NNCL v1.0 EVELYN MARSH. Rettegés. A borító SZYKSZNIAN WANDA munkája. Mocsári Erika ISBN

NNCL1127-480v1.0

EVELYN MARSH Rettegés

A borító SZYKSZNIAN WANDA munkája © Mocsári Erika ISBN 963 8296 08 9 Kiadja a Budakönyvek Kft. és az E. Marsh Kiadó Bt. Felelős kiadó a Budakönyvek vezetője Készítette a Kaposvári Nyomda Kft. Felelős vezető: Mike Ferenc Megjelent 13,35 A/5 ív terjedelemben

-1-

"Akik másoknak szerencsétlenséget okoznak, gyakran felmentik magukat azzal, hogy ők jót akartak." (berber mondás) - Hölgyeim és uraim, kapcsolják be biztonsági öveiket, perceken belül leszállunk Casablanca nemzetközi repülőterén. A hőmérséklet 24 Celsius-fok, a marokkói idő, éjjel 11 óra 20 perc. Kérem, maradjanak addig ülőhelyükön, amíg megállunk. Köszönöm, hogy velünk utaztak, s remélem, a jövőben is igénybe veszik a Royal Air Maroc járatait. A viszontlátásra - szólt a mikrofonból a bársonyos férfihang. Nicolet a barátnőjére nézett: - Jaj, olyan izgatott vagyok! Még soha nem hagytam el Franciaországot, s most mindketten először lépünk Afrika földjére! Remélem, kalandokban bőven lesz részünk. - Most ne ezzel foglalkozz! Ha elintéztük az útlevél- és vámvizsgálatot, megkeressük a Holidays Service repülőtéri irodáját, és átvesszük az előre bérelt Land Rovert, azután irány a szálloda - nézett ki az ablakon Madeleine Dancourt. A turistaként érkező két lányt elkápráztatta Casablanca látképe még az éjszakai sötétben is. A fehér házakat és épületeket megvilágították a fények, míg az óceán hömpölygő habjai messziről is lenyűgözőek voltak. Amikor az utasok kiléptek a méreteiben impozáns V. Mohamed repülőtérre, enyhe szellő kíséretében kellemes meleg levegő üdvözölte őket. A meglehetősen hosszan tartó útlevél- és vámvizsgálat után kiértek a tiszta, fényes, mozaiklapokkal díszített külső váróterembe, ahol a mennyezetet stukkók borították, a falon pedig egy mesterséges vízesés gyönyörködtette a belépőket. Azonnal találtak pénzváltót, s pillanatokon belül feltűnt a Holidays Service irodája. Egy hónapra kifizették a Land Rover bérleti díját, tízezer dirhamot, s további háromezer dirhamért váltottak benzinkupont. Az iroda képviselője elkísérte a két turistát a repülőtér melletti parkolóba, ahol a hófehér, újszerűnek tetsző terepjáró állt. Búcsúzóul egy marokkói autótérképet nyújtott át ajándékként, s kellemes időtöltést kívánt nekik. A lányok elindultak a városba, amely a repülőtértől mintegy harminc kilométerre feküdt. Miután már nem volt nagy forgalom, viszonylag könnyen megtalálták a városközpontban a Casablanca-Holiday Inn szállodát. - Madeleine, ne pakoljunk most ki, inkább menjünk le a bárba, igyunk egy hideg italt. Holnap reggel részletes programot készítünk a város látnivalóiról. - Rendben, én benne vagyok, de ne felejtsd el, hogy Casablancában csak két napig maradunk! Ezen pedig nem változtatunk, így beszéltük meg még otthon. Nagyon szeretnék eljutni a vadregényes tájakra, így állapodtunk meg. Ránk fér a kikapcsolódás, hiszen szeptembertől dolgozunk. De most élvezzük az előttünk álló teljes egy hónapot! Amikor a bárban iszogatták a jégkockákkal és citrommal ízesített Martinit, mindketten gondolataikba merültek, s felelevenedett előttük a montpellieri orvosegyetem, ahol két héttel ezelőtt kapták meg a diplomájukat. - Emlékszel, Madeleine, amikor az utolsó szigorlat előtt az egyetem árnyas botanikus kertjében sétáltunk? Akkor határoztuk el, hogy eljövünk Marokkóba. Szerencse, hogy ezt az országot választottuk, nekem eddig minden tetszik, s azt hiszem, a látnivalókkal nem tudunk majd betelni. De most már elfáradtam, feküdjünk le, s reggel haditanácsot tartunk. Másnap mindketten korán ébredtek. Az előttük álló kalandok izgalma nem hagyta őket aludni. Eldöntötték, hogy reggeli után először a régi városrészbe, a Medinába mennek. Paul Vallotnak széles válla, erős nyaka volt, bicepsze pedig irigységgel tölthetett el még egy ifjú sportolót is. Most huszonnyolc esztendős volt, de remek kondícióval rendelkezett. Soha nem edzette magát, sajnálta rá az időt, no meg türelme sem volt hozzá, hogy súlyokat emelgessen vagy fekvőtámaszokkal kínlódjon. Testméretét és keménykötésű izmait apjától örökölte, a természet ajándékozta neki, génjeiben hozta magával. Nem kellett fogyókúráznia, egyetlen felesleges kiló sem rakódott rá. Nem hasonlított húgára, Elenára, aki vékony, madárcsontú teremtésnek született, az is maradt, anyjától örökölve külsejét. A jó modorú Paul már egy éve vezette Marseilleben a Boldogság Klubot, amely kizárólag fiatalemberek találkozóhelye volt. Paul eleinte mint pincér dolgozott ott, azután a klub vezetőjét egy szép nyári délután késsel a hátában találták meg a kikötőben. A klub tulajdonosa, Alan Piccoli doktor ekkor figyelt fel a jóképű, udvarias, szolgálatkész férfira, s azonnal kinevezte vezetővé. Nem is csalódott képességeiben, mert jól látta el diszkrét feladatát. Elena és Paul, bár együtt nőttek fel, soha nem szóltak bele egymás életébe. Szüleik közül anyjuk törődött velük, mert apjuk matróz volt, s gyakorta hónapokig a tengereken hajózott, csak nagy ritkán tért haza családjához. Ilyenkor is legtöbb idejét a kikötői kocsmákban töltötte, s feleségével, gyerekeivel csak hébe-hóba találkozott. A családnak szerencséje volt, hogy egy távoli nagynéni anyjuknak ajándékozott a nagyvásárcsarnokban egy zöldség-gyümölcs elárusítóhelyet, amelyből mindhárman megéltek. Így a két gyerek tanulhatott, Elena a nővérképzőt végezte, míg Paul a vendéglátó középiskolába járt. Azután amikor anyjuk váratlanul meghalt infarktusban, övék lett a vásárcsarnoki üzlet. Eldöntötték, hogy eladják, és a pénzt megfelezik. Apjukat már kész tények elé állították, aki nem is tartott igényt a befolyó pénzre. Néhány napig tartózkodott Marseilleben, s azóta egyikük sem találkozott vele. A testvérek ritkán látták egymást, noha mindketten Marseille-ben éltek, de érdeklődési és baráti körük nem volt azonos. Elena tudta, hogy Paul olyan klubot vezet, ahol a fiúk, férfiak egymással szórakoztak,

-2-

de soha nem tett egyetlen megjegyzést sem minderre. Bátyja időnként beszámolt a munkájáról, Elena figyelmesen és főként megértően hallgatta. Bár irtózott a "másságtól", ahogy ő is magában nevezte a homoszexualitást, de valójában úgy gondolta, semmi köze Paul magánéletéhez. Elvégezte a nővériskolát, találkozásaik még jobban megritkultak, mert a lány a marseille-i ideggyógyintézetben helyezkedett el, mint ápolónő, s nagyon kevés ideje maradt. Most, amikor a klub hátsó szobájában hideg Martinit iszogattak, Elena elmesélte, hogy feleségül megy egy betegéhez. - Ki az illető? - kérdezte barátságosan Paul. - Egy belgyógyász, Michel Polignac, nagyon szimpatikus, kellemes férfi. - Hány éves? - Hát... hát... közeledik az ötvenhez, vagyis pontosabban negyvennyolc esztendős. - Drága húgocskám, kicsit soknak tartom kettőtök között a korkülönbséget. Vagy tévednék? - Nem, igazad van. De Michel más, mint a többi férfi. Azonkívül magával visz Marokkóba, ahol mindketten egy mozgó ambulancián dolgozunk majd két évig! Olyan izgisnek látszik. Az egészet Alan Piccoli doktor szervezi, övé az ambulancia. Paul először szólni sem tudott a meglepetéstől. Azután megkérdezte: - Mondd csak, Elena, találkoztál te már Piccoli doktorral? - Igen, néhány nappal ezelőtt, amikor aláírtam a szerződést és bejelentettük neki is, hogy Polignac doktorral a napokban összeházasodunk. Kicsit sajnáltam is a férfit, tolókocsiban ült, mint mondotta, valami afrikai fertőzést kapott régebben, amitől a gerince megbénult. Szerencsétlen! Michel kétszer is tárgyalt vele, s igen jó vélemény alakult ki benne a nagy tudású férfiról, aki még csak ötvenéves múlt, de járásképtelen. Micsoda önfeláldozó ember! Vagyonát a beteg afrikai emberek gyógyítására használja, ilyet is ritkán hallani! Piccoli doktornak Meknesben is van egy kórháza, majd megmondom a címet, oda is írhatsz levelet, továbbítják a mozgó ambulanciának. Természetesen én is gyakran tájékoztatlak a kinti kalandokról. A fiatalember elgondolkozott. Meglepte a hír, hogy Alan Piccoli kórházat és ambulanciát finanszíroz Marokkóban. Arról hallott, hogy régebben az orvos maga is járt ott, de a részleteket nem ismerte. Az egész marseille-i alvilág tudta, hogy Alan Piccoli dúsgazdag, nagy befolyású orvos, akinek különféle szerteágazó üzletei vannak, de ezekről nem beszélt senki. - Húgocskám, és mikor lesz az esküvőd? - Néhány napon belül. Ugye vállalod, hogy a tanúm leszel? A jövendőbeli férjem nem akar nagy felhajtást, mert ez a második házassága lesz. Telefonon értesítelek az időpontról - ölelte át testvérét Elena, és kiviharzott az irodából. Amikor Paul egyedül maradt, szeme előtt végigpergett fiatalsága, s az is, hogy első ízben egy idősebb prostituált nő ágyában ismerte meg a szexet. Ez azonban olyan visszataszító volt számára, hogy hosszú ideig gondolni sem kívánt rá. Utána kezdett a fiúk felé fordulni, s ma már természetesnek tartotta, hogy a "másság"-ban találta meg az örömöt. Homoszexuális kapcsolatai diszkrétek és szolidak voltak, nem váltogatta partnereit. Amióta a klub üzletvezetője lett, senkivel sem tartott itt kapcsolatot, nem akart vitát, bonyodalmat. Kellemes és szoros baráti szálak fűzték Gerald Jordanhoz, aki a Titokzatos Éj nevű mulatóban szólótáncos volt. Általában hetenként három alkalommal oldódtak fel egymásban, s ez mindkettőjüket kielégítette. Ezen nem is akart egyikük sem változtatni. Paul lekapcsolta az állólámpát, s kiment a klub külső helyiségeibe, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e. A félhomályos szobában egymással szemben ült a két férfi, s jégkockákkal teli pohárból whiskyt kortyolgattak. Még egyszer aprólékosan és részletesen megbeszéltek mindent. Sorra vették a teendőket, az egyes állomásokat, s elidőztek az ambulancia munkájában részt vevő összes személy adatainál. A két orvos majdnem egyidős volt, közeledtek az ötvenhez. Még az egyetemen kötöttek barátságot, azután később mindketten a gyakorlatot is ugyanazon a klinikán akarták megszerezni. De az élet, ahogy ők emlegették, közbeszólt, így ideggyógyászat helyett egy másik kórházban végül is belgyógyászatból szakvizsgáztak. Fenntartás nélkül bíztak egymásban, összekötötte őket a titok, amelyről azt hitték, csak ők ismerik. Brigitte emléke negyedszázada kísértett... Az évek során egyikük sem nősült meg, barátnőiket váltogatták, s szabadidejükben világot jártak. Alan Piccoli, a négy hónappal idősebb orvos nemcsak jólétet élvezett, hanem óriási vagyont is magáénak mondhatott: szüleinek örökségét ő tovább gyarapította. Ám gazdagságát soha nem éreztette barátjával, Christian Frey doktorral. Néhány üzletébe be is vonta kollégáját. Csak akkor váltak el egy időre útjaik, amikor Piccoli jó érzékkel kiválasztotta Marokkót, s ott mozgó ambulanciát szervezett, amihez pénze és ismeretségi köre révén megszerezte a WHO anyagi és erkölcsi támogatását. Sikerén felbuzdulva Meknesben létesített egy Fertőző Betegségek Kórházat, amely jórészt szintén az ő tulajdona, ám ennek kialakításához és fenntartásához is nemzetközi segítséget kapott. Még akkor sem lazult a két orvos közötti barátság, amikor Alan Piccoli különféle meggondolások miatt Peter Brandstomot nevezte ki oda igazgatónak, akit még Toulonból ismert. Nem csak kiváló szakértő volt a fertőző betegségek gyógyításában, hanem feddhetetlen ember is. Bár Frey doktor szívesen elvállalta volna e munkát néhány évre, ám Piccoli meggyőzte arról, hogy jobb lehetőséget talált ki a számára, s az mindkettőjüknek gyümölcsöző lehet. - Kérsz még egy kis whiskyt? - kérdezte Alan.

-3-

- Igen. De most már valóban utoljára menjünk végig a részleteken! Egyetlen ember személye kritikus, mégpedig Robin Piccolié. - Ugyan, megmondtam már, ne törődj vele! Nem lehet semmi baj... Másod-unokatestvérem fia, s kábítószer miatt bajba került. Nem lesz gond! Biztonságból vele is együtt tárgyaljunk, úgy, mint a többiekkel. Rendben? Ne legyél már olyan aggodalmaskodó, barátom! Gondolj csak arra, az életben mi ketten már mi mindent végigcsináltunk baj nélkül. Éjfél után hagyták abba a beszélgetést, Frey doktor kívánságára a legapróbb részleteket egyeztették, még a váratlan eseményekre is gondoltak. Christian Frey jócskán húzott a zsebében tartott laposüvegből. - Ez a hőség már elviselhetetlen fordult mellette ülő kollégájához, akin látszott, hogy fehér inge átnedvesedett a forróságtól. - Nehéz volt ez az egy hét is, amit úton töltöttünk - válaszolt Daniel Boussu belgyógyász, aki ugyan közeledett negyvenedik éve betöltéséhez, de kisportolt alakjával, magas termetével, vöröses hajával és barna szemével vonzó egyéniség volt. - Már alig várom, hogy holnap Meknesbe érjünk, végre emberi körülmények között töltsünk el néhány napot! Főnöke kissé összehúzta szemét és szigorúan válaszolt: - Nem értelek, Daniel, amikor vállalkoztál erre a két évig tartó munkára, gondolom, előtte tájékozódtál a körülményekről. Ambulanciánk még csupán néhány kisebb településen haladt át, alig gyógyítottunk. Majd ha egész Marokkót bejárjuk, kíváncsi leszek, akkor hogyan vélekedsz a munkánkról! Egyébként azért halad karavánunk ilyen lassan, mert a forró, szaharai örvénylő levegőt még a Magas-Atlasz vonulatai sem képesek feltartóztatni. Az idegeket felborzoló chergui szél keletről érkezik ide, az algériai sztyeppékről indul, és gyilkos forróságot hoz magával. - Hát igen - sóhajtott Daniel -, úgy látszik, nehezen bírom ezt a pokoli forróságot. - Nézz csak előre, már láthatod az El Kansere nevű mesterséges tavat, amelynek vizét a környék mezőgazdaságában öntözésre használják. - Milyen érdekes, valamilyen település körvonalai is feltűntek, így már nem olyan hátborzongató a táj. - Igen, az Sidi Slimane amit látsz, csodálatos narancsültetvényei vannak. Itt most megállunk, és éjszakára letelepszünk. Az ambulancia vezetője szólt a sofőrnek, aki kinyújtotta karját, így az őket követő hat fehér terepjáró és kisbusz is leállt. Utolsónak a Renault hűtőautó sofőrje érkezett meg. Christian Frey doktor kiszállt a mikrobuszból, s intett Robin Piccolinak, jöjjön oda. A jóvágású, fekete hajú és szemű fiatalember az ambulancia összes gazdasági ügyét intézte, ezenkívül hozzátartozott a teljes arab és berber személyzet is. - Ma itt éjszakázunk - közölte a főorvos. - Intézkedj gyorsan, mindenki fáradt. Készítsenek valami ennivalót, s csak a legszükségesebbeket pakoltasd ki a kocsikból. A többieknek is szólj erről, légy szíves. Robin jól szervezte meg a tennivalókat, mert egy órán belül a sátrak már álltak, bennük az összecsukható ágyak alváshoz előkészítve várták az érkezőket. A konzervekből leves, a hűtőből előszedett birkahúsból pedig vajpuhára párolt, zöldséges mártással és köleskásával ízesített étel került az asztalra. Mindenkin látszottak a fáradtság jelei. Szó nélkül ettek, csak néhány doboz sör elfogyasztása után engedett fel kissé a hangulat. - Reggel korán, hat óra tájban szeretnék indulni - szólt Frey doktor. - Remélem, délelőtt már Meknesbe érünk. Ott várnak a francia kollégák bennünket, s ha minden igaz, néhány napig náluk maradunk. Persze szabadidőnk is lesz, de át kell vennünk majd az UNIDO-tól kapott új műszereket, gyógyszereket is. - Talán ott végre emberi módon élünk - szólt kotnyeleskedve Elena nővér, aki Michel Polignac doktor felesége volt. - Ne indítsunk erről vitát, feküdjünk le, Meknesben beszélünk a jövőnkről. Egyébként senkit nem tartok vissza attól, hogy elhagyja kis csapatunkat - állt fel az asztaltól a főorvos, és szó nélkül a sátrába ment. Hajnalban a sivatagi dombok mögül sűrű párafelhőből, mint szétfolyó tűzhenger előbukkant a nap korongja. Az ambulancia teljes stábja már készülődött. Kávé illata terjengett a sátortábor körül, az orvosok, ápolók, a kisegítő személyzet várta, hogy megkezdjék a rövid, ám meglehetősen nehéz utat, s mielőbb a híres királyi városba érjenek. Frey megadta a jelet az indulásra. Mindannyian elfoglalták helyüket, s a konvoj a narancsfákkal és halfűvel szegélyezett kanyargós szerpentinen lassú tempóban útra kelt. Még csupán tíz kilométert mentek, amikor váratlanul az élen haladó kocsi elé egy fiatal férfi ugrott. - Doktor úr, doktor úr, álljanak meg Ain el-Ormában, két napja a falunkban valami rettenetes kór pusztít! Településünkön több mint ezer ember él, mert a régi karavánszerájból falu lett. Kérem, kérem, jöjjenek át hozzánk, az út úgyis mellettünk vezet - hajtotta meg fejét a fiatalember. - Rendben, gyere, ugorj fel a kocsira, mutasd az irányt - szólt Frey. - Megnézzük, mi a baj nálatok, s ha lehet, segítünk. - Allah kísérje magukat, doktor úr! - hajolt meg immár kétszer a beszélő. A házak döngölt agyagból készültek. A felső szinthez vályogtéglát használtak, s mindenütt a vörös szín uralkodott. A kocsisor megállt a falu közepén, ahol hetenként vásárt tartottak. Amíg Michel Polignac belgyógyász, Nicolas Préault laboratóriumi orvos és a nővérek előszedték a műszereket, legalább ötven-hatvan ember vette körül a franciákat. Csaknem valamennyien sápadtak, soványak voltak, némelyik alig állt a lábán. - Maguk mindannyian betegek? - kérdezte Frey főorvos az egyik közelében álló idősebb férfitól. A megszólított arabul mondott valamit, amit egy fiatalasszony fordított le franciára.

-4-

- Uram, a falu elöljárója azt mondja, hogy ők még aránylag egészségesek. Az igazán betegek a házakban fekszenek, mert fel sem bírnak kelni. - Na gyerünk, akkor induljunk el - szólt Daniel Boussu Michel Polignacnak. -A többiek maradjanak és vizsgálják meg az ittlévőket! Rendben? - csatlakozott hozzájuk a főorvos is. Az öregembert és az asszonyt követve beléptek az első közeli vályogházba. Az orvosok orrát megcsapta a leírhatatlan bűz, ami a szobában terjengett. A földre terített szalmán három férfi feküdt, önkívületi állapotban, úgyszólván szünet nélküli jajgatásokkal kísért görcsös hasmenéssel. Boussu és Polignac doktor elképedten meredtek egymásra, míg Frey főorvos szó nélkül az egyik beteghez lépett és kezét a homlokára tette. Tűzforró volt. - Entamoeba hystolytica ez a javából, kétség sem fér hozzá! Természetesen el kell végeznünk a parasitológiai vizsgálatokat és különösen a súlyosabb eseteknél a rectoscopiától sem tekinthetünk el - fordult két kollégája felé. - Még sohasem hallottam, hogy ez a betegség csoportosan is előfordulhat - mondta Polignac doktor. - Igaz, Afrikában sem gyógyítottam még... - Bizony, barátom, a trópusi orvostannak sok olyan fejezete van, amelyeket még a tankönyvekben sem találhatsz meg leírva! - Szóljatok Judith nővérnek, hogy a parasitológiai laboratóriumot készítsék elő, és hozzanak ide megfelelő mintavevő edényeket. De sürgősen! Nagy mennyiségű Ringer-infúzió is kell, hiszen gyakorlatilag kiszáradtak... Este hat órára az orvosok, nővérek és a kisegítő személyzet több mint hetven beteget vizsgáltak meg, és láttak el. A diagnózis valamennyiüknél egyforma volt, amit időközben a laboratóriumi leletek is alátámasztottak. Maga Frey főorvos hét betegnél végzett rectoscopiás vizsgálatot. Több esetben felkérte Polignac doktort is, hogy a műszeren látható képet ő is nézze meg, hiszen így szerezhet egyre nagyobb gyakorlatot. - Amoebiasis gyanúja esetén nem lehet eltekinteni a rectoscopiától, bár mint láthatod, a vizsgálat gyakran fájdalmas - mondta Frey doktor. - Megfigyelhetted, hogy a nyálkahártya általában nem vörösebb a normálisnál, de a redőkön csíkszerű, szürkés vonalak látszanak, sok helyütt ujjhegynyi ulceratiók tűnnek fel, melyekből nyomásra kevés detritus ürül. Ez egyébként a legmegbízhatóbb és leghasználhatóbb diagnosztikai anyag. Ha átmégy a laboratóriumi kocsiba, kérd, hogy mutassák meg a mikroszkópos képet is! Gondolom, Gabrielle Ritter már csinált jó néhányat ebből. Boussu doktor eközben megérkezett a gyógyszerekkel. A legsúlyosabb esetekben Tetracylint és Dijodoquint, a könnyebbeknek pedig Paromomycint és Chloroquint adtak. - Főorvos úr! - szólt Daniel. - Ezekből a készítményekből már minden tartalék elfogyott, most ürítettem ki az utolsó konténert. Gondolom, kellene még a betegeknek néhány napig adagolni, de miből? - Semmi aggodalom! Értesítem a meknesi kollégákat. Jelzem, hogy egy napot késünk és küldjenek gyógyszereket, mert ez már járvány! Az est leszállt, lehűlt a levegő, s a település közepén felállított orvosi sátrakból élénk beszélgetés hangja szűrődött ki. A berber és arab kisegítők a nagy rézedényekben vizet forraltak, hogy az ambulancia tagjai megmosakodjanak. Az egész napi megfeszített munka után mindannyiuknak jólesett a vacsora előtti forró mentatea, majd az utána következő kessra, a lapos búzacipó, mellé fűszerezett köleskása. A szakácsnő, akit Robin az indulásuk előtt fogadott fel, testes, jó kedélyű, középkorú nő volt. Az egyik oázisból érkezett Rabatba, remekül főzött és franciául is beszélt. Most is bejött az asztal körül ülő európaiakhoz, megállt, kezét vastag derekára tette, s nyájasan szólt: - Remélem, ma ez is megfelelő lesz? Itt nem kaptam birkahúst, s a konzervek már elfogytak. - Persze, persze - szóltak egyszerre Manihoz, aki elégedetten távozott, de még visszalépett, félrehajtva a sátorlapot: - Bizony, több ételt kell beszereznünk Meknesben, mint hallom, sokáig a hegyekben leszünk... - Ez a Mani mindent tud - döbbent meg Judith. - Bennünket senki nem tájékoztatott a későbbi útvonalról, de a szakácsnőnk erre is válaszolna... - Kedves Judith, már észrevehetted e rövid idő alatt, amit együtt töltöttünk itt Marokkóban, hogy az arabok mindent látnak és hallanak! Nemhiába mondják a berberek, hogy az ember szeme előbb a távolba lásson, s csak azután nézze közelről az eseményeket. Egyébként jelezték a meknesi kollégák, hogy holnap reggel két kocsival átjönnek ide. Mi pedig indulunk hozzájuk - szólt Frey. A rettenetes fény elárasztotta a helyiségeket. A lángok a függönyökbe kaptak, recsegve-ropogva égett, lángolt a nyaraló. A faház falaiból felcsapott a tűz, mindent beborított a vörös szín. A férfi akkor ért oda, kitépte magát kocsijából és futott... futott..., hogy megmentse a kisfiát. - A fiam! A fiam! - üvöltötte torkaszakadtából. - Bent van, bent van, nem halhat meg!... - Az ajtó elé egy hatalmas fagerenda zuhant le, elállva a férfi útját..., majd a hátsó verandához szaladt... Ott is lángokban állt minden... Újabb képsor következett. Feleségének és kisfiának összeégett holttestét vizsgálják... Rendőr- és tűzoltóautók szirénázva érkeznek... Egy férfi kezét érzi a vállán: - Kérem, kérem, nem mehet be!... A holttesteket el kell szállítanunk... ön itt már nem tehet semmit... Kivizsgáljuk... A földön heverő két szénné égett halomhoz lépett... A szőke Andréból nem maradt semmi... ő mégis ölelte, nem akarta elengedni... Azután injekciót szúrtak bele... elhomályosult a kép... Kórházi ágy... orvosok mellette... - Magához tért! - hallotta az egyik fehér köpenyes férfi hangját.

-5-

- Jaj, nincs igazság! André! André! Kicsi fiam! Megöltek! Megöltek! - Adjunk újabb nyugtatót - javasolta. A képsor változott. Edith hónapok óta ki sem mozdult a nyaralóból... csak ivott, reggeltől estig. Andrét nem engedte el... A kisfiú a szobában játszott... az asszony részegen rágyújtott... Minden elégett... a jelentés ezt rögzítette. Verejtékben fürdött a féri teste, álmában újból ott járt a tengerparton... érezte az égett szagot... látta az elszenesedett gyermekét... Felébredt. Másodpercekig tartott, amíg visszatért a valóságba, a sátorba, ahol Elenával aludt. Az asszony mélyen elmerült a jótékony álomban. Időnként egy-egy rezzenés futott végig fiatal testén, amely a takaró alatt kirajzolódott. A férfi felült a tábori ágyon, rágyújtott. Képtelen volt szabadulni az álomképtől. Amikor a tragédia történt, felesége és kisfia a nyaralóban haltak meg, őt fél évig idegszanatóriumban kezelték. Azután egészségesnek nyilvánították. - Meggyógyult, kolléga, ismét dolgozhat - csengett vissza fülébe az ideggyógyász hangja. - Úristen! Miért kellett mindennek megtörténnie? Hol van az igazság e földön? Azaz, annyi igazság van, ahány ember? Nem! Ez nem lehet! André... - sóhajtott, azután elnyomta a cigarettáját és megpróbált újból elaludni, ám képtelen volt szabadulni a lidérces álomképtől... Gyere, menjünk tovább, ott van egy érdekesnek látszó ékszerüzlet, nézzük meg - mondta Nicolet. Kívülről nem is sejtette a vásárló, hogy kis helyen mennyi, kézzel alkotott ötvösáru kínálja magát! Valamennyit aranyból és ezüstből készítették, féldrágakövekkel ékesítve. Háromszáz dirhamért Nicolet és Madeleine vásároltak egy-egy ametiszttel díszített ezüstgyűrűt és fülbevalót. Vagy fél órát alkudoztak, amíg a berber üzlettulajdonos végül is kikísérte az ajtón a francia lányokat. - Ezeket a szép berber ötvösmunkákat igencsak olcsón vettük - szólaltak meg szinte egyszerre. Még egy darabig sétáltak a Medinában, s a szűk, keskeny sikátor végén elérték az V. Mohamed teret. Onnan tovább gyalogoltak a Mellah legforgalmasabb utcájába. Számos videofelvételt készítettek, nem tudtak betelni a nyüzsgéssel, a látnivalókkal. A tenger felé haladva elfáradtak, beültek az egyik étterembe. Szerencséjükre a pincér itt is tudott franciául. Tazsint, friss vagdalt húst, hozzá burgonyát és ötféle zöldségből készült salátát javasolt. Amikor a fiatalember kihozta a csúcsos fedelű mázas agyagtálat, mindketten kissé meglepődtek, mert ilyen alakú és színű cserépedényben még nem tálaltak nekik. Az étel kitűnő volt, bár a fűszerezését nem tudták megfejteni. A kávé elfogyasztása után elindultak a kikötő felé. - Afrika legnagyobb kikötőjét nézhetik itt meg a kisasszonyok - szólalt meg a lányok háta mögött egy kellemes hang. Megfordultak, s látták, hogy jól öltözött, csinos, magas, karcsú férfi szólt hozzájuk, aki kiválóan beszélt franciául. - Megengedik, hogy bemutatkozzam? - kérdezte, s már nyújtotta is a kezét. - Mohamed Tarik doktor vagyok, itt, Casablancában születtem. - Nicolet Magnieru és Madeleine Dancourt - mutatkoztak be a lányok is udvariasan. - Mióta vannak itt? - Egy napja érkeztünk, de rövidesen megyünk tovább, egy hónapot szeretnénk Marokkóban eltölteni. - Milyen kár, hogy nem lehetek a kísérőjük - csillant a férfi szeme. - Még ma este indulok vissza Meknesbe, ott dolgozom a francia kórházban. - Járt már Franciaországban? - kérdezte Nicolet. - Hogyne, ott végeztem el az orvosegyetemet. Jelenleg Meknesben praktizálok. Ha van kedvük, megmutatnám itt a kikötőben a híres akváriumot, azután teázhatnánk valahol, persze, ha nincs más programjuk. - Szívesen vesszük - válaszolt ismét Nicolet, akinek azonnal megtetszett a fiatal arab orvos. Rövid utat tettek meg, amikor feltűnt a nyugati Moulay Jussef móló. - Álljanak meg egy percre, innen a legszebb a kikötőre a kilátás - fogta meg barátságosan Nicolet karját a férfi. Mindannyian elgyönyörködtek a látványban, az óriási méretű tengeri hajókban, a dübörgő hullámokban, az óceán lenyűgöző pompájában. Néhány száz méteres gyaloglás után elérték az akváriumot. - A hatalmas teremben ötven kivilágított tartályban megtalálhatók a világ minden tájáról összegyűjtött folyami és tengeri élőlények - szólt Tarik doktor. - Nézzék csak - mutatott az egyikre -, itt például kizárólag kutyacápák vannak. Nevüket onnan kapták, hogy időnként a fejüket kiemelik a vízből, úgy szívják be a levegőt. Legalább egy órán át nézelődtek. - Milyen visszataszítók ezek a krokodilok - mutatott Nicolet egy másik medencére. A számukra természetes környezetben ásítoztak, s amikor megmozdultak, mintha az üvegketrec is megemelkedett volna. A felirat szerint ezek Egyiptomból kerültek ide. - Jártak már Egyiptomban? - Nem, most vagyunk először külföldön - kapcsolódott a beszélgetésbe Madeleine is. - Ha nem fáradtak el nagyon, innen ötpercnyire van egy barátságos teázó, ihatnánk egy frissítő mentateát. A lányok bólintottak, s elindultak az orvossal a Holdfény nevű bárba, ahol férfiak teáztak, de nőket nem láttak. - Ide nem járnak lányok és asszonyok? - pillantott körbe Nicolet. - Kevesen. Nálunk Marokkóban a nők nem ülnek be semmiféle étterembe, kávézóba. Ez alól csak Rabat, Casablanca és néhány nagyváros kivétel. Itt már a huszadik század érezteti ebben is a hatását. De a vidéki kisebb városokban elképzelhetetlen, hogy nőket találjanak nyilvános helyeken - mosolyodott el a férfi. Az édes mentatea frissítően hatott a lányokra. Még rövid ideig beszélgettek, főként Mohamed és Nicolet, azután az orvos elkísérte őket szállodájukba, a Holiday Innbe, és elköszönt.

-6-

- Nagyon sajnálom, hogy nem tölthetem az estét is magukkal, de egy óra múlva indulnom kell Meknesbe. Egy francia orvoscsoport néhány napig a kórházban tartózkodik, és várhatóan én is csatlakozom hozzájuk. A vidéket járják s gyógyítják a különféle fertőző betegségeket. Miután én itt éltem és nőttem fel Marokkóban, a főnököm beosztott melléjük. - Jaj de izgis lehet bejárni a falvakat, vidéki településeket - vált élénkké Nicolet hangja. - Bár én is megtehetném! Madeleine szólt közbe, aki nem akarta, hogy az orvos az eddigi beszélgetésen kívül még újabbakat is megtudjon róluk. Úgy érezte, hogy Nicolet így is sokkal többet fecsegett a délután folyamán egyetemi tanulmányaikról, no meg nyaralási programjukról, mint amennyit Madeleine egy idegennek elmondott volna. Ezért gyorsan kezet nyújtott: - Köszönjük a kellemes délutánt, de most már nekünk is mennünk kell. Felmentek vacsora előtt átöltözni, közben Madeleine meglehetős ingerült hangon figyelmeztette barátnőjét, hogy próbáljon meg kicsit visszafogottabb lenni, s idegenekkel ne barátkozzon azonnal össze. Ne felejtsd el, hogy nem Franciaországban vagy! Itt számunkra minden szokatlan, nem szeretném, ha az egy hónap kellemetlen meglepetéseket tartogatna számunkra. - Jaj, Madi, olyan nehéz természeted van, soha nem engedsz fel senkivel, pedig ez a fiatal orvos igazán szimpatikus és kedves volt. Sajnálom, hogy Marokkóban már nem találkozhatunk vele. - Szerencsére - dörmögte Madeleine, akinek nem tetszett, hogy Nicolet egyetlen szempillantás alatt meghitten csacsogott az ismeretlennel. A karaván megállt az Újváros szélén, ahol azonnal feltűnt a világos okker színű, kétemeletes építmény, amelyen francia lobogó lengett. A tölgyfából készült jókora kapu kinyílt, az udvarra sorba beálltak a terepjárók és a többi kocsi. Ősz hajú, magas férfi jött a csoport elé, elsőként Frey doktort köszöntötte. A bemutatkozás után a sofőrök és a kisegítő személyzet kivételével mindannyian felmentek az igazgató szobájába, ahol frissítő, kávé, tea, édessütemény várta őket. A Fertőző Betegségek Kórháza vezetője, Peter Brandstom már harmadik éve irányította a intézetet. Munkatársai és az ambulancia tagjai a kényelmes könyvtárban helyezkedtek el. Brandstom igyekezett röviden és tömören beszámolni e speciális kórház működéséről. - Évente átlagosan mintegy 10-20 ezer embert kezelünk, akik nemcsak innen Meknesből keresnek fel bennünket, hanem a környező településekről is. Persze, mi nem tudjuk egy komplett ambulanciával körbejárni az oázisokat, így rátok vár e feladat elvégzése. Erről jut eszembe, hogy az UNIDO-tól megérkeztek részetekre a kért műszerek és gyógyszerek. - Főként milyen betegségekkel kell számolnunk? - kérdezte Christian Frey főorvos. - Kedves barátom, alapvetően azt nem szabad elfelejtenetek, hogy ez Afrika és nem Európa! Itt egy egész sereg olyan betegség előfordul, mely Európában, Amerikában teljesen ismeretlen! Nem kizárólag a poliomyelitisre vagy a meningitisre gondolok, bár tudomásul kell vennetek, hogy e földrészen a vakcináció vagy a rendszeres oltás gyakorlatilag hiányzik. De kíváncsi lennék, hogy látott e közületek bárki dengue vagy phlebotomus lázban szenvedő beteget, és akkor még nem említettem egy csomó rickettsiosist, meningococcus-fertőzést, mallust vagy például leprát... - Te jó ég! - kiáltott fel Elena nővér. - Én minderre nem gondoltam! - Még ezeknek a leírását sem ismerem pontosan - sóhajtott Michel Polignac belgyógyász. - Majd itt megtanulod - válaszolt lakonikus rövidséggel Brandstom doktor. - Ha megkérdezhetlek főorvos úr, itt a ti kórházatokban rendelkeztek a diagnosztikához szükséges módszerekkel és felszereléssel? - Elektronmikroszkópot kaptunk az UNIDO-tól, a diagnózisok felállításához szükséges egyéb laboratóriumi felszereléssel pedig rendelkezünk. Inkább szakember problémánk van, miután elképzelhetitek, hogy jól képzett orvos nemigen vállalkozik arra, hogy ilyen körülmények között itt dolgozzon. - Azért legalább tízen vagytok itt orvosok, nem? - kérdezte Frey doktor. - Persze, ez így igaz, a mi kis csapatunk összeszokott, de sajnos mindössze egyetlen kollégánk immunológus. No, de inkább térjünk vissza a ti feladataitokra, az én gondjaimmal nem akarlak benneteket traktálni. - Engem minden érdekel - szólalt meg kicsit pironkodva Iris Riva belgyógyász, aki húszéves fiatal lány benyomását keltette, noha már harminckét éves volt. - Immunológiából szereztem szakvizsgát, s azért vállaltam el ezt a munkát, hogy éppen a fertőző betegségek gyógyítása terén szerezzek nagyobb tapasztalatot. - A kolléganő is francia? Mert a neve inkább angolnak tűnik - kérdezte barátságosan az igazgató. Szüleim jelenleg Toulonban élnek, ahol papírgyáruk, kisebb feldolgozóüzemük van. De én Párizsban végeztem az egyetemet, majd Dijonból, az Immunológiai Kutatóból kerültem ide. Egyébként igaza van, igazgató úr, mert a nagyszüleim Skóciából jöttek át Franciaországba, s az Iris név valóban angol. - Azt javaslom, hogy kedves vendégeinket most elkísérjük, pihenjenek egy kicsit, s ebéd után megmutatnám a kórházunkat. Sajnos nem tudunk külön hálóhelyet biztosítani, így a hölgyeknek egy nagyobb kórteremben kell elférniük. Míg a négy orvosnak egy szoba áll rendelkezésre. Elég szűken vagyunk, nagyon sajnálom, de nem sikerült több helyiséget kiürítenünk. Ugye, nem hagytam ki senkit a listámból? A kisegítő személyzetet a hátsó épületben helyezzük el. - De kimaradt Robin Piccoli, aki mint beszerző, vagy nem is tudom hogy fogalmazzak, mint a kisegítő személyzet főnöke vesz részt az ambulancia munkájában - válaszolt Frey főorvos. - Csak nem Alan Piccoli rokonáról van szó?

-7-

- De igen. Főnökünk ragaszkodott hozzá, hogy ő is velünk jöjjön, most lent van, a pakolásnál segít. - Hát ebbe nem lehet beleszólni - sóhajtott Brandstom igazgató -, hiszen a mi kórházunk tulajdonosa is Alan Piccoli, s tudomásom szerint saját óriási vagyonából, amelyet örökölt, valamint az UNIDO-tól kapott támogatásból tartja fenn ezt is, ahogy az ambulancia költségeit is ő finanszírozza. Szegény, amióta gerincsérülése volt, aminek már több éve, tolókocsiban él. De ennek ellenére igen aktív. Most hallottam, hogy a fertőző afrikai betegségekről rendez sajtó alá egy könyvet. Ugye mindannyian ismerik Piccoli doktort? - fordult a társasághoz. - Igen, amikor aláírtuk a két évre szóló szerződést, velem együtt, minden jelentkezővel személyesen tárgyalt - szólt Frey főorvos. - No, akkor a helyettesem, Roger Costelle doktor megmutatja a szobákat - állt fel az igazgató, akit a többiek követtek. Ebédre mindannyian összegyűltek az étteremben. Vajpuhára párolt birkahúst, hozzá zöldséges mártással és köleskásával készült kuszkuszt ettek. Ezután a híres pasztilla - sült tészta - és az elengedhetetlen mentatea következett. A kórházi orvosok és az ambulancia munkatársai ezután körbejárták az egész létesítményt. Az igazgatói szobában Frey főorvos és Brandstom doktor egy-egy pohár konyak mellett beszélgettek. - Nézd, Christian, nekem jutott az a kellemetlen feladat, hogy közöljem veled, a csoportodhoz csatlakozik egy orvos. - Na és? Ez nem olyan nagy baj, gondolom vidéken igencsak szerteágazóak lesznek a feladataink, egy kis segítség elkel. Bár azt nem értem velem miért nem közölte ezt Piccoli doktor, hiszen csak egy hete vagyunk úton, s az indulásunk előtt aprólékosan, részletesen megbeszéltünk mindent. Ki az illető? - Egy berber származású belgyógyász. Mohamed Tarik a neve, két hónapja került hozzánk. Franciaországban végzett, de Casablancában született. Ahogy én gondolom, meglehetősen jó viszonyban van főnökünkkel, Piccoli doktorral, bár ki tudja. De a részleteket én sem ismerem. Annyit mondhatok, hogy tartsd szemmel! Kicsit nyegle, tudálékos fiatalember, még a szakvizsgáját sem szerezte meg, de mindenkinél mindent jobban akar tudni, s ezt gyakorta hangoztatja is: Azonkívül olyan érzésem van, hogy időnként kórházunk munkájáról referál Piccoli doktornak. De ez csak sejtés, semmiféle bizonyítékom nincs rá. Bevallom neked, örülök, hogy innen elkerül, mert igyekszem a kollégák között jó hangulatot teremteni, már amennyire ez a megerőltető munka erre lehetőséget ad, s Mohamed időnként csak zavarta a döntéseimet. - Köszönöm, hogy mindezt elmondtad róla, igyekszem majd szemmel tartani. Egyébként tehetséges, szorgalmas legalább? - Igen, de mindenbe bele akar szólni, nemcsak a belgyógyászatba, de az immunológia szakterületén is tanácsokat osztogat a kollégáknak, akik persze ezt nem hagyják. - Érdekes... érdekes... Most sem értem, én miért nem tudtam a fiatal orvos csatlakozásáról? No mindegy, majd jobban figyelek rá, s a legkisebb lazaságért szólok neki. Még éjfélig beszélgetett a két orvos az afrikai fertőzések forrásairól és a különféle kórokozók terjedéséről. Brandstom doktor igyekezett hasznos információkat adni kollégájának, mert ő tudta, hogy milyen nehéz időszak vár az ambulanciára. Azután elköszöntek egymástól, s megállapodtak, hogy másnap Meknes érdekességeit nézik meg a franciák. Reggeli után Roger Costelle vezetésével mindössze öten mentek városnéző kirándulásra, a többiek inkább a kórházzal ismerkedtek. Iris Riva doktornő, Elena és Judith nővér, Daniel Boussu doktor és Robin Piccoli volt kíváncsi a látnivalókra. Két autóval indultak el a régi királyi városba. A franciákat meglepte, hogy Meknesben a méretek lenyűgözőek, arányos tagolású szabad tereket fedeztek fel. - Meknes évszázadok óta kereskedőváros, még száz esztendővel ezelőtt is itt tartották a legnagyobb bőr és gabonapiacokat Marokkóban - kezdte ismertetését Roger. Néhány perces autóút után megálltak, s Costelle doktor javaslatára gyalog mentek tovább. - A Középső-Atlaszban eredő Boufekrane folyó két részre osztja a várost. Először menjünk a folyótól balra eső északi terület felé, ahol megnézhetitek a híres Medinát - tért át a tegezésre, úgy érezte, így könnyebb a város ismertetése. - Kérlek benneteket szólt a társasághoz -, ti is tegezzetek, most úgyis néhány napig együtt leszünk. - Szóval - folytatta -, itt állunk a híres Hedime téren, amelynek jelentése a rombolások tere. - Miért így nevezték el? - kérdezte Riva doktornő. - Moulay Ismail szultán itt kezdte el építeni a hajdani szultáni palotavárost, a Ville Imperialét. Bontással, pusztítással járt az építkezés. - Itt videózhattok, vagy fotózhattok - szólt a többiekhez Roger -, mert ehhez hasonló építkezést Marokkóban nem láttok majd. Az első pillantásra szembetűnik a monumentalitás. A világossárga építmény öt részre tagozódik. Az átjáró a középrészt foglalja magában, ehhez pedig, nézzetek csak felfelé, két négyszögletes bástya tartozik. Egy darabig még elidőztek a zöldes árnyalatú kerámia-berakással díszített épületnél, amely pompájával az utókor számára is maradandót nyújtott. Azután elindultak a Medinába. Innen a nagymecset környékére és a bazárnegyedbe, a szukok vidékére sétáltak. Elsőnek a szőnyegesek és a kézművesek utcájában csodálták meg a szebbnél szebb ötvösmunkákat. Jócskán elidőztek a szőnyegesek üzleteiben is. Elena és Iris nem tudott ellenállni a kísértésnek, mindketten vásároltak egy-egy kisméretű, kézi csomózású perzsaszőnyeget. Roger siettette a társaságot, hogy ebédre visszaérjenek a kórházba. - Délben kihalt a város, de

-8-

javaslom, délután öt óra tájban jöjjünk vissza, s akkor megtekinthetjük a többi érdekességet is. Az autók a mecset túlsó oldalán lévő parkolóban várnak ránk, induljunk. Madeleine ült a kormánynál, még Rabatban indulás előtt megállapodtak, hogy felváltva vezetnek. Mindketten jókedvűek voltak, s örültek a sok látnivalónak. Kétsávos autóúton mentek, a forgalom elég nagy volt, de nem fárasztotta Madeleine-t. - Azt javaslom, Nicolet, hogy Sidi Allal-Daharou faluban álljunk meg, igyunk egy kávét és fotózzunk. A bedekker szerint innen kezdődnek a berber területek. Ezután már csak mintegy húsz kilométert kell megtennünk és ebédre Tifletbe érünk. Közben Nicolet az útikönyvet lapozgatta, s barátnőjének olvasott fel belőle: - Látod ezt a részt észre sem vettem. Itt, ahol megállunk, régen nomádok és kalózok éltek. Micsoda világ ez, valóban keveredik a huszadik század a múlttal. Gondolj csak Rabatra és Casablancára. Rövid idő múltán megérkeztek a faluba. Kecskék, szamarak bandukoltak összevissza a kocsiúton. Madeleine a vörös téglás kávéház előtt leállította a kocsit és bementek. A hatalmas helyiség üres volt, a bárpultnál egy fiatal férfi újságot olvasott. Amint észrevette a vendégeket, azonnal eléjük ment, s franciául köszöntötte őket. A megrendelt kávét és palackozott vizet percek alatt szervírozta, s udvariasan megkérdezte, merre tartanak. - Meknesbe, estére már megvan a szállásunk, de előtte Tifletben ismét megpihenünk. Azután elmegyünk még Marrakesbe és Fezbe. Az útikönyv alapján összeállított programban néhány kisebb települést, oázist, az Atlasz vidékeit és a Szaharában néhány berber falvat is felkeresünk. Végül Agadirban a tengerparton pihenünk néhány napot, és onnan repülünk vissza Franciaországba. - De ugye ezt a hatalmas utat nem egyedül kívánják megtenni? Két fiatal lány bármikor eltévedhet, no meg egyéb ezernyi veszély is leskelődik magukra. Mindketten olyan gyönyörűek, szőke hajzuhatagukkal igencsak vonzzák az arab férfiakat! Eddig még nem tapasztalták? - Nem - válaszolt Madeleine -, idáig sehol semmiféle problémánk nem volt. Casablancában és Rabatban sem inzultált bennünket senki. - Azért gondolják meg a javaslatomat, s ha Meknesbe érnek, fogadjanak egy vezetőt, aki végigkíséri magukat. Ha valóban a vidéki településekre is el akarnak menni, az kettesben nem fog sikerülni! Arról nem is beszélek, hogy például a fezi Medinába sem mehet európai egyedül, mert eltéved, és soha nem jut ki belőle... volt már rá példa... Madeleine fizetett, majd megköszönte a tanácsot, és mindketten beszálltak a kocsiba. - Azt hiszem, Nicolet, ennek a fiatalembernek igaza van, már bennem is felmerült, hogy fogadjunk egy idegenvezetőt és vele menjünk tovább. Este a Hotel Bab Mansourban megszállunk, lehet, hogy ott is akad kísérő, vagy elmegyünk az idegenforgalmi hivatalba. - Igazad van, Madi, egy jóképű arabbal szívesen kirándulgatnék. - Jaj, Nicol, olyan komolytalan vagy! Ez nem játék, ha valóban eltűntek európaiak azokban a szűk kis utcácskákban, amikről a könyvünk is említést tesz, nem szólva a kietlen vidékekről! Jobb, ha pénzért egy megbízható útitársat keresünk. Azután mindketten elmerültek a jellegzetes mediterrán növények látványában. A datolyapálmák lombjai szegélyezték az utat, meg-megszakítva kisebb olajfákkal, oleander és tamariszkusz virágaival. A nap egyre forróban szórta sugarait, amikor megérkeztek Tifletbe, ahol éppen állatvásárt tartottak a főtéren. A terepjáróval alig tudtak átevickélni az óriási tömegen, s azonnal eldöntötték, hogy továbbmennek, mert a kiabálás, az állatok összevisszasága megrémítette őket. Nicolet átvette a vezetést, és elindultak Khemissetbe azzal a reménnyel, hogy ott rövid időre megpihenhetnek. A huszonöt kilométeres távolságot félóra alatt megtették. A városka csendjével bizalomgerjesztőbb volt, mint előző megállójuk. Több éttermet fedeztek fel a főutcában, egyik előtt egy turistákkal megrakott autóbusz állt, amely éppen indulni készült. - Ide menjünk be, Nicolet, ezek külföldiek, és ők is itt ettek. Mindenesetre vigyázzunk, mit rendelünk! - A helyiség tiszta volt, s mindössze két asztalnál ültek férfiak, akik hangosan beszélgettek és mentateát ittak. A két lány kávét rendelt és hozzá süteményt. Ezt követően mintegy félóra múlva már úton voltak a királyi város, Meknes felé. Az út emelkedett, s egyre zöldebb lett a vidék. - Jaj, ne haragudj, de szédülök, mintha karikák lebegnének a szemem előtt - szólt Nicolet -, átadnám egy kicsit a vezetést. - Leállt az út szélén, majd ráhajolt a kormányra. - Egyre rosszabbul érzem magam, Madi, olyan forró lett itt a levegő... A barátnője megfogta a homlokát és érezte, hogy Nicoletnek hirtelen felszökött a láza. - Te jó ég! Mi történhetett, még lázmérőnk sincs... Várj, hátul a kocsiban csinálok neked helyet és ott lefekszel, én pedig megpróbálok Meknesig gyorsan eljutni, hogy mielőbb lásson orvos. Nekünk kevés gyógyszerünk van, talán lázcsillapítót és fertőtlenítőt találok a ládában. - Két Aspirint szedett elő, beadta barátnőjének, majd ismét megfogta a fejét, és érezte, hogy láza egyre feljebb kúszik. - Atyavilág! Mit kezdhetek vele? Még egy kisebb települést sem látok magam előtt... Hideg vizes borogatást tett Nicolet fejére, elhelyezte viszonylag kényelmesen a hátsó ülésen és elindult. Nem telt el hosszú idő, amikor barátnője akadozó hangon megszólalt: - Madi, állj meg, légy szíves! Hánynom kell, biztosan fertőzést kaptam. Segíts kiszállnom a kocsiból, jártányi erőm sincs. - Nicolet arca fehér volt, szeme alatt mély karikák húzódtak, keze remegett, lába inogott, amikor kibotorkált a kocsiból. Az erős hányás után annyira rosszul lett, hogy Madeleine karjaiban vitte vissza az autóba. Ahogy letette, azonnal mély álomba merült. - Istenem, csak érjek vele Meknesbe! - indította el a terepjárót a lány. Amikor késő délután észrevette a táblát, amely a várost tíz kilométerre jelezte, felsóhajtott. Nicolet aludt, s arcán a láz rózsái

-9-

pirosra festették a bőrét. - Meg kell érkeznem vele, itt nem tudok semmit tenni. Bár megszereztem az orvosi diplomát, de e pillanatban mit érek vele, vizsgálat és gyógyszer nélkül fogalmam sincs, mi a baja! Arra tippelek, hogy az utolsó étkezésnél valamilyen fertőzést kapott. Mindenesetre tény, hogy Meknesben van francia kórház, ahogy Tarik doktor mondta. Már messziről feltűntek neki a csillogó tornyú minaretek, a vöröses-okkersárga és borostyánkőszínű városfalak. Egy darabig haladt a főúton, majd beérve a város belsejébe érdeklődött, hol találja a francia kórházat. Az egyik fiatal férfi kérdésére így válaszolt: - Melyiket keresi, mert kettő is van, az egyik a fertőző betegségekkel... - Ne is folytassa, kérem, az megfelelő lesz. A barátnőm a kocsiban alszik, valamilyen fertőzést kapott. - Akkor a Moulay Ismail mauzóleuma mellett forduljon jobbra, majd egy széles, négysávos úton haladjon előre, s a híres Villa Imperialtól mintegy tízperces autóút után megtalálja a kórházat. Ne térjen le a főútról! Lassan vezetett, nem akarta eltéveszteni az útirányt. Végül egy francia zászlót vett észre, mellette a felírást: Fertőző Betegségek Kórháza. Berohant, s a folyosón Roger Costelle doktorba ütközött. - Elnézést, elnézést... segítsen... kérem segítsen! - csuklott el a lány hangja. - Nyugodjon meg, kisasszony, s próbálja elmondani, mit óhajt! Madeleine néhány mondatban vázolta Nicolet rosszullétét. - Máris intézkedem, hogy vigyék a vizsgálóba a barátnőjét. - Tudja, doktor úr, magam is orvos vagyok, sőt a barátnőm is az, de sem gyógyszerem, sem műszerem nincs, amivel megvizsgáljam. - Rendben, akkor jöjjön maga is velem! Mikor Nicoletet a vizsgálóba szállították, eszméletlen volt. A lábait kissé felhúzva feküdt az asztalon. Costelle doktor habozás nélkül egy nagyobb ollót kapott elő, és levágta a lányról a ruháját. Homloka verejtékben úszott, és Madeleine-nek az tűnt fel először, hogy barátnője fehér bőrén, főleg a csukló és boka körül apró kiütések jelentek meg. Mikor az orvos megfogta a lány fejét és megpróbálta előrehajtani, az szinte meg se mozdult. A férfi kezében reflexkalapács villant, mellyel először a patella-reflexet, majd a bokáét próbálta kiváltani. Mindkét reakció olyan intenzív volt, amilyet még a lány sohasem látott. Costelle doktor szemfenéktükröt és lámpát vett elő, Madeleine pedig önkéntelenül barátnője pulzusát tapintotta ki, melyet igen lassúnak talált. - A szemfenéken kifejezett vénás pangás van - mormogta Roger. - Ha ehhez hozzávesszük az erythemas kiütéseket, a tarkómerevséget, a hátizmokban lévő spasmust, fokozott reflexeket, és amint maga is látja, kolléganő a tipikus vadászkutyafekvést, nem sok kétségünk marad, hogy egy septikaemias meningitis cerebrospinalissal állunk szemben. Megpróbálok a kiütésekből kapilláris vért venni, így esetleg megtaláljuk a meningococcust. Ebben a pillanatban Nicolet testén elég erős rángatózások futottak végig. - Tegyen fel vérnyomásmérőt a beteg karjára - szólt a belépő nővérhez -, ön pedig, kolléganő, legyen szíves folyamatosan mérni. Félek, hogy nagyon alacsonyak lesznek az értékek. - Kilencven/hatvan, nyolcvanöt/hatvan, nyolcvan/ötvenöt... - hallatszott Madeleine kétségbeesett hangja - ezenkívül nagyon bradicardiás is, már csak hatvan a pulzusa. Újabb görcsroham következett, amely megrázta a beteg testét, majd észrevehetően kapkodóvá vált a légzése is. - Cheyne-Stokes típusú légzés, már kómahatáron van - fordult a lány felé sápadtan Costelle doktor. Adjon neki két ampulla Lobelint és egy ampulla Tonogent is - szólt a nővérnek. - Utána kérem, intézkedjék, vigyék fel egy intenzív kórterembe, és azonnal tegyék monitorra! Oxigént is kapjon, minél többet, negyedóra múlva én is felmegyek és megpungálom. A liquor a meningealis tünetek idején fokozott nyomású és zavaros, a sejtszám rendkívül nagy lehet, legnagyobb részük neutrophil leucocyta. Ez pedig diagnosztikus értékű, bár különösebb kétségem nincs a kórképet illetően. Még adok neki egy nagy adag sulfonamid-penicillin kombinációt és leszaladok a laboratóriumba, hogy megnézzem a kiütésekből vett vérmintát. - Én is mehetek magával? - kérdezte Madeleine. - Itt úgysem tudok e percben mit tenni. - Ennek semmi akadálya, máris indulhatunk. A kenetekkel átmentek a laboratóriumba, Madeleine útközben, bár maga is félt tőle, feltette a bátortalan kérdést: - Ugye nem túl jók a kilátások, doktor úr? - Véleményem szerint, teljesen kifejlődött meningitisszel állunk szemben. Erre vonatkozóan azonban a liquor vizsgálata és cukortartalma alapján tudok választ adni. Ez a meningococcus fertőzés, mint maga is tudja, rendszerint igen gyors, a lappangási idő legtöbbször egy-három nap. Mióta vannak Marokkóban? - Csupán a negyedik napot töltjük itt. Két napja egyébként Nicolet már panaszkodott, hogy úgy érzi, kicsit megfázott, néha borzongatta is a hideg. Többször volt fejfájása... - Ez sajnos teljesen beleillik a képbe. Costelle doktor egy erős mikroszkóp alá tette a tárgylemezt, melyen a vérmintát hozták. Jó tíz percig vizsgálta különböző nagyításokkal, végül felemelte fejét és így szólt: - A natív kenetben nem találok meningococcust, ez azonban nem jelent semmit. Ismételt leoltást

- 10 -

fogunk végezni kapilláris és vénás vérrel. Ennek az eredménye lesz a döntő. Felmentek az intenzív szobába, ahol Nicolet mélyen aludt. Egy darabig álltak az ágyánál, majd Roger meghívta Madeleine-t egy kávéra. - Gondolom, a nagy stressz után ez jól fog esni. Mennyit is vezetett ma a terepjáróval? - Én több ezer kilométernek érzem, de tudom, hogy nem egészen százat... akkor már Nicolet nagyon rosszul volt... Az ügyeletes orvosi szoba szerényen volt berendezve. Roger egy termoszból két csészébe töltött kávét. - A nővér mindig elkészíti, mert az esti ügyeletesnek gyakorta arra sem marad ideje, hogy kávét főzzön, itt pedig automata nincs. - Ezután az orvos udvariasan érdeklődött, Madeleine milyen szakvizsgát akar letenni és van-e már állása. - Erről a témáról még nem döntöttem, valószínűleg a belgyógyászatot választom, azután később esetleg gyermekgyógyászatból is megszerzem a képesítést. Ez még sok mindentől függ, de most ősztől Nicolettel együtt dolgozunk... - Amikor kimondta, hirtelen felvillant előtte Nicolet arca, amint az intenzív szobában fekszik... - Ha megengedi, doktor úr, még egyszer megnézném a barátnőmet, azután elmegyek a Hotel Bab Mansourba, még Rabatból foglaltattunk ott szobát. Reggel, ha lehetséges korán visszajönnék. Megmondaná, hol találom a szállodát? - Hogyne, kint áll ugye a kocsija? Odakísérem, innen csak néhány percnyire fekszik, könnyen megtalálja. Elbúcsúztak egymástól s megállapodtak, hogy Madeleine reggel hét óra tájban visszajön. Amikor elhelyezkedett a kellemes szobában, bekapcsolta a televíziót. A csomagjában lévő konyakosüvegből töltött magának kétujjnyit. Rágyújtott, s eszébe jutott, hogy indulásuk előtt mennyit tervezgették ezt a vakációt. - Szegény Nicolet - sóhajtott, sírni kezdett az átélt izgalomtól, s lelke mélyén attól félt, hogy a barátnője meghal. Azután elvetette a gondolatot, próbálta összeszedni magát. - Meggyógyul! Meggyógyul! - suttogta maga elé. - Fiatal teremtés, bíznom kell benne, meg Costelle doktorban is!... Reggel már hét órakor az intenzív szobában volt, hogy lássa Nicoletet. A fiatal lány mélyen aludt, arcszíne sápadt volt, a monitor jelzései szerint keringésében rendellenesség jelentkezett. Egy nővér lépett be: - Ön mit keres itt az intenzív szobában? - Elnézést, de Costelle doktor megengedte nekem, hogy bejöjjek. Én is orvos vagyok, s barátnőm a beteg, Franciaországból érkeztünk. - Akkor foglaljon helyet, azonnal megkeresem a doktor urat, gondolom beszélni szeretne vele. Néhány pillanatig csak a gép zümmögését figyelte Madeleine, majd belépett a jóképű férfi. - Jó reggelt, kisasszony, éjszaka többször is megnéztem a betegünket. A vérvizsgálat eredményét nyolc órára várom. Közben az igazgatónknak is referáltam a barátnője állapotáról, szeretne önnel megismerkedni. Elmondtam neki röviden a történetüket. Esetleg most felmehetnénk hozzá? Kilenc órakor nagyvizitet tart, közben lefutok a laboratóriumba, hátha készen van a lelet. Addig várjon itt rám, O.K.? Madeleine, ahogy nézte barátnőjét, nem tudta visszatartani könnyeit. - Erősnek kell maradnom, nem szabad kiborulnom - suttogta maga elé. - Nicolet meg fog gyógyulni! Istenem, add, hogy újból egészséges legyen! Segítsd meg őt! Ekkor ért vissza Roger, az arcán már látszott a rossz hír. - Megvan az eredmény? - lépett hozzá izgatottan Madeleine. - Igen, tessék - nyújtotta át. Madeleine szeme előtt összefutottak a számok és a betűk, s immár megállíthatatlanul patakokban folyt a könnye. - Ez azt jelenti, hogy a vérben található Meningococcus... s akkor Nicolet... - Kérem, kérem, kollegina! Mi mindent megteszünk, ami orvosilag lehetséges! Próbáljon megnyugodni. Beszélünk az igazgató úrral is a kezeléséről, jöjjön, menjünk! Peter Brandstom barátian fogadta a kisírt szemű teremtést. Leültette, kávét hozatott neki, majd az összes leletet átvizsgálta, s meghallgatta Roger diagnózisát és kezelését, amit azonnal helybenhagyott. - Ennél többet nem tehetünk, kedves Madeleine, ugye szólíthatom így, hiszen a lányom lehetne. Próbáljon megnyugodni! Tudom, nagyon nehéz, miután maga is orvos, tisztában van a kórkép súlyosságával, de reménykedjünk, a barátnője fiatal, legyőzi a betegséget. Ha akar, egész nap itt maradhat mellette, az étkezést megoldjuk, sőt miután az ambulancia emberei már elindultak körútjukra, így éjszakára is tudunk magának helyet biztosítani. Könnyebb lenne talán, mintha egyedül maradna a szállodában... Madeleine-nek jólesett az igazgató figyelmessége, s azonnal elfogadta, átköltözik a kórházba, amíg Nicolet állapota válságos. - Roger, légy szíves törődj majd a kolleginával, s ha lesz egy szabad órád, mutasd meg neki Meknes érdekességeit. Nem lenne okos dolog egész nap a beteg ágyánál ülni. - Maga is tudja, kedvesem - fordult a lányhoz -, hogy ezzel nem segít barátnője állapotán. De azt is megértem, hogy a közelében akar lenni. Roger, délben referálj az ismételt vérvizsgálatról! Az ambulancia Volubilisben táborozott le a városka szélén. Meknestől ez a távolság mindössze hatvankét kilométer volt, de a programjukban szerepelt az itt lakó berberek gyógyítása és a környék kisebb településein lakók kezelése. Robin Piccoli szokásához híven mindent jól és gyorsan megszervezett. Frey főorvos kiadta az utasítást: - Várhatóan itt egy hétig időzünk, így rendezd be az ambulanciát. Szeretném, ha minden zavartalanul menne. Délután már rendelhetünk, bízzál meg néhány embert, hogy a környező településeket értesítse.

- 11 -

Először az orvosi sátrak készültek el, ahol már megkezdhették a betegek vizsgálatát, majd a kisméretű laboratórium is a helyére került. A vizsgálóba beállították a mini EKG-t, a röntgenkészüléket, a nővérek hordozható szekrényekből előkészítették a gyógyszerek jelentős részét. - Úgy látszik mégiscsak jó volt Robint magunkkal hoznunk - szólt Frey doktor Danielhez. - Gyorsan, pontosan intéz mindent. Lehet, hogy Piccolinak igaza volt, s valóban szükségünk van egy agilis fiatalemberre. Egyébként félóra múlva megérkezik Volubilis elöljárója, mert néhány gyereknél furcsa megbetegedést tapasztaltak, mint üzente nekem. Tudod, itt a környéken kizárólag berberek, vagyis az őslakosság él. Szeretném, ha te és Michel is részt vennétek a megbeszélésen. - Rendben, szólok neki és visszajövünk. A főorvos sátrát már teljesen berendezték. Egy összecsukható, kisméretű vizsgálóasztal, vérnyomásmérő, ampullák, gyógyszerek sorakoztak az asztalon. A sarokban állították fel Frey doktor ágyát, mellé egy kis széket, amely már tele volt füzetekkel, feljegyzésekkel. - Úristen, Piccoli szigorú utasítása, hogy naplót vezessek a kezelésekről, még ez hiányzott nekem! - nézett a papírokra. Meglehetősen szikár, idős, ősz hajú, fekete bőrű férfi lépett két fiatalember kíséretében a sátorba. Mély meghajlással köszöntötték Frey doktort, aki szívélyesen beljebb tessékelte őket. Az üdvözlés után az orvos ismét megállapította magában, egyetlen kellemes meglepetés érte eddig Marokkóban, hogy gyakorlatilag mindenki beszél franciául, s ez nem semmi. Közben az egyik arab kisegítő asszony mentateát hozott, amely elengedhetetlen ital a vendéglátásnál vagy a beszélgetésnél. Az elöljáró elmondta, hogy három napja öt kisfiú a településen magas lázzal esett ágynak, és ma délelőtt közülük kettő meghalt. De több asszony és gyerek is megbetegedett. - A lázon kívül még milyen tüneteik vannak? - Hát... nem is tudom... Néhányan ma délelőtt a főtéren, ahol a heti nagypiacot tartják, összeestek... - S mit csináltak velük? - Bevitték őket a Kutyás Házba, ahol lefektettük a díszmedence mellé. Ott hűvösebb van, s két ember vízzel mossa őket. Frey mindettől nem lett okosabb. Közben Daniel és Michel is megérkeztek, de gyakorlatilag az elmondottakból semmiféle következtetést nem tudtak levonni. Daniel szólalt meg: - Az egyik terepjáróval elmegyünk abba a Kutyás Házba, megnézzük a betegeket, a kisfiúkat is megvizsgáljuk. A szükséges intézkedésekről csak azután dönthetünk, de nagy a valószínűsége, hogy ide kell szállítani őket. Nicolas is velünk tart, rendben? - Induljatok, két kocsival menjetek, és vigyetek magatokkal a laboratóriumi vizsgálatokhoz szükséges felszereléseket is. A volubilisiek is beültek a terepjárókba, s elindultak a falu közepébe. Beléptek a romos épületbe, amelyen arabul és franciául is egy díszítő felirat szerepelt: Ez a hely az időszámítás előtti első században épült. - Na, - gondolta Daniel, - jó helyre hozták a betegeket! - Azután rájött, hogy itt legalább hűvös van, s tágas a helyiség. Mindhárom orvos azonnal nekifogott a fizikális vizsgálatoknak, s szinte egyszerre szólaltak meg: Valószínűsíthető, hogy valami fertőzésről van szó. Be kell vinnünk őket az ambulanciára - mondta Michel. Így nehéz pontosan megállapítani a kázust. A gyerekeket is vizsgáljuk meg, utána döntsünk. A három fiúcskánál szinte egyértelműen diagnosztizálták a tonsillitis follicularist, amely azonban inkább szövődménynek látszott. Azonnal beadtak mindegyiknek egy-egy ampulla Penicillint, valamint Tetracyclin tablettát is hagytak a szülőknél. - Ha holnapra nem javul az állapotuk, a lázuk nem csökken, bevisszük őket az ambulanciára - mondta Daniel az őt körülvevő, aggódó szülőknek. A Kutyás Házból a négy beteg asszonyt óvatosan berakták a terepjáróba, s siettek vissza az ambulanciára. Elvégezték a vér-, vizeletvizsgálatokat, szinte biztos volt, hogy lobalis pneumonia a diagnózis. A betegeknek készítettek egy sátrat, s megkezdték a kezelést. Nicolas sulfonamidot és Promptcillint adott nekik, a nővéreknek pedig felírta, hogy négyóránként Semicillint kapjanak. Az orvosok összeültek s próbálták meghatározni a lobalis pneumonia keletkezésének okát, mert attól féltek, hogy járvány van kialakulóban. Végül úgy döntöttek, hogy reggelig várnak, s akkor a település lakóit is megvizsgálják. Már este tíz óra is elmúlt, de Elena szemére nem jött álom... A kétszemélyes sátorban mellette aludt férje, Michel Polignac, aki az utóbbi napokban ismét egyre ingerlékenyebb lett. Elena felhúzta a köpenyét, és eldöntötte, hogy kint a szabadban elszív egy cigarettát. Úgy érezte, hogy Michel elhidegült tőle, s a házasságuk kezdetén kialakult kedvesség mára eltűnt férjéből... Feleségéhez csak akkor szólt, ha valamit akart, s a szexuális kapcsolatuk teljesen megszűnt. Elena a holdvilág fényénél leült az egyik farönkre. Milyen csodálatos ez a táj, csönd van, békesség és nyugalom - gondolta magában. Ekkor vette észre, hogy Robin Piccoli áll előtte. A férfi átölelte az asszony vállát és így suttogott: Megfázol kedvesem, az éjszakák itt igen kiszámíthatatlanok, általában lehűl a levegő, bár ma inkább meleg van... Elena amióta megismertelek, egyetlen nyugodt percem sincs! Szerelem első látásra, ahogy mondani szokták... Amikor megpillantottalak azonnal éreztem, te vagy a végzetem. Szeretlek! Szeretlek!... Ezt nem szabadna mondanom, mert férjes asszony vagy, de nem tudok uralkodni a vágyaimon! Látom, nem vagy boldog a férjeddel, soha egy kedves szavatok sincs egymáshoz. Megfigyeltem mindent... Drága Elena - s mielőtt az asszony felfogta volna a szerelmi vallomást, Robin forrón megcsókolta. Elena felugrott és visszarohant a sátorba. A fiatal berber lánynak lassan csillapodott a láza, de nyugtalanul töltötte az éjszakát. Forgolódott

- 12 -

ágyában, fel-felriadt, majd újból elszunnyadt. Mikor legközelebb kinyitotta a szemét úgy látta, mintha egy árny vetődött volna a sátor falára. Először azt gondolta, ismét víziói vannak, ám az árnyék mintha belépett volna és óvatosan közeledett... A lánynak rémületében torkán akadt a hang, ám amint a fehér köpenyes férfi keze kinyúlt felé, a félelemtől felsikoltott: - Segítség! Segít... - többre azonban nem futotta erejéből, mert a két izmos kéz óriási erővel szorította meg a nyakát! Elsötétülő tudattal még szikrázó fénykarikákat látott, azután halk reccsenés hallatszott, és ezzel számára megszűnt a világ... A nyakára fonódó ujjak felengedtek, majd rátapintottak a nyaki verőérre. Miután a férfi pulzust nem érzett, tudta, hogy a lány meghalt. Halk léptekkel kiosont a sátorból, és eltűnt az éjszaka sötétjében, mielőtt bárki észrevehette volna... Robin Piccoli még jó darabig kint maradt, s mintha furcsa zörejt hallott volna a sötétben. Kicsit várt, majd elfojtott kiáltásra lett figyelmes. Körülnézett, de nem látott semmit. Megállt, sehol semmiféle mozgást nem észlelt. Eldöntötte, hogy bemegy a raktárnak kinevezett sátorba és keres valamilyen italt. - Egy pohár whisky most jól jönne - gondolta. A zsebéből előkotorászta az italos láda kulcsát, felbontott egy üveget, töltött magának, és kiment a szabadba. Leült egy farönkre, rágyújtott, és kortyolgatni kezdte a skót nedűt, amely pillanatok alatt oldotta benne a feszültséget. Ekkor úgy látta, mintha megmozdult volna az egyik sátor bejárata. Közelebb ment, csupán egy elmosódott árnyat vélt felfedezni, de abban sem volt biztos. - Úristen! Már én is képzelődöm? Lehet, hogy a sejtelmes afrikai éjszaka teszi ezt velem... - Azután ismét maga előtt látta Elena törékeny alakját, bájos kerekded arcát, mélykék szemét és hosszú, szőke haját. Visszagondolt arra a pillanatra, amikor megismerte az ápolónőt. Azonnal megkapta a fiatal nő varázsa, amely külsejében és kellemes modorában egyaránt erősen hatott rá. - Elena mindenkihez kedves, segítőkész - gondolta -, ha több a munka, akkor sem morog úgy, mint például a zsörtölődő Anne Bennent, aki ugyan még csak huszonkilenc esztendős, laboratóriumi orvos, de legalább negyvennek néz ki. Ebben közrejátszik az is, hogy a külseje nem érdekli, csak a munkáról lehet vele beszélgetni. Kicsit fenn is hordja az orrát, mint orvos, bár én nem tudom megítélni képességeit... oltotta el a cigarettáját Robin. - A távoli rokonom nyilvánvalóan kitűnő szakembereket válogatott össze, hiszen éveket töltött itt Marokkóban, s tudta, hogy nehéz feladattal bízza meg őket. Valójában nem bánom, hogy részt veszek a kétéves munkában, bár nem én akartam, hanem az anyám, aki megdumálta a pasas fejét, hogy alkalmazzon. Igaz, a közgazdasági egyetemet évismétlésekkel végeztem el. Az is baj volt, hogy néha egy kis füvet talált anyám a szobámban. Ebből lett azután a skandalum! Szerencsére csak akkor szívtuk, ha a banda összejött. Én nemigen bírtam, így nem került nehézségembe abbahagyni... A családom mégis féltett, hogy az általuk rossznak vélt társaság behálóz és nem találok rendes munkahelyet. Így azután, ahogy megkaptam a diplomámat, az ambulancia stábja indulásra készen állt, és a nagybátyám alkalmazott. A nagy kaland reményében végül is engedtem a rábeszélésnek és eljöttem velük... A friss éjszakai levegő elálmosította. Elindult a sátrába, amelyet Nicolas Préault-val osztott meg. Ahogy belépett észrevette, hogy az orvos ébren fekszik az ágyában. - Hol csatangoltál, Robin? Itt azután sehova sem lehet menni, olyan kihalt a vidék, Volubilis csupán egy kis település. - Nem voltam sehol, ittam egy pohár italt és gondolkoztam. Nem éreztem álmosságot, így a jó levegőn ücsörögtem. De most már lefekszem. Frey doktor reggel nyolc órakor eligazítást tartott, de előtte Elena bement a berber nők sátrába, hogy Boussu doktor utasítására beadja nekik az előírt gyógyszereket. A négy nő közül kettő még aludt, a harmadik éppen ébredezett, a negyedik azonban viaszsárga arccal feküdt a tábori ágyon. Feje természetellenes tartásban hátrahanyatlott, félig nyitott ajkai között halvány fehér habgomba látszott. Elena rémülten ugrott az ágyhoz, meg akarta igazítani a lány fejét, de érezte, hogy bőre hideg, s a nyakán egy vöröses folt éktelenkedett. - Jézusom! - sikoltott fel. - Megfojtották! Segítség! Jöjjön már valaki ide! - rohant ki a sátor elé. A kiabálásra Frey és Préault doktor, valamint Bennent doktornő is megérkezett. - Mi az Elena, beszéljen már! - lépett a zokogó, reszkető nővérhez a főorvos. - A sátorban... a sátorban... ott fekszik... megölték!... - hadarta zavarodottan. Frey doktor azonnal észrevette, hogy a fiatal berber lány nyaka közepén, elöl, a gégeporc táján mintegy kétdiónyi nagyságú livid folt húzódik. Csak annyit mondott: - A szerencsétlen teremtést megfojtották, eltörték a gégeporcát. Elena, legyen szíves szóljon Robinnak, mindenki jöjjön az ebédlőbe, beszélni akarok az emberekkel. Közben Boussu doktor alaposabban megvizsgálta a holttestet, s ő is azt az egyértelmű következtetést vonta le, hogy a beteget megfojtották. Az ambulancia teljes francia személyzete és Mohamed Tarik arab kolléga várták a megbeszélést. Frey doktor szűkszavúan ismertette a tényeket. Hozzátette, hogy véleménye szerint azonnal el kellene temetni a lányt, értesíteni a volubilisi szülőket vagy rokonokat, hogy a beteg meghalt, de gyilkosságról nem szabadna beszélni. - Nem is hiszem, hogy ilyen kis településen van nyomozó hatóság. Mindenesetre szavazásra bocsátom a javaslatomat, de egyben azt is megkövetelem, hogy mindenki számoljon be, mikor feküdt le, s tapasztalt-e valami furcsa, szokatlan dolgot? Őszintén megmondom - folytatta a főorvos - nem tételezem fel, hogy a mi csoportunk tagjai között kell keresnünk a tettest. Úgy gondolom, hogy Volubilisből jött át valaki, aki megölte a lányt. Az oka pedig nem ránk tartozik - fejezte be mondandóját.

- 13 -

Senki nem közölt érdemlegeset, s egyetértettek abban, hogy a lányt temessék el mielőbb a volubilisiek. A többi beteget pedig kezelik néhány napig. Abban is megállapodtak, hogy két orvos átmegy a faluba, ellenőrzi a gyerekek állapotát, s megnézi nincs-e új beteg. Robin, amikor elhagyták a megbeszélés színhelyét gondolkozott, hogy elmondja-e a főorvosnak, hogy este későn, amikor kint volt a szabad ég alatt, furcsa zörejt hallott, később pedig mintha egy árnyat látott volna. Azután rájött, hogy minek komplikálja az életét? Egyöntetűen megszavazták, hogy a gyilkosságról hallgatnak, mint a sír. Amikor Alan Piccoli magához hivatta Paul Vallotot, a fiatalember meglepődött azon a pompán és fényűzésen, ami az orvos villájában fogadta. Piccoli hellyel kínálta, és azonnal a tárgyra tért. Most először találkoztak személyesen egymással. - Kicsit visszaesett a klub forgalma! Kevesebb ital és fehér por fogy, légy szíves adj erre magyarázatot. - Nem tudom főnök, de nem is értem. A fiúk állandóan jönnek mennek, reggeltől késő éjszakáig tele van a klub. Ahogy átnéztem a számlákat, semmiféle csökkenést nem látok. Igaz én a fehér porról nem tudok semmit, nem is akarok ebbe belekeveredni, nem az én asztalom. - Kedves Paul és a könyveléshez értesz? - Nem, nem, dehogy, csupán azt akartam mondani, hogy időnként a könyvelőnk aláírat velem egy-egy számlát, és akkor megmutatja a bevétel és a kiadás oldalt. Ő mesélte nekem, hogy lassan, de szép egyenletesen megy felfelé a bevétel, amióta én lettem a klub vezetője... - Vedd tudomásul, hogy ez nem elég! Hallottam, ha valaki egy üveg sör mellett órákig ücsörög nálad, te még akkor sem szólsz neki. - De Piccoli úr, ez egy klub... - Na és? Attól nekem szükségem van a nagyobb bevételre a többi tranzakcióm miatt! Mindegy! De tudom, hogy oldjuk meg ezt a kérdést. Néhány berber és arab fiú elcsábítja majd a vendégeidet, megfelelő fogyasztás mellett. - Ezt nem értem! Most is van fiatal néger vendégünk nem is egy... - fejezte ki finoman magát Paul. - Ostoba vagy! Nem az a cél, hogy a klubban zenét hallgassanak és egymással csacsogjanak! Nagyobb forgalom, nagyobb haszon! Ezért holnap négy fiatal berber fiú áll nálad munkába. Már két emberem megízleltette velük a feladatukat, de neked is segítened kell! Ha nem, le is út, fel is út, Paul! Találok helyetted más klubvezetőt! A fiúknak az lesz a feladatuk, hogy biztassák a vendégeket a több fogyasztásra, ebbe beleértem a fehér port is. Tudom, tudom - bólintott Alan Piccoli -, ez nem a te kezedben van! De akarom, hogy tudj róla, ha rövid időn belül nem kétszerezed meg a forgalmat, keress magadnak másik állást! De én gondoskodom róla, hogy ebben a városban ne alkalmazzon senki... Egyébként, hallom a nővéred jól van Marokkóban. Kaptál már tőle levelet? - Igen, két képeslapot küldött... - hajtotta le fejét Paul, aki elkeseredett az elhangzottak miatt. - Jól vésd az eszedbe, hogy nagyobb hasznot akarok! Egyébként a klub melletti helyiséget megvettem és átalakíttatom pihenőszobákká, sőt a földszinti nagyteremben éjszakai bárt is berendezek. Ezek az új helyiségek a klubhoz tartoznak majd, ahol egy-egy kellemes órát tölthetnek vendégeid az arab és berber fiúkkal... Paul csak ült szótlanul, s nem tudta hogyan kérdezze meg, ami foglalkoztatta. - Nézd, még azt is elárulom neked, hogy az egésznek te leszel a főnöke. Persze az új bár pénzügyi irányítása nem a tied, hiszen ehhez szakember kell. De a többi a te területed marad! Ne lógasd az orrod, ezt az új felállást is megszokod... Ezután Piccoli az íróasztala előtti papírlapokat kezdte tanulmányozni, mint aki már befejezte mondanivalóját. Így Paul elköszönt, s gondterhelten ment haza. Elhatározta, hogy Gerladdal megbeszéli ezt az egész fura szituációt, és tőle kér tanácsot. Ahogy visszaérkezett irodájába, telefonon hívta barátját a lakásán, és megbeszélték, hogy együtt ebédelnek. Amikor megszokott helyükön, a Tarka virág étteremben találkoztak, Paul azonnal elmondta Piccolival folytatott beszélgetésének lényegét: - Tudod, Gerald, nekem ez az egész nem tetszik! Elsősorban nem ismerem a marokkói embereket, másodszor ahogy én hallottam, AIDS-szel egyik legfertőzöttebb terület Afrika és Ázsia. Képzeld el, ha elterjed itt Marseille-ben, hogy nálam fiatal afrikai fiúk szórakoztatják a vendégeket!... - Hát... nemigen tudsz mit tenni. Én megértelek... De nézd, Paul, tudomásom szerint te rajtam kívül nem tartasz senkivel sem kapcsolatot, akkor neked nem kell félned... - Igen... igen... - válaszolt elgondolkozva Paul, - de számomra mégsem vonzó, hogy az eddig megszokott, kellemes légkört megzavarják az afrikaiak. A másik dolog, ami nem tetszik, ahogy én értettem Piccoli szavaiból, a fiúk nagyon fiatalok lesznek. Remélem, nem kiskorúak, mert az azután pokolian megnehezítené és egyben veszélyeztetné a klub munkáját! - Nagyon aggályoskodó vagy, barátom! Gondold csak el, nálunk a mulatóban hány lehetetlen pasas akar megkörnyékezni! De én nem hagyom magam! Te sem fekszel majd ágyba az arab fiúkkal, akkor meg a többi miért zavar? Te csak vezetője vagy a Boldogság Klubnak nem a tulajdonosa. Egyébként is mindenki tudja Alan Piccoliról, hogy markában vannak a zsaruk, a polgármester és még számos nagyság is! Ne félj Paul, az a tanácsom, hogy hagyd abba a töprengést, úgysem tudsz változtatni semmin, amíg nincs elég pénzed és nem nyitod meg a saját klubodat... Madeleine szeme alatt mély karikák húzódtak a fáradtságtól. Már második éjszaka alig aludt, csupán

- 14 -

néhány órát bóbiskolt. Nicolet állapota nem javult, eszméletlenségéből még mindig nem tért magához. Az igazgató, Brandstom naponta többször megnézte a beteget, s Costelle doktor beszámolt a kezeléséről, de egyikük sem bízott a gyors javulásban. Az ágy szélénél ülő Madeleine ránézett az órájára s látta, hogy reggel hat óra van. Átment a szobájába, lezuhanyozott, átöltözött, a személyzeti étteremben ivott egy csésze kávét és evett egy szelet édes, citromos süteményt. - Leülhetek? - kérdezte kedvesen Roger. - Ma délután elviszem magát egy kis városnézésre. - Nem, nem, nem szeretném itt hagyni Nicoletet! - Nem engedhetem meg, hogy maga is belebetegedjen az aggodalomba! Nézzen a tükörbe, sápadt, beesett az arca. Egyébként az igazgató úr utasított, hogy a délutánt magával töltsem. Mint orvos tisztában van vele, ha egész nap a barátnője ágyánál ül, azzal nem segít semmit. Tessék visszamenni a szobájába, próbáljon aludni. Vegye ezt parancsnak - mosolyodott el Roger, s megsimogatta a lány karját. - Négy órakor indulunk, rendben? Madeleine farmernadrágot, hozzá fehér pamuttrikót és Reebok sportcipőt húzott, s úgy indult le a portára, ahol találkoztak Costelle doktorral. - A kocsimat kihoztam a garázsból - mutatott a fehér Renault 19-re -, így könnyebben tudunk közlekedni. Bár néhány nevezetességet gyalog érünk el a legjobban. Induljunk - szállt be az autóba. A nagymecsetig kocsival mentek, onnan a bazárnegyeden sétáltak keresztül, meg-megállva a szukok előtt. Rövid gyaloglás után elérték a híres iszlám jogi és teológiai főiskolát, amelynek bejáratát cizellált bronzlemezek fedték. A hosszúkás előcsarnokon keresztül az udvarba jutottak, melynek közepén lapos vízmedence állt. - A növendékek itt tettek eleget a Korán 5. szutrájában előírt kötelességüknek, az ima előtti mosakodásnak - szólt Roger. - Nézze csak meg Madeleine, milyen gyönyörű az imaterem homlokzata, amelyet színes mázas csempék és mozaikok borítanak, míg a mennyezetet cédrusfa faragványok díszítik. Ebben a főiskolában, vagy ahogy az arabok mondják, medreszében már legalább száz éve nincs tanítás, ezért csak a látogatóknak nyitják meg a kapuit. De nézzük meg a régi karavánszerájt, innen öt perc gyalog. Ezt a szultánok annak idején a medreszékkel együtt építették és a vidéki kereskedőknek szolgált szálláshelyül. Szereti az ötvösmunkát? - Igen, de tudja, Roger otthon soha nem volt időm semmire. Vagy tanultam és gyakorlatra bejártam kórházakba, még akkor is, amikor az első két évben nem volt kötelező. A szabadidőmben pedig teniszeztem, a sport volt a mindenem... - Most abbahagyta? - Hát, ahogy vesszük. Az utolsó mérkőzésemet az egyetemi csapatban játszottam, közvetlenül a diploma átvétele előtt. Utána Nicolettel átjöttünk Marokkóba. Ha visszamegyek, nem tudom mennyi időm marad a kórházi állás ellátása, a szakvizsgám megszerzése mellett... Ez utóbbit mielőbb le akarom tenni. Ha lehet, persze a jövőben is rendszeresen fogok edzeni, de még fogalmam sincs az időbeosztásomról. A Nejarine mecset mellett elhaladva elérték a kézművesek és ötvösművészek utcáját. Néhány lépés után Madeleine megállt: - Jaj, nagyon elfáradtam, nem ülhetnénk le valahol? - Visszamegyünk a kocsihoz, nem kell ezt a hosszú utat megtennünk. A Dar Kebira negyeden átvágunk, beülünk az autóba, s elviszem magát egy kellemes kis kávézóba. Amikor beléptek a körfonatos építésű ajtón, a bejárat felett zöld mozaikból kirakott képek nyújtottak szemet gyönyörködtető látványt. A helyiség belülről is ízléses, tiszta volt. Az asztaloknál csupán néhányan ültek. Szemmel láthatólag ismerték az orvost, mert a tulajdonos jött és köszöntötte őt. A középkorú férfi kiválóan beszélt franciául. Néhány udvarias mondat után kérés nélkül hozta réztálon a gőzölgő mentateát, mellé a friss, meleg défallahot, amely mandulával volt töltve. - Az itteniek ezt a pompás süteményt kiválóan készítik - szólt Roger. Közben egy fiatal pincér szantálfát gyújtott meg, s Madeleine érezte, hogy fáradtsága kezd múlni. Roger a lány kérdéseire válaszolva mesélt kórházi munkájáról, amely minden szabadidejét leköti, s arról is, hogy jövőre a WHO pályázata alapján szeretne Bostonba kerülni az egyik kutatóintézetbe, ahol szintén a fertőző betegségekkel foglalkozna. Ezért, ha van egy kis ideje, angolul tanul, mert erre szüksége lesz. Azután óvatosan és egyben kíváncsian kérdezte Madeleine, hogy nős-e? - Ez hosszú történet. Fél évig voltam csupán. A feleségem elvesztette az uralmát a kocsi felett és meghalt. Akkor mindketten még csak harmadéves egyetemi hallgatók voltunk. Utána néhány tartósabb kapcsolatom alakult ki, de valójában azóta sem szerettem bele senkibe. Tegeződjünk - tért át más témára Roger, mint aki ennél többet nem kíván mondani. - Neked van férjed vagy barátod, akihez visszamégy Franciaországba? - Én nagyon nehezen oldódom fel - pirult el Madeleine. - A természetemnek s talán a neveltetésemnek is köszönhetem, hogy mindig évfolyamelső voltam, s már a középiskolában is színjeles bizonyítványt szereztem. Így azután csupán néhány srác volt az életemben, de szorosabb kapcsolatom soha nem alakult ki. Mindig lekötött a tanulás és a sport, régebben a tenisz mellett még aktívan úsztam is, s a gimnázium színeiben ifjúsági bajnokságot nyertem... Még hosszasan beszélgettek, amikor Madeleine ránézett az órájára: - Ne haragudj, de szeretnék visszamenni és megnézni Nicoletet! Már így is furdal a lelkiismeret, hogy jó néhány órára egyedül maradt... - Ne csacsiskodj, ott van az ügyeletes orvos, az ápolónő! Nem ülhetsz egész nap a szobában! De rendben, fizetek, azonnal indulunk vissza.

- 15 -

Amikor beléptek az intenzív szobába, Nicolet kissé szaporábban lélegzett, még mindig nem nyerte vissza az eszméletét. - Madeleine, este héttől én vagyok az ügyeletes. Most beszélek a kollégával, átveszem a stafétabotot, s utána visszajövök. Itt maradsz? - Igen, majd később megyek le az étterembe vacsorázni, még nem vagyok éhes. Az esti szürkületben a fáradságtól Madeleine feje lekókadt és legalább tíz percet töltött félálomban. Azután ösztönösen felébredt, valami szokatlan, eddig nem észlelt zajra. Összerázkódott, teljesen éber lett. A hang tovább sípolt, s Nicolet mellkasa egyre nehezebben emelkedett. Ebben a pillanatban Madeleine agyába villámként hasított a gondolat, hol hallott ehhez hasonlót! Visszaemlékezett, hogy amikor utolsó éves medika volt, egyik ügyelete alkalmával a rábízott betegénél tüdőödéma alakult ki... - Úristen! Lehet, hogy Nicoletnél tüdővizenyő lépett fel? Azonnal hívom Roger-t - ugrott fel a székről, s kirohant a szobából. Az orvossal együtt néhány pillanat múlva visszaérkeztek. Nicolet ágya felől már nem hallatszott a szörcsögés, de egyéb hang sem, csak a monitor sivítása. A lány kissé lebukott fejjel feküdt bal oldalán, szeme nyitva volt, s a gép egyenes vonalai jelezték a szívműködés leállását... Roger ráhelyezte fonendoszkópját a beteg mellkasára, bal kezével a carotisát tapintotta ki. - Exitus, nem tehetünk már semmit. - Madeleine-hez lépett és átölelte. A lány görcsös, hisztériás sírórohamot kapott, s az orvos látta, hogy nyugtatót kell beadni neki, mert sokkos állapotba került. Két Valiumot hozott be. - Ezt nyeld le, jobban leszel - szólt Roger, s átnyújtotta a tablettákat, melyeket Madeleine víz nélkül lecsúsztatott a torkán, de közben sem bírta abbahagyni a sírást. - Nem, nem akarom egyedül hagyni - kiabált Madeleine, s látszott rajta, hogy nem ura önmagának... Egy nővér segítségével Costelle doktor átvitte a vendégszobába, lefektették az ágyra, de akkor már a nyugtatótól aludt. - Szegénykém - gondolta magában a férfi -, még nincs vége a megrázkódtatásnak, mert a temetést is itt kell helyben elintézni! Nem hiszem, hogy engedélyeznék a holttest szállítását, egyébként a költségeket sem bírná kifizetni a lány vagy Nicolet nagymamája, aki eddig nevelte és taníttatta unokáját... Mint Roger egyik beszélgetésük alkalmával megtudta, Nicolet szülei a mexikói földrengésnél haltak meg, éppen akkor tartózkodtak ott turistaként. Azóta pedig elég szűkösen éltek a nagymamájával. - No mindegy - gondolta az orvos -, holnapra jobban lesz Madeleine, s akkor mindent tisztázhatunk. Micsoda furcsa szeszélye a sorsnak! A szülők nyaralni mentek abba a városba, ahol százezreket temetett maga alá a föld, most pedig a lányuk jött turistaként Marokkóba, s itt halt meg fertőzésben. De nem is akármilyenben... - Szerencsénk volt. Amikor a volubilisiek meghallották, hogy a berber lány meghalt, semmit nem kérdeztek, szó nélkül eltemették. Nem lett volna kellemes, ha valamiféle vizsgálat indul. Lehet, hogy észre sem vették a megboldogult nyakán a foltot? - kérdezte Frey doktor Danieltől, aki elgondolkozva iszogatta a sátorban a kávét. - Szerintem meggyőződésük, hogy a szerencsétlen berber lány valamilyen fertőzésben halt meg. Egyébként itt semmiféle rendőrségi vizsgálat nincs. Fel sem merült, hogy a lány gyilkosság áldozata lett volna... Az a gyanúm, hogy a faluból valaki átszökött hozzánk, s esetleg egy szerelmi vagy féltékenységi dráma volt a gyilkosság motivációja. Mindenesetre jobb, ha mi kimaradunk belőle! Ugye holnap reggel továbbmegyünk, Christian? Délután pedig közösen kirándulunk az iszlám szent városába, Moulay Idrisbe? - Pontosan így lesz, valószínűleg én is veletek megyek. A környék településein lévő betegeket elláttuk, már akit lehetett. Én is kíváncsi vagyok erre a kizárólag mohamedánok lakta vidékre. Ki marad itt a telephelyünkön? - Robin Piccoli vállalta, hogy vigyáz mindenre, Mohamed Tarik lesz a vezetőnk. Három órakor megyünk a kocsikkal. A franciák, kollégájuk, Tarik doktor vezetésével elindultak a mintegy öt kilométeres útra. A főtéren leállították a terepjárókat, s a város központjába tartottak. - Nézzetek jól körül, innen látszik a két domboldal közötti völgy, a híres szent hely, ahol a zöld cseréppel fedett mauzóleum épült. - Kit temettek ide? - kíváncsiskodott Judith nővér. - I. Idrist, vagy ahogy Marokkóban nevezik, a Haza atyját. Ő volt a város és az első feudális muzulmán állam megalapítója. Egyébként - folytatta az arab orvos -, ha jól körülnéztek, látjátok, hogy sok itt a rituális fürdő és imádkozóhely. Minden év augusztusában, szeptemberében zarándokok érkeznek, s már előfordult, hogy több százezer hívő gyűlt össze a Nagy Musszem ünnepkor, mert ez a szentély a végcélja a legnagyobb marokkói zarándoklatnak. - Én ezért nem jönnék el - kotnyeleskedett Elena. - Esetleg napokig autóznak, amíg ideérnek... - Jaj, ne beszélj már szamárságokat - szólt rá a férje, Michel. - Már otthon mondtam neked, amikor a vallástörténeti könyvből felolvastam részeket, hogy Marokkó államvallása az iszlám. Az itteniek legnagyobb része szunnita, vagyis a mohamedán vallás ortodox irányzatát követik. - Ugyan, Michel, ki tudja megjegyezni azt a sok szöveget, amivel utazásunk előtt teletömted a fejem? Egyébként sem érdekel a vallástörténet - rántotta meg a vállát Elena. A többiek továbbmentek, nem kívántak részt venni a családi vitában. Egy darabig az egész társaság sétált, nézelődött a kis városkában, amely megőrizte az elmúlt századok hagyományait. Mindannyian egyetértettek abban, hogy itt olyan, mintha a tizenhatodik századba tértek volna vissza... Kora este lett, amikor megérkeztek a táborhelyre, ahol Frey doktor azonnal a másnapi indulásról tartott eligazítást. Elsősorban Robin Piccoli jegyzetelt, hány emberre lesz szüksége, hogy kora reggel minden

- 16 -

készen álljon. - Két napra a Sais-síkságon verünk tábort - folytatta Frey -, a környező kis települések betegeit látjuk el. Tíz órára mindenki elcsendesedett, lefeküdt, csak Daniel Boussu doktor és Anne Bennent doktornő beszélgettek a fertőző betegségek fajtáiról az ebédlőben. Abban mindketten egyetértettek, hogy teljesen értelmetlen ilyen ütemben végigrohanni a vidéket. - Nem értem, a főorvosnak mi a szándéka ezzel a sietéssel. Az eredeti program szerint, ha jól emlékszem, egy-egy településen több napot töltöttünk volna. Most meg tessék, alighogy végzünk valahol, még szusszanni sincs időnk - szólt meglehetősen morcosan Anne. - Nézd, lehet, hogy Christian több pihenést engedélyez, ha ezt a fenti vidéket már körbejártuk... - Én, látod nem hiszem, sokkal zsarnokabb velünk, mint ahogy a kezdet kezdetén mutatta. De hát mit tehetünk... - Semmit. Ha nem bírjuk az iramot, szólunk majd neki. - Tudod, Daniel, amióta megölték azt a szerencsétlen berber lányt, azóta nyugtalan vagyok. De a többi kolléganővel is beszélgettünk erről, és mindenkiben bujkál a kétség! Mi van akkor, ha a gyilkos köztünk jár?... - Ne beszélj szamárságokat, Anne! A francia orvosokért tűzbe tenném a kezem. - Csak meg ne égesd, Daniel! Iris és Elena is mondta nekem, ők félnek, s nem biztosak benne, hogy helybeli volt a gyilkos... - Kire gyanakodnak? - Erről nem esett szó, de ők sem nyugodtak. Csak talán Judith nővér az egyetlen közöttünk, aki állandóan úgy tesz, mintha egyetlen perce sem lenne, nem is beszélget senkivel. Még a gyilkosság után is csak annyit mondott, nem ér rá holmi detektívesdit játszani... - Nézd, ő olyan amilyen, de azt el kell ismerned, hogy kitűnő szakember. Valóban soha meg nem áll, mindig a betegek körül tevékenykedik. - Jó éjszakát, Daniel, reggel korán kelünk, megyek lefeküdni - ezzel kiment az étteremből. Daniel Boussu noha nem volt gyanakvó, nyílt, egyenes természettel áldotta meg az ég, most mégis elgondolkozott Anne szavain. Elhatározta, hogy alaposabban szemügyre veszi a kollégákat. Mi van akkor, ha valóban egy paranoiás embert alkalmazott Robin? Hiszen a kisegítő személyzetet senki nem ismeri. Eldöntötte, hogy másnap, amint alkalmas lesz, beszél vele, talán tüzetesebben nézze meg, kiket foglalkoztat. Mert az tény, hogy a sofőrök, a konyhai személyzet és az ápolók ugyanazok, akik az első nap munkába álltak, de a többiek állandóan cserélődnek! - Nem is tudom pontosan, hány embert fogad fel egy-egy állomáshelyen... - töprengett és lassú léptekkel elindult lefeküdni. A reggeli napfény kellemes, frissítő meleget árasztott, amikor elindultak a Középső-Atlasz hatalmas területére, a Sais-síkságra. Az ambulancia híre megelőzte őket, mert amikor Frey doktor Robinnal megtalálta a tábor számára legalkalmasabb helyet, már néhány arab férfi várakozott rájuk. Az egyik tört franciasággal megszólalt: - Elhoztuk a testvéremet, kérem a doktor urakat, gyógyítsák meg! A lába, a karja olyan hólyagos. - Várjanak egy kicsit, azonnal felállítjuk a vizsgálósátrat, s megnézzük a beteget - szólt a főorvos. Még egy félóra sem telt bele, a sátorba vitték a fiatalembert, s először Michel Polignac vizsgálta meg, majd konzultált Nicolassal, aki kiváló laboratóriumi orvos volt. A karon, a combon és a csípőn is bőrelszíneződést találtak, valamint apró kis fehér hólyagok tarkították a testének egy-egy részét. A két orvos megállapodott, hogy azonnal vérvizsgálatot csinálnak, addig is ott tartják maguknál. Judith nővér megmérte a fiatal férfi lázát, s azonnal szólt az orvosoknak: - 41 fok fölé emelkedett a hőmérséklete! Nicolas lázcsillapítót rendelt neki, s megkezdték a laboratóriumi vizsgálatokat. A vérben és a vizeletben streptococcus baktériumot találtak nagy mennyiségben. Így a gyógyszerkészletből kétféle antibiotikumot vettek elő és vibromycint sulfonamiddal kombinálva adtak a betegnek. Közben amikor kitekintettek, látták, hogy már legalább harminc nő és férfi ácsorgott kint orvosi kezelésre várva. Gabrielle Ritter asszisztensnőnek egyetlen pillanat megállása sem volt. A vérvizsgálatok, a kenetek elkészítése egész nap feszes tempót követelt. Bár Préault doktor is segített, elsősorban a kiértékelésben, mégis késő este lett, mire megállapították, hogy a megjelentek többsége scarlatina fertőzésben szenved. Frey doktor összehívta a csoportot, s próbálták kielemezni, hogy acut ragályos betegségről van-e szó, miután húsz ember vérében találtak streptococcus baktériumot. - A kezelés egyértelmű - folytatta a főorvos -, erős antibiotikum és lázcsillapítás. De nem hiszem, hogy a tervezett két nap alatt meggyógyulnának a betegeink, nekünk pedig tovább kell mennünk. - Persze ez nem előírás, ha szükséges, maradhatnánk tovább is - vágott közbe Daniel. - Első és alapvető feladatunk a laboratóriumi diagnózis további finomítása, például annak megállapítása, hogy a fertőzötteknél vajon A csoportú streptococcus fertőzés áll-e fenn vagy sem? Ne felejtsétek, hogy scarlatinát főleg ez okoz, ha valóban erről van szó. A garat, a szájpad és a tonsillák képe valamint a purulens exsudatum mindenesetre emellett szólnak. - Ettől persze ez még lehet egy Epstein-Barr vírus vagy Vincent-kór is - szólt a vitába Frey főorvos. Nicolas mindenesetre a csoportazonosításra törekedjen és ebben segítsen Anne is. Anne halkan közbeszólt: - Nem lenne célszerűbb az eddigi kezelés helyett rátérni az Erythromycinre? Elsősorban az Egyesült Államokban, mint tudjuk az irodalomból, ez vált be a legjobban, és tudomásom

- 17 -

szerint itt resistenciáról nem lehet szó. - Nagyon célszerű és okos ötletnek tűnik - szólt Daniel - rendkívüli módon leegyszerűsítené a kezelést. Nicolas összehúzta szemöldökét és elgondolkodva bólintott: - Egyetértek, kivéve ha a tenyésztés esetleg B vagy D csoportú streptococcust hoz ki. Ezekben az esetekben át kell térnünk a Gentamicinre, talán Vancomycinnel kombinálva. - Úgy hiszem, mindezeket figyelembe véve egyértelműen arról kell határoznunk, hogy legalább néhány nappal elhalasztjuk továbbindulásunkat. Tudomásom szerint a következő állomáshelyünkön semmi rendkívüli vagy sürgető dolog nem vár bennünket - mondta Michel. Ezután az egész stáb átvonult a betegek sátraiba és együtt megvizsgálták a súlyosabb eseteket. Frey, Boussu és Polignac doktorok igen nagy figyelmet szenteltek a részleteknek. Számos betegtől vettek torokváladékot és a kiütésekről keneteket. Ezek elemzését azonnal megkezdték a laboratóriumban Nicolas és Anne közreműködésével. Szerencsére aránylag kevés betegnél találtak szövődményeket, de néhány esetben bizony peritonsillaris tályogot fedeztek fel vagy a nyaki nyirokcsomók gennyesedését. - Még szerencse - fordult a többiekhez Daniel -, hogy glomerulonephritist vagy febris rheomaticát nem találtunk. Estére mindenki halálfáradtan feküdt le, az egész napi gyógyítás és izgalom megviselte a társaságot. Ezzel szemben a betegek többségének állapota láthatóan javult. Minden vörösben úszott... az égő fák recsegtek, a férfi álmában is érezte a füst és a tűz szagát. Nem! Nem! André nem halhat meg! - Majd folytatódott az álom, ismét Edith jelent meg előtte, ahogy fogta a konyakosüveget s felvitte a szobájába. Azután a síró gyerekhangot hallotta, amint segítségért kiabál... Felriadt. Most rövid volt az álma, de érezte, verejtékben úszik a teste, pizsamája csuromvizes. Felült az ágyban, próbálta elűzni emlékeit... álmait... Ránézett a mellette fekvő Elenára. Tudta, hogy a felesége nem érti meg. Még a házasságuk kezdetén mesélt a szörnyű rémképekről, álmairól, de Elena nem vette komolyan. Michel fülébe csengtek felesége szavai: - Felejtsd el az egészet, hiszen a szanatóriumban meggyógyítottak! Ne törődj az álmokkal... Ahogy Michel visszagondolt ismerkedésükre, gyors esküvőjükre, ismételten rájött, hogy a nagy korkülönbség kettőjük között legyőzhetetlen akadály. Igaz, a férfi soha nem lángolt Elenáért, de megtetszett neki az akkor még kezdő ápolónő, aki éppen hogy betöltötte a huszadik évét. Elenának pedig valószínűleg imponált a belgyógyász, vonzó férfinak találta. Kellemes, halk modoráért a betegek és a kollégái egyaránt kedvelték. Ráadásul meglehetősen jómódú volt. Nem tudott elaludni. Felkelt és kiment a sátorból. - Sétálok egyet, hátha megnyugszom - gondolta. Rágyújtott s a cigaretta fényénél mintha egy árny suhant volna el tőle kissé távolabb. Körülnézett, de nem látott semmit. Visszament és lefeküdt. Reggel fejgörcsre ébredt, amit éjszakai álmára vezetett vissza. A sátrak között már sürögtek az orvosok és a nővérek. Michel az ebédlőben felhajtott egy kávét, és elindult a betegek ellenőrzésére. Robin és Elena elmerülten beszélgettek a gyógyszerek mellett. A nővér antibiotikumokért jött be a raktárnak kinevezett helyiségbe, s a férfi utána osont. Átölelte és forrón megcsókolta. - Megőrültél? Bárki megláthat... - Szeretlek, Elena, őrülten kívánlak! - Robin, hagyd abba, férjes asszony vagyok, ráadásul itt egy összezárt világban élünk. Ha Michel rájönne... Jézusom!!! - De mire? Sajnos az én szép szavaim és forró szenvedélyem nálad nem talál meghallgatásra... Ebben a pillanatban lépett be Judith nővér. - Hol a csudában vagy, Elena? Mit piszmogsz itt, a férjed várja a gyógyszereket. Most látom, Robinnal cseverészel, hát ez igazán fontos lehet... - Ugyan, Judith, miket zagyválsz összevissza, egyszerűen nem találom a Vibromycint. Judith a fehér kisszekrényhez lépett, egyetlen mozdulattal elővette az ötven ampullát tartalmazó dobozt: - Kedves Elena, most már ne keresd, vidd az antibiotikumot! Elena kikapta Judith kezéből a dobozt, s kifutott a sátorból. Útközben elhatározta, hogy bár neki is szimpatikus Robin, a jövőben inkább kerüli a társaságát, nem akar botrányt. Madeleine a sok nyugtató hatására valamelyest jobban lett. Arra ébredt, hogy kórházi szobájába besüt a nap, ágyánál az igazgató és Roger áll. - Látom, már jobban van a mi kis kolléganőnk! Nagyon megviselte magát a temetés, de ez igazán érthető. Azt javaslom, még néhány napig maradjon itt nálunk, csak utána induljon haza. Roger-val már azt is kitaláltuk, hogy a legjobb megoldás lenne, ha innen repülőgéppel menne Casablancáig, s onnan vissza Franciaországba. De azt hiszem, erről még korai lenne dönteni. Egyelőre erősödnie kell. A legfontosabb, hogy visszanyerje az egészségét, mert bizony egy kisebb idegösszeomlást kapott. De már a színe is kezd visszatérni. - Igazgató úr, nem szeretnék itt zavarni, visszamehetnék a szállodába. Nem akarok kellemetlenséget... - Ugyan már, kedvesem, még nem maradhat egyedül, néhány napig adjuk a szedatívumokat, kicsit felerősítjük, utána pedig dönthet. Roger vállalta, hogy szabadidejében - mosolyodott el az igazgató - még sok érdekességet megmutat itt Meknesben és a környéken. - De otthon nem tudnak semmit... és Nicolet nagymamája...

- 18 -

- Mi már ezt is megoldottuk. A maga szüleit értesítettük a tragédiáról, Nicolet betegségéről és haláláról. Ők vállalták, hogy a megboldogult nagymamájával beszélnek. Sajnos, ennél többet, kedves Madeleine, ön sem tudott volna tenni. Kérem, próbáljon most csak a saját felerősödésével foglalkozni. Délután már egy kisebb sétára is elmehetnek a városba, délelőtt pedig, ha van kedve, a kertünkben olvasgathat. - Köszönöm, nagyon köszönöm, igazgató úr, nem is tudom, mit mondjak ennyi segítőkészség hallatán - gyűltek össze a könnyek a lány szemében. - Ne csacsiskodjon, kollégák vagyunk, vagy nem? - a főorvos kedvesen megsimogatta Madeleine fejét. - Most pihenjen még, az egyik nővérrel beküldetem a reggelijét. Madeleine délelőtt a kertben az egyik árnyat adó vasfa alá leült a padra, és a képeslapokat nézegette. Gondolatban visszapergette az eseményeket. Rájött, hogy az igazgató és Roger segítsége nélkül megoldhatatlan gondok nehezednének a vállára. A temetéssel kapcsolatos összes ügyet ők intézték, s így Nicolet a Meknes melletti keresztény kolónia temetőjében talált végső nyughelyet. - Istenem, úgy érzem, e rövid idő alatt jó néhány évet öregedtem... - rázkódott össze. Olyan messzinek tűnt számára a szülői ház, a francia egyetemi társak, jövendő munkahelye. Kis idő elteltével belenyugodott, hogy néhány napig itt marad a kórházban. Fáradt lett, visszament a szobájába, de kellemes melegség töltötte el, ha a délutáni kirándulásra gondolt. Roger-nek olyan sok beteget kellett ellátnia, hogy csak öt óra után tudtak indulni. - Hova szeretnél menni, Madeleine? - kérdezte. - Nicolet sírjára virágot vinnék... - Nem korai ma ismét felkavarni benned a tragédiát, hiszen most temettük el? Nem bánom, ha mindenáron ki akarsz menni a temetőbe, induljunk, hiszen kocsival gyorsan odaérünk. Gyere - fogta meg a lány karját, és segített beülni az autóba. Roger nem hazudtolta meg természetét a volán mellett sem. Óvatosan, megfontoltan vezetett, s mindenhol betartotta a sebességkorlátozást. Percek alatt elérte a V. Mohamed és a II. Hassan sugárút kereszteződését, majd elhagyta a Medinát s a Tizimi-kapuig ment. Onnan néhány száz méterre Madeleine az autóból látta a város legnagyobb és legrégibb mohemedán temetőjét, majd végül a Gazdagok Fala mellett elhaladva kiértek Meknesből. - Tudod, Madeleine, ezt a vastag, kettős ívű falat még a tizenhetedik században építették a város legtehetősebb lakói. Védelmi vonalként játszott szerepet a berber támadások ellen. Volubilis felé letértek az elágazásnál, s valóban még öt perc sem telt el, amikor feltűnt a temető. Azonnal megtalálták barátnője sírját, s a temető kapujában a virágárustól vásárolt leanderből és tamariszkuszból készített koszorút ráhelyezték a sírra. Egy darabig mindketten elmélyedtek saját gondolataikban, majd Roger átölelte a lány vállát: - Kérlek, kérlek, tudom, hogy nagyon fáj Nicolet tragédiája, s nem vagy képes napirendre térni felette. Megértelek, de gyere menjünk innen! Ne emészd magad... Visszafelé Madeleine szótlanul ült Roger mellett. - Van kedved egy kávét inni? - kérdezte a férfi. - Én most kivételesen inkább egy nagy pohár konyakot kívánok, az talán feloldja a bennem lévő feszültséget. - Hát... a nyugtatók mellé ez nem tanácsos... de egy kortyot, mint az orvosod engedélyezek neked. Tudod mit, menjünk át a lakásomba, ott finom francia konyakot kapsz. Madeleine kezében egy kis pohár itallal leült a szobában egy fotelba, s várta a férfit, aki bár nem volt ügyeletes, de átszaladt a kórházba, egyik betegének állapota felől érdeklődni. Percek alatt visszaért, s ahogy ránézett a lányra, szívében melegség támadt. Életében most először úgy érezte, hogy erre a teremtésre vigyázni akar, óvni mindentől, hiszen olyan elesett volt, s egyben valami megmagyarázhatatlan báj és kedvesség sugárzott belőle. Madeleine vékony, keskeny arcvonásai értelmet sugároztak, hosszú barna haja, égszínkék szeme, karcsú alakja törékenységet rejtett. A férfinak, ahogy nézte a lányt, önkéntelenül is eszébe jutott felesége, aki után megfordultak az évfolyamtársai. Feltűnően szép volt, akár fotómodell is lehetett volna. Fekete haja, sötét szeme, formás alakja, modern öltözködése ugyancsak megremegtette az egyetemen a medikusok és tanárok szívét. Helenának igen sokan tették a szépet, s amikor Roger-vel összeházasodtak, senki nem jósolt hosszú időt együttlétüknek. Az autóbaleset tragédiája mindenkit megrázott, s ezután Roger csak és kizárólag hivatásával törődött. Erre visszagondolva rájött, hogy néhány nap alatt beleszeretett Madeleine-be. Nem lángolt, ám mégis vágyódott az asszonyi melegség után. Hirtelen mozdulattal hozzálépett, megölelte és forrón megcsókolta. A lány azonnal viszonozta és hozzábújt, mint egy védtelen kis madárfióka. A vágy lassan befonta mindkét testet, s azt vették észre, hogy egymást átölelve fekszenek. A férfi óvatosan lefejtette a fiatal nőről a ruhákat, s a meztelenség egyre jobban és jobban felhevítette Roger mámorát. Szeretkezésük lágy volt, mint a selyem, azután nem tudtak immár megállni, s elmerültek az egyre szilajabb extázis örvényében. Csak azt észlelték, hogy a hold fénye az áttört függönyön keresztül megvilágította összefonódó testüket... Olyan volt, mintha az örökkévalóság bilincselte volna egybe őket. Madeleine halk sóhajt engedett ki száján, csak annyit suttogott: - Roger, szerelmem, soha nem gondoltam, hogy a testi öröm még a lelket is átjárja. Én úgy érzem, hogy eddig nem is léteztem nélküled, s az egész világot magamhoz tudnám ölelni boldogságomban! Roger a minikonyhájában készített narancslevet és kekszet. Más nem volt a szerény háztartásában.

- 19 -

- Innál még egy kis konyakot? Most már lehet, mert a nyugtatók hatása elmúlt - fordult kedvesen a lányhoz. - Igen, s hozzá kekszet ennék, ha más nincs - szólt Madeleine, aki közben Roger egyik fürdőköpenyébe bújt. Koccintottak, s a férfi kis szünet után megszólalt: - Mondd csak, drágám, nem volna kedved itt maradni velem? - Ezt hogy érted? - nézett rá kikerekedett szemmel az orvosnő. - Arra gondoltam, itt dolgoznál nálunk a kórházban, s a szakvizsgádat majd később, otthon tennéd le. Nekem egy szűk évem van itt, s esetleg te is velem jöhetnél Bostonba, mint a feleségem. - Drága Roger - ölelte át a férfit Madeleine. - Nem tudom elképzelni, hogy én mit csinálnék itt? Belgyógyász szeretnék lenni... - Na és? Nekem is van belgyógyász és laborszakvizsgám is. Még az sem kizárt, hogy Peter Brandstom, aki nagyon kedvel téged, segítene abban, hogy itt praktizálj, s Bostonban esetleg állást is találj. - De hát Roger, a szakvizsgához három év kell. Hogy tudna Brandstom doktor ebben segíteni? - Nézd csak, itt ebben a kórházban sokkal több beteget kell ellátnia egy orvosnak, mint mondjuk Franciaországban. Ez számodra igen jó iskolát jelentene. Azután keresünk majd Amerikában olyan helyet, ahol szakvizsgázhatnál. De az itteni praxisod, meggyőződésem, jó ajánlólevél lenne... - Ezt úgy értsem, hogy megkéred a kezem? Összeházasodunk, s ha az igazgató segítene, én is itt dolgoznék addig, amíg kiderül, hogy a bostoni pályázatod megkapod-e vagy sem? Ha mondjuk nem, akkor itt maradnál vagy visszajönnél Franciaországba? - Itt nem maradnék, akkor hazamennénk együtt. De e pillanatban az a kérdés, hogy feleségül jönnél-e hozzám? - Boldogan Roger! Szeretlek, nagyon szeretlek, s a mai éjszakánk után nem tudom elképzelni az életemet nélküled! De mielőtt véglegesen döntenénk, beszéljünk Peter Brandstommal, s neki is mondjuk el, hogy össze akarunk házasodni. Azután meghallgatjuk az ő véleményét, elsősorban az állással kapcsolatban. Mert egyben biztos vagyok, hogy számomra fontos a hivatás, de a szakvizsga megszerzése egy év késést még elbír. A szüleimmel is beszélni szeretnék, s mindenképpen vissza kell mennem Franciaországba, nem szólva arról, hogy mint tudod, szeptembertől remek állásom van. De erről lemondok azért, hogy együtt éljünk. - Tudod mit, Madeleine, reggel azonnal újságoljuk el a hírt Peternek, azután meglátjuk, ő mit szól az egészhez. Miután a létszámról, s az egész kórház működtetéséről végső soron Alan Piccoli dönt, lehet, hogy vele kell majd beszélni. Bár az elmúlt hónapokban két orvos is elhagyta a kórházunkat, családi okokra hivatkozva, így tudomásom szerint két státuszunk betöltetlen. De eddig én nem foglalkoztam ezekkel a kérdésekkel. A konyak és néhány keksz elfogyasztása után ismét a szerelem és a szeretkezés mámorába merültek, s úgy érezték mindketten, hogy megtalálták életük értelmét és a boldogságot. Reggel hat órakor egymást átölelve ébredtek. Amíg Roger zuhanyozott és öltözött, Madeleine is felébredt, s hirtelen azt sem tudta, hol van. Roger hangjára tért vissza a földi valóságba. - Drágám, a reggeli, eligazítás után szólok a főnöknek, hogy mindketten beszélni szeretnénk vele, s együtt elmondjuk a terveinket. Megfelelő így? - Hogyne! Most én is átmegyek a saját szobámba, átöltözöm és várom a telefonodat, hogy mikor mehetünk az igazgatóhoz. Hajnalban indultak, és késő este érkeztek meg a terv szerint kijelölt Mrirt nevű oázisba, amely kisebb központi településnek számított. A forróság szinte elviselhetetlen volt, mert bár az Atlasz hegyei a közelben csúcsosodtak, de a völgyekből, mint egy katlanból, áradt a hőség. Hírük most is, mint az út folyamán minden alkalommal megelőzte őket, s arab férfiak és asszonyok jelentkeztek munkára. Még egy óra sem telt el, szakácsnőjük már készítette a konzervekből a főtt húst, hozzá a rizskását. A mentateához forrt a víz, az étkezde készen várta a franciákat. Valahogy most mindenki lehangoltabb volt, mint az előző napokban. Egyrészt fáradtak lettek a hosszú és főként lassú úttól, azonkívül a kánikula is elbágyasztotta az orvosokat, ápolónőket. A személyzet berber tagjai segédkeztek a tábor felállításánál, és este nyolc óra után már az összes éjszakai sátor, vizsgálóhelyiség és kórházi berendezés is a helyén volt. Amikor mindannyian végeztek a vacsorával, a szokásos beszélgetés elmaradt, jó éjszakát kívánva, feküdni tértek. Amikor Michel és Elena beléptek a sátrukba, látszott rajtuk, hogy egyikük sem kívánja a másik közelségét. Levetkőztek, majd a hálózsákba bújtak, de egyikük sem tudott elaludni. - Mondd csak Elena, még a látszatot sem vagy képes fenntartani? - Ezt meg hogy érted? - Láttam, amikor Robin Piccoli szerelmes tekintettel nézett rád. - Ugyan, Michel, te képzelődsz! Robin valóban szimpatikus, kellemes fiatalember, de semmi több. Ne fantáziálj! Egyébként melletted bárki megsavanyodna! Újabban soha nincs egy kedves szavad, arról már nem is szólok, hogy szexuális életünk egy nagy nulla, hogy szépen fejezzem ki magam. Hiába, te már benne jársz jócskán... - Ne folytasd, Elena! Tudom, mennyi közöttünk a korkülönbség, nem szükséges ezt hangoztatnod! Arra kérlek, kicsit figyelj arra is, a kollégák mit szólnak ahhoz, hogy a feleségem így viselkedik. - Na és? Én mit tehetnék? Egész nap a betegeket látod el, sokkal többet vállalsz, mint Daniel vagy Nicolas. Este úgy nézel ki, mint egy agyonhajszolt, űzött vad... - Nézd, valóban nehezen szokom meg ezt az állandó utazást, gyűrődést, s közeledek, mint az előbb

- 20 -

céloztál rá te is, az ötödik X-hez. Azonkívül éjszaka is gyakorta felébredek, és ismét visszatér a borzalmas álmom, állandóan a tüzet látom magam előtt... Mégis arra kérlek, Elena, a többi kolléga miatt, ne feledkezz meg arról, hogy a feleségem vagy! Igyekezz időnként kedves lenni, mint ahogy egy asszonyhoz illik. Jó éjszakát - fordult el Michel, de álom most sem jött a szemére. Rövid idő múlva hallotta, hogy Elena elaludt, egyenletesen lélegzik. Hiába, a fiatalság legyűri a fáradtságot - gondolta Michel kicsit megkeseredve. Amikor jóval később elaludt, ismét az égő ház előtt állt tehetetlenül. André kiáltozása csengett vissza a fülébe... Recsegtek, ropogtak a falak, bútorok, a függöny lángolva kirepült az ablakon... Edith jelent meg álmában, amikor megfenyegette még a tűzvész előtt, ha megpróbálna elválni tőle, megöli saját magát és Andrét is. Michel ismét vizes pizsamában ébredt. Még a hajnal sugarai nem világították be a lapos tájat, a sötétség karmaiban tartotta a völgyet. Rágyújtott. - Úristen! Hát soha nem szabadulok meg a rémálom képeitől? Talán esténként egy ideig valami enyhe nyugtatót kellene bevennem... Valóban nem fogom ezt sokáig bírni! Egész nap dolgozom, éjszaka pedig képtelen vagyok aludni, vagy ha igen, jön a tűzvész... Felvette köpenyét, kiment a vizsgálóba, hátha talál valami enyhe altatót. - Még csupán éjjel egy óra van, nem szeretnék reggelig virrasztani... - A vizsgálósátorban elemlámpa fénye mellett megtalálta a gyógyszeres szekrényt, kivett belőle egy Noxyront és víz nélkül lenyelte. - Ez legalább félórán belül hatni fog. - Visszament, bebújt ágyába, de az álom elkerülte... Gabrielle nemcsak szorgalmas, igyekvő és tapasztalt asszisztens volt, hanem halk szavú, csendes teremtés, akivel csak a munkáról lehetett beszélgetni. Ezt a csoportból már többen is megállapították. Így, amikor Judith nővért és Gabrielle-t egy sátorba osztották be, nem volt mondanivalójuk egymás számára. Judith lefeküdt és azonnal elaludt. Az asszisztensnő pedig elkönyvelte, hogy élete legnagyobb ballépése volt, amikor vállalkozott erre a megbízásra. Igaz, Marseille-ben is a munkája töltötte be életét, de időnként egy-egy futó kaland színt vitt a mindennapokba... Kolléganőivel gyakorta jártak színházba, s havonta egy alkalommal másodunokahúgával is összejöttek. Így azután nem érezte nyomasztónak az egyedüllétet. Itt azonban nem tudott feloldódni senkivel. Talán a legszimpatikusabbnak Iris Riva doktornőt tartotta, aki azonban láthatólag Boussu doktort akarta meghódítani: Minden alkalmat megragadott, hogy a férfi közelében lehessen. Az asszisztensnő lehunyta szemét s próbált elaludni. Ebben a pillanatban lépett be a sátorba a férfi... Gabrielle ágyánál megállt, azt hitte alszik. Ám a lány a halk lépésekre kinyitotta szemét, s a férfi ugyanebben a pillanatban már nyújtotta is felé a két karját. - Úristen! Mit csinál itt? Hogy kerül ide, és miért éjszaka?... - A mondat befejezésére nem maradt ideje, mert a férfi egyetlen szorítással eltörte a gégeporcát... A lány feje lejjebb csúszott, karjai lógtak a hálózsákban, teste kifordult. A gyilkosa még egy pillantást vetett rá, azután kiosont a sátorból. - Megkaptad! Megkaptad! Reggel, amikor Judith felébredt, tekintete azonnal társnőjére esett, akinek a szeme nyitva volt... Jézusom! Segítség! Segítség!... - pattant fel az ágyból és rohant kifelé. - Megölték! Meghalt... meghalt... zokogott a nővér, s az elsőként odaérkező főorvos karjába kapaszkodott. - Jöjjön kedveském - ölelte át atyaian Frey doktor, s együtt mentek vissza a sátorba. Az orvos, ahogy belépett, látta, itt már nincs teendője, azonban rutinból megvizsgálta a pulzusát. Ráhúzta a takarót. - Exitus... - Nem! Nem! Ez nem exitus! - kiabált Judith. - Ez egy közönséges gyilkosság! - Jól van, jól van, nyugodjék már meg! Összehívjuk a kollégákat, s megbeszéljük. - Itt nincs mit beszélni, be kell jelenteni a rendőrségnek! Frey látta, hogy jobb lesz mielőbb összegyűjteni a franciákat, és bejelenteni az asszisztensnő halálát. - Fogalmam sincs róla, hogy tudjuk mi kideríteni a gyilkosságot, s főként megtalálni az elkövetőt?... Még öt perc sem telt el, a kiabálásra, a hangos szóváltásra mindenki előkerült. - Jöjjetek az ebédlőbe - szólt a társasághoz a főorvos. Amikor elmondta, hogy Gabrielle-t megölték, a gégeporcát eltörték, néma csend telepedett a helyiségre. Pillanatokig senki nem szólalt meg, végül Nicolas és Daniel egyszerre kérdezték: - Bizonyos vagy a gyilkosságban? - Sajnos igen. - Persze, persze, én is lehettem volna az áldozat, ha jobban végiggondolom. Robinon kívül ki tudta, hogy ki, hol, melyik sátorban vagy ágyban fekszik, kérdezem én. Senki! Így először Robin számoljon el az idejéről - kelt ki magából Judith nővér. - Elnézést, de ez aztán felháborító! Én dolgozom a legtöbbet a díszes társaságból - ragadtatta el magát szokásától eltérően Robin. - Ha valahova megérkezünk, mint az őrült szedem össze az embereket, igyekszem megszervezni, hogy rövid idő múlva vacsora legyen, a sátrak rendben álljanak, de nem akarom tovább ragozni. Nekem is kezd elegem lenni az egészből! - Ugyan, Robin, ne vegye a szívére Judith szavait! Érthető, hogy teljesen kiborult, hiszen mellette halt meg... - Már mondtam, nem halt meg! - kiabált a mondat közepébe a nővér. - Megölték! Tessék tudomásul venni, egy gyilkos jár közöttünk... és főként a főorvos úrnak kellene azonnal értesíteni a zsarukat. - Na jó, akkor most mindenki üljön le, s próbáljuk kiokoskodni, mi történt? Tudomásom szerint itt ezeken a kietlen vidékeken nincs nyomozás, s mi értelme lenne, ha egy távoli városba elmennénk és bejelentenénk a rendőrségen? Valószínűleg nem tennének semmit - legyintett kezével lemondóan Frey. Arra kérem a kollégákat, számoljanak be a tegnap estéjükről és éjszakájukról.

- 21 -

Amikor mindenki elmondta, hogy vacsora után lefeküdt, s senki nem ment ki az éjjel, Michel megszólalt. - Én valóban jártam a vizsgálóban. A gyógyszerszekrényből elvettem Noxyront, mert képtelen voltam aludni... Ennyi és nem több! Semmit nem láttam, nem hallottam, utána visszatértem a sátrunkba. - Tudja ezt valaki igazolni? - kérdezte Judith meglehetősen csípős hangsúllyal. - Nem, mert a feleségem, Elena ekkor már aludt. - Sajnos a férjemnek, Michelnek időnként rémálmai vannak... A tűzvész után ideggyógyintézetben kezelték... - szólalt meg Elena halkan. - Ugyan már, hogy kerül ide ez a téma - vágott ingerülten felesége szavába az orvos. - Ez érdekes. Szóval ön, Polignac doktor úr, már ideggyógyintézetben is volt?... - kérdezte Judith. - Természetesen erről én is tudtam - próbálta megállítani a lavinát Frey doktor. - Sőt Alan Piccoli, az ambulancia főnöke is ismerte Polignac doktor idegösszeomlásának történetét! De hála az égnek, meggyógyult. - Vagy ki tudja? - vágott a mondat közepébe Riva doktornő. - Azért ez elgondolkodtató állapot... Lehet, hogy Michel nem is tud róla, de... - Kollegina, kérem tartózkodjon a felelőtlen megjegyzésektől! - szólt Irisre a főorvos. - Megértem, hogy a nők rettegnek, de ez még nem ok arra, hogy bárkit alaptalanul vádoljunk! Igaz, ő volt az egyetlen közöttünk, aki éjszaka elhagyta a sátrát... - Miután semmi érdemlegesre nem jöttünk rá, azt javaslom, hogy a megboldogultat temessük el. Tudomásom szerint Franciaországban egyedül élt, így nem kell mást értesítenünk, csak Alan Piccolit. Neki pedig megmondhatjuk az igazat, hogy gyilkosság történt. Nemsokára megérkeznek a betegek, akiket kezelnünk kell. Mindenki kezdje meg a munkáját, majd délután még tanácskozunk. Daniel, nézd meg, hányan várnak a vizsgálatokra, s kezdjük el a rendelést - szólt a főnök a többiekhez. - Mi legyen Gabrielle holttestével? - kérdezte Elena. - Csak nem hagyjuk őt a sátorban? - Kedves Elena, mindenki foglalkozzék a saját dolgával, s ha végeztünk, megtartjuk a temetést. Nem tudok jobb megoldást - emelte fel hangját Frey főorvos. A vizsgáló előtt néhány asszony és férfi ácsorgott. Boussu, Riva és Polignac doktor megkezdték a járóbeteg-rendelést. Iris Riva első betegeként egy középkorú férfi jelent meg, akinek négy-öt helyen meglehetősen körülhatárolt, de erősen gyulladt furunculusa volt. Iris alaposan megvizsgálta, és hogy biztos legyen a dolgában, két sebből mintát vett laboratóriumi tenyésztésre, annál is inkább, mert a betegnek magas láza volt. A mellette dolgozó Judith nővértől kért egy szikét és hosszú steril gézből készült csíkokat. Két góc olyan mélynek látszik, hogy fel fogom nyitni, és mindkettőt drainelem. Csaknem biztos vagyok benne, hogy a haemoculturák bacteriaemiát bizonyítanak, ettől függetlenül ezt megcsináljuk. Készíts Judithkám 500 milligramm Cefazolint, és adjál neki Doxacyclint, körülbelül egy hétre való mennyiséget. Hat óránként kell szednie. Daniel feje jelent meg a sátor ajtajában, és kérte Irist, hogy jöjjön át az ő vizsgálójába. Három-négy elég különös betegem jött össze félóra alatt. Valamennyit Staphylococcus-osteomyelitisnek tartok. Szeretném azonban, ha te is megnéznéd őket, miután feltett szándékom, hogy csontbiopsziát végzek náluk. Sajnos nincs gallium-scintigraphunk, amivel megerősíthetném a diagnózist, de legalább nézzük meg ketten. Iris bólintott, és elindultak Daniel vizsgálója felé. Mint kiderült, mindegyik betegnek valamilyen nyílt sebe volt különböző testrészeiken, lázasok voltak és háttáji fájdalmat jeleztek. Iris is alaposan megvizsgálta őket, és teljesen egyetértett kollégája diagnózisával. - Az a javaslatom - mondta Daniel -, hogy miután rövidesen továbbmegyünk, most adjunk nekik Cefazolint, és itt hagyunk részükre Ciprofloxacint perorális kezelésre. - Nemrégen olvastam, hogy Rifampicin jól penetrál a fertőzött csontba - mondta Iris. - Esetleg ki lehetne egészíteni ezzel is a terápiát, naponta kétszer háromszáz milligrammal. - Kiváló ötlet, kösz Iris - ölelte meg barátian kolléganője vállát. Az orvosok, ápolónők egész nap megállás nélkül fogadták a járóbetegeket. Frey utasítására nem állították fel azokat a sátrakat, ahova a fekvő betegeket helyezték volna el, mert mint Robinnak mondotta, az asszisztensnő halála megváltoztatta terveit. Frey főorvos, Boussu és Polignac doktorok Robinnal együtt kora délután bementek Mrirt falu elöljárójához. Elmondták, hogy egy kollégájuk váratlanul meghalt szívelégtelenségben, és szeretnék a temetőben örök nyugalomra helyezni. Az elöljáró meglepődött a kérésen, közölte, hogy a település lakói szunniták, azaz a mohamedán vallás ortodox irányzatát követik. Megígérte, hogy a falu muftijától kér tanácsot, és másnap megüzeni az orvosoknak a döntést. Ám ez végleg nem volt megoldás a franciák számára, ezért megköszönték a felajánlott segítséget, és elhatározták, hogy a lányt egy csendes helyen eltemetik. - Ebben a hőségben nem várhatunk tovább - szólt Daniel a többiekhez. - Visszamegyünk, és az ambulancia személyzetének részvételével örök nyugalomra helyezzük. De ne maradjunk itt, mert rossz légkört szül a gyilkosság ismételt emlegetése. Hála az égnek, a betegeket elláttuk, s jobb lesz a hangulat, ha továbbállunk. Ebben végül is megállapodtak, s visszaindultak a terepjáróval az ambulanciára. Délután hat órakor néhány arab munkás segítségével elkészült a sír. Sziklákat raktak köré, majd fából koporsót készítettek, s eltemették az asszisztensnőt. Michel és Daniel néhány szavas beszédet mondott, míg Frey doktor a Bibliából olvasott fel. Utána virágokat raktak a sírra, amiket a mezőn találtak. - Az egész szertartás szörnyű - szólt

- 22 -

Judith a mellette álló Irisnek. - Micsoda lelketlenség... - Nézd, Judith, Christiannak nemigen volt más választása. Tudod, ebben a hőségben néhány óra is sokat számít, s mohamedán temetőben pedig semmiképpen sem engedték eltemetni szegénykét. Így végül is ez volt a legelfogadhatóbb megoldás. A temetés után Mohamed Tarik végre előkerült. Frey doktor egész nap hiába kereste a kollégát, senki nem tudott róla semmit. Pedig szükség lett volna rá, elsősorban Mrirt falu elöljárójával folytatott beszélgetésnél, másodsorban a főorvos megengedhetetlennek tartotta, hogy beosztottja engedély nélkül egy napra eltűnjön. - Kérlek, légy szíves magyarázd meg, honnan vetted a bátorságot arra, hogy lelépj szó nélkül? - Elnézést, főorvos úr, de innen Mrirttől néhány kilométerre van egy oázis, Tiourine, ahol rokonaim élnek. Mikor meghallották, hogy az ambulancia ideérkezett, még este eljöttek értem. Természetes, elmentem velük, de akkor már késő volt, s nem akartam szólni önnek. Azután arra gondoltam, hogy kora reggel visszatérek. De közben egyik rokonom, pontosabban unokatestvérem beteg lett, s nagyon könyörögtek, hogy maradjak. Így történt, kérem a megértését. Sőt azt szeretném, ha még két nap szabadságot engedélyezne, s a következő táborhelyen utolérném Önöket. Frey a fiatal kolléga történetében nem talált semmiféle hézagot, mégis úgy érezte, hogy Mohamed Tarik hazudik, valamit elhallgat, vagy másként mesél el. Még az is lehet, hogy egy arab nővel töltötte az idejét - gondolta a főorvos. - Nézd, Mohamed, miután te jelenleg is a meknesi kórház állományában vagy, s nálunk tolmácsként is kellene működnöd, valójában a szabadságodat sem én állapítom meg. Gondolom, amikor a főnökünk, Alan Piccoli úgy döntött, hogy legalább fél évig velünk leszel, az a cél vezette, hogy ismered a helyi viszonyokat, itt nőttél fel, s mint orvos is tudsz segíteni nekünk. Ezért most engedélyezem a két nap szabadságot, de nagyon kérlek, hogy a jövőben ne tűnj el nyomtalanul! Egyébként hallottad, hogy megölték az asszisztensnőt? A gégeporcát törték el... - Persze, itt nem lehet titokban tartani semmit. - Van valami elképzelésed, hogy lehetne kideríteni a gyilkos személyét? Mert tudomásom szerint ilyen kis helyen nincs nyomozás. - Így igaz, csak nagyobb városokban vagy településeken van rendőrség. Gyakorlatilag hiába vesztegetnénk itt az időt, mert mire ideérkeznének s megkezdenék a kihallgatásokat, hosszú napok telnének el feleslegesen. Véleményem szerint sokkal okosabb, ha az ambulancia továbbmegy. A gyilkos valószínűleg arab lehetett, akinek megtetszett az asszisztensnő... - No, ez így nem stimmel! A lány nem hagyta el a telephelyünket, és éjszaka ölték meg. Még azt sem tartom kizártnak, hogy a kórház személyzete között kell keresnem a tettest. - A főorvos úr a franciákra gondol, vagy a kisegítő arabokra és berberekre? - E pillanatban senkire nem gondolok, de jobban és körültekintőbben fogok eljárni, ellenőrzöm Robint is, sőt mindenkit. Rendben Mohamed, akkor két nap múlva találkozunk El Kebabban. Gondolom, most is a városka szélén táborozunk majd, de hát neked nem probléma, hogy megtalálj bennünket. - Köszönöm, főorvos úr a megértését, igyekszem mielőbb visszatérni - hajolt meg Mohamed Tarik. Egész éjszaka és nappal is utazott Mohamed Tarik, hogy időben megérkezzen Tiznit városába. Itt már várta az összekötő, aki egyenesen Hassan Kasri berber főnökhöz vitte. Közös üzletük immár remekül, pontosan működik, s Hassan igen elégedett volt az orvos közvetítésével. A Magas-Atlasz déli oldalán, ahol vasfaerdők és homokos részek valamint kisebb-nagyobb sziklák váltogatják egymást, építtetett magának egy erődítménynek is beillő kastélyt Hassan. Amikor Tarik doktor bérelt taxijával odaért a vörös épülethez, az euforbiabokrok között meghúzódó vaskapu kinyílt, és a jármű szabadon mehetett tovább a kert közepén álló bástyához. Mohamed az előre kialkudott dirhamot kifizette a sofőrnek, majd egyedül lépett be Hassan szentélyébe. Két berber őr kísérte az első emeletre az orvost, ahol a mór építészet remekei díszítették a helyiséget. A falakon óriási méretű berber szőnyegek pompáztak, a berendezést pedig a sajátos arab művészet jellemezte. Noha Mohamed nem először járt itt, mégis mindig lenyűgözte a gazdagság és szépség keveréke. Nem ült le, várta, amíg megjelenik a főnök, aki nemcsak üzleti érdekektől vezérelve kedvelte a fiatal arab orvost, hanem szimpatikusnak tartotta pontosságát, megbízhatóságát. Pénzsóvársága pedig biztosíték volt arra, hogy az üzlet kívánalmainak maradéktalanul eleget tesz. Amikor belépett, meghajolt, s kedvesen nyújtott kezet Mohamednek: - Örülök, hogy az ég ura ismét hozzám vezényelt, már vártalak! Foglalj helyet szerény hajlékomban. - Összeütötte kezét, és két berber fiatalember mentateát, valamint francia konyakot hozott, két fiatal lány pedig több tál süteményt tett az alacsony asztalra. Hassan töltött a kristálypoharakba: - Igyunk arra, hogy a jövendőnk is szivárványos lesz, remélem, a próféta nem veszi észre ezt a kis eltévedésünket! Mohamed tudta, hogy a mentatea csak díszként szolgál, mert Hassannál mindig van francia konyak. Mintha a berber főnök kitalálta volna vendége gondolatát, megszólalt: - Alan Piccoli küldött három láda innivalót. Igazán nagyon körültekintő férfiú. A próféta megáldotta józan ésszel, remek üzleti érzékkel és jó emberismerettel, amikor téged választott ki közös terveink véghezvitelére. - Hány fiút kellene átadnom éjszaka? - Innen a környékről csupán három megfelelő, tizenöt éves fiút sikerült megvásárolnom. Azt reméltem, hogy te is magaddal hozol néhányat. - Ez most nem ment. Mióta áthelyeztek az ambulanciára, egyszerűen képtelen vagyok megoldani,

- 23 -

hogy fiúkat szedjek össze a településekről. Már így is annyi gondom és bajom van a főorvossal. De ez összefügg azzal, hogy nincs közöttük egyetértés az ambulancián, s Frey főorvos nem elég határozottan vezeti a társaságot. - Szóval, kedves Mohamed ezt úgy értsem, hogy csak a három fiú utazik Alan Piccolihoz? No, ezzel nem lesz elégedett! Ha jól tudom, neked is legalább ugyanennyit kellett volna megvásárolnod. De ez nem az én ügyem, hiszen Piccoli és te kötöttétek a megállapodást. Én csupán nemrégiben kapcsolódtam ebbe az üzletbe, s valójában nekem ebből a többi közös ügyünkhöz képest jelentéktelen a hasznom. De javaslom, telefonálj most innen a főnöknek, és mondd el neki, miért nem teljesíted a megállapodást. - Megnyomott egy csengőt, és a belépő férfit utasította, hogy a három fiatalembert hozza be. - Most meglátod, Mohamed, milyen jóvágású fiatal fiúkat sikerült találnom! A szülők örülnek, hogy gyermekük Franciaországba kerül, persze - mosolygott sunyin - nem tudják, mivel foglalkoznak majd... A három magas, karcsú fiú belépett. Meghajoltak és köszöntötték a vendéget. - A barátom kísér át mindannyiótokat Agadirba, ahonnan a Santus hajó fedélzetén mentek át Marseille-be. Ott már vár rátok a jövendő főnökötök. Este tíz órakor indultok innen. A hajóra Mohamed Tarik doktor visz fel benneteket. - Igen uram - szóltak a fiúk egyszerre, és kimentek a szobából. - Ugye nem sejtik, mivel keresik majd a kenyerüket? - kérdezte Hassantól az orvos. - Hogy képzeled! Először nyilván kétségbe lesznek esve, azután megszokják. Hiszen abban a hírhedt és híres bárban, a marseille-i Szép Fiúk mulatóban lényegesen jobban és könnyebben élnek majd, mintha itt maradnak a szülőkkel, és éjt nappallá téve dolgoznak az oázisban! Nem olyan tragédia fiúkkal együtt lenni. Te azután csak tudod, kedves Mohamed? Vagy tévednék? Nem véletlenül választott erre a feladatra Piccoli... - Hagyjuk ezt, jó! Nem tartozik ide. Szünet állt a beszélgetésbe, amikor megszólalt a telefon. - Már mi is akartunk hívni Alan! Itt van Mohamed, ő elmondja, miért csak az általam kiválasztott három srác utazik a Santussal. - A többi közös ügyünkről majd referálok, később visszahívlak. - Ezzel átadta a készüléket. Mohamed néhány tőmondatban ismertette, nem talált megfelelő fiúkat, mert nehezen tud elszabadulni az ambulanciáról. A vonal túlsó végén Piccoli a közlésre csak annyit válaszolt: - Akkor ott avass be valakit, akiben megbízol! Nekem kellenek a fiúk, mégpedig minél több - azután köszönés nélkül letette a kagylót. - Pihenj le Mohamed, készíttetek neked friss fürdőt és vacsorát! Kicsit szórakozhatsz is, küldök hozzád egy... Melyiket választod? Láttam a legidősebben rajta felejtetted a tekintetedet. - Nem! Nem! Ha átadom a kikötőben őket, azonnal indulok vissza, s remélem, hogy két-három héten belül ismét jövök, és jó néhány gyereket sikerül szereznem. Amikor Peter Brandstom igazgatónak Roger és Madeleine elmondták terveiket, az idős férfi szeretettel nézett rájuk: - Gratulálok mindkettőtöknek! - Azután a részletekről kérdezte őket, s mikor meghallotta, hogy Madeleine Meknesben, a kórházban szeretne dolgozni jövendőbeli férjével együtt, kicsit elgondolkozott. - Nem tudom... nem tudom... talán várnotok kellene ezzel a döntéssel. Igaz, rosszul fogalmazok, ez nem is döntés, hiszen a végső szó, mármint kit és mikor alkalmaz, Alan Piccolié. Először is az lenne a legcélszerűbb, ha Madeleine személyesen keresné fel őt otthonában. Elmondaná, hogy Costelle doktor felesége lesz, és itt kíván maradni addig, amíg Roger szerződése lejár. - Ha Piccoli nem alkalmazza Madeleine-t, akkor mit csináljunk? - vágott kissé elkeseredett arcot Roger. - Nézzétek, akkor sem történik nagy baj. Ha jól emlékszem, Madeleine-nek ősztől van állása Lyonban. - Jaj nem, nem lenne bölcs dolog külön élni - vágott a mondat közepébe Roger. - Na rendben, ha Piccoli nem alkalmazza a kolléganőnket, akkor egy évig, mint feleség maradjon itt. Roger, megéltek a fizetésedből. Azt hiszem, a szülőket is be kellene avatni ebbe a titokba - mosolyodott el az igazgató. - Egyszóval Madeleine-nek mindenképpen vissza kell mennie Franciaországba elintézni mindent, s utána itt tarthatnátok meg az esküvőt. - Az igazgató urat kérnénk fel tanúnak... - pirult el a lány. - Kedvesem, hallgasson egy idős, tapasztalt emberre, aki már hatvanéves is elmúlt, és két házasság van mögötte. Most a szerelem betölti egész valóját, de a hivatására is gondolnia kell, mert később megbánja, ha rosszul dönt. - Ha Roger bostoni pályázata sikerül, oda is vele mennék. - Ez rendben is van, de a szakvizsgáját meg kell szereznie, s ezt megfelelő módon elő kell készíteni. Szóval a legfontosabb, hogy Alant győzze meg, de én magam is írok neki egy levelet, amelyben kérem, hogy egy évig alkalmazza magát. Utána majd beszélhetünk a távolabbi jövőről: Ez az egy esztendő pedig a praktizálásban, a széles körű ismeretekben jó jártasságot jelent. Még legalább egy órán át vitatták a két orvos jövőjét, amikor egy fiatal arab férfi levelet hozott az igazgatónak. Felbontotta és olvasni kezdte. Amikor végigfutotta a sorokat, Roger felé fordult: - Az ambulancia nem valami remekül működik! Nem értem, amikor vállalkoztak erre a megbízásra, tudniuk kellett, hogy milyen nehézségekkel néznek majd szembe.

- 24 -

- Nagy baj van? - kérdezte Costelle doktor. - Hát, ahogy vesszük. Meghalt az asszisztensnőjük, s mindenki gyilkosságra gyanakszik. Ezt megelőzően egy berber lány szintén az ambulancián hunyt el, s ott is felmerült az erőszakos bűncselekmény gyanúja... - Megölték őket? Hogyan? - kérdezte Madeleine. - Mint a főorvos levelében megírta, mindkettőjüknek eltörték a gégeporcát. - Hát akkor ez csakis gyilkosság lehet! Gondolom, valami kis településen járhatnak, ott pedig nincsenek rendőrök. Most mit tesznek? Pánik tört ki a csoport tagjai között? - Igen, így is lehet fogalmazni. Mindesetre Frey doktor a tanácsomat kéri, mit tegyen, mert a nők rettegnek. Neki a leggyanúsabb Robin Piccoli, mint levelében írja. Ez nyilvánvalóan kényes dolog, hiszen a fiatalember Alan rokona. No mindegy, a küldönc vár a válaszomra. Ne haragudjatok, majd folytatjuk a beszélgetést, most megírom a levelet. Anne figyelte Daniel rutinos mozdulatait, ahogy egy fiatal gyereket vizsgált. Eddig is az egész társaságból a belgyógyász állt legközelebb hozzá, s egyre inkább úgy érezte, barátot talált benne. A gyerek nagyon leromlott állapotban volt. Mint az anyja elmondta, sokat fogyott, időnként lázas, véres hasmenése van és köhög. Daniel sokáig kopogtatta a máját, a veséjét, mert mint kiderült, a fiú ott is fájdalmat jelzett. A fizikális vizsgálat után EKG-t, vér, vizelet laboratóriumi vizsgálatait kérte Annétől, azzal, hogy soron kívül csinálja meg. - Első megközelítésben schistosomiasis mansonira gondolok - szólt Daniel Annénak. Természetesen a te leleteid nélkül nem tudok továbblépni. Amennyiben üledék-mikroszkópos vizsgálata negatív lenne, kérlek, ismételd meg membrán filtrátióval is. - Nem kellene bőrpróbát vagy serológiai vizsgálatokat is végeznünk? - kérdezte Anne. - Sajnos, mint te is tudod, egyik sem specifikus. Ha mikroszkópos vizsgálataid negatívok lennének, inkább megkísérlek a májból tű-biopsiát végezni. - Rendben, rohanok, azonnal megcsinálom! Addig is próbálkozzunk praziquantel kezeléssel? - Nem, először az oxamniquinre gondoltam, már csak azért is, mert ebből naponta csak kétszer kell bevennie. Eddigi tapasztalataink szerint a bilharziázisok gyógyításában ez kilencvenszázalékos sikert hozott. Remélem, itt is eredményes lesz. Egyébként szólok Frey doktornak erről a betegünkről, mert még soha nem találkoztam bilharziával, csak a tankönyvben. - Mondd csak, Daniel, jól tudom, hogy ez a fajta betegség elsősorban állóvizekben kapható meg? De hogyan? Erről még én sem olvastam. - Hát, tudod, Anne, én sem sokat! Még Párizsban egyszer a kezembe akadt egy közlemény, amelyben részletesen leírták, hogy a bilharzia elsősorban Afrikában, de Dél-Amerikában és Ázsiában is nagyon gyakori. Ezeket persze más és más törzsek okozzák, de egy tény, hogy vagy fürdik az illető a fertőzött vízben vagy iszik belőle. Ugyanis, amikor a széklettel vagy vizelettel ürülő peték édesvízbe kerülnek, belőlük lárvák bújnak ki, melyek a későbbiekben köztigazdákban, csigákban telepszenek meg. Vízbe kerülésük után bőrön vagy nyálkahártyán áthatolva jutnak az emberbe. - Gyógyítható ez? - A mai gyógyszereinkkel már igen. Nehezebb a diagnosztizálása, hiszen vesegyulladástól, májmegnagyobbodásig számos betegséget utánoz. Ha eljut egy ember a vesegyulladásig, akkor már nagyon nehéz rajta segíteni. Ez a kisfiú is elég rossz állapotban van. Anne rohant a laboratóriumba, míg Daniel megkereste a főorvost, hogy referáljon neki. Amikor a leletekkel Anne elkészült, visszament Danielhez, aki egyértelműsítette a feltevést, hogy valóban bilharziával állnak szemben. Az anyától megkérdezte, hogy a gyerek néhány héten belül fürdött-e tóban. A nő elgondolkozva felelt: - Igen, barátaival elmentek az innen néhány kilométerre lévő kis tavacskához, ahol ilyenkor mindig van víz és megfürödtek. - A társai nem betegedtek meg? - De igen, néhány fiú rosszul van, de úgy látszik nem hozták el őket ide. Daniel átadott egy doboz Oxamniquin kapszulát az anyának. - Ebből vegyen be a gyerek reggel és este egy-egy szemet egy héten keresztül. Utána tartson három nap szünetet, majd ismételje meg a hétnapos adagolást. Nagyon remélem, hogy a fia teljesen meggyógyul ezektől, de ha nem javul az állapota, kórházba kell vinni! Estig még négy felnőttet és három gyereket hoztak, hasonló tünetekkel. A vacsora utáni megbeszélésen a főorvos ismertette a bilharziás esetek felbukkanását, és felhívta a figyelmet, hogy erre is terjesszék ki a vizsgálatokat. - Még három napig maradunk itt, az eredeti terv szerint, valószínű, hogy hasonló betegek felkeresnek bennünket. Egyébként a gyilkosságról értesítettem a meknesi kórház igazgatóját, s kértem, hogy főnökünket, Piccolit is tájékoztassa. Most kaptam meg válaszlevelét, amelyben néhány óvintézkedést javasol. Így ma estétől kezdve kis csoportunk férfi tagjai felváltva körbejárnak, amikor már mindenki lefeküdt, és újból ellenőrzik az egész területet! - No ez aztán szép! - szólt Robin. - Ilyen hajtás mellett még nyugodt éjszakánk sem lesz! - Nem arról van szó, hogy egész éjjel kell virrasztani! Minden este más és más járja körbe az ambulanciát, utána az illető kolléga is lefeküdhet. - Hát ez aztán sokat ér - vágott közbe Michel. - Ha a gyilkos mégis közöttünk van, ez az egész intézkedés egy nagy nulla! Semmit, az égvilágon semmit nem ér! De én képtelen vagyok elhinni, hogy a

- 25 -

csoportunk tagjai... - Ugyan már, Michel! - szólt ingerülten Frey doktor. - Ez nem hit kérdése! A gyilkosság megtörtént, és nem akarom, hogy megismétlődjön! A munkánkat pedig nem hagyhatjuk abba, remélem, ezt te is belátod! Egyébként erről nem akarok több vitát! Ma este én fogom végigjárni a területet, azután beosztjuk majd az éjszakákat. Amikor már mindenki elhagyta a helyiséget, Elena és Iris ottmaradtak. - Én egyre rosszabbul érzem magam - szólalt meg az orvosnő. - Mintha be lennék zárva, ahonnan nincs menekülés! Gabrielle megölése engem is megviselt, s valahogy úgy látom, hogy a kollégák ingerlékenyebbek lettek... Mindenki azonnal felcsattan, ha valami nem tetszik neki. - Nézd, Iris, én is nehezen viselem el az itteni megpróbáltatásokat... - Hát pedig neked ott van Michel, a férjed, s nem vagy egyedül! - No, ő aztán nem sokat törődik velem! - Mondd csak, Elena, ha ez így van, miért mentél hozzá feleségül? Hiszen olyan nagy a korkülönbség közöttetek. Gondolom, beleszerettél, vagy tévednék? - Nehéz pontosan megmagyaráznom. Michel beteg volt, ideggyógyintézetben kezelték, idegösszeomlása volt. Én akkor ismertem meg, s nagyon szimpatikusan viselkedett. Amikor hazaengedték, kapcsolatunk folytatódott, s röviddel ezután feleségül vett. Nem éltünk sokáig együtt, mert idejöttünk Marokkóba, amit én egy nagy kalandnak képzeltem el! De mi lett belőle! Lassan nekem is rémálmaim vannak... - Hogy neked is? Még kinek? - Hát nem tudtad, Michelnek! Felesége és a kisfia a nyaralójukban égett! Állítólag az asszony cigarettázott, ivott, s részegségében magukra gyújtotta a házat. De a vizsgálat sem tudta egészen pontosan megállapítani a tűz keletkezésének valódi okát. Mindez feltételezés volt. Egyébként utólag hallottam Michel barátaitól, hogy Edithtel, a feleségével rosszul éltek. Csak a kisfiuk, André miatt nem váltak el. Mesélik, még rendőrségi vizsgálat is folyt. A részleteket pontosan nem ismerem, Michelt is többször kihallgatták. De erről ő sohasem beszélt. Tény, hogy sokszor vannak rémálmai, amikor a fogát vicsorgatja, s kiabál, segítséget kér! - Hosszan kezelték Franciaországban? - Nem, az ideggyógyászok teljesen gyógyultnak nyilvánították. Én azonban, bár nem vagyok orvos, megkérdőjelezném ezt, mert ismét gyakorta morózus, zárkózott, s alig szól hozzám. Megjegyzéseket tesz a viselkedésemre, s arra, hogy nem vagyok képzett nővér... Persze mit gondol? Huszonkét éves vagyok, még alig dolgoztam, ő meg olyan kötözködő, mindenben maximálisat kíván!... Iris megdöbbenve hallgatta Elena szózuhatagát. Michel Polignac doktort itt ismerte meg, s nem tudta a tragédiáját. Vele eddig mindig kedves és barátságos volt. - Egyébként Michel még azért is állandóan szól, hogy itt a világ végén miért festem magam? Hát már az is baj, ha egy nő törődik a külsejével? Szeretem ha mindig csinosan nézek ki. Reggelenként kikészítem az arcom, ez csak nem bűn? A doktornő végignézett Elenán, és elgondolkozott a hallottakon. Azután elköszönt: - Megyek aludni, kezdek elálmosodni, gondolom, Anne már bement lefeküdni... Elena, ahogy a sátruk felé haladt, hirtelen érezte, hogy egy férfikar átfogja. Már éppen kiáltani akart, amikor megcsapta Robin kellemes illatú parfümje: - Drágám! Drágám! - suttogta fülébe. - Egész nap nem találkozunk, annyira hiányzol nekem! - forrón megcsókolta, s először érezte, hogy Elena is viszonozza. Gyere, gyere, van egy rejtekhelyem!... - Jaj, Robin! Megláthat valaki! - Bízd rám magad! - Megfogta karját és húzni kezdte maga után. Az egyik sátorban oxigénpalackok, letakart gépek, kisebb szekrények álltak, valamint ládákban italok, konzervek. - Gyere, drága kis Elenám ölelte még szorosabban magához. Egyetlen mozdulattal előszedett az egyik dobozból egy gumimatracot és óvatosan ráfektette a nővért. - Robin, bejöhet valaki, félek! - Te kis csacsika! Ide ugyan nem jön senki. Ez az egyetlen olyan sátor, ahova senki nem léphet be a személyzet tagjai közül. A francia kollégák pedig mit keresnének itt? Bízd rám magad! - Óvatosan lefejtette Elena blúzát, szoknyáját, majd fehérneműjét, és a sötétben érezte a forró női testet. A simogatás, becézés alatt Robin egyre jobban és jobban birtokolni akarta az asszonyt, akinek fiatal teste az erotikát árasztotta magából... Elena is kívánta a férfit, s. hirtelen felvillant előtte Michel arca, de elkergette a tolakodó képet, és a pillanatnyi élvezetnek adta át magát... Partnere felszította a lángot, lassan, óvatosan haladt kezeivel előre, megtalálva az asszony érzékeny pontját. Elmerültek egymás testében, s megszűnt számukra a világ, csak az élvezet mielőbbi megszerzése diktálta az iramot. Nem lankadtak el, mert kiéhezett testük újabb és újabb szédületre és az extázis elérésére biztatott! Robin kiváló szerető volt. Elena sóvárgását megérezve a nőnek ismét és ismét élvezetet nyújtott. Amikor önfeledten immár sokadszor egymásba feledkezve merültek el a gyönyörben, Elena sóhajtva csak annyit mondott: - Robin én olyan boldog vagyok! Nem gondoltam, hogy a test gyönyöre elsöpör mindent... még a józan mérlegelést is... - még szorosabban bújt a férfi karjaiba. Nem vették észre az idő múlását, csak azt, hogy pirkad. - Jézus Isten! Mindjárt reggel van! Ha Michel észreveszi... - Ugyan, drágaságom, ne aggódj! Ha jól tudom, a férjednek gyakorta rémálmai vannak. Azt mondhatod, hogy képzelődött, amikor esetleg felébredt és keresett...

- 26 -

- Nem könnyű az életem vele - sóhajtott Elena, és öltözködni kezdett. Amikor kész lett, óvatosan kinézett a sátorból, de egyetlen teremtett lelket sem látott. Még egyszer megcsókolta Robint és visszaosont Michelhez. A férfi mélyen aludt. Elena levetkőzött, bebújt az ágyba, ám álom nem jött szemére. Gondolatban visszapergette éveit, és rájött, hogy elhibázott lépés volt, amikor Michel Polignac doktorhoz kötötte az életét. - De hogy tudnék szabadulni tőle? - kérdezte önmagától. - Mert az biztos, hogy nem engedne el, még akkor sem, ha nem élünk házaséletet, s látom nem szeret. Egyetlen gyöngéd szó sem hagyja el a száját. Sőt időnként igencsak lekicsinylően nyilatkozik rólam... Megoldást kell találnom! Nem élhetek így életem végéig, egy őrült pasasnak kiszolgáltatva - ragozta túl saját magának is a gondjait Elena. Megperzselte Robin szerelme és szexualitása, amellyel nem tudott betelni. Amikor Michel felébredt, Elenára nézett és csak annyit mondott: - Tudom, hogy éjszaka nem voltál itt! Többször is felébredtem, nem láttalak az ágyadban. Nem kívánok magyarázatot, de figyelmeztetlek, ha bárki megtudja, hol csatangolsz és kivel henteregsz, vége mindennek!... - Ezt úgy értsem, hogy megölsz? Lehet, hogy Edithet is te tetted el láb alól! - csattant Elena hangja. Azután rájött, hogy nagy hiba volt ezt mondania! - Te kis cafka! - sziszegte a foga közül Michel. - Amikor elvettelek feleségül, boldogan mondtad ki az igent! Az ideggyógyászaton kis kezdő voltál, s milyen jövőd lett volna? Tetszett és hízelgett a hiúságodnak, hogy egy orvos felesége leszel! Most pedig mindezt már elfelejtetted... Vedd tudomásul, nem érdekel, kivel csalsz meg, hallani sem akarok róla! Ezt a két évet ki kell bírnunk együtt, azután majd én döntök! Máskor pedig figyelj arra, hogy ne hajnalban lopakodj a sátrunkba, mert ezt nem tűröm! Elena a szóáradatra nem válaszolt semmit. Felvette a köpenyét és kiment a közös mosdóba, hogy lezuhanyozzon, s mielőbb eltűnjön a férje szeme elől... A reggelinél Robin leült az asztalához. Elena megijedt, hátha valaki észrevette éjszakai kalandjukat, no meg Michel mondatai is a fülébe csengtek. - Miért ide ültél? - sziszegte a foga közül a férfinak. - Félek... félek, hogy valaki... - Ne csacsiskodj, drágaságom! Itt most mindenki a bilharziával van elfoglalva. Fogalmam sincs, mi ez a betegség, de Frey már reggel Annéval, Daniellel, Irisszel és Nicolasszal erről tárgyalt! A mi szerelmünk senkit nem érdekel, miután semmit nem sejtenek. A férjed észrevette, hogy éjszaka nem voltál mellette? - Igen, sajnos, s meglehetősen letolt, hogy finoman fejezem ki magam... Tudod ő egy kicsit skizofrén alkat, ezt még a kórházban hallottam. Jó lesz vigyázni vele, nehogy rájöjjön valamire, mert abból baj lesz! Hajnalban olyan dolgokat vágott a fejemhez, ami nem igaz... De vele nem lehet normálisan beszélni... Ekkor ült le az asztalukhoz Judith. - Milyen korán reggelizel, Elena! Csak nem fűt a munka láza? Szokatlan lenne tőled - tett ismét egy kellemetlenkedő megjegyzést, mert utálta a nővért, aki megjelenésével, modorával valóban kellemes látványt nyújtott. Judith még azt is észrevette, hogy időnként a főnök, Frey doktor szeme is megpihen a csinos Elenán... Robin, amikor kettesben maradtak Judith nővérrel, azt kérdezte: - Maga is részt vett Frey doktor megbeszélésén? - Ugyan, Robin, én nem vagyok orvos, csak őket hívta meg Frey. Még az a fura viselkedésű Mohamed Tarik is ott volt. - Nem értem, kedves Judith! Mit talál furának Tarik doktorban? Igazán mindenkivel udvarias, készséges. - Hát ez igaz. De már több ízben észrevettem, hogy arabok keresik fel és együtt pusmognak... - Én ebben nem találok semmit. Ő maga is arab vagy berber, nem is tudom, mi a különbség, bevallom őszintén. - Pontosan én sem tudom megmagyarázni. Tény, hogy Tarik doktor gyakorta eltűnik napközben is, s az is gondolkodóba ejt, hogy egészséges nők és férfiak keresik fel. Ilyenkor, mint megfigyeltem, elvonul, messze megy az ambulanciától, és ott beszélget velük, de hogy mit, arról fogalmam sincs. - Látja, én semmire nem gondolok. Nekem Tarik doktor is olyan, mint a többiek... - No persze, kivéve Elena nővért!... Látom, teszi neki a szépet, csak nehogy a végén baja legyen ebből! Ma már mindenki tudja, a férje nem teljesen egészséges, vagyis idegbeteg... - Ez azért túlzás. Az első felesége és a kisfia bent égett a nyaralójukban, s akkor valami sokkot kapott. Nekem ennyi tudomásom van az egészről - sóhajtott Robin. - Persze sajnálom őt, de talán nem kellett volna ilyen fiatal nőt feleségül vennie. Itt van a dolog nyitja... Mindketten befejezték reggelijüket és felálltak. Robin ment eligazítani az embereit, míg Judith munkára jelentkezett Danielnél, aki éppen Annéval beszélgetett. Néhány újonnan jött beteg vérmintáit nyújtotta át: - Légy szíves soron kívül megcsinálni! Valószínűnek tartom, hogy ezeknél az embereknél is bilharzia lépett fel, de mielőbb pontosan szeretném tudni a laboratóriumi vizsgálatok eredményét. - Anne látta, hogy Daniel nincs beszélgető kedvében, és átment a laboratóriumba. Amíg végigbandukolt a sátrak között, arra gondolt, hogy Daniel őt nem tekinti nőnek. Kizárólag szakmai témáról beszélgetnek, azt is ritkán, mert a belgyógyász figyelmét egyre inkább Iris Rivának szenteli. - Pedig Iris már jócskán benne van a korban, ha jól emlékszem már harminckét éves is elmúlt, én pedig csak huszonkilenc vagyok! Igaz, jól tudja magát és főleg tudását villogtatni, még abba is beleszól, amihez nem ért - lépett be a sátorba Anne, ahol Nicolas már mikroszkóp alatt vizsgált valamit. Mohamed Tarik utolsónak érkezett az ebédlőnek kinevezett helyiségbe. Fáradt volt, kimerült s nem utolsósorban dühös. Amikor otthagyta Hassant, ismételten beszélt Alan Piccolival, aki nem akarta megérteni, hogy az ambulancián nem sétálhat szabadon, s igen nagy nehézségekbe ütközne, ha napközben onnan

- 27 -

járna el fiatalembereket szerezni. Felidézte magában saját mondatát: - Értse meg Piccoli úr, a szülők örülnek, hogy fiaik Franciaországba kerülnek, bár azt nem tudják mivel keresik a kenyerüket. A pénzzel is, amit felajánlok, elégedettek. De az nem jó megoldás, hogy áthelyeztetett Frey doktorhoz! - Kedves Mohamed, eddig ha távolból is, de egyengettem az utadat! Feltételeimen, döntéseimen soha nem változtatok! Vonj be valakit a munkába! Ennyi és nem több! Éppen elég embert fizetek ahhoz, hogy egy orvost vagy nővért beavass a tervbe. Két héten belül újabb fiúkat akarok! Már a helyük is megvan! Azután se szó, se beszéd letette a kagylót. Tarik doktor észre sem vette, hogy a pincérlány ismét hozott neki kávét és szendvicseket. Végiggondolta kit lehetne beavatni a tervébe, de nem tudott dönteni: Egyet mindenesetre tisztázott Piccolival, hogy a jövőben egy összekötő viszi le a fiúkat az agadiri kikötőbe, mert azt végül a főnök is belátta, hogy az orvos nem tud állandóan szabadságot kérni Freytől. Judith nővér, Anne Bennent és utolsóként Nicolas Préault maradt fenn a gondolatban összeállított listáján. A legszerencsésebb választásnak Judith nővért tartotta volna, miután kissé szúrós természete, nem valami vonzó külseje miatt talán, mint nőre könnyebben tudna hatni - gondolta. - Meglátom, mindenesetre már ma megkezdem a puhatolózást. Az ambulancia működése óta ilyen lelkesen még soha nem vett részt a munkában Tarik doktor. Hol a laboratóriumban tűnt fel, hol a vizsgálóban, hol a fekvőbetegnél. Daniel neki is elmondta feltételezését a bilharziáról, s Mohamed részletesen ecsetelte, hogy az itteni tavak igen fertőzöttek, még a turisták által látogatott híres Uzud-vízesés is! Látványa igencsak impozáns és megragadó, legalább 100 métert zuhan a víz a sziklák között. - Megvallom őszintén, hogy én még nem találkoztam bilharziás megbetegedéssel, igaz csak rövid ideje dolgozom ismét itthon, hiszen Franciaországban szereztem meg a diplomámat... - Ugye a szakorvosi vizsgád még nincs meg? - Nincs, de valószínűleg belgyógyászatból fogom letenni. - Hol szerzed meg a szükséges praxist? A mi ambulanciánk csak két évig működik, ahogy én tudom. - Rövidesen visszamegyek Meknesbe, ahol eddig is dolgoztam. Alan Piccoli ezt megígérte nekem. - Mondd csak, Mohamed, jól ismered a főnökünket? Én csupán egy alkalommal beszéltem vele, s számomra nem valami elbűvölő jelenség... Olyan volt, mintha egy istenség ülne a tolószékben, s onnan osztogatná parancsait a földi halandóknak. Lekezelő volt a modora, persze lehet, hogy tévedek. - Igen, igen, ismerem őt, de nem személyesen. Anyagilag támogatta egyetemi tanulmányaimat. Egyébként sok jót tett Marokkóval, az itteni emberekkel, hiszen a kórházat és benneteket is ő fizet, bár némi pénzt kap az egyik nemzetközi szervezettől is... - Honnan lehet ilyen nagy vagyona, hogy mindezt finanszírozza? - Fogalmam sincs, lehet, hogy örökölt, nem tudom... Judith lépett be: - Jöjjön valaki a fiúkhoz, akiktől levették a vért! Kint várakoznak, s az egyik nagyon rosszul van, most mértem meg a lázát, negyven fok fölé szaladt... Daniel és Mohamed együtt siettek a beteghez. Daniel azonnal lázcsillapítót rendelt neki, majd megkérte kollégáját, hogy a vizsgálóban készítsen EKG-t és egy újabb röntgent. - Nemsokára visszajövök, Mohamed. Kérem, Judith, ha segítség kell a doktor úrnak, álljon rendelkezésére. Tarik ügyes mozdulatokkal rakta fel az EKG elvezetéseit a fiú testére. Arabul beszélt hozzá igen kedvesen, amitől a gyerek szemmel láthatólag megnyugodott. Amikor a vizsgálatokkal elkészült, megnézte a leleteket, és a nővérhez fordult: - Semmi rendellenességet nem látok. Kérem, vigye át Danielnek és mutassa meg, addig itt maradok a beteggel. Közben arra gondolt, hogy a nővért a sors küldte az útjába, mert igen készségesen viselkedett, s látszott rajta, hogy szereti a gyerekeket. - Valahogy innen kellene kezdenem az egészet! A szívére kellene hatni, hogy azok a fiúk, akik eljutnak innen, sokkal jobb helyzetbe kerülnek... - Néhány percig gondolkozott, hogy adja elő Judithnak a témát, azután döntött. - Megpróbálom, hátha sikerül! Persze előbb tennem kell neki a szépet, sőt le is fektetnem... No, ez nem lesz nehéz... - sóhajtott, és ismételten végiggondolta a stratégiát. Este mindenkin látszott, hogy megviselt, fáradt. Frey doktor szokásától eltérően ingerült volt, s munkatársait okkal vagy ok nélkül letolta. A feszültség mintha vibrált volna a levegőben. Vacsora után a főorvos munkatársainak eligazítást tartott: - A bilharziás fertőzések száma ma megnőtt - kezdte a bevezetőjében -, s arra gondoltam, hogy a meknesi kollégáknak jelenteni kellene. Valószínűsítem, hogy az ország többi részén is terjed a betegség... - De Christian - szólt közbe Michel Polignac -, mindenki tudja, hogy a bilharzia fertőzést az itteniek fürdés közben kapták meg! Egyszerűen számomra felfoghatatlan, hogy a meknesi kollégákat miért kellene erről értesíteni? Még régebben olvastam, hogy a bilharzia tünete és lefolyása másként jelentkezik, például dél-amerikai országokban és megint másként afrikai területen. Szerintem kezelni kell a betegeket, s nem nagyobb ügyet csinálni ebből, hiszen itt nem járványról van szó! Frey doktoron látszott, hogy pattanásig feszült, s így válaszolt: - Jobb lenne, ha te a belgyógyászat mellett maradnál, az a szakterületed! Nekem, mint az ambulancia vezetőjének megvan a felelősségem, s nem kívánom ezt megosztani veled! A kollégák elnémultak a szópárbaj hallatán. Ekkor Frey ismét megszólalt: - Jobban tennéd, ha éjszakánként nem járkálnál a táborban, mert ez sokak szemében fura jelenség... - De Christian, mint te is tudod, én nem alszom jól! Időnként altatóra van szükségem. A múltkor is

- 28 -

ezért mentem ki a gyógyszerszekrényhez! - Rendben, ezt megértem. A gondjaink valóban indokolják, hogy egy kicsit mindenki feszültebb, mint normális körülmények között. Azt azonban most valamennyiünk figyelmébe ajánlom, hogy éjszakára Robin javaslatára megkettőzzük az őrséget. Aki csak úgy sétálgat, baja eshet! Elegem van a két gyilkosságból csattant fel Frey doktor. - Ezt vegyétek tudomásul! A társaság némán hallgatott, s mindannyian úgy érezték, hogy a főorvos nem ura a helyzetnek. Elszéledtek, s nyugovóra tértek. Miután mindenki eltávozott, Tarik Judith fülébe súgta: - Nővér, szeretnék beszélni magával! Maradna még egy kicsit? Judith meglepődve nézett a jóképű arab férfira, s magában azt gondolta, mi a csudát akarhat tőle az orvos? De kíváncsisága erősebb volt mindennél, ezért bólintott, hogy marad. Mohamed a nővért faggatta, hogy valójában miért jött el Marokkóba? Azután látta, hogy Judith indulni akar, ezért megpróbálta bevetni kedvességét. - Én úgy látom, hogy maga az egyetlen nő itt a táborunkban, aki elsősorban a betegekkel törődik! Ez nekem, mint arab orvosnak igencsak megható. Látom, ahogy nap mint nap fáradtságot nem kímélve igyekszik az orvosok keze alá dolgozni, amit bizony nem mondhatok el Elenáról... - sóhajtott a férfi, aki igyekezett megjátszani magát, hogy Judithtot mielőbb meghódítsa. - Már megbocsásson doktor úr, de szerintem, aki egy ilyen jellegű munkára vállalkozik, annak számolnia kell azzal, hogy nehézségek támadnak, s a munkaidő valóban nem nyolc óra naponta! - Judith, maga nemcsak okos és áldozatkész, hanem vonzó nő is, aki engem teljesen meghódított... - Ugyan már... - Tegezhetlek, Judith? Amióta megláttalak, állandóan éget a vágy, hogy még közelebbről megismerjelek! Kérlek, te is szólíts Mohamednek és tegezzél! - Hirtelen mozdulattal átölelte a nőt, aki először gyengén tiltakozott, majd belemerült a férfi karjaiba. - Drága Judith! Szeretlek és kívánlak, de eddig nem mertem megmondani... Az első pillanatban a szívem megremegett, amikor megláttalak... Judith kibontakozott az ölelésből: - Mohamed, te legalább tíz évvel fiatalabb vagy nálam... - Mit számít ez? A szerelem nem ismer határokat, s nekem te vagy az istennő! - Majd megfogta Judith karját, és kifelé kezdte húzni. Már előre eltervezte, hol és hogyan fogja magáévá tenni úgy, hogy senki ne lássa meg őket... - Drágám, gyere menjünk a tábor végére, ott van egy hasadék, megbújhatunk és beszélgethetünk zavartalanul... Judithban felmerült a kétség, vajon mit akar tőle az arab orvos, de mindezt legyőzte hiúsága és kíváncsisága. Követte a férfit, s valóban hamar elérték a hasadékot. Két vastag takaró volt odakészítve. Gyere, gyere drágám! Hadd érezzem a szívdobogásodat - tette rá kezét a lány mellére, aki abban a pillanatban heves vágyat érzett, hogy a férfi testével egyesüljön. Az előjáték pillanatai után Mohamed óvatos mozdulattal lefejtette a nővérről a köpenyt, majd a fehérneműt és csókolgatta testét, felgerjesztve vágyát... Noha Mohamed a fiúkat jobban szerette, tudta, hogy a női test csak akkor jut el az élvezetek magas fokára, ha az előjáték hosszú és vad, fel kell korbácsolni a szenvedélyt. Életében nemcsak a fiúk játszottak szerepet, időnként egy-egy nőt is lefektetett, de soha különösebb élvezetet mindez nem okozott neki. A fiúkkal élvezte igazán a szexuális gyönyört. Áldotta az eszét, hogy mielőtt Judithot elhozta volna ide a búvóhelyre, ivott néhány kortyot a mandragóra főzetből. Így reménykedett benne, hogy a nőt ki tudja elégíteni, mert a szer nélkül ugyan nehezen menne! - gondolkozott el. Közben játszott a lány mellével, s keze egyre lejjebb és lejjebb csúszott, egészen addig, míg Judith halkan nyögdécselni kezdett, élvezve a férfi simogatását. - Remélem megnyerem magamnak - gondolta Mohamed -, s nem hagyta abba a vágy gerjesztését, amíg nem látta, hogy a nővér lassan eljut az orgazmusig. Akkor gyorsan magáévá tette. ~ azonban semmit nem érzett, nem kívánta a nőt, csupán a szer hatásának tudható be, hogy férfiassága nem mondott csődöt... Még néhány percig ölelte Judithot, azután igen kedvesen, hogy elhitesse, megszólalt: - Drágám, nagyon boldoggá tettél! De most vissza kell menned, nem akarom, hogy hírbe hozzalak... Judith felöltözött, s amíg elért a sátrába azon gondolkozott, hogy az arab férfiak mennyivel kedvesebbek, szeretetteljesebbek, mint a franciák, akik az élvezet elérése után csak magukkal törődnek. Szegény Mohamed - gondolta -, teljesen kiszolgáltatott itt az ambulancián Frey doktornak. - Sokszor látta, hogy a főnök nem valami barátian szólt hozzá. - De nem baj, a jövőben mellette állok, és amit lehet, segítek neki. Kár, hogy gyakorlatilag semmit nem tudok az életéről... De hát előbb-utóbb csak lesz lehetőségünk, hogy beszélgessünk is... A vörös fény beborította a tájat. - Segítség! Segítség! - hallotta álmában Michel a vékony gyerekhangot. - Apa, hol vagy? - Azután az álom folytatódott, s Edith arca jelent meg képzeletében. Megismerkedésük pillanata, az esküvőjük, majd André születése... Az álomkép változott, s Edith szakadt ruhában tért haza. - Hol voltál, hogy nézel ki? - Megtámadtak!!! - Hazudsz! Mindig hazudsz! Lefekszel az első utadba kerülő férfival... - Miért is ne? Te impotens alak! Csak André kedvéért maradok veled! Félek tőled! Durva vagy és közönséges, de pénzed van, s ez kell nekem! Úgysem dobsz ki, imádod a fiadat, persze ő is rád hasonlít! Olyan, mint egy mimóza! Újabb képsor villant Michel elé. Egyik éjszaka későn ért haza az ügyeletből. Belépett a hálószobába és Edithet egy férfi karjában lepte meg. A nő az extázistól nem tért magához, a fiatalember, aki nem lehetett több tizennyolc évesnél megijedt, magára kapkodta a ruháit és elrohant. Amikor Michel másnap reggel megkérdezte Edithet, hol szedte össze a férfit, felesége csak annyit válaszolt: - Kocogott, a parkban ismertem meg...

- 29 -

Ismét tűz világította meg a házat! Michel hallotta az égő fa pattogását, a gerendák roppanását és André sírását... Felijedt. Elena ágya ismét üres volt. Nem hiányzott neki az asszony, most jött rá, hogy taszítja őt. - Miért is vettem feleségül? - törölte le homlokáról a verejtéket. - Úristen! Micsoda ballépés volt! Először Edith, azután Elena! - Felkapta köntösét s kiment. Iris mélyen aludt Anne Bennenttel egy sátorban. Már éjfél is elmúlt, amikor Riva doktornő felébredt, hogy valami mocorog közel hozzá és meghatározhatatlan hangot hall. Felült az ágyában, s abban a pillanatban megismerte... - Mit keres itt?! - Sikoltásra sem maradt ideje, mert a két erős kar ráfeszült, és abban a másodpercben eltörte a gégeporcát... Anne viszonylag korán ébredt. Nyújtózkodott egyet, majd kilépett a hálózsákból, és pillantása kolléganőjére suhant. Iris Riva látszólag mélyen aludt. Anne nem törődött vele, zuhanyozni indult, s amikor visszajött dühöngve hangosan szólt: - Ejnye Iris, neked is fel kellene már kászálódnod, mindjárt hét óra, s láttam, hogy gyülekeznek a betegek. - Mikor erre sem kapott választ, odalépett és meghúzta a takaró szélét... Ekkor vette észre, hogy Iris testtartása fura,... karjai lógnak, az arca lilás színű. Hozzálépett, s megfogta a pulzusát, majd teljes erejéből sikoltozni kezdett: - Segítség! Segítség! Jöjjön már valaki, Iris meghalt!!! Elsőként Mohamed Tarik, majd Michel Polignac rohant a kiáltásra. A két orvos döbbenten torpant meg. Azonnal látták, hogy Riva doktornő meghalt, a nyakán kék folt árulkodott a gyilkosságról... Michel úgy állt a holttest előtt, mintha földbegyökerezett volna a lába. Nem tudott megmozdulni, de megszólalni sem. Közben a többiek is odaértek. Frey, amikor értesült a doktornő megöléséről, teljesen összeomlott, azután mint aki elvesztette a józan ítélőképességét a mellette álló Tarik doktorral kiabált: Kérem! Kérem! Szóljon azonnal a rendőröknek! Itt már vizsgálat kell! Nem vállalom a felelősséget az embereimért... - Nyugodjon meg, főorvos úr - lépett hozzá Mohamed. - Természetesen mindent elkövetek, amit lehet, de ön is tudja, hogy ezen a kis településen semmit nem tehetünk! Michel behunyta szemét és iszonyú remegést érzett egész belsejében. Ismét maga előtt látta az égő házat... bár most ébren volt, de nem tudott szabadulni a rémképtől, s főként attól, hogy esetleg az álom hatására nem tudja mit cselekszik... Közben Daniel letakarta Iris holttestét, majd Judith nővérrel együtt behúzták a sátor bejáratát. - Ne menjen be senki, kezdjük meg a rendelést, és délben mindannyian tanácskozzunk a továbbiakról! Ezután megfogta Frey karját és bevezette az ebédlőbe. A belgyógyász látta, hogy főnöke immár teljesen elveszítette az uralmat saját maga és a beosztottjai fölött is. Daniel kikészített egy ampulla Valiumot, és vénásan beadta a főnökének. - Légy szíves menj a sátradba és pihenj egy kicsit, elkísérlek - ölelte át a vállát. - Meglátod, Christian, délre már jól leszel... Egyre több asszony és gyerek érkezett a környező oázisokról vizsgálatokra. Így Daniel intézkedett, hogy a személyzet kivételesen három órakor ebédeljen, s utána megbeszélést tartanak. Amikor Anne a laboratóriumban a vérvizsgálatokat végezte és végiggondolta az éjszakát, eszébe jutott, hogy mintha álmában Iris valakivel beszélgetett volna. - Persze lehet, hogy csak képzelődöm, de... mi van akkor, ha én leszek a legközelebbi áldozat?... Ki lehet a gyilkos?... És miért?... Először a berber lány, majd Gabrielle, azután Iris... nincs semmiféle kapcsolat közöttük, csak annyi, hogy mindhárman itt... vagyis az ambulancián aludtak... A gyilkos valószínűleg álmában lephette meg őket. Borzasztó - rázkódott össze Anne, és elhatározta, hogy a megbeszélésen megkéri Frey doktort, hogy egyik orvoskollégájával együtt alhasson a sátorban. - Elena nem jöhet számításba, mert a férjével van, Judith pedig egy szörnyű teremtés. Egyébként is biztonságosabb, ha férfi van a másik ágyon. Lehet persze, hogy majd kinevetnek ezért az ötletért, de nem érdekel. Sőt már arra is gondolok, felbontom a szerződést, és amint lehet hazamegyek! Daniel vezette az értekezletet, mert a főorvos még mindig elég labilis idegállapotban volt. A társaságon látszott, hogy nem találnak megfelelő szavakat, s az is, hogy nem akarnak itt maradni. - Nézd, Daniel! - szól Nicolas a többiek felé fordulva. - A harmadik gyilkosság felett már nem hunyhatunk szemet! Az a javaslatom, hogy menjünk vissza Meknesbe, és értesítsük a főnököt, Piccolit, hogy az ambulancia feloszlik, mert az életünk nincs biztonságban. - Te beszélsz, Nicolas! - kiabált kifordulva önmagából Anne. - Mindhárom esetben nők voltak az áldozatok, ezek szerint férfit nem fenyeget veszély! Már csak hárman maradtunk nők, Elena, Judith és én! - Azzal én is egyetértek - folytatta immár nyugodtabb hangon a doktornő -, hogy forduljunk vissza, és aki akarja, bontsa fel a szerződését. Én legalábbis így szeretnék tenni, mert ez elképesztő állapot, hogy az őrök nem vettek észre senkit és semmit, pedig még fegyverük is van! Ebből az következik, hogy a gyilkos itt van közöttünk. Daniel próbált a nyugtalanságon úrrá lenni, s így halkan szólt: - Még várjunk néhány napot, és találjunk ki biztonsági intézkedéseket... - Ez aztán szép! - szólt ismét Anne. - S ha a biztonsági intézkedések nem válnak be, ismét megöl közülünk egy nőt a gyilkos! - Anne, hallgass egy kicsit! A sátrakat, vagyis a hálóhelyeket másként kellene beosztani. Elena a férjével alszik, ott nincs gond, te és Judith egy-egy férfi kollégával osztanád meg a hálóhelyet. No, ne értsd félre...

- 30 -

- Erre már én is gondoltam - hajtotta le fejét Anne. - De ez még nem minden - folytatta Daniel. - Mohamed, véleményed szerint megoldható lenne, ha újabb embereket szerzünk, s megfelelő fizetség ellenében éjszaka minden sátorhoz állítanánk egy-egy őrt. Persze erről tájékoztatni kell majd a főorvost, ha egyetértetek vele. Aztán még további gondom, hogy az itt fekvő beteg arab nőkre ki vigyázzon? Igaz egy-egy állomáshelyen csak néhány napig kezelünk fekvő betegeket, de miután az első áldozat egy fiatal berber lány volt, így az ő biztonságuk is kétséges! E pillanatban hány nő fekszik nálunk, Robin? - Csak két fiatal lány és három asszony. Mindannyian az egyes sátorban vannak. De nem tudom azt sem, meddig maradunk itt. Velem a főorvos úr nem közölt semmit - válaszolt sértődötten Robin. - Nem hiszem, hogy az ambulanciának lenne pénze plusz őrök alkalmazására. A főorvos úr mindig lefarigcsálja a kiadásokat, ahol csak lehet. - Ma estére Anne mondjuk az én sátramban aludhatnál, míg Judith a... - Nálam is lehet - vágott a mondat közepébe Mohamed. - Talán én jobban tudnék vigyázni rá, ha a nővérnek ez megfelel. Judith elpirult és zavartan mondta: - Tarik doktor úr ellen nekem semmi kifogásom sincs... A megbeszélés végére megjelent a főorvos is, akit tájékoztattak mindenről. Frey most már kicsit nyugodtabban hallgatta az intézkedéseket, amelyekről Daniel beszámolt. - Arra gondoltam - mondta a főorvos -, hogy megpróbálom értesíteni a meknesi kórház igazgatóját, Brandstom doktort, és segítséget kérek tőle. De felmerült bennem az is, hogy Piccolit részletesen kellene tájékoztatni erről a három gyilkosságról, s a rendőrségnek is be kellene jelenteni. Most már nem térhetünk napirendre felette! Mohamed, hol van a legközelebbi rendőrőrs vagy parancsnokság? - Nem messze, innen Mrirttől vagy harminc kilométerre, Khénifrában. Ha a főorvos úr gondolja, akár még ma este átmegyek oda az egyik terepjáróval, s megtudom mit lehet tenni. - Várjunk reggelig, még egyszer mindent szeretnék végiggondolni. Arra kérek mindenkit, vacsora után menjen a kijelölt sátorba, s lehetőség szerint ne hagyja azt el. - Velem mi lesz? Rám ki fog vigyázni? - kérdezte Elena. A többiek meredten néztek rá. Végül Daniel szólalt meg: - Hát, ezt nem értem, hiszen neked ott a férjed, Michel mellett jó helyen vagy. Mi a bajod? - Hát csak annyi, hogy Michelnek időnként rémálmai vannak, s akkor nem ébredne fel még arra sem, ha engem éppen megölnének! Ezenkívül gyakran éjszakai sétákat tesz... A társaság szótlanul hallgatta Elena kifakadását. De nem reagált rá senki. - Látom nem hisztek nekem! - vált hisztérikussá a nővér hangja. - Pedig nemhiába töltött fél évet az idegosztályon... - Na most már elég ebből, Elena! Fejezd be légy szíves! A férjedet annak idején egészségesnek nyilvánították, te is tudod - szólt határozottan Frey. - Hagyjuk abba a hisztériát, ennek nem lesz jó vége! Most pedig mindenki folytassa a munkáját! - Mi legyen Irisszel? E pillanatban otthagytuk a sátorban... de a hőség... - nem fejezte be a mondatot Daniel. - Mohamed, mégis indulj azonnal Khénifrába, s ha visszaértél, akkor döntünk. Ha lehet, hozz magaddal egy rendőrt is - adta ki az utasítást Frey. - Még ma este visszajövök, nagyon sietek - állt fel az asztal mellől Tarik, és elhagyta a helyiséget. Madeleine, amikor Roger karjában feküdt, úgy érezte, hogy lassan megnyugszik. Eldöntötte magában, hogy hazamegy és felkeresi Alan Piccolit, hátha sikerül itt a kórházban dolgoznia addig, amíg Rogernek nem jár le a szerződése. Az esküvőt is itt, Meknesben kívánták megtartani, ha Madeleine visszatér Franciaországból. - Mondd csak, ugye nem akarsz sokáig távol lenni tőlem? Ha rágondolok, hogy nem leszel a közelemben, már most hiányérzetem támad! - ölelte még szorosabban magához. - Roger, én abban bízom, hogy legkésőbb két hét múlva visszaérek, s utána amikor akarod megtarthatnánk az esküvőt. Az sem kizárt, hogy a szüleim is velem jönnek, ugye nem haragszol érte? - Te, kis csacsi! Ez természetes, ha ráérnek, miért ne? Közvetlen járat van Casablanca és Marseille között. Eddig alig meséltél a szüleidről, csak annyit tudok, hogy apádnak a kikötőben egy éjszakai mulatója van. Anyádról nemigen meséltél. - Anyám meghalt, amikor hároméves voltam. Apám később megnősült, s a mostohaanyám igyekezett pótolni az igazit. Mindig megértő volt velem, s szeretjük egymást. Ő is támogatta, hogy orvos legyek, apám mindenképpen üzleti pályára akart terelni. De hát ez nem ment! Persze beletörődött, amikor végül is az orvosi egyetemre jelentkeztem, s mint már említettem neked csak a tanulás és a sport érdekelt. Soha nem voltak anyagi gondjaim, sőt anyámtól örököltem pénzt, amihez apám és nevelőanyám soha nem engedett hozzányúlni. Igaz, az éjszakai mulató jól jövedelmez, s mielőtt elindultam Nicolettel erre az útra, apám éppen akkor állapodott meg egy másik, inkább casinónak nevezhető komplexum építésében. - Kíváncsi vagyok, mit szólnak majd, ha bejelented, hogy itt Marokkóban férjhez mégy? - Nézd, az egyetemi éveim alatt sem voltam már otthon, s ősszel Lyonban lett volna állásom. Így gyakorlatilag hosszú idő óta csak ritkán találkozunk. Elsősorban nevelőanyámmal leveleztem, tudod a férfiak általában nem jó levélírók, apám inkább gyakorta telefonált, no meg jócskán ellátott pénzzel. - Szeretném őket megismerni, remélem nem lesz kifogásuk ellenem... - Miért lenne?

- 31 -

- Esetleg felvetik, hogy alig ismerhetjük egymást... - Ugyan már, Roger, én szeretlek, nagyon szeretlek és ez a fontos! - bújt még jobban a férfihoz, akiben felizzott a vágy, s a szeretkezés mámorába merültek... - Még egy nap - sóhajtott később Madeleine - és indulok! Én sem lelkesedem azért, hogy itt hagyjalak, de hát sajnos valóban néhány ügyet el kell intéznem. Sietek szerelmem, nagyon sietek hozzád! Nehogy megcsalj - nevetett fel Madeleine -, mert az ösztönöm úgyis megsúgja! - Nincs kivel, a kórházban egyetlen orvosnő sincs, a nővérek pedig már mind lefeküdtek velem mosolygott a férfi, s látszott rajta, hogy ugratja a lányt. Az éjszaka elrepült velük, nem tudtak betelni az egymásnak nyújtott gyönyörökkel, s reggel szomorúan váltak el. - Ma délután csak ötkor végzek, akkor találkozhatnánk - ölelte meg még egyszer Roger. - Mit csinálsz egész nap? - Taxival bemegyek a városba, néhány ajándékot vennék a szüleimnek és két évfolyamtársnőmnek. - De nehogy a Medinába menj egyedül! A taxit állítsd le a Nagymecsetnél, ott megtalálod a bazárnegyedet. Javaslom, hogy a szőnyegesek utcájába térj be, s úgynevezett "sisua"-t vegyél. Annak a minősége jó, a mintája igen szép, a Középső- és a Magas-Atlaszban készítik ezeket. Anyádnak esetleg vehetnél fezi kézimunkát, meglátod, rengeteg egyedi darab közül választhatsz! - A két barátnőmnek valami bőrárut vennék, mellényt vagy táskát. - Azt is a bazárnegyedben kapsz, mindenképpen "filali"-t válassz! - Az meg mit jelent? - Tamariszkusz-gubaccsal cserzik, és színezett kecskegidabőrből készül. Nem drága és igen mutatós. Ugyanott nézhetsz esetleg réztálakat és díszeket. Meglátod, mennyi mindent kínálnak azok a kisméretű üzletek, amelyeknek hátsó részében van a raktár. Csak ne felejts el alkudni, mert a kereskedők nem tartják azt a vevőt komolynak, aki nem akarja, hogy engedjen az árból! Franciául mindenki tud, így nem lesz gond a vásárlásnál. Ha megjöttél, szólj fel telefonon, és vigyázz magadra - búcsúzott el Costelle doktor. Madeleine élvezte a bazár forgalmát. A taxi a Nagymecsetnél tette le, s a kialkudott összegért megígérte, hogy megvárja a lányt. - Két órán belül visszajövök, megfelel így? - Hogyne kisasszony, a parkolóban leszek, ahol az autóbuszok mellett a taxisoknak is van hely. Madeleine több mint egy órát töltött a bazársoron, mindent megvásárolt, és taxival visszament a kórházba. Fájó szívvel gondolt arra, hogy Rogertől igaz csak két hétre - de mégis el kell válnia. Azután ismét felrémlett benne Nicolet, s bár a tragédia stressz hatása már csökkent, nem tudott a lelkiismeret-furdalástól szabadulni, hogy ő beszélte rá Nicoletet a marokkói vakációra. Most ez különösen feldúlta, mert tudta, hogy barátnője nagymamáját is fel kell majd keresnie. Félt ettől a találkozástól... Mohamed egyedül indult el egy terepjárón. Nem akart kísérőt vinni magával, mert arra gondolt, hogy hátha sikerül a főorvos megbízását is teljesítenie, és útközben berber fiúk szüleivel is megállapodhat. Tudta, hogy több oázist is érint az úton, jól ismerte ezeket a kis településeket. A hegyi kanyargós szerpentinen óvatosan vezetett, s közben gyönyörködött a tájban, amely festői látványt nyújtott. Itt az Atlasz völgyében szépen ápolt olajfák tövében szamarak, kecskék, juhok legelésztek. Távolabb narancs-, citrom- és szőlőültetvények sorakoztak. Feltűnt az első oázis, amelyhez jellegzetes kis berber kasbák - citadellához hasonló építmények - tartoztak. Leállította a kocsit, és a kasba egyetlen bejáratán bement. Csak asszonyok és gyerekek voltak otthon. Mohamed mosolyogva belépett, s többes számban köszöntötte őket, miután tudta, hogy a Korán szerint az igazhitű sosincs egyedül, az Isten mindig vele van. Az asszonyok azonnal a szőnyeggel beborított helyiségbe vitték, perceken belül mentatea illatozott az alacsony, rézből készült asztalon. A nőkön négyzet alakú gyapjúszövetből készített köpeny volt, amely alatt vörös-kék csíkos mintájú ruha, fejükön burnuszszerűen megkötött kendő. Mohamed tudta, hogy a berber asszonyok nem hordanak fátylat, és még az idegen előtt sem takarják el arcukat. A betérő elmesélte, hogy a francia ambulancián dolgozik, mint orvos, s Khénifra városba tart. Az okot nem ismertette, nem akarta hallgatóit elijeszteni. Három igen csinos fiatal gyerek, olyan tizenöt évesek, érkeztek közben haza, a juhokat és szamarakat hajtották be a legelőről. Illendően köszöntötték a vendéget, s ők is leültek, igaz kicsit távolabb az asszonyoktól. Az orvos óvatosan ugyan, de azonnal rátért mondanivalójára. - A három fiúnak remek élete lenne Franciaországban, s a megbízóm minden szülőnek adna százezer dirhamot a gyerekekért. Az egyik idős asszony összehúzta a szemét, és meglehetősen rideg hangon kérdezte: - Uram, ha a fiaink eljutnak Franciaországba és ott valóban tanulhatnak, ahogy ön elmondta, akkor a megbízója miért fizet ilyen hatalmas összeget nekünk? - Mert egy nemzetközi szervezet áll mögötte, az finanszírozza mindezt. - Mohamed látta, hogy az asszony nem érti a mondatot, de azt is észrevette, hogy szemében megcsillant a pénzsóvárság. Meleg hangon tovább ecsetelte, milyen remek életük lenne a fiatal gyerekeknek, s végezetül azt is hozzátette, hogy itt mit tudnak majd nyújtani nekik. - Pásztorok vagy földművesek lehetnek. Igaz, az én szüleim, sőt a nagyszüleim is a hegyekben éltek, de annak idején engem is felkaroltak, s így jutottam el francia földre. A három fiúból - nézett rájuk vágyódó tekintettel - még híres emberek is lehetnek! - Meg kell tanácskoznunk a családfőkkel, mi asszonyok egyedül semmiképpen nem dönthetünk. Ekkor már tudta Mohamed, hogy nyert ügye van. Megbeszélte, hogy késő este, amikor a városban elintézte a dolgát, visszajön a válaszért. - Ha igent mondunk, mikor kell a fiúknak indulniuk, és hova mennek?

- 32 -

- Én viszem el őket, átadom egy berber barátomnak, azután lemennek Agadirba és áthajóznak Franciaországba. - Jaj de jó! - kiáltott fel egyszerre a három gyerek, akik csak a kalandot látták... Mohamed barátságáról biztosította a vendéglátókat, majd saját ujja hegyére csókot lehelt, őszinte tisztelete jeléül. A gyerekek a kocsiig kísérték, s beültek a terepjáróba, mintegy élvezve a számukra szokatlan lehetőséget. Mohamed elindult, és nemsokára feltűnt a város körvonala. A vidék itt már egyhangúvá vált, a síkságból csak egy-egy vert agyagház bukkant elő, amelynek teraszain különös formájú tárolóedények sorakoztak. A férfi ismerte ezeket. A korsószerű, nádból font edényekben az élelmiszereket hűtik, s egyben védik az esők és a rágcsálók ellen. Ahogy az orvos beért az okkersárga épületekből álló városba, a kávézók előtt ülő férfiak azonnal útbaigazították. Megtalálta a rendőrséget. Amikor belépett, látta, hogy két egyenruhás férfi ül a kerek asztal előtt és teáznak. Udvariasan köszönt, majd rátért a gyilkosságokra. Igyekezett röviden ismertetni a tényeket, s azt is, hogy a francia ambulancia a meknesi Fertőző Kórházhoz tartozik, s a két létesítményben egy francia orvos finanszírozza a betegek gyógyítását. Azt is megemlítette, hogy egy nemzetközi szervezet is támogatja gyógyszerrel, felszerelésekkel az intézményt. - Sajnos nem sokat tehetünk - szólalt meg az idősebbik rendőr, aki megvakarta a fülét, látszott erősen töri a fejét mit csináljon. - Nézze, doktor úr! A mi feladatunk itt a rendfenntartás, nyomozói részlegünk nincs. Összesen tízen ügyelünk a város és a környék rendjére. Abban szerencséje volt, hogy engem itt talált, mert én vagyok a főnök. Egyetlen dolgot tehetek, kiküldök magával a helyszínre egy okos, értelmes fiatalembert, aki meghallgatja az ottaniak véleményét, felveszi a jegyzőkönyvet és továbbítjuk Rabatba, ahol a rendőrségnél nyomozó csoport is működik. Rendőrségi laboratórium, helyszínelők is vannak. Ha ez így megfelel, azonnal megszervezek mindent. Az orvos tudta, hogy ennél többet nem várhat. Végül is megállapodtak, hogy egy rendőrségi kocsi megy a terepjáró után, s Kasri Menanda majd felveszi a jegyzőkönyvet a helyszínen. - Nekem az egyik oázisban meg kell állnom néhány percre, de ez nem lehet gond - szólt az orvos. - Szerencse, hogy az ambulancia Mrirt település szélén táborozik, így elég gyorsan odaérünk. - Megköszönte a segítséget s elindultak, elöl a terepjáró, utána egy meglehetősen régi típusú Renault a fiatal rendőrrel. Az oázisban csak rövid ideig tartott a beszélgetés, a férfiak igent mondtak a fiúk taníttatására. Megállapodtak, hogy Mohamed rövidesen visszatér a pénzzel, s a részleteket akkor közli. Esteledett, amikor megérkeztek a táborhelyre, ahol már az egész társaság kíváncsian várta őket. Mohamed bemutatta Kasrit, aki az ebédlőben leült, s a főorvossal kezdte a beszélgetést. Frey ismét meglepődött, hogy a fiatal rendőr milyen jól tud franciául, így semmi nyelvi nehézség nem adódott. A franciák kihallgatása után a személyzet következett. Mohamed is segített a jegyzőkönyv elkészítésénél, s végül éjfél is elmúlt, mire végeztek. Kasrin látszott, hogy minden érdemleges megállapítást lejegyez, de az is nyilvánvaló volt, hogy miután még soha nem nyomozott gyilkossági ügyben, kérdései naivak voltak. Frey közben intézkedett, hogy az egyik sátorban aludjon Kasri, s a konyhai személyzet vacsorát tálalt neki. Judith ott sürgölődött forgolódott ahol Mohamed volt. Amikor a férfiak már befejezték a munkát, a nővér konyakot és poharakat hozott. - Tudom, ön nem iszik alkoholt - fordult Kasrihoz -, de most talán kivételt tehet. - Köszönöm elfogadom, mert ez nem mindennapi esemény. Három gyilkosság!!! Gondolom a rabati kollégák rövidesen felkeresik önöket - fordult Frey felé -, és ők majd elfogják a brutális gyilkost. Egy darabig még beszélgettek, főként Kasri mesélt a marokkói rendőrségről, s arról, hogy náluk a közbiztonság igen rossz. A tolvajok főként a külföldieket támadják meg, s elszedik a pénzüket. De gyilkossággal még nem találkozott. - Az elhagyott területeken nincs emberölés? - kérdezte Judith kíváncsian. - De ott igen, elsősorban a családok viszályai miatt. Ezeket azonban senki nem jelenti a rendőröknek, ők maguk intézik el. Nem tartozik ránk a családi vagy törzsi vita - mondta teljesen természetesen a rendőr. Elköszönt a jelenlévőktől azzal, hogy reggel nagyon korán indul vissza, s eljuttatják a jegyzőkönyvet Rabatba. - Még csak annyit szeretnék megtudni, hol áll meg legközelebb az ambulancia? Ezt is megírom a kollégáknak. - Az útvonalunk a következő: El Ksiba környékén néhány napot töltünk, majd lemegyünk Demnatebe, onnan pedig Aoulouzba. Közben értesítem Meknesben a francia kórház igazgatóját a történtekről, s megkérem a francia követségünket is tájékoztassa. Igen fontosnak tartom, hogy főnökünk, Alan Piccoli úr is értesüljön a tragédiáról, hiszen egy orvosnőt és egy asszisztenst elvesztettünk, így csökkent a szakembereink létszáma. Mohamed ölelése szenvedélyes és mindent elsöprő volt. Tudta, hogy egyre fontosabb Judith segítsége, de kártyái feltárása előtt a nőt szerette volna magáénak tudni. Ez nem ment könnyen, mert bár becézgette a női testet, ám amikor Judithról óvatosan levette a ruhákat, hirtelen úgy érezte, hogy képtelen férfiasságát felszítani. Judith az atlétának is beillő férfitest láttán egyre szenvedélyesebben csókolgatta Mohamedet, keze végigjárt a mellkasán, azután érezte, hogy az orvos nem tudja magáévá tenni. - Ne idegeskedj, Mohamed vigasztalta -, fáradt, kimerült vagy.

- 33 -

- Szeretlek, drágám, szeretlek - mondotta a férfi, és próbálta a hangját úgy formálni, hogy abból szenvedély áradjon a nővér felé. Mohamed kétségbeesett: - Ha nem tudom elcsábítani Judithot, nem fog segíteni nekem. Ez pedig baj lenne, nagy baj! Így azután behunyta szemét, és fiatal fiúkat képzelt maga elé, amint a női testet simogatta. Módszere bevált, mert rövid időn belül érezte, hogy férfiassága visszatér, és gyors mozdulattal magáévá tette a nőt, aki éppen akkor ért el az orgazmusig. Így a partnere nem vett észre semmit, csak azt, hogy mindketten élvezték az egymásba feledkezést. Amikor Mohamed már elaludt a közös sátorban, a nővér szemére még nem jött álom. Elégedett volt, úgy érezte, megtalálta azt a férfit, aki egy életre boldoggá teheti. Azon töprengett, hány éves lehet Mohamed, mert abban bizonyos volt, hogy nála fiatalabb. - Most töltöttem be a harminchatodik évemet, s szerelmem talán harminc felé járhat... De ez nem lehet akadály az együttélésben - tervezgette. Leült a tábori ágy szélére, s ahogy a holdfény megvilágította Mohamedet, ő egyre szebbnek látta. A férfi hosszúkás szabályos arcvonásai, fénylő fekete haja által nyújtott keret valami megmagyarázhatatlan vonzalmat árasztott. Judith simogatni kezdte szeretőjét, ám a férfi mély álomba merült. Egy idő múlva a nővér is lefeküdt a saját ágyára, és a szerelemtől elbódulva elaludt. Nem! Nem engedlek el! Szeretlek, Michel, de te nem törődsz velem, csak a munkád... a hivatásod... Elhanyagolsz... ezért iszom, józanul nem bírom ki! Értsd meg végre, mindenkinél jobban szeretlek! A látszat csal... - majd a lépcső tetején megjelent a kisfiú, pizsamája lógott rajta, sírva törölgette a szemét: - Nem tudok aludni, anyu gyere már... A sírás és a dübörgés egyre erősödött Michel fejében, majd a szörnyű álomból fejgörccsel ébredt. Néhány percig eltartott, amíg rájött, hogy hol van, s az álom szorította ölelésből kikerült. Elena ágyára tekintett, felesége mélyen aludt. Az órájára nézett s látta, hogy hajnali négy óra van. Már képtelen volt elaludni, ezért felvette a köpenyét, és elhatározta, hogy kimegy a levegőre rágyújtani. Ám, ahogy kilépett a sátorból egy őr azonnal megállította: - Már megbocsásson uram, de Frey doktor utasítására senki nem mászkálhat éjszaka. Michel elfelejtette ezt a helyes óvintézkedést, ezért a sátor bejárata előtt gyújtott rá és szívott el egy cigarettát. Közben beszédbe elegyedett az őrrel, aki suttogva elmondta, hogy a rabati rendőrség indít majd vizsgálatot. - Nagyon rettegnek a helybeli asszonyok és lányok, akik takarítanak, a konyhán dolgoznak. Azt hiszem, ha nem kapják el a gyilkost, mindenki itt hagyja magukat... - Hány arab és berber asszony dolgozik nálunk - töprengett hangosan Michel - nem is tudom... - Összesen harminc nő van itt, s látom rajtuk, hogy hazakívánkoznak! Pedig a pénz jól jön, s Robin úr rendesen megfizet mindenkit. De hát szeretnének életben maradni... Michel jobbnak tartotta, ha nem megy bele a gyilkosság részletezésébe, ezért éppen visszafordult a sátorba, amikor éles sikoly verte fel a csendet! Rohant a hang irányába. A személyzet első hálóhelyéből jött az immár ismételt sikoltás. Michel berohant, közben Robin és Nicolas is odaért. Egy pillanatra döbbenten álltak meg, mert egy fiatal lány sikoltozott az ágyon, négyen mellette lökdösték egymást. A szegény teremtésnél megkezdődött a szülés. Michel és Nicolas eltolta az ott álló nőket, s mindketten egyszerre kiabálták: - Forró vizet, fehér ruhákat kérünk, és hívják Elena vagy Judith nővért! Szerencsétlen kislány, mióta vajúdik itt! Miért nem szóltak? - kérdezte Michel az egyik idősebb asszonytól. - Ha valaki megtudja, hogy Inne gyereket hozott a világra, senki nem fogja feleségül venni, s a szülei megölik! - Micsoda barbár dolog, hagyni, hogy valaki így kínlódjon! Még bele is halhatott volna a vajúdásba, hiszen ahogy látom rajta, több órája szenved. - Nem, doktor úr! Két napja, csak adtunk neki abból a főzetből, s így kibírta a fájdalmakat - mutatott egy mocskos tálra az asszony, amelyben gusztustalan barna lé lötyögött. Közben megérkezett Elena, és kikerekedett szemmel nézte az elé táruló jelenetet. - Szaladj gyorsan! Hozd a táskámat, néhány műszert és sebészeti varróanyagot. Gumikesztyűk és Ergam, valamint Oxytocin ki ne maradjanak! - Hány éves ez a teremtés? - kérdezte Michel az idősebb asszonytól. - Most lesz tizennégy esztendős. - Te jó Isten! Mindenképpen cesareát kell csinálnunk, olyan fejletlen és keskeny a csípője. - Közben Robin, amikor észrevette, hogy már csepeg a vér, elsápadt és kifordult a sátorból. Michel és Nicolas szétdobálták az ágyról a sok mocskos ruhaneműt, és amennyire lehetett fehér lepedőkkel izolálták a kislány testét. Michel ráhelyezte fülét a lány feszes hasára, majd fejcsóválva fordult Nicolashoz. - Rendkívül piliförmisak a magzati szívhangok, szerintem a gyermek ráadásul keresztbe fordult. Nemigen marad más lehetőségünk, minthogy gyorsan megcsászározzuk. - Mondd csak Nicolas, csináltál már ilyet? Mert én még soha, kivéve medikus koromban, felügyelet mellett... - A szolgálatom alatt kétszer már előfordult. Ha a lányt meg akarjuk menteni, nem tehetünk mást. Ha így hagyjuk, ő is és a gyermek is elpusztul. Közben Elena futva érkezett a szükséges felszereléssel és gyógyszerekkel. - Szívj fel egy fecskendőbe két ampulla Narconumált és lassan add be vénásan - szólt Elenának. Fél percen belül a lány narkózisban volt, Nicolas pedig miután jódoldattal áttörölte a hasfalat, határozott mozdulattal egy. tizenöt centi körüli metszést ejtett rajta szikével. Michel közben érfogókkal és kocherekkel

- 34 -

igyekezett az ereket elcsípni, hogy csökkentse a vérzést. Elena steril gézlapokkal törölte a sebüreget. - Michel, vegyél két nagyobb gézlapot a kezeidbe, húzd szét a hasfalat amennyire csak bírod, én pedig lemegyek az utherusig. Nagyon jó lenne, ha legalább két nagyobb kampónk, vagy lapocunk lenne, de sajnos nincs. Nicolas néhány gyors metszéssel lehaladt a méhig, nem törődve a kisebb vérzésekkel, majd határozott mozdulattal felmetszette a méh falát. Mindhármukat szinte elborította a hirtelen spriccelő vér, az orvos azonban nem törődött vele, hanem gumikesztyűs kezével benyúlva kiemelte a gyereket. - Na most lássunk neki a vérzés csillapításának, a méh és a hasfal összevarrásának. Elena, te intézd el a köldökzsinórt és lásd el a gyereket! - Kislány, kislány - kiáltott fel Elena, s mintegy válaszul a csecsemő hangos sírásra fakadt. Mire mindennel kész lettek, reggel lett és az egész ambulancia talpon volt. A két orvos ledobta véres köpenyét magáról, a lánynak adtak két Ergam injekciót, a hasfalra pedig nyomókötést helyeztek. Michel az idősebb asszonynak szólt: - Hagyják pihenni a kislányt, a csecsemőnek pedig adjanak teát! Majd meglátjuk, lesz-e teje az anyának... Közben megérkezett Frey doktor is, akinek Nicolas és Michel beszámolt a szülésről, és arról, hogy válságos az anya állapota, mert igen nagy volt a vérveszteség. - Most alszik, de később adunk neki vért, már levettük csoportazonosításra a mintát. A reggeli alatt az egész társaság ezt tárgyalta. Mindenki természete és vérmérséklete szerint tett megjegyzést a szülésre, de azt egyértelműen elítélték, hogy az arab asszonyok nem szóltak időben az orvosoknak. - Szegény kicsike! - sóhajtott Anne. - Hogy fogja ez a szerencsétlen tizennégy éves kislány ellátni? Mint hallom az asszonyoktól, a szüleihez nem mer hazamenni. Mi lesz vele és a csecsemővel? A kérdésre senki nem válaszolt, gondolataikba mélyedtek. Frey doktor munkára szólította beosztottjait, mert a környékről megérkeztek az első betegek. Madeleine jókedvűen vezette az apjától kölcsönzött kocsit. Mostohaanyja és apja is igen megértően fogadták az esküvő hírét, megígérték, hogy átmennek Marokkóba a szertartásra, és néhány napot ott is töltenek. A tervezett munkahelyén, a lyoni Általános Belgyógyászati Kórházban bejelentette, hogy szeptembertől nem veszi fel a munkát, mert férjével Marokkóban fog dolgozni. Az igazgató, aki Madeleine apját ismerte, barátian csak annyit tanácsolt a doktornőnek, hogy mindenképpen próbáljon álláshoz jutni a meknesi kórházban. - Egy tehetséges orvos nem ülhet tétlenül, ez hosszú távra nem válik be. Majd apádtól hallok hírt rólad Madeleine, s nagyon sajnálom, hogy nem nálunk dolgozol - ölelte át atyaian a lány vállát. A legnehezebb volt Alan Piccolit megtalálnia. Igaz három címet és telefonszámot is kapott, de napok óta egyiken sem érte el. Végül, amikor már elkeseredett, hogy mennyire rohan az idő és szeretne Roger-hez visszatérni, apja vette kezébe az ügyet, és kiderítette, hogy Piccoli doktor marseille-i villájában dolgozik. Ő rámenősen elintézte, hogy ma végre fogadja a lányát. - Igaz, nem sejti miért keresem fel, de jobb is így. Megállt, megnézte a térképet, majd a kikötő felé hajtott. Messziről látta a hatalmas tengerjárókat, s igencsak elcsodálkozott, hogy az orvos miért éppen a kikötő közelében lakik? Kinézett a kocsi ablakából, és kétes egyéneket látott. A dokkokig nem kellett mennie, mert a La Bourgeosi utca feliratát észrevette. Hosszú út volt, hatalmas platánfák árnyékolták be. Kocsival legalább tíz percig ment, amíg megtalálta a hármas számot. Először azt hitte rossz helyen áll meg, mert csak egy széles vaskapu ötlött a szemébe, mögötte parknak is beillő kert. Még meg sem nyomta a csengőt, amikor a kapu kitárult, és két nagydarab, vaskos férfi lépett hozzá: - Ön Madeleine Dancourt kisasszony? - Igen... - Akkor kocsijával menjen a ház bejáratáig, ott már várják. - Madeleine elámult a park rendezettségén, a hófehér márványból készült szobrokon, amelyek jól illettek a tujákhoz, fenyőfákhoz és a színes, tarka virágokhoz. A ház egyemeletes, hófehér villa volt, stílusa a mór építészetet tükrözte. Ahogy megállt autójával, mintha a földből lépett volna elő egy fiatalember. Meghajolt, köszöntötte. - Ha megengedi, felkísérem Piccoli doktorhoz. - Madeleine ennyi szépség láttán szólni sem tudott. Már a hatalmas előcsarnokban festmények, süppedő perzsaszőnyegek és több száz éves bútorok fogadták. A férfi az első emeletre kísérte, bekopogott az egyik ajtón, ahonnan senki nem válaszolt. Ám mintha láthatatlan kéz nyitotta volna szélesre a bejáratot, Madeleine belépett, és a dolgozószobában találta magát. Az íróasztalnál ott ült Alan Piccoli, aki vendége elé gurította az elektromos szerkezettel ellátott tolókocsiját. Kezet nyújtott és barátságosan szólt: - Remélem jó útja volt? Foglaljon helyet, mivel kínálhatom meg? - Köszönöm, egy kávét elfogadok. - Bocsásson meg, de kérem térjen látogatása céljára, mert kevés az időm. Madeleine elmondta, hogy került el Marokkóba, beszélt Nicolet haláláról, megismerkedéséről Roger Costelle doktorral. Végül kérését ismertette, szeretne a meknesi kórházban dolgozni addig, amíg jövendőbeli férje is ott marad. Alan csak nézte a lányt és figyelmesen hallgatta. Azonnal megállapította magában, hogy Madeleine okos teremtés. Mikor az egyetemi tanulmányairól kérdezte, a lány pirulva, dicsekvés nélkül elmondta, hogy évfolyamelső volt. - Remek, remek kolléganő! Nem szeretem ha egy orvos nem tanul, éppen csak átevickél a

- 35 -

vizsgákon. Az is szimpatikus, hogy nem akar csupán feleség lenni Meknesben, hanem dolgozni szeretne. Mit szól ehhez jó barátom, Brandstom igazgató? - Ha ön hozzájárul, akkor neki nincs ellene kifogása, hogy ott praktizáljak. Minden a maga döntésétől függ. - Hát nehéz most egyértelmű választ adnom. Nem tartom elfogadhatónak, ha a kórházamban férj és feleség együtt dolgozik! Persze - mosolyodott el - az embernek azért vannak elvei, hogy megszegje azokat. - Piccoli úr, akkor a döntése igen? - kérdezte reménykedve Madeleine. - Már megbocsásson, de nem határozok azonnal. Értesíteni fogom Brandstom igazgató urat és Costelle doktort. Nagyon sok gondom akadt hirtelen a mozgó ambulanciával. Hiányzik onnan néhány ember... No, de ezt nem akarom részletezni, s főként nem kívánom magát terhelni vele. Egyébként hallott erről? - Nem, a részleteket nem ismerem. De annyi minden történt velem Marokkóban, hogy most pontosan nem is sejtem miről van szó. Egy kis ideig csend telepedett a szobára. Madeleine-en látszott, alig várja, hogy meghallja az igent. Ám Piccoli rágyújtott egy szivarra, és esze ágában sem volt válaszolni. - Elnézést uram, de végül is megtudhatom, hogyan dönt? - Ha az állást nem engedélyezem a maga számára, akkor nem megy vissza és nem lesz Costelle doktor felesége? - De igen. Akkor kivárom, amíg lejár a szerződése, s utána közösen döntünk a jövőnkről. Mindenesetre azt megvallom önnek, hogy nagyon szeretném, ha segítene nekem, mert ott nagy gyakorlatot szerezhetnék... - Kedves Madeleine! Ugye nem haragszik, ha így szólítom? Magácska nemigen ismeri a marokkói viszonyokat. Mint mondotta a beszélgetésünk elején, belgyógyász kíván lenni, így a fertőző betegségek gyógyítása sem a maga területe... - Elnézést, de Costelle doktor sem immunológus, hanem... - Pontosan tudom kinek mi a végzettsége! De Costelle doktor nem most került Észak-Afrikába, s a kórházban igen sok szakember áll rendelkezésére, ha valami probléma adódna. De hát erről nem szeretnék vitát folytatni. Abban megállapodhatunk, ha visszatér Meknesbe, tudni fogja a döntésemet, de nem előbb, csak ott... Madeleine ahogy végignézett az orvoson, rájött, hogy Piccoli nem támogatja őt, s nem engedélyezi az állását. Felállt, kezet nyújtott és elköszönt. - Jó utat, kedvesem, érezze jól magát Marokkóban, és sok boldogságot kívánok a házasságához. Madeleine, amint kocsijával apjához tartott, egész úton azon töprengett, mi volt számára olyan furcsa az orvosban? Először is zavarták negédesnek mondható szavai, amelyek mögött semmi nem volt, hiszen még ígéretet sem tett az állásra. Azonkívül valahogy az egész villa légkörében vibrált a feszültség. - Persze, valószínűleg én képzelődöm - feddte meg magát Madeleine, s rosszkedvűen haladt hazafelé. A fiatal berber anya állapota egyre válságosabbá vált. Teje nem volt, a csecsemőnek először teát adtak, majd friss kecsketejet szereztek. Frey doktor, valamint Nicolas és Michel óránként megnézték a kismamát, de állapotát egyre inkább reménytelennek tartották. A láza felszökött 41 fok fölé, állandóan hányt, eszméletét vesztette. - Mondd, Nicolas, te milyen diagnózist állítanál fel ennél a lánynál? - kérdezte Michel. - Azt hiszem valamilyen fertőzést kapott, még azelőtt, hogy mi beavatkoztunk. Látod az antibiotikum adagot emeltem, de ez sem segít. Fogalmam sincs róla, mit tehetünk. Egy biztos, a baba jól van, alszik és eszik: Az egyik idős berber asszony felügyel rá, ő szerezte a tejet is. - Tudod mit, menjünk be együtt a sátorba és nézzük meg, nagyon aggódom a szerencsétlen lányért, aki lehet, hogy önhibáján kívül került ebbe a helyzetbe. Még azt is feltételezem - folytatta Michel, - hogy valaki megerőszakolta. Persze, ez már úgysem változtat semmit. Ahogy a két orvos belépett a sátorba, azonnal észlelték, hogy a beteg állapota tovább romlott, és a keringése is közel járt az összeomláshoz. - Nézd, Michel, nincs időnk arra, hogy haemokultúrával vagy egyéb laboratóriumi módszerekkel próbálkozzunk. Egyetlen lehetőség az Imipenem adagolása. Mielőtt azonban az új gyógyszert beadhatták volna, a lány testén erős rángás futott végig, karja lehanyatlott és szívműködése leállt. - Exitus, kétségtelen exitus - szólt Michel. Odalépett, megfogta a pulzusát, majd fehér lepedővel letakarta. - Gyere, jelentsük a főorvosnak. Úristen! Mi lesz a kicsivel? sóhajtott Michel, s lehunyva szemét ismét megjelent előtte André szőke, borzas fejecskéje. Elena, amikor Micheltől meghallotta, hogy a csecsemő anyja meghalt, csak annyit mondott: - Hát Istenem! Nekünk ehhez semmi közünk nincs! - Jézusom, Elena, hogy lehet egy fiatal nő ilyen kőszívű? Még engem is megrázott a tragédia! Gondold csak el, az anya tizennégy év körüli volt... - Minek feküdt le egy férfival? - Hát tudod! Megáll az eszem! Benned annyi gyengédség, emberi érzés sincs, mint egy hangyában. Szívem szerint felnevelném azt a kislányt. Olyan aranyos, a bőre olyan, mintha tejcsokiból lenne. - Hogy hívják, legalább tudod, Michel? - Nem! De majd megkérdezem, s azt is, ki fogja a gondját viselni. - Szó nélkül sarkon fordult és otthagyta a feleségét. Eldöntötte, hogy megnézi a kisbabát.

- 36 -

Az ebédlőben ivott egy nagy csésze teát, azután átment a vizsgálóba. Szerencsére kevés volt a beteg, s így Daniel egyedül ellátta őket Judith nővér segítségével. Megkereste az idősebb berber asszonyt, aki a szülésnél jelen volt. A konyhában talált rá, éppen csicseriborsóból, disznóbabból levest készített a személyzetnek. - Hogy van a kicsi? Szeretném látni! Hol találom? - Hát... doktor úr... mi nem tudjuk ellátni... vagyis nem vállalja senki... - Hagyja abba a dadogást, és beszéljen értelmesen, hol van a csecsemő!!! - Megbeszéltük a helybeliekkel, hogy a tábor melletti kis erdő szélére kitesszük egy ládában: Ha valaki elviszi jó, ha nem... Michel egyetlen másodperc alatt az asszonyhoz lépett, s olyan erősen megrázta, hogy az megszédült: - Ez gyilkosság! Gyilkosság! Azonnal induljon, és mutassa meg nekem, hol a gyerek! Ha valami baja lesz, meglátja mit csinálok magával! - kiabált torkaszakadtából Michel. Az asszony, ahogy a lába bírta, úgy futott. Valóban percek alatt elérték a hatalmas akáciát, amely alatt ott aludt a kicsi. Michel óvatosan a karjába kapta és odakiáltotta az asszonynak: - Azonnal szerezzen kecsketejet, és hozza a rendelőmbe! Majd én intézkedem, ezt nem hagyom... - morogta maga elé az orvos, s végig sem gondolta cselekedetét, az udvaron keresztül vitte a sátorba a takaróba csavart kis testet. Anne éppen szembe jött vele, s Michel elmesélte mi történt. Az orvosnő is felháborodott és azonnal utánanézett, hogy lehetne ruhákat szerezni a babának. Végül az egyik sofőrt beküldte Mrirtbe, adott neki pénzt, és lelkére kötötte, hogy gyermekholmik nélkül vissza ne térjen, mert megbánja. Utána bement Michelhez, aki próbálta a babát megitatni, de nem ment. Anne kivette a kezéből és a berber asszonyhoz fordult: - Eddig hogy ivott a kicsi? - Hát, kanállal öntöttük a szájába a teát és kecsketejet. - Rajta, akkor most is így csinálja, nem a doktor úr feladata ellátni a gyereket! - csattant fel Anne, aki sehogy sem értette, hogy a helybeliek miért nem segítenek a csecsemőn. Vacsora alatt már beszédtéma volt a baba sorsa. Frey doktor elég éles hangon bírálta Michelt és Annét, miért avatkoztak olyan ügybe, ami nem tartozik rájuk. - A gyereket nem akarom itt látni közöttünk! fejezte be mondandóját. Mindenki hozzászólt az ügyhöz, de csak Michel és Anne nem akarta sorsára hagyni a kicsit. Főorvos úr, ez lelketlenség! - szólt Anne -, a helybeliek közül senki nem törődik vele. - Hát ez az, kedves doktornő! Akkor magának, ha szabadna kérdeznem, mi köze ehhez? Vagy abbahagyja a munkáját és bébisitternek csap fel!? Éppen elég gondunk bajunk van, most még egy síró poronty hiányzik nekünk. Vegyék végre tudomásul mindannyian, nyugalmat, rendet és fegyelmet akarok! Ennek pedig itt híre-hamva sincs. A gyilkosságok, a betegek ellátása, a kényelmetlenség, a gond, a baj, no ebből elég volt! Hol van most a gyerek? - Éjszakára a vizsgálóba tettem be ideiglenesen, és a berber asszonyt megkértem, vigyázzon rá szólt Michel. - Én pedig hozattam neki ruhácskákat és néhány szükséges holmit, szerencsére cumit is kapott a sofőr - mesélte el Anne. - Micsoda??? Ami sok, az sok! Ki engedte meg magának doktornő, hogy a sofőrt utasítsa, s ki fizeti a holmikat, talán ez is az ambulanciát terheli??? - De uram! - szólt közbe Robin, akit egyre jobban idegesített a vita, s a lelke mélyén Michelnek és Annénak adott igazat. - Az ambulancia bevételeit és kiadásait nyugodtan ellenőrizheti, senki nem vett ki pénzt a kasszából. De én is felháborítónak tartom, ahogy egy ártatlan emberi lényről ön, mint orvos, így nyilatkozik! Egyébként, ha az ambulancián minden olyan rendben menne, mint a pénzügyi elszámolás, akkor nem történt volna három gyilkosság... Néma csend telepedett az elhangzott mondat után az ebédlőre. Mindannyian elmerültek gondolataikban. Végül Frey szólalt meg: - Szavazásra bocsátom a kérdést! Emelje fel a kezét, aki amellett van, hogy a csecsemőről az ambulancia gondoskodjon. Csak Anne és Michel nyújtotta fel a karját. - Akkor döntés született, az egyik településen otthagyjuk... - Nem! Majd én fizetek egy asszonynak, aki gondozza, s később meglátjuk. Ha olyan helyre érkezünk, ahol van katolikus pap, megkereszteltetem, és a Sabine nevet fogom adni neki, anyámat is így hívják - mondta mindezt tőle teljesen szokatlan határozottsággal Anne. - Ehhez én is csatlakozom! Mindenben melletted leszek, én is embertelennek találom a főorvos úr megnyilatkozását - szólt Michel. Frey látta, hogy Anne és Michel ellene tüzelhetik a többieket is, ezért nem akarta az amúgy is feszült légkört tovább fokozni. Ekkor Mohamed szólalt meg: - Talán én segíthetek, ha tovább megyünk, mert itt senki nem fogadja be a csecsemőt. A lány valamelyik oázisból került ide, még Robin sem sejti honnan, így a rokonokat, szülőket nem tudjuk értesíteni. Egyébként is felesleges lenne, mert az apát nem ismerjük, így a csecsemőt senki nem vállalja. De egy nagyobb városban majd találok megoldást. - Rendben - morogta a főorvos, és elhagyta az ebédlőt. A kollégák természetük szerint reagáltak Anne és Michel viselkedésére. Elena elég hangosan a férjére mordult: - Lassan ötvenéves leszel, s még mindig gyerekről ábrándozol? Nem volt elég az életedben egy tragédia... - Ezzel felállt, és szó nélkül kiment.

- 37 -

Végül csak Anne és Michel maradtak együtt. Megbeszélték, hogy addig is, amíg Mohamed megoldást talál, nekik kell segíteniük. - Tudod, Michel, nekem nem nagyon tetszik, hogy arab kollégánk időnként eltűnik... Most megfigyeltem, Judithnak csapja a szelet. Valami megmagyarázhatatlan rossz érzésem van vele kapcsolatban. Annak azonban örülök, hogy a baba ideiglenesen ugyan, de velünk marad. Mohamed leült az ágy szélére és várta Judithot. Tudta, hogy be kell avatnia terveibe, mert a segítségére kényszerül. Azon törte a fejét, hogy szeretkezés nélkül, miként nyerje el a nővér kegyeit. De rájött, hogy ez így nem fog menni. Sem teste, sem lelke nem kívánta a nőt, s félt, hogy férfiassága esetleg csődöt mond. Ezért elővette szekrényéből a megfőzött mandragóra levet és az üvegből jócskán húzott egyet. - Egy fél csészényit kell meginnom, hogy valami hatása legyen - gondolta és ismét kortyolt. Éppen eltette az üveget, amikor a nővér belépett, s egyenesen az ölébe ült: - Drága szerelmem, egész nap annyira hiányoztál! Úgy elhúzódott a két lökött orvos miatt a vita, már égek a vágytól... Micsoda két alak ez az Anne és Michel! Szentimentális figurák, nincs bennük semmi realitás... - ezzel átölelte a férfit és forrón megcsókolta. Mohamed még nem érezte a főzet hatását, ezért próbálta húzni az időt. Lassan, óvatosan vetkőztette le, s közben mézes-mázas szavakkal, kéjes mozdulatokkal hevítette vágyát. Remélte, hogy a közösülésre így nem kerül sor, de tévedett. Judith annyira élvezte a férfi simogatását, becézését, hogy minél később akarta a beteljesülést. Kigombolta Mohamed ingét, levetkőztette a férfit, s immáron a két test eggyé olvadva feküdt az ágyon. Az ital serkentőleg hatott rá, így gyorsan magáévá tette a nővért, aki mindebben az olthatatlan szenvedély megtestesülését látta. - Nézd, kedvesem, szeretnélek megkérni valamire. - Mondd csak, ha tudok segítek. Miről van szó? - Néhány berber gyereket akarok eljuttatni Franciaországba. - Miért? Kiket és hogyan? Nem értem, erre mi szükség van? - Az ország lakosságának közel kétharmada kis falvakban, településeken, oázisokban él. Talán te is tudod, hogy csak mintegy huszonöt százaléka berber származású. - Na és? Mi közük ehhez a gyerekeknek? - Kérlek, drágám, várd ki a végét - ölelte át még szorosabban. - Tudod, sok okos fiú él ezekben a kis falvakban, településeken, s szeretnének tanulni, de ez csak a felsőbb rétegek gyerekeinek sikerül. Találtam egy szervezetet Franciaországban, amely az afrikai tehetségeket támogatja. Vezetője egy férfi, aki hatalmas vagyonnal rendelkezik. - S a fiúk hogy jutnak el hozzá? - Hát ez kissé bonyolult, hajóval Agadirból. Évente mintegy harminc-negyven fiú tanulhat így, s érthető, hogy én is segítek, hiszen a népemről van szó - válaszolt remegő hangon Mohamed. - Ugye megértesz, Judith? Még hosszan taglalta, hogy a kiválasztott fiatal tizennégy-tizenöt éves gyerekek tehetségesek, nyitva áll előttük az élet kapuja Európába. Mondataiban fűszerezte a bátorságot, a tenniakarást és a franciák odaadását. Judith ezután megkérdezte: - Én miben segíthetnék? Valóban meghatóan mondtad el a történetet. Azt hiszem, sőt bizonyos vagyok abban, hogy meg kell adni mindenkinek a lehetőséget a boldogulásra. Mondd, a szülők nem tiltakoznak, hogy a gyerekeik Franciaországban tanulnak? - Dehogy, hiszen ha megszerzik a diplomát, általában visszajönnek ide. Nézz csak rám! Tudod, én is Párizsban végeztem. Judith ismét vágyott az élvezetre, s amíg a férfi simogatni kezdte forró testét, igenlő sóhaj szállt el ajkairól. Madeleine azonnal megnyugodott, amint a repülőtéren megpillantotta Roger-t. Még Franciaországból telefonált neki többször, s az orvos megígérte, hogy elé utazik Casablancába, és együtt tölthetnek két napot. Amikor az útlevél-, vámvizsgálaton, a csomagok átvételén túlesett, sietős léptekkel Roger-hoz ment. Forrón megcsókolták egymást, és kimentek a parkolóba a kocsihoz. - Drágám, foglaltattam Ain Diabban a Hotel Ali Baba nevű tengerparti szállodában szobát. - Elindította a kocsiját: - Nagyon fáradt vagy? Nem hosszú az út a tengeri fürdőhelyig, s arra gondoltam, jól fog esni egy csendes helyen a kikapcsolódás. Mesélj, hogy vagy? Elhoztad a papírokat, amelyek szükségesek az esküvőnkhöz? A szüleid ugye biztosan eljönnek? - Persze, minden rendben van! De Roger, látom rajtad, hogy valami bánt. Egy pillanatig tűnődött, hogy most mondja-e el a rossz híreket, azután úgy döntött, hogy majd vacsora után. Mert azt tudta, hogy kénytelen mindent közölni. Bő félóra múlva megérkeztek a fehér, mór stílusban épített kétemeletes szállodához, amelyet szamárhátív, hagymakupolás bejáratú kapu díszített. Madeleine rövid idő alatt átöltözött, s lementek az étterembe. A falakat azulejos, fajanszképek díszítették, az asztalokon pedig gyertya égett. Vacsora közben általánosságokról beszélgettek. Madeleine elsősorban szüleiről mesélt, arról, hogy örültek Roger-vel való találkozásuknak. Az aggodalmukat nem vetette fel. A szobájukban Roger francia konyakot vett elő. Leültek egymással szemben a faragott arab stílusú asztalkához, mellettük színes bőrből készült fotelok szolgálták a vendégek kényelmét. Az első korty után Madeleine így szólt: - Kérlek, Roger, mondd el mi bánt! Mióta megérkeztem tudom, hogy történt valami, de eddig hallgattál róla. Az orvos elővette zsebéből a levelet, amelyet Brandstom igazgató kapott Alan Piccolitól.

- 38 -

Kedves Peter! Nálam járt Madeleine Dancourt belgyógyász. Jövetele céljáról te is tudtál, hiszen kérted, hogy segítsek neki. Legnagyobb sajnálatomra nem áll módomban. Az ambulanciánál súlyos gondok vannak - mint erről szintén tudomásod van - ezért úgy döntöttem, hogy szerződése lejártáig, vagyis körülbelül egy esztendeig Roger Costelle doktort áthelyezem Frey doktor mellé. A meknesi kórház igen jól felszerelt, nincs létszámhiány, így neked ez nem gond. Costelle doktor vigyen magával gyógyszert, a mellékelt listám szerint. Madeleine Dancourtnak is lehetőséget nyújtok, hogy kezdőként dolgozzon az ambulancián. Amennyiben nem fogadják el az ajánlatomat, jövő hónap elsejével felbontom Roger Costelle szerződését. További utasításom, hogy mindketten leveled kézhezvételétől számítva 14 napon belül jelentkezzenek munkára Christian Frey doktornál. A döntésemről őt is értesítem. Még a lélegzetvételükről is tájékozódom, így pontosan tudom, mikor hol dolgozik az ambulancia. Üdvözöl: Alan Piccoli. Madeleine letette a levelet az asztalra. - Kérlek, Roger, tölts még egy pohár konyakot, hadd próbáljam nyugodtan végiggondolni ezt a teljesen váratlan fordulatot. - Nézd, szerelmem - szólt Roger. - Ha te mellettem vagy, engem nem érint túlságosan hátrányosan az új munkám. Igaz, hazudnék, ha azt mondanám, örülök neki, mert ott nem lesz sem időm, sem lehetőségem arra, hogy bármivel is foglalkozzam, így tehát mindenképpen arra az elhatározásra jutottam, ha lejár a szerződés nem Bostonba megyünk, hanem vissza Franciaországba. - Roger, nagyon bánt az egész ügy, elsősorban miattad. Talán nem kellett volna felvetni ennek a szörnyetegnek, hogy én is szeretnék a meknesi kórházban dolgozni... Bár már ott a házában is gondolhattam volna rá. Nem voltam szimpatikus ennek a mogorva pasasnak, ezért nem adott egyértelmű választ. Nézd, drágám, én boldogan elvállalom az állást, bár az is igaz, hogy nem vagyok tisztában a körülményekkel, de ha te mellettem vagy, ketten minden akadályt legyőzünk. - Remélem - sóhajtott Roger, aki nem látta ennyire optimistán a jövőt. Reggel tíz óráig aludtak, mert az éjszakai újbóli egymásra találás a szeretkezés olyan útjait nyitotta meg előttük, hogy képtelenek voltak betelni testükkel. Mindketten egyre többet és többet akartak egymásból, megszűntek körülöttük a gondok, csak az elérhető extázis pillanata számított. Judith pontosan követte Mohamed utasításait. Az ambulancia melletti kiserdőben várta a három fiút, akiket egy éjszakára el kellett helyeznie a betegeknek fenntartott sátorban. Visszacsengtek fülébe az orvos szavai: - Senki nem kérdez tőled semmit, ha a gyerekekre ránézel éjszaka. Így ez sem feltűnő. Hajnalban, hat óra tájban már jönnek értük, kocsival viszik őket Agadirba. A három tizennégy év körüli fiú elég jól tudott franciául, mert az oázis környékén egy francia misszionárius iskola működött. Nem kérdeztek a nővértől semmit, szótlanul követték őt a sátorba, ahol már két hasonló korú társuk feküdt, ám őket valóban az ambulancián kezelték enteritissel. A többiek aludtak, s Judith csak annyit mondott a srácoknak, feküdjenek le, ő majd éjszaka többször benéz hozzájuk. Amikor visszament saját hálóhelyükre, Mohamed még nem érkezett vissza, mert Hassan Kasri emberével beszélte meg a részleteket. A középkorú férfi ragaszkodott hozzá, hogy hajnalban öt órakor útnak induljon a gyerekekkel, mert a főnök, Kasri úr így utasította. - Nézze, doktor úr, ha én megszegem a parancsot, nézhetem magam. Egyébként a többi áruval én viszem őket tovább Marseille-be, s ott már várnak bennünket. Remélem, a vámosokkal nem lesz baj, s a francia főnök mindent elrendezett. Bizony, elég nagy mennyiség a három kiló heroin, de megfizetnek érte magyarázta Mohamednek, aki tudott ugyan a kábítószer csempészéséről, de ő ebbe a buliba soha nem akart beszállni. - Igaz, sok pénzt hozott volna a konyhára, de a lebukás veszélye igen nagy - gondolta. - A fiúk, az más! Ha egyszer megízlelik az ottani éjszakai életet, megszokják, sőt megkedvelhetik. Ma már én sem tudnám elképzelni az élvezetet fiatal fiúk nélkül - sóhajtott. Még egyszer tisztázták a helyet és az időpontot, majd elköszöntek egymástól. - Két hét múlva Kasri úr várja a többieket, ezt üzente, de gondolom a doktor úr, úgyis tudja a teendőket. Judith éppen levetkőzött, de még nem aludt el. Gondolatban ismét végigpergette Mohamed kérését, és a saját közreműködését. Megnyugtatta lelkiismeretét, jótékonyságból cselekszik, ha az okos, értelmes fiatalokat hozzásegíti a tanuláshoz. - Minden rendben, ugye? - fordult felé a belépő. - Hát persze, de még éjfél előtt átmegyek és megnézem őket. - Köszönöm, drágám - ölelte át Judithot, akiben felcsapott a vágyakozás lángja, ám a férfi látva ezt így szólt: - Ugye megbocsátasz nekem, de szeretnék aludni egy kicsit, borzasztóan fáradt vagyok, majd holnap mindent bepótolunk... Az esküvő csendben zajlott le. Az egyik tanú Brandstom igazgató, a másik Vendenil doktor, Roger kollégája volt. A szülők az esküvő előtt két nappal érkeztek, s a Hotel Palace-ban szálltak meg, amely felújítva mesebeli palotának tűnt. Megtartották a régi kupolás épület vázát, s igyekeztek az építészek a XVIII. századi jegyeket megőrizni. A francia missziós iskola kápolnájában volt a meghitt szertartás, minden külsőség nélkül. Utána ebédelni mentek a Hotel Palace-ba, majd késő délután a szülőket kikísérték a repülőtérre, mert egy hetet Agadirban, a tengerparton kívántak eltölteni. Madeleine, amikor megkapta a nászajándékot, annyira meghatódott, hogy az első pillanatban szólni sem tudott. Apja lezárt borítékban nyújtott át egy betétkönyvet, amelyben tízmillió francia frank volt. Kicsikém - ölelte át a lányát -, ha visszajöttök Franciaországba, ne legyen gond a lakás, kocsi vásárlása! Ezenkívül az örökséged változatlanul kamatozik... - Roger is meghatódott a bőkezű nászajándékon, de azt is

- 39 -

észrevette, mint jó megfigyelő, hogy Madeleine szülei, bár titkolni igyekszenek, mégis aggódnak. - Nem csoda, én is így tennék a helyükben - gondolta -, hiszen egyetlen lányuk, aki ráadásul tehetséges, kiválóan végezte el az egyetemet, most egy afrikai ambulanciára készül, ki tudja milyen körülmények közé... - Mikor fogok rólad hallani, Madi? - ölelte át az apja búcsúzáskor. - Minden nagyvárosból, ahol megállunk, telefonálok vagy írok! Azonkívül meglátod, gyorsan elrepül az idő, s hipp-hopp otthon leszünk - a fiatalasszony hangja elbicsaklott. Nemcsak a meghatottságtól, hanem az ismeretlentől való félelme miatt is. Azután ránézett férjére, próbált megnyugodni. - Szeretem! Szeretem! ismételgette magában. - Nem lesz semmi baj... A búcsúzkodás után a fiatal pár visszament a kórházba, hogy mindent előkészítsen, mert két nap múlva indulniuk kellett El Ksibába, amely az Atlasz oldalán terült el. - Úgy sajnálom - mondta hazafelé a kocsiban Roger - még nászutunk sincs, mert Piccoli jól kiszúrt velünk, időben jelentkeznünk kell Frey főorvosnál. - Ugyan, ez most nem érdekes! Olyan szép volt az a két nap, amit együtt töltöttünk a tengerparton. Egyébként nekem fontos volt, hogy a szüleim is részt vegyenek az esküvőn, előbb pedig nem tudtak jönni. Most már ne keseregj ezen, Roger. Még sokféle elintéznivalóm van az indulásig. Több praktikus holmit akarok vásárolni. - Ne haragudj, drágám, de ebben nem tudok segíteni, mert rengeteg dolgom van még a kórházban, az összes ügyemet át kell adni. Holnap a kollégáim búcsúestet rendeznek a tiszteletünkre. Frey óvatosan érdeklődött Mohamedtől, merre van a legközelebbi város, ahonnan telefonálhatna Alan Piccolinak. - Talán a legcélszerűbb, ha Qued Zembe mennél, az viszonylag nagyobb település, az utat megjárhatod fél nap alatt. - Rendben, köszönöm. Reggel a hőség beállta előtt, hat órakor indulnék. Légy szíves szólj a többieknek, csak kora délután jövök vissza, addig az ambulancia vezetését Michelre bízom. - Jobb lenne, ha mindezt nem én mondanám meg, ez így olyan furcsa szituáció. - Ne törődj vele, ha visszaérek mindent megmagyarázok. Most már késő este van, s így nem akarom a társaságot összehívni, de Piccolival mindenképpen beszélnem kell - ezzel faképnél hagyta Tarik doktort. Hajnalban Frey egy terepjáróval és sofőrrel elindult a keskeny, kanyargós úton a hegyek között. A nap erősen tűzött, amikor megérkeztek a sivatagszéli városba, amelyet aranybarnás színű vert agyagfal zárt körül, négyszögletes bástyáival zord hangulatot árasztott. A főorvos, amint megpillantotta az erődnek is beillő települést, először megdöbbent, majd jobbkedvre derült, amikor a falakon katonás sorban gólyafészkeket fedezett fel. Első látásra az egész hely kihaltnak tűnt, azonban, amikor a főtérre behajtottak a terepjáróval, nyüzsgés, forgalom, zsivaj fogadta őket. - Tudja, főorvos úr - szólt a sofőr - ennek a városnak sincs európai negyede, a házai mind a berber építkezés jegyeit viselik magukon, kivéve a posta épületét, amelyet még annak idején a franciák létesítettek. Ott megállok és a hűvösben várok magára. Frey fiatalos léptekkel indult a fehér épület felé. Az egyik beosztott jól beszélt franciául, s az orvos meglepetésére fél órán belül kapcsolták Alan Piccolit. - Na mi van? Miért telefonálsz? Tudomásom szerint ma érkezik az ambulanciára a Costelle házaspár, mint tudattam veled. Honnan beszélsz? - Átjöttem az egyik közeli településre, ahonnan nyugodtan felhívhattalak. Nézd, Alan, egyre több a gondom ezekkel az emberekkel. Amikor elvállaltam neked a melót, nem számítottam rá, hogy ennyi nehézséggel kell szembenéznem. Ez a honoráriumomban nem tükröződik... - Úgy? Szóval újból zsarolni akarsz? Vedd tudomásul, hogy egyetlen plusz frankot sem kapsz tőlem, s ha nem intézed kívánságom, sőt utasításom szerint az ambulancia ügyeit, megnézheted magad. Kezd elegem lenni belőled!!! - De a gyilkosságok... - Ne folytasd, mindenről értesülök. Nyilvánvalóan egy őrült elme garázdálkodik nálatok, de a személyéről nekem nincs fogalmam. Te vagy a helyszínen, azért kapod ezt a nagy dohányt, hogy minden rendben menjen! Mint hallom, a rabati rendőrség is felkeres benneteket... - Ennek sem örülök. - Ugyan, eredj már! Marokkóban vagy, s nem itthon. Amíg a zsaruk ott bármit kinyomoznak, jócskán fogynak a hónapok. Egyébként sem értem, miért keverted bele a rendőrséget, miért nem csíptétek el ti a helyszínen a gyilkost? - Nem tudtuk. A nők igencsak félnek, a kollégák pedig elégedetlenek a körülményekkel. Nehezen tartom a frontot, egy kis plusz pénz jól jönne... - No, fejezzük be! Vedd tudomásul, hogy így is többet kapsz tőlem, mint amennyit érsz nekem. De hagyjuk ezt! A régi kapcsolatunkra való tekintettel neveztelek ki. Pénzt nem adok többet, mert akkor se vége, se hossza nem lesz a panaszaidnak, s mindig többet és többet akarsz majd. Ismerlek!!! - kattant a vonal, s Alan Piccoli letette a telefont. Frey káromkodott, micsoda szemét alak, aki nem veszi figyelembe, hogy neki egyre újabb és újabb gondokkal kell megküzdenie, ezekről nem volt szó a megállapodásuk kezdetén. - Átkozott - morogta magában, s elindult a terepjáró felé. Anne lehangoltan itta délutáni kávéját a vizsgálóban. Az összes laboratóriumi munkát elvégezte, sőt belgyógyász kollégáinak is segédkezett. Rosszkedvű volt, mert tudta, hogy reggel elviszik a kis Sabinét egy

- 40 -

családhoz, mint Mohamed közölte. Bár tisztában volt vele, hogy egy csecsemőt ellátni egy állandóan utazó ambulancián szinte lehetetlen, ám nem volt meggyőződve arról, hogy a mézes-mázas Mohamed jó helyre adja a kislányt... Amikor Anne felvetette, hogy ő is elkísérné a családhoz az orvost, a férfi meglehetősen elutasítóan viselkedett. - Nem lenne bölcs cselekedet, esetleg nem fogadnák be a gyereket. Ezen gondolkozott, amikor Michel lépett be. - Látom Anne te sem vagy valami vidám, segíteni jöttem. Nem is értem, a főorvos nem látja, hogy reggeltől estig talpon vagyunk, s alig győzzük a munkát! A körülmények elég pocsékok. No meg tudom, hogy fenntartásaid vannak a kis Sabine elhelyezésével kapcsolatban. Ki tudja, ennek a szerencsétlen kis lénynek, milyen lesz az élete... Ha Elena másként viselkedne, én bizony örökbe fogadnám, de a hitvesem hallani sem akar róla, még saját gyerekről sem legyintett lemondóan Michel. - Nézd, azt megtehetnénk, hogy Mohameddel együtt elmennénk, bár amikor ezt felvetettem neki, elutasította a kérésemet. Valahogy újabban ő is olyan ingerlékeny, ideges. Mióta Judithtal a kapcsolatuk szorosabb, ő tüskésebb lett. Hogy ennek mi a magyarázata, azt bizony nem tudom, de talán jobb is... - Nekem ez a hely is olyan zord, s valahogy már mennék innen messzebbre - gyújtott rá egy cigarettára az orvos. - Hallottad, hogy itt maradunk legalább egy hétig? Hogy miért döntött így Frey, arról fogalmam sincs. Szerencsére csak könnyebb betegek jöttek ma az ambulanciánkra, bent fekvő nem is akadt. Ebben a pillanatban az egyik arab szolga lépett be hozzájuk: - Hazaért a főnök úr, és mindenkit hivat! - s már szaladt is tovább. - Hát ez már megint mi a csoda? Csak nem történt ismét valami baj? - álltak fel egyszerre, s elindultak az ebédlő felé. - A kollégáknak egy jó hírt kell elmondanom - kezdte a főorvos, amikor már mindenki együtt volt. Két új orvos érkezett hozzánk, akik segítenek a munkánkban! Sok gyógyszert, kötszert és felszerelést is hoztak magukkal. Már fogyóban van a Nafcillin, a Vancomycin, a Dicloxacillin, a Metrifonat és a Biltriciol. Persze ezzel nem nekem kellene törődnöm - nézett körül. - Na jó, hagyjuk, mindjárt itt lesz Roger Costelle és a felesége. - Még végig sem mondta a mondatot, amikor belépett Madeleine és Roger. A társaság egyszerre kiáltott fel: - Roger! Roger! Hát te mit keresel itt? Csak nem untad meg az életedet Meknesben a kórházban? - Nem, dehogy! De mindenekelőtt hadd mutassam be mindenkinek a feleségemet, aki belgyógyász, ő is itt fog dolgozni. - Mikor Madeleine Mohamedhez ért, kezet nyújtott, akkor nézett a férfi arcára. Abban a pillanatban felismerte: - Hiszen mi találkoztunk - pirult el - Casablancában, amikor barátnőmmel, Nicolettel Marokkóba érkeztünk... - Hol van Nicolet? Visszament Franciaországba? - Meghalt... - gördült le egy könnycsepp az asszony arcán. - Elnézést, nem tudtam, s azt sem, hogy ön asszony, akkor nem említette. Sőt Costelle doktor sem mondta, hogy ilyen csinos felesége van. - Nem is volt... most házasodtunk össze. Judith végigmérte Madeleine-t, nem tetszett neki a doktornő. Különösen az nem, hogy Mohamed ismeri! - Vajon honnan? - meditált magában. - Zűrösnek tűnik az egész. Az orvosnőhöz fordult: - Volt már ilyen mozgó kórházban? - Nem, friss a diplomám. Tudod - tért át a tegezésre -, csak rövid ideje vagyok Marokkóban. - Akkor sietős volt az esküvő! - tett egy szúrós megjegyzést Judith. Közben az arab asszonyok édes kalácsot, mézes tésztát és teát, kávét szolgáltak fel. Robin pedig a raktárból whiskyt és konyakot hozott. Az ital hatására enyhült a légkör, de valójában mindenki azon gondolkozott, miért, hogyan, kinek a kérésére került ide Costelle doktor és a felesége? Miért vállalkoztak erre a munkára? Mohamednek az is az eszébe jutott, hogy amikor a két lánnyal Casablancában beszélgetett, arról is meséltek, hogy ősztől Lyonban állásuk van. Akkor meg, hogy kerül ide ez a csaj? Az oldottabb hangulatban Roger néhány szóval elmesélte, hogy nemrégiben ismerkedtek meg a feleségével, azután összeházasodtak, s idejöttek dolgozni. A részletekről nem szólt, ebben előre megállapodtak Madeleine-nel. - Roger Costelle doktort ugyanúgy beoszthatjuk a munkára, mint a többieket, hiszen óriási rutinja lehet. De a felesége mindig egy orvos mellett dolgozzon, legalábbis kezdetben, hiszen nemrég fejezte be az egyetemet, így nem lehet gyakorlata. Egyébként sem könnyű egy ilyenfajta létesítményben kellően ellátni a betegeket. Kérlek, Robin, intézkedj, hogy a Costelle házaspárnak megfelelő sátor jusson, s ha valami óhajuk van, légy szíves teljesítsd. Egy hétig maradunk itt, jó ha tudjátok Roger. Vacsora általában este nyolc körül van, de majd Robin mindent elmond - szólt Frey. Közben két asszonyt hoztak be szamárháton a Naour nevű oázisból. Az egyiket a férje megkéselte, és állapota életveszélyes volt, a másiknak magasra szökött a láza. Anne Bennent és Daniel Boussu doktor azonnal intézkedett, hogy a vizsgálóba vigyék a betegeket. Madeleine az utolsó csomagot hozta el a kórházi terepjáróról, amelynek a sofőrje még este visszaindult. A házaspár elköszönt a férfitól, Roger a vizsgálóba ment, míg Madeleine az ebédlőbe. Amint keresztülvágott a tisztáson, két férfi lépett mellé. - Elnézést, de Frey főorvos urat keressük. Rabatból jöttünk, a három gyilkosságot próbáljuk kideríteni... Az asszonynak mintha földbe gyökerezett volna a lába, s csak hebegve szólt: - Nem tudom, melyik a

- 41 -

főorvos sátra, csak most érkeztünk ide a férjemmel... - Köszönjük, majd megkeressük. Amikor Madeleine belépett az ebédlőbe, éppen akkor vitték be a kis Sabinét, hogy elkészítsék az útra. - Milyen szép kisbaba! - hajolt az orvosnő a gyerekhez. Kié ez a csöppség? Az idős asszony, aki eddig gondozta, legyintett a kezével, s így válaszolt: - Senkié! Meghalt az anyja... - A doktornő úgy érezte, hogy ezek a friss információk kissé megviselik. Eddig csak két gyilkosságról hallott, még Meknesben az igazgatótól. Szörnyűség! Ki a harmadik áldozat? A gyereket hova viszik, talán orvosi hiba volt?... Kérdések, amelyekre nem kapott választ. Ezért megkereste Roger-t, aki szintén nem hallott a harmadik gyilkosságról. - Gyere csomagoljunk ki, majd később tájékozódunk. Ne félj már annyira! próbálta nyugtatni feleségét, aki úgy reszketett, mint a fán a levél, amikor vihar van. Elena immár természetesnek tartotta, hogy éjszakánként Robin karjaiban találja meg a gyönyöröket. Most is a férfi sátra felé tartott, ám amikor belépett, Tarik doktort találta ott, amint éppen magyarázta Robinnak, hogy most érkezett egy asszony egy fiúcskával, mindkettőt el kellene helyezni éjszakára. Mohamed hátrafordult és észrevette Elenát, amint köpenyben zavartan áll. Robin feltalálta magát: Gyere csak, Elena, máris kinyitom a szekrényt, és vigyél Michelnek egy pohár italt, attól valószínűleg elmúlik a fejgörcse. A lányhoz lépett és kifelé tuszkolta. - Ez a hülye Mohamed éppen most jött be! Nem lehetne, hogy később vissza gyere? Félórán belül elintézem, amit kér. - Nem, kétszer nem tudok kijönni észrevétlenül, így is sokat kockáztatok - vált kesernyéssé a nővér hangja. - Te ebben a kapcsolatban, ha kitudódik semmit sem veszítesz!!! - Ugyan már - ölelte át az asszony vállát. - Ne legyél igazságtalan velem! Már mondtam neked, válj el Micheltől, és én feleségül veszlek, de erre soha nem válaszoltál. - Most nem alkalmas az idő. Visszamegyek a sátorba, holnap majd beszélünk - lépett el a férfi mellől és halk, surranó járással sietett Michelhez. Látta, hogy férje felébredt és a cigaretta égő parazsa világít. Kimentem egy kicsit levegőzni, fájt a fejem - mentegetőzött Elena. - Nem érdekel hol vagy és kivel töltöd az éjszakát! De azzal legyél tisztában, tudom, hogy Robin Piccoli tetszik neked. Hogy meddig jutottatok el, fogalmam sincs, de nem is fontos! Csak annyit kérek, ne tegyél nevetségessé a kollégák előtt. Te is rájöttél már, akárcsak én, mennyire elhibázott lépés volt a házasságunk. Nemcsak a korkülönbség miatt vannak nézeteltéréseink, de másként értékeljük az élet fontos és mellékes kérdéseit is. No de most már mindegy! Ha visszaérkezünk Franciaországba, elválunk. Erről jut eszembe, Robin elvenne feleségül? - Ugyan, Michel, te képzelődsz! Robin Piccolival csak barátság alakult ki közöttünk. Közel egykorúak vagyunk, ő csupán négy évvel idősebb nálam, ennyi és nem több. Jobb, ha nem fantáziálsz! De azt is kijelentem, ha válni kívánsz, nem ellenkezem. Lehet, hogy első feleséged, Edith nem véletlenül lett alkoholista? Michel egyetlen mozdulattal kiugrott az ágyból, egy hatalmas pofont kevert le Elenának. - Te... te... én megöllek! A nővér ijedtében hátraugrott és az ütéstől megszédült, beverte fejét a sarokban lévő fehér szekrénybe. - Michel te megbolondultál, elment az eszed! Az igazságot nem bírod elviselni! Még az is lehet, hogy nem véletlen baleset volt... a tüzet te okoztad!!! - Fogd be a szád! Fogd be a szád! Mert a végén magam is megbánom mit teszek... - rohant ki a sátorból Michel, aki immár nem volt ura önmagának. Elindult a hegy felé vezető keskeny úton, s végiggondolva életét rájött, hogy visszafordíthatatlanul elrontotta... Amikor Alan embere elhozta az arab fiúkat, Paul ugyancsak meglepődött. Másként képzelte el őket. A fiúk csinosak voltak, európai ruhákba öltözve, remekül beszéltek franciául. Piccoli ugyancsak felkészítette őket a munkájukra, mert a bemutatkozás után megkérdezték, hogy naponta hány fiúval kell ágyba menniük? - Hát erről fogalmam sincs. Egyébként honnan jöttetek? Tudom Afrikából, de ki hozott át benneteket? - Hajóra tettek és Agadirból érkeztünk - szólt az egyik, aki a legidősebbnek látszott. - A szüleinkkel egy berber orvos állapodott meg és fizetett nekik. - Mohamed Tariknak hívták, én hallottam - szólt a beszélgetésbe a legfiatalabbnak tűnő. - Anyám úgy tudja, hogy itt Franciaországban tanulunk, s ezért engedett el, de nem így lett... Én most már nagyon vágyódom haza, de amikor elmondtam annak a tolószékben ülő férfinak, Piccoli doktornak, csak bólogatott. Azután pedig mindhármunkat megtanítottak arra, hogy itt mit kell csinálnunk... elég szörnyű! - sóhajtott a fiú, majd így folytatta. - Amikor azt a fehér port felszippantottuk, akkor már minden jobb lett... - Hány napig voltatok abban a palotában? - Két hétig - vette át ismét a beszélgetés fonalát a legidősebb fiú. - Apámmal körülbelül egykorú férfi foglalkozott velünk. Sok mindent elmagyarázott, körbevitt bennünket Marseille-ben, azután francia fiúkkal ismerkedtünk meg. Végül azt mondták, hogy ön lesz a főnökünk - hajolt meg Paul előtt. - Mindenben a maga szava a döntő. Paul, amint hallgatta a fiúkat rájött, hogy valójában Piccoli ezeket megvásárolta, rászoktatja a kábítószerre, és egy életen át ki lesznek szolgáltatva neki. - Igaz én is homoszexuális vagyok - gondolta magában -, de amikor összeszedem a pénzt, innen továbbállhatok. Vagy mégsem? - Életében először nézett szembe a kiszolgáltatottsággal, ezt az érzést eddig nem fedezte fel... De azután nem töprengett tovább, elhelyezte a fiúkat a hátsó épületben elkészült egyik szobában, majd annyit mondott nekik: - Figyeljetek rám! Itt az élet általában délelőtt későn kezdődik. Ebbe a klubba csak fiúk járnak, akik

- 42 -

szórakozni kívánnak. Ha valaki együtt akar veletek lenni, teljesíteni kell a kérését. Mindezért pénzt kaptok, annak a felét minden alkalommal a klub pénztárába kell befizetnetek. Az egyéb részleteket megtudjátok. Ma pihenjetek! Van pénzetek? - Nincs. - Akkor előlegként adok mindegyikőtöknek ezer frankot. Ebédeljetek meg, sétáljatok a városban, a munka holnap kezdődik. Amikor Paul egyedül maradt, telefonált Geraldnak, s kérte, hogy este találkozzanak. A barátja kissé ideges hangon válaszolt: - Megbocsáss, de ma nem érek rá... - Találkozol valakivel a hátam mögött? - Nézd, Paul, nem ígértem neked örök hűséget! Valóban megismerkedtem egy fiúval, de nem komoly az ügy. Várj néhány napot és jelentkezem, te semmiképpen ne keress! - kattant a készülék. Paul őrjöngött, hogy Gerald, akiben még szinte jobban megbízott, mint saját magában, megcsalja! Hiányzott neki a barátja kedvessége, megértése, amire most különösen szüksége lett volna... - Akkor én is keresek magamnak valakit - gondolta, s azonnal a legidősebb afrikai fiú jelent meg előtte, akinek alakja, csinos vonásai, kellemes modora már az első pillanatban szimpatikus volt neki. - Előbb kifaggatom - döntötte el -, s csak utána lépek. A rabati rendőrök mindenkivel beszéltek, de semmiféle gyanús momentumot nem fedeztek fel. A nyomozók vezetője több ízben és egyenként kihallgatta a franciákat, a kisegítő személyzetet is, de gyakorlatilag nem állapított meg érdemlegeset. Amikor Frey doktortól elköszöntek, a vezetőjük csak annyit mondott búcsúzóul, hogy a nyomok már eltűntek. Ha esetleg újabb adat jut a főorvos birtokába, értesítse őket. A gyilkosságok óta olyan sok idő telt el, továbbá azóta az ambulancia annyi helyen megfordult, hogy képtelenség bármire is jutni. Az egész csoport megkönnyebbült, amikor a négynapos szimatolgatás után a rendőrök visszatértek állomáshelyükre. Frey megbeszélte Robinnal, hogy éjszakára a hálósátraknál változatlanul egy-egy őr fog vigyázni a franciákra. Madeleine a rendőrségi kihallgatásokon nem vett részt, hiszen nem volt az ambulancia tagja, amikor a gyilkosságok történtek. Megpróbálta kivonni magát a meglehetősen ingerült légkörből, a kollégák idegességeiből, ám teljesen nem sikerült neki. Roger sem tudta közömbösen szemlélni az eseményeket, s rájött, hogy Piccoli azzal a döntésével, hogy Madeleine-nel itt dolgozzanak az ambulancián, meglehetősen tönkretette eddigi kellemes életét. Bár az orvos nem volt elégedetlen a munkájával, de látta, hogy felesége egyre zaklatottabb lesz. Senkivel sem alakult ki kapcsolata, csupán udvarias munkatársi viszony keretében dolgoztak. Egyik este Roger elhatározta, hogy megpróbál beszélni feleségével. - Drágám, ha annyira nem bírod ezt a valóban nehéz életet, bontsuk fel a szerződést, és utazzunk haza! Nyilván Piccoli kártérítést fog követelni, de nekem jelentős megtakarított pénzem van, abból kifizetjük. - Nem, ezt nem akarom, Roger! De bevallom, hogy egyre jobban idegesít minden, ami itt körülvesz. Látom, hogy a betegeket csak Anne és Michel látja el tisztességesen. A többiek örülnek, ha nem kell agyonhajtaniuk magukat. Azután ott van Michel felesége, Elena nővér. Nem tudom mit képzel magáról, de tény, ha egy injekciót, vagy gyógyszert kérek tőle, csak fanyalogva tesz eleget a kötelességének. Judithról nem is szólok, ő csak Mohamed Tariknak készséges, úgy néz rá, akár az Istenre. Ez is nagyon visszataszító nekem. A tisztelt főnökünk, Frey főorvos magatartása enyhén szólva etikátlan. Ma délelőtt ismét vitába keveredtem vele egy diagnózissal kapcsolatban, amikor is szememre vetette a beteg előtt, hogy én még igencsak kezdő vagyok! - Drágám - próbálta megnyugtatni Roger. - Ilyen súrlódások, vagy fogalmazhatnék másként, mondjuk incidensek még az otthoni kórházakban is vannak. Azt el kell ismerned, hogy Frey doktornak lényegesen nagyobb a praxisa, mint neked. - Hát éppen erről van szó! Illene tudnia, hogy egy fertőző májgyulladásra milyen gyógyszert kell adnia... - Na és? - Én szóltam Judithnak, hogy hozzon a raktárból Oxazepamot, ő pedig ACTH-t rendelt. Így a nővér is megzavarodva nézett rám, végül is a főorvos szava döntött. A beteget hazaküldték, de meggyőződésem, hogy nem fog javulni az állapota. - Látom rajtad, még más is bánt. Mondd el csak bátran! - Hát... nem is tudom... tegnap éjszaka nem tudtam elaludni. Kimentem, rágyújtottam egy cigarettára, és leültem arra a hatalmas kőre, amely az ebédlő mellett van. Ekkor hallottam meg Mohamed Tarik doktort, amint egy fiatal nővel beszél. Először arabul szóltak egymáshoz, majd egy kicsivel később fiatal gyermekhangot észleltem, amint sír. Ekkor odamentem hozzájuk, s csak annyit kérdeztem, kolléga úr, tudok segíteni? Az asszony ekkor franciául szólt hozzám: - Kérem, kérem, meggondoltam magam, nem akarom Hasszánt Franciaországba küldeni! Nem kell a pénz sem, csak a fiam... - Ezzel a markomba nyomott egy csomó francia frankot. - Kedves Madeleine, ne törődj vele, megzavarodott szegény! - Már-már elhittem Mohamed szavait, amikor a kamasz fiú szólalt meg, szintén franciául: - Gondolom, ön is orvos. Kérem, az anyám igazat mond, Mohamed doktor fizetett értem, hogy eljussak Franciaországba iskolába. De én is inkább itt maradnék az anyámmal. Visszaadjuk a pénzt!

- 43 -

Mohamed ezután megfogta a karomat, erőteljesen arrébb tolt és rám förmedt: - Kérem, ezt a sok zagyvaságot nehogy bárkinek elmesélje! Most pedig tűnjön el, hagyjon magunkra! - De mindezt olyan parancsolóan mondta, hogy kissé megijedtem tőle. Azután visszajöttem hozzád. Ma délelőtt amikor találkoztam vele, ő csak annyit kérdezett: - Ugye, Madeleine, nem mondta el senkinek az éjszakai kellemetlenséget? Mert ha igen, maga is megjárja! Amikor Roger végighallgatta felesége beszámolóját, látta és főként tudta, hogy Madeleine nem képzelődik, amit állít, valóság. - Jelentsük az egészet a főorvosnak, ha egyetértesz - ölelte át még szorosabban feleségét. - Nem, még nem. Várjunk! De lásd be, olyan sok megmagyarázhatatlan momentum van itt az ambulancián, hogy bizony nem érzem valami jól magam. Mintha mindenkinek külön, saját titka lenne, amiről nem beszél. - Drága, kicsikém, te képzelődsz! Bár megértelek, sok minden megviselt az utóbbi időben. Azt is elismerem, hogy furcsa rejtélyek akadnak szép számmal. De mint már említettem, egyetlen lehetőséget látok, szólni kellene Frey főorvosnak. Talán a zsaruk jelenléte is irritált téged, nem? - Hát nézd, Roger, hazudnék, ha azt mondanám, hogy örültem, amikor megtudtam, hogy rövid idő alatt három nőt, két franciát és egy berber lányt megöltek! Azt is megértem, hogy most már a rendőrök semmiféle nyomot nem találnak. Egyébként mesélték, itt nagyon ritka, amikor gyilkossági ügyben nyomoznak. Nem azért, mert nem ölnek meg embereket, hanem azért, mert a rendőrségnek nem jelentik. Úgy érzem magam, mintha a középkorba léptünk volna vissza... - Madeleine, egy kicsit várjunk, azután közösen eldöntjük mit tegyünk. Azt semmiképpen nem akarom, hogy tönkremenj! Talán az is megoldás lenne, ha néhány napig pihennél, majd én ezt közlöm Frey doktorral. - Nem, dehogy, még rosszabb, ha több időm marad meditálni! Ez aztán végleg nem segít rajtam! Ekkor lépett hozzájuk Anne Bennent. - Nem zavarok? Tudjátok, olyan hosszúak itt az esték, és mióta elvitték azt a kis csöppséget, nem találom a helyem. De amint látom Michel is így van vele. Madeleine már hallotta a történetet, s ezért így szólt: - Anne, azt hiszem, a főorvosnak ebben az ügyben igaza volt. Az ambulancia állandóan úton van, s egy csecsemő ellátása sok gondot és bajt okozhat. - Hát igen... igen... belátom, de mégis olyan szép baba volt. Legalább tudnám hova került... De a főorvos és Mohamed semmit nem árultak el. Egy darabig hármasban beszélgettek, azután hallatszott Mani, a szakácsnő hangja: - Tálalva, mindenki jöjjön vacsorázni, nem szeretem ha hideg az étel! Körbeülték a nagy asztalt, de mindannyian rosszkedvűek voltak. Végül Daniel próbált egy kis életet vinni a társaságba. - Holnap vasárnap, volna kedvetek kirándulni a Ziz-folyóhoz? Állítólag gyönyörű és fürödni is lehet benne. Látom, mindenkire ráférne egy kis kikapcsolódás. Mohamed, ugye egy nap alatt megtesszük az utat? - Hát persze, innen terepjáróval mintegy két óra alatt elérjük azokat a helyeket, ahol lehet fürödni. Több kisebb-nagyobb folyót is találunk, sőt víztároló mellett is elhaladunk. A tájon lenyűgöző pálmák és jellegzetes marokkói rózsák váltják egymást. Több oázis is van azon a tájon, remek kikapcsolódás lenne! Vigyünk magunkkal enni- és innivalót és legalább két asszonyt, akik elkészítik a társaságnak az ebédet. Hányan is mennénk? Mindenki jönne? Kicsit töprengtek, majd végül mindannyian igent mondtak. - Reggel korán induljunk, mert forróság lesz! Ha nektek is jó, fél hatra kérjük a reggelit. A többiről gondoskodom - állt fel Mohamed és bement Manihoz a konyhába. A társaság még a szokottnál is gyorsabban szétszéledt, arra való hivatkozással, hogy korán kelnek fel. Roger és Madeleine, amikor bementek hálósátrukba, az asszony csak annyit mondott: - Örülök, hogy kicsit kimozdulunk, legalább végre úszni is fogok! Costelle doktor maga sem értette mitől, de pokolian fáradt volt, enyhe émelygést, fejfájást érzett. Madeleine-nek nem szólt, csak lefeküdt. A jótékony álom azonnal karjaiba kapta. Az asszony forgolódott, képtelen volt aludni. Behunyta szemét arra gondolva, hátha így könnyebben elalszik majd. Pillanatok múlva furcsa neszt hallott, mintha valaki mezítláb belépett volna a sátorba. Úgy érezte közeledik felé egy férfi. Kinyitotta a szemét, és nagyot sikoltott. - Jézusom! Ki maga, és mit akar? - Felült, de az alak eltűnt a sátorból. Madeleine maga sem tudta, álom volt-e vagy valóság, olyan gyorsan jött és tűnt el a kép. Érezte, hogy szíve gyorsabban ver. Felkelt, körülnézett, de semmiféle nyomot nem talált. - Kit is láttam? Mintha Michel lett volna... vagy nem... mégsem... Talán Mohamed?... Nem... képtelen vagyok kitalálni. Nyilván akkor szenderedtem el egy pillanatra és álmomban láttam a férfit... Roger-nek nem szólok, mert a végén megunja a sok sírásomat. Egyébként sem tudnék mit mondani...- Még hosszú ideig feküdt az ágyban, nyitott szemmel. A rettegés szele megérintette, bár maga sem tudta, mitől van olyan pokolian rossz, megmagyarázhatatlan érzése. Most először merült fel benne a gondolat, hogy talán Roger-t Franciaországban kellett volna megvárnia. Az egész ambulancia egyre nyomasztóbban hatott rá, s Frey iránti ellenszenve, ahogy múltak a napok, erősebb lett... A hajnali fényben aludt el csupán, amikor Roger halkan nyöszörgött, s teste verejtékben fürdött. Madeleine talán ha tíz percet szundított. Ébredése után tekintete férjére esett. Arca sápadt volt, pulzusát igen magasnak találta. - Rosszul vagy, drágám?

- 44 -

- Kicsit. Egyre erősebb hányingerem van, a fejem majdnem szétmegy, s azt hiszem belázasodtam... Madeleine gyorsan végiggondolta kinek szóljon, azután Michel mellett döntött. Köpenyt kapott magára és rohant a Polignac házaspár sátra felé. - Michel, Michel, kérlek gyere át hozzánk, Roger rosszul van! - Polignac doktor azonnal kiugrott az ágyból, magára kapott egy fehér orvosi köpenyt és már rohant is Madeleine után. Belépve azonnal látta, hogy Roger-nek magas láza lehet. - Madeleine, légy szíves szólj Elenának, hozzon a laboratóriumból lázmérőt, vérvételhez szükséges ampullákat, és közben mozgósítsa Danielt is! Jobb ha ketten nézzük meg a férjed. A két orvos tüzetesen és alaposan megvizsgálta Roger-t. Bólintottak, majd intézkedtek a szükséges vizsgálatok azonnali elvégzésére. - Úgy gondolom, Daniel, ma a csoportból Anne és én nem megyünk veletek. Én itt maradok a kollégánkkal, amíg Anne elkészíti a laboratóriumi vizsgálatokat. Mondd csak, nem találsz valami különöset, vagy furcsát ebben a kórképben? - kérdezte Michel. - Véleményem szerint a tünetek meglehetősen általánosak, kivéve talán a nyirokcsomók duzzadtságát és nyomásérzékenységét. Kerestem is a nyirokutak érintettségét jelző vörös csíkokat, de nem találtam. - Igazad van, Daniel, magam is lyphangitisre vagy lymphadenitisre gondoltam. Ne felejtsd el azonban, hogy a bejutási kapu streptococcus, vagy staphylococcus okozta fertőzések esetén olyan parányi, hogy észre sem lehet venni! A haemokultúra, illetőleg a vérkép eredménye azonban ezekben az esetekben is döntő. Meg kell várnunk Anne laboratóriumi megállapításait. Mindenképpen azt javaslom, hogy kezdjük el a Nafcillin kezelését. - Ugye, Roger - fordult a beteg kollégájához -, nem vagy penicillinérzékeny? - Nem, már kaptam egyszer Nafcillint, és nem volt semmi probléma. Mintegy két óra múlva megjelent Anne, gondterhelt arccal. - Kifejezett leukocytosist és erősen balra tolt vérképet találtam. Természetesen a haemokultúrára még várni kell holnapig, de már azt is leoltottam. Adtatok már valami antibiotikumot, vagy cephalosporint? - Igen, már adtunk Nafcillint, ha a hőmérséklete nem csökken, rátérünk esetleg a Novalginra is, a többivel mindenképpen megvárjuk a haemokultúra eredményét. - Mondd, Roger, az elmúlt napokban nem karmolt meg macska vagy valamilyen kisebb állat? kérdezte Anne. - Nem emlékszem, bár ti is tudjátok, hogy itt minden tele van a sok patkány és egér miatt kóbor macskával. A helyiek nem is irtják őket, éppen a rágcsálók miatt. Madeleine szinte egész nap Roger ágyánál ült és figyelte az állapotát, amely nem változott. Az ambulancia tagjai Michel, Daniel és Anne nélkül indultak kirándulni. Így csönd és nyugalom volt a telepen. Időnként bementek megnézni a beteget és Madeleine-t megnyugtatni. Roger láza nem ment negyven fok alá. Michel és Anne őrködött az ágyánál, míg felesége átment ebédelni. A férfi átölelte az orvosnő vállát. A mozdulat ugyan baráti érzéseket takart, ám Anne önkéntelenül is megremegett. A kollégáját, mióta kiállt a berber csecsemő mellett, a doktornő sokkal közelebb érezte magához, mint bárki mást az ambulanciáról. Látta, sőt tudta, hogy Michel és Elena házassága nem mondható sem jónak, sem kiegyensúlyozottnak, mégis azt kívánta kollégájának, hogy Elena több megértést tanúsítson iránta. Amíg mindezt végiggondolta, Madeleine megérkezett: - Köszönöm, hogy itt voltatok. Ugye még mindig magas a láza? - lépett férjéhez, és megfogta a homlokát. - Olyan forró, nem lehetne még valamit beadni neki? - Te is belgyógyász vagy - fordult felé Michel -, így tudod, hogy a gyógyszerek adagolását nem szabad túlzásba vinni. Pihenj le egy kicsit, mi elmegyünk Annével, s később visszajövünk! Gondolom nemsokára Daniel is megérkezik, ő is ledőlt. Ezt a hőséget nehéz kibírni... Amikor elhagyták a sátrat Michel szólalt meg: - Volna kedved egy teát inni nálam? Szólok Maninak hozzanak mentateát. Mióta Marokkóban vagyok, annyira megszoktam ezt a fanyar ízű folyadékot, hogy időnként hiányzik. - Boldogan iszom én is mentateát, a kávé egy bizonyos mennyiség után szívdobogást okoz. Lehet, hogy mindezt a meleg teszi. Legalább egy bő órát beszélgettek, elsősorban az ambulanciáról és a munkájukról, mindketten kerülni akarták a személyes jellegű kérdéseket. Madeleine rohant be hozzájuk: - Gyertek, gyertek, Roger láza negyven fok fölé szaladt! Mit tegyek? Édes Istenem! Úgy félek! Michel és Anne azonnal szapora léptekkel mentek Roger-hez. Közben Daniel is megérkezett. Rövid tanácskozás után úgy döntöttek, hogy miután eredménytelennek látszik, abbahagyják a penicillin adagolását és áttérnek az Erythromycinre. - Az a javaslatom - mondta Michel -, hogy híg cukoroldatban, infúzió formájában adjunk Novalgint is. Ez a magas láz eléggé megviseli a keringést, az infúzióba tennék egy-egy ampulla Strophantint is. Mindannyian egyetértően bólintottak. Este, amikor a kirándulók hazaértek, mindenki Roger állapota felől érdeklődött. Frey csak csóválta a fejét, amikor meghallotta a diagnózist és a gyógykezelést. - Én is megvizsgálnám a beteget - szólt a kollégákhoz - nem igen hiszem el, hogy bármiféle fertőzést kapott volna Roger. - De miért nem? - csattant Madeleine hangja. - A főorvos úr jobban tudja, mint én, hogy itt Afrikában mennyire gyakoriak az ilyen jellegű megbetegedések. Amikor én igen rövid ideig Meknesben voltam, láttam, hogy az embereknek több mint a fele, akik az oázisokból vagy kisebb településekről érkeztek, fertőző betegségben szenvedtek!

- 45 -

- Akkor is, mint az ambulancia vezetője meg akarom vizsgálni a munkatársamat! Remélem ez ellen nincs kifogása a kolléganőnek sem? - gúnyosodott el a főorvos hangja. Mintegy negyedóra múlva Frey kilépett Roger sátrából. A többiek mind ott tébláboltak, várva milyen megállapítást tesz a főnök. - Igazatok van - fordult Michel és Daniel felé - valóban fertőzésről lehet szó, a holnapi haemokultúra sok mindent eldönt. Másnap reggel Anne már hat órakor a laboratóriumban ült és mikroszkóp alatt gondosan vizsgálta Roger haemokultúráját. Mint azt számos kenetből megállapította, az eredmény egyértelműen pozitív volt, staphylo- illetőleg streptococcus törzseket mutatott ki. A lány feljegyezte a látóterenkénti részeredményeket, és elindult, hogy Michellel és Daniellel közölje a leleteket. A két orvos szintén korán kelt, és már a vizsgálóban készítették elő az aznapi rendeléshez szükséges felszereléseket. - Kész vagyok, igazatok lett, a haemokultúra pozitív - majd átnyújtotta a részleteket tartalmazó papírt. - Hát ez bizony nem jó hír, de várható volt. Egyet nem értek! Ezek a törzsek általában még triviális antibiotikumokra is reagálni szoktak, Roger esetében pedig még az Erytromycin sem hozott gyors javulást szólt Michel. - Átmegyek Freyhez és megmutatom neki a leleteket. Szerintem legalább egy napig ezt a gyógykezelést folytassuk. De ha nem lesz jobban kollégánk, egy nagyobb városba kellene mennünk, ahol kórházban is elhelyezhetnénk. Ott részletesebb laboratóriumi vizsgálatokat tudnak végezni, és a mienknél jobb körülmények között kezelhető. Paul csak nézte a táncosokat, ahogy egymást átölelve lejtettek a parketten. Gerald és a fiatal férfi. Már hosszú hetek óta nem találkozott volt partnerével, s eldöntötte, hogy egyik este átjön a Titokzatos Éj mulatóba, hogy lássa Geraldot. Amikor vége lett a táncnak, Paul az öltöző felé indult. A folyosón botlott Geraldba. - Hozzám készülsz? Légy szíves rövid legyél, mert nincs sok időm, megyek haza. - Elkísérhetlek? - Nem! A barátommal megyek, akivel táncoltam. Már megmondtam neked Paul, hogy vége kettőnk kapcsolatának. Elégedj meg ennyivel, és ne nehezítsd meg az életem. Szép volt, de elmúlt! Paul bánatosan ránézett, majd bólintott: - Megértettem, nem zavarlak többet. Ha mégis szükséged lenne rám, megtalálsz... - sarkon fordult és kiment a bárból. Sokáig sétált az utcán, nézte a kikötői forgalmat, s arra gondolt, vajon miért alakult az élete ilyen szerencsétlenül? - Valójában soha nem leszek igazán boldog! - Hirtelen eszébe jutott húga Elena, aki elég elkeseredett levelet írt neki. Pedig olyan kellemes modorú férfinak látszott Michel, persze ki lát bele, két ember intim kapcsolatába... Betért az egyik bárba, rendelt egy Martinit. Melankolikus hangulata eluralkodott rajta, s ahogy végigpergette életét, nagy elhatározást tett. - Elmegyek egy pszichiáterhez, és megbeszélem vele, hogyan gyógyulhatnék ki a másságomból! Már hallottam ilyet, valamiféle pszichoanalízist végeznek... De az is elképzelhető, hogy másfajta kezelést alkalmaznak. Az a lényeg, a jövőben ne vágyódjam fiúk után. Meg kell gyógyulnom, bár tudom ez nem betegség... De egész eddigi életemet szeretném megváltoztatni! Ha sikerül, otthagyom Piccolit is. Még saját bárt, vagy klubot is nyithatnék, hiszen van valamennyi megtakarított pénzem... Ehhez talán Elena is adna kölcsönt, no meg bankból vehetnék fel hitelt. - Felhajtotta a Martinit, fizetett és hazaindult. Elhatározása csak tovább erősödött. Otthon a telefonkönyvben kikereste néhány pszichiáter nevét és címét. Eldöntötte, hogy másnap telefonál az egyiknek, és megbeszél egy időpontot. Lehet, hogy nem megyek ezzel az egésszel semmire, de akkor is megpróbálom! Az ambulancia eredeti tervét nem tartotta be. Costelle doktor állapotára való tekintettel három oázist kihagytak a programból és átmentek Marrakesbe. Frey főorvos döntése alapján indultak el a királyi városba, hogy az ottani kórházban Roger megfelelőbb kezelést kapjon, mint egy ambulancián az lehetséges. Az egész csoport aggódott állapotáért, mivel az eltelt napok alatt sem lett jobban. Noha Madeleine, Michel és Daniel szinte éjjel-nappal felváltva ügyeltek rá, de az ambulancia felszereltsége a gondos ápolás mellett sem közelíthette meg egy kórházét. A Magas-Atlaszon átkelve, annak lábától mintegy hatvan kilométerre feküdt majdnem 500 méter magasan a város. - Ez Marokkó harmadik legnagyobb helysége, Dél-Gyöngye névvel is illetik - magyarázta Mohamed, amint a konvoj megállt. Pálmaligetek, zöldellő kertek között vöröses épületek és narancsfák szegélyezték a várost. - Nézzétek csak meg - mutatott körbe Mohamed - az egész város vörössárga, vert agyagból készültek a városfalak is. Ide aztán valóban hajnaltól késő estig érkeznek a Szaharából és a Magas-Atlaszból a kereskedők. Reggeltől estig tart a vásár. Az El Mansour-mecset mellett van a híres Királyi Kórház, oda menjünk be. Frey főorvos úr mindent megbeszél, talán még bennünket is el tudnának néhány napra helyezni. - Ez jó lenne, nem hagyhatjuk itt Roger-t egyedül, nem szólva arról, nekünk is jól jönne egy rövid kikapcsolódás - szólt közbe Daniel Boussu. - Nem rakhatunk minden terhet Madeleine-re! Egyébként nem Piccoli dönti el, hol és mennyit pihenjünk, mi is csak emberek vagyunk - emelte fel hangját az orvos. Közben Frey hozzájuk lépett: - Én az egyik terepjáróval egyedül bemegyek a kórházba, Mohamed gyere te is, hátha valami nyelvi nehézségem támad. Remélem, hamarosan visszajövünk és mindannyian itt maradhatunk. Induljunk! A többiek kiszálltak a terepjárókból. Madeleine még egyszer megnézte férjét, de látta, hogy mélyen alszik, így ő is átment a másik oldalra, ahol egy kis kávézóban hideg vizet és üdítőket ittak. Az asszony néhány nap alatt pár kilót leadott, arca beesett és sápadt volt. Leültek a kerek kis asztalokhoz, s melléjük telepedett Judith és Daniel is. Egyiküknek sem volt

- 46 -

nagyon kedve beszélgetni. Daniel törte meg a csendet: - Milyen gyönyörű város lehet ez a Marrakes, már innen is látszanak a mecsetek és a minaretek! Gondolom, itt aztán nagy élet lehet, bárcsak legalább három-négy napot maradhatnánk. Attól függ, Frey milyen talpraesett lesz. - No meg attól is - kapcsolódott a beszélgetésbe Judith -, hogy van-e helyük? - Szerintem az sem gond, még szállodában is megszállhatunk, ha az ambulancia felszerelése és berendezése biztonságos helyen lesz - szólt Daniel. - Na és a személyzet? Őket sem lehet szélnek ereszteni, hiszen rájuk szükség van - tudálékoskodott kicsit a nővér. - Nélkülük nem mennénk sokra, ők is rengeteget dolgoznak. - Jól van, jól van, igazad van, Judith. De addig kár a megoldásokon törni a fejünket, amíg nem érkezik vissza Frey és Mohamed. Madeleine szótlanul hallgatta a beszélgetést és arra gondolt, hogy ha Roger szállítható állapotban lenne, a legcélszerűbb megoldás volna, hogy hazavigye Franciaországba. - De ki vállalja mindezért a felelősséget? Badarság az egész, remélem, itt a kórházban néhány nap alatt jobban lesz - sóhajtott. Anne egy másik asztalnál ült Elenával és Michellel. Amikor megitta a kávéját felállt, és Madeleinehez lépett. - Volna kedved körbenézni kívülről a mecsetet? Szerintem még legalább két-három órát úgyis várnunk kell. Hidd el, nem segítesz semmit, ha itt ülsz és töprengsz Roger állapotán. Az előbb én is megnéztem, alszik. - Rendben, veled megyek. Úgyis olyan csigalassúsággal jár az idő... Csupán néhány percet sétáltak, megcsodálták a mecset külső díszítését, amelynek teteje rézből készült és csillogott a napfényben. A hozzá tartozó zömöknek tűnő minaret téglából volt kirakva. Rombuszmintái, valamint zöld fajanszfríze megragadta a nézelődőket. - Gyere, menjünk el még sétálni! Mit csinálnánk a kocsiban ebben a hőségben? Kicsit tovább haladtak. Az El Mansour-mecset déli oldalától rövid kis út vezetett fel a Szadida-sírokhoz. - A fehér márványból készült pazar pompájú mauzóleum a XVI. század végén épült, és itt temették el a Szadida-dinasztia minden tagját - olvasta a francia feliratot Anne. - Nézd, nyitva van, menjünk be, ha van kedved, Madeleine! Három terem várta a látogatókat. Az elsőben egy imafülke keltette fel az érdeklődésüket. A mennyezetet és az imafülkét finoman megmunkált stukkók díszítették. Beléptek a Tizenkét-oszlop termébe, ahol mindent márványból faragtak. Végül a kupolaterembe értek, ahol Ahmed el Mansour szultán sírja volt. Elgyönyörködtek a látnivalókban, majd kifelé jövet Madeleine megállt az egyik nagy márványtábla előtt, amelyen franciául hirdette a szöveg: A művészettörténet a Tizenkét-oszlop termét tartja a marokkói spanyol-mór építészet legszebb ránk maradt emlékének. Megfogta Anne karját: - Gyere menjünk, már ideges vagyok, hátha felébredt Roger és keres engem. Vagy megjött Frey és vihetjük a férjemet kórházba... - Megértelek, Madeleine, de próbálj kicsit uralkodni az idegeiden. Nagyon félek, hogy mire Roger felépül, te dőlsz ágynak. Látszik rajtad, teljesen ki vagy borulva. Rövid várakozás után Frey és Tarik doktor visszaérkezett. - Minden el van intézve! Rogert vihetjük, azonnal megkezdik a vizsgálatokat. Az ambulancia személyzetét és teljes felszerelését elhelyezik a kórház hátsó traktusában a raktárban. Mi a kórháztól gyalog tízpercnyire lévő Mansour Hotelben szállunk meg. A kórház igazgatója francia származású, de már tíz éve él itt Marokkóban. Nagyon segítőkész, szimpatikus belgyógyász, most mindannyiunkat vár egy kávéra. Paul már több alkalommal járt a kellemes modorú pszichiáternél, akivel hosszan beszélgetett. A fiatalember reménykedett benne, hogy mielőbb változtathat helyzetén, s előbb-utóbb lányokkal is kíván majd randevúzni. A Boldogság Klubjában már hat marokkói fiú dolgozott, akik kezdetben kissé nehezen, de az idő múlásával egyre jobban megszokták ezt az életet. Alan Piccoli ismét telefonált Paulnak, ha nem tudja a forgalmat növelni, le is út, fel is út: - Ne gondold, hogy nem találok nálad rátermettebb fickót! Mostanában, ahogy hallom, visszahúzódó vagy, már nem érdekel annyira az üzlet, mint régen... Talán azért vagy lelkibeteg, mert barátod, Gerald másnak teszi a szépet? - csengett vissza Paul fülébe a mondat. Honnan a fenéből tud mindenről Piccoli? Mintha száz füle lenne, annyira tájékozott! Pedig alig-alig mozdul ki a villájából, csak akkor, ha Toulonba vagy Nantesbe megy. A bárpultnál felhajtott egy Martinit, ránézett az órájára, szólt helyettesének, hogy két óra hosszat távol lesz, de siet vissza. Elindult a kijárat felé, amikor az egyik arab fiú odajött hozzá: - Főnök, szeretnék beszélni veled, kérlek, hallgass meg! - Most sietek, de ha visszajövök, gyere be az irodába! - Kérlek, kérlek, most vigyél be magadhoz! Az a nagydarab pasas - mutatott a bárpult végén ülő férfira - durva, erőszakos, nem bírom tovább! - No jó, rendben, menjünk együtt oda és tisztázzunk mindent! - Megfogta a fiú karját és a vendéghez léptek. - Én vagyok itt a klubvezető, Paul Vallot-nak hívnak. Kérem, ezt a fiút ne molesztálja! - Mi a fene! Most hallom először, hogy egy ilyen lebujban ne a vendég mondja meg, mit akar! Ne féljen, tisztelt uram - gúnyosan vigyorgott Paul arcába -, ezt tudomására hozom a főnökének. Mert az igaz, hogy maga itt a klub vezetője, de ez nem minden! Piccoli úr nem tűr el semmiféle lazaságot, én pedig ezt annak nevezem! A fiúk azért jöttek át Afrikából, hogy a pénzükért megdolgozzanak. Ez a kis szemét - bökött nagy mancsával a barna bőrű fiúra - nem akart még egy fordulót! Ki hallott már ilyet? Nem ettelek meg fordult felé.

- 47 -

- Uram, keressen más partnert, és főként máshol magának! Az én klubomban ilyen hangon nem beszélnek - szólt kimérten Paul. - Most pedig kifelé! A hatalmas testű férfi meg sem mozdult. Feltűrte az inge ujját, s karján megjelent egy tetovált skorpió. Látszott rajta, hogy verekedni akar, ám Paul ezt nem várta meg. Intett két robusztus alakú férfinak, akik azért kapták a fizetésüket, hogy a nem szalonképes figurákat kitegyék. Egyetlen mozdulattal megragadták a vitatkozót és kirakták az utcára. Ám az illető ebbe nem nyugodott bele, ismét visszajött, kezében megcsillant a kés pengéje. Paul a telefonhoz lépett és hívta a rendőrséget. - Erre még nem volt példa, de nem hagyhatom, hogy a Boldogság Klubja lezülljön és kocsmává alakuljon, ahol a verekedés, az erőszak mindennapos! A férfi körbenézett, sunyi szemét rávillantotta az afrikai fiúra, aki megszeppenve állt a zenegép mellett, és késével közeledett felé. Paul húzni akarta az időt, nem kívánt nagyobb botrányt, azt remélte, hogy a zsaruk időben érkeznek, s a pasas beijed tőlük. Ezért hangosan szólt: - Uram, tegye el a kést! Nálunk nincs verekedés, távozzon! - Te tejfölösszájú tacskó! Te merészelsz nekem parancsolgatni? - közeledett immár Paul felé villogtatva a kést. Ebben a pillanatban rendőrautó szirénája sivított fel, s a kocsi csikorogva fékezett a klub előtt. Két zsaru ugrott be az ajtón, előretartott 7,65-ös pisztollyal. Amint meglátták a testes férfit, kezében a késsel, egyikük felkiáltott: - Azonnal dobja el a kést, forduljon meg és tegye a kezeit a falra! - Ám a felszólított nem tett eleget a rendőr parancsának, hanem fogait csikorgatva felé indult. A zsaru a levegőbe lőtt. A hatalmas dörrenésre, mely zárt helyen még jobban hallatszott, a férfi megtorpant, majd trágár szitkokat morogva belevágta a kést az egyik közelében lévő asztalba. A rendőrök egyetlen percig sem haboztak, hátracsavarták a karját, s máris csattant rajta a bilincs. Indulás a kapitányságra, majd lesz időd gondolkozni, hogy legközelebb mire használd a késedet! - tuszkolták ki az ajtón. Amikor már minden elcsitult, a fiatal arab fiú Paul után ment az irodába. - Főnök, főnök, nem akarok itt maradni! Haza akarok menni Marokkóba! Kérlek... kérlek... segíts! - Hogy hívnak? - Ahmed Medi és az Anti-Atlasz szívében, Tafraoutéban éltem, ahol a szüleimnek birkanyája van. Rajtam kívül még öt fiú maradt otthon. - Hány éves vagy? - Amikor az orvos elhozott, akkor töltöttem be a tizenhatodikat... Paul ránézett órájára s látta, hogy már elkésett a pszichiátertől. Így leült íróasztala mellé és a fiúnak is hozatott teát. - Mondd csak, Ahmed, a szüleid mennyi pénzt kaptak érted? - Azt nem tudom pontosan, nekem nem mondták meg, de azt hiszem, sokat, nagyon sokat. - Sajnos én nem segíthetek neked. Mert ha mondjuk a hajójegyet kifizetném, akkor is nagy baj lenne, ha eltűnnél! Nekem a legfőbb főnöknek, Piccoli úrnak jelentenem kellene, s ő biztos vagyok benne, még a világ végén is megtalálna! Ezért az a javaslatom, hogy próbálj megbarátkozni a helyzeteddel, s ha a maihoz hasonló incidensed lesz, csak szólj nekem, segítek. Paul maga sem tudta, hogyan, de rövid időn belül az irodája melletti kis szobában feküdt a fiúval. Visszaestem! Visszaestem! Nem akarom! Holnap felkeresem az orvost és mindent őszintén elmondok neki. Igaz, a kezdet kezdetén figyelmeztetett, ne gondoljam, hogy egyik napról a másikra megváltozom. De biztatott, hogy tud segíteni. - Ahmed, menj fel a szobádba, csak este nyolc után gyere le a klubba, addig pihenj! A mi kalandunkról pedig ne szólj senkinek, még a barátaidnak sem! Roger már harmadik napja feküdt a kórházban, állapota gyorsan javult. Gaven főorvos Frey kérdésére válaszolva elmondta, hogy a kollégát másnap az ambulancia viheti tovább, de még néhány napig szigorú fekvést javasol. - Egyébként - folytatta az igazgató főorvos - szerencsére már a vizsgálatok elején rájöttünk, hogy a megállapított invasiv fertőzésen kívül más baktérium is kimutatható volt a véréből. Valószínűleg felülfertőzés történt, ezért nem reagált kezdetben az egyébként jól megválasztott antibiotikumokra. Mi ezt kiegészítettük a Grám negatív és pozitív baktériumokra egyaránt ható clotrimazollal, ami végül is meghozta az eredményt. A lábadozás időszaka szerintem meglehetősen hosszú lesz! Hetekig csak néhány órára kelhet fel, ezt nem szabad erőltetnetek, s utána meglátjátok, mikor végezheti majd a munkáját. - Nem is tudom, hogy köszönjem meg nektek a segítséget - szólt Frey a kollégájához. - Nem csak a betegünket láttátok el, hanem az egész társaságnak néhány nap kikapcsolódást biztosítottatok. - Na hallod! Ez természetes, gondolom, hasonló szituációban te is így tettél volna. Egyébként nagyon sajnálom Madeleine-t, a feleséget. Megkedveltem őt, olyan bájos, kellemes fiatalasszony, aki ráadásul kiválóan végzett az egyetemen. Megítélésem szerint jó orvos válhat majd belőle. Most, hogy szinte éjjel-nappal itt volt a férjénél, többször találkoztunk és beszélgettünk. Frey e szavak hallatán csak mormogott valamit, nem tetszett neki, hogy Madeleine-t még Gaven doktor is megkedvelte. Ő szívből utálta az orvosnőt... Nyílt az ajtó és Madeleine lépett be: - Elnézést, nem zavarok? - Nem, dehogy, éppen üzenni akartam magáért! Már Frey főorvos urat tájékoztattam, hogy holnap elindulhat az ambulancia. A férje állapota lényegesen javult, az a fontos, hogy még feküdjön egy ideig, s

- 48 -

utána is csak fokozatosan térjen vissza munkájához. De mindezt elmondtam a főnökének is. Az összes vizsgálatot megismételtük, akarja látni az eredményeket? - Igen, szeretném. - Akkor én most megyek - szólt közbe Frey, - megbeszélem a többiekkel a holnapi indulást. Rengeteg dolgunk lesz addig... Gaven főorvos még hosszasan és részletesen válaszolt Madeleine kérdéseire, majd átkísérte Roger-hez, aki éppen jóízűen falatozott. - Jó hírt közlök veled, Roger - fordult Gaven a fekvő kollégájához. - Szépen gyógyulsz, s holnap te is indulhatsz az ambulanciával! Persze türelmesnek kell lenned, nem szabad idő előtt munkába állnod. Amikor kettesben maradtak, Madeleine átölelte a férjét és suttogta: - Drága szerelmem, olyan boldog vagyok! Annyira izgultam érted... Mohamed, Robin, Elena és Judith elindultak, hogy vásároljanak még egy-két hiányzó holmit, elsősorban konzerveket, húsféléket, gyümölcsöt és zöldséget. A terepjáróban magukkal vittek három hűtőtáskát is, hogy a csirkéket, a húsféléket oda helyezzék el. A két nővér nem tudott ellenállni a csábításnak, és vettek maguknak egy-egy helyi csipkekendőt valamint filali bőrmellényt. Amikor mindent elintéztek a Medina szívében, a Jemaa el Fnan megálltak egy kis időre. - Ez a szabálytalan alakú tér Marrakes központja. Tudjátok, mi tette ezt a helyet hírhedtté? - kérdezte Mohamed a társaságtól. - Nem - válaszoltak egyszerre. - A régi századokban ez volt a holtak tere... - Jézusom! Ne is halljam, ha ilyen borzalmas - szólt közbe Judith. - Ugyan, eredj, hiszen ez ma már a múlté! Szóval ide akasztották ki, ahogy akkor hívták, a szultán narancsait. - Mik voltak azok? - kotnyeleskedett Elena. - A kivégzett bűnözők, vagy a szultán uralma ellen lázadók levágott fejei! De nézzétek csak, mennyi vízárus sétál most a téren! Ezek csengőkkel jeleznek, és sárgaréz hordót cipelnek a hátukon... - No meg a fertőzött vizet - tudálékoskodott Judith. - Én semmi pénzért nem innék ebből... - Neked nem is kell, de az itt lakók immunisak ez iránt is. Ha akarjátok, átmehetünk a tér másik oldalára, s miután most már késő délután van, nemsokára megjelennek a mutatványosok is. Mintegy kétszáz méterrel arrébb kígyóbűvölők, akrobaták, majomidomárok, táncosok és zenészek szórakoztatták a helyieket és a turistákat. Mohamed a zsebéből elővett néhány darab tíz dirhamost, s szétosztotta közöttük. - Ez így szokás - fordult a többiekhez -, nektek nem kell adnotok, ezzel én elintéztem mindent. - Jó lesz, ha már igyekszünk vissza, mert nekem még sok dolgom van - szólt Robin -, s Frey este nyolckor eligazítást tart! Most is, mint mindig nagyképűsködik, csak azt nem értem, miért? Olyan fene sokat tart magáról. Én például Daniel Boussut többre becsülöm... - Jaj, Robin, mit értesz az orvostudományhoz! - szólt meglehetősen ingerülten Elena. - Te még Michelt is jó szakembernek hiszed! - Az is, attól, hogy ti nem éltek jól, a feladataiban mindig helytáll, s ellátja a betegeket - válaszolt sértődött hangon Robin. Közben Mohamed Judith fülébe súgta: - Ma éjszaka ismét segítened kell. Elég nagy lesz a felfordulás, a készülődés, mert mint hallottam, Frey már négy órakor indulni akar. Előtte a Dades-völgyből két srác érkezik, akiket néhány órára el kell rejteni! - Jézusom, Mohamed, de hova? Ezt nem gondoltad komolyan! Erre nem vállalkozom. Az egész megvalósíthatatlan ötlet. - Ejnye, Judith, elfelejtetted, hogy mit ígértél? - Dehogy, dehogy. De értsd meg, Mohamed, ez most rizikós! - A következőt kell tenned. Este vacsora után szólsz Freynek, hogy szeretnéd még egyszer megnézni a gyógyszerkészletet, s ezért a raktárban lévő szekrények kulcsát elkéred. Ott vársz ránk, gondolom, tizenegy óra tájban megérkezünk, s mindössze egy bő órát vagy kettőt kell a fiúkkal lenned és vigyázni rájuk. - Miért nem lehet máshova vinni őket? Ha ilyen rövid ideig lesznek csak itt, jöjjenek értük előbb. - Judith ugye nem kívánod, hogy itt Robin és Elena társaságában részletezzem neked, miért van szükség arra, hogy néhány órára elrejtsd a gyerekeket? - Nem, nem... de nem értem az egészet, hiányzik belőle a logika. Rendben van, megcsinálom, amit kérsz. Mindenesetre siess, ne kelljen a raktárban órákig ücsörögnöm velük! Amikor hazaértek a szállodába, Frey már dühöngött, hogy nem tudja megtartani az eligazítást. - Na végre, csakhogy megérkeztetek - fordult Mohamed felé. - Utálom, ha megvárakoztatnak! Mindegy, üljetek le, elmondom a programot. Látom a Costelle házaspár nincs itt... - Majd én később átmegyek a kórházba és tájékoztatom őket - szólt közbe Michel, hogy véget vessen Frey megjegyzéseinek. - Szóval hajnalban, legkésőbb öt órakor útra készen állunk és elindulunk a Nfiss folyó hídjáig. Ott a térkép szerint elágazik az út, és mi Imi N'Tanaout felé folytatjuk. Mintegy harminc kilométer után a Haous-síkság lassan hegyvidékbe megy át. Első megállónk Imi N'Tanaout lesz. - Ez remek - szólt közbe Mohamed -, meglátjátok, ez egy festői vidék, jellegzetes berber falu. Itt már dús a növényzet, és az állattenyésztés a fő jövedelmi forrás.

- 49 -

- Kedves Tarik doktor - szólt Frey - szeretném, ha most a megbeszélésen nem tartana úti beszámolót a látnivalókról, a nevezetességekről. Nincs időnk a fecsegésre! Késő délután, ha befejezzük a betegek ellátását, az éjszakát az Oued Ameznaz folyó felett áthaladva Chichaout-ban, vagyis annak külső részén töltjük, ahol biztonságos helyen tudunk megszállni. Terveim szerint egy napig leszünk ott, s a környék betegeit gyógyítjuk. Utána majd közlöm az útirányt. Most indulás előtt meg kellene nézni a gyógyszereket, felszereléseket, hogy minden rendben van-e? - Én vállalkozom erre a feladatra Judith nővérrel együtt - szólt Mohamed. - Vacsora után átmegyünk a raktárba, és az útra mindent előkészítünk, ami szükséges. - Jó, rendben és akkor szólj légy szíves Rogernek és Madeleine-nek is, hogy korán indulunk, Robin, te pedig gondoskodj arról, hogy vagy a kisbuszban vagy a terepjáróban készítsenek Roger számára fekvőhelyet. Még nem gyógyult meg teljesen, de magunkkal vihetjük. Sötét volt az ég, amikor az ambulancia járművei a franciákkal és a helyiekkel útnak indultak. Az első terepjáróban most Frey mellett Mohamed ült, figyelte, nehogy eltévesszék az elágazást. A táj eleinte kietlen volt és sivár, később már zöldellő pálmafák, narancsligetek között kanyarogtak. Az első állomáshelyükre már reggel hétkor megérkeztek, s egy óra múlva Robin kiváló szervezésének köszönhetően helyére került a vizsgáló, a laboratórium és az étkezősátrak. A hegyoldal, amelynek körvonalai a faluból láthatók voltak, változó színt öltöttek. A kőzetek a napsugár fényétől hol vörös, hol szürkéslila, hol pedig zöld tónusban váltották egymást. Lassan ugyan, de megérkeztek az első berber asszonyok. Szinte mindegyiknek valamilyen nőgyógyászati baja volt, legtöbbnek trichomonas-fertőzése. Ahogy telt az idő, jöttek férfiak, gyerekek is a kisebb környező oázisokból. Már esteledett, amikor végeztek. Michel és Daniel javasolták Freynek, hogy ne menjenek tovább, de a főorvos mereven elutasította a jó szándékú ötletet. - Megmondtam, hogy ma Chichaout külső részén verjük fel a sátrainkat. Nem kívánok erről vitatkozni. - Mikor mindent összeraktak és készen álltak, a nap lebukott és este hét óra is elmúlt. - Elnézést, főnök - lépett az első terepjáróhoz Robin. - A társaság nem hajlandó útnak indulni, mert pillanatokon belül sötét lesz. Így kipakoltatok és itt maradunk, rendben? - Mi ez? Lázadás a döntésem ellen? - Nem - jött közelebb Michel. - Semmiféle lázadásról nincs szó, de veszélyeknek nem engedjük kitenni az ambulanciát! Miután Mohamed elmondta, hogy keskeny, egysávú úton kell majd haladnunk, nem vagyunk őrültek éjszaka csatangolni csak azért, mert te így döntöttél! Senki és semmi nem változtatja meg az elhatározásunkat. Kérdezd meg a többieket, ha nekem nem hiszel. Azonkívül egész nap mint az őrültek megállás nélkül gyógyítottunk, sőt Daniel és én több kisebb műtétet is elvégeztünk! Ez ilyen körülmények között nem semmi! Nem lett volna kötelességünk! Hiszen erre ez a vizsgáló nem is alkalmas! De mi szó nélkül megtettük. Jogunk van ahhoz, hogy ha fáradtak vagyunk és nem akarunk továbbmenni, ne menjünk! Ezzel se szó, se beszéd otthagyta a főorvost. Frey jobbnak látta, ha nem vitatkozik munkatársaival, mert a hangulat így is pattanásig feszült volt. Robin a kisegítő személyzettel nekiállt, és fél órán belül mindent elrendezett. Mani a szakácsnő konzervekből harrirát, marokkói húsos levest és friss zöldségből salátát készített, utána gyümölcsöt. A társaság szótlanul ülte körül az asztalt. Mindenki más és más indítékkal, de meglehetősen rosszkedvű volt. Madeleine Roger-nek egy tálcán vitte be a vacsorát, ő maga előtte egy kis salátát evett és elköszönt a társaságtól. Reggel hánykor indulunk? - kérdezte Freytől. - Michel kívánja átvenni az ambulancia vezetését, ő tud válaszolni. - Ugyan, ugyan - szólt Daniel -, Michel csak mindannyiunk kívánságát tolmácsolta neked! Nézd, Christian - fordult a főorvos felé -, kicsit megértőbbnek kellene lenned velünk! Te nem vagy egész nap ebben a forróságban a vizsgálóban, nem kezeled a betegeket. Persze nem is feladatod, de akkor legalább lásd be, hogy a kérésünk indokolt volt. Roger jóízűen falatozta a vacsorát. Látszott rajta, hogy lényegesen jobban érzi magát, így Madeleine kicsit felszabadult. A gyógyszerek hatására a férje rövid idő alatt álomba merült. Az orvosnő csak elszenderedett, majd azt látta, hogy egy férfi hajol fölé. Kinyitotta a szemét, de addigra eltűnt. Képtelen volt eldönteni, hogy álom volt-e vagy valóság. De a félelmet és a rettegést nem tudta legyőzni. Felvette a köpenyét és kiment a sátor elé. Senkit nem látott, de még ekkor sem nyugodott meg. Ez a látomás másodszor fordult elő vele. Visszaemlékezett, amikor a férfi arca egészen közel került az övéhez, beleborzongott. Rogernek semmiképpen sem akarta elmesélni a víziót, mint ahogy arról sem szólt, hogy szíve szerint csapot-papot itt hagyna és hazamenne Franciaországba. Frey főorvos viszolygást váltott ki belőle, maga sem tudta miért. Az egész társaságból csak Michel, Daniel és Anne volt szimpatikus neki, a többiek iránt más és más ok miatt, megmagyarázhatatlan ellenszenvet érzett. Elszívta cigarettáját és visszament Rogerhez, aki mélyen aludt. Madeleine eldöntötte, ha férje meggyógyul, rábeszéli, hogy bontsák fel a szerződést, még akkor is, ha Alan Piccoli valamiféle kártérítést követel tőlük. - Roger is megérti majd - meditált -, hogy ilyen rossz légkörben időnként elviselhetetlen állapotok között nem kívánom lehúzni az egy évet sem! Persze a férjemet nem hagynám itt egyedül, de én gyakorlatilag nem sokat tanulok az ambulancián... Az emberek legnagyobb része fertőző betegségben szenved, s valódi gyógyításra nincs is lehetőségünk. Gyógyszerezzük őket, esetleg egy-két napig nálunk maradnak, ennyi az egész. Ha a tisztelt Frey doktor eldönti, hogy továbbmegyünk, kirakja a betegeket, és indulás egy másik településre, oázisra. Nem értem ezt az orvost! Mintha nem is lenne célja a betegek gyógyítása... Még vizsgálni is ritkán láttam őt, szinte egész nap a

- 50 -

sátrában ücsörög, olvas meg ír. Csak tudnám, hogy mit? No meg ugráltat bennünket, de azt jól csinálja... Hajnalban Elena Robin karjaiban ébredt. Ránézett órájára, s felugrott az ágyból... - Jézusom, elrohant az idő! Lehet, hogy Michel észrevette, hogy nem vagyok mellette? Robin! Robin! - ébresztgette őt. Elaludtunk, világos van, nem merek így visszamenni a férjemhez! - Elena, elment az eszed! Itt nem maradhatsz! Várj - kapott egy trikót magára -, kimegyek körülnézni, s ha tiszta a levegő, gyere utánam! - Mit mondok Michelnek? - Ugyan, meg sem kérdezi, hol voltál. Hiszen csak látszatra éltek együtt. Robin kikukkantott, majd intett az asszonynak. - Nincs egy lélek sehol, indulhatsz! - Elenának csupán ötven métert kellett megtennie a saját sátrukig. Michel egy kempingszéken ült és olvasott, előtte egy tálcán gőzölgő mentatea. - Megérkezett a hitvesem! - nézett a belépőre. - Ilyen korán felébredtél??? Nahát, Robin is tüsténkedik már? - Hangja nyájas volt, de a fenyegető hangszín nem hiányzott belőle... - Michel, beszélnünk kellene. Nézd, egyikünk sem boldog, már semmi közünk egymáshoz. Az lenne a legjobb, ha... - Szemet hunyhatnék minden felett, ugye, Elena? De ne gondold azt, hogy a többiek nem látják, hogy te és Robin... - Senkinek semmi köze ehhez! - Te csak hiszed! Előbb-utóbb úgyis kipattan a botrány, és én nem állok melléd. Gondolod, hogy Frey, aki utál engem s esetleg megtudja, hogy éjszakánként Robin ágyában henteregsz, ezt szó nélkül hagyja majd? Ő lesz az első, aki Alan Piccolit értesíti, hogy rokonának erkölcse veszélyben van! Ne légy már olyan szamár! Megmondtam, próbálj úgy viselkedni, ami még elfogadható. De te reggel, amikor már sokan fenn vannak, akkor kászálódsz haza! Ezt pedig nem vagyok hajlandó lenyelni! - Akkor mit teszel, ha szabad kérdeznem? Hazaküldesz Franciaországba? - Ezt nem! De ha ez még egyszer előfordul, megnézheted magad! Nem tűröm el, amíg a feleségem vagy, hogy meghurcolod a nevem, a hátam mögött nevetség tárgya legyek a kollégáim szemében! Gondolkozz el ezen, s eszerint cselekedj! Ha Robin feleségül vesz, én benne vagyok. De akkor indítsuk meg a válópert, bízzunk meg otthon egy ügyvédet. Tanácsolom, hogy mielőtt erre a lépésre elszánod magad, beszélj az ifjúval! Lehet, hogy Robin csak az ágyban kedvel és esze ágában sincs egy ilyen... - Michel, ne légy közönséges! Robin szeret és feleségül akar venni. - Hát ez azért nem elég, de te tudod. Mindenesetre mától kezdve, ha elkódorogsz, éjfélre itt akarlak látni! Ha ezt nem tartod be, viseled a következményeket... - ment ki indulatosan Michel a sátorból. A déli forró nap égette a tábort. A hőség a tetőfokra hágott, és a hőmérő higanyszála árnyékban meghaladta a 45 fokot! Mindenki kókadozott, csak a helyiek várakoztak békésen, hogy bejussanak a vizsgálóba. Anne egyetlen percre sem állt meg, annyi munkája volt a laboratóriumban. Alig várta, hogy főnöke, Nicolas Préault visszaérkezzen Franciaországból, ahova apja temetésére utazott. Frey először nem akarta elengedni a laboratóriumi orvost, de később kénytelen volt, mert Nicolas kijelentette, hogy felkeresi Alan Piccolit is, és tájékoztatja a főorvos megengedhetetlen magatartásáról. Így két héttel ezelőtt beleegyezett a kolléga utazásába. Már akkor megállapodtak, hogy Marrakesig repülőn jön vissza, onnan pedig bérelt autóval éri utol az ambulanciát. Frey pontosan bejelölte a térképen az utat, s azokat a helyeket, ahol várhatóan tartózkodnak. Amikor Nicolas belépett a laboratóriumba, Anne önkéntelenül is megcsókolta: - Jaj, csakhogy itt vagy, már alig győzöm a munkát! - Jól van, jól van, most már kicsit könnyebb lesz - ölelte át a férfi is, megcsókolva a lányt. Ám egyikükben sem a szenvedély váltotta ki az örömöt, hanem a baráti érzelem. - Várj, drága Anne, szólok Freynek, hogy megérkeztem. Odaadom neki a postát, Piccoli küldött egy levelet, azután visszajövök és mesélsz nekem! Frey, amikor Nicolas belépett hozzá, barátságtalanul köszönt, s csak ennyit mondott: - Jó sokáig elidőztél! Így a te munkádat is mi végeztük el! - No, ezt nem hiszem! Anne ért csak a laboratóriumi vizsgálatokhoz, a többlet rá hárult, s nem rád! Egyébként főnökünk szerint elég lassan halad az ambulancia, s nem tartjuk be az előírt tempót! Mint mondotta, tudomása szerint egy-egy települést kihagyunk, ezt egyébként neked is megírta. Megyek, kicsomagolok, átöltözöm és azonnal munkába állok. - Az jól lesz, éppen eleget lógtál... - morogta Frey. Roger már teljes erőbedobással dolgozott, mióta meggyógyult. Nyugodt, higgadt döntései, kellemes modora, segítőkészsége mintha az ambulancia orvosai, nővérei számára is kicsit fesztelenebb légkört teremtettek volna. Csak Madeleine érezte az egyre nagyobb türelmetlenséget munkája közben is. Az ambulancia a Magas-Atlasz lábánál, az Aut Ourir településen állt meg, ahol sárgaláz-járvány ütötte fel a fejét. Reggel nyolc órától több mint húsz embernél diagnosztizálták a kórképet. - Biztos vagy benne, hogy ezek a tünetek sárgalázt takarnak? - kérdezte Roger-től Michel. - Mint hallottad, a panaszok hirtelen jelentkeznek. Fejfájás, láz, szem mögötti fájdalom, hányinger, bradycardia és fénykerülés csaknem valamennyi betegnél! Erythéma ugyan nem volt eddig, de több helyen láttuk a conjuktíva belövelltségét. A laboratóriumi vizsgálatok ugyan még csak folyamatban vannak, de gyakorlatilag akár előre megmondhatnám az eredményt... Sajnos Meknesben, a kórházban nagyon sok ilyen

- 51 -

betegem volt, ezért azonnal felismerem a sárgalázt a tünetekről. - A nagy sátort felállíttattam Robinnal és embereivel. Az eddigi húsz beteget oda helyeztem el, és mindegyiknek adattam infúziót. A súlyosabb eseteknek glukosét, az enyhébbeknek sóoldatot. Csak azt nem tudom, ha még újabb betegek jönnek, azokkal mit csinálunk? - Persze akkor lesz gond, ha még sokan érkeznek, úgyszintén sárgalázzal! Azt hiszem, szólnunk kellene Freynek, gondoskodjon az elhelyezésükről, mert haza nem küldhetjük őket... A legsúlyosabb eseteknek vénásan adjunk Ribavilint - szólt halkan Roger. - De ha egy ilyen járvány felüti a fejét, még az is elképzelhető, hogy messzi körzetekből is özönlenek majd az emberek! Persze ez a főnök dolga, neki kell mindent megszervezni!... - Vagyis kellene... - tette hozzá epésen Michel. Este kilenc órára az összes létező helyet betöltötték. Néhány súlyos eset exitált, s Frey egyre kapkodóbbá és idegesebbé vált. Madeleine ápolónői feladatokat is ellátott, cserélte az infúziókat, adta az injekciókat. Az orvosnő életében először látott járványt, eddig csak az egyetemen tankönyvekből tudta, hogy ilyen létezik, de a valóság szinte elviselhetetlen volt számára! A szörnyű hőség, az emberek összezsúfoltsága, a látvány megrázta. Amikor tíz órakor bement sátrukba, Roger-t még nem találta. Ledőlt az ágyra és érezte, hogy annyira kimerült, fáradt, hogy az ebédlőbe még egy teáért sincs ereje bemenni. Megpróbálta felidézni magában az egyetemen tanultakat, s eszébe jutott, hogy a sárgalázvírus nem csak a trópusi területeken terjedhet, hanem a mérsékelt égövi afrikai országokban is. A fáradtság mellett hirtelen erős fejfájást érzett, pulzusa pedig, ahogy megfogta, tachycardiát mutatott. - Jézusom, csak nem kaptam meg én is? - Azután elvetette a gondolatot, mert rájött, hogy amikor Nicolettel átjöttek Marokkóba, előtte vaccinálták őket. Közben bejött Roger, kezében egy termosz teával: - Drágám, hallottam nem vacsoráztál, Mani mindjárt hoz nekünk harapnivalót, én meg készítek hozzá teát. Nem lehet, hogy hajnaltól estig talpon vagy és nem eszel semmit, a végén kiborulsz! Már a második szendvicset ette meg Madeleine, amikor kezdte érezni, hogy valóban éhes. - Mondd csak, Roger, a sárgalázvírust mitől kapják meg a helyiek? - Ezt a trópusi-őserdei szúnyogok terjesztik. - De hát mi nem a trópuson vagyunk és őserdő sincs itt! - Az igaz, de a beteg ember megcsípése után a szúnyogban a vírus szaporodik, s ezt követően ismételt csípéssel terjeszti a betegséget. Azonkívül ma már bizonyították a fertőző betegségeket kutató orvosok, hogy a sárgaláz szinte minden afrikai és ázsiai országban megtalálható. Ezért is vaccinálják a fehéreket, akik oda utaznak. - Frey mit szól ehhez? - Bevallom neked, drágám, hogy ma még nem is láttam. Michel és Daniel mesélte, hogy nem jön elő a sátrából és mindent ránk bízott, meg Robinra, hogy gondoskodjon a betegek elhelyezéséről. Hát persze ez a legkönnyebb megoldás. Fura egy orvos! Ilyet még nem láttam. Megbeszéltem Michellel, Daniellel, Nicolassal és Mohameddel, hogy háromóránként két-két orvos váltja egymást. Elena és Judith is teljesen kimerültek, Anne pedig egész nap a laboratóriumban dolgozott. Most pihenek egy kicsit, egy órakor beszól értem Michel. Remélem, addig nem súlyosbodik a helyzet. Te is feküdj le, s próbálj aludni! Esetleg egy enyhe nyugtatót bevehetnél, Madeleine. - Nem, köszönöm. Tudod, a látvány olyan megrázó volt számomra... - Ezt teljesen megértem, de hidd el, ennél többet nem tehetünk. Kapják az infúziókat, esetleg, ha szükséges, glucosét. De kérlek, ne töprengj, holnap is szükséged lesz az erődre! Hajnalban a járvány tovább szedte áldozatait. Az éjszaka folyamán tizennégyen meghaltak, s újabb betegek érkeztek. Az orvosok már kora reggel tanácskozásra ültek össze. Michel javasolta Freynek, hogy valakit küldjön át Marrakesbe és az ottani járványügyi hatóságot értesítse. Az ambulancia nem képes ellátni a jelenlegi felszerelésekkel a betegeket. - Még két nap és elfogy az infúziónk is, arról már nem is beszélek, hogy mi is nehezen bírjuk a megterhelést! Reggel Judith nővér erős hányingerre panaszkodott, de én remélem, hogy ez csak a fáradtság és a hőség miatt van - legyintett Michel, és kérdően nézett főnökére. Egyébként te is megnézhetnéd a nagysátrat meg a többit, ahol elhelyeztük a fertőzötteket! Tudomásom szerint belgyógyász főorvos vagy? Nem??? - Ne vitatkozzunk - szólt közbe Roger -, én is azt javaslom, hogy a vidék járványáról, amely egyre erősebbnek tűnik, értesíteni kellene a marrakesieket. Mi képtelenek leszünk megoldani mindent. Sőt, még a végén a kollégák is kiborulnak a fáradtságtól. A pszichoanalízist mégiscsak eredményesnek érezte Paul, mert immár az utcán megnézte a lányokat, s a vágy is kezdett benne megmozdulni. Azóta, amióta az arab fiúval töltött el egy órát, amit nagyon megbánt, a klubban sem randevúzott senkivel, sőt Gerald emléke is halványulni kezdett. Most is, ahogy ment az orvosához, jókedve növekedett, abban a reményben, hogy hamarosan végleg megszűnik a mássága! Az orvos most is, mint előzőleg már néhányszor, hipnózissal elaltatta Pault. Amikor elérte a megfelelő szintet, visszatért a gyerekkorába, beszéltetni kezdte. A fiatalember mintegy félóráig aludt, s közben az orvos monoton kérdéseire válaszolt. Azután felébredt és még egy bő órát beszélgettek, ahogy Paul magának fogalmazott. Ám az orvos kérdései célzottak voltak, mert bizakodott benne, hogy még néhány hét és páciense megváltozik, visszatérhet az általa annyira kívánt életbe. Immár negyedszer meséltette el vele utolsó kapcsolatát a marokkói fiúval, s a nagy tudású pszichiáter tudta, hogy a fiatalember bánja a történteket, és szabadulni akar eddigi megszokott életétől. Amikor a közel kétórás kezelés véget ért, érdeklődött Paul későbbi tervei iránt, s az általa

- 52 -

megnyitandó bár anyagi fedezetéről. - Hogy ez mennyire lesz bár vagy egy kellemes kis klub, még nem tudom. Mindenesetre már a húgomnak is írtam Marokkóba, ahol jelenleg férjével dolgozik, hogy ha tud, adjon kölcsönt! A bankkal is tárgyaltam, s ha bemutatok körülbelül 200 ezer frankos betétkönyvet - igaz nagy kamatra -, de kaphatnék egy félmilliót! Ha Elena vagy a férje Michel is kölcsönöz, úgy a kikötő melletti egyik kis utcában megnyitnám a saját báromat. Úgy számolom, hogy még 300 ezer frankot kellene baráti kölcsönként szereznem, s akkor sínen lennék. Már körülnéztem, egy ismerősöm olcsón beállna pincérnek, a húga pedig segédkezne. Igaz, nehéz így összehozni, de ön tudja, doktor úr, hogy minden kapcsolatot meg akarok szakítani a régi életemmel. - Nézze, Paul, azt a kölcsönt én is szívesen odaadom... Nem hiányzik nekem. - De doktor úr, nem fogadhatom el... - Nyugodtan, legfeljebb írunk egy megállapodást, hogy öt éven belül kamatokkal együtt visszafizeti. Ha ez nem jó, a haszonból részesedhetnék és akkor társtulajdonosok lehetnénk! Persze én az üzletmenetbe nem kívánok beleszólni. - De hát ez nagyszerű! Nem is tudom, hogy hálálom meg önnek mindezt! Már eddig is olyan sokat segített nekem, s honoráriumot sem fogadott el... - Paul, nekem az lesz a sikerélményem, ha segítek neked - tért át az orvos a tegezésre. - Elveszel feleségül egy aranyos lányt, s gyerekeid lesznek! Nézd, én már megettem a kenyerem javát, hetvenéves elmúltam, s egyedül maradtam... Mint tudod, csak kevés beteget kezelek, hiszen emlékszel, téged sem akartalak elvállalni. Vagyonom van bőven, most már csak az éltet, hogy a pszichoterápiába vetett hitem valóra válik. A te esetedben most már nyilvánvaló, hogy rendben lesz minden! De egy biztos, szabadulnod kell a mostani környezetből! Alan Piccolinak mikor akarod ezt bejelenteni? - Arra gondoltam, két hét múlva. Addig a bankkölcsön is, remélem, realizálódik, meg a nővérem is átutalja a pénzt. Nem szólok, amíg nagyjából nem kezdem meg a szervezést. Még egy darabig beszélgettek a bárról, azután megállapodtak, hogy Paul két nap múlva ismét eljön kezelésre. A megbeszélt időpontban azonban a Szent József Kórház belgyógyászatáról Freuen belgyógyász telefonált. - Egyik betegünk kért meg, hogy hívjam fel önt. Az üzenet csak annyi, hogy a mentők most hozták be hozzánk Paul Vallot-t. A diagnózis még kétséges, de valószínűleg bilharziás fertőzést kapott. - Micsoda? Micsoda?! - kérdezte a pszichiáter. - Ez egy fertőző betegség, ahogy én tudom afrikai, vagy távol-keleti országok tavaiban lehet megkapni... - Igen, igen, de azért nem ilyen egyszerű a dolog! A WHO adatai szerint jelenleg a világon több mint 200 millió ember szenved e betegségben. Sajnos teljesen tünetmentes hordozóktól is megkaphatja az egészséges fél, és megbetegszik tőle. - Lehetséges ez szexuális érintkezés kapcsán? - kérdezte aggódva a pszichiáter. - Igen, nem gyakori, de előfordulhat... - Bemehetek meglátogatni a betegemet? Hozzám jár pszichoanalízisre. - Hogyne, kolléga úr! Engem keressen a II-es belgyógyászaton. Ma este 10 óráig ügyeletes leszek, addigra már az összes laboratóriumi lelet is meglesz és többet tudok mondani. André Vernea este hét órára ért a Szent József Kórházba. Először kollégáját kereste fel. Bemutatkozás után a belgyógyász kávét hozatott, s a kérdésekre válaszolva elmondta, hogy felvételkor Paul Vallotnak hasi fájdalmai voltak, fejfájás, izomfájdalom, száraz köhögés, májduzzanat és eosinophilia súlyosbította a képet. A jellegzetes peték nyomai a vizeletben és a húgyhólyag nyálkahártyájának kaparékában is megtalálhatók voltak. - Mennyire veszélyes ez a betegre? - Eléggé, mert a fertőzés minden belső szervet is megtámadhat, ami a későbbiek során derül ki! Sajnos a vastagbélben megtelepszenek a férgek és lárvák, ez azonban csak néhány nap múlva mutatható ki. - Biztos a diagnózis? - Mindenesetre valószínűsíthető. Még ma este elvégezzük a fertőzésre vonatkozó szűrővizsgálatokat. Ezenkívül a laboratóriumi leletek enyhe anaemiát jeleznek, ez is a bilharzia velejárója. A májnál ultrahang-vizsgálatot végeztünk, mely periportalis fibrosist mutatott. Ennél többet ma még nem tudok mondani, de sajnos az eddigi leletek alátámasztják a megállapított diagnózist... Mindenesetre tény, hogy olyan személytől kapta meg a betegséget, aki maga is bilharziás volt, akkor is, ha nem tudott róla és nem voltak tünetei... - A gyógyulásra van remény? - Hát kolléga úr... most még korai erről beszélni... Nem tudom ma még azt sem megmondani, hogy valaha az életben egészséges lesz-e a betegünk? Mindenesetre rossz jel, hogy láza van, s az is, hogy nem sokkal ezelőtt viszkető petechiás bőrelváltozást észleltünk nála... - Holnap ismét érdeklődöm, ha megengedi. Meglátogathatom a beteget? - Hogyne doktor úr, de valószínűleg alszik, mert szedáljuk is. Mindenesetre elkísérem. Utána megtalál az ügyeletesszobában... Paul Vallot egy háromágyas szobában feküdt s szunyókált. Mintha ösztöne súgta volna, ahogy André Vernea belépett, azonnal kinyitotta szemét, melyben az öröm fénye csillant meg. - Jaj de jó, hogy látom önt, most már biztosan meggyógyulok! - Értesítsem a klubot és Alan Piccolit, hogy itt vagy?

- 53 -

- Csak Alan Piccolit kellene, mert a klubban lettem rosszul és már nem tudom, hogy ki hívta a mentőket... Nem emlékszem semmire... csak arra, hogy fordult velem egyet a bárpult, azután már itt a kórházban tértem magamhoz... De mondja meg, Vernea doktor úr, ugye nincs komoly bajom? Nem lehet, hogy most, amikor már kezdek... - Nyugodj meg, Paul, minden rendben lesz. Valamilyen fertőzést kaptál... - szólt André Vernea doktor. - De hiszen most már nem fekszem le fiúkkal! Csak nem AIDS-t szedtem össze? - Nem, dehogy! - Ugye megmondaná az igazat? Önnek hiszek! A pszichiáter még egy rövid ideig maradt Paulnál, azután bement az ügyeletesszobába és a belgyógyász kollégától még részletesebben érdeklődött a bilharzia lefolyásáról. - Nem bírom már elviselni ezt az állandó rettegést - ölelte át Mohamed vállát Judith. - Eddig mindent megtettem neked, de most már nem veszek részt a fiúk kiküldésében! A múltkor is majdnem észrevette őket Frey doktor. A végén még bajunk támad! Egyébként is, Mohamed, nem értelek... olyan távolinak tűnsz nekem... nem szeretsz már? - Hogy mondhatsz ilyet - ölelte át Mohamed a nővért, ám képtelen volt arra, hogy szexuálisan közeledjen felé. - Fáradt vagy te is Mohamed, látom rajtad. - Na hallod, ezért sem akartam elvállalni ezt az éjszakai beosztást, de kénytelen vagyok. Amióta felütötte a sárgaláz a fejét, azóta egyetlen perc nyugtunk sincs! Állítólag holnap Marrakesből érkeznek kollégák, és mi végre-valahára továbbmegyünk. Eddig harmincöt ember halt meg itt nálunk... - De hát ez nem a mi hibánk! Mindent megtettünk értük - válaszolt a nővér. - Ahogy én láttam, mindannyian helytálltunk, még az a nyafka Elena sem pihent... sőt azt hiszem, Robinnal az éjszakai randevúkat is szüneteltette... - látszott egy vékony vonás a nő ajka körül. - Figyelj csak, Judith, menjünk ki a sátor elé, egy kis levegő hiányzik, megfulladok! Most nem kell egyik betegnek sem cserélni az infúziót. Az éjszaka derült volt, csak a holdfény sugarai vonták be ezüstfénnyel a tájat, amely ezáltal szinte kísértetiessé vált. Egy-egy sátorból pislákoló fények szűrődtek ki. Még az egész ambulancia ébren volt, s a hőség elviselhetetlenné vált az európaiak számára. Madeleine hálóingben és vékony fehér köpenyben kiült a sátruk elé, a cigaretta halványvörösen izzott. Fáradtan nézte a magas hegyeket, amikor halk neszt hallott. Nem látott semmit. Pár pillanat múlva a zaj erősödött, mintha lábujjhegyen közeledett volna valaki. Eloltotta a cigarettáját. Figyelt. Csend vette körül. Ásított, majd felállt, ekkor ismét meghallotta a fura zajt. - Talán valamilyen állat mászkál a bokrok körül - gondolta. Ám ebben a pillanatban hátulról két kar fonódott vékony alakjára: - Most megvagy! - suttogta a halk hang. - Eresszen el! Sikítok! A szorítás erősödött. Madeleine teljes erővel a támadója lábába rúgott, aki dühében még jobban szorítani kezdte. Ám nem hiába sportolt az orvosnő éveken át, erejét megsokszorozta és lábával iszonyatos erővel a férfi ágyékát találta el. Abban a pillanatban a szorítás engedett és ahogy Madeleine hárafordult, csak a rohanó árnyékot látta. Néhány másodpercig az izgalomtól alig kapott levegőt, azután összeszedte magát. Bement Rogerhez, mély alvásából felébresztette. Szaggatott mondatokban próbálta elmondani a történteket, de Roger először hitetlenkedve kérdezte: - Drága Madi! Ugye nem álmodtad mindezt? Nem tudom elhinni... őrültség - ült fel az ágyban... - itt nálunk, megtámadjanak egy orvost... - Roger, ne viccelj ezzel! Értsd meg, az életem veszélyben volt... egyébként is, mióta ideküldött az a drága jó ember, Piccoli doktor, azóta rettegésben élek. De ne gondold, hogy csak én félek! - Kicsit eltúlzod, drágám! Igaz, már megöltek itt nálunk... - Rosszul fogalmazol! Amikor megérkeztünk erre a szörnyű ambulanciára, először zsarukba botlottunk, akik Rabatból jöttek át nyomozni, mert két francia és egy berber lányt megöltek. Vagy már elfelejtetted talán? Én nagyon jól emlékszem mindenre - tört fel a zokogás az asszonyból. - Nyugodj meg, nyugodj meg - ölelte át Roger. - Eddig arról sem szóltam neked - szipogott Madeleine -, hogy a gyilkos többször a sátrunkba is belopakodott! De nem jött közel hozzám, mert mindig felébredtem és eliszkolt. Még arra is gondoltam, hogy az egész csak álom volt. De most ez más, megtámadott, meg akart ölni!!! - Persze, persze - szólt csitítólag az orvos. - De azt hidd el nekem, hogy fáradt vagy! Ez a járvány mindannyiunkat megviselt... - Roger, a gyilkos közöttünk van! Csak azt nem tudom, ki az. De ezt nem hagyom annyiban! Rájövök, majd jobban figyelek mindenkire... Az orvos kimerült volt a további vitához. Hitte is meg nem is felesége történetét. Vörös fényben úszott a ház. A tornác oszlopai égtek, mint a fáklya. A gyerek hangja áttört a füstön és a tűzön: - Nem akarok meghalni!... Mentsetek meg... - Michel csak állt és képtelen volt fia segítségére sietni... A gyerek kizuhant a korláton és szőke haja szétterült a földön... Egy hatalmas gerenda lángja bevonta a kis testet... Még a lepedője, párnája is csuromvizes volt az álmában átélt izgalomtól. Felült az ágyban s látta, hogy Elena mereven figyeli.

- 54 -

- Te már fenn vagy? Nem szoktál ilyen hajnalban ébredni. - Kiabáltál álmodban, dobáltad magad, képtelenség így aludni melletted! Félelmetes vagy ilyenkor, Michel... Mindig eszembe jut az idegorvos mondata: - Lehet, hogy időnként előjönnek a rémálmok, s az is előfordulhat, hogy néhány percig olyan pszichológiás zavarok lépnek fel, hogy nem beszámítható a cselekedete. - Ugyan, Elena, miket zagyválsz össze! Csak nem csaptál fel ideggyógyásznak? - Ne gúnyolódj! Gondolj csak vissza arra, hogy amikor a két kollégát és a berber lányt megölte valaki, éppen akkor szörnyű rémképekkel küszködtél! Lehet, hogy te vagy a gyilkos!... - Úristen! Ezt nem gondolod komolyan! Remélem, a barátodnak, Robin Piccolinak nem tömted tele a fejét ezzel a zagyvasággal? - Így nem, de azt említettem neki, hogy időnként paranoid téveszméid vannak... - No nem! Te tönkre akarsz tenni! Fogalmad sincs, mit beszélsz! A paranoid téveszmék meghatározása orvosilag sem teljesen tisztázott. Ennek lényege a személyiségzavarok és... - Nahát Michel, pontosan erről van szó! Amikor álmodban kiabálod a volt feleséged nevét, nyilván valami zavar lép fel az agyadban... Michel csak nézte Elenát, s rájött, hogy felesége úgy akar szabadulni tőle, elhinti a társaságnak, hogy neki különféle pszichiátriai elváltozásai vannak. - Lehet, hogy Frey is ezért ilyen ellenséges velem szemben? - Gondolkozott, mit tegyen, azután elhatározta, hogy Annéval beszél, őszintén, kertelés nélkül, mindent elmond neki. - Igaz, ő laboratóriumi orvos, de tanult ideggyógyászatot is, és biztos tud segíteni, tanácsot adni, mit tegyek. Majd feleségéhez fordult: - Elena, amikor a feleségem lettél, az idegszanatóriumban dolgoztál, mint ápolónő, tehát tudtad, hogy az első feleségem és a kisfiam tűzhalála milyen pszichikai rendellenességet okozott, s idegösszeomlással kezeltek. De végül gyógyultnak nyilvánítottak! Tehát, ha még egyszer bárkinek mesélsz az éjszakai álmaimról, méghozzá ilyen gonosz módon, megnézheted magad! - Talán engem is megölsz? - nevetett fel az asszony és kiment a sátorból. Késő délután Anne egyedül volt a laboratóriumban. Éppen összerakta a pipettákat, amikor Michel belépett. - Mondd, volna egy kis időd rám? Beszélni szeretnék veled, négyszemközt - tért rá azonnal jövetelének céljára az orvos. - Benned bízom, s szeretném, ha segítenél nekem! - Ülj le, pillanatokon belül kész vagyok mindennel. Nicolas ledőlt egy kicsit, csak egy óra múlva jön vissza. Hozassak teát vagy kávét a konyhából? Én innék valamit, pokolian fáradt vagyok. A fiatal arab lány réztálcán két csészét és egy nagyméretű ezüstkancsóban illatozó mentateát tett az asztalra. Amikor szürcsölgetni kezdték a kissé citromízű italt, Michel belekezdett mondanivalójába. Mindent elmesélt, volt felesége alkoholizmusát, kisfia tragédiáját, a tűzhalált. Saját magát sem mentette fel: - Már a szerencsétlenség előtt jobban figyelnem kellett volna az apróbb és nagyobb jelekre, és Edithet kezeltetni. De én megmakacsoltam magam, s egyre csak a válásban láttam kiutat... - Aztán hosszasan beszélt az idegbetegségéről, Elenával kialakult kapcsolatáról, a gyors házasságról és arról is, hogy második feleségében felmerült a gyanú, ő a gyilkos... - Ugyan Michel, miket beszélsz! - Elena szerint a rémálmaim után nem tudok magamról... De én ezt nem hiszem el! Anne elgondolkozott, s próbált visszaemlékezni a tanultakra. Az ideggyógyászat messze esett jelenlegi munkájától, de igyekezett feleleveníteni a pszichiátriai kórképekről olvasottakat. Sehogy nem jött össze a diagnózis. Michel kedves, barátságos, lelkiismeretes orvos. Lehetséges, hogy a tragédia után különféle zavarai voltak, de ha a kollégák dolgozni engedték, egészségesnek nyilvánították, akkor az Elena féle variáció nem stimmel! Töprengett, hogy segítsen neki. Többet kezdett érezni Michel iránt, mint barátságot, s ez az utóbbi időben csak fokozódott. Szívből sajnálta az orvost, aki elvette Elenát. A nővér, Anne megítélése szerint csak a pénzéért, a nevéért mehetett hozzá. De az igazi megoldásra nem jött rá. Nézd, Michel, én is gondolkozom az egész ügyön. E pillanatban fogalmam sincs, miként lehetne a végére járni. Ha Elena ezt széltében-hosszában terjeszteni kezdi, bizony neked is kellemetlenségeid lehetnek!... - Ugye, Anne, nem tételezed fel rólam, hogy én vagyok a gyilkos? - Eredj már, ne beszélj szamárságokat! Még egy darabig próbáltak rájönni a megoldásra, azután Michel átment a kórtermekké alakított sátrakba, de megállapodtak, hogy együtt vacsoráznak. Mani kitett magáért, egybesült köménymagos ürühúst és hozzá hatalmas tál salátát készített. Meglepetésként mézes tésztát sütött, hozzá friss narancsot és banánt tetetett ki. A hosszú fehér terítővel letakart asztalnál ettek a franciák. Roger szótlanul falatozott, azon gondolkozott, hogy Madeleine történetét elmesélje-e a többieknek? De erre nem került sor, mert amikor Michel belépett, felesége ránézett és felkiáltott: - Mi történt a lábaddal? Látom, húzod magad után... - Igen, igen, tegnap késő este megbotlottam egy faágban és megbicsaklott a lábam, de ma már rá tudok állni... - Úgy??? Nem véletlenül valaki a lábadba rúgott? - vált immár hisztérikussá Madeleine hangja. Olyan csend telepedett az asztal köré, hogy szinte tapintani lehetett. - Hát ez meg már megint mi a csodát jelent? - kérdezte elsőnek Robin. - Ha valaki megbotlik és húzza a lábát, az már gyanúra ad okot? - Nem, de engem tegnap este valaki megtámadott! - Majd izgatottan és plasztikusan elmesélte a szerencsésen végződő esetet. - Bevallom nektek, most is remeg a gyomrom, ha rá gondolok, hogy...

- 55 -

megölhetett volna! Meggyőződésem, hogy a gyilkos közöttünk jár!... Michel, amikor mindezt meghallotta, úgy érezte, fordul vele egyet a sátor. - Atya világ! Lehet, hogy nem tudok róla és én ölöm meg a szerencsétleneket? De létezik ilyen? Hiszen nem vagyok őrült!!! - Felállt és szó nélkül kiment. A csendet Elena törte meg: - Mondd csak, Madeleine, ugye ez késő este vagy éjszaka volt? - A pontos időt nem néztem, de közeledhettünk az éjfélhez. Egyébként nem értem, ezt miért kérdezed? - Nézzétek - fordult a többiek felé Elena. - Michel egy jó darabig ideggyógyászati kezelésben részesült... - Ugyan, Elena, ez nem tartozik ide - vágott a mondat közepébe Anne. - A kollégák tudják, hogy Michelt súlyos stressz érte, amikor felesége és kisfia meghalt! Ezt kezelték, légy szíves ne ragozd túl az egészet, s főként ne csapj fel pszichiáternek! Sokkal szimpatikusabb lenne számomra - folytatta az orvosnő -, ha nem vádolnád a férjed olyannal, amit te sem tudsz. Egyben biztos vagyok, Michel nem gyilkos! Ne akard a társaságnak szuggerálni a számodra jó megoldást! Mert így könnyen elválhatnál, és tied lenne a vagyon... - Kikérem magamnak ezt a hangot és a rágalmazást! Micheltől semmiféle vagyon nem marad rám kiabálta immár vérvörösen a nővér. - Igaz, otthon Párizsban van neki némi bankbetétje, háza, egy kis gyógyszergyára, több patikája, de ezt még az apjától örökölte, s nem az enyém! A többiek döbbenten hallgatták Elena mondatait, s végleg nem értették a két nő közötti veszekedés lényegét. - Ezek szerint a férjed igen gazdag lehet - szólt közbe Judith, akinek fogalma sem volt róla, hogy Michel Polignac doktor vagyonos ember. - Engem nem érdekel a vagyon és a pénz! - szólt sértődötten Elena. - Ezek szerint a korkülönbség vonzott? - tett egy epés megjegyzést Mohamed is. - Hagyják már abba - kapcsolódott a beszélgetésbe Frey. - Mindenesetre felnőtt embereknek és orvosoknak megfelelően kellene viselkedni! Én majd beszélek vele. Alan Piccolit is tájékoztatom, hogy kollégánknál valamilyen pszichés zavar lépett fel. - Amíg nincs bizonyíték, igen etikátlan lenne a kórház tulajdonosát ebbe bevonni, és főként tönkretenni Michel jövőjét! - szólt halkan Anne. - Örülök, hogy laboratóriumi orvosunk is beleszól az ambulancia vezetésébe. Kedves doktornő, szívesen átadom magának az összes ügyet, mert nem kevés gondom van e létesítmény irányításával!... - Megszakad a szívem! - morogta a fogai közül Daniel, akit igen bosszantott az egész vita, s tisztában volt vele, hogy ha a társaság nem tart össze, annak súlyos következményei lehetnek. A figyelmetlenség orvosi hibákat vonhat maga után! Egyébként sem rózsásak a körülmények, ezt még a rossz légkör elviselhetetlenné tenné. - Azt tanácsolom, hagyjuk abba az egészet és feküdjünk le! Holnap nehéz nap vár ránk, mert vásár lesz Mibladenben és akkor sokan jönnek majd hozzánk is... - Nem maradunk itt, reggel továbbmegyünk - szólt Frey kérlelhetetlen utasítása. - Robin már szervezi a csomagolást... E bejelentésre mindenki megdöbbent. Nicolas Préault doktor, aki általában soha nem vett részt semmiféle vitában, sőt véleményét is mélyen eltitkolta, most közös munkájuk alatt először felállt, és tőle szokatlanul éles hangon szólt: - Kikérem magamnak, hogy engem, mint a laboratórium vezetőjét Frey doktor nem tájékoztatott! Néhány vérvizsgálatot holnapra terveztem, sőt betegeket is visszarendeltem! Egyszerűen tarthatatlan állapot, hogy csak Robin Piccolinak árulja el a főorvos, mikor indulunk! Vegye végre tudomásul - fordult Frey felé -, hogy én nem megyek, de a laboratóriumi felszereléseket sem adom oda! Reggel nyolc órára hat beteget rendeltem vissza, s nem hagyom, hogy bennem csalódjanak. A gyógyszerezést sem kezdtük meg, éppen a kétes diagnózis miatt. Én maradok, s ha mindent elintéztem, a laboratóriumi terepjáróval majd az ambulancia után megyek. Így döntöttem, s ezt nem változtatom meg! Egyébként még csak annyit, számomra elfogadhatatlan, hogy egy kollégát gyanúsítsunk alap nélkül. Ha Michel beteg, kezelni kell, ha nem, a kedves felesége szálljon le róla, mert velem gyűlik meg a baja! Utálom a tisztességtelen rágalmazásokat! Amióta az ambulancia működött, Nicolas Préault doktor még ennyit egyfolytában soha nem beszélt. Hallgatag, csendes embernek ismerte mindenki, aki kizárólag a munkájának élt, s esténként is félrevonult a többiektől egy-egy szakkönyvet olvasva. Így azután a mostani kirohanása mindenkiből mást és mást váltott ki, de az arcokra volt írva a meglepődés. Frey sem tudta, mit tegyen. Végül néhány perces hallgatás után megszólalt: - Mi indulunk, megadjuk a következő állomás helyét és a laboratórium, valamint Préault doktor utánunk jön. Nem vagyok hajlandó változtatni a terven! - Akkor én sem megyek, én is a laboratóriumban dolgozom - szólt Anne. - Reggel indulunk, mindenki így készüljön - ezzel a főorvos köszönés nélkül otthagyta a társaságot... Alan Piccoli éppen nantes-i villájában tartózkodott, amikor megtudta, hogy Paul Vallot állapota válságos. Nem érdekelte különösebben a fiatalember egészsége, de az igen, hogy helyettese jócskán belemarkol a kasszába! - A csuda vigye el, ha Paul nem kapja meg ezt a fertőzést, nekem nincs semmi gondom! Besúgóimtól azt hallottam, hogy a fiatalember valamiféle kuruzslóhoz jár, aki kigyógyítja őt a homoszexualitásból. Ez pedig nem jó nekem! Mennyi baj és gond, az ambulanciáról nem is szólva - gondolta magában. - A barátomat, aki moral insanity pasas, nem kellett volna megbíznom a vezetéssel, alkalmatlan rá! De ki a fene gondolta? Most már nem válthatom le, mert az gyanút keltene... Mégis valamilyen megoldást

- 56 -

kell találnom. No és az a Mohamed!... Hát róla végképpen nem gondoltam, hogy ennyire impotens! Alig küld hébe-hóba fiatalokat. Állítólag nagyon nehéz olyan arab vagy berber fiúkat találni, akiket a szüleik pénzért elengednek hozzánk... Ha akarom, hiszem, ha akarom, nem! Még az a szerencse, hogy Hassan Kasri nem csak a fehér port szállítja nekem, mégpedig igen nagy körültekintéssel, hanem néha ő is kerít fiúkat! Igaz, jócskán megkapja pénzét, de ki nem akar keresni? Ő legalább megdolgozik érte... Paul vajon meggyógyul-e valaha? - folytatta a töprengést. - Az orvosa biztat, de ez csak amolyan nyugtatás. Annyit én is tudok, hogy a bilharziás fertőzés még halálos is lehet! Sőt a legtöbb európainál halál a vége... Egy darabig még íróasztala mellett ült, azután eldöntötte, hogy visszamegy Marseille-be. Az ambulanciához pedig új orvost küld, aki az ő embere lesz, és beavatja az arab fiúk átküldésébe! - Ez a Mohamed Tarik képtelen jól ellátni feladatát. Pedig mennyire megbíztam benne! Igaz, mint üzente nekem, beszervezte Judith Prouvé nővért, de lehet, hogy ez nem volt okos dolog... Még az is feltételezhető, hogy beleesett a nőbe, bár ez valószínűtlen, hiszen, ahogy hallottam, mindig a fiúkat kedvelte... Megnyomta az asztalán lévő gombot, s egy középkorú férfi lépett be: - Parancsol, uram? - Igen, készíttesd el az autómat, visszamegyek Marseille-be! Majd értesítelek, mikor jövök ismét, most jó néhány megoldandó feladat odaköt... Elena megpróbált Robin karjaiban önfeledten feloldódni, ám ez most nem sikerült. Túlságosan bántotta, hogy Michel az egész ambulanciát ellene fordította! - Bár senki nem tudja, ki a gyilkos, ilyen alapon Michel is lehetne, mégis Anne, Daniel és a Costelle házaspár, sőt Tarik doktor is a férjem mellé állt! gondolta. Robin végigsimogatta a fiatal női idomokat, becézgetve Elenát, próbálta felkelteni benne a vágyat, ám látszott, hogy teste ugyan a férfi ölelésében feloldódik, de gondolatai máshol járnak. A szeretkezés eddig Elena számára is teljes örömet, felszabadulást és főként elmerülést jelentett az extázis örvényében. Robin kiváló szerető volt, és soha nem tudott betelni a partnere kitáruló szenvedélyes odaadásával. Most is, ahogy magába szívta a női illatot, érezte, hogy férfiassága tetőfokra jutott, s Elena teste elérte a legszebb pillanatot. Újból becézgetni, simogatni kezdte a nő érzékeny pontjait, s Elena elfeledkezvén gondjairól, Michelről és az egész ambulanciáról, immár teljesen a férfi vágyával együtt szárnyalt a messzeségbe. Kielégült, de nem érte be ennyivel, újból és újból ízlelni akarta az extázis semmihez sem hasonlítható gyönyörűségét. Azután kihunyt a szenvedély és egymás karjaiban feküdtek, szótlanul. Kis idő múlva Robin szólalt meg: - Mondd csak, drága Elena, te valóban azt gondolod, hogy a férjed időnként nem ura cselekedeteinek? Elképzelhetőnek tartod, hogy ő a gyilkos?... - Nem tudom, de én egyre jobban félek tőle! Amikor rémálmai vannak, a fogait vicsorgatja, kiabál, nyöszörög, az egész látvány olyan megrázó!... - Ettől még nem gyilkos valaki... - Igaz, de gondolj csak Madeleine történetére! Michel is húzta a lábát, bár azt állítja, hogy megbotlott. Ha akarom, hiszem, ha akarom, nem. Az lenne a legjobb, ha megszabadulnék tőle... - sóhajtott az asszony. Hidd el nekem, Robin, nem könnyű. Egyik pillanatban azt mondja, válni akar, a másikban meg hallani sem akar róla! Már arra gondoltam, hogy esetleg te segíthetnél nekem... - Hogyan? - Alan Piccolit rábeszélnéd, hogy hívja vissza Michelt, és beraknánk egy elmegyógyintézetbe! Közben lezajlana a válóperünk és utána csak a tied lennék... Robin az elhangzottakon megdöbbent. - Lehet, hogy Elena egy számító teremtés? - kérdezte magától... Hiszen Michel Polignac doktor nem is biztos, hogy beteg! Valószínű, hogy a felesége szeretne okosan lépni... Fura dolog az is, hogy eddig senki nem tudta az ambulancián, hogy gazdag ember az orvos! Elena nyilvánvalóan mindennel tisztában van... - Látom rajtad, Robin, hogy nem akarsz segíteni... - De... de... csak Alan Piccoli meglehetősen házsártos ember, akit nehéz befolyásolni! Egyébként is nem lehet erről az egész ügyről levélben írni neki... Én mint laikus nem mondhatom, hogy a férjed, Polignac doktor őrült és éjszaka nőket öl meg! Ugye ezt te sem gondolod komolyan? - Jaj, Robin, eltúlzod az egészet! Csak annyit írj, hogy az ambulancián különféle hírek keringenek Michel egészségi állapotáról, és jó lenne őt Franciaországban kivizsgáltatni! A többit bízd rám - ölelte át Robint. - Ugye ennyit megteszel? Vagy már nem szeretsz? - Nagyon szeretlek, de gondolkoznom kell ezen a megoldáson. Tudod, Elena így esetleg kettétörném a férjed orvosi pályáját... - Na és? Kit érdekel? Lényeg, hogy megszabaduljak tőle és a tervem sikerüljön! Robin kiszabadította magát az asszony ölelő karjából és felkapta vászonköntösét. - Hozok egy üveg üdítőt, nagyon megszomjaztam! Maradsz még vagy visszamégy a sátratokba? - Megyek, nem akarok feleslegesen cirkuszt! Arra kérlek, mielőbb írd meg a levelet - mondta az asszony és kisurrant. Paul Vallot állapota nem javult. Ahogy múlt az idő, egyre nagyobb fájdalmai jelentkeztek a májában és a lépében. Esténként a láza felszökött. Az osztályos orvos konzíliumot javasolt a főorvosnak, aki egyetértett ezzel. Az eredmény lehangoló volt, de nem közölték a fiatalemberrel, akinek a testsúlya rövid idő alatt 10 kilóval csökkent! A röntgen polypoid béldaganatokat és a portalis hypertensio tüneteit jelezte. Az orvosok még különféle szövődmények kifejlődését sem zárták ki. Paul naponta háromszor kapott Oxamniquint, de állapota nem javult. A klubból helyettese gyakorta meglátogatta, de legjobban annak örült,

- 57 -

amikor Vernea, a pszichiáter jött el. Az idős orvos lassan úgy érezte, mintha Paul egészen közel álló lenne hozzá, már nem beteg és orvos közötti kapcsolat volt csupán közöttük, hanem annál lényegesen több. Egyik beteglátogatás alkalmával Paul nyíltan megkérdezte: - Meggyógyulok én valaha? Úgy érzem, nem, s Önhöz sem fogok már pszichológiai kezelésre járni... - Ugyan, ugyan, ne láss ilyen sötétben, Paul! Kétségtelen, hogy a bilharziás fertőzésnek sok fajtája van, s te is tudod, hogy a marokkói fiútól kaptad meg. A fertőzött személyek nagy többségénél a betegség enyhe, de sajnos előfordul, hogy a fiú, akivel együtt voltál, nem is tudott a betegségről, sőt valószínűsíthető, hogy ő tünetmentes volt! Még azt is el tudom hinni, hogy gyermekkorában fürdött bilharziával fertőzött vízben... - Nézze, doktor úr, itt nekem az orvosok semmit nem mondanak, csak azt látom, hogy időnként összesúgnak. Már nem csak a májam és a lépem fáj, hanem mindenem. - Kedves Paul, ennek a betegségnek megvan a lefolyási ideje, de bízzál bennem, meglátod, néhány nap múlva fordulat következik be az állapotodban. Egyébként egy jó hírt is mondok. Voltam a bankban és érdeklődtem a kölcsön után. Miután aláírtam, hogy kezességet vállalok érted, így valószínű, megkapod a pénzt. Mint ígértem neked, én is beszállok az üzletbe. Az ügyvédemmel is beszéltem, minden rendben lesz. Csak akarj meggyógyulni! Amikor Alan Piccoli Marseille-be érkezett, besúgói révén azonnal tudomást szerzett André Vernea doktor és Paul Vallot barátságáról. - A fene egye meg - dühöngött magában -, nyilván ez az orvos is a fiatal fiúkat kedveli. Ennek utánajárok, nem tűrhetem, hogy bárki befolyásolja Pault, s ha mondjuk meggyógyul, faképnél hagyjon! Túl sokat adtam már neki... - Eldöntötte, hogy mindent megtud erről a kapcsolatról. Késő este jött el hozzá egyik embere, akit megbízott, hogy Paulról mindent kiderítsen. Meglepődött, amikor meghallotta, hogy Paul már hosszabb ideje jár a pszichiáterhez, s André Vernea doktor eredményesen kezeli. Az is tudomására jutott, hogy a fiatalember saját bárt akar nyitni az orvos segítségével. - No még ez hiányzott! Egy sarlatán megzavarja a köreimet!!! El kell tennem az útból! - Szivarra gyújtott, töltött magának egy pohár whiskyt. - Bár orvos vagyok - folytatta gondolatait -, de nem lenne kórházam, ambulanciám és ekkora vagyonom, ha nem szállok be a fehér porba, a pénzmosásokba és sok szálon futó egyéb kétes üzletbe... Okosan cselekedtem, itt van ezeknek az arab fiúknak a szállítása. Mennyire felfutott ez az üzletág! Most már nem maradnak itt az újonnan érkezettek, hanem Amerikába, az északi nagyvárosokba, Belgiumba, Hollandiába is eljuttatom őket! Nekik is jó ez, mert mi várt volna rájuk otthon? A földművelés vagy a birkák legeltetése... Így meg rövid idő alatt megszokják ezt az életformát, s ha nem, akkor sem az én fejem fáj értük. Alan, amikor mindent végiggondolt, elhatározta, hogy felhívja Vernea doktort és megkéri, hogy látogasson el hozzá. - Meg kell győznöm mindenáron, hogy hagyja magára Pault, s ne avatkozzon az én ügyeimbe! Esetleg pénzt is felajánlok neki, ha pedig nem... akkor elsüllyed a tengerben, mint... akik az utamban álltak... Madeleine már reggel korán rosszul érezte magát a hőségtől és a megerőltetéstől. Előző nap még este kilenckor is jöttek a betegek, s ő sem akarta kihúzni magát a munkából. Foglalkoztatta a gondolat, hogy képtelen itt maradni, haza akar menni Franciaországba. Igaz, Roger-nek ezt még nem vetette fel ilyen határozottan, de erősen hajlott rá, hogy mielőbb megtegye. Sem idegileg, sem fizikailag nem bírja tovább! Bement az ebédlőbe, hogy a hűtőből elővegyen tejet, s akkor vette észre, hogy Judith nővér két arab fiút visz ki az ambulanciáról. Madeleine utánament: - Hello, hello, jó reggelt! Már ilyen hajnalban jönnek a betegek? mutatott a két tizenöt év körüli fiúra. - Nekik mi bajuk van? Judith úgy érezte, szétrobban. - Az ördög vigye el, nem vettem észre ezt a kotnyeles csajt! Most mi a fenét mondjak neki? Az összekötő vár ránk a megbeszélt helyen, s ha nem érek oda, abból baj lehet. - A fiúkat átadom a szüleiknek, mert idetévedtek hozzánk - vált beszéd közben vörössé a nővér arca. - Azt mondták Franciaországba megyünk, s nem haza - szólalt meg az idősebbnek látszó. - Mi pedig örülünk, hogy majd tanulhatunk... Judith egyre dühösebb lett, s hirtelen nem találta fel magát. - No jó, most már induljunk - fogta meg a két fiú karját. Madeleine szúrós tekintettel nézett rá: - Mi folyik itt? Légy szíves válaszolj, Judith, vagy azonnal szólok Freynek! Tegnap este későn érkeztünk ide, Tinerhirbe. Valami nem stimmel, hajnalban még nem jöhetnek a betegek, főként nem gyerekek, egyedül! - Hát igen, Madeleine, te mindig, mindent jobban akarsz tudni. De most már fejezd be a szövegelést! Még az sem érdekel, ha Freynek szólsz, mert akkor mi van? Törődik is ő azzal, hogy mit csinálunk, neki csak az a fontos, hogy minden sínen legyen, és ne zavarjuk. - Ezzel sarkon fordult, erősen megszorította a fiúk kezét és elrohant. Az orvosnő csak állt és nézett a kis csoport után. - Ezt elmesélem Rogernek! Itt nálunk olyan megmagyarázhatatlan dolgok történnek, amelyekre nincs válasz... - Abban biztos volt, hogy Judith hazudott neki. De miért? Nem talált indokot. Ekkor jött ki a sátorból Anne Bennent. - Jó reggelt, Madeleine - köszöntötte kedvesen kolléganőjét. Kölcsönösen szimpátiát éreztek egymás iránt, s ha volt egy kis idejük, kellemesen és barátian elbeszélgettek. Madeleine most is késztetést érzett, hogy elmondja Annénak a történteket. Az orvosnő csak hallgatta, s annyit fűzött hozzá, hogy Judith nyilván ismét nagyképűsködött, s a gyerekeket a vizsgálóba vitte.

- 58 -

- Tudod, drágám, az utóbbi időben sülve-főve együtt van Tarik doktorral, s szemmel láthatólag a nővér imponálni akar a jóképű férfinak. De hát ez még nem hiba! Valószínű, hogy Tarik doktor már a vizsgálóban van, s ott találjuk őket. Gyere, nézzük meg! Ahogy beléptek a vizsgálónak kiképzett sátorba, látták, hogy még a kisebb műszerek, vérnyomásmérők, EKG, röntgen is, becsomagolva állnak, az életnek itt még semmi nyoma sem volt. - Na látod! Este, amikor megérkeztünk, Robin nyilván idehozta a felszerelést, s a rendelés előtt előkészített mindent. De az biztos, hogy sem a nővér, sem az orvos nincs itt és nem is voltak. - Hát igen, ebben lehet valami - nézett körül Anne is. - De én azt javaslom, hagyjuk az egészet a csudába. Menjünk reggelizni, szomjas és éhes vagyok. Ha akarod, mondjuk el a történetet Michelnek és Roger-nek. De nem sok értelmét látom az egésznek. Nyilvánvaló, hogy Judith tudálékossága és nagyképűsége van az egész mögött. Lehet, hogy a srácok kíváncsiak voltak az ambulanciára és besurrantak. Ennyi és nem több - ölelte át barátian kolléganője vállát. Viszonylag csöndesebb napjuk volt, s Mohamed javaslatára hat óra után bementek a városba, amelyet sűrű növényzete, pálmaligetei és számos kasbája miatt Marokkó legszebb oázisvárosának tartanak. A társaság két terepjáróval ért be az 1300 méter magas fennsíkon elhelyezkedő településre. A dombtetőn megcsodálták a Glaoui-család régi palotáját, gyönyörködtek a kilátásban, majd betértek egy kávéra a Grand Hotel du Sud kávézójába. Utána sétáltak a közismert gyapjúpiacon, Elena és Madeleine vásárolt néhány tarka, puha gyapjútakarót, amelynek mintái megragadták a tekintetet... Anne egy virágfonat mintájú tálkát vett, amely rézből és ezüstből készült. - Nézzetek csak itt körül - mutatott kezével a piactérre Mohamed. - A városfal tövében kúpos házakat láthattok. Ezeket a kúpra emlékeztető tetőket az évszázadok óta idejáró szudáni kereskedők honosították meg. Hétfőnként itt lépni nem lehet, olyan nagy a nyüzsgés. Nyersgyapjú, gabona, olaj, henna és a kézműipari termékek vására ez. A környék állattenyésztő törzsei még ma is idejárnak áruikkal. Bementek a régi piacra, ahol a kétszer kétméteres, fából készült bódékban minden marokkói árut meg lehetett venni. Az üzlet tulajdonosa az ajtó előtt ücsörgött és bölcs nyugalommal nézte, amint a belső részben a mesterember készítette a szőnyeget, a fa dísztárgyakat. Mindannyian megálltak s csodálkozva látták, hogy ilyen csöpp kis helyen mennyi cikket árulnak. Robin is engedett a csábításnak, s az otthoni íróasztalára vásárolt egy fából készített dobozt, amelyet rézlapocskák díszítettek. Elena, Madeleine, Anne és Robin még maradtak volna, de Mohamed nem engedte őket csavarogni. - Bár békés népség lakik itt, de nem szeretném, ha bajotok esne! Azonkívül az otthon maradtaknak megígértük, hogy vacsorára visszaérünk. Induljunk tehát. Mani csak akkor tálaltatta a vacsorát, amikor már az egész társaság az asztalnál ült. Ürümáj és szív volt parázson sütve, marokkói fűszerekkel ízesítve, hozzá paradicsom, paprika és uborka. A finom ízek és illatok mindenkit jó étvágyra ösztönöztek. A vacsora végén az elmaradhatatlan gyümölcstálak következtek, majd a mentatea. Elena vitte a szót, s lelkesen mesélt a látottakról. A társaság szétszéledt, sátraikba mentek lefeküdni. Frey búcsúzóul csak annyit mondott: - Holnap még maradunk, azután továbbmegyünk! - Micsoda hajcsár! - mormogta magában Michel, majd bement lefeküdni. Elena még beszélgetett egy darabig, azután férje után indult. Michel ismét dobálta magát az ágyon, verejték csöpögött arcáról, testéről. Kiabálni kezdett: - Nem én vagyok a hibás! Nem akartam! Meg kell menteni őket! Ég! Ég a ház!... - Úristen!... Hát ennek soha nem lesz vége? - gondolta Elena, aki már félig aludt. Magára húzta a takarót, hogy ne hallja Michel nyöszörgését. De nem tudott elaludni. Eszébe jutott, hogy Robinnal milyen jó lenne együtt lenni, bár az utóbbi napokban mintha megváltozott volna. Aztán gondolt egyet, halkan felkelt az ágyból, magára kapott egy kendőt, és átment a férfihez, aki mélyen aludt. Odalépett és megrázogatta: - Ébredj, ébredj, itt vagyok. Robin felült az ágyban és morcosan szólt: - Elena, olyan késő van, fáradt vagyok, jobb lenne, ha visszamennél a férjedhez, nem akarok botrányt! - Nocsak! Nocsak! Eddig nem érdekelt Michel! Talán meguntál, szabadulni akarsz tőlem? Válaszolj! - Te kis csacsi! - ölelte át az asszonyt, és magához húzta az ágyba. Testük azonnal egymásra talált, s összefonódva immár nem törődtek a világgal, az extázis tartotta fogva őket. Szeretkezésük vad volt, de rövid. A férfi gyorsabban elért a csúcsra, s szokásától eltérően nem kívánta ismételni a szerelmi játékot. Elena azonban forrón átölelte, simogatni kezdte az izmos, karcsú férfitestet, amely felhevülten tette magáévá az asszonyt. A mámor után mindketten hallgattak, végül Elena szólalt meg: - Mondd csak, Robin, a nagybátyádnak elküldted a levelet? - Még nem. Gondolkozom az egészen, nem akarok ártani a férjednek... - Ugyan, eredj már! Most is azért nem tudtam aludni, mert a rémálmai gyötörték, dobálta magát és kiabált. - Én ezt elhiszem neked, de ettől még nem gyilkos!!! - Szóval nem akarsz segíteni??? Mondd csak meg őszintén, ha nem, hát nem... Még a mondatot sem tudta befejezni, amikor az ebédlő melletti sátorból kiáltás hangzott: - Segítség! Segítség!!! Mindketten felugrottak s rohantak a hang felé. Ahogy a sátorba léptek, már Daniel és Mohamed is ott termett. A látvány szörnyű volt. Az egyik fiatal felszolgáló kicsavart testtel feküdt az ágyon, kezei lógtak, szeme égnek meredt. Daniel megfogta a pulzusát, bár tudta, hogy a lány meghalt. Közelebb ment a

- 59 -

holttesthez, s azonnal látta, hogy ennek is a gégeporcát törte el a gyilkos, s az exitus azonnal beállt. Utolsónak Michel és Frey érkezett a helyszínre. Arcuk döbbenetet tükrözött, elsősorban Michelé, aki még álmai hatása alatt állt. Madeleine férje karjába kapaszkodott, és egyre csak azt kiabálta: - Így nem lehet dolgozni, azonnal értesíteni kell Piccolit, és felszámolni az ambulanciát! - Ugyan, ugyan doktornő - szólt Frey. - Egy arab lányt öltek meg, nyilván féltékenységből tette valaki... - Ez képtelenség! - szólt közbe Anne is. - Madeleine-nek igaza van, itt senki, egyetlen nő sincs biztonságban, a helyi zsarukra nem számíthatunk. Valóban egyetlen megoldás, felszámolni az ambulanciát. - Nem hiszem, hogy ez megoldható - szólt közbe higgadt modorával Daniel. - Piccoli már eddig is tudta, hogy gyilkosságok történtek, mégsem tett semmilyen intézkedést. - Franciaországból mit csinálhatott volna? - nézett kérdően a társaságra Roger. - Ez a vezetőnek, Frey doktornak a feladata, de amint látom, őt nem izgatja, hogy így nem lehet dolgozni - kiabált magából kikelve Madeleine. - Soha nem nézi meg a munkánkat, ha jól sejtem, egyetlen beteget sem vizsgált meg amióta itt vagyok. Egész nap a saját sátrában üldögél... vagy alszik... - Kedves kollegina, mióta szokás felülvizsgálni egy főorvos munkáját?... - Amennyiben ezt munkának lehet nevezni, főorvos úr! Én igenis visszamegyek Franciaországba, és felkeresem Piccoli urat! - Ezt megteheti, de a következményekkel is számolnia kell - nézett rá szúrós szemmel Frey. - Ugyan drágám - ölelte át Roger a feleségét -, próbálj megnyugodni, az egész társaságnak közösen kell döntenie. Abban igazad van, hogy ilyen körülmények között nem tudunk helytállni. - Én mindig eleget teszek kötelezettségemnek - szólt a vitába Judith, aki semmiképpen sem kívánt visszamenni Franciaországba, mert abban reménykedett, hogy Mohamed Tarik doktor előbb-utóbb megkéri a kezét és feleségül veszi. - Bemegyek a városba és jelentem a gyilkosságot - szólt a vitába Mohamed. - Bár nem hiszem, hogy bármiféle nyomozás lenne. Még azt is vállalom, hogy a lány rokonait értesítem, ha megtudjuk honnan való. - Tegnapelőtt állt munkába - szólalt meg Mani szigorú hangon - a zöldségtisztításhoz és a mosogatáshoz vettük fel Robin úrral. Tudomásom szerint az apjának Tinerhi melletti hegyoldalon van legelője. Nekem a lány mesélt róla. - Rendben, akkor indulok, s utána Frey doktor dönt, hogy mit tegyünk - hagyta el a társaságot Mohamed. Nicolas Préault doktor érkezett utolsónak. Mélyen aludt, s nem ébredt fel a jövés-menésre. Amikor belépett a sátorba, meglátta a halott lányt és a mellette ácsorgó kollégákat, halkan szólt: - Nem hiszem, hogy tovább maradhatunk. Frey doktor, azonnal telefonáljon a városból Alan Piccolinak és hazatérünk Franciaországba! Ezt a helyzetet nem lehet fenntartani, az ambulancia lassan arra rendezkedhet be, hogy a gyilkos áldozatait eltemesse... - No hát, ez aztán enyhe túlzás! - kiabált teljesen magából kikelve Frey. - E pillanatban én vagyok a vezető, s nem tűröm, hogy bárki beleszóljon az irányításba! Természetesen értesíteni fogom Alan Piccolit, de abba nem egyezem bele, hogy mindent itt hagyva hanyatt-homlok rohanjunk vissza. Egyébként a tisztelt munkatársak aláírták a szerződést... - De ez elég ok arra, hogy felbontsuk - válaszolt Nicolas, akinek végleg nem tetszett Frey reagálása. Robin, állíts ide egy őrt a sátor elé, senki nem mehet be! Ha Mohamed visszaérkezik, eldöntöm, mit tegyek. Felhívom a kollégák figyelmét, hogy mindenki menjen vissza a helyére, mert szeretném, ha az ambulancia reggel időben megkezdené a gyógyítást. Paul Vallot gyógyulása látványos volt. André Vernea-nak sikerült Amerikából egy új készítményt szereznie a bilharzia ellen, s a fiatalember napok alatt kicserélődött. Igaz, még elég sokat feküdt, kapta a gyógyszereket, de már délutánonként a folyosón sétálni tudott. Nagyon hálás volt Vernea doktornak, aki valóban úgy bánt vele, mintha a fia lenne. Megkapta a bankkölcsönt, s a saját félretett, valamint az orvostól kapott pénzzel már gondolhatott arra, hogy önállósítsa magát. A délutáni nap kellemesen besütött a szobába, s éppen azon gondolkozott, hogy az új bárt milyen névre keresztelje, amikor megérkezett látogatóba hozzá Alan Piccoli tolókocsiján begurulva. Paul annyira meglepődött, hogy az első pillanatban szólni sem tudott. A férfi egy doboz kaviárt, csokoládét, tortát hozott: Remek színben vagy, Paul, s mint értesültem, szépen javul az állapotod. Az orvosok nem mondták, mikor engednek ki és mikor veheted át a klub vezetését? - kérdezte, noha hallott róla, hogy Paul saját bárt kíván nyitni, de a részletekre ugyancsak kíváncsi volt, s alig várta, hogy a fiatalember elmondja neki. - Még nem tudom pontosan, de az új gyógyszer, a Praziquantel valóban csodát tett velem! Az osztályos doktor a délelőtti viziten említette, hogy valószínűleg még egy hétig bent kell maradnom, utána hazamehetek. - Hát ez nagyszerű, fiam! Otthon ki ápol majd? - Eddig is sokat segített Vernea doktor. - Ő ki? - játszotta meg a tudatlant Piccoli. - Pszichiáter, hozzá jártam kezelésre, s úgy tűnik, kigyógyulok a másságomból - pirult el Paul. - Remek, fiam, remek - gúnyolódott a látogató. - De ha megkérdezhetem, a jövőben mit fogsz csinálni? - Saját bárt nyitok, s Vernea doktor ebben is támogat. - Mi a csoda, ilyen emberbarát a te pszichológusod?

- 60 -

Piccoli dúlt-fúlt magában, mert látta, hogy Paul nagyon megváltozott, s a pletykák igazak voltak. Ezek szerint a fiút valóban támogatja az a sarlatán - gondolta. - Akkor nem is jössz vissza a klubba? - Nem, uram, csak addig, amíg ön talál helyettem megfelelő vezetőt. Persze én is megpróbálok segíteni. - Rendben, akkor értesíts arról, mikor lépsz majd ki. Egyébként nem kell fáradnod a vezető kiválasztásával, én már tudom, ki lesz az utódod. Szólj majd az új bárod megnyitásáról, amihez gratulálok indult kifelé a tolókocsijával Piccoli, s látszott rajta, hogy majd szétveti a méreg. Judith próbálta Mohamed férfiasságát felizzítani, de nem ment. Tarik doktor már annyira utálta a nővért, hogy a főzet sem segített neki, pedig most egy nagyobb adag mandragórát hajtott fel. Azonkívül az is idegesítette, hogy Piccolitól kapott üzenetet, amelyben őt teszi felelőssé, hogy a fiúk lassan és késve érkeznek Marseille-be, s Frey doktor viselkedését is neki kellett volna korrigálni! Ez utóbbit végleg nem értette. Ezen gondolkozott, amikor érezte, hogy a nővér egyre hevesebben simogatja, de erotikus csókolgatása sem váltott ki belőle semmiféle lángolást. - Nézd, Mohamed, ha már meguntad a kapcsolatunkat, jobban tennéd, ha őszintén elmondanád! Én nagyon szeretlek, s arra gondoltam, hogy érzelmeink kölcsönösek. De amint látom, te nem kívánsz engem, így vedd tudomásul, hogy a fiúk kijuttatásában sem segédkezem. Egyébként is meggyőződésem, hogy az ambulanciát rövidesen felszámolja Piccoli úr. Tegnap este erre célzott Robin is, akinek mégiscsak rokona a főnök. - Drágám - ölelte át a nőt Mohamed, s megpróbálta férfiasságát feléleszteni. - Nagyon szeretlek, csak egyszerűen fáradt vagyok, s nem bírom elviselni ezt a fura légkört, ami itt kialakult. De szeretnélek feleségül venni és átmenni veled Franciaországba. Legyél türelmes, s meglátod minden jóra fordul! - Mondd csak, ha valóban feleségül akarsz venni, miért nem itt és most tartjuk meg az esküvőt? - Látod, erre nem is gondoltam, pedig a szüleim nyilván boldogan megrendeznék Casablancában. De azt jónak találnám, ha a többieknek bejelentenénk az eljegyzésünket - ölelte át a nővért. - Ugye, te is akarod? - Közben a házi főzet hatni kezdett, s Mohamed érezte, hogy férfiassága visszatért, így magáévá tudta tenni Judithot, aki a gyorsaság miatt nem élvezte maradéktalanul a szeretkezést, ám a férfi fáradtságának könyvelte el. - Még ma szólok Freynek, egy kis ünnepséget rendezhetnénk az eljegyzésünk alkalmából, megfelel így? Judith szíve átmelegedett. - Végre, végre, sikerült! Lassan betöltöm a harminchetedik évemet és férjhez megyek. Mohamed remélem kiváló férj lesz, s ha együtt visszamegyünk Franciaországba, ott megteremtjük a jövőnket. Még egy darabig beszélgettek közös életükről, amelyet Mohamed szivárványszínűnek festett le. Este, amikor a társaság összegyűlt, az orvos bejelentette, hogy Judithot feleségül veszi, s most tartják meg az eljegyzésüket. Ebből az alkalomból egy kis ünnepséget rendeznek. Az asztalra francia konyak, andalúziai eredetű sós sült tészta, gyümölcs került. A franciák közül elsősorban Elena igencsak meglepődött kolléganője eljegyzésén. Judith arca kikerekedett, boldogságot sugárzott. Udvariasságból mindenki koccintott a jegyesekkel, de más és más meggondolásból senki nem helyeselte a házasságot. Végül Elena csak annyit kérdezett szokásos nyafogó hangján: - Mondd csak, Judith, te is itt maradsz a férjeddel Marokkóban? Nyilván tetszik neked ez az arab életforma. Azt is hallottam, hogy itt még a többnejűség is megengedett. Lehet, hogy Mohamed még néhány vetélytárssal, mármint feleséggel megörvendeztet? - Ugyan, Elena! Miket fecsegsz összevissza! Mohameddel együtt visszamegyünk Franciaországba! Mindketten ott fogunk élni és dolgozni, ebben megállapodtunk. - Elena, te képtelen vagy arra, hogy ne rontsd el a többiek jókedvét - szólt Anne is, aki ugyan nem helyeselte a nővér döntését, de semmiféle megjegyzést nem tett. Még egy ideig beszélgettek, főként Judith áradozott elképzelt jövőjükről, azután a társaság szétoszlott. A jegyesek egymást átölelve mentek Mohamed sátrába, ahol a férfi ismét fáradtságra hivatkozva azonnal ágynak dőlt... Judith képtelen volt elaludni az örömtől, ám amikor újra és újra végigpergette az eljegyzés mozzanatait, hirtelen balsejtés kerítette hatalmába. - Mi van akkor, ha Mohamed ezzel csak az időt kívánja húzni, s amikor befejezzük itt Marokkóban a munkát, egyszerűen odébbáll - gondolta, majd elhessegette ezt a variációt. - Nem, ennyire nem csalódhatok benne!... A Széplány nevű bár megnyitójára igen sokan eljöttek. Paul Vallot-t kedvelték régi munkatársai, s a környékre kifüggesztett hirdetések is eredményt hoztak. Zsúfolásig megtelt a két kis teremből álló lokál, amely nem kihívóan, de ízlésesen volt berendezve. André Vernea, mint társtulajdonos az egyik bárszéken gint ivott tonikkal, s azon meditált, vajon teljes mértékben sikerült-e kigyógyítania Pault a homoszexualitásból? Az orvos remélte, hogy a fiatalember megtalálja a neki megfelelő lányt, s előbb-utóbb minden rendeződik körülötte. Úgy látszott, alapos munkát végzett, mert Paul egy fiatal, csinos egyetemistának tűnő lánnyal nevetgélt éppen, amikor az orvos rájuk pillantott. - Adná az ég, hogy megtalálja önmagát! Kevés ilyen rendes, szorgalmas, okos fiatalemberrel találkoztam a pácienseim között! Furcsa, hogy a húga nem segítette ki őt kölcsönnel, sőt mint mondta, még csak nem is válaszolt a levelére. De hát ki tudja, hogy mi van vele? Házassága, szerintem inkább érdekből

- 61 -

született, hiszen óriási közöttük a korkülönbség, mint Paul elmesélte. Mindegy, lényeg hogy sikerült a fiút kikezelnem, s itt az új bár! A jövőben is rajta tartom a szemem! Lassan úgy érzem, mintha a saját fiam lenne, annyira megkedveltem. Igaz, nekem soha nem volt feleségem, sem gyerekem, csak a hivatásomnak éltem, most pedig idős koromra hiányzik a család... Éjjel kettőkor bezárták a bárt. Paul hazakísérte az orvost, megbeszélték, hogy még egy ideig heti két alkalommal elmegy Vernea doktorhoz. - Mondd csak, Paul, láttam beszélgettél egy fiatal lánnyal! Ki az illető, és tetszett neked? - Igen, nagyon szimpatikus volt. A hajógyárban dolgozik, mint rajzoló, s egy barátnője hozta el hozzánk. Megígérte, hogy vasárnap este eljön ismét - pirult el a fiatalember. - Nagyszerű, jól haladunk - állapította meg az orvos magában. Amikor felért lakásába, bekapcsolta az üzenetrögzítőt, amelyen csupán egyetlen mondat állt: - Piccoli doktor kereste, s kéri, hogy hívja vissza. Majd a telefonszám következett. Vernea doktor elhatározta, hogy másnap beszél vele. Elképzelni sem tudta, mit akar tőle a férfi. Annyit sejtett, hogy Paullal van kapcsolatban a dolog. Reggel, amikor visszahívta, Piccoli csak annyit kért, hogy látogassa meg őt, mert szeretné tudni, hogy Paul Vallot honnan szerzett pénzt saját bárjához? - Uram, ezért kár felkeresnem, mindkettőnknek drága az ideje! Én vagyok a bár társtulajdonosa, s Paul, ha beindul az üzlet, visszaadja a pénzt. Egyébként is ez már nem tartozik ide. Így tehát sem most, sem a jövőben nem óhajtok önnel találkozni. - Ezt még megbánhatja, tisztelt Vernea doktor!... - Nem hiszem. Vegye tudomásul, hogy nem félek öntől! Az én életem tiszta, s nem nyomja olyan sötét árnyék, mint a magáét. Igaz, én nem belgyógyász vagyok, hanem pszichiáter, de évtizedek óta élek és praktizálok Marseille-ben! Sokan megfordultak nálam... - Na és? Én pedig, ahogy tudok, anyagilag segítek az afrikai emberek gyógyításában! Az én nevem mindenhol ismerik... - Ez igaz. De talán még nem felejtette el a Brigitte Moin nevet? Részletezzem, kiről van szó?... - A vonal túlsó végén Piccoli hirtelen úgy érezte, fordul vele egyet a szoba, és nem kap levegőt! - Honnan ismeri Brigitte-et? Ez egy régi ügy... elévült már... nem tud vele mit kezdeni... - Bízza rám, kolléga úr, hogy döntök! De ha ön keresztbe tesz Paulnak, akkor én is fellebbentem a titokról a fátylat!... Hallgattam róla mostanáig... de a történetet megírtam, s ha bármi bajom esne, az ügyvédem nyilvánosságra hozhatja... Piccoli szó nélkül letette a kagylót. Odagurult a bárszekrényhez, töltött magának és rájött, jobb, ha a régi ügyet nem bolygatja! Soha többet hallani sem akar Paulról és Vernea doktorról... Szíve táján egyre erősebb szorítást érzett mellkasában és a bal karjában... A fájdalom fokozódott... Bevett egy Nitroglicerint, majd még egyet. Néhány pillanat múlva még intenzívebbé vált most már a lapockájára is kisugárzó fájdalom! Megnyomta a csengőt és az inasa lépett be. - Hívd az orvosomat! Rosszul vagyok!... gyorsan... gyorsan!!! Anne délig több mint húsz vérképet készített el. Fáradt volt, fájt a feje s aggódott Michelért. Elena az egész társaság előtt ismét elmondta, hogy férje éjszakánként felkel, összevissza mászkál az ambulancia területén, s amikor visszatér a sátrukba, semmire sem emlékszik! Ezt Anne még azért is erkölcstelennek tartotta, mert mindezt Michel háta mögött terjesztette felesége! Az orvosnő látta a többieken, hogy kezdenek elgondolkozni kollégájuk fura magatartásán, s ennek csak rossz vége lehet! Anne biztos volt benne, hogy Michel nem gyilkos, ám felmerült gondolataiban, hogy mi van akkor, ha nem tud egy-egy időszakban a cselekedeteiről? Éppen ezen töprengett, amikor Daniel lépett be a laboratóriumba. - Bocs, de szeretném, ha ezt a vérsüllyedést soron kívül megcsinálnád! Egy fiatal terhes nőt vizsgáltam meg, s gyanús nekem az állapota. Azt is el tudom képzelni, hogy méhen kívüli terhessége van, akkor azonnal műteni kellene! Persze itt, a mi körülményeink között ez veszélyes, én nem is vállalkoznék rá... - Várj, azonnal megcsinálom, s egy óra múlva, ha kész lesz, átfutok vele. Talán már most kellene szólni Freynek... Ha valóban műteni kell, az egyik kocsival valami közeli kórházba szállíthatnánk, nem gondolod? Vajon van-e itt elérhető közelségben kórház? Mohamed megmondhatja... - Bennem is felmerült az ötlet, de Freyt nem találom. Állítólag kora hajnalban elutazott Agadirba az egyik terepjáróval és sofőrrel, de senkinek nem szólt egy szót sem! Ezt is Mani közölte velem, akinek száz füle van. Nem is értem, miért szakácsnő az az asszony, aki a legtöbbet tud erről az egész kócerájról? Robinnak sem jelezte a főnök, hogy elmegy, ez fura... Egyébként is mit keres Agadirban? - Tudod, Daniel, nekem egyre inkább az az érzésem, hogy a háttérből mozgatja valaki a figurákat. - Szerinted mi lennénk azok a bábok? - Nem tudom, de megmagyarázhatatlan dolgok történnek! Frey semmit nem törődik az egész ambulanciával... - No látod, ezt nem mondanám! Mikor hajtani kell bennünket, meg sem állhatunk, már mindenki idegbeteg lesz a kimerültségtől és a sok melótól! - De azt mivel magyarázod, hogy belgyógyász létére mostanában soha nem vizsgál meg senkit? Nem érdekli a betegek ellátása, csak az, hogy a terv szerint haladjunk egyik oázisból a másikba. A gyilkosságok ügyében sem tesz semmit. Csak étkezéseknél látjuk, újabban akkor is úgy viselkedik, mint aki gondolatban máshol jár. Meglátod, Daniel, ennek nem lesz jó vége! Teljesen kiengedi az irányítást a kezéből. Ha nem vetted volna észre, egyre inkább Mohamed Tarik a főnök!!! - Kicsit túlzol, Anne, bár én is láttam, hogy Mohamed viselkedése megváltozott. A régebben szerény, kedves kolléga egyre jobban akar uralkodni felettünk! Engem aggaszt Michel állapota is. Elképzelhető, hogy

- 62 -

Elena zagyvál mindent összevissza csak azért, hogy megszabaduljon a férjétől... De az sem zárható ki, hogy Michel beteg, s időnként nem ura a cselekedeteinek. Nem tudom... nem tudom... De nem hagy nyugodni a gondolat, hogy esetleg az egész ügy mögött Robin van... - Nem, nem hiszem. Szimpatikus fiatalember. Bár az is tény, hogy Elena most már nyíltan udvaroltat magának vele. Eddig a kapcsolatukat titokban tartották, de most, mintha az asszony kérkedne vele... Nemsokára kész vagyok a vizsgálattal, és az eredményt átviszem neked, később még beszélgethetünk... Madeleine már az ötödik asszonyt vizsgálta meg a délután folyamán, akiknél hepatitist talált, s mindegyiknek gamma-globulint adott injekcióban. Elhatározta, hogy felveti Freynek, hogy végezzenek hepatitis szűrést a közeli Algou oázisban, ahol mindössze hatvanan élnek, mert valószínűsíthető, hogy a betegek egymástól kapták meg a fertőzést! - Ha mi továbbmegyünk - folytatta a gondolatsort -, s nem részesülnek kezelésben, súlyos, sőt életveszélyes állapotba kerülhetnek mindazok, akik nem jöttek el az ambulanciára! - Amikor kiürült a rendelő, átment a főorvoshoz és előadta javaslatát. - Kedves doktornő, mi mozgó ambulancia vagyunk, és meghatározott program szerint haladunk az ország különböző településeire. Algou nem szerepel terveink között, egyébként is innen mindössze egy kilométer! Ha beteg valaki, idejöhet hozzánk, és mi kezeljük. Alan Piccoli ezért hozta létre... - Főorvos úr! - csattant Madeleine hangja. - A hepatitist kezelni kell, mert fertőző! Nem értem, miért nem lehet beülni egy kocsiba, levenni tőlük a vért, elhozni és itt a laboratóriumban feldolgozni? Az eredmény ismeretében biztosíthatnánk nekik a gyógyszereket. - Megmondtam, hogy nem! Kérem, ne is vitatkozzon! - Akkor kénytelen vagyok a többi kollégának is mindezt elmondani, mert a fertőző hepatitis továbbterjedhet, sőt minket is érinthet! - Ugyan, ugyan, ne képzelődjön! Akkor minden orvos, minden fertőző betegséget megkapna, amit kezel. Egyébként is maradunk még három napig, tehát a betegeket itt gyógyíthatja. - Sokkal ésszerűbb lenne... - Elég, doktornő! Nem kívánok magával a döntéseimről vitát indítani! Madeleine dühösen kirohant a sátorból, egyenesen a laboratóriumba ment, ahol Anne még a vérvizsgálatokat végezte. Elmondta neki Freynek tett javaslatát, aki mereven elzárkózott ez elől. - Nem értem, Anne, hiszen a helyszínen könnyen levehetnénk a vért, másnapra már látnánk, mennyire terjedt el a hepatitis, és a betegeket is azonnal kezelhetnénk. Anne elgondolkozott a hallottakon. - Miért nem ment bele Frey ebbe a logikus javaslatba? Időnként úgy viselkedik, mintha nem orvos lenne... - Elhatározták, hogy a többi kollégának is elmondják mindezt. A vacsora alatt került erre sor, amikor mindannyian együtt voltak. Madeleine röviden ismertette észrevételét és a javaslatát, amelyet a főorvos elutasított. Amikor befejezte, Michel volt az első, aki azonnal reagált: - Nem értelek, Christian - fordult Freyhez. - Még egy kezdő orvos is tudja, hogy a hepatitis fertőzés, ha kezelik és időben felfedezik, viszonylag könnyen gyógyítható! Tudomásom szerint te határozod meg, mikor és hol, mennyit időzünk. Ezt nem lehet hagyni, ebből járvány is lehet! Igen okos, hogy Madeleine a szűrést javasolja. Gondolom, a többi kollégának szintén ez a véleménye? Daniel és Mohamed fejbólintással helyeselt, Nicolas pedig csak annyit fűzött hozzá, egy nap alatt a teljes laboratóriumi vizsgálatot el lehet készíteni, tehát nincs akadály. Frey, amikor látta, hogy az orvosok egyöntetűen Madeleine javaslata mellett foglaltak állást, kijelentette: - Rendben, bár nem értek egyet ezzel a megoldással, de a vitához sincs kedvem. Mindenesetre a jövőben, ha lehet, a kollégák az én utasításom szerint járjanak el! Nem tűröm, hogy a hátam mögött szervezkedjenek, áskálódjanak! - Én is menjek? - kérdezte Robin az orvosoktól. - Nem, kösz, Madeleine és én elegen leszünk, esetleg Anne segíthetne - szólt Michel. - A többiekre itt van szükség. - Örülök, Michel, hogy átveszed a főorvos munkáját - nézett rá szúrós szemmel Frey. - Talán Alan Piccolit is beavathatnád a tervedbe? - Ugyan, ne csináljunk ebből nagyobb ügyet, mint amilyen - próbálta lezárni a vitát Michel. - A főorvos úrnak igaza van - szólt bele Elena -, ha mindenki tetszése szerint döntene, akkor itt még nagyobb káosz uralkodna! - Legalább valaki megérti, hogy nem lehet két főnök egy ambulancián - tolta el a széket az asztal mellől Frey, és be sem fejezte a vacsoráját, kivonult. Roger éppen akkor érkezett: - Elnézést, de most jött egy arab férfi, akinél cholecystitist találtam. Meglehetősen begörcsölt, muszáj volt neki Pethidint adni. Holnap röntgenkontroll alapján eldöntöm a többit. De hol a főnök? - nézett körül - Valami baj van? Michel néhány szóban elmondta a történteket s azt is, hogy Frey utasítását megszegve másnap elmennek Algouba. Costelle doktor csak a fejét csóválta, s Madeleine felé fordult: - Igazatok van a szűrővizsgálatot illetően, de talán az nem helyes, ha a főnökkel állandóan vitatkoztok. Tény, hogy a hepatitis fertőző, és itt az ambulancián is megkaphatjuk, főként, ha nem kezeljük a betegeket! De sorsukra sem lehet hagyni őket. - Na látod, Roger! Frey sem atyaisten, akinek a szava megfellebbezhetetlen - szólt igen határozottan Madeleine. Alan Piccoli a szívroham után jobban lett, és saját felelősségére egy hét után hazament a kórházból.

- 63 -

Képtelen volt rájönni, hogy Brigitte Moinról honnan tud Vernea doktor? Kétségei támadtak, hogy nem használja-e fel ellene a lány létezését? Bár az utóbbi is megkérdőjelezhető... Lehet, hogy él, lehet hogy nem. Piccoli azt sem tudta, hol van, s főként milyen állapotban? Amikor már jobban lett, próbálta besúgóitól megszerezni az információkat, ám vigyáznia kellett, nehogy bárki bármit megsejtsen! Egyetlen használható adat birtokába sem jutott. Már-már kísértésbe esett, hogy Vernea doktortól megkérdezi az igazságot, azután mindig elvetette az ötletet. Próbálta magát túltenni az egészen, de képtelen volt rá. Ahogy teltek a napok, hetek, egyre jobban idegesítette a gondolat, hogy Vernea esetleg lép valamit. Bár ha eddig nem tette meg, nem logikus, hogy most rakja ki a lapokat... - Egy biztos, hogy kedvencének, Paul Vallot-nak nem rakok keresztbe! Mert, amint látom, igencsak patronálja a fiút... Kezelései valóban megváltoztatták Paul egész habitusát. De mi ezzel a célja? Az emberjóságból nem tesz semmit, sem emberbaráti cselekedetből - meditált órákon át Piccoli, mert képtelen volt megnyugodni és állandóan rémeket látott. Mikor már végleg úgy érezte, hogy meg kell tudnia az igazat Brigitte-ről, telefonált André Vernea-nak. A pszichiáter nem volt meglepve, sőt készségesen reagált Alan Piccoli meghívására, hogy keresse fel őt. Este nyolc órára beszélték meg a találkozót, mert Vernea doktornál egész délután óránként váltották egymást a páciensei. Amikor sötétkék, automata Subarujával megérkezett Piccoli villájához, fura borzongást érzett. - Most érett meg a gyümölcs, kár lett volna előbb leszakítani! Megérdemli majd a büntetést, ő is és a társa is... - meditált magában, és behajtott a kapun. Egy fegyveres őr intett neki, s egészen a kastélynak is beillő villa előtt állt meg. Az ajtó kinyílt, és André Vernea korát meghazudtolva lépett be a négyszárnyas tölgyfa ajtón. Hatalmas testű férfi várta, s az első emeletre kísérte. A második ajtón kopogtatott, majd lenyomta a kilincset és beengedte az orvost. Alan Piccoli elektromos meghajtású tolószékén vendége elé igyekezett. Kezet nyújtottak egymásnak, majd egy libériás inas whiskyt, konyakot, aprósüteményt, üdítőket hozott. Alan intett neki, hogy távozhat. - Mit parancsol, Vernea doktor? - Egy korty whiskyt sok jéggel, de ha megengedi Piccoli doktor, majd én kiszolgálom magam. Önnek mit készíthetek? Kezükben pohárral szótlanul ültek, s egyikőjük sem szólalt meg. Végül Alan Piccoli nem bírta tovább: - Kérem, mondja el, honnan tud Brigitte Moinról, és miért éppen most mondta ki ezt a nevet? Vernea csak nézett a férfira, majd halk hangon kezdte: - Soha nem mondtam volna ki Brigitte Moin nevét, ha Paul Vallot-t nem féltettem volna a... - Tudom... tudom... tőlem akarta óvni! De most már nem szükséges, soha többet nem keresem meg, nem fogom zaklatni. - Nehezen hiszek önnek. Egyébként Brigitte Moin nekem elmondta, hogy ön és Christian Frey doktor kezelték őt, s amikor már teljesen hatásuk alatt állt, megerőszakolták, méghozzá durva módon!... Akarja, hogy részletezzem? - Nem! Ez így nem igaz! Valóban Frey kollégámmal egyszerre egy évfolyamon végeztünk. Eredeti tervünk szerint ideggyógyász szakvizsgát akartunk szerezni. Így Toulonban, a Szent Pál Ideg- és Elmegyógyintézetbe kerültünk. Ott valóban nagyon súlyos esetek voltak, és akkoriban kezdődött a hipnózissal való gyógyítás. - De sem magának, sem a tisztelt barátjának nem volt meg hozzá a képesítése! Azután elkezdték a fiatal lányokat altatni... Egyszer ráfáztak!!! Mindketten... de nagyon... - szólt közbe Vernea. - Nem! Hazugság! Csak Brigitte ki akart gyógyulni szenvedélyéből, és mi, Frey ötletére segítettünk neki... - Ugyan már, ugyan már! Brigitte sok mindent elmesélt nekem, amikor a kezeléseimen részt vett. Sajnos később rosszabbodott az állapota és súlyos shizophrenia alakult ki nála, amellyel jelenleg is zárt osztályon fekszik a nantes-i elmegyógyintézetben. Brigitte-et valószínű ki lehetett volna idővel gyógyítani, ha akkor nem éri őt ilyen nagy stressz! Az analízis folyamán elmondta, hogy két orvosa, Piccoli és Frey doktor többször akarata ellenére szórakoztak vele... - Ez sem így van! Ő jött fel hozzánk, és önként feküdt le velünk, pénzt akart érte!... - Nem hiszem el! Amikor sikerült mély narkózist alkalmaznom nála, megkezdtem a hipnotizálást, visszafelé mentem vele az időzónában. Pontosan, részletesen elmondta, hogy ketten csábították el, akkor kapott kábítószert először! A lány, amikor megerőszakolták, elment a rendőrségre és feljelentette magukat! - Na látja, ez sem igaz, mindketten szakvizsgát tettünk, és hosszú évekig együtt dolgoztunk! - Hát persze, az igazság és a hazugság keveredik. Ön, Piccoli úr, szülei pénze révén elérte, hogy a rendőrség bizonyíték hiányában nem foglalkozott az üggyel! A kórház, ahol gyakornokként dolgoztak, javasolta, hogy önként távozzanak, és a jövőben ne ideggyógyászként működjenek. Ekkor kerültek mindketten a marseille-i Általános Belgyógyászati Kórházba, majd ön hatalmas öröksége révén később megalakította a saját kórházát külföldön, Meknesben, s a mozgó ambulanciát! De amikor maga Afrikában dolgozott, itthon Frey mindenben a segítőtársa volt. Most őt küldte ki Marokkóba. Az okot nem ismerem, de azt hallottam, hogy sötét üzelmekben vesz részt. - Ha ön, Vernea doktor mindent ilyen jól tud rólunk, miért nem tett eddig semmit ellenünk? - De Piccoli doktor! Amit most elmondtam, arra igen kevés a bizonyítékom. Brigitte azóta is zárt intézetben tengeti napjait, szegényke nem tud a világról. Önök ketten pedig annyira eltussoltak mindent, hogy semminek sem maradt nyoma. Egyébként is kötött az orvosi titoktartás...

- 64 -

- S most már nem köti? - De igen. Azt azonban eldöntöttem, ha Pault vissza akarja ráncigálni, akkor leleplezem! - Hiszen ön mondta, hogy kevés a bizonyítéka. - Az igaz, de ha felröppenteném a hírt, hogy két belgyógyász annak idején mit művelt gyakornok korukban a fiatal lányokkal... Nem hiszem, hogy kellemes lenne maguknak... De ismétlem, mindezt csak akkor teszem, ha nem tartja be a szavát! Piccoli a beszélgetés alatt kezdett lassan megnyugodni. Rájött, hogy Vernea doktor csak igen keveset tud mindkettőjükről, s ez már nem árthat nekik. A valóságot csak ő tudja. Vernea felállt: - Úgy gondolom, mindent megbeszéltünk. Ha nem veszi fel Paul Vallot-val a kapcsolatot, soha többet nem hall rólam. - Megbiccentette a fejét és kiment a szobából. A hetek repültek, s Madeleine észre sem vette, mennyire rohan az idő. Marokkó déli részén jártak, elhagyva Agadirt, az Anti-Atlaszon keresztül haladtak lefelé. Még szerencse, hogy végül Frey hagyta magát rábeszélni és a francia csoport három napot pihenhetett az óceán partján. - A kollégák már nem bírták a terhelést, így kénytelen volt engedni nekik - gondolta Madeleine. Milyen csodálatos élmény volt az óceánban fürödni, a napon heverészni s nem gondolni semmire! Roger is, mintha megváltozott volna, visszatért Agadirban a régi kedvessége, figyelme, és végre szeretkezésünk olyan volt, mint a kezdet kezdetén. A csoport elhagyta a kikötővárost, és a Sous-folyó felett az Ait Melloul falucskában rátértek a P 30-as útra. A forróság perzselte az autóban ülőket, s mindenkinek egyetlen vágya volt, hogy mielőbb elérjék célállomásukat. A híres kígyóerdő mellett haladtak el, amelynek fái között, mint Mohamed már az út előtt elmesélte a társaságnak, rengeteg hüllő él. Itt szerzik be a kígyóbűvölők produkcióikhoz a különféle viperákat és csörgőkígyókat is. - Micsoda gyönyörűen megművelt földek - mutatott ki az ablakon Madeleine férjének. - Érdekes, hogy a művelés alá vont területeket mindenhol élő kaktuszsövények védik! Még a délelőtt folyamán elérték a legrégibb marokkói berber népcsoport, a maszmudáktól leszármazott chleuth törzs települését. De itt sem álltak meg, hanem az Anti-Atlasz találkozásánál fekvő, okkersárga-rózsaszín házacskákból álló falu közelében verték fel a tábort. Az ősi oázisvárosban jártak, Tiznitben. - Itt egy hétig maradunk - adta ki Robinnak az utasítást a főorvos -, így készülj mindenben! - Ezt nem értem - szólt Robin - miért éppen itt időzünk annyi ideig? A környéken csak néhány száz vagy még kevesebb lakosú kis települések vannak. - Ha a véleményedet kérem, majd szólok, de most intézkedj, küldess nekem jéghideg vizet és hozzá whiskyt! Szükségem van az italra, különösen akkor, amikor az egész társaság, te is, megkérdőjelezed a döntéseimet. Nekem is kezd ebből már elegem lenni! Kora délutánra minden a helyére került, a vizsgáló, az ideiglenesen felállított kórterem, a franciák és a személyzet sátrai is. A konyhában Mani felügyelete alatt készült az estebéd, s a tábor körül lassan gyülekeztek a betegek. Anne a laboratórium felszerelését helyezte el éppen, amikor Michel bement hozzá. - Zavarhatlak egy percre? - Gyere, már mindent kiraktam az esetleges vizsgálatokhoz. Nicolas pedig Danielnek segít a műszerek beállításánál. - Nézd, Anne, a tanácsodat szeretném kérni... - Ki vele, miben segíthetek? - Elena tegnap este szólt Freynek, hogy ő úgy látja, sokkal rosszabb állapotban vagyok, mint néhány hónappal ezelőtt. Javasolta az ambulancia vezetőjének, hogy soron kívül küldjön haza ideggyógyászati kivizsgálásra. Nem vették észre, hogy a közelükben vagyok és mindent hallottam. - Frey mit válaszolt? - Csak annyit, hogy Tiznitben tovább maradunk a tervezettnél, mert neki is beszélni kell Alan Piccolival. Üzenetet kapott tőle, s az egész társaság jövőjét meghatározza majd a telefonbeszélgetés. Még azt is hozzáfűzte, hogy ő ugyan nem vett észre semmiféle változást egészségi állapotomban, de Elena többet van velem, neki jobban kell tudnia a tényeket. Képzeld el, Anne, még arról is beszéltek, hogy Robin írt a főnökünknek rólam... azt állítja, idegileg összeomlottam! No még ez hiányzott! A végén valóban megőrülök! Hitted volna, mire képes a pénzsóvárság, vagy az, ha valaki ennyire vágyódik a vagyonra... - Mondd csak, Michel, valóban olyan gazdag vagy, ahogy Elena a múltkoriban ecsetelte? Én nem tudtam erről, egyébként sem érdekel, de valószínűnek tartom, hogy a feleséged ármánykodását ez a motívum vezérli! - Igen, Anne, meglehetősen nagy a vagyonom. Egyrészt szüleimtől, másrészt első feleségemtől örököltem. Az elmúlt évek folyamán egy bankár barátom tanácsára különféle befektetéseket eszközöltem, s ezek mind-mind gyarapították a pénzemet. Elena ennek csak egy részét tudja, de látod, ez is elegendő arra, hogy rágalmazzon! Már hetek óta nyugtatókat szedek, hogy éjszaka ne legyenek szörnyű rémálmaim... Időnként ez segít, máskor pedig visszatérnek... Anne hozzálépett, átölelte: - Drága Michel, ne törődj te se Elenával se Frey locsogásával! A kollégák mind szeretnek, s hidd el, ha úgy hozná a sors, kiállnának érted. Meggyőződésem, hogy a világ egyik legbecsületesebb orvosa vagy, ezért is voltál olyan naiv és besétáltál Elena csapdájába! Szerintem, amikor te bekerültél az ideggyógyászatra, ő azonnal tájékozódott rólad. Nem olyan kis finom lélek, ahogy megjátssza

- 65 -

magát! Ne aggódj, felmérte ő jó előre a helyzetet és befűzött... Erről beszéltünk egyik nap Madeleine-nel is, akinek szintén ez a véleménye, s Roger-val együtt nagyon becsül, tisztel és szeret téged. De én is szeretlek pirult el Anne. Egy hirtelen mozdulattal szinte egyszerre ölelték át egymást, s forró csókban oldódott fel a két szerelmes, akik eddig még önmaguk előtt sem merték bevallani érzelmeiket. - Tudod mit, drága Anne, este vacsora után sétáljunk kettesben, s akkor még beszélgethetünk - ölelte még szorosabban magához az orvos a remegő fiatal női testet. Mohamed elemében volt a vacsora alatt. Sikerült neki hat fiút megszerezni, akiket éjszaka fog átadni Hassan Kasri emberének. - Végre nem zsörtölődhet Alan Piccoli, s nekem is átutalja az elmaradt összeget! Olyan zsugori az a pasas, minden frankot a fogához ver... Csak tudnám, mire gyűjti a pénzt, mert abból van neki bőven! A társaságnak elmesélte, hogy Tiznit nevezetessége a Kék Forrás, amely a legenda szerint szerepet játszott a város alapításában, mert a bűnbánó Fatma asszony, aki megcsalta férjét, a forrás köré emeltette a várost vagyonából. - Egyébként, ha valaki körül akar nézni Tiznitben, beszéljük meg előre, és szerzek megbízható kísérőt. Ne felejtsétek el, most már délen vagyunk, és ebben az oázisvárosban sok a sikátor, pillanatok alatt eltéved, aki nem idevalósi! Mindenesetre javaslom, hogy nézzétek meg ezt a helyet, mert a Szahara városainak hangulatát idézi fel, nemhiába régen karavánszeráj állt itt. A hölgyek figyelmét felhívom folytatta nevetve Mohamed -, hogy ebben a városban van a marokkói ékszerészek egyik leghíresebb szukja! 12 műhelyben készülnek a jellegzetes tizniti berber ezüstmunkák, nyakékek, karkötők és kitűzők. De rengeteg mindent láthattok az ékszerész szukokban, ha akarjátok, holnap késő délutánra megszervezhetem a látogatást. Elena volt az első, aki megszólalt: - Én bizony elmennék! Még alig vettem magamnak valamit itt Marokkóban, mert mindig rohanunk, semmire sincs időnk. Pedig én Franciaországban hallottam, hogy a marokkói ezüst teáskészlet a legszebb a világon! Azt is vásárolnék például. Robin te is bejössz holnap velünk? - Hát persze! - Beszéljük meg, ki marad itt, s úgy intézek mindent - szólt Mohamed készségesen. Madeleine, amikor Roger karjában feküdt, átadta magát szenvedélyének, és elmerült a férje által nyújtott szexuális gyönyörökben. Utat talált a vágy és szerelem, mindkettőjüknek boldogságot jelentett a zavartalan együttlét. A szeretkezés mámora után Roger mélyen elaludt. Madeleine átment a saját ágyába, még rágyújtott egy cigarettára, és azon töprengett, hogy ha hazamennek végre-valahára Franciaországba, hol akarnak majd letelepedni, s főként azt latolgatta, mikor legyen gyerekük? Sokáig feküdt gondolataiba merülve, dédelgetve a jövőt, amikor észrevette, hogy a szellő meglebbenti a sátor bejáratát. - Érdekes - gondolta magában -, olyan csendes az idő... - Behunyta a szemét és próbált aludni. Ám ekkor furcsa neszt hallott, mintha valaki belépett volna hozzájuk. Felnézett, és abban a másodpercben látta, hogy egy férfi hajol föléje, karját kinyújtja s torkának irányítja! Egyre közeledtek hozzá a vastag, zömök ujjak. Madeleine felkiáltott: - Jézusom! Ki maga? Mit akar?... - Lélekjelenlétének köszönhetően a párnája mellett fekvő zseblámpát felvillantotta, s abban a pillanatban látta, hogy Frey doktor áll az ágyánál, és a nyaka felé nyúl kezével... - Segítség! Segítség! - kiabálta torkaszakadtából Madeleine. Erre már Roger is felébredt. Az asszony teljes erejét összeszedte, kiugrott az ágyból és Frey doktorra vetette magát, aki igyekezett kirohanni a sátorból, ám ez nem sikerült, mert közben Roger elkapta. A kiabálásra a többiek is a Costelle házaspár sátrához futottak. Azt látták, hogy Madeleine és Roger szorosan fogják a főorvost, aki azt kiabálja: - Engedjenek el! Tévedés történt!... - Nem! Nem! Nekem is a gégeporcomat akarta eltörni, már éreztem a torkomon a szorítását! Michel találta fel magát: - Főorvos úr, mit keresett Ön a doktornő ágyánál? Frey ránézett, és kék szemében a gyűlölet szikrája csapott fel: - Semmit! Tévedtem... tévedtem... Michel intett Danielnek és Nicolasnak, akik közelebb jöttek Freyhez, majd hárman igyekeztek lefogni: Főorvos úr, menjünk az ebédlőbe... - Ám az erős férfi kiszakította magát kollégái kezéből, s hihetetlen erővel futni kezdett a domboldalon a város felé. - Úristen! Még ez hiányzott! - kiáltott Daniel, s mindannyian, az ekkor már odaérkező Mohamed is a többiekkel együtt igyekeztek utolérni Freyt. Ám nem sikerült, mert a sötétben az egyik kanyarban szem elől tévesztették a rohanó alakot. Megálltak, s tétován egymásra néztek. - Menjünk tovább, hátha megtaláljuk - szólt Michel. - Mi van, ha visszamegy az ambulanciára, és ismét megtámad valakit? Úristen! Ezek szerint Frey volt a gyilkos... - Nézzétek, én jobban tájékozódom ezen a vidéken, elindulok előre Nicolasszal. Ti pedig menjetek vissza, ha mondjuk egy órán belül nem akadunk rá, akkor visszatérünk, rendben? - kérdezte Mohamed. A többiek helyeslésük jeléül csak bólintottak. Közben Frey rohant a keskeny ösvényen előre. Eleinte még hallotta, amint dübörgő léptek közeledtek, azután elhalkult minden zaj. Megállt az egyik szikla mellett, amelyet hatalmas tujafa borított, és körülötte arab fiúk álldogáltak. Odalépett. Judith elszunyókált, s nem vette észre a főorvost, csak amikor rázogatni kezdte a vállát. - Maga mit keres itt, nővér? Utánam jött, kémkedni? - emelte fel hangját Frey. - Összejátszik a többiekkel, akik futottak utánam! De nem kapnak el, soha nem kapnak el... Judith hirtelen nem tudta, hogy ébren van-e vagy álmodik. Ám amikor Frey egyre közelebb ment

- 66 -

hozzá, kezét a nyakára kulcsolta, tudta, hogy ez valóság, mégpedig a szörnyű valóság! - Ne, főorvos úr, ne! sikoltotta. - Ne bántson! Segítség! Segítsetek már - kiabált a fiúkra. - Nem látjátok, megöl!!! - Az arab gyerekek csak álltak mozdulatlanul, mintha földbe gyökerezett volna a lábuk. A főorvos szorítása erősödött, majd egyetlen mozdulattal eltörte a nővér gégeporcát. Az asszonyi test, mint egy szalmabábú rogyott össze... A fiúk, hanyatt-homlok rohantak a falu felé, Frey pedig komótosan elindult az ambulanciára... Maga elé meredve sóhajtotta: - Ennek meg kellett történnie... Az orvosok, akik Freyt akarták elfogni, mind visszaértek. Összegyűlt a teljes stáb, csak Judith nővér és a főorvos hiányzott. Mohamed idegesen járkált le-föl az ebédlőben, közben állandóan az óráját nézte. Tudta, hogy Judithnak már legalább fél órával ezelőtt vissza kellett volna érkeznie! - Valószínűleg Hassan Kasri embere késik, ezért nem tud jönni a nővér - próbálta nyugtatni magát. Közben a többiek élénken tanácskoztak, mit csináljanak, hol keressék a főorvost, és mi legyen a következő lépés. Végül is abban maradtak, hogy reggel Robin megpróbál telefonálni nagybátyjának, s tanácsot kér, mit tegyenek. Freyt pedig, amint virrad megkeresik. - Mondjátok, Judith hol van? - nézett körül Elena. - Most veszem észre, hogy nincs itt. Menjen valaki és szóljon neki! - Ugyan, hagyjuk aludni - mondta ingerült hangon Mohamed. - Mit tud segíteni nekünk, hiszen mi is csak töprengünk, mi lenne a legjobb megoldás... Ebben a pillanatban az arab fiúk robogtak be a sátorba. Eltévesztették az utat, s a település helyett az ambulanciára érkeztek. A legidősebb közülük Mohamedhez rohant: - Doktor úr! Doktor úr! A nővért, aki vigyázott ránk, megölték! Egy férfi a nyakán valamit megszorított és összeesett... Így mi nem jutunk el Franciaországba? - kérdezte kerekre nyílt szemmel. Mohamed az első pillanatban nem találta fel magát. A fiú pedig tovább folytatta: - Nem jött értünk senki, hiába vártunk! A szüleinknek így vissza kell adniuk az értünk kapott pénzt?... - Elég legyen már, hallgass! - üvöltötte immár torkaszakadtából az arab orvos. A többiek csak néztek és hallgattak, majd Michel lépett az egyik fiúhoz. - Mondd csak, te milyen településről jöttél? - Légy szíves, ne faggasd a gyereket! Látod, mind megijedtek valamitől, és összevissza beszélnek szólt Mohamed. - Most te hallgass - szólt a vitába Nicolas -, hagyd Michelt, én is szeretném tudni az igazságot, mert ami sok, az sok! - Válaszolj, kisfiam! - simogatta meg a gyerek fejét Michel. - A vasfaerdők mellett van egy kis település, ott élnek a szüleink... - Ki akart benneteket Franciaországba elküldeni? A szüleitek miért kaptak és mennyi pénzt? - A doktor úr tárgyalt apáinkkal - szólt ismét a legidősebb fiú -, s annyi pénzt fizetett értünk, hogy harminc birkát vehetnek azon! Mi pedig tanulhatunk kint... Mohamed arca lángolt, idegesen tördelte a kezét: - Ugyan, szamárság, a fiúk nem tudnak semmit! Most nem ez a legfontosabb, keressük meg Judithot... - Így igaz, induljunk - ment ki a sátorból Daniel és Michel is, mögöttük Mohamed lépkedett. - Ugye tudod, hol találjuk Judithot? - kérdezte némi éllel a hangjában Michel. Válaszadásra már nem volt mód, mert a sátor előtt meglátták Frey doktor kicsavart testét, füléből szivárgott a vér... Daniel hozzálépett és látta, hogy főnöke koponyaalapi törést szenvedett. Biztonságból megnézte a pupilláját, mely fénymereven tekintett a semmibe. - Meghalt - fordult a többiek felé. - Eleshetett és valamibe beverhette a fejét, talán az egyik sátortartó acélcölöpbe... Negyedóra múlva a három orvos megtalálta Judith Prouvé holttestét, akinek elöl a nyakán, a gégeporcnál livid benyomat látszott... - Igen, igen, gégeporctöréssel ölte meg őt is Frey doktor... - szólt halkan Michel. Hárman felemelték a nővért és visszavitték az ambulanciára. Mindenki talpon volt. A tragédiák sorozata megrázta a franciákat és a helyieket egyaránt. Már csak az volt hátra, hogy a végtisztességet megadják a gyilkosnak és az áldozatnak egyaránt. Másnap reggel Robin és Mohamed bement Tiznitbe és sikerült beszélniük Alan Piccolival, aki a tragédia hallatán azonnal döntött: - Intézkedem, Agadirból repüljetek haza! Mindenki megkapja a végkielégítését, a felszerelést pedig átadjuk a meknesi kórháznak, de ez már nem a ti feladatotok. A helyi személyzetet rendezd el, Robin, mindenkinek plusz egyhavi fizetést adj! Három nap múlva indulhattok. Remélem, még nem jelentették be a rendőrségnek a gyilkosságot? - Nem. Minek? A gyilkos meghalt, egyébként is... - Jó, ne folytasd. Én is ismerem a kinti viszonyokat. Itthon, Marseille-ben mindent megbeszélünk. A temetés megrázó volt Madeleine számára. A többiek is megrendülten álltak a sírnál, de az orvosnő előtt ismét felelevenedett barátnője, Nicolet halála. Amikor elhelyezték a sziklákból épített sírban a két koporsót, a keselyűk szolgáltatták a gyászzenét... Madeleine és Anne felzokogott... A táborban Robin elkezdte a csomagolást, míg a többiek bementek Tiznitbe vásárolni. Elena állandóan megjegyzéseket tett Piccolira, főként azt nehezményezte, miért nem maradhatnak még tovább vásárolni és pihenni. Amikor kettesben maradt Michel Annéval, elmondta, ha visszatérnek Franciaországba, azonnal beadja a válópert. - Ebbe Elena is beleegyezett, megfelelő összeg ellenében... - tette hozzá a belgyógyász. Közös jövőjükről még nem beszéltek, de mindkettőjük számára természetes volt, hogy most kezdődik az együttélésük.

- 67 -

Az utolsó este Mani kitett magáért, s kuszkuszos birkahúst sütött. Köleskásával tálaltatta, valamint egybesült marhahúst is szerzett, amelyet köménymaggal és marokkói fűszerekkel ízesítve készíttetett el. Előételként harrit csináltatott sok hússal és zöldséggel, s az elmaradhatatlan gyümölcstál és mentatea sem hiányzott befejezésként. A társaság szótlan volt. Nem így képzelték el a hazatérést, és senki nem gondolta, hogy Frey gyilkos. A miértre pedig egyetlen kolléga sem tudott válaszolni. - Mondjátok, nem lehet, hogy a főorvos nem is volt beteg, csak valamilyen kényszerképzete támadt itt Marokkóban, s azért ölt meg nőket? - fordult az orvosok felé Elena. - Jaj, hagyd ezt a szamárságot már - szólt rá Daniel. - Nyilvánvaló, hogy valami kiváltotta belőle az ölési vágyat. De hogy mi, azt csak ideggyógyászok tudnák megmondani, hosszas vizsgálatok után. Valószínű Alan Piccoli sem tudott arról, hogy beteg. Egyébként is most már hiába találgatunk... - Na, ez nem egészen így van! Mert miatta kell hazamennünk, pedig nem is volt itt olyan szörnyű nézett Elena szerelmes pillantással Robinra. - Nekem az volt - szólt a vitába Madeleine. - Örülök, hogy végre megszabadulunk innen. - S hol találsz majd azonnal állást? Mert ez is szempont! - kérdezte Elena. - A képesítésemnek megfelelően majd keresek - válaszolt ingerülten Madeleine, akit idegesítettek a tudálékos s minden lében kanál nővér állandó megjegyzései. - Feküdjünk le korán - szólt Michel -, reggel hétkor indulnunk kell Agadirba. A társaság szétszéledt, csak Robin és Elena ültek még tovább. - Várj - szólt a nővér, amikor látta, hogy Robin is felállt a székről. - Meg kell valamit beszélnünk, vagyis hogy pontosabban fogalmazzak, a jövőnkről... - Ugyan, Elena, már mindent tisztáztunk! Beadjátok a válókeresetet, s ha szabad leszel, feleségül veszlek. Amíg zajlik a válásod, úgysem találkozhatunk. - Már miért ne? Nem értem! Közös megegyezés alapján adjuk be, s te még nem tudod, de Michel elég nagyvonalú velem szemben. Ahogy hazaérünk, tízmillió francia frankot ad nekem ajándékba betétkönyvben! Ezzel már kezdhetek valamit... - Igen... igen... - mormogta a foga között Robin -, mindig tudtam, hogy Michel nagyvonalú ember s nem kicsinyeskedik. De hát kettőjük között a korkülönbség olyan nagy, hogy ez áthidalhatatlan számukra gondolta magában a férfi. - Pedig hány s hány házaspár között van korkülönbség, de Elenánál és Michel-nél nyilvánvaló, hogy más téren is voltak ellentétek. - Azt gondoltam - szakította meg Robin töprengését jövendőbelije -, hogy amíg kimondják a válást, hozzád költözöm... - Jézusom, Elena! Te megbuggyantál? Hiszen nekem még egzisztenciát kell teremtenem, amihez remélem, segítségemre lesz majd Piccoli. Anyámnak sem magyarázhatom meg, s ez nem utolsó szempont, hogy férjes asszonnyal élek együtt! Ő azután ezt nem helyeselné. Eddig vele laktam, bár nem szólt bele az életembe. Igaz, soha még a barátnőimet sem vittem haza. Ezt a felemás kapcsolatot pedig végleg nem tudom elmondani neki. - Micsoda felfogás! Én pedig addig is veled szeretnék élni, Robin! De semmit nem akarok rád erőszakolni. Arra gondoltam, ha másként nem megy, vennék egy házat Marseille-ben, s akkor te költöznél hozzám. Minden attól függ, hogy Michel mikor adja oda a pénzt. - Látod, abban biztos vagyok, hogy ő betartja a szavát és érkezésünk után, amikor aláírod az ügyvédnél a papírokat a válásról, átadja a pénzt is! - Lehet, hogy igazad van. Amíg mindez megoldódik, szállodába költözöm. Közben esetleg együtt nézhetnénk egy kisebb méretű házat vagy lakást, amelyet ebből a pénzből megvehetnénk. Természetesen én azonnal állást keresek, de az is lehet, hogy Piccoli mindannyiunknak felkínál valamilyen munkát. - Drága Elena, én erre nem építenék, de lehet, hogy tévedek. Mindegy, meglátjuk, hogy fogad bennünket, s utána még mindig dönthetünk a jövőnkről. Azért annak örülök, hogy Michel ennyire rendes volt veled... - Még szép, hiszen ezeket az éjszakai rémálmait, a fogai csikorgatását én hallgattam végig... Egy darabig beszélgettek, majd mindketten elindultak saját külön szálláshelyükre. Bár Elena Robin karjaiban akarta tölteni az éjszakát, de a férfi lebeszélte erről: - Nézd, drágám, az utolsó pillanatokat éljük Marokkóban. Nem tartanám szerencsésnek és főként illendőnek, ha nem a férjeddel vagy együtt. Azért a látszatra is adni kell - megpuszilta az asszony arcát és kiment. Az ambulancia tagjai csendben ültek Alan Piccoli szobájában, várva, hogy az üdvözlés után főnökük megszólaljon. Az inasok körbehordták a hidegtálakat, italokat, üdítőket, s közben a ház ura csak mosolygott mindenkire. Pár perc múlva az orvosoknak, nővéreknek átadott egy-egy borítékot, amelyben háromhavi fizetés volt. - Arra gondoltam, hogy ennyi idő alatt mindannyiuknak sikerül elhelyezkedniük. Addig kitart a pénz. Egyébként nagyon sajnálom, hogy ez a remek társaság szétoszlik, de hát szegény Frey barátom tragikus balesete, no meg a kiderítetlen gyilkosságok... - Már megbocsásson, Piccoli doktor - szólt közbe Madeleine -, de a gyilkosságokat egyértelműen Frey doktor követte el, ezt itt a kollégáim is tanúsíthatják! Ön tehát rosszul fogalmaz. Szilárd meggyőződésem, hogy a főorvos finoman fejezve ki magam, beteg volt... egy épeszű ember nem követ el gyilkosságokat... - Kedves Madeleine, ön még annyira fiatal és kezdő a szakmában, az elmekórtanhoz keveset érthet, nemde? - nézett az orvosnőre.

- 68 -

- Nekem is az a véleményem, ami Madeleinenek - kapcsolódott a párbeszédbe Michel. - Én sem vagyok ideg- és elmegyógyász, de azt orvosi tudásom alapján állíthatom, hogy Christian Frey doktor már betegen került az ambulancia élére, s az állapota egyre romlott. Gondolom, ön sem volt ezzel tisztában, hiszen akkor nem őt nevezte volna ki vezető főorvosnak... - Igen, igen - sóhajtott álszent módon a férfi - sajnos a barátom valamilyen paranoiás betegségben szenvedhetett, amelyről senki nem tudott, én a legkevésbé. De ezen már nem segíthetünk, az ambulancia megszűnt. Bejelentettem a nemzetközi szervezetnek is, amely eddig támogatta az ottani munkát. - Nem is szervez hasonló létesítményt, Piccoli doktor úr? - kérdezte Elena. - Nem. Visszavonulok és egyedül tengetem majd az életem. Talán Robin majd néha meglátogat... tekintett a fiatalemberre. - A meknesi kórházat azért nem szünteti meg? - tett fel még egy kérdést Elena, aki a kíváncsiságát nem tudta kielégíteni, s abban reménykedett titokban, hogy az orvos egyetlen rokonára, Robin Piccolira hagyja majd a hatalmas vagyont... Hiszen nagyon betegnek tűnik... - gondolta, ahogy a tolószékben ülő férfira tekintett. - Terveim szerint, ha találok olyan orvost, aki megvenné a kórház egy részét, amely az én tulajdonom, eladnám. Sajnos, én ide vagyok láncolva a szobámhoz - mutatott a tolószékre. - Soha nem jutok el többet az én kedvenc országomba, Marokkóba sem... Pedig hány embert gyógyítottam ott - sóhaja a levegőbe szállt... Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó és André Vernea doktor rohant be. - Vége a játéknak! Most már mindent tudok! - Ugyan kérem, ne zavarja meg a tárgyalásunkat! Látja, a kollégáimmal beszélgetünk. - Elég! Elég! Nem ver át többet, maga nem Alan Piccoli, hanem Christian Frey!!! A társaság felugrott, s mindenki döbbenten nézett a belépőre, aki úgy viselkedett, mintha elment volna a józan esze. - Még egyszer mondom, tűnjön el, mert embereimmel kidobatom! Egy kollégával nem szívesen teszem ezt, de ez már mégiscsak több a soknál! - Lassan a testtel, Frey doktor! Egy agilis detektívet megbíztam azzal, hogy nyomozzon ki mindent Piccoliról, mert akkor még azt hittem, hogy ő ül itt a tolószékben! Közben fordult a kocka, s kiderült az igazság. - Az ajtóhoz lépett, s egy negyvenes évei közepén járó, napbarnított, meglehetősen szabálytalan markáns vonású, homokszín hajú férfi lépett be. Megbiccentette fejét s halkan mondta: - Pierre Landu vagyok. Ígérem, rövid leszek. Hat emberemmel együtt nyomoztunk, s kiderült, hogy Frey doktor a csoport szervezésekor megölte barátját, Alan Piccolit. Csak közvetett bizonyítékok alapján mondhatom, hogy a tengerbe dobatta... A társaság Frey személyében már egy régi évfolyamtársát ismerte meg, aki tudomást szerzett Piccoli és Frey fiatalkori botlásáról és mindkettőjüket zsarolta. Így a tisztelt doktor úr fejében megszületett a zseniális ötlet: egyszerre két legyet üt egy csapásra! Megöli barátját, aki már terhére volt, és gyűlölte vagyonáért, s régi orvoskollégáját küldte ki Marokkóba saját maga helyett. Erre valójában senki nem jött volna rá, de a bűnözők mindig egy banánhéjon csúsznak el... Frey a gyilkosság után itt Marseille-ben, sőt Toulonban és Nantes-ban is leváltotta a teljes személyzetet, szép summával elbocsátva őket. Nem félt senkitől, ismerte gyermekkori barátja Alan Piccoli szokásait, stílusát, így nem volt nehéz átváltoznia lelkileg és külsőleg egyaránt. Nézzenek csak rá, még a haját is befestette... - Nem igaz, az egész egy bomlott agyvelő szüleménye! Dobják ki, dobják ki... - üvöltött torkaszakadtából Frey. - Tönkre akar tenni ez a pasas! Pierre Landu mit sem törődve az őrjöngéssel tovább folytatta: - Valószínűleg soha nem derül ki az igazság, ha Paul Vallot-t nem ölik meg az új bárjában. Ezt a gyilkosságot ugyan nem Frey követte el, hanem a fiatalember volt barátja, Gerald Jordan, aki fel akarta eleveníteni kapcsolatukat. Ám Pault, Vernea pszichiáter meggyógyította, így nem kívánt homoszexuális kapcsolatot létesíteni! Amikor Vernea doktor értesült a gyilkosságról, azonnal Piccoli doktorra gondolt, hiszen akkor még senki nem tudta, hogy szerepcseréről van szó. Ma már nyilvánvaló, hogy Freynek semmiféle érdeke nem fűződött ahhoz, hogy a fiatal Pault eltegye láb alól. Nem is kívánt a pszichiáterrel összetűzésbe kerülni, mert lelke mélyén félt a leleplezéstől. De a sors játéka kiszámíthatatlan! Ebben az ügyben Frey doktor vétlen, mégis ő viszi el a balhét, mert megkezdődött a nyomozás. Valójában szerencsénk volt, mert a szakácsnő, akit sikerült felkutatnunk, fiatalkorában Piccoli szeretője volt! Beszélni kezdett, s mint koronatanú ő szerepel majd a tárgyaláson... Elena, aki az első pillanatokban nem fogta fel, mi történt, most kiabálni kezdett: - Paul a testvérem! Megbosszulom a halálát! - Asszonyom - lépett hozzá a nyomozó -, fogadja őszinte részvétem. De a büntetést bízza a bíróságra. Kérem, kérem nyugodjon meg! - Kollégák! Kollégák! Ne hallgassanak ezekre az emberekre, tönkre akarnak tenni, de nem fog sikerülni nekik, hatalmas vagyonom van... - Uram, a pénz sokat jelent, de nem mindent... - szólt halkan a nyomozó. - Bizonyítani fogjuk a tárgyaláson, hogy Alan Piccolinak adta ki magát, és Marokkóba Christian Frey néven John Dalau doktort küldte. - Akkor őt temettük el Marokkóban? - kérdezte Michel, aki gondolatban gyorsan összerakta az orvos furcsa viselkedéséről alkotott képet és rájött, hogy a nyomozó nyilvánvalóan nem téved. - Igen uram. De ez még nem minden! Frey doktor felelni fog a marokkói fiúk átcsempészéséért és

- 69 -

homoszexuális klubokban való működésükért, valamint heroin csempészéséért és értékesítéséért is! - Rágalom! Rágalom! - ugrott fel a tolószékből, s a társaság döbbenten nézte, ahogy az ajtó felé rohan. Másodpercek múlva két férfi termett mellette, lefogták az orvost, kezén kattant a bilincs. - Jogában áll hallgatni, ügyvédet hívni... - Tudom, nem kell ismertetni a jogaimat! De azt engedjék meg, hogy mielőtt magukkal megyek, összeszedjem a holmimat - szólt Frey. - Rendben, uram, az egyik munkatársam magával megy - intett a fiatalabb férfinak a testes felügyelő. Majd a társasághoz fordult. - Néhány perc türelmüket kérem, s megkezdem az önök kihallgatását. Ebben a pillanatban a fürdőszobából a fiatal zsaru rohant ki: - Felügyelő úr! Jöjjön, jöjjön a gyanúsítottunk meghalt! Michel és Nicolas valamint Daniel utánuk mentek, s szinte egyszerre mondták, ahogy beleszimatoltak a levegőbe: - Ciánt vett be, másodpercen belül meghalt - zárta le a szemét Nicolas. - Bevégeztetett - szólt kissé patetikusan Elena, aki a többieket követve a fürdőszobába rohant. EPILÓGUS - Vegyél nekem egy dzsellabát - ölelte át feleségét Roger. - Szeretnék emlékbe hazavinni egy földig érő, homokszínű köpenyt, hozzá egy fezt és sárga papucsot. - Ez utóbbi minek neked? Otthon mindig papucsban jársz Madeleine mellett - nevetett Michel. Gyerekek, olyan furcsa, hogy ismét együtt vagyunk Marokkóban, igaz most turistaként, szabadságon kapcsolódott a beszélgetésbe Anne. - Nézzétek csak, milyen csodálatos város Fez! A mór építészet fehér házai, díszes oszlopai lenyűgözőek. Nemhiába ez a királyi város annak idején Marokkó fővárosa volt. Emlékeztek, amikor az ambulancián együtt dolgoztunk, ide nem jutottunk el... Állítólag Fez szigorúan őrzi az iszlám ősi hagyományait és kultúráját, Mekka és Medina mellett a mohamedán világ leglátogatottabb zarándokhelye. Nekem nagyon tetszik! A négytagú társaság lassan sétálgatott, nézelődött az arab világot idéző utcákon, ahol a hagyományok és a modernség keveredett. Roger videózott, Michel pedig fényképezett. Bementek a XIX. században épült Dar Betha-palotába hűsölni, és megtekinteni a Marokkói Művészeti Múzeum remekeit, Fez környékének kézműiparát és művészetét. Majd rövid utat tettek meg az arab üzletsorig, ahol Anne és Madeleine nem tudtak ellenállni a sok apró bolt kínálatának. A híres fezi csipketerítőkből is vásároltak. Ezután továbbgyalogoltak a szűk kis Bou Toul utcán át a mecsethez, amely Észak-Afrika legnagyobb mohamedán imahelye. A patkóíves kapun beléptek, a mellékudvarban kissé megpihentek. - Még nézzük meg a XIV. században épült karavánszeráj maradványát, utána üljünk be a Palais de Fes étterembe. Jólesne egy meleg mentatea és valami harapnivaló - szólalt meg Madeleine. Amíg a teát kortyolgatták, gondolataik visszaszálltak a múltba, látszott rajtuk, hogy az emlékek elragadták őket. Végül Anne szólalt meg: - Milyen más érzés most sétálgatni, nézelődni itt, mint annak idején az ál-Frey mellett dolgozni... - Az a fontos, hogy mindannyian szerencsésen megúsztuk, bár én állandó szorongásban éltem válaszolt Madeleine. - Képzeld el, Marseille-ben mennyire rettegett Frey, aki félhetett a leleplezéstől! S mit ad az ég, a végén Elena testvérének a halála, akit egyikünk sem ismert, indította el a lavinát - szólt Michel, s még egy adag défallahot, édes, finom süteményt rendelt. - Szegény Irisnek, Gabrielle-nak és Judithnak a halála értelmetlen volt... - sóhajtott Anne. - S ki tudja még, mi történt volna, ha Frey, vagyis az ál-Frey nem kap koponyaalapi törést? Nyilvánvaló, valami kényszerképzet hatására ölt, de ezt már soha nem fogjuk megtudni. Tény, hogy amikor Marseille-ben Frey lelepleződött és bevette a ciánkapszulákat, ezzel beismerte bűnösségét! Ha André Vernea pszichiáter nem bízza meg régi ismerősét, Pierre Landu detektívet a nyomozással, valószínű, hogy Frey soha nem bukik le... - Látod, Anne, én másként gondolom - szólt Madeleine. - Mert Alan Piccoli szakácsnője, aki régi szeretője volt előbb-utóbb úgyis beszélni kezdett volna. Állítólag ő a másik szobában hallotta Alan segélykiáltását, amikor Frey kést szúrt barátjába, de egyedül lévén, nem tudott segíteni. - A gyilkosságon kívül Freynek igen sok bűne volt. Mert a marokkói fiatalok átcsempészése sem volt akármi! - borult el Michel tekintete. - Szegény gyerekek, a jobb élet reményében a tanulási vágyukért megfizettek, hiszen mind klubokba kerültek. Vagy ki tudja még hova? Miután nem volt bizonyíték Mohamed Tarik ellen, a rendőrségi vizsgálat semmit nem állapított meg. Az orvos, ahogy hallottam, most Kolumbiában él. Többszöri razzia után ugyan néhány arab fiatalt megtaláltak, de azok már nem akartak visszamenni szülőföldjükre pásztornak vagy földművesnek. Szerencsétlen gyerekek! Számomra borzasztó még a gondolat is, hogy pénzért mire vették rá őket. Arról már nem is beszélek, hogy szerintem több esetben Tarik nálunk rejtette el őket az ambulancián, de ez csupán feltételezés. A zsaruk sem tudtak ebben a vonatkozásban semmit rábizonyítani, mert a felkutatott fiúk hallgattak, mint a sír. Hogy ezt Tarik hogyan és mivel érte el, ma is rejtély... - Drágám - fogta meg Anne férje karját. - Olyan sokat tépelődsz, pedig az egésznek semmi értelme nincs. Elmúlt, vége! Ahogy rémálmaidnak és rettegéseidnek is! Örülj annak, hogy mind a négyen megtaláltuk a helyünket, s együtt dolgozunk a marseille-i Általános Belgyógyászati Kórházban. - Valójában, ha behunyom a szemem, ma is magam előtt látom az oázisokat, településeket, és érzem csontjaimban is a sergit, a gyötrelmes déli szelet, amely sokszor még éjszaka sem hagyott aludni...

- 70 -

Azután eszembe jutnak a kiszáradt vízmosások, a sivatagból örvénylő homokviharok, a mindenhol megtalálható cédrusok, s újból átélem az ottani napokat... - sóhajtott Madeleine. - Emlékeztek, amikor először hallottuk a Zsib es makkan kifejezést? Nincs semmi baj - ahogy ők mondták, még akkor is, ha a halottak ágyánál virrasztottak. - Indulásunk előtt Danieltől kaptam egy képeslapot. Kenyában az ENSZ kórházában dolgozik, hároméves szerződést írt alá. Soraiból azt olvastam ki, hogy elégedett a munkájával. Egyébként Elenával is összefutottam véletlenül a napokban... - Michel nem tudta folytatni, mert felesége, Anne közbevágott: - Nem is említetted! - Drágám, néhány percig beszélgettünk csupán, de lényegében semmi újat nem mesélt. Mindannyian tudjátok, hogy Robinnal kötött házassága fél évig tartott. Volt férje nem örökölt semmit, mert Alan Piccoli meggyilkolása előtt végrendeletében teljes vagyonát kórházakra, jótékonysági intézményekre hagyta. Szerencsétlen Elena! - sóhajtott Michel. - A tőlem kapott pénzt szétszórta, most a kikötői negyedben lakik, és valamelyik öregek otthonában ápolónő. Robin pedig a végzettsége révén a Kereskedelmi Bankban dolgozik. De mint Elena mesélte, nem találkoznak, egyikük sem kívánja látni a másikat. - Most már induljunk tovább - állt fel Roger -, mert itt Fezben két napot töltünk, még sok a látnivaló! Azután terepjáróval átkelünk az Atlaszon, megnézünk néhány oázist, majd irány Agadir! Ott a pihenésnek, fürdésnek szentelhetjük a két hét szabadságunkat. Madeleine belekarolt barátnőjébe, és elindultak kifelé az étteremből. - Anne, úgy örülök, hogy Michellel egymásra találtatok! A sok gond után szerelmetek kiállta a próbát! A kis jövevény - simogatta meg Anne domborodó hasát - betölti majd az életeteket.... - Igen, igen, ez így van. Bár nektek is lenne gyereketek, ugye szeretnétek? - Hogyne, Roger tudta nélkül három nőgyógyász kollégánál is jártam, akik biztattak, nincs semmi akadálya a terhességemnek. Látod, az életben nem megy semmi simán, de remélem, előbb-utóbb teljesül a vágyam! Zsib es makkan! Nincs semmi baj! - nevetett fel egyszerre a két vidám barátnő, akik Marokkóban megtanulták, hogy az ember néha kénytelen elviselni a rettegést, a sors csapásait, de ha lehet, igyekezzen kivédeni azokat...

- 71 -