt én sem tudom; de tudom, hogy ott volt, és akkor mi szerveztünk vele jó kis kirándulásokat. Nem emlékszel, hova mentünk kirándulni? Egésznapos kirándulás volt; felmentünk oda, és visszajöttünk. B.P.: Fel a Börzsönybe! Felmentünk olyankor Szokolyára. P.M.: Szokolyára, igen. B.P.: Aztán Magyarkút volt a törzshelyünk, ott voltak a tábortüzek. P.M.: Elefánthy bácsinak a nevét nem elfelejteni! Elefánthy bácsi vendéglıjében énekeltünk reggelig; zene is volt, és eleve iszogatás; mert ahhoz, hogy az embernek jó hangulata legyen, iszogatni is kell. Aztán volt, aki egy picit többet ivott; hát istenem… B.P.: Az is nagy dolog volt, amikor aztán – szintén a KK-bevételbıl – kerékpárokat vettünk. Jókora kerékpárparkja volt a tanszéknek! Mindenki kapott saját kerékpárt a mérıgyakorlat idejére, és akkor már azzal tudtunk kijárni a terepre. Az óriási dolog volt. Délutánonként pedig, mikor nem a Dunához mentünk fürdeni, nagy kerékpártúrákat csináltunk. Az is egy óriási dolog volt már. A csúcs viszont ’57-ben volt, amikor Holéczy Gyuszi, Dobó Feri meg én vettünk egy-egy Pannónia-motort. Azzal jártunk ki a terepre, sıt ez még azt is lehetıvé tette, hogy délután, a gyakorlat után hazajöttünk motorkerékpárral. Az teljesen szabálytalan volt. P.M.: Elhagyni Verıce területét nem volt szabad! B.P.: De megkockáztattuk, és akkor mi többnyire Simonyi Gyuszival párban jöttünk haza. Másnap reggel, valamikor jó korán, talán öt órakor találkoztunk, és indultunk vissza, hogy hétre, a névsorolvasásra ott legyünk a terepen. Ilyen is volt. Rédey idején már hétkor kezdıdött a gyakorlat. P.M.: Nekem van egy fényképem, amelyiken a nagy diófa alatt ott áll az én Trabantom. Emlékszel az én Trabantomra? B.P.: Ezt a luxust! Az már luxusidı volt. P.M.: Ott van lefényképezve a Trabantom; ott áll a sátrak mellett. Ez ’60-ban volt. B.P.: Akkor én már nemigen jártam Verıcére.

27

P.M.: Igen, elıször nekem volt kocsim. Akkor jött be a Trabant. Azzal a Trabanttal már nagy kirándulásokat tehettünk. Ide-odamentünk, és engem mindig azért piszkáltak a kollegák, mert elaludtam a volán mellett. Ez akkor volt kellemetlen, amikor én is bejöttem a kis autómmal Pestre, és aztán reggel mentem vissza. A visszamenetelkor még álmos voltam, és le kellett állnom. Néznem kellett az órát, hogy meddig lehet pihenni, hogy még idejében odaérjek a gyakorlatra. N.F.: ’65-ben már annyira vittük, hogy két autós kolléga is volt a tanszéken, és akkor hol az egyik, hol a másik vitte el a társaságot a környezı helységekbe vacsorázni. Elmentünk például Szobra. Nem is annyira az volt az érdekes, hogy együtt vacsorázunk, hogy vendéglıben vacsorázunk, hogy Szobon vacsorázunk, hanem az, hogy odaautózunk és visszaautózunk, vagyis hogy autókázunk. Ez manapság már nem különösebb élmény, de akkor, amikor még alig jártunk autóval, akkor az volt. És az egész úton egyedül voltunk; nem is jött szembe másik kocsi… M.P.: Késıbb Sárdy tanár úrnak is volt Trabantja, és Holéczy Gyuszinak is. P.M.: Elıször nekem volt, az biztos! M.P.: Sárközynek meg egy Wartburgja volt. N.F.: Amikor már ilyen óriási autók voltak, mint a Wartburg, akkor mentünk Szobra vacsorázni. Ott aztán mindenkinek nagyon jó kedve támadt. Jöttünk visszafelé, és akkor buszmegállót kellett játszanunk. Az úgy volt, hogy Sárközy tanár úr egy kicsit többet ivott a kelleténél, és olyankor nagyon szerette nyomni a gázpedált. Krauter Bandi ekkor kitalálta, hogy a tempót úgy kell visszafogni – nehogy már itt valami baj történjen –, hogy minden buszmegállónál, ahol ki volt téve a buszmegálló tábla, meg kellett állnia a kocsinak. Így hát Sárközy kénytelen volt lépten-nyomon lelassítani, illetve nem is tudott veszélyesen felgyorsítani. K.A.: És amíg Krauter mint kalauz nem fütyült, addig a kocsi nem is mehetett tovább. N.F.: Másnap reggel aztán elmesélte Holéczy Gyuszi Sárközy Ferinek az éjszakai élményét: „Hát tudod, tegnap, mikor jöttünk hazafele Szobról, néztem, ahogy közeledett egy kétágú villanyoszlop. Találgattam, hogy a jobb oldalán fogsz elmenni, vagy a bal oldalán fogsz elmenni?” „Na és?” – kérdezte Sárközy. – „Hát éppen a két láb között mentél el.” K.A.: Különben nagy volt a tábori fegyelem, ami nem is árt egy táborban, de ott egy kicsit túl nagy is volt. Ezért aztán – már csakazértisból is – különbözı csínytevéseket alkalmaztunk; nem csak diákként, hanem még fiatal tanársegédként is. A szigorú táborrend elıírta például, hogy diákokat az oktatók nem vehetnek fel a gépkocsijukba: nem volt szabad diákokat, fıleg hallgatólányokat szállítani. A tanársegédek viszont kerékpárral jártak ki a faluból a terepre, és a bicikli vázára felültethették ıket, mert a tanszéki tilalom – úgye – biciklire nem szólt. P.M.: Van egy másik kirándulásról is emlékem. Egyszer motorcsónakkal felmentünk Visegrádra. A fél tanszék beült, valami kilencen voltunk, de a motorcsónak csak négyszemélyes volt. Egyszer csak hátranéztem, hát a kipufogó pirosan izzott; nem bírta a kilenc fıt. Azért megérkeztünk.

28

N.F.: Az utolsó két évben, amikor a hallgatók a kismarosi Express-táborban voltak elhelyezve, a fiatalabb tanársegédek gyakran át-átruccantak esténként hozzájuk. Egyik alkalommal, a gyakorlat utolsó estéjén Zsilák Pistával mentünk át. Remek jó társaságunk volt; sokukat még ma is név szerint fel tudnám sorolni. Egy búcsúestén erısebben fogy a sör, a bor, meg minden, és bizony nekünk már nagyon hosszú és keskeny lett volna a Kismarosról Nógrádverıvére vezetı országút. Ekkor a tisztelt hallgatóság találta ki a megoldást, mégpedig úgy, hogy hozzásegített bennünket ahhoz, hogy azon az úton menjünk haza, amelyiken ık szoktak a tábor és a mérıtelep között közlekedni. Reggel ugyanis az erdın keresztül percek alatt átértek a táborból a terepre. Ennek az útnak azonban az elsı akadálya a tábornak a kerítése volt, és az – amolyan sörközi állapotban – még inkább akadályt képezett. Arra emlékszem, hogy körülbelül olyan formán, mint ahogyan Árpád apánkat pajzsra emelték, vállukra vettek bennünket a derék hallgatók, és úgy hajították át a kerítésen Zsilák Pista barátomat és jómagamat. Ezután elmagyarázták, merre kell menni, és akkor már valahogy hazabotorkáltunk az erdın át Verıcére. Van egy másik történetem is. 1965-ben volt az az emlékezetes nagy dunai árvíz. Abban az évben Májay Péter tanár úrral együtt egy Duna-parti magánháznál voltunk elszállásolva. A komforthoz egy gravitációs elvő mellékhelyiség tartozott, amelyik a ház kertjének a Duna felé esı végében volt, és természetesen oda kellett járni reggelente, ahogyan a király is teszi… A víz azonban annyira magasan állt a gödörben, hogy rögtön alsó fürdıt is vett az ember, mert közvetlenül a Dunába pottyant bele az ajándék, és akkor a víz csobbant egy nagyot… B.P.: Hát érdekes idı volt az. Sokkal szerényebb körülmények között folytak a dolgok, sokkal kisebb volt az igényszintünk is, a lehetıségek is, de fiatalabbak is voltunk. K.A.: Még valamit tennék hozzá: Nem csak fiatalabbak voltunk, hanem jobban együtt voltunk: oktatók is, hallgatók is; és ez jót tett a tábornak. Most meg mindenki rohan, és a diákok egymást sem ismerik. P.Z.: Köszönöm szépen a tanár uraknak, hogy felidézték emlékeiket!

29

Összefoglalás A geodéziai mérıgyakorlatokat Bodola Lajos költöztette Visegrádról Nógrádverıcére, mivel a Duna déli partján több volt az esı, és ez a méréseket zavarta. Nógrádverıcén 1912 és 1966 között tartotta a Geodézia Tanszék a mérıgyakorlatot, a második világháború miatt – 1943 és 1946 között – egy kis megszakítással. 1966-ban pedig azért kellett elhagyni Verıcét, mert egy honvédségi objektum épült a mérıtelep melletti hegyen. A verıcei idıkben a gyakorlatok május elején kezdıdtek, és június végén értek véget. Átlagosan 60 napig tartottak, de volt, mikor a mérıgyakorlat ideje kitolódott. A reggeli kezdés –, amit Oltay professzor úr nagyon szigorúan betartatott – a tanárok számára fél hatkor volt; a hallgatóknak a gyakorlatok hat órakor kezdıdtek. A mérıtelep Verıcétıl északkeletre helyezkedett el, a Morgó-patak völgye mentén futó és Katalinpusztára vezetı országút északi (bal) oldalán, egy téglagyár mellett. Az országúttal párhuzamos oldala 20-25 méter széles lehetett, az erre merıleges hossza pedig 50-60 méterre tehetı. Az utolsó idıkben már két svéd faház volt ezen a telken. Az elsı rögtön a bejárattól jobbra állt; ebben voltak elhelyezve a mőszerek és más felszerelések, és ezért mőszer-sátornak nevezték. Mögötte – még a jobb oldalon – szükség esetén egy munka-sátrat is felállítottak. A telek felsı végén, hosszabbik oldalával az országúttal párhuzamosan állt a másik faház, amelyet iroda-sátornak neveztek. Ezt a gyakorlatvezetık használták, és itt tartották a nyomtatványokat és az irodaszereket is. A bejárat felıl nézve a bal oldalon két munka-sátor állott. A munkasátrak eleje nyitott volt, oldalaik deszkából voltak, tetejük sátorponyvával volt letakarva. A tábor területén – bal oldalon – volt egy nagy diófa, jobb oldalt pedig egy kisebb főzfa is. A mérések helyszíne a környezı földterületeken volt, amelyeket a tanszék ugyanúgy bérelt, mint a telephelyet. Az országút mellett fıleg a szintezést végezték, de attól északra, egészen az erdıig mértek. Nyugatra a téglagyár határolta le a mérések helyszínét, ahol a nagyobb magasságkülönbség miatt lehetıség nyílott például a barométeres magasságmérésre is, keleten pedig a község határáig mehettek el, és ott volt található a hossz-keresztszelvény szintezés helyszíne. A tanárok – és 1964-ig a diákok is – Nógrádverıcén, magánházaknál voltak elszállásolva. 1965-ben és 1966-ban az Express ifjúsági táborban helyezték el a diákokat, Kismaroson. A hallgatók akkoriban együtt utaztak ide vonattal, a gyakorlatvezetık a vasútállomáson fogadták ıket, majd az azzal szemközti portán, a „Mariska néninél”, a Maros utca 4-ben történt meg a szállások elosztása. Azonban nem csak ezért kapta Mariska néni háza a „tanszék” elnevezést, hanem azért is, mert itt tárolták nyártól a következı tavaszig a mérıtelepen szétszedett faházakat, sátrakat; valamint itt beszélték meg a gyakorlatvezetık is a fontosabb tennivalókat. A mérıgyakorlaton akkoriban a Geodézia Tanszéken dolgozó minden oktatónak részt kellett vennie, de rajtuk kívül voltak külsı meghívott gyakorlatvezetık is. A mérıgyakorlatok elıtt minden évben elıgyakorlatot tartottak. Itt a késıbbi gyakorlatvezetık – egyikük vezetésével – ugyanazokat a feladatokat hajtották végre, amit késıbb a diákok is, és ugyanazon munkarészeket is kellett elkészíteniük. Itt derült ki az, ha valamelyik mőszer hibás vagy igazítatlan volt, illetve ha a tervezett mérést valami akadályozta. A tanszék mőszerezettsége akkoriban az állami felmérés és a mérnöki irodák mőszerezettségéhez hasonló színvonalú volt. A mőszerek és felszerelések karbantartására külön személyzet állt rendelkezésre. A gyakorlatok idejére a faluból napszámosokat is fogadtak fel, hogy a mérnök-jelöltek ne a figuránsok teendıit végezzék, hanem a mérésekkel foglalkozzanak.

30

A gyakorlat 8 félnapos programból állt, vagyis az idıtartama 4 nap volt. Minden fél nap alatt egy-egy különálló feladatot kellett végrehajtani. Összefüggı feladatsor kijelölése sem a gyakorlat rövid idıtartama, sem a terület adottságai miatt nem volt lehetséges Az 1963. évi tanulmányi reform nyomán a földmérıknek 1965-tıl 12 napos lett a mérıtábor, majd ’66-tól az Építımérnök Kar többi szakán is bevezetésre került ez az újítás. A mérıgyakorlatokat korábban forgószínpad-szerően hajtották végre, azaz az oktatók maradtak egy helyben, a diákok pedig váltották egymást az egyes munkahelyeken, ahol a különbözı feladatok vártak rájuk. A földmérık gyakorlata azonban némileg itt is különbözött, mivel velük mindig ugyanaz a tanár ment az egymás utáni helyszínekre. A mérések adatait ekkoriban még összegyőjtötték, és egy könyvbe főzték. Ebben megtalálhatók voltak a mérési jegyzıkönyvek, a számítások, az eredmények és a mérések megbízhatósági mérıszámai is. A könyv végén volt a névsor: ki, mikor, milyen csapatban, kinek a vezetése alatt végezte a gyakorlatot, és hol volt elszállásolva. Szabad idejükben az oktatók és a diákok is a Dunában való fürdést, úszást és evezést részesítették elınyben, de esténként is volt élet. Egy ilyen gyakorlathoz akkoriban is hozzátartoztak az esti összejövetelek; iszogatás, tábortőz és nóták éneklése. Oltay professzor idejében sajátos szertartás volt az oktatók közös vacsorája a helység vendéglıjében. Az oktatók kirándulásokat is tettek a környezı helyeken, fıleg mikor már megjelentek a biciklik is, melyeket a tanszék minden egyes oktatója számára biztosított. Az utolsó néhány évben pedig luxus számba ment, hogy volt három oktatónak is Pannónia motorkerékpárja, valamint két Trabant és egy Wartburg is, és a tanszék kisteherautója is segítette a különbözı helyszínek elérését.

31

Irodalomjegyzék •

•

Dr. Holéczy Gyula – Dr. Horváth Kálmán – Sárdy Andor: Az ÉKME általános geodéziai mérıgyakorlatának reformprogramja GK www.veroce.hu

32

Fényképgyőjtemény

A Dunakanyar térképe

Nógrádverıce A vasútállomás (tanszék) és a telep elhelyezkedése

33

A mérıtelep vázlata riportalanyaim emlékezetbıl készített rajzai alapján

Mérıgyakorlat a 60-as évek elején a 9-es számú pontnál A kép jobb felén háttal Holéczy Gyula

34

A mérıtelep A háttérben a bal oldali munka-sátrak, és jobbra hátul az iroda sátor sarka

Szintezés az úton A lécet egy helybeli napszámos tartja

35

A verıcei partfal

Korabeli képeslap Verıcérıl

A Migazzi-kastély 36

Újságkivágat - A verıcei mérıtelep bejárata A képen a sokat emlegetett nagy diófa, az autók, és egy bicikli, valamint a munka-sátrak és a mőszer-sátor

Balra a két munka-sátor, középen az iroda-sátornak nevezett faház

37

A lécet tartva

Bal oldalon Dukalics István, középen Besenyei István, jobb oldalt Krauter András

38

Derékszögő koorrdinátamérés

Noéh Ferenc és Zsilák István a 9-es pont közelében 39

Adatfeldolgozás 1961-ben Bal oldalon Schnur Anikó és Miskolczi László, középen a Triumphator, jobb oldalt háttal Papp Tibor

Az elsı évi gyakorlatok nagykönyve

40

Az 1911/12. évi évkönyv Az ötödik csoport lakásnyilvántartása

41

Az 1911/12. évi nógrádverıcei mérıgyakorlatok alapponthálózata

42

Az 1921. évi évkönyv A gyakorlatok és a csoportok beosztása

43

Szögmérési jegyzıkönyv (1921) A mérési eredmények bevezetése a nagykönyvbe

44

Az 1925. évi évkönyv A gyakorlatok és a csoportok beosztása

45

Az 1927. évi évkönyv A gyakorlatok és a csoportok beosztása

46

Tartalomjegyzék: Bevezetés ............................................................................................................................... 1 A riport .................................................................................................................................. 2 Összefoglalás ....................................................................................................................... 30 Irodalomjegyzék .................................................................................................................. 32 Fényképgyőjtemény ............................................................................................................ 33

47