NNCL995-444v1.0
Bernard Cornwell
Excalibur I. A tél királya
Alexandra
A tél királyát Judynak ajánlom, szeretettel
Eredeti cím: The Winter King Copyright © Bernard Cornwell, 1995 All rights reserved Fordította: Babits Péter
ISBN 963 367 717 3 Magyarországon kiadja a Pécsi Direkt Kft. ALEXANDRA Kiadója Felelıs kiadó: a kft. Ügyvezetıje
A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait ırzı ALFÖLDI NYOMDA Rt. Munkája Felelıs vezetı: György Géza vezérigazgató
Szereplık AELLE Szász király AGRICOLA Gwent hadura, Tewdric király szolgálatában AILLEANN Arthur ágyasa, az ikrek, Amhar és Loholt anyja AMHAR Arthur törvénytelen fia ANNA Arthur nıvére, Budic broceliandei király felesége ARTHUR Uther törvénytelen fia és Mordred gyámja BALISE Vén dumnoniai druida BAN Benoic királya, Lancelot és Galahad atyja BEDWIN Dumnonia püspöke, a király fıtanácsadója BLEIDDIG Benoic egy törzsfıje BORS Benoic bajnoka BROCHVAEL Powys királya az Arthur utáni években CADWALLON Gwynedd királya CADWY Dumnonia egy alkirálya, ki a kernowi határt vigyázza CALEDDIN Rég halott druida, kinek Merlin tekercsét köszönhetjük CAVAN Derfel helyettese CEI Arthur gyermekkori pajtása, késıbb egyik harcosa CEINWYN Powys hercegnıje, Cuneglas húga, Gorfyddyd leánya CELWIN Egy pap Ynys Trebesbıl CERDIC Szász király CULHWCH Arthur unokatestvére, harcosainak egyike CUNEGLAS Powys örököse (koronahercege), Gorfyddyd fia DAFYDD ap GRUFFUD Az írástudó, ki Derfel történetét lefordítja DERFEL CADARN A történet elbeszélıje, születését tekintve szász, Merlin gyámfia, és egyike Arthur harcosainak DIWRNACH A korábban Henis Wyrennek nevezett ország, Lleyn ír királya DRUIDÁN Törpe, Merlin testırségének parancsnoka ELAINE Benoic királynıje, Lancelot anyja GALAHAD Benoic hercege, Lancelot féltestvére GEREINT Dumnonia egyik alkirálya, a Kövek Ura GORFYDDYD Powys királya, Cuneglas és Ceinwyn atyja GRIFFID ap Owain parancsnokhelyettese ANNÁN GUDOVAN Merlin írástudója GUENDOLOEN Merlin eltaszított felesége GUINEVERE Henis Wyren hercegnıje GUNDLEUS Siluria királya GWLYDDYN Ács Ynys Wyd.rynbıl HELLEDD Elmet hercegnıje, Powysi Guneglas késıbbi felesége HYGWYDD Arthur szolgálója HYWEL Merlin tiszttartója IGRAINE Powys királynıje, Brochvael király felesége, Derfel pártfogója Dinnewracban IGRAINE of Arthur (valamint Morgan, Anna és Morgause) anyja GWYNEDD
IORWETH ISSA LADWYS LANCELOT LANVAL LEODEGAN LIGESSAC szolgálja LLYWARCH LOHOLT LUNETE LWELLWYN MAELGWYN MARK MELWAS MERLIN MEURIG MORDRED MORFANS MORGAN MORGAUSE NABUR NIMUE NORWENNA OENGUS Mac AIREM OWAIN PELLINORE RALLA SAGRAMOR SANSUM SARLINNA SEBILE TANABURS TEWDRIC TRISTAN TUDWAL UTHER VALERIN
Powysi druida Derfel egyik lándzsása Gundleus szeretıje . Benoic örököse (koronahercege), Ban fia Arthur egyik harcosa, Guinevere testırségének parancsnoka Henis Wyren előzött királya, Guinevere atyja Mordred testırségének elsı parancsnoka, ki késıbb Gundleust Mordred testırségének második parancsnoka Arthur törvénytelen fia, Amhar ikertestvére Derfel korai társa, késıbb Guinevere udvarhölgye Dumnonia kincstárának írnoka Dinnewraci szerzetes Kernow királya, Tristan atyja Belgae királya, Dumnonia alkirálya Avalon ura, druida Gwent örököse (koronahercege), Tewdric fia Dumnonia gyermek királya “A rút“, Arthur egyik harcosa Arthur nıvére, Merlin papnıinek egyike Arthur nıvére, Lothiani Lot király felesége Durnovaria keresztény elöljárója, Mordred törvényes védelmezıje Papnı, Merlin szeretıje Uther menye, Mordred anyja Demetia és a Fekete pajzsosok ír királya Uther bajnoka, Dumnonia hadura Ynys Wydrynben bebörtönzött tébolyodott király Gwlyddyn felesége, Mordred szoptatós dajkája Arthur numídiai parancsnoka Keresztény pap és püspök, Derfel elöljárója Dinnewracban Egy gyermek, aki túléli a dartmoori mészárlást Morgan szász rabszolgája Siluriai druida Gwent királya Kernow örököse (koronahercege) Novícius Dinnewracban Dumnonia és Britannia legmagasabb rendő királya, a pendragon Powysi törzsfı, egykor Guinevere jegyese
Helyszínek
A csillaggal jelölt helyek fellelhetık a történelmi feljegyzésekben
ABONA* AQUAE SULIS* BRANOGENIUM* BURRIUM* CAER CADARN CAER DOLFORWYN* CAER LUD* CAER MAES CAERSWS* CALLEVA* COEL'S HILL* CORINIUM* CUNETIO* DINNEWRAC DURNOVARIA* DUROCOB- RIVIS* GLEVUM* ISCA* HOLTAK SZIGETE* LINDINIS* LUGG VALE* MAGNIS* MAI DUN* RATAE* A KÖVEK* VENTA* YNYS MON* YNYS TREBES YNYSWAIR YNYS WYDRYN*
Avonmouth, Avon Bath, Avon Római erıdítmény, Leintwardine, Hereford & Worcester Tewdric fıvárosa. Usk, Gwent Dumnonia királyi dombja, South Cadbury Hill, Somerset Powys királyi dombja, közel a powysi Newtownhoz Ludlow, Shropshire White Sheet Hill, Mere, Wiltshire Gorfyddyd fıvárosa, Caersws, Powys Határerıd, Silchester, Hampshire Cole's Hill, Hereford & Worcester Cirencester, Gloucestershire Mildenhall, Wiltshire Kolostor Powysban Dorchester, Dorset Dunstable Bedfordshire Glouchester Exeter, Devon Portland Bili, Dorset Római város, Ilchester, Somerset Mortimer's Cross, Hereford & Worcester Római erıdítmény, Kenchester, Hereford & Worcester Maidén Castle, Dorchester, Dorset Leicester Stonehenge Winchester, Hampshire Anglesey Benoic fıvárosa, St. Michel-hegy, Franciaország Lundy-sziget Glastonbury, Somerset
ELSİ RÉSZ A tél gyermeke
R éges-régen, egy Britanniának nevezett földön, ezek a dolgok történtek. Sansum püspök úr, áldja meg az Úristen minden élı és holt szentje elıtt, úgy mondja, hogy ezeket az emlékiratokat feneketlen kútba kellene vetni, az elkárhozott emberek minden más mocskával együtt, mert ezek az utolsó napok történetei, mielıtt a nagy sötétség leereszkedett volna urunk, Jézus Krisztus fényére. Ezek a történetek egy Lloegyr nevő földrıl szólnak, az Elveszett Országról – az országról, mely egykor a miénk volt, s amit ma ellenségeink Angliának neveznek. Arthur, a Hadúr történetei ezek, a Sosemvolt Királyéi, aki Isten ellensége volt, s mégis – bocsássa meg nekem az élı Isten és Sansum püspök úr -a legnagyobb ember, akit valaha is ismertem. Mennyire megsirattam az elvesztését! Hideg van ma. A dombok halottsápadtak, a felhık sötétek. Havazni fog még az éj leszállta elıtt, ám Sansum bizonyára most is meg fogja tagadni tılünk a tőz áldásait. Istennek tetszı, állítja a szent, sanyargatni testünket. Öreg vagyok, de Sansum, adjon neki az Úr még számtalan évet, nálam is öregebb, így nem használhatom koromat kulcsként, mely a fáskamrát nyitná. Sansum csak annyit felelne, szenvedésünk áldozat az Úrért, aki többet szenvedett bármelyikünknél, ezért kell nekem, öt hittestvéremmel együtt, félálomban végigvacogni az éjszakát, és azért fagy be holnapra a kút, hogy Maelgwyn testvérnek le kelljen másznia oda egy láncon és fel kelljen törnie egy pöröllyel a jeget, mielıtt ihatnánk. Mégsem a hideg éjszakák a tél legnagyobb sorscsapásai, de sokkal inkább a fagyos ösvények, melyek visszatartják Igraine-t a kolostor látogatásától. Igraine a mi királynınk, ki Brochvael királyhoz ment nıül. Sötét hajú és karcsú, nagyon fiatal, és van benne valami elevenség, akár a Nap melegében egy téli napon. Imádkozni tér ide, hogy fiú adassék neki, ám a legtöbb idıt mégis velem beszélgetve tölti, ahelyett hogy Miasszonyunkhoz vagy áldott fiához könyörögne. Azért beszélget velem, mert szereti hallani az Arthurról szóló történeteket, és az elmúlt nyáron elmeséltem neki mindent, amire csak emlékeztem, és amikor már nem emlékeztem többre, nagy köteg pergament, egy szarucsutorában tintát és nyaláb lúdtollat hozott nekem. Arthur viselt lúdtollakat sisakján. Ezek a tollszárak se nem olyan nagyok, se nem olyan fehérek, ám tegnap feltartottam ıket a téli égbolt felé, és egy bőnösen dicsıséges pillanatra úgy gondoltam, egy arcot látok a toll-forgó alatt. Arra az egy szemvillanásra a sárkány és a medve Britannia-szerte újra megvicsorgatta fogait, hogy félelmet plántáljon a pogányok szívébe, ám azután tüsszentenem kellett, és láttam, hogy nem tartok mást a kezemben, mint egy nyaláb libaganéval pettyezett tollat, ami még írásra is aligha alkalmas. A tinta legalább ily elégtelen: csupán lámpakorom, az almafa kérgének mézgájával keverve. A pergamen már jobb. A báránybır lapok még a római idıkbıl maradtak hátra, és egykoron olyan írás borította ıket, melyet ma már egyikünk sem képes elolvasni, ám Igraine udvarhölgyei tisztára és fehérre kaparták ıket. Sansum azt mondja, hogy ennyi jó báránybırbıl inkább kellene lábbeliket készíteni, noha a kapart bırök túlságosan vékonyak a foltozáshoz, ám ami ettıl is fontosabb, Sansum nem meri kihívni maga ellen Igraine-t és elveszíteni ezzel Brochvael király barátságát. Kolostorunk mindössze félnapi járásra fekszik az ellenség lán-dzsásaitól, és még ez a parányi élelemraktár is kísérthetné ıket arra, hogy átkeljenek a Fekete-folyamon, megmásszak a dombokat, és leereszkedjenek Dinnewrac völgyébe, ha Brochvael harcosai nem lennének kirendelve a védelmünkre. Mégsem hiszem, hogy akár Brochvael barátsága is megbékíthetné Sansumot azzal, hogy Derfel testvér Arthurról, Isten ellenségérıl ír számvetést, így mind Igraine, mind én rákényszerülünk, hogy azt hazudjuk a szent embernek, Jézus Krisztus urunk szent evangéliumának fordítását vetem pergamenre, a szászok nyelvén. A szent ember nem beszéli az ellenség nyelvét, és nem tud olvasni sem, így talán képesek leszünk rászedni addig, míg a történet el nem készül. És szükség is van rá, hogy félrevezessük, hiszen nem sokkal azt követıen, hogy
belekezdtem ebbe a pergamenbe, az áldott Sansum eljött hozzám kamrámba. Megállt az ablaknyílásnál, kikémlelt a komor égboltra, és összedörzsölte a kezét. – Szeretem a hideget – mondta, jól tudva, hogy én nem. – Egyre rosszabb – feleltem csendesen – a hiányzó kezemben. – A bal kezem hiányzik, és most is a csukló bütykös csonkját használom arra, hogy leszorítsam a pergamenívet írás közben. – Minden gyötrelem áldott, mert Urunk kínszenvedéseire emlékeztet bennünket – mondta a püspök úr, éppen ahogy vártam, majd asztalom fölé hajolt, hogy lássa, mit dolgozok. – Mondd el, mit jelentenek a szavak, Derfel – követelızött. – Krisztus urunk születésérıl írok éppen – hazudtam. Sokáig mozdulatlanul meredt a pergamenre, majd koszos körmével saját nevére bökött. Képes némely betőt kisilabizálni, és saját neve bizonyosan úgy elütött számára, mint holló a hótakarótól. Gonosz gyermekként kezdett el vihorászni, és fehér hajam egy tincsét csavargatta ujjaival. – Én nem voltam jelen Urunk születésénél, Derfel, az ott mégis az én nevem. Eretnekséget mővelsz, te pokol csahosa? – Uram – feleltem alázatosan, mialatt keze egyre lejjebb szorította fejem az asztal lapja felé. – Azzal kezdtem az írást, hogy lejegyeztem, csakis Krisztus urunk kegyelme, és az İ legszentebb követıjének, Sansum püspök úrnak az engedélye – itt ujjammal a nevére böktem – tette lehetıvé, hogy megörökíthessem Krisztus urunk eljövetelének áldott hírét. Nagyot rántott hajamon, néhány szálat ki is cibálva, majd hátrébb lépett. – Te szász szajha ivadéka – mondta. – Megbízni pedig egyetlen szászban sem lehet. Vigyázz, szász kutya, ne akarj magadra haragítani. – Kegyes Istenünk – kezdtem volt mondani, de nem maradt ott, hogy meghallgasson. Voltak idık, mikor térdet hajtott elıttem és megcsókolta kardom, de most már szent ember, én pedig nem vagyok egyéb, mint a bőnösök legnyomorúságosabbja. Fázós bőnös ráadásul, mert a fény falainkon kívül erıtlen, palaszürke, és fenyegetést hordoz. Az elsı hó hamarosan lehull. És hó volt akkor is, amikor Arthur története kezdıdött. Emberöltıvel ezelıtt, Uther király uralkodásának legutolsó évében. Az az év, ahogyan a rómaiak számlálják az idıt, 1233 évvel esett városuk megalapítása után, jóllehet mi itt Britanniában a fekete esztendıtıl számítjuk éveinket, amikor a rómaiak Ynys Monnál levágták a druidákat. Eszerint Arthur története 420ban kezdıdik, bár Sansum, áldja meg ıt az Isten mindkét kezével, Jézus Krisztus urunk születésétıl számlálja korunkat, ami hitünk szerint 480 téllel azelıtt esett, hogy történetünk kezdıdik. Bárhogy is számoljuk azonban az esztendıket, mindez réges-rég történt, egy Britanniának nevezett földön, és én ott voltam. Elbeszélem, hogyan esett meg. Egy születéssel kezdıdött. Egy keserő éjjelen, mikor a királyság némán és fehéren terpeszkedett a fogyó Hold fényében. És a csarnokban Norwenna felsikoltott. És csak sikoltott. Éjfél volt. Az égbolt tiszta, száraz, és teli sziporkázó csillagokkal. A föld keményre fagyott, olyan, akár az acél, vízfolyásai a jég szorításában. A fogyó Holdat rossz elıjelnek tartották, és sivár fényénél a roppant nyugati földek fakón, hidegen izzottak. Három napja szemernyi hó sem hullott, de nem köszöntött be az olvadás sem, így a világ fehéren terült el, kivéve a fákat, melyeket fagyos szél szabadított meg hókoronájától, és most mind ott meredeztek, feketén és tekervényesen, a hó terhétıl meddı vidéken. Leheletünk köddé vált, de nem sodródott arrébb, mert azon a tiszta éjfelén egyetlen szellı sem rezdült. A föld holtnak és mozdulatlannak tetszett, mintha Belenos, a napisten, végképp magára hagyta volna, hogy az idık végezetéig a hideg őrben ússzék a világok közt. És hideg volt: csikorgó, gyilkos hideg. Jégcsapok függtek hosszan Caer Cadarn hatalmas csarnokának ereszein és a boltíves kapuról, ahol a nap egy korábbi óráján a király kísérete átverekedte magát a feltorlaszolódott
havon, hogy hercegnınket e fejedelmeket megilletı helyre szállítsa. Caer Cadarnnél ırizték a királyi követ; ez volt a lelkes ünneplés helye, s ezáltal az egyetlen hely – ragaszkodott hozzá felséges urunk –, ahol örököse a világra jöhet. Norwenna újból sikoltott. Még sohasem láttam gyermek születését, és ha Isten is úgy akarja, nem is fogom soha. Láttam már hasas kancát, és figyeltem, ahogy a csikók a világra csusszantak; hallottam már a kölykedzı szukák panaszos nyüszítését, és éreztem az újszülött macska elsı vonaglásait, de sosem láttam a nyálkát és a vért, ami az asszonyok sikolyait elkíséri. És milyen élesen sikoltott Norwenna, bármennyire is próbált nem így tenni, vagy legalábbis az asszonyok így mondták utána! Némelykor a sikolyok hirtelen abbamaradtak, és néma csend borult az egész erıdítményre, felséges urunk pedig felemelte súlyos fejét az irhák közül, és olyan óvatosan hallgatott bele a csöndbe, mintha odakint lenne a bozótosban és várná a szászok közeledtét, csak most abban a reményben tette ezt, hogy a hirtelen csönd a születés pillanatát jelölné, melytıl fogva birodalmának ismét lesz örököse. Hallgatott, és a hirtelen támadt csöndbe beleszövıdött urunk menyének borzalmas légzése, nyers hangok, és egyszer, egyetlenegyszer, szánalmas nyöszörgés hangjai is, de amint felséges urunk félig elfordult, mintha mondana valamit, a sikolyok újult erıvel csaptak fel, és ı visszasüppedt a nehéz prémbırök mögé, hogy csak szeme csillámlott a súlyos prémkucsma és szırmegallér alkotta sötét barlangban. – Nem kellene idekint lennie a sáncon, felség – szólalt meg Bedwin püspök. Uther intett kesztyős kezével, mintha azt felelné, hogy Bedwint szívesen látják odabent, ahol a tüzek pattognak, de ı, Uther király, a britanniai Pendragon, nem mozdul innét. Caer Cadarn sáncain akart lenni, hogy beláthassa a határtalan, jeges földet és az eget, ahol a démonok ólálkodtak, pedig Bedwinnek volt igaza – királyunknak nem kellett volna ırt állnia a démonok ellen egy ilyen csikorgóan hideg éjjelen. Uther öreg volt már és beteg, noha a királyság sorsa függött felpüffedt testétıl és lelassult, szomorú elméjétıl. Alig hat hónappal ezelıtt még életerıs férfiú volt, mielıtt hozzá is elért volna örökösének halálhíre. Mordredet, a legkedvesebbet fiai közül és az egyetlent asszonya gyermekei közül, aki még életben volt, szász csatabárd vágta le, és Mordred ott vérzett halálra a Fehér Ló dombja alatt. A haláleset örökös nélkül hagyta az országot, és egy örökös nélküli ország el átkozott ország – ám azon az éjjelen, ha az istenek is úgy akarták, Mordred özvegye örököst szül Uthernek. Hacsak persze a gyermek nem lesz leány, mert akkor minden kínszenvedés hiábavaló és a királyság belezuhan a kárhozatba. Uther hatalmas feje felemelkedett a szırmérıl, melyet jégszilánkok leptek el ott, ahol a király lélegzete a prémgallért érte. – Mindent megtesztek, Bedwin? – kérdezte Uther. – Mindent, felség, mindent – felelte buzgón Bedwin püspök úr. O volt a király legbizalmasabb tanácsadója, és akárcsak Norwenna hercegnı, keresztény. Norwenna, tiltakozva az ellen, hogy kiköltöztetik Lindinis közeli meleg római villájából, sikoltozva adta apósa tudtára, hogy csakis akkor hajlandó Caer Cadarnba menni, ha megígéri, hogy távol tartja tıle a régi istenek boszorkáit. Ragaszkodott a keresztény rítushoz, és Uther, aki mindennél jobban vágyott örökösre, beleegyezett a követelésekbe. Bedwin papjai most is ott kántáltak kamrájukban, a csarnok mellett, ahol szentelt vizet hintettek, egy hatalmas keresztet függesztették a szülıágy fölé, és egy másik feszületet Norwenna teste alá is betettek. – A szentséges Szőz Máriáért imádkozunk -magyarázta Bedwin –, ki anélkül, hogy szent testét a világi érintkezés bőnétıl megfertızte volna, Krisztus urunk szent anyjává lett, és… – Elég – mordult fel Uther. Felséges urunk nem volt keresztény, és azt sem szerette, ha annak próbálták téríteni, jóllehet készségesen elfogadta, hogy a keresztény Isten is rendelkezik akkora hatalommal, mint más istenek. Az éjszaka eseményei így is a legvégsıkig feszítették vallási engedékenysége kereteit. Ezért voltam ott én is. Még csak gyermek voltam, a férfikor határán, egy csupasz arcú fullajtár, aki ott kuporgott átfagyva a király széke mögött, Caer Cadarn sáncain. Ynys Wydrynbıl jöttem, Merlin udvartartásából, mely a nyugati horizonton feküdt. Feladatom,
már ha sor kerülne rá, elszaladni Morganért és segítıiért, akik egy kondás sárkunyhójában várakoztak, Caer Cadarn nyugati lankáinak alján. Norwenna hercegnı akarhatta magának Krisztus anyját bábaként, de Uther készen állt az ısi istenségekkel, ha az újak kudarcot vallanának. És a keresztény Isten kudarcot is vallott. Norwenna sikolyai egyre ritkultak, nyöszörgése viszont egyre szánalmasabb s kétségbeesettebb lett, mígnem Bedwin püspök úr felesége fel nem tőnt a csarnokból és reszketve felséges urunk széke mellé nem térdelt. A gyermek, mondta Ellin, nem akar elıjönni, és attól tart, az anya haldoklik. Uther türelmetlen kézmozdulattal vágta el az utolsó megjegyzést. Az anya, az semmi, csakis a gyermek számított, és az is csak akkor, ha fiú. – Felséges uram… – folytatta volna Ellin nyugtalanul, de Uther már nem figyelt rá. Megpaskolta a fejemet. – Eridj, fiú – mondta, és én felkecmeregtem az árnyékából, bevettem magam az erıdítménybe, és végigszaladtam a holdfény tócsáival elborított fehérségen az épületek között. Az ırök a nyugati kapunál figyelték, ahogy elrohanok mellettük, majd megcsúszom és elvágódom a nyugati út jeges kérgén. Átbucskáztam a havon, eltéptem köpenyem egy fa kiálló csonkján, és súlyosan belezuhantam valami jéggel borított tüskebokorba, de én mit sem éreztem, csak a királyság végzetének gigászi terhét fiatal vállaimra nehézkedni. – Lady Morgan! – kezdtem el kiáltozni, amint a kunyhó közelébe értem. – Lady Morgan! Bizonyára várt már, mert a kunyhó ajtaja abban a pillanatban felpattant és az aranymaszk lemeze megcsillant a holdfényben. -Eredj! – rikoltott rám. – Menj! – és én megfordultam, majd rohanni kezdtem visszafelé a dombon, mialatt körülöttem Merlin árvái átvágták magukat a hóbuckákon. Mindenféle edényeket cipeltek magukkal, melyek csörömpölve ütıdtek egymásnak rohanás közben, bár, amint a kaptató egyre meredekebb és veszélyesebb lett, maguk elé kellett tartaniuk azokat és kezdtek lemaradozni. Morgan még lassabban követte ıket, szolgájával, Sebilelel, aki az elengedhetetlen amuletteket és füveket hozta. – Lángoljanak a tüzek, Derfel! – kiáltott utánam Morgan. – Tüzet! – ordítottam kifogyva a lélegzetbıl, amint átbotorkáltam a kapun. – Tüzet a sáncon! Tüzet! Bedwin püspök tiltakozni kezdett Morgan érkezése miatt, de felséges urunk olyan hévvel fordult tanácsadója felé, hogy alázatosan megadta magát a régi hit erejének. Papjait és szerzeteseit kiparancsolták a hevenyészett kápolnából, hogy a zsarátnokot elvigyék a védmő minden részébe, és ott azzal gyújtsák fel a fara-kásokat és a vesszıket, gallyakat, amiket az erıdítmény nyugati fala mentén sorakozó kalyibákról szaggattak le. A tüzek pattogtak, majd lángoltak az éjszakában – gomolygó füstjük sátorként ülte meg az égboltot, hogy összezavarják a gonosz szellemeket és legfıképpen távol tartsák ıket a csarnoktól, hol a hercegnı és meg sem született gyermeke haldoklott. Mi, fiatalok, ott rohangáltunk a sáncokon, ócska edényeket csörgetve, amivel még alaposabban megzavarhattuk a gonosz lelkeket ténykedésükben. -Ordítsatok – rendeltem az Ynys Wydrynbıl érkezett gyerekeknek, és az erıdítmény kunyhóiból egyre újabbak és újabbak érkeztek, hogy hozzáadják hangjukat a miénkhez. Az ırök dárdanyelüket verték pajzsaikhoz, a papok újabb hasábokat vetettek a tucatnyi lángoló máglyára, míg mi többiek üvöltve szegültünk ellen az ártó akaratnak, mely elısiklott az éjszaka sötétjébıl, hogy elátkozza Norwenna vajúdását. Morgan, Sebile, Nimue, egy kislánnyal az oldalukon, besiettek a csarnokba. Norwenna sikoltott – hogy tiltakozásképp, amiért Merlin asszonyai mégis eljöttek ágyához, vagy mert konok gyermeke erıvel ketté akarta szakítani testét, nem tudtuk volna megmondani. Újabb sikolyok hangzottak, amint Morgan kiőzte a hercegnı keresztény kíséretét, majd kidobta a két feszületet a hóra, és maroknyi fekete ürmöt vetett a tőzbe – az asszonyok füvét. Nimue késıbb elmondta nekem, hogy vasrögöket is kellett tenniük a verítéktıl nyirkos derékaljba, hogy elriasszák a gonosz szellemeket, akik máris befészkelték magukat oda, és hét saskövet is elrendeztek a kínoktól vonagló asszony feje köré, amivel odacsalogatták az istenek jótevı szellemeit. Sebile, Morgan szolgája, nyírfaágat szegezett a csarnok hatalmas ajtaja fölé, és egy másik ágat a hercegnı elgyötört teste felett lengetett. Nimue lekuporodott az ajtónál és a küszöbre
vizeit, hogy a rossz lelkeket a csarnoktól távol tartsa, azután serlegbe győjtötte a vizeletét, és odalépett Norwenna ágyához, ahol meghintette vele a szalmát, további óvintézkedésként, nehogy elrabolhassák a gyermek lelkét a születés pillanatában. Morgan, gyertyák lángjaiban fénylı aranymaszkjában, ellökte a hercegnı kezét, hogy egy ritka borostyánkıbıl megmunkált amulettet erıszakolhasson a melle közé. A kislány, Merlin egyik lelence, megrettenve várakozott az ágy lábánál. A frissen gyújtott tüzek füstje elhomályosította a csillagokat. A felriadt teremtmények az erdıben, Caer Cadarn lábánál, hozzáadták saját üvöltésüket a várból feltörı zőrzavarhoz, mialatt Uther király a haldokló Holdra emelte tekintetét, imádságot rebegve, s reménykedve, hogy nem küldetett túl késın Morganért. Morgan Uther édesleánya volt, a négy törvénytelen gyermek közül az elsı, kiket a felséges úr Gwyneddi Igraine-nel nemzett. Uther kétségkívül jobban örült volna Merlin jelenlétének, Merlin azonban hónapok óta távol járt, eltőnt a semmiben, elment, néha már úgy tőnt, mindörökre, így Morgannek, aki magától Merlintıl tanulta mesterségét, kellett átvennie a helyét ezen a fagyos éjszakán, mialatt mi odakint csörögtünk és üvöltöttünk, hogy kiverjük a rosszindulatú démonokat Caer Cadarn falai közül. Még Uther is csatlakozott a zajcsináláshoz, bár a hang, ahogyan a sánc pereméhez ütögette pálcáját, erıtlennek hatott. Bedwin püspök úr térden állva imádkozott, míg felesége, kiőzetvén a szülıszobából, zokogott és jajveszékelt, a keresztény Isten bocsánatát kérve a pogány boszorkákra. Ám a boszorkányság hatott, mert a gyermek élve megszületett. A sikoly, amit Norwenna hallatott a szülés pillanatában, rosszabb volt minden elızınél. Egy megkínzott állat visítása, jajveszékelés, melyet a sőrő éjjel is megsiratott. Késıbb Nimue elmondta nekem, hogy Morgan okozta kínját, feltolva kezét a szülıcsatornába és nyers erıvel kitépve a világra a csecsemıt. A gyermek véresen vált el meggyötört anyjától, és Morgan a megrémült kislányra üvöltött, hogy vegye át a gyermeket, mialatt Nimue elkötötte és elharapta a köldökzsinórt. Múlhatatlan fontosságú volt, hogy az újszülöttet elsıként egy szőz tartsa a karjában, ezért is hozták a kislányt a csarnokba, de az annyira borzadt a vérrel átitatott szalma látványától, melyen Norwenna feküdt zihálva, hogy egy lépést se tett volna a vértıl maszatos csecsemı felé, aki mozdulatlanul feküdt anyja mellett, mintha halva született volna. – Vedd fel! – rikoltott Morgan, de a kislány könnyek közt menekült, így Nimuénak kellett felvennie a nyoszolyáról és kellett megtisztítania a száját, hogy az újszülött elsı, fuldokló lélegzetéhez hozzájusson. Az elıjelek a lehetı legrosszabbak voltak. Az udvarral övezett Hold fogyóban, a szőz elmenekült a gyermek elıl, aki most elıször hangosan is felsírt. Uther meghallotta a hangot, és láttam, amint lehunyja a szemét, az istenekhez imádkozva, hogy fiúgyermek adassék neki. – Menjek? – kérdezte húzódozva Bedwin püspök. – Indulj – mordult rá Uther, és a püspök lebotorkált a falétrán, felkapta köntöse szegélyét és rohant, keresztül a havon, a csarnok roppant ajtajához. Ott megállt néhány pillanatra, majd visszafelé vette az irányt a sáncok felé, kezével integetve. – Jó hír, felség, jó hír! – kiáltozta, mialatt esetlenül felküzdötte magát a falétra fokain. – A lehetı legjobb hír! – Fiú – súgta Uther, felfőtve a várakozástól. – Fiú! – erısítette meg Bedwin. – Gyönyörő fiú! A felséges úr közelében kuporogtam, és könnyeket láttam elıbuggyanni szemébıl, amint tekintetét az ég felé fordította. -Az örökös – suttogta Uther, a csodálkozásnak azon a hangján, mintha még most sem merné hinni, hogy az istenek a kegyeikbe fogadták. Szırmekesztyős kezével kente el a könnyeket szeme sarkából. – Biztonságban az ország, Bedwin – mondta. – Hála legyen az Úrnak, igen – értett egyet Bedwin. – Fiú – ismételte Uther, majd hatalmas testét hirtelen iszonyatos köhögésroham rázkódtatta meg, és amikor véget ért, a király zihálva kapkodta magához a levegıt. – Fiú – mondta újból, amint állandósult lélegzetvételének üteme. Morgan nem sokkal ezután tőnt fel. Megmászta a létrát, és a földre borult felséges urunk
elıtt. Az aranymaszk felcsillant, elrejtve a mögé beköltözött rettenetet. Uther pálcájával megérintette a vállát. – Állj fel, Morgan – mondta, majd matatni kezdett köpenye alatt, hogy meglelje az aranyfibulát, amivel jutalmazni akarta. Morgan azonban nem vette át. – A fiú – kezdte vészjósló hangon – nyomorék. Torz a lába. Láttam, hogy Bedwin a kereszt jelét rajzolja magára – egy nyomorék koronaherceg a lehetı legrosszabb elıjel egy ilyen fagyos éjszakán. – Mennyire? – kérdezte Uther. – Csak a lábfeje – felelte Morgan érdes hangon. – A lábszár jól megformált, felség, de a herceg sohasem fog szaladni. Valahol a köré bugyolált prémköpeny mélyén Uther fel-csuklott. – A királyok nem szaladnak, Morgan – mondta. – Uralkodnak, lovagolnak, és megjutalmazzák hő szolgálóikat. Vedd az aranyat. – Újra felé tartotta a melltőt. Vaskos aranyöntvény volt, amit csodálatos mívességgel alakítottak Uther talizmánjának, a sárkánynak alakjára. Morgan azonban még mindig nem vette el az ékszert. – És a fiú volt az utolsó, a<skit Norwenna kihordott, felség – figyelmeztette Uthert. – Elégettük a méhlepényt, és az egyetlen hangot sem adott. – A méhlepényt mindig a tőzre vetették, hogy a pukkanó hangok elárulják, hány gyermeket fog még kihordani az anya. -Közelrıl figyeltem – mondta Morgan –, és néma maradt. – Az istenek akarták némának – csattant fel Uther. – A fiam halott – folytatta zordan –, ugyan ki más nemzhetne királynak méltó gyermeket Norwennának? Morgan habozni látszott. – Te, felség – mondta ki végül. Uther újra csuklani kezdett a gondolattól, majd a csuklás harsány nevetésbe fordult, és végül újabb kínzó köhögésbe, elıregörnyesztve felséges urunk testét. A köhögés nagy sokára múlt csak el, és a király zihálva kapott újra levegıért, miközben a fejét rázta. – Norwennának nem volt más kötelessége, mint fiút adni nekünk, Morgan, és ezt megtette. Mi pedig megvédeni tartozunk a gyermeket. – Dumnonia minden erejével – toldotta meg buzgón Bedwin. – Az újszülöttek könnyen halnak – figyelmeztette Morgan komor hangján a két férfit. – De nem ez – kelt fel ádázán Uther –, de nem ez! Véled megy, Morgan, Ynys Wydrynbe, és te minden tudásod latba veted, hogy megoltalmazd életét. És most vedd az ékszert. Morgan végül elfogadta a sárkányos fibulát. A nyomorék csecsemı még mindig visított és az anya panaszosán nyöszörgött, de Caer Cadarn sáncain az edénycsörgetık és zsarátnokvivık már együtt ünnepelték a hírt, hogy királyságunknak újra van örököse. Dumnoniának örököse született, s egy herceg születése mindig is egyet jelentett az ünnepléssel és bıkező ajándékokkal. Elıhozták a véres szalmaágyat a csarnokból és a tőzre vetették, hogy a lángok vidáman pattogva törjenek még magasabbra. Gyermek született; másra sem volt szüksége, mint névre, és a név felıl kétség nem lehetett. Szemernyi sem. Uther felküzdötte magát székébıl, hogy hatalmasan és komoran megállva Caer Cadarn falain kiejtse újszülött unokája nevét – örököse és a királyság örököse nevét. A tél gyermekét apja után nevezik el. Mordrednek hívják majd.
N orwenna és a kisgyermek eljöttek hozzánk, Ynys Wydrynbe. Ökrösszekér hozta át ıket a keleti földnyelven a Tor lábához, én pedig egy széles kiszögellésrıl figyeltem, amint a beteg anyát és a nyomorék gyermeket kiemelik prémekkel borított ágyukból, és ruhákba bugyolálva megindulnak velük a sáncerıdhöz vezetı ösvényen. Hideg volt aznap; keserő, havasán szikrázó fagy, mely felemészti az ember tüdejét, kicsipdesi a bırét, és Nor-wennát is jajveszékelésre késztette, mialatt vele és a pólyással áthaladtak az Ynys Wydryn-i Tor
szárazföldi kapuján. Így lépett be Mordred, Dumnonia örököse, Merlin birodalmába. Ynys Wydryn, neve ellenére, melynek jelentése Üvegsziget, valójában nem volt igazi sziget, de sokkal inkább amolyan hegyfok a felföldön, mely határtalan láptengerbıl emelkedett elı, patakvölgyek és főzfákkal keretezett zsombékok közül, ahol sőrő bozótossá fonódott össze a sás és a szittyó. Gazdagon termı föld volt ez, vadmadarakkal és halakkal, s agyaggal meg mészkıvel, melyet könnyedén bányásztak elı a meredek domboldalakból; ezeket pedig ártéri parlagok övezték, a rajtuk keresztül átvezetı deszkapallókkal, melyeken az óvatlan látogató gyakran lelte halálát, ha a világra lecsaptak az ádáz nyugati szelek, magas hullámokat ébresztve, melyek végigsöpörtek az ingoványon. Nyugatra, ahol a föld megemelkedett, almáskertek és búzaföldek váltogatták egymást, míg északra, ahol sápadt hegyek sorakoztak a láp peremén, marhát és birkát legeltettek. Jó föld volt ez, és szívében ott állt Ynys Wydryn. Ez itt mind Merlin urunk földje volt. Avalonnak hívták, melyet korábban az apja, és annak elıtte az ı apja uralt, és amerre csak a szem ellátott a Tor legmagasabb csúcsáról, minden földmőves és minden szolga Merlinnek dolgozott. Ez a föld volt az -a dagály hullámai által foglyul ejtett és táplált terményeivel, a belsı folyóvölgyek gazdagon termı talajával –, mely gazdagságot és hatalmat adott Merlinnek ahhoz, hogy druida lehessen. Britannia egykor a druidák földje volt, ám a rómaiak elsıként épp ıket mészárolták le, ahogy a maguk képére formálták a vallást, es most, immár két generációval a római uralom után, még mindig csak maréknyi régi pap élt ezen a földön. A keresztények vették át a helyüket, és a kereszténység ma már úgy körülmosta a régi hitet, miként a szél őzte tajték söpör keresztül Avalon démonoktól nyüzsgı ingoványán. Avalon szigete, Ynys Wydryn, zöldellı dombokból szıtt láncként magasodott, valamennyi csupaszon, kivéve a Tort, mely mind közül a legmeredekebb és legmagasabb volt. Ennek ormán épült meg Merlin palotája, és a palota alatt a számtalan apróbb épület, melyeket a Tor füves lankáin emelt magas sánckerítés vigyázott, pontosan követve a még rómaik elıttrıl, a régi idıkbıl hátramaradt teraszos lépcsızet mintázatát. így tett az a keskeny ösvény is, mely a maga tekervényes vonalával arra kényszerítette a látogatót, ki gyógyulás vagy prófécia reményében kereste fel a Tort, hogy kövesse kanyarulatait, melyek az ártó szellemeket voltak hivatottak elriasztani, kik máskülönben bizonyára eljöttek volna, hogy megrontsák Merlin fellegvárát. Két másik út is végigszaladt a Tor lankáin – egyik keletre, az Ynys Wydrynbe vezetı földnyelv felé, a másik nyugatra a tengeri kaputól, le a Tor lábánál meghúzódó apró falucskába, ahol halászok, madarászok, kosárfonók és pásztorok éltek. Ezek a járatok mindennapos feljutást biztosítottak a Torra, és állandó imádsággal, bőbájjal Morgan tartotta ıket szabadon a gonosztól. Morgan különös figyelmet fordított a nyugati útvonalra, mely nemcsak a településre, de Ynys Wydryn keresztény szentélyébe is vezetett. Még Merlin dédapja engedte be a keresztényeket a szigetre, a római idıkben, és azóta a világon semmi sem bírhatta távozásra ıket. Minket, gyerekeket, mindig is arra biztattak, hogy dobáljunk köveket a szerzetesekre, hajítsunk át állati trágyát a cölöpkerítésükön, és nevessük ki a zarándokokat, akik átfurakodtak a rácsos kapun, hogy egy tövises cserjét imádjanak, ami a lenyőgözı mérető kıtemplom mellett nıtt, melyet a rómaiak építettek és amelyet még mindig keresztény sarjaik tartottak uralmuk alatt. Egyszer Merlin egy ugyanilyen csipkebokrot állított közszemlére a Toron, és mi valamennyien az imádatára jártunk, énekelve, táncolva, süvöltözve. A falu keresztényei azt mondták, hogy Uruk le fog ránk sújtani, de semmi ilyesmi nem történt. A végén elégettük a kórót, és a hamvait összekevertük a disznók eledelével, de a keresztények istene még csak ránk se hederített. A keresztények állították, hogy az ı tövisük varázserejő, és hogy egy idegen hozta el nekik Ynys Wydrynbe, aki szemtanúja volt annak, miként szegezték a keresztény istent egy fához. Bocsássa meg nekem az Úr, de azokban a távoli napokban még gúnyt is őztem az ilyen történetekbıl. Képtelen voltam megérteni, mi köze lehet egy tövisnek egy isten meggyilkolásához, de ma már tudom – bár annyit így is elmondhatok, hogy a Szent Tövis, ha még mindig ott nı Ynys Wydrynben, nem az a cserje, mely Arimathaeai Szent József botjából szökkent szárba. Jól tudhatom, mert egy sötét téli
éjjelen, amikor elküldték, hogy hozzak Merlinnek egy flaska tiszta vizet a Tor déli lábánál lévı szent forrásból, láttam, miként ásnak ki egy fiatal cserjét, hogy felváltsák vele azt, amely nemrégiben pusztult ki a cölöpkerítésen belül. A Szent Tövisek mindig is kipusztultak, noha azt már nem tudnám megmondani, hogy a sok ganétól-e, amit ráhajigáltunk, vagy egyszerően csak azért, mert szerencsétlen növény képtelen volt megtartani azt a rengeteg gyolcsot, amit a zarándokok rákötöttek. A Szent Tövis szerzetesei így is, úgy is meggazdagodtak, és felhíztak a zarándokok nagylelkő adományain. Ynys Wydryn szerzeteseit bizonyára szórakoztatta, hogy Norwenna eljött cölöperıdünkbe, hisz ez nekik is okot szolgáltatott a tekervényes ösvény megmászására, és arra, hogy imádságaikat egyenesen Merlin erıdítményének közepén mondhassák el. Norwenna hercegnı ádázán és csípıs nyelvőén keresztény maradt, Szőz Mária gyermekágyi sikertelensége ellenére is, és követelte, hogy a szerzeteseket minden reggel engedjék hozzá. Nem tudom, Merlin beengedte volna-e ıket a házába, de azt igen, hogy Nimue nyíltan szitkozódott, amiért Morgan így tett. Ám Merlin azokban az idıkben nem volt Ynys Wydrynben. Akkor már több mint egy éve nem láttuk urunkat, noha az élet ijesztı fürgeséggel múlott nélküle is. Milyen különös is volt minden! Merlin volt a legfurcsább Ynys Wydryn valamennyi teremtménye közül, de körülötte, az ı öröméért, nyomorékok, csúf és torz lények, félırültek egész hada gyülekezett. A ház kapitánya és az ırség parancsnoka Druidán volt, egy törpe. Nem lehetett ugyan magasabb egy ötéves gyermeknél, ám egy jól kifejlett harcos szilaj erejét birtokolta, s eszerint is öltözködött, mindennap lábszárpáncélba, mellvértbe, sisakba, köpenybe, és állig fegyverbe. Szembeszegült a végzettel, mely torzságra kárhoztatta, és a még nálánál is kisebbeken vett bosszút: az árvákon, akiket Merlin oly elıvigyázatlanul maga köré győjtött. Merlin lányai közül csak kevés menekült Druidán fanatikus üldöztetésétıl, bár amikor ágyába próbálta vonszolni Nimuét is, olyan verést kapott, hogy megemlegette. Merlin a fején ütötte meg, beszakítva dobhártyáját, felrepesztve ajkát, és befeketítve szemét, a gyerekek és az ırség zajos üdvrivalgásától kisérve. Az ırök, akiknek Druidán parancsolt, valamennyien nyomorékok, vakok vagy tébolyultak voltak, némelyikük mindhárom egyszerre, bár ahhoz egyikük sem volt elég ırült, hogy kedvelje Druidant. Nimue, barátom és gyerekkori pajtásom, ír volt. Az írek olyan britonok, kiket sohasem hajtottak uralmuk alá a rómaiak, és akik ezért különbnek számolják magukat a kifosztott és kizsigerelt britonoknál. Ha a szászok nem lettek volna oly kíméletlen ellenfeleink, akkor bizonyára az íreket tartottuk volna Isten teremtményei közül a legborzalmasabbaknak, még ha idırıl idıre szövetséget kötöttünk is velük más briton törzsek ellenében. Nimuét akkor ragadták el szüleitıl, amikor Uther támadást intézett Demetia ír települései ellen, melyek a Severn-folyó táplálta széles tengersáv túlfelén terültek el. Tizenhat foglyot ejtettek a rajtaütés során és valamennyit hazaküldtek, hogy Dumnonia foglyaivá legyenek, ám miközben hajóik átszelték az Északi-tengert, nyugatról óriási vihar kerekedett, és a foglyokat szállító hajók Ynys Wairnál megfeneklettek. Egyedül Nimue élte túl a katasztrófát, úgy sétálva ki a tengerbıl, mint mondják, hogy még nedves se lett tıle. Ez a jele, mondta akkor Merlin, hogy Manawydan, a tenger istene, oltalmába vette, noha maga Nimue váltig állította, hogy Don, minden istennık legmagasztosabbika mentette meg életét. Merlin Viviennek akarta nevezni, mely nevet Manawydannak ajánlották fel, ám Nimue nem vette fel, inkább megtartotta a sajátját. Nimuénak szinte mindig sikerült elérnie, amit akart. Olthatatlan kíváncsisággal és végtelen magabiztossággal cseperedett fel Merlin eszelısei közt, majd – talán ha tizenhárom vagy tizennégy nyár múltával – Merlin a saját ágyához rendelte, ı pedig ment, mint aki mindvégig tudta, hogy a dolgok rendelése szerint Merlin szeretıjévé kell válnia, és ezáltal, ahogyan az már lenni szokott, a második legfontosabb személlyé Ynys Wydryn-ben. Pedig Morgan nem adta fel egykönnyen ezt a posztot. Morgan, Merlin furcsa kreatúrákkal zsúfolt házában, minden teremtmények közt a leggroteszkebb volt. Özvegyként és már vagy harminc nyárral a háta mögött élt, amikor Norwenna és Mordred a gyámsága alá került, s a megbízatás nagyon is helyénvalónak tetszett, hiszen magának Morgannek is királyi vér csörgedezett ereiben. Elsı volt ı abból a négy királyi fattyúból, három lányból és egy fiúból, kiket Uther felséges urunk Gwyneddi Igraine-nel nemzett. A testvére nem volt más, mint
maga Arthur. Ilyen vérvonallal és ilyen testvérrel az ember azt gondolná, hogy a becsvágyó lovagok magának a túlvilágnak a falait is lerombolták volna, csak hogy magukénak követelhessék az özvegy kezét, ám Morgan, még fiatalasszony korában, foglyul esett egy lángoló házban, mely megölte újsütető férjét és Morgant rettenetesen megijesztette. A lángok megpörkölték bal fülét, bal szemére megvakították, koponyájának bal oldaláról leperzselték a haját, megnyomorították bal lábát és bal karját, amitıl meztelenül, Nimue legalábbis ezt mesélte nekem, Morgan egész bal oldala csupa ránc volt, nyers vörös és torz, néhol duzzadt, néhol fonnyadt, de mindenütt viszolyogtató. Épp mint egy rothadt alma, mondta Nimue, csak még sokkal rosszabb. Morgan lidércnyomásba illı figura volt, ám Merlin szemében olyan hölgy, aki méltó legbensıségesebb társának, és akit jósnıjévé tanított ki. Utasította felséges urunk egyik aranymővesét, hogy készítsen maszkot, mely úgy illeszkedik torz arcára, akár egy sisak. Az arany álarc lyukat hagyott egyik szeme, és egy hasítékot elkínzott ajka számára, azon-felül a legfinomabb vert aranyból készült, melyet csigavonalakkal és sárkányokkal hánytak ki, és a közepére Cernunnos, a Szarvasisten képmását vésték, ki Merlin oltalmazója volt. Aranyarcú Morgan mindig feketébe öltözött, kesztyőbe bújtatta összeaszott bal kezét, és mindenfelé hírhedt volt gyógyító érintésérıl meg a jövıbelátás ajándékáról. Mindezeken túl ı volt a legrosszabb természető asszony, akivel csak összehozott a sors. Sebile lett Morgan szolgálója és társa. Sebile ritka szépség volt, sápadtan arányló hajzuhataggal. Szászként az egyik rajtaütés során került fogságba, és miután a katonák hónapokon át tettek erıszakot rajta, zavarodottan, érthetetlen zagyvaságokat mormolva került Ynys Wydrynbe, ahol Morgan meggyógyította a lelkét. Noha még mindig eszelısnek számított, már nem volt tébolyult, csupán bolondos, valamennyivel túl a bolondosság határain. Sebile képes volt bármilyen férfival lefeküdni, nem mintha ezt akarta volna, de sokkal inkább mert félt nem ezt tenni, és Morgan egyszerően semmit sem tudott tenni ez ellen. Sebile minden egyes évben elhullajtotta a maga porontyát – nem mintha sokan megmaradtak volna a világos hajú csecsemık közül, és Merlin azokat is rendre eladta rabszolgának az olyanoknak, akik minden árat megadtak a szıke gyermekekért. Szórakoztatta ıt Sebile, bár ırülete által soha nem nyilatkoztak meg neki az istenek. Én magam szerettem Sebile-t, hisz én magam is szász voltam, és Sebile az anyanyelvemen beszélt hozzám, így Ynys Wydrynben felnıve egyszerre beszéltem a szászt és a britonok nyelvét. Nekem is rabszolgának kellett volna lennem, de amikor még kisgyermek voltam, alacsonyabb még a törpe Druidannál is, a siluriaiak rajtaütöttek Dumnonia nyugati partvidékén, és bevették a települést, ahol anyám rabságban élt. Gundleus király, Siluria uralkodója vezette a portyát. Anyámat, akit olyannak képzelek, mint amilyen Sebile volt, a katonák megerıszakolták, mialatt engem elvittek a farkasveremhez, hol Tanaburs, Siluria druidája, már vagy tucatnyi foglyot feláldozott Bel istenség tiszteletére, hálából azért, hogy a rajtaütés ilyen jól sikerült. Édes istenem, milyen mélyen él bennem még ma is az az éjszaka! A tüzek, a sikolyok, a részeg erıszaktevık, a tébolyult tánc, és a pillanat, amikor Tanaburs beletaszított a fekete verembe a kihegyezett karók közé! Éltem, sértetlen maradtam, és elıjöttem a verembıl, miként Nimue a gyilkos tengerbıl, és Merlin rám találva Bel gyermekének hívott. Derfelnek nevezett el, otthont adott nekem, és engedte, hogy szabadon nıjek fel. A Tor teli volt ilyen gyermekekkel, kiket az istenektıl ragadtak el. Merlin különlegesnek hitt bennünket, és úgy gondolta, a druidák és papnık új rendjévé erısödve mi segíthetünk visszaállítani az ısi vallást Britannia Róma nyomában elüszkösödött földjén, ám tanításunkra már nem maradt ideje, így legtöbbünkbıl földmőves, halász, vagy feleség lett. Ottlétem alatt úgy tőnt, egyedül Nimuét jelölték ki maguknak az istenek, és ı vált egyedül papnıvé. Én magam semmit sem akartam jobban, mint harcossá válni. Pellinore plántálta belém ezt a vágyat. Pellinore volt a legkülönb Merlin valamennyi kreatúrája közül. Egykoron király volt, míg a szászok el nem vették földjét és szeme világát, majd az istenek a maradék józan eszét is. A Holtak Szigetére kellett volna küldeni, a többi veszedelmes ırült közé, ám Merlin úgy rendelkezett, hogy a Toron tartsák lakat alatt, egy apró ólban, mint amilyenben Druidán tartotta a disznóit. Itt élt meztelenül, hosszú, fehér hajával, mely a térdét verdeste, és üres szemgödreivel, melyek folyton nedvedzettek.
Állandóan ırjöngött valamiért, a világgal perlekedve sorscsapásaiért, Merlin pedig figyelmesen hallgatta az ırületet, és kiszőrte belıle az istenek üzeneteit. Pellinore-tól mindenki rettegett. A végletekig tébolyult és fékezhetetlenül ádáz ember hírében állt. Egyszer megsütötte Sebile egyik gyerekét a tüze fölött. Ám furcsamód, ki tudja, miért, engem kedvelt. Átcsusszantam óljának rácsai között, ı pedig becézgetett, és régvolt küzdelmekrıl, szilaj vadászatokról mesélt nekem. Számomra sohasem tőnt eszelısnek, és egyetlenegyszer Sem bántott sem engem, sem Nimuét – de hát végtére is, miként Merlin mindig is mondta, kettınket Bel mindenkinél jobban kedvelt. Ám bármennyire is kedvelt bennünket Bel, Guendoloen annál inkább utált. O volt Merlin felesége, mostanra rút és fogatlan. Miként Morgannek, neki is nagy tehetsége volt a kuruzsláshoz és a bőbájhoz, Merlin mégis elfordult tıle, amikor egy betegség folytán arca torzzá változott. Jóval azelıtt történt mindez, hogy én a Torra kerültem volna, abban az idıszakban, melyet mindenki csak Gonosz Idıkként emlegetett, amikor Merlin tébolyultan és zokogva tért meg északról, ám miután visszanyerte ép értelmét, akkor sem fogadta vissza Guendoloent, noha megengedte neki, hogy egy kis sárkunyhóban tengesse életét a cölöpkerítés mellett, ahol ı azzal töltötte napjait, hogy rontást szórt férje fejére és szitkokat mindenki másra. Druidant mindenkinél jobban győlölte. Néha nyárssal támadt rá, mire Druidán keresztüliramodott a kunyhókon, Guendoloennel a nyomában. Mi, gyerekek csak nógattuk, törpevérre szomjúhozva, ám Druidannak valahogy mindig sikerült kereket oldania. Erre a különös helyre érkezett hát el Norwenna az ország örökösével, Mordreddel, amely, bár talán rémületes helyként festettem le, menedéknek tökéletes volt. Lord Merlin kivételezett gyermekeinek tekinthettük magunkat, szabadon éltünk, keveset dolgoztunk, ám annál többet nevettünk, és Ynys Wydryn, az Üvegsziget, a boldogság szigete is volt számunkra. Norwenna télen érkezett, amikor Avalon ingoványai tükörfényesre fagytak. Volt egy ács Ynys Wydrynben, Gwlyddyn nevő, kinek felesége akkortájt szült fiúgyermeket, mint Norwenna, és ez a Gwlyddyn szánt ácsolt nekünk, mi pedig csak úgy sikítoztunk a kacagástól, amint lecsusszantunk a Tor havas oldalán. Rallát, Gwlyddyn feleségét, Mordred szoptatós dajkájává nevezték ki, és a herceg, megnyomorodott lába ellenére, erıssé cseperedett a jóféle anyatejen. Még Norwenna egészsége is javulni látszott, amint a metszı hideg alábbhagyott, és a tél elsı hóvirágai szirmot bontottak a sőrőn nıtt tövises cserjék közt, a Tor lábának szent forrásánál. A hercegnı sohasem volt erıs, de Morgan és Guendoloen gyógyfüveket adtak neki, a szerzetesek imádkoztak, és úgy tőnt, hogy gyermekágyi gyengesége végre múlófélben van. Minden héten fullajtárok vitték meg az Örökös egészségének hírét a nagyapához, felséges urunkhoz, ki minden morzsányi jó hírt egy darabka arannyal jutalmazott, vagy akár egy tülöknyi sóval, esetleg egy flaska ritka borral, amit Druidannak egyszerően muszáj volt ellopnia. Merlin visszatértét vártuk mindannyian, de ı nem jött, és a Tor vigasztalanul üresnek tőnt nélküle, pedig mindennapos életünk vajmi keveset változott. A kamrákat meg kellett tölteni, a patkányokat agyon kellett verni, a tőzifát és a friss vizet naponta háromszor fel kellett cipelni a hegyoldalon. Gudovan, Merlin írástudója, rováspálcán jegyezte fel a bérlık tartozásait, míg Hywel, a tiszttartó, a birtokot nyargalta körbe, hogy megbizonyosodjék róla, egyetlen család sem csapja be urát távollétében. Gudovan és Hywel józan, keményfejő, dolgos férfiúként volt ismeretes; ami csakis azt bizonyította, legalábbis Nimue szerint, hogy Merlin különcségei rögvest véget értek ott, ahol a bevételei kezdıdtek. Gudovan volt az, ki megtanított írniolvasni. Én nem akartam birtokába kerülni ilyen legkevésbé sem harcoshoz illı készségnek, de Nimue erısködött: – Nincs apád – mondta nekem –; tehát a saját képességeid révén kell megélned. – Én harcos akarok lenni. – Az leszel – ígérte –, de csak ha megtanulsz írni és olvasni. – Én pedig hittem fiatalos fensıbbségének, és még jóval azelıtt elsajátítottam az írástudók mesterségét, mielıtt rájöttem volna, hogy annak az égadta világon semmi értelme egy harcos számára. Így hát Gudovan megtanított a betővetésre, Hywel, az intézı, pedig megtanított a harcra. Egyszerő vívóbottal okított a küzdelemre, az erdılakók husángjával, mely még a koponyát is
képes volt szétzúzni, de amivel éppúgy gyakorolhattam a kard csapását vagy a dárda döfését. Hywel, mielıtt még egy szász csatabárd alatt elveszítette volna lábát, híres harcos volt Uther seregében, engem pedig addig gyakorlatoztatott, míg karom elég erıs nem lett ahhoz, hogy éppoly fürgeséggel forgassam a nehéz harci kardot, akár a fütyköst. A legtöbb katona, mondta Hywel, csakis nyers erejét fitogtatja, és ügyességét ivással igyekszik pótolni. Elmondta nekem, hogy egyszer majd olyan mézsörtıl és álétól tántorgó férfiakkal kell szemben állnom, kiknek egyetlen talentuma, hogy akkora óriás ütéseket mérhetnek rám, amivel egy ökröt is leterítenek, ám egy józan harcos, aki ismeri a kard kilenc csapását, könnyőszerrel elbánhat egy ilyen vadállattal. – Részeg voltam – ismerte el –, amikor Ochta, az a szász, lecsapta a lábamat. És most gyorsabban, fiú, gyorsabban! El kell hogy vakítsa ıket a kardod! Gyorsabban! – Jól kitanított, és újsütető tudásomat legelsıként mindjárt az Ynys Wydryn lenti településein lakó szerzetesek fiai tapasztalták meg. İk, nem lévén a Tor kivételezett gyermekei, keményen dolgoztak, miközben mi henyéltünk, serénykedtek, mialatt mi szabadon szaladgáltunk, és mindezekért úgy vettek bosszút rajtunk, hogy bennünket hajkurásztak és próbáltak megverni. Egy nap azután levittem a vívóbotomat a faluba, és három keresztényt ott helyben vertem vele véresre. Koromhoz képest mindig is magas voltam, és az istenek olyan erıssé tettek, akár egy ökröt, ezért diadalomat is nekik ajánlottam, még ha Hywel meg is csapatott érte. A kivételezetteknek, mint mondta, sohasem szabad kihasználniuk elınyüket az alantasabbakkal szemben, bár azt hiszem, mindent egybevetve elégedett lehetett velem, mert mindjárt másnap elvitt magával vadászni, és én megöltem életem elsı vadkanját egy férfi lándzsájával. Egy ködös cserjésben történt, a Cam-folyó mellett, és akkor még csak tizenkét nyarat tudhattam magam mögött. Hywel bekente arcomat a vadkan vérével, nekem adta agyarait, hogy nyakékként viseljem ıket, majd elhurcolta a tetemet istene, Mithras templomához, és lakomát adott a régi harcosoknak, kik a katonák eme istenét ' imádták. Én nem vehettem részt az ünnepen, de egy napon, ígérte Hywel, mikoron szakállt eresztek és csatában leölöm elsı szászomat, ı maga fog bevezetni Mithras rejtelmeibe. Három évvel késıbb még mindig arról ábrándoztam, hogy szászokat ölök. Vannak talán, kik furcsának találják, hogy én, a szász ifjú, a szászszínő hajammal, ily buzgósággal adtam magam Britanniának, pedig hát gyermekkorom eleje óta britonok közt nevelkedtem, és minden barátom, szerelmem, mesém, viszályom és álmom a britonokhoz kötött. Nem mintha színezetem oly szokatlan lett volna. A rómaiak mindenféle idegenekkel zagyválták össze a britonokat; Pellinore egyszer maga mesélt nekem két testvérrıl, akik feketék voltak, akár a faszén, bár míg nem találkoztam Sagramorral, Arthur numídiai parancsnokával, tébollyal szövetkezett romantikus képzelgésnek tartottam szavait. A Tor szinte zsúfolttá lett, amint Mordred és anyja megérkeztek, hisz Norwenna nemcsak nıi kísérıit hozta el magával, de egy csapatnyi harcost is, kiknek más feladatuk sem volt, mint a kisded védelme. Négyen-öten is aludtunk egy kunyhóban, mert Nimuét és Morgant kivéve senkit sem engedtek a belsı hálókamrák közelébe. Ezek voltak Merlin saját kamrái, és így csakis Nimue aludhatott bennük. Norwenna és udvara a nagy csarnokban ejt, melyet betöltött a két, éjjel-nappal égı hatalmas máglya füstje. Magát a csarnokot tizenkét roppant tölgyfa pillér támasztotta alá, a falakat vesszıfonadékkal takarták, a tetıt zsúpszalmával fedték. A padlót gyékénnyel szórták fel, ami a parázstól néha lángra kapott és óriási rémületet okozott, míg a tüzet el nem taposták. Merlin hálókamráit egy belsı, tapasztott vesszıbıl szıtt fal választotta el a csarnoktól, melyen apró faajtó nyílt. Valamennyien tudtuk persze, hogy Merlin azokban a szobákban alszik, dolgozik és álmodozik, melyek a Tor legmagasabb pontján emelt fatorony csúcsán nyílnak. Hogy mi is történt annak a toronynak a belsejében, az rejtély volt mindenki számára, kivéve Merlint, Nimuét és Morgant, és e három ember bizonyosan soha nem árulta el senkinek, noha a vidék lakói, kik mérföldekrıl láthatták Merlin tornyát, esküdöztek rá, hogy az zsúfolásig tömve van oly kincsekkel, melyek a régiek sírbuckáiból származnak. Mordred testırségének parancsnoka, egy Ligessac nevő keresztény, magas, vékony, kapzsi férfi volt, aki kivételesen jól bánt az íjjal. Ötven lépésrıl is képes volt vesszejével szétrepeszteni egy ágat, ha józan volt, noha ez vajmi ritkán esett meg vele. Valamicskét tıle is tanulhattam, de hamar ráunt egy tacskó társaságára, és inkább ült le kockázni embereivel.
Tıle hallottam viszont Mordred herceg halálának igaz történetét, s ezáltal az okot, amiért Uther király megátkozta Arthurt. – Nem Arthur hibája volt -mondta Ligessac, mialatt elhajította kockáját a dobótáblára. Minden katona bírt egy ilyen dobótáblát, némelyikük csontból gyönyörően kifaragott darabokat is. – Hatos! – kiáltotta, mialatt én türelmesen vártam a történet folytatását. – Legyen dupla a tét – mondta Menw, a herceg testıreinek egyike, majd elhajította saját kövét. A kocka nekipattant a tábla peremének, és végül az egyesen állapodott meg. Csak kettıre lett volna szüksége a nyeréshez, így hát lesöpörte a kockákat a tábláról és éktelenül szitkozódni kezdett. Ligessac elküldte Menwt, hogy keresse meg pénzeszacskóját és fizesse meg tartozását, azután elmesélte, miként szólította Uther magához Arthurt Armoricából, hogy segítsen kiőzni a szászok seregét, mely mélyen behatolt az országba. Arthur magával hozta harcosait, mondta Ligessac, de híres lovai közül már egyet sem, mert a hívás sürgetett, s nem volt idı elég hajót találni az emberek és a lovak számára is. – Nem mintha szükségük lett volna lovakra – folytatta Ligessac elismerıen –, mert azok nélkül is kelepcébe csalták azokat a szász fattyakat a Fehér Ló völgyében. Ezelıtt döntött úgy Mordred, hogy ı okosabb Arthurnál. Magának akart minden dicsıséget, tudod. – Ligessac kézfejével megtörölte orrát, azután óvatosan körbepillantott, hogy megbizonyosodjék róla, senki sem hallgat ki bennünket. – Mordred akkorra már alaposan beszívott – folytatta alig hallhatóan –, és a katonáinak fele ott ırjöngött, anyaszült meztelenül, hogy tízszer annyi szászt levágnak, mint amennyien vannak. Várnunk kellett volna Arthurra, de a herceg parancsot adott a támadásra. – Te is ott voltál? – kérdeztem kamaszos csodálattal. Bólintott. – Mordreddel. Szentséges isten, micsoda küzdelem volt! Körbevettek bennünket, és hirtelen azt találtuk, hogy vagy lemészárolnak bennünket, vagy iszonyú gyorsan ki kell józanodnunk. Olyan gyorsan lıttem ki a nyílvesszıket egymás után, ahogyan csak tudtam, a lándzsások pajzsfalat vontak körénk, de a harcosok máris ránk rontottak, kaszabolva kardjaikkal és a csatabárdokkal. A dobok csak úgy morajlottak, bang, bang, a varázslóik üvöltöttek, ahogy a torkukon kifért, én pedig arra gondoltam, halott ember vagyok. Ekkorra kifogytam a nyílvesszıkbıl, és már a lándzsámat használtam, de talán ha húszan maradhattunk életben, és valamennyien erınk vége felé jártunk. A sárkányos lobogó a kezükbe került, Mordred lassan elvérzett, mi többiek pedig egymásnak vetve vállunkat vártuk a véget, amikor Arthur emberei megérkeztek- – Itt szünetet tartott, majd komoran megrázta a fejét. – A bárdok úgy mondják, hogy Mordred aznap szász vérrel öntözte meg földünket, pedig, fickó, az nem Mordred volt, hanem Arthur. Csak ölt és ölt. Visszavette a zászlókat, egyenként lemészárolta a varázslókat, tőzre vetette a harci dobokat, szürkületig üldözte a maroknyi túlélıt, és urukat a kelı hold fényénél, az edwyi Hangstone mellett ölte le. Ezért lettek a szászok ilyen óvatos szomszédok, fiú, nem azért, mert Mordred legyızte ıket, de sokkal inkább mert azt hiszik, Arthur visszatért végre Britanniába. – De nem így van – szóltam sötéten. – Felséges urunk soha nem engedné vissza. A király mindenért ıt okolja. – Ligessac újfent elcsendesedett, és körülnézett, nincs-e valaki a közelben. – A király úgy tartja, Arthur akarta Mordred halálát, hogy ı maga király lehessen, pedig ez nem igaz. Arthur nem ilyen. – Hát milyen? – kérdeztem. – Ligessac vállát rándította, akárha arra utalna, hogy a válasz túlontúl bonyolult, de akkor, mielıtt bármit válaszolhatott volna, meglátta Menwt közeledni. – Egyetlen szót se, fiú – figyelmeztetett. – Egyetlen szót se. Korábban már valamennyien hallottunk hasonló történetedet, noha Ligessac volt az elsı, aki azt állította, hogy részt is vett a Fehér Ló csatájában. Késıbb úgy döntöttem, hogy egyáltalán nem is járt arra, egyszerően csak kitalált egy mesét, hogy elnyerje egy szájtáti kamasz hódolatát, ám ez mit sem vont le a beszámoló értékébıl. Mordred részeges bolond volt, Arthur igazi hıs, ám Uther visszaőzte ıt a tenger túlsó oldalára. Mindkettı Uther vére volt, ám míg Mordred érdemes volt szeretetére, addig Arthurban nem látott mást, csak
feltörekvı királyi fattyút. Arthur kiőzetése azonban mit sem változtatott a tényen, hogy sok dumnoniai szemében éppen ez a fattyú volt az ország legfényesebb reménysége; az ifjú harcos a tenger túloldaláról, ki egy napon eljı, hogy megmentsen bennünket a szászoktól és visszakövetelje Lloegyr Elveszett Földjét. A tél lassan megenyhült. Noha ólálkodó farkasokat így is lehetett látni az Ynys Wydrynt a szárazföldtıl elválasztó földnyelv pereménél, egyikük sem merészkedett a Tor közelébe, noha néhány fiatalabb lurkó még farkasigézıt is készített, melyet Druidán kunyhója mögött rejtettek el, abban a hiú reményben, hogy egy példátlanul óriási bestia mégiscsak átveti magát a palánkon és elragadja a törpét vacsorájának. A bőbáj nem mőködött, és ahogyan a tél kezdett visszahúzódni, már valamennyien Beltain nagy tavaszi ünnepére, a hatalmas zsarátnokokra és az éjféli lakomákra készülıdtünk, ám ekkor az izgalom újabb hulláma söpört végig a Toron. Siluriai Gundleus közeledett. Elsıként Bedwin püspök úr érkezett meg. İ volt Uther legbizalmasabb tanácsadója, kinek érkezése további izgalmakkal kecsegtetett. Norwenna kísérete is kimozdult a csarnokból, és a : gyékényekre szıtt kárpitok kerültek, ami a legbiztosabb jele, ha fontos személyiség érkezik látogatóba. Valamennyien magát , Uthert vártuk, ám a lobogó, mely alig egy héttel Beltain elıtt feltőnt a szárazföldi hídon, Gundleus rókáját viselte magán Uther sárkánya helyett. Tündöklıén fényes reggel volt, amikor a Tor lábánál gyülekezı harcosokat figyeltem. A szél belekapaszkodott köpönyeikbe és megfeszítette a győlöletes lobogót is, rajta a rókamaszkkal, melynek láttán a tiltakozás hangjai törtek fel bennem, és csak úgy hánytam magamra a jeleket a gonosz ellen. – Mi az? – kérdezte Nimue. Ott állt mellettem, az erıdítmény keleti párkányán. – Az ott Gundleus lobogója – feleltem. Meglepetést láttam Nimue szemében, hiszen Gundleus Siluria királya volt, és mint ilyen, Powysi Gorfyddyd királynak, Dumnonia esküdt ellenségének szövetségese. – Biztos vagy benne? – kérdezte Nimue. – Elvették az anyámat – mormoltam –, a druidájuk pedig egy farkasverembe lökött. – Kiköptem a sáncon a tucatnyi férfi felé, akik gyalog indultak meg felfelé a Toron, mely túl meredek lett volna a lovak számára. És ott, a férfiak között, megláttam Tanaburst, Gundleus druidáját is, az én rossz szellememet. Magas öregember volt, fonott szakállal és hosszú fehér hajjal, melyet koponyája elején kopaszra nyírtak, a druidák és a keresztények által egyaránt felvett tonzúrának megfelelıen. Félúton a hegynek felfelé hirtelen félrevetette köpenyét és oltalmazó táncba kezdett arra az esetre, ha Merlin hátrahagyott volna néhány ártó szellemet a kapu védelmére. Nimue, látván a fél lábon bizonytalanul ugrándozó vénembert, szintén beleköpött a szélbe, majd elviharzott Merlin hálókamrái felé. Utánaszaladtam, de ı félrelökött, mondván, hogy úgysem érteném meg, mekkora veszélyben vagyunk. – Veszélyben? – kérdeztem, de addigra már eltőnt. Akkorának azért mégsem tőnt a veszély, hiszen Bedwin úgy rendelkezett, hogy tárják szélesre a kapukat, és most is azon fáradozott az izgatott káosz közepette, hogy a Tor tetején kellı fogadtatásban részesítse a látogatókat. Morgan aznap távol volt, álmot fejtett a keleti lankák templomában, de rajta kívül mindenki más a Torra sereglett, hogy lássa az idegeneket. Druidán és Ligessac az ırség sorait rendezgette, a meztelen Pellinore a felhıkre vonyított, Guendoloen fogatlan átkokat szórt Bedwin püspökre, míg mögötte tucatnyi gyermek furakodott elıre, hogy jobban láthasson. A fogadtatást fennköltnek szánták, és minden bizonnyal az is lett volna, ha Lunete, egy Nimuénél egy évvel fiatalabb ír lelenc, ki nem engedte volna Druidán disznóit, és így Tanaburst, aki elsıként lépte át a cölöpkerítés kapuját, nem egy visongó malac üdvözli. Egy pánikba esett malacnál azonban jócskán többre van szükség ahhoz, hogy egy druida megrémüljön. Tanaburs, nyúlfarkakkal és fogyó holdakkal kihányt mocskos szürke köntösében, megállt a kapubenyílóban, mindkét kezét égnek lökve tonzúrás koponyája mellett. Holdban végzıdı botot hordott magánál, melyet háromszor a Nap felé fordított, majd felüvöltött Merlin tornyára. Egy másik malac elcsúszott, majd nagy nehezen ismét lábaira állt a sáros kapualjban, mielıtt reménytelenül csúszni nem kezdett volna lefelé a domboldalon.
Tanaburs újra felüvöltött, mozdulatlanul, kihíva maga ellen a Tor láthatatlanságba burkolódzó fenségét. Néhány pillanatig tökéletes csend uralkodott, eltekintve a zászló csapkodásától és a hegyet gyalogosan megmászó harcosok zihálásától. Gudovan, Merlin írnoka, ott állt mellettem, kezét tintafoltos rongyokba bugyolálva a hideg elleni védekezés gyanánt. – Ki ez? – kérdezte, majd megborzongott, amint panaszos sikoltás válaszolt Tanaburs kihívására. A sikoly a nagy csarnokból szabadult el, és én tudtam, hogy Nimue az. Tanaburs dühödtnek tőnt. Farkasként vicsorgott, megérintette nemi szervét, jelet hányt magára a gonosz ellen, majd egy lábon ugrándozni kezdett a csarnok felé. Öt lépés után megállt és újra felüvöltött, ám ezúttal nem hangzott sikoltás válaszul kihívására, ezért lassan leengedte másik lábát is a talajra, és visszafordult ura felé. – Biztonságos! – kiáltotta Tanaburs. – Jöjj, felség, jöjj! – Felség? – kérdezte Gudovan. Elmondtam neki, kik a látogatóink, majd megkérdeztem, hogy miként jöhet Gundleus, a mi ellenségünk, a Torra. Gudovan elmart egy tetvet az inge alatt, majd hanyagul vállat vont. – Ilyen a politika, fiú. – Mondd el – kértem. Gudovan felsóhajtott, mintha a kérdés gyógyíthatatlan ostobaságom újabb nyilvánvaló bizonyítéka lenne, miként azt minden egyes kérdésemnél tette, mielıtt válaszolt volna. – Norwenna a legjobb korban van egy házassághoz, Mordred pedig csecsemı, akit meg kell védelmezni, és ugyan ki lenne alkalmasabb egy herceg oltalmára egy királynál? Ugyan ki lenne erre alkalmasabb egy ellenséges királynál, ki ezáltal Dumnonia szövetségesévé szegıdik? Egyszerő ez, fiam, egy pillanatnyi gondolkodással magad is megtalálhatod a választ anélkül, hogy az én idımet rabolnád. – Megtorlásként erıtlen csapást küldött a fülem tövére. – Figyeld meg – nevetett –, még Ladwystıl is megszabadul egy idıre. – Ladwys? – kérdeztem. – Az ágyasa, te ostoba fiú. Azt hitted tán, hogy a királyok egyedül alszanak? Ámbár vannak népek, kik szerint Gundleus olyannyira szenvedélyesen szereti Ladwyst, hogy már feleségül is vette! Azt mondják, elvitte magával Lleu Sírhalmához, és rávette a druidáját, hogy adja ıket össze, bár szerintem azért ennyire bolond mégsem lehetett. Az a nı még csak nem is királyi vér. Nem ma kellene neked Hywellel a tartozásokat felróni? Figyelemre se méltattam a kérdést, és tovább figyeltem, amint Gundleus és kísérete gondosan áthalad az álnokul csúszós, sáros kapubejáraton. A siluriai király magas, arányos felépítéső férfi volt, talán ha harminc esztendıvel a háta mögött. Fiatal ember lehetett még, amikor a katonái elkapták anyámat, engem pedig druidája egy verembe lökött meghalni, noha a tucatnyi vagy még több esztendı, mely azóta a sötét és véres éjszaka óta eltelt, i ócskán kegyes volt hozzá, hiszen még mindig jóvágású férfinak számított hosszú, fekete hajával és szakállával, mely nyomát sem mutatta ısz szálaknak. Rókaprém köpönyeget viselt, bırcsizmát, mely egészen a térdéig ért, vörhenyesbarna ujjast, és vörös hüvelybe bújtatott kardot. Testırsége hasonlóképpen öltözött, és valamennyi szálas férfi volt, kik valósággal fölé tornyosultak Druidán torz, kivénhedt lándzsásainak. A siluriaiak valamennyien megtartották kardjukat, de nem hordoztak lándzsát vagy pajzsot, bizonyítékául annak, hogy békében jöttek. Valósággal összezsugorodtam, amint Tanaburs elhaladt mellettem. Jóformán pólyás csecsemı voltam még, mikor belehajított abba a farkasverembe, és elképzelhetetlennek tartottam, hogy a vénember felismerje bennem azt, aki kicselezte a halált és akit hasztalan próbált megölni, ezért hát nem is lett volna okom rettegni tıle, és én mégis egyre összébb húztam magam a siluriai druida közeledtével. Kék szeme volt, hosszú orra, és petyhüdt, nyáladzó szája. Hosszú, ısz haja végében apró csontocskák fityegtek, melyek ütemesen összeverıdve zörögtek, amint ott lépdelt királya elıtt. Bedwin püspök Gundleus nyomában haladt, kifejezve örömét afelett, hogy a Tor ilyen királyi látogatót fogadhat. Két siluriai katona egy nehéz ládát cipelt, benne bizonyára a Norwennának szánt ajándékokkal. A küldöttség hamar eltőnt a csarnokban. A rókás zászlót közvetlenül a bejárat mellett szúrták le a földbe, ahol Ligessac ırködött, nehogy bárki is bejuthasson, ám nekünk, akik a
Toron nevelkedtünk, megvolt rá a módunk, hogy ıt kicselezve mégis bejussunk Merlin csarnokába. Elrohantam a déli oldalra, felmásztam egy farakásra, és félretoltam a nehéz bırfüggönyt, ami az ablakszemet védte. Azután lehuppantam a padlóra és elrejteztem a fonott kosarak mögé, melyekben az ünnepi öltözeteket tartották. Norwenna szolgáinak egyike felfigyelt érkeztemre, ahogyan talán Gundleus néhány katonája is, de senkit sem érdekeltem eléggé ahhoz, hogy előzésemmel bajlódott volna. Norwenna fából ácsolt széken ült a terem közepén. A megözvegyült hercegnı nem volt kimondott szépség: arca kerek, akár a holdvilág, a rajta ülı malacszerő szemmel, keskeny, keserő ajakkal, és a bırrel, melyet valami gyerekkori betegség ragyái borítottak, ám mindez most mit sem számított. A fontos emberek nem a szépségükért vesznek feleségül hercegnıket, de sokkal inkább a hozományukként adott hatalomért. Norwenna mindezek ellenére alaposan elıkészítette magát a látogatásra. Szolgálói fakókékre festett finom gyapjúköpenyt borítottak a vállára, mely a földet söpörte körülötte, sötét haját aprólékosan befonták és a feje köré tekerték, mielıtt hajfonataira kökényvirágból szıtt koszorú került volna. Súlyos aranylemezekbıl hajlított láncot viselt a nyakában, három arany karkötıt a csuklóján, és egy egyszerő fakeresztet, ami a melle között függött. Láthatóan nyugtalan volt, hiszen szabad kezével a fakereszttel babrált, míg másik karján, yardnyi vásznakba bugyolálva és egy köpenybe csomagolva, melyet méz-gával átitatott vízzel ritka aranyszínre festettek, Dumnonia örököse, Mordred herceg feküdt. Gundleus király alig pillantott Norwennára. Elterpeszkedett a széken, melyet vele szemben állítottak fel, és olyannak tőnt, mint aki mélységes unalommal viseltetik az egész ceremónia irányában. Tanaburs pillérrıl pillérre ugrándozott, varázsszavakat motyogva és köpdösve. Amint elhaladt búvóhelyem közelében, meghúztam magam, míg csak a druida szaga szét nem foszlott. Lángok pattogtak a kandallókban a terem két végében, füstjük ott örvénylett és tekergızött a megfeketedett gerendák alatt. Nimuénak nyoma sem volt. Bort, füstölt halat és zablepényt szolgáltak fel a látogatóknak, majd Bedwin püspök úr beszédében kifejtette Norwennának, hogy Gundleus, Siluria királya, barátságos küldetést teljesítvén felséges urunk számára, merı véletlenségbıl Ynys Wydryn közelében haladt el, és ennek okán ildomosnak találta látogatásával megtisztelni Mordred herceget és az ı édesanyját. A király ajándékot is hozott a hercegfi számára, jegyezte meg Bedwin, mely szavaknál Gundleus hanyag mozdulattal elıreintette a láda hordozóit. A két katona Norwenna lába elé helyezte a súlyos ládát. A hercegnı eddig egyetlen szót sem szólt, és most sem felelt, amint az ajándékokat a lába elé fektették a szınyegekre. Volt ott kidolgozott farkasprém, két vidraprém, egy hódszırme és egy szarvasbika kikészített bıre, egy apró arany nyaklánc, néhány fibula, egy ivótülök, ezüstminták szövetével borítva, és egy sápadt-zöld római üvegpalack, csodálatosan kidolgozott kifolyócsırrel és koszorúforma füllel. Az üres ládát arrébb húzták, és a beállott esetlen csendben sokáig senki sem tudta, mit is mondhatna. Gundleus újabb nemtörıdöm mozdulatot tett a kincsek felé, Bedwin sugárzott a boldogságtól, Tanaburs újabb oltalmazó köpetet indított útjára az egyik oszlopnál, mialatt Norwenna kétkedın meredt a király ajándékaira, melyek az igazat megvallva nem tükröztek túlzott nagylelkőséget. A szarvasbika bırébıl talán kijött egy pár jó kesztyő, és a prémek is meglehetısnek tőntek, noha Norwenna ládáiban vélhetıen tucatjával álltak ettıl sokkal jobb darabok is, és a nyakában hordott lánc is vagy négyszer olyan súlyosnak tetszett, mint a lába elıtt heverı ékszer. Gundleus melltői vékonyra kalapált aranyból készültek, az ivótülök pereme pedig egy helyen láthatóan kitört. Igazi értéket egyedül a római flaska képviselt. Bedwin törte meg a kényszerő hallgatást. – Az ajándékok fenségesek! Ritka és felbecsülhetetlen értékő darabok. Igazán nagylelkő gesztus, felséges uram. Norwenna megadó engedelmességgel bólintott. A gyermek sírni kezdett, mire Ralla, a szoptatós dajka, elvitte ıt az oszlopok mögötti árnyékok közé, ahol lecsupaszította a mellét és elcsendesítette. – Az örökös jól van? – szólalt meg Gundleus elsı ízben azóta, hogy a csarnokba lépett. – Hála legyen Istennek és az ı szentjeinek – felelte Norwenna – igen.
– A bal lába? – kérdezett rá tapintatlanul Gundleus. – Javult valamicskét? – A lába nem fogja visszatartani attól, hogy megülje a lovat, hogy kardot viseljen, vagy hogy elfoglalja a trónt – válaszolt határozottan Norwenna. – Persze hogy nem, persze – mondta Gundleus, az éhes gyermek felé sandítva. Elmosolyodott, majd kinyújtóztatta hosszú karját, és körbenézett a teremben. Egy szóval sem említette a házasságot, de erre ebben a társaságban nem is volt szükség. Ha feleségül akarta venni Norwennát, akkor Uthert kellett megkérnie, s nem Norwennát. A látogatás mindössze arra adott alkalmat, hogy még ezelıtt tanulmányozza az arát. Röpke, érdektelen pillantással futott végig Norwennán, mielıtt újból a terem sötétbe borult része felé fordult volna. – Ez tehát Lord Merlin vacka, igaz? – szólalt meg. – És merre van ı? Senki sem válaszolt. Tanaburs az egyik szınyeg alatt kutakodott, és én gyanítottam, hogy valami amulettet próbált elrejteni a csarnok földjében. Késıbb, amikor a siluriai küldöttség eltávozott, átkutattam a helyet, és találtam is egy apró vadkancsontdarabkát, melyet azonnal a tőzre vetettem. A lángok kékre váltak és ádázul köpködtek felém, mire Nimue megdicsért, hogy helyesen cselekedtem. – Lord Merlin, úgy hisszük, Írországban jár – felelt végül Bedwin püspök. – Vagy talán az északi erdıségekben – tette hozzá bizonytalanul. – Vagy esetleg meghalt? – vetette fel Gundleus. – Imádkozzunk érte, hogy ne így legyen – vágta rá Bedwin buzgón. – Valóban imádkozni akarsz? – Gundleus elfordult a székben, hogy egyenesen Bedwin korosodó arcába meredjen. – Épp te kedvelnéd Merlint, püspök? – İ a barátunk, felség – válaszolt Bedwin. Méltóságteljes, nyílt férfiú volt, aki mindig igyekezett fenntartani a szívélyességet a különféle vallások között. – Lord Merlin druida, püspök, olyasvalaki, aki győlöli a keresztényeket – próbálta provokálni Gundleus Bedwint. – Számtalan keresztény él Britanniában – mondta Bedwin –, és csak vajmi kevés druida. Nem hinném, hogy az igaz hitnek bármi félnivalója akadna. – Hallod ezt, Tanaburs? – kiáltott oda Gundleus a druidájának. – A püspök nem fél tıled! Tanaburs nem felelt. Mikor korábban körbeszaglászott a csarnokban, megtalálta a szellemkaput, mely Merlin kamráit vigyázta. A gát a lehetı legegyszerőbb volt: csupán két koponya az ajtó egy-egy felén, ám egy ilyen láthatatlan akadályt csakis druida mert átlépni, és még egy druida szívébe is félelmet ültetett az a szellemkapu, melyet Merlin emelt. – Megpihensz nálunk éjszakára? – kérdezte Bedwin püspök, próbálván elterelni a figyelmet Merlinrıl. – Nem – felelte Gundleus nyersen, felemelkedve székébıl. Azt hittem, távozni kíván, ám ı ehelyett Norwennán túl, az apró, fekete, koponyák vigyázta ajtóra meredt, mely mellett Tanaburs kuporgott, miként egy véreb, mely érzi a még láthatatlan vadkan jelenlétét. – Mi van az ajtó mögött? – kérdezte a király. – Lord Merlin hálókamrái – felelte Bedwin. – Ez lenne hát a titkok hóna? – kérdezte Gundleus ádázán. – Hálókamrák csupán, semmi több – válaszolt Bedwin elutasítóan. Tanaburs felemelte holdfejes botját és reszketeg kézzel a szellemkapu felé tartotta. Gundleus király egy ideig figyelte druidája ténykedését, majd felhajtotta borát, és az ivótülköt a padlóra hajította. – Talán mégiscsak megalszom itt – mondta a király –, de elébb lássuk csak azokat a hálókamrákat. – Elıreintette druidáját, de Tanaburs továbbra is habozni látszott. Merlin volt Britannia legnagyobb druidája, kinek hatalmát még az ír-tenger túlpartján is félték, és senki sem ártotta magát szívesen a dolgaiba noha a nagy embernek hosszú hónapokkal ezelıtt nyoma veszett és sokan a népek közül már azt suttogták, Mordred herceg halála épp annak a jele, hogy Merlin hatalma kezd megfakulni. És Tanaburs, akárcsak ura-parancsolója, bizonyára maga is égett a vágytól, hogy megtudja végre, milyen titkok rejteznek az ajtó
mögött, melyek Tanaburst éppoly magasztossá és tanulttá tehetik, mint Merlint magát. – Nyisd az ajtót! – parancsolta Gundleus. A bot vége reszketve közelített az egyik koponyához, majd finoman érintette a csontok elsárgult kupoláját. Semmi sem történt. Tanaburs a halálfejre köpött, majd felborította, mielıtt ijedten visszarántotta volna botját, akár egy férfi, ki alvó kígyót ingerel. Megint csak semmi sem történt, mire Tanaburs szabad kezével az ajtó nehéz faretesze után nyúlt. Azután megdermedt a rémülettıl. Egy sikoly visszhangzóit végig a csarnok füstös sötétjén. Kísérteties sikoltás, egy elkínzott lényé, és a szörnyőséges zaj visszavetette a druidát. Norwenna hangosan felkiáltott a félelemtıl, és a kereszt jelét rajzolta magára. A csecsemı Mordred panaszosán újra sírni kezdett és nem volt semmi, amivel Ralla megnyugtathatta volna. Gundleus egy ideig figyelmesen hallgatta a zajt, majd felnevetett, ahogy a sikoly lassan szertefoszlott. – Egy igazi harcos – jelentette be az ideges háznépnek – nem retten vissza egy lány sikoltozásától. – Az ajtó felé indult, figyelemre sem méltatva Bedwin püspököt, aki kezével verdesett, akárha úgy próbálná meg visszatartani a királyt, hogy közben egyetlen ujjal sem ér hozzá. A szellem vigyázta ajtó mögül éles csattanás hallatszott. Heves, szilánkos zaj, olyan hirtelen, hogy a csarnokban mindenki hátrahıkölt az ijedelemtıl. Elıször azt gondoltam, az ajtó hasadt meg a király közeledtére, de azután már láttam, hogy egy lándzsa hegye furakodik rajta keresztül. A lándzsa ezüstszín feje büszkén villant az ısöreg, megfeketedett tölgyön, én pedig próbáltam magam elé képzelni, miféle emberfeletti erıre volt szükség, mely a kiélezett acélt ilyen akadályon is keresztülvezette. A lándzsafej hirtelen felbukkanása Gundleust is gyanakvásra késztette, még ha az közvetlenül a büszkeségét fenyegette is, és ı nem hátrálhatott meg harcosai elıtt. Jelet rajzolt magára a gonosz ellen, kiköpött a lándzsa fejére, majd az ajtóhoz lépett, hogy eltolja reteszét és szélesre tárja. És azonnal hátrébb tántorodott, arcán leplezetlen borzalommal. Mialatt figyeltem, mélységes rettegést láttam a szemében. Tett egy második lépést is, a nyitott ajtó elıl hátrálva, majd élesen metszı sikoly hallatszott, amint Nimue elırelépett a csarnokba. Tanaburs ideges mozdulatokat tett botjával, Bedwin buzgón imádkozott, a kisbaba panaszosán bömbölt, mialatt Norwenna gyötrelmes arccal fordult meg székében. Nimue áthaladt az ajtón, és meglátva gyerekkori pajtásomat, bizony még engem is kivert a hideg veríték. Meztelen volt, és karcsú, fehér testét csatakosra áztatta a vér, mely vékony patakokban hajától indult el, hogy apró melle és combja között vérfolyammá duzzadjon. Halotti maszk koronázta fejét, egy feláldozott férfi napcserzette, lenyúzott bıre, melyet vicsorgó álarc gyanánt húzott sajátja fölé, és amelyet a halott ember karjának Nimue nyaka mögött csomóra kötött bıre tartott a helyén. A maszk saját, szörnyőséges élettel látszódott eltelni, ahogyan Nimue közeledett a siluriai király felé. A halott férfi pergamenszáraz és elsárgult testbıre laza kötényként lógott Nimue hátán, ahogy apró, rendszertelen lépteivel egyre elırébb botladozott. Csupán szemének fehérje világított véres arcán, és elırehaladván olyan válogatott szitokhalommal illette a királyt, mellyel még a legközönségesebb katonát is megszégyenítette volna, miközben kezében két vipera tekergızött, kiknek sötéten fénylı teste és megvillanó feje puhatolózva vonaglott a király felé. Gundleus továbbhátrált, hányva magára a szent jeleket, majd egyszeriben visszaemlékezett rá, hogy ı férfi, harcos és király, ezért kezét gyorsan kardja markolatára ejtette. Ekkor történt, hogy Nimue hátravetette fejét, hagyva a halotti maszkot hátrahullani hajáról, mely magasra tornyosult fejbırén, és mi csak ekkor láthattuk, hogy nem is haj az a feje tetején, ám sokkal inkább egy denevér, mely hirtelen kiterjesztette éjfekete, redıs szárnyát, és vérvörös ajkával Gundleusra vicsorgott. A denevér láttán eszelıs sikoly hagyta el Norwenna ajkát, és a hercegnı rohant, hogy karjába szorítsa csecsemıjét, mialatt mi többiek elborzadva meredtünk a Nimue hajában foglyul esett teremtményre. A lény görcsösen rázkódott és csapkodott szárnyaival, próbálván repülni, küzdelmében vicsorítva. A kígyók megvonaglottak, és a csarnok egy csapásra kiürült. Norwenna rohant ki elsıként, Tanaburs követte, majd sorban mindenki más, még a
király is, a keleti kapu reggeli világosságánál keresvén menedéket. Nimue mozdulatlanná dermedt, mialatt a háznép menekült, majd szeme átfordult, és ı hunyorogni kezdett. Lassan odalépett egyik máglyához, és hanyag mozdulattal a lángok közé vetette a két kígyót, ahol azok sziszegve, korbácsként csapkodva, gyötrelmes kínok közt kimúltak. Azután szabadon engedte a denevért, mely felröppent az üszkös gerendák fölé, majd eloldozta a halotti maszkot is a nyaka körül, és takaros csomaggá tekerte össze, mielıtt felvette volna a római flaskát az ajándékok közül, melyet Gundleus hozott. Néhány pillanatig mozdulatlanul meredt a kincsre, majd az ösztövér, szívós test kicsavarodott, miként nekicsapta a drága üveget a legközelebbi tölgyfa pillérnek, ahol az sápadtzöld szilánkokká nem tört szét. – Derfel? – hasította ketté hangja a hirtelen beállt csendet. – Tudom, hogy itt vagy. – Nimue? – válaszoltam nyugtalanul, majd felálltam a fonott kosarak rejteke mögül. Meg voltam rémülve. Kígyózsír sercegett a zsarátnokon, denevér körözött a gerendák közt. Nimue kedvesen elmosolyodott. – Vízre van szükségem, Derfel – mondta. – Vízre? – kérdeztem ostobán. – Hogy lemossam a csirkevért – magyarázta Nimue. – Csirke? – Víz – mondta Nimue ismét. – Van egy csobolyóval az ajtó mellett. Hozz nekem belıle. – Oda? – kérdeztem hitetlenkedve, hisz mozdulata arra látszott utalni, hogy Merlin kamráiba kell a vizet utána vinnem. – Miért ne? – kérdezett vissza, majd keresztülsétált az ajtón, melyen még mindig ott volt a lándzsa, mialatt én felemeltem a nehéz edényt és követtem ıt a kamrába, ahol egy kivert rézlap elıtt találtam rá, mely visszatükrözte mezítelen testét. İ egyáltalán nem viselkedett feszélyezetten, talán mert gyermekként is meztelenül szaladgáltunk, bár én feszengve ébredtem tudatára, hogy egyikünk sem gyermek már. – Ide? – kérdeztem. Nimue bólintott. Letettem az edényt, és lassan hátrálni kezdtem az ajtó felé. – Maradj – szólalt meg –, kérlek, maradj. És csukd be az ajtót. Ki kellett szabadítanom a lándzsát a tölgyfából, mielıtt be tudtam volna csukni az ajtót. Noha szívesen megkérdeztem volna tıle, miként tudta a lándzsa hegyét keresztülvezetni a szilaj anyagon, miután láthatóan nem volt hangulata ilyen kérdésekhez, inkább csendben maradtam, mialatt kiráncigáltam a fegyvert, Nimue pedig tisztára mosta tejfehér bırét, majd egy fekete köpenybe burkolózott. – Gyere ide – szólalt meg, amint végzett. Engedelmesen léptem oda a prémekkel és gyapjútakarókkal borított nyoszolyához, melyen Nimue nyilvánvalóan minden este aludt. Az ágy fölé sötét, nyirkos sátor borult, én pedig leültem az árnyékába, és karomban tartva ringatni kezdtem Nimuét. Zokogott. Nem tudtam, miért teszi, így hát esetlenül tovább nyugtatgattam és ezalatt körbenéztem Merlin szobájában. Rendkívüli egy hely volt. Hegyekben álltak az öreg faládák és vesszıkosarak, melyek zugaiban és hajlataiban vézna macskák ólálkodtak. Némely helyeken a halmok összeborultak, mintha valaki keresett volna egy tárgyat a legalsó ládában, és nem bajlódott volna azzal, hogy lerámolja a ládákat, ehelyett egyszerően csak hanyatt döntötte volna ıket. Por borított be mindent. Kétlem, hogy a padlókat borító gyékényeket évek óta bárki is bolygatta volna, bár sok helyen szıttesek vagy takarók borították, melyek békésen oszladoztak egymás hegyénhátán. A kamra bőze minden mást maga alá temetett; örvénylı por, macskaürülék, nyirkosság, rothadás és döngölt föld bőze keveredett a gerendákról lelógó gyógyfüvek annál inkább leírhatatlan aromájával. Az ajtó egyik felén durva asztal állt, rajta összetekeredett, elporladó pergamenívekkel. Koponyák sorakoztak az asztal feletti polcon, és amint szemem lassan hozzászokott a síri félhomályhoz, legalább két emberi koponyát is felfedeztem közöttük. Megfakult pajzsok támaszkodtak egy roppant agyagedénynek, melybıl korhadt, rozsdamarta lándzsák meredeztek elı a közöttük feszülı pókhálókkal. A falon keresztben egy jókora kard függött. Parázstartó kosár tornyosult a tőzi hamu szürke halmai fölé, nem messze a nagy, tompán csillogó réztükörtıl, melyen, hihetetlen módon, a keresztény kereszt függött,
rajta a karjainál fogva kiszegezett Krisztus kicsavarodott, apró alakjával. A keresztet fagyöngybe burkolták, eredendı gonoszsága elleni óvintézkedés gyanánt. Ágas-bogas agancsok meredeztek a gerendákról, fonnyadt fagyöngyökkel; közébük óriási denevérek telepedtek, kiknek ürüléke apró halmokban gyülekezett a padlón. A denevér a házban baljós elıjelnek számított, ámbár gyanítottam, hogy olyan hatalmas embereknek, mint Merlin vagy Nimue, vajmi kevés félnivalója akad egy ilyen közönséges teremtménytıl. Egy második asztalt tálak, mozsarak, mozsártörık borítottak, rézbıl készült mérleg egy sor flaska meg viasszal lepecsételt bıdön mellett, melyek, mint azt utólag megtudtam, meggyilkolt emberek sírhalmáról begyőjtött harmatot, összezúzott koponyák porát, nadragulyafızetet, mandragórát és csattanós maszlagot tartalmaztak, míg egy különös kıurna az asztal mellett saskövek, tündérlevelek, koboldszögek, tündérnyársak, kígyókavicsok és boszorkány-kövek furcsa elegyét hordozta magában, mindezt tollakkal, tengeri kagylókkal és fenyıtobozokkal elegyítve. Soha életemben nem láttam még ily zsúfolt, ily mocskos és ily lenyőgözı kamrát, helyet hagyva a feltételezésnek, hogy a szomszédos kamrák Merlin tornyában legalább ily félelmetes csodákat rejtegetnek. Nimue abbahagyta a sírást és most mozdulatlanul feküdt a karomban. Bizonyára felfigyelt a helyiség felett érzett ámult viszolygásomra. – Soha semmit sem dob el – suttogta kábán –, semmit. – Nem szóltam, csak simogattam és nyugtatgattam ıt. Egy ideig kimerültén feküdt, ám azután, hogy kezem felfedezıútra indult a köpenyen egyik apró melle felett, dühödten siklott ki a kezem közül. – Ha ez az, amit akarsz – mondta –, menj inkább Sebile-hez. – Szorosan összevonta magán a köpenyt, amint fürgén lemászott az ágyról, és átvágott a szobán Merlin instrumentumokkal megrakott asztala felé. Sikerült elmormolnom néhány esetlenül akadozó bocsánatkérést. – Nem számít – hessegette el mentegetızésemet. Hallottuk a hangokat odakint a Toron, és még inkább a nagy csarnokban, az ajtó túlfelén, de senki sem próbált megzavarni bennünket. Nimue addig kutakodott az asztalon a tálak, bödönök és csuprok között, míg meg nem találta, amit keresett, egy fekete vulkáni kıbıl való kést, melynek pengéjét csontfehér hornyolt él alkotta. Azután visszatért hozzám a dohos ágyba és letérdelt mellém a deszkalapra, hogy egyenesen a szemem közé nézhessen. Köpönyege szétnyílt a mellén és én nyugtalan ébredtem újfent mezítelensége tudatára, noha ı egyenesen belém vájta tekintetét, hogy mást se tehettem, csak meredten visszabámultam rá. – Hosszú ideig nem szólt, és a néma csendben szinte még a szívdobogásomat is hallani véltem. Magában láthatóan már döntésre jutott, egyikére azon baljós döntéseknek, melyek örökre kibillentik az életet addigi egyensúlyából,, én pedig csak vártam, eltelve rettegéssel, képtelenül arra, hogy megtörjem nehézkes és gyötrı mozdulatlanságomat. Haja ziláltan omlott mellére, fehér, ék alakú arcát keretezve. Nimue nem volt sem gyönyörő, sem érdektelen, noha arca birtokában volt az elevenségnek és életteliségnek, ami elfedte a szabályos szépség hiányát. Homloka széles Volt és magas, szeme sötét és ádáz, orra élesen metszett, ajka szeles, arca keskeny. İ volt ezenfelül a legokosabb asszony, akit valaha is ismertem, és ez igaz volt azokban a napokban is, mikor még jóformán a gyerekkorból is alig nıtt ki, de már magában hordozta ennek az éleselméjőségnek szomorú magvát. Oly sokat tudott. E tudással született, vagy tán az istenek akkor plántálták belé, mikor megmentették a vízbefúlástól. Gyermekként gyakorta forralt képtelen és gonosz gondolatokat magában, ám most, megfosztva Merlin útmutatásaitól, de erıtlen vállán tudva amannak minden felelısségét, már másmilyennek láttam. Én is változtam persze, csakhogy az én változásom elıre kiszámítható maradt: a csontos, esetlen fiúból egy napon magas, vállas férfi kerekedik. Nimue a gyermeki létbıl átáramlott a tekintélybe, mely tekintély egy álom nyomán szökkent szárba, melyen magával Merlinnel osztozott, ám amelynek sohasem fogja annyira megadni magát, ahogyan Merlin tette. Nimue egyaránt magában hordozta a mindenséget és az ürességet. Inkább nézte volna végig, miként hal meg a világ az istentelenség őrébe süppedve, mintsem egyetlen hüvelyknyit is engedett volna azoknak, kik beszennyezték az ı Britanniáról alkotott tökéletes képét, melyet egészében saját briton isteneinek szentelt. És most, elıttem térdelve, jól tudtam, azon töpreng, érdemes vagyok-e rá, hogy megossza velem ezt a szenvedélyes álmot.
Meghozta a döntést és közelebb húzódott hozzám. – Add a bal kezed – mondta. Kinyújtottam felé. Bal kezébe fogta felfelé mutató tenyeremet, és varázsigéket”; citált rá. Felismertem Camulos nevét, a hadistenét, Manawydan fab Llyrét, Nimue külön bejáratú tengeri istenségéét, Agronáét, a mészárlás istennıjéét, és az Arányló Aranrhodét, a hajnalfény istennıjéét, noha a legtöbb név és bőbájos szó furcsa volt fülemnek, és olyan hipnotikus hangon ismételgette ıket Nimue, hogy teljesen elkábultam és révedt nemtörıdömséggel hallgattam, mígnem Nimue a késsel hirtelen végig nem szántott kitárt tenyeremen, és a penge nyomán rémülten fel nem kiáltottam. Csitítgatott. Egy pillanatig a kés nyoma hajszálvékony vonalként tekergızött a tenyeremen, majd egyszeriben feltelt vérrel. Nimue saját tenyerét is felvágta ugyanígy, miként az enyémet, majd a vágást az enyém fölébe helyezte, és ujjaival megragadta az én érzéketlenné dermedt ujjaimat. Azután ledobta a kést és felkapta köpenye sarkát, hogy kettınk vérzı keze köré tekerje. -Derfel – szólalt meg lágyan –, míg kezeden ott a sebhely, és míg kezemen itt a sebhely, egyek vagyunk. Egyetértesz? Belenéztem a szemébe, és rögvest megértettem, hogy ez most nem holmi szeszély, gyerekjáték, de olyan eskü, mely ezen a világon és talán a következıben is, egész életemen át, kötni fog. Egy pillanatra megrémültem mindettıl, ám azután bólintottam, és valahogy sikerült szóra bírnom magam. – Egyetértek – válaszolta – És amíg tested magán viseli e sebhelyet, Derfel – folytatta –, életed az enyém, és amíg testem hordozza e sebhelyet, az életem a tiéd. Megértetted mindezt? – Igen – feleltem. Lüktetett a kezem. Forrónak és duzzadtnak éreztem tagomat, míg az ı keze parányinak és jegesnek tetszett a véres szorításban. – Egy napon, Derfel – mondta Nimue –, szólítani foglak, és ha nem jössz, e heg emlékeztessen az istenek elıtt arra, hogy hamis baráttá, árulómmá és ellenségemmé szegıdtél. – Igen – mondtam. Néhány pillanatig némán meredt rám, majd felmászott a prémtakarókra, ahol összekuporodott a karomban. Furcsa érzés volt együtt feküdni vele, mialatt kezünk továbbra is egybeforrt, de valahogy mégis sikerült kényelembe helyeznünk magunkat és mozdulatlannak maradnunk. Hangok szüremlettek be a külsı csarnokból és por örvénylett a sötét kamrában, ahol denevérek aludtak és macskák portyáztak. Hideg volt, de Nimue ránk terített egy szırmetakarót, azután elaludt, pehelynyi súlyát dermedt jobb karomon nyugtatva. Én éberen feküdtem, eltelve borzongással és zavarodottsággal afelett, miként változtatta meg a penge mindörökre kettınk kapcsolatát. A délután közepén ébredt csak fel. – Gundleus eltávozott -szólalt meg álomittasan, bár hogy ezt miként tudhatta, meg nem mondhatom; azután kiszabadította magát a szorításomból, és lassan leoldozta a köpeny véráztatta csücskét még mindig összepréselt kezünkrıl. A vér mostanra megalvadt és a rögök fájdalmasan váltak el sebeinktıl, ahogy szétszakítottuk kezünket. Nimue határozottan lépett a lándzsákhoz és leszakított egy maréknyi pókhálót, majd vérzı tenyeremre dörzsölte. – Hamarosan begyógyul – mondta hanyagul, majd saját kezét holmi gyolcsokba törölve, kenyeret és sajtot keresett. – Nem vagy éhes? – kérdezte. – De, mindig. Megosztoztunk az ételen. A kenyér száraz volt és áporodott, * sajtot pedig alaposan megrágcsálták már az egerek. Legalábbis Nirnue szerint az egerek lehettek. – Meglehet, a denevéreknek Kellett – mondta. – Szeretik a denevérek a sajtot? – Nem tudom – válaszoltam, majd habozni kezdtem. – Az egy szelídített jószág volt? – Arra az állatra gondoltam, amit odakötözött a hajához. Ilyen dolgokat persze láttam már korábban is, még ha Merlin maga sohasem beszélt róluk, miként famulusai sem, de gyanítottam, hogy a különös ceremónia, mely során véres kezünk eggyé olvadt, megnyerte számomra Nimue bizalmát. És így is volt, mert Nimue a fejét rázta. – Ez egy ısrégi trükk, az ostobák elriasztására –
felelte. – Merlin tanított meg rá. Lábbéklyót kötsz a denevér lábára, mintha vadászsólyom lenne, azután a szíj másik végét a hajadhoz kötözöd. – Végigfuttatta ujjait hollófekete haján, és elnevette magát. – És mennyire megrémítette Tanaburst! Most mondd meg! Egy ilyen nevezi magát druidának! Engem ez cseppet sem mulattatott. Hinni akartam varázserejében, nem tudós magyarázatot lelni rá holmi madárpóráz formájában. – És a kígyók? – kérdeztem. – Egy kosárban tartja ıket. És nekem kell ıket etetnem. -Megborzongott, majd felfigyelt kiábrándultságomra. – Mi a baj? – Az egész csak szemfényvesztés? – kérdeztem végül. Nimue a homlokát ráncolta, és sokáig nem felelt. Azt hittem, már nem is kapok választ, de végül mindent elmondott, és én jól tudtam, mialatt figyeltem, hogy azokról a dolgokról mesél, melyekre Merlin tanította meg. A mágia, mint mondta, akkor történik, ha istenek és emberek léte érintkezik, noha e pillanatokra az embernek vajmi kevés a befolyása. – Hiába csettintek az ujjammal, attól még nem fog köd kerekedni – magyarázta –, holott láttam már ilyent. Nem támaszthatom fel a holtakat, bár Merlin állítja, hogy látott már ilyet. Nem támaszthatok villámot, mely agyoncsapja Gundleust, bármennyire is szeretném, ezt csak az istenek tehetik meg. Pedig voltak idık, Derfel, amikor igenis megtehettük ezeket, mikoron együtt éltünk isteneinkkel, és felhasználhattuk hatalmukat, hogy megóvjuk Britanniát olyannak, amilyennek ık is akarták. Teljesítettük a parancsaikat, így igaz, de azok mindig egybeestek a mi érdekeinkkel. – Összeütötte két tenyerét, nyomatékot adván szavainak, majd megrebbent, amint megvágott bal tenyerében ismét szétáramlott a fájdalom. – És akkor jöttek a rómaiak – mondta –, kik véget vetettek a békességnek. – De hát miért? – vágtam közbe türelmetlenül, éppen eleget hallván. Merlin idırıl idıre elmesélte nekem, miként zúzták szét a rómaiak a britek és isteneik közti szent szövetséget, de arra sohasem adott magyarázatot, miként történhetett ez meg, ha isteneinknek ekkora volt a hatalma. – Miért nem gyıztük hát le a rómaiakat? – kérdeztem most Nimuét. – Mert isteneink nem akarták. Vannak gonosz istenek is, Derfel. És emellett ık nem tartoznak nekünk szolgálattal, csak mi ınekik. Talán a szórakozásukra szolgált mindez? Vagy talán ıseink rúgták fel a paktumot, és az istenek büntetésbıl küldték ránk a rómaiakat? Nem tudhatjuk, azt azonban igen, hogy a rómaiak immár elmentek, és Merlin szerint ez esélyt kínál számunkra, egyetlen, soha vissza nem térı esélyt, hogy visszaállítsuk Britannia nagyságát. – Mély, szenvedélytıl főtött hangon beszélt. – Újjá kell építenünk régi Britanniánkat, az igazi Britanniát, istenek és emberek hónát, és ha ezt megtesszük, Derfel, ha képesek leszünk ezt megtenni, akkor az istenek hatalma lesz jutalmunk. Hinni akartam neki. Mennyire hinni akartam, hogy röpke, betegségekkel terhes és halál kísértette életünkben új remény kínálkozhat, hála a magasztos hatalommal megáldott, természetfeletti teremtmények jóakaratának! – De hogyan érheted el mindezt ilyen szemfényvesztı praktikákkal? – kérdeztem, alig leplezve csalódottságomat. – Ó, Derfel! – Nimue válla megereszkedett. – Gondold csak végig! Nem mindenki érezheti az istenek jelenlétét, csak azok, kiknek ez különleges kötelessége. Ha én gyengeséget mutatok, akár egy pillanatra is, ha elveszítem hitemet, mivé lesz azok reménysége, akik hinni akarnak? Ezek valójában nem trükkök, inkább… – itt egy pillanatra megállt, a megfelelı szót kutatva – …hatalmi jelvények. Miként Uther koronája, uralkodói ékszerei, harci lobogói és a köve Caer Cadarnnél. Ezek a dolgok tudatják, hogy Uther a mi királyunk, és nekünk eszerint kell bánnunk vele, s így Merlinnek, amikor népe között jár, szintúgy viselnie kell hatalmának jelképeit. Ez tudatja az egyszerő emberekkel, hogy ı az istenekkel érintkezik, és a nép ezért féli a nevét. – Az ajtóra mutatott, melynek közepén még mindig ott meredezett a lándzsa. – Amikor én átléptem azon az ajtón, mezítelenül, két kígyóval a kezemben és egy halott ember lenyúzott bıre alá rejtett denevérrel a hajamban, egy király, egy druida és egy sor sokat próbált harcos tekintélyével szegültem szembe. Egy kislány, Derfel, egy uralkodó, egy druida és a királyi testırség ellen. És ki gyızött? – Te. – Tehát a szemfényvesztés mőködött, noha nem az én hatalmamban állt mőködtetni. Az istenek hatalma volt az, csakhogy nekem hinnem kellett ebben a hatalomban, hogy mőködésre bírhassam. És hogy hihess, Derfel, ennek kell szentelned egész életed. – Immáron
rendkívüli, lángoló szenvedély főtötte szavait. – Minden nap minden percében és minden éj minden percében nyitva kell állnod az istenek elıtt, és ha ezt teszed, eljönnek hozzád. Persze nem mindig akkor, amikor akarnád, ám ha sosem kérdezel, sosem kaphatsz választ. De amikor válaszolnak, Derfel, ó, mikor végre megteszik, az olyan csodálatos és rémisztı egyszerre, mintha szárnyaid nınének, melyek a magasba röpítenek. – Szeme vadul izzott, mialatt beszélt. Azelıtt sohasem hallottam így beszélni. Nem is oly rég még gyermek volt, ám mostanra Merlin ágyasává, tudásának letéteményesévé lett, s ez engem kimondhatatlan haraggal töltött el. Féltékeny voltam, dühös, és nem értettem semmit. Nimue eltávolodott tılem, fölém nıtt, és én semmit sem tehettem ez ellen. – Én nyitott vagyok az istenekre – szóltam sértıdötten. – Hiszek bennük. A segítségüket akarom. Megérintette arcomat bekötözött kezével. – Te harcos leszel, Derfel, és nem is akármilyen. Jó ember vagy, ıszinte, éppoly szálfaegyenes, mint Merlin tornyai, és nyomát sem látom benned az ırületnek. Nem, egyetlen szikrányi ırület sincs benned. Azt hiszed, követni akarom Merlint? – Igen – feleltem neheztelve. – Tudom, hogy ezt akarod! – Igazából azért nehezteltem, amiért nem nekem szánta magát. Vett egy mély lélegzetet, és a tetı félhomályába fúrta tekintetét, ahol két galamb furakodott át a füstnyíláson, és most ott üzekedett a gerendák körül. – Néha – szólalt meg – úgy érzem, férjhez kellene mennem, gyermekeket kellene szülnöm, figyelnem kellene, hogyan nınek fel, miként öregszem meg és halok el, de mindezen dolgok közül, Derfel – s itt újra felém fordult –, csak a legutolsó fog megesni velem. Még a gondolatát sem tudom elviselni, mi fog történni velem. Még a gondolatát sem tudom elviselni annak, mit tesz velem a Bölcsesség Három Sebe, mégis tudom, kell. Kell! – A Bölcsesség Három Sebe? – kérdeztem. Azelıtt soha nem hallottam errıl. – A Test Sebe – válaszolta Nimue –, a Büszkeség Sebe – itt kezét végighúzta combjai között –, és a Szellem Sebe, ami a téboly. – Szünetet tartott, amint a borzadály kiült az arcomra. – Merlin mindhármat elszenvedte, ezért annyira bölcs ember. Morgané lett a test legszörnyőbb sebe, amit csak ember kitalálni képes, ám a másik kettı soha meg sem érintette, s ezért ı soha sem fog igazán az istenekhez tartozni. Én e háromból még egyet sem ismertem meg, de idıvel meg kell szenvednem ıket. Kell! – szólt ádáz indulattal. – Kell, mert kiválasztott lettem. – És én miért nem vagyok kiválasztott? – kérdeztem. Megrázta fejét. – Hát nem érted, Derfel? Senki sem választhat, csakis te. Neked magadnak kell meghoznod a döntéseidet. Mindez bármelyikünkkel megtörténhet. Ezért győjti Merlin maga köré az árvákat, reménykedve benne, hogy azok különleges képességek birtokában leledzenek, pedig ez csak keveseknél igaz. Például nálad – szúrtam közbe. – Mindenhol az isteneket látom – mondta Nimue egyszerően. – İk pedig látnak engem. – Én még életemben nem láttam egyetlen istent sem – mondtam konokul. Nimue csak mosolygott akaratosságomon. – Majd fogsz -mondta –, amint úgy gondolsz Britanniára, Derfel, mintha szét-foszló köd szálai főznék egymáshoz darabjait. Csupán erıtlen szálak, itt meg ott, sodródva a szélben, elhalványulva. Mégis, ezek a mi isteneink, s ha képesek leszünk fellelni és megbékíteni ıket, ha ismét övükévé tesszük e földet, akkor ezek a ködfoszlányok megsőrősödnek és hatalmas, csodálatos ködöt szınek, mely beborítja földünket és megóv bennünket mindentıl, mely rajta túl fekszik. Ezért élünk itt, a Toron. Merlin jól tudja, hogy az istenek kedvelik e helyet, és hogy itt sőrő a szent köd, melyet a mi feladatunk tovaterjeszteni. – Ezzel foglalatoskodik Merlin most is? Elmosolyodott. – Ebben a szent pillanatban, Derfel, Merlin éppen alszik. Ahogyan én is azt fogom tenni. Neked nincs semmi dolgod? – Fel kellene rónom a bérleteket – feleltem esetlenül. – A kamrák felteltek füstölt
halakkal, angolnákkal, főzfa kosarakkal, szıtt ruhákkal, ólomrudakkal, faszénteknıkkel, sıt, a ritka borostyán és gagát morzsáival teli edényekkel; a Beltainra esedékes téli bérletek, melyet Hywelnek kellett egybegyőjtenie, felrónia, meg felosztani Merlin része és ama javadalmak között, melyeket királyunk adóbehajtóinak adunk át. – Akkor menj és számolj – mondta Nimue, mintha éppen semmi furcsaság nem történt volna közöttünk, bár azért odahajolt hozzám és testvéri csókkal illetett. – Menj hát – mondta ismét, én pedig kibotorkáltam Merlin kamrájából, hogy szembenézzek Norwenna visszasomfordált kíséretének neheztelı, kíváncsi pillantásaival. Közeledett a napéjegyenlıség. A keresztények istenük feltámadását ünnepelték, mialatt mi óriási máglyákat gyújtottunk Beltain tiszteletére. A zsarátnokok ott izzottak a sötétben, hogy új életet hozzanak a megújuló világba. Az elsı szász rablóhordák kezdtek feltünedezni messze keleten, de egy sem merészkedett Ynys Wydryn közelébe. A siluriai Gundleust sem láttuk többé. Gudovan, az írástudó feltette, hogy a házasság ezek után végképp füstbe megy, és máris borongós jóslatokba bocsátkozott az északi királyságokkal vívott újabb véres csatákat illetıen. Merlin nem tért vissza, és hírt sem hallottunk felıle. Mordred herceg elsı fogai is kibukkantak. A legelsı az alsó ínyt törte át, ami jó, hosszú életet jelzı ómen, noha Mordred arra használta frissen nıtt fogait, hogy véresre harapdálja Ralla mellbimbóit, melyeken keresztül Ralla tovább táplálta saját dundi fiacskáját is, ki ezáltal az anyatejjel együtt hercegi vért is szívhatott magába. Nimue kedélye egyre javult, miként a napok hosszabbodtak. A sebhelyek tenyerünkön rózsaszínbıl fehérre váltottak, majd árnyékos vonalakká húzódtak vissza. Nimue többé nem említette ıket. Felséges urunk egy hetet Caer Cadarnben töltött, és az örököst is elszállították oda, egy kiadós nagyapai inspekcióra. Uthernek bizonyára megelégedésére szolgált, amit látott, és a tavasz elıjelei is kegyesnek mutatkoztak, hiszen három héttel Beltain után hírét vettük, hogy a királyság jövıje, Norwenna jövıje és Mordred jövıje mind eldöntésre kerül a Nagytanácsban, amilyent jó hatvan esztendeje nem tartottak már Britanniában. Tavasz volt, zöldelltek a levelek, és mindez megújult reményekkel töltötte el a megújuló földet.
A Nagytanácsot Glevumban, egy római városban tartották, mely a Severn-folyó mellett feküdt, közel Dumnonia és Gwent határvonalához. Uthert négyökrös szekér szállította a városba; az összes állatot galagonyaágakkal díszítették és zöld vásznakkal nyergeitek. Felséges urunk élvezte a nehézkes elırejutást nyár eleji királyságán, talán mert már ekkor megérezte, hogy utoljára látja Britannia szépségét, mielıtt megtérne Cruachan barlangjába és áthaladna a kardok hídján a túlvilágba. A sövények, melyeken ökrei oly fáradságos munkával vonszolták keresztül, fehérek voltak a galagonyától, a fák oldalain harangvirágok kéklettek, míg a búza, a rozs és az árpa mezein pipacsok lángoltak, és majd minden kaszáló harisok recsegésétıl volt hangos. Felséges urunk lassan haladt, gyakorta megállván a településeknél és villáknál, hol gondosan tanulmányozta a gazdaságokat és termeket, és tanácsokat osztogatott azoknak, kik nálánál sokkal jobban tudták, miként fedjék be a cserzıkádakat vagy miskárolják a kan disznót. Aquae Sulisnél forró fürdıt vett, és olyannyira felépült, hogy amint elhagyta a várost, egy teljes mérföldet gyalogolt, mielıtt újfent visszasegítették volna prémmel bélelt szekerébe. Bárdjai kivétel nélkül elkísérték, miként tanácsadói, seborvosai, énekesei és szolgálói is, valamint válogatott harcosai, kik felett Owain, bajnoka és testırkapitánya parancsnokolt. Mindenki virágokkal ékesítette magát, míg a harcosok lefelé tartották pajzsaikat, így mutatván, hogy békességben érkeztek, noha Uther túl öreg és túl elıvigyázatos volt ahhoz, hogy ne adjon parancsot minden egyes nap a lándzsahegyek megfenésére. Én magam gyalog mentem Glevumba. Nem volt ott semmi keresnivalóm, Uther azonban üzent Morgannek, hogy vegyen részt a Nagytanácsban. Nık jelenlétét rendszerint nem tartották kívánatosnak egyetlen tanácsban sem, lett légyen az nagy vagy kicsi, ám Uther hite szerint senki sem képviselhette különbül Merlint Morgannél, így hát Merlin hiánya felett érzett kétségbeesésében érte küldetett. Morgan emellett Uther édesleánya is volt, akirıl felséges urunk gyakorta szerette megjegyezni, hogy aranyba csomagolt fejében több értelem lakozik, mint tanácsadói koponyájában együttvéve. Morgan tartozott felelısséggel Norenna egészségéért, és a tanács Norwenna jövıjérıl is dönteni szándékozott, még ha magát Norwennát senki sem hívta vagy kérdezte meg. İ Ynys Wydrynben maradt, Merlin feleségének, Guendoloennek a felügyelete alatt. Morgan Sebile-en kívül legszívesebben senkit sem vitt volna magával, ám Nimue az utolsó pillanatban a maga sajátos modorában bejelentette, hogy ı is utazik, és hogy én fogom ıt elkísérni. Morgan ribilliót csapott, természetesen, de Nimue az idısebb asszony méltatlankodását higgadt egykedvőséggel szerelte le. – Parancsot kaptam – mondta Morgannek, és amikor Morgan élesen metszı hangon tudni akart, hogy mégis kitıl, Nimue csak mosolygott. Morgan kétszer akkora volt, mint Nimue, mind méretét, mind korát tekintve, ám azzal, hogy ágyába fogadta, Merlin olyan hatalom letéteményesévé tette Nimuét, mellyel szemben az idısebb asszony kényszerően a meghátrálást választotta. Ellenezte az én részvételemet is. Tudni akarta, miért nem éri be Nimue Lunetével, a másik írrel Merlin gyülevészhadából? Egy olyan fiú, mint én, érvelt Morgan, nem illı kíséret egy fiatal nı számára, és amikor Nimue még erre sem tett egyebet, mint mosolygott, Morgan elébe köpte, hogy beszélni fog Merlinnek Nimue irántam táplált gyengéd vonzalmáról és ezzel véget vet Nimue hatalmának, ám az erıtlen fenyegetés hallatán Nimue egyszerően a képébe nevetett és elfordult. Engem nemigen érdekelt a vita. Egyszerően menni akartam Glevumba, hogy lássam a bajvívókat, hogy halljam a bárdokat, hogy figyeljem a táncosokat, és mindenekelıtt, hogy Nimuéval lehessek. Így indult hát el az össze nem illı négyes Glevum irányába. Morgan, furkósbottal a kézben, a nyári nap fényében fürdı aranymaszkkal az arcán, legelöl lépdelt, és sántítása minden nehézkes léptét a Nimue jelenlétét helytelenítı gesztussá erısítette fel. Sebile, a szász rabszolga, két lépéssel úrnıje után loholt, az ágytakarókkal, szárított gyógyfüvekkel és edényekkel roskadozó csomagok alatt görnyedezve. Nimue és én mögöttük haladtunk,
mezítláb, hajadonfıtt, teher nélkül. Nimue hosszú, fekete úti köpenyt viselt fehér köntöse felett, melyet derékban közönséges vert kötéllel szorított el. Hosszú, fekete haját magasra feltőzte és egyetlen ékszert sem viselt, még egy csupasz tőt sem, amivel köpenyét összetőzhette volna. Morgan nyakát nehéz aranylánc övezte, ordasbarna palástját két melltő is egybefogta – egyiküket háromszarvú rıtvad díszítette, a másik a súlyos sárkányos fibula volt, melyet Uther adott neki Caer Cadarnben. Élveztem az utazást. Három napig tartott, lassú ütemben, gan nehézkes járása miatt, de a Nap szüntelen sütött ránk, és a római utak megkönnyítették a haladást. Szürkületkor megkerestük a legközelebbi törzsfı csarnokát, és tisztelet övezte becsült vendégként tértünk nyugovóra a friss szalmával teli csőrben. Rajtunk kívül kevesen utaztak, és valamennyien utat adtak nekünk, felismerve Morgan aranyának sápadt csillogásában a hatalom jelvényét. Korábban figyelmeztettek ugyan a gazdátlan, nincstelen férfiakra, kik megrabolják az utazókat, ám minket egy sem fenyegetett, talán mert Uther katonái, felkészülvén a Nagytanácsra, átfésülték az erdıket és hegyeket az útonállók nyomában, így 'mi tucatnyinál is több karóba szúrt, rothadó tetem mellett folytathattuk utunkat, melyeket figyelmeztetés gyanánt hagytak maguk mögött. A jobbágyok és rabszolgák rendre letérdeltek Morgan elıtt, a kalmárok utat engedtek, és csupán egyetlen utazó merte megkérdıjelezni tekintélyünket, egy borzas szakállú pap, nyomában rongyos követıivel, csupa szánalmas kinézető asszonnyal. A keresztény nyáj az út szélén táncolt, magasztalván a keresztre feszített Urat, ám amikor a pap meglátta Morgan csillogó arany álarcát meg a háromszarvú rıtvadat és a sárkányt a fibulákon, nekirontott Morgannek, mint a Gonosz teremtményének. A pap nyilván azt gondolta, hogy egy ilyen torz, sántikáló asszony könnyő prédának bizonyul az igazságtételhez, pedig a nyomorúságos útszéli prédikátor, feleségével és szent szajháival, közelébe se érhetett Igraine lányának, Merlin famulusának, Arthur nıvérének. Morgan mindössze egyetlen csapást mért rá szilaj botjával, mellyel kibillentette keresztény testvérét az egyensúlyából, egyenesen bele a csalánnal sőrőn benıtt árokba, majd továbbhaladt anélkül, hogy egyetlen pillantására is méltatta volna. A pap nyája visongott és széjjelszéledt. Némelyek imádkoztak, mások szitkokat köpdöstek, de Nimue úgy siklott keresztül rosszindulatuk ingoványán, mint egy szellem. Nem hordtam magamnál fegyvert, hacsak husángomat és késemet nem számoljuk lovagi felszerelés gyanánt. Kardot és lantosát is hozni akartam magammal, hogy felnıttnek tőnjek, de Hywel azonmód csipkelıdni kezdett, hogy nem oktalan vágyai teszik ki a férfit, de sokkal inkább cselekedetei. Oltalmamra azért kaptam tıle egy bronz nyakbavalót, melynek dísze Merlin Szarvasistenét ábrázolta. Senki emberfia, állította, nem merne szegülni Merlin hatalmának. Akárhogy is, férfihoz illı fegyver hiányában haszontalannak éreztem magam. – Miért kellene itt lennem? – kérdeztem Nimuét. – Mert fogadalmat tettünk, kedvesem – felelte Nimue. Már jócskán magasabb voltam nála, ám ı mégis szinte becézgetve szólt hozzám. – És mert Bel téged és engem választott, és ha ö minket választ, nekünk egymást kell választanunk. – Akkor hát miért kell nekünk kettınknek Glevumba mennünk? – akartam tudni. – Mert Merlin ezt kívánja tılünk, természetesen azért. – İ is ott lesz? – kérdeztem mohón. Merlin oly régóta távol volt már, és nélküle Ynys Wydryn nap nélküli égbolthoz volt hasonlatos. – Nem – felelte nyugodtan, bár hogy miként tudhatta Merlin vágyát, fel nem foghattam, mikor Merlin még mindig a távolban járt és a Nagytanácsba hívó szó jócskán indulása után ért el hozzánk. – És mit fogunk tenni, ha majd Glevumba érünk? – Tudni fogjuk, ha odaérünk – felelte rejtelmesen, és nem adott további magyarázatot. Glevum, amint sikerült felülkerekednem a pöcegödrök mindent elborító bőzén, csodálatosan különösnek tetszett. Alaposan különbözvén a néhány elszórt villától Merlin birtokának peremén, melyeket majorsággá alakítottak, ez volt az elsı igazán római település, amit életemben láttam, és csak a számat tátottam a látnivalókon, akár egy ma született kiscsirke. Az utcákat szorosan egymáshoz illeszkedı kövezet burkolta, és noha a rómaiak
távozása óta eltelt számos esztendıben az utak ereszkedésnek indultak, Tewdric király emberei lehetıségeikhez mérten minden tılük telhetıt megtettek, hogy elejét vegyék a károsodásnak, kihúzgálva a gyomot és félresöpörve a szennyet, amitıl a város mind a kilenc utcája kiszikkadt folyómederre emlékeztetett. Nem volt könnyő elırejutni, ráadásul Nimuét és engem idırıl idıre megnevettetett a lovak látványa, amint kétségbeesetten igyekeztek tovahaladni a csúszós köveken. Az építmények legalább oly furcsák voltak, mint az utak. Mi fából, zsúpszalmából, vályogból és vesszıfonatból ácsoltuk csarnokainkat és házainkat, ám ezek az egymásnak támaszkodó római házak mind kıbıl és furcsa, keskeny téglákból épültek, noha az évek során némelyikük magába roskadt, foghíjat támasztva a hosszan sorakozó alacsony házak között, melyek tetejét furcsamód égetett agyagcserepek fedték. A fallal övezett város a Severn átkelıjét oltalmazta, két királyságot elválasztva egymástól, egy harmadik közelségében, nem csoda hát, hogy híres kereskedelmi központtá nıtte ki magát. Fazekasok dolgoztak házaikban, aranymővesek görnyedtek asztalaik fölött, ökrök bıgtek rémülten a mészárszékeken, a piactér elıtt, hol a nyüzsgı falusi nép kínálta eladásra a vajat, magost bıröket, füstölt halakat, mézet, festett kelmét és frissen nyírt apjút- Ám minden látnivaló közül a legpompázatosabb, legalábbis az én szememben, Tewdric király serege volt. Rómaiak voltak, mint azt Nimue elmondta, vagy hát legalábbis római módra' élı britonok. Valamennyien rövidre nyírt szakállt viseltek, 's ugyanúgy öltözködtek szilaj bır lábbelikbe, rövid bırszoknyájuk alá húzott gyapjúharisnyákba. Az idısebb katonák bronzlemezeket is varrtak szoknyáikra, és amikor e páncélokba öltözötten masíroztak az utcákon, azok úgy csörömpöltek, akár a kolompok. Minden katona fényesre sikált mellvértet, hosszú, vörhenyes színő köpenyt és bırsisakot is viselt, melynek felsı részét taréjjá varrták össze. Némely ilyen sisakot még tollakkal is díszítettek. A harcosok rövid, széles pengéjő kardot hordtak maguknál, valamint hosszú lándzsát, fényezett nyéllel, és hosszúkás, fából és bırbıl készült pajzsot, Tewdric bikafıjével. Valamennyi pajzs ugyanakkora volt, valamennyi lándzsa ugyanolyan hosszú, és valamennyi harcos ugyanarra az ütemre menetelt – rendkívüli látvány volt, mely elıször megnevettetett, bár késıbb már hozzászoktam. A város közepén, ahol a négy kaputól kiinduló négy utca találkozott egy roppant nyílt téren, hatalmas és csodálatos építmény magasodott. Még Nimue is tátott szájjal meredt rá, hisz ily építményt élı ember aligha emelhetett; oly magas volt, oly vakítóan fehér és szögletesen sarkított. Pillérek tartották a magas tetıt, és a háromszöglető teret a tetı csúcsa és az oszlopfık között mindenfelé a fehér kıbe metszett fantasztikus képek töltötték ki, melyek csodálatos embereket ábrázoltak, kik lovaik patáival tapodtak ellenségeiken. A kıemberek kılándzsákat tartottak kezükben, fejükön kısisakokat viseltek. A képek némelyike lehullott a falról vagy felfakadt a fagyoktól, nekem mégis csodálatosnak tőntek, noha Nimue, miután alaposan megbámulta ıket, kiköpött, hogy előzze a gonoszt. – Nem tetszenek? – kérdeztem neheztelve. – A rómaiak istenek próbáltak lenni – válaszolta –, amiért is az istenek porig alázták ıket. A tanácsnak nem szabadna itt gyülekeznie. A Nagytanács azonban mégis Glevumba hívatott össze, és Nimue ezen mit sem változtathatott. Itt, római földön és fasáncokövezve, várt eldöntésre Uther királyságának sorsa. A király még elıttünk megérkezett a városba. Egy másik magas épületben nyert elszállásolást, ami a pilléreken álló csarnokkal nézett szemközt, a tér túlsó oldalán. Nem mutatott sem meglepetést, sem kelletlenséget Nimue láttán, talán mert azt gondolta, hogy csak Morgan kíséretének tagja, és valamennyiünknek egyetlen kamrát adott a ház hátsó részében, ahol a tőzhelyek füstölögtek és a szolganép civakodott. Felséges urunk katonái szinte faragatlan bugrisoknak tetszettek Tewdric fénylı harcosaival összehasonlítva. A mieink hosszú hajat hordtak, szakálluk elvadult, foltozott, mocskos köpenyük a legkülönfélébb színekben pompázott, hosszú kardokat, nyersen kidolgozott lándzsákat viseltek, és kerek pajzsokat, melyeken Uther sárkánya kezdetlegesen hatott Tewdric gondosan felfestett bikái mellett. Az elsı két napot az ünnepségekre tartották fenn. A két királyság harcosai a falakon kívül vívtak barátságos küzdelmeket egymással, noha amint Owain, Uther bajnoka lépett az
arénába, Tewdric király két legjobb harcosát küldte ellene. Dumnonia hírhedett hıse sebezhetetlen harcos hírében állt, és annak is tőnt, amint megállt a tündöklı nyári nap alatt, mely megcsillant hosszú kardján. Hatalmas ember volt, tetovált karral, izzadságtól csatakos, hatalmas mellkassal, és borzas szakállal, melyet legyızött ellenségei kardjából kovácsolt harci győrők ékesítettek. Küzdelme Tewdric két katonája ellen színleg barátságos küzdelemnek indult, noha a színlelésnek vajmi kevés jelét lehetett látni, amint Gwent két hıse Owainre rárontott. A három férfi úgy harcolt, akárha győlölet főtené ıket, és olyan kardcsapásokat váltott egymással, melyek hangja bizonyára még a távoli északon fekvı Powysig is elért, és alig néhány perc után verítékük vérrel vegyült, tompa élő kardjaik hegye kicsorbult, és mindhárom férfi kimerültén vonszolta magát, ámbár a küzdelem Owain javára látszott eldılni. Roppant mérete ellenére Owain fürgén mozgatta kardját, és csapásaiba így is hihetetlen erıt vitt. A tömeg, mely a környék összes tájáról ide sereglett, s ezáltal egyenlıen képviselte mind Uther, mind Tewdric királyságát, megvadult bestiaként, üvöltve biztatta embereit a mészárlásra, míg Tewdric, látván az elszabadult szenvedélyeket, földre nem ejtette pálcáját, véget vetve ezzel a küzdelemnek. – Barátok vagyunk, ezt ne feledjétek – mondta a három férfiúnak, és Uther, ki egy fokkal feljebb ült Tewdricnél, miként az neki kijárt, bólintott egyetértése jeléül. Uther testesnek és betegesnek tőnt; teste felpüffedt a bent rekedt folyadéktól, arca sárgás volt és petyhüdt, légzése nehézkes. Hordszéken vitték ki a harcmezıre is, hol némán gubbasztott trónusán, súlyos köpenyébe bugyolálva, mely elrejtette drágakövekkel kihányt övét és tömör vert arany láncait. Tewdric király vérbeli rómaiként öltözött, miként nagyapja valódi római is volt, ami megmagyarázta idegen csengéső nevét is. A király nagyon rövidre nyírva hordta haját, szakállat egyáltalán nem növesztett, és fehér tógába burkolta testét, melyet aprólékosan összeráncolva igazított el egyik vállán. Magas, vékony férfiú volt, noha kecses mozdulatai, és – jóllehet még nem sok nyarat tudhatott háta mögött – szomorú, bölcs arckifejezése sokat öregített rajta. Királynéja, Enid, furcsa, csigavonalban tekergı fonatban viselte haját, a feje tetején feltornyozva, s emiatt olyan szögletes esetlenséggel kényszerült mozogni, akár egy újszülött csikó. Arcát vastagon beborította valami fehér paszmag, rögzítve rajta a végtelen unalom egykedvően üres kifejezését. Fia, Meurig, Gwent örököse, izgága, tíz év körüli kisgyermek volt, aki anyja lábánál kuporgott, és akit apja minden alkalommal jól hókon vágott, amikor az orrát kezdte túrni. A harci küzdelmet követıen a hárfajátékosok és bárdok mérték össze tudásukat. Cynyr, Gwent bárdja, Uther diadalát énekelte meg, melyet Caer Idernnél aratott a szászok felett. Késıbb ébredtem csak rá, hogy bizonyára Tewdric rendelte a darabot, a nagy király dicsıítésére, akinek ez feltétlenül kedvére szolgált, hisz mosolyogva követte a versszakok végeláthatatlan sorát, és elégedetten bólintott, valahányszor egy-egy harcosát név szerint is megemlítették. Cynyr zengı hangon kantáivá idézte fel a dicsıség perceit, és amint azokhoz a sorokhoz ért, melyekben Owain ezrével mészárolta le a szászokat, a megfáradt, elcsigázott harcos felé fordult, miközben Tewdric egyik harcosa, aki alig egy órája még minden erejével igyekezett ledönteni lábáról a nagy embert, felállt, és magasba emelte Owain kardforgató karját. A tömeg üvöltött, majd egy emberként kezdett nevetni, amint Cynyr, egy asszony hangját imitálva, leírta, miként könyörögtek a szászok kegyelemért. Apró, rémült léptekkel szaladgált a mezın, néha lekuporodva, mikéntha rejtızködne, és a tömeg örvendezett. Mennyire örültem én magam is, hisz szinte láttam magam elıtt ama győlöletes szászokat gyáván megfutamodni, éreztem kiömlı vérük bőzét, és hallottam a hollók szárnycsapkodását, amint tetemeikre telepedve szaggatják húsukat, ám ekkor Cynyr teljes magasságában kiegyenesedett és hagyta köpenyét lecsusszanni kékre mázolt mezítelen testérıl, majd énekelni kezdte az istenek diadalénekét, kik kegyesen tekintettek le Utherre, Dumnonia , magasztos királyára, Britannia Pendragonjára, ki legyızte az el-len királyait és törzsfıit és bajnokait. Azután, még mindig mezítelenül, a bárd arccal a földre borult Uther trónja elıtt. Uther prémes köpenye alatt matatva idıvel fellelte a fakó vert arany láncot, melyet Cynyr felé hajított. A dobás erıtlenre sikeredett és a nyakék a fából ácsolt emelvény szélére esett, nem messze onnét, ahol a két király trónolt. Nimue egész belesápadt a baljós elıjelbe, ám Tewdric higgadtan felemelte a láncot és odavitte a fehér hajú bárdnak, kit a király saját
kezével állított fel. Miután a bárdok elvonultak, és a Nap kezdett lebukni a nyugati hegyek sötét koronái mögött, melyek a siluriai királyság határvonalát jelölték, lányok léptek elı, hogy virágokkal ékesítsék a királynıket, noha most csak egy királynı foglalt helyet a díszemelvényen, Enid. A lányok, kik Uther asszonyának virághalmait hordozták, egy kínosan hosszú pillanatig tanácstalanul toporogtak, ám ekkor maga Uther oldotta meg a kényes helyzetet, Morganre mutatva, aki egy alacsony padon ücsörgött az emelvény mellett, a lányok tehát megkönnyebbülten léphettek elıre, hogy az íriszeket, gyöngyvesszıket és kosborokat elé halmozzák. – Úgy néz ki, mint egy hatalmas nokedli – sziszegte Nimue a fülembe –, petrezselyemmel körítve. A Nagytanácsot megelızı este keresztény istentiszteletet tartottak a város közepén magasodó óriási épület csarnokában. Tewdric meggyızıdéses keresztény lévén követıi társaságában vett részt az eseményen, kik valósággal elárasztották a vasketrecekben izzó tüzekkel világított roppant termet. Esett aznap este, és a zsúfolt csarnok verítéktıl, nyirkos gyapjútól, füsttıl bőzlött. A nık baloldalt álltak, míg a férfiak a jobb oldalon, bár Nimue a maga higgadt egykedvőségével figyelmen kívül hagyta a láthatóan bevett gyakorlatot, és felmászott egy talpazatra, mely a köpenyes, fedetlen fejő férfiak sötét tömege mögött magaslott. Több ilyen emelvényt is láttam, bár a legtöbbet mindenféle szoboralakok koronáztak meg, ám a miénk üres volt, és épp elegendı helyet biztosított számunkra, hogy leüljünk s onnét figyeljük meg a keresztény rituálét – bár elsıként sokkal inkább hatást gyakorolt rám a csarnok roppant belsı tere, melyhez foghatót még életemben nem láttam, és amely oly hatalmas volt, hogy egész fecskecsaládok élték itt életüket, bizonyára azt gondolván a római teremrıl, hogy az maga a kerek világ. A fecskék mennyországát egy ívelt tetıszerkezet alkotta, melyet egykor fehérre vakolt és fali festményekkel borított hatalmas pillérek támasztottak alá. A képeknek csupán töredékei maradtak fenn: ki tudtam venni egy Tíirvashilí-a vrirns[?] körvonalát, egy szarvas, villás farkú tengeri lényt, és két asszonyt, amint egy kétfülő kupát tart a magasba. Uther nem volt jelen a csarnokban, keresztény harcosai azonban annál inkább, miként Bedwin püspök is, a király tanácsadója, aki segédkezett a ceremónián, melyet Nimue és én rejtekhelyünkrıl úgy figyeltünk, mint két pajkos kisgyerek, aki kihallgatja, mirıl beszélnek az idısebbek. Tewdric király persze ott volt, s vele együtt néhány alkirály és herceg is, kik a másnapi Nagytanácsra érkeztek. A méltóságok a csarnok elülsı részében ültek, ám a fények mégsem az ı székeik körül lángoltak, de sokkal inkább a keresztény papokra irányultak, kik asztaluk körül gyülekeztek. Ez volt a legelsı alkalom, hogy megfigyelhettem ezeket a teremtményeket, amint különös rítusaikat végrehajtják. – Egészen pontosan mit is jelent az, hogy valaki püspök? – kérdeztem Nimuét. – Olyan, mint a druida – felelte, és valóban, akárha druidák lennének, valamennyi keresztény pap kopaszra borotváltatta koponyája elülsı részét. – Csak nincs semmilyen képzettségük – tette hozzá Nimue gúnyosan –, és nem tudnak semmit. – Ezek mind püspökök? – kérdeztem, hiszen temérdek ilyen borotvált alakot láttam jönnimenni, és meghajolni a fényes asztal elıtt a terem túlsó végében. – Nem. Némelyikük csak pap. İk azok, akik még a püspököknél is kevesebbet tudnak – nevetett fel. – Papnıik nincsenek? – Ebben a vallásban – felelt Nimue lekicsinylıén – a nık csupán azért vannak, hogy a férfiaknak engedelmeskedjenek. – Kiköpött, hogy távol tartsa a gonoszt, mire a közelben álló harcosok némelyike helytelenítı pillantást vetett felénk. Nimue ügyet sem vetett rájuk. Szorosan összevonta magán sötét köpenyét, és átkarolta a térdét, melyet szorosan felhúzott a melléhez. Morgan megtiltotta nekünk, hogy részt vegyünk a keresztények ceremóniáján, ám Nimue már nem követte Morgan parancsait. A tüzek rıt fényénél arcára sötét árnyék borult, és szeme megcsillant. A furcsa papok tovább kántáltak és énekeltek görög nyelven, mely egyikünk számára sem mondott semmit. Tovább hajbókoltak, mely nyomán az egész gyülekezet lebukott, majd nagy
nehezen ismét lábra kászálódott, és minden ilyen áhítatos lebomlást rendszertelen csörömpölés jelzett a csarnok jobb oldala felıl, amint a száznál is több hüvelyébe dugott kard a kıpadlóhoz verıdött. A papok, miként a druidák, egyenesen kitartották karjukat az oldaluk mentén, mialatt imádkoztak. Valamennyien különös köntöst viseltek, hasonlatosat Tewdric tógájához, melyek fölé rövid, díszes palástot húztak. Énekeltek és a tömeg visszaénekelt nekik, és néhány asszony, aki a törékeny, fehérre meszelt arcú Enid királynı mögött gyülekezett, máris sikoltozni és reszketni kezdett a révülettıl, holott a papok figyelmükre sem méltatták ıket, csak tovább énekeltek és zsolozsmáztak. Egyszerő kereszt állt az asztalon, mely felé valamennyien meghajoltak, mialatt Nimue jelet rajzolt magára az ártó szellemek ellen, és oltalmazó varázsigéket rebegett. Hamarosan mindketten eluntuk magunkat, és már éppen ki akartam surranni, hogy megbizonyosodjam róla, nem mulasztunk-e el valamit a kinti ünneplésbıl, amikor az éjszaka nyelve hirtelen helyt adott Britannia nyelvének, amint egy fiatal pap beszédet kezdett intézni a tömeghez. A fiatal pap Sansum volt, és én ezen az éjszakán láttam meg elıször a szentet. Nagyon fiatal volt még ekkor, fiatalabb minden püspöknél, ám már ekkor is a jövı emberének tartották, a kereszténység reményének, és a püspökök szántszándékkal engedték át neki a tisztességet, hogy a szentbeszédet megtartván is elırébb juthasson. Sansum mindig is sovány, ösztövér ember volt, egyenes, mint a szálfa, élesen metszett, simára borotvált állal és hangsúlyos homlokkal, mely fölött tonzúrázott hajzata mereven és feketén meredezett, akár a galagonyasövény, noha a sövényt inkább nyírták a fejtetın, s így az fekete tollbokrétaként meredezett füle felett. – Olyan, mint Lughtigern – suttogta a fülembe Nimue, nekem pedig hangosan fel kellett nevetnem, hiszen Lughtigern az Egérkirály volt a gyermekmesékben, egy folyton dicsekvı és hencegı teremtmény, aki azonnal bebújik a lyukjába, amint veszély közeleg. Ez a tonzúrás Egérkirály a prédikáláshoz azonban kétségkívül nagyon értett. Az elıtt az éjszaka elıtt egyetlenegyszer sem hallottam Jézus Krisztus urunk evangéliumát, és még ma is megborzongok, ha visszagondolok rá, milyen beteggé tett az az elsı szentbeszéd, és nem felejtem el azt a magasztosságot sem, amiként elıadták. Sansum egy második asztalon állt, hogy lásson és láthassák, és némelykor, a prédikáció hevében, az fenyegetett, hogy lezuhan az asztal peremén, és paptársainak kellett ıt ettıl visszatartania. Végig reménykedtem benne, hogy csak leesik, de valamiképp mindig sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Elég hagyományos módon fogott bele a beszédbe. Hálát adott az Istennek a nagy királyok és magasztos hercegek jelenlétéért, kik eljöttek meghallgatni az evangéliumot, majd kellıen cikornyás tisztelettel adózott Tewdric király elıtt is, mielıtt belekezdett volna kirohanásába, melybıl lassan kibontakozott Britannia jelenkori állapota, legalábbis keresztény szemmel nézve. Sokkal inkább volt ez, mint késıbb felismertem, politikai vitaindító, szentbeszéd helyett. Britannia szigete, kezdte Sansum, Istennek tetszı. Különleges föld, elválasztva más földektıl és övezve ragyogó tengerekkel, melyek oltalmazzák a ragályoktól, eretnekségtıl és ellenségtıl egyaránt. Britannia, folytatta, nagy tehetségő uralkodókkal és félelmetes harcosokkal is megáldatott, e szigetet az utóbbi idıkben mégis idegenek dúlják fel, kardélre hányván falvait és azok lakóit. A győlöletes szászok ıseink földjére törnek és pusztulást hoznak magukkal. A rettegett szászok felforgatják ıseink sírjait, erıszakot tesznek asszonyainkon és lemészárolják gyermekeinket, márpedig ilyen dolgok nem történhetnének meg, tételezte fel Sansum, hacsak nem Isten akaratából, és vajon miért fordított hátat Isten az ı szeretett és kiválasztott gyermekeinek? Mert, jelentette ki, azok a gyermekek elzárják a fülüket szent üzenete elıl. Britannia gyermekei még mindig fák és kövek elıtt hajlonganak. Az úgynevezett szent ligetek még mindig állanak, szentélyeikben még mindig holtak koponyáit ırzik, melyeket emberáldozatok vére öntöz. Ilyen dolgokat vajmi ritkán tapasztalni a városokban, mondta Sansum, ahol nagy számban élnek a jó keresztények, ám a vidék, figyelmeztetett, még mindig a pogányság bőnében fetreng. Bármily kevés druida maradt is Britanniában, minden völgyben és minden tanyaházban találni férfiakat és nıket, kik druidaként cselekszenek, kik élı teremtményeket áldoznak holt köveknek, kik bőbájjal és amulettekkel igyekszenek megtéveszteni az egyszerő
embereket. Még a keresztények is, és itt Sansum mogorva tekintettel mérte végig gyülekezetét, pogány javasasszonyokhoz viszik betegeiket, és pogány jósokhoz álmaikat, s amíg az ilyen gonosz praktikák bátorítást nyernek, addig kárhoztatja Isten Britanniát az erıszakra, az öldöklésre és a szászokra. Megállt, hogy lélegzethez jusson, én pedig megérintettem^ a láncot a nyakamban, mert ekkor már jól tudtam, hogy ez az ırjöngı Egérkirály ádáz ellensége Merlinnek és az én barátomnak, Nimuénak. Bőnösök vagyunk! – üvöltött fel hirtelen Sansum, kiterjesztve karját, mialatt az asztal szélén billegett, és valamennyiünknek meg kell térnünk. Britannia királyainak, mondta, szeretniük kell Krisztust és az İ Szent Anyját, és csak Britannia egésze egyesül Istenben, akkor teszi Isten egésszé Britanniát. Mostanra a tömeg zajos tetszésének is hangot adott, be-bekiabálva, fennhangon esedezve Isten könyörületéért, halált követelve a druidákra és minden követıjükre. Rettenetes volt. – Gyere – súgta oda Nimue. – Eleget hallottam. Lecsusszantunk a talpazatról és utat törtünk magunknak a tömegen keresztül, mely még a hatalmas csarnok külsı tereit is elárasztotta. Szégyenemre legyen mondva, feltartottam köpönyegemet egészen szırtelen államig, csak hogy senki se láthassa meg láncomat, mialatt fürgén követtem Nimuét a lépcsıkön át a huzatos térre, melyet minden oldalról lobogó fáklyák fénye világított be. A nyugat felıl szemerkélı esı nyomában az utcák kövei fénylıén tükrözték vissza a tüzeket. Tewdric egyforma katonái mozdulatlanul álltak ırt a tér oldalai mentén, Nimue pedig egyenesen a tér közepére vezetett, ahol hirtelen megtorpant és kacagni kezdett. Elıször csak elfojtott kuncogás hallatszott, majd túláradó nevetés, mely hamar heves tettetetésbe és szilaj üvöltésbe torkollt, s visszaverıdve Glevum háztetıirıl egyenesen a mennyek felé tört, hogy a végén tébolyult sikolyba forduljon, felidézvén a sarokba szorított vadállat halálhörgését. Megpördült, amint a sikoltást hallatta, északról keletre, délre és nyugatra fordulva, majd élesen vissza észak felé, és egyetlen katona sem rezdült a téren. A nagy épület oszlopcsarnokán összezsúfolódott keresztények közül többen megbotránkozva fordultak felénk, de nem próbáltak megzavarni. Még a keresztények is felismerték, ha valakit megérintettek az istenek, és egyikük sem merészelt volna kezet emelni Nimuéra. Amikor kifogyott a szuszból, lerogyott a kövezetre. Néma volt, összekuporodott parányi alak a fekete köpeny alatt, alaktalan, a lábam elıtt reszketı sötét tömeg. – Ó, kedvesem – szólalt meg végül elcsigázott hangon –, ó, én kedvesem! – Mi a baj? – kérdeztem. Azt is meg kell vallanom, hogy sokkal inkább kísértett a nyárson sülı disznóhús Uther csarnokából kiszüremlı illata, mint holmi pillanatnyi hevület, mely ennyire magával ragadta Nimuét. Kinyújtotta felém megsebzett bal kezét, én pedig talpra segítettem. – Egyetlen esélyünk maradt – szólalt meg halk, ijedt hangon –, egyetlen esélyünk, és ha ezt is elveszítjük, az istenek hátat fordítanak nekünk. És ezek a bolondok itt, az Egérkirály és követıi, ezt az esélyt is elveszik tılünk, ha nem küzdünk meg velük. Oly nagy az ı számuk, és oly kevesen maradtunk mi. – Felnézett az arcomba, sírva fakadva kétségbeesésében. Nem tudtam, mit is mondhatnék. Nem volt gyakorlatom a szellemi dolgokban, hiába lettem Merlin neveltjévé és Bel gyermekévé. – Bel segíteni fog nekünk, igaz? – kérdeztem tehetetlenül. – İ szeret bennünket, nem? – Szeret bennünket! – Kirántotta kezét az enyémbıl. – Szeret bennünket! – ismételte gunyorosan. – Az isteneknek nem az a feladatuk, hogy szeressenek bennünket. Te vajon szereted Druidán disznóit? Bel nevére, miért kellene egy istennek szeretnie bennünket? Szeretet! Mit tudsz te a szeretetrıl, Derfel, szászok porontya? – Annyit tudok, hogy szeretlek – feleltem. Még ma is elpirulok, ha ennek a fiatal fiúcskának a kétségbeesett vágyakozására gondolok. Testem valamennyi idegszálára szükségem volt e kijelentéshez, bátorságom minden egyes unciájára, melyet csak birtokolni remélhettem, és miután kiböktem eme esetlen szavakat, pír öntötte el arcomat, és azt kívántam, bárcsak tartottam volna a számat. Nimue elmosolyodott. – Tudom – mondta. – Tudom. És most gyere! Vár minket az ünneplés.
Ezekben a napokban, lassú haldoklásom perceiben, melyeket Powys hegyeinek ez apátságában töltök el, néha, amikor lehunyom szememet, még mindig magam elıtt látom Nimuét. Nem olyannak látom, amilyenné lett, de amilyen akkor volt: szenvedélyesnek, határozottnak, magabiztosnak. Tudom, hogy megvilágosodtam, hogy enyém lett Krisztus és rajta keresztül az egész világ, ám mindazért, amit elveszítettem, amit valamennyien elveszítünk, soha nem enyhülı fájdalom tölt el. Rendre mindent elveszítünk. Az ünnepség azonban csodálatos volt. A Nagytanács reggel kezdıdött meg, miután a keresztények újabb ceremóniát tartottak. Elborzasztó számban jelentek meg rajta, s nekem úgy tetszett, lassan a nap minden órája újabb térdhajtást követel a kereszt elıtt, bár a késlekedés legalább idıt adott hercegeinknek és harcosainknak, hogy felocsúdjanak a vedeléssel, hencegéssel és torzsalkodásokkal töltött éjszaka után. A Nagytanácsot a nagycsarnokban tartották, melyet ez alkalomra újfent fáklyák fénye világított be, mert, noha odakint fényesen ragyogott a tavaszi nap, a csarnok csekély számú ablaka apró yolt, magasan elhelyezve, így a fény bebocsátása helyett sokkal inkább alkalmas volt a füst kiengedésére, bár ezt a feladatát is csak gyatrán teljesítette. Uther felséges urunk egy emelvényen ült, mely jócskán a többi királynak, örökösnek és hercegnek fenntartott talpazat fölé magasodott. Gwenti Tewdric, ki helyet adott a tanácsnak, Uther alatt foglalt helyet, trónja mellett mindkét oldalon alkirályokkal és hercegekkel övezve, kik mind hódolattal és sarccal adóztak Uthernek vagy Tewdricnek. Ott volt Iscai Cadwy herceg, azután a Belgae-i Melwas király, és Gereint herceg, a Kövek Ura, míg a távoli Kernow, a Britannia nyugati csücskében meghúzódó barbár királyság örökösét, Tristan herceget küldte, ki farkasprémbe bugyoláltan ült az emelvény szélén, a két üres trón közül az egyik mellett. Az igazat megvallva, ezek a trónusok nem voltak egyebek egyszerő székeknél, melyeket a lakomának fenntartott nagyterembıl hoztak át ide és nyeregtakarókkal borítottak, majd valamennyi szék elıtt, a padlón nyugtatva és az emelvénynek támasztva, kiállították az egyes királyságok pajzsait. Voltak idık, mikoron harminchárom pajzs nyugodott a talpazat elıtt, ám mostanra felütötte fejét a viszály Britannia törzsei között, és sok királyság szállt sírba Lloegyrben a szászok pengéi által. A Nagytanács egyik célja éppen az volt, hogy békét teremtsen a megmaradt és egymással civakodó briton törzsek között; békét, melynek törékenységét mi sem jelezte ékesebben, mint hogy Powys és Siluria el sem jött a Nagytanácsba. Trónjaik üresen árválkodtak, néma tanúságtételként ezen királyságok engesztelhetetlen győlöletének Gwent és Dumnonia iránt. Közvetlenül a királyok és hercegek elıtt, túl a kisebb téren, melyet a beszédeknek tartottak fönn, a királyságok tanácsadói és elöljárói foglaltak helyet. Némely tanács, miként Gwenté, hatalmas volt, míg mások alig tucatnyi férfiúra korlátozódták. Az elöljárók és tanácsadók mind a földön ültek, melyrıl csak most láttam, hogy ezernyi apró, színes kıbıl kirakott kép borítja, melynek részei elı-elıtünedeztek a földön ülı testek között. A tanácsadók nagy bölcsességükben valamennyien jó elıre takarókat is beszereztek, hogy abból párnát készítsenek maguknak, hiszen jól tudták, a gyülekezet tanácskozása alaposan belenyúlhat akár az éjszakába is. A tanácsadók mögött, szigorúan megfigyelıként, fegyveres harcosok sorakoztak, némelyikük kedvenc vadászkutyájával az oldalán. Én is ott álltam e harcosok közt, Cernunnos fejő láncom által felruházva az ehhez szükséges tekintéllyel. Két nı vett részt a tanács munkájában, mindössze kettı, ám még az ı jelenlétük is tiltakozó mormogást szült az ott várakozó férfiak között, míg Uther szemének egyetlen villanása élét nem vette az elégedetlenségnek. Morgan közvetlenül Uther elıtt ült. A tanácsadók valamennyien elhúzódtak tıle, így magában ücsörgött egészen addig, míg Nimue be nem lépett a csarnokba, és határozott léptekkel el nem vonult a férfiak között, hogy helyet foglaljon mellette. Nimue olyan higgadt magabiztossággal lépett fel, hogy senkinek sem jutott eszébe megállítani ıt. Miután leült, meredt tekintettel nézett fel királyára, mintegy kihívva maga ellen annak elutasítását, ám Uther tudomást sem vett róla. Morgan szintúgy nem törıdött ifjú riválisával, ki nagyon nyugodtan és egyenes derékkal ült mellette. Derékban közönséges kötéllel megkötött, hófehér vászon ingruhájában hihetetlenül törékenynek és sebezhetınek tőnt a testes, ısz hajú férfiak
között. A Nagytanács, miután minden tanácsadó ennek adta magát, imádsággal kezdıdött. Merlin, ha jelen lett volna, megszólította volna az isteneket, ám most ehelyett a gwenti Conrad püspök ajánlotta imádságát a keresztény Istennek. Láttam, hogy Sansum is ott ül Gwent tanácsadóinak sorában, és felfigyeltem ádáz, győlölködı pillantására is, melyet a két nı felé lövellt, amiért azok nem hajtották meg fejüket a püspök imádságára. Sansum tudta, hogy a két nı Merlint képviseli. Az imádságot követıen a kihívás következett, Dumnonia bajnoka, Owain részérıl, ki két nappal korábban Tewdric két legjobb emberével mérkızött meg. A vadállat, amiként Merlin mindig nevezte Owaint, és amiként most valóban festett is, a küzdelemtıl még mindig vérmaszatos arcával, elırántotta kardját és lekanyarította farkasprém köpenyét széles válláról. – Akad itt bárki emberfia – vicsorogta –, ki kétségbe merné vonni Uther királyunk jogát a trónra? Senki sem akadt. Owain, némiképp kiábrándultan, amiért megfosztatott a lehetıségtıl, hogy lemészároljon egy hitszegıt, hüvelyébe tolta kardját, és kelletlenül leült a tanácsadók közé. Sokkal szívesebben álldogált volna katonái közt. Britannia hírei következtek ezután. Bedwin püspök, felséges urunk nevében szólván, jelentette, hogy a Dumnoniára keletrıl rátörı szász hordákat sikerült visszaverni, noha ezért keserves árat kellett fizetni a királyságnak. Mordred herceg, Dumnonia örököse, a harcos, kinek hírneve a világ végezetéig fennen ragyog majd, a diadal percében halt hısi halált. Uther arca semmilyen érzelemrıl nem árulkodott, mialatt végighallgatta fia elmúlásának oly sokszor elregélt történetét. Arthur neve még csak felemlítésre sem került, holott éppen Arthur volt az, ki Mordred hitvány szereplése ellenére megszerezte a gyızelmet, és a csarnokban ezt mindenki jól tudta. Bedwin elmondta, hogy a legyızött szászok azokról a földekrıl jöttek, melyeket egykor a catuvelai törzs uralt, és ıket, noha nem sikerült az ısi föld minden zugából kiőzni, beleegyezésre bírták, hogy aranyban, búzában és lábasjószágban éves adót fizetnek felséges urunknak. Imádkozzunk az Úrhoz, tette hozzá, hogy a béke soká fennmaradjon. – Imádkozzunk az Úrhoz – vágott közbe Tewdric –, hogy a szászok végre kiőzessenek azokról a földekrıl is! – Szavai nyomában a harcosok a háta mögött és a csarnok oldalai mentén lelkesen verni kezdték lándzsáik nyelével a padlót, és legalább egy lándzsa át is ütötte az apró mozaikkövekbıl kirakott képet. A kutyák csaholtak. Dumnoniától északra, folytatta higgadtan Bedwin, amint a nyers tetszésnyilvánítás elhalt, béke honol, hála legyen ezért a bölcs szövetségnek felséges urunk és a nemes Tewdric király között. Nyugatra, és itt Bedwin pillanatnyi szünetet tartott, hogy megajándékozza egy mosolyával a jóvágású Tristan herceget, szintúgy a béke az úr. – Kernow királysága – mondotta Bedwin -megszokott útját járja. Hírét vettük, hogy Mark király új feleséget vett magához, és csakis imádkozni tudunk érette, hogy miként számtalan elıdjében, csakis örömét lelje benne. – Az utolsó mondat fojtott nevetést szült a hallgatóság soraiban. – Hányadik felesége is ez? – akarta tudni Uther király. -A negyedik vagy az ötödik? – Azt hiszem, atyám rég belezavarodott már a számlálásba, felség – felelte Tristan, és a csarnokot megrázkódtatta a nevetés. Újabb kövek törtek ripityára a lándzsák alatt, és egy apró töredék végigcsusszanva a padlón éppen az én lábam alatt állapodott meg. Agricola szólalt meg ezután, ki ismert volt római nevérıl és ragaszkodásáról a római dolgokhoz. Agricola Tewdric parancsnoka volt, és noha ekkor már öregembernek számított, ügyességét még mindig félték a csatákban. A kor nem görnyesztette meg termetét sem, bár rövidre nyírt haját olyan szürkére fakította, mint amilyen kardja pengéje volt. Sebhelyekkel tarkított arcát simára borotválta és római uniformist viselt, ám jócskán pompázatosabbat, mint emberei. Tunikája skarlátszínő volt, mellvértje és lábszárpáncélja ezüst, a karja alatt tartott ezüstsisakon pedig bíborszín taréjjá merevített szárított lószır ékeskedett. İ is beszámolt róla, hogy a szászokat kegyes urunk birodalmától keletre visszaverték, ám a Lloegyr elveszett földjérıl származó híradások már sokkal nyugtalanítóbbak voltak, hiszen megtudhattuk, hogy egyre több hajó érkezik a szászok lakta földekrıl a Germántengeren keresztül, és idıvel, figyelmeztetett, a szász partokra érkezı harcosok komoly fenyegetést
jelenthetnek, nyugatról törve Britanniára. Agricola óvott bennünket egy új szász vezértıl is, név szerint Aelle-tıl, ki egyeduralomra tör a szász törzsek felett. Ez volt a legelsı alkalom, hogy Aelle nevét hallottam, pedig csakis az istenek a megmondhatói, milyen sokszor kísértett bennünket az esztendık során. A szászok, ment tovább Agricola, idılegesen talán elcsendesedtek, ám nem hoztak békét Gwent királyságára. Brit csapatok érkeztek délre Powysból, míg mások Siluriából masíroznak nyugat felé, hogy Tewdric királyságára támadjanak. Hírvivık mentek mindkét királyságba, uralkodóikat invitálva eme találkozóra, és lám – e szavaknál Agricola a királyi emelvényen álló üres székekre mutatott –, sem Powysi Gorfyddyd, sem Siluriai Gundleus nem jött el. Tewdric képtelen volt véka alá rejteni kiábrándultságát, amiért Gwent és Dumnonia nem tudott tartós békét kivívni két nyugati szomszédjával. A béke utáni vágyakozás bujkált, legalábbis szerintem, Uther meghívása mögött is, melynek nyomán Gundleus még tavasszal felkereste Norwennát, ám az erıfeszítés kudarcáról semmi sem árulkodhatott volna ékesebben a két üresen maradt trónszéknél. Ha már nincs esély a békére, toldotta meg Agricola zordan, akkor Gwent királyának nem maradt más választása, mint hogy háborút indít a Powysi Gorfyddyd és szövetségese, Siluriai Gundleus ellen. Uther bólintott, tekintélyével adva súlyt a fenyegetésnek. Még északabbra, folytatta beszámolóját Agricola, Leode-ganról, Henis Wyren királyáról érkeztek hírek, kit Diwrnach, az ír betolakodó előzött királyságából, és a frissen meghódított területnek a Lleyn nevet adományozta. Az ily módon előzött Leo-degan, tette hozzá Agricola, Powysi Gorfyddyd királynál lelt menedékre, miután a Cadwalloni Gwynedd elutasította. A hírre újabb nevetés tört ki, miután Leodegan mindig is hírhedett volt botorságáról. – Hallottam még – toldotta meg Agricola, amint a kacajok alábbhagytak –, hogy még többen érkeznek az ír betolakodók közül Demetiába, kik máris Powys és Siluria nyugati határait fenyegetik. – Siluria nevében csakis én szólhatok – vágott közbe egy erıteljes hang az ajtó felıl –, és rajtam kívül senki. Hatalmas kavarodás támadt, amint a csarnokban mindenki a bejárat felé fordult. Gundleus közelgett. A siluriai király hısként lépett a terembe. Tétovázásnak vagy bocsánatkérésnek nyoma sem látszott viselkedésén, noha harcosai idırıl idıre feldúlták Tewdric földjeit, ahogyan átkelve a Severn-tengeren Uther országát is gyakorta zaklatták. Oly magabiztosnak tetszett, hogy még nekem is fel kellett idéznem magam elıtt, miként menekült el Nimue elıl Merlin csarnokában. Gundleus mögött, csoszogva és nyáladzva, Tanaburs, a druida közeledett, és én megint csak összehúztam magam, amint a farkasveremre emlékeztem. Merlin egyszer azt mondta nekem, hogy miután Tanaburs kudarcot vallott megölésemben, a lelke az én birtokomba került, de én még mindig reszkettem a félelemtıl, amint figyeltem az öregembert közeledni, az apró varkocsokba tőzött csontdarabkák csörgésétıl kísérten. Tanaburs mögött, vörös posztós hüvelybe dugott kardjaival, Gundleus kísérete vágtázott. Hajzatuk és bajszuk befonva, szakálluk hosszúra engedve. A többi harcos mellett álltak meg, félreszorítván ıket, hogy tömör falanxát alkossák azon büszke férfiaknak, kik nem féltek eljönni ellenségük Nagytanácsába, míg Tanaburs, fogyó holdakkal és nyulakkal kihányt koszos szürke köntösében, a tanácsadók között szorított helyet magának. Owain, vérszagot orrontva, felpattant, hogy Gundleus útját állja, ám Gundleus kardjának markolatát ajánlotta a király legnagyobb vitézének, hogy tudtára adja, békében jöttek, majd arccal elıre levetette magát Uther trónja elé. – Állj fel, Gundleus ap Meilyr, Siluria királya – harsogta Uther, majd üdvözlı karját nyújtotta felé. Gundleus felkapaszkodott az emelvényre, és megcsókolta a kezet, mielıtt leoldotta volna a rókafıvel ékesített pajzsot a hátáról, és leállította volna a többi mellé, hogy azután elfoglalja trónját és vidáman végigmérje a csarnokot, mintha éppenséggel szívesen látnák itt. Bólintott az ismerıs arcok felé, a meglepetéstıl elkerekedett szájjal egyesek felé, mosolyogva másokra. Valamennyi férfiú, kit csak üdvözölt, ádáz ellensége volt, ı mégis olyan hanyagul ült székében, akárha ezt otthon, saját tőzhelye mellett tenné. Egyik hosszú lábát még fel is tette a szék karfájára. Felvonta szemöldökét, mikor meglátta a két asszonyt,
és mintha haragos villanást láttam volna a szemében, mikor felismerte Nimuét, noha ennek nyoma sem volt már, mire ismét az összesereglettek felé fordult. Tewdric készségesen invitálta, hogy ossza meg a királyságával kapcsolatos híreket a Nagytanáccsal, ám Gundleus csak mosolygott, és közölte, hogy Siluriával minden a legnagyobb rendben. Nem szándékozlak untatni a nap számos jelentéktelen részletével. Felhık gyülekeztek Glevum felett, amint vitás ügyek végére kerültek pontok, házasságok köttettek és ítéletek születtek. Gundleus, noha nem ismerte el birtokháborításának tényét, készséggel beleegyezett, hogy lábasjószágban, birkában és aranyban megváltást fizessen Tewdric királynak, majd ugyanezt a kompenzációt ajánlotta fel felséges urunknak és arányaiban kisebbeket a többi érintettnek. Az érvek hosszúra nyúltak és reménytelenül összegabalyodtak, ám egymás után lassan minden vitatott kérdésben megegyezés született. Tewdric végezte a munka oroszlánrészét, bár sohasem tette azt anélkül, hogy oldalt ne pillantott volna felséges urunkra, hogy annak legapróbb mozdulataiból olvassa ki az Uther számára kívánatos megoldást. Ezen gesztusokat nem számítva Uther alig mozdult, hacsak nem akkor, mikor egy szolga vizet vagy kenyeret hozott neki, vagy esetleg orvosságot, melyet Morgan készített neki mézsörben oldott martilapuból, köhögése enyhítésére. Mindössze egyszer hagyta el az emelvényt, hogy a hátsó fal mellett könnyítsen magán, mialatt az örökké türelmes és figyelmes Tewdric egy határvitát vetett fel, mely saját királyságának két kisebb törzse között dúlt. Uther a vizeletbe köpött, hogy előzze a gonoszt, majd visszasántikált a pódiumra, mialatt Tewdric már meg is hozta döntését, melyet, akárcsak minden mást, három, az emelvény elıtt kuporgó írnok jegyzett fel a pergamenívekre. Uther megmaradt kevéske erejét a nap legfontosabb eseményére tartogatta, melynek ideje szürkület után érkezett el. Mikor kezdett megsőrősödni a félhomály, Tewdric szolgálói még többtucatnyi lángoló fáklyát hoztak a csarnokba. Nemsokára szilaj esızés is kerekedett, és a víz utat talált magának a tetı lyukain át, a padlóra csepegve, vagy keskeny erekké összeállva lecsorogva a falakon. Egyszeriben olyan hideg lett, hogy egy parázstartó kosarat, megtöltve lángoló fahasábokkal, kellett a király lába elé helyezni. A királyi pajzsokat elvitték, és kissé arrébb tolták Tewdric trónját is, hogy a vaskosár melege eljuthasson Utherhez. A serpenyı füstje örvényleni kezdett a teremben, egybeszövıdve a sőrő árnyékokkal, utat keresvén a szakadó esıhöz. Végül Uther felemelkedett, hogy a Nagytanácshoz szóljon. Alig állt a lábán, ezért egy vadászgerelyre támaszkodott, mialatt megosztotta a gyülekezettel gondolatait királyságáról. Dumno-niának, mint mondta, új örököse van, és nekünk hálát kell adnunk az isteneknek ezért a kegyért, még ha az örökös erıtlen, csecsszopó, és félig nyomorék is. Feltámadó mormolás nyugtázta a baljós elıjelrıl szóló és régóta keringı szóbeszéd nyugtázását, de elhalt, amint Uther csendet intett felemelt bal kezével. A füstköd koszorúként övezte alakját, olyan színben tüntetvén fel, mintha lelke máris túlvilági árnyéktestbe költözött volna. Arany csillant nyakában és csuklóján, és a keskeny aranypánt, a király koronája, fényesen ragyogott csapzott fehér tincsei közt. – Öreg vagyok – mondta –, és már nem élek soká. – Kezének újabb erıtlen mozdulatával elvágta a tiltakozó hangokat. – Nem akarom saját királyságomat mások földje elébe helyezni, azt azonban megmondom, hogy ha Dumnonia elesik a szászok keze által, akkor egész Britannia elesik vele. Ha Dumnonia elesik, meglazulnak kötelékeink Armoricával, a tenger túlpartján élı hittestvéreinkkel. Ha Dumnonia elesik, a szászok megosztják Britannia földjét, és megosztott föld nem maradhat fent. – Itt megállt, én egy pillanatra már azt hittem, túl fáradt a folytatáshoz, ám ekkor megemelte óriási bikafejét, és fennen folytatta. -A szászok nem érhetik el a Severn-tengert! – kiáltotta hitvallását, mely utolsó éveinek egyetlen, mindent elsöprı vágyává nemesedett. Ameddig a britonok körülzárták a szászokat, megvolt rá az esély, hogy egy napon visszaszorítjuk ıket a Germán-tengerre, ám ha képesek lesznek elérni a nyugati partvidéket, ezzel elzárhatják Dumnoniát Gwenttıl, miként a délen élı britonokat is északi testvéreiktıl. Gwent fiai – folytatta Uther –, legnagyobb harcosaink – és itt elismerıen bólintott Agricola felé –, ám nem titok, hogy Gwentet is Dumnonia kenyere táplálja. Dumnoniát meg kell tartanunk, vagy Britanniát vesztjük. Van egy unokám, és a királyságom az övé! A királyságot Mordrednek kell uralnia, ha meghalok. Ez az én törvényem! – Ezeknél
a szavaknál szilajul belevágta lándzsáját a kıpadlóba, és egy múló pillanatra szemében ismét megcsillant a Pendragonok régmúlt ereje. Bármi másról is határoztak aznap, a királyság nem kerülhet ki Uther vérének kezei közül, mert ez volt Uther törvénye, és a csarnokban mindenki tudta ezt. Nem maradt más hátra, mint eldönteni, miként óvhatnák meg a nyomorék gyermeket, míg elég idıs nem lesz ahhoz, amikor várhatóan a saját kezébe veszi a királyság ügyeit. És ezzel megindult a szóbeszéd, noha mindenki tudta, hogy a kérdést réges-rég eldöntötték. Mi másért feszített volna Gundleus ily magabiztossággal trónszékén? Ám ettıl függetlenül mások is kínálkozhattak Norwenna férjéül. Gereint herceg, a Kövek Ura, ki Dumnonia szász határvidékét tartotta, Meurigap Tewdricet, Gwent örökösét ajánlotta, noha mindenki tudta a csarnokban, hogy az ajánlat csupán hízelgés Tewdricnek, és sohasem találhat elfogadtatásra, hiszen Meurig nem egyéb orrtúró taknyosnál, ki képtelen lenne megoltalmazni Dumnoniát a szászoktól. Gereint, kötelessége végeztével, engedelmesen le is ült, hogy figyelje, amint Tewdric egyik tanácsadója Cuneglas herceget, Gorfyddyd legidısebb fiát és imigyen Powys örökösét ajánlja királyunk figyelmébe. Egy házasság az ellenség koronahercegével, állította a tanácsadó, békét kovácsolhatna Powys és Dumnonia között, Britannia két legerısebb királysága közt, ám Bedwin püspök könyörtelenül letorkolta az ajánlattevıt, jól tudván, hogy ura sohasem rakhatná királysága terheit egy olyan férfi vállára, ki Tewdric legelszántabb ellenségének fia. Tristan, Kernow hercege, újabb jelöltként léphetett volna színre, ám jól tudta, hogy Dumnoniában egyetlen teremtett lélek sem bízna atyjában, Mark királyban. Meriadocot, Stronggore hercegét is ajánlották, ám Stronggore, mely Gwenttıl keletre feküdt, félig máris a szászok kezében volt, és ha egy férfi nem tudja megtartani a saját királyságát, ugyan miképpen tarthatná meg másét? Ott vannak Armorica királyi házai, vetette fel valaki, ám azt már senki sem tudta, hogy egyetlen herceg is otthagyná-e tengeren túli birtokait Dumnonia kedvéért. Gundleus. Mindannyiszor Gundleushoz tértek vissza. És ekkor Agricola kimondta a nevet, melyet a csarnokban szinte mindenki hallani vágyott, ugyanakkor félt meghallani. Az öreg vitéz felegyenesedett, fénylı római páncélzatában, kihúzott vállal és hályogos szemével egyenesen Utherre, a Pendragonra meredt. – Arthur – mondta Agricola. – Én Arthurt javaslom. Arthur. A név sokáig visszhangzott a csarnokban, majd a visszhangot hirtelen elsöpörte a padlóhoz verıdı lándzsanyelek dübörgése. A hangos tetszésnyilvánítás Dumnonia harcosaiból fakadt fel, kik követték Arthurt a csatában és jól ismerték értékeit, ám zendülésük gyors véget ért. Uther Pendragon, Britannia királya, magasba emelte lándzsáját, és a földhöz verte. Azonnal csend támadt, melyben egyedül Agricola merte kihívni maga ellen a király tekintélyét. – Azt javaslom, hogy Arthur vegye feleségül Norwennát – szólt tisztelettudóan, és még én magam is, bármily fiatal voltam, tisztán átláttam, hogy ura, Tewdric király nevében szólott, ami igen meglepett, mert azt képzeltem, Gundleus lesz majd Tewdric jelöltje. Ha Gundleust távol tartják powysi barátaitól, Dumnonia, Gwent és Siluria frissen kovácsolt szövetsége valamennyi földet magáénak tudhatná a Severn-tenger egyik partján, és a hármas szövetség egyaránt lesz erıs sánc Powys és a szászok ellenében. Tudnom kellett volna persze azt is, hogy Tewdric, Arthurt javasolván, óhatatlanul is kivívja maga ellen az elutasítást, melynek ellensúlyozására szinte bármilyen kegyet kérhet. – Arthur ap Neb – mondta Uther, és szavait borzongással vegyes döbbenet kísérte – nem királyi vér. – E dekrétummal szemben nem maradt helye vitának, így Agricola, beismervén kudarcát, meghajtotta fejét, és leült. A Neb senkiházit jelentett, és vele Uther kétséget kizáróan megtagadta atyai mivoltát, kinyilatkoztatva, hogy Arthur nem királyi vér és imigyen nem veheti feleségül Norwennát. Egy püspök vitába szállt Arthur mellett, azzal érvelve, hogy a királyokat mindig is nemességük révén választották ki, és a múltban jó szolgálatot tett szokások ugyan miért ne felelnének meg a jövıben is, de Uther szemének egyetlen ádáz villanásával belefojtotta e szırszálhasogató ellenkezést. Esıpermet örvénylett keresztül az egyik magas ablaknyíláson, és felszisszent a tőzben.
Megint Bedwin püspök emelkedett szólásra. Úgy tőnhetett, hogy egészen mostanáig minden, Norwenna jövıjére ejtett szó elfecsérelt igyekezet volt csupán, és más célt se szolgált, mint hogy felsorolja a hiábavaló alternatívákat, és bármely épesző férfiúval beláttassa a Bedwin püspök bejelentését támogató észérveket. Siluriai Gundleus, kezdte kecsteljesen Bedwin, nem tudhat maga mellett feleséget. A csarnokban halk sugdolózás indult meg, miként az emberek visszaemlékeztek a szóbeszédre Gundleus botrányos házasságáról alantas ágyasával, Ladwysszel, ám Bedwin naiv ártatlanságában ügyet sem vetett a kavarodásra. Néhány héttel ezelıtt, folytatta a püspök, Gundleus felkereste Uther királyt, és békét kötött vele, így tehát felséges urunk legteljesebb megelégedésére szolgálna, ha Gundleus venné el Norwennát, s lenne ezáltal a gyám – és a szót még egyszer megismételte –, Mordred királyságának gyámja. Legjobb szándéka zálogául Gundleus tekintélyes összeget fizetett meg aranyban Uther királynak, ki azt illınek és megfelelınek tartotta. Vannak, ismerte el Bedwin fesztelenül, kik talán nem bíznak olyan férfiúban, ki egészen mostanáig ellenségünk volt, ám békülékenységének további bizonyítékaként Siluriai Gundleus beleegyezett, hogy lemond Siluria ısi, Gwent királyságára vonatkozó követelésérıl, mi több, maga is felveszi a keresztséget, nyilvános keresztelı formájában, melyre már holnap reggel sor kerül, a Severn-folyóban, Glevum falai alatt. A jelenlévı keresztények hangos allelujázásba kezdtek, ám én Tanaburs druidát figyeltem, magamban azon csodálkozva, miért nem mutatja jelét helytelenítésnek, amiért ura ily nyilvánosság elıtt tagadja meg ısi hitét. Eltöprengtem azon is, miként ölelhetnek keblükre ezek a felnıtt emberek egy ısrégi ellenséget, holott én is jól tudtam, hogy a kétségbeesés vezérli tetteiket. A királyságot egy nyomorék gyermek örökli, és Gundleus, már csak álnok múltja nyomán is, hírhedett harcosnak számított. Ha most az egyszer igaznak bizonyul, Dumnonia és Gwent biztonságban érezheti magát. Uther azonban nem volt ostoba, megtett hát mindent, hogy megóvja unokáját, amennyiben Gundleus mégiscsak hamisnak bizonyulna. Dumnoniát, jelentette be Uther, egy tanács fogja uralni, míg Mordred elég idıs nem lesz ahhoz, hogy kardot ragadjon. Gundleus elnököl majd e tanács felett, és féltucatnyi megbízható férfiú, élükön Bedwin püspökkel, szolgál majd nekik tanácsokkal. Gwenti Tewdric, Dumnonia megbízható szövetségese, két emberével képviseltetheti magát, és a tanács, ily módon felállítván, teljhatalommal bír az ország ügyei felett. Gundleusnak nem szolgált megelégedésére e döntés. Nem azért fizetett ki két kosár aranyat, hogy egy vénemberekbıl álló tanácsban ücsörögjön, ám annál okosabb volt, hogy tiltakozzék. Megırizte lelki békéjét, mialatt a király megszabta viszonyát új arájával és mostohafia királyságával. És a szabályok egyre csak szaporodtak. Mordred, mondotta ki Uther, három felesküdött védelmezıt is maga mellett tudhat, olyan férfiakat, kiket véresküjük köt, hogy akár életük árán is megoltalmazzák a fiú életét. Ha bárki emberfia Mordred sérelmére lesz, nekik bosszút kell venniük, avagy saját életüket adniuk. Gundleus mozdulatlanul ülte végig a királyi ediktum kihirdetését, ám rögtön feszengeni kezdett, amint a király megnevezte a felesküdött védelmezıket. Gwent királya, Tewdric volt az elsı, Owain, Dumnonia bajnoka a második, s végül Merlin, Avalon ura a harmadik. Merlin. A férfiak éppúgy várták e nevet, mint korábban várták Arthurét. Uther rendszerint nem hozott nagyobb döntést Merlin meghallgatása nélkül, ám Merlin most mégsem volt jelen. Merlint hosszú hónapok óta nem látták Dumnoniában. Merlin, amennyire a jelenlévık tudhatták, akár halott is lehetett. Ekkor történt, hogy Uther elsı ízben Morgan felé fordult. Morgan nyilván már akkor feszengeni kezdett, mikor testvéröccse gyámságát elutasították, és vele együtt az övét is, ám most nem Uther fattyaként tartozott engedelmességgel a Nagytanácsnak, de Merlin jósnıjeként. Miután Tewdric és Owain letették hőségesküiket, Uther szúrós tekintettel meredt a félszemő, meg-nyomorodott asszonyra. A keresztények a kereszt jelét kezdték hányni magukra, mivel ık mindig így próbálták távol tartani maguktól az ártó szellemeket. – Nos? – sürgette Uther Morgant. Morgan idegesnek tőnt, holott nem vártak tıle mást, mint hogy Merlin, társa a rejtelmekben, elfogadja mindama terheket, melyeket ez eskü ró rá. Papnıjeként jelent meg
itt, nem tanácsadóként, és így papnıként is kellett volna válaszolnia. Nem így tett, ezért válasza is elégtelennek sikeredett. – Merlin nagy megtiszteltetésnek fogja tekinteni a megbízatást, felséges uram -mondta. Nimue sikítani kezdett. A hang oly váratlan volt és oly kísérteties, hogy a teremben valamennyi férfi megborzongott, és megmarkolta lándzsáját. A szırszálak csak úgy meredeztek a vadászebek hátán. A sikoly azután elenyészett, hogy helyet adjon a férfiak közti döbbent némaságnak. Füst örvénylett hatalmas, sötét alakzatokban a csarnok mennyezetén, melyet az esı egyre kíméletlenebb cseppjei vettek ostromuk alá, majd a sikoltás kihunytával, messze, a vihar áztatta éjszakában, mennydörgés hangjai morajlottak. Mennydörgés! A keresztények újfent keresztet vetettek, ám a jelben így sem kételkedhetett senki. Taranis, az égzengés istene szólott, bizonyságául annak, hogy az istenek is eljöttek a Nagytanácsba, s mi több, egy fiatal csitrinek engedelmeskedve, ki a hideg ellenére, mely a harcedzett férfiakat is arra késztette, hogy szorosabbra vonják maguk körül köpenyeiket, nem viselt egyebet egy hófehér ingnél, átkötve egy rabszolga pórázával. Senki sem mozdult, senki sem szólt. Mozdulatlanná dermedtek az ivótülkök, a férfiak meg sem próbálták tetveiket vakarni. Nem voltak többé se királyok, se harcosok. Nem voltak többé püspökök, tonzúrás papok, bölcs vénemberek. Csak fojtott, rémült tömeg voltak, mely megigézve meredt a fiatal lányra, ki elıttük állt és kibontotta haját, hogy a fürtök feketén és hosszan omoljanak karcsú, hófehér hátára. Morgan a padlót bámulta, Tanaburs eltátotta a száját, Bedwin püspök pedig néma imádságra nyitotta az ajkát, mialatt Nimue odalépett a parázsserpenyıhöz, hogy beszéljen. Kitárta a karját, majd körbefordult, nagyon lassan, a Nap járásával azonos irányban, hogy a csarnokban minden férfi láthassa az arcát. A borzadály arca volt ez. Szeme helyén csak a fehérje látszódott, más semmi, nyelve elıtüremkedett elkínzott ajka közül. Megfordult, majd újra fordult, egyre sebesebben, és esküszöm rá, a teremben mindenki hátán a hideg fut-kározott. Most már úgy pörgött, akár a motolla, egyre közelebb érve a lángoló máglyához, míg azzal nem fenyegetett, hogy a tőz-be hanyatlik, ám ekkor hirtelen a levegıbe emelkedett és metszı sikolyt hallatott, mielıtt lerogyott volna az apró mozaikokból álló kövezetre. Itt, miként egy bestia, négykézlábra tornászta magát, ideoda tekergızve a pajzsok sora elıtt, melyeket szétvontak egymástól, hogy a parázs melege a király lábához férkızhessen, majd Gundleus rókafejes pajzsához fordult, hátrahajtotta a fejét, mint egy lecsapni készülı kígyó, és köpött egyet. A köpet telibe találta a rókafıt. Gundleus felemelkedett volna trónjáról, de Tewdric visszatartotta. Tanaburs szintúgy felkászálódott a lábára, ám Nimue most felé fordult, még mindig szeme fehérjét mutatva, és újból sikoltani kezdett. Ujja vádlón mutatott a druidára, sikolya fel-le hullámzott és visszhangzóit az ódon római csarnok roppant terében, és a mágia ereje visszarogyasztotta Tanaburst a kıpadlóra. Azután Nimue megborzongott, szeme kifordult, és mi ismét megláthattuk barna pupilláit. Hunyorogni kezdett a tömeg felé, mintha meglepné, hogy ilyen helyen találja magát, majd hátával a király felé, tökéletesen mozdulatlanná dermedt. A mozdulatlanság azt jelezte, hogy ı most az istenek markában van, és amint szóra nyitja száját, az ı nevükben beszél. – Merlin él? – kérdezte Tewdric tiszteletteljesen. – Persze hogy él. – Nimue hangját átitatta a dölyfös megvetés, és nem szólította felségnek az ıt faggató királyt. Most az istenek védelme alatt állott, és nem kellett tiszteletet mutatnia holmi halandók irányában. – Hol van hát? – Távol – felelte Nimue, és megfordult, hogy szembenézzen a tógába öltözött királlyal. – De hát miért? – tudakolta Tewdric. – Hogy Britannia Bölcsességét kutassa – válaszolt Nimue. Mindenki feszülten figyelt, mert ez végre valódi újságként hatott. Láttam, hogy Sansum, az Egérkirály, tehetetlenül vonaglik kétségbeesett szükségében, hogy tiltakozzék a Nagytanács munkájának e pogány megzavarása ellen, ám amíg egy király vonta kérdı-re a lányt, nem volt olyan isten, hogy egy
egyszerő pap közbeavatkozhatott volna. – Mi hát Britannia Bölcsessége? – kérdte most Uther király. Nimue újra megfordult, teljes kört leírva a Nap haladásának irányában, de ezt csak azért tette, hogy összegyőjthesse gondolatait a válaszhoz, melyet végül kántáló, delejes hangon adott az egybegyőltek tudtára. – Britannia Bölcsessége ıseink tana, isteneink ajándéka, Tizenhárom Prófécia Tizenhárom Kincsrıl, melyeket egybegyőjtve leszünk oly hatalom birtokosai, hogy magunkénak követelhessük földünket. – Itt szünetet tartott, és mikor újra megszólalt, hangja visszanyerte természetes árnyalatát. -Merlin azért küzd, hogy eggyé kovácsolja a brit földet – és itt Nimue megpördült, hogy egyenesen Sansum apró, fénylı, ádáz szemébe nézzen –, mely a britek isteneié. – Visszafordult a király felé. – És ha Merlin elbukik, Dumnoniai Uther, valamennyien elveszünk. A suttogás felerısödött a csarnokban. Sansum és a keresztények felháborodottan tiltakozni kezdtek, de Tewdric, a keresztény uralkodó, csendre intette ıket. – Ezek hát Merlin szavai? -akarta tudni. Nimue vállat vont, mintha a kérdés teljességgel jelentéktelen lett volna. – Nem is az én szavaim – felelte arcátlanul. Uthernek így kétsége sem lehetett, hogy Nimue, ez az együgyő gyermek, a nıvé érés mezsgyéjén, nem is beszélhet a maga nevében, csakis uráéban, így hát elıredöntötte roppant testét, és összevonta szemöldökét. – Kérdezd Merlint, felveszi-e eskümet? Kérdezd! Oltalmazza majd unokámat? Nimue hosszú ideig nem felelt. Azt hiszem, ı valamennyiünk elıtt megérezte az igazságot, Merlin elıtt és bizonyosan Arthur elıtt is, ha Arthur valaha is tudatára ébredt ennek, noha valamely rejtélyes ösztön nem engedte neki megvallani az igazat ennek az öreg, haldokló, konok embernek. – Merlin, felséges uram – szólalt meg végül elcsigázott hangon, mellyel éreztette, hogy idıpocsékolásnak tartja még ezt az oly nagy fontosságú ígéretet is –, szentül fogadja, önnön lelkére, hogy magára veszi az esküt és oltalmazni fogja véredet. – Csakis akkor! – lepett meg bennünket Morgan közbeszólásával. Esetlenül felállt, köpcös és sötét tömegként Nimue mögött. A zsarátnok fénye megcsillant arany álarcán. – Csakis akkor! -kiáltott megint, majd eszébe jutott, hogy ide-oda hajladozzon a fojtogató füstben, jelezvén, hogy az istenek most az ı testét vették birtokukba. – Csakis akkor, mondja Merlin, ha Arthur is részesévé lesz esküjének. Arthurnak és katonáinak kell oltalmukba venniük unokádat. Merlin szólott! – Olyasvalaki méltóságával ejtette szavait, mint aki nagyon is hozzászokott a jóslatokhoz és jövendölésekhez, noha én, ha rajta kívül más senki, észrevettem, hogy azokat nem kíséri felzengı mennydörgés az esı áztatta éjszakából. Gundleus talpra ugrott, hogy tiltakozzék Morgan kijelentése ellen. Épp eléggé megszenvedte már, hogy hatfınyi tanácsadó testület és eskütevık hármasa kurtítja hatalmát, ám azt már képtelen volt szó nélkül lenyelni, hogy újsütető királyságát vélhetıen ellenséges harcosok serege támogassa. – Nem! – kiáltotta, ám Tewdric figyelmen kívül hagyva tiltakozását máris lelépett az emelvényrıl, hogy Morgan mellé álljon és szembenézzen királyával. Ez nyilvánvalóvá tette valamennyiünk elıtt, hogy Morgan, még ha Merlin nevében is szólott, éppen azt mondta, amit Tewdric, Gwent királya hallani akart. Tewdric lehetett bármilyen hitbuzgó keresztény, ahhoz nagyon is jó politikus volt, hogy tudja, mikor kell a régi istenekhez fordulnia támogatásért. – Arthur ap Neb és a harcosai – mondta most Tewdric királya – nagyobb biztonságot nyújthatnak unokádnak, mint bármilyen eskü, noha Isten a tanúm rá, mennyire szentnek tekintem az enyémet. Gereint herceg, aki Uther unokaöccse volt, és Owain után Dumnonia legnagyobb hatalmú hadura, talán tiltakozott volna Arthur kinevezése ellen, ám a Kövek Ura korlátozott becsvággyal megáldott egyenes ember volt, ki kételyekkel viseltetett önnön képességei iránt, hogy Dumnonia hadait vezesse, így tehát Tewdric mellé állt, és biztosította ıt támogatásáról. Owain, aki azontúl, hogy a király bajnoka volt, Uther királyi testırségét is parancsnokolta, s láthatóan kevéssé örült riválisa jelölésének, de végül ı is Tewdric pártját fogta és elmormolta a maga hozzájárulását.
Uther még mindig habozott. A három szerencsés számnak számított, és három eskütevı elegendı lett volna, ráadásul egy negyedikkel kivívhatták az istenek nemtetszését is, ám Uther tartozott egy szívességgel Tewdricnek, amiért elutasította, amikor az Arthurt javasolta Norwenna férjéül, és most a király leróhatta adósságát. – Arthur vegye magára eskümet – adta beleegyezését, noha csakis az istenek tudhatják, mekkora erıfeszítésébe került mindez egy olyan embernek, ki éppen Arthurt tartotta felelısnek szeretett fia haláláért, és jóváhagyása nyomában a csarnok megtelt az üdvrivalgás hangjaival. Egyedül Siluriai Gundleus maradt mozdulatlan, miközben a lándzsák a kıpadlón dübörögtek és a harcosok örömkiáltásai ott visszhangoztak a boltíves mennyezet füsttel teli sötét barlangjában. Így tehát, midın véget ért a nagy tanácskozás, Arthur, a senki fia, egyike lett Mordred felesküdött védelmezıinek.
N orwenna és Gundleus két héttel a Nagytanács után keltek egybe. A ceremóniára egy keresztény szentélyben került sor, Abonában, egy kikötıvárosban az északi partvidéken, mely egyenest a Severn-tenger túlfelén elterülı Siluria felé meredt, és nem lehetett különösebben örömteli esemény, miután Norwenna még ugyanaznap este meg is tért Ynys Wydrynbe. A Torról egyikünk sem volt hivatalos az ünnepségre, noha Ynys Wydryn szerzeteseinek és feleségeiknek egy csoportja elkísérte a hercegnıt, aki immár Norwenna, Siluria királynıjeként tért vissza hozzánk, bár e címmel sem új testırök, sem egyéb kísérık nem jártak együtt. Gundleus visszahajózott saját országába, ahol, mint hallottuk, csetepatéi akadtak a Ui Liatháinnal, a fekete pajzsos írrel, ki uralma alá vette Dyfed ısi brit királyságát, melyet a fekete pajzsosok csak Demetiaként emlegettek. A mi életünk vajmi keveset változott attól, hogy egy királynıt is magunk közt tudhattunk. Nekünk ott a Toron, bár talán túlságosan is jó dolgunk volt a hegy aljában élı népekhez képest, megvoltak a magunk kötelességei. Mi kaszáltuk a szénát, és győjtöttük egybe kiszárítani, mi nyírtuk a birkákat, és mi tettük a frissen vágott lent a bőzlı áztatókba, hogy vászon készülhessen belıle. Ynys Wydryn asszonyai mind guzsalyokkal és orsókkal jártak, melyre a frissen nyírt gyapjat tekerték fel, és csakis a királynı, Morgan és Nimue mentesült a véget nem érı munka alól. Druidán a disznóit miskárolta, Pellinore képzeletbeli hadaknak parancsnokolt, míg Hywel, a tiszttartó, a rováspálcákat készítette elı a nyári adófizetésre. Merlin nem tért meg Avalonba, és mi semmilyen hírt sem kaptunk felıle. Uther palotájában, Durnova-riában pihent, mialatt örököse, Mordred, Morgan és Guendo-loen keze között cseperedett. Arthur Armoricában maradt. Idıvel el fog jönni Dumnoniába, mi így hallottuk, de csak miután lerója kötelességét Bannek, kinek királysága, Benoic, Broceliandével volt határos, annak a Budic királynak a birodalmával, aki Arthur leánytestvérét, Annát vette nıül. Britannia ezen királyságai megmaradtak rejtélynek a számunkra, hiszen Ynys Wydrynbıl soha senki nem kelt még át a tengeren, hogy felfedezze azokat a földeket, ahová oly sok briton menekült, mikor a szászok földönfutóvá tették. Annyit tudtunk, hogy Arthur Ban hadura, és hogy korábban romlásba döntötte a Benoictól nyugatra fekvı országot, ily módon távol tartva a frank ellenséget, a hosszú téli estéken pedig megelevenedtek képzeletünkben a ritka utazók meséi Arthur hısiességérıl, miként a Ban királyról szóló történetek is csak irigységet plántáltak szívünkbe. Benoic királya Elaine nevő királynéja oldalán uralkodott, és kettejük alatt csodálatos királyság virágzott, hol az igazság gyors volt és tisztességes, s ahol télidıben még a legnyomorúságosabb szolga is jóllakhatott a királyi raktárházakban. Túl szépen hangzott mindez ahhoz, hogy igaz lehessen, ám jóval késıbb magam is felkereshettem Ban királyságát, és azt találtam, hogy a mesék egyáltalán nem eltúlzottak. Ban egy szigeterıdítményen, Ynys Trebesen emelt fıvárost magának, mely híres volt poétáiról. A király kitüntetı figyelmében és vagyonában fürdette a várost, mely így olyan csodálatosnak hírlett, mint Róma maga. Mondták, hogy Ynys Trebes forrásait a király csatornákba vezette
és gátakkal duzzasztotta, és így minden ház közelében találni friss vizet. A kalmárok mérlegeinek pontosnak kellett lenniük, a király palotája éjjel-nappal nyitva állt a kérelmezık elıtt, kik gyógyírt kerestek sérelmeikre, a különféle vallásoknak pedig békében kellett egymás mellett élniük, máskülönben templomaikat és szent helyeiket lerombolták, majd a porral tették egyenlıvé. Ynys Trebes a béke hóna volt, de csak amíg Ban katonái távol tarthatták falaitól az ellenséget, és épp emiatt vonakodott Ban király engedni, hogy Arthur elhagyja ıt Britanniáért. Vagy, miként az nagyon is lehetséges, Arthur nem akart Dumnoniába jönni Uther életében. Dumnonia számára áldott volt az a nyár. Hatalmas kazlakba győjtöttük a szénát, vastag ölyvharaszt ágyon tornyozva azokat, hogy távol tartsuk a nyirkosságot és a patkányokat. A rozs és az árpa beérett a végtelen földszalagokon, melyek Avalon lápjai és Caer Cadarn közt húzódtak, az almák hatalmasra nıttek a keleti gyümölcsösökben, az angolnák és csukák kövérre híztak a tavacskákban és patakokban. Nem voltak járványok, nem jöttek farkasok, és szászok is csak alig. Néha-néha láttunk egy távoli füstfelhıt gomolyogni a délkeleti láthatáron, és ebbıl gyaníthattuk, hogy egy hajórakományra való szász kalóz felgyújtott valami part menti települést, de a harmadik efféle tőz után Gereint herceg hadat vezetett ellenük, hogy Dumnonia nevében bosszút vegyen, és a szász támadások megritkultak. A szász törzsfı még egy ideig jóvátételt is fizetett, noha sok évre ez volt az utolsó fizetség a szászok részérıl, mint ahogy az is kétségtelen, hogy a javak zömét éppen a mi part menti településeinktıl rabolták el. A nyár tehát békében telt, és Arthur, miként az emberek mondták, meg is halt volna az unalomtól, ha hírhedett lovas harcosait a békés Dumnoniában állomásoztatta volna. Még Powysban is nyugalom honolt. Gorfyddyd király ugyan elveszítette Siluria szövetségét, ám ahelyett, hogy Gundleus ellen fordult volna, ügyet sem vetett a dumnoniai frigyre, és lándzsáit a szászok ellen vezette, kik már északi területeit fenyegették. Gwynedd, a Powystól északra fekvı királyság, Lleyni Diwrnach félelmetes ír harcosai ellen viselt hadat, ám Dumnonia, mint a brit birodalmak legáldottabbika, tovább hízott a békében, a kellemesen meleg égbolt alatt. Mégis ez a nyár lett az, ez a langy, idillikus nyár, mikor végeztem elsı ellenségemmel, és ezáltal férfivá értem. Mert a béke sosem tart örökké, és a miénk is a legkönyörtelenebb véget érte. Uther, Britannia királya és Pendragonja, eltávozott. Tudtuk, hogy beteg, tudtuk, hogy hamarosan meg kell halnia, mi több, azt is tudtuk, hogy minden tıle telhetıt megtett, felkészülvén saját halálára, de valamiért mégis úgy gondoltuk, hogy ez a pillanat sohasem jön el. Oly sokáig volt királyunk, és uralma alatt virágzott Dumnonia – számunkra úgy tőnt, mindez sohasem változhat meg. Ám ekkor, alig valamivel betakarítás elıtt, a Pendragon meghalt. Nimue állította, hogy fényes nappal egy vadnyúl sikoltását hallotta abban a pillanatban, míg Morgan, megfosztatván atyjától, kunyhójába zárkózott, és jajveszékelt, akár egy kisgyermek. Uther testét az ısi szokásoknak megfelelıen égették el. Bedwin jobban szerette volna egy keresztény temetés áldásában részesíteni halott királyunkat, ám a tanács többi része nem volt hajlandó áldását adni egy ilyen szentségtörésre, ezért a felduzzadt tetemet a Caer Maes csúcsán halotti máglyára fektették, és átadták a lángoknak. Kardját egy Ystrwthbe való kovács olvasztotta fel, majd az olvadt acélt egy tóba folyatták, hogy Gofannon, a túlvilági kovácsisten új kardot kovácsolhasson belıle Uther újjászületett lelkének. A lángoló fém felszisszent, miként a vízbe csapódott, gıze pedig tömör felhıként tört az égboltra, mialatt a jövendımondók a tó vize fölé görnyedve olvasták ki királyságunk jövıjét a kihőlı fém által felvett görcsös alakzatokból. Jó híreket mondtak, bár Bedwin püspök ennek ellenére nem vonakodott leggyorsabb hírvivıit Armoricába küldeni, hogy mielıtt maga mellett tudhassa Arthurt, míg lassabb emberei északnak utaztak, Siluriába, hogy közöljék Gundleusszal, mostohafia királysága immár szükségét látja hivatalos oltalmazójának. Uther halotti máglyája három éjen át lángolt. Csak ezután hagyták kihunyni a tüzet, mely folyamatot nagyban segítette a hatalmas vihar, végigsöpörvén a parton a Nyugati-tenger felıl. Roppant felhık tornyosultak az égbolton, villámok korbácsolták a halott ember birtokát, súlyos esı verte a beérett növények széles rendjeit. Mi, Ynys Wydrynben, a kunyhókban
kuporogva hallgattuk a doboló zivatart, a bömbölı égzengést, és figyeltük, miként tör magának utat a víz a zsúpfedelek barázdái közt. Ebben az ádáz viharban hozta el Bedwin püspök küldötte a királyság nagy sárkányos lobogóját Mordrednek. A hírvivınek eszelısként kellett ordítani, hogy nagy nehezen magára vonja valaki figyelmét az erıdítményen belülrıl, míg végül Hywel és jómagam ki nem nyitottuk elıtte a nehéz kaput, majd amint a vihar elvonult és a szél elhalt, Merlin csarnoka elıtt vertük le a zászlót, annak jeleként, hogy immár Mordred Dumnonia királya. A kisbaba természetesen nem lehetett legfelségesebb urunk, hiszen ez a tisztesség csak annak az uralkodónak jár, akit a többi király maga fölött állónak ismer el, amiként nem lehetett Mordred a Pendragon sem, mely címet király csakis harcban érdemelhet ki. Az igazat megvallva, Mordred még Dumnonia uralkodójának sem igen vallhatta volna magát, legalábbis míg Caer Cadarnbe nem vitték, hogy a királyság uralkodói köve felett karddal és fennhangon azzá nyilvánítsák, noha most már ı volt a királyi zászló birtokosa, és a vörös sárkány ott repkedett Merlin csarnoka elıtt. A zászló fehér színő, vászonból szabott négyzet volt, oly széles és magas, mint egy harcos lándzsájának nyele. Szegélyébe főzött főzfavesszık tartották megfeszítve, és sudár szilfa rúdon állt, melyet egy sárkány aranyozott alakja koronázott. Maga a lobogóba hímzett oroszlán vörös gyapjúból készült, mely átitatódott az esıben, és festékje alul fokozatosan rózsaszínné fakult. A zászlót követve napokon belül megérkezett a királyi testırség is, mintegy száz ember, Owain, a bajnok vezetésével, kiknek feladata volt Mordrednek, Dumnonia királyának megóvása. Owain tarsolyában magával hozta Bedwin püspök javaslatát is, hogy Norwennának és Mordrednek délre kellene költöznie, Durnovariába, és a javaslat lelkes fogadtatásra is talált Norwenna részérıl, ki sokkal szívesebben nevelte volna fiát egy keresztény közösségben, mint a Tor megátalkodottan pogány légkörében, ám mielıtt még elıkészületeket tehettek volna az utazásra, rossz hírek érkeztek északról. Powysi Gorfyddyd, értesülvén királyunk haláláról, Gwent ellen küldte lándzsásait, és Powys emberei máris Tewdric országának mélyén gyújtogattak, fosztogattak és ejtettek foglyokat. Agricola, Tewdric római parancsnoka visszavágott ugyan, ám az álnok szászok, kik nyilvánvalóan egy követ fújtak Gorfyddyddel, saját hadaikat is Gwentbe vezényelték, és legısibb szövetségesünk egyszeriben saját létéért kényszerült harcba szállni. Owain, kinek Norwennát és a gyermeket Durnovariába kellett volna kísérnie, harcosaival együtt északnak indult, Tewdric király segítségére, és Ligessac, aki így ismét Mordred testırségének parancsnokává lett, biztonságosabbnak tartotta, ha a gyermek Ynys Wydryn könnyen védhetı erıdjében tartózkodik Caer Cadarn vagy Durnovaria helyett, s így a csalódott Norwennának is a Toron kellett maradnia. Visszafojtott lélegzettel vártuk, kinek az oldalára áll Siluriai Gundleus az összeütközésben, és a válasz nem is késett soká. Gundleus Tewdric oldalán szállt harcba, régi szövetségese, Gorfyddyd ellenében. Üzenetet küldött Norwennának, mondván, katonái átkelnek a hegyi hágókon, hogy hátulról támadjanak Gorfyddyd seregeire, és amint Powys vereséget szenved, embereivel délre siet, hogy feleségét és királyi fiát oltalmazza. Éheztünk a hírekre, éjjel s nappal a távoli dombokat figyeltük, ırtüzeket kutatva, melyek katasztrófáról vagy akár ellenségeink közeledtérıl üzenhettek, és mégis, a háború minden bizonytalansága ellenére, boldog napokat éltünk meg. A Nap begyógyította a föld vihar ütötte sebeit és kipergette a szemeket, mialatt Norwenna, bármilyen viszolygást is érzett a pogány Tor felett, egyre magabiztosabbnak tőnt, kiváltképp most, hogy gyermeke királlyá lépett elı. Mordred mindig is komor gyermek volt, vörös hajjal és csökönyös szívvel, de azokban a balzsamos napokban még ı is elég boldog volt ahhoz, hogy anyjával játszadozzék, vagy Rallával, szoptatós dajkájával, és annak sötét hajú fiával. Ralla férje, Gwlyddyn, az ács, egy sor állatot kifaragott Mordrednek: kacsákat, disznókat, teheneket és szarvasokat, a király pedig egyszerően imádott ezekkel játszani, noha még mindig túl fiatal volt ahhoz, hogy tudja, mit ábrázolnak. Norwenna boldog volt, mikor fia boldog volt. Néha figyeltem, miként csiklandozza Mordredet, hogy megnevettesse, hogyan nyugtatgatja, mikor megsértette magát, és mennyire szereti mindig. Kis királyomnak nevezte ıt, szeme fényének, csodának, Mordred pedig visszakuncogott neki, és felmelegítette boldogtalan szívét. Meztelenül, négykézláb mászkált a napfényben, mi pedig láthattuk, mennyire nyomorék bal lába és hogy befelé nı, akár egy összeszorított ököl, ám ettıl eltekintve erıssé cseperedett Ralla tején és édesanyja
szeretetén. A kıtemplomban keresztelték meg, a Szent Tövis mellett. Megjöttek a háború hírei, és a hírek mindig jók voltak. Gereint herceg felmorzsolt egy portyázó szász csapatot Dumnonia keleti határa mentén, míg a távoli északon Tewdric katonái a szász betolakodók újabb egységeit pusztították el. Agricola, Gwent maradék hadát vezetve és a Dumnoniai Owain támogatásával, visszaverte Gorfyddyd seregét a powysi hegyek közé. Azután hírvivı érkezett Gundleustól, mely szerint Powysi Gorfyddyd immár a békét keresi, és a küldönc két elfogott powysi kardját is Norwenna lába elé helyezte, férje diadalának bizonyságaként. Még ettıl is jobb hír, jelentette a hírvivı, hogy Siluriai Gundleus máris útban van dél felé, hogy maga mellett tudhassa feleségét és drága fiát. Itt az ideje, így Gundleus, hogy Mordredet Caer Cadarnben hivatalosan is királlyá emeljék. Semmi nem lehetett volna édesebb Norwenna fülének, és ı boldogságában még egy nehéz aranyláncot is adott a küldöncnek, mielıtt útjára bocsátotta volna azt, hogy férje üzenetét Bedwinnek és a tanácsnak is tolmácsolja. – Mondd el Bedwinnek – utasította a futárt –, hogy még aratás elıtt királlyá kiáltjuk ki Mordredet. Isten repítse lovadat! A hírvivı délnek lovagolt, Norwenna pedig készülıdni kezdett a Caer Cadarnnél tartandó ceremóniára. Arra utasította a Szent Tövis szerzeteseit, hogy álljanak készen ık is az utazásra, miután határozottan megtiltotta mind Morgannek, mind Nimuénak, hogy vele tartson, ugyanis ettıl a naptól kezdve, jelentette be, Dumnonia keresztény királyság, és átok boszorkáinak semmi keresnivalója a fia trónja mellett. Gundleus gyızelme felbátorította Norwennát, hogy gyakorolja a hatalmat, melyet Uther soha nem engedett volna neki gyakorolni. Vártuk, hogy Morgan vagy Nimue tiltakozni fog kizárása miatt, de mindketten meglepı higgadtsággal vették tudomásul a tiltást. Ami azt illeti, Morgan mindössze fekete vállát vonta meg, bár aznap szürkületkor egy hatalmas bronzkotlával vonult be Merlin kamrájába, ahová ezután Nimuéval együtt bezárkóztak. Norwenna, aki meghívta a Szent Tövis szerzeteseinek vezetıjét és feleségét vacsorára, úgy magyarázta mindezt, hogy a boszorkányok valami gonoszságot próbálnak kifızni, s ezen a csarnokban mindenki jót derült. A keresztények diadalmas hangulatban voltak. Én nem voltam ilyen biztos a gyızelmükben. Nimue és Morgan ki nem állhatták egymást, ám most mégis közeledni látszottak egymáshoz, és gyanúm szerint erre csakis a legszörnyőbb fontosságú események bírhatták ıket. Norwennának mindazonáltal nem voltak kételyei. Uther halála és férje gyızelmei megadták számára az áhított szabadságot, ı pedig hamarosan elhagyja a Tort, hogy a király anyjaként elfoglalja az ıt megilletı helyet egy keresztény udvarban, ahol gyermeke a keresztény eszmények szellemében nıhet fel. Még életében nem volt olyan boldog, mint azon az éjjelen, mikor megszabadult kötelékeitıl -keresztényként ülhetett tort Merlin pogány birodalmának szívében. Ám ekkor Morgan és Nimue újra megjelentek. Egyszerre csend lett a csarnokban, amint a két nı odalépett Norwenna székéhez, ahol, megadásuk jeleként, letérdepeltek. A szerzetesek feje – egy apró, tömzsi férfiú sörteszakállal, ki egykoron cserzıvargaként dolgozott, mielıtt kikeresztelkedett volna, és aki még mindig bőzlött a trágyától, mely elızı foglalkozásához szükségeltetett – fennhangon tudakolta tılük, mit akarnak. Felesége úgy védekezett a gonosz ellen, hogy hányta magára a kereszteket, bár a biztonság kedvéért azért köpött is néhányat. Morgan válaszolt a barátnak aranymaszkja mögül. Tıle szokatlan megalázkodással beszélt, amikor állította, hogy Gundleus követe hazudott. İ és Nimue, mondta Morgan, belenéztek az üstbe, és látták az igazságot a víz tükrében. Északon nyoma sincs gyızelemnek, igaz, veszteségnek sem, ám Morgan figyelmeztetett rá, hogy az ellenség sokkal közelebb van Ynys Wydrynhez, mint azt bármelyikük gondolta volna, és hogy a kelı Nap elsı fényénél el kell hagyniuk a Tort, hogy Dumnonia déli részének szívében keressenek menedéket. Morgan higgadtan és súlyosan ejtette ki a szavakat, és amikor befejezte, meghajtotta fejét királynıje elıtt, majd esetlen mozdulattal görnyedt elıre, hogy megcsókolja Norwenna kék köntösének szegélyét. Norwenna elrántotta elıle köntösét. Némán hallgatta végig a vészjósló próféciát, de most sikoltozni kezdett, és szeme feltelt a győlölet könnyeivel. – Nem vagy egyéb eszelıs
boszorkánynál! -támadt Morganre –, és jól tudom, hogy királyként akarod látni fattyú fivéredet. De ez nem fog megtörténni! Megértetted? Nem történik meg. Az én fiam a király! – Felsé… – próbált közbeavatkozni Nimue, de azonnal letorkolták. – Te senki vagy! – fordult felé dühödten Norwenna. – Te, sátán átkozott fattya! Átkot küldtél a gyermekemre! Tudom, hogy ezt tetted! Azért született sérülten, mert te is ott voltál. Ó, istenem! A gyermekem! – Ott sikoltozott és jaj vészekéit, öklével az asztalt csapkodva, mialatt Nimuéra és Morganre köpte győlöletét. – Most menjetek! Mindketten! Takarodjatok! – Néma csend telepedett a csarnokra, amint Nimue és Morgan eltőnt az éjszakában. Másnap reggel úgy tőnt, Norwennának lehetett igaza, hiszen egyetlen jelzıtőz sem égett az északi dombok peremén. Az igazat megvallva, talán éppen ez volt annak a gyönyörő nyárnak a legszebb napja. A föld telten duzzadt a készülı aratás elıtt, a dombok álmos hıségben lüktettek, az égbolton szinte egyetlen felhı sem látszott. Búzavirágok és pipacsok tarkállottak a szúrós bozótosban a Tor lábánál, és fehér pillangók vitorláztak a meleg légáramlatok szárnyán, melyek üdén zöldellı rétjeikre vetítették kísértetárnyaikat. Norwenna, közömbösen a nap minden szépsége iránt, reggeli imádságát kántálta az ıt meglátogató szerzetesekkel, majd kijelentette, hogy elhagyja a Tort, és a Szent Tövis melletti szentélyben várja be férjeura érkezését. – Már így is túl soká éltem ennyi romlottság közepette – közölte, épp amikor felhangzott egy ırszem kiáltása a keleti falak felıl. – Lovasok! – harsogta az ır. – Lovasok! Norwenna a kerítéshez szaladt, ahol a tömeg máris gyülekezni kezdett, hogy megcsodálja, miként vágtázik át a maroknyi lovas a földnyelven, mely az ısi római kıútról vezetett fel Ynys Wydryn zöld dombjaira. Ligessac, Mordred testırségének parancsnoka, láthatóan tudta, kik közelednek, hiszen parancsot adott a katonáknak, hogy eresszék át a lovasokat a cölöpkerítésen. A lovasok átözönlöttek a kapun és felénk tartottak hatalmas, rókafıt ábrázoló élénk lobogójuk alatt. Maga Gundleus volt az, és Norwenna hangosan felnevetett örömében, látván férjét diadalmasan hazalovagolni a gyıztes háborúból, mely esemény számára egyet jelentett egy magasztos keresztény királyság születésével. – Látod hát? – fordult Morgan felé. – Látod? A kotlád hazudott neked. Gyızelmet arattunk! Mordred sírva fakadt a felbolydulás láttán, mire Norwenna nyersen parancsot adott rá, hogy adják oda Rallának, majd legjobb köpenyét követelte és arany hajpántot öltött, s ezáltal királynıként öltözve várakozott királyára Merlin csarnokának ajtai elıtt. Ligessac megnyitotta a Tor kapuit. Druidán szedett-vedett csapata nyomorúságos sorokba rendezıdött, mialatt szegény tébolyult Pellinore visítva követelte ketrecébıl a híreket. Nimue Merlin hálókamrái felé rohan, miközben én indultam Hywelért, Merlin tiszttartójáért, kirıl tudtam, hogy bizonyára üdvözölné a királyt. A húsz siluriai lovas a Tor lábánál szállt le nyergébıl. Háborúból érkeztek, tehát lándzsákat, pajzsokat és kardokat hordoztak magukkal. A féllábú Hywel, saját kardja markolatára támaszkodva, összevonta szemöldökét, mikor meglátta, hogy Tanaburs druida is a siluriaiak között van. – Azt gondoltam, Gundleus feladta régi hitét – mormolta a jó öreg. -Azt gondoltam, feladta Ladwyst is! – toldotta meg Gudovan, az írnok, majd állával a lovasok felé biccentett, akik lassan megindultak felfelé a Tor keskeny, meredek ösvényén. – Látod? – kérdezte Gudovan, és valóban, a bırbe öltözött harcosok között ott lépdelt egy asszony is. Az asszony férfiként öltözött, de hosszú, fekete haja azért szabadon repkedett mögötte. Kardot viselt, páncélt viszont nem, és Gudovan jókedvően felnyerített a láttán. – Királynınknek keményen meg kell dolgoznia érte, ha vetekedni akar ezzel az ördögfiókával. – Ördögfióka lenne? – kérdeztem, amire Gudovan nagyot csapott a fejemre, jelezve, hogy nem kíván idıt vesztegetni az ostoba kérdésekre. Hywel összébb vonta szemöldökét, és kezét kardja markolatára kulcsolta, amint Siluria harcosai közeledtek az utolsó meredek fokhoz, mely már egyenesen a kapuhoz vezetett, hol udvari bolondnak beillı ıreink várakoztak girbegurba sorokban. Ekkor, valamiféle ösztönnek engedelmeskedve, mely addig a napig oly éles maradt, mint amilyen harcos korában lehetett, a dermedt félelem megragadta Hywel szívét. – Ligessac! – bömbölte. – Zárd be a kaput! Zárd be! Azonnal! Ligessac ehelyett elırántotta kardját. Majd tölcsért formálva kezébıl hátrafordult, mintha
nem hallaná rendesen Hywel szavait. – Zárd a kaput! – ordított Hywel. Ligessac egyik embere indult, hogy teljesítse a parancsot, de Ligessac megállította, és Norwenna felé fordult utasításért. Norwenna Hywelre meredt, jócskán kimutatva a parancs felett érzett rosszallását. – A férjem közeleg – mondta –, nem egy ellenség. – Visszafordult Ligessachoz. – Hagyd a kaput – parancsolta ellentmondást nem tőrıen, és Ligessac engedelmesen meghajtotta derekát. Hywel szitkozódott, majd esetlen mozdulatokkal lemászott a sáncról és botjára görnyedve Morgan kunyhója felé indult, mialatt én tovább bámultam az üres, napsütötte kaput, és azon tőnıdtem, mi is lehet kialakulóban. Hywel veszedelmet orrolt az üde nyári levegıben, de hogy miként, azt sohasem tudtam meg. Gundleus elérte a nyitott kaput. Kiköpött a küszöbnél, majd Norwennára mosolygott, ki talán ha tucatnyi lépéssel arrébb várakozott. Az asszony gömbölyded karját emelte ura üdvözlésére, ki verítékezve és zihálva torpant meg a kapuban, ami nem is csoda, tekintve, hogy teljes harci felszerelésében kellett megmásznia a Tort. Bır mellvértet viselt, kitömött lábszárvédıt, csizmát, valódi rókafarokkal ékesített vassisakot, és vastag, vörös köpönyeget a vállán átvetve. Rókafıvel ékesített pajzsa bal oldalán csüngött, kardja a derekán, nehéz harci lándzsája a jobb kezében. Ligessac letérdelt és kivont kardja markolatát ajánlotta a királynak, ki elırelépett, hogy bırkesztyős kezével érintse a fegyver gomb-ját. Hywel Morgan kunyhójában tőnt el, ám most Sebile rohant elı onnét, karjai közt Mordredet szorongatva. Sebile? Miért nem Ralla? Ez alaposan megdöbbentett, amiként megdöbbenthette Norwennát is, amint a szász rabszolga odarohant hozzá, hogy keze közt a gazdagon aranyozott köntösbe bújtatott Mordreddel mellé álljon, ám Norwennának nem maradt ideje kérdésekre, mert Gundleus máris feléje tartott. – Kardom ajánlom neked, drága királynım! – szólt a férfi zengı hangon, és Norwenna ajkain boldog mosoly gyúlt, talán mert még mindig nem fedezte fel a kíséretben sem Tanaburst, sem Ladwyst, kik Gundleus harcosaival lépték át Merlin nyitott kapuját. Gundleus a pázsitba szúrta le lándzsáját, és elıvonta kardját, ám ahelyett, hogy markolatát ajánlotta volna fel Norwennának, a penge hegyes élét tartotta annak arca elé. Norwenna, nem tudván, mit is kellene tennie, tapogatózva nyújtotta kezét, hogy a csillogó fémet érintse. – Örvendek jöttödnek, drága uram -mondta kötelességtudóan, majd letérdelt a férfi lábai elé, miként azt a szokás megkívánta. – Illesd csókoddal a kardod, mely fiad királyságát fogja oltalmazni – parancsolta Gundleus, és Norwenna esetlenül elıregörnyedt, hogy ajkával érintse a felkínált acélt. Megcsókolta a kardot, miként parancsolták neki, és abban a pillanatban, hogy ajkai érintették az ezüstös fémet, Gundleus keményen elıretolta a pengét. Nevetett, amint végzett feleségével, nevetett, amint letolta kardját a torok üregébe, és még akkor is nevetett, mikor a görcsösen vonagló testben tovább erıltette elıre a hosszú pengét. Norwennának nem maradt ideje sikoltani, vagy akár egyetlen hangot kiadnia, miközben a penge felhasította torkát, hogy elırefurakodva a szívébe merüljön. Gundleus elégedetten hördült fel, amint a kardja a helyére csusszant. Bırpajzsát már korábban ledobta, így most mindkét kezével kardja markolatára nehezedett, egyre tovább tolva-csavarva lefelé a kardot. Vér fröccsent a kardra, vér a zöld főre, a haldokló királynı kék köpenyére, és még több lett a vér, amint Gundleus egyetlen heves mozdulattal kiszabadította pengéjét. Norwenna teste, megfosztva a kard gerincétıl, tehetetlenül bukott oldalra, majd néhány pillanatig még össze-összerándult, mielıtt végleg megnyugodott volna. Sebile ledobta a csecsemıt, és sikoltozva menekült. Mordred hangosan felsírt, de Gundleus kardja rögvest elvágta panaszos tiltakozását. A király újra lecsapott vörös pengéjével, és az arannyal kihányt anyag színébe sebesen terjedı skarlát foltok vegyültek. Milyen sok vér egy ilyen kicsiny gyermektıl! Minden oly gyorsan történt. Gudovan, ki mellettem állt, tátott szájjal bámult, míg Ladwys, ez a sudár szépség a hosszú hajával, sötét szemével és élesen metszett ádáz arcával csak nevetett, nevetett szerelmese diadalán. Tanaburs lehunyta fél szemét, egyik kezét az égnek emelte, és fél lábon ugrált, valamennyi jelét egyszerre megmutatván annak, hogy szent
közösséget visel az istenekkel, kik balvégzetre kárhoztatják e várat, s Gundleus katonái elıreszegezett lándzsákkal megindultak, hogy valóra is váltsák a fenyegetést. Ligessac már korábban csatlakozott a siluriai sorokhoz, és most saját embereivel segítette a lándzsások mészárlását. Kevés dumnoniai próbálta csak felvenni a küzdelmet, és sokkal inkább felsorakoztak Gundleus tiszteletére, mintsem ellenálljanak neki, a siluriai lándzsások pedig rövid úton végeztek Mordred testırségével, és még rövidebb úton Druidán szánalmas katonáival. Felnıtt életemben most elıször láttam, miként halnak a férfiak a lándzsák hegyétıl szabdaltán, és hallottam az iszonytató sikolyokat, amint a lelkük útnak indult a túlvilágra. Néhány pillanatig teljesen megdermesztett a páni félelem. Norwenna és Mordred halottak voltak, a Torról borzalmas sikolyok szakadtak fel, és az ellenség máris Merlin csarnoka és tornya felé tört elıre. Morgan és Hywel tőntek fel a torony mellett, ám míg Hywel karddal a kezében elırefelé sántikált, addig Morgan a tengeri kapu felé menekült. Nık, gyermekek és rabszolgák rohantak vele, mind a megrémült tömeg, melyet Gundleus láthatóan nem szándékozott visszatartani a menekülésben. Ralla, Sebile, és Druidán azon katonái, kiknek sikerült kereket oldania a zord siluriai harcosok elıl, szintén velük tartottak. Pellinore fel-le ugrándozott ketrecében, kotkodácsolva, meztelenül, élvezettel adva át magát a borzalmaknak. Lepattantam a sáncról, és a csarnokba rohantam. Nem bátorságból tettem ezt, egyszerően szerelmes voltam Nimuéba, és meg akartam bizonyosodni róla, hogy biztonságban van, mielıtt magam is elmenekülnék a Torról. Ligessac ırei mind halottak voltak, Gundleus emberei már a kunyhókat fosztogatták, amikor bevetettem magam az ajtón, és Merlin kamrái felé vettem az irányt, de mielıtt még elérhettem volna a kis fekete ajtót, egy lándzsa hegye szegezıdött a mellemnek. Esetlenül zuhantam hátra, majd egy apró kéz ragadta meg grabancomat, hogy bámulatra méltó határozottsággal rántson be régi búvóhelyemre, az ünnepi öltözékeket rejtı vesszıkosarak mögé. – Rajta már nem segíthetsz, ostoba – hallottam Druidán fojtott hangját a fülemben. – És most csend legyen! Alig néhány szempillantással elıbb értem így biztonságba, hogy Gundleus és Tanaburs a terembe rontott volna, én pedig nem tehettem mást, mint figyeltem, amint a király, druidája és három sisakos harcosa Merlin ajtaja felé masírozik, és bármily jól tudtam, mi következik, nem állíthattam meg ıket, mert Druidán parányi keze a számra tapadva tartott vissza attól, hogy felüvöltsek. Kétlem, hogy Druidán Nimue megmentésére sietett volna a csarnokba, sokkal inkább némi aranyat próbált magának rabolni, mielıtt végképp menekülıre fogná a dolgot, ám jelenléte legalább az én életemet megmentette. Még ha Nimuéért nem is tehetett semmit. Tanaburs félrerúgta a szellemkaput, majd belökte az ajtót. Gundleus belépett, mögötte lándzsásaival. Hallottam Nimue sikolyát. Nem tudom, próbálta-e trükkjeivel védelmezni Merlin kamráját, vagy már rég feladott minden reménykedést. Tudom viszont, hogy büszkesége és Merlin iránti engedelmessége tartóztatta, és hogy most meg kellett fizetnie e méltóság árát. Hallottam Gundleus nevetését, azután már csak keveset, kivéve a hangokat, melyekbıl ítélve a siluriaiak felforgatták Merlin ládáit, báláit és kosarait. Nimue nyöszörögve sírt, Gundleus diadalittasan üvöltött, majd Nimue újra felsikoltott, hirtelen, iszonyú kínjában. – Most megtanítalak rá, hogyan köpd le legközelebb a pajzsomat – mondta Gundleus, mialatt Nimue tehetetlenül zokogott. – Most aztán jól megkapja – suttogta a fülembe Druidán ádáz elégtétellel. Gundleus lándzsásai egyre nagyobb számban özönlöttek be Merlin termeibe. Druidán eközben lándzsájával léket ejtett a sövényfonadékból szıtt falon, és utasított, hogy préseljem át magam rajta és kövessem lefelé a hegyoldalon, de én nem akartam elmenni, míg Nimue élt. – Nemsokára átkutatják ezeket a kosarakat is – figyelmeztetett a törpe, de én erre sem indultam el. – A te bajod, fiú – mondta Druidán, majd átfurakodott a résen, s elrohant a közeli kunyhók és a disznóól közti árnyékos tér fele. Ligessacnak köszönhetem menekülésem. Nem azért, mert észrevett, hanem mert azt mondta a siluriaiaknak, hogy semmi sincs azokban a kosarakban, csupán néhány ócska ünnepi ruha. -Minden kincs odabent van – mondta újsütető szövetségeseinek, én pedig ott
kuporogtam, a félelemtıl mozdulatlanná dermedve' mialatt a gyızelemtıl ittas katonák felforgatták Merlin kamráit. Csakis az istenek tudhatják, mi mindent találtak ott: halott emberek lenyúzott bırét, ısi csontokat, varázserejő amuletteket, ám kincset alig. Es csakis az istenek tudhatják, mit mőveltek Nimuéval, mert ı maga sohasem beszélt róla, noha erre nem is volt semmi szükség. Azt tették, amit a harcosok mindig is tesznek a fogságukba esett asszonyokkal, és amikor végeztek, elvérezve, félig tébolyultan hagyták magára. A halálnak hagyták ott, hiszen amint átkutatták a kincseskamrát, s abban csupán penészszagú szörnyőségeket leltek arany helyett, parazsat fogtak a nagy csarnok tüzébıl, és a felforgatott száraz kosarak közé vetették. Tömött füst gomolygott elı az ajtó nyílásából. Egy szövétneket azokra a kosarakra is hajítottak, melyek mögött én rejtıztem, azután Gundleus emberei egymás után maguk mögött hagyták a csarnokot. Néhányan kisebb aranytárgyakat vittek magukkal, páran mindenféle ezüst csecsebecsét, ám a legtöbben üres kézzel távoztak. Amikor a legutolsó katona is eltőnt, ujjasom szegletével eltakartam számat, és a fojtogató füstön keresztül Merlin kamrájához rohantam, ahol a földön rá is akadtam Nimuéra. – Gyere – szóltam neki elkeseredetten. A levegı egyre súlyosabban telt el a füsttel, amint a lángok felkúsztak a ládákra, melyek mögött macskák sikoltoztak és denevérek csapkodtak kétségbeesetten. Nimue nem mozdult. Hason feküdt, kezét görcsösen arcára préselve, meztelenül, vértıl iszamós combbal. Zokogott. Az ajtóhoz rohantam, mely Merlin tornyához vezetett, gondolván, hogy valami utat kínálhat a menekülésre, ám amikor kinyitottam az ajtót, csak egyetlen rés nélküli falat láttam magam elıtt. Felfedeztem azt is, hogy a torony, távol attól, hogy kincseskamra lehessen, szinte teljesen üres. Csak a csupasz döngölt földpadló volt, a négy fából összeácsolt fal, és a nyitott tetı. Égre nyíló kamra volt ez, ám félúton a nyitott kürtı felé, egy gerendapárra függesztve és erıs létrával elérhetıen, fapadlózatot láttam, melyet máris magába burkolt a sőrősödı füst. A torony az álmok kamrája volt, üreges barlang, melyben az istenek suttogása visszhangot verve Merlin füléhez juthatott. Elnéztem az álmok padját még egy pillanatig, mielıtt a mögülem elıtörı füst rákényszerített volna, hogy feledvén a tornyot, visszasiessek Nimuéhoz, lerántsam fekete köpönyegét a feldúlt ágyról, és ıt sebesült állatként a gyapjúba bugyoláljam. Megmarkoltam a köpeny négy sarkát, és amikor pihekönnyő testét biztonságban tudtam benne, kibotorkáltam a csarnokba, és a távolabbi ajtó felé vettem az irányt. A tőz mostanra, szörnyő éhét csillapítva, bömbölve vetette magát a száraz fára, szemembıl hamarosan könny buggyant ki, a tüdımben pedig megkeseredett a levegı, s mert a füst a csarnok nagykapuja mentén terpeszkedett a legsőrőbben, Nimue köpenybe csomagolt testét a kis patkánylyukhoz vonszoltam, melyet Druidán vágott a falba. Szívem rémülten kalapált, amint kitekintettem a résem, de nem láttam ellenséget. Nagyobbra rúgtam tehát a lyukat, hátrahajtva a főzfavesszıket, letördelve a vályogot, majd keresztülfurakodtam a résen, magam után húzva Nimuét. Nimue elhaló nyöszörgéssel tiltakozott, amint átpréseltem testét a durván vágott hasadékon, de a friss levegı láthatóan segített neki életre kelni, mert legalább megpróbált segíteni magán, én pedig megláthattam, amint elvette görcsbe rándult kezét az arcáról, miért volt olyan borzalmas legutolsó sikolya. Gundleus kivájta egyik szemét. A szemgödör forrásként ontotta a vért, melyet most újra letapasztott véres kezével. A hasadékkal való küzdelemben ismét meztelen lett, ezért gyorsan kiszabadítottam a köpenyt a letöredezett főzfavesszık közül és a vállára vetettem, mielıtt megragadtam volna szabad kezét és rohanni kezdtem volna vele a legközelebbi kunyhó felé. Gundleus egyik embere meglátott bennünket, majd maga Gundleus is felismerte Nimuét, és kiáltozni kezdett, hogy a boszorkát élve kell visszahozni és a lángokra kell vetni. Felcsattant az üldözık kiáltozása, akárha vadászok indultak volna, hogy halálra döfjék a megsebzett vadkant, és minden bizonnyal el is kaptak volna bennünket, ha néhány más szökevény korábban nem hasított volna magának rést a Tor déli oldalának cölöpkerítésén. A frissen vágott lyuk felé rohantam hát, csak hogy felfedezzem Hywelt, a jó öreg Hywelt, a hasadék innensı oldalán, holtan, félig szétroncsolt koponyával, mellette mankójával, kezében még mindig ott szorongatott kardjával. Felkaptam a kardot, és tovább rohantam Nimuéval. Elértük a meredek déli kaptatót és felbuktunk, torkunk szakadtából ordítva, amint elkezdtünk
gurulni a füves hegyoldalon. Nimue félig megvakult és szinte eszét vette a kín, míg engem a rettegés vakított el, ám valahogy mégis sikerült megtartanom Hywel kardját és talpra rántanom Nimuét a Tor lábánál, hogy elbotorkáljak vele a szent forrás és a keresztények gyümölcsöse mellett, keresztül egy égerligeten, el egészen addig, ahol Hywel lápi csónakja volt kikötve, egy halász kunyhója mellett. Bedobtam Nimuét a kötegelt nádból készült parányi sajkába, frissen szerzett kardommal elmetszettem a kötelet, és ellöktem a csónakot a kikötıhelytıl, csak hogy ráébredjek, nincs toló-rudam, amivel elirányíthatnám a lélekvesztıt a lápot átszövı csatornák és tavacskák bonyolult labirintusában. Kardomat használtam hát e célból: Hywel szablyája tökéletlen tolórúdnak bizonyult, ám mégsem használhattam egyebet, míg Gundleus elsı embere el nem érte a nádas peremét, és képtelen lévén utánunk jönni a ragacsos iszapban, lándzsáját hajította utánunk. A lándzsa csak úgy fütyült, ahogy felém közeledett. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedtem, megigézett a csillogó acélcsúcsban végzıdı nehéz rúd, amint felénk tart, ám azután a fegyver célját tévesztve elsuhant mellettem, és belefúródott a csónak nádból kötegelt peremébe. Sebesen megragadtam a remegı kırisnyelet, és tolórúdként használva azt, erıteljes mozdulatokkal gyorsan kivezettem a hajót a vízi utakra. Itt biztonságban voltunk. Gundleus néhány embere egy ideig ott rohant az utunkkal párhuzamos famólón, de hamarosan elfordultunk tılük. Néhányan megpróbáltak leugrani a kerek gyékénycsónakokra és lándzsáikat használni evezıként, ám sebességben egyetlen gyékénycsónak sem veheti fel a versenyt a nádladikkal, s így hamarosan ıket is magunk mögött tudtuk. Ligessac kilıtt egy nyilat, de mi már kívül jártunk a hatótávolságán, s a lövedék hangtalan merült alá a sötét vizekbe. Csalódott üldözıink mögött, magasan a zöldellı Toron, a lángok mohón falták a kalyibákat, a csarnokot, a tornyot, és a sötéten gomolygó füst magasra szökött a kék nyári égbolton. – A Két Seb – szólalt meg Nimue elıször azóta, hogy kimenekítettem a lángok közül. – Micsoda? – fordultam hozzá. A sajka orrában kuporgott, a fekete köpönyeg szorosan összehúzva törékeny testén, egyik keze üres szemgödre felett. – Elszenvedtem a Bölcsesség Két Sebét, Derfel – mondta a tébolyult rácsodálkozás hangján. – A Test Sebe és a Büszkeség Sebe. Már csak az ırülettel kell szembenéznem, és éppoly bölccsé válók, mint Merlin. – Próbált elmosolyodni, de olyan hisztérikus vadság bujkált a hangjában, hogy magamban eltöprengtem, nem szenvedte-e meg máris a tébolyt. – Mordred halott – szóltam keserően –, ahogy Norwenna és Hywel is. A Tort felégették. – Egész világunk romlásba dılt, Nimuét furcsamód mégsem látszott megindítani mindeme sorscsapás. Ehelyett szinte örömmámorban úszott, amiért kiállta a bölcsességhez vezetı út elsı két próbatételét. Eleveztem egy sor főzfavarsa mellett, majd kifordultam a Lissa's Mere-re, a nagy fekete tóra, mely a láp déli pereménél feküdt. Ermid csarnoka felé vettem az irányt, a fából ácsolt település felé, honnét Ermid a helybéli törzs fejeként uralta népét. Tudtam ugyan, hogy Ermidet nem találom ott, hiszen északnak lovagolt Owain oldalán, ám emberei segítıkésznek bizonyulnak majd, s ami fontosabb, jóval elıbb a csarnokba érhetünk, hogy Gundleus lovasai körbevágtáznák a tó tekervényes, náddal sőrőn benıtt, ingoványos partját. Nekik egészen Fosse Wayig el kell menniük, a nagy római kıútig, mely a Tortól keletre fut, mielıtt megkerülhetnék a tó keleti nyúlványát, hogy Ermid csarnokához lovagoljanak, ám addigra mi már rég úton leszünk dél felé. Sok más csónakot is láthattam magunk elıtt, amibıl gyaníthattam, hogy a Tor menekültjei közül sokakat Ynys Wydryn jó halászai kísérik a biztonságba. Elmondtam Nimuénak tervemet, hogy amint elértük Ermid csarnokát, délnek vesszük az irányt, s addig haladunk, míg le nem száll az éj vagy barátokkal nem találkozunk. – Jó – felelte álomittas hangon, noha egyáltalán nem voltam benne bizonyos, hogy megértett bármit is a szavaimból. – Jó, Derfel – tette hozzá. -Immár tudom, miért tették az istenek, hogy bizalommal legyek irántad. – Bizalommal vagy irántam – szóltam keserően, és beledöftem a lándzsát a tó iszapos fenekébe, hogy elırébb toljam csónakunk –, mert szerelmes vagyok beléd, és ez hatalmat ad
neked felettem. – Jó – mondta újra, és egyetlen szót sem szólt, míg nádsajkánk be nem siklott a fákkal árnyékolt kikötıhelyre, Ermid cölöpfala alatt, ahol, amint még mélyebbre toltam csónakunk a liget árnyékába, más menekülteket is láthattam a Torról. Ott volt Morgan, Sebile-lel együtt, és Ralla is ott zokogott, gyermekével a karján, mellette Gwlyddynnel, férjével. Lunete, az ír lány is megmenekült, és most sikoltozva rohant a part felé, hogy Nimuét segítse. Beszéltem Morgannek Hywel haláláról, ı pedig elmondta, hogy látta, miként vágta le egy siluriai Guendoloent, Merlin feleségét. Gudovan szintúgy biztonságban volt, nem tudta viszont senki, mi történt a szerencsétlen Pellinore-ral, vagy Druidannal. Norwenna testırei közül senki sem maradt meg, noha Druidán nyomoronc katonái közül néhánynak sikerült elérni Ermid csarnokának kétes biztonságát, amiként Norwenna három, görcsösen zokogó kísérıjének és Merlin tucatnyi, holtra rémült lelencének is. – Hamarosan indulnunk kell – mondtam Morgannek. – Üldözik Nimuét. – Ermid szolgái most is Nimuét kötözték és öltöztették. – Nem Nimue kell nekik, ostoba – rivallt rám Morgan –, hanem Mordred. – Mordred halott! – tiltakoztam, ám Morgan máris azzal felelt, hogy megpördült és kiragadta a csecsemıt Ralla karjai közül. Félrehajtotta a durva barna posztót a gyermek testérıl, hogy láthassam a nyomorék lábat. – Azt hitted tán, ostoba – korholt Morgan –, hogy hagynám elvérezni királyunkat? Raliára és Gwlyddynre meredtem, azon tőnıdve, miként vállalhattak részt abban, hogy elveszejtsék saját gyermeküket. Gwlyddyn volt az, ki válaszolt néma kérdésemre. – İ a király -mondta egyszerően, majd Mordredre mutatott –, a mi fiunk pedig nem volt egyéb egy ács fiánál. – És nemsoká – szólt Morgan dühödten – Gundleus is fel fogja fedezni, hogy a gyermeknek, kit megölt, két jó lába van, és minden emberét az üldözésünkre fogja küldeni. Délnek indulunk. – Nem lehettünk biztonságban Ermid csarnokában. A törzsfı és harcosai a háborúba mentek, maroknyi szolgát és gyermeket hagyva csupán hátra. Valamivel délidı elıtt indultunk útnak, bevéve magunkat a zöldellı erdıbe, Ermid falujától délre. Ermid egyik vadászlegénye vezetett bennünket a szők ösvényeken és titkos utakon. Harmincan lehettünk, jobbára nık és gyermekek, közöttünk talán ha féltucatnyi férfival, kik képesek lettek volna fegyvert forgatni, és ebbıl Gwlyddyn volt az egyetlen, aki valaha ölt már meg férfit harcban. Druidán néhány megmaradt udvari bolondja semmi hasznunkra sem lehetett, és én magam sem küzdöttem még soha, noha utóvédként ott masíroztam Hywel meztelen kardjával darócövemben, jobb kezemben a nehéz siluriai harci dárdával. Nehézkesen haladtunk a tölgyek és mogyorófák alatt. Ermid csarnokától Caer Cadarn nem esett csak négy óra járásnyira, bár számítani lehetett, hogy nekünk tovább fog tartani az út a titkos, kacskaringós ösvényeken a kimerült gyermekekkel. Morgan ugyan nem mondta, hogy Caer Cadarnt próbálja elérni, de én tudtam, hogy a királyi szentély felé tartunk, hol legvalószínőbben akadhatunk dumnoniai katonákra, bár erre a következtetésre nyilván maga Gundleus is eljutott és ı is volt olyan kétségbeesett, mint mi. Morgan, kit aligha lephetett meg a világ elfajzottsága, okkal gondolta úgy, hogy a siluriai király a Nagytanács óta tervezte háborúját, és csak Uther halálára várt, hogy szövetségesével, Gorfyddyddel támadást indíthasson. Valamennyiünket bolonddá tettek. Barátnak hittük Gundleust és ırizetlenül hagytuk határainkat, pedig Gundleus nem kevesebbet tőzött ki céljául, mint Dumnonia trónját magát. Ám e trón megszerzéséhez, így Morgan, többre lesz szüksége maréknyi lovasnál, s így bizonyos, hogy lándzsásai ebben a pillanatban is inuk szakadtából próbálnak csatlakozni királyukhoz, végigmasírozva a hosszú s tekervényes római úton, mely Dumnonia északi partvidékérıl vezet errefelé. A siluriaiak elszabadultak országunkban, de mielıtt még Gundleus bizonyos lehetne diadalában, végeznie kell Mordreddel is. Meg kell találnia bennünket, különben merész vállalkozása dugába dıl. A roppant erdıség felfogta lépteinket. Néha egy-egy vadgalamb felreppent az égbe nyúló lombok között, máskor egy fakopáncs kezdett kerepelni egy fa kérgén. Egyszer nagy robajlást
és csattogást hallottunk a közeli bozótos felıl, és valamennyien mozdulatlanná merevedtünk, a siluriai lovasoktól való félelmünkben, de csak egy agyaras vaddisznó volt az, mely vetett ránk egy utálkozó pillantást, mielıtt elfordult. Mordred folyton sírt, és nem fogadta el Ralla mellét. A kisebb gyermekek közül is sokan sírdogáltak a félelemtıl és kimerültségtıl, de azonnal elnémultak, amint Morgan azzal fenyegetızött, hogy varangyos békává varázsolja ıket. Nimue elıttem sántikált. Tudtam, hogy fájdalmai vannak, pedig nem panaszkodott. Néha némán, görcsösen zokogni kezdett, és Lunete semmit sem mondhatott, amivel megnyugtathatta volna. Lunete karcsú, sötét lány volt, ugyanolyan korú, mint Nimue, és nem nélkülözte annak szépségét sem, híján volt viszont Nimue tudásának és nem evilági szellemének. Nimue, ha belenézett egy patak tükrébe, meglátta benne a vízi szellemek lakóhelyét, míg Lunete ugyanitt csak egy alkalmas helyet talált arra, hogy kimossa ruháit. Egy idı után Lunete lemaradt, hogy mellettem haladjon. – Mi lesz most velünk, Derfel? – kérdezte. – Nem tudom. – Eljön Merlin? – Remélem – feleltem –, vagy talán maga Arthur is. – Izzó, ám hitetlen reménykedéssel beszéltem, mert mindehhez nem kevesebbre lett volna szükségünk, mint egy hamisítatlan csodára. Ehelyett azonban úgy tőnt, hamisítatlan nappali lidércnyomásba csöppentünk, mert néhány órai gyaloglás után magunk mögött kellett hagynunk a rengeteget is, hogy átkeljünk egy mély és sebes vízfolyáson, mely a virágoktól tarkálló füves legelıket hasította ketté, és hogy ezután a keleti horizonton ırtüzek gomolygó füstjére legyünk figyelmesek, noha azt senki sem tudta volna megmondani, hogy azokat a siluriai fosztogatók éltették-e, avagy a jelenkori gyengeségünket kihasználó szászok. Egy szarvas szökellt elı az erdıbıl, alig negyedmérföldnyire keletre. – Le! – szisszent a vadászlegény hangja, és mi valamennyien lebuktunk a főbe az erdısáv pereménél. Ralla melléhez préselte Mordredet, hogy elhallgattassa, amit ı rögvest megtorolt, olyan mélyen harapva húsába, hogy keskeny vérpatak csörgedezett le egészen a derekáig, ám egyikünk sem adott hangot, amint a lovas, ki megriasztotta a szarvast, elıbukkant a fák közül. A lovas szintúgy keletre torpant meg tılünk, ám sokkal közelebb a máglyáknál, oly közel, hogy tisztán láthattam a rókafıt kerek pajzsán. Hosszú lándzsát hordozott magával, és kürtöt, melyet meg is szólaltatott, miután hosszasan meredt a mi irányunkba. Már mindannyian attól rettegtünk, hogy a jel arra utal, a lovas meglátott bennünket és hamarosan egész hordányi siluriai lovas bukkan fel elıttünk, ám a katona máris visszaugratta lovát a fák közé, ami csakis azt jelenthette, hogy nem látott bennünket. Távolról újabb tompa kürtszó harsant, majd elcsendesedett minden. Hosszú percekig várakoztunk. Méhek zümmögtek a vízfolyást szegélyezı rétek felett. Valamennyiünk tekintete az erdısávra tapadt, még több fegyveres elıbukkanásától tartva, ám az ellenség nem mutatkozott, és vezetınk egy idı után bejelentette, hogy el kell kúsznunk a patakig, át kell kelnünk rajta, és a túlparton magasodó fák között kell rejtekhelyet találnunk magunknak. Hosszú, nehézkes haladás volt ez a vízfolyásig, különösen Morgan számára, elcsavarodott bal lábával, de legalább mindannyiunknak megvolt az esélyünk, hogy friss vízzel hősítsük magunkat, mialatt átgázolunk a patakon. Amint a túlparti fák közé értünk, felegyenesedtünk, bırig átázva ugyan, ám azzal a feléledı reménnyel, hogy magunk mögött hagytuk ellenségeinket. De nem, mint az majd kiviláglik hányatottságainkból. – Rabszolgává fognak tenni bennünket? – kérdezte tılem Lunete. Mint sokakat közülünk, Lunetét is Dumnonia rabszolgapiacáról szabadította meg Merlin, és csakis az ı személyének köszönhette szabadságát. Nem volt tehát nagyobb félelme, mint hogy Merlin gyámságának elveszítése újra erre a balsorsra kárhoztatja. – Nem hiszem – válaszoltam. – Hacsak nem Gundleus vagy a szászok ejtenek fogságba. Téged bizonyára elhurcolnak rabszolgának, de engem valószínőbb, hogy megölnek. – Nagyon bátornak éreztem magam attól, hogy ilyeneket mondtam.
Lunete karját az enyémbe főzte, hogy megnyugtasson, és én nagyon hízelgınek éreztem az érintését. Szép lány volt, és egészen addig a napig lekicsinyelve kezelt, sokkal inkább kedvelve az Ynys Wydryn-i vad halászfiúk társaságát. – Bárcsak Merlin visszajönne – mondta. – Én nem akarom otthagyni a Tort. – Nem maradt ott már számunkra semmi – feleltem. – Új lakóhelyet kell keresnünk magunknak. Vagy ha vissza is megyünk, teljesen újjá kell építenünk a Tort. – De csak akkor, gondoltam magamban, ha maga Dumnonia is megmarad. Talán már most, ezen a füsttel kísértett délutánon is haldoklik az ország. Eltöprengtem rajta, miként lehettem ilyen vak, hogy nem láttam elıre a szörnyőségeket, melyeket Uther halála óhatatlanul magával hordozott. A királyságoknak királyra van szüksége, melyek nélkül nem egyebek gazdátlan földeknél, és csak úgy vonzzák magukhoz a hódítók lándzsáit. Délután közepe tájt átkeltünk egy szélesebb vízfolyáson is, szinte már folyón, mely olyan mély volt, hogy a víz még nekem is a mellkasomig ért, amint átgázoltunk rajta. A túlsó parton legjobb képességeim szerint megszárogattam Hywel kardját. Csodálatos penge volt, Gwent híres kovácsainak mesterségét dicsérte, és egymásba szövıdı girbegurba minták, körök ékesítették. Az egyenes acélpenge torkomtól ujjaim végéig ért, ha kinyújtottam a karomat. A kereszt tömör vasból készült, egyszerő kerek csúcsdíszekkel, míg a markolatot almafából faragták, melyet erıs szegekkel erısítettek a tüskéhez, és hosszú, vékony bırcsíkokkal fontak körül, hogy olajosán sima legyen a fogása. A markolatgombot kerek, ezüstszálakkal borított gömb alkotta, bár az ezüstszálak folyton elszabadultak róla, és a vége az lett, hogy lehúztam róla valamennyit, és durván formált karkötıt készítettem belıle Lunetének. A folyótól délre újabb széles rét várt ránk, ezúttal legelészı ökrökkel, melyek súlyos léptekkel baktattak oda, hogy elhaladtunkat figyeljék. Talán éppen az ı mozgásuk vonta fejünkre a bajt, mert nem sokkal azután, hogy a legelık túlsó felén újból beértünk a fák közé, már hallottuk is magunk mögött a paták ütötte robajló hangokat. Elıreküldtem egy figyelmeztetést, majd megpördültem, lándzsával és karddal a kézben, hogy az ösvényt figyeljem. A fák ágai itt alacsonyan nıttek, olyan alacsonyan, hogy üldözıink nem lovagolhattak be a fák közé. Akárki is járt hát a nyomunkban, hátra kellett hagynia lovait és gyalogosan kellett utánunk erednie. Nem a széles ösvényen vágtunk neki az erdıségnek, hanem a rejtett útvonalon, mely keskenyen kígyózott az öles fák között, így üldözıinknek, miként nekünk is, egyes oszlopot alkotva kellett elırehaladnia. Attól tartottam, hogy siluriai felderítık járnak a nyomunkban, Gundleus erıinek elıfutárai. Ugyan ki mást is érdekelte volna, hogy mi riasztotta meg a folyóparton legelészı barmokat egy ilyen álmos nyári délutánon? Gwlyddyn is megérkezett mellém, és kivette a nehéz lándzsát a kezembıl. Egy ideig hallgatta a távoli zajokat, majd elégedetten bólintott. – Csak ketten vannak – szólalt meg nyugodtan. – Elhagyták lovaikat, és gyalogosan jönnek. Enyém az elsı, te pedig tartod a másodikat, míg meg nem tudom ölni. – Hihetetlenül higgadtnak tőnt, ami nagyban segítette eloszlatni félelmeimet. -És egyet ne felejts el, Derfel – tette hozzá. – İk legalább ennyire be vannak ijedve. – Félretolt az árnyékok közé, majd lekuporodott az ösvény túloldalán, egy kidılt bükkfa égnek meredı gyökérzete mögé. – Le! – szisszent oda nekem. – Bújj el! Lekuporodtam, és egyszeriben minden rémület felszínre tört bennem. A tenyerem verítékezett, lábam megállíthatatlanul reszketett, a torkom kiszáradt, hányingerem támadt, és a beleim mintha vízzé váltak volna. Hywel jól kitanított, ám még sohasem néztem farkasszemet egy férfival, aki meg akart ölni. Már én is hallottam a közeledı lépteket. Bár látni nem láttam semmit, és legerısebb ösztöneim mind azt súgták, hogy fordítsak hátat és szaladjak az asszonyok után, mégis maradtam. Nem volt más választásom. Kora gyermekkorom óta hallgattam a nagy harcosokról szóló hıstörténeteket, hogy újra és újra megtanuljam: egy férfi sohasem fordít hátat és rohan el. Egy férfi küzd az uráért, egy férfi odaáll ellensége elé, egy férfi sohasem menekül. Most uram ott csüngött Ralla mellén és én szembe készültem nézni ellenségemmel, pedig mennyire akartam egyszerő gyermek lenni és világgá szaladni! Mert mi van akkor, ha mégsem csak két ellenséges lándzsás közeledik? És még ha ketten vannak is, minden bizonnyal tapasztalt harcosok, képzettek, kemények, és könnyő szívvel ölnek, ha kell.
– Nyugi, fiú, nyugi – szólt halkan Gwlyddyn. O megharcolta a magáét Uther csatáiban. Szembenézett a szászokkal, és Powys harcosai ellen vezette lándzsáját. És most, mélyen szülıföldje rengetegében, egy korhadt fatörzs mögött rejtezett, félmosollyal az arcán, robusztus kezébe szorítva hosszú lándzsámat. – Ez lesz a bosszú gyermekemért – suttogta zordan –, és az istenek a mi oldalunkon állnak. Lekuporodtam a szedercserjék mögé, és magam elé húztam néhány páfránylevelet. Súlyosnak és kényelmetlennek éreztem nyirkos ruháimat. A fatörzsek közé fúrtam tekintetem, melyek zuzmóval borított tömör falat alkottak elıttem. Egy harkály kezdett kopácsolni egy közeli fa kérgén, mire rémülten pattantam fel. Az én búvóhelyem ezerszer különb volt Gwlyddynénél, én mégis védtelennek éreztem magam, és nyomorúságos helyzetemen nem sokat javított, mikor levelekbıl szıtt rejtekemtıl alig tucatnyi lépésnyire végre felbukkant két üldözınk. Két karcsú, fiatal lándzsás volt az, bır mellvértben, leszíj ázott lábvértben, és hosszú, rıt színő, vállukon átvetett köpenyben. Befont szakállukat hosszúra engedték, sötét hajukat bırszíj fogta egybe tarkójukon. Mindkét férfi hosszú lándzsát hordozott, és a másodikuk kardot is viselt az övében, még ha eddig nem is vonta ki. Visszafojtottam lélegzetemet. A vezetı felemelte karját, mire mindketten megtorpantak, és hallgatóztak egy ideig, mielıtt továbbindultak volna. A közelebbi férfi arcán sebhely éktelenkedett, egy régi összeütközés nyoma, száját félig nyitva tartotta, és a hasadék mögött láthattam még megsárgult fogait is. Mérhetetlenül szilajnak, tapasztaltnak és rémisztınek tőnt a szememben, és hirtelen megint feltámadt bennem az a szinte lebírhatatlan vágy a menekülésre, ám ekkor a sebhely a bal tenyeremen, a sebhely, mely Nimuéra emlékeztetett, lüktetni kezdett, és a melegen felpezsdülı vér új bátorságot plántált belém. Egy szarvas volt az – szólt a második férfi, társát ócsárolva. A két katona óvatosan lopakodva haladt elıre, gondosan egymás után helyezve lábukat, a levélszınyeget kémlelve a legapróbb nyomok után. – Gyereksírás volt – erısködött az elsı férfi. Kétlépésnyire járhatott a másik elıtt, ki rémült szememben még amannál is magasabbnak és zordabbnak tetszett. – Kereket oldtak a rohadékok – mondta a második férfi, én pedig láttam az arcán gyöngyözı verítéket, és felfigyeltem rá, miként szorongatja görcsösen lándzsájának nyelét, mennyire ideges ı is. A fejemben egyre Bel nevét ismételgettem, az istenhez fohászkodva bátorságért, könyörögve, hogy tegyen férfivá. Az ellenség hatlépésnyire járt és tovább közeledett, és én a nyári zöldellı erdı pompája mögött is megéreztem a két férfit, a bır és a lovak alig felismerhetıen belé vegyülı szagát, miközben izzadság cseppent szemembe és kis híján hangosan felnyögtem nyomorúságomban, ám ekkor Gwlyddyn elıugrott rejtekébıl és harci kiáltást bömbölve rohanni kezdett az ellenség felé. Vele rohantam én is, és egyszeriben megszabadultam a bénító rettegéstıl, amint a harcnak az a tébolyult, istenek adta mámora elsı ízben a fejembe szállt. Késıbb, sokkal késıbb, megtanultam azt is, hogy a mámor és a félelem egy és ugyanazon dolog, hogy a tettek nyomán egyik észrevétlenül alakul át a másikká, de azon a fülledt nyári délutánon egyszeriben felajzott mindez. Bocsássa meg nekem az Isten, és az ı valamennyi angyala, de azon a napon felfedeztem, micsoda örömmámort tartogat a harc, és ezután hosszú ideig úgy szomjaztam ezt az érzést, miként szomjas ember kutatja a vizet. Elırerohantam, bömbölve, akárcsak Gwlyddyn, noha annyira azért nem ırültem meg, hogy vakon kövessem. Lehúzódtam a keskeny csapás jobb szélére, hogy elrohanhassak mellette, amint ı máris lecsapott a közelebbi siluriaira. Az a férfi megpróbálta eltéríteni Gwlyddyn lándzsáját, ám az ács számított a kırisrúd alacsony csapására, és felé emelte fegyverét, amint elıredöfött. Mindez oly gyorsan történt. Az egyik pillanatban a siluriai még fenyegetı harcos volt, teljes díszben, a másikban már vonagló és reszketı báb, amint Gwlyddyn lándzsája a bır mellvérten át mélyen a mellkasába nyomakodott. És én már túl is haladtam rajtuk, ordítva s fejem felett Hywel kardját lengetve. Egy pillanatra nem éreztem félelmet, talán mert úgy éreztem, Hywel lelke szabadult el a túlvilágról, hogy megtöltsön, és mert pontosan tudtam, mit kell tennem, harci kiáltásom –
egyszersmind a diadal örömeként is harsant. A második katonának egy szívdobbanásnyival több ideje maradt a felkészülésre már haldokló társánál, és máris felvette a lándzsások harci pózát, melybıl gyilkos erıvel vethette magát elıre. Ráugrottam, és amint a lándzsa fényes, napfényben fürdı hegye elırelendült, félrecsavartam testemet és kardommal térítettem el útját, épp elég keményen, hogy ne veszítsem el az uralmat a fegyver felett, ugyanakkor félrecsapjam a férfi fegyverét, mielıtt újból meglendítettem kardomat. – Minden a csuklón múlik, fiú, minden a csuklón múlik – hallottam fülemben Hywel hangját, és az ı nevét üvöltöttem akkor is, amikor kardomat keményen beledöftem a siluriai nyakának oldalába. Minden olyan gyorsan, olyan nagyon gyorsan történt. A csukló irányította a kardot, de a kar adta neki az erıt, és az én karom azon a délutánon Hywel roppant erejét birtokolta. Acélom úgy vette be magát a siluriai nyakába, miként fejsze a korhadt fatörzsbe. Elıször, amilyen tacskó voltam, azt gondoltam, hogy meg sem halt és már rántottam is ki kardomat, hogy még egyszer lecsaphassak. Másodszor megmártva benne pengémet dılt csak oldalt a teste, és hallottam meg fuldokló zihálását és láttam hamvába holt erıfeszítéseit, hogy még egyszer támadásra emelje lándzsáját, ám ekkorra az élet már elszivárgott torkán keresztül, és kemény bırrel borított mellkasát újabb vérfolyam borította el, amint összerogyott a levélszınyegen. És én ott álltam reszketve. Hirtelen zokogni tudtam volna. Fogalmam sem volt róla, mit tettem. Nem éreztem diadalt, csupán bőntudatot, és mozdulatlan döbbenetben meredtem kardomra, mely a halott ember torkából meredt elı, ahol az elsı legyek máris kezdtek megtelepedni. Képtelen voltam mozdulni. Egy madár rikoltott a lombsátor alatt, azután megéreztem Gwlyddyn erıs karját a vállamon, és az arcomon végigcsorduló könnyeket. – Férfi lettél, Derfel – mondta Gwlyddyn, én pedig felé fordultam, és magamhoz szorítottam, ahogyan egy rémült gyermek csüng atyja karján. – Jól csináltad – mondta újra meg újra. – Jól csináltad. – Esetlen mozdulatokkal veregette vállamat, míg végre fel nem szárítottam könnyeimet. – Sajnálom – hallottam hangomat. – Sajnálod? – nevetett fel. – Ugyan mit? Hywel mindig is mondta, hogy te vagy a legjobb tanítványa, és úgy látom, jobban teszem, ha hiszek neki. Gyors vagy. És most gyere, lássuk, mit nyertünk. Áldozatom kardhüvelyét vettem magamhoz, melyet főzfavesszıvel merevített bırbıl készítettek, s amelybe Hywel kardja meglehetısen jól illeszkedett, azután átkutattuk a tetemeket, szegényes hadizsákmányunkért: egy éretlen almáért, egy simára kopott régi pénzdarabért, két köpenyért, a fegyverekért, néhány bırszíjért, és egy csontnyelő késért. Gwlyddyn szóvá tette, hogy vissza kellene mennünk elhozni a két lovat is, de azután úgy döntöttünk, hogy erre most nincs idınk. Engem mindez mit sem érdekelt. Meglehet, hogy látásomat könnyek homályosították el, de akkor is életben voltam, és megöltem egy férfit, megoltalmaztam királyomat, és hirtelen mámoros boldogság hatalmasodott el rajtam, amint Gwlyddyn visszavezetett a rémült menekültekhez és felemelte karomat annak jeleként, hogy jól küzdöttem. – Épp elég zajt ütöttetek ti ketten – acsarkodóit Morgan. -Hamarosan fél Siluria a nyakunkon lesz. Most gyerünk! Mozgás! Nimue láthatóan nem mutatott érdeklıdést gyızelmem iránt, annál inkább Lunete, ki mindent hallani akart róla, és akinek mindent rendre elmeséltem, egyaránt eltúlozva ellenségemet és a küzdelmet, Lunete csodálata pedig csak újabb túlzásokra indított. Karját megint csak bennfelejtette az enyémben, és amikor belepillantottam sötét szemébe, eltöprengtem rajta, miként nem vettem eddig észre, mennyire gyönyörő. Nimuéhoz hasonlatosan neki is éket formált az arca, ám míg Nimue vonásai végtelen tudásról s elıvigyázatosságról árulkodtak, addig Lunete eltelt valami izgató melegséggel, és közelsége újsütető magabiztossággal ruházott fel, amint végigsétáltuk a hosszú délutánt, hogy kelet felé fordulva egyre közelebb érjünk a hegyekhez, melyek közül Caer Cadarn elıırsként magasodott.
Egy jó órával késıbb már ott álltunk az erdısáv szélén, mely Caer Cadarnnel szemközt húzódott. Késı délután volt már, de a nyár közepén jártunk, és a Nap még mindig magasan állt az égbolton, zöldes izzásban fürösztve Caer Cadarn nyugati sáncait. Egymérföldnyire járhattunk az erıdítménytıl, de ahhoz már elég közel, hogy láthassuk a sárga kihegyezett cölöpök sorát, és láthassuk azt is, hogy egyetlen harcos sem áll ırt azokon a falakon, nem szökken fel füst a falak karéjában meghúzódó házak közül. Nem láttunk viszont ellenséget sem, ami arra a döntésre indította Morgant, hogy átvágunk a nyílt mezın, és a nyugati csapáson közelítünk a király erıdítménye felé. Gwlyddyn úgy gondolta, hogy az est leszálltáig az erdıben kellene maradnunk, vagy még jobb, ha Lindinis közeli településén húzzuk meg magunkat, ám Gwlyddyn ács volt, míg Morgan elıkelı hölgy, kinek akarata elıtt meg kellett hajolnunk. Kiléptünk tehát a mezıre, és árnyékunk hosszúra nyúlt elıttünk. A szarvasok vagy a marhák rövidre legelték a füvet, ám az mégis puhán és buján terpeszkedett a lábunk alatt. Nimue, aki még mindig afféle kínnal átitatott transzban mozgott, kibújt kölcsön lábbelijébıl, és mezítláb folytatta az utat. Egy sólyom vitorlázott el felettünk, majd egy vadnyúl ugrott ki egy üregbıl, megriadva közeledtünkre, és fürgén elszaladt. Követtük a búzavirágokkal, ökörszemekkel, parlagfővel és somfákkal szegélyezett csapást. Mögöttünk, a nyugvó Nap által árnyékba borítva, ott sötétlett az erdı. Fáradtak és rongyosak voltunk, ám szemünk elıtt már utunk célpontja lebegett, és sokan közülünk örömüknek is hangot adtak efelett. Visszahoztuk hát Mordredet szülıhelyére, vissza Dumnonia királyainak dombjára, ám még félúton sem lehettünk magasztosán zöldellı menedékünk felé, mikor az ellenség feltőnt mögöttünk. Gundleus harcosai közeledtek. Nemcsak a lovasok, kik aznap reggel Ynys Wydrynbe érkeztek, de a király lándzsásai is. Gundleusnak mindvégig tudnia kellett, merre igyekszünk, elhozta hát lovasságát és több mint száz lándzsását Dumnonia királyainak szent hegyéhez. És még ha nem is kényszerült volna a gyermekkirály üldözésére, Gundleusnak akkor is Caer Cadarnbe kellett volna jönnie, hisz nem kevesebbet akart Dumnonia trónjánál, és éppen Caer Cadarn volt az, hol a korona a mindenkori uralkodó fejére került. Aki birtokolja Caer Cadarnt, birtokolja Dumnoniát, tartotta a régi mondás, és akié Dumnonia, azé Britannia is. A siluriai lovasok megelızték lándzsásaikat. Csak néhány percre volt szükségük, hogy elérjenek bennünket, és én jól tudtam, hogy egyikünk sem, még a leggyorsabb futó sem képes elérni az erıdítmény hosszú lankáit, mielıtt azok a katonák acéljaikkal és lándzsáikkal végig nem söpörnek felettünk. Odaléptem Nimue mellé, és láttam, hogy keskeny arca feszült és elkínzott, megmaradt szeme feltelik könnyekkel. – Nimue? – szóltam. – Minden rendben, Derfel. – Láthatóan bosszantotta, hogy gondját akartam viselni. Megháborodott, döntöttem el. Azok közül, akik túlélték ezt a rettenetes napot, neki kellett elszenvednie a legszörnyőbb megpróbáltatásokat, és mindez elvitte ıt oda, ahová én már nem követhettem. – Szeretlek – mondtam neki, kedvességgel próbálva a lelkéhez férkızni. – Engem? Hát nem Lunetét? – kérdezte Nimue dühödten. Nem nézett felém, csak továbbra is az erıdítményre, míg én hátrafordulva a közeledı lovasokat figyeltem, akik egyetlen hosszú vonalba fejlıdtek fel, mintha szárnyas vadat akarnának felhajtani. Köpenyeik lovuk farára fektetve feküdt, kardhüvelyeik himbálódzó csizmáik mellett, a Nap megcsillant lándzsáik negyén és fényében fürösztötte a rókafejet. Gundleus lovagolt a harci lobogó alatt, fején a rókafarkas fémsisakkal. Ladwys ott volt mellette, kivont karddal kezében, míg Tanaburs, mögötte repkedı hosszú köpenyében, egy szürke lovat ült meg kettejük közelében. Meg fogok halni, gondoltam, éppen azon a napon, amikor férfivá értem. A felismerés kegyetlenül mart belém. – Gyerünk! – üvöltött fel hirtelen Morgan –, rohanjatok! -Azt hittem, a félelem vette el az eszét, és nem is akartam engedelmeskedni, azt gondolván, mennyivel nemesebb állni és férfiként meghalni, mint amikor menekülı szökevényként vágják le az embert. Azután láttam, hogy Morgan egyáltalán nem esett pánikba, mint ahogyan Caer Cadarn sem elhagyatott, de a kapuk megnyíltával csak úgy özönlenek belıle a férfiak. A lovasok hasonlóan öltöztek, mint Gundleus katonái, ám ezek az emberek Mordred sárkányos pajzsát viselték karjukon.
Rohantunk. A karjánál fogva magam mögött rángattam Nimuét, mialatt a dumnoniai lovasok felénk viharzottak. Talán ha tucatnyian lehettek, nem többen, de ahhoz épp elegen, hogy megállítsák Gundleus embereit, míg a lovasok mögül beérkeznek a dumnoniai lándzsások is. – Ötven lándzsás – mondta Gwlyddyn. Már meg is számolta a felmentı sereget. – Ötvennel nem gyızhetjük le ıket – tette hozzá komoran –, de talán elérhetünk a biztonságba. Gundleus is erre a következtetésre juthatott, és lovasait széles ívben vezetve a közeledı dumnoniai lándzsások sorai mögé próbált kerülni. Egyszer s mindenkorra el akarta vágni a visszavonulás útvonalát, hiszen ha egy helyre győjtötte ellenségeit, lemészárolhatott bennünket, akár hetvenen voltunk, akár heten. A harcosok száma mindenképpen Gundleusnak kedvezett, és elhagyván erıdítményüket, a dumnoniaiak máris feláldozták a magasság nyújtotta csekélyke elınyt is. A dumnoniai lovasok elviharzottak mellettünk, a lovak patái hatalmas darabokat szakítottak ki a gazdag legelı földjébıl. Nem Arthur mesés lovasai voltak ezek, a vértesek, kik villámként csaptak le, csupán könnyen felfegyverzett járırök, kik rendszerint leszálltak nyergükbıl, mielıtt csatába indultak volna, ám most védıernyıt kényszerültek formálni köztünk és a siluriai lándzsások között. Egy perccel késıbb a mi lándzsásaink is megérkeztek, és pajzsaikból falat vontak körénk. Ez a fal új magabiztosságot plántált belénk, magabiztosságot, mely már-már vakmerıséggé hajlott, amint megláttuk, ki vezeti felszabadító hadunkat. Owain volt az, a magasztos Owain, a király bajnoka és Britannia legnagyobb harcosa. Mindannyian úgy hittük, hogy Owain a messze északon, Powys hegyei között harcol, Gwent embereivel az oldalán, és erre itt bukkant fel, Caer Cadarn alatt. Megvallva a szomorú igazságot, Gundleus mindezek ellenére megtartotta elınyét. Tizenkét lovast, ötven lándzsást és harminc elcsigázott menekültet tudhattunk magukénak, egy nyílt területen összeterelve, míg Gundleusnak közel kétszer ennyi lovas és legalább kétszer ennyi lándzsás állt a rendelkezésére. A Nap még mindig tündöklıén sütött. Még két óránk lehetett a teljes sötétig, ami Gundleusnak több mint elég idıt szolgáltatott a mészárlás bevégzésére, noha elıször szavakkal próbált jobb belátásra bírni bennünket. Elırelovagolt, pompásan festve izzadságtól csatakos lován és lefelé tartotta pajzsát, a békevágy jeleként. – Dumnonia lakói – harsogta –, adjátok ki a gyermeket, és elmegyek! – Senki sem felelt. Owain elrejtezett a pajzsokból szıtt fal mögött, így Gundleus, nem látva vezért, mindannyiunkhoz intézte szavait. – Csak egy nyomorék gyermek! – kiáltott a siluriai király. – Az istenek átkát viseli magán. Gondoljátok, hogy valaha mellé szegıdik a jó szerencse egy olyan országnak, melynek nyomorék a királya? Meg akarjátok mérgezni kenyereteket? Betegen akarjátok látni gyermekeiteket? A dögvész pusztítsa állataitokat? A szászokat akarjátok országotok uraiként? Mi mást hordozhatna egy nyomorék király, ha nem balvégzetet? Még mindig nem felelt senki, és Isten a tanúja, épp elegen voltak szedett-vedett sorainkban, kik attól féltek, Gundleus igazat beszél. A siluriai király leemelte a sisakot hosszú hajáról és szélesen mosolygott, nyomorúságunkat látván. – Megtarthatjátok életeteket – ígérte –, ha átadjátok nekem a gyermeket. – Tovább várt a válaszra, mely még mindig nem akart megjönni. – Ki vezet benneteket? – kérdezte végül. – Én! – préselte magát keresztül Owain a sorokon, hogy elfoglalja az ıt megilletı helyet a pajzsfal elıtt. – Owain – ismerte fel Gundleus, és azt gondolom, egy pillanatra a hamisítatlan félelem csillant meg a szemében. Akárcsak mi, ı sem tudta, hogy Owain visszatért ide, Dumnonia szívébe. Gundleus azonban ezzel együtt is bizonyos volt diadalában, noha tudnia kellett, hogy Owainnel ellensége soraiban sokkal nehezebb lesz azt megszereznie. – Lord Owain – szólt Gundleus, a Dumnonia bajnokát megilletı címet használva –, Eilynon fia, Culwas unokája. Üdvözöllek! – Gundleus a Nap felé emelte lándzsáját. – Neked is van fiad, Lord Owain. – Sok férfinak van fia – vágta rá Owain. – Mi közöd neked ehhez?
– Azt akarod, hogy a fiad atya nélkül maradjon? – kérdezte Gundleus. – Azt akarod, hogy a földjeidet a parlag verje fel? Otthonod a tőz martaléka legyen? Azt akarod, hogy a feleséged az embereim játékszerévé legyen? – A feleségem – mondta Owain – bármelyik embereddel felér, téged is beleértve. Játékszerre vágysz, Gundleus? Akkor térj vissza lotyódhoz – intett állával Ladwys felé –, és ha azt a ribancot nem is osztod meg embereiddel, legalább nem kell több hozzád hasonló anyaszomorító baromnak a világra jönnie. – Owain replikája jókedvre derített mindnyájunkat. Sérthetetlennek tőnt robusztus lándzsájával, hosszú kardjával és vassal kivert pajzsával. Mindig is hajadonfıtt küzdött, mély megvetéssel viseltetvén a sisak iránt, és karjának óriási izmain szinte táncolni látszott Dumnonia sárkánya és saját jelvénye, a hosszú agyarú vadkan. – Add át nekem a gyermeket – eresztette el Gundleus füle mellett a sértést, tudván, hogy nem is számíthat dactól egyébre a férfiútól, ki elszánta magát a csatára. – Add ide azt a nyomoronc királyt! – Add át a szajhádat, Gundleus – vágott vissza nyomban Owain. – Te nem vagy eléggé férfi a számára. Add ide ıt nekem, és mehetsz békében. Gundleus kiköpött. – A bárdjaim fogják megénekelni a halálodat, Owain. İk mesélik majd, hogyan öltük le a disznót. Owain szilaj mozdulattal a földbe szúrta lándzsája boldogabbik végét. – Itt áll hát a disznó, Gundleus ap Meilyr, Siluria királya – üvöltötte –, és ez a disznó vagy itt hal meg, vagy a hulládra fog vizelni. Most pedig takarodj! Gundleus elmosolyodott, vállat vont, és elfordította lovát, s eközben felfelé fordította pajzsát, hogy tudjuk, készülıdhetünk az összecsapásra. Ez lett életem elsı csatája. A dumnoniai lovasok felsorakoztak a lándzsások mögött, hogy ameddig tudják, megoltalmazzák asszonyainkat és gyermekeinket. Mi többiek csatasorba rendezıdtünk, és figyeltünk, miként tesz az ellenség hasonlóképpen. Ligessac, a hitszegı, a siluriai sorokat erısítette. Tanaburs belemerült rítusaiba, fél lábon ugrándozva, egyik kezét az égnek lökve, fél szemét lehunyva Gundleus pajzsfala elıtt, amint az lassan haladt keresztül a fő-tengeren. Csak miután Tanaburs bevégezte oltalmazó varázsigéit, kezdtek el a siluriaiak válogatott sértésekkel elárasztani bennünket. Figyelmeztettek rá, hogy mészárlás következik, és elıre azzal hencegtek, milyen sokunkat fognak kardélre hányni, ám azt még én is észrevettem, milyen lassan és óvatosan közelednek, és amikor alig ötvenlépésnyire érnek, miként torpannak meg egyetlen emberként. Közülünk néhányan gúnyosan köszörülni kezdték nyelvüket bátortalanságukon, de Owain morogva intette csendre ıket. A hadoszlopok némán meredtek egymásra. Senki sem mozdult. Hihetetlen bátorságot igényel nekirontani egy pajzsokból és meredezı lándzsákból szıtt sorfalnak. Ezért isznak oly sokan a férfiak közül a csata elıtt. Láttam hadakat hosszú órákon át farkasszemet nézni egymással, míg elegendı bátorságot kapartak össze a rohamhoz, és minél öregebbek a harcosok, annál nagyobb bátorság szükségeltetik. A fiatal harcosok rohamoznak és meghalnak, míg az öregebbek nagyon is jól tudják, milyen iszonyatos tud lenni egy ellenséges pajzsfal. Nekem ugyan nem volt pajzsom, de szomszédaim pajzsa engem is oltalmazott, és a pajzsok a harcállás teljes hosszában egymáshoz értek, tehát bárkinek, aki rohamozni akart, bırbe vont fatáblákon és pengeéles lándzsákon kellett átverekednie magát. A siluriaiak idıvel csapkodni kezdték pajzsaikat dárdáik nyelével. Az ütemes zajnak nyugtalanná kellett tennie bennünket, és azzá is tett, noha félelemnek egyikünk sem adta jelét. Közelebb húzódtunk egymáshoz, várva a támadást. – Elıször lehet néhány színlelt roham, fickó – figyelmeztetett szomszédom, és alighogy ezt kimondta, egy csapatnyi siluriai elvált a harcoszloptól, hogy üvöltve hajítsa dárdáját védállásunk közepébe. Embereink letérdeltek, s így a hosszú hajítódárdák egyenest a pajzsokba csapódtak, ám ekkor hirtelen az egész siluriai oszlop mozgásba lendült, és Owain is felparancsolta a mieinket, akik késlekedés nélkül masírozni kezdtek elıre, ami viszont azonnal megakasztotta az ellenség mozgását. Embereink, kiknek pajzsába az ellenséges dárdák csapódtak, most kiszabadították
a fegyvereket, majd újra felvették helyüket a falban. – Hátra! – parancsolta Owain. Megpróbált lassan végighátrálni azon a félmérföldnyi mezısávon, mely elválasztott bennünket Caer Cadarntıl, remélve, hogy a siluriaiak nem ébresztenek magukban kellı bátorságot, míg be nem végezzük szánalmasan lassú haladásunkat. Hogy erre idıt adjon, Owain elırelépett soraink elé, és odaordított Gundleusnak, hogy küzdjön meg vele, mint férfi a férfival. – Mi vagy te, asszony, Gundleus? – bömbölte a király bajnoka. – Elvesztetted a bátorságod? Vagy nem volt elég a mézsör? Miért nem mégy vissza a rokkád mellé, asszony? Térj csak vissza a hímzéshez! Eridj ruhát szıni! Araszoltunk hátrafelé, araszoltunk hátrafelé, araszoltunk hátrafelé, ám a hirtelen ellenséges roham megállásra késztetett bennünket, és lebuktunk pajzsaink mögé, amint újabb dárdákat hajítottak felénk. Az egyik a fejem fölött szisszent el, elhaladtában hirtelen széllökést támasztva, de ez a támadás sem volt egyéb látszatmanıvernél, mely megzavarásunkat célozta. Ligessac egy sor nyílvesszıt kilıtt, de igencsak részeg lehetett, mert azok még csak a közelünkbe se értek. Owain maga tucatnyi dárda célpontja volt, de legtöbbjük célt tévesztett, míg másokat lándzsákkal, pajzsokkal söpörtek félre. – Ki tanított benneteket lándzsát vetni? Az anyátok? – Kiköpött az ellenség felé. – Gyere, Gundleus! Küzdj meg velem! Mutasd meg ezeknek a konyhalegényeknek, hogy király vagy, és nem nyomorult patkány! A siluriaiak újfent püfölni kezdték pajzsaikat, hogy zajba fojtsák Owain kötekedését. Owain hátat fordított nekik, kimutatva megvetését, és lassan visszasétált a pajzsok vonalához. – Hátra! -mondta nekünk. – Hátra! Azután két siluriai ledobta pajzsát és fegyvereit, majd tépni kezdte magán a ruhát, hogy meztelenül harcoljon. Szomszédom kiköpött. – Most lesz baj – figyelmeztetett komoran. A meztelen férfiak valószínőleg részegek lehettek, vagy annyira belekábultak isteneik imádatába, hogy talán azt hitték, még az ellenség kardja sem foghatja ıket. Korábban már hallottam ilyen emberekrıl, és tudtam, hogy öngyilkos példájuk gyakorta jelzi az igazi összecsapás kezdetét. Megmarkoltam kardomat és próbáltam megerısíteni elhatározásomat, hogy férfiként halok meg, pedig az igazat megvallva sírni tudtam volna az önsajnálattól. Ezen a napon lettem férfivá, és most meg kell halnom. Csatlakozni fogok Utherhez és Hywelhez a túlvilágon, és számtalan árnyékba borult éven át várakozom majd, míg lelkem új emberi testre akad, melyben újjászülethet erre a zöld világra. A két férfi kibontotta haját, felvette lándzsáját és kardját, majd eltáncolt a siluriai hadoszlop elıtt. Üvöltve lovallták bele magukat a harci hévbe, az esztelen eksztázisnak abba a mámorába, amikor az ember már semmitıl sem retten meg. Gundleus, lován ülve harci zászlaja alatt, bátorítóan mosolygott a két férfira, kiknek testét szövevényesre tetovált kék mintázatok borították. A gyermekek felsírtak mögöttünk, asszonyaink pedig az istenekhez fohászkodtak, amint a két férfi egyre közelebb és közelebb táncolt, lándzsájuk és kardjuk meg-megcsillant a lebukó Nap fényében. Az ilyen férfiaknak nincs szüksége pajzsokra, ruhára vagy páncélzatra. Az istenek oltalmában állanak, égi dicsıség a jutalmuk, és ha sikerül végezniük Owainnel, a bárdok hosszú éveken át éneklik majd diadalukat. Két oldalról közelítettek bajnokunk felé, ki a levegıbe emelte lándzsáját, felkészülve a támadásra, mely egyszersmind azt a pillanatot is jelzi, mikor az egész ellenséges vonal megindul felénk. És ekkor kürtszó harsant. A kürt oly tiszta, hővös hangot hallatott, amilyent még soha korábban nem hallottam. Volt valami páratlan tisztaság abban a kürtszóban, mely a világon semmi máshoz sem hasonlítható. Felhangzott egyszer, felhangzott másodszor, és ez a második kürtszó még a csupasz férfiakat is szünetre intette, és kelet felé fordította ıket; ahonnét a kürt hangja felharsant. Én is arrafelé néztem. És káprázat vakított el. Mintha új fényes napkorong kélt volna a haldokló Napból. A fény végigsöpört a mezıkön, elvakított, összezavart bennünket, de azután tovaúszott, és én láttam, hogy csupán a való Nap visszaverıdése az, a tükörfényesre simázott pajzsokon. Ám azt a
pajzsot egy olyan férfi tartotta, amilyent korábban sohasem láttam: csodálatos harcos, nyergében szálfaegyenesen ülı alak, kit csupa hozzá hasonló férfiú kísért; csodálatos férfiakból álló csapat, férfiak sisakforgóval, férfiak nehéz páncélzatban, férfiak, kik az istenek álmaiban fogantak, hogy ezen a gyilkos mezın teremjenek, és a tollak felett lobogó repkedett, melyet életemben Isten e világában minden lobogók között a legjobban szerettem. A medve zászlaja volt ez. A kürt harmadszor is felharsant, és én hirtelen megértettem, hogy élni fogok, és zokogtam örömömben, és minden lándzsásunkat félig sírva, félig kiáltozva ragadta el a mámor, amint ezek az istenszerő lények a mennydörgı paripáikon a segítségünkre siettek. Mert Arthur, végre valahára, megérkezett.
MÁSODIK RÉSZ A királyi ara
A z ısz harcokat hoz, hisz az átkelıhajók egész tavasszal és nyáron ontják magukból a szász betolakodókat keleti partjainkra, s hagyományosan az ısz az az évszak, mikor a jövevények saját földet próbálnak maguknak szerezni. A háború utoljára még kitombolja magát, mielıtt a tél acélmarkába szorítaná az országot. És azon az ıszön, Uther halálának évében, harcoltam elsı ízben szászok ellen, hiszen alig hogy nyugatról beérkeztünk adóbehajtó utunkról, máris hallhattuk a kelet felıl beözönlı szászok hírét. Owain egyik kapitánya, egy Griffid ap Annán nevő férfi parancsnoksága alá rendelt bennünket, és Melwas, Belgae királyának megsegítésére küldött, ki alkirálya volt Dumnoniának. Melwas kötelessége volt óvni déli partvidékünket a szász hódítók ellen, kik, Uther halotti máglyájának komor esztendejében, újult erıre kaptak. Owainnek Caer Cadarnben kellett maradnia, mert a tanácsban éles vitát támasztott, hogy kinek kellene felelısséget vállalni Mordred felneveléséért. Bedwin püspök saját házában akarta nevelni a királyt, ám a nem keresztények, kik a tanács derékhadát alkották, nem akarták keresztény neveltetésben részesíteni Mordredet, amiként Bedwin és követıi is hevesen tiltakoztak az ellen, hogy a gyermek király pogányként cseperedjék fel. Owain, ki állítása szerint minden istent egyenlı buzgalommal imádott, önmagát ajánlotta kompromisszumként. – Nem az a fontos, milyen istenben hisz királyunk – mondta nekünk, mielıtt hadba masíroztunk volna –, mert egy királyt elsıként harcolni kell megtanítani, s nem imádkozni. – Ráhagytuk, hogy másokkal is elfogadtassa ezt az álláspontot, míg mi elmegyünk szászokat öldösni. Kapitányunk, Griffid ap Annán, szikár, gyászos fickó volt, aki szerint Owain valójában csak azt kívánta meggátolni, hogy Arthur legyen Mordred gyámja. – Nem mintha Owain nem kedvelné Arthurt – sietett hozzátenni –, ám ha a király Arthurhoz tartozik, akkor egész Dumnonia is. – És az miért olyan nagy baj? – kérdeztem. – Neked és nekem, fiú, sokkal jobb, ha az ország Owainhez tartozik – érintette meg Griffid az egyik aranyláncot a nyaka körül, hogy értsem, mire gondol. Valamennyien fiúnak vagy fickónak neveztek, s nemcsak azért, mert én voltam mindannyiuk közül a legifjabb, és
valódi csatát még mindig nem viseltem az ellenséggel. Azt tartották, hogy jelenlétem a soraikban szerencsét hoz nekik is, hiszen egykor még egy druida farkasvermébıl is sikerült elszabadulnom. Owain emberei, miként a harcosok általában, hihetetlenül babonásak voltak. Minden baljós elıjelet felismertek és megvitattak, minden katona nyúllábakat vagy villámköveket hurcolt magával, és minden hétköznapi cselekedetet szövevényes rituálék kísértek, így például egyetlen katona sem húzta fel jobb csizmáját a bal elıtt, vagy fente meg lándzsáját saját árnyékában. Maréknyi keresztény is menetelt a sorainkban, ám ık, noha kevesebb félelmet mutattak az istenek, szellemek és kísértetek irányában, minden ízükben éppoly babonások voltak, mint akármelyikünk. Melwas király fıvárosa, Venta, nyomorúságos határ menti település volt csupán. Mőhelyei rég bezártak, a roppant római épületek falain mindenfelé tüzek üszkös nyomai éktelenkedtek, néma tanúságként a múlt számtalan szász behódoltsága mellett. Melwas király attól rettegett leginkább, hogy városa újból az ellenség kezére kerül. A szászok, mint mondta, új vezért tudhatnak csapataik élén, ki szomjúhozza az új földeket és rettegett a csatában. – Miért nem jött Owain – jajveszékelt –, vagy Arthur? A pusztulásomat akarják, igaz? – Kövér, folyton gyanakvó ember volt, a legocsmányabb lehelettel, amit valaha is ki kellett állnom. Egy törzs feje volt csupán, s nem egy országé, ami harmadrangúvá tette, bár ránézésre Melwas még inkább parasztnak tőnt, és azok közül is a siránkozós fajtának. – Nem vagytok valami sokan, igaz? – panaszolta fel Griffidnek. – Még jó, hogy én is összetoboroztam az embereimet. Melwas hadsereget toborzott polgáraiból, és minden egészséges férfinak a törzsbıl jelentkeznie kellett, noha az alkalomra sokan egyszerően eltőntek a föld színérıl, és a megmaradt jómódúak is rabszolgáik révén váltották meg a kötelmet. Melwasnak mindezek ellenére jó háromszáz embert számláló csapatot sikerült kiállítania, melynek minden tagja gondoskodott saját élelmérıl és fegyverérıl. A gyülevészhad egy része egykor harcosnak vallhatta magát, és remek harci lándzsával, gondosan megırzött pajzzsal vonult fel, ám a többségnek nem jutott komolyabb fegyverzet, s így kényszerőségbıl husángokkal, kiélezett kapákkal szerelkezett fel. A polgárhadat asszonyok és gyermekek hada kísérte, nem akarván otthonában kivárni a szász fenyegetés tetızését. Melwas ragaszkodott hozzá, hogy ı és harcosai hátramaradnak Venta omladozó sáncait védelmezni, ami viszont azt jelentette, hogy gyülevészhadát Griffidnek kellett az ellenség ellen vezetnie. Melwasnak sejtelme sem volt róla, merre lehetnek a szászok, Griffid tehát bevette magát a roppant erdıségbe, Ventától keletre. Inkább lehetett csıcseléknek mondani bennünket sereg helyett, melynek egyetlen szarvas is elég volt ahhoz, hogy kurjongatva szétszéledjen vadászni, felhívva ránk az ellenség figyelmét még tucatnyi mérföld távolából is, és a hajtóvadászat végén néhány embernek mindig sikerült elkószálnia az erdıben. Közel ötven embert veszítettünk el ily módon, vagy mert elıvigyázatlan üldözésük egyenesen a szászok keze közé vezette ıket, vagy mert egyszerően eltévedtek, és úgy döntöttek, inkább hazamennek. Rengeteg szász járt azokban az erdıkben, noha elıszörre egyet sem láttunk. Néha tábortüzük még mindig meleg maradványaira bukkantunk, máskor egy kisebb településre, melyet kifosztottak és felgyújtottak. A férfiak és az öregek még ott voltak, valamennyien holtan, de az ifjakat és az asszonyokat elhurcolták rabszolgának. A holtak bőze lelohasztotta végre megmaradt hordánk jókedvét, és attól kezdve együtt maradtunk, mialatt Griffid kelet felé vezetett bennünket. Az elsı szász csapattal egy széles folyóvölgyben találkoztunk, hol a betolakodók egy csoportja már kisebb települést is épített magának. Mire odaérkeztünk, félig kész, fából ácsolt erıd fogadott bennünket, és a szászok megvetették már fıcsarnokuk fa-pilléreit is, noha jöttünkre valamennyien elhajították szerszámaikat, hogy lándzsára cseréljék azokat. Háromszor annyi embert számláltunk, mint ık, de Griffid ennek ellenére sem tudott bennünket rávenni arra, hogy rontsunk neki szorosan zárt, fenyegetıen meredezı lándzsákkal tarkított arcvonaluknak. Mi ifjoncok kellıen elszántuk magunkat, s némelyikünk eszelısként toporzékolt a szász pajzsfal elıtt, ám ahhoz mégsem voltunk elegen, hogy ostrom alá vegyük ıket, a szászok pedig figyelemre sem méltatták kekeckedésünket, miközben Griffid emberei
mézsörüket szopogatták és mohóságunkat átkozták. Miután kétségbeesetten próbáltam megszolgálni elsı szász lándzsából kovácsolt harcosgyőrőmet, számomra is idegtépınek tőnt ez a halogatás, de hát akkoriban még nemigen volt tapasztalatom sem arról, milyen böllérmunkára képes két jól záródó pajzsfal, sem hogy milyen nehéz meggyızni az embereket róla, áldozzák fel saját testüket a rettenetes feladatra. Griffid tett néhány lanyha erıfeszítést, hogy feltüzeljen a támadásra, majd nyugodtan itta tovább mézsörét és koronként átkiáltott a szászoknak néhány válogatott sértést, mi pedig három órán keresztül néztünk ilyeténképpen farkasszemet az ellenséggel, anélkül hogy néhány lépésnél többet elırehaladtunk volna. Griffid bátortalansága arra azonban feltétlenül esélyt adott, hogy behatóbban tanulmányozzam a szászokat, kik, az igazat megvallva, vajmi kevésben különböztek tılünk. A hajuk világosabb volt, szemük halványkék, arcszínük vörhenyesebb, és szívesen viseltek irhákat ruházatukon, ám ettıl eltekintve éppúgy öltözködtek, miként mi, és a fegyverzetük is csak abban különbözött, hogy a szászok a közelharchoz hosszú késeket is bevetettek, és sokan közülük hatalmas, kétélő csatabárdokat is használtak, melyek képesek voltak egyetlen jól irányzott csapással kettéhasítani egy pajzsot. Néhány emberünket annyira lenyőgözték ezek a csatabárdok, hogy maguk is hordtak ilyent, noha Owain, akárcsak Arthur, ormótlan és alkalmatlan szerszámnak tartotta ezeket. Egy csatabárddal képtelenség elhárítani a támadást, szokta volt mondani Owain, s az a fegyver, mely nem volt legalább oly alkalmas a védekezésre, mint a támadásra, mit sem ért a szemében. A szász papok már annál inkább különböztek a mi szent embereinktıl – ezek a külhoni varázslók állatbıröket húztak magukra, és tehénganéval borították hajukat, hogy az tüskékként meredezzék koponyájukon. Azon a napon, ott a folyóvölgyben, az egyik ilyen szász kuruzsló feláldozott egy kecskét, hogy megtudja, harcba kell-e bocsátkozniuk velünk, avagy sem. A pap elsıként eltörte az állat hátsó lábát, majd nyakon szúrta, s végül hagyta, hogy az törött lábát maga után vonszolva elszökjön. Az állat támolyogva s vérét ontva haladt el a harci sorok elıtt, majd felénk fordult, mielıtt összerogyott volna a levélszınyegen, és ez minden bizonnyal baljós elıjelnek számított, mert a szász pajzsfal veszíteni látszott eltökéltségébıl, és lassan visszahúzódott a félig kész erıdítmény udvarára, majd onnét keresztül a gázlón, s végül be a fák közé. Asszonyaikat, gyermekeiket, rabszolgáikat, disznóikat és nyájaikat is magukkal terelték. Mi ezt gyızelemnek kiáltottuk ki, megettük a kecskét, majd leromboltuk az erıdítményt. Rabolni nem maradt mit. A gyülevészhad közben megéhezett, mert a toborzott katonák jó szokása szerint már az elsı pár napban felfalta minden élelmét, s mostanra nem maradt semmi ennivalója, kivéve azt a néhány szem mogyorót, melyet az erdı fáiról szaggattak le. Az élelemhiány nem hagyott számunkra egyéb választást, mint a visszavonulást. Az éhes polgárok, alig várván, hogy hazaérkezzenek, elöl haladtak, míg mi, harcosok, lassan követtük ıket. Griffid mogorva kedvében volt, miután arany és rabszolgák híján kellett megtérnie, pedig igazság szerint teljesítettük mindazt, amit a legtöbb, vitatott területeken kóborló sereg. Ám ekkor, épp mielıtt visszaérhettünk volna az ismerıs vidékre, szász rablóbandába botlottunk, mely épp az ellenkezı irányban haladt. Minden bizonnyal találkoztak elkóborolt polgárainkkal is, mert jócskán meg voltak terhelve zsákmányolt fegyverekkel és asszonyokkal. A találkozás mindkét oldalon a meglepetés erejével hatott. Én hátul jártam Griffid oszlopában, és már csak a kezdıdı csata hangjaira lettem figyelmes. Az ütközet akkor kezdıdött, mikor elıhadunk, kiemelkedvén a fák közül, egy gázlón átkelı mintegy féltucatnyi szászba botlott. Embereink rögvest támadtak, majd mindkét oldal lándzsásai is belevetették magukat a hevenyészett összecsapásba. Nem volt pajzsfal, csak a véres tusakodás a sekély patakban, és én, akárcsak azon a napon, mikor az Ynys Wydryntıl délre fekvı erdıkben végeztem elsı ellenségemmel, megtapasztaltam a küzdelem mámorát. Ugyanúgy éreztem, döntöttem el magamban, miként Nimue, mikor az istenek betöltötték; mintha szárnyaim nıttek volna, ahogy ı mondta, melyek a magasba emeltek, a dicsıségbe. Szemtıl szembe találkoztam elsı szászommal, lándzsám leeresztve, és amikor megláttam a félelmet a szemében, már tudtam, hogy halott ember. Lándzsám sebesen fúródott a gyomrába, majd elıvontam Hywel kardját, melyet Hywalbane-nek neveztem el, és egy oldalvágással bevégeztem mővem, azután belegázoltam a patakba, és két másik társával is végeztem. Úgy üvöltöttem, akár egy gonosz lélek, saját nyelvükön kiáltozva a szászoknak, hogy jöjjenek és
ízleljék meg a halált, míg egy hatalmas testő harcos el nem fogadta kihívásomat, és rám nem rontott egy óriási csatabárddal, mely egyenesen rémisztınek tőnt a kezében. Pedig nem volt egyéb hasztalan holtsúlynál. Miután meglendítette, már képtelen volt visszafordítani, én pedig olyan szép egyenes kardvágással terítettem le, mellyel minden bizonnyal megmelengettem volna Owain szívét. Egyedül a bárdos szásztól három aranyláncot, négy fibulát és egy ékkövekkel kihányt kést vettem el, és megtartottam a bárdját is, hogy abból kovácsoltassam ki elsı harci győrőimet. A szászok elmenekültek, nyolc halottat és legalább ennyi sebesültet hátrahagyva maguk után. Nem kevesebb, mint négy ellenségemmel végeztem, s ez olyan hıstett volt, mely társaim figyelmét sem kerülte el. Sütkéreztem kitüntetı figyelmükben, noha késıbb, mikor öregebbé s bölcsebbé lettem, aznapi hısködésemet már sokkal inkább bélyegeztem ifjonti ostobaságnak. A fiatalok mindig elıre akarnak sietni, míg a tapasztaltak szilajon kitartanak egy helyt. Három embert veszítettünk, köztük Licatot, ki életemet mentette meg a lápon. Kézbe fogtam lándzsámat, begyőjtöttem még két további ezüstláncot a katonáktól, kiket a gázlónál öltem meg, majd figyeltem, miként vergıdnek át a sebesültek a túlvilágra, ahol saját halott harcosaink rabszolgáivá válnak. Hat briton fogolyra bukkantunk a fák között. Asszonyok voltak, kik a toborzottak seregét követték a háborúba és ekként estek a szászok fogságába, s ezek egyike fedezte fel, hogy egy szem ellenséges harcos megbújt valahogy a patakot szegélyezı szedercserjék között. Sikoltozni kezdett és megpróbálta ledöfni egy késsel, ám az négykézláb a patak felé menekült, hol végül is én fogtam el. Tejfelesszájú ifjonc volt csupán, talán ha velem egyidıs, és reszketett a félelemtıl. – Miként neveznek? – kérdtem tıle, véres lándzsahegyemet a torkának szegezve. – Wlencának – felelte, majd elmondta, hogy alig pár napja érkezett csak Britanniába, ám amikor megkérdeztem, honnét, csak annyit volt képes felelni, hogy otthonról. Nyelve nem egészen olyan volt, mint az enyém, de a különbség csak árnyalatnyi lévén remekül megértettem. Népének királya, értettem meg, egy Cerdicnek nevezett hatalmas uralkodó, ki Britannia déli partvidékén szállt partra. Cerdicnek, mint mondta, harcba kellett bocsátkoznia Aesckel, a szász királlyal, ki a kenti földet uralta, hogy új kolóniát létesíthessen, én pedig most elsı ízben ébredtem rá, hogy a szászok éppúgy viszálykodnak maguk közt, miként a britek teszik. Úgy tőnt, Cerdic csatát nyert Aesc ellen, s most egyre mélyebben próbál behatolni Dumnoniába. Az asszony, aki felfedezte Wlencát, közelebb húzódott és zord fenyegetéseket kezdett sziszegni, ám egy másik asszony kijelentette, hogy Wlenca nem vett részt az erıszakban, mely fogságba esésük után történt. Griffid, megkönnyebbülvén, hogy valami hadizsákmányt mégis hazavihet magával, kijelentette, hogy Wlenca élhet, így a szászt meztelenre vetkıztették, és az asszonyok felügyeletére bízva masíroztatták nyugat s a rabszolgaság felé. Ez volt az utolsó hadjárat arra az évre, és noha teljes gyızelemmé nyilvánítottuk, mindez eltörpült Arthur eredményei mellett. İ nemcsak hogy kiverte Aelle szászait Gwent északi részébıl, de ezután vereséget mért Powys hadaira is, és egy küzdelemben kettéhasította Gorfyddyd király címerpajzsát. Maga az ellenséges király elmenekült, ám ez mit sem változtatott a diadalon, s hogy egész Gwent és Dumnonia Arthur dicsıségét zengte. Owain nem volt túlzottan boldog. Másrészrıl Lunete egészen megrészegült. Arannyal és ezüsttel tértem meg hozzá, ami elég volt arra, hogy medveprémet viseljen a közelgı télen, és rabszolgát alkalmazzon, egy kernow-i gyermeket, kit Lunete Owain házából vásárolt meg. A gyermek pirkadattól szürkületig dolgozott, majd ott pityergett a kunyhó sarkában, melyet most otthonunknak nevezhettünk. Amikor a lány túl sokat sírt, Lunete ütötte, amikor pedig védelmembe próbáltam venni, engem ütött. Owain emberei ekkorra már valamennyien kiköltöztek Caer Cadarn szőkös szállásairól, Lindinis jócskán kényelmesebb településére cserélve azokat, ahol Lunete és én egy szalmatetıs, sövényfonadék falú kunyhóban kaptunk helyet, az alacsony földsáncok közt, melyet még a rómaiak emeltek. Caer Cadarn hatmérföldnyire volt innét, és csak akkor népesült be, mikor ellenségeink túl közel értek, vagy ha királyi fényő eseményt ültek ott. Ilyen alkalomra azon a leien csak egy ízben került sor, mikoron Mordred elérte egyéves korát, és amikor, a sors kegyébıl, Dumnonia gondjai is kezdtek a fejére nıni. Vagy
talán mindez nem is volt véletlen, hisz Mordred mindig is magában hordozta a balvégzetet, és még ünneplésére is a tragédia nyomta rá bélyegét. A ceremóniára közvetlenül a napforduló után került sor. Mordredet királlyá kellett kikiáltani, s erre az eseményre Dumnonia minden nagy embere Caer Cadarnbe sereglett. Nimue egy nappal korábban érkezett, és felkereste kunyhónkat is, melyet Lunete a napforduló tiszteletére magyallal és borostyánnal díszített. Nimue átlépte kunyhónk küszöbét, melyen mindenféle kacskaringós minták sorakoztak, hogy távol tartsák az ártó szellemeket, majd leült a tőzünk mellé és hátratolta köpönyegének kámzsáját. Elmosolyodtam, meglátva aranyszemét. – Tetszik – mondtam. – Üreges – mondta ı, és zavarba ejtı módon megkopogtatta ujjhegyével. Lunete rákiáltott a rabszolgára, hogy keverje meg a csíráztatott árpából fıtt levest, Nimue pedig összerándult, tettetett haragját látva. – Nem vagy boldog – mondta nekem. – Dehogynem – erısködtem. A fiatalok mindig is győlölik bevallani, ha hibát vétenek. Nimue körbetekintett a rendetlen, füsttıl feketéllı kunyhóban, mintha lakóinak hangulatát próbálná meg kiszagolni. -Lunete nem hozzád való – szólt nyugodt hangon, amint felvett a szemetes padlóról egy tojáshéjat, és szétmorzsolta ujjai közt, hogy ártó szellem ne férkızhessen belé. – Te a fellegekben jársz, Derfel – folytatta, tőzre vetve az összetört héjat –, Lunete viszont nagyon is a földön. İ gazdag akar lenni, te becsületes. A kettı nem egyezik. – Vállat vont, mintha mindez nem is lenne igazán fontos, majd elmondta, mi újság Ynys Wydrynben. Merlin nem tért vissza, és senki sem tudta, merre járhat, Arthur viszont a Gorfyddyd királytól zsákmányolt arany egy részét elküldte a Tor újjáépítésére, és Gwlyddyn felügyelte az új, korábbinál nagyobb csarnok munkálatait. Pellinore élt, miként Druidán és Gudovan, az írástudó is. Norwennát, mint azt Nimue elmondta, a Szent Tövis szentélyében temették el, ahol szentként tisztelik nevét. – Mi az, hogy szent? – kérdeztem tıle. – Halott keresztény – felelte színtelenül. – Bárcsak valamennyien szentek lennének. – És mi van veled? – kérdeztem. – Élek – válaszolt egyszerően. – Boldog vagy? – Mindig olyan ostoba dolgokat kérdezel. Ha boldog akartam volna lenni, Derfel, most én lennék itt veled, én sütném a kenyeredet és tartanám tisztán az ágyadat. – Akkor miért nem vagy itt? Kiköpött a tőzbe, hogy megóvja magát ostobaságomtól. -Gundleus él – mondta színtelen hangon, témát változtatva. – Coriniumban tartják bebörtönözve – szóltam, mintha ı nem tudná, hol él esküdt ellensége. – Kıvel temettem a nevét – mondta, felvillantva felém aranyszemét. – Terhessé tett, amikor megerıszakolt, de én anyarozzsal öltem meg a fattyát. – Az anyarozs fekete mételyét sok asszony használta, hogy elvegye magzata életét. Maga Merlin is sokszor alkalmazta, hogy eljusson az álomállapotba, és beszéljen az istenekkel. Egyszer én is kipróbáltam, és napokig beteg voltam tıle. Lunete ragaszkodott hozzá, hogy megmutassa Nimuénak új szerzeményeit: a háromlábú forralóállványt, az üstöt és a rostát, az ékszereket és a köpenyt, a finom vászon alsóinget és az ütött-kopott római ezüstkancsót, hasán szarvast őzı meztelen ifjúval. Nimue vonakodva elragadtatást mímelt, majd megkért, hogy kísérjem Caer Cadarnbe, hol az éjszakát szándékozik tölteni. -Lunete sültbolond – mondta nekem. A csermely partján sétáltunk, mely lentebb a Cam-folyóba ömlött. Kiszáradt, barna falevelek morzsolódtak szét talpunk alatt. Korábban fagyott, s a Nap még mindig metszıén fagyos volt. Nimue dühödtebbnek tőnt, mint korábban bármikor, és emiatt sokkal gyönyörőbbnek tetszett. A tragédia illett Nimuéhoz, aki tudta ezt, és kereste is a tragédiát. – Nevet szerzel magadnak – mondta, letekintve a laposra kovácsolt vasgyőrőkre a kezemen. Jobb kezemet szabadon .tartottam az ilyenektıl, hogy szorosan tudjam markolni a kardot és lándzsát, ám bal kezemen már négy ilyen győrő is
díszelgett. – Szerencse – magyarázkodtam. – Nem, nem az. – Felemelte bal kezét, hogy jól láthassam a sebhelyet. – Amikor harcolsz, Derfel, én veled harcolok. Nagy harcossá fogsz válni, és azzá is kell lenned. – Valóban így lesz? Megborzongott. Az égbolt tompán szürkéllett, akár a fényezetlen kard, noha a nyugati láthatáron némi keserő, epesárga fény vegyült belé. A fák megfeketedtek télire, a fő komoran sötét lett, a település tüzeinek füstje pedig ott örvénylett a talaj felett, mintha félne a hideg, vigasztalan égbolttól. – Tudod, miért hagyta el Merlin Ynys Wydrynt? – kérdezett hirtelen, meglepve kérdésével. – Hogy Britannia Bölcsességét meglelje – feleltem, szóról szóra ismételve, amit ı maga mondott a glevumi Nagytanácsban. – De miért most? Miért nem tíz esztendıvel ezelıtt? – tette fel a kérdést Nimue, hogy azután meg is válaszolja magának. – İ elment, Derfel, mert rossz idık következnek. Minden jó rosszba fordul, minden rossz még rosszabbá. Britanniában mindenki erejét győjti, mert tudja, hogy nagy küzdelmek elé néz. Néha azt gondolom, hogy az istenek csak játszadoznak velünk. Összeterelik minden játékosukat, hogy lássák, ki kerül ki gyıztesen. A szászok egyre erısebbek, és hamarosan hordákban támadnak ránk, nem apró csapatokban. A keresztények – köpött ki a patakba, hogy előzze a gonoszt – azt mondják, hamarosan ötszáz tele lesz annak, hogy szánalmas istenük megszületett, és ez szerintük nem jelent egyebet, mint hogy közeledik diadaluk. – Újra kiköpött. – És mi, britonok? Egymással viszálykodunk, egymást raboljuk meg, új csarnokokat építünk lakomáinknak, amikor kardokat és lándzsákat kellene kovácsolnunk. Próbatétel elé állítanak bennünket, Derfel, ezért győjti most össze Merlin minden erejét, mert ha a királyok nem képesek megmenteni bennünket, Merlinnek kell meggyıznie az isteneket, hogy siessenek a segítségünkre. – Megállt egy kis erdei tavacska mellett, és a fekete vízre meredt, mely jeges mozdulatlanságba burkolózott a közeli fagy elıtt. Mellette a víz a paták nyomában már sziklakeményre fagyott-, – És Arthur? – kérdeztem. – İ sem ment meg bennünket? Felvillantott egy félmosolyt. – Arthur az Merlinnek, ami te vagy nekem. Arthur Merlin kardja, de egyikünk sem képes irányítani benneteket. Hatalmat adtunk nektek – nyújtotta kezét sebhelyem, majd kardom markolatgombja felé –, és utatokra engedtünk titeket. Bíznunk kell benne, hogy mindig a helyes dolgot cselekszitek. – Bízhatsz bennem – mondtam. Felsóhajtott, miként mindig is tett, amikor ilyen kijelentésekkel zaklattam, majd megrázta fejét. – Amikor eljı Britannia Próbatétele, Derfel, márpedig el fog jönni, egyikünk sem tudhatja, milyen erısnek bizonyul a pengéje. – Elfordult és Caer Cadarn sáncaira meredt, mely csak úgy tarkállott a számtalan nagyúr és törzsfı lobogójától, kik mind tanúnak szegıdtek Mordred királlyá kiáltásához. – Ostobák – szólt keserően –, ostobák. Arthur másnap érkezett. Röviddel hajnal után jött, elhozva Morgant Ynys Wydrynbıl. Mindössze két harcosa kísérte, s a három férfi hatalmas csataménjein lovagolt, noha páncélt és pajzsot nem viseltek, csupán könnyő lándzsát és kardot. Arthur még zászlaját sem hozta magával. Nagyon nyugodtnak tőnt, mintha az egész ceremóniát csupán kíváncsiságának engedve tekintené meg. Agricola, Tewdric hadura, királyát képviselte, kit láz gyötört, és ı maga is közömbösnek tőnt az esemény iránt, noha Caer Cadarnben mindenki más feszülten várakozott, abbéli félelmében, hogy a nagy nap elıjelei baljóslatúnak bizonyulnak. Ott volt Iscai Cadwy herceg, kékre tetovált orcájával. Gereint herceg, a Kövek Ura, szintén eljött a szász határvidékrıl, miként Melwas király is, a haldokló Ventából. Dumnonia minden nemesura, száznál is több ember várakozott az erıdítményben. Havas esı hullott az elızı éjjelen, mely csúszós-mocskos kásával vonta be Caer Cadarn útjait, de a hajnal elsı sugarai fürge nyugati szeleket hoztak, és mikorra Owain a királyi csecsemıvel elılépett a nagycsarnokból, a Nap már a Caer Cadarnt övezı dombokat is kirajzolta. Morgan határozta meg a ceremónia óráját, olvasva tőz, víz és föld jeleibıl. Mint arra számítani lehetett, reggeli szertartás következett, hiszen mi jó is származhatna belıle, ha a
hanyatló Nap fényénél tartanák, ám a tömegnek így is várakoznia kellett, míg Morgan úgy nem érezte, elérkezett az alkalmas idıpont arra, hogy a menet meginduljon a Caer Cadarn csúcsát koronázó kıbıl vont körhöz. A kör kövei nem volt hatalmasak, semmiképpen sem nagyobbak a kisdednél, és a kör legközepén, ahol Morgan a Nap fakó fényénél elıkészületeit végezte, ott állott Dumnonia királyi köve. Lapos, szürke görgetegkı volt, megkülönböztethetetlen ezernyi társától, mégis ezen a kövön történt, miként azt tanították nekünk, hogy Bel isten felkente emberi gyermekét, Béli Mawrt, ki Dumnonia királyainak ıse lett. Miután Morgan végre kielégítınek tartotta számításai eredményét, Balisét vezették a kör közepére. İsi druida volt ı, ki a Caer Cadarntıl nyugatra fekvı rengetegben élt, és Merlin távollétében az istenek áldását tolmácsolta. Meggörnyedt, tervektıl hemzsegı teremtmény volt, kecskebırbe és rongyokba öltözve, oly szutykos, hogy lehetetlen lett volna megmondani, hol kezdıdnek rongyai és hol ér véget elvadult szakálla, ám mégis Balise volt az, kitıl maga Merlin is számos készségét tanulta. A vénember a vizenyıs napkorong felé emelte botját, elmotyogott valami imádságot, majd a Nap járásával egy irányba fordulva kiköpött, mielıtt végleg megadta volna magát egy szörnyőséges köhögési rohamnak. Odabotorkált székéhez a kör pereménél, és zihálva lerogyott, mialatt társa, egy vénasszony, ki szinte megszólalásig ugyanolyan megjelenéssel bírt, mint Balise maga, a hátát dörzsölgette. Bedwin püspök ezután imát mondott a keresztény Istenhez, majd a csecsemı királyt végighordozták a kör kerülete mentén. Mordredet egy harci pajzsra fektették, és prémekbe bugyolálva mutatták be a harcosoknak, törzsfıknek és hercegeknek, kik, amint a gyermek elhaladt elıttük, térdre hulltak elıtte. Egy felnıtt király maga gyalogolt volna körbe, ám Mordredet két dumnoniai harcos hordozta, kik mögött Owain, a király bajnoka lépkedett. Mordredet a Nap járásával ellenkezı irányban vitték, egyetlen alkalomként a király életében, amikor bármit is a dolgok természetes rendjével ellenkezıleg tett, ám a szerencsétlen irányt szándékoltan választották, ily módon is kimutatva, hogy egy istenektıl származó király felette áll az olyan kisszerő szabályoknak, mint hogy a helyes irányban haladjon a kör mentén. Mordredet ezután pajzsán a központi kıre fektették, hol ajándékozói járultak elébe. Egy gyermek szegetlen cipót fektetett elé, kötelességére emlékeztetve, hogy élelmezze alattvalóit, majd egy második gyermek ostort hozott, hogy ügyeljen a rendre országában, s végül egy kardot fektettek elé, szerepét jelképezendı Dumnonia védelmezıjeként. Mordred mindvégig panaszosán sírt, és olyan hevesen rugdosott, hogy kis híján felborította pajzsát is. Rugdalózása során lecsupaszította megnyomorodott lábát, amit én baljós elıjelnek gondoltam, az ünnepség résztvevıi azonban ügyet sem vetettek rá, miközben egyenként elébe járulva átadták neki ajándékaikat. Aranyat és ezüstöt hoztak, értékes köveket, érméket, gagátot és borostyánt. Arthur sólymot ábrázoló aranyszobrot adott át, melynek szépsége ámélkodó sóhajra ihlette az egybegyőlteket, ám mind közül mégis Agricola hozta a legértékesebb ajándékot – Powysi Gorfyddyd király harci öltözékét fektette a csecsemı király lába elé. Arthur szerezte meg az arannyal szegélyezett páncélzatot, miután szétszórta Gorfyddyd táborát, hogy azután Tewdric királynak ajándékozza azt, ki, miként az hadúrnak illendı, a kincset Dumnoniának juttatta. A nyőgös gyermeket végül felemelték a kırıl, és új dajkájának, Owain egyik rabszolgájának adták át. Ekkor jött el Owain perce. Minden nagy ember összevont köpennyel és prémekkel védekezett a csípıs hideg ellen, ám Owain egyetlen nadrágba s csizmába öltözötten lépett elı. Tetovált mellkasa és karja éppoly csupasz volt, miként kivont kardja, melyet a külsıségeknek megfelelvén a királyi kıre fektetett. Azután elszántan és tettetett lekicsinyléssel az arcán, végigsétált a kör karimáján, és a felhalmozott ajándékok felé köpött. Kihívás volt ez. Ha az egybegyőltek közül bárki úgy gondolta, hogy Mordrednek nem kellene királynak lennie, mást sem kellett tennie, mint elırelépni, és felkapni a kardot a kırıl. És azután megküzdeni Owainnel. Owain peckesen járt-kelt, vicsorgott, és kihívta maga ellen a sorsot, de senki sem mozdult. Csak miután két teljes kört leírt, ment vissza a kıhöz, és vette magához a kardját. Hatalmas éljenzés tört fel a tömegbıl, hisz Dumnoniának megint volt királya. A sáncokon
felsorakozott harcosok lándzsáikkal ütemesen verni kezdték pajzsukat. Már csak egyetlen rituálé maradt hátra. Bedwin püspök ugyan megpróbálta elejét venni, ám a tanács leintette. Arthur, mint megfigyeltem, hangtalan távozott, de mindenki más, még Bedwin püspök is, maradt, amint egy mezítelen és rémült foglyot a királyi kıhöz vezettek. Wlenca volt az, a szász, akit én fogtam el. Kétlem, hogy tudta volna, mi fog történni vele, de arcán látszott, hogy a legrosszabbtól tart. Morgan megpróbált életet verni Balise-ba, de a vén druida túl gyenge volt már a feladathoz, így maga Morgan lépett oda a hidegben reszketı Wlencához. A szászt eloldozták és akár menekülni is próbálhatott volna, noha a jó ég a megmondhatója, hová futhatott volna a fegyveres tömeggel körülvéve, ám ı mozdulatlan várta be Morgan közeledtét. Talán az aranymaszk látványa és a sántikálás dermesztette meg s tette mozdulatlanná, míg Morgan csonka, kesztyős bal kezét egy tálba nem mártotta, hogy pillanatnyi szünetet követıen megérintse vele a fiú hasát. Az érintésre Wlenca rémülten ugrott félre, de azután újra megállapodott. Morgan egy frissen leolt kecske vérébe mártotta kezét, s véres jelet rajzolt fel Wlenca beesett, sápadt hasára. Morgan arrébb lépett. A tömeg elcsendesedett, némán és nyugtalanul várva az igazság pillanatát. Az istenek készültek szólani, mit határoztak Dumnonia sorsáról. Owain lépett most a körbe. Levetette a kardját, és immár fekete nyelő harci lándzsát vitt a kezében. Le sem vette szemét a megrettent szászról, ki láthatóan saját isteneihez imádkozott, noha azoknak nem lehetett hatalma Caer Cadarn felett. Owain lassan mozgott. Egy pillanatra levette szemét a szász ijedt tekintetérıl, épp csak annyi idıre, amennyi ahhoz kellett, hogy a lándzsa nyelével célba vegye a véres jelet a szász hasfalán, s máris újra a fogoly szemébe nézett. Mindkét férfi mozdulatlanná merevedett. Könnyek csillantak Wlenca szemében, és apró fejrázással rimánkodott némán Owain könyörületéért, ám a király bajnoka ügyet sem vetett rá. Várt, míg Wlenca újból le nem csillapodik. A lándzsahegy a jelen nyugodott, és egyikük sem mozdult. A szél belekapaszkodott hajukba, s megemelte a nyirkos köpenyeket a szemlélıdıkön. Owain ekkor elıredöfött. Egyetlen kemény erıfeszítéssel vezette a dárdát mélyen Wlenca testébe, majd kiszabadította a pengét, és visszarohant, hogy a vérzı szászt magára hagyja a királyi körben. Wlenca felsikoltott. Sebe rettenetes volt, szándékoltan úgy ejtve, hogy lassú kínhalálra kárhoztassa, ám a haldokló haláltusája az olyan avatott jósoknak, mint Balise vagy Morgan, a királyság jövıjérıl árulkodott. Balise, felrázatván kábulatából, figyelte, miként botladozik a szász, kezét görcsösen sebére szorítva, egész testében meggörnyedve a szörnyő fájdalmak súlya alatt. Nimue mohó figyelemmel hajolt elırébb, hisz ez volt az elsı alkalom, hogy szemtanúja lehetett a létezı leghatalmasabb jövendölésnek, és meg akarta tanulni minden titkát. Megvallom, megrendültem, de nem a ceremónia szörnyőségén, hanem mert megkedveltem Wlencát, akinek széles, kék szemő arcában a sajátom köszönt vissza rám, noha vigaszomra szolgált a tudás, hogy áldozatával immár biztos a helye a túlvilágon, a harcosok soraiban, ahol egy napon újra találkozunk, ı és én. Wlenca sikolyai idıvel kétségbeesett zihálássá szelídültek. Arca elsárgult, egész testében reszketett, de valahogy sikerült talpon maradva kelet felé fordulnia. Elérte a kıkor peremét, és egy pillanatra úgy tőnt, menten összeomlik, amint a gyötrelem rátörı hulláma hátrafeszítette testét, majd újra meggörnyesztette. Széles ívet leírva pördült meg, vért köpve maga köré, és tett néhány ingatag lépést észak felé. És ekkor, végre, összerogyott. Teste görcsösen rándult újra és újra, az agónia ütemére, és minden rezdülése árulkodott Morgan és Balise szemében. Morgan elıresietett, hogy közvetlen közelrıl figyelje, miként vonaglik, tekereg és reszket. Néhány pillanatra megrándultak a lábak, majd a belek megadták magukat, a fej hátrahajolt, és a torokból reszelıs, elfúló hang tört elı. A rengeteg kiömlött vér szinte Morgan lábát nyaldosta, mire a szász kiszenvedett. Valami Morgan testhelyzetében azt súgta nekünk, hogy a jövendölés rosszul sült el, és komor kedélye hamarosan elharapódzott a tömegben, mely a rettegett kijelentést várta. Morgan visszalépett, hogy Balise mellé hajoljon, ki rekedtes hangján vihorászni kezdett.
Nimue elment, hogy a vér nyomvonalát, majd a holttestet tanulmányozza, mielıtt csatlakozna Morganhez és Balise-hoz, s ezalatt a tömeg dermedt némaságban várakozott a válaszra. És tovább várakozott. Morgan végül újból visszament a tetemhez. Owainhez, a király bajnokához intézte szavait, ki a csecsemı király mellett állt, de a tömeg egy emberként görnyedt elıre, hogy hallja szavait. -Mordred király – mondta Morgan – hosszú életet él majd. Vezérünk lesz a csatában, és megismeri a diadalt. Elfojtott sóhaj futott végig a tömegen. A jövendölést akár kedvezınek is lehetett ítélni, bár szerintem mindenki tisztában volt vele, mennyi minden maradt kimondatlanul, és néhányan a jelenlévık közül még Uther beiktatási ceremóniájára is vissza tudtak emlékezni, mikor a halott ember vérvonala és a haláltusája egyértelmően vetítette elıre urunk dicsıséges uralkodását. Mégis, noha e dicsıséget nélkülözni kényszerültünk, Wlenca halála legalább némi reményt plántált a szívekbe. Ezzel a halállal ért véget Mordred királlyá kikiáltása. Szegény Norwenna, ki az Ynys Wydryn-i Szent Tövis mellett nyugodott, mennyivel másként rendezte volna meg, ám hiába győlt volna ezernyi püspök s akár miriádnyi szent Mordred trónja köré, a jövendın az mit sem változtatott volna. Királyunk, Mordred, nyomorék volt, és ezen a tényen sem druida, sem püspök nem tudott változtatni. Kernowi Tristan aznap délután érkezett. A nagy csarnokban gyülekeztünk Mordred ünnepére, mely esemény a vidámság teljes hiányával tüntetett, és Tristan érkezése csak még komorabbá tette. Senki fel sem figyelt érkeztére, míg közelebb nem húzódott a nagy, központi tőzhöz, s a lángok táncolni nem kezdtek bır mellvértjén, vassisakján. A herceget Dumnonia barátjaként ismerték, s Bedwin ennek megfelelıen üdvözölte is, ám Tristan válasza mindössze annyi volt, hogy elıvonta kardját. A mozdulat azonnali figyelmet követelt, mert egyetlen férfi sem hordozhatott fegyvert az ünnepi csarnokban, különösen nem egy király beiktatásának alkalmából. Sokan a férfiak közül mostanra lerészegedtek, ám még ık is elnémultak a fiatal, sötét hajú herceg láttán. Bedwin próbálta figyelmen kívül hagyni a kivont kardot. – A királlyá avatásra érkeztél, herceg uram? Minden bizonnyal késedelmet szenvedtél. Nehéz az utazás ilyenkor, télidıben. Jöjj, foglald el a széked Gwenti Agricola mellett. Vadkan húsát tálalják éppen. – Haraggal jöttem – jelentette be Tristan fennhangon. Hat testırét közvetlenül a csarnok kapuja mellett hagyta, ahol a hideg havas esı megint szitálni kezdett a hegyek felıl. A katonák komor, fenyegetı külsejő férfiak voltak, átázott vértben és csatakos köpenyben, amegfelelı módon felfelé fordított pajzzsal, megfent harci lándzsával. – Haraggal! – visszhangozta Bedwin, mintha már maga a gondolat is képtelen lenne. – Egy ily szerencsés napon csak nem tehetsz így! A harcosok közül néhányan morogva elégtételt követeltek. Elég részegek voltak már ahhoz, hogy kedvüket leljék a viszálykodásban, ám Tristan ügyet sem vetett rájuk. – Ki szól Dumnonia nevében? – akarta tudni. Pillanatnyi tétovázás következett. Owain, Arthur, Gereint és Bedwin egyaránt jogosult volt erre, noha egyikük sem állt a többi felett. Gereint herceg, ki sohasem volt a tettek embere, lerázta magáról a kérdést, Owain fenyegetıen meredt Tristanre, míg Arthur tisztelettudóan fordult Bedwinhez, ki végül eltúlzott szerénységgel felelte, hogy a király fıtanácsadójaként éppoly jogosult beszélni Mordred király nevében, mint bárki más. – Akkor hát mondd meg Mordred királynak – szólt Tristan –, hogy vérontás leend országom és az övé közt, ha nem kapok igazságot. Bedwin rémültnek tőnt, és verdesni kezdett a kezével, mialatt kétségbeesetten próbálta kitalálni, mit is válaszoljon erre. Egyetlen válasz sem kínálkozott kézenfekvınek a számára, így végül Owain felelt meg. – Mondd hát, mit el kell mondanod -biztatta Tristant komor hangon. – Atyám népének egy csoportja – mondotta Tristan – Uther felséges urunk védelme alatt állott. Uther kívánságára jöttek ebbe az országba, hogy a bányáiban dolgozzanak s békében
éljenek szomszédaikkal, ám nyár végén ezek a jó szomszédok mégis eljöttek hozzájuk, kardot, lángokat és vérontást hozva. Ötvennyolcan lelték halálukat, mondd ezt el királyodnak, és sarheadjük életük értéke, meg azé az emberé, ki elrendelte leöletésüket, máskülönben kardunkkal és pajzsunkkal térünk vissza, hogy megfizettessük a mészárlás árát. Owain bömbölve nevetett fel. – A kis Kernow? Máris reszketünk a félelemtıl! A harcosok körülöttem mind megvetı szólamokat harsogtak. Kernow apró országnak számított, erejét nem mérhette Dumnoniáéhoz. Bedwin püspök próbálta elejét venni a zajongásnak, de a terem tele volt férfiakkal, kiknek hencegését részegségük táplálta, s nem voltak hajlandóak lenyugodni, míg maga Owain nem intette csendre ıket. – Én úgy hallottam, herceg -mondta Owain –, hogy a fekete pajzsos ír, Oengus Mac Airem támadott a lápra. Tristan kiköpött a padlóra. – Ha ık tették – mondta –, akkor keresztül kellett repüljék az országot, mert egyetlen emberfia sem látta ıket, és még egy tojást sem raboltak el egyetlen dumnoniaitól sem. – Mert félik Dumnonia nevét, nem úgy, mint Kernow-ét -vágta rá Owain; a csarnok újra hangos nevetésbe főlt. Arthur várt, míg a nevetés alábbhagy. – Ismersz bárki mást Oengus Mac Airemen kívül, ki megtámadhatta embereid? – kérdezte elızékenyen. Tristan elfordult, és tekintetét végigfuttatta a csarnok padlóján heverészı férfiakon. Végül meglátta Iscai Cadwy herceg tar koponyáját, és felé bökött kardjával. – İt kérdjed. Vagy még inkább – emelte fel hangját, hogy lecsendesítse az acsarkodókat –, kérdjed a szemtanút, ki odakint várakozik. – Cadwy talpra ugrott, azt üvöltözve, hogy hadd vegye magához kardját, mialatt tetovált lándzsásai halállal fenyegettek minden kernow-it. Arthur tenyerével az asztal lapjára csapott. A hang hosszan visszhangzóit a falak közt, s nyomában néma csend járt. Gwenti Agricola, ki Arthur mellett ült, lesütötte a szemét, hiszen semmi köze sem volt a viszálykodáshoz, noha kétlem, hogy az összetőzés egyetlen mozzanata is elkerülte volna éber figyelmét. – Bárki, aki vért merészel ontani ma este – mondotta Arthur –, ellenségem. -Megvárta, míg Cadwy és emberei lecsillapodnak, majd újból Tristan felé fordult. – Hozd a tanúdat, jó uram. – Törvényt ülünk hát? – tiltakozott Owain. – Engedd a tanút – követelte Arthur. – Épp ünnepelünk – ellenkezett Owain. – Engedd a tanút, hadd jöjjön. – Bedwin püspök túl akart már lenni az egész szégyenteljes ceremónián, és Arthurral egyezett, ki erre láthatóan a leggyorsabb módot eszelte ki. A csarnok falainál álló férfiak közelebb húzódtak, hogy tanúi legyenek a kibontakozó drámának, de még ık is elnevették magukat, amint Tristan tanúja elıtőnt, mert nem volt az egyéb apró, talán ha kilencéves gyermeknél, ki nyugodtan lépkedett és egyenes derékkal állt meg hercege mellett, ki válla köré vonta karját. – Sarlinna ferch Edain – adta meg a gyermek nevét, majd biztatóan szorongatta meg a vállát. – Beszélj hát! Sarlinna megnyalta az ajkát. Úgy döntött, egyenesen Arthurhoz intézi szavait, talán mert neki volt a legkedvesebb arca az egybegyőltek közül. – Megölték az apámat, megölték anyámat, megölték a fivéreimet és nıvéreimet… – Úgy beszélt, mint aki többször elpróbálta mondandóját, noha a teremben senki sem kételkedett annak igazságában. – Megölték a kishúgomat – folytatta –, megölték a kiscicámat – itt elıbuggyantak a könnyei is –, és láttam, hogy csinálták. Arthur részvéttel telve rázta meg a fejét. Gwenti Agricola végigfuttatta ujjait rövidre nyírt ısz hajzatában, és felemelte tekintetét a füsttıl elfeketedett gerendák felé. Owain hátrahajolt székében, és ivott tülkébıl, míg Bedwin püspök zavarodottnak tőnt. – Láttad hát gyilkosaikat is? – kérdezte a püspök a gyermektıl. – Igen, uram. – Sarlinna, ki már nem a szavakat mondta, melyeket gondosan elpróbált és begyakorlott, egyre nyugtalanabb lett. – De hát éjszaka volt, gyermekem – ellenkezett Bedwin. -Hát nem éjszaka törtek rájuk,
herceg uram? – tudakolta Tristantıl. Dumnonia urai valamennyien hallottak a láp elleni támadásról, és készséggel hittek Owain változatának Oengus fekete pajzsos íréirıl. – Miként láthat egy gyermek éjszaka? – tette fel a kérdést Bedwin. Tristan a vállát veregetve buzdította szólásra a gyermeket. -Mondd el a püspök úrnak, mi történt. – Az emberek tüzet dobtak a kunyhónkba – szólalt meg Sarlinna vékony cérnahangján. – Nem eleget – mordult fel egy férfi az árnyékok közül, és a csarnok vele nevetett. – Hogyan maradtál életben, Sarlinna? – kérdezte Arthur gyengéden, amint a nevetés elhalt. – Elrejteztem, felség, egy prém alatt. Arthur mosolygott. – Jól tetted. De láttad-e az embert, aki megölte atyádat és anyádat? – Itt szünetet tartott. – És a kiscicádat. A kislány bólintott. Szemei felteltek könnyel. – Láttam ıt, uram – felelt csendesen. – Akkor hát mesélj nekünk róla – mondta Arthur. Sarlinna apró, szürke alsóinget viselt köpönyege alatt, és most, mikor felemelte vékony karját, az ing visszacsúszó ujja láttatni engedte sápadt bırét. – A férfi karján képek voltak, uram, egy sárkányról. És egy vaddisznóról. Itt. – Erıtlen karján megmutatta a tetoválások vélt helyét, majd Owainre nézett. – És győrők voltak a szakállában – tette hozzá, mielıtt elcsendesedett volna, de nem is kellett többet mondania. Csak egyetlen férfi viselt harci győrőket a szakállában, és minden jelenlévı tanúja volt ma reggel, miként vezették Owain karjai a lándzsát Wlenca testébe, amiként mindenki tudta azt is, hogy azok a karok Dumnonia sárkányától és Owain saját jelvényétıl, a hosszú agyaras vadkantól ékesek. Csend állott be. Egy hasábfa megpattant a zsarátnokon, újabb füstfelhıt bocsátva a gerendák felé. Hirtelen támadt széllökés szórta meg havas esıvel a vastag zsúpfedelet, és fütyült a lángok között. Agricola ivótülkének cizellált ezüsttalpát nézegette, mintha még életében nem látott volna ilyen tárgyat. Valahol a csarnokban egy férfi felböfögött, és a zaj arra indította Owaint, hogy hatalmas busafejével a gyermek felé forduljon. – Hazudik közölte nyersen –, és az olyan gyerekeket, akik hazudnak, véresre kellene verni. Sarlinna rémületében sírva fakadt, majd Tristan köpenyének nyirkos redıibe temette arcát. Bedwin püspök összevonta szemöldökét. – Az csak igaz, Owain, hogy a nyáron felkerested Cadwy herceget, nem? – És? – gurult dühbe Owain. – És? – dörögte ismét a szót, ezúttal kihívva az egész gyülekezetet. – Itt vannak harcosaim! – felénk mutatott, kik jobb keze felıl ültünk a csarnokban. – Kérdjétek ıket! Kérdjétek ıket! Esküm rá, hogy hazudik! A csarnok egyszeriben ismét felfordult, amint a férfiak válogatott szidalmaikkal kezdték szórni Tristant. Sarlinna immár olyan hevesen zokogott, hogy a herceg lehajolt, felvette, és karján tartotta még akkor is, amikor Bedwin megpróbálta lecsendesíteni a termet. – Ha Owain esküvel állítja – kiáltotta a püspök –, akkor a gyermek valóban hazudik. – A harcosok felmordultak egyetértésük jeléül. Arthur, jól láthattam, metszı tekintetével engem figyelt. Lehajtottam fejem, és le sem vettem szememet a vadkansülttel telitálról. Bedwin püspök már azt kívánta, bár sohase invitálta volna a gyermeket a csarnokba. Ujjaival végigszántott szakállán, majd elcsigázottan rázta fejét. – Egy gyermek szavának nincs súlya a törvény elıtt – jelentette panaszos hangon. – A gyermek nincs a szavahihetık közt. – A szavahihetık azok voltak, kiknek tanúsága súlyt képviselt a törvény szemében: egy úr, egy druida, egy pap, egy atya, ki gyermeke nevében szólt, egy elöljáró, egy ajándékozó, ajándéka helyett szólván, egy hajadon, szüzessége védelmében, egy pásztor, állatait képviselve, és egy elítélt, utolsó szava jogán. A listán sehol sem említtetett olyan gyermek, ki családja lemészárlásáról beszélt. – Lord Owain – mutatott Bedwin Tristanre –, szavahihetı. Tristan elsápadt, de nem visszakozott. – Én hiszek e gyermeknek – mondta –, és holnap, napkelte után, eljövök Dumnonia válaszáért, és ha a válasz megtagadja Kernow jogát az
igazságra, atyám maga fog igazságot venni. – Hát mi történt atyáddal? – acsarkodóit Owain. – Csak nem elveszítette érdeklıdését legutolsó felesége iránt is? Szívesebben cserélné örömeit hadi vereségre? Tristan röhögéstıl kísérten távozott, s a röhögés csak tovább erısödött, amint a férfiak megpróbálták elképzelni a kis Kernow-t, amint hadat üzen a magasztos Dumnoniának. Én nem csatlakoztam a harsány örömhöz, inkább befejeztem étkemet, azt mondogatva magamban, hogy szükségem lesz a melegére, amint az ünnepség végeztével megkezdem szolgálatomat a sáncokon. Nem ittam mézsört sem, így józan fejjel vehettem köpenyem, lándzsámat, kardomat és sisakomat, hogy kivonuljak az északi falra. A havas esı mostanra elállt, és a felhık elhaladtával elıbukkant a félhold fényes sarlója is a hunyorgó csillagok hátterében, bár nyugaton máris újabb fellegek tornyosultak a Severn-tenger felett. Megborzongtam, amint ott lépdeltem a sáncon. Ahol Arthur rám talált. Tudtam jól, hogy el fog jönni. Akartam, hogy eljöjjön, és mégis félelmet éreztem, amint figyeltem, miként vág át az udvaron, és massza meg a keskeny falétrát, mely a döngölt földbıl és kıbıl emelt alacsony sáncokra vitt. Elıször nem szólt, csak áthajolt a fakorláton és a távolban hunyorgó fényes pontra meredt, mely Ynys Wydryn helyét jelezte a tájban. Fehér köpönyegét viselte, melyet eleinte karján tartott, hogy a sár be ne mocskolja, majd sarkait derekán kötötte össze, keresztvonalkás kardhüvelye felett. – Nem fogom tıled kérdezni – szólt idıvel, lélegzetével örvénylı ködöt támasztva az éjjeli levegıben –, mi történt azon a lápon, mert egyetlen embert sem akarok arra késztetni, legkevésbé olyasvalakit, akit kedvelek, hogy megszegje esküjét. – Igen, uram – mondtam, magamban eltőnıdve, miként tudhat szent fogadalmunkról, melyet azon a sötét éjjelen tettünk. – Ehelyett inkább sétáljunk egyet. – Elmosolyodott, és a sánc felé intett. – Sétáló ırszem könnyebben melegszik fel – mondta. – Hallom, remek katona vált belıled. – Igen, uram. – És hallottam sikereidrıl is. – Elcsendesedett, amint elhaladtunk egyik bajtársam mellett, ki a fakorlát mellett kuporgott. A férfi felnézett rám, és arcán rémületet láttam, hogy esetleg elárulom Owain csapatát. Arthur hátracsapta fejérıl köpenye kámzsáját. Igyekeznem kellett, hogy tartsam az iramot hosszú, határozott lépteivel. – Mi szerinted a harcos dolga, Derfel? – kérdezte tılem a maga szívélyes modorában, elhitetve velem, hogy a kerek világon senki sem olyan fontos a számára, mint én. – Hogy csatákat vívjon, jó uram – feleltem. Arthur megrázta a fejét. – Hogy csatákat vívjon, Derfel – javított ki – azok helyett, kik nem tudják megvédelmezni magukat. Bretagne-ban tanultam ezt meg. Ez a nyomorúságos világ teli van gyenge emberekkel, erıtlen emberekkel, éhezı emberekkel, nyomorult emberekkel, beteg emberekkel, szegény emberekkel, és nincs a világon semmi könnyebb, mint megvetni a gyengéket, különösen, ha katona vagy. Ha harcos vagy, és akarod egy ember lányát, egyszerően elveszed tıle; ha akarod a földjét, megölöd; végtére is harcos vagy, van lándzsád és kardod, ı pedig nem egyéb egyszerő parasztnál, kinek mása sincs, csak egy csorba ekéje és egy beteg ökre, mi tarthatná hát vissza mindettıl? -Nem várt választ kérdésére, csak csendben haladt tovább. Elértük a nyugati kaput és a félbehasított tönkökbıl álló lépcsısort, mely a kapu feletti, téli fagytól kifehéredett padlózatra vezetett. Egymás mellett haladva másztunk fel rá. – Pedig az igazság az, Derfel – mondta, amint felértünk a fokra –, hogy csak azért vagyunk katonák, mert a gyenge embereknek szüksége van katonákra. İk termelik meg élelmünket, ık cserzik a bırt, melyek bennünket oltalmaznak, ık vágják ki a fát, melybıl lándzsánk nyele készül. Szolgálatunkkal tartozunk ezért. – Igen, uram – mondtam, és a végtelen, távoli földekre meredtem. Még mindig nem volt olyan kíméletlen hideg, mint Mordred születésének éjjelén, ám egyre élesedett, és a csípıs szél még inkább éreztette ezt. – Mindennek megvan a maga célja – folytatta Arthur –, még annak is, ha harcos valaki. – Elmosolyodott, mintha mentegetızne ıszintesége miatt, holott nem volt szüksége
mentegetızni, hisz mohón ittam magamba minden szavát. Korábban arról álmodtam, hogy harcossá válva magasabb státuszt nyerek, és emiatt a szememben mindig is helyénvalónak tetszett, hogy eke szarva helyett lándzsát akarok markolni, ám sohasem próbáltam önzı vágyaim mögé nézni. Arthur messze látott, és tisztán láthatóvá tette, hová kellene Dumnoniának lándzsái és kardjai révén elérnie. Esély adatott nekünk – hajolt át Arthur a fakorláton beszéde közben –, hogy olyan Dumnoniánk legyen, ahol szolgálhatjuk népünket. Nem adhatunk nekik boldogságot, és fogalmam sincs róla, mi szavatolhatna jó termést, mely minden jólét alapja, de azt tudom, hogy biztonságban kell tudniuk magukat, és ha valaki biztonságban tudja magát, ha biztos lehet benne, hogy gyermekét nem hurcolják el rabszolgának, s lánya életét nem teszi tönkre egy katona durva erıszakja, akkor ez az ember sokkal valószínőbben lesz boldog, mint az a társa, kinek állandó fenyegetésben kell leélnie életét. Megértetted ezt? – Igen, uram – feleltem. Összedörzsölte kesztyős kezét a hideg ellen. Saját kezem rongyokba volt bugyolálva, ami megnehezítette, hogy lándzsámat markoljam, különösen amiatt, hogy köpenyem alatt próbáltam melengetni. Mögöttünk, az ünnepi csarnokban, újból felszakadt a férfiak röhögése. Az étel éppoly pocsék volt, mint bármely más téli ünnepen, ám bıséggel akadt mézsör és bor, noha maga Arthur legalább oly józan volt, mint jómagam. Elnéztem arcélét, amint a nyugat felıl tornyosuló felhık felé fordult. A Hold árnyékba borította elıreugró állkapcsát, s ettıl arca csontosabbnak tetszett, mint valaha. – Győlölöm a háborút – mondta hirtelen. – Hogy lehet az? – kérdeztem meglepetten, de hát akkor még elég ifjú voltam ahhoz, hogy élvezzem a harcot. – Tudd meg – mosolygott –, bármennyire is értek hozzá, s talán te magad is, ez csak annyit jelent, hogy még bölcsebben kell használnunk erınket. Tudod, mi történt Gwentben tavaly ısszel? – Megsebesítetted Gorfyddydet – feleltem buzgón. – Elvetted fegyverzetét. – Így tettem – mondta, szinte meglepett hangon. – A lovaimnak nem sok hasznát vettem azon a hegyes vidéken, és semmi hasznát az erdıségekben, így hát északnak vezettem ıket, Powys lapos mezıségeire. Gorfyddyd megpróbálta lerontani Tewdric erısségének falait, én tehát felgyújtottam Gorfyddyd szénakazlait és terményraktárait. Pusztítottunk, gyilkoltunk. Jól végeztük feladatunk, s nem azért, mert így akartuk, hanem mert meg kellett lennie. Es a számítás bevált. Visszacsaltuk Gorfyddydet.Tewdric falaitól a mezıségekre, ahol csataménjeimnek nagy hasznát vehettem. És vettem is. Hajnalban támadtunk rájuk, és ı jól küzdött, noha elveszítette a csatát, bal karjával egyetemben, és ez, Derfel, véget vetett az öldöklésnek. Betöltötte a feladatát, érted ezt? Az öldöklés célja nem volt egyéb, mint meggyızni róla Powyst, hogy jobb lesz békében élnie Dumnoniával. Es most béke is honol. – Így is marad? – kérdeztem kétkedın. A legtöbben úgy tartottuk, hogy a tavaszi olvadással együtt Powysi Gorfyddyd király megújult támadásaival is számolnunk kell. – Gorfyddyd fia értelmes ember – válaszolt Arthur. -Cuneglasnak hívják, és békét akar, nekünk pedig idıt kell adnunk Cuneglas hercegnek, hogy meggyızze róla atyját, egy karjánál többet veszít, ha ismét harcba bocsátkozik velünk. Es miután sikerült meggyıznünk róla Gorfyddydet, hogy a háborúnál jobb a béke, a király tanácsot fog egybehívni, és valamennyien elmegyünk rá, hogy a tanácskozás legvégén, Derfel, felségül vegyem Gorfyddyd leányát, Ceinwynt. – Fürge, némiképp zavart pillantást vetett rám. – Seren, így nevezik, a csillag! Powys csillaga. Azt mondják, gyönyörő teremtés. – Örömteli arckifejezéssel nyugtázta kilátásait, ami kissé meglepett, de hát akkoriban még nem ismertem fel az Arthurban bujkáló hiúságot. -(Reménykedjünk benne, hogy valóban olyan gyönyörő, akár egy csillag -folytatta –, mert ha gyönyörő, ha nem, feleségül veszem, és együtt békítjük meg Siluriát, hogy a ránk támadó szászoknak egy egyesült Britanniával kelljen szembenéznie. Powys, Gwent, Dumnonia és Siluria mind vállvetve harcol a közös ellenséggel, és békében él egymással. Felnevettem, nem rajta, de vele együtt, hisz becsvágyó jövendölése oly képtelenségnek –
tőnt. – Hogyan akarnád ezt megvalósítani? – kérdeztem. – Cuneglas természetesen felajánlotta a maga békefeltételeit, de ezt ne mondd el senkinek, Derfel, különben az egész füstbe mehet. Még saját atyja sem tud róla, így e titkon most mi ketten osztozunk. – Igen, jó uram – mondtam, és roppant kiváltságosnak éreztem magam amiatt, hogy egy ilyen fontos titok birtokosává tett, és Arthur pontosan azt akarta, hogy így érezzék. Mindig is tudta, miként irányítsa az embereket, különösen ami az ifjú, becsvágyó férfiakat illeti. – Ám mi haszna a békének – kérdezte Arthur –, ha egymás közt viszálykodunk? Az a feladatunk, hogy gazdag, békés országot adjunk át Mordrednek, és ennek érdekében Dumnoniát jó és igazságos királysággá kell tennünk. – Most egyenesen rám nézett, nagyon komolyan beszélve mély, zengı hangján. – Nem kovácsolhatunk békét, ha megszegjük egyezségeinket, és az egyezség, mely lehetıvé tette Kernow embereinek az ón bányászását, a mi javunkat is szolgálta. Nem kétséges, hogy becsaptak bennünket, hisz mindenki csal, ha kényszerőségbıl királyának adott pénzére kerül a sor, de vajon ez elég ok-e arra, hogy lemészároljuk ıket, gyermekeiket és gyermekeik kiscicáit? így jövı tavasszal, Derfel, hacsak véget nem vetünk ennek az ostobaságnak, háborúval nézhetünk szembe békesség helyett. Mark király támadni fog. Nem gyızhet, de büszkesége szavatolja, hogy emberei sokakat megöljenek a mi gazdálkodóink közül, nekünk pedig sereget kell küldenünk Kernow ellen, ami rossz terep egy háborúnak, nagyon rossz terep, noha a végén így is gyızedelmeskedünk. A büszkeség csorbáját kiköszörülhetjük, de milyen áron? Háromszáz védtelen paraszt életével? És hány állatéval? És ha Gorfyddyd látja harcunkat a nyugati határmezsgyén, kísértést fog érezni rá, hogy gyengeségünket kihasználva északról támadjon ránk. Teremthetünk békét, Derfel, de csak ha elég erıset vagyunk hozzá, hogy háborút teremtsünk. Ha gyengének tőnünk, ellenségeink sólyomként csapnak le ránk. És ki tudja, hány szásszal kell jövıre szembenéznünk? Valóban megéri nekünk, hogy a Tamaron átkelve lemészároljuk Kernow néhány földmővesét? – Uram – kezdtem volna megvallani a való igazat, ám Arthur lecsendesített. A harcosok a csarnokban Béli Mawr harci énekét zengték, a döngölt föld padlóhoz verve lábukat, ami nagy mészárlást és kétségkívül alig várt mészárlást sejtetett Kernowban. – Egyetlen szót sem kell ejtened arról, ami azon a lápon történt – figyelmeztetett Arthur. – Az eskü szent, még az én számomra is, ki gyakorta eltőnıdöm, mely istenség bajlódhat szentté ételükkel. Hadd feltételezzem tehát, Derfel, hogy Tristan kisleánya az igazat mondja. Mit jelent mindez? Belebámultam a fagyos éjszakába. – Háborút Kernow-val -feleltem komoran. – Nem – mondta Arthur. – Azt jelenti, hogy holnap reggel, mikor Tristan visszatér, valakinek meg kell küzdenie az igazságért. Az istenek, miként az emberek mondják, mindig a tisztesség mellé állnak az ilyen csatákban. Tudtam, mit akar ezzel mondani, és megráztam a fejem. – Tristan nem fogja kihívni Owaint – mondtam. – Nem, ha van annyi sütnivalója, amennyit joggal feltételezhetünk róla – értett egyet Arthur. – Még az istenekkel az oldalán s bajos lenne legyıznie Owain kardját. Ha tehát békét akarunk, s mindama áldást, mely karöltve jár a békével, valaki másnak kell Tristan bajnokául szegıdnie. Egyetértesz? Felnéztem rá, elborzadva, amint végiggondoltam szavait. – Te, jó uram? – nyögtem ki végül. Megborzongott fehér köpenye alatt. – Nem vagyok benne bizonyos, ki más tehetné ezt meg – mondta. – Ám lenne itt valami, amit te tehetnél meg értem. – Bármit, uram – hebegtem –, bármit. – És abban a pillanatban, úgy gondolom, még abba is beleegyeztem volna, hogy magam vívjak meg Owainnel. – Egy férfinak, ki harcba indul, Derfel – szólt Arthur –, tudnia kell, hogy igaz ügyért küzd. Talán a fekete pajzsos írek végighordozták pajzsukat az egész országon anélkül, hogy bárki látta volna ıket. Talán a druidáik szárnyakat adtak nekik. Holnap az Istenek, ha ugyan
mutatnak bármiféle érdeklıdést is, azt fogják gondolni, hogy igaz ügyért törtem lándzsát? Te mit gondolsz? Oly ártatlanul tette fel a kérdést, akárha csak az idıjárásról érdeklıdne. Rámeredtem, hatása alá kerülve, ugyanakkor kétségbeesetten küzdve azért, hogy elkerülje az összetőzést Dumno-nia legjobb bajvívójával. – Nos? – sürgetett. – Az istenek… – kezdtem, ám hirtelen megnehezítette a beszédet, hogy Owain alapjában véve mindig is rendes volt hozzám. bajnok nem volt ugyan becsületes ember, én viszont egy kezem ujjain meg tudtam számlálni, hány becsületes emberrel találkoztam életemben, és minden gazembersége ellenére kedveltem Gwaint. Mégis, ezt az ıszinte embert itt elıttem még nálánál is jobban kedveltem. Hosszan kivártam, míg magamban eldöntöttem, megszegem-e szavaimmal eskümet, avagy sem, és végül ez utóbbi mellett döntöttem. – Az istenek támogatni fognak, uram –mondtam végül. Szomorúan elmosolyodott. – Köszönöm, Derfel. – De hát miért? – bukott ki belılem a kérdés. Felsóhajtott, és visszafordult a holdfényben fürdı táj felé. – Amikor Uther meghalt – szólalt meg hosszú idı után –, káoszba hullt az ország. Király nélkül minden földdel ez történik, s nekünk most nincsen királyunk. Bár Mordred él, még csak gyermek, valakinek tehát birtokolni kell a hatalmat, míg ı el nem éri kort. Egy embernek kell uralkodnia, Derfel, nem háromnak, négynek vagy tíznek, csakis egyetlenegynek. Bárcsak ne így lenne! Szívem szerint, hidd el nekem, inkább hagynám a dolgokat a maguk medrében haladni. Szívesebben öregednék meg Owainnel int régi cimborámmal az oldalamon, de nem tehetem. A hatalmat meg kell tartani Mordrednek, illıen, igazságot gyakorolva, hogy a maga sértetlenségében adhassuk át neki, ez pedig azt jelenti, hogy nem engedhetünk folytonos viszálykodást embereink közt, kik mind maguknak akarják a király hatalmát. Egy embernek királynak kell lennie, ki valójában nem király, s annak az embernek le kell mondania a hatalmáról, amint Mordred eléri a megfelelı kort. Mert a katonáknak ezt kell tennie, emlékszel? Csatát vívnak az olyanokért, kik túl gyengék ahhoz, hogy maguk harcoljanak. Azontúl pedig elveszik maguknak – mosolyodott l –, amit akarnak, és holnap én is akarok valamit Owaintıl, mégpedig a becsületét, és el is veszem magamnak. – Megborzongott. – Holnap Mordredért harcolok, és azért a gyermekért. És e, Derfel – bökött a mellemre – addig keress neki egy másik kiscicát. – Nagyot dobbantott lábával a hideg ellen, majd nyugat felé kémlelt. – Gondolod, hogy azok a felhık meghozzák holnapra az sıt vagy a havat? – kérdezte. – Nem tudom, uram. – Reménykedjünk benne, hogy igen. Hallom, beszédbe elegyedtél azzal a szerencsétlen szásszal, kit felkoncoltak, hogy kiolvassák a jövendıt. Mondd hát, amit ı mondott neked. Minél többet tudunk ellenségeinkrıl, annál jobb. Visszasétált velem ırhelyemre, figyelmesen végighallgatva híreimet Cerdicrıl, a szászok új vezérérıl a déli partokon, majd lefeküdni tért. Láthatóan nem nyugtalanította, aminek holnap reggel meg kell történnie, én azonban valósággal rettegni kezdtem. Visszaemlékeztem rá, miként verte vissza Owain Tewdric mindkét bajnokának egyesült rohamát, és próbáltam imát rebegni a csillagokhoz, melyek az istenek lakóhelyei, noha a szememet el-felhızı könnyeken át alig láttam ıket. Az éjszaka hosszú volt és metszıén hideg. Mégis azt kívántam, bár sose jönne el a hajnal. Arthur kérése meghallgattatott, hajnalra eleredt az esı. Hamarosan ádáz téli vihar támadt, mely szürke fátylával végigsöpört a Caer Cadarn és Ynys Wydryn közti hosszú, kiterjedt völgyön. A vízelvezetı árkok kiöntötték, az esıvíz csak úgy szakadt lefelé a sáncokról és a nagycsarnok csurgóin. Füst gomolygott elı az átázott zsúpfedelek alól, és az ırszemek válluk közé húzták fejüket, nyirkos köpenyeik alatt. Tristan, ki az éjszakát egy apró faluban töltötte, Caer Cadarn határánál, felküzdötte magát az erıdítmény sártól tocsogó útjain. Hat testıre s az elárvult gyermek ezúttal is elkísérték; ott
csúszkáltak valamennyien a meredek ösvény mocsarát dagasztva, ha nem találtak egy-egy főcsomót a csapás szélén, ahol megvethették volna a lábukat. A kapu nyitva állt, és egyetlen ırszem sem lépett elı, hogy megállítsa Kernow hercegét, amint keresztültocsogott az udvar sarán át a nagycsarnokba. Ahol senki sem várt rá, hogy fogadja. A csarnok félhomályát a múlt éjjeli részegségükben most is szerteszét heverı férfiak, a szétszórt étkek, hortyogó kutyák, megereszkedett és elszürkült parazsak, és a padlót beszennyezı okádék által szıtt káosz uralta. Tristan felrugdosta az egyik alvó katonát, és elküldte Bedwin püspökért, vagy egy vele egyenrangú tekintélyért. – Ha bárkinek is – kiáltott a küldönc után – van tekintélye ebben az országban. Bedwin, vastagon beöltözve a havas esı ellen, csúszkálva botorkált végig a saras udvaron. – Herceg uram – zihálta, amint beért a zord idırıl a csarnok viszonylagos menedékére –, fogadd bocsánatomat. Nem számítottam rád ily korán. Szörnyő idıjárás, nem igaz? – Lerázta az esıvizet köpenye gallérjáról. – De még mindig inkább legyen ez, mint a hó, nincs igazam? Tristan nem szólt semmit. Bedwint viszont nyugtalanította vendége szótlansága. – Egy kis kenyeret? Vagy talán bort? Bizonyára zabkása is akad valamerre. – Keresgélni kezdett, kit szalajthatna el a konyhába, de a kábán hortyogó férfiak egyike sem tőnt mozdíthatónak. – Hát te, kislány? – hunyorgott Bedwin, amint elırehajolva Sarlinnához a fejfájás élesen hatolt koponyájába. – Te biztosan éhes vagy, igaz? – Igazságért jöttünk, nem ételért – szólt Tristan nyersen. – A, igen. Hát persze. Természetesen. – Bedwin letolta kámzsáját ısz, tonzúrás fejérıl, és beletúrt szakállába, egy izgága tetvet keresvén. – Igazság – mondta bizonytalanul, majd hirtelen elélénkülve bólintott. – Gondolkodtam ezen a dolgom, herceg ram, hidd el, rengeteget gondolkodtam, és úgy döntöttem, hogy háború semmiképpen sem kívánatos dolog. Egyetértesz velem ebben? – Kivárt, de Tristan arcán nyomát se lehetett látni válasznak. – Micsoda veszteség – mondta Bedwin –, s ha nem is érzem mindebben vétkesnek Lord Owaint, azt igenis nem szégyellem megvallani, hogy vétettünk szavunk ellen és nem oltalmaztuk meg a lápon élı embereiteket. Valóban így tettünk. Elszomorító, ekkorát hibáztunk, és így, herceg uram, ha ezzel kiengesztelhetjük atyádat, természetesen megfizetjük az illı sarheadet, kivéve persze – kuncogta el magát Bedwin – azért a szerencsétlen macskáért. Tristan arca grimaszra rándult. – S mi lesz azzal a férfival, aki megölte embereinket? Bedwin vállat vont. – Miféle férfival? Én nem ismerek ilyen férfiút. – Owain – szólt Tristan. – Szinte bizonyosan aranyban kapott mindezért jutalmat Cadwytıl. Bedwin a fejét rázta. – Nem. Nem. Nem. Az nem lehet. Nem. Vedd eskümet, herceg, hogy nincs tudomásom e férfiú bőnösségérıl. – Esengı tekintettel fordult Tristan felé. – Herceg uram, hidd el, mély fájdalmat okozna nekem látni országainkat háborúzni. Felajánlottam, mi hatalmamban állott, és imádkozni fogok holtaitok lelki üdvösségéért, de nem vonhatom kétségbe egy ember ártatlanságára tett esküjét. – De én igen – mondta Arthur. Mind ez idáig a konyha fala ellett várakozott, a csarnok túlsó végében. Vele voltam én is, mint elılépett a csarnokba, melynek borongós félhomályában fehér köpenye szinte izzani látszott. Bedwin hunyorogva nézett fel rá. – Lord Arthur? Arthur átlépkedett a földön forgolódó, morgó testek között. – Ha a férfit, ki lemészárolta Kernow bányászait, nem éri el büntetése, Bedwin, akkor újfent gyilkolni fog. Egyetértesz velem? Bedwin vállat vont, széttárta karját, majd újból megvonta a vállát. Tristan összeráncolt szemöldökkel figyelte ıket, nem tudván, hová vezetnek Arthur szavai. Arthur a csarnok egyik roppant pillérje mellett állt meg. – És miért kellene a királyságnak sarheadet fizetnie, ha a királyság nem bőnös a vérontásban? – akarta tudni. – Miért kellene Lord Mordred kincstárát egyetlen ember kicsinyes bőnének védelmében apasztanunk?
Bedwin csendre intette Arthurt. – Hiszen még a gyilkos személyét sem ismerjük! – erısködött. – Akkor hát meg kell tudnunk kilétét – felelte Arthur egyszerően. – Nem tehetjük! – tiltakozott Bedwin ingerülten. – A gyermek nem szavahihetı! És Lord Owain, ha ugyan ı az a férfiú, kirıl beszélsz, esküjével tisztázta magát a vádak alól. İ pedig szavahihetı, miért kellene hát törvény elé vinnünk a dolgot? Az ı szava több mint elegendı. – A szavak törvénye elıtt meglehet – mondta Arthur –, ám étezik a kardok törvénye is, és kardomra mondom, Bedwin – vonta elı Excalibur csillogó pengéjét a csarnok félhomályában –, n fenntartom, hogy Owain, Dumnonia bajnoka, okozott Kernow-i testvéreinknek ily sérelmet, tehát neki, s nem másnak kell megfizetni ezért. – A döngölt föld mocskos rögei közé lökte Excalibur hegyét, és otthagyta a kardot, remegve. Egy pillanatig szinte vártam, hogy a túlvilág istenei hirtelen felbukkanásukkal Arthur segedelmére siessenek, ám a beállt néma csendet csak a szél, az esı, és a most ébredezı férfiak ásítozása törte meg. Maga Bedwin is eltátotta a száját. Néhány pillanatig egyetlen hang se tört fel a torkán. – Te… – nyögte ki végül, de többre már nem futotta. Tristan jóvágású arca sápadtan villant a halovány fényben, amint a herceg megrázta fejét. – Ha bárkinek is a kardok törvényéért kell folyamodnia – mondta Arthurnak –, annak sokkal inkább nekem kell lennem. Arthur elmosolyodott. – Én fordultam elébb hozzá, Tristan -mondta könnyed hangon. – Nem! – Bedwin végtére megtalálta nyelvét. – Az nem lehet! rthur a kard felé intett. – Magad akarod hát kirántani, Bedin? – Nem! – válaszolt Bedwin, elıre látván a királyság legszebb reményének korai pusztulását, de mielıtt egyetlen szót szólhatott volna, maga Owain viharzott be a csarnok kapuján keresztül. Hosszú haja és szakálla csatakosan lógott, csupasz mellkasa fénylett az esıtıl. Bedwinrıl Tristanre, onnan Arthurra, majd a földbe szúrt kardra nézett. Láthatóan zavartnak tőnt. – Megháborodtál? -kérdezte Arthurt. – A kardom – felelte Arthur – tanúskodik bőnöd mellett Kernow és Dumnonia ügyében. – Megháborodott – mondta Owain harcosainak, akik lassan elsorakoztak mögötte. A bajnoknak vörös volt a szeme, és fáradtnak tőnt. Sokat ivott az éjszaka, rosszul aludt, noha a kihívás nyomán mintha új erık ébredeztek volna benne. Arthur felé köpött. – Visszamegyek annak a siluriai ribancnak az ágyába -mondta –, és mikor felébredek, azt akarom, hogy mindez álomnak bizonyuljon. – Gyáva vagy, aljas gyilkos, és hazug is – mondta Arthur higgadtan, amint Owain elfordult, és szavai nyomán a harcosok újult erıvel hördültek fel. Owain visszafordult a csarnok felé. – Fattyú – mondta Arthurnak. Odavágtázott Excalibur-höz, s ledöntötte a pengét, hivatalosan is elfogadva a kihívást. – Akkor hát halálod is része lesz álmomnak, te fattyú. Kifelé! – Az esı függönye felé intett fejével. A küzdelmet nem tarthatták idebent, hacsak nem akartak rettenetes átkot vonni az ünnepi csarnokra, a feleknek tehát a szakadó téli esıben kellett megvívni harcukat. Mostanra felbolydult az egész erıdítmény. Sokan a Lindinisben élık közül Caer Cadarnben háltak azon az éjjelen, melynek udvara csak úgy nyüzsgött az emberektıl, kik mind szemtanúi akartak lenni a küzdelemnek. Ott volt Lunete, Nimue és Morgan – ami azt illeti, egész Caer Cadarn idesereglett, hogy a csatát figyelje, melyre, miként azt a hagyomány megkívánta, a királyi körön belül kellett sort keríteni. Agricola, csodálatos római vértezete fölé vont vörös köpenyében, Bedwin és Gereint herceg közt állt, míg Melwas király, kezében nagy karéj kenyérrel, tágra nyílt szemmel figyelt, testırei körében. Tristan a kör túlsó felén állt meg, hol én is elfoglaltam a magam helyét. Owain ott látott meg, és rögvest feltételezte, hogy elárultam. Bömbölve közölte, hogy életem hamarosan követni fogja Arthurét a túlvilágra, ám Arthur kijelentette, hogy életem az ı védelme alatt áll.
– Megszegte esküjét! – üvöltött Owain, rám mutatva. – Saját eskümre mondom – felelt Arthur –, nem szegett meg semmit. – Levette fehér köpenyét, és gondosan összehajtogatva etette az egyik kıre. Nadrágba és csizmába volt öltözve, gyapjúmellénye felett pedig vékony bırujjast viselt. Owain mellkasa mezítelen maradt. Nadrágját bırszíjak harántcsíkjai szorították meg, lábán szegecsekkel kivert csizmát viselt. Arthur leült az egyik kıre, és lehúzta saját csizmáit, inkább a mezítláb harcot választva. Nem kellene így történnie – szólt Tristan. – De sajnos igen – mondta Arthur, majd felállt, és elıvonta hüvelyébıl Excaliburt. – Bővös kardot használsz? – gúnyolódott Owain. – Félsz kiállni halandó fegyverrel, ugye? Arthur visszatolta hüvelyébe Excaliburt, és köpenyére fektette. – Derfel – fordult felém. – Ez Hywel kardja? – Igen, uram. – Akkor hát kölcsönadnád? – kérdezte. – ígérem, visszajuttatom. – Maradj hát életben, uram, hogy teljesíthesd ígéreted -mondtam, elıvonva Hywelbane-t hüvelyébıl, és markolatával elırenyújtva. Arthur megmarkolta a kardot, majd megkért, hogy szaladjak el a csarnokba, s hozzak neki egy marék érdes hamvat, melyet visszatértem után beledörzsölt a kard markolatának olajos bırébe. Owainhez fordult. – Lord Owain – szólt udvariasan –, ha szívesebben küzdenél meg, miután kipihented magad, én tudok várni. – Fattyú! – köpködött Owain. – Biztos, hogy nem akarod felvenni a halpikkelyes páncélodat? – Berozsdásodik az esıben – válaszolta Arthur nagy nyugalommal. – Íme egy nyári harcos – gúnyolódott Owain, majd kétkezes kardjával két próbavágást ejtett a levegıben. A pajzsfalban szívesebben harcolt rövid pengével, noha Owain bármilyen fegyverrel olyan férfiú volt, kitıl bölcs dolog volt rettegni. – Én kész vagyok, fattyú – kiáltotta. Én Tristan és testırei mellett álltam, mialatt Bedwin még egy utolsó erıtlen erıfeszítést tett rá, hogy elejét vegye a küzdelemnek. A végeredményben senki sem kételkedett. Arthur magas ember volt, ám vékony, összehasonlítva Owain izmoktól duzzadó törzsével, és olyat még senki sem látott, hogy Owain küzdelemben alulmaradt volna. Arthur mindezek ellenére figyelemre méltóan nyugodt mozdulatokkal foglalta el helyét a kör nyugati peremén és állt fel Owainnel szemközt, ki így a keleti oldalt választotta. – A kardok ítélkezzenek tehát ügyetekben? – kérdezte Bedwin a két férfit, s azok bólintottak. – Akkor Isten áldása rajtatok, és ı segítse gyızelemre az igazságot – mondta Bedwin. Felrajzolta a kereszt jelét a levegıbe, majd gondoktól elfelhısödött arccal kisétált a körbıl. Owain, mint azt számítani lehetett, Arthurra rontott, ám félúton, éppen a szent királyi kı mellett, lába elcsúszott a sárban, és ekkor hirtelen Arthur lendült támadásba. Magamban arra számoltam, hogy Arthur higgadtan fog küzdeni, használva mindama tudást, melyre Hywel kiokította, ám azon a reggelen, mialatt az esı csak úgy szakadt a nyakunkba a téli égboltból, tanúja lehettem, miként változik át Arthur a csatában. Valóságos démonná lényegült. Minden erejét egyetlen célért mozgósította, masszív, sebes csapásokat mérve Owainre, melyekkel egyre hátrébb és hátrébb verte a roppant embert. A pengék éles hangon csaptak össze. Arthur köpködött Owainre, szitkaival szórta meg, kötekedett vele, mialatt újra meg újra lecsapott fegyverével, esélyt sem adva a nagyobbnak, hogy védekezı állásából ellene fordulhasson. Owain tisztesen küzdött. Senki más emberfia nem állta volna azt a gyilkos rohamot. Csizmája csúszott a sárban, s nem is egyszer térden állva kényszerült hárítani Arthur csapásait, ám valahogy mindig sikerült talpra vergıdnie, még ha ennek során egyre hátrébb is vonult. Amikor Owain immár negyedszer csúszott el, részben kezdtem érteni Arthur magabiztosságát. Esıt akart, hogy az alattomossá tegye a talajt, és szerintem azt is pontosan
tudta, hogy Owain kialvatlan és fáradt lesz az elızı esti ünnepléstıl. Mégsem sikerült megtörnie azt a szívós ellenállást, még ha oly messzire vetette is vissza a bajnokot, hol a sáron átszüremlı sötét foltként még mindig ott éktelenkedett Wlenca kiontott vére. És ott, a szász vér mellett, fordult meg Owain szerencséje. Arthur megcsúszott, és noha korrigálta a mozdulatot, ennyi elegendı volt Owainnek a nyitásra. Az ostor fürgeségével csapott le rá. Arthur hárította az ütést, ám Owain pengéje így is átcsusszant a vékony bırzekén, hogy Arthur derekából felfakassza a küzdelem elsı vérét. Arthur újfent hárított, majd megint, ezúttal hátrébb lépve, hogy kerülje az újabb kemény csapást, mely egy ökröt is félbehasított volna. Owain emberei üvöltve biztatták bajnokukat, ki gyızelem szagot érezvén, teljes testét elırevetette, hogy így rántsa le könnyebb ellenfelét a sárba, ám Arthur felkészült a manıverre, és oldalvást fellépett a királyi kıre, kardja hátracsapásával sebet nyitva Owain koponyájának hátsó felén. A seb, miként minden fejsérülés, bıségesen ontotta magából a vért, mely hamarosan csatakossá változtatta Owain haját, és széles patakokban csörgött végig hátán, hogy az esı feloldhassa. A bajnok emberei elcsendesedtek. Arthur lepattant a kırıl, újra támadott, és Owain ismét védekezı szerepbe szorult. Most már mindkét férfi zihált, mindkettı sárfoltos volt és véres, és mindkettı kellıképpen elfáradt ahhoz, hogy ne vesztegesse erejét újabb sértésekre. Az esıtıl mindkettıjük haja csapzottan tapadt a koponyájához, ám Arthur még mindig ugyanabban az ütemben vágott jobbra és balra, mellyel a küzdelmet megkezdte. Oly sebesen vagdalkozott, hogy Owainnek esélye sem maradt egyébre, mint védekezni csapásai ellen. Visszaemlékeztem Owain lekicsinylı leírására Arthur harci stílusáról – úgy vagdalkozik, mint egy szénaforgató, mondta Owain, ki végezni akar még a rossz idı beállta elıtt. Egyszer, egyetlenegyszer jutott keresztül Arthur csapása Owain védekezésén, és a félig hárított csapás, megfosztva erejétıl, az Owain szakállába főzött vasgyőrőkbe gabalyodott. Owain levetette magáról a pengét, ' majd újból megpróbálta nyers erejével sárba rántani Arthurt. Mindketten elvágódtak, s egy pillanatra úgy tőnt, Owainnek sikerül csapdába csalni Arthurt, ám Arthur valamiképp kikerült a szorításából, és talpra vergıdött. Arthur megvárta, míg Owain is felemelkedik. Mindketten zihálva lélegeztek, és néhány pillanatig csak figyelték egymást, esélyeiket latolgatva, azután Arthur újból támadásba lendült. Újra és újra lecsapott kardjával, ahogyan tette azt korábban is, míg Owain újra meg újra hárította a vad csapásokat, és ekkor Arthur másodszor is megcsúszott. Rémülten kiáltott fel esése közben, s Owain diadalmasan visszhangozta kiáltását, amint fegyverét gyilkos csapásra emelte. S ekkor Owain meglátta, hogy Arthur egyáltalán nem csúszott el, csak színleg tett úgy, hogy Owaint védelem nélkül érhesse, és most ı vetette magát elıre. Ez volt a legelsı kardszúrás az összecsapásban, és a legutolsó is. Owain háttal állt nekem, és én félig eltakartam szememet, hogy ne kelljen látnom Arthur halálát, ám ehelyett, közvetlenül magam elıtt, Hywel kardjának fénylı hegyét láttam elıbukkanni Owain esıvíztıl és vértıl csatakos hátából. Arthur döfése egyenesen keresztülhatolt a bajnok testén. Owain láthatóan megdermedt, s fegyvert tartó karjából kiszökött minden erı. Azután kardja érzéketlen ujjai közül a sárba hullott. Egy pillanatra, egy szívdobbanásnyi idıre, Arthur Owain hasában felejtette Hywelbane-t, majd testének minden izmát megfeszítve elcsavarta a pengét, és kitépte a testbıl. Felüvöltött, amint kiszabadította az acélt Owainbıl, üvöltött, amint a penge kitört a hús szorításából, felszakítva belet, izmot és bırt, s még akkor is üvöltött, mikor feltartotta a kardot az erıtlen szürke fénybe. Az erı, mellyel kitépte az acélt Owain súlyos testébıl és messze szétfröcskölte a bajnok vérét a sártengerré vált királyi körben, azt sejtette, hogy jócskán maradt ereje egy végzetes csapásra. Mialatt Owain, hitetlenkedéssel az arcán és a sárba kiömlı beleivel küszködve, összeroskadt. Azután Hywelbane egyetlen erıteljes döféssel a bajnok nyakába fúródott. És néma csend ereszkedett Caer Cadarnre. Arthur hátrébb lépett a holttesttıl. Azután körbefordult, hogy belenézzen valamennyiünk arcába, kik a kör mentén felsorakoztunk. Arthur arca merev volt, akár a szikla. Nyoma sem volt rajta jóindulatnak, csakis egy gyıztes harcos diadalának. Rettenetes volt ez az arc, a győlölettıl görcsbe rándult hatalmas
állkapoccsal, mi pedig, kik aprólékosan gondos, megfontolt férfiúnak ismertük meg Arthurt, elborzadva meredtünk a változásra. – Akad itt bárki is – szólt fennhangon –, ki vitatná az ítélet jogosságát? Senki sem akadt. Esı csepegett le a köpenyekrıl s vegyült egybe Owain vérével, amint Arthur elindult, hogy farkasszemet nézzen az elhalt bajnok lándzsásaival. – Most esélyetek van -köpte feléjük – bosszút venni uratok halálán, különben a hatalmamban álltok. – Senki sem mert a szemébe nézni, így hát elfordult tılük, és átlépve a halott hadúron Tristan elé állt. – Elfogadja Kernow az ítéletet, Lord Tristan? Tristan elsápadva bólintott. – El, uram. – A sarheadzt – jelentette ki Arthur – Owain javadalmaiból fizetjük meg. – Újra a harcosok felé fordult. – Ki parancsol most Owain embereinek? Griffid ap Annán lépett elı, nyugtalanul. – Én, uram. – Egy óra múltán gyere el hozzám a parancsaimért. És ha bárki csak egyetlen ujjal Derfelhez, a bajtársamhoz ér, valamennyiıtöket elevenen égetlek meg. – Mindannyian lesütötték szemüket, csak hogy kerüljék izzó pillantását. Arthur egy maréknyi sárral letisztogatta a pengét a vértıl, majd visszaadta nekem. – Alaposan szárogasd meg, Derfel. – Igen, uram. – És köszönöm. Pompás kard. – Hirtelen lehunyta a szemét. – Isten bocsássa meg nekem – mondta –, de élveztem. És most – nyílt fel a szeme –, hogy megtettem a magam részét, mi van a tiéddel? – Az enyémmel? – tátottam el a számat. – A kiscica – szólt türelmesen –, Sarlinnának. – Szereztem egyet, uram – mondtam. – Akkor hozd – utasított –, s utána gyere reggelizni a csarnokba. Van asszonyod? – Igen, uram. – Mondd meg neki, hogy holnap indulunk, amint a tanács bevégezte munkáját. Értetlenül meredtem rá, alig híve jó szerencsémben. – Úgy értedé, -kezdtem. – Úgy értem – vágott közbe türelmetlenül –, hogy mostantól a szolgálatomba fogadlak. – Igen, uram! – kiáltottam. – Igen, uram! Felvette kardját, köpenyét és csizmáját, majd megfogta Sarlinna kezét, és maga mögött hagyta leolt ellensége tetemét. Hát így találtam rá uramra.
I
I graine elégedetlen. Történeteket akar Arthur gyermekkoráról. Hallott egyet a kıbe zárt kardról, és azt akarja, hogy megírjam. Elmeséli, hogy Arthurt egy szellem nemzette királyi anyjának, és hogy az égbolton sötét fellegek tornyosultak születésének éjjelén, s meglehet, igaza is van és az egek zajongtak aznap éjjel, noha akárkit is kérdeztem errıl, mind állította, hogy átaludta az eseményt, ami pedig a kıbe zárt kardot illeti, nos, valóban létezett egy kard és létezett egy kı, noha helyük történetünkben még jócskán elırébb van. A kardot Caledfwlchnek nevezték, ami “szilaj villámot” jelent, bár Igraine sokkal szívesebben hívja Excalibur-nek, és magam is e néven illetem majd, hiszen Arthurt magát sohasem érdekelte, miként nevezik kardját. Nem érdekelte gyermekkora sem, legalábbis én bizonyosan állíthatom, hogy egyszer sem hallottam errıl beszélni. Egyszer kérdıre vontam korai napjairól, és ı nem felelt. “Mit törıdik a sas elhagyott tojásával?”, kérdezte végül, majd hozzátette, hogy megszületett, élt, és harcossá lett, nekem pedig épp elég ennyit tudnom. Szépséges és nagylelkő protektorom, Igraine kedvéért mindazonáltal engedtessék meg, hogy leírjam mindazt a keveset, amit sikerült megtudnom. Arthur, annak ellenére, hogy Uther Glevumban lényegében kitagadta, a király fia volt, noha ezáltal csak igen kevés elınyt vehetett, hiszen néhai felséges urunk úgy nemzette a fattyakat, miként kandúr a kismacskákat. Arthur édesanyját, akárcsak legdrágább királynımet, Igraine-nek nevezték. Gwyneddi Igraine Caer Geibıl származott, s állítólag Cuneddá-nak, Gwynedd királyának és Uther elıtti felséges urunknak volt a leánya, noha Igraine nem lehetett hercegnı, hiszen anyja nem volt Cunedda felesége, és késıbb Henis Wyren törzsfıjéhez ment nıül. Arthur mindössze annyit mesélt Gwyneddi Igraine-rıl, ki meghalt, mielıtt ı elérhette volna a férfikort, hogy a legcsodálatosabb, legeszesebb, leggyönyörőbb anya volt, kit csak fiú kívánhat magának, noha Cei szerint, ki jól ismerte Igraine-t, folyton acsarkodó elméje borotvaélesre szabta vonásait. Cei Ector ap Ednywain fia volt, Caer Gei törzsfıjéé, ki elvette Igraine-t, négy fattyú gyermekével együtt, mikor Uther megtagadta azokat. Az előzetés ugyanazon évre esett, mikor Arthur született, és Igraine ezt sohasem bocsátotta meg fiának. Azt szokta mondani, hogy Arthurral gyermekei éppen eggyel többen vannak a kelleténél, és valahogy még azt is sikerült elhitetnie magával, hogy örökre megmaradhatott volna Uther ágyasának, ha Arthur nem születik meg. Arthur volt Igraine negyedik olyan gyermeke, kinek sikerült túlélnie a csecsemıkort. A másik három leánynak született és Uther kétségkívül leánynak is szerette fattyait, hiszen azok így kevéssé támaszthattak követeléseket a szülıi örökséget illetıen, miután felnıttek. Cei és Arthur együtt cseperedtek fel, és Cei állítja, bár soha nem Arthur füle hallatára, hogy mindketten rettegtek Igraine-tıl. Arthur, mint nekem elmondta, kötelességtudó, keményen dolgozó fiú volt, ki minden leckét a lehetı legjobban akart megtanulni, lett légyen szó olvasásról vagy kardforgatásról, holott semmilyen eredménye nem lehetett elég ahhoz, hogy elégedettséggel töltse el anyját, kit Arthur ennek ellenére istenített és megoltalmazott, s vigasztalanul zokogott a sírja mellett, mikor a láz elragadta tıle. Arthur tizenhárom volt akkor, és Ector, a gyám, Utherhez fordult segítségért, hogy Igraine négy elszegényedett árváját felnevelhesse. Uther Caer Cadarnbe vitette ıket, talán mert úgy gondolta, a három lány még hasznos lehet a számára, a dinasztiákat összefőzı házasságok kovácsolása során. Morgan házassága Kernow hercegével sajna rövid életőnek bizonyult ama tőzvész miatt, ám Morgause Lothian királyához, Lothoz ment feleségül, míg Anna Budic ap Camran király felesége lett, a nagy vizek túlfelén. Ez utóbbi kettı nem számított fontos házasságnak, hiszen egyik király sem volt elég közel ahhoz, hogy Dumnoniának erısítést küldjön háború idején, bár azért mindkettınek megvolt a maga célja. Arthur, fiúgyermek lévén, nem szolgálhatott ilyen célokat, Uther udvarába került tehát, hol kitanulta a kard és a lándzsa használatát. Merlinnel is itt találkozott, noha egyikük sem beszélt túlzottan sokat arról, mi minden történt azokban a hónapokban, mielıtt Arthur, afelett érzett kétségbeesésében, hogy Uther soha nem fogja feljebb emelni, követte nıvérét, Annát, Bretagne-ba. Ott, a gallokkal való
összetőzésben, igazi katona vált belıle, és Anna, ki egy pillanatra sem felejtette, hogy egy harcos testvér értékes szövetséges, gondoskodott róla, hogy Arthur hıstettei Uther elıtt se maradjanak ismeretlenek. Ezért hívta haza Uther Arthurt Britanniába, arra a hadjáratra, mely fia halálával végzıdött. A többi már jól ismert. És mindezzel el is mondtam, amit csak tudtam Arthur gyermekkoráról, noha Igraine kétségkívül ki fogja színezni a történetet azokkal a legendákkal, melyek már akkoriban ott terjengtek az egyszerő emberek között. Igraine elviszi a teliírt bıröket, egyiket a másik után, és átíratja ıket Britannia nyelvezetére Dafydd ap Gruffuddal, a törvényszolgával, ki beszéli a szászok nyelvét, pedig én nem bízom benne, sem abban, hogy e szavak érintetlenül maradnak képzeletétıl. Vannak idık, mikor azt kívánom, bárcsak lenne merszem a britonok nyelvén elmondani e történetet, ám Sansum püspök, viselje gondját a teremtı atya minden szentje elıtt, még mindig gyanakvóan tekint munkámra. Néha megpróbál meggátolni benne, s a poklok ördögeit szólítja fel, hogy tegyék ezt meg helyette. Egy napon azt találtam, hogy minden írótollam eltőnt, máskor vizelet került a tinta helyébe, ám Igraine mindent rendbe tétetett, és Sansum, hacsak meg nem tanul olvasni és el nem sajátítja a szászok nyelvét, aligha igazolhatja egyébként nem alaptalan gyanakvását, hogy nem a szász evangéliumot vetem pergamenre. Igraine ösztökél, hogy többet és gyorsabban írjak, és szót emel érte, hogy a legteljesebb igazságot írjam Arthurral kapcsolatban, azután meg siránkozik, ha az igazság nem mindenben igazolja azokat a tündérmeséket, melyeket Caer konyháiban vagy az öltözıkamrájában hall. Alakjukat változtató és veszedelmes bestiákat akar, de én nem találhatok ki ilyeneket, ha egyszer nem láttam ıket. Az igazság az, Isten bocsássa meg nekem, hogy néhány dolgot megváltoztattam, noha semmi fontosat. Ilyen az is, hogy amikor Arthur megszabadított bennünket Caer Cadarn elıtt, már jócskán elıre tudtam érkezésérıl, miként Owain emberei is mindvégig tudták, hogy Arthur és lovasai, akkor érkezvén Britanniába, a Caer Cadarntıl északra fekvı erdıségekben rejteznek, s Gundleus serege feléjük közelít. Gundleus hibát vétett, mikor lángokba borította a Tort, hiszen a máglya figyelmeztetı jelzıtőzként szolgált az ország egész déli részének, és Owain felderítıket küldött ki, kik már dél óta figyelték Gundleus mozgását. Owain, ki segített Agricolának leverni Gorfyddyd csapatait, Arthurt üdvözölni sietett délnek, bár nem barátságból, sokkal inkább azért, hogy jelen legyen, mikor a rivális hadúr megérkezik a királyságba, és hogy idıben érkezett, leginkább a mi jó szerencséket dicsérte. Maga a csata sem történhetett volna meg úgy, ahogy leírtam. Ha Owain nem tudta volna, hogy Arthur a közelben van, leggyorsabb lovasára bízta volna a csecsemı Mordredet, és vele küldte volna biztonságos távolba, még ha közben valamennyiünket Gundleus lándzsáira hánytak is volna. Persze megírhattam volna az igazat is, ám a bárdok kitanítottak rá, hogyan formáljam úgy a mesét, hogy a hallgatók folyton arra várjanak, amit hallani akarnak, és úgy gondolom, a történet sokkal érdekesebb így, hogy Arthur érkezésének hírét megtartottam a legutolsó pillanatra. Csekélyke bőn ez, ez a mesélıkedv, noha Isten a tanúm rá, Sansum sohasem bocsátana meg érte. Még mindig tél van, itt Dinnewracban, és csikorgó hideg, de Brochvael király utasította Sansumot, hogy gyújtássá meg tüzeinket, miután Áron testvért halálra fagyva találták cellájában. A szent csökönyösen ellenállt, míg a király Caerbıl tőzifát nem küldetett nekünk, így hát most legalább tőzünk van, ha nem is túl sok és sohasem nagy. Mégis, még a legparányibb tőz is könnyebbé teszi az írást, és az utóbbi idıkben mintha a szent Sansum is kevesebbet kotnyeleskedne. Nemrégiben két novícius csatlakozott apró nyájunkhoz, egyszerő fiúcskák még, és Sansum lelkesen vetette magát a feladatra, hogy kiokítsa ıket legdrágább meg-mentınk igéire. Oly nagyra hág a szent aggódása eme ifjak halhatatlan lelkéért, hogy ragaszkodott hozzá, a fiúk osszák meg vele hálókamráját, és láthatóan boldoggá teszi ıt a társaságuk. Istennek legyen hála ezért, amiként a tőz áldásáért is, és az erıért, hogy tovább folytathassam ezt a mesét Arthurról, a Sosemvolt Királyról, Isten Ellenségérıl, a mi Hadurunkról. Nem foglak untatni a Caer Cadarn elıtt megvívott csata minden csip-csup részletével. Csıdület volt az, nem csata, és csak maréknyi siluriainak sikerült elmenekülnie. Ligessac, a hitszegı is közöttük volt, ám Gundleus legtöbb embere a kezünkre került. Sokan vesztek ott
az ellenség soraiból, ide értve a két meztelen harcost, kiket Owain harci lándzsája ökleit fel. Gundleust, Ladwyst és Tanaburst élve sikerült foglyul ejteni. Én magam nem öltem meg senkit. Még kardom élét sem csorbítottam ki. Mint ahogyan nem sok mindenre emlékszem a kavarodásból sem, mert semmi mást nem akartam, csak alaposan megnézni magamnak Arthurt. Kancáján, Llamreien lovagolt, egy hatalmas fekete bestián, amelynek csüdjén bozontos szırzet, patáján bırszíjakkal odaerısített lapos vaspatkó volt. Arthur valamennyi embere ilyen hatalmas lovat ült meg, melyek orrlyukát öblösre metszették, hogy könnyebben lélegezhessenek. A fenevadakat még ijesztıbbé tették a kikeményített bırökbıl készült roppant pajzsok, melyek a szügyüket védték az ellenséges lándzsáktól. Ezek a pajzsok oly vastagok és súlyosak voltak, hogy a harc végeztével a lovak nem tudták legelni lehajtani fejüket, így Arthur megparancsolta az egyik lovásznak, hogy oldozza le a vértezetet, s így Llamrei is ehessen. Lovanként két istállófiúra volt szükség, egyikük a pajzsra, a lótakaróra és a nyeregre figyelt, a másik kantáránál fogva vezette a lovat, s egy harmadik szolga is szükségeltetett a harcos lándzsájának és pajzsának cipeléséhez. Arthur hosszú, súlyos lándzsáját Rhongomyniadnak nevezték, míg pajzsa, a Wynebgwrthucher, főzfa lapokra erısített vert ezüstlapból készült, melyet addig fényeztek, míg tükörsima és tündöklı nem lett. Övén ott függött kése, a Carnwenhau, és híres kardja, az Excalibur, fekete hüvelyében, melyet aranyszálakkal szıttek át. Elıször nem láttam az arcát, mert fejét sisakba bújtatta, és a széles arcvédı árnyékba borította vonásait. A sisak, melyen egy-egy rést vágtak a szemnek és a szájnak, felfényezett vasból készült, melyet örvénylı ezüstminták tarkítottak, és hófehéren pompázó lúdtollak ékesítettek. Volt valami halálos ebben a fakó maszkban, valami félelmetes, koponyaszerő megjelenés, mely azt sejtette, hogy viselıje maga is élı halott. Köpenye, akárcsak sisakforgója, fehér volt. A köpeny, melynek tisztaságára mindig oly sokat adott, válláról lógott alá, hogy távol tartsa a napot hosszú, fémpikkelyekbıl szıtt páncéljától. Még sohasem láttam ilyen pikkelyes páncélt azelıtt, noha Hywel beszélt nekem ilyenekrıl, és Arthurt látván bennem is lebírhatatlan vágy ébredt, hogy birtokoljak egyet. A páncélzat római volt, és több száz vaslemezkébıl állt, melyek egyike sem lehetett nagyobb egy hüvelyk lenyomatánál, s egymást átlapoló sorokban egy térdig érı bırruhára voltak felvarrva. A lemezkék felül szögletesek voltak, két lyukkal a varrócérna számára, alapjuknál viszont hegyesek, és a pikkelyek úgy feküdtek fel egymásra, hogy a lándzsa hegyének mindig legalább két réteg vasba kellett ütköznie, mielıtt az alatta húzódó bırhöz férkızhetett volna. A merev páncélzat megcsendült Arthur minden mozdulatára, és nemcsak a vas tompa hangján, hisz a fegyverkovácsok egy sor aranypikkelyt adtak hozzá a nyak vonalánál, és ezüstlemezkéket elegyítettek a fényes vaspikkelyek közé, amitıl az egész páncélzat csillámlani tetszett. A vas rozsdásodását meggátolandó naponta órákat kellett eltölteni a fényezésével, és minden csata után hiányzott néhány pikkely, melyet újból kellett kovácsolni. Kevés kovács tudott ilyen kabátot készíteni, és még kevesebben engedhették meg maguknak, hogy vegyenek egyet, ám Arthur ezt a darabot egy frank törzsfıtıl vette el, kit Armoricában ölt meg. A sisak, köpönyeg és pikkelyes páncél mellett bırcsizmát, bırkesztyőt, sıt bırövet is viselt, melyen az Excalibur függött, keresztvonalkás hüvelyében. Számomra, kit elkápráztatott érkezése, izzóan fehér, tündöklı istenségnek tetszett, ki leszállt a földre. Képtelen voltam levenni róla a tekintetemet. Megölelte Owaint, és hallottam, hogy a két férfi felnevet. Owain magas ember volt, ám Arthur egyenesen a szemébe nézett, bár korántsem volt olyan súlyos felépítéső, mint Owain. Owain csupa izom és tömeg volt, míg Arthur szikár és szívós férfiú. Owain kedélyesen hátba veregette Arthurt és Arthur viszonozta a szeretetteljes gesztust, mielıtt a két férfi, egymás vállát karolva, elindult volna oda, hol Mordred Ralla karjában feküdt. Arthur térdre hullott királya elıtt és karjait tárta ki Morgan felé. Morgan jócskán idısebb volt öccsénél, ki még mindig csak huszonötödik vagy huszonhatodik évét taposta, ám mikor Arthur karját ajánlotta neki, könnyei záporozni kezdtek az aranymaszk mögül, mely lágyan csendült össze Arthur sisakjával, amint összeölelkeztek. Arthur magához szorította nıvérét, s közben gyengéden veregette a hátát. – Drága Morgan – hallottam a hangját –, drága, kedves
Morgan! Egészen idáig, míg nem láttam zokogni testvéröccse karjai közt, egyszer sem gondoltam rá, mennyire magányos is lehetett Morgan. Arthur azután gyengéden kibontakozott az ölelésbıl, majd kesztyős kezével leemelte az ezüstszürke sisakot a fejérıl. -Ajándékom van a számodra – mondta Morgannek –, legalábbis azt hiszem, hacsak Hygwydd el nem lopta. Merre vagy, Hygwydd? Hygwydd, a szolga, elıresietett, és átvette a fehér tollas sisakot, cserébe az aranyba foglalt medvefogakkal ékesített vert arany láncért, melyet Arthur nıvére nyakába akasztott. – Egy kis kedvesség szeretett nıvéremnek – szólt Arthur, majd ragaszkodott hozzá, hogy megismerje Rallát, s mikor hallott az asszony gyermekének szomorú sorsáról, vonásain oly nagy szomorúság és együttérzés áradt el, hogy Ralla zokogni kezdett, mire Arthur résztvevıén ölelte magához, pikkelyes páncélján kis híján szétpasszírozva a csecsemı királyt eközben. Azután bemutatták neki Gwlyddynt, Gwlyddyn pedig elmondta Arthurnak, miként öltem meg egy siluriait Mordred védelmében, így Arthur most felém fordult, hogy köszönetet mondjon. És ekkor, életemben elıször, közelrıl láthattam meg az arcát. A baráti szeretet arca volt ez. Ez volt a legelsı benyomásom. Nem, Igraine akarná csak, hogy ilyesféléket írjak. Az igazat megvallva, elsıként a verítéket láttam, a rengeteg verítéket, mellyel ilyen páncélzat viselése jár egy ily forró nyári napon, de a veríték után már valóban felfigyeltem rá, mennyire szívélyesnek tőnik. Arthur megjelenése bizalmat plántált az ember szívébe. Ezért is kedvelték a nık mindig, s nem szépségéért – noha szokatlanul jóvágású volt. Arthur mindig hamisítatlan érdeklıdéssel és színtiszta jóindulattal nézett rád. Erıs, csontos vonásai voltak, teli lelkesedéssel, és sőrő, sötétbarna haja, mely akkor, mikor elıször megláttam, csatakosan tapadt koponyájához, hála a sisak bırbélésének. Szeme barna volt, orra hosszú és hangsúlyos, álla simára borotválva, ám legszembeötlıbbnek mégis ajkai tőntek. Szinte természetellenesen nagy szája volt, teli fehéren csillogó fogakkal. Büszkeséggel viseltetett fogai iránt és mindennap megtisztogatta ıket sóval, amikor hozzáfért ilyesmihez, avagy tiszta vízzel, amikor nem. A hatalmas és hangsúlyos vonások ellenére a legnagyobb hatást rám mégis túláradó kedvessége és a szemében bujkáló huncut fény tette. Az öröm és mámor levegıje lengte körül Arthurt, arcából csak úgy sugárzott a boldogság, mellyel szinte magához ölelt. Akkor s ezután is számtalanszor megfigyeltem, miként derülnek férfiak és nık jobb kedvre Arthur társaságában. Mindenki rózsásabbnak látta a jövıt, megszaporodott a nevetés, és eltávozását tompa csend követte, pedig Arthur nem volt sem istenáldotta tehetség, sem született mesemondó, ı egyszerően csak Arthur volt, egy jó ember, másokat is megfertızı magabiztossággal, türelmetlen akarattal és vaskemény eltökéltséggel. A keménységet kezdetben nem fedezhettem fel rajta, mi több, maga Arthur is úgy tett, mintha nem létezne, pedig az igenis ott lakozott benne. Csatatereken elesettek sírjai tanúskodtak emellett. – Gwlyddyn azt mondta, szász vagy – incselkedett velem. – Felséges uram – csak ennyit tudtam kinyögni, mielıtt térdre zuhantam volna elıtte. Elırehajolt, és vállamnál fogva emelt fel magához. Erıtıl sugárzott az érintése. – Nem vagyok király, Derfel – mondta –, ezért ne térdepelj elıttem, sokkal inkább kellene nekem eléd térdelnem, amiért megmentetted királyunk életét. – Elmosolyodott. – Ezért hát köszönettel tartozom neked. – Ihletett tehetsége volt hozzá, hogy azt éreztesse, a világon nincs még egy ember, ki olyan fontos lenne számára, mint te, és én máris elvesztem imádatában. – Milyen idıs vagy? – kérdezte tılem. – Tizenöt, úgy hiszem. – Ám akkora, akár egy húszéves. – Mosolygott. – Ki tanított a küzdelemre? – Hywel – feleltem –, Merlin tiszttartója. – Á! A legjobb tanító! Engem is ı tanított. S hogy van a derék Hywel? – Igaz érdeklıdés csendült a kérdésben, ám nekem sem szavam, sem bátorságom nem akadt a megválaszolására.
– Halott – felelt helyettem Morgan. – Gundleus ölte le. -Maszkjának résén át kiköpött a fogoly király felé, kit néhány lépéssel odébb ıriztek. – Hywel halott? – kérdezte tılem Arthur, tekintetét a szemembe fúrva, én pedig bólintottam, visszapislogva könnyeimet, mire Arthur szorosan magához ölelt. – Jó ember vagy, Derfel – mondta –, és én jutalommal tartozom neked, amiért megmentetted királyunk életét. Mi az, amit szeretnél? – Harcossá lenni, uram – feleltem. Elmosolyodott és hátrébb lépett. – Szerencsés vagy, Derfel, mert azzá lehetsz, amivé lenni szeretnél. Lord Owain? – fordult a tagbaszakadt, tetovált bajnok felé. – Hasznodra lehetne e derék szász harcos? – Meglehet – engedte meg Owain készségesen. – Akkor ı a te embered – mondta Arthur, majd, bizonyára megérezve csalódottságomat, visszafordult hozzám, hogy vállamra tegye kezét. – Egy ideig, Derfel – mondta halkan –, csak lovasaim lesznek, s lándzsásaim nem. Hagyd hát, hogy Owain legyen urad, hisz nála jobban senki sem taníthat ki a katona mesterségére. – Kesztyős kezével még egyszer megragadta a vállamat, majd elfordult, és intett a két ırnek Gundleus oldalán. Mostanra kisebb tömeg győlt össze a foglyul ejtett király körül, ki a gyıztes zászló alatt állt. Arthur lovasai, vassisakjukban, vasba öltöztetett bıreikben, vászon- és gyapjúruhákban, elvegyültek Owain lándzsásai és a Tor menekültjei közt a füves téren, ahol Arthur most farkasszemet nézett Gundleusszal. Gundleus kihúzta magát. Nem voltak fegyverei, ám büszkeségét nem volt hajlandó levetkezni, és meg sem rezdült Arthur közeledtére. Arthur némán haladt elıre, míg kétlépésnyire nem ért az elfogott királyhoz. A tömeg visszatartotta lélegzetét. Gundleust árnyékba borította Arthur lobogója, mely fehér mezıben egy fekete medvét ábrázolt. A medve ott repkedett Mordred visszaszerzett sárkányos zászlaja és Owain agyaras vadkanja között, míg Gundleus lába elıtt ott feküdt saját rókafıs zászlaja, a gyıztesek által megköpködve, levizelve és megtaposva. Gundleus mereven nézte, amint Arthur elırántotta az Excaliburt hüvelyébıl. A penge acélja, melyet éppúgy felfényeztek, mint Arthur pikkelyes páncélját, sisakját vagy pajzsát, kékes fénnyel csillant. Halálos csapást vártunk, ám ehelyett Arthur fél térdre ereszkedett, és az Excalibur markolatát tartotta Gundleus felé. -Uram királyom – szólt alázatosan, és a tömeg, mely Gundleus halálát szomjúhozta, hüledezve figyelte. Gundleus habozott egy pillanatig, majd kinyújtotta a kezét, hogy a markolatgombot érintse. Nem szólt. Talán túl meglepett volt ahhoz, hogy szóljon. Arthur felegyenesedett, és hüvelyébe tolta a kardot. – Királyom oltalmazására tettem esküt – mondta –, nem királyok le-gyilkolására. Hogy mit tettél, Gundleus ap Meilyr, nem az én feladatom eldönteni, de foglyomként tartalak, míg e döntés megszületik. – Ki hozza hát a döntést? – tudakolta Gundleus. Arthur habozni kezdett, láthatóan bizonytalanul a válaszban. Harcosaink közül sokan Gundleus vérét követelték, Morgan ösztökélte testvérét, hogy vegyen bosszút Norwennáért, míg Nimue visítva követelte, hogy hadd töltse be ı mindenki bosszúját a fogoly királyon, ám Arthur csak a fejét rázta. Sokkal késıbb elmondta nekem, hogy Gundleus Gorfyddydnek, Powys királyának volt unokatestvére, s ez Gundleus halálát az ország ügyévé változtatta volna a bosszú ügye helyett. “Békét akartam, s béke ritkán kél bosszú által”, vallotta meg nekem, “bár talán valóban meg kellett volna ölnöm. Nem mintha sokat változtatott volna bármin is.” Akkor azonban, szemben állva Gundleusszal a lebukó Nap fényében, a háttérben Caer Cadarnnel, azt válaszolta, hogy Gundleus élete Dumnonia tanácsának kezében van. – És Ladwys? – kérdezte Gundleus a magas, sápadt asszony felé intve, aki szorosan mellette állt, elborzadt kifejezéssel arcán. – Kérlek, engedd, hogy velem maradhasson – tette hozzá. – A ribanc az enyém – mordult fel nyersen Owain. Ladwys rázni kezdte a fejét, és még közelebb húzódott Gundleushoz.
– İ a feleségem! – tiltakozott Gundleus Arthurnál, imigyen igazolva a szóbeszédet, hogy feleségül vette szolgasorból származó ágyasát. Ami azt is jelentette, hogy hamis szívvel vette nıül Norwennát, ami, noha bőnnek számított, semmiségnek tetszett ahhoz képest, mi egyebet mővelt még vele. – Feleség vagy sem – erısködött Owain –, ı az enyém. -Meglátta Arthur tanácstalanságát. – Míg a tanács másként nem dönt – tette hozzá, szándékoltan visszhangozva Arthur szavait a magasabb tekintélyre hivatkozva. Arthurt láthatóan zavarba ejtette Owain igénye, ám saját helyzete Dumnoniában még ingatagnak számított, s bármennyire is Mordred gyámjának és a királyság hadurának nevezték, ez épp csak ugyanannyi tekintéllyel ruházta fel ıt, mint amekkorát Owain birtokolt. Mindannyian felfigyeltünk rá, mennyire átvette az irányítást Arthur a siluriai gyülevészhadak felett, ám most Owain, igényt formálva Ladwysre mint rabszolgára, éppen hatalmának egyenlı voltára emlékeztette Arthurt. Feszélyezett, kínos csend honolt, míg Arthur fel nem áldozta Ladwyst Dumno-nia egységének oltárán. – Owain döntött a kérdésben – mondta Gundleusnak, majd elfordult, hogy ne legyen szemtanúja szavainak a szerelmesekre tett hatásának. Ladwys sikoltva tiltakozott, majd elnémult, amint Owain emberei félrerángatták. Tanaburs hangosan nevetett Ladwys nyomorúságán. Druida volt, ıt nem érhette semmi sérelem. Nem volt még fogoly sem, szabadon mehetett, ahová akart, noha étel, áldás vagy társaság híján kellett hátat fordítania a csatatérnek. Mégis, felbátorodván a nap eseményein, nem engedhettem el egyetlen szó nélkül, ezért követtem a mezın keresztül, mely siluriai katonák tetemeitıl tarkállott. – Tanaburs! – kiáltottam utána. A druida hátrafordult, és figyelte, miként vonom elı kardomat. – Vigyázz, fiú – mondta, és figyelmeztetı jelet rajzolt a levegıbe holdas botjával. Félelmet kellett volna ereznem, mégis az újsütető harcosszellem áradt szét tagjaimban, amint közelebb léptem hozzá, és kardommal szakállának ágas-bogas fehérje felé közelítettem. A druida feje görcsösen rándult hátra az acél érintésére, megcsörrentve a hajába font csontdarabokat. Kivénhedt arca rovátkolt, barna és foltos volt, szeme vérvörös, orra elcsavarodott. -Meg kellene hogy öljelek – mondtam. Felnevetett. – S Britannia átka örökre a sarkadban járna. Lelked sohasem érné el a túlvilágot, elképzelhetetlen és számtalan kínokat kellene kiállnia lelkednek, és én magam lennék kiötlıjük. – Felém köpött, majd megpróbálta eltéríteni kardom hegyét szakállából, ám én megfeszítettem szorításomat a markolaton, ıt pedig hirtelen riadalom fogta el, felismerve erımet. Néhány kíváncsi érdeklıdı követett bennünket, és páran figyelmeztetni is próbáltak, milyen szörnyő balvégzetet vonok fejemre, ha megölök egy druidát, pedig énnekem eszem ágában sem volt bántani a vénembert. Csak alaposan rá akartam ijeszteni. – Tíz éve, vagy még több is tán – mondtam –, hogy eljöttél Madog földjére. – Madog volt az a férfi, ki rabszolgává tette anyámat, és kinek házát a fiatal Gundleus kifosztotta. Tanaburs bólintott, mintha emlékezne a rajtaütésre. – így tettem, így tettem. Micsoda nagyszerő idık! Mennyi aranyat raboltunk – mondta –, és mennyi rabszolgát! – És farkasvermet ásattál – folytattam. – Na és? – vont vállat, majd rám sandított. – Az isteneket megillette a köszönet jó szerencsénkért. Elmosolyodtam, és hagytam, hogy kardom hegye kicsit megcsiklandozza kiaszott torkát. – És én mégis élek, druida, élek. Tanabursnek beletelt néhány pillanatába, míg felfogta szavaim értelmét, ám azután elhalványult és reszketni kezdett, mint aki megértette, hogy egész Britanniában egyesegyedül én birtoklók elég hatalmat ahhoz, hogy életét vegyem. Feláldozott engem az isteneknek, ám gondatlansága azt eredményezte, hogy az istenek az én gondjaimra bízták a hatalmat az ı élete felett. Fel-üvöltött a borzalomtól, azt gondolván, hogy pengém menten kettészeli garatját, ám én ehelyett elhúztam a kardot rongyos szakállától és torkom szakadtából nevettem, amint Tanaburs meg-pördült és botorkálva rohanni kezdett a mezın. Kétségbeesett igyekezettel próbált elmenekülni elılem, de még mielıtt elérte volna az
erdısávot, ahol a maréknyi siluriai túlélı meghúzta magát, megfordult és csontos ujjával egyenesen rám mutatott. – Az anyád még mindig él, fiú! – üvöltötte. – Még él! – És ezzel eltőnt. Ott álltam, eltátott szájjal, kezembıl alácsüngı kardommal. Nem olyan volt ez, mintha felül próbáltam volna kerekedni valamely fojtogató indulaton, hiszen alig emlékeztem anyámra és vajmi kevés emlékem maradt a bennünket összefőzı szeretetrıl, pedig pusztán a gondolat, hogy életben lehet, alapjaiban rázta meg világomat, legalább olyan hevesen, mint Merlin csarnokának reggeli pusztulása. Azután megráztam a fejem. Hogyan is emlékezhetne Tanaburs egyvalakire a számolatlanul sok rabszolga közt? Állítása minden bizonnyal csalárd hazugság, hogy nyugtalanná tegyen, semmi egyéb, így hát lassan hüvelyébe csúsztattam kardomat, és visszaindultam az erıdítmény felé. Gundleust egy kamrában tartották ırizet alatt, Caer Cadarn nagycsarnoka mellett. Mindenféle ünnepségek zajlottak aznap este, noha a számtalan ember miatt csak kevés hús jutott mindenkinek, és azt is kapkodva készítették el. Az éjszaka javarésze azzal telt, hogy a régi harcostársak történeteket cserélgettek Britanniáról és Bretagne-ról, miután Arthur követıinek zöme eredetileg Dumnoniából, illetıleg más brit királyságokból származott. Arthur embereinek neve lassan egybemosódott a fejemben, hiszen több mint hetven lovast számlált serege, nem is említve köztük a lovászokat, szolgákat, asszonyokat és a gyermekhadat. Idıvel Arthur harcosainak neve mind ismerıssé vált, ám akkor éjjel még semmit sem jelentettek a számomra. Dagonet, Aglaval, Cei, Lanval, a testvérek, Bálin és Balan, Gawain és Agravain, Blaise, Illtyd, Eidilig, Bedwyr. Felfigyeltem viszont Morfansre, miután ı volt a legrútabb ember, kit valaha láttam, annyira rút, hogy már-már büszkeséget merített kancsal tekintetébıl, golyvás nyakából, nyúlszájából és formátlan állkapcsából. Felfigyeltem még Sagramorra, ki fekete volt, és ilyet korábban nemhogy nem láttam, de létezését sem álmodtam. Magas volt, vékony, és megkeseredetten szófukar férfiú, noha amikor sikerült meggyızni róla, hogy adjon elı egy történetet a maga szörnyőséges briton szavajárásával, az egész csarnokot sikerült a bővkörébe vonnia. És persze felfigyeltem Ailleannra. Karcsú, sötét hajú asszony volt, alig néhány évvel idısebb Arthurnál, keskeny és komoly vonásokkal, melyek nagy bölcsességet sejtettek. Királyi pompába öltözködött azon az estén. Ruháját rozsdabarnára festett vászonból varrták, nehéz ezüstlánccal ékesítették, a hosszú ujjakat pedig vidraprémmel szegték. Karcsú nyaka körül nehéz aranylánc villant, arany karkötık övezték csuklóját, és mellén a zománcozott fibula Arthur címerállatát, a medvét ábrázolta. Ailleann kecsesen mozgott, keveset szólt, és féltın vigyázta Arthurt. Királynınek, de legalábbis hercegnınek gondoltam volna, ha nem hordta volna éppúgy az étellel teli tálakat és a mézsörös flaskákat, mint bármely közönséges szolga. – Ailleann rabszolga, fickó – szólt Morfans, a Rút. Ott bandzsalított velem szemben a csarnok túlfelén, és látta, miként figyelem a magas asszonyt, amint a tüzek imbolygó fényébıl kilép a csarnok árnyai közé. – Kinek a rabszolgája? – kérdeztem. – Mégis, kié lehetne? – kérdezett vissza, majd újabb bordát tömött a szájába, két megmaradt fogát használva arra, hogy megfossza azt az ízletes hústól. – Hát Arthuré – mondta, miután odalökte a csontot a csarnokban ólálkodó számtalan eb egyikének. – És persze legalább annyira ágyasa is, mint rabszolgája. – Jóízőt böffentett, majd húzott egyet ivótülkébıl. – Sógora, Budic király juttatta ıt neki. Régen történt. Sokkalta idısebb Arthurnál, és szerintem még Budic sem gondolta, hogy ily soká meg fogja tartani, de ha ı egyszer kedvét leli valakiben, akkor azt úgy látszik, örökre meg is tartja kegyeiben. Azok az ikerfiúk. – Zsírtól csöpögı szakállával a csarnok túlsó vége felé bökött, hol a mocsokban ülve két dacos, kilencévesforma gyermek lakmározott a tányérjából. – Arthur fiai? – kérdeztem. – Nem is máséi – felelt Morfans csipkelıdve. – Amhar és Loholt, így hívják ıket, és az apjuk szinte bolondul értük. Semmi nem elég jó annak a két királyi fattyúnak, pedig nekem elhiheted, hogy azok, fickó, nem egyebek fattyúnál. Semmirekellı kis fattyúk. – Hamisítatlan győlölet csendült ki a hangjából. – Pedig én mondom neked, Arthur ap Uther nagyszerő
ember. A legnagyobb harcos, akit valaha is láttam, a legnagylelkőbb barát és a legpártatlanabb hőbérúr, ám amikor a gyereknemzésre kerül a sor, egy anyakocával is lekörözném. Visszapillantottam Ailleannra. – Házasok? Morfans felnevetett. – Hát persze hogy nem! Még ha több mint tíz esztendeje ez az asszony teszi is boldoggá. Tartsd észben, fiú, eljön a nap, amikor éppúgy el fogja küldeni magától, miként az apja küldte el magától az anyját. Arthur királyi házból fog házasodni, és asszonya fele olyan nem lesz, mint Ailleann lenne, de az olyanoknak, mint Arthur, mégiscsak ezt kell tennie. Jól kell házasodniuk. Nem úgy, mint neked vagy nekem, fiú. Mi azt veszünk el, akit akarunk, csak királyi házból ne származzék. Ezt hallgasd! – Elvigyorodott, amint egy asszony felsikoltott a csarnokon túli éjszakában. Owain már korábban otthagyta a mulatságot, és kétségkívül most tanították meg Ladwyst új kötelmeire. Arthur megrebbent egy pillanatra, és Ailleann megemelte nemesen metszett fejét, hogy összevont szemöldökkel felnézzen rá, de a csarnokban az egyetlen ember rajtunk kívül, aki felfigyelt Ladwys nyomorúságos helyzetére, Nimue volt. Bekötözött arca elkínzott volt és szomorú, de a sikoly nyomán mosoly gyúlt rajta a kínok miatt, melyet azok kétségkívül okozhattak Gundleusnak. Nem láttam megbocsátást Nimuéban, szemernyit sem. Már korábban is többször könyörgött Arthurnak és Owainnek, hogy maga végezhessen Gundleusszal, és mindannyiszor visszautasításra talált, ám amíg Nimue élt, Gundleusnak egyetlen perc nyugodalma sem lehetett. Arthur másnap lovasai élén Ynys Wydrynbe lovagolt, és estére azzal a hírrel tért meg, hogy Merlin otthona a porig leégett. A lovasok hozták el szerencsétlen, tébolyult Pellinore-t és a méltatlankodó Druidant, kik a Szent Tövis szerzeteseinek kútjában leltek menedékre. Arthur kinyilvánította szándékát, hogy újjáépítteti Merlin csarnokát, bár hogy ezt miként kívánta végbevinni pénz és munkáshad híján, senki sem tudta, és Gwlyddynt hivatalosan is kinevezték Mordred királyi építımesterének, majd utasították, hogy kezdjen fatörzseket kidönteni a Tor épületeinek újbóli felhúzására. Pellinore-t egy üresen álló kıkamrába zárták el, mely a lindinisi római villa oldalához volt ragasztva, közel Caer Cadarnhez, s itt találtak fedélre azok az asszonyok, gyermekek és rabszolgák is, kik Arthurt követték. Arthur gondoskodott a szervezésrıl. Mindig is nyugtalan ember volt, ki nem állhatta a restséget, és a Gundleus foglyul ejtését követı néhány napban pirkadattól szürkületig szakadatlan dolgozott. Legtöbb idejét követıi életkörülményeinek javítására szentelte – királyi földeket kellett juttatnia számukra, meg kellett nagyobbítania házaikat, hogy családjaik kényelmesen elférjenek, s mindezt úgy, hogy ne legyen sérelmére mindazoknak, akik már régebben Lindinisben éltek. Maga a villa Utherhez tartozott, és Arthur most magának rendezte be. Semmilyen feladat nem volt túl alantas a számára, és egyik reggel én magam találtam rá, amint épp egy hatalmas ólomtáblával viaskodott. – Segíts már egy kicsit, Derfel – kiáltott oda. Hízelgésnek vettem, hogy emlékszik nevemre, és rohantam, hogy segítsek emelni az ormótlan tömeget. – Ritka dolog az ilyesmi – mondta vidáman. Derékig levetkızött és bırét beszennyezte az ólom, melynek csíkokra vágva azt a sorsot szánta, hogy a kıcsatornát szegélyezze, mely egykor a villa belsejébe is eljuttatta a közeli forrás vizét. – A rómaiak minden ólmot elvittek magukkal, amikor elmentek – magyarázta –, ezért nem mőködnek sehol sem a vízvezetékek. Újból be kellene indítanunk a bányákat. – Ledobta a tábla ráesı végét, és letörölte a verítéket homlokáról. – Újraindítani a bányákat, újból felépíteni a hidakat, kikövezni a gázlókat, kivájni a csatornákat, és meggyızni a szászokat arról, hogy menjenek haza otthonaikba. Ez épp elég munka egy ember életére, nem gondolod? – De igen, uram – feleltem idegesen, eltőnıdve azon, miért kell egy hadúrnak vízvezetéket reparálnia. A tanácsot aznap délutánra hívták össze, és úgy gondoltam, Arthurnak épp elég fejfájást okoz erre felkészülnie, ám ı láthatóan inkább törıdött holmi ólmokkal, mint az ország ügyeivel. – Nem tudom, hogy főrészelni kell-e az ólmot, avagy késünkkel hasítani – szólt elgondolkodva. – Feltétlen tudnom kell. Majd megkérdem Gwlyddynt. Úgy tetszik, ı mindent tud. Tudtad, hogy a fatönköket mindig fejjel lefelé kell használni, ha oszlopot akarsz belılük?
– Nem, uram. – Ez meggátolja a nyirkosság felszívódását, és elejét veszi a fa korhadásának. Legalábbis Gwlyddyn így mondja. Szeretem az ilyesfajta tudást. Jó, gyakorlati tudás ez, mely a világot mőködteti. – Szélesen elmosolyodott. – Megkedvelted már Owaint? – Jó hozzám, uram – feleltem, mély zavarban a kérdés felett. Az igazat megvallva, még mindig nyugtalankodtam Owain miatt, noha egyszer sem adta jelét rosszindulatnak. – Jónak is kell lennie hozzád – mondta Arthur. – Minden vezetı hatalma azon nyugszik, mennyire jó embereket tudhat maga alatt. – De én sokkal inkább szolgálnálak téged, uram – böktem ki, ifjonti tapintatlansággal. Elmosolyodott. – Fogsz is, Derfel, fogsz is. A maga idejében. Ha átestél a próbatételen Owain oldalán. – Szokott jó kedélyével ejtette a szavakat, ám én késıbb gyakorta eltöprengtem rajta, mennyire elıre látta a jövendıt. Idıvel valóban átmentem a tőzkeresztségen Owain oldalán, ám az könyörtelenül nehéznek bizonyult, s talán maga Arthur is azt akarta, hogy jól megtanuljam a leckét, mielıtt csatlakozom csapatához. Újra nekiveselkedett az ólomtáblának, majd felegyenesedett, amint hirtelen kiáltás szakadt fel a lekoszlott építménybıl. Pellinore volt az, ki így tiltakozott bebörtönzése ellen. – Owain azt mondja, hogy szegény Pelt el kellene küldenünk a Holtak Szigetére – mondta Arthur, a helyre utalva, ahová a veszedelmes ırülteket mindig is számőzték. – Neked mi a véleményed? Elképedve, hogy a véleményemet kérdik, elıször sokáig nem is válaszoltam, majd végül kiböktem, hogy Pellinore Merlin egyik kedvence volt, és Merlin az élık sorában akarta megtartani ıt, s szerintem Merlin akaratát tiszteletben kellene tartani. Arthur komoran hallgatta végig szavaimat, s mi több, hálásnak tőnt tanácsomért. Nem mintha szüksége lett volna rá, persze, egyszerően csak így próbálta éreztetni velem, hogy megbecsül. – Akkor Pellinore-nak közöttünk a helye, fiú – mondta végül. – És most kapd meg a másik végét. Emeld! Lindinis másnapra kiürült. Morgan és Nimue visszatértek Ynys Wydrynbe, ahol a Tor újjáépítését kezdték tervezgetni. Nimue ingerülten söpörte félre búcsúzkodásomat; szeme még mindig gyötörte, keserő kedvében volt, és semmi egyebet nem akart az élettıl, mint amit megtagadtak tıle: hogy bosszút vehessen Gundleuson. Arthur valamennyi lovasával északnak indult, hogy Tewdric seregeit erısítse Gwent északi határvidékén, míg én hátramaradtam Owainnel, ki rögvest beköltözött Caer Cadarn nagycsarnokába. Lehettem én harcos, de azon a nyárutón sokkal inkább fontos volt betakarítani a termést, mint ırt állni a sáncokon, így hosszú napokra feladni kényszerültem a kardot és a sisakot -a pajzzsal és a bır mellvérttel egyetemben, melyet egy halott siluriaitól zsákmányoltam –, és kivonultam a király földjeire, hogy segítsek a parasztoknak learatni a rozst, az árpát és a búzát. Kemény munkát végeztem a kis sarlóval, melyet szinte állandóan élesíteni kellett a fenıkı gyanánt használt fahusángon, melyet elsıként disznózsírba mártottak, majd finom homokkal szórtak meg. A kezdetleges szerszám kellıen élesre fente a sarló csorba élét, bár nekem sohasem tőnt kellıen élesnek, és bármilyen erısnek is gondoltam magam, a folytonos hajolgatás, küszködés megfájdította a hátamat, és minden izmom sajgott. Soha életemben nem kellett ilyen keményen dolgoznom, míg a Toron éltem, ám most már végleg magam mögött hagytam Merlin kiváltságos világát, és Owain csapatához tartoztam. A levágott szálakat keresztbe raktuk a mezın, majd hatalmas halmokba győjtve szállítottuk a szalmát Caer Cadarnbe és Lindinisbe. A szalmát a zsúptetık javítására használtuk, no meg derékaljaink újratömésére, s így arra az áldott néhány napra megszabadulhattunk a tervektıl és bolháktól, bár szerencsénk nem tartott soká. Ekkorra esett, hogy sarjadzani kezdett elsı szakállam, az a néhány sóhajnyi szırszál, melyre kimondhatatlanul büszke voltam. Egész napomat a hátamat tördelı mezei munkával töltöttem a mezıkön, de esténként azért még a kétórás katonai kiképzést is kénytelen voltam elszenvedni. Hywel alaposan kiokított, ám Owain még többet kívánt. – A siluriaival, akit megöltél – mondta nekem Owain egy este, miután egy Mapon nevő vitézzel vívott botcsata után még ott kellett verejtékeznem Caer Cadarn ırsáncain is –, lefogadom egyhavi zsoldomba egy döglött egér ellenében, hogy a kardod élével végeztél. – Nem álltam a fogadást, de
megerısítettem hitében, hogy valóban úgy hasítottam szét a kardommal, mintha csatabárd lett volna. Owain felnevetett, majd egyetlen kézmozdulattal elbocsátotta Mapont. – Hywel mindig arra tanította az embereket, hogy kardjuk élével harcoljanak – mondta. – Figyeld meg Arthurt a legközelebbi ütközetben. Csapkod és csapkod, mint egy szénaforgató, aki még az esı beállta elıtt végezni akar. – Elıvonta saját kardját. -Használd a hegyét, fiú – mondta nekem. – Mindig csak a hegyét. Gyorsabban öl. – Elırevetette magát, én pedig kétségbeesetten próbáltam hárítani. – Ha a kardod élét használod – mondta –, az azt jelenti, nyílt téren harcolsz. Felbomlott a pajzsfal; ha pedig a pajzsfal felbomlott, halott ember vagy, bármennyire is értesz a kardforgatáshoz. De ha a pajzsfal kitart, az azt jelenti, hogy vállat vállnak vetve harcoltok, és nincs helyed meglengetni a kardodat, csak döfni tudsz. – Újra döfött, én pedig kitértem. – Mit gondolsz, miért hordtak a rómaiak rövid kardot? – kérdezte tılem. – Nem tudom, uram. – Mert a rövid kard jobb a döfésre, hát azért – mondta –, no nem mintha bármelyikıtöket is valaha meggyızhetnélek arról, hogy cseréljétek le kardjaitokat, de legalább a döfésre emlékezzetek. A kard hegye mindig gyız, mindig. – Elfordult, majd váratlanul megpördülve felém szúrt, és nekem valahogy még az ormótlan fahusánggal is sikerült elhárítanom a támadást. Owain elvigyorodott. – Gyors vagy – mondta –, és ez jó. Menni fog ez neked, fiú, ameddig józan bírsz maradni. – Hüvelyébe dugta a kardját, és kelet felé meredt. Azokat a távoli elmosódott füstfelhıket kutatta, melyek a szászok betörésérıl árulkodtak, ám ez a mostani a szászok számára legalább annyira az aratás ideje volt, mint a mi számunkra, és katonáiknak jobb dolguk is akadt távoli határok áthágásánál. – Szóval, mit gondolsz Arthurról, fiú? -kérdezte Owain hirtelen. – Kedvelem ıt – feleltem esetlenül, éppoly nyugtalanul a kérdéstıl, miként ha Arthur tette volna fel Owainrıl. Owain hatalmas busafeje, mely annyira hasonlatos volt öreg barátjáéhoz, Utheréhoz, most felém fordult. – Igen, könnyő ıt megkedvelni – szólt kelletlenül. – Mindig is kedveltem Arthurt. Mindenki kedveli Arthurt, bár csakis az istenek tudják, van-e valaki is, aki megérti ıt. Kivéve Merlint. Gondolod, hogy Merlin életben van? – Tudom, hogy így van – feleltem buzgón, holott semmi ilyenrıl nem voltam tudomással. – Jó – mondta Owain. A Torról érkeztem, és Owain feltételezte, hogy birtokában vagyok olyan mágikus tudásnak, mely másoktól megtagadtatott. A szóbeszéd gyorsan terjedt a harcosok között, hogy sikerült kicseleznem még a farkasvermet is, ami egyszerre tett szerencséssé és ígéretessé a szemükben. – Kedvelem Merlint – folytatta Owain –, még akkor is, ha ı adta Arthurnak azt a kardot. – Caledfwlcht? – kérdeztem, Excalibur illı nevét használva. – Hát nem tudtad? – kérdezett vissza Owain meglepetten. Elképedést olvasott ki hangomból, ami nem is csoda, hiszen maga Merlin egyszer sem beszélt arról, hogy ilyen ajándékot készített. Néha említette ugyan Arthurt, kirıl jól tudtuk, röpke ideig együtt élt vele Uther udvarában, ám Merlin mindig afféle szeretetteljes lekicsinyléssel beszélt róla – mintha Arthur lassú, ám törekvı diák lenne, kinek jelenkori hıstettei némiképp meghaladnák Merlin várakozásait –, pedig a tény, hogy a híres kardot nekiajándékozta, azt sejtette, hogy Merlin különb véleménnyel van róla, mint azt látni engedte. – Caledfwlcht – magyarázta Owain – Gofannon kovácsolta a túlvilágon. – Gofannon volt a kovácsolás istene. – Merlin Írországban lelt rá – folytatta Owain –, ahol a kardot Cadalcholgnak nevezték. Egy álomharc során nyerte el egy ottani druidától. Az ír druidák szerint, ha Cadalcholg viselıje bajba kerül, elég leszúrni a kardot a földbe, és Gofannon elhagyja a túlvilágot, hogy a segítségére siessen. – Itt megrázta a fejét, ám nem hitetlenkedésében, hanem csodálatában. – Mármost miért adna Merlin egy ilyen ajándékot Arthurnak? – És miért ne? – kérdeztem vissza óvatosan, kiérezve a féltékenységet Owain hangjából. – Mert Arthur nem hisz az istenekben – felelte Owain –, hát azért. Nem hisz abban az
anyámasszony katonája istenben sem, akit a keresztények imádnak. Amennyire ki tudom venni, Arthur nem hisz semmiben, kivéve a testes lovakat, és csak az istenek tudják, mi haszna van belılük. – Rémisztıek azok – mondtam, próbálván lojális lenni Arthurhoz. – Ó, igen, azok – engedte meg Owain –, de csak akkor, ha még soha azelıtt nem láttad ıket. Csakhogy lassúak, kétszer, háromszor annyit is megesznek, mint a rendes lovak, két lovászfiúra van szükség hozzájuk, a patájuk olvadt vajként válik el, ha nem szíjazzák rájuk azokat az otromba patkókat, és egy jó pajzsfalnak még azok se mernének nekimenni. – Nem? – Egyetlen ló sem! – szólt Owain megvetıen. – Tarts ki egy helyt, és a világ minden lova kitér a lándzsák sora elıl. Lovak nem valók a harchoz, hacsak nem arra, hogy felderítıink eljussanak mindenhová. – Akkor hát… – kezdtem. – Mert – érezte meg Owain kérdésem lényegét – a csata egész célja nem más, fiú, mint megtörni az ellenség pajzsfalát. Minden más gyermekjáték, és Arthur lovai félelmet plántálva az ellenség soraiba szétszórja azokat, de idıvel az ellenség szilajon ki fog tartani, és az istenek segítsék akkor azokat a lovakat. És az istenek segítsék Arthurt is, ha még sohasem vetette le ló a hátáról és nem kellett gyalogosan megküzdeni abban a pikkelyes páncélhacukában. Az egyetlen fém, amire a harcosnak szüksége van, a kardja, és az acélrög a lándzsája végében, a többi csak nehezék, fickó, esztelen holtsúly. – Lenézett az erıdítmény udvarára, ahol Ladwys csimpaszkodott a kerítésen, mely Gundleus börtönét övezte. – Arthur nem marad itt soká – szólt magabiztosan. -Egyetlen vereség, és már vitorlázhat is vissza Armoricába, hogy az ottaniakat nyőgözze le testes lovaival, halpikkelyeivel és csillogó kardjaival. – Kiköpött, és én jól tudtam, hiába vallotta meg Arthur iránti szeretetét, Owainben bujkált valami, a féltékenységnél is mélyebb érzés. Owain tudta, hogy riválisa akadt, de kivárta a maga idejét, miként Arthur is így tett a magáéval, és a kölcsönös ellenségeskedés még engem aggasztott a leginkább, mivel kedveltem mindkettıjüket. Owain elmosolyodott Ladwys nyomorúságán. – Hőséges a szajhája, azt meg kell adni neki -szólt a roppant ember –, de én akkor is betöröm. Az a te asszonyod? – Lunete felé biccentett, ki egy bırtömlıben vizet vitt a harcosok kunyhójához. – Igen – feleltem, és belepirultam a vallomásba. Lunete, miként sarjadzó szakállam, újsütető férfiasságom jele volt, s én mindkettıt esetlenül viseltem. Lunete úgy döntött, mellettem marad, ahelyett hogy Nimuéval együtt visszatérne Ynys Wydrynbe. A döntés igazából Lunetéé volt, és engem még mindig nyugtalanított kettınk kapcsolata, noha Lunetének szemmel láthatólag kétségei sem voltak jövınket illetıen. Átvette az uralmat a kunyhó egyik sarka felett, felseperte, elválasztotta egy főzfavesszı fonattal, és magabiztos hangon nyilatkozott eljövendı közös életünkrıl. Azt gondoltam, Nimuéval akar majd maradni, de megerıszakoltatása óta Nimue csendes és visszahúzódó volt. Az igazat megvallva, ellenségessé is lett, s nem szólt senkihez, hacsak nem azért, hogy megzavarjon egy társalgást. Morgan gondozta a sebét, és ugyanaz a kovács, ki Morgan maszkját kikalapálta, felajánlotta, hogy aranyból készít neki egy golyóbist elveszett szeme helyére. Lunete, mint mi mindnyájan, rémisztınek találtuk ezt az új, megkeseredett, köpködı Nimuét. – Aranyos kislány – szólt Owain vonakodva –, de a lányok csakis egy okból élnek együtt a harcosokkal, fiú: hogy meggazdagodjanak. Szóval bizonyosodj meg róla, hogy mindig boldoggá teszed, különben a fejedet teheted rá, hogy nyomorulttá tesz. – Végigkutatta köpönyege zsebeit, s végül ráakadt egy apró aranygyőrőre. – Add ezt oda neki – mondta. Elhebegtem köszönetemet. A vezérektıl ugyan elvárták, hogy némelykor ajándékkal kedveskedjenek követıiknek, ám a győrő oly nagylelkő adománynak számított, melyet még alaposan meg kellett szolgálni Owain embereként. Lunete szerette azt a győrőt, melyet az ezüsttel együtt kardom gombjáról bontottam le korábban, megvetette ezzel összegyőjtött kincsének alapjait. Gyorsan keresztet karcolt a győrő viseltes felszínébe, no nem mintha keresztény lett volna, hanem mert a kereszt szerelmi záloggá emelte a győrőt és bizonyította, hogy a kislánykorból immár átlépett az asszonyi sorba. Néhány férfi szintén viselt ilyen
szerelmi győrőt, bár én leginkább az egyszerő vasgyőrő után ácsingóztam, melyet a diadalmas harcosok legyızött ellenfeleik lándzsahegyeibıl kovácsoltattak. Owain egy sor ilyent viselt a szakállába főzve, s még ujjai is ezektıl sötétlettek. Arthur, mint megfigyeltem, egy ilyent se hordott. Miután saját termésünket sikeresen begyőjtöttük a Caer Cadarn környéki mezıkrıl, valamennyien Dumnoniába masíroztunk, hogy begyújtsuk a terményadót. Végiglátogattuk az alkirályokat és törzsfıket, s utunkra mindig elkísért bennünket Mordred kincstárának egy írástudója, ki rováspálcán jegyezte fel bevételünket. Különös dolog volt arra gondolni, hogy immár Mordred a királyunk, és nem Uther kincstárát duzzasztjuk fel, ám még egy csecsemı királynak is szüksége volt pénzre, hogy fizethesse Arthur lovasait, ahogyan a többi harcost is, ki Dumnonia határainak épségét vigyázta. Owain néhány emberét elıreküldték, hogy erısítés gyanánt szolgáljanak Gereint határ menti erıdjeiben, Durocobrivisnél, míg mi többiek egy idıre átvedlettünk adóbehajtóvá. Meglepett, hogy Owain, ki hírhedetten szerette a csatazajt, nem utazott Durocobvirisbe, s nem tért vissza Gwentbe sem, ehelyett megmaradt olyan köznapi teendı mellett, mint az adó begyőjtése. Számomra az ilyen munka alantasnak tetszett, noha még mindig csak egy sarjadzó szakállú fiúcska voltam, kinek nem feltétlenül kellett értenie, mi jár Owain fejében. Az adó Owain szemében nagyobb fontossággal bírt minden szásznál. Az adók, mint azt megtanultam, a gazdagság forrásai az olyan emberek számára, akik nem akarnak dolgozni, és ebben az adóidényben, most, hogy Uther halott volt, jött el Owain nagy lehetısége. Egyik csarnokban a másik után jelentettek neki példátlanul rossz termést, és fizettek ezáltal csökkentett adót, mialatt saját pénzes zacskója egyre csak hízott a megvesztegetésektıl, melyekkel a törzsfık lefizették, hogy el is higgye a hamis jelentéseket. Nem is próbálta véka alá rejteni szándékait. – Uther sohasem engedte volna meg, hogy szárazon elvigyek ilyesmit mondta nekem egy napon, amint a déli partvidéken tartottunk Isca római városa felé. Szeretetteljesen beszélt holt királyáról. -Uther minden hájjal megkent gazember volt, és a maga fondorlatos módján mindig tudta, mennyit kellene beszednünk, de mit tudhat Mordred? – Bal felé nézett. Széles, hangafővel borított domb tetejére értünk éppen, s délre a határtalan tenger csillogó tükre fogadott bennünket, melyen az erıs szél szürkén tajtékzó hullámokat támasztott. Messze keletre, ahol a kavicsos part szalagja véget ért, magasztos földnyelv tolakodott a tengerbe, melynek hullámai fehéren törtek meg talpazatán. A földnyelv kis híján sziget volt, s csak egy keskeny, kıbıl és gömbölyő kavicsból álló töltésőt vezetett hozzá. – Tudod, mi az? – kérdezte Owain, állával a földnyelv felé bökve. – Nem, uram. – A Holtak Szigete – mondta, majd kiköpött, hogy távol tartsa magától az ártó szellemeket, és azután megállva hosszan meredjen a baljóslatú helyre, melynek biztos helye volt minden dumnoniai rémálmaiban. A földnyelv alkotta a tébolyultak szigetét, a helyet, ahová Pellinore is tartozott, a többi eszelıs és ırjöngı lélekkel együtt, kiket halottnak tekintettek attól a pillanattól, hogy átkeltek azon a jól ırzött töltésen. A hely Crom Dubh, a sötét lelkő, nyomorék isten fennhatósága alatt állt, és néhányan úgy tartották, hogy Cruachan barlangja, a túlvilág bejárata, a sziget túlsó végében fekszik. Rettegve bámultam a helyet, míg Owain kedélyesen a vállamra nem csapott. – Sohasem kell a Holtak Szigete miatt aggódnod, fiú – mondta. – Nem mindennapi kobak ül a te nyakadon. – Nyugat felé vette az irányt. – Hol alszunk ma este? – kiáltott oda Lwellwynnek, a kincstár írástudójának, kinek öszvére az éves meghamisított jelentéseket vitte. – Iscai Cadwy hercegnél – válaszolta Lwellwyn. – Á, Cadwy! Kedvelem Cadwyt. Mennyit is hoztunk el tavalya latortól? Lwellwynnek rá sem kellett pillantania a fa rováspálcákra, melyen a nyilvántartást vezette, s máris folyékonyán hadarni kezdett, felsorolva irhát, gyapjat, rabszolgát, ónöntecset, szárított halat, sót és darált kukoricát. – Jobbára aranyban fizetett – főzte hozzá. – Akkor még inkább kedvelem! – szólt Owain. – Mennyit lehet kiszedni belıle, Lwellwyn? Lwellwyn a felére becsülte ezt annak az összegnek, melyet Cadwy az elızı évben fizetett,
és ez pontosan megegyezett azzal az összeggel, melyben aznap este még étkezés elıtt megállapodtak Cadwy herceg csarnokában. Remekbe szabott hely volt, a rómaiak építette oszlopos portikusszal, mely egyenesen a hosszú, erdıvel borított völgyre, és a mögötte húzódó Exe-folyó szalagjára nézett. Cadwy Dumnonii hercege volt, a törzsé, mely nevét adta az országnak, s így Cadwyt hercegsége rangban közvetlenül a király alá helyezte. Az uralkodók képviselték a legmagasabb rangot; a hercegek, mint Gereint vagy Cadwy, s az alkirályok, mint a Belgáéi Melwas, következtek utánuk; s csak ıutánuk jöttek az olyan helyi törzsfık, mint Merlin – noha az Avaloni Merlin druidaként mindenestül kívül esett ezen a hierarchián. Cadwy egyszerre volt herceg és törzsfı, s mint ilyen, kiterjedt népcsoportot uralt, mely az Isca s Kernow határa közti területet népesítette be. Voltak idık, mikor Britannia valamennyi törzse egymástól elkülönülten élt, és egy catuvellani ember egészen másként festett, mint mondjuk Belgae lakói, de a rómaiak távozásukkor ugyanolyannak hagytak meg bennünket. Csak néhány törzs, miként Cadwyé, ırizte meg egyedi jellegzetességeit. E népcsoport felsıbb rangúnak tartotta magát más britonokhoz képest, s ennek törzsi és klánjukra utaló jeleit arcukra tetoválva is ırizték. Minden völgynek megvolt a maga klánja, melyet rendszerint alig tucatnyi család alkotott. A versengés a nemzetségek között késhegyig elment, ám mindez semmi volt a rivalizáláshoz képest, mely Cadwy herceg népét és Britannia egyéb lakóit egymás ellen fordította. A törzsi fıváros Isca volt, a római település, mely erıs falazattal és kıépülettel büszkélkedhetett, akárcsak Glevum, noha Cadwy többet tartózkodott a városon kívül, saját birtokán. A legtöbb városlakó római módra élt és kerülte a tetoválást, ám a falakon túl, Cadwy földjének völgyeiben, ahol a római szokások sohasem verhettek gyökeret, minden férfi, asszony és gyermek kék tetoválásokat viselt az orcáján. Gazdag volt javakban ez a terület, ám Cadwy herceg esze mégis folyton azon járt, miként tehetné még gazdagabbá. – Jártál a lápon mostanában? – kérdezte Owaint azon az estén. Meleg, balzsamos volt az éj, a vacsorát pedig a nyitott oszlopcsarnok alatt szolgálták fel, mely Cadwy birtokaira nézett. – Soha – felelte Owain. Cadwy felmordult. Ugyan korábban már láttam, Uther Nagytanácsában, mégis most nyílt elıször alkalmam rá, hogy közelebbrıl is megfigyeljem a férfit, ki Dumnonia határait vigyázta Kernow vagy a távoli Írország ellenében. A herceg alacsony, kopasz, középkorú férfi volt, zömök felépítéső, törzsi jegyekkel az arcán, a karján és a lábán. Brit ruhát viselt, noha roppant kedvelte ezt a római villát, kövezett termeivel, oszlopaival és csatornába vezetett vizével, mely keresztülcsörgedezett a központi udvaron, ki egyenesen a portikuszra, ahol apró lábmosó medencét formált, mielıtt áthaladt volna egy márványból vésett gáton, hogy felduzzassza a lenti völgyben csordogáló patak vizét. Cadwy, döntöttem el magamban, jó életet él. Termése bıséges, birkái s tehenei kövérek, számtalan asszonya boldog. Távol élhetett még a szász fenyegetéstıl is, ám ıt még ez sem elégítette ki. – Pénz lakozik az alatt a láp alatt – mondta Owainnek. – Ón. – Ón? – Owain hangja megvetıen csengett. Cadwy komolyan bólintott. Meglehetısen részeg volt már, miként emberei zöme is, akik az ételekkel megrakott alacsony asztal körül heverésztek. Valamennyien harcosok voltak, Cadwy és Owain emberei vegyesen, ám nekem, tejfelesszájú lévén, Owain mögött kellett állnom, pajzshordozóként. – Ón – mondta újra Cadwy –, s talán arany is. De rengeteg ón. – A beszélgetés megmaradt magántermészetőnek, és mivel az étkezés véget ért, Cadwy rabszolgalányokat ajánlott fel a harcosoknak. Senki sem fordított hát különösebb figyelmet a két vezetıre, kivéve engem és Cadwy pajzshordozóját, egy tésztaképő fickót, ki szájtátva és elködösült szemmel bámulta a rabszolgalányok sürgés-forgását. Figyelmesen hallgattam Owaint és Cadwyt, noha oly mozdulatlanná merevedtem, hogy tán egészen megfeledkeztek jelenlétemrıl. – Neked talán nem kell az ón – mondta Cadwy Owainnek –, de egy csomóan vannak, kiknek igenis kell. Nem önthetsz bronzot ón nélkül, és Armoricában fényőzı árat megadnak azért az anyagért, nem is beszélve más országokról. – Hanyag mozdulattal bökött Dumnonia egyéb részei felé, majd harsány böfögés tört fel belıle, mely láthatóan még ıt is meglepte. Kiadós korty pompás nedővel nyugtatta háborgó gyomrát, majd összevonta szemöldökét, mintha emlékezni próbálna, mirıl is beszélgettek az imént. -Ón – nyögte ki
végül. – Beszélj hát róla – mondta Owain, miközben figyelte, miként vetkızteti meztelenre egy embere az egyik rabszolgalányt, és morzsol el egy kevés vajat a hasán. – Nem az enyém – mondta Cadwy vonakodva. – Valakié csak kell hogy legyen – vágta rá Owain. – Akarod, hogy megkérdezzük Lwellwynt? Jól vág az esze a fattyúnak, amint pénzre meg tulajdonra kerül a szó. – A férfi erısen a lány hasára vágott, mindenfelé széttapsikolva a vajat az alacsony asztal körül, hangos röhögést váltva ki ezzel társai körében. A lány feljajdult, de a férfi rámordult, hogy maradjon csendben, és kezdte eldörzsölni a csöpögı vajat meg disznózsírt testének egyéb részeire is. – A dolog úgy áll – szólalt fel Cadwy erélyesen, hogy végre elterelje Owain figyelmét a meztelen lányról –, hogy Uther beengedett Kernow-ból egy maroknyi embert az országba. A régi római bányákban dolgoznak, miután egyik emberünk sem érti a mesterségüket. A fattyaknak el kellett volna, jól figyeld ezt, el kellett volna küldeniük a bérletet a kincstárunkba, de azok a gazfickók Kernow-ba küldték el az ónt. Ezt bizonyosan tudom. Owain azonnal hegyezni kezdte a fülét. – Kernow-ba? – A mi földünkbıl csináltak pénzt azok a nyomorultak. A mi földünkbıl! – kiáltott Cadwy méltatlankodva. Kernow különálló királyságnak számított, rejtelmes vidéknek Dumnonia nyugati nyúlványának távoli csücskében, melyet rómaiak sohasem uraltak. A királyság javarészt békében élt velünk, noha Mark király hébe-korba kikászálódott legutolsó felesége ágyából, és portyázó csapatokat küldött a Tamar-folyó túlpartjára. – Mit keresnek errefelé Kernow emberei? – kérdezte Owain, legalább oly felháborodottan, mint vendéglátója. – Mondtam neked. A pénzünket rabolják. És nemcsak errıl van szó. Elveszítem a marháimat, birkáimat, s már néhány rabszolgám is eltőnt. Azok a bányászok mindenki felett állónak képzelik magukat, és nem fizetik meg, ami ki van róva rájuk. És sohase tudnád rájuk bizonyítani. Soha. Még ez a te agyafúrt körmöncöd, Lwellwyn is hiába nézne bele abba a gödörbe a lápon, nem tudná megmondani, mennyi ónnak kell elıjönnie belıle évente. – Cadwy arrébb hessegetett egy molyt, majd rosszkedvően megrázta fejét. – Azt hiszik, felette állnak a törvénynek. Ez itt a gond. Csak mert Uther a patrónusuk volt, azt képzelik, hogy felette állnak a törvénynek. Owain vállat vont. Figyelme visszatért a vajba forgatott lányhoz, kit most az alacsonyabban fekvı teraszokon kergetett vagy féltucatnyi részeg férfi. A zsír a testén megnehezítette, hogy elkapják, és a groteszk vadászatot figyelve a többi vacsoravendég szinte gurult a röhögéstıl. Én is szinte beleizzadtam, hogy fel ne kuncogjak. Owain visszafordult Cadwyhez. – Akkor keresd meg ıket, s vágj le közülük néhányat, herceg – mondta, mintha ez lenne a világ legegyértelmőbb dolga. – Nem tehetem – mondta Cadwy. De hát miért nem? – Uther védelmet kínált nekik. Ha rájuk támadok, bepanaszolnak a tanácsnál és Mark királynál, s a végén sarheadet kell fizetnem. – A sarhead a törvény által egy emberre szabott vérdíjat jelentette. Egy király sarheadje megfizethetetlen volt, egy rabszolgáé nevetségesen alacsony, de egy jó bányászé valószínőleg elég magas ahhoz, hogy még egy olyan vagyonos uralkodó is megérezze, mint Cadwy. – De honnan fogják megtudni, hogy ki támadt rájuk? – kérdezte Owain leplezetlen gúnnyal. Cadwy válaszként megtapintotta arcát. A kék tetoválások, sejtette, önmagukért beszélnek. Owain bólintott. A megvajazott lányt nagy nehezen lefogták, és most üldözıi minden oldalról körbevették a lenti teraszon növı cserjék között. Owain elmorzsolt némi kenyeret, majd újra felnézett Cadwyre. – Szóval? – Szóval – mondta Cadwy óvatosan –, ha találnék egy maréknyi rátermett fickót, akik kicsit megszorongatnák azokat a gazfickókat, az sokat segítene rajtam. Még a végén hozzám –
fordulnának védelemért, érted? És én azt az ónt kérném cserébe, melyet most Mark királynak küldenek. Ami pedig téged illet… – itt szünetet tartott, hogy lássa, Owain nem döbben-e meg a végkövetkeztetésen -…megkaphatnád az ón felét. – Mennyi az? – kérdezte Owain sebesen. A két férfi szinte magában beszélt, s nekem nagyon erısen hegyeznem kellett a fülemet, hogy kihalljam szavaikat a harcosok kurjongatása és röhögése között. – Ötven arany évente? Valahogy így – mondta Cadwy, és elıhúzott egy kardmarkolatnyi aranyöntecset zacskójából, hogy az asztalra csúsztassa. – Ilyen sok? – hüledezett még Owain is. – Termékeny az a mocsár – felelte Cadwy komoran. – Nagyon is az. Owain végigfuttatta tekintetét Cadwy völgyén, hol a Hold tükörképe oly laposan és ezüstösen feküdt a folyó vizén, akár egy kard acélja. – Hány bányász lehet ott? – kérdezte végül a herceget. – A legközelebbi településen – válaszolt Cadwy – hetvennyolcvan ember élhet. Meg persze egy csomó asszony és rabszolga. – Hány ilyen település van? – Három, de a másik kettı kiesik az útból. Én csak emiatt az egy miatt aggódom. – Alig ha húszan vagyunk – szólt Owain aggodalmasan. – Mit számít az éjszaka? – vetette fel Cadwy. – Még sohasem támadták meg ıket, nem is ügyelnek ilyenre. Owain felhörpintette a bort ivótülkébıl. – Hetven arany -mondta színtelen hangon –, nem ötven. Cadwy herceg ezen elgondolkodott egy hosszú pillanatig, majd bólintott beleegyezése jeléül. Owain elvigyorodott. – Miért is ne, he? – kérdezte. Ráfektette tenyerét az aranyöntecsre, majd gyorsan, akár a kígyó, felnézett rám. Nem mozdultam, még a szememet sem vettem le az egyik lányról, ki meztelen testével Cadwy tetovált harcosainak egyikét fonta körül. – Ébren vagy, Derfel? – csapott le rám Owain. Felugrottam, mintha megriadtam volna. – Uram? – szóltam, azt színlelve, hogy gondolataim jó néhány perce más vidékekre kalandoztak. – Jól van, fickó – mondta Owain, afeletti elégedettségében, hogy semmit sem hallottam. – Akarod valamelyiket a lányok közül? Elpirultam. – Nem, uram. Owain felnevetett. – Csak az a helyes kis ír boszorka érdekli -mondta Cadwynek –, és azt hiszi, hőnek kell maradnia hozzá. Majd beletanul. Ha majd elérkezel a túlvilágra, fiú – fordult vissza hozzám –, nem fogod bánni a férfiakat, kiket megöltél, ám annál inkább az asszonyokat, akiket kihagytál. – Kedvesen szólott hozzám. Szolgálatomnak elsı napjaiban ugyan megrémített, ám mostanra valami rejtélyes okból megkedvelt, és jól bánt velem. Most visszafordult Cadwyhez. – Holnap éjjel – mondta halkan –, holnap éjjel. Magam mögött hagytam Merlin Torát Owain seregéért, és olyan volt ez, mint átlépni egyik világból a másikba. Felnéztem a Holdra, és magam elıtt láttam, miként mészárolják le Gundleus hosszú hajú katonái a Tor testıreit, majd a láp bányászaira gondoltam, kik holnap ugyanezt a könyörtelen bánásmódot lesznek kénytelenek elszenvedni, s tudtam, hogy semmit sem tehetek ez ellen, de még ha tehettem is volna, a végzet, miként azt Merlin mindig tanította nekünk, megkerülhetetlen. Az élet az istenek játékszere, szerette Merlin fennhangon hirdetni, és nem létezhet igazság. Meg kell tanulnod nevetni, mondta egyszer nekem, különben a halálig zokogni fogsz. Pajzsainkat a csónaképítık szurkával kentük be, hogy olyannak tessék, mint a fekete pajzsok, melyeket Oengus Mac Airem emberei viselnek, kik hosszú, éles orrú dereglyéiken végigfosztogatták Dumnonia egész északi partvidékét. A tetovált arcú helybéli kísérı egész délután vezetett bennünket a mély, buján zöld völgyek között, melyek lassan kúsztak a láp
kietlen, ködben úszó foltja felé, ami néha-néha tünedezett csak elénk a vastag fatörzsek közt. Pompás, szarvassal teli erdıségek voltak ezek, sebes és hővös hegyi csermelyekkel szabdalva, melyek a terméketlen, ingoványos fennsíktól menekültek a tenger felé. Szürkületre a mocsár pereméhez értünk, és sötétedés után egy keskeny csapást követtünk, mely a magaslatra vezetett. Rejtelmes hely volt ez. A régi öregek, kik egykor itt éltek, völgyeikben hagyták hátra kıbıl emelt szent köreiket, míg a csúcsokat pengeéles szürke sziklák koronázták, s az alacsonyabban fekvı területeket az álnok mocsár foglalta le magának, melyen csalhatatlanul vezetett keresztül kísérınk. Owain azt mondta nekünk, hogy a láp népe lázadást szít Mordred király ellen, s hogy vallásuk tanítása szerint rettegnek a fekete pajzsos emberektıl. Jól kigondolt mese volt, s talán magam is elhittem volna, ha nem hallgatom ki Owain beszélgetését Cadwy herceggel. Owain aranyat is ígért nekünk, ha híven teljesítjük feladatunkat, majd figyelmeztetett bennünket, hogy az éjszakai mészárlásnak titokban kell maradnia, miután magától a tanácstól nem kaptunk parancsot a rebellisek megbüntetésére. Mélyen a sőrő erdıben, útban az ingovány felé, egy tölgyesben álló ısi szentélybe botlottunk, ahol Owain egyenként titoktartásra esketett bennünket a moháktól benıtt koponyák elıtt, melyek a falak bemélyedéseibıl vigyázták a szentély békéjét. Britannia teli volt ilyen ısi, titkos helyekkel – annak bizonyságaként, mily hatalmat gyakoroltak a druidák a rómaiak ideérkezte elıtt –, ahová a vidék lakói még mindig segítségért folyamodni jártak. Azon a kora estén a zuzmó benıtte roppant tölgyek alatt a koponyák elé térdepeltünk, Owain kardjának markolatát érintettük, s azok, kik korábban beavatást nyertek Mithras titkaiba, Owain csókjában is részesültek. Ily módon, felkenetve isteneink által s felesküdvén a gyilkolásra, folytattuk utunkat az éjszakában. Nyomorúságos, mocskos helyre érkeztünk el. A fémkohók hatalmas tüzei lángcsóvákat és gomolygó füstöt okádtak a mennyek felé. Egy sor szétszórt kunyhó állt a tüzek és a földön ásító fekete torkok közt, melyet a férfiak vájtak a föld kérgébe. A faszén óriás halmai roppant sírhalmokként meredeztek, míg a völgyben oly bőz uralkodott, melyhez foghatót életemben nem éreztem – megvallván az igazat, a szánalmas bányásztelepülés felfőtött képzeletemben sokkal inkább emlékeztetett Annawn birodalmára, a túlvilágra, mintsem emberi lakhelyre. A kutyák ugattak érkeztünkre, ám a településen senki sem figyelt oda a zajra. Nem volt kerítés, de még egy földhányás sem, a települést védeni. A pónikat a szekerek mellé pányvázták ki, s azok hangos nyihogásban törtek ki, amint elıbukkantunk az erdısávból, ám a kunyhók közül még mindig senki nem jött elı, hogy nyugtalanságuk okát kutassa. A kunyhók egyszerő kıbıl vont körök voltak, tızeggel borított tetıvel, noha a település központját egy pár ısi római építmény alkotta; szögletes, magas és tömör. – Két ember fejenként, ha nem több – sziszegte Owain, emlékeztetve rá, hány emberrel kell mindannyiunknak végeznünk. -És akkor a rabszolgákat és a nıket még nem is számoltam. Gyorsan haladunk, gyorsan ölünk, mindig a hátunk mögé nézünk. És együtt maradunk! Két csoportra oszlottunk. Én Owainnel tartottam, kinek szakálla a tüzek fényében szinte lángolni tetszett a számtalan vasgyőrőtıl. A kutyák vonítottak, a pónik nyihogtak, majd végül egy fiatal kakas is kukorékolni kezdett, mire az egyik kunyhóból elımászott egy ember, hogy megnézze, mi riasztotta meg az állatokat, ám akkorra már rég elkésett. Megkezdıdött az öldöklés. Mennyi ilyen öldöklést láttam már! A szász falvakban is lobbot vetettünk a kalyibák tetejére, mielıtt gyilkolni kezdtünk volna, de ezek a kıbıl és tufából emelt kunyhók nem fogtak tüzet, s így rákényszerültünk a behatolásra, karddal és lándzsával. Lángoló tuskót kaptunk fel egy közeli máglyáról, és a kunyhó belsejébe vetettük, mely így elég világossá vált a gyilkoláshoz, sıt néha pusztán a lángok elegendıek voltak ahhoz, hogy kiőzzék a kunyhó lakóit, hogy a kint várakozó harcosok vágóállatként mészárolhassák le ıket. Ha a tőz nem volt elegendı, Owain kettınket a kunyhó belsejébe rendelt, míg a többiek odakint várakoztak. Rettegtem, mikor kerül rám a sor, pedig tudtam, hogy ez is eljı, és ha eljı, nem lesz merszem ellenkezni a paranccsal. Esküm kötött ehhez a véres munkához, és megtagadni azt egyenlı volt a halálos ítélettel.
Megkezdıdött a sikoltozás. Az elsı néhány kunyhóval köny-nyen végeztünk, hiszen a legtöbben még aludtak vagy csak akkor ébredeztek, de amint haladtunk a település központja felé, az ellenállás egyre ádázabb lett. Két férfi csatabárddal támadt ránk, de lándzsásaink játszi könnyedséggel vágták le ıket. Asszonyok menekültek, karjukon kisdedekkel. Egy kutya ugrott Owain torkának, és döglött meg nyüszítve, elroppantott gerinccel. Felfigyeltem egy asszonyra, ki egyik kezén csecsemıjét tartotta, a másikkal egy vérzı gyermeket vonszolt maga után, és hirtelen felvillant bennem Tanaburs búcsúszava, hogy anyám még mindig életben van. Megborzongtam, amint rádöbbentem, hogy a vén druida valójában átkot vont fejemre, amiért életét fenyegettem, és – noha jó szerencsém mindeddig távol tartotta tılem az átkot – gonosz indulata mindig a nyomomban jár, akár egy sötét, láthatatlan ellenség. Megérintettem a sebhelyet bal tenyeremen, és Beihez imádkoztam, hogy Tanaburs átka ne foganhasson meg. – Derfel! Licat! Azt a kunyhót! – kiáltotta Owain, s én jó katonaként engedelmeskedtem a parancsnak. Ledobtam pajzsomat, levetettem a zsarátnokot a kalyibába, majd összegörnyedve átfurakodtam az apró nyíláson. Gyermekek sikoltoztak, amikor beértem, és egy félmeztelen férfi ugrott rám, késsel a kezében, arra kényszerítve, hogy kétségbeesetten a földre vessem magam. Egy gyermekre zuhantam, mialatt lándzsámat máris az apára emeltem. A penge a férfi bordái közé csusszant, és áldozatom éppen rám zuhant volna, hogy késével átvágja torkomat, ha Licat elébb meg nem öli. A férfi összegörnyedt, hasára szorított kézzel, és kilehelte lelkét, miközben Licat kiszabadította lándzsáját, és elıvonta kését, hogy gyilkolni kezdje a sikoltozó gyermekeket. Kihátráltam a kunyhóból véres lándzsámmal, és elmondtam Owain-nek, hogy csak egyetlen férfit találtunk odabent. – Gyerünk! – üvöltött Owain. – Demetia! Demetia! – Ez volt a harci kiáltásunk azon az éjjelen; Oengus Mac Airem Siluriától nyugatra fekvı ír királyságának neve. A viskók mostanra mind kiürültek, és megkezdıdött a hajtóvadászat a település sötét zugaiban bujkáló bányászok után. A menekültek a létezı összes irányban szétszóródtak, ám néhány férfi hátramaradt és megpróbálta felvenni velünk a küzdelmet. Egy bátor csapat még hevenyészett alakzatot is felvett, hogy lándzsákkal, nyársakkal és csatabárdokkal támadjon ránk, ám Owain emberei hátborzongató hatékonysággal morzsolták fel rohamukat, engedve, hogy szurkos pajzsuk fogja fel a csapást, azután lándzsáikkal és kardjaikkal levágva a támadót. Én is egyike voltam ezeknek a hatékonyan gyilkoló férfiaknak. Isten bocsássa meg nekem, de aznap éjjel megöltem második emberemet, sıt minden bizonnyal a harmadikat is. Az elsıt torkon szúrtam lándzsámmal, a másikat ágyékon. Nem használtam kardomat, mert úgy éreztem, Hywel pengéje nem illı eszköz ily alantas célok beteljesítésére. Meglehetıs gyorsasággal ért véget minden. A település hirtelen kiürült, s nem maradt más, csak a holtak, a haldoklók, a nık meg a gyerekek, akik megpróbáltak elbujdokolni. Megöltünk mindenkit, akit csak találtunk. Leöltük az állataikat, felgyújtottuk a szekereiket, melyeken a faszenet szállították a közeli völgyekbıl, beszakítottuk kalyibáik tızegtetejét, letapostuk zöldségeskertjeiket, majd mindent felforgattunk, kincsek után kutatva. Néha egyegy nyílvesszı elısüvített a környezı fák közül, de senkit sem találtak el. Törzsfıjük kunyhójában találtunk egy római érmékkel, aranyöntecsekkel és ezüstrudakkal teli teknıt. Ez volt a legnagyobb kunyhó, keresztben talán húszlábnyi, és a behajított zsarátnokok fényében jól láthattuk a székében kiterült halott törzsfı elsárgult arcát és felhasított gyomrát. Egyik asszonya és két gyermeke feküdt vérében a lábainál. A harmadik gyermek, egy lány, egy vérrel átitatott prém alatt hevert, és láttam, hogy a keze görcsösen összerándul, amint egyik emberünk belebotlott a testébe, de úgy tettem, mintha halott lenne és békén hagytam. Odakint egy másik gyermek felsikoltott, amint megtalálták rejtekhelyét, és egy kard lesújtott rá. Isten bocsássa meg nekem, Isten és az ı angyalai bocsássák meg nekem, de annak az éjszakának a bőnét mindössze egyetlen embernek gyóntam meg, s ı sem pap volt, hogy bőnbocsánatot nyerhettem volna általa. A purgatóriumban, vagy talán a pokolban, jól tudom, találkozom még azokkal a gyermekekkel. Atyjuk, szülıanyjuk kapja majd meg lelkemet játékszer gyanánt, és én ki is érdemeltem a legszörnyőbb büntetést. Pedig hát mi választásom lehetett volna? Fiatal voltam, élni akartam, esküt tettem, s
követtem vezetımet. Nem öltem olyan embert, ki nem támadt rám, ám mit ér ilyen mentség ily borzalmas bőnökkel szemben? Társaimnak mindez egyáltalán nem tőnt bőnnek: csupán leölték egy másik törzs, sıt egy másik nép tagjait, és ez épp elég volt nekik önigazolásnak; csakhogy én a Toron nıttem fel, ahol valamennyi faj és törzs békében élt együtt, és -noha maga is törzsfı volt, s mint ilyen, ádáz védelmezıje mindenkinek, ki a briton névvel dicsekedhetett – Merlin sohasem tanított bennünket más törzsek győlöletére. Éppen az ı tanításai tették lehetetlenné számomra, hogy gondolkodás nélkül elfogadjam a számunkra idegenek lemészárlását, csupán azon az alapon, hogy idegenek. Mégis, akár alkalmas voltam rá, akár sem, öltem, és Isten bocsássa ezt meg nekem, egyéb bőneimmel együtt, melyek túl számosak ahhoz, hogy emlékezhessem rájuk. Hajnal elıtt indultunk útnak. A völgyet füstölögve, vértıl átitatva, borzalmak közt hagytuk. A láp bőzlött az öldökléstıl, özvegyek és árvák jajveszékelése kísérte. Owaintıl egy aranyöntecset, két ezüstrudat és egy maréknyi pénzérmét kaptam, és – Isten legyen irgalmas hozzám! – én elfogadtam azokat.
L unete nem akart északra utazni Coriniumba, ahol Arthur telelt embereivel. Nem akarta elhagyni barátait, s emellett, tette hozzá mintegy mellékesen, terhes is volt. Hitetlenkedı csenddel fogadtam a bejelentést. – Jól hallottad – csattant fel –, terhes vagyok. Nem mehetek. És miért is mennék? Itt boldogok vagyunk. Owain jó urad volt, míg te el nem árultad. Miért nem mégy inkább egymagád? – Lekuporodott kunyhónk tüze mellé, próbálva meleget meríteni a lanyha lángokból. – Győlöllek – közölte, mialatt hiábavaló erıfeszítéseket tett, hogy lerángassa ujjáról záloggyőrőmet. – Terhes? – kérdeztem elborzadva. – Lehet, hogy nem is tıled! – sikította Lunete, majd feladta a megduzzadt ujjaira szorult győrővel való küzdelmet, és inkább hozzám vágott egy jókora hasáb tőzifát. Rabszolgánk nyomorúságos nyüszítésbe kezdett a kunyhó túlsó felében, mire Lunete ıt is alaposan megszórta a tuskókkal. – De hát nekem mennem kell – mondtam. – Nekem Arthur mellett kell lennem. – És itt hagynál engem? – visított fel. – Azt akarod, hogy szajha legyek? Azt akarod? – Felkapott egy újabb fahasábot, de én már rég feladtam a küzdelmet. Mindez Arthur nagy viadalának másnapján történt, és mi valamennyien Lindinisben voltunk, ahol Dumnonia tanácsa találkozott Arthur villájában, melyet ez alkalomból valósággal megszállva tartottak a rokonaikkal és barátaikkal érkezı kérelmezık. Valamennyien a villa elülsı kapuja elıtt várakoztak. Hátul fegyvertárak és eleséges kamrák sorakoztak ott, hol egykor a villa kertje pompázott. Owain egykori harcostársai itt várakoztak rám. Jól megválasztották rejtekhelyüket, ahol a magyalok eltakartak bennünket az épületek felıl. Lunete még mindig visítozott, amint megindultam a csapáson, hitszegınek és gyávának nevezve. – Ebben igaza van, te szász – szólt Griffid ap Annán, majd felém köpött. Emberei elzárták az utat. Tucatnyi lándzsás sorakozott fel, valamennyi régi bajtársam, ám most leplezetlen győlölet sütött arcukról. Meglehet, Arthur védelmébe vette az életemet, de itt, távol a villától, senki sem fogja megtudni, miként értem el gyászos végemet. – Megszegted esküdet – vádolt Griffid. – Nem én – állítottam. Minac, egy idıs harcos, kinek nyakát és csuklóit vastagon borította az arany, amit még Owain adott neki, leeresztette lándzsáját. – Ne aggódj a lány miatt – mondta. – Közülünk majd mindenki tudja, hogyan kell gondoskodni a fiatal özvegyekrıl. Elıvontam Hywelbane-t. Mögöttem felsorakoztak az asszonyok, hogy lássák, miként vesznek bosszút embereik uruk elárulóján. Lunete is köztük volt, s éppúgy köpködött rám, mint a többiek. – Új esküt tettünk – szólt Minac –, s mi veled ellentétben meg is tartjuk, amit fogadunk. – Elindult felém az ösvényen, maga mellett Griffiddel. A többi lándzsás vezérük mögött csoportosult, míg az asszonyok a hátamban egyre közelebb voltak, sıt némelyikük még a mindenütt jelenlévı guzsalyt és orsót is elhajította, hogy kövekkel dobálva hajtson közelebb Griffid lándzsájához. Súlyba tettem Hywelbane-t, és imát mondtam az isteneknek, hogy adjanak nekem nemes halált. – Te szász – mondta Griffid, a legotrombább sértést ismételgetve, amit csak ki tudott ötölni. Óvatosan haladt elıre, jól is merve képességeimet a fegyverforgatás terén. – Szász hitszegı – mondta, majd visszahıkölt, amint egy súlyos kı toccsant a sárba közöttünk. Elnézett mellettem, s láttam, hogy félelem torzítja elvonásait, és lándzsáját is leengedi. – A neveitek – szisszent fel Nimue hangja a hátam mögött –, ebbe a kıbe vésetnek. Griffid ap Annán, Mapon ap Ellchyd, Minac ap Caddan… – Egymás után felsorolta a
lándzsások és atyjuk neveit, és minden alkalommal, ahogy kimondott egy nevet, az átokkı felé köpött, melyet a sárba dobott. A lándzsák a földre hulltak. Félreléptem, hogy Nimue elhaladhasson mellettem. Fekete kámzsás köpenyt viselt, mely árnyékba borította arcát, honnét csak aranyszeme villant rosszindulatúan. Mellettem megállt, majd hirtelen megpördült, és magyalvesszıbe öltöztetett botját az asszonyokra emelte, kik korábban a köveket hajították felém. – Akarjátok, hogy patkánnyá változtassam gyermekeiteket? – kiáltott oda Nimue a bámészoknak. – Akarjátok, hogy tejetek megkeseredjék, s vizeletetek úgy égessen, akár a tőz? – Az asszonyok felkapták gyermekeiket, és rémülten menekültek kunyhóikba. Griffid jól tudta, hogy Nimue Merlin kedvence, s mint ilyen, birtokolja a druida hatalmát, és az átoktól való félelmében máris hevesen reszketett. – Kérlek – mondta, amint Nimue visszafordult felé. Nimue ellépett a leeresztett lándzsahegyek mellett, és botjával keményen arcul ütötte. – A földre – mondta. – Valamennyien! A földre! Lefelé! Arccal a sárba! Lefelé! – Megütötte Minacot. – Gyerünk! Lefeküdtek hát a mocsokba, egyikük a másik után, ı pedig végiglépkedett hátukon. Lépte könnyő volt, átka annál súlyosabb. -A halálotok immár az én kezemben van – mondta nekik –, az életetek mindenestül az enyém. Játékszerként fogom használni lelke-teket. Minden hajnalt, melyet megéltek, az én könyörületemnek fogtok köszönni, és minden szürkülettel azért imádkoztok majd, hogy ne lássam meg mocskos ábrázatotokat álmaimban. Griffid ap Annán: esküdj engedelmességet Derfelnek! Csókold meg a kardját! Térden állva, te kutya! Térden állva! Tiltakoztam, hogy ezek a férfiak nem tartoznak nekem engedelmességgel, de Nimue dühödten pördült felém, és megparancsolta, hogy nyújtsam feléjük kardom. Régi bajtársaim, egyikük a másik után, mocsokkal és rémülettel az arcukon, s térdükön csúszva, csókjukkal járultak Hywelbane elé. Esküjük ugyan nem tett urukká, ám lehetetlenné tette, hogy még egyszer ellenem forduljanak anélkül, hogy ezzel ne kockáztatnák halhatatlan leiküket, hiszen Nimue megmondta nekik, hogy ha megszegik esküjüket, lelkők örökös túlvilági létre lesz kárhoztatva, és sohasem talál új testre ezen a zöld, napfényben fürdı világon. Az egyik lándzsás, egy keresztény, ellenszegült Nimuénak, mondván, hogy az eskü mit sem ér, ám az ı bátorsága is inába szállt, amikor Nimue kiemelte aranyszemét üregébıl és felé tartotta, átkokat sziszegve, mire szörnyő ijedelmében ez a férfi is térdre omlott, és megcsókolta kardomat, akár a többiek. Nimue, miután esküjük megtétetett, újra a mocsokba rendelte ıket. Visszatette az aranygolyóbist a helyére, majd otthagytuk a katonákat, arccal a sárban. Nimue felnevetett, amint messze magunk mögött hagytuk ıket. – Mennyire élveztem! – mondta, egy pillanatra megvillantva azt a régi, hamisítatlanul gyerekes huncutságot. – Élveztem! Győlölöm a férfiakat, Derfel. – Minden férfit? – A bırbe öltözött férfiakat, lándzsával kezükben. – Megborzongott. – Téged nem. De mindenki mást igen. – Elfordult, és kiköpött az ösvényre. – Milyen nevetségesek is lehetnek ezek az ostobán masírozó férfiak az istenek szemében! – Hátratolta kámzsáját, hogy a szemembe nézzen. – Azt akarod, hogy Lunete veled menjen Coriniumba? – Esküt tettem, hogy megvédelmezem – szóltam boldogtalanul –, és azt mondja, terhes. – Ez azt jelenti, hogy vágyód a társaságát? – Igen – feleltem, nemet gondolva. – Szerintem sültbolond vagy – mondta Nimue –, bár Lunete azt fogja tenni, amit mondok neki. Tudnod kell viszont, Derfel, ha most nem hagyod el, ı fog elhagyni téged, a maga idejében. –. A karomra tette kezét, hogy megállítson. Közel értünk a villa tornácához, hol a türelmetlen kérelmezık hada várakozott Arthurra. – Tudtad – kérdezte Nimue halkan –, hogy Arthur azon tanakodik, szabadon engedi Gundleust? – Nem. – Mélyen megdöbbentett a hír. – Pedig igaz. Úgy gondolja, Gundleus most már békén marad, és hogy ı a legalkalmasabb
Siluria vezetésére. Arthur nem fogja ıt szabadon engedni, míg nem kapja meg Tewdric beleegyezését is, így az még egy ideig nem történik meg, de ha megtörténik, Derfel, meg fogom ölni Gundleust. – A visszavonhatatlan dolgok egyszerőségével közölte ezt velem, én pedig arra gondoltam, a szilaj vadság bıséggel kárpótolja a szépségért, melyet a természet megtagadott tıle. A nyirkos, hővös földeken keresztül Caer Cadarn dombjaira meredt. – Arthur – mondta – békérıl álmodik, de sohasem lesz béke. Soha! Britannia katlan, Derfel, mely forrongani fog Arthur nyomában. – Tévedsz – szóltam, hően uramhoz. – Nimue gúnyos grimasszal söpörte félre a felvetést, majd egyetlen szó nélkül elfordult, és a csapáson elindult a harcosok kunyhói felé. Átfurakodtam a kérelmezıkön keresztül a villába. Arthur felpillantott jöttömre, intett üdvözlésemül, majd teljes figyelmével visszatért a férfihoz, ki azt panaszolta éppen, hogy szomszédja elmozdította a földjének határait jelzı köveket. Bedwin és Gereint az asztalnál ültek Arthurral, melynek másik felén Agricola és Tristan állt. A királyság tanácsadóinak és elöljáróinak népes csoportja a földön ült, mely kellemesen langyos volt, hála a római építési módoknak, melyek lehetıvé tették, hogy a tőzhelyek meleg, füstös levegıje a padlókövek alatti üregekben keringjenek. A kövek egy-egy repedésén néha füstfoszlányok szüremlettek a nagy helyiségbe.
181 A kérelmezık egyesével érkeztek, és részükre igazságot szolgáltattak. Szinte valamennyi esetet lezárhatták volna Lindinis magisztrátusán, mely alig százlépésnyire feküdt a villától, ám sokak számára, különösen a pogány falusiak körében, a Királyi Tanács döntése sokkal inkább számított kötelezı érvényőnek, mint egy olyan bíróság ítélete, melyet még a rómaiak alapítottak, s ezért addig győjtötték magukban sérelmeiket, míg a tanács elérhetı közelségben össze nem ült. Arthur, a csecsemı Mordred nevében eljárva, türelmesen hallgatta ıket, noha ı is megköny-nyebbülést mutatott, amikor végre az igazi teendıkre került a sor. Ezek a teendık pedig nem irányultak egyébre, mint a tegnapi küzdelem elvarratlan szálainak kézbe vételére. Owain harcosait Gereint hercegnek adták át, Arthur azon javaslatával együtt, hogy különbözı csapatoknál szórják szét ıket. Gereint egyik kapitányát, egy Llywarch nevő férfiút, jelölték ki Owain helyére, a királyi testırség új vezetıjének, majd a magisztrátusra hárították a feladatot, hogy vegye számba Owain javadalmait, és a Kernow-t illetı részt sarhead gyanánt elküldje. Figyeltem, milyen kéretlen ridegséggel intézte Arthur az ügyeket, noha mindig esélyt adott rá, hogy a jelenlévık is elmondhassák gondolataikat. Az ilyen tanácskozások végtelen szócsatákba torkolhattak, Arthurban azonban megvolt a szerencsés képesség, hogy fürgén átlássa a szövevényes ügyeket, és olyan kompromisszumokat javasoljon, mely minden érintett felet kielégített. Felfigyeltem arra is, hogy Gereint és Bedwin szíves-örömest átengedi Arthurnak a legelsı helyet. Bedwin mindig is Arthur kardjára alapozta reményeit Dumnonia jövıjérıl, s ezáltal Bedwin számított Arthur legerısebb támaszának, míg Gereint, ki unokatestvére volt Uthernek, és így ellenlábasként kínálkozhatott volna, sohasem dédelgetett magában oly becsvágyat, mint nagybátyja, és boldogan engedte át Arthurnak a kormányzás terhét-nyőgét. Dumnoniában új bajnoka volt a királynak, Arthur ap Uther, és az efelett érzett megkönnyebbülést szinte tapintani lehetett a teremben. Iscai Cadwy hercegnek megparancsolták, hogy járuljon hozzá a Kernow-nak fizetendı sarheadhez. A herceg elébb tiltakozott, majd meghajolt Arthur haragja elıtt, és vonakodva felvállalta, hogy a Kernow által szabott ár egynegyedét megfizeti. Arthur, gyanítom, szívesebben élt volna zordabb eszközökkel is, ám engem továbbra is esküm kötött arra, hogy nem fedem fel Cadwy szerepét a láp elleni támadásban, egyéb bizonyíték pedig aligha akadt a bőnösségére, Cadwy tehát megúszta az igazi felelısségre vonást. Tristan herceg fejének egyetlen bólintásával nyugtázta Arthur döntéseit. A nap következı feladata volt dönteni királyunk jövıjérıl. Mordred mindeddig Owain házában élt, most tehát új otthonra volt szüksége. Bedwin egy Nabur nevő férfit javasolt, ki
Durnovaria legfıbb magisztrátusa volt. Egy másik tanácsadó rögvest tiltakozott, hibájául róva fel Naburnak, hogy keresztény. Arthur az asztallapra csapott, hogy véget vessen a keserő vitának, mielıtt az megkezdıdhetne. – Itt van Nabur? – akarta tudni. Magas férfi egyenesedett fel a terem hátsó végében. – Én vagyok Nabur. – A simára borotvált arcú férfi római tógát viselt. -Nabur ap Lwyd – mutatkozott be formálisan is. Fiatal ember volt, keskeny, komor arccal és ritkuló hajjal, mely egy druida vagy egy püspök megjelenését kölcsönözte számára. – Vannak gyermekeid, Nabur? – kérdezte Arthur. – Három élı gyermekem van, uram. Két fiú és egy lány. A lány egykorú Mordred urunkkal. – És él druida vagy bárd Durnovariában? Nabur bólintott. – Derella, a bárd, uram. Arthur bizalmasan váltott néhány szót Bedwinnel, aki bólintott, majd Arthur elmosolyodott. – Gondjaidba vennéd hát királyunkat? – Örömmel, uram. – Taníthatod hát a vallásodra, Nabur ap Lwyd, ám csak Derella jelenlétében, és Derellának kell a fiú tanítójává lennie, amint az eléri az ötéves kort. A király járandóságának felét kincstárunk fizeti meg számodra, és ugyanakkor megköveteljük, hogy Mordred urunkra a nap minden percében húsz testıröd vigyázzon. Az ár életéért a lelked, és egész családod lelke. Egyetértesz mindezzel? Nabur elfehéredett, mikor megtudta, hogy feleségei és gyermekei is követik a halálba, ha hagyja Mordred életét veszni, mégis bólintott beleegyezése jeléül. S nem is csoda. A király ırizıjének lenni kiemelt helyet biztosított Nabur számára Dumnonia hatalmasságai között. – Egyetértek, uram. A tanács legutolsó feladataként dönteni szándékozott Gundleus feleségének és ágyasának – s Owain rabszolgájának –, Ladwysnek a jövıjérıl. Ladwyst a csarnokba szólították, hol dacos tekintettel állt meg Arthur elıtt. – Még a mai napon – mondta neki Arthur – északnak lovagolok, Coriniumba, hol foglyul tartjuk férjedet. Velem tartasz? – Hogy még mélyebben megalázhass? – kérdezte Ladwys. Owainnek láthatóan minden brutalitása ellenére sem sikerült igába hajtani a lány szabad szellemét. Arthur összevonta szemöldökét az ellenséges hangnemre. -Hogy vele lehess, hölgyem – szólt gyengéden. – Férjed börtöne nem zord hely, olyasféle házban él, mint ez is, noha szigorú ırizet alatt. Meghitten és békében élhetsz vele, ha ez a vágyad. Könnyek csillantak Ladwys szemében. – Talán már nem akar engem. Beszennyeztek. Arthur vállat vont. – Gundleus nevében nem beszélhetek, én csak a döntésed akarom hallani. Ha úgy döntesz, szívesebben maradsz e helyt, megteheted. Owain halála szabaddá tett. A lányt láthatóan zavarba ejtette Arthur nagylelkősége, de azért sikerült bólintania. – Veled tartok, uram. – Jó! – Arthur felállt és félrehúzta székét, hogy elızékenyen hellyel kínálja Ladwyst. Azután nézett csak szembe az összegyőlt tanácsadókkal, lándzsásokkal és elöljárókkal. – Egy dolgot még el kell mondanom, egyetlenegyet, ám szeretném, ha ezt az egy dolgot valamennyien jól megértenétek és elmondanátok embereiteknek, családotoknak, törzseteknek, klánjaitoknak. A mi királyunk Mordred, senki más, csakis Mordred, így hát engedelmességünkkel és kardunkkal is Mordrednek tartozunk. Ám az elkövetkezendı években a királyságnak ellenségeivel is szembe kell néznie, miként minden királyság teszi, és szükség lesz, miként mindig is volt, határozott döntésekre, és amikor e döntéseket meghozzuk, mindig is lesznek köztetek olyanok, aki azt terjesztik majd, hogy bitorlóm királyunk hatalmát. Talán arra is kísértést éreztek, hogy azt higgyétek, magamnak akarom a király hatalmát. így hát most elıttetek, valamint gwenti és kernow-i barátaink elıtt – itt
Arthur elızékenyen Agricola és Tristan felé intett – teszek bármily esküt, mely számotokra a legszentebb, hogy hatalmamat egyetlen cél érdekében használom, s ez a cél nem lehet egyéb, mint átadni a királyságot Mordrednek, amint annak eljön az ideje. Erre esküszöm. – Itt hirtelen elhallgatott. A terem felbolydult. Egészen eddig a pillanatig senki sem értette a maga teljességében, mily gyorsan ragadta magához Arthur a hatalmat Dumnoniában. A tény, hogy egy asztalnál látták ülni Bedwinnel és Gereinttel, arra utalt, hogy a három férfi rangban egyenlıvé lett, ám Arthur beszéde már azt sejtette, hogy valójában egyetlen ember ragadta magához a kezdeményezést, Bedwin és Gereint pedig épp hallgatásával adott nyomatékot Arthur kijelentésének. Sem Bedwint, sem Gereintet nem fosztotta meg senki a hatalmától, ám mostantól sokkal inkább Arthur kedvéért gyakorolták azt, és Arthur megelégedését ténykedésükkel mi sem mutatta jobban, hogy Bedwin megmaradt választott döntıbírónak a királyság vitás ügyeiben, és Gereint tovább ırizte a szász határvidéket, míg Arthur északnak indult, hogy szembenézzen Powys hadaival. Tudtam, s talán Bedwin is tudta, milyen reményeket dédelget Arthur a Gorfyddyd királyságával kötendı békérıl, ám míg a remélt békét nyélbe nem ütötték, továbbra is hadiállapot uralkodott. Nagy sereg indult északnak azon a délutánon. Arthur két harcosával és szolgálójával, Hygwyddel, valamint Agricola és emberei kíséretében elırelovagolt. Morgan, Ladwys és Lunete egy szekéren utaztak, míg én gyalogosan haladtam Nimuéval. Lunete beadta a derekát, meghajolva Nimue haragja elıtt. A Toron töltöttük az éjszakát, ahol láthattuk, micsoda pompás munkát végez Gwlyddyn. Az új erıdítmény már a helyén állt, és a régi torony alapjaira máris elkezdték felhúzni az újat. Ralla teherbe esett. Pellinore nem ismert rám, ám olyan peckesen sétálgatott új ketrecében, mintha ırt állna, néha parancsokat vakkantva láthatatlan lándzsásaihoz. Druidán a nyálát csorgatta Ladwysért. Gudovan, az írástudó, megmutatta nekem Hywel sírját, a Tortól északra, majd elkísérte Arthurt a Szent Tövis szentélyébe, ahová Szent Norwenna földi maradványait temették el a csodálatos fa közelében. Másnap reggel búcsút intettem Morgannek és Nimuénak. Az égbolt újra kéklett, a szél csípıs volt, mi pedig északnak indultunk Arthurral. Tavasszal megszületett a fiam. Három nappal késıbb meghalt. Napokig láttam még ezután magam elıtt az apró, ráncos arcocs-kát, és könnyek szöktek a szemembe emlékétıl. Egészségesnek tőnt, ám egy reggel, pólyáin függve a konyha falán, hogy ne legyen a kutyák és malacok útjában, egyszerően meghalt. Lunete, akárcsak én, zokogott, ugyanakkor engem okolt a gyermek haláláért, állítva, hogy a levegı Coriniumbam ragálytól bőzlik, pedig az igazat megvallva, boldogan élte itt mindennapjait. Szerette a tiszta római épületeket és az apró téglaházakat, melyek egymást nézték a kikövezett utcák felett, és képtelen barátságot ápolt Ailleannal, Arthur ágyasával, valamint Ailleann ikerfiaival, Amharral és Loholttal. Én magam is kedveltem Ailleannt, a két fiút azonban ki nem állhattam. Arthur elkényeztette ıket, talán mert bőntudatot érzett afelett, hogy miként ı is, nem törvény szerinti örökösei apjuknak, csak fattyak, kiknek maguknak kell nevet szerezniük ebben a kemény világban. Sohasem voltam tanúja, hogy bárki megfegyelmezte volna ıket, kivéve egy esetet, amikor azt találtam, hogy egy késsel kibökik egy kiskutya szemét, és mindkettıjüket keményen megütöttem. A kiskutya megvakult, és az volt a legkönyörületesebb, hogy gyorsan megszabadítottam fájdalmaitól is. Arthur egyetértett velem, de azt is hozzátette, hogy nem az én feladatom a fiait ütlegelni. Harcosai megtapsoltak, és azt hiszem, Ailleannak is örömet szereztem. Szomorú asszony volt. Tudta jól, hogy napjai Arthur társaként megszámláltalak, hiszen embere Britannia legerısebb királyságának nagyhatalmú urává emelkedett, és hamarosan aszszonyt kell a házhoz hoznia, további támaszt szerezve ezzel újsütető hatalmának. Tudtam, hogy ez az ara nem más, mint Ceinwyn, Powys hercegnıje és csillaga, bár gyanítom, ennyit Ailleann is tudott. Vissza akart térni Benoicba, ám Arthur nem engedte, hogy a drágalátos fiacskái elhagyják az országot. Ailleann tudta, hogy Arthur sohasem engedi majd éhezni, ám királyi házból származó aráját sem alacsonyítja le azzal, hogy közelében tartja ágyasát. Amint a tavasz leveleket bontott a fákon és virágokkal hintette a mezıket, szomorúsága nıttön-nıtt.
A szászok támadtak a tavasz beálltával, ám Arthur nem indult háborúba. Melwas király védte a déli határt Venta fıvárosából, míg Gereint herceg csapatai Durocobrivisbıl kiindulva szálltak szembe a rettegett Aelle király szász harcosaival. Gereint nehéz idıket élt meg, míg Arthur meg nem erısítette, elküldvén számára Sagramort harminc lovasával, kiknek felbukkanása végül a mi oldalunkra billentette a mérleget. Aelle szászai, mint mondják, azt hitték Sagramor fekete ábrázatáról, hogy az Éjszaka Királysága szabadította rájuk egyik szörnyetegét, s ık sem varázslattal, sem karddal nem képesek vele szembeszállni. A numídiai annyira visszaszorította Aelle embereit, hogy ezzel új határvonalat rajzolt fel, egy teljes napi erıltetett menetnyire a régi mögött, és ezt azonmód levágott szász fejekkel kirakatva jelölte meg. Oly mélyen hatolt Lloegyrbe, hogy egy alkalommal egészen Londonig vezette embereit, mely egykor a római Britannia leghatalmasabb városa volt, ám mostanra némán rothadt szét leomlott falai mögött. Az itteni britonok, mesélte el Sagramor, ijedısek, és szinte könyörögtek nekik, hogy ne zavarják meg a törékeny békét, melyet a szász hadurakkal kötöttek. Merlinrıl semmi hír nem érkezett. Gwentben a Powysi Gorfyddyd támadását várták, ám az csak nem akart bekövetkezni. Ehelyett hírvivı lovagolt délnek Gorfyddyd Caer Sws-i fıvárosából, s két héttel késıbb maga Arthur indult északnak, hogy az ellenséges királlyal találkozzék. Vele tartottam, tizenkét harcosa közt, kik kardot viseltünk, ám pajzsot és lándzsát már nem. Békét vittünk magunkkal, és Arthurt folyamatos izgalomban tartották a feltárulkozó lehetıségek. Magunkkal vittük Siluriai Gundleust is, és elsıként keletnek masíroztunk, Tewdric fıvárosába, Burriumba, a fallal övezett római városba, mely megtelt fegyvertárakkal és kovácsok tüzeinek fojtogató füstjével, majd innét Tewdric és emberei társaságában folytattuk az utat észak felé. Agricola tartotta Gwent szász határvidékét, és Tewdric, miként Arthur, csupán maroknyi ırt hozott magával, noha társaságában utazott még három papja, s közöttük Sansum, a dühödt kis fekete tonzúrás pap, kit Nimue gúnyosan Lughtigernnek, azaz Egérkirálynak nevezett. Színes társaságot alkottunk. Tewdric király emberei vörös köpönyeget viseltek római uniformisuk felett, míg Arthur valamennyi harcosát vadonatúj zöld palásttal látta el. Négyféle lobogó alatt utaztunk: Mordred sárkánya, Arthur medvéje, Gundleus rókája, és Tewdric bikája kísért el. Gundleusszal haladt Ladwys, az egyetlen asszony a csapatban. Újra boldognak tőnt, és Gundleus is elégedett volt, amiért maga mellett tudhatta. A király még a foglyunknak számított, noha kardot viselt, és tisztes helyen lovagolhatott, Arthur és Tewdric mellett. Tewdric még mindig gyanakodott Gundleusra, ám Arthur régi barátjaként kezelte. Gundleus, végtére is, része volt a nagy tervnek, mely az áhított békét volt hivatott elhozni Britanniának, a békét, mely lehetıvé tette Arthurnak, hogy kardjait és lándzsáit a szászok ellen fordítsa. Powys határában egy kísérıvel találkoztunk, kit a tisztesség kedvéért küldtek ki elénk. Az utakat sással hintették fel, és egy bárd éneket mondott Arthur szászok feletti diadaláról a Fehér Ló völgyében. Maga Gorfyddyd király nem jött elénk, elküldte viszont Leodegant, Henis Wyren királyát, kinek földjét elrabolták az írek, és így számőzetésben élt Gorfyddyd udvarában. Azért esett a választás Leodeganra, mert rangja megadta a minket illetı tiszteletet, noha a király maga megrögzött sültbolond hírében állott. Hihetetlenül magas, vékony dongájú férfiú volt, hosz-szú nyakkal, csomós fekete hajzattal, és petyhüdt, nyáladzó szájjal. Képtelen volt egyetlen percre is nyugton maradni, folyton rángatózott, hunyorgott, vakaródzott vagy piszmogott valamivel. – A király eljött volna – mondta nekünk –, lelkem rajta, de nem tehette. Megértitek, ugye? Akárhogyan is, legyetek üdvözölve a nevében! – Irigykedı pillantást vetett Tewdricre, ki egy arannyal hálálta meg a bárd fáradozását. Leodegan, mint azt megtudhattuk, meglehetısen elszegényedett, és napjait jobbára mással sem töltötte, mint megpróbálta kárpótolni magát veszteségeiért, melyeket Diwrnach, az ír hódító okozott neki, megfosztván ıt földjeitıl. – Indulhatunk, urak? A szállások… – Itt Leodegan megtorpant. – Ejnye, hát nem elfelejtettem? A testırök kapitánya bizonyára tudja majd. De hol van ı? Ott van. Hogy is hívják? Sebaj, majd csak odatalálunk. Powys sasmadara és Leodegan szarvasbikája is csatlakozott kíséretünkhöz. Az ısi római
utat követtük, mely nyílegyenesen vágott keresztül a gazdag vidéken, ugyanazon a tájon, melyet Ar-thur tavaly ısszel végigtarolt, noha egyedül Leodegan volt elég tapintatlan ahhoz, hogy ezt felemlegesse. – Már jártál itt korábban is, persze – kiáltott fel Arthurnak. Leodegannak nem volt lova, így gyalogosan kellett tartania az iramot a királyi társasággal. Arthur a homlokát ráncolta. – Nem vagyok benne biztos, hogy ismerem e földet – szólt diplomatikusan. – Hát persze hogy ismered, hát persze. Látod? Ott azt a kiégett birtokot? A te mőved! – villantott fel egy sugárzó mosolyt Leodegan. – Alábecsültek téged, nem igaz? Meg is mondtam Gorfyddydnek, bele egyenesen a szemébe. Az ifjú Arthur jó ember, mondtam, bár Gorfyddyd sohasem volt olyan ember, aki hallgat az ép értelmére. Harcos, az igen, de gondolkodó, az nem. A fia már sokkal jobb, szerintem. Cuneglas egészen más. Menynyire reménykedtem, hogy Cuneglas fogja feleségül venni valamelyik lányomat, de Gorfyddyd hallani sem akar ilyesmirıl. De sebaj. – Felbukott egy főcsomón. Az utat, miként a Fosse Wayt Ynys Wydryn közelében, partok közé ékelték, hogy a felszínérıl lecsorgó víz az elvezetı árkokba juthasson, de az évek feltöltötték hordalékukkal ezeket az árkokat, és termıtalajt sodortak az út köveire, melyen most már vastagon nıtt a gyep és a gyom. Leodegan rendületlenül mutogatta tovább a tájban Arthur ténykedésének nyomait, noha idıvel felhagyott a próbálkozással, hogy valamiféle választ provokáljon ki, és hátramaradt; oda került, ahol mi testırök haladtunk Tewdric három papjával. Leodegan itt megkísérelt beszédbe elegyedni Agravainnel, Arthur testırkapitányával, ám Agravaint komor hangulatában találta. Leodegan végül úgy döntött, hogy engem talál a legmegnyerıbbnek Arthur egész kíséretébıl, és kérdésekkel kezdett ostromolni Dumnonia nemességérıl. Azt próbálta megtudni, hogy ki házas, s ki nem az. – És Gereint herceg? İ az? – Igen, uram – válaszoltam. – És egészséges az asszonya? – Amennyire én tudhatom, az, uram. – Akkor Melwas király? Van királynıje? – Elhalt, uram. – Aha! – kelt életre abban a pillanatban. – Lányaim vannak, tudod – magyarázta lelkesen. – Két lányom van, és a lányokat ki kell házasítani, nincs igazam? Hajadon leányok nem sok hasznára válhatnak se embernek, se állatnak. Hogy megvalljam neked az igazat, az egyik lányom még el is kelne. Guinevere-rıl beszélek. İ Valerin felesége lesz. Ismered Valerint? – Nem, uram. – Jó ember, jó ember, jó ember, csak nem… – itt megállt, keresvén a megfelelı szót. – Nem vagyonos! Nincsenek földjei, tudod. Van valami csenevész csalitja, nyugaton, azt hiszen, de semmi komolyabb pénz nem várható tıle. Nincs se földje, se aranya, márpedig férfi nem jut messzire földek vagy arany nélkül. És Guinevere mégiscsak hercegnı! Aztán ott van Gwenhwyvach, a nıvére, neki még csak kilátása sincs házasodni, semmi a világon! Az én erszényemre éli világát, pedig az istenek a tanúi, milyen lapos az amúgy is. De ez a Melwas üres ágyban alszik, nem igaz? Érdemes elgondolkodni ezen. Milyen nagy kár ezért a Cuneglasért. – De miért, uram? – Úgy tetszik, nem akarja feleségül venni egyiküket sem! – szólt Leodegan panaszos fejhangon. – Pedig hogy mondtam az atyjának. Megbonthatatlan szövetség, mondtam, két szomszéd királyság közt, az ideális megoldás! De nem. Cuneglas az Elmeti Helleddre vetett szemet, Arthur pedig, úgy hírlik, Ceinwynt veszi nıül. – Nem is tudtam, uram – szóltam ártatlanul. – Ceinwyn helyes kislány! Ó, igen! Akárcsak az én Guinevere-em, csakhogy neki Valerinhez kell mennie. Jaj nekem! Micsoda veszteség! Se föld, se arany, se pénz, semmi, csak valami szikkadt legelı és egy maréknyi beteg tehén. Mennyire nem fog neki tetszeni! Szereti a kényelmet, Guinevere aztán szereti, de ez a Valerin azt se tudja, mi fán terem a
kényelem. Egy disznóólban él, amennyire én látom. De legalább törzsfı. Figyeld csak meg, minél mélyebben jársz Powysban, annál többen nevezik magukat törzsfınek. – Felsóhajtott. – Pedig ı hercegnı! Azt hittem, a Gwyneddi Cadwallon egyik fia majd csak elveszi, de az a Cadwallon különös egy fickó. Sohasem kedvelt igazán. Akkor se segített, amikor az írek jöttek. Elcsendesedett, amint gondolatai megállapodtak ennél az égbekiáltó igazságtalanságnál. Eléggé északon jártunk már ahhoz, hogy a föld és a rajta élı emberek egyaránt idegennek tőnjenek a szemünkben. Dumnoniában Gwenttel, Siluriával, Kernow-val és a szászokkal voltunk körülvéve, de itt az emberek Gwyneddrıl és Elmetrıl, Lleynrıl és Ynys Monról beszéltek. Lleyn egykor Henis Wyren volt, Leodegan királysága, melynek részét képezte Ynys Mon, Mona szigete is. Mostanra mindkettıt Diwrnach uralta, a tengerentúli ír urak egyike; ık királyságaikat Britannia testébıl hasították ki maguknak. Leodegan, ahogy kivettem, könnyő falat lehetett egy olyan zord férfiú számára, mint Diwrnach, kit hírhedtté tett kegyetlensége. Még Dumnoniában is hallhattunk róla, miként festi harcosainak pajzsát csatában leolt ellenségei vérével. Még jobb a szászokkal harcolni, vélték az emberek, mint magukra haragítani Diwrnachot. Mi viszont békét vinni indultunk Caer Sws felé, nem hadat viselni. Caer Sws végül apró koszfészeknek bizonyult, határában szürke római erıdítménnyel, melyet egy széles, mély fekvéső völgyben emeltek egy jókora gázló mellett, a Severnnel szemközt, a Hafren folyón. Powys valódi fıvárosa Caer Dolforwyn volt, egy királyi kıvel koronázott szép fekvéső dombon, ám Caer Dolforwyn, miként Caer Cadarn, sem vízzel, sem elegendı hely-lyel nem támogatta a királyság törvénykezését, fegyvertárait, kincstárát, konyháit és eleségraktárait. így, miként Dumnonia mindennapos ügyeit is Lindinisbıl irányították, Powys hatalmasságai is Caer Swsben székeltek, és csak nagy veszedelmek vagy királyi ünnepségek idején költözött fel Gorfyddyd udvara a folyón Caer Dolforwyn tiszteletet parancsoló magaslataira. Caer Sws római építményei mostanra nyom nélkül elenyésztek, noha Gorfyddyd ünnepi csarnoka egyikük ısi kıalapjaira épült. A csarnokot oldalról két kisebb teremmel támogatták meg, egyenest Tewdric és Arthur tiszteletére. A fıcsarnokban maga Gorfyddyd király üdvözölt bennünket. A powysi király megkeseredett ember volt, kinek bal ingujja kipukkadt zacskó gyanánt csüngött alá, hála Excaliburnek. Középkorú, súlyos felépítéső, folyton gyanakvó férfiú volt, és apró szemében nem csillant melegség, amint magához ölelte Tewdricet, és elmorogta kelletlen üdvözlı szavait. Rosszindulatú csend ereszkedett a csarnokra, amint Arthur, nem lévén király, letérdelt elébe. Törzsfıi és harcosai valamennyien befont bajuszt és nehéz köpenyeket viseltek, melyek szinte gızölögtek az esıtıl, ami egész nap megállás nélkül szakadt. A csarnok ázott kutyák bőzét árasztotta. Asszonyok nem voltak jelen, kivéve két rabszolgát, kik az edényeket hordozták, melyekbıl Gorfyddyd nagy gyakorisággal töltötte át ivótülkébe a mézsört. Késıbb tudtuk meg, hogy hosszú hetekre teljesen átadta magát az ivásnak, miután karját veszítette Excalibur által, majd görcsös lázba esett, s emberei már túlélésében kételkedtek. A mézsört itt sőrőre és erısre fızték, s hatása nyomában Powys felelısségének terhe egyre inkább átkerült a megkeseredett és zavaros agyú Gorfyddydrıl fiának és Powys örökösének, Cuneglasnak vállaira. Cuneglas fiatal ember volt, kerek, értelmes arccal és hosszú, sötét bajusszal. Könnyedén nevetett, fesztelenül és barátságosan viselkedett. İ és Arthur, ez hamar nyilvánvalóvá vált, ikerlelkek voltak. Három napon át vadásztak szarvasra a hegyek közt, hogy esténként együtt ünnepeljenek és a bárdokat hallgassák. Csak kevés keresztény élt Powysban, ám amint Cuneglas meghallotta, hogy Tewdric az, rögvest átalakított egy eleségraktárat templommá és kérte a papokat, hogy ott prédikáljanak. Cuneglas még , részt is vett egy ilyen istenimádaton, noha utána csak megrázta a fejét és közölte, hogy ı már inkább megmarad saját isteneinél. Gorfyddyd király értelmetlen ostobaságnak nevezte a templomot, de nem tiltotta meg fiának, hogy felkarolja Tewdric vallását, bár arról azért gondoskodott, hogy druidái bőverejő körbe vonják a hevenyészett templomot. – Gorfyddyd nem volt teljesen meggyızıdve arról, hogy valóban békét akarunk – figyelmeztetett bennünket Arthur a második éjjelen –, de Cuneglas tudott hatni rá. Ezért hát, az isten szerelmére, maradjatok józanok, tartsátok hüvelyben a kardot, és ne hagyjátok magatokat belelovalni a harcba. Elég egyetlen szikra, hogy
Gorfyddyd elkergessen bennünket és újból kitörjön a háború. A negyedik napon Powys tanácsa győlt össze a nagycsarnokban. A nap legfontosabb teendıje a béketeremtés volt, és ezt, Gorfyddyd minden aggálya ellenére, gyorsan nyélbe is ütötték. A powysi király elterpeszkedett székében, és onnét figyelte, miként teszi meg fia a bejelentést. Powys, Gwent és Dumnonia, mondotta Cuneglas, szövetségesek lesznek, egymás vértestvérei, és egy esetleges támadást bármelyikük ellen úgy fognak értelmezi, mintha valamennyiüket megtámadták volna. Gorfyddyd bólintott beleegyezése jeléül, noha nem sok lelkesedéssel. Továbbá, folytatta Cuneglas, amint saját házassága Elme ti Helledd-del létrejön, Elmet is csatlakozik a szövetséghez, és a szászokat immáron egymással egyesült brit királyságok fogják szorítóba. Az egyezség legnagyobb hozománya, hogy Gorfyddyd békét köt Dumnoniával; így esély kínálkozik a szászok elleni háborúra, és a békéért cserébe Gorfyddyd mindössze annyit kér, hogy ismertessék el Powys vezetı szerepe abban a háborúban. – Királyaink fölé akar kerülni – morogta Agravain a csarnok hátsó részében. Gorfyddyd követelte továbbá rokonának, Siluriai Gundleusnak szabadon bocsátását. Tewdric, kinek a legnagyobb károkat okozta Siluria rabló hadjárata, vonakodott Gundleust visszaengedni trónjára, mi, dumnoniaiak képtelenek voltunk megbocsátani neki Norwenna meggyilkolását, én pedig kiváltképp győlöltem azért, amit Nimuéval tett, ám Arthur valamennyiünket meggyızött arról, hogy Gundleus szabadon bocsátása csekély ár a békéért, és így az álnok, hitszegı Gundleus visszanyerte szabadságát. Gorfyddyd talán vonakodni látszott áldását adni az egyezségre, ám minden bizonnyal meggyızıdött annak elınyeirıl, mert hajlandó volt mindenkinél nagyobb árat fizetni nyélbe ütéséért. Beleegyezett, hogy leánya, Ceinwyn, Powys csillaga, Arthur asz-szonya legyen. Gorfyddyd lehetett nyakas, gyanakvó és zordon ember, ám a rajongásig szerette tizenhét esztendıs leányát, és megkeseredett szíve minden megmaradt melegét neki szentelte, így a tény, hogy hajlandó volt ıt Arthur mellé adni – ki maga nem volt király, de még a hercegi cím birtokosa sem –, jól mutatta Gorfyddyd szilárd meggyızıdését, hogy harcosait távol kell tartania a többi britonnal való viszálykodástól. A jegyesség arra is bizonyságot szolgáltatott, hogy Gorfyddyd, miként fia, Cuneglas is, felismerte Arthurban Dumnonia valódi vezérét, és így a tanácsot követı fényes ünnepség keretében Ceinwyn és Arthur hivatalosan is eljegyezték egymást. A kézfogó kellıképpen fontos eseménynek számított ahhoz, hogy az egész gyülekezet felkerekedjék Caer Swsbıl a sokkalta szerencsésebb Caer Dolforwyn felé, melyet Dolforwynrıl, a domb aljában meghúzódó rétrıl neveztek el, s amelynek jelentése, találó módon, a Hajadon rétje. Napnyugtára érkeztünk, s a dombtetın máris hatalmas tüzek fölött sültek a szarvasok és disznók. Messze alattunk a Severn ezüstös szalagja kanyargót* a völgyben, míg északra a hegyek roppant karéja tört a félhomályba burkolózott Gwynedd felé. Mondják, hogy tiszta napokon még a Cadair Idris is látható Caer Dolforwys csúcsáról, ám azon az estén távoli esı vonta ködfátyolba a látóhatárt. A hegy alacsonyabban fekvı lankáin öles tölgyek sorakoztak, melyekre egy pár vörös kánya is felkérezkedett, amint a lebukó Nap skarlátfénybe vonta a nyugaton tornyosuló fellegeket, és abban mindannyian egyet értettünk, hogy a két madár felbukkanása a haldokló Nap utolsó perceiben a lehetı legszerencsésebb elıjel. Odabent a csarnokban a bárdok Hafren történetét zengték, ki Dolforwyn nevét adta, és aki istennıvé változott, amikor mostohája megpróbálta a hegy lábánál kanyargó folyóba veszejteni. A dal addig szólt, míg le nem bukott a Nap. Az eljegyzést éjjel tartották, hogy a Holdistenség áldását adja a párra. Arthur sokáig készülıdött, egy teljes órára távol maradva a csarnoktól, mielıtt fényes pompájában visszatért volna. Még a csatában edzett harcosok is levegıért kapkodtak, amikor újra megjelent, ezúttal teljes fegyverzetben. Halpikkelyes páncélja, arany- és ezüstlapkával, izzani látszott a lángok fényénél, a libatollak ezüsttel cizellált, halálfejet idézı sisakján a csarnok gerendáit söpörték, amint végighaladt a központi folyosón. Ezüsttel borított pajzsa csak úgy lángolt a fényben, míg hófehér palástja a földet söpörte maga mögött. A férfiak nem viseltek fegyvert az ünnepi csarnokban, ám azon az éjjelen Arthur az Excalibur mellett döntött, és úgy lépett fel a királyi asztal mellé, mint egy hódító, ámulatra késztetve még Powysi Gorfyddyd királyt, ısellenségét is. Egészen idáig a békeosztó szerepében tetszelgett, ám azon az éjjelen
emlékeztetni akarta apósát hatalmára. Ceinwyn alig néhány perccel késıbb lépett a csarnokba. Caer Swsbe érkeztünk óta az asszonyok közt dugdosták, és rejtızködése csak tovább szította a várakozást a körünkben, kik még sohasem láthattuk Gorfyddyd leányát. Bevallom, legtöbben úgy számítottuk, csalódást okoz majd nekünk Powys csillaga, ám a valóságban ragyogása minden más csillagot elhalványított. Udvarhölgyeivel együtt lépett a terembe, és a hercegnı láttára elállt a férfiak lélegzete. Az enyém is. Birtokolta azt a szıkeséget, mely a szászoknak sajátja, ám Ceinwyn szıkeségét átszıtte valami halo-vány, csodálatosan törékeny szépség. Nagyon fiatalnak tetszett, félénk arcával és tartózkodóan illedelmes modorával. Aranysárgára festett finom vászonruhát viselt, melyet a nyaka körül és a szegélyeknél fehér hímzett csillagok tarkítottak. Haja aranylóan csillogott, szinte már elvakítva Arthur fegyverzetét is. Oly karcsú volt, hogy Agravain, ki mellettem ült a csarnok padlóján, meg is jegyezte, nem lesz alkalmas a szülésre. – Bármilyen valamirevaló gyerek belehalna, ha át kellene férkıznie azon a csípın – szólt keserően, ám én máris szántam Ailleannt, ki bizonyára számított rá, hogy Arthur felesége nem lesz egyéb puszta eszköznél a dinasztia megalapítására. A Hold magasan szárnyalt Caer Dolforwyn csúcsai felett, amint Ceinwyn lassan és félénken Arthur felé lépkedett. Kezében kötıféket hozott, ajándékot jövendıbeli férjének, annak jelképeként, hogy átruházza rá a hatalmat, melyet korábban atyja gyakorolt felette. Arthur ügyetlenül nyújtotta kezét, és kis híján elejtette a hámot, amikor Ceinwyn átadta neki, ami baljós elıjelnek számított, még ha az emberek, közöttük Gorfyddyd királlyal, nevetésükkel próbálták is azt előzni. Azután Iorweth, Powys druidája, hivatalosan is jegyessé nyilvánította a párt. A fáklyák fénye megrebbent, amint az összefont főlánccal egymáshoz kötötték kezüket. Arthur arca rejtve maradt ezüstös sisakja mögött, de Ceinwyn, az édes kis Ceinwyn, oly örömtelinek tetszett. A druida áldását adta, Gwydiont, a Fény Istenét, és Aranrhodot, a Hajnal Arany Istennıjét rendelve oltalmukra, és egész Britanniában a béke oltalmára. A hárfások a húrok közé csaptak, az emberek tapsoltak, és Ceinwyn, az ezüstös szépségő Ceinwyn, egyszerre zokogott és nevetett, a lelkébıl kicsorduló örömtıl. A szívem Ceinwyn rabja lett azon az éjjelen. Miként sokan mások is jártak. Oly boldognak tőnt, és nem is csoda, hisz Arthurral elmenekült valamennyi hercegnı legszörnyőbb lidércnyomásától, hogy ne szíve, de országa érdeke szerint házasodjék. Egy hercegnınek ágyba kell bújnia bármely bőzlı, megereszkedett hasú vén kecskével, ha ezzel biztosíthatja a határokat avagy szentesíthet egy békét, ám Ceinwyn rátalált Arthurra, kit fiatalságában és ártatlanságában kétségkívül megmentıjének látott, legrosszabb félelmei ellenében. Leodegan, Henis Wyren számőzött királya, a ceremónia csúcspontján érkezett meg az ünnepi csarnokba. A számőzött királyt nem is láttuk, mióta csak megérkeztünk, mert rögvest hazatért Caer Swstıl északra fekvı otthonába. Most, égve a vágytól, hogy részesüljön az adományokból, melyek törvényszerően követték a jegyességi ceremóniát, a csarnok hátsó végében állt, és csatlakozott az ünnepléshez, mely Arthur aranyainak s ezüstjeinek kiosztását kísérte. Arthur korábban megszerezte Dumnonia tanácsának engedélyét ahhoz is, hogy visszahozhassa Gorfyddyd harci felszerelését, melyet az elmúlt évben rabolt el, ám azt a kincset bizalmas körülmények között szolgáltatták vissza, nem kívánván emlékeztetni az embereket Powys vereségére. Miután az ajándékokat kiosztották, Arthur levette sisakját, és leült Ceinwyn mellé. Beszélt hozzá, közel hajolva, miként mindig is szokott, hogy Ceinwyn úgy érezze, nincs nála fontosabb az istenek ege alatt, ahogy, tekintve a körülményeket, joga is volt érezni. A csarnokban sokunkat féltékenységgel töltött el a szerelem, mely oly tökéletesnek tetszett, és még Gorfyddyd is boldognak tőnt, látva Ceinwyn örömét, neki pedig igazán engesztelhetetlen keserőséget kellett volna éreznie, hogy egyetlen lányát épp egy olyan férfihoz kényszerült adni, ki legyızte és megnyomorította. Ám épp erre a boldog éjszakára esett, amikor nagy nehezen megszületett a béke, hogy Arthur szakított Britanniával. Egyikünk sem tudta még ekkor. A jegyességi ajándékok szétosztását mulatozás és énekszó követte. Figyeltük a mutatványosokat, hallgattuk Gorfyddyd királyi bárdját, és saját énekeinket harsogtuk. Egyik emberünk megfeledkezett Arthur figyelmeztetésérıl, és vitába
bocsátkozott egy powysi harcossal, majd a két részeg férfi kiment, hogy fél óra elteltével csuromvizesen térjenek vissza, egymást átkarolva, s örök barátságot esküdve. És ugyanerre az idıre esett, amikor a lángok magasra hágtak és számolatlanul folyt az ital, hogy láttam, amint Arthur mereven a csarnok túlsó végébe fúrja tekintetét, és kíváncsiságomtól indíttatva magam is arrafelé fordultam, hogy megnézzem, mi ejtette foglyul a tekintetét. Elfordultam, és egy fiatal lányt láttam, arcán dacos kifejezéssel, kinek feje és válla kimagaslott a tömegbıl. Ha engem képes vagy uralni, látszott mondani az a szilaj tekintet, uralhatsz bármit, amivel csak ez a cudar világ próbára tehet. Most is látom magam elıtt, ahogy ott állt vadászkutyái között, s ezeknek éppoly karcsú, vékony volt a teste, éppoly hosszú az orra és éppoly éberen fürkészı a szeme, mint úrnıjüknek. Zöld szeme volt neki, féktelen vadsággal a mélyén. Nem tőnt lágynak az arc, miként a test sem. Erıteljes vonalakból és szilaj csontokból szıtt teremtés volt, szép arccal, ugyanakkor kemény, hihetetlenül kemény vonásokkal. Am igazán gyönyörővé haja és szilaj testtartása tette, hisz olyan egyenesen állt, akár a lándzsa, haja pedig kusza vörös haj-fürtök zuhatagaként omlott a vállára. Az a vörös haj ellágyította vonásait, míg nevetése úgy ejtette csapdába maga körül a férfiakat, miként a varsa a lazacot. Sok száz gyönyörőbb asszony létezett, és ezren is akadtak jobbak, de amióta világ a világ, kétlem, hogy egy is lett volna oly felejthetetlen, mint Guinevere, Henis Wyren előzött királyának, Leodegannak idısebb leánya. De a legjobb az lett volna, miként Merlin szokta volt mondani, ha mindjárt a születésekor kitekerték volna a nyakát. A királyi pár másnap vadászatra indult. Guinevere kopói hajtották fel a vadat, egy fiatal, agancs nélküli szarvast, noha Arthurt hallgatva, amint a kutyákat dicséri, az ember azt gondolhatta volna, hogy magát a Dyfedi Vadbikát hajtották lándzsája elé. A bárdok szerelemrıl énekeltek, meg hogy mennyire vágyik erre férfi és nı, ám azt senki sem tudja, mily erıs lehet egy szerelem, míg váratlanul, akár a sötétbıl elvetett lándzsa, le nem csap. Arthur le sem tudta venni a szemét Guinevere-rıl, pedig az istenek tanúsíthatják, mennyire próbálta. Az eljegyzési ünnepségek utáni napokban, miután visszatértünk Caer Swsbe, sokat sétált és beszélgetett Ceinwynnel, de alig tudta kivárni, hogy láthassa Guinevere-t, aki, jól ismerve a játékot, melybe belekezdett, csak tovább fájdította a szívét. Guinevere választottja, Valerin, az udvarban élt, így ı Valerin karján tett hosszú sétákat, nevetgélve, majd vetve egy hirtelen, szemérmes oldalpillantást Arthurra, aki számára a világ ilyenkor egyszeriben megállt forogni. Lázban égett Guinevere után. Változtatott volna bármit is a helyzeten, ha Bedwin is jelen van? Aligha. Még maga Merlin se vehette volna elejét a történteknek. Egy ember ezzel az erıvel visszakergethetné az esıt a felhıkbe, vagy egyetlen szavával megfordíthatná a folyókat is medrükben. Az ünnepséget követı második este Guinevere a sötétben belopózott Arthur csarnokába, és én, ki ırt álltam elıtte, tisztán hallhattam gyöngyözı nevetését és suttogó beszédüket. Egész éjjel beszélgettek, s tán többet is tettek egyszerő beszédnél, ki tudhatja? De beszélni, azt beszélgettek, annyi bizonyos, hiszen ott ácsingóztam az ajtajuk elıtt és aligha tehettem mást, mint hogy ıket hallgatom. Némelykor annyira elhalkultak, hogy szavukat se lehetett érteni, más alkalmakkor tisztán hallottam Arthurt magyarázkodni és hízelegni, könyörögni és unszolni. Bizonyára szó esett a szerelemrıl, noha én ezt nem hallottam, ám azt már sokkal inkább, hogyan beszél Arthur Britanniáról és az álmáról, mely ide vonzotta Armoricából. Beszélt a szászokról, hogyan terjednek mételyként, melyet gyökerestıl kell kiirtanunk, ha egészséges országot akarunk magunk körül. Háborúról beszélt, s a szörnyő élvezetrıl, melyet az okoz számára, ha felpáncélozott csataménjén lovagolhat a harcba. Csak beszélt, miként hozzám is beszélt Caer Cadarn jégcsipkés sáncán, leírva a békében élı országot, hol az egyszerő embereknek nem kell attól rettegnie, hogy hajnalban lándzsások dúlják fel otthonát. Szenvedélyesen beszélt, szenvedélyre ösztökélve, és Guinevere készségesen hallgatta, beigazolva minden álmát. Arthur gombolyaggá fonta álmait a jövırıl, és a fonal szívébe végérvényesen Guinevere került orsónak. Szegény Ceinwyn, csak szépségét és ifjúságát kínálhatta, ám Guinevere felismerte a végtelen magányt Arthur lelkében, és gyógyírt ígért rá. Valamivel hajnal elıtt ment el; a sötét alak átúszott Caer Swsen, bozontos hajában a Hold foglyul esett sarlójával.
Másnap, eltelvén bőntudattal, Arthur már ott sétált Ceinwyn és testvérbátyja oldalán. Guinevere új, nehéz aranyból vert láncot viselt aznap, és valamennyien szántuk Ceinwynt, ám Ceinwyn ártatlan gyermek volt csupán, míg Guinevere érett asszony, és Arthuron már semmi sem segíthetett. Ilyen tébolyult a szerelem. Tébolyult, akár Pellinore. Elég tébolyult ahhoz, hogy Arthurt a Holtak Szigetére kárhoztassa. Minden megszőnt Arthur számára: Britannia, a szászok, a frissen kovácsolt szövetség, a béke nagyszerő, finoman kiegyensúlyozott és aprólékosan emelt épülete, melyért azóta küzdött, mióta csak maga mögött hagyta Armoricát, mindezt magába szippantotta és ízeire szaggatta a forgószél, melyet egy elszegényedett, föld nélküli, lángoló hajú hercegnı támasztott. Tudta ı jól, mit csinál, ám éppúgy nem tudta meggátolni magát ebben, miként a Napnak sem tilthatta meg, hogy felkeljen. Megszállottá lett, róla gondolkodott, róla beszélt, róla álmodott, nem élhetett nélküle, és valahogy, gyötrelmes kínok árán, így is fenntartotta a látszatot környezete elıtt. Folytatódtak hát az esküvı elıkészületei. Tewdric erıfeszítéseit elismerendı a békekötéshez vezetı úton, a házasság helyszínéül Glevumot jelölték, és úgy volt, Arthur utazik el elsıként, hogy megtegye az elıkészületeket. Az esküvıre mindaddig nem kerülhetett sor, míg a Hold dagadni nem kezdett. Most éppen fogyóban volt, és senki sem kockáztatott volna egy ilyen fontos alkalmat ily baljós elıjel közepette, ám már két hetet kellett csak várni, és Ceinwyn virágokkal a hajában utazhatott dél felé. Csakhogy Arthur Guinevere haját viselte nyakában. Keskeny, vörös fonat volt csupán, melyet gallérja mögé rejtett, ám én mégis észrevettem, mikor egy reggel vizet vittem neki. Lecsupaszított mellkassal fente borotvakését egy kövön, és vállat vont, mikor észrevette, hogy megláttam a hajfonatot. – Gondolod, hogy a vörös haj szerencsétlenséget jelent, Derfel? – kérdezte, látván arckifejezésemet. – Mindenki így mondja, uram. – De igaza van-e mindenkinek? – kérdezte a bronztükörtıl. – Hogy keményre edzd a kard acélját, Derfel, ne vízben hőtsd a pengét, de vizeletben, mely megjárta^ egy vörös hajú fiú testét. Azt szerencsének tartjuk, nem igaz? És ha szerencsétlen is a vörös haj? – Itt elhallgatott, kiköpött a kıre, és tovább fente a kést. – A mi feladatunk, Derfel, megváltoztatni a dolgokat, és nem hagyni ıket olyannak, amilyenek. Miért ne tehetnénk szerencséssé a vörös hajat? – Te bármit megtehetsz, uram – szóltam boldogtalanul. Faelsóhajtott. – Remélem, igazad van, Derfel. Nagyon remélem. – A bronztükörre emelte tekintetét, és megrezzent, amint arcához emelte a kést. – A béke több, mint egy házasság, Derfel. Meg kell lennie! Nem háborúzhatsz egy asszony miatt. Ha a béke oly kívánatos, nem adhatod fel, csak mert egy házasság nem történik meg, igazam van? – Nem tudom, uram – feleltem. Én csak annyit tudtam, hogy uram máris érveit próbálgatja a fejében, újra és újra elismételve ıket, míg hinni nem kezd nekik. Eszét vette a szerelem, olyannyira, hogy az észak dél lett neki, és a forró jeges. Számomra ismeretlen Arthur vált belıle; szenvedélyes férfi, akit, nem szégyellem kimondani, saját önzése vakított el. Arthur túlságosan gyorsan emelkedett fel. Igaz, hogy királyi vérrel az ereiben született, ám szülıi örökségre már nem futotta, ezért tekinthetjük úgy, hogy mindent a maga erejébıl ért el. Büszke is volt erre, s ez abba a meggyızıdésbe ringatta, hogy ı mindenkinél mindent jobban tud, kivéve talán az egy Merlint, és ezt a hitét táplálta az is, hogy tettei gyakorta egybeestek azzal, amire a legtöbb ember ösztönösen törekedett, amiért is mindenki nemesnek és körültekintınek ítélte becsvágyát, ám Caer Swsben ezen törekvései megütköztek mindazzal, amit mások akartak. Hagytam borotválkozni, és kiléptem a napfénybe, ahol Agravain fente lándzsája élét. – Nos? – kérdezte tılem. – Nem fogja elvenni Ceinwynt – mondtam. Kívül estünk ugyan a csarnok hallótávolságán, ám még ha közelebb is állunk, Arthur akkor se hallott volna minket. Éppen énekelt. Agravain kiköpött. – Azt veszi el, akit el kell vennie – mondta, majd belökte lándzsáját a fő közé, és megindult Tewdric fıhadiszállása felé.
Hogy Gorfyddyd és Cuneglas felfigyeltek-e minderre, nem tudnám megmondani, hisz ık nem álltak állandó kapcsolatban Arthurral, ahogy mi. Gorfyddyd, ha gyanakodott is, valószínőleg úgy gondolta, hogy mindez mit sem számít. Kétségkívül úgy hitte, ha hitt egyáltalán bármit is, hogy Arthur ágyasául fogadja Guine-vere-et, és feleségül Ceinwynt. Rossz modorra vall persze ilyesféle egyezséggel elıhozakodni már a menyegzı hetében, ám a rossz modor cseppet sem aggasztotta Powysi Gorfyddydet. İ maga is nélkülözte a modorosságot, és jól tudta, miként minden király, hogy a feleségével az ember dinasztiát alapít, ágyasaival pedig élvezi az örömöket. Saját felesége régóta halott volt már, viszont rabszolgalányok egész generációi tartották melegen ágyát, és az ı szemében az elszegényedett Guinevere alig valamivel érhetett többet egy rabszolgánál, s így az fenyegetést sem jelenthetett szeretett leányára nézve. Cuneglas már mélyebbre látott, és bizonyos vagyok benne, hogy megszimatolta a bajt, ám oly sok erıfeszítést ölt a békébe, hogy abban reménykedett, a józan megfontolás félresöpri az útból Arthur megszállott szenvedélyét. Vagy talán sem Gorfyddyd, sem Cuneglas nem gyanított semmit, hisz akkor nyilvánvalóan nem engedték volna el Guinevere-t Caer Swsbıl, bár hogy az használt volna-e az ügynek fikarcnyit is, csak az istenek a megmondhatói. Agravain úgy gondolta, hogy az ırület múlandó. Elmondta, hogy Arthur most éppen úgy viselkedik, ahogyan egyszer korábban is tette. – Egy Ynys Trebes-i lány volt az – mondta Agravain –, most nem jut eszembe a neve. Mella? Messa? Valami ilyesmi. Aranyos teremtés. Arthur teljesen megkótyagosodott, úgy loholt a nyomába, mint kutya a dögszekér után. Akkor még fiatal volt, olyan fiatal, hogy a lány apja is úgy gondolta, soha nem viszi semmire, így inkább kiköltöztette Mella-Messát Broceliandébe, és hozzáadta egy elöljáróhoz, aki vagy ötven évvel idısebb volt nála. A lány meghalt szülés közben, de addigra Arthur már régen túltette magát rajta, és az ilyen dolgok mindig elmúlnak, Derfel. Tewdric majd ver egy kis értelmet Arthur fejébe, figyeld csak meg. Tewdric az egész délelıttöt Arthurral bezárkózva töltötte, és lehet, hogy végül tényleg sikerült neki némi értelmet verni Arthur fejébe, mert az én jó uram a nap hátralévı részére magába fojtotta szenvedélyét. Egyetlen pillantást sem vetett Guinevere-re, de kényszerítette magát, hogy féltı gonddal vegye körül Ceinwynt, és azon az estén, talán Tewdric kedvére, ı és Ceinwyn együtt hallgatták Sansum prédikációját a kis hevenyészett templomban. Arthur, úgy gondoltam, kedvét lelte az Egérkirály beszédében, mert ezt követıen meghívta Sansumot csarnokába, és kettesben sokáig beszélgettek. Másnap reggel Arthur komor, fenyegetı ábrázattal kelt, és bejelentette, hogy még aznap reggel valamennyien útra kelünk. Még ugyanabban az órában, hogy még pontosabb legyek. Még két napig sehová sem kellett volna mennünk, így Gorfyddydet, Cuneglast és Ceinwynt bizonyára legalább annyira váratlanul érte a sietség, mint bennünket, ám Arthur meggyızte ıket arról, hogy több idıt igényelnek az elıkészületek, és Gorfyddyd is tıle szokatlan nyájassággal fogadta a mentséget. Cuneglas talán úgy gondolta, Arthur épp most teszi az elsı lépéseket afelé, hogy kivonja magét Guinevere bővkörébıl, így nem tett ellenvetést, ehelyett kenyeret, sajtot, mézet és mézsört rendelt az utazásra. Ceinwyn, az édes kis Ceinwyn, búcsút intett, kezdve velünk, testırökkel. Valamennyien szerelmesek voltunk belé, amiért még inkább zokon vettük Arthur tébolyát, bár vajmi kevés eszközünk volt rá, hogy neheztelésünknek hangot is adjunk. Ceinwyn valamennyiünknek kisebb arany ajándékokat adott, melyet mindannyian megpróbáltunk visszautasítani, ám ı ragaszkodott hozzá, hogy elfogadjuk. Szövevényes mintákkal tarkított melltőt kaptam, melyet esetlenül próbáltam eltolni magamtól, ám ı csak mosolygott és rákulcsolta ujjaimat az aranyra. – Vigyázz uradra -mondta komolykodva. – És rád is, úrnım – válaszoltam buzgón. Megint elmosolyodott, és Arthurhoz lépett, galagonyavirágos ágacskát nyújtva neki, gyors és biztonságos utazást kívánva. Arthur kardja övéhez kötötte a virágokat, és megcsókolta mátkája •kezét, mielıtt felszökkent volna Llamrei széles hátára. Cuneglas saját katonáit is kíséretünkre akarta adni, ám Arthur elutasította a tisztességet. – Minél elıbb indulunk, herceg – mondta –, annál hamarabb rendezıdik el boldogságunk. Ceinwynnek örömet okoztak Arthur szavai, és az örökké szívélyes Cuneglas kinyittatta a kapukat, Arthur pedig, mint aki elszabadult egy megpróbáltatás elıl, vadul kivágtázott Caer
Swsbıl, keresztül a Severn mély gázlóján. Mi, ırök, gyalogosan követtük, s a folyó túlsó partján galagonyavirágos ágacskára leltünk. Agravain vette fel az ágat a földrıl, hogy legalább ne Ceinwyn találjon rá. Sansum velünk utazott. Jelenlétére nem kaptunk magyarázatot, noha Agravain feltette, Tewdric küldte a derék papot, hogy tanácsaival támogassa Arthurt ırületében, melynek elmúltáért immáron valamennyien imádkoztunk, de mindhiába. Az ırület a legelsı pillanattól fogva reménytelen volt, ahogy Arthur végigtekintett Gorfyddyd csarnokában és szeme magakadt Guinevere vörös fürtjein. Sagramor néha elmesélt nekünk egy ısi történetet egy csatáról, mely még a régi világban esett és egy hatalmas, tornyokkal, palotákkal meg templomokkal ékes városért vívták, az egész sajnálatos esemény pedig egyetlen asszony miatt kezdıdött el, s azért az asszonyért tízezer bronzpáncélos katonának kellett meghalnia. A történet nem is tőnt annyira ısinek. Mert alig kétórányi idı telhetett el, miután magunk mögött hagytuk Caer Swst, amikor egy magányos erdısávnál, hol egyetlen gazdaházat sem láttunk, csak a meredek dombokat, sebes patakokat és öles, roppant fatörzseket, a Henis Wyreni Leodegant találtuk az út mentén. A számőzött király egyetlen szó nélkül kísért végig bennünket egy csapáson, mely a hatalmas tölgyek gyökerei közt kanyargott, és egy tisztásra vezetett, egy hegyi csermely felduzzasztott vize mellett. A lombok megsőrősödtek a kutyatejfőtıl és liliomtól, míg az árnyak közé az utolsó harangvirágok izzó kékje vegyült. Napfényben fürdött a tisztás, hol primulák, réti zsályák, ebviolák nyíltak, és ahol, ragyogóbban valamennyi virágnál, Guinevere várakozott krémszínő vászonruhájában. Kankalinszálakat szıtt ágas-bogas hajába, és magán viselte Arthur aranyláncát, ezüst karkötıjét, s egy lila pelerint is. E látvány önmagában elég volt, hogy bármely férfinak a torkára forrassza a szót. Agravain némán szitkozódott. Arthur levetette magát a lováról, és Guinevere-hez rohant. Felkapta a karjába, és mi valamennyien hallottuk a lány gyöngyözı kacaját, amint megperdítette. – A virágaim! – sikoltott Guinevere, fejéhez kapva kezét, Arthur pedig gyengéden letette, majd letérdelt elé, hogy megcsókolja ruhája szegélyét. Azután felállt, és felénk fordult. – Sansum! – Uram? – Máris összeadhatsz bennünket. Sansum vonakodott teljesíteni a kérést. Összefonta a karját koszos fekete köntöse elıtt, és felvetette zord egérfejét. – Eljegyezted magad, uram – erısködött megrettenve. Nemes cselekedetnek gondoltam ezt akkor Sansum részérıl, pedig az igazság az, hogy mindent elıre elrendeztek. Sansum nem Tewdric kérésének engedelmeskedve utazott velünk, de sokkal inkább Arthur kedvéért, és Arthur most dühödten szembesült a pap pálfordulásával. – Megegyeztünk! – kiáltotta Arthur, és amikor Sansum csak tovább rázta tonzúrás fejét, Arthur megkapta Excalibur markolatát. – Menten leválasztom csökönyös fejed a válladról, pap. – A mártírokat mindig is a zsarnokok önkénye teremti, uram – kiáltott Sansum, térdre vetve magát a virágos réten, majd elırehajtva fejét, hogy szabaddá tegye szutykos nyakát a csapás elıtt. – Tekints szolgádra! Eljövend a Te országod, ó dicsıséges Krisztus! Áldás reád! Látom már a mennyeknek nyitott kapuit! Látom már a reám várakozó angyalok karát! Végy magadhoz Uram Krisztusom, áldott legyen a Te neved! Jövök már! Jövök! – Hallgass már el, és kelj fel – szólt Arthur csüggedten. Sansum félénken hunyorogva nézett fel Arthurra. – Megtagadod tılem a mennyeknek áldását, ó uram? – Elmúlt éjjel – szólt Arthur – beleegyeztél abba, hogy összeadj bennünket. Miért vonakodsz hát? Sansum vállat vont. – Sokáig vívódtam a lelkiismeretemmel, uram. Arthur végre megértette, és felsóhajtott. – Mit kívánsz hát cserébe, pap? – Egy püspökséget – vágta rá Sansum sietısen, felkászálódva a főrıl.
– Azt hittem, van valami pápátok, ki püspökségeket oszt -mondta Arthur. – Simplicius? Ez lenne a neve? – A legáldottabb és legszentebb Simplicius, soká éljen egészségben – egyezett Sansum –, de adj nekem csak egyetlen templomot, és egy trónt a templomban, s az emberek máris püspöknek fognak hívni. – Egy templom és egy szék? – kérdezte Arthur. – Ez minden? – És egy kinevezés, Mordred király lelki szolgálójává. Ennek meg kell lennie! Egyetlen és személyes lelkészévé, érted? Elegendı kincstári javadalommal ahhoz, hogy saját tiszttartót, ajtónállót, szakácsot és gyertyagyújtogatót alkalmazzak. – Lesöpörte a főszálakat fekete köntösérıl. – És egy mosónıt is – tette hozzá sietve. – Ez hát minden? – kérdezte Arthur gúnyosan. – Egy hely Dumnonia tanácsában – főzte hozzá Sansum, mintha holmi csekélységet kérne. – Ez minden. – Megkapod – mondta Arthur, eleresztve füle mellett a feltételeket. – És most, mit kell tennünk, hogy. végre összeadj bennünket? Az alkudozás alatt végig Guinevere-et figyeltem. A diadal kifejezése ült arcán, és nem is csoda, hisz szegény atyja reményeit messze túlhaladva sikerült házasodnia. Atyja, petyhüdten reszketı szájjal, rémülten figyelte, hogy Sansum esetleg nem lesz hajlandó végrehajtani a ceremóniát, míg Leodegan mögött pinduri kövér kislány állt, kire ez alkalommal Guinevere pórázra fogott vadászkutyáit és az előzött királyi család csekélyke ládákba csomagolt vagyontárgyait bízták. A kövér lány, mint kiderült, Gwenhwyvach volt, Guinevere húga. Élt egy fivérük is, bár már 'een visszavonult egy szerzetesi otthonba Strath Clota vad partvidékén, hol különös keresztényi remeték versengtek hajuk növesztésében, önmaguk sanyargatásában, és a fókáknak szóló prédikációkban. Kevéske ceremónia kísérte a házasságkötést. Arthur és Guinevere a medvés lobogó alá állt, míg Sansum kiterjesztett karjaival elébük, hogy görög nyelven elhadarjon néhány imádságot, majd Leodegan vonta elı kardját és érintette leánya hátát a pengével, hogy ezután átadja a fegyvert Arthurnak, a leányáról való gondoskodás terhével együtt. Sansum ezután vizet vett a csermelybıl, hogy Arthurra és Guinevere-re fröcskölje, mondván, ezáltal megszabadultak a világ bőneitıl, és befogadtattak az egyházba, mely ezúton ismeri el frigyüket egynek és feloldhatatlannak, Isten elıtt megszenteltnek és gyermekek nemzésére köttetettnek. Azután sorban hozzánk, katonákhoz fordult, és követelte, hogy jelentsük ki fennhangon, tanúi voltunk a komor ceremóniának. Valamennyien megtettük a kijelentést, és Arthur olyan boldog volt, hogy nem hallotta ki a vonakodást hangunkból. Guinevere viszont annál inkább. Semmi sem kerülhette el Guinevere figyelmét. – ím – szólt Sansum, amint a nyomorúságos rituálé bevégzıdött –, házasok vagytok, uram. Guinevere felkacagott. Arthur megcsókolta. A lány éppoly magas volt, mint ı, talán egy kenyérhéjnyival még magasabb is, és bevallom, mialatt ıket figyeltem, remekbe szabott párnak tetszettek a szememben. Tán még ennél is többnek, mert Guinevere egyszerően lenyőgözött. Ceinwyn gyönyörő volt, de Guinevere még a napot is elhomályosította jelenésével. Mi, testırök, szóhoz sem jutottunk a döbbenettıl. Semmit sem tehettünk urunk tébolyának betetızése ellen, ám ez a sietség éppúgy tőnt illetlennek a szemünkben, mint amilyen álnokul hitszegı is volt. Arthurról jól tudtuk, hogy mindig pillanatnyi elgondolásainak és szenvedélyének nyomására cselekszik, ám még a mi lélegzetünk is elállt döntésének gyorsaságától. Leodegan viszont majd kibújt a bırébıl, ifjabbik lányával azon kotkodácsolva, miként állnak újfent helyre a család pénzügyei, és hogy miként verik ki Arthur lovasai az ír bitorló Diwrnachot Henis Wyrenbıl, hamarabb, mint bárki képzelné. Arthur meghallotta a hencegést, és gyorsan télé fordult. – Kétlem, hogy ez lehetséges lenne, atyám – mondta. – Lehetséges! Persze, hogy lehetséges! – avatkozott közbe Guinevere. – Tedd menyegzıi ajándékommá, uram, hogy visszajuttatod drága atyám királyságát. Agravain kiköpött helytelenítése jeléül. Guinevere úgy döntött, figyelmére se méltatja a gesztust, és ehelyett végigsétált az ırök sorfala elıtt, és mindannyiunknak adott egy kankalint
fej díszébıl, melyet most is hajában viselt. Azután, akár a bitangok az igazságtétel elıl, erıltetett menetben indultunk délnek, hogy elhagyjuk Powys királyságát, mielıtt Gorfyddyd megtorlása utolérhet bennünket. A végzet, szokta volt mondani Merlin, megkerülhetetlen. Oly sok minden követte azt az elkapkodott szertartást, melyet azon az idilli, virágokkal tarkított réten tartottunk, a csermely mellett. Oly sokan meghaltak. Oly sok szívfájdalom fakadt, oly sok vér és oly sok könny, mellyel hatalmas folyamot lehetne rekeszteni; mégis, idıvel, amint a forgószél, lecsendesedett, új folyók szakadtak fel, és a könnyek hatalmas óceánban egyesültek, hogy sokan megfeledkezzenek arról, hogyan is kezdıdött minden. Dicsıséges idık következtek, noha semmi sem lehetett már olyan, mint annak elıtte volt, és mindazok közül, kik megszenvedték azt a napfényben fürdı pillanatot, Arthur szenvedett leginkább. Ám azon a napon zavartalanul boldog volt. Hazasiettünk. A házasságkötés híre úgy zengte be Britanniát, akárha az istenek lándzsája csapódott volna egy pajzsfalnak. A hang eleinte kıvé dermesztett mindent, és ebben a nyugodt idıszakban, míg az emberek megpróbálták felmérni a következményeket, követség érkezett Powysból. Az egyik küldött nem volt más, mint Valerin, a törzsfı, kivel eljegyezték Guinevere-et. Küzdelemre hívta Arthurt, ám Arthur visszautasította a kihívást, és amikor Valerin megpróbálta kivonni kardját, nekünk, testıröknek kellett ıt kipenderítenünk Lindinisbıl. Valerin magas, erıteljes férfiú volt, fekete hajzattal és szakállal, mélyen ülı szemmel és immáron bezúzott orral. Kínjai rettenetesek voltak, dühe még azoknál is szörnyőbb, amiért elgáncsolták bosszúját. Iorweth, a druida vezette Powys küldöttségét, melyet sokkal inkább küldött Cuneglas, mint Gorfyddyd. Gorfyddyd mézsörtıl és dühtıl ittasult fejjel ırjöngött, ám fia még mindig nem adta fel a reményt, hogy békét teremthet katasztrófa helyett. Iorweth, a druida, komor és megfontolt ember lévén hosszan beszélt Arthurral. A házasság, mint mondta, nem érvényes, hiszen keresztény pap kötötte, és Britannia istenei nem ismerik el az új vallást. – Vedd ágyasul Guinevere-et –, buzdította Iorweth Arthurt, és Ceinwynt feleségedül. – Guinevere a feleségem – hallottuk valamennyien Arthur kiáltását. Bedwin püspök támogatólag állt Iorweth mellé, ám Bedwin sem bírhatta változtatásra Arthurt. Még a háború kilátása sem bírhatta változtatásra Arthurt. Maga Iorweth vetette fel a lehetıséget, mondván, Dumnonia súlyosan megsértette Powyst, és ilyen sértést csak vérrel lehet tisztára mosni, ha Arthur nem gondolná meg magát. Gwenti Tewdric Conrad püspököt küldte, békéért esdeklı szavával, könyörögve Arthurnak, hogy tagadja meg Guinevere-et és házasodjon Ceinwynnel, sıt Conrad azzal sem átallott fenyegetni, hogy ellenkezı esetben Tewdric különbékét köt Powysszal. – Királyom nem fog harcba szállni Dumnonia ellen hallottam, amint Conrad biztosította Bedwint, mialatt a két püspök ott sétált fel s alá a lindinisi villa elıtt –, de azért a Henis Wyren-i szajháért se fog harcolni. – Szajha? – hördült fel Bedwin, megrémülve és elborzadva a szó hallatán. – Talán nem – engedte meg Conrad. – De egy dolgot elárulok neked, testvérem, Guinevere még sohasem érzett ostorcsapást a testén. Soha! Bedwin hitetlenkedve rázta fejét ekkora erélytelenség hallatán Leodegan részérıl, majd a két férfi kisétált a hallótávolságomból. Másnap mind a powysi küldöttség, mind Conrad püspök hazaindult, és egyik sem vitt jó híreket a tarsolyában. Ám Arthur hitt benne, hogy idıvel beköszönt a boldogság. Nem lesz háború, erısködött, hisz Gorfyddyd máris elveszítette egyik karját, és nem kockáztatná a másikat. Cuneglas ép értelme, állította Arthur, a mi garanciánk a békére. Ha lesz is némi morgolódás és bizalmatlanság, idıvel mindez feledésbe merül – mondotta. Úgy gondolta, hogy az ı boldogsága megfertızi majd az egész világot. Munkásokat fogadtak, hogy kitágítsák és felújítsák Lindinis Villáját, alkalmassá téve azt egy hercegnı számára. Arthur követet küldött Benoici Banhez, kérve egykori urát, hogy küldjön kımőveseket és vakolómunkásokat, kik tudják, miként állítsák helyre a római villát. Gyümölcsöst akart, díszkertet, halastavat; meleg vízzel teli medencét akart; udvart akart, hol a hárfások játszhattak. Arthur földi mennyországot akart teremteni arájának, ám mások
bosszúra szomjúhoztak, és azon a nyáron hírét vehettük, hogy Gwenti Tewdric találkozott Cuneglasszal, hogy békét kössenek egymással, s hogy e béke részeként Gwent szabad átvonulást biztosított Powys hadainak a régi római utakon, melyek át- meg átszelték az országot. És azok az utak egyenest Dumnoniába vezettek. Lassan vége lett a nyárnak, és a várva várt támadás mégsem következett be. Sagramor távol tartotta Aelle szászait, míg Arthur fülig szerelmesen töltötte a nyarat. Testırségének tagja voltam, így hát nap nap után láttam, miként él. Kardot, pajzsot és lándzsát kellett volna viselnem, ám legalább oly gyakran, mint amennyire nem, borosflaskákkal és elemózsiás kosárkákkal voltam leterhelve, mert Guinevere szeretett rejtett tisztásokon és titkos csermelyek partján étkezni, és nekünk, lándzsásoknak kellett elhordanunk az ezüsttálakat, ivótülköket, étket és bort a kiválasztott helyre. Guinevere udvarhölgyek társaságát is maga köré győjtötte, és hogy a segítségemre legyen, az én Lunetém is ezek egyike lett. Lunete kezdetben keserően szitkozódott, amiért elhagyta coriniumi téglaházát, ám nem kellett sok idı, hogy belássa, mennyivel fényesebb jövı vár rá Guinevere mellett. Lunete gyönyörő volt, és Guinevere kijelentette, csakis szép emberekkel s tárgyakkal hajlandó körülvetetni magát, így hát ı és udvarhölgyei a legfinomabb, arannyal, ezüsttel, gagáttal és borostyánnal kihányt selymekbe öltözködtek, és Guinevere hárfásokat, énekeseket, táncosokat fizetett az udvar szórakoztatására. Az erdıben játszadoztak, hol egymást kergették, és zálogot adtak, ha megszegték Guinevere komplikált szabályainak valamelyikét. A pénzt az ilyen játszadozásokhoz, miként a lindinisi villa újjáépítésére is, Leodegan biztosította, kit Arthur házának kincstárnokává neveztek ki. Leodagan váltig esküdözött, hogy a pénz a bérletekbıl folyt be, és Arthur hitt apósának, noha mindenki más hallotta a sötét híreszteléseket, hogy Mordred kincstárában egyre kevesebb az arany és egyre több Leodegan visszafizetésre vonatkozó értéktelen ígérete. Arthurt láthatóan mindez mit sem érdekelte. Azon a nyáron megízlelhette a békés Britanniát, még ha mindez mindenki más számára is a bolondok paradicsomává lett. Amhar és Loholt is Lindinisbe utazott, noha anyjukat, Ailleannt nem hívta senki. Az ikreket bemutatták Guinevere-nek, és Arthur, azt hiszem, abban reménykedett, hogy ık is velük élhetnek abban az oszlopcsarnokon álló palotában, mely szinte a föld alól bújt ki a régi villa körül. Guinevere egy napig élvezte az ikrek társaságát, majd közölte, hogy a jelenlétük nyugtalanítja ıt. Nem voltak szórakoztatóak. Nem voltak szépek sem, jegyezte meg, amiként Gwenhwyvach, Guinevere húga sem volt szép, és ha valaki nem volt se szép, se szórakoztató, nem volt helye Guinevere életében. Emellett, tette hozzá, az ikrek Arthur régi életéhez tartoznak, és az már a múlté. Nem akarta ıket, miként azzal sem törıdött, hogy ennek bejelentését bizalmasan tegye meg. Megérintette Arthur arcát. – Ha gyermeket akarunk, hercegem, akkor majd csinálunk magunknak. Guinevere mindig is hercegnek nevezte Arthurt. Eleinte Arthur tiltakozott, hogy ı nem herceg, ám Guinevere erısködött, hogy ı mégiscsak Uther fia, s mint ilyennek, királyi vér csörgedezik az ereiben. Arthur, hogy kedvére tegyen, megengedte neki a megszólítást, ám hamarosan valamennyiünknek így kellett szólítanunk. Guinevere megparancsolta, mi pedig engedelmeskedtünk. Soha senki nem szállt vitába Arthurral Amharral és Loholttal kapcsolatban, ám Guinevere megtette, s így az ikreket nemsoká visszaküldték anyjukhoz Coriniumba. A termés szegényesre sikeredett abban az évben, mert a késıi esı üszkössé tette a gabonát, feketén és kókadtan hátrahagyva azt a földeken. Szóbeszéd járta, hogy a szászok termése jobb lett, mert az esık kikerülték földjeiket, így Arthur csapata élén keletnek indult, túl Dorocobrivisen, hogy fellelje és kifossza terményraktáraikat. Boldog volt, úgy hiszem, hogy maga mögött hagyhatta a dalokat és a táncokat, mi pedig boldogok voltunk, hogy újra csapatunk élén tudhattuk, és ünneplıs ruhák helyett végre fegyvert foghattunk kezünkbe. A hadjárat sikeres volt, feltöltöttük Dumnonia készleteit a rabolt terményekkel, harácsolt arannyal és szász rabszolgákkal. Leodegan, immár mint Dumnonia tanácsának tagja, azt a feladatot kapta, hogy az ingyen gabonát a királyság minden részébe eljuttassa, ám szörnyő pletykák keringtek róla, miként adta inkább el, és hogy az ebbıl származó arany miként talált utat magának az új házba, melyet Leodegan épített magának a patak túloldalán, szemben Guinevere palotájával,
melyen még meg sem száradhatott a vakolat. A téboly néha véget érhet. Az istenek határoznak így, nem az emberek. Arthur egész nyáron tébolyult volt a szerelemtıl, és jó nyarunk volt ez, alantas elfoglaltságaink ellenére is, mert a mi boldog Arthurunk kegyes és bıkező urunk volt, ám amint az ısz szelekkel, esıvel és arányló levelekkel söpört végig a földeken, ébredezni látszott nyári álmából. Még mindig szeretett – az igazat megvallva, nem hiszem, hogy valaha is kiszeretett volna Guinevere-bıl –, ám azon az ıszön végre meglátta, micsoda károkat okozott Britanniának. Béke helyett ingatag fegyverszünet állt be, és ı jól tudta, hogy ez nem tarthat soká. Kıriságakat vagdaltunk lándzsanyeleknek, és a kovácsok kunyhói visszhangzani kezdtek az üllıre sújtó pörölyök csengésétıl. Sagramort visszaszólították a szász határvidékrıl, hogy közelebb legyen a királyság szívéhez. Arthur hírvivıt küldött Gorfyddyd királyhoz, elismerve a sérelmet, melyet királyságán és leánya tisztességén ejtett, mentegetızve emiatt, ám könyörögve, hogy maradjon meg a törékeny béke Britanniában. Gyöngyökbıl és aranyból készített nyakláncot küldött Ceinwynnek, de Gorfyddyd visszajuttatta az ékszert, a küldönc levágott fejével egyetemben. Hallottuk, hogy Gorfyddyd felhagyott az ivással, és magához vette a királyság ügyeinek intézését fiától, Cuneglastól. Mindez csak megerısítette a meggyızıdést, hogy nem lesz addig béke, míg a Ceinwynen esett sérelmet meg nem torolják Powys lándzsái. Az utazók gyászos hírekkel tértek meg mindenfelıl. A tengerentúli urak új ír harcosokat hoznak tengerparti királyságaikba. A frankok Bretagne peremén vonták össze seregeiket. Powys termése eleségraktáraikat gazdagítja, és a földmőveseket most sarló helyett a lándzsa forgatására okítják. Cuneglas feleségül vette Elmeti Helleddet, és az északi ország fiai most Powys sorait felduzzasztani jönnek szövetségesükhöz. Gundleus, Siluria királya, kardokat és lándzsákat kovácsol királysága mély völgyeiben, míg keletre egyre több szász hajó köt ki az elfoglalt partszakaszokon. Arthur magára öltötte halpikkelyes vértjét, mindössze harmadik alkalommal, mióta megérkezett Britanniába, hogy lovasainak két hadtestével körülvéve megkezdje utazását, körbe Dumnoniában. Meg akarta mutatni a királyságnak erejét, és azt akarta, hogy az utazók, kik országunk termékeit eljuttatták határainkon túlra, vitézségének hírét is elvigyék magukkal. Azután visszatért Lindinisbe, hol szolgálója, Hygwydd, lesúrolta a friss rozsdát a páncélzat pikkelyeirıl. Az elsı vereség ısszel köszöntött be. Ragály tombolt Ventában, gyengítve Melwas király embereit, és Cerdic, az új szász vezér legyızte a király seregét, s jókora darabot hasított magának a gazdag folyóparti földekbıl. Melwas király erısítésért könyörgött, ám Arthur tudta, hogy most Cerdic a legkisebb gondja. Harci dobok dübörögtek szerte a szászok tartotta Lloegyrben, és az északi brit királyságokban, így egyetlen lándzsa sem juthatott Melwasnak. Amellett Cerdicet láthatóan teljesen lefoglalta új szerzeménye, és nem jelentett további fenyegetést Dumnoniára nézve, így Arthur kényszerően tudomásul vette jelenlétét. – Adnunk kell a békének egy esélyt – mondta Arthur a tanácsban. De nem lett béke. Késı ısszel, amikor a legtöbb sereg már azt latolgatja, hogy lezsírozza fegyvereit és elteszi ıket a cudar téli hónapokra, Powys hadai megindultak elıre. Britanniában kitört a háború.
HARMADIK RÉSZ Merlin visszatérte
I graine szerelemrıl beszél. Tavasz van itt Dinnewracban, és a Nap erıtlen melegével elárasztja a kolostort. Bárányok legelésznek a déli lankákon, noha tegnap egy farkas végzett hármójukkal, és a kapunkig vezetı vérnyomot hagyott maga után. Koldusok gyülekeznek a kapunk elıtt, alamizsnáért tartva beteg kezüket, mikor Igraine látogatóba jön. Az egyik koldus ma reggel elcsente egy bárány kukacoktól hemzsegı maradványait a felette körözı hollók elıl, és éhségében azt marcangolva ült a kapuban, amikor Igraine megérkezett. Gyönyörő volt-e Guinevere, ezt kérdi tılem. Nem, felelem, noha sok asszony elcserélte volna szépségét Guinevere külsıjéért. Igraine persze azt is tudni szeretné, hogy ı maga gyönyörő-e, és én biztosítom róla, hogy az bizony, ám ı azt mondja, hogy a tükrök férje Caerjében túlságosan öregek és kopottak, hogy bizonyosságot nyerhessen általuk. – Hát nem lenne csodálatos -mondta –, ha olyannak láthatnánk magunkat, mint amilyenek igazából vagyunk? – Azt csak az Úr teheti meg – feleltem –, egyedül az Úr. Összeráncolta az arcát. – Mennyire győlölöm, amikor prédikálni kezdesz, Derfel. Egyáltalán nem illik hozzád. Ha Guinevere nem volt gyönyörő, akkor Arthur miért gyúlt iránta szerelemre? – A szerelem nemcsak a szépségé – korholtam. – Mondtam, hogy az? – kérdezte Igraine ingerülten. – De te azt mondtad, hogy Guinevere a legelsı pillanattól kezdve hatással volt Arthurra, akkor hát a szépsége igézte meg, nem? – A látása – válaszoltam – füstté változtatta volna bármely férfi vérét. Ez tetszett Igraine-nek. Elmosolyodott. – így hát gyönyörő volt? – Kihívta ıt maga ellen – feleltem –, és ı azt gondolta, nem érdemli meg a férfi nevet, ha nem birtokolhatja. És talán az istenek valóban csak játszadoznak velünk – vontam vállat, képtelenül egyéb indokokat felkutatni. – És amellett – toldottam meg – soha nem állítottam, hogy nem volt gyönyörő, egyszerően csak azt, hogy több volt, mint gyönyörő. Életemben nem láttam hozzá fogható asszonyt. – Engem is beleértve? – akarta tudni azonnal királynım. – Tudod – mondtam –, a látásom sokat romlott a korommal. Felnevetett a kibúvót hallva. – S Guinevere szerette Arthurt? – kérdezte. – Azt szerette, amit képviselt – feleltem. – Szerette, hogy ı volt Dumnonia bajnoka, és szerette, ami akkor volt, mikor elsı ként meglátta. Páncélba öltözötten a nagy Arthur, a fénylı lovag, a hadak ura, Britannia és Armorica legrettegettebb harcosa. Igraine ujjai közt végigfuttatta fehér köpenye bojtos zsinórját. Elgondolkodott egy ideig. – Gondolod, hogy én füstté változtatom Bjochvael vérét? – kérdezte végül reménytelen sóvárgással. – Éjjelente – mondtam. – Ó, Derfel – sóhajtotta, és lecsusszant az ablakpárkányról, hogy odasétáljon az ajtóhoz, ahonnét beláthatta apró csarnokunkat. – Te estél valaha is ehhez fogható szerelembe? – kérdezte. – Igen – vallottam meg. – Ki volt az? – akarta tudni azonnal. – Nem számít – feleltem. – De számít! Tudni akarom. Nimue volt az? – kérdezte. – Nem Nimue volt – állítottam szilárdan. – Nimue egész más volt. Szerettem, de nem tett vaddá az iránta érzett vágyakozás. Egyszerően úgy gondoltam, hogy ı végtelenül… – itt
megálltam, hogy a megfelelı szót találjam, és kudarcot vallottam. – Csodálatos volt – mondtam jobb híján, lesütve szemem, hogy Igraine ne láthassa könnyeimet. Kivárt egy ideig. – Akkor hát kibe voltál szerelmes? Lunete volt az? – Nem! Nem! – Akkor hát? – erısködött. – Megtudod a maga idejében – feleltem –, ha megérem. – Persze, hogy megéred. Küldetek neked különleges étkeket a Caerbıl. – Melyet az én Sansum uram – mondtam neki, hogy ne vesztegesse hiába idejét – elvesz tılem, mint méltatlan kivételt egy egyszerő testvér számára. – Akkor jöjj és élj a Caerben – mondta buzgón. – Kérlek! Elmosolyodtam. – A legjobb szívvel megtenném, úrnım, de sajna, esküt tettem rám,
hogy itt maradok. – Szegény Derfel! – Visszament az ablakhoz, és figyelte, miként ássa ki a gödröt Maelgwyn testvér. Vele volt megmaradt novíciusunk, Tudwal testvér is. A másik novícius lázban elhalt a múlt télen, ám Tudwal még mindig él és megosztja a szenttel cellája magányát. A szent meg akarja taníttatni a fiúval a betőket, gondolom, fıként azért, hogy felfedje, valóban az evangéliumot fordítom-e le szász nyelvre, noha a fickó nem éppen elmés, és úgy tőnik, inkább alkalmas az ásásra, mint az olvasásra. Ideje, hogy néhány valódi tudós is költözzék ide Dinnewracba, mert már a tavaszi nap elsı erıtlen sugaraira ismét fellángolt az elkeseredett vita a húsvét idıpontjáról, és nem lesz addig nyugodalmunk, míg pont nem kerül a végére. – Tényleg Sansum adta össze Arthurt és Guinevere-et? – vágta el Igraine borongós gondolataim fonalát. – Igen – feleltem –, ı tette. – És nem egy nagy templomban történt? Harsonákkal kísérve? Egy tisztáson történt, a patak mellett – feleltem –, vartyogó békákkal és a gát mögött susogó főzbarkával. – Mi az ünnepi csarnokban keltünk egybe – emlékezett Igraine –, és a füsttıl csupa könny lett a szemem. – Vállat vont. -Nos, mit változtattál meg a legutolsó részben? – kérdezte vádlón. – Mennyire ragadott el a mesélıkedved? Megráztam a fejem. – Semennyire. – És Mordred királlyá kikiáltásakor – kérdezte kiábrándultan – A kardot bizonyosan a kıre fektette Arthur? Nem döfte bele? Jól emlékszel rá? – A kıre fektette, esküszöm neked – itt keresztet vetettem magamra –, szentséges Krisztus urunk vérére, úrnım. Vállat vont. – Dafydd ap Gruffud úgyis úgy fordítja a történetet, miként én akarom, és nekem határozottan tetszik a kıbe szúrt kard ötlete. Örülök viszont, hogy kedvesen emlékeztél Cuneglasról. – Jó ember volt – mondtam. No meg persze Igraine férjének nagyapja. – Ceinwyn valóban olyan szép volt? – kérdezte Igraine. Bólintottam. – Az volt, valóban. Kék szeme volt. – Kék szeme! – borzongott meg Igraine a szász külsı jellegzetesség hallatán. – És mi történt a fibulával, amit neked adott? – Bárcsak tudnám! – hazudtam. Az a melltő még most is a cellámban van, jól elrejtve Sansum kutakodásai elıl. A szent, kit Istenünk bizton minden élı és holt elıtt maga mellé emel, nem engedi, hogy bármiféle értéket magunknál tartsunk. Minden tulajdonunkat az ı megırzésére kellett átadnunk, ez a törvény, de én – noha minden egyebemet át is adtam neki, ideértve, Isten bocsássa meg nekem, magát Hywelbane-t is –, Ceinwyn fibuláját magamnál tartom. Az arany simára kopott az évek alatt, s mégis, tisztán látom magam elıtt Ceinwynt,
amikor a sötétben elıhúzom rejtekérıl azt a melltőt, és hagyom, hogy a holdfény a szövevényes minták közt kergetızzék. Néha – nem, mindig – ajkammal is megérintem. Micsoda bolond egy vénemberré lettem! Talán egyszer nekiadom a fibulát Igraine-nek, aki kétségkívül értékelné, de egy darabig még biztosan magamnál tartom, mert aranya az egyetlen sugárnyi napfény, mely átmelegítheti ezt a fagyos, szürke helyet. Persze, amint Igraine elolvassa mindezt, tudni fogja, hogy a melltő ma is létezik, de ha olyan kedves és megértı, mint amilyennek megismertem, akkor engedi megtartani bőnös, régi életem egyetlen emlékeként. – Nem szeretem Guinevere-et – mondta Igraine. – Akkor kudarcot vallottam – feleltem. – Nagyon keménynek festetted le – mondta Igraine. Egy ideig nem szóltam, csak figyeltem a bárányok bégetését. – Csodálatosan kedves tudott lenni – mondtam hosszú szünet után. – Tudta, miként tegye boldogsággá a bánatot, ám türelmetlen volt a mindennapokban. Olyannak álmodta a világot, melyben nem fért meg a nyomorúság, az unalom meg a csúf dolgok, és azt akarta, hogy a való világ is megszabaduljon az ilyen kényelmetlenségektıl. Arthur is másnak álmodta a világot, mint amilyen, ám ı segédkezet nyújtott a nyomorultaknak, és az ı világukat akarta a miénk képére formálni. – İ akarta Camelotot – szólt Igraine ábrándos hangon. – Mi Dumnoniának neveztük – mondtam kimért ridegséggel. – Meg akarsz fosztani minden örömtıl, Derfel – torkollt le nyersen Igraine, pedig nem volt igazán dühös. – Én igenis akarom a poéták Camelotját: zöld pázsitot, karcsú tornyokat, hosszú ruhás udvarhölgyeket, és harcosokat, kik szirmokkal hintik fel útjukat. Kobzosokat akarok, és kacajt! Hát sohasem volt ilyen? – Csak egy kicsit – feleltem –, bár nem sok virággal felszórt útra emlékszem. Emlékszem viszont harcosokra, kik sántítva tértek meg a csatából, néhányuk pedig a hasán csúszva és zokogva, maga után vonszolva beleit a porban. – Fejezd be! – kiáltott fel Igraine. – Akkor a bárdok miért nevezik Camelotnak? – tett próbára. – A poéták mindig is ostobák voltak – feleltem –, mi egyébért is lennének poéták? – Nem, Derfel! Kellett lennie valami különösnek Camelotban. Mondd el! – Volt egyvalami – ismertem el. – Arthur igazságot szolgáltatott az országnak. Igraine a homlokát ráncolta. – Ez minden? – Több ez, gyermekem – mondtam –, mint amit a legtöbb uralkodó megálmodni képes, nem is beszélve a megtételérıl. Egyetlen vállrándítással elhessegette a témát. – Guinevere okos asszony volt? – kérdezte. – Nagyon is – válaszoltam. Igraine a kereszttel játszadozott, mit a nyakában viselt. – Beszélj nekem Lancelotról. – Várj még! – Mikor jön Merlin? – Hamarosan. – Sansum még mindig olyan szörnyen viselkedik? – A szentnek végzete, hogy halhatatlan lelkünk az ı lelkiismeretét nyomassza. Teszi, amit tennie kell. – És valóban térdre hullott és mártíromságért könyörgött, mielıtt összeadta volna Arthurt és Guinevere-t? – Igen – feleltem, és nem tudtam megállni mosoly nélkül. Igraine hangosan felnevetett. – Meg kell kérnem Brochvaelt, hogy csináljon valódi mártírt az Egérkirályból, és téged tegyen meg Dinnewrac vezetıjéül. Szeretnéd ezt, Derfel testvér?
– Csak egy kis békét szeretnék, hogy folytathassam történetemet – incselkedtem vele. – Szóval, mi történik azután? – kérdezte Igraine mohón. Armorica. A tengerentúli föld. A gyönyörő Ynys Trebes, Ban király, Lancelot, Galahad – és Merlin. Szentséges Uram, micsoda férfiak voltunk mi akkoriban, micsoda napokat éltünk, micsoda harcokat vívtunk meg, és micsoda álmaink voltak! Armoricában. Késıbb, sokkalta késıbb, amikor visszanéztünk ezekre az idıkre, egyszerően “sötét idıknek” neveztük ezeket, noha csak vajmi ritkán emlegettük. Arthur győlölte, ha azokra a korai idıkre emlékeztették, amikor Guinevere iránt érzett szenvedélye káoszba taszította az országot. Jegyessége Ceinwynnel olyan volt, akár a finoman kidolgozott melltő, mely fátyolszövetbıl való köntöst fog össze, és amikor a tő elvész, az anyag szertefoszlik nélküle. Arthur magát hibáztatta, ezért nem szeretett beszélni azokról a sötét idıkrıl. Tewdric egy ideig nem volt hajlandó harcba bocsátkozni egyik oldalon sem. İ is Arthurt hibáztatta, amiért elúszott a béke, büntetésként lehetıvé téve Gorfyddydnek és Gundleusnak, hogy hadait keresztülvezesse Gwenten, Dumnonia felé. A szászok keletrıl nyomultak elıre, az írek csak úgy rajzottak a Nyugati-tenger felıl, és mintha ellenségeink nem lettek volna elegendıen, Iscai Cadwy herceg is fellázadt Arthur uralma ellen. Tewdric egy ideig próbálta távol tartani magát, ám amikor Aelle szászai végigdúlták Tewdric határvidékét, nem fordulhatott máshoz segítségért, mint hozzánk, dumnoniaiakhoz, és így végtére belekényszerült a háborúba Arthur oldalán, noha ekkorra Powys és Siluria lándzsásai segítségének hála elfoglalhatták az Ynys Wydryntıl északra fekvı dombságot, sıt miután Tewdric elkötelezte magát Dumnonia mellett, magát Glevumot is. Ezekben az években értem igazán férfivá. Rég belezavarodtam már azok számlálásába, kiket megöltem, s ki tudja, mennyi harcosgyőrőt kovácsolhattam volna. Ragadványnévre is szert tettem – én lettem Cadarn, ami annyit tesz, “a Hatalmas”. Derfel Cadarn, mindig józan a csatában, hihetetlenül fürge pengéjével. Idıvel Arthur hívott lovasai közé, ám én szívesebben megmaradtam a szilárd talajon, és imigyen lándzsásnak. Sokat figyeltem Ar-thurt akkoriban, és kezdtem megérteni, miként lehet ekkora harcos. Nem csupán bátorságából táplálkozott, noha bátornak bátor volt, de eszével gyızte le ellenségeit. Hadaink ormótlan egységek voltak, lassan masíroztak és lomhán váltottak irányt masírozás közben, ám Arthur kis csapatokat kovácsolt belılük, melyek gyorsan haladtak. Maga vezette ezeket az embereket, némelyeket gyalogosan, másokat nyeregben, a hosszú menetelések során, hogy megkerülve az ellenség szárnyát mindig ott bukkanjon fel, hol a legkevésbé számították. Szerettünk pirkadatkor támadni, amikor az ellenség még kába volt az elızı esti ivászattól, vagy színlelt visszavonulással csalogattuk magunkkal ıket, hogy azután védtelenül maradt szárnyaikba hasítsunk éket. Egy ilyen csatározásokkal töltött mozgalmas év után, hogy végtére sikerült kivernünk Gorfyddyd és Gundleus seregeit Glevumból, Arthur kapitánnyá emelt engem, és én kezdtem saját embereimet fizetni. Két évvel késıbb még a legnagyobb tisztesség is elért, ami csak harcost érhet: egy ajánlat, hogy szökjek át az ellenség soraiba. Annyi ember közül éppen Ligessac, Norwenna hitszegı testırkapitánya beszélt velem Mithras templomában, hol biztonságban tudhatta életét, és kínált mesés vagyont, ha átallok Gundleus seregébe, miként ı is tette. Visszautasítottam. Isten látja lelkem, mindig hőséges maradtam Arthurhoz. Sagramor szintúgy lojális maradt, és ı volt az, aki bevezetett engem Mithras szolgálatába. Mithras olyan isten volt, kit a rómaiak hoztak el Britanniába, és ı minden bizonnyal megkedvelte éghajlatunkat, mert mit sem veszített hatalmából. A katonák istenévé vált, és így egyetlen asszonyt sem lehetett megismertetni az ı rejtelmeivel. Az én beavatásomra tél vége felé került sor, amikor a katonák egy cseppet fellélegezhetnek. A hegyek közt történt. Sagramor vitt el egy olyan mély völgybe, ahol még késı délután is a reggeli fagy tartotta markában a ropogó főszálakat. Egy barlang szájánál álltunk meg, ahol Sagramor utasított, hogy tegyem félre fegyvereimet, és vetkızzem mezítelenre. Ott álltam reszketve, mialatt a numídiai vastag gyolcsot kötött a szemem elé, és közölte, hogy engedelmeskednem kell minden utasításának, és ha csak egyszer is meghátrálok vagy megszólalok, visszakapom ruháimat és fegyvereimet, és dolgavégezetlenül mehetek haza. A beavatás ostrom az ember érzékei ellen, és hogy ezt túlélhessük, csupán egyetlen dologra kell figyelnünk: az engedelmességre. Ezért szeretik a katonák annyira Mithrast. A
csata is ostrom érzékeink ellen, mely félelmet ébreszt bennünk, és az engedelmesség az a vékony fonal, melybe kapaszkodva áthatolhatunk félelmeinken, a túlélés felé. Idıvel sokakat bevezettem Mithras rejtelmeibe, és elég jól sikerült megismernem a dolog fortélyát, ám elsı alkalommal, amikor beléptem abba a barlangba, még fogalmam sem volt róla, milyen megpróbáltatások várnak rám. Amikor elsıként bekísértek az istenség barlangjába, Sagramor, vagy talán más férfiak is, forgatni kezdtek, körbe-körbe, oly gyorsan és hevesen, hogy agyamra szédült köd zuhant, majd utasítottak, hogy induljak egyenesen elıre. Füst fojtogatott, de én mentem tovább, követve a sziklás talaj lágy esését. Egy hang kiáltott rám, hogy álljak meg, egy másik, hogy forduljak, egy harmadik, hogy térdeljek le. Valami anyagot tettek a számba, én pedig visszahıköltem az emberi trágya bőzétıl, mely teljesen megszédítette a fejem. – Egyél! – csattant fel egy hang, én pedig kis híján kiköptem mindent, mikor hirtelen ráébredtem, hogy csupán szárított halon rágódom. Ittam valami epekeserő folyadékot, ami újfent megszédített. Valószínőleg csattanós maszlag erjesztett leve lehetett, mandragórával vagy légyölı galócával elegyítve, mert szorosan letapasztott szemem elıtt látomások kezdtek rajzani, hatalmas teremtményekrıl, kik ráncos szárnyaikkal verdesve rontottak rám, hogy horgas csırükkel húsomat marcangolják. Lángnyelvek érintették a bırömet, leperzselve néhány szırszálat karomról és lábamról. Utasítottak, hogy haladjak tovább elıre, majd álljak meg, és én hallottam a hasábfák pattogását és roppant hıséget éreztem magam elıtt. A tőz tombolt, a lángok csupasz bırömet és férfiasságomat égették, s ekkor egy hang azt parancsolta, hogy lépjek elıre a tőzbe, én pedig engedelmeskedtem, és éreztem, hogy lábam jéghideg vízbe süpped – amitıl kis híján rémülten felkiáltottam, attól félvén, hogy olvadt fémmel teli medencébe léptem. Egy kard hegyét tartották férfiasságomhoz, odaszorították, majd parancsolták, hogy lépjek bele, és amint ezt megtettem, a kard hegye semmivé foszlott. Egyszerő cselfogások ezek, ám a füvek és gombák, melyeket italomba csempésztek, bıségesen elegendık voltak ahhoz, hogy csodává nagyítsák fel ıket, és mire végigkövettem a kínokkal kövezett csapást lefelé, a füstös, visszhangos terembe, és ezzel a beavatási ceremónia csúcspontjához, már szinte révületbe lovait a rettegés és felizgultság. Egy asztal magasságú kıtömbhöz kísértek, és kést nyomtak jobb kezembe, majd balomat tenyérrel lefelé egy meztelen hasra fektették. -Egy gyermek fekszik a kezed alatt, te nyomorúságos varangy -szólt a hang, és egy kéz addig mozgatta kést tartó jobbomat, míg a penge a gyermek torkára nem mutatott –, egy ártatlan gyermek, ki nem ártott senkinek – folytatta a hang –, egy gyermek, kinek minden joga meglenne az életre, és te mégis megölöd ıt. Csapj le rá! – A gyermek hangosan felsikoltott, amint elıredöftem a késsel, s én máris megéreztem a csuklómra és kezemre felfröccsenı meleg vér bőzét. A has bal tenyerem alatt még utoljára görcsösen megvonaglott, majd mozdulatlanná vált. Tőz bömbölt a fülembe, füst fojtogatta orrlyukaimat. Letérdepeltettek, és meleg, émelyítı folyadékot itattak velem, mely csomóssá vált a torkomban és megkeserítette a gyomromat. Csakis ekkor, amikor azt a tülöknyi bikavért is leküzdöttem, vették le szemkötımet, és láttam meg, hogy egy zsenge, borotvált hasú bárányt öltem meg. Barátok és ellenségek csoportosultak körülöttem, lelkesen üdvözölve a harcos isten szolgálatában. Titkos társaság tagjává lettem, mely behálózta a néhai Római Birodalom egészét, sıt néhol annak határain is túlnyúlt; egy titkos társaságé, melyet nemcsak hogy csatában edzett katonák alkottak, de olyanok is, kik igaz harcosnak tartották magukat. Mithras szolgálatába lépni hatalmas tisztességnek számított, hiszen a vallás bármely tagja megtagadhatta egy másik férfi beavatását. Némelyek hadseregeket vezettek és sohasem választattak ki, míg mások soha nem emelkedtek rangban, és mégis megbecsült tagok lehettek. Most, hogy kiválasztott lettem, ruháimat és fegyvereimet elhozták nekem, felöltöztem, majd megtudtam a titkos szavakat, melyekkel bajtársaimat azonosíthattam a csatában. Ha azt találtam, hogy Mithras egy másik hívével küzdık, gyorsan s könyörülettel kellett végeznem vele, ha pedig egy ilyen ember fogságba került, megillette tisztességes bánásmódom. Azután, a formalitások végeztével, egy másik, roppant barlangba mentünk át; ezt füstöt okádó fáklyák világították be, és egy hatalmas zsarátnok, mely felett óriási ökör sült. Tisztességem fényét emelte azok sora, akik eljöttek az ünnepségre. A legtöbb beavatottnak meg kell elégednie saját bajtársaival, ám Derfel Cadarn, a Hatalmas tiszteletére mindkét oldal képviseltette
magát abban a téli barlangban. Ott volt Gwenti Agricola, s vele két siluriai ellensége, Ligessac, és egy Nasiens nevő lándzsás, Gundleus bajnoka. Arthur tucatnyi harcosa jelen volt, saját embereim közül is néhány, sıt még Bedwin püspök is, Arthur tanácsadója, ki meglehetısen furcsán festett rozsdás mellvértjében, karddal és a harcosok köpönyegében. – Egykor magam is harcos voltam – indokolta jelenlétét –, és… mikor is vezettek be? Vagy harminc esztendeje? Jóval azelıtt persze, hogy magamra vettem volna a kereszt jelét. – És ez – intettem a barlang felé, hol az ökör levágott fejét háromszögben felállított lándzsára tőzték, hogy vére a barlang kıpadlózatára csurogjon – nincs vallásod ellenére? Bedwin vállat vont. – Dehogy nincs – felelte –, de nagyon hiányozna a társaságuk. – Közelebb hajolt, és lehalkította a hangját. – Ugye Sansum püspöknek nem mondod el, hogy itt találtál? -Felnevettem a gondolatra, hogy valaha bármit is bizalmasan megoszthatnék az örökké mérges Sansummal, ki dolgozó méh-ként döngicsélt körbe-körbe a háborúba taszított Dumnoniában. Örökkön ellenségeit kárhoztatta, és nem szerzett egyetlen barátot sem. – Az ifjú Sansum – szólt Bedwin, telitömve száját hússal, s annak véres levével pettyezve szakállát – mindenáron a helyemet akarja, és azt hiszem, meg is fogja szerezni. – Meg fogja? – rendültem meg. – Mert olyan nagyon akarja – felelt Bedwin –, s mert oly keményen megdolgozik érte. Szerelmetes Isten, hogy dolgozik az az ember! Tudod, mit fedeztem fel a minap? Nem tud olvasni! Egyetlen szót se! Mármost, hogy rangidıs pap lehessen valaki, muszáj olvasni tudni, hát mit tesz erre Sansum? Egy rabszolgával felolvastat magának minden szöveget, és kívülrıl megtanulja. – Bedwin oldalba bökött, hogy megbizonyosodjék róla, felfogtam, milyen rendkívüli emlékezettel áldotta meg az Úr Sansumot. – Az egészet megtanulja kívülrıl! Zsoltárokat, imádságokat, liturgiát, az apostolok írásait, mindent tud kívülrıl! Uramatyám! – rázta a fejét. – Te nem vagy keresztény, igazam van? – Nem vagyok. – Meg kellene ezt gondolnod. Nem ajánlhatunk ugyan túl sok földi gyönyörőséget, ám halálunk utáni életünk minden bizonnyal megéri a változtatást. Nem mintha errıl Uthert valaha is sikerült volna meggyıznöm, bár Arthurral kapcsolatban azért még táplálok némi reményt. Körülnéztem a gyülekezeten. – Arthur nincs itt – mondtam csalódottan, amiért uram nem részese a kultusznak. – İ is beavatott – mondta Bedwin. – Csak nem hisz az istenekben – ismételtem Owain állítását. Bedwin a fejét rázta. – Arthur hisz. Hogyne hinne egy férfi az Istenben vagy az istenekben? Gondolod, Arthur azt hiszi, hogy mi magunk teremtettük meg magunkat? Vagy hogy a világ csak úgy véletlenül jött létre? Arthur nem ostoba, Derfel Cadarn. Arthur hisz, csak megtartja magának hitét. Ily módon a keresztények úgy tartják, ı is közülük való, vagy legalábbis az lehetne, a pogányok hasonlóképpen vélekednek, s így mindketten a legnagyobb készséggel szolgálják. Emlékezz arra is, Derfel, hogy Merlin szereti Arthurt, pedig Merlin, hidd el nekem, nem szereti a hitetleneket. – Hiányzik Merlin. – Valamennyiünknek hiányzik Merlin – szólt Bedwin halkan –, noha vigaszt meríthetünk távollétébıl, hisz nem járna máshol, ha Britanniát a végromlás fenyegetné. Merlin eljı, ha igazán szükségünk lesz rá. – Gondolod, hogy most nincs rá szükségünk? – kérdeztem keserően. Bedwin megtörölte a szakállát köpenye ujjában, majd nagyot kortyolt borából. – Vannak, akik azt mondják – fogta vissza a hangját –, hogy jobban ellennénk Arthur nélkül. Hogy Arthur nélkül békében élhetnénk, ám ha nem lenne Arthur, ugyan ki védené meg Mordredet? Én? – mosolyodott el a gondolatra. -Gereint? Jó ember ı, jobb sokunknál, de nem elég okos, képtelen határozni bármiben is, és nem akarja uralni Dumnoniát sem. A mi emberünk Arthur, vagy senki más, Derfel. Még inkább Arthur vagy Gorfyddyd. És nincs veszve még a háború. Ellenségeink félik Arthur nevét, és amíg ı él, Dumnonia biztonságban van. Nem, nem
hiszem, hogy már eljött volna Merlin ideje. A hitszegı Ligessac, a keresztény, ki szintúgy nem látott ellentmondást megvallott hite és Mithras titkos kultusza között, a lakoma végén keresett fel. Hővösen viselkedtem irányában, még ha társam is volt Mithrasban, ám ı ügyet sem vetett ellenségeskedésemre, és könyökömnél fogva vezetett a barlang egy sötét sarkába. – Arthur veszíteni fog. Ezt te is tudod, igaz? – kérdezte. – Nem. Ligessac kihúzott egy beékelıdött húscafatot megmaradt fogai közül. – Még több ember jön Elmetbıi, hogy belépjen a háborúba – mondta. – Powys, Elmet és Siluria – ütötte le a neveket ujjaival is – egyesültek Gwent és Dumnonia ellen. Gorfyddyd lesz a következı Pendragon. Elébb kiőzzük a szászokat a Rátáétól keletre esı földekrıl, majd délnek indulunk és végzünk Dumnoniával is. Két évetek, ha van. – Az ünnepség a fejedbe szállt, Ligessac – mondtam neki. – Uram bıkezően fizeti meg az olyanok szolgálatait, mint te – adta át Ligessac a reá bízott üzenetet. – Gundleus király nagylelkő ember. – Mondd hát meg királyodnak – feleltem –, hogy Ynys Wydryn-i Nimue ivókupának fogja használni a koponyáját, és én magam fogom a rendelkezésére bocsátani. – Otthagytam. Azon a tavaszon a háború ismét fellángolt, noha kezdetben sokkal kisebb hévvel. Arthur aranyban fizetett Oengus Mac Airemnek, Demetia ír királyának, hogy támadja meg Powys nyugati részét, és azok a támadások elvonták a seregeket északi határainkról. Arthur maga vezette csapatát, hogy békét teremtsen Dumnonia nyugati felében, hol Cadwy független királysággá kiáltotta ki törzsi földjeit, ám mialatt ott járt, Aelle nagy erıkkel Gereint földjei ellen vonult. Gorfyddyd, miként azt késıbb megtudtuk, éppúgy pénzelte a szászokat, ahogy mi az íreket, és Powys, úgy tőnt, bölcsebben is fektette be aranyát, mert a szászok olyan hullámokban özönlöttek az országra, hogy Arthur is visszasietett nyugatról, ahol Ceit, gyermekkori pajtását hagyta hátra, Cadwy tetovált törzsei ellenében. Ekkor történt, mikor Aelle szászai azzal fenyegettek, hogy elfoglalják Durocobrivist, mikor Gwent erıi egyszerre hadakoztak Powysszal és az északi szászokkal, és mikor Cadwy veretlen lázongása új tápot kapott Kernow és Mark király felıl, hogy Benoici Ban elküldte hívó szavát. Valamennyien tudtuk, hogy Ban király csakis azzal a feltétellel engedte Arthurt Dumnoniába, hogy rögvest visszatér Armori-cába, amint Benoicot veszély fenyegeti. Most, állította Ban küldötte, Benoicot szörnyő veszedelem fenyegeti, és Ban király ragaszkodott hozzá, hogy Arthur, eleget téve esküjének, mihamarább visszatérjen. A hír Durocobrivisben ért utol bennünket. A város egykor virágzó római településnek számított, fényőzı fürdıkkel, márványból emelt törvénykezési csarnokkal, és kiépített piactérrel, ám mostanra alig volt több elszegényedett határ menti erıdnél, arra kárhoztatva, hogy figyelı tekintetét örökösen keletre, a szászok felé vesse. A város falain kívül esı épületeket Aelle hadai kivétel nélkül felégették, és ezeket soha többé nem építették újjá, míg a falak közt az ısi római építmények indultak lassú bomlásnak. Ban küldönce az egykor magasztos római fürdık boltíves csarnokának maradványai közt ért el bennünket. Éjszaka volt, tüzek égtek a néhai fürdımedencék gödreiben, és gomolygó füstjük a boltíves mennyezet felé tört, hol a szél elkapta és kiszippantotta az apró ablaknyíláson át. Túl voltunk az esti étkezésen, kört formálva ültünk a hideg kıpadlón, amikor Arthur bevezette Ban követét a kör közepére, ahol a porba hevenyészett térképet karcolt fel Dumnoniáról, majd vörös és fehér mozaikdarabkákat szórt szét, így jelezvén ellenségeink és barátaink elhelyezkedését. Dumnonia piros cserepeit minden oldalról fehér kövek szorították satuba. Harcoltunk aznap, és Arthur kapott egy lándzsavágást jobb orcájára – nem volt túl veszedelmes seb, de ahhoz éppen elég, hogy a megalvadt vér kéregként fedje le vonásait. Sisak nélkül harcolt, állítva, hogy sokkal jobban lát a fémrostély nélkül, de ha a szász lándzsa csak egy hüvelykkel feljebb tör, keresztülszaladhatott volna Arthur koponyáján is. Lábon harcolt, miként azt szokás szerint tette, tartalékolva a lovakat a nehezebb csatákra. Féltucatnyi lovasa így is nyeregbe szállt minden nappal, ám a legértékesebb, legritkább
lovakat mélyen Dumnonia belsejében tartották, biztonságban az ellenség támadásaitól. Aznap, miután Arthur megsebesült, maréknyi nehézlovasságunk szétszórta a szászok sorait, megölte a törzsfıt és messze keletre hátravetette a túlélıket, ám Arthur csodálatos menekülése valamennyiünket nyugtalanná tett. Ban király küldötte, egy Bleiddig nevő törzsfı, csak tovább fokozta búskomorságunkat. – Látod már – kérdezte Arthur Bleiddigtıl –, miért nem mehetek? – A vörös és fehér cserepek felé intett. – Az eskü az eskü – hajtogatta ridegen Bleiddig. – Ha a herceg elhagyja Dumnoniát – szólt közbe Gereint herceg –, Dumnonia elesik. – Gereint testes, kissé ostoba ember volt, ám lojalitásában és ıszinteségében senki sem kételkedett. Uther unokaöccseként jogot formálhatott volna a trónra, ám sohasem tette ezt, és mindvégig hőséges maradt Arthurhoz, törvénytelen unokatestvéréhez. – Inkább Dumnonia essen el, mint Benoic – mondta Bleiddig, és ügyet se vetett a dühödt morgolódásra, mely szavai nyomán támadt. – Esküt tettem rá, hogy megoltalmazom Mordredet – mutatott rá Arthur. – Esküt tettél, hogy megoltalmazod Benoicot – vágta rá Bleiddig, félresöpörve Arthur ellenvetését. – Hozd hát magaddal a gyermeket. – Át kell adnom Mordrednek a királyságát – erısködött Arthur. – Ha ı elmegy, a királyság elveszíti királyát és szívét. Mordred itt marad. – És ki fenyegeti azzal, hogy elragadja tıle királyságát? – követelte Bleiddig indulatosan a választ. A benoici törzsfı hatalmas ember volt, nagyon is hasonló Owainhez, s nem nélkülözte annak nyers erejét sem. – Te! Ha feleségül vetted volna Ceinwynt, most nem lenne háború! Ha feleségül vetted volna Ceinwynt, nemcsak Dumnonia, de Gwent és Powys is hadakat küldene, királyomat megsegíteni! Emberek kiáltoztak és kardok röppentek ki hüvelyükbıl, ám Arthur csendre intett mindenkit. Keskeny vérpatak szökött elı a seb behegedt kérge mögül, és iramodott végig a hosszú, beesett arcon. – Mennyi idınk van – kérdezte Bleiddiget –, mielıtt Benoic elesne? Bleiddig vállat vont. Nyilvánvaló volt, hogy nem tudná megbecsülni a választ, de sejtette, hogy az idı alig hat hónap, legfeljebb egy év. A frankok, mondta, új hadakat állítottak fel határaiktól keletre, és Ban egymagában nem gyızheti le azokat. Ban saját serege, bajnoka, Bors vezetésével, az északi határt tartotta, míg azok az emberek, kiket Arthur hagyott hátra, unokafivére, Culhwch irányítása alatt a déli határokat védték. Arthur a vörös és fehér cserepekkel tarkított térképre meredt. – Három hónap – mondta –, és eljövök. Ha tudok! Három hónap. De addig is, Bleiddig, elküldöm neked egyik válogatott embereimbıl álló csapatomat. Bleiddig vitába szállt, azzal érvelve, hogy Arthur esküje Arthur azonnali jelenlétét kívánja meg Armoricában, ám Arthur nem változtatott elhatározásán. Három hónap múlva, vagy soha és Bleiddig kényszerően elfogadta a kompromisszumot. Arthur intett, hogy menjek vele sétálni az oszlopos udvarra, mely a nagycsarnok mellett feküdt. Hatalmas fehérítıkádak álltak a kertben, melyek a latrina bőzét árasztották, ám Arthur láthatóan nemigen volt tudatában ennek. – Isten a tanúm, Derfel -mondta, és én tudtam, hajszoltsága miatt használta csak az “Isten” szót, noha azonmód kiegyenlítette a mérleget –, és az istenek a megmondhatói, mennyire nem akarlak elveszíteni, de muszáj odaküldenem valakit, aki nem fél nekimenni egy pajzsfalnak. Téged kell odaküldenem. – Herceg… – kezdtem volna. – Ne szólíts hercegnek – vágott közbe indulatosan. – Nem vagyok herceg. És ne vitatkozz velem. Mindenki folyton vitatkozik velem. Rajtam kívül, úgy tőnik, mindenki tudja, hogyan nyerjük meg ezt a háborút. Melwas emberekért sipákol, Tewdricnek északon van rám szüksége, Cei azt mondja, még száz lándzsást akar, és most Bannek is én kellek! Ha több pénzt áldozna seregére és kevesebbet poétáira, most nem lenne ekkora bajban!
– Poétáira? – Ynys Trebes a költık fellegvára – szólt keserően Arthur, Ban király fıvárosára utalva. – Költık! Lándzsásokra van szükség, nem költıkre. – Megállt, és nekitámaszkodott egy oszlopnak. Sokkal fáradtabbnak tetszett, mint amilyennek valaha is láttam. -Nem érhetek el eredményt – mondta –, míg be nem szüntetjük a harcot. Ha csak beszélhetnék Cuneglasszal, szemtıl szembe, akkor még lehetne remény. – Nem, míg Gorfyddyd él – mondtam. – Nem, míg Gorfyddyd él – engedte meg, majd elnémult, és én tudtam, hogy Ceinwynen és Guinevere-en gondolkodik. Holdfény szüremlett keresztül az oszlopcsarnok mennyezetének résein, hogy ezüstbe burkolja csontos vonásait. Lehunyta a szemét, és tudtam, hogy magát okolja a háborúért, pedig amit tett, már nem lehetett visszafordítani. Új békét kellett kovácsolni, ám csak egyetlen ember létezett, aki rákényszeríthette azt a békét Britanniára, és ez nem volt más, mint Arthur maga. Felnyitotta a szemét, és elfintorodott. – Mi ez a bőz? – kérdezte, végre felfigyelve rá. – Itt fehérítik a kelméket, uram – magyaráztam, és a fakádak felé mutattam, melyeket vizelettel és mosott csirkeürülékkel töltöttek, hogy elıállítsák az értékes fehér vászonanyagot, melyet maga Arthur is annyira kedvelt köpenyeihez. Arthur máskor bátorítást nyert volna az ipar ily megnyilvánulásától egy oly sebesen hanyatló városkában, mint Durocobrivis, ám azon az éjjelen csak elhessegette magától a bőzt, és megérintette a friss vérpatakot orcáján. – Újabb sebhely – szólt bánatosan. – Hamarosan annyi sebem lesz, mint neked, Derfel. – Hordanod kellene a sisakodat, uram – mondtam. – Nem látok rendesen jobbra és balra, ha úgy teszek – vetette el a tanácsot. Eltolta magát az oszloptól, és intett, hogy tegyünk egy kört az árkádon. – Figyelj ide, Derfel! Frankok ellen harcolni éppolyan, mintha a szászokkal háborúznál. Valamennyien germánok, és nincs bennük semmi különös, kivéve, hogy a frankok a szokásos fegyvereken túl hajítódárdákat is hordoznak magukkal. Az elsı támadás során tehát hajtsd le a fejed, azután úgyis meg marad a pajzsfal pajzsfal ellen. Kemény harcosok, de rengeteget vedelnek, így rendszerint túl lehet járni az eszükön. Éppen ezért küldelek téged. Fiatal vagy, ám tudsz gondolkodni, amit a legtöbb katonáról sajnos nemigen lehet elmondani. Sokan azt hiszik, elég alaposan berúgni és összevissza kaszabolni, de így még senkinek sem sikerült háborút nyernie. – Itt szünetet tartott, és megpróbált elfojtani egy feltörı ásítást. – Bocsáss meg. Amennyire én tudhatom, Benoic egyáltalán nincs veszélyben. Ban érzelgıs ember – használta keserően a jelzıt –, és könnyen pánikba esik, ám ha elveszíti Ynys Trebest, megszakad a szíve és nekem bőntudatban kell leélnem az életem. Megbízhatsz Culhwchben, érti a dolgát. Bors is jó tehetségő. – Ám álnok – szólt Sagramor a fehérítıkádak mögötti sőrő árnyak közül. A csarnoktól követett bennünket, hogy Arthurra vigyázzon. – Ez méltánytalan – mondta Arthur. – Álnok – erısködött Sagramor, rideg kimértséggel –, mert Lancelot embere. Arthur vállat vont. – Lancelot nem könnyő eset – ismerte el. – İ Ban örököse, és szeret a maga feje után menni, de ha már erre került a szó, magam sem vagyok különb. – Elmosolyodott, majd felpillantott rám. – Tudsz írni, igaz? – Igen, uram. – Elsétáltunk Sagramor mellett, ki megmaradt az árnyékokban, tekintetét le sem véve Arthurról. Macskák lopakodtak körülöttünk, denevérek rajzottak ki a nagycsarnok füstös oromzata alól. Képzeletemben megpróbáltam benépesíteni e bőzlı helyet tógába öltözött rómaiakkal és olajlámpások fényével, de a feladat meghaladta képességeimet. – Le kell írnod és el kell mondanod mindent, ami csak történik – szólt Arthur –, hogy ne kelljen egyedül Ban képzeletére támaszkodnom. Hogy van asszonyod? – Asszonyom? – Elképedtem a kérdésem, s egy pillanatra már azt gondoltam, Arthur Cannára, a szász rabszolgalányra utal – ki saját dialektusára tanítgatott, mely némiképp különbözött anyám szász nyelvétıl –, ám azután ráébredtem, hogy Arthur bizonyára Lunetét
értette. – Nem hallottam felıle, uram. – És nem is kérdeztél, igaz? – Derős kifejezéssel nézett rám, majd felsóhajtott. Lunete Guinevere-rel élt, ki viszont a messzi Durnovariába ment, hogy elfoglalja Uther régi téli palotáját. Guinevere nem akarta elhagyni csodálatos új kastélyát Caer Cadarn közelében, ám Arthur ragaszkodott hozzá, hogy az ország belsı részében éljen, biztonságban az ellenség támadásai elıl. – Sansum azt mondja, hogy Guinevere és minden udvarhölgy Íziszt imádja – mondta Arthur. – Hogy kit? – kérdeztem. – Pontosan. – Elmosolyodott. – ízisz idegen istennı, Derfel, saját rejtelmekkel; azt hiszem, a Holdhoz van valami köze. Legalábbis Sansum ilyeneket mond nekem. Nem hinném, hogy is merné a vallást, mégis folyton azt mondja, hogy be kellene tiltanom. Azt mondja, Ízisz hittitkai elmondhatatlanok, de amikor megkérdezem, hogy mégis milyenek, maga se tudja. Vagy nem beszél róluk. Te nem hallottál semmit? – Semmit, uram. – Persze… – mondta Arthur, túlságosan is kényszeredetten. – Ha Guinevere enyhülést talál benne, akkor egyébként sem lehet olyan borzalmas. Aggódom miatta. Oly sokat ígértem neki, tudod, és mégsem kap tılem semmit. Vissza akarom helyezni atyját a trónjára, és meg is teszem, noha sokkal tovább fog tartani, mint gondoltam. – Harcolni akarsz Diwrnach ellen? – kérdeztem, elszörnyedve a felvetésen. – İ is csak egy ember, Derfel, és meg lehet ölni. Egy napon meg is tesszük. – Visszafordult a csarnok felé. – Délnek mégy. Nem nélkülözhetek többet hatvan embernél – Isten rá a tanúm, mily keveset fognak érni, ha Ban tényleg bajban van; vidd át ıket a tengeren, Derfel, és állj Culhwch szolgálatába. Talán utazhatnál Durnovarián keresztül is. Hogy hírt vigyél az én drága Guinevere-emnek. – Igen, uram – mondtam. – Reád bízok valami ajándékot a számára. Talán azt az ékköves nyakéket, amit a szász vezér viselt. Szerinted tetszene neki? – Nyugtalanság csendült hangjában. – Bármely asszonynak tetszene – feleltem. A nyakék igazi szász munka volt, durván metszett és súlyos, ám mégis gyönyörő. Vert aranylapokból lett összerakva, melyekbe a Nap sugarait idézı mintákat metszettek, és a közepükbe egy-egy drágakövet illesztettek. – Jó! Vidd el Durnovariába a kedvemért, Derfel, azután menj, és mentsd meg Benoicot. – Ha tudom – szóltam komoran. – Ha tudod – visszhangozta Arthur. – Hogy ne lehessen bőntudatom. – Az utolsó szavakat csendesen ejtette, majd csizmájával félrerúgott egy cseréptöredéket, mely végigszánkázott a köveken és megriasztott egy macskát, ki a hátát görbítette és fújni kezdett ránk. – Három évvel ezelıtt – mondta halkan –, minden olyan könnyőnek tőnt. Ám akkor jött Guinevere. Másnap, hatvan emberemmel, délnek indultam. – Azért küldött, hogy kémkedj utánam? – érdeklıdött Guinevere mosolyogva. – Nem, úrnım. – Drága Derfel – csúfolódott –, te épp olyan vagy, mint a férjem. Ez meglepett. – Olyan vagyok? – Igen, Derfel, olyan vagy. Csak ı sokkal eszesebb. Tetszik ez a hely? – Széles karmozdulattal körbemutatott az udvaron. – Csodálatos – feleltem. A villa Durnovariában, miként az természetes, római volt, noha a maga idejében Uther urunk téli otthonaként szolgált. Isten tudja csak, milyen állapotban lehetett, amikor még ı lakott itt, ám Guinevere-nek sikerült visszaállítani valamennyit eredeti pompájából. Az udvart oszlopsor vette körül, akár durocobrivisi társát, de itt valamennyi tetıcserép a helyén volt, és valamennyi oszlopot fehérre meszeltek. Guinevere jelképe, a holdsarlóval koronázott szarvasbika, mintázattá szıve tarkította az árkádsor festett falait. A
szarvasbika eredetileg atyjáé volt, a holdsarlót már ı maga adta hozzá, és a minták körtánca valóban emelte a hely pompáját. Fehér rózsák növekedtek ágyaikban, melyek közt apró kerámiakockákkal kirakott keskeny vízcsatornák vezettek. Két vadászsólyom kuporgott ülırúdján, csuklyába bújtatott fejük meg-megrezzent, amint körbesétáltunk a római árkádon. Szobrok magasodtak az udvaron, csupa mezítelen férfi és nı, míg az oszlopsor alatt, a talpazatokon virágfüzérekkel megkoronázott bronzfejek büszkélkedtek. A súlyos szász
nyakék, melyet Arthurtól hoztam, most ott függött az egyik ilyen bronzfı nyakában. Guinevere eljátszadozott vele néhány pillanatig, majd összeráncolta a homlokát. – Ormótlan munka, igaz-e? -kérdezte. – Arthur herceg gyönyörőnek gondolja, úrnım, méltónak szépségedhez. – Drága Arthur – szólt gondtalanul, majd kiválasztotta egy mogorva férfiú bronzszobrát, és a nyaka köré fonta a vert arany nyakéket. – Ez sokat javít rajtad – mondta a bronzfınek. – Gorfyddydnek nevezem. Éppen úgy néz ki, mint Gorfyddyd, nem találod? – De igen, úrnım. – A buszt valóban birtokolt egy keveset Gorfyddyd vonásainak keserőségébıl. – Gorfyddyd nem más, mint egy vadállat – szólt Guinevere. – Megpróbálta elvenni szüzességemet. – Ezt tette? – sikerült kinyögnöm, felülkerekedve elsı döbbenetemen. – Próbálta, de nem tudta – mondta ádázán. – Részeg volt. Teljesen összenyálazott. Csak úgy úsztam a nyálában, egészen idáig. – Végigsimított a mellén. Egyszerő fehér vászoninget viselt, mely nyílegyenes redıkben hullott le a vállától egészen a lábfejéig. A kelme lélegzetelállítóan drága lehetett, hisz az anyag oly kínzóan fátyol-vékony volt, hogy ha rámeredtem, amit próbáltam nem tenni, láthatóvá lett elıttem még meztelensége is. A holdsarló koronázta szarvasbika aranyba metszett képe függött a nyakában, fülében aranyba foglalt borostyáncseppek, míg bal kezén egy Arthur medvéjével megkoronázott győrőt viselt, melybe a szerelmesek keresztjét is belekarcolták. – Csak nyálzott és nyálzott – folytatta látható élvezettel –, s amikor befejezte, jobban mondva feladta a kísérletezést az elkezdésre, amiatt kezdett zokogni, hogy mennyire szeretne megtenni királynıjének, és hogy én lehetnék Britannia leggazdagabb királynéja. Elmentem hát Iorwethhez, és talizmánt kértem a nem kívánt szerelem ellen. Persze nem mondtam meg neki, hogy a királyról van szó, bár valószínőleg az sem számított volna, ha megmondom, mert Iorweth bármit megtesz, ha szépen rámosolyogsz, így hát megcsinálta a talizmánt, én pedig eltemettem, majd rávettem atyámat, hogy mondja azt Gorfyddydnek, halálos talizmánt ástam el annak a férfinak a leánya ellen, ki megpróbált megerıszakolni. Gorfyddyd persze tudta, kire gondolok, és amiért annyira imádta azt a bárgyú kis Ceinwynt, hát attól fogva elkerült. – Felnevetett. – A férfiak olyan ostobák! – De nem Arthur herceg – szóltam szilajul, de azért vigyázva, hogy a Guinevere által megkövetelt címet használjam. – Ostoba, ami az ékszereket illeti – vágta rá mogorván, és ez után kérdezte, hogy Arthur kémkedni küldött-e engem hozzá. Az oszlopos folyosón sétáltunk. Magunkban voltunk. Egy Lanval nevő harcos volt a hercegnı testırségének parancsnoka, ki benn akarta hagyni az embereit a kertben, ám Guinevere ragaszkodott hozzá, hogy távozzanak. – Csak hadd pletykálkodjanak rólunk – kiáltott boldogan, majd elkomorodott. – Néha azt gondolom, hogy Lanval is csak utánam kémkedik. – Lanval csupán vigyáz rád, úrnım – mondtam neki –, hisz a te biztonságodtól függ Arthur urunk boldogsága, az ı boldogságától pedig az egész királyság sorsa. – Ez kedves volt, Derfel. Tetszett. – Árnyalatnyit még mindig csúfolódott velem. Tovább sétáltunk. Egy vízbe áztatott rózsa szirmokkal teli tál bódító illatokat árasztott az oszlopsor alatt, mely kellemes hővösséget ígért a forró napon. – Akarod látni Lunetét? – kérdezte Guinevere hirtelen. – Kétlem, hogy ı látni kívánna engem.
– Talán nem akar. De ti nem vagytok házasok, igaz-e? – Nem, úrnım, sosem házasodtunk össze. – Akkor meg nem számít, igaz? – kérdezte, noha hogy mi nem számít, azt nem mondta el, én pedig nem kérdeztem. – Látni akartalak, Derfel – szólt Guinevere komolyan. – Ez hízelgı a számomra, úrnım – feleltem. – Egyre szebbek és szebbek a szavaid! – Tapsikolt kezével, majd elfintorította az orrát. – Mondd csak, Derfel, szoktál te mosdani? Elpirultam. – Igen, úrnım. – Bırtıl, vértıl, verítéktıl és portól bőzlesz. Ez lehetne egészen kellemes aroma is, de nem egy ilyen napon. Ma túl meleg van. Szeretnéd, ha a hölgyeim megfürdetnének? Római módra csinálják, jó sok izzasztással és dörzsöléssel. Meglehetısen kimerítı. Határozottan tettem egy lépést, hogy távolabb kerüljek tıle. – Majd keresek egy patakot, úrnım. – Valóban találkozni akartam veled – folytatta. Odalépett hozzám, és még a karját is az enyémbe főzte. – Mesélj nekem Nimuéról. – Nimuéról? – Meglepett a kérés. – Tényleg tud varázsolni? – érdeklıdött Guinevere buzgón. A hercegnı éppoly magas volt, mint jómagam, és arcát, azt a varázslatos arcot, alig valami választotta el az enyémtıl. Guinevere közelsége túláradó volt, akár az érzékek zavarodottsága Mithras italának nyomában. Vörös hajzuhataga parfümtıl illatozott, hatalmas, zöld szemét lámpakorommal elegyített mézgával húzta ki, amitıl az csak még hatalmasabbnak tetszett. – Tud varázsolni? – kérdezte Guinevere újból. – Úgy hiszem. – Hiszed! – Ellépett tılem, csalódást mutatva. – Csak hiszed? A sebhely bal tenyeremen lüktetni kezdett, és én nem tudtam, mit is mondhatnék. Guinevere felnevetett. – Mondd el az igazat, Derfel! Tudnom kell! – Újra belém karolt, és sétálni kezdtünk az árkád árnyékában. – Az a borzalmas ember, Sansum püspök, mindannyiunkat kereszténnyé próbál tenni, és nagyon elegem van belıle! Azt akarja, hogy egyfolytában bőntudatot erezzünk, és én hiába mondom, hogy nincs miért bőntudatot ereznem, a keresztények egyre erısödnek. Még egy új templomot is építenek maguknak! Nem, annál szörnyőbb dolgot is cselekszenek. Jöjj! – Hirtelen indulatnak engedelmeskedve elfordult, és összeütötte a kezét. Rabszolgák szaladtak be az udvarra, és Guinevere megparancsolta, hogy hozzanak neki köpenyt és kutyákat. – Mutatok neked valamit, Derfel, hogy saját szemeddel is lásd, mit mővel az a szánalmas kisember a királyságunkkal. Maga köré kanyarított egy mályvaszín köpenyt, hogy elrejtse a vékony alsóinget, majd pórázon megkapta a vadászkopókat, amik ott lihegtek az oldalánál, éles fogaik között kilógó hosszú nyelvükkel. A villa kapui kitárultak, és két rabszolgával, valamint Lanval ıreinek egy kapkodva alakzatba rendezıdött csoportjával a nyomunkban lesiettünk Durnovaria fıutcájára, melyet széles kövekkel tetszetısre burkoltak, és árkokkal is elláttak, hogy az esıvizet a várostól keletre csörgedezı kisebb folyóba juttassák. A megnyitott portállal büszkélkedı boltok roskadoztak az áruktól; egyikben lábbeliket, másikban sót kínáltak, majd egy mészárszék következett, utána fazekasmőhely. Néhány ház ugyan összeomlott, de legtöbbjük jó állapotban volt, talán mert Mordred és Guinevere jelenléte új lökést adott a város fejlıdésének. Itt is voltak persze koldusok, kik közel csoszogtak hozzánk csonkjaikon, megkockáztatva ıreink csapásait is, csakhogy a rézpénzekhez jussanak, melyeket Guinevere rabszolgái szórtak közébük. Maga Guinevere, kibontott vörös hajával, úgy vágtázott végig a domboldalon, hogy alig vetett egyetlen pillantást a sokadalomra, mely felbukkanása nyomán összesereglett. – Látod azt a házat? – mutatott Guinevere egy kedves, kétszintes házra az utca északi felén. – Ott él Nabur, s ott fingik és okádik a mi kis királyunk. -Megborzongott. – Mordred ritka kellemetlen gyermek. Sántít, és egyfolytában sír valamiért. Figyelj csak! Hallod? – Valóban hallottam egy gyermeket jajveszékelni, de hogy Mordred volt-e az, vagy egy másik kisgyermek, meg nem mondtam volna. – Gyere csak ide – utasított Guinevere, és
átfurakodott a kisebb tömegen, kik az utca két felérıl bámultak felénk, hogy felkapaszkodjon egy halom tört kıkockára, melyek Nabur kedves háza mellett hevertek. Követtem ıt, hogy láthassam, egy építkezéshez értünk, vagy még inkább egy olyan helyre, hol lerontottak egy régi épületet, hogy a romjain újat emeljenek. Az épület, melyet ily módon pusztulásra kárhoztattak, egy római templom volt. – Itt imádkozhattak az emberek Mercuriushoz – szólt Guinevere –, ám ehelyett most be kell érniük egy halott ács szánalmas szentélyével. Hogyan lenne képes egy halott ács jó terméssel biztatni bennünket, ezt mondd meg! – Ezen utolsó, látszólag nekem szóló szavak elég hangosra sikeredtek ahhoz, hogy megzavarják a tucatnyi keresztényt, kik az új templomon ügyködtek. Néhányan köveket fektettek, mások bárdjaikkal nagyolták az ajtókereteket, míg megint mások a régi falakat rontották le, imigyen termelve alapanyagot az újakhoz. – Ha az ácsotok megelégedett egy nyomorúságos kunyhóval – szólt Guinevere messze zengı hangon –, nektek miért nem volt elég a régi épület? Ezt kérdeztem Sansumtól, erre azt felelte, hogy az ı drágalátos keresztényeinek így nem kell belélegeznie ugyanazt a levegıt, amit egykor a pogányoknak. Értelmetlen meggyızıdésében elpusztít minden ısit, mi mővészi tökéllyel készült, hogy összehányja ezeket az ocsmány építményeket, rosszul illeszkedı köveivel, nélkülözve minden szépséget! – Kiköpött a porba, hogy távol tartsa magától a gonoszt. – Azt mondja, hogy ez leend Mordred kápolnája. Te elhiszed neki? Elszánta rá magát, hogy nyafogó keresztényt nevel abból a torzszülöttbıl, és ebben a rút tákolmányban akarja ezt véghezvinni. – Kedves úrnım! – Maga Sansum püspök tőnt fel az egyik új falazat mögül, mely valóban tákolmánynak tetszett az ısi templom gondosan felrakott köveihez képest. Sansum fekete szerzetesi ruháját viselte, melyet, miként torzúrázott koponyáját, fehérre festett a kıpor. – Micsoda felmérhetetlen tisztesség számunkra, hogy felséges jelenléteddel megtisztelsz bennünket, úrnım -mondta, Guinevere elıtt hajbókolva. – Én aztán nem tisztellek meg téged, te féreg. Azért jöttem, hogy megmutassam Derfelnek, micsoda szörnyőségeket mővelsz. Hogyan tudsz ájtatoskodni egy ilyenben? – mutatott szét a félig kész templomon. – Ezzel az erıvel átépíthettél volna egy tehénistállót is! – A mi drága Urunk istállóban született, úrnım, így hát örvendezik a szívem, ha szerény templomunk erre emlékeztet téged. – Újra meghajolt Guinevere elıtt. Néhány munkás összegyőlt az újsütető építmény túlsó végében, és belekezdett egy szent énekbe, hogy távol tartsa magától a gonoszt, melyet a pogány lények jelenléte támasztott. – Tényleg egyre inkább olyan, mint egy tehénistálló – szólt Guinevere nyersen, majd eltolakodott a pap mellett, és a törmelékkel megszórt kıpadlón a fakunyhóhoz sietett, mely Nabur kıbıl és téglából emelt házának támaszkodott. Elengedte a kutyákat is, hogy szabadon kószálhassanak. – Hol van az a szobor, Sansum? – vetette hátra a kérdést válla felett, amint berúgta a viskó ajtaját. – Fájdalom, drága úrnım, noha megpróbáltam megırizni a számodra, szentséges urunk megparancsolta, hogy olvasszuk be. A szegények végett, ugye te is megérted? Guinevere ádáz haraggal pördült a püspök felé. – Bronz! Ugyan mire használnák a szegények a bronzot? Meg tudják talán enni? – Felém fordult. – Mercurius szobra, Derfel, teljes életnagyságban s gyönyörően megmunkálva. Gyönyörően! Római munka, nem brit, és örökre eltőnt, beolvasztották egy keresztény kohóban, csak mert ezek az emberek – fordult leplezetlen győlölettel az arcán Sansumhoz – ki nem állhatják a szépséget. Téged megrémít a szépség. Olyan vagy, mint egy dögféreg, ki nem is sejti, milyen magasztos állat tetemén rágódik. – Bekukkantott a kunyhóba, hol Sansum szemmel láthatóan az értékesebb tárgyakat tartotta, melyekre a templom maradványai közt bukkant. Egy apró szobrocskával a kezében tőnt fel, melyet odalökött az egyik ırnek. – Nem valami sok – mondta –, de legalább ez megmenekül ennek a tehénistállóban született ács tetőnek a mocskos kezébıl. Sansum az ıt ért válogatott sértések ellenére még mindig szélesen mosolyogva azután érdeklıdött, miként mennek a harcok északon. – Lassan gyızedelmeskedünk – feleltem. – Mondd meg uradnak, Arthur hercegnek, hogy imádkozom érte. – Inkább az ellenségeiért imádkoznál, te varangy – förmedt rá Guinevere –, talán akkor gyorsabban nyerne. – A két kutyára meredt, melyek éppen az új templom falainál végezték
dolgukat. – A múlt hónapban Cadwy fosztogatott errefelé – mondta nekem –, és közel ért hozzánk. – Megmenekültünk, Istennek legyen hála – tette hozzá Sansum jámborán. – Nem is neked, te nyomorult féreg – sziszegte Guinevere. – A keresztények hanyatthomlok menekültek. Felkapták a szoknyáikat, úgy rohantak keletnek. Mi, többiek, itt maradtunk, és Lanval, legyen hála az isteneknek, elkergette Cadwyt. – Az új templom felé köpött. – A maga idejében – mondta – megszabadulunk ellenségeinktıl, és amikor ez megtörténik, Derfel, lerontom ezt a tehénistállót, és olyan templomot építek ide, amilyen illik egy valódi istenhez. – Íziszhez? – érdeklıdött Sansum alattomosan. – Vigyázz – figyelmeztette Guinevere –, mert az én istennım uralja az éjszakát, varangy, és már csak szórakozásból is ízekre szedheti a lelkedet. Bár csakis az istenek tudják, mi hasznára lehet a te szánalmas lelked bárkinek is. Jöjj, Derfel! Visszahívtuk a két vadászebet, és felvágtáztunk a dombra. Guinevere rázkódott a dühtıl. – Látod már, mit mővel? Lepusztít mindent, ami ısi! És miért? Hogy ránk kényszerítse a szánalmas kis babonáit. Miért nem hagyja békében élni a múltat? Mit érdekel bennünket, ha az ostobák egy ácsot akarnak imádni, amíg ık is békében hagynak bennünket hitünkben? Minél több az isten, annál jobb, én azt mondom. Miért kell ahhoz elpusztítani más isteneket, hogy a mienket magasztaljuk? Ennek semmi értelme. – Ki azaz Ízisz? – kérdeztem tıle, amint befordultunk a villa kapujához. Derős pillantást vetett rám. – Ezt szeretné hát megtudni drága férjem? – Igen – válaszoltam. Felkacagott. – Jól van, Derfel. Az igazság mindig olyan meglepı. Tehát férjem végtére is istennım miatt aggódik? – Aggódik – szóltam –, mert Sansum aggodalommal töltötte el a szívét. Lerázta magáról az úti köpenyt, s hagyta az udvar kövezetére hullani, ahonnét egy rabszolga gyorsan felkapta. – Mondd el Arthurnak, hogy nincs miért aggódnia. Kételkedik tán gyengéd érzelmeimben is? – Imád téged – feleltem taktikusan. – Miként én is ıt – mosolygott rám. – Mondd ezt el neki, Derfel – tette hozzá meleg hangon. – Úgy teszek, úrnım. – És mondd el neki azt is, hogy nincs miért aggódnia Ízisszel kapcsolatban sem. – Hirtelen támadt sugallatra megmarkolta a kezem. – Jöjj – mondta éppen úgy, mint amikor az új keresztény szentélyhez kísért, ám most az udvaron vezetett keresztül, átugrálva a keskeny vízfolyókat, míg egy apró ajtóhoz nem értünk, melyet a távoli árkád alá süllyesztettek be. – Ez hát – szólt, elengedve kezem, és kitárva az ajtót –, Ízisz szentélye, mely annyira aggasztja uramat. Habozni kezdtem. – Férfiak is beléphetnek? – Nappal igen. Ám éjszaka? Semmi szín alatt. – Bekukkantott az ajtón és félrevont egy súlyos függönyt. Követtem, átfurakodva a függönyön, hogy egy világtalan, koromsötét helyiségben találjam magam. – Maradj, ahol vagy – figyelmeztetett, és elıször azt gondoltam, Ízisz valamely szabályának engedelmeskedem, ám amint szemem hozzászokott a sőrő félhomályhoz, láttam, hogy azért állított meg, nehogy belelépjek a vízzel teli medencébe, melyet a kıpadlóba süllyesztettek. A szentélyt csupán annyi fény világította meg, amennyi átszüremlett a függöny résén, bár mialatt várakoztam, egyre inkább érezni kezdtem, hogy afféle szürkés fény áradt szét a szentély túlsó végébıl. Azután megláttam, hogy Guinevere réteg réteg után csupaszítja le a falakat a fekete kelméktıl, melyek mindegyikét falikarokra szerelt rudak tartották, és amelyeket olyan sőrőre szıttek, hogy a fény ne hatolhasson át a szálaik között. A faliszınyegek mögött ablakredınyök sorakoztak, melyeket kitárva Guinevere most beengedte a kinti Nap tündöklı fényét.
– Íme hát – mondta, megállva a nagy, boltíves ablak egyik felén – a rejtelmek! – imitálta Sansum félelmét, bár az igazat megvallva, a helyiség valóban félelmetesnek tőnt, hiszen teljes egészében fekete volt. A padlózatot fekete kövekkel rakták ki, a falakat és a boltozatos mennyezetet kátránnyal festették. A fekete padló közepét fekete viző sekély medence foglalta el, és mögötte, a medence és a megnyílt ablak közt félúton, kıbıl faragott fekete trónus magasodott. – Szóval, mit gondolsz, Derfel? – kérdezett Guinevere. – Nem látok istennıt – szóltam, Ízisz szobra után kutatva. – A Holddal jı el – mondta Guinevere, és én megpróbáltam magam elé képzelni a teliholdat, amint fénye beszüremlik azon az ablakon, hogy megcsillanjon a medence tükrén, és izzásával kitöltse a fekete falak éjsötét árnyékát. – Beszélj nekem Nimuéról – rendelkezett Guinevere –, és én beszélek íziszrıl. – Nimue Merlin papnıje – mondtam, s hangom visszapattant a feketére festett kövekrıl –, és Merlinnel együtt titkok kutatója. – Miféle titkok azok? – Az ısi istenek titkai, úrnım. Összeráncolta a homlokát. – De hát miként bukkanhatna ily titkok nyomára? Úgy hiszem, a régi druidák nem írtak le semmit sem. Tiltott volt számukra az írás, nem így van? – De igen, úrnım, ám Merlin mindezek ellenére kutatja titkaikat. Guinevere bólintott. – Mindig tudtam, hogy elvesztegettük a tudást. Hogy Merlin bukkanjon rá? Legyen! Legalább nyugtunk lesz attól a bőzhödt varangy Sansumtól. – Odalépett az ablakhoz, s végigtekintett Durnovaria cserepes-zsúpfedeles tetıin, túl a keleti sáncokon, majd az egykori amfiteátrum gyommal benıtt romjain, Mai Dun roppant földfala felé, mely már a horizontot ostromolta. Fehér bárányfelhık tornyosultak a kék égbolton, ám amitıl még a lélegzetem is megszorult a torkomban, az a napfény volt, mely úgy áramlott át Guinevere fehér vászonruháján, mintha uram asszonya, Henis Wyren hercegnıje, teljesen mezítelen lett volna, és ezekben a pillanatokban, a fülemben doboló vérrel, elmondhatatlanul féltékeny voltam uramra. Tudatában lehetett vajon Guinevere a napfény álnokságának? Úgy gondolom, nem, de meglehet, hogy tévedtem. A hátát mutatta felém, majd hirtelen félig elfordult, hogy rám nézhessen. – Lunete is varázsló? – Nem, úrnım – válaszoltam. – Csak tanult valami Nimuétól, nem? – Nem – feleltem. – İt sohasem engedték Merlin kamráiba. Nem is mutatott érdeklıdést. – De te jártál Merlin kamráiban? – Mindössze kétszer – feleltem. Tisztán láttam a mellét, s szándékoltan a fekete medencére sütöttem tekintetem, ám az is csak szépségét tükrözte vissza, és a sejtelmesen sötét misztérium mázával vonta be hosszú alakját. Súlyos csend hullott közénk, és én csak most ébredtem rá, átgondolva szóváltásunkat, hogy Lunete bizonyára állította, bír némi tudással Merlin varázserejérıl, és én most kétségkívül lerongáltam a hitelét. – Talán – mondtam esetlenül – Lunete többet tud, mint amennyit nekem elmondott? Guinevere vállat vont és elfordult. Újra felemeltem a tekintetem. – De Nimue, mint mondod, sokkalta képzettebb nála? -kérdezett. – Összehasonlíthatatlanul, úrnım. – Kétszer is kértem Nimuét, hogy jöjjön el hozzám – szólt Guinevere élesen –, és mind a kétszer elutasított. Mégis mit kellene tennem? – Ha rá akarjuk venni valamire Nimuét – mondtam –, akkor az a legjobb módszer, ha megtiltjuk neki, hogy megtegye azt a valamit. A terem újra elcsendesedett. A város hangjai idáig hallatszottak – a házalók kiáltozásai a piacon, a kocsikerekek zörgése a köveken, kutyaugatás, az edények csörömpölése a közeli konyhában –, ám a szoba magába fojtott minden zajt. – Egy napon – törte meg a csendet
Guinevere –, templomot építtetek Ízisznek odafent – mutatott Mai Dun sáncaira, melyek kitöltötték a déli égboltot. – Az ott szent hely? – Nagyon is az. – Helyes. – Megint felém fordult; a Nap betöltötte vörös fürtjeit és felizzította bırét a fehér vászoning alatt. – Én nem gyerekes játékokat akarok őzni Nimuéval, Derfel. Azt akarom, hogy itt legyen. Szükségem van egy papnıre, aki birtokolja a hatalmat. Szükségem van az ısi istenek egy barátjára, ha fel akarom venni a küzdelmet ezzel a féreg Sansummal. Szükségem van Nimuéra, Derfel, ezért Arthur iránt érzett szeretetedre kérlek, mondd el nekem, milyen üzenettel tudnám ıt ide csábítani. Mondd el nekem ezt, és én elmondom, miért imádom Íziszt. Hosszasan elgondolkodtam róla, milyen csábítással lehetne hatást gyakorolni Nimuéra. – Üzend meg neki – szóltam végül –, hogy Arthur nekiadja Gundleust, ha engedelmeskedik. De gondoskodj róla, hogy így is legyen – tettem hozzá. – Köszönöm, Derfel. – Elmosolyodott, majd felült a fényezett fekete kıbıl való trónusra. – Ízisz – szólt – az asszonyok istennıje és e trón a szimbóluma. Egy férfi felülhet a királyság trónjára, ám Ízisz mondja meg, hogy ki legyen e férfi. Ezért imádjuk ıt. Felségárulást szimatoltam a szavai mögött. – Ennek a királyságnak a trónja, úrnım – ismételtem Arthur gyakori kijelentését – Mordredé. Guinevere gúnyolódva söpörte félre a felvetést. – Az etetıszék az övé, meg az éjjeliedénye! Mordred nyomorék! Mordred egy félrenevelt taknyos, aki máris hatalmat szagol, miként a kan disznó megorrontja a kocát üzekedés elıtt. – Hangja korbácsként csattant. – Mióta száll a trón, Derfel, atyáról fiúra? Ez sohasem volt így a régi idıkben! A törzsben a legalkalmasabb férfiú vette át a tisztet, és ennek ma is így kellene lennie. – Lehunyta a szemét, mintha máris megbánta volna kitörését. – Barátja vagy a férjemnek? – kérdezte egy idı után, felnyitva a szemét. – Tudod, hogy az vagyok, úrnım. – Akkor te és én barátok vagyunk, Derfel. Egyek vagyunk, mert mindketten szeretjük Arthurt. Mit gondolsz, barátom, Derfel Cadarn, Mordred alkalmasabb király lenne Arthurnál? Habozni kezdtem, hisz felségárulásra biztatott, ám ugyanakkor arra is, hogy ıszintén beszéljek egy megszentelt helyen, így hát megmondtam neki az igazat. – Nem, úrnım. Arthur herceg sokkal jobb király lenne. – Helyes – mosolyodott el. – Mondd hát el Arthurnak, hogy nincs mitıl félnie, de sokkal inkább csak nyerhet azzal, hogy Íziszt imádom. Mondd el neki, hogy az ı jövıje is függ attól, akit itt imádok, és semmi, ami ebben a teremben történik, nem válhat a kárára. Ez így elég egyértelmő? – Elmondom neki, úrnım. Hosszú ideig némán meredt rám. Igazi harcosként, egyenes derékkal álltam, köpenyem a fekete padlót érintette, Hywelbane ott függött az oldalamon, és immáron teljes szakállam aránylóit a szentélybe áradó napfényben. – Meg fogjuk nyerni ezt a háborút? – kérdezte Guinevere. – Igen, úrnım. Elmosolyodott magabiztosságom felett. – Mondd el, miért? – Mert Gwent sziklaként áll ellent északon – feleltem –, s mert a szászok éppúgy viszálykodnak egymás közt, miként mi tesszük, és ezért sohasem egyesíthetik erıiket ellenünk. Mert Siluriai Gundleus retteg egy újabb vereségtıl. Mert Cadwy nyomorult féreg, akit eltaposunk, amint idıt tudunk keríteni erre. Mert Gorfyddyd tudja, miként harcoljon, de azt már nem, hogyan vezesse seregeit. De leginkább azért, úrnım, mert magunk mellett tudhatjuk Arthur herceget. – Helyes – mondta újra, majd felállt, hogy a Nap ismét átszüremkedjék a ritka
szövetanyagon. – Most menned kell, Derfel. Eleget láttál. – Elpirultam, ı pedig felkacagott. – És keress egy patakot! – kiáltott utánam, amint átfurakodtam a nehéz függönyön. –
Úgy bőzlesz, mint egy szász. Kerestem egy patakot, megmosdottam, azután embereim élén elindultam dél felé. Nem szeretem a tengert. Hideg és álnok, szürkén hullámzó dombjai pedig mindig nyugatról kelnek, ahol a Nap minden egyes nappal meghal. Valahol, a végtelen horizont mögött, mondták a tengerészek, ott fekszik Lyonesse mesés birodalma, noha még senki sem látta, és bizonyosan egyetlen utazó sem tért meg soha onnét, s így áldott révvé válhatott minden tengerjáró szemében; földi gyönyörök kertjévé, hol nem dúl háború, éhínség, és mindenekfelett nincsenek hajók, hogy átkeljenek a szürke, nyugtalanul háborgó tenger fehér tajtékú hullámain, melyek oly kíméletlenül dobálták most is apró dereglyéinket. Mennyire zöldelltek a távolban Dumnonia partjai! Nem ébredtem rá, mennyire szeretem azt a helyet, míg elsı ízben el nem hagytam. Embereim három hajón utaztak, melyet rabszolga evezısök hajtottak, bár amint kiértünk a folyóról, nyugatról erıs szél kerekedett és mi bevontuk az evezıket, hogy megtépázott vitorláink hajtsák elıre lomha bárkáinkat a hullámvölgyek között. Embereim közül sokan megbetegedtek. Fiatalok voltak, jobbára még nálam is fiatalabbak – hiszen a háború végül is a nagyfiúk játéka –, noha akadtak páran idısebbek is. Cavan, helyettesem a csapat élén, ki közel negyven volt már, tisztesen ıszülı szakállal és sebhelyekkel tarkított orcával büszkélkedhetett. A nyakas ír, bár még Uther alatt vette fel a szolgálatot, semmi kivetnivalót nem talált benne, hogy egy olyan ember parancsoljon neki, aki alig feleannyi idıs, mint ı. Uramnak szólított, feltételezve, hogy csak mert a Torból jöttem, én magam vagyok Merlin örököse, vagy legalábbis a mágus úri gyermeke, kit egy szász rabszolgával nemzett. Arthur adta mellém Cavant, gondolom arra az esetre, ha tekintélyem nem bizonyulna többnek éveim számánál, pedig az igazat megvallva, sohasem okozott problémát parancsolni embereimnek. Mondd meg a katonáidnak, mit kell tenniük, tedd te magad is azt, büntesd ıket, ha mégse engedelmeskednek, de máskülönben jutalmazz nagylelkően és részeltesd harcosaidat a gyızelemben. Lándzsásaim valamennyien önkéntesek voltak, és vagy azért indultak Benoicba, mert alattam akartak szolgálni, vagy ami még valószínőbb, azért, mert úgy gondolták, gazdagabb zsákmány és nagyobb dicsıség vár rájuk a tengertıl délre. Asszonyok, lovak és szolgálók nélkül utaztunk. Visszaadtam Canna szabadságát és elküldtem ıt a Torra, remélve, hogy Nimue gondoskodik róla, bár nem hittem komolyan, hogy az életben viszontlátom az én kis szászomat. Hamarosan férjet fog találni magának, mialatt én egy új Britanniát, Armoricát, és saját szememmel gyızıdöm meg Ynys Trebes mesebeli szépségérıl. Bleiddig, Ban király küldötte, velünk utazott. Zsörtölıdött ugyan éveim csekély száma miatt, ám amikor Cavan felmordult, hogy én valószínőleg így is több embert öltem meg, mint a törzsfı maga, Bleiddig bölcsen úgy döntött, hogy megtartja magának kételyeit. Ezzel együtt sokat panaszkodott, milyen kevesen vagyunk. A frankok, állította, éhesek a földre, jól fel vannak fegyverezve, és végtelen a számuk. Kétszáz ember, jelentette ki, talán már jelenthetne némi különbséget, de hatvan aligha. Azon az elsı éjjelen egy sziget öblében horgonyoztunk le. A tenger valósággal dühöngött a védett öböl száján túl, míg a parton rongyokba öltözött szánalmas csürhe üvöltött felénk, néha egy-egy erıtlen nyílvesszıt is küldve felénk, melyek messze elkerülték hajóinkat. Hajósunk félt, hogy vihar közeledik, ezért feláldozta a kecskét, amit kimondottan erre a célra tartogatott a fedélzeten, majd elcsepegtette az állat vérét az orrtıkén, és reggelre a vizek valóban lecsendesedtek, ám most meg köd terpeszkedett a tenger felett. Egyetlen hajó sem volt hajlandó útnak indulni a ködben, így egy teljes napot és éjszakát ki kellett várnunk, hogy végre tiszta égbolt alatt, evezıseink segedelmével indulhassunk délnek. Hosszúra nyúlt az a nap. Iszonytató éles sziklák közt haladtunk, melyeket zátonyra futott hajók maradványai koronáztak, míg végül a meleg estében, a langy szél és a kimerült evezıseinket segítı dagály révén becsusszanhattunk a széles folyótorkolatba, ahol felreppenı hattyúk szerencsét hozó szárnyai alatt köthettük meg hajónkat. A közelben erıd emelkedett, melybıl fegyveres férfiak özönlöttek elı, hogy megvívjanak velünk, ám Bleiddig odakiáltotta nekik, hogy barátok vagyunk. A férfiak brit nyelven szóltak vissza, üdvözölve bennünket. A lenyugvó Nap
elsimította a folyó örvényeit. A hely halaktól, sótól és szuroktól bőzlött. Fekete hálók pihentek tartóikon a kikötött halászcsónakok mellett, tüzek pattogtak a sófızı üstök alatt, kutyák koslattak körülöttük, és nagy csapatnyi gyermek szaladt ki a közeli kunyhókból, hogy érkezésünknek tanúja legyen. Én mentem elıre, magammal hordozva pajzsomat, Arthur medvéjével, fejjel lefelé fordítva, és amint túlértem a dagály uszadékkal jelölt vonalán, a puha homokba döftem lándzsám nyelét, imádságot rebegve oltalmazómhoz, Beihez, és Manawydanhoz, a
tenger istenéhez, hogy egy napon visszatérhessek Armoricából, vissza uram oldalára, vissza Arthurhoz és egy békés Britanniához. Azután elindultunk háborúzni.
H allottam, sokan mondják: egyetlen város, még Róma vagy Jeruzsálem sincs olyan csodálatos, mint Ynys Trebes, és ezek az emberek talán igazat is állítottak, mert én, noha a másik kettıben nem jártam, Ynys Trebesben annál inkább, és számomra valóban az a csodákkal teli varázslatos város volt a leggyönyörőbb hely, amit valaha is láttam. Egy meredek gránitszirt alkotta szigetre épült, mely széles és keskeny öbölben nyugodott; s ennek torkát ostromolhatták tajtékos hullámok és üvöltı szelek, odabent Ynys Trebesben minden nyugodt maradt. Nyáron az öböl lüktetett a hıségtıl, ám odabent Benoic fıvárosában minden hővösnek tetszett. Guinevere imádta volna Ynys Trebest, mert itt minden ısit nagy becsben tartottak és nem engedték a csúfságnak megrontani. Egykor persze rómaiak éltek Ynys Trebesben, noha nem erısítették meg, csupán néhány villát emeltek csúcsain. A villák ma is ott állnak: Ban király és Elaine királyné egyesítette és kiterjesztette ezeket, kifosztva a szárazföldön megmaradt római építményeket, új oszlopokat, piedesztálokat, mozaikokat és szobrokat hozatva ide – így mostanra a szigetet hatalmas, szellıs palota koronázta, teli napfénnyel, hol a könnyő fehér vászonfüggönyök dagadozni kezdtek a csillogó tenger felıl támadó szél legkisebb lökésére is. A szigetet leginkább csónakon lehetett megközelíteni, noha léteztek töltésutak is, ám ezeket a dagály rendre elborította, apálykor pedig az álnok homokörvények tették veszélyessé. Egykor főzfa kerítések jelölték a töltésutak vonalát, de a roppant dagályok idıvel ezeket is elmosták, és ma már csak a bolond kísérelte meg használatba venni a csapásokat, helybéli vezetı segítsége nélkül, a mindent magába szippantó homokörvények között. Apálykor Ynys Trebes messze kiemelkedett a tengerbıl, hogy árnyékát a vízmosásokkal és hátramaradt tócsákkal szabdalt fodrozódó homokrengetegre vesse, míg a dagály tetızésekor, amikor erıs szelek kerekedtek nyugat felıl, a város olyanná lett, mint egy roppant bárka, mely rettenthetetlenül tör magának utat a nyughatatlan tengeren. A palota alatt kusza összevisszaságban kisebb építmények sorjáztak, úgy kapaszkodva a meredek gránitszirtekbe, mint a tengeri madarak fészkei. Voltak szentélyek, üzletek, templomok és lakóházak, valamennyi fehérre meszelve, valamennyi kıbıl megépítve, valamennyi kihányva a Ban király palotájából megmaradt mintákkal és ékítményekkel; és minden építmény arra a kikövezett útra nézett, mely lépcsısen kúszott fel a sziget meredek fala körül, a királyi ház irányába. Apró kıbıl épült rakpart üzemelt a sziget keleti oldalában, ahol hajók is partot érhettek, ám csakis a legnyugodtabb idıjárásban volt a partot érés zökkenımentes, és éppen emiatt került hajónk nyugati irányba jó egy-napnyi távolságot, biztonságosabb révet keresve. A rakodópart mögött apró kikötıöböl húzódott meg, noha ez sem volt egyéb a dagályból hátramaradt tavacskánál, melyet homoktöltések oltalmaztak. Apálykor ez a rész el volt zárva a tenger felıl, míg az ár tetızésekor is aligha lehetett biztonsággal lehorgonyozni itt, ha történetesen északi szél támadt. A sziget alapja körül, kivéve az olyan helyeket, ahol már magát a gránitot is meredek lett volna megmászni, öles kıfalat emeltek, hogy ezzel tartsák távol a külvilágot. Ynys Trebesen túl forrongott a világ, frank ellenségtıl, vértıl, nyomortól, ragálytól volt terhes, ám a falakon belül tudás, muzsika, költészet és szépség uralkodott. Én magam nem tartoztam Ban király szeretett szigetvárosába. Úgy kellett oltalmaznom Ynys Trebest, hogy Benoic szárazföldjén szállók harcba a frankokkal, kik mélyen benyomakodtak a földekre, melyek eltartották a fényőzı várost, ám Bleiddig mégis ragaszkodott hozzá, hogy találkozzam a királlyal, így hát átvezettek a töltésutak labirintusán, keresztül a városkapun, melyet háromágú szigonyt hordozó férfisellı alakja ékesített, végig a meredek lépcsıkön, a büszkén fennkölt palota felé. Embereim valamennyien a szárazföldön maradtak, és én azt kívántam, bárcsak elhoztam volna ıket, hogy ık is tanúi lehessenek a város csodáinak – a mívesen faragott kapuknak; a meredek kı lépcsısornak, mely fel-le kígyózott a gránitszirteken a templomok és üzletek között; az erkélyes házaknak, melyeket virágvázákkal díszítettek; a szobroknak; a forrásoknak, melyek kristálytiszta ivóvizet ontottak
a márványteknıbe, hol bárki lemeríthette vedrét vagy megállhatott egy hős kortyra. Bleiddig lépett elı vezetımmé, és sorolta zsémbelıdve, miként szórja a város a jó pénzt, melyet partjai védelmére illene fordítani, ám engem egyszerően lenyőgözött mindaz, amit láttam. Ez, gondoltam magamban, megéri, hogy harcba szálljak érte. Bleiddig keresztülvezetett az utolsó tritonnal ékesített kapun is, mely már a palota udvarára vezetett. A palota szılıvel futtatott épületei a nagy tér három oldalán sorakoztak, míg a negyediket fehérrel festett boltívek szegélyezték, lélegzetelállító látképet kínálva a tengerre. Fehér köpenyes ırök álltak minden ajtónál, lándzsanyelük felfényezve, fegyverük hegye csillogó. – Semmire se jók – morogta Bleiddig. – Még egy kiskutyát se tudnának visszaverni, bár jól néznek ki, annyi szent. Egy fehér tógába öltözött udvaronc fogadott bennünket a palota kapujában, és vezetett keresztül egyik szoba után a másikon, mindben ritka kincsek közt elhaladva. Voltak alabástrom-szobrok, aranytálak, és egy olyan szoba, melynek minden falát hatalmas tükrök díszítették; a lélegzetem is a torkomra forrt, amint megláttam magam tükrözıdni a végtelen távolában: egy szakállas, szurtos, vörhenyes köpenybe öltözött harcos, aki egyre kisebb lesz a tükrök egymást visszaverı tábláiban. A következı helyiségben, melyet fehérre festettek és amelyet elborított a virágillat, fiatal lány hárfázott. Merész tunikát viselt, és semmi egyebet. Elmosolyodott, amint elhaladtunk mellette, majd tovább játszott. Melle aranylott a Nap tüzében, haja rövid volt, mosolya gondtalan. – Olyan, mint egy bordélyház – hallottam Bleiddig bizalmas sugdolózását –, és bárcsak az is lenne. Akkor legalább lenne valami haszna. A tógába öltözött udvaronc kitárta az utolsó pár bronzkilincses ajtót is elıttünk, és egy széles terembe invitált bennünket, mely a tenger villódzó tükrére nézett. – Felséges uram – hajolt meg a helyiség egyetlen lakója felé –, Bleiddig és Derfel, Dumno-nia kapitánya. A magas, vékony férfi, aggodalmas arccal és ritkuló ısz hajjal, felemelkedett az asztal mellıl, ahol egy pergamenre körmölt valamit. Egy sóhajnyi széllökés meglobogtatta mővét, ı pedig addig pepecselt, míg egy tintatartóval és néhány agyagpaladarabbal le nem szögezte sarkait. – Á, Bleiddig! – szólt a király, amint végre felénk indult. – Visszatértél, amint látom. Helyes, helyes. Vannak, akik sohasem térnek vissza. A hajók nem mindig érnek révbe. Ezen érdemes elgondolkodnunk. A válasz a nagyobb hajókban rejlik, nincs igazam? Vagy rosszul építjük meg ıket? Nem vagyok benne bizonyos, hogy birtokoljuk a kellı mesterségbeli tudást, noha a halászaink esküsznek rá, hogy így van, pedig közülük is rendre akadnak olyanok, akik sohasem térnek vissza. Magvas probléma. – Ban király félúton megállt, hogy megvakarja halántékát, még több tintát szétkenve ritkás haján. – Hirtelen nem is találok rá megoldást – jelentette be végül, majd felém fordult. – Drivel, igaz? – Derfel, felség – mondtam, fél térdre ereszkedve. – Derfel! – ismételte nevem döbbentem. – Derfel! Hadd gondoljam át! Derfel. Ha ez a név jelent bármit is, akkor az csak az lehet, “együtt jár egy druidával”. Nos hát, együtt jársz, Derfel? – Merlin nevelt, felség. – Igazán? Igazán! Hát persze! Ez már valami. Látom, beszélnünk kell egymással. S hogy van a jó Merlin? – Öt éve senki sem látta, felség. – Akkor láthatatlanná tette magát! Hah! Tudtam, hogy ez a trükk is ott lapul a tarsolyában. És milyen hasznos trükk. Fel kell kérnem a bölcseimet, hogy nézzenek utána. Állj csak fel, állj csak fel! Ki nem állhatom, amikor letérdelnek elıttem. Nem vagyok isten, vagy legalábbis nem hiszem, hogy az lennék. – A király gondosan tanulmányozta alakomat, és látható kiábrándultsággal töltötte el, amit látott. – Úgy nézel ki, mint egy frank – jegyezte meg zavartan. – Dumnoniai vagyok, felség – szóltam büszkeséggel. – Hát persze hogy az vagy, mi több, olyan dumnoniai, imádkozzunk érte, aki a drága Arthur elıtt jár, jól mondom? – kérdezte mohón.
Reméltem, hogy ez a pillanat nem fog bekövetkezni. – Nem, felség – feleltem. – Arthurt mindenfelıl ellenségeink ostromolják. Királyságunk létéért száll harcba, így hát engem küldött s néhány emberem, kiket nélkülözni tudott, és nekem kell írásban üzennem, ha még többre lenne szükség. – Még többre lesz szükség, az már bizonyos – szólt Ban oly szilajon, amennyire csak vékony fejhangja engedte. – De mennyi re igen! Szóval, hoztál magaddal néhány embert, azt mondod. És mennyi az a néhány, egész pontosan? – Hatvan, felség. Ban király hirtelen levetette magát egy elefántcsonttal berakott faszékbe. – Hatvan! Háromszázban reménykedtem! És magában Arthurban. Te is nagyon ifjúnak tőnsz ahhoz, hogy a kapitánya légy – szólt kételkedve, majd hirtelen felélénkült. – Jól hallottam? Azt mondtad, tudsz írni? – Igen, felség. – Hát olvasni? – kérdezte türelmetlenül. – Azt is, felség. – Látod, Bleiddig! – kiáltott fel a király diadalmas hangon, mialatt felszökkent székébıl. – Vannak hát harcosok, kik tudnak írni és olvasni! Ettıl még nem válnak férfiatlanná. Ettıl még nem alacsonyodnak le a firkászok, asszonyok, királyok vagy poéták szintjére, mint azt hinni szeretnéd. Hah! Egy írástudó harcos. Nem tudsz, valami szerencsés véletlen folytán, költeményeket is írni? – Nem, felség. – Milyen szomorú. Mi itt közösséget vállalunk a költıkkel. Mi egy testvériség vagyunk! Filinek szólítjuk egymást, és a költészet a mi komor ágyasunk. Mondhatni, szent kötelmünk. Talán csak inspirációra lenne szükséged? Jöjj velem, én tanult Derfelem. – Ban, teljességgel elfeledkezve Arthur távollétérıl, izgatottan vágott keresztül a szobán, intve, hogy kövessem egy másik hatalmas ajtópár felé, s azon túl át egy kisebb szobán – ahol egy másik hárfás, akárcsak társa, félig mezítelenül és éppoly gyönyörően a húrokat pengette –, mígnem elértünk a hatalmas könyvtárba. Azelıtt még sohasem láttam igazi könyvtárat, és Ban király, eltelve örömmel, amiért körbevezethet, figyelte, miként fogadom az újdonságot. Eltátottam a szám, ami nem is csoda, hisz számolatlanul hevertek itt a szalaggal átkötött tekercsek, nyitott végő dobozaikban, melyek úgy sorakoztak egymáson, akár lépsejtek a méhkaptárban. Több száz ilyen sejtet láthattam, mindet a maga tekercsével, és mindet értı kezek címkéztek fel. – Mely nyelveken értesz, Derfel? – kérdezte tılem Ban. – Szászul, felség, és britül. – Aha! – Csalódottnak tőnt. – Csak a durva nyelveken. Én mostanra birtokomban tudhatom a latint, a görögöt, s természetesen a britet, sıt egy kevés arabot is. Celwin atya tízszer ennyi nyelvet beszél, igazam van, Celwin? A király a könyvtár egyetlen lakójához szólott, egy vén, ısz szakállú paphoz, groteszkül púpos háttal és fekete barátcsuhában. A pap felemelte törékeny kezét egyetértése jeléül, de fel sem nézett a tekercsbıl, amit maga elé súlyozott le az asztalra. Egy pillanatra azt hittem, szırmesál tekeredik a barát kámzsáján, majd megláttam, hogy egy szürke macska emeli fel fejét, néz ránk, ásít fel, majd tér vissza aludni. Ban ügyet sem vetett a szerzetes modortalanságára, ehelyett körbevezetett a dobozokkal teli polcok mentén, és eldicsekedett összegyőjtött kincseivel. – Itt megtalálható mindaz – mondta büszkén –, amit csak a rómaiak hátrahagytak, és amit a barátaim voltak oly szívesek elküldeni nekem. Némely kézirat túlságosan ısi ahhoz, hogy forgassák, így azokat lemásoljuk. Nézzük csak, mi ez itt? A, igen, Arisztophanész tizenkét darabja. Valamennyi megvan, természetesen. Ez itt A babilóniai. Egy komédia görögül, fiatalember. – És cseppet sem mulatságos – csattant fel a szerzetes asztala mögött. – És felettébb szórakozató – mondta Ban király, cseppet sem zavartatva magát a szerzetes kéretlen modortalanságán, melyhez nyilvánvalóan hozzászokott már. – Talán a filiknek
kellene építenie egy színházat, hogy elıadhassuk? – toldotta meg. – Á, ez tetszeni fog. Horatius Ars Poeticája. Én magam másoltam le. – Nem csoda, hogy olvashatatlan – szúrta közbe Celwin atya. – Valamennyi filit rávettem arra, hogy tanulmányozza Horatius maximáit – mondta nekem a király. – Azért olyan csapnivaló valamennyi költınek – főzte hozzá a szerzetes, még most sem pillantva fel tekercsébıl. – Á, Tertullianus! – húzott elı a király egy tekercset dobozából és fújta le a pergamenrıl a port. – Az Apologeticus egy példánya! – Micsoda ökörség – szólt Celwin. – Kár a drága tintáért. – Az ékesszólás maga! – lelkesedett Ban. – Én magam nem vagyok keresztény, Derfel, de néhány keresztény írása teli van komoly morális tanulságokkal. – Ilyet se láttam még – tartotta fenn véleményét a testvér. – Á, és itt egy munka, melyet bizonyára ismersz – folytatta a király zavartalanul, elıhúzva egy újabb tekercset. – Marcus Aurelius Elmélkedései. Páratlan irányelv az élethez, drága Derfel, minden embernek eszerint kellene élnie. – Semmitmondó görög tirádák egy halálosan unalmas római tollából – kommentálta a pap. – Talán a legnagyobb könyv, mely valaha íródott – szólt a király álmodozva, visszatéve helyére Marcus Aureliust, és egy újabb munkát elıhúzva. – Ez itt egy valódi érdekesség. A Szamoszi Arisztarkhosz nagy értekezése. Gondolom, nem ismeretlen a számodra? – Sajnos az, felség – vallottam meg az igazat. – Talán valóban nem szerepel kellı súllyal a köztudatban -ismerte el a király bánatosan –, pedig nincs híján az érdekes okfejtéseknek. Arisztarkhosz állítja – nehogy nevess –, hogy a Föld forog a Nap körül, s nem a Nap a Föld körül. – A bakafántos felvetésnek hosszú karja egy széles mozdulatával adott hangsúlyt. -Mindent fordítva lát, érted? – Nekem elfogadhatónak tőnik – mondta Celwin, még mindig munkáján tartva tekintetét. – És Silius Italicus! – intett a király egy egész sor tekercsekkel teli méhsejt felé. – Megvan a második pun háborúról írott történelmének mind a tizennyolc kötete. Mind rímbe szedve, természetesen. Micsoda kincs! – Micsoda ömlengés – recsegte a szerzetes. – És micsoda egy könyvtár – szólt Ban büszkén, kivezetvén a szobából –, Ynys Trebes büszkesége! Ez, és a mi poétáink. Sajnálom, hogy megzavartuk, atyám. – Mit is törıdik a teve a szöcskével? – mennydörgött Celwin atya, amint az ajtó rácsapódott, majd követtem a királyt, a csupasz mellő hárfás lány mellett elhaladva, vissza a terembe, ahol Bleiddig várakozott. – Celwin atya kutatásokat végez – jelentette be büszkén Ban –, az angyalok szárnyszélességére vonatkozóan. Talán ıt kellene megkérdeznem errıl a láthatatlanságról? Nekem úgy tőnik, ı mindent tud. Látod már, Derfel, miért oly fontos, hogy Ynys Trebes ne essék el? Ezen a parányi helyen, drága barátom, világunk minden romok alól elıkapart és tisztességben megırzött bölcsessége van összezsúfolva. Tudod te, mi az a teve, Bleiddig? – Egy szénfajta, felség. A kovácsok használják az acél edzéséhez. Valóban? Milyen érdekes. De a szenet nem érdekli a szöcske, jól mondom? Bár elıre nem látható eshetıségek is adódhatnak. Milyen zavarba ejtı! Meg kell kérdeznem errıl Celwin atyát, ha majd olyan hangulatban lesz, ami nincs túl gyakran. Most pedig, fiatalember, tudom, azért jöttél, hogy megmentsd királyságomat, és biztos vagyok benne, hogy szíved szerint máris munkádhoz látnál, ám legelıször maradj itt vacsorára. A fiaim is itt lesznek, harcos mindkettı! Pedig mennyire reméltem, hogy a poétikának és a tudománynak szentelik életüket, bár korunk inkább harcosokat követel, nem igaz? Az én drága Lancelotom mégis legalább oly nagyra értékeli a filiket, akárcsak én, így hát még nincs veszve minden remény. – Itt szünetet tartott, majd elfintorította az orrát és kedves mosolyt küldött felém. – Akarnál,
gondolom, venni egy fürdıt? – Akarnék? – Hát persze – döntötte el Ban. – Leanor majd elkísér a lakrészembe, elıkészíti számodra a fürdıt, és ellát ruhákkal. – Összeütötte a kezét, mire az elsı hárfás tőnt fel az ajtóban. Úgy tetszett, ı Leanor.
Egy tengerparti palota, eltelve fénnyel és szépséggel, megkísértve a zene hangjaitól, megszentelve a költészettel, elbővölve lakóival, kik mintha egy más korból és más világból származtak volna – itt lehettem gondtalanul. Míg nem találkoztam Lancelottal. – Alig vagy több egy gyermeknél – mondta nekem Lancelot. – Igaz, uram – mondtam. Olvasztott vajba áztatott rákot kaptam, oly mennyei étket, melyhez foghatót sem azelıtt, sem azóta nem ettem. – Arthur megsért bennünket azzal, hogy egy kölyköt küldött – erısködött Lancelot. – Nem igaz, uram – mondtam, lecsepegtetve a vajjal a szakállamat. – Azt állítod, hogy hazudok? – akarta tudni Lancelot, Benoic örököse. Elmosolyodtam. – Azt állítom, herceg, hogy tévedsz. – Hatvan ember? – acsarkodóit tovább. – Ez minden, ami Arthurtól telik? – Igen, uram. – Hatvan ember, élükön egy gyerekkel – folytatta Lancelot gúnyosan. Talán ha egy-két esztendıvel lehetett idısebb nálam, ám máris egy sokkal idısebb ember világfájdalma ült vonásain. Nyersen jóvágású férfi volt, magas és jó felépítéső, sötét szemmel és keskeny arccal, mely a maga férfiasságában ugyanazt idézte, amit Guinevere nıiessége, noha volt valami zavarba ejtı álnokág is Lancelot megjelenésében. Fekete haját – melyet olajos fürtökben viselt – aranyfésőkkel tőzte fel, bajszát, szakállát rövidre nyíratta és olajjal tette csillogóvá, s levendulához hasonló illatot árasztott. İ volt a legjobb megjelenéső férfi, akit csak valaha láttam, s ami ettıl is rosszabb, ezt ı is tudta; én pedig utáltam Lancelotot, a legelsı pillanattól kezdve, hogy megláttam. Ban ünnepi csarnokában találkoztunk, mely szintúgy nem hasonlított egyetlen ünnepi csarnokhoz sem, ahol korábban megfordultam. Ezt itt márványoszlopok tartották fenn, köztük vékony függönyökkel, melyek ködfátyolba burkolták a tenger látképét, a simára vakolt falakat pedig istenek, istennık és mesebeli állatok képei ékesítették. Szolgálók és ırök sorakoztak a csodálatos teremben, melyet apró bronzlámpások miriádjai világítottak be, míg a sőrő méhviasz gyertyák ott álltak a hosszú asztalt borító fehér vásznon, melyet folyton lecsöpögtettem vajjal, ahogy a kínosan feszélyezı tógát is, melynek viseléséhez Ban király ragaszkodott. Imádtam az ételt és győlöltem a társaságot. Jelen volt Celwin atya, akivel szívesen beszéltem volna, ám ı éppen az asztalnál helyet foglaló három poéta egyikét bosszantotta, Ban király hın szeretett filünek egyikét, míg én az asztal végére szorultam Lancelot herceggel. Elaine királyné, ki férje, a király mellett ült, sziláiul oltalmazta a poétákat Celwin támadásaitól, ami sokkal szórakoztatóbbnak tőnt a szememben, mint Lancelot epés megjegyzései. – Arthur megsértett bennünket – erısködött Lancelot. – Sajnálom, hogy így érzed, uram – feleltem. Te sohasem szállsz vitába, kölyök? – kérdezte tılem. Belenéztem a sunyi, sötét szemébe. – Nem tartom éppen bölcs dolognak vitázni egy ünnepség kellıs közepén, herceg -feleltem. – Szóval te ilyen gyáva vagy még kölyöknek is – acsarkodott. Felsóhajtottam, és lehalkítottam hangomat. – Ha valóban viszályt akarsz, herceg – szóltam, elérkezve türelmem legvégsı határához –, akkor csak nyugodtan hívj még egyszer kölyöknek, és letépem a fejedet – mosolyogtam. – Kölyök – mondta egy szívdobbanásnyi idı elteltével. Újabb zavart pillantást vetettem rá, azon tőnıdve, hogy tán valami ostoba játékot játszik
velem, melynek szabályait még csak nem is sejthetem, ám ha így is volt, a játék kezdett túl komolyra fordulni. – Tízszer a fekete kardot – szóltam. – Micsoda? – vonta össze szemöldökét, nem ismervén fel Mithras formuláját, ami azt jelentette, hogy nem volt testvérem. – Megháborodtál? – kérdezte, majd pillanatnyi szünet után: -Nem elég, hogy gyáva vagy, még az eszed is elment? Megütöttem. Meg kellett volna ıriznem a hidegvéremet, de feszélyezettségem és dühöm felülkerekedett minden józan megfontoláson. Hátralendített könyökömmel azonnal vért fakasztottam orrából, felhasítottam ajkát, és hanyatt döntöttem székét. Elterült a padlón és megpróbált felém csapni az eldılt székkel, ám én túl gyors és túl közeli voltam ahhoz, hogy erıt vihetett volna a csapásba. Félrerúgtam a széket, felrángattam a földrıl, majd háttal nekitaszítottam az egyik oszlopnak, ahol egyszerre vertem bele fejét a kıbe és térdepeltem ágyékába. Vonásai fájdalmasan rándultak össze. Az anyja felsikoltott, míg Ban király és poétái tátott szájjal meredtek ránk. Egy megrettent, fehér köpenyes ır kényszeredetten tolta lándzsájának hegyét a torkomhoz. – Vidd el innen – szisszentem rá –, vagy halott ember vagy. – Elvitte. – Mi vagyok hát, herceg? – kérdeztem Lancelotot. – Egy kölyök – felelte. Torkára préseltem alkaromat, kis híján belefojtva a szuszt. Erısen küzdött, de nem tudott legyőrni magáról. – Mi vagyok, uram? – kérdeztem újra. – Kölyök – recsegte. Egy kéz érintette karomat és megfordulva egy velem korabeli, mosolygós arcot láttam. Az asztal túlsó felén üldögélt, és korábban egy újabb poétának tőnt a szememben, ám feltevésem helytelennek bizonyult. – Milyen régóta meg akarom tenni, amit te most teszel – mondta a fiatalember –, ám ha el akarod érni, hogy a bátyám ne sértegessen, akkor meg kell ıt ölnöd, márpedig akkor a család becsülete azt kívánná, hogy én is öljelek meg téged, amit nem szívesen tennék. Leengedtem karomat Lancelot torkáról. Néhány pillanatig csak állt, próbálva lélegzethez jutni, majd megrázta fejét, felém köpött, és visszasétált az asztalhoz. Orra vérzett, ajka felduzzadt, gondosan leolajozott haja pedig szánalmas összevisszaságban leledzett. Öccsét szemmel láthatóan szórakoztatta a civakodás. – Galahad vagyok – mondta –, és örülök, hogy megismerhetem Derfel Cadarnt. Köszönetet mondtam szavaiért, majd rávettem magam, hogy odalépjek Ban király székéhez, ahol, bármennyire is viszolyogtam a tiszteletteljes gesztusoktól, térdre ereszkedtem. – Amiért megsértettem házadat, felség – mondtam –, kérem bocsánatodat, és alávetem magam büntetésednek. – Büntetés? – szólt Ban meglepett hangon. – Ne legyél ilyen butus! Csak a bor miatt történt. Túl sok volt a bor. Fel kellene vizeznünk a bort, miként a rómaiak tették, nincs igazam, Celwin atya? – Micsoda nevetséges felvetés – felelt az idıs barát. – Szó sincs büntetésrıl, Derfel – mondta Ban. – És állj már fel, ki nem állhatom, ha imádnak. És miért szabadkozol? Csupán azért, mert szomjazzuk a vitát, miért kellene mindjárt szabódnunk? Én magam is kedvelem a vitát, igaz, Celwin testvér? Egy vacsora vita nélkül olyan, mint egy nap költészet híján – itt a király ügyet sem vetett a pap epés megjegyzésére, hogy mily áldott is lenne az a nap –, és a fiam, Lancelot, mindig is hirtelen természető volt. Egy harcos szíve és egy poéta lelke az övé, attól tartok, a leggyúlékonyabb elegyben. Maradj hát, és egyél. – Ban nagylelkő uralkodóhoz méltóan viselkedett, noha felfigyeltem rá, hogy Elaine királynıt csöppet sem elégítette ki a döntés. A királynı haja ıszbe fordult már, ám arca még mindig nélkülözte a ráncokat, s birtokolt egyféle bájt és nyugalmat, mely pompásan illett Ynys Trebes derős tisztaságához. Ebben a pillanatban
azonban a helytelenítése jeléül szorosan összevonta szemöldökét. – Minden dumnoniai harcos ilyen modortalan? – kérdezte epésen a körülötte ülıktıl. – Azt akarod a harcosoktól, hogy udvaroncok legyenek? -replikázott Celwin nyersen. –
Akkor miért nem küldöd a drága költıidet a frankok ellen harcolni? Elszavalhatnák nekik a költeményeiket, bár ha jobban belegondolok, akár hatékony fegyvert is kovácsolhatnának azokból – nézett fel kihívóan a királynıre, és a három poéta megborzongott. Celwinnek valamiképp sikerült megkerülnie Ynys Trebes rút dolgokra kirótt tilalmát, hisz a barátcsuha nélkül, melyet a könyvtárban viselt, bámulatra méltóan kellemetlen küllemő férfiúnak bizonyult; egyetlen, élesen metszett szemével, penészes szemtakaróval a másikon; keserően elcsavarodott ajkával; tartás nélküli hajával a tonzúra egyenetlen vonala mögött; szurtos szakállával, mely félig a nyakában függı nyersen faragott fakeresztet is elrejtette; s elıregörnyedt, görcsös testével, melynek külön nyomatékot adott döbbenetes púpja. A szürke macska, amelyik a könyvtárban a nyakában szunyókált, most az ölébe kuporodva rágódott rákfalatain. – Jöjj ide az asztalomhoz – szólt Galahad –, és ne hibáztasd magad. – Ezt kell tennem – feleltem. – Az én hibám volt. Meg kellett volna ıriznem a béketőrésemet. – A testvérem – mondta Galahad, amint megváltoztatták az ülésrendet –, vagy még inkább féltestvérem, örömét leli abban, ha másokkal kötözködhet. Ez az ı szórakozása, ám csak kevesen mernek visszavágni neki, mert ı az örökös, ami azt jelenti, hogy egy napon élet s halál ura lesz. De te helyesen cselekedtél. – Nem, helytelenül cselekedtem. – Nem vitatkozom. De még ma este kikísérlek a partra. – Ma este? – kérdeztem meglepetten. – A bátyám nem veszi túl könnyen a kudarcot – mondta Galahad halkan. – Akarsz egy kést a bordáid közé, míg alszol? Ha a helyedben lennék, Derfel Cadarn, csatlakoznék parton maradt embereimhez és közöttük aludnék. Átpillantottam az asztal túl felére, hol anyja gyengéden vigasztalta a sötéten jóvágású Lancelotot, borba mártott kendıvel felitatva arcáról a vért. – Féltestvéred? – kérdeztem Galahadtıl. – A király ágyasától születtem, s nem a feleségétıl – hajolt hozzám közelebb Galahad. – Atyám azonban nagyon jó hozzám, és ragaszkodik hozzá, hogy engem is hercegnek szólítsanak. Ban király éppen Celwin testvérrel vitatkozott a keresztény teológia valamely homályos pontjáról. Ban modoros lelkesültségét vitte a küzdelembe, míg Celwin válogatott sértéseket köpködött, s eközben láthatóan mindketten remekül szórakoztak. -Atyád mondja, hogy mindketten harcosok vagytok -. szóltam Galahadhez. – Mindketten? – nevetett fel Galahad. – Drága bátyám poétákat és bárdokat alkalmaz, hogy dicséretét zengjék, mint Armorica legnagyobb harcosáét, noha én még nem találkoztam vele egyetlen pajzsfalban sem. – És nekem azért kell harcolnom – mondtam keserően –, hogy megoltalmazzam örökségét. – A királyság elveszett – mondta ki Galahad. – Atyám épületekre és kéziratokra költi minden pénzét katonák helyett, és mi itt Ynys Trebesben túlságosan távol vagyunk embereinktıl, kik inkább Broceliandébe húzódnak vissza, és eszük ágában sincs a segítségünkre sietni. A frankok mindenfelé gyızedelmeskednek. A te munkád, Derfel, nem egyéb, mint hogy életben maradj és biztonságban hazajuss. İszintesége nyomán újonnan támadt érdeklıdéssel néztem végig rajta. Szélesebb, kerekebb arcot birtokolt testvérénél, és sokkalta nyíltabbat is, azt a fajta arcot, melyet oly szívesen lát az ember maga mellett jobbról a pajzsfalban. A harcos jobb oldalát mindig szomszédja pajzsa védelmezi, így a férfiak közt ez nagy tisztességnek számít, és Galahad, éreztem meg ösztönösen, olyan ember volt, kit nagyon is könnyő megkedvelni. – Azt mondod, nem kellene harcba bocsátkoznunk a frankokkal? – kérdeztem tıle csendesen. – Azt mondom, kudarcra ítélt harc ez, és mégis, esküdet adtad Arthurnak, hogy harcolsz, s minden egyes pillanat Ynys Trebes életében fényt hoz ebbe a sötét világba. Próbálom meggyızni róla atyámat, hogy küldje át könyvtárát Britanniába, bár azt hiszem, elıbb
engedné kivágatni saját szívét. Ám ha eljön az idı, s higgy nekem, eljön, akkor el fogja küldeni. Most pedig – tolta hátra székét az asztaltól – neked és nekem indulnunk kell. Mielıtt – toldotta meg derősen – valamelyik fili belekezdene. Hacsak nem kívánod végigélvezni a végeérhetetlen balladákat a nádas felett fénylı holdsarló dicsıségérıl. Felpattantam, megkopogtatva az asztalt a különleges evıkéssel, mellyel Ban király vendégeit ellátta. Ezek a vendégek most óvatosan néztek fel rám. – Bocsánatkéréssel tartozom – szóltam –, s nemcsak felétek, de Lancelot herceg felé is. Egy ily hatalmas harcos sokkal különb társaságot érdemelt volna nálam. Most pedig, bocsássatok meg, de aludni kell térnem. Lancelot nem felelt. Ban király mosolygott, Elaine királyné leplezetlen ellenszenvvel mért végig, Galahad pedig elıször elkísért oda, hol saját ruháim és fegyvereim várakoztak, majd a fáklyákkal kivilágított rakodópartra, ahol csónakba szálltunk. Galahad, még mindig tógába öltözve, egy zsákot cipelt magával, melyet belökött a csónak aljába. A zsák fémes csörgéssel ért a fához. _ Mi az? – kérdeztem. – A fegyvereim és a vértem – mondta. Eloldozta a csónak kötelét, majd felpattant a fedélzetre. – Veletek tartok. A csónak sötét vitorlája alatt kisiklott a kikötıbıl. A víz felfodrozódott az orrtıkénél, és gyengéden végignyalta a hajótörzset, megtörve a móló kövein. Galahad levetette a tógát, amit odalökött a csónakosnak, mielıtt felöltötte volna harci díszét, miközben én a hegytetıt uraló palotára meredtem. Úgy függött az égbolton, akár égi hajó, mely a felhıket lovagolja, vagy még inkább mint egy földre leszállott csillag; álmok palotája, menedék, hol igazságos király és gyönyörő királyné uralkodik, hol poéták énekelnek és vénemberek kutatják az angyalok szárnytávolságát. Oly gyönyörő volt Ynys Trebes, oly törékenyen gyönyörő. És, hacsak mi meg nem védjük, épp törékenysége lesz a veszte. Két éven át harcoltunk. Két évig, egyenlıtlen küzdelemben. Kétévnyi ragyogó pompa és hitvány aljasság. Kétévnyi mészárszék és örömünnep, csorba kardok és széthasadt pajzsok, diadal és katasztrófa – ám mindama hónapok és verítékes ütközetek alatt, mikor rettenthetetlen férfiak fuldokoltak saját vérükben és közönséges emberek vittek végbe oly tetteket, melyeket korábban nem is álmodtak, egyetlenegyszer sem láttam Lancelotot. A poéták mégis ıt állították Benoic hısének, a legtökéletesebb katonának, a harcosok harcosának. A poéták szerint Benoic megırzése Lancelot küzdelme volt, nem az enyém, nem Galahadé, nem Culhwché, csakis Lanceloté. Csakhogy Lancelot ágyban töltötte a háborút, anyjáért nyivákolva, hogy hozzon neki még bort és mézet. Nem, nem csak az ágyban. Lancelot néha harcolt, ám mindig jó egy mérfölddel mögöttünk, hogy ı térhessen meg elsıként Trebesbe a diadal hírével. Tudta, miként szaggassa meg tógáját, csorbítsa ki kardja élét, borzolja össze olajos haját, sıt vagdalja össze arcát, hogy hısnek látszva botorkáljon haza, anyja pedig új dalokat íratott férjeivel, s ezeket a dalokat a kereskedık és a tengerjárók Britannia minden szegletébe magukkal vitték, még a távoli Rhegedbe is, Elmettıi északra, elhitetve mindenkivel, hogy Lancelot az új Arthur. A szászok féltek jöttétıl, Arthur maga pedig egy hímzett kardkötıt küldött neki ajándékba, gazdagon zománcozott csattal. – Gondolod, hogy az élet mindig igazságos? – kérdezte Culhwch, amikor az ajándék felett siránkoztam. – Nem, uram – feleltem. – Akkor szót se vesztegess Lancelotra – mondta Culhwch. İ lett a lovasság parancsnoka Armoricában, miután Arthur Britanniába ment, s Arthur unokatestvérének is mondhatta magát, noha semmilyen hasonlóságot sem mutatott urammal. Culhwch köpcös, torzonborz szakállú, hosszú karú barbár volt, ki semmi egyebet nem kért az élettıl, csak elegendı utánpótlást ellenségbıl, borból és asszonyból. Arthur harminc embert és lovat hagyott hátra neki, ám a lovak mostanra mind kipusztultak – miként embereinek jó fele is –, így Culhwch gyalogosan harcolt. Hozzácsaptam embereimet az övékéhez, s imigyen elfogadtam a parancsnokságát. Culhwch alig várta a háború végét Benoicban, hogy megint Arthur oldalán harcolhasson. A rajongásig szerette Arthurt.
Különös egy háborút vívtunk. Míg Arthur Armoricában élt, a frankok még mérföldekre jártak keletre, ahol a földek laposan húzódtak, tisztán az erdıségektıl, és ez ideális tereppé tette azokat a nehézlovasok számára, ám mostanra az ellenség a fák sőrőjében húzódott meg, mely Benoic középsı, sziklás területeit ölelte körül. Ban király, miként Gwenti Tewdric is, az erıdítményekbe vetette hitét, ám míg Gwent elhelyezkedése kedvezett az erıdöknek és öles falaknak, addig Benoic erdei és hegyei túl sok csapást kínáltak az ellenség számára, melyek messze megkerülték a Ban csüggedt katonái által vigyázott erıdöket. A mi feladatunk volt lelkesedést plántálni ezekbe erıkbe, és mi meg is tettük ezt, Arthur saját taktikáját alkalmazva az erıltetett menetekkel és meglepetésszerő támadásokkal. Benoic erdıs hegyeit az istenek is ilyen harcra teremtették, és embereinknek nem akadt párjuk ebben, noha az ilyen harcmodor kevés örömet kínál, összehasonlítva a biztos rejtekhelyrıl történı váratlan támadással szemben, amikor az ellenség fejvesztett menekülésbe fog, fegyvereit elelhajítva. Szereztem néhány újabb karcolást Hywelbane hosszú pengéjére is. A frankok félték nevünket. Erdei farkasoknak neveztek bennünket, mi pedig megtettük sértésüket jelképünknek, és szürke farkasfarkat viseltünk a sisakunkra kötve. Vonítottunk, hogy félelmet ültessünk a szívükbe, éjjelente ébren tartottuk ıket, nappal körülöttük ólálkodtunk, s akkor törtünk rájuk, amikor nekünk tetszett, nem amikor készen állottak rá, ám az ellenség számos volt, mi pedig kevesen, és számunk hónapról hónapra tovább fogyott. Galahad velünk harcolt. Igazi harcosként viselkedett, noha tudósnak is számíthatta magát, aki mélyére hatolt atyja könyvtárának, és éjjelente régi istenekrıl, új vallásokról, különös országokról és nagy emberekrıl mesélt. Emlékszem egy éjszakára, amikor egy romos villában táboroztunk le. Egy hete még virágzó település állott itt, saját ırlımalommal, cserepesekkel és tehenészettel, ám a frankok már itt is jártak, s a villából nem maradt egyéb füstölgı, vértıl maszatos romoknál – falait lerontották, forrását asszonyok és gyermekek tetemei mérgezték. İrszemeink vigyázták az ösvényt, így megengedhettük magunknak a tőz fényőzését, melyen vadnyulakat s egy kecskét sütögettünk. Vizet ittunk, s úgy tettünk, mintha bor lenne. – Falerniai – szólt Galahad álmodozva, a csillagok felé emelve agyagkupáját, minta aranyflaska lenne. – Az ki? – kérdezte Culhwch. – A Falerniai, kedves Culhwch, egy borfajta, a legfinomabb római bor. – Sohasem szerettem a bort – mondta Culhwch, majd hatalmasat ásított. – Asszonyoknak való. Igyunk szász sört! Az való nektek. – Néhány perc múlva már hortyogott is. Galahad nem tudott elaludni. A tőz lassan hamvába holt, míg felettünk élesen metszett csillagok fénylettek. Egyikük leszakadt, fürgén fehér csapást vágva magának az égbolton, és Galahad a kereszt jelét rajzolta magára, lévén keresztény, s számára a hulló csillag azt jelentette, újabb démont vetettek le a paradicsomból. -Valaha itt a földön volt – mondta. – Micsoda? – kérdeztem. – A paradicsom. – Hátrafeküdt a főben, karján nyugtatva fejét. – Az édes paradicsom. – Ynys Trebes, úgy érted? – Nem, nem. Ügy értem, Derfel, hogy amikor az Úr megteremtette az embert, a paradicsomot adta neki lakhelyül, és számomra úgy tőnik, hogy azóta is azt a paradicsomot vesztegetjük el, fokról fokra. És hamarosan, úgy érzem, mindenestül el fog tőnni az életünkbıl. Leszáll a sötétség. – Elcsendesedett egy idıre, mintha gondolatai új erıvel töltötték volna fel. – Csak gondolj bele – mondta –, ez a föld még nem egészen száz esztendeje is békében élt. Az emberek hatalmas házakat emeltek. Mi pedig a nyomukba sem érhetünk. Tudom, atyám csodálatos palotát emelt, ám az sem egyéb ısi paloták egymásba toldozott maradványainál. Mi képtelenek vagyunk úgy építkezni, ahogy azt a rómaiak tették. Nem tudunk sem oly magas, sem oly gyönyörő házakat felhúzni. Nem értünk az utakhoz, nem értünk a vízcsatornákhoz, nem értünk az aquaeductusokhoz. – Én magam azt sem tudtam, mi lehet az az aquaeductus, de csendben maradtam, mialatt Culhwch zavartalanul tovább hortyogott mellettem. – A rómaiak egész városokat építettek – folytatta Galahad –, olyan roppant helyeket, Derfel, hogy egész délelıtt sétálnod kellett, míg egyik végébıl elértél a
másikig, és közben minden lépted méretre metszett, lecsiszolt kövekre esett. És azokban az idıkben hetekig haladhattál egy irányban, és még mindig Róma földjét tapodtad, Róma törvényeire vonatkoztak rád, s Róma nyelve csengett füledbe. És most nézz körül – mutatott körbe az éjszakában. -Csak a sötétség. És egyre tovább terjeszkedik, Derfel. A sötétség lassan beszüremlik Armoricába. Benoic letőnik, és Benoic után Broceliande, és Broceliande után Britannia. Nincsenek többé törvények, se könyvek, se zene, se igazság, csak füstölgı tőz köré győlt hitvány emberek, kik azt tervezgetik, másnap kivel végezzenek. – Nem, amíg Arthur él – vágtam közbe konokul. – Egyetlen ember a sötétség ellen? – kérdezte Galahad kétkedve. – A te Krisztusod nem egyetlen ember volt a sötétség ellen? – kérdeztem. Galahad ezen elgondolkodott egy ideig, a tőzre meredve, mely árnyékba borította erıteljes vonásait. – Krisztus – mondta ki végül – a mi utolsó esélyünk. İ azt mondta, szeressük egymást, tegyünk jót egymással, osszunk alamizsnát a szegényeknek, tápláljuk az éhezıket, ruházzuk a mezíteleneket. Ezért ölték meg ıt az emberek. – Felém fordult és rám nézett. – Szerintem Krisztus jól tudta, mi fog következni, és ezért ígérte nekünk, hogy ha úgy élünk, miként ı tette, egy napon vele lehetünk a paradicsomban. Nem a földön, Derfel, de a paradicsomban. Odafent -mutatott a csillagokra –, mert ı már tudja, hogy a föld a végét járja. Utolsó napjainkat éljük. Még a te isteneid is magunkra hagytak bennünket. Nem ezt mondtad magad is? Hogy a te Merhned távoli, különös földeken kutatja a szálat, mely az ısi istenekhez főzi, és vajon mi haszna lehet, még ha meg is leli? A te vallásod azóta halott, hogy a rómaiak feldúlták Ynys Mont, és nem hagytak meg nektek mást, csak a régi tudás egymáshoz többé nem illeszkedı darabkáit. Az istenek eltávoztak közületek. Nem – ellenkeztem, Nimuéra gondolva, aki érezte jelenlétüket, noha számomra az istenek mindig is távolinak és ködösnek tetszettek. Bel a szememben Merlinhez volt hasonlatos – valami messzi, felfoghatatlanul hatalmas és végtelenül rejtelmes lény. Úgy képzeltem, mintha Bel valamely távoli északi országban él ne, míg Manawydannak valahol nyugaton kellett lakoznia, ahonnét a víz nyugtalan hullámai kelnek. – A régi istenek elhagytak bennünket – erısködött Galahad. – Elhagytak bennünket, mert nem voltunk rájuk érdemesek. – Arthur érdemes – hajtogattam csökönyösen –, miként te is az vagy. Megrázta a fejét. – Bőnös vagyok, Derfel, ki nem érdemel könyörületet. Felnevettem szánalmas siránkozásán. – Badarság – mondtam. – Gyilkolok. Testi vágyat érzek. Irigykedem. – Igazán nyomorúságosnak tetszett, pedig hát Galahad, miként Arthur is, olyan ember volt, ki maga ítélkezett lelke felett és mindig szőkölködınek ítélte azt, márpedig én még sosem találkoztam olyan emberrel, ki sokáig boldog lehetett volna. – Csakis olyanokat ölsz, kik egyébként téged ölnének meg – vettem védelmembe. – És, Isten bocsásson meg, még élvezem is. – A kereszt jelét rajzolta magára. – Helyes – szóltam. – És mi a gond a testi vágyakozással? – Felülkerekedik a józan értelmen. – Pedig te aztán nem nélkülözöd a józan értelmet – mutattam rá. – De vágyakozom, Derfel, mennyire vágyakozom. Van az a lány Ynys Trebesben, atyám egyik hárfása – rázta meg reménytelenül a fejét. – Viszont uralod vágyadat – mondtam –, légy hát büszke erre. – Büszke is vagyok, márpedig a büszkeség újfent csak bőn. Megráztam a fejem, a vita reménytelensége felett érzett keserőségemben. – És az irigység? – hozakodtam elı a bőnös háromság utolsó tagjával. – Kire irigykedsz? – Lancelotra – Lancelotra? – Ez meglepett. – Mert ı az örökös, s nem én. Mert ı elveszi, amit akar magának, amikor csak akarja, és soha sem bán meg semmit. A hárfást? Elvette magának. A
lány sikítozott, harcolt, mégsem mert senki az útjába állni, csak mert ı Lancelot. – Még te sem? – Megöltem volna, de akkor távol voltam a várostól. – Atyád sem állította meg? – Atyám a könyveivel törıdik. Talán azt hitte a lány sikoltozásáról, hogy egy sirály sikoltott a tenger felett, vagy két filit szólalkozott össze egy metaforán. A tőzbe köptem. – Lancelot egy féreg – mondtam. – Nem – tiltakozott Galahad –, ı egyszerően csak Lancelot. Megkapja, amit akar, és azzal tölti napjait, hogy eltervezze, hogyan. Tud ı elbővölı lenni, megnyerı, s egy napon még nagy király is válhat belıle. – Soha – szóltam határozottan. – Miért is ne? Ha a hatalom az, amit akar, és hidd el, hogy az, akkor meg is fogja szerezni, s talán az csillapítja majd szomját. İ másra sem vágyik, csak hogy szeressék. – Különös módon próbálkozik – jegyeztem meg, visszaemlékezve rá, miként kötött belém Lancelot atyja asztalánál. – Tudta, már a legelsı pillanatban, hogy nem fogod ıt kedvelni, ezért hívott ki maga ellen. Ily módon, amikor ellenségévé tett téged, önmagának indokolta meg, miért nem kedveled ıt. De azokkal az emberekkel, kik nem jelentenek fenyegetést a számára, megnyerıén kedves is tud lenni. Még nagy király lehet belıle. – Gyenge – szóltam megvetıen. Galahad elmosolyodott. – Hatalmas, Derfel. Derfel, a Megingathatatlan. Mily gyengének tőnhetünk mi mindannyian a te szemedben. – Nem – feleltem –, de valamennyien fáradtak vagyunk, és holnap frankokat kell gyilkolnunk, tehát jobb lesz aludni. És másnap valóban gyilkoltunk frankokat, és utána Ban egyik erıdítményében pihentünk meg, ahol bekötözhettük sebeinket és megfenhettük kicsorbult pengéinket, mielıtt újból visszavonultunk volna a rengetegbe. Hétrıl hétre, hónapról hónapra egyre közelebb harcoltunk Ynys Trebeshez. Ban király kérte szomszédját, Broceliandei Budicot, hogy küldjön számára csapatokat, ám Budic inkább saját határát erısítette meg, és nem volt hajlandó embereit vesztegetni egy elveszett ügyért. Ban Arthurt is felkereste, ám Arthur, noha küldött egy hajóderéknyi embert, ı maga nem jött el. Túlságosan lekötötte, hogy a szászokkal harcoljon. Kaptunk ugyan híreket Dumnoniából, ám azok rendszertelenek voltak s homályos értelmőek, noha annyit megtudtunk belılük, hogy a szászok tovább terjeszkednek a szárazföldön, és Dumnonia határait fenyegetik. Gorfyddyd, ki súlyos fenyegetést jelentett még eljöttömkor, azóta kissé lecsendesedett, miután szörnyő ragály tizedelte meg sorait. Az utazóktól azt is megtudhattuk, hogy maga Gorfyddyd is beteg, és valószínőleg még az esztendı végét se éri meg. Ugyanaz a betegség, mely megtámadta Gorfyddydet, végzett Ceinwyn jegyesével, egy rhegedi herceggel. Én magam még azt sem tudtam, hogy Ceinwynt újfent eljegyezték, és meg kell vallanom, önzı örömet éreztem afelett, hogy Rheged halott hercege már nem kaparinthatja meg Powys csillagát. Guinevere-rıl, Nimuéról vagy Merlinrıl nem hallottam semmit. Ban királysága minden eresztékében recsegett-ropogott. Nem maradt elég ember begyőjteni a múlt évi termést, és télire egy erıdítményben húztuk meg magunkat a királyság déli határvidékén, ahol vadhúson, gyökereken, bogyókon és madarakon éltünk. Még mindig le-lecsaptunk a frankok uralta vidékekre, de már kezdtünk olyanná válni, mint a darazsak, akik halálra akarják szurkálni a bikát, hisz a frankok ott voltak mindenfelé. Bárdjaik csendültek a téli erdıben, amint megtisztították a földet farmjaik számára, hasított fatörzsekbıl frissen emelt erıdítményeik pedig csak úgy fénylettek a sápadt téli napsütésben. Az új tavasz hajnalán meg kellett adnunk magunkat a frank harcosok túlerejének. Dübörgı harci dobokkal jöttek ránk, lobogóik alatt, melyeket bikaszarvakkal ékesített póznákra szegeztek. Láttam egy pajzsfalat több mint kétszáz emberbıl, és tudtam, ötven túlélı sohasem lenne képes azon áthatolni, így Culhwchhel és Galahaddel az oldalamon
visszavonulót fújtunk. A frankok kigúnyoltak, és hosszan üldöztek bennünket, alaposan megszórva bennünket könnyő hajítódárdáikkal. Benoic királysága elszakadt népétıl. A legtöbben Broceliande királyságába menekültek, mely földet ígért a harci szolgálatért cserébe. Az ısi római települések elnéptelenedtek, a mezıkön lassan elfeküdt a lábon maradt gabona. Mi, dumnoniaiak északnak mentünk, magunk után húzott lándzsáinkkal, hogy Ban királyságának utolsó megmaradt erıdítményét védjük, Ynys Trebest magát. A szigetváros megtelt menekültekkel. Minden házban legalább húszan aludtak. Gyermekek sírtak és családok civakodtak. A halászhajók a menekültek egy részét elvitték nyugatra, Broceliandébe, vagy északra, Britanniába, de sohasem volt elegendı a bárkák száma, s amikor a frank seregek feltőntek a szigettel szemközti partszakaszon is, Ban király valamennyi megmaradt hajóját visszarendelte Ynys Trebes védtelen, apró kikötıjébe. Azt akarta, hogy ezek lássanak el élelemmel bennünket, ha majd az ostrom megkezdıdik, ám a hajósok megátalkodott egy fajta, és amikor megjött a parancs, hogy maradjanak, a legtöbben felvonták horgonyaikat, üresen indulva észak felé. Talán ha maroknyi csónakunk maradt. Lancelot lett a város parancsnoka, és a nık lelkesen üdvözölték, amint végigmasírozott a várost körülölelı utcákon. Most már minden rendben lesz, hitték a városlakók, hisz maguk mellett tudhatják a legnagyobb harcost. Lancelot választékos eleganciával fogadta az éljenzést, és beszédeket rögtönzött, melyekben azt ígérte Ynys Trebes lakosainak, hogy frank koponyákból emel új töltésutat a városnak. A herceg komolyan vette a rárótt feladatot, hisz még pikkelyes páncélt is öltött, melynek minden egyes lemezkéjét vakító fehérre zománcozták, s így a vért szinte izzani látszott még a halovány tavaszi napfényben is. Lancelot állította, hogy a páncélzat Agamemnoné, az antik hısé volt, ám Galahad biztosított róla, hogy római kézmővesmunka. Lancelot csizmái vörös bırbıl készültek, köpenye sötétkékre festve, és csípıjén a hímzett kardkötıt, a “csengı hangú gyilkost”, melyet Arthurtól kapott ajándékba, Tanlladwyrt viselte. Sisakja fekete volt, rajta egy rétisas kitárt szárnyaival forgó gyanánt. – İ legalább el tud majd repülni – jegyezte meg keserően Cavan, mogorva ír harcosom. Lancelot haditanácsot hívott össze a magasan fekvı, tengeri szél ostromolta teremben, Ban könyvtára mellett. Beállt az apály, és a tenger visszavonult az öböl homoktöltéseirıl, melyeken a frankok csoportjai próbáltak biztonságos csapást lelni a város felé. Galahad hamis főzfa kerítéseket telepített szerte az öbölben, próbálván becsalni az ellenséget a futóhomokba vagy az egyébként szilárd töltésekre, melyeket elsıként vág majd el a visszatérı dagály. Lancelot, hátunkban az ellenséggel, kifejtette stratégiáját. Atyja ott ült fia egyik oldalán, anyja a másikon, és mindketten szorgalmasan bólingattak fiuk nagy bölcsessége hallatán. Ynys Trebes védelme egyszerő feladat, jelentette be Lancelot. Nem kell mást tennünk, mint megtartani a város falait. Ilyen egyszerő. A frankoknak kevés a hajójuk, nem tudnak repülni, tehát gyalogosan kényszerülnek Ynys Trebesbe jönni, és ezt az utat is csak apálykor tehetik meg, és csak miután felfedeztek maguknak egy biztonságos közlekedı útvonalat. Mire a városhoz érnek, elcsigázza majd ıket a kimerültség, és nem lesznek képesek a kıfalakat fenyegetni. – Tartsuk a falakat – szólt Lancelot –, és biztonságban leszünk. A csónakok ellátnak bennünket. Ynys Trebes sosem esik el! – Igaz! Igaz! – kiáltott Ban király, fellelkesülve fia derőlátásától. – Mennyi ételünk maradt? – mordult fel Culhwch. Lancelot szánakozó pillantást vetett rá. – A tenger – mondta – teli van halakkal. Azok azok a fénylı kis lények, Lord Culhwch, farokkal és uszonnyal. – Nem is tudtam – szólt Culhwch rezzenéstelen arccal. -Annyira elfoglalt, hogy frankokat öldössek. Elfojtott nevetés hallatszott a harcosok körében, kiket meghívtak a megbeszélésre. Tucatnyian közülük, miként mi is, a szárazföldön harcoltak, ám a többiek már Lancelot
kegyeltjei voltak, kiket csak alig valamivel az ostrom elıtt nevezett ki kapitánynak. Bors, Lancekit kuzinja és Benoic bajnoka volt a palotaırség parancsnoka. İ legalább már vett részt küzdelemben, és harcosként is szerzett némi nevet magának, noha most, elterülve makulátlan római uniformisában, és unokatestvére, Lancelot modorában leolajozva fekete fürtjeit, meglehetısen petyhüdtnek tőnt. – Mennyi lándzsánk van? – kérdeztem. Lancelot mindeddig ügyet sem vetett rám. Tudtam, hogy nem feledkezett el két évvel ezelıtti találkozónkról, noha most szélesen elmosolyodott kérdésem felett. – Négyszázhúsz emberünk áll fegyverben, és valamennyiük lándzsát is birtokol. Ki tudod következtetni ennyibıl a választ? Viszonoztam a bárgyú mosolyt. – A lándzsák könnyen törnek, herceg, és a falakat védı katonák hajítódárdaként is szokták használni ıket. Amint eldobáltuk mind a négyszázhúsz lándzsát, mit dobjunk az ellenségnek legközelebb? – Költıket – morogta Culhwch, szerencsére túl halkan ahhoz, hogy Ban király meghallhassa. – Vannak tartalékaink – felelt Lancelot fölényesen –, és emellett használhatjuk azokat a dárdákat is, melyeket a frankok dobálnak miránk. – Dobjunk csak költıket, az a biztos – mondta Culhwch. – Szóltál, Lord Culhwch? – kérdezte Lancelot. – Csak böfögtem, herceg. S ha már birtoklom kitüntetı figyelmedet, vannak íjászaink? – Néhányan. – Hányan? – Tízen. – Az istenek legyenek velünk – mondta Culhwch, hátralökve székét. Győlölte a székeket. Elaine szólott ezután, emlékeztetve bennünket, hogy a sziget oltalmat ad asszonyoknak, gyermekeknek és a világ legnagyobb költıinek. – A filik biztonsága immáron a ti kezetekben van -mondta nekünk –, és ti is tudjátok, mi történik velük, ha ti kudarcot vallótok. – Az asztal alatt belerúgtam Culhwchbe, hogy elejét vegyem az újabb epés megjegyzéseknek. Ban állott fel, s a könyvár felé intett. – Hétezer, nyolcszáz és negyvenhárom tekercs található itt – jelentette be ünnepélyesen –, az emberi tudás összegyőjtött kincsei, és ha ez a város elbukik, vele bukik a civilizáció is. – Ezután elmesélte nekünk az ısi történetet a hısrıl, kinek egy labirintusban kellett végeznie a szörnnyel, és fonalat húzott maga után, melynek segítségével késıbb kiutat talált a sötétségbıl. – A könyvtáram – vetette fel a tanulságot a hosszú mese végén – éppilyen fonal. Ha elveszítjük, urak, örökre sötétségre leszünk kárhoztatva. Ezért hát könyörgöm nektek, esedezve kérlek benneteket, harcoljatok! – Itt szünetet tartott, majd elmosolyodott. – És segítségért is küldettem. Levelek mentek Broceliandéhoz és Arthurhoz. Azt hiszem, nincs már távol a nap, mikor láthatárunk megtelik barátaink kivont vitorláival! És Arthurt, emlékezzetek, esküje is köti! – Arthur – vágott közbe Culhwch – nem tud elszabadulni a szászoktól. – Az eskü az eskü – korholta Ban. Galahad aziránt érdeklıdött, hogy készítettünk-e már terveket a parton sorakozó frank táborok letámadására. Könnyedén elérhetjük ıket csónakokkal, mondta, partra szállva tılük keletre vagy nyugatra, ám Lancelot elvetette az ötletet. – Ha elhagyjuk a falakat – mondta –, meghalunk. Ilyen egyszerő. – Meg se próbálunk kitörni? – hördült fel Culhwch. – Ha elhagyjuk a falakat – ismételte Lancelot –, meghalunk. A parancs tehát roppant egyszerő: mindenki maradjon a falak mögött. – Bejelentette, hogy Benoic legkiválóbb harcosai, száz háborús veterán fogja védeni a fıkaput. Nekünk, ötven megmaradt dumnoniainak, a nyugati falat adta, míg a város gyülevész-hada, kiegészítve a menekültekkel, a többi rész felett fog ırködni Maga Lancelot, a fehér köpenyes palotaırséggel,
tartalékerıt formál, mely a palotából követi nyomon a harcokat, és a szükséges
helyeken beavatkozik azok menetébe. – Elıbb várhatunk segítséget a tündérektıl – mordult oda nekem Culhwch. – Újabb böfögés? – érdeklıdött Lancelot. – Biztos a sok haltól lesz – vágta rá Culhwch. Ban király valamennyiünket meghívott, hogy nézzük meg könyvtárát. Talán el akart elkápráztatni bennünket az értékekkel, melyeket védeni szegıdtünk. A legtöbb férfi, ki részt vett a haditanács ülésén, végigsétált a termen, értetlenkedve mérte végig a rekeszekben sorakozó tekercseket, majd elment, hogy megbámulja a félig csupasz hárfás lányt, ki a könyvtár elıszobájában játszott. Galahad és én együtt bolyongtunk a rekeszek között, ahol a púpos Celwin atya még mindig öreg asztala fölé görnyedt, igyekezve távol tartani szürke macskáját az írótollaktól. – Még mindig az angyalok szárnytávolságán dolgozik, atyám? – kérdeztem tıle. – Valakinek meg kell tennie – felelte, majd felém fordult, hogy maradék szemével végigmérjen. – Ki vagy? – Derfel, atyám, Dumnoniából. Két évvel ezelıtt találkoztunk. Meglepett, hogy még mindig itt találom. – A meglepettséged engem mit sem érdekel, Dumnoniai Derfel. Amellett távol voltam egy ideig. Rómában jártam. Mocskos egy hely. Azt hittem, a vandálok rendesen kipucolták azt a helyet, de még mindig teli van álszent papokkal és pufók fiúcskáikkal, így inkább visszajöttem. Ban hárfásai sokkal kedvesebbek, mint Róma örömfiúi. – Barátságtalan pillantást vetett rám. – Mit törıdsz te az én biztonságommal, Dumnoniai Derfel? Nem feleltem, hogy mit sem, holott nagy kísértést éreztem rá. – Az a feladatom, hogy védjem az életeket – feleltem kérkedve –, köztük a tiédet is, atyám. – Akkor a kezedbe teszem le életem, Dumnoniai Derfel -szólt, miközben rút ábrázatával visszafordult az asztal felé és félrelökte a macskát az írótollaktól. – A lelkiismeretedre bízom az eletemet, így most már mehetsz harcolni, és nyugodtan hagyhatod, hogy csináljak valami hasznosat. Próbáltam érdeklıdni a derék papnál Róma felıl, de ı egyetlen kézlegyintéssel elhessegette kérdéseimet, így hát elindultam a raktárház felé, mely otthonomul szolgált az ostrom hátralévı idejére. Galahad, ki mostanra magát is tiszteletbeli dumnoniainak számlálta, velünk tartott, és ı meg én együtt próbáltuk számba venni a frankokat, kik a növekvı dagály elıl húzódtak vissza, miután újabb kísérletet tettek egy, a homokon átvezetı csapás fellelésére. A bárdok, megénekelvén Ynys Trebes ostromát, állították, hogy ellenünk száma meghaladta még a homokszemekét is az öbölben. Noha ennyien azért nem voltak, valóban rettenetes erıket vonultattak fel ellenünk. Valamennyi frank csapat, mely csak Gallia nyugati részén harcolt, egyesítette erejét, hogy megkaparintsa Ynys Trebest, Armorica gyöngyszemét^ melyrıl az a szóbeszéd járta, hogy méhében ırzi a letőnt Római Birodalom kincseit. Galahad úgy számította, hogy mintegy háromezer frankkal kellett szembenéznünk, én magam kétezerre tettem a számukat, míg Lancelot biztosított bennünket, hogy legalább tízezren vannak. Bárki számítását is vesszük, ijesztı számot kapunk. A frankok vezette elsı támadások csak nyomorúságot hoztak a számukra. Utat találtak maguknak a homokon és a fıkaput vették ostrom alá, hogy bevert, vérzı orral őzzék ıket vissza, majd másnap a mi falszakaszunkon próbálkoztak, és hasonló fogadtatásban részesültek, azzal a kivétellel, hogy ezúttal túl soká maradtak, és erejük jókora részét elvágta a tetızı dagály. Voltak, akik megpróbáltak kigázolni a partra és nyomorultul vízbe fulladtak, míg mások visszahúzódtak a falak felé az egyre kisebbedı homokzátonyon, ahol viszont a lándzsások mészárolták le ıket a kapu felıl, Bleiddig vezetésével, aki Armoricába hozott bennünket s most Benoic veteránjainak élére állt. Bleiddig még ki is rohant az erıdbıl, nyíltan megszegve Lancelot rendelkezését, hogy a falakon belül kell maradnunk, ám a holtak száma oly magasra rúgott, hogy Lancelot úgy tett, mintha ı maga rendelte volna el a támadást, s késıbb, Bleiddig halála után, nem átallotta kijelenteni azt sem, hogy ı maga vezette a rohamot. Egy fili rímbe szedte, miként húzott gátat Lancelot az öbölbe a frankok tetemeibıl, pedig az igazság az, hogy Lancelot mindvégig a palotában tartózkodott, míg
Bleiddig támadott. A frank hullák még napokig ott úsztak a vízen a sziget lábánál, bıséges élelmet kínálva a sirályoknak. A frankok ezután kezdtek maguknak rendes töltésutat emelni. Százával döntötték ki a fákat és fektették a törzseket a homokra, majd nyomták le azokat öles sziklákkal, melyeket rabszolgáikkal hozattak a partra. Az ár Ynys Trebes széles öblébe ádázán tört be, néha negyvenlábnyit is megemelve a vízszintet, és az áramlatok valósággal szétmarcangolták az új utat, apálykor vízen úszó tönkök százaival szennyezve az öblöt, ám a frankok mindig újabb fatörzseket és köveket hoztak, kitöltve a réseket. Ezrével voltak rabszolgáik, s fikarcnyit se törıdtek vele, hányuknak kell odaveszni, míg megépítik az utat. A töltésőt úgy hosszabbodott, ahogy a mi élelmiszerkészleteink rövidültek. Néhány megmaradt csónakunk még mindig kijárt a tengerre halászni, mások Broceliandébe jártak át gabonáért, de miután a frankok is hajókat kezdtek ácsolni, majd két halászbárkánkat is elkapták és legénységüket kibelezték, hajósaink nem voltak hajlandók többé útnak eredni. A poéták a dombtetın, lándzsáikkal pózolva, a palota gazdag készleteit élték fel, míg mi, harcosok már a kagylókat kaparásztuk le a sziklák oldaláról, késhüvelyt és patkányt fıztünk – ez utóbbiakat a raktárakban csaltuk csapdába, melyek még mindig telve voltak prémekkel, sóval és szögeshordókkal. Azért nem éheztünk. Főzfa varsákat tartottunk a vízben a sziklák lábánál, és azokban a dagály levonulta után mindennap akadt néhány kisebb hal, noha a frankok rendszeresen kiküldték embereiket, hogy szétverjék csapdáinkat. Az ár tetızésével a frankok körbeevezték szigetünket, hogy felhúzzák a varsákat, melyeket a város partjaitól távolabb eresztettünk le. Az öböl vize elég sekély volt ahhoz, hogy ellenségeink meglássák a halcsapdákat, és összerontsák azokat lándzsáikkal. Az egyik ilyen bárka visszatérés közben megfeneklett egy homokpadon, jó negyedmérföldnyire a falaktól, mialatt az ár kezdett visszahúzódni. Culhwch elrendelte a kirohanást, és harmincan lemásztunk a falak oldalára függesztett halászhálókon. A csónakban rekedt tizenkét frank elmenekült a közeledtünkre, mi pedig egy hordó sózott halat és két száraz kenyeret is találtunk az elhagyatott fedélzeten, melyeket nagy diadallal vittünk fel a várba. Amikor a dagály kezdett visszatérni, elvontattuk a csónakot a városhoz, és biztonságban kikötöttük falunk alatt. Lancelot felfigyelt engedetlenségünkre, de nem részesített dorgálásában bennünket, noha Elaine királynı üzenetet küldött, tudakolva, mit sikerült megszereznünk a hajóról. Küldtünk neki néhány szárított halat, és kétség sem férhet hozzá, gesztusunkat sértésként vették. Lancelot ezt követıen vádolt meg bennünket azzal, hogy csak azért kaparintottuk meg a csónakot, mert idejekorán szökni aka-^nk, és megparancsolta, hogy kössük be azt a sziget apró kikötıjébe. Válaszként megmásztam a sziklákat a palotához, és követeltem, hogy a gyávaság vádjának kardjával adjon nyomatékot. Többször is elordítottam kihívásomat az udvaron, ám a herceg és Poétái megmaradtak a lezárt ajtók mögött. A küszöbjükre köptem, majd otthagytam ıket. Galahad mind boldogabb lett, amint a dolgok egyre kilátástalanabbá váltak. Boldogsága részben a hárfás Leanor jelenlétében gyökeredzett – ı volt a lány, ki iránt érzett vonzalmát Galahad megvallotta elılem, ugyanaz, akit Lancelot megerıszakolt. İ és Galahad a raktár egyik zugában éltek. Mindannyiunknak voltak asszonyaink. Volt valami végtelen reménytelenség helyzetünkben, ami felırölte a mindennapos megkötöttségeinket, s mindannyian megpróbáltunk annyi életet összezsúfolni esedékes halálunk elıtti utolsó óráinkba, amennyi csak lehetséges volt. Az asszonyok velünk együtt álltak ırt és sziklákat hajigáltak, valahányszor a frankok megpróbálták megkaparintani törékeny varsáinkat. Rég kifogytunk már a dárdákból, kivéve azokat a darabokat, melyeket mi magunk hoztunk Benoicba, és amelyeket a fı rohamra tartogattunk. A maroknyi íjásznak sem maradt vesszeje, kivéve azt a néhány példányt, melyet a frankok lıttek be a várba, bár az ellátmány egyre több darabot számlált, amint a frankok töltésútjának vége nyíllövésnyire került a város kapujától. A frankok fatörzsekbıl kerítést emeltek a töltésőt végén, melynek védelmében íjászaik zavartalanul zúdíthatták nyílvesszıiket a falak védıire. A frankok kísérletet sem tettek a töltésőt városfalig történı meghosszabbítására, hiszen a széles csapás csak addig a pontig volt hivatott száraz átkelést biztosítani a számukra, ahonnét megkezdhették átfogó támadásaikat. Mi pedig tudtuk, hogy a támadás hamarosan megindul.
Nyár elején jártunk, mikor bevégezték a töltésutat. A Hold megtelt és hatalmas dagályt támasztott. Az idı java részében a töltésőt víz alá került, ám apálykor széles homoksáv ölelte körül Ynys Trebest, és a frankok, kik napról napra jobban kiismerték a homok fortélyait, teljesen körülvettek bennünket. Dobjaik a nap minden percében ott morajlottak fülünkben, egy pillanatra sem engedve, hogy elfeledkezzünk a fenyegetésrıl. Az egyik nap hatalmas ünnepséget hozott törzseiknek, kik a beígért támadás helyett hatalmas tüzeket gyújtottak a parton, majd egy rabszolgasort elmasíroztattak a töltésőt végére, ahol a foglyokat egyesével lefejezték. A rabszolgák valamennyien britonok voltak, némelyikük feldühödött rokonokkal a védık soraiban, és a mészárlás barbár volta sokakat arra tüzelt Ynys Trebes védıi közül, hogy hiábavaló kitörést vezessenek a szánalmas sorsra ítélt asszonyok és gyermekek megmentésére. A frankok nyugodtan kivárták a támadást, majd pajzsfalat formáltak a parton, ám Ynys Trebes emberei, elvakulván haragjuktól és éhségüktıl, így is rájuk rontottak. Bleiddig is a rohamozok között volt. Azon a napon halt meg, egy frank lándzsa döfésétıl. Mi, dumnoniaiak némán figyeltük, amint a maréknyi túlélı visszamenekül az erıdbe. Nem tehettünk volna értük semmit, csak saját tetemeinkkel gazdagítottuk volna az amúgy is tekintélyes hullahegyet. Bleiddig tetemét megnyúzták, kibelezték, majd karóba ültették a töltésőt végén, ahol egészen a következı dagályig néznünk kellett – a tetemnek azonban valahogy sikerült helyt maradnia még azután is, hogy az ár elvonult, s a szürke hajnal elsı fényénél máris sirályok marcangolták sóval átmosott húsát. – Együtt kellett volna rohamoznunk Bleiddiggel – szólt Galahad keserően. – Nem. – Jobb férfiként halni egy pajzsfal elıtt, mint éhen pusztulni. – Lesz még rá esélyed, hogy pajzsfal ellen küzdj – ígértem neki, noha máris megtettem az elsı lépéseket, hogy az elkerülhetetlen vereség során mentsem embereimet. Elbarikádoztuk a közöket, melyek területünkre vezettek, hogy ha a frankok betörnek a szigetvárosba, távol tarthassuk ıket, míg asszonyaink lesietnek a keskeny, gránitszirtek közt kígyózó természetes csapáson a parányi hegyhasadékhoz a sziget északnyugati peremén, hol rabolt dereglyénket tartottuk. A benyílás nem volt alkalmas kikötésre, így bárkánkat kövekkel nehezítettük el, hogy az ár napjában kétszer elborítsa. A víz alatt törékeny sajkánk a szél és a hullámok ténykedése nyomán is biztonságban volt attól, hogy az éles szirteken forgácsaira zúzódjék. Gyanítottam, hogy az ellenséges támadásra apálykor fog sor kerülni, így két sebesült emberünk azt a feladatot kapta, azonnal szabadítsa meg a hajót kıterhétıl, amint a támadás megkezdıdik, hogy a hajó a dagállyal együtt felemelkedhessek. A csónakon történı menekülés ötlete kétség beesésünkben fogant, mégis reménységet plántált az emberek szívébe. Egyetlen hajó sem sietett megmentésünkre. Egy reggel hatalmas vitorlát láttunk északon, s azonnal megindult a szóbeszéd a városban, hogy maga Arthur közeleg, ám a vitorla idıvel fokozatosan távolabbra került, majd nyom nélkül elenyészett a nyári ködpárában. Magunkra maradtunk. Éjjel harci énekeket és hıstörténeteket mondtunk, míg nappal a parton gyülekezı frank seregeket figyeltük. Azok a seregek egy nyári délutánon lendültek támadásba, kivárva az apály végét. Rajzottak felénk a bırvértet viselı férfiak, vassisakjaikban, magasba tartott fapajzsaikkal. Átkeltek a töltés-úton, leugráltak a végérıl, és megindultak felfelé a homok lanyha kaptatóján, a városkapu felé. Az élen járók roppant, tőzben edzett és bırhüvelybe rejtett végő fatörzseket hurcoltak faltörı kos gyanánt, míg a mögöttük közeledık hosszú létrákat vittek vállukon. Beért az egyik horda, és falainknak vetette létráit. -Hadd másszanak! – bömbölte Culhwch a katonáinknak. Kivárta, míg az egyik létrára öt frank fel nem kapaszkodik, majd felülrıl egy roppant görgetegkövet engedett egyenesen a nyakuk közé. A frankok felsikoltottak, mialatt leszánkáztak a fokokról. Egy nyílvesszı ütötte át Culhwch sisakját, amint lehajított egy újabb sziklát. Még több nyílvesszı csattant a falakon vagy szisszent el fejünk felett, mialatt könnyő hajítódárdák zápora zúdult hasztalan a falazat köveire. A frankok sötéten örvénylı tömeggé fejlıdtek falaink lábánál, melyre köveket és mindenféle szennyet zúdítottunk. Cavannek sikerült átemelni az egyik létrát a falon, hogy összezúzott darabjai újfent ellenünk fejére záporozzanak. Négy asszony felküzdött a sáncra egy hornyolt
oszlopot az egyik ajtónyílásból, és mi azt is átvetettük a falon, örömünket lelve a szétpasszírozott frank harcosok szörnyő sikolyaiban. – Így közéig a sötétség! – kiáltott oda nekem Galahad, diadalittasan, utolsó harcát víva és szembeköpve a halált. Kivárta, míg egy frank eléri létrája tetejét, majd kardjának egyetlen magasztos csapásával visszaküldte a férfi fejét a homokpadra. A halott ember többi része tovább kapaszkodott a fokokba, meggátolva a feljutásban a mögötte közeledıket, kik így ragyogó célpontként kínálkoztak köveink számára. Lerontottuk már a raktárház falát is, hogy újabb hadianyaghoz juthassunk, és már-már gyızelemre is álltunk, hiszen egyre kevesebb frank merészkedett fel a létrákon. Az ellenség a falazat lábának menedékébe vonult vissza, mi pedig jobb híján nyelvünket köszörültük rajtuk, azon csúfolódva, hogy asszonyok kényszeríttették meghátrálásra ıket, de ha újra támadni merészelnek, akkor talán már a harcosainkat is felkeltjük. Hogy megértették-e csúfolódásunkat, nem tudhatom, de annyi bizonyos, hogy megrettenve védelmünktıl visszavonulót doboltak. A támadás a fıkapu ellen azonban egy percre sem lanyhult, s a faltörı kos robajlása roppant harci dobként visszhangzóit fülünkben. A Nap lassan elnyújtotta az öböl nyugati nyúlványának árnyékát a homoktengeren, míg az égbolton rózsaszín fellegek tornyosultak. Sirályok reppentek fel fészkeikbıl. Két sebesültünk elindult kıterhétıl megszabadítani csónakunkat – reméltem, hogy eleddig egyetlen frank sem ért oly messze a szigeten, hogy felfedezhette volna lélekvesztınket –, noha nem gondoltam volna hogy szükségünk lehet rá. Lassan leereszkedett a szürkület, és a dagály oly sebesen emelkedett, hogy hamarosan hátra kellett őznie ostromlóinkat a töltésútról, majd vissza táboraikba, mi pedig ünnepelni kezdhettük fényes diadalunkat. Ám ekkor felharsanó csatakiáltásokat hallottunk a városkapu felıl, és láttuk, amint visszavert frankjaink a falunk alatt elrohanva igyekeznek csatlakozni a távoli csatához, és tudtuk, a város elveszett. Késıbb, beszélve a túlélıkkel, megtudhattuk, hogy a frankok felkapaszkodtak a rakodópart kıfalára, és onnét özönlöttek el a várost. És ekkor kezdıdött meg a sikoltozás. Galahad és én húsz emberünkkel a legközelebbi barikádhoz rohantunk. Asszonyok szaladtak felénk, ám meglátva bennünket megrémültek, és megpróbáltak felkapaszkodni a gránit sziklafalra. Culhwch hátramaradt, falunkat védelmezni, és hogy visszavonulásunkat támogassa a bárkához, mialatt a legyızött városból a sötétülı égnek szöktek az elsı füstfelhık. Beértünk a fıkapu védıinek vonala mögé, lefordulva a kılépcsık során, és láttuk, hogy az ellenség úgy rajzik befelé, miként patkányok a magtárba. Százával özönlöttek a lándzsások a rakpart tetejérıl. Bikaszarvas lobogóik lassan mindenfelé eljutottak, harci dobjaik újult erıvel dübörögtek, mialatt a sziget házaiban foglyul esett asszonyok rémülten sikoltoztak. Balunkon, a kikötı túlsó végében, hol eddig csak kevés támadó vetette meg a lábát, hirtelen fehér köpenyes katonák egy csoportja tőnt fel. Bors, Lancelot kuzinja és a palotaırség kapitánya vezette az ellentámadást, és egy pillanatra még én is azt gondoltam, hogy ez megfordíthatja a hadiszerencsét, és elvághatja a támadók visszavonulását, ám ahelyett, hogy támadást vezetett volna a rakpart mentén, Bors embereit a tengerhez vezette, ahol kis csónakokból álló flotta várakozott, hogy biztonságba vigye ıket. Láttam Lancelot herceget is az ırség tagjai között, kézen fogva anyját és rémült udvaroncok egy csoportját vezetve. A filik menekültek az elveszett városból. Galahad levágott két embert, kik megpróbálták megmászni a lépcsıket, s eközben láttam, hogy az utca mögöttünk megtelik sötét köpenyes frankokkal. – Vissza! – kiáltottam, magammal rángatva Galahadet a szők sikátorba. – Engedj harcolni! – Megpróbálta kirántani magát a szorításomból, és
szembefordulni a következı két emberrel, aki felbukkant a lépcsısor tetején. – Élj, ostoba! – Magam mögé toltam, balra cselezve lándzsámmal, majd egyenesen felrántottam a fegyvert az elképedt frank arcába. Elengedtem a nyelet, majd pajzsomra vontam a másik férfi lándzsáját, mialatt elırántottam Hywelbane-t, majd hirtelen elıredöftem a pajzsvonal alatt, amitıl a férfi sikoltozva a lépcsıre rogyott, fürödve az ágyékára szorított
keze közül feltörı vérben. – Te tudod, hogyan vezess ki bennünket biztonságban a városból! – ordítottam Galahadre. Hátrahagytam lándzsámat, mialatt magam elıtt tolva Galahadet igyekeztem elszabadulni a harctól megrészegült ellenségtıl, mely elözönlötte a lépcsıket. Egy fazekasmőhely állott a lépcsısor végében, hol az ostrom ellenére az üzlet választéka még mindig ki volt állítva a kecskelábú asztalokra, a ponyvatetı alatt. Lábasokkal és vázákkal teli asztalt löktem üldözıink útjába, majd feltéptem a napellenzıt, és az arcukba hajítottam. – Vezess! – kiáltottam. Voltak sikátorok és kertek, melyeket csakis Ynys Trebes lakói ismertek, és nekünk most ezeket kellett használnunk, ha el akartuk érni a biztonságot. A fıkaput áttörı ostromlók elvágtak bennünket Culhwchtıl és embereitıl. Galahad dombnak felfelé vezetett bennünket, majd balra fordult egy rövid alagútba, mely elvezetett az egyik templom alatt, azután végigrohantunk egy kerten, fel egy falra, mely egy esıvíztároló mellett húzódott. Alattunk a város tobzódott a borzalmakban. A gyızelemittas frankok betörték az ajtókat, hogy bosszút vegyenek az öböl homokfövenyén hátrahagyott halott társaikért. Gyermekek jajveszékeltek és némultak el pengéik nyomán. Figyeltem egy frank harcost, egy hatalmas férfit, sisakján szarvakkal, amint egymaga vág le négy sarokba szorult védıt csatabárdjával. Egyre több füst gomolygott elı a házak közül. Bármennyire is kıbıl épült a város, elegendı bútor, hajószurok és fatetızet kínálkozott a mohó lángokat táplálni. Odakint a tengeren, hol a feltámadó dagály a homokbuckák felé örvénylett, láthattam Lancelot szárnyas sisakját a három menekülı hajó egyikén, míg felettem, rózsaszínen a lebukó Nap fényében, a magasztos palota várakozott léte utolsó pillanataira. Az esti fuvallat felkapta a szürke füstöt és puhán dagasztotta a fehér függönyöket, melyek a palota leárnyékolt ablakain függtek. – Oda! – kiáltott Galahad, a szők csapásra mutatva. – Azt a csapást kövessétek a csónakhoz! – Embereink rohanni kezdtek életükért. – Jöjj, Derfel! – kiáltott nekem. De én nem mozdultam. Felfelé néztem a meredek ösvényen. – Gyere már, Derfel! – sürgetett Galahad. De én hangot hallottam a koponyámban visszhangzani. Egy vénember hangja volt; száraz, gunyoros, barátságtalan hang, melynek kongása képtelen volt mozgásra bírni. – Gyere már, Derfel! – sikoltott Galahad. – A kezedbe teszem le életem – mondta az öregember, és beszéde hirtelen újjáéledt fejemben. – A lelkiismeretedre bízom, Dumnoniai Derfel. – Hogy jutok el a palotába? – kérdeztem Galahadtıl. – A palotába? – Hogyan? – követeltem dühödten a választ. – Erre – felelt –, erre. Mászni kezdtünk.
A bárdok megéneklik a szerelmet, magasztalják az öldöklést, dicsıítik az uralkodókat s hízelegnek királynéiknak, ám ha én poéta volnék, mindenekelıtt a barátságot foglalnám énekembe. Szerencsésnek vallhatom magam barátaimmal. Arthur is egyike volt ezeknek, ám valamennyi barátom közül egy sem ért fel soha Galahadhez. Voltak idık, amikor beszéd nélkül megértettük egymást, s más alkalmak, mikor csak úgy áradtak belılünk a szavak. Mindent megosztottunk egymással, az asszonyokat kivéve. Nem tudnám megszámlálni, hányszor álltunk vállt vállnak vetve a pajzsfalakban, vagy hányszor történt, hogy élelmünk legutolsó morzsáit is megosztottuk egymással. Az emberek testvérpárként ismertek bennünket, és mi is ekképp kezeltük egymást. Miként azon az estén is, alattunk a lángokba fúló várossal, amikor Galahad megértette,
hogy erınek erejével sem képes elvinni a várakozó bárkához. Tudta, hogy valamely sürgetı kényszer, istenek küldte üzenet az, mely ily kétségbeesett tettre sarkall, hogy mászni kezdjek felfelé az Ynys Trebest koronázó, még most is derős nyugalmat árasztó palota felé. Körülöttünk mindenfelé a borzalom ült tort, ám mi elıtte haladtunk, fogcsikorgatva vágva keresztül egy templom tetején, leugorva egy szők sikátorba, hol menekültek tömegébe botlottunk, kik azt hitték, a templom szent menedéket ad nekik, majd végig a lépcsısor kıfokain, s ki a fıutcára, mely körülölelte Ynys Trebest. Frankok rohantak felénk, versenybe szállva velünk, hogy elébb érkezzenek Ban palotájába, ám mi elıttük jártunk, nyomunkban a szánalmasan kevés túlélıvel, kik megmenekültek a lenti mészárszékrıl, és most a dombtetın kerestek hasztalan menedéket. Az ırök mind egy szálig eltőntek az udvarról. A palota kapui tárva-nyitva állottak, és odabent, hol asszonyok és gyermekek jajongtak, a gyönyörő bútorzat várta a hódítók haragját. A függönyök dagadoztak a szélben. Végigvágtáztam az elegáns termeken, keresztülrohantam a tükrös szobán, el Leanor elhagyott hárfája és a helyiség mellett, hol Ban elsıként fogadott. A király még mindig ott volt, még mindig tógát viselt, és most is asztalánál ült, írótollal a kezében. Késı – szólt, amint kivont karddal berontottam a termébe. – Arthur cserben hagyott. Sikolyok visszhangoztak a palota folyosóin. A boltíves ablakokból nyíló csodálatos látképet füst maszatolta el. – Jöjj velünk, atyám! – kiáltott Galahad. – Dolgozom éppen – felelt Ban siránkozó hangon. Belemártotta tollat a tintába, és írni kezdett. – Nem látod, milyen elfoglalt vagyok? Átfurakodtam az ajtón, mely a könyvtárba vezetett, keresztülvágtam az elhagyatott elıszobán, majd belöktem a könyvtár ajtaját, hogy most is a rekeszek mellett találjak rá a vén szerzetesre. A felfényezett padlót tekercsek halmai tarkították. – Kezemben van az életed! – kiáltottam dühödten, magamban mélyen megbánva, hogy a vénember szavai ily terhet róttak rám, mikor annyi más életet menthetnék a városban. – Jöjj hát velem! Azonnal! – A pap ügyet sem vetett rám. Eszelısen rángatta kifelé a tekercseket polcaikról, feltépve szalagjaikat és pecsétjeiket, elolvasva elsı soraikat, mielıtt félrehajította volna ıket, hogy újabb tekercsért nyúljon. – Gyerünk! – mordultam rá. – Várj! – erısködött Celwin, elırántva egy újabb tekercset, majd figyelmére se méltatva máris újabb példányért nyúlva. -Még ne! Hatalmas robajlás rázkódtatta meg a palotát; gyızelemittas üvöltés harsant, majd sikolyokba fúlt. Galahad a könyvtár külsı ajtajában állt, atyjának könyörögve, hogy tartson velünk, Ban azonban egyetlen fáradt legyintéssel csendre intette fiát, akárha gyerekes ostobaságokat beszélne. Azután felpattant az ajtó és három izzadságtól csatakos frank harcos rontott be rajta. Galahad rohant, hogy megküzdjön velük, de már nem maradt ideje atyja életét menteni, és maga Ban meg sem próbált védekezni. Az elöl haladó frank egyetlen kardcsapással levágta, bár szerintem Benoic királyát összetört szíve még jóval azelıtt megölte, hogy ellensége pengéje érinthette volna. A frank megpróbálta lenyiszálni a király fejét, és gyötrelmes halált halt Galahad lándzsája által, míg én Hywelbane-nel a második férfira vetettem magam, majd ellöktem sebesült testét, hogy útját álljam a harmadiknak. A haldokló frank lehelete álétól bőzlött, akárcsak a szászoké. Az ajtón túl füst gomolygott. Galahad immár mellettem volt, lándzsájával elıredöfve, hogy végezzen a harmadik frankkal is, ám odakint a folyosón még többen közeledtek. Szabaddá tettem kardomat, és az elıszobába hátráltunk. – Gyere már, te vén bolond! – ordítottam vállam felett a csökönyös papnak. – Vén, az igaz, Derfel, de hogy bolond? Soha – nevetett a pap, és valami abban a kísérteties nevetésben arra bírt, hogy megforduljak és lássam, akárha álmodnék, amint a púpos hát el tőnik, és a pap teljes magasságában kinyújtóztatja hosszú testét. Egyáltalán nem tetszett már rútnak, de csodálatosnak és fenségesnek, és oly bölcsességgel teltnek, hogy úgy éreztem – noha e hely bőzlött a vértıl s haláltól, és haldoklók sikolyától lett terhes a levegı –, ennél nagyobb biztonságban életemben nem lehetek. Még mindig nevetett, örömét lelve
abban, hogy ily sokáig sikerült lóvá tennie. – Merlin! – kiáltottam, és bevallom, könnyek csillantak a szememben. – Adj még néhány percet – mondta. – Addig tartsd fel ıket valahogy. – Még mindig a tekercsek közt kutakodott, feltépve pecsétjeiket és a földre hajítva ıket egyetlen futó pillantás után. Mostanra levette szemkötıjét is, mely csupán része volt álcájának. – Tartsd fel ıket – mondta újra, arrébb lépve egy eddig érintetlenül maradt tárlóhoz. – Hallom, jó vagy az öldöklésben, hát most légy a kedvemért nagyon jó. Galahad a hárfával és a hárfás székével rekesztette el a külsı ajtót, majd ketten, vállt vállnak vetve, lándzsával, karddal és pajzzsal védeni kezdtük az átjárót. – Te tudtad, hogy itt van? -kérdeztem Galahadet. – Kicsoda? – Galahad beledöfte lándzsáját egy kerek frank fapajzsba, és már rántotta is vissza. – Merlin. – İ az? – Galahad teljesen elképedt. – Természetesen nem. Egy torkaszakadtából üvöltı frank, meggyőrőzött hajjal és szakállában vérrel, felém döfött lándzsájával. Közvetlenül a hegye alatt sikerült megmarkolnom a fegyvert, és segítségével belerántottam a frankot kardomba. Újabb lándzsa szúrt felém, és temette acélfejét a szemöldökfába mögöttem. Egy férfi gabalyodott bele a hárfa húrjaiba, és botorkált elıre, míg Galahad bele nem rúgott a képébe. Pajzsom élével erıteljes csapást mértem a férfi tarkójára, azután kardommal máris hárítottam egy újabb támadást. A palota sikoltozástól zengett és eltelt csípıs füstköddel, mialatt a minket támadó katonák lassan kezdték elveszíteni lelkesedésüket, és a könyvtár kifosztása helyett inkább a hegytetı könnyebben megszerezhetı javaiért indultak. – Merlin itt van? – kérdezte Galahad hitetlenkedve. – Nézd meg magad. Galahad elfordult, hogy megnézze magának a magas alakot, ki kétségbeesetten kutakodott tovább Ban pusztulásra ítélt könyvtárában. – Az lenne Merlin? – Igen. – Honnan tudtad, hogy itt találod? – Nem tudtam – feleltem. – Gyere csak, te fattyú! – Ez már a hatalmas, bırköpenybe öltözött és roppant kétélő csatabárdot lóbáló franknak szólt, ki mindenáron bizonyítani akarta maga elıtt hısiességét. Harci énekét harsogta, amint nekem rontott, és még mindig ezt kántálta, mialatt haldoklott. A csatabárd feje mélyen a padlóba fúrta magát Galahad lába mellett, mialatt ı visszarántotta lándzsáját a férfi mellkasából. – Megvan! Megvan! – kiáltozott Merlin a hátunk mögött. – Silius Italicus, hát persze! Sose írt tizennyolc kötetet a második pun háborúról, csak tizenhetet. Hogy lehettem ennyire ostoba? Igazad van, Derfel, bolond vénember lettem! És milyen veszélyes bolond! Tizennyolc kötetnyi ömlengés a második pun háborúról? Még egy pólyás is tudná, hogy csak tizenhetet írt! De megvan! Gyerünk, Derfel, ne vesztegesd az idımet! Nem lebzselhetünk itt egész éjjel! Visszarohantunk a feldúlt könyvtárba, ahol a hatalmas faasztalt vetettem ideiglenes barikádként az ajtónak, mialatt Galahad kirugdosta a nyugatra nyíló ablakok redınyeit. A frankok újabb hulláma lepte el a hárfás szobáját, míg Merlin lekapta nyakából a fakeresztet és a szánalmas lövedéket a fosztogatók közé vetette, kiknek egyelıre még útját állta a jókora íróasztal. Amint a kereszt leért, az egész elıszobát lángok ölelték magukhoz. Puszta egybeesésnek véltem a halálos tüzet, s hogy a helyiség leomló fala eresztette át a túloldalán tomboló tüzeket abban a pillanatban, hogy a kereszt a földhöz csapódott, ám Merlin magáénak állította a diadalt. – Még ez a borzalmas dolog is hasznos valamire – nyilatkozott a keresztrıl, majd kotkodácsolva nevetett sikoltozó, elevenen megégı ellenségeinken. – Égjetek, ti férgek, csak égjetek! – Az értékes tekercset elrejtette ruhájának redıi között. – Olvastad valaha Silius Italicust? – kérdezte tılem.
– Még csak nem is hallottam róla, uram – feleltem, mialatt a nyitott ablak felé vonszoltam. – Eposzokat írt, Derfel, eposzokat. – Ellenállt rémült rangadómnak, és a vállamra tette kezét. – Hadd adjak neked egy tanácsot – szólt roppant komolyan. – İrizkedj az eposzoktól. Tapasztalatból beszélek. Hirtelen sírni tudtam volna, akár egy kisgyerek. Akkora megkönnyebbülés belenézni azokba az egyszerre bölcs és gonosz szemekbe. Mintha saját atyámmal egyesültem volna. – Annyira hiányoztál, uram – bukott ki belılem. – Nehogy érzelgısködni kezdj most! – reccsent Merlin, majd az ablak felé indult, miközben egy frank harcos keresztülvágtázott az ajtóban tomboló lángokon és felpattant az asztal tetejére bömbölve híva párharcra. A férfi haja füstölt, amint felénk döfött lándzsájával. Félrelöktem a lándzsahegyet pajzsommal, elıredöftem kardommal, belerúgtam, majd újra szúrtam. – Erre! – kiáltott Galahad az ablak mögül, a kertbıl. Megadtam a haldokló franknak a kegyelemdöfést, és ekkor láttam, hogy Merlin újfent íróasztala felé indul. – Siessünk, uram! – kiáltottam neki. – A macska! – magyarázkodott Merlin. – Nem hagyhatom a macskát! Ne légy nevetséges! – Az istenek szerelmére, uram! – ordítottam rá, ám Merlin addig kotorászott az asztal alatt, míg elı nem szedte a szürke macskát, hogy a karjaiban ringassa, miközben végre átmászott a könyöklın a kertbe, melyet alacsony babérsövény fogott közre. A Nap briliáns színekben tündökölt nyugaton, pazarló vörösre festve az ég alját, mely reszketve tükrözıdött vissza az öböl vizén. Átugrottunk a sövényen és követtük Galahadet lefelé a meredek ösvényen, mely a kertész kunyhójába vezetett, majd onnan végig a veszedelmes csapáson, mely metszıén éles gránitszirtek közt tekergızött. Az út egyik felén hegyes sziklaormok meredeztek, a másikon csupán a végtelen mélység, de Galahad gyerekkora óta jól ismerte ezeket a rejtekutakat, és magabiztosan vezetett bennünket egyre közelebb a sötétlı víztükörhöz. Tetemek lebegtek a tenger vizében. Csónakunk, olyannyira leterhelten, hogy csak valami csoda folytán lehetett képes fennmaradni a víztükrön, máris negyedmérföldnyire járt a szigettıl, evezıkkel továbbítva roppant tömegét a biztonság felé. Tölcsért formáltam tenyerembıl, és felkiáltottam. – Culhwch! – Hangom megpattant a sziklákon és lassan belefúlt a sikoltozás és jajveszékelés mérhetetlen tömegébe, mely Ynys Trebes végét jelezte. – Engedd menni ıket – szólt Merlin nyugodtan, majd kutakodni kezdett mocskos csuhája alatt, melyet Celwin atyaként viselt. – Fogd ezt. – A karomba lökte a macskát, majd addig pepecselt ruhái alatt, míg fel nem lelte a kis ezüstkürtöt, melyet egyetlenegyszer megfújt. Csengı hang hallatszott. Szinte azonnal apró sötét ladik bukkant fel Ynys Trebes északi partja mentén. Egyetlen köntösbe bújt férfiú hajtotta elıre dereglyét hosszú lapátjával, melyet a tatra, a kormánylapát he-Ivére illesztettek. A csónak hegyes orra mögött mindössze három embernek jutott hely. A fedélzet alsó deszkáin faláda ült, magán viselve Merlin pecsétjét, a Szarvasistent, Cernunnost. – Akkor tettem ezeket az elıkészületeket – szólt Merlin fölényesen –, amikor világossá vált elıttem, hogy szerencsétlen Bannek fogalma sincs róla, milyen tekercseknek van birtokában. Gondoltam, hogy több idıre lesz szükségem, és ím, igazam is lett. A tekercseket persze felcímkézték, de a filik folyton így is összekeverték ıket, nem is beszélve arról, mikor egész versszakokat emeltek ki . belılük, hogy sajátjuknak mondják. Az egyik nyomoronc hat álló hónapig plagizálta Catullust, hogy a végén Platónhoz tegye vissza. Szép jó estét, kedves Caddwg! – üdvözölte közvetlen nyíltsággal a hajóst. – Minden rendben? – Azon túl, hogy haldoklik a világ – mordult fel Caddwg válaszul. – De megvan a láda – intett Merlin a lezárt faláda felé. Semmi más nem számít. A kecses révészladik egykor a palota használatában állt, hogy a kikötıbıl a kintebb horgonyzó nagyobb hajókra szállítsa az utasokat, és Merlin úgy intézte, hogy veszély esetén várja hívását. Most hát fellépett a fedélzetre, és helyet foglalt, mialatt a komor Caddwg kilökte apró lélekvesztınket az esti tengerre. Egyetlen lándzsa vett csak célba bennünket a magaslatról, hogy a hangtalanul a sekélyesbe fúródjon, ettıl eltekintve indulásunk
észrevétlen és zavartalan maradt. Merlin elvette tılem a macskát, és elégedetten telepedett a hajóorrba, míg Galahad és én némán figyeltük a sziget haldoklását. Füst terült a vizek felett. A kárhozottak jajveszékelése távoli gyászénekké olvadt a haldokló Nap fényében. Innen is láthattuk, hogyan áradnak még mindig a frank lándzsások a töltésúton, és gázolnak át a tetızı vízen a pusztuló város felé. A Nap gyorsan süllyedt, sötétségbe burkolva az öblöt és még fényesebbé téve a palota tüzeit. Egy függöny lángot fogott, és élénken felizzott, mielıtt puha hamuvá omlott volna össze. A könyvtár máglyája lángolt a legfényesebben; tekercset tekercs után faltak fel a mohó lángnyelvek, tüzes poklot varázsolva a palotának ebbe a békés szegletébe is. Ez lett Ban király halotti máglyája, mely egész éjjel lángolt. Galahad zokogott. A fedélzeten térdelt, lándzsáját markolva, és figyelte, miként válik porrá az otthona. A kereszt jelét rajzolta magára, és néma imádságot mormolt atyja lelkéért, bármilyen túlvilág létezésében is hitt egykor Ban király. A tenger könyörületében megmaradt nyugodtnak. Vörös és fekete tinta színezte vér és halál, tökéletes mívő tükröt tartva a lángoló városnak' melyben ellenségünk táncolta el szörnyő gyızelmét. Ynys Trebes a mi idınkben már nem épült újjá: falait lerontották, gyomok nıttek, tengeri madarak fészkeltek romjai közt. A frank halászok is elkerülték a helyet, hol oly sokan haltak. Nem is hívták többé Ynys Trebesnek, de új nevet adtak neki, saját, bárdolatlanul durva nyelvükön: ez lett a Holtak Hegye. Éjjelente, mesélték a halászok, amikor az elhagyatott sziget tömege feketén vált el a tenger obszidián tükrétıl, még mindig hallani lehetett az asszonyok sikolyait s a gyermekek jajveszékelését. Az üres partszakaszon kötöttünk ki, az öböl túlsó, nyugati felén. Magára hagytuk csónakunkat, és átvittük Merlin lepecsételt ládáját a part menti rekettyésen és a szél tépázta tövisbokrok között, felkapaszkodva a földnyelv taréjára. Sötét éjszaka honolt már, mire felértünk a csúcsra, és én visszafordulva láttam, miként izzik parázsként Ynys Trebes a sötétben, majd továbbindultam, hogy hazavigyem terhemet, Arthur lelkiismeretére bízva azt. Ynys Trebes megszőnt létezni. Azon a folyón szálltunk hajóra Britannia felé, melyen egykor Beihez és Manawydanhoz imádkoztam, hogy biztonságban engedjen hazatérnem. Culhwchot is azon a folyón találtuk; túlterhelt csónakja zátonyt ért a folyó part menti iszapjában. Leanor életben maradt, miként legtöbb emberünk is. Egyetlen hajó maradt a folyón, mely képes volt rá, hogy hazaszállítson bennünket, mivel kapitánya zsíros nyereségre számított a kétségbeesett menekültektıl, ám Culhwch rövid úton a férfi torkára forrasztotta a szót pengéjével és rábeszélte, hogy ingyen szállítson haza bennünket. A folyó népe rég elmenekült már a frankok elıl. Kivártuk az éjszakát, melyet kísértetiesre festett Ynys Trebes máglyáinak visszatükrözıdı fénye, majd hajnalban felvontuk a hajó horgonyát és észak felé bontottunk vitorlát. Merlin figyelte a kisebbedı partot, és én, még mindig alig mervén elhinni, hogy az öregember visszatért közénk, meredten bámultam ıt. Magas, csontos férfiú volt, talán a legmagasabb, akit valaha láttam, hosszú fehér hajjal, mely tonzúrázott vonalától nıtt, hogy hátul fekete szalaggal hosszú lófarokba kösse. Lazára eresztve viselte hajzatát, s össze is borzolta, mikoron Celwinnek adta ki magát, ám most, hogy lófarka megint a helyén volt, újra olyannak tetszett, mint a régi Merlin. Bıre színe ugyan a régi, polírozott fáé; szeme zöld; orra éles, csontos, akár a hajóorr. Szakálla és bajsza finom szalagokká fonva, melyeket oly Nagyon szeretett csavargatni gondolkodás közben. Senki sem tudta mennyi idıs lehet, bár annyi bizonyos, hogy egyszer sem találkoztam nála idısebbel, hacsak nem Balise druidával, sem nem láttam még embert, ki annyira kortalan lett volna, mint Merlin. Valamennyi fogát megtartotta, még a leghátsókat is, s megırizte egy fiatalember fürgeségét is, noha szerette azt színlelni, hogy öreg, törékeny és gyámoltalan. Feketébe öltözött, mindig is feketébe, soha másmilyen színbe, és szokása szerint hosszú, fekete botot vitt magával, bár most, Armoricából menekülvén, nélkülözni kényszerült hivatalának e jelvényét. Tekintélyt parancsoló férfiú volt, s nemcsak magassága, hírneve, vagy természet adta eleganciája révén, de jelenlététıl fogva. Miként Arthur, birtokolta a képességet, hogy uraljon bármekkora termet, s még zsúfoltan is üressé tegye azt távozásával, ám míg Arthur jelenléte
nagylelkőséget és túláradó szeretetet sejtetett, addig Merliné folyton felkavarta környezetét. Ha rád nézett, úgy érezted, képes olvasni szíved legtitkosabb zugaiban is, és ami még rosszabb, közben remekül szórakozik azon, amit lát. Pajkos volt, türelmetlen, kitörésre hajlamos, és a végletekig bölcs. Mindent lekicsinyelt, mindenkit becsmérelt, s csak keveseket fogadott el teljesen. Ezek egyike volt Arthur, Nimue a másik, és, legalábbis szerintem, én a harmadik, noha ezt sohasem lehetett tudni egy olyan embernél, ki egyszerően rajongott a tettetésért és az álruhákért. – Folyton bámulsz, Derfel! – szólt a csónak orrában, még mindig a hátát mutatva felém. – Remélem, többé nem is veszítlek szem elıl, uram. – Micsoda egy érzelgıs bolond lett belıled, Derfel – fordult felém, gúnyos tekintettel. – Vissza kellett volna hogy hajítsalak Tanaburs vermébe. Vidd azt a ládát a kabinomba. Merlin foglalta el a kapitány kabinját, hová most a faládát is bevittem. Merlin belépett, meghajolva az alacsony szemöldökfa alatt, elszöszmötölt a kapitány párnáival, hogy kényelmes helyet készítsen magának, majd boldog sóhajjal süppedt el közöttük. A nagy szürke macska felugrott az ölébe, mialatt Merlin néhány hüvelyknyire kiterítette a durván ácsolt, halpikkelyektıl csillámló asztalon a vaskos tekercsek egyikét, melyek megszerzéséért az életét kockáztatta. – Mi az? – kérdeztem tıle. – Az egyetlen igazi kincs, amit Ban birtokolt – felelt Merlin. – A többi jobbára nem volt egyéb görög és római ömlengésnél Néhány komolyabb érték, talán, de nem sok. – Akkor hát mi az? – kérdeztem újból. – Egy tekercs, drága Derfel – válaszolt, mintha bolond lennék, hogy egyáltalán kérdem. Kikukkantott a nyitott tetıablakon hogy lássa a vitorlát, melyek az Ynys Trebes füstjétıl még mindig terhes széltıl dagadozott. – Jó szelet kaptunk! – örvendezett. – Talán estére már otthon is leszünk, nem igaz? Mennyire hiányott Britannia. – Visszafordult a tekercshez. – És Nimue? Hogy van a drága gyermek? – kérdezte, mialatt tekintete az elsı sorokat pásztázta. – A legutóbb, hogy láttam – szóltam keserően –, éppen meg erıszakolták és elveszítette a fél szemét. – Történik ilyesmi – mondta Merlin gondtalan derővel. Lelketlenségétıl még a lélegzetem is elállt. Kivártam, majd újból megkérdeztem, mi olyan fontos abban a tekercsben. Felsóhajtott. – Okvetetlenkedı alak vagy, Derfel. Nos, meg-bocsátok neked. – Elengedte a kéziratot, mire az magától feltekeredett, majd hátradılt a kapitány nyirkos és viseltes párnáin. – Tudod, ugyebár, ki Caleddin? – Nem, uram – ismertem be. Égnek lökte karjait. – És nem ül ki orcádra a szégyen pírja tudatlanságod miatt, Derfel? Caleddin volt Ordovicii druidája. Micsoda szánalmas törzs, tudnom kellett volna. Egyik feleségem ordovicii volt, és egy ilyen teremtmény bárkinek elegendı lenne akár tucatnyi életre is. Soha többet. – Lerázta magáról az emléket, majd kémlelve felnézett rám. – Gundleus erıszakolta meg Nimuét, igaz? – Igen. – Eltöprengtem, honnét is tudhat ı errıl. – Ostoba ember! Ostoba ember! – Láthatóan inkább szórakoztatta, mintsem megdöbbentette ágyasának sorsa. – Mennyire meg fogja szenvedni! Nimue dühös? – Valósággal ırjöng. – Az jó. A harag hasznos dolog, és az én drága Nimuémnak külön tehetség adatott hozzá. Az egyik dolog, amit ki nem állhatok a keresztényekben, hogy mennyire dicsıítik a jámborságot. Miként is lehetne az alázatosság erény? Alázatosság! El tudsz képzelni egy mennyországot, teli csupa megalkuvó emberrel? Micsoda szörnyő ötlet! Az étel meghőlne, mialatt mindenki szívélyesen kínálgatna mindenki mást. A jámborság mit sem ér, Derfel. A düh és az önzés, ezek forgatják elıre a világ kerekét. – Felvetett. – És most Caleddin. Jó druidája volt Ordoviciinek, persze közel sem olyan jó, mint én lettem volna, de azért
voltak jó napjai – Élveztem, ahogy megkísérelted megölni Lancelotot, mellesleg nagy kár, hogy nem végezted be a munkát. Gondolom, elmenekült a városból. – Amint biztos lett a pusztulása. – A tengerészek szerint mindig a patkányok hagyják el elsıként a süllyedı hajót. Szerencsétlen Ban! Bolond volt, persze, de jó bolond. – Tudta, ki vagy? – kérdeztem. – Persze hogy tudta – felelte Merlin. – Gyalázatosán otromba módon sértettem volna meg vendégszeretetét, ha becsapom. Nem mondta el senkinek sem, természetesen, máskülönben azok a rettenetes poétái nyakra-fıre amiatt rimánkodtak volna, hogy varázserımmel tüntessem el ráncaikat. Neked fogalmad sincs, Derfel, milyen alkalmatlan lehet egy kis mágia. Ban tudta, ki vagyok, miként Caddwg is. İ a szolgám. Szegény Hywel halott, igaz? – Ha máris tudod – mondtam –, miért kérdezed? – Csak próbálok beszélgetni – tiltakozott. – A beszélgetés egyike a civilizált megnyilvánulásoknak, Derfel. Nem masírozhatunk csak úgy végig életünkön, karddal és páncéllal, morogva. Legalább néhányunknak meg kell próbálnunk megırizni a méltóságunkat. – Szipákolt egyet. – Szóval hát, honnét tudtad, hogy Hywel halott? – Bedwin megírta és elmondta nekem, hát onnét, te idióta. – Bedwin egyfolytában írt neked az évek alatt? – kérdeztem elképedve. Hát persze! Szüksége volt a tanácsaimra. Mit gondoltál, mit csinálok? Csak úgy eltőnök a föld színérıl? – Hiszen azt tetted – szóltam neheztelve. – Képtelenség. Egyszerően csak nem tudtad, merre keress. Nem mintha Bedwin mindenben kikérte volna a tanácsomat. Micsoda zőrzavart csinált az a fickó! Mordred életben! Mekkora ostobaság. A gyereket a saját köldökzsinórjával kellett volna megfojtani, bár gondolom, Uthert nem lett volna könnyő meggyızni errıl. Szerencsétlen Uther! Hitt benne, hogy az erények tovább örökíthetıek egy férfi ágyékával. Micsoda képtelenség! A gyerek van, akár a borjú; ha nyomoréknak születik, az ember egy jól irányzott ütéssel egyszerően fejbe kólintja, és újra kiszolgálja a nemet. Ezért is tették az istenek oly nagy élvezetté a gyermekek nemzését, hisz oly sok a nyomorult fattyú, kik helyett újat kell állítani. A dologban az asszonyok számára persze koránt sincs akkora élvezet, de hát valakinek meg kell szenvednie, és az isteneknek hála, ezek nem mi vagyunk. – Neked voltak valaha gyermekeid? – kérdeztem, eltőnıdve rajta, hogy korábban miért nem érdeklıdtem eziránt. – Hát persze hogy voltak! Micsoda elrugaszkodott kérdés! – Úgy mért végig, mintha értelmem épségét kétlené. – Egyiküket sem kedveltem túlzottan, szerencsére javarészt el is haltak, a többieket pedig kiközösítettem. Még olyan is akadt köztük, aki keresztény lett. – Megborzongott. – Sokkal inkább kedvelem mások gyermekeit. Mennyivel hálásabbak! Mirıl is beszélgettünk? Á, igen, Caleddin. Borzalmas egy ember. – Komoran rázta meg a fejét. ^ – İ írta a tekercset? – kérdeztem. – Nem legyél már ennyire képtelen, Derfel – reccsent türelmetlenül. – A druidák semmit sem írhattak le, az ellene lett volna a törvényeiknek. Ennyit csak tudsz! Amint leírtál valamit, az azonnal végérvényessé válik. Dogma lesz belıle. Az emberek vitába szállhatnak vele, hivatkozhatnak rá, új kéziratokkal állhatnak elı, még többet vitatkozhatnak, és hamarosan már egymás torkának ugranának. Ha soha semmit nem írsz le, senki sem fogja pontosan tudni, mit is mondtál, tehát bármikor megváltoztathatod a véleményedet. Hát már mindent nekem kell elmagyaráznom neked? – Elmagyarázhatnád azt is, mi van arra a tekercsre írva – kértem alázatosan. – Éppen azt teszem! Csak te folyton közbeszólsz, és eltereled a figyelmemet a tárgyról! Micsoda képtelen viselkedés! Még belegondolni is rossz, hogy mellettem nıttél fel a Toron. Gyakrabban kellett volna megkorbácsolnom, attól talán jobb lenne a modorod. Hallom,
Gwlyddyn újjáépíti a csarnokot. – Igen. – Jó, tisztességes ember ez a Gwlyddyn. Valószínő nekem magamnak kellene újjáépítenem, de csak hadd próbálkozzék. – A tekercs! – emlékeztettem. – Tudom! Tudom! Caleddin druida volt, ezt már elmondtam. Ordovicii druida. Szörnyőséges teremtmények azok az ordoviciiek. Akárhogy is, emlékezz vissza a fekete esztendıre, és kérdezd meg magadtól, Suetonius vajon honnét tudta mindazt a vallásunkról, amit tudott? Azt csak tudod, ki volt Suetonius? A kérdést felért egy sértéssel, hiszen minden briton ismerte és győlölte Suetonius Paulinus nevét, a kormányzóét, kit Néró császár nevezett ki, és aki abban a bizonyos fekete esztendıben, csaknem négyszáz esztendıvel megelızte a mienket, gyakorlatilag kipusztította ısi vallásunkat. Minden breton hallotta felcseperedvén a szörnyő mesét arról, hogyan pusztította el Suetonius két oviója Ynys Mon druida szentélyét. Ynys Mon, miként Ynys Trebes, szigeten feküdt, s isteneink legnagyobb szentélye volt, ám a rómaiak valamiképp átkeltek a szoroson, és kardélre hányták össze druidát, bárdot és papnıt. Kivágták a szent ligeteket és bemocskolták szent tavunkat, nem hagyván maguk után mást, mint a régi vallás árnyékát, s druidáink, mint Tanaburs és Iorweth, csupán sápadt visszfényei voltak e megkopott dicsıségnek. – Tudom, ki volt Suetonius – mondtam Merlinnek. – Volt persze egy másik Suetonius is – folytatta szórakozottan. – Egy római szerzı, és nem is akármilyen. Bannek is megvolt a De Viris Illustribus, mely fıként a poéták életével foglalkozik. Suetonius különösen botrányosan ír Vergiliusról. Rendkívüli, miket be nem cipelnek a költık ágyaikba; mindenekelıtt persze egymást. Nagy kár, hogy az a munka elégett, mert még én sem találkoztam soha másik példánnyal. Könnyen meglehet, hogy Báné volt az utolsó fennmaradt kópia, és most az is az enyészeté lett. Vergiliusnak fenn kell maradnia. Akárhogy is, ez a Suetonius Paulinus tudni akart mindent, amit csak tudni lehet a vallásunkról, mielıtt Ynys Monnak támadt volna. Biztosra akart menni, hogy nem változtathatjuk varanggyá vagy akár poétává, ezért keresett magának egy hitszegıt, Caleddint, a druidát. És Caleddin szépen lediktált mindent, amit csak tudott, egy római írástudónak, ki mindent átfordított, de valami gyalázatos latinsággal. Gyalázatos vagy sem, mégiscsak ez az egyetlen írásos emlék a vallásunkról; valamennyi titkáról, valamennyi rituáléjáról, valamennyi rejtett jelentésérıl és a hatalomról. És ez, gyermekem, itt fekszik elıtted – intett a tekercs felé, s mozdulatával sikeresen le is verte az asztalról. Felvettem a tekercset a hajóskapitány priccse alól. – És én még keresztény papnak hittelek, uram – szóltam keserően –, ki megpróbálja kiszámítani az angyalok szárnytávolságát. – Ne légy ilyen megátalkodott, Derfel! Mindenki tudja, hogy az angyalok szárnytávolsága magasságuk és súlyuk függvényében változik. – Újból széthajtotta a tekercset és belekukkantott. – Mindenfelé kerestem ezt a ritka kincset. Még Rómában is! És ez az ostoba vénember, Ban, mindvégig ott tartotta az orrom elıtt, emlékezve Silius Italicus tizennyolcadik kötetének. Ez is csak bizonyítja, hogy soha egy sort se olvasott el belıle,
még ha váltig csodálatos munkának állította is. Nem hiszem, hogy bárki is olvasta volna ezeket a sorokat. Hogyan is tehették volna? – Megborzongott. – Nem csoda, hogy öt kerek esztendıbe telt, míg ráakadtál – szóltam, magamban eltöprengve, hányan hiányolhatták ıt azok ban az években. – Képtelenség. Csak egy évvel ezelıtt értesültem a tekercs létezésérıl. Azelıtt más dolgokat kutattam: Bran Galed Szarvát Laufrodedd Kését, Gwenddolau Kockatábláját, Eluned Győrőjét. Britannia Kincseit. Derfel… – Itt szünetet tartott, gyors pillantást vetve a lepecsételt ládikóra, majd újra felém fordult – A Kincsek a kulcsai a hatalomnak, Derfel, noha a tekercsben leírt titkok nélkül nem egyebek halott tárgyaknál. – Ritka tisztelet csendült meg a hangjában, ami nem is csoda, hisz a Tizenhárom Kincs Britannia legrejtelmesebb és legszentebb talizmánjainak számított. Egy éjszaka, még Benoicban, amint ott reszkettünk a sötétben és a fák közt lopódzó frankokat kémleltük, Galahad gúnyos kétkedéssel szólt a
Kincsekrıl, melyek szerinte aligha élhették túl a római uralom hosszú esztendıit, ám Merlin mindig is váltig állította, hogy a régi druidák, szembesülve az elkerülhetetlen pusztulással, oly mélyen rejtették el azokat, hogy római nem tehette rájuk a kezét. Merlin életmőve volt e tizenhárom talizmán egyesítése; minden vágya az a végsı, iszonytató pillanat, amikor használatba veheti ıket. S ennek mikéntje, úgy tőnt, Caleddin elveszett tekercsében került megörökítésre. – És mit ír a tekercs? – kérdeztem mohón. – Honnét tudhatnám? Hát hagysz rá egyetlen pillanatot is, hogy beleolvassak? Miért nem mégy, és teszed magad hasznossá? Ragadj egy lapátot, vagy mit tudom én, mit szoktak a tengerészek csinálni, amikor épp nem a vízbe fúlnak. Kivárta, míg elérem az ajtót. – Ó, és még egy valami – tette hozzá szórakozottan. Visszafordulva láttam, hogy máris a nehéz tekercs kezdısorait bújja. – Uram? – emlékeztettem jelenlétemre. – Csak köszönetet akartam neked mondani – szólt könnyedén. – Szóval köszönöm. Mindig is reméltem, hogy egy napon veszem valami hasznod. A lángoló Ynys Trebes és Ban halálának képei villantak fel elıttem. – Kudarcot vallottam Arthur küldetésében – mondtam keserően. – Arthurral mindenki kudarcot vall. Mindig túl sokat vár az emberektıl. Most menj! Eleve gondoltam, Lancelot és anyja, Elaine, nyugatra hajózik ide Broceliandébe, hogy csatlakozzék a menekültek tömegéit z kiket a frankok őztek el Ban királyságából, ám ık ehelyett Lenesen északnak vették az irányt. Dumnoniába. És miután Dumnoniába érkeztek, elmentek Durnovariába, két teljes nappal elıbb érve a városba, mint ahogy Merlin, Galahad és én partra szállhattunk volna, így azután nem lehettünk jelen bevonulásukon, noha valamennyien hallottuk, hogy a város a menekültekrıl szóló dicsı hıstörténetektıl zeng. Benoic királyi csapata három sebes hajón utazott, melyeket jó elıre felkészítettek Ynys Trebes bukására és megraktak arannyal, ezüsttel, melyet a frankok éppenséggel Ban királyi palotájában reméltek megtalálni. Mire Elaine királyné csoportja elérte Durnovariát, a kincset már rég elásták és a menekültek valamennyien gyalog folytatták útjukat, némelyikük lábbelijét is hátrahagyva, rongyosán és koszosán, összekuszált és tengeri sóval meghintett hajzattal, a ruháikra fagyott vérrel, erıtlen kezükben kicsorbult fegyvereket szorongatva. Elaine, Benoic királynıje, és Lancelot, immáron az Elveszett Királyság uralkodója, úgy botorkáltak végig a város fıutcáján Guinevere palotájáig, mint a szőkölködı koldusok. Mögöttük poéták és udvaroncok zagyva társasága lépkedett, kik, kiáltotta Elaine szánalmat ébresztve, a mészárlás egyedüli túlélıi. – Bárcsak Arthur megtartotta volna a szavát – jajveszékelte Guinevere-nek –, hacsak a felét megtartotta volna annak, amit ígért. – Anyám! Anyám! -csitítgatta Lancelot. – Már nem akarok egyebet, csak meghalni, kedves fiam – jelentette ki Elaine –, miként te is tetted kevés híján a csatában. Guinevere, természetesen, ragyogó színben tündökölt ez alkalommal. Új ruhákat férceltek, fürdıket töltöttek fel, ételeket készítettek, hordókat vertek csapra, sebeket gondoztak, történeteket hallgattak, értékek cseréltek gazdát, és üzentek Arthurért is. A történetek minden halandóban bámulatot ébresztettek volna. Városszerte mesélték ıket, és amikorra elértünk Durnoyariába, azokat Dumnonia legtávolabbi szegletében is ismerték, estén már a határokat is átlépték, hogy a számtalan brit és ír csarnokban elevenítsék fel újra ıket. Igazi hısökrıl szóló pompás mesék voltak ezek: miként tartotta Lancelot és Bors a Triton Kapuját, és miként borították el a homokot frankok levágott fejei és látták a sirályokat a frank tetemek zsigereivel. A frankok, így az eposzok, kegyelemért vinnyogtak, látván a Lancelot kezében megvillanó fényes Tanlladwyrt, ám más védık, kikerülvén Lancelot látkörébıl, megadták magukat. Az ellenség bejutott a városon belülre, és ha a harc azelıtt ádáz volt, mostanra rettenetessé lett. Ellenség ellenség után veszett oda, amint utcáról utcára védelmezték a várost, ám még a klasszikus világ valamennyi hıse együttesen sem lett volna
képes ellenállni a vassisakos áradatnak, kik csak úgy áradtak a tengerbıl, akárha Manawydan rémálmából felszökı démonok lennének. Egymást vállnak vetve harcoltak a hısök a túlerı ellen, önnön vérükben fürösztve az ellent; ám azok egyre többen és többen jöttek, és szorították hátra a hısöket magába a palotába, ahol Ban, a jó Ban király, teraszán állva kutatta a láthatárt Arthur emberei után. – El fog jönni – erısködött Ban –, mert megígérte. A király, tartotta a hıstörténet, nem volt hajlandó elhagyni teraszát, mert ha Arthur jönne s ıt nem találná a helyén, mit mondanának akkor az emberek? Ragaszkodott hozzá, hogy maga üdvözölje Arthurt, ám elıbb megcsókolta feleségét, megölelte örökösét, mindkettejüknek lágy szeleket kívánt Britannia felé, mielıtt újfent megmentıi felé fordította volna tekintetét, kik mégsem siettek segítségére. Magasztos egy történet volt, és másnap, mikor már úgy tetszett, nem érkezik több hajó Armoricából, a mese némiképp változott is. Most már Dumnonia emberei voltak azok, élükön Culhwchhal és Derfellel, kik beengedték az ellenséget Ynys Trebesbe. – Harcoltak ugyan – biztosította Lancelot Guinevere-t –, de nem tudták tartani magukat. Arthur, ki ekkor Cerdic szászai ellen harcolt, erıltetett menetben indult Durnovaria felé, hogy vendégeit üdvözölje. Csak órákkal azelıtt érkezett, hogy szomorú csapatunk minden feltőnés nélkül végighaladt volna a tengertıl Mai Dun sáncáig vezetı úton. Az egyik ır a város déli kapujánál felismert és beengedett bennünket. – Épp idıben jöttetek – mondta. – Miért? – kérdeztem. – Arthur itt van. Most fogják elmondani neki Ynys Trebes történetét. – Épp most? – A város felett magasodó palotára pillantottam a nyugati dombon. – Szeretném meghallgatni – mondtam, majd bevezettem társaimat a városba. Fürgén siettem a keresztúthoz a központban, kíváncsian a kápolnára, melyet Sansum épített Mordrednek, de legnagyobb meglepetésemre híre-hamva nem volt se kápolnának, se templomnak, s az üres telket gaz verte fel– Nimue – szóltam elképedve. – Micsoda? – kérdezte Merlin. Annyira elváltoztatta magát, hogy senki emberfia nem ismert volna rá. – Az az elbizakodott kis ember – mondtam – templomot akart ide építeni. Guinevere idehívatta Nimuét, hogy megállítsa. – Akkor hát Guinevere-be is szorult volna némi értelem? -kérdezte Merlin. – Mondtam én olyat, hogy nem így van? – Nem, kedves Derfel, nem mondtál. Most már mehetünk? – Dombnak felfelé fordultunk, a palota felé. Esteledett már, és a palota rabszolgái fáklyákat helyeztek tartóikba szerte az udvaron, hol, nem törıdve a pusztítással, melyet Guinevere rózsaágyaiban és vízcsatornáiban okoz, óriási tömeg gyülekezett, hogy lássa Arthurt és Lancelotot. Senki sem ismert fel bennünket, amint átléptünk a kapun. Merlin fejébe húzta kámzsáját, míg Galahad és én szorosan arcunk elé vontuk farkasfarokkal ékesített harci sisakunkat. Culhwchhel és tucatnyi más emberünkkel az árkád alá húzódtunk be, a tömeg háta mögött. És itt, mialatt a szürkület éjszakába fordult, meghallgattuk Ynys Trebes elestének történetét. Lancelot, Guinevere, Elaine, Arthur, Bors és Bedwin az udvar keleti felén állt, hol a kövezet néhány lábnyira a többi három oldal fölé emelkedett, színpadot formálva, és ezt a benyomást erısítették a teraszon a falra kitett izzó fáklyák is. Kerestem Nimuét, de semerre sem láttam, miként az ifjú Sansum püspököt sem. Bedwin püspök imát mondott és a keresztények elmormolták a maguk válaszát, keresztet hányva magukra, majd elcsendesedtek, hogy még egyszer meghallgassák Ynys Trebes bukásának iszonytató történetét. Bors mesélt el mindent. A lépcsık tetején állt és innen beszélte el Benoic harcának történetét, míg a tömeg szájtátva hallgatta a borzalmakat és zajosan éljenzett, amikor egy-egy különösen mívesen elbeszélt részlet Lancelot hısiességét ecsetelte. Egyszer, érzelmei felülkerekedvén rajta, Bors egyszerően csak Lancelot felé intett, ki azzal próbálta meghálálni a kitüntetı figyelmet, hogy vastagon bekötözött kezét a magasba emeli, s amikor a gesztus minden
erılködése ellenére kudarcba fúlt, csak megrázta fejét, mintha a tömeg éljenzését jámborán alázatos lelke képtelen lenne elviselni. Elaine, talpig feketébe öltözve a halott mellett zokogott. Bors nem hangsúlyozta Arthur két az elátkozott sziget pusztulásában, inkább azt emelte ki, nagy Lancelot természetesen jól tudta, hogy Arthurnak Britanniában kell harcolnia, s csak Ban király kapaszkodott kétségesetten ebbe a reménytelen illúzióba. Arthur, maga is megsebzetten, csak a fejét rázta, és kis híján maga is könnyekre fakadt különösen amikor Bors szívet melengetıén ecsetelte Ban király utolsó búcsúját feleségétıl és gyermekétıl. Én magam is közel álltam a könnyekhez, noha nem a hazugságok miatt, melyeket hallgattam, de a mindent elsöprı örömtıl, hogy viszontláthatom Arthurt. Mit sem változott. A csontos arc még mindig erıt tükrözött, a szeme tele volt gondoskodással. Bedwin megkérdezte, mi történt Dumnonia embereivel, mire Bors, látható vonakodással, engedte, hogy szánalmas végünk részleteit kihúzzák belıle. A tömeg felhördült, mikoron hallotta, hogy éppen mi, Dumnonia harcosai, nyitottuk meg az ellenség elıtt a város falait. Bors a magasba emelte kesztyőbe bújtatott kezét. – Jól harcoltak! – mondta, ám a tömeg vigasztalan maradt.
Merlint láthatóan hidegen hagyták Bors képtelen hazugságai. Ehelyett mindvégig sugdolózott egy férfival a tömeg hátsó soraiban, majd visszaosont hozzám, hogy megérintse könyökömet. -Ki kell mennem pisálni, kedves fiam – mondta Celwin atya hangján. – Ilyen egy vénember hólyagja. Elbánsz te ezekkel az ostobákkal, nemsokára visszajövök. – Az embereitek jól harcoltak! – kiáltotta Bors a tömegnek –, és noha vereséget szenvedtek, férfiként haltak! – És most szellemként visszatértek hozzátok a túlvilágról -kiáltottam én, és nekicsaptam pajzsomat az oszlopnak, kisebb mészporfelhıt eregetve a levegıbe. Kiléptem a fáklyák fényébe. – Hazudsz, Bors! – bömböltem. Culhwch kilépett mellém. – Én is azt mondom, hazudsz -morogta. – És én is ezt mondom! – tőnt fel mellettünk Galahad. Elıvontam Hywelbane-t. Az acélpenge kaparása a hüvely fa-torkában rögvest szabaddá tette elıttem az utat a letaposott rózsákon át a terasz felé. Mindhárman, csatában elgyötörtén, porosán, sisakosán és vértesen, elindultunk elıre. Lassan haladtunk elıre, és sem Bors, sem Lancelot nem mert szólani, mikor meglátta a farkasprémet sisakunkon. Az udvar közepén megálltam, és Hywelbane-t ledöftem magam elé a rózsaágyba. – Kardom állítja, hogy hazudsz – üvöltöttem. – Derfel, egy rabszolga fia, állítja, Lancelot ap Ban, Benoic királya, hogy hazudsz! – Culhwch ap Galeid is így tesz! – döfte le Culhwch viharvert pengéjét az enyém mellé. – És Galahad ap Ban, Benoic hercege is! – tette hozzá Galahad is maga kardját. – Egyetlen frank sem vette be falunkat – szóltam, levetve sisakomat, hogy Lancelot láthassa arcomat. – Egyetlen frank sem mert felkapaszkodni falunkra, oly sok halottjuk feküdt alatta. – És én, testvér – vette le Galahad is sisakját –, én voltam atyánk mellett utolsó percében, nem te. – És neked, Lancelot – kiáltottam –, még nem volt kötés a kezeden, mikor hanyatt-homlok menekültél Ynys Trebesbıl. Mi történt? Csak nem szálka ment a kezedbe a hajón? A tömeg felhördült. Bors ırei közül néhány az udvar szélén állt, és elıvonva kardját szidalmazni kezdett bennünket, ám ekkor Cavan és többi hátrahagyott emberünk nyomakodott keresztül a kapun elıreszegezett lándzsákkal, mészárlással fenyegetızve. – Egyik fattyú sem harcolt a csatában – ordított Cavan –, hát harcoljanak most! Lanval, Guinevere testırségének parancsnoka, odakiáltott íjászainak, hogy sorakozzanak fel a terasz mentén. Elaine teljesen elfehéredett, míg Bors és Lancelot két oldalán húzta meg magát, láthatóan reszketve. Bedwin püspök is kiáltozni kezdett, ám végül Arthur lett az, ki helyreállította a rendet. Elırántotta Excaliburt, és pajzsához csapta. Lancelot és Bors hátrálni kezdett, ám Arthur elıreintette ıket, majd felénk, harcosok felé fordult. A tömeg
elcsendesedett, az íjászok levették vesszeiket a húrokról. – A csatában – szólt Arthur, magáénak követelve a tömeg teljes figyelmét – a dolgok összezavarodnak. Az emberek a csatában aligha képesek megfigyelni, mi történik. Oly sok a zaj, oly nagy a káosz, oly sok a szörnyőség. Ynys Trebes-i barátaink -mondta, és itt kardos kezével átölelte Lancelot vállát – tévedtek, ám tévedésük jó szándékú. Kétségtelen, hogy némely szerencsétlen összezavarodott ember mesélt halálotokról, és ık hitelt adtak nekik, de most boldogan veszik, hogy szavaik nem igazolódtak be. Nincs hát okuk szégyenre! Elég a dicsıség valamennyiıtök számára. Igazam van? Arthur Lancelothoz intézte kérdését, de Bors volt az, ki megtelelte. – Tévedtem – mondta –, s örvendek, hogy így történt. – Én szintúgy – toldotta meg Lancelot bátor, tiszta hangon. – Lám! – kiáltott Arthur, és mosolyogva fordult felénk. – Most pedig, barátaim, vegyétek fegyvereiteket. Közöttünk nincs helye viszálynak! Hısök vagytok, valamennyien! – Kivárt, ám ^gyíkunk sem mozdult. A fáklyák fénye megcsillant sisakunkon és végigsiklott pengéinken, melyek kihívóan várták, hogy dönthessenek az igazság felıl. Arthur mosolya lassan elenyészett, mint teljes magasságában kihúzta magát. – Megparancsolom, hogy vegyétek vissza kardjaitokat – mondta. – Ez az én házam Te, Culhwch, és te, Derfel, eskütökkel tartoztok nekem. Megszegitek hát eskütöket? – Csak a becsületemet védelmezem – felelte Culhwch. – A becsületetek az én szolgálatom – vágott vissza Arthur, és hangja acélkeménysége elég volt hozzá, hogy megborzongjunk. Kedves ember volt, s puszta nyájasságával könnyen elfeledtette velünk, hogy mégiscsak ı a hadurunk. Oly sokat beszélt békérıl és megbékélésrıl, ám a csatában lelke elszabadult az ilyesféle megkötöttségektıl, és átadta magát az öldöklésnek. Most is ezzel fenyegetett, kezével Excalibur markolatát érintve. – Vegyétek vissza a kardot – parancsolta –, hacsak nem akarjátok, hogy én húzzam ki ıket a helyükbıl. Nem bocsátkozhattunk harcba saját urunkkal, így hát engedelmeskedtünk neki. Galahad követte példánkat. A megadás a sértıdöttség és megalázottság érzésével töltött el bennünket, ám Arthur, abban a pillanatban, hogy visszaállította a békét házában, máris szélesen mosolygott. Üdvözlésre tárta szét karját, mialatt elindult felénk a lépcsın, és látásunk felett érzett öröme oly kétségtelen volt, hogy minden neheztelésem egy csapásra elszállt. Megölelte kuzinját, Culhwchet, majd én következtem, s megéreztem uram könnyeit az arcomon. – Derfel – mondta –, Derfel Cadarn. Hát valóban te vagy az? – Nem más, uram. – Idısebbnek tőnsz – jegyezte meg mosolyogva. – Te nem, uram. Elfintorodott. – Én nem jártam Ynys Trebesben. Bárcsak jártam volna! – Galahadhez fordult. – Hallottam bátorságodról, herceg, és üdvözöllek. – Akkor hát ne sérts azzal, uram, hogy testvéremnek hiszel – szólt Galahad keserően. – Nem! – mondta Arthur. – Nem engedek széthúzást. Barátok leszünk. Ehhez ragaszkodom. – És karomba főzte az övét, és felvezetett bennünket a lépcsıkön a teraszra, ahol bejelentette, hogy most valamennyiünknek meg kell ölelnünk Borst és Lancelotot. – Van elég gondunk – szólt csendesen, amint visszakoztam – e nélkül is. Elıreléptem és kitártam karom. Lancelot habozott egy ideig, majd elırelépett. Olajos feje ibolyaillatot árasztott. – Kölyök -suttogta fülembe, miután megcsókolta orcámat. – Gyáva féreg – suttogtam vissza, majd kedvesen mosolyogva szétváltunk. Bedwin püspöknek könnyek csillantak a szemében, amikor magához ölelt. – Drága Derfel! – Így még jobb hírem is van a számodra – mondtam neki halkan. – Merlin itt van. – Merlin? – meredt rám Bedwin, alig merve hinni fülének. -Merlin itt? Merlin! – A hír futótőzként terjedt a tömegben. Merlin visszatért! A nagy Merlin újra itt van. A keresztények
keresztet vetettek, de még ık is felismerték a hír fontosságát. Merlin megtért Dumnoniába, és a királyság gondjai mintha máris olvadni kezdtek volna a vállakon. – Hol van hát? – akarta tudni Arthur. – Kiment – feleltem esetlenül, a kapu felé intve. – Merlin! – kiáltott Arthur. – Merlin! De nem érkezett válasz. İrök indultak a keresésére, ám senki sem találta. Késıbb a nyugati kapu ırei jelentették, hogy egy ısöreg pap, púpos háttal, szemén fekete kötéssel és egy szürke macskával koszos csuháján valóban elhagyta a várost, de fehér szakállú bölcset egyet sem láttak. – Szörnyőséges csata lehetett, Derfel – mondta Arthur, mikor már a palota ünnepi csarnokában malachúst, kenyeret és mézsört szolgáltak fel nekünk. – A férfiak furcsa álmokat látnak, amikor ilyen retteneten mennek keresztül. – Nem, uram – erısködtem. – Merlin itt volt. Kérdezd Galahad herceget. – Megkérdem – mondta –, majd megkérdem. – Elfordult, hogy az asztal felé nézzen, mely mellett Guinevere könyökére támaszkodva hallgatta Lancelotot. – Valamennyien sokat szenvedtetek. – De én kudarcot vallottam, uram – ismertem be –, amiért a bocsánatodat kérem. – Nem, Derfel, nem! Én vallottam kudarcot. Én hagytam cserben Bánt. De hát mi mást tehettem volna? Oly sok az ellenségünk. – Elnémult, majd elmosolyodott, amint Guinevere csengı kacagása betöltötte a csarnokot. – Örvendezek, hogy ı legalább boldog – szólt, majd visszafordult Culhwch felé, ki senkihez sem szólva egymagában falt fel egy egész szopós malacot. _ Lunete is ott volt az udvarban azon az estén. Haját befonta, és virágokkal ékesített körben csatolta fel. Aranyláncokat, fibujakat, karpereceket viselt, míg vörösre festett vászonruháját ezüstözött csat tartotta egyben. Elmosolyodott, lesöpörte a port ingujjamról, majd elfintorította orrát ruháim bőzén. – A sebek illenek hozzád, Derfel – mondta, könnyedén érintve arcomat –, de túl sokat kockáztatsz. – Harcos vagyok. – Nem olyan kockázatra gondoltam. Történetekkel állsz elı Merlinrıl. Zavarba hozol ezzel! És egy rabszolga fiának vallód magad! Gondoltál valaha arra, hogy mit érzek én ilyenkor? Tudom, hogy már nem vagyunk együtt, ám az emberek tudják, hogy egykor voltunk, és mit gondolsz, hogy érzem magam olyankor, amikor azt mondod, egy rabszolga fia vagy? Gondolnod kellene másokra is, Derfel, jobban oda kellene figyelned. – Felfigyeltem rá, hogy már nem viseli győrőnket, bár nemigen várhattam volna tıle ilyesmit, amikor mostanra nyilván talált magának olyan férfiakat, kik nagylelkőbb ajándékokat is megengedhettek maguknak. – Gondolom, Ynys Trebes megártott neked egy kissé – folytatta –, különben mi másért hívtad volna ki Lancelotot? Tudom, hogy értesz a kardhoz, Derfel, de ı mégiscsak Lancelot, nem egy akármilyen harcos. – Elfordult, hogy lássa a Guinevere mellett helyet foglaló királyt. – Hát nem gyönyörő? – kérdezte tılem. – Páratlan szépség – feleltem epésen. – És nıtlen, úgy hallom – csacsogott Lunete. Közel hajoltam a füléhez. – A fiúkat kedveli – súgtam. Rácsapott a karomra. – Te bolond! Bárki láthatja, hogy nem így van. Nézd csak, hogy lóg Guinevere-en. – Most Lunetén volt a sor, hogy közel hajoljon fülemhez. – Ne mondd el senkinek -suttogta –, de terhes. – Helyes – mondtam. – Egyáltalán nem helyes. Nem boldogítja a tudat. Nem akar lomha és nehézkes lenni, érted? És nem is hibáztatom érte. Én is utáltam terhes lenni. Á, ott megy valaki, akivel meg akarok ismerkedni. Szeretem az új arcokat az udvarnál. Ó, és még valami, Derfel – mosolygott édesen. – Mosakodj meg végre, kedvesem! – Átvágott a termen, hogy megszólítsa Elaine királynı egyik kobzosát. – Feledd a régit, mindig lesz újabb? – tőnt fel Bedwin püspök az oldalamon.
– Én már olyan öreg vagyok, hogy azon is csodálkozom, hogy Lunete egyáltalán emlékszik rám – feleltem komoran. Bedwin elmosolyodott, majd karon fogva kivezetett a mostanra megürült udvarra. – Merlin tehát veled volt – mondta, nem kérdıen, inkább megismételve a tényt. – Igen, uram. – És elmondtam neki, miként állította Merlin, hogy csupán néhány percre hagyja ott a palotát. Bedwin a fejét rázta. – Imádja a játékokat – mondta reménytelen hangon. – Mondj el mindent! Elmondtam, amit csak tudtam. Fel s alá sétálgattunk a felsı teraszon, a fáklyák fojtogató füstjében, én pedig beszéltem Celwin atyáról és Ban könyvtáráról, elmeséltem Ynys Trebes ostromának igaz történetét és az igazságot Lancelottal kapcsolatban, és Caleddin tekercsének leírásával végeztem. – Azt állítja -mondtam Bedwinnek –, hogy az tartalmazza Britannia Bölcsességét. – Istenhez imádkozom, hogy így legyen, talán megbocsátja nekem – mondta Bedwin. – Igen ránk férne a segítség. – Ennyire rosszul állnak a dolgok? Bedwin megvonta a vállát. Öregnek és elcsigázottnak tőnt. Haja mostanra szinte teljesen visszahúzódott koponyájáról, szakálla megritkult, arca nyúzottabbnak tetszett, mint korábban bármikor. – Gondolom, lehetne rosszabb is – ismerte el –, de sajnos jobb se lesz. A dolgok nem igazán különböznek azoktól, melyeket egykor magad mögött hagytál, kivéve hogy Aelle tovább erısödött, olyan hatalmassá vált, hogy most már Bretwaldának hívatja magát. – Bedwin megborzongott a barbár nagyravágyástól. A Bretwalda szász cím volt, mely annyit jelentett, Britannia ura. – Valamennyi földet elfoglalta Durocobrivis és Corinium között – mondta el Bedwin –, és valószínőleg ezeket az erıdöket is megkapja, ha nem vásárolunk tıle békét utolsó megmaradt aranyainkon. Azután délen ott ez a Cerdic, ki még megátalkodottabbnak bizonyul, mint Aelle. – Aelle nem támadt hát Powysra? – kérdeztem. – Gorfyddyd éppúgy lefizette, miként mi tettük. – Azt hallottam, Gorfyddyd beteg. – A ragály elvonul, miként a ragályok szoktak. Felépült, s most Elmet hadait is maga vezeti, Powys emberei oldalán. Jobb egészségnek örvend, mintsem félni mertük – szólt Bedwin zordan –, talán mert győlölete ereje őzi elıre. Már nem iszik úgy, mint szokott, és esküdözik, hogy elveszett karjáért Arthur fején vesz bosszút magának. S ami ettıl is rosszabb, Derfel, Gorfyddyd azt teszi, amit Arthurtól reméltünk: egyesíti a törzseket, csak sajna ellenünk egyesíti, és nem a szászok ellenében. Megfizeti a Siluriai Gundleust és a fekete pajzsos íreket, hogy partjainkat fosztogassák, és lepénzeli Mark királyt, hogy Cadwyt segítse, s meg merem kockáztatni, legközelebb azért fizet majd Aellenek, hogy a törékeny fegyverszünetünket felrúgja. Gorfyddyd felemelkedik s mi belebukunk. Powysban máris úgy tartják, Gorfyddyd minden királyok felett áll. És örökösként maga mellett tudhatja Cuneglast míg nekünk nincs egyebünk, mint az a szerencsétlen nyomorék Mordred. Gorfyddyd hadsereget szervez, míg nekünk csak apró csapataink vannak. És amint az idei termést begyőjtötték, Derfel, Gorfyddyd délnek vezeti majd Powys és Elmet embereit. Sokan mondják, ez lesz a legnagyobb sereg, melyet csak Britannia látott így hát nem csoda, hogy egyre többen gondolják – halkította le hangját –, most kellene kiegyeznünk velük, az ı feltételeik szerint. – S mik lennének azok? – Egyetlen feltételt emeltek csupán. Arthur halálát. Gorfyddyd sohasem bocsátja meg Arthurnak, hogy semmibe vette Ceinwynt. S vajon hibáztathatjuk érte? – vont vállat Bedwin, majd némán tett néhány lépést. – Az igazi veszély – folytatta –, ha Gorfyddyd elegendı pénzt szerez ahhoz, hogy Aelle-t ellenünk küldje a háborúba. Mi már nem fizethetünk többet a szászoknak. Semmink sem maradt. A kincstár kiürült. Ki fog adót fizetni egy haldokló királyságban? Mi pedig most egyetlen lándzsásunkat sem küldhetjük adót behajtani.
– Pedig milyen rengeteg itt az arany – mondtam, a csarnok felé intve, ahonnét idáig hallatszott a vidám mulatság hangja. – Lunete épp eleget visel – toldottam meg keserően. – Guinevere hercegnı udvarhölgyeitıl – felelte Bedwin epésen – nem várhatjuk el, hogy ékszereiket áldozzák a háborúért. És még ha ezt is tennék, kétlem, hogy ennyi arany elegendı lenne újra megfizetni Aelle-t. És ha Aelle ránk támad ısszel, Derfel, akkor azok, akik Arthur életét követelik, nem fognak suttogni, de a sáncokról kiáltják majd ki igényüket. Arthur, persze, egyszerően odébb is állhat. Gondolom, ha elmenne Broceliandébe, Gorfyddyd a gondjaiba venné az ifjú Mordredet, mi pedig békés alkirályság lehetünk Powys uralma alatt. Némán sétáltam tovább. Nem gondoltam volna, hogy ilyen kétségbeejtı a helyzet. Bedwin szomorúan mosolygott. – Úgy tőnik hát, drága barátom, hogy csöbörbıl vödörbe kerültél. Lesz épp elég dolga a kardodnak, Derfel, méghozzá hamarosan, attól ne félj. – Fel akartam volna keresni Ynys Wydrynt – mondtam. – Hogy újra rálelj Merlinre? – Hogy megkeressen Nimuét – feleltem. Megdermedt. – Hát nem hallottad? Valami hidegség áradt szét a szívemben. – Semmit sem hallottam. Azt hittem, hogy itt, Durnovariában találom. – Itt is volt – mondta Bedwin. – Guinevere hercegnı üzent érte. Engem is meglepett, hogy eljött, de így tett. Tudnod kell azt Derfel, hogy Guinevere és Sansum püspök – emlékszel még? Hogy is feledhetted volna? – nem egyezett egymással. Nimue volt Guinevere fegyvere. Isten tudja, mit gondolt, mire lesz képes Nimue, de Sansum nem várta meg, hogy kiderüljön. Prédikációiban boszorkánynak nevezte Nimuét. Néhány társam a keresztényi hitben, attól tartok, híján van a keresztényi szeretetnek, Sansum pedig azt prédikálta, hogy Nimuét halálra kellene kövezni. – Nem! – tiltakoztam. – Nem, nem! – emelte fel kezét, hogy megnyugtasson. – Nimue visszavágott, a városba csıdítve a vidék pogányait. Ok rontották le Sansum templomát, majd lázadások törtek ki, és tucatnyi ember odaveszett, noha sem Nimue, sem Sansum nem sérült meg. A király ırei megrémültek, azt gondolván, támadás érte Mordredet. Errıl persze szó sem volt, ám ık ettıl még használták lándzsáikat. Nabur, a király biztonságáért felelıs magisztrátus ezután letartóztatta Nimuét, és bőnösnek találta a lázadás felszításában. Persze ı is keresztény. Sansum püspök a halálát kívánta, Guinevere hercegnı a szabadon bocsátását, és a két követelés között Nimue ott senyvedett Nabur cellájában. – Bedwin itt megállt, és láthattam arcán, hogy a legrosszabb hír még hátravan. – Megháborodott, Derfel – mondta ki végre a püspök. – Olyan volt, mint egy ketrecbe zárt sólyom, és fellázadt a rácsok ellen. Dühöngı eszelıs vált belıle. Senki sem tudta megfékezni. Tudtam, mi fog következni, és megráztam fejem. – Nem -mondtam. – A Holtak Szigetére vitték – végezte be Bedwin a szörnyő híradást. – Mi mást tehettek volna vele? – Nem! – tiltakoztam újra. Nimue a Holtak Szigetére került, elveszett az élı holtak közt, és én képtelen voltam elviselni a gondolatot is. – Megszerezte hát a Harmadik Sebet – suttogtam végül.
• Mit? – hegyezte fülét Bedwin. • Semmit – feleltem. – Él? • Ki tudja? Élı személy nem mehet oda, vagy ha megteszi, soha többé nem térhet vissza. • Akkor hát Merlin minden bizonnyal oda ment! – kiáltottam megkönnyebbülten. Merlin kétségkívül hallotta a szomorú hírt attól a férfitól, akivel az udvaron sugdolózott, márpedig Merlin megteheti azt is, amit egyetlen férfi vagy asszony sem. A Holtak Szigete semmilyen fenyegetést sem jelenthet Merlinnek. Mi egyéb bírhatta volna rá, hogy ily kapkodva távozzék? Egy-két nap, gondoltam, és vissza fog térni
Durnovariába, oldalán Nimuéval. így kell lennie. – Imádkozom Istenhez, hogy így legyen – mondta Bedwin – az ı kedvéért. – És mi történt ezzel a Sansummal? – kérdeztem bosszúra szomjazva. – Hivatalosan ugyan nem büntették meg – felelte Bedwin –, de Guinevere meggyızte Arthurt, hogy helyezze el Mordred mellıl, és ezt követıen idıs testvérünk, ki Ynys Wydrynben a Szent Tövis kegyhelyét vezette, elhalt, és én meggyıztem a fiatal püspököt, hogy vegye át a helyét. Nem tőnt túlságosan boldognak, de tudta, hogy már így is sok ellenséget szerzett magának Durnovariában, így elfogadta. – Bedwint láthatóan mulattatta Sansum bukása. – Elveszítette a hatalmát, és nemigen látjuk többet itt. Nem, hacsak nem sokkal agyafúrtabb annál, mint amilyennek látszik. İ természetesen azok között van, kik suttogva sürgetik Arthur feláldozását. Nabur is egy közülük. Mordred körül széthúzó csoport gyülekezik, Derfel, mely azt kérdi, miért kellene tovább harcolnunk csak azért, hogy megóvjuk Arthur életét. Megkerültem egy hányadéktócsát, mely egy, a csarnokból nemrég kibotorkált részeg katonából tört fel. A férfi felnyögött, rám emelte tekintetét, majd tovább öklendezett. – Ki más uralhatná Dumnoniát? – kérdeztem, amint biztos távolságra értünk a részegtıl. – Ez egy nagyon jó kérdés, Derfel. Valóban, ki lenne erre alkalmas? Gorfyddyd, természetesen, vagy ha ı nem, akkor a fia, Cuneglas. Néhányan felvetették Gereint nevét is, de ı maga nem akarja ezt. Nabur még arra is célzott, hogy én vehetnem át a tisztet. Nem mondott persze semmi véglegeset, semmit, csak burkolt célzásokat. – Bedwin gúnyosan kuncogni kezdett. – Ugyan mi hasznomat vehetnék ellenségeink ellen? Nekünk Arthurra van szükségünk. Senki más nem lett volna képes ily soká távol tartani tılünk ellenségeinket, Derfel, de a népek ezt nem értik meg. İt okolják a káoszért, még akkor is, ha más uralkodása alatt a káosz még hatalmasabb lenne. Valódi király nélküli királyság vagyunk, tehát minden becsvágyó gazember Mordred trónjára veti tekintetét. Megálltam a bronz mellszobor mellett, mely olyannyira emlékeztetett Gorfyddydre. – Ha Arthur elvette volna Ceinwynt… – Bedwin közbevágott. – Ha, Derfel, ha. Ha Mordred atyja életben maradt volna, vagy Arthur megöli Gorfyddydet ahelyett, hogy csak az egyik karját vágja le, minden másként alakult volna. A történelem nem egyéb, mint ilyen lehetıségek folyama. És talán igazad is van. Talán, ha Arthur elvette volna Ceinwynt, mindannyian békében élhetnénk, és talán Aelle koponyája most ott díszelegne lándzsába húzva, Caer Cadarn ormán, ám mit gondolsz, mennyi ideig tőrte volna Gorfyddyd Arthur sikereit? És emlékezz arra is, egyáltalán miért egyezett bele Gorfyddyd abba a házasságba. – A béke miatt? – próbálkoztam. – Az ördögbe, dehogyis. Gorfyddyd csakis azért adta áldását Ceinwyn eljegyzésére, mert hitte, hogy leánya fia, az ı unokája foglalhatja el Dumnonia trónját Mordred helyett. Az ember azt gondolná, hogy ez csak elég egyértelmő. – Számomra nem – mondtam, hiszen Caer Swsben, amikor Arthurra lecsapott a szerelem villáma, egyszerő lándzsás voltam az ırségben, s nem kapitány, kinek gondolnia kell a királyok és hercegek indítékaival. – Szükségünk van Arthurra – ismételte Bedwin, mélyen a szemembe nézve. – És ha Arthurnak Guinevere-re van szüksége, ám legyen. – Vállat vont, s továbbindult. – Magam is szívesebben láttam volna Ceinwynt feleségéül, de a választás nem az enyém volt, miként a házastársi nyoszolya sem. Szerencsétlen leány, most Gundleushoz adják feleségül. – Gundleushoz! – hördültem fel túlságosan is hangosan, majd fordultam vissza a saját hányadéka felett nyögdécselı katonára. – Ceinwyn Gundleushoz megy feleségül? – kérdeztem Bedwint. – Az eljegyzésre két héten belül sort kerítenek – mondta Bedwin nyugodt hangon –, Lughnasa alatt. – A Lughnasa Lleullawnak, a Fény istenének nyári ünnepsége volt, melyet a termékenységnek szenteltek, és az ilyenkor megtartott jegyességet ennek okán rendkívül szerencsésnek tekintették. – Késı ısszel kelnek majd egybe, a háború után. – Szünetet tartott, nagyon ^ tudatában léve, hogy utolsó három szava azt sejteti, Gorfyddyd és Gundleus gyıztesen kerülnek ki a háborúból, és a házassági ceremónia így egyben egy diadalmas hıs
ünneplése is. – Gorfyddyd esküt tett, hogy Arthur fejét adja nászajándékba – tette hozza Bedwin szomorúan. – De hát Gundleus már házas! – tiltakoztam, azon csodálkozva, miként lehettem ilyen ingerült. Talán mert visszaemlékeztem Ceinwyn törékeny szépségére? Még mindig viseltem a melltőjét a vértem alatt, noha azt mondtam magamnak, hogy felháborodásom igazából nem is neki szól, hanem egyszerően Gundleus iránti győlöletembıl fakad. – Hogy Ladwys ura volt, abban sem gátolta meg, hogy nıül vegye Norwennát – szólt Bedwin megvetıen. – Félre fogja állítani Ladwyst, háromszor körbejár valami szent követ és megcsókol egy mérges gombát, vagy mit tudom én, mi kell nektek, pogány oknak ahhoz, hogy elváljatok egymástól. Mellesleg már nem is vallja magát kereszténynek. Egy gyors pogány válás, elveszi Ceinwynt, bebiztosítja magát egy örökössel, és már rohanhat is vissza Ladwys ágyába. Úgy tőnik, manapság már csak így mennek a dolgok. – Megállt, belehallgatva a csarnokból kiszüremlı örömteli hangokba. – Vagy talán – folytatta – az eljövendı idıkben úgy fogunk visszagondolni ezekre a napokra, mint örömünk utolsó perceire. Valami a hangjában még inkább elcsüggesztette szellemem. – Meg vagyunk hát átkozva? – kérdeztem tıle. – Ha Aelle megtartja a fegyvernyugvást, akkor még kitarthatunk egy újabb évet, de csakis akkor, ha megverjük Gorfyddydet. És ha nem? Akkor nem marad más, mint az ima, hogy Merlin új reményeket plántáljon a szívünkbe. – Megvonta a vállát, de nem tőnt túlságosan reménykedınek. Nem volt jó keresztény Bedwin püspök, viszont annál jobb volt embernek. Sansum most azt mondja, hogy Bedwin lelkét jósága sem tartja vissza attól, hogy ott sínylıdjék a pokol tüzében. De azon a nyáron, alig hazaérve Benoicból, valamennyiünk lelke kárhozottnak tőnt. A betakarítás csak a kezdet volt, de amint végeztünk, bármelyik pillanatban várhattuk Gorfyddyd támadását. – De hát Gundleus már házas! – tiltakoztam, azon csodálkozva, miként lehettem ilyen ingerült. Talán mert visszaemlékeztem Ceinwyn törékeny szépségére? Még mindig viseltem a melltőjét a vértem alatt, noha azt mondtam magamnak, hogy felháborodásom igazából nem is neki szól, hanem egyszerően Gundleus iránti győlöletembıl fakad. – Hogy Ladwys ura volt, abban sem gátolta meg, hogy nıül vegye Norwennát – szólt Bedwin megvetıen. – Félre fogja állítani Ladwyst, háromszor körbejár valami szent követ és megcsókol egy mérges gombát, vagy mit tudom én, mi kell nektek, pogányoknak ahhoz, hogy elváljatok egymástól. Mellesleg már nem is vallja magát kereszténynek. Egy gyors pogány válás, elveszi Ceinwynt, bebiztosítja magát egy örökössel, és már rohanhat is vissza Ladwys ágyába. Úgy tőnik, manapság már csak így mennek a dolgok. – Megállt, belehallgatva a csarnokból kiszüremlı örömteli hangokba. – Vagy talán – folytatta – az eljövendı idıkben úgy fogunk visszagondolni ezekre a napokra, mint örömünk utolsó perceire. Valami a hangjában még inkább elcsüggesztette szellemem. -Meg vagyunk hát átkozva? – kérdeztem tıle. – Ha Aelle megtartja a fegyvernyugvást, akkor még kitarthatunk egy újabb évet, de csakis akkor, ha megverjük Gorfyddydet. És ha nem? Akkor nem marad más, mint az ima, hogy Merlin új reményeket plántáljon a szívünkbe. – Megvonta a vállát, de nem tőnt túlságosan reménykedınek. Nem volt jó keresztény Bedwin püspök, viszont annál jobb volt embernek. Sansum most azt mondja, hogy Bedwin lelkét jósága sem tartja vissza attól, hogy ott sínylıdjék a pokol tüzében. De azon a nyáron, alig hazaérve Benıiébıl, valamennyiünk lelke kárhozottnak tőnt. A betakarítás csak a kezdet volt, de amint végeztünk, bármelyik pillanatban várhattuk Gorfyddyd támadását.
NEGYEDIK RÉSZ A Holtak Szigete
I graine látni akarta Ceinwyn melltőjét. Az ablak fényéhez tartotta, forgatta, és aranyszín csigavonalait vizsgálgatta. Láttam a vágyakozást a szemében. – Számtalan ékszered akad, ami gyönyörőbb ennél – szóltam halkan. – De egynek sincs ilyen csodálatos története – felelte, mellére próbálva a fibulát. – Ez az én történetem, úrnım – korholtam –, nem a tiéd. Elmosolyodott. – Hogy is írtad? Ha valóban oly kedves vagyok, mint amilyennek megismertél, akkor engedem megtartani? – Ilyet írtam volna? – Mert jól tudtad, hogy ezért vissza fogom adni neked. Nagyon is ravasz vénember vagy te, Derfel. – Kitartotta felém az ékszert, majd fürgén rákulcsolta ujjait az aranyra, mielıtt elvehettem volna. – Egy napon az enyém lesz? – Senki másé, úrnım, megfogadom. Még mindig magánál tartotta. – És nem fogod engedni Sansum püspöknek, hogy rátegye a kezét? – Soha! – feleltem buzgón. A tenyerembe ejtette a melltőt. – Tényleg a vértezeted alatt viselted? – Mindig – mondtam, elrejtve az ékszert csuhám redıi közt. – Szegény Ynys Trebes. – Megszokott helyén ücsörgött az ablakpárkányon, honnét beláthatta Dinnewrac völgyét egészen a távoli folyóig, melyet felduzzasztottak a kora nyári esık. Vajon frank behatolókat képzelt oda, amint átkelnek a gázlón és megindulnak felfelé az emelkedın? – Mi lett Leanorral? – lepett meg hirtelen kérdésével. – A hárfással? Meghalt. – Nem igaz! Hát nem azt írtad, hogy elmenekült Ynys Trebesbıl? Bólintottam. – így történt, ám a Britanniában töltött elsı tele megbetegítette, és meghalt. Egyszerően meghalt. – És mi lett a te asszonyoddal? – Az enyémmel? – Az Ynys Trebes-i asszonnyal. Azt mondtad, Galahadnek ott volt Leanor, de mindenki más is asszonyt szerzett magának, tehát neked is kellett lennie. Mi történt vele? – Nem tudom. – Ó, Derfel! Ennyire nem veheted semmibe! Felsóhajtottam. – Egy helybéli halász lánya volt. Pellcynnek hívták, de mindenki csak Cicusnak nevezte. A férje egy esztendıvel azelıtt fulladt vízbe, hogy találkoztam vele. Volt egy csecsemıkorú kisleánya, és amikor Culhwch kivezette a városból a túlélıinket, Cicus leesett az egyik szikláról. Tartania kellett a gyermekét, tudod, és így nem tudott megkapaszkodni a sziklákban. Hatalmas káosz
uralkodott, mindenki elveszítette a fejét, és rohant valahová. Nem terhel érte senkit sem felelısség. – Bár ha én is ott lettem volna, gondoltam rá gyakorta, akkor Pellcyn még most is élhetne. Hetyke, csillogó szemő lányka volt, könnyen nevetésre álló ajkakkal, és olthatatlan szomjjal a nehéz testi munkára. Jó asszony. De ha megmentem az ı életét, Merlin veszett volna oda. A végzet megkerülhetetlen. Igraine is valami hasonlón gondolkodhatott. – Bárcsak ismerhettem volna Merlint – szólt reménytelenül sóvárogva. – Bizonyára tetszettél volna neki – mondtam. – Mindig kedvelte a szépasszonyokat. – Akárcsak Lancelot? – kérdezte sietve. – Ó, igen. – Nem a fiúkat? – Nem a fiúkat. Igraine felnevetett. Aznap hímzett, kékre festett vászonruhát viselt, mely remekül illett sápadt bırszínéhez és sötét hajához. Két vert arany lánc is ékesítette nyakát, karcsú csuklóin karkötık csörögtek. Viszont ürüléktıl bőzlött, melyet voltam oly tapintatos nem említeni, gondolván, hogy csecsemıürüléket kent hüvelye köré, a meddı asszonyok ısi reménységét. Szegény Igraine! -Győlölted Lancelotot, igaz? – vádolt meg hirtelen. – A végletekig. – Ez nem tisztességes! – Felpattant az ablakpárkányról, majd járkálni kezdett fel s alá a parányi cellában. – Az emberek élettörténetét nem ellenségeiknek kellene elbeszélnie. Mit gondolsz, Nwylle miket írna össze rólam? – Ki az a Nwylle? – Nem ismered – felelte, összeráncolva homlokát, amibıl gyanítottam, hogy csakis férje ágyasáról lehet szó. – Ez így nem tisztességes – erısködött –, hiszen mindenki tudja, hogy Lancelot volt a legnagyobb Arthur harcosai közül. Mindenki! – Én nem. – Neki bátornak kellett lennie! Az ablakra meredtem, próbálván tisztességes lenni gondolataimban, s kiötleni, mi jót is mondhatnék el legádázabb ellenségemrıl. – Lehetett volna bátor – mondtam végül –, de úgy döntött, nem lesz az. Harcolt nagyritkán, de inkább kerülte az összeütközést. Rettegett tıle, hogy sebhelyes lesz az arca; tudod, nagy hiúsággal adózott a szépsége elıtt. A tükrökkel kirakott helyiség Benoic palotájában éppen Lancelot szobája volt. Leült középen, és minden falon megcsodálhatta önnön szépségét. – Nem hiszem el, hogy olyan rossz lett volna, mint amilyennek megpróbálod beállítani – tiltakozott Igraine. – Azt hiszem, még rosszabb volt – feleltem. Egyáltalán nem élveztem, hogy Lancelotról írhatok, hiszen emléke még mesélıkedvemet is megmérgezte. – Mindenekelıtt is – mondtam Igraine-nek – tisztességtelen volt. Tudatosan hazudott, csak hogy elrejtse az igazságot önmagával kapcsolatban, ugyanakkor azt is tudta, hogy szerettesse meg magát az emberekkel, ha arra volt szüksége. Képes lett volna még egy halat is elıbővölni a tengerbıl. Igraine elfintorította orrát, nem örülve ítéletemnek. Kétség nem férhetett hozzá, hogy amikor majd Dafydd ap Gruffud átfordítja ezeket a szavakat, Lancelot ismét régi fényében fog tündökölni, miként mindig is tette. Ragyogj hát, Lancelot! Ébredj, Lancelot! Jóképő, táncoló, mosolygós, szellemes, elegáns Lancelot! İ volt a Földnélküli király, Hazugságok Ura, de ha Igraine úgy akarja, úgy fogja beragyogni azokat a sötét éveket, mint a harcos királyok eszményképe. Igraine kikukucskált az ablakon, ahol Sansum épp egy csapat leprást őzött el kapuink elıl. A szent hatalmas göröngyöket hajított feléjük, üvöltözve, hogy takarodjanak vissza a pokolba, a többi testvért is segítségül szólítva. Tudwal, a novícius, ki naponként lesz egyre gorombább velünk, tanítója mellett táncolt és kurjongatva biztatta. Igraine ırei, mint az szokásos, a konyhaajtóban lebzselve figyelték egy ideig, majd vonakodva felsorakoztak
mellette, hogy lándzsáikkal őzzék el a monostorból a ragály verte koldusokat. – Sansum valóban fel akarta áldozni Arthurt? –kérdezte Igraine. – Bedwin így mondta. Igraine huncut pillantást vetett rám. – Sansum a fiúkat szereti, Derfel? – A szent mindenkit szeret, királynım, még a fiatalasszonyokat is, akik pimasz kérdésekkel zaklatják a testvéreket. Kötelességtudóan elmosolyodott, majd utálkozó kis grimaszt vágott. – Biztos vagyok benne, hogy nem szereti az asszonyokat. Különben miért nem engedi egyikkıtöknek sem, hogy megházasodjatok? Más szerzetesek házasodnak, de közületek egy sem. – A jámbor és tiszteletet érdemlı Sansum – magyaráztam – szilárdan hisz benne, hogy az asszonyok csak elvonnák figyelmünket kötelességünkrıl, Isten imádatáról. Éppúgy, miként te is elvonod a figyelmemet a munkámról. Felnevetett, majd hirtelen visszaemlékezett valami fontosra, és elkomorodott. – Volt egy szó, amit Dafydd nem értett a legutolsó kéziratban. Azt akarja, hogy magyarázd el. Mi az a teve? İ azt mondja, biztosan nem szén. – A teve mitikus állat, úrnım, szarvakkal, szárnyakkal, pikkelyekkel, villás farokkal és lángoló lélegzettel. – Épp ráillik Nwyllére – jegyezte meg Igraine. – Á! Az evangélisták munkában! Az én két evangélistám! -Sansum, még most is mocskosán a földtıl, melyet a leprásokra dobált, besomfordált a cellámba, és vetett egy gyanakvó pillantást a legutolsó tekercsre, mielıtt elfintorította volna az orrát. -Mitıl van itt ilyen büdös? – kérdezte. Jámborán pillantottam fel rá. – A reggeli bab, püspök úr -mentegetıztem. – Bocsánatodat kérem. – Meglep, hogyan vagy képes elviselni a társaságát – mondta Sansum Igraine-nek. – Nem kellene neked a kápolnában lenned, úrnım? Imádkozni a gyermekáldásért? Vajon miféle egyéb úgy szólíthatott ide? – Bizonyára nem az, hogy téged lássalak – felelte Igraine mogorván. – De ha már mindenáron tudni akarod, püspök, Üdvözítınk példabeszédeit tárgyaltuk éppen. Vagy te még egyetlenegyszer sem prédikáltál a tevérıl és a tő fokáról? Sansum felmordult, és válla fölött felém nézett. – Mi lenne, bőzhödt testvérem, a szász szó a tevére? – Nwylle – feleltem. Igraine felnevetett, mire Sansum metszı pillantást vetett rá. -Úrnım mulatságosnak találja tán áldott Urunk szavait? – Csak boldog vagyok, amiért itt lehetek – szólt Igraine alázatosan –, de igazából azt szeretném tudni, hogy mi is az a teve. – Mindenki tudja! – mondta Sansum gunyorosan. – A teve egy hal, egy óriási hal! No persze korántsem olyan – toldotta meg nagy ravaszságában –, mint a lazac, melyet férjedurad néhanap nem felejt el elküldeni nekünk, szegény szerzeteseknek. – Bizonyára küld még többet is – mondta Igraine –, ha mielıbb megkapja Derfel kéziratának folytatását is, hisz a szász evangélium rendkívül kedves az ı szívének. – Valóban? – kérdezte Sansum gyanakodva. – Nagyon is az, püspök uram – felelt Igraine meggyızıdéssel. Okos lány volt, nagyon okos, és gyönyörő is. Brochvael király sütnivaló bolond, ha ágyast is tart ilyen királynı mellett, de hát a férfiak mindig is bolondjai voltak a nıknek. Vagyis hát némelyikük igencsak az volt, s közöttük is a fejedelem, úgy hiszem, Arthur. Drága Arthur, uram, a legnagylelkőbb minden férfiak között, kinek történetét tovább mesélem. Különös érzés volt otthon lenni, kiváltképp azért, mert nem is volt otthonom. Birtokoltam ugyan néhány vert arany láncot és ékszertöredéket, ám azokat, leszámítva Ceinwyn melltőjét,
rendre el kellett adnom, hogy legalább élelmem legyen azokban az elsı napokban, hogy visszatértem Britanniába. Minden egyéb tulajdonom Ynys Trebesben maradt, és mostanra valami frank szegényes hadizsákmánya lett. Szegény lettem, hontalan, s így semmit sem adhattam embereimnek, még egy csarnokot sem, ahol leihatnák magukat, ám ık még ezt is megbocsátották nekem. Jó embereim voltak, és felesküdtek a szolgálatomra. Akárcsak jómagam, ık is mindent hátrahagytak Ynys Trebes elestekor, amit nem tudtak magukkal vinni. Akárcsak jómagam, ık is szegények voltak, mégsem panaszkodott egyikük sem emiatt. Cavan kéretlen egyszerőséggel kijelentette, hogy a katonának éppúgy kell kezelnie a veszteséget, mint a hadizsákmányt – könnyedén. Issa, egy egyszerő falusi fiú, aki páratlan lándzsássá képezte magát, még az egyik vékony aranyláncot is vissza akarta adni, melyet egykor én ajándékoztam neki. Nem lenne tisztességes, mondta, hogy egy lándzsás aranyláncot viseljen, amikor kapitánya nem, de én nem fogadtam el nagylelkőségét. Issa így egy lánynak ajándékozta a láncot, kit még Benoicból hozott haza, erre a lány másnapra elszökött egy ágrólszakadt pappal és a lotyóival. Az ország teli volt akkoriban ezekkel az utazó keresztényekkel – hittérítıkkel, miként ık nevezték magukat –, és szinte mindegyikük nyomában népes asszonysereglet járt, melynek amúgy a keresztény rituálék során kellett volna segédkeznie, ám amelyet a fáma szerint inkább használtak arra, hogy a segedelmével csábítsanak új híveket az új vallásnak. Arthur végül adott nekem egy csarnokot, Durnovariától kissé északra; nem a saját tulajdonomba, persze, hiszen az egy Gyllad nevő örököshöz tartozott, egy árva leányhoz, ám Arthur a leány gyámjává tett, olyan pozícióba emelve ezzel, mely rendre a gyermek végromlásával és gyámjának meggazdagodásával járt. Gyllad alig nyolcesztendıs volt ekkor, és én könnyedén feleségül vehettem volna, ha akarom, hogy átvegyem a teljes uralmat birtoka felett, de el is adhattam volna feleségként egy olyan férfinak, ki szívesen áldozott volna azért, hogy birtokkal együtt vegyen asszonyt magának – ám én ehelyett, miként azt Arthur is szándékozta, Gyllad javadalmaiból éltem, s hagytam ıt békében felcseperedni. Rokonai ennek ellenére hevesen tiltakoztak kinevezésem ellen. Ugyanazon a héten, hogy visszatértem Ynys Tre-besbıl, amikor még alig két napja laktam be Gyllad csarnokát, egyik nagybátyja, egy keresztény, máris panaszt emelt gyámságom ellen Naburnál, Durnovaria keresztény magisztrátusánál, azt állítván, hogy a lány atyja halála elıtt neki ígérte a gyámságot, és nekem csak úgy sikerült megtartanom Arthur ajándékát, hogy lándzsásaimmal körülvetettem a törvényszéket. Valamennyiüket teljes harci díszbe öltöztettem, élesre fenettem lándzsáik hegyét, s jelenlétükkel végre sikerült elérnem, hogy a nagybácsi és követıi elálljanak a keresettıl. Rosszakaróim még a városi poroszlókat is elıhívták, ám azoknak elég volt egyetlen pillantást vetni sokat próbált harcosaimra, hogy meggyızıdjenek róla, itt nincs semmi keresnivalójuk. Nabur magából kikelve tiltakozott az ellen, hogy hadból hazatérı katonák fosztogassanak egy békés városban, ám amikor a törvény elıtt egyetlen ellenségem sem jelent meg, vonakodva az én javamra döntött. Késıbb hallottam, hogy a nagybácsi megvásárolta az ellenkezı tartalmú ítéletet Naburtól, csakhogy képtelen volt elıteremteni az ehhez szükséges aranyfedezetet. Egyik emberemet, Llystant, ki a Benoic erdeiben vívott csaták során elveszítette egyik lábát, kineveztem Gyllad tiszttartójának, így ı, miként az örökös és birtoka, jólétben élhetett. Arthur már a rákövetkezı héten magához hívatott. A palota nagycsarnokában akadtam rá, hol éppen ebédjét fogyasztotta, Guinevere társaságában. Azonnal újabb székért és ételért kiáltott. Az udvaron csakúgy hemzsegtek a kérelmezık. – Szegény Arthur – jegyezte meg Guinevere –, alig látogat haza, s hirtelen mindenkinek meggyőlik a baja a szomszédjával vagy bérlete csökkentését kéri. Miért nem mennek a magisztrátusra? – Mert nem elég gazdagok ahhoz, hogy lefizessék ıket – felelte Arthur. – Vagy nem elég erısek, hogy vértesekkel vetessék körbe a törvényszéket – főzte hozzá Guinevere, mosolyával mutatva, hogy egyáltalán nem helyteleníti tettem. Nem is tehetett volna így, hisz megátalkodott ellensége volt Naburnak, ki a királyság keresztény erıit vezette. – Embereim önkéntes támogató gesztusáról volt csak szó -mondtam nyájasan, s Arthur hangosan felnevetett. Kellemes étkezés volt. Ritkán maradtam egyedül Arthurral és Guinevere-rel, ám amikor
ez megtörtént, mindig láthattam, mennyire elégedetté tette Guinevere uramat. Guinevere birtokában volt mindama sziporkázó értelemnek, melyet uram nélkülözött, ám annyira kedvelt, de csak finoman használta élét, miként tudta, hogy Arthur kedveli. Hízelgett Arthurnak, ám mégis jó tanácsokkal látta el. Arthur mindig késznek mutatkozott a legjobbat hinni az emberekrıl, és ezért szüksége volt Guinevere kétkedésére, hogy árnyaltabb képet nyerjen. Guinevere egyetlen nappal sem tőnt idısebbnek, mint amikor legutóbb oly szédítı közelségbıl láttam, bár mintha valami metszıén éles keménység is megcsillant volna abban a zöld vadászszemben. Jelét sem láttam annak, hogy terhes lenne: sápadtzöld ruhája egyenes redıkben hullott a hasára, ahol aranybojtos zsinór függött, megeresztett öv gyanánt. Jelvénye, a holdsarlóval koronázott szarvasbika, most is ott függött a nyakában, a súlyos szász nyaklánc alatt, melyet Arthur küldött neki Durocobrivisbıl. Lesajnálta az ajándékot, amikor átadtam neki, ám most büszkén viselte. A beszélgetés a könnyő étkezés mellett könnyed mederben folyt. Arthur tudni akarta, hogy a fekete rigók miért szüneteltetik nyáron éneküket, mely kérdésre éppúgy nem tudta egyikünk sem a választ, mint hogy a fecskefélék miért repülnek el télire, noha Merlin egyszer megemlítette nekem, hogy az északi vadonban van egy roppant barlangjuk, ahol valamennyien együtt alszanak, tollas gombolyagokká kuporodva, míg ki nem tavaszodik. Guinevere Merlinrıl kérdezısködött, én pedig megesküdtem neki életemre, hogy a druida valóban visszatért Britanniába. – A Holtak Szigetére ment – tettem hozzá. – Mit tett? – kérdezte Arthur elszörnyülködve. Beszéltem neki Nimuéról, és eszembe jutott köszönetet mondani Guinevere-nek erıfeszítéseiért, hogy megmentse barátomat Sansum bosszújától. – Szegény Nimue – sóhajtott Guinevere. – Rendkívül szenvedélyes természet, nem igaz? Kedveltem ıt, noha nem hiszem, hogy ı is kedvelt volna bennünket. Túlságosan léhák voltunk a számára! És még Ízisz iránt sem tudtam felkelteni az érdeklıdését. Azt mondta, ízisz idegen istenség, azután kiköpött, mint egy dühös kiscica, és imát mondott Manawydanhoz. Arthur nem mutatta jelét aggodalomnak Ízisz neve hallatán, így feltételeztem, nem foglalkoztatja már a különös istennı személye. – Bárcsak tudhatnánk, hogy Nimue jobban van-e – mondta ehelyett. – Tudni is fogjuk – szóltam –, amint Merlin visszahozza ıt a halálból. – Ha tudja – mondta Arthur kétkedve. – Még soha senki nem tért meg a Szigetrıl. – Nimue meg fog – erısködtem. – İ kivételes jelenség – szólt Guinevere –, s ha bárki túlélheti a Szigetet, akkor ı lesz az. – Merlin segedelmével – toldottam meg. Csak az étkezés végével fordult beszédünk Ynys Trebes felé, és Arthur ekkor is különleges figyelmet fordított arra, hogy még véletlenül se említse Lancelot nevét. Ehelyett inkább sajnálkozott, hogy nincs méltó ajándéka, amivel meghálálhatná fáradozásaimat. – Hogy hazatérhettem, épp elég jutalomnak, herceg – szóltam, gondosan ügyelve rá, hogy a Guinevere-nek tetszı megszólítást alkalmazzam. Nos, legalább én uramnak szólítalak téged – mondta Arthur –, legyen hát neved mostantól Lord Derfel. Nevettem, de nem háládatlanságom miatt, hanem mert kiérdemelni egy hadúr címét túlságosan magas érdem volt szerény képességeimhez képest. Ugyanakkor büszkévé is tett: a megszólítás csakis királynak, hercegnek, törzsfınek, vagy olyan férfiúnak járt, ki kardjával szerzett nevet magának. Babonásán érintettem meg Hywelbane markolatgombját, hogy büszkeségem soha ne keseríthesse meg szerencsémet. Guinevere felkacagott, nem megvetıen, de örömöm felett érzett jókedvében, és Arthur, ki semmit sem szeretett annyira, mint másokat boldognak látni, örvendezett mindkettınknek. O maga is boldog volt azon a napon, noha Arthur boldogsága mindig csendesebb volt más ember apró öröménél is. Akkoriban, mikor visszatért Britanniába, soha nem láttam részegen, soha nem láttam háborogni, és sohasem láttam ıt elveszteni önuralmát, kivéve a csatamezın. Volt benne
valami végtelen nyugalom, melyet mások zavarónak tartottak, attól való félelmükben, hogy nyitott könyvként olvas a lelkőkben, de én azt hiszem, nyugalma mindig a másság iránti vágyából fakadt. Rajongást várt, és szerette nagylelkőségével meghálálni azt. A kint várakozó kérelmezık zaja egyre erısödött, és Arthur felsóhajtott a reá váró munkára gondolva. Félretolta borát, és mentegetızı pillantást vetett rám. – Rászolgáltál a pihenésre, uram – szólt, szándékoltan hízelkedve újsütető címemmel –, de sajna, hamarosan arra kell kérjelek, hogy vezesd észak felé lándzsáidat. – A lándzsáim a tieitek, herceg – feleltem kötelességtudóan. Kört írt le ujjával az asztal márvány lapján. – Ellenségek vesznek körül bennünket – mondta –, de az igazi veszélyt Powys jelenti. Gorfyddyd olyan sereget győjt, amilyent még nem látott Britannia. Az a sereg nemsokára délnek veszi az irányt, és Tewd-ric királynak, attól tartok, nincs ínyére a háborúzás. Ami lándzsám csak van, mind Gwentbe kell küldenem, hogy velük megırizzem Tewdric ingatag hőségét. Cei képes lesz tartani Cadwyt, Melwas legjobb képessége szerint fog megküzdeni Cerdickel, mi pedig, ahányan csak maradunk, Gwentbe indulunk. – Mi lesz Aelle-lel? – kérdezte Guinevere, sokat sejtetıen. – Vele békét kötöttünk – bizonygatta Arthur. – İ azé, aki a legmagasabb árat fizeti – szögezte le Guinevere –, és Gorfyddyd hamarosan felsrófolja az árat. Arthur vállat vont. – Nem tudok egyszerre szembenézni mindkettıjükkel – mondta halkan. – Háromszáz lándzsára lenne szükségem ahhoz, hogy távol tartsam Aelle szászait. Nem ahhoz, hogy legyızzem ıket, csak hogy távol maradjanak. Háromszáz lándzsa híján Gwentben biztos vereség várna ránk. – Amit Gorfyddyd éppúgy tud – mutatott rá Guinevere. – Akkor hát, szerelmem, mit kellene tennem? – kérdezte tıle Arthur. Csakhogy Guinevere sem tudott jobb válasszal elıhozakodni, mint hogy reménykedjünk benne, fennmarad a törékeny béke Aelle-lel. A szász királyt kocsideréknyi arannyal állította a mi oldalunkra, és magasabb árat képtelenek lettünk volna fizetni, hisz szemernyi arany sem maradt már a királyságban. – Nem tehetünk egyebet, mint reménykedünk benne, hogy Gereint képes lesz tartani – mondta Arthur –, míg mi legyızzük Gorfyddydet. – Hátratolta székét az asztaltól, és elmosolyodott. – Lughnasa végéig élvezd a pihenést, Lord Derfel – mondta –, majd amint begyőjtöttük a termést, északra indulsz az oldalamon. Összeütötte a tenyerét, intve a szolgáknak hogy takarítsák le az asztalt, és engedjék be az odakint várakozó kérelmezıket. Guinevere hívott magához, mialatt a szolgák körülöttünk sürög-tek. – Beszélhetünk? – kérdezte. – Boldogan, úrnım. Levetette a nehéz láncot, odaadta egy rabszolgának, majd végigvezetett egy lépcsısoron, mely egy ajtóba, s amögött egy gyümölcsösbe torkollott, hol két vadászeb alig várta, hogy üdvözölhesse gazdáját. Darazsak döngtek a széltıl levert gyümölcsök körül, Guinevere pedig utasította a szolgákat, hogy takarítsák fel a rothadó termést, sétája zavartalansága érdekében. Az ebédrıl megmaradt hideg sült maradványaival etette vérebeit, mialatt a tucatnyi szolga kötényébe győjtötte a ragacsos, ütıdött gyümölcsöket, majd hajbókolva, sietısen távozott, magunkra hagyva bennünket. A főzfából font vázakat, melyeket Lughnasa közelgı ünnepén virágokkal díszítenek majd, máris felállították a gyümölcsös falai mentén. – Nagyon kedves hely – szólt Guinevere a gyümölcsösrıl –, de bárcsak Lindinisben lenne. – Jövıre, úrnım – mondtam. – Romokban hever – szólt élesen. – Hát nem hallottad? Gundleus lecsapott Lindinisre. Nem foglalta el Caer Cadarnt, de lerontotta új palotámat. Ez jó egy éve történt. – Elfintorodott. -Remélem, Ceinwyn reménytelenül nyomorulttá teszi, bár kétlem, hogy így lesz. Az a sótlan kis csitri. – A faleveleken átszüremlı napfény vörös hajára vetült, és éles árnyékokat rajzolt vonásaira. – Néha azt kívánom, bárcsak férfi lennék – lepett meg.
– Igazán? – Tudod te, milyen győlöletes folyton a híreket várni? – kiáltott fel szenvedélyesen. – Kéthárom héten belül valamennyien északnak indultok, nekünk pedig nem marad más, csak a várakozás. Csak várni és várni. Várni a hírt, hogy Aelle megszegte ígéretét, várni, hogy meghallhassuk, milyen hatalmas is Gorfyddyd hadserege. – Itt szünetet tartott. – Mire vár Gorfyddyd? Miért nem támad már? – Sokan az emberei közül a betakarításon dolgoznak – feleltem. – Minden leáll az aratás kedvéért. Az embereik biztos helyen akarják tudni termésüket, mielıtt útnak indulnának a miénkért. – Megállíthatjuk ıket? – kérdezte hirtelen. – A háborúban, úrnım – feleltem –, soha nem az a kérdés, hogy mit tehetünk, hanem hogy mit kell tennünk. Meg kell állítanunk ıket. – Különben végünk, gondoltam komoran. Néma csendben tettünk meg néhány lépést, elhessegetve az izgatott kutyákat lábunktól. – Tudod, mit beszélnek az emberek Arthurról? – kérdezte egy idı után. Bólintottam. – Hogy jobb lenne, ha Broceliandébe menekülne, és átadná a királyságot Gorfyddydnek. Azt mondják, hogy a háborút máris elveszítettük. Felnézett rám, elveszejtve hatalmas szemében. Egy pillanatra, ily közelségben és kettesben vele ebben az élettel teli kertben, lágy illatának karjaiban, nagyon is meg tudtam érteni, miként áldozhatta fel Arthur a királyság békéjét ezért az asszonyért. – De te Arthur oldalán maradsz? – kérdezte tılem. – A halálig, úrnım – feleltem. – És a te oldaladon – toldottam meg esetlenül. Elmosolyodott. – Köszönöm. – Megkerültük a sarkot, az apró forrás felé sétálva, mely a római fal egy szegletébıl szökkent elı. A vékonyán csörgedezı erecske öntözte a gyümölcsöst, és valaki a falmélyedés mohával borított kövei közt egy fogadalmi szalagot helyezett el. Guinevere megemelte almazöld ruhájának aranyszín szegélyét, amint átlépett az erecske felett. – Van egy úgymond Mordred-párt a királyságban – mondta, elismételve mindazt, amit elızı éjjel már hallhattam Bedwin püspök szájából is. – Keresztények jobbára, és valamennyien Arthur vereségéért imádkoznak. Ha ı vereséget szenvedne, ott fetrenghetnének Gorfyddyd elıtt, bár a fetrengés, mint azt megfigyeltem, szinte lételeme a keresztényeknek. Ha férfi lennék, Derfel Cadarn, három fej biztosan lehullana a kardom nyomán. Sansumé, Naburé és Mordredé. Nem kételkedtem szavai igazában. – Ha Nabur és Sansum a legjobbak, kiket Mordred pártja kiállítani képes, úrnım – mondtam –, akkor Arthurnak igazán nincs félnivalója. – Melwas király is közéjük tartozik, azt hiszem – szólt Guinevere –, és ki tudja, kik mások még. A királyságban szinte valamennyi vándorló prédikátor ezt a mételyt terjeszti, azt kérdezve az emberektıl, miért kellene nekik halniuk Arthur vétkéért. Valamennyiük fejét lecsapatnám, csakhogy az árulók nem fedik fel magukat, Lord Derfel. A sötétben megbújva várakoznak, és akkor csapnak le, amikor nem számítasz rá. Ám ha Arthur legyızi Gorfyddydet, valamennyien a dicsıségét zengik majd, és váltig állítják, hogy mindig is támogatói voltak. – Kiköpött, hogy előzze a gonoszt, majd hirtelen felém fordult. – Beszélj nekem Lancelot királyról – mondta hirtelen. Volt egy olyan érzésem, hogy végtére elérkeztünk alma- és körtefák alatt tett sétánk igazi céljához. – Nem igazán ismerem -feleltem kitérıén. – İ annál többet beszélt rólad múlt éjjel – mondta. – Ezt tette? – kérdeztem kétkedve. Tudtam, hogy Lancelot és társasága még mindig Arthur házának vendége. Rettegtem is épp eleget a találkozástól, és elmondhatatlan megkönnyebbülés töltött el, hogy Lancelot nem jelent meg az ebédnél. – Azt mondta, nagy harcos vagy – mondta Guinevere. – Jó tudni – jegyeztem meg epésen –, hogy legalább néha mond igazat is. – Gyanítottam, hogy Lancelot, valamennyi vitorláját befogva az újonnan támadt szelekbe, azzal próbál Arthur kegyébe férkızni, hogy dicsıíti azokat, akiket Arthur barátainak tart.
– Talán – szólt Guinevere – az olyan harcosok, kik oly szörnyő vereséget szenvednek, mint ti Ynys Trebesnél, mind ily megátalkodottan civakodnak egymással? – Szenvedtünk? – kérdeztem vissza nyersen. – Láttam, mikor hátat fordított Benoicnak, úrnım, de nem emlékszem, hogy szenvedett volna. Miként annak a kötésnek sem láttam nyomát a kezén, amikor elment. – İ nem gyáva – erısködött Guinevere. – A bal keze teli van harcosgyőrőkkel, Lord Derfel. – Harcosgyőrők! – kiáltottam megvetıen, és erszényembe túrtam, hogy marokszám mutassak neki ilyeneket. Oly sok ilyent birtokoltam, hogy többé már nem is foglalkoztam készítésükkel. Szétszórtam a győrőket a gyümölcsös pázsitján, meglepve a vérebeket, melyek gazdájuk felé fordultak biztatásért. – Bárki találhat magának harcosgyőrőket, úrnım. Guinevere a lehullt győrőkre meredt, majd félrerúgta egyiküket. – Én kedvelem Lancelot királyt – szólt kihívóan, ezúton figyelmeztetve, hogy hagyjak fel az ócsárló megjegyzésekkel. – És nekünk kell gondoskodnunk róla. Arthur úgy érzi, cserbenhagyta Benoicot, és a legkevesebb, amit megtehet, ha tisztességgel bánik túlélıivel. Azt akarom, hogy kedves légy Lancelottal, az én kedvemért. – Igen, úrnım – mondtam jámborán. – Találnunk kell neki egy gazdag feleséget – mondta Guinevere. – Földet kell adnunk neki, s embereket, kiknek parancsolhat. Dumnonia szerencsés, úgy gondolom, amiért egy ilyen embert maga mellett tudhat. Szükségünk van jó katonákra. – Azokra valóban szükségünk van – értettem egyet. Guinevere kihallotta a szarkasztikus élt hangomból, és elfintorodott, de ellenséges érzelmeim ellenére rendületlenül kitartott amellett, amiért ebbe a hős, bensıséges kertbe hívott. – Lancelot király – jelentette be – Mithras követıje akar lenni, Arthur és én pedig nem kívánjuk akadályozni ebben. Éreztem túlcsordulni haragomat, amiért vallásomat ily fél-vállról kezelik. – Mithras, úrnım – szóltam hővösen –, a bátrak hitvallása. – Úgy gondolom, Derfel Cadarn, hogy még neked sincs szükséged több ellenségre – válaszolt éppoly hidegen, tudtomra adva, hogy ıt is ellenségeim közé számíthatom, ha gátat emelek Lancelot törekvéseinek. És afelıl sem lehetett kétségem, hogy Guinevere ugyanilyen tartalmú üzenetet küld bárkinek, aki gátolná Lancelot beavatását Mithras misztériumába. – Tél elıtt semmit sem tehetünk – mondtam, megkerülve a szilárd elkötelezettséget. – Bizonyosodj meg róla, hogy megtörténjék – mondta, majd kinyitotta elıttem a csarnok ajtaját. – Köszönöm, Lord Derfel. – Én köszönöm, úrnım – mondtam, és éreztem, hogy a keserő düh újabb hulláma önti el bensımet, mialatt lefelé haladtam a csarnok lépcsım. Tíz nap! – gondoltam, mindössze tíz napra volt szüksége, és Lancelot maga mellé állította Guinevere-t. Szitkozódtam, magamban esküdözve, hogy inkább legyek csúszómászó keresztény, mintsem valaha is lássam Lancelot ünneplését a barlangban, a véres bikafı alatt. Én három szász pajzsfalon törtem keresztül és markolatig mártottam Hywelbane pengéjét ellenségeink testébe, mielıtt Mithras szolgálatába léphettem volna, míg Lancelot nem tett egyebet, mint hencegett és pózolt. A csarnokba lépve Bedwint Arthur mellett találtam. A kérelmezıket hallgatták, ám Bedwin otthagyta az emelvényt, hogy egy csendes sarokba vonva váltson velem néhány bizalmas szót. -Hallom, úrrá lettél – mondta. – Fogadd jókívánságaimat. – Föld nélküli úr – szóltam keserően, még mindig Guinevere vérlázító kívánsága felett háborogva. – A föld követi a gyızelmet – mondta Bedwin –, a gyızelem csatából ered, és csatából, Lord Derfel, alaposan ki fog jutni neked az idén. – Megállt, amint a csarnok ajtaja kitárult, hogy Lancelot és követıi masírozzanak keresztül rajta. Bedwin fejet hajtott felé, ám én csak biccentettem. Benoic királyát láthatóan meglepte, hogy itt talál engem, de nem szólt semmit, amint csatlakozott Arthur hoz, ki mindjárt egy harmadik széket rendelt az emelvényre. –
Lancelot már a tanácsnak is tagja? – kérdeztem Bedwint dühödten. – İ király – felelte Bedwin türelmesen. – Nem várhatjuk tıle, hogy álljon, míg mi ülünk. Felfigyeltem rá, hogy Benoic királya még mindig kötést visel jobb kezén. – Gondolom, a király sebesülése olyan súlyos, hogy nem tud majd velünk tartani – szóltam epésen. Kis híján megvallottam Bedwinnek, hogy Guinevere azt követeli, vegyük magunk közé Lancelotot Mithras követıjének, de azután úgy döntöttem, hogy a hír még várhat. – Nem tart velünk – erısített meg Bedwin. – Itt marad, hogy Durnovaria helyırségét irányítsa. – Mint micsoda? – kérdeztem oly hangosan és oly dühödten, hogy még Arthur is felénk fordult, hogy lássa, mi okozza a felfordulást. – Ha Lancelot emberei vigyázzák Guinevere-t és Mordredet – magyarázta Bedwin fáradtan –, akkor Lanval és Llywarch emberei velünk tarthatnak Gorfyddyd ellen. – Tétovázni kezdett, majd törékeny kezét karomra fektette. – Van még valami, amit el kell mondanom neked, Lord Derfel. – Hangja alig hallhatóvá gyengült. – Merlin Ynys Wydrynben járt a múlt héten. – Nimuéval? – kérdeztem mohón. Megrázta fejét. – Nem ment érte, Derfel. Északnak indult, de hogy miért és hová, senki sem tudja. A sebhely bal tenyeremen fájdalmasan lüktetni kezdett. – És Nimue? – kérdeztem, elıre rettegve válaszától. – Még mindig a Szigeten van, már ha él egyáltalán. – Szünetet tartott. – Sajnálom. Végignéztem a zsúfolt csarnokon. Hát nem tudott Merlin Nimuéról? Vagy inkább meghagyta a halottak között? Bármenynyire is szerettem ıt, néha úgy éreztem, nincs Merlinnél kegyetlenebb ember a világon. Ha valóban felkereste Ynys Wydrynt, tudnia kellett, hogy Nimuét bebörtönözték, mégsem tett ellene semmit, otthagyta ıt a holtak között. Túláradó érzelmeim odabent hirtelen egyetlen sikollyá forrtak össze, akár Ynys Trebes haldokló gyermekeinek jajveszékelése. Egy fagyos pillanatig sem mozdulni, sem beszélni nem tudtam, azután Bedwin felé fordultam. – Galahad vezeti embereimet északnak, ha nem térnék vissza – mondtam neki. – Derfel! – ragadta meg karomat. – Senki sem térhet vissza a Holtak Szigetérıl. Senki! – Mit számít ez már? – kérdeztem tıle. Ha Dumnonia egésze elveszett, mi számít egyáltalán? És Nimue nem halt meg, tudtam, mert a sebhely még most is ott lüktetett a tenyeremen. És ha Merlin nem is törıdik vele, én igenis fogok – sokkal inkább törıdöm Nimuéval, mint Gorfyddyddel, Aelle-lel, vagy ezzel a szánalmas Lancelottal meg a vágyával, hogy csatlakozzék Mithras kiválasztottjai közé. Szerettem Nimuét, még ha ı soha nem is szeretett, és véremmel esküdtem fel védelmére. Ami viszont azt jelentette, hogy el kellett mennem oda, hová Merlin nem ment. El kellett mennem a Holtak Szigetére. A Sziget mindössze tízmérföldnyire feküdt délre Durnovariától, nem messzebbre egy kellemes reggeli sétánál, ám amennyire ismerni lehetett, akár a Hold túlfelén is feküdhetett volna. Annyit tudtam, hogy nem valóságos sziget, de sokkal inkább kemény sziklákból való félsziget, melyet hosszú és keskeny töltésút köt a szárazföldhöz. A rómaiak kıbányát létesítettek itt, még ha mi szívesebben is használtuk épületeiket kıbánya gyanánt, és így a bánya jobb híján bezárt, a Holtak Szigete pedig lassan elnéptelenedett. Azután börtönné vált. Három falat emeltek a töltésúton, ıröket helyeztek a falakra, és a Szigetre számőztek mindenkit, akit büntetni akartak. Idıvel mások is kerültek ide; azon férfiak és asszonyok, kiknek ép értelme elszállt és nem élhettek békében közöttünk. İk voltak a tébolyultak, számőzetvén az ırület királyságába, hol nem élhetett épesző teremtmény, és ahol a démon szállta lelkek nem veszélyeztethették az élıket. A druidák állították, hogy a Sziget Crom Dubh, a sötét, nyomorék istenség birodalma, a keresztények esküdöztek rá, hogy a Sátán evilági országa, ám abban mindketten egyetértettek, hogy azok a férfiak és asszonyok, akik
átkelnek azon a töltésúton, elveszett lelkek. Halottnak számítottak, noha testüket nem hagyta el a lélek, és amikor ez is meglett, a lelkőkben felszabaduló démonok és gonosz szellemek foglyul estek a Szigeten, hogy ne kísérthessék többé az élıket. A családok a Szigetre hozták ırült tagjaikat, hogy a harmadik falnál útjukra bocsássák ıket a névtelen borzalmak felé, melyek a töltésőt végében várakoztak rájuk. Azután, visszatérve a szárazföldre, a család halotti tort ült elveszített rokona tiszteletére. Persze nem minden ırültet számőztek a Szigetre. Sokakat közülük az istenek érintettek meg, és mint ilyenek, szentnek számítottak, míg egyes családok maguk zárták el háborodottaikat, miként azt Merlin is tette a szerencsétlen Pellinore-ral, ám amikor az istenek, kik eszelıssé tették ıket, felhorgadtak ellenünk, csakis a Sziget emelhetett gátat a téboly ellen. A tenger hullámai fehér tajtékot hányva törtek meg a Szigeten. Tenger felıli végén még a legbékésebb idıben is hatalmas örvények tomboltak és toronymagas hullámok keltek a hely felett, hol Cruachan barlangja nyílt a túlvilág felé. Szikrázó vízpermet tört a magasba a barlang szája felett és felszakadó hullámok jelölték ki a láthatatlanul ásító szörnyő torkot. Egyetlen halász sem merészkedett a maelström közelébe, mert bármely bárkának biztos véget jelentett volna, ha a forgatag magába szippantja. A hajók forgácsaikra hullva süllyedtek volna a tenger mélyére, hogy utasaik maguk is túlvilági árnyakká válva érjenek partot a túloldalon. A Nap tündöklıén ragyogott azon a napon, mikor a Szigetre mentem. Magammal vittem Hywelbane-t, de semmi más hadifelszerelést, hisz egyetlen, ember készítette pajzs vagy vértezet sem nyújthatott védelmet a Sziget szellemei és gonoszságai ellen. Ellátmányként tömlımben vizet vittem, és kevés száraz zablepényt, talizmánként Ceinwyn melltőjét viseltem és egy kis fokhagyma-füzért, zöld köpenyemre tőzve. Túlhaladtam a csarnokon, ahol a halotti torokat tartották. A csarnok mögötti utat koponyák sora szegélyezte, emberi és állati koponyáké, figyelmeztetvén arra, hogy közeledek a Holt Lelkek Királyságához. Balomon most a végtelen tenger terült el, míg jobbra a sós viző, sötét láp, ahol egyetlen madár sem énekelt. A lápon túl kavicsos domboldal emelkedett, mely ívben követve a partvonalat, beletorkollott a Szigethez vezetı töltésútba. A kavicsos dombon megközelítve a Szigetet többmérföldnyi kitérıt tett az ember, s így a legtöbben a koponyákkal kirakott ösvényt választották, mely a leromlott, fából ácsolt hajóálláshoz vezetett, honnét komp indult a távoli part felé. Az ırök sövényfonadékból rakott házai is a rakpart mentén sorakoztak. A kavicsos domboldalt is ırök vigyázták. A rakpartnál ırködı lándzsások öregemberek voltak, avagy sebesült veteránok, kik családjukkal a környékbeli kunyhókban húzták meg magukat. A férfiak felfigyeltek közeledtemre, majd utamat állták berozsdált lándzsáikkal. – A nevem Lord Derfel – mondtam –, és áthaladást kérek. Az ırök parancsnoka, egy rongyos vénember, ısöreg vas mellvértben és megpenészedett bırsisakban, meghajolt felém. -Nem áll hatalmamban, hogy visszatartsalak, Lord Derfel – mondta –, ám nem engedhetlek visszatérni. – Emberei, elképedten attól, hogy valaki önszántából kíván a Szigetre jutni, eltátott szájjal bámultak. – Akkor hát áthaladhatok – mondtam, és az ırök félreléptek utamból, amint parancsnokuk rájuk ripakodott, hogy készítsék elı a kis átkelıhajót. – Sokan kérnek itt áthaladást? – kérdeztem a parancsnokot. – Kevesen – felelte az. – Néhányan, kik belefáradtak az életbe; mások azt hiszik, uralhatják az ırült emberek szigetét. Kevesen érik meg, hogy könyöröghessenek visszabocsátásukért. – Visszaengeded ıket? – kérdeztem. – Nem – felelte kurtán. Figyelte, amint az egyik viskóból elıhúzzák az evezıket, majd összeráncolta homlokát. – Bizonyos vagy, uram? – kérdezte. – Igen. Kíváncsiság gyötörte, de nem merte kérdezni elhatározásom f okát. Ehelyett lesegített a rakpart iszamós lépcsıin, és kezét tartotta, mialatt beszálltam a szuroktól fekete ladikba. – Az evezısök átengednek az elsı kapun – mondta, majd a töltésőt távolabbi vége felé mutatott. – Azután következik a második fal, majd a | harmadik. Azokon a falakon már nincsenek kapuk,
de egyszerően áthaladhatsz rajtuk. Valószínőleg nem találkozol holt lelkekkel a falak között, de azok után? Csak az istenek tudják. Be akarsz hát menni? – Soha nem próbáltál kíváncsiskodni? – kérdeztem tıle. – A harmadik kapuig vihetjük az ételt és a holt lelkeket, nem tovább, és én nem is kívánkozom tovább – felelt komoran. – El fogom érni a túlvilágba vezetı kardok hídját a magam idejében, uram. – Állával a töltésőt felé intett. – Cruachan barlangja nyílik a Szigeten túl, uram, és csak a bolondok meg a reményvesztett emberek keresik halálukat, mielıtt eljönne az idejük. – Megvannak a magam okai – mondtam –, és újra látjuk még egymást az élık világában. – Nem, ha átkelsz azon a vízen, uram. A Sziget zöld és fehér lankáira meredtem, mely átviláglott a ködön a töltésút végében. – Egyszer farkasverembe hajítottak -mondtam a parancsnoknak –, és kimásztam belıle, ahogyan ebbıl is ki fogok mászni. – Kotorászni kezdtem zacskómban, majd találtam egy érmét, amit odaadhattam neki. – Beszélünk még errıl a dologról, ha itt lesz az ideje. – Halott ember vagy, uram – figyelmeztetett utoljára –, amint átkeltél azon a vízen. – A halál nem is tudja, hogyan vigyen magával – kérkedtem ostoba virtusból, majd utasítottam az evezısöket, hogy vigyenek át a háborgó csatornán. Csak néhány evezıcsapásra volt szükség, s a hajó máris megfeneklett a túlpart homokos fövényén, ahol a két evezıs felvonta lapátjait, felmásztunk az elsı fal boltozatos kapujához, majd az evezısök megnyitották a kaput és félreálltak elılem, hogy áthaladhassak. Egy fekete küszöb jelképezte a határvonalat e világ és egy következı között. Amint átléptem a megfeketedett tönköt, halott embernek számítottam. Félelmeim pillanatnyi habozásra intettek, majd határozottan beléptem. A kapu szárnyai recsegve zárultak be mögöttem. Megborzongtam. Megfordultam, hogy tanulmányozzam a fal belsı felét is. Tízlábnyi magas lehetett, simára csiszolt kımunka, mely rómaiak kezére vallott, s amely egyetlen kapaszkodót sem kínált fehér felületén. Koponyákból rakott szellemkapu koronázta a falakat, távol tartva a halott lelkeket az élık világától. Imát rebegtem az istenekhez. Mondtam egyet Beinek, védelmezımnek, és egy másikat Manawydannak, a tenger istenének, ki egyszer már megmentette Nimue életét, majd tovább indultam a töltésúton, ahol újabb kapu emelkedett. Ezt a durva falat tenger simította sziklákból rakták fel, és miként az elsıt, emberi koponyák sorával zárták le. Lementem a lépcsıkön a fal túlsó felén. Jobbomon, nyugatra, hatalmas hullámok csapódtak a kavicsos partnak, míg balomon az öböl csendes mozdulatlanságba dermedt a nyári nap alatt. Néhány halászcsónak ringott az öböl vizén, de mind tisztes távolságra a Szigettıl. Elıttem állt a harmadik fal. Nem láttam egyetlen férfit vagy asszonyt sem, ki rám várakozott volna. Sirályok vitorláztak a fejem felett, kiáltásukat messze repítette a nyugati szél. A töltésőt oldalaira partra vetett hínár rajzolta fel a dagály szintjét. Félelem töltött el. Az évek alatt, mióta csak Arthur visszatért Britanniába, számtalan pajzsfallal néztem szembe és számolatla-nul gyilkoltam ellenségeinket, mégsem éreztem egyetlen csatában sem, még a lángokban álló Benoicban sem, olyan jeges félelmet, mint amilyen ekkor a szívembe markolt. Megálltam, és végigtekintettem Dumnonia lágyan zöldellı mezıin, a keleti part mentén megbúvó aprócska halászfaluig. Menj vissza, mondtam magamnak, menj! Nimue egy teljes éven át volt itt, és kétlem, hogy bárki is elélhetne ennyi ideig a Holtak Szigetén, hacsak nem egyszerre kegyetlen és hatalmas. És még ha meg is találnám, megháborodott. Nem tudna velem jönni. Ez lett az ı királysága, a halál mezsgyéje. Siess vissza, gyızködtem magam, menj, ám ekkor a sebhely bal tenyeremen ismét lüktetni kezdett, és én azt mondtam magamnak, mennem kell tovább, mert Nimue él. Lármás rikácsolás riasztott meg. Visszafordulva fekete, rongyos alakot láttam felkapaszkodni a harmadik fal taréjára, majd az alak eltőnt a falazat túlsó felén, és én imát küldtem az isteneknek, hogy adjanak nekem erıt. Nimue mindig tudta, hogy meg fogja szenvedni a Három Sebet, és bal tenyerem sebe szolgált számára bizonyságul, hogy segítek
neki túlélni minden megpróbáltatást. Továbbmentem. Felkapaszkodtam a harmadik falra, melyet szintúgy sima, szürke kövekbıl emeltek, és durván faragott lépcsısort láttam magam elıtt, mely lefelé vezetett, a Szigetre. A lépcsık aljában néhány üres kosár hevert; nyilvánvalóan arra szolgálhattak, hogy az élık kenyeret és sózott húst hozhassanak elhalt hozzátartozóiknak. A rongyos alak nyom nélkül eltőnt, nem hagyva elıttem mást, csak a meredeken kapaszkodó domboldalt, és az egymásba nıtt kusza szedercserjéket, melyek a Sziget nyugati nyúlványa felé vezetı út két oldalán nıttek. A távolban maréknyi romos épületet láttam, a domb lábánál. A Sziget hatalmas helyen terült el. Két órába telt, míg az ember a harmadik faltól elgyalogolt oda, ahol a tenger a Sziget déli nyúlványát ostromolta, és legalább ennyi idıbe, míg felkapaszkodva a sziklataréjra keletnyugati irányban vágott keresztül a Szigeten. Követtem az út vonalát. Szél tépázta a tengeri füvet, túl a szederbokrokon. Egy madár sikoltott felém, majd kitárt fehér szárnyaival emelkedni kezdett a nyári égbolt felé. Az út kanyart vett, így immár egyenesen az ısi város felé tartottam. Római város volt, no persze nem egy Glevum vagy Durnovaria, csupán alacsony kıépítmények nyomorúságos összevisszasága, hol egykor a kıbánya dolgozói élhettek. Az építmények teteje durván aprított uszadékfából és szárított tengeri hínárból készült, szegényes védelmet kínálva még a halottak számára is. A város lakóitól való félelmem egy pillanatra elbizonytalanította léptem, ám ekkor hirtelen kiáltás harsant, majd balról egy kı vágódott ki a bozótosból, és röppályája végeztével zörögve gurult végig az úton. A kiáltás nyomában özönleni kezdtek a rongyokba öltözött kreatúrák a kunyhókból, hogy lássák, ki mer közelíteni szánalmas településük felé. A gyülekezetet férfiak és asszonyok alkották, jobbára mocskos ruhafoszlányokba öltözötten, bár közülük néhányan lekoszlott rongyaikat is komor méltósággal viselték s úgy közeledtek felém, akárha éppenséggel ık lennének a föld legnagyobb uralkodói. Hajukat hínárból font koszorú koronázta. Néhány férfi lándzsát is hozott magával, és szinte mindenki követ szorongatott a kezében. Több teljesen mezítelen embert is láttam. Voltak közöttük gyermekek is; apró, állatias, veszélyes gyermekek. A felnıttek közül sokan megállás nélkül vonaglottak, mások egyfolytában reszkettek, és valamennyien fénylı, éhes tekintettel méregettek. – Egy kard! – szólalt meg egy hatalmas férfi. – Enyém a kardja! A kard! – Felém lendült, s követıi is megindultak csupasz lábukon. Egy asszony elvetette a kövét, és egyszeriben valamennyien sikoltozni kezdtek a gyönyörőségtıl, hogy kifoszthatnak egy újonnan érkezett lelket. Elıvontam Hywelbane-t, de egyetlen férfi, asszony vagy gyermek sem hıkölt vissza a hosszú penge látványától. Azután menekülıre fogtam a dolgot. Nincs abban semmi szégyen, ha egy harcos elmenekül a holtak elıl. Visszafelé rohantam az úton, és a kövek ott csattogtak a sarkamban, majd egy hatalmas kutya mart zöld köpenyembe. Levágtam a bestiát kardommal, majd elértem a fordulót, ahol jobbra tértem, átfurakodva a szederbokrokon, a domboldal felé törve. Egy lény tőnt fel elıttem, egy ember arcával, s egy állat szırbıl és mocsokból való testével. A teremtmény egyik szemét pállott kelés borította egészen, szája mögül elıtüremkedett rothadt ínye, és karomszerő kezével egybıl a torkomnak vetette magát. Hywelbane megcsillanva szelte a levegıt. Rémülten sikoltottam fel, bizonyosan abban, hogy a Sziget démonainak egyikébe botlottam, ám ösztöneim éppoly élesek maradtak, mint pengém, mely átmetszve a bestia karját, még koponyájából is leszelt egy jókora darabot. Átugrottam a tetemen és mászni kezdtem felfelé a domboldalon, nagyon is tudatában annak, hogy a kiéhezett csürhe ott liheg a nyomomban. Egy kıdarab vágódott a hátamba, egy másik mellettem csapódott a sziklafalba, de addig másztam a fejtett kıoszlopok és padlózatok között, míg rá nem akadtam egy keskeny csapásra, mely éppúgy tekergeti a domb körül, mint Ynys Trebes kıútja. Az ösvényt elérve megpördültem, hogy farkasszemet nézzek üldözıimmel. Visszakoztak, megrémülve kardomtól, mely a keskeny csapáson várt rájuk, hol egyszerre csak egyikük közelíthetett felém. A nagy ember sokatmondó pillantást vetett rám. – Szép ember – szólt behízelgı hangon. – Gyere le, szép ember. – Feltartott egy sirálytojást, hogy megkísértsen. – Jöjj, és egyél! Egy öregasszony felemelte szoknyáját és felém lökte ágyékát. – Jöjj hozzám, szerelmem!
Jöjj, kedvesem! Tudom, hogy alig várod! – Vizelni kezdett. Egy gyerek idétlenül nevetni kezdett, majd elhajította kövét. Otthagytam ıket. Néhányan egy darabig még követtek az ösvényen, de idıvel elunták ezt is, és visszatértek kísérteties tanyájukra. A keskeny csapás ég és tenger közt húzódott. Idırıl idıre ısi kıbányákba torkollott, melyek még mindig magukon viselték a római szerszámok nyomait, ám a fejtések mögött mindig tovább tekergızött a kakukkfüvek elszórt foltjai és tüskés csalitosok között. Nem találkoztam senkivel, mígnem hirtelen egy hang állított meg az egyik apró kıfejtés felıl. – Nem tőnsz ırültnek – szólt kétkedve. Megpördültem, felemelt karddal, és egy választékos megjelenéső, fekete köpenyes férfiút láttam elıtőnni a barlang szájából. Megemelte kezét. – Kérlek! Csak fegyvert ne. A nevem Malldynn, és üdvözöllek nálunk, nyájas idegen, amennyiben békével jársz, ám ha nem így lenne, könyörgöm, ne zaklass bennünket. Letöröltem a vért Hywelbane pengéjérıl, és visszatoltam hüvelyébe. – Békével jövök – mondtam. – Csak nemrégiben érkeztél a Szigetre? – kérdezte tılem, mialatt nagy óvatossággal egyre közelebb jött. Kellemes arcát mély barázdák szántották és rajta mély szomorúság ült, míg modora egyenesen Bedwin püspökére emlékeztetett. – Ebben az órában érkeztem – feleltem. – Akkor vélhetıen a kapu mellett tanyázó csıcselék kergetett ide. Elnézésedet kérem a nevükben, noha az istenek rá a tanúim, mennyire nem tartozom felelısséggel azokért a hullaevıkért. Minden héten elveszik a kenyeret, és velünk, többiekkel megfizettetik. Lenyőgözı, nemdebár, hogy még az ilyen elveszett lelkeknek fenntartott helyeken sem nélkülözhetünk némi hierarchiát. Itt is vannak uralkodók. Vannak erısek, és vannak gyengék. Vannak, kik arról álmodnak, hogy paradicsomot teremtsenek itt a földön, ám az ilyen paradicsom elsıdleges ismérve, már amennyire én látom, a törvények béklyóinak lerázása magunkról, és gyanúm szerint, barátom, bármely hely, mely lerázza magáról a törvények béklyóit, sokkal inkább fog emlékeztetni a Szigetre, mint holmi paradicsomra. Még nem részeltettem az örömben, hogy tudhassam neved. – Derfel. – Derfel? – Elgondolkodva ráncolta homlokát. – Mint a druidák szolgálója? – Az voltam. Most harcos vagyok. – Nem, nem vagy – javított ki –, most halott vagy. A hely, ahol jársz, a Holtak Szigete. Kérlek, jöjj, s ülj le. Nem sokkal kínálhatlak, de otthonom legalább az enyém. – A barlang felé intett, ahol két félig megfaragott kıtömb szolgált asztal s szék gyanánt. Egy ısöreg rongydarab, melyet talán még a tenger sodort partra, rejtette félig alvóhelyét, hol szárított főbıl vetett ágyat láthattam. Ragaszkodott hozzá, hogy én használjam a kisebbik kıtömböt székemül. – Esıvízzel olthatod szomjadat – mondta –, s ételként ötnapos kenyérrel kínálhatlak. Az asztalra tettem zablepényemet. Malldynn szemmel láthatóan kiéhezett rá, de ellenállt ösztönének, hogy elmarja az asztalról. Ehelyett apró kést húzott elı, melyet oly gyakran fentek meg, hogy éle hullámossá vált, és segítségével két félre vágta fel lepényemet. – Megkockáztatván, hogy háládatlannak tőnök – szólt Malldynn –, a zablepény sohasem tartozott a kedvenceim közé. Sokkal inkább kedvelem a húst, a friss húst, de azért köszönöm, Derfel. – Addig velem szemközt térdelt, ám amint megette a zablepény ráesı részét és valamennyi morzsáját gondosan ajkai közé préselte, felállt, és a barlang falának támaszkodott. – Szegény anyám is készített zablepényt – mondta nekem –, de az övé sokkalta rágósabb volt. Gyanítom, hogy nem tisztította meg rendesen tokiászától a zabot. Ez egészen fenséges ízzel bírt, és vélhetıen arra indít majd, hogy felülvizsgáljam a zablepénnyel kapcsolatos fenntartásaimat. Köszönöm még egyszer. – Meghajolt. – Nem tőnsz ırültnek – jegyeztem meg. Elmosolyodott. Középkorú férfi volt, választékos arccal, okos szemmel és fehér szakállal, melynek próbálta gondját viselni. Barlangját is tisztán tartotta az ágakból való seprıvel, mely
most szintúgy a barlang falának támaszkodott. – Ide nemcsak az eszelısöket küldik, Derfel – szólt feddıen. – Azok, kiket az épelméjőek büntetni akarnak, éppúgy ide kerülnek. Sajna, megsértettem Uthert. – Gyászos szünetet tartott. – Egykor tanácsadó voltam -folytatta –, mondhatni, nagy ember, ám amikor megmondtam Uthernek, hogy Mordred ostoba, itt végeztem. Pedig igazam volt. Mordred igenis ostoba volt, még tízévesnek is végtelenül ostoba. – Oly régóta vagy már itt? – Sajna, igen. – Miként maradtál életben? Túlzó szerénységgel vonta meg a vállát. – A hullaevık a kapunál azt tartják, hogy képes vagyok varázsolni. Azzal fenyegetem ıket, hogy visszaadom ép értelmüket, ha megsértenek, így hát különös gondot fordítanak rá, hogy boldoggá tegyenek. Sokkalta boldogabbak eszelısen, hidd el nekem. Mindenki, aki megırizte az ép értelmét ezen a szigeten, azért imádkozik, hogy megháborodjék. És téged, barátom, Derfel, megkérdezhetem, hogy téged mi hozott ide? – Egy asszonyt keresek. – Á! Bıséggel akadnak itt asszonyok, s többségüket túlzott erényességgel sem igen lehetne vádolni. Az ilyen asszonyok, szilárd meggyızıdésem, éppúgy nélkülözhetetlen kellékei a földi paradicsomnak, de sajna, a szomorú valóság nem engem igazol. Erkölcstelenek, való igaz, ám ugyanakkor szutykosak is, beszédjük unalmat szül, miként az általuk nyerhetı gyönyör is legalább oly pillanatnyi, mint amilyen szégyenletes. Ha ilyen asszonyt keresel, Derfel, akkor itt bıséggel akadhatsz rájuk. – Én egy Nimue nevő asszonyt keresek – mondtam. – Nimue – ismételte összeráncolt homlokkal, amint próbált visszaemlékezni a névre. – Nimue! Á, igen, már emlékszem rá. A félszemő lány, fekete hajjal. A tengeri népekhez ment. – Vízbe fulladt? – kérdeztem szörnyülködve. Nem, nem – rázta a fejét. – Meg kell értened, hogy nekünk saját közösségeink vannak a Szigeten belül. A kaput ırzı hullaevıkkel már sikerült találkoznod. Mi, idefent a bányában, a remeték közösségét alkotjuk, apró csoportját azoknak, kik inkább választják a magányt, meghúzódva a Szigetnek ezen a felén. A túlsó felén élnek a bestiák. Képzelheted, milyenek lehetnek. A déli nyúlvány a tengeri népeké. Emberi hajjal halásznak, végén tövisbıl való horoggal, és azt kell mondanom, viselkedés tekintetében ık a legnemesebbek a Szigeten, noha egyik közösség sem vendégszeretetérıl híres. Mi itt valamennyien harcolunk egymással, ez csak természetes. Látod már, mennyire magunkévá teszünk mindent, mit csak az élık világa kínálhat? Mindent, kivéve talán az egy vallást, bár vannak közülünk egyketten, kik isteneknek hiszik magukat. És kik vagyunk mi, hogy ellent mondjunk nekik? – Soha nem próbáltál elmenni?' – Próbáltam – felelte szomorúan. – Nagyon régen. Egyszer megpróbáltam átúszni az öblöt, de nagyon figyelnek bennünket, és egy csapás a lándzsa boldogabbik végével az ember fejére épp elég emlékeztetınek, hogy nem hagyhatjuk el a Szigetet, én pedig még azelıtt visszafordultam, hogy erre sor kerülhetett volna. Sokan megfulladnak, kik azon az úton próbálkoznak. Néhányan a töltésúton tesznek kísérletet, és némelyiküknek talán valóban sikerül visszajutnia az élık közé, no persze csak akkor, ha elıtte átverekszik magukat a hullaevıkön. És ha túl is élik azt a próbatételt, még mindig ki kell kerülniük az ıröket, kik a partról figyelnek. Láttad azokat a koponyákat a töltésőt mentén? Azok koponyái, kik megkísérelték a menekülést. Szerencsétlen lelkek. – Elcsendesedett, s egy pillanatra már azt gondoltam, sírva fakad, ám ekkor ellökte magát a faltól. – Elkalandoztak a gondolataim. De hát hová is tettem a jó modoromat? Vízzel kínáltalak. Látod? A saját ciszternám! – Büszkén mutatott a fahordóra, mely közvetlenül a barlang szája mellett állt, és amelyet úgy állított be, hogy az magába győjtse a sziklafalról lecsorgó vizet a nagy viharok alatt. Volt egy merítıedénye is, melybe kétkupányi víz belefért. – A hordó és a merítıkanál egy halászhajóról származik, mely itt szenvedett hajótörést. Mikor is? Lássuk csak… két esztendeje. Szerencsétlen emberek! Három férfi és két fiú. Egy férfi megpróbált elúszni, és a
vízbe fulladt, a másik kettı a kızáporban lelte halálát. A két fiút elvonszolták. Képzelheted, mi történt velük! Asszony akadhat bıséggel, ám a tiszta friss halászfiúk húsa ritka kincsnek számít a Szigeten. – Letette elém a bádogkupát, és megrázta fejét. – Rettenetes hely ez, barátom, és nagy ostobaságot követtél el, mikor idejöttél. Vagy küldött valaki? – Önszántamból jöttem. – Akkor valóban ide tartozol, hisz nem lehetsz egészen ép. – Nagyot kortyolt a vizébıl. – Meséld el nekem – kért – Britannia híreit! Meséltem neki. Elmondtam Uther halálát és Arthur eljövetelét, de nem sok minden mást. Homlokát ráncolta, mikor meghallotta, hogy Mordred király nyomorék, viszont örvendezett a híren, hogy Bedwin még mindig él. – Kedvelem Bedwint – mondta. – Vagy helyesebben, kedveltem. Meg kell tanulnunk úgy beszélni, mintha valóban holtak lennénk. Bizonyára öreg lehet. – Nem olyan öreg, mint Merlin. – Hát Merlin él? – kérdezte meglepetten. – Él. – Istenek! Hát él! – Látható örömmel töltötte el a hír. – Egy szer adtam neki egy saskövet, és oly hálás volt érte. Kell lennie itt valahol egy másik darabnak is. Hol lehet? – Végigsöpörte a kavicsokat és a fadarabokat, melyek valóságos dombot alkottak a barlang bejárata mellett. – Itt lenne? – Az ágyat elválasztó függöny felé mutatott. – Látod már? Megfordultam, hogy megnézzem magamnak a ritka, értékes követ, és abban a pillanatban, hogy félrenéztem, Malldynn a hátamra ugrott, és próbálta elhúzni az apró kés élét torkomon. Meg foglak enni! – kiáltotta diadalittasan. – Megeszlek! – Valahogy sikerült elkapnom kést tartó kezét a balommal és távol tartanom a penge élét légcsövemtıl, mire Malldynn lerántott magával a padlóra, és próbált a fülembe harapni. Ott nyáladzott fölöttem, étvágyát felkorbácsolva az új, enni való emberi hús igézetével. Megütöttem egyszer, kétszer, azután sikerült fölébe kerekednem és beletérdelnem ágyékába, majd újra megütöttem, ám az emberi roncs bámulatos szívósággal bírt, és a küzdelem hangjai újabb embereket csalt elı barlangjaikból, kik most mind felénk rohantak. Csak néhány pillanatom maradt, mielıtt az újonnan jöttek túlereje maga alá győr, így hát utolsó, kétségbeesett csapásra szántam el magam, fejemmel ökleivé Malldynn koponyáját, és ezzel végtére sikerült levetnem magamról. Félrerúgtam a görcsösen rángatózó testet, majd megálltam a hálókamra ajtajánál, ahol végre elég terem kínálkozott elırántani Hywelbane-t. A remeték visszahıköltek a kard fénylı pengéje elıl. Malldynn, vérzı szájjal, a barlang fala mellett feküdt. – Csak egy darabka friss májat! – könyörgött nekem. – Csak egy morzsácskát! Kérlek! Otthagytam ıket. A többi remete a köpenyem után kapott, amikor elhaladtam mellettük, de senki sem próbált megállítani. Egyikük nevetett, amint elindultam a csapáson. – Vissza kell majd jönnöd – kiáltott utánam –, és addigra csak éhesebbek leszünk! – Egyétek meg Malldynnt – szóltam vissza keserően. Felkapaszkodtam a Sziget gerincére, ahol rekettye nıtt a sziklák hasadékaiban. Innét láthattam, hogy a nagy sziklatömb nem nyúlik ki a Sziget déli nyúlványáig, de meredeken zuhanva hosszú síkságba torkollik, melyet ısi falak maradványai szabdalnak, ékes bizonyítékául annak, hogy egykor hétköznapi férfiak és asszonyok éltek itt, kik megmővelték a tenger felé lejtı köves platót. A felföldön még mindig álltak lakóházak – gyanítottam, hogy a tengeri népek otthonai. A domb talpánál álló kerek kunyhókból egy csapatnyi halott lélek idejekorán felfigyelt rám, és jelenlétük csak tovább erısítette meggyızıdésemet, hogy maradjak, ahol vagyok, és várjam ki a hajnalt. Az élet lassan csordogál korán reggel, ezért is szeretnek a katonák a hajnal elsı fényénél támadásba indulni, és ezért akartam én is akkor elveszett Nimuém keresésére indulni, mikor a tébolyult szigetlakók még nehézkesen mozognak és bódultak álmaiktól. Kemény egy éjszaka volt. Szörnyő éjszaka. A csillagok kört jártak a fejem felett; fénylı otthonok, honnét a szellemek lételeinthettek az esendı földre. Beihez imádkoztam, erıért
könyörögtem, és néha elaludtam, bár a száraz fő minden rezdülésére és a kavicsok minden csikordulására rémülten pattantam fel. Egy keskeny sziklahasadékban találtam menedéket, mely ellenállt bármilyen támadásnak, és itt végre elringathattam magam a hitbe, hogy megvédem magam, noha egyedül Bel tudhatta csak, elhagyom-e még valaha a Szigetet. Vagy hogy rátalálok-e valaha Nimuéra. Még a hajnal beköszönte elıtt elıkúsztam kırejtekembıl. Köd terpeszkedett a tenger felett, túl a komor tajtékon, mely Cruachan barlangját jelezte, és a szürkés, fakó fényben laposnak, hidegnek tetszett elıttem a Sziget. Nem láttam senkit, amint lefelé haladtam a domboldalon. A Nap még mindig nem kelt fel, amikor beléptem a durván épített kunyhók alkotta elsı faluba. Tegnap, döntöttem el magamban, túlságosan is bátortalanul közeledtem a Sziget lakóihoz. Ma azoknak a tetemeknek fogom kezelni a holtakat, amik a valóságban. A kunyhókat vesszıbıl és sárból emelték, ágakkal és szárított fővel fedték le. Berúgtam egy omladozó faajtót, behajoltam a viskóba, és megragadtam az elsı hortyogó lényt, akit értem. Kirángattam a teremtményt a szabadba, nagyot rúgtam egy másikba, majd Hywelbanenel lyukat vágtam a kalyiba tetejébe. A lények, melyek egykor emberek lehettek, kezdtek önmagukhoz térni, és csúszva-mászva menekültek elılem. Belerúgtam a férfi fejébe, jókorát csaptam egy másikra Hywelbane pengéjének lapjával, majd egy harmadik embert is kirángattam a betegesen éledezı fénybe. Levetettem a földre, mellére tettem lábamat, és torkának szorítottam Hywelbane hegyét. – Egy Nimue nevő asszonyt keresek – mondtam. A férfi kivehetetlen zagyvasággal felelt. Nem tudott beszélni, vagy még inkább olyan nyelven beszélt, melyet ı maga talált ki önmaga számára, ezért otthagytam és egy asszony után rohantam, aki sántikálva igyekezett a bozótos felé. Felsikoltott, amikor elkaptam, és újra sikoltott, mikor torkára emeltem vasamat. -Ismersz egy Nimue nevő asszony? Az asszony túlságosan rémült volt ahhoz, hogy feleljen. Ehelyett megemelte mocskos szoknyáját és fogatlan vigyorral kínálta magát, mire arcul csaptam a penge lapjával. – Nimue! – üvöltöttem rá. – Egy félszemő lány, Nimue. Ismered? – Az asszony még mindig nem tudott beszélni, de dél felé hadonászott, görcsösen mutogatva a Sziget nyúlványa felé ırült igyekezetében, hogy enyhülésre bírjon. Elvettem kardomat, és lábammal visszarúgtam a szoknyát combjai fölé. Az asszony elbotorkált a tüskebokrok felé. A többi halálra vált, szánalmas teremtmény kunyhójából figyelte, amint továbbhaladok a háborgó tenger felé. Két másik apró település mellett is elhaladtam, de most senki sem próbált megállítani. Részévé váltam a Holtak Szigete élı lidércnyomásának; én lettem a teremtmény, a hajnal elsı fényénél, villogó acéllal a kezében. Keresztüllépkedtem a sápadt, hangással borított mezıkön, melyeket csak néhol tarkított egy-egy foltnyi lóhere, hegyi pacsirtafő, vagy karmazsinvörös kosbor, és azt mondogattam magamban, hogy tudnom kellett volna elıre – Nimue Manawydan teremtménye, s a tengerhez oly közel keres magának menedéket, amennyire az csak lehetséges. A Sziget déli peremét alacsony szirt mentén sorakozó sziklatömbök szövevénye alkotta. Hatalmas hullámok törtek meg rajta tajtékká olvadva, üregeket vájva a kövekbe, fehér felhıkké gyúrva vízpermetüket. A katlan bıszen örvénylett, s kibuggyant a partra. Nyári reggel volt, de a tenger szürkéllett, akár az ólom, a szél a csontomba mart, és a tengeri madarak hangosan visongtak a fejem felett. Szikláról sziklára ugráltam, egyre közelebb érve a halálos tengerhez. A szél belekapott elrongyolódott köpenyembe, amint megkerültem egy sápadt kıbıl való oszlopot, s alatta barlangot láttam, mely alig néhány lábbal esett csak a hínár és a hólyagmoszat sötét vonala fölé, mely a dagály szintjét jelezte. Keskeny perem vezetett a barlangba, és a peremen madarak s egyéb állatok csontjai sorakoztak. A csonthalmokat emberi kéz emelte, hisz azok rendszeres közönként feküdtek, és minden halmot hosszabb csontok gondosan kialakított rácsozata alkotta, koronaként koponyát viselve magán. Megdermedtem, s a félelem úgy kezdett feltámadni bensımben, miként a tenger háborgó hullámai, amint a menedékre meredtem, mely oly közel esett a tengerhez, mint a kárhozott lelkeknek ezen a szigetén semmi. – Nimue? – kiáltottam, mialatt bátorságot győjtöttem, hogy közelebb lépjek a peremhez. – Nimue? Leléptem a keskeny sziklapadra, és lassan megindultam a csonthalmok között. Rettegtem
attól, mit találok majd a barlangban. – Nimue? – kiáltottam fel újra. Alattam roppant hullám furakodott keresztül a tőhegyes szirtek közt, hogy fehér ujjaival a perem felé kapjon. A tajték azután visszazuhant, belefúlva a tenger sötétjébe, mielıtt újabb hullám robajlott volna a sziklanyúlvány talapzatának, keresztül a fénylı köveken. A barlang sötét volt és néma. – Nimue? – kérdeztem újra, elcsukló hangon. A barlang bejáratát két emberi koponya vigyázta, melyeket a szikla repedéseibe erıszakoltak be, hogy kitört fogaikkal az ásító torok két felén vicsorítsanak. – Nimue? – Nem érkezett válasz, csak a szél bömbölése, a madarak jajveszékelése, és a kísérteties tenger robajlása. Beléptem. Hideg volt a barlangban, s fény alig hatolt be ide. A falak nyirkosán fénylettek. A kavicsos padlózat megemelkedett elıttem, arra kényszerítve, hogy elıregörnyedjek a barlang súlyos mennyezete alatt, mialatt óvatosan elırébb léptem. A barlang el-keskenyedett és élesen balra csavarodott. Egy harmadik elsárgult koponya vigyázta a kanyart, ahol megvártam, míg szemem hozzászokik a benti félhomályhoz, s csak azután fordultam el a koponya mellett, hogy benézzek a barlang sötét méhébe. És ott, a barlang végében, ott feküdt ı. Az én Nimuém. Elıször azt gondoltam, halott, hiszen mezítelen volt és összekuporodva feküdt, szutykos haja az arcában, vékony lába felhúzva a mellére, sápadt karját lábszárára kulcsolva. Gyerekkorunkban, a zöldellı dombokon, elmerészkedtünk a kietlen sírdombokhoz, hogy a régi öregek aranyát kiássuk, és a holtak csontjait mindig így, összekuporodva találtuk, a pózban, mellyel az idık végezetéig távol tartották maguktól az ártó szellemeket. – Nimue? – Az utolsó néhány métert kényszerőségbıl négykézláb tettem meg a barlang végébe. – Nimue? – kérdeztem újra, s ezúttal neve a torkomon akadt, mert bizonyos voltam benne, hogy meghalt, ám ekkor megláttam, hogy bordái mozognak. Lélegzett, de ettıl eltekintve mozdulatlan volt, akár a holtak. Letettem Hywelbane-t, és kinyújtottam a kezem, hogy hideg fehér vállát érintsem. – Nimue? Hirtelen felém szökkent, sziszegve, lecsupaszított fogakkal, egyik szeme elhalt vörös üreg, másik kifordulva, hogy csak a fehérje látszódjék. Próbált megharapni, karmolt, panaszos fejhangon szitkokkal szórt meg, majd felém köpött, hogy azután hosszú karmaival szemem felé kapjon. – Nimue! – kiáltottam. Köpködött, nyálzott, küzdött, és sárga fogait csattogtatta arcom elıtt. -Nimue! Újabb átkot sziszegett rám, és jobb kezével torkomhoz kapott. Birtokolta a tébolyultak testi erejét, és hangja diadalittasan csendült, amint ujjai rákulcsolódtak nyelıcsövemre. És ekkor végre megértettem, mit kell tennem. Megragadtam bal kezét, ügyet sem vetve a torkomat marcangoló fájdalomra, és saját sebhelyes tenyeremet az ı sebére fektettem. Ráfektettem, hozzápréseltem, és nem mozdultam többet. Lassan, nagyon lassan, a jobb kezemet szorongató kéz elerıtlenedett. Lassan, nagyon lassan, szerelmem jó szeme visszafordult, hogy újra láthassam értelmének ragyogását. Sokáig mozdulatlanul meredt rám, majd sírva fakadt. – Nimue – mondtam, ı pedig átkarolta nyakamat és magához szorított. Túláradó hullámokban tört rá a zokogás, mely csak úgy rázta törékeny testét, mialatt karomban tartottam, simogattam, és a nevét ismételgettem. A zokogás idıvel lecsillapodott, majd elhalt. Hosszú ideig csüngött még a nyakamban, mielıtt éreztem volna, hogy mozdítja a fejét. – Hol van Merlin? – kérdezte cérnavékony gyerekhangján. – Itt, Britanniában – feleltem. – Akkor mennünk kell. – Elvette karját nyakamból, majd lekuporodott elıttem, hogy egyenesen arcába nézhessek. – Álmodtam róla, hogy eljössz – mondta. – Szeretlek – feleltem, noha nem akartam ezt kimondani, bármennyire is igaz volt. – Ezért jöttél el – mondta, mint a világ legtermészetesebb dolgát. – Vannak ruháid? – kérdeztem.
– Csak a köpenyed – felelte. – Nincs másra szükségem, csak a kezedre. Kimásztam a barlangból, hüvelyébe dugtam Hywclbane-t. és sápadt, reszketı teste köré vontam zöld köpenyeinél. Karját keresztülfúrta a köpeny rongyos anyagának redıin, majd kéz a kézben, lassan végiglépdeltünk a peremen, és felmásztunk a dombra, honnét a tengeri népek figyeltek bennünket. Kettéváltak, amint elértük a szirt tetejét, és nem követtek, amint lassan útnak indultunk a Sziget keleti partvonala mentén. Nimue nem szólt. İrülete elszállt abban a pillanatban, hogy kezem az övét érintette, ám rettenetes gyengeség járt a nyomában. Az út meredekebb részein segítenem kellett neki a járásban. Baj nélkül haladtunk el még a remeték barlangjai mellett is. Vagy mind aludtak, vagy éppenséggel az istenek bocsátottak bőbájt a Szigetre, míg mi északnak tartottunk, magunk mögött hagyva a holt lelkeket. A Nap lassan felkelt. Mofit láttam csak, hogy Nimue haja ragad a mocsoktól és hemzseg a tervektıl, hogy bıre szutykos, és hogy elveszítette aranyszemét. Olyan gyenge volt, hogy már menni is alig tudott, és amint a dombon haladtunk a töltésőt felé, a karomba vettem, és azt találtam, hogy súlya alig éri el egy tízéves gyermekéét. – Gyenge vagy – mondtam. – Gyengének születtem, Derfel – mondta –, és egész életemet úgy töltöttem, hogy másnak színleltem magam. – Pihenésre van szükséged – szóltam. – Tudom. – Fejét ráhajtotta a mellemre, és életében elıször teljesen átadta magát a gondoskodásomnak. Végigvittem a töltésúton, és túl az elsı kapun. A tenger balról tört felénk, és az öböl visszatükrözte a kelı Napot a jobbunkon. Nem tudtam, hogyan fogom ıt átvinni az ırségen. Csak annyit tudtam, hogy el kell hagynunk a Szigetet, mert ez az ı végzete, én pedig végzetének instrumentuma, így tehát abban a tudatban haladtam tovább, hogy az istenek megoldják a problémámat, és így érkeztem el a végsı akadályhoz is. Átvittem a középsı fal koponyákkal kihányt gerincén, és Dumnonia hajnalfényben zöldellı mezıi felé lépkedtem. A falon túl egyetlen lándzsást láttam csak, és elképzeltem társait, amint felsorakoznak a csatorna túlfelén. Még több ır közeledett a kavicsos töltésúton; majd felálltak, hogy elzárják elılem az utat a szárazföldre. Ha ölnöm kell, gondoltam, hát ölni fogok érte. Az istenek akarata volt ez, nem az enyém, Hywelbane pedig az istenek ügyességével és erejével vág majd utat közöttük. Ám amint az utolsó fal elé értem, könnyő terhemmel karomon, az élet és halál kapui felnyíltak elıttem, hogy beeresszenek. Az ırök parancsnokára számítottam, rozsdás lándzsájával, készen rá, hogy visszafordítson, ám ehelyett Galahad és Cavan várt rám a fekete küszöbön túl, kivont karddal és pajzzsal a karján. -Követtünk – szólt Galahad. – Bedwin küldött bennünket – tette hozzá Cavan. Beburkoltam Nimue szörnyő hajzatát köpenyem kámzsájával, hogy barátaim ne láthassák lealacsonyodását, és ı belém kapaszkodott, próbálván elrejtızni elılük. Galahad és Cavan magukkal hozták embereimet is, kik átvették az uralmat a rév felett, és lándzsáikkal vigyázták a Sziget ıreit a csatorna túlsó partján. – Ma indultunk volna a keresésedre -mondta Galahad, majd a kereszt jelét rajzolta magára, amint végigtekintett a töltésúton. Különös pillantással méregetett, mintha attól tartana, hogy visszatérvén a Szigetrıl más ember lett belılem. – Tudnom kellett volna, hogy itt vártok – mondtam neki. – Igen – felelte –, tudnod kellett volna. – Könnyek csillantak a szemében, a boldogság könnyei. Áteveztünk a csatornán, és végigvittem Nimuet a koponyákon át a halotti torok csarnokáig, ahol találtam egy embert aki platón pakolta fel sórakományát, útban Durnovana felé. Szekérre fektettem fel Nimuét, és némán gyalogoltam mellette, mialatt a kocsi nyikorogva tartott észak és a város fele. Visszahoztam Nimuét a Holtak Szigetérıl, egy háború dúlta országba.
G yllad birtokára vittem Nimuét. Nem a nagy csarnokba tettem, de egy elhagyott pásztorkunyhóba, hol kettesben lehettem vele. Húslevesen és tejen tartottam, de legelıször is tisztára mosdattam; testének minden porcikáját megcsutakoltam, kétszer is átmosdattam, azután hosszú, fekete haját mostam meg és fésültem ki a bogokat egy csontféső segítségével. A gubancok némelyike olyan erısen tartott, hogy le kellett vágnom, de a legtöbbet sikerült kifésülnöm, s amikor haja vizesen és egyenesen csüngött alá, még egyszer használtam a fésőt, hogy felleljem és kiirtsam a terveket, mielıtt utoljára lemosdatnám. Úgy állta a tortúrát, mint egy engedelmes gyermek, s amikor tiszta lett, hatalmas gyapjútakaróba bugyoláltam, levettem a húslevest a tőzrıl és megetettem, azután magamat is lemosdattam, majd összevadásztam a terveket, melyek az ı testérıl az enyémre vándoroltak. Mire végeztem, lassan leszállt a szürkület, és ı gyorsan álomba zuhant a friss harasztból vetett ágyon. Egész éjjel aludt, és reggel megette a hat tojást, amit egy edényben, a tőz fölött habartam neki össze. Azután újra elaludt, én pedig fogtam egy kést és egy darab bırt, hogy szemtapaszt vágjak neki, amit a fejére köthetett. Gyllad egyik rabszolgájával ruhát hozattam, és elküldtem Issát a városba, hogy tudja meg, mi történt, míg távol jártam. Issa agyafúrt fickó volt, de oly szívélyes modorral, hogy még az idegenek is boldogan bízták rá titkaikat a tavernák asztala mellett. – A fél város azt beszéli, uram, hogy a háború máris elveszett – mondta el nekem visszatértekor. Nimue aludt, így a patak mellett beszélgettünk, mely az udvarház oldalában csörgedezett. – És a másik fele? – kérdeztem. Elvigyorodott. – Várja a Lughnasát, uram. Nem gondolnak azon túlra. De azok, akik gondolnak, mind keresztények. – A patak vizébe köpött. – Azt mondják, Lughnasa a gonosz ünnepe, és hogy Gorfyddyd király a bőneinkért jön büntetni bennünket. – Ebben az esetben – mondtam – az lesz a legjobb, ha annyi bőnt követünk el, amennyit csak tudunk, nehogy méltatlanul érjen utol bennünket a büntetés. Felnevetett. – Egyesek szerint Arthur fél elhagyni a várost, nehogy kitörjön a lázadás, amint katonái távol kerülnek innét. Megráztam a fejem. – Együtt akar lenni Guinevere-rel a Lughnasa alatt. – Ki ne akarna? – kérdezte Issa. – Felkerested az aranymővest? Issa bólintott. – Azt mondja, két hétnél elıbb semmi szín alatt nem lesz kész a szemmel, de elıször is keresni fog egy hullát és kivágja a szemét, hogy megtudja a helyes méretet. Mondtam neki, hogy legjobb lesz, ha egy gyerek hullájával kezdi, mert úrnım nem túl nagydarab, igazam van? – Fejével a ház felé biccentett. – Mondtad neki, hogy a szemnek üregesnek kell lennie? – Igen, uram. – Helyesen cselekedtél – mondtam neki. – És most, gondolom, neki akarsz kezdeni a bőnöknek és Lughnasa ünnepének? Szélesen elmosolyodott. – Igen, uram. – Lughnasát a küszöbön álló aratás ünnepének szánták, ám a fiatalabbak elıszeretettel tették a termékenység ünnepévé is egyben, és az ünnepi elıkészületek így már ezen az éjjelen, az ünnepnap elıestéjén megkezdıdtek. – Akkor hát menj – mondtam neki. – Én itt maradok. Azon a délutánon külön kis lugast készítettem Nimuének Lughnasára. Valahogy kételkedtem benne, hogy értékelni fogja, de én akkor is meg akartam csinálni, így hát főzfavesszıbıl ösz-szeütöttem a kis vázat a patak partján, és a meghajlított szálak közé búzavirágot, pipacsot, kamillát, győszővirágot és hosszú fo-lyondárkoszút szıttem. Ilyen kis
lugasokat szerte Britanniában készítettek az ünnepre, és a rákövetkezı tavasz végével szerte Britanniában százával születtek a Lughnasa porontyai. A tavaszt alkalmas évszaknak tartottuk a gyerekszületésre, hisz a gyermekek magukban hordozták a nyár bıségének igézetét, bár hogy az ez évi vetés miként fog kisarjadni, az függött azoktól a csatáktól is, melyeket a betakarítás után kellett megvívnunk. Nimue épp akkor bukkant elı a kunyhóból, amikor az utolsó győszővirágot szıttem a lugas tetején. – Lughnasa van? – kérdezte meglepetten. – Holnap lesz. Szégyenlısen nevetett. – Még soha senkitıl nem kaptam lugast. – Soha nem is akartad volna. – Most akarom – mondta, és leült a virágok árnyékában, oly örömmel az arcán, hogy a szívem is belesajdult. Megtalálta a szemkötıt, és magára öltötte a ruhát is, melyeket Gyllad szolgája vitt a kunyhóba – egyszerő barna vászonból való ruha volt csupán, mégis illett hozzá, ahogyan az egyszerő dolgok mindig is tették. Sápadt volt és erıtlen, ám tiszta, és mintha arcára is visszaköltözött volna a pír. – Nem tudom, mi történt az aranyszemmel – szólt bánatosan, megérintve új szemtapaszát. – Már intézkedtem, hogy készítsenek másikat – mondtam neki, de azt már nem tettem hozzá, hogy az aranymőves elılege felemésztette utolsó pénzemet is. Múlhatatlanul szükségem van a hadizsákmányra, gondoltam, hogy végre feltöltsem az erszényemet. – És éhes vagyok – toldotta meg Nimue. Néhány nyírfaágat tettem a fazék aljába, hogy a húsleves ne ragadhasson le, majd beléöntöttem az étel maradékát, és tüzet gyújtottam alatta. Nimue mindent felfalt, hogy utána elégedetten nyúljon el a Lughnasa-lugas alatt, és onnét figyelje a csermely áramlását. Légbuborékok jelezték, merrefelé úszik egy vidra a felszín alatt. Korábban is megfigyeltem már ezt a példányt -prémjét számtalan sebhely tarkította, a fiatalkori csatározások és a csak hajszálnyira célt tévesztı vadászlándzsák nyomai. Nimue figyelte, míg a buborékok el nem tőntek a füzes alatt, majd beszélni kezdett. Mindig is szívesen elegyedett beszédbe, de azon az estén, úgy tőnt, képtelen volt kielégíteni a szomját a társalgásra. Akarta tudni a híreket, és én elmondtam neki mindent sorban, azután pedig részleteket akart hallani, minél több részletet, és minden parányi részletet aprólékos gonddal szıtt bele az anyagba, melybıl végül kitelt az elmúlt év szövete, legalábbis az ı számára, cirkalmas mintázatot alkotva, melynek ugyan minden egyes kockája jelentést hordozott, ám hozzáfőzve a többiekhez már szövevényes és értelmes egésszé forrt egybe. Leginkább Merlin és az a tekercs érdekelte, melyet Ban pusztulásra ítélt könyvtárából menekítettünk ki. – Te nem is olvastad? – kérdezte. – Nem. – Márpedig én fogom – mondta elszántan. Haboztam egy pillanatig, majd kiöntöttem elé szívemet. – Azt gondoltam, hogy Merlin fog elmenni érted a Szigetre – mondtam. Kockáztattam ezzel, hogy kétszeresen is magamra vonom neheztelését, egyrészrıl mert nyilvánvaló kritikával illetem Merlint, másrészrıl mert említek egy olyan témát, a Holtak Szigetét, melyrıl ı eddig egyetlen szóval sem beszélt, ám úgy tőnt, most egyiket sem bánja. – Merlin úgy gondolja, tudok vigyázni magamra – telelte, majd elmosolyodott. – Aztán pedig tudja, hogy te itt vagy nekem. Mostanra besötétedett, és a patak ezüstösen fodrozódott Lughnasa holdja alatt. Tucatnyi kérdés rajzott bennem, melyeket mind fel akartam tenni, de nem mertem, ám ı hirtelen elkezdett megfelelni rájuk kérdés nélkül is. Beszélt a Szigetrıl, vagy még inkább arról beszélt, miként volt lelkének egy apró szeglete mindvégig tudatában a Sziget borzalmainak, még ha annak többi része magára is hagyta nyomorúságában. – Azt gondoltam, a téboly olyan, akár a halál – mondta –, és hogy nem fogom tudni, van más lehetıség is az életre az ırületen kívül, pedig nem így van. Tisztában vagy a lehetıségekkel. Mintha kívülrıl figyelnéd magad, és képtelen lennél segíteni magadon. Magad ítéled kárhozatra magad –
mondta, majd elhallgatott, és láttam, hogy jó szemében könnyek csillannak. – Ne – szóltam, hirtelen megfosztva minden kíváncsiságomtól. – És néha – folytatta – csak ültem a sziklákon és néztem a tengert, tudván, hogy épelméjő is lehetnék, és eltőnıdtem, miféle célt szolgál mindez, és máris tudtam, tébolyultnak kell lennem, mert ha nem lennék az, az egésznek nem lenne semmi értelme. – Az egésznek nincs semmi értelme – szóltam indulatosan. – Ó, Derfel, drága Derfel! Olyan az elméd, akár a sziklaszirtrıl lehulló kavics. – Elmosolyodott. – Ugyanez az értelem vette rá Merlint is arra, hogy Caleddin tekercsét őzze. Hát nem érted? Az istenek csak játszadoznak velünk, ám ha megnyitjuk magunkat elıttük, akkor mi is részesei leszünk a játéknak, s nem áldozatai. Az ırület ennek eszköze! Istenektıl kapott ajándék, és mint minden ajándéknak, ennek is megvan a maga ára, de én most leróttam. – Szenvedélyesen beszélt, de én hirtelen érezni kezdtem, hogy ásításom feltöréssel fenyeget, és bármennyire próbáltam, képtelen voltam magamba fojtani. – Pihenésre van szükséged – mondta. – Nem – tiltakoztam. – Aludtál a múlt éjjel? – Valamicskét. – A kunyhó ajtajában ücsörögtem, és néha elelbóbiskoltam, mialatt a zsúpszalmában kaparászó egereket hallgattam. – Akkor most menj lefeküdni – mondta ellentmondást nem tőrı hangon –, és hagyj gondolkodni. Oly fáradt voltam, hogy szinte levetkızni is alig tudtam, és amikor végre hanyatt dıltem a harasztból vetett ágyon, úgy aludtam, mint a hulla. Nagy, mély álom tört rám, mely csak a csata utáni biztonságban szokott, amikor a rossz álmot, melyet át- meg átszı a lándzsadöfésekkel, kardcsapásokkal rémítı lidércnyomás, a való élet rettenete kiéget az ember lelkébıl. így aludtam most is, és azon az éjjelen Nimue eljött hozzám, s én elıször álomnak hittem, ám azonnal erıt vett rajtam az éberség, amikor megérez-tem hővösen mezítelen testét az enyémen. – Minden rendben, Derfel – suttogta –, csak aludj. – És én visszaaludtam, vékony teste köré fonva karomat. Lughnasa tökéletes hajnalára ébredtünk. Voltak az életemben pillanatok, mikor megtapasztaltam a hamisítatlanul tiszta boldogságot, és ez is ezek egyike volt. Vannak idık, úgy gondolom, amikor a szerelem lépést tart az élettel, vagy talán az istenek akarják, hogy megbolonduljunk, és semmi sincs oly édes, mint Lughnasa bolond hevülete. A Nap tündökölt, átszőrıdve a virágos lugason, mely alatt szerelmünk beérett, hogy utána a patakban játszadozzunk, miként gyerekkorunkban, és én próbáltam utánozni a vidra buborékait a víz alatt, s amikor fuldokolva felbukkantam, Nimue tiszta szívbıl kacagott fel. Egy jégmadár suhant el a főz ágai közt, felvillantva színpompáját. Egész nap nem láttunk senkit, csak néhány lovast a patak túlpartján, kik vadászsólymokkal csuklójukon észak felé tartottak. İk nem láttak meg bennünket, és mi meglapulva figyeltük, miként kap el egyik madaruk egy szürke gémet – soha ragyogóbb elıjelet. Arra az egyetlen tökéletes napra Nimue és én szerelmesek lettünk, még ha meg is tagadtuk magunktól a szerelem második örömét: a biztos tudatot, hogy közös jövınket boldogságban éljük le majd, miként azt minden szerelmes képzeli. De nekem nem lehetett jövım Nimuéval. Az ı jövıjének irányát az istenek útjai szabták meg, és nekem nem volt tehetségem kiismerni magam azokon. Hisz még maga Nimue is viszolygott azoktól a csapásoktól. Lughnasa éjjelén, amikor az elnyúlt fények hosszú árnyakat rajzoltak a fák mögé a nyugati lankákon, ott feküdt összekuporodva a karom közt, és arról beszélt, ami lehetne. Egy kis ház, egy darabka föld, gyermekek és család. – Mehetnénk Kernow-ba – szólt álmodozva. – Merlin mindig azt mondta, hogy Kernow áldott hely. Messze esik a szászoktól. – Írország – mondtam – még messzebb esik. Éreztem mellkasomon, amint megrázta a fejét. – Írországon átok ül. – De miért? – kérdeztem. – İk birtokolták Britannia Kincseit – felelte –, s veszni hagyták ıket.
Nem akartam most Britannia Kincseirıl beszélni, sem az istenekrıl, vagy bármi másról, mely megronthatta volna a pillanat törékeny szépségét. – Akkor Kernow – értettem egyet. – Egy kis ház – mondta, majd rendre felsorolt mindent, amire egy ilyen kis háztartásnak szüksége lehetett: bödönök, fazekak, nyársak, rosták és sziták, tiszafa csöbrök, sarlók, nyíróollók, egy rokka, egy guzsaly, egy halászháló, egy hordó, egy tőzrakó hely, egy ágy. Vajon ilyenekrıl álmodozhatott abban a nyirkos-jeges barlangban, a tenger forrongó katlanja felett? – És nincsenek se szászok – folytatta –, se keresztények. Talán el kellene mennünk a Nyugati-tenger valamelyik szigetére? A Kernow mögötti szigetekre. Lyonesse-be. – Finoman ejtette a lágy hangzású nevet. – Szeretni és meghalni Lyonesse-ben – toldotta meg, és jót nevetett. – Miért nevetsz? Egy pillanatra elnémult, majd vállat vont. – Lyonesse egy más világ – mondta, s ezzel a komor kijelentéssel egy csapásra megtörte a varázst. Mintha még Merlin rekedt nevetését is kihallani véltem volna a nyári falevelek zizegésében, amikor végleg útjára engedtem álomképünk fátyolát a szélben, mi pedig ott maradtunk, mozdulatlanul fekve a puha fényekben. Két hattyú úszott északnak a völgyben, Sucellos óriási, fallikus képe felé tartva, melyet a mészkı szirtekbe faragtak, közvetlenül Gyllad földjétıl északra. Sansum le akarta rombolni a szemérmetlen ábrázolást, Guinevere azonban az útját állta, ám azt még ı sem gátolhatta meg, hogy Sansum apró szentélyt építtessen a domb lábánál. Sokat gondoltam rá, hogy amint lesz elég pénzem, megvásárolom azt a földet, s nem azért, hogy gazdálkodjam rajta, de hogy kitiltsam onnét az összes keresztényt. – Merre van Sansum? – kérdezte Nimue. Még mindig olvasott gondolataimban. – Most ı a Szent Tövis védelmezıje. – Bárcsak megszúrná – szólt Nimue bosszúszomjasan. Felült karom közül, nyakáig bebugyolálva magát takarónkkal. – És ma tartják Gundleus eljegyzését? – Igen. – Nem fog elég soká élni ahhoz, hogy kedvét lelje mátkájában – mondta, ám attól tartottam, sokkal inkább reménykedésének, mintsem jövıbelátásának adva hangot. – De igen, ha Arthur nem lesz képes legyızni Gorfyddyd seregét – mondtam. Ám másnapra a gyızelemrıl szıtt szép reményeink is mindörökre szertefoszlani látszottak. Épp elıkészületeket tettem Gyllad terményeinek betakarítására; élesítgettem a sarlókat és leszegeztem a fa cséphadarót bırpántjaihoz, amikor Durocobri-visbıl hírnök érkezett Durnovariába. Issa hozta el a híreket nekünk a városból, és a hírek szörnyőek voltak. Aelle megszegte a fegyverszünetet. Lughnasa elıestéjén szászok hordája támadt Gereint erıdítményére, és lerohanta falait. Gereint herceg halott volt, Durocobrivis elesett, és Dumnonia alattvalója, a Strong-gore-i Meriadoc herceg menekülni kényszerült, míg a királyság maradványai Lloegyr részévé lettek. így tehát, Gorfyddyd seregén felül, Arthurnak a szász fenyegetéssel is farkasszemet kellett néznie. Dumnoniát már semmi sem tarthatta vissza a végromlástól. Nimue megvetıen söpörte félre borúlátásomat. – Az istenek nem vetnek véget ily hamar játékuknak – állította. – Akkor jobban teszik, ha feltöltik kincstárunkat – szóltam epésen –, mert képtelenek vagyunk egyszerre lebírni Gorfyddydet és Aelle-t, ez pedig azt jelenti, hogy meg kell vásárolnunk a békét a szászoktól, vagy valamennyiünkre halál vár. – A kishitőek folyton a pénz miatt aggodalmaskodnak -mondta Nimue. – Akkor az isteneknek hála a kishitőekért – vágtam vissza. Jómagam szüntelen a pénz miatt aggodalmaskodtam. – Van elég pénz Dumnoniában, ha arra lenne szükség – szólt Nimue könnyedén. – Guinevere-é? – kérdeztem, fejem rázva. – Arthur soha nem nyúlna hozzá. – Akkor még egyikünk sem tudta, mekkora kincset hozott el Lancelot magával Ynys Trebesbıl; abból a kincsbıl pedig bıven kitelt volna, hogy megvásároljuk a békét Aelle-tıl, csakhogy Benoic
számőzött királya gondosan elrejtette. – Nem Guinevere aranya – mondta Nimue, majd elmondta, merre találjuk a szászok vérdíját, én pedig szitkozódni kezdtem, hogy ez nem jutott eszembe hamarább. Végtére is esély kínálkozott, gondoltam, ha csak halványka esély is, amíg az istenek hagynak nekünk elég idıt s Aelle nem emeli a végtelenségig követeléseit. Úgy számítottam, hogy Aelle embereinek talán ha egy hétre lesz szükségük, hogy kijózanodjanak Durocobrivis kifosztása után, tehát alig néhány napunk maradt elıállni a csodával. Elvittem Nimuét Arthurhoz. Nem lesz semmiféle idill Lyo-nesse-ben, se rosta, se szita, se vetett ágy a tengerparton. Merlin északnak indult Britanniát menteni, most tehát délen Nimuénak kellett varázslatát bevetnie. És mi elindultunk, hogy megvásároljuk a szászok békéjét, míg mögöttünk, csermelyünk partján, lassan fonnyadni kezdtek Lughnasa virágai. Arthur és testırei északnak lovagoltak a Fosse Wayen. Hatvan lovas, bırrel és vassal felszerszámozott csataméneken, a háborúba tartott, s velük volt ötven lándzsás is, hat közülük az enyém, míg a többit Lanval, Guinevere egykori testırparancsnoka vezette. Az ı munkáját és hivatását a harcok idejére Lancelot orozta el, Benoic királya, aki embereivel a Durnovariában élı jómódúak védelmezıjének szerepkörében tetszelgett. Galahad vezette maradék embereimet észak s Gwent felé, és sietségünket mi sem jelezhette ékesebben, mint hogy még a betakarítás elıtt útnak indultunk, de Aelle hitszegése nem hagyott hátra más választást. Jómagam Arthurral és Nimuéval masíroztam. Nimue maga ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen, pedig még korántsem nyerte vissza egykori erejét, ám semmi sem tarthatta vissza a háborútól, mely indulásunkkal máris kezdetét vette. A Lughnasát követı két napban folyamatosan haladtunk, és akárha baljós elıjelként, az égboltot is súlyos fellegek borították el, záporral fenyegetve. A lovasok a lovászokkal, a teherhordó öszvérekkel és Lanval lándzsásaival a Fosse Wayen várakoztak, míg Arthur átkelt a földnyelven, mely Ynys Wydrynbe vezetett. Nimue és jómagam vele tartottunk, mindössze hat lándzsást tartva magunk mellett kíséret gyanánt. Különös érzés volt visszatérni a Tor ködfátyolba burkolt csúcsa alá, hiszen Gwlyddyn teljes pompájában építette újjá Merlin csarnokát, s így a Tor szinte megszólalásig olyan volt, mint azon a napon, amikor Nimue és én elmenekültünk Gundleus barbársága elıl. Még a tornyot is újra felhúzták, én pedig eltőnıdtem rajta, hogy vajon került-e ebbe is álomkamra, ahol az istenek suttogása elérhetett az alvó mágus füléhez. Ám ügyünk most nem a Torhoz, de sokkal inkább a Szent Tövis kegyhelyéhez szólított. Öt emberem kint maradt a szent hely kapuinál, míg Arthur, Nimue és én besétáltunk az udvarra. Nimue fejére vonta kámzsáját, így senki sem láthatta meg a szemkötıvel amúgy is felismerhetetlenné tett vonásait. Sansum sietett elı, hogy üdvözöljön bennünket. Ragyogó állapotban volt ahhoz képest, hogy kegyvesztettséget kényszerült elszenvedni a durnovariai lázongásokat követıen. Sokkalta gömbölydedebbnek tőnt, mint amilyennek emlékeztem rá, és vadonatúj fekete csuhát viselt, díszes palásttal, melyet gazdagon kihánytak hímzett aranykeresztekkel és ezüsttövisekkel. Mellén súlyos aranykereszt függött nehéz aranyláncán, míg nyakában vaskos vert arany lánc ékeskedett. Egérre valló arcán önelégült vigyor terült el, melyet bizonyára barátságos mosolynak szánt. – Micsoda tisztesség, hogy itt láthatlak, ó, uram! – kiáltotta, s üdvözlésül szélesre tárta a karját. – Micsoda tisztesség! Merhetem remélni, Lord Arthur, hogy a^mi drága Urunk elıtt szeretnéd megnyitni szívedet? Ezek itt az İ Szent Tövisei! Emlékeztetıül azokra a tövisekre, melyeket İneki kellett elszenvednie a mi bőneinkért. – A kókadozó cserje felé intett, mely bánatosan lógatta apró leveleit. A növény körül csoportosuló zarándokok különféle engesztelı ajándékokat főztek fel a lecsüngı ágakra. Meglátva minket, a zarándokok szétszéledtek, nem is sejtve, hogy a szegényesen öltözött parasztfiú közöttük embereim egyike. O volt Issa, kit idejekorán elıre-küldtem, hogy némi aprópénzzel kedveskedjék a szentély ıreinek. – Egy kis bort, esetleg? – kínált bennünket Sansum. – És ételt? Van hideg lazacunk, friss kenyerünk, s még kevés eprünk is. – Jól élsz, Sansum – mondta Arthur, körbepillantva a kegyhelyen. Sokat növekedett azóta, hogy legutóbb Ynys Wydrynben jártam. A kıtemplomot megnagyobbították, és két új építményt is felhúztak mellé, egy dormitóriumot a szerzeteseknek, és egy másik házat, Sansumnak magának. Mindkét épület masszív kıtömbökbıl épült, tetejét római villákról
származó cserepek fedték. Sansum felemelte tekintetét a sötétülı égboltra. – Nem vagyunk egyebek Urunk alázatos, egyszerő szolgáinál, jó uram, s egész földi életünket az İ dicsıségének és szolgálatának szenteljük. Nagyra becsült feleséged is jól van, hála Urunknak? – Nagyon is, köszönöm. – Örvendezek, hogy ezt hallom, uram – hazudta Sansum. – És királyunk, ı is jól van? – A fiú cseperedik, Sansum. – És igaz hitünkben teszi, bízzunk benne. – Sansum elıttünk hátrált, amint tovább haladtunk. – És mi az, jó uram, ami elhozott parányi településünkre? Arthur elmosolyodott. – A szükség, püspök, a szükség. – Szükség a szellem táplálékára? – érdeklıdött Sansum. – Szükség a pénzre. Sansum égnek lökte a karját. – Hát hegyre mászik az, ki halat akarna fogni? Vagy ki vizet szomj ázik, sivatagba tér? Miért hozzánk jöttél, Lord Arthur? Mi, testvérek, esküvel fogadtunk szegénységet, és ami kevéske morzsát az Úr kegyessége ölünkbe enged hullani, azt is mind a szegényeknek adjuk. – Ájtatosan kulcsolta egymásba a kezét. – Akkor hát azért jöttem, kedves Sansum – szólt Arthur –, hogy megbizonyosodjam róla, megtartod, amit esküddel fogadtál. A háború megnehezíti életünket, szükségünk van pénzre, ám a kincstár üres, ezért téged ér a megtiszteltetés, hogy királyodnak kölcsönt nyújts. – Nimue, ki alázatosan megbújt mögöttünk, mint egy kámzsás szolgáló, még idejekorán emlékeztette Arthurt az egyház gazdagságára. Mennyire élvezhette most Sansum szorultságát! – Az egyházat mind ez idáig megkímélték az ilyen kierıszakolt kölcsönöktıl – szólt Sansum élesen, gúnyosan megnyomva az utolsó szót. – Uther felséges urunk, nyugodjék lelke békességben, felmentette az egyházat az ilyen kötelmek alól, miként a pogány kegyhelyeket is – vetett keresztet magára – szégyenteljes és bőnös felmentésben részesítette. – Mordred király tanácsa – mondta Arthur – semmissé tette a felmentést, és a kegyhelyed, Sansum püspök, a leggazdagabb egész Dumnoniában. Sansum újra égnek emelte tekintetét. – Ha akár egyetlen aranypénzt is birtokolnánk, jó uram, elmondhatatlan örömet okozna nekem, ha saját kezemmel adhatnám át neked. De sajna szegények vagyunk. A dombtetın kell kölcsönt kérned – mutatott fel a Torra. – A pogányok, nagy jó uram, évszázadok óta győjtik ott tisztátalan kincseiket. – A Tort – szóltam közbe hővösen – Gundleus kifosztotta, mikor Norwennával is végzett. Ami kevés aranyat birtokolt, s az valóban kevés is volt, mind elrabolták. Sansum úgy tett, mint aki még csak most figyel fel rám. -Derfel, igazam van? Gondoltam. Üdvözöllek itthon, Derfel. – Lord Derfel – javította ki Arthur Sansumot. Sansum apró malacszemei óriásira tágultak. – Istennek hála! Dicsérjük az Urat! Megtaláltad hát helyed a világban, Lord Derfel és micsoda boldogság ez nekem, az Úr alázatos szolgájának, eldicsekedhet vele, hogy azóta ismer, mikor még nem voltál több egyszerő lándzsásnál. Úr lett belıled? Mekkora áldás! És tisztesség számunkra jelenléted! Ám azt még neked is tudnod kell, drága Lord Derfel, hogy amikor Gundleus kifosztotta a Tort, megrabolta az itt élı szegény szerzeteseket is. Micsoda pusztulást kellett megérnünk! A kegyhely Krisztus urunkért szenvedett, és sohasem heverte ki a csapást. – Gundleus elsıként a Torra ment – mondtam. – Tudom, mert ott voltam. És hogy ezt tette, bıséggel hagyott idıt a szerzeteseknek kincseik elrejtésére. – Milyen képzeteket nem átalltok ti, pogányok, szıni rólunk, keresztényekrıl! Még mindig állítjátok tán azt is, hogy csecsemıhúst eszünk szörnyő ünnepeinken? – nevetett fel Sansum. Arthur felsóhajtott. – Sansum püspök – szólt –, tudom, hogy kérésem érzékenyen érint. Tudom, hogy a te munkád megırizni az egyház gazdagságát, hogy az tovább növekedjék s
tükrözze Isten dicsıségét. Mindezt jól tudom, miként azt is, hogy ha nem lesz elég pénzünk harcot vívni ellenségeinkkel, akkor az ellenség idıvel elér ide is, és akkor nem lesz egyház, nem lesz Szent Tövis, és a kegyhely püspöke sem lesz egyéb – bökte ujját Sansum bordái közé – zörgı csontoknál, melyen varjak fenik meg csırüket. – Vannak más módszerek is, hogy távol tartsuk az ellenséget határainktól – mondta Sansum, botorán emlékeztetve Arthurt, hogy ı maga a háború oka, és hogy ha egyszerően elhagyja Dumnoniát, kielégítheti Gorfyddydet. Arthur nem gurult dühbe. Csupán elmosolyodott. – A kincstáradra van szüksége Dumnoniának, püspök. – Nincsen kincstárunk, sajna – rajzolta magára Sansum a kereszt jelét. – És Isten a tanúm, uram, nincs más egyebünk sem. Odakerültem a tövisbokor mellé. – Ivinium szerzetesei – szóltam, a néhány mérföldnyire délre fekvı szerzetesrendre utalva -jobban sáfárkodnak, mint azt te teszed, püspök. – Elıvontam Hywelbane-t a hüvelyébıl, és hegyét a földbe szúrtam, a szánalmas kóró mellé. – Talán ki kellene ásnunk a Szent Tövist, s az ı gondjaikra bízni? Gyanítom, hogy az ott élı szerzetesek sokat áldoznának ezért a kiváltságért. – És a Tövis is távolabb kerülne a szászoktól – szólt Arthur derősen. – Bizonyára te is helyeselnéd az elgondolást, püspök. Sansum kétségbeesetten verdesett a kezével. – Ivinium szerzetesei tudatlan fajankók, uram, egész nap csak az imákon rágódnak. Ha uraságtok kegyeskedne a templomban várakozni, talán felkutathatnék néhány pénzérmét az ország céljaira. – Tedd – mondta Arthur. Mindhármunkat a templomba kísértek. Egyszerő építmény volt, kıpadlóval, kıfalakkal és gerendák tartotta tetıvel. Borongós, félhomályos hely, hová csak kevéske fény szőrıdött az apró, magasan fekvı ablakokon át, melyek párkányán fecskék fészkeltek s téli violák nıttek. A templom túlsó végében kıasztal állt, lapján feszülettel. Nimue, hátratolva a kámzsát arcából, a feszületre köpött, míg Arthur odasétált az asztalhoz, és feltornászva magát a szélére telepedett. – Nem lelem ebben semmi örömöm, Derfel – mondta. – Miért is kellene, uram? – Nem jó megbántani az isteneket – szólt Arthur komoran. – Ez az Isten – szólt Nimue megvetıen – állítólag megbocsátós fajta. Jobb egy ilyennel kezdeni, mint egy igazival. Arthur elmosolyodott. Egyszerő ujjast viselt, nadrágot, csizmát, köpenyt és az Excaliburt. Nem hordott aranyat, sem vértezetet, mégsem lehetett nem felismerni tekintélyét, miként ebben a pillanatban kelletlenségét sem. Néma csendben ült egy ideig, majd felnézett. Nimue a kis helyiségeket fedezte fel magának a templom hátsó részében, így mi kettesben maradtunk. – Talán tényleg el kellene hagynom Britanniát? – kérdezte Arthur. – És átengedni Dumnoniát Gorfyddydnek? – Gorfyddyd idıvel trónra engedi Mordredet – szólt Arthur –, s egyedül ez számít. – Erre ígéretet tett? – kérdeztem. – Így van. – És mi mást is tehetett volna? – szálltam vitába, elszörnyülködve azon, hogy uram egyáltalán fontolgatja az önkéntes számőzetést. – Csakhogy az igazság az – toldottam meg határozott hangon –, hogy Mordred Gorfyddyd alkirályává alacsonyulna, és vajon miért engedne uralkodni Gorfyddyd egy alkirályt? Miért ne ültetné fel saját rokonai valamelyikét a trónra? Miért ne ültetné fel Cuneglast arra a trónra? – Cuneglas becsületes férfiú – állította Arthur. – Cuneglas megtesz bármit, amit az apja mond neki – szóltam megvetıen –, és Gorfyddyd király akar lenni minden királyok felett, ami pedig azt jelenti, hogy semmiképpen sem hagyhatja, hogy a Pendragon örököse felcseperedve a riválisává nıje ki magát. Amellett el tudod képzelni, hogy Gorfyddyd druidái élni hagynának egy nyomorék királyt? Ha te elmégy,
uram, Mordred napjai megszámláltattak. Arthur nem felelt. Csak ült, kezét az asztal peremén pihentetve, és lehajtott fejjel meredt a kıpadlóra. Tudta, hogy igazam van, miként azt is tudta, hogy Britannia hadurai közül egyedül ı tor lándzsát Mordredért. Britannia többi ura mind a maga emberét akarta látni Dumnonia trónján, és még Guinevere is magát Arthurt kívánta oda. Felnézett rám. – Tett Guinevere… – kezdte. – Igen – vágtam közbe sötéten. Gondoltam, azt akarta megtudni, hogy tett-e Guinevere bármit, amivel arra utalt volna, hogy ıt akarja trónra juttatni, ám ı valami egészen máson gondolkodott. Lepattant az asztalról, majd járkálni kezdett fel s alá. – Megértem az érzéseidet Lancelot irányában – szólt, alaposan meglepve –, de gondold csak végig, Derfel. Tegyük fel, hogy Benoic a te királyságod, és te hiszel abban, hogy én meg foglak menteni, s engem ráadásul esküm is kötelez a megmentésedre, ám én mégsem teszek semmit. És Benoic ezáltal elpusztul. Téged nem tenne keserővé a vereség? Téged nem tenne bizalmatlanná? Lancelot király rengeteget szenvedett, és csakis miattam. Miattam! Ezért azt akarom, hogy ha hatalmamban áll, jóvátegyem a hibát. Nem foglalhatom vissza Benoicot, de talán képes leszek neki egy másik királyságot adni. – Melyiket? – kérdeztem. Ravaszul elmosolyodott. Fejben gondosan kidolgozta már az egész sémát, és most láthatóan örömét lelte benne, hogy velem is megoszthatja tervét. – Siluriát – felelte. – Tegyük fel, hogy legyızzük Gorfyddydet, s vele együtt Gundleust is. Gundleusnak nincs örököse, Derfel, tehát ha képesek leszünk megölni Gundleust, a trónja üresen marad. Van tehát egy királyunk trón nélkül, s egy trónunk király nélkül. Mi több, nıtlen királyunk van! Ajánljuk Lancelotot Ceinwyn férjéül, és Gorfyddyd királynıként tudhatja leányát, mi pedig egy barátot tudhatunk Siluria trónján. Béke lesz, Derfel! – Régi lelkesedése csendült ismét hangjában, gyönyörő látomást szıve szavaiból. – Egység! Létrejöhetne a házasság, most nyélbe üthetnénk, ami nekem nem ment. Lancelot és Ceinwyn! És hogy ezt elérjük, csupán egyetlen embert kell megölnünk. Egyetlenegyet. És még hánynak kell meghalnia a csatákban, gondoltam keserően, de nem szóltam. Valahol északon morajlani kezdett a közelgı vihar. Taranis isten kihallgatott bennünket, gondoltam, s talán a mi oldalunkra áll. A parányi ablakok mögött az ég fekete volt, akárha éjszaka lenne. – Nos? – sürgetett Arthur. Nem szóltam, mert Lancelot eltervezett esküvıje Ceinwynnel oly keserőséggel töltött el, hogy féltem, szavaim cserben hagynak, de végül sikerült egy bizonytalan feleletet kipréselnem magamból – Elébb meg kell vennünk a szászokat és le kell bírnunk Gorfvddydet – feleltem epésen. – És ha megtettük? – kérdezte türelmetlenül, mintha felvetésem csupán jelentéktelen akadékoskodás lenne. Vállat vontam, mintha a házasság ötletét megítélni távol állna az én képességeimtıl. – Lancelotnak tetszik az ötlet – mondta Arthur –, és édesanyjának is. Guinevere helyeseli az elképzelést, annál is inkább, mert az ı ötlete volt, hogy házasítsuk össze Lancelotot Ceinwynnel. Okos lány. Nagyon okos. – Elmosolyodott, miként mindig is tette, ha a feleségére gondolt. – De még a legokosabb feleség sem – mertem szólani – parancsolhat Mithras dolgaiban. Elrántotta a fejét, mintha megütöttem volna. – Mithras! – kiáltott ingerülten. – Miért ne léphetne be Lancelot is? – Mert gyáva – acsarkodtam, képtelenül arra, hogy továbbra is véka alá rejtsem keserőségemet. – Bors szerint nem, és tucatnyi más férfi szerint sem – hívott ki maga ellen Arthur. – Kérdezd Galahadet – mondtam –, vagy unokatestvéredet, Culhwcht. – Hirtelen esı kezdett dobolni a tetın, és egy pillanattal késıbb már csepegni is kezdett a víz a
párkányokon. Nimue tőnt fel újra a kıasztal melletti apró boltíves ajtó mögül, hol újfent arcára vonta kámzsáját. – Ha Lancelot érdemesnek bizonyul, megenyhülsz? – kérdezte Arthur egy idı után. – Ha Lancelot harcosnak bizonyul, uram, megenyhülök irányába. Csakhogy most éppen a palotaırséget vezeti, nem igaz? – Durnovariát óhajtja irányítani, míg sebesült keze be nem gyógyul – magyarázta Arthur –, ám ha látod harcolni, Derfel, akkor hajlandó vagy megválasztani? – Ha jól harcol – ígértem vonakodva –, akkor igen. – Szinte biztos voltam benne, hogy ezt az ígéretemet soha nem kell betartanom. – Helyes – mondta Arthur elégedetten, mint mindig, mikor lezárhatott egy vitát, majd a templom kapuja felé fordult, mely hirtelen támadt széllökés kíséretében kivágódott, hogy Sansum rohanjon be rajta, két szerzetes társaságában. A két szerzetes bırzacskókat hozott. Nagyon apró bırzacskókat. Sansum lerázta az esıvizet köntösérıl, amint végigsietett a templomon. – Kerestünk, uram – szólt lélegzetébıl kifogyva –, futattunk, átfésültünk minden zugot, és összegyőjtöttünk minden kincset, ami csak egy ilyen nyomorúságos otthonban akadhat minden kincset, mit csak lábad elé helyezhetünk, alázatosan, noha vonakodva, ám teljesítve kötelességünket. – Szomorúan rázta a fejét. – Éhezés lesz a jutalmunk nagylelkőségünkért, ám ahol a kardok parancsolnak, ott mi, jámbor szerzetesek, csak engedelmeskedhetünk. A két derék csuhás a kövezetre öntötte a két zacskó tartalmát. Egy érme gurulni kezdett a padlón, míg foglyul nem esett talpam alatt. – Hadrianus császár aranya – mondta Sansum az érmérıl. Felvettem. Egy csorba rézszeszterciusz, Hadrianus császár képmásával az egyik oldalán, s Britannia szigonnyal és pajzzsal díszes jelképével a másikon. Ujjam és hüvelykem közé fogva félbehajlítottam az érmét, majd odalöktem Sansumnak. – A bolondok aranya, püspök – mondtam. A kincs többi része sem ért sokat. Volt néhány ütött-kopott picula, jobbára rézbıl, s néhány ezüstbıl; pár vasöntecs, amit akkoriban mindenfelé elfogadtak fizetıeszköznek; egy durván megmunkált fibula; és néhány vékony láncszem, egy elszakadt aranyláncból. Az egész talán ha tucatnyi aranyat ért. – Ez minden? – kérdezte Arthur. – Mindent a szegényeknek adunk, uram – mondta Sansum –, ám ha szükséged oly égetı, mint amilyennek mondod, akkor talán még hozzáadhatom ezt is. – Leemelte a súlyos aranykeresztet a nyakából. A kereszt és a hozzá tartozó vastag lánc negyven ötven aranyat is megérhetett, és a püspök, ha vonakodva is, most ezt tartotta Arthur elé. – Személyes kölcsönöm a háborúhoz, uram – javasolta. Arthur a láncért nyúlt, ám Sansum rögvest visszarántotta. -Uram – halkította le a hangját, hogy csak Arthur és jómagam hallhattuk. – Igaztalanul bántak velem a múlt évben. A lánc kölcsönzéséért cserébe – rázta meg az ékszert, hogy a szemek összecsendüljenek – azt akarom, hogy elfoglalhassam az engem megilletı helyet Mordred királyunk oldalán. Az én tisztem a királyhoz szólít, uram, s nem erre a dögletes ingoványra. – Mielıtt Arthur válaszolhatott volna, a templom ajtaja hirtelen újra megnyílt, és bırig ázva Issa lépett be rajta. Sansum dühödten fordult a jövevény felé. – A templom nem áll nyitva a zarándokok elıtt! – kiáltott a püspök. – Odakint rendszeresen tartunk istentiszteletet. Most pedig kifelé! Kifelé! Issa elvonta csatakos haját az arcából, elvigyorodott, majd odaszólt nekem. – Valamennyi javadalmukat a vízgyőjtı mellett – Ássák el, a nagy ház mögött, uram, minden ott van egy kıhalom alatt Figyeltem, miként tették oda a mai zsákmányt is. Arthur kikapta a nehéz láncot Sansum kezébıl. – A többi kincsedet megtarthatod – intett a nyomorúságos kollekció felé –, hogy etesd nyomorúságos otthonodat télen, püspök. És tartsd meg nyakláncodat is, emlékeztetıül arra, hogy ajándékba kapod tılem nyakadat. – Öles léptekkel az ajtó felé indult. – Uram! – kiáltott Sansum rémülten. – Könyörgöm…
– Könyörögj csak – vágott szavába Nimue, hátratolva a kámzsát arcából. – Könyörögj, te kutya. – Elfordult, és a feszületre köpött, azután a templom padlójára, majd harmadszor Sansum arcába. – Könyörögj csak, te nyomorult varangy – vicsorogta. – Szentséges isten! – Sansum belefehéredett ellensége látásába. Hátrálni kezdett, a kereszt jelét rajzolva beesett mellkasára. Egy pillanatra még ahhoz is túlságosan rémültnek tőnt, hogy szóra nyissa a száját. Bizonyára halottnak hitte Nimuét, hogy végleg elnyelte a Holtak Szigete, és erre most itt állt elıtte, diadalmasan köpködve maga köré. Harmadik alkalommal is keresztet vetett, majd Arthurra támadt. – Hogy merted elhozni ezt a boszorkányt Isten házába? – sikoltozta. – Ez szentségtörés! Ó, édes Krisztusom! – Térdre vetette magát, és a gerendákra emelte tekintetét. – Küldd le rá tüzes nyiladat a mennyekbıl! Küldd le rá! Arthur ügyet sem vetett rá, ehelyett kilépett a szakadó esıbe, mely csatakos sárral vonta be a Szent Tövisre aggatott engesztelı ajándékokat. – Szólítsd be a többi lándzsást – parancsolt Arthur Issára. Embereim odakint várakoztak a kegyhelyen kívül, arra az esetre, ha Sansum megpróbálná elrejteni kincsét a környezı falak mögött, ám most közelebb jöttek, maguk elıtt terelve az ijedt szerzeteseket, s távol tartva ıket a kıhalomtól, mely kincseiket rejtette maga alatt. Néhány szerzetes térdre potyogott, amint meglátta Nimuét. Még nem felejtették el. Sansum kirohant a templomból és a kövekre vetette magát, színpadias felkiáltásokkal kínálva fel életét, csak hogy Isten pénzét megırizhesse. Arthur szomorúan rázta fejét. – Biztos Vagy abban az áldozatban, püspök? – Szentséges Krisztusom! – bömbölte Sansum. – Közéig a te szolgád, kit gonosz emberek és az ı hárpiájuk szánt halálra! Pedig én nem tettem mást, mint Igédnek engedelmeskedtem. Fogadj magadhoz, ó Uram! Vedd magadhoz alázatos szolgádat! További elszánt sikolyok törtek fel belıle, közelgı halálát érezvén, ám Issa gyengéden megemelte a kırakásról tarkójánál és szoknyája hajtásánál fogva, hogy a vízgyőjtıhöz vigye és ott behajítsa a sekély, sártól csatakos vízbe. – Megfulladok, Uram! -kiáltozta Sansum. – Vess hát magasztos vizeidbe, miként Jónással tetted! Hadd legyek mártírrá Krisztusért! Miként Péter és Pál mártírrá lett, Uram, közéig már az órám! – Egy ideig még folytatta a zagyva ordítozást, de miután istenén kívül senki ügyet sem vetett rá, lassan kimászott az iszapos kacsaúsztatóból, hogy szitkait köpködje embereimre, kik mohón hajigálták félre a köveket. A kıhalom alatt fapadlózat húzódott, melyet felemelve kıbıl épített ciszternára bukkantunk, zsúfolásig tömve zsákokkal, s a zsákokat zsúfolásig tömve arannyal. Vastag aranypénzekkel, aranyláncokkal, aranyszobrokkal, vert arany nyakravalókkal, aranyfibulákkal, arany karkötıkkel, aranytőkkel – az arannyal, melyet a számtalan zarándok hozott el ide, kik a Tövis áldását keresték. Arthur utasított egy szerzetest, számlálja meg és mérje le az aranyat, hogy annak rendje s módja szerint elismervényt adhassanak a kolostornak. Hátrahagyta embereimet, hogy felügyeljék a számadást, míg a bırig ázott és tiltakozó Sansumot távolabb vezette az udvaron. – Elıbb tanulj meg egy tüskebokorra vigyázni, mielıtt a királyság ügyeibe ártanád magad, püspök mondta Arthur. – Nem engedlek vissza a király mellé, de itt maradsz, és megtanulod a gazdálkodást. – A legközelebbi fát rendesen takard be – tanácsoltam neki. – Hadd maradjanak nyirkosak a gyökerek, míg meg nem telepednek. És ne telepíts át virágzó fákat, püspök, azt nem szeretik. Ez volt a gond a legutóbbi néhány fával, amit ide plántáltál; rosszkor ástad ki ıket az erdıben. Télen hozd át ıket; jókora lyukat áss, hogy áthozd vele az erdei talajt is, sokat öntözd a növényedet, és valóságos csodában lesz részed. – Bocsáss meg nekik, Uram – szólt Sansum, újfent térdre hullva és a nyirkos égre emelve esdeklı tekintetét. Arthur fel akarta keresni a Tort is, ám elıbb megállt Norwenna sírja mellett, mely mélységes tiszteletben állt a keresztények elıtt. – Szerencsétlen asszony volt – mondta. – Minden asszony az – jegyezte meg Nimue. Követett bennünket a sírhoz, mely a Szent Tövis közelében feküdt. – Nem – ellenkezett Arthur. – Talán a legtöbben valóban azok, de a sors éppúgy nem kíméli a férfiakat sem. Ám ez az asszony igaz bosszút érdemel.
– Egyszer már kezedbe adatott a bosszú – vádolta Nimue nyersen –, s akkor hagytad Gundleust élni. – Mert reménykedtem a békében – mondta Arthur. – De legközelebb meghal. – A feleséged – szólt Nimue – nekem ígérte ıt. Arthur megborzongott, jól tudván, mily kérlelhetetlen vágy bújik meg Nimue kérése mögött, majd bólintott. – İ a tiéd -mondta. – Megígérem. – Elfordult, és a szakadó esıben elvezetett bennünket a Tor csúcsára. Nimue és én hazalátogattunk; Arthur Morgant akarta látni. A csarnokban ölelte magához nıvérét. Morgan aranymaszkja tompán fénylett a viharos fényekben, míg nyakában az aranyba foglalt medveagyarakból szıtt láncot viselte, melyet Arthur hozott neki Benoicból, oly sok idıvel ezelıtt. Oly szorosan ölelte magához fivérét, kiéhezve a törıdésére, hogy kettesben hagytam ıket. Nimue, mintha soha, egyetlen percre sem szakadt volna el a Tortól, az apró faajtón át egyenest Merlin kamráiba ment, míg én átszaladtam az esı függönyén Gudovan kunyhójához. Az öreg betővetıt íróasztalánál találtam, de már nem dolgozott, mert a szürke hályog elvette látását, noha állítása szerint a fényt és árnyékot még meg tudta különböztetni. – És mostanában inkább csak az árnyékot – mondta szomorúan, majd elmosolyodott. -Gondolom, túl nagy vagy már hozzá, hogy elfenekeljelek, Derfel? – Megpróbálhatod, Gudovan – feleltem –, de nem hiszem, hogy sok haszna lenne. – Volt valamikor is? – kuncogott. – Merlin beszélt rólad, mikor a múlt héten itt járt. Nem maradt soká. Jött, beszélt velünk, itt hagyott nekünk egy macskát, mintha még nem lenne belılük elég, azután újra elment. Még éjszakára se maradt, olyan sietıs volt neki. – Nem tudod, merre ment? – kérdeztem. – Nem mondta, de hát merre is mehetett? – kérdezte Gudovan, megcsillantva régi szigorúságát. – Nimuét hajszolja. Legalábbis szerintem nemigen csinálhat egyebet, bár hogy mit eszik azon a buta lányon, meg nem tudnám mondani. Egy rabszolga kellene neki! – Elhallgatott, majd hirtelen könnyek csillantak a szemében. – Tudod, hogy Sebile meghalt? – folytatta. -Szerencsétlen asszony. Meggyilkolták, Derfel! Meggyilkolták! Egyszerően elvágták a torkát. Senki sem tudja, ki tette. Valami utazó, gondolom. A világot kezdi elborítani a mocsok, Derfel, a niocsok. – Egy pillanatra zavartnak tőnt, majd ismét rátalált gondolatának fonalára. – Merlinnek kerítenie kellene egy rabszolgát. Nincs abban semmi rossz, ha az ember megkíván egy rabszolgát, aki egy kis pénzért bármire hajlandó. Le szoktam járni a házba Gwlyddyn régi mőhelye mellett. Van ott egy kedves asszony, bár mostanában már inkább csak beszélgetünk, ahelyett hogy az ágyban hemperegnénk. Megöregedtem, Derfel. – Nem tőnsz öregnek. És Merlin nem Nimuét hajkurássza. Nimue is itt van velünk. Megint felmorajlott az égzengés, és Gudovan keze rátalált a vasdarabkára, melyet a gonosz elleni védekezésül tartott magánál. – Nimue itt? – kérdezte elhőlve. – Pedig mi azt hallottuk, hogy a Szigetre került. – Újra megérintette a vasat. – Ott is volt – feleltem színtelen hangon –, de már nincs. – Nimue… – ismételte a nevet hitetlenkedve. – És marad? – Nem, holnap keletnek indulunk. – És magunkra hagytok minket? – kérdezte zsémbelıdve. – Mennyire hiányzik Hywel. – Nekem is. Felsóhajtott. – Változnak az idık, Derfel. A Tor sem az már, ami volt. Valamennyien megöregedtünk, és nem maradt körülöttünk egyetlen gyermek sem. Mennyire hiányoztok, és szerencsétlen Druidannak sincs kit hajkurásznia. Pellinore az őrrel perlekedik, Morgan pedig egyre csak keseredik. – Hát nem volt mindig keserő? – kérdeztem. – Elveszítette a hatalmát – magyarázta Gudovan. – Nem a hatalmat, hogy olvasson az álmokban vagy betegeket gyógyítson, de a hatalmat, melyet addig élvezett, míg Merlin itt
volt, és Uther ült még a trónuson. Neheztel ezért, Derfel, miként neheztel a te Nimuédra is. – Elgondolkodott. – Kiváltképp dühössé tette, hogy Guinevere Nimue segítségét kérte, hogy megvívjon Sansummal Durnovariában. Morgan úgy tartja, ıt kellett volna szólítania, pedig mi is hallottuk, hogy Lady Guinevere nem tőr meg maga körül csak szépséget, és ez ugyan hol hagyott volna helyet Morgan számára? – Kuncogni kezdett kérdésén. – Ám ı ettıl még erıs asszony, Derfel, s birtokolja fivére becsvágyát, egyszóval nem fog beletörıdni abba, hogy a parasztok álmait hallgassa és gyógyírt adjon a lázas gyerekeknek. Unatkozik! Annyira unatkozik, hogy még ostáblázni is szokott azzal a féreg Sansum püspökkel a kegyhelyrıl. Miért is küldték épp Ynys Wydrynbe? – Mert nem akarták, hogy Durnovariában maradjon. Tényleg el szokott járni ide, hogy Morgannel játsszék? Gudovan bólintott. – Azt mondja, szüksége van kulturált társaságra, és hogy Morgan a legeszesebb egész Ynys Wydrynben, amiben, nem szégyellem kimondani, igaza is van. Imádkozik érte, azt mondja, hajtogatja a sületlenségeit arról a szőzrıl meg a fiáról, akit egy kereszthez szegeztek, de Morgan csak hagyja az ilyesmit elszállni a füle mellett. Legalábbis remélem, hogy így Van – Itt megállt, s nagyot kortyolt ivótülkébıl, melybe hangos zümmögés közepette épp az imént fulladt bele egy darázs. Amikor letette a tülköt, kihalásztam belıle a darazsat, és szétpasszíroztam az asztalon. – Sokan térnek át a keresztségre, Derfel -folytatta Gudovan. – Még Gwlyddyn felesége, Ralla, az a kedves asszony is megkeresztelkedett, ami valószínőleg azt jelenti, hogy Gwlyddyn és két gyermeke is követni fogja ebben. Engem nem érdekel, de miért kell ennyit énekelniük? – Hát nem szereted az éneket? – kötekedtem vele. – Nálamnál jobban aztán senki sem szereti a szép énekeket! – kiáltott szilajon. – Uther csatadala, vagy Taranis halálhozó éneke, ezeket nevezem én éneknek, nem ezt a vinnyogást meg nyögdécselést, hogy mekkora bőnösök vagyunk. – Felsóhajtott, és megrázta a fejét. – Hallom, jártál Ynys Trebesben. Elmondtam neki a város elestének történetét. Alkalomhoz illı, találó mesének tetszett, mert mialatt ott ültünk, az esı szakadatlan csépelte a mezıket odakint és lassan félhomály ereszkedett egész Dumnoniára. Amikor a mese elmondatott, Gudovan világtalan szemével az ajtó felé fordult, s nem szólt. Azt gondoltam, álomba zuhant, ám amikor felálltam, visszaintett a helyemre. – A dolgok tényleg olyan rosszul állnak, miként Sansum püspök állítja? – kérdezte. – Rosszul állnak, annyi szent – vallottam meg. – Mondj el mindent! Elmondtam, miként fenyegetnek bennünket az írek és a cornwalliak nyugatról, ahol Cadwy még mindig úgy tesz, mintha független királyságon uralkodna. Tristan mindent megtett, hogy visszatartsa atyja katonáit, ám Mark király képtelen ellenállni a kísértésnek, hogy elszegényedett királyságát a legyengült Dum-nonia megrablásával támogassa meg. Elmondtam, miként szegték meg Aelle szászai a fegyvernyugvást, ám hozzátettem, hogy az igazi fenyegetést ezzel együtt is Gorfyddyd serege jelenti. -Egybegyőjtötte Powys, Elmet és Siluria embereit – mondtam Gudoyannak –, és amint vége az aratásnak, dél felé vezeti ıket. , – És Aelle nem harcol Gorfyddyd ellen? – kérdezte az öreg írástudó. – Gorfyddyd arannyal váltotta meg Aelle békéjét. – Így hát Gorfyddyd gyız majd? – kérdezte Gudovan. Hosszú ideig nem feleltem. – Nem – mondtam végül, de nem azért, mert ez volt az igazság, hanem mert nem akartam, hogy öreg barátom hátralévı idejében is amiatt aggódjék, hogy a legutolsó fény, melyet életében láthat, egy harcos kardjának villanása lesz, amint világtalan tekintete felé sújt. – Arthur lebírja ıket -mondtam –, és Arthurt eddig még senki sem bírta le. – Te is velük harcolsz? – Ez most a munkám, Gudovan. – Jó írnok vált volna belıled – mondta szomorúan –, és ez tisztességes, hasznos
foglalatosság, még ha senki nem is csinál urat belılünk. – Azt hittem, nem is tud tisztességemrıl, és most hirtelen szégyen öntött el, amiért oly büszke voltam rá. Gudovan vakon tülkéért nyúlt, és nagyot kortyolt mézsörébıl. – Ha látod Merlint – mondta –, kérd meg, hogy jöjjön vissza. A Tor halott nélküle. – Megkérem. – Viszontlátásra, Lord Derfel – mondta Gudovan, és éreztem, ı már tudja, ezen a világon többé nem találkozunk. Megpróbáltam magamhoz ölelni a vénembert, de az elhessegetett magától, attól való félelmében, hogy elárulja érzelmeit. Arthur a tengeri kapunál várt, hol a nyugati lápok felé fordult, figyelve, miként söpör végig a vihar az ingoványon az esı hullámaival. – Ez nem tesz jót a termésnek – szólt komoran. Villám győlt a Severn-tenger felett. – Épp ilyen vihar tombolt, miután Uther meghalt – mondtam. Arthur összébb vonta magán köpenyét. – Ha Uther törvényes fia élne… – kezdte, majd inkább magában fejezte be a gondolatot. Hangulata éppoly komor és sötét volt, akár az idıjárás. – Uther törvényes fia nem vehetné fel a harcot Gorfyddyddel, uram – mondtam –, se Aelle-lel. – Se Cadwyvel – tette hozzá keserően –, se Cerdickel. Oly sok az ellenségünk, Derfel. – Akkor hát adj hálát, hogy akadnak barátaid is, uram. Mosolyával ismerte el szavaim igazát, majd tekintetét észak felé fordította. – Egy barátom miatt aggódom csak – mondta halkan. – Félek, Tewdric nem fog harcolni. Belefáradt a háborúba, és nem is hibáztathatom érte. Gwent sokkalta többet szenvedett Dumnoniánál. – Rám nézett, és könnyek csillantak szemében, bár lehet, hogy csak az esı cseppjei. – Nagy dolgokat akartam csinálni, Derfel – mondta –, micsoda nagy dolgokat! És a végén éppen én lettem az, ki elárulta ıket, nem? – Nem, uram – szóltam határozottan. – A barátoknak mindig az igazat kell mondaniuk – korholt gyengéden. – Szükséged volt Guinevere-re – szóltam zavartan, amiért így 11 beszélnem –, és neked vele kellett tartanod, különben az isinek mi egyébért hozták volna el neked, eljegyzésed éjszakáján? Nem a mi tisztünk, uram, olvasni az istenek gondolataiban, nekünk csupán be kell töltenünk végzetünket. Elfintorodott, hallván válaszomat, mert inkább szerette hinni, hogy mindenki saját sorsának kovácsa. – Gondolod, hogy mindannyiunknak fejvesztve kell végigrohannunk a csapáson, melyet az istenek kijelölnek elıttünk? – Azt gondolom, uram, hogy amikor a végzet a markába kaparint, jobb félretenni a józan megfontolást. – Így tettem – szólt csendesen, majd elmosolyodott. – Te szeretsz valakit, Derfel? – kérdezte. – Olyan asszonyokat szeretek, uram, kik nem hozzám valóak – feleltem mély önsajnálattal. Összevonta szemöldökét, majd fejét rázta szánakozásában. -Szegény Derfel – suttogta, és valami a hangjában arra intett, hogy nézzek fel rá. Vajon azt hitte, hogy Guinevere-t is ezen asszonyok közé sorolom? Elpirultam, s azon töprengtem, mit is mondhatnék, de Arthur máris elfordult, hogy figyelje Nimue közeledtét a csarnok felıl. – Beszélned kell majd nekem a Holtak Szigetérıl -mondta –, ha majd kínálkozik rá idı. – Beszélek majd, uram, gyızelmed után – feleltem –, amikor mesékre lesz szükséged, hogy kitöltsd az unalmas téli estéket. – Igen – mondta –, gyızelmünk után. – De nem tőnt reménykedınek. Gorfyddyd serege hatalmas volt, míg a miénk apró. De mielıtt harcba indultunk Gorfyddyd ellen, még meg kellett vásárolnunk a szászok
békéjét Isten aranyán. Útnak indultunk hát Lloegyr felé. Hamarább kiszagoltuk Durocobrivist, mint hogy a város közelébe értünk volna. A szag utazásunk második napján ért el bennünket, és akkor még mindig jó félnapi járásra lehettünk az elfoglalt várostól, ám a szél keletire fordult, elhozva nekünk a halál kesernyés bőzét és füstjét az elhagyatott farmok felett süvítve. A mezık készen álltak a betakarításra, ám az emberek mind egy szálig menekültek a szászoktól való félelmükben. Cunetiónál, egy apró rómaiak által emelt városkánál, hol eltöltöttünk egy éjszakát, menekültek töltötték meg az utcákat, és állataik ott zsúfolódtak össze az ideiglenesen emelt téli szállásokon. Senki sem üdvözölte kitörı üdvrivalgással Arthurt, ami nem is csoda, hisz ıt tartották felelısnek mind a háború elhúzódásáért, mind katasztrofális voltáért. Az emberek azon zsémbeltek, hogy Uther alatt béke volt, míg Arthur alatt eddig semmi egyéb, csak háború. Arthur lovasai vezették néma oszlopunkat. Vértezetet viseltek, lándzsát hordoztak és kardokat, ám pajzsukat lefelé fordították és lándzsahegyükre zöldellı ágakat főztek annak jeléül, hogy békével jöttünk. Az elıhad mögött masíroztak Lanval lándzsásai, mögöttük pedig az a kétszer húsz teherhordó öszvér lépdelt, melyeket nemcsak Sansum aranyával pakoltak fel, de a nehéz bırvértekkel is, melyeket Arthur paripái viseltek a csatában. Egy második, kisebb lovascsapat alkotta utóvédünket. Maga Arthur farkasfarokkal ékeskedı lándzsásaimmal gyalogolt, alig lemaradva zászlóvivıjétıl, ki a lovascsapat élén haladt. Arthur fekete kancáját, Llamreit, szolgálója, Hygwydd vezette, és vele tartott egy idegen is, kit újabb szolgálónak véltem. Nimue velünk maradt, és Arthurral együtt próbálta valamicskét elsajátítani a szász nyelvet, ám egyikük sem bizonyult túl jó tanítványomnak. Nimue hamar beleunt az otromba nyelvbe, míg Arthurnak túl sok minden járt egyszerre az agyában, bár kötelességtudóan betanult néhány szót: béke, föld, lándzsa, étel, anya, apa. Engem jelölt ki tolmácsának, s a számtalan alkalom közül most elsıként beszéltem a nevében és vittem el hozzá ellensége szavait. Délben találkoztunk ellenségünkkel, amint leereszkedtünk a hosszú, egyenletes dombon, hol az út mindkét oldalát sőrő erdıség szegélyezte. Egy nyílvesszı szisszent elı hirtelen a fák közül és fúródott a pázsitba épp vezetınk, Sagramor lába elıtt. Felemelte kezét, és Arthur hátrakiáltott embereinknek, hogy ırizzék meg nyugalmukat. – Hagyjátok a kardot! – parancsolta. – Várjatok! A szászok bizonyára pirkadat óta figyelhettek már bennünket, mert most kisebb sereget állítottak ki elénk az útra. A férfiak, jó hatvanan vagy még inkább hetvenen, a fák közül sorjáztak ki, hogy vezérük mögé lépjenek, egy öles termető, széles mellkasú szász mögé, ki egy törzsfı agancsokkal díszített lobogója alatt állt, melyrıl cserzett emberi bır csüngött alá. A törzsfı sem volt híján a gyengéd érzelmeknek, melyekkel a szászok a prémek iránt viseltettek; s rajongásuk érthetı is, hisz semmi sem állíthat meg oly hatékonyan egy kardcsapást, mint egy jó vaskos irha. Ez a férfi nyaka körül nehéz fekete szırmét viselt gallérként, és prémbır csíkokat felkarján, illetve combján. Ruházata többi darabja bırbıl vagy gyapjúból készült: ujjas, nadrág, csizma és egy bırsisak, melyet forgó gyanánt fekete rémbojt ékesített. Derekán függött hosszú kardja, míg ujjait a P ászok keciveric fegyvere, a kétélő csatabárd nyelére fonta. S -Eltévedtetek, wealhas? – kiáltott oda nekünk. Wealhas volt ı szavuk a britonokra. Idegent értettek rajta, és volt afféle lealacsonyító kicsengése is, miként mi is használtuk a szász szót. -Vagy csak beleuntatok az életbe? – Szilajon állta el utunkat, szétterpesztett lábbal, fejét felvetve, s csatabárdját vállán pihentetve. Barna volt a szakálla, miként a hajzata is, mely kusza összevisszaságban meredezett elı sisakja pereme alól. Emberei – közülük néhány fémsisakban, néhány bırsisakban, de valamennyien bárddal a kezükben – pajzsfalat formáltak az úton keresztbe. Némelyikük hatalmas, szinte farkas mérető, pórázra kötött harci kutyát fogott vissza, és mint azt késıbb megtudtuk, a szászok valóban fegyverként is használták ezeket a bestiákat, ráengedve ıket a pajzsfalainkra, néhány pillanattal azelıtt, hogy lecsaptak volna azokra bárdjaikkal és lándzsáikkal. A kutyák jobban megrémisztettek néhány emberünket, mint amennyire a szászok valaha is képesek lettek volna erre. Arthur oldalán haladtam tovább, téve néhány lépést a kihívó szász felé. Egyikünk sem hordozott lándzsát vagy pajzsot, és kardunk hüvelyében pihent. – Uram, Arthur – szólaltam
meg szászul –, Dumnonia védelmezıje, s békével jött hozzátok. – Pillanatnyilag – szólt a férfi – a béke a tiétek, de csak pillanatnyilag. – Kihívóan beszélt, de láthatóan hatással volt rá Arthur neve, és hosszú, fürkészı pillantással méregette uramat, mi elıtt felém fordult volna. – Szász vagy? – kérdezte. – Annak születtem. Most brit vagyok. – Hát lehet a farkasból varangy? – kérdezte megvetéssel. -Miért nem válsz újból szásszá? – Mert felesküdtem Arthur szolgálatára – mondtam –, s ez a szolgálat királyodat is sok arannyal teheti gazdagabbá. – Varangyhoz képest – mondta – jól forgatod a szót. Therdig vagyok. Még soha nem hallottam róla. – Híred – szóltam – lidércnyomásként üli meg gyermekeink álmát. Felnevetett. – Jól beszélsz, varangy. Ki hát a mi királyunk? – Aelle- feleltem. – Nem hallak, varangy. Felsóhajtottam. – Aelle, a Bretwalda. – Jól mondod, varangy – vágta rá Therdig. Mi, britonok nem ismertük el a Bretwalda címet, de használnom kellett, hogy megejtsem a szász törzsfıt. Arthur, ki egyetlen szót sem értett beszélgetésünkbıl, türelmesen várakozott, míg készen nem álltam némi nyers fordítással. Mindig bízott azokban, akikre feladatot bízott, és most sem próbált meg siettetni vagy közbeszólni. – A Bretwalda – szólt Therdig – alig néhány órányira innen táborozik. Tudsz mondani akár egyetlen okot is, varangy, amiért meg kellene zavarnom nyugalmát a hírrel, hogy patkányok, egerek és férgek ütötték fel fejüket a birtokán? – Még több aranyat hoztunk Bretwaldának, Therdig – mondtam –, többet, mint amennyit el tudsz képzelni. Aranyat az embereiteknek, a feleségeiteknek, a lányaitoknak, még tán a rabszolgáitoknak is jut belıle. Ez csak elegendı oknak? – Mutass valamit, varangy. Kockázatos tett volt, de Arthur készséggel vállalta, elkísérve Therdiget és hat emberét az öszvérekhez, s megmutatva nekik becses terhüket. Azt kockáztattuk, hogy Therdig talán úgy dönt, ekkora vagyon megéri a küzdelmet, itt és most, csakhogy számban így is felülmúltuk ıket, és Arthur magasztos lovasai épp elegendıek voltak elrettentésül, így hát csupán három aranypénzzel rövidített meg bennünket, és közölte, jelenti érkeztünket a Bretwaldának. – A Köveknél várakozzatok – parancsolta. – Estére legyetek ott, s királyom pirkadatra eljı hozzátok. – A parancsból tudhattuk, hogy Aelle-t már korábban értesíthették, és ı vélhetıen megsejtette, mi járatban vagyunk. – A Köveknél békében ellehettek – mondta nekünk Therdig –, míg a Bretwalda dönt sorsotok felıl. Azon az estén – mert az egész délutánt magáénak követelte a feladat, hogy a Kövekhez érjünk – életemben elsı alkalommal láthattam a roppant Győrőt. Merlin gyakorta beszélt róla, és Nimue is sokat hallott varázserejérıl, bár azt senki sem tudta, ki emelte a köveket és mi célból rendezte ıket ily hatalmas körbe. Nimue bizonyos volt benne, hogy csakis az istenek építhettek meg egy ilyen helyet, így egyfolytában imádságokat kántált, mialatt közeledtünk a magányos szürke monolitok felé, melyek esti árnyéka hosszan és sötéten nyúlt a kiszikkadt hangásra. Vízelvezetı árok vette körül a Köveket, melyek hatalmas körré egyesültek, rajtuk fejgerenda gyanánt hatalmas, keresztbe fektetett kıtömbökkel, míg a roppant, durván megvont árkádsor mögött újabb menhirek vettek körül egy kövekbıl rakott oltárt. Számtalan egyéb sziklakört lehetett akkoriban találni Britanniában, némelyiküket jócskán nagyobb átmérıvel, ám egyikük sem tetszett ily rejtelmesnek s magasztosnak. Félelemmel vegyes tisztelet és ámulat uralkodott el rajtunk, ahogy közeledtünk. Isfimue elsorolta bővigéit, majd közölte velünk, hogy most már biztonságban átkelhetünk az árkon, így sétálgatni kezdtünk az istenek által emelt görgetegkövek közt. A Köveket vastagon benıtte a zuzmó, némelyikük megrogyott, sıt ki is dılt az évek során, míg másokba
római neveket és számokat véstek. Gereint gyakorolta az uralmat a Kövek felett – a tisztet még Uther alkotta, azt az embert jutalmazva vele, kinek vállán nyugszik a felelısség, hogy a keleti határt tartsa a szászok ellenében, noha Gereint utódjának, ki e címet is megörökli, már Aelle visszaőzésének súlyos terhét is magára kellett vennie. Szégyenünkre szól, mondta Nimue, hogy Aelle itt akart találkozni velünk, ily mélyen Dum-nonia belsejében. Jó egymérföldnyire délre sőrő erdıség kezdıdött, és mi arra használtuk öszvéreinket, hogy tőzifát hozassunk, melynek segítségével előzhettük magunk körül a kísérteties éjszakát. Más tüzek is égtek, alig valamivel a keleti láthatáron túl, ékes bizonyítékaként annak, hogy a szászok követtek bennünket. Nyugtalanul telt az éjszaka. Tőzifánkból hatalmas máglyát raktunk, de a táncoló lángok árnyéka a köveken csak még idegesebbé tett bennünket. Nimue varázsigéivel körbehintette az árkot a biztonságunk érdekében, és gondoskodása némiképp megnyugtatta embereinket, ám a kipányvázott lovak egyfolytában nyihogtak, s egész éjjel a földet kaparták lábukkal. Arthur gyanította, hogy a szász harci kutyák szagát érzik, Nimue viszont bizonyos volt benne, hogy a rég elhunytak szellemei örvénylenek körülöttünk. İrszemeink dermedten markolták lándzsáikat, és kérdıre vontak minden széllökést, ami csak felsóhajtott a Kövek körül sorakozó sírbuckák felıl, ám egyetlen kutya, ártó lélek vagy harcos sem zargatott bennünket, ám közülünk így is csak kevesen aludtuk ki óráinkat. Arthur egyáltalán nem aludt. Az éjszaka sötétjében egyszer arra kért, sétáljak vele egyet, és tettünk egy hosszú kört a nagy sziklatömbök külsı kerületén. Sokáig egyetlen szó nélkül ment, hajadonfıtt a fénylı csillagok sátra alatt. – Egyszer már jártam itt – törte meg a csendet hirtelen. – Mikor, uram? – kérdeztem. – Tíz esztendeje. Talán tizenegy is megvan már. – Vállat vont, mintha az évek száma nem is lenne számára fontos. – Merlin hozott el ide. – Újra csend hullott közénk, és én sem erıltettem a beszélgetést, megérezve utolsó szavaiból, hogy ez a hely különleges szerepet tölt be emlékezetében. így is volt, mert amint abba hagytuk aj árkálást, a szürke tömbre mutatott, mely oltár gyanánt magasodott a sziklakör szívében. – Itt történt, Derfel, hogy Mer-lin ideadta nekem Caledfwlcht. Letekintettem a kard díszes keresztmintás hüvelyére. – Nemes ajándék, uram – mondtam. – És súlyos is, Derfel. Teherként nehezedik rám. – Megbökte karomat, további sétára ösztökélve. – Azzal a feltétellel adta a kardot, hogy azt teszem, amit ı parancsol nekem, és én engedelmeskedtem neki. Benoicba mentem, és ott megtanultam Bantıl, mik egy király kötelmei. Megtanultam, hogy egy király épp annyira jó csak, mint a legszegényebb ember, kit uralma alatt tudhat. Ezt tanultam Bantıl. – Pedig maga Ban nemigen tanulta meg ezt a leckét – szóltam keserően, arra gondolván, mennyire sutba dobta Ban az embereket, csak hogy Ynys Trebest gazdagítsa. Arthur elmosolyodott. – Vannak, akik tudnak, de nem aszerint cselekszenek, Derfel. Ban roppant bölcs ember volt, csak kevéssé gyakorlatias. Nekem mindkettınek kellene lennem. – Hogy király lehess? – mertem feltenni a kérdést, hisz ily vágyak kinyilatkoztatása szöges ellentétben állt mindennel, amit csak Arthur állított végzetérıl. Ám Arthur nem neheztelt szavaimért. – Hogy uralkodjam -felelte. Újra megtorpant, és végigpásztázta tekintetével az alvó férfiak köpennyel borított alakjait a kıkor közepénél. Számomra úgy tőnt, mintha az oltár kıtömbje izzana a holdfényben, bár talán csak kiélezett képzeletem láttatta így velem. – Merlin megparancsolta, hogy vetkızzem meztelenre, és egész éjjel azon a sziklán kellett állnom – folytatta Arthur. – Esıt hozott a szél, és csípıs hideg volt. Varázsigéket kántált, és kinyújtott kezembe adta a kardot, hogy tartsam magam elıtt. Emlékszem, a karom úgy lángolt, akár a tőz, és csak nagy nehezen gémberedett el, de ı még mindig nem hagyta, hogy leejtsem Caledfwlcht. “Tartsd!”, kiáltott rám, “Tartsd!”; és én ott álltam, egész testemben reszketve, míg ı egybehívta a holtak lelkeit, hogy tanúi legyenek ajándékomnak. Es ık eljöttek, Derfel, a felsorakozott halottak, a harcosok üres szemgödörrel és rozsdás vértekben, mind feltámadtak a túlvilágról, hogy lássák a kardot, melyet nekem adott. -Megrázta a fejét, felidézve magában az emléket. – Vagy talán csak álmodtam azokat a féreg rágta arcokat. Ifjú voltam, tudod, és könnyedén befolyásolható, Merlin pedig nagyon is
tudja, hogyan ébresszen félelmet az istenek iránt a tapasztalatlan elmékben. Akkor halálra rémített a holtak seregével, ám elmondta, hogyan vezessem az embereket, hogyan találjak alkalmas harcosokat kiknek vezetıre van szüksége, és hogyan vívjam meg csatáiat Beszélt nekem a végzetemrıl, Derfel. – Újra elnémult, s hosszú arca komornak tőnt a holdfényben. Majd szomorúan elmosolyodott. – Micsoda képtelenség! Az utolsó két szót oly halkan ejtette, szinte alig hallottam ıket – Képtelenség? – kérdeztem, nem rejtve véka alá rosszallásomat. – Nekem kell visszaadnom Britanniát a régi isteneknek – mondta Arthur, s hangjával mintha gúnyt őzött volna a feladatból. – Fogod is, uram – mondtam. Vállat vont. – Merlin erıs kart akart, mely egy jó karddal küzd – mondta –, de hogy az istenek mit akarnak, Derfel, azt nemigen tudhatjuk. Ha Britanniát akarják, mi szükségük lenne rám? Vagy Merlinre? Szükségük van az isteneknek az emberekre egyáltalán? Vagy nem vagyunk egyebek kutyáknál, kik gazdáinknak csaholunk, mikor azok nem is akarnak odafigyelni ránk? – Nem vagyunk kutyák – állítottam. – Az istenek teremtményei vagyunk. Kell, hogy legyen céljuk velünk. – Miért kellene? Talán csak arra vagyunk, hogy megnevettessük ıket. – Merlin azt mondja, elvesztettük a kapcsolatot az istenekkel – szóltam csökönyösen. – Miként Merlin is elveszítette a kapcsolatot velünk – vágta rá Arthur. – Magad láttad, miként rohant el Durnovariából azon az éjjelen, hogy visszatértetek Ynys Trebesbıl. Merlin túlságosan elfoglalt, Derfel. Merlin Britannia Kincseit vadássza, és hogy mi itt Dumnoniában mit teszünk, nemigen érdekli. Hatalmas királyságot adhatnék Mordrednek, visszaállíthatnám az igazságot, békét hozhatnék a világra, rávehetnem a keresztényeket és a pogányokat, hogy együtt táncoljanak a holdvilág alatt, és Merlint mindez fikarcnyit se érdekelné. Merlin csupán arra a pillanatra áhítozik, amikor minden újra visszakerül az istenekhez, és amikor ez a pillanat eljı, követelni fogja, hogy adjam vissza neki Caledfwlcht. Ez volt a másik kikötése. Megkaphatom a kardot az Istenektıl, mondta, ha visszaadom, amint neki szüksége lenne rá. Gúnyos kétkedéssel a hangjában beszélt, mely teljesen felkavart. – Hát te nem hiszel Merlin álmában? – kérdeztem tıle. – Hiszem, hogy Merlin a legbölcsebb egész Britanniában – fellelt Arthur komolyan –, és hogy ı többet tud, mint amennyit mi utána tudni remélhetünk. Azt is tudom, hogy az én sorsom szétválaszthatatlanul egybefonódott az övével, akárcsak a tiéd, gondolom, egybefonódott Nimuééval, ugyanakkor hiszem, hogy Merlin születése pillanatától fogva halálosan unja az egészet, és úgy tesz, miként az istenek is tesznek. Jól szórakozik a mi kárunkra. Ez pedig azt jelenti, Derfel, hogy abban a pillanatban kell majd visszaadnom neki Caledfwlcht, amikor épp a legnagyobb szükségem lenne rá. – Akkor hát mit fogsz tenni? – Még nem tudom. Semmit. – Láthatóan szórakoztatónak találta a gondolatot, mert szélesen elmosolyodott, majd vállamra tette a kezét. – Menj és aludj, Derfel. Szükségem lesz a nyelvedre holnap, és nem akarom, hogy botladozzék a kimerültségtıl. Elhagytam, és valahogy sikerült néhány percnyi álmot lopnom a baljós sziklák Hold vetette árnyékában, noha mielıtt elaludtam volna, sokáig tőnıdtem azon a régi éjszakán, amikor Merlin megfájdította Arthur karját a kard súlyával, és lelkét végzetének terhével. Miért választotta Merlin Arthurt, töprengtem, hisz számomra úgy tőnt, Merlin és Arthur ellentétes egyéniségek. Merlin hitte, hogy a káoszt csakis a rejtelmes erık igába fogásával lehet legyızni, míg Arthur minden hitét embereibe vetette. Lehetséges, gondoltam, hogy Merlin épp azért tanította ki Arthurt az emberek feletti uralomra, hogy ı szabadon uralhassa a sötét erıket, noha arra is ráébredtem, bár még csak homályosan, hogy eljöhet egy olyan pillanat, amikor majd választanunk kell közöttük, és én máris elıre rettegtem ettıl a pillanattól. Imádkoztam, hogy soha ne jöjjön el. Azután aludtam, míg a Nap el nem vetette egy, a sziklakörön kívül álló magányos kıpillér árnyékát a Kövek szívébe, ahol mi,
elcsigázott harcosok, a királyság aranyát ıriztük. Vizet ittunk, kenyeret ettünk, majd felcsatoltuk kardjainkat, mielıtt szétterítettük volna az aranyat a harmattól csillogó főben az oltárkı mellett. – Mi tartja majd vissza Aelle-t attól, hogy elvegye aranyunkat és tovább folytassa a háborút? – kérdeztem Arthurt, mialatt a szászok érkezésére várakoztunk. Aelle, végtére is, korábban kapott már aranyat tılünk, és az sem gátolta abban, hogy felégesse Durocobrivist. Arthur vállat vont. Tartalék vértjét viselte, egy római páncélinget, melyet bemélyedések és karcolások tarkítottak, a gyakori csatározások nyomai. Egyik fehér köpenye alá húzta fel a nehéz vértezetet. – Semmi – felelt végül –, hacsak nem az a kevés tisztesség, ami lehet benne. Ezért is kell neki többet ajánlanunk az aranynál. – Többet? – kérdeztem, de Arthur nem felelt, mert a hajnal-írral festett keleti égbolt alatt felbukkantak a szászok. P Hosszú vonalat alkottak a látóhatáron, moraj ló harci dobokkal és csataalakzatba rendezett lándzsásokkal, noha fegyvereik hegyébe leveleket tőztek, ezzel jelezve, hogy nem akarnak ártani nekünk. Aelle vezette ıket. İ volt az elsı abból a két emberbıl, kikkel személyesen is találkoztam a Bretwalda címre áhítozók közül. A másik késıbb jött és még több gondot okozott nekünk, ám akkor Aelle is épp elég volt gondnak. Magas férfiú volt, lapos, élesen metszett arccal és sötét szemmel, melyek semmit sem árultak el gondolataiból. Szakálla fekete volt, arcát harcban szerzett sebhelyek borították, és jobb kezérıl két ujja is hiányzott. Fekete köpenyruhát viselt, melyet bırszíjjal vont össze derekán; bırcsizmát; egy vassisakot, melyre bikaszarvakat erısítettek; és mindezek felett medveprém köpenyt, melyet azonnal levetett magáról, amint a Nap melege kényelmetlenné tette a hivalkodó ruhadarabot. Harci zászlaja véres bikafıt ábrázolt, egy lándzsa hegyébe tőzve. Csapata kétszáz embert számlált, talán kicsivel többet is, és embereinek fele hatalmas testő harci kutyákat vezetett bırpórázon. A harcosok mögött asszonyok, gyermekek és rabszolgák hordája közeledett. Több mint elegen voltak a szászok ahhoz, hogy lebírjanak bennünket, ám Aelle szavát adta, hogy békében lehetünk, legalábbis addig, míg nem dönt sorsunkról, és emberei nem is mutatták nyomát ellenségeskedésnek. Vonaluk a Köveket körbeölelı árkon kívül állt meg, míg Aelle, tanácsadója, tolmácsa és néhány varázslója társaságában elırelépett, hogy találkozzék Arthurral. A varázslók ganéval tüskékké merevítették hajzatukat, és rongyos farkasprém köpenyeket viseltek. Ahogy körbepördül-ve bőbájaikat ismételgették, a farkasok lába, farka és pofája szinte leugrani látszott megfestett bırükrıl. Üvöltve kántálták varázsigéiket, amint egyre közelebb értek, semlegesítve minden ártó szándékot, mely csak vezérüket érhette. Nimue mögöttünk kuporgott, és ellenvarázslatait mormolta. A két vezér végigmérte egymást. Arthur volt a magasabb, ám Aelle a vaskosabb. Arthur arca bátran szívélyes volt, míg Aelle-é egyenesen ijesztı. Engesztelhetetlenséget tükrözött, s olyan férfit futatott, ki eljött a tengeren túlról, hogy királyságot hasítson ki Magának ebbıl a különös földbıl, és elszánta rá magát, hogy birodalmát kegyetlenséggel és kérlelhetetlen brutalitással igazgassa. – Meg kellene hogy öljelek, Arthur – mondta –, és máris egy ellenséggel kevesebb lenne hátra. Varázslói, mezítelenül a molyette irhák alatt, mögéje kuporodtak. Egyikük maréknyi földet vett a szájába, másikuk a szemét forgatta, míg Nimue lecsupaszította üres szemgödrét, és így sziszegett feléjük. A küzdelem Nimue és a két varázsló közt magánháborúnak számított, melyre a két vezér ügyet sem vetett. – Eljön az idı, Aelle – felelte Arthur –, amikor még találkozhatunk a csatatéren is. De most békét ajánlok neked. – Magam ban arra számítottam, hogy Arthur meghajol Aelle elıtt, ki – Arthurral ellentétben – királynak vallhatta magát, ám Arthur egyenlıként kezelte a Bretwaldát, s az tiltakozás nélkül fogadta a bánásmódot. – Miért? – kérdezte Aelle nyersen. Aelle nem élt a szószaporítással, melyet mi britek olyannyira kedveltünk. Magamban kezdtem felismerni az alapvetı különbözıségeket köztünk és a szászok között. A britek ívekben, csigákban gondolkodtak, amilyeneket kifinomult ékszereik is mutattak, míg a szászok kéretlen egyszerőségükkel és vaskosságukkal tüntettek, mely annyira jellemzı volt súlyos vert arany láncaikra és tömör fibuláikra. A britek vajmi ritkán vágtak egyenest a téma közepébe, inkább kerülgetve azt sejtetésekkel és célzásokkal
járták körbe, mindig keresve a helyet az ilyen manıverekre, míg a szászok minden cicomát tudatosan félresöpörtek. Arthur egyszer kijelentette, hogy nekem is sajátom ez a szász egyenesség, és azt hiszem, ezt elismerésnek szánta. Arthur mintha meg sem hallotta volna Aelle kérdését. – Azt hittem, máris miénk a béke. Hiszen megállapodást kötöttünk, melyet arannyal pecsételtünk meg. Aelle arca nem árult el szégyenkezést, amiért megszegte a fegyvernyugvást. Csupán vállat vont, mintha a felrúgott béke semmiség lenne. – Ha az egyik béke kudarcot vall, miért akarsz másikat venni? – kérdezte. – Mert összetőzésem támadt Gorfyddyddel – felelte Arthur, magáévá téve a szászok kéretlen egyszerőségét –, és a segítséged re van szükségem. Aelle bólintott. – De ha segítek neked elpusztítani Gorfyd-dydet, csak még erısebbé válsz általa. Miért tennék ilyet? – Mert ha nem így teszel, Gorfyddyd elpusztít engem, és akkor ı válik erısebbé. Aelle felnevetett, megmutatva rothadt fogait. – Mit törıdik vele a kutya, hogy két patkányból melyik döglik meg? – kérdezte. Ezt én úgy fordítottam^ hogy mit törıdik a kutya azzal, melyik szarvasbikát rántja le. így sokkal tapintatosabb lett, és azt is észrevettem, hogy Aelle tolmácsa, egy brit rabszolga, nem árult el urának. – Igaz – engedte meg Arthur –, de még a szarvasbikák sem egyenlık. – Aelle tolmácsa közölte urával, hogy még a patkányok sem egyenlık, és én nem szóltam Arthurnak. – A legtöbb, amit tehetek, Lord Aelle – folytatta Arthur –, hogy megırzım Dumnoniát, majd Powyst és Siluriát szövetségesemmé teszem. De ha Gorfyddyd gyız, egyesíteni fogja Elmetet, Rhegedet, Powyst, Siluriát és Dumnoniát ellened. – De akkor Gwentet még mindig a magad oldalán tudhatod – mondta Aelle. Meg kell adni, gyorsan forgott az esze. – Igaz, de így tesz majd Gorfyddyd is, ha háborúra kerülne sor a britek és szászok közt. Aelle felmordult. A jelenlegi helyzet, hogy a britek egymással torzsalkodtak, a lehetı legtöbbet segített neki, ugyanakkor viszont jól tudta, hogy a brit harcok idıvel lecsendesednek. Miután úgy tőnt, Gorfyddyd áll gyızelemre, Arthur jelenléte lehetıséget kínált számára, hogy még tovább nyújtsa ellenségei vívódását. -Akkor hát mit akarsz tılem? – kérdezte. Varázslói közben négykézlábra ereszkedve ugrándoztak a főben, akárha emberi szöcskék lennének, míg Nimue kavicsokat rendezgetett a földön. A kövek mintázata megzavarhatta a szászokat, mert apró, rémült kiáltások törtek fel belılük. Aelle ügyet sem vetett rájuk. – Azt akarom, hogy adj Dumnoniának és Gwentnek háromholdnyi békét – felelte Arthur. – Békét akarsz hát vásárolni? – bömbölte Aelle a szavakat, és még Nimue is felriadt. A szász kesztyős kezével seregére mutatott, mely asszonyaikkal, kutyáikkal és rabszolgáikkal a sekély árkon túl táborozott. – Mihez kezdjen egy sereg a békével? Ezt mondd meg! Többet ígértem nekik az aranynál. Földet ígértem nekik! Rabszolgákat ígértem nekik! Wealhas vért ígértem nekik, és te békét kínálsz? – Kiköpött. – Thor nevére, Arthur, tılem megkapod a békét, de csak a csontjaidra, és az embereim fogják egymást váltogatni asszonyodon. Ez az én békém! – Újra kiköpött a gyepre, majd felnézett rám. – Mondd meg uradnak, kutya – mondta –, hogy embereim fele csak most érkezett hajón. Nem volt termésük, amit begyőjthettek volna, és nem tudják mibıl etetni a családjukat télen. Az aranyat nem lehet megenni. Ha nem vesszük el a földet és a termést, éhezni fogunk. Mire jó a béke egy éhezınek? – Lefordítottam a kirohanást Arthurnak, átugorva a példátlan sertéseket. Fájdalmas kifejezés suhant át Arthur arcán. Aelle felfigyelt a kifejezésre, a gyengeség jeleként értelmezte, és megvetése jeléül hátat fordított. – Két óra elınyt kapsz, te féreg – kiáltott vissza válla felett –, azután üldözıbe veszlek. – Ratae – mondta Arthur, be sem várva, hogy lefordítsam Aelle fenyegetését. A szász visszafordult. Nem szólt semmit, csak Arthur arcára meredt. Medvebır
köpenyének bőze mindent elborított; veríték, trágya és zsír bőzhödt elegye. Várt. – Ratae – mondta újra Arthur. – Mondd, hogy elfoglalhatja. Mondd, hogy ott megtalál mindent, amire szüksége lehet. Mondd, hogy a föld, mely hozzá tartozik, az övé lehet. Ratae volt az erısség, mely Gorfyddyd legkeletibb határait védelmezte a szászok ellen, és ha Gorfyddyd elveszítette azt a várat, akkor a szászok húsz mérfölddel közelebb kerültek Powys szívéhez. Lefordítottam. Beletelt némi idıbe, míg Aelle beazonosította Rataét, de végül megértette. Nem tőnt boldognak, hisz Ratae félelmetes római erıdítmény hírében állt, melyet Gorfyddyd masszív sáncfallal erısített meg. Arthur elmagyarázta, hogy Gorfyddyd a helyırség legjobb lándzsásait seregébe olvasztotta, mellyel Gwent és Dumnonia le-rohanására készült. Azt már nem kellett kifejtenie, hogy Gorfyddyd csakis azért merte megkockáztatni ezt a lépést, mert hite szerint békét vásárolt Aelle-tıl, olyan békét, melyre Arthur már képtelen lesz ráígérni. Arthur felfedte, hogy egy keresztény közösség Rátáéban monostort épített a falakon kívül, és a testvérek jövés-menésére utat alakítottak ki maguknak a sáncokon át. Az erıdítmény parancsnoka, mint mondta, egyike a ritka keresztényeknek Gorfyddyd táborában, és áldását adta a szerzetesrend mőködésére. – Honnét tudja? – kérdezte tılem Aelle. – Mondd meg neki, hogy van egy emberem Rátáéban, aki tudja, hogyan lehet megközelíteni a monostort, és aki hajlandó készséggel a várba vezetni ıket. Mondd meg neki, hogy emberem cserébe nem kér egyebet, csak az életét. – Most döbbentem csak rá, hogy embere nem lehet más, mint a titokzatos idegen, akit Hygwydd-del láttam. Ráeszméltem arra is, hogy jól tudta, fel fogja áldozni Rataét, még mielıtt elhagyta volna Durnovariát. Aelle többet akart tudni az árulóról, így Arthur elmondta neki, miként fordított hátat a férfi Powysnak és állt Dumnonia oldalára, bosszút keresvén, amiért felesége elhagyta ıt Gorfyddyd egyik elöljárója kedvéért. Aelle tanácsadójával tárgyalt, mialatt a két varázsló tovább zsalkodott Nimuéval. Egyikük egy emberi lábszárcsontot emelt felé, de Nimue csupán megvetıen kiköpött. A gesztus, úgy tetszett, eldöntötte a varázslók háborúját, mert a két sámán lassan hátrálni kezdett, mialatt Nimue felegyenesedett és kezével végigszántott haján. Aelle tanácsadója ezután kicsinyes alkudozásba fogott velünk. Elıször ragaszkodott hozzá, hogy engedjük át nekik a harci méneket, ám Arthur valamennyi harci kutyájukat követelte cserébe, míg végül, a délután közepére, a szászok elfogadták Ratae felajánlását és Arthur aranyát. Talán ez volt a legnagyobb pénz, amit britonok valaha is fizettek a szászoknak, ám Aelle ahhoz is ragaszkodott, hogy két túszt vegyen magához, kiket, ígérte, azonnal szabadon enged, amint Ratae nem bizonyul Gorfyddyd és Arthur által felállított csapdának. Találomra választotta ki Arthur két harcosát: Balint és Lanvalt. Aznap éjjel a szászokkal együtt ettünk. Különös érzés volt találkozni ezekkel az emberekkel, kiket születésem révén testvéreimnek, s talán még vérrokonaimnak is kellett tekintenem, ám az igazat megvallva visszataszítónak találtam társaságukat. Humoruk bárdolatlan volt, modoruk esetlen, szırmébe burkolt testük bőze pedig egyenesen undort keltı. Némelyikük azon gúnyolódott, hogy királyukra, Aelle-re emlékeztetem, pedig én nem sok hasonlóságot láttam lapos ábrázatuk és aközött, amilyennek saját arcomat hittem. Aelle a végén leintette a csúfolkodókat, majd hővös pillantást vetett rám, mielıtt utasított volna, hogy hívjam meg Arthur embereit estebédre. Kesztyős kezünkkel forgattuk a jókora darabokra felvágott pecsenyét, addig marcangolva a megperzselıdött húst, míg véres leve szakállunkra nem fröccsent. Mi adtunk nekik mézsört, ık megkínáltak áléval. Részegen többen is összeverekedtek, de senkit sem öltek meg. Aelle, miként Arthur, megmaradt józannak, noha a Bretwalda két varázslója ocsmányul lerészegedett, és miután mély álomba zuhant, saját hányadékában fetrengve, Aelle elmondta, hogy tébolyultak, kik kapcsolatban állnak az istenekkel. Vannak más papjai is, mint mondta, kik épelméjőek, de csak a holdkórosok voltak birtokában a hatalomnak, melyre a szászoknak szüksége volt. – Féltünk, hogy magaddal hozod Merlint is – vallotta meg.
– Merlin a maga ura – felelte Arthur –, de ez itt az ı papnıje. ~ Nimue felé intett, ki fél szemével méregette a szászt. Aelle furcsa mozdulatot tett, a maga módján próbálva távol tartani magától a gonoszt. Merlin miatt félte Nimuét, és ezt nem ártott az eszükbe vésni. – De Merlin azért Britanniában van? -kérdezte Aelle rettegve. – Egyesek szerint igen – feleltem Arthur nevében –, míg mások szerint nem. Ki tudja? Talán itt búvik meg valahol a sötétben – biccentettem fejemmel a feketeség felé a tüzek megvilágította Kövek mögött. Aelle lándzsája nyelvével élesztette fel egyik ırült varázslóját. A férfi szánalmas hangon vonyítani kezdett, és Aelle szemmel láthatóan megnyugodott, hogy a hang előzi a kártékony szellemeket. A Bretwalda Sansum keresztjét viselte a nyakában, míg emberei közül sokan Ynys Wydryn súlyos aranyláncait hordták. Késıbb, mikorra a szászok közül sokan már hangosan hortyogtak, rabszolgáik elmesélték nekünk Durocobrivis elestét, és miként ejtették foglyul élve Gereint herceget, majd kínozták halálra. Arthur könnyes szemmel hallgatta ıket. Egyikünk sem ismerte túl jól Gereintet, csak annyit tudtunk, hogy mindig is visszahúzódó, becsvágytól mentes férfiú volt, ki képességei szerint próbálta visszatartani az egyre erısödı szász erıket. Rabszolgáik közül néhányan könyörögve kértek, hogy vigyük ıket is magunkkal, de mi nem mertük kihívni magunk ellen vendéglátóink haragját azzal, hogy teljesítjük kérésüket. – Egy nap eljövünk értetek – ígérte Arthur a rabszolgáknak. – El fogunk jönni. A szászok másnap délután bontottak tábort. Aelle ragaszkodott hozzá, hogy még egy teljes éjszakát eltöltsünk a Kövek között, annak bizonyságául, hogy nem fogjuk követni ıket, és seregével együtt magával vitte Balint, Lanvalt, valamint a powysi idegent is. Nimue, Arthur kérdésére, hogy a szászok vajon betartják-e szavukat, bólintott, és közölte, hogy megálmodta a szászok szolgálatkészségét s túszaink visszatértét. – Ratae vére akkor is a mi kezünkön szárad – szóltam baljós hangon. Összecsomagoltunk és nekikészültünk utazásunknak, mely csak másnap hajnalban kezdıdött meg. Arthurt mindig boldogtalanná tette, ha tétlenségre kárhoztatták, s aznap este Sagramort és engem kért meg rá, hogy sétáljunk egyet vele a déli erdıségben. Egy ideig úgy tőnt, céltalanul haladunk elıre, ám Arthur végül megállapodott egy hatalmas tölgy mellett, mely már elszürkült zuzmó szakállt eresztett. – Mocskosnak érzem magam – szólt végül. – Elıször nem teljesítettem Benoic felé tett eskümet, most pedig britonok százainak vérén vettem békét magunknak. – Benoicot még te sem menthetted volna meg – erısködtem. – Egy ország, mely inkább fizet költıket lándzsások helyett, megért a pusztulásra – toldotta meg Sagramor. – Hogy megmenthettem volna-e vagy sem – mondta Arthur _ az nem számít. Esküt tettem Bannek, és nem tartottam meg. – Ha valakinek porig ég a háza, az nem a szomszéd tüzéhez hordja a vizet – mondta Sagramor. Fekete arca, mely éppoly kérlelhetetlenül kemény volt, mint Aelle-é, valósággal megigézte a szászokat. Sokan közülük harcoltak is ellene az elmúlt években, és Merlin által feltámasztott gonosz démonnak hitték, Arthur pedig még tápot is adott félelmeiknek, kijelentvén, hogy hátrahagyja Sagramort határai védelmére. A valóságban Arthur magával vitte Sagramort Gwentbe, hiszen minden megbízható emberére szüksége volt, hogy megküzdjön Gorfyddyddel. – Sehogy sem tarthattad volna be Benoicnak tett esküdet – ment tovább Sagramor –, az istenek tehát megbocsátanak neked. – Sagramor markánsan gyakorlatias megközelítéssel élt istenek és emberek dolgában, ez volt egyik erıssége. – Az istenek megbocsáthatnak – mondta Arthur –, de én magam nem. Én most azért fizettem meg a szászokat, hogy briteket öldössenek. – Még a puszta gondolatba is beleborzongott. – Múlt éjjel azon kaptam magam, hogy Merlin után vágyakozom – mondta –, s hogy tudjam, helyesli, amit teszek. – Úgy tenne – mondtam. Nimue talán helytelenítette mindezt, de Nimue mindig is másként gondolkodott, mint Merlin. Megértette a szükséget, hogy le kell fizetnünk a
szászokat, ám taszította a gondolat is, hogy britek vérével fizessünk, még ha azok a britek az ellenségeink oldalán is állottak. – Pedig hát mit számít, mit gondol Merlin – kiáltott Arthur. – Az se számítana, ha Britannia minden papja, druidája és bárdja egyetértene velem. Más ember áldását kérni tetteinkre annyit jelent, hogy levetjük magunkról a felelısséget. Nimuénak van igaza, én leszek felelıs a Rátáéban kiontott minden csepp vérért. – Mi mást tehettünk volna? – kérdeztem. – Te ezt nem érted, Derfel – vádolt Arthur keserően, noha nem engem, hanem éppenséggel önmagát. – Mindig is tudtam, hogy Aelle az aranyon kívül mást is akar majd. Hiszen ık szászok! İk nem békére szomjaznak, hanem földekre! Elıre tudtam, egyébként mi másért hozattam volna ide azt a szerencsétlent Rátáéból? Mielıtt Aelle még bármit is kért volna, én már készen álltam megadni neki, és vajon hány embernek kell meghalnia az elırelátásomért? Háromszáznak? És hány asszonyt hajtanak rabszolgasorba? Kétszázat? Hány gyermeket? Hány családot szakítanak szét? És mindezt miért? Hogy bizonyítsuk, rátermettebb vezér vagyok Gorfyddydnél? Megér az én életem ennyi kárba veszett lelket? – Azok a lelkek – mondtam – tartják meg Mordredet a trónon. – Egy újabb eskü! – kiáltott keserően Arthur. – Ez a számtalan eskü, mely bennünket köt! Esküvel fogadtam Uthernek, hogy megırzım a trónt unokájának, esküvel fogadtam, hogy visszaszerzem Leodegannak Ynys Wyrent. – Hirtelen elhallgatott és Sagramor rémült arccal tekintett rám, hisz mindketten most elıször hallottunk az eskürıl, mely Diwrnach, Lleyn rettegett ír vezére ellen fordít bennünket. – Mégis, annyi ember közül – szólt Arthur szerencsétlen hangon – tán én szegem meg legkönnyebben esküm. Megszegtem Bannek tett eskümet, megszegtem Ceinwynnek tett eskümet. Szegény Ceinwyn! – Ez volt az elsı alkalom, hogy nyíltan hallottuk ıt sajnálkozni megszegett házassági ígérete felett. Azt hittük, Guinevere napja oly fényesen ragyogja be Arthur egét, hogy messze elhomályosítja Ceinwyn sápadt csillagát, pedig úgy tőnt, Powys hercegnıje tüskeként fúródott lelkiismeretébe. Miként mostantól Ratae végzete is. – Talán küldenem kellene nekik egy figyelmeztetést – mondta. – És ezzel elveszejtenéd a túszokat? – kérdezte Sagramor. Arthur a fejét rázta. – Magam kínálkoznék Lanval és Bálin helyére. Egész idáig ezen gondolkozott. Tudhattam volna. A bőntudat a leikébe mart, s kétségbeesetten próbált kiutat találni a lelkiismerete és kötelmei által emelt rengetegbıl, akár saját élete árán is. – Merlin jót nevetne most rajtam – mondta. – Igen – értettem vele egyet –, bizonyára így tenne. – Merlin lelkiismerete, ha birtokolt ilyet egyáltalán, csupán vezérfonálként szolgált ahhoz, miként gondolkodunk mi, alacsonyabb rendő emberek, és osztókéként mőködött Merlin számára, hogy épp ezzel ellenkezıleg cselekedjék. Merlin lelkiismerete merı tréfa volt, az istenek szórakoztatására. Arthuré súlyos teher. A mohaszınyegre meredtem a roppant tölgy árnyékában. A nap alkonnyá foszlott, mialatt Arthur kedélye is melankóliába süppedt. Valóban kísértést érzett rá, hogy feladjon mindent? Hogy beérje Aelle-t, és saját létét kínálja cserébe Ratae lelkeiért? Úgy gondolom, igen, ám ekkor becsvágyának csalárd logikája felülkerekedett kétségbeesésén, miként az ár is elöntötte Ynys Trebes szomorú homokpadjait. – Száz esztendeje – mondta lassan –, béke honolt ebben az országban. Igazság. Bárki abban a boldog tudatban mővelhette földjét, hogy unokája felcseperedve örökli majd tisztét. Ám azok az unokák mostanra halottak, legyilkolták ıket a szászok, vagy éppen saját vérük. Ha nem teszünk semmit, a káosz tovább fog terebélyesedni, míg végül nem marad meg semmi, csak a szászok kapzsisága és varázslóik tébolya. Ha Gorfyddyd gyız, megfosztja Dumnoniát gazdagságától, ám ha én gyızök, testvérként ölelem magamhoz Powyst. Győlölöm, hogy ezt kell tennünk, de csak ennek révén állíthatjuk vissza az ország békéjét. – Végigmért mindkettınket. – Valamennyien Mithras hitét valljuk – mondta –, így hát legyetek tanúi hozzá szóló eskümnek. – Kivárt. Bármennyire is meggyőlölte az eskü-véseket és a nyomában járó kötelmeket, Aelle-lel történt találkozója után mégis egy újabb eskü súlyával akarta terhelni vállát. -Keress nekem egy követ, Derfel –
parancsolta. Kirugdostam egy követ az erdei talajból és lesöpörtem róla a földet, majd Arthur utasítására Aelle nevét karcoltam a kıbe késem hegyével. Arthur saját késével mély lyukat vágott a tölgyfa lábába, majd felegyenesedett. – Esküszöm rá – mondta –, ha túlélem a csatát Gorfyddyddel, bosszút veszek az ártatlan lelkekért, kiket magam ítéltem halálra. Megölöm Aelle-t. Elpusztítom ıt és embereit. A hollókkal zabáltatom fel a húsukat, vagyonukat Ratae gyermekeinek juttatom. Ti vagytok tanúim, és ha kudarcot vallanék, mindkettıtöket felszabadítalak a szolgálat alól, mellyel nékem tartoztok. – A lyukba ejtette a követ, majd mindhárman földdel tapasztottuk be a rést. – Az istenek bocsássanak meg nekem – mondta Arthur – a halálokért, melyeket okoztam. Azután mentünk, hogy még többet okozzunk.
C oriniumon keresztül utaztunk Gwentbe. Ailleann még mindig itt élt, és Arthur meglátogatta fiait, bár anyjukat nem fogadta, nehogy a találkozásukat illetı szóbeszédek Guinevere-t bánthassák, bár általam azért ajándékot küldött Ailleann-nak. Egykori ágyasa kedvesen fogadott, de csak a vállát vonta, mikor látta Arthur ajándékát, egy apró zománcozott melltőt, mely egy nyúlhoz igencsak hasonló állatot ábrázolt, csak rövidebb fülekkel és lábakkal. Az ékszer Sansum kegyhelyének kincsei közül származott, ámbár Arthur kínos pontossággal számolta le ellenértékét saját erszényébıl. – Azt kívánja, bárcsak különb ajándékkal is kedveskedhetne neked – adtam át Arthur üzenetét –, de sajna, ez idı szerint legszebb ékszereinket is a szászoknak kell átengednünk. – Voltak idık – szólt az asszony keserően –, mikor ajándékai szeretetébıl, s nem bőntudatából fakadtak. – Ailleann még mindig gyönyörő teremtés volt, bár haját már megérintette a korai ısz, és szemét lemondás felhısítette el. Hosszú, kék gyapjúszövet ruhát viselt, haját két fonatban a füle fölé tőzte. Hosszasan tanulmányozta a különös, zománcba vont állatot. – Vajon mi lehet ez? – kérdezte tılem. – Nyúl biztosan nem. Talán macska? – Sagramor szerint tengeri nyúlnak nevezik. Kappadokhiában látott ilyeneket, bármerre is legyen az. – Nem szabad mindent elhinni, amit Sagramor mesél – korholt Ailleann gyengéden, amint feltőzte az apró fibulát ruhájára. – Egy királynınek sem lehet nálam több ékszere – főzte hozzá, mialatt kivezetett római házának kis belsı udvarára –, mégis megmaradtam rabszolgának. – Arthur nem szabadított fel? – kérdeztem döbbenten. – Aggódik, hogy visszaköltöznék Armoricába. Vagy Írországba, és magammal vinném az ikreket is. – Vállat vont. – Azon a napon, hogy a fiúk elérik a kort, Arthur nekem ajándékozza a szabadságot, és tudod mit fogok akkor tenni? Itt fogok élni, ahol eddig is. – A szék felé intett, mely a szılılugas árnyékában húzódott meg. – Idısebbnek tőnsz – mondta, mialatt a szalmaszínő bort kitöltötte a főzfafonatos flaskából. – Hallom, Lunete elhagyott – toldotta meg, amint átadta nekem a teli ivótülköt. – Elhagytuk egymást, úgy gondolom. – Hallom, ízisz papnıjévé emelkedett – folytatta Ailleann unvorosan. – Sok hír érkezik ide Durnovariából, de felét el sem merem hinni. – Mint például? – kérdeztem. – Ha nem tudsz ezekrıl, Derfel, legjobb lesz, ha meghagylak tudatlanságodban. – Kortyolt egyet italából, és fintorogva nyugtázta savanykás ízét. – Miként Arthurt is. İ soha nem akarja meghallani a rossz híreket, csakis a jókat. İ még azt is elhiszi, hogy van csipetnyi jóság az ikrekben. Megdöbbentett, hogy anyát így halljak beszélni saját gyermekeirıl. – Bizonyos vagyok
benne, hogy így is igaz – mondtam. Derős arckifejezéssel fordult felém. – A fiúk fikarcnyit sem jobbak, Derfel, mint mindig is voltak, és sohasem voltak jók. Neheztelnek atyjukra. Úgy gondolják, hercegeknek kellene lenniük, és eszerint is viselkednek. Nincs a városban az a viszály, melyet ne ık szítanának vagy bátorítanának, és ha próbálom visszafogni ıket, szajhának neveznek. – Elmorzsálta a kenyér egy darabkáját, és az ólálkodó fecskéknek vetette. Egy szolgáló söprögetett az udvar távoli végében ágakból font seprőjével, míg Ailleann nem utasította, hogy hagyjon bennünket kettesben. Azután a közelgı háborúról kezdett faggatni, én pedig megtettem mindent, hogy magamba fojtsam borúlátásomat. – Nem vihetnétek magatokkal Amhart és Loholtot is? – kérdezte Ailleann egy idı után. – Talán jók lennének katonának. – Kétlem, hogy atyjuk elég idısnek gondolná ıket ehhez -feleltem. – Ha gondol rájuk bárhogyan is. Pénzt, azt küld nekik. Bárcsak ne tenné! – Ujjával érintette új melltőjét. – A város keresztényei szerint Arthur kárhozatra van ítélve. – Még nem, úrnım. Elmosolyodott. – Még hosszú ideig nem, Derfel. Az emberek mélyen alábecsülik Arthurt. Látják jóságát, hallják kedvességét, figyelik beszédét az igazságról, és közben egyikük sem tudja, még te sem, hogy mi lángol benne. – És mi lenne az? – Becsvágy – válaszolt színtelenül, majd egy hosszú pillanatig elmélázott. – Az ı lelke – folytatta – olyan szekér, melyet két lovon elıre, a becsvágy és a lelkiismeret, de annyit megmondok neked, Derfel, hogy a becsvágy paripáját kötötte a jobb oldali hámba, és így az mindig erısebben húz a másiknál. És rátermett, mennyire rátermett. – Szomorúan mosolygott. – Csak figyeld ıt, Derfel, amikor úgy tőnik, lebírja a sors, amikor minden a legsötétebb, és meg fogsz lepıdni. Korábban is láttam már ezt. Gyızni fog, ám azután a lelkiismeret lova inát szakítva megfeszíti minden erejét, és Arthur elköveti az öreg hibát, hogy megbocsát ellenségeinek. – És ez rossz? – Ez nem jóság vagy rosszaság kérdése, Derfel, hanem a gyakorlatiasságé. Mi, írek, egyvalamit belevéstünk az eszünkbe: egy ellenség, akinek megbocsátunk, olyan ellenség, akit újra meg újra le kell gyıznünk. Arthur keveri az erkölcsöt a hatalommal, és csak tovább ront az elegyen azzal, hogy meggyızıdéssel hiszi, minden ember örökletesen hajlamos a jóra, még a leghitványabb ember is, és ez az, figyelj szavamra, amiért soha nem tud majd békét teremteni. Békére áhítozik, békérıl beszél, ám éppen lelke a biztosíték rá, hogy mindig lesznek ellenségei. Hacsak Guinevere meg nem keményíti a szívét. És talán neki sikerül is. Tudod, kire emlékeztet engem? – Azt sem tudtam, hogy találkoztatok – mondtam. – Azzal a személlyel sem találkoztam, akire emlékeztet, de odafigyelek a dolgokra, és Arthurt nagyon is jól ismerem. Számomra Guinevere olyannak tőnik, mint Arthur édesanyja: nagyon gyönyörő és nagyon erıs, s gyanítom, férje mindent megtesz, csak hogy a kedvébe járjon. – Akár a lelkiismerete árán is? Ailleann jót mosolygott a kérdésen. – Neked tudnod kellene, Derfel, hogy vannak asszonyok, akik mértéken felül követelnek a férfiaktól. Minél többet fizet a férfi, annál nagyobb az asszony értéke, és gyanítom, hogy Guinevere az a fajta hölgy, ki jócskán magasra értékeli magát. És így is kell tennie. Valamennyiünknek így kellene tennie. – Szomorúan ejtette az utolsó szavakat, majd felemelkedett a székbıl. – Add át neki szeretetem – mondta, mialatt végigkísért a házon –, és mondd meg neki, hogy vigye el a fiait a háborúba. Arthur persze nem teljesítette a kérést. – Adjunk nekik még egy évet – mondta nekem másnap reggel, mialatt kimasíroztunk a városból. Együtt ebédelt a fiaival, és kisebb ajándékokat is adott nekik, de mindannyian felfigyeltünk a rosszindulatú mogorvaságra, mellyel Amhar és Loholt atyja figyelmét fogadta. Arthur maga is észrevette, ezért is volt oly természetellenesen szófukar aznap, hogy nyugat felé meneteltünk. – A férjezetlen anyáktól
született gyermekeknek – mondta hosszú szünet után -jókora darabok hiányoznak a lelkőkbıl. – És a te lelked, uram? – kérdeztem. – Foltozgatom, Derfel, minden egyes reggel, darabról darabra. – Felsóhajtott. – Idıt kellene szakítanom Amharra és Loholt-ra de csak az istenek a megmondhatói, hol találok erre idıt, hiszen négy vagy öt hónap múlva ismét apa leszek. Ha megérem -tette hozzá komoran. Lunetének tehát igaza volt: Guinevere teherbe esett. – Örvendezek neki, uram – mondtam, noha Lunete megjegyzését forgattam a fejemben, hogy mennyire boldogtalan volt Guinevere, értesülvén a hírrıl. – Örvendezem magam is! – nevetett fel, s komor kedélye hirtelen semmivé foszlott. – Örvendezem, már csak Guinevere miatt is. Jót fog tenni neki, és tíz esztendı elteltével, Derfel, Mordred elfoglalhatja trónját, mi pedig, Guinevere és én, kereshetünk egy csendes zugot, ahol gyermekeinket és disznóinkat gondozhatjuk! Akkor leszek csak felhıtlenül boldog. Betanítom Llamreit, miként húzzon szekeret, Excaliburt pedig ösztökének fogom használni igavonó ökreimhez. Próbáltam elképzelni Guinevere-t mint takaros vidéki asz-szonyt, sıt jómódú vidéki asszonyt, ám valamiért nem tudtam magam elé varázsolni a képet. Coriniumból Glevumba mentünk, majd átkeltünk a Severnen, és végigmeneteltünk Gwent hátországán. Pompás látványosságot kínáltunk, hiszem Arthur szándékoltan kivont lobogók alatt lovagolt, és katonáit teljes harci vértezetbe öltöztette. Azért haladtunk ebben a fenséges modorban, mert megjelenésünkkel is új magabiztosságot akartunk plántálni a helybéliek szívébe. Mert épp az hiányzott belılük leginkább. Mindenki Gorfyddydet feltételezte gyıztesnek, és bármennyire is zajlott az aratás, a vidék komor hangulatba süppedt. Elhaladtunk egy gabonaszérő mellett, ahol egy kántor Éssylt panaszdalát énekelte a szokványos vidám nóták helyett, melyek ütemet adtak a cséphadaróknak. Arra is felfigyeltünk, mennyire megcsupaszították a villákat, házakat és kunyhókat minden értéktıl. A javakat elrejtették, valószínőleg elásták, hogy Gorfyddyd portyázó harcosai ne foszthassák ki a lakosságot. – A vakondok újra meggazdagodnak – szólt Arthur keserően. Egyedül Arthur nem lovagolt legszebb vértezetében. – Morfansen van a pikkelyes páncél – felelte, mikor megkérdeztem, mért tartalék láncingét viseli. Morfans volt az a rút katona, aki összebarátkozott velem az ünnepségen, mely Arthur Caer Cadarnbe történı érkeztét követte, oly sok esztendıvel ezelıtt. – Morfans? – kérdeztem elképedten. – Mivel érdemelt ki ekkora ajándékot? – Nem ajándék, Derfel, csupán kölcsön. Morfans a múlt minden napján abban a páncélban lovagolt közel Gorfyddyd embereihez. Azt hiszik, máris odaérkeztem, és ez talán némi késlekedésre bírja ıket. Eddig, legalábbis, nem érkezett hír támadásról. Nevetnem kellett, amint elképzeltem Morfans rút ábrázatát Arthur míves sisakjának pofalemezei mögé rejtve, és az átejtés valószínőleg fényesen be is vált, mert amikor Magnis római erıdjében csatlakoztunk Tewdric királyhoz, az ellenség még mindig nem merészkedett ki erısségébıl, a powysi hegyek közül. Tewdric, pompás római vértezetében, szinte öregember benyomását keltette. Haja megıszült, és volt valami görnyedtség a testtartásában, melynek még nyomát sem mutatta, mikor legutoljára láttam. Az Aelle-lel kapcsolatos híreket egyetlen morgással nyugtázta, majd erıtlen kísérletet tett a szívélyesség látszatának felélesztésére. – Jó hírek – szólt kurtán, megdörzsölve szemét –, bár az istenek a tanúim, Gorfyddydnek aligha lenne szüksége a szászok segítségére, hogy legyızzön bennünket. Feleslegben állnak emberei. A római erıdítmény valósággal forrongott. Fegyverkovácsok edzették a lándzsahegyeket, és mérföldekre minden nyeshetı fát megfosztottak alkalmas ágaitól. A frissen aratott gabonával teli szekerek óránként érkeztek, és a pékek kemencéi éppoly tüzesen 1 izzottak, akár a kovácsoké, s így a cölöpfalakra lassan áthatolhatatlan füstköd ereszkedett. Ám a betakarítás maga nem csillapította a gyülekezı hadsereg éhét. A legtöbb lándzsás a falakon kívül táborozott, némelykor mérföldnyi távolságban, így a keményre sütött cipók és a szárított bab felosztását mindig elkeseredett vita övezte. Más csapatok amiatt panaszkodtak, hogy ivóvizüket bemocskolja a fentebb táborozok latrinája. Betegség, éhség és szökés
tizedelte a sorokat, annak ékes bizonyítékául, hogy eleddig sem Tewdric, sem Arthur nem szembesült a problémákkal, melyet egy ekkora had kézben tartása felvetett. – Ha nekünk ily nehézségeink vannak – szólt Arthur derőlátóan –, képzeljük Gorfyddyd gondjait. – Inkább kívánom magamnak az ı gondját, mint az enyémet -jegyezte meg Tewdric borúsan. Lándzsásaim, még mindig Galahad vezetésére bízva, Mag-nistól nyolcmérföldnyire északra táboroztak, ahol Agricola, Tewdric parancsnoka tartotta figyelı tekintetét a hegyeken, melyek Gwent és Powys határvonalát jelezték. Szinte szívfacsaró boldogságot éreztem, hogy újra láthatom farkasfarokkal ékes si-akiukat. A vidék világvége hangulata után valóságos felüdülés volt olyan emberekkel találkozni, kiket sohasem lehetett legyızni Nimue elkísért utamon, embereim pedig karéjba fogták, hogy egyenként megérinthesse lándzsahegyeiket és kardpengéiket, átplántálva azokba erejét. Felfigyeltem rá, hogy még a keresztények is áhítottak a pogány érintést. Nimue Merlin ügynökeként járt-kelt, s miután tudták, hogy elszabadult a Holtak Szigetérıl, majd akkora erıt tulajdonítottak neki, mint mesterének. Agricola egy sátor belsejében fogadott – ez volt az elsı ilyen építmény, amit láttam. Csodálatos egy szerkezetnek tőnt, a középsı tartóoszloppal, mely a négy sarkán leszegezett vászontetıt fenntartotta. A Nap anyagon keresztülszüremlı fénye furcsán sárgás színbe borította Agricola kurtára nyírt ısz haját. Római vértezetét viselte, és egy asztal mellett ült, melyen pergamendarabok hevertek. Zordan kemény férfiú volt, üdvözlése is félvállról odavetett, noha megtoldotta azt egy mentegetızéssel is, emberei viselkedése miatt. – Magabiztosak. Miként az ellenség is az, csakhogy ık sokkalta többen azok, mint mi. – Hangja komoran csendült. – Hányan vannak? – kérdeztem. Agricolát láthatóan sértette nyerseségem, pedig már nem voltam az az éretlen fiúcska, mint akkor, amikor elıször láthattam Gwent hadurát. Magam is úrrá emelkedtem, férfiak parancsolójává, és jogom volt tudni, milyen esélyekkel indulnak embereim a harcba. Vagy talán nem is kéretlen egyszerőségem ingerelte Agricolát, de sokkal inkább az, hogy nem akart emlékezni ellenségünk számbeli fölényére. Akárhogy is, végül megadta a választ. – Kémeink szerint – mondta – Powys hatszáz lándzsát győjtött össze saját földjérıl. Gundleus újabb kétszázötvenet hozott magával Siluriából, vagy tán ennél is többet. Elmeti Ganval kétszáz emberét küldte el, és csak az istenek tudják, mennyi gazdátlan harcos állt önként Gorfyddyd zászlaja alá, hogy részesüljön a zsákmányból. – A gazdátlan harcosok gazemberek, szökevények, gyilkosok és vademberek voltak, kiket mindig a fosztogatás reménye vonzott a harcba. Az ilyenek nem veszthettek semmit, viszont mindent megnyerhettek. Kétlem, hogy sokukat tudhattuk volna a mi oldalunkon, s nemcsak mert eredendıen vesztesnek tartottak bennünket, de azért is, mert mind Tewdric, mind Arthur kimondhatatlan ellenérzéssel viseltettek e zabolátlan teremtmények iránt. Épp ezért különös, hogy Arthur legjobb lovasai közül sokan valaha maguk is ilyen emberek voltak. A Ságra-mórhoz hasonló harcosok egykor Róma seregében szolgáltak míg szét nem bomlasztották azt az Itáliára törı barbárok, és mi sem tanúskodhat ékesebben Arthur ifjúkori géniusza mellett mint hogy hámjába fogta ezeket a gazdátlan zsoldosokat. – Van még más is – folytatta Agricola baljóslatúan. – Cor-novia királysága is elküldte embereit, és épp tegnap hallottuk, hogy Demetiai Oengus Mac Airem is elhozta fekete pajzsos írjeit; talán jó százan lehetnek? És egy másik jelentés szerint Gwynedd emberei is csatlakoznak Gorfyddydhez. – A gyülevészhad? – kérdeztem. Agricola megvonta vállát. – Öt-hatszáz ember? Talán ezer is. De ık nem jönnek, míg vége nincs az aratásnak. Kezdtem kívánni, bárcsak ne kérdeztem volna. – És a mi számunk, uram? – Most, hogy Arthur is megérkezett… – Itt hosszú szünetet tartott. – Hétszáz lándzsa. Nem szóltam semmit. Nem csoda, gondoltam magamban, hogy Gwent és Dumnonia emberei elásták kincseiket és arról pusmogtak, hogy Arthurnak el kellene hagynia Britanniát.
Valóságos hordával kellett farkasszemet néznünk. – Hálás lennék érte – szólt Agricola epésen, mintha a hála teljességgel idegen lenne gondolkodásmódjától –, ha nem szellıztetnéd mindenfelé a számokat. Épp elegen szöknek át enélkül is. Egyre többen lesznek, és talán mi is nekikezdhetnénk megásni saját sírunkat. – Az én embereim nem szöknek – szögeztem le. – Nem – engedte meg –, még nem. – Felállt és leemelte rövid római kardját, amit függni hagyott a sátor tartórúdján, majd megtámaszkodott a sátor ajtajában, honnét győlölködı pillantást vetett az ellenséges hegyekre. – Az emberek azt mondják, Merlin barátja vagy. – Igen, uram. – Eljön? – Nem tudom, uram. Agricola felmordult. – Imádkozom, hogy eljöjjön. Valakinek értelmet kellene vernie ebbe a seregbe. Valamennyi parancsnokot Magnisba hívták ma estére. Haditanácsba. – Keserően szólt, mint aki máris tudja, hogy egy ilyen tanács inkább szít széthúzást, mint kovácsol egységet. – Légy ott napnyugtakor. Galahad velem tartott. Nimue embereimmel maradt, hihetetlen magabiztosságot árasztva jelenlétével, és én örültem is neki, hogy nem kísért el, mert a tanácsot Gwenti Conrad püspök imádsága nyitotta meg, ki szemmel láthatóan magáévá téve országa belenyugvását a kudarcba, ezért imádkozott istenéhez, hogy adjon nekünk erıt szembenézni a hatalmas ellenségünkkel. Galahad, kezét a keresztények imádkozó pózába tartva együtt mormolt a püspökkel, míg mi, pogányok azon zsörtölıdtünk, . hogy nem erıért kellene könyörögnünk, hanem gyızelemért. Azt kívántam, bárcsak néhány druida is lenne közöttünk, ám Tewdric, keresztény lévén, egyetlen ilyent sem alkalmazott, míg Balise, a vénember, ki Mordred királlyá kiáltásakor megjelent, az elsı télen meghalt, melyet én Benoicban töltöttem. Agricola jogosan reménykedett Merlin eljövetelében, hisz egy druidák nélküli sereg elınyt adott ellenlábasának. Negyven-ötven férfi győlt a tanácsba, valamennyien törzsfık és vezérek. Magnis fürdıházának csupasz kıépületében találkoztunk, mely a szememben nagyban hasonlított Ynys Wydryn templomára. Tewdric király, Arthur, Agricola és Tewdric fia, Meurig herceg foglalt helyet a kıemelvényen elhelyezett asztal körül. Meurig idıközben sápadt, vézna teremtménnyé cseperedett, és rendkívül esetlenül festett rosszul illeszkedı római vértezetében. Épp csak hogy elég idıs volt a harchoz, ám most, a nyugtalanság levegıjét árasztva, aligha tetszett alkalmasnak a feladatra. Egyfolytában pislogott, mintha csak most jött volna a napfényrıl egy nagyon sötét helyiségbe, és megállás nélkül a nehéz aranykereszttel babrált, melyet a nyakában viselt. A vezérek közül egyedül Arthur nem viselt harci vértezetet, viszont meglehetısen higgadtnak tőnt vidéki öltözetében. A harcosok hangosan éljeneztek és lándzsájuk boldogabbik végével ütötték a kıpadlót, amikor Tewdric király bejelentette, hogy a szászok visszavonultak keleti határainkról, ám aznap este hosszú idıre ez volt az utolsó üdvrivalgás, mert ezután Agricola emelkedett szólásra, és kéretlen egyenességgel ecsetelni kezdte az erıviszonyokat. Nem sorolta ugyan fel az ellenség kisebb katonai egységeit, ám ezek nélkül is mindenki elıtt világossá lett, hogy Gorfyddyd serege legalább kétszeresen felülmúlja a mienket. – Akkor nekünk kétszer olyan gyorsan kell ölnünk – kiáltotta be Morfans a hátsó sorokból. Mostanra visszajuttatta Arthurnak a Pikkelypáncélt, váltig esküdözve, hogy csakis egy született hıs képes elviselni ennyi fémet a testén, és még harcolni is közben. Agricola ügyet sem vetett a közbeszólásra, ehelyett hozzáfőzte, hogy az aratásnak egy héten belül meg kell lennie, és azután Gwent gyülevészhadai is erısíteni fogják sorainkat. Senkin sem átszıtt, hogy különösebb örömére szolgálna a hír. Tewdric király felvetette, hogy Magnis falai alatt kellene megküzdenünk Gorfyddyddel. – Adjatok egy hetet – mondta -és én az új termésbıl úgy feltöltöm ezt az erısséget, hogy Gorfyddyd soha ki nem őz innen bennünket. Harcoljunk itt – intett a csarnok kapuján túl elterülı sötétség felé –, s ha a csata rosszra fordulna, ide bármikor visszavonulhatunk, és hagyhatjuk, hogy Gorfyddyd a cölöpsáncon csorbítsa ki lándzsáit. – Ez volt a harcnak az a
módja, melyet Tewdric mindenekfelett szeretett és régen tökélyre vitt: az elhúzódó ostrom, hol hasznát vehette a rég halott római mérnökök tudásának, hogy azzal induljon harcba lándzsák és kardok ellen. Az egyetértés moraja hullámzott végig a termen, és a moraj csak tovább erısödött, amikor Tewdric bejelentette, hogy Aelle minden valószínőség szerint Ratae megtámadását forgatja a fejében. – Tartsuk itt Gorfyddydet – mondta egy ember –, és ı vissza fog rohanni északra, amint hírét veszi, hogy Aelle a hátsó ajtón kopogtat. – Aelle nem fogja megvívni az én harcomat – szólalt meg Arthur elsı ízben, és a csarnok elcsendesedett. Arthurt láthatóan zavarba hozta, hogy ily határozottsággal szólalt fel. Mosolyogva kérte Tewdric király bocsánatát, majd megkérdezte, hogy egészen pontosan hol gyülekeznek az ellenséges erık. Arthur természetesen tudta a választ, és csak azért kérdezett rá, hogy mi többiek is meghallhassuk. Agricola felelt Tewdric nevében. – Elıırsük Coel's Hill és Caer Lud közt jár – mondta –, míg a derékhad Branogeniumnál gyülekezik. Sokan vannak még úton Caer Sws felıl. A nevek nekünk nem sokat mondtak, ám Arthur szemmel láthatóan tisztában volt a pontok elhelyezkedésével. – Tehát ık uralják a hegyeket közöttük és Branogenium között? – Minden hágót – erısítette meg Agricola –, és minden hegytetıt. – Hányan lehetnek a Lugg Vale-ben? – kérdezte Arthur. – Legkevesebben kétszázan, a legjobb lándzsásaikból. İk sem ostobák, uram – toldotta meg Agricola fanyarul. Arthur felemelkedett. Messze a tanács fölé emelkedett, s könnyedén uralma alá hajtotta a különálló csoportokból összeálló tömeget. Elmosolyodott. – Ezt leginkább a keresztények érthetik meg – szólt, finoman hízelegve azoknak, kik legvalószínőbben ellent mondhattak neki. – Képzeljünk el egy keresztet. Itt fekszik Magnis, a kereszt lábánál. A kereszt tengelye a római út, mely északnak tart Magnistól Branogenium felé, míg a keresztlécet azok a hegyek alkotják, melyet az út elé tornyosulnak. Coel's Hill található a kereszt bal szélén, Caer Lud a jobbon, míg a Lugg Vale épp a kereszt középpontjában áll. A völgy az, ahol az út és a folyó áthalad a hegyeken. Kilépett az asztal mögül és felült a lapjára, hogy közelebb kerüljön hozzánk. – Szeretném, ha meggondolnátok valamit -mondta. A falikarokban lobogó fáklyák fénye árnyékokat vetett hosszú arcára, ám szeme fénylett s hangja határozottan csengett. – Mindenki tudja, hogy nekünk kell veszíteni ebben a csatában -mondta. – Túlerıben vannak. Itt várakozunk, hogy Gorfyddyd megtámadhasson bennünket. Itt várakozunk, miközben sokunknak inába száll a bátorsága, és elpártol tılünk. Mások betegségbe esnek. És valamennyien tisztában vagyunk vele, mekkora sereg gyülekezik Branogenium körül, és próbáljuk nem elképzelni, hogy lebírják pajzsfalainkat és egyszerre három oldalról törnek ránk. De gondolkodjunk az ellenség fejével is! İk is várakoznak, ám ezalatt egyre erısebbek lesznek! Embereik érkeznek Cornoviából, Elmetbıi, Demetiából, Gwyneddbıl. Föld nélküli emberek gyülekeznek, hogy földet szerezzenek; gazdátlan harcosok akarják részüket a zsákmányból. Tudják jól, hogy gyızni fognak, és tudják, hogy mi úgy várakozunk itt, akár a csapdába esett egér a macskák közt. Újra elmosolyodott, majd felállt. – Csakhogy mi nem vagyunk egerek. Magunk mellett tudhatjuk a legnagyobb harcosokat, kik valaha is lándzsát hordoztak. Bajnokaink vannak! – Éljenzés harsant. – Megölhetjük a macskákat! És azt is tudjuk, miként nyúzzuk meg ıket! Csakhogy… – Az utolsó szó a harcosok torkára forrasztotta a feltörni készülı éljenzést. – Csakhogy – folytatta Arthur –, nem tehetjük ezt meg, ha itt várjuk be, hogy ránk vessék magukat. Itt várunk Magnis falai mögött, és mi fog történni? Az ellenség körülzár bennünket. Otthonaink, asszonyaink, gyermekeink, földünk, állataink és új termésünk mind az övék lesz, s valamennyien csapdába esett egerekké válunk. Nekünk kell támadnunk, méghozzá hamarosan. Agricola kivárta, míg a dumnoniaiak éljenzése elhal. – Támadni, de hol? – kérdezte keserően. – Ahol a legkevésbé számítanak rá, a legerısebb helyen. A Lugg völgyében. Egyenesen a
kereszt közepében! Egyenest a szívükbe! – Feltartotta kezét, hogy elejét vegye az üdvrivalgásnak. – A völgy rendkívül keskeny – mondta –, itt nem lehet körülzárni a pajzsvonalat. Az út a völgytıl északra szeli keresztül a folyót. – Összeráncolta homlokát, mialatt próbált visszaemlékezni a helyre, melyet mindössze egyszer látott életében, ám Arthur magáénak vallhatta a nagy harcosok emlékezetét, és elég volt neki ez az egy alkalom is. – Embereket kell majd vezényelnünk a nyugati dombokra, hogy íjászaik nehogy nyílzáport zúdítsanak a nyakunkba, de ha egyszer a völgybe érünk, esküszöm, még az istenek se mozdíthatnak el onnét. Agricola ellenvetéssel élt. – Megtarthatjuk állásainkat – engedte meg –, de hogyan törhetünk ki onnét? Kétszáz lándzsásuk táborozik ott, talán több is, de még száz ember is elég lenne ahhoz, hogy egész napra megtartsa azt a völgyet. Mire átverekednénk magunkat a völgy túlsó végébe, Gorfyddyd egész hordáját odahozhatná Branogeniumból. Ami még rosszabb, a fekete pajzsos írek, kik a Coel's Hillen állomásoznak, bármikor lezúdulhatnak a dombról, és a hátunkba kerülhetnek. Talán nem mozdíthatnának, uram, de ott ölnének le bennünket mind egy szálig. – Az írek a Coel's Hillen mit sem számítanak – felelt Arthur könnyedén. Izgatottságában képtelen volt egy helyütt megmaradni: fel s alá sétált az emelvényen, hol magyarázva, hol hízelegve. – Könyörgöm, gondolkodjatok azon, urak – intézte szavait közvetlenül Tewdrichez –, mi történik, ha itt maradunk. Az el lenség eljön, mi visszavonulunk az áthatolhatatlan falak mögé, ık pedig kifosztják földjeinket. A tél közepén még életben lehetünk, ám rajtunk kívül ki marad életben Gwent és Dumnonia földjén? Senki. Azok a hegyek, délre Branogeniumtól, Gorfyddyd falai. Ha áttörünk a falain, harcra kényszerítjük, és ha harcba bocsátkozik Lugg Vale-ben, legyızött ember. – Az a kétszáz ember Lugg Vale-ben gond nélkül megállít bennünket – erısködött Agricola. – Úgy tőnnek majd el, akár a köd! – jelentette ki Arthur magabiztosan. – Az a kétszáz ember még életében nem nézett farkasszemet csataménekkel. Agricola a fejét rázta. – A völgyben kidöntött fatörzsekbıl emelt torlasz húzódik. A felvértezett lovak ott mit sem érnek, és mi mind – tartott lélegzetvételnyi szünetet, míg öklével tenyerébe csapott – halottak vagyunk. – Színtelenül ejtette a végsı szavakat, ellentmondást nem tőrıen, s még Arthur is visszarogyott az asztalra. A csarnokban máris áradni kezdett a vereség bőze. A fürdın túlról, hol a fegyverkovácsok éjt nappallá téve munkálkodtak, egy frissen edzett penge szisszenését hallottam, amint alámerítik a vízben. – Talán nekem is szabadna szólnom? – A beszélı nem volt egyéb, mint Meurig, Tewdric fia. Furcsán magas hangja volt, szinte nyafogó, és nyilvánvalóan rövidlátó is volt, mert a szemét düllesztette és felvetette a fejét, valahányszor szavait egy valakihez akarta intézni a teremben. – Amit meg szeretnék kérdezni -mondta, amint atyja megadta neki az engedélyt, hogy a tanácshoz szóljon –, hogy miért harcolunk egyáltalán? – Gyorsan pislogni kezdett, amint kérdése elhangzott. Senki sem felelt. Talán mindannyian túlságosan meghökkentünk a válaszadáshoz. – Engedtessék meg, kérlek titeket, hogy megmagyarázzam – szólt Meurig kimért hanghordozásban. Lehetett bármily fiatal, de máris birtokolta egy herceg magabiztosságát, noha az álszerénységet, melybe nyilatkozatait burkolta, jómagam több mint idegesítınek találtam. – Harcunk Gorfyddyddel – javítsatok, ha tévednék – Dumnoniával fennálló régi szövetségünkbıl fakad. Ez a szövetség éppúgy a mi javunkat is szolgálta, efelıl nincs kételyem, de Gorfyddydnek, amennyire látom, nincsenek terveiDumnonia trónjával. Morajlás tört fel a dumnoniaiakból, ám Arthur feltartott kezével intett csendet, majd szólt Meurignak, hogy folytathatja. Meurig pislogott és a keresztjével babrált. – Épp csak azon tőnıdöm, miért harcolunk? Mi lenne, ha élhetek ezzel a kifejezéssel, a mi casus bellink! – Milyen bili? – kiáltott fel Culhwch. Culhwch meglátott, mikor megérkeztem, és az egész csarnokon keresztülvágtázott, csakhogy üdvözöljön. Most is odahajolt a fülemhez. – A fattyaknak kezd vékonyodni a pajzsa, Derfel – suttogta –, és most keresik, hová bújhatnának el.
Arthur újra felállt és udvarias feleletet adott Meurignak. – A háború oka, herceg, hogy atyád esküjével hivatott védeni Mord-red trónját, és Gorfyddyd király nyilvánvaló vágya, hogy megfosz-sza trónjától királyunkat. Meurig megrándította vállát. – Csakhogy – javíts ki, kérlek, könyörgöm – amennyire én a dolgokat látom, Gorfyddyd nem keresi a módot, hogy trónjáról letaszítsa Mordred királyt. – Honnét tudod? – kiáltott be Culhwch. – Vannak jelei – felelt Meurig hirtelen támadt izgalommal. – A fattyak kapcsolatot tartanak az ellenséggel – súgta J-ulhwch a fülembe. – Kaptál valaha kést a hátadba, Derfel? Arthur épp most kap. Arthur azonban higgadt maradt. – Miféle jelei? – kérdezte halkan. Tewdric király csendben maradt, míg fia beszélt, ékes bizonyítékaként annak, hogy már korábban engedélyét adta Meurignak vesse fel, lehetıleg valamely burkolt formában, hogy Gorfyd-dyddel inkább megbékélni kellene, s nem szembeszállni, ám most, öregen és elcsigázottan, a király ragadta magához az irányítást. – Nincsenek olyan jelek, uram, melyek befolyást gyakorolhatnának stratégiánkra. Mindazonáltal – és amint Tewdric kiejtette a szót, valamennyien tudtuk, hogy Arthur rég elveszítette már e vitát –, mindazonáltal, uram, meg vagyok róla gyızıdve, hogy nem szabad szükségtelenül kihívnunk magunk ellen Powyst. Lássuk, hátha képesek leszünk békét kötni vele. – Itt kivárt, szinte mintha attól tartana, hogy szavaival megharagítaná Arthurt, ám Arthur nem szólt semmit. – Gorfyddyd azért harcol – szólt lassan és körültekintıen –, mert bántalom érte családját. – Újra megállt, félvén, hogy kéretlen nyerseségével kihívja Arthur haragját, ám Arthur sohasem volt az az ember, aki megkerüli a felelısséget, és most is csak vonakodva bólintott, hallván Tewdric egyenességét. – Míg mi – folytatta Tewdric – azért harcolunk, hogy megtartsuk Uther királynak tett eskünket. Esküt tettünk, hogy megırizzük Mordred trónját. Egy bizonyos, én nem szegem meg eskümet. – Miként én sem! – szólt Arthur fennhangon. – Ám mi van akkor, Lord Arthur, ha Gorfyddyd király nem formál jogot arra a trónra? – kérdezte Tewdric király. – Ha meg szándékozza ırizni Mordredet királyunknak, akkor miért harcoljunk? Hatalmas felzúdulás támadt a csarnokban. Mi, dumnoniaiak, árulást szimatoltunk, Gwent emberei menekvést szimatoltak a háborúból, és egy darabig egymással üvöltöztünk, míg Arthur rendet nem teremtett, tenyerével lecsapva az asztal lapjára. – A legutolsó követ, kit Gorfyddydnek elküldtem – mondta Arthur –, a fejével fizetett az üzenetért. Azt javasolnád, felség, hogy küldjünk egy másikat? Tewdric a fejét rázta. – Gorfyddyd nem hajlandó fogadni a követeimet. Visszafordítják ıket a határról. De ha várunk, és hagyjuk, hogy serege hasztalan vesztegesse erejét falaink alatt, akkor meggyızıdésem, hogy elkedvetlenedik, és hajlandó lesz az egyezségre. – Emberei felmordultak egyetértésük jeleként. Arthur még egyszer megpróbálta meggyızni Tewdricet. Rémisztı képet rajzolt róla, miként rothad seregünk a falak mögött, mialatt Gorfyddyd hordája nyakló nélkül garázdálkodik földjeinken, ám Gwent embereit nem indította meg sem ékesszólása, szenvedélye. Csak körbevett pajzsfalakat és harcosok tetejével teliszórt csatamezıket láttak maguk elıtt, így hát buzgón tették magukévá királyuk meggyızıdését, hogy a béke azonnal helyreáll, amint visszavonulnak Magnis várába és hagyják Gorfvddydet belefáradni az erıs sáncfalak reménytelen ostromába. Arthur hozzájárulását kezdték követelni stratégiájukhoz, és én láttam a fájdalmat Arthur vonásain eluralkodni. Veszített. Ha itt várakozik, Gorfyddyd elıbb-utóbb követelni fogja a fejét. Ha Armoricába menekül, életben marad ugyan, ám cserbenhagyja Mordredet, saját, igazságos és egységes Britanniáról szıtt álmaival együtt. A zajongás a csarnokban egyre erısödött, és ekkor történt, hogy Galahad felállva esélyt követelt, hogy szabadon szólhasson. Tewdric Galahadre mutatott, ki elsıként bemutatkozott. -Galahad vagyok, felség – mondta –, Benoic hercege. Ha Gorfyddyd király nem is fogadja Gwent vagy Dumnonia követeit, csak nem fogja elutasítani Armoricáét? Engedd, felség, hogy Caer Swsbe menjek, és
megtudakoljam Gorfyddyd király szándékait Mordreddel kapcsolatban. És ha ezt megteszem, felség, elfogadod szavamat ítéletként e vitában? Tewdric boldogan beleegyezett mindenbe. Bármivel kiegyezett, mely segített elodázni a háborút, de még mindig Arthur válaszán nyugtalankodott. – Tegyük fel, hogy Gorfyddyd kijelenti, Mordred biztonságban érezheti magát – vetette fel Arthurnak. -Mit fogsz akkor tenni? Arthur az asztalra meredt. Épp most veszítette el minden álmát, mégsem hazudhatott, hogy mentse azokat, és szánni való mosollyal az arcán nézett fel. – Ebben az esetben, felség, elhagyom Britanniát, és a te kezedbe teszem le Mordred sorsát. A dumnoniaiak újfent harsogva tiltakozni kezdtek, ám ezúttal Tewdric volt az, ki lecsendesítette ıket. – Nem tudhatjuk, milyen választ fog hozni nekünk Galahad herceg – szólt –, de egyet megígérhetek. Ha Mordred trónját fenyegetés éri, én, Tewdric király, harcolni fogok. De ha nem? Akkor nem látok okot a harcra. És ezzel az ígérettel kellett beérnünk. A háború, úgy tőnt, Gorfyddyd válaszán állt vagy bukott. Hogy megkapja, Galahad másnap reggel elindult északnak.
Én pedig Galahaddel tartottam. Nem akarta, hogy jöjjek, mondván, hogy az én életemet is veszélybe sodorná, ám én vitába szálltam vele, pedig ilyent azelıtt egyszer sem tettem. Végül Arsthurhoz fordultam könyörgésemmel, hogy legalább egyetlen dumnoniai hallhassa, mik Gorfyddyd király királyunkkal kapcsolatos szándékai, és Arthur képviselte is ügyemet Galahad elıtt aki erre nagy nehezen beadta a derekát. Barátok voltunk, végtére is, noha biztonságom érdekében Galahad ragaszkodott ahhoz, hogy az ı jelképével a pajzsomon, s mint a szolgája utazzam. – Nincs is jelképed – mondtam neki. – Már van – felelte, megparancsolva, hogy fessenek keresztet pajzsainkra. – Miért is ne? – kérdezte tılem. – Hisz keresztény vagyok. – Nem tetszik – mondtam. Hozzászoktam már, hogy a harcosok pajzsán szarvasbikák, sólymok, sárkányok és más vadak díszelegnek, holmi sótlan vallásos minta helyett. – Nekem igen – mondta –, és mellesleg, te most az én alázatos szolgám vagy, Derfel, tehát nem érdekel a véleményed. Fikarcnyit sem. – Felnevetett, és elugrott karjára célzott csapásom elıl. Lovagolnom kellett egészen Caer Swsig. Ennyi Arthur mellett töltött év alatt sem sikerült hozzászoktatnom magam ahhoz, hogy egy ló hátán üljek. Számomra mindig természetes dolognak tőnt, ahogy mások megülték a lovat, ám gyalog járó ember képtelen rendesen megszorítani térdével a ló horpaszát, ezért elıre kell csusszannia, míg teljesen rá nem telepszik a ló nyakára, s lábai ott nem kalimpálnak annak elülsı lábai mögött. A végén már a nyereg hevederébe akasztottam a lábam, hogy megtámasszam magam, ami viszont sértette Galahadet, ki mindig is büszke volt lovagló tudására. – Üld meg rendesen azt a lovat! – mondta mindig. – De akkor nem tudom hová letenni a lábamat! – A ló négy lábbal áll a földön. Hányat akarsz még? Caer Ludba értünk, Gorfyddyd fı erıdítményébe a határ menti hegyekben. A város egy dombtetın állott, a folyó kanyarulatánál, és gyanítottuk, hogy ırei kevésbé lesznek elıvigyázatosak, mint társaik a Lugg Vale-be vezetı római út mentén. Ennek okán nem is közöltük itt-tartózkodásunk valódi célját, hanem egyszerően földtelen armoricai harcosoknak vallottuk magunkat, kik Gorfyddyd seregében kerestünk magunknak helyet. Az ırök, felfedezvén Galahad hercegi voltát, ragaszkodtak hozzá, hogy a város parancsnokához kísérjenek, ezért végigkísértek bennünket a városon, mely hemzsegett a fegyveresektıl, kiknek lándzsái kötegekben álltak minden ajtó elıtt, sisakjai hegyekben a tavernák asztalai alatt. A városparancsnok zaklatott férfiú volt, ki egyszerően. győlölte a felelısséget, melyet a közelgı háború miatt fellázadt város lakossága rakott a vállaira. – Tudtam mindjárt, hogy
Armoricából jössz, amint megláttam a pajzsodat, herceg -mondta Galahadnek. – Igazán szembeszökı jelkép egy vidéki széniében. – A mienkben pedig tiszteletet érdemlı – szólt Galahad komoran, kerülve tekintetem. – Bizonyára, bizonyára – mondta a parancsnok. Halsydnak hívták. – És természetesen fogadd üdvözletem, herceg. Felséges urunk örömmel befogad minden… – Itt megállt, zavartan hebegve. Már kis híján kimondta, hogy Gorfyddyd örömmel befogad minden föld nélküli harcost, ám a cím túlságosan is közel állt volna a becsületsértéshez egy Armoricából érkezett herceg esetében – minden bátor embert – mondta a parancsnok ehelyett. -Nem gondoltatok rá, hogy itt maradjatok? – Hangjából kicsengett az aggodalom, hogy újabb két éhes szájjal szaporítjuk a helyırség amúgy is alaposan megduzzadt létszámát. – Caer Sws felé tartok – jelentette ki Galahad. – A szolgámmal. – Felém intett. – Az istenek segítsenek utadon, herceg. Így léptünk rá az ellenség földjére. Elnémult völgyeken lovagoltunk keresztül, hol a frissen kévézett termés még mindig ott állt a földeken, és a gyümölcsfák rég beérett almákkal voltak terhesek. Másnap már a hegyek közt jártunk, követve a földutat, mely a nyirkos erdei talajon kígyózott végtelenül, míg végül a fák közül ki nem értünk a csapásra, mely Gorfyddyd fıvárosa felé vitt bennünket. Nyugtalanság futott végig ereimen, amint megláttam Caer Sws döngölt földsáncait. Lehet, hogy Gorfyddyd seregének derékhada innét jó negyvenmérföldnyire, Branogeiumnál gyülekezett, ám a Caer Sws körülötti területek szintúgy ki sem látszottak a számtalan katona alól. A csapatok hevenyészett szállásokat ütöttek össze maguknak, kıfalakkal és tufatetıvel, és ezek a menedékek minden oldalról körülölelték az erıdítményt, melynek oromzatán nyolc különféle zászló repkedett a szélben, bizonyítva, hogy nyolc királyság emberei szolgáltak Gorfyddyd egyre terebélyesedı soraiban. – Nyolc? – kérdezte Galahad. – Powys, Siluria, Elmet, de ki még? – Cornovia, Demetia, Gwynedd, Rheged és Demetia fekete Pajzsosai – szóltam, bevégezve a szomorú listát. – Nem csoda, hogy Tewdric békét akar – mondta Galahad, megrettenve a fıváros felé vezetı út mentén táborozó katonák számától. És mi egyenesen belovagoltunk annak a darázsfészeknek a közepébe. Gyermekek eredtek a nyomunkba, kíváncsian különös pajzsaink miatt, míg az anyák gyanakodva figyeltek bennünket viskóik árnyékos bejárata mögül. A férfiak csak futó pillantásokra méltattak, felmérve furcsa jelvényünket és fegyvereink minıségét, s egyikük sem próbált kikezdeni velünk, míg el nem értük Caer Sws kapuit, ahol Gorfyddyd királyi testırsége zárta el elılünk a továbbhaladást felfényezett lándzsáival. – Galahad vagyok, Benoic hercege – jelentette be Galahad felséges modorban –, és azért jöttem, hogy kuzinommal és felséges urunkkal találkozzam. – A kuzinoddal? – kérdeztem suttogva. – Így beszélünk mi, felséges urak – suttogott vissza. Az udvaron elibénk táruló látvány némiképp magyarázatot szolgáltatott rá, miért győlt ily sok katona össze Caer Swsben. Három magas karót szúrtak le jó mélyen a földbe, melyek arra várakoztak, hogy végrehajtsák rajtuk a háború megkezdésének hivatalos ceremóniáját. Powysban élt a legkevesebb keresztény valamennyi királyság közt, ezért az ısi rituálékat itt nagy gonddal hajtották végre, és én gyanítottam, hogy a falak mentén táborozó harcosok közül egész Branogeniumból vonultak vissza ide, hogy tanúi legyenek a rítusnak és elmondhassák bajtársaiknak, mit határoztak felılük az istenek. Kapkodásnak nyomát sem láttam Gorfyddyd hadjáratában, mindent módszeresen hajtottak végre, és Arthurnak valószínőleg abban is igaza volt, hogy egy meglepetésszerő támadással ki lehetett volna billenteni ıket egyensúlyukból. Lovainkat szolgák vezették el, majd, miután egy tanácsadó kikérdezte Galahadet, és eldöntette, hogy valóban herceg, miként állítja, bevezettek bennünket az ünnepi csarnokba. Az ajtónálló elvette kardunkat, pajzsunkat és lándzsánkat, majd leszórták ıket az ajtó mellett tornyosuló hasonló fegyverek közé, melyeket Gorfyddyd csarnokának többi vendégétıl
koboztak el. Több mint száz ember gyülekezett a zömök tölgyoszlopok között, melyekrıl emberi koponyák csüngtek alá, mutatva, hogy a királyság háborút visel. A férfiak a vicsorgó koponyák alatt mind az összegyőlt seregek királyai, hercegei, urai, törzsfıi és bajnokai voltak. A csarnok bútorzatát az egymás mellett sorakozó trónusok alkották, melyeket a csarnok túlsó, sötét felében helyeztek el egy emelvényen, ahol Gorfyddyd foglalt helyet jelvénye, a sas alatt, míg mellette, ám alacsonyabb trónuson, Gundleus ült. A siluriai király puszta látására lüktetni kezdett a sebhely bal kezemen. Tanaburs Gundleus mögött kuporgott, míg Gorfyddyd saját druidáját, Iorwethet tudhatta maga mellett. Cueglas, Powys örököse, egy harmadik trónuson ült, olyan királyok karéjában, kik közül egyet sem ismertem. Egyetlen asszony sem volt jelen. Kétség nem férhetett hozzá, egy haditanács közepébe csöppentünk, melyen a szövetségesek sóvár kárörömmel henceghettek el egymásnak a gyızelemmel, mely hamarosan megadatik nekik. A férfiak páncélingeket és bırvérteket viseltek. A csarnok hátsó fertályán álltunk meg, és láttam, hogy Galahad ajka néma imádságot rebeg. Egy megrágott fülő, tépázott bundájú vadászkutya dörgölızött a csizmánkhoz, majd ügetett vissza gazdájához, aki a többi harcossal együtt a gyékénnyel felszórt döngölt padlón állt. A csarnok távoli végében egy bárd halkan harci éneket kántált, noha szaggatott recitálására ügyet sem vetettek a férfiak, akik kivétel nélkül Gundleus beszámolóját hallgatták a Demetia felıl várható hadak nagyságáról. Egy törzs-fı, ki a múltban nyilvánvalóan sokat szenvedett az írektıl, fennhangon tiltakozott, hogy Powysnak nincs szüksége a fekete pajzsosok segítségére Arthur és Tewdric legyızéséhez, ám a tiltakozást a közepén félbevágta Gorfyddyd ingerült kézmozdulata. Magamban félig arra számítottam, hogy itt fognak bennünket várakoztatni, míg a tanács lezárul, ám egy percig se kellett várnunk, és máris a csarnok közepére vezettek bennünket, Gorfyddyd színe elé. Gyorsan végigmértem Gundleust és Tanaburst, de egyikük sem ismert rám. Térdre hullottunk, és úgy várakoztunk. – Keljetek fel – szólt Gorfyddyd. Engedelmeskedtünk, s közben újra megnéztem magamnak a megkeseredett arcot. Nem sokat változott az évek alatt, mióta utoljára láttam. Éppoly petyhüdt és gyanakvó volt, mint amikor Arthur eljött, hogy magáénak kérje Ceinwyn kezét; az elmúlt évek betegségei ıszbe fordították haját és szakállát. Hiányos is volt az a szakáll, s nem takarhatta el a golyvát, mely mostanra eltorzította Gorfyddyd torkát. Óvatos pillantással mért fel bennünket. – Galahad – harsant rekedtes hangja –, Benoic hercege. Hallottunk fivéredrıl, Lancelotról, de rólad nem. Te is, miként testvéred, Arthur léhőtıi közé tartozol. – Esküm nem köt senkinek, felség – felelt Galahad –, kivéve atyámat, kinek csontjait ellenségem lába tapodta. Földnélkülivé lettem. Gorfyddyd fészkelıdni kezdett trónusán. Üres ingujja a karfa fellett csüngött, örök emlékeztetıül győlölt ellenlábasára, Arthurra. – Akkor hát földért jöttél hozzám, Benoici Galahad? – kérdezte. – Sokan jönnek ebbıl az okból – figyelmeztetett, széles kézmozdulattal körbemutatva a zsúfolt csarnokon. – Bár megkockáztatom, Dumnonia földjébıl jut valamennyiıtöknek. – Azért jöttem hozzád, felség, szabad akaratomból, hogy Gwenti Tewdric üdvözletét átadjam neked. Ettıl azonnal felbolydult a csarnok. A hátul álló férfiak, kik nem hallották Galahad bejelentését, kérték, hogy ismételje el, és a beszélgetés moraja még sokáig nem hagyott alább. Cuneglas, Gorfyddyd fia, metszı tekintettel nézett fel. Kerek arca, hosszú, fekete bajszával, aggodalmat tükrözött, és nem is csoda, gondoltam magamban, hisz Cuneglas Arthurral együtt mindig a békére törekedett, de amikor Arthur cserbenhagyta Ceinwynt, vele Cuneglas reményeit is a porba tiporta, és Powys örököse immáron nem tehetett mást, mint követte atyját a háborúba, mely azzal fenyegetett, hogy végromlásba dönti a déli királyságokat. – Ellenségeinknek, úgy teszik, kezd elmenni a kedvük a harctól – mondta Gorfyddyd. – Mi másért küldene Tewdric üzenetet nekem?
– Tewdric király, felség, nem fél senkitıl, ám mindennél jobban kedveli a békét – felelte Galahad, gondosan megválogatva szavait. Gorfyddyd teste görcsösen megvonaglott, s egy pillanatra már azt hittem, okádni fog, de azután már láttam, hogy csak nevet. -Mi, királyok, csak akkor kedveljük a békét – bökte ki végül Gorfyddyd –, ha a háború már túlságosan kényelmetlenné válik számunkra. Ez az összejövetel, Benoici Galahad – intett a törzsfık és hercegek gyülekezete felé – új békeszeretetre tanítja majd Tewdricet. – Megállt, hogy lélegzethez jusson. – Ez idáig, Benoici Galahad, nem voltam hajlandó fogadni Tewdric üzeneteit. Miért kellene hát meghallgatnom téged? Odafigyel vajon a sas az irgalomért könyörgı bárányra? Néhány napon belül úgyis meg szándékozom hallgatni Gwent embereit, amint irgalomért könyörögnek, de addig is, ha már ily messze eljöttél, nem bánom, ha elszórakoztatsz. Mit ajánl hát Tewdric? – Békét, felség, mindössze békét. Gorfyddyd kiköpött. – Nemcsak földnélküli vagy, Galahad, de a kezed is üres. Tewdric azt hiszi, békét kérhet tılem? Tewdric azt hiszi, minden ok nélkül költım királyságom aranyát ekkora seregre? Azt hiszi tán, hogy bolond vagyok? – Azt hiszi, felséges uram, hogy a britonok közt kiontott vér elvesztegetett vér. – Úgy beszélsz, akár egy asszony, Benoici Galahad. – Gorfyddyd szándékoltan fennhangon mondta ki a sértést, mire a roppant tér megtelt gúnyos nevetéssel és kiáltozással. – Mégis – folytatta, amint a röhögés elhalt –, ha már mindenképpen választ kell vinned Gwent királyának, hát legyen ez a válaszom. – Megállt, hogy összeszedje gondolatait. – Mondd meg Tewdricnek, hogy nem egyéb, mint szopós bárány Dumnonia kiszikkadt csecsén. Mondd el neki, hogy rá nincs okom haragudni, csak Arthurra, tehát mondd el neki, hogy megkaphatja az áhított békéjét, két feltétellel. Elıször, zavartalanul engedi áthaladni seregemet országán, és másodszor, elegendı élelmet ad arra, hogy ezer embert tíz napig tápláljak. – A harcosoknak a csarnokban elállt a lélegzete, mert a feltételek szokatlanul nagylelkőek voltak, ám ugyanakkor agyafúrtak is. Ha Tewdric elfogadja az ajánlatot, elkerüli vele országa bekebelezését, ám jelentısen megkönnyíti Gorfyddyd számára Dumnonia lerohanását. – Felhatalmaztak rá, Benoici Galahad – kérdezte Gorfyddyd –, hogy elfogadd ezeket a feltételeket? – Nem, felséges uram, csak arra, hogy megérdeklıdjem, milyen feltételeket kínálsz, és mik a szándékaid Mordreddel, Dumnonia királyával, kinek védelmére Tewdric felesküdött. Gorfyddyd vonásain tettetett bántódottság áradt szét. – Hát olyan embernek gondolnak, ki háborút visel egy gyermek ellen? -kérdezte, majd a trónemelvény széle felé indult. – Összetőzésem Arthur ellenébe fordít – mondta, nemcsak nekünk, de az egész csarnoknak –, ki szívesebben vette el azt a Henis Wyren-i lotyót leányom helyett. Milyen férfi az, ki ily gaztettet megbosszulatlan hagy? – A csarnok felmorajlott válaszként. – Arthur egy feltörekvı senki – kiáltotta Gorfyddyd –, egy ribanc fattya, és most ím, egy ribanchoz is tért vissza! Ameddig Gwent egy ribanc szeretıjét védelmezi, addig Gwent az ellenségünk. Ameddig Dumnonia egy ribanc szeretıjét védelmezi, addig Dumnonia az ellenségünk. És ellenségünk bıséggel ellát majd bennünket arannyal, rabszolgákkal, étellel, földdel, asszonyokkal és dicsıséggel! Arthurt mi magunk fogjuk megölni, hogy szajháját kaszárnyáinkban fogjuk munkára. – Kivárt, amíg az üdvrivalgás elült, majd dölyfösen fordult Galahad felé. – Mondd el mindezt Tewdricnek, Benoici Galahad, és azután mondd el Arthurnak is. – Derfel is elmondhatja Arthurnak – zendült egy hang a csarnokban, és én felé fordulva Ligessacot láttam, az áruló Ligessacot, Norwenna egykori testırségének parancsnokát, ma Gundleus talpnyalóját. Egyenesen rám mutatott. – Ez itt Arthur felesküdött embere, felséges uram. Esküszöm az életemre. A csarnok belefúlt a hangok kavalkádjába. Hallottam, hogy a férfiak azt üvöltözik, kém vagyok, míg mások a halálomat követelték. Tanaburs átható tekintettel méregetett, próbálván hosszú szıke szakállam és tömött bajszom mögé pillantani, majd hirtelen felismerésében ı is sikoltozni kezdett. – Megölni! Megölni! Gorfyddyd ırei, kik egyedül viselhettek fegyvert a csarnokban, felém rohantak.
Gorfyddyd megtorpanásra késztette lándzsásait felemelt kezével, majd a zajos tömeget is elcsendesítette. – Esküd köt hát a kurvapecérhez? – kérdezte tılem a király, veszedelmes hangon. – Derfel az én szolgálatomban áll, felséges uram – erısködött Galahad. Gorfyddyd rám mutatott. – Te válaszolsz – mondta. – Esküd köt Arthurhoz? Nem hazudhattam eskümet illetıen. – Igen, felség – ismertem el. Gorfyddyd döngı léptekkel visszatért az emelvényre, és megmaradt karját kinyújtotta az ırök felé, de még mindig rám meredt. – Tudod, te kutya, mit tettem Arthur legutóbbi küldöncével? – Megölted, felség – feleltem. – Elküldtem férgek járta koponyáját a te kurvapecér uradnak, azt tettem. Gyerünk, siess! – förmedt rá a legközelebbi ırre, ki nem tudta mire vélni a király kinyújtott karját. – A kardodat, ostoba! – mondta Gorfyddyd, mire az ır kapkodva elıvonta fegyverét és markolatával elıre átadta urának. – Felség – lépett elıre Galahad, ám Gorfyddyd széles ívben meglendítette a kardot, mely csak hüvelykekre kerülte el Galahad szemét. – Vigyázz, mit beszélsz a csarnokomban, Benoici Galahad – mordult rá Gorfyddyd. – Könyörgöm Derfel életéért – mondta Galahad. – İ itt nem kémként van jelen, de a béke követeként. – Nem akarok békét! – üvöltött Gorfyddyd Galahadre. -A béke nekem nem okoz örömet! Látni akarom Arthurt zokogni, ahogyan egykor leányomat láttam. Megérted te ezt? A könnyeit akarom látni! Azt akarom, hogy könyörögjön, ahogy egykor lányom tette. Látni akarom, ahogy elıttem fetreng, látni akarom a halálát és ahogy embereim kedvüket töltik a szajháján. Arthur követe itt nem szívesen látott vendég, és Arthur tudja ezt. És te is tudtad! – Az utolsó négy szót már úgy kiáltotta, hogy a kardot felém fordította. – Öld meg! Öld meg! – Tanaburs, rongyos öltözékében, fel-le ugrált izgalmában, hogy a hajába főzött csontok zörögtek, akár a szárított bab a bödönben. – Ha csak egy ujjal hozzáérsz, Gorfyddyd – szólt egy eddig nem hallott hang –, életed az enyém. Caerldion trágyadombja alá temetem, és odacsıdítem a kutyákat is, hogy vizeljenek sírodra. A szellemgyermekeknek adom lelkedet, játékszer gyanánt. Sötétségben tartalak, míg csak el nem jı az utolsó nap, és addig köpködlek, míg az új kor meg nem kezdıdik, s hidd el, ez még csak alig kezdete a szenvedéseidnek. Éreztem, ahogy a feszültség elfolyik belılem, akárha gyors patak lenne. Csakis egyetlen ember mert így beszélni egy királlyal. Merlin volt az. Merlin! Merlin, ki most lassan és méltóságteljesen lépkedett végig a csarnok központi folyosóján, Merlin, ki elhaladt mellettem, majd oly felséges mozdulattal, melyhez Gorfyddyd még csak hasonlót sem lett volna képes elıadni, fekete botjával félretolta a király kardját. Merlin, ki most odalépett Tanaburshöz, és belesúgott valamit a fülébe, amitıl az alantasabb druida sikoltozva rohant ki a csarnokból. Merlin, ki úgy tudta változtatni alakját, mint senki más. Imádott színlelni, tettetni, megtéveszteni. Könnyedén lehetett hirtelen, álnok, türelmes vagy kimért, ám azon a napon erıteljes, sötét fensıbbséget öltött magára. Nem csillant mosoly azon a komor arcon, sem huncutság a mélyen ülı szemekben, csak dölyfös felsıbbrendőség, hogy a közelében álló emberek alázatosan térdre potyogtak, még Gorfyddyd király is, ki egy pillanattal elébb még kész volt fejemet venni, leeresztette a pengét. – Te szót emelsz ezért az emberért, Lord Merlin? – kérdezte hitetlenkedve Gorfyddyd. – Süket vagy, Gorfyddyd? – förmedt rá Merlin. – Derfel Cadarn élni fog. Tisztességben tartott vendéged lesz. Ételedet fogja enni, s borodat inni. Ágyadban alszik majd, és bármelyik rabszolgádat ágyasának fogadja, ha úgy tetszik neki. Derfel Cadarn és Benoici Galahad a védelmem alatt állanak. – A csarnok felé fordult, kihíva maga ellen bárkit, ki ellenkezni merne. – Derfel Cadarn és Benoici Galahad a védelmem alatt állanak! – ismételte, ezúttal a magasba emelve fekete botját, s szinte érezni lehetett, miként rogynak meg a harcosok a
fenyegetés súlya alatt. – Derfel Cadarn és Benoici Galahad nélkül – mondta Merlin -örökre elveszett volna Britannia Bölcsessége. Meghaltam volna Benoicban, és ti már valamennyien a szászok igája alatt nyögnétek. – Visszafordult Gorfyddyd felé. – Ételre van szükségük. És ne bámulj rám így, Derfel – tette hozzá anélkül, hogy feléin fordult volna. Valóban bámultam, legalább oly elképedéssel, mint megkönnyebbüléssel, ugyanakkor azon is eltőnıdtem, mit kereshet Merlin az ellenség fellegvárában. A druidák természetesen szabadon utaztak, ahová csak akartak, még az ellenség földjén is, ám az ı jelenléte Caer Swsben és épp ebben az idıpontban különösnek, sıt veszélyesnek tetszett, és noha Gorfyddyd emberei megjuhászodtak a druida láttán, éppúgy nehezteltek is közbeavatkozása miatt, sıt egyesek, a csarnok túlsó végének biztonságában, máris morogni kezdtek, hogy a varázslónak a saját dolgával kellene törıdnie. Merlin most feléjük fordult. – Az én dolgom – mondta, az elégedetlenkedık torkára forrasztva a szót – vigyázni a lelketek-re, és ha majd azzal törıdöm, hogy a nyomorúságba taszítsam, kívánni fogjátok, bár soha ne láttátok volna meg ezt a világot. Ostobák! – Az utolsó szót már fennhangon kiáltotta és fekete botjának oly mozdulatával kísérte, hogy a nehéz páncélba öltözött férfiak térdre küzdöttek magukat. A királyok egyike sem mert közbeavatkozni, amint Merlin botjával leverte az oszlopokra felkötött koponyák egyikét. – Gyızelemért imádkoztok! -mondta Merlin. – De ki felett? Saját véreteken, és nem ellenségeteken! A ti ellenségeitek a szászok. Évekig szenvedtünk a római uralom alatt, míg végül az istenek elérkezettnek látták az idıt, hogy előzzék a római férgeket, és erre ti mit tesztek? Magatok közt viszálykodtok, és engeditek, hogy új ellenségeink vegyék el földünket, tegyenek erıszakot asszonyainkon, arassák le termésünk. Hát harcoljátok a magatok háborúját, ostobák, harcoljatok és gyızzetek, és mindannyitoknak jut majd a dicsıségbıl. – De a lányom miatt bosszút kell vennem – szólalt meg Gorfyddyd Merlin háta mögött. – A leányod, Gorfyddyd – szólt Merlin felé fordulva –, maga vesz bosszút sérelmén. Akarod tudni a végzetét? – tette fel a kérdést gúnyosan, majd megválaszolta józan higgadtsággal, hangjában a jövıbelátók bizonyosságával. – Sohasem lesz elıkelı és sohasem lesz alantas, ám boldog lesz. A lelke, Gorfyddyd, áldott lélek, és ha cseppnyi jóérzés szorult volna beléd, ennyivel beérnéd. – Csak Arthur koponyájával érem be – felelt Gorfyddyd csökönyösen. – Akkor hát menj és szerezd meg – mondta Merlin megvetıen, majd megragadta könyökömet. – Jöjj, Derfel, s élvezd ellenséged vendégszeretetét. Kivezetett bennünket a csarnokból, higgadt egykedvőséggel lépkedve az ellenséges sorok között. A harcosok neheztelve nézték elhaladtunkat, mégsem tehettek semmit, amivel meggátolhatták volna távozásunkat, vagy visszatarthattak volna attól, hogy elfoglaljuk Gorfyddyd egyik vendéglakját, melyet eddig szemmel láthatóan maga Merlin használt. – Szóval Tewdric békét akar, igaz-e? – kérdezett minket. – Igen, uram – feleltem. – Tewdric ilyen. Keresztény, aki azt gondolja, többet tud az isteneknél. – És te magad ismered az istenek esze járását, uram? – kérdezte Galahad. – Hiszem, hogy az istenek győlölnek unatkozni, s mindent megteszek, hogy elszórakoztassam ıket. így mindig mosolyogva fordulnak felém. A te istened – tette hozzá Merlin keserően –, lenézi a szórakozást, ehelyett porban fetrengı alázatot követel. Rendkívül nyomorúságos teremtmény lehet. Valószínőleg Gorfyddydre hajazik: folyton gyanakszik és féltékeny a hírnevére. Hát nem vagytok szerencsések mindketten, hogy itt vagyok? – vigyorodott el hirtelen és pajkosán, és én most láttam csak meg, mennyire élvezte Gorfyddyd nyilvános megalázását. Merlin hírnevét részben épp az ilyen elıadások erısítették; egyes druidák, mint például Iorweth, mindig csendben tevékenykedtek, míg mások, így Tanaburs, baljóslatú megjelenésükben bíztak, ám Merlin uralkodni és elkápráztatni szeretett, s egy becsvágyó király lealacsonyítása a számára végtelen örömökkel kecsegtetett. – Ceinwyn valóban áldott? – kérdeztem tıle. Láthatóan elképesztette a váratlan kérdés. – Mit számít az neked? De aranyos kislány, és
meg kell vallanom, mindig az aranyos kislányok voltak a gyengéim, így hát áldott bővkört szövök köré. Valaha veled is ezt tettem, Derfel, noha nem a szépséged miatt. – Felnevetett, majd keresztülnézett az ablaknyíláson, hogy megítélje az árnyékok hosszát. – Hamarosan útra kell kelnem. – Mi hozott ide, uram? – kérdezte Galahad. Beszélnem kellett Iorweth-tel – felelte Merlin, körülnézve, nern hagyja-e itt véletlenül valamely tulajdonát. – Lehet, hogy ügyefogyott idióta, de birtokában van a régi tudás néhány morvájának, melyet mintha valahogy elfelejtettem volna. Egész talpkésettnek bizonyult Eluned Győrőjével kapcsolatban. Itt van valahol. – Végigtapogatta a köntöse anyagához varrt zsebeket. -Nos, itt volt valahol – mondta könnyedén, bár gyanítottam, hogy csak megjátssza közömbösségét. – És mi lenne Eluned Győrője? – kérdezte Galahad. Merlin homlokát ráncolta barátom tudatlanságán, majd úgy döntött, elnézi neki. – Eluned Győrője – jelentette be felsıbb-seggel – egyike Britannia Tizenhárom Kincsének. Mindig is tudtunk a Tizenhármak létezésérıl, természetesen, legalábbis azok, kik felismerik az igaz isteneket – tette hozzá epésen, Galahadre pillantva –, noha egyikünk sem volt bizonyos benne, hogy mekkora hatalom birtokosai. – És a tekercsbıl sikerült mindent megtudnod? – kérdeztem. Merlin arcán zord mosoly villant meg. Hosszú, fehér haja fekete szalaggal takaros lófarokba volt kötve a tarkóján, szakálla vékonyra befonva. – A tekercs – mondta – igazolt mindent, amit csak gyanítottam vagy tudtam, és a bölcsesség egy-két új morzsájával is megajándékozott. A, itt van. – Idáig zsebeiben kutakodott a Győrő után, melyet most elénk tárt. Az én szememben a kincs éppúgy festett, mint egy közönséges, vasból kovácsolt harcosgyőrő, ám Merlin úgy tartotta tenyerében, mintha Britannia legdrágább ékszere lenne. – Eluned Győrőjét – közölte Merlin – a túlvilágon kovácsolták, az idı kezdetén. Egy darabka fém valójában, semmi egyéb. – Odalökte nekem, én pedig kapkodva nyúltam érte. – Önmagában véve – folytatta Merlin – a győrő nem bír hatalommal. Önmagában véve egyik kincs sem bír hatalommal. A Láthatatlanság Leple éppúgy nem tesz láthatatlanná, miként Bran Galed Kürtje sem szól jobban egy közönséges vadászkürtnél. Jut eszembe, Derfel, elmentél Nimuéért? – Igen. – Jól tetted. Gondoltam, hogy így lesz. Érdekes hely az a Holtak Szigete, nem találod? Akkor megyek oda, ha inspiráló társaságra van szükségem. Hol is tartottam? Ó igen, a Kincsek. Értéktelen vackok, nem többek. Padarn Köpenyét még egy koldusra se adnád rá, ha szorult beléd jóérzés, mégis, egyike a Kincseknek. – Akkor hát mi hasznuk? – kérdezte Galahad. Átvette tılem a győrőt, de mindjárt vissza is adta Merlinnek. – Parancsolnak az isteneknek, mi más – förmedt rá Merlin, mintha a válasz magától kínálkozna. – Önmagukban ízléstelen semmiségek, de ha összeteszed ıket, az istenek békákként ugrándoznak a parancsodra. Na persze nem elég csak összegyőjteni a kincseket – tette hozzá sietve –, egy-két rítust is végre kell azért hajtani. És ki tudhatja, hogy ezek után mőködni fog-e az egész? Soha senki nem próbálkozott vele, amennyire én tudom. Nimue ól van? – kérdezte ıszinte érdeklıdéssel. J – Most már igen. – Neheztelést érzek a hangodban. Azt hiszed, talán nekem kellett volna érte mennem? Drága Derfel, épp elég elfoglalt vagyok anélkül is, hogy Britannia-szerte Nimuét hajkurásszam! Ha eey lány nem képes egyedül boldogulni a Holtak Szigetén, ugyan mi hasznát vehetné az ember? – Meg is halhatott volna – vádaskodtam, a Sziget vadállataira és kannibáljaira gondolva. – Hát persze! Mi értelme lenne a megpróbáltatásnak veszély nélkül? Micsoda gyerekes ötleteid vannak, Derfel – rázta a fejét Merlin szánakozva, majd egyik hosszú csontos ujjara húzta a győrőt. Ünnepélyesen tekintett ránk, és mi mindketten a természet feletti hatalmak
valamely csodás megnyilatkozását vártuk, ám egy baljóslatú pillanat után Merlin hangosan kacagni kezdett arckifejezésünkön. – Megmondtam! – kiáltotta –, nincs semmi különös a Kincsekben. – Mennyi kincs van a birtokodban? – kérdezte Galahad. – Több – kerülte meg Merlin a válaszadást –, de ha tizenkettı meg is lenne a tizenháromból, akkor is gondban lennék, míg a tizenharmadikát meg nem találom. És ez az, Derfel, a hiányzó Kincs. Clyddno Eiddyn Üstje. Az Üst nélkül elvesztünk. – Mindenképp elvesztünk – szóltam keserően. Merlin egy hosszú pillanatig úgy meredt rám, mintha a szokásosnál is bárgyúbb lennék. – A háború? – kérdezte. – Ezért jöttetek ide? Békéért könyörögni? Micsoda bolondok vagytok mindketten! Gorfyddyd nem akar békét. Az a fickó egy vadbarom. Annyi esze van, mint egy nyomtató ökörnek, és nem is az okosabbik fajtából. Király akar lenni a királyok felett, ami azt jelenti, hogy uralnia kell Dumnoniát. – Azt mondja, meghagyja Mordredet a trónon – mondta Galahad. – Hát persze hogy ezt mondja! – kiáltott Merlin gunyorosan. – Mi mást mondana? De abban a pillanatban, hogy a nyomorék gyerek nyakára teheti a kezét, kitekeri neki, mint egy csirkéét, ami nem is lenne olyan nagy baj. – Azt akarod, hogy Gorfyddyd gyızzön? – kérdeztem elszörnyülködve. Felsóhajtott. – Derfel, Derfel – mondta –, mennyire hasonlítasz Arthurra. Azt hiszitek, a világ ilyen egyszerő; a jó az jó, a rossz az rossz, a fent az fent, a lent az lent. Azt kérded, mit akarok? Megmondom, mit akarok. A Tizenhárom Kincset akarom, és a segítségükkel visszahozni az isteneket Britanniába, mert akkor megparancsolnám nekik, hogy állítsák vissza azt az áldott állapotot, melyet a rómaiak eljövetele elıtt élvezhettünk. Ne többet keresztényeket – mutatott Galahadre –, és ne többet Mithras-hívıket se – mutatott rám –, csak az istenek hívıit az istenek országában. Ez az, Derfel, amit én akarok. – Akkor mi lesz Arthurral? – kérdeztem. – Mi lenne? Férfiember, van kardja, tud vigyázni magára. A végzet megkerülhetetlen, Derfel. Ha a végzet azt akarja, hogy Arthur gyızzön a háborúban, akkor nem számít, ha Gorfyddyd a világ minden harcosát is kiállítja ellene. Ha nem akadna jobb dolgom, megvallom, segíteném Arthurt, mert kedvelem, ám a végzet úgy határozott, hogy öregember vagyok, egyre erıtlenebb, olyan hólyaggal, mint egy szivárgó bırtömlı, és ezért bölcsen kell sáfárkodnom kihunyó erımmel. – Életteli hangon tette ezt a szívszaggató kijelentést. – Még én sem nyerhetem meg a háborút Arthurnak, adhatom vissza Nimue ép értelmét, és kutathatom fel a Kincseket ugyanabban az idıben. Persze ha úgy találom, hogy Arthur életének megmentése közelebb visz a Kincsekhez, akkor bizton számíthattok rám a csatában. De amúgy? – Vállat vont, mintha a háború a legcsekélyebb jelentıséggel sem bírna számára. Nem is bírt, gyanítom. Az apró ablakszemhez fordult, és kikukucskált az udvaron felállított három karóra. – Itt maradtok a szertartáson is, remélem? – Maradnunk kellene? – kérdeztem. – Persze hogy kellene, ha Gorfyddyd engedi. Minden tapasztalat hasznos, legyen bármily rettenetes. Én magam épp elégszer elvégeztem már a rítust ahhoz, hogy ne maradjak itt kiélvezni, de biztosíthatlak róla benneteket, hogy biztonságban lesztek. Csupasz csigává varázsolom Gorfyddydet, hacsak ostoba fejetek egyetlen haja szálát is meggörbíti, de most már mennem kell. Iorweth úgy gondolja, hogy egy vénasszony a demetiai határ közelében emlékezhet valami hasznosra. Ha még életben van, persze, és tud emlékezni. Utálok vénasszonyokkal társalogni; oly hálásak a társaságomért, hogy be nem áll a szájuk, és képtelenek egy témánál megmaradni. Micsoda kilátások! Mondd meg Nimuénak, alig várom már, hogy találkozhassam vele! – És e szavakkal már kívül is került az ajtón, és öles lépteivel átszelte a kinti belsı udvart. Az ég elfelhısödött azon a délutánon, és a szürkén szemetelı esı még szürkület elıtt eláztatta az egész erıdöt. Iorweth, a druida jött el hozzánk, hogy bizonygassa, biztonságban vagyunk, bár taktikusan azt is hozzátette, hogy visszaélnénk Gorfyddyd kierıszakolt
vendégszeretetével, ha mi is részt vennénk az esti szertartáson, mely az utolsó összejövetelt jelentette Gorfyddyd szövetségesei és törzsfıi számára, mielıtt a Caer Swsben állomásozó katonák megindulnának dél felé, hogy csatlakozzanak a Brano-geniumban állomásozó sereghez. Biztosítottuk róla Iorwethet, hogy amúgy sem állt szándékunkban részt venni az ünnepségen. A druida köszönetképpen elmosolyodott, majd leült a padra az ajtó mellett. – Akkor hát Merlin barátai lennétek? – kérdezte. – Lord Derfel az – felelt Galahad. Iorweth fáradtan dörzsölte a szemét. Öregember volt, barátságos, nyájas arccal, és tar koponyáján a füle felett tonzúra nyomaival. – Valamiért úgy érzem – szólalt meg –, hogy az én Merlin testvérem túlságosan is sokat vár az istenektıl. Hiszi, hogy a világot újjá lehet kovácsolni, a történelmet pedig el lehet törölni, mint a porba húzott vonalat. De nem így van. – Kivakart egy tetvet a szakállából, majd felnézett Galahadre, ki keresztet viselt a nyakában. Megrázta a fejét. – Irigylem ezt a te keresztény istenedet. Három és mégis egy, halott és mégis él, mindenhol van és sehol, megköveteli, hogy imádd, ugyanakkor állítja, hogy semmi sem érdemes az imádatra. Az ellentmondások elegendı teret kínálnak az embernek, hogy mindenben higgyen, vagy éppen semmiben, csak az istenekben nem. Az istenek, akár a királyok, változékonyak és hatalmasak, s ha meg akarnak bocsátani nekünk, megteszik. Nem számít, miben hiszünk, csak az, mit akarunk. A varázslatunk csakis akkor mőködik, ha az istenek is úgy akarják. Merlin ebben nem ért velem egyet, természetesen. Azt hiszi, ha elég hangosan kiáltozunk, magunkra vonhatjuk a figyelmüket, pedig hát mit teszünk mi egy körülöttünk kiáltozó gyermekkel? – Odafigyelünk rá – vetettem fel. – Megütjük, Lord Derfel – felelte Iorweth. – Addig ütjük, míg el nem csendesedik. Attól tartok, Lord Merlin túl hangosan és túl soká kiáltozik. – Felállt, magához véve botját. – Bocsánatotokat kérem, amiért nem étkezhettek a harcosokkal ma este, de Helledd hercegnı azt mondja, szívesen lát benneteket ma este a házában. Elmeti Helledd Cuneglas felesége volt, s meghívása nem szükségszerően megtiszteltetés. A felkérés éppoly valószínően lehetett választékos sértés is Gorfyddyd részérıl, ki ezzel akarta kifejezésre juttatni, csak arra tart bennünket alkalmasnak, hogy asszonyokkal és gyermekekkel együnk, ám Galahad máris gızölte, hogy tisztességnek veszi a meghívást. És ott, Helledd apró csarnokában, találkoztam megint Ceinwynnel. Újra akartam ıt látni, azóta akartam ezt, rniót^ csak Galahad elıhozakodott az ötlettel, hogy viseli a powysi követséget, és ezért tettem meg minden erıfeszítést azért, hogy elkísérhessem. Nem azért jöttem Caer Swsbe, hogy békét kössek; de hogy újra lássam Ceinwyn arcát, és most, Helledd csarnoknak pislákoló fényeinél, újra láthattam ıt. Az évek mit sem változtattak rajta. Arca éppoly édes maradt, modora éppoly tartózkodó, haja éppoly fényes, és mosolya éppoly bájos. Amikor a csarnokba léptünk, épp egy kisgyermek Körül serénykedett, próbálván megetetni ıt néhány almadarabkával- A gyermek nem volt más, mint Cuneglas fia, Perddel. – Mondtam neki, hogy ha nem eszi meg az almát, a rémséges dumnorjik elviszik magukkal – szólalt meg mosolyogva. – Ügy látszik, veletek akar menni, mert csak nem eszik egy falatot sem. Elmeti Helledd, Perddel anyja, magas asszony volt, súlyos állkapoccsal és fakó szemmel. Üdvözölt bennünket, intett a szolgáknak, hogy töltsenek nekünk mézsört, majd bemutatott bennünket két nagynénjének, Tonwynnek és Elselnek, kik neheztelve néztek fel ránk. Szemmel láthatóan megzavartuk ıket társalgásukban, és a nénik pillantásai azt sugallták, hogy legjobban tennénk, ha elmennénk, ám Helledd már kedvesebben bánt velünk. – Ismeritek Ceinwyn hercegnıt? – kérdezte tılünk. Galahad mélyen meghajolt felé, majd lekuporodott Pefddel mellé. Mindig is kedvelte a gyermekeket, kik cserébe bizalmukkal ajándékozták meg. Néhány pillanat múlva a két herceg már együtt játszadozott az almadarabokkal, mintha azok rókák lennének, és Perddel szája lenne a rókalyuk, Galahad ujjai pedig a rókát üldözı vadászkutyák. Az alma darabkái hamarosan eltőntek. – Hogy én miért nem gondoltam erre? – kérdezte Ceinwyn. – Mert téged nem Galahad édesanyja nevelt, hercegnı – feleltem –, ki kétségkívül
ugyanígy etette ıt. A mai napig nem tud addig enni, míg meg nem hallja a vadászkürt szavát. Ceinwyn felnevetett, majd szeme megakadt a melltőn, melyet viseltem. Lélegzete elakadt, a szín kiszaladt az arcából, és én egy pillanatra azt hittem, súlyos hibát vétettem. Azután elmosolyodott. – Emlékeznem kellett volna rád, Lord Derfel. – Nem, úrnım, nagyon fiatal voltam. – És mégis megtartottad? – kérdezte, láthatóan meglepıdve azon, hogy bárki is ekkora becsben tartja ajándékát. – Megtartottam, úrnım, mikor minden másomat elveszítettem is. Helledd hercegnı szakított félbe bennünket, azután érdeklıdve, mely ügy szólított bennünket Caer Swsbe. Biztos vagyok benne, hogy jól tudta a választ, ám a jó modor hercegnık esetében megkívánta, hogy azt színleljék, kívül állnak a férfiak tanácsán. Azt feleltem, azért küldtek bennünket, hogy kiderítsük, elkerülhetetlen-e a háborúság. – És az? – kérdezte a hercegnı érthetı aggodalommal, hisz reggel az ı urának éppúgy dél és az ellenség felé kellett indulnia. – Sajna, úrnım – feleltem –, úgy tőnik, az. – Ez mind Arthur hibája – szólt Helledd hercegnı határozottan, és a nénik szorgalmasan bólogatni kezdtek. – Úgy hiszem, Arthur is egyet értene veled ebben, úrnım – mondtam –, és ı maga bánja a leginkább. – Akkor miért harcol ellenünk? – akarta tudni Helledd. – Mert megesküdött rá, hogy megtartja Mordredet a trónusán, úrnım. – Apósom sohasem törne Uther örökösére – tiltakozott Helledd. – Lord Derfel kis híján elveszítette a fejét ma reggel, ahogy ezt felvetette – jegyezte meg pajkosán Ceinwyn. – Lord Derfel – szólt közbe Galahad, felnézve az utolsó róka vadászatból – azért tartotta meg a fejét, mert az istenek kegyelik. – De nem a te istened, herceg, igaz? – kérdezte Helledd élesen. – Az én istenem mindenkit szeret, úrnım. – Különbség nélkül, úgy érted? – Felnevetett. Libát, csirkét, nyulat és ızhúst ettünk, majd hitvány seprős bort szolgáltak fel hozzá, mely iszonyú régóta savanyodhatott már. Étkezés után lehúzódtunk a párnázott heverıkre, és hárfások játszottak nekünk. A heverık az asszonyok csarnokát szolgálták, és mind Galahad, mind jómagam kényelmetlenül feszengtünk az alacsony, puha ágyakon, noha engem kimondhatatlanul boldoggá tett, hogy bölcs elırelátással a Ceinwyn melletti helyre ültem. Egy ideig egyenes derékkal ültem, majd elırekönyököltem, hogy halkan néhány szót válthassak vele, szerencsét kívánva neki eljegyzéséhez Gundleusszal. Szórakozott pillantást vetett rám. – Ez úgy hangzik, mintha egy udvaroncot hallanék – mondta. – Némelykor muszáj udvaroncként viselkednem, úrnım. Jobban szeretnéd, ha inkább harcos lennék? İ is elırehajolt, hogy beszédünkkel ne zavarjuk a zenészeket és a közelléte miatt kezdtem úgy érezni, mintha érzékeimet füstköd borítaná el. – Az én uram, Gundleus – mondta halkan – a kezemet kérte cserébe a hadseregéért. – Akkor ez a had, úrnım – mondtam –, a legdrágább egész Britanniában. Nem mosolyodott el a bókon, de tekintetét határozottan az enyémbe fúrta. – Igaz az – kérdezte nagyon halkan –, hogy megölte Norwennát? A kérdés kéretlen egyenessége kizökkentett nyugalmamból. – İ mit mond, úrnım? – kérdeztem ahelyett, hogy válaszoltam volna kérdésére. – Azt mondja – és hangja annyira elhalkult, hogy szinte alig értettem szavait –, hogy
emberei a várra támadtak, és Norwenna a kavarodásban halt meg. Baleset történt, azt mondja. A fiatal lány felé sandítottam, aki a hárfán játszott. A nénik átható pillantásokkal méregettek, de Helleddet szemmel láthatóan nem zavarta beszélgetésünk a mőélvezetben. Galahad szintúgy a zenére figyelt, átkarolva az alvó Perddelt. – Én ott voltam a Toron azon a napon, úrnım – fordultam újból Ceinwyn felé. – És? Úgy döntöttem, egyenes kérdésre egyenes válasz jár. – Norwenna letérdelt elé, úrnım, hogy üdvözölje – mondtam –, ı pedig saját kezével ölte meg. Láttam, amikor tette. Arca megmerevedett egy pillanatra. A pislákoló fáklyák fénye izzani tetszett sápadt bırén, lágy árnyakat vetve arcán és alsó ajka alatt. Fakókék kelmébıl való gazdagon díszített ruhát viselt, melyet ezüstróka feketén pettyezett prémjével szegtek. Ezüstlánc fonta körül a nyakát, fülében ezüstgyőrők függtek, és én arra gondoltam, milyen remekül illik az ezüst fénylı hajához. Apró sóhajt hallatott. – Féltem meghallani az igazat – mondta –, ám hercegnınek lenni annyit jelent, hogy úgy kell házasodnom, ahogy országomnak a legjobb, s nem ahogyan én szeretném. -Egy idıre a zenész felé fordította tekintetét, majd visszahajolt hozzám. – Atyám szerint – suttogta – ez a háború a becsületem védelmét szolgálja. így igaz? – Számára, úrnım, feltétlenül, bár annyit mindenképpen el kell mondanom, hogy Arthur mélyen megbánta, amiért így meg bántott. Ceinwyn finoman elfintorodott. A téma nyilvánvalóan fájdalmas volt a számára, ám mégsem kerülhette meg, hisz Arthur döntése sokkal mélyebben változtatta meg Ceinwyn életét, mint a Iátiát. Arthur eltőnt a boldogság felhıjében, míg neki nem maradt egyéb, mint a véget nem érı megbánás, és olyan fájdalmas válaszok keresése, melyeket soha nem találhat meg. – Te megérted ıt? – kérdezte egy idı után. – Akkor nem értettem meg, úrnım – válaszoltam. – Azt gondoltam, elveszítette az eszét. Mindannyian így hittük. – És most? – kérdezte, kék szemét felém fordítva. Ezen elgondolkodtam néhány pillanatig. – Azt gondolom, úrnım, hogy egyszer az életben olyan téboly vett erıt Arthuron, melyet képtelen volt lebírni. – Szerelem? Ránéztem, és azt mondtam magamnak, nem, nem vagyok belé szerelmes, és melltője sem egyéb talizmánnál, melyet véletlenszerően tettem azzá. Azt mondtam magamnak, hogy ı hercegnı, én pedig egy rabszolga fia vagyok. – Igen, úrnım – feleltem. – Te magad megérted ezt a tébolyt? – kérdezte most. Nem voltam tudatában semminek a csarnokban, Ceinwynt kivéve. Helledd hercegnı, az alvó herceg, Galahad, a nagynénik, a hárfás, egyikük sem létezett számomra jobban, mint a mécsek bronztartói a falakon. Csak Ceinwyn hatalmas, szomorú szemét láttam, és saját szívem dobbanását hallottam. – Megértem, hogy belenézünk valakinek a szemébe – hallottam azután saját hangomat is –, és hirtelen tudjuk, hogy az élet elképzelhetetlen nélküle. Tudjuk, hogy a hangja hallatán szívünk félrever, hogy a társasága a legtöbb, mit az élettıl kaphatunk, és hogy hiánya magányra kárhoztatja lelkünket. Ceinwyn egy ideig nem szólt, csak kissé zavart tekintettel nézett rám. – Történt ilyen már veled is, Lord Derfel? – kérdezte végül. Habozni kezdtem. Tudtam a szavakat, melyet lelkem kimondani vágyott, és tudtam a szavakat, melyet helyzetemhez illıen választanom kellene, ám ekkor azt mondtam magamnak, egy harcos sohasem futamodhat meg, és hagytam, hogy lelkem vezesse nyelvemet. – Soha nem történt meg velem, egészen eddig a Pillanatig, úrnım – feleltem. Több bátorságra volt szükségem ehhez a kijelentéshez, mint korábban bármikor egy pajzsfal áttöréséhez. Ceinwyn azonnal félrefordította tekintetét és felült, én pedig átkozni kezdtem magam, amiért otrombaságommal megbántottam. Ott maradtam a heverın, elvörösült arccal és sajgó
lélekkel, zavartságommal küzdve, mialatt Ceinwyn lelkesen megtapsolta a hárfást, néhány ezüstpénzt hajítva hangszere mellé a szınyegre. Kérte, hogy játssza el neki Rhiannon dalát is. – Azt hittem, nem is figyelsz – jegyezte meg az egyik néni gonoszkodva. – Figyeltem, Tonwyn, figyeltem, és nagy örömömet leltem abban, amit hallottam – mondta Ceinwyn, én pedig úgy éreztem magam, mint amikor az ellenfél pajzsfala összeomlik elıttem. De nem mertem bízni szavaiban. Akartam, ám nem mertem. A szerelem téboly, s az elragadtatás egyetlen vad pillanat alatt vált kétségbeesésbe. A zene újra felhangzott, a háttérben pedig ideszüremlett a nagy csarnokból a háború beköszöntét ünneplı harcosok üdvrivalgása. Amennyire lehetett, elvesztem a párnák közt, még mindig vöröslı arccal, miközben próbáltam kitalálni, hogy Ceinwyn utolsó szavai beszélgetésünkre vagy a zenére vonatkoznak-e, ám ekkor Ceinwyn hátradılt és újra közel hajolt hozzám. – Nem akarom, hogy miattam háborúzzanak – mondta. – Elkerülhetetlennek tőnik, úrnım. – A fivérem is egyetért velem. – Ám atyád uralja Powyst, úrnım. – Így igaz – mondta színtelen hangon. Összevonta szemöldökét, majd felnézett rám. – Ha Arthur gyız, kihez adna feleségül? Kérdésének közvetlensége ezúttal is megdöbbentett, ám most is igazat feleltem. – Azt akarja, hogy Siluria királynıje légy, úrnım – feleltem. Hirtelen támadt rémülettel nézett rám. – Gundleushoz adna? – A Benoici Lancelot királyhoz, úrnım – feleltem, elárulva Arthur titkos reményét. Figyeltem, milyen hatással lesznek rá szavaim. Mélyen a szemembe nézett, láthatóan próbálva eldönteni, hogy hihet-e nekem. – Azt mondják, Lancelot nagy harcos -mondta egy idı után, a lelkesedés oly hiányával, mely megmelengette szívemet. – Tényleg azt mondják, úrnım, igen – mondtam. Újra elnémult. Elırehajolt könyökére, s figyelte, miként rebbennek a hárfás kezei a húrokon, én pedig ıt figyeltem. – Mondd meg Arthurnak – szólt idıvel anélkül, hogy felém fordult volna –, hogy nincs harag a szívemben. És mondj el neki még valamit. -Hirtelen elhallgatott. – Igen, úrnım? – bátorítottam. – Mondd meg neki, hogy ha gyız – fordult felém és hidalta át keskeny ujjaival a kettınk ülıhelyét elválasztó hasadékot, hogy kezemet érintse, s nyomatékot adjon mondanivalójának –, hogy ha evız – ismételte –, könyörögni fogok a védelméért. – Megmondom neki, úrnım – szóltam, majd csordultig telt hívvel tettem hozzá. – És eskümmel ígérem a sajátomat. Ujjait megtartotta kezemen, s érintése oly könnyő volt, akar 32 alvó herceg lélegzete. – Talán lesz alkalmad beváltanod ígéreted, Lord Derfel – suttogta, tekintetét egybefőzve az enyémmel. – Az idık végezetéig tartom, és még azon is túl, úrnım. Elmosolyodott, majd elvonta kezét és felült. És azon az éjjelen a zavar, reménység, téboly, balsejtelem, félelem és öröm furcsa elegyével tértem meg ágyamba. Akárcsak Arthur, eljöttem Caer Swsbe, és rám is lecsapott a szerelem.
ÖTÖDIK RÉSZ
A pajzsfal
H át ı volt az? – olvasta rám Igraine. – Ceinwyn hercegnı volt az, ki füstté változtatta a véredet, Derfel testvér? – Igen, úrnım, ı volt az – vallottam meg, ahogyan most azt is megvallom, könnyek csillogtak szememben, amint visszaemlékeztem Ceinwynre. Vagy talán a csípıs idıjárás volt az, mely vizenyıssé tette látásom, hiszen az ısz megint eljött Dinnewracra, és a hideg szél lassan visszalopakodott ablakomon keresztül. Hamarosan szüneteltetnem kell az írást, mert valamennyiünknek azzal kell foglalatoskodnunk, hogy elraktározzuk élelmünket télire, és felhalmozzuk a hasábfákat, melyek el nem égetésében az í áldott Szent, Sansum oly nagy élvezetét leli, amiért osztozhatunk I drága Megváltónk szenvedéseiben. – Nem csoda, hogy ennyire győlölöd Lancelotot! – szólt Igraine. – Vetélytársak voltatok. Tudta, miként érzel Ceinwyn iránt? – Idıvel – feleltem – megtudta. – És mi történt? – kérdezte mohón. – Miért ne haladhatnánk annak rendje s módja szerint a történettel, úrnım? – Azért, mert én nem így akarom, ez csak természetes. – Én viszont így akarom – mondtam –, és én vagyok a mesemondó, nem te. – Ha nem kedvelnélek ennyire, Derfel testvér, már rég lecsapattam volna a fejedet, és a testedet odavetettem volna a kutyáknak. – Összeráncolta a homlokát, mélyen elgondolkodva. Nagyon gyönyörő ma, vidraprémmel szegélyezett szürke gyapjúköpenyében. Nem terhes, tehát a csecsemıürülék vagy nem mőködött, vagy Brochvael túlságosan sok idıt tölt el Nwylle-lel. – Uram családjában mindig is járta a szóbeszéd egy Ceinwyn nevő távoli nagynénirıl – mondta –, bár azt nem tudja senki, mi volt oly botrányos vele kapcsolatban. – Én soha senkit nem ismertem – szóltam szigorúan –, ki nálánál kevésbé lett volna botrányos. – Ceinwyn sohasem ment férjhez – mondta Igraine –, ennyit tudok – És ez annyira botrányos? – kérdeztem. – Az, ha úgy viselkedett, mintha asszony lenne – felelte Igraine méltatlankodva. – Ezt prédikálja az egyházad is. A mi egyházunk – javította ki magát sietve. – Tehát, mi történt? Mondd el! Rávontam barátcsuhám ujját kezem csonkjára, mely mindig elsıként érezte meg a csípıs téli szelet. – Ceinwyn története túl hosszú ahhoz, hogy most felidézzem – feleltem, megtagadva, hogy többet eláruljak, bármily követelızésekkel álljon elı királynım. – Akkor hát Merlin megtalálta az Üstöt? – akarta most tudni Igraine. – Majd rátérünk a maga idejében – erısködtem. Égnek lökte a karját. – Most már valóban felbıszítesz, Derfel. Ha úgy viselkednék, miként egy királynéhoz illik, már rég a fejedet követeltem volna. – Ha nem lennék vén és erıtlen szerzetes, úrnım, magam adnám neked. Felnevetett, majd elfordult, hogy kikémleljen az ablakon. A levelek az apró tölgyfákon, melyeket még Maelgwyn testvér plántált szélfogó gyanánt, korán megbámultak, és a cserjék
az alant elterülı völgyteknıben bogyóktól terhesek – mindkét jel arra utal, hogy csikorgóan kemény tél közeleg. Sagramor egykor mesélt nekem olyan helyekrıl, ahová a tél soha nem ér el, és a Nap egész évben melegen fénylik, bár talán, miként a tengeri nyulak léte, ez sem több mesénél. Egykor még élt bennem a remény, hogy a keresztények mennyországa meleg hely lehet, ám Szent Sansum lehőtötte reményeimet, erısködve, hogy a menny minden bizonnyal hideg, ha a pokol oly tüzesen forró, amilyennek mondják, és a szentnek valószínő igaza is lehet. Oly kevés dolog maradt, amit érdemes várni. Igraine megborzongott és visszafordult felém. – Még soha senki nem csinált nekem lugast Lughnasára – szólt epekedve. – Dehogyisnem! – mondtam. – Minden évben kapsz egyet! – De az csak a Caer lugasa. A rabszolgák csinálják, mert muszáj nekik, és én meg persze ott ücsörgık alatta, de hát ez még sem ugyanaz, mint ha egy szemrevaló ifjú készít egyet győszővirágból és főzfavesszıbıl, csak neked. Merlin dühös volt, amiért te és Nimue szerelmeskedtetek? – Soha nem kellett megvallanom neki – feleltem. – Ha tudta is, soha nem adta jelét. Nem is számított volna. İ nem volt féltékeny. – Nem úgy, mint mi többiek. Nem úgy, mint Arthur; nem úgy, mint én. Mennyi vér áztatta földünket esztelen féltékenységünk miatt! És az élet végéhez közeledvén, mindez ugyan mit számít? Megöregszünk és a fiatalok elnéznek bennünket, ám soha nem gondolnák, hogy egykor királyságok sorsa pecsételıdött, meg szerelmünkkel. Igraine alattomos pillantást vetett rám. – Azt mondod, Gor-fyddyd ringyónak nevezte Guinevere-t. Az is volt? – Nem szabadna használnod azt a szót. – Jó, akkor Guinevere az volt, amit Gorfyddyd állított róla, s amit nekem nem szabad elismételnem, nehogy sértsem ártatlan füleidet? – Nem – válaszoltam –, nem volt az. – De hőséges maradt Arthurhoz? – Csak várd ki – feleltem. Kinyújtotta rám a nyelvét. – Lancelot végül Mithras híve lett? – kérdezte. – Várj és meglátod – erısködtem. – Utállak! – Én pedig a te legalázatosabb szolgád vagyok, drága úrnım – mondtam –, ám ugyanakkor el is fáradtam, és a tinta is kezd becsomósodni a hidegtıl. Meg fogom írni a történetet, megígérem neked. – Ha Sansum hagyja – mondta Igraine. Hagyni fogja. – A szent manapság boldogabbnak tőnik, hála megmaradt novíciusunknak, ki nem is novícius többé, de felszentelték pappá és szerzetessé, s maga is, miként Sansum állítja, kész szent már. Szent Tudwal, így is kell neveznünk ıt, és a két szent még mindig ugyanazon a cellán osztozik, s együtt dicséri az Urat. Az egyetlen dolog, melyet zavarónak találok ebben az áldott kapcsolatban, hogy a Szent Tudwal, ki most tizenkét esztendıs, újra nekirugaszkodott, hogy megtanuljon olvasni. A szász nyelvet persze nem beszéli, de tartok tıle, hogy néhány nem helyénvaló szót már így is ki tud majd betőzni írásaimból. Ám ezzel a félelmemmel ráérek várni, míg Szent Tudwal elsajátítja a betőket – ha valaha is sikerül neki –, és most, ha Isten is úgy akarja, inkább szentelem magam a feladatnak, hogy kielégítsem királyném, Igraine kíváncsiságát, tovább jegyezvén Arthur történetét, drága elveszett uram és barátom életét. Másnap mintha csukott szemmel jártam volna a világban. Ott álltunk Galahaddel, mint ellenségünk, Gorfyddyd két hívatlan s nemkívánatos vendége, míg Iorweth engesztelı áldozatot mutatott be az isteneknek, és amennyire én figyeltem a ceremóniára, a druida akár pitypangfüvet is fújhatott volna. Leöltek egy bikát, három foglyot kötöztek a három karóhoz, megfojtották ıket, majd elvégezték a kötelezı jóslást, bordái közt megdöfve egy negyedik szerencsétlent. Elénekelték Manopos harci indulóját, mialatt körbetáncolták a holtakat, azután a királyok, hercegek és törzsfık lándzsáik hegyét a tetem vérébe merítették, majd
lenyalták a vért a pengérıl és összemaszatolták vele az arcukat. Gala-had a kereszt jelét rajzolta magára, mialatt én Ceinwynrıl ábrándoztam. İ maga nem vett részt a szertartáson. Miként egyetlen asszony sem. Az elıjelek, tolmácsolta Galahad, kedvezınek mutatkoztak Gorfyddyd ügyében, de engem ez mit sem érdekelt. Még mindig Ceinwyn ujjainak ezüstkönnyő érintése bizsergett a kezemen. Lovainkat, fegyvereinket és pajzsainkat hiánytalanul visszaadták, s maga Gorfyddyd kísért el bennünket Caer Sws kapujáig. Fia, Cuneglas is velünk tartott; ı talán az udvariasság jegyében cselekedett így, ám Gorfyddyd már korántsem ezért. – Mondd meg annak a kurvapecérnek – kezdte a király, arcán még mindig a vér rászáradt nyomaival –, hogy a háborút már csak egyféleképpen kerülheti el. Mondd meg Arthurnak, ha elém áll a Lugg Vale-ben és fejére vonja ítéletemet, úgy veszem, hogy kiköszörülte a lányom tisztességén esett csorbát. – Megmondom neki, felség – mondta Galahad. – Arthur még most sem hord szakállt? – kérdezte Gorfyddyd úgy, mintha egy válogatott sértést vágna a fejünkhöz. – Nem, felség – felelt Galahad. – Akkor nem fonhatok rabszolgáimnak pórázt a szakállából – morogta Gorfyddyd –, ezért mondd meg neki, hogy vágja le a ribanc vörös haját, mielıtt eljönne, és fonássá meg saját póráza gyanánt. – Gorfyddyd szemmel láthatóan élvezte ellenségei legmélyebb megalázását, noha Cuneglas herceg vonásai kínzó zavart tükröztek atyja gorombaságai hallatán. – Mondd ezt el neki, Benoici Galahad – folytatta Gorfyddyd –, és mondd meg neki, ha aláveti magát akaratomnak, kopaszra borotvált szajhája szabadon elmehet, ha azonnal elhagyja Britanniát. – Guinevere hercegnı szabadon távozhat – ismételte Galahad az ajánlatot. – A ribanc! – üvöltött fel Gorfyddyd. – Háltam vele épp elégszer, hogy tudjam. Mondd ezt meg Arthurnak – köpte követelését Galahad arcába. – Mondd meg neki, hogy szíves-örömest jött ágyamba, ahogy tucatnyi más férfi ágyába is! – Megmondom neki – hazudta Galahad, visszafojtva keserőségét. – Es mi légyen, felség – kérdezte – Mordreddel? – Arthur nélkül – válaszolt Gorfyddyd – Mordred új oltalmazóra szorul. Én vállalom magamra a felelısséget Mordred jövıjéért. Most menj. Meghajoltunk, nyeregbe szálltunk, és ellovagoltunk. Utoljára még visszanéztem, remélve, hogy láthatom Ceinwynt, ám csak férfiak sorjáztak Caer Sws sáncain. Az erısség körüli tábort lassan lebontották, és a katonák felkészültek, hogy a legrövidebb úton elinduljanak Branogenium felé. Megegyeztünk, hogy mi nem azt az utat használjuk, de Caer Lud felé kerülıt teszünk, hogy ne is láthassuk Gorfyddyd gyülekezı seregét. Galahad komornak tőnt, mialatt kelet felé lovagoltunk, ám én képtelen voltam kordában tartani boldogságomat, és amint eltávolodtunk a nyüzsgı táboroktól, rázendítettem Rhiannon dalára. – Mi az ördög ütött beléd? – kérdezte Galahad megütközve. – Semmi. Semmi! Semmi! Semmi! – kiáltottam vidáman, és oly erıvel rúgtam hátra bokámmal, hogy lovam levetett magáról, és én egy csalánbokorban értem földet. – Semmi a világon – mondtam, mikor Galahad visszahozta nekem a lovamat. – Az égadta világon semmi. – Te megháborodtál, barátom. – Igazad van – mondtam, amint esetlenül újra felkapaszkodtam lovamra. Valóban megháborodtam, de miután nem szándékoztam még Galahaddel sem megosztani tébolyom okát, próbáltam egy kissé józanabbul viselkedni. – Mennyit mondunk el Arthurnak? – kérdeztem tıle. – Guinevere-rıl semmit – felelte Galahad határozottan. – Amúgy Gorfyddyd nyilvánvalóan hazudott. Uramisten! Hogyan képes ilyesmiket állítani Guinevere-rıl? – Csak provokálni akar bennünket – mondtam. – De mit mondjunk Arthurnak
Mordredrıl? – Az igazat. Mordred biztonságban van. – De ha Gorfyddyd hazudott Guinevere-rel kapcsolatban -mondtam –, miért mondta volna az igazat Mordredrıl? És Mer-lin sem hisz neki. – Minket nem Merlin válaszáért küldtek – torkolt le Galahad. – Azért küldtek, hogy megtudjuk az igazat, barátom, és én azt mondom, hogy Merlin jól beszélt. – Csakhogy Tewdric – vágta rá Galahad – Gorfyddydnek fog hinni. – Ami azt jelenti, hogy Arthur elveszett – szóltam komoran, de nem akartam a vereségrıl beszélni, ehelyett inkább kikértem Galahad véleményét Ceinwynrıl. Engedtem, hogy a téboly újra a markába szorítson, s hallani akartam Galahadet, amint ıt dicséri és kijelenti, hogy Ceinwyn a leggyönyörőbb teremtés a kerek világon, ám ı csak vállat vont. – Aranyos kislány – szólt könnyedén -, és elég jóarcú is, ha valaki az ilyen törékeny szépségeket szereti. – Megállt, elgondolkodva. – Lancelot kedvelni fogja – folytatta. – Tudtad, hogy Arthur össze akarja ıket házasítani? Bár most már nem hiszem, hogy sor kerül rá. Gyanítom, hogy Gundleus szilárdan üli meg trónját, és Lancelotnak másutt kell feleséget kerítenie magának. Nem is hoztam többet szóba Ceinwynt. Azon az úton lovagoltunk vissza, amelyiken érkeztünk, és a második éjjelen elértük Magnist, hol, miként azt Galahad elıre látta, Tewdric Gorfyddyd ígéretének hitt, míg Arthur Merlinben bízott. Gorfyddyd, ébredtem rá, arra használt bennünket, hogy éket verjen Arthur és Tewdric közé, s számomra úgy tőnt, számítása be is vált, hisz mialatt a két vezér huzakodását hallgattuk Tewdric szállásán, egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy Gwent királyának semmi kedve a közelgı háborúhoz. Galahad és jómagam ott is hagytuk kettıjüket vitatkozni, és tettünk egy sétát Magnis sáncain, melyet elárasztott vizesárkok szegélyeztek és szinte áthatolhatatlan cölöpsor védelmezett. – Tewdric gyız majd a vitában – szólt Galahad komoran. – Nem bízik meg Arthurban. – Dehogyisnem – tiltakoztam. Galahad a fejét rázta. – Tudja, hogy Arthur tisztességes ember – engedte meg –, ám Arthur egyben kalandor természet is. Földnélküli, erre még sohasem gondoltál? Becsületét védi, nem birtokait. Mordred kora révén birtokolja a hatalmat, nem születésétıl fogva. Hogy Arthur sikeresebb lehessen más férfiaknál, bátrabbnak kell lennie, ám Tewdricnek épp most nem bátorságra van szüksége. İ biztonságot akar. Elfogadja Gorfyddyd ajánlatát. – Elnémult egy idıre. – Talán az a végzetünk, hogy gazdátlan katonák legyünk – folytatta borongósan –, megfosztva földjeinktıl, és új ellenségeink egyre hátrébb vessenek vissza bennünket a Nyugati-tenger felé. Megborzongtam és szorosabbra vontam magamon köpenyemet. Sötét fellegek tornyosultak az éjszakai égbolton, és az újonnan támadt nyugati szél fagyos esı fenyegetését sodorta felénk. -Azt mondod, Tewdric elhagy bennünket? – Már el is hagyott – felelt Galahad kéretlen egyszerőséggel. – Most épp az a legnagyobb gondja, miként szabaduljon meg Arthurtól, a lehetı legelegánsabban. Tewdricnek túl sok a veszítenivalója, és nem vállalhat fel újabb kockázatot, míg Arthur mást sem veszíthet, csak a reményeit. – Ti ketten! – szólított meg egy nyers hang a hátunk mögül, és megfordulva Culhwcht láttuk felénk robogni a rámpán. – Arthur látni akar benneteket. – Miért? – kérdezte Galahad. – Mégis mit gondolsz, herceg? Kockajátékhoz keres társakat? – vigyorgott Culhwch. – Ezeknek a fattyaknak talán nincs gyomra a harchoz – intett az erıd felé, melyben Tewdric takaros uniformisba öltözött emberei gyülekeztek –, de nekünk annál inkább van. Gyanítom, a saját erınkbıl fogunk támadni. – Meglátta elképedésünket, és felnevetett. – Hallottátok Agricolát múlt este. Kétszáz ember vígan megtartja a Lugg völgyét egy hadsereg ellen is. Hát akkor? Van kétszáz lándzsásunk, és Gorfyddydnek is ott a serege, akkor meg mit várunk Gwenttıl? Ideje megetetni a dögmadarakat! Az esı elsı cseppjei lehulltak, felszisszenve a kovácsok kohóin, és úgy tőnt, ideje harcba
indulnunk. Néha úgy gondolom, ez volt Arthur legbátrabb döntése. Isten a tanúja, hozott döntést, nem is egyet, hasonlóan kétségbeejtı helyzetben is, ám Arthur sohasem volt oly gyenge, mint azon az esı verte éjszakán Magnisban, amikor Tewdric kiadta a parancsot elırevont emberei visszavonulására, s kezdett felkészülni a békekötésre Gwent és az ellenség közt. Arthur ötünket hívott össze egy katona szállásán. Az esı lankadatlan dobolt a tetın, míg a zsúpszalma alatt hasábfából rakott tőz pattogott, hogy kísérteties izzásával kirajzolja alakunkat. Sagramor, Arthur legmegbecsültebb parancsnoka, Morfans mellett ült az apró fapadon, Culhwch, Galahad és jómagam a földön kuporogtunk, mialatt Arthur beszélt. Meurig herceg, engedte meg Arthur, a számunkra kellemetlen valót mondta ki, hogy a háborút magunknak köszönhetjük. Ha ı nem hagyta volna faképnél Ceinwynt, most nem lenne széthúzás Powys és Dumnonia között. Gwent Powys ısellenségeként és Dumnonia régi barátjaként keveredett bele az ügybe, ám többé nem állt Gwent érdekében folytatni az ellenségeskedést. – Ha én nem jövök Britanniába – jelentette ki Arthur –, Tewdric királynak most nem kellene szembenéznie azzal, hogy erıszakot tesznek országán. Ez az én háborúm, s minthogy én kezdtem, nekem is kell befejeznem. – Itt kivárt. Olyan ember volt, kinél könnyen áradnak az érzelmek, s ezek most is túlcsordulással fenyegettek. – Holnap elmegyek a Lugg Vale-be – mondta ki végül, és egy rettenetes pillanatra már arra gondoltam, azért teszi, hogy átadja magát Gorfyddyd szörnyő bosszújának, ám ekkor Arthur arcán megcsillant az a hamisítatlan, nyílt mosoly –, és nagyon szeretném, ha ti is velem tartanátok, ám nincs jogom ezt megkövetelni tıletek. Néma csend ereszkedett a viskóra. Gyanítom, mindannyian arra gondoltunk, hogy a völgyszorosban megküzdeni még Gwent és Dumnonia egyesített hadainak is kockázatos vállalkozás lett volna, mi hát az esélye annak, hogy Dumnonia harcosai maguk boldoguljanak? – Jogod van követelni, hogy veled tartsunk – törte meg a csendet Culhwch –, hisz eskünk kötelez bennünket szolgálatodra. – Feloldalak benneteket nekem tett eskütök alól – jelentette be Arthur –, és csak kérlek, segítsetek beváltani ígéretem, hogy Mordredet felcseperedve királyunkká emelem. Újra csend állott be. Úgy gondolom, egyikünk hősége sem ingott meg, csak épp nem tudtuk hogyan kifejezésre juttatni, míg Galahad fel nem szólalt. – Én magam nem tettem esküt – mondta Arthurnak –, ám most teszek. Ahol te harcolsz, uram, én is ott harcolok, a te ellenséged az én ellenségem is, s barátommá fogadom barátodat. Megesküszöm Jézus Krisztus urunk kiontott vérére. – Elırehajolt, megragadta Arthur kezét, és megcsókolta. Eletemmel lakoljak, ha megszegném szavam. – Minden eskü kettın áll – főzte hozzá Culhwch. – Te feloldozhatsz, uram, ha én nem oldozom fel magam. – Ahogy én sem – toldottam meg. Sagramort untatta a ceremónia. – Én a te embered vagyok -mondta Arthurnak –, nem másé. – Hagyjuk már a fogadkozást – szólt a rút Morfans. – Harcolni akarok. Arthur szemében könnyek csillantak. Sokáig nem tudott szólni, ehelyett hasznossá tette magát, s öles hasábokkal táplálta a kihunyó tüzet, mígnem sikerült megfeleznie a meleget és megkétszereznie a füstöt. – Az embereiteket nem köti esküje -mondta elfátyolosodott hangon –, és holnap csakis olyanokat akarok Lugg Vale-ben, kik önszántukból vannak ott. – Miért holnap? – kérdezte Culhwch. – Miért nem azután? Minél több idınk van felkészülni, annál jobb, nem? Arthur a fejét rázta. – Nem leszünk jobban felkészülve, ha egy évig várunk is. Amellett Gorfyddyd kémei máris útban vannak észak felé a hírrel, hogy Tewdric elfogadja Gorfyddyd ajánlatát, tehát addig kell támadnunk, míg a kémek fel nem fedik azt is, hogy mi, dumnoniaiak nem adjuk meg magunkat. Holnap hajnalban támadunk. – Felém fordult. – A te embereid támadnak elsıként, Lord Derfel, tehát még ma este el kell menned embereidhez, és beszélned kell velük. Ha vonakodnak a szolgálattól, ám legyen, de ha készek a harcra,
Morfans elmondja, mit kell tennetek. Morfans, Arthur páncélzatában feszítve, korábban az egész ellenséges vonalat végiglovagolta, s közben alaposan felderítette elhelyezkedésüket is. Most maréknyi gabonát vett az egyik edénybıl, és egy kiterített köpenyen halmokat formált belıle, felrajzolva a Lugg Vale elnagyolt modelljét. – Nem túl hosszú völgy – mondta –, de az oldalai igen meredekek. A torlasz itt emelkedik, a déli végében. – Egy pontra mutatott a völgy hevenyészett térképén. – Kidöntött fatörzsek, kerítéssé rendezve. Elég nagyok ahhoz, hogy megállítsák a lovakat, de nem tarthat soká, míg néhány ember arrébb dobálja ıket. Itt a gyenge pontjuk – intett a nyugati domb felé. – A völgy északi fala nagyon meredek, de ahol felvonták a torlaszt, ott könnyedén le lehet jutni a lankán. Sötétben másszátok meg a dombot, pirkadatkor zúduljatok lefelé és szórjátok szét a kerítést, míg alszanak. Azután már a lovak is átjutnak. – Elvigyorodott, magában kéjesen ízlelgetve a gondolatot, mily meglepettek lesznek ellenségeink. – A te embereid hozzászoktak már, hogy éjszaka meneteljenek – mondta Arthur –, így holnap hajnalra elfoglalhatod a torlaszt, lerombolhatod, és utána már csak addig kell tartanod a völgyet, míg a lovasok oda nem érnek. Sagramor parancsol a lándzsásoknak a völgyben, míg én az ötven lovassal Branogeniumra támadok. – Sagramor nem mutatta jelét érzelemnek a döntés hallatán, mely kezébe adta Arthur seregének javát. Mi többiek azonban képtelenek voltunk véka alá rejteni megrökönyödésünket, melyet nemcsak Sagramor kinevezése, de Arthur stratégiája felett is éreztünk. – Ötven lovas támad rá Gorfyddyd egész seregére? – kérdezte Galahad hitetlenkedve. – Nem fogjuk tudni bevenni Branogeniumot – ismerte el Arthur –, talán a közelébe sem kerülünk, de magunk után csaljuk ıket és üldözésünk során fognak beszorulni a völgybe. Sagramor a völgy északi végében várja be az üldözıket, ahol az út keresztezi a folyót, és amikor ık támadnak, ti visszavonultok. – Végignézett rajtunk, megbizonyosodva róla, hogy megértettük utasításait. – Visszavonulni – ismételte –, mindig csak visszavonulni. Hadd higgyék, hogy gyıztek! És amikor már mélyen a völgyben járnak, rájuk támadok. – Honnét? – kérdeztem. – Hátulról, természetesen! – Arthur, belelovallva magát a csata kilátásaiba, kezdte visszanyerni régi lelkesedését. – Amikor a lovasaimmal visszavonulunk Branogeniumból, nem megyünk be a völgybe, hanem megbújunk az északi vége mellett. Azon a helyen sőrőn nınek a fák. Amint beszippantottuk az ellenséget a völgybe, hátulról nekik rontunk. Sagramor a magokból emelt halomra révedt. – A fekete pajzsos írek Coel's Hillnél – mondta, gyalázatos kiejtéssel –, a domboktól délre haladva könnyedén a hátunkba kerülhetnek – s átfurakodott ujjával a völgy déli végét jelképezı elszórt szemek között, hogy értsük, mire gondol. Ezek az írek, ezt mindannyian jól tudtuk, Demetia királyának, Oengus Mac Airemnek rettegett harcosai voltak, s a mi szövetségeseink, míg Gorfyddyd aranya meg nem rendítette hőségüket. – Azt akarod, hogy elölrıl egy sereget tartsunk, hátulról meg a fekete pajzsosokat? – kérdezte Sagramor. Tudod – felelt Arthur mosolyogva –, ezért ajánlottam fel, hogy megszabadítalak benneteket eskütök alól. De amint Tewdric megtudja, hogy csatába indultunk, ı is csatlakozni fog. Ahogy a nap múlik, Sagramor, úgy fog erısödni pajzsfalunk is. Tewdric emberei elbánnak a Coel's Hill felıl jövı támadással. – És ha nem így lesz? – kérdezte Sagramor. – Akkor valószínőleg kudarcot vallunk – ismerte el Arthur nyugodtan –, de a halálommal eljön Gorfyddyd gyızelme és Tewdric békéje. A fejem Ceinwynhez vándorol, menyegzıi ajándék gyanánt, és ti, barátaim, már a túlvilágon ünnepeltek, ahol, legalábbis remélem, meghagytok egy helyet nekem is asztalotoknál. Megint néma csend borult ránk. Arthur láthatóan bízott benne, hogy Tewdric harcolni fog, noha biztos ebben egyikünk se lehetett. Számomra úgy tetszett, hogy Tewdric talán szívesebben veszejt el valamennyiünket a Lugg Vale-ben és szabadul meg egy számára kényelmetlen kötelemtıl, ám ugyanakkor azt mondtam magamnak, hogy az ilyen magas politika miatt ne nekem fájjon a fejem. Nekem elég volt fejfájásnak, hogy túléljem a holnapi
napot, ám amint letekintettem Morfans elnagyolt modelljére, a nyugati domboldal miatt is aggódni kezdtem, melyet pirkadatkor támadni fogunk. Ha mi támadhatunk ott, gondoltam, miért ne tehetné ezt az ellenség is? – Körbezárják majd a pajzsfalat -mondtam, kifejtve aggodalmaimat. Arthur a fejét rázta. – A domboldal túlságosan meredek ahhoz, hogy egy vértezetbe öltözött harcos leereszkedjék az északi végében. A legrosszabb, amit tehetnek, ha odaküldik a gyülevész hadat, ami leginkább íjászokat jelent. Ha teheted, Derfel, küldj elébük egy maréknyi embert, de egyébként imádkozz, hogy Tewdric odaérjen idıben. Ami pedig téged illet, herceg – szólt Galahad felé fordulva –, bármennyire is fáj azt kérnem tıled, hogy maradj távol a pajzsfaltól, akkor leszel a legértékesebb a számomra, ha holnap követségbe mégy Tewdric királyhoz. Királyi vérbıl származol, a tekintély nyelvén szóiasz, és mindenkinél inkább alkalmas vagy rá, hogy meggyızd Tewdricet, használja elınyére gyızelmemet, melyet engedetlenségemmel kívánok megadni neki. Galahad zavartnak tőnt. – Inkább harcolnék, uram. – Miként én – mosolygott Arthur –, szívesebben gyıznék, mint veszítenék. Ehhez azonban szükségem van arra, hogy Tewdric emberei még napnyugta elıtt odaérjenek, és te, herceg, te vagy az egyetlen alkalmas követ, kit elküldhetek egy neheztelı királyhoz. Érvelned kell elıtte, hízelegned kell neki, könyörögnöd kell hozzá, ám mindenekelıtt arról kell ıt meggyıznöd, hogy vagy megnyerjük holnap a csatát, vagy egész hátralévı életünkben háborúzhatunk. Galahad elfogadta a választást. – De arra azért kapok engedélyt, hogy visszatérjek és harcoljak Derfel oldalán, amint átadtam az üzenetet? – kérdezte. – Örömmel látunk – felelte Arthur. Elhallgatott, s a búzaszemek halmaira meredt. – Kevesen vagyunk – mondta egyszerően –, és ık rengetegen, ám az álmok soha nem válnak valóra elıvigyázatossággal, csupán a veszélyt vállalva. Holnap a békét hozhatjuk el a britonoknak. – Hirtelen elhallgatott, s talán az a gondolat ötlött fel benne, hogy a béke vágya Tewdricben is éppúgy munkál. Talán Arthur is azon töprengett, kell-e egyáltalán harcolnia. Visszaemlékeztem rá, hogy miután Aelle-lel találkozott és a tölgyfa mellett fogadalmat tett, miként érzett rá kísértést, hogy feladja a küzdelmet, s félig arra számítottam, hogy most is feltárja lelkét, ám azon az esıs éjjelen a becsvágy lova ina szakadtából húzta elıre lelke szekerét, és nem fogadott volna el oly békét, melynek halála vagy számőzetése lett volna az ára. Békét akart, de még jobban akarta maga diktálni a béke feltételeit. – Bármilyen istenhez is imádkoztok – fejezte be csendesen –, legyen veletek holnap a csatatéren. Újfent lovagolnom kellett, ha idıben akartam embereimhez érni. Siettem, ahogy csak tudtam, és útközben háromszor is leestem a lóról. Biztató elıjelként értékeltem, hogy a zuhanások szörnyőek voltak, ám az út puha a latyaktól, s így büszkeségemen kívül máson nem esett sérelem. Arthur velem lovagolt, de vissza-. fogta lovamat, amint lándzsahajításnyira értünk onnét, hol embereim tábortüze pislákolt a lankadatlan esıben. – Tedd ezt meg nekem, Derfel – mondta –, és saját lobogót hordozhatsz, saját pajzsot festhetsz magadnak. Ezen a világon, vagy már a következın, gondoltam magamban, de nem mondtam ki hangosan is gondolatomat, nehogy megkísértsem az isteneket. Mert holnap, abban a szürke, komor hajnalban, a világ ellen kell megküzdenünk. Embereim egyike sem próbált kibújni esküje alól. Néhányan -kevesen – talán szívesen kerülték volna a csatát, ám egyikük sem akart gyengeséget mutatni harcostársai elıtt, így valamennyien együtt meneteltünk, utat törve magunkat az esı függönyén keresztül a felázott földeken. Arthur egy darabon elkísért bennünket, majd visszatért oda, hol saját lovasai táboroztak. Nimue ragaszkodott hozzá, hogy velünk tartson. Bőbájt ígért, mellyel elrejt bennünket, és ezután már semmi sem gyızhette meg róla embereimet, hogy hagyjuk magunk mögött. Mielıtt útnak indultunk volna, végre is hajtotta a szertartást, egy bárány koponyáját használva, melyet fáklyafénynél, egy közeli vizesárokban lelt. Kirángatta a rothadó tetemet a bokrok közül, hová a farkas hurcolta csemegézni, lecsapta a fejet, lehántotta róla a féregtıl
hemzsegı bırt, majd lekuporodott a földre, köpenyével eltakarva önmagát és a bőzlı koponyát egyaránt. Hosszú ideig guggolt ott, belélegezve a rothadó fej kísérteties bőzét, majd felállt és megvetıen arrébb rúgta a koponyát. Figyelte, hol állapodik meg, majd megfellebbezhetetlen fensıbbséggel kijelentette, hogy az ellenség félre fog nézni, amint elhaladunk mellette az éjszakában. Arthur, kit teljesen lenyőgözött Nimue ténykedése, megborzongott, amint elhangzott a megnyugtató kijelentés, majd átölelt. – Adósoddá tettél, Derfel. – Nem tartozol nekem semmivel, uram. – Ha mással nem is – mondta –, köszönettel mindenképp, amiért elhoztad nekem Ceinwyn üzenetét. – Elmondhatatlan örömöt nyert Ceinwyn bocsánatából, majd vállat vont, amikor átadtam azon szavait is, melyekben az oltalmát kérte. – Nincs félnivalója Dumnonia egyetlen lakójától sem – mondta akkor. Most nagyot csapott hátamra, majd figyelte, miként nyel magába bennünket a sötétség. Füves kaszálókon és frissen learatott mezıkön vágtunk keresztül, nem találkozván egyéb akadállyal, mint a felázott talajjal, a sötéttel és a szüntelen szakadó esıvel. A szél bal felıl, nyugatról hordta ránk a vízpermetet, és fáradhatatlannak bizonyult; a metszıén fagyos esı utat talált magának ujjasunk alá is, jéggé dermesztve testünket. Kezdetben közel húzódtunk egymáshoz, hogy senki se találhassa egyedül magát a sötétségben, noha így is állandóan azt kérdezgettük egymástól, merre lehetnek a többiek. Néhányan próbálták kézben tartani az elıttük haladó köpenyének szegélyét, de így a lándzsák folyton egymásba gabalyodtak és embereim felbukdácsoltak, míg meg nem állítottam ıket, és két egyes sort nem formáltam belılük. Mindenkinek fel kellett kötnie a hátára pajzsát, majd megmarkolnia az elıtte haladó lándzsájának nyelét. Cavan maradt hátra utóvédnek, megbizonyosodva róla, hogy senki sem marad le, míg Nimue és én az élen haladtunk. Egész úton fogta a kezem, bár nem ragaszkodásból, de azért, nehogy elkeveredjünk egymástól a koromsötét éjszakában. Lughnasa mostanra nem lett egyéb múló álomnál, ám nem az idı koptatta azzá, hanem Nimue csökönyös ragaszkodása ahhoz, hogy a lugas alatt valójában semmi sem történt. Azok az órák, miként a Holtak Szigetén eltöltött hónapok, megszolgálták a maguk célját, és mostanra értelmüket veszítették. Elértük a fákat. Habozni kezdtem, majd megindultam lefelé a meredek, csatakos domboldalon, és a sötétség oly sebesen ölelt körül, hogy kezdtem kétségbeesni, miként fogom végigvezetni embereimet a szurokfeketeségben, ám ekkor Nimue halkan dudoraszni kezdett, s hangja jelzıtőzként vezette keresztül embereimet az éjszakán. Mindkét lándzsalánc megszakadt, de Nimue hangját követve valahogy mindannyiunknak sikerült keresztülbotorkálnia az erdın, hogy a túlsó oldalon végre kiérjünk egy újabb kaszálóra. Itt megálltunk, míg Cavan és jómagam számba vettük az embereket, mialatt Nimue ott keringett körülöttünk, varázsigéket sziszegve a sötétben. Lelkesedésem, átitatva az esıvel és félhomállyal, egyre alább hagyott. Korábban úgy gondoltam, jól magam elé tudom idézni a tájat, mely embereim táborától északra fekszik, ám ahogy ott botorkáltunk, a kép egyre többet veszített hitelébıl. Fogalmam sem volt róla, merre járhatunk, vagy hogy merre kellene tovább haladnunk. Eddig azt hittem, északnak tartunk, ám vezérlı csillag vagy holdvilág híján félelmeim gyorsan maguk alá győrték meggyızıdésemet. – Mire várunk? – Nimue ért oda mellém és suttogta nekem a szavakat. Nem válaszoltam, vonakodva bevallani, hogy eltévedtem. Vagy tán vonakodtam bevallani, hogy megrémültem. Nimue megérezte tanácstalanságomat és átvette az irányítást. – Egy jókora legelı terpeszkedik elıttünk – mondta embereimnek. – Birkákat legeltettek itt, de a nyájat máshová terelték, úgyhogy se a pásztorok, se a kutyáik nem láthatnak minket. Az út egész végig emelkedik, de nem túl nehéz, ha együtt maradunk. A legelı végén egy erdısávhoz érünk, ahol kivárjuk a hajnalt. Már nem járunk messze, és túl vagyunk az út nehezén. Tudom, hogy átáztatok és fáztok, de holnap megmelegedhettek ellenségünk tüzei mellett. – Végtelen magabiztossággal beszélt. Nem hiszem, hogy végig tudtam volna vezetni embereimet az éjszakán, de Nimuénak
sikerült. Állította, hogy megmaradt szemével úgy látott a sötétben, ahogy halandó ember szeme nem, és ez talán igaz is volt – vagy egyszerően csak jobban fel tudta mérni az elıtte elterülı vidéket, mint jómagam –, ám akárhogyan is csinálta, sikerült véghez vinnie. Az utolsó órán végighaladtunk egy domb gerincén, s a menet hirtelen könnyebbé vált, hisz már a Lugg Vale nyugati meredélyén jártunk, és ellenségünk ırtüzei ott parázslottak alattunk az éjszakában. Még a kidöntött fenyıtörzsekbıl emelt torlaszt is ki tudtam venni, s mögötte a Lugg-folyó megcsillanó tükrét. A völgyben a katonák hatalmas hasábokat vetettek a tőzre, hogy megvilágítsák az utat, ahonnét a dél felıl támadó csapatok érkezhettek. Elértük az erdıt, és lekuporodtunk a nedves talajra. Néhányan rémálmokkal átszıtt, sekélyes szunnyadozásba szédültek, mely egyáltalán nem is tőnik alvásnak, s meghagyja az embert fáradtnak, hidegnek és minden ízében sajgónak, ám Nimue végig ébren maradt, varázsigéket mormolva és azokkal beszélgetve, akik nem tudtak aludni. Nem csak afféle könnyő idıtöltés volt ez, hisz Nimue arra használta fel az idıt, hogy kifejtse embereimnek, miért is harcolunk valójában. Nem Mordredért, mondta Nimue, de Britanniáért, megırizvén azt mentesnek az idegenektıl s idegen eszméktıl. Még keresztény harcosaim is figyelemmel hallgatták. Nem vártam meg a pirkadatot a támadással. Amikor az esı áztatta égbolton feltőnt a kelı Nap elsı sápadt visszfénye, felkeltettem az alvókat, és ötven lándzsásomat levezettem az erdısáv pereméig. Itt várakoztunk, a füves domboldal felett, mely oly meredeken zuhant alá a völgybe, akár Ynys Wydryn Tora. Bal karomra erısen felszíjaztam pajzsomat, Hywelbane ott függött a derekamon, és keményen megmarkoltam jobbommal lándzsám nyelét. Vékony ködpára mutatta, hol tör elı a folyó a völgybıl. Egy fehér bagoly röppent el alacsonyan a fák mellett és felbukkanását embereink baljós elıjelnek vélték, ám ekkor egy vadmacska sziszegése hallatszott, és Nimue közölte, hogy ez semlegesítette a bagoly balvégzető feltőnését. Imát mondtam Mithrasnak, neki szentelve az elkövetkezendı órák minden dicsıségét, majd tudattam embereimmel, hogy a frankok sokkal ádázabb ellenfelek voltak ezeknél az álomittas powysiaknál odalent a völgyben. Ez ugyan nem volt egészen igaz, ám embereimnek a csata küszöbén nem az igazságra volt szükségük, hanem önbizalomra. Magamhoz hívtam Issát és egy másik emberemet, s utasítottam ıket, hogy maradjanak közel Nimuéhoz, mert jól tudtam, hogy ha valami baja esik, embereim magabiztossága úgy foszlik szét, akár a nyári köd. Az esı a hátunk mögül szakadt, csúszóssá áztatva a füves lejtıt. Az égbolt a völgy túlsó vége felett tovább világosodott, felrajzolva az elsı árnyékokat az égen úszó felhık közé. A világ mindenfelé szürkeségbe és feketeségbe burkolózott, s maga a völgy megmaradt szurokfeketének, míg az erdısáv pereménél fokozatosan egyre világosabb lett, ami azt a félelmet ültette belém, hogy az ellenség megláthat bennünket, míg mi nem láthatjuk ıt. A tüzek még mindig izzottak odalent, ám sokkal erıtlenebbül, mint a mögöttünk álló kísérteties éjjelen. Nem küldtem ki ırszemeket. Ideje volt indulni. – Lassan mozogjatok – utasítottam embereimet. Korábban eszeveszett rohamot képzeltem lezúdulni a domboldalon, ám azóta meggondoltam magam. A felázott fő ellenségünknek szegıdhet, és ezért jobb, döntöttem el, ha lassan és némán kúszunk végig a lejtın, akárha hajnali szellemek lennénk. Én haladtam elöl, egyre óvatosabban, ahogy a lejtın meredekebb lett. Még a szegekkel kivert csizmák is csak alig tapadtak meg a csúszós gyepen, ezért oly lassan lopakodtunk, mint a cserkészı macskák, és a leg-hangosabb zaj a borongós hajnal elıtti sötétben saját lélegzetvételünk volt. Lándzsáinkat botként használtuk. Embereim közül néhányan kétszer is súlyosan elvágódtak, egymásnak csördítve pajzsukat és lándzsájukat vagy kardhüvelyüket, s mi mind a kétszer mozdulatlanná merevedtünk, várva, hogy feltartóztassanak. Senki sem próbált kihívni bennünket. A lejtı legutolsó szakasza volt a legmeredekebb, ám a meredély szélérıl végre beláthattuk az egész alant fekvı völgyteknıt. A folyó sötét árnyként futott a katlan túlsó szélén, míg a római út alattunk zsúpfedeles viskók mellett tört elıre, melyekben ellenségünk húzta meg magát éjszakára. Mindössze négy embert láttam. Ketten a tüzek mellett kuporogtak, harmadik társuk az egyik kunyhó eresze alá húzódott be, míg egy negyedik fel-le lépkedett a cölöpkerítés mellett. A keleti égbolt alján szárba szökkentek a közelgı hajnal elsı élénk
színvirágai, és elérkezett az ideje, hogy farkasaimat az ellenségre szabadítsam. – Az istenek legyenek pajzsfalaink – mondtam nekik –, és öljetek gyorsan. Nekivetettük magunkat a meredély utolsó néhány méterének. Néhányan inkább a hátukon csúsztak le, ahelyett hogy próbáltak volna talpon maradni, mások messze elırerohantak, és nekem, vezérükként, velük kellett tartanom. A félelem szárnyakat adott nekünk és harci üvöltésként tört fel torkunkból. Mi voltunk Benoic farkasai, akik eljöttünk Powys határvidékére, halált kínálva ellenségeinknek, és hirtelen, ahogy a csatában mindig, diadalmámor áramlott szét tagjaimban. A túláradó harci kedv elsöpörte az összes gátat, az összes megfontolást a lelkőnkben, kiégetve belılünk mindent, a gyilkos ösztön kivételével. Végigrohantam az utolsó néhány métert, átbotorkálva a szederbokrokon, félrerúgva egy üres vödröt, majd megláttam az elsı rémült katonát elıtőnni az egyik közeli kunyhóból. Nadrágot és ujjast viselt, lándzsát hordozva és hunyorogva az esıs hajnalban, s így is halt meg, amint lándzsámmal felökleltem. Torkom szakadtából üvöltöttem, kihíva ellenségeimet, hogy jöjjenek és találkozzanak végzetükkel. Lándzsám bent ragadt a haldokló ember belei közt. Ott is hagytam, és elıvontam Hywelbane-t. Újabb férfi kémlelt ki a kunyhóból, hogy lássa, mi történik, én pedig a szeme közé vágtam, visszavetve helyére. Embereim ott vágtattak mellettem, üvöltve és harci kiáltásokat hallatva. Az ırszemek menekültek.. Egyikük a folyónak szaladt, majd habozni kezdett és visszafordult, de máris két lándzsa járta át testét. Egyik emberem hasábot kapott ki egy közeli tőzbıl, és a csóvát a kunyhó nedves zsúpszalmájára vetette. Többen is üszköket hajítottak a viskóra, míg a szalma nagy nehezen lángot fogott, kiőzve a kunyhó lakóit, egyenesen várakozó lándzsásaim elé. Egy asszony sikoltott, amint a lángoló tetı a nyakába szakadt. Nimue kardot vett magához egy holt ellenségünktıl, és belemártotta azt egy elesett férfi nyakába. Különös, hátborzongató sikolyt hallatott, mely új borzadállyal töltötte meg a véres hajnalt. Cavan ordítani kezdett az emberekkel, hogy kezdjék félredobálni a farönköket. Magam is hátrahagytam néhány életben maradt ellenséget embereim könyörületére, hogy a segítségükre siethessek. A kerítést jó kéttucatnyi, egymásra döntött fatörzs alkotta, és minden törzset csak húsz erıs férfi tudott arrébb tenni. Jó negyven láb széles hasadékot sikerült vágnunk a torlaszba, ott, hol az út belétorkollt, amikor meghallottam Issa figyelmeztetı kiáltását. A férfiak, kiket lemészároltunk, nem egyedül ırizték a völgyet, de sokkal inkább csak a torlaszt vigyázták, és most az egész csapat kezdett megmutatkozni a völgy árnyékos északi végében, felriadva a zőrzavarra. – Pajzsfalat! – kiáltottam –, pajzsfalat! A lángoló viskóktól északra formáltunk arcvonalat. Két emberem kitörte a bokáját a meredélyen lefelé jövet, míg egy harmadikat az összecsapás elsı pillanataiban vágtak le, de mi többiek fürgén egy vonalba rendezıdtünk és összeérintettük pajzsaink peremét, hogy megbizonyosodjunk róla, szorosan zár a fal. Mostanra visszaszereztem lándzsámat, így visszadugtam Hywelbane-t a hüvelyébe és elıretoltam lándzsámat, hogy az egy vonalba kerüljön a többiekével, ötlábnyira a pajzsfal elıtt. Féltucatnyi emberemnek megparancsoltam, hogy Nimuéval maradjanak hátra, hátha az ellenség még mindig ott bujkál az árnyak között, majd várnunk kellett, míg Cavan kicserélte pajzsát. Sajátjának a szíja szakadt el, így felvette egy powysi pajzsát és gyorsan lehasította róla a bırborítást a sasjelvénnyel együtt, majd felvette helyét a pajzsfal jobb kéz felıli végében, a legsebezhetıbb ponton – egy jobbkezes embernek a sorban a bal oldala mellett álló embert kell védenie pajzsával, és ezáltal védtelenné teszi saját jobb oldalát az ellenfél számára. – Kész, uram! – kiáltott oda nekem Cavan. – Elıre! – üvöltöttem. Jobb lassan elırehaladni, gondoltam, mint engedni az ellenséget felfejlıdni és támadni. A völgy oldalfalai egyre meredekebbek és magasabbak lettek, ahogy elıremeneteltünk. A lankát a jobbunkon a folyó túloldalán sőrőn egymásba nıtt fák borították, míg a balunkon kezdetben füves domboldal emelkedett, majd egyre inkább kiterjedt rajta a bozótos. A völgy keskenyedett, ahogy elırébb értünk, bár ahhoz soha nem volt elég szők, hogy szurdoknak nevezhette volna az ember. Akadt viszont elegendı hely ahhoz, hogy egy csapat szabadon
manıverezhessék, noha az ingoványos folyópart jócskán korlátozta a száraz talajt, mely a csatához szükségeltetett. Az elsı felhın átszüremlı fények ekkor kezdték bevilágítani a nyugati dombokat, de a fény még mindig nem jutott el a völgy mélységeibe, ahol mostanra nagy nehezen elállt az esı, noha a szél metszın és nyirkosán tört ránk, felszítva a völgy felsı részében gyújtott tábortüzeket. A tábortüzek fényénél római épület mellett sorakozó újabb zsúpfedeles kunyhókat pillantottunk meg. Sietısen haladó emberek árnyékai villództak a tüzek elıtt, egy ló felnyi-hogott, majd hirtelen, hogy a pirkadat fénye végre-valahára végigömlött az úton, egy formálódó pajzsfalat láttam meg magunk elıtt. Láttam, hogy a pajzsfal legalább száz embert tömörít magába, és egyre újabbak csatlakoznak hozzájuk. – Megállj! – kiáltottam embereimnek, majd belefúrtam tekintetem a félhomályba és immár úgy becsültem, legalább kétszáz ember alkotja az elıttünk felállott pajzsfalat. A szürke hajnali fény megcsillant lándzsáik hegyén. Ez volt hát az elit sereg, melyet Gorfyddyd a völgyben állított fel. A völgy láthatóan túl széles volt ahhoz, hogy ötven ember meg tudja tartani. Az út a nyugati lanka közelében húzódott és széles kaszálót hagyott jobbunkon, hol az ellenség könnyedén megkerülhette sorainkat, ezért gyorsan hátrébb rendeltem embereimet. – Lassan hátra! – kiáltottam. – Lassan és biztosan! Vissza a kerítéshez! – Meg tudtuk tartani a széles hasadékot, melyet korábban a torlaszba vágtunk, noha itt is csak percek kérdése volt, míg az ellenség átmászik a megmaradt rönkökön, és körbevesz bennünket. – Lassan hátra! – kiáltottam újra, majd mozdulatlanná merevedtem, mialatt embereim hátrébb húzódtak. Várakoztam, mert egy lovas elvált az ellenség soraitól és egyenesen felénk vágtázott. Az ellenség fullajtára magas férfi volt, ki feltőnıen jól lovagolt. Vassisakját hattyútollak ékesítették, és hajítólándzsát meg kardot hordozott magával, ám pajzsot nem. Mellvértet viselt, lovának nyerge birkabırbıl készült. Jó vágású férfiú volt, sötét szemő és fekete szakállú, s volt valami ismerıs a vonásaiban, ám csak amikor magzabolázta lovát elıttem, akkor ismertem meg. Valerin volt az, a törzsfı, ki eljegyezte Guinevere-t, mielıtt az még találkozott volna Arthurral. Szúró tekintettel meredt rám, majd lassan megemelte lándzsáját, mígnem az egyenest torkomra mutatott. – Reméltem – szólt –, hogy Arthur lesz az. – Uram az üdvözletét küldi, Lord Valerin – mondtam. Valerin pajzsom felé köpött, mely magán viselte Arthur medvéjét. – Add át neki te is üdvözletemet – mondta –, és annak a ringyónak is, kit feleségül vett. – Itt szünetet tartott, megemelve a lándzsát, hogy az most szememhez kerüljön közel. – Messze elcsavarogtál otthonról, kisfiú – mondta. – Anyád tudja, hogy nem vagy az ágyadban? – Az anyám – feleltem – épp most izzítja a tüzet az üst alatt, amiben a csontjaidat fızi majd, Lord Valerin. Enyvre lenne szükségünk, és úgy hallottam, a birka csontjaiból készül a legjobb. Látható elégedettséggel töltötte el, hogy nevén nevezem, hírnevének tudva be felismerésemet. Már nem emlékezett rá, hogy oly sok évvel ezelıtt én is elkísértem Arthurt Caer Swsbe. Elemelte a lándzsa hegyét arcomról, és végignézett embereimen. -Nem vagytok sokan – mondta –, mi annál többen. Nem akarjátok már most megadni magatokat? – Sokan vagytok – feleltem –, ám embereim ki vannak éhezve a csatára, ezért örülnek, hogy sok ellenségükkel csillapíthatják étvágyukat. – Egy vezetıtıl elvárták, hogy talpraesettnek mutatkozzék az ilyen csata elıtti inzultusokban, és én mindig nagyon élveztem az ilyen alkalmakat. Arthur sohasem volt túl jó a szóváltásban, s még az öldöklés elıtti utolsó pillanatokban is megpróbálta megkedveltetni magát ellenségeivel. Valerin félig elfordította lovát. – Neved? – kérdezte, mielıtt ellovagolt volna. – Lord Derfel Cadarn – mondtam ki büszkén, és úgy hittem, vagy még inkább úgy reméltem, hogy felismerést láttam megcsillanni Valerin szemében, mielıtt lova véknyájába vágva sarkát északnak lovagolt volna. Ha Arthur nem jön, gondoltam, valamennyien halott emberek vagyunk, ám mire újra csatlakoztam embereimhez a torlasz mellett, már Culhwcht is ott találtam, amint épp rám várakozott. Hatalmas csatalova zajosan legelte a füvet mellettünk. – Nem vagyunk messze, Derfel – biztatott –, és amikor az a féreg rád támad, az a dolgod, hogy elszaladj elıle.
Megértetted? Hagyd, hogy üldözıbe vegyenek. Azzal szétszórod ıket, és amikor látod, hogy közeledünk, csak húzódj gyorsan félre. – Megragadta a karomat, majd mackós ölelésével magához vont. – Mennyivel jobb ez, mint békérıl lamentálni, mi? – kérdezte, majd visszasietett lovához és felküzdötte magát nyergébe. – Legalább néhány percre próbáljatok gyávák lenni! – kiáltotta embereimnek, majd üdvözlésre emelte kezét, és elnyargalt dél felé. Elmagyaráztam embereimnek, mit akartak jelenteni Culhwch búcsúszavai, majd elfoglaltam helyem a pajzsfal közepében, hogy kitölthessük a rést, melyet a torlaszon ütöttünk. Nimue mögöttem állt, még mindig kezében tartva véres kardját. – Páni félelmet színlelünk – kiáltottam a pajzsfalnak –, amint elıször ránk támadnak. És meg ne botoljatok rohanás közben, a lovak útjából pedig kerüljetek ki. – Kirendeltem négy emberemet, hogy a két törött bokájú katonát vonszolják be a bozótosba a kerítés mögött, ahol elrejtızhettek. Várakozni kezdtünk. Egyszer magam mögé tekintettem, de nyomát sem láttam Arthur embereinek, kikrıl feltételeztem, elrejtıztek ott, ahol az út jó háromnegyed mérföldnyire innét beért a rengetegbe. Jobbomon a folyó sötét vize örvénylett, tetején két hófehér hattyúval. Egy szürke gém halászott a folyóparton, majd lustán széttárta szárnyait és észak felé vitorlázott – abban az irányba, melyet Nimue feltétlenül kedvezı elıjelként értékelt, hiszen a madár magával vitte rossz szerencséjét az ellenség felé. Valerin lándzsásai lassan haladtak elıre. Csatára kellett ébredniük és még mindig álmosan mozogtak. Néhányuknak csupasz volt a feje is; gyanítottam, vezéreik oly sietséggel rángatták fel ıket szalmaágyaikról, hogy még vértezetüket sem volt idejük összeszedni. Nem láttam mellettük druidát, tehát legalább az átkoktól biztonságban voltunk, noha embereimhez hasonlóan a biztonság kedvéért magam is gyors imádságot mormoltam. Az én imáim Mithrashoz és Beihez szálltak. Nimue Andrastét, az öldöklés istennıjét hívta, míg Cavan ír isteneitıl kérte, ajándékozzák meg ellenségei halálával. Láttam, hogy Valerin elhagyta lovát, és gyalogosan vezette embereit az arcvonal közepén, bár felfigyeltem arra is, hogy egy szolgáló közvetlenül a fal mögött kantárán vezeti a törzsfı lovát. A nyirkos szél hirtelen lökései az út fölé sodorták a lángoló viskók fojtogató füstjét, félig elrejtve elılünk ellenségeinket. Halott bajtársaik teteme bizonyára felébreszti majd a lándzsásokat, gondoltam, és már hallottam is a dühödt kiáltozást, amint belebotlottak a friss holttestekbe, majd amikor egy újabb széllökés elsodorta utunkból a füstöt, az ellenséges vonal már sokkal gyorsabban haladt és válogatott szidalmakkal illetett bennünket. Csendben várakoztunk, mialatt a szürke hajnali fény lassan bevilágította a völgy felázott földjét is. Az ellenséges lándzsások tılünk ötvenlépésnyire torpantak meg. Valamennyien Powys sasát viselték pajzsaikon, tehát egyikük sem jött Siluriából vagy más egyéb, Gorfyddyddel együtt harcoló királyságból. Ezek a lándzsások, feltételeztem, Powys válogatott harcosai lehettek, ezért ha bármelyiküket megöltük, csak magunknak segítettünk vele a késıbbiekben, és az istenek a megmondhatói, mennyire rászorultunk a segítségre. Eleddig a legjobb formánkat nyújtottuk, és emlékeztetnem kellett rá magamat, hogy ezek az elsı pillanatok csak azt a célt szolgálták, hogy Gorfyddydet és szövetségeseit Arthur néhány megmaradt hőséges embere elé hajtsuk. Két harcos rohant elıre Valerin sorából és hajította el dárdáit, melyek jócskán a fejünk felett zúgtak el, hogy mögöttünk a gyepbe fúródjanak. Embereim gúnyos kiáltozásba kezdtek, s néhányan szándékosan leengedték pajzsaikat, mintha arra kérnék az ellenséget, próbálkozzon újra. Néma köszönetet rebegtem Mithrashoz, hogy Valerinnek nincsenek íjászai. Akkoriban csak kevés harcos hordott íjat, hisz egyetlen nyílvesszı sem tudta átjárni a pajzsot vagy a kemény mellvértet. Az íj vadászfegyver volt, legjobb a vadkacsák és a kistestő vadmadarak ellen, ám egy gyü-levész had, a pajzsfal mögé lekuporodva, már ily módon felfegyverkezve is komoly fenyegetést jelenthetett. Két újabb harcos hajította el dárdáját. Az egyik fegyver tompán egy pajzsba fúródott és ott is ragadt, míg a másik ismét a fejünk fölött repült el. Valerin figyelt bennünket, mérlegelte eltökéltségünket, és talán mert nem viszonoztuk a hajítódárdákat, úgy döntött, vert sereg vagyunk. Felemelte a karját, lándzsájával ütni kezdte pajzsát, rohamra szólítva embereit. A harcosok ordítani kezdtek, s erre mi, miként Arthur meghagyta, felszakadoztunk és rohanni kezdtünk. Egy pillanatig káosz uralkodott, amint a pajzsfalat alkotó harcosok
egymást akadályozták, de azután szétszóródtunk és mindannyian rohanni kezdtünk lefelé az úton. Nimue, repkedı fekete köpenyében, elıttünk szaladt, de folyton visszaforgolódott, hogy lássa, mi történik. Az ellenség diadalát ünnepelte, és rohanni kezdett, hogy utolérjen, míg Valerin, meglátván az esélyt, hogy megülheti lovát a gyáván menekülı csıcselék közt, szolgájáért kiáltott. Nehézkesen szaladtunk, akadályoztatva köpenyünktıl, pajzsunktól, lándzsánktól. Jómagam is kifáradtam, és a szívem majd kiugrott mellkasomból, ahogy követtem embereimet dél felé. Hallottam magam mögött az ellenséget, és kétszer visszafordulva is egy magas, vörös hajú férfit láttam, ki engem vett célba. Gyorsabb futó volt nálam, és már kezdtem azt gondolni, hogy meg kellene állnom és végeznem kellene vele, amikor meghallottam Arthur kürtjének mindennél édesebb zengését. Kétszer szólalt meg, és akkor, a borongós erdıségbıl, Arthur emberei törtek elı. Elsıként maga Arthur jött, fehér tollasán, fénylı vértezetben és tükörfényes pajzzsal, fehér köpenye csak úgy repkedett mögötte, akárha szárnya nıtt volna. Leeresztett lándzsája nyomában hirtelen ötven embere is feltőnt elıttünk, páncélba öltöztetett lován; arcuk fémsisak mögött, lándzsájuk hegye csillogó. A medvével és sárkánnyal ékes zászlók fennen lobogtak, s a föld is meg-rázkódott a vasalt paták nyomában, melyek vizet és sarat fakasztottak a földbıl, amint a hatalmas paripák gyorsulni kezdtek. Embereim félrerohantak az útból, két csapatot formálva, melyek fürgén védekezı alakzatot vettek fel, pajzzsal és lándzsával kifelé. Én balra tértem ki, és visszafordulva láthattam, hogy Valerin emberei kétségbeesetten próbálnak pajzsfalba rendezıdni. Valerin a lova hátáról üvöltötte embereinek, hogy vonuljanak vissza a kerítéshez, de már elkésett. A csapda bezárult és a Lugg Vale védıi halálra voltak ítélve. Arthur elvágtázott mellettem Llamreien, kedvenc csatalován. A lópokróc alsó széle és Arthur köpenyének vége máris csupa sár volt. Egy katona még elhajította dárdáját, mely lepattant Llamrei vértezetérıl, azután Arthur beledöfte lándzsáját az elsı ellenséges harcosba, benne hagyta fegyverét és elıvonta Excaliburt. A többi csataló is elviharzott mellettünk, vízpermet és dübörgı zaj kíséretében. Valerin emberei felsikoltottak, amint a roppant bestiák szétszóródó soraik közé rontottak. Kardok csaptak le, összegörnyedt és vérzı testeket hagyva maguk után, míg a lovak bıszen törtettek elıre, vasalt patáik alá győrve a rémülten menekülı embereket. A szétszóródott lándzsások nem vehették fel a versenyt a lovakkal szemben, és ezeknek a powysi katonáknak még hevenyészett pajzsfal felállítására sem maradt esélyük. Csak a menekülés maradt, és Valerin, látván a helyzet reménytelenségét, megeresztette könnyő lova kantárját és elvágtázott észak felé. Néhány embere próbálta követni, de a gyalogos katonák könnyő prédát jelentettek a nehéz csatalovak számára. Mások kitértek, és a folyó vagy a dombok felé rohantak; ıket egyesével vadásztam le lándzsásaimmal. Néhányan ledobták pajzsukat és lándzsájukat, majd magasba emelték kezüket – ezeket meg is hagytuk életben, ám aki bármilyen ellenállást is mutatott, körbevettük, akár a csapdába esett vadkant, és halálra döfködtük. Arthur lova eltőnt a völgyben, bezúzott és levágott fejő tetemek szörnyő sorát hagyva maga után. Más ellenségeink ott botorkáltak, majd rogytak össze elıttünk, és Nimue, látván pusztulásukat, diadalittasan sikoltott fel. Közel ötven foglyot ejtettünk. Legalább ennyien haltak meg vagy haldokoltak éppen. Néhánynak sikerült elszöknie a dombon, melyen a pirkadat elsı szürke fényében lecsúsztunk; mások vízbe fúltak, mialatt megpróbáltak átvágni a Luggon, ám a többi katona vérzın, botorkálva, öklendezve és legyızötten várta sorsát. Sagramor emberei, százötven elsırangú lándzsás, épp akkor tőntek fel, amikorra becserkésztük Valerin utolsó embereit is. -Nincs szabad emberünk, hogy a foglyokat ırizze – üdvözölt Sagramor. – Tudom. – Akkor öld meg ıket – parancsolta, és Nimue lelkesen helyeselt. – Nem – feleltem. Sagramor a parancsnokom volt a nap hátralévı részében, és én egyáltalán nem élveztem, hogy szembeszálljak vele, ám Arthur békét akart a britonok közt, és tehetetlen foglyok leölésével aligha nyerhettük meg Powyst e békének. Amellett az én embereim ejtették a foglyokat, tehát sorsuk is az én kezemben volt, és én ahelyett, hogy
megöltem volna ıket, megparancsoltam nekik, hogy vetkızzenek le, majd egyenként Cavan elé vezették ıket, ki kalapácsként egy súlyos követ fogott, s egy jókora görgetegkövet használt üllı gyanánt. Minden egyes harcos kezét feltettük a sziklára, majd két legkisebb ujját szétzúz tuk a nehéz kıvel. Egy férfi két szétpasszírozott ujjal még elélt, és egy napon tán még lándzsát is viselhetett, de aznap már bizo nyosan nem. És még jó sokáig nem. Azután délnek küldtük ıket, mezítelenül és vérezve, de elıtte közöltük velük, hogy ha nap nyugta elıtt még egyszer látjuk a pofájukat, nem ússzak meg ennyivel. Sagramor megvetıen mordult fel, engedékenységemet látva, de nem próbálta erıvel érvényesíteni akaratát. Embereim kiválogatták az ellenség jobb ruhadarabjait és csizmáit, pénzda rabokat keresve végigkutatták az elhagyott öltözeteket, majd a még mindig lángoló kunyhók közé vetették a maradékot. A zsák mányolt fegyvereket az út mellett halmoztuk fel. Azután északnak meneteltünk, hogy felfedezzük, Arthur a gázlónál bevégezte az üldözést, majd visszatért a faluba, mely a jókora római építmény mellett húzódott. A ház Arthur szerint egykor pihenıhely lehetett az észak felé tartó utazók számára, s most rémült asszonyok tömege kuporgott mellette ıreink felügyelete alatt, gyermekeiket és nyomorúságos tulajdonaikat magukhoz szorítva. – Az ellenséged – mondtam Arthurnak – Valerin volt. Beletelt néhány pillanatba, míg helyére tette a nevet, azután elmosolyodott. Levette sisakját, és leszállt lováról, hogy üdvözöljön bennünket. – Szegény Valerin – mondta –, megint veszített. – Azután átölelt, és köszönetet mondott embereimnek. -Olyan sötét volt az éjjel – mondta –, hogy azt hittem, ide se találsz. – Én nem is. Nimue volt az. – Akkor hát köszönettel tartozom neked – szólt Nimuéhoz. – Köszönd azzal – mondta Nimue –, hogy gyızelemre viszed ezt a napot. –- Az istenek segedelmével így teszek. – Elfordult, és Galahadre nézett, aki maga is részt vett a rohamban. – Eredj délnek, herceg, add át Tewdricnek üdvözletem, s könyörögve kérd, adja lándzsásait mellénk. Az Isten ruházzon fel ékesszólással. – Galahad lova véknyájába lökte sarkát, és visszalovagolt a vértıl bőzlı völgybe. Arthur elfordult és a dombtetıre meredt, egymérföldnyire északra a gázlótól. Egy öreg földerıd emelkedett ott, még a régiek hagyatéka, mely mostanra elhagyatottá vált. – Balul ütne ki -szólt mosolyogva –, ha bárki meglátná, merre rejtezünk. – Biztos rejtekhelyet akart találni, hogy ott hagyja a lovak nehéz vértezetét, mielıtt északra lovagol, kicsalogatni Gorfyddyd embereit branogeniumi táborukból. – Nimue majd álcának varázsködöt szı körétek – mondtam. – Megteszed, úrnım? – kérdezte Arthur. Nimue elindult keresni egy koponyát. Arthur kedélyesen újra a vállamra csapott, majd szolgáját, Hygwyddet hívta, hogy segítse lerángatni róla súlyos páncélzatát. A feje fölött húzta le, összeborzolva vele csapzott haját. – Viselnéd? – kérdezte tılem. – Én? – képedtem el. Amikor majd az ellenség támad – mondta –, arra számítanak, hogy itt találnak, és ha nem leszek itt, csapdára gyanakszanak majd. – Elmosolyodott. – Sagramort kérném, de az ı arca valahogy sokkal jellegzetesebb, mint a tiéd, Lord Derfel. A hajadból azért le kellene vágni valamennyit. – A sisakperem mögül kibukkanó szıke hajzat kétségkívül elárulta volna, hogy nem Arthur vagyok. – És talán kissé megnyírhatnád a szakállad is – tette hozzá. Elvettem a páncélzatot Hygwyddtıl, és megdöbbentem súlyától. – Tisztességnek veszem – mondtam. – Nehéz darab – figyelmeztetett. – Nagyon meleged lesz benne, és nem látsz majd oldalra, amikor a sisakot viseled, ezért két jó emberednek mindig melletted kell lennie. – Megérezte vonakodásomat. – Valaki mást kérjek meg, hogy viselje? – Nem, nem, uram – feleltem. – Én viselem. – Veszélyes lehet – óvott.
– Nem is számítottam nyugodalmas napra, uram – válaszoltam. – Itthagyom neked a zászlókat is – folytatta. – Ha Gorfyddyd ideér, bizonyosnak kell lennie benne, hogy minden ellensége egy helyütt győlt össze. Nehéz harc lesz, Derfel. – Galahad majd hoz segítséget – biztosítottam. Elvette mellvértemet és pajzsomat, ideadta saját fénylı páncélzatát és fehér köpenyét, majd elfordult és megragadta Llamrei kantárját. – Ez volt – mondta, miután felsegítették a nyeregbe – a feladat könnyebbik része. – Magához intette Sagramort, és mindkettınkhöz egyszerre szólt. – Az ellenség délre itt lesz. Tegyetek meg mindent, ami csak tıletek telik, és úgy harcoljatok, ahogy korábban soha. Ha látjuk még egymást, gyıztünk. Ha nem, köszönök mindent, legyetek üdvözölve, és várjatok meg az ünnepléssel a túlvilágon. – Embereiért kiáltott, majd ellovagolt észak felé. És mi várakozni kezdtünk, hogy megkezdıdjék az igazi ütközet. A pikkelypáncél döbbenetesen nehéz volt, és úgy lenyomta a vállamat, mint a csöbörrúd, mellyel az asszonyok minden reggel a vizet viszik. Még emelni is nehéz volt kardforgató karomat, bár sikerült egy kicsit könnyíteni magamon, amikor szorosabbra vontam övemet a pikkelyek körül, levéve ezzel a vértezet alsó részének súlyát vállamról. Nimue, bevégezvén a varázslást, egy késsel levágta a hajamat. Elégette a levágott hajat, nehogy egy ellenség találja meg, és gonosz varázslatot bocsásson rám, majd Arthur pajzsát tükörként használva eléggé lenyírtam szakállam, hogy a maradékot elrejthessék a sisak arcvédı lemezei. Azután felvettem a sisakot, áterıltetve a bırbélést koponyámon, míg a sisak egész fejemet be nem burkolta. Hangom fojtottnak tőnt, a fültájon a fémbe vágott^ apró lyukak dacára is. Felvettem a nehéz pajzsot, engedtem, hogy Nimue felerısítse a sárpettyes fehér köpenyt vállamra, majd próbáltam magam hozzászoktatni a vértezet otromba tömegéhez. Issával vívtunk egyet, lándzsánk nyelét használva furkósbotként, és úgy találtam, hogy sokkal lassabb lettem a szokásosnál. – Majd a félelem felgyorsít, uram – mondta Issa, amikor már tizedszer kerülte meg védelmemet, és mért hosszan visszhangzó csapást a fejemre. – Nehogy leverd a tollakat – mondtam. Titokban azt kívántam, bárcsak soha ne fogadtam volna el az esetlen páncélzatot. Lovasnak való viselet volt ez, úgy megalkotva, hogy tömeggel és tekintéllyel ruházza fel a lovon ülı harcost, kinek utat kell törnie magának az ellenség sorai közt, de mi lándzsások sokkal inkább függtünk fürgeségünktıl és gyorsaságunktól – már ha nem feszítettünk vállt vállnak a pajzsfalban. – Pedig csodálatosan festesz, uram – szólt Issa elismerıen. – Csodálatos külsejő hulla lesz belılem, ha nem vigyázol rendesen az oldalamra – mondtam neki. – Olyan, mintha egy vödröt húztam volna magamra – rángattam le magamról a sisakot, meg könnyebbülve, amint a nyomás engedett a koponyámon. – Ami kor elıször láttam ezt a páncélt – mondtam Issának –, a világon bármit megadtam volna érte, hogy viselhessem. Most gondolkodás nélkül odaadnám egy tisztességes bırvértért. – Minden rendben lesz, uram – mondta Issa vigyorogva. Sok feladatunk volt még. A Valerin emberei által hátrahagyott asszonyokat és gyermekeket délnek vezettük ki a völgybıl, majd felkészültünk a védekezésre a cölöpkerítés maradványainak közelében. Sagramor attól tartott, hogy az elsöprı túlerı hamarább kiszorít bennünket a völgybıl, mint ahogy Arthur lovasai a segítségünkre siethetnének, ezért minden erıfeszítését a megfelelı elıkészületekre összpontosította. Embereim legszívesebben aludni tértek volna, ám ehelyett keskeny árkot vájtunk keresztbe a völgyben. Az árok közel sem volt elég mély ahhoz, hogy megállítsa az ellenséget, de rákényszerítette a támadó lándzsásokat a megtorpanásra és talán a botladozásra is, amint közelebb értek lándzsasorunkhoz. A fatörzsekbıl emelt torlasz közvetlenül az árok mögött húzódott, megjelölvén visszavonulásunk déli határvonalát, és a helyet, melyet halálunkig tartanunk kellett. Sagramor a megmaradt fatörzseket Valerin hátrahagyott lándzsáival erısítette meg, melyeket mélyen beásatott a földbe, hogy a rézsútosan álló lándzsák hegye a fenyıtörzsekbe fúródjék. Meghagytuk viszont az általunk ütött rést, ahol az út keresztezte a torlaszt, hogy visszavonulhassunk a törékeny akadály mögé, mielıtt védelmezni kezdenénk azt.
Jómagam leginkább a meredek és nyílt domboldal miatt aggódtam, melyen hajnalban embereim is leereszkedtek. Gorfyddyd harcosai kétségkívül egyenesen a völgyre rohannak majd, ám a gyülevészhadat valószínő felküldik majd, hogy védtelen oldalunkba próbáljon kerülni, és Sagramor egyetlen embert sem vonhatott el a védelmére, de Nimue szerint erre nem is volt szükség. Fogott tíz zsákmányolt lándzsát, azután féltucatnyi emberem segítségével levágta Valerin tíz halott emberének fejét, és a lándzsákkal meg a véres fejekkel megmászta a dombot. A gerincen elıször a lándzsákat döfte a felázott földbe, boldogabbik végével elıre, majd belehúzta a véres fejeket a lándzsák hegyébe és kísérteties főkoszorúval koronázta azokat, valamennyit külön varázsigével oltalmazva, azután a szellısen felállított kopjafák közt tiszafaágakat szórt szét. Szellemkerítést készített: emberi madárijesztık sorát, melyet bőbájjal és varázslattal erısített meg, hogy egyetlen emberfia se merje áthágni egy druida segítsége nélkül. Sagramor azt akarta, hogy egy ugyanilyen kerítés védelmezze a gázlótól északra fekvı oldalt is, ám Nimue leintette. – A harcosok druidákkal jönnek – magyarázta –, és egy szellemkerítés nem lehet ellenfél egy druidának. Az összetoborzott csıcseléknek azonban nincs druidája. – A dombról lefelé jövet jókora öl vasfüvet szedett össze, és most egyenként kiosztotta a lila virágokat a harcosok között, kik mindannyian jól tudták, hogy a vasfő szerencsét hoz a csatában. Egész füzérnyit gyömöszölt páncélzatom mögé. A keresztények összegyőltek, hogy elmondják imádságaikat, míg mi, pogányok, az istenek segítségét kértük. A harcosok pénzeket dobtak a folyóba, majd elhozták talizmánjaikat, hogy Nimue érintse meg azokat. A legtöbben nyúllábat hordtak maguknál, de akadtak tündérnyársak és kígyókövek is. A tündérnyársak parányi pattintott kıhegyek voltak, melyeket a szellemek lıttek ki és amelyeket a katonák igen nagyra tartottak. A kígyókövek élénk színekben pompáztak, s Nimue a folyóba mártotta a talizmánokat, mielıtt jó szeméhez érintette volna ıket. Én magam addig erıltettem a pikkelypáncélt, míg meg nem éreztem mellkasomon Ceinwyn melltőjének nyomását, azután letérdeltem, és megcsókoltam a földet. Homlokomat a nyirkos földön tartva Mithrashoz könyörögtem, hogy adjon nekem erıt, bátorságot, és ha ez az akarata, jó halált. Embereim közül néhányan nyakló nélkül itták a mézsört, amit a faluban találtak, én azonban vízen kívül nem ittam egyebet. Megettük az ételt, melyrıl Valerin emberei azt hitték, a reggelijük lesz, azután lándzsásaim egy csoportja segített Nimuénak varangyot és vízi cickányt fogni, melyeket Nimue egyenként megölt és a gázlón túli útra tett, hogy rontást okozzon az ellenségnek. Azután újra megfentük fegyvereinket, és várakoztunk tovább. Sagramor közben talált egy férfit a falu mögötti erdıben rejtezve. A férfi pásztor volt, Sagramor pedig alaposan kikérdezte a vidék terepviszonyairól, és így megtudta, hogy létezik egy másik gázló is, feljebb a folyón, ahol az ellenség könnyen az oldalunkba kerülhet, ha megpróbáljuk védeni a folyópartot a völgy északi végében. A második gázló ugyan még nem nyugtalanított bennünket, ám eszünkbe kellett vésnünk, hogy ilyen is létezik, hisz az ellenség kezébe adta a lehetıséget, hogy legészakibb védelmi vonalaink mögé kerüljön. Aggasztott a közelgı ütközet, ám Nimue láthatóan megırizte hidegvérét. – Nincs mitıl félnem – mondta nekem. – Elszenvedtem a Három Sebet, ugyan mi történhetne még velem? – Mellettem ült, közel a völgy északi végében meghúzódó gázlóhoz. Ez lesz elsı védelmi vonalunk; a hely, ahonnét megkezdhetjük a lassú visszavonulást, mely a völgybe és ezzel Arthur csapdájába szippantja ellenségünket. – Amellett – tette hozzá – Merlin védelme alatt állok. – Tudja, hogy itt vagyunk? – kérdeztem. Hosszan kivárt, majd bólintott. – Tudja. – Eljön? Homlokát ráncolta, mintha kérdésem égbekiáltó ostobaságról tanúskodna. – İ mindig azt teszi – mondta lassan –, amit tennie kell. – Akkor eljön – mondtam izzó reménységgel. Nimue türelmetlenül rázta fejét. – Merlin csakis Britanniával törıdik. Hiszi, hogy Arthur segíthet megtalálni Britannia Bölcsességét, de ha úgy dönt, hogy Gorfyddyd alkalmasabb erre, akkor, hidd el nekem, Derfel, Merlin Gorfyddyd oldalára fog állni. Merlin maga is utalt erre Caer Swsben, de nekem még mindig nehéz volt elhinnem, hogy
törekvése ily messze eshet saját vágyaimtól és reményeimtıl. – És mi a helyzet veled? – kérdeztem Nimuét. – Engem csak egyetlen szál köt ehhez a sereghez – felelte –, és ha azt elkötöttem, szabadon segédkezhetem Merlinnek. – Gundleus – mondtam ki. Bólintott. – Add nekem Gundleust élve, Derfel – mondta, mélyen a szemembe nézve –, add nekem élve, könyörgöm. -Megérintette a bır szemkötıt, és elnémult, mintha erıt győjtene magában forrongó bosszújához. Arca még mindig csontfakó volt, és fekete haja fejéhez tapadt. A lágyság, melynek Lughnasakor tanúbizonyságát adta, mostanra valami jeges zordságnak adta át helyét, s ez elgondolkodtatott, érteni fogom-e ıt valaha is. Szerettem, noha nem azzal a szerelemmel, mellyel, úgy hiszem, Ceinwynt szerettem, inkább úgy, ahogy egy férfi egy nemesen vad teremtményt, egy sólymot vagy vadmacskát szerethet, és tudtam, soha nem fogom megismerni sem ıt, sem álmait. Hirtelen kegyetlen fintort vágott. – Gundleus lelke az idık végezetéig sikoltozni fog – mondta. – A mélybe őzöm lelkét, a nemlét felé, Derfel, ám ı sohasem fogja elérni a nemlétet, de ott fog gyötrıdni a küszöbén, torkaszakadtából üvöltve. Megborzongtam Gundleus helyett. Egy kiáltás riasztott meg a folyó túlfelérıl. Hat lovas vágtázott felénk. Felállt a pajzsfal és a pajzsok rései mögül meredezni kezdtek a lándzsák, ám ekkor megláttam, hogy a csapat élén Morfans lovagol. Kétségbeesetten hajszolta habtól csatakos lovát, és én máris attól tartottam, hogy csak ez a hat ember maradt meg Arthur lovasai közül. A lovak átcsörtettek a gázlón, mialatt Sagramor és én elırébb léptünk. Morfans csak a folyó partján fogta vissza lovát. – Két-mérföldnyire – zihálta. – Arthur küldött, hogy segítsünk. Istenek, ezek a fattyúk százával özönlenek! – Letörölte a verítéket homlokáról, majd elvigyorodott. – Ezer embernek is lenne elég préda! – Nehézkesen lecsusszant lováról, és én láttam, hogy ezüstkürtöt hoz magával, mellyel adott pillanatban magához hívhatja Arthurt. – Merre van Arthur? – kérdezte Sagramor. – Biztonságban elrejtızött – nyugtatott meg Morfans, majd végigmérte páncélzatomat és féloldalas mosoly hasította ketté rút ábrázatát. – Van súlya ennek a páncélnak, igaz? – Hogyan tud egyáltalán harcolni benne? – kérdeztem. – Nagyon is jól, Derfel, nagyon is jól. És te is úgy fogsz. - A vállamra csapott. – Bármi hír Galahad felıl? – Semmi. – Agricola nem hagy bennünket magunkban harcolni, bármit is akar az a keresztény király meg a pipogya fiacskája – mondta Morfans, majd lovasaival megkerülte pajzsfalunkat. – Adjatok néhány percet, míg a lovak kipihenik magukat – kiáltott. Sagramor felhúzta sisakját. A numídiai páncélinget viselt, fekete köpenyt és hosszú szárú csizmát. Vassisakja szurokkal feketére lett festve, és felül éles hegyben végzıdött, ami teljességgel idegen jelleget kölcsönzött neki. Rendszerint lóhátról harcolt, ám nem zsörtölıdött amiatt, hogy ma gyalogos szerepre kárhoztatták. Nem mutatta jelét nyugtalanságnak sem, amint fel s alá járkált pajzsfalunk elıtt, bátorító szavakat kiáltozva embereinknek. Felvontam Arthur merev sisakját, és állam alatt megkötöttem szíját. Azután, uram szerepében tündökölve, magam is ellépdeltem a sorok elıtt, figyelmeztetve embereimet, hogy a csata heves lesz, de a gyızelmet semmi sem veheti el tılünk, amíg egyben tudjuk tartani pajzsfalunkat. Veszedelmesen vékonyka volt ez a fal, némely helyeken mindössze három ember mély, ám ugyanakkor minden ízében jó embereink alkották. Egyikük most elılépett a sorból, amint közeledtem a helyhez, ahol Sagramor lándzsásai közrefogták az enyémeket. – Emlékszik rám, uram? -kérdezte. Egy pillanatra azt gondoltam, összetévesztett Arthurral, és elhúztam csuklópánton forduló arcvédımet, hogy láthassa arcomat, ám azután végre felismertem. Griffid volt az, Owain
kapitánya, az a férfi, ki Lindinisben megpróbált megölni, mielıtt Nimue közbeavatkozva megmentette az életemet. – Griffid ap Annán – üdvözöltem. – Ha valaha harag volt közöttünk, uram – mondta, és térdre zuhant –, kérlek, bocsáss meg. Felhúztam a földrıl és magamhoz öleltem. Szakálla ıszbe csavarodott már, de még mindig ugyanaz a hosszú csontú, szomorú arcú férfi volt, akinek megismertem. – Rád bízom lelkemet – mondtam neki –, és boldogan teszem. – Miként én is, jó uram – válaszolt. – Minac! – ismertem fel másik régi bajtársamat. – Megbocsátotok? – Hát van bármi is, amit meg kellene bocsátanunk, uram? - kérdezte, zavartan kérdésemtıl. – Nem volt mit megbocsátanotok – biztosítottam róla. – Soha eskümet meg nem szegtem. Minac elırelépett, és magához ölelt. A pajzsfal mentén mindenfelé hasonló módon tettek pontot a régi civódások végére. -Hogy éltetek? – kérdeztem Griffidet. – Keményen harcoltunk, uram. Jobbára Cerdic szászai ellen. Ma is könnyő szívvel vesszük fel a harcot azok ellen a fattyak el len, kivéve egy dolgot. – Habozni kezdett. – Nos? – sürgettem. – Visszaadja nekünk a lelkünket, uram? – kérdezte Griffid, Nimue felé pillantva. Még mindig a szörnyőséges átokra emléke zett, melyet Nimue azon a napon bocsátott rá s embereire. – Hát persze – feleltem, és odaintettem Nimuét, ki megérintette Griffid homlokát, és összes életben maradt emberének homlokát, kiknek életét elátkozta azon a távoli napon, Lindinisben. Ezáltal levette róluk a rontást, és ık illıen meg is köszönték ezt, megcsókolva kezét. Újra megöleltem Griffidet, majd megemeltem hangomat, hogy valamennyien hallhassanak. – Ma _ szóltam – hıstetteinkkel ezer esztendıre ellátjuk a bárdokat témával! És ma újra gazdag emberek leszünk! Üdvrivalgás tört ki. Az érzelmek annyira túláradtak az emberek soraiban, hogy többen is zokogni kezdtek. Ma már tudom, hogy nincs különb öröm, mint a mi Jézus urunkat szolgálni, de mennyire hiányzik még mindig az ilyen harcosok társasága! Nem voltak korlátok közöttünk azon a reggelen, csak a mindent betöltı szeretet egymás iránt, miközben az ellenségre várakoztunk. Testvérek voltunk, lebírhatatlanok, és még a szófukar Sagramor-nak is könnyek csillantak a szemében. Egy lándzsás énekelni kezdte Béli Mawr harci énekét, Britannia legnagyobb csatadalát, I és az erıs férfihangok ösztönös harmóniában forrtak össze végig a sor mentén. Mások körbetáncolták kardjukat, esetlenül mozogva nehéz vértezetükben, a penge egyik oldaláról a másikra ugorva. Keresztényeink szélesre tárták karjukat éneklés közben, mintha a dal pogány imádság lenne saját Istenükhöz, míg mások lándzsáik nyelével ütögették pajzsukat a zene ütemére. | Még mindig ellenségeink vérének kiontásáról énekeltünk, * amikor az ellenség valóban feltőnt. Rendíthetetlenül énekeltünk tovább, mialatt lándzsás csapat lándzsás csapat után bukkant elı, és áradt szét a távoli mezıkön királyaik zászlai alatt, melyek élénk színekben villantak a felhıs félhomályban. És mi tovább énekeltünk, miként gyızzük le Gorfyddyd seregét, annak a királynak a harcosait, kinek lányába, úgy hiszem, szerelmes voltam. Ezért harcoltam, nemcsak Arthur kedvéért – mert egyedül a gyızelem adta meg nekem az esélyt, hogy visszatérhessek Caer Swsbe és így újra láthassam Ceinwynt. Nem akartam tıle semmit, és reményeim sem lehettek, hisz egy rabszolga fia voltam, ı pedig i hercegnı, ám valamiért azon a napon mégis úgy éreztem, több a P veszítenivalóm, mint valaha, amikor még valóban birtokoltam valamit. Több mint egy órájába telt az ormótlan hordának, míg csatavonalba sorakozott a folyó túlsó partján. A folyón csakis a gázlón keresztül lehetett átkelni, ami idıt adott nekünk, hogy belekezdjünk a visszavonulásba, amint elérkezik az ideje, ám mostanra az ellenség feltétlenül megbizonyosodhatott róla, hogy utolsó emberünkig tartani akarjuk a folyópartot, hiszen középen vonták össze legjobb embereiket. Maga Gorfyddyd is ott volt. Zászlajáról az esı leoldotta a festéket, amitıl az úgy nézett ki, mintha máris vérünkbe mártották volna. Arthur lobogói, a fekete medve és a sárkány, vonalunk közepénél repkedett, hol magam is álltam,
szemben a gázlóval. Sagramor mellettem állt, az ellenséges zászlókat számlálgatva. Ott volt Gundleus rókája és Elmet vörös lova, meg egy sor másik zászló, melyet nem ismertem. – Hatszáz ember? – találgatott Sagramor. – És még mindig jönnek – toldottam meg. – Valószínő – köpött egyet a gázló felé. – És láthatják, hogy Tewdric bikája hiányzik. – Felvillantotta ritka mosolyai egyikét. - Emlékezetes harc lesz, Lord Derfel. – Örülök, hogy megoszthatom veled, uram – feleltem buzgón, és így is éreztem. Nem volt nagyobb harcos Sagramornál, egyet len férfit sem féltek inkább ellenségei. Még Arthur jelenléte sem ébresztett akkora rettegést, mint a numídiai szenvtelen arca és sebes pengéje. Különös görbe kardot viselt és szemfényvesztı sebességgel tudta azt forgatni. Egyszer megkérdeztem Sagramort, miért esküdött hőséget Arthurnak. – Mert amikor nem volt semmim – felelt kurtán –, Arthur nekem adott mindent. Lándzsásaink végre felhagytak az énekléssel, amint két druida lépett elı Gorfyddyd seregébıl. Mi csupán Nimuét állíthattuk ki ellenük, aki át is gázolt a sekélyen, hogy találkozzék a férfiakkal, kik ugrándozva közeledtek az úton, egyik karuk felemelve, fél szemük lehunyva. A druidák egyike Iorweth volt, Gorfyddyd varázslója, míg a másik Tanaburs, holdsarlókkal és nyulakkal ki-varrt hosszú köntösében. A két férfi csókot váltott Nimuéval, egy ideig elbeszélgettek, majd Nimue visszatért hozzánk. – Azt akarják, hogy adjuk meg magunkat – mondta gúnyosan –, és én arra kértem ıket, hogy tegyenek hasonlóképpen. – Helyes – mordult Sagramor. Iorweth esetlenül ugrándozott a gázló túlsó felén. – Az istenek üdvözletét tolmácsoljuk! – kiáltott át nekünk, de egyikünk sem szólt vissza neki. Lezártam az arcvédı lemezeket, nehogy felismerhessenek. Tanaburs a folyóparton ugrándozott, botját használva arra, hogy megtartsa egyensúlyát. Iorweth feje felé emelte saját varázsbotját, hogy tudassa velünk, újfent szólni kíván. – Királyom, Powys királya és Britannia legfelségesebb ura, Gorfyddyd ap Cadell ap Brychan ap Laganis ap Coel ap Béli Mawr, megkíméli mindenre elszánt lelketeket a túlvilági utazástól. Nem kell mást tennetek, merész harcosok, csak nekünk adnotok Arthurt! – Felém mutatott botjával, és Nimue rögvest védelmezı imádságba kezdett, két marék földet szórva a levegıbe. Nem szóltam semmit, és hallgatásom volt a visszautasítás. ; Iorweth megperdítette botját, és háromszor felénk köpött, majd ugrándozni kezdett a folyó partján, hogy szitkaival erısítse Tanaburs rontását. Gorfyddyd király fia, Cuneglas és szövetségese, Gundleus oldalán elırelovagolt félútig, hogy figyelje druidái ténykedését. A varázslók megátkozták éltünket a nappallal, lelkünket az éjjellel. Férgeknek adták vérünket, bestiáknak a húsunkat, gyötrelemnek csontjainkat. Megátkozták asszonyainkat, gyermekeinket, földjeinket és állatainkat. Nimue felvette a harcot a rontással, ám embereink így is megborzongtak. A keresztények kiáltozni kezdtek, hogy nekik nincs mitıl tartaniuk, de még ık is a kereszt jelét hányták magukra, amint az átkok a sötétség szárnyain átreppentek a folyó tükre felett. A druidák egy teljes órán keresztül szitkozódtak, és reszkettünk, mire végeztek. Nimue végigsétált a sor elıtt, megérintve a lándzsahegyeket és biztosítva embereimet arról, hogy a rontás nem mőködött, ám azok legalább annyira tartottak az istenek haragjától, mint az ellenségtıl, mely végre megindult felénk. – Pajzsokat fel! – üvöltött fel Sagramor. – Lándzsák elıre! Az ellenség ötvenlépésnyire a folyótól torpant meg, míg egy ember gyalogosan még közelebb jött hozzánk. Valerin volt az, a törzsfı, kit hajnalban kivertünk a völgybıl, s aki most pajzzsal és lándzsával haladt tovább egészen a gázló északi pereméig. Hajnalban súlyos vereséget szenvedett, és büszkesége arra indította, hogy most köszörülje ki a rajta esett csorbát. – Arthur! – ordított felém. – Egy ringyót vettél feleségül! – Maradj csendben, Derfel – figyelmeztetett Sagramor. – Egy ringyót! – ismételte Valerin. – Már akkor az volt, ami kor hozzám eljött. Akarod tudni szeretıinek számát? Egy óra, Arthur, annyi sem lenne elég valamennyit felsorolni! Mit gondolsz, kivel kurválkodik most is, míg te a halálodat várod? Azt hiszed talán, hogy rád vár?
Ismerem a ribancát! Egy férfi köré fonja a lábait, de az is lehet, hogy két férfi köré egyszerre! - Valerin széttárta karját, és trágár mozdulatokkal dobálni kezdte csípıjét, mire embereim ordítani kezdtek, de Valerin ügyet sem vetett sértéseikre. – Egy ringyó! – kiáltott újra –, egy megavasodott, lekoszlott ribanc! Azért a ringyóért harcolsz, Arthur? Vagy már el is ment a kedved a harctól? Védd csak azt a ribancot, te féreg! – Átgyalogolt a gázlón, ahol a víz combközépig ért és meg vetette lábát a mi partunkon, talán ha tucatnyi lépésre tılünk. Egyenesen belebámult sisakom kémlelınyílásának sötétjébe. -Egy ringyó, Arthur – ismételte. – A feleséged egy ringyó. – Kiköpött. Hajadonfıtt volt, és hosszú, fekete hajába magyalágakat font, a gonosz ellen védekezve. Mellvértet viselt, de egyéb páncélzatot nem, míg pajzsára Gorfyddyd kitárt szárnyú sasát festette. Nagyot nevetett, majd felemelve hangját, az embereimhez szólott. – A vezéretek nem harcol a ribancáért, akkor ti miért harcolnátok érte? Sagramor morogva óvott tıle, hogy elfogadjam a kihívást, ám Valerin szavai még inkább nyugtalanná tették embereimet, kiket amúgy is jeges rémületbe dermesztettek a druidák szavai. Kivártam, míg Valerin újból ringyónak nevezi Guinevere-t, és amikor megtette, felé hajítottam lándzsámat. Esetlen dobás volt, és még esetlenebbé tette a nehéz páncélzat, s a lándzsa messze elkerülve ellenfelemet a folyóba csapódott. – Egy ringyó! – kiáltott Valerin újból, és elıreszegezett lándzsával rám rontott, mialatt én elıvontam Hyvvelbane-t a hüvelyébıl. Felé léptem, és nem maradt idım, csak két mozdulatra, mielıtt Valerin elvakult haragjától torz üvöltéssel felém döfött volna. Fél térdre ereszkedtem, és döntve feltartottam a felfényezett pajzsot, hogy az a fejem fölé térítse el a lándzsa hegyét. Láttam Valerin lábát és hallottam üvöltését, amint elıreszúrtam Hywelbane-nel a pajzs pereme alatt. Fölfelé toltam a pengét, és éreztem, hogy elakad, mielıtt még a rám rohanó test elérte volna pajzsomat és levetett volna a földre. Ellenségem immáron sikoltott üvöltés helyett, mert a perem mögül felfelé döfı kard egyenesen a belei közé hatolt, és én tudtam, hogy jó mélyen megmárthattam benne Hywelbane-t, mert amint lerogyott pajzsomra, éreztem, hogy testsúlya lefelé rántja a kard pengéjét. Minden erımmel nekiveselkedtem, hogy levessem pajzsomról, és kirántsam kardomat húsa szorításából. Vér ömlött lándzsájára, melyet elejtett a földre zuhantában, és ott feküdt véresen, görcsösen vonagló tagokkal, szörnyő kínokat elszenvedve. Mégis megpróbálta kivonni kardját, mialatt talpra keveredtem és mellkasára tettem csizmámat. Arca kezdett elsárgulni, megborzongott, és szemét máris a halál fátyolozta el. – Guinevere úrhölgy – mondtam neki –, és enyém a lelked, ha mást állítasz. – Ribanc – sikerült valahogy kinyögnie összeszorított fogai között, majd fuldoklani kezdett, és erıtlenül megrázta a fejét. -A bika vigyáz rám – tudta még megtoldani, én pedig megtudtam ebbıl, hogy ı is Mithras híve, és keményen elıredöftem Hywelbane-nel. A penge hegye beleütközött a szívós torok ellenállásába, majd sebesen elvágta életét. Vérforrás tört fel az acél mellett, és azt hiszem, Valerin még csak nem is sejtette, hogy nem Arthur küldte el lelkét a kardok hídján át Cruachan barlangjába. Embereink üdvrivalgásban törtek ki. Szellemük, mely annyira megszenvedte a druidákat és Valerin sértéseit, újra fennen ragyogott, hisz mi ontottuk az elsı vért. Odaléptem a folyó partjára, ahol ellejtettem a gyıztes harcosok táncát, mialatt megmutattam az elképedt ellenségnek Hywelbane véres pengéjét. Gorfyddyd, Cuneglas és Gundleus, bajnokuk legyızetvén, elfordították lovaikat, míg embereim mindenféle gyávának és puhánynak elmondták ıket ezért. Sagramor bólintott, amint visszatértem a pajzsfalba. A bólintás a maga módján nyilván elismerését volt hivatott kifejezni a jól megvívott küzdelem felett. – Mit akarsz csinálni vele? – kérdezte, Valerin tetemére mutatva. Issával leszedettem a halottról az ékszereket, majd két másik emberem a folyó vizébe taszította a testet, én pedig imádságot mondtam magamban, hogy a folyó szellemei juttassák el testvéremet Mithrasban az ıt megilletı helyre. Issa elhozta nekem Valerin fegyvereit, aranyláncát, két fibuláját, és egy győrőjét. -A tiéd, uram – ajánlotta nekem a zsákmányt. Visszahozta folyóba vetett lándzsámat is. Elvettem a lándzsát és Valerin fegyvereit, de mást nem. -Az arany a tiéd, Issa – szóltam,
visszaemlékezve, miként próbálta nekem adni saját aranyát, miután visszatértünk Ynys Trebesbıl. – De nem ez, uram – mondta, és megmutatta nekem Valerin győrőjét. Nehéz aranyból kovácsolt darab volt, gyönyörően elkészítve és egy fogyó hold alatt szaladó szarvasbika képével ékesítve. Guinevere jelvényére ismertem ebben, és valóban, a győrő belsı oldalán, durván, ám mélyen az aranyba metszve, egy keresztet is találtam. Szerelmi zálog volt ez, és Issa, gondolom, volt olyan agyafúrt, hogy ezt felismerje. Elvettem hát a győrőt, és Valerinre gondoltam, ki ennyi fájdalmas esztendın át viselte. Vagy talán, reméltem, megpróbált úgy bosszút venni a büszkeségén esett csorbán, hogy hamis keresztet vésett a győrőbe, hogy az emberek azt higgyék, Guinevere a szeretıje volt. – Arthur soha nem tudhatja meg – figyelmeztettem Issát, majd belehajítottam a nehéz győrőt a folyóba. – Mi volt az? – kérdezte Sagramor, amint csatlakoztam hozzá. – Semmi – feleltem –, semmi. Csak talizmán, ami mindannyiunkra balszerencsét hozhatott volna. Ezután tülökszó harsant a folyó túlpartján, mely megtakarította nekem a mélázást a győrő Üzenete felett Közeledett az ellenség. A
A bárdok a mai napig éneklik e csatát, noha az istenek a megmondhatói, mennyi részletet találnak ki csak azért, hogy meséjüket kiszínezzék, hisz ıket hallgatva úgy gondolhatnánk, egyikünk sem élhette túl a Lugg Vale-t, és talán egyikünk sem tehetett volna így. Reménytelen küzdelem volt. És, bár ezt a bárdok éppúgy vonakodnak elismerni, vereség volt Arthur részérıl. Gorfyddyd elsı támadása a lándzsások eszelıs elırerohanása volt, keresztül a gázlón. Sagramor elıreparancsolt bennünket, és mi a folyóban találkoztunk velük, hol az egymásnak csattanó páncélok robajlása égzengésként visszhangzóit a katlan falai közt. Az ellenség oldalán állt a nyomasztó túlerı, viszont a gázló adta keretek leszőkítették az arcvonal szélességét, és még azt a fényőzést is megengedhettük, hogy oldalsó embereinket középre vonjuk erısítésnek. Nekünk, az elsı sorban, csak egyetlen döfésre maradt idınk, azután lekuporodtunk pajzsaink mögött és egyszerően csak toltuk magunk elıtt az ellenséget, míg a második sorban küzdık megvívták a fejünk felett a harcot. A kardpengék csengése, pajzsgombok csattogása, a lándzsák összecsörrenése fülsiketítı volt, ám figyelemre méltóan kevesen haltak meg, hisz nem könnyő ölni a kavarodásban, amikor két ellenséges pajzsfal egymásnak feszül. Küzdelem helyett egyre inkább a tolás került elıtér be. Az ellenség megkapta lándzsahegyeinket, így azokat nem lehetett visszavonni, kardot rántani vajmi kevés hely kínálkozott, és az ellenség második sora megállás nélkül zúdította sisakjainkra és pajzsainkra kard-, bárd- és lándzsacsapásait. A legrosszabb sérüléseket a pajzsvonal alatti alattomos döfések okozták, és a két arcvonal elıtt fokozatosan lenyomorodott emberekbıl álló torlasz képzıdött, mely csak tovább nehezítette az öldöklést. Csak ha az egyik oldal visszahúzódott, fért hozzá a másik, hogy végez zen a csata folytatását nehezítı sebesültekkel. Az elsı támadásnál mi kerültünk fölénybe, noha nem annyira merészségünk révén, mint inkább azért, mert Morfans hat lovasát beékelte embereitek közé, és azok hosszú lándzsáikkal az ellenség elsı sorait ritkították. – Pajzsokat! Pajzsokat! – hallottam Morfans üvöltését, amint a hat csataló roppant súlya egyre elırébb tolta pajzsvonalunkat. Az utóvéd magasba emelte pajzsait, hogy védje a lovakat az ellenség lándzsáinak záporától, míg mi az elsı sorban a folyó vizében kuporogva próbáltunk végezni azokkal, kiket a lovasok döfései kibillentettek helyzetükbıl. Én magam Arthur fényes pajzsa mögött bújtam meg, és elıredöftem
Hywelbane-nel, valahányszor rés keletkezett az ellenséges vonalon. Két hatalmas csapást is kaptam a fejemre, melyeket a kipárnázott sisak könnyedén csillapított, noha a fülem még órák múltán is csengett. Egy lándzsahegy pikkelyes páncélomba fúródott, de nem tudta átjárni. A férfit, ki a lándzsát elırelökte, Morfans ölte meg, és az ı halálát követıen alább hagyott az ellenség lelkesedése, és a katonák csörtetve visszavonultak a folyó északi oldalára. Magukkal vitték sebesültjeiket is, kivéve azt a tucatnyi katonát, aki túlságosan közel volt arcvonalunkhoz és akiket nekünk kellett megölnünk, mielıtt visszahúzódtunk a saját felünkre. Hat emberünket engedtük át a túlvilágnak, és kétszer ennyit a különféle sebesüléseknek. – Nem lenne szabad az elsı vonalban harcolnod – mondta Sagramor, mialatt sérültjeinket arrébb vonszolták. – Látni fogják, hogy nem te vagy Arthur. – Látni fogják, hogy Arthur harcol – feleltem –, nem úgy, mint Gorfyddyd vagy Gundleus. – Az ellenséges királyok közel voltak a csatához, de soha nem annyira közel, hogy fegyvereiket is használniuk kellett volna. Iorweth és Tanaburs Gorfyddyd embereivel ordítozott, öldöklésre bátorítva ıket és az istenek jutalmát ígérve számunkra, s mialatt Gorfyddyd újrarendezte sorait, egy csapatnyi gazdátlan fegyveres gázolt a vízbe, hogy saját erejébıl támadjon. Az ilyen úr nélküli harcosok csakis bátorságuk megcsillogtatásával remélhettek rangot és dicsıséget, s ez a harminc kétségbeesett ember máris támadásba lovalta magát, amint maga mögött hagyta a folyó legmélyebb részét. Vagy részegek voltak, vagy a csata részegítette meg ıket, amiért harmincan támadtak rá egész hadunkra. Siker esetén a jutalmuk föld és arany lehetett volna, bocsánat bőneikért és úrnak kijáró tisztelet Gorfyddyd udvarában, ám harminc ember így sem volt elég a támadásra. Kárt okozhattak nekünk, de meghaltak eközben. Valamennyien kiváló lándzsások voltak, pajzstartó kezükön számtalan harcosgyőrővel, ám mindannyiuknak háromnégy ellenséggel is szembe kellett néznie. Az egész csapat felém rohant, páncélomban és fehér tollaimban meglátva a leggyorsabb utat a felemelkedésre, de Sagramor és farkasaim már fel is álltak ellenük. Egy hatalmas férfi roppant szász csatabárdot lóbált. Sagramor megölte görbe fekete pengéiével, majd kirántotta megdermedı kezébıl a bárdot, és egy másik lándzsás felé hajította, mindez alatt saját különös harci énekét kantáivá, saját anyanyelvén. Az utolsó ember rám támadt, én pedig hárítottam kardjának széles csapását Arthur pajzsával, félre ütve az övét Hywelbane-nel, majd teljes erıbıl ágyékon rúgtam. A férfi összegörnyedt a kíntól, Issa pedig a nyakába mártotta lándzsáját. Megcsupaszítottuk halott támadóinkat vértjeiktıl, fegyvereiktıl és ékszereiktıl, majd a gázló szélén hagytuk tetemüket, torlaszként a következı támadás ellen. A támadás pedig hamar érkezett és keményen csapott le ránk. Miként az elsıt, ezt a harmadik csatát is lándzsások indították, csak ezúttal a közelebbi parton találkoztunk velük, ahol a hátsó sorok nyomása arra kényszerítette az elöl haladó lándzsa-sokat, hogy a holtak közt botorkáljanak. Botladozásuk megnyitotta soraikat ellentámadásunk elıtt, és diadalittasan ordítottunk, amint elıredöftünk vértıl vöröslı lándzsáinkkal. Azután a pajzsok ismét összecsattantak, halók sikoltottak és hívták isteneiket, s a kardok fennen csendültek, miként Magnis üllıi. Megint az elsı sorban harcoltam, oly közel az ellenség soraihoz, hogy éreztem a mézsört leheletükben. Egyikük megpróbálta lekapni a sisakot a fejemrıl, és elveszítette kezét egy kardvágás folytán. Újra megkezdıdött a tülekedés, és megint úgy tőnt, az ellenség tömegével hátrakényszerít bennünket, ám ekkor Morfans újra elı hozta hatalmas paripáit, és az ellenség újra elhajította lándzsáit, melyek pajzsainkon csattantak, és Morfans ismét használni kezd te hosszú lándzsáit, megint visszavetve ezzel az ellenséget. A bárdok szerint a folyó vörösen hömpölygött, pedig ez nem igaz, noha valóban láttam kisebb vérereket benne, amint a sebesültek hasztalan próbálkoztak visszafelé botorkálva eljutni saját partjukhoz. – Egész nap elharcolhatunk így – mondta Morfans. Lova vér zett, ı pedig leszállt nyergébıl, hogy ellássa az állat sebét. Megráztam fejem. – Feljebb a folyón van még egy gázló -mutattam nyugatra. – Hamarosan ezen a parton kell küzdenünk a lándzsásokkal. Az oldalt támadó csapatok hamarabb érkeztek, mint gondol tam volna, hiszen alig tíz perc múlva bal szárnyunkról kiáltás figyelmeztetett rá, hogy az ellenség egy csoportja nyugatra valóban átkelt a gázlón és most egyenesen felénk tart a part mentén.
– Ideje hátrálni – mondta Sagramor. Simára borotvált fekete arcát vér és veríték maszatolta, ám neki mégis öröm csillant fel a szemében, hisz csatánk olyannak bizonyult, melynek hő leírásához a poétáknak minden tudásukat latba kellett vetniük – olyan harc lett, melyre a férfiak még sokáig vissza fognak emlékezni a hosszú téli éjszakákon füstös csarnokaikban, olyan küzdelem, mely, még ha vesztésre áll is, dicsıséges helyet érdemel ki számunkra a harcosok túlvilági csarnokaiban. – Ideje magunk után csalogatni ıket – mondta Sagramor, majd parancsot adott a visszavonulásra, melyet katonáink lassan és nehézkesen teljesíteni is kezdtek, míg erıink el nem hagyták az ısi római építményt, és jó százlépésnyire onnét meg nem állapodtak. Bal oldalunkat most már szilárdan védte a katlan meredek nyugati oldalfala, míg jobbunkat az ingoványos talaj oltalmazta, mely egészen a folyópartig húzódott. Mindezekkel együtt is sebezhetıbbé váltunk, mint amilyenek a gázlónál voltunk, hiszen pajzsfalunk kétségbeejtıen vékony volt, és az ellenség ráadásul teljes hosszában támadhatta. Gorfyddydnek így is egy órájába telt, míg áthozta embereit a folyón és új pajzsfalba rendezte ıket. Gyanítottam, hogy már délután lehet, és magam mögé kukkantottam, Galahad vagy Tewdric embereinek nyomát kutatva, de senkit sem láttam közeledni. Boldogan láttam viszont, hogy a nyugati gerincen, hol Nimue a szellemkerítést felállította, nem jár senki, bár Gorfyddyd aligha szorult rá újabb emberekre, hisz serege így is nagyobb volt, mint valaha. Egyre újabb csoportok érkeztek Branogenium felıl, és Gorfyddyd parancsnokai rendre beigazították az újonnan jötteket a pajzsfalba. Figyeltük, amint kapitányaik hosszú botjaik segítségével egyengetik a sorokat, és szilaj harci üvöltésünk ellenére mindannyian tudtuk, hogy minden ember helyett, kit a gáz lónál leöltünk, tíz kelt át a folyón. – Itt nem tudjuk megtartani ıket – mondta Sagramor, miközben az ellenséges sorok felduzzadását figyelte. – Vissza kell majd hátrálnunk a kerítéshez. Ám ekkor, mielıtt még Sagramor kiadhatta volna a parancsot a hátrálásra, maga Gorfyddyd lovagolt elıre, hogy kihívjon bennünket. Egy szál maga jött, még fia sem kísérte el; egyetlen szál hüvelybe tolt karddal és egy lándzsával, pajzs nélkül, nem lé vén karja, amivel megtarthatta volna. Gorfyddyd aranyperemes sisakját, melyet Arthur Ceinwynnel való eljegyzésére juttatott vissza, most kiterjesztett sastollak díszítették, s a király fekete köpenye hosszan omlott lova farára. Sagramor odamordult, hogy maradjak, ahol vagyok, és elırelovagolt, hogy a királlyal találkozzék. Gorfyddyd nem használt kötıféket, de beszélt lovához, mely engedelmesen meg is állt, kétlépésnyire Sagramor elıtt. Gorfyddyd a földön nyugtatta lándzsája nyelét, majd felfeszítette sisakja arcvédıjét, hogy megmutassa megkeseredett ábrázatát. – Arthur fekete démona – förmedt Sagramorra, majd kiköpött, hogy távol tartsa a gonoszt. – Az a kurvapecér urad a te kardod mögé bújik. – Gorfyddyd újra kiköpött, ezúttal felém. – Miért nem szólsz, Arthur? – ordította. – Elveszett a nyelved? – Uram, Arthur – felelt Sagramor vaskos brit hanghordozással –, gyızelmi énekére tartogatja levegıjét. Gorfyddyd megemelte hosszú lándzsáját. – Fél karom van csak – kiáltotta oda nekem –, de téged még lebírlak! Nem szóltam semmit, s nem is mozdultam. Arthur, jól tudtam, sohasem vívott volna párharcot egy nyomorékkal, noha Arthur csendben sem maradt volna. Mostanra már rég könyörgött volna Gorfyddydnek, hogy teremtsenek békét. Gorfyddyd nem akart békét. Öldöklést akart. Fel-le lovagolt arcvonalunk elıtt, térdével irányítva lovát és embereinkkel üvöltözve. – Azért kell meghalnotok, mert uratok nem tudta megtartóztatni magát egy szajhától! Egy viszketı farú macáért kell meghalnotok! Egy nyughatatlan lotyóért! Átkozott lesz ezért a lelketek. Halottaim máris a túlvilágon lakomáznak, de a ti lelketek csak arra lesz érdemes, hogy kockajátékot játsszanak vele. De miért kell meghalnotok? Azért a vörös hajú rüfkéért? – Lándzsájával felém mutatott, majd egyenesen rám vezette lovát. Hát rébb húzódtam, nehogy meglássa a sisak kémlelınyílásán keresztül, hogy nem vagyok Arthur, és lándzsásaim szoros kört vontak körém. Gorfyddyd felnevetett szemmel látható gyávaságomon. Lova elég közel volt embereimhez, hogy azok megérinthessék, ám Gorfyddyd nem mutatott félelmet lándzsáiktól, amint felém köpött. – Asszony! – kiáltotta, legszörnyőbb sértéseként, majd bal lábával érintette a lovat, mire a
bestia megfordult és elvágtázott a sereg felé. Sagramor felénk fordult, és felemelte karjait. – Vissza! – kiáltotta. – Vissza a kerítéshez! Gyorsan! Hátra! Hátat fordítottunk az ellenségnek és rohanni kezdtünk, az ellenség soraiban pedig diadalittas üvöltés harsant, amint meglátták zászlóinkat visszakozni. Azt gondolták, menekülıre fogtuk a dolgot és megtörték soraikat, hogy üldözıbe vegyenek bennünket, de mi jókora elınyt vettünk rajtuk és mindannyian átszaladtunk a kerítésen tátongó résen, mielıtt Gorfyddyd egyetlen embere is elérhetett volna bennünket. Vonalunk fürgén felállt a kerítés mögött, míg én felvettem az Arthurt megilletı helyet az alakzat közepén, ahol az út keresztülhaladt a kidöntött fatörzsek közé ütött hasadékon. Szándékosan hagytuk mindenféle akadály nélkül a rést, abban a reményben, hogy így könnyebben odavonhatjuk Gorfyddyd támadását, és ezáltal idıt adunk az oldalszár nyaknak a pihenésre. Arthur két zászlaját is ott állítottam fel, és vártam az ütközetet. Gorfyddyd üvöltve parancsolta szétszóródott katonáinak hogy rendezıdjenek újabb pajzsfalba. Gundleus király parancsolt az ellenség jobb szárnyának, Cuneglas herceg a balnak. Az elrendezés arra utalt, hogy Gorfyddyd nem harapott rá a csalinkra, és a vonal teljes hosszában szándékozott támadni. – Itt maradtok! -kiáltotta Sagramor lándzsásainknak. – Harcosok vagytok! Most bebizonyíthatjátok, mit tudtok! Itt maradtok, itt gyilkoltok, és itt gyızedelmeskedtek! – Morfans felugrasztotta sérült lovát a nyugati dombra, ahol elnézett észak felé a völgyben, azt latolgatva, hogy elérkezett-e már a pillanat a kürt megszólaltatására és Arthur hívására, de az ellenség erısítése még csak most kelt át a gázlón, így anélkül tért vissza hozzánk, hogy az ezüstöt ajkához emelte volna. Gorfyddyd kürtje annál inkább felharsant. Rekedt tülök volt csupán, mely nem is pajzsfal elıreindulását jelezte, mégis arra indított egy tucatnyi meztelen eszelıst, hogy kivágódjon az ellenség sorai közül és ránk rohanjon. Az ilyen harcosok már korábban az istenek kegyeibe ajánlották lelkőket, majd mézsör, csattanós maszlag, mandragóra és nadragulya keverékével tompították érzékeiket, ami éber állapotban is lidércnyomásokat küld az emberre, még ha el is őzi félelmeit. Az ilyen harcosok lehettek ırültek, részegek és csupaszok, mindemellett veszélyesek is voltak, mert egyetlen célt ismertek csupán, az ellenség parancsnokainak elpusztítását. Egyenesen rám rohantak, habzó szájjal a mágikus keveréktıl, melyet most is rágtak, és fejük fölé emelt lándzsájukkal készen arra, hogy lesújtsanak. Farkasaim kiugrottak, hogy megütközzenek velük. A meztelen férfiak már nem törıdtek a halállal, úgy vetették magukat lándzsahegyüknek, mintha rég várt barátot üdvözölnének. Egyik emberem hátrahıkölt, amikor az egyik ilyen bestia karmával a szeme felé kapott, és beleköpött arcába. Issa megölte a szörnyeteget, de egy másiknak sikerült végezni egyik legjobb emberemmel, majd sikoltozni kezdett diadalában, szétvetett lábakkal, fel tartott karokkal és véres lándzsával véres kezében, s embereim már kezdték azt gondolni, hogy az istenek elhagytak bennünket, ám Sagramor kardjával feltépte a férfi hasát, majd lecsapta fél fejét is, mielıtt a tetem még összerogyhatott volna. Sagramor jó-ízőt köpött a csupasz, kizsigerelt hullára, majd újra kiköpött az ellenséges pajzsfal felé. A fal, látván, hogy vonalunk középsı része felbomlott, támadásra lendült. Kapkodva felállított közepünk megvetemedett, mikor a lándzsások tömege nekirontott. Az úton keresztbe álló harcosok vékony sora elhajolt, akár a fiatal ág, de valahogy mégis sikerült ki tartania. Diadalmas kiáltásokkal biztattuk egymást, segítségül hívva az isteneket, csépelve és vagdalkozva, míg Morfans és lovasai a pajzsfal mentén lovagoltak fel s alá, bevetve magukat a harcba, ha úgy látták, hogy az ellenség menten áttöri a vonalat. A szárnyakat védte a kerítés, ezért az ottani katonák megpihenhettek, de középen végsıkig elkeseredett küzdelem zajlott. Mostanra engem is magával ragadott a téboly, a harc eszelıs élvezete. Egy ellenséges szorítás kitépte a lándzsát kezembıl, erre elıvontam Hywelbane-t, ám visszatartottam az elsı csapást, hogy egy ellenséges pajzs Arthur fényes ezüstjéhez csapódhassék. A pajzsok nagy robajjal találkoztak, majd ellenfelem arca egy pillanatra fel bukkant, én pedig elıredöftem Hywelbane-nel, és máris éreztem, hogy a szorítás enged pajzsomon. A férfi elvágódott, akadályt torlaszolva bajtársai elé, kiknek át kellett rajta bukdácsolnia. Issa megölt egy embert, majd kapott egy lándzsadöfést pajzstartó karjába, ami pillanatokon belül vérrel
áztatta el ingujját. Tovább harcolt. Vadul hadakoztam a kevéske helyen, melyet elesett el lenségem hagyott maga után Gorfyddyd pajzsfalában. Egyszer láttam az ellenség királyát magát is, ki lováról figyelte, merre üvöltök és vagdalkozom, biztatva embereit, törjenek elıre és vegyék lelkemet. Néhányan valóban elıretörtek, máris megénekelt vitézeknek látva magukat, ám ehelyett rövid úton hullát csináltak magukból. Hywelbane úszott a vérben, jobb kezem ragacsos volt tıle, és a nehéz pikkelypáncél ujját is ez szennyezte, de egy csepp sem volt belıle az enyém. Vonalunk közepe a kidöntött törzsek védelme híján egyszer kis híján összeomlott, ám Morfans két lovasa gyorsan a keletkezett résbe vetette magát. Az egyik lovat ott helyben leölték – panaszosan nyihogva kapart vaspatkós lábaival, míg halálra nem vérzett. Pajzsfalunk ezután lassan újra felépítette magát, és visszataszítottuk az ellenséget, mely lassan, nagyon lassan kezdett már torkig lenni a holtakkal és haldoklókkal, kik a két elülsı sor között rekedve akadályozták elırehaladásukat. Nimue mögöttünk állt, sikoltozva és szitkokkal ostromolva az ellenséget. Az ellenség pedig hátrébb húzódott és mi végre fellélegezhettünk. Mindannyiunkat vér- és sárfoltok borítottak, s zihálva kapkodtunk levegı után. Kardot és lándzsát tartó kezünk kifáradt. Bajtársainkról szóló hírek futottak végig sorainkon. Minac meg halt, ez az ember megsérült, egy másik haldoklik. A férfiak szomszéduk sebeit kötözték, majd megerısítették esküjüket, hogy a halálig védelmezik egymást. Próbáltam lazítani Arthur vértezetének szorításán, mely mostanra fájó sebeket dörzsölt vállamra. Az ellenség elıvigyázatosabb lett. Az elcsigázott emberek, kikkel szemben álltunk, megérezték kardjainkat és megtanulták félni nevünket, ám így is újabb támadásra indultak. Ezúttal Gundleus királyi gárdája indult sorunk közepe ellen, mi pedig az elızı roham után hátramaradt halottak és haldoklók halmai mellett fogadtuk ıket, és épp ez az iszonyú torlasz mentett meg bennünket, mert az ellenség lándzsásai képtelenek voltak egy szerre megmászni a hullahegyet és védeni is magukat. Bokáikat törtük, elmetszettük lábukat, majd lándzsáinkkal döftük ıket halálra, amint elzuhantak, még magasabbra emelve ezzel a véres torlaszt. Fekete hollók köröztek a gázló felett, szárnyuk rongyosan rajzolódott ki az ólomszürke ég hátterében. Megláttam Ligessacot, a hitszegıt, ki Gundleus kardjára adta Norwennát, és próbáltam utat vágni magamnak hozzá, ám a harc újabb hulláma elsöpörte Hywelbane elıl. Azután az ellenség újfent hátrébb húzódott, én pedig sietısen megparancsoltam néhány emberemnek, hogy hozzanak néhány tömlı vizet a folyóból. Valamennyien szomjasak voltunk, hisz a veríték patakokban folyt rólunk, vérrel keveredve. Egyetlen karcolás érte csak kardforgató kezemet, amúgy sértetlen maradtam. Egyszer már a farkasvermet is meg jártam, és mindig ennek tulajdonítottam, hogy szerencsés voltam a csatában. Az ellenség kipihent embereit kezdte beállítani az elsı sorokba. Néhányan Cuneglas sasát hordozták magukon, mások Gundleus rókáját, míg páran saját jelvényüket. Azután kiáltás harsant mögöttem, és én visszafordulva már Tewdric római uniformisba öltözött embereire számítottam, ám ehelyett Galahad érkezett, egy szál magában, verítéktıl csatakos lován. Vonalunk mögött parancsolt megálljt lovának, és szinte lezuhant a lóról sietségében, hogy mielıbb csatlakozzék hozzánk. – Már azt hittem, elkéstem – zihálta. – Jönnek? – kérdeztem. Hosszan kivárt, és én tudtam, mielıtt még szóra nyithatta volna száját, hogy magunkra hagytak bennünket. – Nem – mond ta ki végül. Szitkozódtam, és visszafordultam az ellenség felé. Csak az istenek tudják, miként sikerült megúsznunk az utolsó rohamot, ahogyan azt is, hogy meddig leszünk képesek még kitartani. Senki sem jön? – kérdeztem elkeseredve. – Néhányan talán – közölte Galahad a szomorú hírt. – Tewd ric úgy gondolja, halálra vagyunk ítélve, Agricola azt mondja, segíteniük kellene, Meurig meg azt, hogy hagyniuk kell bennünket meghalni. Egymással vitatkoznak, bár Tewdric kijelentette, hogy bárki, aki itt akar halni, csak bátran kövessen bennünket. Talán azért útnak indulnak néhányan.
Imádkoztam, hogy így legyen, mert Gorfyddyd gyülevész ha dának elıırse máris kezdett felbukkanni a nyugati domb gerincén, noha a rongyos horda mindeddig nem merte keresztezni a szellemkerítést. Két óráig ha képesek leszünk kitartani, gondoltam, és azután végünk, bár addig Arthur csak megérkezik. -A fekete pajzsos írek? – kérdeztem Galahadet. – Semmi nyomuk, Istennek hála – felelte, és valami kis áldás valóban érhetett bennünket azon a megátkozott napon is, mert alig fél órával Galahad jötte után végre némi erısítés is érkezett. Hét ember gyalogolt észak és megtépázott pajzsfalunk felé, hét ember harci öltözetben, kezében lándzsával, pajzzsal és karddal, pajzsán ellenségünk, Kernow sólymával. Pedig ezek az emberek nem voltak ellenségeink. A hat sebhelyes és csataviselt harcost a királyság örököse, Tristan herceg vezette. Magyarázatot is adott jelenlétére, amint az üdvözlések sora a végéhez ért. – Arthur egyszer megküzdött értem, és azóta várom, hogy visszafizethessem a kölcsönt. – Az életeddel? – kérdezte Sagramor komoran. – İ is a sajátját kockáztatta – felelt Tristan kéretlen egyszerőséggel. Magas, jóvágású férfiként emlékeztem vissza rá, és még mindig az is volt, noha az évek fáradt és elcsigázott éleket rajzoltak arcára, mintha túlságosan is sok csalódást kellett volna el szenvednie. – Atyám – tette hozzá gyászosan – talán sohasem bocsátja meg nekem, hogy ide jöttem, de jómagam sohasem bocsátottam volna meg magamnak, ha távol maradok. – Hogy van Sarlinna? – kérdeztem tıle. – Sarlinna? – Beletelt néhány pillanatba, míg visszaemlékezett az apró lánykára, aki eljött Caer Cadarnbe, hogy megvádolja Owaint. – Ó, Sarlinna! Ma már asszony. Egy halászhoz ment. – Elmosolyodott. – Te adtad neki a cicát, igaz? Tristant és embereit középre állítottuk be, ami megbecsülést jelent a csatatéren, ám amikor az ellenség következı támadása megindult, az mégsem erre, de a szárnyainkat védelmezı fakerítés felé irányult. Egy ideig a sekély árok és a kesze-kusza ágak nagy zőrzavart okoztak soraikban, ám elég gyorsan megtanulták, miként használják a ledöntött törzseket saját védelmükre, és né hány helyen sikerült is annyira elıretörniük, hogy meghajlítsák sorunkat. Újra megtartottuk ıket, és Griffid, néhai ellenségem, azzal szerzett nevet magának, hogy levágta Nasienst, Gundleus bajnokát. A pajzsok megállás nélkül csattogtak egymáson. Lándzsák forgácsolódtak szét, kardok törtek szilánkokra, és pajzsok hasadtak meg, ahogy a fáradtak küzdöttek az elcsigázottakkal. A dombtetın az ellenséges csıcselék összegyőlt, hogy Nimue szellemkerítése mögül figyelje csatározásunkat, mialatt Morfans még egyszer nekifordította kimerült lovát a meredek oldalnak. Észak felé fordult, és míg figyeltük, magunkban imát rebegtünk, hogy fújná már meg végre azt a kürtöt. Hosszú ideig mozdulatlanságba merevedett, de bizonyára megelégedéssel láthatta, hogy az egész ellenséges had csapdába esett a katlanban, mert ajkához emelte az ezüstkürtöt, és a csatazajt túlharsogva fújni kezdte az áhított felhívást. Soha kürtszót nem fogadott ily kitörı öröm. Vonalunk elıre vetette magát, és megújult erıvel csépelte az ellenséget. Az ezüstkürt oly finoman, oly tisztán csendült fel újra meg újra, a vadászt szólítva az öldöklésre, és valahányszor megszólalt, embereink egyre elırébb tolakodtak a fatörzsek ágai felé, hogy vagdalják, hasogassák az ellenséget, mely megszagolva a csapdát nyugtalanul tekingetett a háta mögé, mialatt próbálta védeni is magát. Gorfyddyd odaüvöltött embereinek, hogy most törjék át sorainkat, és középen az ı királyi testırsége vezette a megújult rohamot. Hallottam, hogy Kernow emberei eleresztik harci kiáltásukat, amint az utolsó piculáig megfizetik a trónörökös adóssá gát. Nimue is lándzsásaink között harcolt, kardot lóbálva mind két kezében. Rákiáltottam, hogy húzódjék hátrébb, ám a vér szomj már magával ragadta, és úgy harcolt, akár egy démon. Az ellenség rettenetesen félt tıle, tudván, hogy az istenek vele vannak, és inkább próbálták kikerülni, mintsem harcba bocsátkozni vele, de mindezzel együtt boldog voltam, amikor Galahad végre hátrébb vonta az arcvonalból. Lehet, hogy Galahad késın érkezett a csatába, ám oly ádáz hévvel harcolt, hogy az ellenség rémülten hátrálni kezdett a holtak és vonagló haldoklók közöttünk magasodó halmától. A kürt utolsó ízben csendült fel. És Arthur, végre valahára, támadott.
A felpáncélozott lovasok elıtörtek a folyótól északra esı rejtekükbıl, és lovaik most úgy szelték át a gázlót, mint megannyi vihar korbácsolta hullám. Szétzúzták a korábbi összeütközések nyomán hátramaradt tetemeket lovaik vasalt patái alatt, és makulátlanul fénylı lándzsáikkal máris rávetették magukat az ellenség utóvédjére. Pelyvaként szórták szét maguk elıtt az embereket, amint vaspatkós lovaikkal mélyen begázoltak Gorfyddyd se regébe. Arthur emberei két csoportra váltak szét, melyek mély csatornákat vájtak a lándzsások tömegébe. Rohamoztak, meg hagyták lándzsáikat a földön heverı holtakban, és még több el lenséget kárhoztattak halálra kardjaikkal. És egy pillanatra, egyetlen dicsıséges pillanatra úgy gondoltam, az ellenség meg fog törni, ám ekkor Gorfyddyd is felismerte , ugyanezt a veszélyt, és odaüvöltött embereinek, hogy formáljanak új, északra nézı pajzsfalat. Feláldozta ugyan hátul maradt embereit, ám elöl harcoló embereinek hátsó soraiból új alakzatot kovácsolt. És az új fal tartott. Owainnek, oly sok esztendıvel ez elıtt, igaza volt abban, hogy még Arthur lovai sem jelenthetnek fenyegetést egy jól felépített pajzsfalnak. Nem is jelentettek. Arthur rettenetet és halált hozott Cuneglas seregének jó harmadára, de a többi annak rendje és módja szerint felállt, s kihívta maga ellen Arthur maréknyi lovasát. És az ellenség számban még mindig messze felülmúlt bennünket. A fakerítés mögött vonalunk sehol sem volt két embernél mélyebb, és sok helyre csupán egy harcos jutott. Arthurnak nem sikerült átvágnia hozzánk, és Gorfyddyd tudta, hogy erre nem is lesz képes addig, míg a pajzsfal kitart a lovakkal szemben. Felállította azt a pajzsfalat, seregének elveszett harmadát Arthur könyörületére bízva, majd megmaradt embereit visszafordította Sagramor pajzsfala felé. Gorfyddyd mostanra kiismerte Arthur taktikájának lényegét, és sikerült meggátolni mőködését, tehát megújult önbizalommal vezényelhette lándzsásait rohamra, noha ezúttal, ahelyett hogy a vonal teljes hosszában támadt volna, a völgy nyugati peremére összpontosította minden erejét, hogy megkerülhesse gyenge balszárnyunkat. Embereink azon a szárnyon elszántan küzdöttek, öltek és haltak, ám kevesen tudták volna tartani azt a szárnyat, és senki sem azután, hogy Gundleus siluriai harcosai az oldalunkba kerültek, megmászva az alacsony lankát a borzalmas szellemkerítés alatt. A támadás gyilkos erejő volt, miként a védekezés is ádáz. Morfans megmaradt lovasai a siluriaiakra vetették magukat, Nimue szitkokat köpdösött feléjük, és Tristan kipihent emberei bajnok hoz méltóan harcoltak, de ha kétszer ennyien lettünk volna, se tudtuk volna meggátolni, hogy az ellenség az oldalunkba kerül jön, és így pajzsfalunk, akár az összetekeredı kígyó, húzódott vissza a folyópartra, hol védekezı félkörben álltunk fel a két zászló alatt, és néhány sebesült katonát is sikerült magunkkal vonszolni ide. Szörnyőséges pillanat volt. Láttam pajzsfalunkat megtörni, láttam, ahogy az ellenség öldösni kezdi a szétszóródott embereket, és majdnem belerohantam túlélıink egy elkeseredett csapatába. Épp hogy maradt elég idınk hevenyészett pajzsfalat vonni, azután végig kellett néznünk, miként mészárolják le Gorfyddyd diadalmas katonái menekülı embereinket. Tristan meg maradt, miként Galahad és Sagramor is, ám mindez sovány vigasz volt azért, hogy elveszítettük a csatát, és nem maradt számunkra egyéb, mint hısként, harcban pusztulni. A katlan északi felében Arthurt még mindig távol tartotta a pajzsfal, míg délre a falunk, mely egész nap ellenállt az ellenség nyomásának, mostanra összeroppant és túlélıit körülvette az ellenség. Kétszáz erıs harcossal indultunk csatába, és mostanra alig maradtunk többen száznál. Cuneglas herceg lovagolt elıre, hogy megadásra szólítson fel. Atyja az Arthurral szembeálló hadaknak parancsolt, és Povvys királya rá szándékozta hagyni Sagramor maradék lándzsásainak lemészárlását fiára és Gundleus királyra. Cuneglas legalább nem sértegette embereimet. Jó tucatnyi lépésre tılünk visszafogta lovát, és felemelte üres kezét, hogy jelezze, békében érkezett. -Dumnonia harcosai! – kiáltott Cuneglas. – Jól harcoltatok, de a további harc egyet jelent halálotokkal. Én életet kínálok nektek. – Legalább egyszer használd a kardod, mielıtt bátor harcosokat megadásra hívsz – kiáltottam vissza. – Félsz harcolni, igaz? – acsarkodott Sagramor, hisz eleddig sem Gorfyddydet, sem Cuneglast, sem Gundleust nem lehetett a pajzsfal arcvonalában felfedezni. Nimue rontást
bocsátott rá, de hogy a herceg ennek tudatában volt-e vagy sem, nehéz lett volna megmondani. Ha tudatában volt sem aggódott, hisz valamennyi en csapdába estünk és halálra voltunk ítélve. – Vagy küzdj meg velem! – kiáltottam Cuneglasnak. – Férfi a férfival, ha van hozzá merszed. Cuneglas szomorú tekintettel fordult felém. Iszamós voltam a vértıl, sártól és verítéktıl, sebek borítottak és minden tagom sajgott, míg ı elegánsan festett rövid pikkelypáncéljában és sastollakkal ékes sisakjában. Félmosoly csillant arcán. – Tudom, hogy nem vagy Arthur – mondta –, mert láttam ıt a túlsó oldalon, de bárki is vagy, remekül harcoltál. Az életet kínálom neked. Lehúztam az izzadságtól csatakos, szoros sisakot a fejemrıl, és félkörünk közepére hajítottam. – Ismersz engem, herceg – mondtam. – Lord Derfel – nevezett meg, megadva a tiszteletet. – Lord Derfel Cadarn – folytatta –, ha kezeskedem a te és embereid életéért, megadjátok magatokat? – Herceg – feleltem –, itt nem én parancsolok. Lord Sagramorral kell beszélned. Sagramor odalépett mellém, és levette csúcsos fekete sisakját, melyet nem is olyan rég lándzsa járt át, s most bajtársam fekete haja vértıl volt csatakos. – Herceg – szólt törıdötten. – Az életet kínálom nektek – mondta Cuneglas –, ha megad játok magatokat. Sagramor görbe kardjával afelé mutatott, ahol Arthur lovasai harcoltak, a katlan északi végében. – Uram nem adta meg magát – mondta Cuneglasnak –, így én sem tehetem. Ám annyit tehetek – emelte fel hangját –, hogy feloldozom embereimet esküjük alól. – Én úgyszintén – kiáltottam. Bizonyos vagyok benne, hogy többen kísértést éreztek el hagyni sorainkat, ám bajtársaik morogva bírták ıket maradásra, vagy a morgás talán nem is volt egyéb, mint a megfáradt harcosok ellenszegülése. Cuneglas herceg kivárt néhány pillanatot, majd két vékony vert arany láncot húzott elı övére főzött zacskójából. Elmosolyodott. – Légy üdvözölve bátorságodért, Lord Sagramor. Légy üdvözölve, Lord Derfel. – Eldobta az ékszereket, hogy azok épp a lábunk elıtt érjenek földet. Felvettem az enyémet, és széthajtottam végét, hogy a nyakamba tehessem. – És Derfel Cadarn – toldotta meg Cuneglas. Kerek, barátságos arca még mindig mosolygott. – Herceg? – Húgom megkért, hogy adjam át üdvözletét. Megtettem. Lelkem, oly közel a halálhoz, szinte felreppenni tetszett a szavak hallatán. – Add hát át az én üdvözletemet is neki, herceg feleltem –, és mondd el neki, alig várom, hogy társaságom legyen a túlvilágon. – Azután, a vigasztalan gondolat, hogy már soha többé nem látom Ceinwynt, örömöm fölé kerekedett, és hirtelen sírni lett volna kedvem. Cuneglas meglátta szomorúságomat. – Nem kell meghalnod, Lord Derfel – mondta. – Életet ajánlok neked, és kezeskedem ér te. Barátságomat is felkínálom mellé, ha elfogadod. – Tisztesség lenne számomra, herceg – feleltem –, ám míg uram harcol, én is harcolok. Sagramor felvette sisakját, összerándulva, amint a fém újra fejsebének feszült. – Köszönjük, herceg – mondta Cuneglasnak –, de úgy döntöttünk, tovább harcolunk. Cuneglas elfordította lovát. Kardomra tekintettem, mely csorba volt és ragacsos, majd végignéztem embereimen. – Ha mást nem is tettünk – mondtam nekik –, megbizonyosodtunk róla, hogy Gorfyddyd serege egy napig távol maradt Dumnoniá-tól. És talán sosem érnek oda! Ki akarna még egyszer kikezdeni ilyen harcosokkal? – Talán a fekete pajzsos írek – mordult fel Sagramor, és fejével a dombtetı felé intett, ahol a szellemkerítés egész nap meg védte szárnyunkat. És ott, a mágiából szıtt torlasz mögött, egy csapat várakozott kerek, fekete pajzsaival és az írek hosszú lándzsáival. Coel's Hill emberei voltak, Oengus MacAirem írjei, kik eljöttek, hogy csatlakozzanak az öldökléshez. Arthur még mindig harcolt. Véres roncsokká szaggatta az ellenség erejének egyharmadát,
ám a maradék már nem engedte közel magához. Újra és újra támadt, hogy áttörje a pajzsfalat, ám nincs a földön olyan ló, mely keresztülgyalogolna egy emberek, pajzsok és lándzsák alkotta erıs szövevényen. Még Llamrei is cserben hagyta, és nem maradt számára hátra más, mint mélyen a véráztatta földbe szúrni Excaliburt, és reménykedni, hogy Gofannon isten a túlvilág mélységeibıl elıszökkenve a segítségé re siet. Ám sem az istenség nem jött, sem Magnis emberei. Mint ké sıbb megtudtuk, néhány önkéntes azért útnak indult, csak már túl késın érkezett. Powys gyülevészhada a dombtaréjon maradt, félvén átkelni a szellemkerítésen, míg mellettük száznál is több ír harcos sorakozott fel. Azok az emberek délnek vették az irányt, meg szándékozván kerülni a kerítés bosszúálló szellemeit. Fél óra múlva, gondoltam, ezek a fekete pajzsos írek is csatlakoznak Cuneglas végsı rohamához, ezért még most szakítottam rá idıt, hogy odamenjek Nimuéhoz. – Úszd át a folyót – sürgettem. – Tudsz úszni, igaz? Feltartotta bal kezét, rajta a sebhellyel. – Ha itt halsz, Derfel – mondta –, én is itt halok. – Neked… – Maradj most csendben – vágott közbe –, az lesz a legjobb -és lábujjhegyre állt, hogy szájon csókoljon. – Öld meg Gundleust a kedvemért, mielıtt meghalnál – könyörgött. Egyik lándzsásunk belekezdett Werlinna halotti énekébe, és a többiek is becsatlakoztak a lassú, szomorú melódiába. Cavan, véráztatta köpenyében, egy kıvel lándzsahegyét ütögette, próbálván kiegyengetni kicsorbult élét. – Soha nem gondoltam, hogy erre a sorsra jutunk – mondtam neki. – Ahogy én sem, uram – felelt, felnézve munkájából. A farkasfarkat szintúgy vér áztatta, sisakja behorpadt, bal combja körül rongyos kötés éktelenkedett. – Azt hittem, szerencsés vagyok – mondtam. – Mindig azt hittem, de talán minden harcos így gondolja. – Nem mindegyik, uram, nem, csak a legnagyobb vezérek. Elmosolyodtam köszönetem jeléül. – Mennyire szerettem volna látni, hogy Arthur álma valóra válik – mondtam. – Nem lenne munka a harcosoknak, ha úgy lenne – szólt Cavan komoran. – Valamennyien tintanyalók lennénk, vagy parasztok. Talán jobb is így. Egy utolsó harc, azután a túlvilág és Mithras szolgálata. Jó idıket élhetünk még meg ott, uram. Gömbölyő asszonyok, jó harcok, erıs sörök és arany, míg világ a világ. – Ott is élvezni fogom a társaságodat – mondtam neki, de az igazat megvallva igencsak nélkülöztem az örömöt azokban a percekben. Még korántsem akartam a túlvilágra utazni – nem, amíg Ceinwyn ezen a másik világon élt. Nekipréseltem a vértet mellkasomnak, hogy erezzem melltőjét, és a tébolyra gondoltam, melynek immár sohasem adhatok szabad folyást. Hangosan is kimondtam nevét, meglepve Cavant. Szerelmes voltam, mégis anélkül kellett meghalnom, hogy valaha foghattam volna szerelmem kezét vagy újra láthattam volna arcát. Azután erınek erejével eltereltem gondolataimat Ceinwyn-rıl, mert Demetia fekete pajzsos írjei ahelyett, hogy megkerülték volna a szellemkerítést, vállalták a kockázatot és egyenesen keresztülvágtak rajta. Azután már azt is láttam, miért. Egy druida vezette ıket keresztül a szellemek vigyázta mezsgyén. Nimue lépett oda mellém és meredt a domboldalra, ahol a magas, fehér kámzsát és köpenyt viselı alak hosszú lábaival lefelé lépkedett a meredek lejtın. Az írek követték, és fekete pajzsaik meg hosszú lándzsáik mögött ott közeledett Powys gyülevész hada is, íjakkal, csákányokkal, bárdokkal, lándzsákkal, husángokkal és szénavillákkal felfegyverkezve. Embereim éneke lassan elhalt. Megmarkolták lándzsáikat és egymáshoz érintették pajzsuk peremét, hogy megbizonyosodjanak róla, a pajzsfal szorosan zár. Az ellenség, mely saját pajzsfa lát rendezgette, hogy mielébb nekünk ronthasson, most elfordult, és figyelte, miként vezeti le a druida az íreket a völgybe. Iorweth és Tanaburs rohant üdvözölni ıt, ám az újonnan érkezett druida hosszú botjával rendelte el ıket az útból, majd hátratolta kámzsáját, s mi megláthattuk hosszú, fonott szakállát, és hátul fekete szalaggal lófarokba megkötött haját. Merlin volt az. Nimue felsikoltott, amint meglátta Merlint, majd rohanni kezdett felé. Az ellenség
félrevonulva engedett utat neki, miként szétváltak Merlin elıtt is, ki Nimue felé indult. Egy druida még egy csatatéren is oda mehetett, ahová csak kedve tartotta, már pedig ez a druida volt a leghíresebb és leghatalmasabb e földön. Nimue szaladt, és Merlin széttárta a karját üdvözlésül, s Nimue még akkor is zokogott, amikor végre újra rátalált a varázslóra, és ı törékeny fehér karjával átfonta a vállát. Hirtelen boldogság tört még rám is. Merlin megtartotta egyik karját Nimue körül, amint felénk lépkedett. Gorfyddyd látta a druida érkezését, és most a csatatér felénk esı része felé vágtázott. Merlin felemelte botját, hogy a királyt üdvözölje, ám ügyet sem vetett kérdéseire. Az ír csapat a domb lábánál állapodott meg, hol komor fekete pajzsfalat vont. Merlin tovább haladt felém, és akárcsak azon a napon, ami kor Caer Swsben megmentette az életemet, hővös, komor fensıbbséget sugárzott. Nem csillant mosoly azon a sötét arcon, a jókedvnek még halovány szikrája sem, csak a bısz harag, mialatt térdre ereszkedtem elıtte és lehajtottam a fejem. Sagramor hasonlóképpen tett, majd hirtelen egész viharvert hadunk letérdepelt a druida közeledtére. Merlin kinyújtotta felénk fekete botját, és elıször Sagramort érintette meg a vállán, azután engem. – Keljetek fel – mondta mély, komoran zengı hangon, mielıtt az ellenség felé fordult volna. Elvette karját Nimue válláról, és mindkét kezével meg markolva tartotta fel fekete botját tonzúrás feje fölé. Végigmérte Gorfyddyd seregét, majd lassan leengedte a botot, és annyi fensıbbség szorult azokba a kortalan, dühtıl eltorzult vonásokba, hogy lassú, magabiztos mozdulatát követve az ellenség mind egy szálig térdre vetette magát elıtte. Csak a két druida maradt állva, és a néhány lovas maradt meg nyergében. – Hét esztendın át – szólt Merlin olyan hangon, mely betöltötte a katlant, és tiszta zengését még Arthur és emberei is hallhatták – kutattam Britannia Elveszett Bölcsességét. Kutattam ıseim hatalma után, melyet elveszítettünk, amikor a rómaiak leigázták földünket. Kutattam a tárgyakat, melyek visszaadhatják e földet jogos isteneinek, saját isteneinek, a mi isteneinknek, az isteneknek, kik megteremtettek bennünket, és kiket rábírhatunk arra, hogy visszatérve segítsenek bennünket. – Lassan beszélt és egyszerően, hogy mindenki jól hallhassa és érthesse. – És most -ment tovább –, segítségre van szükségem. Olyan férfiakra van szükségem, kik kardot viselnek, kik lándzsát viselnek, kiknek nincs félelem a szívében, hogy eljöjjenek velem egy ellenséges földre, megtalálni Britannia Utolsó Kincsét. Clyddno Eiddyn Üstjét kutatom. Az Üst a mi erısségünk, elveszett erısségünk, a mi utolsó reményünk, hogy Britanniát újból az istenek szigetévé emeljük. Nem ígérek egyebet, csak nehézségeket, nem kínálhatok egyéb jutalmat, csak halált, nem táplálhatlak benneteket egyébbel, csak keserőséggel, ám én mégis kardotokat és életeteket kérem cserébe. Ki jön hát velem, fellelni elveszett kincsünket? Hirtelen támadt a kérdés. Arra számítottunk, hogy szót ejt az öldöklésrıl, mely vörösre festette a zöldellı völgyet, ám ı ügyet sem vetett a csatára, mintha az jelentéktelen epizód lenne csupán; szinte mintha észre sem vette volna, hogy egy ütközet közepébe csöppent. – Ki? – kérdezte újból. – Lord Merlin! – kiáltott Gorfyddyd, mielıtt egyetlen ember is válaszolhatott volna. Az ellenség királya keresztülfurakodott lovával a térdeplı lándzsások között. – Lord Merlin! – Hangja dühtıl reszketett, arca keserő fintorra húzódott. – Gorfyddyd! – ismerte fel Merlin. – Az Üst keresése nem várhatna még legalább egy órácskát? – kérdezte Gorfyddyd gunyorosan. – Várni várhat egy évet is, Gorfyddyd ap Cadell. Várhat öt évet is. Várhat örökké, csak nem tanácsos várni. Gorfyddyd kilovagolt a pajzsfalak közötti szabad térre. Gyızelmét és egyeduralkodói reményeit egyaránt veszélyeztetve látta a druida által, ezért hát fürgén emberei felé fordult lovával, fel tolta sisakja arcvédıjét, és megemelte hangját. – Lesz elég idınk elkötelezni lándzsáinkat az Üst keresése mellett – kiáltotta embereinek –, ám csak miután megbüntettük ezt a kurvapecért, és belefullasztottuk lándzsáinkat embereik lelkébe. Teljesítenem kell eskümet, és nem fogom engedni senkinek, hogy ettıl vissza tartson, még neked se, Lord
Merlin. Nem lehet se béke, se Üst, míg az a kurvapecér él. – Megfordult és a varázslóra meredt. – Az ı életét akarod tán megmenteni kéréseddel? – Az sem érdekel, Gorfyddyd ap Cadell – felelte Merlin –, ha megnyílik a föld, és mindenestül elnyeri Arthurt meg a seregét. Vagy ha éppen a te embereidet. – Akkor harcolunk! – üvöltött fel Gorfyddyd, és megmaradt kezével elıvonta kardját hüvelyébıl. – Ezek az emberek – szólt seregéhez, de kardjával zászlóink felé mutatott – a tiétek. Földjük, állataik, aranyuk és otthonaik a tiétek. Feleségeik és lányaik mostantól a ti szajháitok. Idáig bátran harcoltatok ellenük, miért engednétek most futni ıket? Az Üst nem semmisül meg velük együtt, de gyızelmünk igen, ha nem végezzük be, amit elkezdtünk. Harcolunk! Egy szívdobbanásnyi ideig néma csend volt, majd Gorfyddyd emberei felálltak és ütni kezdték lándzsáik nyelével pajzsaikat. Gorfyddyd vetett egy diadalmas pillantást Merlinre, majd bele térdelve lovába elvágtázott zajongó pajzsfala mögé. Merlin odafordult Sagramorhoz és hozzám. – A fekete pajzsos írek – mondta megszokott hangján – a ti oldalatokon harcolnak. Beszéltem velük. Rátámadnak Gorfyddyd embereire, és a kezetekbe adják a diadalt. Az istenek adjanak erıt nektek! -Megfordult, és Nimue vállára téve kezét visszaindult a domb felé, keresztül az ellenség sorain, melyek megnyíltak elıtte. – Próbálkozásnak nem rossz! – kiáltott Gundleus Merlin után. Siluria királya óriási diadal küszöbén állt, és a szédítı kilátások oly magabiztosságot kölcsönöztek neki, hogy még a druidát is kihívta volna maga ellen, ám Merlin ügyet sem vetett a sértés re, csak arrébb sétált Iorwethtel és Tanabursszel. Issa kezembe adta Arthur sisakját. Újra beletuszkoltam meg izzadt fejemet, hálásan a védelemért, melyet a csata utolsó perceiben jelentett. Az ellenség ismét kialakította pajzsfalát. Már csak kevés sértés hangzott el, hisz nem sok embernek maradt ereje másra, mint a komor öldöklésre. Gorfyddyd, aznap elsı ízben, leszállt lováról és elfoglalta helyét a pajzsfalban. Nem viselhetett pajzsot, mégis ı vezette az utolsó rohamot, mellyel végképp megtörhette a győlöletes ellenséget. Magasba emelte kardját, néhány pillanatig fenntartotta, majd lecsapott vele. Az ellenség rohamra lendült. Elıredöftünk lándzsáinkkal és pajzsainkkal, majd a két fal iszonytató robajjal ütközött egymásnak. Gorfyddyd próbálta kardjával megkerülni Arthur pajzsát, de én hárítottam és Hywelbane-nel rontottam rá. A penge megpattant sisakján, meg csonkítva a madártollakat, majd mindketten mozdulatlanságra lettünk kárhoztatva, a mögöttünk tolakodó katonák nyomására. – Toljátok ıket! – üvöltött hátra Gorfyddyd embereinek, majd felém köpött a pajzsvonal felett. – Az a kurvapecér – hallottam hangját a csatazajon túl – bezzeg elbújik a csatában! – İ nem kurvapecér, felség – mondtam, és próbáltam kiszabadítani Hywelbane-t, hogy mérjek rá vele egy csapást, de a penge reménytelenül foglyul esett az elırenyomakodó pajzsok és harcosok között. – Az a ribanc épp elég aranyat elvett tılem – mondta Gorfyddyd –, és én nem fizetek olyan nıért, amelyik nem teszi szét a lábát. Felrántottam Hywelbane-t, és próbáltam Gorfyddyd lábába döfni, de a penge lecsúszott vértezete aljáról. Kinevetett kudarcomért, újból felém köpött, majd felkapta fejét, amint a szörnyőséges harci üvöltést meghallotta. Az írek lendültek támadásba. Oengus Mac Airem fekete pajzsosai mindig fülsértı sikoltozással rohamoztak; a rettenetes hang sejtette, hogy szinte embertelen élvezetet lelnek az öldöklésben. Gorfyddyd ráüvöltött embereire, hogy minden erejükkel toljanak és vagdalkozzanak, hogy zúzzák szét törékeny pajzsfalunkat, Powys és Siluria harcosai pedig újonnan támadt erıvel vetették magukat ránk, abban a hitben, hogy a fekete pajzsosok a segítségükre sietnek, ám a hátsó sorok felıl hallatszó rémült sikolyok hamarosan ráébresztették ıket a fekete pajzsosok árulására. Az írek Gorfyddyd soraiba ékelıdtek, hosszú lándzsáik könnyő prédára akadtak, és Gorfyddyd pajzsfala oly hirtelen, oly sebesen omlott
össze, mint a kibökött vizestömlı. Elvakult dühöt és rémületet láttam átsuhanni Gorfyddyd arcán. – Add meg magad, felség! – kiáltottam oda neki, ám testırei helyet találtak, hogy kardjukkal rám rontsanak, és néhány kétségbeesett pillanatra túlságosan lekötött a védekezés ahhoz, hogy láthassam, mi történik a királlyal, noha Issa azt kiáltozta, hogy látta Gorfyddydet megsebesülni. Galahad mellettem harcolt, döfködve és döféseket hárítva, és ekkor, szinte varázsütésre, az ellenség menekülıre fogta a dolgot. Embereink üldözıbe vették ıket, s egyesülve a fekete pajzsosokkal hajtani kezdték maguk elıtt Powys és Siluria harcosait, akár a barmokat, arra a helyre, hol Arthur lovasai várták, hogy leöljék ıket. Gundleust kerestem, és egy pillanatra meg is láttam kétségbeesetten rohanó, sáros, vértıl csatakos férfiak között, de azután eltőnt a szemem elıl. A katlan eleddig is számtalan halált láthatott, pedig az igazi öldöklés még csak most kezdıdött meg, hisz semmi sem könnyíti meg úgy a gyilkolást, mint egy feloszlott pajzsfal. Arthur próbálta elejét venni a mészárlásnak, ám semmi sem szabhatott gátat a felszabadult vadállati kegyetlenségnek, és lovasai bosszúálló istenekként vágtattak a menekülı tömegbe, míg mi magunk elıtt hajtva az ellenséget levágtunk, akit csak értünk. Tucatnyi ellenséges katonának sikerült túljutnia a lovasokon és átkelni a gázló túloldali biztonságába, de még többen kerestek menedéket a faluban, ahol végre arra is találtak idıt és helyet, hogy új pajzsfalat alkossanak. Most annak jött el az ideje, hogy ık adják meg magukat. Az esti fény elterült a katlanban, megérintve a fákat annak a hosszú és véres napnak az elsı fakósárga fényével, mialatt kör befogtuk a falut. Levegıért kapkodtunk, kardjaink és lándzsáink iszamósak voltak a vértıl. Arthur, éppoly véres karddal, mint amilyen az enyém, nehézkesen csusszant le Llamrei hátáról. A fekete csatalovat fehéren verte ki a veríték, reszketett, fakó szeme óriásira nyílt, míg maga Arthur is holtfáradt volt az elkeseredett küzdelemtıl. Újra és új ra próbált elérni a pajzsfalon át hozzánk, s úgy harcolt, mondták az emberei, mintha maguk az istenek szállták volna meg, pedig azon a hosszú délutánon mindvégig úgy tőnt, az istenek magunk ra hagytak bennünket. Most pedig, noha ı lett a nap hıse, gyötrı kínt láttam a szemében, amint magához ölelte Sagramort, majd engem is. – Cserbenhagytalak, Derfel – mondta. – Cserbenhagytalak. – Nem, uram – mondtam –, hisz gyıztünk – mutattam csorba, vörös pengémmel Gorfyddyd csapatának túlélıire, kik bukott királyuk zászlója alatt csoportosultak. Gundleus rókáját is ott láthattam, noha nyoma sem volt egyik ellenséges királynak sem. – Kudarcot vallottam – mondta Arthur. – Nem tudtam áttör ni. Olyan sokan voltak. – A kudarc megkeserítette diadalát, hisz nagyon is jól tudta, milyen közel álltunk a teljes megsemmisüléshez. Valóban átélte a vereséget, hisz oly sokat magasztalt lovasait visszatartották, és ı nem tehetett mást, mint végignézte, miként vágnak le bennünket, ám mégsem ez lett a vég. A gyızelem az övé lett, Arthuré, Dumnonia és Gwent valamennyi embere közül, mert neki volt elég bátorsága, hogy belekezdjen a csatába. A csata ugyan nem úgy folyt le, miként Arthur elképzelte – Tewdric nem sietett a segítségünkre, és Arthur lovasai nem tudtak áttörni Gundleus pajzsfalán –, ám mégis diadalt arattunk, és ezt csakis egy dolognak köszönhettük: Arthur merészségének, hogy elfogadja a kihívást. Merlin persze közbeavatkozott, ám Merlin soha sem követelné magának a dicsıséget. Az mindenestıl Arthuré volt, és noha akkor eltelt az önváddal, éppen az általa mindig is lefitymált Lugg Vale-i gyızelem volt az, ami végül is Britannia urává tette. A poéták Arthur lovagja, az az Arthur, ki a bárdok nyelvén élt, az az Arthur, kihez minden ember imádsága szállt azokban a sötét napokban, annak a napnak a véres romjai közül kelt életre. Napjainkban a költık persze nem az igazságot éneklik meg Lugg Vale-rıl. Úgy tesznek, mintha a gyızelem éppoly teljes lett volna, mint a késıbbi csatákban, és talán igazuk is van, hogy átformálják a történetet, hisz ezekben a nehéz idıkben nagyon is szükségünk van egy igazi hısre – ám az igazság az, hogy Arthur azokban a korai napokban még nagyon sebezhetı volt. Owain halála és Bedwin támogatása révén ugyan uralkodott Dumnoniában, ám ahogy a háború továbbgyőrőzött, egyre többen kívánták távozását. Gorfyddydnek megvoltak a maga emberei Dumnoniában is, és Isten bocsássa meg nekem, túl sok keresztény imádkozott Arthur vereségéért. És ı éppen ezért harcolt, mert tudta, túl gyenge ahhoz, hogy ne harcoljon. Arthurnak diadalmaskodnia kellett, vagy elveszítette volna mindenét, és a végén gyızött, de csak azután, hogy
hajszálnyira került a vég romláshoz. Arthur elindult, hogy magához ölelje Tristant, majd üdvözöl te Oengus Mac Airemet, Demetia ír királyát, kinek csapata megmentette a csatát. Arthur, miként mindig, térdre rogyott a király elıtt, ám Oengus magához emelte és mackósán átölelte. Elfordultam és végignéztem a völgyön, mialatt a két férfi beszélgetett. Szörnyő látvány volt az összetört emberekkel, a szánalmasan halódó lovakkal, teliszórt halottakkal és elhullajtott fegyverekkel. Vér bőzlött és halók sikoltoztak. Sokkal fáradtabbnak éreztem magam, mint korábban bármikor, ahogyan embereim is, de láttam, hogy Gorfyddyd gyülevész hada megindul lefelé a lej tın, hogy kifossza a halottakat és sebesülteket, ezért oda kellett küldenem Cavant egy tucat emberrel, hogy zavarják el ıket. Hollók röppentek át a sötéten örvénylı folyó felett, hogy a holtak zsigereit tépkedjék. Láttam, hogy a kunyhók, melyeket hajnalban gyújtottunk fel, még mindig füstölögnek. Azután Ceinwynre gondoltam, és lelkem ennyi vadállati borzalom mellett is hótiszta szárnyakra kapott. Megfordulva láttam, hogy Arthur és Merlin összeölelkezik. Arthur összerogyni látszott a druida karjai közt, ám Merlin meg emelte és megpaskolta a vállát. Azután kettesben indultak el az ellenséges pajzsfal felé. Cuneglas herceg és Iorweth druida érkezett az ellenség sorai felıl. Cuneglas lándzsát tartott a kezében, de pajzsot nem, míg Arthur hüvelybe dugta Excaliburt, s más fegyvert ı sem vitt magával. Arthur Merlin elıtt haladt, és amint közel ért Cuneglas-hoz, fél térdre ereszkedett elıtte és meghajtotta fejét. – Herceg -mondta. – Atyám haldoklik – szólt Cuneglas. – Egy lándzsa a hátába fúródott. – Hangjában vádaskodás csendült, noha mindenki tudta, hogy amint egy pajzsfal felbomlik, rengetegen halnak meg hátulról sebet kapva. Arthur fél térden maradt. Egy pillanatig úgy látszott, nem tudja, mit is mondhatna, majd felnézett Cuneglasra. – Láthatnám? – kérdezte tıle. – Megsértettem a házadat, herceg, és sebet ejtettem tisztességteken, ezért, bár a sértés nem volt szándékos, szeretnék atyád bocsánatáért esedezni. Most Cuneglas látszott zavarban lenni, azután megvonta vállát, mint aki nem biztos benne, hogy a helyes döntést hozza, és a pajzsfal felé intett. Arthur felállt, és oldalán a herceggel elindult a haldokló Gorfyddyd király felé. Kiáltani akartam Arthurnak, hogy ne menjen, de máris el nyelte ıt az ellenség tömege, mielıtt eltompult érzékeim felriadhattak volna. Próbáltam elképzelni, miket is mondhat Gorfyddyd Arthurnak, és közben jól tudtam, hogy ugyanazokat mondhatja, amiket nekem is köpdösött a pajzsfalban. Gorfyddyd király nem olyan ember volt, aki megbocsátott az ellenségeinek, sem nem olyan, ki megkíméli ellenségeit a fájdalomtól, még ha ı maga haldoklik is. Ez lehetett Gorfyddyd utolsó földi öröme, hogy tudta, mennyire megsebzik ellenlábasát szavai. Sagramor osztozott velem félelmeimben, és mindketten szorongva figyeltük, amint Arthur néhány pillanat múlva elıbukkant a vert sorok mögül, oly sötét arccal, akár Cruachan barlangja. Sagramor felé lépett. -Hazudott, uram – mondta Sagramor halkan. – Mindig hazudik. – Tudom, hogy hazudott – mondta Arthur, majd megborzongott. – De vannak oly valótlanságok, melyeket nehéz végighallgatni, és nem lehet megbocsátani. – A harag hirtelen feltört belıle, kirántotta Excaliburt hüvelyébıl, és ádáz dühvel a csapdába esett katonák felé fordult. – Van közöttetek olyan, ki harcolni akar királya hazugságaiért? – ordította, mialatt fel s alá járkált soraik elıtt. – Van közöttetek ilyen? Akad egyetlen ember is, aki harcolni akar a gonoszságért, mely meghal veletek? Egyetlenegy sincs? Akkor hát a legmélyebb sötétségre kárhoztatom királyotok lelkét! Gyertek, harcoljatok! – Meglengette Excaliburt a felvont pajzsok sora elıtt. – Harcoljatok! Mi lesz, söpredék? – Haragja volt olyan rettenetes, mint bármi, amit a völgy aznap láthatott. -Akkor hát az istenek nevében – kiáltotta –, hazugnak mondom királyotokat, egy fattyúnak, egy becstelen mocsoknak, egy senkinek! – Feléjük köpött, majd fél kézzel babrálni kezdett a csatokkal bır mellvértemen, melyet még ekkor is viselt. Sikerült leoldani a vállszíjakat, de a derékszíjakat már nem, így a mellvért úgy lógott teste elıtt, mint egy kovács köténye. – Megkönnyítem a számotokra! – kiáltotta. – Nincs páncélom. Nincs pajzsom. Gyertek és küzdjetek meg velem! Bizonyítsátok, hogy az a
féregnek is utolsó királyotok igazat beszél! Még mindig senki? – Féktelen dühe régen levetett minden zablát, és ı az istenek kezébe került, miközben a világra köpte haragját, s az meghunyászkodott elıtte. Újra kiköpött. – Ti avas szukák! – Megpördült, amint Cuneglas újra feltőnt a pajzsfal elıtt. – Te, fattyú? – mutatott Excaliburrel Cuneglasra. – Te harcolsz azért a rothadó mocsokért? Cuneglas, miként mindenki, reszketett Arthur haragjától, mégis fegyvertelenül lépett ki a pajzsfalból, hogy alig néhány lépésnyire Arthurtól térdre vesse magát. – A könyörületedre bízzuk magunkat, Lord Arthur – mondta, és Arthur meredt tekintettel nézett le rá. Teste megfeszült túláradó mérgétıl, tagjaiban ott forrt a harc minden keserősége, és egy pillanatra már azt hittem, hogy Excalibur szisszenve szeli ketté a szürkületet, hogy el válassza Cuneglas fejét a nyakától, ám ekkor Cuneglas felnézett. – Most már én vagyok Powys királya, Lord Arthur, de a kegyességedre bízom magam. Arthur lehunyta a szemét. Azután, még mindig csukott szemmel, megragadta Excalibur hüvelyét, és a helyére tolta a pengét. Elfordult Cuneglastól, felnyitotta a szemét, majd ránk meredt, lándzsásaira, és én tudtam, hogy az ırület kezd felszállni róla. Még mindig reszketett a dühtıl, de féktelensége már szerte foszlott, és Arthur hangja nyugodtan csengett, amint kérte Cuneglast, hogy álljon fel. Azután Arthur odaszólította zászlóvivıit is, hogy a medve és a sárkány jelvényeivel is nagyobb nyomatékot adjon szavainak. – Ezek a feltételeim – mondta, hogy a sötétségbe boruló völgyben mindenki hallhassa. – Követelem Gundleus király fejét. Túl sokáig tartotta már meg nyakán, és királyom édesanyjának gyilkosa nem menekülhet tovább az igazság elıl. Ha ezt megkapom, nem kérek mást, mint békét Cuneglas király és királyom között, Cuneglas király és Tewdric király között. Békét kérek valamennyi briton között. Döbbent csend fogadta szavait. Arthur volt a nap gyıztese. Serege végzett az ellenség királyával és foglyul ejtette Powys örökösét, ezért a völgyben mindenki arra számított, hogy Arthur királyi váltságdíjat kér majd Cuneglas életéért cserébe. Ám ı ehelyett mást nem kért, csak békét. Cuneglas a homlokát ráncolta. – Mi lesz trónommal? – sikerült kinyögnie a kérdést. – A trón a tiéd, felség – felelte Arthur. – Ki másé lenne? Fogadd el feltételeimet, felség, és szabadon elfoglalhatod. – És Gundleus trónja? – kérdezte Cuneglas, bizonyára azt gyanítva, hogy Arthur magának akarja Siluriát. – Az nem a tiéd – felelt Arthur kurtán –, és az enyém sem. Majd együtt keresünk valakit, aki melegen tarthatja. Miután Gundleus meghalt – tette hozzá vészjóslóan. – Hol van ı? Cuneglas a falu felé mutatott. – Valamelyik építményben, uram. Arthur Powys legyızött lándzsásai felé fordult és felemelte hangját, hogy mindannyian jól hallhassák. – Ezt a háborút soha sem kellett volna megvívnunk egymással! – kiáltott. – Hogy így történt, az én hibám, én pedig elismerem hibámat, és hajlandó vagyok megfizetni az árát, ha az életemmel nem is. Ceinwyn hercegnınek többel tartozom bocsánatkérésnél, és megfizetem, amit csak követel, de most csak annyit kérek, legyünk szövetségesek. Naponta érkeznek szászok földünkre, és hajtják rabszolgasorba asszonyainkat. Ellenük kellene harcolnunk, nem egymás ellen. A barátságotokat kérem, és zálogként e kéréshez megtarthatjátok földjeiteket, fegyvereiteket és aranyatokat. Ez nem gyızelem s nem vereség – mutatott körbe a véres, ködbe burkolódzó völgyben –, hanem béke. Nem kérek mást, csak békét, és egy életet. Gundleusét. – Lenézett Cuneglasra és lehalkította hangját. – Várom döntésedet, felség. Iorweth druida sietett oda Cuneglas mellé, és a két férfi sugdolózni kezdett egymással. Láthatóan egyikük sem hitte el Arthur ajánlatát, hisz a gyıztes hadurak vajmi ritkán tettek tanúbizonyságot nagylelkőségrıl. A gyıztesek váltságdíjat, aranyat, rab szolgát és földet követeltek; Arthur csak barátságot kért. – Mi lesz Gwenttel? – kérdezte Cuneglas Arthurtól. – Mit kíván majd Tewdric? Arthur körbepillantott a sötétedı katlanban. – Én nem látom itt Gwent egyetlen emberét sem, felség. Ha valaki nem vesz részt a harcban, az nem vesz részt az egyezkedésben sem. De
annyit megmondhatok, felség, hogy Gwent áhítozik a békére. Tewdric király mást sem fog kérni, csak barátságodat és királyom barátságát. Olyan barátságot, melynek megtartására kölcsönös eskünk lesz a biztosíték. – És szabadon távozhatom, ha megteszem e fogadalmat? – kérdezte Cuneglas gyanakodva. – Ahová csak akarsz, felség, bár kérném engedélyedet, hogy visszatérhessek veled Caer Swsbe, további tárgyalásokra. – És embereim is szabadon jöhetnek? – kérdezte Cuneglas. – Fegyverükkel, aranyukkal, életükkel és barátságommal – válaszolt Arthur. O bizonygatta legbuzgóbban, leglelkesebben, hogy ennek kell lennie a legutolsó csatának, melyet britonok egymás között megvívtak, noha arra gondosan figyelt, vettem észre, hogy egyetlen szóval se említse Rataét. Az a meglepetés még várhat. Cuneglas láthatóan még mindig túl szépnek találta az ajánlatot ahhoz, hogy igaz lehessen, ám ekkor, talán visszaemlékezve Arthurral ápolt korábbi barátságára, elmosolyodott. – Megkapod a békédet, Lord Arthur. – Egy utolsó feltétellel – szólt Arthur váratlanul és nyersen, de nem hangosan, így csak néhányan hallhattuk szavait. Cuneglas gyanakvónak tőnt, de türelmesen várakozott. – Esküdj meg, felség, becsületedre – mondta Arthur –, hogy halálakor atyád hazudott nekem. A béke függött Cuneglas válaszán. Egy pillanatra lehunyta szemét, mintha lelki fájdalom marcangolná, majd megszólalt. -Atyámat soha nem érdekelte az igazság, Lord Arthur, csak azok a szavak, melyek céljait elısegíthették. Atyám hazug volt, megesküszöm rá. – Akkor hát miénk a béke! – kiáltotta Arthur. Csak egyetlen egyszer láttam boldogabbnak – akkor, amikor feleségül vette Guinevere-t –, ám most, a nyert csata füstjében és vérgızében, majdnem annyira örömtelinek tetszett, mint azon a virágoktól tarkálló réten, a patak mellett. Valóban, szólni alig tudott a ha tártalan örömtıl, amiért elérte azt, amire mindennél jobban vágyott a világon. Békét teremtett. Hírnökök indultak északnak és délnek, Caer Swsbe és Durnovariába, Magnisba és Siluriába. Lugg Vale vértıl és füsttıl bőzlött. Sokan a sebesültek közül ott haldokoltak, ahol elestek, és szánalmas kiáltozásaik visszhangoztak az éjszakában, mialatt az élık tüzeket ugrándoztak körül és a farkasokról beszéltek, melyek eljönnek a hegyek közül, hogy a csata halottain lakmározzanak. Arthurt egészen elképesztette gyızelmének nagysága. İ lett, noha ekkor még alig volt képes felfogni, egész Dél-Britannia tényleges uralkodója, hiszen nem volt senki, aki ki merte volna hívni maga ellen seregét, bármilyen viharvert is volt az. Beszélnie kellett Tewdrickel, vissza kellett küldenie lándzsásait a szász ha tárra, alig várta már, hogy jó híreket kaphasson Guinevere felıl, s mindeközben emberek könyörögtek hozzá kegyekért, földért, aranyért és rangért. Merlin egyfolytában az Üstrıl beszélt neki; Cuneglas meg akarta vitatni vele az Aelle térnyerése folytán ki alakult helyzetet, miközben Arthur sokkal inkább beszélt volna Lancelotról és Ceinwynrıl; míg Oengus Mac Airem földet, asszonyt, aranyat és rabszolgákat követelt Siluriából. Én akkor este csak egyvalamit kértem, és azt az egyet Arthur meg is adta nekem. Nekem adta Gundleust. Siluria királya egy apró, rómaiak építette templomban lelt menedéket, melyet egy nagyobb, a kis faluban magasodó római házhoz ragasztottak. A templomot kıbıl emelték, és nem volt ablaka, kivéve egy durván vágott lyukat az oromzat tetején, melyen keresztül a füst távozhatott, és egyetlen ajtó nyílt csak rajta, az istállóudvarra. Gundleus próbált elmenekülni a völgybıl, ám lovát levágta Arthur egyik lovasa, és most, akár egy patkány az utolsó lyukban, a király végzetére várakozott. Maréknyi hőséges siluriai lándzsása ırizte a templomot, de ık is szétfutottak, mikor meglátták a sötétben közeledı harcosaimat. Egyedül Tanaburs maradt hátra, hogy a kivilágított templomot vigyázza, ahol apró szellemkerítést is emelt, két frissen levágott fejet helyezve a kapu két félfája alá. Látta lándzsáinkat meg villanni a sötétben, az istállóudvar kapuja mellett, és megemelte holdban végzıdı botját, hogy szitkokat szórjon ránk. Az isteneket hívta segítségül, hogy összeaszalja
lelkünket, ám rikácsolása bámulatos hirtelenséggel félbeszakadt. Akkor hallgatott el, mikor hallotta Hywelbane pengéjének súrlódását a hüvelyben. A hangra a sötét udvar felé kapta a fejét, ahonnét Nimue és én együtt léptünk elı, s felismervén bennünket apró, rémült sikoly hagyta el ajkát, olyan, mint amikor a vadmacska csapdába ejti a vadnyulat. Tudta, hogy tartozik nekem a lelkével, s rémülten bemenekült a templomba. Nimue megvetıen rúgta arrébb a két fejet, majd követett az épületbe. İ is kardot viselt. Embereim odakint várakoztak. A templomot egykor valamely római istennek ajánlották, ám mostanra a brit isteneké lett, kiknek tiszteletére magasra tornyozták a koponyákat a csupasz kıfalak mentén. A koponyák sötét szemgödre üresen meredt az ikertőz felé, mely bevilágította a magas, keskeny kamrát, ahol Tanaburs a megsárgult koponyákból varázskört vont maga köré. Most ott állt, ennek a körnek a közepében, varázsigéket kantáivá, míg mögötte, a távoli fal mellett, hol az alacsony oltár köve áldozati vértıl feketéllett, Gundleus várakozott kivont karddal. Tanaburs, sárral és vérrel bemocskolt hímzett köntösében, magasra emelte botját, és ocsmány átkokat sziszegett. Megátkozott vízzel és tőzzel, földdel és léggel, sziklával és hússal, estharmattal és holdfénnyel, élettel és halállal, ám egyik átka sem állított meg, amint lassan közeledtem felé, oldalamon a vérfoltos fehér köpenyébe öltözött Nimuéval. Tanaburs egy végsı rontást küldött rám, majd botjával egyenesen az arcomra mutatott. – Az anyád él, szász! – kiáltotta. – Az anyád él, és az élete az enyém! Hallod, szász? – A kör belsejébıl vicsorgott rám, és vén arcát sötét árnyékokba borította az ikertőz, mely vörösen, fenyegetıen tükrözıdött a szemében. – Hallod? – kiáltott újra. – Az anyád lelke az enyém! Párosodtam vele, hogy megszerezzem! Kéthátú bestiát csináltam belıle és a vérét ontottam, hogy elvegyem a lel két! Csak egy ujjal érj hozzám, szász, és az anyád lelke a sárkány tüzében porlad el. Beletapossák a földbe, megégetik a levegıben, megfojtják a vízben, és örökre a fájdalomnak adják. És nemcsak ıt, szász, de azok lelkét is, kik valaha világra vergıdtek az ágyé kán. A földnek adtam a vérét, szász, és a hasába adtam hatalmamat. – Felnevetett, és a templom füstös fagerendái felé emelte botját. – Csak egy ujjal nyúlj hozzám, szász, és az átok megfogan életén és rajta keresztül a te élteden is. – Leeresztette botját, hogy annak vége újra felém mutasson. – De hagyj elmennem, és akkor élhettek. Megtorpantam a kör szélénél. A koponyák nem alkottak szellemkerítést, de így is iszonyú hatalom rejlett elrendezésükben. Éreztem, ahogy a hatalom láthatatlan szárnyként söpör hátrébb. Keresztezd a koponyakört, gondoltam, és az istenek játék terére lépsz, hol olyasmik várnak rád, melyeket elképzelni sem tudsz, nemhogy megérteni. – Tanaburs meglátta bizonytalanságomat és diadalmasan mosolygott. – Az anyád az enyém, szász -károgta –, az enyém, mindenestıl az enyém, a vére, a lelke és a teste az enyém, és ezért te is az enyém vagy, mert vérbıl és kínból az én testembıl születtél. – Elmozdította botját, hogy a hold mellkasomhoz érjen. – Elvigyelek hozzá, szász? Tudja, hogy élsz, és kétnapi járásra innét rád vár. – Gonosz mosoly villant az arcán. – Az enyém vagy – kiáltotta –, mindened az enyém! Én vagyok az anyád és én vagyok az atyád, a lelked és az életed. Én támasztottam varázslatot anyád méhében, és most már az én fiam vágyj Kérdezd csak ıt! – Reszketı botjával Nimue felé mutatott. – İ ismeri a varázslatot. Nimue nem szólt semmit, csak győlölködve meredt Gundleusra, míg én mélyen belenéztem a druida szörnyő szemébe. Féltem átvágni a körön, megrémítettek fenyegetései, ám ekkor, émelyítı fürgeséggel, annak a szörnyő éjszakának az eseményei villantak fel szemem elıtt, oly részletességgel, mintha csak tegnap esett volna. Emlékeztem anyám sikolyaira, és emlékeztem, hogyan könyörgött a katonáknak, hogy maga mellett tarthasson, és emlékeztem a lándzsások nevetésére, és hogy hogyan ütötték fejét a lándzsák nyelével, és emlékeztem a kotkodácsoló druidára a nyulakkal és holdakkal kihányt köntösben, csontokkal a hajában, és emlékeztem, hogyan emelt fel, simogatott, és mondta, milyen pompás ajándéka leszek az isteneknek. Erre emlékeztem, ahogy emlékeztem, hogyan sikoltottam édesanyám után, aki nem segíthetett nekem, és emlékeztem, hogyan vittek keresztül a tüzek vonalán, melyek mentén harcosok táncoltak és nık nyögdécseltek, és emlékeztem, ahogy Tanaburs feltartott a magasba, tonzúrázott feje fölé, mialatt odalépett a sötét veremhez, mely egyszerő fekete kör volt a földben, körülötte tüzekkel, melyek lángja elég magasra csapott ahhoz, hogy
megvilágítsa a kihegyezett karók véres végeit, melyek a sötét verem zsigerei közül meredeztek felém. Az emlékek fájdalmasan vonagló, tekergızı kígyókként falták lelkemet, ahogy visszaemlékeztem a karókról le csüngı véres húscafatokra és bırdarabkákra, és az összetört testek akkor még csak alig megértett borzalmára, ahogy gyötrıen lassú agóniájukban vonaglottak a druida farkasvermének szurok fekete méhében. És emlékeztem, hogyan sikoltottam anyámért még akkor is, amikor Tanaburs a csillagok felé emelt és felkészült, hogy isteneinek adjon. – Gofannonnak – kiáltotta, és anyám felsikoltott, miközben erıszakot tettek rajta, és én is sikítottam, mert megértettem, hogy meg kell halnom. – Lleullawnak – bömbölt Tanaburs –, Cernunnosnak, Taranisnek, Sucellosnak, Beinek! – És annál az utolsó névnél levetett a gyilkos karók közé. És hibázott. Anyám sikoltott, és én még fülemben hallottam sikolyát, mi alatt félrerúgtam Tanaburs koponyáit, és a sikolyai egybeforrtak a druida visításával, amint visszhangoztam néhai kiáltását. – Beinek! – üvöltöttem. Hywelbane lecsapott. És én nem hibáztam. Hywelbane bele hasított Tanaburs vállába, keresztül a bordáin, és amilyen vér szomjas ádáz indulat támadt lelkemben, Hywelbane keresztül vágta magát a beesett hason és a bőzlı beleken, s az egész test úgy repedt szét, mint egy rothadó tetem, és én mindvégig annak a kisgyermeknek szörnyő sikolyát hallattam, kit a halálos veremnek adtak. A koponyakör feltelt vérrel, a szemem könnyekkel, amint ; felnéztem a királyra, aki lemészárolta Ralla gyermekét és Mordred anyját. A királyra, aki megerıszakolta Nimuét és kivájta a szemét, s visszaemlékezve a vak fájdalomra, mindkét kezemmel megragadtam Hywelbane markolatát, majd kirántottam a pengét a lábam elıtt heverı lekoszlott zsigerek közül, és átléptem a druida tetemén, hogy a halálnak adjam Gundleust is. – İ az enyém! – kiáltott rám Nimue. Lerántotta szemkötıjét, hogy üres szemgödre vörösen villanjon meg a lángok rıt fényében. Ellépett mellettem, mosolyogva. – İ az enyém – suttogta –, mindenestıl az enyém. – És Gundleus felsikoltott. És a túlvilágon talán Norwenna is meghallotta azt a sikolyt, és tudhatta, hogy fia, télen született gyermeke, még mindig király.
A szerzı jegyzete
A ligha meglepı, hogy az arthuri idıszak sötét korként vonult be a brit történelembe, hiszen szinte semmit sem tudunk e periódus eseményeirıl és meghatározó egyéniségeirıl. Még abban sem lehetünk bizonyosak, hogy Arthur egyáltalán létezett, noha valószínősíthetjük, hogy egy Árthur (vagy Artúr vagy Arto-rius) átmenetileg visszaszorította a szász inváziót, valamikor a Krisztus utáni hatodik század korai éveiben. A katonai összetőzésekrıl íródott egyik számadás, Gildas De Excidio et Conquestu Britanniáé címő mőve, az 540-es években keletkezhetett, és méltán várnánk el tıle, hogy mérvadó forrás legyen Arthur cselekedeteivel kapcsolatban, ám Gildas mőve még csak nem is említi Arthurt, mely tényt elıszeretettel hangoztatják azok, akik vitatják létezését. Mindezek ellenére egyes bizonyítékok Arthur mellett tanúskodnak. A hatodik század közepe tájáról – tehát akkorról, amikor Gildas is lejegyezte históriáját – fennmaradt feljegyzések például meglepı és korábban egyáltalán nem jellemzı számban emlékeznek
meg Arthur nevő férfiakról, ami arra utal, hogy a hirtelen divatnak engedelmeskedve többen is egy e nevet viselı, híres és hatalmas férfiú után nevezték el gyermeküket. Az ilyen bizonyíték persze aligha döntı érvényő, miként nem az a legkorábbi irodalmi utalás sem Arthur személyére, a nagy epikus költemény, az Y Gododdin egy passzusa – mely mindössze egyszer említi a hıst –, amely i. sz. 600 körül íródott, megemlékezendı egy, az északi britek és a szászok közötti megvívott csatáról, ugyanis sok tudós az Arthurra vonatkozó utalást késıbbi betoldásnak tartja. Az Y Gododdinban felbukkanó kétes eredető említést követıen kétszáz esztendıt kell várnunk, míg Arthur létezésérıl egy történész munkájában olvashatunk, mely idıbeli szakadék jócskán gyengíti a bizonyíték hitelességét, noha Nennius, ki a nyolcadik század legvégén jegyezte le a britonok történetét, sokat foglalkozik Arthur személyével. Figyelemre méltó, hogy Nennius egyszer sem nevezi Arthurt királynak, de sokkal inkább a Dus Bellorum, Csaták Vezére címmel írja le, melyet könyvemben Hadúrként fordítottam. Nennius nyilvánvalóan sokat merített az ısi népmesékbıl is – ezek amúgy is termékeny táptalajnak bizonyultak az egyre növekvı gyakorisággal szárba szökkenı Arthur-történetekhez, melyek a tizenkettedik században érték el zenitjüket, amikor két nemzet egymástól függetlenül tevékenykedı két szerzıje is minden idık legnagyobb hısévé kiáltotta ki Arthurt. Britanniában Geoffrey of Monmouth jegyezte le csodálatos és mitikus História Regum Britanniaejét, míg Franciaországban a költı Chrétien de Troyes adta hozzá, más egyéb újítás mellett, Lancelotot és Camelotot a királyi elegyhez. Camelot neve lehetett puszta kitalálás (vagy esetleg Colchester római nevének, Camulodunumnak önkényes elferdítése), de más tekintetben Chrétien de Troyes szinte bizonyosan a breton mítoszokat vette alapul, melyek – miként a walesi népmesék, melyekbıl Geoffrey számadása táplálkozott – eredeti és hiteles emlékeket ıriztek az egykor élt hısrıl. Azután, a tizenharmadik században, Sir Tho-mas Malory megírta Le Morte d 'Arthur címő mővét, melyet nyugodtan tekinthetünk a Szent Grállal, kerek asztallal, udvarhölgyekkel, legyızıre várakozó bestiákkal, magasztos varázslókkal és bővös kardokkal át- meg átszıtt Arthur-mesevilág ıstípusá-nak. Ma már valószínőleg lehetetlen feladat ebben a gazdag folklórvilágban megtalálni az igazságmagvat Arthurral kapcsolatban, noha ezzel sokan próbálkoztak és kétségkívül próbálkozni is fognak. Arthurt állították már Észak-Britannia hısének, Essexbıl, ahogyan a nyugati országrész urának is. Egy jelenkori munka határozottan egy hatodik században élt walesi uralkodóval, Owain Ddantgwynnel azonosítja Arthurt, bár éppen maga a szerzı jegyzi meg, hogy “semmit sem jegyeztek fel Owain Ddantgwynnel kapcsolatban”, és ez aligha szolgál segítségünkre a bizonyításban. Camelot helyszíneként éppúgy szerepel Carlisle, Winchester, South Cadbury, Colchester, mint tucatnyi egyéb hely is. A magam választása a kérdésben a legjobb esetben is önkényes, és csak az a bizonyosság támasztja alá, hogy valódi válasz nem létezik. Jómagam Camelotnak a Caer Cadarn fantázianevet adtam, és Somersetben, South Cadburyben helyeztem el, noha nem azért, mert ezt gondoltam legvalószínőbb helyének (bár legvalószínőtlenebbnek sem állítanám), de mert jól ismerem és szeretem Angliának ezt a részét. Bármennyit is kutakodunk, biztonsággal csakis azt hámozhatjuk ki a fennmaradt emlékekbıl, hogy egy Arthurnak nevezett férfiú feltehetıleg élt az ötödik és hatodik században, hogy nagy tekintélyő hadúr volt, ha király nem is, és hogy legnagyobb csatáit a győlöletes szász betolakodók ellen vívta. Bármennyire keveset is tudunk azonban Arthurról, sok mindent kikövetkeztethetünk a kor alapján, melyben vélhetıen élt. Az ötödik és hatodik század Britanniája szörnyőséges hely lehetett. A szigetet oltalmazó rómaiak az ötödik század elején kivonultak, és a romanizált britonok így magukra maradtak félelmetes ellenségeik győrőjében. Nyugatról az írek fosztogatták ıket, kik kelta ági rokonaik voltak a briteknek, ám ez sem akadályozta ıket abban, hogy országdúló, gyarmatosító és rabigába hajtó ellenségként lépjenek fel. Északot a skót felföldek különös népe lakta, mely mindig készen állt rá, hogy délre induljon portyázni, ám fentiek egyikét sem félték annyira, mint a győlölt szászokat, kik elıbb fosztogatták, azután meghódították Britannia keleti részét, és idıvel Britannia szívét is elfoglalták, Angliára keresztelve a szigetországot. A britonok, kiknek farkasszemet kellett nézniük a betolakodókkal, korántsem voltak
egységesek. A független királyságok, úgy tőnik, sokkal komolyabb erıfeszítéseket tettek az egymás közti viszálykodásért, mint a hódítókkal szembeni küzdelemért, és ideológiai értelemben is legalább ennyire megosztottak voltak. A rómaiak hátrahagyták ugyan törvényeiket, iparukat, mőveltségüket és vallásukat, ám örökségük számos ponton ellenkezett a helyi tradíciókkal, melyeket a hosszú római megszállás ugyan igyekezett elfojtani, ám teljesen felszámolnia sohasem sikerült, és tradícióik a druidizmus révén újra teret nyerhettek. A rómaik korábban lesújtottak a druidizmusra, mert a brit (s ezáltal Rómaellenes) nacionalizmussal azonosították, és helyébe egyéb vallásokból (köztük a kereszténységbıl) gyúrt különös elegyet ültettek. Tudós megnyilatkozások sejtetik, hogy a kereszténység széles körben elterjedt volt a posztrómai idık Britanniájában (noha a kereszténységnek ez a formája idegen lenne a modern gondolatiság számára), ám emellett kétségkívül a pogányság is fennmaradt, különösen vidéken (hisz maga a pogány vagy pagan is a vidéki ember latin megfelelıjén alapul), és a posztrómai rendszer omladozása alatt az emberek bizonyára készséggel kaptak bármilyen természetfeletti szalmaszál után, melyet csak elérhettek. Egy modern kori tudós azt is felvetette, hogy a kereszténység nem is állt oly távol a brit druidizmustól, és a két hitvallás békésen megélhetett egymás mellett, ám annak fényében, hogy a vallási toleranciát aligha nevezhetjük az egyház erısségének, e következtetés helytálló volta legalábbis vitatható. Meggyızıdésem, hogy Arthur Britanniáját legalább annyira jellemezték az egymástól eltérı nézetek közti viszályok, mint a külsı fenyegetettség vagy a politikai viharok. Idıvel persze az Arthur-mondakört is erısen áthatották keresztény értékek, különösen ami a Szent Grált illeti, noha kétséges, hogy a maga korában Arthur egyáltalán hallhatott-e errıl a serlegrıl. A Grál keresésének története mégsem teljes egészében kitalálás, hiszen figyelemre méltó hasonlóságokat mutat a kelta népmesékkel – melyekben harcosok kutatják a mágikus üstöket –, a pogány mondákkal, melyeket, hasonlatosan az Arthurmitológiához, a késıbbi keresztény szerzık vallásuk mázával vontak be, ezáltal kitörölve a sokkal korábbi arthuri tradíciót, mely így csak néhány rendkívül régi kelta szent homályos élettörténetében fedezhetı fel. Ezek a megemlékezések, meglepı módon, valóságos gazfickóként ábrázolják Arthurt, a kereszténység ellenségeként. A kelta egyház, úgy tőnik, egyáltalán nem kedvelte Arthurt, és a szentek élete sejteti, hogy az ellenszenvet Arthur akkor érdemelte ki, amikor katonai céljaihoz elkobozta az egyház vagyonát – ami például azt is megmagyarázhatja, miért nem hajlandó Gildas, az egyházfi és korban Ar-thurhoz legközelebb álló történész, a brit gyızelmekben elismerni érdemeit, melyek révén idılegesen feltartóztathatták a szászokat. A Szent Tövis természetesen létezhetett Ynys Wydrynben (Glastonburyben), amennyiben hitelt adunk a legendának, hogy Arimathaeai József Krisztus után 63-ban Glastonburybe hozta a Szent Grált, noha az esemény csak a tizenkettedik századtól tőnik fel a híradásokban, így gyanítom, az, hogy a Tövist belevettem A tél királyába, csupán egyike a szándékolt anakronizmusoknak. Amikor elkezdtem könyvemet, még úgy gondoltam, kihagyok belıle minden kortévesztést, ideértve Chrétien de Troyes szépítı túlzásait is, ám ez a szigor óhatatlanul kizárta volna Lancelotot, Galahadet, az Excaliburt és Camelotot, nem is beszélve az olyan alakokról, mint Merlin, Morgan vagy Nimue. Hogy élt-e a valóságban Merlin? Az ı létezését még kevesebb történelmi bizonyosság támasztja alá, mint Arthurét, és szinte kizárt, hogy ketten egy idıben élhettek volna, ám személyük mégis elválaszthatatlanná lett egymástól, és így lehetetlennek találtam, hogy kihagyjam Merlint a regénybıl. Számos anakronizmussal viszont örömmel számoltam le, így az ötödik századi Arthur nem viselhetett lovagi páncélzatot, sem jellemzıen középkori fegyvereket. Nem volt kerek asztala, noha harcosai (de nem lovagjai), amolyan kelta divat szerint, gyakorta ünnepeltek körbe ülve a földön. A várak földbıl és cölöpökbıl épültek, s nem kıbıl emelt, csipkés falú, tornyokkal szegélyezett erıdítmények voltak, és sajnos, kételkednünk kell abban is, hogy egy fehér brokátselyembe öltözött misztikus és csodálatos kar kinyúlt volna egy ködös tó tükrébıl, hogy elragadja Arthur kardját az örökkévalóságnak, bár az szinte bizonyos, hogy a nagy vezérek személyes kincseit halálukkor egy tóba vetették, felajánlásul az isteneknek. A legtöbb személynév, mely a könyvben felbukkan, ötödik és hatodik századi feljegyzésekbıl származik, bár a nevekhez tartozó személyekrıl szinte semmit sem tudunk,
miként Britannia posztrómai királyságairól se – a modern kori tudósok még a királyságok számát és elnevezéseit is vitatják. Dumnonia létezett, ahogyan Powys is, míg az elbeszélı, Derfel (kinek nevét walesi módi szerint Dervelnek ejtjük) a korai számadások szerint Arthur egyik harcosa volt, ki a késıbbiekben szerzetesnek állt, ám ezenkívül mást nem tudunk róla. Mások, mint Sansum püspök, minden kétséget kizáróan léteztek és a mai napig szentként ismertek, bár úgy tőnik, a korai szentélető embereknek a cím kivívásához vajmi kevés erényre volt szükségük. A tél királya tehát a sötét korról szóló mese, melyben a legendák és az írói képzelet pótolja a történelmi feljegyzések hiányosságait. Az egyetlen, amiben bizonyosak lehetünk, a történelmi háttér: Britannia, ahol a római városok, római utak, római villák és római modorosság egyes elemei még megtalálhatóak, ám ugyanakkor az a Britannia, melyet folyamatosan pusztítanak az inváziók és a fennmaradásért vívott küzdelmek. A britonok közül sokan máris feladták a harcot, és Armoricában, a mai Bretagne-ban telepedtek le, ami megmagyarázza az arthuri mondák fennmaradását Franciaországnak abban a részében. Ám azok a britonok, akik megmaradtak szeretett szigetükön, ezekben az idıkben kétségbeesetten keresték a megváltást, mind spirituális, mind katonai értelemben, és erre a boldogtalan világra született meg az az ember, aki, legalábbis egy kis idıre, visszaszorította a fenyegetést. Ez az ember volt Arthur, a hatalmas hadúr és hıs, ki minden esélytelensége ellenére oly merészséggel vette fel a harcot, hogy akkori ellenségei még tizenöt évszázad elteltével is szeretik és tisztelik emlékét.
A történet tovább folytatódik az Excalibur II. kötetében
Isten ellensége Az Isten ellensége nemsokára megjelenik az ALEXANDRA KIADÓ gondozásában. Következzék egy részlet a könyv elsı fejezetébıl.
C aer Swsben a kihunyó nyár utoljára érlelte a fák leveleit. Arthur emberei közül az elsık közt érkeztem Cuneglas városába. Ott voltam, amikor Gorfyddyd király testét a máglyának adták Caer Dolforwynnél, és láttam a zsarátnok lángjait az égnek törni, amint a király lelke árnyéktestében a túlvilágra költözött. A tüzet, kettıs győrőt vonva, Powys lándzsásai vették körül, kik fáklyákat hordoztak magukkal, s a fáklyák fénye egybemosódott, mialatt felzendült Béli Mawr halotti éneke. Sokáig énekeltek a harcosok, és hangjuk kísértetkórust alkotva súlyosan verıdött vissza a távoli dombokról. Oly nagy bánat ülte meg Caer Swst. Oly sok földön maradtak hátra özvegyek és árvák. És azon a reggelen, miután a király teste elhamvadt és halotti máglyája még mindig tömött füstoszlopot támasztott az északi hegyek felé, még tovább mélyült a szomorúság, amikor megérkezett Ratae elestének híre. Ceinwyn atyját gyászolta. Fekete gyapjúszövetet viselt és bezárkózott a nık hálócsarnokába, honnét csak sírást és jajveszékelést hallottunk, míg a halottvirrasztás három napja le nem telt. És a harmadik nap végén megérkezett Arthur. Húsz lovasát hozta magával, száz udvaroncával és kétszer annyi lándzsásával. Bárdokat és énekeseket hozott. Elhozta Merlint és ajándékként az aranyat, melyet Lugg Vale halottaitól szedtek össze. És elhozta Lancelotot és Guinevere-t. Felnyögtem, amikor megláttam Guinevere-t. Gyızelmet arattunk és békét teremtettünk, ám én mégis kegyetlenségnek éreztem Arthur részérıl, hogy elhozta az asszonyt, aki miatt oly gorombán elutasította Ceinwynt, de Guinevere ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje férjét, így ökör vontatta szekéren érkezett Caer Swsbe, melyet szırmékkel és vásznakkal béleltek és zöld ágakkal ékesítettek, a békét hangsúlyozandó. Elaine királyné, Lancelot anyja, szintén a szekéren ült, ám Guinevere, és nem a királynı volt az, aki magáénak követelt minden figyelmet. Felállt, amint a szekér lassan áthaladt Caer Sws kapuján, és addig maradt állva, míg az ökrök el nem húzták a szekeret Cuneglas nagy csarnokának kapujáig, ahol gyıztes hódítóként tette lábát arra a helyre, melyen egykor megtőrt számőzıttként élt. Aranyszínre festett kelmébıl szıtt ruhát viselt, aranyat viselt a nyaka körül és a csuklóján, még szertelen vörös haját is aranykörrel zabolázta meg. Úgy festett, akár egy istennı. És ha Guinevere istennı volt, akkor Lancelot úgy lovagolt be Caer Swsbe, akár egy isten. Sokan ıt gondolták Arthurnak, oly fenségesnek tetszett fehér lován, melyet aranycsillagokkal kihányt fakó lepellel borítottak. Fehérre zománcozott pikkelypáncélt viselt, kardját fehér hüvelyben tartotta, és sisakján kiterjesztett hattyútollak ékeskedtek a sastollak helyett, melyeket Ynys Trebesben viselt. Egy fehér köpeny, vörössel szegve, omlott alá válláról; sötét, jóvágású arcát aranyozott sisak keretezte. Az emberek a lélegzetüket is visszafojtották, amikor meglátták, majd hallottam, hogy futótőzként terjed a szóbeszéd, hogy nem is Ar-thur ı, de Lancelot király, Benoic elveszett királyságának tragikus sorsú hıse, az ifjú, aki majd feleségül veszi az ı Ceinwyn hercegnıjüket. A tömeget elkápráztatta Lancelot, és vajmi kevés figyelmet fordított Arthurra, ki bırujjast és fehér köpenyt viselt, s láthatóan zavarban
volt, hogy visszatért Caer Swsbe… Copyright © Bemard Cornwell, 1996
Tartalom ELSİ RÉSZ A TÉL GYERMEKE MÁSODIK RÉSZ A KIRÁLYI ARA
6 56
HARMADIK RÉSZ MERLIN VISSZATÉRTE NEGYEDIK RÉSZ A HOLTAK SZIGETE ÖTÖDIK RÉSZ A PAJZSFAL A SZERZİ JEGYZETE 237
204
104 150
