NNCL1163-496v1.0
A. J. CRONIN A kalapos kastélya
Alexandra Kiadó 2001. ISBN 963-368-053-0
-1-
ELSŐ KÖNYV Első fejezet 1879 tavasza szokatlanul korán és váratlanul érkezett. A dél-skóciai alföldön hamarosan zöldellt a korai kukorica, áprilisban megjelentek a gesztenye lándzsa alakú virágai, és a fehér utakat szegélyező galagonyasövények a szokásosnál egy hónappal hamarabb borultak virágba. A falvakban élő földművesek örvendeztek, a gyerekek pedig mezítláb szaladtak az öntözőkocsik után; a széles folyó partján elterülő városok kikötőinek zaja mintha elhalkult volna, és lágyan szállt a langyos levegőben a hegyek felé, szorgos méhek zümmögésével és bárányok bégetésével keveredve. A városokban a hivatalnokok fogasra akasztották felöltőiket, és irodáik mélyén a tikkasztó időjárást, Lord Beaconsfield politikáját, a zulu háborút és a sör magas árát szidták. Így aztán a Clyde egész folyótorkolatában, Glasgowtól Portdoranig, Overtonon, Darrochon és Ardfillanon keresztül - ezek a Winton és a Doran hegységek között sorakozó városok alkották annak a termékeny háromszögnek a csúcsait, amely a folyó jobb partján terült el - Levenford ősi városán át, amely pontosan ennek a háromszögnek az alapvonalát osztotta ketté, ott, ahol a Leven beleömlött a Clyde-ba, minden ragyogó napsütésben fürdött, és az emberek dolgoztak, pihentek, pletykálkodtak, zsörtölődtek, hazudtak, imádkoztak, szerettek és éltek a csodálatos melegben. Ezen a kora májusi napon Levenford fölött szakadozott párafoszlányok úszkáltak a fáradt levegőben, délutánra azonban felhőkké tömörültek és gyorsabban kezdtek mozogni. Meleg szellő támadt, és űzni kezdte őket az égbolton, majd miután eltűntek a látóhatáron, leereszkedett a városra, először a történelmi sziklát érintve, amely azt a helyet jelölte, ahol a Leven beleömlött a Clyde-ba, és amely az opálos égbolt előterében úgy meredt a levegőbe, mint egy hatalmas, mozdulatlan elefánt. A lágy szél megkerülte a sziklát, végigsuhant a közeli Newtown kihalt, forró utcáin, majd körüllebegte a folyótorkolatban álló magas raktárépületeket, mozgó darukat és a Latta and Co. épülő, félig kész hajótesteit. Ezt követően lassan végighaladt a Church Streeten, úgy, ahogyan a Városháza, a Városi Akadémia és a templom utcájában közlekedni illik, majd miután kiért ebből a szigorú utcából, játékosan megpördült a Crossnak nevezett téren, óvatosan elsuhant a High Street boltjai előtt, és megérkezett a Knoxhillnek nevezett lakónegyedbe. Itt azonban hamar belefáradt az időjárás koptatta, vörös téglából épült teraszok kerülgetésébe és a régi kőházakat benőtt borostyán zörgetésébe, így Wellhall előkelő negyede felé kanyarodott, ahol végiglegyezte a piros muskátlival beültetett villák előkertjét. Majd, ahogy végigsuhant a gondosan rendben tartott főúton, amely kivezetett a városból, és megsuhintotta az utolsó házat, hirtelen lehűlt. Különálló épület volt, és a mérete után ítélve nem lehetett benne több hét szobánál. Szerkezetét az új, szürke kő tömörsége jellemezte, amelyből épült, meglehetősen különleges stílusban. A ház keskeny téglalap alakú volt, hosszabb részével az utca felé, falai pedig nem egyenesen a földből nőttek ki, hanem egy kőalapból, amely egy lábnyival szélesebb és hosszabb volt, mint maguk a falak, így az egész építmény úgy nézett ki, mint egy a maga alá húzott lábain kuporgó állat. Az alapból kiemelkedő rideg homlokzat egyik felét meredek nyeregtető fedte, a másikon pedig alacsony könyöklőfal futott végig, amely a végén találkozott a ház oldalfalát fedő, az elülsőhöz hasonló nyeregtetővel. Ezek a tetők nagyon különösek voltak. Meredek, derékszögű, rézsútos tetőtaréjban összefutó lépcsők alkották őket, melyek tetején nagy, csiszolt, szürke gránitgömb trónolt. A nyeregtetőket a mellvédhez hasonló fogazatú könyöklőfal kapcsolta össze, amely mintegy bilincsként ölelte körül a házat. Az utcára néző fal és az oldalsó nyeregtető találkozásánál egy alacsony, bástyaszerű torony állt, derekán egy sor faragott díszítéssel, csúcsán karcsú zászlórúddal. A torony felső részének -2-
vaskossága miatt zömöknek, deformáltnak tűnt, és leginkább egy széles, komor homlokhoz hasonlított, apró, befelé szűkülő ablakmélyedései gyanakvó szemekként meredtek a járókelőkre. Ennek a toronynak az aljában helyezkedett el a ház bejárata, amely az ajtó keskenysége miatt barátságtalan, szigorú benyomást keltett, akár egy vékony vonalú, visszataszító száj. A ház ablakai, az ajtóhoz hasonlóan, keskenyek és egyszerűek voltak, és kizárólag azt a célt szolgálták, hogy rajtuk keresztül némi fény szivárogjon be a házba, és elzárják az épület belsejét a külső szemlélők elől. A ház egészében véve titokzatos, fenyegető és vésztjósló benyomást keltett, ahogyan a szerepe is homályos és rejtélyes volt. Mérete szánalmasan kicsi volt ahhoz, hogy pompás főúri laknak lehessen nevezni, már persze ha ez volt az építtető célja a toronnyal, a mellvéddel és a különös formával. Ugyanakkor ridegsége, kimértsége és a belőle sugárzó erő miatt nem lehetett önelégülten hivalkodónak nevezni. Pártázatos mellvédje mereven formális volt, de nem nevetséges, felépítése extravagáns, de semmiképpen sem groteszk, és grandiózus formája olyan jellegzetességekkel rendelkezett, amelyek csírájában elfojtottak minden vidámságot. Valahol a mélyén mintha egyfajta perverz jelleg lappangott volna, amely úgy lengte körül a házat, mint egyfajta deformitás, vagy az igazság kőbe zárt megbecstelenítése. A Levenfordban élők soha nem nevették ki ezt a házat, legalábbis nyíltan nem. Valami megfoghatatlan erő hatotta át a ház atmoszféráját, amely még a mosolyt is letörölte az emberek arcáról. Virágoskert helyett kaviccsal felszórt, kopár, de makulátlanul tiszta udvar terült el a ház előtt, amelynek egyetlen dísze egy kis rézágyú volt. Ez az ágyú egykor egy fregatton szolgált, és miután több évet töltött egy szeméttelepen, most büszkén és fényesen állt két ágyúgolyóhalom között, mintegy megkoronázva ennek a különös háznak az abszurditását. Az épület mögött egy négyszög alakú füves terület feküdt, sarkain ruhaszárító kötelek kifeszítésére szolgáló vasrudakkal, körülötte magas kőfallal, amely előtt néhány nyomorult ribizlibokor tengődött, e nevetséges kert egyetlen növényeként, eltekintve attól a melankolikus orgonabokortól, amely sosem virágzott, és ágaival a konyha egyik ablakát kocogtatta. Ezen az ablakon keresztül, bár nagy részét eltakarta az orgonabokor, látni lehetett egy keveset a konyha belsejéből. A helyiség innen tágasnak és kényelmesnek tűnt, bár a berendezése távolról sem volt egységes. A hatalmas asztalt egy kanapé és lószőrrel borított székek vették körül, az egyik falnál íves, sokfiókos tálaló, a másiknál óriási mahagóni szekrény állt. A padlót fényesre dörzsölt viaszosvászon, a falat sárga színű lakkozott tapéta borította, a kandallópárkányon pedig egy súlyos márvány kronométer állt, jelezve, hogy a helyiség nem csupán főzés céljára szolgál, amely tevékenységet általában a szomszédos mosogatófülkében végezték, hanem ez a ház nappalija is, ahol a lakók együtt étkeznek, töltik a szabadidejüket és gyűlnek össze családi életet élni. A díszes óra mutatói öt óra húsz percet mutattak. Brodie nagymama a sarokban álló foteljében ült és pirítóst sütött a tűzhelyen a teájához. Vastag csontú, nagydarab asszony volt, akit a fölötte elszállt hetvenkét év csak megszikkasztott, de nem tört össze. Teste, akár a kiszáradt fa, aszott volt, de még mindig kemény és mozgékony, végtagjait, különösen a kezét, erősen eltorzította a reuma. Arcának színe leginkább egy száraz falevéléhez hasonlított, amelyet ráncok és mély barázdák tarkítottak, vonásai elnagyoltak, férfiasak és határozottak voltak, haját, amely kora ellenére nem veszítette el fekete színét, középen gondosan elválasztva, hátul szoros kontyba fogva viselte; állán és az orra alatt néhány vastag szőrszál meredezett szeszélyes összevisszaságban. Fekete ingvállat és vállkendőt, kis fekete főkötőt és ugyanilyen színű hosszú szoknyát, lábán pedig rugalmas szárú csizmát viselt, amely ugyan nagy volt rá, de egyértelműen mutatta bütykeinek torzultságát és kitaposott talpának laposságát. Ahogy a tűz fölé hajolt, főkötője kissé félrecsúszott. Két kézzel fogta a villát, miközben hihetetlen gonddal pirította a kenyérszeleteket, hogy a belsejük puha maradjon, a külsejük viszont ropogós legyen. Amikor elkészült a művelettel, elégedetten félretette a pirítósokat a tűzhelynek arra a sarkára, ahol könnyedén elérhette, mihelyt a család leül elfogyasztani délutáni teáját. Miközben a kenyérszeletekkel foglalatoskodott, egymást kergették gondolatai. Ezt egyértelműen jelezte műfogsorának kattogása, amint ki-be szívta a szájat. Egyszerűen felháborító, gondolta, hogy Mary elfelejtett sajtot hozni. Az a lány kezd egyre szertelenebb lenni, és lassan egyáltalán nem lehet rá számítani ilyen fontos dolgokban. Mit ér egy asszony számára a tea sajt nélkül? Friss Dunlop sajt -3-
nélkül! Már a gondolattól is megrándult a felső ajka, és kis nyálcsepp indult meg a szája sarkából az álla felé. Miközben töprengett, gyors, kutató pillantásokat vetett összevont szemöldöke alól unokájára, Maryre, aki a másik sarokban ült egy lószőrrel bevont karosszékben, amit az apja koptatott fényesre, és mint ilyen, tabu volt a család többi tagja számára. Mary azonban nem a sajtra vagy a székre gondolt, de még a bűntettekre sem, amelyeket az előbbiről való megfeledkezéssel és az utóbbi szentségének megsértésével követett el. Lágy pillantású, barna szeme az ablakon keresztül a távolba révedt, mintha látna ott valamit, valami lenyűgöző, a pillantása előtt megelevenedő képet. Finom vonalú szája időnként mosolyra húzódott, majd öntudatlanul megrázta a fejét, amitől megmozdultak a fülbevalói, apró fénypöttyöket vetítve a hajára. Kis keze, melynek bőre a magnólia bibéinek finomságával vetekedett, tenyérrel fölfelé az ölében hevert, merengése passzív jelképeként. Egyenesen ült, mint a nádszál, egy mély, áttetsző tó sötét szépségével, amelynek partját szélben hajladozó nádas borítja. Fiatalságának virágában volt, és bár csak tizenhét évet számlált, sápadt arca és karcsú alakja különös nyugalmat és erőt árasztott. Ahogy teltek a percek, az öregasszony egyre fokozódó bosszúsága végül szavak formájában tört utat magának. Méltóságán alulinak tartotta volna egyenes támadást intézni a lány ellen, ezért dühösen így szólt: - Az apád székében ülsz, Mary. Nem érkezett válasz. - A szék, amiben ülsz, az apádé, hallod? A lány továbbra sem válaszolt. Az öregasszony, aki szinte remegett az elfojtott dühtől, rikácsolni kezdett. - Megsüketültél, vagy megnémultál? Hogy lehet az, hogy ma délután elfelejtetted teljesíteni a megbízatást? A hét minden napján csináltál valami ostobaságot. Talán a hőség vette el az eszedet? Mintha mély álomból ébredne, Mary hirtelen felnézett, összeszedte magát és elmosolyodott, mintha napsugár ragyogta volna be szépségének szomorú tavát. - Mondtál valamit, nagymama? - kérdezte. - Nem! - vágta rá az öregasszony rekedten. - Nem mondtam semmit! Azért nyitottam ki a számat, hogy legyeket fogjak vele! Nagyon jó kis időtöltés, ha az embernek nincs mit csinálnia. Szerintem te is kipróbáltad ma délután, amikor bementél a városba, ha azonban becsuknád a szádat és kinyitnád a szemed, talán jobban mennének a dolgok. Ebben a pillanatban Margaret Brodie lépett ki a mosogatófülkéből, kezében egy nagy Britannia fém teáskannával. Gyors, csoszogó léptekkel haladt, kissé előredőlve, és mivel általában így járt, mindig úgy nézett ki, mintha sietne, és attól félne, hogy elkésik valahonnan. A ruhát, amelyben a napi házimunkát végezte, fekete szaténblúzra és szoknyára cserélte, a szoknya azonban foltos volt, egy kibomlott szegőszalag lógott a derekánál, és a haja kócosan repkedett az arca körül. Fejét állandóan kissé oldalra döntötte. Évekkel korábban, a megpróbáltatások idején ez a főhajtás beletörődést és őszinte keresztényi alázatot volt hivatott sugallni, azonban az idő és az önfeláldozás kifejezésének szükségessége állandósította. Orra, talán együttérzésből, mintha szintén eltért volna a függőlegestől, bár sokkal valószínűbb, hogy az asszonynak az az utóbbi években felvett szokása okozta ezt a ferdeséget, hogy keze fejével időről időre megtörölte az orrát, méghozzá mindig jobbról balra. Arca fáradt volt, nyúzott és kiégett; egész lénye alázatot és beletörődést sugallt, ugyanakkor mintha állandóan hajszolta volna saját magát. Legalább tíz évvel idősebbnek nézett ki negyvenkét événél. Ő volt Mary édesanyja, de mintha semmi közük nem lett volna egymáshoz: egy öreg birka és egy fiatal őzike. Mamma, ahogyan Mrs. Brodie-t mindenki nevezte a házban, egyetlen szempillantás alatt felmérte az öregasszony dühét és Mary zavarát. - Azonnal állj fel, Mary! - kiáltotta. - Csaknem fél hat, és a tea még nincs leforrázva! Menj, és szólj a húgodnak! Elkészült a pirítóssal, nagymama? Szent ég! Teljesen elégetett egyet! Adja ide nekem, majd én megeszem! Ebben a házban nem pocsékolunk... - vette le az égett pirítóst, és tüntetőleg a saját tányérjára tette, majd igazgatni kezdte a terítékeket az asztalon, mintha semmi sem lenne a helyén, és nem is kerülhetne a helyére, amíg ő, önfeláldozó munkával, ki nem javította az elkövetett hibákat. -4-
- Hogy lehet így megteríteni egy asztalt!? - morogta az orra alatt, miközben a lánya felállt, és az előszoba felé indult. - Nessie! Nessie! - kiáltotta Mary. - Teaidő van! Az emeletről vékony, éneklő hang válaszolt: - Jövök! Várjatok meg! Egy perccel később a két lánytestvér belépett a konyhába. A köztük lévő korkülönbségtől függetlenül - Nessie ugyanis tizenkét éves volt - szembetűnően különböztek egymástól. Nessie teljesen más típus volt, mint Mary. Két copfba font lenszőke haja csaknem színtelen. Anyjától örökölte világoskék, ártatlan szemét, mely a veronika fehérrel pöttyözött szirmához hasonlított, arcán pedig állandóan lágy, békés kifejezés villódzott, amitől olyan benyomást keltett, mint aki mindig mások kedvében igyekszik járni. Keskeny arcán halványrózsaszín pír játszott, homloka magas, álla hegyes, apró száját lebiggyedő alsó ajkának köszönhetően állandóan kissé nyitva tartotta. Mindezek a vonások rendkívül kifejezőek voltak, miként a most arcán játszó lágy mosoly is, amely fiatalságának és éretlenségének, de semmiképpen sem belső gyengeségének a jele volt. - Nincs még túl korán, Mamma? - kérdezte ártatlanul, miközben az anyja elé állt szemrevételezésre. Mrs. Brodie, aki a teríték rendezgetésének utolsó mozzanataival volt elfoglalva, egy legyintéssel elintézte a kérdést. - Megmostad a kezed? - érdeklődött anélkül, hogy a kislányra nézett volna. Aztán gyors pillantást vetett az órára, és meg sem várva a választ, a megfelelő mozdulat kíséretében kiadta a parancsot: - Üljetek le! A konyhában tartózkodó négy személy elfoglalta a helyét az asztalnál. Mint mindig, most is Brodie nagymama volt az első. Ültek és vártak, miközben Mrs. Brodie idegesen babrálta a teamelegítőt; aztán a csendbe hirtelen belehasított az előszobában álló nagy óra kondulása, amint elütötte a felet. Ugyanebben a pillanatban nyílt, majd csukódott a bejárati ajtó. Sétapálca koppant a tartóban; nehéz léptek közeledtek, és belépett a konyhába James Brodie. Odament a székéhez, leült, átvette forró teával töltött nagy csészéjét, amit kizárólag ő használt, megkapta a sütőben melegen tartott hatalmas adag sonkás tojást, kézbe fogta a külön az ő számára leszelt és megvajazott kenyeret, majd enni kezdett. A családfő azonnali kiszolgálásának szertartása volt tehát az oka a családtagok lázas készülődésének és várakozásának. Ez is egyike volt a házban uralkodó íratlan törvényeknek. Brodie jó étvággyal és látható élvezettel evett. Hatalmas termetű férfi volt, több mint hat láb magas, válla és nyaka mint egy bikáé. Nagy fejéhez képest a szeme feltűnően kicsi volt, szürke és mélyen ülő, állkapcsa pedig olyan izmos, hogy miközben rágott, nagy, kemény dudorok ugráltak ritmikusan a bőre alatt. Maga az arca széles volt és erős, és ha magasabb a homloka, talán nemes vonásúnak lehetett volna nevezni. Felső ajkát sűrű, barna bajusz borította, amely félig elrejtette a száját, alsó ajka azonban dacos arroganciával ugrott előre. Vaskos ujjain és hatalmas kézfején fekete szőr nőtt borzos összevisszaságban; a kezében tartott kés és villa szinte játékszernek tűnt. Most, hogy Brodie enni kezdett, a többiek is nekiláthattak, bár nekik természetesen csak egyszerű étel járt. Brodie nagymama volt az első, aki mohón lecsapott saját készítésű puha pirítósára. A fia néha, amikor különösen jó hangulatban volt, apró falatokat adott neki a tányérjáról, ma este azonban látta, hogy ebben a szerencsében nem lesz része, így beletörődő sóhajjal átadta magát a rendelkezésre álló étel élvezetének. Időközben a többiek is enni kezdtek, mindenki a maga módján. Nessie jókedvűen, Mary szórakozottan fogyasztotta az egyszerű ennivalót, míg Mrs. Brodie, aki egy órával korábban titokban már jóllakott, tüntetőleg a tányérján heverő égett pirítóssal matatott, olyasvalaki arckifejezésével, aki túlságosan törékeny és zaklatott ahhoz, hogy egyen. A konyha csendjét csupán a családfő bajuszának és csészéjének találkozásából adódó szürcsölés, az ételt legteljesebb mértékben kiélvezni próbáló nagymama antik protézisének kattogása és Mamma időnkénti szipogása törte meg. Ennek a különös teapartinak a résztvevői nem mutattak sem csodálkozást, sem jókedvet, sem zavart, és nem sajnálkoztak a társalgás hiányán. Haraptak, rágtak, ittak és nyeltek némán, és mindeközben Brodie fenyegető tekintete uralta a terepet. Amikor ő hallgatott, egyetlen szó sem hangozhatott el, és ma este különösen rossz -5-
kedvében volt. Két harapás között mogorván figyelte az anyját, aki hangosan csámcsogott és szürcsölve itta a teáját. Végül megszólalt, anyjához intézve szavait. - Mi maga, talán disznó, hogy így eszik? Az öregasszony meglepetten felemelte a fejét, és pislogva nézett a fiára. - Mit mondtál, James? Milyen disznóról beszélsz? - Arról a disznóról, amelyik hangosan csámcsogva és hörpölve zabálja a moslékot a vályúból. Nem veszi észre, milyen gusztustalanul eszik? Tegye bele a nagy lábát a vályúba, akkor biztosan még jobban fogja érezni magát! Csak nyugodtan viselkedjen úgy, mint egy állat! Nem maradt egy cseppnyi méltóság vagy büszkeség sem abban az összeszikkadt agyában? - Megfeledkeztem magamról. Többé nem fordul elő. Ígérem! - az öregasszony nagy igyekezetében hangosan elböfögte magát. - Persze! - sziszegte Brodie. - Legalább próbáljon meg rendesen viselkedni, maga vén banya! Arca hirtelen elsötétedett. - Micsoda szégyen, hogy egy olyan embernek, mint én, ilyesmivel kell foglalkoznia a saját házában! Hatalmas öklével rávágott a saját mellkasára, amitől az megdöndült, mint egy dob. - Nekem! - kiáltotta. - Igen, nekem! Hirtelen elhallgatott, sötét pillantását körbehordozta az asztal körül ülőkön, majd folytatta az evést. Bár szavaiból sütött az indulat, megszólalt, és a ház íratlan szabályai szerint ezzel feloldotta a hallgatási tilalmat. - Add ide édesapád csészéjét, Nessie, töltök neki friss teát! Már biztos nincs sok benne szúrta közbe Mrs. Brodie békítő hangon. - Adom, Mamma. - Mary drágám, húzd ki magad, és ne bosszantsd édesapádat! Biztos vagyok benne, hogy nehéz napja volt. - Igen, Mamma - mondta Mary, aki egyenesen ült és nem bosszantott senkit. - Add oda édesapádnak a savanyúságot! Kezdetét vette a mérges oroszlán lecsillapítása, és néhány percnyi szünet után Mamma rátért arra a témára, ami általában biztos terepnek bizonyult. - Nessie drágám, hogy szerepeltél ma az iskolában? A kislány összerezzent. - Elég jól, Mamma. Brodie letette a csészét, amit a szájához készült emelni. - Elég jól? Ugye, még mindig te vagy az osztályelső? Nessie gyorsan lesütötte a szemét. - Ma csak a második voltam, apa. - Micsoda? Hagytad, hogy valaki megelőzzön? Ki volt az? Ki szerepelt jobban nálad? - John Grierson. - Grierson! Annak a sunyi kukoricakereskedőnek, korpaáztatónak a kölyke? Napokig erről fog károgni a városban! Az Isten szerelmére, mi ütött beléd? Még mindig nem fogtad fel, mit jelent számodra a tanulás? A kislány keserves sírásra fakadt. - Csaknem hat hétig ő volt a legjobb az osztályban, apa - szólalt meg Mary bátran -, és a többiek mind idősebbek nála! Brodie sötét pillantást vetett nagyobbik lányára. - Fogd be a szád, és csak akkor beszélj, ha kérdeznek! - mennydörögte. - Mindjárt hozzád is lesz néhány szavam, akkor majd lehetőséged lesz jártatni azt a nagy szádat, kisasszony! - A francia az oka mindennek - zokogta Nessie. - Képtelen vagyok megjegyezni azokat az igeidőket! A számtannal, történelemmel és földrajzzal minden rendben van, de úgy érzem, ezt sosem leszek képes megtanulni. -6-
- Nem leszel képes megtanulni? Szerintem pedig igenis képes leszel! Bár még igen fiatal vagy, azt mondják van a fejedben sütnivaló - amit tőlem örököltél, ugyanis anyád a legjobb indulattal is csak féleszűnek nevezhető. Gondoskodni fogok róla, hogy használd is az eszedet! Ma este dupla házi feladatot fogsz csinálni! - Igen, édesapa, ahogy kívánod - sóhajtotta Nessie, elfojtva sírását. - Helyes! - Brodie durva vonású arcán mintha a szeretet fénye suhant volna át, de ennek nagy része inkább büszkeség volt. - Megmutatjuk Levenfordnak, mire képes az én okos gyermekem! Ha a jövőbe pillantok, már látom is. Ha majd első helyen végzel a középiskolában, megtudod, milyen tervei vannak veled apádnak. Addig azonban tanulnod kell, méghozzá nagyon keményen! A férfi felemelte a fejét, és elnézett a kislány feje fölött a távolba, mintha valóban a jövőt fürkészné, közben pedig azt motyogta: - Megmutatjuk nekik! Tekintete ismét Nessie-re esett, megsimogatta a kislány szőke haját, és hozzátette: - Te az én leánykám vagy, és méltó leszel a Brodie névre! Majd, amint elfordította a fejét, szeme a másik lányára esett. Az arca abban a pillanatban megváltozott, tekintete elsötétült. - Mary! - Tessék, apa... - Amint mondtam, lenne hozzád néhány szavam, hogy te is szóhoz juss ma este. Szavaiból szinte csöpögött a maró gúny, amint hátradőlt a székén és mondanivalóját mérlegelte. - Felemelő érzés egy férfi számára, hogy kívülállóktól hall híreket a családtagjairól. Az ilyesmi kétségtelenül nem több egyszerű pletykánál, és nem vet rossz fényt a ház urára, de akkor is érdeklődve hallgattam ezt az apró, rólad szóló hírecskét, amitől ott a helyszínen majdnem kiköptem a földre. Miközben beszélt, a hangja hidegebbé vált. - Ma beszélgetésbe elegyedtem a városi tanács egyik tagjával, és tőle értesültem róla, hogy a Church Streeten jártál, ahol hosszasan beszélgettél egy fiatalemberrel, méghozzá egy igen jóképű fiatalemberrel... Rávicsorgott a lányára, majd metsző hangon folytatta. - Aki nem más, mint egy sunyi, gyanús alak, egy büdös senki. - Nem! Nem! Mary! Az nem te voltál, igaz? Egy rendes lány nem csinál ilyet! Mondd meg édesapádnak, hogy nem te voltál! - szólalt meg Mrs. Brodie félénk hangon, ami inkább a nyüszítéshez hasonlított. Nessie megkönnyebbülésében, hogy kikerült a figyelem középpontjából, meggondolatlanul felkiáltott: - Ó, Mary! Csak nem Denis Foyle volt az? Mary mozdulatlanul ült, száját összeszorítva, tekintetét a tányérjára szegezve. Majd ahogy a torkában érzett gombóc kezdett egyre feljebb kúszni, hirtelen nagyot nyelt, és valami különös belső erő késztetésére halk, határozott hangon kijelentette: - Ő nem egy büdös senki. - Micsoda? - üvöltötte Brodie. - Feleselni merészelsz az apáddal egy közönséges ír gazember miatt? Ezeknek az alakoknak csak annyit engedhetünk meg, hogy a krumplinkat kiássák a földből, de többet nem! Lehet, hogy az öreg Foyle a legügyesebb fogadós a városban, de ez nem jelenti azt, hogy a fia úriember. Mary érezte, hogy még ültében is remegnek a lábai. Szája megfeszült és kiszáradt, és bár eddig még sosem merészelt vitába szállni az apjával, most szinte kibuktak belőle a szavak. - Denisnek saját munkahelye van, apa. Semmi köze a szeszkereskedelemhez. A glasgow-i Findlay Co.-nál dolgozik. Ez egy nagy cég, amely teát importál, és semmi köze a... másik dologhoz. - Ó! - vicsorogta a férfi. - Örömmel hallom. Van még valami, amivel az úriember nemes jellemét szeretnéd bizonygatni? Szóval most már nem whiskyt, hanem teát árul. Csodálatos munka egy fogadós fia számára! Na, akarsz még mondani valamit? -7-
A lány tudta, hogy az apja provokálja, de képtelen volt ellenállni a késztetésnek, hogy beszéljen. - Ő nem egy egyszerű kereskedősegéd, apa. Nagy becsben tartják a cégénél. Állandóan az országot járja és üzleteket köt. A későbbiekben... ha jól mennek a dolgok... talán még társtulajdonos is lehet. - Mit nem mondasz! - gúnyolódott az apja. - Szóval ezekkel a hazugságokkal tömte tele az ostoba fejedet? Szóval nem egy egyszerű kereskedősegéd, hanem utazó üzletkötő, igaz? Azt nem mondta véletlenül, hogy ő lesz London következő polgármestere? Taknyos kölyök! Mary arcán könnyek folytak végig, de képtelen volt hallgatni, Mamma tiltakozó nyüszítése ellenére. - Denist sokan kedvelik, apa. Mr. Findlay is érdeklődik utána. - Ugyan! Csak nem várod, hogy elhiggyem mindazt az ostobaságot, amit ő mondott neked? Hazugság az egész! Érted? Hazugság! - ismételte Brodie üvöltve. - Ez egy semmirekellő alak! Az ilyentől csak aljasságra telik, és nagyon nagy szégyen rám nézve, hogy egyáltalán szóba álltál vele! Azonban ez volt az utolsó alkalom... Szúrós szemeket meresztett a lányára, és megismételte: - Soha többet nem beszélhetsz azzal az alakkal! Egyszerűen megtiltom! - De apa - zokogta Mary. - Ó, apa, én... én... - Mary, Mary, ne feleselj édesapáddal! Szörnyű még hallani is, hogy szembeszállsz vele! hallatszott Mamma hangja az asztal túlsó végéről. Bár az ellentétek elsimítása volt a célja, ez alkalommal súlyos taktikai hibát követett el. Brodie haragja átmenetileg az ő lehajtott fejére zúdult. - Mit kárálsz itt? Te beszélsz vagy én beszélek? Ha van valami mondanivalód, figyelmesen meghallgatjuk, ha viszont nincs, fogd be a szád és ne szólj közbe! Legalább annyira hibás vagy, mint Mary. A te dolgod lenne szemmel tartani és figyelni, kikkel áll szóba! Horkantott egyet, és rövid szünetet tartott, még nyomatékosabbá téve elhangzott szavait. A nagymama, aki már az elején elvesztette a fonalat, és a most beállt csönd jelentőségét sem fogta fel, csak annyit érzékelt az egészből, hogy Mary bajban van. Gondolta, felhasználja a lehetőséget saját sérelmének felhánytorgatására, és rosszindulatúan közbeszúrta: - A megbízást sem teljesítette, James. Mary elfelejtett nekem sajtot hozni, mert mindig máshol jár az esze! Ahogy kiadta magából a bosszúságát, az öregasszony már meg is feledkezett az egészről, és magában motyogva folytatta az evést. Brodie egyáltalán nem törődött az anyja közbeszólásával, és tekintetét ismét Mary felé fordítva megismételte: - Megértetted, amit mondtam? Az Úr legyen hozzád irgalmas, ha megszeged a tilalmat! Még valami. Ma este veszi kezdetét a levenfordi vásár. Hazafelé jövet láttam a nagy készülődést. Az én gyerekeim azonban a környékére sem mennek. Felőlem az egész város ott lehet, sőt az egész megye, ott lehetnek Foyle-ék és a barátaik, James Brodie családjának egyetlen tagja sem alacsonyodik le egy ilyen bűzös cirkuszhoz. Megtiltom! Utolsó szavai fenyegetően dörrentek, miközben hátratolta a széket, felállt, és egy hosszú másodpercig az előtte feszengő, megfélemlített társaságra meredt. Aztán megfordult, a sarokban álló karosszékéhez lépett és leült. Oda sem pillantva kiválasztott egyet a szomszédos állványon sorakozó pipák közül, belső zsebéből előhúzta dohányzacskóját, lassan megtömte a pipát, aztán nehézkesen előrehajolt, meggyújtott egy fidibuszt, és a következő pillanatban füstölt a pipa. Mindezt úgy hajtotta végre, hogy egyetlen másodpercre sem vette le a szemét az asztalnál ülőkről, lényéből azonban most már valami nyugodt fensőbbség áradt. Noha megszokták, a családtagokat erősen nyomasztotta ez a hideg tekintet, és önkéntelenül is visszafojtott hangon beszéltek. Mamma arca még mindig vörös volt, Mary ajka remegett, amikor mondott valamit, Nessie pedig zavartan babrált a teáskanállal, és amikor elejtette, szégyenkezve elpirult, mintha valami csínytevésen kapták volna. Egyedül az öregasszony ült nyugodtan és mozdulatlanul; átadta magát az emésztés kellemes érzésének. Ebben a pillanatban a bejárati ajtó csukódása hallatszott, és egy fiatalember lépett a konyhába. Huszonnégy éves volt, karcsú, sápadt és erősen pattanásos arcú. Tekintete kissé sunyi és alattomos, öltözete annyira piperkőcös, amennyire az erszénye és az apjától való félelme megengedte. A keze különös feltűnő volt: nagy, puha, hullafehér, tövig vágott körmökkel. A fiú -8-
lehuppant az asztalhoz, anélkül, hogy bárkit is üdvözölt volna, némán átvette a csésze teát, amit Mamma nyújtott felé, és enni kezdett. Ő volt a család utolsó tagja, Matthew, James Brodie egyetlen fia és, mint ilyen, az örököse. Engedéllyel késett az étkezésről, ugyanis a Latta hajógyár raktárában dolgozott hivatalnokként, és csak hatkor járt le a munkaideje. - Elég meleg a teád, Matt? - kérdezte az anyja fojtott hangon. Matthew bólintott. - Egyél az almazseléből, fiacskám! Igazán nagyon finom - könyörgött Mamma suttogva. Fáradtnak látszol. Sok munkád volt az irodában? A fiú semmitmondó vállrándítással felelt, miközben a kenyeret apró, szabályos kockákra vágta, a teát kavargatta és dobolt az asztalon; fehér, vértelen keze egyetlen pillanatra sem nyugodott, úgy mozgott az evőeszközök között, mint valami különös szertartást végző akolitus keze az oltáron. A lesütött tekintet, az egyformára vágott falatok és kezének nyughatatlan repkedése mind a hátában érzett mord atyai tekintet fölötti idegességét hivatott leplezni. - Kérsz még teát, fiam? - kérdezte az anyja suttogva, és már nyúlt is a fiú csészéjéért. - Kóstold meg ezt a piskótát is, ma sütöttem! - mondta, majd hirtelen eszébe jutott valami. Talán ma is gondod volt az emésztéseddel? - Nem vészes - morogta a fiú anélkül, hogy felnézett volna. - Lassan egyél, Matt! - figyelmeztette Mamma bizalmas hangon. - Néha arra gondolok, hogy nem rágod meg eléggé az ételt. Ne siess! - Igen, de ma este meg kell látogatnom Agnest, Mamma - súgta a fiú, mintegy magyarázatképpen a sietségére. Az asszony lassan, megértően bólintott. A nagymama hirtelen felállt, hangos cuppogással tisztogatva műfogsorát az ételmaradéktól, lesöpörte öléből a morzsákat, és miközben átült a karosszékébe, azon tűnődött, vajon a fia fog-e beszélgetni vele ma este. Amikor jókedve volt, James beszámolt neki a városban keringő legfrissebb pletykákról. Elmesélte, hogyan szállította le a magas lóról Waddelt, hogyan veregette hátba szívélyesen Gordon polgármestert a főtéren, és hogy Paxton üzlete a csőd szélén áll. E beszélgetések során soha senkiről nem hangzott el dicsérő szó, de az öregasszony imádta a hírek becsmérlő pikantériáját, gúnyos iróniáját, és különösen élvezte fia fölényét az áldozatok fölött. Ma este azonban Brodie hallgatott, lefoglalták saját gondolatai, amelyeket mintha megszelídített volna a pipafüst, így kevésbé haragos mederben folydogáltak, mint az asztalnál. Engedelmességre kell nevelnie Maryt, gondolta, aki mintha nem is az ő gyereke lenne soha nem hajolt meg előtte olyan mélyen, amennyire szerette volna -, és akitől soha nem kapta meg azt a tiszteletet, amit elvárt. Zabolátlan természete ellenére szemrevaló teremtés, meg kell hagyni tőle örökölte a külsejét -, de a saját nyugalma és a lánya jövője érdekében korlátoznia kell ezt a nagy függetlenséget. Ami Mary Denis Foyle-lal való ismeretségét illeti, örült, hogy a híre a fülébe jutott, mert így csírájában el tudta fojtani a kezdődő kapcsolatot. Megdöbbentette a lány vakmerősége, ahogy visszabeszélt az asztalnál, és valójában nem talált rá magyarázatot, de most, hogy felfigyelt Mary engedetlenségi hajlamára, elhatározta, hogy a jövőben jobban szemmel fogja tartani, és ha ismét előfordul valami hasonló eset, keményen kezelésbe veszi. Tekintete a feleségére esett, de csak egy másodpercig pihent meg rajta; az asszony csak arra volt jó, hogy ne kelljen cselédet tartania. Önkéntelenül is elfintorodott, és gyorsan elfordította a fejét, kellemesebb dolgok felé terelve a gondolatait. Igen, itt van a fia, Matthew! Nem rossz gyerek: igaz, egy kicsit alattomos és puhány, állandóan figyelni kell, de talán az indiai út majd férfit farag belőle. Közeleg az idő, és két-három héten belül útra kel, elfoglalja azt a nagyszerű állást, amit Sir John Latta szerzett neki. Aha! Erről aztán sokat fognak beszélni a városban! Brodie vonásai ellágyultak, miközben azon tűnődött, hogyan fog tudatosulni az emberekben, milyen nagy becsben tartja őt Sir John, és hogy ennek a megbízásnak köszönhetően milyen nagy mértékben fog növekedni a befolyása a városban. Pillantása az anyjára vándorolt, és a vele kapcsolatos gondolatai távolról sem voltak olyan durvák, mint az asztalnál hozzá intézett szavai. Egyszerűen szereti az ételt, gondolta, és ahogy most az öregasszony ott ült a tűzhely előtt, Brodie tudta, már a következő étkezésen jár az esze, amely zabkásából és íróból fog állni. Nagyon szerette a zabkását, és gyakran mondogatta: „A legjobb vacsora a kása! Olyan a gyomornak, mint a meleg borogatás!” Az öregasszonynak a gyomra az -9-
istene, de meg kell hagyni, szívós vén boszorka. Minél öregebb, annál szívósabb, és ahogy most kinéz, tíz évig még biztosan kihúzza. Ha ő ennyi idős korában ilyen jól tartaná magát, igazán meg lenne elégedve. Végül Nessie-re nézett, és az arca azonnal ellágyult, szemében gyengéd fények gyúltak. Igen! Mamma megtarthatja Mattet és Maryt is, de Nessie az övé. Gondoskodni fog róla, hogy a báránykája sokra vigye az életben. Bár még nagyon fiatal, látszik rajta, hogy okos, és az iskola rektora is azt mondta a múltkor, megvan benne a képesség, hogyha keményen tanul, tudós váljék belőle. Így kell ezt csinálni! Fiatalon kiválasztani és tanulásra fogni őket! Még ő is tartogatott valamit a tarsolyában a jövőre nézve. A Latta Tanulmányi Ösztöndíj! Egy ragyogó tanulmányi pályafutás megkoronázása. Nessie a megfelelő irányítás mellett képes lesz elnyerni. Tyűha, micsoda siker lenne! Egy lány nyerné el a Lattát - nemcsak az első lány, de ráadásul egy Brodie-lány! Gondoskodni fog róla, hogy így legyen. Mamma pedig jobban teszi, ha távol tartja puha, kényeztető kezét a lányától. Erről is gondoskodni fog. Azt még nem tudta pontosan, mit farag Nessie-ből, de a tanulás az tanulás; később különböző fokozatok lesznek az egyetemen, és különböző sikerek, amelyeket el lehet érni. Mindenki tudja a városban, hogy ő ambiciózus, széles látókörű, liberális szemléletű ember, de ezt nem árt tudatosítani bennük, alaposan a szájukba rágni. „Hallottad a legújabb hírt?”, mondják majd egymásnak. „Brodie okos lánya bejutott az egyetemre, igen, az, aki elnyerte a Latta ösztöndíjat. Mindenkit lesöpört a pályáról a középiskolában. Az apja megengedte, hogy egyetemre járjon. Kétségtelenül liberális gondolkodású ember, aki büszke lehet a lányára.” Igen! Megmutatja a városnak! Brodie mellkasa felfúvódott, orrlyukai kitágultak, tekintete a távolba révedt, miközben szabad folyást engedett kedvenc gondolatainak. A pipája kialudt, majd lassan kihűlt. El fogja érni, hogy elismerjék, felnézzenek rá, és egy nap végre olyannak lássák, amilyen valójában. A Nessie-vel kapcsolatos álmok lassan elhalványultak, és felhagyott a jövő tervezgetésével, mindazonáltal, mivel ő volt minden gondolatának a központi alakja, élvezettel lubickolt a távoli dicsőségben, melyet a lánya fog szerezni a számára. Egy idő után megrázta magát, kiverte a hideg hamut, majd visszahelyezte a pipáját az állványra, aztán ismét végignézett a családtagjain, mintha azt mondaná: „Most elmegyek, de emlékezzetek a szavaimra! Rajtatok tartom a szemem!” Felállt, kilépett az előszobába, fejébe nyomta a kalapját, kezébe vette nehéz sétabotját, és egyetlen szó nélkül elhagyta a házat. Távozáskor soha nem köszönt el senkitől. Csak találgassanak, hová megy szabadidejében: talán egy gyűlésre, a tanácsba vagy a klubba? Hadd legyenek bizonytalanok hazaérkezésének időpontját és a hangulatát illetően; szerette, ha rémülten összerezzennek, amikor belép az ajtón. Csak így lehet őket kordában tartani, és jót fog tenni nekik, ha azon töprengenek, vajon hová mehetett, gondolta, miközben a bejárati ajtó hangos csattanással becsukódott mögötte. Mindenesetre a családfő távozásával az otthon maradtak erősen megkönnyebbültek, és mintha az egész ház fellélegzett volna. Mrs. Brodie izmai, melyek az elmúlt órában akarata ellenére merevek voltak, most ellazultak, és miközben válla lazán előreesett, gondolatai teljesen másfelé kanyarodtak. - Ugye, rendet csinálsz, Mary? - kérdezte lágyan. - Fáradtnak és kimerültnek érzem magam ma este. Jót tenne egy kis olvasás. - Természetesen, Mamma - felelte Mary, kötelességtudóan hozzátéve, amint azt minden este elvárták tőle: - Megérdemled a pihenést. Én majd elmosogatok. Mrs. Brodie egyetértően bólintott, majd odament a szekrényhez, és titkos rejtekhelyéről elővette a Devenham fogadalma című könyvet, Amelia B. Edwards művét, amely, mint minden általa olvasott könyv, a Levenford Városi Könyvtárból származott. A kötetet gyengéden a szívéhez szorítva leült, és Margaret Brodie tragikus, megtört énje hamarosan egybeolvadt a hősnőével, a fantázia világában keresve enyhülést. Az olvasás egyike volt annak a kevés kellemes dolognak, amelyet az élet a számára nyújtott. Mary gyorsan leszedte a tányérokat az asztalról, leterítette a durva gyapjúszövet terítőt, majd visszavonult a mosogatófülkébe, feltűrte vékony karján a ruha ujját, és nekilátott a mosogatásnak. Nessie, akit a leszedett, üres asztal az apja parancsára emlékeztetett, először a könyve olvasásába merült anyjára, majd a többiekre ügyet sem vető nagyanyja hátára, végül a fogát - 10 -
piszkáló Mattre nézett, majd nehéz sóhajjal elkezdte a táskájából előszedni és maga elé rakni a tankönyveit. - Gyere Mary, dámázzunk előbb egy kicsit! - szólt be a fülkébe a nővérének. - Nem lehet, drágám. Apa azt mondta, hogy tanulnod kell. Talán majd később - jött a válasz. - Ma este nem kell segíteni a törölgetésben? - próbálkozott a kislány. - Magam is elboldogulok - felelte Mary. Nessie ismét sóhajtott, majd gondterhelt hangon, amely leginkább az anyjáéra hasonlított, megjegyezte: - Jaj, istenem! A többi gyerekre gondolt, akik ugróköteleznek, bújócskáznak, kiütőznek és más varázslatos játékokat játszanak az estében, és kis szíve majd megszakadt a mellkasában, amint nekilátott a tanulásnak. Matthew, akit a füle mellett mormolt je suis, tu es, il est megzavart tűnődésében, most visszatette tollát a mellényzsebébe, és felállt. Amióta az apja eltávozott, viselkedése kissé fensőbbségessé, nyeglévé vált. Megigazította az öltözékét, jelentőségteljes pillantást vetett az órára, majd laza léptekkel elhagyta a helyiséget. A konyhában egy ideig nem hallatszott más, csak a papír susogása, a szomszédos fülkéből kiszűrődő porceláncsörgés és Nessie halk mormolása: nous sommes, vous etes, ils sont. Hamarosan azonban csend lett a mosogatófülkében, és Mary vágott keresztül a konyhán. Az előszobába érve felment a lépcsőn, és bekopogtatott a bátyja szobájának ajtaján. Minden este meglátogatta Matt-tet, és akkor is odatalált volna a szobájához, ha a szaglásán kívül hirtelen minden más érzékétől megfosztják. Az ajtó résein ugyanis sűrű, illatos szivarfüst gomolygott elő. - Bejöhetek, Matt? - kérdezte Mary. - Gyere! - jött bentről a válasz. Mary belépett. A bátyja ingujjban ült az ágyon, a szekrényajtó belsejére szerelt, megfelelő szögben beállított tükörben csodálta magát, és közben nagy füstfelhőket eregetett tükörképe felé. - Milyen kellemes illata van a szivarodnak! - jegyezte meg Mary őszinte elismeréssel. Matthew vagány mozdulattal kikapta szájából a szivart, de továbbra is magát nézte a tükörben. - Valóban - mondta -, de ennyi pénzért lehet is. Ez egy Supremo, ami azt jelenti, hogy a legjobb. Hat pennyért ötöt adnak, ez az egy darab azonban másfél pennymbe került. Gondoltam, kipróbálom, és ha ízlik, veszek még belőle. Az illata jó, Mary, de tudod, a dohányosok a zamatát értékelik. Egyetlen szivarfajta sem nevezhető első osztályúnak, ha nincs különleges zamata. Ezé leginkább a dióéhoz hasonlít. Vonakodva elfordította a fejét a tükörképéről, és közelről szemügyre véve a szivarját, hozzátette: - Azt hiszem, eleget szivaroztam. - Ó, ne még! - kérte a lány. - Olyan finom az illata! Sokkal kellemesebb, mint a pipáé! - Nem! A másik felét el kell tennem ma estére - jelentette ki Matthew határozottan, óvatosan eloltva a szivart a porcelán mosdótál oldalán. A maradékot a belső zsebébe rejtette. - Aggie Moir szereti, ha szivarozol? - kérdezte Mary, bizonyos következtetéseket vonva le bátyja előrelátásából. - Lennél szíves Agnesnek nevezni? - csattant fel Matthew. - Hányszor mondtam, hogy ne bizalmaskodj! Közönséges dolog, és szemtelenség a részedről. - Sajnálom, Matt - suttogta Mary szemlesütve. - Remélem is! Ne felejtsd el, Mary, hogy Miss Moir egy ifjú hölgy, méghozzá egy nagyon rendes ifjú hölgy, ráadásul ő a jövendőbelim. Igen! Ha tudni akarod, szereti, ha szivarozom. Eleinte ellenezte, de most már férfiasnak és romantikusnak tartja, csak éppen a leheletem szagát nem szereti utána, ezért kasucukorkát etet velem. Az „Édes ajkak” ízesítésű a kedvence. - Nagyon szereted Agnest, Matt? - kérdezte Mary komolyan. - Igen, és ő is nagyon szeret engem - felelte a fiú. - Nem kellene olyan dolgokkal foglalkoznod, amiről semmit sem tudsz, de gondolom, azt sejted, hogy ha két ember együtt jár, akkor valószínűleg kedvelik egymást. Agnes imád engem. Látnod kellene, miket kapok tőle. Csodás dolog egy fiatalember számára, ha ilyen barátnője van. Nagyon rendes lány. - 11 -
Mary egy hosszú percig hallgatott, átható pillantással fürkészve a bátyját, majd hirtelen csípőre vágta a kezét, és mintegy önkéntelenül kibukott belőle a kérdés: - Fáj, amikor Agnesre gondolsz? Úgy értem, amikor távol vagy tőle? - Egyáltalán nem - felelte Matthew kimérten. - Nem illik ilyet kérdezni. Ha fájdalmat éreznék, azt hinném, már megint a gyomrom rendetlenkedik. De micsoda kérdéseket teszel fel nekem? Részemről befejeztük. És most ne zavarj, gyakorolnom kell! Felállt, majd óvatosan leguggolva, nehogy összegyűrje a legjobb nadrágját, egy tokot húzott elő az ágy alól, amiből széles rózsaszín szalaggal feldíszített mandolint vett elő. Következő lépésként fogta a sárga borítójú, vékony könyvecskét, amelyen nagy betűkkel a következő állt: Első lépések a mandolinjáték elsajátításához, alatta pedig kisebb betűkkel: Nellie néni tanácsai ifjú mandolinosok számára a híres Senor Rosas módszere szerint, kinyitotta a második oldalon, az ágyra helyezte maga elé, festői könnyedséggel kezébe fogta a romantikus hangszert, és játszani kezdett. Játéka azonban távolról sem volt olyan könnyed és művészi, mint jól begyakorolt testtartása. Lassan, meg-megtorpanva elpengette a „Nelly Bly” első néhány sorát, majd elkeseredetten abbahagyta. - Kezdd el újra! - tanácsolta Mary segítőkészen. Matthew sértett pillantást vetett rá. - Ha jól emlékszem, arra kértelek, hogy maradj csendben, Miss Locsifecsi! Ez egy nagyon bonyolult hangszer, és nekem meg kell tanulnom játszanom rajta, mielőtt Indiába indulok. Akkor aztán majd zenélhetek a hölgyeknek a hajó fedélzetén, langyos trópusi estéken. Nagyon sokat kell gyakorolnom, és kiválóan haladok, de talán próbáld meg, ha olyan okos vagy, hátha neked jobban megy! Újrakezdte a játékot, és nagy nehezen sikerült átrágnia magát a darabon. Az egymást követő fals akkordok nagy megpróbáltatást jelentettek a fülnek, és mint a szivarozás művészetét, ezt is csak az apja távollétében űzhette, Mary azonban, állát a tenyerébe támasztva, csodálattal figyelte a bátyját. Matthew letette a hangszert, és laza, ugyanakkor romantikus mozdulattal beletúrt a hajába. - Elismerem, ma este nem vagyok a legjobb formámban: kissé felzaklattak ma az irodában. Tudod, Mary, egy olyan művészléleknek, amilyen én vagyok, nagyon nehéz ilyen durva emberek között dolgoznia. Nem igazán értenek meg bent a gyárban... Mélabúsan felsóhajtott, ami jól illett meg nem értett művészetéhez, majd bátorításra várva megkérdezte: - Na, és hogy ment? Szerinted milyen volt a dal? - Nagyon hasonlított - felelte Mary. - Mire hasonlított? - tudakolta a fiú gyanakodva. - A „Saury Kate Galop”-ra, természetesen! - Te kis piszok! - ordította Matthew. - De hiszen ez a „Nelly Bly” volt! Zaklatottan felpattant, betette a mandolint a tokjába, és miközben lehajolt, hogy elrejtse a tokot az ágy alatt, megegyezte: - Szerintem csak azért mondtad, hogy bosszants. Különben sincs semmi hallásod. Mintha meg sem hallotta volna a húga zavart bocsánatkéréseit, elővett egy keménygallért és egy kék pöttyös nyakkendőt a szekrényből, majd folytatta a füstölgést. - Miss Moirnak viszont van! Azt mondja, nagyon jó a zenei érzékem, és hogy nekem van a legjobb hangom a kórusban. Sajnálom, hogy ilyen ostoba sógornője lesz, mint amilyen te vagy! Mary nagyon haragudott magára, és tisztában volt saját ostobaságával, ennek ellenére szerette volna, ha a bátyja megbocsát neki. - Engedd, hogy megkössem a nyakkendődet, Matt! - kérte. A fiú durcásan odafordult, és hagyta, hogy a húga bajlódjon a nyakravalóval, amit amúgy is mindig ő csinált. Mary nagyon igyekezett szép munkát végezni, és amikor Matthew odaállt a tükör elé, hogy szemrevételezze magát, nagyon elégedett volt az eredménnyel. - Brillantint! - parancsolta, ezzel mintegy megbocsátva húga baklövését. A lány odanyújtotta neki az üveget, amelyből édeskés illatú folyadékot permetezett a hajára, majd nagy gondossággal romantikus hullámokba fésülte fürtjeit. - Nagyon sűrű a hajam, Mary - jegyezte meg, miközben a füle mögött kunkorodó hajszálakat igazgatta. - Soha nem fogok megkopaszodni. Az a barom Couper azt mondta legutóbb, - 12 -
amikor vágta, hogy a tetején kezd ritkulni. Micsoda marhaság! A pimaszsága miatt többé nem megyek hozzá. Amikor végzett a frizurájával, Matthew kinyújtotta a karját, és hagyta, hogy Mary ráadja a zakóját. Ezután elővett egy tiszta vászonzsebkendőt a szekrényből, cseppentett rá egy keveset a Szagos Bükköny parfümből, elhelyezte a felső zsebében, és művészien elrendezte a kilógó csücsköt. Végül ismét szemrevételezte magát a tükörben, és láthatóan nagyon elégedett volt az eredménnyel. - Nagyon jó a szabása - motyogta. - Helyi szabóhoz képest nagyon ügyes ez a Miller, nem gondolod? - kérdezte. - Nos, ilyen alakra, mint az enyém persze nem nehéz dolgozni. Ha Agnes nem lesz elégedett velem ma este, akkor meg is érdemli. Majd, ahogy az ajtó felé indult, hozzátette: - És ne felejtsd el Mary, fél tizenegykor, vagy egy hajszállal később. - Ébren leszek, Matt - ígérte a lány bátorítóan. - Biztos? - Biztos! Ez az utolsó megjegyzés felfedte Matthew Achilles-sarkát, ugyanis ez az imádnivaló, elegáns fiatalember, aki mandolinon játszott, szivarozott, udvarolt, és a közeljövőben Indiába készült - félt a sötétben. Maryt a bizalmába avatta, de csak azért, hogy ezeken az estéken a húga előre megbeszélt időpontban lent várja, és felkísérje a szobájába. A lány soha nem gondolkodott a Matthew által kért szívesség különös voltán. Hálásan és alázattal segített a bátyjának. És most, ahogy Matthew kilépett a szobából, szivarfüst, brillantin- és parfümillatot, valamint vagány és nagyvilági légkört hagyva maga után, Mary csodálattal és szeretettel nézte távozó alakját. Ahogy azonban egyedül maradt, és volt ideje magára gondolni, Mary jókedve azonnal alábbhagyott - nyugtalan, zaklatott és izgatott lett. A házban mindenki elfoglalt volt: Nessie komor arccal tanult, Mamma a könyvébe mélyedt, nagymama pedig csendben emésztgetett. Mary fel-alá szédelgett a konyhában az apja utasítására gondolva, amíg Mamma bosszúsan rá nem szólt. - Mi bajod van? Mit kóvályogsz itt? Ha nincs mit csinálnod, vedd a hímzésedet, vagy menj, és feküdj le! Nem hagyod olvasni az embert. Feküdjön le? - tűnődött a lány zavartan. Nem! Túl korán van még a lefekvéshez. Egész nap bent volt a házban, és talán ki kellene mennie a szabadba, hátha a friss levegőn magához tér. Mindenki azt gondolná, hogy felment a szobájába, és senki sem keresné. Anélkül, hogy valójában tudatában lett volna mozdulatainak, kiment az előtérbe, feltette kopott szalmakalapját, amelyet egy rózsaszín szalag és néhány cseresznye díszített, belebújt megviselt kasmírkabátjába, halkan kinyitotta az ajtót, és lesietett a lépcsőn. Szinte ő is meglepődött, amikor kint találta magát, de azt hozta fel önmaga megnyugtatásaképpen, hogy ilyen ruhában úgysem mehet sehová, és miközben arra gondolt, hogy valójában nincsenek is szép ruhái, melyeket felvehetne, szomorúan megrázta a fejét. A kopott cseresznyék, amelyek két hosszú éve díszítették a kalapját, tiltakozóan összekoccantak, és csaknem lepottyanttak a földre. A szabadban mintha a gondolatai is szabadabban szárnyaltak volna, és nyomban azon kezdett tűnődni, vajon mit csinálhat Denis. Természetesen a vásárba készül. Miért van az, hogy mindenki kimehet a vásárba, csak ő nem? Igazságtalanság, hiszen nincs abban semmi rossz. A város minden lakója kedveli és támogatja a vásár megrendezését. Rátámaszkodott a kapura, és lassan előre-hátra hintázott vele, élvezve az alkonyat hűvös szépségét. Lenyűgözte a közeledő este harmattal átitatott illata, amely tele volt a nappal hallgató, ébredező élet apró neszeivel. Fecskék cikáztak és köröztek a házzal szembeni mezőn álló három sudár nyírfa körül, és egy kicsit távolabb egy citromsármány kiáltozott bátorítóan: Gyere ki! Gyere ki! Csingilingi, csingilingi! Vétek egy ilyen estén a házban maradni! Mary kilépett a kapun, arra gondolva, hogy elsétál az út végig, aztán bemegy és dámázik Nessie-vel, ahogy megígérte. Lassan lépegetett a kihalt úton. Denis várja ma este a vásárban. Találkozót kért tőle, és ő eszement módon megígérte, hogy ott lesz. Milyen szörnyű, hogy nem mehet el! Borzalmasan félt az apjától, aki pedig határozottan megtiltotta. Nagyon hamar elérte az út végét, és bár mintha csak egy perce jött volna ki, tudta, ideje visszamennie. Már éppen vissza akart fordulni, de hirtelen valami különös erő átvette az irányítást fölötte, és ő vadul dobogó szívvel, egyre gyorsuló léptekkel továbbment. Ebben a pillanatban a - 13 -
varázslatos este csendjében megütötte a fülét a zene hangja. Ekkor már csaknem futott és egyre azt ismételgette magában: „Látnom kell! Egyszerűen látnom kell!” Egész testében remegve megérkezett a vásárba.
Második fejezet A levenfordi vásár évente került megrendezésre. A magvát néhány utazó mutatványos, egy kis állatkert, amely egy elefántból és két oroszlánból állt, egy céllövölde, ahol valódi lőszert használtak, és két jövendőmondó alkotta. Ezek, néhány kisebb látványossággal együtt, egy meghatározott időpontban összegyűltek a helyiek által Vásártérnek nevezett üres telken. A Vásártér háromszögletű volt. A városhoz legközelebb eső oldalán sorakoztak a nagyobb sátrak, a másikon a hinták, körhinták és ringlispílek, a harmadikon pedig, amely a Leven folyóval volt határos, a mutatványosbódék, a céllövölde, a gyümölcs-, limonádé-, fagylalt- és nugátárusok, valamint számtalan apró bódé, amelyek mágnesként vonzották magukhoz a nézelődőket. A megyében messze ez volt a legnagyobb ilyen jellegű rendezvény, és mivel népszerűségét főleg a hagyomány és a korábbi évek sikere táplálta, egy teljes héten át szolgált a környékbeliek és a városlakók fő szórakozásául. A téren összegyűlt tömeg egyre fokozódó jókedvvel élvezte a ritkán adódó alkalmat a kikapcsolódásra. Mary belevetette magát az áradatba, amely azonnal magával ragadta. Megszűnt önálló entitás lenni, és valósággal feloldódott a nevetgélő, kiabáló, lökdösődő és gesztikuláló emberek tömegében. Ahogy azonban erre-arra sodorta az ár, hirtelen rádöbbent saját vakmerőségére. A durva tömeg lökdösődése, a vakító fények és a közönséges ordibálás összességében már egyáltalán nem hasonlított arra a képre, amelyet idilli fantáziája festett elé, és öt perccel érkezése után már azt kívánta, bárcsak otthon maradt volna. Talán az apjának mégis igaza volt, amikor eltiltotta innen. Úgy érezte, hogy noha jövetelének egyetlen célja a Denisszel való találkozás, a fiú nem fog rátalálni ebben a zűrzavarban. A következő pillanatban egy hegyes könyök fúródott az oldalába, majd egy kövér férfi lépett a lábára, aki pimaszul vigyorogva elnézést kért, és ebben a pillanatban Mary szívét hirtelen erős félelem ragadta meg. Mi volt az az erő, ami idehozta ebbe a közönséges tömegbe? Miért szegte meg felelőtlenül és pimaszul az apja parancsát, és jött ide egy fiatalember hívására, akit csak egy hónapja ismer? Miközben a tömegben sodródott, szeme előtt újra lepergett az elmúlt egy hónap, és melankolikus egyszerűséggel azt a következtetést vonta le belőle, hogy végső soron mindenért a Városi Könyvtár lengőajtaja a hibás. Ezen az ajtón belül egy „Húzni” tábla függött, és ha valaki a könyvtárból kifelé jövet engedelmeskedni akart ennek a nyers felszólításnak, ugyancsak erőlködnie kellett. Az ajtó azonban olyan nehéz és merev volt, hogy a könyvekkel megrakott látogató számára sokkal egyszerűbb volt tolni - már persze ha a portás nem látta. Az egyik emlékezetes alkalommal ő is vétkezett, és egyenesen beleütközött egy befelé igyekvő fiatalember barna mellényébe, amelynek színét az eset folytán alkalma nyílt egészen közelről szemügyre venni. A fiatalember haja és szeme is barna volt, arcát apró szeplők borították, és ahogy Mary felemelte a fejét, zavara ellenére azonnal észrevette, milyen fehér és szabályos a fogsora. Miközben tágranyílt szemmel és tátott szájjal bámult rá, a fiú udvariasan összeszedte Mary könyveit, majd nyugodtan kinyitotta az egyiket, és megnézte a cédulán álló nevet. - Sajnálom ezt a kis kellemetlenséget, Miss Mary Brodie - mondta komolyan, mogyoróbarna szeme azonban nevetett. - Nagyon trükkösek az ilyen ajtók. Természetesen üvegablaknak kellene lenni benne. Az én hibám, amiért még nem terjesztettem az ügyet a Városi Tanács elé. Mary gyerekesen és illetlenül kuncogni kezdett, és csak akkor hagyta abba, amikor a fiú tétován, mintha semmi jelentősége nem lenne, hozzátette: - A nevem Foyle és Darrochban lakom. Egy hosszú pillanatig egymást nézték, és ő, Mary, természetesen elpirult, mint egy idióta (azóta már megtudta Denistől, hogy imádnivaló volt a pír az arcán), majd zavartan kinyögte: - Attól tartok, mennem kell... Micsoda idétlen megjegyzés! A fiatalember nem próbálta visszatartani: udvariasan félreállt, megemelte a kalapját és meghajolt. Mary azonban, míg az utca végére nem ért, végig a hátában érezte azokat az élénken csillogó barna szemeket. Ez volt tehát a kezdet! - 14 -
Ezt követően Mary, aki korábban soha nem látta a fiút Levenfordban, méghozzá azon érthető okból, mert az ritkán járt a városban, egyre gyakrabban találkozott vele az utcán. Valahol mindig összefutottak, és bár beszélgetésre nem volt alkalmuk, Denis Foyle mindig mosolygott és szalutált, vidáman, ugyanakkor tiszteletteljesen. Mary kezdte megszeretni ezt a jókedvű, őszinte mosolyt, a fiú könnyed testtartását és a lényéből sugárzó életerőt. Néha együtt látta álldogálni a levenfordi vagányokkal a nemrég megnyílt Bertorelli fagylaltozó előtt, és áhítattal nyugtázta, miszerint ezek az alakok egyenlőnek ismerik el, sőt felnéznek rá. Ez, azzal a tudattal együtt, hogy a fiú olyan gyanús és veszélyes helyekre jár, mint egy olasz fagylaltozó, különös izgalommal töltötte el. A Denis Foyle-lal való felszínes ismeretsége számára is megkülönböztetést eredményezett, ugyanis amikor elhaladt a fiatalok eme csoportja előtt, udvarias csend támadt, és a tagok egy emberként emelték meg a kalapjukat előtte, erősen zavarba hozva vele Maryt. Egy héttel később ismét elment a könyvtárba, és bár ez alkalommal mintegy vezeklésképpen nem tolta, hanem húzta az ajtót, kint ismét összetalálkozott Denis Foyle-lal. - Micsoda véletlen, Miss Brodie! - kiáltott fel a fiú. - Ismét itt találkozunk! Különös, hogy éppen most jártam erre. Honnan tudhatta volna, hogy a fiú két órán keresztül várakozott az utca túloldalán? - Megnézhetem, milyen könyvet olvas a héten? - A Pomeroy apátságot. Mrs. Henry Wood írta - dadogta Mary. - Ó, igen, a második rész. Legutóbb az első rész volt magánál. Akkor és ott elárulta magát, gondolta Mary, és amikor észrevette tekintetében a zavart, rájött, hogy a fiú távolról sem olyan magabiztos és összeszedett, mint első találkozásuk alkalmával volt. A szívét hirtelen valami különös gyengédség öntötte el. - Megengedi, hogy vigyem a könyvét, Miss Brodie? - kérdezte a fiú lelkesen. Mary mélyen elpirult, amikor visszagondolt megbocsáthatatlan és úrihölgyhöz nem méltó viselkedésére, a tény azonban tény maradt. Szó nélkül odaadta a könyvet, mintegy hálája jeléül a fiú kedves figyelmességéért. Felsóhajtott, amint a látszólag jelentéktelen kezdetre gondolt, hiszen azóta már számtalanszor, nem, azért az túlzás, jó néhányszor találkoztak, és annyira magával ragadta a fiú iránt érzett különös és megmagyarázhatatlan tisztelet, hogy szinte fizikai fájdalmat érzett, amikor távol volt tőle. A múltból hirtelen visszazökkent a jelenbe. Ekkorra egyszer már körüljárta a vásárt, anélkül, hogy a színek zavaros kavalkádján kívül látott volna belőle valamit. Ismét tudatára ébredt kínos helyzetének, és elöntötte a reménytelenség, hogy valaha is sikerül felismernie a keresett arcot a körülötte hullámzó tengerben. Észrevett egy nyílást a tömegben, amely mögött az utca húzódott, és minden erejével megpróbált arrafelé furakodni. A következő pillanatban egy meleg kéz ragadta meg vékony, hideg ujjait. Gyorsan felpillantott, és látta, hogy Denis az, mire a biztonság érzésének meleg hulláma árasztotta el a testét. Nagy megkönnyebbülésében erősen megszorította a fiú kezét, és természetéből adódó egyszerűséggel és mesterkéletlenséggel felkiáltott, mielőtt még az megszólalhatott volna: - Ó, Denis! Olyan szörnyen éreztem magam nélküled! Azt hittem már örökre elvesztettelek. - Ostoba voltam, hogy idehívtalak ebbe a tömegbe, Mary - mondta a fiú, miközben gyengéden nézett rá. - Tudtam, hogy megtalállak, de arról megfeledkeztem, hogy esetleg bekeveredhetsz a sokaságba. Ráadásul a vonatom is késett. Régóta itt vagy? - Fogalmam sincs - motyogta a lány. - Éveknek tűnt, de most, hogy itt vagy, már nem számít. - Én vagyok a hibás, amiért hagytam, hogy egyedül gyere ide. Kint kellett volna várnom rád, de fogalmam sem volt, hogy ilyen sokan lesznek itt ma este. Nem haragszol rám az ostobaságomért? Mary tagadólag megrázta a fejét, majd anélkül, hogy leplezte volna örömét, vagy elárulta volna, milyen nagy kockázatot vállalt azzal, hogy eljött a találkozóra, felszabadultan kijelentette: - Semmi baj, Denis. Nem számít a tömeg. Most, hogy rám találtál, már semmi sem számít. - Micsoda remek lány vagy, Mary! - kiáltott fel a fiú. - Nagyon örülök, hogy megbocsátasz nekem. Azonban addig nem nyugszom, amíg nem kárpótollak a baklövésemért. Gyerünk, hozzuk be az elvesztegetett időt! Szeretném, ha olyan jól éreznéd magad, mint még soha! Mit csináljunk először? Csak kívánnod kell, és máris teljesül az óhajod. - 15 -
Mary körülnézett. Mennyire megváltozott minden! Nagyon örült, hogy eljött a fiú. A körülötte tolongó embereket már nem közönségesnek, hanem boldognak és jókedvűnek látta, és ha most találkozott volna azzal a kövér férfivel, aki a lábára taposott, pimasz vigyorát megértő mosollyal fogadta volna. Mindenütt színeket, izgatott arcokat és mozgást látott: a kikiáltók hangja csalogatta, a céllövöldéből hallatszó lövések zaját izgalmasnak találta, és amint csillogó szemének pillantása a közeli ringlispíl színes lovaira esett, amelyek a Kandahar keringő vidám hangjaira ágaskodva forogtak, izgatottan felnevetett, és rájuk mutatott. - Azt! - lehelte. - Rendben! - kiáltotta Denis. - Kívánságod számomra parancs, Mary! Indul a nagy vadászat! Megragadta a lány karját és vezetni kezdte, míg a tömeg, amely, amikor egyedül volt, csaknem összenyomta, most varázslatos módon mintha megnyílt volna előttük. - Itt is vagyunk! - jelentette ki Denis vidáman. - Kettőt kérünk egymás mellé! Olyan farkuk legyen, mint az oroszlánnak, és olyan foguk, mint a tevének! Pattanj fel, Mary! A tiéd a ház oldalát is kirúgja, amilyen tüzes a tekintete. Felültek a lovakra, megragadták a kantárt, és vártak. A ringlispíl hamarosan megindult, eleinte lassan, majd egyre gyorsabban keringve a vad zenére. Egész testüket átjárta a mozgás öröme, és szinte repültek a körben álldogáló emberek fölött, akik mintha mérföldekre lettek volna a lovak patája alatt. Amikor végül lassan megálltak, a fiú nem hagyta, hogy Mary leszálljon, hanem újabb és újabb körre fizetett be. Mary egyre biztosabban ült a nyeregben, már nem szorította olyan görcsösen a kantárt, hanem átadta magát a forgás örömének, és büszkén dicsekedett Denisnek újonnan szerzett lovaglótudományával. A fiú dicsérte és egyre bátorította, élvezve Mary felszabadultságát. Egy idő után azonban megszólalt Mary lelkiismerete, és attól félve, hogy önzése anyagi romlásba dönti a fiút, kérte, hogy szálljanak le. Denis ennek hallatán annyira nevetett, hogy az oldala is megfájdult belé. - Egész éjszaka a lovak hátán maradhatunk, ha akarod! Az egész semmiség, ha boldognak látlak. - Dehogynem, Denis! Ez borzasztóan költséges szórakozás. Szálljunk le, kérlek! Nekem az is elég, ha nézhetem! - Rendben, ha ezt akarod, Mary, de csak most kezdtük a szórakozást. Ma este egy milliomossal van randevúd. Mindent kipróbálunk! - Ha gondolod, Denis... - motyogta Mary bizonytalanul. - Egyszerűen csodálatos itt! Azonban nem akarom, hogy túl sokat költs rám. - Akkor sem lenne sok - jelentette ki a fiú meleg hangon -, ha az utolsó fityingig minden pénzemet rád költeném! Ezzel mintha felment volna a függöny: belevetették magukat a tömegbe, elégedetten legeltetve szemüket, és magukba szippantva a körülöttük kavargó vidámságot. És ami a legfontosabb: együtt voltak. Egy órával később, miután minden mozgó szórakoztató eszközt kipróbáltak, labdát dobtak a kókuszdiótól a fűzfavesszőig minden célpontnak kitett tárgyra, megnézték a bolharágta oroszlánokat és az apatikus elefántot, a kikiáltó kérésére megcsipkedték a kövér fiút, megbizonyosodva afelől, hogy a hája valódi, megcsodálták a világ legkisebb nőjét, borzongtak az élő csontváz láttán és megkóstoltak minden ehető csemegét a mézes mogyorótól a mentolos cukorkáig, ott álltak - a legvidámabb párként az egész vásárban - a legnagyobb sátor előtt. Ez a híres McInally sátra volt, amely a plakátok szerint finom és előkelő szórakozást ígért. A sátor előtt egy naftafáklyákkal megvilágított deszkaemelvény magasodott, és ennek közepén maga a híres McInally állt, akit könnyen fel lehetett ismerni fényes cilinderéről és frakkjáról, nagykockás nadrágjáról és fehér mellényén keresztbevetett óraláncáról, amely sárga volt, mint az arany, és vastag, mint a polgármester lánca. Mellette, hogy ismét a környék hirdetőtábláira és oszlopaira kiragasztott, kék és piros betűkkel nyomtatott plakátok szövegét idézzük, „sziporkázó tehetségek”et vehettek szemügyre az érdeklődők. Jobb oldalán egy magas, divatjamúlt estélyi öltözéket viselő fiatalember állt, melankolikus könnyedséggel támaszkodva a sátor rúdjának. Romantikus tekintete a távolba, a tömeg fölé révedt, mintha Júliáját keresné egy éteri erkélyen, aki méltó hozzá, és közben ingje kopottságát igyekezett takargatni mellén férfiasan összefont karjaival. Azonban nem ez a komor Rómeó volt a műsor egyetlen látványossága, mivel a színpad másik végén, McInally bal - 16 -
oldalán egy rózsaszín harisnyát, fehér balettszoknyát és ferdén a fejébe vágott csúcsos kalapot viselő teremtés állt, aki időről időre furcsa tánclépéseket mutatott be. Ezek a lépések valami különös produkció ígéretét hordozták magukban, és a hölgy egyfolytában csókokat dobált a közönségnek karja könnyed, kecses mozdulataival, miközben színes zászlócskákat húzott ki a szájából. - Ugye, milyen gyönyörű? - suttogta Mary, aki egy hirtelen gondolattól vezérelve belekarolt kísérőjébe. - Igencsak meglepődnél, ha nappali fényben látnád - felelte Denis. - Hallottam róla valamit. Azt mondják - folytatta lassan, mintha valami szörnyű titkot árulna el -, hogy kancsít. - Ó, Denis, hogy mondhatsz ilyet! - kiáltott fel Mary méltatlankodva, a következő pillanatban azonban már gyanakodva sandított a nő csálé kalapjára. Vajon csak érdekes akart lenni, vagy valami más, sokkal hétköznapibb oka van a kalapnak? - Jöjjenek, hölgyeim és uraim, jöjjenek! - kiáltotta McInally. Széles mozdulattal leemelte a kalapját, és azzal integetett. - Mindjárt kezdődik az előadás! Azonnal kezdünk! Ez lesz az est utolsó előadása. Elsőrendű szórakozás, és a belépés csak két penny! Műsorunkat művészi kifinomultság és elegancia jellemzi - uraim, nyugodtan behozhatják a feleségüket és kedvesüket, mert nálunk a hölgyek is pirulás nélkül szórakozhatnak! Az utánozhatatlan McInally show azonnal kezdődik! Uraim, itt látható Madame Bolita, az évszázad táncművésze! Nevének említésére Madame Bolita apró piruettet mutatott be, huncutul mosolygott, csábítóan kinyújtotta a karját, és újabb zászlócskákat varázsolt elő valahonnan. - Hölgyeim! Jobbomon Signor Maginit, az egyik leghíresebb és legnépszerűbb énekest látják, egyenesen a párizsi és milánói operaházakból, aki csodálatos operarészleteket ad elő! Signor Magini, akinek valódi neve Maginty volt, ha lehet, még romantikusabban nézett, és álmatagon bólintott, mintha a nők virágcsokrokkal dobálták volna Párizsban és verekedtek volna a kegyeiért Milánóban. - Az előadás mindjárt kezdődik! Jöjjenek! Jöjjenek! A ma esti utolsó előadás! Műsorunk ma este már nem látható többször! Mindenkinek nagyon köszönjük a figyelmet! Jöjjenek jöjjenek. - Mit szólsz hozzá? Megkockáztassuk? - kérdezte Denis. - Igen! - suttogta Mary izgatottan. A pár besétált a sátorba. Bent paraffin, meleg fűrészpor és narancshéj szaga terjengett. Némi tapogatózás után találtak két üres helyet a félhomályban, leültek, és néhány percnyi várakozás után valóban kezdetét vette az előadás. Ez utóbbi két részből állt, az első Madame Bolitáé, a második a Párizsból és Milánóból érkezett Signoré volt. Nem lehet tudni, hogy azért-e, mert a nagy McInallyt erősen csábította a sátor mögött álló lakókocsijából kiszűrődő sült hús és hagyma szaga, vagy mert úgy döntött, hogy aznap estére beiktat még egy legeslegutolsó előadást, de a híres show meglehetősen rövidre kerekedett. Madame Bolita piruettezett, pózolt, nehézkesen ugrándozott, a színpad vékony deszkájára való leérkezésének hangos döndülését olyan önkéntelen hangokkal kísérve, amelyeket egy kevésbé kifinomult művész esetleg nyögésekkel tévesztett volna össze, a könnyebb mozdulatokat ujjainak csettintésével és éles „La! I.ai! Oh! Lalla!” kiáltásokkal fűszerezve. Az emelvény hátsó részén bemutatott bizonytalan piruettek után kiszökellt a lámpák elé, egyik lábával nagyot rúgott hátra a levegőbe, állát kacéran kinyújtott mutatóujjára támasztotta, és másik lábán imbolyogva büszkén nézett végig a közönségen. Az elhaló köztes tapsot egy önmagának gratuláló „Oh! la! la!” kísérte, majd a táncművésznő körbeszaladt a színpadon, és visszaérkezett oda, ahonnan elindult. Előadásának első részét egy nehéz mutatvánnyal zárta, amikor is karját kinyújtva, erőfeszítéstől eltorzult arccal lassan és fájdalmasan leereszkedett spárgába, amelyből meg sem próbált felemelkedni: kínos helyzetéből a jó időzítéssel leeresztett függöny mentette ki. - Nem rossz, ha figyelembe vesszük a korát - jegyezte meg Denis bizalmasan. - Egy napon azonban leszakad vele a színpad, és soha többé nem hallunk róla. - Ó, Denis! - suttogta Mary feddőn. - Ezt te sem gondolhatod komolyan. Neked talán nem tetszett? - Ha neked tetszett, nekem is. Azt azonban ne kérd, hogy beleszeressek! - felelte a fiú huncutul. - Meglátjuk, mit tud még mutatni - tette hozzá. Némi szünet után a függöny ismét felemelkedett. A színpadon ez alkalommal félhomály uralkodott, és ebben a félhomályban fel-alá - 17 -
himbálózott Bolita kisasszony senki mással össze nem téveszthető gömbölyded alakja. Hosszú, fehér ruhát viselt, és bár kalapjától időközben megszabadult, arcát félig elfedték a körülötte dúsan hullámzó hosszú, szőke hajfürtök. Hátán hatalmas angyalszárnyak meredeztek, és így úszkált a levegőben a nézők döbbent tekintete előtt. Hol volt már a tánc kacérsága, a balett hamis ragyogása! A teljességgel átalakult és megtisztult angyali lény egész testével megvetette azt a táncosnőt, aki azt kiabálta: „Oh! la! la!”; jámboran lebegett a levegőben, az őt tartó drót és csörlő jól hallható nyikorgása közepette, amely még az aláfestő zenét játszó zongora hangját is elnyomta. A tetszés főleg a hátsó padokból érkező éles és „ Vissza! vissza!” kiáltások formájában nyilvánult meg, a McInally Show fennállása óta azonban nem volt példa az ismétlésre, Madame Bolita, miután csapkodó szárnyakkal kecsesen meghajolt, visszavonult a lakókocsijába, hogy lássa, unokája, a kis Katie Maginty elaludt-e már. Mary lelkesen tapsolt, majd Denishez fordult. - És most mi a véleményed? - kérdezte kihívóan, mintha arra figyelmeztetné a fiút, nehogy valami rosszat merészeljen mondani az előbb látott tüneményről. Szorosan egymás mellett ültek a keskeny fapadon, ujjuk összefonódott, és Denis, miközben a lány átszellemült arcát csodálta, megszorította a kezét. - Az a véleményem, hogy gyönyörű vagy - mondta. Ez volt aztán szellemes válasz! Mary hangosan felnevetett, de saját nevetésének hangjára, amely szokatlanul vidám és felszabadult volt, hirtelen felrémlett benne otthonának a képe, és úgy érezte, mintha jeges vízbe lökték volna. A nevetés a torkán akadt, és lehorgasztotta a fejét, de nagy erőfeszítéssel, amelyhez Denis közelsége adott erőt, sikerült elűznie levertségét. Amikor felnézett, már Magini állt a színpadon. Nagy fehér vászon feszült mögötte, és a sátor végében álló varázslámpa a „Gyengéd és hűséges, avagy a tengerész babája” címet vetítette rá hátulról. Felcsendült a zongora hangja, és Magini rázendített. Miközben énekelt, színes képek jelentek meg a vásznon, bemutatva az igaz szerelemmel járó, megható viszontagságokat. A tengerész és a molnár lányának találkozását a folyóparton, az elválást, a függőágyában álmatlanul heverő magányos tengerészt, a nemes szívű tengerész megpróbáltatásait a nyílt vízen és szerelmének nem kevésbé könnyfakasztó gyötrelmeit otthon, a hajótörés megdöbbentő borzalmait, a megmenekülés hősiességét ábrázoló képek követték egymást a vásznon, míg végül következett a szerelmesek jól megérdemelt találkozása. Kézen fogva álltak a folyóparton - itt az első diát ismételték meg -, és mindenki nagyon elégedett volt. Következő dalként, külön kérésre, a ,,Juanita” hangzott el, amely egy hölgy csáberejéről szólt. Ez a latin hölgy sokkal szenvedélyesebb és vadabb volt, mint a tengerész galambszerű kedvese. Amikor a dal véget ért, a hátsó sorokból olyan lelkes taps és éljenzés érkezett, hogy beletelt némi időbe, amíg az énekes be tudta jelenteni utolsó és egyben kedvenc dalát, „A szerelem földjé”-t, Ciro Pinsuti szerzeményét. Az előző műsorszámokkal ellentétben ez a dal egyszerű, dallamos és megható volt, és bár Magini soha életében nem járt távolabb McInally fellépési körútjának legdélibb pontjánál, Dumfizesnél, hangja tisztán és természetesen szólt. Ahogy a lágy dallam betöltötte a sátrat, Mary úgy érezte, mintha valami torokszorító gyengédség és vonzalom hajtaná Denis felé. Érzelmei könnyekkel töltötték meg a szemét. Még soha senki nem bánt vele olyan kedvesen, mint Denis. Szerelmes volt belé. Az est csillogásának és a zene csodás hangjainak hatására messze korlátok közé szorított és egyhangú élete fölé emelkedve, ha kéri, akár meghalni is hajlandó lett volna ezért az isteni lényért, akinek édes-keserű egyesülésben szorult az oldalához; édes volt, mert szerette, keserű, mert el kellett válnia tőle. A dal véget ért. Mary rádöbbent, hogy ez egyben az előadás végét is jelenti, és kifelé menet csendben lépkedett Denis oldalán. A sátorból kiérve körülölelte őket a friss esti levegő. Mostanra teljesen besötétedett, a teret fáklyák világították meg, és mintha a tömeg is megfogyatkozott volna, de még mindig nagy volt a vidám sürgés-forgás. Kettejük számára azonban, akiket más, sokkal mélyebb érzések tartottak hatalmukban, elillant a vásár varázsa. Bizonytalanul nézelődtek. - Maradjunk még? - kérdezte Denis lassan. Mary megrázta a fejét. Az este olyan csodálatos volt, hogy azt kívánta, bárcsak örökké tartana - de elérkezett a vége, és az egészben a búcsú volt a legnehezebb. Vissza kell mennie, elhagyva a szerelem földjét, és sajnos elérkezett az indulás ideje. - Akkor sétáljunk egy kicsit! - kérte a fiú. - Még nincs késő, és nem megyünk messzire. Egyszerűen képtelen volt elbúcsúzni! Már a távozás gondolatára is hatalmas gombócot érzett a torkában, és vakon arra gondolt, hogy egy kicsit még vele kell lennie. Szerette volna minél - 18 -
későbbre halasztani a szomorú kijózanodást ebből az izgalmas és lenyűgöző élményből; azt akarta, hogy a fiú mindig vele legyen, dédelgesse és becézgesse. Ezek az új, eddig ismeretlen érzelmek nyílt sebként sajogtak a lelkében, és kiűzték belőle otthonának, apjának és minden zavaró tényezőnek a gondolatát, amelyek elválaszthatták volna kedvesétől. - Gyere, drága Mary! - könyörgött a fiú. - Még korán van! - Rendben, de csak egy kicsit - egyezett bele Mary suttogva. Az ösvény, amelyen elindultak, a kanyargós Leven folyó partját követte. Egyik oldalon a fodrozódó víz, a másikon a harmatos legelő csillogott. A telihold fényesre sikált ezüsttányérként ragyogott a csillagokkal telehintett égbolton, és visszatükröződött a folyó fekete vizén. Időnként vékony felhőfoszlányok úsztak el e fehér, egyszerre oly távoli és oly közeli égitest előtt, kísérteties ujjakként másodpercekre eltompítva a szinte elviselhetetlen ragyogást. Ahogy némán lépkedtek az ezüstös fényben, az éjszaka harmat áztatta hűvöse, a füvek és a vad menta illata lágy ölelésként fonta körül őket. Az ösvényen két nagy éjjeli lepke kergetőzött előttük, ide-oda lebbenve a parton ringatózó nádszálak között, de mindig követve egymást, mindig együtt. Szárnyuk úgy világított a holdfényben, mint a vitorla, és röptük halk suhogása olyan volt, mint lehulló falevél zizzenése. A folyó is csaknem teljesen néma volt, csak a part mentén loccsant néha egy-egy hullám, azonban ez mintha még tovább fokozta volna az éjszaka csendjét. Már jó ideje rótták az ösvényt, a vásár fénye távoli derengéssé halványult, és a zene mintha valami másik világból szűrődött volna át. Mary és Denis nem figyelt sem a zenére, sem a holdra, és bár tudat alatt érzékelték az őket körülvevő táj szépségét, csak egymással törődtek. A tény, hogy most először lehetett egyedül Denisszel, távol a világtól, határtalan boldogsággal töltötte el Maryt. Úgy érezte, a szíve kiugrik a mellkasából. Az okos városi ifjút, Denist is valami új és különös érzés kerítette hatalmába. A könnyed fordulatok, a felületes társalgás, az üres bókok forrása, amely mindig az összejövetelek középpontjává tette, most mintha egy csapásra kiapadt volna. Hallgatott, mint néma a temetésen. Úgy érezte, a jó híre forog kockán, és mondania kell valamit, teljesen mindegy, hogy mit. Ugyanakkor míg befelé elmondta magát mindenféle idétlen, ostoba, szerencsétlen alaknak, attól félve, hogy hallgatásával eltávolítja magától Maryt, a szája száraz maradt és a nyelve nem mozdult. Máskor oly fürgén vágó agyát annyira elárasztották az érzelmek, hogy egyszerűen képtelen volt megszólalni. Látszólag nyugodtan és békésen sétáltak egymás mellett, lelkükben azonban valóságos vihar tombolt, és mivel egyikük sem mondott semmit, ez a vihar egyre fokozódott. Mary valóságos fájdalmat érzett az oldalában. Nagyon közel voltak egymáshoz, és ez a meghittség elmondhatatlan vágyakozást ébresztett benne, amelyre az egyetlen gyógyír a fiú karjának a két testet egymáshoz láncoló érintése volt az ő karján. Még tettek néhány lépést, majd hirtelen önkéntelenül megálltak, és szembefordultak egymással. Mary arcát, amelyet földöntúli fénnyel ragyogott be a hold, felemelte Deniséhez. A fiú lehajolt, és megcsókolta. A lány ajka puha volt, meleg és száraz, és egész lényével átadta magát a csóknak. Mary életében ez volt az első csók, és bár ártatlan és egészen tudatlan volt, a természetes ösztönök lüktetve dolgoztak benne, miközben ajkát szerelme ajkához nyomta. Denis valósággal megsemmisült. Gavallérként szerzett gyér tapasztalatai még csak nem is hasonlítottak ehhez a csodához. Úgy érezte, valami ritka és fantasztikus ajándékot kapott, és anélkül hogy tudná, mit tesz, letérdelt Mary elé, átölelte, és arcát a derekához nyomta. A lány kopott gyapjúszövet szoknyájának szaga csodálatos illat volt számára, és érezte, amint karcsú és még kifejletlen lábai megremegnek az érintése alatt. Megragadta Mary kezét, és lehúzta a lányt maga mellé a földre. Most vette csak észre a kis mélyedést a lány nyakán, ahonnan apró kék erecske indult lefelé és tűnt el a ruha alatt. Miközben leemelte Mary fejéről a kalapot, kiszabadult egy göndör hajfürtöcske, és sápadt homlokára hullott. A fiú először ezt csókolta meg félénken, majd ajkával lezárta a lány szemét. Ekkor már egymás karjában voltak: elrejtették őket a bokrok, és a zsenge fű lágy szőnyegként terült el alattuk. Testük érintkezése csodálatos melegséggel töltötte el őket, így nem volt szükségük beszédre. Némán kirepültek ebből a világból, nem törődve senkivel és semmivel, csakis egymással. A lány feje a fiú karján pihent, és kissé szétnyílt ajkai közül kivillantak hófehér - 19 -
kavicsokként világító fogai. Lehelete olyan volt, mint a frissen fejt tej. A fiú pillantása ismét a lány nyakának sima bőre alatt szűz hóban apró patakocskaként futó erecskére esett: gyengéden megsimogatta, majd követte ujja hegyével. Milyen kemény és gömbölyű volt a lány melle a tenyerében! Mint két sima és tökéletes gyümölcs, amely azért érett meg, hogy simogathassa. A fiú kezének érintésére Mary minden vére az arcába áramlott, és bár gyorsabban szedte a levegőt, nem ellenkezett. Apró, szűz melle, amelyekkel eddig egyáltalán nem törődött, megmerevedett, és minden energiája bennük összpontosult, mintha egy láthatatlan csecsszopó szívná teljes erejéből. Ezt követően az agya elhomályosult, és ahogy ott feküdt a fiú ölelésében, mindenről megfeledkezett, nem gondolt semmire, megszűnt önmaga lenni. Lelke gyors röptű fecskeként szárnyalt a magasba, és egyesülve szerelme lelkével, testét a földön hagyta. Együtt emelkedtek a csillagok felé, könnyedén, mint az éjjeli lepkék, és hangtalanul, mint a folyó. Dimenziók nem korlátozták röptük eksztázisát. A fények a vásártéren egymás után kihunytak; egy öreg béka, amelynek nagy, szomorú szeme gyémántként ragyogott a holdfényben, kimászott melléjük, majd hangtalanul távozott; könnyű fehér pára homályosította el a folyó csillogását, mint lehelet a tükröt; majd, ahogy a köd lassan elterpeszkedett az éjszakában, árnyékok töltötték meg a rét mélyedéseit, és a föld érezhetően lehűlt, mintha melegét elszívta volna a sötétség. A folyópartra nehéz csend borult, míg némi idő elteltével egy pisztráng nagyot csapott farkával a vízben, megtörve a némaságot. A hang hallatán Mary lassan megmozdult, és kezdett visszatérni a tudata. - Szeretlek, Denis! - suttogta. - Drága, drága Denis! Azonban késő van, nagyon késő! Mennünk kell! Nehézkesen felemelte a fejét, megmozdította végtagjait, és ekkor, mintegy villámcsapásra, eszébe jutott az apja, az otthona és mostani helyzete. Rémülten összerándult és felült. - Szent ég! Mit tettem? Az apám! Mindkettőnkkel. Szaladni kezdett végig az ösvényen. - Mi lesz velünk? - kiáltotta. - Teljesen elment az eszem! Hogy tehettem ilyet? Denis felállt. - Nem esik bántódásod, Mary - mondta megnyugtató hangon. - Szeretlek és vigyázok rád. - Akkor engedj el! - felelte a lány, és közben könnyek peregtek végig sápadt arcán. - Haza kell érnem az apám előtt, különben ki leszek zárva egész éjszakára! Nem lesz hová mennem! - Ne sírj, drága Mary - könyörgött a fiú. - Megszakad a szívem, ha sírni látlak. Nincs még olyan késő... Csak tizenegy óra. Különben is én vagyok a felelős mindenért. - Nem! Nem! - kiáltotta a lány. - Az én hibám, Denis. Nem lett volna szabad eljönnöm. Megszegtem apám parancsát, nekem kell szenvednem ezért. Denis szorosan átölelte a reszkető kis testet, és mélyen a lány szemébe nézett. - Nem fogsz szenvedni, Mary! Mielőtt visszaindulunk, szeretném, ha tudnál valamit. Szeretlek. Mindennél jobban szeretlek. Feleségül akarlak venni. - Igen, igen - zokogta a lány. - Csak engedj haza! Muszáj mennem! Az apám meg fog ölni! Ha csak valamiért nem ér később haza, borzalmas dolog fog történni velem... - néhányszor megcsúszott és majdnem elesett nagy sietségében. A fiú mögötte futott, gyengéd szavakkal próbálva megnyugtatni és megvigasztalni. Bár a kedves szavak hallatán Mary abbahagyta a sírást, tovább szaladt, és egyetlen szót sem szólt, amíg el nem érte a város szélét. Itt hirtelen megállt. - Ne gyere tovább, Denis! - lihegte. - Összetalálkozhatunk vele... Mármint az apámmal. - Nagyon sötét van - tiltakozott a fiú. - Nem merlek egyedül elengedni. - Menned kell, Denis! Nem szabad, hogy együtt lásson minket! - És a sötétség? - Azon nem segíthetek. Futni fogok egészen hazáig. - Nagyon el fogsz fáradni, Mary, és az út is olyan kihalt! - Hagyjál! Muszáj mennem! - kiáltotta a lány kétségbeesetten. - Egyedül megyek! Viszlát! Még utoljára megérintette Denis kezét, majd a következő pillanatban elnyelte a sötétség. Denis csak állt, és bámulta az áthatolhatatlan homályt, hasztalan igyekezett követni a lány alakját, és azon tűnődött, ne kiáltson vagy ne menjen-e utána. Zavartan felemelte a karját, mintha inteni akarna, hogy jöjjön vissza, majd lassan leengedte, nehézkesen sarkon fordult, és hazaindult. - 20 -
Mary eközben a pánikkal határos állapotban rohant végig az úton, ugyanazon az úton, amelyen korábban oly felszabadultan sétálgatott. Úgy tűnt, mintha egy egész évszázad telt volna el azóta. Felfoghatatlan volt számára, hogy ő, Mary Brodie, ilyen későn egyedül tartózkodik a nyílt utcán: lépteinek visszhangzó zaja mintha tettének örültségét hirdette volna az apja és mindenki más számára. Denis feleségül akarja venni! Kétségkívül ő is őrült... Nem tud semmit az apjáról és az ő életkörülményeiről. Az éjszaka neszei gúnyosan suttogták a fülébe, hogy teljesen elment az esze, amiért ilyen veszélyes helyzetbe keveredett, a Denis iránt érzett szerelmét fájdalmas és groteszk abszurditássá alacsonyítva. Ahogy közeledett az otthonához, hirtelen egy másik alakot vett észre maga előtt, és a rémület, hogy esetleg az apja lehet, teljesen megbénította. Bár az apja általában csak tizenegy után tért haza a klubból, néha korábban eljött. Ahogy közeledett hozzá, egyre jobban rettegett, a következő pillanatban azonban, amint felismerte a bátyját, megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőle. Óvatosságát félretéve rohanni kezdett utána. - Matt! Ó, Matt! Várj! Nekizuhanva megragadta a fiú karját, mint egy fuldokló. - Mary! - kiáltott fel Matt, és pislogott néhányat, mint aki nem hisz a szemének. - Igen, én vagyok az, Matt, és hála Istennek, hogy te vagy az! Először azt hittem, hogy apát látom. - De... De mi az ördögöt keresel te itt kint ilyen későn? - kérdezte Matt elképedve. - Hol jártál? - Most ne törődj vele, Matt - lihegte Mary. - Gyorsan menjünk be a házba, mielőtt apa hazaér! Kérlek, Matt! Ne kérdezz semmit! - Mit csináltál? Hol jártál? - ismételte a fiú. - Mit fog szólni Mamma? - Mamma azt hiszi, hogy lefeküdtem vagy olvasok a szobámban. Tudja, hogy gyakran olvasok késő estig, miközben rád várok. - Mary! Micsoda szégyen! Egyszerűen nem tudom, mit gondoljak rólad! Még elgondolni is szörnyű, hogy az éjszaka közepén egyedül kószálsz kint a nyílt utcán! Tett néhány lépést, majd hirtelen megtorpant, amint eszébe jutott valami. - Nem szeretném, ha Miss Moir tudomást szerezne erről a dologról. Rendkívül megalázó lenne. Mit gondolna rólam? - Ne mondd el neki, Matt! Ne mondd el senkinek! Csak menjünk már be! Hol van a kulcsod? - sürgette Mary. Matthew az orra alatt motyogva felment a lépcsőn, és míg Mary megkönnyebbülten felsóhajtott, látva, hogy a külső ajtó még nincs bezárva, ami azt jelentette, hogy az apjuk nincs otthon, kinyitotta az ajtót. A házban csend volt, senki nem várta Maryt, nem vágtak a fejéhez vádakat és gyalázó szavakat, amitől annyira felszabadult, hogy megfogta a bátyja kezét, és együtt hangtalanul felsurrantak a lépcsőn az emeletre. A szobájába érve mély levegőt vett. A sötétben tapogatózva megindult az ágya felé, és az ismerős tárgyak érintése nagy megnyugvással töltötte el. Hála Istennek, biztonságban hazaért! Senki nem fogja megtudni, mit tett. Gyorsan levetkőzött, és bebújt az ágyba. A friss ágynemű kellemesen hűsítette fáradt testét, a puha párna simogatta fájó fejét. Remegő szempillái lecsukódtak, ökölbe szorított ujjai kinyíltak, feje a vállára hajlott, és egy utolsó, Denishez irányuló gondolattal lélegzetvétele szabályossá vált. Elaludt.
Harmadik fejezet Amikor James Brodie másnap reggel felébredt, a nap már hét ágra sütött odakint, és sugarai beáramlottak az ablakon. Azért jelölte ki ezt a helyiséget hálószobául a ház végében, mert imádta, ha reggel ragyogó napsütés ébreszti az ágyában, átszivárog a takarón, és kellemesen melegíti a testét, erővel és ragyogással járja át minden tagját. A „Nincs csodálatosabb a reggeli napsütésnél” volt az egyik kedvenc mondása, egy a sok profán axióma közül, amelyeket szívesen és tudálékosan ismételgetett beszélgetés közben. „A reggeli napsütés, az valami! Az ember sosem kap belőle eleget, én azonban gondoskodtam róla, hogy a szobámba a lehető legtöbb jusson!” - 21 -
Óriásit ásított, ráérősen nyújtózkodott, majd félig lehunyt szemhéja alól kilesve egy ideig a napsütésben kavargó porszemcsék táncát figyelte. Egy idő után kérdőn a kandallópárkányon álló órára sandított, amely nyolc órát mutatott; elégedetten nyugtázta, hogy még van egy teljes negyedórája, melyet az ágyban tölthet el. Letette a fejét, az oldalára fordult, és mint egy nagy delfin, lebukott a takaró alá. Hamarosan azonban ismét előbukkant. A reggel szépsége és az orrát csiklandozó zabkása illata ellenére, amelyet a felesége főzött a földszinten, nem érezte azt az elégedettséget, amit a körülményekből fakadóan éreznie kellett volna. Ingerülten, mintha elégedetlensége okát keresné, megfordult és szemügyre vette a nagy ágy másik oldalán ásító mélyedést, amit a felesége hagyott, amikor egy órával ezelőtt felkelt, hogy elkészítse a reggelit, és minden a helyén legyen, amikor ő leül az asztalhoz. Mit ér egy ilyen asszony, tűnődött bosszúsan, egy efféle férfi számára, mint ő? Főz, mos, takarít, foltozza a zokniját, tisztítja a csizmáját, sőt nyalogatja a csizmáját: de mi haszna van szeretőként? Ráadásul a legutóbbi terhessége óta, amikor Nessie-t szülte neki, mindig nyavalygott és panaszkodott, és lagymatag erőtlenségével és gusztustalan szokásaival sikerült kivívnia az undorát. Brodie a szeme sarkából leste öltözködő feleségét, amikor az azt hitte, hogy nem látja, például a kora reggeli órákban, és valósággal elborzadt. Épp a múlt vasárnap kapta rajta az asszonyt, amint valami bepiszkolódott ruhadarabot próbál elrejteni, és dühösen ráordított: „Ne merészelj trágyadombot csinálni a hálószobámból! Elég baj az nekem, hogy téged kell itt néznem, anélkül is, hogy a mocskos holmidat kellene kerülgetnem!” A feleségét, gondolta keserűen, már régóta visszataszítónak találja: a szagától is rosszul van, és ha nem lenne ilyen rendes és tisztességes ember, már rég körülnézett volna máshol. Mit is álmodott az elmúlt éjszaka? Alsó ajka vágyakozóan lebiggyedt, és egy hirtelen mozdulattal kinyújtotta erős lábait, miközben felidézte az álmát. Egy meztelen fiatal lányt üldözött az erdőben, aki gyorsabban futott, mint a szarvas, hosszú haja lobogott utána a szélben. Néha hátranézett, és pajkosan, csábítón rámosolygott. Ha sikerült volna utolérnie, gondolta, miközben a párnájára visszadőlve szabadjára engedte erotikus fantáziáját, és szája buja mosolyra rándult, megmutatta volna neki, milyen egy igazi férfi. Hirtelen észrevette, hogy már negyed kilenc van. Gondolkodás nélkül kiugrott az ágyból, felhúzta a zokniját, felvette a nadrágját, belebújt a papucsába, és az ágyra hajította hosszú hálóingét. Meztelen felsőteste fehéren világított a napfényben, vállának és hátának izmai hajókötélként feszültek bőre alatt, mellkasán sűrű, sötét szőr göndörödött, mint moha a sziklán. Egy hosszú percig így állt a mosdótál fölé szerelt kis tükör előtt, csodálva tiszta szemét, erős, fehér fogait, majd ujját végigfuttatta vaskos, borostás állkapcsán. Az állványról levett egy mahagóni borotválkozódobozt, amelyben hét különleges, elefántcsont nyelű Sheffield borotva sorakozott, rajtuk a hét napjaival. Brodie óvatosan kiemelte a „péntek” feliratút, élét kipróbálta a körme hegyén, majd lassú mozdulatokkal húzogatni kezdte a bőrszíjon, amely a közelben lógott egy kampón. A bőrszíj vastag volt, és amint azt Matthew és Mary ifjabb napjaiban megtapasztalta, rendkívül erős. Brodie addig fente a pengét, amíg az megfelelő élességű nem lett. Ekkor odament az ajtóhoz, behozta gőzölgően forró borotválkozóvizét, amely másodpercre pontosan érkezett, visszatért a tükörhöz, gondosan beszappanozta az arcát, és hosszú, pontos mozdulatokkal húzni kezdte lefelé a szőrt. A penge nyomán arca és álla olyan sima lett, mint a selyem. Óvatosan kikerülte a bajuszát, és folytatta a borotválkozást. A szobában percekig nem hallatszott más, csak a feszülő bőrön végigszántó penge sercegő hangja. Miután végzett, megtisztította a borotvát egy külön erre a célra odakészített papírdarabbal, amelyeknek felvágása Nessie feladata volt, újra megfente, és visszatette a dobozba a helyére. A nagy kancsó tartalmát beleöntötte a lavórba, és nekilátott mosakodni, bőven locsolva a hideg vizet az arcára, mellkasára, fejére és karjára. Még a leghidegebb téli reggeleken sem mondott le erről a szokásáról, és büszkén hirdette, miszerint ennek köszönheti tökéletes egészségét, illetve azt, hogy elkerüli a megfázás, amely oly sok gondot okoz a feleségének. „Valósággal belevetem magam a hideg vízbe”, dicsekedett gyakran másoknak. „Minél hidegebb a víz, annál inkább melegem van utána. Én nem vacogok tőle vörös orral, mint némelyek, akiket most nem nevezek meg. Nem! Nem! Új életet önt belém! Minél több hideg, nagyon hideg vizet! Abban van az egészség!” Most, ahogy gyors mozdulatokkal húzogatta a hátán a durva törülközőt, és közben fütyörészett, mint egy lovászfiú, érezte, hogy egész teste kipirul, és ez a pír részben elűzte korábbi komor hangulatát. - 22 -
A mosdás végeztével folytatta a készülődést. Finom anyagú, drága inget, kikeményített Gladstone gallért és hozzá sávolynyakkendőt öltött, amelyet egy arany lópatkó formájú nyakkendőtűvel rögzített, efölé hímzett szürke mellényt és hosszú, gyapjúszövet felöltőt vett fel. Miután elégedetten szemügyre vette magát, elindult lefelé a földszintre. A reggelijét mindig egyedül fogyasztotta. Mivel Matthew már hatkor elment, Nessie fél nyolckor, az anyja sosem kelt fel tíz óra előtt, Mrs. Brodie és Mary pedig akkor evett, amikor kedve tartotta, Brodie magányos méltósággal ült le nagy tál zabkásája elé. Minden étkezést élvezett, a reggelihez azonban különösen nagy étvággyal érkezett. Ahogy leült, azonnal nekilátott a zabkásának, majd két, megfelelő ideig főzött lágytojással, nagy, puha zsemlével és friss vajjal folytatta, végül felhajtotta a kávéját, melyet különösen kedvelt, és amelyet rajta kívül senki más nem fogyaszthatott a házban. Ahogy Mary a reggeli alatt hangtalanul ki-be járkált a helyiségből, hogy kiszolgálja őt, félig leeresztett szemhéja alól kipillantva észrevette, milyen sápadt a lány. Ennek ellenére nem tett rá megjegyzést, mert az volt az elve, hogy az asszonynépben nem kell tudatosítani a betegséget. Ráadásul mély elégedettséget érzett a Mary szeme alatt sötétlő karikák láttán, mert azt hitte, ez az előző esti szigorú leteremtés eredménye. Miután némán megreggelizett, szokása szerint pontosan kilenc harminckor elhagyta a házat, és egy percre megállt a kapuban, hogy elégedetten szemügyre vegye a tulajdonát. Büszke pillantása végigpásztázta kis birodalmát, ahol egyetlen gazszál sem nőtt a kaviccsal felszórt udvaron, egyetlen pötty sem éktelenkedett a festett részeken, és egyetlen folt sem tarkította a szürke köveket, amelyekből a ház épült. Ez mind az ő műve! Az övé! Öt évvel ezelőtt megvette a telket, majd felkereste Urie-t, az építészt, hosszan magyarázott neki, vázlatokat rajzolt, és részletesen elmondta, milyen házat szeretne. Urie, aki nyers és jómódú ember volt, döbbenten meredt rá. - Szent ég! Mi maga, talán kőfaragó, hogy így elszaladt magával a fantáziája? Szálljon már le a földre, ember! Tudja, hogy nézne ki ez a maga terve kőből és malterből felépítve? - Én fogok benne élni, Urie... Nem maga - felelte Brodie. - De így rengeteg felesleges munka van vele! Csak gondoljon bele, mekkora költséget jelent a mellvéd köveinek kifaragása! Mi értelme van ennek az egésznek? - méltatlankodott Urie, miközben az előtte kiterített terveket nézegette. - Én fizetek érte, Urie... Nem maga - felelte ismét Brodie. Az építész hátratolta a kalapját a tarkójára, és értetlenül vakargatta fejét a ceruzájával. - Ugye, csak viccel, Brodie? Nem is találnék benne semmi furcsát, ha tízszer ekkora lenne, de maga csak egy hatszobás, egykonyhás házat kér. Ez abszurdum! Magán fog röhögni az egész város! - Azt csak bízza rám! - kiáltotta Brodie komoran. - Isten legyen irgalmas ahhoz az emberhez, aki James Brodie arcába mer nevetni! - Ugyan, ugyan, Brodie - próbálta csitítgatni az építész -, engedje, hogy egy szolid, csinos kis házat építsek magának, ezt a kastélyutánzatot pedig feledje el! Brodie arca elsötétült, és szemében vad tűz lobbant. - A fene magába, Urie! Vigyázzon a nyelvére, amikor velem beszél! Nekem nem kell a maga kalapdoboza! Olyan házat akarok, ami méltó hozzám! Hirtelen elhallgatott, majd normális hangon folytatta: - Ha nem tetszik a munka, nem kell elvállalnia. Vannak más építészek is magán kívül Levenfordban. Urie egy pillanatig némán meredt rá, majd halkan füttyentett. - Rendben, megértettem. Nos, ha ragaszkodik hozzá, elkészítem a tervet, és kiszámolom, nagyjából mennyibe fog kerülni. Azonban ne felejtse el, én figyelmeztettem! Később aztán ne jöjjön nekem azzal, hogy bontsam le a házat, ha már egyszer kész lesz! ~ Nem, Urie - morogta Brodie, összeszorított fogakkal. - Csak akkor fogok visszajönni, ha nem azt kapom, amit akarok, és akkor maga nagyon kellemetlen helyzetbe kerül! Most pedig lásson neki a munkának, és ne szövegeljen annyit! A terv elkészült, Brodie az áldását adta rá, és az építkezés kezdetét vette. A ház a szeme előtt nőtt ki a földből, ugyanis minden este elment, hogy ellenőrizze, az elképzelése szerint haladnak-e a munkálatok. Hosszan gyönyörködött a sima, fehér kőben, morzsolgatta a kavicsot az ujja közt, - 23 -
megsimogatta a fényes csatornacsöveket, ujját elégedetten végighúzta a súlyos kockaköveken. Minden anyag a lehető legjobb minőségű volt, és bár ez jelentős terhet rótt a pénztárcájára, sőt az igazat megvallva, teljesen kiürítette - mivel saját magától soha nem sajnálta a pénzt, és ezen a házon kívül soha semmi másra nem gyűjtött -, büszke volt, hogy sikerült megvalósítania tervét, büszke volt, hogy végre elköltözhetnek a Levengrove Place-i bérelt házból, büszke volt, hogy teljesült az álma. És valóban igaza volt. Senki nem nevetett rajta nyíltan. Egyik este, nem sokkal azután, hogy felépült a ház, egy csavargó lépett oda hozzá az ott őgyelgő bandából, és megszólította Brodie-t. - Jó estét, Mr. Brodie - csuklott, a haverjaira pillantva elismerésért. - Hogy van ma este a kastély? Brodie nyugodtan végignézett rajta. - Jobban, mint maga - felelte, majd ököllel behúzott egy hatalmasat a csavargó képébe, vászonzsebkendőjével letörölte a vért a kezéről, megvetően a földön heverő alak mellé dobta, és elsétált. Brodie helyzete kétségtelenül megváltozott az elmúlt öt év során, és házának felépülése óta másképp néztek rá az emberek: társadalmilag nagyobb elismerésre tett szert, viszont mindenki különcnek tekintette. Olyasvalaki volt, akinek sok ismerőse van, de barátja egyetlenegy sincs. Egy utolsó pillantást vetett a házára, kihúzta magát, és elindult az utcán. Alig tett néhány lépést, amikor egy kukucskáló arcot vett észre az egyik szomszédos ház földszinti ablakában. Kárörvendően ismerte fel a kis Pettigrewt, a zöldségest, aki nemrég költözött a szomszédba, és aki eleinte úgy gondolta, azzal szerez magának tekintélyt, hogy Brodie-val megy be reggelente a városba. A nagydarab férfi az első nap még elnézte ezt a pimaszságot, de amikor a második nap reggelén is ott várt rá a jelentéktelen, beképzelt kis zöldséges, úgy döntött, helyükre teszi a dolgokat. - Pettigrew - mondta nyugodtan -, attól tartok, ma reggel nem vagyok túl jó hangulatban. Nagyon kedves magától, hogy el akar kísérni, de holnap reggel nem szeretném látni. Ráadásul az én tempóm túl gyors magának, és nem szeretném, ha megerőltetné a rövid lábacskáit, miközben megpróbál lépést tartani velem. Viszontlátásra. Brodie most gúnyosan mosolygott, ahogy elsétált a ház előtt, és arra gondolt, hogy az ideges kis Pettigrew az eset óta úgy kerüli, mint a leprást, és mindig megvárja, hogy látótávolságon kívülre kerüljön, mielőtt kimerészkedne az utcára. Hamarosan maga mögött hagyta a csendes lakónegyedet, és beért a belvárosba, ahol a Church Street déli végén egy műszerésszel találkozott, aki elhaladóban a kalapjához emelte a kezét. Brodie büszkén kihúzta magát a tiszteletadás eme megnyilvánulása láttán, amely csak a város legfontosabb személyiségeinek járt ki. - Magának is jó reggelt! - kiáltotta nyájasan, és még magasabbra emelte a fejét. Sétapálcáját a vállára vetve végigmasírozott a High Streeten, majd úgy vonult fel az emelkedőn, akár egy katona, és hamarosan kiért a főutcára, ahol néhány lépés után megállt egy jelentéktelen boltocska előtt. Régi, szerény kis bolt volt, keskeny ajtóval és egyetlen kirakattal, amelybe nem került semmiféle áru, és amelyet belülről diszkrét, aprószemű fémháló borított. A háló ugyan elrejtette a bolt belsejét, de a közepére fakó, arany betűkkel írott egyetlen szó feltárta a titkot: „Kalapos”. A különös kis bolt, bár a legjobb helyen volt a városban, nemcsak hogy álcázta magát, de mintha visszahúzódott volna a kíváncsi szemek elől, hagyva, hogy a szomszédos épületek fölé- és mellényúljanak. A bejárata fölött lógó táblát is erősen megkoptatták az évek és az időjárás, a festék finoman megrepedezett a napsütéstől és az esőtől, ennek ellenére az enyhén dőlt betűkkel festett felirat jól olvasható volt: James Brodie. Ez volt Brodie boltja. Reggelente, amint szemügyre vette, befelé mindig mosolygott a gondolatra, hogy ez az ő tulajdona. Húsz éve egyfajta elnéző gúnnyal vezette az üzletet. Természetesen ez volt megélhetésének egyetlen forrása, ebből származott a pénz tekintélyt parancsoló és különös házára, a finom ruhákra és kedvteléseire, ennek ellenére úgy viszonyult hozzá, mint egy gyarló hóborthoz: lenézően és megvetően. Ő - Brodie - kalapos! Nem mintha szégyellte volna a tényt, sőt élvezte a dolog abszurditását, kedvét lelte a személye és választott foglalkozása között feszülő mély ellentétben, és meggyőződése volt, hogy ezzel mások is tisztában vannak. Megfordult, és szemügyre vette az utcát, mint egy uralkodó, aki hagyja, hogy alattvalói legeltessék rajta a szemüket. Ő csupán egy kalapos! Egyetlen pillanatra sem feledkezett - 24 -
meg különös helyzetéről, és most, amint belépett a boltjába, hogy megkezdje az aznapi munkát, ismét erre gondolt. A bolt belseje sötét volt, elhanyagolt és kopottas. A helyiséget egy hosszú pult szelte ketté, amely választóvonalként szerepelt az üzlet vásárlói és privát részlege között, és amelynek egyik végén számos rézállvány sorakozott, rajtuk különböző fazonú és színű kalapokkal és sapkákkal. A pult másik végének egy kis részét fel lehetett hajtani, és innen lehetett bejutni a rövid lépcsősorig, amely egy ajtóhoz vezetett. Az ajtó homokfúvott üvegén egyetlen szó állt: „Iroda”. Az irodaként működő megemelt fülke mellett és mögött egy kis L alakú, szekrény nagyságú helyiség volt, amely a nemrég kialakított iroda miatt sokat vesztett tágasságából. Nem is fért el itt más, csak egy vasalóállvány és egy vaskályha, amely tovább szárította a bolt amúgy is fullasztó és elhasznált levegőjét. A bolthelyiség falait, amelyeken számos régi nyomat lógott, drapp tapéta borította, és bár nem sok kalapot lehetett látni, és ezeken sem volt árcédula, a pult mögött több mahagóni szekrény sorakozott a sapkák számára, és egy hosszú polc, amely padlótól mennyezetig tele volt kartondobozokkal. A pult mögött és a rejtett árukészlet előtt egy fiatalember állt, aki mintha szintén rejtegette volna saját tulajdonságainak készletét. Sovány volt, és áttetsző sápadtsága mintha tiltakozott volna a bolt félhomálya ellen. Arcát apró sebek borították, amelyek a pattanásokra való hajlam elleni állandó küzdelem eredményei voltak. Ezt a hajlamot szerető édesanyja a fia híg vérének számlájára írta, és állandóan Pepper Kínavasborral és Vastonikkal itatta. Arcának megnyerő benyomását szerencsére nem befolyásolták hátrányosan ezek a kis szépséghibák, és az a kicsi, de annál kiugróbb szemölcs sem, amely burjánzási helyéül az ifjú orrnyergét választotta. Ezeket a jelentéktelen, de számára annál zavaróbb jegyeket sűrű, sötét hajával próbálta meg ellensúlyozni, amely a gondos olajozás ellenére úgy állt, mint a szénaboglya, és amely vastag korparéteggel látta el gazdája vállát. Egyéniségének fennmaradó része kellemes volt, és komor öltözéke jól alkalmazkodott munkahelye szelleméhez. Sajnos állandóan valami szúrós, savanyú szag lengte körül, fokozott izzadásra való hajlamának következményeképp. Ebben az izzadásban leginkább a lába játszotta a fő szerepet, így Brodie-nak gyakran kedve támadt kihajítani a folyóra nyíló hátsó ajtón egy darab szappan és szigorú utasítás kíséretében, miszerint mossa meg kellemetlenkedő testrészeit. Ő volt Peter Perry, küldönc, segéd, eladó, raktáros, vasalófiú, a főnök inasa és általános kisegítő egy személyben. Amint Brodie belépett, a fiatalember egész testével előrehajolt, tenyerét a pultra támasztotta, karját behajlította, és alázatos igyekezetében, amíg a főnök köszöntését várta, inkább a feje búbja látszott az arca helyett. - Jó reggelt, Perry! - Jó reggelt, Mr. Brodie, uram! - Perry ideges sietséggel viszonozta a köszöntést, és most már egy kicsit több látszott az arcából. - Gyönyörű reggelünk van, uram! Az évszakhoz képest csodálatos az idő. Tiszteletteljesen várt egy pillanatot, mielőtt folytatta: - Mr. Dron itt járt ma reggel. Önt kereste, uram, valami üzleti ügyben. - Dron? Mi az ördögöt akarhatott? - Fogalmam sincs, uram. Azt mondta, később visszajön. - Humphh! - morogta Brodie. Bement az irodájába, bele hajította magát a székébe, és az asztalon heverő üzleti levelekre ügyet sem vetve nekilátott megtömni a pipáját. Ezt követően a tarkójára tolta a kalapját - felsőbbrendűségének jeleként a boltban soha nem tette le a kalapot -, és fellapozta a Glasgow Herald aznap reggeli számát, melyet segédje gondosan a keze ügyébe készített. Lassan, száját némán mozgatva olvasta a vezércikket, és bár egy-egy mondatot kétszer is át kellett néznie, hogy megértse a lényeget, nem adta fel a harcot. Időnként leengedte az újságot, és a falra meredt: lomha felfogásának teljes kapacitását bevetve igyekezett megérteni az összefüggéseket. Nehéz reggeli feladat volt ez, amelyet Brodie osztott ki magára, de úgy érezte, kötelessége lépést tartani a politika alakulásával. Ráadásul így volt miről vitatkoznia komolyabb beszélgetőpartnereivel, és bár másnap reggel már fogalma sem volt róla mit olvasott előző nap, ezt a feladatot mindig lelkiismeretesen elvégezte. - 25 -
Nagyjából a cikk felén rághatta át magát, amikor félénk kopogtatás zavarta meg. - Mi az? - kiáltott ki Brodie. Perry, mivel csak Perry kopoghatott így, a zárt ajtón keresztül válaszolt. - Mr. Dron szeretne beszélni önnel, uram. - Mi az ördögöt akar? Nem tudja, hogy a Herald vezércikkét olvasom, és ilyenkor nem lehet zavarni? Dron, ez a búskomor, jelentéktelen alak közvetlenül Perry mögött állt, és minden szót hallott, amivel Brodie természetesen tökéletesen tisztában volt, és igyekezett a leggorombább kifejezéseket használni, melyek csak eszébe jutottak. Leeresztett újsága fölött vigyorogva hallgatta a kintről beszűrődő párbeszéd hangjait. - Azt mondja, Mr. Brodie, hogy csupán egyetlen percet kér öntől - tolmácsolta Perry. - Egy percet? Szent ég! Örülhet, ha egy másodpercet kap! Semmi kedvem hozzá - ugatta Brodie. - Kérdezze meg tőle, mit akar, és ha nem fontos, a kis mitugrász tartalékolhatja a szufláját a zabkásája fújogatására. Újabb suttogás hallatszott kintről, amely során Perry a szavaknál is kifejezőbb pantomimmel adta a látogató tudtára, hogy ő minden tőle telhetőt megtett, már amennyire a helyzete és biztonsága engedte. - Beszéljen vele inkább maga - motyogta a végén. Miután így kivonta magát az ügyből, visszahátrált a pulthoz. Dron résnyire nyitotta az ajtót, és fél szemmel bekukucskált. - Maga van ott? - kérdezte Brodie anélkül, hogy szemét levette volna az újságról, melyet közben olvasást mímelve ismét felemelt. Dron megköszörülte a torkát, és valamivel tágabbra nyitotta az ajtót. - Mr. Brodie, beszélhetnék önnel egy percet? Ígérem, nem tartom fel tovább - mondta, fokozatosan bepréselve magát a nyíláson, melyet óvatosan készített magának. - Mi az? - mordult fel Brodie, ingerülten lecsapva az újságot. - Tudomásom szerint semmi közünk egymáshoz. Maga és én olyan madarak vagyunk, akik nem egy csapatban repülnek. - Ezzel én is tökéletesen tisztában vagyok, Mr. Brodie - motyogta a másik alázatosan -, és pontosan ezért jöttem most önhöz. A tanácsát szeretném kérni, és lenne egy aprócska ajánlatom az ön számára. - Miről van szó? Ne álljon már ott, mint egy felkiáltójel! Dron idegesen babrálta a sapkáját. - Mr. Brodie, mostanában nem ment túl jól az üzletem, és valójában a szomszédos kis ingatlan miatt jöttem. Brodie felnézett. - Erre a lepusztult kis boltra gondol, ami három hónapja üresen áll? Ki ne látta volna? Az utca szégyene. - Már elég régen üres - mondta Dron szerencsétlenül -, de mégiscsak tőke - tulajdonképpen ez az egyetlen vagyonom -, és mivel mint mondtam, mostanában rosszul mennek a dolgaim, támadt egy ötletem, ami talán érdekli önt. - Nocsak - gúnyolódott Brodie -, hát nem érdekes? Ha így folytatja, hamarosan bekerül a Városi Tanácsba. Na és mi lenne az a hatalmas ötlet? - Arra gondoltam - fogott bele Dron -, hogy a maga jól menő üzletéhez ez a helyiség túl kicsi, és talán megvenné az én boltomat, hogy a sajátját kibővíthesse. Akkor akár két táblaüvegnyi kirakata is lehetne. Brodie egy hosszú pillanatig szúrós szemmel meredt rá. - Még ilyet! Azért találta ki ezt az egészet, hogy én kibővíthessem a boltomat, és ezért járt itt már egyszer ma reggel? - Dehogyis, Mr. Brodie. Ahogy mondtam, az utóbbi időben nehéz anyagi helyzetbe kerültem, és mivel a feleségem ismét várandós, muszáj túladnom a bolton. - Ó, de sajnálom! - gúnyolódott Brodie. - Mindig maguknak, kis mitugrászoknak van nagy családjuk. Remélem, nem engem tesz felelőssé legújabb születendő utódjáért! Persze, tudom, szereti a nagy családot. Hallottam, annyi porontya van, hogy meg sem tudja számolni őket. Ezért azonban - folytatta megváltozott hangon - nem én vagyok a hibás. Az üzletem az enyém, és úgy intézem a sorsát, ahogy akarom! Hamarabb venném fontolóra, hogy cukorkát osztogassak a - 26 -
kalapjaimhoz, mint azt, hogy valami olcsó táblaüveg kirakatot csináltassak! A fene vigye el, ember! Talán nem tudja, hogy a város legelőkelőbb személyiségei a vásárlóim és a barátaim? A maga kis odúja hónapok óta olyan, mint egy fekély a boltom mellett. Az Isten szerelmére, adja bérbe! Mindenképpen adja ki! Nekem viszont nem kell. Most pedig tűnjön el, és soha többé ne zavarjon effélékkel! Én elfoglalt ember vagyok, és nincs időm a maga hülye dadogását hallgatni! - Rendben, Mr. Brodie - mondta a másik halkan, a sapkáját szorongatva. - Sajnálom, ha megsértettem, de úgy gondoltam, nincs abban semmi rossz, ha megkérdezem... Ön azonban nagyon szigorú ember. Lassan megfordult, hogy távozzon, ebben a pillanatban azonban Perry robbant be az irodába. - Sir John kocsija állt meg bolt előtt, Mr. Brodie - dadogta. - Ebben a pillanatban érkezett! A kevésbé előkelő vásárlókat - és ezek voltak többen - Perry szolgálta ki, anélkül, hogy Brodie-t zavarta volna, azonban tudta a dolgát, és ha fontos személyiség lépett a boltba, megriasztott agárként rohant a főnökéért. Brodie felvont szemöldökkel nézett Dronra, ami ennyit jelentett: „Na, látja?”, majd határozottan könyéken ragadta, mivel nem szeretett volna Dron társaságában mutatkozni Sir John előtt. Végigtuszkolta az irodán, majd a bolton, és durván kilökte az ajtón. Ennek az utolsó és váratlan lökésnek a megalázó volta annyira megrendítette Dront, hogy megtántorodott, és fenékre esett, abban a pillanatban, amikor Sir John kiszállt a kocsijából. Latta vadul hahotázva lépett be a boltba. - Ez volt a legmulatságosabb dolog, amit valaha láttam, Brodie! Annak a szerencsétlen embernek az arckifejezésétől egy ház is leomlott volna! - kiáltotta, miközben kesztyűjével csapkodta a combját. - Szerencse, hogy nem sérült meg. Talán kölcsön akart kérni magától? - érdeklődött ravaszul. - Szó sincs róla, Sir John! Ez csak egy kis senkiházi, aki mindig zavart okoz! - Egy ilyen kis fickó? - Sir John elismerően nézett Brodie-ra. - Ember, maga nincs tisztában az erejével! Olyan a termete, akár egy barbár harcosé! - Csak egy kicsit megtaszítottam - szerénykedett Brodie. Örült, hogy alkalma nyílt felhívni a figyelmet rendkívüli testi erejére, és büszkeségét édes balzsamként simogatta a tény, hogy aki felfigyelt rá, a híres Latta Hajógyár tiszteletreméltó igazgatója volt. - Akár egy tucatnyi ilyen kis fickót is fel tudnék emelni fél kézzel - tette hozzá hanyagul. Persze eszem ágában sincs bepiszkolni a kezem. Egyszerűen átnézek rajtuk. Sir John Latta fürkésző pillantással méregette a kalapost, miközben az beszélt. - Maga aztán különös ember, Brodie! Talán ezért kedveljük - mondta. - A teste Herkulesé, az esze... Nos... - Sir John elmosolyodott. - Írjunk még hozzá valamit? Tudja, a szöveghez a táblán: „Odi profanum vulgus et arceo”? - Hogyne! Hogyne! - vágta rá Brodie lelkesen. - Maga olyan jól tud írni, Sir John! Volt valami ehhez hasonló ma reggel a Heraldban is. Tökéletesen egyetértek magával! Halvány fogalma sem volt, hogy a másik miről beszél. - Ne hagyja, hogy a szekér nagyon elszaladjon magával, Brodie! - mondta Sir John figyelmeztető fejcsóválás közepette. - Kis dolgokból lesznek a nagyok. Nem kezdheti el rugdosni az embereket. És ne szórjon igazgyöngyöt a disznók elé. Már ha érti, hogy mire gondolok. Nos - tette hozzá, hirtelen témát és hangot váltva, ez utóbbi sokkal kimértebb és távolságtartóbb lett -, nem érek rá, találkozóm van, azonban szükségem lenne egy panamakalapra... Amolyan igazira. Barbados óta nem volt részem ilyen erős napsütésben. Ha kell, hozasson egyet Glasgow-ból. A méretemet ismeri. - Már ma délután levenfordi házában választhat a készletből - felelte Brodie önelégülten. Nem bízom a segédemre a dolgot, én magam viszem el a kalapokat. - Helyes! Még valami, Brodie - folytatta Sir John az ajtó felé menet -, majdnem elfelejtettem, hogy az ügynökeimtől levelet kaptam Kalkuttából. Várják. a fiát. Június tizennegyedikén útnak is indulhat az Irrawaddy fedélzetén. Ez egy Denny építette ezerkilencszáztonnás postahajó. Nagyon jó kis hajó! A kikötőben már várni fogják az embereim. - 27 -
- Nagyon kedves öntől, Sir John - dorombolta Brodie. - Rendkívül hálás vagyok. Igazán lekötelez, amiért volt szíves foglalkozni az ügyemmel. - Ugyan, semmiség! - legyintett a másik. - Itthon nagyon sok fiatalunk van, de azt szeretnénk, ha az ottani dokkokon is lennének... Méghozzá megfelelő emberek. Az időjárás elviselhető, de az élet többi területén vigyáznia kell. A fiatalok néha bajba keverednek. Ha lesz időm, indulás előtt beszélek vele. Remélem, a fia jól fog teljesíteni, már a maga érdekében is. Különben hogy van a szépséges nagyobbik lánya? - Köszönöm, jól. - És az okos kisebbik? - Kitűnően, Sir John. - És Mrs. Brodie? - Tűrhetően, köszönöm. - Helyes! Nos, most már tényleg mennem kell. Ne feledkezzen meg a kalapomról! Sir John, ez a jó kiállású, tekintélyes férfiú fellépett a bakra, kivette a gyeplőt inasa kezéből, és elindította a kocsit. A jármű végiggördült a High Streeten: a ló szőre fénylett, a fémküllők csillogtak, az inas büszkén feszített libériájában. Brodie kezét dörzsölgetve, szemében az alig leplezett diadalmámor fényével visszatért a boltba, és odakiáltott Perrynek: - Hallotta a köztünk folyó beszélgetést? Ugye, milyen felemelő volt? Fogadni mernék, hogy még a füle is kettéállt, igaz? Bár szerintem a felét sem értette, hiszen nem tud latinul. Persze! Azt viszont hallotta, hogy mit mondott nekem Sir John: megszerezte azt az állást a fiamnak, utána pedig sorra vette a családtagjaimat, és mindenkinek az egészsége felől érdeklődött. Válaszoljon, maga idióta! Hallotta, mit mondott Sir John Latta James Brodie-nak? - Igen, uram - dadogta Perry. - Hallottam! - Látta, hogyan bánt velem? - suttogta Brodie. - Természetesen, Mr. Brodie! - felelte a segéd, akinek időközben visszatért az önbizalma, mert rájött, nem fogják leteremteni hallgatózásért. - Nem állt szándékomban kémkedni ön után, de mindkettőjüket láttam, és tökéletesen egyetértek önnel, uram. Sir John nagyon jó ember. Rendkívül nagylelkű volt az édesanyámmal szemben is, amikor hirtelen meghalt az apám. Ó, igen, Mr. Brodie, Sir Johnnak mindenkihez van egy kedves szava. Brodie dühösen nézett végig a fiatalemberen. - Marha! - mondta megvetően. - Miről karattyol itt maga? Fogalma sincs, miről beszélek, maga szerencsétlen kis féreg! Maga ezt nem értheti. Perry mintha a felére ment volna össze főnöke pillantása alatt. James Brodie sarkon fordult, és visszatért az irodájába, ahol leült az asztala mögé, összegyűjtötte a reggeli újság széthullott lapjait, és miközben a betűkre meredt, halkan motyogott az orra alá, mintha valami szörnyű nagy titokról lenne szó. - Nem értik! Senki nem érti! Egy teljes percig bámulta lángoló szemmel, üres tekintettel az újságot, majd hirtelen felvetette a fejét, és megrázta magát, mintha valami olyasmitől próbálna megszabadulni, ami a hatalmába akarja keríteni; nagyot sóhajtott, összeszedte magát, és folytatta az olvasást.
Negyedik fejezet - Mary, tedd fel forrni a vizet, hogy Matt teázhasson, mielőtt Agneshez indul! - mondta Mrs. Brodie, miközben felhúzta fekete kesztyűjét, majd hozzátette: - Meg ne feledkezz róla! Hamarosan jövünk. Kevés utcai ruhájának egyikét viselte, és mintha nem is önmaga lett volna fekete köpenyében és tollas kalapjában. Mellette állt Matthew, aki láthatóan erősen feszélyezve érezte magát vadonatúj öltönyében. Az öltöny annyira új volt, hogy a nadrág éle - ha gazdája nem mozgott - két kardpengéhez hasonlított. Különös látvány volt ez egy hétköznapi délutánon, de ez a nap különleges volt, ugyanis, aznap este indult Matthew Kalkuttába. Két nappal ezelőtt utoljára tette le a tollát és tette fel a kalapját a hajógyár irodájában, és azóta állandó mozgásban volt: a dolgok mintha elvesztették volna realitásukat. Az élet hagymázas álomként pergett előtte, és azokban a - 28 -
pillanatokban, amikor tudatánál volt, különös és riasztó helyzetekben találta magát. Az emeleten készen várta bepakolt bőröndje, amelyben a ruháját kámfor védte. Ettől az egész házban olyan szag terjengett, mint az új Levenford Cottage Kórházban, utazására való visszataszító emlékeztetőként fogadva, ahányszor belépett az ajtón. A bőröndben minden benne volt, amiről egy tapasztalt világjáró álmodhatott, az apjától kapott elképzelhető legjobb minőségű trópusi sisaktól és bőrkötésű Bibliától, ami az anyja ajándéka volt, a Marytől kapott patent tetejű vizesüvegen keresztül a kis zsebiránytűig. Ez utóbbival Nessie ajándékozta meg bátyját, teljes zsebpénzét otthagyva a boltban. Most, hogy vészesen közeledett az indulás időpontja, Matthew az utóbbi néhány napban hatalmas űrt érzett a gyomrában, és bár, ha rajta múlik, szívesen és önfeláldozón lemondott volna erről a zavaró érzésről, mint egy újonc a bevetés előtt, a körülmények ezt már nem tették lehetővé. Az oroszlánok, amelyek életre keltek a képzeletében, és alig egy hete leugráltak a nyelvéről, lelkesen szórakoztatva Maryt és Mammát, akik szájtátva hallgatták, most morogva visszavonultak a helyükre, hogy álmában kínozzák gazdájukat. A hajógyárral kapcsolatban álló emberek ismételt bátorítása és biztatása, miszerint Kalkutta legalább nagyobb és érdekesebb, mint Levenford, egyáltalán nem nyugtatta meg, és rászokott, hogy elalvás előtt rejtőzködő kígyókat keressen a párnája alatt. Mrs. Brodie-ra az esemény igen erős érzelmi hatást gyakorolt, mintha a helyzet végre méltónak bizonyulna rá, hogy azonosítsa magát imádott regényei egyikének főhősnőjével. Mint egy római matróna, aki fiát óriási lelkierővel adja át az államnak, vagy inkább mint egy keresztény anya, aki egy második Livingstone-t küld a remény és dicsőség útjára, lerázta magáról csüggedését, és fejét felvetve pakolt, újra pakolt, válogatott, támogatott, nyugtatgatott, bátorított, tanácsokat osztogatott, mondanivalóját sűrűn megtűzdelve bibliai idézetekkel és imádságokkal. Brodie, akinek figyelmét nem kerülte el felesége viselkedése, gúnyos megjegyzéseket tett az asszony sürgölődésére. - Bolondot csinálsz magadból, asszony! - morogta. - Pózolsz és színészkedsz, tyúkanyóként rohangálsz a nagy fiad után, és állandóan eteted. Úgy csinálsz, mintha te lennél Viktória királynő! Talán egy tábornokot küldesz a háborúba, vagy mi? Felfújod magad, mint egy disznóhólyag! Tudom én jól, mi történik majd! Mihelyt elment a fiad, össze fogsz zuhanni, és olyan leszel, mint egy üres szatyor. Használd már azt a morzsányi agyadat, asszony! Mrs. Brodie hidegnek, érzéketlennek és gorombának tartotta a férjét, ennek ellenére csak félénken mert tiltakozni. - De apa, útnak kell indítanunk a fiunkat! Nagy jövő áll előtte! - mondta, és bár ettől kezdve leplezte férje előtt ténykedéseit, megkétszerezett erővel folytatta a pakolást és szervezkedést. Most, miután megigazította kesztyűjét, és az simán feszült az ujjain, a fiához fordult. - Készen vagy, Matt, drágám? - kérdezte olyan erőltetett vidámsággal, hogy Mattnek a szőr is felállt a hátán. - Mr. Scott, a lelkész azt mondta Agnesnek, hogy a malária legjobb ellenszere a kinin... Valósággal csodát tesz, ezért most elmegyünk, és veszünk néhány csomag port. Matthew nem mondott semmit, de lelki szemével látta magát, amint lázasan fetreng egy krokodiloktól hemzsegő mocsár közepén, és miközben arra gondolt, hogy néhány csomag kininpor igazán csekély védelmet nyújt az efféle borzalommal szemben, bosszúsan kikelt az okos lelkész javaslata ellen. - Mit tud ő az ilyesmiről? Soha nem járt ott! Könnyű itthon okosnak lenni! - mondta ingerülten, miközben Mrs. Brodie karon fogta és kivezette vonakodó áldozatát a szobából. Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, Mary megtöltötte a teáskannát, és feltette a tűzhelyre. Egykedvűnek és melankolikusnak tűnt, amit kétségtelenül bátyja elutazásának gondolata váltott ki belőle, de már egy teljes hete a levertség jellemezte a hangulatát. A külső szemlélő azt hihette, hogy ennek kizárólag a testvéri féltés a magyarázata. Furcsamód azonban csak egy hete történt, hogy Denisszel a vásárban járt, és bár vágyott utána, azóta nem látta. Nem is láthatta, ugyanis a fiú üzleti ügyben járt valahol északon. Erről egy Perth-ből érkezett levélből szerzett tudomást, melyet Denistől kapott. Mindig nagy eseményt jelentett a számára, ha levél érkezett a nevére - amit aztán a család minden tagja gondosan áttanulmányozott; szerencsére aznap reggel ő ment le elsőnek, így nem látta senki sem a levelet, sem az arcán felcsillanó boldog mosolyt, és sikerült elkerülnie a biztos lebukást. - 29 -
Micsoda öröm volt levelet kapni Denistől! Izgatottan forgatta a papírt, amit korábban a fiú tartott a kezében, azokban a kezekben, amelyek oly gyengéden simogatták, azokkal az ajkakkal érintette a borítékot, amelyek forró csókban tapadtak az övére, és még szobája kulcsra zárt ajtaja mögött is hevesen elpirult a szenvedélyes, becéző szavak olvasása közben. A levélből egyértelműen kiderült, hogy a fiú feleségül akarja venni, és nem törődve a közöttük lévő különbségekkel, biztosra vette, hogy Mary elfogadja őt. Most, ahogy egyedül üldögélt a konyhában, elővette a levelet a zsebéből, és századjára is elolvasta. Igen! Denis azt írja, hogy epekedik utána, és képtelen nélküle élni, az élet számára mostantól egy végtelen várakozás, amíg végre láthatja, a közelében lehet, és örökké együtt maradhatnak. Mary szomorúan felsóhajtott. Ő is epekedett Denis után. Csak tíz nap telt el azóta a folyóparti éjszaka óta, de a napok egyre nehezebben és lassabban vánszorogtak. Az első nap merészsége, apjával szembeni engedetlensége, a tény, hogy neveltetésének minden egyes szabályát megszegte, iszonyatos súllyal nehezedett rá, és csaknem ledöntötte a lábáról. Ahogy azonban telt az idő, a második nap beleolvadt a harmadikba, és ő még mindig nem látta Denist, a romlottság érzését elnyelte a vágyakozás, és lassan megfeledkezett szörnyű viselkedéséről. A negyedik napon, szomorú zavarodottságában, miközben oly hevesen próbálta megérteni a vele történtek ismeretlen és felfoghatatlan mélységeit, az élmény kezdte elveszíteni realitását, megérkezett Denis levele, és azonnal az eksztatikus megkönnyebbülés csúcsaira repítette Maryt. Tehát mégiscsak szereti! A csodálatos bizonyosság fényében minden megvilágosodott, az elkövetkező napokban azonban lassan visszacsúszott a felhők közül a földre. Ahogy ott ült a konyhában, hirtelen rádöbbent, remény sincs arra, hogy szülői beleegyezéssel találkozzon Denisszel, majd azt kérdezgette magától, hogyan fog élni, mi lesz vele a fiú nélkül. Annyira elgondolkodott, hogy nem hallotta a Brodie nagymama érkezését kísérő neszeket. - Mit olvasol? - kérdezte az öregasszony hirtelen, Maryre meredve. - Semmit, nagymama, igazán semmit! - vágta rá Mary gyorsan, megpróbálva begyömöszölni a levelet a zsebébe. - Nekem levélnek tűnt, és nagyon siettél elrejteni. Mindig merengsz és álmodozol! Bárcsak itt lenne a szemüvegem, gyorsan a dolog végére járnék! Rövid szünetet tartott, feljegyezve az esetet memóriájának palatáblájára. - Mondd csak - folytatta -, hol van ez a te bátyád? - Elmentek Mammával a patikába kinint venni. - Ugyan! Némi sütnivalóra lenne szüksége, nem kininre. Legalább egy vödörrel kéne abba az üres fejébe! Egyébként egy kis szűrt hódzsír és egy néhány csepp alkohol keverékének sokkal nagyobb hasznát venné abban az országban. Nekem nincs időm az ilyen haszontalan fecsegésre. Az egész ház a feje tetején áll, amióta elkezdte a készülődést. Mondd csak, ma este korábban teázunk? Reménykedve összecsattintotta műfogsorát, mint egy hárpia, aki élelmet szimatol. - Nem tudom, nagymama - felelte Mary. Az öregasszony közismert ételimádata általában hidegen hagyta, de ma este, talán felfokozott idegállapota miatt, heves undort érzett. Mivel nagyon szeretett volna egyedül lenni, hirtelen felállt, és kiment a hátsó kertbe. Ahogy fel-alá járkált a kis füves területen, furcsamód kegyetlennek érezte, hogy az ő fájdalma és zavara ellenére minden ugyanúgy megy tovább: Brodie nagymama mohón várja az étkezéseket, és Matt is tovább készül az utazására. A gondolatai még sosem követték egymást ilyen logikus rendezettségben, és kezdett ráébredni, hogy életkörülményei valósággal csapdában tartják. A hátsó ablakon keresztül látta a hazaérkező Matthew-t és az anyját, látta, amint Mamma megteríti az asztalt, Matt pedig leül, és elkezd enni. Mit érdekli őket, hogy perzselő homloka mögött csaknem szétrobban az agya, és hogy csupán néhány együttérző tanácsra lenne szüksége, de fogalma sincs, hol kaphatná meg! A hátsó kert kopársága, a ház lehetetlen körvonalai dühítették, és keserűen azt kívánta, bárcsak egy kevésbé elszigetelt, kevésbé szigorú és kevésbé embertelen családba született volna, vagy, ami még jobb, egyáltalán meg sem született volna. Elképzelte az apját, amint szétterpesztett lábbal, megingathatatlan kolosszusként irányítja a Brodie-k és az ő sorsát - állandóan éber szemmel, soha nem lankadó figyelemmel. Az apja volt, aki tizenkét éves korában kivette őt az iskolából, melyet imádott, hogy segítsen itthon a háztartási munkákban; ő volt, aki véget vetett más lányokkal való, kialakulóban lévő barátságának, mert az egyik alacsony származású volt, a másik kopott házban lakott, a harmadiknak pedig az apja megsértette az ő apját; megtiltotta számára, hogy elmenjen a - 30 -
Mechanics Hallban tartott csodálatos téli hangversenyekre, mondván, nem alacsonyodhat le a közönséget alkotó csőcselékhez - és most tönkre fogja tenni az egyetlen boldogságot, amit az élet a számára tartogat. A lázadás hirtelen támadt viharként söpört át a lelkén: miközben rádöbbent a természetellenes korlátozás igazságtalanságára, szabadsága zsarnoki megnyirbálására, dacosan meredt a ribizlibokor vékony, görbe hajtásaira, amelyek csak ímmel-ámmal növekedtek a fal tövének kemény földjében, mintha környezetük zsarnokságának hatására elvesztették volna a bátorságukat, hogy egyenesen tartsák ágaikat. Mary, aki az előbb még harcolni akart, riadtan rezzent össze, amikor valaki megérintette a vállát. Matthew volt, aki azért jött, hogy néhány szót váltson a húgával, mielőtt Miss Moirhoz indul. - Ma este korán hazajövök, Mary - mondta -, így nem kell... Szóval tudod, ébren maradnod. És - tette hozzá gyorsan -, most, hogy külföldre utazom, remélem senkinek nem fogod elmondani... Nagyon nem szeretném, ha bárki tudomást szerezne róla... És nagyon köszönöm, amit értem tettél. A hála ezen váratlan megnyilvánulása a bátyja részéről, amely ugyan egy korai nosztalgiahullámban és abban a vágyban gyökerezett, hogy távolléte idejére bebiztosítsa emlékét, meghatotta Maryt. - Szóra sem érdemes - felelte. - Örömmel tettem, Matt. Indiában biztosan kigyógyulsz ebből a kis szorongásból. - Azt hiszem, lesz elegendő egyéb dolgom, amivel foglalkozzam... Mary még sosem látta a bátyját ilyen levertnek és bizonytalannak. Hirtelen melegség járta át a lelkét. - Most menj, Agnes már biztosan vár. Kikísérlek a kapuig. Miközben megkerülték a házat, Mary belekarolt a bátyjába, aki az egy héttel ezelőtti divatos világfiból tétova, félénk fiúvá változott. - Egy kicsit próbálj meg jobb kedvre hangolódni, Matt! - tanácsolta kedvesen. - Most, hogy elérkezett az idő, már egyáltalán nincs kedvem elutazni - vallotta be Matthew hirtelen. - Örülj neki, hogy kikerülsz innen - mondta Mary. - Tudod, én a legnagyobb örömmel elmennék. Ez a ház olyan számomra, mint egy nagy csapda. Úgy érzem, sosem fogok kiszabadulni innen, bármennyire is szeretnék. Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: - Te azonban itthon hagyod Agnest, és így teljesen érthető a vonakodásod. Ezért vagy szomorú és levert. - Valóban így van - értett egyet Matt. Ebben a megvilágításban még nem merült fel benne a gondolat, de ahogy ízlelgette, határozottan megnyugtatónak érezte, és valóságos balzsamként simogatta megrendült önbecsülését. - Apa mit szól Agneshez és hozzád? - kérdezte Mary hirtelen. Matthew döbbenten meredt rá, mielőtt ingerülten válaszolt volna. - Mit értesz ezalatt, Mary? Miss Moir tiszteletreméltó fiatal hölgy. Senkinek nem lehet ellene egyetlen rossz szava sem. Mi késztetett arra, hogy ezt megkérdezd? - Ó, semmi különös, Matt - felelte Mary gyorsan, mivel nem akarta elárulni bátyjának hirtelen támadt gyanúját. Agnes Moir, aki valóban nagyon kedves és makulátlanul tiszta ifjú hölgy volt, egy jelentéktelen és egyszerű cukrász lánya, és Brodie-hoz hasonlóan, legalábbis elméletben, egy kis üzlettel rendelkezett. E téren nem érhette szó Agnest. Azonban az apjuk volt az, aki Matthew-nak ezt az állást szerezte, és ragaszkodott hozzá, hogy a fiú elutazzon. Matthew tehát most öt évig Indiában lesz. Marynek eszébe jutott a gúnyos fény apja szemében, amikor először bejelentette döbbent feleségének és elképedt fiának a hírt, és lassan kezdett ráébredni apja valódi jellemére. Mindig félte és tisztelte az apját, most azonban mintha valamiféle gyűlölet kezdett volna ébredezni benne iránta. - Akkor én most megyek, Mary - mondta Matthew. Mary már nyitotta a száját, hogy megossza bátyjával hirtelen támadt gyanúját, amikor pillantása a láthatóan a megfutamodás vágyával küszködő Matt elgyötört arcára esett, és inkább nem szólt semmit. - 31 -
Amikor otthagyta Maryt, Matthew valamivel magabiztosabbnak érezte magát, és örömmel sütkérezett a fényben, melyet húga gyújtott a fejében. Igen, azért ilyen letört, mert nem akarja itthon hagyni Agnest! Végre volt oka vonakodásának, és biztos volt benne, hogy nálánál erősebb férfiakat is megingatott volna, ha el kell válniuk kedvesüktől. Jólesett a nemes szívű szerető szerepében tetszelegni. Tejfölösszájú újonc helyett kezdte magát ismét Livingstonnak érezni. Hangosan elfütyült egy kis részletet a ,,Juanita” című dalból, és közben a mandolinjára, valamint az Irrawaddy fedélzetén utazó és a Kalkuttában élő hölgyekre gondolt. Mire odaért a Moir-lakhoz, már határozottan jobban érezte magát. Fürgén felszaladt a lépcsőn - ugyanis a Moir család kénytelen volt a boltja fölött élni, és ami még ennél is rosszabb, a bejárat egy keskeny kis sikátorból nyílt -, és határozottan bekopogtatott. Mozdulatai mintha azt sugallták volna, hogy elutasítja a némileg szegényes környezetet, mint ami nem illik olyasvalakihez, akinek a neve egyszer a Birodalom évkönyveiben fog szerepelni. Fölényesen pillantott a kis termetű lányra, aki máskor a boltban segédkezett, és most szobalánynak öltözve bekísérte a társalgóba, ahol Agnes várta az ő Mattjét. Agnes aznapra kimenőt kapott a boltból: másnap azonban már nem nélkülözhették, így nem kísérhette el udvarlóját Glasgow-ba, de ezen az estén teljesen szabad volt. A társalgó hideg volt, nyirkos és barátságtalan: berendezését hatalmas darabokból álló mahagóni bútor alkotta, amelynek formája valósággal elveszett a díszítések tekervényeiben. A székek lószőrrel voltak bevonva, amelyet védőhuzat óvott, a padlón pedig viaszosvászon csillogott, akár a nedves utca kövezete. A falakon olajfestmények lógtak, a zongora tetején, amely a finomság jelképe volt, három üvegkalitkába zárt, ismeretlen fajtájú kitömött madár ült, számtalan fénykép között. Agnes csecsemőként, kislányként és ifjú hölgyként. Agnes egy csoport közepén a pékek és cukrászok éves kirándulásán, szociális munkásként a Remény Csapatában és a gyülekezeti kiránduláson - mind ott volt! És itt volt Agnes hús-vér valójában: és ez szó szerint értendő, ugyanis a kis termetű lány igencsak kerekded formáknak örvendett, különösen csípő- és deréktájon. A haja sötét volt, a szeme nagy és barna, mint egy őzgidáé, bőre kreol, szája vastag és piros, felső ajka fölött a jövő sötét, fenyegető árnyékával. Agnes meleg csókkal fogadta Matthew-t. A fiú öt évvel fiatalabb volt nála, ennek megfelelően nagy megbecsülésnek örvendett. Kézen fogta, és odavezette a visszataszító kanapéhoz, amely, a társalgóhoz hasonlóan, kapcsoltuk építésének színhelyéül volt kijelölve. - Ez az utolsó este - jegyezte meg a lány szomorúan. - Ne mondj ilyet, Agnes! - tiltakozott Matthew. - Bármikor gondolhatunk egymásra! Lélekben együtt leszünk! Bár elkötelezett egyházi munkás volt, Agnes a lelke mélyén ennél bensőségesebb kapcsolatra vágyott. Ennek persze nem volt tudatában, és ha valaki ezzel vádolja, hevesen tiltakozott volna, sóhaja azonban szomorú volt, miközben Matthew fülébe súgta: - Bárcsak ne utaznál olyan messzire, mint India! - és azzal közelebb húzódott a fiúhoz. - Hamar el fog telni ez az idő, Agnes. Észre sem veszed, és már itthon is leszek egy zsák rúpiával. Büszke volt rá, hogy ismeri a rúpia árfolyamát, ezért hozzátette: - Egy rúpia körülbelül egy shilling és négy penny. - Ne foglalkozz most a rúpiával, Matt: mondd, hogy szeretsz! - Persze, hogy szeretlek, ezért vagyok ennyire szomorú, hogy el kell utaznom. Néhány napja mintha nem is önmagam lennék... Egyszerűen nem találom a helyem! Felemelőnek érezte, hogy lelke terhét a lány lába elé helyezte. - Ugye, még beszélni sem fogsz azokkal az idegen hölgyekkel, Matt? Én a helyedben nem bíznék bennük... Egy csinos arc néha gonosz szívet takar. Ugye, ezt nem fogod elfelejteni, drágám? - Nem, Agnes. - Tudod, szörnyű kísértések leselkednek egy jóképű fiatalemberre az olyan meleg országokban. A nők mindenre képesek, hogy megkaparintsanak egy férfit, ha egyszer kinézték maguknak, különösen ha az illető egy rendes fiatalember... Az ilyesmi nagyon izgatja őket, és a te kis Agnesed nem lesz ott, hogy vigyázzon rád. Matt, szeretném ha a kedvemért megígérnéd, hogy óvatos leszel! - 32 -
Matt nagy örömet érzett, amiért így szeretik, és hogy a lány már most kétségbeesetten féltékeny. Félszemmel a jövő hódításait fürkészve, ártatlan arccal felelte: - Igen, Agnes, belátom, igaz, amit mondasz. Lehet, hogy nehéz lesz, de nem hagyom, hogy bárki is megrontson. Nem az én hibám lesz, ha valami közénk áll. - Ó, Matt drágám! - suttogta a lány. - Ne mondj ilyet! Aludni sem fogok tudni, ha arra a sok gonosz nőszemélyre gondolok, akik majd rád vadásznak. Azért persze nem esem túlzásokba, és szeretném, ha megismerkednél néhány rendes, becsületes hölggyel, például női misszionáriusokkal vagy egyházi munkásokkal. Az ilyen idősebb hölgyek ismeretsége hasznos lehet számodra, esetleg megfoltozhatnák a zoknidat, vagy ilyesmi. Ha tudatnád velem a nevüket és címüket, írhatnék nekik. - Természetesen, Agnes - felelte Matthew, akinek egyáltalán nem tetszett a lány javaslata, és meggyőződése volt, hogy efféle idősebb hölgyek nem szerepelnek majd az általa választott társaságban. - Persze nem biztos, hogy találkozom ilyenekkel. Először fel kell majd mérnem a terepet. - Te mindig talpra esel, Matt - biztosította a lány mosolyogva. - Téged mindenki szeret, és a zenéd is nagy segítségedre lesz a beilleszkedésben. Elpakoltad a kottáidat? - Igen, és a mandolint is eltettem. Tegnap kötöttem rá egy új rózsaszín szalagot. Agnes sötét szemöldöke összeszaladt azoknak a gondolatára, akik élvezhetik ennek a romantikus hangszernek a rózsaszín szalaggal díszített látványát, azonban nem akart túlságosan féltékenynek tűnni, így mosolyt erőltetett az arcára, és másfelé terelte a beszélgetést. - Hiányozni fogsz a templomi kórusból, Matt. A próbák sosem lesznek ugyanolyanok ezután. A fiú szerényen tiltakozni próbált, de Agnes beléfojtotta a szót. - Nem! Ne ellenkezz, drágám! Hiányozni fog a hangod a templomból. Emlékszel arra a próba utáni estére, amikor először hazakísértél, drágám? Soha nem fogom elfelejteni, ahogyan megszólítottál. Emlékszel, mit mondtál? - Már nem is tudom, Aggie - motyogta a fiú zavartan. - Nem te szólítottál meg először? - Ó, Matt! - lehelte a lány tágra nyílt szemmel. - Hogy mondhatsz ilyet? Te is nagyon jól tudod, hogy egész este mosolyogtál rám az énekeskönyved fölött, és te szólítottál meg. Én csak azt kérdeztem, véletlenül nem arra jössz-e, mint én. Matthew bocsánatkérőn bólogatott. - Már emlékszem, Agnes! Egész úton a nagy zacskó likőrös cukorkát ettük, ami nálad volt. Nagyon ízlett. - Minden hónapban küldök neked egy nagy doboz cukorkát - ígérte Agnes lelkesen. - Nem akartam elárulni, de mivel szóba hoztad, most már mindegy. Tudom, mennyire szereted a finom cukorkát, és ott biztosan nincsenek jó cukrászdák. Szerintem semmi baja nem lesz, ha bádogdobozban küldöm. Matt hálás mosollyal megköszönte a lány kedvességét, mielőtt azonban bármit mondhatott volna, Agnes tovább beszélt, meglovagolva a fiú háláját. - Nincs olyan, amit a te Agnesed meg ne tenne érted, Matt, csak soha ne felejtsd el! - mondta a lány nagy hévvel. - Egyetlen percre se feledkezz meg rólam! Ugye, magaddal viszed a fényképeimet? Az egyiket, kérlek, tedd ki a kabinod falára! Fejét a fiú vállára hajtotta, és onnan nézett fel rá igézően. - Csókolj meg, Matt! Ez nagyon jó volt. Olyan csodálatos érzés, hogy mi ketten összetartozunk! Ez már csaknem olyan, mint a házasság köteléke. Egy rendes lány nem lehet olyan boldog, mint én, anélkül, hogy az udvarlója eljegyezné. Mivel a kanapénak valószínűleg nem voltak rugói, Matt kezdte magát kényelmetlenül érezni a jelentős súly alatt, melyet tartania kellett. A Miss Moir iránt érzett diákszerelme, amely a lány által rázúdított figyelemben gyökerezett, nem volt elég erős ahhoz, hogy kibírja ezt az erőteljes érzéki ölelést. - Megengeded, hogy rágyújtsak? - kérdezte gyorsan. Agnes felnézett, szeme bánatosan csillogott kékesfekete hajfürtjei alatt. - Az utolsó estén? - kérdezte megrovón.
- 33 -
- Gondoltam, attól talán sikerül egy kicsit összeszednem magam - motyogta Matt zavartan. Az utóbbi néhány nap rendkívül nehéz volt a számomra... A pakolás nem férfinak való foglalatosság. Agnes felsóhajtott, majd vonakodva kiegyenesedett. - Rendben, drágám! Semmit nem tudok megtagadni tőled. Szippants néhányat a szivarodból, ha úgy érzed, hogy az jót tesz. De nehogy túl sokat dohányozz Indiában, Matt! Ne felejtsd el, hogy a tüdőd nem elég erős! - mondta, majd nagylelkűen hozzátette: - Hadd gyújtsam meg a szivarodat, mivel ez az utolsó alkalom! Félénken meggyújtotta a görbe szivart, amit Matt a belső zsebéből húzott elő, majd tágra nyílt szemmel bámulta a férfias szótlansággal pöfékelő fiút. Most csak messziről csodálhatta és imádhatta szerelmét, de még így, kartávolságról is annak óraláncát babrálta. - Ugye, hiányozni fog neked a te kis Aggie-d, Matt? - kérdezte érzelgős hangon, aminek a hatását némileg lerontotta a szivarfüst okozta krákogás. - Borzasztóan - felelte a fiú komolyan. Rendkívül élvezte a helyzetet: ő maga hősiesen szivarozik, a nő pedig a lábainál hever. - Egyszerűen... Elviselhetetlen lesz. Először pokolit akart mondani, de tiszteletből a kevésbé férfias kifejezés mellett döntött, és közben a fejét csóválta, mint aki maga is kételkedik benne, hogy képes lesz-e kibírni. - Szenvednünk kell egymásért - mondta Agnes sóhajtva. - Úgy érzem, segíteni fog, hogy jó munkát végezz ott a távolban, Matt. Írj gyakran és számolj be mindenről! - Neked és Mammának minden postahajóval küldök levelet - ígérte Matthew. - Természetesen tartani fogom a kapcsolatot Mammával - jegyezte meg Agnes, mintha már ő is a családhoz tartozna. Matthew biztos volt benne, hogy a két hűséges és szerető nő imádsága egyesül, és úgy száll a magasba, segítve őt külföldön végzett kemény munkájában, azonban a szivar, annak ellenére, hogy megpróbálta a lehető leglassabban szívni, már a száját égette, így kénytelen volt elnyomni. Agnes azonnal visszadőlt a mellkasára. - Csókolj meg újra, drágám! - kérte, majd némi szünet után suttogva folytatta. - Ugye, nagy, erős, vad férfiként fogsz visszatérni hozzám, Matt? Szeretném, ha úgy ölelnél, hogy a csontjaim is ropogjanak bele. Olyan gyakran ölelhetsz, amilyen gyakran csak akarsz! Ahogy a fiú ernyedt karját Agnes vállára tette, valahogy úgy érezte, hogy túl sokat követelnek egy férfitól, akinek másnap reggel hosszú és kalandos út veszedelmeivel kell farkasszemet néznie. - Szégyellem, hogy ilyen nyíltan kimutatom az érzelmeimet - vallotta be Agnes pirulva -, de nincs ebben semmi rossz, igaz, Matt? Ha hazatérsz, úgyis összeházasodunk. A szívem szakad meg, ha arra gondolok, hogy nem tudtunk házasságot kötni az elutazásod előtt. Olyan szívesen veled mentem volna! - De Agnes! - tiltakozott a fiú. - Az az ország egyáltalán nem fehér nőknek való. - Ugyan! Nagyon sok fehér nő él Indiában! Például a tisztek feleségei. Ha miután lejár az időd, és vissza kell térned, én is veled tartok! - jelentette ki Agnes határozottan. - Tudod, többé nem hagyhatjuk, hogy elválasszanak minket egymástól. Matthew hallgatott. Megdöbbentette a lány hangjából kicsendülő elszántság, és még sosem érezte magát ilyen közel az oltárhoz, az ölelés azonban kezdett határozottan nyomasztóvá válni. - Attól tartok, mennem kell, Aggie - mondta némi idő elteltével. - De hiszen még olyan korán van, Matt! - tiltakozott a lány sértődötten. - Tíz óra előtt sosem szoktál hazaindulni. - Tudom, Agnes, holnap azonban nagy nap áll előttem - felelte Matthew fontoskodva. Délre a hajón kell lennem. - Belehalok az elválásba! - jelentette ki Agnes drámai hangon, miközben vonakodva elengedte a fiút. Ahogy Matthew felállt, megigazította a nyakkendőjét, megrázta a nadrágszárát, szemügyre véve az üléstől keletkezett gyűrődéseket, arra gondolt, hogy megérte, és nagyon jó tudni, hogy a nők hajlandók lennének akár meghalni is érte. - Viszontlátásra, Agnes - mondta udvariasan és mindkét kezét a lány felé nyújtotta. Találkozni fogunk! - 34 -
Agnes a fiú karjába vetette magát, fejét a vállgödrébe fúrta, és zokogásának ereje mindkettőjüket csaknem ledöntötte a lábáról. - Nem lenne szabad hagynom, hogy elmenj! - kiáltotta Agnes megtörve, miközben Matthew kibontakozott az öleléséből. - Túl messzire utazol! Imádkozni fogok érted, Matt! Kérni fogom az Urat, hogy őrizzen meg téged nekem épségben - szipogta, ahogy kikísérte kedvesét a lépcsőhöz. Az utcára érve Matt kiegyensúlyozottnak és feldobottnak érezte magát: megerősítette Agnes szomorúságának tudata, mintha a vihar, amelyet a lány szűz szívében előidézett, valamiképp megtisztította és még a testmagasságát is megnövelte volna. Amikor azonban a következő nap fáradalmaira készülve korán ágyba feküdt, arra gondolt, hogy Miss Moir mostanában mintha egy kicsit túlzásba vitte volna az iránta tanúsított figyelmet, és miközben elaludt, leszögezte magában, miszerint egy férfinak kétszer is meg kell gondolnia, mielőtt felelőtlenül elkötelezi magát, különösen ha az illető egy olyan tapasztalt világfi, mint Matthew Brodie. Másnap reggel, bár korán ébredt, Mamma csak kilenc órakor engedte felkelni az ágyból. - Ne siess, maradj nyugodtan! Tartogasd az erődet, kisfiam! - mondta, miközben elé tette a reggeli teát. - Rengeteg időnk van, és nagyon hosszú út áll előtted. Nyilvánvalóan úgy képzelte, hogy Matthew pihenés nélkül teszi meg az utat Kalkuttáig, így ezen késleltetett felkelés eredményeképpen még nem végzett az öltözködéssel, amikor az apja felkiabált a lépcső aljáról. Brodie soha nem tért el a szokásaitól: gyengeségnek tartotta volna, ha otthon marad és elbúcsúztatja a fiát, így fél tízkor, mint mindig, ma is munkába indult. Ahogy Matthew leszáguldott a lépcsőn, kezében törülközővel, vizes, kócos hajjal, és odaállt az apja elé, Brodie szúrós szemmel végignézett rajta. Matt nem állta a tekintetét, és gyorsan elfordította a fejét. - Nos, Matthew Brodie - kezdte James Brodie -, ma útra kelsz, és ez azt jelenti, hogy öt évre búcsút mondasz az otthonodnak. Remélem, hogy ezek alatt az évek alatt bebizonyítod életrevalóságodat. Simulékony, puhány alak vagy, és az anyád nagyon elkényeztetett, de biztosan van benned valami jó is. Lenni kell benned valami jónak - kiáltotta -, hiszen az én fiam vagy! Szeretném, ha ezek a tulajdonságaid kitűnnének! Nézz az emberek szemébe, ha hozzád beszélnek, és ne lógasd a fejed, mint egy kutya! Azért küldelek el Indiába, hogy ott férfi váljék belőled. Soha ne feledkezz meg róla, hogy te James Brodie fia és örököse vagy! - Mindened megvan, amit csak kívánhatsz - folytatta. - Egy fontos állás, amelyben nagy lehetőségek rejlenek. A legjobb ruhákat kaptad tőlem, amit pénzen venni lehet, de ami ennél is fontosabb, nevet adtam neked. Légy férfi, de ami ennél is fontosabb, légy Brodie! Mindig viselkedj Brodie-ként, különben Isten irgalmazzon neked! Keményen megrázta a fia kezét, megfordult, és elment. Matthew Mamma segítségével - aki ki-be szaladgált a szobából - kábultan befejezte az öltözködést, megette a reggelijét anélkül, hogy érezte volna az ízét, és mielőtt magához térhetett volna, már meg is érkezett a kocsi. A búcsúszavak szinte elárasztották. Az öreg Brodie nagymama, aki dühös volt amiért ilyen korán felébresztették, hosszú hálóingét összefogva csupasz, csontos lábszára fölött, a lépcső tetejéről kiabált le. - Viszlát, fiacskám, és vigyázz, el ne süllyedjen a hajó alattad! Nessie már jóval az indulás előtt sírva fakadt, és most alig lehetett érteni szavait a zokogástól. - Írni fogok neked, Matt! Remélem, jó hasznát veszed az iránytűnek! Mary is elérzékenyült. Átölelte Matt nyakát, és melegen arcon csókolta. - Soha ne veszítsd el a fejed, drága Matt! Légy bátor, és akkor semmi sem árthat neked! Ne felejtsd el a te szerető húgodat! Matthew beszállt Mammával a kocsiba, és apatikusan meredt maga elé, miközben kíméletlenül zötykölődve az állomás felé gurultak. Mrs. Brodie büszkén nézett kifelé az ablakon, és lelki szemével szinte látta az embereket, amint megbökik egymást és azt mondják: „Az ott Mrs. Brodie, aki a Kalkuttába induló fiát kíséri. Jó anyja a fiának, és a fiú is rendes, ügyes gyerek...” Nem mindennapi esemény Levenfordban, hogy egy anya az Indiába induló hajóhoz kíséri a fiát, tűnődött elégedetten. Megigazgatta köpenyét, és úgy húzta ki magát a rozoga kocsiban, mintha az ő privát hintója lenne. Az állomásra érve fontoskodó mozdulatokkal kifizette a kocsist, és közben kalapja alól gyors oldalpillantásokat vetett az árkád alatt álldogálókra. Néhány perc múlva azonban képtelen volt megállni, és hanyagul megjegyezte a hordárnak: - 35 -
- Ez a fiatalember Indiába utazik. A nehéz bőrönd súlya alatt tántorgó hordár, akit elkábított a ruhákból áradó kámforszag, lassan hátrafordította a fejét, és bárgyún meredt az asszonyra. Bár most már ott álltak a peronon, a végzet vonata késett, mivel a sokat szapult darrochi és levenfordi összevont járat ma sem hazudtolta meg rossz hírét. Mamma türelmetlenül toporgott, és percenként megnézte a nyakában lógó ezüstórát; eközben Matthew, aki kétségbeesetten abban reménykedett, hogy valahol lerobbant a vonat, szomorúan bámult maga elé. A félkegyelmű hordár eközben tátott szájjal bámulta Mrs. Brodie-t. Még sosem látta ezt a különös viselkedésű hölgyet, akit valóságos természeti csodának - de legalábbis európainak tartott. Végül kattogó zaj hallatszott a távolból, mintegy megfojtva Matt utolsó reményét is. A vonat bepöfögött az állomásra, majd néhány perccel később kipöfögött onnan, rajta Mrs. Brodie-val és Matthew-val, akik egymással szemben foglaltak helyet a kemény fapadon. Eközben a hordár hitetlenkedve meredt az egypennys érmére, amit a hölgy nagylelkűen a tenyerébe nyomott. Megvakarta a fejét, megvetően kiköpött, majd elfelejtette az egész epizódot, mint olyasvalamit, ami számára felfoghatatlan. Mrs. Brodie élelmesen kihasznált minden alkalmat, amikor hangja a nagy kattogás közepette hallható volt, újabb és újabb tanácsokkal látva el egyszem fiát, a szülői intelmek között pedig próbált egy kis lelket önteni bele. Matthew kényelmetlenül fészkelődött az ülésén: tudta, hogy most egy felvidítási kísérlet alanya, és nagyon utálta az egészet. Persze, neki könnyű, gondolta, nem neki kell elutaznia. Idővel megérkeztek Glasgow-ba, és az út, legalábbis Matthew számára, rendkívül rövidnek tűnt. A Jamaica Streeten és a Broomielaw-n végighaladva megérkeztek a kikötőbe, ahol az lrrawaddy horgonyzott a Stobcross dokkban. A gőz fehéren gomolygott elő a kéményekből, és két vontatóhajó várta készenlétben az indulást. Hatalmas hajó volt, óriási lapátkerékkel, és kéménye mellett még a szomszédos hajók árbocai is eltörpültek. - Hűha, ez aztán jókora hajó, Matt! - jegyezte meg Mamma elképedve. - Már nem is foglak annyira félteni, ha arra gondolok, hogy ezen utazol. A kéménye olyan magas, mint a Tower tornya. Nézd csak az embereket a fedélzetén! Azt hiszem, nekünk is fel kellene szállnunk. Együtt végigsétáltak a palánkon, és megérkeztek a fedélzetre, ahol már javában folytak az indulás előkészületei, és óriási volt a nyüzsgés. Matrózok szaladgáltak fel-alá, csodákat hajtva végre a kötelekkel; aranyzsinóros egyenruhába öltözött tisztek kiabáltak fontoskodva, és a sípjukat fújták; stewardok kísérték az utasokat, az utasok lélekszakadva futottak a stewardok után; hazájukba visszatérő anglo-indiaiak néztek görbén mindenkire, aki az útjukba került; esetlenül tébláboló rokonok botladoztak a fedélzettartó támoszlopok és csomaghalmok között. A hatalmas nyüzsgés elvette Mrs. Brodie bátorságát. A steward fölényes modora, aki lekísérte őket, megijesztette, és bár korábban szándékában állt megkeresni a hajó kapitányát és személyes gondjaira bízni Matthew-t, ezt már nem tartotta olyan jó ötletnek. Ahogy ott ült a kis zsúfolt kabinban, amely a következő nyolc hét során Matt otthonaként volt hivatott szolgálni, és megérezte maga alatt a hajó méltóságteljes ringatózását, rájött, minél hamarabb kiszáll, annál jobb. Most, hogy tényleg közelgett a búcsú pillanata, Mrs. Brodie romantikus képzeletében gyökerező felvillanyozottsága hirtelen elillant, s ahogy azt a férje előre megmondta gúnyosan, az asszony összezuhant, akár egy kipukkadt hólyag. Ismét önmaga volt, egy gyenge nő, aki életet adott ennek a gyermeknek, a melléről etette, a szeme előtt cseperedett férfivá, és most perceken belül elhagyja őt. Egy nagy könnycsepp gördült végig az arcán. - Ó, Matt! - kiáltotta - A kedvedért megpróbáltam jókedvű lenni, de most már bevallom, nagyon fáj, hogy el kell engednem téged. Szerintem te nem vagy abba a távoli országba való. Sokkal jobban örülnék, ha itthon maradnál! - Én sem akarok menni, Mamma - mondta Matt, mintha abban bízna, hogy az utolsó pillanatban az anyja kinyújtja a kezét, és kirántja ebből a szörnyű rémálomból. - Most már menned kell, fiam. Túl késő, hogy változtassunk a dolgokon - felelte Mamma, szomorúan rázva a fejét. - Édesapád akarta így, és annak kell történnie, amit ő akar. Ez ellen nem tehetünk semmit. Azonban te igyekezni fogsz jól viselkedni, igaz, Matt? - Igen, Mamma. - Hazaküldesz majd valamennyit a fizetésedből, hogy betegyem számodra a bankba? - 36 -
- Igen, Mamma. - Mindennap elolvasol egy fejezetet a Bibliából? - Igen, Mamma. - És ne felejts el engem, Matt! Matthew mellkasából szaggatott zokogás tört fel. - Nem akarok menni! - kiáltotta, belekapaszkodva anyja ruhájába. - Elküldtök itthonról, és soha nem jövök vissza! Ott fogok meghalni! Ne hagyj elmenni, Mamma! - Menned kell, Matt - suttogta az anyja. - Apád mindkettőnket megölne, ha együtt térnénk haza. - Beteg leszek a hajón! - nyüszítette a fiú. - Már most rosszul vagyok! Indiában elkapom a lázat! Tudod, hogy nem vagyok erős. Hidd el, Mamma, ott lelem halálom! - Pssszt, kisfiam - motyogta Mamma -, nyugodj meg! Imádkozni fogok az Úrhoz, hogy vigyázzon rád. - Nos, Mamma, ha mennem kell, akkor most már hagyjál magamra! - zokogta Matt. - Elég volt, nem bírom tovább! Nem kell a vigasztalás. Menj! Az anyja felállt és megölelte: elvégre is asszony volt. - Viszontlátásra, fiam, és Isten áldása legyen rajtad! - mondta halkan. Amint az anyja könnyes szemmel és a fejét rázva elhagyta a kabint, Matt kétségbeesetten a priccsre vetette magát, és fejét a párnába fúrta. Mrs. Brodie visszaindult a Queen Streeti állomásra. Ahogy elhagyta a kikötőt, szinte vonszolta magát ugyanazokon a kockaköveken, amelyeken nemrég még oly büszkén és könnyedén lépkedett: a válla fokozatosan meghajlott, ruhája csapzottan lógott rajta, feje lecsuklott. Visszazuhant álmaiból a földre, és ismét James Brodie szerencsétlen, kétbalkezes felesége volt. Hazafelé a vonaton fáradtnak érezte magát, teljesen kimerítették az egymást gyorsan követő heves érzelmek. A szeme lassan lecsukódott, és elaludt. Álmában kínzó képek kúsztak elő agyának sötét zugaiból. Valaki lelökte a magasból és mindenütt szögletes, szürke kövek voltak, amelyek egyre közelebb nyomultak hozzá. A földön körülötte hevertek a gyermekei, kicsavarodott végtagokkal, és amikor a kőfalak már majdnem összepréselték őket, hangos sikoltással felébredt. A vonat Levenford határában járt. Mrs. Brodie hazaért.
Ötödik fejezet Másnap reggel tíz óra körül Mrs. Brodie és Mary a konyhában volt, mivel általában ilyenkor beszélték meg az aznapi háztartási teendőket, miután a ház ura, reggelije elfogyasztását követően, munkába indult. Ezen a reggelen azonban egyetlen szó sem esett a takarításról és a stoppolásról, az aznapi menüről, és hogy apa szürke öltönyét ki kell-e vasalni. Mrs. Brodie egy csésze erős teát kortyolgatott szomorúan, Mary pedig tűnődve meredt az égre az ablakon keresztül. - Úgy érzem, ma semmire sem vagyok jó - jegyezte meg Mamma némi idő elteltével. - Nem csoda, Mamma, egy olyan nap után, mint a tegnapi - sóhajtott Mary. - Vajon hogy van? Remélem, azért még nincs honvágya! Mrs. Brodie megrázta a fejét. - Attól félek, a tengeribetegség lesz a fő baja. Szegény Matthew sosem volt egy tengerésztípus! Jól emlékszem, amikor tizenkét éves volt, és Port Doranba utaztunk, nagyon beteg lett a gőzös fedélzetén - pedig az egyáltalán nem volt vészes. Ringlószilvát evett ebéd után és nem akartam elrontani a napját, hát hagytam. A szilva aztán hamarosan visszajött a finom ebéddel együtt, ami fél koronába került az apjának. Hűha, apád nagyon haragudott rá, de rám is, mintha az én hibám lett volna, hogy a hajó ringása miatt felfordult a fia gyomra. Egy pillanatra elgondolkodott, majd hozzátette: - Mindenesetre örülök neki, hogy én sosem bántottam Mattet. Nem! Még csak le sem szidtam, nemhogy kezet emeltem volna rá. - Mindig is Mattet szeretted a legjobban - jegyezte meg Mary mosolyogva. - Attól tartok, nagyon fogod hiányolni, Mamma! - Hiányolni? - vonta fel Mrs. Brodie a szemöldökét. - Igen, valóban. Olyan gyengének érzem magam, mintha egy rész belőlem is elúszott volna azzal a hajóval, és sosem jönne vissza. - 37 -
Remélem, én is hiányozni fogok neki... - Mamma szemét elfutotta a könny, miközben tovább beszélt. - Bár felnőtt férfi, nagyon maga alatt volt, amikor búcsút kellett vennie az édesanyjától a kabinjában. Tudod, Mary, ez némi vigaszt jelent számomra, amíg megkapom az első levelét. Szent ég, mennyire várom a leveleit! Pedig eddig egyetlenegyszer írt csak nekem, kilencéves korában, amikor Jim bácsikátok farmján nyaralt, azután a csúnya tüdőgyulladás után. Nagyon érdekes levél volt... Elmesélte benne, hogyan lovagolt, és hogyan fogott pisztrángot a közeli patakban. A mai napig őrzöm a fiókomban, és ismét el fogom olvasni. Igen! Végignézem az összes fiókot, és kiválogatom Matt holmiját. Ezek majd némi vigaszt nyújtanak, amíg megkapom tőle az első levelet. - Tehát ma kitakarítjuk Matt szobáját, Mamma? - kérdezte Mary. - Nem, Mary... Nem nyúlunk semmihez. Az Matt szobája, és mi úgy hagyjuk, ahogy van. Egyszer talán még szüksége lesz rá... Bár ebben nem vagyok biztos. Mrs. Brodie nagyot kortyolt a teájából. - Rendes volt tőled, Mary, hogy készítettél nekem egy teát. Segít egy kicsit összeszedni magam. Matt biztosan jó teát fog kapni Indiában, hiszen az a tea és a fűszerek hazája. A melegben pedig ihat hideg teát... Nagyon jól hűsít - tette hozzá, majd rövid szünet után megkérdezte: Magadnak miért nem töltöttél? - Ma reggel egy kicsit zaklatott vagyok, Mamma. - Igen, néhány napja rosszul nézel ki. Fehér vagy, mint a fal. Mrs. Brodie Maryt kedvelte a legkevésbé gyermekei közül, de most, hogy kedvence, Matthew elment, megpróbált közeledni a lányához. - Ma egyáltalán nem fogunk takarítani, se te, se én: mindketten megérdemlünk egy kis pihenőt az elmúlt napok sürgölődése után. Én leülök egy kicsit olvasni, te pedig elmégy bevásárolni, és közben szívsz egy kis friss levegőt. Jót fog tenni egy séta, amíg még süt a nap. Mi hiányzik itthonról? Felmérték a kamra hiányosságait, és Mary minden egyes tételt feljegyzett egy papírcetlire. Mivel a kosztpénz meglehetősen kevés volt, több különböző boltban kellett vásárolnia, hogy minél olcsóbban szerezzen be mindent. - Most, hogy Matt már nincsen itthon, lemondjuk a köménymagos keksz rendelésünket a péknél. Apád ugyanis soha rá sem néz. Közöld velük, hogy nem kérünk többet! - utasította Mamma Maryt. - Jaj, milyen üres a ház a fiú nélkül! Olyan jó érzés volt, ha finom ételt tehettem elé! - Vajból is elég lesz kevesebb, Mamma - jegyezte meg Mary. - Matt azt is nagyon szerette tette hozzá, hófehér fogát a ceruzával kocogtatva. - Ma amúgy sem kellett volna vaj! - torkolta le Mamma ingerülten. - Azonban szeretném, ha megvennéd az e heti jó Gondolatok című lapot. Mattnek nagyon nagy szüksége lesz rá, és én minden héten el fogom küldeni neki. Legalább egy kicsit felvidul tőle. Miután minden beszereznivalót feljegyzett, és kiszámolta a teljes költséget, Mary megkapta a pénzt anyja laposka erszényéből. Feltette a kalapját, fogta a szatyrát, és elindult vásárolni. A házból kilépve örült, hogy kint lehet a friss levegőn. Testben, lélekben egyaránt szabadabbnak érezte magát most, hogy kikerült állandó környezete korlátai közül. Ráadásul minden városban tett látogatás izgalmas kalandot jelentett számára. Az utcasarkoknál mély levegőt vett, és alig mert felnézni, egyszerre remélve és rettegve attól, hogy megpillantja Denist. Bár újabb levelet nem kapott - talán szerencséjére, mert akkor biztosan lebukott volna -, a szíve mélyén érezte, hogy a fiú azóta hazaérkezett üzleti útjáról. Ha valóban szereti, biztosan el fog jönni Levenfordba, hogy találkozzon vele. Az ösztönös vágyakozás meggyorsította lépteit, és szíve vadul dobolt a mellkasában. A vásártér mellett elhaladva enyhe zavart érzett. Egyetlen gyors pillantással felmérte a terepet, és látta, hogy a számtalan láb által kitaposott utacskákon, a sátrak és bódék helyén sárgálló foltokon és a szemétkupacokon kívül semmi sem maradt a múlt heti színes forgatagból. A látvány azonban nem ébresztett rossz érzést Maryben, ugyanis a szívében őrzött emlék nem volt sem kopott, sem kiégett, hanem minden nappal egyre fényesebben ragyogott. A vágy, hogy lássa Denist, tovább fokozódott. Karcsú alakja mintha lebegett volna, szemére áttetsző köd ereszkedett, arca pirosan fénylett, mint a vadrózsabimbó, és torkát valami különös érzés fojtogatta. A belvárosba érve igyekezett minél hosszabbra nyújtani a vásárlást, ráérősen nézegette a kirakatokat, és közben abban reménykedett, hogy egy gyengéd érintés a vállán felriasztja - 38 -
álmodozásából. A lehető leghosszabb útvonalakat választotta, és annyi utcát bejárt, amennyit csak mert, hátha összefut Denisszel. Ahogy azonban telt az idő, és Denis nem jött, Mary kezdett idegesen nézelődni, mintha ezzel akarná rávenni a fiút, hogy végre megjelenjen, és véget vessen szenvedésének. Lassan mindent megvett, amit kellett, és mire az utolsó tétel is bekerült a szatyrába, sima homlokát az idegesség kis felhője árnyékolta be, szája sarka panaszosan legörbült, és eluralkodott rajta a teljes kétségbeesés. Denis nem szereti, és így nem is fog eljönni hozzá! Bolond volt, amikor azt hitte, hogy továbbra is törődni fog vele, egy ilyen jelentéktelen teremtéssel, aki távolról sem ér fel a fiú elbűvölő és kedves lényéhez. Hirtelen szörnyű bizonyossággal hasított belé a felismerés, hogy Denis soha többé nem fogja keresni, és ő magára marad, mint egy törött szárnyú madár. Lehetetlen volt tovább halogatni a hazatérést. Nem akarta, hogy az emberek az utcán kószálva lássák, amint azt a férfit keresi, aki csalfa módon elhagyta. Gyorsan sarkon fordult, és karján a szörnyű súlyként ránehezedő szatyorral hazafelé indult. Ez alkalommal a csendes utcákat választotta, amennyire lehet, elbújva a világ elől. Ha Denis nem szereti, nem erőltetheti rá magát, mondogatta magának. Lehajtotta a fejét, és igyekezett minél kisebb helyet elfoglalni a járdából, amelyen haladt. Annyira beleélte magát, hogy nem fogja látni Denist, hogy amikor a fiú elétoppant az új állomás felől a város irányába vezető utcán, olyan volt, mintha egy szellem öltött volna testet. Mary döbbenten és hitetlenkedve meredt rá, és szeme másodpercekig nem engedte át a látványt az agyába, mintha attól félne, hogy csupán a fantáziája űz tréfát vele. Azonban egyetlen szellem sem lett volna képes olyan lelkesen sietni felé, olyan lenyűgözően mosolyogni, olyan melegen megszorítani a kezét, ahogyan a fiú tette. Igen, ez valóban Denis volt. Igaz, nem lett volna joga ilyen jókedvűnek, gondtalannak és felszabadultnak lenni, hiszen ez arra enged következtetni, hogy egyáltalán nem viselte meg a tőle távol töltött idő. Talán Denis nem is tudja, hogy neki hosszú, nyomasztó napokon keresztül kellett várni rá, és alig egy perccel ezelőtt a teljes kétségbeesés szélén ingadozott már a gondolatra is, hogy esetleg elhagyta őt. - Mary, maga a mennyország, hogy ismét láthatlak! Olyan gyönyörű vagy, mint egy angyal odaföntről! Tegnap késő este értem haza, és jöttem, amilyen hamar csak tudtam. Micsoda szerencse, hogy így összefutottunk! - kiáltotta Denis, és közben szinte itta magába a lány látványát. Mary egy szempillantás alatt megbocsátott neki. Csüggedése elpárolgott a fiú lenyűgöző mosolyának melegétől: helyette felrémlettek benne legutóbbi találkozásuk édesen intim körülményei, és hirtelen mélyen elpirult. Ez az a fiatalember, aki a sötétség jótékony leple alatt először megcsókolta és megsimogatta szűz, érintetlen testét. Vajon tudja, milyen sokat gondolt rá? Tudja, mennyit merengett a múlt lüktető emlékein, és álmodozott a homályba burkolózó jövőn? Mary lesütötte a szemét, és nem mert ránézni a fiúra. - Annyira örülök, hogy látlak, Mary, a legszívesebben táncra perdülnék! Mondd, te is örülsz? - Igen - suttogta Mary. - Rengeteg mondanivalóm van, amit nem akartam leírni a levélben, attól félve, hogy esetleg valaki más kezébe kerül. Különben megkaptad? - Igen, megkaptam a levelet, de többé ne írj - lehelte Mary elhaló hangon. - Veszélyes lenne. Amit a fiú említett, annyira bizalmas volt, hogy annak a gondolatára, ami kimondatlan maradt, Mary még jobban elvörösödött. - Egy jó darabig szerencsére nem is lesz rá szükség - nevetett Denis. - Mostantól kezdve sokkal gyakrabban fogunk találkozni. Most egy vagy két hónapig az irodában fogok dolgozni, egészen az őszi utamig. Ha már az üzletnél tartunk... Drága Mary, szerencsét hoztál nekem! Kétszer annyi megrendelésem van, mint korábban. Ha továbbra is ilyen jó hatással leszel rám, rövid idő alatt egy egész vagyont keresek. Az ördögbe is! Ha másért nem, azért kell velem találkoznod, hogy együtt költsük el a nyereséget! Mary idegesen körülnézett. Úgy érezte, számtalan ártó szempár figyeli a kihalt utcán. Denis felszabadult viselkedéséből kiderült, egyáltalán nem érti Mary helyzetét. - Denis, attól tartok, nem maradhatok tovább. Itt bárki megláthat.
- 39 -
- Szóval szerinted bűn délelőtt szóba állni egy fiatalemberrel? - kérdezte a fiú halk, jelentőségteljes hangon. - Szerintem ebben nincs a világon semmi rossz. De ha szívesebben sétálnál, elmegyek veled John O'Groates-ig. Engedje meg, hölgyem, hogy vigyem a csomagjait! Mary megrázta a fejét. - Az emberek úgy még jobban felfigyelnének ránk - mondta félénken, és már szinte érezte magán a kíváncsi szemek fürkésző pillantását. Denis gyengéden, védelmezőn tekintett rá, majd végignézett az utcán. Pillantása Mary elfogult szemének olyan volt, mint egy ellenséges vidéken átutazó kalandor rettenthetetlen tekintete. - Mary, kedvesem - szólalt meg végül Denis tréfás hangon -, te még nem ismered azt a férfit, akivel beszélgetsz. Foyle sosem hátrál meg! Ez az én mottóm. Gyere csak be ide! Határozottan karonfogta, és mielőtt Mary felocsúdhatott vagy tiltakozhatott volna, behúzta a Bertorelli kávézó krémszínű ajtaján. Mary elsápadt a döbbenettől, és úgy érezte, ezzel végképp átlépte a tisztességet a romlottságtól elválasztó határvonalat. Neheztelően nézett a vidáman mosolygó fiúra, és azt suttogta: - Ó, Denis, hogy tehettél ilyet? Ugyanakkor, ahogy körülnézett a tiszta, üres üzlethelyiség márvány tetejű asztalkáin, csillogó tükrein és mintás tapétával bevont falain, miközben Denis az egyik plüss boxhoz vezette, amely pontosan olyan volt, mint a templomi gyóntatófülke, különös meglepetést érzett. Lelke mélyén ugyanis valami szörnyű bűnbarlangra számított, ahol - ha a szóbeszédnek hinni lehet - vad tivornyák folynak. Elképedése tovább fokozódott, amikor megjelent egy kövér, középkorú férfi, álla alatt egy sor tokával, mosolyogva odalépett hozzájuk, és teste azon részének meghajlásával, amely egykor a dereka lehetett, köszöntötte őket. - Jó napot, Mr. Foyle! Örülök, hogy ismét itthon látom. - Jó reggelt, Louis! Tehát ez maga volt a szörnyeteg, személyesen. - Milyen volt az útja, Mr. Foyle? Remélem, sikeres. - Méghogy sikeres? Talán még mindig nem tudja, maga vén hústorony, hogy én bármit el tudok adni? Egy tonna makarónin is túl tudnék adni Aberdeen utcáin! Bertorelli nevetett, és széttárta a karját: kuncogásának hatására tokáinak száma mintha megduplázódott volna. - Az nem lenne nehéz, Mr. Foyle. A makaróni finom étel, ahogy a zabkása is: ilyen nagy lesz tőle az ember, mint én. - Igaza van, Louis! Maga az élő példa, miért nem szabad makarónit enni. Azonban egy pillanatig se bánkódjék az alakja miatt! Hogy van a család? - Kitűnően! A bambino hamarosan akkora lesz, mint én. Már két tokája van! Miközben a két férfi vidáman nevetett, Mary ismét szemügyre vette a gonosztevőt, aki aljasságát színlelt jókedv és hamis kedvesség álarca alá rejti. Kavargó, egymásnak ellentmondó gondolatait Denis zavarta meg, amint taktikusan megkérdezte: - Te mit kérsz, Mary... Macallumot? Mary számára igencsak nagy nehézséget jelentett bólintani, mert bár fogalma sem volt, mi az a macallum, a világért sem ismerte volna be tudatlanságát a romlottság arkangyala előtt. - Jó választás, nagyon finom! - helyeselt Bertorelli, miközben eldöcögött. - Kedves fickó - jegyezte meg Denis. - Rendkívül becsületes, és ha te rendes vagy vele, ő is rendes veled. - De... Annyi mindent beszélnek róla - dadogta Mary. - Ugyan! Persze, csecsemőket eszik, igaz? Ez nem más, mint egyszerű megszállottság, kedves Mary! Egyszer túl kell lépnünk ezen, ha nem akarunk leragadni ebben a sötét korban! Attól, hogy olasz, még ugyanolyan ember, mint te vagy én. Egy kis faluból jött Pisa közeléből. Ott van az a ferde torony, amely sosem dől el. Egy nap majd elmegyünk és megnézzük... Ahogyan Párizst és Rómát is - tette hozzá. Mary őszintén csodálta ezt a fiatalembert, aki keresztnevükön szólított idegeneket, és úgy emlegette Európa fővárosait, mintha itt lennének a szomszédban: nem nagyképűen, mint szegény - 40 -
Matt, hanem hűvös, nyugodt magabiztossággal. Biztos volt benne, hogy csodálatos és izgalmas lehet az élet egy férfi mellett, aki ilyen erős, gyengéd, ugyanakkor bátor és elszánt. Úgy érezte, jó úton halad afelé, hogy istenként imádja Denist. Mary a macallumját eszegette, ami fagylalt és málnaöntet fantasztikus keveréke volt. A gyümölcs enyhén savanykás és a fagylalt édes íze csodálatosan kiegészítette egymást. Denis az asztal alatt lábát gyengéden Maryéhez nyomta; és közben elégedetten figyelte a lány naiv élvezetét. Miért van az, kérdezte Mary magától, hogy mindig olyan jól érzi magát a fiúval? Kedvességével, nagylelkűségével és türelmességével miért különbözik mindenkitől, akit eddig ismert? Miért van az, hogy felfelé görbülő szája, a haján megcsillanó fény, az, ahogyan a fejét tartja, mind heves szívdobogást vált ki belőle? - Jól érzed magad? - kérdezte Denis. - Igen, nagyon tetszik ez a hely - felelte Mary kitérőn. - Valóban. Máskülönben nem hoztalak volna ide. De szerintem mindenütt jó, ha együtt vagyunk. Ez a titok nyitja, Mary! Mary csillogó szemmel viszonozta a fiú pillantását, és lassan kezdte hatalmába keríteni életerejének kisugárzása. Találkozásuk óta most először elnevette magát, boldogan, felszabadultan. - Így már sokkal jobb - bátorította Denis. - Már kezdtem aggódni érted. Átnyúlt az asztal fölött és megfogta a lány vékonyka ujjait. - Tudod, drága Mary, nagyon szeretném, ha boldog lennél. Amikor először megláttalak, a szépséged miatt szerettem beléd - de az szomorú szépség volt. Úgy néztél rám, mint aki fél mosolyogni, mintha valaki kiölte volna belőled a mosolyt és a nevetést. Az együtt töltött csodálatos idő óta csak rád gondolok. Szeretlek, és remélem, te is szeretsz. Képtelen lennék nélküled élni, mindig veled akarok lenni, szeretném látni, ahogy leveted magadról a szomorúságot, és jókedvűen nevetsz minden idétlen, ostoba tréfámon. Engedd, hogy nyíltan udvaroljak neked! Mary hallgatott: nagyon megindították a fiú szavai. Hosszú percek teltek el, mire meg tudott szólalni. - Én is nagyon szeretném, ha együtt lehetnénk - mondta szomorúan. - Nagyon hiányoztál, Denis. Azonban nem ismered az apámat. Borzalmas ember. Van vele kapcsolatban valami, amit nem érthetsz. Félek tőle... És megtiltotta, hogy szóba álljak veled. Denis szeme elkeskenyedett. - Talán nem vagyok elég jó neki? Mary keze megrándult, mintha a fiú megbántotta volna. - Ó, ne mondj ilyet, drága Denis! Csodálatos vagy, és én szeretlek. Ha kell, meghalnék érted, de az apám a legzsarnokibb ember, akit el tudsz képzelni - és a legbüszkébb is. - És miért ilyen? Nincs miért szégyenkeznem, Mary. Miért mondod, hogy büszke? Mary egy pillanatig hallgatott, majd lassan azt felelte: - Nem tudom! Amikor kicsi voltam, sosem gondolkodtam ezen. Az apám valóságos isten volt a szememben, nagy, erős, és minden szó, amit kiejtett a száján, parancs volt számomra. Ahogy azonban teltek az évek, kezdtem úgy érezni, hogy a dolog mögött valami rejtély húzódik, valami, ami megkülönbözteti őt más emberektől, ami miatt megpróbál minket a saját képére formálni, és szinte félek attól, hogy azt gondolja... Hirtelen elhallgatott és idegesen nézett Denisre. - Mi az? - sürgette a fiú. - Nem vagyok benne biztos, jaj, alig tudom kimondani! - Mary zavartan elpirult, miközben akadozva folytatta. - Úgy tűnik, azt hiszi, hogy valamiképp rokoni kapcsolatban állunk a Winton családdal. - A Winton családdal? - kiáltotta Denis hitetlenkedve. - Magával a gróffal? Honnan veszi ezt az apád? Mary szomorúan megrázta a fejét. - Nem tudom. Soha nem beszélt róla, de biztos vagyok benne, hogy ez állandóan ott motoszkál az agyában. Tudod, a Wintonok családneve Brodie - olyan nevetséges ez az egész! - Nevetséges - ismételte Denis. - Valóban nevetséges. És apád mit akar ebből az egészből kihozni? - 41 -
- Semmit - felelte Mary keserűen. - Egyszerűen legyezgeti a hiúságát. Néha nagyon megkeseríti az életünket. Erőszakosan irányít minket, és arra kényszerít, hogy teljesen másképp éljünk, mint a többi ember. El vagyunk zárva a világtól abban a nyomasztó házban, amit ő építtetett magának. Annyira felkavarta, hogy végre szavakba önthette félelmeit, hogy végül felkiáltott: - Ó, Denis, tudom, hogy nem lenne szabad így beszélnem az apámról, de nagyon félek tőle! Soha nem engedné meg... Hogy eljegyezzük egymást. Denis arca elkomorult. - Elmegyek hozzá, és beszélek vele - mondta. - Ráveszem, hogy engedjen minket találkozni. Nem félek tőle. A világon senkitől sem félek. Mary ijedten felpattant. - Nem! Denis, azt nem szabad! Mindkettőnket borzalmasan megbüntetne. A gondolat, hogy félelmetes, brutális erejű apja bánthatja ezt a fiatal hőst, halálra rémítette. - Ígérd meg, hogy nem teszel ilyet! - könyörgött. - De nekünk találkoznunk kell, Mary. Képtelen lennék lemondani rólad. - Néha majd titokban találkozunk. - Az nem vezet sehová, kedves. Tudod, hogy feleségül szeretnélek venni. Belenézett a lány szemébe, és nem mert többet mondani. Ehelyett megfogta a kezét, gyengéden belecsókolt a tenyerébe, majd a lány kézfejéhez simította az arcát. - Ugye, hamarosan ismét találkozunk? - kérdezte Denis hirtelen. - Szeretnék megint a holdfényben sétálgatni veled, látni a hajadon megcsillanó fehér sugarakat. Felemelte a fejét, és szeretettel nézett a kicsi kézre, melyet továbbra sem engedett el. - Olyan a kezed, Mary, mint egy hópehely: lágy, fehér és puha. És hideg is, mint a hó. Szeretem a kezed, és téged is szeretlek. Denis hirtelen szenvedélyes vágyat érzett, hogy mindig maga mellett tartsa a lányt. Ha kell, küzdeni fog érte: erősebb lesz, mint a körülmények, amelyek elválasztják őket egymástól, erősebb magánál a sorsnál is. - Ugye, feleségül jössz hozzám, még akkor is, ha várnunk kell, Mary? - kérdezte határozott hangon. Ahogy ott ült a fiú, háta mögött az üres üzlethelyiséggel, kezében a kezével, a válaszát várva, Mary látta szemében a szerelmet, a vágyat, hogy boldoggá tegye őt. Azonnal megfeledkezett minden nehézségről, veszélyről és a házasságuk előtt tornyosuló akadályról, és egyszerűen csak szerette a fiút, félelme eltörpült erejének árnyékában. - Igen - felelte, mélyen Denis szemébe nézve. A fiú nem mozdult, nem vetette a lába elé magát hálálkodva, mozdulatlanságában azonban kimondhatatlan szerelem és imádat áradt a testéből Mary testébe, összefonódó kezükön keresztül. Pillantásuk összekapcsolódott, a gyengédség és az érzelem valóságos sugárnyalábot alkotott közöttük. - Nem fogod megbánni, drága Mary - suttogta Denis, majd áthajolt az asztalon, és lágyan szájon csókolta a lányt. - Mindent meg fogok tenni, hogy boldog légy velem. Eddig önző voltam, de mostantól kezdve te leszel az első az életemben. Keményen fogok dolgozni érted. Már most is van némi pénzem a bankban, de ha hajlandó vagy várni, Mary, hamarosan fogjuk magunkat, és összeházasodunk. A megoldás egyszerűsége valósággal elkápráztatta Maryt, amint belegondolt, milyen csodálatos lenne, ha az apja tudta nélkül elszöknének, és ezzel teljesen elszakadnának tőle. Összecsapta a kezét, és azt suttogta: - Ó, Denis, tényleg megtehetnénk? Erre sosem gondoltam! - Megtehetjük, és meg is fogjuk tenni, drága Mary. Keményen fogok dolgozni, hogy minél hamarabb a saját lábunkra állhassunk. Emlékezz a mottómra! Ez lesz a mi családi címerünk szövege. Ne foglalkozz a Wintonokkal, és mostantól kezdve ne gyötörd magad felesleges gondolatokkal! Hagyj rám mindent, és ne felejtsd el, a nap minden percében rád gondolok és érted dolgozom. Óvatosnak kell lennünk a találkozásainkat illetően, de remélem, néha azért láthatlak... Ha máshogy nem, a távolból. - 42 -
- Nekem is látnom kell téged: e nélkül nem bírnám ki! - suttogta Mary, majd némi gondolkodás után hozzátette: - Minden kedden elmegyek a könyvtárba, hogy kicseréljem Mamma könyveit, és néha a sajátjaimat. - Azt hiszed, erre magamtól még nem jöttem rá? - mosolygott Denis. - Hamarosan tökéletesen meg fogom ismerni édesanyád irodalmi ízlését. Biztos lehetsz benne, hogy keddenként ott leszek a könyvtárban. Esetleg nem tudnál adni egy fényképet magadról, hogy a hét többi napján nézegethessem? Mary lehajtotta a fejét, és arra gondolt, íme, ismét egy a különös neveltetéséből fakadó hiányosságokból. - Rólam nem készült fénykép. Apám mindig is ellenezte. - Micsoda? A szüleid nagyon le vannak maradva. Fel kell ébresztenünk őket! Micsoda szégyen, hogy sosem fényképeztek le! De ne törődj vele, egy tucat képet készíttetek rólad abban a pillanatban, ahogy összeházasodtunk! Ez hogy tetszik? - kérdezte, és egy homályos, barna színű fényképet varázsolt elő a zsebéből, amely kis sírkövek között álló fiatalembert ábrázolt, arcán oda nem illő vidámsággal. - Denis Foyle az Óriások Járdáján. Tavaly készült - magyarázta. - Volt ott egy öregasszony, aki kagylókat és csigákat árult, tudod, olyanokat, amiben hallani lehet a tenger zúgását, és jövendölt nekem. Azt mondta, hamarosan nagy szerencse ér. Szerintem ő már akkor tudta, hogy találkozni fogok veled. - Nekem adnád ezt a képet, Denis? - kérdezte Mary szégyellősen. - Nagyon tetszik. - Természetesen, azzal az egy feltétellel, hogy a szíved fölött fogod hordani. - Ott kell hordanom, ahol senki sem láthatja - mondta Mary ártatlanul. - Az nekem tökéletesen megfelel - jelentette ki Denis huncut mosollyal, majd elnevette magát a lány hirtelen pirulásán. - Ne is törődj velem, Mary - mondta bocsánatkérőn. - Ahogy az írek mondják: „egy lépéssel mindig hamarabb jár a szám, mint kellene.” Mindketten nevettek, ahogy azonban Mary feloldódott a fiú vidámságában, úgy érezve, hogy az idők végezetéig el tudná hallgatni a tréfáit, észrevette mögötte a szándékot, és nagyon hálás volt érte. Denis igyekezett felkészíteni őt az elválásukra. Denis bátorsága lelket öntött belé, az élethez való nyitott, ugyanakkor merész viszonyulása úgy hatott rá, mint hűvös szellő a rabra, aki hosszú évek fogsága után kiszabadul börtönéből. A szívében feltoluló érzelmek szinte fojtogatták, és a szavak mintha maguktól buktak volna ki belőle. - Melletted boldog és szabad vagyok, Denis. Tudok lélegezni. Nem tudtam, mit jelent a szerelem, amíg veled nem találkoztam. Nem gondoltam rá - nem értettem -, de most már tudom, számomra a szerelem az, ha veled lehetek, ugyanazt a levegőt szívhatom, amit te... Hirtelen elhallgatott, meglepődve saját merészségén. Képek merültek fel benne előző életéből, amikor még nem volt Denis, és ahogy pillantása a mellette heverő teli szatyorra esett, eszébe jutott Mamma, aki azóta már biztosan el sem tudja képzelni, hol lehet. Gyorsan felállt. - Most már igazán mennem kell, Denis - mondta sóhajtva. A lány szavai sötét felhőként tornyosultak fölötte, ennek ellenére nem kérte, hogy maradjon, hanem udvarias férfihoz illően ő is felemelkedett. - Nem akarom, hogy elmenj, kedves, és tudom, te is szívesebben maradnál, de most már legalább világosan látjuk az előttünk álló jövőt. Nincs más dolgunk, mint szeretnünk egymást és várni. Rajtuk kívül továbbra sem volt senki a kávézóban. Bertorelli azzal, hogy visszavonult, tanújelét adta tapintatosságának, és annak, hogy tiszteletben tartja a helyzetüket. Gyorsan megcsókolták egymást: Mary ajka, mint egy pillangó szárnya, alig érintette Denisét. Az ajtóban még váltottak egy utolsó pillantást közös titkaik és szerelmük jeleként, amely szent talizmánként kapcsolta őket össze. Mary ezt követően megfordult, és kilépett az ajtón. A szatyor most könnyű volt, mint a tollpihe, léptei gyorsak, mint szívének dobolása. Fejét magasra tartva, repkedő fürtökkel sietett haza, és mielőtt száguldó gondolatai elcsitulhattak volna, már meg is érkezett. Ahogy besuhant a konyhába, Mrs. Brodie kérdőn nézett rá. - Mi tartott ilyen sokáig? Ennyi időbe telt, amíg megvetted azt a pár holmit? Talán találkoztál valami ismerőssel? Esetleg Matt után érdeklődött valaki? - 43 -
Mary csaknem elnevette magát Mamma arckifejezése láttán. Egy pillanatra elképzelte, mit szólna az anyja, ha azt mondaná, hogy evett egy finom fagylaltot a bűnbarlangban, amelyet egy gonosztevő szolgált fel, aki gyerekeket kínoz makarónival, méghozzá egy fiatalember társaságában, aki párizsi nászútra hívta. Azonban jól tette, hogy meggondolta magát, ugyanis ha enged a hirtelen támadt késztetésnek, Mrs. Brodie - már persze ha nem kérdőjelezte volna meg Mary épelméjűségét - abban a szempillantásban elájult volna. - Úgy látom, a levegő mindenesetre jót tett neked - jegyezte meg Mamma, némi gyanakvással a hangjában. - Egészen kipirultál. Bár Mrs. Brodie meglehetősen hiszékeny volt, anyai ösztöne azt súgta, hogy a levenfordi levegő azért nem rendelkezik ilyen erős gyógyhatással. - Igen, sokkal jobban érzem magam - mondta Mary az igazságnak megfelelően. A szája mosolyra húzódott, szeme vidáman csillogott. - Nagymama mondott valamit, amíg nem voltál itthon, egy levélről, amit a kezedben látott folytatta Mamma. - Remélem, semmi olyasmit nem csinálsz, amivel édesapád nem értene egyet. Ne szállj szembe vele, Mary! Azok, akik megpróbálták, nagyon megjárták. Az ilyesminek csak rossz vége lehet. Tekintete a múltba révedt, miközben felsóhajtott. - Apád végül mindig rájön, és akkor nagyon, de nagyon nagy baj lesz. Mary néhány vállrándítással lerázta magáról a kabátot. Az elmúlt egy óra alatt karcsú alakja visszanyerte fiatalos és büszke életerejét. Kihúzta magát, testét vad és magabiztos öröm járta át. - Mamma - mondta vidáman -, sose aggódj értem! Mostantól a mottóm a következő: „Mary sosem adja fel!” Mrs. Brodie szomorúan csóválta meg lehajtott fejét. A lelke mélyén valami homályos és megmagyarázhatatlanul rossz előérzettel küszködött. Összeszedte a holmikat, melyeket Mary kirakott az asztalra, és mint a balszerencse és balsejtelem megtestesülése, lassan kivánszorgott a konyhából.
- 44 -
Hatodik fejezet - Nessie! Mary! - rikoltotta Mrs. Brodie izgatottan, miközben öltözködő férje körül sürgölődött. - Gyertek, és adjátok fel édesapátok lábszárvédőjét! Augusztus huszonegyedike, szombat reggel volt, egyike a vörösbetűs napoknak James Brodie naptárában. Fekete-fehér nagykockás zakót viselt, térdnadrággal, arca vörös volt, mint a felkelő nap, és minden erejét bevetve próbált belebújni lábszárvédőjébe, amit egy évvel ezelőtt ezen a napon viselt utoljára, amikor - bár erre nem szívesen emlékezett - ugyanígy meg kellett küzdenie vele. - Ki volt az az idióta, aki vizesen tette el ezt az átkozott lábszárvédőt? - mordult rá a feleségére. - Képtelen vagyok összecsatolni! A fene egye meg, ebben a házban semmit sem lehet rendesen csinálni? Ez a vacak összement! Ha valami gond volt, Brodie azonnal a feleségére hárította a felelősséget. - Az ember nem bízhat már rád semmit? Hogy menjek a vásárba lábszárvédő nélkül? Legközelebb majd gallér és nyakkendő nélkül akarsz elküldeni? - De apa - szólalt meg Mrs. Brodie félénken -, azt hiszem, az új csizmád egy számmal nagyobb, mint a régi volt. Én magam rendeltem, és mintha szélesebb is lenne. - Marhaság! - mordult fel Brodie. - Mindjárt az következik, hogy tavaly óta megnőtt a lábam, igaz? Ebben a pillanatban Nessie rontott a szobába, szökdécselve, mint egy őzgida, nyomában Maryvel. - Gyorsan, lányok! - sürgette őket Mamma. - Segítsétek fel édesapátok lábszárvédőjét! Siessetek, már így is késésben van! A lányok térdre vetették magukat, fürge ujjaikat felkészítve az előttük álló nehéz feladatra. Brodie eközben hátradőlt, és sötét pillantásokat vetett felesége bocsánatkérőn összezsugorodott alakjára. A katasztrófa Mrs. Brodie számára is sajnálatos volt, ugyanis ezen a napon okkal remélhette, hogy férje jó hangulatban lesz. A gondolat, hogy elszalaszthatja egy olyan nap ritka alkalmát, amikor nem tör ki az alvó tűzhányó, sokkal keserűbb volt számára, mint a pillanatnyi, fejéhez vágott sértések. Ezen a napon rendezték meg ugyanis minden évben a Levenfordi Marhavásárt, ezt a fontos mezőgazdasági eseményt, amely mágnesként vonzotta a környék előkelőségeit. Brodie imádta a vásárt, és a világért sem szalasztotta volna el. Szerette nézegetni a duzzadó tőgyű teheneket, az izmos clydesdale lovakat, az erős hátasokat, a kövér disznókat, a vastag gyapjú birkákat, és mindvégig büszkén fitogtatta hozzáértését. Ahogy ott állt a bírák közelében, egyik kezében sétapálcájával, másik kezét a zsebébe süllyesztve, mintha egész lényével azt mondta volna: „Én, a kalapos, sokkal jobban értek a dologhoz, mint ezek itt!” Miután alaposan kinézelődte magát, kalapját a tarkójára tolva ráérősen körbejárta a sátrakat, egy szeletet szelve ebből a sajtból, majd abból a sajtból, és kritikusan ízlelgette őket. Megkóstolta a különböző vajakat, tejszíneket és írókat, és hetykén incselkedett a pultok mögött álló fejőlányokkal. Lényének az a fele, amely közel állt a földhöz, valósággal kivirágzott az ilyen napokon. Anyja családjától, a Lumsdenektől, akik nemzedékeken keresztül földműveléssel foglalkoztak Winton báró birtokán, örökölte a föld, annak terménye és az állatok iránti szeretetét, amely mélyen gyökerezett a lelkében. Teste erősen vágyott a földműveléssel járó kemény munkára, ugyanis fiatalkorában sokat hajtotta az ökrös szekeret a Winton-birtokon, és a vadászattal járó izgalmakat is megismerte. Apjától, James Brodie-tól, ettől a morózus, keserű és kérlelhetetlen embertől, akinek egyetlen gyermeke volt, valami olyasféle büszkeséget örökölt, amely a föld utáni birtoklási vágyból táplálkozott. Csupán az elszegényedett apja halálát - aki leesett a lova hátáról és kitörte a nyakát követő nehézségek késztették arra a fiatal James Brodie-t, hogy a gyűlöletes kereskedelemben próbáljon boldogulni. Azonban volt egy másik, az elsőnél nyomósabb ok, ami minden évben kihajtotta a vásárra, tudniillik a vágy, hogy egyenlőként érintkezzen a környék és a város előkelőségeivel. Esze ágában sem volt alázatosnak lenni, sőt egyfajta dölyfös arroganciával viseltetett a megjelentek iránt. Egy - 45 -
bólintás ide, egy üdvözlő szó oda, vagy néhány perc társalgás egy jelentős személyiséggel nagy elégtételül szolgált számára, és abnormális örömmel töltötte el. - Megcsináltam, apa! Én végeztem elsőnek! - kiáltotta Nessie diadalmas hangon. Apró ujjával sikerült begombolnia az áruló lábszárvédőt. - Gyerünk, Mary! Mit ügyetlenkedsz? - méltatlankodott Mrs. Brodie. - Édesapád nem várhat rád egész nap! - Ne sürgesd! - mondta Brodie gúnyosan. - Most már úgyis elkéstem. Talán szeretnétek, ha ma egész nap itthon maradnék? - Nessie mindig is gyorsabb volt nála - sóhajtotta Mamma. - Kész vagyok - jelentette Mary, miközben elgémberedett ujját hajlítgatva felállt. Az apja kritikus szemmel végigmérte. - Tudod, hogy kezdesz ellustulni, lányom? Ez a baj veled. Szent ég, ahogy most megnézlek, kezdesz akkora lenni, mint a ház oldala. Kevesebbet kellene enned, és többet dolgoznod! Felállt, és miközben Mamma kiterelgette a lányokat a szobából, szemügyre vette magát a tükörben. Minél tovább nézte, annál jobban tetszett magának és néhány perc elteltével régi önteltségével fordult el tükörképétől. Vastag, izmos combján feszült a durva anyagú térdnadrág, és vádlija nemesen domborodott a házi készítésű fonalból kötött vastag harisnya alatt; válla széles volt, mint egy birkózóé, egyetlen deka fölösleges hájat sem hordott a testén, és a bőre olyan makulátlan volt, mint egy kisbabáé. Ő volt a vidéki úriember tökéletes megtestesülése, és ahogy ez - amit már úgyis tudott - tükörképe láttán ismét tudatosult benne, megpödörte a bajuszát, és elégedett sóhajjal végigsimított az állán. Ebben a pillanatban lassan kinyílt a szobaajtó, és Brodie nagymama feje jelent meg a nyílásban. Fürkészőn nézett a fiára, próbálva kikémlelni a hangulatát, mielőtt megszólalt volna. - Megnézhetlek, mielőtt elmégy, James? - kérdezte rövid, óvatos szünet után. Ez a nap különös, izgalomhoz hasonló érzelmet ébresztett szenilis agyában, amely fiatalsága elfeledett emlékeiből táplálkozott. - Nagyon jól nézel ki! Ilyen egy igazi férfi! - jelentette ki. - A mindenit, bárcsak veled mehetnék! - Túl öreg vagy, hogy veled mutatkozzam, anyám, bár lehet, hogy a szívósság kategóriában még érmet is nyerhetnék veled - szellemeskedett Brodie. A félig süket öregasszony nem hallotta rendesen, ráadásul folyton kalandozó gondolatai miatt fel sem fogta igazán fia megjegyzésének értelmét. - Sajnos, egy kicsit már öreg vagyok az ilyen dolgokhoz - siránkozott -, de volt idő, amikor első voltam a fejésben, bemutatásban és rostálásban, és aztán este a fogócskában. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna... - csillant fel egy pillanatra homályos szeme. - Micsoda finom zabkenyerek és fagylaltok voltak akkoriban, bár fiatalkoromban én nagyon keveset ettem. Szomorúan felsóhajtott, amint eszébe jutottak az elvesztegetett lehetőségek. - Ugyan már, anyám, egy pillanatig sem tudsz másra gondolni a hasadon kívül? Ha valaki ezt hallaná, azt hinné, hogy halálra éheztetlek! - gúnyolódott Brodie. - Nem! Nem, James. Nagyon hálás vagyok mindazért, amit tőled kapok, és ez elég is nekem. Azonban ha ma látnál egy szép darab Cheddar sajtot, nem túl drágát - estefelé már mindent olcsóbban adnak -, talán megvehetnéd nekem... - mondta, és közben behízelgően vigyorgott. Brodie hangos nevetésre fakadt. - Szent ég, egyszer még a sírba teszel, anyám! A te istened a gyomrodban lakik. Ma akarok Sir John Lattával beszélni. Azt kívánod, hogy csomagokat cipeljek, amikor találkozom vele? kiáltott rá az anyjára, és bosszúsan kirobogott a szobából. Brodie nagymama saját szobája ablakához sietett, hogy lássa a házból távozó fiát. A nap hátralévő részét is itt töltötte, figyelte a ház előtt elhajtott állatokat, és szemét erőltetve próbálta kivenni a nyakukban lógó színes cédulát - a piros első, a kék második, a zöld harmadik helyet jelentett, a sárga pedig csupán elismerést a gazdának. Lelkesen fürkészte az utcán elhaladó embereket, hátha sikerül egy ismerős arcot megpillantania a tömegben. Ráadásul ott volt a lehetősége - és valószínűtlensége ellenére erősen foglalkoztatta a fantáziáját -, hogy a fia esetleg valami kis ajándékot hoz a számára. Mindenesetre megkérte rá, és ennél többet nem tehet, gondolta - 46 -
csendes elégedettséggel, miközben elhelyezkedett a karosszékében, hogy megkezdje naphosszat tartó őrködését. A földszinten, kifelé menet Brodie odaszólt Marynek. - Jobb lesz, ha elmégy az üzletbe, és emlékezteted azt az ostoba Perryt, hogy ma egyáltalán nem megyek be. A boltot a Brodie házban csak „az üzlet” néven emlegették, ugyanis az előbbit a tulajdonos alantasnak rangon alulinak találta. - Amilyen tökkelütött, még azt hiszi, hogy neki is szabadnapja van ma. És tudod mit? Futva tedd meg az utat, hátha fogysz egy kicsit. Mammához fordulva azt mondta: - Akkor jövök haza, amikor itthon leszek! Általában ezzel búcsúzott az olyan ritka alkalmakkor, amikor egyáltalán elköszönt a feleségétől, ez azonban valójában a tőle szokatlan nagylelkűség jele volt, és Mamma a megfelelő hálával fogadta. - Remélem, jól fogod érezni magad, James! - mondta félénken, válaszát a férje hangulatához és az esemény jelentőségéhez igazítva. Csak ritka és fontos alkalmakkor merte a férje keresztnevét használni, ilyenkor azonban megkockáztatta, mert úgy érezte, ezzel is jelzi, tisztában van vele, milyen kevésre tartják. Arra gondolni sem mert, milyen szórakozási lehetőségeket tartogathat számára a vásár: neki az is bőven elegendő volt, hogy csodálhatja férje távozó alakját, és meg sem fordult a fejében, hogy esetleg vele tarthatna. Nincs megfelelő ruhája, szükség van rá otthon, gyenge hozzá, hogy egy egész napot a friss levegőn tartózkodjon: egyszerű logikája szerint ezek közül bármelyik, vagy tucatnyi más ok is elég volt, hogy visszatartsa. - Remélem, tényleg jól fogja érezni magát... - motyogta, miközben a jól végzett munka elégedettségével visszavonult a konyhába, hogy elmosogassa a reggeli edényeket. Nessie a nappali ablakából búcsút intett apja hátának. Amikor az ajtó becsukódott a ház ura után, Mary lassan felment a szobájába, leült az ágya szélére, és kinézett az ablakon. Ezen a reggelen azonban nem látta a három magas, fehéren világító törzsű nyírfát, nem hallotta a levelek susogását, amint lágyan libegtek a reggeli szellőben. Magába fordulva az apja megjegyzésén tűnődött, újra és újra elismételve. „Mary, kezdesz akkora lenni, mint a ház oldala!” mordult rá az apja, ami azt jelentette, hogy korának megfelelően kezd kitelni és gömbölyödni. Azonban ez a mondat villámcsapásként hasított bele tudatlansága sötétjébe, és különös nyugtalanságot ébresztett benne. Az anyja, aki a strucchoz hasonlóan a témával kapcsolatos leghalványabb utalásra is gyorsan a homokba dugta a fejét, a szex legalapvetőbb kérdéseivel kapcsolatban sem világosította fel, és ha a lánya nekiszegezett valami ilyen jellegű kérdést, rémülten csapta össze a kezét. „Azonnal hallgass el, Mary! Nem szép dolog ilyesmiről beszélni! A rendes lányok még csak nem is gondolnak ilyen dolgokra! Szégyelld magad!” Hozzá hasonló korú lányokat egyáltalán nem ismert, így a csicsergő, sugdolózó hajadonok beszélgetéséből sem szerezhetett ismereteket e témában, amelyekben időnként a város legilledelmesebb és kényes leánykái is részt vettek. Az itt-ott felszedett beszédfoszlányok érthetetlenek voltak számára, vagy elengedte őket a füle mellett, mert illetlennek találta őket. Így aztán egyszerű tudatlanságban élt, és bár valószínűleg elvetette a mesét, amely szerint a gyereket a gólya hozza - már ha egyáltalán foglalkozott a gondolattal -, a nemzés legalapvetőbb kérdéseivel sem volt tisztában. A tény, hogy testének normális működése három hónapja felborult, nem volt elég ahhoz, hogy gyanakvást ébresszen naiv lelkében, azonban ma reggel apja durva megjegyzése, amelynek valamely rejtett agytekervénye hirtelen más értelmet és jelentést adott, valósággal földhöz vágta. Valóban megváltozott? Gyorsan végigfuttatta kezét a testén és a végtagjain. Az ő saját teste volt, ami csakis hozzá tartozott: hogyan változhatott meg? Rémülten felpattant, kulcsra zárta a szobája ajtaját, és elkezdett vetkőzni. Ledobálta magáról kasmír mellényét és szoknyáját, alsószoknyáját, fehérneműjét, amíg anyaszült meztelenül ott nem állt a szoba közepén, és zavartan tapogatta a testét. Eddig futó érdeklődésnél többet sosem érzett az alakja iránt. Most ostobán meredt fehér bőrére, karját a feje fölé emelte, karcsú testét merev, tökéletes szoborrá nyújtva. Az asztalán álló kis tükör semmi olyan hibát vagy tökéletlenséget nem mutatott, ami alátámasztotta vagy eloszlatta volna homályos félelmét, és bár nyakát nyújtogatva próbálta minden irányból szemügyre - 47 -
venni magát, rémült pillantása képtelen volt bármit is felfedezni. Nem tudta eldönteni, hogy megváltozott-e vagy sem. Talán a melle teltebb lett, mellbimbója sötétebb, ajkának lágy íve határozottabb? Félelemmel teli bizonytalanság kerítette hatalmába. Három hónapja, amikor öntudatlan megadással ott feküdt Denis karjában, az ösztönei vezérelték vakon, és behunyt szemmel átadta magát a vágynak, ami egész testét áthatotta. Sem a józan ész, ami akkor teljesen kialudt, sem a tudás, aminek nem volt birtokában, nem lépett közbe: miközben átélte az elviselhetetlenül édes fájdalom és a kéj megrázó érzését, annyira kifordult önmagából, hogy valójában fogalma sem volt, mi történik. Akkor egyáltalán nem gondolkodott, most azonban eltűnődött rajta, vajon miféle folyamat mehetett végbe ölelésük hatására. Talán az ajkaik találkozása idézett elő benne valamiféle visszafordíthatatlan és érthetetlen változást? Gyengének érezte magát, valósággal elveszett a bizonytalanság homályában. Szerette volna azonnal megtudni, mi is történik vele, azonban fogalma sem volt, kihez fordulhatna. Miközben lassan magára öltötte a földön szétszórva heverő ruhadarabjait, az anyját azonnal kizárta a sorból, tudva, hogy Mamma halálra rémülne már a téma említésére is. Gondolatai önkéntelenül is Denis, az ő egyetlen vigasza felé fordultak, a következő pillanatban azonban eszébe jutott, tovább fokozva elkeseredését, hogy most legalább egy hétig nem fogja látni a fiút, és akkor is talán csak néhány percig. A Bertorelli kávézójában folytatott csodálatos beszélgetésük óta közös megegyezéssel nagyon rövidek - de annál édesebbek - voltak a találkozásaik. Mary életében ezek a percek jelentették az egyetlen boldogságot, most azonban úgy érezte, nem lenne bátorsága, még közvetetten sem, kikérni Denis tanácsát. Már magától a gondolattól is mélyen elpirult. Kinyitotta az ajtót, és immár felöltözve lement a földszintre, ahol Mamma, aki időközben végzett az általa „a ház helyrepofozásának” nevezett tevékenységgel, elégedetten elhelyezkedett, hogy egy zavartalan órát töltsön könyve társaságában. Az ilyen könyvekben nincsenek afféle problémák, mint az övé, gondolta Mary szomorúan, a fogadalmakban, ujjhegyre nyomott csókokban, csöpögős párbeszédekben és happy endekben utalás sincs nehézségei megoldására. - Elmegyek az üzletbe apa üzenetével. Azt mondta, siessek. Szavait anyja mozdulatlan, görnyedt alakjának címezte. Mrs. Brodie azonban, aki egy sussexi kastély szalonjában ült előkelőségekkel körülvéve, és a helyi templom evangélikus lelkészével beszélgetett, nem válaszolt, sőt meg sem hallotta a lánya hangját. Amikor olvasott, valóságos rabszolgájává vált a könyvének, ahogyan a férje egyszer megjegyezte. - A rabszolgája vagy annak a szemétnek! - mordult rá a feleségére egyszer, amikor az nem válaszolt a kérdésére. - Olyan neked az a vacak, mint iszákosnak az üveg. Szerintem azt sem vennéd észre, ha a ház leégne a fejed fölül. Mivel látta, hogy jelen körülmények között semmi értelme zavarni az anyját, mivel nemhogy vigasztaló szóra, de még értelmes válaszra sem számíthat tőle, Mary csendben és észrevétlenül távozott, hogy teljesítse apja megbízását. A belváros felé vezető úton továbbra is szomorú és nyugtalanító gondolataiba temetkezett: lassan, lehajtott fejjel lépkedett, és bár így tovább tartott az út, odaért, mielőtt megoldást találhatott volna az őt foglalkoztató rejtélyre. Peter Perry egyedül volt a boltban, és valósággal kivirágzott fontossága és felelőssége tudatában. Ideges zavarral üdvözölte Maryt: sápadt arca felderült, majd még jobban elfehéredett a boldogságtól, hogy láthatja a lányt. - Micsoda kellemes meglepetés, Miss Mary! Ritkán részesülünk abban az örömben, hogy az üzletben köszönthetjük! Micsoda öröm! Micsoda öröm! - ismételgette, és közben áttetsző, vékony ujjait dörzsölgette egymáshoz gyors mozdulatokkal. Aztán hirtelen mozdulatlanná dermedt, és fogalma sem volt, hogyan tovább. Elbátortalanította a tény, hogy Mary egy olyan napon jelent meg a boltban, amikor az apja távol volt, és így alkalma nyílt beszélgetni vele. Zavarában semmi sem jutott eszébe a legmagasabb körökhöz tartozó ifjú hölgyekkel folytatott könnyed és fesztelen társalgás fordulataiból, amelyeket képzeletben oly sokszor eljátszott, egyfajta főpróbaképpen az olyan helyzetekre, mint ez a mostani. Ő, aki a bolt hátsó részében könnyed eleganciával társalgott a vasalódeszkával a gőzön keresztül, és aki alig várta ezt a lehetőséget, mondván: „Ha csak egyszer beszélhetnék Miss Maryvel, biztosan megnyerném magamnak”, most hallgatag volt, mintha kivágták volna a nyelvét. Bénító némaság telepedett rá, pedig vasárnap reggelenként romantikus - 48 -
hangulatában, szemét az ágy rézgombjára szegezve hercegnőket bűvölt el nagyvilági stílusával. Végtagjaiból elszállt az erő, pórusaiból verejték szivárgott: teljesen elvesztette a fejét, és önkéntelenül is előtört belőle a kereskedősegéd. - Kérem, foglaljon helyet, kisasszony! Mit tehetek önért? Saját kérdése hallatán halálra rémült, minden csepp vére a fejébe szaladt, és szédülni kezdett. Nem vörösödött el - nála ez lehetetlen volt -, de szeme elé homályos köd ereszkedett. Nagy megkönnyebbülésére azonban Mary nem mutatott sem felháborodást, sem meglepetést. Az igazat megvallva gondolatai még mindig fájdalmasan messze jártak, és nem sikerült összeszednie magát, ezért meg sem hallotta a segéd zavart habogását. Hálásan elfogadta a széket, amit Perry elé tolt, és fáradt sóhajjal lerogyott rá. Néhány másodperc múlva hirtelen felemelte a fejét, és úgy nézett Peter Perryre, mintha most látná először. - Ó, Mr. Perry! - kiáltotta. - Azt hiszem... Egy kicsit elgondolkodtam. Észre sem vettem, hogy itt van. A segéd enyhe csalódást érzett. Nem éppen megnyerő külsejéből ítélve szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy titokban esetleg gyengéd érzelmekkel viseltethet munkaadója lánya iránt, de valójában ez volt a helyzet, s legvadabb és legmerészebb álmaiban az üzlettársi kapcsolat gondolata is felmerült benne, méghozzá egy sokkal szorosabb szövetség révén. Mary, aki semmit sem tudott ezekről az optimista álmokról, de a szíve mélyén sajnálta ezt a félénk fiatalembert, aki szintén az apja elnyomása alatt élt, kedvesen nézett rá. - Üzenetem van a maga számára, Mr. Perry - mondta. - Mr. Brodie ma egyáltalán nem jön be, és arra kéri, távollétében minden teendőt lásson el itt az üzletben. - Ó, hogyne, Miss Brodie! Szinte biztos voltam benne, hogy az édesapja ma a marhavásárra megy, és ennek megfelelően készültem. Ebédet is hoztam magammal. Tudom, hogy a főnök nagyon szereti az ilyen jellegű rendezvényeket. Ha Brodie hallotta volna, segédje hogyan nevezi, azonnal rendre utasítja, Perry azonban, aki időközben összeszedte magát, elhatározta, hogy kitesz magáért. Különben is nagyon tetszett neki saját megjegyzése. - A munka a főnök távollétében sem áll meg, Miss Brodie... És remélem, minden rendben lesz - folytatta dallamos hangon. - Biztosíthatom, mindent megteszek, hogy a dolgok simán menjenek. Annyira lelkes és szolgálatkész volt, és szeme olyan fényesen csillogott, hogy Mary apátiája ellenére - azon kapta magát, hogy megköszöni neki, bár maga sem tudta, miért. Ebben a pillanatban egy kuncsaft, egész pontosan egy hajóács lépett be a boltba, aki új sapkát szándékozott venni. Mary indulni akart haza, azonban valami különös bágyadtság vett erőt rajta, és testét fogva tartotta a kényelmes szék. Semmi kedve nem volt hazatérni, így egy kicsit még ülve maradt, és szeme közönyösen követte Perry mozdulatait. Az ifjú segéd ezt látva igyekezett megragadni a lehetőséget, és valóságos bemutatót tartott kereskedői képességeiből. Valósággal zsonglőrködött a dobozokkal és a létrával, majd végül a papírral és a madzaggal. Amikor a vevő távozott, magabiztos léptekkel visszatért, és a pulton áthajolva bizalmasan megjegyezte: - Az édesapjának csodálatos üzlet van a tulajdonában, Miss Brodie... Valóságos monopólium. Erre is büszke volt, és bár egy közgazdasági könyvből tanulta, melyet éjszakánként szorgalmasan böngészett, a kifejezést saját mély és igen eredeti értelmezésében használta. - Nem mintha - ha mondhatok ilyet - nem lehetne gyarapítani néhány új ötlettel és újítással, esetleg az üzlet kiterjesztésével - tette hozzá megnyerő mosollyal. Mary nem válaszolt, és ettől Perrynek az a kényelmetlen érzése támadt, hogy nem sikerült megragadnia a lány figyelmét: a beszélgetés meglehetősen egyoldalú volt. - Jól érzi magát? - kérdezte némi hallgatás után. - Igen, jól - felelte Mary gépiesen. - Nekem úgy tűnik, mintha megvékonyodott volna az arca. A lány hirtelen felnézett. - Tehát maga szerint vékonyabb vagyok? - 49 -
- Határozottan! - Peter Perry megragadta a lehetőséget, hogy tiszteletteljes figyelemmel alaposan szemügyre vegye Mary komor arcát, és ahogy ráhajolt a pultra, apró állát hosszú ujjaira támasztva, egész lénye rajongást árasztott. - Az igazat megvallva - folytatta merészen -, bár ugyanolyan gyönyörű, mint máskor, kissé szétszórtnak látszik. Biztosan ez a meleg az oka. Hozhatok esetleg egy pohár vizet? Mielőtt Mary tiltakozhatott volna, Perry szolgálatkészen elrohant, és szinte azonnal vissza is tért, a hideg vízzel teli, párás poharat Mary kezébe nyomva. - Igya meg, Miss Mary! - kérte. - Higgye el, jót fog tenni. Miközben a lány belekortyolt a vízbe, hogy meg ne sértse Perryt, a segédnek hirtelen aggasztó gondolata támadt. - Remélem, nem beteg. Olyan sápadt. Járt mostanában orvosnál? - érdeklődött udvariasan. A fiatalember aggodalmas szavai hallatán Marynek megállt a kezében a pohár, és mintha fénysugár tört volna át a felhők között, megmutatva az utat, amelyet követnie kell. Először Perryre nézett, majd tekintete a nyitott ajtó felé fordult, és a távolba meredt. Az agyában hirtelen elhatározás fogalmazódott meg: száját egyetlen keskeny vonallá préselte. Egy pillanatig hallgatott, majd határozottan felállt. - Most mennem kell, Mr. Perry. Köszönöm a kedvességét! - mondta, és mielőtt a segéd észbe kaphatott volna, kisétált az ajtón. Perry hosszú másodpercekig bámult a pohárra és az üres székre. Milyen különös lány, gondolta, fogja magát, és egyszerűen kisétál az ajtón, amikor pedig ő minden erejét latba vetve próbált kedveskedni neki, a nők azonban furcsa teremtmények, és az egészet összevetve ő nagyon ügyesen kezelte a helyzetet. Mr. Perry fütyörészni kezdett. Amikor Mary kiért az utcára, nem jobbra, hanem balra fordult. Úticélja a város Knoxhill nevű negyede volt. Peter Perry megjegyzése kezébe adta a megoldást, amelyet eddig vakon keresgélt, és most ez volt az ok, amiért a hazavezető út helyett az ellenkező irányba tartót választotta. Elhatározta, hogy felkeres egy orvost. Az orvosok bölcsek, megbízhatóak és kedvesek: gyógyítanak, tanácsot adnak, vigasztalnak, ugyanakkor tiszteletben tartják az ember jogait. Azonnal Dr. Lawrie, az egyetlen általa ismert orvos jutott az eszébe. Bár Dr. Lawrie tíz év alatt egyetlenegyszer sem járt a Brodie-házban, hivatalosan ő volt a család orvosa. Mary még élénken emlékezett a legutóbbi alkalomra, amikor Dr. Lawrie a fejére tette a kezét, és jóságos hangon azt mondta: „Egy pennyt adok minden hajfürtért, kisasszony! Na, megegyeztünk? Nem fogod megbánni!” Mary akkor tízéves volt, és bár nem adott hajfürtöt, a pennyt megkapta. Azóta ugyan nem találkozott az orvossal, de gyakran látta a városban. Mindig sietett kis kétkerekű lovasfogatával, és Mary szemében mindig ugyanaz maradt: tanult, méltóságteljes és jóságos orvos. Knoxhillben élt egy nagy, borostyánnal befutott, domboldalon álló öreg házban, és ahogy Mary elszántan közeledett úticéljához, eszébe jutott, mintha azt hallotta volna, hogy Dr. Lawrie déltől rendel. Az orvos háza igencsak messze feküdt a belvárostól, és hamarosan kénytelen volt lassítani a tempón. Ő, aki néhány hónappal ezelőtt akár futva is megtette volna az utat anélkül, hogy kifulladt volna. Léptei lassulásával mintha az elszántsága is kezdett volna elpárologni, és azon tűnődött, mit mondjon Dr. Lawrie-nak. Az ötlet, hogy kikérje a tanácsát, olyan nagy örömmel töltötte el, hogy eszébe sem jutott, hogyan fogja ezt véghezvinni. Tanácstalansága minden lépéssel egyre fokozódott. Talán kezdje azzal, hogy megvizsgáltatja magát? Nem, Dr. Lawrie azonnal megkérdezné, miért egyedül érkezett, miért nem kísérte el az anyja. Példátlan eset lenne, és még az is előfordulhat, hogy nem lenne hajlandó megvizsgálni; ha pedig bele is egyezik a vizsgálatba, és Mary tapasztalatlansága folytán valami elégtelen indokot hoz fel látogatására, az orvos néhány kérdés után rájön, hogy hazudik, és akkor szégyenkezhet. Az egyetlen megoldás az lenne, gondolta szomorúan, ha elmondaná az igazat, és Dr. Lawrie könyörületére bízná magát. Ekkor azonban megtörténhet, hogy Dr. Lawrie beszámolna látogatásáról a szüleinek. Vajon megéri ilyen szörnyű kockázatot vállalni? Gondolatai kábult összevisszaságban kergették egymást, ahogy Knoxhillhez közeledett. Hamarosan odaért az orvos házának kapujához, amelyen egy nagy réztábla lógott. A táblán jókora horpadás éktelenkedett, amelyet egy vásott kölyök által odavágott kő okozott, ennek ellenére gondosan kifényesített felületével olyan volt, mint egy orákulum szeme, utat mutatva a megfáradtaknak és a betegeknek. - 50 -
Amint a kapu előtt álldogált, igyekezve legyőzni kétségeit és összeszedni a bátorságát, a távolban egy középkorú férfit vett észre, akiben apjának egyik ismerősét ismerte fel. Hirtelen rádöbbent, hogy nem kockáztathatja meg a kapun való belépést mindaddig, amíg ez az ember látja. Gyorsan hátat fordított a férfinak, és lassan elsétált a kapu előtt. A szeme sarkából egy nagy, masszív házat látott, György korabeli tornáccal, melynek ablakain titokzatos sáfránysárga függönyök lógtak. Mary úgy érezte, mintha a ház hirtelen fölé magasodott volna: kétségei egy csapásra visszatértek, ha lehet, még nagyobb erővel. Hiba volt olyan orvoshoz jönni, aki ilyen jól ismeri őt. Denis talán nem örülne egy ilyen lépésnek anélkül, hogy előtte kikérte volna a tanácsát. Egy másik időpont talán megfelelőbb lesz a látogatásra, különben sem beteg, nincs semmi baja, egyszerűen saját képzeletének áldozata, és teljesen feleslegesen aggodalmaskodik. Az utca végre üres volt, és Mary rájött, vagy most azonnal belép a kapun, vagy soha: miközben azt mondogatta magának, előbb bemegy, aztán majd ráér később szembenézni a nehézségekkel, kezét a kilincsre tette. Ekkor azonban rádöbbent, nincs nála pénz, hogy kifizesse a vizsgálat díját, amelyet, ha Dr. Lawrie esetleg nem is kérné, azonnal oda kellene adnia, hogy elkerülje a lebukást. Visszahúzta a kezét, és épp ismét belefogott volna a kapu előtti bizonytalan sétájába, amikor észrevette, hogy az egyik ablak függönye mögül egy szobalány kukucskál kifelé. A szobalány valójában semmit sem látott, Mary felajzott idegei azonban azt súgták, hogy őt lesi gyanakodva és bizalmatlanul, és ennyi is elég volt, hogy elhatározása utolsó foszlányai is elpárologjanak. Úgy érezte, képtelen tovább elviselni saját határozatlanságát: bűntudatosan összehúzta magát, mintha valami gaztetten érték volna, sarkon fordult, és gyorsan elindult hazafelé. Ahogy végigsietett az utcán, szinte fojtogatta a kín, hogy nem sikerült megszabadulnia a nyomasztó bizonytalanságtól. Szerencsétlennek és gyávának érezte magát, az arca lángolt a szégyentől és zavartól; úgy érezte, mindenképpen el kell kerülnie az emberek tekintetét. Azért, hogy ne találkozzon senkivel, aki ismerheti, és minél hamarabb hazaérjen, nem a High Streeten, hanem egy College Street nevű, de csak Sikátorként emlegetett keskeny utcán haladt végig, amely az egyik mellékutcából ágazott le, és a vonatsínek alatt egyenesen a Vásártérre vezetett. Lehajtott fejjel sietett végig a Sikátor repedezett járdáján: az árok tele volt törött üvegekkel, üres konzervdobozokkal és a szegénynegyed visszataszító szemetével. Csupán a leleplezés elkerülésének a vágya vezette erre az utcára, amely tiltott volt számára, és ahol azelőtt még sosem járt. Azonban akárhogy is sietett, a látvány rendkívül nyomasztóan hatott rá. A nyitott udvarokból csoportosan beszélgető szurtos, lompos, csupasz karú nők bámultak rá; egy korcs kutya alaposan megkergette, csaknem beleharapott a sarkába; egy mocskos és torz nyomorék, aki éppen a járda mellett könnyített magán, alamizsnáért könyörgött. Nyüszítő, fülsértő hangja még sokáig üldözte. Mary még jobban sietett, hogy minél hamarabb maga mögött hagyja ezt a szörnyű helyet, és már csaknem elérte az utca végét, amikor egy nagyobb csoportot vett észre közeledni. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, mivel azt hitte, a banda őt akarja megtámadni. Azonban szinte ugyanebben a pillanatban egy rezesbanda hangjai ütötték meg fülét, és észrevette, hogy a zenekart nagy csapat mezítlábas, szurtos gyerek követi futva. Az Üdvhadsereg helyi szervezete volt, amely nemrég alakult Levenfordban. Az elkötelezett tagok fiatalos lendületükben arra használták a szabadnapot, hogy felvonulást tartsanak a város szegénynegyedében, a marhavásár alkalmából esetlegesen előforduló dorbézolás és züllés ellen harcolva. Egyre közeledtek: repkedtek a zászlók, ugattak a kutyák, zengtek a cintányérok, a rezesbanda a „Dobd ki a mentőkötelet!” című indulót játszotta, és a mindkét nemhez tartozó katonák lelkesen daloltak. Amint elhaladtak előtte, Mary szorosan a falhoz lapult, és közben azt kívánta, bárcsak megnyílna alatta és elnyelné a járda. Próbálta minél kisebbre összehúzni magát, de még így is többen meglökték. Hirtelen a hadsereg egyik női önkéntese, új egyenruhája fölött érzett hevületétől áthatva, észrevette a rémülten és meghunyászkodva falhoz lapuló lányt. Abbahagyta az éneklést, odahajolt Maryhez, és egyetlen forró lehelettel az arcába suttogta: - Testvérem, vétkeztél? Bűnös vagy? Gyere, és tisztulj meg a Bárány vérében! Ezt követően visszaállt a sorba, és tovább énekelte a „Valaki ma elmerül”-t. A csapat hamarosan eltűnt az utca végén. - 51 -
Maryt valami kimondhatatlan szégyenérzet járta át. Nekitámaszkodott a falnak, és minden idegszála azt sugallta, ez az utóbbi gyalázat a Gondviselő haragjának megnyilvánulása volt. Az elmúlt néhány óra során gondolatai egy teljesen új, homályos és tőle idegen mederbe terelődtek, amely egy csapásra megváltoztatta az egész életét. Képtelen volt megfogalmazni az érzést és az iszonyatot, amely a hatalmába kerítette, ahogy azonban bizonytalan léptekkel hazafelé támolygott, egy dologban biztos volt: nem érdemli meg, hogy éljen.
Hetedik fejezet A marhavásárt követő hétfőn nagy izgalom támadt a Brodie családban. A postás ezen a reggelen hangosabban fújta a kürtjét, és arckifejezése is fontoskodóbb volt, mint máskor, amint átnyújtott Mrs. Brodie-nak egy levelet, a rejtélyesen recsegő borítékon egy sor különös bélyeggel. Mamma izgatottan nézegette a napok óta várt küldeményt. Nem kellett azon töprengenie, vajon ki küldhette, ugyanis azonnal felismerte a vékony, „külföldi” borítékot, melyet ő maga választott és csomagolt el Matt számára. Egyedül volt: szívét elöntötte a szeretet és a hála. Először egy gyors csókot nyomott a borítékra, majd a szívéhez szorította. Néhány másodperc múlva, mintha sikerült volna magába innia a rejtett üzenetet, felemelte, és forgatni kezdte kivörösödött, munkától megráncosodott kezében. Bár úgy érezte, a levél kizárólag az övé, a címzés Mr. és Mrs. Brodie-nak szólt, így nem merte felbontani: nem mert felrohanni az emeletre, és boldogan bekiáltani a férjének: „Levél jött Matt-től!”. Ehelyett fogta az értékes, külföldről érkezett, szinte anyagtalan jelentést, és óvatosan a férje tányérjára helyezte. Ezután nem volt más dolga, mint várni. Folytatta reggeli feladatai végzését, de belsejét majdnem szétfeszítette a lüktető türelmetlenség, hogy végre hírt halljon a fiáról. Időről időre visszasietett a konyhába, hogy lássa, a levél, amely kilencezer mérföldet utazott különös tengereken és egzotikus tájakon keresztül, nem tűnt-e el. Végül egy örökkévalóságnak tűnő idő után megjelent Brodie, és úgy tűnt, még nem múlt el teljesen előző napi jó hangulata, aminek Mamma nagyon örült. Azonnal hozta férje zabkásáját, és miután elé tette, várakozón megállt mögötte. Brodie felvette a levelet, némán és rezzenéstelen arccal megmérte hatalmas tenyerén, ismét megmérte, majd felbontatlanul letette maga elé, és nekilátott a zabkásájának. Ahogy az egyik kanál után a másikat helyezte a szájába, szemét a borítékra szegezve mindkét könyökével az asztalra támaszkodott. Közben végig úgy tett, mintha nem látná izgatottan toporgó feleségét. Mamma végig Brodie háta mögött maradt, kezét szorosan összekulcsolta, és szinte remegett a várakozástól. Végül nem bírta tovább. - Nyisd ki, apa! Brodie ültében nagyot ugrott. - Könyörgöm, asszony, muszáj halálra rémítened? Mit settenkedsz itt mögöttem? Ó, már értem! Ez vonzott ide? - kanalával a levél felé bökött, majd ráérősen hátradőlt, és végignézett a feleségén. Most ritka játékot játszhat az asszonnyal, gondolta. - Úgy csinálsz, mint egy darázs a lekváros üveg fölött - gúnyolódott. - Ez ugyanaz a beteges mohóság! Szerintem nagyon vékonyka ez a levél. - Azért, mert arra a vékony levélpapírra írta, amit én vettem neki - magyarázta Mamma. Akár egy tucat is belefér egy borítékba. - Ebben biztosan nincs egy tucat. Nem, jó, ha kettő vagy három van benne. Remélem, ez nem jelent rossz hírt... - tette hozzá megjátszott komorsággal, fél szemmel a feleségét lesve. - Nem nyitnád már ki, apa, hogy végre megnyugodhassam? - könyörgött Mamma. - Megöl az idegesség, te is láthatod. Brodie lassan felemelte a fejét. - Van időnk... Bőven van időnk - mondta lassan. - Ha tíz hetet kibírtál, még tíz percbe biztosan nem halsz bele. Hozd a reggelim többi fogását! Mamma nehéz sóhajjal elszakította magát a levéltől, és visszament a mosogatófülkébe, hogy tányérra rakja a sült szalonnát és a rántottát, de közben egyfolytában remegett, hogy férje távollétében esetleg elolvassa és összetépi a levelet. - 52 -
- Ez aztán a fürgeség! - kiáltotta Brodie, amint felesége sietve visszatért. - Nem láttalak így rohanni azóta, hogy egyszer zöld szilvát ettél! Most már legalább tudom, hogyan lehet téged mozgásra bírni. Mamma azonban nem válaszolt: férje gúnyolódása hatására némaságba burkolózott. Brodie, amikor végzett a reggelivel, ismét kézbe vette a levelet. - Nos, azt hiszem, jobb lesz, ha megnézzük, mi van benne - mondta hanyagul, és igyekezett minél lassabban felnyitni a borítékot. Amíg olvasott, a konyhában néma csend uralkodott, Mamma azonban egyetlen pillanatra sem vette le a szemét a férje arcáról, valami olyan jelet keresve rajta, ami igazolja reményeit és megcáfolja félelmeit. Brodie végül felemelte a fejét, és lehajította a levelet az asztalra. - Nincs benne semmi! - jelentette ki. - Az egész egy nagy marhaság! Amint kikerült férje kezéből a levél, Mrs. Brodie azonnal rávetette magát, rövidlátó szeméhez emelte, és valósággal itta a sűrű sorok tartalmát. A keltezésből azonnal látta, hogy az Irrawaddy fedélzetén íródott, és csaknem azonnal postára adták, amint a hajó kikötött. Drága szüleim! Egy szörnyű és véget nem érő mat de mer, vagyis tengeribetegség rohama után írok nektek. Ez a borzalmas betegség először Írország közelében vett erőt rajtam, és a Biscayai-öbölben már olyan rosszul éreztem magam, hogy a legszívesebben meghaltam volna, és csak a ti szeretetetek gondolata tartott vissza attól, hogy a tengerbe vessem magam. Mivel a kabinom kicsi és szinte elviselhetetlen, és a hálótársamról kiderült, hogy közönséges alak - nagyon szereti az italt -, először megpróbáltam fent maradni a fedélzeten, a hullámok azonban olyan hatalmasok, a tengerészek pedig annyira lelketlenek voltak, hogy kénytelen voltam visszamenni meleg és kényelmetlen kabinomba. Ahogy ott feküdtem az ágyamon, amely maga is úgy hullámzott alattam, mint a tenger, néha szinte feltapadtam a mennyezetre, hogy aztán súlyos puffanással visszaessek. Egy-egy ilyen alkalommal úgy éreztem, mintha a gyomrom fent maradt volna a mennyezeten, annyira üres és kimerült voltam. Ráadásul tovább rontotta a helyzetet, hogy egyetlen falatot sem tudtam enni, ennek ellenére egyfolytában hánytam, úgy éjjel, mint nappal. A kabintársam, ahogy itt nevezik, aki az alsó ágyon feküdt, borzalmas szavakat használt, amikor az első éjszaka rosszul lettem, és kényszerített, hogy cseréljek vele helyet. Az egyetlen dolog, ami megmaradt a gyomromban, és ami egyben tartotta szerencsétlen testemet és lelkemet, egy frissítő ital volt, amit az egyik stewardtól kaptam. Azt mondta, stingónak nevezik, és be kell vallanom, nagyon finomnak találtam. Hiszem, hogy ez az ital mentette meg az életemet. Mindent összevetve, iszonyú időszaka volt ez az utazásnak. Nos, hogy folytassam beszámolómat, mire elhagytuk Gibraltárt, ami nem más, mint egy csupasz szikla, igaz, sokkal nagyobb, mint a mi Levenford-sziklánk, de távolról sem olyan szép, és a Földközi-tengeren hajóztunk, sikerült összeszednem magam. A tenger itt sokkal kékebb volt, mint bármi, amit valaha láttam - mondjátok meg Nessie-nek, hogy még az ő szeménél is kékebb -, és csodálatosak a naplementék. Szilárd ételt még mindig nem nagyon tudtam fogyasztani, de Port Saidban gyümölcsöt vettünk fel a hajóra, kaptunk friss datolyát és zamatos narancsot, ami nagyon édes volt, és olyan könnyen meg lehetett hámozni, mint a mandarint. Volt még egy nagyon különös, papaya nevű gyümölcs. A héja zöld, a húsa rózsaszín, és az íze hasonlít a sárgadinnyére. Nagyon finom volt! Ezek a gyümölcsök segítettek rendbe jönnöm. Ezen a helyen nem szálltam partra, mivel figyelmeztettek, hogy Port Said nagyon veszélyes hely az európaiak számára, ha nem rendelkeznek fegyverrel. Az egyik utas, egy kedves úriember elmesélte egy pogány templomban esett kalandját, én azonban illendőségből nem ismétlem meg, különben sem vagyok benne biztos, hogy igazat mondott. Mindenesetre úgy tűnik, megdöbbentő dolgok esnek meg errefelé az emberekkel. Ha már itt tartunk, mondjátok meg Agnesnek, hogy hű vagyok hozzá. Majdnem elfelejtettem megemlíteni, hogy itt Port Saidban a helyi lakosok csónakokkal kieveznek a hajóhoz, és nagyon finom rahat-lakoumot árulnak, ami nem más, mint egy cukorkaféleség, bár a külsejéből ezt meg nem mondaná senki. Nagyon lassan haladtunk át a Szuezi-csatornán, amely egy keskeny árok, mindkét oldalán több mérföldnyi homokos sivataggal, és a távolban lilás hegyekkel. Ez a csatorna nem volt valami látványos, és unalmas, Keserű-tavaknak nevezett vizeken vezet keresztül, de azt mondják, nagyon fontos hely. Néha láttunk néhány fehér köpenyes alakot, akik nem tevéken, ahogy azt otthon - 53 -
gondolnánk, hanem gyors lovakon ültek, és elvágtattak, amint meglátták a hajót. Azt is el kell mondanom, hogy ekkor láttam először pálmafákat - pontosan olyanok voltak, mint az, ami a templom előterében áll, csak sokkal nagyobbak és vastagabbak. A Vörös-tengeren nagyon nagy volt a forróság, de ahogy elhagytuk Adent, és egy különös, Tizenkét Apostolnak nevezett szigetcsoportot, kissé enyhült. Azt terveztem, csatlakozom a hölgyekhez a fedélzeten, akik társasjátékokkal és zenehallgatással múlatták az időt, ekkor azonban ismét elviselhetetlenné vált a hőség. Mamma, azok a vászonruhák, amelyeket vettél nekem, annyira vastagok és melegek, hogy szinte használhatatlanok. Majd Indiában varratnom kell néhány öltözéket. Azt mondják, a helybéliek nagyon ügyesek ruhavarrásban, és hernyóselyemből készítenek mindent. Ha már itt tartunk, kérlek, mondjátok meg Marynek, hogy a tőle kapott útipalack üveg belseje már az első vihar alkalmával eltört, Nessie iránytűje pedig teljesen más irányt mutat, mint az, ami a hajón van. Meglehetősen rosszul tűrtem a meleget, és noha már tudtam enni - a curry, ez a csípős mártással készült indiai húsétel nagyon ízlik -, több fontot leadtam. Nagyon sovány lettem, ami felettébb zavart, és ehhez társult még az erőtlenségem, ezért aztán távol maradtam a hajón folyó társasági élettől. Sokat üldögéltem egyedül, a kihasználatlanul heverő mandolinomra gondoltam, szomorúan figyeltem a hölgyeket és a hajót nagy számban követő cápákat. A hőség után következett az eső, amit itt monszunnak neveznek - egy chota (kis) monszun, de nekem ez is elég nedves volt. Olyan ez, mint egy soha fel nem szívódó skót köd, ami az égvilágon mindent eláztat. Ilyen esőben hajóztunk egészen Ceylon szigetéig, és Colombóban kikötöttünk egy időre. Csodálatos hely, nem láttam mást, csak több mérföldnyi sima, mozdulatlan vizet. Nagyon megnyugtató volt. Néhányan partra szálltak, hogy drágaköveket, holdkövet, opált és türkizt vegyenek, én azonban nem mentem, mert azt mondják, valósággal kirabolják az embert és a holdkövek tele vannak repedésekkel. Helyette barátom, a steward adott egy szép colombói ananászt. Bár igen nagy példány volt, sikerült az egészet egyszerre megennem. Másnap a beleim egy kicsit rendetlenkedtek, és már azt hittem, hogy elkaptam valami fertőzést, de szerencsére tévedtem. Eddig a maláriát is sikerült elkerülnöm. Biztosan az ananász volt az oka. A legrosszabb azonban még ezután következett. Az Indiai-óceánon tájfunba kerültünk, ami a legszörnyűbb vihar, amit csak el lehet képzelni. Azzal kezdődött, hogy az ég hirtelen lilára, majd sötét sárgára változott. Először nagyon tetszett, de aztán minden utast leparancsoltak a kabinjába, amit én azonnal rossz előjelnek tekintettem. A szél egyik pillanatról a másikra iszonyatos erővel csapott le a hajóra. Egy kabinja előtt álló férfi keze véletlenül bekerült az ajtónyílásba, és a hirtelen becsapódó ajtó letépte a hüvelykujját, az egyik tengerésznek pedig eltört a lába. Szörnyű volt. Nem voltam beteg, de bevallom, nagyon féltem. A tenger mintha kilépett volna a medréből. A hullámok nem olyanok voltak, mint a Biscayai-öbölben, hanem hatalmas hegyekként vették körül a hajót, és hamarosan feladtam a kabinablakon keresztül való kukucskálást. A hajó minden eresztékében recsegett, mintha a következő pillanatban darabjaira akarna hullani. A hullámzás borzalmas volt: két alkalommal rendkívül magasra emelkedtünk, és olyan sokáig maradtunk ott, hogy már azt hittem, sosem jutunk le. A Gondviselő azonban kegyes volt hozzánk, és hamarosan elértük a Gangesz folyó torkolatát. A medret magas partok határolták, a víz rendkívül zavaros és iszapos volt. Egy révkalauz vezetett fel minket a folyón, de olyan lassan, hogy az út több napig tartott. A parton az emberek kis parcellákra osztva művelik a földet, amit a folyóból öntöznek kis árkok segítségével. Láttam kókuszpálmákat és banánt is, még fenn a fán. A bennszülöttek természetesen sötét bőrűek, és amikor dolgoznak, nem viselnek mást, csak ágyékkötőt, bár néhánynak turbán is van a fején. A sarkukon guggolva művelik a földjüket, de vannak olyanok is, akik hálóval halat fognak a sárga folyóban. Állítólag finom halak élnek errefelé. A fehérek szalmakalapot viselnek - apa, a trópusi sisakodnál jobbat még senkin sem láttam. Most be kell fejeznem. Több részletben írtam ezt a levelet, és most végre kikötöttünk. Nagyon nagy hatással van rám a hely mérete és a kikötő. Az ég mintha háztetőkkel és tornyokkal lenne tele. Mindennap olvasok egy részt a Bibliából, és most már az egészségem is jól szolgál. Azt hiszem, jól fogom itt érezni magam. Szeretettel üdvözlök mindenkit otthon, és maradok a ti kötelességtudó fiatok, Matt - 54 -
Mamma nagyot sóhajtott, miközben letörölte a könnyeit, amelyek mintha szeretettel csordultig megtelt szívéből buggyantak volna ki. Lényének törékeny hangszere hála- és öröméneket zengett: „Micsoda levél! Micsoda fiúgyermek!” Úgy érezte, képtelen magában tartani a csodálatos hírt, és hirtelen vad késztetést érzett, hogy a levelet lobogtatva kiszaladjon az utcára, és mindenkinek elmesélje ennek az eposzteremtő utazásnak a bátor krónikáját. Brodie átható pillantása tisztán olvasott felesége lelkében. - Szólj a kikiáltónak - mondta -, és hirdettesd ki az újságot a városban! Na, mire vársz? Meséld el mindenkinek! Ugyan! Várj, amíg megkapod, nem az első, hanem a huszonegyedik levelét. Eddig még semmit sem csinált, csak gyümölcsöt evett és nyavalygott. Mamma felháborodva nézett a férjére. - Szegény fiúnak nagyon nehéz lehetett - mondta remegő hangon. - Ilyen szörnyű betegséget! Nem szabad megvetned a gyümölcs miatt. Mindig is szerette. Mamma máskor hallgatott volna, azt azonban nem hagyhatta, hogy férje a fiát pocskondiázza. Brodie gúnyosan nézett rá. - Te aztán szépen felruháztad a fiadat! Az én trópusi sisakom volt az egyetlen darab, ami igazán megfelelő azon az égövön - mondta, miközben felállt az asztaltól. - Már ma fel fogom keresni azt az eladót a Lennie-nél! - kiáltotta Mamma elcsukló hangon. A saját szájával mondta, hogy ott kint mindenki vásznat visel. Így becsapni az embert! A fiam akár meg is halhatott volna a hőgutától! - Nem csalódtam benned, asszony! Te aztán mindent alaposan össze tudsz keverni! jegyezte meg Brodie az ajtóból. Megjegyzése azonban ez alkalommal nem ért célba, és nem okozott fájdalmat: Mamma meg sem hallotta. Gondolatban egy távoli földön járt, ahol magas pálmafák integetnek hosszú leveleikkel a türkizkék égbolt előtt, és az illatos estében lágy harangszó száll a templomokból. Percek teltek el, mire magához tért révületéből. - Mary! - kiáltott be a mosogatófülkébe. - Itt van Matt levele! Olvasd el, és ha végeztél, vidd fel nagymamának, aztán... Hozd vissza nekem - fejezte be gyorsan a mondatot, majd azonnal folytatta a jóleső meditálást. Elhatározta, hogy délután elküldi az értékes levelet Agnes Moinak. Mary fogja átvinni egy üveg házi főzésű lekvár és némi sütemény kíséretében. Lehet, hogy Agnes is kapott levelet, bár Mrs. Brodie ebben erősen kételkedett, mindenesetre a lány biztosan nagyon fog örülni, ha Matt utazásának körülményeiről és megérkezéséről olvashat. Mamma tudta jól, az a helyes, ha még aznap elküldi a levelet, s a sütemény és lekvár tovább fogja fokozni Agnes élvezetét, akinek rendes, jóravaló személyét tökéletesen elfogadta. Amikor Mary visszatért, Mamma megkérdezte: - Mit mondott nagymama Matt levelére? - Valami olyasmit, hogy szívesen megkóstolta volna azt az ananászt - felelte Mary közönyösen. Mamma sértődötten elvette lányától a szent levelet. - Jellemző! - füstölgött. - Az bezzeg nem érdekli, hogy szegény fiú majdnem elpusztult, és felfalták a cápák a tengeren! Te magad is mutathatnál egy kicsivel több érdeklődést! Egész reggel úgy járkálsz itt, mint egy élőhalott. Figyelsz rám egyáltalán? Szeretném, ha ma délután átmennél Agneshez a levéllel. Egy kis csomagot is viszel neki mellé. - Rendben - mondta Mary. - Mikorra kell visszaérnem? - Maradj, és beszélgess egy kicsit Agnesszel, ha van kedved! Ha pedig meghív teára, megengedem, hogy elfogadd a meghívást. Egy ilyen rendes, hívő lány társaságában semmi bajod nem történhet. Mary nem mondott semmit, de azonnal megélénkültek a mozdulatai. A homályos és őrült terv, amit az előző éjszaka eszelt ki, kezdett határozott körvonalat ölteni a fejében a váratlanul adódott lehetőség fényében. Elhatározta, hogy Darrochba megy. Egyedül utazni minden időben kockázatos és veszélyes vállalkozás lett volna, amit a lebukás és az ebből adódó katasztrófa lehetősége tovább nehezített. Abban azonban biztos volt, hogyha menni akar, akkor ki kell használnia ezt az alkalmat. Tudta, hogy a vonat délután kettőkor fut ki Levenfordból, a két város közötti négy mérföldet tizenöt perc alatt teszi meg, és ugyanez a vonat négykor indul vissza Darrochból. Ha rászánná magát az - 55 -
utazásra, tűnődött, több mint másfél órája lenne, és ez biztosan elegendő. Az egyetlen probléma, ami nyomasztotta, az volt, hogyan adja át anyja küldeményét kettő előtt, pontosabban, hogyan szabaduljon meg Agnes zavarba ejtő és túlzott vendégszeretetétől, hogy még elérje a vonatot. Egész délelőtt keményen dolgozott, és egy óra előtt sikerült végeznie a rá kiosztott háztartási munkákkal. Evett néhány falatot, és sietett a szobájába átöltözni. Ahogy azonban belépett a szobájába, különös érzés kerítette hatalmába. Hirtelen könnyűnek, éterinek érezte magát: megszédült, és a szobája padlója mérleghintához hasonlóan himbálózni kezdett alatta; a falak mintha befelé dőltek volna. A szeme előtt fénykarikák villantak fel, amelyet azonnal teljes sötétség követett. A lába összecsuklott, és Mary ájultan rogyott a padlóra. Hosszú ideig feküdt mozdulatlanul a hátán, majd lassan ismét beindult a vérkeringése, és egy halk sóhajjal kinyitotta a szemét. Pillantása azonnal az óra mutatójára esett, amely fél kettőt mutatott. Nagy nehezen félkönyékre emelkedett és több sikertelen próbálkozás után lassan feltápászkodott. Mozdulatai még kissé bizonytalanok voltak, de fejét könnyűnek és tisztának érezte. Ernyedt és erőtlen ujjai alig akartak engedelmeskedni, miközben megpróbált gyorsan felöltözni. Amikor végzett, lesietett a földszintre. Mamma átadta a levelet, a csomagot, és üdvözletét küldte Agnesnek. Annyira lefoglalta saját jótékony nagylelkűsége, hogy észre sem vette lánya sápadtságát. - És ne felejtsd el megmondani neki, hogy ez idei főzésű lekvár! - kiáltott Mary után, amint az kilépett a kapun. - A süteményben pedig két tojás van - tette hozzá. - A levelet nehogy ott hagyd! Mondd, hogy kérem vissza! Marynek húsz perce volt, hogy kiérjen az állomásra. Ez az idő erre és csakis erre elegendő, semmi másra. A nehéz csomag, benne két font süteménnyel és két font lekvárral kősziklaként húzta a karját: a tömény süteménynek még a gondolatától is felfordult a gyomra, az édes lekvár pedig émelyítő maszlagként feküdt rá a képzeletére. Nem volt ideje elvinni Agnesnek, de magával sem hurcolhatta egész délután. Már így is egy kétségbeesett tettet állt szándékában végrehajtani, és most újabb elvetemült ötlet fogalmazódott meg a fejében. Heves vágyat érzett, hogy megszabaduljon Mamma ajándékától: csendben beleejtse a csatornába vagy átdobja egy kerítésen. A csomag súlya nyomasztotta, és a tartalmától való undor hatására hirtelen cselekedetre szánta el magát. Az út mellett egy rongyos, mezítlábas, koszos kisfiú ácsorgott, és hanyagul vonalakat rajzolt krétával egy téglafalra. Ahogy elhaladt mellette, Mary a döbbent gyermek kezébe nyomta a csomagot, és érezte, amint mozog a szája, és azt mondja: - Fogd! Gyorsan! Ennivaló van benne. A kisfiú bizalmatlanul és csodálkozva meredt Maryre: pillantása minden szónál világosabban elárulta gyanakvását minden idegennel szemben, aki az emberbaráti szeretet ürügyén nehéz csomagokat ajándékoz neki. Fél szemét továbbra is Maryn tartva feltépte a papirost, hogy megbizonyosodjon róla, nem csapták-e be, majd amikor a csomag tartalma elé tárult, gyorsan a hóna alá kapta, és egy szempillantás alatt eltűnt vele, mielőtt a különös hölgy meggondolhatta volna magát. Mary megdöbbent saját vakmerőségén. Rémülten arra gondolt, vajon hogyan fogja eltitkolni Mamma elől megbocsáthatatlan tettét, vagy ha ez nem sikerül, mivel fogja megmagyarázni. Próbálta azzal nyugtatgatni magát, hogy négy óra után, amikor visszatért, majd elviszi a levelet Agnesnek, de amint az állomás felé sietett, arca félelemről árulkodott. A Darrochba tartó vonaton minden erejét összeszedve igyekezett az előtte álló feladatra összpontosítani, és végiggondolni a lépéseket, elszántan bizonygatta magának, hogy ez alkalommal igenis legyőzi gyengeségét és határozatlanságát. Elég jól ismerte Darrochot, ugyanis számos alkalommal járt itt, mielőtt az Denis lakóhelyeként a romantika és ragyogás fényébe burkolózott volna képzeletében. Mihelyt megtudta, hogy a fiú itt él, a szürke város, ahol főleg vegyi üzemek működtek, amelyek gyakran súlyosan beszennyezték a tiszta Leven alsó folyását, varázslatos átalakuláson ment keresztül. A hiányos kövezetű, keskeny utcák szélesebbé váltak, mert Denis sétált rajtuk, a füsttől fekete épületek pedig ragyogó palotákká alakultak át, mert Denis itt élt közöttük. Ahogy lassan közeledett ehhez az elvarázsolt helyhez, Maryt, idegessége ellenére, izgatott várakozás kerítette hatalmába. Bár nem állt szándékában felkeresni Denist, önkéntelenül is lelkesítette a gondolat, hogy egyre közelebb kerül a fiúhoz a saját környezetében. - 56 -
Amikor a vonat bepöfögött a darrochi állomásra, Mary gyorsan leszállt, és szinte elsőként hagyta el a peront. Tétovázás nélkül és amilyen gyorsan csak az erejéből futotta, elindult végig a főutcán. Egy idő után balra fordult, és egy csendesebb lakónegyedben folytatta útját. Senkit nem ismert, akivel eddig találkozott, jelenléte nem okozott sem zavart, sem csodálkozást. Darroch, bár nem keltette nagyváros benyomását, ugyanakkora volt, mint Levenford, sőt, tizenkét mérföldes sugarú körzetben nem is volt rajta kívül más város a környéken, így Marynek nem okozott nehézséget észrevétlenül végigsurranni a forgalmas utcákon és megbújni a tömegben. Pontosan ezért választotta Darrochot. Félúton járhatott az utcán, amelyre nemrég befordult, amikor megkönnyebbülten nyugtázta, hogy mégsem csalta meg az emlékezete. Megállt az egyik teraszos ház ajtaja előtt, és elszántan megnyomta a csengőt. Egy apró termetű, kék ruhát viselő szobalány nyitott ajtót. - A doktor itthon van? - kérdezte Mary. - Kérem, fáradjon be! - mondta a kis háztartási alkalmazott közömbös hangon, mint aki már nagyon belefáradt, hogy mindig ugyanazt a szöveget ismételje. Maryt bevezették a várószobába. A falak szürkék voltak, a padlót vékony, kopott szőnyeg borította, és a helyiség berendezése néhány különböző állapotú székből és egy nagy tölgyfa asztalból állt, rajta régi, szamárfüles magazinok és egy rózsaszín porcelánváza, benne néhány kukoricalevéllel. - Kit jelenthetek be? - kérdezte unott arccal az ajtó rabszolgája. - Miss Winifred Brown - felelte Mary. Most már egyértelműen bebizonyosodott, hogy hazug csaló vagyok, gondolta Mary. Levenfordban kellene lennie, kedvesen csevegve bátyja hivatalosan eljegyzett menyasszonyával, ehelyett, miután elajándékozta az anyja csomagját, itt van négy mérföldnyire, és hamis név alatt egy idegen orvos házában várakozik, akinek nevére és lakóhelyére csak véletlenül emlékezett. A halvány pír, ami a hamis név bemondásakor jelent meg az arcán, most, ezen gondolatok hatására tűzpiros folttá változott, miközben belépett a rendelőbe. Az orvos középkorú, kopasz, rendetlen és kiábrándult férfi volt, egy olcsó praxis tulajdonosa. Ebben az órában általában nem rendelt, pénzügyi helyzete miatt azonban nem engedhette meg magának, hogy akár egyetlen fizető pácienst is elszalasszon. Agglegény volt, és a házvezetőnője alig néhány perce szolgálta fel kövér, főtt marhahúsból és pudingból álló ebédjét, melyet nagy bosszúságára kénytelen volt sietve elfogyasztani. A nem megfelelően elkészített étel, a rendszertelen táplálkozás és a rossz fogak miatt gyakran előforduló emésztési zavarok egy pillanatra sem hagyták nyugodni. Meglepetten nézett a rendelőbe lépő Maryre. - Beteghez akar hívni? - kérdezte. - Nem, vizsgálatra jöttem - felelte Mary. Hangja idegenül csengett számára, és mintha valahonnan távolról jött volna. - Foglaljon helyet! - mondta gyorsan az orvos. Azonnal megérezte a szokatlan helyzetet, és bosszúsága tovább fokozódott. Már régen nem érdekelték az esetek orvosi szempontból, és ha valami bonyolultabbról volt szó, mint olcsó gyógyszerből és színezékből álló kanalas orvosság felírása, azonnal ingerült lett. Ráadásul alig várta, hogy leheveredhessen a kanapéjára, mivel a gyomra egyre erősebben görcsölt. Nehéz lesz az éjszakai ügyelet, gondolta rosszkedvűen. - Miről van szó? - kérdezte kurtán. Mary pirulva, dadogva beszélni kezdett, néha belezavarodott, majd folytatta. Maga sem tudta, hogyan fejezte ki magát, de az orvos gyanakvása beigazolódni látszott. - Meg kell vizsgálnom - mondta hűvösen. - Most kéri, vagy visszajön később az... édesanyjával? - Mary nem értette, mit akar ezzel mondani, és azt sem tudta, mit válaszoljon. Az orvos kimért viselkedése elbátortalanította, elhanyagolt külseje, kócos, hosszú bajusza, piszkos körme és zsírfoltos mellénye erős ellenszenvet váltott ki belőle. Ennek ellenére végig kell mennie az úton, amelyen elindult, mondta magának. - Nem tudok visszajönni, doktor úr - suttogta. - Akkor vetkőzzön le, és készüljön fel a vizsgálatra! - vetette oda az orvos, és kiment a rendelőből. Marynek alig volt ideje meglazítania a ruháját és elhelyezkedni a kopott, szakadozott ágyon, mielőtt az orvos visszatért. Ezt követően behunyta a szemét, összeszorította a fogát, és várta a - 57 -
vizsgálatot, ami mind fizikailag, mind lelkileg nagy megpróbáltatást jelentett. Gondolatban igyekezett elmenekülni az orvos durva és faragatlan jelenlétéből, de a vizsgálat közben érzett fájdalom ezt nemigen tette lehetővé. Amikor végzett, az orvos néhány szót szólt, és elhagyta a szobát. Öt perc múlva Mary ismét ott ült a széken, immár felöltözve, és kábultan meredt az asztala mögött elhelyezkedő orvosra. Az orvos zavarban volt. Gyakran találkozott hasonló helyzetben lévő, különböző rétegekhez tartozó nőkkel, azt azonban egyértelműen látta, hogy ez a lány, aki nem más, mint egy halálra rémült gyermek, tudatlan és ártatlan. Biztos volt benne, hogy szüzességének elvesztésekor esett teherbe, és most már tudta, miért jelentkezett be hamis név alatt. Az orvos kérges, érzéketlen szívében hirtelen szánalom támadt páciense iránt. Először a sikertelen praxis bosszúságával arra gyanakodott, hogy szegényes hírneve miatt jött hozzá a lány, azt kérve, hogy valamiképp változtasson az állapotán; de most már tudta, nem erről van szó. Egy ideig kényelmetlenül fészkelődött a székén, nem tudva, hogyan fogjon hozzá. - Férjnél van? - kérdezte végül kifejezéstelen hangon. Mary tágra nyílt szemmel megrázta a fejét. - Akkor azt tanácsolom, gyorsan menjen férjhez. Kisbabája lesz. Mary először nem értette, majd görcsösen megrándult a szája, szemét elöntötték a könnyek, és végigfolytak az arcán. Úgy érezte, megbénult. Az orvos beszélt hozzá, próbálta elmagyarázni, mit kell tennie és mire számíthat, de Mary alig hallotta. A rendelő és az orvos eltűnt, ő pedig mintha az iszonyat szürke ködében lebegett volna, egyedül a biztos és elkerülhetetlen katasztrófával. Időről időre halk szófoszlányok ütötték meg a fülét, mint megannyi, az őt körülvevő ködön áthatoló vékony fénysugár. - Próbáljon meg nem aggódni - hallotta az orvos hangját. - Maga még fiatal, biztosan minden rendbe jön. Mit tudja ez az ember? Az orvos jó szándékú, vigasztaló szavai tökéletesen hidegen hagyták. Ösztönösen ráérzett, hogy az ő számára nem jelent mást, csak egy futó és nem szívesen látott kellemetlenséget egyhangú napjában, s amint felállt, és a tiszteletdíj felől érdeklődött, a megkönnyebbülés alig leplezett szikráját látta felvillanni a férfi szemében. Megérzése nem csalt, ugyanis alighogy megkapta a pénzét, és kikísérte Maryt az ajtóhoz, az orvos azonnal a bizmutos üvegéért sietett, alaposan meghúzta, majd nagy sóhajjal ledőlt a kanapéra, és azonnal elfelejtette páciensét. Amikor Mary kilépett az utcára, még csak három óra volt. Egy teljes órája volt a vonat indulásáig - már ha egyáltalán felszáll rá. Lassan lépkedett a járdán, és halkan suttogott maga elé: „Istenem! Ó, Istenem! Miért tetted ezt velem? Én soha nem vétettem ellened! Kérlek, tégy valamit, hogy ez ne legyen igaz!” Egyszerűen nem értette, a Teremtő miért pont az ő testét választotta ki erre az obszcén kísérletre. Arra gondolt, hogy mindez az isteni mindenhatóság felettébb igazságtalan megnyilvánulása. Furcsamód nem hibáztatta Denist: egyszerűen valami szörnyű és érthetetlen árulás áldozatának érezte magát. Nem! Nem hibáztatta Denist - sőt úgy érezte, azonnal hozzá kell repülnie. Már nem törődött az óvatossággal: feszült, rezzenéstelen arccal végigsietett a főutcán, amelynek túlsó végén állt az Owen Foyle tulajdonában lévő Lomond Bor- és Szeszraktár. A sarkon túl volt egy nagy, dupla szárnyú kapu, mögötte egy udvar, és innen vezetett fel egy hosszú lépcsősor a Foyle-ház ajtajához. Mary felsietett a lépcsőn, és halkan bekopogtatott. Bentről zongora hangjai hallatszottak. A zene nem maradt abba, és senki nem nyitott ajtót. Néhány másodperc elteltével azonban egy hang azt kiáltotta: - Rose, gyermekem, nem kopogtattak? Nézd meg, van-e kint valaki! - Éppen gyakorolok, anya! - felelte egy gyermeki hang. - Nézd meg te, vagy várd ki, amíg ismét kopogtat! A zongorázás tovább folytatódott, az igyekezet jeleként immár sokkal hangosabban. Mary már éppen emelte a kezét, hogy újra bekopogtasson, amikor az udvar felől éles füttyszó harsant, amely egyre közeledett. Megfordult, és ugyanebben a pillanatban Denis jelent meg a lépcső aljában. Amint megpillantotta a lányt, szeme tágra nyílt a döbbenettől. Azonnal látta, hogy valami baj van. - 58 -
- Mary! - kiáltotta. - Mi történt? Mary képtelen volt válaszolni. - Mi a baj, drága Mary? - motyogta Denis aggodalmas hangon. Megfogta a lány hideg kezét, és simogatni kezdte. - Az apád csinált valamit? Mary a fejét rázta. Nem mert a fiúra nézni, mert tudta, ha megteszi, azonnal összeomlik. - Gyere, menjünk innen, mielőtt meglát valaki! - suttogta. Denis zavartan követte a lányt lefelé a lépcsőn, majd az utcára érve indulatosan azt kérdezte: - Rosszul bántak veled otthon? Kérlek, mondd el, mi a baj! Ha valaki egy ujjal is hozzád ért, ígérem, megölöm! Mary néhány másodpercig hallgatott, majd lassan, fájdalmasan, minden szót úgy ejtve, mintha ólomsúly lenne, azt mondta: - Gyermekem lesz. Denis elsápadt, mint aki szörnyű sebet kapott, és fokozatosan tovább fehéredett, mintha minden csepp ereje elhagyta volna. Leejtette Mary kezét, és döbbenten meredt a lányra. - Biztos vagy benne? - nyögte ki végül. - Igen. - Honnan tudod? - Éreztem, hogy valami nincsen rendben velem. Felkerestem egy orvost, és ő mondta. - Egy... orvos? Tehát teljesen biztos? - Teljesen - visszhangozta Mary tompa hangon. Vagyis a dolog megmásíthatatlan. A lány egyetlen mondattal a baj és felelősség iszonyú terhét rakta a vállára, amely vidám, fütyörészős fiúból érett, gondterhelt férfivá változtatta. Szeretkezésük csak csapda volt, a múlt játékos enyelgései és a titkos találkák pedig csupán kelepcék, amelyek belecsábították ebbe a szörnyű helyzetbe. A házasságkötésükkel kapcsolatos kellemes gondolatokat és az izgalmas várakozást most mind súlyos bilincsnek érezte, amelyek könyörtelenül a teljesítendő kötelességhez láncolták. Abban a társaságban, amelyhez tartozott, nem létezett nagyobb szégyen egy férfi számára, mint egy kötelező házasság áldozatául esni. Búcsút mondhat a jó hírének, az utcasarkokon ujjal fognak mutogatni rá, a neve nevetség tárgyává válik. A helyzetét hirtelen annyira elviselhetetlennek érezte, hogy erős vágyat érzett a menekülésre. Egyszerre gondolt Kanadára, Ausztráliára és Amerikára. Gyakran álmodozott arról, hogy egyszer kivándorol valahová, és a lehetőségek, amelyek ezekben az országokban nyitva állnak a független fiatalemberek előtt, még sosem tűntek ilyen csábítónak, mint most. Hirtelen eszébe jutott valami. - Mit mondott az orvos, mikor fogsz... Elhallgatott, képtelen lévén befejezni a mondatot. Mary ennek ellenére már tudta, mit akar kérdezni. - Azt mondta, februárban - felelte, szégyenkezve félrefordítva a fejét. Csak öt hónap, és ő lesz az apja Mary születendő gyermekének! Az a csodálatos éjszaka, amit együtt töltöttek a Leven partján, egy gyermeket eredményezett, egy gyermeket, akinek nem lesz neve, hacsak azonnal feleségül nem veszi Maryt. A házasság nyomasztó kötelessége ismét szörnyű teherként nehezedett rá. Fogalma sem volt, meddig tarthatják titokban a dolgot, mielőtt Mary állapota nyilvánvalóvá válik. Bár hallott már olyan történeteket, hogy egyes parasztlányoknak, akik keményen dolgoztak a földeken, egészen a szülésig sikerült leplezniük terhességüket, abban azonban kételkedett, hogy Mary erre hosszú ideig képes lenne. Pedig kénytelen lesz. Nincs olyan helyzetben, hogy azonnal otthont tudjon biztosítani a számára. Marynek várnia kell. Most még természetesen nem látszik semmi. Alaposan szemügyre vette a lányt, és látva a görnyedt vállakat, amelyre az övénél sokkal súlyosabb teher nehezedett, most először kezdett rá is gondolni. Mary, miután közölte Denisszel a tényállást, tehetetlenül várt, mintha csak arra, hogy a fiú irányítsa a mozdulatait, és mondja meg, mitévő legyen. Denis megpróbálta összeszedni magát, ennek ellenére amikor megszólalt, szavai mesterkéltnek, bizonytalannak hatottak. - Mi aztán benne vagyunk a pácban, Mary, de majd megoldjuk. Gyere, beszéljük meg a dolgot! - Vissza kell mennem Levenfordba? - kérdezte Mary halkan. Denis elgondolkodott, mielőtt válaszolt. - 59 -
- Azt hiszem, az lesz a legokosabb. Vonattal jöttél? - Igen, és ha vissza akarok menni, négyre kint kell lennem az állomáson. Denis elővette az óráját, amely fél négyet mutatott. Bár alig váltottak néhány szót, már egy félórája álldogáltak itt az utcán. - A következőt nem várhatod meg - tűnődött. - Az túl késő lenne. Hirtelen eszébe jutott valami. Mivel a váróterem az állomáson ilyenkor szinte mindig üres, ott beszélgethetnének Mary vonatának indulásáig. Megfogta a lány karját, és a sajátja alá húzta. Amióta közölte vele a szörnyű hírt, ez volt a gyengédség első jele, amit Denis az ő irányában tanúsított. Gyengéd pillantást vetett a fiúra, és megviselt arcán először csillant fel valami halvány mosoly. - Nekem csak te vagy, Denis - suttogta, ahogy megindultak az utcán. Az állomáson a váróterem sajnos tele volt, egy öregasszony, néhány farmer és két gyári munkás ült a padokon egymást és a kopasz falat bámulva. Itt nem lehetett beszélni, így Denis elvitte Maryt a peron legtávolabbi végére. A rövid séta alatt alkalma nyílt egy kicsit összeszedni magát, és a lány karjának puha érintése emlékezetébe idézte fiatal testének szépségét és báját. Denis ajkán halvány mosoly jelent meg. - Hidd el, nincs is olyan nagy baj, Mary, mindaddig, amíg kitartunk egymás mellett. - Ha most elhagysz, Denis, belefojtom magam a Levenbe. Biztos, hogy megölöm magam. Ahogy pillantásuk találkozott, Denis látta, hogy a lány halálosan komolyan gondol minden szót, és gyengéden megszorította a karját. Hogyan is fordulhatott meg a fejében, akár egy pillanatig is, hogy elhagyja ezt az édes, védtelen teremtést, aki, ha ő nincs, még mindig szűz lenne, és aki miatta hamarosan anya lesz. És milyen szenvedélyesen ragaszkodik hozzá! Vad örömmel töltötte el, hogy a lány feltétel nélkül rábízza magát, és aláveti magát az ő akaratának. Kezdett magához térni a váratlan hír okozta első megrázkódtatásból, és kezdett ismét összefüggően, normálisan gondolkodni. - Csak bízz rám mindent! - mondta. - Mindent... - ismételte Mary. - Haza kell menned, kedves, és próbálj úgy tenni, mintha semmi sem történt volna! Tudom, hogy nagyon nehéz lesz, de adnod kell egy kis időt, hogy mindent elrendezzek. - Mikor házasodhatunk össze? Nagy erőfeszítésébe került, hogy kimondja a szavakat, de újonnan szerzett ismeretének fényében homályosan érezte, hogy mindaddig egy szemérmetlen perszónának számít, amíg nem tudja biztosan, hogy Denis feleségül veszi. A fiú elgondolkodott. - Az év vége felé lesz egy hosszabb üzleti utam, ami sokat fog jelenteni. Tudsz várni addig, amíg arról visszatérek? - kérdezte bizonytalanul. - Akkorra mindent elintézek... Összeházasodunk és egyenesen beköltözünk a kis házunkba, amely nem Darrochban, sem Levenfordban, hanem talán Garshake-ben lesz. Egy kis garshake-i ház gondolata mindkettőjüket felvidította, és lelki szemük előtt megjelent a folyótorkolatban megbúvó csendes, öreg falvacska. - Azt talán meg tudom várni - felelte Mary, és gondolatban már a falu kis fehérre meszelt házainak egyikét látta. Egy kis, piros rózsával befutott házacskát, az ajtaja mellett virágokkal, amelyben a gyermeke titokzatos körülmények között a karjába kerül. Ránézett Denisre, és majdnem mosolygott. - Nem hagylak cserben, kedvesem - mondta a fiú. - Azonban bátornak kell lenned, és kitartanod, ameddig csak lehet. A vonat bepöfögött az állomásra, és az öregasszony, a farmerek és a gyári munkások felszálltak. Marynek alig maradt ideje elbúcsúzni Denistől, mielőtt a fiú felsegítette volna a vonatra, ahogy azonban elindult a szerelvény, Denis még az utolsó pillanatig fogta a kezét, és futott mellette. - Nem felejtem el a mottódat, drága Denis! - kiáltotta Mary bátran. A fiú mosolygott, és válaszképpen hosszasan integetett a sapkájával. A vonat azonban hamarosan elkanyarodott, és a fiatalok elvesztették egymást szem elől. Mary bátornak érezte magát, és most, hogy tudta a legrosszabbat, felkészült az előtte álló nehézségekre. A Denisszel való találkozás megmentette. Tudta, ő volt és ő lesz a megmentője: erőt - 60 -
adott a tudat, hogy osztozik vele a titkában, és úgy érezte, bármit képes lesz elviselni, amíg eljön érte és elviszi magával. Az orvosnál tett látogatás emlékére megborzongott, de igyekezett kizárni az agyából az elmúlt két szörnyű órát. Igenis bátor lesz, méghozzá Denisért! Levenfordba érve sietett eljuttatni a levelet Agnes Moirnak, és nagy megkönnyebbüléssel fogadta a hírt, hogy Agnes felment teázni. Otthagyta tehát a levelet a boltban Mrs. Brodie jókívánságaival együtt, és anélkül, hogy bármit kérdezett volna, elmenekült. Hazafelé menet arra gondolt, hogy az anyja egy későbbi időpontban biztosan rá fog jönni, mit tett a csomaggal, de mivel ennél sokkal komolyabb és súlyosabb problémákkal küszködött, most nem foglalkozott vele. Mamma nyugodtan leszidhatja, sírhat vagy szörnyülködhet, neki úgyis már csak néhány hónapja van, mielőtt végleg elhagyja a házat, amelyet annyira gyűlöl. Minden idegszálával Denis tétova javaslatára összpontosított, és képzeletében valósággá alakította: jelenlegi állapotának gondolatát eltaszította magától, és csak a házikóra tudott gondolni, amelyben Denisszel fognak együtt élni, Garshake-ben.
Nyolcadik fejezet Brodie az irodájában ült, és a Levenford Advertiser-t olvasta. Az ajtó résnyire nyitva volt, hogy időnként kipillanthasson az üzlethelyiségbe anélkül, hogy abba kellene hagynia az újság kényelmes tanulmányozását. Perry ágyban fekvő beteg volt, amint azt aggódó anyja aznap reggel jelentette Brodie-nak. Nagy kelés támadt egy kényes testrészén, amitől se menni, sem ülni nem tudott. Brodie ezt hallva bosszúsan azt motyogta, hogy ő a segédjétől azt várja, hogy álljon, nem pedig hogy üljön, miután azonban biztosították, hogy az állandó meleg borogatás csodákat fog tenni, és a beteg másnap már munkába áll, nagylelkűen elengedte egy napra. Most, ahogy ott ült a székében a szentélyébe vezető lépcső tetején, minden figyelmét a marhavásárról szóló jelentésnek szentelte. Örült, hogy aznap kevés vevő volt, így nem kellett az árusítás lealacsonyító tevékenységével fárasztania magát, ami máskülönben kizárólag Perry dolga. Néhány perce így is kénytelen volt felkelni a székéből, és kiszolgálni egy munkást, akinek bosszúságában eladta a legelső kalapot, ami a kezébe került. Mit érdekli őt, kérdezte magát, hogy a kalap illik-e a fejére vagy sem? Őt ne zavarja senki ilyen apróságokkal: ez Perry feladata; ő nyugodtan akarja olvasni az újságját, mint minden más úriember. Dühösen visszacsörtetett a helyére, és elölről kezdte a cikket. „A Levenford és Környéke Éves Marhavásár”, olvasta, ”idén 21-én, szombaton került megrendezésre, és nagy tömegeket vonzott az egész ország területéről.” Lassan, gondosan végigolvasta az egész beszámolót, míg a „Megjelentek között volt” kezdetű részhez nem ért. A szeme izgatottan csillogott, majd diadalmasan felvillant, amikor meglátta, hogy az ő neve is szerepel a felsorolásban. A város és a megye előkelő nevei között, kétségtelenül a lista vége felé, de semmiképpen nem a legvégén, ott állt James Brodie neve. Örömében ököllel nagyot csapott az asztalra. Ez az! Majd most meglátják! Mindenki olvassa a Levenford Advertiser-t - amely hetente egyszer, pénteken jelenik meg -, és mindenki látni fogja a nevét egy nem kisebb személyiség neve mellett, mint a megyei kormányzó. Brodie melle feszült a büszkeségtől. Nagyon tetszett neki a neve nyomtatásban. A James nagy ,J”-jének különös kis kacskaringója volt, a vezetéknevét pedig helyesen, nem „y”-nal, hanem „ie”-vel írták. Erre büszkébb volt, mint az összes tulajdonára együttvéve. Fejét oldalra billentette, tekintetét egyetlen pillanatra le nem véve a nevéről. Valójában ezért a két szóért rágta át magát az egész hosszú cikken, amely azt mutatja, hogy James Brodie benne él a köztudatban. Kedvtelve nézegette a nevét. James Brodie! Miközben némán forgatta a nyelvén, szája önkéntelenül is formálta a szavakat. „Nagyszerű ember vagy, Brodie”, suttogta magának. „Büszke vagy, de minden okod megvan rá!” Szeme fényesen csillogott, és az előkelő személyiségek teljes listája, nevükkel, címükkel és rangjukkal eltűnt az egyetlen név körül, amelynek képe valósággal beleégett a retinájába. James Brodie! Számára semmi sem múlhatta felül ezeket az egyszerű, de annál sokatmondóbb szavakat. Gondolatainak áramlásában hirtelen kis szünet támadt, és orrlyuka megvetően kitágult, amikor eszébe jutott, hogy nemrég kénytelen volt azzal lealacsonyítani magát, hogy kiszolgál egy egyszerű munkásembert. Húsz évvel ezelőtt, amikor a körülmények, amelyek fölött nem volt - 61 -
hatalma, belekényszerítették az üzleti életbe, nem talált benne semmi kivetnivalót. Most azonban már volt egy fizetett segédje, akinek az volt a dolga, hogy elvégezze helyette ezt a munkát. A reggeli esetet valóságos nevét ért sérelemnek érezte, és szörnyű harag támadt benne szerencsétlen Perry iránt, aki cserbenhagyta. - Élve megfőzöm azt a kis vakarékot! - kiáltotta. Mindig is tisztában volt vele, hogy a kereskedelem nem az ő világa, azonban, mivel kénytelen volt beletörődni, hogy ezen a téren fog tevékenykedni, igyekezett az egészet úgy alakítani, hogy jobban alkalmazkodjon a nevéhez és egész lényéhez. Sosem tartotta magát kereskedőnek, sokkal inkább elszegényedett úriembernek, aki kénytelen egy hozzá nem illő és nem méltó tevékenységből fenntartani magát. Ugyanakkor meggyőződése volt, hogy személyiségének ereje valami olyasmivé alakította ezt a foglalkozást, ami méltó hozzá. Megszűnt silánynak lenni, és különlegessé vált. Soha nem futott az emberek után, már az elején sem, hanem ők voltak kénytelenek úgy táncolni, ahogy ő fütyült, és elfogadni minden hóbortját és szeszélyét. Egyszer régen kidobott egy embert a boltjából, mert az udvariatlanul beszélt vele: ekkor ismerte meg a város. Nem kereste az emberek kegyét, hanem magasan hordott orrával mintha azt mondta volna: „Vagy elfogadtok olyannak, amilyen vagyok, vagy hagyjatok békén!” Úgy tűnt, ez a rendhagyó politika az ő esetében bejött. Goromba őszinteségével és határozott stílusával tiszteletet vívott ki magának: mondásait epigrammákként emlegették a városban, a helyi dzsentriréteg igazi „egyéniség”-nek tartotta, és ez kivívta számára támogatásukat. Azonban minél inkább kibontakozott személyisége, annál jobban megvetette a közeget, amelyben mozogni kényszerült. Tekintélyes személyiségnek érezte magát, aki felette áll a kereskedelem földhözragadt problémáinak. Nagy megelégedéssel töltötte el a tény, hogy alantas foglalkozása ellenére sikerült elismertségre szert tennie. Mérhetetlen büszkesége képtelen volt különbséget tenni a hírhedtség és az általa olyannyira óhajtott hírnév között. Sikere ösztönzőleg hatott rá: azt akarta, hogy az egész város a nevétől legyen hangos. - Megmutatom nekik! - motyogta gőgösen. - Megmutatom, mire vagyok képes! Ebben a pillanatban valaki belépett a boltba. Brodie bosszúsan felemelte a fejét, hogy lássa, ki merészeli zavarni a lordok barátját, furcsamód azonban nem kellett lemennie. Egy fiatalember volt a látogató, aki könnyedén átugrott a pulton, felszaladt a lépcsőn, és miután belépett az irodába, becsukta maga mögött az ajtót. Denis Foyle volt az. Három nappal korábban, amikor a vonat elvitte tőle Maryt, Denisre lavinaként szakadt rá a lelkifurdalás. Úgy érezte, a Mary iránt tanúsított viselkedését hűvös kimértség és gyáva önzés jellemezte. Az önbecsülését ért hirtelen csapás olyan váratlanul érte, hogy kis időre megfeledkezett róla, milyen fontos számára a lány. Azonban hamarosan rájött, hogy szereti, és ha nincs mellette, erősen vágyik utána. Állapota miatt Maryt valami olyan fásult erőtlenség lengte körül, ami eleinte taszította. Ha az ő helyzete kellemetlen, Maryé egyenesen elviselhetetlen, és ő néhány gyenge és nem túl meggyőző szón kívül szinte semmivel nem vigasztalta. Denis gyomra görcsbe rándult a gondolatra, hogy siralmas és gyáva viselkedése miatt Mary most miképp vélekedhet róla, és a gyanú, hogy lehetősége sem lesz helyrehozni hibáját és elmondani neki mostani érzéseit, kétségbeeséssel töltötte el. Két napig bírta az egyre fokozódó érzelmekkel járó kínt, amikor hirtelen különös történések sorozata vette kezdetét. Lépését Denis vakmerő, merész és bátor kezdeményezésnek tartotta. Valójában a feszült idegeit állandó ostrom alatt tartó önvád váltotta ki belőle, és bár ostoba és meggondolatlan cselekedet volt, legalább kiereszthette a lelkét feszítő érzéseket, és lehetőséget látott benne a Mary és a saját szemében való megtisztulásra. Röviden: az önmaga feloldozására érzett heves késztetés hozta ide Brodie-hoz, akinek most azt mondta: - Azért jöttem így, Mr. Brodie, mert arra gondoltam, máskülönben talán nem lenne hajlandó fogadni... Denis Foyle vagyok, Darrochból. Brodie megdöbbent a fiú vakmerőségén és váratlan felbukkanásán, de ennek semmi jelét nem adta. Ehelyett hátradőlt a székében; feje félig elsüllyedt hatalmas vállai között, akár egy szikla a hegytetőn. - A bártulajdonos fia? - sziszegte. - Pontosan - felelte Denis udvariasan. - 62 -
- Nos, Mister Denis Foyle - gúnyosan megnyomta a „Mister” szót -, mit akar tőlem? Feltámadt benne a remény, hátha sikerül kihoznia a sodrából Foyle-t, és akkor abban az örömben lesz része, hogy kihajíthatja az üzletből. Denis egyenesen Brodie szemébe nézett, és figyelmen kívül hagyva a másik viselkedését, folytatta: - Lehet, hogy meglepi a látogatásom, de úgy éreztem, el kell jönnöm önhöz, Mr. Brodie. A lányát, Miss Mary Brodie-t három hónapja nem láttam. Került engem. Őszintén bevallom, hogy vonzódom a lányához, és az engedélyét szeretném kérni, hogy találkozhassam vele. Brodie arca egy súlyos maszkhoz hasonlított, amely semmit nem engedett át a döbbent haragból, amit a másik kérése ébresztett benne. Egy hosszú percig némán meredt Foyle-ra, majd lassan azt mondta: - Örömmel hallom, hogy a lányom engedelmeskedett nekem. Azért nem volt hajlandó találkozni magával, mert én megtiltottam neki! Hallja? Megtiltottam neki, és most, hogy láttam, kicsoda maga, továbbra is megtiltom! - Megkérdezhetem, Mr. Brodie, hogy mi oka van erre? - Miért kellene elmagyaráznom magának a tetteimet? A tény, hogy én megparancsolok valamit a lányomnak, elegendő számára, hogy engedelmeskedjen. Nem magyarázkodom neki: parancsolok. - Mr. Brodie, nagyon szeretném tudni, mi kifogása van ellenem. Ha elárulja, minden erőmmel azon leszek, hogy megfeleljek a kívánalmainak! - Foyle minden erejével azon volt, hogy megbékítse a másikat. - Szeretnék a kedvében járni. Tudassa velem, mit kell tennem, és én megteszem! - Azt akarom, hogy hordja el a tenyérbemászó képét az irodámból, és soha többet ne mutatkozzon Levenfordban! Azzal járhat a kedvemben, ha minél gyorsabban eltűnik! - felelte Brodie ingerülten. - Tehát csak az arcom ellen van kifogása? - kérdezte Denis leszerelő mosollyal. Úgy érezte, mindenképpen meg kell nyernie a következő kört. Brodie kezdett dühös lenni: a tény, hogy nem tudta elijeszteni ezt a pimasz alakot, de még csak felbosszantani sem, kihozta a sodrából. Nagy erőfeszítéssel lenyelte feltörő mérgét, és gúnyosan azt mondta: - Nem szokásom egy magafajtát a bizalmamba avatni, mivel azonban most ráérek, elmondom, mi kifogásom van maga ellen. Mary Brodie egy igazi úrilány, akinek olyan vér folyik az ereiben, amit egy bárónő is megirigyelhetne, és ő az én lányom. Ezzel szemben maga egy hitvány ír bunkó: senki a semmiből. Az apja olcsó italokat árul, és a felmenői krumplihéjat ettek, egyenesen a fazékból. Denisnek a szeme sem rebbent a sértések hallatán, bár a gyomra tájékán sajgó fájdalmat érzett. Minden erejével megpróbált nyugodt maradni. - A tény, hogy ír vagyok, nem jelenti azt, hogy hitvány ember volnék - felelte kimért hangon. - Nem iszom egyetlen cseppet sem. Sőt, egy teljesen más üzleti ágban tevékenykedem, amely meggyőződésem szerint egy napon nagy hasznot fog hozni. - Hallottam a maga üzleti tevékenységéről, kedves krumpliásó ír barátom. Hosszú vidéki utak, aztán láblógatás itthon. Ismerem a maga fajtáját! Ha azt hiszi, pénzt kereshet azzal, hogy teát próbál meg eladni Skóciában, akkor hülye, és ha azt hiszi, hogy egy ilyen szemét foglalkozással felemelheti a szaros családját, akkor egyenesen őrült! - Engedje meg, hogy elmagyarázzam, Mr. Brodie! Brodie összeszűkült szemmel végigmérte a fiatalembert. - Elmagyarázza nekem? Hogy mer így beszélni velem, maga átkozott utazó ügynök? Tudja maga kivel beszél? Idenézzen! - ordította, miközben felkapta az újságot, és a másik orra alá nyomta. - Ezt nézze, már persze ha tud olvasni! Én ezekkel az emberekkel érintkezem... Nagy levegőt vett, és valósággal üvöltötte az utolsó szavakat. - Előbb hagynám a lányomat egy disznóval összeállni, mint magával! Foyle-nak minden erejére szüksége volt, hogy féken tartsa indulatait. - Mr. Brodie, kérem, hallgasson meg! - könyörgött. - Azt biztosan ön is belátja, hogy egy ember az, amivé teszi magát... Vagyis ő maga irányítja a sorsát, függetlenül attól, hogy mik a szülei. - 63 -
Nem szégyellem a származásomat, de ha ez az egyetlen kifogása ellenem, nem fogok belebetegedni. Brodie ádáz arccal meredt a másikra. - Ne jöjjön nekem ezzel az átkozott, újonnan átvett szocialista szöveggel! - üvöltötte dühösen. - Az egyik ember ugyanolyan, mint a másik, igaz? Mi következik már ezután? Maga marha! Tűnjön innen, de azonnal! Denis nem mozdult. Tisztán látta, hogy ezzel az emberrel szemben lehetetlen érvelni: mintha egy kőfalba veregetné a fejét. Rájött, hogy Mary élete egy ilyen apa mellett szörnyű katasztrófák sorozata lehet. Azonban elhatározta, hogy a lány miatt megőrzi az önuralmát, halkan így szólt: - Sajnálom önt, Mr. Brodie. Egy olyan korhoz tartozik, amely letűnőben van: nem érti a fejlődést. És azt sem érti, mit jelent barátokat szerezni, önnek csak ellenségei vannak. Nem én vagyok az őrült, hanem ön! Brodie felállt. Dühe egy haragos, támadni készülő bikához tette hasonlatossá. - Eltűnsz innen azonnal, te disznó, vagy én hajítsalak ki? - kérdezte rekedten. Nehézkesen elindult a fiú felé. Denis egy másodperc alatt kint lehetett volna az irodából, de Brodie sértései valami rejtett antagonizmust ébresztettek benne, és bár tudta, hogy Mary érdekében távoznia kellene, mégis maradt. Meggyőződése volt, hogy tud vigyázni magára, így nem félt a másik nyers erejétől, és abban is biztos volt, hogy ha most elmegy, Brodie azt fogja hinni, sikerült elzavarnia, mint egy kivert kutyát. Fenyegetőn rákiáltott Brodie-ra: - Ne merészeljen hozzám érni! A sértéseit elviseltem, de ne feszítse túl a húrt! E szavak hallatán Brodie valósággal fulladozni kezdett a dühtől. - Nem feszítek én semmit! - kiáltotta, miközben fújtatva szedte a levegőt. - Csapdába estél, és én agyonütlek, mint egy patkányt! Óvatosan Denis felé oldalozott, majd amikor alig egy yardnyira volt tőle, olyan közel, ahonnan tudta, hogy a fiú már nem menekülhet, ajkai vésztjóslóan visszahúzódtak az ínyéről, felemelte hatalmas öklét, és teljes erejével a fiú feje felé sújtott. Éles reccsenés hallatszott. Ütése nem ért fejet: Foyle a villámnál is gyorsabban félrehajolt, Brodie ökle pedig kalapácsként csapódott a kőfalnak. Jobb karja tehetetlenül lehanyatlott - eltört a csuklója. Denis kezét a kilincsen tartva halkan így szólt: - Sajnálom, Mr. Brodie. Látja, mégis vannak olyan dolgok, amelyeket nem ért. Figyelmeztettem, hogy ne próbálkozzon semmi ilyesmivel! Megfordult és elment, egyetlen másodperccel sem korábban a kelleténél. A súlyos mahagóni forgószék, amelyet Brodie bal kézzel hajított keresztül az irodán, iszonyatos erővel csapódott neki a vékony ajtónak, atomjaira törve az üveget és a keretet. Brodie lihegve, lógó karral meredt a romokra. Nem érzett fájdalmat sérült karjában, csak azt, hogy nem tudja megmozdítani, fújtató mellkasa azonban csaknem szétrobbant a vereség fölött érzett dühtől. A tény, hogy ez a taknyos kölyök szembe mert szállni vele, és megúszta szárazon a dolgot, borzalmas sebet ejtett a büszkeségén: a fizikai sérülés semmi volt ehhez képest. Bal kezének ujjai görcsösen összeszorultak. Biztos volt benne, hogy még egy perc, és sikerült volna annyira sarokba szorítania ellenfelét, hogy az ne menekülhessen. De hogy egyetlen karcolás nélkül megúszhassa! Csupán maradék önuralma óvta meg attól, hogy vakon kirohanjon az utcára Foyle után, és megpróbálja elkapni. Életében először történt meg vele, hogy valaki fölébe kerekedett, és a fogát csikorgatta a gondolatra, hogy egy ilyen alacsony származású alak túljárt az eszén. - Istenemre esküszöm - ordította az üres irodának -, hogy ezért még megfizet! Ekkor lenézett sérült kezére és alkarjára, amely időközben megdagadt, bekékült és ödémás lett. Ráébredt, hogy ezzel fel kell keresnie egy orvost, és mellé ki kell találnia valami történetet valami olyasmit, hogy megbotlott a lépcsőn, gondolta. Dühösen kilépett a boltból, hangosan bevágta az ajtót, és ráfordította a kulcsot. Denis távozása után rájött, hogy meggondolatlan tettével felbecsülhetetlen kárt okozott Mary és a saját maga számára. Látogatása előtt úgy képzelte, hogy odamegy, elnyeri Mary apjának jóindulatát, és megszerzi beleegyezését, hogy találkozhassanak. Ez nagyban megkönnyítette volna számukra a későbbi szökés részleteinek kitervelését. Reménykedett benne, hátha Brodie kevésbé - 64 -
fogja ellenezni a személyét, és talán még némi megbecsülést is sikerül kivívni magának, ami meggyorsította volna az olyan hirtelen lépések megtételét, amelyre a későbbiek során rákényszerülnek, és kétségtelenül enyhítette volna az elkerülhetetlen bejelentés okozta megrázkódtatást. Akkor azonban még nem ismerte Brodie-t. Gyakran eszébe jutottak a Mary által elmondottak, de úgy képzelte, hogy a lány érzékeny lelkivilága felnagyítja és eltúlozza a férfi utálatos tulajdonságait. Most azonban már tökéletesen megértette, miért retteg Mary az apjától, sőt úgy érezte, hogy a lány nem is mondott el mindent. Néhány perccel korábban olyan állapotban volt szerencséje látni Brodie-t, hogy komolyan kezdett aggódni Mary testi épségéért. Amióta elhagyta a boltot, egyfolytában átkozta magát elhamarkodott és ostoba tettéért. Fogalma sem volt, mitévő legyen ezután, amikor hirtelen, a főutca egyik papírboltja előtt elhaladva eszébe jutott, hogy levelet írhatna Marynek, találkozót kérve másnapra. Belépett a boltba, levélpapírt és borítékot vett, majd idegességét félretéve, kedvesen mosolyogva rávette a pult mögött álló idős hölgyet, hogy tollat és tintát kölcsönözzön a számára. A hölgy anyai mosollyal figyelte, amíg Denis rövid levelet írt Marynek. Ahogy végzett, megköszönte a tollat, és kilépett az utcára. Már éppen be akarta dobni a levelet a közeli postaládába, amikor eszébe jutott valami, és úgy kapta vissza a kezét, mintha darázs csípte volna meg. Lassan megfordult, majd néhány másodperc elteltével apró darabokra tépte a levelet, és beleszórta a csatornába. Rájött, hogyha a levél illetéktelen kezekbe kerül, Brodie azonnal rájön, hogy hazudott neki, és Mary az elmúlt hónapok során titokban rendszeresen találkozgat vele. Aznap már elkövetett egy súlyos hibát, és nem akarta újabbal tetézni. Nyakig begombolta a kabátját, kezét zsebre dugta, majd állát elszántan előretolva gyorsan elindult egy bizonyos irányba. Elhatározta ugyanis, hogy szemrevételezi a Brodie-házat és környékét. Mivel ezt a környéket nem ismerte, kissé eltévedt a külvárosban, de természetadta irányérzéke segítségével sikerült megtalálnia a helyes utat, és némi kerülővel megérkezett Mary otthonához. Még sosem látta korábban ezt a házat, és most, ahogy alaposan szemügyre vette, elszörnyedt. Inkább börtönnek nézett ki, mint otthonnak, és annyira nem illett Mary gyengéd finomságához, mint a sötét páncélszekrény egy hófehér galambhoz. A zömök, szürke falak kíméletlen komorsággal vették körül a lányt, a meredek mellvédek az elnyomás, a süllyesztett, befelé szűkülő ablakok pedig a fogvatartás jelképei voltak. Miközben a házat nézte, halkan motyogott magában. - Boldog leszek, ha elvihetem innen, és ő örömmel fog velem jönni. Az az ember nem normális! Valami nagyon nincs rendben a fejében, és ez a ház valamiképp olyan, mint ő. Magában füstölögve bemászott az út szélén húzódó sövénybe, leült, rágyújtott egy cigarettára, és gondolkodni kezdett. Mindenképpen látnia kellett Maryt. Töprengés közben egy sor lehetetlennél lehetetlenebb ötlet fordult meg a fejében. Félt, nehogy újabb hibát kövessen el, ugyanakkor úgy érezte, most azonnal látnia kell a lányt, különben örökre elvész a lehetőség. A cigaretta már majdnem a körmére égett, amikor hirtelen diadalmas mosoly villant föl az arcán. Olyan egyszerű volt a megoldás! Fogja magát, odamegy a bejárati ajtóhoz, és bekopog. Szinte biztos, hogy maga Mary fog ajtót nyitni, amikoris ő azonnal csendre inti, a kezébe nyomja a levelet, és ugyanolyan nyíltan, ahogyan érkezett, távozik. Eleget hallott a családról, hogy tudja, Brodie ilyenkor dolgozik, a kis Nessie iskolában van, így Maryn kívül az egyetlen személy, aki ajtót nyithat, az Mrs. Brodie. Ha ez utóbbi történik, akkor sincs baj, mivel Mrs. Brodie nem ismeri őt, és a férjének még nem volt alkalma figyelmeztetnie. Gyorsan kitalál valami nevet, mondván, ezt az illetőt keresi, majd elnézést kér a zavarásért, és sietve távozik. Gyorsan kitépett egy lapot a noteszéből, és ceruzával rövid üzenetet firkantott rá Marynek, amelyben az állt, hogy szereti, és kéri, másnap este jöjjön a könyvtárba. Szívesebben választott volna valami más találkahelyet, de attól félt, hogy a könyvtár az egyetlen hely, ahová Maryt elengedik otthonról. Amikor végzett, gondosan összehajtogatta a papírt, a tenyerébe vette, majd leporolta a ruháját, és felpattant. Már éppen indult volna a ház felé, egy egyszerű látogató közönyös arckifejezését erőltetve magára, amikor az arca elsötétedett, és villámgyorsan visszahátrált búvóhelyére. A belváros felől maga Brodie közeledett, nyakában felkötött és vastagon bebugyolált karral. - 65 -
Denis csalódottságában a száját harapdálta. Ez nem az ő napja! Most már a ház közelébe sem mehetett, és keserűen gondolt arra, hogy Brodie haragjában az egész családot ellene fogja uszítani, így várnia kell egy következő alkalomra, hogy levelét eljuttassa Marynek. Elszorult a szíve a gondolatra, hogy Brodie Maryn fogja kitölteni a haragját, annak ellenére, hogy ő gondosan próbálta megvédeni a lányt a boltban történt szerencsétlen beszélgetés során. Figyelte az egyre közeledő Brodie-t, és aggódva látta, hogy sérült csuklóján gipsz fehérlik. Arca sötét volt a dühtől, amint kivágta a kaput, és bement a házba. Denis erős nyugtalanságot érzett. Rájött, hogy egyetlen perc nyugta sem lesz mindaddig, amíg Mary emellett a szörnyű ember mellett él, ebben a szörnyű házban. A fülét hegyezte, hátha hall valami hangot, esetleg segélykiáltást. A szürke, hideg kőfalak mögött azonban csend honolt. Végül a fiú felállt, és csüggedten visszaindult a városba.
Kilencedik fejezet Mary Brodie zoknit kötött az apjának. Kissé előrehajolt, arca sápadt volt és sötét árnyék felhőzte be, szemét a hosszú acéltűkre szegezte, amelyek fényesen villogtak gépiesen mozgó ujjai alatt. Klikk-klikk, csattogtak a tűk. Mostanában mintha csak ezt a hangot hallotta volna, mivel minden szabad percében kötött. Mamma parancsára tette, mivel szerinte az ördög könnyebben ad munkát a tétlen kezeknek, így Marynek el kellett foglalnia az övéit, még szabad perceiben is. Minden héten egy pár zoknit kellett kötnie. Most éppen a hatodik párnál tartott. Az öreg Brodie nagymama a közelben ült és figyelte, száját olyan erősen összeszorítva, mintha össze lett volna öltve. Lábát keresztbetette, az alsóval ütve a csilingelő kötőtűk zenéjének ritmusát, nem szólt, kutató szemének pillantását azonban egyetlen másodpercre sem vette le Maryről. Úgy tűnt, mintha mindenféle különös dolgokat gondolna, amelyről senki nem tudhat, legkevésbé Mary. Mary néha úgy érezte, hogy azok a fátyolos, vizenyős szemek belelátnak a fejébe, és gazdájuk gyanakszik valamire, és amikor pillantása találkozott a nagyanyjáéval, mintha az ellenségesség szikráját látta volna felvillanni a rideg pupillákban. Mostanában egyre inkább meggyőződése volt, hogy a vén szibilla valamiféle varázst bocsátott rá, amelynek hatására akarata ellenére kénytelen tovább mozgatni fáradt ujjait, próbálva feldolgozni a végtelen gyapjúfonal gombolyagot. Az öregasszony számára jó szórakozás volt a fiatal lány szemmel tartása, amit hat héttel korábban parancsba kapott. A feje enyhén megrázkódott, amint eszébe jutott az a hihetetlen délután, amikor a fia felkötött karral, dühöngve jött haza, és azonnal bezárkózott a feleségével a nappaliba. Nyoma sem volt a szokásos viharnak, nem volt egész házat betöltő bömbölés, csupán idegőrlő csend! Fogalma sem volt, mi történhetett, de egy dolgot biztosan tudott: szörnyű katasztrófa lebegett a levegőben. Menye arca még napokig félelmet tükrözött, szája idegesen rángatózott, miközben kijelölte őt Mary felügyeletére, csak annyit közölve: „Mary nem hagyhatja el a házat. Ez parancs!” Mary tehát rab volt, ő pedig a börtönőr. Arcának maszkja alatt élvezettel csámcsogott a dolgon. Soha nem kedvelte a lányt, és elfoglaltsága nagy örömmel és megelégedéssel töltötte el. Tűnődését Mrs. Brodie belépte zavarta meg. Mamma tekintete Maryt kereste. - Kész vagy már a sarkával? - kérdezte tettetett érdeklődéssel. - Majdnem - felelte Mary. A sápadt arcán ülő közönyös kifejezés nem változott. - Nagyon jól haladsz! Ellátod apádat zoknikkal, mire beáll a tél. - Kimehetek a kertbe egy percre? Mamma kinézett az ablakon. - Szemerkél az eső, Mary. Szerintem jobban teszed, ha inkább bent maradsz. Mire Nessie hazajön, talán eláll, és akkor kiviheted egy rövid sétára a hátsó kertbe. Mamma átlátszó tapintata! Brodie akarata, megtévesztő tanácsokba csomagolva, vagy a Szentírásból származó felemelő idézetek formájában tálalva, hálóként fonta körül Maryt az elmúlt hat hét során, amelyek közül mind olyan hosszúnak tűnt, mint egy év... Egy év, hosszú, hosszú napokkal. Mary ellenállása mostanra annyira meggyöngült, hogy hajlamos volt mindenre engedélyt kérni. - Akkor felmehetek egy kicsit a szobámba? - kérdezte fáradtan. - Természetesen, Mary! Ha olvasni szeretnél, kedvesem, vidd ezt! - mondta Mrs. Brodie, és a szobából kifelé induló lánya kezébe nyomta Spurgeon prédikációinak bőrbe kötött gyűjteményét, - 66 -
amelyet már készenlétben tartott az asztalon. Mihelyt azonban Mary távozott, a két asszony összenézett, és Mamma aprót bólintott. Nagymama azonnal felállt, lelkesen lemondva a kandalló melletti meleg zugról, és kisántikált a nappaliba. Itt letelepedett az ablak elé, ahonnan jól láthatta, ha valaki megpróbálja elhagyni a házat. A Brodie által elrendelt állandó megfigyelés továbbra is érvényben volt. Mamma azonban alig töltött egyedül egy percet, amikor újabb gondolat ütött szöget a fejébe. Egy darabig tűnődött, majd bólintott. Úgy gondolta, ez jó lehetőség férje parancsának teljesítésére: szoknyáját felmarkolva felment a lépcsőn, és belépett lánya szobájába, elhatározva, hogy szól néhány „jó szót” Maryhez. - Gondoltam, feljövök egy kicsit beszélgetni hozzád - mondta vidáman. - Napok óta nem beszélgettünk. - Igen, Mamma! Mrs. Brodie kritikus szemmel mérte végig a lányát. - Megláttad már a fényt, Mary? - kérdezte lassan. Mary ösztönösen tudta, mi következik, Mamma mostanában bevezetett istenes szónoklatai, amelyek eleinte vagy könnyeket fakasztottak, vagy heves ellenállást váltottak ki belőle, de sosem érezte magát jobban tőlük. Mostanában azonban egyszerűen elengedte a füle mellett az anyja szavait. Ezek a felemelő beszédek kezdtek elviselhetetlenné válni fogsága ideje alatt, és a minden lehetséges alkalommal fejéhez vágott emelkedett szellemű figyelmeztetésekkel együtt valósággal fojtogatták. A magyarázatért nem kellett messzire menni. Annak a borzalmas, nappaliban történt beszélgetésnek a végén Brodie rámordult a feleségére: „A te lányod! A te dolgod, hogy engedelmességet verj belé! Ha nem teszed, istenemre mondom, szíjat hasítok a hátából... És a tiédből is!” - Rátaláltál már Jézusra, a Kősziklára, Mary? - folytatta Mamma a kérdezősködést. - Nem tudom - felelte Mary elhaló hangon. - Úgy látom, még mindig nem érted el a megvilágosodást - sóhajtotta Mamma. - Milyen nagy megkönnyebbülés lenne édesapád és az én számomra, ha azt látnánk, hogy buzgóbb vagy a hitben, a jóságban és a szüleid iránt tanúsított engedelmességben... Megfogta Mary élettelen kezét. - Tudom, kedvesem, az élet nagyon rövid. Mi van akkor, ha hirtelen a Trón elé szólíttatunk, még az érdemtelenség állapotában? Akkor aztán már hiába bánjuk bűneinket. Bárcsak belátnád a hibáidat! Olyan nehéz ez így nekem, a te édesanyádnak, aki mindent megtett érted. Édesapád engem hibáztat merev, makacs viselkedésedért, amit egyszerűen nem vagy hajlandó levetkőzni... Olyan, mintha megfagytál volna. Bármit megtennék érted, még azt is elintézném, hogy Scott tiszteletes személyesen jöjjön el hozzád valamelyik délután, amikor apád nincs itthon. Nemrég olvastam egy nagyon szép könyvet egy önfejű asszonyról, aki Isten egyik szolgájának révén ismerte meg a világosságot. Mamma gyászosan felsóhajtott, majd hosszú, nyomatékos szünet után megkérdezte: - Mondd csak, Mary, mi van a szívedben7 - Kérlek, Mamma, hagyj egy kicsit magamra - mondta Mary halkan -, nem érzem jól magam! - Tehát nincs szükséged sem az anyádra, sem a Mindenhatóra! - csattant fel Mamma sértődötten. Mary fáradtan nézett az anyjára. Tökéletesen tisztában volt a másik erőtlenségével, együgyűségével és tehetetlenségével. A kezdetektől fogva olyan anyára vágyott, akinek kiöntheti a lelkét, akire mindenben számíthat, akinek szenvedélyesen azt kiálthatta volna: „Anya, te vagy megtört és szomorú szívem vigasztalója! Nyugtass meg, és szüntesd meg a kínjaimat! Védelmezz meg mindentől, és ne engedd belém fúródni a szerencsétlenség nyílvesszőit!” Mamma azonban sajnos nem ilyen volt. Bizonytalan és sekélyes, mint a víz, és csupán egy nála erősebb személy mindenütt jelenlévő képét tükrözte vissza. Egy nagy hegy súlyos árnyékában élt, amelynek fenyegető mivolta szinte eltiporta törékeny és félénk lényét. Ez az istenes beszélgetés sem volt más, mint Brodie ellenállhatatlan parancsának visszhangja. Hogyan beszélhet Mamma a Mindenhatótól való félelemről, amikor ez jelentéktelenné törpül a Brodie-tól való rettegése mellett? Számára egyetlen kőszikla létezik, mégpedig férje dühödt akaratának gyémántkeménységű szirtje. Jaj neki, ha nem engedelmeskedik szolgai alázattal! Természetesen hithű keresztény asszony volt, ennek összes vonzatával: vasárnaponként rendszeresen járt templomba, ha teendői engedték, még - 67 -
gyakrabban, elvetette az olyan szavak használatát, mint „pokol” és „átkozott”, és amikor pihenésképpen regényt olvasott, csak olyan könyvet vett kézbe, amelyben az erényes és szentéletű hősnő az utolsó fejezetben elbűvölő és vallásos férjet talál magának. Az ilyen regények után úgy érezte, mintha megtisztult volna. Lányának azonban ugyanúgy nem tudott támaszt nyújtani élete e krízisében, ahogyan Brodie dühével sem tudott szembeszállni. Mary mindezzel tökéletesen tisztában volt. - Nem vagy hajlandó elmondani, Mary? - feszegette tovább Mamma a témát. - Bárcsak tudnám, mit forgatsz abban a makacs fejedben! Egyfolytában attól félt, hogy a lánya titokban valami helytelen lépés megtételét fontolgatja, amivel ismét felszítja Brodie borzalmas dühét. Most már nemcsak a férje nyelvétől, hanem a fizikai büntetéstől is rettegett, amivel Brodie megfenyegette. - Nincs mit elmondani, Mamma - felelte Mary szomorúan. - Nincs mit mondanom neked. Tudta, ha megpróbálná kiönteni anyjának a szívét, Mamma egyetlen éles, tiltakozó rikoltással beléfojtaná a szót, és kirohanna a szobából. Szinte hallotta, ahogy közben kiabál: „Nem! Nem! Nekem ne mondj ilyet! Egyetlen szót sem akarok hallani! Nem illik ilyesmiről beszélni!” Keserűen megismételte: - Nem, nincs mit mondanom! - De biztosan gondolsz valamire. Látom rajtad, hogy forgatsz valamit a fejedben! erősködött Mrs. Brodie. Mary szembefordult az anyjával. - Néha arra gondolok, hogy jó lenne, ha elhagynám ezt a házat, és soha többé nem jönnék vissza - mondta keserűen. Mrs. Brodie döbbenten emelte fel a kezét. - Mary! - kiáltotta. - Hogy mondhatsz ilyet! Hálásnak kellene lenned, amiért ilyen szép otthonod van. Jó, hogy édesapád nem hallotta... Soha nem bocsátaná meg a hálátlanságodat! - Hogy vagy képes így beszélni? - kiáltotta Mary magából kikelve. - Biztosan te is ugyanúgy érzel, ahogy én. Ez soha nem volt otthon a számunkra. Hát nem érzed, hogy szinte összelapít? Olyan, mint apa szörnyű akaratának a része! Hat hete egyetlen percre sem hagytam el a házat, és úgy érzem... Úgy érzem magam, mintha lassan darabokra hullanék! - zokogta. Mrs. Brodie örömmel szemlélte Mary könnyeit, mint a megadás első jeleit. - Ne sírj, Mary - mondta -, bár csúnya dolog volt tőled olyan helytelen ostobaságokat mondani erről a gyönyörű házról, amelyben élhetsz. Abban az időben, amikor épült, mindenki erről beszélt Levenfordban. - Igen - zokogta Mary -, ahogyan rólunk is beszélnek. Apa erről is gondoskodik. Mi nem olyanok vagyunk, mint más emberek. Ránk nem úgy néznek, mint a többi emberre! - Természetesen! - vágta rá Mrs. Brodie büszkén. - Mi messze felettük állunk! - Ó, anya! - kiáltotta Mary. - Soha nem fogod megérteni, miről beszélek. Apa erőszakkal rád kényszerítette az ő gondolkodásmódját. Valami szörnyű katasztrófa felé sodor minket. Távol tart mindenkitől. Nincsenek barátaink. Nekem soha nem voltak olyan lehetőségeim, mint másoknak, mindig el voltam zárva mindentől. - Igen, és nagyon jó munkát végzett - szúrta közbe Mamma. - Egy tisztességes úrilánynak így kell felnőnie. Sőt egy kicsit még szigorúbban kellett volna fognunk téged, a dolgok mostani állásából ítélve. Úgy tűnt, Mary meg sem hallja az anyja szavait, vakon maga elé meredt, és folytatta utolsó gondolatát. - Börtönbe voltam zárva... Teljes sötétségbe - suttogta -, és amikor megszöktem, elvakított a fény és eltévedtem. Arcát a teljes kétségbeesés felhőzte be. - Ne motyogj az orrod alatt! - kiáltotta Mamma bosszúsan. - Ha nem tudsz őszintén beszélni az anyáddal, inkább meg se szólalj! Micsoda pimaszság! Örülnöd kellene, hogy vannak szüleid, akik gondoskodnak rólad, és távol tartanak a bajtól! - Baj! Igazán nem sok bajt okoztam az elmúlt néhány hétben - visszhangozta Mary kifejezéstelen hangon. - Mary! Mary! - dorgálta az anyja. - Igazán lehetnél egy kicsit jobb kedvű! Miért válaszolgatsz ilyen morcosan? Légy vidám és tettrekész, és mutass több tiszteletet a szüleid iránt! Szégyellned kellene magad a gondolatra, hogy külvárosi, alantas származású fiatalemberek - 68 -
szaladgálnak utánad! Örülj, hogy távol tartjuk tőled, és ne lógasd az orrod! Ha arra gondolok, hogy mitől óvunk így meg... - Mamma szemérmesen elhallgatott, és látványosan összeborzongott, miközben közelebb tolta Maryhez Spurgeon prédikációgyűjteményét. Úgy gondolta, ideje véget vetni ennek a beszélgetésnek, és miközben az ajtó felé indult, jelentőségteljesen megjegyezte: - Forgasd szorgalmasan azt a könyvet, lányom! Többet használ, mint bármilyen könnyed fecsegés, amit a házon kívül hallanál! Ezzel kiment, halk józansággal csukva be maga mögött az ajtót, ami összhangban állt a fejét megtöltő istenes gondolatokkal. Mary azonban hozzá sem nyúlt a könyvhöz, melyet anyja megpróbált ráerőltetni; ehelyett reménytelenül bámult kifelé az ablakon. Sötét felhők takarták el az eget, hamar estébe fordítva a rövid októberi délutánt. Az ablakpárkányon esőcseppek koppantak halkan. Három, levelét elhullajtott ezüst nyírfája ködös, melankolikus tűnődésbe merült. Mostanában nagyon sokat nézte őket, és lassan úgy gondolt rájuk, mint sajátjaira. Látta, amint eldobálják leveleiket. Minden egyes levél lassan, szomorúan hullott a földre, mint egy-egy elvesztett reménytöredék, és Mary mindegyikkel egyre bánatosabb lett. Ez a három fa jelkép volt számára, és mindaddig, amíg a lombjukon keresztül lélegeztek, nem esett kétségbe. Ahogy azonban ma este az utolsó levél is lehullott, hozzá hasonlóan lekopaszodtak, hideg homályba burkolóztak, elvesztek a reménytelenségben. A gyermeke ott élt a méhében. Érezte, amint egyre jobban lüktet benne az élet: ez a lüktető, élő gyermek, amelyről rajta és Denisen kívül senki sem tudott. Még nem vették észre. Eltitkolása, amely eleinte olyannyira aggasztotta, nem volt könnyű, most azonban már egyáltalán nem törődött vele, ugyanis pillanatnyilag sokkal komolyabb és félelmetesebb gondolat foglalkoztatta. Ahogy most ott ült mozdulatlanul az ablaknál, felidézte magában az érzést, amit a gyermek első megmozdulása ébresztett benne. Ez az érzés nem a félelem, hanem valami fennkölt vágyakozás volt. Csodás fény járta át, amely megvilágította lelkének sötét zugait, és vad vágy kerítette hatalmába a gyermeke után. A számtalan sötét órán át ez adott neki erőt és bátorságot jelenlegi keserves helyzetének elviseléséhez. Úgy érezte, most már a gyermekéért szenved, és minél többet szenved, annál több szeretetet kap majd érte cserébe. Ez azonban már régen volt, még mielőtt végképp kihunyt volna lelkében a remény. Akkor még hitt Denisben. Azóta a délután óta, amikor Darrochban járt, nem találkozott vele. Apja fogolyként tartotta a házban, és az elmúlt hat elviselhetetlen hetet úgy kellett végigszenvednie, hogy egyetlen pillanatra sem látta a fiút. Néha mintha őt vélte volna megpillantani az utca túloldalán; éjszakánként gyakran úgy érezte, itt van közel, sőt egyszer sikoltva ébredt, mert mintha valaki kopogtatott volna a szobája ablakán; most azonban már tudta, hogy csupán túlfeszített idegei űztek tréfát vele, és biztos volt benne, hogy Denis elhagyta. Soha többé nem fogja látni. Vágyott az éjszaka után, amely álmot hozott a szemére. Búskomorságának kezdetén képtelen volt pihenni, aztán később furcsamód mélyen aludt, és különös, boldog álmai voltak. Ezekben mindig Denisszel volt, gyönyörű környezetben, napsütötte tájakon, régi városokban, nevető emberek között, furcsa, egzotikus ételeket kóstolgatva. Ezek a fantasztikus álmok, amelyeket a jövő előképeinek tekintett, akkoriban megnyugtatták és felvidították; ez azonban már a múlté volt, mostanában nem vágyott valótlan képzelgésekre. Az alvás, amelyre vágyott, nem hozott álmot. Elhatározta, hogy megöli magát. Élénken emlékezett saját szavaira, amelyeket a darrochi állomáson mondott Denisnek arról, hogy mit fog tenni, ha elhagyja őt. Egyetlen menedéke a halál volt. Titokban elrejtett a szobájában egy csomag sóskasót, amelyet a mosogatófülke legfelső polcáról csent el. Ma este a szokásos időben visszavonul a szobájába, és reggel holtan találják. Az élő gyermek, aki még sosem lélegzett, szintén halott lesz, de ez a legjobb, amit tehet. Akkor majd eltemetik meg nem született gyermekével együtt a nedves földbe és végre békében nyugodhat. Felállt, és kihúzta a fiókot. Igen, ott volt. Nyugodt mozdulattal kinyitotta a fehér csomag egyik végét, és ártalmatlannak tűnő tartalmára meredt. Milyen különös, gondolta, hogy ezek az apró, ártatlan kristályok ilyen halálos erőt hordoznak magukban; számára azonban nem fenyegetést, csupán jóságos segítséget jelentettek. Biztosítják, hogy egyetlen gyors mozdulattal megszabaduljon létének reménytelen, egyre halmozódó kínjaitól, és amikor lenyeli, az élet poharának utolsó, keserű cseppjét fogja kiüríteni. Emlékeztette magát, hogy este egy pohár vizet kell felhoznia, amiben feloldhatja a kristályokat. - 69 -
Visszatette a csomagot a helyére, betolta a fiókot, majd ismét helyet foglalt az ablaknál, és folytatta a kötést. Ma este végez apja zoknijával. Amikor az apjára gondolt, nem voltak élénk érzelmei vele kapcsolatban - a lelkében minden hideg volt, mintha már meg is halt volna. Az apja egyáltalán nem szólt hozzá. A karja meggyógyult. Az élete változatlan mederben folyt tovább, és tudta, ez akkor is így lesz, ha ő már nincs többé. Napjait továbbra is a merev rendszeresség, büszke közöny fogja jellemezni, amelyet Mamma feltétel nélküli hódolata és szolgai alázata kísér. Egy pillanatra abbahagyta a kötést, és kinézett az ablakon. Az iskolából hazafelé tartó Nessie közeledett az utcán. Elérzékenyülve figyelte kis törékeny húgát, akire eleinte nagy hatással volt az ő fájdalma. Sajnálta itthagyni Nessie-t! Szegény Nessie! Teljesen egyedül lesz! Furcsamód a kis alak nem lépett be a kapun, hanem megállt kint, és az egyre sűrűsödő homályban különös mozdulatot tett. Nem Nessie volt, hanem egy másik kislány, aki lopva, ugyanakkor jelentőségteljesen felfelé integetett. Mary mereven nézte a kislányt, aki erre abbahagyta az integetést, és hirtelen eltűnt. Két ember közeledett az utcán, elhaladt a ház előtt, és hamarosan elnyelte őket a sötét homály. Hangos sóhaj tört fel Maryből, a halvány, körvonalat sem nyert remény szertefoszlott; megdörzsölte, majd néhány másodpercre eltakarta a szemét. Amikor elvette a kezét, azonnal meglátta a kislányt, aki most még nyomatékosabban integetett. Értetlenül meredt rá, majd, mivel azt hitte, hogy valamiféle különös hallucináció áldozata, és a jelenség ugyanolyan hirtelen és varázslatosan el fog tűnni, ahogyan felbukkant, lassan, hitetlenkedve kinyitotta az ablakot, és kinézett. A homályból abban a pillanatban egy gömbölyű tárgy csapódott ki, nekivágódott a vállának, és halk puffanással a lába elé esett. A következő másodpercben az utca üres volt és elhagyatott. Mary gépiesen becsukta az ablakot, majd visszaült a helyére. Az egészről meg is feledkezett volna, mint fáradt elméjének játékáról, ha a földön nem hever ott a lövedék, amely úgy repült be a szobába, akár egy kis meteor a láthatatlan égboltról. Lehajolt, és közelebbről szemügyre vette a tárgyat. Egy alma volt. Felvette az almát, amely sima volt, fényes és meleg, mintha hosszú ideig lapult volna forró emberi kézben, és amint ott tartotta kis tenyerén, maga sem tudta miért, abbahagyta a kötést egy ilyen nevetséges tárgy miatt. Amint jobban megnézte, látta, hogy az alma fajtája szerint pepin - egy Király Pepin -, és azonnal eszébe jutott egy megjegyzés, amelyet Denis tett egyszer: „Mi szeretjük otthon az almát, és mindig van egy láda Király Pepin a kamrában.” Az emlék hatására közelebbről is megvizsgálta, és meglepetten vette észre az éles pengével az alma tetején ejtett kör alakú vágást. Sápadt arcát forró pír öntötte el, amint kihúzta a rövid, elszáradt szárat, de a következő pillanatban a vér kifutott az arcából, és ismét elfehéredett, mivel a kemény gyümölcs közepe dugóként kicsúszott, és a helyén szorosan összetekert papírt pillantott meg. Reszkető ujjai ideges sietséggel kirángatták és letekerték a papírt, és a látványtól vadul dobogó szíve csaknem megállt. Egy levél Denistől! Írt neki! Nem hagyta el! Szemének hitetlenkedő pillantása a levélre tapadt, amelyet a halálbüntetés felfüggesztéseként még éppen időben kapott kézhez. Lázasan olvasta a sorokat, amelyek csaknem egy héttel korábban íródtak, és szinte sütött belőlük a szerelem. Mary határtalan örömet érzett, amely szikrázó fényként lobbant fel a lelkében, elvakítva váratlanságával és felmelegítve sugárzásával. A levél szavai szinte ragyogtak szeme előtt, tartalmuk átjárta fagyos, hideg testének minden porcikáját. Milyen bolond volt, hogy kételkedett benne! Denis volt - az ő Denise -, és szerette őt! Szerette őt, és minden erejével megpróbálta elérni, egyszer az éjszaka leple alatt még egy levelet is megpróbált becsempészni az ablakába. Mary most már tudta, nem tévedett, amikor úgy érezte, Denis közel van, ostoba kiáltásával azonban elijesztette. Most azonban már semmi sem számított a csodálatos hír árnyékában. Szíve vadul vert, miközben azt olvasta, hogy a fiú kibérelte a házukat - a kis kunyhót Garshake-ben. Január elsejével beköltözhetnek. A neve Rózsadűlő - nyáron valóságos rózsalugas, télen pedig biztonságos kis menedék, ahol nyugodtan élhetnek. Mindent megtesz, ami az erejéből telik, írta Denis, és nem fél senkitől. Maryt rendkívül meghatotta a fiú igyekezete, és mindaz, amit érte tett. Milyen sokat dolgozott! Nyíltan eljött volna hozzá, írta, a terveik azonban még nagyon kezdetlegesek voltak. Tető kell a fejük fölé, ház, amelyben lakhatnak, mielőtt bármilyen visszafordíthatatlan lépést tesznek; addig pedig óvatosnak kell lennie Mary kedvéért Igen, Marynek várnia kell - egy kicsit még várnia kell, egész pontosan addig, amíg haza nem tér az az évi utolsó üzleti útjáról, amikor is teljesen neki szentelheti magát. Akkor elviszi magával örökre, gondoskodik róla, vigyáz rá és biztosítja minden kényelmét. Mary szemét - 70 -
elfutották a boldogság könnyei, amint a fiú ígéreteit olvasta. Vajon tud még várni? Muszáj lesz. Bármit képes elviselni, ha tudja, hogy a végén Denis elviszi magával. Amikor a levél végére ért, egy hosszú percig nem mozdult, mintha a váratlan boldogság kővé változtatta volna. Úgy ült ott, mint egy márványszobor, mereven és mozdulatlanul. Aztán lassan valamiféle lüktető esszencia indult meg az ereiben: titokzatos áramlatok, amelyeket Denis levelének megható szavai indítottak el; egy örökkévalóságnak tűnő halálszerű állapot után ismét élni kezdett, és mint egy ébredő Galatea, tetőtől talpig átjárta az erő. A szeme szikrázott az életkedvtől, összeszorított ajkai kissé szétnyíltak, és arcának szomorú mozdulatlanságát derűlátó öröm váltotta fel. Mint egy magányos szigeten felejtett őrszem, aki belefáradt a végtelen, hiábavaló várakozásba, régen feladta a reményt, és most a hirtelen felbukkanó menekülési lehetőség hihetetlen, csaknem hitetlenkedő eksztázissal töltötte el. Szíve a torkában dobogott, a levelet tartó sápadt keze azonnal életre kelt, megragadta a közelben heverő ceruzát, és gyorsan írni kezdett a levél hátoldalára. Rövid üzenet volt: jól van, és most, hogy hallott Denis felől, nagyon boldog. Nem írt semmit szörnyű szenvedéseiről, és a végtelen szakadékról sem, amelybe egyre mélyebbre süllyedt. Boldogan kibírja jelenlegi otthonában, írta, ha decemberben érte jön, és ismételten hálálkodott a levélért. Nem volt ideje többet írni, mivel észrevette, hogy az egyre sötétedő utcán ismét feltűnt a gyermek alakja, és várakozón figyeli az ablakát. Rose volt - nem lehetett más, csakis Rose -, Denis szerető kishúga, akiről oly sokat mesélt. Mary imába foglalta Rose nevét. Gyorsan begyömöszölte a papírt az almába, kinyitotta az ablakot, és teljes erőből kihajította az utcára a gyümölcsöt. Látta, amint Rose odaszalad, kiveszi a levelet, bedugja a kabátja zsebébe. A kislány diadalmasan felemelte a karját, majd mintha a sikere fölött érzett örömét akarná kifejezni, a viharvert almát harapdálva elindult hazafelé. Mary szívét elöntötte a hála, ahogy figyelte a távolodó kis alakot, aki ugyanazzal a határozottsággal és hetyke bátorsággal mozgott, mint Denis. Halvány mosollyal felidézte magában Rose kalimpáló zongorajátékát. Ki gondolta volna róla, hogy ilyen ügyes és vakmerő futár? Mary felállt, és jólesően kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Karját a feje fölé emelte, tüdejét teleszívta levegővel, és miközben teste mintha megnyúlt volna, a feje hátraesett, a nyaka megfeszült. Szemét a mennyek felé emelve arcát mély hála öntötte el, és lelki szemével már a jövőt látta. Ismét élt, új remény és új bátorság ébredt benne. Bőre bizseregni kezdett, és amint leengedte a karját, éhséget érzett. Hetekig nem evett mást, csak azt a néhány falatot, amit az apja előtt a közös étkezések során legyűrt, és most az új élnivágyás farkaséhessé tette. Testében a kifejletlen gyermek megmozdult és lüktetett, mintha háláját akarná kifejezni, amiért nem kell meghalnia. És Mary, megérezve ennek a hálás impulzusnak a gyenge tehetetlenségét, hirtelen mély szánalmat és felindulást érzett. Gyorsan odalépett a fiókhoz, ahol a sóskasót rejtegette, mély undorral a tenyerébe zárta, és lesietett a földszintre. A nappali félig nyitott ajtaja előtt elsietve megpillantotta a székében szundikáló Brodie nagymamát és örömmel nyugtázta, hogy az őrszem alszik, így Rose-nak sikerült észrevétlen maradnia. Gyorsan keresztülvágott a konyhán, és belépett a mosogatófülkébe, ahol a kis csomagot ahelyett, hogy visszatette volna a polcra, beleöntötte a mosogatóba, és egy kis vízzel leöblítette. Ezután felszabadultan odalépett a tálalóhoz, töltött magának egy pohár tejet, és vágott egy vastag szeletet az ebédről maradt párolt pudingból. A puding tele volt édes, puha ribizliszemekkel: Mary nagy falatokban nyelte a finomságot. A tej olyan volt, mint a friss nektár, és hideg, mint az olvadó hópelyhek. Igyekezett minél hosszabbra nyújtani soronkívüli étkezését: aprókat kortyolt a tejből és lassan csemegézte a pudingot. Már csaknem végzett, amikor az anyja lépett be az ajtón. Mamma csodálkozva nézett Maryre. - Éhes vagy? - kérdezte. - Bárcsak én is így tudnék enni! Úgy látom, a prédikációk jót tettek az étvágyadnak. - Hadd vágjak neked is egy darabot, Mamma! - Nem! A maradékot holnap felmelegítjük. Ne foglalkozz velem! Mrs. Brodie szava és viselkedése azt sugallta, hogy Mary önző, amiért evett a pudingból, amit ő maga is szívesen fogyasztott volna, de nem tette, mert a család többi tagjának érdekét előbbre helyezi a magáénál. Mary bocsánatkérő arcot vágott. Hetek óta ez volt az első pár falat, ami igazán jólesett, és azonnal rásütötték a falánkság bélyegét. - 71 -
- Mindenesetre örülök, hogy jobb hangulatban vagy - jegyezte meg Mamma, Mary arcát fürkészve. - Ez maradjon is így! Azt akarom, hogy apád lássa, erőfeszítésem nem volt hiábavaló. Könnyű léptek hallatszottak a bejárati ajtó felől. Ez alkalommal valóban Nessie volt az, aki úgy csillogott a víztől, mint egy fiatal fóka. - Bőrig áztam! - kiáltotta. - Kérek egy szelet kenyeret és lekvárt! Az anyja szeretettel nézett rá. - Milyen szép piros az arcod, drágám! Ilyennek szeretem látni a gyermekeimet, nem sápadtnak és lehangoltnak... Ez utóbbi megjegyzés Marynek szólt, és további néma korholásképpen Mamma Nessie-nek nem lekváros kenyeret adott, hanem vajjal megkent és köménymaggal megszórt fehér kenyeret. - Kömény! Imádom! - kiáltotta Nessie. - Meg is érdemlem! Ó, Mary, ma este te is jobban nézel ki! Nagyon örülök! Hamarosan ugyanolyan pirospozsgás leszel, mint én! - tette hozzá kuncogva. - Miért érdemled meg, kicsim? - érdeklődött Mamma. - Nos, ma délután nálunk járt a tanfelügyelő - mesélte Nessie fontoskodva -, és minden diáknak ki kellett töltenie egy memóriatesztet. Na, szerintetek ki lett az első? - Ki? - kérdezte Mamma tágra nyílt szemmel. - Én! - rikoltotta Nessie köménymagos kenyerét lengetve. - Ez csodálatos! Édesapád nagyon fog örülni! - Mamma Maryre nézett, mintha azt mondaná: „Az ilyen gyermeket szeretem!” Valójában nem is Nessie tudományos sikerének örült, hanem annak, hogy így talán a ház ura és parancsolója jó hangulatban lesz aznap este. Mary gyengéd pillantást vetett Nessie-re, és közben arra gondolt, milyen közel állt ahhoz, hogy örökre elhagyja. - Nagyon ügyes vagy! - mondta, és arcát húga hideg, nedves arcához simította.
Tizedik fejezet Levenfordra mozdulatlanság telepedett. A vasárnap délutánok mindig csendesek voltak, a délelőtti harangok kikongatták magukat, a boltok és a hajógyár zaja elhalkult; nem koppantak léptek az utcákon, az emberek a hosszú istentiszteletet követő kiadós ebéd után otthonaikban ültek, elnehezült szempillákkal próbáltak olvasni, vagy kényelmetlenül szenderegtek karosszékeikben. Ez a délután azonban a szokásosnál is csendesebb volt. Az égbolt tompa fényű, sárga dunyhaként terült a városra, súlyos némaságba börtönözve a házakat. A levegő párás volt és fülledt, és a tüdőnek minden lélegzetvételért keményen meg kellett küzdenie. Az utcák mintha elkeskenyedtek, a házak mintha közelebb húzódtak volna egymáshoz: a magaslaton elterülő Winton és a Doran negyedek, amelyek máskor oly méltóságteljesnek és távolinak tetszettek, most a földhöz lapultak és közelebb kúsztak, mintha a városnál keresnének menedéket. A fák rémülten álltak a fullasztó levegőben, kopasz ágaik búsan lekonyultak, mint megannyi sztalaktit. Madaraknak nyoma sem volt. A kihalt város, ahol semmi sem mozdult a nyomasztó csendben, úgy kuporgott a tájban, mintha az ellenség támadására várna. Mary a szobája ablakában ült. Mostanában, ha lehetősége nyílt, mindig visszavonult ide, ahol egy kis nyugalmat talált, és saját gondolataival foglalkozhatott. Rosszul érezte magát. Délelőtt a templomban elviselhetetlen rosszullét tört rá, és ebéd közben is csendben kellett maradnia, nem panaszkodhatott, annak ellenére, hogy egész teste és a feje is lüktetett a fájdalomtól. Most, ahogy ott ült az ablakban, állát a tenyerébe támasztva, és a furcsán mozdulatlan tájat szemlélte, azon tűnődött, vajon képes lesz-e még két napot kibírni. Fázósan megborzongott, amint visszagondolt az elmúlt nyolc hét kínlódására. Első üzenetében Denis arra kérte, hogy várjon december közepéig, most azonban már huszonnyolcadika volt, és újabb két napot kellett elviselnie itthon. Tisztában volt vele, hogy nem Denis hibája. Megbízást kapott üzleti tevékenysége kiterjesztésére északon, és most éppen Edinburgh-ben és Dundee-ban tartózkodott. Főnökei elégedettek voltak a munkájával: a késlekedés tulajdonképpen előnyös volt számukra, Mary azonban nagyon nehezen viselte. Már csak két nap! Akkor aztán Denisszel az oldalán Garshakeben, meghitt, erős kis házukban bármivel képes lesz szembenézni. - 72 -
Annyiszor elképzelte már a házukat, amely fehéren, masszívan és hívogatóan bújik meg a tájban, hogy valóságos világítótoronnyá, a menedék jelképévé vált számára. Sajnos azonban egyre kevésbé bízott abban, hogy képes lesz harcolni elnehezült testével, és hogy sikerül elkerülnie a leleplezést, amely állandó fekete felhőként lógott a feje fölött. Hét és fél hónapos terhes volt, azonban fiatal, kemény teste sokáig megőrizte formáját. Érettebb lett, az arca sápadtabb, de nem történt semmi nagy változás, azt a keveset pedig az egy ideje irányában alkalmazott szigorúbb fegyelmezésnek tulajdonították. Mostanában azonban már kénytelen volt magát szorosabbra fűzni, és odafigyelni a testtartására, ami egyre nehezebbé vált. Fűzőjének kíméletlen szorítása csaknem megfojtotta, de ezt az utóbbi időben már folyamatosan el kellett viselnie, ahogyan Brodie hideg pillantását is az asztalnál, miközben érezte, hogy gyermeke mocorog, tiltakozva a természetellenesen szűk hely miatt. A legnehezebb azonban a nyugalom és nemtörődömség látszatának fenntartása volt. Ráadásul egy ideje úgy érezte - minden elővigyázatossága ellenére -, mintha Mamma gyanakodva figyelné. Gyakran megtörtént, hogy pillantása anyja kételkedő, kérdő tekintetével találkozott. Rájött, hogy az anyja lelkében halvány, körvonaltalan sejtelmek lebegnek, mint megannyi sötét árnyék, és eddig csupán hihetetlen voltuk akadályozta meg, hogy határozottabb formát öltsenek. Az utóbbi három hónap lassabban és keservesebben telt, mint teljes eddigi élete, és most, amikor már közelgett a megkönnyebbülés, mintha kezdte volna elhagyni az ereje. A mai napon még a hátában érzett tompa fájdalom is fokozta szenvedését. Amint felidézte magában az eddig kiállt kínokat, egy nagy könnycsepp gördült végig az arcán. Ez a szoborszerű mozdulatlanságát megtörő kis mozgás mintha a természetet is megindította volna. A kapu, amely egész nap félig nyitva állt, lustán megindult, és hangos csattanással becsukódott, mintha egy láthatatlan kéz lökné be hanyagul. A következő pillanatban az udvar sarkában felgyülemlett száraz levelek rezegni kezdtek, egy maroknyi halk surrogással spirálisan a levegőbe emelkedett, majd visszahullott, és elcsendesedett. Mary nyugtalanul szemlélte ezeket az apró mozgásokat, talán az állapota okozta, mivel önmagukban jelentéktelenek voltak, azonban az eddigi nyomasztó némaság és nyugalom, valamint ezek a váratlan és hirtelen jelek szöges ellentétben álltak egymással. Kint, ha lehet, még mélyebb lett a csend, a sárga égbolt néhány árnyalattal sötétebbre változott, és mintha még alacsonyabbra ereszkedett volna. Ahogy ott ült, várva a következő fájdalomhullámot, a kapu ismét kinyílt tétován, majd az előbbinél még hangosabb csattanással csukódott be, hosszú, elnyújtott nyikorgása olyan volt, mint egy kérdés, a csattanás pedig akár az erre adott, határozott válasz. Az út túloldalán elterülő mezőn a magas fűszálak lágyan hullámzani kezdtek: egy szalmacsomó hirtelen felröppent a levegőbe, és eltűnt a szeme elől. A csendet futó lábak zaja törte meg, és egy kóbor kutya vágtatott végig az utcán lihegve; fülét hátracsapta, szeme eszelősen villogott. Mary csodálkozva figyelte, és feltette magának a kérdést: vajon mi lehet az oka az állat sietségének és látható rémületének? A válasz úgy érkezett ki nem mondott kérdésére, mint egy messziről érkező sóhaj; halk mormolás, amely a Winton negyed felől közeledett, és körülfogta az egész házat. Felszaladt a szürke falakon, fenyegetően megpördült a mellvéden, cikázott a kémények között, megkerülte a komor gránitgolyókat, egy pillanatra megpihent Mary ablakában, majd fokozatosan elhalkulva visszavonult, mint legyőzött hullám a kavicsos tengerpartról. Hosszú csend következett, majd a zúgás visszatért, hangosabbra duzzadva a távoli dombokon, tovább maradt, és lassabban vonult vissza, egy közelebbi helyre. Az utolsó zsongás elültével nyílt az ajtó, és Nessie surrant be a szobába. - Mary, én félek! - mondta. - Mi ez a zaj? Olyan, mintha egy hatalmas búgócsiga zúgna valahol. - Semmi, csak a szél. - De hiszen nem is fúj a szél! Olyan csendes minden, mint a sír... És milyen különös színe van az égnek! Ó, annyira félek, Mary! - Azt hiszem, vihar jön, de ne aggódj, minden rendben lesz, Nessie. - Jaj nekem! - kiáltotta Nessie borzongva. - Remélem nem fog villámlani, mert attól nagyon félek! Azt mondják, ha a villám belecsap az emberbe, szénné égeti, és az acél mindennél jobban vonzza a villámot. - 73 -
- Nincs semmiféle acéltárgy a szobában - biztosította Mary. Nessie közelebb lépett hozzá. - Engedd meg, hogy veled maradjak egy kis ideig! - kérte. - Mostanában úgy eltávolodtál tőlem. Ha melletted vagyok, nem is tűnik olyan félelmetesnek ez a hang... Leült, és vékonyka karját a nővére vállára tette, Mary azonban ösztönösen elhúzódott tőle. - Látod? Azt sem engeded, hogy hozzád érjek! Már nem is szeretsz úgy, mint régen! kiáltotta Nessie, és egy pillanatig úgy tűnt, felpattan, és gyermeki sértődöttséggel kiszalad a szobából. Mary hallgatott: nem tudta megmagyarázni tettét, ehelyett megfogta Nessie kezét, és gyengéden megszorította. A kislányt megnyugtatta ez a gesztus, és azonnal elpárolgott sértődöttsége: viszonozta Mary kézszorítását. A két testvér kézenfogva, csendben nézett kifelé az ablakon, figyelve a lihegő tájat. A levegő időközben szárazra és ritkásra változott, és a sós tengervízhez hasonlóan irritálta az orrot. A sárga égbolt feketéslila lett: a látóhatár elmosódott, a távoli tárgyak egyáltalán nem látszottak, a közeliek pedig különös, torz árnyékot kaptak. Ez az elszigetelődés a külvilágtól rémisztő volt Nessie számára. Egyre erősebben szorította Mary kezét. - Ezek a felhők egyenesen felénk jönnek! - kiáltotta. - Olyan, mint egy nagy, fekete fal! Jaj, Mary, nagyon félek! Ránk fog zuhanni? - Nem, kedves - suttogta Mary -, nem tehet kárt bennünk. A sötét, egyre magasabbra tornyosuló fal azonban valóban közeledett: tetején, mint hatalmas hullámon a tajték, egy világosabb, sáfránysárga csík látszott. Ennek a különös fényjátéknak az előterében a három nyírfa elveszítette lágy, ezüstös jellegét: mereven és görcsösen kapaszkodtak a földbe szikár gyökereikkel, törzsük árbocként kifeszülve várta a vihar ostromát. A távoli dombok felől harci dobok hangjához hasonlító fojtott zümmögés hallatszott, amely mintha végiggördült volna a dombtetőkön, legurult volna a völgyekbe. A hangok vad lelkesedéssel űzték egymást. - Mennydörgés - suttogta Nessie borzongva. - Olyan, mintha a távolban ágyúkat sütögetnének. - Nagyon messze van - próbálta nyugtatgatni Mary. - Lehet, hogy egyszerűen átvonul fölöttünk. - Szerintem szörnyű vihar lesz. Átmegyünk mindketten Mammához, Mary? - Menj, ha akarsz! - felelte Mary. - Bár itt is ugyanolyan biztonságban vagy. A mennydörgés közeledett: az állandó morgás megszűntével robbanáshoz hasonló, egyre erősödő dördülések hallatszottak. Nessie most már biztos volt benne, hogy ennek a vak, fenyegető égi haragnak ő a célpontja. - Mindjárt ideér! - lehelte. - Jaj, már villámlik is! Dobhártyarepesztő csattanás kísérte az égen keresztülcikázó első kék villámot, mintha a mennydörgés hirtelen megrepesztette volna az égboltot, és egy másodpercre valami földöntúli és vakító fény illant volna ki mögüle. - Kétágú volt! - kiáltotta Nessie. - Az ilyen sokkal veszélyesebb, mint a sima! Gyere el az ablaktól! Vadul rángatni kezdte Mary karját. - Itt ugyanolyan biztonságban vagy, mint máshol - ismételte Mary. - Ugyan, hiába mondogatod! A te szobád kapja a legtöbbet a viharból. Én átmegyek Mammához. A fejemre húzom a takarót a szobájában, és megvárom, amíg elmúlik ez a szörnyű villámlás! Gyere te is, különben beléd csap a villám! Ezzel sarkon fordult, és kiszaladt. Mary nem követte: tovább figyelte az egyre erősödő vihart Úgy érezte magát, mint magányos őrszem a toronyban, akit fájdalom kínoz és veszély fenyeget, és akinek szórakoztatására a természet gigantikus színjátékot eszelt ki. A kint tomboló égiháború hatékony fájdalomcsillapító volt, mert elvonta a figyelmét lassan, de folyamatosan erősödő kínjairól. Örült, hogy ismét egyedül lehet, örült, hogy Nessie elment. Könnyebb volt magányosan szenvedni. A villámok szikrázó kék folyadékként terültek szét az égen. A testét elöntő fájdalomhullám gyakran egyszerre érkezett egyegy villámmal, és ilyenkor úgy érezte, hogy ő, egy porszem a világegyetemben, ezen a fényláncon keresztül kapcsolódik a tomboló természeti erőkhöz. - 74 -
A vihart, ahogy figyelemelterelő és ezzel együtt fájdalomcsillapító hatása csökkenni kezdett, Mary önkéntelenül is összekötötte szenvedésével, és ő maga is részese lett a körülötte folyó égiháborúnak. A mennydörgés hulláma felemelte, és addig repítette magával, amíg a vakító villám tőrként a testébe nem döfött, és le nem hajította ismét a földre. Amikor a mennydörgés elhalt, a szél, amely egyre hangosabban üvöltött, ismét visszasodorta a káosz közepébe. Ez a szél különösen megijesztette, csaknem pánikba ejtette Maryt. Az első fuvallat, amely felkavarta, aztán mozdulatlanul hagyta a leveleket, csupán a bevezetője volt egy sor erőteljes és rémisztő rohamnak. A szél most már egyetlen pillanatra sem lankadt, borzalmas ereje valósággal lerohanta a várost és környékét. Mary érezte, amint a masszív, zömök ház alapjaiban megremeg, mintha láthatatlan ujjak próbálnák kiszakítani a köveket malterágyukból. Az udvaron álló nyírfák, mint felhúzott íjak, minden egyes szélroham előtt a földig hajoltak, majd pendülő hanggal ismét felegyenesedtek. Az általuk kilőtt nyílvesszők láthatatlanok voltak, de úgy hatoltak be Mary szobájába, mint megannyi fájdalom-dárda. A mezőn növő hosszú fűszálak már rég nem hullámzottak, teljes hosszukban elfeküdtek a földön, mintha valami hatalmas sarló kaszabolta volna le őket. Az ablaküvegek hangosan rezegtek keretükben, és a kitartóan támadó szélrohamok üvöltve vágtázták körül a házat, mintha a hang démonjai szabadultak volna ki ketrecükből. És ekkor eleredt az eső. Először súlyos, különálló cseppekben esett, amelyek akkora pöttyökkel szórták be a szélsöpörte járdát, mint az egykoronás érmék. Egyre gyorsabban és gyorsabban jöttek a cseppek, míg végül sűrű esőfüggöny szakadt a földre. Víz fröcskölt az úton, sziszegett és csöpögött a tetőkről és a házak ereszeiből, eláztatta a fákat, súlyával és sűrűségével lelapította a bokrokat és a sövényeket. Mindent elárasztott a víz. Az árkok azonnal megteltek, az utcák áradó folyamokká változtak, amelyek a zugokban megbújó szemetet és hulladékot sodorták magukkal. Az eső eleredtével a villámlás fokozatosan megszűnt, a mennydörgés eltávolodott, és a levegő érezhetően lehűlt; a vihar azonban minden perccel egyre vadabbul tombolt. A szél felerősödött - Mary hallotta, amint hullámokban csapja az esőt a háztetőhöz, hirtelen halk reccsenés hallatszott és a zászlórúd két darabra törve hullott a földre. Ennél a pontnál felállt, és járkálni kezdett a szobában, mivel lassan már képtelen volt elviselni a testét szaggató és egyre gyakrabban támadó fájdalmat. Még soha nem érzett ehhez foghatót eddigi életében. Tétován arra gondolt, hogy talán kérnie kellene az anyjától valamit, esetleg egy forró borogatást, de az ötletet veszélyessége miatt azonnal el is vetette. Nem tudta, hogy az ilyen ellenszer teljességgel hatástalan lett volna, mert - bár ő nem volt tisztában az állapotával ezek az idő előtt megindult szülés fájdalmai voltak. Mint a várost lassan beborító korai este sötétsége; amelynek igazából még nem érkezett el az ideje, a hirtelen és túl hamar kezdődött vajúdás kíméletlenül ráterítette áldozatára a fájdalom leplét. Az elmúlt hónapok során kiállt lelki és testi nehézségek óriási megpróbáltatást jelentettek, amelyek elől nem menekülhetett, és most felkészületlenül és öntudatlanul is nekilátott megoldani gyermeke születésének szörnyű rejtélyét. Mostanra már úgy érezte, hogy képtelen lemenni teázni: kétségbeesésében megoldotta a fűzőjét, és folytatta a fel-alá járkálást kis szobájában. Időnként megállt, és nyitott tenyerével megtámasztotta a derekát. Egy idő után rájött, hogy kissé meghajolva könnyebben elviseli a görcsöket, így amikor jött a fájdalom, ágya végére dőlve, fejét a hideg rácsra támasztva várta, hogy elmúljon. Éppen az egyik fájásroham közepén tartott, amikor nyílt az ajtó, és az anyja lépett be a szobába. Mrs. Brodie azért jött, hogy megnézze, milyen hatással van Maryre a vihar, és megdorgálja, amiért nem tette meg a szükséges elővigyázatossági intézkedéseket. Nessie ugyanis azzal rohant hozzá, hogy a villám mindjárt becsap Mary szobájába. Ő maga is megrémült a szörnyű égiháborútól, és pattanásig feszült idegei megkönnyebbülésre áhítoztak, amit egy kis letolástól remélt megkapni. Most azonban, ahogy ott állt a nyitott ajtóban, és a lányát figyelte, aki nem vette őt észre, a haragos szavak a torkán akadtak. Az álla lassan leesett, és Mrs. Brodie levegőért kapkodott, miközben az egész szoba remegett az ablakot ostromló széltől. Mary testtartása, látható fájdalma az emlékek húrját pendítette meg benne, és felvillant előtte saját feledhetetlen szenvedése. Minden villámnál világosabb és rémisztőbb fény gyulladt az agyában. Az összes lappangó, bizonytalan gyanú, amely ott szunnyadt a lelkében, egyetlen mindent elsöprő bizonyosságként - 75 -
hasított belé. Arca eltorzult az iszonyattól: bal kezével aszott melléhez kapott, jobb kezével pedig Maryre mutatott: - Nézz... Nézz rám! - dadogta. Mary ijedten megfordult. Homlokán verejtékcseppek csillogtak, arca kifejezéstelen volt, ahogy az anyjára nézett. Mrs. Brodie azonnal tudott mindent, és Mary látta, hogy lelepleződött. Mrs. Brodie torkából állati üvöltés szakadt fel, amely egyre élesebb és áthatóbb lett. Túlharsogta a kint tomboló vihar zaját, és betöltötte az egész házat. Újra és újra sikoltott: hatalmába kerítette a hisztéria. Mary vakon megragadta az anyja ruháját. - Nem tudtam, Mamma! - zokogta. - Bocsáss meg nekem! Nem tudtam, mit teszek! Mrs. Brodie eltaszította magától a lányát. Képtelen volt beszélni: szaggatottan, lihegve szedte a levegőt. - Mamma! Drága Mamma! Nem értettem semmit! Nem tudtam, hogy rosszat teszek! Nagyon fáj, segíts rajtam! - könyörgött Mary. Az anyja nagy nehezen megtalálta a hangját. - Micsoda szégyen! Az apád! - kiáltotta. - Ez egy rémálom! Én csak álmodom ezt az egészet! Ismét sikoltozni kezdett. Mary halálra rémült, ez a hang a romlottság börtönébe zárta; minden egyes sikoly szégyenének kihirdetése volt. - Kérlek, Mamma, ne kiabálj! - könyörgött Mary, fejét szánalmasan lehorgasztva. - Csak hagyd abba, és mindent elmondok. - Nem! Nem! - rikoltotta az anyja. - Nem vagyok hajlandó meghallgatni! Oda kell állnod apád elé! Nem leszek bűnrészes semmiben! Nem vagyok felelős semmiért! Csak magadat hibáztathatod! Mary szája remegni kezdett: - Drága Mamma, nem bocsátanál meg nekem? - suttogta. - Olyan tudatlan voltam... - Az apád meg fog ölni ezért! - rikoltotta Mrs. Brodie. - A te hibád! - Könyörgöm, Mamma, ne mondd el apának! Segíts nekem még két napig... Csak két nap, nem több! - kiáltotta Mary kétségbeesetten, megpróbálva anyja nyakába fúrni a fejét. - Drága, édes Mamma! Tartsuk titokban! Csak két nap! Kérlek! Könyörgöm! Az anyja azonban rémületében szinte meg sem hallotta Mary szavait. Ellökte magától, és tovább kiáltozott. - Azonnal meg kell mondanod neki! Nekem semmi közöm az egészhez! Látod milyen bajba sodort minket a megátalkodottságod? Mary ekkor végleg belátta, hogy nincs értelme tovább győzködni az anyját. Iszonyú félelmet érzett, és ezzel együtt feltámadt lelkében az ellenállhatatlan vágy a menekülésre. Úgy érezte, ha magára hagyja, Mamma visszanyeri az önuralmát. Sürgősen szeretett volna kikerülni a szobából, ezért félretolta az anyját, és futni kezdett lefelé a lépcsőn. Félúton járhatott, amikor felemelte a fejét, és a lépcső aljában megpillantotta apja hatalmas alakját. Brodie-nak az volt a szokása, hogy a vasárnapi ebéd után lepihent. Óraműpontossággal bement a nappaliba, becsukta maga mögött az ajtót, behúzta a függönyt, levette a felöltőjét, és jólesőn elnyúlt a kanapén, ahol két-három órát aludt egyhuzamban. Ma azonban megzavarta a vihar, és csupán néhány percet aludt, azt is megszakításokkal, ami rosszabb volt, mintha egyáltalán nem aludt volna. Az, hogy kiment a szeméből az álom, már eleve felbosszantotta, azt pedig szinte személyes sértésnek vette, hogy jól megérdemelt pihenőjét képes elrabolni tőle egy vacak vihar. Dühe akkor hágott a tetőfokára, amikor utolsó rövid szendergéséből arra ébredt, hogy a zászlórúd kettétörve lezuhan a tetőről. Haragjában csaknem tüzet okádott, ahogy ott állt ingujjban és Maryt nézte. Arca tökéletesen tükrözte szörnyű hangulatát. - Nincs elég nagy zaj odakint, hogy még az emeleten is cirkuszoljatok? - ordította. - Hogy aludjon az ember, amikor a fülébe rikoltoznak? Ki volt az? Talán te? - kérdezte, és Maryre meredt. Mamma követte Maryt, és most ott állt a felső lépcsőfordulóban, előre-hátra hintázva, két karját maga köré fonva. Brodie most felé fordította lángoló szemének pillantását. - Pompásan lehet pihenni ebben a házban! - dühöngött. - Talán nem dolgozok elég keményen értetek egész héten? Megmondanád, mire való ez a nap? Mi haszna van a te vallásos nyavalygásodnak, ha senki nem tanul belőle semmit? Egy percre sem fekhetek le pihenni anélkül, hogy az átkozott szélzúgás mellett a te hiénaüvöltésedet is hallgassam? - 76 -
Mrs. Brodie nem válaszolt, csak hisztérikusan hintáztatta magát a lépcsőfordulóban. - Mi bajod van? Megőrültél? - üvöltött rá Brodie. - Talán a vihar elvette az eszedet, hogy úgy állsz ott, mint egy szélütött? Az asszony továbbra sem válaszolt, és a viselkedéséből Brodie rájött, hogy valami komoly baj történhetett. - Mi az? - dörrent rá a feleségére. - Nessie-vel van valami? Belecsapott a villám? Megsebesült? Mamma vadul nemet intett... Ennél szörnyűbb katasztrófa történt. - Nem! Nem! - nyögte. - Ő az... Ő! Vádlón Maryre mutatott. A védelmezés ösztönének leghalványabb árnyéka sem volt a mozdulatában. Annyira rettegett a férjétől, hogy nem akart mást, csak elhárítani a felelősséget és tisztára mosni magát. A gyanú leghalványabb árnyékát is el kellett terelnie magáról, bármi áron. - Utoljára kérdem, mi történt! - ordította Brodie. - Most azonnal megmondjátok, különben, istenemre mondom, felmegyek hozzátok! - Nem az én hibám... - nyüszítette Mrs. Brodie, kétségbeesetten védekezve a még ki sem mondott vád ellen. - Mindig úgy neveltem, ahogyan egy jó keresztény lányt kell. A természetéből adódó romlottsága miatt történt minden! Hirtelen rádöbbent, hogy vagy beszél, vagy verést kap. Minden erejét összeszedte, fejét hátrafeszítette, és mintha borzalmas erőfeszítésébe kerülne, zokogva préselte ki magából a szavakat: - Ha tudni akarod... Gyermeke lesz! Mary szoborrá dermedt, arcából kifutott minden csepp vér. Az anyja, akár Júdás, elárulta. Elveszett - csapdába esett -, az apja lent, az anyja fent. Brodie hatalmas termete szemmel láthatóan összezsugorodott: szemének harcias pillantása elhomályosult, és zavartan nézett Maryre. - Mi... Micsoda? - dadogta. Tekintetét értetlenül Mammára emelte, majd látva felesége siralmas állapotát, ismét Maryre nézett. Láthatóan keményen igyekezett felfogni a hírt. Hirtelen elüvöltötte magát. - Gyere ide! Mary engedelmeskedett. Minden lépéssel, amit megtett, mintha a saját sírjába ereszkedett volna egyre lejjebb. Brodie durván megragadta a karját, és ahogy végignézett rajta, megszédült. - Úristen! - motyogta. - Úristen, azt hiszem, igaz... Hallani akarom tőled is! Igaz a dolog? kiáltotta rekedten. Mary nyelve mintha megbénult volna a szégyentől. Brodie a karjánál fogva kíméletlenül rázni kezdte, majd hirtelen elengedte, hagyva, hogy a lány a földre zuhanjon. - Gyereket vársz? Mondd meg gyorsan, különben kiloccsantom az agyadat! - üvöltötte. Mary biztos volt benne, hogy elérkezett az utolsó órája. Halk igennel válaszolt apja kérdésére. Brodie mozdulatlanul állt, és úgy nézett a lányára, mint egy viperára, mely az előbb marta meg. Felemelte a karját, mintha meg akarná ütni, kalapácshoz hasonló öklének egyetlen csapásával össze akarná zúzni a koponyáját, egyetlen csapással ki akarná törölni lánya tisztességtelenségét és saját szégyenét. Meg akarta ütni, rá akart taposni, csizmája sarkával alaktalan, véres masszává paszírozni. Iszonyú harag tombolt a lelkében. A lánya beszennyezte a nevét! Brodie nevét! Az örökségét sárba tiporta, és minden bűzleni fog tőle! Lelki szemével látta a vigyorokat, a szájhúzásokat, a jelentőségteljes bólintásokat, amint végigmegy az utcán; a háta mögött elharapott megjegyzéseket és elfojtott nevetést fog hallani. A tiszteletreméltó hely, amelyet kiharcolt magának a város életében, és amelyet folyamatosan építget, elvész, ő maga pedig lezuhan a mélybe a lánya miatt, aki itt hever a lába előtt zokogva. Ennek ellenére nem ütötte meg. A benne tomboló harag hirtelen más, sokkal veszélyesebb irányt vett. Másképpen fogja megmutatni neki! Tisztán látta, hogyan mentheti meg a becsületét. Igen! Megmutatja a városnak, hogyan intéz el egy ilyen dolgot! Meglátják, hogy vele nem lehet szórakozni! Mary többé nem a lánya. Eltaszítja magától, mint tisztátalant. Ekkor hirtelen valami szörnyű gyanú támadt a lelkében, és minél tovább fontolgatta, annál biztosabb volt benne, hogy nem téved. Hatalmas, súlyos csizmájával felemelte Maryt. - Ki volt az illető? - sziszegte az arcába. - Foyle tette? Mary arckifejezéséből azonnal látta, hogy fején találta a szöget. Az a gyűlöletes, felkapaszkodott kis senki másodszor is szörnyű csapást mért rá, ez alkalommal az elsőnél is - 77 -
halálosabbat. Senkiért nem haragudott volna annyira, a legutolsó csavargóért sem, mint Foyle-ért. De ő volt az, a simaképű talpnyaló, aki birtokolta Mary Brodie testét, és Mary, az ő leánya, megengedte ezt neki. A szeme előtt egy kép jelent meg, visszataszítóan részletes és élethű. Vonásai eltorzultak, orrlyuka kitágult, halántékán ijesztően kidagadtak és lüktetni kezdtek az erek. Arca, amelyet eddig a harag festett vörösre, most elsápadt, állkapcsa könyörtelenül előreugrott, akár egy csapda, alacsony homloka fehéren világított. Haragját hideg kegyetlenség táplálta, ami sokkal rémisztőbb volt, mint a tőle megszokott üvöltözés. Vadul belerúgott Marybe: csizmájának kemény talpa a lány puha oldalát érte. - Kelj fel, szuka! - sziszegte, és ismét megrúgta. - Hallasz? Kelj fel! A lépcsőfordulóból Mamma megtört hangja hallatszott, amint egyre azt ismételgeti: - Nem az én hibám! Nem az én hibám! Ne engem hibáztass! Görcsösen markolta a korlátot, és hisztérikusan bizonygatta ártatlanságát. Mögötte Nessie és az öregasszony halálra vált alakja rajzolódott ki. Brodie ügyet sem vetett a feleségére: szavai nem jutottak el a füléig. - Kelj fel, különben én segítelek fel! - mondta, és a nehézkesen feltápászkodó lányt egy utolsó lábmozdulattal talpra állította. Mary szédelegve felállt. Miért nem öli meg, gondolta, akkor legalább túl lenne mindenen? Az oldala, ahol az apja belerúgott, lüktetett a fájdalomtól. Annyira meg volt rémülve, hogy fel sem merte emelni a fejét. Meggyőződése volt, hogy az apja csak azért kínozza, hogy a végén elpusztítsa. - És most idefigyelsz! - kezdte Brodie, a szavakat összeszorított fogai között szűrve. Ahogy Mary ott állt görnyedten, Brodie egészen közel tolta kemény, könyörtelen arcát az övéhez. A szeme valami olyan hideg, jeges fénnyel csillogott, ami a csontjáig átjárta és megdermesztette Maryt. - Nagyon figyelj arra, amit mondok! Ez lesz az utolsó alkalom, többé nem kell rám figyelned. Mától kezdve nem vagy a lányom. Kitagadlak, mint egy leprást! Egy leprást... Te mocskos ringyó! Ezt teszem veled, és a még meg nem született fattyaddal. Később majd a striciddel is elbánok, te azonban már ma éjszaka eltűnsz a házamból! Az utolsó szavakat lassan megismételte, és közben szemének hideg pillantása szinte átdöfte Maryt. Majd, mintha vonakodna lemondani az élvezetről, hogy még jobban megalázza, lassan megfordult, súlyos léptekkel az ajtóhoz ment, és egyetlen mozdulattal szélesre tárta. Szörnyű szélroham söpört be a hallba, megrázva a falakon lógó képeket, letépve a fogason lógó kabátokat, és a faltörő kos erejével rohant a lépcső előtt és a lépcsőn álló kis csoport felé. - Igazán kellemes az idő egy sétához - vakkantotta Brodie, kivillantva fogait. - Szép sötét éjszaka van, neked pont jó! Kedvedre róhatod az utcákat, te szajha! Egy gyors mozdulattal elkapta Mary nyakát, és megszorította. A hallban a szél üvöltésén kívül egyetlen hang sem hallatszott. A három rémült szemlélő - a semmit nem értő gyermek, az anya és a félig ijedt, félig kárörvendő öregasszony - nem szólt egy szót sem. Némán és bénultan álltak. Mary puha, ugyanakkor rugalmas torkának tapintása lenyűgözte Brodie-t. szerette volna addig szorítani, mint egy pipaszárat, amíg elpattan. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, harcolva a késztetéssel, aztán összerázkódott, és odarángatta Maryt az ajtóhoz. - Most kilépsz ebből a házból, és soha többé nem térsz vissza, hacsak nem csúszol négykézláb elém, és le nem nyalod ezt a csizmát, amely beléd rúgott! Maryben megszólalt valami. - Soha nem fogom megtenni! - suttogta sápadt ajkaival. - Nem!? - ordította Brodie. - Sosem fogsz visszajönni, te ribanc! Egy erőteljes lökéssel eltaszította magától. Mary eltűnt az ajtón kívül tomboló sötétségben. Ahogy nem látta többé a lányát, akit mintha valami szakadék nyelt volna el, Brodie ökölbe szorította kezét, teleszívta tüdejét a nedves, sós levegővel, és teli torokból üvölteni kezdett. - Ne gyere vissza, te szajha! Szajha! Az utolsó szót újra és újra megismételte, mintha a sértegetés valamiféle elégedettséggel töltötte volna el. Aztán hirtelen sarkon fordult, és kizárta Maryt az éjszakába.
Tizenegyedik fejezet - 78 -
Mary ott feküdt a földön, ahová zuhant. Erősen elkábult, ugyanis Brodie utolsó, brutális lökése kirepítette a durva kaviccsal felszórt udvarra. Az apró lövedékekhez hasonló esőcseppek fájdalmasan ostromolták vékony ruhával borított testét és a tócsát, amiben feküdt. Pillanatok alatt bőrig ázott, eső áztatta öltözéke azonban kellemesen hűsítette láztól fűtött tagjait. Apja pillantásának kereszttüzében biztos volt benne, hogy meghal, és most, bár még mindig lángolt fájdalomtól szaggatott teste, úgy érezte, megmenekült, és rémülete megkönnyebbüléssé változott. Szégyenszemre kitagadták, de élt: elhagyott egy otthont, amely az utóbbi időben csupán gyűlöletes börtön volt. Összeszedte minden maradék erejét, és bátran a jövő felé fordította minden gondolatát. Miközben zavartan törte a fejét, rájött, hogy Denis körülbelül hatvan mérföldnyire lehet tőle; szörnyű vihar tombol körülötte, nincs kabátja, kalapja, rendes ruhája, és egyáltalán nincs pénze, de most már legalább van bátorsága. Elszántan összeszorította a száját, és megpróbálta mérlegelni a helyzetét. Két lehetősége volt: vagy megkísérel eljutni a garshake-i házikóba, vagy elmegy Denis édesanyjához Darrochba. Garshake tizenkét mérföldre volt Levenfordtól, és azon túl, hogy a házikót Rózsadűlőnek hívják, semmit nem tudott róla; ráadásul még ha sikerülne is bejutnia, teljesen egyedül lenne, pénz és étel nélkül - és most már abban is biztos volt, hogy segítségre van szüksége. A garshake-i ház gondolatát tehát elvetette, és a másikra igyekezett összpontosítani. El kell mennie Denis édesanyjához! Ő legalább befogadná addig, amíg Denis hazatér. Nem, biztosan nem tagadná meg ezt tőle: eszébe jutott valami, amit egyszer Denis mondott neki: „Ha bekövetkezne a legrosszabb, amitől tartunk, anyámhoz mindig eljöhetsz.” Igen, ezt fogja tenni! Muszáj ezt tennie. Darroch-ig gyalog kellett mennie. Nem tudott olyan vonatról, amely vasárnap éjszaka Levenford és Darroch között közlekedett, de még ha lett volna is ilyen járat, fogalma sem volt, mikor indul, és különben sem tudott volna jegyet váltani rá. Két útvonal között választhatott. Az egyik a két várost összekötő, csaknem öt mérföld hosszú főút volt, a másik pedig egy kevesek által használt utacska, amely helyenként egyetlen nyomvonallá keskenyedett, azonban elkerülte mindkét város külvárosának kanyargós kerülőit, és csaknem két mérfölddel rövidebb volt. Az ereje kezdte elhagyni, és a fájdalmai is fokozódtak, ezért úgy döntött, hogy a rövidebb utat választja. Remélte, képes lesz megtenni három mérföldet. A földön fekve, az udvart körülfogó magas fal védelmében nem érezte igazán a vihar erejét, amely kétségtelenül a legszörnyűbb volt, amely az utóbbi évszázadban a skót síkságon tombolt. A délnyugati szél óránként hatvan mérföldes sebességgel száguldott végig a vidéken. Csak azok járták a város utcáit, akiknek nagyon muszáj volt, és ezek közül is csak a legedzettebbek maradtak pár percnél tovább. A háztetőkről letépett cserepek repkedtek a levegőben, a lezuhanó guillotine erejével; egész kémények dőltek le az utcára, az Építészeti Társaság irodájának egyik nagy, vastag üvegablaka úgy tört darabokra, mint a száraz pergamen, és mindez csupán a szél erejétől. A tomboló hurrikán üvöltése alatt az utca kövére hulló tárgyak csattanása úgy hangzott, mintha bombáznának. Az Újvárosban egy nemrég felhúzott ház oromfala beomlott, és a szél, amely ékként fúródott a nyílásba, letépte és felragadta a tetőt. Repült a tető, mint a madár, míg végül a szél elengedte, és ekkor ólomként zuhant bele a folyóba, jó háromszáz yardnyira. A város alacsonyan fekvő részein az esőzés olyan árvizet okozott, amitől az egész negyed víz alá került: a házak úgy sorakoztak egymás mellett, mint megannyi sziget egy különös lagúnában. A víz mohón nyaldosta a falakat, befolyt az ajtók alatt, és teljesen eláztatta az alsó szinteket. A villámlás, amely végigvonult a tájon, kevésbé látványos, de annál halálosabb pusztítást végzett. Agyoncsapott egy juhászt, aki a Doran dombok között legeltette nyáját, két munkást, akik egy fa alatt kerestek menedéket, és akiknek elszenesedett holttestére még a kidőlt fa is rázuhant. Ezenkívül számtalan szabadban heverésző, fák alatt megbúvó vagy drótkerítés mellett álldogáló birka és szarvasmarha esett áldozatul az égiháborúnak. A villám belecsapott egy, a Port Doran-öbölben időző bárkába, amely azon nyomban elsüllyedt, de a folyótorkolatban több hajó is elszabadult, és horgonyát maga után vonszolva partra futott. Mary, aki időközben feltápászkodott, minderről semmit sem tudott. A szél nekirontott, és csaknem visszalökte a földre, ő azonban mélyen meghajolva nekivágott a sötét éjszakának. Ázott ruhája akár egy vitorla lebegett körülötte, béklyóként a lábára tekeredve akadályozta a mozdulatait. - 79 -
Ahogy elhaladt egykori otthona előtt, a ház utolsó gonosz gesztusaként az esővízcsatorna egy darabja repült felé - és bár veszélyesen közel röpült hozzá, nem találta el. Alig tett meg húsz lépést, amikor kénytelen volt megpihenni. Annak ellenére, hogy itt kellett volna állnia az utolsó lámpaoszlopnak, koromsötét volt. A rejtély azonban hamar megoldódott: ahogy továbbindult, csaknem átesett a tőből kicsavart oszlopon. Fejét lehajtva, vakon botladozott tovább, s csupán irányérzékének és a környék ismeretének köszönhetően sikerült az úton maradnia. A vihar tombolása olyan fülsüketítő volt, hogyha hangosan kiabálni kezd, nem hallotta volna a saját hangját. A szél, mint valami gigantikus zenekar, a legváltozatosabb hangokon üvöltött. Az orgona mély búgása keveredett a klarinétok hajlékony szopránjával, harsonák rikoltása próbálta elnyomni az oboák basszusát, a hegedűk panaszos szava, a cimbalmok kongása és a dobok dübörgése keveredett valami földöntúli, disszonáns kakofóniában. A sötétségből időnként tárgyak repültek felé, és csapódtak neki. Faágak szúrtak az arcába, gallyak és bokrok akadtak a ruhájába. Egyszer egy puha csáp tekeredett a nyakára és az egyik karjára. Rémülten felsikoltott, azt képzelve, hogy élő karok fonódtak rá, ahogy azonban halálraváltan odakapott, rájött, hogy csupán egy jókora adag széna volt a tettes, amelyet egy szétzilált kazalból ragadott fel a szél. Nagyjából egy mérföldet tudhatott a háta mögött, és bár még a felét sem tette meg az útnak, a legnehezebb és legfélelmetesebb szakasz csak ezután következett. Az út itt csaknem ösvénnyé keskenyedett, és egy sötét fenyvesen vezetett keresztül, szeszélyesen kanyarogva. Ez az erdő mindig is komor volt, elégiákat suttogó karcsú fenyőfákkal, most azonban, ezen a félelmetes éjszakán, amely maga is úgy vette körül, mint egy sűrű erdő, a fenyves rosszindulatúnak és rémisztőnek tűnt, mintha itt összpontosult volna minden sötétség. Már a gondolatba is beleborzongott, hogy ezen kell áthaladnia. Egyszer, még kisgyermekként, kiránduláson vett részt más gyerekekkel együtt, és eltévedt ezek között a komor fák között. Sokáig szaladgált fel-alá, rémülten kiáltozva a többiek nevét. Most fájdalmas élénkséggel villant fel benne gyermekkori rémületének emléke, amely még sötétebb szárnyakon tért vissza hozzá, ahogy minden bátorságát és erejét összeszedve belépett a rengetegbe. Szinte lehetetlen volt észrevenni és követni az ösvényt. Lassan, óvatosan lépkedett, mindkét karját kinyújtva maga előtt, ami kínzó fájdalmat okozott az oldalában, ott, ahol az apja belerúgott, de csak így védhette meg a fejét és az arcát a faágaktól, és tapogathatta ki az utat. A szél, amely nyílt terepen egy irányból fújt, itt az erdőben vadul kavargott a fák törzsei körül, ezer irányból támadva, és szinte lehetetlenné téve az előrehaladást. Maryt erre-arra lökdösték a légáramok, mint egy hajót, amelyet álnok örvények dobálnak a vízen, és nem volt sem hold, sem csillag az égen, ami segítette volna útján. Kezdett letérni az ösvényről, amikor egy aljas szélroham nekirontott, és felborította. Teljes súlyával rázuhant egy kidőlt fenyőtörzsre, és egy letört ág tűhegyes csonkja belefúródott a tenyerébe. Egy fájdalmas pillanatig ott feküdt a fatörzshöz szegezve, aztán kiszabadította a kezét, és talpra kecmergett. Folytatta útját, de most már teljesen eltévedt. Ki akart kerülni az erdőből, de nem tudott. Kábultan támolygott egyik fától a másikig, a vér patakzott a tenyeréből, sérült oldala lüktetett, és teste mélyén egymást követték a gyötrő görcsök. Csontig átfagyott, vizes haja az arcára tapadt, bőrén patakokban folyt végig az esővíz. Elesett és felkelt, hátratántorodott, előrebillent, bizonytalan léptekkel támolygott a fák között dühöngő vihar őrült zenéjére. Úgy érezte, hogy a fülében visszhangzó pokoli lárma hajtja előre, és zagyva ritmusával ez irányítja mozdulatait. Kábultan botladozott a gyökerestől kicsavart fák törzsei között, nem érzett mást, csak fájdalmat és heves vágyat, hogy kikerüljön ebből a borzalmas erdőből. A feje szédülni kezdett, és úgy tűnt számára, mintha az erdő tele lenne vad élőlényekkel, amelyek körülötte szaladgálnak, megérintik őt, az ujjukkal böködik, nekiütköznek és elrohannak mellette. Érezte e nyálkás lények hideg, undorító leheletét, amint a fák között lökdösődve surrannak. Furcsa, szomorú dolgokat sugdostak a fülébe Denisről és a gyermekükről, hangosan üvöltöttek az apja hangján, és nyüszítettek mint az anyja. Minden zajt, amit hallott, ezen elképzelt lények különös és összefüggéstelen beszédének tulajdonított. Rövid időszakokra kitisztult a feje, és tudta, hogy az őrület szélén áll, hiszen nincs körülötte senki és semmi, teljesen egyedül van, magányosan, elhagyottan az erdő közepén, néhány lépés után azonban ismét elkezdett vizionálni. - 80 -
Hirtelen, amikor már úgy tűnt, hogy végképp megháborodik, kábult csodálkozással megtorpant. Elkínzott arcát az égre emelte, és meglátta a holdat, egy keskeny, fény nélküli kiflit, amely a hátán feküdt a felhők között, mintha a szélvihar felborította volna. Csupán a másodperc töredékéig látta, mert utána elnyelték a száguldó felhők, azt azonban észrevette, hogy a szél egy irányból fúj, és már nem érzi a fenyőfák durva törzsét. Sikerült kijutnia a fenyvesből! Zokogni kezdett a megkönnyebbüléstől, és futásnak eredt, hogy minél messzebbre kerüljön a benn lakó lényektől. Fogalma sem volt, merre van az út, és csupán a menekülési ösztön hajtotta, ahogy kétrét görnyedve botorkált a sötétben. A szél végre a segítségére sietett, időnként felemelte és megnyújtotta a lépteit. Valamiféle mezőn járt, és hosszú fűszálak ostorozták a lábszárát, ahogy a puha, süppedős talajon lépkedett. Ezt a földet nem művelték, mivel helyenként páfrányba botlott, félig eltemetett, mohával benőtt kövekbe rúgott bele, és majdnem átesett néhány burjánzó bokron. Mostanra azonban már képtelen volt logikusan gondolkodni és a táj jellegéből kitalálni, merre járhat. Aztán hirtelen valami távoli, morgó zajra lett figyelmes, ami egyre hangosabb lett, és idővel a hömpölygő víz zúgásává erősödött. Egy széles folyó hangja volt, amelyet annyira felduzzasztottak a belefutó esőpatakok, hogy Mary a morajlása alapján vízesésnek hitte. A hang minden egyes lépéssel erősödött, és végül úgy tűnt, hogy a folyó, benne kerítések és tucatnyi híd maradványaival, egész fatörzsekkel, birkák és marhák tetemeivel, fenyegetőn feléje közeledik. Már a partján állt, amikor rádöbbent, hogy ez a Leven: ugyanaz a Leven, amely apró csobbanásaival lágyan énekelt neki, és amely aláfestő zeneként szolgált kettejük szenvedélyes szerelméhez. A hold továbbra sem látszott, ahogyan más sem a tájból, de ahogy ott állt a folyó partján, egy pillanatig erős kísértést érzett, hogy beledőljön a láthatatlan, morajló vízbe. Felejteni szeretett volna, és azt kívánta, hogy őt is elfelejtsék. Ekkor azonban sérült, fájdalomtól lüktető testén heves borzongás futott végig, és azonnal el is vetette a gondolatot. Akár egy életre szólító parancs, eszébe villant, hogy bármi történjék is, neki ott van Denis. Életben kell maradnia Denisért: úgy érezte, mintha a fiú hívogatná. Hirtelen elfordult a morajló hangtól, nagy sietségében azonban átázott cipője megcsúszott, és lábbal előre siklani kezdett lefelé a meredek lejtőn. Kétségbeesetten kapkodott a folyó partján növő fűcsomók után, de amelyeket sikerült megragadnia, azok azonnal elszakadtak vagy gyökerestől kiváltak a nedves földből. Lába két mély árkot túrt az agyagba, ahogy igyekezett megtámaszkodni, karjával vadul csapkodott maga körül, de semmit sem talált, amivel lassíthatta volna siklását. A lejtő sima felülete olyan meredek és csúszós volt, mint egy gleccseré, és ahelyett, hogy csökkentették volna, ezek a kétségbeesett mozdulatok tovább fokozták sebességét. Hangtalan csobbanással érkezett a folyóba, és azonnal lesüllyedt a fenéken növő, hosszú szárú vízinövények közé. Száját önkéntelenül is kitátotta a döbbenettől és a rémülettől, s a víz kíméletlenül beáramlott a tüdejébe. Az áramlat nagy sebességgel sodorta a folyómederben a polipkarokként nyújtózkodó növények között, és csupán harminc yarddal távolabb sikerült a felszínre bukkannia. Nem tudott úszni, de ösztönös, bár meglehetősen ügyetlen és tétova mozdulatokkal igyekezett a víz fölött tartani a fejét. Ez azonban lehetetlen volt. A sebes áramlat egy sor hatalmas hullámot szült, amelyek átcsaptak a feje fölött, végül egy alattomos örvény megragadta a lábát, és lehúzta a mélybe. Ez alkalommal olyan sokáig volt lent, hogy csaknem elveszítette az eszméletét. Harangok zúgtak a fülében, a tüdeje felfúvódott, a szemgolyója csaknem szétrobbant, és vörös fénycsíkok cikáztak a szeme előtt: fuldoklott. Végül az utolsó pillanatban mégis sikerült a felszínre kerülnie, és ahogy félig eszméletlenül kibukkant, a víz egy úszó fatörzset sodort mellé. Ösztönösen belekapaszkodott, és együtt lebegett a fatörzzsel. A teste víz alatt, haja hosszan úszott utána, de az arca kint volt, és nagy kortyokban itta a levegőt, újra és újra megtöltve a tüdejét. Egyetlen cél lebegett a szeme előtt: lélegezni. A folyóban úszó hulladékok időnként nekiütköztek, ahogy velük együtt sodródott lefelé a mederben. Ahogy kezdett magához térni, rájött, olyan gyorsan mozog, hogy ha nem éri el hamarosan a partot, rövid időn belül halálra zúzza magát a hegyes sziklákon, amelyek a közvetlenül Levenford utáni zúgókban meredeznek. Továbbra is a fatörzsbe kapaszkodva összeszedte maradék erejét, és rúgkapálni kezdett a lábával. A folyó vize sokkal hidegebb volt, mint az eső, mivel ezt a hósipkás, jégszabdalta hegyek patakjai és az olvadt hó táplálták. A hideg a csontja velejéig hatolt: végtagjai elgémberedtek, és bár akaratának parancsára a lába még mozgott; egyáltalán nem érezte ezt a mozgást. A levegő is erősen lehűlt, és jégdarabok kezdtek hullani az - 81 -
égből. Kemények voltak, mint a kő, és élesek, mint a penge: a víz valósággal pezsgett tőlük, és lövedékekként pattogtak le a fatörzsről. Kíméletlenül zuhogtak Mary arcára és fejére, felhorzsolva a homlokát és az ajkát. Mivel mindkét kezére szüksége volt a kapaszkodáshoz, nem tudta eltakarni az arcát, így kénytelen volt védelem nélkül tűrni. A foga vacogott, sebesült keze sajgott és fázott: borzalmas görcsök mardosták a belsejét, és úgy érezte, azonnal jéggé fagy. Ebben a pillanatban, miközben a part felé vergődött, egyetlen gondolat foglalkoztatta - nem saját maga, és nem is Denis, hanem a gyermek. Egy mindennél erősebb ösztön kerekedett felül benne, mintha valaki egy közte és a gyermek között létesült kapcsolat folytán azt suttogta volna, hogy ha nem jut ki gyorsan a vízből, a gyermeke elpusztul. Korábban még sosem gondolt ilyen szeretettel a gyermekre, sőt volt idő, amikor gyűlölte, mint hitvány testének részét, most azonban ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy végre a karjában tarthassa. Ha ő meghal, a gyermek is vele pusztul. A testébe zárt élő magzatra gondolt, amint lassan kiúszik a tengerre, és egyre erőtlenebbül mozog halott anyja hasában. Némán imádkozni kezdett, hogy sikerüljön életben maradnia, és életet adni gyermekének. Olyan helyre ért, ahol a megáradt folyó áttörte a töltést, és kiöntött a vele határos földekre. Érezte, hogy bal kéz felől csendesebb a víz, és minden erejét összeszedve errefelé igyekezett tempózni. Újra és újra megpróbált elszakadni a főáramlattól, az azonban minden alkalommal visszaszippantotta. Már csaknem feladta a reményt, amikor a folyó egyik éles kanyarulatában a fatörzset, amelybe kapaszkodott, egy erőteljes örvény eltérítette addigi irányától, és kisodorta egy olyan részre, ahol Mary nem érzett sem hullámot, sem örvényt, sem áramlatot. Hagyta úszni a fatörzset, amíg megállt, és akkor remegve leengedte a lábát. A víz a combjáig ért, a lába azonban annyira elgémberedett a hidegtől, hogy alig tudott megmozdulni. Lassan, nagyon lassan távolodott a folyótól, és idővel kiért a vízből. Körülnézett. Óriási örömére az áthatolhatatlan sötétségben egy fénypontot pillantott meg. A fény látványa olyan volt, mint valami isteni balzsam a sebeire. Éveknek tűnő ideje vándorolt a koromfekete árnyak világában, ahol minden lépés előre nem látható veszélyt rejteget. A halvány fénysugár barátságosan hívogatta: nyugalmat és derűt árasztott. Emlékezett rá, hogy egy kis tanya áll itt, és biztos volt benne, bárki lakja is, nem fogja megtagadni, hogy egy ilyen szörnyű éjszakán, ilyen szörnyű állapotban befogadja. Vacogva folytatta útját a házikó felé. Most már alig tudott menni. Testének alsó felét mintha valami hatalmas súly húzta volna, és minden mozdulat iszonyú kínt jelentett. Csaknem kétrét görnyedve támolygott tovább. A fény először olyan közelinek látszott, és most mintha egyre távolodott volna tőle! Lába minden egyes lépésnél mélyre süppedt a felázott földbe, és csak nagy erővel tudta kirángatni. Rájött, hogy mocsaras területen jár, ennek ellenére folytatta útját, és hamarosan már térdig merült a sár és víz undorító keverékében. Az egyik cipője bennragadt a sárban, és képtelen volt kiszabadítani: bőrét, amely hófehér volt a hosszas ázástól, most sárfoltok tarkították, öltözéke foszlányokban lógott rajta. Némi idő elteltével mintha lassan közelebb került volna a fényhez, amikor a következő lépésnél nem talált talajt a lába. Lassan kezdett elsüllyedni a mocsárban. Felsikoltott. A langyos sár gyengéd kitartással húzta az ingovány mélye felé. Egyik lábát sem tudta visszarántani, és kapálózása hatására büdös gázbuborékok pattantak a felszínre, kíméletlenül fojtogatva a torkát. Tovább süllyedt. Kétségbeesésében arra gondolt, hogy csak azért menekült meg a folyó kínálta hideg, tiszta haláltól, hogy ezen az általa megérdemelt helyen lelje a végzetét. Ez a büdös massza sokkal megfelelőbb szemfedél lesz a számára, mint a hegyi patakok tiszta vize. A sors tehát úgy rendelte, hogy elgyötört teste itt nyugodjék, és részévé váljon a mocsárnak. A gondolat, hogy sikerült élve megúsznia ezt az éjszakát, és most fosztatik meg a megmeneküléstől, amikor már egy kőhajításnyira van tőle, feldühítette. Átható sikollyal előrevetette magát, vadul markolászva a nedves mohát, mely a mocsár felszínén nőtt. A gyenge növényke kevés támaszt nyújtott, de olyan vadul tépkedte kinyújtott ujjaival, hogy egy utolsó emberfeletti erőfeszítéssel sikerült kiszabadítania magát. Ekkor lihegve a mocsár egy szilárdabb részére vonszolta magát, ahol kimerülten fekve maradt. Ekkor már nem tudott lábra állni, így néhány percnyi pihenés után négykézláb kezdett mászni, mint egy sebesült állat. A menekülés az ingoványból felemésztette az utolsó csepp erejét is, és bár alig ötven lépésnyire volt a háztól, rájött, hogy sosem éri el. Feladta a küzdelmet, és halkan zokogni kezdett, miközben az újra eleredő eső csendben áztatta a hátát. Azonban ahogy ott feküdt, a vihar zaján keresztül mintha tehenek bőgése ütötte volna meg a fülét. Egy perc elteltével újra - 82 -
hallotta a hangot, és fejét jobbra fordítva egy alacsony épület körvonalai bontakoztak ki a homályból. Az agyát lassan elborító ködön keresztül is tudta, hogy ez valamiféle menedéket jelent. Nagy nehezen felemelkedett, betámolygott a félig nyitott ajtón, és bent eszméletlenül rogyott a földre. A szentély, ahová sikerült bejutnia, egy kis tanya tehénistállója volt. Mivel nagy kövekből épült, és a kövek közötti lyukakat mohával tömködték be, bent meleg volt, ráadásul az alacsony épület fölött a szél is elsüvített. Az istállóban a széna, a trágya és az állatok édeskés szaga keveredett egymással. A három tehén csendben álldogált a helyén, és csupán foltjaik derengtek fehéren a félhomályban. Az állatok nagy, szomorú szemükkel gyengéden néztek a különös emberi lényre, aki alig lélegezve feküdt az istálló kövén. Miután látták, hogy ártalmatlan, némán mozgó állkapoccsal hátat fordítottak neki. Mary csupán néhány percig maradhatott boldog öntudatlanságban. Szörnyű fájdalom térítette magához. Ez a fájdalom a derekában kezdődött, megkerülte a testét, és lekúszott a combjába, lassan az elviselhetetlenségig fokozódva. Aztán hirtelen elmúlt, ernyedten, kimerülten és tehetetlenül hagyva áldozatát. Tragikus útja alatt végig érezte ezeket a szaggató fájásokat, most azonban kezdtek kibírhatatlanok lenni. Mary az istálló padlóján fekve, csukott szemmel szenvedett. Karját és lábát kinyújtotta: sáros testét amelyet Denis a szentélyének nevezett, gőzölgő tehéntrágya vette körül. Összeszorított fogai közül a fájdalom nyögései szakadtak fel: homlokán verejték gyöngyözött és lassan végigfolyt a szemhéján, arcvonásai, amelyeket eltorzított a mocsok és az átélt iszonyatos élmények, mintha megkeményedtek volna, szenvedései azonban halvány ragyogássá sűrűsödtek össze, amely dicsfényként vette körül haldokló arcát. A fájások közötti időszakok egyre rövidültek, a fájások viszont egyre hosszabbak lettek. A várakozás magában is kínszenvedést jelentett. És akkor jött a következő roham, teljesen magába zárta, átitatta és elkábította a szenvedés. Kiáltásait elnyomta a kint tomboló szélvihar. A borzalmak, amelyeken az éjszaka folyamán keresztülment, a közelébe sem értek ennek az iszonyatnak. Teste erőtlenül rángatózott a kőpadlón: alatta vér keveredett a porral és izzadtsággal. A halálért imádkozott. Tébolyultan szólongatta Isten, Denist, az anyját. Lihegve könyörgött kegyelemért a Mindenhatóhoz összeszorított fogai közül. Kiáltásaira azonban csak a szél válaszolt. Gúnyosan süvített és visított az istálló falain kívül. Elhagyatottan feküdt a földön, amíg végül, amikor már nem élt volna túl egy újabb rohamot, s a vihar tetőfokára hágva tombolt és üvöltött, fiút szült. Végig eszméletén volt, mikor azonban nem érkezett több fájdalom, amit el kellett volna viselnie, pörögve zuhant bele az öntudatlanság mély kútjába. A gyermek kicsi volt, csenevész és fejletlen. A köldökzsinór ájult anyjához láncolta, amint erőtlenül kaparászott a levegőben parányi ujjaival. Feje ide-oda csuklott törékeny nyakán. Feküdt a földön, alig lélegezve, míg az anyából csendesen folydogált a vér. Aztán hirtelen felkiáltott, gyenge és görcsös hangon. Mintegy válaszképpen lassan kinyílt az istálló ajtaja, és egy lámpás halvány fénye törte meg a sötétséget. Egy öregasszony lépett be, fején és vállán vastag gyapjúkendőt viselt, vastag facipője kopogott a kövön. Azért jött, hogy megbizonyosodjon állatai biztonsága felől, és most egyenként végigjárta őket, megsimogatta a nyakukat, megveregette az oldalukat, és bátorítóan beszélt hozzájuk. - Eh, Pensy kisasszony! - motyogta. - Jól van, Daisy! Semmi baj, Belle! Micsoda éjszaka! Micsoda vihar! Ne mocorogjatok, ne forgolódjatok, itt biztonságban vagytok! Jó erős tető van a fejetek fölött, nem kell félnetek! Itt vagyok a közelben. Nem lesz... Hirtelen elhallgatott és fülelni kezdett. Valahonnan mintha gyenge, nyivákoló sírást hallott volna. Azonban öreg volt és süket, és különben is, kint lankadatlan erővel tombolt a vihar. Már azt hitte, hogy csak képzelődött, és el akart fordulni, amikor ismét meghallotta a halk, panaszos hangot. - Szent ég! Mi lehet az... - motyogta. - Biztos vagyok benne, hogy hallottam valamit. Reszkető kezével leengedte a lámpást, és nézelődni kezdett - aztán hirtelen a szeme is kimeredt a döbbenettől. - Az Úr irgalmazzon nekünk! - kiáltotta. - Ez egy gyermek és... És az édesanyja. Isten az égben! Ez az asszony halott! Ó! Micsoda éjszaka! Mit kellett megérnem öregkoromra! - 83 -
Gyorsan letette a lámpást a földre, és letérdelt. Tétovázás nélkül végigtapogatta Maryt, egy olyan asszony tapasztalt kezeivel, akinek a számára a természet nyitott könyv. Gyors, de biztos mozdulattal elválasztotta a gyermeket az anyjától, és becsavarta meleg sáljának csücskébe. Ezután visszafordult az anyához, néhány nyomással kiürítette a méhét, amitől rögtön csökkenni kezdett a vérzés. Miközben dolgozott, végig hangosan beszélt magában: - Ki látott már ilyet! Majdnem ráment! Szerencsétlen teremtés! Milyen fiatal és törékeny! Mindent megteszek érte, ami lehetséges. Na, most már jobb... Vajon miért nem jött be a házba? Szívesen beengedtem volna. A Mindenható akarta, hogy éppen most jöjjek ki az állatokhoz! Megpaskolta Mary kezét, dörzsölgette az arcát, majd ráterítette a kendőjét, és elsietett. A konyhába visszaérve rákiáltott a fiára, aki a pattogó tűz előtt üldögélt. - Gyerünk, ember! Azt akarom, hogy szélvészként száguldj Levenfordba orvosért. Mindenképpen be kell jutnod! Egy beteg asszony van az istállóban. Siess már, az Isten szerelmére! Egyetlen szót sem akarok hallani tőled! Az élete forog kockán. A fiú bután bámult az anyjára. - Micsoda? A mi istállónkban? - Igen, itt keresett menedéket a vihar elől. Ha nem sietsz, meghal. Gyerünk már, indulj! Siess, és hozz segítséget! A fiú kábultan feltápászkodott, és belebújt a kabátjába. - Még ilyet! - morogta az orra alatt. - A mi istállónkban! Különben mi baja? - Ne törődj vele! - csattant fel az öregasszony. - Azonnal indulj! Hagyd a lovat, futva is megteheted az utat! Kilökdöste a fiát az ajtón, és amikor megbizonyosodott róla, hogy valóban elment, elővett egy fazekat, töltött bele egy kevés tejet a polcon álló kancsóból, és gyorsan megmelegítette. Aztán levett egy plédet a konyhában álló ágyáról, és visszasietett az istállóba, egyik kezében a takaróval, másikban a meleg tejjel. Maryt szorosan becsavarta a plédbe, majd óvatosan felemelte a fejét, és nagy nehezen sikerült néhány csepp tejet töltenie a kék ajkak közé. Kételkedve megrázta a fejét. - Félek megmozdítani... - suttogta. - Túl sok vért vesztett... A gyermeket a karjába fogta, és bevitte a meleg konyhába, majd egy tiszta, nedves ruhával és egy újabb pléddel visszatért az istállóba. - Így, leánykám, ez majd felmelegít! - suttogta, miközben a mozdulatlan testet bebugyolálta. Ezután gyengéden letörölgette a sápadt arcról a rászáradt sarat. Mindent megtett, amit csak lehetett, és mostantól türelmesen várakozott. Egyetlen pillanatra sem vette le a szemét Maryről, paskolgatta élettelen kezét, és törölgette hideg homlokát. Csaknem egy órán keresztül kuporgott így. Végre kicsapódott az ajtó, és egy férfi lépett be az istállóba. - Hála Istennek, hogy itt van, doktor úr! - kiáltotta az öregasszony. - Attól féltem, hogy nem fog eljönni. - Mi a baj? - kérdezte az orvos azonnal, amint elindult az öregasszony felé, aki néhány szóban vázolta a helyzetet. Az orvos kifejezéstelen arccal megrázta a fejét, és lehajolt a földön fekvő alakhoz. Fiatal férfi volt Dr. Renwick, tehetséges orvos, de még új Levenfordban, aki szerette volna kiépíteni praxisát, és ehhez az esethez egy olyan éjszakán rángatták ki az otthonából, amikor előtte két másik orvos is nemet mondott. Ránézett Mary sápadt, beesett arcára, majd kitapintotta alig érezhető pulzusát: miközben ő órájának nagymutatóját figyelte derűs nyugalommal, addig az öregasszony az ő arcát fürkészte idegesen. - Meg fog halni, doktor úr? - Ki ez a hölgy? - kérdezte az orvos. Az öregasszony megrázta a fejét. - Nem tudom. De milyen szörnyű, hogy ennyit kellett szenvednie... - mondta, így próbálva arra ösztönözni az orvost, hogy minden lehetségest megtegyen. - És a gyermek? - A konyhában van. Még él, de nagyon gyenge és vézna kis kölyök. A férfi lelkében az orvos hidegen, kritikusan szemlélte az eszméletlen női alakot, de az ember meghatódott. Tapasztalt szemével szinte látta, min ment keresztül a szerencsétlen, mintha kalandjai fel lennének írva a homlokára. Látta az egyenes orr beesett orrlyukait, a sötét karikákat a - 84 -
szeme alatt és a sápadt, lágy ajkak szánalmas lebiggyedését. Együttérzés ébredt benne, amelyhez különös gyengédség társult. Ismét felvette a törékeny, ernyedt kezet, és a sajátjában tartotta, mintha életet akarna önteni belé a saját testéből, aztán amikor megfordította, és meglátta a hatalmas sebet a tenyerében, akaratán kívül is felkiáltott: - Szerencsétlen gyermek! Olyan fiatal és tehetetlen! Hirtelen elszégyellte magát gyengeségéért, és nyers hangon folytatta. - Rossz állapotban van. Súlyos vérveszteség és sokk. Az utóbbit csak Isten tudja, milyen szörnyűségektől kapta... Be kell szállítanunk a Cottage Kórházba - tette hozzá. Ezt hallva a fiatal farmer, aki eddig csendben álldogált a háttérben, megszólalt. - Egy perc alatt befogom a lovakat a szekérbe, doktor úr. Renwick az öregasszonyra pillantott megerősítésért, aki lelkesen bólogatott. - Nos, akkor rendben! - mondta, és felállt. Ebben az esetben nem látott reményt tiszteletdíjra, csupán nehézségekre, ráadásul kialakulatlan praxisát is veszélyeztethette. Azonban úgy érezte, el kell vállalnia. Sötét szemében vágy lobbant, hogy megmentse a lány életét. - Nem csupán a sokkról van szó - mondta fennhangon. - Nem tetszik a légzése sem. Lehet, hogy tüdőgyulladás, akkor pedig... - Jelentőségteljesen megrázta a fejét, elfordult, és a táskája fölé hajolt. Elővett valami átmeneti erősítőszert, és beadta a betegnek. Mire végzett, a szekér, amely olyan mély és nehéz volt, mint egy háborús lőszerkocsi, készen állt az ajtó előtt. A gyermeket becsavarták egy plédbe, és óvatosan betették a szekér sarkába, majd felemelték Maryt, és a gyermeke mellé helyezték. Végül Renwick is bemászott, és a karjába fogta Mary fejét. Elindultak a Cottage Kórház felé. A különös mentőautó döcögött és zötykölődött, és az orvos, amennyire lehetett, igyekezett megóvni betegét a rázkódástól. Az öregasszony addig nézett a szekér után, amíg el nem tűnt, akkor sóhajtott, megfordult, becsukta az istálló ajtaját, és lassan visszadöcögött a házikójába. A nagy állóóra abban a pillanatban ütött nyolcat, amikor belépett a konyhába. Gyorsan odament a szekrényéhez, elővette a Bibliáját, feltette orrára acélkeretes szemüvegét, találomra kinyitotta valahol a könyvet, és józan hangon olvasni kezdett.
Tizenkettedik fejezet A szél, amely vadul tombolt nyugaton, még vadabbul fújt keleten. Azon a vasárnap délutánon, amikor Levenfordban és a környező városokban még csak készülőben volt, a keleti partvidéken már javában pusztított a vihar. Ahogy Denis Edinburghben végigment a Princes utcán, a szürke, időjárás koptatta belvárosban dühöngő szél belekapott a kabátjába, és csaknem felemelte a levegőbe. Imádta ezt a szelet: amiért lépésről lépésre sikerült előre küzdenie, erősnek érezte magát. Kalapját a kezében tartva, kócosan, nyitott szájjal harcolt a vad légárammal. A szél hangosan énekelt a fogai közt, mint egy hatalmas búgócsiga, és ő visszaénekelt, pontosabban artikulátlan, spontán hangokat adott ki, így fejezve ki a lelkében tomboló kitörő örömöt. Az utcán járó néhány ember önkéntelenül is megfordult utána, és elkékült szájjal, irigyen motyogta: - Ez aztán a kemény legény! Háromnegyed négy volt. Denis korán megteázott a McKinley Családi és Kereskedelmi Alkoholmentes Hotelben. Kedvelte ezt a helyet: nem volt semmiféle felhajtás, csak rengeteg finom étel. Denis megevett egy óriási adag kolbászt és fehér pudingot, utánaküldött egy tányér zabpogácsát, és a teáját McKinley mama magánszalonjában fogyasztotta el. Az öreg McKinley mama bármit megtett volna Denisért - amiképp Denis is őérte és a legtöbb emberért -, ő pedig mindig ellátogatott a hotelbe, ha Edinburghben járt. Az öregasszony búcsúzáskor egy nagy csomag szendvicset nyomott Denis kezébe, hogy legyen mivel táplálnia magát, amíg megérkezik Dundeeba, lelki táplálékként pedig meleg ölelést és cuppanós puszit kapott. Jó dolog, ha az embernek ilyen barátai vannak, gondolta Denis, érezve a szendvicses csomag állandó nyomását az oldalán. Grantonba igyekezett, ahol fel akart szállni a Burntislandbe tartó és a Forth folyó torkolatában közlekedő kompra. Egyetlen dolog miatt nem örült az időjárásnak: attól tartott, hogy nem fog közlekedni a komp, de ha nincs komp, mondta magának viccesen, kész átúszni a folyót. - 85 -
Bár a szél nagyon erősen fújt, az eső még nem esett, és csupán három mérföld volt az út Grantonig, ezért úgy döntött, hogy gyalog megy. Csodálatos az élet! A szél valósággal megrészegítette: szeretett volna örökké élni. Ahogy nagyokat lépett a járdán, tudta, ilyen tempóban könnyedén megteszi az utat egyetlen óra alatt. Kellemes gondolatok foglalkoztatták. Üzleti ügyei várakozáson felül jól alakultak, és remélte, hogy másnap Dundee-ban sikerül megszilárdítani kapcsolatát a Blain Co.-val. A fiatal Mr. Blain volt a cég gerince, kedvelte őt, és úgy érezte, meg tudja győzni, rá tudja venni, hogy üzletet kössön a Findlay-jel. Nekilátott kigondolni egy okos, rövid szónoklatot, amivel másnap elkezdi a beszélgetést. Rendkívül jól érezte magát. Beszédét a szélhez és az üres utcához intézte, szempontjait jelentőségteljes gesztusokkal támasztotta alá, így aztán mire elérte Grantont, a fiatal Mr. Blaint valósággal lehengerelte epigrammáival, lebombázta technikai fogásaival és megadásra kényszerítette érveivel. Megkönnyebbülten látta, hogy a kis komp ott himbálózik a mólónál, a jelek szerint induláshoz készülődve. Meggyorsította lépteit, és felsietett a fedélzetre. Innen a folyótorkolat palaszürke hullámokkal szabdalt vize sokkal sötétebbnek és félelmetesebbnek látszott, mint a partról. A kis vízi jármű vadul himbálózott, a hajókötél hangosan recsegett és nagyokat csattant, amint a szél tolta, az áramlat pedig húzta. Denis azonban kitűnő matróz volt, és az idegesség legcsekélyebb jele nélkül csatlakozott a hajóorrban álldogáló három utashoz, akiket a veszélyérzet hozott össze, és akik komoran szemlélték a háborgó vizet. - Nagyon nem tetszik ez nekem! - jegyezte meg az egyik. - Szürke és félelmetes... - mondta a másik. - Kezdem azt kívánni, bárcsak fogadtam volna meg a feleségem tanácsát, és maradtam volna otthon! - morogta a harmadik, erőtlen kísérletet téve a szellemeskedésre. Denis, aki ekkor ért oda hozzájuk, meghallotta az utóbbi megjegyzést. - Azt hiszik, hogy a kapitány kifutna a komppal, ha nem lenne biztos benne, hogy meg is érkezik a túlsó partra? - kiáltotta vidáman. - Alig öt mérföld az út... Semmiség az egész! Húsz év múlva egy lépéssel átugrunk egy ilyen patakocskát, vagy egyszerűen gólyalábbal átsétálunk rajta! A három utas kételkedve nézett rá, de Denis nevetett, tréfálkozott, és addig ugratta őket, amíg megadták magukat, és öt percen belül a zászlaja alá állította őket. Elfogadták vezetőjüknek: rossz előérzetük elpárolgott, és egyikük zsebéből még egy laposüveg is előkerült. - Iszunk egy kortyot indulás előtt? - kérdezte, huncut kacsintás kíséretében. Ez volt aztán a kedélyesség csúcsa! Először a vendéglátó ivott, majd a másik kettő is belekóstolt az üvegbe, de csak a vendégek mértékletességével. Denis visszautasította a kínálást. - Annyira tele vagyok kolbásszal, hogy nem merem megkockáztatni - mondta, széles pantomim-mozdulattal a háborgó víz felé intve, amely azt jelentette, hogy egyetlen vágya az életben a gyomrában tartani a kitűnő ételt, amiért nemrég fizetett. A három utas vidáman nevetett; a tény, hogy ez a rettenthetetlen, jókedvű ifjú olyan rosszul lehet, ahogy sugallta, sokat javított önbecsülésükön. És Denis bátorította őket, szellemi szintjükhöz alkalmazkodva történeteket mesélt, olyan lelkesedéssel, hogy útitársai szinte észre sem vették, mikor futott ki a komp a nyílt vízre. Egyikük arcszíne ugyan halványzöldre változott, a másik pedig hatalmasakat nyelt, de inkább meghaltak volna, mintsem hogy megszégyenüljenek eme ifjú Hektor előtt, aki ekkor ötödik története végén járt. A történet egy írről szólt, aki tréfás körülmények között csúful elbánt egy angollal és egy skóttal. A fedélzeten tartózkodó többi utas nem volt ilyen magabiztos, inkább összebújva kuporogtak, miközben a kompot úgy dobálta a viharos víz, mint a kagylóhéjat. Az oszlopokba kapaszkodtak, lefeküdtek a fedélzetre vagy nyíltan rosszul voltak, ahogy a vízpermettel terhes szél vadul fütyült a vitorlázat körül, és robajló hullámok robbantak át az alacsony korlát fölött, a hajó minden billenésénél vízzel árasztva el a fedélzetet. Ahogy azonban közeledtek Burntislandhez, kiértek a viharos vizekről, és némi manőverezés után kikötöttek. A komp kapitánya tetőtől talpig vizesen lemászott a hídról. - Egyáltalán nem bánom, hogy beértünk - jegyezte meg Denis füle hallatára -, nagyon nem tetszett a helyzet odakint! Ez volt a legrosszabb átkelés, amit valaha megértem. Az utasok gyorsan kiszálltak, bár voltak, akiket annyira megviselt az utazás, hogy hordágyon kellett őket partra vinni. Denis elbúcsúzott a hősök kis csapatától. - Tehát nem mennek tovább? - kérdezte Denis. - 86 -
- Nem, dehogy! - felelte a szószóló, a felhős eget fürkészve. - Mindnyájan burntislandiek vagyunk, hála Istennek, és bele fog telni egy kis időbe, amíg ismét Edinburghbe látogatunk. Az otthon nagyon csábítónak tűnik egy ilyen út után. Mindhárman kezet ráztak Denisszel, úgy érezve, sosem fogják elfelejteni. „Ember, emlékszel arra a fickóra, aki velünk kelt át a torkolaton abban a szörnyű viharban?” - mondogatják majd egymásnak még sokáig. „Az aztán kemény legény volt, fittyet hányt mindenre!” Amikor magára maradt, Denis az állomás felé indult. A Dundeeba 17. 27-kor induló vonat, amelyhez a grantoni kompnak csatlakozása volt, már bent állt. Denis elindult a peronon a vonat mellett, egy üres harmadosztályú fülkét keresve. A komisz időjárás ellenére sokan utaztak, és már a mozdonynál járt, de üres fülkét még mindig nem talált. A kalauz a mozdonyvezetővel beszélgetett a peronon, és Denis, felismerve az előbbit, akivel egy korábbi útján kötött ismeretséget, odament és üdvözölte. - Hogy van Davie McBeath? - kiáltotta. A kalauz hátrafordult, és némi gondolkodás után felderült az arca. - Ó, Mr. Foyle személyesen! - mondta udvariasan. - Hirtelen nem ismertem meg. - Pedig nincs belőlem még egy, az biztos! - vigyorgott Denis. - A túloldalon is ilyen szörnyű idő van? - kérdezte McBeath. - Mitchell - mutatott a mozdonyvezetőre - és én a viharról beszélgetünk: bizonytalanok vagyunk a széllel kapcsolatban. Túl erősnek tűnik. - Miért, talán visszafelé fogja tolni ezt a vén pöfögő szörnyeteget? - nevetett Denis. Mitchell a fejét csóválta. - Nem egészen erről van szó - mondta, és pillantása többet elárult, mint a szavai; majd odafordult társához a vezetőfülkében, és megkérdezte: - Mit mutat a műszer? A fűtő felemelte fekete arcát, és fehéren villogtak a fogai, ahogy elmosolyodott. - Annyi gőzünk van, hogy akár Aberdeenig is eljuthatunk vele! - mondta. - Sőt ha kívánják, még tovább. - Nekem Dundee is megteszi, és neked is, Johnny Marshall - jegyezte meg a mozdonyvezető szárazon. - Szerinted állni fogja ezt a nagy szelet? - kérdezte McBeath komolyan, egy pillanatra figyelmen kívül hagyva Denist. - Nem tudom - felelte Mitchell síri hangon -, de kiderül, méghozzá nagyon hamar. - Mi ez a nagy titokzatosság? - érdeklődött Denis, egyik férfiről a másikra nézve. A fűtő felemelte kormos, vigyorgó arcát a kazánajtóból, amelyen a lángok fénye játszadozott. - Egy kis hidacskától félnek - mondta, miközben lapátolt -, mert még nem tudják, milyen erős együtt az acél és a cement. - Fogd be a szád, ember! - mordult rá Mitchell dühösen. - Az a híd két mérföld hosszú, és a szél úgy tombol körülötte, mint tízezer ördög. Szavai hallatán hirtelen csend telepedett a kis társaságra, majd McBeath megrázta a fejét, és rápillantott az órájára. - Nos - mondta -, bármi legyen is a véleményünk, a menetrend szerint mennünk kell, tehát mennünk kell: Jöjjön, Mr. Foyle! - Egész pontosan mi a baj? - kérdezte Denis, ahogy a kalauzzal együtt elindultak visszafelé a vonat mellett. Davie McBeath a szeme sarkából rápillantott, de nem válaszolt, inkább jelentőségteljesen témát váltott. - Nagyon szép az új felöltője. - Tetszik? - Az nem kifejezés! Jó melegnek tűnik, és ráadásul elegáns is. - Elég elegáns egy esküvőre, Davie? - kérdezte Denis, bizalmasan megbökve a másikat. - Hogyne! - vágta rá a kalauz, majd csodálkozva felnézett. - Micsoda? Csak nem arra gondol...? Denis bólintott. - 87 -
- Nem csak gondolok rá. Biztos vagyok benne. Kedden lesz a nagy nap, és nagy valószínűséggel ezt a felöltőt fogom viselni. Része a stafirungomnak. McBeath értetlenül meredt a másikra, majd száraz vonásai felderültek, és mindketten szívből nevettek. - Mit nem mond! - kiáltotta Davie. - Ember, maga aztán nem vacakol, gyorsan halad előre! A legjobbat kívánom magának, és a kis hölgynek szintén, bárki legyen is. Magát ismerve csak szép lehet. Na, jöjjön! Egy vőlegényt nem ültethetünk a harmadik osztályra mindenféle népek közé! A szeme sarkából Denist leste, amint kinyitotta neki az üres első osztályú kocsit. - ...nem lenne biztonságos! - Köszönöm, Davie - hálálkodott Denis. - Maga nagyon rendes fickó. Majd küldök magának egy szeletet a tortából. Ezután sokkal komolyabban hozzátette: - Viszontlátásra Dundee-ban! A kalauz rámosolygott és bólintott, majd magára hagyta. Néhány másodperc múlva megszólalt a síp, felemelkedett a zászló, és a vonat kigördült az állomásról. Amikor egyedül maradt az elegáns kocsiban, Denis elégedetten körülnézett, hátradőlt, és feltette a lábát a szemben lévő párnázott ülésre. Egy ideig a mennyezetet fürkészte, de aztán tekintete - áthatolva az alacsony mennyezeten - lassan a távolba révedt. Mary járt a fejében. Arra gondolt, hogy kedden megnősül. Igaz, nem egészen úgy, ahogy remélte, nem is oly módon, ahogy néha tervezgette, de megnősül. A házasság külsőségei nem számítanak, csak az, hogy mostantól kezdve nem lesz többé agglegény. Már a gondolattól is kezdte magát idősebbnek és felelősségteljesebbnek érezni. Elégedett melegség járta át, miközben azon tűnődött, milyen nemes cselekedet tőle, hogy örömmel vállalja ezt a felelősséget. Összerándult a gondolatra, hogy volt olyan idő, amikor megfordult a fejében, hogy nem vállalja szerelmének következményét. - Nem! - kiáltotta hangosan. - Én nem tartozom az olyan aljas alakok közé, akik képesek cserbenhagyni egy lányt! Mary szépségére, kedvességére és belé vetett feltétlen bizalmára gondolt, először gyengéden, majd enyhe szorongással: remélte, a vihar nem érte el Levenfordot. Valami különös nyugtalanság kerítette hatalmába: a jókedv, amely eddigi hangulatát jellemezte, csendes melankóliába fordult. Megpróbálta lerázni magáról, a rózsás jövőre összpontosítva, amely rá és Maryre vár garshake-i házukban: elképzelte a csodálatos karriert, amelyet felépít magának, utazásaikat és nyaralásaikat - az optimizmusára telepedett árnyékot azonban képtelen volt elűzni. Aggódott Maryért, és azt kérdezgette magától, vajon bölcs dolog volt-e ilyen sokáig otthon hagyni. Megeredt az eső, és az ablakokon végigfolyó víz elmosta a tájat. A rohamokban támadó szél mintha nedves ruhával csapkodta volna a vonat oldalát, és az esőhöz keveredő jégdarabkák vadul kopogtak a kocsi tetején. Denis levertsége tovább fokozódott, szomorú sajnálkozással gondolt Mary gyönyörű, titokzatos testére, és arra, hogyan fosztotta meg ezt a szépséget ártatlanságától. Becstelen érintése hatására a gyermekből asszony lett, akinek keserűen szenvednie kellett ezért: karcsú szüzessége odalett őmiatta, és már maga az is óriási erőfeszítést igényelhetett, hogy megpróbálja leplezni állapotát. Úgy érezte, tönkretette a lány alakjának bensőséges szimmetriáját, melyet az soha többé nem nyerhet vissza. Hangosan felsóhajtott, s ekkor a vonat lassítani kezdett, és megállt egy mellékvágányon. Már eddig is többször megálltak, most azonban, Denis nagy bosszúságára, nyílt az ajtó, egy idős paraszt szállt fel a kocsiba, és leült a szemközti sarokba. Ruhája gőzölgött az esőtől, és a víz nagy tócsába gyűlt a lábánál. A gőzzel együtt az esővíznél erősebb folyadék szaga csapta meg Denis orrát. - Ez egy első osztályú kocsi - jegyezte meg Denis hűvösen. Az öregember elővett egy nagy, piros pöttyös zsebkendőt, és hangosan kifújta az orrát. - Valóban - mondta, miközben körülnézett. - Örülök, hogy elárulta. Ritkán utazhat az ember kellemes környezetben. Különben teljesen mindegy, hogy hányadosztályú ez a kocsi, mert nekem egyáltalán nincs jegyem! Ezzel harsogva felnevetett. Denist ez alkalommal cserbenhagyta a humorérzéke: nem értékelte a helyzetet. Máskor kiválóan szórakozott volna váratlan útitársán, most azonban csak morcosan meredt rá. - Messzire megy? - kérdezte végül. - 88 -
- Dundee-ba... A szépséges, sipkás Dundee-ba. Már persze itt a város tornyairól beszélek, nem az emberek fejfedőiről - magyarázkodott a másik komoly arccal, majd sokatmondón hozzátette: - Sajnos, nem volt időm jegyet váltani. Denis felült. Arra gondolt, hogy mindenképpen el kell viselnie ezt az embert az út további részében, így megadta magát a helyzetnek. - Milyen kint az idő? - kérdezte. - Vizesnek látszik. - Vizesnek? Kívül és belül egyaránt ömlik belőlem a víz! Az egyik azonban közömbösíti a másikat, és egy olyan edzett pásztornak, amilyen én vagyok, a nedves ruha nem jelent mást, csak azt, hogy hagyni kell magamon megszáradni. Ettől függetlenül borzalmas vihar tombol odakint, és örülök, hogy nem vagyok a hegyek között a nyájjal. A pásztor többször is bólintott, majd elővett egy kis agyagpipát a zsebéből, meggyújtotta, rátette a kupakját, és zajosan szívni kezdte. Amikor aztán az egész kocsit megtöltötte a füst, nagyot köpött a padlóra anélkül, hogy a pipát kivette volna a szája sarkából. Denis együttérzéssel vegyes undorral szemlélte a másikat, és megpróbálta elképzelni, milyen lehetett ez a nagydarab, iszákos ember fiatalemberként, majd azon tűnődött, vajon ő is inni fog-e idős korában. Rosszkedve tovább fokozódott. Az öreg pásztor eközben zavartalanul beszélt tovább. - Én már istenhozzádot mondtam a hegyeknek. Tyűha, ez irtó jól hangzik, nem? Istenhozzád a hegyeknek. Ember! Harsányan nevetett és közben a combját csapkodta. - Olyan, mint egy régi dal címe. Istenhozzád a hegyeknek! Na, szóval visszamegyek a szülővárosomba, és sosem fogja kitalálni, miért! Kuncogni kezdett, és csaknem megfulladt a füsttől. - Talán valamiféle pénzhez jutott? - találgatott Denis. - Nem! Ami pénzem van, azt kemény és becsületes munkával kerestem. Próbálkozzon újra! Mivel Denis hallgatott, folytatta a fecsegést. - Fogadni mernék, hogy sosem jönne rá! Szóval az a helyzet, hogy... Egy pillanatra elhallgatott, sokat sejtetően kacsintott, aztán szinte kirobbant belőle: - Azért megyek Dundee-ba, hogy megnősüljek! Élvezettel szemlélte a hatást, melyet közlése kiváltott, majd folytatta: - Kemény fickó vagyok, bár már nem olyan jóképű, mint egykor voltam, és egy rendes, takaros asszony vár énrám. Az első feleségem legjobb barátnője volt. Bizony! Holnap reggel megnősülök. Azért jövök ezzel a vonattal, és nem a reggelivel, nehogy lekéssem az esküvőmet! Miközben a másik tovább beszélt, Denis kíváncsian szemlélte, amely kíváncsiság főleg a saját körülményeivel való különös egybeesésnek volt köszönhető. Itt van egy másik vőlegény, összezárva vele egy kocsiban, ugyanolyan cipőben jár, mint ő. Ez a siralmas veterán talán az ő torz tükörképe, vagy valamiféle figyelmeztető jel a jövőjére nézve? Denis azon tűnődött rémülten, lehet, hogy ő ugyanolyan hitvány alak a saját fajtája szemében, mint ez a szürkeszakáll az övében? Hirtelen nagyon elszégyellte magát, amint gyorsan végiggondolta az életét. Az ennek nyomán támadt, ritkán érzett alázat nagyon meglepte: kétségbeesésé-ben hallgatásba merült, és egyetlen szót sem szólt, amíg a vonat be nem csattogott a St. Fort-i állomásra. Itt útitársa felállt, és a kocsiajtóhoz lépett. - Még hosszú út áll előttünk - mondta. - Megyek és megnézem, hátha tudok szerezni egy kis kortyolnivalót, ami felmelegít belülről. Mielőtt leszállt volna, még egyszer visszafordult. - Hamarosan itt leszek. Nem hagynám így itt magát. Visszajövök, hogy ne legyen egyedül Dundee-ig! Denis az órájára pillantott, és látta, hogy hét óra múlt öt perccel. Időben voltak, ahogy azonban kidugta a fejét az ablakon, azonnal érezte, hogy a szél elviselhetetlenné erősödött. Azokat az utasokat, akik most szálltak le, csaknem felborították a váratlanul támadó szélrohamok, és a súlyos vonat érezhetően dülöngélt a kerekein. McBeath körül utasok csoportosultak, és izgatottan kérdezgették. - Biztonságos tovább utaznunk? - Micsoda szél! Kibírja a vonat? - 89 -
- Nem fog kisiklani? - Szent ég, micsoda este! Mi a helyzet a híddal? ]aj, bárcsak már otthon lehetnék! Denis úgy találta, hogy barátja, a kalauz, zavartnak és bosszúsnak látszik, azonban annak ellenére, hogy McBeath valóban aggódott, válaszai higgadtan hivatalosak maradtak. - Olyan biztonságban vagyunk a vonaton, mint a pénzünk a Skót Nemzeti Bankban, asszonyom! - Valóban fúj a szél, ez azonban csak egy kis szellő a vonat számára, uram... - Nem, a vonat nem fog kisiklani, és egy óra múlva otthon lesz, asszonyom! - ismételgette magabiztosan és rendületlenül. Úgy tűnt, higgadtsága tökéletesen megnyugtatta az embereket, akik szavai hallatán visszatértek fülkéikbe. A vonat hamarosan megkapta az indulási engedélyt, és gurulni kezdett. Denis ekkor pillantotta meg útitársát, aki a széllel birkózva megpróbált felszállni a legutolsó kocsiba, sietségében azonban megcsúszott és elvágódott a peronon. A vonat egyre távolodott tőle, és ő visszavonhatatlanul lemaradt. Az állomás lámpájának fényében Denis még egy pillanatra látta elképedt arcát, melyen hitetlenkedő csalódottság tükröződött. Amint visszaült a helyére a Tay híd déli hídfőjéhez közeledő vonat első osztályú kocsijában, Denis keserű humorral arra gondolt, hogy a másik most már biztosan lekési a reggel esedékes esküvőjét. Ez talán egy lecke volt, amit neki szánt a sors. Igen, mindenképpen tanulnia kell ebből a különös, kellemetlen esetből. Ő biztosan nem fogja cserben hagyni kedden Maryt! A vonat folytatta útját, és hét után tizenhárom perccel elérte a hidat. Ennél a pontnál, mielőtt rágördült volna a hídon átvezető egyetlen sínpárra, lassított, és megállt a jelzőfülkével szemben, hogy megvárja a szabad jelzést, enélkül ugyanis nem mehetett tovább. Denis ismét erős nyugtalanságot érzett, és lehúzta az ablakot, hogy lássa, minden rendben van-e. A szél csaknem letépte a fejét, azonban a mozdony körül derengő vörös fényben sikerült megpillantania az erős oszlopokon álló, hosszú hidat. Olyan volt, mint egy óriási hüllő kolosszális csontváza, csak éppen acélból. A szemaforkezelő ekkor szállt ki a fülkéből, fél kezével görcsösen szorongatva a létra korlátját. Jelzett a mozdonyvezetőnek, és miután végzett, visszaindult a fülkébe. Keményen meg kellett küzdenie a széllel, és az utolsó néhány fokot már baráti segítséggel tette meg, aki kinyúlt a fülkéből, és felhúzta. A vonat lassan rágördült a hídra. Denis felhúzta az ablakot, és megnyugodva visszaült a helyére, ahogy azonban elhaladtak a jelzőfülke előtt, bent két halálra rémült, sápadt arcot pillantott meg az ablakon keresztül, akik kísértetekként meredtek a vonatra. A vihar ekkor már teljes erőből tombolt. A szél ezer üllő kongásával verte az esőt a szerelvények oldalának, és az ablakokat beborította a kásás hó. A vonat részegen hintázott a sínen, és bár lassan, óvatosan haladt, az őrjöngő viharban úgy tűnt, mintha száguldana. Lassan teltek a percek a sötétséggel, a kerekek zajával és a híd tartóoszlopain megtörő hullámok dörgésével. Ahogy Denis ott ült egyedül a kocsiban, melyet vadul hintáztatott a szél, úgy érezte, mintha a vonat csikorgó kerekei beszélnének hozzá, kétségbeesetten ismételgetve ugyanazt a mondatot: „Isten segíts! Isten segíts! Isten segíts!” Ez a lassú, melankolikus zene szinte beleégett Denis agyába. Valami szörnyű tragédia előérzete fogalmazódott meg a lelkében, amely egyre erősebben nyomasztotta. Furcsamód nem magát, hanem Maryt féltette. Ijesztő képek villantak át lelki szeme előtt. Látta a lányt fehér köntösben, szemében szomorú, könyörgő kifejezéssel, vizes, leengedett hajjal, vérző kézzel és lábbal. Fantáziaszülte alakok gyötörték, egyre mélyebbre taszítva az elmosódó sötétségbe. Látta, amint sápadtan, sírva, mint egy szomorú Madonna szobor, egy fonnyadt, töpörödött gyermeket vezet kézenfogva. Rémületében hangosan felordított, és talpra ugrott. Azonnal Maryhez akart menni. Ki akarta nyitni az ajtót, és kiugrani ebből a szörnyű dobozból, amely úgy zárta magába, mint egy koporsó. Abban a pillanatban mindenét odaadta volna, ha kijuthat a vonatból. Ez azonban lehetetlennek bizonyult. A vonat foglya volt, amely lassan, saját vöröses fényében hatalmas kígyóként tekeregve araszolt előre. Egy mérföldet már megtett a hídon, és most érte el a közepét, ahol át kellett haladnia egy rövid acélalagúton. A vonat begurult ebbe a csőbe: lassan, vonakodva, félénken. Az acélalagút minden eresztékében nyikorgott és mozgott, ahogy a tomboló hurrikán, amelynek mintha egyetlen vágya az lett volna, hogy leszaggassa, nekirontott a most már nagyobb ellenállást tanúsító - 90 -
szerkezetnek. A kerekek továbbra is folytatták a lélekharang kongásához hasonló tiltakozásukat: „Isten segíts! Isten segíts! Isten segíts!” Ekkor hirtelen, amikor az egész vonat bent járt a híd közepén nyújtózó vasalagútban, a szél iszonyatos erejű támadást intézett a folyó fölött átívelő híd ellen. És a híd leszakadt: Acélgerendák roppantak ketté, akár a faágak, pergett a cement, akár a homok, vasrudak hajlottak meg, akár a nádszálak. A híd középső része szinte szétmállott a vonat körül, amely egy végtelen pillanatig mintha a levegőben lebegett volna. A következő másodpercben üvegszilánkzápor hullott Denisre, szörnyű erővel fúródva a bőrébe. Érezte a tekeredő, pattanó fém recsegését és a darabokra hulló vonat reszelős csikorgását. Fülében száz ember torkából felhangzó kétségbeesett, rémült halálsikoly visszhangzott, egy borzalmas gyászének végzetességével. A kocsi falai megpördültek körülötte, és a padló a feje fölé került. „Isten segíts!”, üvöltötte bele a sötétségbe, majd egy nevet suttogott utána: „Mary!” A vonat iszonyatos sebességgel ívelt át a feketeségen, pörögve, mint egy rakéta, szikrázó csíkot húzva maga után, és hangtalanul belefúródott az alant hullámzó sötét vízbe. A másodperc tört részéig, miközben zuhant, Denis tisztában volt vele, hogy mi történik. Aztán ugyanabban a pillanatban, amikor gyermeke erőtlen sírása felhangzott a levenfordi istállóban, elkínzott teste elmerült a folyótorkolat sötét, viharos vizében, amely a koporsójává lett.
MÁSODIK RÉSZ Első fejezet A márciusi reggel csípős hidege telepedett Levenford főutcájára. Nagy, száraz, pillangókként libegő hópelyhek töltötték meg a levegőt és borították be a fagyos földet. A kemény tél későn érkezett, és most esze ágában sincs elmenni, gondolta Brodie boltja ajtajában állva, amint végignézett a csendes, üres utcán. Az utca csendessége furcsamód megnyugtatta, üressége láttán mintha könnyebben tudott volna lélegezni. Az elmúlt három hónap alatt nehéz volt az emberek szemébe néznie, és ez az átmeneti csend balzsamként hatott szenvedő, de töretlen büszkeségére. Néhány percre lazíthatott, és csodálhatta saját akaraterejét. Igen nehéz volt az elmúlt három hónap, de sikerrel kiállta! Sok dárdát hajítottak felé, amelyek egytől egyig mélyre fúródtak, de soha egyetlen szóval, egyetlen gesztussal nem árulta el sérült büszkeségének fájdalmát. Ő győzött. Kalapját magasabbra tolta a homlokán, hüvelykujját beakasztotta mellénye karnyílásába, tág orrlyukakkal beszívta a csípős levegőt, és agresszíven szemlélte a főutcát. A hideg ellenére nem viselt sem kabátot. sem sálat: annyira el volt telve saját fizikai erőnlétével, hogy a gyengeségnek még a jelét is megvetette. Mihez kezdenék egy kabáttal, az ÉN kiváló egészségi állapotomban? mondogatta magának annak ellenére, hogy aznap reggel fel kellett törnie a vékony jégréteget a kancsóban, hogy megmosakodhasson. Szerette a hideget. Élvezte a fagyot, teleszívta tüdejét a csípős levegővel, amivel együtt fehér hópelyhek röppentek a nyelvére. Ezek aztán ostyaként olvadoztak a szájában, új, frissítő erővel töltve meg egész lényét. Hirtelen egy közeledő alakot vett észre. Csupán a büszkesége tartotta Brodie-t az ajtóban, mivel az alakban a város legpletykásabb személyét vélte felismerni. - A fene azt a hosszú nyelvét... - motyogta az orra alatt, miközben a lassú, fojtott lépteket hallgatta, és látta, amint a másik szándékosan átkel az út innenső oldalára. - Szívesen kitépném a szájából! A francba, ez idejön! Gondoltam, hogy nem hagyja ki... Ekkor ért oda a füle hegyéig bebugyolált Grierson, és ahogy Brodie sejtette, megállt. - Jó reggelt Önnek, Mr. Brodie! - kezdte, erősen megnyomva az „önnek” szót, amely ugyanúgy lehetett a tisztelet, mint az irónia jele. - Jó reggelt - morogta Brodie kurtán. Sokat szenvedett Grierson gonosz nyelvétől a múltban, és nagyon nem bízott benne. - Ez a fagy csak nem akar elmúlni - folytatta a másik. - Kemény, nagyon kemény telünk volt, de úgy látom, magára aztán nem volt hatással. Maga acélból van, Mr. Brodie, bármit kibír. - Szeretem az ilyen időt - morogta Brodie, gyanakodva szemlélve a másik kék orrát. - 91 -
- Csak az a baj - folytatta Grierson könnyedén -, hogy ennek a kemény fagynak is meg kell törnie egyszer. A jég megolvad. Aztán jön az olvadás, és minél keményebb volt a fagy, annál lágyabb lesz az olvadás. Egy nap gyökeresen megváltozik a helyzet - mondta, és közben ártatlanul pislogott Brodie-ra. Brodie tökéletesen értette a szavak kettős jelentését, ahhoz azonban nem volt elég okos, hogy ugyanígy válaszoljon. - Valóban? - kérdezte vicsorogva. - Maga aztán okos ember! - Nem, dehogy, Mr. Brodie! Ez egyszerű megérzés. Már a rómaiak is tudták, hogy előjelek alapján meg lehet jósolni az időjárást. - Ó, szóval nemcsak okos, de tudós is! - Képzelje - folytatta Grierson, csöppet sem zavartatva magát -, ma reggel berepült a házamba egy vörösbegy, amolyan kis csonttá soványodott fajta. Megcsóválta a fejét. - Szörnyű ez a hideg a madaraknak... És mindenkinek, akinek nincs hová hazamennie. Majd, mielőtt Brodie megszólalhatott volna, feltette a kérdést: - Hogy van a családja? Brodie kényszerítette magát, hogy nyugodtan válaszoljon. - Jól, köszönöm. Nessie kiválóan tanul, amint azt bizonyára hallotta. Az idén is el fogja nyerni az összes díjat. Nesze neked, gondolta Brodie, a nagy, hülye fiaddal, akit messze lekörözött az én okos lányom! - Nem hallottam... Ettől függetlenül nagyon örülök neki. - Grierson egy pillanatra elhallgatott, majd lágy hangon megkérdezte: - Hallott mostanában a másik lányáról, Maryről? Brodie összeszorította a fogát, és visszafogta magát. - Megköszönném, ha a jelenlétemben többé nem említené ezt a nevet! Grierson látványos aggodalmat színlelt. - Jaj, nagyon sajnálom, ha felzaklattam, Mr. Brodie, de azt hittem, azért törődik a lányával! Nagyon bántott, hogy olyan sokáig beteg volt, de nemrég hallottam, hogy szerzett egy állást Londonban, és azon tűnődtem, vajon azokon a darrochi népeken... a Foyle családon keresztül-e? Persze, gondolom, maga is éppoly keveset tud, mint én... A fejét csóválta és lapos oldalpillantást vetett Brodie-ra, miközben folytatta. - Felkavart az ügy, persze csak emberi szempontból. Sajnálattal hallottam, hogy a gyermek meghalt a kórházban. Brodie jéghideg, szúrós szemmel meredt rá, de a kínzás folytatódott. - Azt mondják, nagyon gyengécske volt, és az orvost is bántotta, amikor meghalt a kezében. Nagy érdeklődést mutatott az anya esete iránt. Ezen nem is csodálkozom, hiszen nem volt mindennapi, azzal a sok komplikációval, tüdőgyulladással, miegymással. Gyászosan csóválta a fejét. - A sors kegyetlensége, hogy nem hagyta életben az apát, aki tisztességes asszonnyá tehette volna a... khm... khm... Bocsásson meg nekem, Mr. Brodie! Teljesen megfeledkeztem magamról! Már megint csak fecsegek és fecsegek! - Grierson töredelmesen lehajtotta a fejét. Belemart Brodie lelkébe, fájdalmat okozott neki, és elég okos volt, hogy tudja, mikor kell visszavonulót fújni. Brodie egyszerűen keresztülnézett Griersonon. Belül majdnem szétrobbant a dühtől, de óriási erőfeszítéssel azt mondta: - Felőlem annyit fecseghet azzal a lepcses szájával, amennyit csak akar, engem egyáltalán nem érdekel! Ez elhibázott lépés volt, mivel azonnal újabb piszkálódási lehetőséget kínált, amit Grierson gyorsan ki is használt. Halkan kuncogni kezdett. - Ez az! A sziklaszilárd jellem, aki semmitől sem rendül meg! Egyszerűen csak csodálni tudom, Mr. Brodie - folytatta -, azt a méltóságot, ahogyan ezt a szégyent viselte. Egy ember, aki ilyen fontos szerepet tölt be a város életében, könnyen belerokkanhat egy ekkora gyalázatba, hiszen kétségtelen, hogy az egész város hónapokon keresztül visszhangzott tőle. - 92 -
- Engem nem érdekel, mit beszélnek az emberek - vágott vissza Brodie felfortyanva. A pillantása ölni tudott volna, azonban más eszközt nem használhatott, és büszkesége nem engedte a meghátrálást. - Igen, de egy másik embert biztosan nagyon felkavart volna, ha nevetség tárgyává válik. Bizony - tette hozzá halkabban, mintha csak hangosan gondolkodna -, egy ilyen eset elég lenne, hogy egy közönséges ember az ivásban keressen enyhülést... Brodie összevont, bozontos szemöldöke alól fürkészte a másik arcát. Csak nem fogták rá, hogy iszik? - Semmi sem dobja fel jobban az embert, mint egy csepp finom italocska, különösen ebben a hidegben! - duruzsolta Grierson behízelgő hangon. - Na, én megyek is! Hideg van az ácsorgáshoz. Viszontlátásra, Mr. Brodie! Grierson szerényen lehajtott fejjel, gyorsan távozott, mielőtt a másik válaszolhatott volna. Bár egész testében remegett a hosszas álldogálástól, a lelkében a jól végzett munka örömének tüze lobogott. A szeme ragyogott, amint arra gondolt, hogyan rándult meg Brodie arca, amikor jól irányzott nyilacskái a céltábla közepébe fúródtak, és hosszasan élvezkedett a nagy sóhaj emlékén, amelyet a nyilacskák mérge végül előcsalt. Halkan felnevetett, elképzelve a hatást, melyet este a klubban a története majd kivált: meg fognak pukkadni a nevetéstől. Elismerően gratulált magának. És miért ne alázta volna meg azt a beképzelt hólyagot? Mit képzel, kicsoda ő? Ráadásul milyen ember az, aki képes egy olyan iszonyatos éjszakán kizavarni a gyermekét, mint egy kutyát? A gyermek halálát biztosan ez okozta, és majdnem megölte Maryt is, már ha hinni lehet a híreszteléseknek. Tüdőgyulladás és gyermekágyi láz, és még Isten tudja, mi baja volt szerencsétlennek. Botrányos, igen, még akkor is, ha... Menet közben Grierson tovább fűzte a gondolatait. Brodie figyelte, amint távolodik az utcán: szája keskeny, girbegurba vonallá torzult. Ez a módszerük, gondolta. Megpróbálják kővel dobálni, belerúgni és beledöngölni a földbe, most, hogy nem áll éppen a helyzet magaslatán. Azonban már a gondolatra is büszkén kihúzta magát. Méghogy nem áll a helyzet magaslatán? Csak várják ki a végét! Hamarosan lecseng az egész átkozott ügy, és egy hónap múlva már alig fognak emlékezni rá az emberek. Igazi barátai, a dzsentrik, a város nagy emberei, egész biztosan együttéreznek vele és sajnálják. Ennek ellenére a kiálltak emlékére megremegett a szája. Azokban a hetekben, amíg Mary élet és halál között lebegett a Cottage Kórházban, arcán egy szikla közönyös keménységével járkált, és esze ágában sem volt megmásítani döntését, miszerint kitagadja a lányát. Mary saját magának köszönheti a történteket, és ő nyíltan hirdette, hagyni fogja, hogy a lánya megrothadjon az aljanép között. Felesége szótlan szenvedése, a város harsogó pletykája és elítélő véleménye, a Dr. Renwickkel folytatott ingerült beszélgetés, valamint a nyílt szemrehányások és sértések ellenére rendíthetetlenül tartotta magát elhatározásához. A lánya felé sem nézett, és hajlíthatatlan keménységének gondolata most gyógyírként hatott háborgó lelkére. Azt azonban nem tudta senki, hogy ő is szenvedett: a büszkeségét ért csapás csaknem halálosnak bizonyult. Komoran az egyetlen dolog felé terelte gondolatait, amely ezekben a keserű hónapokban megkönnyebbülést és vigaszt jelentett számára: a Tay hídi katasztrófa! A kis fattyú halála nem érdekelte - az első pillanattól kezdve megtagadta -, Foyle összezúzott testének a gondolata azonban - a szánalmas maradványok, melyeket felhoztak a vízből, és amelyek most ott rohadnak a darrochi földben - szinte állandóan ott motoszkált a fejében, és hűs balzsamként simogatta sérült büszkeségét. Képzelete megszállottan élvezkedett az általa kiagyalt morbid részleteken. Nem érdekelte, hogy száz másik ember lelte halálát: a vonat és az utasok pusztulása nem volt más, mint a bosszú eszköze. Ez az egy ember szembe mert szállni vele, és most halott. Milyen édes vigasz! Már éppen vissza akart térni a boltjába, amikor ismét feltartóztatták. Egy kis emberke lépett ki a szomszéd ajtón, egy nyúl nyughatatlan félénkségével, hogy beszéljen vele. Dron volt az. Brodie nyúzott arcán megvető kifejezés jelent meg, amint a másik rángatózó mozgását figyelte, és mivel tudta, hogy bármikor képes halálra rémíteni Dront, egy csapásra visszatért az önbizalma. Az emberke különös viselkedését látva eltűnődött, vajon mit akarhat. Csak nem azt szeretné bejelenteni, hogy megszületett a kölyke?
- 93 -
Dron valóban nem úgy festett, mint máskor: szinte remegett a visszafojtott izgalomtól. Kezét egyfolytában egymáshoz dörzsölgette, gyorsan pislogott, a lába remegett, mintha vérmérgezést kapott volna, és alig tudott megszólalni, annyira dadogott. - Na, nyögje ki, mit akar! - mordult rá Brodie. - Nem akarok egész nap itt ácsorogni az ajtóban! Ez alkalommal milyen állatfajtával ajándékozta meg a világot? - Nem ezért jöttem - mondta Dron sietve, egy pillanatra sem hagyva abba a rángatózást. Majd sokkal lassabban folytatta, mint aki előre elpróbálta a szöveget. - Csak azt akartam megkérdezni, biztos nem akarja-e kibérelni a helyiséget, amit a múltkoriban felajánlottam. Fejével az üres bolt felé intett. - Lehet, hogy már elfelejtette, amikor aznap kihajított a járdára, én azonban nem! Nem felejtettem el, hogy hanyattlökött és én elvágódtam! Az utolsó szavakat szinte rikoltotta. - Elesett, barátocskám, ennyi az egész. Ha ahhoz van kedve, hogy az üzletem előtt üldögéljen, csak tessék, nem szólok bele; ha azonban nem találja kényelmesnek a testhelyzetet, talán beszélje meg a dolgot a feleségével! Nekem semmi közöm hozzá - mondta Brodie nyugodtan. A másik szeme azonban valósággal lenyűgözte, két antagonisztikus érzelem harcolt benne. Ilyen lehet egy nyúl félig rémült, félig ujjongó szeme, amikor azt látja, hogy az ellensége beleesett a saját csapdájába. - Szóval azt akartam kérdezni, biztos-e a dologban - habogta Dron, majd válaszra sem várva folytatta. - Biztos benne, hogy nem akarja kibérelni a boltomat? Mert ha ki akarja bérelni, elkésett! Nem adtam ki! Nem adtam bérbe! Eladtam! Eladtam a Mungo Kalap Kötöttáru Vállalatnak! Az utolsó szavakat diadalmasan kiáltotta, majd tovább beszélt. - Sokkal többet kaptam érte, mint amennyit kérni akartam, mivel a cég korlátlan tőkével rendelkezik. Egy pompás, nagy boltot fognak itt kialakítani, külön kirakattal, és külön részleggel a kalapoknak és sapkáknak! Tudtam, hogy örömmel fogja hallani a hírt, ezért képtelen voltam tovább várni. Abban a pillanatban, ahogy aláírtam a szerződést, jöttem, hogy elújságoljam magának! A hangja ekkor már a hisztérikus sikítás határát súrolta. - Ezt tömje bele a pipájába, és szívja el, maga nagy barom! - ordította. - Addig szívja, amíg meg nem fullad tőle! Most majd megtanulja, hogy nem lehet így bánni a magánál gyengébb emberekkel! Mintha attól félne, hogy Brodie elkapja és megveri, gyorsan sarkon fordult, és visszaszaladt a boltjába. Brodie mozdulatlanul állt, akár egy szobor. Dron bárdolatlan kitörése egyáltalán nem érdekelte, az általa közölt hír azonban katasztrofális volt. Soha nem lesz már vége ennek a balszerencse-sorozatnak? A Mungo cég, amely eredetileg glasgow-i volt, és kezdetben kizárólag ott működött, egy ideje nyújtogatni kezdte csápjait a környező vidékek felé: mint az úttörők, rájöttek az üzletlánc nyújtotta előnyökre. Először elárasztották Lanarkshire-ben szinte az összes várost, és most a Clyde mentén kezdtek terjeszkedni. Brodie tisztában volt vele, hogy ez valóságos katasztrófát jelent sok helyi üzlettulajdonosnak, mivel a Mungo olyan ügyes fortélyokat alkalmazott, mint az engedményes vásár és a csillogó-villogó kirakat, ahol a cikkeiken nem egyszerű shillingben megadott érték szerepelt, hanem olyan megtévesztő árak, mint a 11 és 3/4, és mellette tetszetős, de silány kártyácskák lógnak, rajtuk afféle csalogató szöveggel, mint: „Az igazi gyermekeknek való darab”, „Valódi érték” vagy „Valódi remekmű”, az áraikkal viszont kíméletlenül belevágtak a versenytársak húsába. Amennyire tudta, ott voltak Darrochban és Ardfillanben, azonban, bár nem kizárólag kalapokkal foglalkoztak, gyakran áltatta magát azzal, hogy Levenfordot békén hagyják az ő régen működő, mélyen gyökerező üzlete miatt. Egyetlen kalapot sem adnának el egy év alatt, mondta magának megvetően. És most tessék! Ide is benyomulnak! Biztos volt benne, hogy harc lesz, ahogyan abban is, hogy igencsak megkeseríti számukra ezt a harcot. Majd meglátják, hogy mire mennek James Brodie-val, és aztán levonhatják belőle a tanulságokat! Hirtelen rádöbbent, hogy itt lesznek a közvetlen szomszédságában, és sötét dühében megrázta öklét az üres bolt felé, miközben befordult üzlete ajtaján. Perrynek, aki esetlenül téblábolt az üzletben, odakiáltotta: - Mit idétlenkedsz itt, te tésztaképű birka? A változatosság kedvéért esetleg dolgozhatnál egy keveset! Undorodom attól az üres fejedtől! - 94 -
- Mit szeretne, mit tegyek, uram? Most éppen nem szolgálok ki. - Én is látom, hogy nem szolgálsz ki. Ezzel talán azt akarod mondani, hogy nincsenek vevőim, nekem, akinek a legjobb üzlete van az egész városban? A hó miatt nem jönnek az emberek, te ostoba! Takarítsd ki az üzletet, vagy fogj egy darab szappant, menj ki, és mosd meg a lábad! ordította Brodie, majd bevágta maga mögött az irodája ajtaját. Leült. Most, hogy egyedül maradt, és levetette az álarcot, melyet a világ felé mutatott, láthatóvá vált az elmúlt hónapok előidézte változás: arca oldalt kissé beesett, és szája sarkából keskeny, keserű vonal húzódott le egészen az álláig. Asztalán érintetlenül hevert a Herald - hónapok óta nem olvasott újságot, ami jelentős mulasztás volt -, és most, arcán az undor kifejezésével, nyitott tenyerének erőteljes csapásával leseperte a földre. Keze azonnal a zsebét kereste, ösztönös mozdulattal elővette a pipáját és a dohányzacskóját. A következő pillanatban csodálkozva meredt a holmikra, és azon tűnődött, vajon hogyan kerültek a kezébe. Mindkettőt letette az asztalra, és elfintorodott. Nem volt kedve pipázni ezen a szörnyű reggelen. Annak ellenére, hogy az irodában álló széntüzelésű kályha ontotta a meleget, és mindig azzal hencegett, hogy szereti a hideget, hirtelen fázni kezdett, és miközben egész testét borzongás járta át, eszébe jutott, mit mondott Grierson. „Semmi sem dobja úgy fel az embert, mint egy csepp finom italocska, különösen ebben a hidegben!” Csepp italocska! Hogy használhat egy felnőtt ember egy ilyen kifejezést, gondolta Brodie, de ez nagyon is jellemző volt a nyálas hangú, sunyi Griersonra. A megjegyzés hátsó jelentése nem lehetett más, csak az, hogy a város iszákosnak hiszi, őt, aki hónapok óta egyetlen kortyot sem ivott! Türelmetlenül felpattant a székéből, és a jégvirágos ablakon keresztül kinézett a hóra, amely mindent elborított, az utcát, a befagyott Levent, a háztetőket, és most is egyfolytában szakadt, mintha sosem akarna elállni. A szállongó pelyhek nyomasztották Brodie-t, és bár súlyuk egyenként elhanyagolható volt, tömegével elviselhetetlen terhet jelentettek. Töprengés közben egy addig szunnyadó gondolatmolekula kezdett duzzadni a fejében. Tompa agya szinte lüktetett a burkolt vád igazságtalanságától, miszerint ő az italban keres enyhülést. - Szóval így állunk - motyogta. - Engem mindenki csak vádol, senki nem vigasztal. A kellemetlen jelenet ismét lejátszódott előtte. Megint megborzongott, és folytatta a motyogást. Ez a hajlam az önmagával való értekezésre újdonság volt, de most, hogy hangosan beszélt, gondolatai világosabbak és kevésbé szövevényesek lettek. - Tehát azt mondják; hogy iszom? Az a piszok disznó telebeszéli a várost mindenféle hazugságokkal, de istenemre, a szaván fogom! Különben pontosan erre van szükségem, hogy kiöblítsem a számból ennek a szarházinak az ízét - átkozott kis görbelábú alak a csepp finom italocskájával együtt! Ő és a sunyi „elnézést kérek”-jei, „engedelmével”-jei és hajlongásai! Egy nap felrúgom, és belenyomom a képét a porba! Igen, innom kell valamit, hogy kimossam a számat ezután a borzalmas reggel után! Az arca keserű grimaszra torzult, miközben ironikusan hozzátette, továbbra is az üres irodához intézve szavait: - Mindenesetre köszönöm; Mr. Grierson... Köszönöm a tanácsát! Arcvonásai hirtelen megváltoztak: legyőzhetetlen vágyat érzett az ivásra. A testét erősnek érezte, olyan brutálisan erősnek, hogy vasrudakat szeretett volna kettéroppantani, olyan élettel telinek, hogy egy egész italraktár készletét fel tudta volna hörpinteni. - Mi hasznom abból, ha úgy élek, mint egy fonnyadt, élhetetlen pap? Ugyanúgy beszélnek rólam! Szolgálok nekik egy kis pletykálnivalóval, a fene egye meg őket! - kiáltotta. A kalapját a szemébe húzta, és sötét arccal távozott a boltból. Néhány házzal odább volt egy csendes kis vendéglő, a „Winton Címer”. Tulajdonosa Phemie Douglas, egy középkorú, tiszteletreméltó matróna volt, aki pálinkájáról, erényességéről és barátságos szalonjáról volt híres. Az utóbbit mindenki úgy ismerte, mint „Phemie hátsó szobáját”. A város előkelőségei jártak ide, akiknek ez volt a kedvenc találkahelyük. Brodie azonban, amint belépett a vendéglőbe, elkerülte ezt a társasági központot, mivel most nem volt ideje beszélgetésre: inni akart és minél tovább várt, annál jobban vágyott rá. Bement az italmérésbe, amely teljesen üres volt, és a csaposnőtől egy nagy whisky-puncsot rendelt. - Siessen! - mondta sötéten. Hangja rekedt volt az ital utáni vágyakozástól. Most, hogy elhatározta, inni fog, semmi sem állíthatta meg semmi sem csillapíthatta az egyre fokozódó - 95 -
szomjúságot, amely teljesen kiszárította a torkát, amitől önkéntelenül is ökölbe szorultak a kezei, és amitől a lába idegesen dobolt az italmérés fűrészporral felszórt padlóján, miközben a forró whiskyre várt. Amikor megkapta az italt, egyetlen hajtásra kiitta. - Még egyet! - mondta türelmetlenül. Összesen négy nagy pohár forró és erős whiskyt ivott, melyeket ugyanolyan gyorsan fogyasztott el, ahogyan rendelt, és amelyek most úgy dolgoztak benne, mint valami tüzes erjesztőanyag. Amint az ital leért a gyomrába, azonnal könnyebbnek érezte magát: az elmúlt három hónap árnyékai mintha kezdtek volna felemelkedni róla; igaz, még mindig ott kavarogtak az agyában, de már távolról sem voltak olyan sötétek. Szája sarkában gúnyos mosoly jelent meg, amint eltöltötte fensőbbségének és sebezhetetlenségének érzése, ez azonban csupán azoknak a gondolatoknak a kifejezése volt, amelyek hirtelen megrohanták. A teste nyugodt maradt, mozdulatai óvatossá, visszafogottá váltak: teljesen magába fordult, miközben sérült büszkesége a fejében cikázó gondolatokkal gyógyítgatta magát. A csaposnő fiatal volt és csinos, és láthatóan tetszett neki ez a különös, hatalmas termetű férfi. Brodie azonban nem törődött vele, pillantásra sem méltatta. Élvezte csodálatos felszabadulását a gyűlöletes lehangoltságból, és lenyűgözték saját jövőjére vonatkozó tervei. Hosszan meredt maga elé, majd rendelt egy üveg whiskyt, fizetett és távozott. Az irodában folytatta az ivást. Az agya minden egyes pohárral tisztább lett és okosabb, a teste sokkal gyorsabban és tökéletesebben reagált a mozdulataira: végiggondolta korábbi tetteit, és csak helyeselni tudta mindet. Az üres üveg ott állt előtte az asztalon, rajta a címke: „Hegyi harmat”, ami azonnal megragadta homályos fantáziáját, mint felettébb találó elnevezés, mivel most erősnek érezte magát, akár egy hegy, és szikrázónak, akár a harmat. - Igen - motyogta, az üveghez intézve szavait -, jegyezd meg, amit mondok! Engem nem tudnak legyőzni! Kemény ellenfél vagyok a számukra. Minden, amit tettem, helyes volt. Egyetlen lépést sem tennék visszafelé az úton, melyet a leányzó miatt végigjártam. Majd most meglátod, innen hogyan megyek tovább! Minden feledésbe merül és engem semmi sem fog megállítani! Ostorral megyek majd rájuk! Tulajdonképpen fogalma sem volt, kit vádol: azokat sorolta ebbe a kategóriába, akikről azt képzelte, szembefordultak vele, lekicsinyelték vagy félreismerték. Most nem az üzletét fenyegető konkurenciára gondolt, amely hatalmasra duzzadt büszkesége mellett túlságosan kicsivé és jelentéktelenné zsugorodott ahhoz, hogy a legkisebb kárt tehette volna benne. A lelkében tomboló ellenségesség egyetemes volt, megfoghatatlan, ugyanakkor abban az érzésben kristályosodott ki, hogy bárki kezet emelhet az ő szent és sérthetetlen méltósága ellen; és most ez a rögeszme, amely mindig ott szunnyadt a lelke mélyén, erőre kapott és növekedni kezdett. Ugyanakkor minél fenyegetőbben tornyosult előtte az üzletét fenyegető veszély, annyira megerősödött saját képességébe vetett hite, miszerint képes legyőzni egy ilyen fenevadat, hogy végül csaknem mindenhatónak érezte magát. Hirtelen megrázta a fejét, elővette az óráját, és ránézett. A mutatók, amelyek nagyobbnak és feketébbnek tűntek, mint máskor, jelezték, hogy tíz perc múlva egy óra lesz. - Ebédidő - mondta magának. - Ideje meglátogatni az én szép és házias feleségemet. Csodás dolog egy férfi számára, ha ilyen rendes felesége van, aki otthon várja. Színpadiasan felemelkedett, és némi, alig látható imbolygás után kilépett az irodából, ügyet sem vetve a rémült, magát minél kisebbre összehúzni próbáló Perryre. Nagy léptekkel kivonult a boltból, és az utca közepén elindult hazafelé. Fejét magasra emelte, vállát hátrafeszítette, és saját fontosságának tudatában úgy csapta a lábát, mint egy katonatiszt. Az a néhány ember, aki az utcán járt, döbbenten meredt rá. Brodie a szeme sarkából látta pillantásukat. Elképedésük jólesően hízlalta a máját, csodálkozásukon gyógyulásnak indult súlyos mérgezést szenvedett önbizalma. ,,Jól nézzetek meg, sugallta a viselkedése, Brodie-t látjátok, James Brodie-t, és istenemre mondom, ő aztán igazi, kemény férfi!” Úgy menetelt egészen hazáig a hóban, mintha valami diadalmas felvonulást vezetne, egyetlen lépéssel sem térve el az út közepétől, a forgalom így kénytelen volt kikerülni Brodie-t, az úttest királyát. A háza előtt megállt. A fehér hóréteg hamis és csalfa méltósággal ruházta fel a különös épületet, lágyított a durva vonalakon, eltüntette a szögletes és merev körvonalakat, összemosta az egymáshoz nem illő részleteket, és az egész úgy állt az opálos, palaszürke égbolt háttere előtt, mint - 96 -
egy végtelen dimenziójú, pompás palota. Még sosem tetszett neki így, és sosem csodálta ennyire, mint most. Mellét vad büszkeség feszítette, amiért az övé ez a gyönyörű épület. A bejárati ajtóhoz masírozott, és belépett a házba. Az előszobában levette a kalapját, széles mozdulattal minden irányba szétszórta a rárakódott hóréteget, és figyelte, amint a vizes pacnik nekicsapódnak a mennyezetnek, a falaknak, a képeknek és a lámpának, majd nagyokat toppantva leverte nehéz csizmájáról a kemény jégdarabokká préselődött havat. Legalább lesz valami dolga annak a mihaszna némbernek, gondolta kárörvendőn, miközben királyi méltósággal besétált a konyhába. Azonnal leült, és kanalazni kezdte a hatalmas tányér gőzölgő, szinte kocsonyás húslevest, amelyben jól érződött a marhahús és a csont íze. A leves természetesen már ott várta az asztalon, felesége gondoskodásának és előrelátásának jeleként. Pontosan erre van szüksége az embernek egy ilyen hideg napon, gondolta, miközben egy éhes állat mohóságával emelgette a kanalat a szájához. A sűrű levesben úszkáló hús- és csontdarabkákat szétharapta és összemorzsolta kemény fogával, és közben arra gondolt, hogy az étvágya már hetek óta nem volt ilyen jó, és az ételt sem érezte ilyen ízletesnek. - Ez finom volt! - mondta Mrs. Brodie-nak, és cuppantott egy nagyot. - És ez a szerencséd. Ha egy ilyen napon elrontottad volna a levesemet, a fejedbe húztam volna a fazekat! Az asszony döbbenten megtorpant a szokatlan dicséret hallatán, mire Brodie ráordított: - Mit bámulsz? Ennyi volt az ebédem? Mrs. Brodie gyorsan visszavonult, de miközben sietve hozta a nagy, ovális tálat, megrakva főtt hússal, krumplival és káposztával, ijedten törte a fejét, vajon mi zökkenthette ki férjét a szokásos mord durvaságából, és mitől támadt ilyen ördögi jókedve. Brodie a tányérjára helyezett egy hatalmas darab kövér marhahúst, krumplit és káposztát halmozott köré, majd evés közben alaposan végigmérte a feleségét. - Ó, most látom csak, milyen csinos asszony vagy te, drágám! - gúnyolódott két falat között. - Majdnem olyan egyenes a hátad, mint az orrod. Nem, ne szaladj el! Széles, fenyegető mozdulattal felemelte a kését, hogy megállítsa az asszonyt, majd befejezte a következő falat marhahús leszelését. Színlelt aggodalommal folytatta: - Be kell ismernem, mostanában nem lettél szebb, ez a sok aggodalom megviselt. Tulajdonképpen most sokkal jobban hasonlítasz egy kivénhedt gebére, mint bármikor. Látom, még mindig ezt a csomagolóvászonból készült mosogatókötényt viseled... Elgondolkodva piszkálgatta a fogát villája hegyével. Mamma úgy állt ott, mint egy hervadt nádszál, képtelen volt elviselni férje lekicsinylő tekintetét, ezért szemét az ablakra szegezte, mintha ez segítene a gúnyolódás elviselésében. Az arca betegesen szürke és áttetsző volt, szemhéjai csüggedten lógtak, sovány, munkától megcsúnyult kezei idegesen játszadoztak egy szalaggal, ami szoknyája derekáról lógott. Brodie-nak hirtelen eszébe jutott valami. Az órára nézett. - Hol van Nessie? - ordította. - Vitt magával ebédet az iskolába, hogy ne kelljen hazajönnie ebben a nagy hóban. Brodie felmordult. - És az anyám? - Ma nem kelt fel az ágyból, mert fél a hidegtől - suttogta Mamma. Brodie hangosan felröhögött. - Neked is ilyennek kellett volna lenned, te gerinctelen némber! Ha lett volna benned egy adag egészséges szemtelenség, jobban kiálltál volna saját érdekeidért, és nem ugráltál volna úgy, ahogy én fütyülök! Némi hallgatás után hozzátette: - Szóval csak te és én vagyunk itt, kettesben! Milyen megható, nem gondolod? Nos, fontos hírem van a számodra! Igazi meglepetés! Az asszony tekintete elhagyta az ablakot, és lélegzet visszafojtott várakozással nézett a férjére. - Ne izgasd fel magad! - vakkantotta Brodie. - Nem a feslett lányodról van szó. Sosem fogod megtudni, hol van! Ez alkalommal üzleti hírt hoztam neked. Mindig olyan nagy segítséget jelentettél a számomra, és annyi bátorítást adtál, hogy úgy érzem, ezt el kell mondanom! - 97 -
Fontoskodva rövid szünetet tartott. - A Mungo Ruházati Vállalat megvásárolta a szomszéd boltot a férjed mellett... Bizony, Brodie, a kalapos szomszédságában. - Harsogva felnevetett. - Így aztán lehet, hogy hamarosan a szegényházban találod magad! Saját viccén ismét jót szórakozott. Mrs. Brodie pillantása ismét a semmibe meredt. Hirtelen nagyon gyengének érezte magát, és leült; férje szeme azonban elsötétedett, és arca, amely amúgy is vörös volt a forró ételtől, szinte lángot vetett. - Mondtam én neked, hogy ülj le, ostoba nőszemély? Állj fel, és maradj úgy, amíg nem végzek veled! Az asszony, mint egy engedelmes gyerek, felállt. - Lehet, hogy az a tény, miszerint ezek az átkozott disznók oda fognak telepedni a küszöbömre, számodra nem jelent semmit. Talán túl könnyen megkapod az ételedet és az italodat, amiért én keményen megdolgozom. Nem jössz rá azzal a buta fejeddel, hogy ez harc lesz, méghozzá vérre menő harc? Öklével nagyot csapott az asztalra. Fellengzős vidámsága múlóban volt, és bősz ingerültségnek adta át a helyét. - Ha nem tudsz gondolkodni, legalább hozd a desszertemet! Az asszony egy tányér bundás almát tett elé, aminek Brodie lankadatlan étvággyal esett neki. Mrs. Brodie rémült szolgálólányként állt az asztal másik végén. A hír valóban nem aggasztotta túlságosan. Brodie domináns egyéniségének árnyékában nem tartott pénzügyi csődtől: bár a férje a háztartási pénzt nagyon szűkre szabta, Mamma tudta, hogy van pénze. Gyakran látta, amint Brodie egész maroknyi csillogó aranyfontot húz elő a zsebéből. Megalázott lelke más problémával küszködött. Hat hete nem kapott levelet Matthew-tól, és már a korábbi levelei is olyan kurta-furcsák voltak, hogy Mammát állandó rossz előérzet és balsejtelem gyötörte. Maryvel, mint olyasvalakivel, aki visszavonhatatlanul elveszett a számára, egyáltalán nem foglalkozott. Azt sem tudta, pontosan hol van, csak a pletykákból értesült róla, hogy Foyle-ék találtak neki valamiféle állást Londonban. Most már Matthew volt az, akire minden szeretetét árasztotta és reményét építette. Nessie annyira Brodie kizárólagos kedvence volt, hogy Mammának csak a fia maradt. Ettől függetlenül is mindig őt szerette a legjobban, és most, hogy nem írt, biztos volt benne, hogy megbetegedett vagy valamiféle szerencsétlenség érte. Hirtelen magához tért töprengéséből. - Adj cukrot! Mi a fenén töröd már megint a fejed? - ordította Brodie. - Ez a bundás alma olyan savanyú, hogy összehúzza a számat! Annyit értesz a bundás almához, mint a csizmám! Minél inkább múlóban volt az ital hatása, Brodie annál mogorvább lett. Kikapta a cukrostálkát az asszony kezéből, vastagon megszórta az almát, majd elégedetlen arccal folytatta az evést. Végül felállt, megrázta magát, igyekezve elűzni a súlyos letargiát, amely egyre inkább rátelepedett. Az ajtóból még visszafordult, és éles hangon azt mondta: - Fogadni mernék, abban a pillanatban, ahogy kiteszem a lábam a házból, odakuporodsz a tűzhöz a mocskos könyveddel, és olvasgatsz, amíg érted dolgozom. Ne mondd, hogy nem vagy lusta! Ne mondd, hogy nem vagy rendetlen! Ha én azt mondom, akkor az vagy, és kész! Lusta némber vagy! Fokozódó ingerültségében valami új gorombaságon törte a fejét, amivel beleszúrhat az asszonyba, és az ital agyára gyakorolt jótékony hatásának utolsó felvillanásaként különös gondolat ütött szeget a fejében. A szeme felcsillant, és rosszindulatúan elvigyorodott az ötleten, hogy Dron aznap reggeli hírét használja fel az asszony megszorongatására. - Most, hogy versenytársunk lesz az üzletben - folytatta lassan, megállva az ajtóban -, meg kell húznunk a nadrágszíjat. Kevesebb pocsékolás és herdálás lesz, és kezdetnek úgy döntöttem, hogy lecsökkentem a kosztpénzedet. Mostantól kezdve heti tíz shillinggel kapsz kevesebbet, és meg ne próbálj az én adagomon spórolni! Egyszerűen gazdálkodj okosabban, és nekem ugyanazt add, amit eddig! Megértettél? Tíz shillinggel kevesebb hetente! Gondold ezt át, miközben a könyvedet olvasod! Azzal sarkon fordult, és becsapta maga után az ajtót. - 98 -
Második fejezet Amikor a férje elment, Mrs. Brodie valóban leült. Úgy érezte, ha továbbra is állva kell maradnia, a fáradtságtól és az oldalában lüktető fájdalomtól ott helyben összeesik. Furcsa volt ez a fájdalom, olyan, mint valami lassú, gyötrő szurkálás, amely, bár annyira hozzászokott, hogy szinte észre sem vette, apránként elszívta az erejét, és érthetetlenül kifárasztotta, amikor hosszabb ideig kellett állnia. Most azonban, ahogy ott ült, arcán, amely sokat öregedett az elmúlt három hónap alatt, látszott, hogy nem a saját baja foglalja el, hanem mélyebb, sokkal súlyosabb oka van a bánatra. Brodie utolsó fenyegetése nem hatott rá különösebben, pillanatnyilag túlságosan össze volt törve, hogy felismerje jelentőségét, és bár annyit látott, hogy férje viselkedése szokatlan és kivételes volt, fogalma sem volt az okáról. Brodie sértései sem bántották. Annyira hozzászokott gonoszkodásaihoz, hogy nem tűnt fel neki, ha időnként másképpen szapulta, az pedig meg sem fordult a fejében, hogy megpróbálja megvédeni magát az aljas vádaskodással szemben. Még ha megkísérli is, a saját érdekében mondott legszelídebb vagy leglogikusabb állítás is a torkára forrt volna. Régen rádöbbent a megrázó valóságra, miszerint egy igazságtalan, hatalmaskodó férfihez van láncolva, és a védekezés egyetlen módja, ha egykedvű közönyt fejleszt ki magában, ezzel szemlélve a fejéhez vágott sértéseket. Nem járt teljes sikerrel, és a férje megtörte, de legalább azt a képességet sikerült kifejlesztenie, hogy teljességgel száműzze gondolataiból, amikor nincs otthon. Így aztán abban a pillanatban, ahogy Brodie kilépett az ajtón, gépiesen folytatta korábbi gondolatmenetét, amelynek tárgya a fia volt. Matt levelei eleinte megnyugtató és szeretetteljes rendszerességgel érkeztek, és ezekkel a korai levelekkel együtt minden hónapban küldött öt fontot, hogy az anyja befektesse számára a Levenford Építészeti Társaságnál. Mamma imádta ezeknek a leveleknek a hangvételét: lenyűgözően érdekesek, emelkedetten érzelgősek voltak, és szinte áradt belőlük a szigorú erkölcsösség. Aztán fokozatosan lassú változás kezdődött, és Matt levelei, bár még mindig rendszeresen érkeztek, lerövidültek, és stílusuk is más lett. Mammának sikerült néhány elszórt, gyakran nyugtalanító hírt kiolvasnia belőlük, de anyai információéhségét ezek már távolról sem elégítették ki, ahogyan a tisztelet hanyag, ismétlődő sztereotípiái - amelyekkel a levelek kivétel nélkül végződtek - sem orvosolták nyugtalanságát. Miután Matt a lehető legrövidebbre csökkentette levelei terjedelmét, Mamma következő levelében megdorgálta, de ennek az égvilágon semmiféle hatása sem volt, hacsak annyi nem, hogy ettől kezdve még ritkábban írt. Mamma már hat hete nem hallott hírt a fiáról. Agnes Moir hasonló cipőben járt. Matt hozzá írott levelei a hűvös kimértség határát súrolták, telis-tele eleinte leplezett, majd közvetlen célzásokkal arra nézve, mennyire alkalmatlan az indiai éghajlat a feleségek számára. Aprólékosan ecsetelte saját érdemtelenségét - valójában vonakodását a lány által önzetlenül felkínált házassági kapcsolatra. Miss Moir olvatag, szerelmes lelkét ezek a hűvös levelek durva és fájdalmas tőrdöfésként érték. Most, ahogy Mamma Agnesre gondolt azzal az irracionális, ugyanakkor legyőzhetetlen vággyal, hogy a sajátjához hasonló fájdalomban keressen enyhülést, a kellemetlen időjárás és saját kimerültsége ellenére elhatározta, hogy meglátogatja jövendőbeli menyét. Az órára vetett pillantás elárulta, hogy még két szabad órája van, amelyet erre a célra felhasználhat anélkül, hogy itthon bárki hiányolná. Ez fontos szempont volt, ugyanis amióta Maryt elzavarta itthonról, Brodie megkövetelte, hogy minden házon kívül töltött percéről számoljon be. Miután döntött, felállt, bement a szobájába, kibújt a kötényéből, majd anélkül, hogy egyszer is belenézett volna a tükörbe, elkészítette a toalettjét. Ez abból állt, hogy a törülköző megnedvesített sarkával áttörölte az arcát. Ezt követően elővette a szekrényből azt a darabot, amiről számtalan védőpapír eltávolítása után kiderült, hogy egy régi fókaszőr kabát. A kabátot, amely a házassága előtti időkből származó relikvia volt, az idő fényesre koptatta, és helyenként barnás foltokat festett rá. Húsz éven keresztül minden télen ezt hordta, és ez a lepusztult, szőrevesztett kabát, amely egykor fiatal, szűz testét ölelte, annyi tragédiát hordozott magában, mint maga Margaret Brodie. Ő persze nem ebben a komor fényben szemlélte a kabátját, hanem úgy tekintett rá, mint fókaszőrre, valódi fókaszőrre, amely szabásában talán már nem a legdivatosabb, de akkor is valódi fókaszőr, és ennek megfelelően ruhatára legértékesebb darabja. Egy pillanatra minden bánatáról megfeledkezett, - 99 -
ahogy magasra tartotta a védőpapíroktól megszabadított kabátot, szeretettel végignézett rajta, óvatosan megrázta, ujjaival végigsimított a kopott szőrmén, majd egy sóhajjal, mintha elfeledett fiatalságának fakó emlékei hullottak volna ki belőle, lassan belebújt. A szőrme jótékonyan eltakarta kopott ruháját, és melegítette megtört alakját. Következő lépésként lesimította kócos haját, majd feltette és megtűzte fekete kalapját, amelyet egy, a kacérság rémisztő paródiájaként libegő hosszú toll ékesített; miután végzett, lesietett és csaknem lopakodva elhagyta a házat. A férjével ellentétben nem az utca közepén ment, hanem lehajtott fejjel, rövid, tipegő léptekkel osont a fal tövében: arca szinte kék volt a hidegtől, és egész lénye rezignált mártíromságot sugallt. A hó kopott fókaszőr kabátját hermelinbundává változtatta, telefújta a szemét és a száját, köhögésre ingerelte, átjárta vékony csizmáját, és annyira eláztatta a lábát, hogy mire odaért Moirék boltjához, már minden lépésnél tocsogott a vízben. A látogatás váratlansága ellenére Agnes melegen üdvözölte, és a két nő gyors pillantást váltott: mindkettő a másik arcát fürkészte jó hír reményében. Azonnal tudták, hogy reményeik nem teljesülnek, és lesütötték a szemüket; ennek ellenére hangosan is kimondták a kérdést, amelyet némán már megválaszoltak. - Kaptál valamit a héten, Aggie? - Még nem, Mamma - Agnes előszeretettel szólította így Mrs. Brodie-t, utalva jövőbeni kapcsolatukra. - És maga? - Nem, kedvesem, még nem, de talán a rossz idő miatt késik a posta - mondta Mrs. Brodie csüggedten. - Nem lennék meglepve - hagyta rá Agnes reményvesztetten. Valójában csak áltatták magukat és egymást, mivel kívülről tudták az Indiából érkező posta időpontját, és a postahajók menetrendjének rejtélye már nyitott könyv volt előttük: ma azonban, növekvő bizonytalanságuk lassan elviselhetetlenné váló terhe alatt, ennek a kísérletnek semmi értelme sem volt. Egy hosszú pillanatig úgy meredtek egymásra, mintha minden beszédtémájukat kimerítették volna. Agnes tért magához elsőként, háziasszonyi szerepe, révén, és minden erejét összeszedve, határozottan azt mondta: - Most pedig iszik velem egy csésze teát, kedves Mamma! Teljesen elázott és átfagyott ebben a szörnyű hóesésben. Mrs. Brodie félénken követte a lányt a bolt mögötti kis helyiségbe, ahol üres kekszestartályok, cukorkásüvegek és fából készült csokoládésdobozok között egy kis vaskályha ontotta a meleget. - Üljön le, Mamma! - mondta Agnes, miközben kinyitotta a vaskályha ajtaját, és egy széket helyezett elé. - Az időjárás miatt egyáltalán nincs forgalom, így beszélgethetünk egy kicsit. Közös megállapodással szüneteltették a mindkettőjüket foglalkoztató téma tárgyalását, és amíg Agnes a teáskannával foglalatoskodott, Mamma a csizmáját szárítgatta a tűznél. - Igen, már megint erősen havazott, amikor jöttem. Jólesik egy kis meleg egy ilyen napon jegyezte meg némi hallgatás után. Agnes erre újabb lapát szenet dobott a tűzre, és azt kérdezte: - Teát vagy kakaót kér inkább, Mamma? Finom friss kakaóporom érkezett. - Azt hiszem, inkább a kakaót választom. Jobban esik az ilyen hidegben, mint a tea. Ez is egy a jó tulajdonságaid közül, Agnes, hogy mindig tudsz valami finomsággal szolgálni. - Magának mindig, Mamma - felelte Miss Moir, jelentőségteljesen összepréselve a száját. Nagy szégyen lenne, ha semmivel sem tudnám megkínálni. Nem veszi le a kabátját? - kérdezte, és már nyújtotta a kezét, hogy lesegítse a fókaszőr kabátot. - Nem! Nem, köszönöm! - kiáltotta Mamma gyorsan, rémülten gondolva az alatta viselt kopott ruhára. - Nem maradok olyan sokáig... A szemét azonban elfutották a hálakönnyek, amikor átvette a lánytól a csésze forró kakaót és kortyolni kezdte: még egy édes kekszet is elfogadott hozzá. Aztán, ahogy egy kicsit kezdte jobban érezni magát, felsóhajtott és megjegyezte: - Kemény volt ez a tél a számomra. Fogalmam sincs, hogyan bírtam ki. - Tudom, Mamma. Sokat szenvedett. - Igen, valóban! Nem gondoltam volna, hogy képes leszek ilyen szégyent elviselni. És azt hiszem, az apja engem hibáztat, amiért nem figyeltem oda jobban Maryre. Alig tudta kimondani a lánya nevét, olyan régen meg volt tiltva a számára. - 100 -
- Senkit nem lehet hibáztatni a bukásáért, Mamma, csakis őt magát. A maga hatása csak a hasznára válhatott... A gonosz abban a személyben lakozik, aki bűnözik. Engedje, hogy átvegyem tőle a helyét! - Ez igazán kedves tőled, Agnes, de éjszakánként egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire fog hiányozni - mindig olyan csendes és visszahúzódó volt, és még azt sem tudom; hogy hol van... - Meg kell próbálnia kiverni a fejéből! - erősködött Agnes gyengéden. - Az apja egyetlen szót sem enged beszélni róla. Akkor sem engedte, amikor élet és halál között lebegett a kórházban, vagy amikor a szerencsétlen kisgyerek meghalt. Agnes összeszorította a száját. - Nem vagyok benne biztos, hogy el szabad-e mondanom - kezdte lassan -, és ez igen kellemetlen téma a számomra - egy rendes lány még közvetetten sem szeret ilyesmivel foglalkozni -, de úgy hallottam, hogy Mary Londonban van. Olyan megvetéssel és rosszallással ejtette ki a város nevét, ami összefoglalta mindazt, amit gondolt róla. - Azt is tudod, hogy mit csinál? - kiáltotta Mamma. Agnes lesütötte a szemét, és a fejét csóválta. - Nem vagyok benne biztos - felelte halkan -, de úgy hallottam... Szóval azt mondták, hogy valahol szolgál. - Szolgálólány? Jaj nekem! Mit kellett megérnem! Ez szörnyűség! Mit fog szólni az apja, ha megtudja? Méghogy egy Brodie másokat szolgál! - Mi másra lenne alkalmas? - kérdezte Agnes, kis fejrándítás kíséretében. - Örülhetünk, hogy rendes állása van, már ha igaz a hír. A Mrs. Brodie és közötte lévő kötelék ellenére jólesett számára erkölcsi és társadalmi fensőbbségét hangoztatni a hír kapcsán, amelyet a városban keringő pletykák közül szűrt ki. - Szolgálólány Londonban! - ismételte Mamma elhaló hangon. - Ez borzalmas! Ezek a darrochi népek nem találtak volna valami mást neki? - Pontosan erről van szó! - kiáltotta Agnes. - Foyle-ék a fiuk emléke miatt akarták a gyermeket, hogy visszavigyék magukkal Írországba... Mert tudja, visszaköltöztek oda. Az embernek nem szabad mindent elhinnie, amit hall, mert számtalan különféle történet kering, de szerintem az az igazság, hogy amikor a gyermek meghalt, igyekeztek a lehető leghamarabb megszabadulni Marytől! Mrs. Brodie a fejét csóválta. - Az nem lehetett nehéz - mondta. - Mary mindig független lány volt, nem fogadna el alamizsnát senkitől. Biztosan megdolgozik a megélhetéséért. - Szóval, Mamma, nem akartam elmondani, de úgy gondoltam, hogy tudnia kell róla. Mindenesetre maga már nem tartozik felelősséggel érte. Igaz, hogy Mary beszennyezte a választottam nevét, de én nem viseltetem ellenérzéssel iránta. Remélem, idővel jó útra tér; magának viszont másokkal kell törődnie. - Valóban így van, Agnes! Le kell nyelnem ezt a keserű pirulát, de annyit azért elmondok, hogy sosem tartottam sokra Maryt, soha nem értékeltem túl nagyra, amíg el nem veszítettem. Meg kell próbálnom elfelejteni, és azokkal foglalkozni, akik megmaradtak nekem... Nehézkesen felsóhajtott. - Vajon mi lehet a mi szegény Mattünkkel? A szívem szakad bele, hogy nem kapunk tőle hírt. Szerinted lehetséges, hogy megbetegedett? A következő percben mindketten belefeledkeztek a számukra létfontosságú kérdés fontolgatásába, de aztán Miss Moir kételkedve megrázta a fejét. - Nem írt semmit az egészségével kapcsolatban - mondta. Amennyire én tudom, egyszer vagy kétszer nem ment be dolgozni, de azt sem betegség miatt tette. - Talán nem akart megijeszteni minket - tűnődött Mrs. Brodie. - Annyiféle csúnya betegség és láz tombol azokban az idegen országokban! Az is lehet, hogy napszúrást kapott, bár nehéz és különös ilyesmire gondolni, amikor itt térdig gázolunk a hóban. Matt soha nem volt erős fiú... mondta, majd hozzátette: - Télen sokat betegeskedett, fájt a torka, és mindig meleg ruhában kellett járnia. - 101 -
- De Mamma! - kiáltotta Agnes türelmetlenül. - Egy olyan meleg országban lehetetlen megfázni! Kalkuttában egyáltalán nincs is hó! - Azt én is tudom, Agnes - felelte Mrs. Brodie határozottan -, de az ilyen gyengeség tovább dolgozik a szervezetben, és elég, ha hideg helyre ül, azonnal felfázik. Agnesnek nem tetszett a gondolatmenet, ezért rövid szünettel megállította, mely után lassan így szólt: - Tudja, Mamma, azon tűnődtem, ezek a fekete emberek nincsenek-e rossz hatással Mattre. Ott vannak a rádzsák - gazdag, pogány hercegek -, akikről szörnyű dolgokat olvastam. Lehet, hogy ezek kerítették hatalmukba Mattet. Őt ugyanis igen könnyű befolyásolni - tette hozzá ünnepélyesen, talán az elmúlt időkre gondolva. Mrs. Brodie lelki szeme előtt azonnal színes képek jelentek meg arról, hogyan csábítják el India uralkodói az ő fiát drágakövekkel és kincsekkel, de aztán felháborodottan elhessegette a szégyenletes gondolatot. - Hogy mondhatsz ilyet, Agnes? - kiáltotta. - Itt, Levenfordban a legjobb társasághoz tartozott. Ezt te is pontosan tudod! Soha nem érintkezett alantas elemekkel! Agnes azonban, aki hívő keresztény volt, és alapos tudással rendelkezett a témát illetően, amelyhez minden bizonnyal a szerelem csodálatos intuíciói révén jutott hozzá, kitartóan folytatta. - Egyáltalán nem örülök, hogy ilyet kell mondanom, Mamma, de azoknak ott mindenféle gonosz trükkjeik vannak... Például táncoslányok, akik kígyókat bűvölnek, és tánc közben nem viselnek... - Miss Moir lesütött szemmel, jelentőségteljesen elhallgatott és elpirult, és kis bajuszkás felső ajka illendően megremegett. Mrs. Brodie olyan borzadállyal meredt rá, mintha azt a kígyófészket látná, amelyet Miss Moir oly élethűen lefestett. Valósággal leteperte a gondolat rémisztő volta, amely eddig még meg sem fordult a fejében, és szinte már látta az egyik ilyen szégyentelen hurit, aki a hüllő helyett az ő fiát próbálja elbűvölni. - Matt nem olyan fiú! - lehelte. Miss Moir finoman összeszorította a száját, és hallgatott, majd felvonta vaskos szemöldökét, mintha ezzel azt akarná sugallni, hogy tudna ő olyan dolgokat mesélni Matthew szenvedélyes természetéről, amiről Mrs. Brodie álmodni sem merne. Ahogy a kakaóját kortyolgatta, mintha azt mondta volna: „Mostanra már ismernie kellene a gyermekei természetét! Csupán az én sérthetetlen és erényes leányságom tartotta tisztán a maga fiát...” - Ugye, nincs bizonyítékod, Agnes? - nyüszítette Mrs. Brodie, akinek rossz előérzetét tovább fokozta Miss Moir különös némasága. - Kézzelfogható bizonyítékom természetesen nincs, de azért még össze tudok adni kettőt meg kettőt - felelte Agnes hűvösen. - Ha az ember képes olvasni az utóbbi néhány levél sorai között, akkor láthatja, hogy állandóan abban a klubban tartózkodik, biliárdozik, éjszakánként szórakozni jár más férfiakkal, és úgy dohányzik, mint egy gyárkémény. Néhány másodpercnyi hallgatás után zsémbesen hozzátette: - Egyáltalán nem lett volna szabad hagyni, hogy elkezdje a dohányzást! Rossz irányba vezető lépés volt. Nekem soha nem tetszett a szivarozása! Mrs. Brodie láthatóan összerezzent a nyilvánvaló vádra, miszerint támogatta fia első lépését a romlás felé vezető úton. - De Aggie! - robbant ki belőle a tiltakozás. - Hiszen te hagytad, hogy szivarozzon! Engem azzal győzött meg, hogy te férfiasnak találod a dolgot! - Maga az anyja. Én csak azért mondtam, hogy örömet okozzak neki vele. Tudja, hogy bármit megtennék érte! - vágott vissza Agnes sértődött szipogással, amely a sírás határát súrolta. - Ahogyan én is mindent megtennék érte - felelte Mrs. Brodie letörten. - Azonban fogalmam sincs, mi fog kisülni ebből az egészből. - Komolyan eltűnődtem rajta - folytatta Agnes -, nem kellene-e rávennie Mr. Brodie-t, hogy írjon egy határozott hangú levelet Mattnek, emlékeztetve itthoni kötelességeire és feladataira. Azt hiszem, ideje, hogy tegyünk valamit! - Jaj, az nem lenne jó! - kiáltotta Mamma. - Én nem lennék képes egy ilyen levél megírására, az apja pedig egyszerűen nem lenne hajlandó rá. - 102 -
Megborzongott a gondolatra, annyira ellentétes volt a Brodie-val szemben tanúsított viselkedésével, amelynek fő jellemzője, hogy megpróbált mindent eltitkolni, amivel felébreszthette az uralkodói dühöt. Szomorúan megrázta a fejét, és annyit mondott: - Magunknak kell cselekednünk, mert az apja az ujját sem mozdítaná, hogy segítsen rajta. Lehet, hogy különös viselkedés, de ő már csak ilyen. Úgy gondolja, minden tőle telhetőt megtett, és a többi már Matt dolga. Agnes szomorú arcot vágott. - Tudom, hogy Matt mindig félt... Mindig tiszteletben tartotta az édesapja véleményét mondta -, és biztos vagyok benne, hogy maga sem akar újabb szégyenfoltot a család nevén. - Nem, Agnes, nem szívesen mondok ellent neked, de biztos vagyok benne, hogy rossz nyomon jársz. Én sosem feltételeznék rosszat a fiamról. Hozzám hasonlóan te is ideges vagy, és emiatt merülnek fel benned ilyen gondolatok. Várj egy kicsit, és meglátod, a jövő héten hosszú levelet kapunk, tele jó hírrel! - Már nagyon várom - felelte Miss Moir hidegen, amely egyértelműen kifejezte sajnálatát Mrs. Brodie iránt, és növekvő neheztelését a Brodie néven esett szégyenfolt miatt, amelyet Mary nemrég történt esete táplált. Hullámzó kebellel valami keserű visszavágásra készült, amikor hirtelen megszólalt a bolt ajtaja fölé szerelt kis csengő, és kénytelen volt kiszolgálni egy kisfiút. Ez a felettébb megalázó közjáték nemhogy csillapította volna indulatait, hanem még jobban felbosszantotta, és amikor a kis vásárló éles hangon fekete csíkos cukorkát kért fél pennyért, Agnes úgy érezte, felrobban a dühtől. Mrs. Brodie, akinek fogalma sem volt a Miss Moir termetes keblében fortyogó indulatokról, a lány távollétében mozdulatlanul kuporgott a kályha előtti széken, sovány állát a fókaszőr kabát nedves gallérjába fúrva. Körülötte nagy párafelhő gomolygott, a fejében pedig egymást kergették az arra vonatkozó bizonytalan gondolatok, hogy vajon valamiképp tényleg felelős-e Matt gyengeségéért. Eszébe villant Brodie egyik kifejezése, amelyet tíz évvel korábban előszeretettel használt, és maga előtt látta férje bosszús arcát, aki, amikor rájött, hogy túlságosan elnéző a fiúval szemben, ráripakodott: „Teljesen elkényezteted a nyámnyila fiadat! Milyen férfi válik így belőle?” Valóban igyekezett Mattet óvni az apjától, megvédeni az élet durvaságaitól, és olyan kiváltságokat nyújtani neki, amit a többi gyermeke nem kapott meg. Matt soha nem mert lógni az iskolából, de ha szeretett volna otthon maradni, ami gyakran előfordult, vagy valamiért nem mert bemenni, mindig hozzá sietett, sántítva és panaszkodva: „Mamma, beteg vagyok! Fáj a hasam!” Ha bármilyen betegséget színlelt, mindig sántított és bicegett, mintha a valamely testrészében érzett fájdalom azonnal a lábába szállt volna, megbénítva és képtelenné téve a járásra. Mamma természetesen átlátott a szítán, ennek ellenére azonnal elöntötte az ostoba anyai szeretet, és ráparancsolt: „Akkor menj fel a szobádba, fiam, és mindjárt viszek neked valami finomat! Anyádban igaz barátra találtál!” Valamiképp ki kellett élnie a mások által nem igényelt szeretetét, és így mindet a fiára árasztotta. Sürgető kényszert érzett, hogy a rideg környezetben, amelyben élt, magához láncolja Mattet. Lehetséges, hogy engedékenységével gyengévé nevelte, türelmes szeretetével valóban nyámnyila alakot csinált belőle? Abban a pillanatban, ahogy agya megformálta a gondolatot, a szíve felháborodottan el is vetette, és közben azt mondogatta magának, hogy ő csak kedvességet, gyengédséget és elnézést mutatott, mindig a legjobbat akarta neki, keményen dolgozott érte, mosott, vasalt, kötött, pucolta a cipőjét, megvetette az ágyát, és ha tehette, a kedvenc ételeit főzte. - Bizony! - motyogta maga elé. - Kézzel-lábbal szolgáltam a fiút. Nem lehet, hogy teljesen elfelejtette az anyját! A számtól vontam meg a falatot miatta. Minden munka, amit a fiáért végzett, az első pelenka mosásától a bőröndje bepakolásáig végigpergett a szeme előtt, és a helyzet jelenlegi állása szerint úgy érezte, minden szeretete és igyekezete hiábavaló volt. Vakon azt kérdezgette magától, vajon kizárólag az ő alkalmatlansága miatt veszett kárba minden erőfeszítése, és magának köszönheti, hogy a fia közönyösen kihasználta, és hagyja kétségek között vergődni? Ekkor valami zaj riasztotta fel merengéséből, és amint feltekintett, Agnest látta visszatérni. - Mamma! - kiáltotta rosszul leplezett ingerültséggel. - Feleségül fogok menni Matthez! Én leszek a felesége, és tudni akarom, mi történik ezzel kapcsolatban. Most azonnal tennie kell valamit! - 103 -
Mamma alázatosan szemlélte a lányt lágy, kék szemével, amely félénken kukucskált ki a groteszk, kopott kalap alól. - Ne légy rám mérges, Agnes kedves! - mondta engesztelően. - Elég bajom van anélkül is, hogy még te is neheztelnél rám! Nem vagyok elég okos, hogy megfeleljek neked. Én csak egy egyszerű asszony vagyok... - tette hozzá szerényen. - Ez rendben is lenne! - kiáltotta Agnes felindultan. - Azt azonban nem engedem, hogy Mattet elvegyék tőlem! Ugyanúgy hozzám is tartozik, mint magukhoz! Nem vagyok hajlandó lemondani róla! - Aggie - mondta Mamma erőtlen hangon -, nem tudunk semmit. Fogalmunk sincs, mi történik, egyet azonban tehetünk: imádkozhatunk. Igen, imádkozhatunk! Úgy érzem, jó lenne, ha együtt imádkoznánk ebben a kis szobában. Talán a Mindenható, ugyanaz az Úr, aki Mattre is lenéz Indiában, lepillant ránk, aggódó asszonyokra, és megvigasztal minket. Agnes, akinek a legérzékenyebb pontját érte ezzel találat, azonnal megenyhült, eltűnt belőle a merevség, szeméből a dühös szikra, és így szólt: - Talán igaza van, Mamma. Valóban megnyugtató lenne. - Majd a formalitás kedvéért megkérdezte: - Maga mondja, vagy mondjam inkább én? - Te sokkal jobban bánsz a szavakkal - felelte Mrs. Brodie bizonytalanul. - Beszélj az én nevemben is! - Rendben, Mamma! - egyezett bele Agnes. Letérdeltek az apró, zsúfolt helyiségben, az üvegek, dobozok és ládák között a szalmától és fűrészportól szemetes padlóra: oltáruk egy láda volt, ikonjuk egy a falon lógó, bekeretezett hirdetés. Mindezek ellenére imádkoztak. Agnes térdeltében kihúzta magát, vaskos, alacsony teste szinte férfias erőtől duzzadt, és erős, határozott hangon imádkozni kezdett. Az egyházi rendezvényeken részt vevő hívek között Miss Moir spontán imádságai átütő erejükről és választékosságukról voltak híresek: a szavak most is folyóként áradtak ajkáról, mintha egy fiatal és elhivatott papnő lenne, aki az emberiség bűnei miatt könyörög. Kérés helyett azonban inkább követelt: sötét szeme szikrázott, keble felindultan zihált saját szavai erejétől. Egész lényének tüze ott lángolt ebben a szenvedélyes imádságban. Szavai illedelmesek, rendesek és sablonosak voltak, lényegében azonban felindultan kérte a Mindenhatót arra, hogy ne vegye el tőle azt a férfit, akit sikerült megfognia és leigáznia korlátozott bájaival, amelyekkel Ő megajándékozta. Matten kívül soha senki rá sem nézett, és mivel tudja, hogy léteznek nála vonzóbb nők is, ha Matt elhagyja, sosem fog férjhez menni. Elfojtott érzelmei az örömteli jövőről szövögetett álmok korlátai között mozogtak, és most némán kérte a Mindenhatót, hogy ne fossza meg ezeknek a vágyaknak a házasság szent kötelékében való beteljesülésétől. Mamma, vele ellentétben, szinte összezsugorodott: feje könyörgő alázattal lehanyatlott, megtört fényű kék szeme könnyben ázott, és egyfolytában szipogott. Ahogy az erőteljes, szenvedélyes szavak eljutottak az agyáig, a fia képe jelent meg előtte, és míg eleinte csak lopva használta a zsebkendőjét, addig hamarosan már nyíltan zokogott. A szíve mintha mindvégig a következő szavakat dobogta volna: „Ó, Istenem! Ha rosszat tettem Maryvel, kérlek, ne büntess meg túl szigorúan érte! Ne vedd el tőlem Mattet! Hagyd meg nekem a fiamat, hogy legyen, aki szeret!” Amikor az imádság véget ért, hosszú csend támadt, majd Agnes felállt, és Mammát is felsegítette. A két nő ott állt egymással szemben, és szemükben a szeretet, megértés és együttérzés fénye csillogott. Mamma lassan bólintott, mintha azt mondaná: „Igen, Agnes, ez csodálatos volt!” Mindkettejükbe új élet költözött. A tény, hogy minden félelmüket, reményüket és vágyukat a Mindenható, a Legfelső Lény elé tárták, megnyugtatta és megerősítette őket. Most már biztosak voltak benne, hogy minden rendben lesz Matthewval kapcsolatban. Amint Mamma felfrissülve és jókedvűen távozni készült, váltottak egy pillantást, amely megerősítette titkos szövetségüket. Szeretetteljesen megcsókolták egymást, és Mamma elindult hazafelé.
Harmadik fejezet Március közepe felé a bolthelyiség Brodie szomszédságában óriási nyüzsgés színtere lett. Régebben, amikor üres volt és lepusztult, egyszerűen csak bántotta a szemét, mint olyasvalami, ami rontja a környék összképét, és ennek megfelelően bosszús undorral szemlélte. Mióta azonban Dron - 104 -
diadalmasan az arcába vágta, hogy sikerült eladnia, bősz haraggal nézett rá. Ahányszor ki- vagy belépett a saját üzletébe, ellenséges, lapos pillantást vetett az üres, lerobbant boltra. Sietett ezzel a pillantással, mintha attól félne, hogy valaki meglátja, ugyanakkor sosem hagyta volna ki, mintegy a névtelen épületre árasztva minden rosszkedvét. A két kirakatot gyűlöletes szemeknek látta, és minden reggel, ahogy az üzletéhez közeledett, attól félt - bár egyben remélte is, hogy az új cég beköltözésének jelei nyilvánvalóvá válnak. Aztán amikor odaért, és ugyanazt tapasztalta, mint mindig, elsöprő vágyat érzett, hogy felkapjon egy követ, és belevágja az üvegbe. Ahogy egymást követték a napok, egy teljes héten át, és továbbra sem történt semmi, Brodie, aki feszülten készült a harcra, egyre dühösebb lett. Egyszer aztán felmerült benne a gondolat: talán az egész csak Dron aljas kis trükkje volt, hogy őt felbosszantsa. Egy teljes napig meg volt győződve róla, hogy a bolt nem is cserélt gazdát, de aztán meglátott egy rövid közleményt a Levenford Hirdetőben, miszerint a Mungo cég április elsején új üzletet nyit a High Street 62. szám alatt, a nyitással kapcsolatos részleteket pedig a következő heti számban teszik közzé. Illúziói egy szempillantás alatt szertefoszlottak: a konfliktus, amely közötte és a szomszédos épület között kizárólag az ő torz agyában létezett, újult erővel lángolt fel. Nem sokkal a közlemény megjelenése után egy kifogástalanul öltözött, finom modorú úriember lépett be Brodie boltjába, és átnyújtotta a névjegykártyáját. - Mr. Brodie, amint látja én vagyok a Mungo Kalap Divatáru járási ügyvivője. Szeretném, ha barátok lennénk! - szólt és kezet nyújtott. Brodie szóhoz sem jutott a döbbenettől, de azon kívül, hogy nem fogadta el a felé nyújtott kezet, egyáltalán nem adta jelét érzelmeinek. - Ennyi az egész? - kérdezte kurtán. - Megértem az érzéseit - mondta a látogató. - Eleve az ellenségének tekint minket, pedig valójában nem vagyunk azok. Igaz, bizonyos értelemben, egészen pontosan üzleti szempontból versenytársak vagyunk, tapasztalataink azonban azt mutatják, hogy két hasonló tevékenységet folytató cég számára - amilyen a magáé és a miénk - előnyös lehet az együttműködés. - Valóban? - gúnyolódott Brodie, amikor a másik jelentőségteljes szünetet tartott, majd, nem ismerve Brodie-t és fokozódó haragjának jeleit, nyugodtan folytatta: - Higgye el, Mr. Brodie, ez az igazság. Észrevettük, hogy egy ilyen kombináció több embert vonz, és az emberek többet vásárolnak. Ez természetesen mindkét üzlet számára előnyös. Megsokszorozzuk a forgalmat, és megosztozunk a nyereségen! Ez a mi üzleti politikánk! - fejezte be, meggyőződése szerint felettébb ügyesen. Brodie hidegen végigmérte. - Mindez egy rakás hazugság, amit maga itt összehordott! - jelentette ki durván. - Nehogy azt higgye, hogy beveszem ezt a maszlagot, és ne említse az én üzletemet egy napon a maguk ócska zsibáru kereskedésével! Azért telepedtek ide, hogy megpróbálják elvenni a vevőimet, és én ennek megfelelően fogom kezelni magukat! A látogató mosolygott. - Ezt biztosan nem gondolja komolyan! Én itt egy tiszteletreméltó céget képviselek: számos helyen vannak üzleteink, és nem akarunk elorozni senkitől semmit. Én magam fogom megnyitni az új üzletünket, és komolyan mondom, szeretném, ha barátok lennénk. Látszik magán - tette hozzá hízelegve -, hogy tisztában van az együttműködés értékével. - Ne beszéljen itt nekem az átkozott együttműködésről, ha az nem más, mint mások üzletének a tönkretétele! - ordította Brodie. - Remélem, ezzel nem azt akarja állítani, hogy kizárólagos joggal rendelkezik a városban kalapok árusítására? - érdeklődött a másik bosszúsan. - Engem nem érdekel a jog, de elég erős vagyok, hogy összelapítsam, és ha kell, meg is teszem! - feszítette meg hatalmas bicepszét sokat sejtető mozdulattal Brodie. - Micsoda gyerekes viselkedés, Mr. Brodie! Higgye el, az együttműködés minden körülmények között előnyösebb a versengésnél. Ám ha a harcot választja - legyintett elítélően -, természetesen nekünk is megvannak a magunk módszerei. Hasonló körülmények között már előfordult, hogy le kellett szállítanunk az árainkat, és ha kell, ismét megtesszük! Brodie a kezében tartott, időközben ronggyá gyűrt névjegykártyára pillantott.
- 105 -
- Mr... akárhogy is hívják, esküszöm, úgy beszél, mint valami olcsó regényhős! Egyetlen pennyt sem áll szándékomban engedni a kalapjaim árából! Nekem itt kialakult vevőköröm van, és azt meg is tartom! - Értem - mondta a látogató -, tehát maga a nyílt ellenségeskedést választja... - Istenemre! - kiáltott fel Brodie. - Ez az egyetlen igaz szó, ami eddig elhagyta a száját, és remélem, egyben az utolsó is! Ezen félreérthetetlen szavak hallatán a férfi megfordult és csendben távozott, aztán másnap, március 15-én egy csapat munkás szállta meg a szomszéd helyiséget. Brodie-t borzalmasan idegesítette a munka zaja: a kalapácsütések kétségbeejtő egyhangúsággal zuhogtak az agyára. A mesterek jelenléte akkor is bosszantotta amikor a szomszédban átmenetileg csend támadt, ugyanis egyfolytában a kopogás folytatódását várta, és amikor meghallotta, a pulzusa is abban a ritmusban kezdett lüktetni. Az elválasztófalon átszűrődő fűrész hangjára egész testében összerándult, mintha a fémfogak az ő csontjaiba martak volna bele, a véső követ faragó, hideg hangjára pedig elkomorult, mintha a szerszámok a gyűlölet mély, függőleges vonalát hasították volna a homlokába, a két szeme közé. A szomszédos bolthelyiség lassan átalakult. A munkások gyorsan dolgoztak, igyekeztek minél hamarabb végezni a feladattal, és gyakran túlóráztak is: a dupla munkabér láthatóan nem jelentett akadályt a Mungo cégnek! A hét végére kiszedték a régi ajtó- és ablakkereteket, elszállították a kopott pultot és polcokat, egy elmúlt kor maradványait, és a lemeztelenített utcafront úgy meredt Brodie-ra, mint egy maszk, amelynek ablaknyílásai az üres, kifejezéstelen szemek, az ajtaja pedig a tátogó, fogatlan száj. Ezután jöttek a gipszöntők és a dekoratőrök, s erőfeszítéseik nyomán az egész épület jellege megváltozott. Brodie gyűlölte az átalakulás minden fázisát, és egyre fokozódó ellenérzését a munkásokra vetítette ki, akik a kis zugot a város legszebb és legmodernebb üzletévé alakították. Egy alkalommal, amikor az egyikük belépett Brodie boltjába, és ujját sapkája ellenzőjéhez emelve udvariasan egy vödör vizet kért, hogy társaival teát főzhessenek maguknak, mivel náluk a szomszédban átmenetileg elzárták a vizet, Brodie csaknem kihajította a boltjából. - Méghogy vizet! - ordította. - Vizet akar, és van pofája idejönni, tőlem kérni! Nem adok! Ha az egész banda a pokolban perzselődne, akkor sem adnék egy cseppet sem! Takarodjon! Brodie ellenséges magatartása azonban semmiféle hatással nem volt a munkások tevékenységére, sőt mintha tovább fokozta volna tempójukat, legalábbis ő így látta. Rosszkedvűen figyelte, amint a vastag, zöldes árnyalatú kirakatüvegek a helyükre kerültek finom kidolgozású állványok nőttek ki a bolt padlójából az éjszaka leple alatt, és hamarosan a díszes betűkkel írott cégtábla is megérkezett. Végül egy délelőtt Brodie szeme láttára hatalmas, fényes cilinderformát biggyesztettek az ajtó fölé, amely a szél minden rezdülésére vidáman himbálózott. Brodie viselkedése ez idő alatt semmit sem árult el a lelkében tomboló viharból. Kifelé nyugodt közönyt színlelt, mivel büszkesége nem engedte, hogy kimutassa érzelmeit: ismerőseinek, akik a témáról faggatták, mély megvetéssel beszélt az új cégről, és még Grierson pimasz szellemeskedését is fensőbbséges nyugalommal fogadta a Bölcsek Klubjában. Általános vélemény volt, hogy Brodie minden kétséget kizáróan le fogja győzni a betolakodókat. - Hat hónapot adok - jegyezte meg Gordon polgármester egyik este a klub válogatott közönségének Brodie távollétében -, és Brodie elzavarja őket. Nagyon kemény ellenfél! Szerintem még arra is képes, hogy puskaport szórjon a vadonatúj üzlet elé. - Az meglehetősen kockázatos vállalkozás volna az ő lobbanékony természetével - szúrta közbe Grierson. - Akkor is ki fogja füstölni őket! - erősködött a polgármester. - A fejemet merném tenni rá! Nem ismerek olyan embert, aki képes lett volna ilyen méltósággal elviselni azt az óriási szégyent, ami a lánya révén érte. Brodie olyan, mint az ördög, ha elszánja magát valamire. - Én ebben nem vagyok olyan biztos, polgármester. Nem, egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy csupán az elszántságával eléri a célját, bár csökönyösség terén egy öszvért is lekörözne. Különben mostanában annyira elszaladt vele a ló, hogy az emberek - még azok is, akik eleinte kedvelték - kezdenek rosszul lenni tőle. A pöffeszkedő stílusa olyan, akár a lazac: egy kevés elmegy belőle, de ha egyszerre sokat szolgálnak fel, az ember megcsömörlik tőle. - 106 -
Brodie érezte, hogy az emberek sokat beszélnek róla, ahogyan azt is, hogy támogatják, mint a város régi, békebeli rendjének védelmezőjét, szemben a gyenge minőségű újjal. Ennek megfelelően rendelt két öltözet ruhát a legjobb minőségből, vásárolt magának a város ékszerüzletében egy formás opál nyakkendőtűt, és ettől kezdve ezt hordta az arany lópatkó helyett. A tű azonnal első számú beszédtémává vált az ismerősei körében, és a klubban kézről kézre adták, hogy mindenki megcsodálhassa. - Szép kis kő... bár én nem értek hozzá - mondta Grierson. - Remélem, nem verte adósságba magát, hogy megvehesse... - Az én anyagi helyzetemet ne a sajátja alapján ítélje meg! Tökéletesen tisztában vagyok vele, mit engedhetek meg magamnak! - vágott vissza Brodie epésen. - Ó, meg sem fordulna a fejemben ilyesmi! Az, amilyen pazarlón bánik a pénzével, arra enged következtetni, hogy nagyon sok van belőle. Fogadni mernék, hogy egy egész vagyont tett félre a szűkösebb időkre... - jegyezte meg Grierson kétértelműen, és szeme gúnyosan megvillant. - Azt mondják, az opál szerencsétlenséget hoz. A feleségem nővérének volt egy opálköves gyűrűje, ami nagyon sok bajt hozott a fejére. Alighogy megkapta, még abban a hónapban elesett, és csúnyán összetörte magát - mondta Paxton. - Velem ilyesmi biztosan nem történik meg! - mordult rá Brodie. - Maga nem fél viselni? - érdeklődött Paxton. Brodie megvető pillantást vetett rá. - Ember - felelte lassan -, tudhatná, hogy én az égadta világon semmitől sem félek! Furcsamód, bár a lehető legnagyobb figyelmet fordította saját megjelenésére és külsejére, meg sem fordult a fejében, hogy valamit is csinosítson a boltján, sőt mintha élvezte volna annak változatlan és immár erős hangsúlyt nyert ócskaságát. Amikor Perry, aki irigy pillantással méregette a szomszéd üzlet szemkápráztató csillogását, szóvá tette az ellentétet, és megjegyezte, hogy talán náluk is elkelne némi festés, Brodie dühösen ráripakodott: - Egy ujjal sem nyúlunk hozzá! Azok, akik egy csicsás bazárban akarják megvenni a kalapjukat, csak tegyék! A miénk azonban az igazi úriemberek üzlete, és ezen nem is fogok változtatni! - mennydörögte, és ebben a szellemben várta az ellenség első támadását. A felújítási munkálatok véget értek, és közeledett a rivális üzlet megnyitásának napja. Megdöbbentő változások mentek végbe Brodie szomszédságában március utolsó hetében, és a Hirdető egy teljes oldalon tette közzé, miszerint április elsején lesz az új üzlet megnyitásának nagy napja. A vastag, zöld rolókat és a bezárt ajtót az előző nap folyamán misztikus rejtély lengte körül, és a járási ügyvezető, akit az első hónapra a bolt vezetésére kijelöltek, nyugtalanul járkált fel-alá mögöttük, akár egy titokzatos árnyék. A Mungo cég nyilvánvalóan el akarta kápráztatni a kínálatával Levenfordot: felhúzzák a rolókat, és mindenki elájul attól, amit lát. Brodie legalábbis gúnyosan így gondolta, amikor április elsején reggel, pontban 9.30-kor sem előbb, sem később - elindult otthonról a belváros felé. Ahogy végigment a főutcán, tökéletesen nyugodtnak tűnt, és bár mintha egy kicsit túlzásba vitte volna a színlelést, a látszat szerint ő volt a legkiegyensúlyozottabb ember az egész városban. Gondolatainak szatirikus jellege táplálta hiúságát, megerősítette önmagába vetett hitét és némileg csitította rossz előérzetet, amely napok óta ott motoszkált a fejében. Most, hogy a várakozás idegölő időszaka véget ért, és végre kezdetét vette a harc, úgy érezte, ismét a kezében tartja a sorsát. Mintha egész lénye azt sugallta volna: „Mindvégig erre vártam! Készüljetek fel rám, mert én készen állok rátok!” Imádta a harcot. Serkentőleg hatott rá a versengés, amely többek között most azért is jól jött, mert gondolatai végre valami mással is foglalkozhattak a család hírnevén nemrégiben esett szégyenfolton kívül. A szíve gyorsabban vert az örömtől, amikor azt mondogatta magában, hogy most aztán megmutatja nekik, milyen fából faragták James Brodie-t! Újra bebizonyítja bátorságát az embereknek, és ezeknek a felkapaszkodott Mungo-majmoknak a legyőzésével kiköszörüli a nevén esett csorbát. Mellkasát teleszívta levegővel, magabiztosan kihúzta magát, sétapálcáját a vállára vetette, és hónapok óta először valósággal sugárzott belőle az életkedv. Amikor odaért az új bolthoz, látta, hogy végre kinyitott. A legtöbb ember csak a szeme sarkából vette volna szemügyre a látványt, az ilyen leselkedés azonban összeegyeztethetetlen volt Brodie természetével. Nyíltan, sőt kihívóan, terpeszállásban megvetette a lábát a járda közepén, és pálcáját továbbra is a vállán tartva, gúnyosan méregetni kezdte a dupla kirakatot. Arcán hirtelen széles mosoly terült szét, majd hangosan felnevetett. Egész viselkedése azt fejezte ki, hogy az elébe - 107 -
táruló látvány silányabb, mint remélni merte, és sokkal nevetségesebb, mint ahogy azt a legvadabb álmaiban várta. Az egyik kirakat a padlótól a mennyezetig mindenféle formájú, stílusú és színű kalapokkal volt tele, amelyek között nyakkendő- és színes zsebkendőcsokrok lógtak, helyenként ízléses harisnya- és zoknifüzérekkel, valamint páfránylevélként elrendezett, ernyedten, ugyanakkor udvariasan kinyújtott ujjú kesztyűkkel díszítve. Arról, hogy ez a megdöbbentően művészi kiállítás nem csupán a dekoráció célját szolgálja, kis, M. K. D. feliratú cédulák árulkodtak, rajtuk a pirosbetűs árral. Bár a kalapkiállítást is szemügyre vette, Brodie-t a másik kirakat sokkal jobban érdekelte, itt ugyanis hitetlenkedő szeme két viaszbábut látott, amely az újdonság erejével hatott rá. Viaszbábuk... Ez egyszerűen lehetetlen! Ennek ellenére ott voltak: egy kellemes arcú úriember, aki merev, de jóságos pillantással nézett egy kisfiút. A fiú a bőre színe, tágra nyílt kék szeme és ártatlan arckifejezése után kétségtelenül bábu apja bábu fia volt. Az apa jobb és a fiú bal keze ugyanazzal a finom mozdulattal nyúlt a szemlélő felé, mintha azt mondanák: „Itt vagyunk, bámulj minket! Azért vagyunk, hogy csodálj!” Öltözékük makulátlan volt, és Brodie szeme végigpásztázta őket a nadrágjuk hajtásától kezdve fényes nyakkendőjükön, merev gallérjukon, hófehér zsebkendőjükön keresztül egészen finom zoknijukig, az apa fején ülő, visszahajló szélű Derby-kalapig és a karima nélküli sapkáig a gyermeki fejen, míg végül megállapodott a takaros kártyán, amelyen a következő szöveg állt: „A bábukat az M. K. D: ruházza. Engedje, hogy önt is felöltöztessük!” - Marhák! - motyogta Brodie. - Átkozott marhák! Ez nem kalapbolt, hanem egy idétlen panoptikum! Számára ez élete egyik nagy vicce volt, ugyanis Levenfordban még sosem láttak ilyet - bár egy ideje beszélték, hogy a nagyobb glasgow-i áruházakban megjelentek hasonló újítások -, és meg volt győződve róla, hogy hamarosan az egész város ezen fog röhögni. Miközben dölyfösen szemlélte az új üzletet, hirtelen nyílt az ajtó, és egy férfi lépett ki rajta, kezében egy barna papírba burkolt csomaggal. Brodie gúnyos örömét döbbent rémület váltotta fel, és idegesen összerándult, mintha kést döftek volna bele. Lehetséges, hogy már el is adták az első darabjaikat? Korábban még sosem látta ezt a férfit, és azzal próbálta nyugtatgatni magát, hogy csupán egy elkésett munkás, aki valami javítást végzett, vagy az ittfelejtett szerszámaiért jött. A csinos csomag azonban felkeltette a gyanakvását, és nagyon nyugtalan lett a láttára. Büszke testtartása kissé megroggyant, megmozdította a lábát, és lassan besétált a saját üzletébe. Perryt, aki természetesen már ott volt, hogy fogadja, a szokatlan események felbátorították, és azt gondolta, talán az új ellenfél megjelenésével lehetősége nyílik munkaadója előtt megcsillantani valamit igazi értékéből, és ezáltal elismerést csikarni ki belőle. - Jó reggelt, Mr. Brodie, uram! - Perry erre az alkalomra egy félénk szellemességgel készült, amelyet ő maga elmésnek és viccesnek talált, és most minden bátorságát összeszedve elsütötte Brodie-nak. - Április elseje van, uram - kezdte idegesen. - Hallotta, mire következtetnek az emberek abból, hogy Mungóék a bolondok napján nyitottak ki? - Nem - morogta Brodie, bozontos szemöldöke alól morcos pillantást vetve segédjére. - De te biztosan megmondod, amilyen okos vagy. - Nos, az egész város tudja, Mr. Brodie, hogy maga bolondot fog csinálni belőlük - hadarta Perry, majd látva poénja hatását, bizalmaskodva kuncogni kezdett. A következő pillanatban csaknem elájult a gyönyörűségtől, mivel Brodie hangosan felnevetett, a város hozzáállásával elégedetten, amely egyértelműen kiviláglott Perry hízelgő megjegyzéséből. Hatalmas ujjai lassan ökölbe szorultak. - Bizony mondom, bolondot fogok csinálni belőlük! Majd én kiverem belőlük az önhittséget! Még nem tudják, kivel állnak szemben, de hamarosan megmutatom nekik! Azt, hogy mindezt miként viszi véghez, még maga sem tudta pontosan, de abban a pillanatban határtalan önbizalmat érzett. - Láttad azokat a bábokat a kirakatban? - kérdezte segédjétől valamivel később. - Ó, igen, Mr. Brodie! Ez egy új ötlet, amit a nagyobb áruházakban már jó ideje alkalmaznak. Rendkívül eredeti és modern. Perry korábbi sikerén felbuzdulva, abban reménykedett, hátha a főnök rendel néhányat ezekből az érdekes bábukból. Szeme izgatottan csillogott, de kénytelen volt azonnal visszafogni magát, mivel Brodie dühös arcát látva rádöbbent, hogy ez alkalommal bakot lőtt. - 108 -
- Szóval szerinted modern? Szerintem meg az egész nem más, mint egy átkozott panoptikum! Az emberek ide járnak majd röhögni! - De uram - vetett ellen Perry félénken -, hiszen az csak hasznos lehet! Ha a kirakat odavonzza egy bolt elé az embereket, sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy bemennek vásárolni. Ez is egyfajta hirdetés. Brodie bárgyún meredt rá, majd dühösen felmordult. - Talán téged is ugyanaz a bogár csípett meg, hogy azt szeretnéd, ha mindenféle népek tömegével ostromolnák az ajtónkat? Mert ha igen, gyorsan ürítsd ki magadból a mérget, különben új állás után nézhetsz! Perry alázatosan lehajtotta a fejét. - Pedig csak hasznára lenne, uram - jegyezte meg félénken, majd biztonságosabb vizekre evezve folytatta. - Úgy látom, nagyon sokfélét árulnak. Brodie komoran bólintott. - Nem lenne kedve néhány új termék árusítását bevezetni, uram? Például a nadrágtartóét és a kesztyűét. Higgye el, uram, az emberek nagyon szeretik a kesztyűket! Perry szinte könyörgött eddig elfojtott, most pedig valósággal felbugyogó ötletei nyomásának engedve. Ragyogó javaslatai azonban süket fülekre találtak. Brodie ügyet sem vetett rá, mert éppen tőle szokatlan önelemzésbe merült, és azt mérlegelte, vajon miért tért el szokásos napi rutinjától. Miért téblábol itt a boltban ahelyett, hogy uralkodói nemtörődömséggel bevonulna az irodájába? Természetesen le fogja győzni a szomszédokat, gondolta, de ezt vajon úgy viszi véghez, hogy nyugodtan ül az asztalnál és a Glasgow Herald legfrissebb példányát olvasgatja? Úgy érezte, tennie kell valamit, tartania kell magát valamiféle viselkedésmintához. Ahogy azonban ingerülten járkált fel-alá, korlátolt agya semmiféle elfogadható megoldással nem állt elő. Bárcsak használhatná hatalmas testi erejét ebben a jelenlegi helyzetben! Addig erőlködne, amíg az izzadtság patakokban folyna róla és ízületei hangosan recsegnének: boldogan kitépte volna a szomszéd bolt támasztóoszlopait a földből, és ledöntötte volna az egész épületet, miközben azonban ezen tűnődött, felderengett benne brutális erejének haszontalansága, és ez úgy érte, mintha gyomorszájon vágták volna. Ebben a pillanatban egy asszony lépett be a boltba, egy hat év körüli fiúcska kezét fogva. Szemmel láthatóan a város szegényebb rétegéhez tartozott, és odalépett Perryhez, aki udvariasan köszöntötte. - Sapkát szeretnék a kisfiamnak. A jövő héten iskolába megy - mondta bizalmasan. Perry kedvesen rámosolygott. - Természetesen, asszonyom! Egész pontosan milyen sapkára gondolt? Brodie hirtelen különös késztetést érzett, melyet az ellenfél vad gyűlölete váltott ki belőle, hogy tegyen valamit, és bár a vevő egyértelműen az alsóbb néposztályhoz tartozott, mely osztály tagjainak kiszolgálását mindig a segédjére hagyta, most határozottan előrelépett: Majd én! - mondta rekedt, természetellenes hangon. Az asszony félénken meredt rá, és annyira megilletődött, hogy azonnal lehullott róla magabiztosságának leheletvékony fátyla: a vásárlóból, aki válogat és fizet a sapkáért, amellyel fiát az élet titokzatos útjának első lépcsőfokára, az iskolába engedi, egyszerű, kopott munkásfeleséggé változott. - Legutóbb a fiatalember szolgált ki - suttogta bizonytalanul, Perryre mutatva. - Tavaly jártam itt, és nagyon kedves volt velem! A kisfiú azonnal megérezte anyja idegességét, és látva a fölé magasodó hatalmas, sötét alakot, arcát anyja szoknyájába temette, és panaszosan nyüszíteni kezdett. - Anya! Anya! Haza akarok menni! - zokogta. - Nem akarok itt maradni! Haza akarok menni! - Fejezd be a nyafogást! Azonnal hagyd abba! A szerencsétlen asszony arcára mély szégyen és zavar ült ki, miközben a kisfiú igyekezett még mélyebbre fúrni magát anyja biztonságot jelentő ruhájába; hirtelen megrázta a gyereket, aki erre még hangosabban üvöltött. Az asszony elvörösödött, és ő maga is közel állt ahhoz, hogy könnyekre fakadjon. „Miért nem tudja távol tartani magát a bolttól ez a sötét szemöldökű Brodie? - 109 -
Én gyereksapkát akarok... Nem pedig őt!”, gondolta dühösen, miközben felvette a zokogó gyermeket. - Azt hiszem, jobb lesz, ha egy másik alkalommal visszajövök... - dadogta zavartan. - A fiam nagyon rossz gyerek. Visszajövünk, ha majd tudja, hogyan kell rendesen viselkedni. Bár a látszat kedvéért a saját fiát szidta, felbőszített anyai ösztöne biztos volt benne, hogy soha többé be nem teszi a lábát ebbe a boltba. Már éppen indulni készült, amikor Perry a háttérből halk, puhatolózó hangon megkérdezte: - Mit szólnál esetleg egy cukorkához? - és egy titkos fiókból fürgén elővarázsolt egy nagy szem mentolos cukrot, melyet a mutató és hüvelykujja között tartva a fiú felé nyújtott. A gyermek azonnal abbahagyta a sírást, egyik szeme kételkedve kibukkant anyja szoknyája mögül, és a cukorra szegeződött. Az anya a bizalomnak eme jelére megállt, és kérdőn nézett a gyermekre. - Szeretnéd? - kérdezte. A fiú egy utolsó, görcsös hüppögéssel bólintott, és apró kezét Perry felé nyújtotta. A cukorka hamarosan eltűnt a maszatos szájban, és most, hogy helyreállt a béke, Perry folytatta a gyermek nyugtatgatását, az anya kiengesztelését, míg végül némi válogatás után - legalábbis Perry ezt próbálta elhitetni velük - figyelemreméltó üzletet ütöttek nyélbe. Amikor távoztak, udvariasan az ajtóig kísérte őket, fogadva az asszony utolsó hálás pillantását, miközben Brodie, aki sértődötten a háttérbe húzódott, komoran meredt utánuk. Perry visszatért a boltba, elégedetten dörzsölve a kezét. Különös fiatalember volt, akinek önbizalmát kizárólag képzelt képességei táplálták, és ügyet sem vetett valós tulajdonságaira, mint amilyen a gyorsaság és az ösztönös megérzés volt: annak ellenére, hogy épp az imént aratott sikert diplomáciai és taktikai érzékével, nem érzett mást, mint alázatos elégedettséget, amiért sikerült megtartania egy vásárlót magának a komor mesternek, Brodie-nak a szeme láttára. Most is tiszteletteljesen nézett rá, Brodie azonban csak ennyit mondott: - Nem is tudtam, hogy a sapkáinkkal cukrot is osztogatunk! Ezzel sarkon fordult és bevonult az irodájába. Kezdetét vette a nap. Brodie sokáig ki sem mozdult a kuckójából, teljesen lefoglalták sötét gondolatai. Komor arcán árnyak suhantak át, mint felhők egy hatalmas hegy előtt. Szenvedett. Vasszilárdságú akaratereje ellenére egyfolytában a fülét hegyezte, figyelte a bolthoz közelgő lépteket, és alaposan kielemzett minden behallatszó hangot, próbálva megkülönböztetni a vevők és a nyugtalanul fel-alá járkáló Perry által keltett zajokat. Bár eddig sosem figyelt tudatosan ezekre a hangokra, úgy érezte, ma nagyon kevés hallatszik belőlük, és azok sem túl meggyőzőek. A nap az ablakon keresztül mintha minden sugarát ráárasztotta volna, és a latyaknak, ami a sokáig tartó fagyot követte, már nyoma sem volt. Kellemes, langyos idő volt, és Brodie tudta, hogy az emberek a tavasz közeledtét érezve az utcára tódulnak, és lelkesen járni kezdik a boltokat, ennek ellenére semmi sem törte meg a kinti csendet. Az üres válaszfal mintha elolvadt volna éles pillantása alatt, és a szomszédban óriási nyüzsgést és forgalmat látott. Hirtelen épp az ellenkezője kerítette hatalmába reggeli gúnyos magabiztosságának, és elképzelte, amint a vevők szinte egymást taposva igyekeznek vásárolni a szomszéd üzletben. Idegesen beleharapott a szája szélébe, felvette a korábban már elhajított reggeli újságot, és megpróbált olvasni, néhány perc múlva azonban bosszúsan azon kapta magát, hogy ostobán bámulja a válaszfalat, mintha az hipnotizálná őt. Rosszkedvűen arra gondolt, milyen kellemes volt régen hátradőlve üldögélni a karosszékében - mást nem is csinált -, egyik szemét a félig nyitott ajtó résén keresztül Perryn és azokon tartani, akik bemerészkedtek a birodalmába. Az alantas munkák teljességgel a segédjére tartoztak, aki végrehajtotta királyi parancsait, és ő, már maga sem tudta, milyen régen, a kezét sem emelte fel, hogy levegyen egy kalapot a polcról vagy becsomagoljon valamit. A legtöbb vevővel egyáltalán nem törődött, de voltak páran, akiknek a jelenlétében lesétált a boltba, bólintással köszöntötte az illetőt, kezébe fogta a szemrevételezés alatt álló kalapot, végigsimított a tetején vagy megigazította a karimáját, némán dicsérve saját áruját, mintha azt mondaná: „Veszed vagy nem veszed, ennél jobbat úgysem találsz sehol!” Csupán néhány, a legjobb családból származó személyt szolgált ki személyesen és tüntetett ki a figyelmével. Milyen csodálatos érzés volt tudni, hogy az embereknek hozzá kell jönniük! Zsarnoki agyában meg sem fordult, hogy a versenytársak és a választási lehetőség hiánya hajtott nagyon sok vevőt hozzá, és a szükségszerűség virágoztatta fel az üzletét; most azonban, ahogy ott üldögélt egyedül, rájött, hogy egyeduralma, legalábbis egy időre, véget ért. Ennek ellenére elhatározta, hogy semmit sem fog változtatni a viselkedésén: ha eddig nem - 110 -
kényszerült rá, hogy a vevők után fusson, megpróbálva rájuk tukmálni az áruját, most biztos nem fogja elkezdeni. Soha életében senki után nem futott, és most komor fogadalommal erősítette meg szokását. Az idő homályába vesző régi napok, amikor elkezdte működését Levenfordban, és melyekre már alig emlékezett, most felködlöttek előtte: azonban e ködön keresztül is olyasvalakiként látta magát, aki soha nem kért szívességet, nem hízelgett senkinek és nem alázkodott meg senki előtt. Bár akkor még nem volt itt Perry, büszkén, becsületesen és elszántan dolgozott. És sikerrel járt. Felcsillant a szeme, amint a ranglétrán való lassú felemelkedésére és annak velejáróira gondolt: elismerte a Városi Tanács, beválasztották a Bölcsek Klubjába, felépült a háza, és attól kezdve csak felfelé haladt, amíg elérte azt a különös, elszigetelt, de mindenki által elismert pozíciót, amelyet ma is birtokolt a város életében. Mindezt az ereiben csörgedező jófajta vérnek köszönheti, gondolta, az emelte a csúcsra, ahová tartozik, mindazon hátrányok ellenére, amelyek fiatalkorában akadályt jelentettek számára. Az ősök vére, amely - mint egy nemes ló esetében - az első pillantásra meglátszik az emberen, és amely most sem fogja cserbenhagyni. Hirtelen a jelenlegi méltatlan helyzete fölött érzett harag hullámai söpörtek át rajta, és indulatosan felpattant. - Csak próbálják meg elvenni tőlem! - kiáltotta hangosan, öklét a magasba emelve. Jöjjenek, ahányan csak vannak! Eltörlöm őket a föld színéről, ahogyan mindenkit, aki szembe mer szállni velem! Volt egy korhadt ág nevemnek fáján - ordította -, én azonban levágtam azt az ágat! Szétzúzok mindenkit, aki ujjat húz velem! James Brodie vagyok, és fütyülök mindenre és mindenkire! Csak próbáljanak meg keresztbe tenni nekem, próbálják meg ellopni tőlem az üzletemet, próbálják meg elvenni mindenemet! Akármi történjék, én akkor is én vagyok! Visszaereszkedett a karosszékébe; észre sem vette, hogy felállt, ahogyan azt sem, hogy az üres irodának kiabál, és minden idegszálával utolsó gondolatába kapaszkodott, mely csodálatos elégedettséggel töltötte el. Ő volt James Brodie, és rajta kívül senki sem érthette, nem foghatta fel, milyen fantasztikus érzést jelentett ez számára. Gondolatai eltávolodtak jelenlegi kellemetlen helyzetétől, a fennkölt álmok és vágyak táján kalandoztak. Feje a mellkasára hanyatlott, és egy időre beleveszett annak a jövőbeli napnak a színezgetésébe, amikor végre szabadjára engedheti büszkeségéből fakadó vágyait, és végre kielégítheti a felsőbbrendűség és tisztelet utáni sóvárgását. Végül nagyot sóhajtott, és mintha kábult álomból ébredne, pislogott néhányat és megrázta magát. Ránézett az órájára, látva, hogy a nap, és ezzel együtt a maga választotta magány is a végéhez közeledik. Lassan felállt, hatalmasat ásított, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd arcára a közöny kemény álarcát kényszerítette, és mint mindennap, lement a boltba, hogy megszámlálja a bevételt. Ez rendkívül kellemes feladat volt, amelyet főúri méltósággal hajtott végre, mint egy hűbéres, aki jobbágya adóját fogadja. Perry általában nagy halom csillogó ezüstöt, ragyogó aranyfontot és néha egy-egy ropogós papírpénzt adott át Brodie-nak, aki a bevételt azonnal elsüllyesztette a zsebében. Miután ez megtörtént, hanyagul átfutotta az eladott áruk listáját - biztos volt benne, hogy Perry sosem merné becsapni, mivel, saját szavaival kifejezve, „az lenne a kis vakarcs utolsó próbálkozása az életben” -, rácsapott duzzadó zsebére, fejébe vágta a kalapját és távozott, Perryre hagyva a bolt bezárásának feladatát. Ma este azonban Perry arcán zavar és kétségbeesés tükröződött, amit az első pillantásra látni lehetett. Máskor büszke alázattal húzta ki a pénztárfiókot, mintha azt mondaná: „Lehet, hogy nem sok, de ennyit tettünk ma önért, Mr. Brodie.” Most szokásos mozdulata félénk volt, és közben idegesen megrándult az arca. - Csendes napunk volt, uram - mondta halkan. - Pedig az idő jó - vetett ellent Brodie ingerülten. - Mit akarsz nekem bemagyarázni? Rengetegen járnak az utcán! - Igen, valóban - felelte Perry -, de elég sokan... pontosabban jó néhányan bementek... Hirtelen elhallgatott. - Látványos a kirakatuk - fejezte be esetlenül. Brodie a fiókba nézett, és csupán hat nyomorúságos ezüstshillinget látott benne.
Negyedik fejezet - 111 -
A Levenfordi Bölcsek Klubja ülést tartott. Bár a ma esti ülés semmiképpen sem volt plenárisnak nevezhető, a helyiségben sűrű füst gomolygott, s az a hat tag, aki jelen volt, a kandallóban lobogó barátságos tűz mellett üldögélt, és kedvére elmélkedett a nyugalmas légkörben. Ketten csendben és nagy egyetértésben dámáztak, a többiek pedig hátradőltek foteljeikben, szivaroztak, pipáztak, beszélgettek és értékes gondolataik folyását grogjuk gyakori kortyolgatásával serkentették. A társalgást hosszú szünetek tarkították, és ezek a szünetek a válogatott fordulatokban bővelkedő nyelvezet ellenére időnként sokkal mélyebb jelentést hordoztak, mint a hangosan kimondott szavak, a pipafüst szaga áthatóbb volt minden velős jelzőnél, a tagok pillantása pedig megfelelően tűnődő, elmélkedő és intellektuálisan réveteg. Felsőbbrendű agytevékenységükhöz illő viseletben ücsörögtek a klub szent társalgójában - amely azoknak a személyeknek a gyülekezőhelye volt, akik többre tartották magukat levenfordi embertársaiknál -, és nagyon elégedettek voltak kiválóságuk tudatában. A klubtagságot elnyerni már magában is jeles teljesítmény volt, amely azonnal egyfajta fémjelzést jelentett ezen boldog személyek számára, és kivívta a kevésbé szerencsések irigységét. A klubtagok szívesen mondogatták nekik, unott ásítás kíséretében: „Nos, azt hiszem, elballagok a klubba. Ma este lesz egy kis megbeszélés!”, és azzal irigy pillantások kíséretében, hanyag léptekkel távoztak. A kívülállók számára a klub társadalmi presztízse óriási volt, ahogyan intellektuális jelentősége is, mivel a jól hangzó név - Bölcsek Klubja - a tiszta ész és értelem ritka és kifinomult jelenlétét sugallta. Igaz, egyszer egy az oxfordi egyetemen végzett művelt tanár, aki a levenfordi főiskolára jött oktatni, megjegyezte kollégájának: „Amikor meghallottam a nevet, én is szerettem volna a klubhoz tartozni, de aztán rájöttem, hogy a tagok nem csinálnak mást, csak isznak és pipáznak.” Ugyan mit tudhatott ez az ostoba angol bohóc? Nem hallott talán a telente tartott hat előadásról, melyet hosszas vita követett? Nem látta a csinos nyomású szillabust, amely mint egy amulett, ott lapult minden klubtag jobb felső mellényzsebében, rajta az az évi előadások címével és témájával? Ha látta volna, ilyen és hasonló címeken legeltethette volna a szemét: „Halhatatlan költőnk - felolvasásokkal”; „A postagalamb szerepe az egészségben és a betegségben”; „A hajóépítés fejlődése Clyde királyi városában”; „Skót ész és humor - helyi anekdotákkal”; „Szegecselőmunkásból igazgató - a néhai levenfordi Mathias Gloag élettörténete”. Egyszóval igen fajsúlyos előadások hangzottak el a klubban, azonban az olyan estéken, amikor a tagok agyát nem terhelték ilyen fontos ügyek, és a faj és nemzet problémáját sem próbálták megoldani, egyszerűen csak lazítottak - mi rossz van egy kis pletykálkodásban, pipázásban, dámázásban vagy akár whistelésben? És mivel Phemie háza alig egy saroknyira állt, mi rossz van abban, ha néha hozattak egy-egy üveg italt, vagy átmentek a csinos kis hátsó szalonba? Ezekre a kérdésekre természetesen lehetetlen válaszolni. Ráadásul ennek a nemhivatalos városi tanácsnak a feladata volt részletesen megtárgyalni a városlakók éppen aktuális ügyeit. Elmélkedésük tárgyainak sorába ugyanúgy beletartozott Gibson feleségének zsémbes természete, mint az, hogy Blairrel, a Main farm tulajdonosával szemben milyen intézkedéseket foganatosítsanak, aki hagyta, hogy tehenei a szükségüket a városba vezető főúton végezzék el; és volt egy különleges jellemvonásuk is, amely jól mutatta a levenfordiak méltányosságát, miszerint a tagokat semmi sem védte meg attól, hogy klubtársaik alaposan kibeszéljék őket. Ma este James Brodie volt a téma, melyet a sarokban üresen álló fotelje vetett fel. Némi hallgatás után valaki megjegyezte: - Brodie késik ma este. Kíváncsi vagyok, egyáltalán eljön-e. - Itt lesz, nyugodjon meg - mondta Gordon polgármester. - Még sosem volt olyan rendszeres a dolgaiban, mint mostanában. Tudja, fenn kell tartania a látszatot. Körülnézett, helyeslést várva a többiektől. - Azt akarom ezzel mondani - magyarázta -, hogy úgy kell tennie, mintha mi sem történt volna, különben nevetség tárgyává válik. A többiek szívták a pipájukat, és némán bólogattak. Az egyik dámajátékos lépett egyet, majd elgondolkodva felnézett a meleg, pipafüstös levegőbe, és azt mondta: - Hogy repül az idő! Lassan már egy éve lesz, hogy kihajította a lányát azon a viharos éjszakán. - 112 -
- Egész pontosan egy hét múlva lesz egy éve - jegyezte meg Paxton, aki arról volt híres, hogy jól ért a számokhoz. - Mary Brodie-t viszont azóta sem látta senki Levenfordban. Akkor is azt mondtam és most is azt mondom, gonosz és kegyetlen dolog volt, amit James Brodie azon az éjszakán tett. - Hol van most a lány? - kérdezte valaki. - Az a hír járta, hogy a darrochi Foyle család szerzett neki munkát - felelte Paxton -, ez azonban ostobaság. Teljesen egyedül ment el. Az orvos segíteni akart neki, de ő nem kért belőle. Azt mondják, Londonban, egy nagy házban dolgozik szolgálólányként szegényke. Foyle-ék semmit sem tettek érte, mielőtt visszatértek volna Írországba. - Pontosan így van! - szólalt meg a másik dámajátékos. - Az öreg Foyle-t nagyon megviselte a fia elvesztése. Szörnyű katasztrófa volt. Soha nem felejtem el azt az éjszakát. A nővéremnél voltam látogatóban, és hazafelé tartottam a tomboló szélben, amikor egy repülő pala alig egy hajszálnyival suhant el a fülem mellett. Majdnem levágta a fejemet. - Az sokkal nagyobb veszteség lett volna a város számára, mint a Tay híd elvesztése gúnyolódott Grierson a foteljéből. - Ugyanis kénytelenek lettünk volna egy emlékművet állítani magának a főtéren, hasonlót a George téren álló új Livingstone-szoborhoz. Gondoljon bele, mit veszített! Ha eltalálja az a pala, azóta már Skócia hősei közé tartozna! - Az új hídnak sokkal erősebbnek kell lennie az előzőnél, hogy én átmenjek rajta! Milyen szégyen, hogy annyi ember odaveszett! Szerintem meg kellene büntetni azokat, akik felelősek a híd leszakadásáért! - jegyezte meg gyorsan az első dámajátékos, enyhítendő a helyzetet. - Badarság! A Mindenhatót nem lehet megbüntetni! - morogta Grierson. - Ez Isten akarata volt, és rajta nem lehet számon kérni a károkat... Legalábbis sikerrel nem. - Ejnye Grierson! - szólt rá a polgármester, címénél fogva. - Vigyázzon a nyelvére, hiszen ez már valóságos istenkáromlás! - Ugyan már, polgármester! - mondta Grierson engesztelő hangon. - Egyszerűen csak arról van szó, hogy ez a törvény. Nem szántam sértésnek sem a céggel, sem a Mindenhatóval, sem magával szemben - tette hozzá vigyorogva. Kényelmetlen csend támadt, és úgy tűnt, a korábbi egyetértés felborult, egy idő után azonban a polgármester folytatta: - Brodie-nak nem nagyon megy az üzlet mostanában. Soha nem látok egy teremtett lelket sem a boltjában. - A Mungo cég árai bárkinek a boltját kiürítenék, aki megpróbál szembeszállni velük mondta Paxton, sajnálkozást színlelve. - Elhatározták, hogy előbb tönkreteszik Brodie-t, és majd csak utána hajtanak rá a nyereségre. Brodie nagyon elszúrta ezt a dolgot, és szerintem hamarosan bezárhatja a boltját. - Bizony, bizony, tönkremegy - duruzsolta Grierson, aki a foteljében ülve olyan tudálékos képet vágott, mintha zaftos információk birtokában volna az üggyel kapcsolatban. - Egy biztos - folytatta Paxton -, kiszámíthatatlan alak ez a Brodie. Elfogyott a pénze... Két kézzel szórta mindenfélére, ami megtetszett neki. Mindenből a legjobbat vette, és mégis úgy tett, mintha az sem volna elég jó neki. Nézzék meg a ruháját, az új nyakkendőtűjét és pecsétgyűrűjét, na meg... - mielőtt befejezte volna a mondatot, óvatosan körülnézett - ...a grandiózus vidéki kastélyát! A társaság tagjainak arcán gúnyos mosoly suhant át. - Az lehet, de nézzék meg idős feleségének a cipőjét, ruháját és egész „elegáns” megjelenését - szólalt meg Grierson. - Nézzék meg a bankszámláját... A kislánya, Nessie, két héttel később fizette be a tandíjat ebben a negyedévben, mint kellett volna. Figyeljék meg azt a különös kifejezést a büszke szemében, amikor azt hiszi, senki sem látja. Én mondom maguknak, ez a nagy ember - mert ő annak tartja magát - kezd a tönk szélére csúszni. Egy pillanatra elhallgatott, majd sokat sejtetőn lehalkította a hangját. - Lehet, hogy tévedek, de szerény véleményem szerint James Brodie élete eddigi legnehezebb időszakát éli. És ha nem vigyáz, hamarosan ott találja magát, ahová annyi embert letaszított... A csatornában! - Igen, ellenségnek borzalmas. Ha már a csatornáról van szó, el kell mesélnem valamit... Paxton elgondolkodva beleszívott a pipájába. - Múlt szombat este Brodie boltja előtt haladtam el, amikor nagy felbolydulás állított meg. - 113 -
Ismét pöffentett kettőt a pipájával. - Egy nagydarab, részeg munkás volt bent a boltban, kezében a heti bérével. Ott állt imbolyogva Brodie előtt, és egymás után kérte a kalapokat, főkötőket és mindent, amit csak a boltban kapni lehetett. Látszott rajta, hogy az egész készletet fel akarja vásárolni, és fizetett is volna érte. Brodie vérben forgó szemmel meredt rá, pedig biztos nagy szüksége volt a pénzre. A történet csúcspontjára érve Paxton megszívta a pipáját, majd folytatta: „Ha nem tudja mondani, hogy »kérem«, amikor hozzám beszél - sziszegte Brodie -, akkor itt nem kap semmit! Más helyeken talán elviselik az ilyen stílust. Menjen oda, ha akar, de ha hozzám jön, viselkedjen rendesen vagy tűnjön a fenébe!” Nem hallottam, hogy a másik mit válaszolt, de borzalmasan feldühíthette Brodie-t, mivel megkerülte a pultot, nyakon ragadta a fickót, és mielőtt azt mondhatta volna, „fapapucs”, már ki is hajította a boltból, bele a vízelvezető csatornába, egyenesen a lábam elé! A történetet hosszú csend követte. - Igen - sóhajtotta egy idő után az első dámajátékos -, rendkívül indulatos ember! A büszkesége egyenesen rémisztő. Az az ő legnagyobb ellensége. Régebben nem volt ennyire feltűnő a dolog, de az elmúlt néhány év során nagyon elszaladt vele a ló. Gőgös, mint Lucifer. - És szerintem ugyanúgy el is fog bukni - szúrta közbe Grierson. - Nem lát a saját hiúságától! Egyre inkább a hatalmába keríti, és lassan már a mániájává válik. - És az a nevetséges rögeszméje, hogy rokonságban áll a Wintonokkal! - jegyezte meg Paxton halk, óvatos hangon. - Esküszöm, meggyőződése, hogy őt illetné a grófi cím. Furcsa, hogy titkolja, de egyben élvezi is a dolgot. - Úgysem ismernék el! Meglehet a neve hozzá, úgy nézhet ki, mint a Wintonok, de mi haszna van belőle? Semmivel sem tudja bizonyítani! - Attól tartok, hogy a bizonyíték hétpecsétes titok - jegyezte meg Grierson -, ugyanis több mint valószínű, hogy ami régen történt, az nem volt éppen törvényes. Ez az oka, hogy barátunk nem hirdeti fennen származását. Innen eredhet az a bizonyos rokoni kapcsolat. - Ő azt állítja, hogy ez nem csupán rokoni kapcsolat - mondta Gordon lassan. - Nem bizony! A mániája már ennél is nagyobbra duzzadt. Nem szívesen mesélem el a következő esetet, mivel magam sem vagyok teljesen biztos benne, de nem említek neveket, maguk pedig ígérjék meg, hogy nem adják tovább! Olyasvalakitől hallottam, aki látta James Brodie-t hullarészegen. Nem sokan látták ilyen állapotban - folytatta -, mivel vigyáz a jó hírére, de aznap este megoldódott a nyelve, és elmesélte... - Majd egy másik alkalommal, polgármester úr! - kiáltotta Paxton hirtelen. - Csend, ember! Hallgasson! - Ami azt az újfajta csapdát illeti, polgármester úr, elmondaná... A következő pillanatban Brodie lépett be. Az ajtóban megállt, hunyorogva a kinti sötétség után szemébe vágó lámpafénytől, és hirtelen az a keserű gyanúja támadt, hogy egy perccel előbb a szúrós nyelvek még róla pletykáltak. Merev arcán sápadt komorság ült, ahogy végignézett a társaságon, és biccentése inkább kihívás volt, mintsem üdvözlés. - Jöjjön beljebb! - hívta Grierson sima hangon. - Éppen azon tűnődtünk, hogy ideértek-e már az esőfelhők. - Még nem esik - mondta Brodie mogorván. Hangja lapos volt, kiveszett belőle a régi rezgés, és arcának merev maszkjához hasonlóan nem fejezett ki mást, csak sztoikus kitartást. Elővette a pipáját, és nekilátott megtömni. Egy zöld vászonkötényt viselő öregember, a klub küldönce és mindenese dugta be a fejét az ajtó nyílásán, akinek néma kérdésére Brodie „A szokásost!” választ adta. A társaságra átmeneti csend telepedett, amíg az öregember vissza nem tért, és a nagy pohár whiskyt remegő kézzel át nem nyújtotta Brodie-nak. A polgármester kötelességének érezte megtörni a zavart csendet. Brodie-ra nézett, és barátságos hangon, a többiek ijedt pillantásával mit sem törődve megkérdezte: - Nos, Brodie klubtárs, hogy mennek a dolgok? Mi hír a világban? - Nagyon jól, polgármester úr - felelte Brodie lassan. - Igazán nincs miért panaszkodnom. Hangjának erőltetett közönye szinte már tragikus volt, és nem tévesztette meg az egybegyűlteket, Gordon azonban szívélyességet színlelve tovább ütötte a vasat. - 114 -
- Ennek örülök! Így kell ezt csinálni! Mindennap várjuk a hírt, hogy a Mungo üzlet csődbe ment... Brodie ezt az udvarias kitalációt és az azt követő helyeslő morajt nem azzal a dölyfös elégedettséggel fogadta, mint hat hónappal ezelőtt tette volna, hanem jelenlegi helyzetének köszönhetően üres közönnyel, amit a többiek is észrevettek. A távollétében szabadon kitárgyalhatták, kritizálhatták, elítélhették, sőt kedvükre pocskondiázhatták, mikor azonban közöttük volt, vele kapcsolatos érzelmeik érezhetően meggyengültek nyomasztó jelenléte hatására, és gyakran előfordult, hogy szinte akaratuk ellenére olyan hízelgő megjegyzéseket tettek, amelyeket egyáltalán nem gondoltak komolyan és amelyeket nem állt szándékukban kimondani. Brodie olyan ember volt, akivel bölcsebbnek tartották nem szellemeskedni, akivel jobb volt szőrmentén bánni, akivel biztonságosabb volt egyetérteni, mint vitatkozni, most azonban, amint észrevették ingerültségét felmerült bennük annak lehetősége, hogy talán vaskeménységű akaratereje kezdi végre cserbenhagyni. A sarokból felhangzó lágy, behízelgő, az egész társasághoz intézett hang törte meg a meditáció általános csendjét. - Ha arra számítanak hogy a cég bezárja a boltját, nos, arra még várniuk kell - duruzsolta Grierson. - Miért? - kérdezte valaki. - Ó, ez csak amolyan szóbeszéd - felelte Grierson önelégülten; összeszorította a száját, ujjai hegyét egymáshoz illesztette és rámosolygott a társaságra, különösen Brodie-ra, aki ennek hallatán gyorsan felpillantott bozontos szemöldöke alól. Nem félt Griersontól, de múltbéli tapasztalatai alapján erősen tartott sunyi, alattomos természetétől és gonosz, számító húzásaitól. - Miről van szó, ember? ~ kérdezte Paxton. - Ki vele! Most azonban, hogy sikerült felcsigáznia kíváncsiságukat, Grierson egyáltalán nem sietett megosztani velük titkos információját. Csak mosolygott öntelten, lassan húzogatva orruk előtt a mézesmadzagot. - Ugyan! Biztos nem érdekel senkit - dorombolta. - Ez csak amolyan kis helyi pletyka, amit elém fújt a szél. - Maga tudja, miről van szó, Brodie? - kérdezte Paxton, aki véget próbált vetni az idegesítő halogatásnak. Brodie némán megrázta a fejét, és keserűen azon tűnődött, miként lehet az, hogy Grierson mindenbe elsőként üti bele az orrát és utolsóként húzza ki. - Csak egy apró, jelentéktelen értesülés - ismételte Grierson, egyre fokozódó elégedettséggel. - Akkor nyögje már ki, maga szörnyeteg! - Nos, ha már mindenáron tudni akarják, most, hogy szilárdan megvetették a lábukat, a Mungo járási ügyvivője távozik. Úgy hallottam, rendkívül jól megy nekik az üzlet. Nyájasan Brodie-ra mosolygott, és folytatta. - Ráadásul nagyon ügyes húzást csináltak, amikor a megüresedett helyet - ami nagyon jó helynek számít - felajánlották egy levenfordi személynek. Az illető azonnal elfogadta az ajánlatot. - Ki az a személy? - kiáltották egyszerre többen is. - Ó, egy nagyon értékes ember, és mostantól ő a Mungo cég helyi ügyvivője. - Kiről van szó? - Nem másról, mint a mi barátunk segédjéről, a fiatal Peter Perryről! - felelte Grierson, diadalmasan Brodie-ra mutatva. Hirtelen mindenki egyszerre kezdett beszélni. - Ezt nem mondja komolyan! - Idős, özvegy édesanyja odalesz a gyönyörűségtől! - Micsoda előrelépés egy ilyen fiatalember számára! - Ott majd jól megszedheti magát! Majd, amint a váratlan helyi pletyka okozta első izgalom elült, és rádöbbentek, hogy valójában mit is jelent ez Brodie számára, hirtelen csend támadt, és minden szempár felé fordult. Brodie-t annyira megdöbbentette a hír, hogy valósággal mozdulatlanná dermedt: hatalmas testének minden izma megfeszült, foga egyre erősebben harapta pipája szárát. Tehát Perry elhagyja. Perry, akitől egy ideje erősen függött, mivel rájött, ő maga annyira kijött az árusítás gyakorlatából, hogy - 115 -
egyszerűen képtelen leereszkedni ehhez a munkához, még akkor is, ha így akarja. Éles reccsenés törte meg a csendet, mivel a hír fölött érzett keserűség hirtelen olyan erővel támadt rá, hogy elharapta a pipa szárát. Egy hosszú másodpercig megbabonázva meredt a kezében tartott pipafejre, majd a szárdarabot kiköpte a földre, és tekintete ismét visszatért a tönkretett pipára. - Szerettem ezt a pipát - motyogta maga elé, nem lévén tudatában, hogy a többiek is hallják. - Ez volt a kedvencem... Hirtelen észrevette a rámeredő arcokat, mintha egy arénában ülne, az ő szórakoztatásukra, és rájött, meg kell mutatnia nekik, hogyan viseli ezt a kemény csapást, vagy ami még jobb, megmutatni, hogy egyáltalán nem jelent számára megrázkódtatást. A poharáért nyúlt, és a szájához emelte: a keze egyáltalán nem remegett, majd Griersonra nézett, aki azonnal lesütötte a szemét a rezzenéstelen tekintet előtt. Abban a pillanatban a fél kezét is odaadta volna, ha képes egy olyan megjegyzéssel visszavágni, ami a másik elevenébe hatol, sajnos az agya azonban nem járt elég gyorsan, és így a tőle megszokott vicsorszerű grimaszt az arcára erőltetve csak ennyit tudott mondani: - Nincs semmi baj! Engem ez egyáltalán nem aggaszt! - Remélem nem viszi magával a maga vásárlóit - jegyezte meg Paxton színlelt aggodalommal. - Szerintem ez rendkívül mocskos húzás volt tőlük, Mr. Brodie - mondta az egyik dámajátékos behízelgő hangon. - Perry ismeri a maga vevőit. - Az ilyen Mungo-félék mindig okosan lépnek. Átkozottul rafinált banda - jegyezte meg egy másik hang. - Én úgy gondolom, hogy Perry részéről ez egyszerű gyávaság - mondta Grierson elgondolkodva. - A süllyedő hajóról menekülő patkányt juttatja az eszembe. Döbbent csend támadt a megjegyzés hallatán, amely a legegyértelműbb sértés volt, amit Brodie a klubban valaha kapott. Arra számítottak, hogy feláll és szétlapítja Griersont, darabokra szaggatja embertelen erejével, ehelyett azonban úgy ült a foteljében, mintha nem értette vagy nem hallotta volna a másik megjegyzését. Miközben gondolatai egy homályos szakadékban tévelyegtek, az járt a fejében, hogy ez volt a legsúlyosabb csapás az összes eddigi közül, pedig már korábban tönkretették. Nem sajnálták hatalmas tőkéjüket bevetni vele szemben a küzdelembe. Számtalanszor kitoltak vele, most azonban azzal, hogy elveszik tőle Perryt, elfűrészelték alatta az utolsó ágat is. Felrémlett benne segédje aznapi különös, zavart viselkedése, félig alázatos, félig diadalmas arckifejezése, mintha egyszerre lett volna boldog és sajnálkozó, mintha mondani akart volna valamit, de képtelen lett volna összeszedni a bátorságát hozzá. Furcsamód nem hibáztatta Perryt, mivel belátta, hogy a másik csupán elfogadott egy jobb állást, mint amilyet ő adhatott neki, és ehelyett minden ellenséges érzülete, amely a lelkében tombolt, a Mungo vállalat felé fordult. Abban a pillanatban azonban nem gyűlöletet érzett, hanem valamiféle különös szánalmat saját maga iránt, amiért neki, egy ilyen nemes, értékes embernek így kell szenvednie mások aljassága miatt, és amiért ennek következményeképpen állandóan hamis közönyt kell színlelnie, pedig dölyfös arroganciája mind ez idáig valóságos páncélként védte a külvilágtól. Elmélkedése közepette ismét tudatára ébredt az őt figyelő számos szempárnak, és tisztában volt vele, hogy most mondania kell valamit. Amikor elkezdte, még maga sem tudta, hová fog kilyukadni, de igyekezett dühbe gurulni. - Én mindig tisztességesen játszottam! Mindig tiszta volt a kezem! Sosem alacsonyodnék le a zsarolás és korrupció szintjére, és ha sikerült elcsábítaniuk tőlem azt a kis nyamvadékot, akkor legyenek vele boldogok! Legalább nem nekem kell kirúgnom... Igen, megtarthatják, ameddig csak akarják! Egyáltalán nem érdekel a dolog! Saját szónoklata hatására magához tért, elragadta a hév, melyet valójában nem is érzett, hangja magabiztosabbá vált és felerősödött, tekintetébe kihívás és büszkeség költözött. - Rá sem hederítek! - kiáltotta. - De az biztos, hogy többé nem fogadom vissza! Csak húzza az igát náluk, amíg bírja, de aztán amikor kirúgják, nekem ne jöjjön nyüszítve, hogy kéri vissza a régi állását, mert úgy penderítem ki, hogy a pokolban áll meg! Nagyon gyorsan meglépett tőlem, és most biztosan azt hiszi, hogy megcsinálta a szerencséjét, szerencsétlen bolond, de ha majd ismét ott találja magát az árokban, ahonnan kiemeltem, átkozni fogja azt a napot, amikor elhagyta James Brodie üzletét! - 116 -
Teljesen átalakult, magával ragadta saját beszéde, és most már egész lényével hitte, amit mondott, és ami tökéletesen ellenkezett azzal, amit néhány perce gondolt. Saját erejének tudatában tágra nyílt szemekkel, rezzenéstelen pillantással nézett vissza klubtársaira. Valósággal itta magába a tényt, hogy még mindig föléjük tud emelkedni, le tudja nyűgözni őket, és amikor végül támadt egy ötlete, melyet rendkívül jónak talált, felpattant és elkiáltotta magát: - Nem! Ennyi nem elég, hogy kihozza James Brodie-t a sodrából, sőt még az sem, amit a mi kedves sarokban üldögélő barátunk felvetett. Ha engem panaszkodni hallanak, akkor tudni fogják, hogy ideje elővenni a gyászkarszalagot, és az nagyon soká lesz, nekem elhihetik. Persze ez csak vicc volt - a szeme huncutul rájuk villant -, és istenemre mondom, olyan vicc, ami megér egy italt mindannyiunk számára! Uraim - kiáltotta dölyfös hangon -, nem rekesztjük be az ülést, hogy meghívhassam önöket egy pohár italra? A mulatozás megorrontó klubtársak boldogan megtapsolták, fellelkesülve nagylelkűségén és az ingyen ital gondolatán. - Kedves magától, Brodie! - Éljen Skócia! Így beszél egy igazi férfi! - Szívesen magával tartok: egy ital jót tesz ebben a hidegben! - Az igazgató szívélyesen hátba veregette Brodie-t. - Kedves barátom, maga egy igazi csodabogár! Egy oroszlán bátorsága, egy bika ereje és az ördög büszkesége lakik magában... Egyszerűen nincs párja! Biztos vagyok benne, hogy inkább meghalna, mint hogy behódoljon valakinek. E szavak hallatán felálltak, és Grierson kivételével mindnyájan Brodie köré csoportosultak. Brodie szúrós pillantása körülfogta őket, egyszerre bátorítva és korholva, jóváhagyva és leigázva, helyeselve és figyelmeztetve, mint egy uralkodó, akit körülvesznek udvaroncai. Vére, amely nemes volt, akár egy uralkodóé, sokkal méltóságteljesebben keringett az ereiben, mint az a híg, savós lötty, mely az övékben folydogált. Nehézkes agya tekervényeiben úgy érezte, hogy valami nagy és nemes tettet hajtott végre, és gesztusa, a vele esett katasztrófa ellenére, egyszerre volt magasztos és fennkölt. - Menjünk már! - kiáltották, fellelkesülve a máskor megközelíthetetlen Brodie szokatlan közvetlenségén és nagylelkűségén, ráadásul alig várták, hogy a sűrű, aranyszínű ital, amelyre meghívta őket, végre lecsorogjon a torkukon. Ahogy kivezette őket a hátsó ajtón, és néhány perccel később betódultak Phemie hátsó szalonjába, Brodie tudta, hogy elmúlt a veszély, és ismét sikerült fölébük kerekednie. Hamarosan megkapták az italt, méghozzá a legjobb Chieftain whiskyt, és mindenki Brodie nagylelkűségét, józan ítélőképességét és erejét ünnepelte. Amint kicsapott egy arany egyfontost a kerek mahagóni asztalra, egy vékony hangocska az agya hátuljában emlékeztette, hogy ezt nemigen engedheti meg magának, ő azonban elhessegette a kellemetlen gondolatot, és hangosan elkiáltotta magát: - Rajta, emberek, igyunk! - Ez aztán a finom ital - duruzsolta Grierson, és nagyot cuppantva a fény felé tartotta poharát. - Lágy, mint az anyatej, és sima, mint... Nos, sima, mint a bársonyszalag barátunk kalapjain. Egyetlen baja van, méghozzá az, hogy sokkal drágább, mint az egyszerű whisky mondta, és sunyi pillantást vetett Brodie-ra. - Akkor gyorsan hajtsa fel, ember! - vágta rá Brodie harsányan. - Használja ki az alkalmat, most nem kell fizetnie érte! Esküszöm, ha mindenki olyan zsugori lenne, mint maga, a világ megállna forogni a tengelye körül! - Na ezt megkapta, Grierson! - nevetett Paxton hangosan. - Ha már fukarságról esett szó... Hallották a legújabb történetet a mi kedves barátunkról? kérdezte a polgármester, Grierson felé intve. - Nem! Mi történt? - kérdezték a többiek kórusban. - Mesélje el, polgármester úr! - Nos - kezdte Gordon fontoskodó arccal -, rövid, de annál kedvesebb kis történet. Egyik nap néhány gyerek ott játszott a mi barátunk gabonaraktára előtt egy nagy zsák bab mellett, amikor arra ment az ifjú Grierson. „Tűnjetek el, fiúk, kiáltotta, és nehogy hozzá merjetek nyúlni a babhoz, mert az apám azonnal rájön! Pontosan tudja, hány szem van a zsákban!” A társaság hangos nevetéssel díjazta az elhangzott anekdotát. - 117 -
- Nem tagadom, tudom, hány babszem tesz ki ötöt - mondta Grierson, nagyokat pislogva a pipafüstben -, de manapság, amikor olyan nagy a szegénység és annyi nehézséget kell legyőznie az embernek, kimondottan hasznos az ilyen tudás. Brodie azonban, aki büszkén ült a trónján, és belülről már fűtötte a jófajta whisky, nem hallotta a burkolt célozgatást, és nem is törődött vele. Vad diadalmámort érzett: tenni akart valamit, szabadjára engedni a tagjaiban felgyülemlett energiát, szétzúzni valamit. Megragadta Grierson vállát, majd a feje fölé emelte üres poharát, és hangos „A pokolba velük! A pokolba az összes Mungo disznóval!” kiáltással, aminek semmi köze nem volt az éppen folyó beszélgetés témájához, teljes erőből a falhoz vágta. A többiek, akik már maguk is emelkedett hangulatban voltak, vidáman biztatták. - Ez az, így kell csinálni! - Még egy kört, uraim! - Fenékig! - Énekeljünk valamit! - Halljuk! Halljuk! - kiáltoztak. Ebben a pillanatban diszkrét kopogtatás hallatszott az ajtó felől, majd a terjedelmes tulajdonosnő lépett hangtalanul a szalonba, félbeszakítva a mulatozást. - Milyen jókedvűek ma, uraim... - mondta feszes kis mosollyal, amely egyértelműen jelezte, hogy mindez egyáltalán nem méltó a társasághoz, és számára távolról sem kívánatos. - Remélem, azért nem feledkeznek meg a ház jó híréről. Bár nagyra értékelte a klubtagokkal fenntartott kapcsolatát, túlságosan távolságtartó és erkölcsös volt ahhoz, hogy tisztelje is őket. - Nem örültem, amikor meghallottam az üvegcsörömpölést - tette hozzá szigorúan. - Ne aggódjon, Phemie, kifizetem a kárát! - kiáltotta Brodie. Az asszony biccentett, mintegy jelezve Brodie-nak, hogy ebben eddig is biztos volt, de azért megkérdezte: - Mit ünnepelnek? - Az asztalfőn ülő nagyrabecsült klubtársunk megvendégel minket - felelte Grierson. - Egész pontosan nem tudom, mit ünnepelünk, de nevezheti disznótornak disznó nélkül. - Ne törődjön vele, Phemie, inkább küldjön be még egy pintet ebből a whiskyből! - kiáltotta egy hang. - Nem kér egy pohárkával, Phemie? - kérdezte az igazgató könnyed hangon. - Jöjjön, üljön a térdemre, Phemie! - rikkantotta az egyik korábbi dámajátékos, aki jelenlegi állapotában már képtelen lett volna megkülönböztetni egymástól a bábukat. - Küldje be a whiskyt, Phemie - kérte Brodie -, én pedig majd gondoskodom róla, hogy rendesen viselkedjenek! Az asszony külön-külön és együtt is megdorgálta őket pillantásával, figyelmeztetőn meglengette a mutatóujját, majd ugyanolyan halkan, ahogy érkezett, kifelé indult, halkan megjegyezve: - Ne feledkezzenek meg a ház jó híréről! Beküldöm maguknak az italt, de csendben kell maradniuk! Amikor végre becsukódott mögötte az ajtó, a társaság visszafogott jókedve ismét elszabadult, és még hevesebben tombolt, mint korábban. - Ne törődjenek Phemievel! - rikkantotta egy hang. - Az ugatása félelmetesebb, mint a harapása, de az arca szörnyűbb, mint a kettő együtt! - Annyira szigorú, hogy ember azt hinné, a fogadója maga a jó magaviselet temploma! kiáltotta egy másik. - Azt szeretné, ha hang nélkül innánk! - Van kint, a templom első részében egy új csinos leányzó - jegyezte meg a részegebb dámajátékos. - Azt mondják, Nancy, a pincérlány legalább annyira engedelmes, amennyire szép. - Hallgasson! - szólt rá a polgármester dorgáló hangon. - Ne piszkítson bele a fészekbe, amelyben ül! - Biztosan a kakukkra gondol - mondta a másik -, de én nem vagyok az! - Akarják, hogy elszavaljam maguknak Burns egyik versét? - kérdezte Paxton. - Szívesen elmondom „Az ördög a szabók között”-tet! - 118 -
- Az elnökünk szónoklatot ígért nekünk, vagy nem? - kérdezte Grierson célzatosan. - Igen, halljuk azt a szónoklatot! - kiáltotta az igazgató. - Halljuk! Halljuk! - harsogtak a többiek is. - Szónoklatot az elnöktől! Brodie önteltsége, amelyet a biztatás tovább fokozott, olyan magasságokba emelkedett, ahol korlátai megszűntek, gondolatai folyékonyan peregtek a nyelvéről, és megfeledkezett arról, hogy a szónoklás nem az erőssége. - Nos, legyen, ahogy óhajtják! - mondta. Felemelkedett, teleszívta a tüdejét levegővel, végignézett a társaság tagjain, és most, ahogy enyhén imbolyogva ott állt előttük, fogalma sem volt, hogy mit fog mondani. - Uraim - kezdte hosszas hallgatás után, megvárva a taps elültét. - Mindenki tudja, hogy ki vagyok. Brodie vagyok, James Brodie, és talán már azt is tudják, hogy mit jelent ez a név. Rövid szünetet tartott, pillantását körbehordozva az arcokon. - Igen, James Brodie vagyok, és ezt a nevet Levenford királyi városában és a város határain túl is tisztelik és becsülik. Mutassanak valakit, aki akár egyetlen rossz szót is mer szólni ellenem, és én megmutatom, mit tesz vele ez a két kéz. Hirtelen mozdulattal kinyújtotta a kezét, és torkon ragadta az üres levegőt. Felindultságában nem vette észre az arcokra kiülő unalmat és a Grierson szemében felcsillanó gúnyos mosolyt. - Ha akarnék, olyat tudnék mondani, amitől mindnyájan megdöbbennének! Pillantását ismét körülhordozta a jelenlévők arcán, majd hangját rekedt suttogássá halkította, és ravaszul megrázta a fejét. - Nem! Mégsem teszem meg! Találgathatnak, ha akarnak, de most még nem árulom el... Az ember sosem tudhatja. Soha! - Az utolsó szót már kiáltotta. - A titok azonban létezik, és ameddig élek, megtartom a nevemet! Nemrég történt velem egy kellemetlenség, amely még egy erős embert is megviselt volna, egy gyengébbet pedig egyenesen a földbe döngöl, de mit tett velem? Még mindig itt vagyok, ugyanaz a James Brodie, annyi különbséggel, hogy még elszántabb és erősebb, mint korábban. „Ha a kezed helytelenül cselekszik, vágd le!” mondja az Írás... Én is kénytelen voltam levágni a saját testemből és véremből származó hajtást, és mondhatom, meg sem rezdült az arcom, amikor ezt tettem. Volt sok bajom kívül és belül, sunyi rosszakarók és tolvaj disznók, hamis barátok, mocskos ellenségek és aljas áskálódók ármánykodtak körülöttem. Komoran Griersonra nézett. - James Brodie azonban mindezek ellenére olyan keményen és rendíthetetlenül áll a helyén, mint a Kastély Szikla! - kiáltotta diadalmasan, hatalmas öklével megdöngetve a mellkasát, majd szinte kiabálva folytatta: - Majd én megmutatom maguknak! Mindenkinek megmutatom! Miután kiöntötte az érzéseit, aminek hatására a szavak szinte ösztönösen bugyogtak elő belőle, nehézkesen leült, és halk, természetes hangon hozzátette: - És most mindenki a vendégem egy újabb körre! Szónoklatának utolsó mondatát nagy éljenzés, hangos üdvrivalgás és a kemény asztalhoz verődő poharak csörgése fogadta, amelyet Grierson mézesmázos hangja tört meg. - Nagyon jó! Nem élveztem beszédet ennyire, amióta Részeges Tom a börtönablakon keresztül a Bailly fivéreknek szónokolt! Ittak Brodie-ra, a beszédére, a jövőjére, valaki hamisan énekelni kezdett; Paxton - bár senki sem figyelt rá - tiltakozott, hogy ő is szólni kíván; a második dámajátékos megpróbált elmondani egy hosszú, bonyolult és illetlen történetet, többen is bekapcsolódtak az énekbe, amit harsogó kórus kísért. Aztán hirtelen Brodie, akinek a kedve időközben megváltozott, hidegen, kimérten és megvetéssel figyelte a mulatozókat, hátratolta a székét és felállt. Tisztában volt ezeknek a hirtelen távozásoknak az értékével. Hagyta, hogy az elázott kutyák kedvükre énekeljenek és tivornyázzanak, ő azonban visszavonult, amíg még méltóságteljesen tehette. - Mi van, ember? Csak nem akar máris hazamenni? - kiáltotta az igazgató. - Még csak most kezdtük! - Ha most itt hagy minket, rendelünk a számlájára egy újabb kört magunknak! - Várja a kedves felesége, igaz? - suttogta Grierson gonoszul. - Távozom! - kiáltotta Brodie rekedten. Begombolta a felöltőjét, toppantott egyet a lábával, és a többiek tiltakozásával mit sem törődve így szólt: - Uraim! Jó éjszakát! - 119 -
Kiáltásaik követték a hideg esti szélbe, és ahogy távolodott, egyre vadabb lelkesedéssel töltötték el: a hangok olyanok voltak, mint a hozsanna, fokozatosan halkulva, ugyanakkor kitartóan követve a hideg, édes levegőben, amely fagyott tömjénillatként emelkedett fel a zúzmarás utcakövekről. Kellemes este volt, gondolta, amint hazafelé tartott egy kihalt város néma templomaiként meredező, fehérre meszelt falú házak között. Mellkasa dagadt a büszkeségtől, mivel úgy érezte, sikerült helyreállítani presztízsét a maga és klubtársai szemében. Az elfogyasztott whiskytől léptei ruganyosak, frissek és fiatalosak voltak; lelkesedésében szeretett volna átkelni a hegyeken; egész teste bizsergett, vad, erotikus és összefüggéstelen gondolatok cikáztak a fejében. Minden ház sötét szobáit, amelyek mellett elhaladt, rejtett, ugyanakkor intim tevékenységet folytató emberekkel népesített be, és némi lelkifurdalással arra gondolt, hogy a közeljövőben találnia kell valami megoldást eddig elfojtott testi vágyai kielégítésére. A hazavezető út során azon tűnődött, hogy méltóképpen kellene befejezni ezt a csodálatos estét, és furcsamód különös várakozást érzett, amint belépett az ajtón, és határozott mozdulattal elfordította a kulcsot maga mögött. Észrevette, hogy a konyhában világos van, ami már önmagában is szokatlan és nyugtalanító, ugyanis amikor későn ért haza, a ház koromsötét volt, eltekintve attól a kis lámpától, amely az előtérben várta az érkezését. Az órájára pillantott, és látta, hogy fél tizenkettő is elmúlt, majd ismét a konyhaajtó alatt kiszűrődő fényre nézett. Komoran eltette az óráját, átsietett az előszobán, keményen megragadta a kilincset, és szinte berontott a konyhába. A felesége görnyedten üldögélt a kialvóban lévő tűz mellett. Brodie beléptére ijedten összerezzent, annak ellenére, hogy a férjét várta. Ahogy vörös, gyulladt szemével zavartan körülnézett, csak még jobban feldühítette Brodie-t. - Mi van veled? - kérdezte, gúnyosan megnyomva az utolsó szót. - Mit keresel itt ilyen későn, és mit bámulsz rám a vizenyős, táskás szemeddel? - Apa - suttogta az asszony -, ugye nem leszel mérges? - Az Isten szerelmére, mit habogsz itt össze? - csattant fel mérgesen. Egy biztos: nem ilyen fogadtatásról álmodozott. - Nem bírsz lefeküdni, mielőtt hazaérek? Legalább akkor nem látlak, te vén, lompos nőszemély! Gyönyörű példája vagy annak, hogy miért nem szeret hazajönni egy férfi! Talán azt vártad, hogy sétálni viszlek ezen a gyönyörű holdfényes éjszakán? Annyi eszed van, mint egy öreg, törött pipának! Ahogy az asszony felnézett férje sötét, undort sugárzó arcába, mintha még jobban összezsugorodott volna, teste alig volt több mint egy árnyék, és csak egyetlen szót tudott kinyögni remegő hangon: - Matt! - Matt! A te drága kis Matted! Mi van vele már megint? - kérdezte Brodie ingerült gúnnyal. - Talán lenyelt egy szilvamagot? - Ez a levél - dadogta az asszony. - Ma... ma reggel érkezett. Eddig nem mertem megmutatni neked... Ezzel reszkető kézzel átnyújtotta a gyűrött papírlapot, amelyet egész nap anyai szíve fölött rejtegetett. Brodie megvető mordulással kikapta a kezéből a levelet, és lassan olvasni kezdte, az asszony pedig eközben öntudatlanul előre-hátra hintázott, és időközben megeredt nyelvével a fiát próbálta védeni. - Képtelen voltam tovább magamban tartani. Meg kellett hogy várjalak. Kérlek, ne haragudj rá, apa! Biztos vagyok benne, hogy nem akar bosszantani téged. Nem ismerjük a körülményeket, és az egy borzalmas ország lehet. Tudtam, hogy valami baj van a fiúval, amikor nem írt rendszeresen. Sokkal jobb helye lesz itthon... Brodie végzett a papírra vetett néhány sor elolvasásával. - Tehát a te nagy, bátor és sikeres fiad hazajön hozzád! - gúnyolódott. - Hazajön az ő szerető anyucijához! - Talán így a legjobb - suttogta az asszony. - Örülök, hogy visszakapom, és ápolni fogom, amíg visszanyeri az erejét. - Tudom, hogy örülsz neki, te vén bolond... Ez azonban engem egyáltalán nem érdekel! Ismét szemügyre vette a gyűrött papírlapot, majd egy dühös mozdulattal gombóccá gyűrte és belevágta a tűzbe. - Mi oka van rá, hogy eldobjon magától egy ilyen nagyszerű állást? - 120 -
- Semmivel sem tudok többet, mint te, apa, de azt hiszem, nagyon maga alatt lehet. Az ő törékeny fizikuma nem való a trópusokra. Brodie a fogát kivillantva rámordult az asszonyra. - Szóval nem való? A te ostoba, üres fejed, az nem való semmire! Te csináltál belőle ilyen anyámasszony katonáját, a te undorító kényeztetésed! „Matt, drágám - utánozta az asszonyt -, gyere anyucihoz, és anyuci ad neked egy pennyt. Ne törődj apáddal, gyere, és anyuci majd babusgat téged!” Csak nem ez hozza vissza a te mocskos kötényedhez? Mert ha igen, azzal a bizonyos köténnyel fojtom meg! „Ui.: Kérlek, mondd el apának is!” - idézte Brodie az időközben elhamvadt levelet. - Annyi kurázsi sincs abban a nyamvadt, pipogya alakban, hogy egyenesen nekem írjon! A drága, gyengéd anyuciját kéri meg, hogy közölje velem a hírt! Ez aztán a kemény férfi! - Ó, James, nem vigasztalnál inkább egy kicsit? - könyörgött az asszony. - Nagyon össze vagyok törve. Fogalmam sincs, mi történhetett vele, és ez a bizonytalanság teljesen felőrli az idegeimet. Félek, hogy valami baja esett a fiamnak... - Szóval vigasztaljalak meg, öreg feleség? - gúnyolódott Brodie. - Jól néznék ki, ha egy ilyen vén szatyrot ölelgetnék, mint te! Majd éles, megvető hangon folytatta: - Ki nem állhatlak, és ezt te is tudod! Annyi vagy nekem, mint egy üres lekvárosüveg, és körülbelül olyan sikeres vagy feleségként, amilyen anyaként! Az egyik kölyköd már gyalázatosan lejáratta a családot, és most a másik is jó úton halad efelé. Mindez jól jelzi nevelési módszereid sikerét... A tekintete hirtelen elsötétült. - Arra az egyre azonban vigyázz, nehogy Nessie-t is elrontsd! Ő az enyém! Egyetlen ujjal se nyúlj hozzá! Meg ne próbáld kényeztetni, különben kiloccsantom az agyvelődet! - Ugye, azért hazajöhet? - nyüszítette az asszony. - Nem mutatsz ajtót neki? Brodie rosszindulatúan felnevetett. - Belehalnék, ha kidobnád a házból, mint... mint... - Mrs. Brodie képtelen volt befejezni a mondatot. - Még gondolkodom a dolgon - felelte a férfi utálatos hangon, élvezve a gondolatot, hogy kétségek között tarthatja az asszonyt. A fia kudarca fölött érzett minden haragját és bosszúságát a feleségére árasztotta, és őt hibáztatta mindenért. Eleve gyűlölte, amiért nem tudta megadni neki azt a kéjt, amire vágyott, és megvetette fia gyengeségéért. Ezért még csúnyán meg fog fizetni, gondolta. A tényt, hogy Matthew hajóra ül és hazajön, egyértelműen az asszony bűnének tekintette; ugyanígy meggyőződése volt, hogy a gyerekek minden rossz tulajdonságukat a feleségétől, jó tulajdonságaikat pedig tőle örökölték. - Te igazságosabb vagy annál, mintsem hogy ne hallgasd meg a mondandóját, vagy hogy mit akar - szólt az asszony, szánalomra méltó hízelgéssel próbálkozva. - Egy olyan nagy és erős férfi, mint te, sosem tenne ilyet. Ugye hagyod, hogy elmagyarázza... Biztosan nyomós oka volt rá, hogy hazatérjen. - Pontosan tudom, hogy mi az a nyomós ok! - sziszegte Brodie. - Azért akar hazajönni, hogy az apja nyakán élősködjön, mintha nem lenne elég bajunk anélkül, hogy az ő nagy, éhes száját kelljen etetnünk! Ez az oka az ő nagy hazatértének! Biztos azt hiszi, hogy itthon ismét gyöngyélet várja: én dolgozom érte, te pedig lenyalod a sarat a csizmájáról! A fene egye meg az egészet! Ez már nekem is túl sok! Lelkében a szenvedély keveredett az indulattal és a hideg ellenszenvvel. - Túl sok! - kiáltotta ismét. - Érted? Túl sok! - Felemelte a kezét, mintha meg akarná fenyegetni az asszonyt, és egy hosszú, feszült pillanatig ott tartotta, majd hirtelen lecsavarta a gázt, és kifordult a sötét konyhából. Mrs. Brodie mozdulatlanul ült a csendben: a kihunyó parázs fénye halványan kirajzolta megtört alakjának körvonalait. Sokáig várt; szomorú gondolatai sötét hullámokként kavarogtak körülötte, mély, melankolikus homállyal töltve meg a konyhát. Megvárta, amíg kihűl a parázs, amíg a férje levetkőzik, lefekszik és talán elalszik. Ekkor kisurrant a konyhából, mint egy üldözött állat a barlangjából, és fáradtan elindult fölfelé. A lépcsőfokok, amelyek hangosan recsegtek és nyikorogtak Brodie alatt, most némán hallgattak, és bár mozgása egyáltalán nem keltett zajt, halk, megkönnyebbült sóhaj rebbent fel az ajkáról, amikor a hálószoba ajtajában meghallotta férje mély - 121 -
szuszogását. Az asszony levetkőzött, kopott, foltos ruháit egy székre rakta, hogy reggel kéznél legyenek, majd óvatosan bebújt az ágyba, igyekezve minél távolabb húzódni a férjétől. Így aludtak ketten, akár a szerencsétlen, gyenge bárány és a vad oroszlán.
Ötödik fejezet - Mamma, miért jön haza Matt? - kérdezte Nessie a következő szombaton. Bent játszott a házban, és közben egyfolytában az anyja sarkában lógott, egy olyan gyermek nyűgösségével, akinek egy esős szombat délelőtt jelenti a hét legrosszabb napját. - Az időjárás nem volt megfelelő a számára - felelte Mrs. Brodie kurtán. Mamma agyába mélyen belevésődött a Brodie-doktrína létfontosságú pontja, mely szerint a gyerek előtt titokban kell tartani minden családi ügyet, különösen ha azok szégyellnivalók. A viselkedéssel és az élettel kapcsolatos mélyebb és elvontabb kérdésekre a válasz mindig a következő volt: „Egy nap majd megtudod, drágám. Mindent a maga idejében!” Egyes esetekben azonban Mamma nem találta bűnnek némi kegyes hazugsággal kielégíteni Nessie kíváncsiságát, így őrizve a család méltóságát és jó hírét. - Szörnyű betegségek pusztítanak arrafelé - folytatta, majd azzal a szándékkal, hogy Nessie tanuljon is a válaszból, hozzátette: - És él ott oroszlán, tigris, elefánt, zsiráf és rengeteg mindenféle rovar. - De Mamma! - kiáltotta Nessie. - Jenny Paxton azt mondta, hogy Mattet azért küldik haza, mert nem végezte rendesen a munkáját! - Akkor hazudott. A bátyád igenis úriemberként lépett ki a munkahelyéről. - Mikor ér haza, Mamma? Szerinted hoz nekem valami ajándékot? Hoz nekem majmot és papagájt? Papagájt jobban szeretnék, mint majmot. A majom megkarmolna, a papagáj viszont beszélne hozzám. Azt mondaná: „Szép Polly”, és ez több, mint amit egy kanári tud, igaz? Egy pillanatra elgondolkodott, majd folytatta: - Nem, papagájt sem akarok. Annak takarítani kellene a kalitkáját. Azt hiszem, inkább egy pár szattyánbőr papucsot szeretnék, vagy... vagy egy szép korall nyakláncot. Megírod neki, Mamma? - Hallgass már, lányom! Hogyan írhatnék neki, amikor már úton van hazafelé? Különben is, Matt nem ér rá nyakláncokkal foglalkozni! Hamarosan találkozol vele. - Tehát nemsokára itthon lesz? - Időben megtudod, Nessie. Majd, hangot adva saját reményeinek, hozzátette: - Ha a levele után azonnal elindult, akkor talán még tíz nap. - Tíz nap? Jaj, de jó! - kiáltotta Nessie, és boldogan ugrándozni kezdett. - Talán egy kicsit vidámabb lesz a ház, ha Matt itthon van. Olyan szörnyű minden, amióta... Hirtelen elhallgatott, mert eszébe jutott a témával kapcsolatos tilalom, amely hatalmas, érthetetlen falként meredezett előtte; félénken az anyjára pillantott, majd amikor látta, hogy nem kap szidalmat, újra kezdte, gyermeki logikával összekapcsolva a dolgokat. - Mit jelent az, hogy nyakig lenni a vízben, Mamma? - Most meg miről beszélsz, Nessie? Nem hagynál végre dolgozni? - Az egyik lány az osztályban azt kérdezte tőlem, hogy az apám tud-e úszni, mivel hallotta, amint az apja azt mondja, hogy James Brodie nyakig van a vízben. - Abbahagynád végre az ostoba kérdezősködést, Nessie? - kiáltotta Mamma. - Az apád tud vigyázni magára a segítséged nélkül is. Arcátlanság a nevét ilyen butaságokkal kapcsolatban emlegetni! A gyermeki kérdés azonban éles nyugtalanságot ébresztett benne, s miközben felkapta a porrongyot és elhagyta a konyhát, azon tűnődött, vajon van-e valami tényleges oka Brodie fukarságának, a kosztpénz hónapok óta tartó folyamatos csökkentésének, ami keservesen megnehezítette számára a gazdálkodást. - Nem én találtam ki, Mamma! - felelte Nessie, sértődötten összeszorítva apró száját, miközben követte az anyját a nappaliba. - Ezeket a lányok mondják az iskolában. Az ember azt - 122 -
hinné, hogy valamiért nevetségesek vagyunk, ahogyan velem szemben viselkednek. Én azonban jobb vagyok náluk, igaz Mamma? Az én édesapám bármikor meg tudná verni az ő apjukat! - A te édesapád olyan ember, amilyen millióból csak egy van! - Mrs. Brodie részéről nagy erőfeszítést igényelt ezt mondani, de hősiesen megtette. Észre sem vette kijelentése kétértelmű voltát, csak azon igyekezett, hogy ne mondjon rosszat a férjéről. - Soha nem szabad meghallgatnod semmit, ami az édesapád ellen szól. Az emberek csúnya dolgokat mondanak, amikor irigyek valakire. - Mindnyájan ostoba, felfuvalkodott majmok! Ha még egy rossz szót szólnak ránk, meg fogom mondani őket a tanárnak! - jelentette ki Nessie, orrát az ablakhoz nyomva, amely így úgy nézett ki, mint egy kis gittpötty. - Még mindig esik, mintha dézsából öntenék... A fene egye meg! - Nessie! Ne mondd, hogy a fene egye meg! Nem helyes. Nem szabad csúnya szavakat használnod! - szólt rá Mamma, egy pillanatra abbahagyva a diófából készült zongorán álló réz gyertyatartók fényesítését. Nessie-vel nagyon kell vigyáznia! A legapróbb hibát sem szabad elkövetnie vele kapcsolatban. - Meg ne halljam még egyszer, különben megmondalak édesapádnak! - fenyegette meg a kislányt, felhevült arcát visszafordítva a zongora felé, amely hatalmas műfogsorhoz hasonlító billentyűivel ostoba helyesléssel vigyorgott rá. - Ki akartam menni játszani... Ennyi az egész - jött a magyarázat az ablak felől -, de még ha el is állna az eső, mindenütt hatalmas tócsák vannak. Hétközben olyan sokat kell tanulnom, és legalább szombaton szerettem volna játszani. Durcásan visszafordult, és tovább szemlélte a decemberi esős táj lehangoló képét, a vizes utat, az eső áztatta mezőket és az udvaron álló nyírfák csöpögő ágait. Az esőcseppeken kívül semmi sem mozdult. Könnyed csacsogása azonban nem sokáig szünetelt, és a nyomasztó látvány ellenére egy perc múlva jókedvűen megjegyezte: - Egy veréb ül az ágyúnkon. Ó! Ott egy másik! Két kis veréb ücsörög az ágyúnkon az esőben! Miért tartunk ágyút az udvaron? Úgysem lövünk vele, és folyton csak tisztogatni kell. Eddig még sosem vettem észre, milyen nevetségesen néz ki! - mondta. - Mamma, miért van ott az ágyú? - Egyfajta dísz, ami hozzátartozik a házhoz: édesapád ötlete volt - válaszolta Mamma a zongora mögül elkínzott hangon. - Sokkal jobb lenne, ha egy virágágy volna a helyén, benne árvácskával vagy egy araukáriafenyővel, amilyen Janney Paxtonék háza előtt is van! - csacsogta Nessie, majd valamivel lassabban, mintha hangosan gondolkodna, folytatta: - Nincs semmi élet ezekben a fákban. Úgy állnak ott, mint a szobrok. „Eső, eredj Spanyolhonba! Maradj ott és ne jöjj vissza!” Ettől sajnos nem fog elállni. Ez csak olyan mese, mint a Mikulás, akinek fehér szakálla van. Kíváncsi vagyok, milyenek a spanyolok. Vajon sötét a bőrük? Spanyolország fővárosa Madrid. Helyes. Előre, az osztály élére, Nessie Brodie! Ügyes vagy! Ennek apa is örülni fog. Micsoda szombat! Van egy szabadnapom, én meg földrajzzal foglalkozom. Nem jár senki az utcán. Nem, tévedtem. Azt hiszem, ott egy férfi. Nem is férfi, hanem a táviratkihordó fiú! A kislányt egészen fellelkesítette az unalmat megtörő szokatlan esemény. - Mamma! Mamma! Valaki táviratot fog kapni! Látom a fiút az utcán! Egyenesen ide tart! Ó, nézd! - kiáltotta a várakozás izgalmával. - Idejön hozzánk! Mrs. Brodie kiejtette kezéből a portörlőt, és az ablakhoz repült, amelyen keresztül ő maga is látta a lépcsőn felfelé tartó fiút. Ebben a pillanatban megszólalt a bejárati ajtó csengője, ami úgy hangzott az asszony fülének, mint a vészriadó. Hosszú másodpercekig mozdulatlanul állt. Valósággal rettegett a táviratoktól, mint a gyors és váratlan események hírhozóitól: számára nem a boldog születéseket vagy örömteli esküvőket jelentették, hanem a hirtelen és előre nem látott haláleseteket. Ahogy ott állt, a csengő vészjósló hangja mintha megoldotta volna emlékei zsákjának száját, és eszébe jutott életének egyetlen alkalma, amikor táviratot kapott, benne az anyja halálhírével. Anélkül, hogy Nessie-re nézett volna, rászólt: - Menj, és kérdezd meg, mit akar! Amikor Nessie izgatottan kirohant a szobából, próbálta azzal nyugtatgatni magát, hogy a küldönc talán csak egy számára ismeretlen név vagy kiolvashatatlan cím miatt kéri a segítségüket, mivel, mint az utca utolsó házának lakóihoz, gyakran fordultak hozzájuk ilyesmivel. Erősen - 123 -
hegyezte a fülét, hátha hosszabb beszélgetés hangjait hallja az ajtóból, de reménye hiúnak bizonyult, mivel Nessie szinte azonnal visszatért, kezében egy narancssárga borítékot lobogtatva, átszellemült arcán saját fontossága tudatával. - Neked jött, Mamma - jelentette kifulladva -, és azt kérdezik, van-e válasz! Mamma úgy vette át a táviratot, mintha mérges viperát érintene: félve megfordította, és ugyanazzal a borzalommal vette szemügyre, mint amivel ezt a veszélyes hüllőt szemlélte volna. - A szemüvegem nélkül nem látok - motyogta. Félt kinyitni a táviratot, és így próbált időt nyerni. Nessie villámgyorsan eltűnt, és ugyanolyan gyorsan vissza is tért anyja acélkeretes szemüvegével. - Tessék, itt van, Mamma! Most már el tudod olvasni. Nyisd már ki! Mrs. Brodie lassan feltette a szemüvegét, ismét megvizsgálta a kezében tartott szörnyű tárgyat, és bizonytalanul Nessie-hez fordult. - Jobb lesz, ha édesapádra hagyom - dadogta. - Talán nem is az én feladatom lenne kinyitni. Ez az édesapád dolga, igaz, drágám? - Ugyan már, Mamma, nyisd ki! - sürgette Nessie türelmetlenül. - Neked címezték, és a küldönc kint várja a választ! Mrs. Brodie merev ujjakkal felnyitotta a borítékot, remegve kihúzta belőle a papírlapot, széthajtotta és belenézett. Hosszú ideig meredt a papírra, mintha az nem is kilenc szót, hanem olyan hosszú és bonyolult üzenetet tartalmazott volna, ami meghaladja a felfogóképességét. Ahogy teltek a másodpercek, az arca lassan hamuszürkére sápadt és valósággal összezsugorodott: vonásai nyúzottá és élessé váltak, mintha valami jeges szélroham elűzött volna róla minden életet, és különös, fagyos mozdulatlanságba dermesztette volna. - Mi az, Mamma? - kérdezte Nessie, szinte toporzékolva a kíváncsiságtól. - Semmi - felelte Mrs. Brodie fakó, gépies hangon. Lerogyott a kanapéra, remegő kezében a zizegő papírlappal. A bejárati ajtó előtt várakozó táviratkihordó fiú, aki néhány perce már türelmetlenül járkált fel-alá, most fütyülni kezdett és hangosan rugdosta a lépcsőt, a maga módján így tájékoztatva a lakókat, hogy nem tartozik a feladatai közé egész nap egyetlen válaszra várni. - Akarsz választ küldeni? - kérdezte Nessie, aki észrevette, de nem teljesen értette anyja különös mozdulatlanságát. - Nincs válasz - felelte Mamma gépiesen. Miután Nessie átadta az üzenetet, a táviratkihordó fiú távozott, továbbra is hangosan és gondtalanul fütyörészve. Mint a végzet eszköze tudatában volt saját fontosságának, de egy cseppet sem indította meg a tény, hogy az általa közvetített üzenetek esetleg családok életét dúlhatják fel. Nessie visszatért a nappaliba, és anyját szemügyre véve még különösebbnek találta a viselkedését. Mamma szinte felismerhetetlen volt. - Mi van veled, Mamma? Olyan sápadt vagy! Finoman megérintette az arcát, melyet meleg ujjacskái alatt hidegnek és merevnek érzett, mint az agyagot, majd gyermeki megérzéssel folytatta: - Talán Mattről van szó? Fia nevének hallatán Mrs. Brodie hideg merevségéből visszatért a való világba. Ha egyedül van, biztosan könnyekre fakadt volna, azonban Nessie jelenléte miatt óriási erőfeszítéssel sikerült visszagyűrnie a torkában felgyülemlő zokogást, és bénult értelmének minden morzsáját latba vetve megpróbált gondolkodni. A természet legerősebb ösztöne olyan erőt adott neki a feladat megoldásához, ami máskor nem állt a rendelkezésére. Hirtelen a gyermekhez fordult. - Nessie - suttogta -, menj fel és nézd meg, mit csinál nagymama! Ne említsd ezt a táviratot, de próbáld meg kideríteni, hogy hallotta-e a csengőt. Ugye megteszed ezt édesanyádnak? Gyors felfogásának köszönhetően, amely eszességének alapja volt, Nessie pontosan megértette, mit kér tőle az anyja. Örült a bizalmas feladatnak, mert imádta az ilyesmit: kétszer lassan bólintott, majd kisétált a szobából. Miután egyedül maradt, Mrs. Brodie széthajtogatta a gombócot, amivé görcsbe rándult ujjai a táviratot gyűrték, és bár az üzenet szövege valósággal beleégett az emlékezetébe, ismét elolvasta, reszkető ajkakkal, lassan formálva a szavakat: „Küldd el a negyven fontomat azonnal poste restante Marseilles-be! Matt.” - 124 -
A pénzét akarja! A megtakarított pénzét akarja, amit hazaküldött neki, azt a negyven fontot, amit befektetett részére az Építészeti Társaságnál! Azonnal tudta, hogy a fia bajba keveredett Marseilles-ben, és a pénz létfontosságú a számára ahhoz, hogy kikerüljön belőle. Valaki ellopta a tárcáját, leütötték és kirabolták, a hajó nélküle folytatta az útját, fedélzetén az összes holmijával, és ő ott maradt Marseilles-ben. Marseilles: már a név is - ismeretlen, idegen és fenyegető megfagyasztotta a vért az ereiben, és azt sugallta, hogy itt bármiféle szörnyűség megtörténhetett az ő drága fiával, mivel a síri és könyörgő hangvételű üzenet alapján biztos volt benne, hogy Matt ártatlan, és a borzalmas körülmények áldozata lett. A rendelkezésére álló tényeket alaposan kielemezve észrevette, hogy a táviratot aznap reggel adták fel Marseilles-ben - a rossz hírek milyen gyorsan célba érnek! -, ami arról árulkodott a számára, hogy Matt akkor még elég jó állapotban volt ahhoz, hogy elmenjen a postára, vagyis legalább nem fenyegeti közvetlen fizikai veszély. Talán sikerült kissé összeszednie magát az őt ért aljas támadás után, és most egyszerűen csak a pénze érkezését várja. Gondolatai hosszasan kalandoztak ezen feltételezések kanyargós csatornáin, ám újra és újra visszatértek arra az egyetlen és megkerülhetetlen tényre, hogy el kell küldenie a pénzt Mattnek. Egész testében megborzongott a gondolatra. Nem küldhette el a pénzt: nem tudott elküldeni semmit, ugyanis az utolsó pennyig elköltötte mind a negyven fontot. Az elmúlt kilenc hónap során állandó pénzügyi gondokkal küszködött. Brodie folyamatosan csökkentette a háztartás vezetésére szánt összeget, míg végül már csak a felét adta a réginek, ennek ellenére elvárta, hogy továbbra is kiváló ételek kerüljenek az asztalra, méghozzá az étvágyának megfelelő hatalmas adagokban. Ha a spórolás legapróbb jele mutatkozott az ennivalóval kapcsolatban, azonnal gúnyos és ingerült szóözönt zúdított a felesége nyakába, amelyben Brodie elmondta mindenféle tehetetlen és idétlen kétbalkezes nőszemélynek, aki még arra is képtelen, hogy egy házat takarékosan elvezessen. Gyakran emlegette idős anyja ügyességét, részletesen felsorolva a finom és olcsó ételeket, amelyeket a házassága előtt főzött neki, és azzal fenyegette a feleségét, hogy anyja élemedett kora ellenére átadja neki a ház vezetésének jogát. Mamma hiába tiltakozott elhaló hangon, mondván, nem elég a pénz, az árak egyre emelkednek, Nessie-nek gyakran új ruha, új cipő és egyre drágább tankönyvek kellenek, és Brodie nagymama sem hajlandó lemondani azokról a jelentős étvágyát és kényelmét kiszolgáló dolgokról, amelyeket az idők során megszokott. Arról már nem is beszélt, hogy soha egyetlen fillért sem költött magára, három éve nem vett új ruhát, hogy ennek következményeként maga volt a megtestesült lomposság, és mint ilyen, férje állandó gúnyolódásának céltáblája. Brodie, látva, hogy néhány gyenge tiltakozáskísérlet után az asszony elfogadja a lecsökkentett összeget és szemmel láthatóan kijön belőle, azt a következtetést vonta le, hogy a múltban túlságosan bőkezű volt, és mivel nagyon szűkében volt a pénznek, örült a lehetőségnek, hogy a feleségén spórolhat. Bár Mrs. Brodie igyekezett minden egyes shillinggel kettőnek a munkáját elvégeztetni azáltal, hogy a legolcsóbb helyeken vásárolt, keményen alkudozott, amíg végül elterjedt róla, hogy zsugori és fösvény teremtés, egy idő után csődöt mondott. A számlák kiegyenlítésének határideje lejárt, a kereskedők türelmetlenné váltak, míg végül kétségbeesésében a legkönnyebb megoldást választotta, és hozzányúlt Matthew pénzéhez. A dolgok azonnal sokkal egyszerűbbé váltak. Brodie egyre ritkábban morgolódott az étel miatt, az öregasszony felhagyott a nyivákolással és a szenilis kritizálgatással, Nessie új kabátot kapott, a tandíj befizetésre került, és a régen várakozó hentes és zöldséges is megkapta azt, ami járt neki. Magának nem vett semmit, sem ruhát, sem cipőt, csak annyit nyert a dolgon, hogy egy ideig nyugta volt a férjétől és a boltosoktól. Azzal nyugtatgatta magát, hogy Matt valójában neki szánta azt a pénzt, annyira szereti az édesanyját, hogy egyáltalán nem bánná, ha tudna a dologról; gondolatban azzal érvelt, hogy nem magára költötte, és majd ha javul a család pénzügyi helyzete, spórolni fog, és lassan összegyűjti a fia számára azt a negyven fontot. Negyven font! Iszonyatos összeg! Bár elkölteni könnyű volt, a gondolat, hogy valahogy ismét összeszedje, elképzelhetetlennek tűnt. A régi időkben a legnagyobb takarékoskodás mellett talán egy év alatt sikerült volna félretennie, azonban a pénzre most azonnal szükség volt. Hirtelen tehetetlen csüggedés vett erőt rajta, és remegni kezdett a szája, de arra gondolt, hogy bátornak kell lennie Matt miatt, és sikerült némileg összeszednie magát. A száját határozottan összeszorította és felnézett, amint Nessie visszatért a szobába. - 125 -
- Nagymama a szekrényét rendezgette - súgta a kislány bizalmasan az anyjának. - Nem hallotta a csengőt, és nem tud semmit az egészről! Nagyon körültekintően derítettem ki. - Ügyes, okos kislány vagy! - mondta Mamma. - Erről a táviratról senkinek nem szabad tudnia, Nessie. Te magad is vigyázz, nehogy elszóld magad! A távirat nekem szólt, és senki másnak. Megbízom benned, és kapsz tőlem valami szép dolgot, ha nem árulod el senkinek! Majd könnyed hangon, mivel érezte, hogy valamiféle magyarázattal azért szolgálnia kell, hozzátette: - Egy vidéken élő, régi barátnőmtől kaptam, akinek mostanában némi gondjai vannak. Nessie, örülve anyja bizalmának, a szája elé illesztette mutatóujját, ezzel jelezve, hogy akár a világegyetem legféltettebb titkait is rábízhatja. - Rendben. Ne felejtsd el, hogy a szavadat adtad! Édesapádnak erről nem kell tudnia semmit - mondta Mrs. Brodie, miközben felállt. Szeretett volna még egy darabig üldögélni, mérlegelve a helyzetet, de már majdnem dél volt, és el kellett készítenie az ebédet. Történjék bármi, a ház gépezetének működnie kell, az ételnek percre pontosan ott kell teremnie az asztalon, a ház urát ki kell szolgálni. Miközben nekilátott meghámozni egy nagy fazéknyi krumplit, megpróbálta eldönteni, mitévő legyen. Abban az egyben biztos volt, hogy a férjétől nem fog segítséget kérni. Bármit megtett volna Mattért, de arra gondolni sem mert, hogy odaálljon a férje elé és egy olyan hatalmas összeget kérjen, mint negyven font, arról nem is beszélve, hogy Brodie biztosan nem lett volna hajlandó elküldeni a pénzt. Feleslegesen nem akarta a férje tudomására hozni a dolgot, mert ezzel csak saját bűnösségét vallotta volna be, kihívta volna maga ellen szörnyű haragját anélkül, hogy megoldást találna. Miközben ezen töprengett, szinte látta maga előtt Brodie gúnyos arcát, amint azt mondja: „Ó, szóval Marseilles-ben van? Nos, akkor jöjjön haza gyalog, vagy ússzon! Jót fog tenni neki egy kis mozgás!” A következő lehetőség, ami mérlegre került, Agnes Moirral volt kapcsolatos. Egyáltalán nem volt kétsége afelől, hogy Agnes, aki hozzá hasonlóan semmit sem tudott megtagadni Matt-től, azonnal elküldené neki a pénzt annak ellenére, hogy az utóbbi néhány hónap alatt a fiú meglehetősen hűvösen bánt vele és elhanyagolta. Sajnos azonban abban is biztos volt, hogy Agnesnek nincsen negyven fontja. A Moir család, bár a városban nagy tiszteletnek örvendett, szegény volt, a nyomor mindig ott ólálkodott a küszöbük előtt, és elképzelhetetlen, hogy hirtelen elő tudjanak teremteni egy ilyen nagy összeget. Ráadásul Miss Moir iránta tanúsított viselkedésébe mostanában nagy adag sértődöttségből eredő neheztelés keveredett. Mindezek fényében hogyan vallhatná be a lánynak, hogy ellopta saját bálványozott fia pénzét? A feddhetetlen Miss Moir azonnal elítélné, és talán megszakítana vele minden kapcsolatot. Tehát Agnes is kiesett; miközben azonban keze gépiesen mozgott, az ebédet készítve, az agya vadul dolgozott, versenyt futva az idővel. Amikor Brodie belépett a konyhába, anélkül tálalta fel az ételt, hogy gondolatai egy pillanatra is elkanyarodtak volna az őt foglalkoztató problémától, és. így történhetett meg, hogy véletlenül Nessie kis tányérját tette a férje elé. - Részeg vagy, asszony? - dörrent rá Brodie a kis adag ételre meredve. - Vagy azt várod tőlem, hogy megismételjem a csodát, amit Jézus tett a kenyérrel és a hallal? Mamma titkos gondolatai ilyetén megnyilvánulása miatt bűntudatosan elvörösödött, és gyorsan kicserélte a tányérokat. Hogyan magyarázhatta volna meg tévedését: talán mondja meg, hogy éppen azon töri a fejét, honnan szerezzen negyven fontot Mattnek? - Biztos jól meghúzta az üveget, hogy erőt merítsen belőle! - jegyezte meg Brodie nagymama rosszindulatúan. - Most már tudom, mivel töltötte az időt délelőtt! - Tehát erre megy a kosztpénz! - mondta Brodie, ráharapva az anyja által felkínált témára. Nos, valamit tennünk kell ezzel kapcsolatban. - Lehet, hogy emiatt olyan vörös és vizenyős a szeme... - folytatta az öregasszony. Nessie nem szólt semmit, de a Mamma felé küldött cinkos pillantások annyira egyértelműek voltak, hogy csaknem lebuktatták őket. A probléma azonban továbbra sem nyert megoldást, és ebéd után, amikor Brodie távozott, az öregasszony pedig visszavonult a szobájába, Mamma szabadabban kezdett lélegezni, és így szólt Nessiehez:
- 126 -
- Ugye elmosogatsz, drágám? El kell mennem vásárolni néhány apróságot. Ma nagyon sokat segítettél nekem, és ha megígéred, hogy elmosogatsz, mire visszajövök, hozok neked egy pennyért cukorkát. Szörnyű dilemmájában még ilyen kis megvesztegetésekre is képes volt, és bár az eső időközben elállt, Nessie örömmel beleegyezett a dologba. Csábította a cukorka ígérete és a tény, hogy anyja végre felnőttként kezeli. Mrs. Brodie felvette a kalapját és a kabátját - az utóbbi ugyanaz a darab volt, amelyben Mattet elkísérte Glasgow-ba -, és sietve elhagyta a házat. Gyorsan átvágott a főtéren és befordult az utcába, amely az állomás mögött haladt, aztán a Vasút és az Akadémia utca találkozásánál megállt egy kis, alacsony homlokzatú bolt előtt, amely ajtaja fölött a hírhedt három rézcsengőt ábrázoló tábla lógott. A kirakat üvegén mocskos, fehérbetűs felirat hirdette: „Arany, Ezüst, Használt műfogsor, Kölcsön”, mögötte pedig egy palatáblán, krétával írva a tömör és kevésbé megnyerő szöveg: „Rongyot veszünk”. Mrs. Brodie félelemmel vegyes bizalmatlansággal szemlélte a boltot, a tiszteletreméltó Levenford városának egyetlen zálogházát. Tudta, ide belépni a legnagyobb mélység, ahová egy tisztességes polgár süllyedhet; és ha ráadásul valaki még meg is látja, annak következménye a szégyen és a társadalmi kiközösítés. Mindezzel tisztában volt, de elhessegette magától a gondolatot, összeszorította a száját, és bátran besurrant a boltba, olyan gyorsan és anyagtalanul, mint egy árnyék. Csupán az ajtó fölé szerelt harang éles csilingelése jelezte beléptét, és miközben körülvette ez az édeskés hang, egy apró, három részre osztott helyiségben találta magát, szemben egy kopott pulttal. A hármas számnak itt kétségtelenül kabbalisztikus jelentősége volt, kívül és belül egyaránt, a rekeszben azonban teljesen egyedül volt. Úgy látszik, még ezekben a közönséges emberekben is van tapintat, gondolta. Amint a csengő elhallgatott, az orra fokozatosan megtelt valami erős szaggal, ami egy láthatatlan helyről szivárgott elő, és hamarosan rájött, hogy forró zsír és hagyma szaga. Egy pillanatra elkapta a hányinger behunyta a szemét, és amikor kinyitotta, egy alacsony, kövér férfi állt előtte, aki mint egy dzsinn, a bolt hátuljában gomolygó sűrű párafelhőből bukkant elő. Hosszú, szögletesre nyírt szakálla, enyhén hullámos, ősz haja és ugyanilyen színű bozontos szemöldöke volt, amely alatt apró madárszemek csillogtak, a keze és a válla tiszteletteljesen mozgott, fekete szemének pillantása azonban egyetlen másodpercre sem hagyta el Mrs. Brodie arcát. A férfi lengyel zsidó volt, aki csupán azért élt Levenfordban, mert ide nősült, és aki, mivel a város kemény talaján képtelen volt uzsorából megélni, kénytelen volt legalábbis látszólag - rongyok vételéből és eladásából fenntartani magát. Mivel szelíd és türelmes ember volt, nem haragudott meg a sértésekért, melyeket akkor vágtak a fejéhez, amikor öszvérfogatával a várost járta, azt kiabálva: „Rongyot, üveget veszek!”, csak néha siránkozott annak, aki meghallgatta, afölött érzett bánatában, hogy a városban nincs zsinagóga. - Tesszék! - selypítette Mrs. Brodie-nak. - Ugye, maga ad pénzt kölcsön? - lehelte az asszony. - Mit ákár zálogba tenni? - szegezte neki a férfi a kérdést. Bár hangja szelíd volt, Mrs. Brodie mégis meglepődött a kérdés nyíltságán. - Most nincs nálam semmi. Negyven fontot szeretnék kölcsönözni. A zálogos lapos oldalpillantást vetett az asszonyra, felmérve, kopott, divatjamúlt öltözékét, durva kezét, töredezett körmét, vékony, fénytelen aranygyűrűjét, amely az egyetlen ékszere volt, nevetségesen ócska kalapját... Mindezt a másodperc tört része alatt: semmi nem kerülte el a figyelmét. Arra gondolt, hogy az asszony valószínűleg őrült. Elgondolkodva dörzsölgetni kezdte húsos karvalyorrát mutató- és hüvelykujjával, majd így szólt: - Áz nágyon sok pénz. Ádni kell biztosítékot! Hozzon árányát vagy ékszereket, ha ennyi pénzt ákár kápni! Szóval kellene, hogy legyenek ékszerei! Kedvenc regényeiben az ékszerek mindig a hölgyek biztonságának alappillérei voltak, neki azonban a karikagyűrűjén kívül csupán az anyja ezüstórája volt a birtokában... Amiért, ha szerencséje van, talán tizenöt shillinget kaphatott volna. Érezve helyzetének visszásságát, dadogni kezdett. - Nem fogadná el biztosítéknak a bútoraimat... Vagy egy kötelezvényt? Láttam... az újságban... van, aki elfogadja, nem? A férfi továbbra is az orrát dörzsölgette, és közben azon tűnődött bozontos szemöldöke alatt, hogy ezek a keresztény asszonyok mind egyformák... Kopottak, megviseltek és ostobák. Nem tudja - 127 -
talán, hogy ez az üzlet shillingeken, nem pedig fontokon alapul, és hogy, bár van annyi pénz a kasszában, amennyit az asszony kér, neki biztosítékra van szüksége, ráadásul még nyerni is akar a dolgon? Megrázta a fejét, szelíden, de határozottan, és mondanivalója élét apró kézmozdulatokkal tompítva így szólt: - Mi nem foglalkozunk ilyesmivel. Próbálkozzon egy nagyobb cégnél a belvárosbán! Igen, ott biztosán sikerrel jár! Nekik több pénzük ván, mint egy mágámfájta szegény embernek. Mrs. Brodie hevesen dobogó szívvel, döbbenten és megalázva hallgatta. A lebukás veszélye és a szégyen ellenére, amit erre a helyre belépni jelentett, eljött ide, és most anélkül kell távoznia, hogy elérte volna a célját. Sajnos kénytelen volt elfogadni a zálogos döntését - nem lévén más választása -, és hamarosan ismét kint találta magát a mocskos utcán, a tócsákat, elszórt konzervdobozokat és szeméthalmokat kerülgetve. Nemhogy negyven, de egyetlen fontot sem sikerült szereznie. Miközben gyors léptekkel igyekezett minél messzebb kerülni a zálogháztól, úgy érezte, megalázták és megszégyenítették, de ennél is jobban fájt a gondolat, hogy Matt talán ebben a percben is feszülten várja a pénz érkezését. Esernyőjét az arca elé tartotta, hogy elkerülje a felismerés veszélyét, és lázas sietséggel hazafelé vette az irányt. Nessie kis kötényben várta, diadalmasan játszva a háziasszonyt a tiszta edények között, és készülve a nagy cukorkaevésre, Mamma azonban durván félretolta. - Majd máskor, Nessie! - kiáltotta. - Most ne zavarj! Legközelebb megkapod a cukorkádat! Besietett a mosogatókonyhába, és rávetette magát a dobozra, amely tele volt a Brodie által hazahordott régi újságokkal és magazinokkal, melyeket háztartási célokra, főleg tűzgyújtásra használtak. Néhányat kiterített a kőpadlóra, és térdre vetette magát előttük, mintha valamiféle hamis istenhez imádkozna. Szeme sietve pásztázta az oldalakat, míg végül megkönnyebbült sóhajjal rábukkant arra, amit keresett. Mit mondott az az átkozott zsidó? „Próbálkozzon egy nagyobb cégnél!”, selypítette torz angolságával. Nos, Mamma ennek megfelelően a legnagyobb hirdetést választotta ki az oldalról, amely arról értesítette, hogy Adam McSevitch - egy tősgyökeres skót 5-től 500 fontig kölcsönöz pénzt biztosíték nélkül, kötelezvény aláírásával, vidéki ügyfelek esetében házhoz megy, és, ami nagyon fontos, az ügy lebonyolítását a lehető legnagyobb titokban és legbizalmasabban végzi. Mrs. Brodie sokkal nyugodtabban lélegzett, amint kisietett a konyhába és leült anélkül, hogy a kabátját és kalapját levette volna, majd egy rövid, de gondosan megfogalmazott levelet írt Adam McSevitch részére, amelyben megkérte, hogy hétfő délelőtt tizenegykor látogassa meg az otthonában. Leragasztotta a borítékot, majd fáradt testét kivonszolta a házból, és visszaindult a városba. Az oldalában érzett állandó fájdalom a megerőltetés hatására szinte az elviselhetetlenségig fokozódott, ő azonban nem hagyta, hogy ez lelassítsa, így fél háromra sikerült odaérnie a postahivatalba, ahol bélyeget vett, és elküldte a levelet. Ezt követően táviratot adott fel „Brodie: poste restante: Marseilles” - a következő szöveggel: „Hétfőn érkezik a pénz. Szeretettel: Mamma.” Az ár hallatán csaknem elájult, és bár a két utolsó szót elhagyhatta volna, képtelen volt rávenni magát. Mattnek tudnia kell, hogy saját kezűleg küldte a táviratot, és hogy ő, az édesanyja, nagyon szereti. Hazafelé menet már kissé nyugodtabb volt: az érzés, hogy tett valamit, és hogy hétfőn egész biztosan a fia kezében lesz a pénz, erővel töltötte el, ahogy azonban a nap lassan a végéhez közeledett, ismét ideges és nyugtalan lett. A megnyugvás, melyet a határozott lépésből merített, lassan elpárolgott, a helyébe szomorúság és tehetetlenség költözött, és szörnyű kétségek kezdték gyötörni. A bizonytalanság és a rémület szélsőségei között ingadozott: úgy érezte, nem fogja megkapni a pénzt, biztosan lebukik; képtelen lesz végigcsinálni a dolgot, és mindeközben egyfolytában igyekezett elhessegetni magától a gondolatot, miszerint képes odáig alacsonyodni, hogy ilyen módon próbál pénzhez jutni. A vasárnap iszonyú lassúsággal telt: a végtelen percek alig akartak vánszorogni. Mamma legalább százszor ránézett az órára, mintha ezzel siettethetné az idő múlását, és azzal együtt közelebb hozhatná saját nyomasztó feszültségének és fia keserves várakozásának a végét. A nap csigalassúsággal döcögő órái alatt újra és újra átgondolta tervét, s remegve gondolkozott rajta, vajon hogyan fogja szólítani Mr. McSevitch-et. Az egyik pillanatban biztos volt benne, hogy a férfi úrihölgyként fogja kezelni, a következőben viszont arról volt meggyőződve, hogy nem. Titokban újra elolvasta a hirdetést: fellelkesítette a megnyugtató ajánlat, miszerint akár ötszáz fontot is - 128 -
kölcsönözhet, a következő pillanatban viszont őszintén elképedt arcátlanságán. Amikor végre lehajtotta fejét a párnára, azt álmodta, hogy maga alá temette egy aranypénzekből álló lavina. Hétfő reggel már szinte remegett a várakozástól, és alig tudta elvégezni a szokásos feladatait. Szerencsére senki sem vette észre az idegességét, és őszinte megkönnyebbüléssel sóhajtott fel, amikor végre Nessie, majd valamivel később Brodie is távozott otthonról. Fél tízkor, amikor tálcán felvitte Brodie nagymama zabkásából és tejből álló reggelijét, nem fordult ki a szobából azonnal, ahogyan máskor tette, hanem leült az ágy szélére, és színlelt aggodalommal fürkészni kezdte az öregasszony arcát. - Nagymama - kezdte -, mostanában egyáltalán nem jár kint a levegőn. Nagyon sápadtnak tűnik. Miért nem tesz egy jó hosszú sétát ma délelőtt? A vénasszony felkapta a zabkásás tányér melletti kanalat, majd gyanakvó pillantást vetett Mammára fodros, fehér hálósipkája alól. - És hová sétálnék egy téli napon? - kérdezte bizalmatlanul. - Vagy talán azt szeretnéd, ha tüdőgyulladást kapnék, és végre megszabadulhatnál tőlem? Mamma kierőltetett magából egy jókedvű nevetést, annak ellenére, hogy a vidámság volt az utolsó dolog, melyet ezen a reggelen érzett. - Gyönyörű napunk van! - kiáltotta. - És tudja mit? Adok magának egy kétshillingest, hogy vegyen rajta Deesides-ot és nagycukrot. Nagymama gyanakodva nézett a másikra, azonnal megérezve, hogy a háttérben valami titok lappang, az ajánlat azonban rendkívül csábító volt. Szenilis mohóságában szinte rajongott a Deesides nevű ropogós kekszért és a kör alakú, rendkívül édes „nagycukorért”. A szobájában, szekrénye felső polcán volt két fémdoboza, melyekben ezeket a csemegéket tárolta; mostanra azonban, és Mamma ezzel tökéletesen tisztában volt, a készletei kimerültek. Az ajánlat nagyon csábító volt! - Hol a pénz? - kérdezte az öregasszony furfangosan, mire Mamma egyetlen szó nélkül a tenyerébe nyomta az érmét. Brodie nagymama pislogva meredt a pénzre, és közben azt számítgatta, hogy a Deesides és a nagycukor mellett talán még egy pohárka italra is futja belőle. - Lehet, hogy tényleg elmegyek sétálni... - motyogta lassan, majd ásított egyet, jelezve közömbösségét. - Helyes, nagymama... Segítek felöltözni - bátorította Mamma, miközben szinte remegve az eddigi győzelem fölött érzett izgalomtól, amit megpróbált leplezni, kisegítette az öregasszonyt az ágyból, ráadta számtalan rétegből álló ruháját, megkötött két tucat szalagot, feladta rá gumiszárú csizmáját, fekete gyöngyökkel kivarrt főkötőjét, majd végül fekete köpenyét. Odaadta a műfogsorát, amit az öregasszony egy repedt csészealjon tartott, a kezébe nyomta a kétshillingest, és miután így felvértezte a Deesides ellen indított háborúra, lekísérte a lépcsőn, és kiengedte a házból, mielőtt az óra fél tizenegyet mutatott volna. Óriási önuralommal beágyazott, elmosogatott, kiseperte a házat, rendbe szedte magát, majd leült a nappali ablakába, és ott várta a látogatóját. Ahogy a nappaliban álló márványóra mutatója a tizenegyeshez közeledett, Mamma egész testében megremegett, mintha arra számított volna, hogy egy bérkocsi áll meg a ház előtt, és megszólal az ajtócsengő, egyidőben az óra első kondulásával. Amint azonban elhangzott a tizenegy kondulás, és csend lett, azon kezdett el töprengeni, vajon Mr. McSevitch aranyban vagy ropogós bankjegyekben hozza-e a pénzt. Eltelt öt perc, tíz perc, majd tizenöt perc, és Mamma egyre nyugtalanabb lett. Ha a látogató nem az általa megjelölt időpontban jön, gondosan kidolgozott terve hiábavalónak bizonyul; rémülten megborzongott a gondolatra, mi történne, ha ebédidőben érkezne, amikor a férje is itthon tartózkodik. Húsz perccel tizenkettő előtt már csaknem feladta a reményt, amikor hirtelen két különös férfit vett észre az utca túloldalán. Gyalog érkeztek, nem volt náluk táska, és teljesen egyforma öltözéket viseltek, amely, Mrs. Brodie legalábbis úgy érezte, az elegancia és a férfidivat csúcsát képezte. Erősen visszahajló karimájú kalapjuk, amelyet fényes sörte díszített, hetykén ült a fejükön; rövid felöltőjük derékban szűk volt, széles hajtókával, amitől úgy néztek ki, mint két bögyös galamb; a felöltő hátának alsó része szintén kidudorodott, igaz, másik irányba, de nem kevésbé vonzó módon; kockás nadrágjuk megnyerőn simult alakjukra, és bokában átmenetet képezett a makulátlanul tiszta és csillogó cipőhöz. Mindkettőjük mellényzsebéből vastag, nehéz óralánc lógott ki, és még ilyen távolságból is jól látszott ujjukon az a hatalmas drágaköves gyűrű, amely minden - 129 -
mozdulatukra megcsillant a fényben. Amennyire Mrs. Brodie emlékezett, ilyen higgadt viselkedésű, pazar öltözékű idegenek még sosem jártak Levenford városában, és miközben hevesen dobogó szívvel és lenyűgözve figyelte őket, ösztönösen ráérzett - bár korábban egy patriarchális úriembert képzelt el, skót mintás, csuklyás esőkabátban, hosszú szakállal -, hogy ezek a nagyvilági férfiak McSevitch küldöttei, és igazi skótok. A két férfi az utca közepén állva mindentudó pillantással szemlélte a házat, mintha a külső építészeti jellegzetességek és részletek után a vastag kőfalon átlátva a belső szerkezet hiányosságait próbálnák felmérni, s olyan hibákat és pontatlanságokat vélnének felfedezni, ami eddig mindenki másnak, még a lakóknak is, elkerülte a figyelmét. Hosszas, mozdulatlan szemlélődés után az egyik elfordította a fejét, és a szája sarkából mondott valamit a másiknak, aki erre feljebb tolta a kalapját és hangosan felnevetett. A következő pillanatban Mrs. Brodie, mintha hirtelen valami különös kettős látás kerítette volna hatalmába, látta őket, amint egyszerre belépnek a kapun, egyforma léptekkel közelednek az ajtóhoz, közben szemügyre véve minden követ az udvaron. Amikor a két férfi megállt az ágyú mellett, Mrs. Brodie gyorsan elrejtőzött a függöny mögé. - Nem jó semmire, de tömör réz - mondta az egyik, miközben nagy, igazgyönggyel díszített nyakkendőtűjét igazgatta. A másik megpöckölte körmével az ágyúcsövet, mintha azt akarná kipróbálni, hogy kong-e, de azonnal vissza is rántotta és gyorsan a szájába kapta az ujját. - Aú! Ez nagyon kemény! - hallotta Mamma a félig nyitott ablakon keresztül. Megszólalt a csengő. Mrs. Brodie az ajtóhoz sietett, és amikor kinyitotta, két teljesen egyforma mosolygó arc nézett rá és viszonozta félénk tekintetét. - Mrs. Brodie? - kérdezte az egyikük, immár mosoly nélkül. - Maga írt nekünk? - érdeklődött a másik. - Mr. McSevitch-től jöttek? - dadogta Mamma. - A fiai vagyunk - felelte az első. - És a társai - tette hozzá a másik méltóságteljesen. Mamma, akit lenyűgözött könnyed viselkedésük, bár a lelke mélyén még mindig balsejtelmek gyötörtek, tétován beinvitálta a látogatókat a nappaliba. A két férfi éles szeme, mely eddig őt fürkészte, most a szoba berendezését és tárgyait kezdte vizslatni, felmérve minden apró részletet, míg végül pillantásuk találkozott, jelentőségteljesen bólintottak, és az egyik mondott valamit egy Mrs. Brodie számára érthetetlen nyelven. A szavakat nem értette, de a hangsúly ismerős volt, és megrándult az arca a becsmérlő hanglejtés hallatán: arca kipirult a felháborodástól, és arra gondolt, hogy a hallott szavak biztosan nem a skót nyelvből valók. Ezt követően a két férfi felváltva kezdte bombázni kérdéseivel. - Szóval negyven fontot kér, hölgyem? - Titokban... Anélkül, hogy bárki, akár a férje, tudomást szerezne róla? - Talán fogadáson vesztette el? - Mire kellene a pénz, hölgyem? Mindentudó pillantásuk valósággal a földbe taposta Mammát, és miközben kérdezősködtek, mozgatták a kezüket, csillogtatták a gyűrűjüket, jelezve, hogy rendelkeznek a szükséges összeggel, és Mamma az, aki meg akarja kapni tőlük. Teljesen ki volt szolgáltatva nekik. Miután mindent kiszedtek belőle a házra, a férjére, önmagára és a családjára vonatkozóan, egymásra néztek, bólintottak, és egy emberként felálltak. Körülsétálták a nappalit, majd közönyösen és hangos léptekkel bejárták az egész házat, méricskélve, végigsimítva és megforgatva mindent; benéztek minden szobába és zugba, nyomukban Mammával, aki egy alázatos és engedelmes kutyához hasonlóan követte őket. Miután szemügyre vették a ház életének legbensőségesebb részleteit is, ami számukra a ruhásszekrények és fiókok tartalmában nyilvánult meg, és Mamma nagy megdöbbenésére még az ágya alá is bekukkantottak, lesétáltak a földszintre, mindenhová nézve, csak őrá nem. Az arcukra volt írva a visszautasítás. - Attól tartok, nem megy a dolog, hölgyem. A bútorai kopott, súlyos, régimódi darabok, melyeket ma már nem lehet eladni! - mondta az egyikük, jóindulatú őszinteséget színlelve. - Talán adhatunk rá kölcsön két tízest... Vagy esetleg huszonnégy fontot. Rendben, legyen huszonöt, de ez a legtöbb, és akkor mi szabjuk meg a feltételeket - folytatta, miközben elővett egy fogpiszkáló lúdtollat a mellényzsebéből, és a szája szögletébe dugta. - Nos, mit szól hozzá? - 130 -
- Igen, hölgyem - vette át a szót a másik -, manapság nehéz időket élünk, és maga nem az, akit az ember jó ügyfélnek nevezne. Mi mindig udvariasak vagyunk a hölgyekkel - igazán érdekes, milyen sok hölggyel kötünk üzletet -, maga azonban semmiféle biztosítékkal nem tud szolgálni. - De minden holmim jó állapotban van! - tiltakozott Mamma elhaló hangon. Családtagoktól kaptuk. - Manapság azonban már nem lehet eladni az ilyen bútorokat - mondta a fogpiszkálós úriember, szomorú fejcsóválás kíséretében. - Nem, még ajándékba sem kellene senkinek. Ez a legtöbb. Tehát mit szól huszonöt kemény fonthoz? - Negyven fontra van szükségem - mondta Mamma halkan -, kevesebb nem elég. Mindenáron meg akarta szerezni az összeget, és egyetlen fonttal kevesebbet sem volt hajlandó elfogadni. - Nincs valami, amit még megmutathatna nekünk, hölgyem? - kérdezte az egyik behízelgő hangon. - Mulatságos, hogy maguk, nők, milyen érdekes dolgokat tudnak elővarázsolni, ha megszorulnak. Szóval nem tartogat valamit a ruhaujjában? - Csak a konyhát nem látták... - felelte Mrs. Brodie alázatosan, és szélesre tárta előttük az ajtót. Nem akarta őket elengedni, és abban reménykedett, hátha valamiképp meggondolják magukat. A két férfi vonakodva, arcán enyhe undorral követte, ám ahogy beléptek, figyelmüket azonnal egy falon lógó, szúrágta diófakeretes festmény vonta magára, amely „Az aratók” címet viselte, és az aláírás szerint J. Bell munkája volt. - Ez a magáé, hölgyem? - kérdezte az egyik férfi, hosszú hallgatás után. - Igen - felelte Mrs. Brodie -, az enyém. Az édesanyámtól örököltem. Mindenkinek, aki csak látta, nagyon tetszett a kis ceruzavázlat a szélén. A két férfi a kép előtt állva hosszasan beszélgetett, nagyítóval megvizsgálták, dörzsölgették a vásznat, és már úgy néztek rá, mintha az övék lenne. - Nem akarja eladni, hölgyem? Nem mintha valami értékes darab lenne - ó, szó sincs ilyesmiről! -, de adnánk érte, mondjuk, öt fontot - mondta végül a másik megváltozott, megnyerő hangon. - Nem adhatok el semmit - suttogta Mamma. - Mr. Brodie azonnal észrevenné. - Legyen akkor tíz font, hölgyem! - jelentette ki az első nagylelkű hangon. - Nem! Nem! - tiltakozott Mamma. - Ha azonban ér valamit, nem lennének hajlandóak folyósítani rá a kölcsön többi részét? Ha meg akarják venni, akkor kölcsönt is adhatnak rá, nem? Lázas izgalommal várta a választ, szinte csüggve a hangjukon, egymásra vetett gyors, jelentőségteljes pillantásukon és szemöldökük mozgásán, miközben a kép fölött értekeztek. Végül hosszas vita után bólintottak. - Győzött, hölgyem! - jelentette ki az egyikük. - Kölcsönadunk magának negyven fontot, de erre a festmény és az összes bútor a biztosíték! - Kockázatos ügylet - jegyezte meg a másik -, de a maga kedvéért hajlandók vagyunk belemenni. Látjuk, hogy nagyon nagy szüksége van a pénzre, azt azonban meg kell értenie, hogy ha nem fizeti vissza a kölcsönt, a festmény és a bútorok a mi tulajdonunkba kerülnek. Mamma kábultan bólintott, és szinte fojtogatta a nehezen kivívott győzelem lázas érzése. Visszamentek a nappaliba, és nekilátott aláírni a számtalan iratot, melyet elébe tettek. Tudta, hogy két éven keresztül havonta három fontot kell törlesztenie a kölcsönből, most azonban egyáltalán nem törődött ezzel. Alvajáróként vette át a tenyerébe számolt ropogós bankjegyeket, és kikísérte a két férfit az ajtóhoz. Ha nagy nehézségek árán is, de sikerült megszereznie a pénzt Matt számára. Aznap kora délután feladta az összeget. Felfokozott idegállapotában szinte látta, amint a tiszta bankjegyek átszelik a levegőt a fia megmentésére sietve, és három napja először szabadon lélegzett.
Hatodik fejezet Másnap reggel Brodie rosszkedvűen és morcosan ült le a reggelihez: a két függőleges ránc, amely az utóbbi időben erősen elmélyült, úgy jelölte homlokának közepét beesett szemei között, mint két nagy forradás, tétova, bizonytalan jelleget kölcsönözve komor megjelenésének. A könyörtelen, sápadt reggeli fényben kénytelen volt szembesülni előző esti felelőtlen viselkedésével, - 131 -
és ez nagyon megviselte. Mintha valóban a mélyponton lett volna, ahogyan az a Paxton-házban is elhangzott. A gondterhelt, alacsony homloka mögött tomboló zűrzavar olyan erős volt, hogy bár mozdulatlanul és némán ült az asztalnál, egy megszigonyozott bálna tehetetlen, szörnyű erejével látszott vergődni. Korlátozott értelme, amely aránytalanul viszonyult gigantikus testéhez, képtelen volt biztonságos vizekre vezetni, és miközben óriási erőfeszítéssel próbálta elkerülni a végső katasztrófát, tisztán látta, hogy az egyre fenyegetőbben közeledik. Brodie természetesen semmit sem tudott a táviratról vagy Mamma előző nap lebonyolított ügyletéről. Nem volt tudomása róla, hogy illetéktelen lábak tiporták birodalmát, saját aggodalma és szerencsétlensége azonban tökéletesen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy lelkét gyújtózsinórrá változtassa, amely kész a provokáció első jelére szikrát vetni és vadul lángra lobbanni. Most, miután végzett a zabkásájával, alig leplezett türelmetlenséggel várta a külön neki készült kávét, melyet Mrs. Brodie a mosogatókonyha tűzhelyén töltött csészébe. Ez a reggeli kávé egyike volt Mamma állandó gyötrelmeinek, ugyanis, bár kiváló teát tudott főzni, nagyon ritkán sikerült a kávét Brodie ízlésének megfelelően elkészítenie, amelynek az előírás szerint frissen pörköltnek, frissen főzöttnek és gőzölgően forrónak kellett lennie. Ez az ártalmatlan ital kiváló fogas volt, amelyre fel lehetett aggatni minden reggeli sérelmet, és Brodie a legtöbbször okkal vagy ok nélkül - az első korty után keserű panaszra fakadt. Túl édes, nem elég erős, túl sok benne a szemcse, égeti a nyelvét vagy tele van tejpillével. Teljesen mindegy, hogyan készítette el Mamma, az eredmény mindig lepontozásra került. Már maga az kész szenvedés volt, ahogy odavitte a csészét az asztalhoz, ugyanis, ismerve felesége reszkető kezét, Brodie ragaszkodott hozzá, hogy a csésze peremig tele legyen, de egyetlen csepp se löttyenjen ki a tányérra. Ez utóbbi volt a legnagyobb vétség, és ha mégis megtörtént, Brodie szándékosan hagyta, hogy a kávécsepp a csésze aljáról a felöltőjére hulljon, aztán dühös ordításra fakadt: - Te kétbalkezes nőszemély! Most nézd meg, mit csináltál! Minden ruhámat összerondítod! Most, ahogy Mamma belépett a konyhába a csészével, Brodie bosszús pillantást vetett rá, amiért kerek kilenc másodpercig várakoztatta. A bosszúság lassan gúnnyá változott, látva felesége erőfeszítését, aki merev léptekkel lassan az asztal felé tartott a peremig teletöltött csészével. Már majdnem odaért, amikor hirtelen felsikoltott, mindent elejtett, és mindkét kezével a bal oldalához kapott. Brodie döbbent haraggal nézett a darabokra tört tányérra és csészére, a kiömlött kávéra, majd végül felesége földön fetrengő, eltorzult alakjára. Ordítani kezdett. Mrs. Brodie-t azonban annyira elragadta a fájdalom, hogy nem is hallotta az ordítást. Úgy érezte, mintha fehéren izzó nyársat döftek volna az oldalába, amelyből iszonyú fájdalomhullámok indultak ki, átjárva az egész testét. Egy hosszú percig borzalmasan szenvedett, de aztán a kín alábbhagyott, és mintha a nyárs kihűlt volna, a hullámok is elcsitultak. Lassan feltápászkodott és megállt a férje előtt, abban a pillanatban nem törődve a kiömlött kávéval. A fájdalom elmúlta fölött érzett megkönnyebbülés hatására mintha felbátorodott volna. - Ó, James! - nyögte. - Ez volt a legrosszabb, amit valaha éreztem! Azt hittem, belehalok. Úgy gondolom, most már tényleg ideje orvoshoz fordulnom. Egyre gyakrabban fáj, és néha egy nagy, kemény dudort érzek az oldalamban... Ekkor észrevette férje ingerült arckifejezését, és hirtelen elhallgatott. - Szóval mostantól ez lesz a szokás? - kérdezte Brodie megvető gúnnyal. - Orvoshoz fogunk szaladgálni minden kis hasfájással? Mintha megengedhetnénk magunknak! Azt is megengedhetjük magunknak, hogy ezt a drága italt a földre öntsük, és darabokra törjük a porcelánt! Ne törődj vele! Ne törődj a reggelimmel, csak vágj földhöz mindent! Minden egyes szóval egyre emelkedett a hangja, majd hirtelen átcsapott maró gúnyba. - Nem akarod véletlenül, hogy az összes városi orvos megvizsgáljon? Lehet, hogy találnak nálad valamit, ha előveszik az okos könyveiket és összedugják az üres fejüket! Na, kihez akarsz elmenni? - Azt mondják, Renwick jó orvos - motyogta Mamma anélkül, hogy átgondolta volna a dolgot. - Micsoda? - üvöltötte Brodie. - Ahhoz a disznóhoz akarsz menni, akivel tavaly összevesztem? Meg ne próbáld!
- 132 -
- Nem akarok én senkihez sem menni, apa - nyöszörögte Mamma. - Csak éppen ez a szörnyű fájdalom, ami olyan régen gyötör... De most már elmúlt, nem fáj, és nem törődöm vele többet. Brodie ennek hallatán valósággal kikelt magából. - Nem törődsz vele? Ez nem igaz! Igenis törődsz vele! Nehogy azt hidd, hogy nem látom, mit művelsz egy ideje! Ahhoz pontosan elég volt, hogy megundorodjam tőled! Mától fogva nem fekszel az ágyamba, hanem átköltözöl egy másik szobába! Elegem van belőled, te mocskos vén szipirtyó! Mamma megértette, hogy száműzték a hitvesi ágyból, abból az ágyból, amelyben először feküdt a férje mellett, aki iránt akkor még szerelmet érzett, és amelyben megszülte számára a gyermekeit. Életének csaknem harminc éve során ez volt az a hely, ahol megpihent; ebben nyújtóztatta ki fáradt és meggyötört tagjait. Arra nem gondolt, mekkora megkönnyebbülés lesz számára, ha férje nyomasztó jelenlététől távol töltheti az éjszakáit, ha csendben visszavonulhat Mary régi szobájába és egyedül, nyugodtan pihenhet; csupán annak szörnyű megaláztatását érezte, hogy félredobták, mint egy elhasznált és kopott edényt. Az arca lángolt a szégyentől, mintha a férje valami obszcén megjegyzést tett volna rá, ahogy azonban mélyen belenézett Brodie szemébe, csak ennyit mondott: - Ahogy akarod, James! Készítsek egy újabb csésze kávét? - Tartsd meg az átkozott kávédat! Nem kérek reggelit! - kiáltotta a férfi. Annak ellenére, hogy már megevett egy nagy tányér zabkását tejjel, úgy érezte, hogy a felesége szándékosan megfosztotta a reggelijétől, és ismét az asszony kétbalkezessége, magának bemesélt betegsége miatt kell szenvednie. - Azon sem csodálkoznék, ha következő lépésként a nyavalyádra hivatkozva megpróbálnál kiéheztetni minket! - ordította dühösen, majd kiviharzott a házból. Sötét dühe egész úton kitartott, és noha már nem gondolt a reggeli kellemetlenségre, az őt ért igazságtalanság helye tovább sajgott a lelkében, és az előtte álló nap gondolata egyáltalán nem segített visszanyerni a nyugalmát. Perry már nem dolgozott nála: a szemrehányás és a gyalázkodás természetesen nem maradt el, de ettől függetlenül elment, s Brodie lelkes és szolgálatkész segédje helyére csupán egy kis küldöncfiút talált, aki nem csinált mást, csak kinyitotta a boltot és teljesítette a megbízásokat. Eltekintve a Perry elvesztése miatti bevételcsökkenéstől, a bolttal járó minden munka Brodie széles, de gyakorlatlan vállára szakadt, és még az ő homályos értelme számára is nyilvánvalóvá vált, hogy teljesen elszokott az olyan emberek kiszolgálásától, akik mostanában betévedtek az üzletbe. Gyűlölte és megvetette a munkát, soha nem tudta, mit hol keressen, ingerült volt, türelmetlen, vagyis mindent összevetve kinőtt a boltos szakmából. Arra is kezdett ráébredni, hogy a felsőbb osztályhoz tartozó vásárlói, akikre oly büszke volt, nincsenek elegen ahhoz, hogy menjen az üzlet; csalódottan vette tudomásul, hogy csupán különleges alkalmakkor támogatják, és - természetesen úri módon - egytől egyig elhanyagolják a tartozásaik rendezését. Régen két, három vagy akár négy évig is hagyta futni ezeket a számlákat, abban a biztos tudatban, hogy végül úgyis kifizetik; láthatják, mondogatta magának dölyfösen, hogy James Brodie nem kicsinyes üzletember, aki fut a pénze után, hanem hozzájuk hasonló úriember, aki megengedheti magának, hogy kivárja, amíg egy másik úriember rendezi a tartozását. Most azonban alig csepegett a kasszába a pénz, és így oly égető szüksége volt rá, hogy ezek a nagy összegek óriási fejfájást okoztak neki. Annak ellenére, hogy hosszas felülvizsgálat és számolás után felszólítást küldött mindenkinek, aki tartozott, az eredményt figyelembe véve néhány számlatulajdonostól eltekintve - beleértve Lattáékat, akik azonnal fizettek - akár a Levenbe is dobhatta volna a leveleket. Rájött, hogy semmi értelme felszólításokat küldözgetni, ugyanis ezek az emberek akkor fizetnek, amikor kedvük tartja, és nem akkor, amikor ő szeretné; lehetséges, hogy csupán azzal elidegenítette őket magától, hogy tőle szokatlan módon tartozásuk rendezését kérte. Saját tartozásai azokkal a nagykereskedőkkel szemben, akiktől vásárolt, messze meghaladták a szokásos összegeket. Sosem volt jó üzletember, így akkor rendelt árut, amikor kedve tartotta, nem törődve az árakkal és számlákkal egészen addig, amíg a kereskedők képviselői bizonyos időközönként fel nem keresték, két ismert és jóhírű cég között szokásos barátságos hangon kérve a tartozás rendezését. Ekkor Brodie néhány percnyi udvarias és felszínes beszélgetés - 133 -
után odalépett a falba süllyesztett kis zöld páncélszekrényhez, előkelő mozdulattal kinyitotta, és kivett belőle egy vászonzsákot. - Nos, ma mennyit kérnek? - kérdezte lazán. A másik ilyenkor bocsánatkérőn motyogott valamit, majd mintha vonakodna átadni a számlát, elővette csinos kis zsebnoteszét, fontoskodva lapozgatott benne, aztán nyájas hangon így felelt: - Ha már így rákérdezett, Mr. Brodie, mi a következő összeget kaptuk... Brodie gyors pillantást vetett a végeredményre, aztán leszámolta a pénzt a pultra. Bár sokkal egyszerűbb lett volna kiállítani egy csekket, Brodie ezt mélyen megvetette, mint a fizetés kicsinyes és méltatlan módját. Úgy tartotta, egy úriembernek csillogó, tiszta érmékkel kell rendeznie a tartozását. - Ez igazi pénz - mondta egyszer, válaszképpen egy erre irányuló kérdésre -, és igazi érték. Mi értelme van egy darab papírra firkálgatni? Használja, aki akarja, ha azonban a fényes ezüst megfelelt az elődeim számára, nekem is megfelel! Miután lepecsételték és aláírták, Brodie hanyag mozdulattal a mellényzsebébe gyűrte az elismervényt, kezet fogott az illető úriemberrel, és kölcsönös jókívánságok kíséretében elváltak egymástól. Brodie úgy tartotta, egy igazi úr így rendezi ilyen és ehhez hasonló ügyeit. Ma azonban, bár számított egy ilyen jellegű látogatásra, büszke elégedettség helyett erős aggodalmat érzett. Mr. Sopert, a Bilsland Soper Ltd., a vele kapcsolatban álló legnagyobb és legkonzervatívabb cég képviselőjét várta. A látogatásról, amely váratlan és súlyos sebet ejtett a büszkeségén, levélben tájékoztatták. Tökéletesen tisztában volt egy ilyen lépés okával, ennek ellenére képtelen volt lenyelni a fölötte érzett keserűséget, és szorongással vegyes aggodalommal nézett a találkozás elébe. Amikor reggel beért a boltba, igyekezett rossz előérzetét a napi munkába fojtani, azonban nem sok tennivalója akadt: az üzlet pangott. Ennek ellenére, megpróbálva valamiféle tevékenységet színlelni, nehézkesen járkált fel-alá a boltban, mint egy nyugtalan tengeri szörny. Ez a színjáték még a kis kifutófiút sem tévesztette meg, aki a raktárból kilesve látta, hogy Brodie percenként abbahagyja azt, amit éppen csinál, maga elé mered, és tűnődve motyog az orra alatt. Egy vérbeli utcakölyök tapasztalatával sejtette, hogy munkaadója az összeomlás szélén áll, és nagy megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy hamarosan kénytelen lesz egy másik, sokkal kedvezőbb és nyugalmasabb állás után nézni. Elkeserítően hosszúnak tűnő idő után, amikor úgy látszott, hogy a délelőtt folyamán egyetlen vevő sem teszi be a lábát a boltba, egy férfi lépett be az ajtón, akiben Brodie régi vásárlót ismert fel. Arra gondolva, hogy végre itt van valaki, aki, ha nem is fontos személyiség, de legalább hűséges, feltűnően szívélyes hangon köszöntötte. - Nos, kedves uram - mondta -, mit tehetünk önért? A férfi szemmel láthatóan meglepődött a nem várt barátságos hang hallatán, majd kurtán azt válaszolta, hogy csupán egy olyan egyszerű, kockás vászonkalapot szeretne, amilyet egyszer régen itt vásárolt, hatos méretben. - Olyat, amilyet most visel? - kérdezte Brodie bátorítón. A másik feszengeni látszott. - Nem - felelte -, ez másfajta. Ez a vasárnapi kalapom. - Hadd nézzem! - mondta Brodie. Sötét gyanútól vezérelve lekapta a férfi fejéről a kalapot, és belenézett. A fényes szaténszalagon a szomszéd cég gyűlölt felirata, az M. K. D. díszelgett. Brodie arca ijesztően elkomorult, és visszadobta a kalapot a tulajdonosának. - Szóval így állunk! - kiáltotta. - Az ünneplő kalapért, amit vasárnap visel, a szomszédba megy, aztán még van képe idejönni egy egyszerű, hétköznapi fejfedőért, miután egy csomó pénzt otthagyott náluk? Azt hiszi, nekem jó ezeknek a maradéka is? Menjen vissza, és vegye meg a rohadt kalapját abban az átkozott panoptikumban! Egy egész fontért sem szolgálnám ki! A férfi elképedve meredt rá. - Ó, Mr. Brodie, én nem akartam megsérteni, csak kipróbáltam őket, mint egyfajta újdonságot. Valójában a feleségem ötlete volt. Addig nyaggatott, hogy menjek el vele megnézni az új üzletet, amíg beadtam a derekamat. Tudja milyenek az asszonyok... Én azonban visszajöttem önhöz. - 134 -
- Én viszont nem fogadom vissza! - ordította Brodie. - Azt hiszi, hogy így bánhat velem? Én ezt nem vagyok hajlandó lenyelni! Egy férfi áll maga előtt, nem pedig egy átkozott majom, amilyenek nekik vannak a szomszédban! Ezzel öklével hatalmasat csapott a pultra. Lehetetlen helyzet volt: mintha azt várta volna, hogy a másik a lába elé borul és úgy könyörög, hogy fogadja vissza vevői sorába, és hagyja, hogy tőle vásároljon. A munkás is megérzett valamit a helyzet abszurditásából, értetlenül megrázta a fejét. - Meg tudom én venni máshol is azt, amit akarok! Semmi kétségem afelől, hogy ön igazi úriember, de ebből a gyűlölködésből csak önnek származik kára! Amikor a férfi elment, Brodie haragja egy csapásra elpárolgott, és arcára meggyötört kifejezés ült ki, mintha rájött volna, hogy nagy ostobaságot csinált, ami kedvezőtlen kihatással lesz amúgy sem túl fényes üzleti helyzetére. Ez az ember, akit nem volt hajlandó kiszolgálni, sértettségében mindenkinek el fogja mondani az esetet, talán erősen el is túlozza a történteket, és néhány órán belül egész Levenford ettől lesz hangos. Az emberek sértő megjegyzéseket tesznek személyére és fellengzős stílusára; bár a múltban élvezte volna az ilyen rosszindulatú pletykát, örömmel sütkérezett volna benne, azóta szerzett tapasztalatai fényében sejtette, hogy akik hallják a történetet, inkább elkerülik a boltot, nehogy hasonló megaláztatásban legyen részük. A fejében kavargó zavaros gondolatok hatására a homlokát ráncolta, és magában ezerszer elátkozta a munkást, az embereket, sőt az egész várost. Amikor az óra mutatója közeledett az egyeshez, közölte a fiúval, hogy egy fél órára elmegy. Perry távozása óta nem volt olyan felelős személy, akire rábízhatta volna a boltot, így csak ritka alkalmakkor ment haza ebédelni. Ilyenkor egész úton emésztő nyugtalanság gyötörte, különös és indokolatlan optimizmussal úgy érezte, hogy lemarad valamiről, ami létfontosságú lenne az üzlet felvirágoztatása szempontjából. Ezért aztán ezen a napon az utcára érve néhány lépés után gyorsan betért a Winton Címerbe. Egy évvel ezelőtt még elképzelhetetlennek tartotta volna napközben belépni ezen az ajtón, és este is csak a klubtagok számára fenntartott külön bejáraton tette; egy ideje azonban ezek a látogatások egyre gyakoribbá váltak. Ma Nancy, a csinos pincérlány némi hideg pitét és párolt vöröskáposztát tett félre a számára. - Mit iszik ma, Mr. Brodie? Esetleg egy pohár sört? - érdeklődött Nancy, megrebegtetve hosszú, göndör szempilláit. Brodie komoran pillantott rá, levertsége ellenére is észrevéve a lány fehér bőrét tarkító néhány apró, sárga szeplőt, amelyek olyanok voltak, mint a vörösbegy tojásának aranyló pöttyöcskéi. - Tudhatná Nancy, hogy sosem iszom sört. Ki nem állhatom. Hozzon egy whiskyt és egy pohár hideg vizet! Nancy már nyitotta a száját, hogy megjegyezze, nem lenne szabad egy ilyen délceg férfinak napközben töményet innia, de inkább meggondolta magát és hallgatott. Valódi úriembernek tartotta Mr. Brodie-t, akinek a felesége, ha információi helyesek, egy valódi madárijesztő. Az iránta érzett érdeklődésébe emiatt sajnálat keveredett, különösen mostanában, látva a férfin eluralkodott mély melankóliát. Nancy szemében Brodie a romantika minden alapvető elemével rendelkezett. Amikor letette elé a whiskyt, a férfi felemelte sötét, mogorva arcát, és megköszönte. Pillantása maradásra bátorította a lányt, és ahogy ott téblábolt az asztal körül, várva, hogy valamiben a rendelkezésére állhasson, Brodie a szeme sarkából alaposan szemügyre vette. Csinos teremtés, gondolta, amint tekintete fölfelé siklott a lány cipőbe bújtatott, apró lábán, formás bokáján és fekete harisnyás lábszárán, majd tovább vándorolt gömbölyű csípőjén és mellén; s végül megállapodott az ajkán, amely olyan piros volt, mint a fukszia külső szirma, és erősen elütött fehér bőrétől. Miközben a lányt méregette, hirtelen elsöprő vágy rohanta meg: vágy mindazon élvezetek után, amelyeket hosszú ideje nélkülöznie kellett. Szeretett volna abban a pillanatban felpattanni az asztaltól és magához ölelni Nancyt, hogy végre egy kemény, fiatal, rugalmas testet érezzen karjai között az ernyedt, szolgai rongycsomó helyett, amivel oly sokáig kénytelen volt beérni. Egy pillanatig nyelni sem tudott: a torka kiszáradt egy teljesen másfajta éhségtől. Korábban már hallott bizonyos homályos célzásokat és különös pletykákat Nancyvel kapcsolatban, amelyek tovább fokozták éhségét, és mindezekből arra következtetett, hogy egyáltalán nem lenne nehéz csillapítani - 135 -
ezt az éhséget; azonban hatalmas akaraterővel sikerült uralkodnia magán, és lángoló tekintetét a tányérra szegezve gépiesen folytatta az evést. - Majd máskor... - motyogta maga elé. Tudta, a délutáni találkozás alól nem bújhat ki, muszáj beszélnie Soperrel, mivel ez létfontosságú jelentőséggel bírhat üzlete jövője szempontjából. Az ebéd hátralévő részében nem nézett a lányra, annak ellenére, hogy minden idegszálával érezte a jelenlétét, és amikor Nancy csípője hozzáért a karjához, miközben leszedte az asztalt, kénytelen volt erősen összeszorítani a fogát. Majd máskor! Majd máskor! Némán elfogadta a kekszet és a sajtot, amit a lány utóételként tett elé, gyorsan megette, majd felállt, és egészen közel lépve hozzá, jelentőségteljes mozdulattal egy érmét nyomott Nancy meleg tenyerébe. - Az elmúlt néhány hét alatt igazán rendesen törődött velem - mondta, különös pillantást vetve a lányra. - Nem felejtem el magát! - Ó, Mr. Brodie! Remélem, ez nem azt jelenti, hogy többé nem jön felénk! - kiáltotta Nancy aggodalmas hangon. - Nagyon hiányozna, ha többé nem látnám! - Valóban hiányoznék? - kérdezte Brodie lassan. - Ennek örülök! Azt hiszem, maga és én jól kijönnénk egymással. Ne aggódjon! Visszajövök. Egy pillanatra elhallgatott, majd fojtott hangon hozzátette: - Igen! És talán azt is tudja, miért. A lány úgy tett, mintha elpirulna, és szégyellősen lehajtotta a fejét, tudatában annak, hogy a férfi végre észrevette, és hajlandó kitüntetni a figyelmével. A különös vendég felkeltette az érdeklődését, lenyűgözte a lénye, és mivel már rég nem volt szűz, érzékei szenvedélyesen reagáltak a férfiből áradó elemi erőre. Mr. Brodie egy igazi szabad ember, és még pénze is van! - Egy olyan nagy ember, mint maga, mit láthat egy ilyen kis senkiben, mint én vagyok? kérdezte kihívóan. - Szerintem nem gondolja komolyan! - Visszajövök - ismételte Brodie, mélyen, áthatón belenézve a lány szemébe, aztán hirtelen sarkon fordult, és távozott. Nancy egy másodpercig mozdulatlanul állt, szeme szinte szikrázott az elégedettségtől, színlelt félénkségének már nyoma sem volt rajta, majd odaszaladt az ablakhoz, és lábujjhegyre állva figyelte az utcán távolodó férfit. Brodie a boltjába visszaérve óriási erőfeszítéssel próbálta kiűzni fejéből a kellemes gondolatokat, amelyek ebéd közben teljesen a hatalmukba kerítették, és lélekben igyekezett felkészülni Mr. Soper közelgő látogatására. Gondolatmenetéből azonban hiányzott a folytonosság és az összefüggés, és mint mindig, most sem volt képes semmiféle haditervet kidolgozni: abban a pillanatban, ahogy mérlegelni kezdte a helyzetét, a gondolatai elkalandoztak, újra és újra visszatértek Nancyhez, a lány meleg pillantásához és a további találkozás lehetőségeihez. Rosszkedvűen felhagyott a küzdelemmel, mivel tisztában volt vele, hogy mielőtt bármit is tehetne, kénytelen lesz megvárni a tárgyalás kifejletét, elkezdett fel-alá sétálni a boltban. Ahogyan azt levelében előre is jelezte, Mr. Soper pontosan három órakor belépett az ajtón, és Brodie, aki már várta, azonnal odasietett, hogy üdvözölje. Ahogy azonban kezet fogtak, Brodie mintha több keménységet és kevesebb szívélyességet érzett volna a másik szorításában. Mindenesetre igyekezett figyelmen kívül hagyni balsejtelmét, és udvariasan így szólt: - Fáradjon be az irodámba, Mr. Soper! Az évszakhoz képest rendkívül enyhe az idő, nem gondolja? A látogatónak azonban valahogy nem volt kedve az időjárásról társalogni. Ahogy helyet foglaltak egymással szemben az íróasztal két oldalán, Soper udvariasan, de kimérten Brodie-ra pillantott, aztán elfordította a fejét. Tökéletesen tisztában volt Brodie helyzetével, és a hosszú évek óta tartó üzleti kapcsolat miatt korábban elhatározta, hogy kedves lesz vele; most azonban a másikból áradó italszag, közvetlen viselkedése és az a mód, ahogyan köszöntötte, erős előítéletet ébresztett benne. Soper határozott elképzelésekkel rendelkezett az erkölcsről, lévén elkötelezett tagja a Plymouth Testvériség szektának és lelkes támogatója a Skót Antialkoholista Társaságnak: ahogy ott ült drága, tökéletes szabású felöltőjében, és ápolt körmét nézegette, Brodie semmi jót nem olvasott ki a viselkedéséből. - Ha ez az enyhe idő folytatódik, a földeken nagyon jól fog haladni a szántás. Valamelyik nap, amikor kint jártam, láttam, hogy a Main farmon már hozzá is kezdtek a munkához - folytatta Brodie rendületlenül, lomha eszével képtelen lévén ráérezni a másik ellenséges hangulatára. - 136 -
Korlátolt agya parancsára igyekezett egy, az efféle tárgyalásokat a múltban megelőző könnyed beszélgetést kezdeményezni. - Ha lehetőségem adódik, mindig teszek egy kis kirándulást a környéken... Bizony! Nagyon szeretem látni, ahogy a szép, izmos lovak megforgatják a gazdag, zsíros földet. Soper hagyta, hogy kibeszélje magát, majd hirtelen hideg, barátságtalan hangon a dolgok közepébe vágott. - Mr. Brodie, az ön tartozása a cégemmel szemben pontosan százhuszonnégy font, tíz shilling és hat penny. Az üzlettársaim kívánságára jöttem most el önhöz, hogy felszólítsam a tartozás azonnali rendezésére. Brodie mozdulatlanná merevedett, mintha lövés érte volna. - Mi... micsoda? - dadogta. - Mit akar ezzel mondani? - Tisztában vagyok vele, hogy ez igen nagy összeg, ön azonban cégünk képviselőjének legutóbbi három látogatása alkalmával fizetési halasztást kért. A szóban forgó összeg nagyságára és a cégeink között hosszú ideje fennálló kapcsolatra való tekintettel személyesen látogattam most el önhöz, hogy - amint azt gondolom, ön is sejtette - tartozása rendezését kérjem. Brodie agyában két ellentétes erő, a másik viselkedése fölötti harag és a tartozás összege fölötti megdöbbenés harcolt egymással. Bár nem álltak rendelkezésére számlák az ellenőrzésére, azonnal tudta, hogy Soper számításai, bármennyire is döbbenetesek, helyesek: az ilyen emberek sosem követnek el hibát. A másik hűvös viselkedése azonban nagyon meglepte, és a tény, hogy képtelen volt úgy rendezni az ügyet, ahogy szerette volna, iszonyatosan feldühítette. Ha lett volna pénze, abban a szempillantásban kifizeti Sopert és megszüntet vele minden kapcsolatot, azonban tisztában volt vele, hogy ezt nem teheti meg, így nem volt más választása, mint lenyelni a haragját. - Mindazonáltal bizonyára ad némi időt egy ilyen régi ügyfélnek, mint én, nemde? - nyögte ki rekedten, mintegy bevallva fizetésképtelenségét. - Tizenkét hónapja semmit sem fizetett nekünk, Mr. Brodie, és természetesen kezdünk aggódni. Attól tartok, most azonnal kérnem kell tartozása rendezését. Brodie először Soperre, majd fali széfjére pillantott, amely kevesebb, mint öt fontot tartalmazott, és közben jelentéktelenné zsugorodott bankszámlájára gondolt. - Ha nem teszi meg - folytatta Soper -, kénytelenek leszünk erővel behajtani a pénzünket. Nem szívesen teszünk ilyesmit, de ha muszáj, akkor muszáj. Brodie tekintete homályossá vált, mint egy felhergelt bikáé. - Nem tudok fizetni - mondta. - Ma nem tudok fizetni. Arra azonban nem lesz szükség, hogy, a maga kifejezésével élve, erőszakhoz folyamodjanak; azt biztosan tudja, hogy James Brodie becsületes ember. Fizetni fogok... De adnia kell egy kis időt, hogy előteremtsem a pénzt. - Megkérdezhetem, miként szándékozik ezt megvalósítani, Mr. Brodie? - Megkérdezheti, sőt addig kérdezgetheti, amíg belekékül, én azonban nem vagyok köteles elárulni magának. Elég, ha annyit tud, hogy a hét végéig megkapják nagyrabecsült pénzüket. És ha én ezt megmondtam, az úgy is lesz. Soper arca láthatóan megenyhült. - Igen - mondta, némi hallgatás után -, ebben biztos vagyok. Tudom, hogy voltak mostanában bizonyos nehézségei, Mr. Brodie. Ezek az áruikat olcsóbban kínáló cégek a modern boltjaikkal... - jelentőségteljesen megrántotta a vállát. - Azonban nekünk is vannak problémáink, és nekünk is vannak kötelezettségeink, amelyeket teljesítenünk kell. Manapság az üzletben nincs helye az érzelgősségnek. Mindamellett... egész pontosan hogy állnak a dolgai? Miközben Brodie valami lehengerlő válaszon törte a fejét, hirtelen valamiféle gyászos humortól vezérelve eszébe jutott, hogy semmi sem fogja jobban megdöbbenteni a másikat, mint a színtiszta igazság. - Az elmúlt két hét során kevesebb mint három font bevételem volt - mondta hirtelen. - Na, ehhez mit szól? Soper elképedve csapta össze gondosan manikűrözött körmű kezét. - Mr. Brodie, szóhoz sem jutok! Hallottam, hogy rosszul megy az üzlet, de nem gondoltam volna, hogy ennyire! Egy pillanatig Brodie feldúlt arcát tanulmányozta, majd kedvesebb hangon folytatta. - 137 -
- Van egy mondás, amit nem ártana megfogadnia: „Változz meg, ember!” Néha bölcsebb menteni azt, ami menthető, mint teljesen tönkremenni. Ne menjen fejjel a falnak! Remélem megbocsát, de biztosan érti, mit akarok mondani. Felállt és indulni készült. - Nem értem! Mi az ördögöt akart ezzel mondani? - kérdezte Brodie. - Itt vagyok, mindig itt voltam, és istenemre mondom, itt is maradok! Soper egy pillanatra megállt az ajtó felé menet. - Ezt jó tanácsnak szántam, Mr. Brodie - mondta -, és csak segíteni akartam vele. Vagy megfogadja, vagy nem, de sok éves tapasztalatom azt súgja, hogy lehetetlen helyzetbe került. Régen, amíg egyedül volt, kiválóan ment az üzlet, de ezek itt a szomszédban százféle módon lekörözhetik önt. Ne felejtse el, 1881-et írunk! Mindenki igyekszik új ötletek és modern módszerek alkalmazásával lépést tartani, önt azonban elsodorta a haladás kereke. A bölcs ember tudja, mikor veszített. Én az ön helyében bezárnám a boltomat és kiszállnék az üzletből azzal, amit meg tudok menteni. Miért nem próbálkozik valami mással? Egy olyan erős ember, mint ön, vásárolhatna egy farmot és állatokat tenyészthetne... A kezét nyújtotta, és búcsúzóul még megjegyezte: - Ugye, azért nem feledkezik meg a hétvégi határidőről? Brodie üres, kifejezéstelen arccal nézett utána, és annyira szorította az asztal szélét, hogy szőrös kézfején az inak teljesen elfehéredtek, és az erek megcsavarodott kötelekként lüktettek a bőre alatt. - Vásároljak egy gazdaságot? - motyogta. - Ennek az alaknak fogalma sincs, milyen kevés pénzem maradt! Majd, ahogy gondolatai kisuhantak a nyílt térbe, így suttogott maga elé: - Tulajdonképpen igaza van! Azt kellett volna csinálnom, ha képes lettem volna rá. Letelepedhettem volna, közel a földhöz, amelyet annyira szeretek, és ami engem illetett volna. Ezt azonban most már nem tehetem meg. Itt kell harcolnom! Rádöbbent, hogy jelzálogot kell felvennie a házára, egyetlen megmaradt vagyontárgyára, hogy pénzt szerezzen, amiből rendezheti tartozását Soper felé, és kifizetheti többi, egyre magasabbra rúgó számláját. Titokban felkeres Glasgow-ban egy ügyvédet, aki majd mindent elrendez. Bár még semmit nem tett, máris úgy érezte, mintha a ház már nem az ő tulajdona volna, mintha arra kényszerülne, hogy saját kezével bontsa le azt a masszív épületet, amelynek építését személyesen felügyelte, s amely reményeinek és vágyainak megtestesítője volt. Szerette a házát, de tudta, kénytelen lesz elzálogosítani, hogy megőrizhesse a becsületét. A legfontosabb, hogy jó híre egy pillanatra se homályosuljon el, és megmutassa, hogy ő James Brodie - nem tartozik senkinek egy pennyvel sem! Vannak bizonyos dolgok, amelyeket egyszerűen nem tehet meg! Ekkor hirtelen a gondolatai más irányt vettek; eszébe jutott valami. A szeme csillogni kezdett, alsó ajka lassan lebiggyedt, szája ferde mosolyra húzódott. Problémái sivatagában hirtelen a kéj zöld oázisa csillant meg előtte. Vannak bizonyos dolgok, amelyeket igenis megtehet! Lelke mélyén, akár egy bűntett titka, rejtett szándék ébredt: kilépett az ajtón, nem törődve vele, hogy a boltot őrizetlenül hagyja, és lassan megindult a Winton Címer felé.
Hetedik fejezet Mrs. Brodie a nappali kanapéján heverészett, ami részéről igencsak szokatlan tett volt, annál is inkább, mivel még csak kora délutánra járt, és neki ilyenkor az edények mosogatásával kellett volna foglalkoznia. Ma azonban a szokásosnál jóval hamarabb elfogyott az ereje, és úgy érezte, muszáj pihennie egy kicsit, mielőtt leszáll az este. - Olyan kimerült vagyok - mondta Brodie nagymamának -, hogy úgy érzem, mindjárt összeesem. Azt hiszem, lefekszem egy kicsit. Az öregasszony megrovó pillantást vetett rá, és miközben gyorsan kifelé indult a konyhából, nehogy megkérjék a mosogatásra, megjegyezte: - Neked aztán nem sok kell, hogy kimerülj! Mostanában állandóan az egészséged miatt nyavalyogsz. Én a te korodban kétszer ennyit dolgoztam, és meg sem kottyant! - 138 -
Mamma ettől függetlenül, amikor egyedül maradt, csendben bement a nappaliba, és lefeküdt. Néhány perc múlva már sokkal jobban érezte magát, és azon kezdett tűnődni, hogy ha élete során rendszert csinált volna a délutáni pihenésből, talán most nem lenne ennyire megfáradt; ennek ellenére örült, amiért az elmúlt tíz nap alatt egyszer sem érezte azt a borzalmas kínt, csak az ismerős fájdalmat, amit már annyira megszokott, hogy szinte észre sem vett. Csaknem három hét telt el azóta, hogy elküldte a pénzt Mattnek, és az elismervény, melyet a negyven font átvételéről aláírt, biztonságban hevert McSevitch páncélszekrényében. Olyan iszonyatosan nehéz volt összekaparnia az első törlesztőrészletet, hogy még abba is beleborzongott, ha csak eszébe jutott ez a különös és gyűlöletes név. Egy kis bádogdobozba gyűjtögette a pennyket, melyet a saját ruhásszekrényében rejtegetett. Tartozása hajszálon lógó kardként himbálózott a feje fölött, és tudta, ez az elkövetkező két év során mindvégig így lesz. Mattet természetesen nem hibáztatta emiatt, és most, amint jelenlegi nyomasztó helyzetében arra gondolt, hogy a fia hamarosan hazatér, halvány mosoly derengett fel a szája sarkában, amitől életre kelt az egész arca. A szíve mélyén biztos volt benne, hogy abban a pillanatban, ahogy Matt megérkezik, szeretetteljesen kinyújtja felé a karját, és egyetlen szóval megszabadítja ettől a nyomasztó tehertől. Nyúzott arca egy pillanatra kisimult, mert tudta, nemsokára újra karjában tarthatja a fiát, aki megvigasztalja és százszorosan meghálálja az érte tett emberfeletti erőfeszítéseket. Elképzelte Matt utazásának utolsó szakaszát, látta, amint türelmetlenül rója a hajó fedélzetét, majd partra száll, sietve végighajtat az emberektől nyüzsgő utcán, idegesen üldögél a vonatfülkében, és végül lelkesen bepattan egy bérkocsiba, amely végre hozzá repíti. Matt hazatérésének víziója valósággal elkápráztatta örömteli voltával, ahogy azonban kinézett az ablakon, és egy csomagokkal megrakott kocsit pillantott meg az úton közeledni, amely megállt a kapu előtt, hitetlenkedve összevonta a szemöldökét, mintha nem hinné el, amit lát. Nem, nem lehet Matt... Az ő fia... Az ő drága, egyetlen fia... És mégis, csodálatos módon ő volt az, végre hazatért hozzá, és olyan nyugodtan és közömbösen lépett ki a kocsiból, mintha nem is háromezer mérföld állna a háta mögött. Mamma egy artikulátlan kiáltás kíséretében feltápászkodott, kirontott a házból, és karjába zárta a fiát, alig néhány pillanattal azután, hogy az kiszállt a kocsiból. - Matt! - zihálta Mamma, alig jutva szóhoz a lelkében tomboló érzelmektől. - Ó, Matt! A fiú meglepetten és tiltakozva hátrált egy lépést. - Jaj, Mamma! Nyugodj meg! Kiszorítod belőlem a szuszt, ha így folytatod! - Ó, Matt, drága kisfiam! - suttogta az asszony. - Végre hazatértél hozzám! - Szedd már össze magad, Mamma! - kiáltotta Matt. - Na áztass el a könnyeiddel! Száraz klímához vagyok szokva. Látod, mit csináltál? Zsebkendőnek használod az új nyakkendőmet! Fia tiltakozására Mamma nagy nehezen lazított az ölelésén, de nem engedte el teljesen, szorosan markolta felöltője ujját, mintha attól félne, hogy ismét elveszíti. - El sem hiszem, hogy visszakaptalak! - kiáltotta szenvedélyesen. - Csodálatos látvány ez fáradt szemeimnek, ugyanis éppen rád gondoltam, amikor a kocsi megállt a ház előtt! Nagyon, nagyon hiányoztál! - Nos, ismét itt vagyunk, öreglány - tréfálkozott Matthew -, a régi, öreg Levenfordban, az atyai házban, és ugyanannak az öreg Mammának a karjában! Mrs. Brodie rajongva csüggött a fia arcán. Lehet, hogy itt minden ugyanolyan, gondolta, de a fia nagyon megváltozott: már távolról sem az a kiforratlan ifjú, aki két évvel ezelőtt elment. - Szent ég, Matt! - kiáltotta. - Teljesen más vagy! Van benned valami, amitől eláll a lélegzetem. Férfi lettél, fiam! - Igen, valóban - helyeselt Matt, anyja helyett a környezetet vizsgálgatva. - Tanultam néhány dolgot azóta, hogy utoljára láttalak. Nem telik bele sok idő, és megmutatom ennek a városnak, milyen az igazi nagyvilági stílus! Milyen lepusztult itt minden ahhoz képest, amihez hozzászoktam! Hirtelen a kocsishoz fordult, és parancsoló hangon rákiáltott: - Hozza be a csomagjaimat! Jilde! Mamma büszkén látta, hogy fia, aki egy kis rézszegélyes ládával utazott el, számtalan bőrönddel és táskával tért haza, és közben arra gondolt, hogy azon az emlékezetes napon, amikor kiengedte a szárnyai alól, szinte elképzelhetetlen lett volna, hogy ugyanez a fiú ilyen ellentmondást nem tűrő és lenéző hangon beszéljen egy kocsissal. Képtelen volt megállni, hogy ne adjon hangot csodálatának, miközben követte Mattet a ház felé. - 139 -
- Ugyan, semmiség! - mondta a fiú hanyagul. - Ott a szolgák egész serege vett körül - persze feketék -, és az ember megszokja a parancsolgatást. Nem gond egy ilyen öreg gharry wallah utasítgatása. Kifizetnéd, Mamma? Pillanatnyilag nincs apróm. Arcán megvető kifejezés jelent meg, mintha rangján alulinak tartaná egy egyszerű kocsis kifizetésének a feladatát. Egy utolsó leereszkedő pillantás után megfordult, és belépett a házba. Mamma rohant az erszényéért, és gyorsan megegyezett a kocsissal, aztán amint visszatért, gondosan bezárta a bejárati ajtót, nehogy hirtelen ismét elvegyék tőle a fiát. Az előszobában felhalmozott dobozok és csomagok láttán a szíve szinte dalolt az örömtől: „Itthon van! Matt végleg hazajött!” Csatlakozott a fiához a konyhában, aki a karosszékben heverészett, lábát kinyújtva, karját lelógatva a karfa mellett: egész testtartásából hanyag közöny és unalom sugárzott. - Meglehetősen fárasztó volt az utazás! - mondta anélkül, hogy a fejét megmozdította volna. - Olyan zajosak a vonatok ebben az országban! Az embernek megfájdul tőlük a feje! - Akkor pihenj... Pihenj, kisfiam! - biztatta Mamma. - Végre itthon vagy, és ez a legfontosabb! Hirtelen elhallgatott, mivel annyi mondanivalója volt, hogy azt sem tudta, hol kezdje, ugyanakkor rájött, hogy mielőtt nekilát kielégíteni önző kíváncsiságát, valami rendes ennivalót kell a fia elé tennie, amit saját két szerető kezével készített. - Nagyon szeretnék mindent hallani, Matt - mondta -, de előbb hadd hozzak neked néhány falatot! A fiú egy legyintéssel elhárította a kínálást. - Egy kis hideg sonkát vagy egy csésze lencselevest! - erősködött Mamma. - Annyit biztosan meg tudnál enni. Tudod, ez az a finom leves, amit mindig készítettem neked, és amit annyira szerettél. Matt határozottan megrázta a fejét. - Most nem akarok enni. Hozzászoktam a késő esti vacsorához... És különben is, uzsonnáztam Glasgow-ban. Mamma kissé elkedvetlenedett, de nem hagyta magát lerázni. - Biztosan szomjas lehetsz egy ilyen hosszú út után, fiam. Igyál egy csésze teát! Tudod, hogy senki sem tud olyan teát főzni, mint én! - Rendben - adta be a derekát Matt. - Főzzél teát, ha ez a legjobb, amit csinálni tudsz! Mamma nem egészen értette, mit akart ezzel mondani a fia, de szeretete minden szenvedélyével szaladt teát főzni, és amikor visszatért a nagy, gőzölgő csészével, leült a fotel előtti alacsony sámlira, és éhes pillantással leste fia minden mozdulatát. Mattet láthatóan nem zavarta az anyja kérdő tekintete: néhányat kortyolt a teájából, majd előhúzott egy fényes bőrtokot a zsebéből, kivett belőle egy vastag manillaszivart, és rágyújtott, jelezve, sokkal egyértelműbben, mint azt szavakkal megtehette volna, hogy ura önmagának, és hogy igazi, sokat látott világfi. Miközben Mamma fia könnyed mozdulatait és elegáns, könnyű anyagból készült ruházatát csodálta, némi aggodalommal vette észre, hogy Matt megváltozott: sokkal jobban megöregedett, mint várta. Különösen a szemén látszott az idő - sokkal sötétebbnek tűnt, és a sarkában vékony ráncok egész hálózata rajzolódott ki. Arcvonásai élesebbek lettek, bőre színe sárgába hajlott, és ez a bőr erősen ráfeszült a pofacsontjára és az állára. Mamma most már egészen biztos volt benne, hogy távollétében fiának valami keserű és megrázó élményben volt része, amely után még nem tért egészen magához. Amikor megszólalt, hangja lágy volt és gyengéd. - Mondd el, Matt, mi történt! Mondj el mindent! A fiú az anyjára pillantott félig lehunyt szempillái alól, és értetlenkedve kérdezte: - Miről mondjak el mindent? - Mindenről! Anyád szemét nem csaphatod be. Valaki rosszat tett veled... Méghozzá igazságtalanul. Én azonban nagyon keveset tudok. Meséld el, hogyan hagytad el Indiát, és mi... mi történt a hazaúton! Matthew kinyitotta a szemét, és szivarjával egy könnyed mozdulatot téve azonnal beszédessé vált. - Ó, erről van szó? Nem sok magyaráznivaló van rajta. Egyszerűen felmondtam az állásomat, mert az idegeimre ment. Az igazat megvallva, Mamma, képtelen voltam elviselni azt az - 140 -
átkozott wallahot, aki az irodát vezette. Semmi nem volt jó neki. Ha az ember reggel egy kicsit elkésett a munkából, mondjuk egy a klubban eltöltött este után, vagy éppen nem ment be dolgozni, mert volt egy amolyan kis társasági összejövetel, egyszerűen elviselhetetlenül viselkedett. Matt sértett arckifejezéssel beleszívott a szivarjába, majd felháborodott hangon folytatta. - Te is tudod, hogy sosem bírtam elviselni, ha parancsolgattak nekem. Nem az a fajta vagyok, aki eltűri, hogy megmondják, mit csináljon. Nem, egyszerűen ellenkezik a természetemmel. Így aztán érthetően közöltem vele, hogy mit gondolok róla, és kisétáltam az ajtón. - Nem beszéltél a dologról Mr. Waldie-val, Matt? - kérdezte Mamma, teljes mértékben osztozva fia méltatlankodásában. - Ő levenfordi származású, és nagyon rendes ember. Mindig is az igazságosságáról volt közismert. - Pontosan róla beszélek, arról a soorról! - kiáltotta Matt keserűen. - Ő az, aki megpróbált nekem parancsolgatni! Egyáltalán nem nevezhető úriembernek! - tette hozzá. - Nem más, mint egy átkozott zsoltáréneklő rabszolgahajcsár. Mamma arcán zavar és némi aggodalom tükröződött. - Tehát ez az oka, hogy hazajöttél, fiam? Nem helyes, ha ezt tette veled. Egy pillanatra elhallgatott, majd félénken folytatta. - Azt hittük, esetleg az egészséged... - Olyan egészséges vagyok, mint a makk! - jelentette ki Matt durcásan. - Az az átkozott állás az oka! Attól eltekintve minden nagyon tetszett odakint. Kellemes életem lett volna, ha békén hagynak. De velem aztán nem tol ki a vén disznó! Visszamegyek külföldre... Ez alkalommal Burmába vagy Malajziába. Nem maradok ezen az ócska, rothadó helyen azok után, amit láttam! Mrs. Brodie szíve összeszorult. Alig tért haza a fia, alig ölelhette magához, és máris arról beszél, hogy újra elhagyja, és visszatér, mint Nagy Sándor, hogy olyan új országokat hódítson meg, amelyeknek az anyja még a gondolatára is megrémül. - Erre egy ideig ne gondolj, kisfiam! - dadogta. - Talán itthon sikerül egy olyan állást találnod, ami majd jobban megfelel neked. Akkor nem kellene ismét elhagynod engem. Matthew kurta nevetést hallatott. - Azt hiszed, képes lennék egy ilyen lyukban élni azután az életforma után, amit ott megszoktam? Mi van itthon, ami kárpótolna az ottani dolgokért? Csak gondolj bele! - kiáltotta. Ott volt a klub, vacsorák, táncmulatságok, lóverseny, póló... Szolgák hada, akik minden óhajomat lesték! Mindenem megvolt, amit csak kívánhattam! Mammát annyira elkápráztatta ez a romantikus hazugság, hogy lelki szemével szinte látta az előkelő társaságban forgó fiát, amint vörös egyenruhás tisztek és csillogó szaténruhás hölgyek között pompás vacsorákon vesz részt. Érezte, valóban semmit sem tud nyújtani neki, ami ezzel felérne, ezért elhaló hangon csak ennyit tudott kinyögni: - Tudom, hogy ilyesmiben itthon nem lehet részed, fiam. Én azonban... Én mindent meg fogok tenni, hogy jól érezd magad itthon. Matthew jelentőségteljesen hallgatott, Mamma pedig erős csalódást érzett, amiért a fiának két év után nincs semmi mondanivalója a számára, nem is érdekli, hogyan boldogult az anyja a távollétében. - Jól utaztál? - kérdezte végül. - Tűrhetően - felelte a fiú. - Az időjárás jó volt, de a vége felé már nagyon untam a dolgot, így Marseilles-ben kiszálltam. - Oda küldtem neked a... a pénzedet - jegyezte meg Mamma tétován. - Megkaptad? - Igen, megkaptam - felelte Matt hanyagul. - Bár nagyon sok időbe tellett, amíg odaért. Lassan jött, gyorsan ment. - Feltételezem, nagy szükséged volt arra az összegre. - Igen, valóban - felelte a fiú. - Kellett és kész, vagy ennyi nem elég? - De igen - mondta Mamma lassan. - A táviratod alapján biztos voltam benne, hogy nagyon nagy szükséged van rá. De azért jókora összeg volt. - Ugyan már! - csattant fel Matt ingerülten. - Úgy beszélsz róla, mintha nem az én pénzem lett volna! Megdolgoztam érte, vagy nem? Nem loptam. Az enyém volt, így arra költöttem, amire kedvem tartotta! - 141 -
- Elköltötted - visszhangozta Mamma. - De ugye nem csupán arra kellett, hogy egyszerűen elköltsd? Matt hangos nevetésre fakadt. - Mamma, a sírba viszel! Nagyon jól tudod, hogy most érkeztem külföldről, és szükségem volt egy kis zsebpénzre. Hirtelen elhallgatott, és tréfás komolysággal nézett az anyjára. - Megmondom mit csináltam, Mamma. Körüljártam Párizst, és az összes pénzt szétosztottam a vak koldusok között. Ez volt az utolsó cselekedetem a vidám Párizsban, mielőtt hazaindultam volna ebbe a felettébb izgalmas városkába. Mrs. Brodie a lelke mélyéig megdöbbent. Párizs képe jelent meg a szeme előtt, és az járt a fejében, hogy önmagát lealacsonyítva pogány uzsorások kezébe tette a jóhírét, csak azért, hogy a fiát teli erszénnyel küldje ennek a romlott városnak a szemérmetlen szórakozóhelyeire. Vajon a fia miféle vad kicsapongásai miatt kell még két éven keresztül fizetnie a törlesztőrészleteket? Amikor megszólalt, hangja - forró szeretete ellenére - megrovó volt, kockáztatva, hogy a fia megharagszik rá. - Ó, Matt! Nem örülök neki, hogy ilyen helyeken jártál. Nem azt mondom, hogy felesleges dolgokra költötted a pénzt, kisfiam, de az... az a város minden bizonnyal tele van olyasmikkel, amelyek nagy kísértést jelentenek egy fiatalember számára. Szerintem nem kellett volna odamenned, és biztos vagyok benne, hogy Agnesnek is ugyanez lesz a véleménye. Matt ismét felnevetett, ezúttal durva, éles hangon. - Amit Agnes gondol vagy mond, most már annyit sem jelent számomra, mint egy régi csizma nyikorgása! Pontosan tisztában vagyok vele, hogy ő mit tart helyesnek, nekem viszont felkavarodik a gyomrom az ájtatos prédikációitól. Soha többé nem fogok leülni a kanapéjára. Nem! Agnes nem hozzám való, Mamma! Végeztem vele! - Matt! Matt! - robbant ki Mammából a döbbenet. - Ne mondj ilyeneket! Biztosan nem gondolod komolyan! Agnes ragaszkodik hozzád! - Ragaszkodik? - csattant fel a fiú. - Tartsa meg a ragaszkodását annak, akinek szüksége van rá! Különben is, a ragaszkodásán kívül mit tud még felmutatni? Semmit! Tudod, Mamma - folytatta bizalmas hangon -, találkoztam olyan nőkkel, akiknek a kisujjában is több van, mint Agnes egész testében! Báj! Lendület! Vidámság! Élet! Mrs. Brodie néhány másodpercig levegőt is alig kapott, és miközben döbbenten bámult a fiára, egy gondolat merült fel benne. - Ugye, ez nem azt jelenti, hogy megszegted a fogadalmadat? - kérdezte remegő hangon. Matt csodálkozva nézett rá, és arra gondolt, az öreglány azt hiszi, hogy még mindig a köténye madzagjához van kötve. Talán túlságosan óvatlan volt vele szemben. - Néha ittunk egy-egy korty borókapálinkát - felelte kitérően. - Tudod, határozottan jót tesz a májnak. Mamma azonnal elképzelte Matt máját, amely száraz szivacsként különféle őrültségekbe hajszolja gazdáját, csak hogy végre átitassák alkohollal, és hálát adván fia hazatértéért erre a kettős értelemben is mérsékelt égövre, bátran visszakanyarodott az előző témára. - Agnes nagyon rendes lány, Matt! Minden férfi boldog lenne, ha a jegyesének tudhatná. Hűségesen várt rád, és megszakadna a szíve, ha most szakítanál vele. - Rendben van, Mamma - felelte Matt nyájasan. - Ne aggódj, és főleg ne izgasd magad! Meglátogatom, ha akarod. Hirtelen eszébe jutott, hogy érdekes lenne viszontlátni Miss Moirt nagyvilági tapasztalatai fényében. - Igazán rendes tőled, fiacskám. Menj el hozzá! Tudtam, hogy megteszed a kedvemért... Mamma azonnal megkönnyebbült, azt gondolva, szeretetének mégis hatalma van a fia fölött. Biztos volt benne, hogyha a fiatalok találkoznak, ismét rendbe jön minden. Ha Matt le is tért a helyes útról, Agnes visszavezeti oda. Attól tartva, hogy a fia visszavonja ígéretét, gyorsan folytatta a nevelő szándékú szózatot. - Az az érzésem, hogy túlságosan szabados életet éltél odakint, fiam. Nem mintha hibáztatnálak ezért, de így sokkal nehezebb lesz ismét a fontos dolgokra összpontosítani. - 142 -
A Matt által elejtett homályos célzások megdöbbentették: egyszerűen többet kellett tudnia, mindenképpen meg kellett bizonyosodnia arról, hogy tévedett. - Azért, ugye, mindennap elolvastad azt a bizonyos egy fejezetet? Matt kényelmetlenül fészkelődött a széken, és sértődött arcot vágott. - Úgy beszélsz, mint az öreg Waldie, Mamma - mondta ingerülten. - Azt szeretnéd hallani, hogy egy bibliai idézettel a nyakamban sétálgattam a Chowringee utcán, és esténként igét hirdettem a katonai gyakorlótéren? - Ne, Matt! Nem szeretem, ha így beszélsz! - mondta Mamma remegő hangon. Matt nemhogy eloszlatta volna balsejtelmeit, hanem még tovább erősítette azokat. - Most, hogy itthon vagy, talán majd ismét elmégy Agnes-szel a templomba. Nagyon sokat jelentesz nekem, fiam. Szeretném, ha boldog lennél, és jóság és hit nélkül nincs boldogság az életben, kisfiam. - Mit tudsz te a boldogságról? - vágott vissza a fiú. - Soha életedben nem voltál boldog! - Ugye, elmégy a templomba Agnes-szel, Matt? - ismételte Mamma, elengedve a füle mellett fia megjegyzését. - A kedvemért próbáld meg egyszer! - Majd meglátom - morogta Matthew kitérően. - Elmegyek, ha kedvem lesz, de kérlek, többé ne prédikálj nekem! Nem szeretem, nem vagyok hozzászokva, és elegem van belőle! - Tudom, hogyha másért nem, miattam elmégy - suttogta Mamma, ráncos kezét fia térdére simítva. - Most, hogy Mary nincs itthon többé, rajtad kívül senkim sincs. Te mindig az én kisfiam voltál! - Igen, tudom, hogy Mary már nem lakik itthon - kuncogott Matt. - Hová ment a kis balesete után? - Csitt! Ne mondj ilyeneket! - intette le Mamma. - Egy rendes fiatalember nem beszél így! Rövid szünetet tartott, majd hozzátette: - Úgy tudjuk, hogy Londonban van, de ebben a házban még a nevét sem szabad kiejteni. Nagyon vigyázz, nehogy megemlítsd édesapád előtt! Matthew eltolta magától anyja simogató kezét. - Mit érdekel engem az apám? - heveskedett. - Felnőtt férfi vagyok, és azt teszek, amit akarok! Már nem félek tőle! - Tudom, Matt. Valóban igazi férfivá cseperedtél - hízelgett Mamma -, de édesapád nagyon nehéz időket élt át azóta, amióta elmentél. Szeretném, ha nem tennéd túlságosan próbára a türelmét, ugyanis annak mindig én iszom meg a levét. Neki ne mondd el ezeket a dolgokat, amiket nekem elmeséltél! Amilyen érzékeny mostanában, valószínűleg nem tetszenének neki. Tudod, apád aggódik... Az üzlet már nem úgy megy, mint régen. - Úgy kell neki! - morogta Matthew durcásan, és miközben felállt, arra gondolt, hogy anyjának, mint mindig, most is sikerült felbosszantania. - Azt hiszed, érdekel, mi történik vele? Annyi azonban biztos, hogy ha ujjat húz velem, nagyon megbánja! Az ajtóból egy pillanatra visszafordult. - Felmegyek megmosakodni. - Menj csak, Matt! A szobád készen áll. Gondosan ügyeltem rá, hogy mindig rend legyen, bármikor érkezz is haza. Senki nem járt bent, és senki nem nyúlt semmihez, rajtam kívül. Az ágyadat alaposan kiszellőztettem. Menj, frissítsd fel magad, én pedig addig főzök valami finom vacsorát. Várakozón nézett a fiára, hátha az valami jelét adja előrelátása fölötti elismerésének, Matthew azonban még mindig orrolt rá, és szó nélkül kifordult a konyhából. Mamma hallotta, amint kint felvesz egy csomagot, felmegy az emeletre, bemegy a nagyanyja szobájába és hangosan nevetve köszönti az öregasszonyt. Zavara és nyugtalansága ellenére örömmel töltötték el a fia által keltett zajok, és a lelke megtelt szeretettel a közelsége gondolatára: a fia, oly sok hónapnyi fájdalmas távollét után, ismét itt van a házban. Gyors hálaimát rebegett magában, majd sietve nekilátott a vacsora elkészítésének. Hamarosan megérkezett Nessie. Látta a csomagokat az előszobában, és most lelkendezve rohant Mammához. - Itthon van? Megjött? Mekkora dobozok! Hol van? Vajon hozott nekem valami ajándékot Indiából? Látni akarom Mattet! Hol van? - 143 -
Mrs. Brodie válaszát hallva felrohant az emeletre, egyfolytában a bátyját szólongatva. Néhány perc múlva azonban már jött is vissza, lassan belépett a konyhába, arcán durcás, sértődött kifejezéssel. Lelkesedése teljesen elszállt. - Alig ismertem meg - mondta öregesen. - Egyáltalán nem hasonlít a régi Mattre. Nem is örült, hogy láthat. - Ugyan már, Nessie! - csitította Mamma. - Ostobaságokat beszélsz! Nagyon hosszú út áll a háta mögött. Adj neki egy kis időt, amíg összeszedi magát! - Amikor bementem, éppen egy bőrrel borított üvegből ivott valamit, és azt mondta, hogy ne zavarjam... - Biztosan szeretne nyugodtan kicsomagolni, gyermekem. Ne légy olyan türelmetlen! Más dolga is van, mint hogy veled foglalkozzon. - Amikor az iránytűről kérdeztem, amit tőlem kapott, azt felelte, hogy eldobta... Mondott valamit, amit nem értettem... Valami olyasmit, hogy olyan volt, mint a te orrod. Mrs. Brodie mélyen elvörösödött, de nem szólt semmit. Biztos volt benne, hogy Nessie félreértette a megjegyzést, a szíve azonban elnehezült. - Azt hittem, hoz nekem egy csinos kis korall nyakláncot vagy valami hasonlót - folytatta Nessie. - Nagymama is nagyon fel van háborodva, mert ő sem kapott semmit. Úgy tűnik, senkinek sem hozott ajándékot. - Nem szabad ilyen önzőnek lenni, Nessie! - kiáltotta Mamma éles hangon, háborgó érzelmeit a kislányra árasztva. - A bátyádnak nagyon sok mindenre kellett költenie, nem pazarolhatta ajándékokra a pénzét! Egyetlen szót sem akarok hallani erről többet! Menj, és szólj nagymamának: jöjjön és készítse el a pirítóst! Mrs. Brodie összeszorította a száját és fejét lehajtva nekilátott megteríteni az asztalt. Amikor elérkezett a teaidő, Matthew visszatért a konyhába. Kiálló pofacsontján a sárgás bőr vörösen lángolt, sokkal beszédesebb volt, mint érkezésekor, és miután megérezte fia leheletének jellegzetes szagát, Mamma azonnal tudta, hogy Matt fogyasztott egy kis szíverősítőt az apjával való találkozás előtt. Egyértelműen látszott, hogy legénykedése ellenére valósággal retteg ettől a pillanattól. Mamma azonnal megfeledkezett minden sérelméről, és csak azt érezte, hogy meg kell védenie a fiát. - Ülj le az asztalhoz, Matt! Ha nem muszáj, ne fáraszd magad! - Minden rendben, Mamma - felelte Matthew. - Inkább állnék. Teljesen elgémberedtek a tagjaim a hosszú utazás alatt. Szeretném egy kicsit kinyújtóztatni magam. Idegesen járkált fel-alá a konyhában, mindent felvett és megfogdosott, ami a keze ügyébe került, percenként az órára pillantott, és Mamma alig tudott mozdulni tőle. Brodie nagymama, aki Matt mögött bejött a konyhába és leült a tűzhely mellé, nem bírta tovább szó nélkül. - Édes fiam, úgy mászkálsz itt, mint aki megháborodott! Ez talán valami új szokás, amit azoktól a feketéktől tanultál el? Ha csak rád nézek, elszédülök. Az öregasszony még mindig haragudott a fiúra, amiért nem kapott tőle ajándékot. Matthew végül csatlakozott a többiekhez az asztalnál. Elhatározása ellenére fél hat közeledtére egyre inkább az inába szállt a bátorsága, és elszántsága, amelyet az elmúlt napok alatt az apjával való találkozásra gyűjtögetett, amikor is nagyvilági, magabiztos férfiként szándékozott fellépni vele szemben, egy csapásra elpárolgott. Eddig könnyű volt bizonygatni magának, hogy egy cseppet sem törődik az apjával, most azonban, ahogy ott ült az asztalnál a régi székén, ugyanabban a konyhában, amely semmit sem változott az elmúlt hónapok során, a nehéz léptek hangját várva megrohanták az emlékek, és ismét azzá a szorongó ifjúvá vált, aki elutazása előtt volt. Ösztönösen az anyjára pillantott, és nagy bosszúságára azt látta, hogy Mamma megértő együttérzéssel figyeli vizenyős szemével. Tudta, hogy az anyja tökéletesen tisztában van az érzéseivel, és hirtelen elfutotta a harag. - Most meg mit nézel rajtam? Az embernek feláll a hátán a szőr a tekintetedtől! Olyan dühvel meredt az anyjára, hogy Mrs. Brodie önkéntelenül is lesütötte a szemét. Pontosan fél hatkor felhangzott az ajtó jól ismert nyikorgása, és Matt akarata ellenére idegesen összerándult. Brodie, miután hosszú ideig kiszámíthatatlan időpontokban járt haza étkezni, most már az üzlettel egyáltalán nem törődve ismét visszatért merev pontosságához. Amint az apja - 144 -
belépett a konyhába, Matthew ösztönösen összehúzta magát, visszafogta kézmozdulatait, és várta a rázúduló szavak keserű özönét. Brodie azonban nem szólt, nem is nézett a fiára. Leült, és nyugodtan nekilátott az evésnek, amit szemmel láthatóan felettébb élvezett. Matthew határtalanul megdöbbent. Amikor elképzelte a találkozást, fel sem merült benne valami hasonló, és most, akár egy megalázott iskolásfiú, csaknem leküzdhetetlen kényszert érzett, hogy felkiáltson: „Nézz rám, apám! Itt vagyok!” Brodie azonban rá sem hederített, hanem némán folytatta az evést, egyenesen maga elé meredve. Egy idő után már úgy tűnt, hogy nem is áll szándékában felismerni a fiát. Végül, amikor a feszültség szinte már elviselhetetlenné vált a helyiségben, oldalra fordította a fejét, és Matthewra nézett. Tekintete metsző volt. Mindent látott és mindent kifejezett, áthatolt a színlelt bátorság külső kérgén, átjárta az alatta remegő lágy húst, és megvilágította Matthew agyának mélyedéseit. Ez a tekintet azt mondta: „Tehát hazajöttél. Ismerlek! Ugyanolyan puhány vagy, mint voltál, és immár bukott alak is!” Matthew szemmel láthatóan összezsugorodott, és bár minden erejével próbált az apja szemébe nézni, képtelen volt rá. Pillantása ide-oda repdesett, és végül - óriási megrendülésére azon kapta magát, hogy a padlót bámulja. Brodie komoran elmosolyodott, és miután némán megadásra kényszerítette a fiát, csak ennyit szólt: - Szóval megérkeztél! Ez a két szó tucatnyi gúnyos, lesújtó jelentéstől volt terhes. Mamma egész testében remegett. Kezdetét vette a fia kínzása, és bár érezte, hogy sokkal rosszabb lesz, mint amire számított, egyetlen szót sem mert szólni, attól félve, hogy csak még tovább rontja a helyzetet. Rémült, együttérző tekintetét Mattre szegezte, miközben Brodie folytatta. - Micsoda öröm ismét látni szép, nemes vonású arcodat, annak ellenére, hogy időközben olyan sárga lett, mint az aranyfont. Ha jobban belegondolok, mindig is tésztaképű voltál, de az a sok arany, amit odakint gyűjtöttél, egészen besárgított - mondta, miközben kritikus szemmel vizsgálgatta Matthew-t. Kezdett belemelegedni a dologba, az elmúlt hónapok keserű szenvedéseit ebben a gúnyos támadásban vezetve le. - Ennek ellenére megérte, kétségtelenül megérte! - folytatta. - Biztosan egy egész tarisznya aranyat hoztál abból az idegen országból, ahol hónapokig keményen robotoltál. Gazdag ember lettél? Sikerült meggazdagodnod? - szegezte a fiának a kérdést. Matthew szégyenkezve megrázta a fejét, Brodie pedig, e néma tagadás láttán, megjátszott döbbenettel felvonta a szemöldökét. - Micsoda? - kiáltotta. - Nem szereztél vagyont? Ez egyszerűen hihetetlen! Abból, amilyen ráérősen kószálgattál Európában és az előszobát betöltő hatalmas dobozok alapján azt hittem, hogy alaposan megszedted magad. Ha viszont nem vagy gazdag, miért rúgattad ki magad az állásodból? - Nem tetszett... - motyogta Matthew. - Még ilyet! - kiáltotta Brodie, immár az egész társasághoz intézve szavait. - Nem tetszett neki az állása! Nagy ember lehet, akinek ilyen nehéz a kedvében járni, de legalább őszinte: beismeri, hogy nem tetszett neki. Visszafordult Matthew-hoz, és keményebb hangon folytatta: - Nem azt akartad mondani, hogy te nem tetszettél az állásodnak? Azt hallottam itt Levenfordban, úgy kirúgtak, hogy a lábad sem érte a földet. Annyira elegük lett a képedből, mint nekem már most! Rövid szünetet tartott, majd komoran hozzátette: - Lehet azonban, hogy igazságtalanul ítéllek meg. Biztos van valami pompás terved a jövőre nézve... Valami jó zsíros állás. Ugye, így van? Kérdése választ követelt. - Nem - felelte Matthew alig hallhatóan. Olyan hevesen gyűlölte az apját, hogy szinte beleremegett. Elviselhetetlenül megalázónak érezte, hogy így beszéljen valaki vele, egy világlátott, tapasztalt, előkelő fiatalemberrel; magában megfogadta, hogy bár most nem tanúsít ellenállást, ha kiheverte az utazás fáradalmait, bosszút áll minden sértésért. - Tehát nincs kilátásban semmiféle állás! - folytatta Brodie tettetett nyájassággal. - Nincs állásod és nincs pénzed! Hazajöttél, hogy ismét az apád nyakán élősködj! Hazajöttél, mint egy - 145 -
kivert kutya! Biztosan úgy gondolod, hogy sokkal könnyebb az én véremet szívni, mint dolgozni, igaz? Matthew akarata ellenére egész testében megremegett. - Mi az, csak nem fázol? - kiáltott fel Brodie. - Biztosan ez a hirtelen hőmérsékletváltozás teszi a nagy hőség után, amit odakint el kellett viselned, miközben betegre kerested magad! A te drága édesanyád majd hoz neked valami meleg ruhát a hatalmas bőröndjeid egyikéből. Emlékszem, mindig puha flanelben járatott, amikor kisgyerek voltál, ezért aztán most, hogy ilyen szép nagy fiatalember lettél, nem hagyhatja, hogy fázzál! Nem, nem! Túlságosan értékes vagy ahhoz! A csészéjét nyújtotta egy újabb adag teáért, és közben megjegyezte: - Már régen nem esett ilyen jól az ennivaló! A keserves képed láttán megjött az étvágyam! Matthew képtelen volt tovább elviselni a gúnyolódást, felhagyott az evés mímelésével, felkelt az asztaltól, és megtört hangon odaszólt az anyjának: - Nem bírom tovább! Nem vagyok éhes. Elmegyek itthonról. - Ülj le! - dörrent rá Brodie, ökölbe szorított kézzel visszalökve Matthew-t a helyére. - Ülj le, fiacskám! Akkor állhatsz fel az asztaltól, ha én engedélyt adok rá! És még nem végeztem veled. Majd, amint Matthew visszarogyott a helyére, éles hangon folytatta: - Talán meg akarod vonni tőlünk a kiváltságot, hogy élvezhessük a társaságodat? Két évig távol voltál, és most két percet sem bírsz ki itthon? Nem látod, hogy mindnyájan epedve várjuk, hogy végre halljuk csodálatos kalandjaidat, melyek odakint estek meg veled? Valósággal csüggünk minden szavadon! Gyerünk, számolj be mindenről! - Miről számoljak be? - kérdezte Matthew durcásan. - Arról az izgalmas és felemelő két évről, amit Indiában töltöttél! A radzsákról és hercegekről, akikkel együtt iddogáltál... Az elefántokról és a tigrisekről, melyeket a vadonban lőttél... Gyerünk, gyerünk gyorsan, mielőtt lenne időd kitalálni a történeteket! Gondolom, valódi fenegyerek lettél, igaz? Nincsenek előtted határok és korlátok?! - Lehet, hogy többre vagyok képes, mint gondolnád! - motyogta Matthew az orra alatt. - Valóban? - rikkantotta Brodie, meghallva fia mormolását. - Csak nem akarsz újabb meglepetésekkel szolgálni nekünk? Mindig ugyanaz a szöveg: mindig azt hangoztatod, hogy mit fogsz csinálni. Soha nem arról beszélsz, hogy mit csináltál, hanem hogy mi jön ezután! Úristen, amikor rád nézek, ahogy ott ülsz, rémülten összezsugorodva a puccos ruhádban, egyszerűen fogalmam sincs, hogy mihez fogsz kezdeni! Brodie haragja egyre fokozódott, míg végül úgy érezte, hogy nyomban megfullad, azonban nagy erőfeszítéssel sikerült visszafognia magát, és sima, ironikus hangon folytatta a kínzást. - De tudod, mit? Ne is törődj vele! Olyan nagy öröm, hogy ismét itthon vagy, hogy egy kicsit elnézőbbnek kell lennünk veled szemben. Az a lényeg, hogy épen és egészségesen visszatértél, túlélve mindazt a sok borzalmat, amiről szerénységed miatt nem vagy hajlandó mesélni. Hazatérésed hírét közzé kell tennünk a Hirdetőben! Akkor aztán minden barátod különösen a nőnemű barátaid - tudni fogják, hogy itthon vagy. Úgy fognak zsongani körülötted, mint legyek a mézesbödön körül. Te pedig ezt szereted... Ha a nők babusgatnak és futnak utánad, igaz? Matthew nem válaszolt, Brodie pedig rövid hallgatás után gúnyosan félrehúzta a szája sarkát, és folytatta. - Lelki szememmel szinte már látom, amint a te drága édesanyád a jövő vasárnap szépen felöltöztet és elvisz a templomba, hogy az egész gyülekezet megcsodálhasson. Ha elég ügyes vagy, talán még a kórusba is visszavetetheted magad, és akkor mindenki hallhatja zengő hangodat, amint az Urat dicséred. Igazán férfias dolog lenne ismét a kórusban énekelni, nem gondolod? Válaszolj, te tökkelütött! Hallottad, mit kérdeztem? - Semmiféle kórusban nem fogok énekelni - vágott vissza Matthew, és közben arra gondolt, jellemző az apjára, hogy a múlt gúnyos felhánytorgatásával nevetséges helyzetbe hozza. - A tékozló fiú nem akar énekelni... - csúfolódott Brodie. - Nagy kár, pedig milyen gyönyörű hangod van! Nos, édes fiam - folytatta vicsorogva -, ha anyádnak nem vagy hajlandó énekelni, majd énekelni fogsz nekem! Sőt táncolni is fogsz, méghozzá úgy, ahogy én fütyülök! Nehogy azt hidd, hogy nem látok át rajtad! Szégyent hoztál magadra és rám is. Képtelen voltál férfiként megállni a helyedet... Úgy rohantál haza az engedékeny anyád szoknyája mellé, mint egy kivert kutya. Velem - 146 -
azonban ne próbálkozz! Húzd meg magad, amikor a közelemben vagy, különben nagyon megbánod! Megértetted, amit mondtam? Hirtelen felállt az asztaltól, és a magasból meredt a fiára. - Még nem végeztem veled! Kiverem a fejedből az összes divatos hóbortot, amit időközben összeszedtél! Figyelmeztetlek: ne kerülj az utamba, különben eltaposlak! Megértetted? Matthew, akit felbátorított a tény, hogy az apja távozni készül, felemelte a fejét, és a szeme sarkából lesett Brodie-ra, miközben azt motyogta: - Nem fogok az utadba kerülni, ne félj! Brodie szemében vad düh lobbant. Keményen megragadta Matthew vállát. - Te kutya! - ordította. - Ne merészelj így nézni rám! Meg ne próbáld még egyszer, mert szétlapítalak! Te mered Brodie-nak nevezni magad? Szégyen vagy a családomra, igen, nagyobb szégyen vagy, mint az a szajha húgod! Majd, amint Matthew ismét lesütötte a szemét, folytatta, haragjához azonban most már nagy adag undor is keveredett. - Egyszerűen nem értem, hogyan nemzhet egy nemes vérből származó férfi egy ilyen hitvány alakot! Te vagy az első Brodie, akit gyávának neveztek, de istenemre mondom, egyáltalán nem alaptalanul! Egy léhűtő, gyáva alak vagy, és én szégyellem, hogy a fiam vagy! Teljes erejéből megrázta a fiát, majd hirtelen elengedte. Matthew tehetetlen rongycsomóként hanyatlott vissza a székére. - Nagyon vigyázz magadra, édes fiam! Rajtad tartom a szemem! - kiáltotta, majd sarkon fordult és távozott. Nessie és Brodie nagymama némán nézték Mattet, Mamma azonban odaszaladt, térdre vetette magát a széke mellett, és átölelte a vállát. - Ne törődj vele, Matt! Ne törődj vele, kisfiam! Én így is szeretlek! - zokogta. Matthew leseperte anyja karját a válláról, és közben az izmok megállás nélkül rángatóztak arcának sápadt bőre alatt. 51-26- Ezért megfizetek neki... - suttogta, miközben felállt. - Ezt még nagyon megbánja! Ha ő nem végzett velem, én sem végeztem vele! - Ugye, nem akarsz most elmenni, kisfiam? - kérdezte Mrs. Brodie rémülten. - Ugye, itthon maradsz velem ma este? Szeretném, ha mellettem lennél! Matthew megrázta a fejét. - Nem! - felelte, nagy erőfeszítéssel próbálva uralkodni hangja remegésén. - El kell mennem. Megnyalta kiszáradt szája szélét. - Van néhány régi barátom... akit meg kell látogatnom. Most elmegyek. Adj egy kulcsot! - Ne menj, fiacskám! - könyörgött Mamma. - Ne hagyd, hogy felzaklasson, amit apád mondott! Nem gondolta komolyan. Sok gondja volt mostanában. Légy jó fiú, és maradj itthon édesanyáddal! Nem is ettél semmit! Maradj itthon, és készítek neked valami finomat! Szeretlek, Matt! Annyira szeretlek, hogy bármit megtennék érted! - Akkor add ide azt a kulcsot! Csak ennyit akarok. Mamma némán átnyújtotta a saját kulcsát. Matt elvette, és betette a zsebébe. - Ne várj: későn jövök haza! Mamma remegve követte fiát az ajtóig. - Ugye, vigyázol magadra, Matt? Nehogy belekeveredj valamibe! Ne hagyd, hogy apád belekergessen valami őrültségbe! Képtelen lennék elviselni, ha valami történne veled most, hogy végre épségben visszakaptalak! Matthew nem válaszolt. Kilépett az ajtón, és eltűnt az este sötétjében. Mamma a fülét hegyezve követte lépteit, majd zokogását elfojtva visszatért a konyhába. Nem tudta, mi következik majd, de nagyon félt tőle.
Nyolcadik fejezet Mrs. Brodie másnap reggel korán ébredt. Még majdnem sötét volt, ahogy azonban megmozdult, a távolból a félhomály ellenére egy új napot köszöntő kakaskukorékolást hallott. - 147 -
Annak dacára, hogy előző este sokáig ébren volt, nem látta Matthew-t hazajönni, és most, egy nyugtalan éjszaka után, mindenáron meg akart bizonyosodni róla, hogy a fia jól van. Öltözködés közben már nem kellett vigyáznia, hogy fel ne ébressze a férjét, mivel egy ideje egyedül aludt Mary régi szobájában, az évek során azonban annyira beleivódott az óvatosság, hogy mozdulatai hangtalanok voltak, mint egy kísértetéi. Az ablakon beszűrődő hajnali fény kirajzolta hajlott, megtört alakja körvonalát, miközben vacogva egymás után magára öltötte ruhadarabjait. A fehérneműi annyira foszlottak és foltozottak voltak, hogy szinte nem lehetett eldönteni, melyik mire való; a februári reggel hidegében érzéketlen, munkától megvastagodott ujjai ügyetlenül babráltak a durva, kopott darabokkal. Miközben öltözködött, a foga halkan vacogott, egyetlen hallható jeleként tevékenységének és jelenlétének. Miután elfedte testét, megoldva ruházatának bonyolult rejtélyét, hangtalanul összedörzsölte tenyerét, így próbálva megindítani benne a vérkeringést, majd mezítláb kisurrant a szobából. Matthew hálószobája a ház hátsó végében feküdt, és kelet felé nézett, így jobb volt a megvilágítása is. Mrs. Brodie halkan benyitott, és amikor meglátta az ágyban az egyenletesen szuszogó Mattet, megkönnyebbülten felsóhajtott. A fiú arca ólomszürke volt a kékes hajnali fényben, szája sarkában száraz lepedék ült, sötét haja kócosan hullott a homlokába. A nyelve kilógott a szájából, mintha nem férne a helyén, és úgy tűnt, erősen akadályozza a lélegzetvételben is. Mamma óvatosan megigazította a takarót és gyengéd mozdulattal kisimította a fürtöket a fiú szeméből; érintésére Matt idegesen összerándult, és motyogott valamit. Mamma visszarántotta a kezét, de néhány másodpercig még ott lebegett a levegőben, a fiú feje fölött, mintha öntudatlanul is megáldaná álmában. A tekintete, amely hosszú percekig fürkészte Matt arcát, szintén olyan volt, mint egy áldás. Végül vonakodva elfordította a fejét, és elindult kifelé a szobából. Ekkor vette észre, hogy Matt felöltője, mellénye és nadrágja a szék előtt, az inge az egyik, a gallérja és nyakkendője pedig a másik sarokban hever a földön. Mamma lehajolt, gyorsan összeszedte a ruhákat, gondosan összehajtogatva a székre tette őket, majd egy utolsó pillantást vetve a fia arcára elhagyta a szobát. Lent a földszinten minden mozdulatlan volt az állott hajnali levegőben: az óceánként visszavonuló éjszaka nyomában a bútorok összevissza álltak, a tűzhely tele volt hideg, szürke hamuval, és a mosogatóban obszcén hegyként tornyosultak a piszkos edények, akár elhagyott tengerparton a hajóroncs. Mamma mindennap, mielőtt nekiveselkedett a hamuzásnak, tűzgyújtásnak, sepregetésnek, mosogatásnak, zabkásafőzésnek és a többi reggeli tennivalónak, egy csésze erős teát készített, ami, ahogyan ő mondta, segített, hogy összeszedje magát. A forró, illatos ital olyan volt, mint az orvosság: megnyugtatta, felmelegítette, kisöpörte a ködöt az agyából, és felkészítette az előtte álló újabb nap nehézségeire. Ezen a reggelen azonban, annak ellenére, hogy ugyanúgy megfőzte a teát, mint máskor, nem ő itta meg, hanem két, gondosan megvajazott szelet kenyérrel együtt tálcára helyezte a csészét, és visszaindult Matt szobájába. - Matt! - suttogta, gyengéden megérintve a fiú vállát. - Hoztam neked egy kis teát. Idd meg, ez majd felfrissít! Matthew azonban mintha meg sem hallotta volna, tovább hortyogott. Lehelete áporodott italszagtól bűzlött, és ez annyira felzaklatta Mammát, hogy jóval hangosabban kezdte keltegetni. - Matt! Hoztam neked valami finomat! Régen is ezekkel a szavakkal keltette Matt-et, amikor még kisfiú volt. A szavak hallatán Matthew megmozdult, idegesen a másik oldalára dobta magát, és anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna, azt motyogta: - Hagyjál aludni, fiú! Menj a pokolba! Nem kérek chota hazrit! Mamma szomorúan újra megrázta. - Matt, drágám, ez a tea jót fog tenni neked! Hidd el, reggel nincs is ennél jobb! Matthew erre már felnézett, és szemügyre vette az anyját duzzadt szemhéja alól; Mamma látta, amint sötét szemében lassan feldereng a felismerés, és arca még jobban elkomorul. - Te vagy az? - morogta. - Miért ébresztettél fel? Hagyjál aludni! - De a finom tea, drágám! Lementem, és külön neked készítettem... - 148 -
- Mindig teával akarsz itatni! Hagyj aludni, a fene egye meg! Mamma keserves arccal nézett először a fiára, majd a kezében tartott tálcára, mintha nem értené a visszautasítás és a sértődöttség okát, majd, amikor arra gondolt, hogy Matt később esetleg meggondolhatja magát, letette a tálcát az ágy melletti székre, a csészealjjal gondosan letakarta a csészét, a tányért ráborította a friss kenyérre, és csendben elhagyta a szobát. Egész reggel Matt körül forogtak a gondolatai. Meggyújtotta a tüzet, elmosogatta az edényeket, kipucolta a cipőket, megfőzte a zabkását, felvitte a férje borotválkozóvizét, aztán nekilátott megteríteni az asztalt, de közben végig a fia járt az eszében, a hozzá intézett szavai, a belőle áradó italszag, ugyanakkor egyfolytában mentegette őt saját maga előtt. Az utazás, az apja bánásmódja nagyon felzaklatta; ami pedig a szavait illeti, szegény fiú egy durva országban élt két egész évig, és nem is volt teljesen magánál, amikor kimondta őket. Miközben fokozatosan megbocsátott a fiának, a ház ébredezni kezdett: hangos és halk zajok szűrődtek le az emeletről, ajtók nyíltak és csukódtak. Mivel Mrs. Brodie végig attól félt, hogy a fia és a férje esetleg ismét összecsapnak, idegesen figyelte a hangokat, de nagy megkönnyebbülésére semmi sem utalt veszekedésre. Miután Nessie sietve bekapta a reggelijét és hóna alatt a könyveivel iskolába indult, Brodie is megérkezett, és az asztalnál helyet foglalva komoran enni kezdett. Mrs. Brodie gondosan ügyelt rá, hogy aznap reggel minden a legnagyobb rendben legyen, így igyekezett jobb kedvre deríteni a férjét, és még arra is felkészült, hogy hazudjon Matt előző esti hazatérését illetően. Annak ellenére azonban, hogy Brodie láthatóan zord hangulatban volt, Mamma félelmei megalapozatlannak bizonyultak, és a férje anélkül távozott, hogy egyetlen szóval megemlítette volna a fiát. Amint egyedül maradt, Mamma azonnal felszabadultabban kezdett lélegezni, és miután elfogyasztotta a teáját, egészen megnyugodott. Elkészítette Brodie nagymama reggelijét, tálcára rakta, és tíz óra előtt valamivel felvitte. Miután kijött az öregasszony szobájából, lábujjhegyen odaosont Matt ajtajához, és a fülét hegyezte, majd amikor csak a fiú egyenletes szuszogását hallotta bentről, óvatosan benyitott. Azonnal látta, hogy Matthew semmihez sem nyúlt: az érintetlen tálca maga volt a néma szemrehányás, amiért a tányér alatt még mindig ott lapul a vajas kenyér és a csészealj még mindig melengetni próbálja a rég kihűlt teát. A fiú mélyen aludt. Mamma zavartan arra gondolt, hogy talán a másik féltekén minden fordítva van, és Mattnek még nem sikerült visszaállnia az itthoni rendre: vagyis éjszaka van ébren és nappal alszik. Teljesen nem sikerült meggyőznie magát, de a szíve azért egy kicsit megkönnyebbült arra a gondolatra, hogy ha nem ez, akkor biztosan valami más magyarázata van Matt viselkedésének. Úgy döntött, hogy nem zavarja, így csendben ismét elhagyta a szobát. Tétován nekilátott a háztartási munkáknak, megpróbálva lefoglalni a gondolatait, de ahogy telt az idő, egyre idegesebb lett; tudta, hogy abból óriási botrány támad, ha a fiuk még akkor is ágyban lesz, amikor a férje hazajön ebédelni. Izgatottan fülelt, hátha hall valamit föntről. Kitartását dél felé Matt ágyának nyikorgása jutalmazta, amint a fiú felkelt belőle, és öltözködni kezdett. Mamma sietve forró vizet töltött egy kancsóba, felvitte az emeletre, és letette Matt szobájának ajtaja elé. Matthew sokáig öltözködött, és csaknem egy óra volt, amikor lassan lesétált a lépcsőn és belépett a konyhába. Mamma lelkesen fogadta. - Örülök, hogy ilyen nagyot aludtál, kisfiam, de lemaradtál a reggeliről. Eszel néhány falatot ebéd előtt? Csak egy szavadba kerül és azonnal hozok neked... Már a nyelve hegyén volt, hogy „egy csésze teát”, de hirtelen eszébe jutottak fia kora reggeli szavai, és másképp fejezte be a megkezdett mondatot: - ...bármit, ami van itthon! - Reggel keveset szoktam enni. Matthew elegáns öltözéket viselt: sárgásbarna zakót, csokoládébarna inget, hozzáillő mogyoróbarna nyakkendővel. Fehér, merev ujjaival a nyakkendő csomóját igazgatta idegesen, és közben gyanakodva leste az anyját, tévesen azt feltételezve, hogy Mamma nincs tisztában előző esti kimaradásának jellegével. - Hiányzik a friss gyümölcs, amit Indiában reggelente felszolgáltak - mondta, érezve, hogy azért tartozik némi további magyarázattal. - 149 -
- Holnap ehetsz finom almát, Matt! - mondta Mamma mosolyogva. - Rendelek neked. Ha megmondod, mit szeretnél, vagy hogy milyen jellegű ételeket ettél odakint, igyekszem elkészíteni neked! Matt a savanyú, ráncos alma gondolatától is rosszul volt, melyet ezen a terméketlen vidéken kapni lehet; lemondón legyintett. - Ugyan! Én mangóra, banánra és ananászra gondolok! – mondta rosszkedvűen. - Én csak a legjobbal elégszem meg! - Nos, kisfiam, mindenesetre megpróbálok a kedvedben járni - mondta Mamma bátran, bár egy pillanatra megzavarodott fia fellengzős kijelentésétől. - Finom ebédet főztem. Aztán, ha van kedved, tehetünk együtt egy sétát. - Inkább elmegyek valahová löncsölni - mondta Matthew hidegen, mintha maga az ötlet is nevetséges lenne, hogy együtt mutatkozzon kopott öltözékű, hajlott hátú anyjával. Mamma arca valósággal megnyúlt a csalódottságtól. - Pedig nagyon finom húslevest főztem neked... - dadogta. - Hidd el, felfrissülnél tőle! - Add oda az öregnek! - vágta rá a fiú ingerülten. - Adjál neki egy egész vödörrel! Ő legalább szereti! Egy pillanatig hallgatott, majd sokkal kedvesebb hangon folytatta. - Viszont arra gondoltam, hogy esetleg adhatnál kölcsön egy vagy két fontot a mai napra. Tudod, még nem érkezett meg a pénzem Kalkuttából. Az arca elkomorult, mintha felettébb bosszankodna a banki átutalás lassúságán. - Nagyon kényelmetlen helyzet. Itt állok pénz nélkül az átkozott bank miatt! Adj egy ötöst, és a jövő héten megadom! Egy ötöst? Mamma csaknem hisztérikus könnyekre fakadt fia kérésének fájdalmas abszurditásán. Most azonnal adjon neki öt fontot, amikor azt sem tudja, hogyan szedje össze a havi törlesztőrészletet, amit hamarosan ismét be kell fizetnie, és a három font mellett, melyet erre a célra kuporgatott össze, csak néhány nyomorúságos shilling zörög az erszényében? - Ó, Matt! - kiáltotta. - Fogalmad sincs, mit kérsz! Az egész házban összesen nincs ennyi pénz! - Ugyan már! - mordult rá a fiú durván. - Elboldogulsz anélkül a kis pénz nélkül! Gyerünk, hol a táskád? - Ne beszélj így velem, drágám! - suttogta Mamma. - Képtelen vagyok elviselni. Bármit megtennék érted, de amit kérsz, lehetetlenség! - Akkor legalább egy fontot adj, ha már ilyen zsugori vagy! - mondta Matthew durcásan. Gyerünk már! Add ide azt az egy nyomorúságos fontot! - Te ezt nem értheted, kisfiam - siránkozott Mamma. - Olyan szegény vagyok, hogy alig jövök ki a keretből. Apád nem ad elég pénzt. Heves vágyat érzett elmesélni, milyen lépésre kényszerült, hogy megszerezze azt az összeget, melyet Marseilles-be küldött, de inkább hallgatott, mert rájött, nem megfelelő a pillanat. - Mit képzel magáról? Ott van az üzlete, és itt van az imádott háza! - kiabálta Matthew. Most éppen mire költi a pénzt? - Ó, Matt, nem is szeretek erről beszélni - zokogta Mamma -, de mostanában nagyon rosszul megy édesapád üzlete. Attól félek, hogy jelzálogot vett fel a házra. Nekem nem szólt róla, de láttam a papírokat a szobájában. Ez borzalmas! Tudod, akadt egy versenytársa a városban. Nincs kétségem afelől, hogy végül ő kerül ki győztesen a harcból, de addig nagyon meg kell fognom minden egyes shillinget! Matthew morcos elképedéssel meredt az anyjára, de nem hagyta magát eltéríteni a témától. - Jó, tudomásul vettem, Mamma - morogta. - De jól ismerlek téged. Mindig tartalékolsz egy keveset a rosszabb napokra. Egy fontot kérek! Értsd meg, egyszerűen meg kell kapnom! Nagyon nagy szükségem van rá! - Drágám, most mondtam, mennyire rosszul állunk! - zokogta Mamma. - Utoljára kérdezem, hajlandó vagy adni egy fontot? - kiabálta Matthew fenyegető hangon. Miután Mamma sírva ismét megtagadta a kérést, egy szörnyű pillanatig azt hitte, hogy a fia meg fogja ütni; Matthew azonban hirtelen sarkon fordult, és kiviharzott a konyhából. Ahogy Mrs. - 150 -
Brodie ott állt, és két karja tehetetlenül lógott az oldala mellett, hallotta, amint a fiú az emeleten dühösen csapkodja az ajtókat, majd ledübörög a lépcsőn, és szó nélkül elhagyja a házat. Bár az ajtócsapódások zaja már rég elhalt a levegőben, Mamma fejében még mindig ott rezgett, mint valamiféle baljóslatú előjel a jövőre nézve. Akaratlanul is befogta a fülét, miközben megtört, kiábrándult alakja lassan leereszkedett a konyhaasztalhoz. Ahogy ott ült, fejét a tenyerében nyugtatva, szinte biztosan tudta, hogy a banki átutalásról szóló történet hazugság, és a fiának, aki elköltötte az általa küldött negyven fontot, egyetlen pennyje sincs. Vajon Matthew tényleg majdnem megfenyegette? Nem tudta, de abban biztos volt, hogy a fiúnak nagyon nagy szüksége van a pénzre, és ő sajnos nem tudott adni neki. Mielőtt azonban tovább elemezgethette volna az érzéseit, és azt, hogyha így áll a helyzet, a továbbiakban is neki kellene segítenie a fiát, vagyis tulajdonképpen ő a hibás mindenért, a szívét mindent elsöprő gyengédséghullám árasztotta el. Szegény fiú, hozzászokott, hogy olyan úriemberek között forog, akik szabadon költekeznek, és azt szeretné, ha hozzájuk hasonlóan mindig lenne a zsebében pénz. Valójában nem más ez, mint a társasági életmód következménye. Nem lehet elvárni egy olyan csinos fiatalembertől, mint Matt, hogy jólöltözöttsége mögött ne legyen semmiféle anyagi háttér. Ezért igazán nem hibáztatható a fiú, és Mamma most már sajnálta, hogy nem adott neki legalább néhány shillinget, már ha elfogadta volna tőle. Mihelyt az ügyet valamivel megnyugtatóbb fényben látta, és inkább saját magát hibáztatta a történtekért, Mrs. Brodie valami ellenállhatatlan kényszernek engedelmeskedve felment Matthew szobájába, és szerető gondossággal nekilátott rendbetenni azt. Felfedezte, hogy a fiúnak nincs is olyan sok ruhája, mint azt a látszat után gondolni lehetett, mivel az egyik bőrönd teljesen üresen ásított, két ládában vászonruhák voltak, a harmadik pedig szennyessel volt tele. Mamma lelkesen összeszedte a foltoznivaló zoknikat, a javítanivaló ingeket és a keményítésre váró gallérokat. Valódi örömöt érzett, hogy ha másban nem is, legalább ennyiben a fia segítségére lehet. Végül, miután rendet rakott Matt holmijai között, és összeszedett egy nagy halom mosni- és varrnivaló ruhát, melyet diadalmasan elszállított, bement a saját szobájába, bevetette az ágyát, és lényegesen jobb hangulatban - nekilátott port törölgetni. Ahogy azonban odaért a kis porcelán tálkához, amely az ablak alatti asztalkán állt, különös, meghatározhatatlan érzése támadt: a tudatalattija valaminek a hiányát jelezte. Néhány pillanatig gondolkodott, majd rájött, hogy nem hallja az órája halk, barátságos ketyegését, amely, a sátoros ünnepeket kivéve, amikor viselte, mindig ezen a kis tálkán hevert. A tálkában azonban most néhány árva hajtűn kívül semmi sem volt. Amikor arra kényszerült, hogy szobát változtasson, a tálkát az órával együtt természetesen magával hozta. Valójában az elmúlt húsz év alatt a tálka szinte egyet jelentett a halkan ketyegő órával, és ezért most szinte azonnal észrevette a változást. Annak ellenére, hogy tudta, nincs nála az óra, az ingvállához kapott, de természetesen nem találta. Lázasan kutatni kezdett: végignézte a saját szobáját, Brodie-ét, lent a nappalit és a konyhát is. Ahogy egyre hosszabbra nyúlt a kutatás, arcára aggodalmas kifejezés telepedett. Az óra az édesanyjáé volt, finom díszítésű ezüsttokkal, karcsú mutatókkal és a belsejében egy svájci szerkezettel, mely a hosszú évek során még egyszer sem hibásodott meg. Valójában nem képviselt nagy értéket, Mrs. Brodie számára azonban mégis drága kincs volt, különösen mivel a fedele belsejében anyja apró dagerrotípiája rejtőzött. Ez volt az egyetlen vagyontárgya, és már ezért is nagyon vigyázott rá. Visszament a szobájába, és bár a padlót is megnézte az asztal alatt, biztos volt benne, hogy nem ejtette le az órát. Ekkor megkérdezte magától, nem lehetséges-e, hogy valaki véletlenségből hozzányúlt. Hirtelen felegyenesedett. Vakító villámként tört rá a felismerés, hogy Matt vitte el az óráját. Miután megtagadta tőle a pénzt, hallotta, hogy a fiú bejön a szobájába, majd egyetlen szó nélkül elrohan. Teljesen biztos volt benne, hogy Matthew lopta el az óráját azért, hogy eladja. Boldogan odaadta volna neki, ahogyan mindent az életben, amit csak adhatott, a fiú azonban aljas, sunyi módon ellopta tőle. Fájdalmas mozdulattal kisimított a homlokából egy szürke hajfürtöt, mely a keresés hevében odahullott, és hangosan felkiáltott: - Matt, drága fiam! Tudod, hogy odaadtam volna! Miért kellett ellopnod? A fia hazaérkezését követő napon, amely eseménytől megnyugvást és a problémái megoldását várta, ha lehet, még mélyebbre süllyedt a búskomorság mocsarába. Elmúlt az ebéd, a délután lassan estébe hajlott, és Mrs. Brodie egyre türelmetlenebbül várta, hogy lássa a fiát. Biztos volt benne, hogy ha kis időre kettesben maradhatnának, anya és fia, sikerülne feloldania a keménységet Matt szívében, ahogyan abban is, hogy a fiú képtelen lenne ellenállnia anyai - 151 -
szeretetének: bűnbánattal és megbánással telve a lábaihoz vetné magát. Amikor azonban az óra fél hatot ütött, és Matthew még mindig nem volt otthon, Mamma komolyan aggódni kezdett. - Mi az, a fiacskád talán fél hazatolni a képét? - gúnyolódott Brodie, miközben Mamma elébe tette a teáját. - Úgy látom, szándékosan kerül engem... Valahol kint vár, amíg megint elmegyek itthonról, aztán hazasompolyog az anyucikájához megértésre és vigaszra várva. Nehogy azt hidd, hogy nem látok át ezen az egészen, annak ellenére, hogy a hátam mögött folyik! - Nem, ez nem így van, apa! - dadogta Mrs. Brodie. - Biztosíthatlak, semmit sem titkolunk előled. Matt elment meglátogatni néhány barátját. - Valóban? Nem tudtam, hogy vannak barátai, de abból, amit mondasz, az következik, hogy nagyon népszerű a fiacskád! - gúnyolódott Brodie. - Mindenesetre mondd meg neki, ha látod, hogy a következő találkozásunkra azért még tartogatok neki némi mondanivalót. Ne aggódjon, nem hagyom kihűlni! Mamma nem válaszolt. Némán felszolgálta az ételt, majd amikor Brodie távozott, tovább várta a fiát. Hét óra körül, egy órával azután, hogy Brodie elhagyta a házat, végre megérkezett Matthew. Csendben lépett be a konyhába, és szemét félig lesütve, behízelgő arckifejezéssel pislogott Mammára. - Sajnálom, hogy késtem, drága Mamma! - mondta lágy hangon. - Remélem, nem aggódtál miattam. Mrs. Brodie mohón fürkészte fia arcát. - Igenis aggódtam érted, Matt! Fogalmam sem volt, hol lehetsz! - Tudom - motyogta a fiú fojtott hangon. - Valóban meggondolatlanság volt tőlem egyetlen szó nélkül elmenni. Azt hiszem, még nem szoktam hozzá, hogy ismét itthon vagyok. Kissé könnyelmű lettem, Mamma, de ígérem, igyekszem megváltozni! - Pedig nem volt jellemző rád a könnyelműség - mondta Mamma -, most viszont tényleg az voltál, amikor evés nélkül elrohantál itthonról. Teáztál valahol? - Nem - felelte a fiú -, de bevallom, most már nagyon éhes vagyok. Tettél félre nekem valami ennivalót? Mamma a kérdés hallatán azonnal elérzékenyült, és egy kétségek között vergődve eltöltött nap után ismét úgy érezte, hogy ez az ő fiacskája, akinek lassan sikerül levetkőznie a gonosz India hatását. - Matt! - kiáltotta lelkesen. - Tudod, hogy ezt kérdezned sem kell! A vacsorád a sütőben vár rád. Odaszaladt a sütőhöz, és kivette a tányért, amelyen egy vastag szelet tejben főtt tőkehal pompázott. Régebben ez volt Matt egyik kedvenc étele. - Fél perc - mondta -, és már ehetsz is! Brodie nagymama már korábban visszavonult a szobájába, Nessie azonban még a leckéjét írta az asztalnál. Mamma félretolta a könyveit, fehér abroszt terített az asztal egyik végére, és ízlésesen megterített. - Tessék! - szusszantotta elégedetten. - Mondtam, hogy fél perc az egész. Senki nem tud olyan finomat készíteni neked, mint az édesanyád! Ülj le, Matt, és mutasd meg, te mit tudsz! Matthew hálásan forgatta a szemét, majd alázatosan lehajtotta a fejét. - Ó, Mamma, olyan kedves vagy hozzám! Meg sem érdemlem ezt a gondoskodást! Te a rossztettemet mindig jóval viszonzod! Mmm, de jól néz ki! Mamma boldogan bólogatott, és le sem vette a szemét a fiáról, aki odahúzta a székét az asztalhoz, majd mohón, nagy falatokban enni kezdett. „Szegény fiú, tényleg nagyon éhes lehetett” gondolta, ahogy a hal puha, fehér húsa szinte szétmállott Matthew késének és villájának könyörtelen támadása alatt. Nessie, aki az asztal túlsó végén ülve a ceruzája végét rágcsálta, teljesen másféle érzelmekkel figyelte a bátyját. - Némelyek szerencsésebbek másoknál! - jegyezte meg irigyen. - Mi nem tőkehalat kaptunk vacsorára. Matt megbántott arccal nézett a kislányra, majd óvatosan betette szájába az utolsó nagy darab halat. - 152 -
- Ha tudtam volna, Nessie - szabadkozott -, adtam volna neked belőle! Miért nem szóltál korábban? - Ne légy önző, Nessie! - kiáltott a kislányra Mamma. - Bőséges és finom vacsorát kaptál, és ezt te is nagyon jól tudod! A bátyádnak most laktató ételre van szüksége. Nehéz időket élt meg mostanában. Folytasd a leckédet! Tessék, Matt... Kóstold meg ezt a zabpogácsát! Matt meleg pillantással köszönte meg a gondoskodást, és folytatta az evést. Mamma szíve repesett az örömtől a fiú viselkedése láttán, és az órája elvesztéséről teljesen megfeledkezve vele együtt élvezett minden falatot, mintha ő maga fogyasztaná az ételt. Észrevette, hogy Matt hajában száraz levélkék vannak, amiből - meglepődve saját éleslátásán - arra következtetett, hogy a fiú egy bokorban rejtőzött, megvárva, amíg az apja elmegy itthonról. Mammában az adakozási kedv vad védelmezési vággyá változott: Matt ismét az ő kisfia volt, akiért akár az egész világgal szembeszállt volna. - Ízlett, fiam? - kérdezte végül, dicséretre vágyva. - Nagy gondot fordítottam az elkészítésére. Tudom, hogy szereted a halat! Matthew hangosan csettintett a nyelvével. - Csodálatos volt, Mamma! Jobb, mint az összes fűszeres étel együttvéve, amivel Indiában kénytelen voltam beérni! Nagyon hiányzott a főztöd! Nem ettem ilyen finom halat, amióta elmentem itthonról! - Tényleg, drágám? - kiáltotta Mamma. - Ezt nagy örömmel hallom! Nem kérnél még valamit? Matthew a szeme sarkából látta a tálalószekrényen álló kosarat, mely tele volt apró almákkal. Elgondolkodva nézett az anyjára. - Azt hiszem, Mamma, szívesen ennék egy almát – mondta olyasvalakinek az egyszerűségével, akinek igazán nincsenek nagy igényei. Mrs. Brodie boldog volt, hogy teljesíthette fia kérését: gyorsan eléje tette a kosarat. - Ahogy gondoltam! Leadtam a kifutófiúnak a rendelést ma reggel - mondta, mintegy bizonyítva előrelátását. - Gyümölcsöt szerettél volna, és én szereztem neked gyümölcsöt! - Köszönöm, Mamma! Szeretnék leszokni a dohányzásról - magyarázta a fiú, miközben nagy nehezen sikerült belevájnia fogát a kemény gyümölcsbe. - Úgy hallottam, hogy az alma segít legyőzni a szivar utáni vágyat. Hiszen mi szükségem van a szivarra? Úgysem tesz jót az embernek! Mrs. Brodie megsimogatta a fiú vállát, és gyengéden így szólt: - Matt, nagyon örülök, hogy ezt mondod. Többet ér számomra, mint bármi más a világon! Boldog vagyok! Biztos vagyok benne, hogy jól meg fogjuk érteni egymást. Valószínűleg az egymástól távol töltött idő zaklatott fel mindkettőnket, azonban ezek a félreértések felülről érkeztek, hogy próbára tegyenek minket. Imádkoztam azért, hogy rendeződjön a helyzet, és imám meghallgatást nyert! Matthew bűntudatosan lesütötte a szemét, folytatva a harcot az almával, majd felnézett, és szavait gondosan megválogatva újabb örömteli újságot árult el az anyjának. - Tudod, Mamma, ma délután meglátogattam Agnest! Mrs. Brodie szeme tágra nyílt a meglepetéstől és a boldogságtól. - Természetesen most még nem mondhatok semmit – folytatta Matthew sietve, mielőtt Mamma megszólalhatott volna. - Ne is kérdezz! Titokban kell maradnia mindannak, ami köztünk elhangzott, de az biztos, hogy jó irányba haladunk. Bocsánatkérőn az anyjára mosolygott. - Gondoltam, azért örülni fogsz a hírnek... Mamma lelkesen összecsapta a kezét, és boldogságát csak az az egyetlen tény árnyékolta be, hogy nem ő maga, hanem Miss Moir személyében egy másik nő volt az, aki fiát visszavezette a helyes útra. Ennek ellenére magánkívül volt az örömtől, és a méltatlan gondolatot elfojtva felkiáltott: - Ez csodálatos! Agnes is biztosan nagyon boldog! Hajlott háta némileg kiegyenesedett, miközben könnyben úszó szemét az ég felé emelte, néma hálát rebegve; mikor ismét lenézett, Matt már Nessie-hez intézte a szavait. - Nessie, kedves! Az előbb nagyon önző voltam, és szeretnélek kárpótolni. Neked adom ezt a fél almát, ha magunkra hagysz Mammával egy kis időre. Szeretnénk négyszemközt beszélgetni. - 153 -
- Ugyan már, Nessie! - kiáltott rá Mamma a kezét nyújtó kislányra. - Ha almát akarsz enni, azt ne a bátyád szájából vedd ki! - De igen, Mamma! Ezt Nessie-nek adom! - erősködött Matt nyájas hangon. - Azonban meg kell engednie, hogy te és én egy kicsit beszélgessünk. Mondanom kell valamit neked, ami nem tartozik másra... - Nos, Nessie - mondta Mrs. Brodie -, vedd el az almát, és köszönd meg Mattnek! A jövőben viszont nem szeretnék egyetlen hálátlan megjegyzést sem hallani! Menj át a nappaliba és gyakorolj egy félórát; utána majd befejezed a házi feladatodat! Na, indulj! Vidd a gyufát, de nagyon óvatosan gyújtsd meg a lámpát! Nessie, aki örült, hogy egy kis időre megszabadulhat gyűlölt tankönyveitől, gyorsan kimenekült a konyhából, és hamarosan tétova zongorajátéka hallatszott ki a nappaliból. Eleinte rövid szünetek tarkították a dallamot, ami addig tartott, amíg el nem fogyott a fél alma. - Hallgatlak, Matt - mondta Mrs. Brodie meleg hangon, közelebb húzva székét a fiáéhoz. Abban reménykedett, talán most teljesül reggeli, valószínűtlennek tűnő álma, és remegő elégedettséggel fonta össze maga előtt karjait. - Mamma - kezdte Matthew, tekintetét a kézfejére szegezve -, nagyon szeretném, ha megbocsátanál nekem, amiért olyan... nos... fölényesen viselkedtem a visszaérkezésem óta, de tudod, meglehetősen zaklatott voltam. Nagyon sok minden kavargott a fejemben. - Láttam rajtad, kisfiam! - vágta rá Mamma együttérzőn. - A szívem majd megszakadt, annyira sajnáltalak! Nem mindenki érti meg a te érzékeny természetedet. - Köszönöm, Mamma! - kiáltotta a fiú. - Ugyanolyan kedves vagy, amilyen mindig is voltál, és nagyon hálás lennék neked, ha hajlandó volnál elfelejteni nekem azokat a csúnya dolgokat, amiket mondtam. Mostantól megpróbálok jobb ember lenni! - Ne becsüld alá magad ennyire, Matt! - kérte Mamma. - Nem szeretem hallani, amikor így beszélsz magadról. Igenis jó gyerek voltál! Az én egyszem fiam vagy... És nem tudok róla, hogy valaha is igazán rossz dolgot tettél volna. Matthew felemelte a fejét, és gyors, kutató oldalpillantást vetett az anyjára, majd szemét ismét lesütve azt motyogta: - Jó ismét jóban lenni veled, Mamma... Mrs. Brodie üdvözülten mosolygott fia szavai hallatán, és eszébe jutott, hogy amikor Matt kisfiúként valamiért neheztelt rá, „rosszban” volt vele, aztán amikor kibékültek, ismét „jóban” lettek. - Ugye, soha többé nem leszünk rosszban, drágám? - kérdezte mosolyogva. - Soha, Mamma! - rázta a fejét Matt hevesen, majd rövid hatásszünet után amúgy mellékesen megjegyezte: - Agnes és én ma este gyülekezeti imaórára megyünk. - Ez csodálatos, Matt! - suttogta Mamma, és most már teljesen biztos volt benne, hogy a fia megjavult. - Nagyon örülök neki. Ó, mennyire szeretnék veletek menni! Bátortalanul elhallgatott. - Bár... Gondolom, inkább kettesben lennétek. Nem akarok zavarni. - Igen, jobb lenne, ha kettesben mehetnénk - ismerte el Matthew. - Tudod, hogy van ez! Mamma az órára nézett, és látta, hogy a mutató a nyolcashoz közeleg. Borzasztóan sajnálta, amiért véget kell vetnie ennek a kellemes és őszinte beszélgetésnek, de nagylelkűen így szólt: - Attól tartok, hogy mindjárt nyolc óra. Indulnod kell, különben elkésel! - azzal hátratolta a székét, és felállni készült. - Várj még egy percet, Mamma! - Tessék, drágám. - Szerettem volna kérdezni tőled még valamit... - Matthew tétovázott egy pillanatig, és közben ártatlanul nézett az anyjára; az ő szempontjából ugyanis a beszélgetés elérte a kritikus pontot. - Mamma... - motyogta bizonytalanul. - Miről van szó, Matt, drágám?
- 154 -
- Őszinte leszek veled, Mamma. Indiában tékozló életet éltem, és az emberek kihasználták nagylelkűségemet. Pillanatnyilag egyáltalán nincs pénzem, és hogyan vihetném el Agnest bárhová, ha teljesen üres a zsebem? Úgy beszélt, mint aki saját bőkezűségének az áldozata; szégyenkezve, akadozva buktak ki a szavak a szájából. - Tudod, hozzászoktam, hogy mindig van nálam pénz. Olyan kicsinek érzem magam nélküle, különösen egy hölgy társaságában, itthon, a szülővárosomban. Nem tudnál kisegíteni, Mamma, csak addig, amíg ismét talpra állok? Mrs. Brodie azonnal látta, hogy a kérés jogos és tökéletesen megalapozott. Helyesen feltételezte, hogy a fia, aki hozzászokott a nagyvilági társasági élethez, pénz nélkül nem tud szembenézni Levenforddal, még kevésbé Miss Moirral. A kibékülés fölött érzett örömében, nem törődve a jövővel, némán felállt, elővette a kulcsát, kinyitotta a fiókját, és kivette belőle a dobozt, amelyben súlyos tartozása első törlesztőrészlete rejtőzött. Szemében határtalan szeretettel Mattre nézett, és csak arra tudott gondolni, hogy ez a kedves és rendes fiatalember az ő fia. - Ez az összes pénzem, Matt - mondta komolyan -, melyet valami nagyon fontos célra tettem félre, de adok neked belőle! Matthew szeme mohón felcsillant, amint az anyja kinyitotta a dobozt, és kivett belőle egy egyfontost. - Tessék, egy kis zsebpénz! - mondta Mamma egyszerűen, és a fia kezébe nyomta a bankjegyet. - Szívesen adom. A tiéd! Fennkölt és meghatóan szép gesztus volt. - Mennyi van összesen? - érdeklődött Matthew ártatlan arccal. Közben felállt, és közelebb ment az anyjához. - Úgy látom, elég sok... - Majdnem három font - felelte Mrs. Brodie -, amit nagyon nehéz volt összekuporgatni. Mostanában nagyon nehéz az élet, Matt... Nehezebb, mint gondolnád. A hónap végére ennek az összegnek minden pennyjére szükségem lesz. - Mamma, engedd, hogy megőrizzem neked! - kiáltotta Matthew behízelgő hangon. - Nem fogom elkölteni! Ugyanolyan biztonságban lesz a zsebemben, mint ebben az öreg bádogdobozban. Milyen nevetséges hely a pénzed számára! Ahogy kimondta, az ötlet, hogy valaki egy dobozkában tartsa a pénzét, szinte groteszknek tűnt. - Én leszek a bankárod, Mamma! Jó érzés lenne, hogy vész esetén nem vagyok elveszve, még akkor is, ha sohasem szorulnék rá. Igazán megnyugtató lenne. Ugyan már, Mamma! Egy font semmiség egy olyan fickónak, amilyen én vagyok! Sürgetőn nyújtotta kezét az anyja felé. Mrs. Brodie szemében félelemmel vegyes kétséggel nézett a fiára. - Nagyon fontos, hogy meglegyen ez a pénz a hónap végére! - dadogta. - Nem is tudom, mi történne ellenkező esetben... - Meg fogod kapni! - biztosította Matthew. - Ne légy már ilyen aggodalmaskodó! Nálam olyan biztonságban van a pénzed, mint az Angol Bankban! Kivette a pénzt a nyitott dobozból, és közben egyfolytában beszélt. - Ugye, nem hagyod, hogy a te Matted koldusként járkáljon a városban? Hangosan felnevetett, mintha már maga a gondolat is mulattatná. - Egy úriembernek szüksége van egy kis tőkére, ami magabiztosságot kölcsönöz a számára. Nem lesz semmi baj, Mamma! - folytatta, lassan kihátrálva a konyhából. - Erről én gondoskodom! Ne várj rám, valószínűleg későn jövök! Egy utolsó vidám intéssel eltűnt, és Mamma ott maradt, kezében az üres bádogdobozzal, a bejárati ajtóra meredve, mely alig néhány másodperce csapódott be a fia mögött. Görcsös sóhaj szakadt fel a mellkasából, miközben fülében hamis elevenséggel ott csilingelt a zongora hangja. Minden erejét összeszedve próbálta elnyomni magában az eltűnt órájára vonatkozó, folyton visszatérő gondolatot, és a kételyt, hogy vajon jól tette-e, amikor oly könnyedén odaadta fiának a pénzt. Matt jó fiú! Visszatért hozzá, és kettejük kölcsönös szeretete minden akadályt és nehézséget le fog győzni. Most is útban van egy jó keresztény leány társaságában, hogy Istent dicsérje. A - 155 -
gondolatra ismét boldogság öntötte el a szívét, és mire visszaért a konyhába, már meggyőződése volt, hogy helyesen cselekedett. Leült és a tűzbe meredt; arcán halvány mosoly jelent meg, amikor a fia iránta tanúsított kedvességére gondolt. - Mennyire ízlett neki a hal! - motyogta maga elé. - Készítek én neki finom ételeket! Majd hirtelen, amikor éppen vissza akarta hívni Nessie-t a leckéjéhez, élesen és kurtán megszólalt a csengő. Mamma meglepetten állt fel a tűz mellől, mivel már igen későre járt ahhoz, hogy valaki látogatóba jöjjön. Matthew-nak volt saját kulcsa, tehát biztosan nem ő fordult vissza; a legcsekélyebb apróság is felzaklatja mostanában, gondolta Mamma, miközben óvatosan kinyitotta az ajtót. Az előszobalámpa fényében Miss Moir körvonala rajzolódott ki. - Ó, Aggie, kedves, te vagy az? - kiáltotta Mamma némileg megkönnyebbülve, fájó oldalához nyomva a kezét. - Már megijedtem! Néhány perccel kerülted el Matthew-t. - Bejöhetek, Mrs. Brodie? - Mamma ismét meglepődött. Az elmúlt három év alatt Agnes még sosem szólította így, és a hangja is furcsán, természetellenesen csengett. - Bejönni... Hát persze, gyere csak be... Bár mondom, Matthew nemrég ment el, hogy találkozzon veled! - Szeretnék beszélni magával. Mamma beengedte a merev arcú Agnest, és együtt mentek be a konyhába. - Miről van szó, kedvesem? - kérdezte zavartan. - Nem értek semmit. Matt elment, hogy találkozzon veled. Talán nem érzed jól magad? - Jól vagyok, köszönöm - szűrte a szót Miss Moir vértelen ajkai közül. - Tudja, hogy... Hogy Matthew eljött hozzám ma délután? Látszott rajta, hogy csak nagy erőfeszítéssel tudja kimondani a fiú nevét. - Igen, beszélt róla. Most pedig elment érted, hogy együtt menjetek az imaórára: Matt érted ment - ismételgette Mrs. Brodie bambán és gépiesen, de közben szörnyű félelem szorította össze a szívét. - Hazugság! - kiáltotta Agnes. - Nem értem indult, és esze ágában sincs semmiféle imaórára menni! - Micsoda? - dadogta Mamma. - Elmesélte magának, hogy mi történt ma? - kérdezte Agnes, miközben kihúzta magát a széken, és maga elé meredt. - Nem! Nem! - lehelte Mamma. - Azt mondta, még nem beszélhet róla. - Azt elhiszem! - kiáltotta Agnes keserűen. - Miért, mi történt? Beszélj már, az Isten szerelmére! - könyörgött Mrs. Brodie. Agnes egy pillanatig hallgatott, majd nagy levegőt vett, mintegy megacélozva magát az előtte álló megalázó feladathoz. - Amikor belépett a boltba, bűzlött az italtól, sőt úgy is fogalmazhatnék, hogy teljesen részeg volt. Ennek ellenére örültem, hogy látom. Bementünk a hátsó helyiségbe. Mindenféle ostobaságokat beszélt... Aztán megpróbált... pénzt kölcsönözni tőlem... Száraz zokogás tört fel a lány torkából. - Adtam is volna neki, de tudtam, hogy italra költené. Amikor aztán megtagadtam a kérését, szörnyű dolgokat mondott. Káromkodott és átkozódott. Azt mondta, hogy én egy... Agnes teljesen összeomlott. Nagy szeme könnyben úszott, keble vadul hullámzott a zokogástól, széles szája groteszk grimaszra torzult. A panaszkodás hevében Mrs. Brodie lába elé vetette magát. - De ez még nem minden! - kiáltotta. - Be kellett mennem egy pillanatra a boltba, és amikor visszatértem, megpróbált... Megpróbált inzultálni, Mamma! Szó szerint viaskodnom kellett vele. Ó, pedig ha kedves lett volna hozzám, megadom neki, amit kér... Nem érdekel, hogy romlott vagyok-e vagy sem. Megtettem volna! Igen, megtettem volna! - rikoltotta. A zokogás valósággal fojtogatta. - Szeretem őt, de ő nem szeret engem. Gusztustalan ribancnak nevezett! Megpróbált... kihasználni! Ó, Mamma, én ebbe belehalok! Ha szeret, én is akartam volna! Akartam! - ismételgette hisztérikusan. - Ezt el kellett mondanom magának. Rosszabb vagyok, mint Mary. Azt kívánom, bárcsak most azonnal meghalnék! - 156 -
Hátradobta a fejét, és eszelős tekintettel meredt Mrs. Brodie-ra. A két nő pillantása találkozott, és egybeforrt a kétségbeesés iszonyatában. Majd Mamma szája furcsán megrándult, mintha beszélni akarna, de nem volna rá képes, és egy összefüggéstelen kiáltással magatehetetlenül visszahanyatlott a székébe. Ahogy Agnes az ernyedt alakot bámulta, a szemébe rémület költözött, és gondolatai lassan elkanyarodtak a saját bánatától. - Rosszul van? - dadogta. - Nem gondoltam, hogy ennyire meg fogja viselni! Olyan zaklatott vagyok, eszembe sem jutott, hogy rosszul lesz tőle... Hozhatok magának valamit? Mamma szeme a lány arcát fürkészte, de továbbra sem beszélt. - Mit tehetnék magáért? - kiáltotta Agnes. - Halálra rémít! Hozzak vizet... vagy hívjak orvost? Mondjon valamit! Mamma végre megszólalt. - Azt hittem, hogy a fiam veled együtt megy az Urat dicsérni - suttogta különös hangon. Imádkoztam, hogy így legyen. - Jaj, ne mondjon ilyet! - kiáltotta Agnes. - Jöjjön, le kell feküdnie egy kicsit! Feküdjön le, meglátja, hamarosan jobban lesz! - Fáj az oldalam - mondta Mamma tompa hangon. – Biztosan azért, mert megszakadt a szívem. Az ágyamba akarok menni! Csendben és egyedül akarok lenni a sötétben! - Engedje, hogy segítsek! - kiáltotta Agnes, azzal megfogta az asszony ernyedten lógó karját, és óvatosan feltámogatta az emeletre, a szobájába. Ott levetkőztette, és ágyba fektette. - Tehetek még valamit? - kérdezte végül. - Hozzak egy forróvizes palackot? - Hagyj magamra! - mondta Mamma. A hátán feküdt, tekintetét a mennyezetre szegezve. Kedves tőled, hogy segítettél, de most már szeretnék egyedül maradni. - Engedje, hogy még egy kicsit maradjak! Nem szeretném így itthagyni! - Nem, Agnes. Kérlek, menj el! - mondta Mrs. Brodie tompa, kifejezéstelen hangon. - Be akarok zárkózni a sötétbe. Kapcsold le a lámpát, és hagyj magamra! - Ne hagyjam inkább égve, kis lángon? - alkudozott a lány. - Bármi történt is, képtelen lennék most elmenni! - Sötétséget akarok! - parancsolta Mrs. Brodie. - És egyedül akarok lenni! Agnes még mondani akart valamit, de megérezve, hogy minden további próbálkozás felesleges, egy utolsó pillantást vetett az ágyon fekvő mozdulatlan alakra, majd ahogy az asszony kérte, lecsavarta a lámpát. Kilépett a sötét szobából, és csendben elhagyta a házat.
Kilencedik fejezet Miután Matthew behúzta maga mögött az ajtót, és könnyedén leszaladt a lépcsőn, fergeteges jókedve kerekedett. Ravaszul elmosolyodott, és a színlelt szelídség maszkként hullott le az arcáról. „Ez az, így kell bánni az öreglánnyal! Ügyes! Igazi profi munka volt! - nevetett magában. - És kezdetnek nem is rossz!” Büszke volt az elért eredményre, és úgy érezte, legközelebb még jobban fog teljesíteni, mivel Mamma biztosan csinos kis összeget őrizget valahol elrejtve. Csak megfelelő módon kell kérnie, és az övé lesz! Az a néhány shilling, amit az anyja órájáért kapott, undorral töltötte el, mivel sokkal többre számított, most azonban, hogy több font lapult a zsebében, visszatért a jókedve. Ha pénz van, nincs semmi baj, mondta magának vidáman. A város fényei hívogatóan csillogtak. Kalkutta, Párizs és London után nagyon kicsinek látta Levenfordot, ez a megvetés azonban jót tett az önérzetének. Ő, a nagyvilági férfiú, mutat nekik néhány dolgot ma este; bizony, keresztbe fog állni a szemük a csodálkozástól! A gondolatra rekedt nevetés tört fel a torkából, és türelmetlenül körülnézett. Az utca másik oldalán egy női alakot vett észre, és miközben utánafordult, magában azt gondolta: „Ennek nem sok hasznát venni: túlságosan siet. Vajon mi olyan sürgős?” Nem tudta, hogy az alak Agnes Moir volt, útban az anyjához. Meggyorsította lépteit a sötétben, amely fekete köpenyként borult rá. Élvezte ezt a homályt, sokkal élénkebbnek, lendületesebbnek érezte magát, mint nappal. Micsoda pipogya alak volt fiatalabb korában, hogy félt ettől a lelkesítő derengéstől? A nap ama időszaka ez, amikor a férfiember felébred és szórakozni indul! Felmerült benne az indiai éjszakák ábrándos emléke, tovább fokozva várakozását. - 157 -
- Azok voltak az igazi éjszakák! - motyogta. - Micsoda élet! Micsoda dőzsölés! Visszamegyek, ha addig élek is! Ezzel befordult az első italmérésbe, amely az útjába akadt. - Gint angosztura tonikkal! - kiáltotta gyakorlott hangon, és kicsapott egy egyfontos bankjegyet a bárpultra. Amikor megkapta az italt, egyetlen kortyra felhajtotta, aztán előkelően bólintott. Kezében a második pohárral zsebretette a visszajárót, fickósan szemére tolta a kalapját, és körülnézett a helyiségben. Milyen szegényes hely, gondolta unottan. Kopott, vörösre festett falak, rossz világítás, mocskos köpőcsészék és szalma a padlón! Szent ég, szalma a padlón, a vastag, puha szőnyeg után, melyen abban a kis párizsi mulatóban taposott a lába! Kérése ellenére nem töltöttek tonikot a ginjébe, de nem is nagyon bánta: ez csak a kezdet volt! E vidám kirándulások kezdetén mindig az volt a célja, hogy gyorsan magába töltsön néhány pohár italt. „Ha van bennem egy kanyar mondogatta -, veszélyes vagyok, mint az ördög!” Amíg meg nem érezte agyában a kerekek könnyed pörgését, hiányzott belőle a bátorság, magabiztosság és vakmerőség: a felszín ellenére ugyanis a szíve mélyén ugyanaz a puhány, bizonytalan alak volt, mint régen. Szüksége volt az italra gátlásai elfojtására, hogy képes legyen magabiztosan viselkedni és felszabadultan szórakozni. Érzékeny idegrendszere gyorsan reagált az alkoholra, amikor is merész álmai és nagyravágyó tervei valósággá szilárdultak, és minden további pohárral egyre magabiztosabbá vált. - Lesz valami érdekes ebben a lebujban ma este? - érdeklődött nagyképűen a csapostól; az a fajta hely volt, ahol a pult mögött szükségből egy hatalmas termetű férfi dolgozott. A rövidre vágott hajú csapos megrázta busa fejét, kíváncsian fürkészve a másikat, és közben azon tűnődött, ki a fene lehet ez a nagyképű illető. - Nem! - felelte óvatosan. - Nem hiszem. Csütörtökön a gépészek koncerteztek a városházán. - Tyűha! - röhögött Matthew. - Csak nem azt akarja mondani, hogy maga szerint itt ez szórakozásnak számít? Ide még nem ért el a civilizáció! Nem tud egy jó kis helyet, ahol táncolni lehet és csinos nőcskék is vannak? - Ilyet itt nem talál! - felelte a csapos kurtán, és nekiállt száraz ruhával letörölni a bárpultot. Tudja, ez egy rendes város... - tette hozzá. - Nekem mondja? - kiáltotta Matt, az italmérés egyetlen másik vendégére, egy munkásra pillantva, aki egy fal melletti asztalkánál ült, és lenyűgözve figyelte Matthew-t a söre fölött. - Azt hiszi nem tudom? Ez a leghalottabb, legálszentebb város egész Európában! Tyű, ha maga látta volna azt, amit én! Tudnék olyanokat mesélni, amitől égnek állna a haja! De minek fárasztanám magam! Hiszen azt sem tudja, mi a különbség egy üveg Pommeroy és egy pár francia fűző között... Hangosan felnevetett saját viccén, egyre fokozódó vidámsággal szemlélve a rámeredő elképedt arcokat, aztán hirtelen - bár elégedett volt a rájuk tett benyomással - ráébredt, hogy itt semmiféle további szórakozásra és kalandra nem számíthat. Felállt, és kalapja karimáját megbökve távozott az italmérésből. Lassan lépkedett végig a Church Streeten. A kellemes, vattaszerű tompaság kezdett felkúszni a füle mögé, és lassan átjárta az agyát. Nagyon jól érezte magát; fényre, társaságra és zenére vágyott. Megvetően szemlélte a sötét, elfüggönyözött kirakatokat és azt a néhány gyalogost, aki ilyenkor még az utcán járt. - Tudja, ez egy rendes temető! - motyogta, kifigurázva a csapos utolsó megjegyzését. Hirtelen mindent elsöprő gyűlöletet érzett Levenford iránt. Mihez kezdhet egy ilyen helyen egy olyan sokat látott ember, mint ő, akinek nagyvilági tapasztalata Barrackpore fényes lokáljaitól egészen a párizsi Odeon bárig terjed? Mogorván továbbsétált, majd a Church és a High Street sarkán betért egy másik vendéglőbe, ahol, alighogy belépett, azonnal felvillanyozódott. Barátságos, jól kivilágított hely volt, amelyet jókedvű beszélgetés hangja töltöttek be; a tükrök és metszett üvegfelületek szikrázva verték vissza a fényt, a bárpult mögötti polcon számtalan színes címkéjű üveg sorakozott, és a szomszédos helyiséget elválasztó, félig behúzott függöny mögött egy biliárdasztal zöld posztója látszott. - Egy Mackay'st kérek! - adta le rendelését gőgösen. - Egy John Mackay's, semmi mást! Egy rózsaszín arcú, testes hölgy szolgálta ki, akinek a fülében fekete, vízcsepp alakú fülbevaló himbálózott. Matthew-nak nagyon tetszett, ahogy finoman eltartotta a kisujját, miközben - 158 -
az italt töltötte, mivel szemében ez a kifinomultság jele volt, és bár a hölgy az anyja lehetett volna, nyájasan rámosolygott. Igazi oroszlánként viselkedett, ha nőkről volt szó, és hírnevét itt is meg akarta alapozni. - Kellemes és barátságos ez a hely! - jegyezte meg hangosan. A Kalkuttai Spinosa bárra emlékeztet. Persze, ez nincs akkora, de legalább olyan kényelmes! Egy pillanatra elhallgatott a beszélgetés, és Matthew elégedetten nyugtázta, hogy a környezetében mindenki őt figyeli. Műértő arckifejezéssel kortyolgatta a whiskyjét, majd folytatta: - Csak az a baj, hogy ha az ember nem néz a körmükre, rossz minőségű italt adnak. Túl sok benne a kék vitriol. Mint a kiütős ginben Port Said-ban. Az igazi John Mackay's-hez semmi sem hasonlítható! Nagy megelégedésére néhányan kezdtek közelebb húzódni hozzá; egy angol matróz bizalmaskodva meglökte a vállával, és rekedt hangon azt kérdezte: - Te is jártál ott, haver? - Most tértem vissza - felelte Matt barátságosan, majd felhajtotta a maradék whiskyt. - A tengeren jöttem, egészen Indiából. - Én is! - bólogatott a másik, komoly arccal szemlélve Matthew-t, aztán a kezét nyújtotta, mintha a tény, hogy mindketten nemrég tértek haza Indiából, testvérekké avatta volna őket. Átkozott hőség van odakint, igaz, haver? Amíg ott vagyok, egyfolytában szomjúzom, egészen addig, amíg haza nem érek. - Kérsz egy italt? - Nem! Én hívlak meg téged! Addig vitatkoztak, amíg végül megegyeztek, hogy pénzfeldobással döntik el a kérdést. - Gyönyörű hölgy! - szólította meg Matthew szívdobogtatónak szánt pillantás kíséretében a kövér csaposnőt. Ő nyert, így a matróz fizetett egy kört a kis társaság tagjainak. - Sikerem van a nőknél - jegyezte meg Matthew kuncogva. Örült, hogy ő nyert, a matróz pedig, részeg nagylelkűségi rohamában, annak örült, hogy vesztett. Iszogatás közben összehasonlították elképesztő élményeiket, és a közönség szájtátva hallgatta, amint moszkitókról, monszunról, bárokról, bazárokról, tengerész-kétszersültről, pagodákról, szent és közönséges tehenekről, valamint az örmény nők körvonalairól és különleges anatómiai adottságairól társalogtak. A történetek olyan szabadon repkedtek, mint az italok, egészen addig, amíg a matróz, aki jóval előrébb járt a mámor lejtőjén, kezdett érzelgőssé és szétszórttá válni, Matt pedig, aki nemrég kezdte esti szórakozását és szinte buzogott benne az életkedv, valami kifogás után nézett, amivel lerázhatná. - Mit lehet csinálni ebben a félhalott városban? - kiáltotta. - Senki nem tud kipréselni magából egy kis izgalmat? Ez nem az a társaság volt, amelyben Indiába utazása előtt forgolódott, így senki sem ismerte, és azt sem tudták, hogy a város szülötte. Matthew örült ennek; jobban szerette, ha úgy néznek rá, mint egy idegenre, egy fess világfira. Senkinek nem jutott eszébe semmi, ami méltó lett volna hozzá, így egy darabig csend volt. - Mit szólna a biliárdhoz? - vetette fel valaki tétován. - Egy biliárdjátszma? - mormolta Matthew tűnődve. - Igen, benne vagyok! - Biliárd! - ordította a matróz. - Igazi mestere vagyok! Bárkivel kiállok... bármennyiért... amit... én... - hangja részeg dünnyögéssé halkult. Matthew merev arccal vette szemügyre. - Szóval te vagy a bajnok? Rendben. Egy fontot teszek rá, hogy megverlek - mondta. - Benne vagyok! - kiáltotta a másik. Félrebillentett fejjel, leeresztett szempillák alól szemlélte Matthew-t, félreérthetetlenül jelezve, hogy amit egyszer kijelentett, azt a világért sem vonná vissza. - Hol a pénz? - kérdezte komolyan. Mindketten kitették tétjeiket, amelyet az a szemlélő tarthatott magánál a játszma végéig, akinek elsőként jutott eszébe a biliárd ötlete. Mivel ezen a helyen még soha senki nem fogadott ekkora összegben, a külső helyiségből is besietett mindenki, és a tömeg izgatott sugdolózása közben kezdetét vette a játszma. Matthew kezdett, aki rendkívül hozzáértőnek látszott felhajtott ujjú ingében. Tudatában volt annak, hogy jó játékos, mivel rengeteget gyakorolt Kalkuttában, gyakran napközben is, amikor az - 159 -
irodában kellett volna gubbasztania, és most elégetten nyugtázta, hogy a másik jelenlegi állapotában nem veheti fel vele a versenyt. Hozzáértő szemmel végignézett a dákóján, kissé megkrétázta a végét, és abban a tudatban, hogy ő a tömeg csodálatának tárgya, megütötte a kezdő alakzatot, azonban szerencsétlenségére a piros golyó is legurult. Ellenfele, aki kissé már imbolyogva állt a lábán, gyorsan felmérte a helyzetet, és erőset ütött a dákójával. Golyója iszonyatos erővel csapódott neki a pirosnak, majd miután elképesztően változatos szögekben körbekergette az asztalon, eltűnt a jobb oldali zsebben. A tömeg hangot adott a szép teljesítmény fölötti elismerésének. A matróz megfordult, és az asztalban megtámaszkodva komoly arccal meghajolt, aztán diadalmas hangon rikoltozni kezdett: - Na, ehhez mit szólsz, haver? Ki a részeg kettőnk közül? Nem megmondtam, hogy mestere vagyok? Na, milyen lövés volt? Legközelebb karambolra játszunk! Szünetet akart tartani a játékban, hogy alaposan kielemezze az ütését és annak végrehajtását, de némi rábeszélésre hajlandó volt visszaállni az asztalhoz. Bár egy győztes arckifejezésével vette ismét kézbe a dákót, a második ütése távolról sem volt olyan sikeres, mint az első, mivel golyója az erős lökéstől megcsúszott a posztón, nekicsapódott az asztal szélének, és hangos puffanással ért földet a deszkapadlón. A tömeg, ha lehet, még zajosabb tetszésnyilvánítással fogadta próbálkozását, mint az előzőt. - Ezért mit kapok? - kérdezte nagyképűen a nézőktől. - Egy seggberúgást! - kiáltotta valaki hátulról. A matróz szomorúan megrázta a fejét, az emberek azonban jót nevettek rajta, még a kövér csaposnő is, aki a nyakát nyújtogatta, hogy lássa a mókát, és közben hangosan vihogott. Hirtelen észrevette magát, és vidámságát illedelmes köhögéssel próbálta palástolni. Most Matthew következett, és bár a golyók kedvezően helyezkedtek el, nagyon óvatos volt: először három karambollal nyitott, aztán egy sor ütésével a jobb oldali középső zsebre játszott, de olyan finoman, hogy a megcélzott golyó mindig az asztal felé eső oldalára tért vissza. A tömeg visszafojtott lélegzettel és tiszteletteljes csendben figyelte. Az éles lámpafényben Matthew fehér, puha keze úgy úszkált, mint sápadt amőba a zöld pocsolyában; ahogy a dákót fogta, érintése finom volt, akár egy nőé; az elfogyasztott ital keménnyé tette, mint a kőszikla. Ez volt a lehető legnagyobb öröm, amit az est adhatott neki: nem csupán az, hogy megmutathatta hozzáértését ezeknek az embereknek, hanem hogy kivívta csodálatukat és irigységüket. Üres hiúsága mohón szívta magába a tömeg hízelgését. Amikor elérte a harminckilencet, jelentőségteljesen megállt, újrakrétázta a dákóját, és szándékosan figyelmen kívül hagyva egy könnyű golyót, amely ott állt a lyuk előtt, inkább megeresztett egy hosszú és nehéz mandínert. Sikerrel járt, és három újabb gyors lövéssel megvolt az ötven pont. A helyiségben hangos éljenzés tört ki. - Folytassa, sir! Ne hagyja abba! Mutassa meg, mit tud! - Ki ez? Ez az ember valóságos csoda! - Fizessen egy kört nekünk, sir! Ennyit megér, nem? Matthew azonban főúri lazasággal véget vetett a játéknak, bezsebelte a nyereményét, és dákóját a tartóba hajította; most, hogy sikerült hírnevet szereznie magának, félt kockára tenni. Az emberek körülvették, a hátát veregették, egymást lökdösve próbáltak vele kezet fogni, Matthew pedig eközben nevetve, gesztikulálva valósággal sütkérezett újonnan kiharcolt népszerűségében. Ellenfele, akit csak nehezen tudtak meggyőzni, hogy a játéknak vége, egyáltalán nem látszott letörtnek, inkább barátságosan átölelte Matthew vállát. - Láttad azt a lökésemet, haver? - ismételgette. - Megért egy fontot... Nem, inkább öt fontot! Igazi északkeleti ütés volt, és én mondom, remekül sikerült! Valódi mestere vagyok! - azzal kihívón körülnézett, van-e valaki, aki ezt tagadni meri. Mindnyájan visszatértek a bárba, ahol Matthew meghívta az egész társaságot egy sörre. Ő volt a hős: mindenki őt köszöntötte, és az emberek kis csoportokba verődve lökésről lökésre részletesen kitárgyalták az egész játszmát. Matt körüljárta a helyiséget, sütkérezve a dicsőségben. Nem volt benne hamis tartózkodás, sem tettetett szerénység, így végiglátogatott minden csoportot. - Látták azt a karambolomat, ami visszapattant az asztal széléről? Ugye, szép volt? Milliméterre pontosan kimértem! - mondta az egyiknek. - 160 -
- Egy kétszázassal nyitottam... Sőt több mint kétszázzal! - dicsekedett egy másiknak. - Szerencsétlen flótás, semmi esélye sem volt velem szemben! A sétapálcámmal is megvertem volna! - pöffeszkedett a harmadiknak. Az egekig magasztalta saját magát, és minél többet ivott, ostoba hiúsága annál hatalmasabbra dagadt, míg végül mintha az egész helyiség az őt dicsérő és tömjénező hízelgésektől lett volna hangos. Ő maga is hozzájárult a hangzavarhoz, feje dicsfényben úszott, mintha ezer gyertyát gyújtottak volna a tiszteletére, szíve hatalmasra duzzadt az örömtől és a boldogságtól. Még soha nem volt része ilyen dicsőségben: elkönyvelte magát a legjobb biliárdjátékosnak Levenfordban, Skóciában, sőt az egész Királyságban; az már valami, ha valaki így tud játszani: miért akarják bedugni egy vacak irodába, amikor ilyen fantasztikusan ügyes biliárdban? Hirtelen, az ünneplés tetőpontján a tömeg lelkesedése alábbhagyott, mivel heves szóváltás alakult ki két új vendég - egy ír tengerész és egy téglavető - között. Az általános figyelem ezek felé fordult, és a közönség egy jó kis verekedés reményében felváltva biztatta őket. Végső soron Matthew mindössze egy sört fizetett nekik a népszerűség ennél sokkal drágább -, és szinte azonnal egyedül találta magát egy sarokban, barátok nélkül, mindenki által elfeledve. Csaknem hangosan sírva fakadt a hirtelen változás fölött érzett csalódástól, és közben arra gondolt, hogy ez mindig így van, sosem sikerül elég hosszú ideig a színpad közepén maradnia, mindig félrelökik. Szeretett volna utánuk szaladni, és ismét magára terelni a figyelmüket, azt kiabálva: „Idenézzetek! Én vagyok az, aki az előbb olyan briliáns módon megnyertem azt a játszmát! Ne feledkezzetek meg rólam! Én vagyok a nagy biliárdjátékos! Gyertek, gyűljetek ismét körém! Ilyen játékost nem láthattok mindennap!” Ahogy teltek a percek, egyre mélyült a bosszúsága, és hamarosan átcsapott haragba. Megvetően felhajtott még két nagy adag whiskyt, aztán gyilkos pillantás kíséretében távozott. Senki sem vette észre. Kint a járda kissé billegett alatta, mint egy hullámok hátán suhanó hajó fedélzete, ő azonban ravaszul ehhez a lágy hullámzáshoz igazította az egyensúlyát. A teste jobbra-balra dülöngélt, de sikerült megtartania függőleges állapotát. A mozgás fölött érzett öröm elbűvölte, és balzsamként hatott sérült lelkére. Ahogy lassan ballagott a High Streeten, rájött: azzal, hogy ilyen ügyesen manőverezik ennek az állandóan változó síknak az akadályai között, látványos mutatványt hajt végre, legalább olyan látványosat, amilyet biliárdban. Érezte, hogy még nincs késő. Megpróbálta leolvasni a pontos időt a városháza kivilágított toronyórájáról: széles terpeszben, hátrahajtott fejjel, hosszan küzdött az idő és az űr homályos dimenzióival. A torony kissé megdőlt, és olyan ritmusban lengett, mint a talaj, a mutatók elmosódottak, Matthew azonban úgy látta, hogy mindjárt tíz óra, és elégedettsége nem ismert határokat, amikor egy perccel később az óra valóban tízet ütött. Széles karcsapásokkal számolta a kondulásokat, mintha ő maga húzná a harangot. Bármilyen halott város Levenford, gondolta, akkor is túl korán van, hogy hazamenjen. Egy olyan férfi, mint Matthew Brodie, hazafelé induljon tíz órakor? Lehetetlen! Zsebre dugta a kezét, és megérezve az egyfontos bankjegy megnyugtató recsegését és az apró kellemes csörgését, még mélyebben fejébe nyomta a kalapját, és ismét nekivágott az utcának. Bosszantóan kevesen jártak kint ilyenkor. Egy igazi városban pontosan tudta volna, mit kell tennie: a legegyszerűbb dolog a világon bevágni magát egy bérkocsiba, és egy cinkos kacsintás kíséretében azt mondani a kocsisnak, hogy vigye a bona robas-ba; csak kényelmesen hátradőlt az ülésen és szivarozott, miközben a pókos lovak boldogan vontatták célja felé. Itt azonban nem voltak bérkocsik, nem volt izgalom, nem voltak nők. Az egyetlen lány, akit észrevett és udvariasan megszólított, úgy rohant el tőle, mintha megütötte volna, ő pedig félhangosan átkozta a várost lappangó nyárspolgári pietizmusáért, szidta a női lakosságot a korai visszavonulás szokásáért és erényességéért. Olyan volt, mint egy vad nyomában járó vadász, aki egyre kétségbeesettebben lohol a préda után. Újra végigimbolygott a High Streeten, de akárhogy is nézelődött, nem talált semmit, ami segített volna legyőzni a részeg csüggedés melankóliáját, ami lassan kezdett rátelepedni. Végül, amikor már úgy érezte, hogy ismét be kell térnie egy tavernába, hogy bánatát italba fojtsa, hirtelen eszébe jutott! Megállt, boldogan a combjára csapott, és apró mosoly jelent meg az arcán, miközben arra a házra gondolt a College Streeten, amely előtt ifjú korában mindig félrefordított fejjel és visszatartott lélegzettel sietett el. Erről a Clyde Ruházati Ügynökség és a Sikátor végén álló zálogház közé ékelődött magas, sötét, keskeny házról szóló hírek időről időre úgy futottak végig Levenford - 161 -
tiszteletreméltóságának sima felszínén, mint az apró hullámok. A ház titokzatos, de közismerten rossz hírnévnek örvendett a város fiatalságának körében. A függönyöket sosem húzták el, nappal senki sem lépett be a kapun, de éjszaka diszkrét fények szűrődtek ki, alakok jöttek és mentek, és néha még halk zenét is lehetett hallani. Egy ilyen romlott helynek, bármennyire is leplezték, már régen el kellett volna tűnnie egy olyan ódon és tiszteletreméltó városból, mint Levenford, e ház fölött azonban mintha védelmező kéz lebegett volna, talán nem kimondottan szentesítve, inkább leplezve a ház senkit sem sértő, erkölcstelen létezését; némely rosszindulatú személyek azt vélték rebesgetni, hogy egyes városatyák és előkelő polgárok gyakran ellátogatnak erre a helyre, ahol természetesen rendkívül nyugodtan és úriemberhez méltóan viselkednek. - Az lesz a neked való hely, Matt! Most majd meglátod, igazad volt-e, vagy tévedtél! Gyakran tűnődtél, mi lehet odabent, most majd kiderül... - motyogta magának jókedvűen, miközben megindult a Collegee Street felé. Lélekben már készült mindazokkal a borzalmakkal való szembesülésre, amelyeket éretlen fantáziája eléje vetített. Hirtelen úgy vágott belé a felismerés, hogy úton van egy levenfordi bordélyház felé, mint a világ legjobb vicce. Hangos nevetésre fakadt, és annyira kacagott, hogy kénytelen volt megállni és nekidőlni a falnak, miközben egész teste rázkódott a hahotától, és könnyek csorogtak végig az arcán. Amikor végül képes volt továbbmenni, néhány perccel korábbi csüggedésének nyoma sem volt, és jókedvűen nyugtázta, hogy sokkal jobban szórakozik, mint azt várta volna. Az elfogyasztott alkohol még nem érte el hatásának tetőfokát, és minden egyes ingatag lépéssel, melyet megtett, egyre meggondolatlanabb és egyre szétszórtabb lett. Elérte a Sikátort. A keskeny utcácskán sokkal pezsgőbb élet folyt, mint a város összes széles utcáján együttvéve. A kapualjakból, zugokból, de még a házak vékony falai mögül is végtelen változatossággal áradtak a hangok - nevetés, kutyaugatás, ének, beszéd és harmónium hangjai. Matthew elégedetten nyugtázta, hogy az emberek itt nem fekszenek korán. Elemében érezte magát, és egy kivilágított ablak előtt, amely mögül részeg kórus hangja szállt fel, megállt, mint akinek földbe gyökerezett a lába, majd hátravetette a fejét, és együtt kezdett énekelni a társasággal. A zene azonnal elhallgatott; némi csend után kitárult az ablak, és egy vödörnyi szennyvíz zúdult alá. Szerencsére nem találta el, csak a lábára csapódott egy kevés, és ő vidáman folytatta útját. Az utca felénél járhatott, amikor egy késői vacsorához készülő sült sonka fűszeres illata csapta meg az orrát. Hirtelen szörnyű éhség tört rá, és ahogy körülnézett, észrevett a közelben egy kis boltot, amely még mindig nyitva volt. Olyan ínyencségeket árult, mint lepény, puding, befőtt, pacal és hagyma. Hirtelen indíttatástól vezérelve átvágott az utcán, kábultan motyogva maga elé: - A hölgyek várhatnak! Mattnek szüksége van egy kis frissítőre. Ahhoz, hogy legyen ereje, ennie is kell! Belépője a boltba rendkívül hatásos volt, bent azonban éhsége a háttérbe szorította a stílusérzéket, és torkaszakadtából elkiáltotta magát: - Dobj ide egy húsos pitét, és alaposan öntsd nyakon mártással! - Egy pennyért vagy két pennyért? - kérdezte a pult mögött álló kövér fiú. - Hat pennyért, te soor! - felelte Matthew leereszkedően. - Azt hiszed, nekem egy olyan kis vacak is elég, te bobachee? Kapd ki a legnagyobbat, és lökd gyorsan ide, jilde! Lecsapta a pénzt a pultra, felvette a cserébe kapott, újságpapírba bugyolált csomagot, és mivel nem óhajtotta a helyszínen elfogyasztani a pitét, kilépett a boltból. Menet közben letépte az újságpapírt, és nagy darabokat tömött a szájába a finomságból; mohón evett, valóságos ösvényt hagyva maga mögött az elhullajtott darabokból, az éhező kóbor macskák nagy örömére. Amikor végzett, elégedetten felsóhajtott. Lenyalogatta ujjait, gondosan megtörölte kezét a zsebkendőjébe, majd étellel és itallal telve megszaporázta lépteit, lélekben a pikáns desszertre készülve. Minden nehézség nélkül megtalálta a házat, mivel aki Levenfordban született, soha nem felejtette el, mi hol található. Egy hosszú percig csak állt előtte, a keskeny ablakok behúzott függönyei mögül kiszűrődő halvány fényt szemlélve, és hirtelen ugyanazt az áhítatot érezte, mint ifjú korában. Egy pillanatra elbátortalanodott, de bizonytalanságát legyőzte a bent reá váró kéj vad gondolata; megragadta a kopogtatót, és hangosan megverte az ajtót. Az éles, kongó hang kíméletlenül verődött ide-oda a keskeny utca házfalain, majd amikor elhalt, döbbent csendet hagyott maga után, amely mintha magát a házat is hatalmába kerítette volna. Matthew hosszú percekig állt a küszöbön imbolyogva, és amikor már újra kopogtatni akart, lassan és csupán résnyire kinyílt az - 162 -
ajtó. Egyáltalán nem lepte meg ez a barátságtalan fogadtatás; korábbi élményeiből tanulva gyorsan bedugta lábát a nyílásba. - Jó estét, drága hölgyem! - mondta mézesmázos hangon. - Itthon van? - Mit akar? - kérdezte egy mély női hang a benti sötétből. - Szeretném látni a maga szépséges arcát - felelte Matthew a tőle telhető legudvariasabb hangon. - Ugyan már! Ne legyen ilyen szívtelen és kegyetlen! Engedje, hogy egy gyors pillantást vessek ragyogó szemére vagy karcsú bokájára! - Ki maga? - kérdezte a hang durván. - Ki mondta magának, hogy idejöjjön? - Helybéli vagyok, drága hölgyem, aki nemrég tért haza külföldről, és mondhatom, nem teljesen üres zsebbel... Csábítóan megcsörgette a pénzt a zsebében, és közben kongó nevetést hallatott. Némi csend után így szólt a hang a házból: - Menjen innen! Eltévesztette a címet. Ez egy tisztességes ház! Semmi keresnivalója itt! - és úgy tett, mintha be akarná zárni az ajtót Matthew orra előtt. Normális esetben ez az elutasítás biztosan megingatta volna a fiú önbizalmát, és visszavonult volna, így azonban, hogy a lába ott volt a nyílásban, megváltozott a helyzet. - Ne olyan hevesen, hölgyem! - csattant fel meglehetősen ingerülten. - Ne hordja olyan magasan az orrát! Személyemben szívós ügyféllel van dolga! Ha nem enged be, olyan cirkuszt csapok, hogy az egész utca az ajtaja elé tódul! Igen, a városban holnap mindenki magáról fog beszélni! - Azonnal menjen innen, különben hívom a rendőrséget! - hallatszott bentről egy percnyi bizonytalan hallgatás után, kevésbé határozott hangon. Matthew diadalmasan hunyorított a sötétben: érezte, hogy nyerésben van, és büszkén nyugtázta magában, hogy még mindig tudja, hogyan kell bánni a nőkkel. - Ugyan! Nem tesz maga ilyen ostobaságot! - mondta ravaszul. - Esze ágában sincs rendőrt hívni, és ezt mindketten nagyon jól tudjuk. Én vagyok az az úriember, akire ma éjszaka szüksége van... Majd meglátja! Nem kapott választ. A csend még jobban felbátorította Matthew-t, a nő tartózkodása pedig felcsigázta a vágyát. - Engedd, hogy egy pillantást vessek rád, Dolly! - morogta, és vállát az ajtónyílásba feszítve erőnek erejével benyomult az előtérbe. Néhány másodpercig vakon pislogott annak a lámpának a fényében, melyet a nő a kezében tartott, és amelyet most egészen közel tolt az arcához, majd a döbbenettől szinte leesett az álla, és minden másról megfeledkezve, hitetlenkedve meredt a nőre. Házigazdája formátlan, komor arcának felét hatalmas, lila anyajegy borította, amely akár egy élő gomba, beleette magát és lerágta róla a húst. Matthew undorral vegyes kíváncsisággal, lenyűgözve bámulta. - Mit akar? - ismételte a nő reszelős hangon. Matthew zavarban volt; nagy erőfeszítéssel elszakította tekintetét a nő arcától, ahogy azonban körülnézett a széles és magas előcsarnokban, a gondolatra, hogy több rejtélyes szoba is van a házban, azonnal visszatért az önbizalma. Ez csak a kuplerájosnő, és minden bizonnyal rengeteg kellemes élmény vár rá a ház valamelyik szobájában. Ismét ránézett a nőre, és a látvány olyan erővel kerítette hatalmába, hogy akarata ellenére ostobán megjegyezte: - Micsoda szörnyű jelet visel az arcán! Hogyan szerezte? - Ki maga? - kérdezte a nő ismét. - Utoljára kérdezem, mielőtt kidobatom. Matthew-t felkészületlenül érte a támadás. - A nevem Brodie... Matthew Brodie - felelte akadozó nyelvvel. - Hol vannak a fiatal szajhák? Őket akarom látni, nem magát! Miközben beszélt, a nő hitetlenkedve meredt rá, és a lámpa lobogó fényében mintha ezúttal az ő komor arcán suhant volna át bosszúsággal vegyes csodálkozás. Hosszú másodpercek teltek el, mire megszólalt. - Amint mondtam, eltévesztette a házat. Itt semmi olyat nem talál, ami elszórakoztatná. Rajtam kívül senki sem lakik ebben a házban. Ez az igazság. Azt tanácsolom, gyorsan tűnjön el! - Nem hiszek magának! - kiáltotta Matthew durcásan, majd hirtelen elfutotta a harag, és kiabálni kezdett. - Maga egy hazug nőszemély! Azt hiszi, ilyen egyszerűen le tud rázni? A saját - 163 -
szememmel akarom látni az egész házat! Nem fog ilyen könnyen megszabadulni tőlem, aki bejártam a fél világot! Nem! Végigjárom ennek az átkozott háznak minden egyes szobáját! A nagy kiabálásra egy hang szólt le az emeletről, mire a nő villámgyorsan Matthew szájára tapasztotta a kezét. - Lenne szíves befogni a száját? - sziszegte dühösen. - Úgy ordibál, hogy mindjárt összedől az egész ház! Ki a fene maga, hogy így betör egy becsületes asszony házába, és nekiáll zaklatni? Gyerünk! Várjon ebben a szobában, amíg ki nem józanodik! Akkor majd megbeszéljük a továbbiakat. El ne mozduljon innen, amíg vissza nem jövök magáért, mert nagyon megbánja! Megragadta Matthew karját, kinyitott egy ajtót, és belökte egy kis szalonba. - Ismétlem, itt várjon, különben azt is megbánja, hogy megszületett! - súgta fenyegetően, majd kilépett, és behúzta maga mögött a hűvös, barátságtalan helyiség ajtaját. Beletelt néhány percbe, amíg Matthew részeg agyával felfogta a történteket. Undorral vegyes bosszúsággal lassan körülnézett a kis, hideg szobában. Más házakkal kapcsolatos buja emlékek villantak fel lelki szeme előtt, ahol vidám zene szólt, minden zugból jókedvű nevetés csendült, meleg fények táncoltak a piros plüsszőnyegeken, és fátylakba öltözött nők versengtek a kegyeiért. Három perce sem tartózkodott a szobában, amikor kezdett kijózanodni, és rádöbbent a helyzet abszurditására: felnőtt, tapasztalt férfiként hagyta magát bezárni egy kis szekrénybe! Nahát, ebből nem esznek! Nem fogják ilyen egyszerűen kivonni a forgalomból, amikor az orra előtt folyik az üzlet! Óvatosan kinyitotta az ajtót, lábujjhegyen kisurrant az előtérbe, és megállt hallgatózni. Az emeletről fojtott hangok szűrődtek le. Az előtérből három másik ajtó nyílt: Matthew várakozással vegyes bizonytalansággal szemlélte őket, majd kiválasztotta a szemben lévőt, halkan odasurrant, és lenyomta a kilincset. Bentről egy dohszagú, lakatlan szoba hideg sötétsége csapott az orrába. Behúzta az ajtót, és a következőhöz lépett, de ez alkalommal is csalódnia kellett, mivel az ajtó mögött a ház üres konyhája terült el. Megvető horkantás kíséretében sarkon fordult, és berontott a harmadik helyiségbe. Bent azonnal mozdulatlanná dermedt, és közben a felfedezés jóízű borzongása rázta meg a testét. A szeme előtt, a barátságosan lobogó tűz mellett egy lány ült és újságot olvasott. Mint egy megszállott kutatónak, aki végre drága kincsre bukkan, mély, artikulátlan morgás tört fel a torkából, de továbbra sem mozdult: igyekezett eltelni a lány szépségével. Lenyűgözte a sápadt arcról visszatükröződő meleg fény, a karcsú test körvonala, a lány bokájának és lábának kecses íve, melyet, még mindig nem észlelve a látogatót, a tűznél melengetett. A lány szép volt, és Matt részeg, kiéhezett érzékeinek ködén keresztül valóságos tündérnek látta. Lassan megindult felé. Lépteinek zajára a lány felnézett. Az arca azonnal zavarttá vált, leejtette az újságot, és bizonytalan hangon hadarni kezdett. - Ez a szoba foglalt! Matthew bölcsen bólintott. - Pontosan így van. Foglalt, a mi számunkra. Ne félj; senki nem fog zavarni! Nehézkesen lehuppant a szomszédos székre, és megpróbálta megfogni a lány kezét. - De maga nem jöhet be ide! - tiltakozott a lány rémülten. - Nincs joga ilyesmihez! Én... én szólok a ház tulajdonosnőjének! Félénk, mint egy kismadár, gondolta Matthew, és legalább olyan finom és puha is. Szerette volna belemélyeszteni a fogát a lány gömbölyű vállába. - Nem, drágám! - mondta rekedten. - Már beszéltem vele. Hosszasan beszélgettünk kint az előtérben. Nem valami szép a hölgy, de nagyon rendes. Igen! Ő megkapta a pénzemet, én pedig megkaptalak téged! - Az lehetetlen! Maga sérteget engem! - kiáltotta a lány. - Itt valami tévedés lesz. Sosem láttam magát ezelőtt! Valaki mást várok, aki bármelyik pillanatban itt lehet! - Várhat addig, amíg én végzek, drágám! - vágta rá Matthew durván. - Annyira tetszel nekem, hogy most már a világ minden kincséért sem engednélek el! A lány felháborodottan talpra ugrott. - Sikítani fogok! - kiáltotta. - Maga nem tudja, mit beszél! Az illető megöli magát, ha itt találja! - Elmehet a pokolba, bárki legyen is az! Most már az enyém vagy! - rikoltotta Matt, és megragadta a lányt, mielőtt az kinyithatta volna a száját. - 164 -
Ebben a pillanatban, amint magához ölelte a lányt és lehajolt az arcához, kinyílt az ajtó. Matthew felkapta a fejét, hogy alaposan leszidja az alkalmatlankodót, és egyenesen az apja szemébe meredt. A három alak egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig mozdulatlanul állt, mintha a meglepetés, harag és félelem hármas érzése kővé dermesztette volna őket; majd Matt karja lassan lehanyatlott, és a lány, kihasználva az alkalmat, gyorsan kisiklott az öleléséből. Mintha ez a mozdulat késztette volna beszédre, Brodie - bár egy pillanatra sem vette le a szemét a fia arcáról jéghideg, acélkemény hangon így szólt: - Bántott téged, Nancy? A Winton Címer csinos csaposnője lassan odahúzódott hozzá, és hangosan felzokogott. - Nem igazán. Semmiség volt. Nem, nem bántott. Éppen időben érkeztél... - hüppögte. Brodie összeszorította a száját, és tekintete is merevebbé vált, miközben válaszolt. - Akkor ne sírj, kislány! Menj a dolgodra! - Várjalak meg itt a házban, kedves? - kérdezte a lány suttogva. - Megvárlak, ha akarod. - Nem! - vágta rá Brodie tétovázás nélkül. - Ma már eleget kellett kiállnod. Menj csak haza! Összeszűkült a szeme és ökölbe szorult a keze, miközben lassan folytatta: - Egyedül akarok maradni ezzel... ezzel az úriemberrel! Teljesen egyedül. Ahogy a lány elment mellette, Brodie anélkül, hogy ránézett volna, megsimította az arcát, az ő arca viszont egy leheletnyit sem enyhült. - Ne bántsd! - suttogta a lány ijedten. - Nem akart rosszat. Láthatod, hogy szinte nincs is magánál! Brodie nem válaszolt, mikor azonban Nancy távozott, becsukta mögötte az ajtót, majd visszafordult a fia felé. A két férfi egymásra nézett. Ez alkalommal Matt nem kényszerült lesütni a szemét, mivel azonnal a földet kezdte bámulni, és közben vadul kergették egymást fejében a gondolatok. A kezdeti félelmet vad és keserű düh váltotta fel. Miért keresztezi állandóan az útját az apja? Minden megaláztatás, minden gúny, az összes verés, amit élete során elszenvedett tőle, úgy járta át italtól felbátorodott agyát, mint az izzó parázs. Tűrjön el szótlanul egy újabb bántalmazást, mert véletlenül rányitott az apja szajhájára? Az italtól és a csalódástól, valamint gyűlöletének forró tüzétől felbőszülve mozdulatlanul állt, és érezte, hogy most végre sikerült legyőznie a félelmét. Brodie fia lehajtott fejére meredt, és végül nem bírta tovább, a lelkében tomboló indulat átszakította vasakarata korlátait. - Te kutya! - sziszegte összeszorított fogakkal. - Hogy merészelted? Hogy merészeltél ujjat húzni velem, és azzal, ami az enyém? Figyelmeztettelek, hogy ne kerülj elém, és most... Most megfojtalak. Kinyújtotta hatalmas kezét, hogy megragadja a fia nyakát, de Matthew egy rántással kiszabadította magát, és áttántorgott az asztal túlsó oldalára, ahonnan vérben forgó szemmel meredt az apjára. Sápadt arca verejtékben úszott, szája némán mozgott, és egész teste remegett. - Ugyanolyan mocsok vagy, mint én, te disznó! - rikoltotta. - Ne hidd, hogy mindent rám tudsz kenni! Azt a szukát magadnak akartad! Ennyi az egész. Ha viszont én nem kaphatom meg, gondoskodom róla, hogy a tiéd se legyen! Eleget szenvedtem miattad! Nem vagyok hajlandó tovább tűrni! Ne nézz így rám! - Még hogy ne nézzek rád? - ordította Brodie. - Többet teszek annál, mint hogy rád nézek! Addig foglak fojtogatni, amíg az utolsó leheletet is kiszorítom az aljas, hitvány testedből! - Próbáld meg! - kiáltotta Matthew zihálva. - Nem fogsz fojtogatni, és nem fogsz többé elnyomni! Azt hiszed, félek tőled, de istenemre mondom, nem! Mindjárt mutatok neked valamit, amire nem számítasz! A váratlan dac láttán brutális düh lobbant Brodie-ban; némán kezdte megkerülni az asztalt. Matthew azonban furcsamód nem mozdult, hanem diadalmas ordítás kíséretében előrántott a zsebéből egy rövidcsövű pisztolyt, és egyenesen az apjára szegezte. - Nem tudtad, hogy van fegyverem, igaz, te disznó? - kiáltotta. - Nem tudtad, hogy fegyvert vettem magamnak Indiában? Van benne egy golyó, amit neked tartogattam! Most megkapod, a fene egyen meg! Itt van, te fújtató bika! Azzal összeszorította fogait sápadt ajka mögött, és meghúzta a ravaszt. Éles fény villant, és fülsértő robbanás töltötte be a szobát. A golyó éppen csak súrolta Brodie halántékát, majd belefúródott a kandallópárkányon álló tükörbe, ezernyi apró darabra törve azt. - 165 -
Brodie egy hosszú pillanatig dermedten, mozdulatlanul állt, majd artikulátlan kiáltás kíséretében odaugrott a fiához, és hatalmas öklével a szeme közé sújtott. Matthew úgy esett össze, mint egy letaglózott állat, zuhantában alaposan beverve fejét az asztal lábába. Mozdulatlanul feküdt: orrából, füléből folyt a vér. - Gyilkos! - zihálta Brodie, lángoló szemmel meredve az ájult fiúra. - Megpróbáltad megölni a saját apádat! A következő pillanatban kétségbeesett kopogtatás hallatszott az ajtó felől, és amikor senki nem válaszolt, a háziasszony rontott a szobába. Csúf arca, ha lehet, még kísértetiesebben eltorzult, amint meglátta a pisztolyt és a földön fekvő, mozdulatlan alakot. - Úristen! - lehelte. - Csak nem... Csak nem lőtte le a saját fiát? Brodie sebesült halántékához nyomta a zsebkendőjét; arca merev volt, mellkasa fájdalmasan zihált. - Hagyjon! - parancsolta, továbbra sem véve le a szemét Matthew-ról. - Ő próbált megölni engem. - Tehát ő lőtt magára! - kiáltotta az asszony a kezét tördelve. - Tudtam, hogy semmi jó sem sülhet ki abból, ahogy berontott ide. Milyen hangos volt ez a pisztoly! - Akkor menjen ki! - utasította Brodie durván. - Menjen ki gyorsan, különben további zajok is lesznek - ha csak ez aggasztja magát! - Ne csináljon semmi ostobaságot! - könyörgött az asszony. - Ne mocskolja be a házam nevét! - A fene egye meg magát is és a házát is! A nevén már nincs mit bemocskolni! - kiáltotta Brodie, vérben úszó szemének pillantását az asszonyra irányítva. - Nem fogja fel, hogy csaknem meghaltam? Azzal megragadta az asszony vállát, megfordította, és kilökte a szobából. Amikor becsukta mögötte az ajtót, megfordult, komoran szemügyre vette a földön fekvő alakot, odalépett hozzá, és a cipője orrával megbökdöste. - Képes lettél volna megölni az apádat... - morogta. - Istenre mondom, ezért még megfizetek neked! Lassan odasétált az asztalhoz, leült, összefonta karját a mellkasán, és türelmesen várta, hogy a fia magához térjen. Öt percig teljes csend uralkodott a szobában, csak a falon lógó óra halk ketyegése és a kandallóban izzó parázs halk zizegése hallatszott; majd Matt hirtelen felnyögött és megmozdult. Két keze közé fogta a fejét, és annak ellenére, hogy az orrából még mindig folyt a vér, megpróbált fel-ülni. Nem járt sikerrel, fájdalmas nyögéssel visszarogyott a padlóra. A kapott ütés agyrázkódást okozott, és csaknem betörte a koponyáját. Nem volt tudatában apja jelenlétének; a szoba vadul kavargott körülötte és borzalmas hányinger gyötörte. Először csuklani kezdett, majd hányt. Gyomrának undorító tartalma széles sugárban dőlt a szájából, és a padlón összekeveredett az alvadásnak indult vérrel. Úgy tűnt, soha nem hagyja már abba az öklendezést, és perceken belül megfullad, de végül mégis megszűnt az inger. Néhány percig ernyedten feküdt az oldalán, majd lassan feltápászkodott, odatámolygott az asztalhoz, és lerogyott a székre. Arca sápadt volt és vérfoltos, szeme puffadt és karikás, de akit látott, elég volt ahhoz, hogy ostobán meredjen rá. - Látod, még mindig itt vagy - suttogta Brodie lágyan -, ahogyan én is. Miközben az utolsó szavakat kimondta, székét egészen közel húzta a fiáéhoz. - Ketten vagyunk ebben a szobában. Hát nem csodálatos? Ritka öröm számomra, hogy így, ilyen közelről láthatlak. Rövid szünetet tartott, majd fojtott hangon folytatta: - Nagyon tetszenél drága édesanyádnak, ha most így láthatna. Arcod látványa boldogsággal töltené el a szívét! Le lenne nyűgözve az új mintától, amit a csinos ruhádra okádtál! Az ő szép, nagy fia! Matthew képtelen volt megszólalni, de az apja nem is várta tőle; Brodie felvette a pisztolyt a földről, tüntetően forgatni kezdte a fia orra előtt, és közben mintha hangosan gondolkodott volna: - Ha így látlak, csodálom, hogy egy olyan alaknak, mint te, volt bátorsága megpróbálni megölni. Egy ilyen kis féregnek! Bár nem vágyom rá különösebben, hogy golyót kapjak az - 166 -
agyamba, bizonyos szempontból kár, hogy kísérleted nem járt sikerrel. Igazán jól mutattál volna a hóhérkötél végén himbálózva! Matthew, aki időközben teljesen kijózanodott, sápadt, siralmas arcát az apja felé fordította. Hirtelen heves menekülési vágy fogta el, megpróbált felállni, hogy elhagyja a szobát. - Maradj ott, ahol vagy, te kutya! - kiáltott rá Brodie. - Azt hiszed, végeztem veled? Akkor távozol innen, amikor én megengedem, és nagyon jó esélyed van rá, hogy ez soha ne következzék be! - Nem voltam magamnál, apa - suttogta Matthew. - Fogalmam sem volt, mit teszek... Részeg voltam. - Tehát iszol? - sziszegte az apja. - Egy újabb úri szokás, amit külföldön vettél fel! Nem csoda, ha ilyen ügyesen célzol a pisztollyal! - Nem akartam lőni! - suttogta a fiú. - Csak biztonsági okokból vettem a fegyvert. Soha többé nem teszek ilyet! - Ugyan, fiacskám! - gúnyolódott Brodie. - Ne tégy elhamarkodott ígéreteket! Lehet, hogy holnap megint meg akarsz ölni valakit - szét akarod lőni a fejét, hogy az agyveleje kiloccsanjon a padlóra! - Apa, kérlek, engedj el! - nyüszítette Matthew. - Te is tudod, hogy nem gondoltam komolyan. - Szedd össze magad! - dörrent rá Brodie. - Nem illik a nyavalygás egy olyan nagyvilági férfiúhoz, amilyen te vagy! Mit szólna az édesanyád, ha így látná az ő nagyfiát? Úgy tűnik, a bátorságot is kihánytad az ebéddel együtt. Szereznünk kell neked egy pohár italt, hogy újra összeszedd magad! Megragadta az asztalon álló csengőt, és vadul megrázta. - Gondolj csak bele - folytatta rémisztő kacagás kíséretében -, egy halott nem tudott volna csengetni. Nem bizony! Nem tudtam volna italt rendelni neked, ha meggyilkolsz! - Ne mondd ki ezt a szót többé, apa! - zokogta Matt. - Halálra rémülök tőle. Mondom, nem voltam magamnál! A ház asszonya lépett be a szobába, és összeszorított szájjal végigmérte őket. - Amint látja, még életben vagyunk - rikkantotta Brodie vidáman -, az Indiából származó pisztolyok, puskapor és emléktárgyak ellenére; és mivel életben vagyunk, inni fogunk! Hozzon nekünk egy üveg whiskyt és két poharat! - Én nem akarok inni! - nyüszítette Matt. - Rosszul vagyok. A feje kis híján kettéhasadt a fájdalomtól, és már az ital gondolatától is elfogta a hányinger. - Micsoda? - vonta fel Brodie a szemöldökét tettetett csodálkozással. - Ezt, ugye, nem mondod komolyan? Egy ilyen harcedzett világfi, aki revolvert hord magánál? Édes fiam, jobban teszed, ha elfogadod az italt, amivel kínállak, mert szükséged lesz egy jó kis szíverősítőre, mielőtt átadlak a rendőröknek! - Rendőröknek? - dadogta Matt ijedten. - Nem! Nem, azt nem teheted, apa! Rémülete a pánikkal volt határos. A történtek és apja közelsége hatására olyan gerinctelen, pipogya alakká zsugorodott, aki gondolkodás nélkül odavetette volna magát a másik lábához, ha tudja, hogy ezzel megmásíthatja szándékában. Brodie megvető pillantással méregette a fiát: olvasott a fejében, és tisztán látta véreres szemében a gyávaságot. Némán megvárta, amíg a visszatérő asszony letette az üveget és a poharakat, majd amikor ismét kettesben maradtak, így fohászkodott: - Isten, segíts! Mi ez az aljas kis féreg, ami a nevemet viseli? Keserű arccal felkapta az üveget, és teletöltötte mindkét poharat. - Tessék! - kiáltotta. - Iszunk az én nagy, erős és bátor fiamra! A remek fickóra, aki most tért vissza Indiából! A nők bálványára! A fiamra. A poharat Matthew kezébe nyomta. - Idd meg, kutya, különben poharastól nyomom le a torkodon! Ő maga egyetlen hajtásra kiitta, majd kárörvendő arccal figyelte a hányingerrel küszködő Matthew-t, amíg az nagy nehezen leerőltette az italt. - Csapunk egy görbe éjszakát, csak te és én! - sziszegte gonoszul. - Töltsd tele a poharadat! Azt mondtam, töltsd tele! - 167 -
- Ó, apa, engedj haza! - kiáltotta Matt, akinek a számára nemhogy a whisky íze, de már a látványa is gyűlöletes volt. - Haza akarok menni! Széthasad a fejem! - Jaj! Jaj! - utánozta Brodie a felesége hangját. - A mi kis Mattünknek fáj a fejecskéje! Biztosan ott fáj, ahol megütöttelek! Borzalmas! Most mit csináljunk? Úgy tett, mintha erősen gondolkodna, és közben ismét felhajtott egy pohár italt. - Tudod fiam, nem jut eszembe jobb egy kis italnál. Az a legjobb gyógymód egy olyan becsületes ember számára, amilyen te vagy egy nagy pohár tiszta whisky! Teletöltötte a poharat, majd hirtelen előrehajolt, megragadta a fia állkapcsát, szétfeszítette, és gyorsan beletöltötte a whiskyt. Miközben Matthew nyeldekelt és köhögve fulladozott, rémisztő vidámsággal folytatta. - Na, rögtön jobb! Sokkal jobb! És most mondd meg - ne gondolkodj, légy őszinte -, mondd meg, mit gondoltál Nancyről! Lehet, hogy nem olyan előkelő származású, mint anyád, de legalább nem bűzlik a személye. Bizonyos szempontból nagyon szép tiszta a teste. Úgy tűnik, egy férfi nem kaphatja meg mindkétféleképpen... Hirtelen felhagyott a sima, barátságos hanggal, és rámordult a fiára. - Na, szóval tetszett vagy nem tetszett? - Nem tudom. Nem tudom megmondani - nyüszítette Matthew, mivel rájött, hogy ebben az esetben nem létezik helyes válasz. Brodie elgondolkodva bólintott. - Igen, ez igaz. Nem hagytam neked elég időt, hogy alaposan szemügyre vedd. Milyen kár, hogy ilyen korán érkeztem! Egyedül hagyhattalak volna titeket még legalább tíz percig. Szándékosan ostorozta saját képzeletét, tudva, hogy minél jobban kínozza magát, annál jobban kínlódik a fia. Látta, hogy Matthew próbál nem gondolni arra, mi lett volna, ha ő később érkezik, ezért tovább gyötörte. - Tudod - folytatta -, egyszerűen csak csodálni tudom azt a férfias, erős módot, ahogyan bántál vele, bár szerintem amúgy sem állt volna ellen egy ilyen jóképű, bátor fiatalembernek. Abból, ahogyan megragadtad, az ember azt gondolta volna, hogy egy férfival birkózol. Matthew nem bírta tovább. Fejét, amiben mintha száz kalapács verte volna a taktust, az asztalra ejtette, és vinnyogó, bugyborékoló sírásban tört ki. - Apa, ölj meg, ha akarsz! Nem bánom. Ölj meg, legyünk túl rajta, de az Isten szerelmére kérlek, ne kínozz tovább! Brodie arca eltorzult a csalódott, keserű dühtől: a remény, hogy sikerül a fiát egy újabb támadásra hergelni, hogy aztán ismét érezhesse a kéjt, melyet a leütése jelent, elhalt benne. Belátta, hogy Matthew túlságosan gyenge, megtört és szánalmasan gyáva ahhoz, hogy még egy kirohanást ki lehessen préselni belőle; csalódott haragjában az asztal fölé hajolt, és nyitott tenyérrel hatalmasat vágott a fiú fejére. - Akkor itt van ez, te pipogya alak! - kiáltotta. - Egy kisbárány is bátrabb nálad! Haragjának minden finom árnyalata, a gúny, a csúfondárosság, az irónia eltűnt, arca elsötétedett, és dühe úgy tombolt, mint a viharos tenger. - Hozzá mertél érni a nőmhöz? Kezet mertél emelni rám? Rám? - mennydörögte. Matt reszketve, könyörgően felemelte a szemét. - Ne nézz rám! - ordította Brodie, mintha a fia szentségtörést követett volna el. - Nem vagy méltó rá, hogy a csizmámnál magasabbra emeld a szemed! Én meg azért nem tudok rád nézni, mert folyton le akarlak köpni! Nesze, ez a tiéd, meg ez is, meg ez is! Miközben beszélt, Matthew fejét újra és újra az asztalhoz verdeste. - Szent ég! - kiáltotta fintorogva. - A fejed úgy kong, mint egy üres hordó! Be kell rúgnod, hogy képes legyél megvédeni magadat? Nincs semmi bátorság a vérben, amely az ereidben csörgedezik? Nem érzel semmi büszkeséget, amiért a név örököse lehetsz, melyet tőlem kaptál? Hirtelen megragadta Matt karját, és felrántotta, mint egy marionettbábut. - Miért vesztegetem én rád az időmet ezen a helyen? Hazamegyünk! - kiáltotta. Hazaviszlek! Ki kell menekítenem téged ebből a rossz hírű házból, és át kell adjalak édesanyádnak! Ilyen hely nem való egy istenfélő, vallásos asszony fiához! Átfűzte karját a félig eszméletlen, rogyadozó lábú Matthew-én, némi pénzt dobott az asztalra, és fejébe nyomta a kalapját. - 168 -
- Tudsz énekelni? - kiáltotta, miközben kirángatta a fiát a sötét, kihalt utcára. - Dalolhatnánk hazafelé menet. Csak te és én - hogy megmutassuk az embereknek, milyen jó barátok vagyunk. Énekelj, te kutya! - dörrent rá Mattre, és teljes erejéből megcsavarta a fiú karját. - Énekelj, különben megöllek! - Mit fogunk... fogok énekelni? - kérdezte Matthew elkínzott hangon. - Bármit. Énekelj valami zsoltárt! Igen! - örvendett meg Brodie az ötletnek. - Az éppen megfelelő lesz! Hajszál híján megölted az apádat - énekelj valami dicsőítő, hálaadó zsoltárt! Gyerünk, kezdd már el, én nagy és okos fiam! - parancsolta. - A föld minden lakója... - dadogta Matthew. - Hangosabban! Gyorsabban! - ordította Brodie. - Add bele a szívedet és lelkedet! Képzeld azt, hogy most jöttél ki a templomból! Nagy léptekkel masírozott az utcán, magával rángatva a fiát, megtartotta, amikor az megbotlott vagy elvesztette az egyensúlyát, és időről időre bekapcsolódott az éneklésbe a refrénnél, istenkáromló, gúnyos szöveget harsogva a dallamra. Ahogy végighaladtak a keskeny Sikátoron, közeledve az otthonukhoz, hangjuk valósággal rezonált a kis utca mozdulatlan levegőjében. Lépteik zaja egyre halkult, míg végül az utolsó csosszanás is elhalt az éjszaka békés sötétjében.
Tizedik fejezet Mrs. Brodie keskeny ágya vékony, szalmával tömött matracán feküdt, a szoba és a ház sötétsége és csendje körülölelte, magába zárta. Nessie és a nagymama aludtak, amióta azonban Agnes távozott, Mrs. Brodie egyre csak Matt hazatértét várta. Az agyát az este során elszenvedett sokk miatt üresnek és tompának érezte, képtelen volt a gondolkodásra, és miközben várakozott, fizikai fájdalom is gyötörte. A régi kín visszatért! Nyugtalanul forgolódott, próbálva olyan testhelyzetet találni, amelyben az egész testét marcangoló fájdalom kissé csökken. A lába jéghideg volt, a keze forró, és egyfolytában a paplanként használt, foltokból összevarrt, kopott ágytakarót simogatta. Ujjai a sötétben gépiesen végigjárták az összes kockát, mintha a tű útját próbálná követni. Jó lett volna egy forróvizes palack, hogy a vért a fejéből jéghideg, merev lábába csalja, de túl gyenge volt ahhoz, hogy felkeljen, és a lelke mélyén félt kimozdulni szobája biztonságából, mintha attól rettegne, hogy valami új és rémisztő élményben lesz része a lépcsőn. A másodpercek lassan percekké, a percek pedig órákká álltak össze; az éjszaka csendjében hallotta a városháza órájának hangját, amint elüti az éjfélt. Kezdetét vette egy új nap, és neki hamarosan szembe kell néznie a melankolikus nappali órákkal és mindazzal, amit az új alkonyat hoz. Önvizsgálata azonban nem ezt a menetet követte. Amint az időpont jelentősége eljutott az agyáig, csak ennyit motyogott: „Késik! Mindketten késnek!” A legyőzött lelkekre jellemző pesszimizmussal azonnal a legrosszabbra gondolt, és azon tűnődött, hogy vajon Matt nem találkozott-e össze az apjával a városban. Egy ilyen találkozás beláthatatlan következményeinek a gondolatától is remegni kezdett, annak ellenére, hogy meg sem mozdult az ágyon. Lassan vánszorogtak a percek, és amikor szorongása az elviselhetetlenségig fokozódott, végre léptek zaját hallotta az utcáról. Szeretett volna odafutni az ablakhoz, hogy kilessen, de nem volt hozzá ereje, így kénytelen volt nyugodtan feküdni és várni, hogy megzörrenjen a bejárati ajtó zárja. Hamarosan meg is hallotta a kulcs csörgését, de ezzel együtt az idegessége is fokozódott, mivel azonnal felismerte a férje durva, parancsoló, ellentmondást nem tűrő hangját, majd válaszképpen a fia ijedt, alázatos rebegését. Hallotta, amint egy nehéz test dübörögve elindul az emeletre, nyomában könnyebb, csoszogó léptekkel. Az ő szobája elé érve a férje éles, parancsoló hangon így szólt: - Most pedig iszkolj az óladba, kutya! Reggel folytatjuk! Válasz nem érkezett, csak lábak gyors dobogása és hangos ajtócsapódás hallatszott. Viszonylagos csend ereszkedett a házra, amit csupán a Brodie szobájából kiszűrődő halk zajok, a padlódeszka reccsenése, csizmasarok koppanása és az ágy rugóinak nyikorgása törtek meg. Ez utóbbi hang után az egész ház álomba szenderült. Kilátástalan helyzete és tehetetlensége mintha kiélezte volna érzékeit és ösztöneit, és ez erőt adott neki. Rájött, hogy amitől annyira rettegett, bekövetkezett, ráadásul valami szörnyűség történt a - 169 -
fiával is. Ezt azonnal megérezte Matt erőtlen lépteiből és hangjának reménytelen csengéséből, most azonban elszabadult a képzelete, és az éjszaka állott csendjét nyomasztó hangokkal kezdte megtölteni. Mintha valaki sírt volna. Vajon a szél fütyül a ház körül, kérdezte magától, vagy tényleg a fia elfojtott zokogását hallja? És ha ő az, csak nem ragadtatja magát valami meggondolatlan cselekedetre nagy bánatában? Elképzelte Matthew-t, a megtévelyedett, de továbbra is szeretett gyermeket, amint az öngyilkosság valamilyen formáját fontolgatja. A zokogás azonnal lágy, szomorú zenévé változott, majd halotti énekké dagadt. Teljes erejével igyekezett elaludni, de nem ment. A valóság és az álmok között vergődve a panaszos hangok úgy törtek rá, mint szürke hullámok egy elfeledett tengerpartra, amely fölött madarak éles rikoltása száll. Egy durva deszkaállványt látott, szakadó esőben, rajta egy sárga koporsót, amelyet lassan leeresztettek a sírba, és hullani kezdett rá az agyagos föld. Fojtott kiáltás tört fel a torkából, és a hátára fordult. Félig öntudatlan látomásait hirtelen szörnyű fájdalom szaggatta széjjel. A borzalmas kín, amely régebben időnként rátört, most teljes erővel, szűnni nem akaró hévvel járta át tagjait. Korábban ezek a görcsök csupán rövid ideig tartottak, most azonban, ahogy teltek a percek, mintha inkább tovább fokozódott volna a fájdalma. A szülés kínjai messze elmaradtak mögötte, és hirtelen arra gondolt, azért kell szenvednie, mert kitagadta a leányát, és hagyta, hogy egyedül szülje meg gyermekét a viharban. Gyenge szíve pillangószárnyként verdesett a bénító fájdalom hatására. - Istenem! - suttogta. - Vedd el tőlem! Nem bírom tovább! A fájdalom azonban nemhogy megszűnt volna, hanem tovább erősödött, amíg már tényleg nem bírta tovább: nagy nehezen felkászálódott az ágyból, és összefogta magán hosszú hálóingét. Tántorogva lépkedett, de a szenvedés tovább vitte; mezítláb betotyogott a fia szobájába, és csaknem rázuhant az ágyra. - Matt! - lihegte. - Szörnyű fájdalmaim vannak! Nem akar elmúlni... Szaladj... szaladj az orvosért! Siess, kisfiam! Matthew alig néhány perce aludt el. Most felült, halálra rémülve ettől az új, ijesztő jelenéstől, mivel nem látott mást, csak egy hosszú, fehér alakot, mely ernyedten hevert az ágya végében. - Mi az? - kiáltotta. - Mit akarsz tőlem? Aztán, amint rájött, hogy az anyja az, és rosszul van, ijedten kérdezte: - Mi a bajod, Mamma? Az asszony alig kapott levegőt. - Haldoklom. Az Isten szerelmére, Matt, hívj orvost! Nem bírom sokáig ezt a fájdalmat. Végez velem, ha nem sietsz! Matt kiugrott az ágyból; a feje még kóválygott saját élményének emlékétől, és amint megtört lelkét átjárta a rémület, újra ijedt, alázatos kisfiúvá változott. - Az én hibám, Mamma? - nyüszítette. - Azért van, mert elvettem a pénzedet? Soha többé nem teszek ilyet! Az órádat is visszaszerzem! Jó fiú leszek! Az asszony alig hallotta a hangját, a szavak jelentése pedig egyáltalán nem jutott el a tudatáig. - Gyorsan szaladj! - nyögte. - Nem bírom tovább! - Megyek! Megyek már! - Matthew kapkodva magára rángatta a nadrágját, zakóját, belebújt a cipőjébe, lerohant a lépcsőn, és kirohant a házból. Hosszú léptekkel futott az út közepén, közben a szél vadul kócolta a haját sebhelyes homlokán. - Jaj istenem! - suttogta maga elé. - Miattam fog meghalni az anyám? Minden az én hibám! Én vagyok a hibás az egészért! Csúnyán kijátszottam! A dőzsölését követő búskomorságában minden tekintetben felelősnek érezte magát anyja hirtelen jött betegségéért, és miközben futott, könnyes szemmel és eltorzult arccal vad, összefüggéstelen ígéreteket kiabált az égre, hogyan fog megjavulni és mi mindent fog tenni, ha az Úr meghagyja neki az édesanyját. Ahogy behajlított könyökét az oldalához szorítva, fejét felvetve, ziháló mellkasán lobogó ingben rohant, úgy nézett ki, mint egy menekülő bűnöző. Bár távoli célja a város elérése volt, elkeseredésében és zavarodottságában eleinte maga sem tudta, hogy hová rohan, aztán amikor már kifogyott szuszból és borzalmasan szúrni kezdett az oldala, eszébe jutott, hogy tulajdonképpen orvosért indult. Tisztában volt vele, hogy képtelen egészen a Knoxhillig rohanni Dr. Lawrie-ért. Hirtelen eszébe jutott, hogy Mamma az egyik terjedelmes levelében említett egy - 170 -
bizonyos Dr. Renwicket, aki a Wellhall Road-on lakik. Azt már nem tudta, mit írt róla, csak azt, hogy az a valami kedvező volt. Ezt szem előtt tartva balra fordult a vasúti hídnál, és kipréselve magából a maradék erőt, néhány perces futás után nagy megkönnyebbülésére az egyik sötét ház ajtaja fölött egy piros lámpát pillantott meg. Lihegve felszaladt a lépcsőn, megkereste az éjszakai csengőt, és a lelkét marcangoló félelem teljes erejével megrángatta a zsinórját. Hallotta, hogy a kis harang még sokáig kong bent a csendes házban; majd néhány perc múlva kinyílt fölötte az ablak és egy férfi dugta ki rajta a fejét. - Mi az? - kérdezte bizonytalan hangon. - Jöjjön azonnal, doktor úr! - kiáltotta Matthew aggodalomtól eltorzult, sápadt arccal. - Az édesanyám beteg, nagyon rosszul van! - Milyen a betegség jellege? - érdeklődött Renwick. - Nem tudom megmondani, doktor úr - felelte Matthew megtörten. - Fogalmam sem volt a dologról, amíg össze nem esett. Viszont iszonyú fájdalmai vannak! Kérem, jöjjön gyorsan! - Hol laknak? - kérdezte Renwick rezignáltan. Ő maga az esetet nem ugyanabból az egyedi és ijesztő szemszögből szemlélte, mint Matthew; számára ez egy éjszakai kihívás volt, ami vagy súlyos, vagy nem - az utóbbi igen gyakran előfordult, de akárhogy is, az alvásnak már lőttek. - A név Brodie, doktor úr. Biztosan ismeri a házat, ott a Darroch utca végén. - Brodie? - kiáltotta az orvos, majd rövid szünet után, megváltozott hangon azt kérdezte: Miért hozzám jött? Az édesanyja nem az én betegem. - Erről sem tudok semmit! Biztosan van saját orvosa. El kell jönnie... Nagyon szenved! Könyörgöm, segítsen! Az anyám élete forog kockán! Aki ezen az éjszakán kinyitotta az ablakot, egy teljesen más Renwick volt, mint két évvel ezelőtt: ő már megengedhette magának, hogy visszautasítson egy olyan munkát, amihez nem volt kedve, most azonban képtelen volt ellenállni a csábításnak. - Jövök - mondta kurtán. - Menjen előre, néhány perc múlva követem. Matthew megkönnyebbülten felsóhajtott, elhaló hálaszavakat rebegett a csukott ablak felé, aztán megfordult, és sietve visszaindult. Amikor azonban hazaért, félt egyedül bemenni, és inkább kint ácsorgott, reszketve vékony, hiányos öltözékében: úgy érezte, meg kell várnia az orvost, csak vele együtt léphet be a házba. Annak ellenére, hogy nyakig begombolta és összefogta magán a zakóját, a csípős éjszakai levegő késként szurkálta a bőrét, de a rettegés, hogy bent valami szörnyű dolog várja, esetleg ott találja Mammát az ágyában élettelenül, kint tartotta a kapuban. Szerencsére nem kellett sokáig várnia, mivel hamarosan feltűnt a kanyarban egy kétkerekű lovaskocsi sárga lámpája. A fény egyre erősödött, majd megállt az út szélén, teljes erejével rá világítva, és a sötétből Renwick hangja hallatszott. - Miért nem ment be? Ostobaság kint ácsorogni a hidegben egy ekkora rohanás után. Úgy megfázik, hogy könnyen bele is halhat! A testének minden pórusa nyitva van! Kiugrott a kocsijából, és ő is belépett a lámpa fénykörébe. - Szent ég! - kiáltotta. - Mi történt a maga fejével? Talán megverték? - Nem - dadogta Matthew zavartan. - Le... leestem a lépcsőn. - Csúnya seb - jegyezte meg Renwick lassan, kérdő tekintettel méregetve a másikat; többet azonban nem mondott, hanem kivette a táskáját a kocsiból, és az ajtó felé mutatott. Bementek. A sötétség és a csend azonnal körülvette őket. - Gyújtson lámpát, az Isten szerelmére! - mondta Renwick bosszúsan. Minél tovább volt Matthew-val, annál inkább megbizonyosodott a fiú gyengeségéről és határozatlanságáról. - Nem intézhette volna el mindezt, mielőtt megérkezem? Össze kell szednie magát, ha segíteni akar az édesanyjának! - Minden rendben - suttogta Matthew. - Van egy doboz gyufa a zsebemben. Remegő kézzel meggyújtott egy szál gyufát, és lángra lobbantotta az előtérben lógó kis gázlámpa kanócát. Ennek halvány, imbolygó fényében indultak az emeletre, követve saját árnyékukat. Mrs. Brodie szobájának ajtaja félig nyitva állt, és bentről szapora lélegzetvétel hallatszott. Matthew ezt hallva megkönnyebbülten felzokogott. - Hála az égnek, életben van! Az asszony emberfeletti erőfeszítés árán visszavonszolta magát a szobájába, és most úgy feküdt az ágyon tehetetlenül, mint egy sebesült állat, ami utolsó csepp erejével elérte a vackát. Az - 171 -
orvos kivette a gyufát Matthew ügyetlen ujjai közül, és miután meggyújtotta a gázt, csendben kivezette a szobából a fiút, aztán becsukta az ajtót, visszament, és leült az asszony ágya szélére. Sötét szemét a meggyötört alakra szegezte, és miután gyengéden kitapintotta a gyors pulzust és felfigyelt a beesett gödrökre, amelyek már a kóros soványságra utaltak, arca kissé elsötétült a fejében körvonalazódó gyanú hatására. Ezt követően tenyerét óvatosan végighúzta az asszony testén, azonnal érzékelve a merev izmok abnormális ellenállását. Ezzel egyidőben az aggodalmas kifejezés is tovább mélyült az arcán. Ebben a pillanatban az asszony kinyitotta a szemét, és esdeklőn nézett az orvosra. - Tehát eljött!? - suttogta lassan. Szavaiból és tekintetéből egyértelműen látszott, hogy Renwicket tartja a megmentőjének. Az orvos gyorsan átrendezte arckifejezését: megnyugtató, kedves mosollyal nézett az asszonyra. - Itt fáj, igaz? - kérdezte, gyengéden megnyomva egy pontot. - Ez az a hely. Mrs. Brodie bólintott. Csodálatos volt számára, hogy az orvos azonnal rátapintott a fájdalom helyére: ez azonnal természetfeletti képességekkel ruházta fel, érintését gyógyítónak érezte, és gyengéden mozgó keze talizmánná változott, amely képes felfedezni és csalhatatlanul feltárni szenvedésének szörnyű titkát. Örömmel alávetette magát a vizsgálatnak, mivel úgy érezte, olyasvalakinek a kezébe adta magát, akiben az istenivel határos erő rejlik, és képes őt meggyógyítani. - Így már jobb - bátorította az orvos, amint az asszony kissé elengedte magát. - Megengedi, hogy egy kicsit jobban megnyomjam... csak egyszer? Mrs. Brodie ismét bólintott, és követve az orvos suttogva adott utasítását, megpróbált halkan lélegezni, miközben Renwick hosszú, erős ujjai nyomán szörnyű fájdalomhullámok futottak végig a testén. - Ez sokat segített! Nagyon bátor volt! - mondta az orvos nyugodt hangon. Szemének egyetlen rezdülésével sem árulta el, hogy mélyen az asszony testében gyökerező, kiterjedt daganatra bukkant, amely már számos csápot engedett szét, és amely már olyan előrehaladott stádiumban van, hogy ember nem lehetett képes rajta segíteni. - Mióta vannak fájdalmai? - kérdezte természetes hangon. - Gondolom, nem ez volt az első rohama. - Nem - felelte az asszony elhaló hangon. - Hosszú ideje érzek fájdalmat, ami időnként elmúlik, aztán megint előjön, de ilyen erős még sosem volt. Eddig mindig rövid ideig tartott, ez azonban már órák óta gyötör. Amióta itt van velem, egy kicsit javult, de teljesen nem múlt el. - Egész biztosan voltak más tünetek is, Mrs. Brodie! - kiáltott fel az orvos; egyszerű szavai mögött mélyebb, súlyosabb jelentés bujkált. - Tudnia kellett, hogy valami baj van. Miért nem fordult hamarabb orvoshoz? - Igen, tudtam - felelte az asszony -, de sosem volt időm magammal foglalkozni. Nem említette a férje zsarnokságát, miközben hozzátette: - Próbáltam nem törődni vele. Azt hittem, idővel elmúlik. Renwick lassan, rosszallón megrázta a fejét. - Attól tartok, erősen elhanyagolta magát, Mrs. Brodie, és ez azt jelentheti, hogy egy ideig ágyban kell feküdnie. Pihennie kell - már régen erre lett volna szüksége. Pihenjen, és ne idegeskedjen! - Mi bajom van? - suttogta az asszony. - Szóval semmi... semmi komoly? Az orvos felállt az ágy széléről, és kedvesen nézett Mammára. - Mit mondtam az idegeskedésről? - kérdezte. - Holnap ismét eljövök egy alaposabb kivizsgálásra, amikor nem lesznek fájdalmai. Most pedig alszik egy nagyot! Adok magának valamit, amitől egy kicsit jobban lesz. - Enyhíteni tudja a fájdalmamat? - kérdezte az asszony suttogva. - Az nagyon jó lesz, mert nem sokáig bírnám már a szenvedést. - Nem fog többet szenvedni! - nyugtatgatta az orvos. - Gondoskodom róla. Mrs. Brodie figyelte, amint a férfi kinyitja a táskáját, elővesz belőle egy apró fiolát, amelyből néhány cseppet egy pohárba önt, némi vizet tölt hozzá, majd amint az orvos ismét odafordult hozzá, munkától kérges kezét az övére tette, és így szólt: - 172 -
- Maga olyan kedves hozzám! Nem csoda, hogy az emberek elismerően emlegetik a nevét. Nagyon köszönöm, amiért eljött hozzám ma éjjel, és köszönöm a jóságát! - Akkor igya ezt meg! - mondta az orvos, gyengéden megszorítva az asszony száraz, göcsörtös ujjait. - Most ez az, amire szüksége van. Az asszony egy kisgyermek bizalmával vette át a poharat, fenékig ürítette, és még egy halvány, tragikus mosolyt is sikerült az arcára erőltetnie. - Keserű volt, doktor úr - suttogta. - Biztosan jó orvosság! Renwick viszonozta a mosolyt. - Most pedig pihenjen! - utasította az asszonyt. - Egy jó nagy alvásra van szüksége. Továbbra is fogva a kezét, leült az ágya szélére, és megvárta, amíg az altató kezdi kifejteni a hatását. Jelenléte megnyugtatóan hatott Mrs. Brodie-ra: úgy kapaszkodott az orvos kezébe, mintha félne elengedni; időnként kinyitotta a szemét, és hálásan pislogott rá. Aztán a pupillái lassan összehúzódtak, arcának meggyötört vonásai kisimultak, és álmosan azt motyogta: - Isten áldja meg, doktor úr! Megmentette az én Marym életét, és most rajtam is segített. Jöjjön el ismét... Kérem...! - azzal elaludt. A férfi óvatosan kiszabadította kezét az asszony ernyedt ujjai közül, összepakolta a táskáját, és hosszasan nézte az alvó alakot. Arca, amelyről eltűnt a derűlátó, bizakodó mosoly, szomorú tudástól volt terhes, amelybe tűnődő emberi együttérzés keveredett. Egy hosszú percig mozdulatlanul állt, majd megigazította az asszonyon a takarót, lejjebb csavarta a gázt, és elhagyta a szobát. A lépcső aljában Matt várta, sápadt arca úgy fénylett a félhomályban, mint a beteg hold. - Hogy van az anyám? - kérdezte suttogva. - Jobban van? - Elmúlt a roham, és most alszik - felelte Renwick. - Most csak ennyit tehettem. Mélyen belenézett a fiú szemébe, azon tűnődve, mennyit mondhat el neki. - Hol van az édesapja? - kérdezte végül. - Azt hiszem, beszélnem kellene vele. Matthew összerándult, zavartan lesütötte a szemét, és azt motyogta: - Alszik a szobájában. Nem szeretném zavarni. Nem, azt hiszem, jobb lenne, ha nem ébresztenénk fel. Senkinek nem tenne jót. Renwick arca megmerevedett a magyarázkodás hallatán. Milyen ház ez? - kérdezte magától. Milyen emberek laknak benne? Az anya, a fia, és igen, még az a szerencsétlen gyermek, Mary is retteg a ház mindenható urától, ettől a vadállat Brodie-tól. - Nem is tudom - szólalt meg némi idő elteltével, hűvös távolságtartással ejtve a szavakat -, hogy ajánlatos-e nekem folytatni az édesanyja kezelését, annyit azonban közöljön az apjával, hogy holnap eljövök, mert beszélnem kell vele! - Tehát anyám hosszú ideig lesz beteg? - kérdezte Matthew. - Körülbelül hat hónapig. - Olyan sokáig? - szörnyülködött Matt. - Ő végez minden munkát a házban. Hogyan fogunk boldogulni nélküle? - Valahogy kénytelenek lesznek megoldani - mondta az orvos komoran. - Itt az ideje, hogy maga is megtudja... - Mit? - kérdezte Matthew ostobán. - Az édesanyja gyógyíthatatlan belső rákban szenved. Soha többé nem fog felkelni abból az ágyból. Legkésőbb hat hónap múlva a sírban lesz. Matt úgy esett össze, mintha az orvos megütötte volna: rongybabaként lerogyott a lépcsőre. Mamma haldoklik! Alig öt órával ezelőtt még szaladt utána, finom ételt tett elé, melyet a saját kezével készített, most pedig ott fekszik az ágyában, ahonnan soha többé nem fog felkelni. Arcát a tenyerébe temette, és nem is hallotta, mikor csukódott be az ajtó az orvos mögött. Fájdalomtól és bűntudattól lesújtva nem előre, hanem visszafelé tekintett: végig egész eddigi életén, lelki szeme előtt leperegtek az emlékek. Érezte anyja kezének gyengéd érintését, csókját a homlokán. Látta, amint belép a szobájába, miközben ő rosszkedvűen hever az ágyán, és hallotta, ahogy megnyugtatóan azt suttogja: „Hoztam neked valami finomat, kisfiam!” Látta az anyját mindenféle lelkiállapotban: bosszús, könyörgő, megrovó, kedveskedő arckifejezéssel, de mindből sugárzott az iránta érzett szeretet. Aztán végül látta Mamma arcát, amelyre rányomta bélyegét a halál nyugodt merevsége, de ajkán továbbra is ott volt a gyengéd mosoly. - 173 -
Csak ült a lépcső alján összetörve, és suttogott maga elé: - Mamma! Mamma! Olyan jó voltál hozzám!
Tizenegyedik fejezet - Hol a forró vizem? - ordította Brodie. - Forró vizet! A borotválkozóvizemet akarom! A szobája előtti lépcsőpihenőn állt, ingben és nadrágban, és teli torokból üvöltött. Ahogy vissza tudott emlékezni, most először fordult elő, hogy a borotválkozóvize nem állt ott az ajtóban abban a másodpercben, amikor szüksége volt rá. A megszokott mozdulattal lehajolt, hogy felvegye a kancsót, de a kancsó nem volt sehol. A hanyagságnak eme korábban nem tapasztalt, felháborító példáját személyes sértésnek vette, ami tovább fokozta rosszkedvét, amellyel felkelt az ágyból. Ma reggel teljesen más színben látta az előző este történteket, és miközben ismét átgondolta az esetet, feldühítette a tény, hogy a fia rájött a Nancyvel folytatott kapcsolatára, és felfedezte a College Streeti találkahelyet. Az afölött érzett harag mellett, hogy egy olyan semmirekellő alak, mint Matt, bele merészelt avatkozni az életébe, teljesen megfeledkezett a veszélyről, amelyből megmenekült: a lövöldözés elmerült az álom birodalmában, és most titkos kapcsolatának lelepleződése gerjesztette keserű haragra. A feje még kába volt a bódult, mély álomtól: a hanyatló üzlete fölött érzett állandó aggodalom, amely minden reggel frissen várta ébredéskor, csak tovább fokozta bősz hangulatát; és most, amikor különösen szeretett volna megborotválkozni és felfrissülni, hogy rendezni tudja összekuszálódott gondolatait, nem kapja meg a forró vizét. Mindig ugyanaz a helyzet, mondta magának: az ember sosem kaphatja meg ebben a borzalmas házban, amit akar. A jogos bosszúság teljes erejével ismét elordította magát: - Vizet! Azonnal hozza fel valaki! A fene egye meg, talán itt álljak egész nap? Vizet, a francba! Semmi sem történt! Legnagyobb megdöbbenésére Mamma nem rohant fölfelé a lépcsőn rémülten lihegve, kezében az ismerős, gőzölgő vízzel teli kancsóval, remegő ajkán alázatos bocsánatkéréssel. A földszinten szokatlan csend honolt. Brodie beleszimatolt a levegőbe, mint egy dühös bika, de semmiféle étvágygerjesztő illatot nem érzett kiszivárogni a konyhából. Mérges horkantással megfordult, hogy lemenjen és nyomatékosabban adjon hangot akaratának, amikor hirtelen kinyílt Matt szobájának ajtaja, Nessie lépett ki rajta, és félénken elindult az apja felé. Brodie haragja alábbhagyott a kislány láttán, a komor ráncok eltűntek a homlokáról, ajkának keserű vonala kissé megenyhült. Nessie mindig meglágyította a szívét; nem véletlenül volt ő az, aki a hírt közölte. - Apa - kezdte Nessie félénken -, Mamma nem kelt fel ma reggel... - Micsoda? - kiáltotta Brodie, mintha nem hinne a fülének. Nem kelt fel? Még most is az ágyban van? Nessie bólintott. - De nem az ő hibája, apa - mondta a kislány békítő hangon. - Ne haragudj rá... Nem érzi jól magát. Megpróbált felkelni, de mozdulni sem bír. Brodie dühösen felmordult. Tudta, hogy a felesége lusta, és biztos volt benne, hogy az egészet csak azért találta ki, hogy ő ne kapja meg a borotválkozóvizét. Aztán eszébe jutott a reggelije. A reggelijét ki fogja elkészíteni? Hirtelen tett egy lépést Mamma szobája felé, hátha a megjelenése elfeledteti az asszonnyal a betegségét, és hasznosabb tevékenységre ösztönzi. - Mamma nagyon rosszul volt az éjjel - szólalt meg Nessie. - Mattnek az éjszaka közepén orvost kellett hívnia hozzá. Brodie megtorpant ennek az új és megdöbbentő információnak a hallatán. - Orvost? - kiáltott fel elképedve. - Nekem miért nem szólt senki? Velem miért nem beszélt az orvos? Minden az én fejem fölött történik ebben a házban? Hol van Matt? Matthew, aki a félig nyitott ajtó mögött hallgatta a beszélgetést, lassan előbújt. Arca nyúzott volt és beesett, mintha egész éjjel nem aludt volna, és most napvilágnál zavartan nézett az apjára. Nessie azonban teljesítette feladatát a megdöbbentő hír közlésével, és remélte, neki sokkal könnyebb dolga lesz a részletek elmagyarázásával. - Miért nem szóltál nekem erről... erről a dologról? - kérdezte Brodie dühösen. Egyszerűen nem volt hajlandó betegségnek nevezni; biztos volt benne, hogy az egész nem más, mint merénylet - 174 -
a kényelme ellen, összeesküvés, melynek célja az ő bosszantása. - Miért nem hozzám jöttél azonnal? - Nem akartalak zavarni, apa - motyogta Matt. - Gondoltam, már alszol. - Hirtelen mennyire figyelmes lettél! - gúnyolódott Brodie. - Nem mindig törődsz ennyire az egészségemmel, igaz? Jelentőségteljes szünetet tartott, majd hozzátette: - Szóval kihívtad Lawrie-t. Nos? Mit mondott anyádról? - Nem őt hívtam ki - felelte Matthew alázatosan. - Nem sikerült elérnem. Renwick járt itt. Brodie egész testében megrázkódott a dühtől. - Micsoda? - bömbölte. - Idehoztad azt a férget az én házamba? Teljesen elment az eszed? Talán nem tudod, hogy ő és én esküdt ellenségek vagyunk? Persze, hogy ágyba parancsolja Mammát! Teljesen világos minden! - füstölgött. - Gondolom, egy teljes hétig ágyban akarja tartani. Mi ugyanis itt „halálra dolgoztatjuk” anyádat! Majd sült csirkét és pezsgőt rendel neki minden napra, mi pedig majd éhezünk, hogy kifizessük a számláit! - Ó, apa, nem hiszem - kockáztatta meg Matt. - Azt mondta, Mamma súlyos beteg. - Ugyan! - mordult fel Brodie. - Nincs anyádnak semmi baja! Az ilyen alakok hazudnak, mint a vízfolyás; te pedig ugyanolyan aljas vagy, mint ő, amiért idehoztad a hátam mögött! Többek között ezért is számolunk! Ugyanis van még valami, amiért tartozom neked. - Azt mondta... - dadogta Matt - Azt mondta, ma reggel eljön, hogy újra megvizsgálja Mammát, és utána bemegy hozzád is az üzletbe. - Csakugyan? - kérdezte Brodie. Némán állt, ajka undorító vicsorba torzult. Szóval Renwick idejön ma reggel? Lehet, hogy itt akarja kezdeni a napi körútját, azt gondolva, hogy egy olyan puha, gerinctelen teremtéssel, mint Mamma, jól elszórakozhat. Brodie keze akaratlanul is ökölbe szorult, ahogyan mindig, ha elszánta magát valamire, és fogai is megcsikordultak. - Megvárom itthon - mondta hangosan; szavaiból szinte sütött az ellenségesség. - Kíváncsi vagyok a mondandójára. Szerzek neki egy kis meglepetést! Nemcsak anyádat, hanem engem is itthon fog találni! Egy hosszú percig a levegőbe bámult, majd hirtelen sarkon fordult. - Nessie, menj és hozz édesapádnak egy kis forró vizet! - utasította a kislányt. - Vigyázz, le ne forrázd magad, kicsim! Aztán ébreszd fel nagymamát, és mondd meg neki, hogy készítsen reggelit! Mivel Mamma az ágyában heverészik, valaki másnak kell dolgoznia helyette. Na, indulj szépen! Megveregette a kislány sovány vállát, és visszament a szobájába. A forró víz hamar megérkezett, Brodie pedig nekilátott szokásos reggeli tevékenységének. Gondolatai azonban teljesen máshol jártak. A keze időnként megállt a levegőben, távolba révedő szemében dühös tűz lobbant, és meg-megrándult a feje. - Ágyban akarja tartani a feleségemet! - morogta indulatosan, mintha Renwick egyenesen vele kívánna kitolni azáltal, hogy pihenést rendel a feleségének. - Micsoda hallatlan pimaszság! Majd én megmutatom neki! Megtanítom, hogy többé ne merészeljen ujjat húzni velem! Mary szörnyű betegsége óta keserű haraggal viseltetett Renwick iránt, aki annak az emlékezetes beszélgetésnek a során, amikor Brodie kijelentette, nem hajlandó meglátogatni tüdőgyulladásban szenvedő lányát, keményen leszidta. Miközben borotválkozott, végig azt latolgatta, milyen sértéseket és szidalmakat vágjon az orvos fejéhez. Fel sem merült benne, hogy esetleg meg kellene látogatnia a feleségét: ő csupán jelentéktelen tényező volt ebben az ügyben, és bizonyosra vette, hogy miután sikeresen elbánt Renwickkel, az asszony fel fog kelni és megfőzi az ebédjét - egy különösen finom ebédet, ha jót akar, ellensúlyozandó reggeli mulasztását. - Igen, én majd helyre teszem! - ismételte sokadjára. - A képébe vágom a pénzét, és közlöm vele, hogy takarodjon a házamból! Alig tudta leerőltetni a torkán reggelijét a zaklatottságtól; nem mintha az étel oly csábító lett volna. A zabkása kozmás és vizes volt, és Brodie komoran figyelte idős anyját, aki hosszú szoknyájában és csíkos mellényében nagy felhajtással készítette a fogásokat. - Ezt a zabkását a disznó sem enné meg! - vágta az öregasszony fejéhez Brodie.
- 175 -
Semmi sem olyan volt, amilyennek lennie kellett volna. A pirítós puha volt, a tea - amit kénytelen volt elfogadni kedvenc kávéja helyett - ízetlen, és olyan vízből készült, amely nem forrt fel rendesen; a tükörtojás bőrös, a sült szalonna pedig mint a cipőtalp. - Fel kell kelnie! - robbant ki Brodie-ból. - Ezt nem lehet elviselni. Ezzel a reggelivel ölni lehetne! A tűzhely mocskos volt, a cipőjét nem pucolta ki senki, csúnyán megvágta magát borotválkozás közben; dühösen felpattant az asztaltól, és leült a karosszékébe, hogy ott várja meg Renwicket. Tekintete undorodva követte szenilis anyja idétlen, tétova mozdulatait, majd néhány perc múlva a mosogatókonyhából érkező, törött tányér csörömpölése riasztotta fel gondolataiból. A konyhában tébláboló Nessie-t éles hangon iskolába küldte. A kislány már legalább egy óra késésben volt, és eddig abban reménykedett, hogy ma otthon maradhat, azonban amikor az apja rászólt, tiltakozás nélkül indult az iskolába. Matthew nem jött le: a szobájában kuksolt. Mammától egyetlen hang sem hallatszott ki. Brodie képtelen volt nyugton maradni. Ránézett az órára, és látta, fél tizenegy van: rájött, hogy már legalább egy órát késett, és a boltja ott áll nyitva, üresen, csak az az ostoba, megbízhatatlan fiú lézeng benne, aki képtelen kiszolgálni a vevőket; következő gondolata azonban már az volt, hogy mostanában már olyan kevesen tévednek be a boltba, hogy teljesen mindegy, ott van-e vagy sem. Felállt, és idegesen járkálni kezdett. A konyha valahogy idegennek tűnt számára ebben a fényben; most, hogy felborult az addigi napirend, mindent különösnek és szokatlannak látott, ami az előző este eseményei után szörnyű valószerűtlenségérzést keltett benne. Ez a soha nem tapasztalt érzés meghaladta korlátolt felfogóképességét, és az emiatt érzett bosszúság szinte olaj volt parázsló dühére. Egy ketrecbe zárt tigris nyugtalanságával járkált fel-alá. Minél tovább kellett várnia, annál idegesebb lett, míg végül, mintha ezzel siettethetné Renwick érkezését, átment a nappaliba, és komoran bámult ki az ablakon. Hirtelen azonban eszébe jutott, hogy az orvos esetleg megláthatja a fejét, és ezt a gyengeség jeleként értelmezheti. Villámgyorsan elfordult az ablaktól, és visszatért a konyhába, ahol kényszerítette magát, hogy látszólag nyugodtan üljön a karosszékében. Kifelé közönyösen, belül azonban vadul fortyogva várt: türelmetlenségének egyetlen látható jele keresztbe vetett lábának gyors himbálózása volt. Tizenegykor megszólalt a csengő. Akár egy futó, aki hosszú ideje várta a startlövést, hogy végre szabadjára ereszthesse felgyülemlett energiáit, Brodie felpattant a karosszékéből, hatalmas léptekkel a bejárati ajtóhoz sietett, és egyetlen, mindent elsöprő mozdulattal szélesre tárta az ajtót. Hatalmas teste teljesen betöltötte a nyílást, eltorlaszolva a házba vezető utat. - Tessék, mi az? - kiáltotta durván. - Mit akar? Dr. Renwick állt az ajtó előtt, makulátlan délelőtti öltönyében, háta mögött inasával és fényesre kefélt szőrű lova vontatta kis kétkerekű kocsijával. Nagy és kiterjedt betegtáborral rendelkezett, így nem kellett megküzdenie a páciensekért. Egyetlen mozdulattal sem jelezte, hogy be kívánna menni a házba; tiszteletteljes szünetet tartott, mielőtt nyájasan válaszolt volna. - Ó, maga Mr. Brodie, személyesen! - Ne velem foglalkozzon! - mordult rá Brodie. - Azt mondja meg, maga mit akar itt? - Maga aztán az udvariasság mintaképe! - jegyezte meg Renwick nyugodtan. - Semmit sem változott a legutóbbi találkozásunk óta legalábbis a javára biztosan nem. - Mit akar, sir? - hörögte Brodie. - Rajtam ne köszörülje a nyelvét, válaszoljon egyenesen! - Nos, mivel maga ilyen nyílt és egyenes, én is az leszek. Az éjszaka itt jártam a feleségénél a fia sürgető hívására - nem mintha örültem volna a felkérésnek -, és annak ellenére, hogy úgy tesz, mintha nem tudna semmiről, biztos vagyok benne, hogy már értesült a dologról. Rövid szünetet tartott, és laza mozdulattal leporolta öltönye ujját a kesztyűjével, mielőtt folytatta volna. - Közöltem a fiával az éjjel, hogy ma délelőtt egy utolsó látogatást teszek az édesanyjánál erősen megnyomta az „utolsó” szót -, hogy egy újabb vizsgálat alkalmával megbizonyosodjam annak az elszomorító diagnózisnak a helytállóságáról, melyet az éjszaka felállítottam. Brodie összevont szemöldökkel meredt rá. Renwick nyugalma és közönye sokkal jobban feldühítette, mint a harag bármilyen megnyilvánulása. A durvaságra legalább durvasággal tudna - 176 -
válaszolni! Nehézkes észjárása azonban annyit ért az orvos hűvös intelligenciájával, mint furkósbot a villámló karddal szemben: tucatnyi találat érte, mielőtt a válasz megformálódott volna a fejében. Renwick csaknem lefegyverezte azzal a kijelentésével, hogy nem kíván több látogatást tenni, valamint erősen felcsigázta Brodie érdeklődését a Mamma állapotára tett homályos utalásával. - Miért, maga szerint mi baja van? - kérdezte, önkéntelenül is hangnemet váltva. - A feleségem nagyon jó alany az ágyban fekvéshez. Renwick nem szólt, csak finoman felvonta a szemöldökét, amitől a másik azonnal ráébredt megjegyzése ízléstelenségére. A ki nem mondott megvetés fölött dühöngve Brodie az utolsó fegyveréhez nyúlt, melyet olyankor használt, ha semmi más nem vált be - a személyeskedéshez. - Ne húzogassa itt nekem a szemöldökét! - kiáltotta. - Különben sem tesz jót a ronda képének! Renwick továbbra is szenvtelenül nézett rá. A legtöbb ember a termete miatt kénytelen volt felnézni James Brodie-ra, és Brodie élvezte ezt: felsőbbrendűség és hatalom érzését keltette benne. Renwick azonban ugyanolyan magas volt, mint ő, és mivel az ajtó előtti kis terasz valamivel magasabban állt, mint a küszöb, most megfordultak a dolgok: ő nézett le Brodie-ra. - Nem vesztegetem itt tovább az időmet! - szólalt meg végül hűvös hangon. - Ha magának nincs is dolga, nekem van. Úgy látom, magával nem lehet értelmesen beszélni. Nagyzási hóbortban szenved, és ennek köszönhetően azt szeretné, ha mindenki imádná és tisztelné. Családjának szerencsétlen tagjai kétségtelenül félnek magától, én azonban szerencsére nem! Jó lenne, ha ezt az eszébe vésné. Most pedig: viszontlátásra! Sarkon fordult, hogy távozzon, amikor a másik utána nyúlt, és elkapta a karját. - Várjon! Várjon! - kiáltotta Brodie. A beszélgetés nem úgy haladt, ahogy számította, ugyanis korábban elképzelte magát, amint morcosan beengedi Renwicket a házba, miután az meghunyászkodott előtte és nagyjából kiengesztelte. A szíve mélyén úgy érezte, tudnia kell, hogy az orvos mit gondol a feleségéről, és bár leginkább arra vágyott, hogy Renwick fizetett szolgának érezze magát, akit a neki járó pénz átnyújtása után megvetően el lehet küldeni, nem akart teljes tudatlanságban maradni Mamma állapotát illetően. - Ne menjen el így! - kiáltotta. - Nem mondta el, mi baja a feleségemnek! Miért fizetem magát, ha azt sem tudja megmondani, miért járt itt az éjjel? Igazolnia kell magát valamiképp! Renwick félig visszafordult, rezzenéstelen arcélét mutatva Brodie felé. - Amennyire én tudom, a fizetség kérdése eddig fel sem merült. Ami a másik dolgot illeti, már tájékoztattam, hogy pontos diagnózist csupán egy újabb alapos és belső vizsgálat után tudok adni. Azzal lerázta a karjáról Brodie kezét, és lefelé indult a lépcsőn. - Rendben, a fene egye meg! - kiáltotta Brodie hirtelen. - Jöjjön be, és csináljon, amit akar! Legalább legyen valami haszna, hogy itt van! Renwick lassan megfordult, és őrjítő nyájassággal így szólt: - Mivel valósággal könyörgött, visszajöttem, de tudnia kell, hogy kizárólag a felesége kedvéért teszem. Félretolta az előtte tornyosuló alakot, és gyors léptekkel megindult fölfelé az emeletre. Brodie füstölögve és zavartan ott maradt az előszobában. Mérgesen ráncolta a homlokát, bizonytalanul dörzsölgette az állát, kinyújtotta a kezét, hogy becsukja a bejárati ajtót, aztán visszahúzta, mert arra gondolt, az olyan, mintha kiszolgálná Renwicket. - Csukja be az ajtót magának! - morogta. - Úgysem marad sokáig! Hamarosan ismét kívül lesz az ajtón, és soha többet nem jön vissza! Rosszkedvűen bámult kifelé a nyitott ajtón, irigyen szemrevételezve az orvos kocsija elé fogott ló karcsú lábát, izmos marját, erős, ívelt nyakát. Felbecsülte, mennyibe kerülhetett a pompás állat, a csinos kocsi, az inas libériája, de még a fején kackiásan ülő kalap is, és az orvos szembetűnő jóléte olyan volt a számára, mint a keserű epe. Elszakította tekintetét a látványtól, és elkezdett felalá járkálni az előszobában. - Soha nem fog már lejönni? - kérdezte magától. - Mi az ördögöt csinál ennyi ideig? Idegesen tűnődött, vajon mi történhet most az emeleten, és összerándult, amikor a vizsgálat jellegére gondolt. Bár szexuális tekintetben már végzett a feleségével, és eltaszította magától, a - 177 -
gondolat, hogy egy másik férfi, ahogy ő azt magában nevezte, hozzápiszkáljon, vad dühvel töltötte el. Annak ellenére, hogy a felesége idős, agyonhajszolt és törődött, még mindig az ő tulajdona, az ő vagyontárgya. Soha többé nem lesz szüksége a tulajdonára, és nem fogja használni a vagyontárgyat, de annak kizárólagosan és teljes mértékben az övének kell maradnia. Ilyen volt a gondolkodásmódja, és ha egy másik korban él, biztosan elpusztította volna minden megunt szeretőjét, attól tartva, hogy valaki más rájuk teszi a kezét. Hirtelen képtelen és gusztustalan gondolatok kezdték gyötörni. - Istenemre! - kiáltotta hangosan. - Ha nem jön le, én megyek fel! Mégsem ment fel. Volt valami Renwick hűvös, megvető modorában, ami lehűtötte állatias indulatait, és bár természetesen nem félt senkitől, az orvos különös stílusa valahogy összezavarta. A magasabbrendű értelemmel rendelkező, félelmet nem ismerő személyek mindig bizalmatlanságot ébresztettek benne, ami bevezető volt a gyűlölethez, a féktelen ellenszenvhez, és ez, vesztére, erős befolyást gyakorolt a gondolkodásmódjára. Így aztán folytatta a fel-alá járkálást, amíg egy teljes félóra elteltével meghallotta Renwick lépteit. Miközben figyelte a lépcsőn közeledő orvost, ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy hangot adjon elégedetlenségének. - Nem azt mondta, hogy nagyon elfoglalt? - vicsorgott. - Mégis milyen sokáig fent volt! - Ahhoz képest, hogy utolsó látogatás, igazán nem tartott sokáig - felelte Renwick higgadtan. - Szóval mi baja az asszonynak? - kérdezte Brodie ingerülten. - Biztos vagyok benne, hogy sikerült teletömnie a fejét mindenféle ostobasággal. - Ez pedig azt jelenti - folytatta az orvos, figyelmen kívül hagyva Brodie megjegyzését -, hogy késlekedés nélkül értesítenie kell a család orvosát. Ha kívánja, én beszélek vele. A felesége állandó felügyeletet igényel. Brodie hitetlenkedve meredt rá, majd gúnyosan felkacagott. - Ezután már mi következik? Talán fogadjak mellé ápolónőt? - kiáltotta. - A kedves feleségének kétségtelenül szüksége lesz rá. Már persze - tette hozzá Renwick halkan -, ha megengedheti magának. Brodie megalázó gúnyt vélt kicsendülni a másik szavaiból. - Azt ajánlom, vigyázzon magára! - lehelte. - Azt kérdeztem, mi baja a feleségemnek. - Gyógyíthatatlan és előrehaladott stádiumban lévő méhrák - felelte Renwick lassan. Brodie-nak az álla is leesett a szörnyű kór említésének hallatán. - Rák - visszhangozta. - Rák! Akarata ellenére még el is sápadt egy kicsit, de igyekezett visszanyerni az önuralmát. - Hazugság! - kiáltotta hangosan. - Csak rajtam akar ezzel bosszút állni! Megpróbál megfélemlíteni egy szemenszedett hazugsággal! - Bárcsak hazugság lenne, de sajnos minden kétséget kizáróan megbizonyosodtam róla, hogy korábbi diagnózisom helyes volt - mondta Renwick szomorúan. - Nem tehetünk semmit a szerencsétlen teremtésért, csak a fájdalmát enyhíthetjük... És soha többé nem fogja elhagyni azt az ágyat, amelyben most fekszik. - Nem hiszek magának! - hörögte Brodie. - Ennyit sem adok a maga véleményére! Nagyot csettintett az ujjával a másik orra előtt; egyértelmű volt, hogy nem is annyira a szörnyű kór aggasztja, amely állítólag a feleségét megtámadta, hanem a megalázó helyzet, amibe az orvos szerinte megpróbálja belekényszeríteni. - Kikérem valaki másnak a véleményét! - kiáltotta. - Van nekem saját orvosom, aki százszor jobb szakember, mint maga! Ha az asszony beteg, ő majd meggyógyítja! Renwick lehajtotta a fejét. - Őszintén remélem, hogy sikerül neki. Annyit azonban hadd tegyek hozzá - szólt komoran -, hogy az orvostudományban minden kezelés alapja a pihenés és nyugalom. - Köszönet a nagy semmiért! - ordította Brodie durván. - Mennyit kér ezért a sok sületlenségért, amit itt összehordott? Mennyit fizessek azért, amiért azt mondta az asszonynak, maradjon ágyban? - kotorászott a nadrágzsebében. Az orvos, aki már az ajtó felé tartott, megfordult, és átható pillantás kíséretében, mely elárulta, hogy tökéletesen tisztában van Brodie szerencsétlen pénzügyi helyzetével, így szólt: - 178 -
- Nem, szó sem lehet róla! A világért sem fogadnék el pénzt magától a jelenlegi körülmények között! Rövid szünetet tartott, majd hozzátette: - Ne felejtse el, többet nem jövök, hacsak értem nem küldet. Azzal megfordult és távozott. Brodie mindkét keze ökölbe szorult, és tehetetlenül bámult az orvos után. A kocsi már messze járt, amikor eszébe jutott valami megfelelő válasz. - Még hogy érte küldetni! - kiáltotta. - Soha többé be nem teszi a lábát ebbe a házba! Az aljas disznó! Egyetlen szavát sem hiszem el a hazugságainak! Az egész csak hazugság volt... ismételte, mintha saját magát akarná meggyőzni. Ott állt az előszobában, és fogalma sem volt, mit tegyen. Azonban bizonytalansága és kemény elhatározása ellenére, miszerint figyelmen kívül hagyja Renwick diagnózisát, a „rák” szó egyfolytában ott dobolt a fejében. Méhrák! Számára ez volt a rettegett kór legszörnyűbb megnyilvánulása. Bár eddig nem hitte el Renwick szavait, hirtelen a bizonyság óriási hulláma söpört át rajta: kezdte összeilleszteni a bizonyítékdarabkákat, és ez már magában is meggyőző volt. A felesége gyengélkedései tehát nem megjátszottak voltak... A titokzatoskodása nem neveletlen viselkedés, hanem szánalomra méltó szükséglet. Ebben a pillanatban rémisztő gondolat hasított belé. Csak nem kapta el ő is a kórt? Mivel semmit sem tudott a fertőzés és ragály terjedésének törvényeiről, arra gondolt, hogy esetleg ő is megkaphatta a betegséget. Azonnal eszébe jutottak azok az idők, amikor még együtt hált a feleségével, és szörnyen tisztátalannak érezte magát. Akaratlanul is végigpillantott izmos testén, mintha a betegség szemmel látható jeleit keresné rajta. Mivel semmi ilyesmit nem talált, kissé megnyugodott, következő gondolata azonban a felesége iránt érzett neheztelés volt. - Jobban is vigyázhatott volna magára... - motyogta, mintha az asszony lenne a felelős azért, ami történt. Megrázta magát, majd kidüllesztette hordónyi mellkasát, próbálva megszabadulni minden nyomasztó, zavaros gondolattól. Anélkül, hogy tudatosult volna benne, mit tesz, besétált a hideg, használaton kívüli nappaliba, leült, és ismét azon kezdte törni a fejét, hogyan is legyen tovább. Bár mindenképpen be kellett váltania Renwicknek tett ígéretét, miszerint elhívja Dr. Lawrie-t, érezte, hogy teljesen felesleges. Kötekedő természete nem hagyta nyugodni, de a szíve mélyén tisztában volt vele, hogy Lawrie képességei és tudása messze alulmarad Renwickével szemben. Azt is tudta, hogy fel kell mennie a feleségéhez, ám egyszerűen képtelen volt rávenni magát, mivel ennek a borzalmas betegségnek a bélyegével a homlokán az asszony még visszataszítóbbá vált számára, mint annakelőtte. Egyformán húzódozott a feleségétől és a látogatás terhes feladatától. Más irányba terelve gondolatait az otthoni helyzetet kezdte mérlegelni. Micsoda felfordulás, gondolta, és ugyanez a helyzet a boltban is. Kemény, rideg vonású arca szánakozó kifejezést öltött, elhessegetve a keserűséget és a haragot. Ez az együttérző arckifejezés azonban saját magának szólt. Nem a feleségére, hanem magára gondolt: mélységesen együttérzett James Brodie-val a sok baj miatt, ami mostanában sújtja. - Hajjaj! - sóhajtott fel. - Még az a szerencse, hogy igazi férfi vagy, aki megállja a helyét ennyi szerencsétlenség közepette is! Van egy-két dolog, amit el kell viselned! Ezekkel a szavakkal felállt, és lassú, nehézkes léptekkel, mintha létrára mászna, nekivágott az emeletre vezető lépcsősornak. Mamma szobája előtt megállt, nagy levegőt vett, majd belépett. Az asszony már hallotta közeledtét, és alázatos, könyörgő mosollyal várta. - Sajnálom, apa... - suttogta. - Megpróbáltam felkelni, de nem sikerült. Tényleg nagyon sajnálom, hogy bosszúságot okoztam neked. Kaptál rendes reggelit? Brodie teljesen más szemmel nézett a feleségére: észrevette, hogy kísértetiesen sápadt, arca és homloka beesett, és teste szinte eltűnt a takaró alatt. Fogalma sem volt, mit mondjon. Olyan rég volt, hogy akár egyetlen kedves szót szólt volna hozzá, hogy a nyelve már nem állt rá. Tétovasága miatt rendkívül kényelmetlenül és nevetségesnek érezte magát. Életének célja a parancsolgatás, a követelés, a büntetés, a szidalmazás volt: együttérezni képtelen volt bárkivel is. Kétségbeesetten meredt a feleségére. - Remélem, nem vagy mérges rám, apa - mondta az asszony félénken, félreértve a férfi arckifejezését. - Néhány nap, és ismét talpon leszek. Az orvos azt mondja, csak egy kis pihenésre - 179 -
van szükségem. Igyekezni fogok, hogy a szükségesnél tovább ne kelljen hiányt szenvedned semmiben! - Nem vagyok mérges - morogta Brodie rekedten. Majd némi szünet után, és szinte kipréselve magából a szavakat, hozzátette: - Nyugodtan kell feküdnöd, amíg Dr. Lawrie is megvizsgál. Meglátjuk, hogy ő mit mond. Az asszony rémülten összerándult. - Ne, apa, ne! - kiáltotta. - Én nem őt akarom! Dr. Renwicket sokkal jobban kedvelem, és biztos vagyok benne, hogy ő meg tud gyógyítani! Olyan kedves és okos! Az orvosságától azonnal jobban lettem... Brodie tehetetlenül összeszorította a fogát, és némán hallgatta az asszony vég nélküli tiltakozását. Nemrég még a torkára fojtotta volna a szót, közölve vele a saját akaratát, de most, ismerve felesége állapotát, egyszerűen nem tudta, hogy mit mondjon. Elhatározta, hogy mindenképpen elhívja Lawrie-t, és megvizsgáltatja vele az asszonyt, de ezt most inkább elhallgatta. - Jó, meglátjuk - mondta nagy erőfeszítéssel. - Meglátjuk, hogyan alakul az állapotod. Mrs. Brodie kételkedve meredt a férjére. Úgy érezte, ha elveszik tőle Renwicket, abba egészen biztos belehal. Imádta az orvos komoly magabiztosságát, valósággal kinyílt a számára szokatlan gyengédség hatására. Ösztönösen vonzódott hozzá, mint ahhoz az emberhez, aki meggyógyította a lányát, és a férfi már beszélt is róla, tisztelettel adózva Mary türelmének és lelkierejének, amellyel legyőzte a csaknem halálos betegséget. A lelke mélyén tudta, hogy a férje nem akar engedni kérésének, de inkább nem vitatkozott vele; gyorsan megpróbálta kiengesztelni. - Mi legyen veled, James? - kérdezte. - Valakinek gondoskodni kell rólad. Nem szenvedhetsz hiányt semmiben! - Minden rendben lesz - felelte Brodie. - Majd az öregasszony törődik velem. - Nem! Nem! - tiltakozott Mamma. - Egész délelőtt terveket szőttem. Mihelyt tudok, fel fogok kelni, addig viszont nem vehetnénk fel egy lányt, valakit, aki el tudja készíteni az ételeket úgy, ahogy szereted? Elmondhatnám neki, hogyan kell úgy megfőzni a húslevest, ahogy te szereted, hogyan kell ízesíteni a zabkásádat, szellőztetni a ruháidat és... Brodie fejének határozott és türelmetlen mozdulatával félbeszakította az asszonyt. Talán nem tudja, hogy cselédet tartani pénzbe kerül? Azt hiszi, hogy úszik a gazdagságban? Szeretett volna mondani valamit, amivel véget vethet az asszony ostoba locsogásának. „Azt hiszi, hogy én egy magatehetetlen idióta vagyok?” - kérdezte magától. - „Azt hiszi, hogy nélküle megáll az élet a házban?” Azonban tudta, ha kinyitja a száját, valami durvaság szalad ki rajta - az árnyalt beszéd sosem volt az erőssége -, ezért aztán inkább morcos hallgatásba burkolózott. Mrs. Brodie alaposan szemügyre vette a férjét, és hallgatásán felbátorodva azon tűnődött, szóba merje-e hozni a szívének oly kedves témát. A férfi szokatlan béketűrését kihasználandó nagy levegőt vett, és szinte kirobbant belőle a kérdés: - James! A házi munkák elvégzésére nem... nem hívhatnánk vissza Maryt? Brodie összerándult, mintha arcul ütötték volna. Látszatnyugalma ez ellen nem vértezte fel, és önuralmát hirtelen elveszítve ordítani kezdett. - Nem! Nem hívjuk vissza! Figyelmeztettelek, hogy előttem a nevét se merészeld megemlíteni! Ebbe a házba csak akkor jöhet vissza, ha térden csúszva kér bocsánatot! Én kérjem meg, hogy jöjjön haza? Soha! Akkor sem tennék ilyet, ha a halálos ágyadon feküdnél! Az utolsó szavak úgy szóltak, mint a harsonaszó, és Mamma szemébe lassan vad rémület költözött. - Ahogy akarod - suttogta remegve. - Arra azonban megkérlek, hogy ne említsd azt a szörnyű szót! Még nem akarok meghalni! Meggyógyulok, és hamarosan felkelek ebből az ágyból. Az asszony optimizmusa felbosszantotta. Nem tudta, hogy eddigi élete során Mrs. Brodieban valósággal megcsontosodott az érzés, hogy férje jelenlétében mindig vidámságot kell színlelnie, ahogyan azt sem, hogy a gyógyulásra irányuló vágyat főleg a feje fölött tornyosuló és megoldásra váró rengeteg feladat táplálta. - Az orvos nem mondott sokat - folytatta az asszony békítő hangon -, csak annyit, hogy valamiféle gyulladásról van szó. Ha elmúlik, biztos vagyok benne, hogy gyorsan összeszedem magam. Nem nekem való ez az ágyban heverészés. Olyan sok dolgom lenne! Főleg a tartozás miatt aggódott. - 180 -
- Nem nagy dolgok, csak olyan apróságok, amelyekkel rajtam kívül senki sem törődik - tette hozzá gyorsan, mintha attól félne, hogy a férje olvas a gondolataiban. Brodie rosszkedvűen nézte. Minél többet emlegette a betegségét, annál jobban megerősödött benne a meggyőződés, hogy az asszony nem fogja túlélni; minél többet beszélt a jövőről, annál elesettebbé vált a szemében. Vajon ugyanolyan elesett lesz a halál torkában, amilyen az életben volt? Kétségbeesetten kutatott valami mondanivaló után: mit mondhatna ennek a halálraítélt asszonynak, akinek minderről nincs tudomása? A férje különös viselkedése kezdett feltűnni Mammának. Eleinte hálásan gondolt arra, hogy ez a szokatlan türelem a betegségének szól, ami ugyanannak a tapintatnak a módosult változata, amellyel ő járkált lábujjhegyen a házban azon ritka alkalmak során, amikor a férje beteg volt. Volt azonban valami különös Brodie tekintetében, ami kezdte nyugtalanítani, így hirtelen megkérdezte: - Az orvos neked sem mondott semmit? Vagy talán elhallgatott valamit előlem? Sokáig volt lent, mielőtt hallottam volna elhajtani. Brodie ostobán meredt az asszonyra. Az agya lassan, közönyösen próbálta feldolgozni a kérdést, de nem talált megfelelő választ. - Tudni akarom, ha mondott neked valamit, James! - kiáltotta az asszony, rossz előérzettel küszködve. - Tudnom kell! Kérlek, mondd el! Egy szempillantás alatt megváltozott: nyugalma, bágyadtsága eltűnt, helyét zavarnak és aggodalomnak adva át. Brodie korábban úgy lépett be a szobába, hogy nem volt határozott elképzelése, miképpen fog a helyzethez viszonyulni. Nem volt benne együttérzés, nem volt kidolgozott taktikája, és így most képtelen volt hazudni. Zavart volt, és úgy érezte magát az ágyon fekvő törékeny, elnyűtt alak előtt, mint egy csapdába esett állat. Hirtelen elfutotta a düh. - Mit érdekel engem, hogy mit gondol? - hallotta saját hangját. - Egy ilyen ember akkor is azt mondaná, hogy a halálodon vagy, ha a fogad fájna! Nem tud semmit... Még a semminél is kevesebbet! Már mondtam, hogy elhívom hozzád Lawrie-t! Dühös, rosszul megválasztott szavai úgy érték Mammát, mint a villámcsapás. Azonnal tudta, teljesen biztosan tudta, hogy betegsége halálos. Megborzongott, és szemét a félelem köde felhőzte be, az elmúlás opálos hályogának halvány előfutára. - Szóval azt mondta, hogy haldoklom? - kérdezte remegő hangon. Brodie az asszonyra meredt, és szinte tombolt benne a düh a lehetetlen helyzet miatt, amibe belekényszerült. Mérges szavak patakzottak a szájából. - Egy pillanatra sem bírod elfelejteni azt a szélhámost? - kiabálta. - Az ember azt hinné, hogy ő maga a Mindenható, ha téged hallgat. Ő sem tud mindent! Ha ő nem tud meggyógyítani, nem számít! Vannak más orvosok is Levenfordban! Miért kell ilyen nagy felhajtást csapni körülötte? - Értem. Teljesen világos - suttogta az asszony. - Nem csapok többé semmiféle felhajtást. Némán nézett egyszerre a férjére és mögé; tekintete mintha áthatolt volna a keskeny szoba falain, valahová a messzi távolba meredt. Hosszú hallgatás után, mintha magában beszélne, így szólt: - Számodra nem leszek nagy veszteség, James. Öreg és fáradt vagyok. Suttogva folytatta: - De Matt, drága fiam, téged hogyan hagyjalak itt? Némán a fal felé fordult, mintegy bezárkózva gondolatai világába. Brodie egy ideig ott állt, mogorva arccal, a homlokát ráncolva nézte a mozdulatlan alakot, majd megfordult, és súlyos léptekkel elhagyta a szobát.
Tizenkettedik fejezet Az augusztusi nap szikrázó sugarai áttörték az elvonuló zápor utolsó cseppjeinek áttetsző függönyét, párás derengésbe borítva a főutcát, miközben a szél, amely elhajtotta a bodros szélű, tömör felhőket a nap elől, aranyos ragyogás kíséretében más tájak felé szállította az esőt. - Esik az eső, süt a nap! Esik az eső, süt a nap! - kántálta egy fiúkból álló csoport, ahogy végigrohant a száradó utcán, útban a Leven felé, fürdeni. - 181 -
- Nézzétek! - kiáltotta egyikük fontoskodva. - Szivárvány! Ezzel felmutatott az égen kibontakozó tökéletes ívre, amely mint egy női kosár színes szalaggal betekert füle, ott csillogott a levegőben. Mindenki megállt, és a szivárványt nézte. Tekintetüket elszakították a földtől, és az égre meredtek, bólintottak, jókedvűen mosolyogtak, örömkiáltásokat hallattak, és átkiabáltak egymásnak az utca túloldalára. - Csodálatos! - Nézzétek azokat a fantasztikus színeket! - Az öreg Couper csicsás kocsirúdja a nyomába sem érhet! A hirtelen jött, váratlan jelenség jókedvre derítette őket, gondolataikat önkéntelenül is olyan síkra terelte, amely messze fölötte állt mindennapi kis gondjaiknak, és amikor ismét lenéztek, a csodálatos, szikrázó ív képe velük maradt, színes fényekbe vonva az egész előttük álló napot. A Winton Címer ajtaján James Brodie lépett ki a szikrázó napsütésbe. Nem látott ő sem szivárványt, sem mást, csak ment, szemébe húzott kalappal, lehajtott fejjel, zsebredugott kézzel, és bár legalább egy tucat szempár követte, nem köszönt senkinek. Ahogy súlyos léptekkel haladt, mint egy csatamén, érezte, hogy „azok” - a figyelő, leskelődő alakok - kíváncsian merednek rá, és noha nem törődött velük, tudta, hogy ő áll érdeklődésük középpontjában. Az elmúlt hetekben úgy tűnt, hogy őt és halódó boltját valami különös és természetellenes figyelem övezi a városban, és egyes polgárok, akik közül némelyeket ismert, másokat nem, azért sétálgatnak a boltja előtt, hogy kíváncsiságukat nem is leplezve bebámuljanak az ajtón. A fejében kavargó homályon keresztül úgy képzelte, hogy ezek az üres, fürkésző pillantások őt gúnyolják. „Csak hadd bámuljon a sok disznó! kiáltotta magában. - Felőlem ki is eshet a szemük! Adok nekik valamit, amit bámulhatnak!” Vajon tudják, kérdezte magától keserűen, miközben folytatta útját, hogy ünnepel - az utolsó napját ünnepli a boltban? Vajon tudják, hogy most mondott fekete humorú tósztot élete csődjére? Komoran elmosolyodott, arra gondolva, hogy a mai napon megszűnik kalaposnak lenni, hamarosan utoljára lép ki az irodájából, végérvényesen és visszafordíthatatlanul bevágva maga mögött az ajtót. Paxton az utca túloldalán így szólt a szomszédjához: - Nézze csak, ott megy Brodie! Egy ideig együtt bámulták a másik járdán haladó nagydarab férfit. - Tudja, már majdnem sajnálom - folytatta Paxton -, nem áll jól neki ez a lecsúszás... - Igen - értett egyet a másik -, nem az a fajta ember, aki tönkre szokott menni. - Az ereje és elszántsága ellenére van benne valami ügyetlenség és tehetetlenség - mondta Paxton. - Ez félelmetes csapás volt a számára. Látja, mennyire meghajlott a válla? Mintha valami óriási súlyt cipelne rajta. A szomszéd megrázta a fejét. - Nem, én nem így látom! Azok után, ahogy viselkedett, ez szinte elkerülhetetlen volt. Amit nem állhatok benne, az a sötét rátartisága és büszkesége, amely mint valami betegség, egyre inkább elhatalmasodik rajta, és amelynek nincs semmi alapja. Ha most úgy láthatná magát, ahogy mások látják, akkor talán egy kicsit meghunyászkodna. Paxton furcsán nézett a másikra. - A maga helyében én nem beszélnék így róla! - mondta lassan. - Veszélyes dolog akár suttogva is rosszakat mondani James Brodie-ról, mostanában pedig különösen. Ha a fülébe jutna, darabokra tépné magát. - Úgysem hall minket! - mondta a másik kényelmetlenül feszengve, majd hozzátette: Megint ivott, látszik rajta. Van, akit a balszerencse észhez térít, de az ő esetében ez éppen fordítva történik... Mindketten megfordultak, és a távolodó alak után bámultak. Paxton szólalt meg elsőként. - Nem hallott mostanában valamit a feleségéről? Hogy van? - Egyetlen szót sem! Ha jól tudom, egy ideje senki sem látta. Néhány asszony a gyülekezetből süteményt akart vinni neki, Brodie azonban kiment eléjük a kapuba, és onnan nem engedte beljebb őket. A süteményt pedig a fülük hallatára kezdte ócsárolni. - Komolyan? Vele aztán nem lehet ujjat húzni! - kiáltotta Paxton, majd némi hallgatás után megkérdezte: - Ugye, az asszony rákos, John? - Azt mondják. - 182 -
- Micsoda szerencsétlenség! - jegyezte meg a másik, miközben indulni készült. - Szörnyű dolog, de nem sokkal rosszabb annak a szerencsétlen asszonynak, mint testben és lélekben egy olyan emberhez láncolva élni, mint James Brodie. Brodie ekkor lépett be a boltja ajtaján: léptei visszhangzottak a csaknem teljesen üres helyiségben, ahol csupán az árukészletének egy része maradt, mivel a többit Soper a tartozás fejében eladta. A kisegítő fiú végleg eltűnt, így most már teljesen egyedül volt a kopár, szomorú, sivár helyen, ahol a polcokon álló megmaradt dobozokat vékony pókháló vonta be, néma jeleként annak a sorsnak, amelyre az üzlete jutott. Most, ahogy ott állt a lepusztult bolt közepén, önkéntelenül is benépesítette a múlt alakjaival, amikor még virágzott az üzlet, és ő peckesen járkált fel-alá, figyelemre sem méltatva az egyszerűbb vevőket, egyenlőként kezelve a fontosabb vagy előkelőbb személyeket. Egyszerűen érthetetlen volt számára, hogyan válhattak ezek az emberek árnyékká, akik csupán a képzeletében élnek, és miként lehet, hogy többé nem beszélget és tréfálkozik velük ebben a helyiségben, amelyben húsz éven keresztül a napjait töltötte. A bolt ugyanaz a bolt volt, ő pedig ugyanaz az ember, ezek a személyek azonban lassan, titokzatos módon elhúzódtak tőle, csak szomorú, anyagtalan emléküket hagyva hátra. Az a néhány régi, a vidéki felső középosztályhoz tartozó vevő, aki még ragaszkodott hozzá, csak meghosszabbította hanyatlása keservét, és most, hogy elérkezett a vég, heves harag és bánat lett úrrá rajta. Alacsony homlokát erősen ráncolva eredménytelenül próbált rájönni, hogyan is történhetett mindez, hogyan mehetett végbe ez a különös, elképzelhetetlen változás. Valamiképp ő is hibás! Hatalmas mellkasából önkéntelen, hangos sóhaj szakadt fel, majd mintha haragudna érte önmagára, és megvetné a gyengeség eme jelét, ajka felhúzódott az ínyéről, hangosan megcsikordult a foga, és lassan bement az irodájába. Sem levél, sem újság nem hevert az asztalán, lenéző figyelmére várva; mindent vastagon borított a por. Ahogy azonban ott állt az elhanyagolt irodában, mint egy reménytelen ügy vesztes vezére, sajnálkozásába enyhe megkönnyebbülés vegyült, és rájött, ezzel most túl van a legrosszabbon, és valahára véget ért az igazságtalan harc. A pénz, melyet háza elzálogosításával szerzett, elfogyott, és bár az utolsó fityingig visszafizette, forrásai mostanra teljesen elapadtak. Legalább teljesítette kötelezettségeit, gondolta, senkinek sem tartozik egyetlen pennyvel sem, és ha tönkre is megy, sikerült elkerülnie a fizetésképtelenség megszégyenítő menedékét. Leült a székére, nem törődve a porral: valójában alig vette észre a felszálló felhőt, amely vékony rétegével rátelepedett az öltözékére - egy ideje szinte egyáltalán nem adott a külsejére. Borostás volt, szeme vadul villogott az arcát borító fekete szőrzetben; körmeit tövig rágta, csizmája piszkos volt és fénytelen, nyakkendője, amelyről hiányzott a megszokott dísztű, félig megkötve lógott, mintha hirtelen támadt légszomjtól vezérelve, egyetlen rántással kioldotta volna. A ruhája is rendetlen volt, mintha csak azért dobálta volna magára, hogy legyen rajta valami. Mostanában tényleg nem érdekelte semmi más reggelente, csak hogy minél hamarabb elhagyhassa a házat, melyet áthatottak a váratlan és zavaró fájdalomkiáltások, ahol rendetlenség és zűrzavar uralkodott, mely tele volt mosatlan edényekkel és gyógyszerszaggal, ahol a hányingerrel küszködve igyekezett legyűrni a rosszul elkészített és rendetlenül tálalt ételt, ahol lépten-nyomon belebotlott gyászos képű fiába és ügyetlen, öreg anyjába. Ahogy ott ült, hirtelen benyúlt a belső zsebébe, és óvatosan előhúzott egy fekete, lapos üveget, majd továbbra is maga elé meredve, anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna az üvegre, erős fogait belemélyesztette a dugóba, és vastag nyakának gyors rántásával ki, húzta. Az éles, pukkanó hang megtörte a helyiségben uralkodó csendet. Az üveg nyakát a szájához illesztette, és könyökét lassan megemelve hosszan kortyolt az italból, majd hangosan beszívta a levegőt a fogai között, letette az üveget maga elé az asztalra és ráfüggesztette a tekintetét. Nancy töltötte meg a számára! A szeme egy pillanatra felcsillant, mintha az üveg a lány arcát tükrözné. Rendes lány ez a Nancy, gondolta, ragyogó fénysugár mélabújában, enyhülés depressziójában: az őt ért csapások ellenére sosem fogja elhagyni, ragaszkodik hozzá, bármi történjék is. Megpróbált bepillantani a ködös jövőbe, próbált terveket szőni, eldönteni, mihez fog kezdeni, ez azonban lehetetlennek bizonyult, mivel gondolatai abban a pillanatban messzire kalandoztak. Ifjúkora futó látomásai bukkantak fel előtte - egy fiú mosolya, aki a játszótársa volt, a forró, napsütötte kőkerítés, amelynek repedéseiben dongóra vadásztak, a puskapor szaga, amikor az első nyulát lőtte; hallotta a kasza suhogását, az örvösgalambok turbékolását, egy falusi öregasszony éles nevetését. - 183 -
Megrázta a fejét, igyekezve elhessegetni a látomásokat, majd ismét meghúzta az üveget, tekintettel az ital nyújtotta enyhülésre. Kezdett jobb kedvre derülni: szája gúnyos mosolyra húzódott, és „ők”, a kritikusok, a gondolataiban állandóan jelenlévő ellenségek megvetendőbbé és szánalomra méltóbbá váltak, mint valaha. Hirtelen ragyogó ötlet hasított a fejébe: hangosan és gúnyosan felnevetett. Most, hogy rajta az egész város szeme, és mindenki az ő balszerencséjén csámcsog, azt várva, hogy hajlott háttal eloldalog bukása helyszínéről, majd megmutatja nekik, hogyan néz szembe James Brodie a bajjal! Megfelelő befejezést fog biztosítani távozásához, méghozzá olyan látvánnyal, amitől tágra nyílik a kíváncsiskodók szeme! Gyors mozdulattal felhajtotta a maradék whiskyt. Nagyon elégedett volt, hogy az agya használható ötlettel szolgált, és végre tehet valamit, bármilyen szélsőséges legyen is az. Heves mozdulattal felállt, hátralökte a székét, kiment a boltba, ahol ellenséges szemmel végignézett a polcokon sorakozó, még megmaradt dobozokon, aztán nekiállt tartalmukat a földre borogatni. Ahhoz sem volt türelme, hogy rendesen kinyissa a dobozokat, inkább darabokra szaggatta őket, olyan vad dühvel, mintha az ellenségeit tépné széjjel. Hamarosan az egész boltot betöltötték a repkedő kartonpapír-darabkák, amelyek vastag rétegben, frissen hullott hóként borították a padlót. Mikor aztán ilyen durván megszabadított minden dobozt a tartalmától, karjába gyűjtötte a kalapokat, és diadalinasan boltja ajtajához vonult. Vad mámor kerítette hatalmába. Mivel a kalapok már úgysem érnek semmit a számára, megszabadul tőlük, ingyen szétosztja őket, bosszút áll a szomszédban tanyázó ellenségein, egy időre tönkreteszi az üzletüket, és ez a nemes, nagyvonalú tette lesz az utolsó, amire a város népe emlékezni fog. - Tessék! - kiáltotta. - Ki kér egy kalapot? A whisky lerombolta önmérsékletének minden korlátját, és eme cselekedetének ostoba különcsége fantasztikusnak és csodálatraméltónak tűnt a szemében. - Itt a nagy lehetőség! - ordította vicsorogva. - Jöjjenek közelebb, kedves, tiszteletreméltó, jóindulatú hölgyeim és uraim, és nézzék meg, mit ajánlok önöknek! Majdnem dél volt, és az utca nyüzsgött az emberektől. Egy csapat utcakölyök azonnal odasereglett elé, valami szórakoztató látványosságban reménykedve, és lassan a polgárok is kezdtek gyülekezni, némán, hitetlenkedve, ugyanakkor jelentőségteljes pillantásokat vetve egymásra. - Ma olcsó a kalap! Jóval olcsóbb, mint a panoptikumban! - ordította Brodie, ahogy a torkán kifért, remélve, hogy a szomszédban is meghallják a szellemességet. - Ingyen adom a kalapokat! Akkor is kapnak belőle, ha nem kérnek! Azzal kezdte szétosztani a fejfedőket a bámészkodók között. Úgy történt, ahogy mondta, semmiért valamit, és az emberek elképedve, ostoba mosollyal elfogadták az ajándékot, amelyre nem vágytak, és amelyet talán sosem fognak használni. Féltek visszautasítani, Brodie pedig, látva helyzetének fölényét, kárörvendően vigyorgott, és szúrós pillantásával még inkább zavarba hozta azt, aki a szemébe nézett. A lelke mélyén lapuló primitív, állatias vágy végre kielégült. Elemében érezte magát: emberek vették körül, akik szinte csüggtek minden szaván és mozdulatán, akik tátott szájjal és - ő úgy képzelte - csodálattal bámultak rá. Kiszámíthatatlan vadsága miatt senki nem mert nevetni, néma csendben nézték, készen arra, hogy elfussanak, ha hirtelen ámokfutásba kezdene közöttük. Úgy álltak ott, mint megbabonázott bárányok a hatalmas farkas előtt. A kalapok egyszerű kiosztása azonban egy idő után kezdett unalmassá válni, és valami kevésbé visszafogott, féktelenebb cselekedetre vágyott. Nekilátott tehát a karjában tartott fejfedőket a tömeg szélén szájukat tátóknak kidobálni, aztán vadul hozzávágott néhányat a közelebb állókhoz. Hirtelen eszelős gyűlöletet érzett minden rámeredő, fehér arc iránt: mindenki az ellenségévé vált, és minél jobban megvetette őket, annál kíméletlenebbül vagdosta hozzájuk a kalapokat, arra vágyva, hogy fájdalmat okozzon nekik. - Itt van, tessék! Fogják! - ordította. - Én örökre végeztem velük! Nincs szükségem ezekre az átkozott vackokra, annak ellenére, hogy sokkal olcsóbbak és jobbak, mint amilyet a szomszédban kapnak! Jobbak és olcsóbbak! - ismételgette üvöltve. - Ha eddig nem kellett, most majd gondoskodom róla, hogy kelljen! A bámészkodók ijedten visszahúzódtak a heves támadás elől, és ahogy kezdtek szétszóródni, vissza-visszanézve, Brodie hangja puskaropogásként követte őket. - Hagyjam abba? - ordította. - Átkozott legyek, ha megteszem! Mi az, nem kellenek a szép kalapok, hogy így menekülnek? Életük nagy lehetőségét szalasztják el! - 184 -
Élvezte a felháborodást, amit erőszakosságával keltett, és amikor már senki sem maradt körülötte, megragadott egy kalapot a karimájánál fogva, és teljes erejéből a lejtős utca vége felé hajította. A szél azonnal belekapott, és vidáman kergette maga előtt, amíg egy távoli járókelő lába meg nem akasztotta. - Ez jó dobás volt! - röhögött Brodie. - Kiválóan célzok! Itt van még, és még egy! Hamarosan mindenféle formájú és színű kalapok töltötték meg az utcát, táncoltak, pörögtek, vadul ugráltak és gurultak lefelé a dombon. Olyan volt, mintha egy hirtelen lecsapó hurrikán elsodorta volna egy csomó ember fejfedőjét: Levenford főutcájának még sosem volt része ilyen elképesztő és páratlan látványban. A készlet azonban lassan kimerült, és Brodie, hatalmas mancsában a megmaradt lövedékkel, megállt. Az utolsó darab egy összelapítható szalmakalap volt, és úgy érezte, formája és keménysége miatt meg kellene nézni, kit céloz meg vele. A szeme sarkából hirtelen Perry, régi segédje sápadt arcát pillantotta meg, amint a szomszédos bolt ajtaján kukucskál kifelé. Szóval még mindig ott van, gondolta Brodie. A patkány, aki a bőrét mentve elmenekült a süllyedő hajóról: a Mungo Panoptikum jóképű alkalmazottja! Villámgyors mozdulattal a rémült arc felé hajította a lapos tányért. A kemény, csipkézett karima pontosan szájon találta Perryt, kiverve az egyik fogát, és a döbbent fiatalember szinte visszaájult a boltba. A vér láttán Brodie diadalmasan felüvöltött. - Na, ezt megkaptad, te viaszbábu-felügyelő! Ezzel már régen tartoztam neked! Úgy érezte, tette kitűnő és méltó befejezése volt a ritka és látványos bemutatónak. Karját lelkesen meglengette a levegőben, és széles vigyorral visszatért a boltjába. A helyiség, a darabokra szaggatott dobozoktól eltekintve, most már tényleg üres volt, és Brodie mosolya lassan görcsös vicsorrá merevedett; azonban nem hagyta, hogy gondolatai elkalandozzanak. Átgázolva a papírhulladékon bement az irodájába, és folytatva a pusztítást, kirángatta a fiókokat az asztalból, az üres whiskysüveget hozzávágta a falhoz, majd egyetlen erőteljes mozdulattal felborította a nehéz íróasztalt. Dühödt elégedettséggel megszemlélte a művét, majd leakasztotta a kulcsot az ablak alatti kampóról, fogta a sétapálcáját, fejét magasra tartva kisétált a boltból, és bezárta maga mögött az ajtót. Ez utóbbi művelet hatására hirtelen a teljes véglegesség érzése kerítette hatalmába, és a kulcs nevetségesen feleslegesnek tűnt. Amint kihúzta a zárból, hosszú másodpercekig ostobán meredt rá, majd gondolt egyet, meglódította, és áthajította a tetőn. Fülét hegyezve hallgatózott: a távolból halk csobbanás hallatszott, ahogy a kulcs elmerült az épület mögötti folyóba. Úgy jutnak be a boltba, ahogy akarnak, gondolta. Ő mindenesetre végzett vele. Hazafelé menet még mindig nem tudott vagy nem akart gondolkodni, így továbbra sem volt a leghalványabb fogalma a jövőt illetően. Van egy szép, nagy kőháza, amit karban kell tartani, súlyos jelzáloggal, egy öreg, szenilis anyja, egy beteg felesége és egy mihaszna fia, akiket el kell tartani, valamint egy kislánya, akit taníttatni kell. Azonban, eltekintve a ténytől, hogy egészséges és olyan testi erővel büszkélkedhet, ami ahhoz is elég, hogy egy fát tövestől kitépjen a földből, szinte semmiféle anyagi forrással nem rendelkezik családja ellátásához. Gondolatai nem pontosan ilyen sorrendben követték egymást, de a végeredmény ez volt: helyzetének bizonytalansága mázsás súlyként nehezedett a vállára. Főleg az zavarta, hogy teljesen üres a zsebe, és ahogy közeledett a házhoz, és megpillantotta a kapu előtt az ismerős lófogatot, ismét elsötétült az arca. - A fene egye meg! - motyogta. - Már megint itt van? Mit gondol ez, hogy fogom kifizetni az átkozott számláját? Dr. Lawrie járművének látványa mintha ismét katasztrofális anyagi helyzetére figyelmeztette volna. Gondolta, csendben besurran a házba, megpróbálva elkerülni az unalmas találkozást az orvossal, ezért annál bosszúsabb lett, amikor az ajtóban csaknem beleütközött Lawrie-ba. - Meglátogattam a kedves feleségét - közölte az orvos színlelt szívélyességgel. Alacsony, kövér férfi volt, pufók arccal, piros szájjal és apró, erélytelen állát erősítő császári körszakállal, ami egyáltalán nem illett hozzá. - Tudja, igyekszem tartani benne a lelket: mindent meg kell tennünk, ami csak lehetséges! Brodie némán nézett az orvosra, és komor tekintete élesebben beszélt minden szónál: „És mi haszna van belőle az asszonynak, te üres szélzsák?”
- 185 -
- Attól tartok, javulásról nem számolhatok be - folytatta Lawrie sietve, mivel kezdte magát kellemetlenül érezni Brodie kemény tekintete alatt. - Sajnos azt kell mondanom, hamarosan itt a fejezet vége. Mindig ezzel a banális hasonlattal jelezte a halál közeledtét. Megjátszott szomorúsággal csóválta a fejét, és rezignált sóhaj kíséretében megsimogatta gyér szakállát. Brodie undorral figyelte a fontoskodó emberke mesterkélt mozdulatait, és bár nem bánta meg, hogy Renwick helyett őt bízta meg felesége kezelésével, egyáltalán nem tévesztette meg az orvos színjátéka. - Már hosszú ideje ugyanezt mondogatja! - mordult fel Brodie. - Maga és a hülye fejezetei! Szerintem semmivel sem tudja jobban, hogy mi fog történni, mint bárki más. Kezdek belefáradni! - Tudom, tudom, Mr. Brodie! - vágta rá Lawrie, kis, megnyugtató kézmozdulatokkal kísérve szavait. - Teljesen érthető a rosszkedve! Pontosan nem tudjuk megmondani, mikor fog bekövetkezni a szomorú esemény. Nagyon sokban függ a vér reakciójától - ez mindennek a lényege, a vér reakciója, tekintettel a korpuszkulák viselkedésére. A korpuszkulák néha erősebbek, mint gondolnánk. Igen, a korpuszkulák néha fantasztikus dolgokra képesek! Azzal a tudományos műveltségéből adott kis bemutatóval elégedetten ismét megsimogatta szakállát, és tudálékosan nézett Brodie-ra. - Elmehet a korpuszkuláival a pokolba! - felelte Brodie ingerülten. - Annyit segített a feleségemnek, mint a lábam! - Ugyan már, Mr. Brodie - mondta Lawrie félig felháborodott, félig békítő hangon -, ne sértegessen! Minden áldott nap itt vagyok, és minden tőlem telhetőt megteszek. - Akkor tegyen még többet! Végezzen vele, és legyünk már végre túl a dolgon! - vágott vissza Brodie, majd hirtelen sarkon fordult, és bement a házba, otthagyva a döbbent, tátott szájjal utána bámuló orvost. A házba lépve Brodie ingerültsége tovább fokozódott, amikor - figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy jóval korábban ért haza a szokásosnál - látta, hogy az ebédje még nem készült el. Hangosan szidni kezdte az anyját, aki hajlott háttal forgolódott a mosogatókonyhát elborító mocskos edények, krumplihéjak és koszos vízzel teli vödrök között. - Öreg vagyok én már ehhez, James - felelte a vénasszony remegő hangon. - Nem tudok már olyan fürgén mozogni, mint régen... Különben is, feltartott az orvos. - Akkor húzzon bele - mordult rá Brodie -, éhes vagyok! Nem volt gusztusa leülni ebben a káoszban, és sötét hangulata visszatértével úgy döntött, hogy kihasználja az ebéd előtti időt, meglátogatja a feleségét - a kedves feleségét, ahogyan Lawrie nevezte -, és elújságolja neki az üzlettel kapcsolatos hírt. - Egyszer úgyis meg kell tudnia - motyogta az orra alatt. - Minél hamarabb, annál jobb! Ez olyan újság, amit nem lehet tartogatni. Egy ideje igyekezett elkerülni a felesége szobáját, és mivel már két napja nem járt nála, gondolta, az asszony annál jobban fog örülni a meglepetésnek. - Nocsak - mondta halkan, amint belépett a szobába -, látom még mindig itt vagy! Idejövet összefutottam az orvossal, aki kiváló hírrel szolgált a véredben lévő korpuszkulákkal kapcsolatban... Azt mondja, rendkívül szívósak. Az asszony nem mozdult férje beléptekor, csak szemének villanása jelezte, hogy még életben van. Az eltelt hat hónap során, mióta ágyba kényszerült, rémisztően megváltozott. Ha most olyasvalaki látta volna, aki nem követte nyomon napról napra történő hanyatlását, testének fokozatos elsorvadását, biztosan nem ismert volna rá, pedig már akkor is sovány és beteges volt. Teste a vékony takaró alatt szinte már csak egy csontváz volt, döbbenetesen magasra kiugró csípőcsonttal. Karjának és lábának hosszú, vékony csontjait csupán a löttyedt bőr borította, arcán ezzel szemben úgy feszült ez a bőr, mint a száraz pergamen, mélyedésekkel a szeme, az orrlyukai és a szája számára. Ajka sápadt volt, cserepes, és apró, száraz bőrcafatkák lógtak a szélén. Beesett arca fölött homloka aránytalanul és természetellenesen előreugrott, néhány szál ősz és kócos haj tekergett rajta. Erőtlensége annyira nyilvánvaló volt, hogy az is megdöbbentőnek tűnt, hogy egyáltalán levegőt tud venni. Nem válaszolt férje szellemesnek szánt megjegyzésére, csak nézett rá, szemében valami olyan kifejezéssel, amit a férfi nem értett. Úgy tűnt, többé nem tud olyat mondani, amivel megsebezhetné a feleségét. - 186 -
- Megvan mindened? - kérdezte fojtott hangon, figyelmességet színlelve. - Minden, amire ezeknek a te korpuszkuláidnak szüksége lehet? Gyógyszered van bőven, úgy látom. Egy, kettő, három, négy - számolta az üvegeket -, négy különböző orvosság! A változatosság valószínűleg jót tesz, de ha ilyen ütemben iszod ezeket a löttyöket, újabb kölcsönt kell felvennünk a kedves glasgow-i barátaidtól. Mélyen az asszony szemében, halott testének egyetlen apró részében, amely még tükrözte az érzelmeit, újra felszakadt egy kis seb, és esedezve nézett a férjére. Öt hónappal ezelőtt kétségbeesésében kénytelen volt beszámolni Brodie-nak a felvett kölcsönről, és bár a férfi időközben már rendezte a tartozást, azóta egyetlen percre sem hagyta, hogy felesége megfeledkezzen a dologról: száz különböző módon, a leglehetetlenebb összefüggésekben, újra és újra beleszőtte mondanivalójába. Az asszony siralmas állapota sem indította meg, mivel mostanra minden együttérzés kiveszett belőle, és úgy érezte, felesége örökre a nyakán marad. - Bizony - folytatta nyájas hangon -, nagyon ügyesen iszod az orvosságokat! Legalább olyan jó vagy benne, mint más emberek pénzének az elköltésében! Hirtelen témát váltott. - Láttad ma már a te nagy, okos fiadat? - kérdezte komoran. - Ó, szóval láttad! - folytatta, kiolvasva az asszony szeméből ki nem mondott válaszát. Örömmel hallom. Azt hittem, még mindig az ágyában heverészik, de látom, tévedtem. A földszinten nincs. Mostanában nem volt szerencsém találkozni vele. Férje gúnyolódása hallatán végre megszólalt az asszony, cserepes ajkaival nehezen formálva a szavakat. - Matt nagyon rendes hozzám. - Nos, csak visszaadja a kölcsönt - jegyezte meg Brodie józanul. - Csodálatos anyja voltál. Nevelésed eredménye mindkettőtöknek dicséretére válik. Hirtelen elhallgatott, ráébredve az asszony gyengeségére, és bár fogalma sem volt, miért beszél vele így, képtelen volt lerázni magáról az évek hosszú során megcsontosodott szokását, hajtotta továbbá saját keserűsége és balszerencséje. Halk, rekedt hangon folytatta: - Nagyon ügyesen felnevelted a gyerekeidet! Ott van Mary: mi többet kívánhat az ember a lányának, mint ami belőle lett? Nem tudom pontosan, hogy hol van, de biztos vagyok benne, hogy nem hoz rád szégyent. Észrevette, hogy a felesége mondani akar valamit, és elhallgatott. - Én tudom, hol van - suttogta az asszony lassan. Brodie gyanakodva meredt rá. - Igen, tudod, hogy Londonban van, és ez minden, amit tudunk róla - és a legtöbb, amit valaha is tudni fogunk. Az asszony megmozdította aszott kezét, mely mozgásra képtelennek látszott, és felemelve a takaróról elhallgattatta a férjét. Aztán, miután karja visszahanyatlott, elhaló hangon, többször szünetet tartva így szólt: - Nem szabad haragudnod rám, és nem szabad haragudnod rá sem! Levelet kaptam Marytől. Rendes lány... Még most is az. Sokkal tisztábban látom, mi az, amit rosszul csináltam vele kapcsolatban. Szeretne látni engem, James, és én is... én is szeretném látni, mielőtt meghalok. Amint kimondta az utolsó szót, megpróbált könyörgő, békítő mosolyt küldeni a férje felé, vonásai azonban merevek és kifejezéstelenek maradtak, csupán a szája nyílt meg kissé, szánalmas, torz grimaszra húzódva. Brodie homloka lassan elvörösödött. - Hogy merészelt írni neked? - hörögte. - És te hogy merészelted elolvasni? - Renwick doktor az utolsó látogatása után írt Marynek Londonba, és közölte vele, hogy... hogy már nem sokáig élek. Figyelemmel kíséri Mary sorsának alakulását. Aznap reggel azt mondta nekem, hogy Mary - az én lányom - nagyon bátor, és ártatlan volt abban, ami történt vele. - Ő is bátor ember, hogy ki merte mondani ezt a nevet az én házamban! - vágott vissza Brodie fojtott hangon. Nem kiabálhatott és dühönghetett az asszony jelenlegi állapota mellett, és a lelkiismeretfurdalás valami halvány árnyéka visszatartotta attól is, hogy még jobban leszidja a feleségét, annyit azonban keserűen hozzátett: - 187 -
- Ha tudtam volna, hogy a hátam mögött szervezkedik, kiloccsantottam volna az agyát, mielőtt kilép az ajtón! - Ne mondj ilyet, James! - kérte az asszony. - Most már egyszerűen képtelen vagyok elviselni a durvaságot! Azt hiszem, szürke és haszontalan volt az életem. Sok minden van, amit meg kellett volna tennem, és nem tettem meg, Maryt azonban mindenképpen látnom kell, hogy rendezzem a dolgot közötte és közöttem! Brodie olyan erősen szorította össze az állkapcsát, hogy az izmok nagy, kemény csomókba ugrottak össze a füle alatt. - Szóval látnod kell! - vicsorogta. - Ez nagyon, nagyon megható! Szerinted el kellene ájulnom ennek a csodálatos kibékülésnek a gondolatára? Lassan megrázta a fejét. - Nem, nem asszony! A sírnak ezen az oldalán nem fogod látni a lányodat, és azért is haragudni fogok, ha a túloldalon találkozol vele! Sosem fogod látni! Soha! Mrs. Brodie nem válaszolt: magába fordult, elzárkózott a külvilágtól és a férjétől. Szemét hosszú ideig a mennyezetre szegezte. A szobában néma csend volt, eltekintve egy bogárka álmosító zümmögésétől, amely az éjjeliszekrényen álló váza körül keringett. A vázában lonc illatozott, melyet Nessie szedett az édesanyjának. Hirtelen Mamma egész teste megrázkódott. - Nos, James - sóhajtotta -, ha így akarod, akkor így lesz... Mindig is így volt, de tudnod kell, hogy nagyon, de nagyon szerettem volna látni. Voltak idők - folytatta, lassan és nagy erőfeszítéssel formálva a szavakat -, amikor ez az egész betegség olyan volt, mint a várandósság - nehéz és keserves -, és a gondolataimat Mary gyermekére terelte, akit ő nem is láthatott. Ha életben marad, szerettem volna a gyermeket ezekben a karokban tartani... - reménytelen pillantást vetett a takarón heverő karjára, amelyek már egy csészét is alig bírtak el. - Isten azonban másképp akarta. - Ne érzelgősködj itt nekem! - mordult rá Brodie. - Nincs elég bajod a saját gyerekeiddel anélkül is, hogy előrángatnád... annak az emlékét? - Csak egy gondolat volt - suttogta az asszony -, amilyenből rengeteg támadt ez alatt a hat hónap alatt, amióta itt fekszem. Mintha több éve lenne már! Fáradtan behunyta a szemét, és szinte teljesen megfeledkezett a férjéről, amint a látomások, melyekről beszélt, ismét megrohanták. A lonc édes illata visszarepítette az időben, és ismét otthon volt édesapja farmján. Látta az alacsony, fehérre meszelt falú épületeket, a házukat és a hosszú, tiszta istállót, amely a barátságos, rendben tartott udvar három oldalát alkotta. Látta vadászatból hazatérő apját, kezében egy vadnyúllal és néhány fácánnal. Később boldogan simogatta a madarak mellét borító sima, színes tollakat. - Legalább olyan kövérek, mint te - mondta az apja kedvesen mosolyogva -, de távolról sem olyan szépek! Tehát akkor még nem volt csúnya, és az alakja sem volt gúny tárgya! A következő pillanatban már az édesanyjának segített köpülni: figyelte a sárga vajdarabkákat, amint megjelennek a fehér tejben, mint megannyi a hótakaró alól előbukkanó, korai kankalin. - Ne olyan erősen, Margaret, kedvesem! - dorgálta az édesanyja gyors mozdulataiért. Hamar el fogsz fáradni! Tehát akkor még nem volt lusta, és senki nem nevezte ügyetlennek! Gondolatai boldogan játszadoztak a farmon: képzeletben meghempergőzött a frissen kaszált szénában, hallotta az állásaikban mozgolódó lovakat, arcát hozzásimította kedvenc kisbocija oldalához. Még a nevére is emlékezett: „Rosabel”... - Micsoda név egy tehénnek! - csúfolódott Bella, a fejőlány. - Miért nem nevezed el utánam, és kész? Mindennél erősebb nosztalgiahullám söpört végig a lelkén, amint eszébe jutottak azok a hosszú, forró délutánok, amikor a göcsörtös almafa törzsének támaszkodva heverészett és figyelte a napsütésben fürdő, hófehér gazdasági épületek fölött kék árnyakként cikázó fecskéket. Amikor egy alma lepottyant mellé, ő felvette és belemélyesztette a fogát: még most is érezte nyelvén az édessavanykás, frissítő ízt, mely kellemesen oltotta lázas szomjúságát. Aztán látta magát virágmintás muszlinruhában a Pownie-patak fölött magasodó kőrisfa mellett állni, és egy sötét hajú ifjú közeledett hozzá, akinek konokságát és erejét vonzónak találta. Lassan kinyitotta a szemét. - 188 -
- James - suttogta, miközben tekintete, valami felcsillanó reménnyel a mélyén, a férfiét kereste -, emlékszel arra a napra, amikor a Pownie-pataknál bogyókkal teli vörösberkenye-ágat fontál a hajamba? Emlékszel, mit mondtál akkor? Brodie elképedve meredt a feleségére: azt hitte, félrebeszél. Ő a tönk szélén áll, az asszony pedig valami harminc évvel ezelőtti vörösberkenyéről fecseg. A szája megrándult, miközben válaszolt: - Nem! Nem emlékszem, de kérlek, áruld el! Mrs. Brodie behunyta a szemét, mintha a távoli múlt kivételével mindent ki akarna zárni, és lassan így szólt: - Azt mondtad, hogy a vörösberkenye nem olyan szép, mint az én gyönyörű, göndör hajam. Amint a férfi önkéntelenül is az asszony gyér, ősz hajfürtjeire pillantott, melyek az arcát keretezték, hirtelen megrohanták az érzelmek. Igen, emlékezett arra a napra. Emlékezett a kis tisztás csendjére, a patak halk csobogására, a szikrázó napsütésre, de még a bokorra is, amelyről az ágat szakította: ismét látta a dús, göndör hajat, amelyben élénken piroslottak a bogyók. Megpróbálta elhessegetni a gondolatot, hogy ez a szerencsétlen teremtés, aki itt fekszik az ágyon, azon a napon a karjai közt pihent, és az ő szerelmes szavaira lágy, friss ajkával válaszolt. Nem, az nem lehet... És mégis! Az arca furcsán rángatózott, a szája lekonyult, miközben az érzés úgy ostromolta ellenállása kapuit, mint hatalmas áradat a vízzárógát gránitfalát. Szinte legyőzhetetlen vágyat érzett, hogy vakon, olyan kedves hangnemben, amilyet már húsz éve nem használt, azt mondja: - Emlékszem arra a napra, Margaret, és tényleg nagyon szép voltál... Szép és édes a szívemnek, akár egy virágszál. Azonban egyszerűen képtelen volt kimondani. Ilyen szavak sosem hagyhatják el a száját! Talán azért jött ebbe a szobába, hogy ostoba kedveskedéseket nyafogjon? Nem, arról akart beszámolni az asszonynak, hogy tönkrementek, és meg is mondja neki, a szokatlan gyengédséghullám ellenére, amely a hatalmába kerítette. - Öreg feleség, sírba viszel az emlékeiddel! - morogta merev arccal. - Hamarosan koldusbotra jutunk, majd akkor szórakoztass ilyesmikkel! Az asszony szeme azonnal kinyílt, és kérdőn, szorongva nézett a férjére, olyan tekintettel, ami ismét tőrként hatolt a másik szívébe. Ennek ellenére kényszerítette magát, hogy folytassa: tettetett vidámsággal bólintott. - Bizony! - kiáltotta. - Most már lassan ott tartunk! Nincs rád újabb ötven fontom. Ma utoljára zártam be magam mögött a bolt ajtaját. Nemsokára mindnyájan a szegényházban leszünk. Amint kimondta az utolsó szavakat, látta, hogy a felesége arca megváltozik, de valami ördögi impulzustól vezérelve, amit saját jelenlegi gyengesége gerjesztett, és ami annál erősebben támadott, minél biztosabb volt benne a szíve mélyén, hogy nem akar így beszélni, egészen közel hajolt az asszonyhoz, és folytatta: - Hallod? Az üzlet befuccsolt! Figyelmeztettelek egy évvel ezelőtt... Vagy az átkozott vörösberkenyebogyóid mellett erre már nem emlékszel? Tönkrementünk! Olyan nagy segítség voltál nekem, hogy ide jutottam melletted! Vége! Vége! Vége! Szavainak hatása azonnali volt, és borzalmas. Amikor értelmük eljutott az asszony agyáig, arcának sárga, pergamenszerű bőre elsápadt, vonásai eltorzultak és szörnyű rángatózásba kezdtek, mintha valami hirtelen jött hatalmas bánat megpróbálná életre kelteni a halott szöveteket, mintha a könnyek hasztalan igyekeznének előtörni testének beszáradt pórusaiból. A szeme hirtelen kitisztult és csillogni kezdett, s iszonyatos erőfeszítéssel felült az ágyban. Szavak tolultak a nyelve hegyére, de képtelen volt kimondani őket, homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, összefüggéstelenül dadogott, és maga elé tartotta a kezét. Aztán amikor az arca már szürke volt a megerőltetéstől, hirtelen megszólalt: - Matt! - kiáltotta éles, erőteljes hangon. - Matt! Gyere hozzám! Most már a karját is kinyújtotta, mintha cserbenhagyta volna a látása, és tovább kiabált, immár gyengébb, fátyolosabb hangon. - Nessie! Mary! Hol vagytok? James Brodie szeretett volna odalépni hozzá, azonnal odaugrani, de a lába szinte a padlóba gyökerezett; szája azonban beszédre nyílt, és a szavak, amelyek önkéntelenül kibuggyantak rajta, olyanok voltak, mint virágok egy kopasz, lombtalan fán. - 189 -
- Margaret! Asszony! Margaret, ne törődj azzal, amit mondtam! A felét sem gondoltam komolyan! A felesége azonban nem hallotta. Utolsó leheletével lassan így suttogott: - Miért kátrányozod szekered kerekeit, ó, Uram? Készen állok Hozzád menni! Ernyedten visszahanyatlott a párnára, majd a következő pillanatban görcsösen összerándult a sovány, aszott test, és nem mozdult többé. Úgy feküdt a hátán, két karját széttárva, felfordított tenyerének ujjait kissé behajlítva, mintha keresztre feszítették volna. Halott volt.
Tizenharmadik fejezet Brodie komoran végignézett a nappaliban összegyűlt és kényelmetlenül feszengő társaságon: tekintete átsuhant Nessie-n, Matthew-n és az anyján, türelmetlenül kikerülte felesége unokatestvéreit - Janet és William Lumdsent -, és végül megállapodott Mrs. William Lumdsenen. Alig egy órája temették el Margaret Brodie földi maradványait, és a vendégek, Brodie barátságtalan viselkedése ellenére ragaszkodva a szokásokhoz, visszatértek a házba a temetés után, hogy némi frissítőt kapjanak. - Nem adunk nekik semmit! - jelentette ki Brodie az anyjának aznap reggel. Felesége iránt érzett megkésett, pillanatnyi gyengédségéről már rég megfeledkezett, és előre dühöngött az asszony rokonságának látogatása miatt. - Nem akarom őket a házamban látni! A temetés után azonnal indulhatnak haza! Az öregasszony titokban egy élvezetes teázásban reménykedett, de fia megjegyzésének fényében módosított vágyain. - James - könyörgött -, legalább egy pohárka borral és egy falat süteménnyel kínáljuk meg őket, hogy ne érje szó a ház elejét! - Nekünk egy rokonunk sem él már, aki eljöhetett volna - morogta a férfi. - Mit érdekelnek engem az övéi? Bárcsak elküldtem volna őket a pokolba, amikor írtak! - Többen is jöhettek volna - békítgette az öregasszony -, azt azonban nem tehetjük meg, hogy nem adunk nekik semmit. Nem lenne rendes dolog! - Akkor adjon nekik, amit akar! - kiáltotta Brodie, majd hirtelen eszébe jutott valami, és hozzátette: - Rendben, megvendégeljük őket. Megetetjük a disznókat. Lesz valaki, aki segít magának! Most sötét élvezettel figyelte Nancyt, amint fürge léptekkel besiet, és tortával, aprósüteménnyel és borral kínálja a vendégeket. Brodie ismét önmaga volt, és valóságos szatíra volt számára, hogy Nancy szinte abban a pillanatban megjelent a házban, ahogy a feleségét kivitték: a két nő - a halott és az eleven - szinte a kapuban találkozott; gyors, titkos és bensőséges pillantást váltottak. - Gyerünk, Matt! - biztatta jelentőségteljesen a fiát, amint Nancy kissé zavartan egy pohár bort adott a fiú kezébe. - Fogd a poharat! Jót fog tenni a sok részvétfogadás után. Biztonságban vagy, én majd gondoskodom róla, nehogy a fejedbe szálljon. Undorral figyelte fia remegő kezét. Matt ismét szégyent hozott rá: teljesen összetört a sír mellett, szipogott és nyüszített Mamma rokonsága előtt, majd amint az első lapát föld ráhullott a koporsóra, hisztérikus zokogás kíséretében térdre vetette magát. - Nem csoda, hogy ennyire felzaklatta a dolog - jegyezte meg Janet Lumdsen kedves hangon. Kövér, nyugodt asszonyság volt, akinek hatalmas mellei szinte kibuggyantak nem éppen rá szabott fűzőjéből. Körbenézett az egybegyűlteken, és megjegyezte: - Meggyőződésem azonban, hogy a halál megváltás volt a számára. Biztos vagyok benne, hogy boldogabb ott, ahol most van. - Kár, hogy szerencsétlen teremtés nem kaphatott koszorút - mondta Mrs. William Lumdsen, megvető szipogással és fejrándítással kísérve megjegyzését. Szája feszes, lefelé görbülő vonalat képezett hosszú, hegyes, előreugró orra alatt; miközben elvett egy süteményt a tálcáról, alaposan megnézte magának Nancyt, majd lassan, jelentőségteljesen elfordította a fejét. - Egy temetés nem az igazi virágok nélkül! - tette hozzá határozott hangon. - Igen, a virágok megnyugtatóan hatnak az emberre - mondta Janet Lumdsen engesztelően. Különösen a nagy liliomok nagyon szépek... - 190 -
- Még sosem voltam olyan temetésen, ahol ne lett volna virág - vágta rá Mrs. Lumdsen csípős hangon. - A legutóbbi temetésen, amelyen részt vettem, külön hintó hozta a virágokat, és a sír mellett teljesen elborították a koporsót! Brodie szemrebbenés nélkül, mereven nézett az asszonyra. - Nos, hölgyem - szólt udvariasan -, remélem, önnek annyi virág lesz a temetésén, amennyit szeretne. Az asszony zavartan meredt Brodie-ra; nem tudta eldönteni, hogy a megjegyzést jókívánságként vagy sértésként értelmezze, így aztán parancsolón a férjéhez fordult segítségért. Az alacsony, sovány férfi, aki kényelmetlenül feszengett merev, fényes, fekete öltönyében, keményített ingmellében és fojtogató nyakkendőjében, ugyanakkor az ünneplő ellenére szinte árasztotta magából az istállószagot, azonnal megértette az ismerős pillantást, és kötelességtudón rákezdett: - A virágok valóban szépek egy temetésen... És persze ez vélemény kérdése, de szerintem vigaszt nyújtanak a gyászolóknak. Nekem ugyanakkor furcsának tűnik, hogy az esküvőn is jelentős szerepet játszik a virág. Valóságos rejtély, hogyan lehet két ennyire ellentétes szertartás fontos része. Megköszörülte a torkát, és barátságosan pillantott Brodie-ra. - Tudja, én rengeteg temetésen és esküvőn részt vettem már életemben. Egyszer még negyven mérföldnyi távolságba is elutaztam az otthonomtól, de akár hiszi, akár nem - mondta diadalmasan -, harminckét éve egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy ne az ágyamban töltöttem volna az éjszakát! - Valóban? Nem érdekel - vágta rá Brodie. Durvasága hatására kényelmetlen csend támadt, amit csak a sírástól bedagadt szemű Nessie halk szipogása tört meg. A két csoport bizalmatlanul méregette egymást, mint idegenek a vasúti kocsi fülkéjének két végében. - Az időjárás pontosan olyan, amilyen egy temetéshez illik - szólalt meg végül Lumdsen, kinézve a szemerkélő esőtől csillogó utcára. Megjegyzésére halk, akadozó beszélgetés kezdődött a három látogató között, amely lassan ismét bátrabb és hangosabb lett. - Igen, nagyon lehangoló... - Észrevettétek, hogy eleredt az eső, amikor a koporsót kezdték leengedni a gödörbe? - Különös, hogy a tiszteletes nem jött el ide néhány szót szólni! - Biztos megvan rá az oka... - Szépen beszélt, azt tudom, de egész pontosan mit mondott a sírnál? - „Hűséges feleség és odaadó anya.” Szemük sarkából Brodie-ra pillantottak, mintha azt várnák tőle, hogy megerősíti ezt az utolsó dicséretet, ő azonban úgy tett, mintha meg sem hallotta volna őket, és komoran kibámult az ablakon. A rokonok, látva Brodie nyilvánvaló szórakozottságát, merészebbé váltak. - Szerettem volna még egyszer látni szerencsétlen teremtést, így aztán nagyon meglepett, hogy mire ideértünk, már lecsavarozták a koporsót. - Biztosan nagyon megváltoztatta a betegség és az aggodalom, amit ki kellett állnia. - Fiatal korában élénk, jókedvű leány volt. A nevetése úgy hangzott, mint a rigó trillája. - Igen, tényleg ilyen volt - mondta Janet végül, szemrehányó pillantást vetve az ablaknál álló alakra. - Maga meg sem érdemelte - tette hozzá. Percnyi csend támadt, majd miután óvatosan szemügyre vette Nessie-t és a kislány kék gyapjúszövet ruháját, Mrs. Lumdsen megjegyezte: - Felháborító, hogy ez a szegény gyerek még rendes gyászruhát sem kapott! Micsoda szégyen! - Engem az lepett meg, hogy olyan kevesen voltak a temetésen - mondta Janet. - Csak két kocsi, és a városiak közül senki sem jött el. Brodie hallotta őket, sőt figyelt minden szavukra, de eddig hagyta, hadd beszéljenek, most azonban visszafordult az ablaktól. - Határozott kérésem volt, hogy a temetés szűk családi körben történjen, olyan csendesen, ahogy csak lehet. Maguknak talán az tetszett volna, ha kivonul az egész város, ingyen whiskyt osztogatunk és tábortüzet rakunk? - 191 -
A rokonoknak a lélegzete is elállt e durvaság hallatán, durcásan összébb húzódtak, és a távozás gondolatát kezdték forgatni a fejükben. - Tudna egy helyet ajánlani Levenfordban, ahol a vonat indulása előtt megteázhatnánk? kérdezte Mrs. Lumdsen indulattól remegő hangon, utalva a társaság távozási szándékára. A rossz, savanyú bor és a hozatott sütemény helyett meleg és hideg húsok, friss péksütemények, fánkok, kalácsok és más finomságok széles választékára számított. Az Ayshire megyei távoli falvacskában semmit sem tudtak Brodie szomorú anyagi helyzetéről, így sokkal finomabb és kiadósabb vendégségre számítottak, mint amilyenben részesültek. - Miért nem eszik még egy kis kekszet, ha éhes? - kérdezte Brodie nagymama kuncogva. Deesides, jó szívvel ajánlhatom. A bor valóságos nektár volt ízlelőbimbóinak, és fogyasztott is belőle rendesen. Sárga, ráncos arcán két folt piroslott; rendkívül élvezte az összejövetelt, megünnepelve szegény Margaret Brodie visszatértét az anyaföldbe. - Igyon egy kis bort! - Köszönöm, nem kérek! - mondta Mrs. Lumdsen, a lehető legkisebbre préselve össze amúgy is keskeny száját, és ebből az aprócska résből szűrte megvetően a szavakat. - Nem vagyok alkoholista, és különben sem szeretem ezt az italt, amit itt fogyasztanak. Tudja jegyezte meg, miközben felhúzta fekete csipkekesztyűjét -, ez a nőszemély, aki felszolgál, túlságosan feltűnő jelenség egy ilyen alkalomhoz. Régóta van a háznál? Amint Brodie nagymama válaszra nyitotta a száját, udvarias köhögés zavarta meg. - Nem ismerem - mondta zavartan -, csak most jött. James küldte, hogy segítsen nekem. Mrs. Lumdsen jelentőségteljes pillantást vetett unokahúgára. Mindketten lenézően bólintottak, mintha azt mondanák: „Úgy van, ahogy gondoltuk”, aztán együttérzőn, sajnálkozva néztek Nessie-re. - Mit fogsz csinálni az édesanyád nélkül, kedvesem? - kérdezte az egyik. - Gyere el hozzánk egy időre! - mondta a másik. - Biztosan szeretnél a farmon játszadozni! - Tudok gondoskodni Nessie-ről! - szúrta közbe Brodie hűvös hangon. - Nincs szüksége sem a segítségükre, sem a sajnálatukra. Akkor fognak legközelebb hallani róla, amikor olyan híres lesz, amilyen maguk és a magukfajta sosem lehet! Ebben a pillanatban Nancy lépett be a szobába, Brodie pedig folytatta: - Gyere csak, Nancy! Ez a két hölgy egy perccel ezelőtt szemérmetlennek nevezett téged egész pontosan feltűnő nőszemélynek -, igen, szerintük szemérmetlen nőszemély vagy. Ezért a kedves bókért cserébe vezesd ki őket a házból... És azt hiszem, ez az aprócska úriember is jobban teszi, ha velük tart! Nancy hetykén felvetette a fejét. - Ha ez az én házam lenne - mondta, merész pillantást vetve Brodie-ra -, be sem tették volna a lábukat! A két nő felháborodva felpattant. - Micsoda beszéd... És micsoda viselkedés! Ráadásul a gyermek előtt - hápogott Janet, útban az ajtó felé -, és egy ilyen alkalommal! Mrs. Lumdsen, aki legalább ennyire megdöbbent, de kevésbé ijedt meg, teljes magasságában kihúzta magát, és dacosan felvetette a fejét. - Megsértettek egy olyan házban - sziszegte keskeny, összeszorított ajkai közül -, ahová azért jöttem drága pénzen, hogy vigaszt hozzak. Most távozom, igen, távozom, és semmi sem állíthat meg, mielőtt azonban elmegyek - tette hozzá nyomatékosan -, tudni akarom, mi maradt a családunkra szerencsétlen unokatestvérem után! Brodie hangosan az arcába nevetett. - Valóban? És én megtudhatom, mit kellett volna magukra hagynia? - Williamtől tudom, hogy a porcelánokon, festményeken, dísztárgyakon, az édesanyja óráján és medalionján kívül Margaret egy savanyúságfogó csipeszt is magával hozott a házba! - kiáltotta az asszony dühösen. - Bizony, és azt magával is vitte! - felelte Brodie durván. - Tűnés a házamból! A maguk rosszindulatú, kapzsi, pénzsóvár képétől felfordul a gyomrom! Széttárta a karját, és gyors, lökdöső mozdulatokkal az ajtó felé terelte a társaságot. - Menjenek! Maguk itt nem kapnak semmit! Sajnálom, hogy beengedtem magukat! - 192 -
Mrs. Lumdsen, aki csaknem sírt a dühtől és a csalódottságtól, a küszöbről még visszafordult. - Ezért még feljelentem! - kiáltotta. - Nem csoda, hogy szegény Margaret Lumdsen valósággal elsorvadt ebben a házban! Túl jó volt magához, maga aljas disznó! Ilyen botrányos temetést még életemben nem láttam! Gyere, William, megyünk haza! - Nagyon helyes - mondta Brodie gúnyosan -, vigye csak haza Williamet az ágyába! Nem csodálom, hogy William annyira szereti az ágyát, amikor egy ilyen gyönyörű virágszál fekszik mellette a takaró alatt, mint maga! Sértőn rávigyorgott az asszonyra. - Helyesen teszi, hogy egyetlen éjszakára sem engedi ki maga mellől, mert ha megtenné, soha többé nem kapná vissza! Ahogy az asszony felvetett fejjel, lángoló arccal kiviharzott az ajtón, Brodie utánakiáltott: - Nem felejtek el virágot küldeni, ha szüksége lesz rá! Mikor azonban visszatért a nappaliba, a közöny kemény maszkja lehullott az arcáról, és mivel szeretett volna egyedül maradni, teljesen más, halk hangon megkérte a többieket, hogy távozzanak. A kifelé tartó Mattnek megfogta a karját, és komoran így szólt: - Menj, és keress magadnak valami munkát! Elegem van a kisírt szemű képedből és a nyavalygásodból. Szerezz állást! Többé nem fogsz a nyakamon élősködni! Ahogy azonban Nessie elment mellette, gyengéden megsimogatta a fejét. - Ne sírj, kicsim! Édesapád gondoskodik rólad. Töröld meg a szemed, és menj, fogj egy könyvet! Ne aggódj, rám mindig számíthatsz! Ez az a fő cél, gondolta, amint leült az üres szobában, melyet szem előtt kell tartania, gondoskodnia kell Nessie-ről! A kislány az ő tőkéje, okos, sőt briliáns elme! Pátyolgatja, bátorítja, segíti egyik sikertől a másikig, amíg Nessie és az ő nevétől lesz hangos a város! Kolosszális bukásában és az őt mostanában sújtó szerencsétlenségek sorozatában csupán egyfajta ideiglenes hullámvölgyet látott, amelyből feltétlenül ki kell emelkednie. „Egy ügyes embert nem lehet visszatartani a sikertől!” - jutott eszébe egyik gyakran ismételgetett kedvenc mondása. Hamarosan ismét fent lesz a csúcson, magasabban, mint valaha. Zseniális stratégiának találta, hogy Nessie-n keresztül tér vissza régi, kedvelt pozíciójába. Szinte már hallotta, amint mindenki Nessie Brodie nevét emlegeti, és biztos volt benne, hogy ő is nagyban részesülni fog az elismerésből. „Semmi sem tartja vissza azóta, amióta a felesége meghalt - mondják majd az emberek -, minden bizonnyal nagyban akadályozta az asszony az előrejutásban.” Milyen igaz! Miközben segített leereszteni a könnyű koporsót a sekély sírba, leginkább megkönnyebbülést érzett. Végre megszabadult egy haszontalan tehertől, aki erősen igénybe vette mind a türelmét, mind a pénztárcáját. Semmiféle kedvező gondolat nem jutott eszébe az asszonyról, magában nem értékelte erényeit és jó tulajdonságait, csak gyengeségére és nem éppen előnyös külsejére gondolt, ami az utóbbi években jellemezte. Nyoma sem volt a gyengéd szentimentalizmusnak, amely felesége halálos ágya mellett megmozdult benne, egyáltalán nem jutottak eszébe közös életük első évei: emlékezetét sötét felhők takarták el, amelyek egyetlen fénysugarat sem engedtek áthatolni a fölöttük szikrázó napsütésből. Meggyőződése volt, hogy az asszony minden szempontból cserbenhagyta, kapcsolatukban, testének leromlásában, sőt még gyermekeik öröklött tulajdonságaiban is. Az ő szemében az asszonynak Nessie-hez, akit teljesen a saját anyagából valónak tekintett, semmi köze sem volt. Néhai feleségére vonatkozó gondolatait tehát egyetlen szóval így lehetett összefoglalni: alkalmatlan. Ahogy az asszony távozásának visszafordíthatatlan véglegessége hirtelen tudatosult benne, ezzel egy időben valami különös felszabadulásérzet kerítette hatalmába. A laza kötöttség, melyet a házasság jelentett - pontosan az erőtlensége miatt -, megalázó volt számára. Ő még egy fiatal, életerős férfi, akire számtalan öröm vár, és amelyeket most, hogy egyedül maradt, mind végigkóstolhat. Az alsó ajka lebiggyedt, amint gondolatai Nancy körül kezdtek kalandozni, majd elszabadulva vad vágtába kezdtek agyának buja, erotikus legelőin. Nancynek mindig körülötte kell lennie: most már örökre a házban maradhat. Nem volt semmi, ami megakadályozhatta volna, hogy mellette legyen, szolgálja és jókedvre derítse, és... nos, egy férfinek mindenképpen szüksége van házvezetőnőre! E megnyugtató döntéssel elégedetten gondolatai önkéntelenül ismét kisebbik lánya felé fordultak, mivel agya, amely képtelen volt egyszerre egyetlen tárgynál többel foglalkozni, most fáradhatatlanul rágódott ezen a témán. Rájött, hogyha tovább akar élni ebben a házban és tovább akarja taníttatni Nessie-t, mindenképpen találnia kell valami jövedelemforrást. Szája megfeszült, és - 193 -
lassan bólintott: eldöntötte, hogy azonnal nekilát azon terve megvalósításának, amely az utóbbi két napban motoszkált a fejében. Felállt, kiment az előtérbe, feltette a kalapját, fogta selyemernyőjét, és csendben elhagyta a házat. Kint a levegő hűvös volt és friss, finom, aprószemű eső szitált, amely eláztatta a ruháját és hűvös kézként simított végig forró homlokán. Ahogy egymás után többször is megtöltötte tüdejét a balzsamos párával, őszintén örült neki, hogy nem ő fekszik egy szűk fadobozban négy láb mélyen a nyirkos földben, hanem itt sétál a levegőn, élettel telve és szabadon. Értelmének korlátozott kapacitására jellemző módon az üzleti életben elszenvedett megaláztatásának emléke, de még az utolsó, High Streeti jelenet is, amikor óriási felhajtás kíséretében szétosztotta a megmaradt kalapokat, feledésbe merült; bukását mostanra teljesen más színben látta: egy úriember volt, aki sajnálatos módon a körülmények áldozatává vált. A Lumdsenek által kiprovokált haragja már elpárolgott, és jelenlegi célja ismét öntudatos magabiztossággal töltötte el. Komoran haladt végig az utcákon, nem köszönt senkinek, egy-két olyan személy kivételével, akit erre igazán méltónak talált. Meggyőződése volt, hogy miután megszabadult a feleségétől, és ott van Nessie, akin keresztül kifejezheti magát, életének új és az előzőnél sokkal fontosabb fejezete vette kezdetét. A Church Street végénél jobbra fordult, és a főutcától távolodva Newtown, a város új negyede felé tartott. Errefelé egyre kevesebb volt a bolt: bal kéz felől kert nélküli munkáslakások sorakoztak, amelyeknek bejárata egyenesen az utcáról nyílt, jobb kéz felől pedig egy magas kőfal futott, ameddig a szem ellátott. A fal fölött valóságos árbocerdő emelkedett, és a sós szellő szárnyán ezerféle hang szállt felé. Néhány száz lépés múlva egy nagy épülethez ért, amely, megtörve a fal egyhangúságát, tiszteletet parancsolóan magasodott az utca fölé. A bejárat előtt Brodie megállt. Egy külső szemlélő azt hihette volna, hogy a réztáblát tanulmányozza behatóan - amelyen fölül ez állt: Levenford Hajógyár, alatta pedig: Latta Co. -, igazság szerint azonban keményen próbálta elszánni magát, hogy belépjen az útját álló ajtón. Most, hogy megérkezett céljához, valami számára ismeretlen tétovaság kerítette hatalmába és gyengítette elszántságát: a hatalmas hajógyár látványa és az óriási vagyon, amit képviselt, szegényes pénzügyi helyzetének köszönhetően rendkívüli hatást gyakorolt rá, és hirtelen nagyon kicsinek érezte magát. Dühösen elhessegette magától az érzést, bizonygatva, hogy nem a pénz, hanem a személy számít, és gyors mozdulattal betaszította az impozáns ajtót. Heves belépőjének köszönhetően túlhaladt a kis „Információ” feliratú csúszóablak előtt, anélkül, hogy észrevette volna, és azonnal el is tévedt a folyosók labirintusában. Hosszú percekig dühösen bolyongott fel-alá, mint csapdába esett minotaurusz az útvesztőben, amíg össze nem találkozott egy fiatalemberrel, aki a füle mögül kikandikáló ceruza alapján csakis egy hivatalnok lehetett. - Sir John Lattát keresem! - jelentette be Brodie komoran. Nagyon ostobán érezte magát ebben a labirintusban. - Most azonnal beszélni akarok vele! Az ifjú elsápadt a fenséges név hallatán. Számára hivatalnokok, tisztviselők, osztályvezetők és főosztályvezetők egész hadserege szegélyezte a legfelsőbb személyhez vezető utat. - Megbeszélt találkozója van vele? - kérdezte esetlenül. - Nincs! - vágta rá Brodie. - Nekem természetesen semmi közöm a dologhoz - mondta az ifjú, azonnal elhárítva magáról minden felelősséget -, de sokkal több esélye lenne, ha előre kérne egy időpontot a találkozásra! Az utolsó szót olyan ünnepélyesen ejtette ki, mintha ez lenne a kulcs egy szent ajtó kinyitásához. - Maga csak ne törődjön semmiféle időponttal! Most azonnal beszélnem kell vele! - kiáltotta Brodie, méghozzá olyan vadul, hogy a fiatalember kénytelen volt valami más megoldást javasolni. - Megkérdezhetem önnek Mr. Sharpot... - mondta, megemlítve saját félistenét. - Akkor vigyen hozzá! - vágta rá Brodie türelmetlenül. - De siessen! Az ifjú meglepő könnyedséggel kanyargott a folyosókon, néhány magyarázó szó kíséretében átadta Brodie-t Mr. Sharpnak, aztán villámgyorsan eltűnt, mintegy elutasítva tette minden következményét. Mr. Sharp nem volt biztos, sőt erősen kételkedett benne, hogy Sir John fogadni tudja-e Brodie-t. A vállalat feje nagyon elfoglalt, mondta, külön kérte, hogy ne zavarják, hamarosan elmegy - 194 -
valahová, és, hacsak az ügy nem égetően fontos, nem is szívesen zavarná Sir Johnt azzal, hogy bejelenti Mr. Brodie-t. Brodie összehúzott szemmel, dühösen meredt Mr. Sharpra. - Mondja meg Sir Johnnak, hogy James Brodie szeretne beszélni vele! - magyarázta indulatosan. - Jól ismer engem. Azonnal fogadni fog! Mr. Sharp sértődötten elvonult, majd hamarosan visszatért, hűvös hangon megkérte Mr. Brodie-t, foglaljon helyet, és közölte vele, hogy Sir John hamarosan fogadja. Brodie diadalmas pillantás kíséretében, amely annyit jelentett: „Ugye, megmondtam, te ostoba?”, leült és várt, figyelve a körülötte zsongó hivatalnokok szorgalmas méhkasát, akiket Mr. Sharp éles szeme felügyelt. Ahogy lassan vánszorogtak a percek, Brodie-nak az a gyanúja támadt, hogy ez a „hamarosan” talán hosszabb időt jelent, mint először hitte. Minél tovább várakozott, diadalmámora annál inkább elhalványult, Mr. Sharp elégedettsége viszont láthatóan fokozódott. Kénytelen volt belátni, hogy ő nem mehet be oly könnyedén Sir John irodájába, ahogyan az hozzá belépett, és itt lényegesen nehezebb beszélni vele, mint néha a marhavásáron volt, amikor véletlenül összetalálkoztak. Hirtelen nagyon rossz kedve lett, amit még az sem tudott elűzni, hogy végre beszólították a cég vezetőjének irodájába. Sir John Latta egy pillanatra feltekintett, amikor Brodie belépett, némán egy székre mutatott, és folytatta az előtte heverő terv tanulmányozását. Brodie óvatosan leeresztette tekintélyes testét a székre, és körülnézett a fényűző helyiségben, alaposan szemügyre véve a finom tíkvaborítást, az elegáns színeket, a tengert ábrázoló festményeket a falon és az aprólékos kidolgozású, oszlopokon álló hajómodelleket. Ahogy lába belesüppedt a vastag szőnyegbe, és szeme megakadt az íróasztal rézdísz berakásán és az arany szivarosdobozon, orrlyuka enyhén kitágult, a szeme pedig elismerőn felcsillant. „Szeretem az ilyesmit - sugározta a viselkedése -, ezek olyasféle holmik, amilyenek nekem is kellenének!” - Nos, Brodie - szólalt meg végül Sir John anélkül, hogy felnézett volna -, miről van szó? Lehetetlen volt nem észrevenni a hang hűvösségét, ennek ellenére Brodie lelkesen belevágott. - Sir John! Azért jöttem, hogy a tanácsát kérjem. Maga az egyetlen ember Levenfordban, akit ilyen kéréssel keresnék fel. Maga megért engem, és átlát rajtam, Sir John. Efelől a múltban többször is megbizonyosodtam, és most a segítségét szeretném kérni! Latta kíváncsian felemelte a fejét. - Talányokban beszél, Brodie - jegyezte meg hűvösen -, és ez egyáltalán nem illik magához. Sokkal jobban áll magának a tett, mint a köntörfalazás - mondta, majd lassan hozzátette: - Bár úgy tűnik, a tettekből sem mindig származik haszna... - Mit akar ezzel mondani, Sir John? - csattant fel Brodie. - Ki áskálódott a hátam mögött? Latta fogott egy elefántcsont vonalzót, és miközben halkan kopogtatta vele az asztalt, így válaszolt: - Kiesett a kegyeimből, Brodie. A városi tanácsban akkor is hallja az ember a híreket, ha nem akarja... És maga bolondot csinált magából, ha nem rosszabbat! - Csak nem arra a kis... kalaposztogatós mókára gondol? Latta megrázta a fejét. - Kétségtelenül ostobaság volt, de a maga szempontjából tekintve érthető ostobaság. Vannak egyebek, amikről tudnia kell. Elveszítette a feleségét, és ha nem csalnak az értesüléseim, elveszítette az üzletét is. Súlyos csapások érték mostanában, ezért nem is beszélek túl sokat. Ennek ellenére rendkívül kedvezőtlen híreket hallok magáról. Tudja, én sosem bántok egy embert, amikor hullámvölgyben van, azonban - folytatta halkan - engem városunk minden lakója érdekel, és még az is szomorúsággal tölt el, ha a hajógyár legutolsó munkásáról hallok rossz dolgokat. Brodie lehajtotta a fejét, mint egy megvesszőzött iskolásfiú, és közben azon tűnődött, hogy vajon Matthew bukása vagy a Winton Címer áll Sir John Latta rossz véleményének hátterében. - Minden bizonnyal észrevette - folytatta Latta -, hogy a tavalyi év elejétől kezdve nem támogattam az üzletét. Ennek egy olyan tette volt az oka, melyet egyszerre tartok igazságtalannak és könyörtelennek. Úgy viselkedett a szerencsétlen lányával szemben, mint egy elvetemült gazember vagy egy faragatlan zsarnok, és amíg valaki esetleg túlzott erkölcsösségnek vélhetné a tettét, addig nekem ezt meg se próbálja bemesélni, ugyanis tudom, amit tudok... - 195 -
Brodie ökölbe szorította a kezét, és a ráncok elmélyültek busa homlokán. Latta az egyetlen ember Levenfordban, gondolta keserűen, aki ilyen hangon merészel beszélni vele, és ő az egyetlen, aki ezt megtorlás nélkül megússza. - Nem tehetek semmit - felelte durcásan, és csak az tartotta vissza egy durvább megjegyzéstől, hogy sértődöttségén átderengett a felismerés: teljes mértékben a másik jóindulatától függ. - Ez már a múlt, és én leszámoltam vele. - Megbocsáthatna neki! - erősködött Latta komoran. - Megígérhetné nekem, hogy a lánya bármikor menedékre lel a házában, ha valaha szüksége lenne rá. Brodie sértődött csendbe burkolózva ült, gondolatai azonban furcsamód nem Mary, hanem Nessie körül forogtak. Valamit tennie kell a kislányért! Végső soron nem olyan nehéz hallgatólagosan beleegyezni valamibe. - Rendben, Sir John! - mondta, szemét továbbra is a szőnyegre szegezve. - Úgy lesz, ahogyan kívánja! Latta hosszan nézte a nagydarab, alázatosan lehajtott fejjel ülő embert. Egykor - ritka találkozásaik alkalmával - úgy tekintett Brodie-ra, mint műértő egy ritka darabra; elismeréssel adózott a természetnek, amiért megalkotta ezt a pompás emberpéldányt: mosolygott önhittségén, és értetlen kíváncsisággal hallgatta különös, fellengzős és rejtélyes célzásait. Most azonban a férfi személye furcsamód taszította. Úgy érezte, az eltelt időben megváltozott, aljassá és közönségessé vált, és ennek a hamis, de annál inkább hangsúlyozott büszkeségnek a hátterében valami más, komolyabb ok lapul. Gyorsan elhessegette a gondolatot - végül is a férfi engedett neki. - Nos, akkor miben segíthetek, Brodie? - kérdezte komoly hangon. - Tájékoztasson a jelenlegi helyzetéről! Brodie most végre felemelte a fejét, ráébredve, hogy a beszélgetés - bár fogalma sem volt, hogyan - végre a neki tetsző irányba fordult. - Felszámoltam az üzletemet, Sir John! - kezdte. - Ugyanolyan jól tudja, mint én, milyen csúful elbántak velem ezek a... - nyelt egy nagyot és igyekezett visszafogni magát - ...ez a cég, amely tolvajként besettenkedett a városba, és odatelepült mellém. Minden aljas cselt bevetettek, ami csak létezik, ellopták tőlem a segédemet, alámentek az áraimnak, jó minőségű áru helyett olcsó vackot árusítottak, még a véremet is kiszívták! Ahogy saját szavai nyomán feltámadtak benne az emlékek, szeme megtelt önsajnálattal, hatalmasokat sóhajtott, és kifejezően kinyújtotta a karját. Lattára azonban nem volt túl nagy hatással a történet, és egy intéssel leállítva a másikat megkérdezte: - És maga mit tett, Brodie, hogy szembeszálljon ezekkel a cselszövőkkel? Próbált új irányokba terjeszkedni vagy... vagy nagyobb erőfeszítéseket tenni vásárlói megtartásának érdekében? Brodie ostoba arccal, megrökönyödve meredt rá. - Én a saját utamat jártam - jelentette ki makacsul -, azt, amelyet mindig is! - Értem - felelte Latta lassan. - Harcoltam velük! - kiáltotta Brodie. - Úgy harcoltam velük, mint egy úriember, csakis tiszta eszközökkel! Apró darabokra szaggattam volna őket, ha van bennük annyi bátorság, hogy kiálljanak velem! De ők csak sunyi módon csúsztak-másztak! Hogyan ereszkedhettem volna le ezeknek a kutyáknak a szintjére? - Talán belekeveredett valamibe? - kérdezte Sir John. - Tartozása van? - Nem! - vágta rá Brodie büszkén. - Egyikről sincs szó! Feladtam az üzletemet, de nem tartozom senkinek egyetlen fityinggel sem! Elzálogosítottam a házamat, de ha nincs semmim, tartozni sem tudok. Ha segítene nekem, Sir John, tiszta lapot tudnék nyitni. Az én kis Nessie-mnek kapnia kell egy lehetőséget! Ő a legokosabb gyerek egész Levenfordban. Jó esélye lenne a tanulmányi ösztöndíj elnyerésére, melyet még az ön édesapja alapított. - Miért nem adja el azt a nevetséges házat, amelyben lakik? - kérdezte Latta, akinek Brodie utóbbi szavai már jobban tetszettek. - Úgyis túlságosan nagy már magának! Akkor rendezhetné a zálogot, és újrakezdhetné az életét egy kisebb házban, némi pénzzel a zsebében. Brodie lassan megrázta a fejét. - 196 -
- Az az én házam - mondta komoran. - Én építettem, és abban is fogok meghalni. Inkább lebontanám, minthogy eladjam. Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: - Ha ez minden, amit javasolni tud, nem is rabolom tovább az idejét! - Üljön már le, ember! - szólt rá Latta. - Mit érzékenykedik itt nekem? Egy ideig gondolataiba merülve játszadozott a vonalzóval, Brodie pedig értetlenül, kételkedve figyelte az arcán átsuhanó érzelmeket. - Maga aztán nagyon furcsa ember, Brodie! - szólalt meg végül Latta. - És bevallom, zavarbaejtő az észjárása. Egy perccel ezelőtt még arra gondoltam, hogy nem segítek magának, de most mégis valami különös késztetést érzek, amelynek nem tudok ellenállni. Van egy ajánlatom! A kereskedelem már nem való magának, Brodie. Túlságosan lassú és túlságosan nehézkes. Soha többé nem menne már úgy az üzlet, mint régen. Akkora izmokkal, amekkorák magának vannak, dolgoznia kellene, de feltételezem, ezt alantasnak találja. A tollat azonban meg tudja fogni, számolni is tud, és könyvelést vezetni is. Keresünk itt magának egy helyet. Amint említettem, teszek magának egy ajánlatot. Ez a legtöbb, amit tehetek, és egyáltalán nem kötelező elfogadnia! Brodie szeme felcsillant. Mindvégig tudta, hogy Sir John kihúzza a bajból, hogy a közöttük lévő barátság erős köteléke arra készteti, hogy segítsen neki, méghozzá főúri módon: meggyőződése volt, hogy valami nagy és fontos dolog előtt áll. - Mi lenne az, Sir John? - kérdezte mohón. - Ha tehetem, szívesen állok szolgálatára! - Amit ajánlok magának - folytatta Latta nyugodt hangon -, az egy hivatalnoki állás az irodában. Pillanatnyilag üresedés van a farészlegnél. Igaz, meg kell tanulnia néhány dolgot, de a helyzetét figyelembe véve egy kicsit emelek a szokásos béren. Két fontot és tíz shillinget kap egy hétre! Brodie álla leesett, arca a döbbenettől valósággal megrepedezett. Nem hitt a fülének; tekintete elfelhősödött a meglepetéstől és a csalódástól, a rózsaszín látomás pedig, miszerint egy fényűző irodában ül - talán egy ehhez hasonlóban -, és futkosó alárendeltek hadát irányítja, egy csapásra szertefoszlott. - Gondolja át! - tanácsolta Latta halkan, miközben felállt, és a belső szoba felé indult. Bocsásson meg egy percre! Brodie megpróbált gondolkodni. Amíg a másik a szobán kívül tartózkodott, összetörve, megalázottan ült a székén. Ő, James Brodie, hivatalnok legyen? Ugyanakkor mi máshoz foghatna? Nessie miatt kénytelen beleegyezni, elfogadja a vacak állást, de csak ideiglenesen. Később majd megmutatja nekik... Különösen ennek a Lattának! - Nos? - kérdezte Latta, amikor visszatért. - Hogyan döntött? Brodie kábultan felemelte a fejét. - Elfogadom - mondta lassan, majd olyan hangon, amibe megpróbált gúnyt csempészni, de csupán patetikusra sikeredett, hozzátette: - És köszönöm! Látta, amint Latta meghúzza az asztala mellett lógó csengő gombját, és így szól a szinte azonnal megjelenő fiúhoz: - Küldd be hozzám Mr. Blairt! Blair jött, furcsamód a fiúhoz hasonlóképp villámgyorsan. Brodie rá sem nézett az apró, pedáns alakra, akinek pillantása hűvösségben még Sharpét is lekörözte. Nem hallotta a főnök és beosztottja közötti beszélgetést, de bizonyos idő eltelte után, amelyről fogalma sem volt, hogy hosszú vagy rövid, érezte, hogy Latta elbocsátja. Felállt, és miután elhagyták a fényűző irodát, követte Blairt végig a folyosón, több lépcsősoron, keresztül az udvaron, s végül beléptek egy kis, különálló épület ajtaján. - Bár ez az iroda távol esik a főépülettől, remélem, ezt nem fogja kihasználni! Ez lesz az asztala - mondta Blair kimérten. Nyilvánvalóan úgy tekintett Brodie-ra, mint betolakodóra, és miközben a rá váró feladatok egyszerű jellegét magyarázta, igyekezett annyi jeges megvetést vegyíteni a hangjába, amennyit csak tudott. A helyiségben tartózkodó másik két hivatalnok, mindketten fiatalemberek, kíváncsian figyelték a különös jelenetet, és erősen csodálkoztak új kollégájuk személyén. - Tudott követni? - kérdezte a végén Blair. - Minden világos? - 197 -
- Mikor kezdek? - érdeklődött Brodie fásult hangon, érezve, hogy valamiképp jelét kell adni figyelmének. - Gondolom, holnap - felelte a másik. - Sir John erre nem tért ki. Ha tanulmányozni szeretné a könyvelést, már most is nekiláthat, azonban - tette hozzá lenéző pillantás kíséretében, miközben kifelé indult az irodából - félóra múlva megszólal a kürt, és szerintem magának ennél több időre lesz szüksége ahhoz, hogy megértse a feladatot! Brodie kábultan, mintha nem tudná, mit csinál, leült az asztal mögötti székre, és az előtte heverő jegyzékre bámult, amely fehér folttá mosódott a szeme előtt. Nem látta a számokat, amelyekkel a jövőben majd el kell foglalnia magát, ahogy a két néma fiatalember fürkésző pillantását sem érezte. Hivatalnok lett! Hivatalnok, aki heti ötven shillingért dolgozik! A gondolatai szerettek volna elkanyarodni ettől a megváltoztathatatlan ténytől, de nem sikerült. Nem! Nem fogja elviselni ezt a megaláztatást! Abban a pillanatban, ahogy kilép erről a helyről, elmegy valahová, és addig iszik és iszik, amíg elfeledkezik e szégyenről, és ennek az egésznek az emléke nevetséges rémálommá tompul! Mit mondott a másik, mennyi idő van még? Félóra, amíg megszólal a kürt! Igen, vár addig! Itt marad ebben a szégyenletes helyzetben, aztán szabad lesz! Hirtelen egész testében megremegett, majd vakon kinyújtotta a kezét, fogta a tollat, és belemártotta a tintatartóba.
HARMADIK KÖNYV Első fejezet - Nem hiszem, hogy ilyet viselnek ott kint, még akkor sem, ha fekete a bőrük! - mondta Nancy halk kuncogás kíséretében. - Csak megpróbálsz becsapni! Mindentudóan féloldalt hajtotta a fejét, és úgy nézett Mattre. A konyhaasztalon ült, és most térdig csupasz lábait a fiú felé lendítette, mintegy nyomatékot adva szavainak. - Pedig ez az igazság - bizonygatta Matt lelkesen, és közben a tálalónak támaszkodva egyszerre igyekezett elbűvölni a lányt a szemével, a testtartásával és elegáns stílusával. - A bennszülött hölgyek - leszel szíves így nevezni őket! - pontosan ilyet viselnek. - Menj már, te! - kiáltott rá a lány durván. - Túl sokat tudsz! Legközelebb azzal fogsz előállni, hogy Indiában a majmok nadrágban járnak! Ezen mindketten nagyot hahotáztak, és úgy érezték, kellemesen telik az idő, melyet együtt töltenek. Nancy azért, mert a kis fecsegés legalább megtörte az üres délelőtt egyhangúságát, és változatosságot jelentett a fiú komor, rosszkedvű apja után, Matt pedig azért, mert a beszélgetés során megcsillogtathatta társalgási fordulatokban való jártasságát: csaknem mintha egy bárpultnál üldögélnének, és ott kábítaná a lányt. - Te aztán sok ostobaságot össze tudsz hordani! - jegyezte meg Nancy megrovó, de egyben bátorító hangon. - Miután azt állítod, hogy a négerek olyan mogyorót esznek, ami vörös, mint a vér, és egy pálcikával piszkálják a fogukat, azt akarod bemesélni nekem, hogy széklábbal fésülködnek... mint Dan, a vicces Dan! Ismét együtt nevettek, míg végül a lány összeszedte magát, és megjátszott tartózkodással így szólt: - Szívesen hallgatom ezeket a meséket, azonban az alattomos vicceidtől mindig elpirulok. Könnyű zavarba hozni egy olyan szegény, ártatlan lányt, aki sosem volt külföldön! Te olyan csodás és érdekes országokban jártál! Mesélj még! - Azt hittem, nem akarsz több történetet hallani - incselkedett Matt a lánnyal. Nancy lebiggyesztette telt, piros ajkát. - Nagyon jól tudod, hogy mit akarok mondani Matt! Imádom, amikor ezekről a különös dolgokról mesélsz. Hagyjuk a nőket! Ha én ott vagyok, egyetlen pillantást sem vethettél volna rájuk! Mesélj a virágokról, a színes madarakról és állatokról, a papagájokról, a leopárdokról és a tigrisekről! Mindent hallani akarok a bazárokról, a templomokról, az arany- és elefántcsont képekről: ezeket sosem unom meg! - Te aztán kitartóan tudod nyaggatni az embert! - jegyezte meg a fiú. - Neked semmi sem elég! Miről is beszéltem, mielőtt a... szóval azokról meséltem, akiket nem szabad említenem? - 198 -
vigyorodott el. - Ja, most már emlékszem, a szent tehenekről! Nos, nem fogod elhinni, Nancy, de a tehén sokmillió ember számára szent állatnak számít Indiában. Mindenhová kiteszik a képét, és a bennszülött lakónegyedekben hatalmas teheneket láthatsz sétálni az utcán, virággal a szarván és koszorúval a nyakában. Mindenhová benéznek, mintha az övék lenne a hely, a házakba és az utcai bódékba - ezek amolyan boltfélék -, és senki nem mondja nekik, hogy „nem”. Egyszer láttam, amint az egyik ilyen tehén megállt egy zöldség- és gyümölcsárusnál, és mielőtt az illető azt mondhatta volna, „fapapucs”, a tehén letakarította az asztalt az egyik végétől a másikig. A boltos kénytelen volt tétlenül nézni, ahogy a tehén felfalja az egész árukészletét, és a végén nem tehetett mást, mint hogy imádkozott hozzá egy rövidet, és a maradék virágaiból font egy koszorút a tehén vastag nyakába. - Komolyan mondod, Matt? - lehelte a lány, érdeklődéstől és csodálkozástól tágra nyílt szemmel. - Milyen érdekes! Még hogy egy olyan állatot imádni, mint a tehén! - Tudod, nagyon sokféle tehén van, Nancy - mondta Matt kacsintás kíséretében, de aztán szinte azonnal elkomolyodott, és folytatta. - Bizony! De amit most hallottál, az még semmi! Sosem tudnám elmesélni azt a rengeteg dolgot, amit láttam. Az embernek utaznia kell, hogy a saját szemével lássa azt a sok csodát, amiről máskülönben még csak nem is álmodna. És vannak más, Indiánál sokkal szebb helyek, ahol kellemesebb a klíma, kevesebb a moszkitó és legalább olyan szabadon élhet az ember! Nancy szemügyre vette a fiút, akit elragadott a lelkesedés; és ahogy végignézett a karcsú, barna öltönyt viselő alakon, sápadt arcának belülről fakadó, gyenge jellemről árulkodó, de egyáltalán nem kellemetlen vonásain, maga is elcsodálkozott, valaha hogyan is menekülhetett előle, miként azt az első találkozásuk alkalmával tette. A hat hét alatt amely Mrs. Brodie temetése óta eltelt - amikor Nancy hivatalosan házvezetőnővé lépett elő -, egyre jobban megkedvelte Matthew-t, védelmezte az apjával szemben, s az idősebb férfi szűkszavúsága és egyszavas válaszai után várakozással tekintett a vele folytatott könnyed beszélgetések elé. - Nem is figyelsz rám, te kis szemtelen! - fakadt ki hirtelen Matthew. - Minek erőlködik az ember, pazarolva a levegőt és a legszebb jelzőit, ha a szép kislány ügyet sem vet rá? Ráadásul te kérted, hogy meséljek! - Szóval szépnek tartasz, Matthew? - kérdezte Nancy, továbbra is álmatag pillantással szemlélve a fiút, szeme azonban csábítóan felvillant, és a testtartása is megváltozott. - Igen, szerintem nagyon szép vagy! - felelte Matthew lelkesen, felderülő arccal. - Olyan szép vagy, mint egy festmény! Nem mindennapi öröm, hogy itt laksz a házban! Mindig is ez volt a véleményem, az első perctől kezdve, ahogy megláttalak! - Tudod - folytatta a lány tűnődve -, nagyon furcsán viselkedtél, amikor először találkoztunk, de azóta rengeteget változtál! Bevallom, eleinte azt hittem, hogy félsz velem beszélni, de úgy látom, ez most már elmúlt, és egyáltalán nem sajnálom, bár fogalmam sincs, apád mit szólna ehhez a változáshoz... Matthew már mozdult, mintha el akarna indulni Nancy felé, de a lány utolsó szavai hallatán a huncut fény kihunyt a szemében, és ernyedten visszadőlt a tálalónak. - Nem tudom, hogy egy olyan fiatal teremtés, mint te, mit lát egy olyan savanyú, utálatos öregemberben, amilyen az apám - jegyezte meg rosszkedvűen. - Egy fiatal férfi sokkal jobban illene hozzád! - Apádban rengeteg az erő - felelte Nancy elgondolkodva, de a szemével továbbra is csalogatta a fiút -, és én élvezem, hogy ez az erő leomlik előttem! A dolgok jelenlegi állása szerint úgy alakítom, ahogy csak akarom. De ne felejtsd el - tette hozzá megváltozott hangon és fejének rándításával -, hogy én itt csupán házvezetőnő vagyok! - Igen! - kiáltotta a fiú keserűen. - Előkelő állásod van! Nagyon jól elhelyezkedtél! - És veled mi a helyzet? - vágott vissza a lány. - Hol van az a rengeteg fantasztikus külföldi állás, amiről folyton beszélsz? Matthew hangosan felnevetett. - Asszony! Nem tehetek róla, őszintén csodálom a csípős nyelvedet! Képes lennél egy férfit csupaszra vetkőztetni vele! - Bizony - felelte a lány sokat sejtetően -, méghozzá igen gyorsan... - 199 -
Ilyen és ehhez hasonló apró megjegyzésekkel tüzelte Matthew vérét ez a kacér kis nőszemély, aki egyedül az apjához tartozott, és mint az apja kizárólagos tulajdona, számára tabu volt. - Te is ugyanolyan jól tudod, mint én, Nancy, hogy csupán idő kérdése - felelte Matthew komolyan. - A nevem ott szerepel fél tucat cégnél, és az első megüresedő hely az enyém. Képtelen lennék az életem hátralévő részét ebben a poshadt kis porfészekben leélni! Semmi sincs, ami itt tartana, amióta... Amióta anyám meghalt. Azt azonban a szemedbe mondom, hogy nem lesz könnyű itthagyni téged! - Majd akkor fogok hinni neked, Matthew, ha tényleg megkaptad azt az állást - jegyezte meg Nancy rosszindulatúan. - Viszont nem lenne szabad hagynod, hogy az öreg ennyire elnyomjon! Állj ki magadért! Higgy a saját erődben! Szerintem neked egy okos, józan nőre lenne szükséged, aki melléd állna, és segítene eldönteni, hogyan alakítsd tovább az életed. - Ne félj, kiegyenlítem a számlát! - jelentette ki Matthew mogorván. - Egyszer eljön az én időm. Meg fog fizetni mindazért, amit velem tett... - egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette:- ...és anyám szenvedéseiért is! Különben is halálra issza magát. Nancy nem válaszolt, inkább hátrahajtotta a fejét, és elgondolkodva a mennyezetre meredt, szemlére téve hófehér nyakának lágy ívét, miközben a szoknyája is felcsúszott csaknem a térdéig. - Hiába vesztegeted rá az idődet! - folytatta a fiú. - Az apám egy goromba, erőszakos alak. Nézd meg mit csinál Nessie-vel! Állandóan a tanulással nyaggatja, különórákra járatja. Nézd meg, mit csinált Mammával! Egyszerűen nem érdemli meg! Te ezt magadtól nem látod? Nancy válasza közben elnyomott egy vidám mosolyt. - Nem félek, Matt. Tudok vigyázni magamra. Tudod, eszembe jutott egy-két apróság, ami Nancy és az én titkom... - suttogta rejtélyesen. - Mi az? - kíváncsiskodott a fiú, akit felcsigázott a lány viselkedése. - Ha jó leszel, egyszer majd elmondom... - Most mondd el! - sürgette Matt. A lány azonban nem volt hajlandó elárulni a titkot. Hirtelen rápillantott az órára, és felkiáltott: - Hűha! Ideje valami ebédnek valót felhajítani a tűzhelyre! Nem szabad megfeledkeznem hivatalos teendőimről, és arról, hogy miért vagyok itt, különben repülök! Gondolom, szokás szerint házon kívül ebédelsz. Matthew is az órát tanulmányozta, megpróbálva felmérni azt a biztonságos határt, amelyen belül anélkül el tudja hagyni a házat, hogy az apjával találkozna. Mamma halála óta igyekezett kerülni az apját. - Igen, elmegyek itthonról. Tudod, úgy érzem, megfulladok, ha egy asztalnál kell ennem vele - nem mintha félnék tőle, ugyanis annyira megváltozott, hogy már egy szót sem szól, de minél kevesebbet találkozunk, annál jobb mindenkinek. Mindez csupán józan megfontolás a részemről. Amint tüntető közönnyel és unott arccal megváltoztatta a helyzetét, a lány is megmozdult: felemelte a kezét, majd a tarkójára tette, mintha meg akarná támasztani a fejét. A halvány, titokzatos mosoly egyetlen pillanatra sem tűnt el az ajkáról. - Gyere ide egy pillanatra, Matt! - szólalt meg végül. A fiú, szemében kétellyel, elindult az asztal felé, melyen a lány ült, de olyan lassan haladt, hogy Nancy nem bírta tovább, és rászólt: - Közelebb, ember! Közelebb! Ne félj, nem haraplak meg! Pedig szívesen alávetné magát egy ilyesfajta kívánatos büntetésnek, - gondolta Matthew, miközben a lány mosolygó, piros ajkai közül kivillanó hófehér, szabályos fogait figyelte. - Na, így már sokkal jobb! - dicsérte meg Nancy. - Látszik, hogy mégiscsak van benned némi bátorság. Tudod, Matt, az apád rendkívül ostoba, érzéketlen alak, amiért itt mer hagyni ebben a szörnyű házban két olyan fiatalt, mint mi vagyunk! Ha lenne egy morzsányi józan esze, hogy leüljön és átgondolja a helyzetet, biztosan nem engedné meg... Napok óta ki sem dugtam az orrom a házból, és az apádnak sosem jut eszébe, hogy elvigyen szórakozni. Idehallgass! Holnap este koncert lesz a városháza nagytermében - suttogta Nancy, csábítóan megrebegtetve sötét szempilláit. - Mit szólnál hozzá, ha te és én elmennénk? Apád sosem tudná meg, én pedig valahogy kiszedném belőle a jegyekre való pénzt! - 200 -
Matthew lenyűgözve meredt a lányra, de nem arra gondolt, amit mondott, hiszen alig hallotta a szavait, hanem a felé meredő kemény mellek babonázták meg, amelyek gazdájuk különös testtartása következtében most még jobban előreugrottak, mint egyébként. Majd amikor kigyönyörködte magát bennük, a lány egyenes kis orrát és a lágy ívű ajka fölötti területet pettyező aranyszínű szeplőket kezdte tanulmányozni. Most már biztos volt benne, hogy akarja a lányt, bár félt megszerezni, és ahogy belenézett a sötét szemekbe, a mélyükön szikrázó különös fény hatására önkéntelenül felkiáltott: - Nancy! Te ördög! Te aztán tudod, hogyan kell levenni egy férfit a lábáról! Nancy arckifejezése egy pillanatra elveszítette csábító jellegét, és vonásaira az öntelt elégedettség ült ki. - Én is kezdem látni - duruzsolta a lány -, és a következő férfinek, aki megkap, drága árat kell fizetnie értem! Hirtelen észbe kapott, és hízelgő hangon folytatta: - De mi lesz a koncerttel, Matt? Tudod, a McKelvie család lép fel, és ők fantasztikusak! Majd meghalok egy kis szórakozásért! Mindig olyan jól éreztük magunkat együtt, és ez a koncert mindkettőnket feldobna egy kicsit! Kérlek, Matt, ugye elviszel? Matthew érezte a lány leheletét, amely bizalmas melegséggel birizgálta az arcát, és valósággal kibuktak belőle a szavak: - Rendben, Nancy! Elviszlek! Bármit megteszek, amit akarsz... Csak egy szavadba kerül! Nancy boldog mosollyal jutalmazta a fiút; könnyedén leugrott az asztalról, és ujjhegyével lágyan végigsimított Matthew arcán. - Akkor ezt megbeszéltük! - kiáltotta vidáman. - Biztosan nagyon jól fogunk szórakozni! Mindent bízz csak rám, a jegyeket és a többit! Előtte találkozhatunk a Városháza bejáratánál, utána azonban haza kell kísérned - tette hozzá sokat sejtetően. - Félnék egyedül a hosszú, sötét úton... Szükségem lehet a védelmedre. Felpillantott az órára, és ijedten elkiáltotta magát: - Szent ég, odanézz! Alig maradt időm, hogy megsüssem a kolbászt! Gyorsan szedd a lábad, ha nem akarsz összetalálkozni a nagydarab apáddal! Most menj, de gyere vissza, ha már tiszta a terep, és akkor majd eszünk együtt néhány falatot... Csak te és én... Egy utolsó meleg pillantást vetett a fiúra, aki egyetlen szó nélkül kifordult a konyhából. A lelkében tomboló érzelmek valósággal gúzsba kötötték a nyelvét, mozdulatai nehézkesek, léptei bizonytalanok voltak. Amint egyedül maradt, Nancy nekilátott az ebéd megkésett előkészületeinek. Mozdulataiban nyoma sem volt a sietségnek, sőt mintha szándékosan hanyagul és lassan dolgozott volna. Beledobott egy font kolbászt a lábasba, és feltette a tűzhelyre, majd egy koszos terítővel leterítette az asztalt, nagy csörömpölés közepette kitette a tányérokat a helyükre, és melléjük lökte az evőeszközöket. Hanyag házvezetőnői ténykedése éles ellentétben állt saját ápolt, kényes személyiségével, de erősen megmutatkozott a konyha általános állapotában is. A polcokat és a tálalót borító vastag porréteg, az ételfoltos, rozsdás tűzhelyrostély, a koszos padló, a piszok és a rendetlenség egész helyiséget betöltő, meghatározhatatlan szaga azonnal magyarázatot nyert a lány jelenlegi tevékenységének fényében. A konyha jellege erősen megváltozott azóta, hogy Mammát igazságtalanul vádolták meg hanyagsággal, bár szerencsétlen asszony alábecsült erőfeszítései legalább ragyogó tisztaságot eredményeztek a házban. Most, ahogy a bánásmód ellen tiltakozó kolbászok vadul szétfröcskölték zsírjukat, mintha az egész konyhát a pusztulás mélabújával szennyezték volna be. A hangos sercegésbe hirtelen a bejárati ajtó nyílása és csukódása hasított bele, amit súlyos, lomha dobbanások követtek. A hang, bár azonnal Brodie lépteire ismert bennük, a legcsekélyebb mértékben sem zavarta Nancyt, aki nyugodtan folytatta a sülő kolbász felügyeletét. Neki nem kellett ízletes erőlevessel teli tányérral, gőzölgő kávéval teli csészével vagy Britannia teáskannával szaladgálnia! Amint meghallotta, hogy a férfi belép a konyhába, és némán leül az asztalhoz, várt egy percet, majd jókedvűen kikiabált a mosogatókonyhából: - Ma túl korán jöttél, Brodie! Még nem vagyok kész! - 201 -
Majd, amikor nem kapott választ, folytatta, továbbra is Brodie-hoz címezve szavait, aki soha egy másodpercre sem tért el a megszokott napirendjétől. - Mostanában sosem tudom, mikor érsz haza, bár az is lehet, hogy az összes óra rosszul jár ebben a házban. Mindenesetre tarts ki, mindjárt hozom az ebédet! Brodie szó nélkül „kitartott”. Azalatt a rövid idő-alatt, ami a Latta Co.-ba való belépése óta eltelt, sokkal szembetűnőbb és gyökeresebb, bár hasonló jellegű változáson ment át, mint a helyiség, amelyben tartózkodott. Most, ahogy ott ült az asztalnál, szemét a tányérra szegezve, mintha jelentősen összement volna: a ruhái lötyögtek rajta, hatalmas felső teste pedig szemmel láthatóan megroggyant. Markáns arcvonásai morózussá váltak, tekintete már nem volt szúrós, inkább merengő, szemét halvány vérháló festette rózsaszínre, amely az arcán és orra tövében is megjelent. Összeszorított szája száraz, cserepes volt, halántéka és arca kissé beesett, és a komor mélyedés a szemöldökei között szinte belevésődött a homlokába. Olyan volt, mintha elmosódtak volna a körvonalai, és egész lényét kezdte volna szétmarni és felzabálni valami különös sav a vérében. Amikor Nancy belépett a konyhába, kezében a sült kolbásszal megrakott tállal, Brodie, akinek tekintetét mágnesként vonzotta magához a lány szeme, gyorsan felpillantott, de amint lenézett a tányérra, hirtelen megszólalt. Hangja úgy recsegett, mint egy rosszul felhangolt hangszer. - Ma nem készítettél nekem levest, Nancy? - Nem - felelte a lány kurtán. - Ma nem. - Pedig jólesett volna egy tányér erőleves! - jegyezte meg a férfi, nehezteléssel a hangjában. - Csípős szél fúj kint, ám ha nincs, akkor nincs... De akkor hol a krumpli? - Ma nem volt időm krumplit főzni neked. Nagyon sok dolgom volt. Nem várhatod el, hogy minden munkát elvégezzek, és krumplihámozás közben koszos, hideg vízben áztassam a kezem. Az ilyesmihez egyáltalán nem vagyok hozzászokva. Ennél sokkal egyszerűbb ebéddel is megelégedtél, amikor bejártál hozzám a Winton Címerbe, és most semmivel sem állsz jobban, mint akkor! Edd meg az ételt, és ne morogj, ember! Brodie szeme összeszűkült, és szája már nyílt volna, hogy valami dühös választ vágjon a lány fejéhez, de nagy erőfeszítéssel visszafogta magát. Szedett az elébe helyezett tálról, elvett egy szelet kenyeret, és hozzálátott az evéshez. A lány egy ideig ott állt mellette, csípőre tett kézzel élvezve a férfi fölötti hatalmát, de amikor Brodie nagymama megjelent, hirtelen sarkon fordult, és besietett a mosogatókonyhába. Az öregasszony ráncos arcán szórakozott félmosollyal totyogott oda az asztalhoz, leült, és motyogva megjegyezte: - Cccc! Már megint ugyanaz! Alig hallható szavaira azonban Brodie odafordult hozzá, és rávicsorított az anyjára, ahogyan régen. - Mi baja van a kolbásszal? Ha nem szereti az egyszerű, rendes ennivalót, mehet a szegényházba, ha pedig szereti, akkor csukja be a vén, vigyori száját! Fia szavai hallatán, de különösen az azokat kísérő pillantás hatására az öregasszony rögtön összehúzta magát, és reszkető kézzel, de annál mohóbban nekilátott az ennivalónak, amit néhány perce még megvetően leszólt. Homályosuló, zavaros értelme képtelen volt felfogni a körülötte végbemenő változások jelentőségét, és csak annyit érzékelt az egészből, hogy egy ideje hiányzik a megszokott kényelme, és rossz ételeket kap, abból is keveset. Miközben erőtlen állkapcsa szorgalmasan őrölte a kolbászt, neheztelését a mosogatókonyha felé vetett gyors, szúrós pillantásokkal fejezte ki. Néhány percnyi néma táplálkozás után Brodie - a bejárati ajtó nyílását és csukódását hallva abbahagyta a rágást, és fejét felemelve várakozón meredt az ajtóra, Nessie beléptét várva. A kislány szinte azonnal meg is jelent, és bár Brodie folytatta a gépies evést, tekintete mindenhová követte a helyiségben. Nessie lecsúsztatta a vékony gumit az álla alól, lekapta fejéről egyszerű szalmakalapját, és az egyik székre helyezte, majd kibújt a kabátjából, azt is a kalap mellé rakta, végül megigazította a haját, és lehuppant az apja mellé. Lazán hátradőlt, majd arcán gyermeki ingerültséggel szemügyre vette az asztalt. Nem szólt semmit, de a dermedő zsír láttán az a kevés étvágya is elszállt, ami volt, és bár szívesen evett volna egy kis vagdalt húst vagy báránysültet, most már az étel gondolatától is felfordult a gyomra. Tizenöt évesen életének olyan szakaszába ért, - 202 -
amikor bimbózó és fejlődő teste nagyobb figyelmet, változatos étrendet igényelt volna, és bár ő ennek nem volt tudatában, ösztönösen érezte, hogy fejfájása és az előbb támadt hányingere mellett igazságtalanság ilyen ételt tenni elé. Miközben ezen gondolkodott, apja, aki a belépése óta egy pillanatra sem vette le róla a szemét, megszólalt. Az arckifejezése ugyan nem változott, hangját azonban megpróbálta könnyedre, rábeszélőre igazítani. - Nessie, kedves, láss hozzá az ebédhez! Ne hagyd, hogy kihűljön! Egy olyan nagylánynak, mint te, olyan éhesnek kellene lenni, mint a farkas, és úgy rohanni haza ebédelni, mint aki az egész házat fel akarja falni! Apja szavai hallatán Nessie felhagyott a töprengéssel, és azonnal engedelmeskedett, csaknem bocsánatkérő magyarázatot mormolva. - Fáj a fejem, apa, itt, a szemöldököm fölött! Olyan, mintha egy bilincs futna rajta körbe azzal rosszkedvűen a homlokára mutatott. - Ugyan, ugyan, Nessie! - dorgálta az apja fojtott hangon, amit a mosogatókonyhában nem lehetett hallani. - Folyton arról a fejfájásról beszélsz! Ha gyakran farkast kiáltasz, akkor sem fogunk hinni neked, amikor tényleg baj van. Mindaddig ne törődj vele, amíg az a bilincs nem a kezeden van! - De néha annyira fáj, mintha satuba lenne szorítva! - tiltakozott a kislány elhalóan. - Ugyan! Nem a homlok a fontos, hanem az agy, ami mögötte rejtőzik! Örülnöd kellene, amiért e tekintetben oly kegyes volt hozzád a sors! Majd, amint a lány fintorogva enni kezdett, Brodie helyeslően folytatta. - Na, így már sokkal jobb! Étel nélkül nem lehet dolgozni. Azt kell enni, ami van! A kemény munkától az embernek jó étvágya támad, az éhség pedig nem válogat! Hirtelen rosszalló pillantást vetett az anyjára, és durva hangon megjegyezte: - Örülök neki, hogy nem vagy olyan válogatós és finnyás mint egyesek! Nessie, elégedetten a tudattól, hogy sikerült az apja kedvére tennie, és a dicséretnek megörülve megkétszerezte az evésre irányuló erőfeszítéseit, de időről időre az apjára sandított, aki a múltba révedt. - Én annyi idős koromban, mint te, Nessie, egy ökröt is fel bírtam volna falni, amikor hazarohantam ebédelni a földekről. Szívós, jó étvágyú fiatalember voltam: mindent megettem, amit kaptam, ennek ellenére sosem volt elég az étel. Nem bizony! Az én helyzetem teljesen más volt, mint a tiéd, Nessie! Nekem nem voltak ilyen lehetőségeim. Mondd csak - halkította le a hangját bizalmasan -, hogy ment ma a tanulás? - Elég jól - felelte a lány gépiesen. - Ugye, még mindig te vagy a legjobb tanuló az osztályban? - Jaj, apa! - fakadt ki Nessie. - Állandóan azt magyarázom neked, hogy nálunk már nincs ilyen. Az utóbbi három hónapban legalább féltucatszor elmondtam, hogy negyedévente vannak vizsgák, és ott derül ki minden! Majd hangjában némi hiúsággal hozzátette: - Tudhatnád, hogy én már túl vagyok ezen a korszakon! - Persze, persze! - morogta sietve a férfi. - Mindig elfelejtem, hogy egy ilyen nagylányt és kitűnő tanulót nem lenne szabad ilyen gyermekded mércével mérni! Természetesen a vizsgák a fontosak. Hirtelen elhallgatott, majd sunyi hangon megkérdezte: - És mikor lesz a nagy vizsga? - Körülbelül hat hónap múlva, legalábbis azt hiszem - felelte a lány hanyagul, miközben sápadtan folytatta az evést. - Az nagyon jó! - jegyezte meg Brodie. - Nincs is olyan soká, és mégis elég időd lesz a felkészülésre. Nem mondhatod, hogy nem szóltak előre. Bizony! - tette hozzá alig hallhatóan. Mindent megteszek érted, gyermekem... Te és én együtt megnyerjük a Lattát! Eközben Brodie nagymama, aki egyáltalán nem figyelte a beszélgetést, a második fogást várva nagyon szerette volna megkérdezni: „Nem jön semmi más?”, vagy „Csak ennyit kapunk?”, de nem merte, és egy idő után feladta a reményt. Beletörődő sóhajjal eltolta székét az asztaltól, nehézkesen felállt, és elhagyta a konyhát. Ahogy kilépett az ajtón, szemernyit sem volt elégedettebb, mint ebéd előtt, és a két üres fémdobozra gondolt, melyek úgy álltak szobája - 203 -
szentélyének polcán, mint két kifosztott és elfeledett falfülke, némán hirdetve kedvenc Deesides-a és imádott nagycukra hosszú ideje tartó hiányát. Brodie, akit teljesen lefoglalt a lánya faggatása, észre sem vette anyja távozását. Miközben folytatta a kérdezősködést, a hangja csaknem hízelgőre változott. - Egyáltalán nincs semmiféle újságod a számomra, Nessie? Biztos mondott valaki valamit! Senki nem mondta, hogy okos lány vagy? Gondoskodom róla, hogy különösen jó jegyeket kapj a házi feladatodra. Egyértelműen azt várta a lányától, hogy beszámoljon valami dicséretről, kedvező megjegyzésről, melyet James Brodie lányára tettek, és amikor Nessie tagadólag megrázta a fejét, Brodie tekintete elsötétült, és dühösen kifakadt: - Csak nem apádról pletykáltak valamit azok a taknyosok ott az iskolában? Biztos azt ismételgetik, amit otthon az aljas szüleiktől hallanak. Ha mondanak neked valamit, azonnal szólj! És ne higgy senkinek! Húzd ki magad, és járj emelt fővel! Sose felejtsd el, hogy te egy Brodie vagy, és követeld a jussodat! Mutasd meg nekik, mit is jelent ez valójában! Bár maguktól is rájönnek, amikor elviszed a szimatolós orruk elől a Latta ösztöndíjat! Egy pillanatra elhallgatott, majd megránduló szájjal megkérdezte: - Grieson kölyke nem tett rád semmiféle megjegyzést? Nessie félénken elhúzódott az apjától. - Nem, nem, apa! Senki nem mondott semmit, apa! Mindenki a lehető legkedvesebb. Mrs. Paxton még csokoládéval is megkínált, amikor találkoztam vele az utcán. - Ó, valóban? - Brodie tétovázott, emésztgetve a hírt, amely végül nem nyerte el a tetszését. - Nos, legközelebb mondd meg neki, hogy tartsa meg a csodálatos ajándékát! Mondd meg neki, hogy nekünk mindenünk megvan, amire szükségünk lehet. Te pedig, ha édességet akarsz, mint egy óvodás, miért nem nekem szólsz? Talán nem tudod, hogy a város összes pletykafészke arra a lehetőségre vár, hogy kitárgyalhasson minket? „Már azt sem engedheti meg magának, hogy egy kis csokoládét vegyen a lányának!” Ezt fogjuk visszahallani holnap, és mire beér a hír a belvárosba, már azt fogják mondani, hogy valósággal éheztetlek! Egyre fokozódott a bosszúsága, míg végül felkiáltott: - Az ördögbe! Lehetett volna több eszed! Mindenki ellenünk van! Most már ez a helyzet, de tudod mit? Ne törődj vele! Csak dobálják nyugodtan a sarat! Forduljon mindenki ellenünk: úgyis győzni fogunk! Miközben az utolsó szavakat kiejtette, vadul felvetette a fejét, és ekkor észrevette, hogy időközben Nancy belépett a konyhába, és felvont szemöldökkel, kritikus arckifejezéssel figyeli. Brodie abban a pillanatban összement, mint a kiszúrt léggömb, és gyorsan lehajtotta a fejét, mint egy csínytevésen kapott gyerek. - Mi ez a nagy zsivaj? Azt hittem, valaki dührohamot kapott, amikor meghallottam a hőbörgésedet! Majd amikor a férfi nem szólt semmit, Nessie-hez fordult. - Miről van szó? Remélem, nem veled veszekedett, kiscsibém? Nancy beléptekor enyhe zavar kerítette hatalmába Nessie-t, az arca és nyaka, mely először elsápadt, most hirtelen elvörösödött. Ahogy válaszolt, hangja zavart és rekedt volt: - Nem, semmi ilyesmi... Másról volt szó. - Ezt örömmel hallom! - vágta rá Nancy. - Majd megsüketültem ettől a nagy ordibálástól. Még most is cseng a fülem. Rosszallóan körülnézett, és már éppen el akarta hagyni a konyhát, amikor Brodie, gyors oldalpillantást vetve Nessie-re, erőltetetten könnyed hangon így szólt: - Ha végeztél az evéssel, Nessie, várj meg kint a ház előtt! Egy perc múlva én is jövök, és együtt megyünk vissza a városba. Majd, amint a lánya felállt, összeszedte a holmiját, némán kiment, lehajtott fejét Nancy felé fordította, és átható pillantást vetett rá sötét, busa szemöldöke alól. - Ülj le egy pillanatra, asszony! Alig láttalak ebéd alatt. Nem szabad dühösnek lenned ezért a kis jelenetért! Ismerhetnél már, kissé megfeledkeztem magamról. Amint Nancy hanyagul lehuppant Nessie székére, a férfi elégedett, birtokló pillantása minden szónál világosabban árulkodott a tényről, hogy a lány teljesen a fejére nőtt. A hosszú évek - 204 -
után, melyek során koros és használhatatlan testű felesége volt az egyetlen nő a házban, ez a hamvas, fiatal és élettel teli teremtés valósággal megbabonázta, állandó lázban tartotta, vad és elfojtott vágyainak kielégítése által valósággal a rabszolgájává tette. - Nem készítettél nekünk pudingot, Nancy! - folytatta a férfi, ügyetlenül hatalmas mancsába fogva a lány kezét. - Nem adnál helyette kárpótlásként valamit... Mondjuk egy csókot? Neked nem fog hiányozni, számomra pedig édesebb minden pudingnál! - Ugyan, Brodie! Mindig ugyanazon jár az eszed! - vetette oda a lány, fejének dacos rándításával. - Semmi másra nem tudsz gondolni? Elfelejted, hogy egy nagydarab férfi vagy, én pedig egy törékeny kis nő, akivel finoman kell bánni... Bár a szavaival dorgált, pillantása olyan csábító volt, hogy a férfi ösztönösen megszorította a kezét. - Sajnálom, ha durva voltam veled, kedvesem - mondta. - Nem volt szándékos! Gyere, és ülj ide szorosan mellém! Na, gyere már! - Micsoda? - háborodott fel a lány. - Fényes nappal? Te megőrültél, Brodie, ráadásul egy olyan éjszaka után, mint a tegnapi! Teljesen tönkreteszel! Nem, szó sem lehet róla! Belőlem nem fogsz árnyékot csinálni, mint a másikból! Kerek arcával és gömbölyű testével, amely az elmúlt hat hónap alatt még jobban kitelt, egyáltalán nem hasonlított egy árnyékhoz, és ahogy most szemügyre vette a férfit, rájött, hogy kezdi elveszíteni iránta az érdeklődést. A nyers erőt, amely az elején megragadta benne, kikezdte az ital és kikezdték az ő ölelései, és a férfinek most már elegendő pénze sem állt rendelkezésre, hogy kiszolgálja a szeszélyeit. Öreg volt, mogorva, és úgy érezte, hogy nem illik hozzá. Csaknem megvetést érzett iránta, miközben lassan, számító hangon így szólt: - Egy csókot esetleg adhatok. Mondom, esetleg. Mit adsz érte cserébe? - Nem kapsz tőlem eleget, asszony? - kérdezte Brodie elsötétülő arccal. - Fedél van a fejed fölött, azt eszed, amit én, és több dolgot is eladtam a házból, csak hogy neked meglegyen mindened! Ne kérj lehetetlent, Nancy! - Ha valaki ezt hallaná, azt hihetné, hogy egy egész vagyont kaptam tőled! - jelentette ki a lány hanyag legyintés kíséretében. - Mintha nem érdemelném meg! Nem azt kértem, hogy adj el újabb nyakkendőtűket, láncokat vagy képeket, csak néhány shillinget szeretnék az erszényembe, hogy holnap meglátogathassam Annie nénikémet. Adj öt shillinget, és megkapod a csókot! Brodie durcásan lebiggyesztette a száját. - Már megint elmégy? Elmégy, és itt hagysz engem egyedül. Mikor jössz vissza? - Ember, szerintem a legszívesebben hozzákötöznél engem ennek az asztalnak a lábához! Nem a rabszolgád vagyok, hanem csak a házvezetőnőd! Na, ezt jól megkapta, gondolta a lány, szemtelenül célozva a tényre, hogy a férfi sosem kérte meg a kezét. - Nem leszek távol egész éjszaka. Este tíz körül megjövök. Add ide azt a két félkoronást, és ha jól viselkedsz, talán még kedvesebb leszek hozzád, mint ahogy megérdemelnéd... Brodie a lány vizslató pillantásának tüzében zsebre dugta a kezét, ahol már nem az egyfontos aranypénzek csörögtek, mint egykor, hanem néhány kósza érme, és ezek közül próbálta előkotorni az összeget. - Tessék, itt van! - mondta végül, átnyújtva Nancynek a pénzt. - Nem igazán engedhetem meg magamnak, hogy így szórjam, de tudod jól, semmit sem tudok megtagadni tőled... Nancy felugrott, diadalmasan szorongatva markában a pénzt, és már éppen el akart csusszanni a férfi mellett, amikor az egy gyors mozdulattal elkapta a karját. - Mi lesz a megállapodásunkkal? - kiáltotta. - Csak nem feledkeztél meg róla? Hát te már egyáltalán nem szeretsz engem? A lány azonnal összerendezte arcvonásait, felemelte a fejét, és tágra nyílt szemmel, mesterkélt ártatlansággal a férfire nézett. - De igen, szeretlek. Azt hiszed, itt lennék, ha nem így volna? Ne is gondolj ilyen ostobaságokat! Így csak a bolondok beszélnek! A következő az lesz, hogy azt találod ki: elmegyek, és nem is jövök vissza. - Nem, azt sosem hagynám! - jelentette ki a férfi, vadul magához ölelve a lányt. Miközben az engedelmes kis alakot hatalmas testéhez szorította, arra gondolt, hogy ez a lány a - 205 -
fájdalomcsillapító sérült büszkeségére, megaláztatására, Nancy pedig ugyanakkor a férfi mellkasa mellett elnézett a távolba, és az járt a fejében, milyen nevetséges ez az egész helyzet, a férfi gyermeki hiszékenysége, és mennyire szeretne valakit, aki fiatalabb, nem ennyire faragatlan és telhetetlen, valakit, aki hajlandó lenne feleségül venni. - Asszony! Mi az oka annak, hogy a szívem majd kiugrik a mellkasomból, ha így magamhoz ölelve tartalak? - kérdezte Brodie rekedten. - Ilyenkor rajtad kívül semmi sem érdekel, és azt kívánom, bárcsak örökre így maradnánk... A lány arcán halvány mosoly suhant át. - Miért ne maradnánk? Talán kezd eleged lenni belőlem? - Szent ég, dehogy! Gyönyörűbbnek talállak, mint valaha! Hirtelen elhallgatott, majd váratlanul felkiáltott: - Nancy, ugye nem csak a pénzt akartad kicsikarni belőlem? A lány sértődött arccal a férfi felé fordult, kihasználva a lehetőséget, hogy kiszabadítsa magát. - Hogy mondhatsz ilyet? Már az is sértő, hogy egyáltalán eszedbe jutott! Ha nem hallgatsz el, azonnal hozzád vágom a pénzedet! - Ne! Ne! - visszakozott a férfi gyorsan. - Nem akartalak megbántani. Szívesen adtam, és szombaton ráadásul még hozok neked valami szépet is. Ez volt a nap, amikor megkapta a heti bérét, és most ezzel együtt eszébe jutott alárendelt helyzete és az életében bekövetkezett gyökeres változás. Az arca ismét elsötétült, egy szempillantás alatt megöregedett, és szemét lesütve így szólt: - Nos, jobb lesz, ha megyek. Nessie kint vár. Hirtelen felkapta a fejét. - Hol van Matt? - kérdezte. - Fogalmam sincs - felelte a lány, elnyomva egy ásítást, jelezve, mennyire nem érdekli a téma. - Reggeli után azonnal eltűnt, és szerintem vacsoráig haza sem jön. Brodie egy hosszú percig a távolba meredt, majd lassan így szólt: - Akkor én is megyek. - Helyes! - kiáltotta Nancy vidáman. - Menj, és munkaidő után gyere egyenesen haza! Ha egy korty ital lesz benned, amikor belépsz az ajtón, a fejedhez vágom a teáskannát! Vastag szemöldöke alól a férfi sunyi, szégyenkező pillantást vetett a lányra, ami nagyon nem illett mély barázdáktól szántott, komor arcához; megnyugtatásképpen bólintott, utoljára megszorította Nancy karját, és elhagyta a házat. Az udvaron, melyet szinte elborított a gaz, és ahonnan hiányzott a nevetséges rézágyú három hónapja kilóra eladta -, ott találta Nessie-t, aki türelmesen várta a kapunak támaszkodva. Amint meglátta az apját, felegyenesedett, és némán megindultak egymás mellett a Vasút utca kereszteződése felé, ahol elváltak útjaik. Ez a zarándokút mostanra mindennapi szokássá vált Brodie és a lánya között, melyet Brodie arra használt, hogy bátorítsa és ösztökélje Nessie-t az általa kívánt ragyogó eredmények elérésére. Ma azonban nem szólt egy szót sem; gépiesen kopogtatta a földet sétapálcájával, kabátja úgy lógott rajta, mint egy zsák, kopott és poros kalapja magasra tolva, régi arroganciája karikatúrájaként ült a fején. Annyira elmerült gondolataiban, hogy Nessie meg sem próbált beszélgetést kezdeményezni. Most is, mint mindig, a nyilvánosság előtt teljesen magába fordult, fejét magasra emelte, egyenesen maga elé nézett, de nem látott senkit, ezáltal széles, néptelen utcákat teremtve magának, amelyeket a kíváncsi, rosszindulatú arcok helyett egyedül az ő jelenléte töltött meg. Amikor elérték azt a pontot, ahol mindig elváltak, Brodie megtorpant, és Nessie-hez fordult: - Menj, és dolgozz keményen, Nessie! Minden figyelmedet szenteld a feladatnak! Ne felejtsd el, mit szoktam mondani neked: „Csak akkor érdemes csinálni valamit, ha jól csinálja az ember!” Meg kell nyerned azt a Latta ösztöndíjat! Ez mindennél fontosabb. Benyúlt a zsebébe, és egy egypennyst nyomott a kislány tenyerébe. - Tessék, itt egy kis pénz csokoládéra! Csaknem mosolygott. - Majd visszafizeted, ha megvan az ösztöndíj... - 206 -
Nessie félénken, ugyanakkor hálásan tette el a pénzt, és folytatta útját, hogy a következő három órát végigtanulja a zsúfolt tanteremben. Ha egyáltalán nem reggelizik, és csak néhány falatot evett volna ebédre, akkor is életben tartotta volna a tudat, hogy órák után vásárolhat magának egy szelet málnakrémmel töltött, ragacsos csokoládét. Amint egyedül maradt, Brodie arcáról eltűnt minden érzelem és elevenség. Nagy levegőt vett, és folytatta útját az iroda felé, melyet teljes szívéből gyűlölt. Ahogy közeledett a hajógyárhoz, lépte mintha lelassult volna, egy pillanatra megtorpant, majd hirtelen belépett a Szerelő Kocsma nevű lebuj ajtaján. A helyiség tele volt kertésznadrágot viselő munkásokkal, ő azonban nem látott senkit. Felhajtott egy nagy adag whiskyt, gyorsan távozott, és az ital szagát elfojtandó erősen összeszorította a száját. Néhány perc múlva komor arccal belépett a Latta Co. kapuján.
Második fejezet Másnap este, miután Nancy elment, hogy meglátogassa a nagynénjét Overtonban, Matt pedig szokása szerint nem tartózkodott otthon, fennkölt béke telepedett a Brodie-ház konyhájára. A ház tulajdonosának legalábbis úgy tűnt, amint karosszékében hátradőlve, lábát keresztbetéve, szájában pipával, kezében kedvenc italával, a forró punccsal teli pohárral Nessie-t figyelte, aki az asztalnál leckéje fölé görnyedt, és sápadt homlokát ráncolva keményen igyekezett összpontosítani. Aztán szemügyre vette az anyját, aki a gyűlölt betolakodó távollétében nem vonult vissza a szobájába, hanem régi helyén, a tűz mellett kuporgott. Brodie arcát enyhe pír festette pirosra, szája, ahogy a pipát szívta, nedves volt és duzzadt, szeme, amely most elgondolkodva a gőzölgő pohárra szegeződött, érzelmekkel teli és kifejező; valami különös átalakulás folytán megfeledkezett a gondjairól, és csak arra tudott gondolni, milyen csodálatos egy férfi számára, ha egy boldog estét az otthonában tölthet. Igaz, már nem járt el itthonról esténként, sőt napközben sem, kivéve azt az időt, amit a munkahelyén töltött. Kerülte az utcákat, a klubot, és már jó ideje kitiltották az erényes Phemie hátsó szalonjából, így meglepő volt, hogy ennyire élvezi ezt a tűz mellett eltöltött estét. Ma azonban, tudta, hogy senki nem fogja felelősségre vonni, ha elkésik a vacsoraasztaltól, így munkából hazafelé kissé letért a megszokott útvonalról, és most, néhány pohárkával a gyomrában és azzal a megnyugtató tudattal, hogy néhány még legurításra vár, a Nancy távolléte fölötti szomorúságot elfojtotta a rendkívüli szabadság érzése, ráadásul a gondolatra, hogy este ismét találkoznak, a vágy sokkal hamarabb és erőteljesebben hatalmába kerítette, mint más estéken. A karosszékéből, a puncs mámorán keresztül szemlélve irodai pozíciója könnyű, gondtalan állásnak, beosztotti munkája szórakoztató felüdülésnek tűnt: meggyőzte magát, hogy szeszélyből dolgozik ott, és csak addig marad, amíg kedve tartja. Milyen jó, gondolta, hogy felhagyott a kereskedéssel, hiszen az efféle alantas munka sosem illett igazán temperamentumához és származásához; hamarosan jelenlegi munkahelyén is felmond, és valami sokkal nagyobb szabású és jól jövedelmező elfoglaltság után néz, ami egyszerre döbbenti meg a várost, elégíti ki az ő igényeit és szerez örömet Nancynek. Az ő Nancyje! Egy ilyen nő illik egy férfi mellé! Ahogy a lány képe megjelent lelki szeme előtt, gondolatban rá emelte a poharát, remélve, hogy jól szórakozik a nagynénjénél Overtonban. Rózsaszín köd töltötte be a koszos, elhanyagolt konyhát, rátelepedett a szürke függönyre, eltakarta a világosabb téglalapot a falon, amely a Bell-grafika eltűnését hirdette, tompa fényt csempészett Nessie sápadt arcára, sőt még az anyja ráncos, nyúzott vonásait is meglágyította. Brodie az öregasszony szemét figyelte a pohár pereme fölött, és miután nagyot kortyolt az italból, vidáman felrikkantott. - Azt kívánja, bárcsak a helyemben lenne, igaz, vén szatyor? Látom az irigy pillantásán. Jó lenne, ha ez a finomság a maga gyomrába menne, mi? Próbálja meg elvenni tőlem! Ha esetleg nem tudná, egy nagyon finom puncsot iszom, mivel sok benne a whisky, a cukor, a víz viszont annál kevesebb! Harsányan felnevetett saját tréfáján. Nessie ijedten felkapta a fejét a hangra, de apja arckifejezését látva ismét a könyve fölé görnyedt. - Gyerünk, kisasszony! Ne vesztegesd az időt! Vagy talán azért fizetek érted, hogy az embereket bámuld, amikor tanulnod kellene? Ismét az anyjára nézett, komoly arccal megrázta a fejét, és folytatta a monológot. - 207 -
- Muszáj figyelnem rá, mert csak így nyomhatom el benne azt a kis lustaságot, amit az anyjától örökölt. De bízhat bennem! Mindezek ellenére ösztöndíjast csinálok belőle! Az esze megvan hozzá. Ismét kortyolt egyet az italból, majd hangosan megszívta a pipáját. Az öregasszony savanyú arccal viszonozta fia pillantását, felváltva szemlélve kipirult arcát és a kezében tartott poharat. - Hol van az a... Hová ment ma este? - kérdezte. Brodie egy pillanatig értetlenül meredt rá, majd ugatva felröhögött. - Nancyre gondol, maga vén banya? Talán magát is megigézte, hogy már a nevét sem meri kimondani? Majd rövid szünet után, amely alatt gúnyosan vigyorgott az anyjára, folytatta: - Nos, nem szívesen árulom el, de Nancy az Alkoholellenes Egyesület ülésére ment. Az öregasszony rosszallóan figyelte a nevetéstől rázkódó Brodie-t, majd hangjában annyi rosszindulattal, amennyit csak bele mert csempészni, megjegyezte: - Szerintem ezen nincs sok nevetnivaló. Ha fiatalabb korában járt volna el az Alkoholellenes Egyesület ülésére, talán sikerült volna... - hirtelen elhallgatott, mivel fia tekintetéből azt olvasta ki, hogy túl messzire ment. - Folytassa csak! - biztatta Brodie. - Fejezze be, amit elkezdett! Hadd tudjam meg, amit róla gondol! Egyeseknek sosem lehet a kedvére tenni. Elégedetlen volt Mammával, és most az én Nancymet is kikezdi. Gondolom, azt hiszi, hogy egyedül is el tudná vezetni a házat... Persze, mert úgy gyakrabban az üveg közelébe kerülhetne! Bah! Legutóbb, amikor maga főzte az ebédet, majdnem megmérgezett! Emelkedett hangulatában jókedvűen szemlélte az anyját, és közben azon törte a fejét, hogyan viccelhetné meg egy kicsit. Hirtelen valami olyan fantasztikus ötlet villant az agyába, hogy örömében nagyot csapott a combjára. Az öregasszony irigyli tőle az italt, úgy szemléli a poharat a kezében, mint macska a tejszínt, szomjazik utána, és ha lehetőség adódna, azonnal belefetyelné. Nos, akkor most megkapja, ő, aki mindenkit leszól. Bizony, most aztán megkapja! Bolondot csinál belőle, méghozzá akkorát, mint a ház! Tudta, hogy van otthon whisky bőven, különben sem kell sok, hogy az öregasszony fejébe szálljon. Minél többet törte rajta a fejét, annál jobban tetszett neki a tréfa, és már most alig bírta visszafojtani a nevetést. Előre-hátra hintázott, és ismét nagyot csapott a combjára jókedvében. A mindenit, micsoda fantasztikus ötletei támadnak! Aztán hirtelen abbahagyta a kuncogást, megkeményítette arcvonásait, és szemét ravaszul összehúzva megjegyezte: - Nem volt szép tőlem, hogy így beszéltem magával. Látom, hogy rosszul esett, és hogy elszomorodott tőle. Véletlenül nem kér egy korty puncsot? Ettől biztosan összeszedi magát! Majd, amint az öregasszony a fejét felkapva gyanakodva meredt a fiára, Brodie nagylelkűen bólintott, és folytatta: - Igen, komolyan gondolom! Micsoda dolog az, hogy én iszom, magának pedig nem adok? Na, menjen, és hozzon magának egy poharat! Brodie nagymama tompa fényű szeme mohón felcsillant, de ismerve fia gonosz természetét, még mindig nem hitt neki. Félt megmozdulni, hátha a fia azonnal gúnyos nevetésben tör ki; gyorsan megnyalta a szája szélét, és remegő hangon rákiáltott: - Ugye, nem csak szórakozol velem? Brodie ismét megrázta a fejét, ez alkalommal tagadóan, majd lenyúlt a szék mellett álló üvegért, és felmutatta az anyjának. - Idenézzen! Teacher's Highland Dew! Gyorsan! Mozduljon, és hozzon magának egy poharat! Az öregasszony gyors mozdulatokkal, lelkesen feltápászkodott, mintha versenyen indulna, odasietett a tálalóhoz, és közben valósággal remegett az örömtől. A temetés napja óta egyetlen kortyot sem ivott, és akkor is csak bort, ami a közelébe sem ért az igazi, megnyugvást nyújtó italnak. Mielőtt Brodie anyja reszkető sietségét látva elnyomhatta volna vigyorgását, ő már ott is állt a fia előtt, nyújtva a poharát. Brodie, miután jókora adagot töltött neki, komoly hangon megjegyezte: - 208 -
- Az öregeknek is szükségük van néha egy-két kortyra. Látja, nem sajnálom magától, de ne vizezze fel túlságosan! - Ó, ne, James! - tiltakozott az öregasszony. - Nem kérek ilyen sokat. Tudod, hogy nem vagyok túlságosan oda érte... Csak egy csöppecskét adj, hogy távol tartsa a hideget! Anyja utolsó szavaira ostorként hasított bele Brodie jókedvébe egy régi emlék, és dühösen rámordult az öregasszonyra: - Ezt nem akarom még egyszer hallani! Túlságosan emlékeztet valakire, akire nem szeretek emlékezni... Miért, beszél úgy, mint egy puhány, finomkodó, álszent vénasszony? Mogorván meredt az öregasszonyra, amíg az a whiskyjét itta, méghozzá gyorsan, attól tartva, hogy a fia elveszi tőle. Amikor a pohár kiürült, Brodie rákiáltott: - Tessék, kap még! Tartsa ide a poharát! - Nem, nem! - tiltakozott Brodie nagymama szelíden. - Elég volt. Kellemesen felmelegített, és jó íze lett tőle a számnak. Köszönöm, fiam, de nem kérek többet! - Nekem maga ne mondjon nemet! - kiáltotta Brodie durván. - Visszautasítja a finom italt? Maga kérte, és meg is fogja inni, még akkor is, ha nekem kell letöltenem a vén torkán! Tartsa a poharát: együtt iszunk! Az öregasszony bizonytalanul engedelmeskedett, és amikor Brodie ismét teletöltötte a poharát, ez alkalommal már sokkal lassabban itta ki; hangosan cuppogott, forgatta a nyelvén; és a kortyok között halkan motyogott. - Ez aztán a finomság! Nagyon kedves tőled, James, hogy megosztod velem. Soha életemben nem ittam ennyit egyszerre. Bevallom, nem vagyok hozzászokva. Egy ideig hallgatott, miközben a whisky lassan fogyott a poharából, majd hirtelen kifakadt: - Milyen csodálatos íze van! Szerinted is? Megint fiatalnak érzem magam tőle! Halkan felkuncogott. - Az jutott eszembe... - a kuncogás hangosabbá vált. Anyja vidámsága láttán Brodie sötéten elmosolyodott. - Mi jutott eszébe? - mordult rá. - Mondja el, hadd mulassunk mi is! Az öregasszony ezt hallva hangosan felnevetett, és ráncos arcát göcsörtös kezével eltakarva hosszú perceken keresztül jóízűen mulatott magában, míg végül kikukucskált egyik szenilis tekintetű, könnyes szemével, és megtörten suttogta: - Szappan! A szappanra gondoltam! - Ó, szóval a szappanra gondolt! - gúnyolódott Brodie. - Ez nagyon rendes magától. Talán fürdeni akar? Mert ha erről van szó, biztosíthatom, már nagyon ideje lenne egy kiadós tisztálkodásnak... - Nem, dehogy! - kuncogott az öregasszony. - Tudod, eszembe jutott, mit csináltak régen, az én fiatalkoromban az asszonyok, ha inni akartak egy csöppecskét anélkül, hogy a férjük megtudja. Bementek a falu boltjába, megvették az italt, és úgy íratták be a könyvbe, mint szappant... Szappan! Ismét erőt vett rajta a jókedv, és megint a tenyerébe temette az arcát, de hamarosan felnézett, és hozzátette: - Persze én sosem csináltam ilyesmit. Nem! Én nagyon rendes asszony voltam, és szappan nélkül is végig tudtam takarítani a házat. - Persze, csak dicsérje magát! - mordult rá Brodie. - Gondolom, maga volt az erény és a tisztesség mintaképe akkoriban. Na, meséljen! - Bizony, azok voltak a szép napok! - folytatta az öregasszony zavartalanul, és mivel a visszaemlékezés teljesen lefoglalta, megfeledkezett a fia iránti tiszteletről. - Bár akadt dolgom elég. Apád pontosan olyan volt, mint te most. Úgy hasonlítotok egymásra, mint két tojás. Őt is ki kellett szolgálni, és ráadásul érzékeny volt, mint a lőpor. Nagyon gyakran előfordult, hogy hazajött, és ha valami nem tetszett neki, elkezdett ordítozni velem. De én nem hagytam magam! Erre még most is büszke vagyok! Rövid szünetet tartott, tekintete a távolba révedt. - Úgy emlékszem mindenre, mintha tegnap történt volna. Büszke ember volt, olyan büszke, mint Lucifer!
- 209 -
- Miért, talán nem volt oka büszkének lenni? - csattant fel Brodie ingerülten, mivel rájött, hogy az ital nem úgy hat az öregasszonyra, ahogy számította, és ez már egyáltalán nem szórakoztatta. - Talán nem tudja, milyen családból származott a férje? - Dehogynem, mindig is tudtam - legyintett az öregasszony megvetően; hirtelen valami dacos, rosszindulatú nemtörődömség vett erőt rajta. - Úgy viselkedett, mint egy herceg, kiszolgáltatta magát, finom ruhákban járt, és állandóan a felmenőiről és a jogairól beszélt, mintha lettek volna neki bármiféle jogai! Folyton a Wintonokhoz fűződő rokoni kapcsolatát emlegette... De szerintem ő maga sem hitte el. Persze, biztos volt valami kapcsolat - folytatta vihogva -, ám véleményem szerint egy balkézről való gyerek révén lehetett... Brodie döbbenten meredt az anyjára, egyszerűen nem hitt a fülének, majd amikor megtalálta a hangját, ráordított: - Hallgasson! Fogja be a száját, maga vén boszorka! Ki maga, hogy így mer beszélni a Brodie-król? Maga is ezt a nevet viseli! Hogy merészeli leszólni előttem? Megragadta az üveg nyakát, mintha hozzá akarná vágni az anyjához. - Ugyan, ugyan, James! - csitította az öregasszony higgadtan, felemelve egyik remegő kezét. - Ne légy ostoba! Én nem az a fajta madár vagyok, amelyik belepiszkít a saját fészkébe... Ezt mindenki tudta a családban. A dolog réges-régre nyúlik vissza, amikor Janet Dreghorn, a főkertész lánya összeállt a fiatal Robert Brodie-val, akire évekkel később rászállt a cím. Nem, nem, ők sosem házasodtak össze! - Fogja be a fecsegő száját - üvöltötte Brodie -, mert ha nem, kitépem belőle a mocskos nyelvét! Fogja magát, és elkezdi mocskolni a nevemet? Mit képzel maga? Örülhet, hogy az apám elvette feleségül! Maga... maga... - dadogta, fulladozva a dühtől. Az arca kísértetiesen eltorzult, miközben anyja érzéketlen, ráncos arcára meredt. Az öregasszonyt mostanra már annyira hatalmába kerítette az alkoholos mámor, hogy nem volt tudatában sem a fia dühének, sem Nessie rémült pillantásának. - Méghogy szerencsés? - habogta részeg vigyorral. - Lehet, hogy az voltam, de az is lehet, hogy nem. Ha tisztában lennél a dolog minden részletével, szerintem te magad is szerencsésnek tartanád magadat! Éles vihogásra fakadt, a következő pillanatban azonban műfogsora, ami mindig is mozgott, kilazult a sok nyáltól, kiugrott a szájából akár egy nyihogó lóé, és a legutolsó visszafojthatatlan vihogáshullám valósággal kilőtte a szájából. A műfogsor apró darabokra tört a padlón. Bizonyos szempontból szerencsésen történt, különben Brodie biztosan megütötte volna az anyját. Most mindketten némán meredtek a földön szétgurult darabokra: az öregasszony groteszk módon beesett, felismerhetetlen arccal, a fia csaknem vigyorogva. - Úgy hevernek maga előtt a fogai, mint gyöngyök a disznó előtt! - szólalt meg végül. Megérdemli az átkozott pimaszságáért! - Az én jó kisz műfogszorom! - siránkozott az öregasszony selypítve. A veszteség láttán egy csapásra kijózanodott. - Negyven éve megvolt! Jó erősz volt, rugóval a fogak között! Mit fogok moszt csinálni? Nem tudok enni! Alig tudok beszélni! - Annál jobb! - mordult rá a fia. - Legalább nem fog összevissza hazudozni! Megérdemli! - Ezt már nem lehet megjavítani... - nyüszítette az öregasszony. - Venned kell nekem egy újat! Kétségbeesetten bámulta a fogsor darabjait. - A húszt nem lehet elszopogatni. Ígérd meg, hogy csináltatsz nekem egy új műfogszort, James! - Azt lesheti! - vágott vissza Brodie. - Mi szüksége volna új műfogsorra egy ilyen haldokló vénasszonynak? Olyan sokáig már úgysem él, hogy kihasználja! Tekintse úgy, mint valami büntetést! Szavai hallatán az öregasszony a kezét tördelve elkezdett jajgatni, és közben összefüggéstelenül motyogott az orra alatt. - Micsoda szerencsétlenség! Szoha nem fogom kiheverni! Mi lesz velem? Milyen régen szolgált már ez a jó kisz műfogsor! Az ital miatt volt az egész! Eddig szoha nem történt velem ilyeszmi! Ez a végemet jelenti! - 210 -
Brodie egy darabig megvetően figyelte az anyját, majd hirtelen észrevette, hogy Nessie nyúzott arca feléjük fordul, és rémülten, ugyanakkor lenyűgözve figyeli a jelenetet. - Te is kezded? - mordult rá a lányára rosszkedvűen; képtelen volt kiverni a fejéből mindazt, amit az anyja mondott. - Miért nem végzed a dolgod? Mi van veled? - Nem tudok tanulni ebben a zajban, apa - felelte Nessie félénken lesütve a szemét. - Elvonja a figyelmemet. Nehéz összpontosítani, amikor beszélnek az ember háta mögött. - Szóval erről van szó! Nos, most már elegendő üres szoba van a házban. Ha a konyha nem elég jó neked, átmehetsz a nappaliba. Ott egy hangot sem fogsz hallani, és nem találsz mentséget a lazsálásra! Felpattant, és mielőtt Nessie válaszolhatott volna, egy lépéssel az asztalnál termett, összesöpörte a könyveket egyetlen nagy, rendetlen halomba, felnyalábolta az egészet, és kifelé indult a konyhából. - Gyere, irány a nappali! Az én Nessie-m a legjobb szobát kapja a házban! Itt békében tanulhatsz, és remélem, jobban megy majd a dolog. Ha a konyhában nem tudsz tanulni, minden este bejössz ide! A kislány felállt, és engedelmesen követte az apját a hideg, áporodott levegőjű szobába, ahol Brodie némi tapogatózás után lehajította a könyveket az asztalra, és nagy nehezen meggyújtotta a gázlámpát. A fehér lámpabura alól érkező sápadt fény visszatükröződött a csupasz mahagóni asztalról, rávetült a hideg, régen nem használt kandallóra, az elhanyagolt, porlepte bútorokra, Brodie ellentmondást nem tűrő alakjára és a gyermek görnyedt vállaira. - Tessék! - kiáltotta a férfi, akinek részben visszatért a jókedve. - Minden készen áll, és csak rád vár! Húzd oda a széket az asztalhoz, és láss hozzá a tanuláshoz! Nem mondhatod, hogy nem segítettem. Két ujját rátette a legfelső könyvre, és a halmot szétterítette az asztalon, még jobban összekeverve mindent. - Látod, mennyi helyed van? Mi az? Annyit sem tudsz mondani, hogy köszönöm? - Köszönöm, apa - motyogta a kislány megadóan. Brodie elégedetten figyelte a lányát, amint leült és az egyik könyv fölé hajolt, tanulást mímelve, aztán eltúlzott óvatossággal, nehézkes léptekkel, lábujjhegyen kisurrant a szobából, de az ajtóból még visszaszólt: - Mindjárt visszajövök, és megnézem, hogyan haladsz! Miközben a konyha felé tartott, arra gondolt, hogy helyesen cselekedett Nessie-vel kapcsolatban, és egyedül ő az, aki figyel a kislányra és segíti a tanulásban. Miután elégedetten gratulált magának, visszaült a karosszékébe, és jutalomképpen töltött magának egy újabb pohár italt. Csak ekkor vette észre az anyját, aki még mindig mozdulatlanul ült, ostobán maga elé meredve, mintha valami ördögi, erő minden életet kiszívott volna belőle. - Maga még mindig itt van? - kiáltott rá. - Nocsak, hogy elcsendesedett ahhoz képest, hogy az előbb még magába sem lehetett fojtani a szót! Azt hittem, régen visszavonult a szobájába, hogy kipihenje az este fáradalmait. Na, induljon! Tűnjön el gyorsan, már a látásától is rosszul vagyok! Az öregasszony nehézkesen megmozdult, mire Brodie ismét rákiáltott: - Gyerünk, mozogjon már! Amíg a fia a nappaliban tartózkodott, Brodie nagymama összegyűjtötte műfogsora darabjait a padlóról, és most a törmeléket kétségbeesetten szorongatva kifelé indult a konyhából. Megtört elkeseredettsége szomorú ellentétben állt korábbi vidám mohóságával, amellyel a puncsos kancsó felé sietett. Brodie, miután egyedül maradt a konyhában, teljesen átadta magát az ital élvezetének, leöblítve vele anyja jelenlétének kellemetlen emlékét és a keserű gondolatokat, amelyek az öregasszony rosszindulatú megjegyzései nyomán támadtak. Tökéletesen tisztában volt vele, sajnos, hogy anyja szenilis, ugyanakkor zavarba ejtő visszaemlékezése az igazságon alapszik, de mint mindig, most is igyekezett elmosni magában a részleteket - nehézkes és zűrzavaros gondolkodásának köszönhetően az ilyesmivel sosem volt gondja, és ez most az ital miatt különösen könnyen ment. Hamarosan sikerült is megfeledkeznie az egész incidensről, kivéve azt a nevetséges részletet, amikor az anyja fogsora kiugrott a szájából és összetört a padlón. Kényelmesen hátradőlt karosszékében, és a whiskyt kitartóan kortyolgatva a részegség egyre magasabb régióiba jutott. - 211 -
Emelkedett hangulatában hamarosan kezdte sajnálni, hogy egyedül van: lábának türelmetlen lendítésével és az órára vetett pillantással arra gondolt, hogy Nancy már igazán hazatérhetne. Az óra azonban még csak kilencet mutatott, és Brodie tisztában volt vele, hogy a lány tíz előtt nem várható haza. Mivel a mutatók ugyanolyan lassan és egyhangúan másztak a számlapon, hiába próbálta siettetni őket, hirtelen felpattant, és elkezdett járkálni a konyhában. Váratlanul az a vad ötlete támadt, hogy bemegy a városba, beront a klubba, és néhány szenvedélyes és jól megválasztott szóval összezavarja és elképeszti az egybegyűlteket, és bár egy ideig eljátszadozott a csábító gondolattal, végül elvetette, mert tudta, hogy Nancy haragudna érte. Komor hangulata mostanra elszállt, és miközben folytatta a járkálást a konyhában - haja kócosan hullott a homlokába, ruhája gyűrötten lógott rajta, két karja élettelenül himbálózott az oldala mellett -, hirtelen erős vágyat érzett, hogy diadalmámorát valamilyen tettben juttassa kifejezésre. Múltja az elmúlt perc volt, a jövője a következő néhány óra: ismét önmaga volt, azonban időről időre, amikor léptei túl hangosnak tűntek, megállt, csendre intette magát, tekintettel a szomszéd szobában tanuló Nessie-re, majd halkabban és sokkal óvatosabban folytatta a sétát. Kisvártatva túlságosan szűknek érezte a konyhát: kilépett az ajtón, és elkezdett bolyongani a házban. Felment a lépcsőn, benyitott az anyja szobájába, durva megjegyzést tett az öregasszonyra, majd saját tréfáján jót nevetve kitárta Matt szobájának az ajtaját, ahol undorodva vette szemügyre a különböző toalettszereket és pomádékat. Járkálás közben minden lámpát meggyújtott, így mostanra a ház szinte úszott a fényben. Hamarosan a saját szobájában találta magát. Egy ideig csak állt, majd mintha valami titokzatos erő vonzaná, elindult a komód felé, amelyben Nancy a ruháit tartotta. Arcán sunyi vigyor keveredett a szégyenkezéssel. Kihúzta az egyik fiókot, és szemügyre vette a finom, hímzett alsóneműket, amelyeket a lány a tőle kapott pénzen vásárolt. Keze finom csipkét, sima selymet, puha batisztot tapintott, ujjai mohón fonódtak a hosszú üres harisnyára, és szája sarka fölfelé görbült, miközben az illatos ruhaneműket gondolatban gazdájukra próbálta. A drága holmikra szegezett véreres szeme előtt megjelent a lány testének alabástrom fehérsége, amely a mai napig az öröm és csodálat forrása volt a számára, és minél tovább nézte, annál inkább elhitte, hogy a fehérneműk a finom bőrtől kapták a színüket. Ahogy ott állt, lassan forgatva a holmikat, élvezve tapintásukat, úgy nézett ki, mint valami vén, otromba szatír, aki rábukkanva egy nimfa levetett ruháira, már a látványtól is kielégülést nyer. Végül aztán a térdével betolta a fiókokat, szemét lesütve lelopakodott a szobából, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Kint, mintha valami titkos feladatot sikerült volna végrehajtania anélkül, hogy felfedezték volna szégyenkezéssel vegyes óvatossága egy szempillantás alatt lehullott róla. Hangosan összecsapta a két kezét, felfújta az arcát, és nehézkesen lesétált a lépcsőn. Az előszobába érve benyitott a nappaliba, és színlelt vidámsággal bekiáltott: - Bejöhetek, hölgyem? Vagy talán most éppen nincs itthon? Majd válaszra nem várva belépett a szobába, és ugyanebben stílusban folytatta: - Körüljártam a házamat, hogy lássam, minden rendben van-e, és hogy megbizonyosodjam róla, ma este nem fogják betörők zavarni a nyugalmadat. Fény minden ablakban! Hadd lássák ezek a rohadt disznók, hogy vidáman és jókedvűen élünk itt a Brodie-házban! Nessie a legkevésbé sem értette, miről beszél az apja, de egy pillanatra sem vette le róla nagy, kék szemét, amely most mintha még jobban megnőtt volna hideg, merev arcában. A kislány két karját összefonta a mellén, vékony, zoknis lábát maga alá húzta, és egész testében remegett. Nem érezte sem a kezét, sem a lábát, fogékony agyát teljesen rabul ejtette a jelenet, amit a konyhában látott, így képtelen volt haladni a tanulmányaival. Félénken pillantott az apjára. - Na, hogy megy a tanulás? - folytatta Brodie, közelebbről is szemügyre véve a kislányt. Elég csend van? Mire jutottál, amióta bejöttél? Nessie, mivel szinte semmit sem csinált, bűntudatosan összerándult, képtelen lévén bármit is eltitkolni az apja elől. - Nem ment valami jól a tanulás, apa - felelte alázatosan. - Szörnyű hideg van itt bent. - Micsoda? Nem megy a tanulás, én meg lábujjhegyen járok a házban? Mit képzelsz te? - A hideg miatt! - ismételte a kislány. - Azt hiszem, kint melegebb van... - Na, ez aztán már mindennek a teteje! - csattant fel Brodie, összevonva a szemöldökét. Nem te könyörögtél nekem, hogy hozzalak be ide? Talán nem a saját két kezemmel cipeltem be a - 212 -
könyveidet, gyújtottam meg a lámpát és ültettelek az asztalhoz? Te akartál ide bejönni, és erre most panaszkodsz? Italtól kipirult arcán a harag keveredett a sértődöttséggel. - Nem lesz ez így jó, kislányom! Jobban teszed, ha keményen nekifekszel a tanulásnak, mert baj lesz! - Nem lehetne meggyújtani a tüzet? - kockáztatta meg a kislány, ráérezve, hogy az apja engedékeny hangulatban van. - Az egész testem libabőrös, és vacogok! Lánya szavai minden bizonnyal valami érzékeny húrt pendíthettek meg Brodie whiskytől átitatott agyában, mivel egy pillanatra belefagyott a szó, majd teljesen más hangon, eltúlzott pátosszal felkiáltott: - Az én Nessie-m reszket a hidegtől! Nekem melegem van, a gyermekem pedig fázik, és tüzet szeretne! És miért ne? Teljesen jogos kérés. Több mint jogos! Azonnal lobogni fog a tűz, még ha a saját két kezemmel kell is megraknom! Ülj nyugodtan, és várj! Meglátod, édesapád milyen tüzet gyújt neked! Figyelmeztetően felemelte a mutatóujját, mintegy a székhez szegezve vele a kislányt, majd kisietett a szobából, és berontott a mosogatókonyhából nyíló kamrába. Itt hosszú percekig matatott a sötétben a szén között, és végül megtalálta, amit keresett: egy hosszú nyelű vaslapátot. Diadalmas arccal visszament a konyhába kinyitotta a rácsot, és egy lapátnyi vörösen izzó szénnel, hosszú füstcsíkot húzva maga után, elindult a nappali felé. A parazsat behajította a hideg kandallóba, és tudálékos hangon felkiáltott: - Várj! Csak várj türelmesen! Még nem láttál mindent! Azzal ismét eltűnt, hogy egy nagy halom gyújtóssal és egy lapát szénnel térjen vissza. Nehézkesen letérdelt, a gyújtóst a parázsra fektette, majd lehasalt, és addig fújta a tüzet, amíg az kedve szerint nem lángolt. Hangos mordulással feltápászkodott, és a kandalló mellé telepedve, akár egy játékos bika az istállójában, szorgalmasan táplálta a tüzet a szénnel. A kandallóban hamarosan valóságos máglya lobogott. Két keze és lángoló arcának fele fekete volt a füsttől és a szénportól, nadrágjának térde a koromtól, ennek ellenére elégedetten szemlélte művét, és hirtelen felkiáltott: - Idenézz! Mit mondtam? Itt a tüzed: akkora, hogy egy ökröt is meg lehetne sütni rajta. Ilyen tűz mellett biztosan nem fogsz fázni! Na, most már tényleg láss hozzá a tanuláshoz! Nem sok apa van, aki hajlandó lenne ilyen áldozatot vállalni a lányáért, ezért ne hagyd, hogy az erőfeszítésem kárba vesszen! Gyerünk, kapd fel a könyvet! A megerőltető feladat után nem volt kedve felkelni, így aztán egy ideig elismerően figyelte az ugráló lángokat, időről időre megjegyezve: - Gyönyörű tűz! Nagyon szép tűz! Valamivel később azonban összeszedte magát, feltápászkodott, és a lapátot félrerúgva így szólt: - Megyek, és behozom hozzád az üvegemet. Azzal kiment a szobából. Nessie - aki tisztában volt vele, hogy apja különös viselkedése a whiskynek köszönhető - gyors, neheztelő pillantást vetett távozó apja hátára. Egyetlen szót sem tanult egész este, és egyre fokozódó rémülettel töltötte apja természetellenes magatartása. Bár egy ideje nagyon furcsán viselkedett - gyakran érthetetlen és megmagyarázhatatlan engedékenységet tanúsított vele szemben, amelyet állandó tanulásra ösztökélő szózatokkal fűszerezett -, de még sosem látta olyan furcsának, mint ma este. Hallván a maradék whiskyvel visszatérő apja lépteit Nessie mozdulatlanná dermedt, és úgy tett, mintha teljesen elmerült volna a tanulásban, annak ellenére, hogy a betűket sem látta a könyvben, melyet az orra elé tartott. - Helyes! - morogta Brodie. - Látom, dolgozol. Én megtettem a magamét: most te következel. Ez is rákerül a számládra, amit akkor fogsz kiegyenlíteni, ha megnyerted a Latta ösztöndíjat. Visszaült a kandalló melletti székre, és folytatta az ivást. Rendkívül hosszúnak érezte az elmúlt estét, amikor is a legkülönbözőbb érzésekben és érzelmekben volt része; ez a néhány óra maga volt a teljesítés és a várakozás időszaka, amire hamarosan felteszi a koronát Nancyvel való találkozása. Hirtelen mindent elsöprő vidámság kerítette hatalmába. Énekelni akart! Dallamtöredékek kavarogtak a fejében; jókedvűen bólogatni kezdett, és közben egyszerre ütötte a taktust a kezével és a lábával. Apró szeme valósággal kiguvadt, miközben a szobát fürkészve azt - 213 -
kereste, hogyan ereszthetné szabadjára tetőfokára hágó vidámságát. Tekintete hirtelen megállapodott a zongorán. Az ég szerelmére, rikkantott magában, minek van ez itt, ha senki sem használja? Egy gyönyörű, diófából készült, ragyogóra fényezett hangszer, melyet Murdoch-tól vásárolt, és amelynek a részleteit húsz évig fizette. Valóságos bűn hagyni parlagon heverni, amikor az ember ráadásul még zongorázni is taníttatta a lányát! - Nessie! - kiáltott rá a lányra, aki ijedtében nagyot ugrott az asztal mellett. - Mostanra már biztosan kívülről fújod azt a könyvet! Tedd el gyorsan! Most a zongoralecke következik, és én leszek a tanár. Hangosan felnevetett, majd helyesbített. - Nem, nem a tanár vagyok, hanem az énekes! - Karjával széles, átfogó mozdulatot tett. Eléneklünk néhány jó öreg skót dalt. Elsőként halljuk azt, hogy „Elfújja a szél a szíveket”! Nessie lecsusszant a székéről, és bizonytalanul nézett az apjára, mivel az hónapokkal ezelőtt azt is megtiltotta, hogy felnyissa a zongora fedelét. Érezte, hogy engedelmeskednie kell ugyanakkor félt megtenni. Ahogy idegesen az egyik lábáról a másikra állt, Brodie rákiáltott: - Gyerünk! Mozdulj már! Mire vársz? „Elfújja a szél a szíveket!” Hónapok óta nem volt ilyen jó kedvem! Dalolni akarok! Ekkor már tíz óra is elmúlt, és mivel ilyenkor már régen aludni szokott, ráadásul a hosszú este teljesen kimerítette, Nessie szinte támolygott a fáradtságtól, tiltakozni azonban nem mert; odament tehát a zongorához, felnyitotta a fedelét, elővette a Skót Énekeskönyvet, amely még Maryé volt, és játszani kezdett. Vékony ujjai remegve igyekeztek megtalálni a megfelelő billentyűket, eközben az apja a kandalló melletti székben ülve vadul vezényelt a pipájával, és zengő hangon énekelte a szöveget: Elfújja a szél a szíveket, Nyugat felé talán. Ott lakik egy szép kisleány, Az én gyönyörű babám. - Hangosabban! Hangosabban! - kiáltotta Brodie. - Jobban üsd a billentyűket! Most az én Nancymről dalolok. Vigyünk bele egy kis szenvedélyt! „Éjjel-nappal Jeanre gondolok én!” ordította, ahogy a torkán kifért. - Tyűha! Ez nagyon jól hangzott. Ha Jeannek nevezzük... Teljesen mindegy. Gyerünk! Játszd el újra a második versszakot, és énekelj velem! Énekelj! Énekelj! Egy, két, há'... Látom a harmatos virágok közt... Nessie még sosem látta ilyennek az apját - szégyenkezéssel vegyes rémülettel, remegő hangon csatlakozott a bömböléséhez. - Ez gyönyörű volt! - kiáltotta Brodie amikor a dal végére értek. - Remélem, a belvárosban is hallottak minket! Most jöjjön a „Szerelmem olyan, mint a vörös rózsa”, bár az én kedvesem sokkal inkább egy fehér rózsára hasonlít. Mi az, még nem találtad meg? Szörnyen lassú és idétlen vagy ma este! Én viszont repülni tudnék, és a legszívesebben hajnalig dalolnék! Nessie fájdalmas arccal belefogott a dalba, melyet az apja kétszer egymás után eljátszatott és énekeltetett vele, majd következett a „Lent a folyóparton”, az „Ó, berkenyefa” és az „Annie Laurie”. A kislány ekkor már úgy érezte, azonnal lefordul a székről: keze elgémberedett, nyaka görcsöt kapott. Szemében könnyekkel fordult hátra az apjához: - Engedj el, apa! - könyörgött. - Szeretnék lefeküdni. Nagyon fáradt vagyok! Brodie arca ijesztően elkomorodott, mivel lánya szavai sötét felhőként vetültek jókedvére. - Szóval képtelen vagy egy kicsit zongorázni az édesapádnak! - kiáltott fel. - Mindazok után, hogy a saját két kezemmel raktam neked tüzet! Persze, most már ég a tűz, te meg mennél lefeküdni! Micsoda hálátlanság! Nos, ha nem játszol a saját jószántadból, akkor játssz parancsszóra! Gyerünk! Addig fogsz zongorázni, amíg én azt nem mondom, hogy elég, különben előveszem a derékszíjat! Játszd el újra az első dalt! Nessie visszafordult a zongorához, és fáradtan, könnyektől elvakulva ismét belefogott az „Elfújja a szél a szíveket”-be. Brodie torka szakadtából dalolt, erősen megnyomva minden hangot, - 214 -
amit a kislány feldúlt lelkiállapota miatt félreütött, és néha sötét pillantásokat vetett Nessie hajlott hátára. A dal felénél járhattak, amikor hirtelen nyílt a nappali ajtaja, és Nancy - a szeme csillogott, arcának fehér bőrét halványpirosra csípte a hideg, néhány hajtincse kikandikált kis kalapja alól, és a csinos' prémes körgallér csábosan kiemelte gömbölyű mellét - az ő Nancyje állt előtte! Brodie szája tátva maradt, a karmesteri pálcaként szolgáló pipa megállt a levegőben, és ő csak bámult, bámult ostobán a lányra. Nessie, aki mindebből semmit sem vett észre, végigjátszotta a dalt, és ekkor végre teljes csend ereszkedett a szobára. Brodie hirtelen felnevetett, bár mintha nevetése nem lett volna teljesen felszabadult. - Éppen neked énekeltünk egy szép kis dalt, Nancy, és szavamra mondom, meg is érdemled, mert gyönyörű vagy, mint egy festmény! A lány szeme hidegen villant, szája megfeszült. - Egészen az utca végéig hallatszik a bömbölésed... És az egész ház fényárban úszik! Megint hullarészeg vagy, és van képed rám kenni az egészet! Micsoda szégyen! Nézd meg magad! Úgy nézel ki, mint egy részeges szénhordó! Mondhatom, nagyon kellemes ilyen cirkuszra hazajönnöm egy olyan felemelő este után, amilyen a mai volt! Brodie alázatos pislogott a lányra, csodálva fiatal szépségének frissességét, és gondolta, megpróbálja másfelé terelni a szót. - Jól érezted magad a nagynénédnél? - kérdezte nehezen forgó nyelvvel. - Hiányoztál, Nancy! Mintha legalább egy éve nem láttalak volna... Sokára jöttél! - És azt kívánom, bárcsak még később jöttem volna! - kiáltotta a lány, dühös pillantást vetve Brodie-ra. - Ha zenét akarok hallgatni, tudom hová menjek! Nekem ne üvöltözz itt összevissza, és ne igyál miattam - te kormosképű, vén alkoholista! E szörnyű szavak hallatán Nessie, aki még mindig a zongora előtt ült, rémülten összehúzta magát, arra számítva, hogy az apja felpattan és nekiesik ennek az őrült nőnek, aki ilyesmit mert mondani neki. Legnagyobb meglepetésére azonban semmi sem történt. Brodie durcásan lebiggyesztette a száját. - Mondom, hogy hiányoztál, Nancy... - motyogta. - Nem szép dolog bántani valakit, aki ennyire szeret téged. Brodie, lánya jelenlétével egyáltalán nem törődve, rekedt, érzelgős hangon folytatta: - Te vagy az én fehér, fehér rózsaszálam, Nancy! Te vagy a lélegzet a testemben! Valahogy el kellett töltenem az időt! Menj, vetkőzz le, és ne haragudj rám! Én is... én is jövök mindjárt! - Valóban? - kiáltotta Nancy dühösen. - Vedelsz, mint egy állat, te nagy, durva barom! Akkor jössz fel, amikor akarsz, engem egyáltalán nem érdekel - és ezt hamarosan te is meg fogod látni! Azzal sarkon fordult, és felsietett az emeletre. Brodie lehajtott fejjel, némán ült, és csak arra tudott gondolni, hogy Nancy haragszik rá, és fent majd ki kell békítenie, ki kell engesztelnie, különben nem számíthat tőle kedvességre. Töprengései közepette hirtelen észrevette a lányát, és rájött, hogy elárulta magát előtte. - Indulj lefeküdni! - mordult rá rosszkedvűen anélkül, hogy feltekintett volna. - Miért ülsz itt? Majd amikor Nessie szellemként kisurrant a szobából, tovább üldögélt a haldokló tűz mellett, míg végül úgy ítélte meg, hogy Nancy azóta már ágyban lehet. Fel sem merült benne, mennyire megváltozott a helyzete a házban: régen ő hagyta itt a feleségét a leégett tűz lehangoló maradványai mellett merengeni. Nem akart mást, csak az ő Nancyje mellett lenni. Felállt, lecsavarta a lámpát, majd amilyen halkan csak tudott, elindult fölfelé a lépcsőn. Egész lényét fűtötte a türelmetlenség és a vágy, amint belépett a kivilágított hálószobába. A szoba azonban üres volt! Hitetlenkedve körüljártatta a tekintetét, és csak lassan döbbent rá, hogy a lány ez alkalommal beváltotta a fenyegetését; egy hosszú perc után megfordult, és halkan átment annak a kis szobának az ajtajához, ahová a felesége visszavonult - és ahol meghalt. Az ajtó, amint arra számított, zárva volt. Egy másodpercig iszonyú haragot érzett, és már azon volt, hogy nekiveti magát az ajtónak, és bedönti hatalmas, vágytól fűtött testének súlyával és erejével. A következő pillanatban azonban már tudta, hogy egy ilyen tett egyáltalán nem válna a hasznára, mivel a szobában egy még dühösebb Nancyt találna, aki semmiképpen nem lenne hajlandó a kedvére tenni. - 215 -
A lány álnok módon a rabjává tette, és ezáltal kettejük közül most ő az erősebb. Hirtelen támadt haragja elpárolgott, a keze lehullott, ő pedig lassan visszabandukolt a szobájába, és magára zárta az ajtót. Hosszú ideig sértődött némaságba burkolózva ült az ágy szélén, majd valami legyőzhetetlen késztetéstől vezérelve odalépett a komódhoz, melyet aznap este egyszer már átnézett, kihúzta a felső fiókot, és komor, kifürkészhetetlen arccal meredt a benne sorakozó holmikra.
Harmadik fejezet Matthew Brodie kilépett a levenfordi állomás épületéből, maga mögött hagyva a sápadt lámpák által megvilágított peront, és lelkében örömujjongással vetette magát a hideg februári estébe. Léptei hangosan koppantak a fagyos földön; arca, melyet ugyan eltakart a sötétség, szinte sugárzott az izgalomtól, ujjai idegesen rángatóztak a belsejét feszítő örömtől. Gyors léptekkel haladt végig a Vasút utcán, a talaj közelében gomolygó ködön keresztül, amely fölött a fák csúcsa és a házak teteje sötét foltként vetült az égbolt valamivel világosabb hátterére. A Vásártér felől a szellő illatos füstöt hozott, és amint mélyen beleszippantott a friss, aromás levegőbe, egész lényét valami mély életöröm járta át. Az illat hatására emlékek rohanták meg, és hirtelen a hideg este helyett balzsamos alkonyat vette körül, amely tele volt különös, apró zajokkal, fűszeres illatokkal és a trópusi hold fehér, folyékony ragyogásával. Életének legutóbbi, nyomasztó és szürke hat hónapja teljesen feledésbe merült, amint az Indiában töltött csodálatos évekre gondolt, és mintegy válaszképpen ennek a szabad és lenyűgöző országnak a csábítására, meggyorsította a lépteit. Ez a sietség olyasvalakinek az esetében, aki más estéken általában igyekezett minél később hazaérni, hogy elkerülje az apjával való találkozást, valami fontos változásról árulkodott. És valóban így volt, ugyanis Matt csaknem szétrobbant a vágytól, hogy elújságolhassa a változás hírét. Ahogy felszaladt a lépcsőn, felrántotta a bejárati ajtót, majd berontott a konyhába, egész testében remegett az izgalomtól. A konyhában csak Nancy tartózkodott, aki lassú, unott mozdulatokkal edényeket pakolászott. Matt váratlan megjelenésére meglepetten felkapta a fejét, és az arcán megjelenő bizalmas mosoly azonnal jelezte a fiúnak, hogy az apja nincs otthon. - Hol van, Nancy? - kiáltotta Matt. A lány néhány másodpercig egy edénnyel csörömpölt, mielőtt válaszolt volna. - Gondolom, ott, ahol ebben az időben lenni szokott. Egyetlen dolog miatt hajlandó ilyenkor kilépni a házból, mégpedig azért, hogy megtöltse a fekete üvegét. De ha látni akarod - tette hozzá -, hamarosan itthon lesz. - Igen, valóban látni akarom! - jelentette ki a fiú harciasan. - Nem félek találkozni vele. Olyan hírem van a számára, hogy a szája is tátva marad! Nancy gyors pillantást vetett Mattre: most vette csak észre a fiú zihálását, a szokatlan fényt a szemében, az egész lényéből sugárzó izgalmat. - Szóval azt mondod, valami fontos hírt hoztál? - kérdezte lassan. - Bizony! A legjobb hír, amit az elmúlt kilenc hónap alatt kaptam! - jelentette ki a fiú. - Alig néhány perce szálltam le a vonatról. Egy órával ezelőtt értesültem a dologról, és alig vártam, hogy hazaérjek és belevágjam a vén ördög képébe! Nancy otthagyta az edényeket, és lassan megindult a fiú felé. - És csak az apádnak akarod elmondani, Matt? - kérdezte behízelgő hangon. - Nem tudhatnám meg elsőként? Nagyon szeretném hallani! A fiú arcán széles mosoly terült szét. - Dehogynem! Mostanra azonban már magadtól is rájöhettél volna! - Na, mi az, Matt? - suttogta a lány. Nancy felcsillanó szeme láttán elhatározta, hogy tovább fokozza a lány kíváncsiságát. Saját izgalmát elfojtva elfoglalta kedvenc helyét, és a tálaló oldalának támaszkodva kérdőn nézett Nancyre. - Magadtól nem találod ki? Egy ilyen okos lánynak, mint te, azonnal rá kellene jönnie! Miért hordod akkor azt a csinos fejecskét a nyakadon? Nancy szinte az első pillanattól fogva tudta, miről van szó, azonban látva, hogy a fiú mennyire élvezi saját fontosságát, tudatlanságot színlelt. Bájos egyszerűséggel megrázta a fejét. - 216 -
- Nem, Matt, fogalmam sincs! Szinte félek találgatni. Apáddal kapcsolatos? A fiú nagyképűen ingatta a fejét. - Nem! Ez alkalommal nem, drága Nancy. Most nem róla van szó, hanem valaki másról. Valakiről, aki fiatalabb, képes felhajtani egy pohár italt anélkül, hogy teljesen elázna, és képes elvinni egy lányt egy koncertre, ahol az jól érezheti magát. - Tehát rólad van szó, Matt! Ó - lehelte Nancy tágra nyílt szemmel -, csak nem azt akarod mondani, hogy megkaptad az állást? - Mondtam én, hogy nem kaptam meg? - vigyorgott a fiú diadalmasan. - Tényleg megkaptad? Felelj gyorsan, Matt! Olyan izgatott vagyok, hogy alig bírok megállni a lábamon! - Igen! - rikkantotta a fiú, képtelen lévén tovább visszafogni magát. - Megkaptam! A megbízólevelet aláírták, lepecsételték és a kezembe adták! Megyek Dél-Amerikába! Az utazást és a szállást fizetik, és jókora fizetést kapok! A pokolba ezzel az unalmas várossal, ezzel az átkozott házzal és a vén, részeges barommal, akié a ház! Ezt beletömheti a pipájába! - Biztosan örülni fog, Matt... - mondta a lány, és még közelebb húzódott a fiúhoz. - Persze, örül, hogy megszabadul tőlem! - vágta rá Matt durcásan. - Én viszont nagyon örülök, hogy mehetek. Most majd kiegyenlítem a számlát! Lehet, hogy hamarosan kap valamit, ami nem fog neki tetszeni! - Ne foglalkozz vele! Az apád csak egy vén hülye. Ugyanúgy utálom, mint te. Fogalmam sincs, régen mit láttam benne... - Rövid szünet után megjátszott megrendüléssel hozzátette: Nagyon örülök, hogy megkaptad ezt az állást, Matt, bár... bár... - Bár mi? - kérdezte a fiú, mélyen belenézve a lány szemébe. - Elég sokáig vártam rá. - Á... semmi - felelte Nancy sóhajtva, és mintha véletlenül tenné, ujja hegyével néhányszor végigsimított a fiú kézfején. - Ez csodálatos lehetőség számodra. De jó neked, hogy elutazhatsz külföldre! Szinte látom a hatalmas hajót a kék tengeren, ahogy rásüt a nap. Biztosan gyönyörű helyre mégy... Rio... mit mondtál, mi a neve? - Rio de Janeiro - felelte a fiú büszkén. - Alig néhány mérföldnyire leszek tőle! Csodálatos város, és fantasztikus éghajlat! Ott százszor jobbak a lehetőségek, mint Indiában. - Biztos vagyok benne, hogy jól fogod magad érezni - mondta a lány halkan, puha tenyerébe fogva Matt kezét. - Én azonban nagyon magányos leszek nélküled. Fogalmam sincs, mihez kezdek egyedül. Tudod, nehéz egy olyan fiatal lánynak, mint én, ilyen helyen élni... Matt úgy nézett Nancyre, mintha az iránta táplált érzelmek még nem múltak volna el teljesen, mintha valamiféle pezsgés maradt volna utánuk. - Nem akarod, hogy elmenjek, igaz? Látom rajtad! - mondta. - Dehogynem, te rossz fiú! A világért sem tartanálak vissza! Ez óriási lehetőség a számodra... Feddőn megszorította a fiú kezét, majd hozzátette: - És a fizetésed is magas lesz, ugye? - Bizony! Csinos összeget fogok kapni! - felelte Matt büszkén. - Ráadásul egy kis házat is adnak, ahol lakhatom. Többet nem is kívánhatnék. A Keleten szerzett tapasztalataim végül mégis hasznosnak bizonyulnak! Nancy hallgatott, igyekezve nyílt és őszinte arcot vágni, lelki szemével azonban egy titokzatos várost látott egzotikus fák árnyékában, kis kávézókkal, tereken játszó zenekarokkal, és látta magát, amint mosolyogva, csipkegalléros ruhában, vörös bort iszogatva ül egy hintóban, szabadon és boldogan. Gondolatai annyira szívszaggatóak, olyan meghatóak voltak, hogy minden nehézség nélkül sikerült kipréselnie egy könnyet a szeméből, melyet hagyott lassan legördülni arca bársonyos bőrén, majd egy finom mozdulattal nekidőlt a fiúnak, és a fülébe súgta: - Ó, drága Matt, nagyon nehéz lesz számomra az élet nélküled! Éppen akkor hagysz itt, amikor kezdelek... A hozzásimuló finom test hatására Matt szíve csaknem kiugrott a mellkasából. A lány arcát két tenyere közé fogta, és kényszerítette, hogy ránézzen. - Ne mondd, hogy kezdesz... Mondd azt, hogy szeretsz! Nancy nem szólt, csak gyorsan lesütötte a szemét, mintha attól félne, hogy a fiú észreveszi benne az iránta érzett szenvedélyt. - 217 -
- Szóval szeretsz! - kiáltotta Matt. - Látom, hogy szeretsz! Az ajka megrándult, orrlyuka kitágult vad diadalmámorában, ahogy ráébredt, hogy sikerült legyőznie az apját, és a sors a bosszú erős fegyverét adta a kezébe. - Tudom, hogy rossz vagyok, Matt - suttogta Nancy -, de hidd el, jót akarok! El fogom hagyni az apádat. Tegnap éjszaka egyedül aludtam az első szobában. Az... szóval annak a dolognak vége. Soha többé rá sem fogok nézni más férfira, hacsak hozzá nem megyek feleségül, attól kezdve pedig jóban-rosszban kitartok a férjem mellett! Matt mereven nézte a lányt, miközben az szenvedélyes hangon folytatta: - Azt hiszem, boldoggá tudnék tenni egy férfit, ha megpróbálnám. Vannak olyan tulajdonságaim, amelyek így vagy úgy tetszenének neki. Mindent megtennék, hogy megadjam neki, amit kíván! Hangosan felsóhajtott, és a fiú vállára ejtette a fejét. Matt gondolatai vadul kavarogtak egymással összecsapó érzelmei között, azonban az agyát elborító rózsaszín ködön keresztül látta, hogy mindez kétszeresen is kívánatos a számára - nem csupán az apján állhatna bosszút, hanem neki is előnye származna belőle. Nancy különleges lány volt: bájos, lenyűgöző, szeretetreméltó, és nyoma sem volt benne Agnes Moir nehézkes és idegesítő erőszakosságának. Finom, csábító vonzereje egész lényét, hófehér testét áthatotta, és valóságos mágnesként vonzotta magához a fiút. Szépsége is messze felülmúlta a szerencsétlen Agnes éppen csak elviselhető külsejét: alakja nem köpcös volt, hanem elegáns, és semmiféle sötét árny nem látszott finom vonalú felső ajka fölött; mindent összevetve nemcsak gyönyörű - és efelől Matt mélyen meg volt győződve -, hanem annyira szerelmes belé, hogy az apját is képes lett volna elhagyni érte. Miután mindezt végiggondolta, elhatározásában megerősödve fojtott hangon így szólt: - Nancy! Van valami, amit el kell mondanom... Valami, amit még nem tudsz. Valami, ami esetleg érdekelhet. Szeretnéd hallani? A lány epekedve nézett rá, fejét hátradobta, mintha arra várna, hogy a fiú átölelje, és már éppen „igen”-t akart suttogni, amikor hirtelen nyílt, majd becsapódott a bejárati ajtó, és léptek közeledtek a konyha felé. Nancy egy szempillantás alatt magához tért látszólag mély érzelmeiből, és Mattet a tűzhelyhez tolta. - Maradj ott, ne mozdulj! Ne félj, nem fog rájönni! - suttogta, majd villámgyors mozdulatokkal megigazgatta a haját, lesimítva minden esetlegesen elszabadult fürtöcskét. Visszasietett az asztalhoz és amint Brodie belépett a konyhába, már ismét az edényekkel csörömpölt. Brodie egy pillanatra megállt az ajtóban, egy üveget lóbálva a kezében, sötét, megvető pillantással végignézett a fián, akit ritkán látott, majd hagyta, hogy tekintete átvándoroljon Nancyre, végül ismét visszatért a tűzhely mellett feszengő alakra. Tompa agyával semmit sem fogott fel a helyzet feszültségéből, azt azonban látta, hogy Matt beesett arcát enyhe pír festi pirosra, a fiú lesüti a szemét, idegesen feszeng, és mindez így együtt felidézte benne azt a sikátorbeli házban lejátszódott jelenetet, amikor rajtakapta őt, karjában a vergődő Nancyvel. Nem tudott, nem sejtett semmit, ennek ellenére felkavarta az emlék, és ösztönösen ráérzett, hogy érkezésével megzavart valamit: tekintete, melyet továbbra sem vett le Mattről, elsötétült és szúróssá vált. Minél tovább tartott a csend, annál nagyobb lett a fiú idegessége és zavara. Nancy, aki makacs keménységének köszönhetően tökéletesen ura volt arcvonásainak, és magában nagyon haragudott a hősre, akinek oly szenvedélyesen vallott szerelmet, megpróbálta megmenteni a helyzetet. - Mit állsz ott, Brodie, mint egy nagy medve? - kérdezte gúnyosan. - Gyere és ülj le, ne lóbáld ott azt az üveget, mintha fejbe akarnál vágni vele minket! Na, gyere már beljebb! Azonban úgy tűnt, Brodie meg sem hallja a lányt: tovább meresztette szemét a fiára, és lóbálta az üveget, akár egy bunkósbotot. Hosszú percek teltek el, mire megszólalt. - Minek köszönhetjük ezt a megtiszteltetést? - kérdezte megvetően. - Általában nem vagyunk olyan szerencsések, hogy esténként a társaságodat élvezhetnénk. Persze, az otthonod már nem elég jó neked! Te is egyike vagy ezeknek az éjszakai baglyoknak, akiket sosem lehet látni! Matt már nyitotta cserepes száját, hogy feleljen valamit, Brodie azonban durván közbevágott. - 218 -
- Mondtál valamit Nancynek, amit szeretnél elismételni nekem is? Mert ha igen, akkor figyelmesen hallgatlak! Nancy dühösen csípőre vágta a kezét, felhúzta gömbölyű vállát, és sértődötten magasra emelte az állát. - Megőrültél, Brodie? Mondd csak, egyáltalán miről beszélsz? Ha tovább dühöngsz itt nekem, kénytelen leszek megkérni, hogy az én nevemet hagyd ki a dologból! Brodie lassan megfordult, és Nancyre nézett. A homlokán elsimultak a ráncok. - Tudom, asszony! Tudom! Soha nem gyanúsítanálak meg semmivel, és azt is tudom, hogy ő pedig túlságosan fél tőlem ahhoz, hogy bármivel próbálkozzon, de ennek a puhány, gerinctelen alaknak a látványa valahogy mindig feldühít. Úgy néz ki, mint akinek a tej is megalszik a szájában, ugyanakkor képtelen vagyok elfelejteni, hogy megpróbált lelőni engem! Az utolsó szavaknál visszafordult Matthez, aki, ha lehet, még jobban elsápadt, és keserűen felkiáltott: - Át kellett volna adnom téged a rendőrségnek, amiért megpróbáltad megölni a tulajdon apádat! Nagyon könnyen megúsztad a dolgot aznap éjszaka. De én már nem vagyok olyan lágy szívű, mint voltam, és figyelmeztetlek, nehogy próbálkozni merészelj valamivel, mert ezzel az üveggel töröm be a koponyádat! Most pedig ki vele, mit keresel itthon ilyen korán? - Valami állásról kezdett mesélni nekem - vágott közbe Nancy éles hangon -, de nem egészen értettem a dolgot. „Mikor szánja már rá magát, hogy kinyissa a száját? - gondolta magában dühösen. - Úgy áll ott, mint egy rakás szerencsétlenség, és még képes lesz az egészet elbaltázni a gyávaságával!” - Milyen állásról? - kérdezte Brodie. - Lenne szíves elárulni uraságod? Matthew végre rátalált a hangjára. Nem volt könnyű feladat, pedig a hazafelé vezető úton szinte már látta magát, amint lekezelő és fensőbbséges stílusban közli a hírt az apjával, hadd rágódjon rajta a vén ördög. - Állást kaptam Amerikában, apa - dadogta. Brodie arca meg sem rezdült, de némi szünet után gúnyosan megjegyezte: - Ó, szóval végre dolgozni fogsz! Fantasztikus! Csodálatos! Mindig vannak új csodák a nap alatt! A Brodie-ház örököse dolgozni fog? Különben éppen ideje, mert bár sikerült ügyesen elkerülnöd egy idő óta, most, hogy ismét a szemem elé kerültél, úgy érzem, hamarosan kihajítottalak volna a házból! Na, és mi ez a csodás állás? Mesélj róla! - Tulajdonképpen ugyanaz, amit eddig csináltam - dadogta Matt - raktáros leszek. Néhány hónappal ezelőtt beadtam a jelentkezésemet két-három céghez, de ilyen lehetőség nagyon ritkán adódik. - És miként lehet, hogy rád esett a választás? Talán valami vak ember alkalmazott? - Nagyon sürgős volt nekik - felelte Matt bocsánatkérőn. - Aki addig betöltötte az állást, hirtelen meghalt. Leesett a lóról, nekik pedig gyorsan szükségük van valakire. Szinte azonnal - egy héten belül - indulnom kell, hogy minél hamarabb munkába állhassak. Talán már hallottál a cégről. Az a nevük, hogy... Ebben a pillanatban egy csésze leesett a tálcáról, és fülsértő csattanással darabokra tört. - Szent ég! - kiáltott fel Nancy felindultan. - Így jár az ember, ha nem figyel oda arra, amit csinál! Előbb vagy utóbb biztosan eltör valamit! Lehajolt, hogy felszedje a csésze darabjait, és közben gyors, figyelmeztető pillantást vetett Matthew-ra. - Sajnálom, ha megzavartalak - mondta hangosan. - Szóval a cég gyapjúval és birkákkal kereskedik. - Istenemre, megtalálták a lehető legjobb embert a feladatra! - kiáltott fel Brodie. - Nálad nagyobb birka még nem született erre a földre! Vigyázz, nehogy téged is megkopasszanak, ha eljön a nyírás ideje! Nézz rám, te puhány birka! Képtelen vagy kihúzni magad és a szemembe nézni, mint egy férfi? Ez a puccos külső engem nem téveszt meg! Azt hittem, ott Indiában férfi válik belőled, de látom hogy a csiricsáré felszín alatt ugyanaz a puhány, gyáva, szájhős alak vagy, aki lélekszakadva rohant az anyja szoknyája mögé, ha csak ránéztem! Ahogy a fiát szemlélte, mélységes undort érzett, és elöntötte a bizonyosság, hogy a másik még azt sem érdemli meg, hogy etesse. Hála Istennek, hogy elmegy, elhagyja az otthonát, nem kell - 219 -
többé éreznie sunyi, nyálkás jelenlétét, végleg elutazik a városból, az országból, és végre elfelejtheti! Hirtelen valami óriási fáradtság kerítette hatalmába, mintegy figyelmeztetésképp, hogy már nem az az ember, aki volt. Szeretett volna mindent elfelejteni, egyedül maradni Nancyvel és inni. - Végeztem veled, Matt - mondta lassan a fiának. - Ha elhagyod a házat, soha többé ne gyere vissza! Nem akarlak látni! Ezután Nancyhez fordult. Arca ellágyult, tekintete megváltozott. - Hozz egy poharat, Nancy! - mondta. - Nem érdemli meg, de köszöntőt mondok rá. Amint a lány pohárért indult, Brodie követte a pillantásával. Úgy érezte, Nancy kezd megenyhülni iránta, és ha a fia eltakarodik a házból, kapcsolatuk fesztelenebbé, intimebbé válik. - Köszönöm, Nancy! - mondta halkan, amint megkapta a poharat. - Rendes, engedelmes lány vagy. Fogalmam sincs, hogyan tudtam nélküled élni. Ma este nem fogok sokat inni - tette hozzá. Nem! Nem! Ez az üveg elég lesz egy egész hétre. Nagyon jól tudom, hogy nem szereted, ha sokat iszom, és nem is fogok. Azonban most fel kell köszöntenünk ezt a nagy világjáró birkát, mielőtt elutazik, hogy csatlakozzon a nyájhoz. Te is kérsz egy kortyot, Nancy? Nem lesz tőle semmi bajod! Na, igyál egy kicsit! - kérlelte a lányt esetlenül. - Menj és hozz magadnak is egy poharat: csak annyit öntök neked, amennyitől egy kicsit felmelegszel! A lány megrázta a fejét. Továbbra sem szólt egy szót sem, szemhéját félig leengedte, szája kissé szétnyílt; arckifejezése nem volt sem barátságos, sem ellenséges. Brodie rendkívül vonzónak találta ezt a különös zárkózottságot, amely rejtélyes burokként vette körül. Nancy ezzel szemben keserű haragot érzett a férfi iránt, mivel látta, azáltal, hogy előtte igyekszik megszégyeníteni a fiát, Matt elbátortalanodik, és neki sokkal nehezebb lesz elérni a célt, melyet kitűzött maga elé. - Nem kérsz? Rendben, nem erőltetlek - motyogta Brodie. - Te olyan kanca vagy, akivel gyengéden kell bánni - ahogy azt már bebizonyítottad. Téged terelgetni kell, nem pedig irányítani. Rövid, ugatáshoz hasonló nevetést hallatott, miközben kihúzta a dugót az üvegből. A poharat egy vonalba emelte a szemével, amely vadul megvillant a vékony sugárban csordogáló ital látványára, lassan kitöltött egy jókora adagot, feltartotta az üveget, megnyalta a szája szélét, majd gyorsan öntött még hozzá. - Jobb, ha az ember tekintélyes adaggal kezdi, mert így nem kell annyit töltögetni. Persze, közben is abba lehet hagyni - motyogta lehajtott fejjel, nem pillantva Nancyre. Letette az üveget a tálalóra, a poharat átvette a jobb kezébe, és felkiáltott: - Köszöntőt mondok a Brodie-ház örökösére, méghozzá az utolsót! Menjen, töltse be azt a fantasztikus állást, amit kapott, és maradjon is ott! Tűnjön el a szemem elől, és sose lássam többet! Oda menjen, ahová akar, de soha többé ne jöjjön vissza, és ha valaha is megpróbál felülni annak a lónak a hátára, amelyről beszélt, essen le és törje ki a haszontalan nyakát, mint az az ember, aki előtte volt raktáros! Hátrahajtotta a fejét, és csuklójának egyetlen mozdulatával ledöntötte a torkán az italt, majd gúnyos vigyorral Mattre nézett, és hozzátette: - Ez az én búcsúm. Nem tudom, hová mégy - de nem is akarom tudni. Teljesen mindegy, mi történik veled, úgysem fogok értesülni róla. Azzal elfordult a fiától, és attól kezdve úgy tett, mintha ott sem lenne. Időközben a whisky leért a gyomrába, és sokkal jobban érezte magát. Lapos pillantást vetett a tálalón álló üvegre, egy hosszú percig sunyin méregette, majd megköszörülte a torkát, kihúzta magát, és Nancy tekintetét továbbra is kerülve megjegyezte: - Nem lehet, hogy köszöntőt mondok egy olyan alakra, mint ez itt, az én Nancymet pedig kihagyom! Megrázta a fejét az igazságtalanság gondolatára, és kezében az üres pohárral elindult a tálaló felé. - Nem, ez nem lenne szép! - folytatta, újabb adagot töltve magának. - Nem engedi a lelkiismeretem... Mindenkinek meg kell adni, ami jár! Nincs a világon olyasmi, amit ne tennék meg érte olyan sokat jelent nekem! Tessék, Nancy! - kiáltotta hízelgő hangon. - Iszom Levenford legszebb lányára! Nancy olyan sokáig visszafogta magát, hogy úgy érezte, nem bírja tovább. Szeme haragos szikrát vetett, az arca elvörösödött, mintha a következő pillanatban dühös dobbantás kíséretében - 220 -
szörnyű kirohanást akarna intézni az iszákos férfi ellen. Óriási erőfeszítéssel azonban sikerült lenyelnie a nyelvére toluló szavakat, sarkon fordult, besietett a mosogatókonyhába, és hangos csörömpölés közepette nekilátott mosogatni. Brodie csalódottan, félrehajtott fejjel nézett utána, hallgatva a porcelán csengését egy idő után azonban pillantása visszatért a kezében tartott pohárra, lassan a szájához emelte, felhajtotta az italt, majd odament a karosszékéhez, és nehézkesen belehuppant. Matt, aki még mindig a tűzhely mellett ácsorgott, ahová Nancy állította, eddig némán és döbbenten figyelte apja viselkedését, most azonban idegesen toporogni kezdett, mivel a székében merengő apja közelsége határtalanul feszélyezte. Tekintete többször körüljárta a konyhát, izgatottan rágcsálta vértelen szája szélét, összekulcsolta puha, nyirkos kezét, és semmire sem vágyott jobban, mint eltűnni innen, de a gondolat, hogy felhívja magára az apja figyelmét, újra és újra elbátortalanította. Némi idő elteltével a csenden felbátorodva, pásztázó tekintetének körét kiszélesítve megkockáztatta, hogy villámgyors pillantást vessen az apja arcára. Azonnal látta, hogy Brodie nem őt nézi, hanem vágyakozón mered a mosogatókonyha ajtajára. Miután ily módon megbizonyosodott róla, hogy az apja mással van elfoglalva, egyik lábát óvatosan a másik után csúsztatva, kisurrant a konyhából. El akart menekülni a házból, amilyen gyorsan csak lehet, hogy az utcán várja meg, amíg az apja visszavonul a szobájába, az előszoba félhomályában azonban a nappaliból kiszűrődő halvány fénysugárra, lett figyelmes. Megállt, és arra gondolt, hogy néhány percet talán eltölthetne Nessievel, mielőtt beleveti magát a fagyos éjszakába. Ráadásul, bár nem volt tudatában, nagyon nagy szüksége volt rá, hogy eldicsekedhessen valakinek új állása hírével, és néhány biztató szót halljon, ami begyógyítja az önbecsülésén esett szörnyű sebeket: Óvatosan kinyitotta az ajtót, és benézett a szobába. Nessie az asztalnál ült, elmaradhatatlan könyvei társaságában, és fel sem nézett Matt beléptére: két karját összekulcsolta maga előtt, válla meggörnyedt, fejét lehajtotta. - Bejövök hozzád egy pillanatra - szólalt meg Matt. - Jaj, Matt! - kiáltott fel a kislány, apró kezével a szívéhez kapva. - Nagyon megijesztettél! Mostanában a legkisebb zajra is összerezdülök. Amint Matthew szemügyre vette a húgát, lehajtott fejét és nagy, nedves szemét, amelyből sugárzott a bocsánatkérés saját gyengesége miatt, megrázó gondolat fogalmazódott meg a fejében, amitől egy pillanatra még a saját gondját is elfelejtette. - Úristen, Nessie! - nyögte a kislányra meredve. - Elképesztő, mennyire kezdesz hasonlítani Mammára. Mintha most is ő nézne rám az arcodból! - Gondolod, Matt? - kérdezte Nessie, akinek hízelgett a tudat, hogy, ha csak rövid időre is, bátyja érdeklődésének középpontjába került. - Miből gondolod? Matthew eltűnődött. - Azt hiszem, a szemed teszi: ugyanolyan a tekinteted, mint az övé. Mintha tudnád, hogy valami történni fog majd veled, és várnád ezt a valamit. Bátyja szavai hallatán Nessie tompa fájdalmat érzett, és gyorsan lesütötte a szemét. - Mi van veled mostanában? - folytatta Matt. - Mintha nem is te lennél! Valami baj van, amitől így megváltoztál? - Minden rossz... - felelte Nessie lassan. - Amióta Mamma meghalt, borzalmasan érzem magam, és egy lélek sincs, akivel beszélhetnék róla. Képtelen vagyok elviselni Nancy közelségét. Nem kedvel engem. Mindig piszkál valamiért. Minden megváltozott. A ház is olyan más, mintha nem is ugyanaz lenne... És apa is más lett. - Neked nem kell félned tőle. Mindig is te voltál a kedvence - jegyezte meg Matt. Állandóan körülötted ugrál. - Bár inkább békén hagyna! - mondta a kislány tompa hangon. - Állandóan a tanulással nyaggat. Egyszerűen nem bírom már! Nem érzem jól magam a bőrömben. - Ugyan, Nessie! - dorgálta a bátyja. - Már megint olyan vagy, mint Mamma. Szedd össze magad! Mi a bajod? - Állandóan fáj a fejem! Reggel így ébredek, és napközben sem múlik el. Sokszor olyan rosszul érzem magam miatta, hogy azt sem tudom, mit csinálok. Ráadásul képtelen vagyok megenni - 221 -
azt az ételt, amit mostanában kapunk, és mindig fáradt vagyok. Most, ebben a pillanatban is fáradt vagyok. - Minden rendbe jön, ha túljutsz azon a vizsgán. Biztosan megnyered a Latta ösztöndíjat! - Persze, megnyerem! - fakadt ki a kislány keserűen. - De utána mi lesz? Utána mit fog velem csinálni? Ezt mondd meg! Örökké így fog kínozni? Ráadásul azt sem tudom, mi a célja velem! Ha megkérdezem, nem válaszol. Szerintem ő maga sem tudja. - Tanárnő leszel: ezt szeretné. Nessie megrázta a fejét. - Nem, az nem elég neki. Én magam is ezt akartam: a normál tagozaton tanulni tovább de nem hagyta. Ó, Matt! Bárcsak szólna valaki nála egy szót az érdekemben! Annyira el vagyok keseredve a tanulás és minden egyéb miatt, hogy sokszor azt kívánom, bárcsak meg sem születtem volna! Matthew zavartan kerülte a kislány tekintetét, amiből kétségbeesett könyörgést olvasott ki. - Ki kellene menned játszani a többi lánnyal! - jegyezte meg bizonytalanul. - Biztosan jót tenne egy kis kikapcsolódás. - Hogy mehetnék ki? - kiáltotta Nessie. - Kicsi korom óta állandóan tanulnom kell, és most minden este bezár ide, és ez így lesz még kerek hat hónapig! Ha kimerészkednék, szíjjal verne meg. Nem hiszed el, Matt, de néha úgy érzem, beleőrülök! - Én kijártam játszani. Engem sosem zárt be. - Te más vagy - mondta Nessie szomorúan. Felháborodása elpárolgott, és most, ha lehet, még szerencsétlenebbnek érezte magát, mint valaha. - És ha kimennék, mire lenne jó? Egyetlen lány sem játszana velem. Alig szólnak hozzám. Az egyikük azt mondta valamelyik nap, hogy az apja megtiltotta, hogy bárkivel szóba álljon, aki ebben a házban lakik. Ó, bárcsak tudnál segíteni nekem, Matt! - Hogyan segíthetnék? - kérdezte Matthew durván, mivel a kislány könyörgése felbosszantotta. - Nem tudod, hogy a jövő héten elutazom? Nessie a homlokát ráncolva nézett rá, és látszott rajta, hogy nem érti a dolgot. - Elutazol a jövő héten? - Dél-Arnerikába - felelte Matt nagyképűen. - Kaptam ott egy fantasztikus állást, sok-sok mérföldnyire ettől a bűzös várostól! Ekkor Nessie is megértette, és a hirtelen gondolatra, hogy a bátyja messzire utazik, így a Brodie-gyerekek közül egyedül ő marad itthon, és egyedül kell szembenéznie a szörnyű boldogtalansággal, amit az otthona jelent, ijesztően elsápadt. Matt sosem segített neki sokat, és az elmúlt néhány hónap során szinte alig látta, de mégiscsak a bátyja volt, társaság a szomorúságban, akitől alig egy perce kért segítséget. A szája megremegett, szemét elöntötték a könnyek, és sírva fakadt. - Ne menj, Matt! - zokogta. - Teljesen egyedül maradok, ha elmégy! Nem lesz senkim ebben a borzalmas házban! - Miről beszélsz? - csattant fel Matthew dühösen. - Szerintem nem vagy tisztában azzal, amit mondasz! Talán mondjak le miattad egy ilyen fantasztikus lehetőségről, pénzről, szabadságról és... és mindenről? Te megőrültél! - Még nem, de biztosan megőrülök, ha elmégy! - szipogta Nessie. - Mihez kezdhetek itthon egyedül? Mary elment, te elmégy, és csak én maradok! Mi lesz velem? - Ne nyüszíts itt nekem! - mordult rá a húgára Matthew, gyors pillantást vetve az ajtóra. Azt akarod, hogy mindenki meghallja a bömbölésedet? Ha nem vigyázunk, nagy bajba kerülhetünk! El kell mennem, és kész! - Nem vihetnél magaddal, Matt? - kérdezte a kislány, nagy nehezen visszafojtva a zokogást. - Tudom, hogy fiatal vagyok, de rendben tarthatnám a házadat. Mindig is valami ilyesmit szerettem volna csinálni - nem pedig folyton tanulni! Mindent megtennék érted, Matt! Egész lénye, viselkedése azt sugallta, hogy kiszolgálná, mint egy rabszolga, tekintetéből pedig áradt a könyörgés, hogy ne hagyja magára. - Semmiképp nem engednének el velem. Minél hamarabb kivered a fejedből, annál jobb! Képtelen vagy örülni neki, hogy a bátyád kapott egy jó állást, ahelyett, hogy siránkoznál? - 222 -
- Dehogynem, nagyon örülök, Matt - szipogta a kislány, megtörölve szemét elázott zsebkendőjével. - Én... én csak magamra gondoltam... - Ez az! - csattant fel Matthew. - Mindig csak magadra gondolsz! Néha próbálj meg másokkal is törődni! Ne légy ilyen önző! - Rendben, Matt! - sóhajtotta fel Nessie szomorúan. - Megpróbálom. Mindenesetre sajnálom. - Na, így már sokkal jobb! - vágta rá Matt barátságosabb hangon, de közben megborzongott, és panaszos hangon felkiáltott: - Tyűha, de hideg van itt! Hogyan várhatod el, hogy valaki bejöjjön beszélgetni hozzád, ha még tüzet sem raksz? Lehet, hogy a te vérkeringésed bírja, de az enyém nem. Fel kell vennem a kabátomat, hogy felmelegedjem. Néhányszor toppantott a lábával, majd hirtelen megfordult, és visszaszólt a kislánynak: - Szia, Nessie, én megyek! Amikor a kislány egyedül maradt, sokáig nem mozdult, csak ült mereven, görcsösen szorongatva markában labdává gyűrt nedves zsebkendőjét, kisírt szemét az ajtóra meresztve, mely úgy csukódott rá, mint a börtön ajtaja. A jövője homályos alagút volt előtte, amelyben Nessie Brodie sötét, fenyegető árnyak között haladt halálra váltan és egyedül. Nem volt senki, aki közé és az apja közé állhatott volna, aki szót emelhetett volna az érdekében. Matthew is elmegy, ahogyan Mary is elment. Mary! Mostanában nagyon sokat gondolt Maryre, és ebben a percen semmit sem szeretett volna jobban, mint hogy a nővére átölelje, szelíd mosolyával megnyugtassa és a tekintetéből sugárzó erővel bátorságot öntsön belé. Szüksége volt valakire, akinek kiönthette a szívét, akivel megoszthatta gondjait, s a nővére nyugalmának és lelkierejének emléke vágyakozással töltötte el. - Mary! - suttogta maga elé, akár egy imádságot. - Mary, drága! Nem szerettelek úgy, ahogyan megérdemelted volna, amikor itt voltál, de ó, azt kívánom, bárcsak most mellettem lehetnél! Ahogy a lehetetlen kívánság elhagyta a száját, hirtelen megváltozott az arckifejezése, nyúzott vonásai felderültek. Könnyáztatta szemében felcsillant a remény fénye, valami olyan vakmerő elhatározásnak köszönhetően, ami csak jelenlegi, kétségbeesett helyzetében születhetett meg. Miért ne írhatna a nővérének? Merész gondolat, de ez az egyetlen esélye a megmenekülésre. Az emeleten, hálószobája titkos sarkában elrejtve hevert az a levél, amit Mamma adott neki néhány nappal a halála előtt, és amelyben benne volt Mary londoni címe. Ha vigyáz, az apja sosem fog rájönni; abban pedig biztos volt, hogy Mary sosem hagyná cserben. Nővére szeretetének tudatában felállt az asztal mellől, és alvajáróként halkan felsurrant az emeletre. Néhány perc múlva visszatért, és egész testében remegve becsukta maga mögött az ajtót. Nála volt a levél, de halálra rémült attól, amit tenni szándékozott. Ennek ellenére kitartott terve mellett. Visszaült az asztalhoz, kitépett egy lapot a füzetéből, és gyorsan megfogalmazott egy rövid levelet, néhány szóban felvázolva Marynek a helyzetét és könyörögve, hogy ha tud, jöjjön el hozzá. Írás közben gyakran idegesen felpillantott, mintha attól félne, hogy az apja hirtelen megjelenik mellette, de a néhány sietősen papírra vetett sor, amit helyenként elmostak a szeméből hulló könnyek, hamarosan elkészült. Összehajtotta a cakkos szélű lapot, beletette a borítékba, melyet odaföntről hozott magával, majd gondosan rámásolta a címet, és a ruhája alá rejtette. Végül sápadtan és vadul dobogó szívvel ismét könyvei fölé hajolt és úgy tett, mintha tanulna. Óvatossága azonban felesleges volt. Az este folyamán senki sem nyitotta rá az ajtót. Másnap reggel aztán, iskolába menet postára adta a levelet.
Negyedik fejezet James Brodie ébredezett. A nap nem sütött be szobája ablakán, hogy lágyan simogassa fekvő alakját vagy aranyló porszemcsékkel hintse be a szoba levegőjét. Kint hideg eső szitált, végigcsorgott az ablaküvegen, és szürke félhomályba borította a szobát. Ez a látvány fogadta Brodie félig összeragadt szemét, melankolikus emlékeztetőül megváltozott helyzetére. Rosszkedvűen vette tudomásul a csúnya időt, majd szeme, amely időközben teljesen kinyílt, és előtűnt sarkában a nyúlós, fehér váladék, az órára pillantott, és amikor látta, hogy tíz perccel múlt nyolc, vagyis tíz perccel később ébredt, mint kellett volna, méginkább elkomorodott. Tisztában volt vele, hogy ma - 223 -
ismét el fog késni az irodából, és el kell viselnie egy újabb letolást attól a felkapaszkodott kis hivatalnoktól, aki a felettese, és aki megpróbálta pontosságra szoktatni. Legutóbbi késése alkalmával például azzal fenyegette, hogy ha nem szedi össze magát, jelenti Brodie hanyagságát az irodavezetőnek. A gondolat hatására az arca elsötétült a párna világosabb háttere mellett, vonásai elmélyültek, és szemébe az ébredés utáni tűnődő kifejezés helyére komor megátalkodottság költözött. Menjenek a fenébe mindnyájan, gondolta, neki nem fognak parancsolgatni; akkor is eltölt még öt percet az ágyában, ha az egész Latta Hajógyár vezetősége a fejére áll! Természetesen igyekszik majd behozni az elvesztegetett időt a borotválkozás mellőzésével, amire most, mint gyakran máskor is, úgy gondolt, mint valami ravasz fortélyra, azon erők kijátszására, amelyek megkísérelték őt a saját kedvükre mozgatni. Ez a kis csel számára is kedvező volt, mivel mostanában nem szeretett reggelente borotválkozni. A keze bizonytalanul, szeszélyesen viselkedett, és annak ellenére, hogy minden erejével megpróbált összpontosítani, gyakran megvágta az arcát. Ébredés után sosem volt jó formában, ugyanis nemcsak a keze nem engedelmeskedett az akaratának, hanem a feje is fájt, a nyelve olyan volt, mint a száraz fa, és a gyomra már a reggeli gondolatára is felfordult. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy ezekért a kellemetlenségekért a whisky a felelős, és most, a reggel szürke fényében arra gondolt, hogy csökkenteni kellene az adagját. Amikor a múltban ilyen fogadalmakat tett, sosem gondolta komolyan, de most elhatározta, hogy vacsora előtt semmit sem fog inni, és este is csak egészen keveset, így próbálva Nancy kedvére tenni, akinek a kedvessége most létfontosságú volt a számára. Az elmúlt két napban a lány már kétségtelenül barátságosabb volt vele szemben, és némileg békésebb hangulatban arra gondolt, hogy bár Nancy még nem költözött vissza a szobájába azóta az este óta, amikor a nagynénjénél járt látogatóban, a nyilvánvaló ok, amellyel ezt magyarázta, bizonyára igaz lehet az iránta tanúsított türelmes és kedves viselkedése fényében. Egyszerűen képtelen volt Nancy nélkül élni! A lány annyira fontossá vált számára, mint a levegő, és már csak ezért is nagyon óvatosnak kellett lennie az itallal kapcsolatban. Nem, az nem lehet, hogy ő valaha is Nancy nélkül éljen! Ma este biztosan vissza fog jönni hozzá, vagy a mértékletessége, vagy valami egyéb miatt! Az utolsó gondolatra régi önelégültségének halvány árnyéka telepedett az arcára, és a takarót lehajítva kiugrott az ágyból; ahogy azonban a szoba hideg levegője megcsapta, egész testében megborzongott, és sietve a ruháiért nyúlt, amelyek rendetlen kupacban hevertek a közeli széken. Egyedül az arcát mosta meg, de azt is felületesen, mielőtt felvette volna koszos vászoningét. Megkötötte a nyakkendőjét, majd magára kapta kétes tisztaságú mellényét és felöltőjét. Tűrhetően állt az idővel, ugyanis az egész öltözködés nem vett igénybe többet öt percnél, és most kész volt arra, hogy - bár csak megszokásból - lemenjen és elfogyassza a reggelijét. - Jó reggelt, Brodie! - fogadta Nancy jókedvűen, amint a férfi belépett a konyhába. - Még időben vagy! Hogy aludtál? - Nem olyan jól, mint szerettem volna - morogta a férfi. - Fáztam! Azonban az az érzésem, hogy ma éjszaka melegebb lesz az ágyam... - Ne légy közönséges ilyen korán reggel! - szólt rá a lány durcásan. - Edd meg a zabkásádat, és maradj csendben! Brodie összeszorított szájjal szemügyre vette a zabkását, majd hangosan kifakadt: - Valahogy most nem kívánom a zabkását, Nancy! Reggel nagyon megfekszi a gyomromat. Vacsorára szívesen megeszem, de most rá sem bírok nézni. Nincs valami más? - Éppen füstölt heringet sütök - felelte a lány békésen. - Ne edd meg a zabkását, ha nem kívánod! Mindjárt hozom a halat. Brodie tekintetével követte a mozgékony alakot, a frissen lebbenő szoknyát, a karcsú bokákat, amint gazdájuk siet teljesíteni az ígéretét, és hirtelen mély hálát érzett az irányában tanúsított viselkedéséért. Úgy tűnt, Nancy ismét közeledik hozzá, nyoma sem volt pillantásában a korábbi ellenséges fénynek, sőt ez a mostani készségesség a feleségére emlékeztette, aki mindig igyekezett kiszolgálni őt. Jóleső érzéssel töltötte el a tudat, hogy megint törődnek vele, különösképp mivel ez a törődés az ő szeretett, de független Nancyjétől jött, így aztán amikor a lány visszatért a tányérral, a szeme sarkából rápillantott, és megjegyezte:
- 224 -
- Látom, már nem haragszol rám, Nancy. Eddig mindig égett zabkását adtál reggelire, de ez a zamatos füstölt lazac sokkal inkább a kedvemre való, és az, ahogyan rám nézel, még inkább a kedvemre való. Ugye, még kedvelsz engem, Nancy? A lány lenézett a férfi fáradt, nyúzott arcára, melyet teljesen eltorzított a kétnapos szakáll és az erőltetett mosoly, felidézte magában hajlott, ápolatlan testét, remegő kezét és koszos körmeit, majd élesen felnevetett. - Hogyne! Olyasmit érzek irántad, aminek egyáltalán nem örülök. Néha akkorát ugrik a szívem, amikor rád nézek, hogy magam is megijedek! Brodie elfojtott egy elégedett mosolyt, és szemében örömteli fény gyulladt. - Ennek nagyon örülök, Nancy! Tudom, hogy nem helyes ilyet mondani, de nem tehetek róla, el kell árulnom neked valami különös dolgot... Hangja csaknem bocsánatkérő volt, mintha szégyellné a viselkedését. - Sosem hittem volna, hogy ennyire vonzódhatom valakihez. Azt hittem, én nem az a fajta férfi vagyok, de tudod, olyan sokáig hiányzott a melegség az életemből, hogy amikor összejöttünk nos, teljesen lenyűgöztél. Ez az igazság. Ugye nem haragszol rám, amiért ezt elmondtam neked? - Nem, dehogy! - kiáltotta a lány sietve. - Egyáltalán nem, Brodie. Kezdelek lassan kiismerni. De most aztán láss neki az evésnek, mert tönkremegy a finom lazac, amit neked sütöttem! Tudni akarom, ízlett-e! Különben is jól teszed, ha alaposan bereggelizel, mert ma valahol máshol kell ebédelned. - Máshol ebédelnem? - kiáltotta Brodie döbbenten. - Hiszen épp a múlt héten voltál Overtonban a nagynénédnél, csak nem akarsz már megint hozzá menni? - Nem, nem akarok! - felelte Nancy ingerülten. - De a nagynéném talán meglátogathat engem? Azt pedig nem akarom, hogy itt mászkálj utánam a nagynéném szeme láttára, aki semmit sem sejt, és kiguvadjon a szeme az ostoba megjegyzéseid hallatán! Este hazajöhetsz, várni foglak! Brodie egy hosszú percig sötéten meredt a lányra, majd hirtelen megenyhült az arca, és lassan megcsóválta a fejét. - A fenébe, asszony! Neked aztán van bőr a képeden! Még hogy az én házamban szórakoztasd a rokonaidat! Most már látom, hogy bármeddig elmehetsz velem szemben! Fenéken kellene billentenem téged, amiért ilyet teszel anélkül, hogy előtte megkérdeznél, de egyszerűen nem tudok haragudni rád. Úgy látszik, azt csinálsz a házamban, amit akarsz! - Miért, mi rossz van ebben? - kérdezte a lány durcásan. - Egy rendes házvezetőnő talán nem hívhatja meg a rokonait, ha kedve tartja? Neked sem fog ártani, ha házon kívül ebédelsz, és amikor hazaérsz, lesz egy kis meglepetésem a számodra. Brodie kételkedve nézett a lányra. - Igen, a meglepetés a helyes szó, azok után, ahogy mostanában bántál velem... Elhallgatott, majd hozzátette: - Átkozott legyek, ha tudom, miért vagyok ilyen engedékeny veled szemben! - Ne mondj ilyeneket, Brodie! - szólt rá a lány. - Néha úgy beszélsz, mint egy pogány kínai! - Mit tudsz te a kínaiakról? - vágott vissza a férfi rosszkedvűen, figyelmét végre a füstölt heringre összpontosítva. Lassan, nagy falatokban ette a halat, majd néhány perc elteltével megváltozott hangon így szólt: - Olyan ez, mint a gyógyír, Nancy! Mostantól kezdve ilyet szeretnék enni reggelire! Nancy különös arckifejezéssel figyelte a komótosan falatozó férfit, majd hirtelen eszébe jutott valami, és felkiáltott: - Szent ég, mit bámészkodom itt? Ma reggel leveled jött, amiről teljesen megfeledkeztem! - Micsoda? - emelte fel a fejét Brodie, kezében a villa megállt a levegőben. - Levél jött nekem? - Igen! Annyira siettem a reggelivel, hogy teljesen kiment a fejemből! Itt van! Nancy felkapta a levelet a tálaló sarkáról, és átnyújtotta a férfinek. Brodie átvette, és egy hosszú pillanatig kinyújtott karral szemlélte, majd lassan közelebb emelte a szeméhez. Miután látta, hogy londoni pecsét van rajta, vaskos mutatóujjával feltépte a borítékot, és kihúzta belőle a papírlapot. Nancy, aki mérsékelt érdeklődéssel szemlélte a levelet olvasó férfit, arcán az érzelmek egész kavalkádját figyelhette meg: elképedés, döbbenet, öröm és diadal váltogatták egymást, mint - 225 -
gyorsan suhanó felhők a sötét és szeles égbolton. Végül furcsa elégedettség ült ki vonásaira, amint megfordította a levelet; lassan újra elolvasta, aztán tekintete a távolba révedt. - Ki hinné! - motyogta. - Ennyi idő után! - Mi az? - kiáltotta Nancy. - Mi történt? - Lecsúszott, és most vissza akar mászni! Elhallgatott, elmerülve saját gondolataiban, mintha ez a néhány szó elegendő lett volna, hogy felvilágosítsa a lányt. - Fogalmam sincs, miről beszélsz! - kiáltotta Nancy éles hangon. - Kiről van szó? - A lányomról, Maryről - felelte Brodie lassan. - Arról, akit kirúgtam a házamból. Megesküdtem, hogy addig nem fogadom vissza, amíg ide nem jön a csizmámat nyalogatni, amire ő azt felelte, hogy nem is akar visszajönni, erre itt van, ebben a levélben! Haza akar jönni, és vezetni a háztartást! Micsoda elégtétel ez számomra ennyi év után! Feltartotta a levelet a magasba, mintha nem tudna betelni a látványával, és gúnyos hangon olvasni kezdte: - „Felejtsük el a múltat! Szeretném, ha megbocsátanál nekem.” Ha ez nem engem igazol, ne legyen Brodie a nevem! Amióta Mamma eltávozott, vágyom haza. Nem vagyok boldogtalan, de néha nagyon magányosnak érzem magam...” - folytatta vicsorogva. - Magányos! Istenemre, nem is érdemel mást! Magányos! Csak legyen sokáig magányos! Ha azt hiszi, hogy ilyen könnyen hazajöhet, akkor nagyon nagyot téved! Nem fogadom vissza! Nem! Soha! Nancyre nézett, mintha egyetértést várna a lánytól. - Látod, hogy végül én győztem? - kérdezte. - Büszke volt és makacs, de mostanra megtört. Mi másért kívánna hazajönni? Tyűha! Micsoda szégyen számára nyüszítve hazakönyörögni magát és micsoda diadal számomra, hogy nemet mondhatok! A házvezetőnőm akar lenni! Élesen felnevetett. - Jó kis vicc, igaz, Nancy? Nem tudja, hogy te mellettem vagy: a te állásodat akarja! Nancy időközben kivette a levelet a férfi kezéből, és olvasni kezdte. - Én nem látok ebben semmiféle nyüszítést - mondta lassan. - Ez egy nagyon rendes, szerény hangvételű levél. - Ugyan! - rikkantott Brodie. - Én nem a hangvételére gondolok, hanem a tartalmára! Nem létezik másféle magyarázat rá, és már maga a gondolat is úgy feldob, mint valami ritka finom whisky! - Szóval nem fogadod vissza? - kérdezte Nancy tétova hangon. - Nem! - kiáltotta Brodie. - Eszem ágában sincs! Itt vagy nekem te, aki gondoskodik rólam! Azt hiszi, hogy megbocsátok egy olyan nőszemélynek, mint ő? Rohadjon meg Londonban, ahol van! Engem nem érdekel! - Nem szabad elsietni a döntést - próbálta puhítani a lány. - Végül is a te lányod. Fontold meg alaposan, mielőtt valami meggondolatlanságot teszel! Brodie mogorván nézett rá. - Meggondolatlanság vagy sem, sosem fogok neki megbocsátani! - morogta, majd hirtelen felcsillant a szeme. - Van egy jó ötletem, Nancy, ami pontot tenne a dolog végére. Mi lenne, ha te írnál neki, és közölnéd vele, hogy az állás, amire pályázik, már betelt. Ez olyan lenne, mint egy orrbavágás, nem? Megteszed, asszony? - Nem, nem teszem meg! - vágta rá a lány azonnal. - Micsoda ötlet! Azt csinálsz, amit akarsz, de engem hagyjál ki a dologból! - Akkor legalább segíts megírni a levelet! - könyörgött a férfi. - Mondjuk ma este hozzá is foghatnánk, ha hazajövök. Azzal az okos kis fejeddel biztosan kitalálsz valami jót, amit belefűzhetek a levélbe. - Jó, ma estig várunk! - egyezett bele Nancy némi töprengés után. - Addig pedig gondolkodom a dolgon. - Óriási! - rikkantotta Brodie. Gondolatban már látta magukat, amint este meghitten összebújnak a lányának szóló csípős hangú levél fölött. - Összedugjuk a fejünket! Tudom, hogy te sokra vagy képes, ha akarsz! Miközben beszélt, a távolból türelmetlen állhatatossággal tompa kürtszó hallatszott, időnként elhalkulva, majd felhangosodva, de mindig hallhatóan. - 226 -
- Szent ég! - kiáltott fel Nancy. - Ez a kilencórás kürt, és te még itthon vagy! Ha nem sietsz, nagyon nagy baj lesz! Gyerünk, indulj már! - Nem érdekel az átkozott kürtjük! - morogta Brodie sötéten. - Elkések, ha úgy tartja kedvem. Az ember azt hinné, hogy a rabszolgája vagyok annak az átkozott kürtnek, úgy rángat el mellőled akkor, amikor semmi kedvem menni! - Én viszont nem akarom, hogy kirúgjanak, ember! Mit csinálsz, ha elveszíted az állásodat? - Keresek egy jobbat. Mostanában amúgy is többször megfordult a fejemben a gondolat. Ez a mostani egyáltalán nem kedvemre való. - Ugyan már, Brodie! - csitította a lány. - Jól vagy ott, ahol vagy. Lehet, hogy máshol sokkal rosszabb dolgod lenne. Gyere, kikísérlek az ajtóig! A férfi arca ellágyult, ahogy a lányra nézett, és engedelmesen felállt az asztaltól. - Ne aggódj, Nancy! Mindig lesz annyim, hogy eltartsalak! A bejárati ajtónál még egyszer visszafordult a lányhoz, és fásult hangon így szólt: - Hosszú lesz ez a nap, amíg újra látlak! Nancy visszahúzódott, és félig becsukta az ajtót. - Micsoda csúnya reggel! - jegyezte meg felszínes hangon. - Jobb lenne, ha a botod helyett az esernyődet vinnéd magaddal. Ugye, akkor a városban ebédelsz? - Igen, a városban ebédelek - felelte a férfi megadóan. - Tudod, hogy tartom, amit megígérek. Gyerünk, csókolj meg, mielőtt elindulok! A lány már azon volt, hogy becsukja az ajtót az orra előtt, de hirtelen mintha valami megolvadt volna benne; gyorsan lábujjhegyre emelkedett, és lágy csókot nyomott Brodie homlokára, a két szemöldöke közötti mély ráncra. - Tessék - suttogta halkan. - Ez annak a férfinek szól, aki voltál! Brodie értetlenül meredt rá, egyszerre esdeklőn és kérdőn, mint egy hűséges kutya. - Mit mondtál? - motyogta bután. - Semmit - felelte a lány könnyedén. - Csak elköszöntem tőled. Brodie tétovázott. - Olyan volt... Mintha arra gondolnál... Mintha az italra gondolnál - dadogta szorongva. Szóval csak azt akartam mondani, hogy visszafogom magam. Tudom, hogy nem tetszik neked, ha sokat iszom, és szeretnék a kedvedben járni. Nancy lassan csóválta a fejét, különös, átható pillantással szemlélve a férfit. - Nem erről van szó. Ha úgy érzed, hogy innod kell, akkor igyál. Gondolom, ez az egyetlen... vigasz számodra. Most pedig indulj a munkába! - Nancy drága, örülök, hogy megértesz... - motyogta Brodie megindultan. - A világon mindent megtennék érted, amikor ilyen vagy! Zavartan toporgott egy helyben, kényelmetlenül érezve magát saját kifakadásától, majd tompa, elfojtott érzelmekkel teli hangon így szólt: - Na, most már tényleg megyek. Isten veled! - Isten veled! - felelte a lány nyugodtan. Egy utolsó pillantást vetve Nancyre James Brodie megfordult és nekivágott a szürke, mélabús reggelnek. Nagy léptekkel haladt, fején kopott keménykalapjával, amely alól kikandikáltak lenőtt hajának kócos fürtjei; kezét összekulcsolta a háta mögött, maga után húzva a sárban groteszk nyomot hagyó sétapálcáját. Menet közben különös gondolatok kergették egymást az agyában, amelyekhez egyfajta szégyenérzés keveredett, amiért saját maga számára is váratlanul feltárta érzelmeit a lány előtt. Idővel azonban egy felismerés emelkedett ki ebből a zűrzavarból, mégpedig az, Nancy mennyire fontos a számára. A lány is ember, és megérti őt, tudja, mire van szüksége egy férfinek, és elfogadja, hogy néha a pohár fenekére néz. Annyira elmerült Nancy értékelésében, hogy meg sem érezte a ruháját áztató esőt, és komor arcán időről időre valami gyengéd fény suhant át. Ahogy azonban közeledett a hajógyárhoz, gondolatai más irányba siklottak: aggasztotta a késése, a megrovás lehetősége és - amit az idő sem tudott feledtetni vele - munkájának megalázó volta. A reggel érkezett levelet is más színben látta: felháborító felvetésnek tűnt előtte annak a valakinek a részéről, aki egykor a lánya volt, ráadásul a keserű múltra emlékeztette. Emlékei hatására savas ízt érzett a szájában, és a reggelire elfogyasztott sós, füstölt heringnek köszönhetően úgy érezte, - 227 -
menten szomjan hal. A Szerelő Kocsma előtt határozottan megállt, és Nancy búcsúszavaival igazolva magát halkan azt morogta: - Szent ég, teljesen kiszáradtam! Úgyis késtem félórát, ez a néhány perc már nem számít! Dacos pillantást vetett a válla fölött az utca túloldalán sorakozó irodaépületek felé, majd amikor negyedórával később kilépett az ajtón, mintha részben visszanyerte volna régi kihívó testtartását. Átment a túloldalra, betaszította az épület lengőajtaját, végigment a folyosón, és magasra emelt fejjel belépett a saját szobájába, ahol a két fiatal hivatalnok a munkájából felpillantva köszöntötte. - Járt már erre az a vén, kíváncsi disznó? - kérdezte. - Ha igen, az sem érdekel! - Mr. Blair? - kérdezte az egyik ifjú. - Nem, még nem. - Tyűűű... - kiáltotta Brodie, majd azonnal bosszús lett, amiért ennyire megkönnyebbült a hír hallatán. - Most biztosan azt hiszik, hogy szerencsés vagyok. Nos, engedjék meg, hogy közöljem magukkal, fikarcnyit sem érdekel, tudja-e, hogy késtem vagy sem! Áruljanak be neki, ha kedvük tartja! Teljesen hidegen hagy a dolog! Azzal kalapját felhajította a fogasra, sétapálcáját beállította a sarokba, és nehézkesen lehuppant a helyére. A másik két hivatalnok gyors pillantást váltott, majd kettejük közül a beszédesebb félénken megjegyezte: - Egyetlen szót sem szólunk, Mr. Brodie. Ezt maga is tudja. De amint látom, csuromvizes: miért nem veszi le és szárítja meg a felöltőjét? - Nem! Nem veszem le! - felelte Brodie durván. Kinyitotta a főkönyvet, kezébe fogta a tollát, és dolgozni kezdett. Néhány perc elteltével azonban felnézett. - Azért köszönöm - mondta teljesen más hangon. - Maguk mindketten rendes fiúk, és azt is tudom, hogy eddig is sokszor segítettek. Az az igazság, hogy rossz hírt kaptam ma reggel, ami egy kicsit felzaklatott, ezért nem olyan vagyok, mint máskor. Hallottak már egy keveset Brodie ügyeiről az elmúlt hónapokban elejtett kósza megjegyzések alapján, és az, amelyikük eddig még nem szólalt meg, megkérdezte: - Csak nem Nessie-vel van baj, Mr. Brodie? - Nem! Nem az én Nessie-mmel! Ő egészséges, mint a makk, hála Istennek, keményen tanul, és most már senki nem veheti el tőle a Lattát! Vele soha nem volt semmi baj. Valami másról van szó, de már tudom, hogy mit tegyek. Ezt is megoldom, ahogyan minden mást is az életemben! A két fiatalember úgy döntött, nem faggatja tovább, és a három férfi folytatta a munkát. A csendet csak a toll papírt karcoló hangja, a székek nyikorgása és Brodie halk motyogása törte meg, amint keményen próbált összpontosítani az előtte sorakozó számokra. Már csaknem dél volt, amikor a folyosón léptek hangzottak fel, majd nyílt az ajtó, és Mr. Blair szigorú alakja bukkant elő. Orrán aranykeretes szemüvegével, kezében egy köteg papírral néhány percig némán szemlélte a három hivatalnokot, végül a tekintete Brodie-n állapodott meg, akinek vizes ruhájából valóságos gőzfelhő szállt a mennyezet felé. Arca elkomorodott, figyelmeztetően megköszörülte a torkát, és elindult felé, kezében lobogtatva a papírokat. - Brodie! - szólította meg a férfit. - Kérhetném a figyelmét egy pillanatra? Brodie anélkül, hogy változtatott volna a testhelyzetén, felemelte a fejét, és mogorván megkérdezte: - Mi van már megint? - Felállhatna, amikor hozzám beszél! - fakadt ki Blair. - Minden beosztottam így tesz, kivéve magát. Ez így szabálytalan és rendkívül szokatlan! - Tudja, én amolyan nem-szokványos alak vagyok, talán ez az oka - felelte Brodie lassan. Jól vagyok ott, ahol vagyok! Mit akar tőlem? - Ezekről a számlákról van szó! - kiáltott fel Blair dühösen. - Felismeri őket? Mert ha nem, tájékoztatom, hogy a maga keze alól kerültek ki! Mindegyik hibás! A részeredményei végig rosszak, a végeredmény pedig egyenesen égbekiáltó! Elegem van a maga ügyetlenségéből és butaságából, Brodie! Hacsak nem tud valami elfogadható magyarázattal szolgálni, kénytelen leszek jelenteni a dolgot a feljebbvalómnak! Brodie a papírokról a másik dühtől sápadt arcára nézett, és a helyzet fölött érzett csaknem elviselhetetlen szégyentől vezérelve halkan, fojtott hangon megjegyezte: - A legjobb tudásom szerint dolgozom. Többre nem vagyok képes. - 228 -
- Úgy látszik, a legjobb tudása nem elegendő! - vágott vissza Blair éles hangon. - A munkája egy ideje egyszerűen minősíthetetlen, a viselkedése pedig felháborító! A külsejével szégyent hoz az egész vállalatra. Biztos vagyok benne, ha Sir John tudna róla, nem hagyná annyiban. Szent ég dadogta hirtelen, a felháborodástól elcsukló hangon -, hiszen a lehelete már most az italtól bűzlik! Ez undorító! Brodie mozdulatlanul ült, szemét lesütötte, és közben azon töprengett, hogy vajon ez is ő lenne, James Brodie, aki hang nélkül tűri ennek a kis paprikajancsinak a sértéseit? Látta magát, amint felugrik, megragadja Blair torkát és addig szorongatja, amíg majdnem megfullad, és akkor kihajítja a folyosóra, ahogyan azt valamikor már egy nála kétszerte nagyobb emberrel is megtette. De nem, továbbra sem mozdult, csak halk, rekedt hangon megjegyezte: - A szabadidőmmel én rendelkezem. Az irodán kívül azt csinálok, amit akarok. - Reggel frissen és ápoltan kell munkába jönnie - jelentette ki Blair hűvösen. - Maga rossz példát mutat ezeknek a fiatalembereknek: maga egy valóságos szégyenfolt! - Semmi köze hozzá, hogy nézek ki! - mordult fel Brodie hirtelen felszínre törő dühvel. Inkább vagyok ilyen, mintsem hogy olyan tisztára nyalt, gusztustalan képem legyen, mint magának! - Ezt kikérem magamnak! - kiáltott fel Blair, és sápadt arcán az indulat vörös foltjai jelentek meg. - Jelenteni fogom az arcátlan viselkedését! - Hagyjon engem békén! - mondta Brodie. Ahogy felnézett asztal melletti, kuporgó helyzetéből, olyan volt, mint egy fogság által megtört, de még mindig veszélyes vadállat. - Ne bosszantson fel, mert nagyon megjárja! Blair megérezte a fenyegető veszélyt, és inkább eltekintett a további megjegyzésektől: megvetően lehajította a papírokat Brodie asztalára. - Azonnal javítsa ki ezeket! - mondta hidegen. - És ne találjak egyikben sem több hibát, különben tudni fogom, mi az oka a tévedésének! Azzal sarkon fordult, és elhagyta az irodát. Az ajtó csukódásával mély csend ereszkedett a szobára, amely nyomasztóbb volt minden viharnál. Brodie úgy ült a helyén, mint egy kőszobor, sorba szedve magában a sértéseket, amelyeket az imént a fejéhez vágtak, és egyfolytában magán érezve két munkatársa gúnyos pillantását. A szeme sarkából egy kezet látott megjelenni az asztala fölött, amely felmarkolta a hibás számlákat, és bár tudta, hogy kollégái ismét a segítségére siettek, komor arcvonásai árnyalatnyit sem enyhültek. Így ült hosszú időn keresztül anélkül, hogy felemelte volna a tollát, majd látta, hogy a kijavított számlák visszacsúsznak az asztalra. Ekkor megszólalt az egy órát jelző ebédkürt. Brodie abban a pillanatban felállt, fogta a kalapját, és kisietett a szobából. Annak ellenére, hogy egyes sértéseket csak vérrel lehet lemosni, ő most megelégedett azzal, hogy szégyene emlékét egy másfajta folyadékkal öblítse le. Mire pontban két órakor visszatért, teljesen megváltozott, mintha valami titokzatos, jótékony hatásnak tette volna ki magát, amely elmosta melankóliáját, elsimította arcának komor vonásait és szinte egész lényéből sugárzó vidámságot fecskendezett az ereibe. - Látják? Én értem ide először! - kiáltotta tréfálkozva, amint a két hivatalnok nem sokkal utána belépett az irodába. - Ráadásul hajszálpontosan! Maguk viszont mit képzelnek, hogy csak úgy késnek? Ez egyszerűen felháborító! Ha nem szedik össze magukat, kénytelen leszek jelentést tenni a feljebbvalójuknak - annak a puhány, tésztaképű alaknak, aki itt járt ma délelőtt! Teli torokból felnevetett, majd folytatta: - Képtelenek példát venni rólam, az erény mintaképéről? - Pompás formában van, Mr. Brodie - jegyezte meg bizonytalanul az egyik fiatalember. - És miért ne lennék? - rikkantotta Brodie. - Nem hagyom, hogy egy olyan apróság, mint ami ma délelőtt történt, elvegye a kedvemet! A világért sem hagyom! Különben nem sok tartott vissza attól, hogy kitekerjem a nyakát! Tudják - folytatta bizalmas hangon -, haragszik rám, mert sikerült bejutnom ide, nekem azonban megvannak a magam kapcsolatai, és ő egyszerűen képtelen volt megakadályozni... Elővette a pipáját a zsebéből, zajosan az asztalhoz ütögette, és nekilátott megtölteni. - Csak nem akar pipázni, Mr. Brodie? - kiáltott fel az egyik ifjú, feltekintve a munkájából. Nagyon jól tudja, hogy szigorúan tilos! Brodie összehúzott szemmel, ültében enyhén imbolyogva meredt a fiatalemberre. - 229 -
- És ki akadályoz meg benne? - kérdezte. - Azt teszek, amihez kedvem van. Senkinek az engedélyéért nem fogok könyörögni, hogy meggyújthassam a pipámat. Tüntető mozdulattal a földre hajította a gyufaszálat, és hangosan szívni kezdte a pipát. Majd fejének dacos rándításával, két pöffentés között megjegyezte: - Nem! Eszem ágában sincs! Szent ég, ha másképp alakulnak a dolgok, nem ülnék ebben az átkozott irodában! Messze fölötte állok az ilyen munkának, sőt mindenféle munkának! Olyan igaz, mint a halál, de lehetetlen bizonyítani, ezért kénytelen vagyok itt szenvedni. Ez azonban nem változtat a dolgokon. Nem bizony! Sokan vannak a városban, akik örülnének, ha olyan vér folyna az ereikben, mint nekem! Helyeslésre várva körülhordozta tekintetét, de azt kellett látnia, hogy hallgatói, belefáradva milliószor hallott nagyképű utalásaiba, unottan hajolnak a munkájuk fölé. Ez nagyon nem tetszett Brodie-nak, de közönyüket igyekezett a saját hasznára fordítani: a zsebéből előkapott egy kis laposüveget, gyorsan meghúzta, majd visszasüllyesztette. Imigyen felfrissülve folytatta a monológot, mintha figyelmes hallgatóság venné körül. - A vér mindent elárul! Ennél a mondásnál nincs igazabb! Ismét fel fogok emelkedni! Az emberek átkozott irigysége és féltékenysége juttatott ide, semmi más; de mindez nem tart már sokáig. Egy jó embert nem lehet lent tartani a sárban! Hamarosan ismét elfoglalom a helyemet ott, ahol az emberek azért fognak tisztelni, aki vagyok. Eljárok majd a marhavásárra, ahol majd beszédbe elegyedem a kormányzóval, és egyenlőként... mondom, egyenlőként tárgyalok - ennek pipája lendítésével adott nyomatékot - a környék legelőkelőbb emberével, a nevem pedig ott lesz a meghívón a többieké között! Miközben a dicsőséges jövőt ecsetelte, szeme nedves lett, alsó ajka gyermekien lebiggyedt, és gyorsabban kezdte szedni a levegőt. - Szent ég! Ennél csodálatosabb nem is történhet az emberrel! - Kérem, Mr. Brodie - szólt rá az egyik hivatalnok, félbeszakítva tűnődését -, eleget füstölt, most már tegye el a pipáját! Nem szeretném végignézni, hogy ilyesmiért bajba kerül. Brodie a fiatalemberre bámult, majd hangosan felnevetett. - Maga aztán gyáva alak! Valóban úgy van, ahogy mondja. Tényleg eleget füstöltem, de eszem ágában sincs eloltani a pipámat, sőt inni is fogok! Vigyorogva ismét elővette az üveget, és a két döbbent fiatalember szeme láttára alaposan meghúzta, aztán ahelyett, hogy eltette volna, odaállította maga elé az asztalra. - Itt jobban kézre esel, szépségem, és legalább azt is látom, miként fogy el belőled a finomság... Majd, élvezve, hogy ismét a figyelem középpontjába került, folytatta: - Ha már gondokról beszélünk: van valami, amit az a kis hólyag említett ma délelőtt, és ez annyira nevetséges volt, hogy megragadt a fejemben... Az emlék hatására elsötétült az arca. - „A kinézete az egész vállalatra szégyent hoz” - igen, azt hiszem, ezeket a szavakat használta. Mondják meg, fiúk, mi az ördögről beszélt? Valami baj van az én kinézetemmel? Harcias képpel meredt rájuk, ők pedig bizonytalanul rázták a fejüket. - Jóképű férfi vagyok, vagy talán nem? - szegezte nekik a kérdést, a két fiatalember pedig hevesen bólogatott. - Tudtam! - rikkantotta Brodie. - Csak a rosszindulat mondatta vele! Mindig is jó kiállású, izmos férfi voltam, a bőröm pedig olyan makulátlan, mint egy csecsemőé. Ráadásul - mondta, lapos oldalpillantást vetve kollégáira, miközben hangosan sercegtette a borostát az állán - van még valami, amiből tudom, hogy téved. Talán túl fiatalok ahhoz, hogy ilyesmiről halljanak, de nem lesz semmi bajuk, ha elmondom, hogy egy bizonyos leány - méghozzá a legszebb leány Levenfordban mindenkinél többre tart engem. Furcsa, de ha rágondolok, azonnal innom kell... Komoly arccal ivott Levenford legszebb hölgyének egészségére, és egy ideig, mialatt boldogan felidézte magában Nancyt, hallgatott. Szeretett volna beszélni a lányról, eldicsekedni vonzó tulajdonságaival, de volt benne egy árnyalatnyi gátlás, ami visszatartotta. Összevont szemöldökkel törte a fejét, hogy mi is lehet ennek az oka, és hirtelen rájött. Tudatára ébredt, hogy azért nem beszélhet szabadon Nancyről, mert nem a felesége. A megdöbbentő felismerés hatására szidni kezdte magát figyelmetlenségéért. - 230 -
- Tyűha! - motyogta az orra alatt. - Nem viselkedtél tisztességesen, ember! Erre gondolnod kellett volna korábban is! Bosszúsan megcsóválta a fejét, majd ivott egy kortyot, hogy könnyebben menjen a töprengés. Hirtelen erős szánalmat érzett a felemás helyzetben élő Nancy miatt, és érzelgős hangon így suttogott maga elé: - Azt hiszem, megteszem. Istenemre, megteszem érte! Csaknem kezet rázott saját magával a hirtelen elhatározás nemes volta miatt, miszerint végre tisztességes asszonyt csinál Nancyből. Igaz, a társadalmi ranglistán nem áll valami magasan de mit számít, majd az ő neve felemeli a lányt is. Aztán ha feleségül veszi, egyetlen csodálatos gesztussal magához láncolja Nancyt, a város érdeklődésének középpontjába kerül és egyszer s mindenkorra megválaszolja azokat a szomorú, kérdő pillantásokat, amelyeket időről időre Nessie arcán látott feltűnni. Öklével hirtelen nagyot csapott az asztalra. - Megteszem! - rikkantotta. - Már ma este szóba hozom a dolgot! Rávigyorgott a feszült arcokra, és leereszkedő hangon megjegyezte: - Ne ijedjenek meg, fiúk! Csak készítettem néhány tervet, és elhatároztam, hogy teszek valamit az én szépséges Nancymért. Igazán megérdemli! Ezt követően lehalkította a hangját, ravaszul elmosolyodott, és hozzátette: - Ez egy amolyan kis házi politika, aminek a híre hamarosan a maguk fülébe is eljut. Már éppen arra készült, hogy beavassa őket a zaftosabb részletekbe, amikor az egyik fiatal hivatalnok, talán megsejtve, hogy mi következik, gyorsan megpróbálta elterelni a figyelmét. - És hogyan halad Nessie a tanulással, Mr. Brodie? - kérdezte. A férfi néhány másodpercig ostobán pislogott a kérdezőre, és csak azután válaszolt. - Kitűnően! Maga is tudja, hogy jól! Ne kérdezzen ostobaságokat, ember! A Latta ösztöndíj már szinte ott van a zsebében. - Majd a friss témára vetve magát, amely beférkőzött zavaros gondolatai közé, folytatta: - Nessie komoly vigaszt jelent számomra. Látni, hogy időről időre maga mögé utasítja az ifjú Griersont, és ez balzsamként simogatja a lelkemet. Tudják, mindig előrébb jár a tanulásban, és ez biztosan rémesen bosszantja a kölyök sunyi és rosszindulatú apját. Bizony, az aztán egy sunyi és rosszindulatú alak! A gondolatra hangosan kuncogni kezdett, majd felkapta az üveget, és maradék tartalmát beöntötte a szájába. Az utolsó kortyot azonban a nevetés miatt félrenyelte és fuldokolva köhögni kezdett. - Ütögesse meg valaki a hátam, a fenébe is! - hörögte. Az arca eltorzult, a szemét elfutották a könnyek, és kétrét görnyedve, sípolva szedte a levegőt, mint egy beteg és kiöregedett elefánt. - Erősebben! Még erősebben! - kiáltotta, ahogy az egyik fiatalember, felpattanva a székéről, elkezdte püfölni hajlott hátát. - Ez aztán a csúnya köhögés! - jegyezte meg az ifjú, amikor a roham alábbhagyott. Szerintem azért történt, mert nem vette le a vizes felöltőjét. - Ugyan! Teljesen más oka volt - felelte Brodie, ruhája ujjával megtörölve az arcát. - Soha életemben nem viseltem kabátot, és nem is fogok. Az esernyőmet elveszítettem valahol, de nem számít, az eső jót tesz nekem. Olyan szívós vagyok, mint egy Clydesdale csődör! És azzal kihúzta magát, kidüllesztve a mellét, hogy megmutassa, milyen stramm férfi is ő. - Nessie nem örökölte a maga testalkatát - jegyezte meg az egyik kollégája. - Nem látszik túl erősnek. Brodie dühösen meredt rá. - Olyan egészséges, mint a makk! Maga is azok közé tartozik, akik be akarják beszélni az embereknek, hogy betegek? Én mondom magának, a lányomnak az égvilágon semmi baja! A múlt hónapban egy kicsit rosszul érezte magát, de semmiség volt. Elvittem Dr. Lawrie-hoz, aki azt mondta, olyan feje van, hogy ilyet ezerből... mit ezerből, millióból ha egyet találni! Diadalmasan körülnézett, majd az üvegre pillantott, mikor azonban látta, hogy üres, felkapta, és belehajította a sarokban álló szemeteskosárba - ahonnan később egyik jóindulatú, de sokat szenvedett munkatársa kivette, és beledobta a Levenbe. - Ez volt aztán a találat! - rikkantotta vidáman. - Micsoda jó szemem van! Pislogás nélkül leszedek egy futó nyulat ötven lépésről. Egy nyulat! A fenébe! Ha ott lennék, ahol lennem kell, egymás után szedném le a fajdokat és fácánokat! - 231 -
Már éppen újra akarta kezdeni szerencsétlen helyzetének ecsetelését, amikor pillantása az órára esett. - Tyűha! Ki hinné! Majdnem öt óra! - Tréfásan pislogott néhányat, és hozzátette: - Gyorsan szalad az idő, ha az ember keményen dolgozik, ahogyan az a kis nyamvadt Blair mondaná. Sajnos, barátaim, itt kell hagynom magukat. Rendes fickók, és kedvelem magukat, de most valami sokkal fontosabb dolgom van. Örömteli várakozással összedörzsölte tenyerét, és vigyorogva megjegyezte: - Ha a nagyfőnök öt előtt betévedne az irodába, mondják meg neki, hogy a számlák rendben vannak, én pedig elmentem, hogy vegyek neki egy csörgőt. Peckesen felállt az asztala mellől, lassan feltette a kalapját, kétszer is megigazítva, mire a poros karima úgy állt, ahogy kellett, fogta súlyos sétapálcáját, és részegen imbolyogva megállt az ajtóban. - Fiúk! - kiáltotta, szavainak pálcájával adva nyomatékot. - Ha tudnák, hogy most hová megyek, a szemük kigúvadna az irigységtől! Ennek ellenére nem jöhetnek velem. Nem bizony! Egyetlen ember van ebben a városban, aki erre az útra elindulhat! Hatásszünetet tartott, majd drámai hangon kivágta: - És az én vagyok! Egy utolsó pillantást vetett a két fiatalember türelmes, de zavart arcára, és kifordult az irodából. Nagy szerencséje volt, mert ahogy hangosan, egyik faltól a másikig csapódva végigtámolygott a folyosón, nem találkozott senkivel. Öt perccel öt előtt kivágódott a nagy lengőajtón, és hazafelé vette az irányt. Az eső időközben elállt, a levegő friss volt és hűvös, és a nemrég meggyújtott lámpák úgy ragyogtak a sötétben, mint megannyi topáz hold a fekete, mozdulatlan víz felszínén. A lámpák szabályos időközönként feléje úszó csillogó tükörképe nagyon tetszett Brodie-nak, és elvigyorodott, miközben arra gondolt, hogyan fogja elmesélni Nancynek ezt a fordított égi jelenséggel kapcsolatos élményét. Nancy! Hangosan kuncogni kezdett, miközben azt fontolgatta, mennyi mindenről kell beszélniük még ma este, a Londonba küldendő csípős hangú levéltől kezdve a csodálatos ajánlatig, melyet a lánynak szándékozott tenni. Nancy biztosan bosszús lesz, ha azt látja, hogy talán a szokásosnál is több ital van benne - ezt magának is elismerte a sötétben -, a váratlan házassági ajánlat fölött érzett öröm azonban elfeledteti vele a mérgét. Tisztában volt vele, hogy a lány mindig is szeretett volna tisztességes kapcsolatban élni, melyet csak egy olyan férfi adhat meg neki, mint ő, és szinte már hallotta elragadtatott hangját, amit azt kiáltja: „Ezt komolyan mondod, Brodie? Húha, ez aztán váratlanul ért! Menjek hozzád feleségül? Tudod jól, hogy úgy ugrom az ajánlatra, mint kakas a pöszmétére. Gyere, hadd öleljelek meg!” Igen! Ezután a nagylelkű engedmény után Nancy kedvesebb lesz hozzá, mint valaha. A szeme vadul megvillant a sötétben, amint a lány ma esti kedvességére gondolt. Ahogy haladt, kellemesen melegítette a tudat, hogy minden egyes lépéssel közelebb kerül a lányhoz, akinek szépségére és rá gyakorolt hatására nem talált szavakat. - Egyszerűen... gyönyörű! - motyogta. - A húsa fehér és kemény, mint egy jól táplált csirke melle. A legszívesebben megenném! Gondolatai tovább fokozták vágyakozását és izgalmát. Felszaladt háza lépcsőjén, türelmetlenül előkapta a kulcsát, kinyitotta az ajtót, és valósággal berontott a sötét előszobába. - Nancy! - kiáltotta. - Nancy! Itt vagyok, siettem haza hozzád! Egy hosszú percig mozdulatlanul állt a félhomályban, a lány hangjára várva, majd amikor nem kapott választ, ostobán elmosolyodott, arra gondolva, hogy Nancy elbújt, és várja, hogy Brodie megkeresse. Elővett egy doboz gyufát a zsebéből, meggyújtotta az előszobai lámpát, sétapálcáját betette a tartóba, kalapját felakasztotta a fogasra, és elindult a konyha felé. Azonban itt is teljes sötétség fogadta. - Nancy! - kiáltotta, és hangjába a csodálkozás mellett némi bosszúság keveredett. - Mit szórakozol velem? Nincs kedvem bújócskázni! Nem akarok semmiféle trükköt, asszony! Téged akarlak! Gyere elő, bárhol légy is! Amikor továbbra sem kapott választ, óvatosan megközelítette a lámpát, meggyújtotta, megfordult, hogy szemügyre vegye a konyhát, és legnagyobb megdöbbenésére azt látta, hogy az asztal nincs megterítve és semmi nyoma a vacsorához való készülődésnek. Mozdulatlanul állt, - 232 -
dühösen összeszorította a száját, és csodálkozva meredt a csupasz asztalra, amíg lassan valami fény kezdett derengeni az agyában. - Biztosan kikísérte a nagynénjét az állomásra - motyogta megenyhülve. - De azért nem szemtelen? Ő az egyetlen, aki ilyet mer tenni velem! Elküld máshová ebédelni, a vacsorámra pedig várnom kell... Hirtelen elmosolyodott, majd hangosan hahotázni kezdett, amint - majdnem büszkén - a lány pimaszságára gondolt. Ez a lány aztán a neki való társ! Mikor azonban alábbhagyott a jókedve, fogalma sem volt, hogy mit csináljon; végül úgy döntött, hogy megvárja a lányt. Megállt a tűzhely előtt, és hagyta, hogy tekintete bebarangolja a helyiséget. A konyhában minden a lány jelenlétéről mesélt: látta maga előtt, ahogy fürgén forgolódik az asztal körül, hanyagul belehuppan az ő karosszékébe, mosolyog, beszél és perlekedik vele. Igen! A tálaló lapjába szúrt kalaptű is Nancy páratlan, pimasz közönyéről árulkodik. Volt azonban valami más is a tálalón, amit az a kalaptű rögzített, egy levél: az a pár öntelt hangú sor amit aznap reggel a lányától kapott. Odalépett, és arcán megvető fintorral felvette. Arckifejezése azonban rögtön megváltozott, amikor észrevette, hogy ez nem ugyanaz a boríték, hanem egy másik, amelyet neki címeztek, méghozzá a fia dőlt betűs, finomkodó írásával, amely mindig is bosszantotta. Egy újabb levél! Méghozzá Matthew-tól! Talán az a sunyi, gyáva alak annyira fél tőle, hogy a mondanivalóját inkább leírja ahelyett, hogy szemtől szembe közölné? Ahogy megvetően meredt a borítékon díszelgő precíz kézírásra, hirtelen megállapította, hogy ezekkel a csinos betűkkel leírva nagyon jól néz ki a neve csaknem olyan jól, mint nyomtatásban. James Brodie úr részére! Ez egy olyan név, amire büszke lehet! Halványan elmosolyodott, és miután így helyreállt a lelki békéje, hanyagul feltépte a borítékot, majd kihúzta belőle a papírlapot. - „Kedves apa! - olvasta. - Arra sem voltál képes, hogy végighallgasd mondanivalómat az új állásommal kapcsolatban, pedig ha megteszed, megtudtad volna, hogy csak nős férfit alkalmaznak. Ne várd vissza Nancyt! Eljött velem, nehogy leessek a ló hátáról. Szerető és engedelmes fiad, Matt.” Ostobán meredt a kezében tartott levélre, még egyszer elolvasta, majd felemelte a fejét. - Mit akar ezzel mondani? - motyogta hitetlenkedve. - Mi köze van Nancynek ennek a marhának a lovához? Szerető és engedelmes fiad - ez megőrült! Aztán hirtelen úgy érezte, hogy ő is megőrül, amint az üzenet értelme eljutott az agyáig, és észrevette a másik oldalon Nancy gyerekes kézírását: „Matt és én elmentünk, hogy összeházasodjunk, és jól érezzük magunkat. Te sokkal jobban szeretted az üveget, mint hogy elvegyél, így ma este már magaddal viheted az ágyba. Te vén marha!” Szörnyű kiáltás szakadt ki a melléből. Most fogta föl teljesen, hogy a lány elhagyta. Tekintete elhomályosult, a konyha eltűnt, és ő egyedül maradt valami iszonyatos sötétségben. Eltorzult arcából ostobán kimeredt a szeme, amelybe mélyen belemarta magát iszonyatos vesztesége. Matt, a saját fia, elvette tőle Nancyt! Kétségbeesésében úgy érezte, jobb lett volna, ha akkor megöli az a pisztolygolyó, mert ez a csapás, amit a fia mért rá, szörnyűbb a halálnál is! A fia, akit utált és megvetett, győzedelmeskedett fölötte! Hirtelen rájött, hogy az elmúlt hetekben kijátszották és megcsalták: Nancy közönye, amit állítólagos, bár felettébb erőltetett gyengédsége követett, bezárkózása, a nem létező rokon Overtonban, Matthew eltűnése a házból - mindent megértett, majd az a jelenet is eszébe jutott, amikor meglepte őket a konyhában, és Nancy eltört egy csészét abban a pillanatban, amikor fiát az állásról kezdte faggatni. Úristen, mennyire ostoba volt! „Vén marha!” - így nevezte a lány, és biztosan nevetett, miközben leírta, ahogy most is nevetnek rajta! Nem tudott semmit, sem azt, hogyan mentek el, sem azt, hogy hová. Minden erő elszállt a testéből, és csak azzal volt tisztában, hogy együtt vannak. Ha elképzelte, amint bizalmasan összebújnak, valósággal reszketett a fájdalomtól. A sötét öntudatlanságból, ahol úgy bolyongott, akár egy ájult, a konyhába lépő Nessie hangja térítette magához. - Főzzek egy teát, apa? - kérdezte a kislány félénken. - Még én sem vacsoráztam. Brodie felemelte elkínzott arcát, értetlenül meredt Nessie-re, majd rákiáltott: - Menj innen! Menj a nappaliba! Menj tanulni! Nem érdekel, hová mégy, csak hagyj békén! - 233 -
A kislány rémülten kimenekült a konyhából, Brodie pedig visszasüllyedt kínzó töprengésébe, amelybe nagy adag önsajnálat is vegyült, amikor rájött, hogy nincs senki, aki vele és Nessie-vel törődne, csak szenilis és ügyetlen anyja. Vissza kell jönnie - mármint Marynek, a lányának! Meg kell engednie neki, hogy hazatérjen és vezesse a háztartást, ha másért nem, hát Nessie miatt. Marynek haza kell jönnie! A gondolat, hogy Nancyvel akarta megbeszélni a dolgot, és rá akarta venni, írjon visszautasító levelet a lányának, most úgy érte, mint egy ütés a gyomorszájára. Nancy mindvégig tudta, hogy el fogja hagyni őt! Elkésett a házassági ajánlatával, hogyan fog ezután a lány nélkül élni? Szörnyű fájdalmat érzett, ahogy elképzelte a fia karjában, amint engedelmesen csókra nyitja a száját, és boldogan nyújtja neki hófehér testét. Mintha a szörnyű látomást próbálná elkergetni, kezét lüktető szemére nyomta; a szája széle fájdalmasan megrándult, és mellkasából nehéz, görcsös zokogás tört fel, amely hosszan visszhangzott a konyha csendjében. Ötödik fejezet A Glasgow-ból Ardfillanbe tartó három óra húszas vonat, miután az út első felét sikeresen megtette, elhagyta Overtont, majd átkelve a nyirkos és füstös Kilmaheu-alagúton, rövid, diadalmas füttyszóval kibukkant a szeles márciusi délutánba, és lassan közeledett Levenford város állomásához. Kevesen utaztak rajta, számos fülke üres volt, számosban pedig csak egyetlen utas ült. A vonat, mintha tudná, hogy nem kis teljesítmény részéről a meredek Poindfauld-hegy megmászása és a Kilmaheu sötét alagútján való átkelés, most kényelmesen és lassan döcögött a lankás tájon, melyen úgy futott a sín, mint valami hosszú, elkeskenyedő barázda. A vonatban, egyedül egy fülke sarkában, menetiránnyal szemben, oldala mellett egy kis kézitáskával, amelyben minden holmija benne volt, egy lány ült. Egyszerű, szürke gyapjúszövet ruhát viselt, amely csinos volt ugyan, de távolról sem divatos. Sötét, szoros kontyba tűzött haja fölött szürke bársonykalap ült, amelynek egyetlen dísze egy keskeny, masniba kötött rózsaszín szalag volt. Nyugodtan, egyenes háttal ült, és csendes vágyódással a szemében szinte itta a táj minden apró részletét. Arca keskeny, orra egyenes és finom vonalú, szája érzékeny és mozgékony, hófehér homlokát pedig még jobban kihangsúlyozta gyönyörű, sötét szeme. Egész lényét egyfajta lágy melankólia, tiszta szomorúság lengte körül, mintha valami gyászos esemény és az ezt követő szenvedés egész életére rányomta volna a bélyegét. Ez a halvány, komor árnyék kiemelte arca szépségét, idősebbnek mutatta huszonkét événél, valamiféle különös finomsággal és nyíltsággal ruházta fel, amit tovább fokozott megjelenésének egyszerűsége. Az arcához hasonlóan a keze is bár teljesen más okból - azonnal felhívta magára a figyelmet, amint tenyérrel fölfelé, mozdulatlanul hevert az ölében, mellette a kesztyűjével. Az arc egy madonnáé volt, de a kéz, vörös, repedezett és kissé duzzadt, egy szolgáé. Ezek a kezek kemény munkáról árulkodtak, amelynek köszönhetően ilyen szörnyű állapotba kerültek. Ahogy figyelmesen nézett kifelé az ablakon, nyugodt és mozdulatlan maradt, akár munkától tönkrement két keze, finom arcvonásain azonban enyhe izgalom suhant át, amely vadul dobogó szívéről árulkodott. Ott van a Mains-farm, gondolta, barna, felszántott földjét a folyótorkolat szélborzolta vize nyalogatja, szérűje szögletes, sárga csík a tanyaház fehérre meszelt előterében. Ott volt a kopott Linten világítótorony, és a Szikla kékesszürke, masszív tömege is. Felbukkant a Latta hajógyár hosszú, csontvázszerű épülete, majd a Városháza magas, barázdált tornya. A látvány meghatóan ismerős volt, és arra gondolt, mennyire nem változott semmi, mennyire állandó, biztos és végleges itt minden. Csak ő, Mary Brodie változott meg, és most minden idegszálával arra vágyott, hogy ismét olyan lehessen, mint amilyen akkor volt, amikor még itt élt, mielőtt a körülmények mindent megváltoztattak volna. Miközben így tűnődött, hirtelen mintha felhasadt volna egy szörnyű seb a lelkében: megpillantotta a Levenford Cottage Kórházat, ahol két hónapig feküdt élet és halál között lebegve, és ahol a gyermeke meghalt. Eddig mozdulatlan arca megrándult, és bár könnyet nem ejtett - már minden könnyét elsírta -, az ajka fájdalmasan megremegett. Látta az ablakot, amelyen keresztül szeme egyfolytában az égboltot bámulta, a kaviccsal felszórt, bokrokkal szegélyezett kis utacskát, amelyen lábadozása elején az első bizonytalan lépéseket megtette, a kerítést, amelybe lihegve és kimerülten megkapaszkodott. Azt kívánta, bárcsak megállna a vonat, hogy kicsit tovább időzhessen az emlékeinél, de a mozdony - 234 -
gyorsan elragadta a múlt szomorú helyszínétől, majd az utolsó kanyar után felbukkant a boltokkal tarkított Church Street, a Nagykönyvtár, a Főtér, és már be is gördültek az állomásra. Milyen kicsinek tűnt az egész, apró várójával és jelentéktelen jegypénztárával, pedig amikor régen itt állt, a darroch-i vonatra várva, saját merészségétől remegve és izgatottan, hatalmasnak látta. Ugyanígy most is megremegett, amikor arra gondolt, hogy el kell hagynia fülkéjének biztonságát és magányát, és ki kell lépnie az emberek szeme elé. Határozottan felállt, megragadta a kézitáskáját, és bár halvány pír festette rózsaszínre az arcát, összeszorította száját, és bátran leszállt a vonatról. Négy év után ismét itt volt Levenfordban! A hordárnak, aki odalépett hozzá, átadta a táskáját azzal az utasítással, hogy a csomagszállító kocsi következő fordulójával küldje utána, majd kilépett az utcára, és hevesen dobogó szívvel elindult hazafelé. Bár már a vonaton is az emlékek foglalták le a gondolatait, most azonban mindent elsöprő erővel zúdultak rá, és úgy tűnt, minden egyes megtett lépéssel valami új emlékeznivaló bukkan fel. Ott volt a vásártér, a távolban a Levennel, az iskola, ahová gyermekkorában járt, majd ahogy elhaladt a Nagykönyvtár bejárata előtt, amelyet ugyanaz a lengőajtó őrzött, mint régen, rájött, hogy ezen a helyen találkozott először Denisszel. A fiú emléke nem ébresztett benne sem fájdalmat, sem keserűséget, csak szomorú sajnálkozást: már nem érezte magát sem Denis szerelmének, sem szerelme áldozatának, csak a megváltoztathatatlan sors tehetetlen bábjának. Ahogy a Vasút utcán haladt, egy asszonyt látott közeledni, akit jól ismert a régi időkből, és felkészült egy éles, megvető pillantásra, ám a pillantás elmaradt, és az asszony nyugodtan elhaladt mellette. Mennyire megváltozhattam, gondolta Mary szomorúan, ahogy befordult a Wellhall utcába, és amint odaért Dr. Renwick háza elé, azon tűnődött, ha találkoznának, vajon az orvos is másnak találná? Dr. Renwick annyira jó volt hozzá, hogy már a puszta tény is, miszerint elment a háza előtt, rendkívüli módon megindította. Arra, hogy az orvos mentette meg az életét, nem is gondolt, mintha ez amolyan jelentéktelen apróság lenne, a levelekre azonban, amelyeket írt - először akkor, amikor Londonba ment, majd később tájékoztatta az anyja betegségéről, aztán a haláláról -, élénken emlékezett. Ha ezek a levelek nincsenek, talán sosem tért volna vissza Levenfordba, ugyanis ha nem kapja meg a másodikat, nem írt volna haza, és Nessie sosem tudta volna meg a címét, ahová elküldte kétségbeesett könyörgését. Szegény, megfélemlített Nessie! A húgára és az apjára gondolt, és ahogy közeledett az otthonához, agyában annak az éjszakának a kitörölhetetlen emlékével, amikor elhagyta azt, egyre izgatottabb lett. A nyugodt külső elolvadt a vadul dobogó szíve által keltett hőhullámokban. Hirtelen megborzongott a gondolatra, hogy találkoznia kell az apjával; lassú léptekkel közeledett a házhoz, ahol egykor valóságos rabként élt. Amikor végül odaért, döbbenten látta, milyen állapotban van az épület, és első meglepetésében azt hitte, csak ő látja másnak. Ahogy azonban alaposabban szemügyre vette, olyan változásokat vett észre, amelyek egyértelművé tették első benyomását. Az ablakok mocskosak voltak, a függönyök szürkén és gyűrötten lógtak; a kis toronyban az egyik ablak nyitva volt, a másik zárva és teljesen elsötétítve, mint egy csukott szem, így a torony állandó merev, gúnyos kacsintással tekintett az arra járókra. Az épület utca felé eső tiszta, szürke falát hosszú, szabálytalan, rozsdás csík csúfította el a törött ereszcsatornából kiömlő esővíznek köszönhetően; a tetőről több pala hiányzott, az első udvar pedig üres volt, rendetlen, és teljesen zöld a gazoktól. Maryt nagyon meglepték ezek a jelentéktelen, de annál árulkodóbb jelek, amelyek ennyire megváltoztatták a ház külsejét, és attól félve, hogy bent vajon mit fog találni, felsietett a lépcsőn, és megnyomta a csengőt. Szorongása tovább fokozódott, amikor egy hosszú percig nem történt semmi, de végül lassan kinyílt az ajtó, és a félhomályban megpillantotta Nessie vékony alakját. A testvérek egymásra néztek, és egyszerre kiáltottak fel: „Nessie!”; „Mary!” majd egymás karjába omlottak. - Mary! Ó, Mary! - zokogta Nessie megtörten; felindultságában nem tudott mást mondani, csak nővére nevét ismételgette, és görcsösen kapaszkodott belé. - Én édes, drága Marym! - Nessie, kicsi Nessie! - suttogta Mary, aki maga is meghatódott. - Annyira örülök, hogy ismét látlak! Gyakran vágytam a találkozásra, amíg távol voltam. - Ugye, soha többé nem fogsz elhagyni, Mary? - hüppögte Nessie. - Annyira akartam, hogy hazagyere! Ölelj magadhoz, és soha többé ne hagyj el! - Soha nem foglak elhagyni, kicsim! Azért jöttem vissza, hogy veled legyek! - 235 -
- Tudom! Tudom! - zokogta Nessie. - Olyan jó vagy, hogy megtetted, de jaj, ha tudnád, mekkora szükségem lett volna rád, amióta Mamma meghalt! Nem volt senkim! Annyira féltem! - Ne sírj, kedves! - suttogta Mary, a mellére vonva húga fejét, és gyengéden cirógatva a homlokát. - Most már minden rendben van. Most már nem kell félned! - Fogalmad sincs, min mentem keresztül! - kiáltotta Nessie keserűen. - Maga a mennyország, hogy ismét itt vagy velem, az viszont egy igazi csoda, hogy én még itt vagyok. - Sssshh, kicsim! Nem szeretném, ha felzaklatnád magad, és ismét megfájdulna a fejed! - A szívem volt, ami fájt - mondta a kislány, égő, kivörösödött szemét Mary felé fordítva. Nem szerettelek eléggé, amikor itt voltál nekem, Mary, de ígérem, bepótolom! Most már minden más. Nagyon nagy szükségem van rád, és bármit megteszek, csak ne menj el tőlem! - Nem megyek, drágám... - suttogta Mary megnyugtató hangon. - Töröld meg a szemed, és mesélj el mindent! Itt a zsebkendőm. - Ez olyan, mint régen - szipogta Nessie, miközben elengedte a nővére karját, átvette a zsebkendőt, és megtörölte könnyes arcát. - Én elveszítettem az enyémet. Majd, ahogy abbahagyta a sírást és távolabbról szemügyre vette a nővérét, felkiáltott: - Milyen szép vagy, Mary! Olyan gyönyörű az arcod, hogy a legszívesebben sosem venném le rólad a szemem! - Ugyanolyan, mint volt, Nessie. - Nem! Mindig is szép voltál, de most mintha valami fény áradna belőled... - Ne is törődj velem! - mondta Mary kedvesen. - Inkább veled foglalkozzunk! Fel kell szedned egy kis húst magadra. Látszik, hogy nem törődtek veled. - Tényleg így van - felelte Nessie fásult hangon, végignézve saját sovány testén. - Nem tudok bármit megenni, és mostanában nagyon rossz ételek kerültek elénk. Minden amiatt a... a... elhallgatott, mert kis híján megint elsírta magát. - Nyugodj meg, kicsim... Ne sírj! - suttogta Mary. - Majd máskor elmondod. - Nem, nem tudok tovább várni! - kiáltotta Nessie hisztérikusan, és a következő pillanatban szinte ömlöttek belőle a szavak. - A levelemből semmit sem tudhattál meg. Lakott itt egy szörnyű nőszemély a házban, aki megszökött Matt-tel Amerikába. Apa csaknem beleőrült, és azóta nem csinál mást, csak reggeltől estig iszik. Jaj, Mary, annyit kell tanulnom, hogy lassan belehalok! Ne engedd, hogy így hajszoljon, kérlek! Ugye, megmentesz, Mary? - nyújtotta esdeklőn nővére felé a kezét. Mary mozdulatlanul állt, a húga szavaiból sütő kétségbeesés szinte megbénította. - Apa megváltozott, Nessie? - kérdezte végül. - Már nem bánik jól veled? - Megváltozott? - nyüszítette Nessie. - Annyira megváltozott, hogy rá sem fogsz ismerni! Néha halálra rémülök tőle. Amikor józan, olyan, mint egy alvajáró. El sem hinnéd, mennyi minden megváltozott - folytatta egyre élesebb hangon, majd megragadta a nővére karját, és húzni kezdte a konyha felé -, el sem hinnéd, amíg a saját szemeddel nem látod! Idenézz! Gyere, és nézd meg! Sarkig kitárta az ajtót, mintha ezzel akarná bemutatni az életkörülményeiben bekövetkezett változás mértékét. Mary bénultan állt az áporodott, mocskos helyiséget szemlélve, majd Nessie felé fordult. - Apa mit szól ehhez? - kérdezte. - Mit szól hozzá? - kiáltotta a kislány. - Észre sem veszi! Ő maga pedig rosszabbul néz ki, mint ez a konyha: a ruhái lógnak rajta, a szeme beesett, olyan mint egy kísértet. Ha megpróbálok rendet csinálni és kitakarítani, elkezd üvöltözni, elzavar tanulni, és szörnyű dolgokkal fenyeget. Ilyenkor halálra rémülök tőle. - Tehát ennyire rossz a helyzet? - motyogta Mary maga elé. - Még ennél is rosszabb - mondta Nessie, és gyászos arccal, tágra nyílt szemmel nézett a nővérére. - Nagymama minden tőle telhetőt megtesz, de most már szinte semmire sem képes. Apa senkire sem hallgat. Jobb lenne, ha mi ketten gyorsan elmennénk valahová, mielőtt valami szörnyűség történik! Szavai mellett mintha egész lényével arra akarta volna rávenni a nővérét, hogy azonnal meneküljenek el otthonuk romjai közül. Mary azonban megrázta a fejét, és vidám, de határozott hangon így szólt: - 236 -
- Nem szökhetünk el, drágám! Együtt mindent meg fogunk tenni azért, hogy jobb legyen. Hamarosan teljesen más lesz ez a ház - azzal odalépett az ablakhoz, kitárta, és beengedte a hűvös, tiszta levegőt. - Így, ni: egy kicsit kiszellőztetünk itt, amíg hátul sétálunk egyet, aztán visszajövök, és rendet csinálok. Levette kalapját és kabátját, mindkettőt egy székre helyezte, majd Nessie-hez fordult, átkarolta a kislány sovány derekát, és a hátsó ajtón keresztül magával húzta a szabadba. - Ó, Mary! - kiáltott fel Nessie boldogan, szorosan a nővéréhez simulva. - Olyan jó, hogy itthon vagy! Te olyan erős vagy, és én teljes szívemmel bízom benned! Most már biztosan rendben lesz minden! Hirtelen más irányt vettek a gondolatai, és megkérdezte: - És veled mi történt? Mit csináltál, amíg nem voltál itthon? Mary felemelte a szabad kezét. - Ezt használtam - felelte könnyedén -, és a kemény munkába még sosem halt bele senki, így aztán most itt vagyok. Nessie döbbenten meredt nővére durva, kérges tenyerére, amelyen hatalmas, fehér forradás virított. - Mi ez a nagy seb? Megvágtad magad? - kérdezte. Mary arcán a fájdalom árnyéka suhant át, miközben válaszolt. - Igen, de most már sokkal jobb. Mondtam azonban, hogy sose törődj a te bolond, öreg nővéreddel! Most mindkettőnknek veled kell foglalkoznunk! Nessie boldogan felnevetett, majd csodálkozva megtorpant. - Ki hinné! - kiáltott fel elképedve. - Nevettem! Hónapok óta nem nevettem! Szent ég! Még akár boldog is lehetnék, ha nem kellene folyton arra az ösztöndíj-vizsgára gondolnom. Színészkedve megborzongott: - Borzalmas! - Miért, talán nem fogod megkapni? - kérdezte Mary aggodalmas hangon. - Dehogynem! - vágta rá a kislány büszke fejrándítással. - Már csak azért is, hogy megmutassam nekik... Szörnyű, hogyan viselkedtek velem egyesek az iskolában! Inkább apáról van szó. Állandóan erről beszél, és már az agyamra megy. Azt kívánom, bárcsak békén hagyna egy kicsit! A fejét csóválta, és amolyan öreges hangon, ami akár az anyjáé is lehetett volna, hozzátette: - Néha úgy érzem, hogy széthasad a fejem, amikor dühösen ordibál velem. Jó, hogy hazajöttél, mert már kezdtem elsorvadni! Mary szomorúan nézett a törékeny alakra és a sovány arcocskára maga mellett, majd bátorítóan megszorította Nessie karját. - Hamarosan rendbejössz, drágám. Pontosan tudom, mit kell tennem, és van néhány olyan trükköm, amitől a lélegzeted is eláll majd... Nessie Mary felé fordult, és gyermekkoruk kedvenc jelszavát használva, megkérdezte: - Ez valamiféle inci-finci trükk, Mary? A testvérek egymásra néztek, és hirtelen megint a múltban voltak. Összemosolyogtak, majd hangosan felnevettek. Nevetésük hangja furcsán visszhangzott az üres udvarban. - Ó, Mary! - sóhajtott fel Nessie elragadtatva. - Ez sokkal jobb, mint gondoltam! A legszívesebben csak ölelnélek és ölelnélek. Gyönyörű vagy! Visszakaptam az én szépséges nővéremet! Ugye, milyen bátor voltam, hogy írtam neked és hazahívtalak? Ha apa rájött volna, leszakítja a fejemet. Ugye, nem árulsz el neki? - Dehogyis! - kiáltotta Mary. - Egyetlen szót sem szólok. - Hamarosan itthon lesz - mondta Nessie lassan, és az arca fájdalmasan megnyúlt apja közeli hazatértének gondolatára. - Tudsz mindent arról, hogy... hogy most a hajógyárban dolgozik? - Igen, hallottam róla Mamma halála után - felelte Mary, enyhén elpirulva. - Micsoda szégyen! - jelentette ki Nessie koravén hangon. - Jó, hogy szegény Mamma már nem érte meg! Ha a betegség nem, ez biztosan végzett volna vele. Hirtelen elhallgatott, majd szomorú sóhaj kíséretében megjegyezte: - Szeretnék valamikor kimenni a temetőbe, és virágot vinni a sírjára. Nincs rajta semmi... Még egy műkoszorú sem. - 237 -
A két testvér egy ideig hallgatott, mindketten saját gondolataikkal voltak elfoglalva. - Most be kell mennem, drágám - szólalt meg Mary végül. - Szeretnék mindent előkészíteni. Te maradj itt a friss levegőn! Meglátod, milyen szépen elrendezek mindent! Nessie kételkedve nézett a nővérére. - Ugye, nem akarsz elszökni, és engem itthagyni? - kérdezte, mintha félne Maryt kiengedni a látóteréből. - Én is jövök, és segítek neked! - Badarság! Hozzászoktam az ilyesfajta munkához - felelte Mary. - A te dolgod itt maradni, és étvágyat csinálni a vacsorához. Nessie elengedte a nővére kezét, és ahogy utánanézett az ajtó felé induló alaknak, figyelmeztetően rászólt: - Figyellek az ablakon keresztül, nehogy megszökj! Bent a házban Mary nekilátott, hogy nagyjából rendbe szedje a konyhát. A mosogatókonyhában talált egy kötényt, felkötötte, és gyors, gyakorlott mozdulatokkal kihamuzta a tűzhelyet, meggyújtotta a tüzet, felmosta a padlót, leporolta a bútorokat és áttörölte az ablakot. Kiválasztotta a legfehérebb terítőt, megterítette az asztalt, és hozzálátott, hogy a kamrában található kevés hozzávalóból elkészítse a lehető legfinomabb vacsorát. Ahogy ott állt a tűzhely mellett, kipirult arccal és a sietségtől szaporán szedve a levegőt, mintha levetette volna a közbeeső éveket, és - mintha sosem szenvedte volna el élete legborzalmasabb csapását - ugyanaz a fiatal lány volt, mint régen, aki a családja számára vacsorát főz. Hirtelen lassú csosszanásokat hallott az előszobából, majd nyikorogva nyílt a konyhaajtó, és megjelent Brodie nagymama hajlott, rozoga alakja. Tétován, bizonytalanul járt, mint a múlt dicsőségének romjai között kísértő szellem. Mary ellépett a tűzhelytől, és elindult az öregasszony felé. - Nagymama! - szólította meg. Az öregasszony lassan felnézett, felfedve ráncos, sárga bőrű arcát, beesett száját, és hitetlenkedve meredt a lányra, mintha valami fantomot látna. - Mary! - motyogta végül. - Nem, ez nem lehet Mary... - Megrázta a fejét, azt gondolva, hogy csak képzelődik, elfordította a szemét Maryről, és bizonytalan léptekkel megindult a mosogatókonyha felé, halkan motyogva maga elé: - Valami vacsorát kell készítenem neki. James mindjárt itthon lesz! - Én már készítem a vacsorát, nagymama - mondta Mary -, neked nem kell aggódnod semmiért! Gyere, és ülj ide a helyedre! - Azzal karonfogta az öregasszonyt, aki nem ellenkezett, és odavezette a tűzhely melletti székéhez. Brodie nagymama üres, kifejezéstelen tekintettel letottyant a helyére. Ahogy azonban Mary elkezdett járkálni a mosogatókonyha és a konyhaasztal között, és az asztal fokozatosan felöltötte régi jellegét, az öregasszony tekintete is megelevenedett. A gőzölgő palacsintákkal megrakott tányérról Mary arcára nézett, kékeres, reszkető kezével végigsimított a homlokán, és megszólalt: - Apád tudja, hogy itthon vagy? - Igen, nagymama! Megírtam neki, hogy jövök - felelte Mary. - Megengedi majd, hogy itthon maradj? Lehet, hogy ismét el fog zavarni. Mikor is volt az? Margaret halála előtt? Nem emlékszem. Nagyon csinos így a hajad! A tekintete ismét elfelhősödött, és belebámult a tűzbe. - A fogam nélkül nem tudok rendesen enni - motyogta. - Kérsz egy forró palacsintát vajjal? - kérdezte Mary rábeszélő hangon. - Még hogy kérek-e? - kapta fel az öregasszony a fejét. - Hol az a palacsinta? Mary odaadta a tányért az öregasszony kezébe, aki megragadta, és a tűz fölé hajolva fogak híján mohón szopogatni kezdte az ételt. Mary a következő pillanatban suttogó hangra lett figyelmes. - Én is kaphatok egyet, drága Mary? Nessie időközben besurrant a konyhába, és most a tenyerét nyújtotta a nővére felé, várva, hogy Mary egy meleg palacsintát helyezzen bele. - Nem egyet, hanem kettőt kapsz! - kiáltotta Mary. - Igen! Annyit kapsz, amennyit csak akarsz! Készítettem eleget. - Jaj, de finom! - lelkendezett Nessie. - Ráadásul milyen gyorsan elkészültél vele! És mennyire megváltozott a konyha! Olyan, mint régen! A palacsinta pedig könnyű, mint a tollpihe. - 238 -
Mamma is mindig ilyenre csinálta, és ez pontosan olyan jó. Nem! Sokkal jobb! Nyamm, nyamm! Nagyon ízlik! Miközben Mary Nessie boldog csacsogását hallgatta, gyors, ideges gesztusait figyelve alaposabban szemügyre vette a kislányt, és hirtelen valami homályos nyugtalanság támadt a lelke mélyén. A pergő beszéd, a szaggatott mozdulatok mind egyfajta öntudatlan, ideges feszültségről árulkodtak, és ez nagyon megrémítette Maryt. Majd miután észrevette, milyen beesett Nessie arca és halántéka, önkéntelenül is kiszaladt a száján a kérdés: - Nessie, drágám, biztos, hogy jól érzed magad? Nessie, mielőtt válaszolt volna, még betömte az utolsó falat palacsintát a szájába. - Egyre jobban... Különösen amióta ezt megettem. Mary palacsintája nagyon jó, de maga Mary még jobb! Egy hosszú percig rágcsálta a falatot, majd komoly arccal hozzátette: - Egyszer vagy kétszer nagyon rosszul voltam, de most már nincs semmi bajom! Az előbb támadt balsejtelme természetesen ostobaság, gondolta Mary, ennek ellenére elhatározta, minden tőle telhetőt megtesz, hogy Nessie-nek egy kis szabadidőt módoljon ki, mert úgy tűnt, hogy a tanulás minden energiát kiszív a kislány fejlődő szervezetéből. Erős, részben testvéri, részben anyai érzések támadtak a szívében: karját védelmezőn Nessie vállára tette, magához húzta a kislányt, és a fülébe súgta: - Mindent meg fogok tenni érted, drágám, hogy jól érezd magad és boldog légy! Ahogy a testvérek egymást átölelve a konyha közepén álltak, az öregasszony hirtelen felemelte a fejét, és miközben nézte őket, valami különös előérzet kerítette hatalmába és ragyogta be éles fénnyel ködbe borult, szenilis elméjét. - Vigyázzatok, nehogy így lásson titeket! - figyelmeztette a lányokat éles hangon. - Ne ölelgessétek egymást, és ne mutassátok, hogy ennyire szeretitek egymást! Nem fogja hagyni, hogy bárki is beleszóljon Nessie nevelésébe. Fogadjátok meg a szavam! Utolsó szavai motyogásba fulladtak, tekintete ismét kifejezéstelenné vált, és miközben elnyomott egy ásítást, panaszos hangon így szólt: - A teámat szeretném! Nincs még teaidő? Nem kellene már Jamesnek itthon lennie? Mary kérdő pillantást vetett Nessie-re, és a kislány arca elkomorult. - Leszűrheted a teát. Egy percen belül itthon lesz. Akkor majd te is meglátod: abban a pillanatban, ahogy végeztem az evéssel, bezavar a nappaliba tanulni. Halálosan unom! Mary nem felelt. Bement a mosogatókonyhába leszűrni a teát, és attól való félelmében, hogy hamarosan szembe kell néznie az apjával, a húgáért való aggodalom egy pillanatra a háttérbe szorult; remegve azon tűnődött, vajon milyen lesz a fogadtatás. Szemét, amelyet a teáskannából felszálló gőzfelhőre szegezett, elhomályosította annak az apjától kapott brutális rúgásnak az emléke, amely részben a tüdőgyulladásért is felelős volt, s amely csaknem megölte. Futólag eltűnődött, vajon megbánta-e az apja valaha szörnyű tettét, már ha egyáltalán gondolt rá az elmúlt négy év alatt. Saját részéről annak a rúgásnak az emléke hosszú hónapokig benne élt, végig érezte a fájdalmát betegsége alatti öntudatlan állapotában, amikor is legalább ezer gonosz rúgást szenvedett el az apjától minden egyes fájdalmas lélegzetvétellel. A megalázottság érzése még ennél is tovább tartott: hosszú éjszakákon keresztül feküdt ébren, apja gyalázatos tettére és nehéz csízmájára gondolva. Most ismét eszébe jutott ez a csizma, amelyet oly gyakran kipucolt a számára, és amelyet, önként vállalt szolgaságában, ismét ki fog pucolni. Ezzel együtt felidézte a súlyos lépteket, amelyek egykor az apja érkeztét jelezték. Hirtelen fülelni kezdett és a valóságban is hallotta a koppanásokat, amelyek ugyan lassabbak, kevésbé határozottak voltak, de akkor is az apja léptei. A pillanat, amelyet oly sokszor elképzelt, és amelytől ugyan rettegett, de maga jött elébe, elérkezett. Bár egész testében reszketett, megfordult, és határozottan kilépett a fülkéből. A konyhában találkoztak, ahol a most érkezett férfi némán, sötét pillantással végignézett Maryn, a helyiségen, az asztalon, a tűzhelyben lobogó tűzön, majd tekintete visszatért a lányához. Csak akkor vált bizonyossá Mary számára, hogy az apjával áll szemben, amikor Brodie megszólalt. Az arcát eltorzító régi, keserű gúny ugyanis semmit sem változott. - Szóval hazajöttél? - kérdezte, majd válaszra sem várva a székéhez ment, és leült. Az apja annyira megváltozott, hogy Mary alig ismerte meg. Döbbenetében hosszú percekig szóhoz sem - 239 -
jutott. Lehetséges, hogy ez az összezsugorodott, borostás, rendetlen hajú öregember ebben a mocskos ruhában tényleg az apja? Nessie-nek igaza volt! Ha nem látja, nem hitte volna el. Egyfajta döbbent kábulatban az asztalhoz lépett, és elkezdte mindenkinek kitölteni a teát, majd amikor végzett, nem ült le, hanem állva maradt, készen arra, hogy kiszolgálja őket. Az apja továbbra sem vett róla tudomást: némán falatozott, és látszólag fogalma sem volt róla, hogy mit eszik. Tekintete zavaros és homályos volt, és ha néha felemelte a fejét és körülnézett, pillantása sosem Maryre, hanem mindig Nessie-re esett, mintha a kislány állna elméje középpontjában, és minden tudatos gondolata felé irányulna. A többiek sem beszéltek evés közben, és bár Marynek eddig nem nyílott alkalma megszólítani az apját, megtörni a most már négy éve tartó hallgatást, csendben bement a mosogatókonyhába, megállt, és hallgatózott. Amikor elhatározta, hogy feláldozza magát Nessie-ért és hazatér, teljesen másfajta elnyomással számolt, egy hangos, durva és vad emberrel, arra azonban álmában sem gondolt, hogy ez az ember időközben az érdektelen szórakozottság mély vermébe süllyedt. Úgy tűnt, erős és erőszakos jelleme, a húsához hasonlóan, lemállott róla, egy csontvázat hagyva, amely megszállottként egyetlen gondolattal foglalkozik, és ez az egy gondolat vezérli minden tettét és cselekedetét. Alig néhány perce lehetett a mosogatókonyhában, amikor apja rekedt, durva hangja ütötte meg a fülét. - Végeztél, Nessie? Akkor irány a nappali, és láss hozzá a tanulásnak! Mary azonnal megacélozta magát, kifordult a konyhába, és látva Nessie-t; amint szomorúan, szemében jámbor, engedelmes kifejezéssel feláll, hirtelen különös bátorságot érzett magában, majd az apjához fordult. - Apa, Nessie nem jöhetne el velem egy kicsit sétálni, mielőtt tanulni kezd? Az apja azonban úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a kérdést; szigorúan meredt Nessie-re, és megismételte: - Gyerünk, indulás! És nincs lazsálás! Nemsokára bemegyek és megnézem, hogyan haladsz! Ahogy Nessie alázatosan kikullogott a konyhából, Mary beleharapott a szája szélébe, és mélyen elpirult. Abból, ahogyan az apja a hozzá intézett első szavait fogadta, rájött, miként szándékozik őt kezelni. Itt tartózkodhat a házban, de az ő számára egyszerűen nem létezik! Amikor Brodie felállt az asztaltól, és a nagyanyja is visszavonult a szobájába, Mary nekilátott behordani a tányérokat és a csészéket a mosogatókonyhába. Az egyik forduló alkalmával észrevette, hogy az apja elővesz egy poharat és egy üveget a tálalóból, majd leül a karosszékébe, és kimért, gyakorlott mozdulatokkal nekilát az ivásnak, mint aki az est hátralévő részét ezzel akarja tölteni. Mary elmosogatott, eltörölte az edényeket, feltakarította a mosogatókonyhát, majd azzal a szándékkal, hogy csatlakozik Nessie-hez a nappaliban, kilépett a konyhába és az ajtó felé indult, amikor a sarokból egy durva hang reccsent rá: - Hová mégy? Mary megállt. - Csak egy pillanatra be akartam nézni Nessie-hez, apa - mondta esdeklő hangon. - Nem zavarom, csak nézem. - Nem mégy sehova - mondta Brodie, továbbra sem pillantva a lányára. - Én magam figyelek Nessie-re, te pedig tartsd magad távol tőle! - De apa - dadogta Mary -, nem fogom zavarni! Olyan régen nem láttam, szeretnék egy kicsit vele lenni. - Én pedig azt szeretném, ha a közelébe sem mennél! - jelentette ki az apja keserű hangon. Nem vagy megfelelő társaság a lányom számára. Főzhetsz és moshatsz rá, és rám is, de tartsd magad távol tőle! Nem tűröm, hogy beleszólj a nevelésébe, vagy megzavard a tanulásban. Mary pontosan erre számított, és azt kérdezve magától, minek is jött haza, ha nem lehet Nessie mellett, összeszedte minden bátorságát. - Bemegyek Nessie-hez, apa - mondta halkan, és az ajtó felé indult. Brodie csak ekkor nézett rá. Szemének gonosz pillantását a lányára szegezve felállt, megragadta az üveg nyakát, és lassan Mary felé indult. - Ha egyetlen lépést teszel az ajtó felé - vicsorogta -, széthasítom a koponyádat!
- 240 -
Majd, mintha abban reménykedne, hogy a lánya nem engedelmeskedik, egy hosszú percig állt vele szemben, ütésre készen tartva az üveget. Mary lassan hátrált néhány lépést, mire Brodie gúnyosan felkiáltott: - Így már jobb! Így már sokkal jobb! Úgy látom, ismét rendes viselkedésre kell tanítanom téged. De figyelmeztetlek, ne közelíts Nessie-hez, és ne hidd, hogy te át tudsz verni. Egyetlen nő sem képes többé erre! Ha az előbb még egy lépést teszel, már nem élnél. Vad dühe hirtelen elpárolgott: visszatért a székéhez, és korábbi apatikus búskomorságába süllyedve folytatta az ivást, láthatóan nem azért, hogy jókedvre derüljön tőle, hanem hogy elfeledjen valami titkos és elfeledhetetlen fájdalmat. Mary leült az asztalhoz. Félt elhagyni a konyhát. Nem magát féltette, hanem Nessie-t, és ha nem aggódik ennyire a húgáért, egy perccel korábban egyenesen belesétált volna annak a bizonyos üvegnek a hatósugarába, amellyel az apja fenyegette. Az élet nem sokat ért a számára, de rájött, hogyha meg akarja menteni Nessie-t attól a borzalmas veszélytől, amely ebben a házban fenyegeti, nemcsak bátornak kell lennie, hanem bölcsnek is: tisztában volt vele, hogy jelenléte és nem utolsósorban a szándéka állandó, keserű harcot fog eredményezni az apjával Nessie „birtoklásáért”, és érezte, hogy nem rendelkezik elegendő eszközzel ehhez a harchoz. Ahogy ott ült, és figyelte a kitartóan, de eredménytelenül italozó apját, elhatározta, hogy késlekedés nélkül segítséget szerez, és már ki is találta, mit fog másnap csinálni. Miután a terv tiszta, egyértelmű körvonalakat öltött a fejében, valami tennivaló után nézett, amivel lefoglalhatná magát, de nem talált sem könyvet, sem hímzést, így kénytelen volt továbbra is az apját figyelni, aki ezzel szemben sosem nézett rá. Az este csigalassúsággal vánszorgott, és egy idő után Mary úgy érezte, sosem lesz vége, az apja sosem fog megmozdulni. De eljött ez a pillanat is. Brodie felállt, és hidegen odaszólt a lányának: - Ott van a régi szobád. Ott alhatsz, de Nessie-t hagyd békén! Azzal átment a nappaliba, ahonnan kihallatszott a Nessie-t kérdezgető és leckéztető hangja. Mary elfújta a lámpát, lassan felment a szobájába, ahol levetkőzött, leült az ágy szélére, és várt. Először Nessie jött fel, majd az apja. Hallotta a szobáikból kiszűrődő neszeket, majd minden elcsendesedett. A házra mély nyugalom borult. Mary sokáig várt az apró szobában, ahol régen is oly sokat várt és szenvedett. A múlt futó emlékei bukkantak fel előtte, az ablakban töltött, átvirrasztott éjszakák, az ezüstös törzsű nyírfák, Rose - vajon hol lehet? -, a felhajított alma, a vihar, a lelepleződése, és saját szomorú élményei fényében elhatározta, hogy megmenti Nessie-t a boldogtalanságtól, ha kell, önmaga feláldozása árán. Erre a gondolatra hangtalanul felállt, kinyitotta az ajtót, lábujjhegyen átsuhant a húga szobájába, és óvatosan bebújt mellé az ágyba. Magához ölelte a gyermek hideg, törékeny testét, lábával átfonta jéghideg lábát, kedves, suttogó szavakkal csitította zokogását, és végül álomba ringatta. Ő maga egész éjszaka ébren feküdt, karjában alvó húgával, és gondolkodott.
Hatodik fejezet Mary rátekintett a festményre, amely a többitől távol, magányosan lógott a szoba sötétvörös tapétával borított falán, és egy pillanatra megfeledkezett minden nyomasztó gondról és szorongásról. Mozdulatlanul állt, finom vonalú arcéle kirajzolódott az ablak világos előterében, fejét hátrahajtotta, ajka kissé szétnyílt, és ragyogó szeme a csodálatos festményre szegeződött, amelyből szinte áradt a szürke köd hűvöse. A köd lágyan lebegett egy mozdulatlan tó ezüstös vize fölött, fátylat borított a tavat szegélyező magas, néma fákra - olyanok voltak, mint az ő fái -, és körülölelte a tó szélén álló vékony, hajlékony nádszálakat. Mary a gyönyörű, melankolikus képet szemlélve felülemelkedett zavarán és idegességén, amely a torkát szorongatta, amikor belépett a házba. A természet e visszafogott, finom ábrázolása mintha kinyúlt volna érte a keretből, egyfajta révületbe ringatva őt: olyan volt, mint egy szomorú, ugyanakkor higgadt meditáció fájdalmas élete fölött. Annyira lefoglalta a festmény figyelmes vizsgálata - amely festmény akkor tűnt fel a számára, amikor zavartan helyet foglalt az ízlésesen berendezett szobában -, annyira lenyűgözte a kép különös szépsége, ami arra késztette, hogy felálljon és odalépjen elé, hogy nem vette észre a fényezett mahagóni ajtó nyílását, sem a férfit, aki belépett a szobába, és hirtelen támadt - 241 -
érdeklődéssel nézte a lány sápadt, elragadtatott arcát. A férfi ugyanolyan mozdulatlanul állt, mint Mary, mintha félne megtörni a varázslatot, amit a lány megjelenése bocsátott rá; türelmesen megvárta, hogy a lány beteljen a nyugodt tó gyönyörű látványával. Hosszú percek elteltével Mary nagyot sóhajtott, elfordult a képtől, és ekkor vette észre a férfit. Hirtelen támadt zavara már-már szégyenkezésbe csapott át: elvörösödött, majd lehajtotta a fejét. A férfi odalépett hozzá, és melegen megszorította a kezét. - Mary! - szólalt meg. - Mary Brodie eljött, hogy meglátogasson! Mary óriási erőfeszítéssel felemelte a fejét, rápillantott a férfire, és amikor megszólalt, csaknem suttogott: - Tehát emlékszik rám! Azt hittem, már régen elfelejtett. Én... nagyon megváltoztam. - Méghogy megváltozott! - kiáltotta a férfi. - Semmit sem változott, hacsak azt nem nevezi változásnak, hogy szebb, mint valaha! Ugyan! Emiatt igazán nem kell szégyenkeznie, Mary! Nem bűn olyan szépnek lenni, mint maga! Mary halványan elmosolyodott, a férfi pedig vidáman folytatta: - Ami pedig a feledést illeti: nos, hogyan felejthetném el első betegeim egyikét, azt, akinek a legtöbbet köszönhettem, amikor itt tengődtem ebben a szobában, ahol akkortájt még nem állt semmi, kivéve az üres ládát, amelyben a könyveim érkeztek... Mary körülnézett a pazar berendezésű helyiségben, és még mindig zavartan megjegyezte: - Most már kétségtelenül más ez a szoba, Dr. Renwick! - Látja? És ezt magának köszönhetem! - jelentette ki a férfi. - Azzal alapoztam meg a nevem, hogy maga felépült. Maga végezte el a munkát, és én húztam hasznot belőle! - Csak azt kapta, amit megérdemelt - mondta Mary lassan. - Miért juttatta vissza a pénzt, amelyet magának küldtem? - A levélből megtudtam a címét, hiszen ha még emlékszik, úgy ment el, hogy el sem búcsúzott, és nekem ez többet ért minden tiszteletdíjnál. A férfin látszott, nagyon örül, amiért láthatja a lányt, és furcsamód rendkívül közel érezte magához, mintha nem négy év, hanem csak néhány nap telt volna el, amióta utoljára találkozott vele, és az ágya szélén ülve igyekezett visszahozni az életbe. - Meséljen el mindent, ami magával történt! - folytatta gyorsan, igyekezve feloldani a lány zavarát. - Beszéljen! Hadd lássam, hogy nem felejtette el régi barátját! - Nem felejtettem el magát, doktor, máskülönben most nem lennék itt. Sosem fogom elfelejteni, amit értem tett! - Ugyan! Nem ezt akarom hallani! Magáról beszéljen! Fogadni mernék, hogy mostanra már egész Londont térdre kényszerítette! Mary megrázta a fejét, és szemében a humor halvány szikrájával válaszolt: - Nem, a térdelést én magam végeztem: padlót súroltam és lépcsőt mostam. - Micsoda? - kiáltott fel a férfi döbbenten. - Csak nem efféle munkát végzett? - Nem vetem meg a kemény munkát - felelte Mary könnyed hangon. - Kifejezetten jót tett: elterelte a gondolataimat a nyomorúságomról. - Maga nem ilyen munkára született! - jelentette ki Renwick. - Micsoda szörnyűség! Nagyon csúnya dolog volt magától úgy elszökni, ahogy tette. Biztosan találtunk volna valami megfelelőbb állást! - Akkoriban szerettem volna minden elől elmenekülni - mondta Mary szomorúan. - Nem akartam, hogy bárki is segítsen. - Nos, többé ne tegyen ilyet! - figyelmeztette a férfi szigorúan. - Ugye, nem fog megint elszökni anélkül, hogy elköszönne? - Nem - felelte Mary megadóan. Dr. Renwick nem állta meg, hogy ne mosolyogjon a lány engedelmes hangján, miközben hellyel kínálta, és ő maga is leült. - Bocsásson meg, megfeledkeztem az illendőségről, de tudja, Miss Mary, annyira örülök a látogatásának! Kérem, legyen elnéző velem szemben! Megkapta a leveleimet? - kérdezte rövid szünet után. - Gondolom, a múlt keserű emlékeztetői voltak. Mary megrázta a fejét. - 242 -
- Szeretnék köszönetet mondani értük. Soha nem értesültem volna Mamma haláláról, ha maga nem írja meg nekem. Azok a levelek hoztak vissza ide... Renwick hosszan fürkészte Mary arcát. - Tudtam, hogy egy napon visszatér - jelentette ki. - Éreztem. De mondja, valójában miért jött vissza? - Nessie húgom miatt - felelte Mary lassan. - Borzalmas otthon a helyzet, és Nessie nagyon szenvedett. Szüksége volt rám, ezért hazajöttem. Magához is miatta jöttem el. Nagy bátorság a részemről azok után, amit eddig is megtett már értem. Kérem, bocsásson meg, de szükségem van a segítségére! - Mondja el, miben segíthetek, és megteszem - vágta rá a férfi gondolkodás nélkül. - Nessie talán beteg? - Ezt így nem mondanám - válaszolta Mary -, bár néha megrémít: olyan ideges, olyan könnyen felizgatja magát... Az egyik pillanatban sír, a másikban nevet, és nagyon lefogyott, alig eszik pár falatot. Azonban, bár mindez erősen aggaszt, nem ezért jöttem. Egy pillanatra elhallgatott, majd bátorságát összeszedve folytatta: - Az apámról van szó. Nagyon különösen bánik Nessie-vel, állandóan a tanulással gyötri. A húgomnak minden percében tanulnia kell, nemcsak az iskolában, hanem otthon is, késő estig, minden áldott nap. Be van zárva a nappali szobába, és „dolgoznia” kell, ahogy apám mondja, hogy elnyerje a Latta Tanulmányi Ösztöndíjat. Az apámnak ez valósággal a rögeszméjévé vált. Nessie szerint szörnyű büntetéseket helyezett kilátásba, ha mégsem sikerülne a dolog. Nessie akkor is szorgalmasan tanulna, ha apánk nem kínozná állandóan, de ő csak mondja és mondja a magáét, és nagyon félek, hogy valami szörnyűség történik a húgommal! Tegnap este egy órán keresztül zokogott a karomban, míg végre elaludt. Nagyon aggaszt ez az egész! Renwick rápillantott Mary finom vonalú, szomorú arcára, és maga előtt látta, amint a húgát vigasztalja és bátorítja. Hirtelen eszébe jutott Mary gyermeke, akit minden erőfeszítése ellenére sem tudott megmenteni. - Látom, hogy aggódik a húga miatt - mondta -, de ez kényes ügy, nagyon nehéz beleavatkozni. Át kell gondolnom a részleteket. Az apja tehát nem bánik kegyetlenül Nessie-vel? - Nem, de valóságos terror alatt tartja. Régebben nagyon szerette, de annyira megváltozott, hogy ez a szeretet is átalakult valami különös és rémisztő dologgá. Az orvos természetesen maga is hallott pletykákat Brodie különös szokásairól, de úgy döntött, erről most inkább nem faggatja Maryt. - Miért akarja ennyire az apja, hogy Nessie elnyerje a Lattát? - kérdezte. - Általában fiúk szokták megkapni! - Talán ez lehet az oka - felelte Mary szomorúan. - Mindig nagyon szerette volna, ha Nessienek sikerül valami szokatlan sikert elérnie, de ezt is csak azért, hogy így szerezzen dicsőséget saját magának. Most azonban szerintem már maga sem tudja, mihez kezd majd Nessie-vel, ha elnyeri az ösztöndíjat. Értelmetlenül kínozza szerencsétlent... - A fiatal Grierson is pályázik az ösztöndíjra? - kérdezte Renwick némi gondolkodás után. Az apja és Grierson nincsenek a legjobb viszonyban, igaz? Mary megrázta a fejét. - Ennél többről van szó - mondta. - Apám úgy beszél a dologról, mintha meggyőződése lenne, hogy az egész város őt fogja irigyelni, ha sikerül a dolog. Renwick megértően bólogatott. - Ismerem az apját, Mary, és pontosan tudom, miről beszél. Attól tartok, valami nincs rendben vele. Mindig is volt valami... Nos, a múltban egyszer-kétszer kapcsolatba kerültem vele azt nem mondta meg, hogy főleg Mary miatt -, és sosem értettünk egyet semmiben. Nem hiszem, hogy sok értelme lenne felkeresnem, már ha erre gondol. Bármilyen lépés a részemről csak felbosszantaná, és rontana a helyzeten. Miközben a férfi a kérdésen töprengett, Mary arra gondolt, milyen bölcs, milyen kedves és megfontolt, hogy nem megy fejjel a falnak, hanem igyekszik ésszerűen cselekedni; tekintete végigvándorolt a férfi határozott vonású, komoly, de életteli arcán, szikár, magas, kissé hajlott alakján, végül megállapodott finom, ám erős kezén, amelynek sötét bőre erősen elütött makulátlanul fehér inge mandzsettájától. Ezek az erős kezek feltárták élettelen testének rejtélyeit, megmentették - 243 -
az életét, és amint gondolatban összehasonlította őket saját kivörösödött, duzzadt ujjaival, rájött, milyen hatalmas szakadék választja el ettől a férfitól, akinek merész módon a segítségét kérte. Milyen szép kezek! Hirtelen tudatára ébredt saját alsóbbrendűségének, és hogy mennyire nem illik ebbe a környezetbe; gyorsan lesütötte a szemét, mintha attól félne, hogy a férfi elfogja a pillantását, és rájön, mire gondolt. - Mit szólna hozzá, ha beszélnék Nessie-ről a középiskola rektorával? - kérdezte a férfi. - Jól ismerem Gibsont, és bátran kérhetném a segítségét ebben az ügyben. Először arra gondoltam, hogy beszélek Sir John Lattával, de az apja pillanatnyilag a hajógyár irodájában dolgozik, és ez esetleg hatással lehetne a megítélésére. Nekünk, orvosoknak nagyon óvatosnak kell lennünk. Olyan, mintha az ember állandóan kötélen egyensúlyozna... Hirtelen elmosolyodott. - Szóval beszéljek Gibsonnal, vagy inkább elküldi hozzám Nessie-t egy vizsgálatra? - Azt hiszem, nagyon jó lenne, ha felkeresné a rektort! Egykor nagy hatással volt az apámra - mondta Mary hálásan. - Nessie annyira fél apánktól, hogy biztosan nem merne eljönni. - Maga nem félt? - kérdezte az orvos egy meleg pillantás kíséretében, amely biztosította Maryt, hogy nem felejtette el múltbeli bátorságát és lelkierejét. - De igen - felelte Mary az igazságnak megfelelően. - Attól féltem, hogy nem fogad majd. Magán kívül senki sincs, akitől segítséget kérhetnék Nessie számára. Ő még olyan fiatal! Nem szabad, hogy bármi rossz történjék vele! Egy pillanatra elhallgatott, majd halkan hozzátette: - Biztosan nem örül neki, hogy eljöttem magához, hiszen mindent tud rólam. Tudja, hogy mi voltam... - Ne! Ne mondjon ilyet, Mary! Csupa-csupa jót tudok magáról! Az elmúlt évek során a jósága, kedvessége és bátorsága miatt tartottam meg az emlékezetemben. Ahogy Maryre nézett, pillantása mintha folytatta volna a mondatot: „...és nem utolsósorban a szépsége miatt.” Ezt azonban inkább lenyelte, és helyette így szólt: - Még sosem találkoztam olyan gyengéd, önzetlen teremtéssel, mint maga. Kitörölhetetlenül belevésődött a lelkembe, és nem szeretem, ha így lealacsonyítja magát. Mary elpirult a hízelgő, megnyugtató szavak hallatán. - Nagyon kedves, amit mond, de nem érdemlem meg. Ha azonban bármit tehetek Nessie-ért, amivel jóvátehetem a saját hibáimat, annak nagyon fogok örülni! - Úgy beszél, mint egy öregasszony! Mennyi idős is? - kiáltott fel indulatosan a férfi. Szerintem még huszonkettő sincs! Szent ég! Hiszen szinte még gyermek, aki előtt ott az egész élet! Felejtse el a szenvedéseit! Még meg sem ismerte a boldogságot! Itt az ideje, hogy ismét kezdjen magára gondolni, Mary! Láttam, hogyan nézte azt a festményt ott a falon, amikor beléptem. Láttam, hogy teljesen elvarázsolta. Legyen az élete egésze egy ilyen képekből álló galéria! Szórakozzon! Olvassa el az összes könyvet, amit csak meg tud szerezni, érdeklődjön a világ iránt! Szerezhetek magának egy társalkodónői állást, és akkor rengeteget utazhatna külföldre! Maryt akarata ellenére is izgalomba hozták a férfi szavai, és eszébe jutott, mennyire lenyűgözte Denis, amikor új, ismeretlen távlatokat nyitott meg előtte Párizsról, Rómáról és különböző titokzatos országokról szóló beszámolóival. Mindez nagyon régen volt. Denis kezének egyetlen mozdulatával kitágította a látóhatárát, és messzire repítette színes, vidám szavainak varázsszőnyegén. - Látom, még mindig őrá gondol - mondta az orvos, mintha olvasna a gondolataiban. Mary ijedten kapta fel a fejét, megsejtve, hogy a férfi rosszul mérte fel érzéseinek irányát, pedig jó ideje nem volt benne más, csak szomorúság, mivel azonban nem akart hűtlen lenni Denis emlékéhez, inkább nem kezdett magyarázkodni. - Szeretnék tenni magáért valamit, Mary! - folytatta a férfi halkan. - Valamit, ami boldoggá tenné. Van néhány befolyásos ismerősöm. Megengedi, hogy keressek magának valami megfelelő munkát, mielőtt elmegyek innen? Mary megdöbbent a szavak hallatán, és a jóleső melegség egy szempillantás alatt elpárolgott a szívéből. - Szóval elmegy? - dadogta. - 244 -
- Igen - felelte a férfi. - Méghozzá hat hónapon belül. Szakorvosnak megyek Edinburgh-be, az ottani kórházba, amely sokkal nagyobb, mint a Cottage Kórház. Ez óriási lehetőség a számomra! Mary látta magát egyedül, a férfi támogatása nélkül, amint hasztalan próbálja megvédeni Nessie-t az apjuktól, saját jelentéktelen akaratát állítani Brodie részeg esztelensége és húga gyengesége közé, és egy szempillantás alatt megértette, mennyire számított ennek a férfinek a barátságára és segítségére. - Csodálatos, hogy ilyen jól alakulnak a dolgai - suttogta. - De meg is érdemli! Biztos vagyok benne, hogy ugyanolyan jól meg fogja állni a helyét Edinburgh-ben, mint itt. Szükségtelen sok sikert kívánnom. - Nem tudom, hogyan alakul majd a sorsom, de most örülök ennek a lehetőségnek - mondta Renwick. - Nagyon jó Edinburgh-ben élni: szürke, de gyönyörű város. Ott a Princes Street ősszel, amikor a színes levelek elborítják a kerteket, és a Castle, amint vörös körvonalai kirajzolódnak az égboltra, a kék füst, ahogy körüllengi Arthur Trónját, és a folyton lengedező szellő, amely olyan friss és hűsítő, akár a jó bor! Azt a várost egyszerűen nem lehet nem szeretni! Halványan elmosolyodott, majd magyarázatképpen hozzátette: - Tudja, ott születtem, ezért meg kell bocsátania a büszkeségemet. Ugyanakkor ott minden nagyobb, finomabb és tisztább, ahogy a levegő is... Mary lélegzet visszafojtva hallgatta a férfi szavait, lelki szeme előtt élesen kirajzolódtak az általa lefestett képek, ezekben a képekben azonban mindig felbukkant Renwick alakja is. Ott sétált a Princes Streeten, mögötte a Castle Gardens szépséges hátterével. - Csodálatosan hangzik! Sosem jártam ott, de el tudom képzelni - mondta Mary halkan, és ezzel valójában azt akarta mondani, hogy el tudja képzelni ott a férfit. - Engedje meg, hogy keressek magának valamit, mielőtt elmegyek! - erősködött az orvos. Valami olyan állást, amelynek a segítségével kiszabadulhatna abból a házból! Mary látta, hogy a férfi nagyon szeretné, ha elfogadná az ajánlatát, ennek ellenére határozottan megrázta a fejét. - Saját akaratomból jöttem vissza, hogy vigyázzak Nessie-re! Az utóbbi néhány hónapban szörnyű élete volt szegénynek, és ha most elmennék, ki tudja, mi történne vele! Renwick látta, hogy a lányt lehetetlen megingatni elhatározásában, és azonnal erősen aggódni kezdett Mary jövőjéért. Szinte már látta elhullani saját önzetlenségének és önfeláldozásának oltárán az apja ostoba büszkesége miatt. Miért mentette meg, miért segített neki megmenekülni a halál torkából, ha ismét visszatér ugyanabba a környezetbe, ugyanannak a veszélynek az árnyékába? Miközben ezek a gondolatok jártak a fejében, eljutott arra a pontra, hogy csodálkozni kezdett saját érzelmein. - Mindent meg fogok tenni Nessie-ért! - mondta gyorsan. - Ma vagy holnap elmegyek Gibsonhoz, és mindent bevetek, amit csak lehet! Ne aggódjon a húga miatt, foglalkozzon egy kicsit inkább saját magával! Mary úgy érezte, elérte a célját, és mivel nem akarta tovább rabolni a férfi idejét, felállt és indulni készült. Az orvos is felemelkedett, de nem mozdult, csak állt és nézte a lány arcát, amelyre rávetült az ablakon besütő sápadt márciusi napfény, mely a szobába érve áttetsző derengéssé halványult. A látvány ugyanúgy megindította, mint évekkel korábban egy másik férfit. Egy pillanatra a lélegzete is elállt a lány szépségétől, amely élesen elütött egyszerű és szürke ruhájától. Gondolatban halvány levendulaszín szaténba öltöztette, és elképzelte egy firenzei kertben vagy egy nápolyi teraszon, ezüstös holdfényben. Amint a lány durva cipőbe bújtatott apró lábaival bátran megindult az ajtó felé, Renwick szerette volna visszatartani, de nem jutott eszébe semmi kifogás. - Viszontlátásra! - hallotta a lány dallamos hangját. - Köszönöm, amit értem tett, régen és most! - Viszontlátásra! - felelte a férfi gépiesen, és igazából csak akkor döbbent rá, hogy Mary távozni készül, amikor már az előszobában jártak. Kinyitotta az ajtót a lány előtt, nézte, ahogy lemegy a lépcsőn, majd hirtelen izgatottan és szégyenlősen, mint egy iskolásfiú, utána kiáltott: - Ugye, hamarosan ismét meglátogat? Majd elszégyellve magát ügyetlenségéért lesietett a lépcsőn, és magyarázkodni kezdett. - Szeretném, ha értesülne róla, mit sikerült intéznem Gibsonnal! Mary hálásan pillantott rá. - 245 -
- Jövő héten eljövök... - válaszolta, azzal kilépett a házból, és sietve elindult az utcán. Ahogy a férfi megfordult és visszatért a házba, egyre jobban elcsodálkozott előbbi tettén, hirtelen támadt vágyán - amelynek hangot is adott -, hogy minél hamarabb viszontlássa a lányt. Azonban míg eleinte ezt szégyenkezve a lány különös fényben feltündöklő szépségének tulajdonította, addig később már bevallotta magának, hogy viselkedésének nem ez az egyetlen magyarázata. Mary Brodie mindig is különös, lenyűgöző alak volt a szemében, egy nemes, bátor lélek, akinek eddigi rövid és tragikus élete szorosan összefonódott az ő itt leélt néhány évével. Attól a perctől kezdve, amikor először megpillantotta eszméletlenül, szörnyű állapotban, amikor is olyan volt, mint egy gyökerestől kitépett és trágyadombra hajított liliom, erős vonzalmat érzett iránta. Eleinte tehetetlensége és kiforratlansága, később hosszú betegsége alatt tanúsított türelme és határtalan lelkiereje nyűgözte le, amellyel gyermekének halálát viselte. Pontosan tudta, hogy bár korábban egy másik férfié volt, olyan tiszta és romlatlan, mint az a fény, amely nemrég beragyogta az arcát. Csodálatot és érdeklődést érzett a lány iránt, és megfogadta, hogy segít neki újrakezdeni az életét. Mary azonban az első adandó alkalommal elmenekült a városból a rá váró megvetés elől. Távolléte évei alatt gyakran gondolt rá: a lány törékeny, fehér, karcsú alakja szokatlanul élesen rajzolódott ki képzeletében, mintha azzal vigasztalná, hogy útjaik egyszer ismét összefutnak. Leült az asztalához, és a lányra gondolt; azért imádkozott, hogy ne történjen több tragédia a szenvedések házában, ahonnan Mary Brodie elűzetett, és ahová most önként visszatért. Néhány perc elteltével más irányt vettek gondolatai, a fiók rejtett zugából elővett egy régi levelet, amelynek gömbölyded betűi már erősen megfakultak, és újra elolvasta. Ez volt az egyetlen Marytől kapott levele, amelyhez a lány némi pénzt mellékelt, melyet szegényes béréből kuporgatott össze, viszonzásképp mindazért, amit a férfi érte tett. A levelet finom ujjai között morzsolgatva hosszan meredt maga elé, és elképzelte a lányt munka közben, amint padlót súrol, mos, vasal és fényesít: vagyis azt csinálja, amit egy szolgálólány. Némi idő elteltével nagyot sóhajtott, megrázta magát, visszatette a levelet a fiókba, és látva, hogy még egy teljes óra áll rendelkezésére, mielőtt a délutáni rendelés a kezdetét veszi, elhatározta, hogy most azonnal elmegy a középiskola rektorához, és diszkréten érdeklődik Nessie Brodie helyzetéről. Miután közölte a házvezetőnőjével, hogy négy órára visszatér, elhagyta a házat, és komor tűnődésbe merülve, lassú léptekkel megindult az iskola felé. Nem volt messze a középiskola, amely a belvárosban, egy régi épületben működött, a Church Streettől kicsit beljebb. Erősen tagolt, időjárás koptatta homlokzata előtt kis tér húzódott meg, amelyet két nagykerekű, orosz ágyú díszített. Az ágyúkat Maurice Latta önkéntes lovassága zsákmányolta Balaclavánál. Renwick azonban, amikor odaért az épülethez, úgy lépett be a kapun, hogy figyelemre sem méltatta a homlokzatot és az ágyúkat. Végigment a folyosón, kopogtatott a rektor ajtaján, majd belépett. Gibson, aki pozíciójához képest viszonylag fiatal volt, és akinek arca még nem vette fel a jellegzetes rektori mogorvaságot, iratokkal megrakott íróasztala mögött ült a keskeny, könyvespolcokkal szegélyezett irodában. Az általa kedvelt sötétbarna színű, meglehetősen rendetlen öltönyt viselő férfi nem nézett fel azonnal, hanem folytatta az előtte heverő papír tanulmányozását. Renwick, akinek komoly arcán néhány másodperc után halvány mosoly derengett fel, a másik elfoglaltsága láttán megjegyezte: - Látom, még mindig ugyanaz a szorgalmas diák vagy, Gibson, mint régen! - majd amikor a férfi meglepetten felpillantott, folytatta: - Ismét a múltban érzem magam, amikor ilyen nagy munkába merülve látlak... Gibson, akinek Renwick láttán felcsillant a szeme, hátradőlt a székén, és intett a másiknak, hogy foglaljon helyet. - Nem tudtam, hogy te vagy az, Renwick! Azt hittem, valamelyik tintafoltos képű diákom, remegő térdekkel, igazságos büntetésre várva. Jót tesz a kis pimaszoknak, ha néhány percet álldogálnak a hatalmas rektor úr színe előtt... Mindketten elmosolyodtak, felidézve együtt töltött iskolás éveiket, majd Renwick így szólt: - Kezdesz pontosan olyan lenni, mint a vén Bulldog Morrison! El is fogom mondani neki, ha visszamegyek Edinburgh-be. Biztosan értékeli majd a bókot... - Mármint úgy érted, a benne rejlő humort! - rikkantotta Gibson, a múltba révedő tekintettel. - Úristen, mennyire szeretném, ha én is visszamehetnék! Micsoda szerencsés alak vagy! - 246 -
Hirtelen gyanakvó pillantást vetett a másikra. - Csak nem máris búcsúzni jöttél? - Nem, még nem - felelte Renwick könnyedén. - Majd csak fél év múlva. Egy ideig még nem hagylak magadra a vadonban. Az arckifejezése megváltozott, lesütötte a szemét, és néhány pillanatig a padlót vizsgálgatta, mielőtt belefogott volna mondandójába. - Különös ügyben jöttem, és szeretném, ha bizalmasan kezelnéd a dolgot. Régi barátom vagy, ennek ellenére nehéz elmagyaráznom, miről is van szó. Ismét rövid szünetet tartott, mielőtt folytatta volna. - Jár ide egy tanuló, aki után érdeklődnék, sőt úgy is fogalmazhatnék, hogy aki miatt aggódom. Nessie Brodie-ról van szó. Közvetetten érint az egészsége és a jövője. Tisztában vagyok vele, Gibson, hogy nincs jogom ilyesmit kérni tőled, de te nem vagy olyan, mint a kormányzói testület. Szeretném a véleményedet, és ha szükséges, a segítségedet kérni! Gibson fürkésző pillantást vetett Renwickre, majd elfordította a tekintetét, de nem tett fel kérdést az ügy hátterével kapcsolatban. - Nessie Brodie... - mondta lassan. - Okos gyerek. Igen, nagyon intelligens, de valahogy furcsa az észjárása. Fantasztikus az emlékezőképessége, Renwick: egy egész oldalt felolvashatsz neki Miltontól, és szinte szóról szóra visszamondja. A felfogása is nagyon jó, de az érvelése és az okfejtése, tehát a magasabb szintű gondolkodása nem megfelelő. Gibson a fejét csóválta. - Ha valaki, ő aztán okos diák, gyors, mint a villám, de attól tartok, a gondolkodásmódja felszínes... - A Lattára pályázik - mondta Renwick. - Elég okos hozzá? Megnyerheti? - Lehetséges - felelte Gibson, megvonva a vállát -, de minek? Nem tudom megmondani, hogy képes lesz-e rá. Ez a dolog nem az én kezemben van. Az egyetem követelményei teljesen mások, mint a középiskolai követelmények. A jelentkezési lapjára azt írta, hogy tanítani akar normál szintű képzés után. - Tehát nem tudod visszatartani? - kérdezte Renwick izgatottan. - Értesüléseim szerint az egészsége megsínyli a megfeszített tanulást. - Lehetetlen - felelte a rektor. - Amint már említettem, nincs beleszólásom. Ezt az ösztöndíjat az egyetem vezetése írta ki, és a városból bárki pályázhat rá, aki elég tehetséget érez magában. Az igazat megvallva, már elejtettem egy célzást a kislánynak... Pontosabban nagyrabecsült szülőjének - egy pillanatra elkomorodott -, de mintha meg sem hallotta volna. Valójában Nessie-nek kiváló esélye van az ösztöndíj elnyerésére, ezért nem tartom okos dolognak most leállítani. Ugyanakkor... - Miről van szó? - kérdezte Renwick. Válaszképpen a másik felemelt egy papírlapot az asztalról, egy pillanatig tanulmányozta, majd átnyújtotta a barátjának. - Különös véletlen - mondta lassan -, de éppen ezt olvasgattam, amikor bejöttél. Mit szólsz hozzá? Renwick átvette a papírt, és látva, hogy egy latin prózafordítást - ő Ciceróra tippelt - tart a kezében, olvasni kezdte a szabadon és találékonyan megfogalmazott szöveget, amikor hirtelen különös dolog vonta magára a figyelmét. Az izgalmas szöveg két mondata között groteszk, torz betűkkel a következő állt: „Húzz bele, Nessie! Úgy érdemes csinálni valamit, ha jól csinálod! Meg kell nyerned a Lattát, mert ha nem, tudni fogom az okát!” - aztán zavartalanul folytatódott a fordítás. Renwick döbbenten meredt Gibsonra. - Az osztályfőnöke küldte be ma reggel - magyarázta Gibson. - Nessie Brodie füzetéből való. - Ezt otthon írta vagy az iskolában? - kérdezte az orvos élesen. - Az iskolában! Természetesen öntudatlanul vetette papírra ezeket a szavakat, de akárhogy is nézzük, a saját kezével írta le őket. Szerinted mit jelent? Talán visszatérés a híres skót ősökhöz, amiről annyit hallottunk az öregtől? Vagy tudathasadás? Te többet tudsz az effélékről, mint én. - A tudathasadást azonnal elvethetjük - válaszolt Renwick. - Ez nem más, mint egyszerű gondolatkihagyás, az ideges túlfeszítettség megnyilvánulása, amelyet, a szavak természetéből - 247 -
következtetve, valami különös erő indukált. A gyerek elfáradt a feladat közepén, a figyelme elkalandozott, és azonnal a felszínre bukkant valami ami nyomasztja, tanulásra kényszeríti, és mielőtt folytatta volna a fordítást, öntudatlanul papírra vetette ezeket a szavakat. Renwick a fejét csóválta. - Azt hiszem, teljesen egyértelmű, hogy mitől fél! - Pedig itt, az iskolában nem hajszoljuk túl - mondta Gibson. - Sőt bizonyos dolgoktól megkíméljük. - Tudom! Tudom - vágta rá Renwick gyorsan. - Nem is rólatok, hanem arról az őrült apjáról van szó. Mi az ördögöt csináljunk? Azt mondod, beszéltél vele, én pedig olyan vagyok a szemében, mint a vörös posztó. Nagyon nehéz eset - jegyezte meg, majd miközben visszatette a papírt Gibson asztalára, megjegyezte: - Erősen aggaszt a dolog. Ezzel a tünettel már korábban is találkoztam, és teljes idegösszeomlás követte. Szóval egyáltalán nem tetszik ez nekem... - Bevallom, meglepsz - mondta a rektor rövid szünet után, mialatt végig barátja arcát fürkészte. - Biztos vagy benne, hogy nem valami különleges szemszögből látod az esetet - esetleg valamiféle előítéletnek köszönhetően? Majd, amikor a másik némán megrázta a fejét, tétován megkérdezte: - Szeretnéd látni a gyermeket? Persze, csak rövid időre, máskülönben megijesztenénk. Az orvos elgondolkodott. - Igen - felelte határozottan. - Szeretném a saját szememmel látni. Rendes tőled, hogy felajánlottad. - Akkor megyek és behívom - mondta Gibson. Felállt, és az ajtó felé menet még megjegyezte: - Remélem, nem fogod megijeszteni, és azt sem szeretném, ha ez a kis kitérő a fordításában bármilyen formában említésre kerülne! Renwick beleegyezően bólintott, és amikor a másik kiment az irodából, a homlokát ráncolva, elgondolkodva meredt az asztalon fehérlő papírlapra, mintha a különös, összefüggéstelen, oda nem illő szavak megdöbbentő és nyomasztó látomássá álltak volna össze előtte. Merengéséből a rektor és Nessie érkezése riasztotta fel, akit Renwick korábban még sosem látott. Ahogy szemügyre vette a sovány, csapott vállú kislányt, jámbor pillantású szemét, fehér, törékeny nyakát, határozatlan vonalú száját és állát, egyáltalán nem lepte meg, hogy Nessie állandóan Maryn szeretne csüngeni, Mary pedig erős vágyat érez a kislány védelmezésére. - Bemutatom neked az egyik legjobb diákunkat - szólt Gibson diplomatikusan, miközben visszaült a helyére. - Büszkén szoktunk dicsekedni vele a látogatóinknak. Neki van a legjobb memóriája az egész iskolában. Igaz, Nessie? - tette hozzá, könnyed pillantást vetve a kislányra. Nessie büszkén elpirult; lelkét mély hála és áhítat töltötte el, amelyhez némi zavar is vegyült, mivel nem értette pontosan, miért is hívatták hirtelen Dr. Renwick és a rektor színe elé. Lesütött szemmel hallgatott, vékony lába kissé remegett kopott cipőjében és durva gyapjúharisnyájában - nem félelmében, hanem a két tekintélyes férfiú jelenléte feletti zavarában. Azzal azonban tisztában volt, hogy a kérdés költői. Addig nem illik beszélnie, amíg nem intéznek hozzá egyértelmű kérdést. - Szeretsz tanulni? - kérdezte Renwick kedvesen. - Igen, uram - felelte Nessie félénken, és úgy nézett az orvosra, mint egy megriasztott őzike. - Nem fáraszt ki? - érdeklődött az orvos óvatosan, mivel kérdését nem merte pontosabban megfogalmazni. Nessie a rektorra nézett, engedélyt kérve, hogy válaszolhasson, majd a biztató pillantás láttán így felelt: - Nem, uram! Illetve nem nagyon. Néha megfájdul a fejem... Ezt úgy mondta, mintha szégyen lenne fejfájással küszködni, de ezután már magabiztosabban folytatta. - Az édesapám körülbelül hat hónappal ezelőtt elvitt Dr. Lawrie-hez, és ő azt mondta, nincs semmi bajom. Még azt is megjegyezte, nagyon jó fejem van - tette hozzá naivan. Renwick hallgatott, magán érezve Gibson enyhén gúnyos pillantását, és bár a félénk gyermek gyenge, kitérő válaszait ugyanúgy megbízhatatlannak tartotta, mint nagyképű kollégája - 248 -
imént hallott véleményét, Nessie viselkedése megerősítette a kislány túlhajszolt és feszült idegállapotáról alkotott sejtését. - Úgy hallom, megpályáztad a Latta ösztöndíjat - jegyezte meg némi hallgatás után. - Nem akarsz várni vele még egy évet? - Ó, nem, uram! Azt nem tehetem! - felelte Nessie gyorsan. - Ebben az évben meg kell nyernem! Az apám azt mondta... - az arcán sötét árnyék suhant át -, ...szóval azt szeretné, ha megnyerném - tette hozzá tartózkodóan. - Nagyon nagy dolog lenne, ha egy lány nyerné meg a Lattát. Eddig még sosem sikerült egynek sem, de én azt hiszem, képes vagyok rá! Ismét elpirult, de nem gyér önbizalmának eme hirtelen megnyilvánulása miatt, hanem mert úgy találta, hogy túl sokat beszélt. - Vigyázz, ne hajszold túl magad! - intette Renwick, majd Gibson felé fordult, jelezve, hogy elengedheti a gyermeket. - Rendben van, Nessie - mondta az igazgató mosolyogva. - Siess vissza az osztályodba! És ne felejtsd el, mit mondott Dr. Renwick! A lelkes lónak nem kell ostor. Ne vidd túlzásba otthon a tanulást! - Köszönöm, uram - motyogta Nessie alázatosan, és miközben kisurrant az irodából, azon tűnődött, vajon mi volt ez az egész. Bizonytalansága ellenére úgy érezte, igen nagy dicsőség volt ez a számára, és a mindenható arc mosolyát felidézve úgy döntött, hogy a rektor minden bizonnyal különös jóindulattal viseltetik iránta. Az a kíváncsi és pimasz ifjabb Grierson eltűnődhet a dolgon, ha megtudja, hogy magánál a rektornál jártam, gondolta, miközben öntudatosan belépett az osztályterembe. - Remélem, nem tartottam fel túl sokáig - mondta Renwick a barátjának. - Nekem ennyi bőven elég volt. - Maga voltál a megtestesült tapintat! - felelte Gibson könnyedén. - Biztosan nem fognak kihajítani az állásomból, amiért hagytam, hogy kifaggasd az egyik diákomat... Rövid szünetet tartott, majd ugyanazon a hangon megjegyezte: - Micsoda éles eszű fickó ez a Lawrie! - Ugyan! - csattant fel Renwick. - Ahogy mondani szokták, az ember ne ócsárolja a saját fajtáját, de neked, mint régi barátnak csak annyit mondok, fikarcnyit sem adok Lawrie véleményére! Az a fickó egy beképzelt seggfej! A gyermek nem egészséges. - Ugyan, Renwick! - csitította Gibson. - Ne húzd fel magad! Én ma nem láttam rajta semmi különöset. Megviseli a kamaszkor, és van egy szörnyeteg apja, de hidd el, nem lesz semmi baj! Biztos vagyok benne, hogy túlzol. Mindig is az elnyomottak nemes bajnoka voltál, még akkor is, ha egy beteg egérről volt szó! - Ő is az - jelentette ki Renwick makacs hangon. - Egy kicsi, szerencsétlen egérke, és baja eshet, ha nem vigyáznak rá. Nem tetszik nekem a szemében az a megfélemlített kifejezés... - Engem sokkal jobban meglepett az elhanyagolt külseje - mondta Gibson. - Biztosan feltűnést kelt vele itt az iskolában. Láttad, milyen szegényes a ruhája? Tavaly még teljesen más volt a helyzet. Szerintem Brodie-nak már egy pennyje sincs a fizetésén kívül, annak a nagy részét pedig italra költi. Maradjon köztünk, de úgy hallottam, hogy csúnyán lemaradt az elzálogosított háza tudod, az a nevetséges kastély - részleteinek fizetésével. Fogalmam sincs, mi lesz ott, de az biztos, hogy a fickó a vesztébe rohan! - Szegény Nessie! - sóhajtott fel Renwick, de lelke mélyén Maryre gondolt, és elképzelte a lányt lepusztult otthona romjai között, szegénységben élve. Gibson arckifejezéséből nem lehetett megítélni, rájött-e valamire barátja szerepét illetően, de nem volt elképzelhetetlen, ugyanis a múltban nemegyszer hallotta, amint Renwick érzelmes hangon emlegette Mary Brodie esetét. Most azonban megveregette barátja vállát, és bátorító hangon megjegyezte: - Szedd össze magad, te siralmas képű mészáros! Senki nem fog belehalni a dologba, erről én gondoskodom! Rajta tartom a szemem Nessie-n! - Nos, annak valóban nincs értelme, hogy itt ücsörgök rosszkedvűen - mondta Renwick. Téged is feltartalak és a saját munkámmal is elmaradok. Majdnem négy óra! - Persze, sorban állnak a rendelőd előtt a gazdag, idős hölgyek, igaz, te sunyi disznó? Fogalmam sincs, mi tetszik nekik abban a ronda képedben! Renwick felnevetett. - 249 -
- Nem a szépségre vágynak, különben hozzád irányítanám őket! - nyújtotta a kezét. - Rendes fickó vagy, Gibson! Jobban hiányzol majd, mint bárki más, ha elmegyek innen. - Biztos vagy benne? - kérdezte a másik talányosan, miközben megszorította barátja kezét. Renwick gyorsan kilépett az irodából, de ahogy lesietett az alacsony kőlépcsőkön, amelyeket megszámlálhatatlan fiatal láb koptatott fényesre, majd elhaladt a két orosz ágyú között, és hazafelé vette az irányt, gondolatai sötét fordulatot vettek, és ezzel együtt a léptei is lelassultak. „Szegény Nessie!” Maga előtt látta a kislány görnyedt alakját, amelyet átölel nővére két puha, erős karja, aki saját testével védelmezi a húgát, és bátor, elszánt pillantást vet rá Nessie válla fölött. Miközben az utcán haladt, a látomás egyre élesebbé és részletesebbé vált, és valahogy mintha elhalványította volna a ragyogó jövő kilátását, szürke ködbe vonta edinburgh-i munkáját, kirekesztette a Castle Gardens friss levegőjét és eltakarta a romantikus erőd égbe nyúló látványát. Komor arccal belépett a házába, és munkához látott.
Hetedik fejezet Az enyhe áprilisi nap szinte zsongott a bimbózó tavasz friss illataitól és lágy hangjaitól, és áldásként borult Levenford városára. Brodie-t azonban, aki ebédelni tartott hazafelé, egyáltalán nem érintette meg a csoda. A lelkét átható keserűség miatt nem érezte a langyos szellő simogatását és az új rügyekben buzgó nedveket: számára láthatatlanok voltak a bólogató sárga nárciszok, a szégyellős, fehér hóvirágok, az élénk színű krókuszok, melyek betöltötték a házak előkertjeit, és a kanyarban magasodó fák ágai közé épített új fészkeik fölött köröző varjak boldog kiáltásait kellemetlen zajnak hallotta. Ahogy ezekhez a fákhoz közeledett, a hang egyre erősödött. Dühösen felpillantott a madarakra, és azt motyogta: - A fene egye meg őket! Bedugul az ember füle a ronda hangjuktól! Ha lenne puskám, adnék nekik! Ebben a pillanatban, mintegy válaszképpen fenyegetésére, elhúzott fölötte egy alacsonyan szálló varjú, és rápottyantott a vállára. Brodie arca elsötétült, és arra gondolt, hogy már az átkozott madarak is ellene vannak. Egy pillanatig úgy nézett ki, mint aki képes lenne minden fát tövestől kicsavarni, szétrugdosni a fészkeket és elpusztítani minden madarat, ám mindössze letörölgette zsebkendőjével a ruháját, és ha lehet, még keserűbb hangulatban folytatta útját. Mary hazatérte óta életkörülményeinek jobbra fordulása nem látszott a megjelenésén, ugyanis annak ellenére, hogy a lánya tisztította és vasalta a felöltőjét, fehérítette és keményítette az ingeit, és pucolta a cipőjét, esténként mást sem tett, csak ivott, aminek köszönhetően az arca szürke volt, a szeme beesett, és a ruhája olyan groteszkül lógott rajta, mint az új öltöny egy madárijesztőn. James Brodie megtört ember volt, mind külsőleg, mind belsőleg, bár ő ennek nem volt tudatában, és amióta elveszítette Nancyt, leépülése erősen felgyorsult. Eleinte indulatosan győzködte magát, hogy rengeteg nő van, aki ugyanolyan szép, sőt még szebb is, mint Nancy, és hamarosan talál valakit, aki betölti a lány helyét, idővel azonban kénytelen volt belátni - és ez mély sebet ejtett büszkeségén -, hogy túlságosan idős és csúnya ahhoz, hogy felhívja magára a nők figyelmét. Ráadásul amióta az erszénye is kiürült, még pénzzel sem tudta megvásárolni a kegyeiket. Aztán az önáltatás rövid időszaka után arra is rájött, hogy nem akar mást, csakis az ő Nancyjét, és senki nem töltheti be a lány helyét. Annyira beleette magát a szívébe és a lelkébe, hogy szüntelenül utána vágyódott, és másra rá sem tudott nézni. Ivott, hogy elfeledje, de képtelen volt rá. A whisky átjárta és eláztatta az agyát, eltompította a vesztesége fölött érzett fájdalmát, de még részegen is kínzó képek kísértették, amelyek Nancyt és Mattet mutatták új életükben. Amikor látta őket, mindig együtt voltak, és, bár átkozta magát a gondolatért, boldogok voltak, és egyáltalán nem gondoltak rá és korábbi életükre. Nancy nevetése - és ez Aphrodité nevetése volt - állandóan a fülében csengett, és ezt nem az ő érintése, hanem Matté csalta elő. Mintha egy képet bámulna, látta a fiát, amint azokból az örömökből részesül, amelyek korábban az ő kiváltságait képezték. Ilyenkor szeme önkéntelenül is lecsukódott, tekintete üvegessé vált. Pillanatnyilag azonban nem a varjú, mondjuk úgy, támadása foglalkoztatta, ez ugyanis csak újabb lapát volt a tűzre, hanem egy sokkal nagyobb és személyesebb jellegű probléma. Szokatlan sietséggel tartott hazafelé, és az arckifejezése sem volt olyan fásult, mint általában a nyílt utcán. - 250 -
Egy bizonyos sérelem bántotta, aminek hangot kellett adnia, és mivel Nessie volt az egyetlen, akihez szabadon szólhatott, és bizonyos fokig őt is érintette a dolog, minél előbb találkozni akart vele. Ahogy benyitott a házba, komor tartózkodásáról megfeledkezve azonnal kiabálni kezdett. - Nessie! Nessie! A konyhában termett, mielőtt a kislány válaszolhatott volna, és sötéten meredt a döbbent szempárba. Nessie kanalazó keze megállt a levegőben, és egész lénye, ahogy félig hátrafordult a konyhaasztaltól, félelmet sugárzott. - Mondott neked valamit az szemét ifjabb Grierson a Lattáról? - bukott ki belőle a kérdés durva hangon. Nessie visszaejtette a kanalat a levesbe, és miközben arra gondolt, hogy a kérdés nem is olyan szörnyű, mint amilyenre számított, idegesen megrázta a fejét. - Nem, apa. Legalábbis nem sokat - felelte. - Gondolkodj! - kiáltotta Brodie. - Törd a fejed erősen! Mit jelent az a „nem sok”? - Tudod, apa - dadogta a kislány -, ő mindig tesz valami rosszmájú megjegyzést... rólunk. Néha gúnyolódik velem és a Lattával kapcsolatban. - Mondta neked valaha, hogy nem kellene indulnod az ösztöndíjért? - kérdezte Brodie. Gyerünk, válaszolj! - Ó, nagyon szeretné, ha nem próbálnám meg - felelte Nessie összeszorított szájjal. - Ez teljesen biztos. Szerintem azt hiszi, hogy ezzel nőnének az esélyei: nem mintha egyáltalán volnánk neki... Brodie elszíneződött fogai megcsikordultak, ahogy dühös vicsorba torzult az arca. - Tehát erről van szó! - kiáltotta. - Tudtam! Biztos voltam benne! Leült az asztalhoz, és ügyet sem vetve a tányér gőzölgő húslevesre, amelyet Mary némán elé tett, egészen közel hajolt Nessie-hez. - Ezt ismételd meg! - morogta. - Mit, apa? - Amit a Grierson kölyökről mondtál! - Azt, hogy semmi esélye a Lattára? - kérdezte a kislány félénken, majd látva, hogy ez tetszik az apjának, hangulatát az övéhez igazította, és bosszúsan legyintett. - Nem, szerintem az égvilágon semmi esélye! Még ha én nem is pályáznék, többen vannak, akik sokkal jobbak nála! Amíg azonban én versenyben vagyok, ő sosem nyerhet! - Elállod az útját, mint egy szikla! - Igen, apa! - Nagyon helyes! Nagyon helyes! - morogta Brodie, összehúzott szemmel méregetve a kislányt. - Szent ég, de jólesik ezt hallanom! Egy pillanatra elhallgatott. - Tudod, mi történt velem ma, miközben hazafelé tartottam, mint bármelyik másik tiszteletreméltó polgár? Az orrcimpája megremegett a gondolatra, és éles hangon folytatta: - Igen, csendesen és illedelmesen jöttem hazafelé, amikor az az átkozott disznó, Grierson polgármester, a mi új polgármesterünk - egek, fogalmam sincs, hogy választhattak meg egy ilyen alakot polgármesternek, szerintem megvásárolta magának a címet: micsoda szégyen a városra! Most azt hiszi, hogy mivel ő a polgármester, már mindent megtehet, ugyanis vette magának a bátorságot, fényes nappal odajött hozzám, és azt tanácsolta, hogy ne indítsalak a Lattáért! Nessie-re nézett, mintha azt várná, hogy a kislány felháborodva felugrik az asztaltól. - Csak az irigység mondatta vele, apa - motyogta Nessie, érezve, hogy válaszolnia kell valamit. - Azt hiszed, nem vágtam a képébe? - kiáltotta. - Dehogynem! Közöltem vele, hogy számtalanszor lekörözted tanulásban a pattanásos képű kölykét, és újra és újra meg fogod tenni! Az utolsó szavakat szinte ordította. - Micsoda pofátlanság attól az alaktól, hogy úgy akar előnyt szerezni a kölykének, hogy arra kér, tartsalak vissza téged még egy évig! És amikor ezt a képébe vágtam, a maga mézesmázos modorában azzal jött nekem, hogy ő a város szószólója, és azt hallotta, hogy az egészségi állapotod - 251 -
nem megfelelő egy ilyen nagy megmérettetéshez, és hogy csak a te érdekedben szól! Én azonban megadtam neki! Ökölbe szorította a kezét, mintha előbújt volna belőle régi énje, és éles hangon folytatta: - Minden tekintetben megmondtam neki a magamét! Belevágtam a sunyi képébe Lawrie szavait. Egyszerűen lesöpörtem a pályáról! Diadalittasan felnevetett, de a következő pillanatban elsötétült az arca. - Istenemre mondom, ezért még megfizet - ahogy a többiért is, amit mondott! Magam sem tudom, miért nem döngöltem bele a járdába. De ne is törődj vele: te és én más módon győzzük le őket! Igaz, Nessie? - kérdezte behízelgő hangon. - Legyőzöd azt a ronda fiát, igaz, Nessie? Akkor aztán majd jót nevetünk a savanyú képükön! Ugye, megteszed, Nessie? - Igen, apa - felelte a kislány engedelmesen. - Megteszem a kedvedért. - Helyes! Nagyon helyes! - motyogta Brodie, boldogan dörzsölgetve a tenyerét. Majd hirtelen valami titkos gondolat hatására elsötétült az arca, és ismét közel hajolt a kislányhoz. - Ajánlom is! Nagyon ajánlom, hogy legyőzd! Mert ha nem, elkapom a vékony kis nyakadat és megfojtalak! Meg kell nyerned a Lattát, különben véged! - Megnyerem, apa! Megnyerem! - nyüszítette a kislány. - Igen, megnyered, mert ha nem, tudni fogom az okát! - kiáltotta Brodie vérben forgó szemekkel. - A városban összeesküvést szőnek ellenem! Mindenki szembefordult velem! Gyűlölnek azért, aki vagyok. Irigykednek rám. Tudják, hogy sokkal több vagyok náluk, és ha élhetnék a jogaimmal, beletörölném a sáros csizmámat a képükbe! No de mindegy - bólintott magának. Megmutatom nekik! Hamarosan rettegni fognak tőlem. A Latta csak a kezdet! Ez majd áthúzza a nagyságos polgármester úr számításait: aztán elkezdődik az igazi hadjárat! Ezen a ponton Mary, aki eddig idegesen figyelte a háttérből apja őrjöngését és Nessie iránt tanúsított viselkedését, hirtelen odalépett az asztalhoz. - Miért nem eszed meg a húslevest, apa, mielőtt kihűl? Igyekeztem nagyon finomra főzni. És Nessie is hadd egye meg az övét: rendesen kell táplálkoznia, hogy keményen tudjon tanulni... Brodie diadalujjongását mintha elvágták volna Mary szavai. Az arckifejezése megváltozott, mintha valami a nyílt színről visszahúzódott volna agyának rejtett zugaiba. - Mit szólsz bele? - kiáltott fel dühösen. - Nem tudnál minket békén hagyni? Majd ha szükségünk lesz a tanácsodra, megkérdezünk. Felkapta a kanalát, és komor arccal nekilátott a levesnek; aztán egy idő múlva, mintha eddig Mary közbeszólásán töprengett volna, felmordult: - Tartsd meg a Nessie-vel kapcsolatos megjegyzéseidet magadnak! Az ő dolgát csak hagyd rám! Az ebéd egy darabig csendben folyt, mikor azonban a második egyszerű fogáshoz értek, Brodie ismét odafordult a kisebbik lányához, és behízelgő hangon, melyet erre a kérdésre tartogatott, és amely az állandó ismételgetés és a megszólítás stílusa miatt csaknem hisztériát váltott ki Nessie-ből, megkérdezte: - És hogy ment ma a tanulás, Nessie? - Nagyon jól, apa! - Megdicsérte valaki az én kislányomat? Gyerünk, valaki biztosan mondott valamit! Ma franciaóra volt, igaz? Nessie gépiesen, szűkszavúan válaszolgatott, csak hogy megszabaduljon a kielégítő válaszok új formában való megszövegezésének idegőrlő feladatától, és lerázza magáról apja hízelgő, de erőszakos kérdéseit, amelyekkel lánya kiemelkedő szellemi teljesítményéről és az ezáltal nyert elismerésről akart megbizonyosodni. Végül Brodie, miután elégedetten hátradőlt a székén, nyájas, birtokló pillantást vetve Nessie-re, aki azt sem tudta, mi mindent válaszolt neki, megjegyezte: - Nagyon jó! Szép teljesítmény a Brodie-któl! Rendes tőlük, hogy így megdicsértek. Tűrhetően haladsz, lányom! De ennél is többet kell felmutatnod! Többet és többet! Olyan biztosra kell menned, mintha a Latta ott heverne előtted a tányéron! Szent ég! Csak gondolj bele! Évi harminc aranyfont három éven keresztül - az összesen kilencven arany -, vagy mondhatjuk úgy is, majdnem száz arany. Száz aranyfont hever előtted a tányéron, arra várva, hogy felvedd! Nem kell - 252 -
kuporgatnod, le sem kell hajolnod, csak be kell gyűjtened! Istenemre mondom, ha nem nyújtod ki ezért a pénzért a kezed, letépem a fejed a nyakadról! A kislány előtt álló üres tányérra nézett, mintha látná a nagy halom csillogó aranyat, ami jelenlegi anyagi körülményei között óriási összegnek tűnt a számára. - Szép kis díj - mondta -, és csak a tiéd! Grierson szeme ki fog ugrani a gödréből, ha majd arra gondol, hogy az a pénz idejön ebbe a házba... Majd én megtanítom, hogy ne kötekedjen velem a nyílt utcán! Rövid, vakkantásszerű nevetést hallatott, majd ismét Nessie-re nézett, felhúzta a szemöldökét, és újra felvéve nevetségesen pajkos stílusát, határozottan kijelentette: - Ma este korán megjövök, Nessie! Vacsora után azonnal munkához látunk. Egyetlen percet sem vesztegetünk! Még le sem nyeltük az utolsó falatot, már tanulunk is! Sunyi pillantást vetett a kislányra. - Te a nappaliban leszel, én pedig itt vigyázok rá, hogy senki se zavarjon. Csend! Csend! Erre van szükséged, én pedig gondoskodom róla, hogy megkapd! Olyan csend lesz, mint a sírban! Látszott rajta, hogy nagyon elégedett a hasonlattal, ezért zengő hangon, nyomatékosan megismételte, majd hozzátette: - Húzz bele! Húzz bele keményen! Csak úgy érdemes valamit csinálni, ha jól csinálod! Feküdj neki! Ne felejtsd el, te Brodie vagy, és mindenáron nyerned kell! Miután pillanatnyilag végzett a buzdítással, a jól végzett munka fölötti elégedettséggel elfordult Nessie-től, és tekintete megállapodott a másik lányán. - Mit bámulsz? - kérdezte néhány másodperc múlva. - Nem megmondtam, hogy tartsd távol magad tőlünk, amikor Nessie és én beszélgetünk? Ha látni akarunk, majd szólunk. Amikor betetted a lábad ebbe a házba, egyértelműen az értésedre adtam, hogy hagyd békén Nessie-t! Nem akarom, hogy elkényeztesd, ahogy az érzelgős anyátok kényeztetett el téged meg a bátyádat! Mary éppen elhagyni készült a konyhát, tudván, hogy ez a leghatásosabb módja az apai harag lecsillapításának, amikor hirtelen megszólalt a bejárati ajtó csengője, ő pedig meglepetten megállt. A Brodie-házat szinte kizárólag a kereskedők küldöncei keresték fel, ezek pedig mindig a hátsó ajtónál csengettek. A ritka esemény hatására James Brodie felkapta a fejét, és odaszólt Marynek: - Nézd meg, ki az! Mary kinyitotta az ajtót, és egy küldönccel találta magát szemközt, aki egy közepes méretű dobozt tartott a kezében. - Miss Mary Brodie? - kérdezte nyugodtan. Mary bólintott, szemét rémülten a csomagra szegezve, amelyet ekkor már a saját kezében tartott, és amelyről a finom barna papír és a rózsaszín szalag alapján tudta, hogy nem közönséges csomag, nem hanyagul bebugyolált zöldség a helyi boltostól, nem élelmiszer és nem is valami olyasmi, amit ő rendelt, hanem olyan küldemény, amelyet gondolatban azonnal egyéb, finom, az elmúlt hónap során érkezett rejtélyes csomagokkal kapcsolt össze. A többi küldemény azonban egytől egyig a délelőtt közepén érkezett, egy bizonyos órában, amikor egyedül volt a házban, és most, balsejtelemtől indíttatva, különös kérdést tett fel a küldöncnek: - Nem késett maga? A fiatal férfi kényelmetlenül váltogatta a lábát, és védekezésével megerősítette Mary gyanúját. - Nagyon sok küldeményt kellett kiszállítanom - mondta. - Ez Glasgow-ból jött. Meg kellett várnom. Láthatóan örült, hogy a lány átveszi a csomagot anélkül, hogy leteremtené. Gyorsan sarkon fordult, és leszaladt a lépcsőn, otthagyva Maryt, kezében a csinosan becsomagolt dobozzal, amelynek pehelysúlya mintha a földhöz szögezte volna a lányt. Ezek a finomságküldemények felettébb titokzatosak voltak, de mindig biztonságos időpontban érkeztek, és mindig Nessie-nek adta őket, aki nagyon örült nekik: vajon ez is egy ilyen csomag? Vadul dobogó szívvel becsukta az ajtót, besurrant a nappaliba, elrejtette a csomagot a kanapé alatt, aztán visszatért a konyhába, idegesen, abban reménykedve, hogy az apja nem fog kérdezősködni a látogató kilétével kapcsolatban. Azonban rögvest látta, hogy erre semmi remény, és apja a karosszékében hátradőlve türelmetlenül várja a visszatértét. - 253 -
- Ki csengetett? Majd amikor Mary nem válaszolt, megismételte: - Gyerünk! Mit állsz ott, mint a szobor? Ki volt az? - Csak egy küldönc, apa - felelte Mary halkan, igyekezve nyugodtnak látszani. - Küldönc? - ismételte Brodie hitetlenkedve. - És a bejárati ajtónál csenget? Úristen, mi jöhet még ezután? A hirtelen gondolatra elfutotta a harag, és felkiáltott: - Nem vagyok hajlandó elviselni egy ilyen sértést! Ki küldte? Azonnal mondd meg, és én magam járok utána a dolognak! Kitől jött? - Nem tudom - dadogta Mary. - Nem tudod? - Nem! - ismételte, és továbbra is minden erejével igyekezett lecsillapítani az apját, gyorsan hozzátéve: - Ne törődj vele, apa: nem fog többé előfordulni! Ne izgasd fel magad! Brodie fürkésző pillantást vetett a lányára. Látta rajta, hogy zavarban van, annak ellenére, hogy erősen próbálja leplezni. - Mutasd meg, mit hozott! - mordult rá Maryre néhány perc elteltével. - Nem láttam, hogy behoztad volna. - A nappaliban van - mondta Mary fojtott hangon, és úgy tett, mintha be akarna menni a mosogatókonyhába. - Csak egy csomag: semmi olyasmi, ami érdekelne. - Hozd ide, amit a küldönc hozott! - ismételte Brodie. - Meg akarom nézni ezt a különös, tünékeny csomagot! - Jaj, apa! - kiáltott fel Mary. - Miért nem hiszel nekem? - Hozd ide! - ordította Brodie. - Máskülönben tudni fogom, hogy hazug is vagy, nem csak valami más...! Mary látta, hogy engedelmeskednie kell; tétova léptekkel átment a nappaliba, aztán visszatért a konyhába a csomaggal. Brodie csodálkozva meredt rá; meglepte, hogy valóban létezik a csomag, de sokkal jobban megdöbbent a küldemény szokatlan külsején. - Rózsaszín szalag - morogta. - Ó, de gyönyörű! Majd hirtelen megváltozott a hangja, és gúnyosan megjegyezte: - Talán azt akarod elhitetni velem, hogy a zablisztünket küldték ilyen puccos csomagolásban? Azonnal nyisd ki a dobozt! A saját szememmel akarom látni a tartalmát! Mary tudta, hogy semmi értelme a további tiltakozásnak, és az elkerülhetetlen lelepleződés végzetes nyugalmával fogott egy kést, elvágta a szalagot, majd néhány másodperc elteltével a puha gyapjú közül előhúzott egy hatalmas fürt fekete szőlőt. Brodie hitetlenkedve meredt a lánya kezében lógó gyümölcsre. Gyönyörű fürt volt, amely úgy pompázott a kopott konyhában, mint valami egzotikus virág. Minden egyes szőlőszem nagy volt, kemény és tökéletes, kékes héjuk távoli vidékek alkonyatát idézte. Csábítóan himbálóztak vastag, sima szárukon, napsütötte illatot árasztva, mintha csak azt várnák, hogy édes, lédús húsuk elolvadhasson valakinek a szájában. Fekete szőlő az évnek ebben a szakában! Soha nem hallott, drága luxus! - Ez meg honnan jött? - kiáltotta Brodie fenyegető hangon. - Ki küldte? - Nem tudom, apa - felelte Mary az igazságnak megfelelően, mivel valóban soha nem érkezett levél a titokzatos finomságokkal, és Mary csak remélte, hogy Renwicktől származnak. - Hogyne tudnád, te szajha! - üvöltötte az apja. - Máskülönben miért dugtad volna el? Miközben dühösen meredt a lányára, felvillant benne egy emlék, amikor egy istenfélő, jóságos asszony meglátogatta a feleségét a betegsége alatt, gyümölcsöt és cukorkát hozva neki. - Talán azok az átkozott, nyafogó asszonyok küldték a templomból? - kiáltotta. - Újabban adományokat fogadunk el a várostól? Ide süllyedtünk? Biztosan sajnálnak téged, ami nem is csoda, amilyen fancsali képet vágsz állandóan! Szent ég! Legközelebb majd vallási röpiratot és levest küldenek! Durván kikapta a szőlőfürtöt Mary kezéből, és megvetően végignézett rajta, ekkor azonban mintha felderengett volna valami az agyában a gyümölcs árával kapcsolatban, és rádöbbent, hogy semmiféle jótékonysági egyesület nem küldhette ezt. - 254 -
- Nem! - kiáltotta, miközben arca torz vicsorba rándult. - Azt hiszem, tudom, mi áll emögött! Nem tudjuk, ki küldte... Az ilyet nevezik névtelen adományozónak. Szent ég, már megint ugyanazt csinálod, te ringyó: ajándékot fogadsz el férfiaktól? Pfúj! Hánynom kell tőled! Összehúzott szemmel meredt Maryre, a lány azonban nyugodtan állta a pillantását, és egyedül szegény Nessie-n mutatkoztak zavar és ijedtség jelei. - Megenni viszont nem fogod! - kiáltotta Brodie durván. - Nem! Egyetlen falatot sem eszel belőle! Felőlem a szemed is kieshet, de megenni nem fogod! Nézd csak, mi történik a kis ajándékoddal! Azzal a földhöz vágta a szőlőt, és dühösen kezdte széttaposni az édes szemeket; minden irányba fröcskölt a lé, és a gyönyörű gyümölcsből hamarosan nem maradt más, csak sötét massza, amely vérfoltként tarkította a szürke linóleumot. - Tessék! - ordította. - Szőlőprés! Bárcsak az a disznó, aki küldte, szintén itt heverne előttem a padlón! Megkapná tőlem a magáét, bárki legyen is! Tessék: legalább amíg ezt feltakarítod, addig sem a férfiakon jár az eszed, te lotyó! A padlósúrolás jót fog tenni neked! Miközben beszélt, a széttaposott gyümölcsöt minden irányba szétrugdosta, majd megragadta Mary vállát, és egészen közel tolta hozzá az arcát. - Tudom, mire készülsz - sziszegte -, de ne menj túl messzire: jól tudod, hogy a múltkor is mi történt! Azzal teljes erőből nekivágta a lányt a szemközti falnak. Mary, arcán a megaláztatás pírjával, továbbra is némán nézett az apjára. Brodie némi idő elteltével Nessie-hez fordult, és teljesen más, lágy, becéző hangon, amellyel még egy utolsót akart döfni Marybe, így szólt: - Nincs semmi baj, kicsim... Ne törődj azzal, amit láttál... Sőt vele se törődj! Beszélned sem kell vele a jövőben, ha nem akarsz. Az effajta dolgok téged nem érintenek, és különben is ideje, hogy te és én elinduljunk, vissza a városba. Elkésel az iskolából, ha nem sietünk, azt pedig a világért sem akarom! Megfogta Nessie kezét, és tüntető gyengédséggel kivezette a konyhából. A kislány az ajtóból még egy utolsó ijedt, bűntudatos pillantást vetett a nővérére. Amikor a bejárati ajtó becsukódott mögöttük, Mary felsóhajtott. Feltápászkodott a földről, ahová az apja hajította, és bár sajnálkozva nézett a gyümölcs mocskos maradványaira, amit Nessie már soha nem fog megenni, megaláztatása ellenére némi megkönnyebbülést is érzett, amiért a húga nem keveredett gyanúba a szerencsétlen eset miatt. A szavak, amelyeket az apja a fejéhez vágott, elviselhetetlenül fájtak; keményen beharapta a szája szélét, így próbálta visszatartani a felháborodás forró könnyeit. Bár saját megérzésén kívül semmiféle kézzelfogható bizonyítéka nem volt, tudta, hogy Dr. Renwick küldte a szőlőt és a többi ajándékot, és most a férfi iránt érzett minden hála és a Nessie-ért hozott összes áldozat sárba tiportatott apja igazságtalan viselkedésének köszönhetően. Emlékeztették a világ szemében elfoglalt helyére, a szennyre, amely bemocskolta a nevét, és amelyet soha többé nem tud lemosni magáról, amíg ebben a városban él. Megborzongott, majd összeszedte magát, és nekilátott leszedni az asztalt. Lassan elmosta és eltörölgette az edényeket, munka közben igyekezve másfelé terelni a gondolatait. Jóleső érzéssel töltötte el a tudat, hogy Nessie sokkal jobban néz ki, s bár továbbra is rengeteget tanul, javult az étvágya, és sovány arcocskája is mintha kezdett volna kitelni. Bármit hajlandó volt elviselni, ha azzal megvédheti a húgát - és elviselhetővé teheti számára az életet. Boldogan gondolt rá, hogy sikerült néhány rendes ruhadarabot vásárolnia Nessie-nek a megtakarított pénzéből, abból a kevésből, amit Londonból hozott magával Levenfordba, és ezzel sokat javított a kislány megjelenésén. Miután az utolsó tányért is eltette, fogott egy vödör meleg vizet és egy rongyot, letérdelt, és elkezdte felmosni a konyha padlóját. Hirtelen arra gondolt, milyen arcot vágna Renwick, ha most látná őt és nagylelkűsége eredményét. Mosoly helyett felsóhajtott, és arra gondolt, kénytelen lesz megkérni a férfit, szüntesse be az ajándékok küldözgetését. Az első látogatása óta kétszer találkozott az orvossal, és mindkét alkalommal meggyőződhetett Renwick együttérzéséről és segítőkészségéről; valahogy azonban kezdett vonakodni az újabb találkozásoktól. Megijesztette az a különös érzés, amely olyankor töltötte el, amikor magán érezte a férfi sötét szemének pillantását. Hirtelen eszébe jutottak az apja szavai, és annak ellenére, hogy egyedül volt, arca fájdalmasan megrándult; eközben rosszkedvűen azon tűnődött, vajon mit is érez pontosan ez iránt a férfi iránt, - 255 -
aki eddig a kedvességen és a barátságon kívül semmi mást nem tanúsított vele szemben. Talán nem is baj, gondolta, hogy Dr. Renwick hamarosan elköltözik a városból, mert így a vele kapcsolatos zavaros és bizonytalan érzései idővel lecsillapodnak. Miközben ezt a szerencsés körülményt mérlegelte, arca furcsamód szomorúan elfelhősödött, és amint végzett a padló súrolásával, és leült, hogy megjavítsa Nessie néhány ruhadarabját, gondolatai továbbra is a férfi körül forogtak. Az orvos azt tanácsolta, hogy az élete legyen szép képek galériája, az ő galériájában azonban egyetlen kép függött, és ez a férfi portréja volt. A konyha, amely nemrég még mocskos és kopott volt, most tisztán és makulátlanul csillogott körülötte; a ház többi része ugyanilyen ragyogó volt; munkája nagy részével végzett aznapra ugyanakkor amint kézbe vehetett volna egy könyvet vagy más módon kikapcsolódhatott volna, amint azt a férfi javasolta, képtelen volt mást csinálni, csak ült, és rá gondolt. Ezt egyszerűen hihetetlennek találta. Igaz, kikapcsolódási lehetőségei meglehetősen korlátozottak voltak, mert bár visszatérése szemmel láthatóan nem borzolta fel a város életének állóvizét, igyekezett elkerülni a nyilvánosságot, és egy ideje csak alkonyat után hagyta el a házat. Egyetlenegyszer tért el ettől a szokásától, amikor elzarándokolt Darroch-ba, hogy megnézze a sírt, amelyben Denis és a gyermekük nyugodott. Ugyanazzal a vonattal utazott, ugyanazok az utcák verték vissza szomorú, visszatérő lépteit, de egy új név díszelgett a Lomond Bor- és Szeszraktár tábláján, és az orvos, akinél utolsó, szomorú látogatását tette, eltűnt az ismeretlenség homályában. Ahogy ott állt a Darroch Hill lábánál emelkedő sírhalomnál, keserű gyász helyett csupán lágy mélabút érzett, amely elsősorban újszülött gyermeke felé irányult, aki oly közel feküdt hozzá, és mégis áthidalhatatlan távolság választotta el őket egymástól. Milyen különös, gondolta, hogy a gyermek, amely oly élénken ficánkolt a méhében, most itt hever eltemetve, örökre elválasztva tőle. Az is különös, hogy ő, az anyja, soha nem látta, és most már nem is láthatja a gyermekét. Ő még eszméletlenül feküdt a Cottage Kórházban, amikor a gyermek lehűlés és idő előtti világrajövetel következtében meghalt, anélkül, hogy ő tudta - vagy látta volna. Miközben felállt a sír mellől, és elindult a kapu felé, arra gondolt, milyen igazságtalan, hogy a gyermekének meg kellett halnia. Ő maga megérdemelte a büntetését, és ezt el is fogadta, de a gyermekének igazán kijárt volna egy kevés boldogság az élettől. Amint felszállt a vonatra, úgy érezte, ez volt az utolsó látogatás - soha többé nem tér vissza a sírhoz -, és miközben a vonat hatalmas gőzfelhő kíséretében kipöfögött az állomásról, szomorúsága ködén keresztül mintha Denis alakját látta volna, amint bátorítón búcsút int neki. Most azonban, ahogy lehajtott fejjel a varrnivalóra meredt, nem ennek a búcsúnak az emléke, hanem egy következőnek a gondolata foglalkoztatta, és felhagyva az önámítással, kénytelen volt elismerni maga előtt, hogy fájó szívvel gondol Dr. Renwick közelgő távozására. Tisztában volt vele, hogy hatalmas szakadék választja el őket egymástól, amelyet csupán a férfi jósága hidal át, azonban mivel kettejük kapcsolatát még barátságnak sem merte nevezni, saját részéről csupán vágyakozásnak a férfi közelségére, úgy érezte, megengedhető, ha meggyászolja a távozását. Milyen üres lesz nélküle Levenford! Képtelen volt tovább varrni: nem látta az öltéseket, a tű nem akart belehatolni az anyagba; szemét veszteségének gondolatára elöntötték a könnyek. Idegesen felállt, és a kezét kezdte tördelni, megvetve magát gyengesége miatt. Majd úgy érezvén, hogy friss levegőre van szüksége, vakon kitámolygott a hátsó udvarra, és fel-alá sétálva próbált megnyugodni. Idővel lassan lecsillapodott és ahogy folytatta a sétát, hirtelen észrevette, hogy az orgonabokron, amely emlékei szerint soha nem virágzott, hatalmas és tökéletes formájú bimbós fürt virít. Növekvő érdeklődéssel odalépett, óvatosan lehúzta az ágat, megérintette és megsimogatta a kinyílni készülő apró bimbókat, és a gömböcskék hegyén átderengő színből rájött, hogy a virág fehér lesz. Gyönyörű fehér orgona! Soha nem tudta, hogy ez egy fehér orgonabokor, most azonban a jövőre mutató kedvező előjelként kivirágzott a bokor, és illatával hamarosan szebbé teszi a tavaszt. Nessie nagyon fog neki örülni, gondolta, miközben óvatosan elengedte az ágat, megfordult, és visszaindult a házba. Eltelt a délután, lement a nap, elérkezett és elmúlt a vacsoraidő, Nessie ismét kénytelen volt betelepedni a nappaliba a könyveivel, Brodie a konyhában üldögélt üvege társaságában, s miután elmosogatott és mindent rendbe tett, Mary úgy döntött, meglátogatja Dr. Renwicket, és finoman elmagyarázza, milyen nehézségeket okoznak a Nessie-nek szánt ajándékai. Esténként senki nem - 256 -
korlátozta a mozgásban mindaddig, amíg húgát nem zavarta a tanulásban, így aztán, miután felöltözött, halkan kisurrant a hátsó ajtón; apja ugyanis nemrég közölte vele, hogy csak ezen keresztül közlekedhet. Az esti levegő kellemesen hűsítette az arcát, a láthatatlan virágok, ha lehet, még erősebben illatoztak a harmattól, és Mary friss, könnyed léptekkel haladt végig a sötét utcán. Bár nem gondolkodott azon, mitől van ilyen jó kedve, a közelgő tavasz lüktetése felkavarta, meghatotta, ahogyan a bimbózó orgonabokor is, és úticélja öntudatlanul is boldogsággal töltötte el. Ahogy azonban közeledett a Wellhall Road-hoz, hirtelen rádöbbent vidámsága okára, léptei fokozatosan lelassultak, és különös gondolat ütött szöget a fejében. Milyen jogon erőlteti rá magát egy elfoglalt emberre, akire betegek várnak a házában, és aki biztosan kimerült a napi munka után? Ráadásul ha tényleg ő küldte a szőlőt, micsoda szemtelenség a részéről visszautasítani az ajándékot! A gyomra görcsbe rándult a gondolatra, hogy látogatása csupán ürügy, ügyes kifogás, melyet azért talált ki, hogy láthassa a férfit. Miközben ismét felderengtek benne apja bántó szavai, rájött, hogy teljesen felesleges beállítania Dr. Renwickhez most, amikor Nessie szépen javulgat. Talán az évszaknak köszönhetően egy különös gondolattársítás hatására lélekben visszarepült egy másik tavaszba, és arra gondolt, hogy amikor megismerkedett Denisszel, a fiú kitartóan követte, szinte üldözte; most azonban, és erre mélyen elvörösödött a sötétség leple alatt, ő az, aki megpróbálja ráerőltetni méltatlan személyét egy férfira, aki nem is akarja látni őt. Mire mindezt végiggondolta, odaért a házhoz. Az utca túloldalán bizonytalanul megállt, szemügyre vette az épületet, gondolatban sorra vette az ízléses berendezési tárgyakat és a különleges festményt, amely, amikor első ízben megpillantotta, olyannyira lenyűgözte. Nem! Nem fog bemenni, csak figyeli a házat néhány percig a sötétség leple alatt, gondolatban megtölti a férfi jelenlétével, ahogyan a jövőben is ellátogat majd erre a helyre, amikor ő már nem lesz a városban... Ahogy ott állt, lódobogást hallott, majd két sárga lámpa hasított bele a félhomályba, és mielőtt megmozdulhatott volna, az orvos kétkerekű kocsija gördült a ház elé. Mary behúzódott az árnyékba, és onnan szemlélte a mozgolódást. Hallotta a ló kapálását, a lószerszám csilingelését, majd Renwick határozott hangját, amelynek közelségébe a lelke is beleremegett. - Ma este már nem megyek sehová, Dick - mondta az orvos az inasának. - Legalábbis nagyon remélem! Jó éjszakát! - Önnek is, uram! Remélem, most már senki sem fogja zavarni - felelte az inas, majd visszaült a bakra, és elhajtott a közeli istálló felé. Mary a szemét erőltetve követte Renwick alakját, majd amint kitárult az ajtó, a benti fény élesen kirajzolta a férfi körvonalait. Az orvos ekkor hirtelen megfordult, és egyenesen Mary felé nézett. Bár a lány tudta, hogy a férfi számára láthatatlan, egész testében remegni kezdett, mintha attól félne, hogy az orvos odajön hozzá és megtudakolja, mi az oka annak, hogy ilyen késői órán itt leskelődik. Renwick azonban nem ment oda hozzá. Egy gyors pillantás után belépett a házba, és becsukta maga mögött az ajtót. Mary egy hosszú percig meg sem mozdult: teljesen lekötötték a gondolatai. Aztán lassan megindult hazafelé, csendesen surranva végig az utcákon, mintha valami súlyos teher nyomná a vállát. Tudta, hogy ő, Mary Brodie, a számkivetett, a megrontott szűz, egy halott és névtelen gyermek anyja, ismét szerelmes, de szerelme nem talál viszonzást.
Nyolcadik fejezet Vasárnap még Brodie előtt állt a délutáni pihenés élvezete, mert bár reggel későn kelt, és csak kettőkor ebédelt, a három és öt közötti üres órák ingujjban találták, a kanapén fekve. Ez a kanapé azonban nem a nappaliban álló kanapé volt, hanem a konyhai: a szoba kizárólag Nessie-é volt, aki ma is ugyanolyan keményen tanult, mint a hét többi napján. Brodie úgy gondolta, igencsak komoly, csaknem hősies áldozat a részéről, hogy délutáni pihenőjét egy kevésbé előkelő kanapén tölti el. A forró júliusi nap elálmosította a ház urát, és miután saját szemével győződött meg róla, hogy kisebbik lánya a közelgő vizsga fényében nekilát a tanulásnak, lefeküdt, és hagyta, hogy az ablaknál keringő légy zümmögése álomba ringassa. Ahogy az imént Nessie-nek is említette, ez már a verseny utolsó köre volt, és miközben mélyen aludt, ama boldog tudattal, hogy a saját részéről mindent megtett azáltal, hogy átengedte a - 257 -
nappalit, a kislány idegesen nekilátott Euklidész harmadik könyvének. A geometria sosem volt az erőssége, és most, amikor a nyakán volt a vizsga, e tantárgy területén mutatkozó hiányosságai arra késztették, hogy ismét átfussa az egész harmadik kötetet. Homlokát ráncolva igyekezett megjegyezni a nyolcadik tételt, azonban a szavak, igyekezete ellenére, úszkálni kezdtek a papíron, a diagramok elmosódtak, a vonalak különös alakzatokká álltak össze, amelyek egyáltalán nem hasonlítottak a napok óta álmaiban kísértő excentrikus formákra. A tengely függőlegessel bezárt szöge az együttható... nem, nem, miről beszél?! Ez teljesen értelmetlen! Jobban kell összpontosítania, máskülönben a Latta kicsúszik a zsebéből, ahol eddig lapult, és elszalad, mint egy fehér egér, és felfalja az aranyakat, akár a sajtot! Milyen meleg van! És mennyire fáj a feje! Angolból és latinból kitűnő volt, franciából nagyon jó, algebrából verhetetlen: igen, ő egy okos lány, mindenki ezt mondja, és a vizsgáztatók is egészen biztosan tudni fogják abban a pillanatban, ahogy rápillantanak. Amikor egy-egy dolgozat vagy vizsga napján büszkén és magabiztosan tartott az iskola felé, kiválósága tudatában szinte hallotta, ahogy az emberek összesúgnak a háta mögött: „Ez Nessie Brodie! Ő a legokosabb diák az egész iskolában! Az ő vizsgaeredménye lesz a legjobb, ez olyan biztos, mint az, hogy Brodie-nak hívják!” Talán az egyetemi professzorok is összedugják majd a fejüket, és hasonlókat mondanak, legalábbis miután elolvasták a dolgozatát... Muszáj így tenniük: máskülönben az apja tudni akarja majd az okát; ha nem ismerik el a képességeit, és nem adják neki az első helyet, az apja össze fogja ütni a fejüket, mint a kókuszdiót! Kókuszdió! Matt megígérte, hogy hoz neki kókuszdiót Indiából, és ő kért tőle még egy papagájt és egy majmot is, ám Matt valamiképp megfeledkezett róluk, és most megszökött azzal a szörnyű nőszeméllyel, és soha eszébe sem jut majd egy olyan jelentéktelen teremtés, mint Nessie Brodie. Vajon feleségül vette Nancyt? Fogalma sem volt; azt azonban tudta, hogy Nancy gonosz, akkor is, ha Matt gyűrűt húzott az ujjára, ellentétben Maryvel, aki mindig jó és kedves volt vele. Mary nem volt férjnél, valahogy mégis gyermeke született, aki meghalt, és soha nem emlegette senki. Mary nem beszélt róla, de egész lényét valamiféle szomorúság lengte körül, mintha lenne valami, amit képtelen elfelejteni. Mary mindig a nyomában járt, levest, tojást és tejet hozott neki, becézgette, bátorította és arra kérte, ne tanuljon olyan sokat. Mary is azt szerette volna, ha megnyeri a Lattát, de ésszerű keretek között, és mindig igyekezett megvédeni az apjuktól. Az ő drága nővére sírni fog, ha nem nyeri meg az ösztöndíjat... Pedig neki nem szabad sírnia! Ha mégsem sikerül, nem fogja megmondani Marynek, egyetlen szót sem fog szólni róla soha. Mi ez az ostobaság? Nincs olyan, hogy nem sikerül! Ha nem nyeri el az ösztöndíjat - nem áll az osztály élére, ahogyan az apja szokta mondani -, vállalnia kell a következményeket. „Kitekerem azt a vékony kis nyakadat, ha hagyod, hogy valaki legyőzzön mindazok után, amit érted tettem!” Két dicsérő és biztató szó között mindig ezt duruzsolta a fülébe. És az apjának hatalmas kezei vannak! A tengely függőlegessel bezárt szöge... Milyen szörnyű, hogy ezt kell csinálnia egy ilyen forró napon, ráadásul vasárnap, amikor bibliaórán lehetne, rózsaszín szalagos fehér ruhában, amit Mamma varrt neki. A ruha azonban elkopott, vagy kinőtte: időközben nagylány lett. Mamma ragaszkodott hozzá, hogy eljárjon vasárnapi iskolába - miután ebéd után alaposan megmosta az arcát. Már régen nem járt bibliaórára, de nagyon keményen tanult. „Igen, apa, igyekszem. Jól csinálom, amit csinálok.” Mamma mindig arra intette, hogy járjon az apja kedvében, de Mamma meghalt. Neki nincs édesanyja, Marynek pedig nincs kisbabája! Mamma és Mary kisbabája együtt üldögélnek egy felhőn, integetnek neki, és így énekelnek: „Nessie Brodie elnyeri a Lattát!” Minden erejével szeretett volna csatlakozni a kórushoz, a torka azonban elszorult, mintha valami fojtogatta volna. Mostanában mintha nem lenne biztos magában. Nem! Nagyon nagy dolog egy lány számára a Lattát elnyerni, még ha Brodie is az illető. Nagy és nehéz feladat! Eleinte teljesen biztos volt benne, annyira biztos, hogy egyszer még az aranyakat is látta felhalmozva a tányérján. Most azonban valami titkos, szörnyű kétely kezdte a hatalmába keríteni. Senki nem tudott róla - és ez némileg megnyugtatta. „Igen, apa, kitűnően haladok: nem is mehetne jobban. Griersonnak esélye sincs: ott állok előtte. A Latta már most az enyém.” Az apja ilyenkor mindig elégedett volt, boldogan dörzsölte a tenyerét, és helyeslően mosolygott rá: nagyon jó érzés, hogy sikerül örömet szereznie az apjának! Gondosan és alaposan eltitkol mindent, és az apja sosem fog rájönni, hogy nem biztos magában. Egy ilyen okos lánynak, mint ő, megvannak a maga módszerei! Magába fordult, egyedül bolyongott az agytekervényeiben, csodálta magát és gratulált magának, látta, amint - 258 -
a gondolatok csodálatos folyékonysággal áramlanak a csatornákban, boldogan figyelte őket, ahogy ragyogó fényhullámokként villannak tova lelki szemei előtt... Hirtelen összerándult, üveges tekintete megtelt élettel, arcáról eltűnt a békés kifejezés, és miközben megdörzsölte a szemöldökét, az órára pillantott. - Szent ég! - motyogta zavartan. - Mi az ördögöt csináltam? Talán elaludtam? Egy egész óra eltelt, és én semmire sem emlékszem! Bosszúsan megrázta a fejét: sajnálta az elvesztegetett értékes órát, és már épp ismét neki akart veselkedni Euklidész könyvének, amikor halkan nyílt az ajtó, és a nővére lépett a szobába. - Hoztam neked egy pohár tejet, drágám! - suttogta Mary, lábujjhegyen osonva az asztalhoz. - Apa alszik, így gondoltam, behozom neked. Olyan hideg, amilyen csak lehet. A kancsó egy teljes óráig állt folyóvízben! Nessie elvette a poharat, és tűnődve kortyolgatni kezdte. - Tényleg jó hűvös - mondta egy perc elteltével. - Egy ilyen meleg napon olyan jólesik, mint a fagylalt! Mary kézfejét egy pillanatra húga arcához érintette. - Nagyon forró vagy! - suttogta. - Nem tartasz félóra szünetet, hogy kigyere velem a levegőre? - És mi történik, ha felébred, és észreveszi, hogy kimentem?! - kérdezte Nessie éles hangon. - Azt is tudod, hogy te még nálam is többet kapnál érte! Nem, maradok itt, ahol vagyok. Ez a tej egy kicsit lehűtött. Ráadásul péntekig át kell vennem ezt az egész könyvet... - Mi a helyzet a fejfájásoddal? - kérdezte Mary néhány perc elteltével, mialatt aggodalmas arccal szemlélte Nessie-t. - Semmi különös. Bár ez már nem is fejfájás, hanem amolyan tompaság. - Ne hozzak ecetes vizes borogatást a homlokodra? - Hagyd csak, Mary! Nem hiszem, hogy sokat javítana a helyzeten. Jövő szombat után, ha túl leszek a vizsgán, biztosan sokkal jobban érzem majd magam! Ez az egyetlen, ami meggyógyíthat. - Nincs valami, amiben segíthetnék neked? Nem kérnél valamit? - Nem, köszönöm. Nagyon kedves tőled, Mary. Olyan sokat tettél értem; sosem boldogultam volna nélküled. - Nem tettem én semmit - felelte Mary szomorúan. - Szerettem volna sokkal többet tenni. Azt kívánom, bárcsak meg tudtam volna akadályozni, hogy indulj a Lattáért, de ez lehetetlennek bizonyult. Nem akartam, hogy nekivágj! - Ne mondj ilyet! - kiáltotta Nessie fojtott hangon. - Te is nagyon jól tudod, hogy neki kell vágnom! Az utóbbi hat hónapban másra sem gondoltam, és ha most vissza kellene lépnem, megszakadna a szívem! - Tényleg folytatni akarod? - kérdezte Mary kételkedve. - Gondolj bele, mennyit tanultam - hadarta Nessie izgatottan. - Gondolj bele, mennyit kellett tanulnom! Hagyjam kárba veszni az egészet, semmiért? Eszem ágában sincs! Én is annyira beleástam magam, hogy akkor sem tudnék lefékezni, ha akarnék. Olyan, mintha valami teljes erőből tolna előre. Mary észrevette az ideges lelkesedést a húga szemében, és igyekezett megnyugtatni. - Most már nem tart sokáig, Nessie! Ne nyugtalankodj miatta! Egy-két napig lazíts egy kicsit! - Hogy mondhatsz ilyet!? - háborodott fel a kislány. - Tudod jól milyen hatalmas anyagról van szó! Ez a harmadik könyv még nincs teljesen a fejemben, és úgy bele kell vernem, mint egy szöget, hogy soha ne essen ki onnan! Lehet, hogy ebből kapok kérdést, te pedig azt mondod, hogy lazítsak és hagyjam a tanulást? - Pssszt, Nessie, nyugodj meg! Ne izgasd fel magad! – kérlelte. - Pedig ez bőven elég, hogy felizgassam magam! - kiáltotta a kislány vadul. - Halálra tanulom magam, te meg azt hiszed, hogy csak oda kell mennem az egyetemre, elkérni a Lattát, aztán hazajönni vele, mint egy darab csokival! Ez egyáltalán nem így megy, én mondom neked! - Pssszt, Nessie, nyugodj meg, kicsim! - csitította Mary. - Nem úgy értettem... - 259 -
- Dehogynem! Mindenki ugyanazt gondolja! Azt hiszik, nekem könnyű, mert én olyan okos vagyok! Senki nem tudja, mennyi munkámba és küszködésembe került! Néha úgy érzem, hogy beleőrülök! - Tudom, drágám - suttogta Mary, gyengéden megsimogatva a kislány homlokát. - Tisztában vagyok vele, és azzal is, hogy apa miként kényszerített tanulásra minden szabad percedben. Csak arra kérlek, ne izgasd fel magad! Kimerült vagy, és telis tele szorongással. Régebben olyan magabiztos voltál... Ne törődj vele, ha nem nyered el azt a nyomorult ösztöndíjat! Mit számít az? Nessie azonban annyira felajzott idegállapotban volt, hogy bármit mondhatott volna a nővére, semmi sem tetszett volna neki. Hirtelen könnyekre fakadt. - Persze, mit számít! - zokogta. - Éppen csak a szívemet-lelkemet adtam a dologba! És az ösztöndíjjal járó száz aranyat nyomorultnak nevezni szerintem bárkinek elvenné a kedvét! Talán nem tudod, apa mit tesz velem, ha nem nyerem meg? Megöl! - Nem tesz ilyet, Nessie - mondta Mary határozottan. - Én itt vagyok, és megvédelek, így ettől nem kell félned. Itt leszek, amikor megkapod az értesítést az eredményről, és ha egy ujjal is megpróbál hozzád érni, nagyon megjárja! - Miért, mit tudsz tenni? - kiáltotta Nessie. - Úgy beszélsz, mintha jobban örülnél neki, ha szembe kellene szállnod apával, mint annak, ha megnyerném a Lattát! Mary nem válaszolt a gyanúsításra, csak némán simogatta Nessie fejét, míg végül a kislány abbahagyta a sírást, megtörölte a szemét, és meglepő határozottsággal kijelentette: - Nem tudom, mi értelme ennek az egésznek. Ostobaságokat fecsegünk. Természetesen megnyerem a Lattát, és kész! - Így van, drágám! - hagyta rá Mary, aki örült, hogy Nessie megnyugodott. - Tudom, hogy így lesz. Ma hogy haladtál a tanulással? - Fantasztikusan! - felelte Nessie erőltetett hangon, amely éles ellentétben állt kijelentésével. - Úgy ment, mint a karikacsapás. Fogalmam sincs, mi jött rám az előbb. Ugye, eszedbe sem jut majd, amit mondtam, Mary? Senkinek egy szót se szólj róla! Nem szeretném, ha apa fülébe jutna, milyen ostoba voltam, hiszen legalább annyira biztos vagyok az ösztöndíjban, mint abban, hogy megiszom ezt a tejet... Azzal egy gyors mozdulattal felhajtotta a maradékot. - Nagyon jól tudod, hogy hallgatni fogok - felelte Mary, kutató pillantást vetve a húgára, mivel erősen csodálkozott a hirtelen hangulatváltozáson. Vajon Nessie tényleg azt hiszi, hogy nyerni fog, vagy ez a látszólagos magabiztosság a bukástól való félelmét hivatott leplezni? Maryt erősen aggasztotta Nessie jövője. - Ugye, nekem hamarabb elmondod az eredményt, mint apának? - kérdezte a húgától halkan. - Azonnal szólj, ha megjön az értesítés! - Persze, hogy szólok! - vágta rá a kislány éles hangon, de nem nézett a nővérére, hanem helyette az ablakon bámult kifelé. - A vizsga után két héttel fogjuk csak megtudni az eredményt. - De hiszen te már most is tudod! - mondta Mary. - Ígérd meg, hogy együtt fogjuk felnyitni a levelet! - Igen! Igen! - hadarta Nessie bosszús türelmetlenséggel. - Nem megmondtam már régen? Felőlem egyedül is felnyithatod! Én, ha megígérek valamit, azt be is tartom! Jobb lenne, ha inkább hagynál tanulni ahelyett, hogy ezzel gyötörsz! Mary nyugtalanul nézett a húgára, hiszen tudta, ez a durcás magabiztosság távol áll a kislány ragaszkodó, szelíd természetétől, de úgy döntött, bizonyára a közelgő vizsga miatti szorongásról és izgalomról van szó. - Megyek, és hagylak tanulni, drágám - mondta szelíd hangon. - De kérlek, ne fáraszd ki magad túlzottan! Aggódom érted. Fogta az üres poharat, és az ajtó felé indult, de a küszöbről még visszafordult, majd tétován megkérdezte: - Biztos, hogy nem szeretnél néhány percre kijönni? Most indulok sétálni. - Nem! - felelte Nessie, heves fejrázás kíséretében. - Nem vesztegetem ilyesmire az időmet. Minden rendben, nincs semmi bajom! Szelíden Maryre mosolygott, ami igen különös volt néhány perccel korábbi keserű, elutasító viselkedése fényében. - 260 -
- Menj, és sétálj egy nagyot! - tette hozzá. - Szeretnék csendben gondolkodni. - Euklidészről? - kérdezte Mary kételkedve. - Igen, Euklidészről! - kiáltotta Nessie, kurta kacaj kíséretében. - Na, menj már, ne zavarj! Mary behúzta maga mögött a nappali ajtaját, és mivel a konyhába, ahol az apja az igazak álmát aludta, nem mehetett, kezében az üres tejespohárral lassan felbaktatott a szobájába. A pohárra meredve megnyugtatásképpen megkísérelte felidézni mindazt a törődést és gondoskodást, melyet az utóbbi időben a húga kapott tőle, azonban bárhogyan is próbálkozott, képtelen volt elfelejteni Nessie váratlan érzelemkitörését, amelyben annak a kiegyensúlyozatlanságnak a jeleit vélte felfedezni, ami a hazatérése óta egyfolytában nyugtalanította Nessie-vel kapcsolatban. Miközben feltette a kalapját és felhúzta a kesztyűjét, elhatározta, hogy a következő hét folyamán, amely Nessie megpróbáltatásának csúcspontját jelenti, még az eddiginél is jobban fog figyelni a húgára. A levegő meleg volt és mozdulatlan, az utca csendes és kihalt; vasárnaponként ezért tette át délutánra esti sétáját, amikor is mindenfelé szerelmespárok andalogtak. Ilyenkor az is hozzájárult a nyugalmához, hogy tudta, az apjuk alszik, és Nessie-nek egy-két óráig biztosan nyugta van tőle. Ez olyan szabadságérzéssel töltötte el, amilyet ritkán tapasztalt. Amikor elért az utca végéhez, ez alkalommal a bal kéz felé eső utat választotta. Ez egyenesen a távoli Winton-dombokhoz vezetett, amelyek most, a remegő forróság homályában még távolabbinak tűntek. Ez a homály fátyolként telepedett az útra, és időnként azt az illúziót keltette, mintha valamivel odébb víztócsák csillognának. Víznek azonban nyoma sem volt: minden száraz volt és poros. Ez a finom, fehér por hamarosan vastagon beborította a cipőjét, és léptei nyomán kis felhőként kavargott a szoknyája körül. Gyönyörű idő volt, a táj valósággal fürdött a napfényben, de az időpont nem volt a legmegfelelőbb sétaidő, és az apró hajtincs, amely sosem akart engedelmeskedni a hajkefének, hamarosan verejtéktől ázottan tapadt hófehér homlokára. Mary léptei lelassultak, és hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. A fáradtsággal együtt ismét eszébe jutott Nessie különös délutáni viselkedése, és a forróság hirtelen elviselhetetlenné vált. Már éppen elhatározta, hogy visszafordul, amikor egy könnyű, kétkerekű lovaskocsit vett észre, amely feléje tartott. Azonnal megismerte a kocsit, és azt a személyt is, aki hajtotta. Hirtelen megtorpant, és zavartan körülnézett, mintha valami búvóhely után kutatna, majd miután rájött, hogy a menekülés értelmetlen, lehajtott fejjel, gyors léptekkel tovább indult az úton. Menet közben minden erejével megpróbált nyugalmat erőltetni magára, abban reménykedve, hogy nem ismerik fel, azonban, bár látni nem látott semmit, hallotta a közeledő kocsi fokozatos lassulását, és a kerekek végül megálltak mellette. - Jó napot, Miss Brodie! - köszöntötte Renwick. Mary egyszerűen képtelen volt felnézni, attól félve, hogy a férfi észreveszi az arcán, micsoda érzelmek dúlnak a lelkében. Rosszkedvűen nyugtázta, miszerint most már Miss Brodie a férfi számára, nem pedig Miss Mary, vagy esetleg Mary. Halkan viszonozta a köszöntést. - Csodálatos napunk van, nemdebár? - rikkantotta a férfi vidáman. - Egyszerűen tökéletes, bár gyalogosan kicsit meleg lehet. Egészen pontosan olyan, mintha a Szaharán akarna átkelni... Vajon, tette fel magának a kérdést Mary, észrevette-e felhevült arcát és poros cipőjét, ami lompos, szánalmas nőszemély benyomását kölcsönzi neki? - Udvariasságból most azt kellene mondanom, hogy a véletlennek köszönhetjük ezt a találkozást - folytatta a férfi -, de ez így nem igaz. Tudtam, hogy vasárnaponként ezen az úton szokott sétálni, és ezért jöttem ma erre. Érdeklődni szerettem volna Nessie felől. Milyen csodálatosan hangzottak volna a szavai anélkül az utolsó mondat nélkül! Ahogy azonban ostobán, lehajtott fejjel állt, Mary rádöbbent, hogy mindenképpen válaszolnia kell valamit, különben a férfi azt hiheti, hogy udvariatlan vagy megnémult, esetleg mindkettő; óriási erőfeszítéssel, lassan felemelte a fejét, és zavara ellenére azonnal arra gondolt, milyen kedves és nemes vonású a férfi arca. - Nem tudtam beszámolni magának Nessie-ről - motyogta halkan. - Régóta nem találkoztunk. - Túlságosan régóta! - értett egyet a férfi. - Mégpedig maga miatt. Hetek óta nem láttam. Már azt hittem, megint elszökött Levenfordból, anélkül, hogy elköszönt volna tőlem. - Én most már innen nem megyek sehová - felelte Mary lassan. - Maga az, aki hamarosan búcsút int Levenfordnak... A férfi arca elfelhősödött. - 261 -
- Igen, egészen pontosan két hét múlva! Hogy repül az idő: mint egy nyílvessző! Felsóhajtott, majd folytatta: - Különös, de ahogy közeledik a távozás napja, egyre kevésbé lelkesít a gondolat. Eleinte nagyon örültem a lehetőségnek, de úgy tűnik, ez az öreg város valamiképp magához láncolt. - Biztosan sok barátra tett szert. - Valóban vannak barátaim. A férfi elgondolkodva játszott az ostorral, szemét a ló meg-megránduló fülére szegezve, majd hirtelen a lányra nézett, és komoly hangon megkérdezte: - Eljönne velem kocsikázni, Miss Brodie? Lehet, hogy többé nem találkozunk, és szeretnék egy-két dolgot megbeszélni magával. Nagyon kérem, egyezzen bele! Már hogyne egyezne bele, és amint az apjára gondolt, aki öt óráig otthon szunyókál, rájött, hogy szántszándékkal sem találkozhattak volna jobbkor. Ennek ellenére tétovázott. - Nem... nem vagyok úgy öltözve, és ötre haza kell érnem... és... - Ebben az esetben ne gondolkozzon tovább! - vágott a szavába a férfi a kezét nyújtva. Addig több mint másfél óránk van! Ami pedig az öltözékét illeti, túl jó is az én öreg tragacsomhoz... Mielőtt meggondolhatta volna magát, Mary már ott is ült a férfi mellett a vörös bársonypárnán. Renwick a térdére terítette a porfogót, és a kocsi könnyedén megindult. A menetszél kellemesen hűsítette Mary felhevült arcát, a vakítóan ragyogó égbolt derűssé szelídült, a por immár csak arra szolgált, hogy megkönnyítse a ló léptét, és a fárasztó séta után nagyon jólesett csendben üldögélni, miközben a gyönyörű táj lassan úszott mellette. Bár egyenesen nem mert Renwickre nézni, a szeme sarkából szemügyre vette finom bőrből varrott kesztyűjét, az ezüsttel futtatott lószerszámot, a monogrammal ellátott porfogót és a férfi által öreg tragacsként emlegetett jármű minden apró részletét. Most is, akár a férfi házában, hirtelen nagyon élesen érezte a közöttük lévő hatalmas különbséget. Bármennyire is nehezek voltak számára az első idők, az orvosnak most már nem kellett meggondolnia, mire költi a pénzét, nem kellett addig hordania a ruháit, amíg azok lefoszlanak róla, és nem kellett a pénztelenség miatt lemondania mindenről, ami jó és kellemes. Mary azonban gyorsan elnyomta magában a feltámadó kisebbségi érzést és a szomorúságot, elhatározva, hogy nem fogja elrontani ezt a különleges délutánt, és minden erejével megpróbálja élvezni a helyzetet. Renwick eközben különös elégedettséggel figyelte a lány finom vonalú arcélét, a fehér bőrén kiütköző finom pírt és szokatlan érdeklődését, és ez az elégedettség teljesen más jellegű volt, mint amivel Mary a tájat szemlélte. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy belenézzen a lány szemébe, és a csendet megtörve így szólt: - Ugye, nem bánta meg, hogy eljött? Mary azonban, bár az ajka halvány mosolyra húzódott, továbbra sem tekintett rá. - Örülök, hogy eljöttem - felelte. - Nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez, és nagyon nagy élmény a számomra. Legalább lesz mire visszaemlékeznem... - Elég időnk van, hogy megnézzük a tavat - jegyezte meg Renwick -, és ha Tim kilép, még meg is teázhatunk a parton. Maryt lenyűgözte a tóparti tea kilátása, és ahogy Tim fényes hátára nézett, remélte, annyira azért nem fog sietni, hogy idő előtt hazarepítse. - Tim... - motyogta. - Milyen jó név egy ló számára! - És maga a ló is nagyon jó - felelte Renwick, majd hangosabban hozzátette: - Igaz, T'immy? Tim a fülét hegyezte a neve hallatán, és mintha meg akarná hálálni a jó szót, egy kicsit gyorsított a tempón. - Látja? - kérdezte Renwick, örömmel nyugtázva Mary mosolyát. - Tudja, hogy róla beszélek, és megpróbál nem elpirulni... A pimasz, álszent pacija! Edinburgh-ben többet lustálkodhat majd, mint valaha. Rengeteg zab, semmi mozgás! - Tehát magával viszi? - kérdezte Mary. - Igen. Képtelen lennék eladni Timmyt. Tudja, én már csak ilyen vagyok... Rövid szünetet tartott, majd elgondolkodva folytatta: - Különös tulajdonság, de ha megkedvelek valamit, képtelen vagyok megválni tőle festmények, könyvek, egy ló... És így vagyok minden mással is. Ha szeretek valamit, azt szeretem. - 262 -
Makacs vagyok, mint egy öszvér. A sajátomon kívül senkinek a véleményére nem adok. Nekem egy kritikus százszor is elmondhatja egy festményről, hogy milyen jó, ha nem tetszik, nem veszem meg. Csak olyan festményt vásárolok, ami tetszik, és aztán ha összenőtt velem, képtelen vagyok megválni tőle! Mary egyenesen maga elé meredt, és halkan megjegyezte: - Gyönyörű az a kép az étkezője falán! - Igen - értett egyet a férfi határozott hangon. - Valóban szép, és örülök, hogy tetszett. Tudja, az a festmény olyan számomra, mint egy társ. Az Intézetben vettem. Noha - tette hozzá - nem egészen az én stílusom, a kritikusoknak is tetszett... A festmény emléke eszébe juttatta Marynek akkori látogatása célját, és mielőtt a férfi Nessie felől érdeklődhetett volna, így szólt: - Nagyon hálás vagyok magának mindazért, amit Nessie-ért tett. Nagyon kedves volt mindkettőnkhöz. Nem említette a szőlőt, és az ajándékok tovább érkeztek, szerencsére anélkül, hogy Brodie rájött volna. - Segíteni akartam magának - mondta a férfi. - Hogy érzi magát a húga? - Az egészsége mintha javult volna - felelte Mary, hangjában némi aggodalommal -, de a hangulata nagyon változó. Időnként rendkívül furcsán viselkedik. Izgul a szombati vizsga miatt. Mindent megtettem érte, amit csak lehetett. - Ebben teljesen biztos vagyok - bólintott a férfi. - Ha már idáig sikerült eljutnia anélkül, hogy összeomlott volna, most már talán nem lesz semmi baj! Egy ideig hallgatott, majd komoly hangon megjegyezte: - Nem ártana, ha a közelében lennék, amikor megérkezik az értesítés; ha gondolja, azonnal hivasson! Mary tisztában volt vele, hogy a férfi már nem tartózkodik a városban, amikor a vizsgaeredmény megérkezik, mivel azonban úgy érezte, hogy az orvos már így is eleget tett érte, inkább hallgatott. Ahogy mondta: nem lesz semmi baj! Efelől gondoskodik. Ott lesz a húgával: figyeli, óvja és védelmezi, nem engedi, hogy az apjuk kezet emeljen rá. Töprengéséből a férfi hangja zökkentette ki. - Errefelé kiszélesítették az utat. Könnyedén végighajthatunk rajta, és sokkal hűvösebb, mint a másik! Ahogy Mary felpillantott, döbbenten látta, hogy a férfi, aki nem tudta, számára ez mit jelent, letért a főútról, és azon a fenyvesen hajtott keresztül, ahol ő a vihar éjszakáján eltévedt. Merev arccal, tágra nyílt szemmel meredt a fákra, amelyek ismét körülzárták, de ez alkalommal nem hajladoztak vadul a tomboló szélben, és nem dőltek recsegve egymásra, hanem csendes nyugalommal, mozdulatlanul álltak. A ragyogó napsugarak átsütöttek a sötét fák között, megszelídítették, arany fénnyel vonták be durva ágaikat, és vidám mintákat rajzoltak száraz törzsükre. Ahogy jelenlegi biztonságos, kényelmes helyzetéből visszagondolt arra az éjszakára, teljesen az emlék hatása alá került. Látta magát, amint elkínzottan, testében az akkor még élő gyermekkel vakon támolyog a sötétben, elesik, kezét felnyársalja egy éles ág, felkel, tovább bukdácsol, és körülötte sosem hallott, borzalmas hanggal tombol a vihar. Egy könnycsepp buggyant ki a szeméből, de ujját, mintha ebből próbálna erőt meríteni, erősen a tenyerén lévő hosszú forradásra szorítva megakadályozta, hogy lehulljon; ehelyett, amikor kiértek az erdőből, tekintetét a távoli völgyre szegezte. Igen! Ott állt a kis tanya, ahol csaknem elszállt belőle az élet, mellette a zöld rét szélén a kis, fehérre meszelt falú istállóval. A kéményből hosszú, kék szalagként szállt fel a füst az égre. Erőnek erejével elszakította pillantását a látványtól, és mereven maga elé nézett, ennek ellenére Tim füle időről időre elmosódott előtte. Renwick, talán ösztönösen megérezve valamit Mary hallgatásának okából, sokáig nem szólt egy szót sem, ahogy azonban ereszkedni kezdtek lefelé a Markinch domb túloldalán, és feltűnt alattuk a Loch mozdulatlanul csillogó tükre, halkan megjegyezte: - Ez itt a szépség és a nyugalom netovábbja... Valóban csodálatos látvány volt. A víz, amely visszaverte a felhőtlen égbolt ragyogó kékjét, hűvösen és tükörsimán terült el alattuk, mint egy hatalmas jégtábla. Partjain meredek, fákkal sűrűn - 263 -
borított dombok emelkedtek, amelyek a távolban csipkés, égbetörő hegyekkel nőttek össze. A tó felszínének nyugodt tükrét apró, zöld szigetek törték meg, smaragdláncként díszítve a Loch keblét, és a víz olyan élesen verte vissza képüket, hogy szinte lehetetlen volt megkülönböztetni a szigetet a tükörképétől. A feléjük eső parton egy aprócska falu terült el, hófehérre meszelt falú házai élesen elütöttek a kék-zöld háttértől. - Az ott Markinch - mutatott rá Renwick -, ami számunkra egyet jelent a teával, Mary! Ne hagyja, hogy a látvány nagyszerűsége elvegye az étvágyát! A lány arca, amely nyugodt volt és gyönyörű, mint a tó felszíne, a férfi szavai hallatán felragyogott. Marynek szólitotta! Leereszkedtek a dombról Markinchbe, ahol Renwick, nem törődve a falu közepén álló, némileg jellegtelen fogadóval, a Loch partján sorakozó házak közül az utolsóhoz hajtott, mindentudó pillantást vetve Maryre leugrott a kocsiról, és bekopogtatott az ajtón. A házikó tökéletes harmóniában állt a környezetével; fehér falait befutotta a sárga sarkantyúvirág, verandájának oszlopait a vörös rózsa, kertjében rezeda illatozott: pontosan olyan volt ez a házikó, mint amilyet Mary egykor magának elképzelt Garshake-ben. Kinyílt az ajtó, kilépett rajta egy hajlott hátú öregasszony, és kezét a magasba emelve felkiáltott: - Doktor úr! Doktor úr! Tényleg maga az? Szent ég, el sem hiszem! - Tényleg én vagyok, Janet! - felelte Renwick. - Én vagyok az, és egy fiatal hölgy is van velem. A hosszú kocsikázásban mindketten nagyon megéheztünk. Ha nem kapunk gyorsan a maga csodálatos teájából, és hozzá a fánkjából, vajjal és lekvárral, akkor szomorúan hátat fordítunk, és soha többé nem jövünk vissza! - Ne mondjon ilyet, doktor! - kiáltotta Janet. - Öt percen belül maguk előtt lesz egész Markinch legfinomabb teája! - Megihatjuk a kertben, Janet? - Természetesen! Akár a házam tetején is, ha azt kívánja! - A kert is elég lesz, Janet - mondta Renwick mosolyogva. - És... Janet! A fiú lássa el Timet, maga pedig kiáltson, ha készen van. Sétálunk a parton egy kicsit. - Hogyne, doktor, ahogy kívánja! - vágta rá Janet lelkesen, és amint eltűnt a kunyhóban, Renwick visszatért Maryhez. - Szóval sétálunk egy kicsit? - kérdezte, miközben lesegítette Maryt a kocsiról. - Janet öt percet sem fog váratni minket, de legalább kinyújtóztathatja a lábát. Biztosan elgémberedett a sok üléstől. Mennyire boldog volt az öregasszony, hogy láthatja, gondolta Mary, és ahogy mindenki, aki csak kapcsolatban állt vele, rohant, hogy a kedvére tegyen! - Janet régi barátja, igaz? - kérdezte, miközben lassan lépkedtek a tó partján. - Csaknem kiugrott a bőréből örömében, amikor meglátta. - Egyszer segítettem az egyik fiának Levenfordban - magyarázta Renwick. - Kedves, öreg teremtés, a nyelve azonban olyan, mint egy szarkáé - viszont fantasztikus fánkot tud sütni. Pontosan hét darabot kell ennie belőle. - Miért hetet? - kérdezte Mary. - Mert a hét szerencsés szám - felelte a férfi -, és ekkora adagra van szüksége egy egészséges, éhes fiatal hölgynek, hogy jóllakjon. Kritikus szemmel pillantott Maryre. - Bárcsak figyeltem volna az étrendjére, Miss Mary! Az arca kissé beesett, ami azt jelenti, hogy mostanában elhanyagolta a tejtermékeket. Fogadni mernék, hogy mindent, amit küldtem, Nessie-nek adott. Mary mélyen elpirult. - Nem! Tényleg nem! Nagyon kedves magától, hogy megajándékozott bennünket azokkal a finomságokkal... A férfi együttérzően csóválta a fejét. - Soha nem gondol magára, Mary Brodie? Már előre félek, mi lesz, ha elmegyek innen. Valakinek állandóan figyelnie kellene, hogy ne hanyagolja el magát. Ígérje meg, hogy írni fog, és beszámol róla, hogyan viselkedik! - Rendben - felelte Mary lassan. Mintha valami hideg fuvallat csapta volna meg a közeli nyugodt víz felől. - Írni fogok, ha maga már nem lesz itt... - 264 -
- Helyes! - rikkantotta a férfi vidáman. - Ezt határozott ígéretnek veszem a részéről! Megálltak, és némán csodálták a nyugodt tó lenyűgöző látványát. Mary számára mindez annyira távol állt az otthoni zaklatott élettől, a szürke mindennapoktól, hogy egy időre teljesen hatalmába kerítette a víz szépsége és hangulata. Aztán hirtelen, mintha a gyönyörű látvány szabadította volna fel lelkében az érzéseket, elöntötte a mellette álló férfi iránt táplált, mindeddig elnyomott vonzalma. Sokkal mélyebb és megindítóbb érzés volt, mint ami egykor felkavarta a lelkét: szerette volna vakon kimutatni ragaszkodását, jelét adni a másik iránt érzett tiszteletének; erre azonban képtelen volt, így nem tehetett mást, csak némán állt a férfi mellett, és saját szívdobogását hallgatta. A tó halk mormolása, ahogy szelíden nyalogatta a partot, áthatotta a táj csendjét, a fülébe suttogva, ki és mi ő: Mary Brodie, egy törvénytelen gyermek anyja, és egymás után százszor elismételte azt a szót, amelyet az apja üvöltött utána, amikor a vihar éjszakáján kihajította a házból. - Hallom Janet repedt tehénkolompját - szólalt meg a férfi. - Készen áll a fánkra? Mary, mivel a felindultságtól szólni sem tudott, csak bólintott, és attól kezdve, hogy a férfi könnyedén megfogta a karját, nehogy elcsússzon a kavicsokon, az érintésén kívül minden egyébre képtelen volt figyelni. - Minden készen áll! Minden készen áll! - kiáltotta Janet, fel-alá rohangálva, akár egy fúria. - Asztal és székek és minden: ott, a kertben, ahogy parancsolta! A fánk friss; ma délelőtt sütöttem. - Tökéletes! - mondta Renwick, miközben a székéhez kísérte Maryt, aztán ő maga is helyet foglalt. Bár a hangsúlyával egyértelműen elbocsátotta az öregasszonyt, az még percekig ott téblábolt körülöttük, Maryt méregetve. Egyszer aztán megnyalta a száját, és már éppen bele akart fogni a mondandójába, amikor észrevette Renwick arckifejezését. Látható erőfeszítéssel lenyelte a nyelve hegyéről kibukni készülő szavakat, sarkon fordult, és elindult a ház felé. A fejét csóváló, maga elé motyogó öregasszony távozásával kényelmetlen csend telepedett Maryre és Renwickre. Bár a tea kitűnő volt, és a rezeda fűszeres illata betöltötte a kert hűvös levegőjét, mindketten feszengtek kissé. - Janet egy szószátyár vénasszony - jegyezte meg Renwick könnyednek szánt hangon. Pontosan ez a szó illik rá. Ha hagyom megszólalni, egyetlen perc nyugtunk sem lett volna tőle. Ezt követően azonban Renwick ismét elhallgatott, és Marynek eszébe jutott élete egyetlen alkalma, amikor egyedül ült egy asztalnál egy férfival. Fagylaltot evett Bertorelli szalonjában, Denis a lábát hozzányomta az övéhez, és valósággal elbűvölte vidámságával. Mennyire más az itteni környezet, a házikó kertjének hűvösében, a bódító virágillatban, és mennyire más a társasága, aki nem mesélt külföldi utazásokról, és nem simogatta a lábát az övével... Az orvos azonban most a fejét csóválta. - Csak kettőt evett - jegyezte meg tragikus hangon -, pedig én hetet mondtam! - Olyan nagyok! - tiltakozott Mary. - Maga pedig olyan kicsi - de nagyobb lehetne, ha szót fogadna... - A kórházban mindig azt csináltam, amit mondott. - Igen, valóban. A férfi arca elkomorodott, amint gondolatban megjelent előtte a lány úgy, ahogy először látta, csukott szemmel, összetörve, kivérezve: az ő megtört, gyökerestől kiszakított lilioma. Végül az órájára nézett, és komoran megjegyezte: - Attól tartok, nagyon elszaladt az idő. Induljunk? - Igen - suttogta Mary. - Ha maga is úgy gondolja, induljunk. Felkeltek az asztal mellől, és kiléptek a kertből, amely mintha kizárólag szerelmesek számára lett volna fenntartva. Miután Renwick felsegítette Maryt a kocsira, visszament az öreg Janethez, és fizetett. - Nem kérem a pénzét, doktor! - rikácsolta az öregasszony. - Öröm volt számomra, hogy vendégül láthattam magát és a szép hölgyet! - Tessék, Janet, vegye el, különben megharagszom! - mordult rá Renwick. Az öregasszony megérzett valamit a férfi hangulatváltozásából, és miközben eltette a pénzt, alázatos hangon megkérdezte: - Talán tapintatlan voltam? Nagyon sajnálom, ha igen. Vagy nem ízlett a fánk? - 265 -
- Minden tökéletes volt, Janet - nyugtatta meg Renwick, ahogy felszállt a kocsira. - Isten vele! Az öregasszony kissé zavartan integetett utánuk, és ahogy eltűntek az út kanyarulatában, ismét megcsóválta a fejét, majd motyogva bement a házába. A visszaúton keveset beszéltek, és miután a férfi megkérdezte Maryt, kényelmesen ül-e, nem kéri-e a takarót, élvezte-e a kirándulást és hogy hajtson-e gyorsabban, ismét némaságba merült, amely Levenfordhoz közeledve egyre nyomasztóbbá vált. Otthona csápjai kinyúltak Mary felé, és ha majd köré tekeredtek, Brodie bedagadt szemmel és kiszáradt szájjal, rosszkedvűen fel fog ébredni, és azonnal a teáját követeli; Nessie az együttérzését és vigasztalását fogja várni; azonnal szembetalálja magát a számtalan feladattal, amelyek elvégzése az ő kötelessége. A szürke és szomorú életéből tett rövid és váratlan kiruccanás a végéhez közeledett, és bár rendkívül élvezte, most valami fájdalmas keserűség töltötte el a szívét, amint ráébredt, hogy valószínűleg - sőt csaknem biztosan ez volt az utolsó alkalom, hogy látta a férfit. Már majdnem a kapunál jártak, amikor Renwick megállította a kocsit, és rekedt hangon megjegyezte: - Ismét itt vagyunk! Rövid volt, igaz? - Nagyon rövid - visszhangozta Mary, miközben leszállt a kocsiról. - Jó lett volna, ha tovább maradhatunk Markinch-ben - mondta a férfi mereven, majd rövid szünet után hozzátette: - Lehet, hogy többé nem találkozunk. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha elbúcsúzok... Sokáig néztek egymásra, és a lány szemében mintha valami esdeklő fény csillant volna. A férfi végül lehúzta a kesztyűjét, és a kezét nyújtotta Marynek. - Isten vele! - mondta rekedten. Mary gépiesen megragadta a feléje nyújtott kezet, és ahogy megérezte tenyerében a férfi hűvös ujjainak határozott erejét, amelyet oly sokszor megcsodált, és amelyek meggyógyították összetört, elkínzott testét, hirtelen elárasztották az érzések, melléből hangos zokogás szakadt fel, forró csókot nyomott Renwick kézfejére, majd sarkon fordult, beszaladt a kapun, és eltűnt a házban. Az orvos egy hosszú percig hitetlenkedve meredt a kezére, majd felemelte a fejét, és megmozdult, mintha le akarna ugrani a kocsiról és a lány után futni - de nem tette. Sokáig mozdulatlanul ült, arcán különös kifejezéssel, majd szomorúan megcsóválta a fejét, felhúzta a kesztyűjét, és lassan hazaindult.
Kilencedik fejezet - Hozz még egy kis zabkását a húgodnak! - ordított ki Brodie Marynek. - Semmire sem elég, amit elé tettél! Elvárod tőle, hogy üres gyomorral vágjon neki egy ilyen napnak, mint a mai? - De apa - tiltakozott Nessie elhaló hangon -, én kértem Maryt, hogy keveset tegyen! Rántottát készít nekem. A zabkása gondolatára is felfordul a gyomrom ma reggel... - Csend legyen! Nem tudod, mi a jó neked - mordult rá Brodie. - Az apád dolga gondoskodni rólad, és ügyelni rá, hogy tápláló ételt egyél! Most pedig láss neki a zabkásának! Ez alaposan kitölti a gyomrodat, és erőt ad az előtted álló feladathoz. Hátradőlt a székén, és elégedetten figyelte kisebbik lányát, amint az remegő kézzel megpróbál még néhány kanál zabkását magába erőltetni. Nem gondolt arra, hogy a másiknak esetleg nincs étvágya, vagy idegességében jobban örülne, ha békén hagynák; annak örömére, hogy végre eljött a nagy nap, a vizsga napja, amikor eldől, ki kapja meg a Latta ösztöndíjat, nem ment be dolgozni a szokott időben, hanem otthon maradt, hogy a jelenlétével támogassa és bátorítsa Nessiet. Micsoda alak lenne, gondolta, ha nem ő indítaná útnak a lányát a Lattáért! Na nem, ő aztán nem ilyen! Kitartóan végezte a feladatát hosszú hónapokon keresztül, és gondoskodott róla, hogy Nessie is végezze a sajátját, méghozzá tökéletes alapossággal, így most csak nem fogja az utolsó pillanatban elrontani az eredményt valamivel? Nem! Ma délelőtt nem megy be az irodába, sőt ma egyáltalán nem megy be! Szabadnapot vesz ki az alkalomra! Ez egy nagy ünnep, amiért megdolgozott, és ki is fogj élvezni! A gondolatra elvigyorodott, majd szemét továbbra is Nessie-n legeltetve felkiáltott: - 266 -
- Ez az, lányom! Csak nyugodtan! Nem kell sietni. Apád melletted van! - Nem evett még eleget, apa? - kockáztatta meg Mary, könyörgő pillantást vetve Brodie-ra. Talán túl ideges az evéshez. Készítettem neki egy könnyű kis rántottát. - Gyerünk, Ness... Gyerünk! - duruzsolta Brodie, elengedve a füle mellett Mary közbeszólását. - Mi tudjuk, mi ad erőt a testnek! Ha én nem lennék, téged éheztetnének. Talán csak nem hagyom, hogy a háromórás vizsgát üres gyomorral üld végig? Elemében érezte magát; egy időre megfeledkezett viszontagságairól, Nancy fájó emléke a háttérbe szorult, és széles vigyorral felkiáltott: - Most jut eszembe, hogy talán az a sunyi Grierson is ott ül az asztal mellett, figyeli, ahogy a kölyke reggelizik, és azon töpreng, hogy mi a fenét fog csinálni egész nap. Ah, micsoda kellemes gondolat! Az arca hirtelen elkomorodott, keserű fintor jelent meg rajta. - A város polgármestere! A finom úriember! Fogadni mernék, hogy ma reggel nagyon kicsi és ideges! Egy pillanatra elhallgatott, és amikor észrevette, hogy Nessie, aki időközben sikeresen végzett a zabkásával, egy pohár tejet kortyolgat, durván rákiáltott, mintha a Griersonnal kapcsolatos gondolat keserűsége még nem szállt volna el belőle. - Ha már ezt a vackot iszod, legalább egyél hozzá egy fánkot! Szúrós pillantást vetett Maryre, és hozzátette: - Egyesek pöcegödörnek nézik a gyomrodat! Visszafordult Nessie-hez, és dorgáló hangon folytatta: - Ne forgasd a szemed, és ne reszkess itt nekem! Ha valaki rád néz, azt hiheti, hogy valami kemény feladat előtt állsz egy könnyű kis írásbeli dolgozat helyett. Minden ott van a fejedben, csak arra vár, hogy előjöhessen! Nem kell mást tenned, csak fogni a tolladat, és mindent leírni a papírra! Ez talán olyan nagy dolog? Magában ismét büszkén átgondolta érvelésének logikáját majd, mintha hirtelen felbosszantotta volna a kislány indokolatlan feszültsége, felkiáltott: - Mi az ördögtől félsz? Talán nem az én lányom vagy? Mi az oka ennek a nagy izgalomnak? Nessie a díszes teremre gondolt, a papírt szántó tollak sercegésére, a vizsgáztató fekete lepelbe bújtatott alakjára, aki úgy ül az emelvényen, mint egy komor bíró, látta saját hajlott, jelentéktelen alakját, amint lázasan rója egymás után a szavakat a lapra, de igyekezett összeszedni magát. - Nem félek semmitől, apa! Talán csak az utazás miatt izgulok egy kicsit. A Lattára nem is gondolok. A többieknek teljesen felesleges odamenni, hiszen olyan az egész, mintha máris kipostázták volna az eredményt! Brodie szélesen elvigyorodott. - Na, ezt már szeretem! Így beszél az én lányom! Nemhiába foglalkoztam veled annyit! Emeld magasra a lábad, ha belépsz a ringbe! Mély elégedettséggel töltötte el saját hasonlata, amely pillanatnyi emelkedett hangulatával és Nessie közelgő indulásával együtt halványan azokra az időkre emlékeztette, amikor még kijárt a marhavásárra. - Te vagy ma a nap hőse, Nessie, és én büszke vagyok rád! Már most tudom, hogy ki nyeri a piros cédulát! Az én lányom, Nessie Brodie: erről a névről beszél majd mindenki! Meglepjük a várost! Mostantól másképp fognak rám nézni, ha találkozom velük az utcán. Megmutatjuk nekik! Kedvtelve, csaknem imádattal nézett a kislányra, és egy perc elteltével megjegyezte: - Mindig elcsodálkozom, ha arra a szép kis fejedre nézek, és belegondolok, mennyi minden van benne! Latin és francia és matematika, és még isten tudja, mi minden! És alig nagyobb, mint az öklöm. Nagyon is igaz a mondás, hogy nem a mennyiség, hanem a minőség számít! Felemelő érzés egy férfi számára, ha azt látja, hogy a saját esze ütközik ki a lányán, és lehetőséget biztosíthat a számára a tanuláshoz... Amikor én annyi idős voltam, mint te, nem kaptam meg ezt a lehetőséget. Gyászosan felsóhajtott. - Nem bizony! Pedig igen sokra vihettem volna! Kénytelen voltam nekivágni az életnek, és dolgozni. Abban az időben nem voltak Latták, máskülönben az egész bandát lesöpörtem volna a színről! - 267 -
Felemelte a fejét, és Nessie-re nézett. - Veled azonban más a helyzet! - mondta izgatott hangon. - Te megkapod azt a bizonyos lehetőséget, erről én gondoskodom. Majd meglátod, mit teszek érted, ha megnyerted a Lattát! Én... én... a lehető legmagasabbra tollak! Öklével nagyot csapott az asztalra, és diadalmasan hozzátette: - Talán nem örülsz annak, amit érted teszek? - Dehogynem, apa! - motyogta a kislány. - Nagyon... nagyon örülök neki. - Remélem is! - kiáltotta Brodie. - Nincs még egy apa Levenfordban, aki megtette volna a gyerekéért azt, amit én tettem érted! Erről sose feledkezz meg! Aztán ha hazajössz, kezedben a Lattával, nehogy a fejedbe szálljon a dicsőség! Emlékezz rá, ki segített hozzá! A kislány félénken pislogott az apjára, és halkan megjegyezte: - Ugye, nem várod tőlem, hogy már ma este hazahozzam, apa? Hosszú idő, amíg megjön az eredmény: legalább két hét! Brodie hirtelen bosszús arcot vágott, mintha Nessie leöntötte volna egy pohár hideg vízzel. - Már megint kezded? Mi ez az állandó fecsegés az eredményekről? Azt hiszed, azt várom tőled, hogy hazahozd a pénzt egy táskában? Tudom, hogy hosszú időbe telik, amíg megkapod. Tudom, hogy a tanulmányaidra adják. Nem akarom elvenni a pénzedet, de kezd úgy tűnni, mintha nem lennél biztos abban, hogy megkapod... - Ó, szó sincs róla, apa! - kiáltotta Nessie gyorsan. - Eszembe sem jutott ilyesmi! Csak attól féltem, azt hiszed, hogy ma este már biztos eredményt tudok mondani. - Biztos eredményt... - ismételte Brodie lassan. - Miért, még nem tudsz biztos eredményt? - De igen! Igen! - kiáltotta Nessie. - Biztosan tudom! Teljesen biztos vagyok benne. Azt sem tudom, mit beszélek, annyira izgulok, amiért oda kell menni az egyetemre... - Ne hagyd, hogy ez a nagy izgalom magával ragadjon! - figyelmeztette Brodie. - Ne felejtsd el, már tizenhat éves vagy, és ha ebben a korban nincs önuralmad, akkor sosem lesz. Csak annyit akarok ezzel mondani, hogy ne veszítsd el a fejed! Megvan minden, amire szükséged lehet: a tollad, radírod, ilyesmik? - Igen, de ott mindent ők adnak - felelte Nessie béketűrően. - Értem! Nos, ebben az esetben nem hivatkozhatsz arra, hogy otthon hagytad a tolladat. Brodie az órára pillantott. - Hamarosan indul a vonatod. Mindent megettél? Nessie érezte, hogy a gyomra kezd felfordulni. - Igen, apa. Brodie felállt, a pipaállványához ballagott, és elégedetten megjegyezte: - Nos, én megtettem minden tőlem telhetőt! Amint hátat fordított, Mary odalépett a húgához, és a fülébe súgta: - Elkísérlek az állomásra, Nessie, hogy ne unatkozz, és hogy lássam, amint biztonságban felszállsz a vonatra! Ígérem, nem foglak jó tanácsokkal idegesíteni! - Mi az? - kiáltotta Brodie, miközben villámgyorsan visszafordult. A lányok szerencsétlenségére elkapott néhány foszlányt Mary szavaiból. - Elkíséred az állomásra, igaz? - kérdezte gúnyosan. - Ó, milyen figyelmes vagy! Ezt csinálsz és azt csinálsz, ugyanolyan sunyi módon, mint anyád! Nessie talán nem tud egyedül megtenni néhány lépést? Kötelet akarsz a nyakára kötni, és azon vezetni? A szavaiból sütő gúny egy szempillantás alatt dühbe váltott át. - Nem megmondtam, hogy hagyd békén az én Nessie-met? Nem mégy az állomásra! Nem csinálsz semmit! Nessie egyedül megy. Odafordult a kislányhoz. - Ugye, nem akarod, hogy elkísérjen, bogaram? - Nem, apa, ha te mondod... - dadogta Nessie lesütött szemmel. Brodie sötét, kihívó pillantást vetett Maryre. - Látod? - kiáltotta. - Nem akar téged! Ne avatkozz abba, amihez semmi közöd! Én majd mindent elvégzek, amit kell. Ma reggel én indítom útnak. Gyerünk, Nessie! Hol a kabátod és a kalapod? Kikísérlek az ajtóig. - 268 -
Mellkasa dagadozott a megtiszteltetés gondolatára, amelyben a lánya részesül, miközben Nessie gyámoltalanul a kanapéra mutatott, amelynek karfáján ott hevert a kopott kék kabát - az egyetlen kabátja -, kikefélve, kivasalva, és a szalmakalapja, új szaténszalaggal, melyet a nővére vásárolt, és saját kezűleg varrt fel rá. Brodie fogta a kabátot és a kalapot, odanyújtotta őket Nessienek, sőt fel is adta rá. A kicsi, leírhatatlanul szánalmas alak most ott állt, indulásra készen. Brodie széles mozdulattal vállon veregette, mintha tetőtől talpig ő öltöztette volna fel. - Tessék! Készen állsz a nagy útra! Látod, mekkora megtiszteltetésben van részed? Apád itthon maradt, csak hogy maga indítson el! Gyere, kikísérlek az ajtóig! Nessie-nek láthatóan nem akaródzott mozdulni, csak állt, fejét elfordítva az apjától, szemét Mary kedves arcára szegezve. Alsó ajka lebiggyedt, vékony ujjai idegesen rángatóztak. Arcának tiszta bőre, amelyről eltűnt az egykori szín, most szinte átlátszó volt, és ijesztően ráfeszült a csontjaira. Vékony szálú haja, amelyet most nem font be, szabadon lebegett nyúzott arca körül. Mozdulatlanul állt, rádöbbenve, hogy elérkezett az utolsó nagy erőfeszítés ideje, és valahogy egyáltalán nem volt kedve szembenézni vele. Hirtelen, mintha megfeledkezett volna az apja jelenlétéről, odalépett Maryhez, és alig hallhatóan a fülébe súgta: - Nem akarok menni, Mary! Fáj a fejem, és megint mintha egy széles pánt lenne a homlokom körül... Itthon akarok maradni! - Majd szinte ugyanazzal a lélegzettel, mintha nem is ő mondta volna ezeket a szavakat, felkiáltott: - Készen vagyok, apa! Nálam van minden, amire szükségem lehet. Jól érzem magam, és készen állok szembenézni a feladattal! Brodie először gyanakodva meredt rá, de aztán lassan megenyhült. - Akkor indulás végre! Mit sutyorogsz itt ennek a fülébe? Le fogod késni a vonatot! - Nem fogom lekésni, apa! - kiáltotta Nessie, hátat fordítva Marynek anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rá. Úgy tett, mintha nem hallotta volna nővére utolsó, bátorító szavait, vagy arra vonatkozó ígéretét, hogy hazajövet várni fog rá az állomáson. - Nem! Nem! - bizonygatta. - Én sosem tennék ilyet! Nem azért tanultam halálra magam az elmúlt hónapokban, hogy most lekéssem a vonatot! Micsoda gondolat! Hátrahúzta keskeny vállát, elsietett az apja mellett, és szélesre tárta a bejárati ajtót. - Indulok, apa! - kiáltotta hangosan, olyan hangsúllyal, amely az apjáéra emlékeztetett. Majd jövök, ha végeztem! - Várj csak! - kiáltott utána Brodie elkomorulva, és az ajtóhoz sietett. - Nem azt mondtam, hogy az ajtóig kísérlek? Mi jött rád hirtelen, hogy egy szempillantás alatt el akarsz tűnni? Összevont szemöldöke alól szemügyre vette a kislányt, majd a Nessie szeméből sugárzó fénytől megnyugodva így szólt: - Jól van: úgy nézel ki, mint aki alig várja, hogy odaérjen a vizsgára. Menj hát! Aztán feküdj neki alaposan a dolgoknak! A lehető legjobban felkészítettelek erre a vizsgára, most már nem tehetsz mást, mint hogy megnyered. Tapsolt egyet, mintha el akarná ijeszteni a lányát. - Na, indulj, és tipord a sárba Griersont! - Bízhatsz bennem! - felelte Nessie könnyedén. - Ki sem fog látszani a sárból! - Helyes! - rikkantotta Brodie, és szemével követte a kislányt, ahogy kifordult a kapun és elindult az állomás felé. Nessie egyetlenegyszer sem nézett vissza. Ahogy ott állt az ajtóban, és a távolodó, vékonyka alakot figyelte, hirtelen egész belsejét elárasztotta régi önelégültsége. Micsoda okos gyerek ez a Nessie! Vág az esze, mint a borotva, és ez a borotva fel fogja hasítani azt a nagy, felfuvalkodott hólyag Griersont, akiből úgy szökik majd ki a levegő, mint egy kidurrant dudából! Alaposan felkészítette Nessie-t az eseményre, olyan, mint egy fiatal agár, mely türelmetlenül feszíti a pórázt, és indulás előtt valami különös fényt látott a szemében, amely megmelengette a lelkét. Ez annak köszönhető, hogy keményen fogta a pórázt, átadta neki saját lelkesedését, és elszántsággal töltötte meg. „Feküdj neki, Nessie!” - ez volt a szlogenje, és sikeressége be is igazolódott! Meg fogja nyerni a Lattát, száz mérföldet vagy pontot vagy akármit állítva maga és Grierson közé! Lehet, hogy Grierson lesz az utolsó! A kellemes gondolat hatására komoran elmosolyodott, mélyet szippantott a tiszta levegőből, majd felment a lépcsőn, és belépett a házba. - 269 -
Az előszobában céltalanul megállt, és amikor rájött, hogy bár még nincs tizenegy óra sem, és az egész napja szabad, fogalma sincs, mihez kezdjen, korábbi lelkesedése kissé lelohadt. Némi gondolkodás után azonban fogta magát, bement a konyhába, leült a helyére, és szeme sarkából figyelni kezdte a reggeli teendőit végző Maryt. A lány nem tett megjegyzést arra, hogy nem ment be a hivatalba; mint mindig, most is csendes és higgadt volt, bár mintha ma egy sötét felhő árnyékolta volna be az arcát. Viselkedéséből egyáltalán nem lehetett a fejében kavargó gondolatokra következtetni. Brodie már nyitotta a száját, hogy valami gúnyos megjegyzést tegyen a Nessie és Mary között lévő különbségre, valami rosszindulatú, Mary múltjára vonatkozó célzással megfűszerezve, de inkább hallgatott, mivel tudta, bármit mond, lánya úgysem válaszol. Nem, még nem mond neki semmit! Olyan savanyú és néma lehet, amilyen csak akar, ő úgyis tudja, mit forgat a fejében! Az ő Nessie-je után kajtat, mindenbe beleütve az orrát, és megpróbálja keresztülhúzni az ő számításait. Na, csak várjon! Ő maga is vár, és ha valaha ellene meri fordítani Nessie-t, nagyon megkeserüli! Ahogy tovább figyelte a lány kimért, kecses mozdulatait, egy másik nő emléke merült fel benne, akit legalább annyira szeretett, mint amennyire ezt gyűlölte: Nancyé, aki körül gondolatai forogtak, mind éberen, mind álmában. Most azonban erősen összeszorította a fogát, és szántszándékkal kiűzte fejéből a lány képét, mivel elhatározta, hogy semmi sem ronthatja el ennek a napnak a dicsőségét. Nessie-re akart gondolni: Nessie-re, a vigaszára - aki most ott ül a vonaton, és valamelyik tételt ismételgeti, vagy talán az ő utolsó intelmeire gondol. Mindig is érezte, hogy nagyon nagy nap lesz ez a számára, és elhatározta, visszanyeri korábbi jókedvét. Iszik néhány kortyot: csak hogy felélénküljön. Csillogó szemmel felkelt a karosszékéből, és odalépett a tálalóhoz. Kinyitotta a kis, bal oldali ajtót, elővette az ismerős fekete üveget és a mellette készenlétben tartott kis poharat. Egyik kezében az üveggel, másikban a pohárral visszaült a helyére, töltött magának egy kevés whiskyt, és azonnal felhajtotta, de nem nyelte le. Egy hosszú pillanatig jólesően forgatta az italt a szájában, ízlelgetve, élvezve az aromáját. A nap első whiskyje százszor finomabb volt és jobban esett a többinél, és ahogy most lecsurgott a torkán, kellemes meleget árasztva, ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy utánaküldjön egy másodikat is. Az elsőt a saját egészségére itta: a másodikat Nessie-ére fogja inni! Ha követte az utasításait, és kiszállt a Patrick állomáson, ebben a pillanatban valahol a Gilmorehill meredek oldalában járhat, a domb tetején álló egyetem szürke épülete felé tartva. Ez a nagy, nemes építmény, amelyből szinte sugárzik a tudomány és a műveltség, tökéletesen megfelel a Latta-vizsga megtartásához, gondolta. Lehet, hogy a professzorok már hallottak Nessie-ről, hiszen a tudományos világban az okos diákok híre messzire eljut, de még ha nem így volna is, a gyerek olyan névvel rendelkezik, melyet azonnal felismernek, és amely valóságos útlevél a számára, bárhová menjen is. Ivott az egyetemre, Nessie-re, majd ismét a Brodie névre. Na, így már sokkal jobb! Ezen a napon az agya teljesen másképpen reagált a whiskyre, mint az elmúlt időben, amikor az italozás egyetlen célja a lehangoltság és a rosszkedv tompítása volt; ez alkalommal a régi, dicsőséges idők vidámsága szállta meg, és ahogy erre ráébredt, azon kezdte törni a fejét, mire használja ezt az ismét felfedezett élénkséget. Egy jókedvű ember számára elképzelhetetlenül lehangoló búbánatos lánya társaságában üldögélni, és miután rájött, hogy kénytelen lesz házon kívül keresni a szórakozást, egy pillanatig arra gondolt, hogy bemegy az irodába: persze nem dolgozni, csupán tájékoztatni az eseményekről a kollégáit, és megpöckölni annak a beképzelt Blair-nek az orrát. Azonban szombat lévén a munkaidő a végéhez közeledett, és úgy érezte, az alkalom valami sokkal emelkedettebb ünneplést érdemel, mint egy egyszerű látogatást a munkahelyére. Halvány sajnálkozással elvetette az ötletet, de ez a sajnálkozás is nyomtalanul felszívódott a következő pohár Hegyi Harmat felhajtása után. Harmat! Harmat a füvön... a zöld gyepen... gyepes tekepálya! Ez az! Végre megvan! Ki merészeli azt állítani, hogy a híres Teacher márka, melyet mindig is előnyben részesített a többivel szemben, nem nyújt ihletet? Az arca felragyogott, amikor eszébe jutott, hogy a Levenfordi Tekeklub nyári versenyét aznap délután tartják a Wellhall Green-ben, és szélesen elvigyorodott a gondolatra, hogy ott lesz mindenki, aki számít: Johnnie Paxtontól kezdve egészen Grierson polgármester uraságig!
- 270 -
- Tyűha! - motyogta maga elé, majd vidáman a combjára csapott. - Ez az! Összeterelem őket egy helyre, és a képükbe vágom a Lattát, akkor és ott! Megmutatom, hogy nem félek tőlük! Ideje, hogy ismét hallassak magamról! Túlságosan sokáig voltam csendben! Erre a nagy örömre felhajtott még egy pohárral, majd felkiáltott: - Siess az ebédemmel! Délután dolgom van, és nem akarok üres gyomorral elmenni itthonról! Valami rendes étel legyen, ne olyan moslék, mint amilyet Nessie-be akartál reggel beleerőltetni! - Készen van az ebéded, apa - mondta Mary halkan. - Ha gondolod, már ehetsz is. - Igen, gondolom! Gyerünk, mozogj már, mit ácsorogsz ott, és bámulsz rám? Mary gyorsan megterítette az asztalt, és felszolgálta az ebédet, de annak ellenére, hogy pontosan megfelelt Brodie ízlésének, és százszor jobb volt, mint amit Nancy valaha is elé tett, sem dicséret, sem köszönet nem hagyta el a száját. Részben a whiskynek köszönhetően jó étvággyal evett, bősz rágás közepette osztva meg gondolatait a délutánra vonatkozó tervei és Nessie között. A kislány már biztosan hozzálátott a vizsgafeladatok megoldásához, és az egyik oldalt a másik után írja tele, miközben a többiek, különösen az ifjú Grierson, a tolluk végét rágcsálják, és irigyen figyelik. Lelki szemével látta a kislányt, amint, miután az első füzete betelt, feláll, kipirult arccal odalép a vizsgáztatóhoz, és újabbat kér. Egy füzetet már teleírt, elsőként a teremben - Nessie Brodie, az ő lánya! -, míg a sunyi kis Grierson még az első felénél sem jár! Halkan felnevetett a gondolatra, és megújult étvággyal folytatta az evést. Az ebéd alatt gondolatai nagyjából ilyen irányban kalandoztak, majd amikor végzett, felállt, ismét ivott, abban a reményben csorgatva ki az utolsó cseppet az üvegből, hogy Nessie nem két, hanem három füzetet fog teleírni, meggyőzve a professzorokat széles körű tudásáról. Még mindig túl korán volt, hogy elinduljon a Wellhall tekepályára, mivel szerette volna, ha már az egész díszes társaság ott van, amikor megérkezik; mivel az efféle kalandhoz szükséges gondtalan vidámság még nem érte el a tetőfokát, és a Hegyi Harmat is elfogyott, úgy döntött, egy órára beveszi magát a tekepálya melletti Wellhall borospincébe. Kilépett a házból, és elindult a belváros felé, de ez alkalommal nem a mostanában rá jellemző komor, senkit és semmit nem látó arckifejezéssel, hanem az italnak és lánya biztos sikerének köszönhetően könnyed, vidám léptekkel. Kevesen jártak az utcákon, mikor azonban befordult a Vasút utcába, a túloldalon megpillantotta Dr. Lawrie-t, ez alkalommal gyalogosan. Azonnal átsietett a másik oldalra, és köszöntötte az orvost. - Jó napot, Dr. Lawrie! - rikkantotta szívélyes hangon. A régi időkben egyszerűen csak „Lawrie” volt, méghozzá szívélyesség nélkül. - Örülök, hogy találkoztunk! - Jó napot! - viszonozta a másik kurtán a köszöntést, Brodie kifizetetlen számlájára gondolva. - Milyen szerencse, hogy éppen most futottunk össze! - folytatta Brodie. - Tudja, mi történik ezalatt, amíg mi itt csevegünk? Lawrie gyanakodva mérte végig Brodie-t, és kibökött egy óvatos nemet. - Az én Nessie-m fönt van az egyetemen, és éppen most nyeri meg nekem a Lattát! kiáltotta Brodie. - Mi ez, ha nem a maga szavainak az igazolása? Nem emlékszik, mit mondott nekem? Olyan a feje, hogy ezerből egy van ilyen! - Igen, valóban! - bólogatott Lawrie fontoskodón, és mintha kissé megenyhült volna. Örömmel hallom. Szóval megnyeri a Lattát. Biztosan jól fog jönni, egy kis pénzt hoz a konyhára... Oldalról sandított a másikra, remélve, hogy az megérti a célzást, aztán hirtelen szembefordult Brodie-val. - Megnyeri? Azt mondja, megnyerte a Lattát? - Olyan, mintha megnyerte volna! - felelte Brodie derűsen. - Most vizsgázik, ebben a pillanatban. Kivettem egy szabadnapot, hogy reggel személyesen indítsam útnak. Volt a szemében valami érdekes csillogás, ami a győzelemről árulkodott. Három füzetet fog megtölteni a dolgozatával! - Valóban? - kérdezte Lawrie, különös pillantással méregetve a másikat, és miközben óvatosan elhúzódott, megjegyezte: - Most mennem kell... Fontos hívásom van... a lovam elvesztette az egyik patkóját... sietnem kell, már így is késésben vagyok! - 271 -
- Várjon még! - tartóztatta Brodie, megragadva Lawrie kabátgallérját. - Még a felét sem mondtam el annak, amit akartam! Tudja, én szeretem Nessie-t. Persze a magam módján. Csakis a magam módján! Az utóbbi hat hónapban kénytelen voltam egy kicsit keményebben fogni. - Kérem, engedjen el, Mr. Brodie! - kiáltotta Lawrie, igyekezvén kiszabadítani magát. - Nagyon keményen dolgoztunk... Mármint Nessie és én - folytatta Brodie komolyan. - De istenemre, megérte! - De uram! - rikoltotta Lawrie éles, felháborodott hangon. Egy rántással kiszabadította magát, és gyorsan körülnézett, voltak-e szemtanúi ezzel a csavargó kinézetű alakkal történt kis incidensének. - Nagyon sokat megenged magának, és nekem ez egyáltalán nem tetszik! A jövőben tartózkodjon minden ilyen és hasonló megnyilvánulástól! Egy utolsó, dühös pillantással sarkon fordult, és gyors léptekkel folytatta útját. Brodie csodálkozva nézett utána. Semmi olyasmire nem emlékezett, ami felháborodást kelthetett volna a másikban, végül fejcsóválva megfordult, és további találkozások nélkül odaért a Wellhall borospincébe. Itt senki sem ismerte, ő pedig hallgatott, de kitartóan töltötte magába az italt három óráig, és közben a lánya hőstettére gondolt. Ekkor felállt, kalapját feltolta a homlokára, összeszorította a száját, és kitámolygott a szabadba. Azt a néhány métert a tekepályáig sikerült viszonylag biztos léptekkel megtennie, és hamarosan ott állt a pálya szélén, amelynek napfényben fürdő, szépen gondozott zöldjét csupán a játékosok Brodie szeme előtt elmosódó alakjai tarkították. Micsoda ostoba játék felnőtt embereknek, gondolta megvetően: néhány labdát görgetni ide-oda, mint egy csapat ostoba kölyök! Miért nem fognak egy puskát, vagy ülnek fel egy ló hátára, ahogyan ő is tette régen, ha mozogni vagy szórakozni akarnak? Tekintete azonban nem sokáig fürkészte a gyepet, hanem a pálya másik végében álló pavilon teraszát kereste, és gúnyos örömmel elvigyorodott, amikor meglátta, hogy az egyszerű John Paxtontól kezdve a város nagyságos és előkelő polgármesteréig mindenki ott van. Összeszedte magát, és határozott léptekkel megindult feléjük. Egy ideig senki sem vette észre, mivel mindenki a játékra összpontosított, Paxton azonban véletlenül feltekintett, és amikor megpillantotta, elképedten felnyögött. - Szent ég... Nézzék, ki jön ott! A többiek követték a tekintetét, és csodálkozva meredtek a különös, esetlen, peckes léptekkel közeledő alakra. - Jaj, ne! Ez Brodie! Hónapok óta nem láttam! - Borzalmasan néz ki! - Nocsak, maga a részeg herceg, személyesen! - Nézzék az arcát és a ruháját! - Nézzék, hogy tántorog! Ahogy Brodie a közelükbe ért, mindnyájan elhallgattak, és úgy tettek, mintha nem vennék észre: elmélyülten figyelték a játékot. Brodie imbolyogva megállt mellettük. - Nocsak, nocsak! - szólalt meg gúnyos hangon. - Látom, lefoglalja a társaságot ez a kellemes kis játék! Felemelő, izgalmas időtöltés. Ha nem vigyáznak, legközelebb egy csapat ostoba kölyköt fognak bámulni golyózás közben... Rövid szünetet tartott, majd megkérdezte. - Ki nyert, polgármester? Elárulja nekem... maga, aki a város köztiszteletben álló szószólója? - A játéknak még nincs vége - felelte Grierson némi tétovázás után, továbbra sem pillantva a kérdezőre. Brodie ellen táplált egykori gyűlölete a másik rozoga állapota láttán egyszerűen elpárolgott. Különben is, ő a polgármester, vagy nem? - Még senki sem nyert! - tette hozzá, valamivel barátságosabban. ~ Tehát ebben a játékban még nem nyert senki - ismételte Brodie gúnyosan. - Nocsak, nocsak, sajnálattal hallom. Tudok azonban egy olyan játékot, amit már megnyertek! Körülnézett a társaságon, és közönyüket látva ingerülten rájuk kiáltott:
- 272 -
- A Lattáról beszélek! Biztos azt hiszik, az is olyan, mint ez az átkozott golyózás, melyet most bámulnak - vagyis hogy még annak sincs vége! De én mondom maguknak, vége van, és eldöntetett: és az én Nessie-m az, aki megnyerte! - Hallgasson már, ember! - kiáltott rá Gordon, aki közvetlenül az imbolygó Brodie mellett ült. - Nem látom magától a mérkőzést! Üljön le vagy álljon arrébb, és ne hőbörögjön itt a fülünkbe! - Ott állok, ahol kedvem tartja. Mozdítson el, ha tud! - vágott vissza Brodie fenyegető hangon. - Különben is, ki maga, hogy parancsolgasson nekem? Maga csak a volt polgármester: már nem maga az úr a szemétdombon! Most a mi kedves barátunk, Grierson jár a maga cipőjében, és én hozzá beszélek. Megvetően Grierson felé fordult. - Hallotta, mit mondtam a Lattáról, polgármesterkém? - kérdezte. - Ne bámuljon így rám, nem feledkeztem meg a maga okos fiacskájáról. Tudom, hogy ő is pályázik az ösztöndíjra. Grierson polgármester fia a Lattáért! Gondolom, olybá veszi, mintha már a zsebében lenne... - Soha nem mondtam ilyet - felelte Grierson. Akarata ellenére kezdett dühbe gurulni. - Az én fiamnak is joga van próbálkozni! Nem mintha szüksége lenne arra a pénzre a továbbtanulásához. Brodie összeszorította a fogát az egyértelmű célzásra, és megpróbált kipréselni az agyából valami megsemmisítő visszavágást, de mint mindig, amikor Griersonnal állt szemben, most sem jutott eszébe semmi, amivel kifejezésre juttathatta volna a dühét. A gondolat, hogy őt, aki egy perccel ezelőtt főúri nemtörődömséggel lépett ide a társasághoz, egyetlen szóval a földbe döngöljék, nagyon felbosszantotta, és megérezve, hogy fellépése nem egészen azt a hatást keltette, amit szeretett volna, kiabálni kezdett: - Miért kérte tőlem, hogy ne küldjem a lányomat vizsgázni, ha nem azt akarta, hogy a maga kölyke nyerjen? Erre válaszoljon, maga sunyi disznó! Megállított a belvárosban, és azt mondta, jobb lenne, ha Nessie nem indulna az ösztöndíjért! - Ne ordibáljon a fülembe! - szólt rá Grierson hűvösen. - És álljon odébb; elszédülök a leheletétől! Már akkor is mondtam, hogy én csak Nessie érdekében kérem erre. Valaki, akinek a szava sokat nyom a latban, megkért, hogy említsem meg magának a dolgot. Bevallom, nem sok kedvem volt hozzá, és most már sajnálom, hogy elvállaltam. - Hazudik! - bömbölte Brodie. - Maga egy átkozott, aljas hazudozó! - Ha azért jött, hogy belém kössön, ne erőlködjön, nem fogom hagyni! - mondta Grierson. Nincs az ügyben semmi hazugság, ahogyan titok sem. Most, hogy a lánya már ott van az egyetemen, elárulom, Dr. Renwick kért meg arra, hogy beszéljek magával. - Renwick?! - kiáltotta Brodie hitetlenkedve. Elhallgatott, majd amikor halvány fény gyulladt az agyában, folytatta: - Értem! Értem már! Maga biztatta fel! Az ő kesztyűs kezével akart engem leszúrni! Ő ugyanúgy gyűlöl engem, mint maga - mint maguk mind! Karjával széles mozdulatot tett. - Tudom, hogy mindnyájan ellenem vannak, irigy disznók, de nem érdekel! Akkor is győzni fogok! Eltaposom mindnyájukat! Van valamelyiküknek olyan okos lánya, aki képes megnyerni a Lattát? Erre feleljenek! - Mit változtat az a mi életünkön, ha a maga lánya megnyeri a Lattát? - kiáltotta valaki. Nyerje meg, és sok szerencsét hozzá! Engem személy szerint egyáltalán nem érdekel, ki nyeri meg. Brodie a felszólalóra meredt. - Szóval nem érdekli? - kérdezte lassan. - Hazudik! Igenis érdekli! A guta fogja megütni magukat, ha egy Brodie nyeri el a Lattát! - Az isten szerelmére, ember, menjen haza! - mondta Gordon halkan. - Teljesen kivetkőzött magából. Össze-vissza fecseg, azt sem tudja, mit beszél! - Akkor megyek, amikor kedvem tartja - motyogta Brodie. Az alkohol ösztönző ereje hirtelen elpárolgott, vad indulata lelohadt; már nem akarta darabokra tépni Griersont, és ahogy végignézett a zavart, bizonytalanságot és undort tükröző arcokon, hirtelen nagyon megsajnálta magát, és az a kérdés merült föl benne, lehetséges-e, hogy ez ugyanaz a társaság, amelyet a múltban könnyedén megfélemlített és lenyűgözött. Soha nem kedvelték, de uralkodott rajtuk az egyéniségével, és most, hogy sikerült kicsúszniuk a markából, az önmagával szembeni együttérzés olyan méreteket öltött, hogy csaknem könnyekbe csapott át. - 273 -
- Tudom én, mit gondolnak - motyogta sötéten, szavait az egész társasághoz címezve. - Azt hiszik, hogy nekem már végem, és leírhatnak! Már nem vagyok elég jó maguknak! Úristen, ha nem kellene nevetnem a dolgon, sírva fakadnék! Ha arra gondolok, hogy itt ülnek, és megvetően néznek rám... Rám, aki olyan családból származom, ahol lábtörlőnek sem használnák magukat... Lassan végignézett a társaság tagjain, valami bátorító jelet, utalást keresve, hogy talán mégis sikerült mély benyomást tennie rájuk. Majd, bár ilyen jelnek nyomát sem látta, folytatta, de ez alkalommal lassabban, és bizonytalanabb hangon. - Ne higgyék, hogy eltűntem a süllyesztőben! Hamarosan visszatérek! Egy rendes embert nem lehet eltaposni - és maguk sem fognak eltaposni, bármennyire is próbálkoznak! Majd meglátják, mire képes az én Nessie-m! Akkor majd megtudják, mi rejlik a Brodie-kban! Ezért jöttem most ide. Eszem ágában sincs barátkozni magukkal, csak azt akartam közölni, hogy Nessie Brodie fogja megnyerni a Lattát, és most, hogy megtettem, elégedett vagyok! Végigtekintett a társaságon, majd amikor rájött, hogy nincs több mondanivalója, és ők is hallgatnak, távozni készült. Néhány lépés után azonban megállt, megfordult, és kinyitotta a száját, de nem jött ki rajta hang. Némi álldogálás után lehajtotta a fejét, és imbolyogva elindult. Senki nem szólt utána. Ahogy kilépett a tekepályáról, és nekivágott a hazafelé vezető útnak, keserűen rágódva iménti sérelmén, a távolban hirtelen megpillantotta az állomás irányából közeledő lányait. Ostobán bámult rájuk, Nessie és Mary Brodie-ra, a gyermekeire, mintha a lányok látványa a nyílt utcán zavarba ejtette volna, aztán hirtelen rádöbbent, hogy Nessie az egyetemről van hazatérőben, Mary pedig, megtagadva a parancsát, kiment elé az állomásra. Nem számít! Maryvel majd később számol, most azonban nem akart mást, csak megtudni, Nessie hogyan szerepelt a vizsgán, hogy a kislány sikerével orvosolhassa a büszkeségén ejtett sebet. Gyors léptekkel megindult feléjük, mohón fürkészve Nessie fáradt arcát, és már a távolból rákiáltott: - Hogy ment, Nessie? Gyorsan! Mondd már... Minden rendben? - Igen - motyogta a kislány. - Minden rendben ment. - Hány füzetet írtál tele? Kettőt vagy hármat? - Füzetet? - visszhangozta Nessie értetlenül. - Egy füzetbe írtam, apa. - Csak egybe? - kiáltotta Brodie. - Egyetlen füzetet írtál tele ennyi idő alatt? Döbbenten meredt a lányára, majd az arca lassan megkeményedett, és durván rákiáltott: - Mi van, nem tudsz beszélni? Nem látod, hogy mindent tudni akarok a Lattáról? Utoljára kérdezlek. Hajlandó vagy végre elmondani, hogyan szerepeltél? Nessie óriási erőfeszítéssel az apjára nézett, és halvány mosolyt erőltetett sápadt arcára. - Fantasztikusan! - felelte színlelt vidámsággal. - Egyszerűen fantasztikusan! Nem is lehettem volna jobb! Brodie hosszasan fürkészte lánya arcát, és közben arra gondolt, micsoda gőggel és milyen fennhéjázva kürtölte szét a városban Nessie sikerét. - Remélem is, hogy fantasztikus voltál! - mondta lassan. - Mert ha nem, az Úr legyen hozzád irgalmas!
Tizedik fejezet A vizsgát követő szombati nap volt, délelőtt fél tíz. Nessie Brodie a nappali ablakában állt, arcán rejtett izgalommal vegyes várakozással. Szeme fényesen csillogott sovány arcocskájában, mintha valami különös jelenés felbukkanására várna az üresen nyújtózó utcán. Tudva, hogy egyedül van a szobában, és senki sem látja, szabadjára engedte érzelmeit, amelyeket az elmúlt kemény hét során oly gondosan igyekezett leplezni. Az apja viselkedése vele szemben ez alatt az egy hét alatt kiszámíthatatlan volt, a hízelgő gyengédség és a rideg megfélemlítés között váltakozott; Nessie azonban elviselte, azzal nyugtatva magát, hogy az ő stratégiája sokkal hatékonyabb és kifinomultabb, mint az apja vad tombolása és hangoskodása. Úgy érezte, sikerült megnyernie a Lattát, és ahogy teltek a napok a vizsga óta, bizonyossága tovább erősödött. Nem lehet, hogy minden munkája, embertelen erőfeszítése, az ebben a szobában tanulással töltött hosszú, hideg órák ne hozzák meg a gyümölcsüket, és bár amikor egy hete elhagyta az egyetemet, egyáltalán nem volt elégedett a dolgozatával, önbizalma - 274 -
mostanra teljesen visszatért; úgy érezte, ő fogja elhozni az ösztöndíjat, méghozzá - az apja kifejezését használva - röptében. Ugyanakkor mindig megvolt rá az esély, akármilyen apró is, hogy más nyer. Ez egyszerűen elképzelhetetlen, lehetetlen volt, azonban nagyon okosan, éppen erre az esetre gondolva megtette a szükséges óvintézkedéseket. Mary és az apja úgy tudják, hogy a Latta eredményét csak egy hét múlva teszik közzé - ezt mondta nekik, és ők el is hitték -, ő azonban tisztában volt vele, hogy már ma reggel a kezében lesz az értesítés, méghozzá hamarosan, ugyanis a délelőtti kézbesítő hordja ki a glasgow-i küldeményeket is. Ebben annál is biztosabb volt, mivel érdeklődött az egyetemen, és megtudta, hogy a vizsgaeredményeket előző este minden résztvevőnek kipostázták. Huncutul elmosolyodott a gondolatra, hogy sikerült mindenkit becsapnia. Briliáns ötlet volt, és ráadásul merész is - hasonlóan ahhoz, amikor Marynek küldött levelet Londonba -, de ő bátran véghezvitte. A vizsga előtti hónapok az apja erőszakosságának köszönhetően annyira nyomasztóak voltak, hogy egy kis szabadságra és időre volt szüksége, hogy gondolkodhasson: és ezt meg is szerezte magának. Mi az igazi győzelem, ha nem ez? Egy egész hét állt előtte, mielőtt az apja fenyegetően követelni fogja sikere bizonyítékát, egy teljes hét, amely alatt gondolkodhat, és valami furfangos tervet készíthet arra az esetre, ha nem ő nyeri az ösztöndíjat. De igenis ő nyeri, és ahelyett, hogy ennek az értékes hétnek minden percét arra fordítaná, hogy az apja dühöngésére készül, úgy fogja kezelni, mint valami rejtett boldogságot, addig babusgatva a titkát, amíg nem képes tovább őrizni, és akkor majd váratlanul és diadalmasan közli velük a hírt. Nem fognak tudni róla, amíg el nem árulja nekik; senkinek nem szabad tudnia, még Marynek sem, aki olyan kedves és gyengéd volt vele. Nem kellene elmondania Marynek? Nem! Az mindent elrontana. Először majd neki fogja elárulni, most azonban mindent titokban kell tartani: nem akarta, hogy bárki is leskelődjön a válla fölött, amikor kibontja a borítékot. Egyedül akart lenni, hogy senki ne láthassa a keze remegését és a mohó fényt a szemében. Ahogy ott állt, hirtelen egész testében megremegett; kék ruhás alakot pillantott meg a távolban: a postást, aki, miután kézbesítette az utcában lakók leveleit, fél órán belül ide fog érni. Fél óra múlva megkapja a levelet, és ekkor egyedül kell lennie! Erővel elszakította tekintetét a postás alakjától, és gondolkodás nélkül, csaknem gépiesen az ajtó felé indult, arcvonásait komorrá igazítva. Ez a zaklatott rosszkedvűség tovább fokozódott, amint belépett a konyhába, odalépett Maryhez, és tenyerét a homlokára tapasztva így szólt: - Már megint fáj a fejem, Mary, jobban, mint valaha! Mary együttérző pillantást vetett a húgára. - Szegény, kicsi Nessie-m! Nagyon sajnállak! Azt hittem, sikerült megszabadulnod ettől a kíntól. - Sajnos nem! - nyafogta Nessie. - Nagyon fáj! Adj a poromból, gyorsan! A tenyere takarásából figyelte Maryt, amint odamegy a tálalószekrényen álló fehér kartondobozhoz, kinyitja, és meglepetten felkiált. - Attól tartok, elfogyott! Sajnálom, drágám! Pedig biztos voltam benne, hogy van még néhány... - Elfogyott? - hitetlenkedett Nessie. - Ez borzalmas! Mi lesz most velem? Szétrobban a fejem! Azonnal be kell vennem a poromból! Mary féltő gondoskodással nézett a húgára. - Mit tehetek érted, drágám? - kérdezte. - Tegyünk rá egy kis ecetes borogatást? - Már mondtam, hogy az semmit sem ér! - kiáltotta Nessie. - Hozzál nekem port! Most azonnal indulj, kérlek! Mary arckifejezése elbizonytalanodott. - Most nem mehetek, drágám. Meg kell főznöm az ebédet, és sok más dolgom is van. Feküdj le egy kicsit, és megmasszírozom a homlokodat! - Indulj már azért a porért! - robbant ki Nessie-ből. - Ennyit sem vagy képes megtenni értem, amikor mindig azt mondod, hogy segíteni akarsz nekem? Tudod, hogy semmi mástól nem múlik el ez a szörnyű fejfájás! Egy percnyi tétovázás után, amely alatt együttérzően figyelte Nessie-t, Mary lassan kioldotta a kötényét.
- 275 -
- Rendben, kicsim! Nem bírom nézni, ahogy szenvedsz. Most azonnal indulok, és hozok neked abból a porból. Egy perc múlva itt vagyok! Addig feküdj le és pihenj! - szólt vissza az ajtóból. Nessie engedelmesen leheveredett a konyhai kanapéra, elégedetten nyugtázva magában, hogy az a perc legalább egy óráig tart majd, és így rengeteg ideje lesz, hogy átvegye a levelet és visszanyerje a nyugalmát, mialatt Mary beér a városba, megvárja, amíg a gyógyszerész a recept szerint elkészíti a port, és visszatér hozzá. A bejárati ajtó csapódását hallva halványan elmosolyodott, és ismét kiült arcára a korábbi ravasz kifejezés. Felugrott, és beszaladt a nappaliba. Igen, ott megy Mary - mennyire siet szegény, hogy gyógyport hozzon neki, mintha nem lapulna két tasakkal a fiókja mélyén!... -, most halad el a postás mellett. A postásnak van valami a táskájában, ami nagyobb enyhülést hoz majd neki, mint Lawrie összes pora! Milyen lassan mozog! Látta, hogy Dan az, a két postás közül az idősebbik, aki mindig fontoskodó megjegyzések kíséretében nyújtotta át Matt leveleit. - A külsejéből ítélve ebben valami fontos hír lehet... Soha Matt egyetlen levele sem volt olyan fontos, mint ez! Miért nem siet már egy kicsit? Ahogy ott állt, az az érzése támadt, hogy egyszer már ugyanilyen izgalommal és várakozással toporgott ebben az ablakban. Hirtelen rájött, anélkül, hogy különösebben keresgélt volna az emlékei között, hogy mindez aznap történt, amikor Mamma a táviratot kapta, amely annyira felizgatta. Felidézte magában a kellemes izgalmat, amit akkor érzett, amikor átvette a narancssárga borítékot, és utána, amikor agyafúrtan kifürkészte, hallotta-e a csengőt Brodie nagymama. Ma már egyáltalán nem félt, hogy lelepleződik az öregasszony előtt, aki félig vak és szinte teljesen süket volt, és csak az étkezések idején bújt elő a szobájából. Dan hajlott hátán súlyos táskájával egyre közelebb ért, ráérősen sántikálva az utca egyik oldaláról a másikra, majd vissza, mint akinek minden lábujján tyúkszem nőtt. Nessie azonban már nem kívánta oly hevesen, hogy siessen, sőt azt sem bánta volna, ha az ő levele utolsónak marad. Úgy tűnt, az utcában ma mindenki levelet kap. Vajon John Grierson megkapta már az övét? Mert ha igen, most biztosan nagyon dühös. Igen szerette volna látni a fiú megnyúlt arcát, amikor felbontja a borítékot. Ő maga már egyáltalán nem is akarta a levelét: az ilyenek csak felkavarják az embert, és annyira biztos volt benne, hogy elnyerte a Lattát, hogy teljesen feleslegesnek tartotta kinyitni a borítékot. Egyes borítékokat olyan nehéz felnyitni! Dan végül mégis odaért a házhoz - és elgondolkodva tovább ballagott, mintha tudná, hogy manapság Brodie-ék már úgysem kapnak levelet. Aztán hirtelen megtorpant és visszafordult; Nessie gyomra pedig görcsösen összerándult. Egy örökkévalóság telt el, mielőtt megszólalt a csengő, de megszólalt, és Nessie - akár akarta, akár nem - kénytelen volt elszakadni az ablaktól, és kimenni ajtót nyitni. Mozdulataiban nyoma sem volt az izgatott lelkesültségnek, melyet a távirat érkezésekor érzett. Lassan lépkedett, és valami furcsa valószerűtlenség-érzet kerítette a hatalmába, mintha még mindig ott állna az ablakban, és saját magát figyelné, ahogy elhagyja a szobát. A boríték - hosszú, merev és nagyon fontos, hátoldalán kék pecséttel - ott volt Dan kezében. Nessie, amint meglátta, képtelen volt levenni róla a tekintetét. Nem látta az öreg postás vörös, ráncos arcán a mosolyt, dohánytól megsárgult, kivillanó fogát, sőt magáról Danről is alig vett tudomást - ugyanakkor a távolból hallotta, amint szokása szerint megjegyzi: „A külsejéből ítélve valami fontos hír lehet benne!” A következő pillanatban a levél ott volt a kezében; ujjai idegesen tapogatták a boríték finom anyagát, szeme mohón fürkészte saját, gömbölyű betűkkel írott nevét a boríték közepén. Fogalma sem volt, meddig bámulta a levelet, de amikor felnézett, Dan már nem volt ott. Ahogy végigpillantott a kihalt utcán, sajnálta, hogy ilyen udvariatlan volt, és köszönetet sem mondott az öreg postásnak. Elhatározta, hogy legközelebb jóváteszi a vétkét, talán bocsánatot kér tőle, vagy vásárol neki egy csomag dohányt karácsonyra. Először azonban ki kell nyitnia a levelet. Bement a házba, becsukta maga mögött az ajtót, és amikor rájött, hogy nem kell visszatérnie a nappaliba, melyet annyira gyűlöl, lassan besétált az üres konyhába. Gyorsan letette a levelet az asztalra, aztán visszament az ajtóhoz, meggyőződött róla, hogy be van zárva, ugyanígy tett a hátsó ajtóval is, majd fogta magát, és leült az asztalhoz. Minden úgy volt, ahogy akarta, minden úgy - 276 -
alakult, ahogyan előre eltervezte, és most itt ült egyedül, bezárkózva, elrejtőzve, és nem volt más dolga, mint kinyitni a borítékot. Tekintete ismét a levélre esett, és egyre növekvő nyugtalanság fogta el. Az ajkait hirtelen merevnek érezte, a szája kiszáradt, és egész testében megborzongott, a lábujjától a feje búbjáig. Amit látott, az nem a boríték fehér téglalapja volt, hanem saját maga, amint egy könyv fölé görnyed, az iskolában, otthon, az egyetem vizsgatermében, és mindig ott lebeg fölötte az apja sötét alakja, mint egy szörnyű, nyomasztó árnyék. A levél mintha a saját arcát tükrözte volna vissza, amint felnéz és azt mondja magának: minden, amiért dolgozott, amiért dolgoztatták, életének célja ott hever előtte az asztalon, néhány írott szóban, egy rejtett papírlapon. Az ő neve áll a borítékon, és ugyanennek a névnek kell azon a rejtett papírlapon is állnia, máskülönben minden, amit eddig tett, az egész élete hiábavaló volt. Tudta, hogy az ő neve van a levélben, az a név, amellyel kapcsolatban soha fel sem merült a bukás lehetősége, a Latta nyertesének a neve, és mindezek ellenére félt megnézni. De hiszen ez ostobaság! Nem szabad félnie a saját nevétől, amely - amint azt az apja állandóan bizonygatta - egy ősi, nemesi név, és amelyre jogosan lehet büszke. Ő Nessie Brodie - a Latta nyertese! Hónapokkal ezelőtt eldőlt minden, az apja és ő eldöntötték. Ő nem más, mint a legokosabb lány Levenfordban - az első lány, aki megnyeri a Lattát -, és ezzel nagy dicsőséget hoz a Brodie névre. Mintha álmodna, keze lassan kúszni kezdett a boríték felé. Milyen furcsa, hogy így remegnek az ujjai, miközben kibontja a borítékot! Milyen vékonyak az ujjai! Nem akarta kibontani, de az ujjai maguktól cselekedtek, és most ott volt közöttük a belső papírlap. Nos, meg kell néznie a nevét - Nessie Brodie nevét. Ez nem okozhat nehézséget: megnézni a saját nevét. Elérkezett a nagy pillanat! A szíve úgy dobogott, hogy csaknem kiugrott a mellkasából; izgalma az elviselhetetlenségig fokozódott. Egyetlen gyors mozdulattal széthajtotta a papírlapot, és rápillantott. A név, amelyre a pillantása esett, nem a sajátja volt - hanem Griersoné. John Grierson nyerte a Lattát! Egy hosszú másodpercig értetlenül meredt a papírra, aztán a szemébe egyre növekvő rémület költözött, pupillái kitágultak, és a szavak elmosódtak előtte. Mozdulatlanul ült, alig vett levegőt, és a fejében szavak áradata kavargott, az apja hangján. Egyedül volt a konyhában, az apja egy mérföldnyi távolságban, a hivatalban - elkínzott képzelete azonban odavetítette elé. - Grierson nyert! Hagytad, hogy az a beképzelt majom legyőzzön! Nem is lenne ilyen nagy szégyen, ha valaki másról lenne szó... De Grierson... annak az aljas disznónak a kölyke! Mindazok után, amit összehordtál arról, hogy már a kezedben van a győzelem! Micsoda gyalázat! Te kis idióta - azok után, amit hónapokon keresztül robotoltam veled! Úristen, ilyen szégyent! Kitekerem azt a vékony kis nyakadat! Összehúzta magát, megpróbált eltűnni az apja láthatatlan jelenléte elől. A szeme rémülten rebegett, mintha már közelítene felé, hatalmas kezét a nyaka felé nyújtogatva. Továbbra is mozdulatlan maradt, a szája sem mozdult, ennek ellenére hallotta magát, amint elhaló hangon felkiált: - Minden tőlem telhetőt megtettem, apa! Képtelen voltam többre! Kérlek, ne bánts, apa! - Mindent megtettél? - sziszegte az apja. - Úgy látszik, arra nem volt elég, hogy legyőzd Griersont! Megesküdtél, hogy a zsebedben van a Latta! Most majd újabb sértéseket kell eltűrnöm miattad! Ezért megfizetek! Megmondtam előre: nagyon megbánod, ha veszítesz! - Ne! Apa, ne! - suttogta Nessie. - Nem akartam! Soha többé nem teszem... megígérem! Tudod, hogy mindig én voltam a legjobb tanuló az osztályban! Mindig a te kis Nessie-d voltam! Ugye, nem akarsz bántani? Legközelebb jobban fogok teljesíteni! - Neked már nem lesz legközelebb! - ordította az apja. - Eltaposlak azért, amit velem tettél! Ahogy az apja közeledett hozzá, biztos volt benne, hogy meg fogja ölni, és miközben sikoltott, rémülten behunyva a szemét, az a vaspánt, amely a tanulás utolsó, szörnyű hónapjaiban bilincsbe verte az agyát, hirtelen elpattant, és egy szempillantás alatt tökéletesen megnyugodott. A feszítő érzés eltűnt, megszabadult a láncaitól, a félelme semmivé foszlott, és immár teljesen szabad volt. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy az apja nincs ott. Elmosolyodott, könnyed, vidám mosollyal, amely úgy szaladgált mozgékony arcvonásain, mint a fény, és hirtelen éles, vihogó nevetésbe - 277 -
csapott át. Bár a nevetése nem volt hangos, hamarosan valóságos rohammá fokozódott. Az egész teste rázkódott bele, és könnyek folytak végig az arcán. Hosszú ideig nevetett, majd vidámsága amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan elpárolgott, a könnyei felszáradtak, és arcán bölcs, ravaszkás kifejezés jelent meg: mintha annak az arckifejezésnek a felnagyított változata lett volna, amely a nappali ablakában állva és töprengve ült ki a vonásaira. Most azonban, mivel a benne munkáló erő mozgatta, egyáltalán nem gondolkodott: nem volt rá szüksége. Ajkát összeszorította, a levelet, amelyet eddig a kezében szorongatott, óvatosan, mintha valami értékes, törékeny tárgy lenne, az asztalra helyezte, majd felállt. Először fel-, majd lenézett, úgy mozgatva a fejét, mint egy bólogatós baba. Amikor a bólogatás abbamaradt, halvány mosoly villant fel az arcán. - Csak úgy érdemes csinálni valamit, ha jól csinálod, kedves Nessie! - suttogta maga elé halkan, bátorítóan. Megfordult, és lábujjhegyen kitipegett a konyhából. Halkan felment a lépcsőn, az emeleten megállt hallgatózni, majd besurrant a szobájába. Itt tétovázás nélkül odalépett a lavórhoz, hideg vizet töltött bele, és nekilátott gondosan megmosni az arcát és a kezét. Amikor ezzel végzett, fényesre törölte sápadt arcát, kibújt kopott, szürke ruhájából, és elővette a szekrényből a tiszta, kasmírból készült ruhát, mely a legjobb darabja volt. Ennek ellenére mintha nem lett volna vele elégedett, ugyanis a fejét csóválta és a homlokát ráncolta. - Ez nem elég szép, kedves Nessie! - motyogta. - Nem illik az alkalomhoz! Ettől függetlenül felvette a ruhát, ugyanazzal a ráérős gondossággal, és amikor kezét a hajához emelte, az arca ismét felragyogott. Kibontotta a befont fürtöket, hosszú, gyors mozdulatokkal fésülni kezdte őket, és közben halkan suttogott maga elé. - A szép hajam! Az én szépséges szép hajam! Amikor a haja végre finom aranyfénnyel csillogott, odaállt a tükör elé, és rejtélyes, elvarázsolt mosollyal szemügyre vette magát. Ezt követően elővette egyetlen ékszerét, azt az apró korallfüzért, amit Mamma adott neki egyszer, ezzel kárpótolva Matthew feledékenységéért, és már éppen a nyakába akarta tenni, amikor a keze megállt a levegőben. - Ezek a gyöngyök szúrósak és élesek - motyogta, és óvatosan letette a füzért az asztalra. Nem vesztegetve tovább az idejét, kisurrant a szobájából, lement a földszintre, majd az előszobában felvette a kabátját és a szalmakalapját, amelyre Mary nemrég varrt új szaténszalagot. Most már indulásra készen állt: a legjobb ruháját viselte, ahogyan a vizsga napján is. Ez alkalommal azonban nem hagyta el a házat, hanem visszatért a konyhába. A mozdulatai itt felgyorsultak. Megragadta az egyik súlyos faszéket, és pontosan a konyha közepére húzta, aztán fogta a tálalón álló nagy halom könyvét, gondosan a székre helyezte, könnyed, finom mozdulatokkal megigazgatta őket, és elégedetten szemügyre vette a művét. - Szép munka, kedvesem! - motyogta. - Ügyes háziasszony lettél volna... Miközben beszélt, hátralépett, továbbra is a könyvkupacot csodálva, mikor azonban az ajtóhoz ért, megfordult, és belépett a mosogatókonyhába. Lehajolt, és kutatni kezdett az ablak alatt álló ruháskosárban, majd diadalmas kiáltással hirtelen felegyenesedett, és kezében egy rövid ruhaszárító kötéllel visszatért. Mozdulatai, ha lehet, még inkább felgyorsultak. Finom ujjai lázasan matattak a vékony kötél végével, majd fellépett a székre, onnan a könyvekre, és a kötél másik végét ráhurkolta a szárító vaskampójára. Majd anélkül, hogy leszállt volna a székről, felkapta a levelet az asztalról, és rátűzte a mellére. - Első díj, Nessie! - mondta. - Milyen kár, hogy nem egy piros cédula... Végül gondosan beledugta a nyakát a hurokba, vigyázva, nehogy elmozduljon a kalapja, kiszabadította alóla a haját, kicsit meghúzta a kötelet, és készen volt. Úgy állt a könyvkupacon, mint egy gyermek a homokvárán; az ablak felé fordult, tekintete a virágzó orgonabokrot kereste. Felnézett az égboltra, és egyik lábával hirtelen kirúgta maga alól a széket. A kampó vadul megrándult a ránehezedő súlytól, a kötél megfeszült, de nem szakadt el. Úgy lógott ott, mint egy marionettbábu, a teste mintha megnyúlt volna, kalimpáló lábával kétségbeesetten próbálta elérni az alig egy arasznyira lévő padlót. A kalap groteszk módon a szemére billent, az arca lassan elsötétedett, ahogy a kötél belevágott vékony, fehér nyakába; szelíd, könyörgő szeme, amely kék volt, mint a nefelejcs, elfelhősödött a fájdalomtól, különös, csodálkozó kifejezés jelent meg benne, majd lassan kihunyt belőle a fény. Ajka elkékült, megduzzadt, kis állkapcsa leesett, és vékony nyálcsík folyt végig az állán. Szelíden himbálózott a konyha csendjében, amelyet csak az - 278 -
orgonabokor leveleinek zizegése tört meg, míg végül halvány remegés futott végig a testén, és nem mozdult többé. A ház néma volt, mintha elérkezett volna a világvége, de egy idő után az emeleten halk mozgolódás támadt, és valaki lassan, tétován lefelé ereszkedett a lépcsőn. Nyílt a konyhaajtó, és Brodie nagymama lépett be, akit az ebédidő közeledte és egy kis puha pirítós gondolata csalogatott elő a szobájából. Lehajtott fejjel totyogott a tűzhely felé, és észre sem vette a holttestet, csak amikor beleütközött. - Ccc! Ccc! Hová megyek? - motyogta hátrahőkölve. Vaksi szeme csodálkozva meredt a mennyezetről lógó alakra, amely az ütközéstől ismét himbálózni kezdett. Ráncos arca hitetlenkedve megnyúlt, a szája tátva maradt, és amikor a halott lány teste ismét nekiütődött, felsikoltott. - Szent ég! Mi... mi ez? Ez... ez... Újabb sikoly hagyta el a torkát, majd összefüggéstelenül nyögdécselve, motyogva megfordult, kitámolygott a konyhából, kivágta a bejárati ajtót, és ahogy a lába bírta, kidöcögött a házból. Átvágott az udvaron, és már az utcán járt, amikor összeütközött Maryvel, akinek csaknem a karjába zuhant. - Mi a baj, nagymama? Rosszul vagy? - kiáltotta Mary ijedten. Az öregasszony ránézett, az arca rángatózott, a szája mozgott, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. - Mi van veled, nagymama? - ismételte Mary elképedve. - Nem érzed jól magad? - Ott! Ott bent! - dadogta az öregasszony, göcsörtös ujjával a ház felé mutatva. - Nessie! Nessie van ott! Fel... felakasztotta magát... a konyhában! Mary tekintete a házra ugrott, és meglátta a nyitott ajtót. Rémült kiáltással félretolta az öregasszonyt, és kezében a fehér kartondobozzal felrohant a lépcsőn, majd berontott a konyhába. - Úristen! - sikoltotta. - Nessie, drágám! Elhajította a dobozt, feltépte a tálaló egyik fiókját, kikapott belőle egy kést, és kétségbeesetten nyiszálni kezdte a feszülő kötelet. A szálak elpattantak, és Nessie még meleg teste a karjába omlott. - Ó, istenem! - kiáltotta. - Kérlek, hagyd meg őt nekem! Csak mi maradtunk egymásnak! Ne engedd meghalni! Húga testét óvatosan leengedte a földre, térdre vetette magát mellette, és remegő ujjakkal próbálta meglazítani a kislány duzzadt nyakába mélyedt hurkot. Amikor végül sikerült, paskolni kezdte a kezét, simogatni a homlokát, és artikulálatlan hangon zokogott. - Szólj hozzám, Nessie! Szeretlek, drága kishúgom! Ne hagyj itt! Az elkékült, duzzadt ajkak azonban nem mozdultak. Mary hirtelen felugrott, és kirohant a házból az utcára. Vadul tekingetett minden irányba, és a következő pillanatban észrevett egy fiút, aki biciklin közeledett felé. - Állj! - kiáltotta integetve. Amikor a fiú csodálkozva lefékezett mellette, Mary, kezét az oldalára tapasztva, lihegve, akadozó nyelvvel kiabálni kezdett: - Hívj orvost! Hívd ide Dr. Renwicket! Gyorsan, a húgom beteg! Menj gyorsan! Siess! Miközben az utolsó szavakat kiáltotta, már futott is vissza a házba. Nessie-t a karjába emelte, megnedvesítette duzzadt száját, próbálta megitatni, majd egy párnát tett a feje alá, és nedves szivaccsal törölgette az elkékült arcot. - Szólj hozzám, drága Nessie! - motyogta megtörten. - Akarom, hogy élj! Nem lett volna szabad itt hagynom téged, de ó, miért küldtél el? Miután megtörölgette húga arcát, nem jutott eszébe semmi, amit még tehetne érte. Mozdulatlanul térdelt a fekvő alak mellett, kezét összekulcsolta, és könnyek folytak végig az arcán. Akkor is így térdelt, amikor léptek zaja hallatszott az előszobából, és Renwick jelent meg az ajtóban. Először nem látta Marytől Nessie fekvő alakját, csak a mozdulatlanul térdelő lányt. - Mary! Mi történt? - kiáltotta. Ahogy azonban közelebb lépett, megpillantotta a kislányt. Gyorsan letérdelt, keze végigfutott a testén, miközben Mary bénultan figyelte. Egy idő után az orvos lassan felemelte a fejét, és Maryre nézett. - Keljen fel, Mary! Engedje... hogy feltegyem a kanapéra! - 279 -
Mary a férfi hangsúlyából azonnal tudta, hogy Nessie halott, és miközben Renwick felnyalábolta a testet a földről, ő is felállt. Úgy érezte, azonnal megszakad a szíve. - Én vagyok a hibás - suttogta megtörten. - Elmentem itthonról, hogy port hozzak a fejfájására... A férfi visszafordult, és gyengéd pillantást vetett rá. - Nem maga a hibás, Mary. Maga mindent megtett érte. - Miért? Miért tette? - zokogta a lány. - Annyira szerettem! Igyekeztem mindentől megvédeni! - Tökéletesen tisztában vagyok vele - mondta az orvos szomorúan. - Szegény gyermek, biztosan úgy érezte, hogy semmi értelme az életének. Szegény, megfélemlített gyermek! - Bármit megtettem volna... - suttogta Mary. - Akár meg is haltam volna érte! A férfi ránézett a lányra, akinek sápadt arcát feldúlta a gyász; Mary múltjára, mostani szomorúságára és jövőjének szürke bizonytalanságára gondolt, és valami mindent elsöprő érzelemhullám árasztotta el a lelkét. Úgy törtek fel belőle az érzések, akár egy forrás, amely évek óta a föld mélyében buzog, és most hirtelen a felszínre robban. Szíve megtelt a lány gyászával, majd azzal a biztos tudattal, hogy soha nem tudná elhagyni, odalépett hozzá. - Mary! - mondta halkan. - Ne sírj, kedves! Szeretlek! A lány könnyeitől elvakulva pillantott a férfira, és a következő pillanatban a karjai közé vetette magát. - Nem maradsz itt, drágám! - suttogta a férfi. - Eljössz velem! Szeretném, ha a feleségem lennél! Megnyugtatóan simogatta Mary haját, és közben halk szavakkal vallotta be neki, mennyire szerette az első pillanattól kezdve, hogy meglátta ám erre csak most döbbent rá igazán. Miközben ott álltak egymást átölelve, egy durva, éles hang kiáltott rájuk dühösen, ugyanakkor hitetlenkedve. - Az ördögbe! Mit jelentsen ez az én házamban? Az időközben hazaérkezett Brodie elől a nyitott ajtó eltakarta a kanapét, és a férfi most mozdulatlanul meredt rájuk. - Tehát ez az udvarlód! - kiáltotta gúnyosan, belépve a konyhába. - Ez az, aki azt a puccos szőlőt küldte! Próbáltam kitalálni, ki lehet, de esküszöm, erre a... finom úriemberre nem gondoltam! Mary e szavak hallatán összerándult, és megpróbált elhúzódni Renwicktől, a férfi azonban visszatartotta, és karját továbbra is Mary vállán nyugtatva, keményen állta Brodie pillantását. - Ne játssza meg nekem itt magát! - sziszegte Brodie gyűlölködve. - Engem nem tud becsapni! Ez alkalommal az én kezemben van az ostor! A tiszteletreméltó doktor úr, a város egyik büszkesége idejön, és bordélyházat csinál az otthonomból! Vajon mit fognak hozzá szólni az emberek? Renwick válaszképpen kihúzta magát, lassan felemelte a karját, és a kanapéra mutatott. - A helyiségben a halál van jelen! - szólt. Brodie akarata ellenére lesütötte a szemét az orvos kemény, hideg pillantása előtt. - Megőrült? Itt mindenki megőrült - motyogta, de odanézett, ahová a másik mutatott, és amikor megpillantotta Nessie testét, visszahőkölt, majd támolyogva tett felé néhány lépést. - Mi... mi ez? - kiáltotta elképedve. - Nessie! Nessie! Renwick az ajtóhoz vezette Maryt, majd visszafordult, és komoran hátraszólt: - Nessie felakasztotta magát, mert elveszítette a Lattát. Isten színe előtt maga fog felelni a haláláért! Azzal karonfogta Maryt, és mindketten elhagyták a házat. Brodie nem hallotta távozó lépteiket. Renwick utolsó szavai és az előtte heverő alak furcsa mozdulatlansága megdöbbentette. - Csak meg akarnak ijeszteni! - motyogta. - Kelj fel, Nessie! Az édesapád beszél hozzád! Gyerünk, kicsim, kelj fel! Amint kinyújtotta a kezét, hogy megrázza a kislányt, észrevette a mellkasára tűzött papírlapot. Egy gyors mozdulattal letépte, és remegő kézzel a szeméhez emelte. - Grierson! - suttogta döbbenten. - Grierson kapta! Tehát tényleg elveszítette!
- 280 -
A papír kihullott a kezéből, és tekintete akaratlanul is a lánya nyakára esett, amelyen élénkvörös csík virított. Lassan megérintette a merev, mozdulatlan testet, és hirtelen minden csepp vér kiszaladt az arcából. - Úristen! - motyogta. - Fel... felakasztotta magát! Kezével eltakarta a szemét, mintha képtelen lenne tovább elviselni a látványt. - Úristen - ismételte -, fel... fel... - Majd mintha levegőért kapkodna: - Szerettem az én Nessie-met! Melléből mély hörgés szakadt fel, vakon támolyogva elhátrált a holttesttől, és magatehetetlenül belerogyott a karosszékébe. Egész testét rázta a zokogás. Arcát a tenyerébe temette, és sokáig nem mozdult. Zaklatott elméjében egyetlen gondolat kavargott, majd különböző képek végtelen áradata kezdett örvényleni halott lánya központi alakja körül, mint megannyi árnyék egy ravatalon fekvő test körül. Látta a fiát és Nancyt, együtt a napsütésben, látta felesége sovány alakját és engedelmesen lehajtott fejét, Grierson gúnyos arcát, amint az ő szégyenén mulat, Renwicket Maryvel a karjában, a fiatal Foyle merész alakját, aki szembeszáll vele az irodájában; látta a szolgalelkű Perryt, Blairt, Paxtont, Gordont, de még Dront is - némán masíroztak csukott szeme előtt, fejüket elfordítva, megvetve őt, szemüket szomorúan az ő Nessie-je ravatalon fekvő holttestére szegezve. Mintha képtelen lenne tovább elviselni ezeket a kínzó látomásokat, felemelte a fejét, kezét elvette a szeme elől, és lopva a kanapé felé pillantott. Amit elsőként meglátott, az a halott gyermek vékony karja volt, amely lelógott a kanapéról - ernyedten, mozdulatlanul. Brodie megborzongott, és kinézett az ablakon, bár látni nem látott semmit. Ahogy ott ült, lassan nyílt az ajtó, és az anyja lépett be a konyhába. A nemrég átélt borzalom elhalványult szenilis agyában a szomorú esemény elkeveredett a múlt emlékei között -, és most odatotyogott a székéhez, majd helyet foglalt a fiával szemközt. Pillantása Brodie arcát fürkészte, próbálva felmérni annak hangulatát, és mivel kedvezőnek ítélte meg a helyzetet, halkan megszólalt: - Azt hiszem, készítek magamnak egy kis finom, puha pirítóst. Azzal felállt - saját kívánságán kívül semmi mással nem törődve -, levágott egy szelet kenyeret, majd visszaült a helyére, és elkezdte pirítani a tűzhely fölött. - Beáztatom a levesembe - motyogta magának, és már előre csámcsogott a gondolatra. Nagyon jót tesz a gyomromnak... Majd, amint ismét ránézett a fiára, és észrevette különös arckifejezését, nyugtalanul megkérdezte: - Ugye, nem haragszol rám, James? Csak egy kis finom, puha pirítóst készítek magamnak. Tudod, hogy mindig is szerettem. Ha kérsz, neked is pirítok egy szeletet... Zavartan, engesztelően felvihogott, és ez az idétlen, illetlen hang megtörte a helyiség súlyos, komor csendjét. Brodie azonban nem válaszolt, csak bámult kifelé az ablakon, ahol a meleg nyári szellő lágyan mozgatta a kertjét szegélyező rendetlen bokrok leveleit. A szellő végigsuhant a ribizlibokor ágai között, felfrissülve megkerülte a három magas, derűs nyugalommal álldogáló nyírfát, végigsimított a törzsükön, majd a házhoz érve hirtelen lehűlt, és gyorsan folytatta útját a távoli Winton Hills lankái felé.
- 281 -
