© Kalapos Éva
Szöveg: Kalapos Éva A borítót tervezte: Weiler Péter Kiadta a Manó Könyvek Kiadó Kft., 2014 1166 Budapest, Dankó utca 6-8. www.manokonyvek.hu Felelős kiadó: Kolosi Beáta ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva. Felelős szerkesztő: Pásztor Csörgei Andrea Műszaki vezető: Rácz Julianna Olvasószerkesztő: Kótai Katalin ISBN 978-615-5385-47-6
Mindenki jól van (?)
– Tedd le a könyvet, gyorsan! Ákos sürgető suttogására felemeltem a fejem. Ez a mondat néhány hónappal ezelőtt még tuti, hogy Áginak szólt volna, de most nekem, akit a matekóra vitathatatlan szépségei sem tudtak eltántorítani a Futótűz olvasásától. Nagy tanár úr persze üvöltött volna, mint a sakál, ha észreveszi a combomon egyensúlyozott vaskos kötetet, ezért egy mozdulattal belöktem a padba, és az asztalra könyököltem. – Tehát a vektorok elhelyezkedése egymáshoz képest… Fellegi nem ül úgy, mintha kocsmában lenne… – hallottam a tanár hangját, miközben elhaladt mellettem, és egy gyöngédnek nem nevezhető mozdulattal meglökte az alkaromat, amin a fejemet támasztottam, mire az állam nagyot koccant a pad tetején. Az osztály röhögésben tört ki, Ákos felhorkant, Ági elmosolyodott – az egyetlen, aki nem találta ezt viccesnek, természetesen a mögöttem ülő, fekete hajú szépség volt. Zsani felháborodva nézett Nagyra, és megköszörülte a torkát. – Elnézést, tanár úr, de hogy gondolta ezt? Le is haraphatta volna a nyelvét, vagy ilyesmi – fújtatott, mire a többiek persze még jobban
röhögtek, én pedig, bármennyire is jólesett, hogy kiáll mellettem, sajgó állal azt kívántam, bár befogná a száját. Nagy pillantásra sem méltatta Zsanit, csupán foghegyről vetette oda: – Ha rám hallgat, Lőrincz, inkább Fellegit oktassa ki, hogy kell rendesen ülni egy tanórán. Felleginél pedig meg ne lássak még egyszer könyvet a pad alatt, mert igazolatlan órát adok. Szóval mégis észrevette, a francba. – Talán ha a tanár úr megpróbálna egy kicsit érdekesebb órát tartani, Flóra se olvasna. – Zsani hangja kristálytisztán csengett, és mindenki megdermedt tőle. Ákos és Ági kikerekedett szemmel néztek rám, mintha én tehetnék az egészről, pedig Zsaninak aztán nincs szüksége bátorításra, ha valami mondanivalója van. A tanár is megdöbbent egy pillanatra, és végre Zsani szemébe nézett, de gyorsan összeszedte magát. – Mélyen elszomorít, hogy a vektorokkal nem tudom lekötni Fellegi érdeklődését. Magának teljesen igaza van, izgalmasabb feladatokat kell adnom önöknek – mondta gúnyosan. Jaj, ne! Régebben ismerem ezt a hangot, mint Zsani, és tudtam, mi következik. – Legyenek szívesek elővenni egy lapot, és rögtön ki is találunk valamit. Az osztály egy emberként nyögött fel. – Ne már, komolyan tetszik gondolni? – rebegte Ákos elkínzottan. – Most miért kell ezért mindenkinek szívnia?! – Pásztor órához nem illő kifejezései miatt a röpdolgozat egy kérdéssel hosszabb lesz, és minden további hozzászólás ugyanilyen eredménnyel jár – felelte Nagy, és anélkül, hogy még egyszer ránk pillantott volna, a táblához ment, és írni kezdte a kérdéseket. Ezek után persze mindannyian eldugultunk, csak Zsani FB-falát lepték el a „kabbe” típusú posztok pillanatok alatt. Neki is lelkifurdalása volt egy
kicsit, ezért az óra további részében egy csomó embernek eljuttatta cetlin a megoldásokat, de a legtöbben még ahhoz is hülyének bizonyultak, hogy simán lekopizzák őket. Én is bénáztam, mert be voltam tojva, és egy matek pipa aztán tényleg nem hiányzott, de közben meg is melegedett a szívem: ez a kis partizánakció megint rávilágított, hogy volt értelme megalakítani a D.A.C.-ot, mert minden helyzetben egymás mellett vagyunk. Nos igen, még akkor is, ha ez néha több kárt okoz, mint hasznot. Hm, a D.A.C. …azt hiszem, nyugodt szívvel mondhatom, hogy kiálltuk a tűzpróbát. Mióta Zsani bulimiája kiderült, egy csomószor kerültünk már hülye helyzetekbe, és mindig találtunk megoldást. Mert persze az, hogy nemrég hirtelen minden olyan rózsaszín lett, nem tartott sokáig. Ákost és Ágit például már a nevükön szólítja az Állatkert pénztárosa, de még mindig nem történt köztük semmi, és Ági, bármennyire is igyekszik tartani magát, egyre letörtebb, Ákosból meg persze nem lehet kiszedni semmit. Zsani nemrég összeveszett a pszichológussal, szerinte azért, mert baromságokat beszélt, szerintem viszont nagyon is jó helyre nyúlt, csak Zsani nem tudott szembenézni bizonyos dolgokkal, szóval a lényeg, hogy két hete nem volt nála, és ez kezd kicsit aggasztani bennünket. Ginny egyik fakultációról a másikra rohan, aztán száguld haza segíteni az anyukájának, szóval alig látjuk, és mindig hullafáradt, de azt állítja, neki ez így jó, meg is halna az unalomtól, ha nem pöröghetne. És hogy nálam mi a helyzet? Márkkal egyelőre minden oké, találkozgatunk, maratoni csókcsatákat vívunk, bár kicsit fura, hogy telefonon sosem tudom elérni. Órákon át skype-olunk, sokszor rám ír FB-on is, de a telefont felvenni mintha meghaladná a képességeit. Igyekszem nem görcsölni ezen, ami azért nem olyan egyszerű, ha belegondolok, hogy még mindig tartja a kapcsolatot a volt
csajával. Oké, együtt voltak egy csomó ideig, meg minden, de nem kéne azért lassan elengedniük egymást? Persze nem merem felhozni a témát, hiszen mégiscsak én vagyok az új szereplő a filmben, de meddig lehet ilyenkor megértő az ember, és mikortól jogos hisztizni? A D.A.C. megbízásából Zsani már puhatolózott Gabe-nél (aki jó haver módjára nyilván nem árult el semmit, hiába veszekedett vele), Ginny pedig megpróbálta kiszedni az unokatesójából, hogy mi a helyzet Márkkal, Ani viszont csak annyit mondott, hogy „búcsúzkodnak”. Aha, és ez mégis mi a frászt jelent?? Otthon is furcsa a helyzet. Geri két hét után nagy nehezen hazajött, szóval kitörhetett volna a boldogság, de Apu kezdeti lelkesedése eléggé lelohadt, bár mostanában azért többet van velünk, és tudom, hogy a maga módján tényleg igyekszik. Ennek ellenére sejtettem, hogy Zsaninak végül mégis igaza lesz, és nem fogják sokáig lekötni az öcsém youtube-videói meg az én hülye kis drámáim, de azt reméltem, ennél kicsit tovább bírja majd. Most már elég gyakran vacsizunk együtt, ami tök jó, de a beszélgetések kezdenek megint elmaradni, vacsora után mindenki eltűnik a szobájában, csak mi megyünk át néha egymáshoz Gerivel filmet nézni. Ilyenkor persze egy szó sem esik Apuról meg az egész helyzetről, úgyis tudjuk, mire gondol a másik. A D.A.C. válságstábot tartott az ügyben, és a srácok iszonyú rendesek voltak: átjöttek hozzánk Activityzni, és megpróbálták Aput is bevonni, de ő a melójára hivatkozva kimentette magát, ugyanúgy, mint akkor, amikor Zsani felajánlotta, hogy menjünk át hozzájuk egyik este. Nem akarunk zavarni, Zsani szüleinek is biztos sok dolga van, felelte Apu, de annyit legalább elértünk, hogy telón már beszélt Zsani mamájával, szóval ha begináznak és elrabolnak minket, legalább tudja, kinek kell szólnia. Néha azon gondolkodom, milyen gyenge kis próbálkozásaink vannak,
hogy felhívjuk magunkra a figyelmet, és ez csoportosan sem kevésbé szánalmas, mint egyedül (sőt), de akkor is könnyebbség, hogy ott vagyunk egymásnak. Mert alapvetően erről szól a D.A.C.: amikor egyikünk rosszkedvű (és valaki mindig az), megpróbáljuk a hajánál fogva kirángatni belőle, legközelebb pedig majd ő teszi velünk ugyanezt. Ha pedig valódi baj van, segítünk. Ja, és majdnem elfelejtettem a legfontosabbat: minden titkunkat megosztjuk egymással. Ööö, azaz majdnem mindet. Egyetlen olyan dolog van, amibe nem avattam be a D.A.C.-osokat, és bármennyire imádom őket, nem is tervezem. Sőt, igyekszem kiverni a fejemből az egész ügyet, ami nem könnyű, mivel a főszereplőjével nap mint nap összefutok. Totál véletlenül kezdődött egy hónappal ezelőtt a büfénél. Az első dolog, ami átfutott az agyamon, amikor megláttam – a nyilvánvaló pánik mellett –, hogy Halász Dani tavaly év elején még totál nem így nézett ki. De mi annyira más rajta? A szeme ugyanolyan éjfekete (mindig elcsodálkozom, hogy létezik ennyire sötét szemszín), a bőre fehér, a haja viszont, ami régebben csapzottan lógott, most rendezetten simul a fejére. Még mindig hosszú, de be van lőve, bár amennyire én látom, nincs rajta egy csepp zselé sem, mégis tökéletesen áll. Biztos vastag szálú… na jó, azért ennyire nem néztem ám meg, csak a haj a vesszőparipám, mivel az enyém eléggé semmilyen. Szóval a frizkója jó, meg talán a ruhái is eggyel kevésbé cikik, mint anno, bár már akkor se értettem, mi olyan bonyolult a farmer-póló kombón, mert ő ezek helyett akkor még idióta zsebes nacikat és ócska pulóvereket hordott. Mostanra áttért a lazább stílusra, és tök érdekes, hogy a pólóihoz zakót visel. (Ami azt illeti, ez menő.) Titokzatossá teszi, bár neki a misztikumért amúgy sem kell a szomszédba mennie. Sosem
tudtam rájönni, mi jár a fejében, és ahogy a büfé előtt rám nézett, megint nem lettem okosabb. Csak bámultam, mint egy gyogyós, és próbáltam magamhoz térni. – Én… ööö… te… – böktem ki végül épületesen, mire lassan elvigyorodott. – Azt akarod kérdezni, mit keresek itt? – tudakolta, és lazán nekitámaszkodott a büfé üvegfalának. – Visszajöttem. Tudod, hogy csak egy évre szólt a csereprogram. – Tényleg? – Megint az egyszavas mondatok, remek. Direkt nem néztem Zsanira, de éreztem, hogy csak úgy süt belőle a kíváncsiság. Mondanom kell valamit, nehogy később rám szálljon (á, hiú remény). Felé fordultam, és hadarni kezdtem. – Tudod, Dani is idejárt régebben, csak aztán elment a suliból, mert… Szóval egy évet külföldön töltött, de ezek szerint most, uh, visszajött. – Igen, hallottam. – Zsani gyönyörű mosolyt villantott a srácra, aki viszonozta ezt, aztán ellökte magát a faltól. – Mennem kell, hölgyeim, vár a cappuccinóm – mondta, és megint rám emelte azt a hangyányit mindig ironikus, kifürkészhetetlen tekintetét. – Jó volt látni. Biztos összefutunk még. – Aha – nyögtem ki, és ahogy megéreztem a szabadulás lehetőségét, végre újra meg bírtam mozdulni. Karon ragadtam Zsanit, és nyugalmat erőltetve magamra szó szerint elrángattam onnan. – De hát nem akartál volna kávét? – kérdezte döbbenten, mire megtorpantam. – Ja, a kávé… ööö… menjünk az automatához, jó? Meghívlak. – Ott borzasztó – tiltakozott, de aztán megadóan hagyta, hogy továbbvonszoljam. Az aulában álló leharcolt automata tényleg bűn rossz kávét ad, és ahhoz képest drága is, de nem volt az az isten, hogy
én most visszamenjek a büféhez. Megvettük az italokat, és éppen indultam volna a terem felé, amikor Zsani megállított, lehuppant az egyik padra, és kérdően rám nézett. – Elmondanád, miért isszuk ezt a löttyöt rendes kávé helyett? És nem veszem be, hogy azért, mert a büfénél sor van. Ki ez a srác??? – Senki, nem bírtam igazán, amikor ide járt, ennyi. Nem akartam, hogy ránk szálljon. – Próbáltam olyan közönyös lenni, amennyire csak tudtam, de a dadogós magánszámom után persze nem tudtam átverni Zsanit. – Ennyi? Hogy szar fej volt? – húzta fel a szemöldökét kétkedően. – Ennyi – győzködtem. – De nem kicsit volt szar fej, érted? Ilyen mindenféle… hülye dolgai voltak. Beszólt embereknek, meg… verekedett is, meg bunkó volt a csajokkal. .. – Nyomorultul éreztem magam, miközben Dani elképzelt bűneit soroltam, amiket természetesen sose követett el, de tényleg azt akartam, hogy Zsani leszálljon rólam. – Mindenki tökre megkönnyebbült, amikor elhúzott. – Ezek miatt küldték el a szülei? – Igen… – Felrémlett az emlék, ahogy Dani visszanéz rám a suliajtóból, de erőszakkal elhessegettem, és határozottan Zsani szemébe fúrtam a pillantásomat (azt olvastam valahol, úgy kell jól hazudni, hogy közben mélyen a szemébe nézel valakinek, mert a hazugok általában kerülik a másik ember tekintetét). Ő néhány másodpercig komoran visszanézett rám, aztán vállat vont, és felsóhajtott. – Na jó, húzzunk vissza a terembe, mindjárt vége a szünetnek. Nem hittem, hogy ennyiben hagyja a dolgot, de így történt, bár igaz, hogy megvolt a maga baja az elmúlt hetekben, és azért még nem annyira régen tűnt fel a színen a srác, aki amúgy alig mutatkozik azóta,
csak a büfénél lehet vele néha összefutni, meg a kajáldában, de az aulában vagy a suliudvaron például sose látjuk. Pedig Ákosék majd megvesznek a kíváncsiságtól, mert Zsani annyit persze elkotyogott, hogy találkoztunk Danival, aki „irtó helyes srác”, és hogy én nem vagyok hajlandó egy szót se mesélni róla. Elmakogtam nekik is, amit Zsaninak, és bár ugyanúgy nem hittek nekem, de békén hagytak. Ez rendes tőlük; én aztán minden titkot tudni akarok, és addig ások, amíg meg nem találom, amit keresek, sokszor azzal sem törődve, hogy éppen fájdalmat okozok vele valakinek. A többiek, főleg Ginny gyakran leszúr ezért (már amennyire Ginny le tud szúrni valakit azon a lágy hangján, ami nagyjából olyan, mint Arwen Undomiel suttogása), és tényleg valami rossz beidegződés lehet, vagy túl sok Gyilkos elméket néztem, de most például az izgat iszonyúan, hogy mi a fene van már Ákosékkal. Mentségemre legyen mondva, hogy nem (csak) a kíváncsiság hajt: egyre kevésbé tetszik nekem, ahogy Ági napról napra sápad, meg úgy kell mosolyt erőltetnie az arcára, szóval lennie kell itt valaminek. És mit csinál ilyenkor egy vérbeli nyomozó? Megpróbál egyedül maradni a gyanúsítottal… Ez nem volt egykönnyen kivitelezhető, mert Ági a tanítás befejeztével azonnal elhúzott, mintha csak sejtené, mire készülök. A másik célszemély szerencsére nem sietett, de még mindig ott volt Zsani, aki éppen azt tervezgette, hogy mit csinálunk délután – pedig én most Ákossal akartam beszélni, négyszemközt (hogy anélkül tehessem ki kínvallatásnak, hogy magamon érezném Zsani vádló tekintetét). Úgyhogy muszáj volt a barátnőm szavába vágnom. – Figyi, nem baj, ha most inkább elkísérem Ákost? Már ezer éve ígért nekem néhány werkfilmet DVD-n, és ha nem követem hazáig, sose kapom meg őket.
Ákos döbbenten nézett fel, de rá se hederítettem. Majd később megmagyarázom neki, most először fájdalom-mentesen el kell távolítanom Zsanit. – Most tényleg ki akarsz caplatni vele a gettóba? – húzta el a száját Zsani, mire Ákos sértődötten fújt egyet, én pedig bólintottam. Csak Zsani képes gettónak nevezni a főváros bizonyos részeit, konkrétan az összes olyat, ami pár utcányi távolságnál messzebb van a Duna-parttól, bár nyilván tudtam, hogy nagyrészt Ákost akarja froclizni, szóval megnyugtatóan a srác karjára tettem a kezem. – Igen, elkísérem a gettóba, nyugi, van nálam gázspray, ha szükség lenne rá – feleltem, és meg sem várva Zsani válaszát, villámgyorsan megöleltem, aztán visszafordultam Ákoshoz. – Na menjünk, úgyse úszód meg. A megjegyzéssel az állítólagos filmekre utaltam, de ahogy Ákos viszonozta a pillantásomat, tudtam, rég rájött, mire megy ki a játék, fura módon mégse igyekezett lelépni. A suli előtt elbúcsúztunk a látványos duzzogórohamot produkáló Zsanitól (tuti, hogy egy óra múlva már keresni fog skype-on), és olyan lassan, mint két benyugtatózott csiga, vánszorogni kezdtünk az álmosító délutáni szürkeségben. Hosszú másodpercekig egyikünk sem szólalt meg, aztán Ákos óvatosan rám pillantott. – Werkfilmek? – kérdezte gúnyosan, mire elhúztam a szám. – Oké, bocs, de mit mondjak neki, hogy beszélnem kell veled? Jönni akart volna. – Az tuti – emelte a szemét az ég felé, aztán megköszörülte a torkát. Zavarban van. – És mi az a hatalmas titok, amit nem hallhatott? – Figyelj… – Hirtelen hülyén éreztem magam, hogy számon kérek rajta valamit, amihez tényleg semmi közöm, de aztán újra megjelent
előttem Ági szomorú arca, mire összeszedtem magam. – Most mi van Ágival? – Éééés… bingó! – csapta össze a tenyerét Ákos, és játékosan meghúzta a fülemet. – Fogadni mertem volna, hogy ezzel akarsz előhozakodni. – Mert te egy szót se szólsz, neki is mintha bevarrták volna a száját, mit kezdjek két kis kukával? – motyogtam sértődötten, és megdörzsöltem a fülcimpámat. – Komolyan, basszus, olyan búval bélelt már napok óta, hogy az ijesztő. – Elhiszed, ha azt mondom, én se tudom, mi baja? – nézett rám tanácstalanul, és számomra azonnal világos lett, hogy tényleg nem tudja. – A múlt hétvégén is voltunk Állatkertben, meg előtte is… – Jesszus, neked bérleted van oda?! – torpantam meg, és mérgesen szembefordultam vele. – Nem tudnál kitalálni valami izgibbet? – De mit? – Hirtelen annyira elveszettnek tűnt, hogy megsajnáltam. – Tudod, hogy nem vagyok egy randiguru. Utálom az egészet, azt se tudom, hogy kell. – Mit tudom én, vidd el moziba! A filmeket csak szereti! – De ott nem lehet beszélgetni! – vetette ellen, mire felsóhajtottam. – Hát majd beszélgettek utána, egy jó filmről órákig lehet csacsogni. – Jó, oké. – Mostanra odaértünk a trolimegállóhoz, ahonnan Ákos trolija indult, mire felhúzott szemöldökkel nézett rám. – Most tényleg haza akarsz kísérni? – Isten őrizz, a gettóba? – vágtam rá, aztán kipukkadt belőlem a röhögés, mert bosszúból csipkedni kezdte a derekamat. – Hagyd már abba, te hülye, inkább azt találd ki, hogy lesz belőled Will Smith.
– Az sehogy, nem stimmel a bőrszín, bár a gettó szerintetek igen – húzta el a száját, és zavartan a hajába túrt. – A fene egye meg! Nem tudok vele mit kezdeni, érted? – Hogyhogy? – Ő nem egy átlagos lány – kezdett bele, aztán mikor rájött, mit mondott, fülig vörösödött. – Úgy értem… Okos, tudod? Nem vihetem el valami gagyi vígjátékra, nem foghatom meg a kezét vagy smárolhatom le a sötétben, mert ő olyan… Izé, tiszta. Na jó, ez rémesen hangzott. – Nem, értelek – vágtam közbe, és rájöttem, hogy valóban értem. Baromi nehéz helyzetben van: Ági egy komoly, iszonyúan művelt lány, akinek még sosem volt pasija, és abszolút nem kötik le azok a dolgok, amik a legtöbb csajt – ezzel szemben Ákos a könnyű prédához van szokva, egy kis mozi, tipitapi, csókolózás, szóval anélkül ér célhoz, hogy különösebben strapálnia kellene magát. Fel van adva neki a lecke, gondoltam, és képtelen voltam elrejteni a vigyoromat. – Most mégis mi olyan rohadt vicces?! – csattant fel, és dühösen pillantott rám. – Minek kérdezted, ha utána kiröhögsz? – Nem röhöglek ki, csak… na jó, egy kicsit – csitítottam. – Attól, hogy egy lány nem hullik rögtön a karodba, csak értékesebb lesz, nem? Találj ki valami különlegeset, de az ég szerelmére, nehogy fókashowra vidd, mert kinyírlak! – A fókákat csak tavasszal engedik ki, és különben is csak Nyíregyházán van… – kezdte mogorván, mire még szélesebben elvigyorodtam, úgyhogy gyorsan visszatért az alaptémához. – Különlegeset? Mit? Egyfolytában az az érzésem, hogy tudom is én, kiállításra kéne vinnem, vagy ilyesmi.
– Várj – néztem rá gyanakodva. – Te kommunikálod felé valahogy ezt az egészet? Mármint, hogy nem tudod, mihez kezdj a helyzettel? – Hogy érted? – kérdezett vissza zavartan, mire a kezembe temettem az arcom. – A francba… Azt gondolja, hogy nem érdekel téged igazán. Ezért van annyira kiborulva. Nem tudja, hogy csak bénázol, azt hiszi, hidegen hagy téged, és csak jófejségből hívod el. Remélem, azt azért nem hiszi, hogy sajnálod! – Hogy hagyna már hidegen, lassan belezakkanok ebbe az egészbe – roskadt le a trolimegálló padjára Ákos, és utánanézett egy újabb busznak, ami elhúzott előttünk (már legalább a harmadik volt). – El se hinnéd, milyen hülyén érzem magam. Én nem vagyok okos, Flo. Egy vicces srác vagyok, akinek jól állnak az élénk színek, ennyi. – Aki azt hiszi, hogy jól állnak neki az élénk színek – szúrtam közbe gonosz kis mosollyal, de leintett. – Ne már, így is kivagyok. Van is valami ötleted, vagy csak szemétkedni akartál? – Bocsi – huppantam le mellé, és a tenyerembe támasztottam az államat (a matekórán történtek után most már azért is így fogok ülni, ha csak tehetem). Az a baj, hogy én sem ismerem jobban Ágit, mint ő, olyan kis magának való, egyszerűen gőzöm sincs, hogy… Várjunk csak! Felkaptam a fejem, és lelkesen megragadtam Ákos karját. – A Könyvvásár! – Milyen Könyvvásár? – ráncolta a homlokát, én meg áldottam az eszemet, hogy mégis visszajelöltem a suli reglapját, mert az én ismerőseim aztán tuti nem osztottak volna meg egy ilyen eseményt. – Kábé egy hét múlva lesz egy tök nagy könyvvásár, most nem tudom pontosan, melyik nap, de majd átküldöm… A Sportcsarnokban,
ha jól emlékszem. Ezennel ünnepélyesen megígérem neked, hogy leharapom a nyelvem, ha ettől nem fog elájulni! – Szuper, akkor mindenképp jól járok – jegyezte meg csúfondárosan, aztán elkomolyodott az arca. – Köszi, cica. Nyomi vagyok az ilyesmihez. – Nincs mit, a fő profilom a lúzer srácok kiképzése – mosolyodtam el, és egy puszit nyomtam az arcára. – Amúgy ne szállj el nagyon, miatta is csinálom, nem bírom nézni azt a bús képét. – Egy angyal vagy. Flo, figyelj… tudom, hogy D.A.C., meg minden, de lehetne, hogy nem terjeszted ezt az infót? – kérdezte, én pedig megértettem, hogy most tényleg jobb, ha tartom a szám, mert ez fontos neki. Bólintottam, mire végre igazi mosoly fénylett föl az arcán. – Kösz – biccentett hálásan, én meg szigorúan felemeltem a mutatóujjam. – De ha elbénázod, megtéplek. – Oké, oké – nevetett. A sarkon éppen most kanyarodott be kábé az ötödik busz, ő pedig leugrott a padról. – Most már muszáj mennem, de tényleg nagyon kösz. Ez szerintem is be fog jönni. – Ákos! – szóltam utána, mire visszafordult. Mélyen a szemébe néztem. – Nem vagy hülye, rendben? Komolyan mondom. Nagyon jó srác vagy, és megérdemled őt. Az arca megint vörösre gyúlt. Csak bólintani tudott, aztán gyorsan elfordult, és felpattant a trolira. Láttam, hogy még jobban zavarba hoztam, de nem bántam meg, hogy kimondtam, mert igenis ezt gondolom róla. Aki nem okos, az vicces sem tud lenni, az meg, hogy nem osztályelső vagy könyvmoly, szerintem nem érdekel senkit,
megkockáztatom, még Ágit sem. Majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy ez az egész feszkó csak Ákos fejében létezik, mert ha Ági egy magához hasonló papírhuszárt szeretett volna, a suliban aztán van belőlük bőven. Épphogy a laza, trendi, vagány srácokból van komoly hiány nálunk, ezért is volt nekünk például olyan őrült mázli, hogy találkoztunk Márkákkal… Éppen akkor, amikor ez átfutott az agyamon, a telefonom pittyent egyet a táskámban. Fél négy van, Márknak valószínűleg most ért véget az edzése. Hirtelen izgatott lettem. Hű, lehet, hogy ráér találkozni velem?? Már napok óta nem láttam, mert folyton edz meg tanul, ezért most villámgyorsan kikaptam a telót a táskámból, és megnyitottam az üzit, ami mindössze egyetlen szó volt: Nyírfa?:) Nyeltem egyet. A fenébe, ez azért mégsem egészen az, amire számítottam. Örülök, hogy tényleg találkozni akar, de nem lehetett volna, hogy most egy kicsit kettesben legyünk? Az utóbbi hetekben folyton a Nyírfában lógunk, ami alapvetően jó hely, és tökre hízelgő, hogy elvisz a barátai közé, de valljuk be, nem a legromantikusabb program egy bokszban összezsúfolódni tíz másik emberrel, és hallgatni, ahogy a srácok a kosárról, a hozzájuk tartozó csajok meg sulis pletykákról beszélnek, amikről persze én semmit se tudok, mert nem oda járok, ahová ők. Ha Zsani is ott van Gabe-bel, egy kicsit jobb a helyzet, de legtöbbször pont akkor lóg a pszichomókusnál vagy táncpróbán, úgyhogy többnyire csak gubbasztok ott, mint egy rakás szerencsétlenség. Persze irtó jó, amikor Márk néha odahajol hozzám és megcsókol, vagy megsimogatja a hajam, de ettől még elvesztegetett időnek érzem az egész Nyírfázást (nem beszélve arról, hogy rohadt messze is van, nem értem, miért nem mehetünk egy közelebbi helyre. Na jó, tudom: mert olcsó.). Mennyi mindent lehetne helyette csinálni,
amihez nem kellenek a többiek: mozizni a szobámban, dumálni kettesben vagy mit tudom én, egy csomó dolgot. Kicsit zavar is, hogy ilyen keveset beszélgetünk, néha még az is eszembe jut, hogy talán nem is érdeklem igazán, sose kérdez semmit azon kívül, hogy „milyen volt a napod?”, amire az ember válaszol egy-két általános mondattal, és kész, nem faggat tovább. Én meg, hiába vagyok egyébként egy dumagép, mellette valahogy megkukulok, szinte meg se merek szólalni, ha nem kérdez, Zsani pedig baromi részvevő módon rendszeresen képen röhög emiatt. Neki aztán nincsenek ilyen gondjai, le se lehet lőni, ha Gabe a közelében van. Én biztos félnék ennyit locsogni, mert tuti azt hinném, untatom a másikat, de Gabe szemmel láthatóan issza minden szavát. Ahogy felszálltam a négyeshatosra a Nyugatinál, épp azon töprengtem, igazából mi a fene bajom van most, amikor látszólag minden szuper körülöttem, és van egy irtó jó pasim is, amikor a forgóban megláttam Danit. Nem vett észre, úgyhogy most megtehettem azt, amire a röpke folyosói talik alkalmával nem volt lehetőségem: alaposan megszemlélhettem. Ugyanolyan cuccban volt, mint mindig (a zakója ma sötétzöld volt és kordbársonyból készült, fölötte pedig rendhagyó módon egy fekete bőrdzsekit viselt), és az a sok fekete haja félig eltakarta az arcát, ahogy előrehajolva elmélyülten az Ipod-ját nyomkodta. Nem állt nagyon messze tőlem, ezért igyekeztem gyorsan elfordulni, hogy ne vegyen észre, de ebben a pillanatban felemelte a fejét, és a tekintetünk találkozott. Amióta visszajött, egyszer sem futottunk össze úgy, hogy mindketten egyedül lettünk volna, és hirtelen elöntött a páni félelem. Gőzöm se volt, mit mondok neki, ha most idejön és kérdőre von amiatt, ami annak idején történt, nem is bírtam gondolkodni rajta, csak azt
éreztem, hogy most azonnal el kell szaladnom. Muszáj! A tömött villamoson ez nyilván nem volt kivitelezhető, a következő megálló is elég messze volt még, így csak bámultam rá rémülten, és nem lepett volna meg, ha szűkölő hangot kezdek hallani a saját torkomból. Ha elindul felém, én meghalok. Vagy legalábbis elájulok. Ez az, el kellene ájulni, de hogy a fenébe csináljam? Talán ha visszatartanám a levegőt… Beletelt jó néhány percbe, mire leesett, hogy Dani meg sem mozdul. Nem kezdett furakodni a tömegben, még csak el sem mosolyodott, csak állt ott, és a tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. A szemében most rengeteg gúny volt, mintha tökéletesen tudná, mi jár a fejemben, és meglepő módon egy csipetnyi szomorúság is. De miért szomorú? A villamos végre begördült a Blahára (atyaég, három megállón keresztül meredtem rá reszketve, mint valami félőrült), én pedig villámgyorsan elkaptam róla a pillantásom, és nem törődve azzal, kit könyöklök oldalba, kitolakodtam a szerelvényből. Nem néztem hátra, nem láttam, leszállt-e ő is, de nagyon reméltem, hogy nem. Egyáltalán hová megy? De várjunk csak, mit érdekel ez engem egyáltalán? Semmi közöm hozzá. Vajon miért nem szólt hozzám egy szót sem? A Nyírfa szokás szerint tömve volt. Jártam már itt néhányszor Márk előtt is, ez a gimnazisták új kedvenc helye, mert fillérekbe kerül minden, vannak csocsóasztalok és elég kényelmes bokszok, na meg egy csomó ember. Én nem vagyok oda érte egyáltalán, és persze Ákos meg Ági sem, akiket csak egyszer hívtam el, de kábé egy óra kínos ücsörgés után villámgyorsan leléptek. Zsani elvan a hellyel, bár ő is sokat nyaggatja Gabe-et, hogy legyenek inkább kettesben, és ő rendszerint
célt is ér a nyafogással. Ha nekem is menne, Márk meg én nem töltenénk az időt folyton ilyen kócerájokban, ezt meg már csak azért sem bírom túlságosan, mert annak idején voltam itt párszor Coryékkal is. Alig futott át az agyamon a gondolat, már meg is láttam őket: ott támasztották a falat az egyik cso-csóasztal mellett, miközben a pasijaik játszottak, és az új cuccaik felett vihorásztak, amiket nyilván ma zsákmányoltak a plázában (suli helyett). Remek, úgy látszik, ez a szívmelengető találkozások napja. Ahogy elmentem mellettük, Cory szeme megvillant. Köszönni már ezer éve nem köszönnek, de még nem felejtettek el, az tuti. Cory nem is igyekezett úgy tenni, mintha nem látott volna, ehelyett odahajolt az egyik csocsózó sráchoz (amikor megfordult, láttam, hogy az aktuális pasija), átkarolta a derekát, és a fülébe súgott valamit. A fiú felnézett, egyenesen rám, és olyan megvetés volt a tekintetében, hogy hátrahőköltem. Elöntött a szégyen. Hiába tudtam, hogy a régebben történtek miatt nem (csak) nekem kell szégyenkeznem, a pasinak Cory nyilván a saját verzióját adta elő. Remegve fordultam el tőlük, és még akkor is fura arcot vághattam, amikor odaértem a csapat asztalához, és odavetettem a társaságnak egy jókedvűnek szánt „sziasztok”-ot, mert Márk a homlokát ráncolva nézett rám. – Hát veled meg mi történt? – kérdezte, és odahajolt, hogy megcsókoljon. Mmm… na, ez az, ami végképp le tudja nullázni az agyamat (kár, hogy az ilyen délutánokon ezt se visszük túlzásba). – Duzzogsz? – Hideg van – vágtam rá, mert Daniról persze nem beszéltem neki, és nem is szeretnék, Coryék meg… Áh, inkább nem is gondolok rájuk. – Hol van a tavasz, amit megígértek?
– Ez már az, máris jóval melegebb van, mint a múlt héten. Mi van veled? Hisztis vagy? – vigyorodott el, átkarolta a derekamat, és közelebb húzott magához. Felsóhajtottam. Na igen, végül is igaza van, ez csak hiszti. Miért nem tudok egyszerűen örülni annak, hogy együtt vagyunk, minek foglalkozom hülyékkel? Az arcomra erőltettem egy halvány mosol}'!, és megsimogattam a haját. – Igen, egy kicsit, bocs. Mi újság? – Holnap irodalom témazáró, előtte meg edzés, szóval nem maradhatok sokáig, ne haragudj – pillantott rám bűntudatosan, mire, ha lehet, még rosszabb kedvem lett. Ha tudta, hogy kevés időnk lesz, akkor minek kellett iderángatnia, miért nem tudott egyszer elém jönni, hogy egymással foglalkozhassunk egy kicsit?! Éreztem, hogy percről percre nő bennem a feszkó, ezért mélyet lélegeztem, és megvontam a vállam. – Oké. – Most haragszol. – Nem, csak mi alig… Én… – Eldugultam, mert eszembe jutott, hogy hivatalosan még ki sem mondtuk, hogy egy pár vagyunk, szóval milyen jogon is pattognék itt neki? Egyelőre ott tartunk, hogy ő „búcsúzkodik” Anitól, bármit is jelentsen ez, közben meg velem randizgat. Oké, elhoz a haverjai közé, és itt úgy bánik velem, mint a csajával, de… Minden erőmmel azon voltam, hogy ne robbanjak, Márk pedig megcirógatta a kézfejemet. – Zsani is itt van, csak épp a mosdóban. – Már nem – csendült fel a barátnőm hangja a fejem fölött, engem pedig egy csapásra elöntött a megkönnyebbülés, pedig ahogy felnéztem, Zsani arca sem volt szívderítőbb az enyémnél. Csípőre tett kézzel, dühösen állt az asztal mellett, és Coryékra szegezte a tekintetét, akik éppen úgy röhögtek valamin, hogy majdnem belefulladtak a piájukba
(sajnos csak majdnem). – Ez a te régi barátnőd egy bunkó! A pofám leszakad! – Nem volt a barátnőm – feleltem csendesen, és odébb csúsztam, hogy le tudjon ülni. – Mi történt? – Semmi, csak amikor elmentem mellettük, az a tahó pasija végigmért, mire ez a kis liba „véletlenül” meglökte a kezemet, amiben a limonádé volt – morogta bosszúsan, én pedig csak most vettem észre, hogy csurom víz a gyönyörű, fahéj színű angórapulcsija és a sötétkék farmerja. – Komolyan mondom, óvoda. Te egyébként mit keresel itt? – fordult felém számon kérő arccal, de közben azért elmosolyodott. – Nem Lúzerkét pátyolgatod? – Ákos már rég otthon van – nevettem el magam. Zsanival lenni, még ha éppen zsörtölődik is, mindig olyan, mintha hazaérnék. – És nem pátyolgattam, csak a werkfilmek miatt… – Most komolyan megpróbálod nekem beadni, hogy neki megvannak azok a filmek, amik neked nem? Jaj, bébi! – Zsani lebiggyesztette a száját, és az égre emelte a tekintetét. – Ha lehet, ne vetíts, inkább mondd el, kitaláltatok-e valamit. – Mire? – próbáltam adni a naivat, de aztán nem bírtam tovább, és elvigyorodtam. – Oké. De ha tudtad, miért akarok Ákossal menni, hogyhogy elengedtél minket? – Mert vele akartál beszélni, kettesben – válaszolta, és egy szemernyi sértődöttség sem látszott rajta. – De jönni szerettél volna, nem? – Mindig alábecsültök, nyuszibogár – válaszolta, és megfricskázta az orromat. – Megvannak a magánügyeitek, még akkor is, ha átlátok rajtatok, mint sajtos szendvics a folpackon.
– Na, és Gabe hol van? – kérdeztem hirtelen, mert rájöttem, mi hiányzott az összképhez. Az az igazság, hogy nagyon bírom Zsani pasiját, tök ritka, hogy egy velünk egyidős srác őszintén ki tudja mutatni az érzéseit anélkül, hogy nevetségessé válna (szerintem Márk is ettől fél). Zsani rögtön elfeledkezett Ákos ügyéről, és melegen elmosolyodott. – Nemsokára jön, csak haza kellett szaladnia suli után. Veled minden oké? – kérdezte, és a fejével Márk felé biccentett, aki már rég elfordult tőlünk, és élénk beszélgetésbe merült az egyik csapattársával, miközben a bal kezét azért végig a combomon nyugtatta. Furán éreztem magam, egyszerre kitüntetve és letojva, ami látszhatott is az arcomon, mert Zsani kíváncsian felhúzta a szemöldökét. – Meg kell mondjam, elég… zavartnak látszol. Jól vagy? – Persze, csak… – próbáltam összeszedni a gondolataimat, mert tudtam, ha most nem nyerhetek pár másodpercet, csupán egy értelmetlen katyvasz fog kiömleni a számon. – Idefelé összefutottam Danival – böktem ki halkan. Zsani szeme felcsillant. – Komolyan? Egyedül volt? És beszéltetek? – Egyedül volt, de nem beszéltünk, sőt, oda se jött hozzám. A villamoson álltunk, én az üléseknél, ő meg a forgóban, és végig attól féltem, hogy odajön, de… – Féltél? – csapott le a kifejezésre a barátnőm, mire rögtön átkozni kezdtem magam a lepcses számért, de már késő volt bármit visszaszívni. – Jaj, nem… Mindegy, nem akartam volna bájologni vele ott a villamoson, és örültem, hogy nem jött oda, ennyi – próbáltam rövidre zárni a dolgot, de Zsani most nem engedett el olyan könnyen, mint a suliban. Ehelyett keresztbe fonta a karját, és szigorúan nézett rám.
– Kész vagyok tőled, esküszöm. Folyton papolsz, hogy így az igazság meg úgy az őszinteség, aztán tök egyértelműen a képembe hazudsz! – Halkabban, jó? – néztem rá könyörgően, és Márk felé intettem, de ő szerencsére nem hallott semmit. Zsani megcsóválta a fejét. – Előtte is titkolózol, ez remek. Minek csinálod ezt? Tényleg azt hiszed, hogy bármiért is elítélnélek? A barátóm vagy, az a dolgom, hogy akkor is melletted álljak, ha mondjuk te meg ez a Dani gyerek kinyírtatok valakit, és elhantoltátok a suli kertjében. De úristen, de ugye nem…? – Dehogyis, te hülye! – Ezen már muszáj volt röhögnöm, és Zsani sem bírta visszatartani a vigyorgást, de a tekintete azért komoly maradt, és egy percre sem engedte el az enyémet. – Hagyd abba, olyan képet vágsz, mint Hannibal Lecter. – Mert sumákolást érzek, és ez a pasi baromi izgi… Na, jó, megtarthatod a kis titkodat, ha annyira fontos neked, de ha mindig ilyen szerencsétlenül fogsz kinézni, figyelmeztetlek, hogy közbeavatkozást indítványozok – vágta oda diadalmasan, mire elsápadtam. A közbeavatkozás módszerét az Így jártam anyátokkalból vettük, és elég kegyetlen eljárás: nagyjából az, amit én csináltam Zsani-val a Valentinbulin, amikor azt akartam, hogy bevallja a betegségét. Durva, ha az egész D.A.C. ott ül az ember előtt, és várja, hogy kivallja a titkát… Brr! Eddig még csak egyszer alkalmaztuk, amikor Ginny nem akarta elismerni, hogy halálra fáradt az otthoni ügyek miatt, és segítség kell neki. A sztorinak jó lett a vége, mert mindenki bedobta magát, hogy könnyítsünk a helyzetén, de a közbeavatkozás végén még így is kábé úgy ment haza, mint akit megkínoztak. Huhh, ezt tuti nem bírnám ki.
– Azt ne, légyszi! Felejtsük el az egészet, jó? Minden rendben – vetettem fel a fejem, kihúztam magam, és nagyot szusszantam. Zsani kétkedően szemlélte az arcomat, de szerencsére ebben a pillanatban befutott Gabe, a barátnőm pedig aprót sikkantott, és a nyakába ugrott. Úgy ölelték egymást, mintha ezer éve váltak volna el, pedig Gabe ma is elkísérte a suliig, ahogy minden áldott reggel. Egy pillanatra elszorult a szívem, mert Gabe-bel ellentétben Márk nem túl romantikus fajta, de ekkor felém fordult, és mintegy megcáfolva, amire gondoltam, hosszú csókot nyomott a számra. – Mindjárt jövök, cica, kérsz valamit? – Nem, még van kólám – emeltem fel az üveget, mire elmosolyodott. – Melletted aztán nem megy csődbe az ember – kacsintott rám, még egyszer megszorította a kezemet, és elindult a pult irányába. Én üdvözöltem Gabe-et, és már éppen elő akartam venni a telómat, hogy szókeresőzzek, amíg visszajön (Zsaniék úgy egymásba voltak fonódva, hogy rájuk nem számíthattam), amikor megint meghallottam Cory visító nevetését. Hátrafordultam, de nem a karjára borulva vinnyogó Cory látványa döbbentett meg, hanem Márké, aki ott állt az asztaluk mellett – és Cory pasijával sutyorgott. Mielőtt észrevette volna, hogy nézem, gyorsan visszafordultam, és zavartan próbáltam rendet tenni kavargó gondolataim között. Ezek szerint Cory, vagy legalábbis Cory pasija és Márk ismerik egymást, de honnan? A srác is sportoló lenne? Ugyanabba a suliba járnak? És ha igen, akkor is, mit akar Márk egy ilyen gyökértől? Irtó agresszív feje van, magas és kopasz, kábé annyira szimpatikus, mint Conan Stevens a Trónok harcában. Sokkal idősebbnek is látszik a koránál és Corynál is, mégis egymáson lógnak már hónapok óta, egy csomószor láttam, ahogy
Cory meg a barátnői bepréselődnek a fiú kocsijába a suli előtt. Tiszta tinifilm: a gimnázium üdvöskéje és a rosszfiú – ha nem ismerném ezt a kis dögöt úgy, mint a tenyeremet, talán még félteném is, de persze nem szorul rá. Mi dolga lehet Márknak ezzel a pasival?? – Gabe – szóltam oda halkan, mire Gabe feje kibukkant Zsani fekete hajtömegéből, és a srác a szokásos, meleg mosolyával nézett rám. – Mizu, Flo? – Ki az a srác? – pillantottam hátra óvatosan. Márk időközben beállt a sorba a pult előtt, de még mindig a fiúval beszélgetett, aki most szemmel láthatóan idegesnek tűnt valamiért. Gabe odafordította a fejét, és rosszalló arcot vágott. Zsani is hátranézett, majd elfintorodott. – Ide látszik, milyen gáz a pasi… – Zsoltinak hívják, Béres Zsolti, és egy seggfej – mondta Gabe. – A sulinkba jár, végzős, pedig már van vagy húszéves, többször is járt egyegy évfolyamot. Nem tudom, Márknak mi dolga vele. – Köszi. – Elcsüggedtem. Ha Gabe nem tudja, nem tudja senki, mert Márk szerint ők mindent elmondanak egymásnak. Gabe egypár pillanatig még gyanakodva bámulta a feszülten magyarázó Zsoltit és a csípőre tett kézzel álló, lehajtott fejű Márkot, aztán vállat vont. – Majd megkérdem tőle, mi a téma – fordult vissza, és megnyugtatóan megpaskolta a kézfejemet. – Nyugi, Márk nem hülye, nem kezd egy ilyen Béres-félével, ha nincs komoly oka rá. Lehet, hogy csak… – Csak? – vágtam közbe, mire Gabe szava elakadt. Hát ez az: Márknak és ennek a Zsoltinak semmilyen közös pontja nincs, mégis olyan meghitten susmorognak ott, mintha a legjobb barátok lennének (na jó, azért annyira nem). Gabe felsóhajtott.
– Gőzöm sincs, de bízz benne egy kicsit, oké? – Oké – suttogtam, mert éreztem, hogy nem feszíthetem tovább a húrt, nem verhetem itt magam Márk legjobb barátjának csak azért, mert történetesen jó fej, és nem koptat le azonnal. Zsani és Gabe újra összegabalyodott, én pedig a tollammal az asztallapot karistolgatva vártam Márk visszatértét, aki néhány perc múlva meg is jelent, és ledobta magát mellém. – Hoztam neked még egy kólát, hátha – tette elém az italt, aztán olyan szorosan ölelt magához, hogy egy pillanatra nem kaptam levegőt. – Örülök, hogy itt vagy. – Én is – feleltem, de többet nem mondhattam, mert megint megcsókolt. Ettől hirtelen minden gonosz és kíváncsi kis hang elhalkult a fejemben, mindkét karommal átöleltem, magamhoz szorítottam, és mélyen beszívtam az illatát.
Lenyűgöző teremtmények
– Bocsi, bocsi, bocsi, ne tessék haragudni, csak kicsit elhúzódott a… Megtorpantam a konyhaajtóban, és elakadt a szavam. Majdnem este kilenc volt, mire hazaértem a Nyírfából, mert miután Márk hét körül elhúzott, Zsani és Gabe addig győzködtek, hogy szálljak be egy csocsójátszmába, mert kell még egy ember, hogy minden ellenérzésem dacára belementem. Nagyjából annyira fekszik nekem a csocsó, mint Miranda Hobbes-nak a hastánc: rúgtam két gólt, de mind a kettőt a saját kapunkba, szóval a végén Zsaniék a röhögéstől fuldokolva már csak annyit kértek, hogy ha lehet, meg se mozdítsam a bábuimat. Csodák csodájára, Gabe világbajnok technikájának köszönhetően mégis nyertünk, és arra mindenképpen jó volt a játék, hogy elfújja a komor gondolataimat. Márk a délután folyamán nem beszélt többet Béres Zsoltival (sőt, konkrétan úgy tett, mintha nem is ismerné), ellenben velem feltűnően figyelmes volt végig, úgyhogy kezdtem megnyugodni, csak akkor öntött el megint az adrenalin, amikor a telómra pillantottam. Hétköznap sose szoktam későn hazaérni,
Karola néni már biztos végigtelefonálta a környék összes kórházát, meg riasztotta a rendőrséget. Az öcsémmel persze nem ilyen szigorú, mondjuk nem is lenne értelme: Geri elereszti a füle mellett, amikor nevelni próbálják. Ezért rontottam most be ilyen bűntudatosan a konyhába, ahol Karola nénit sejtettem, de egy lélek sem volt ott. Bekopogtam a szobájába, és amikor onnan se kaptam választ, elgondolkodva dőltem a falnak. Amióta nálunk lakik, még nem fordult elő, hogy este ne lett volna itthon. A pillantásom ekkor az öcsém Converse-ére esett, ami hanyagul ledobva hevert a bejárati ajtó mellett, ebből pedig rájöttem, hogy Geri viszont valószínűleg a szobájában hallgat valami agyromboló Armin van Buuren-tracklistet. Neki tudnia kell, hová tűnhetett Karola néni! Miközben igyekeztem visszafogni magamban az örömöt, ami az utóbbi időben elfogott pusztán a gondolattól, hogy az öcsém pár hete megint itthon alszik (halál ciki örülni egy ilyen nyomingernek, bah), felszaladtam a lépcsőn, és kopogtam az ajtaján. Semmi választ nem kaptam, de belülről beszélgetés zaja hallatszott. – He? – hallottam a vakkantását, és be is nyitottam volna, ha nem ismerem már annyira Gerit, hogy egy odalökött szótagból is levágjam, nem alkalmas a látogatásom. Viszont muszáj beszélnem vele, mi van, ha a nénit elrabolták az ufók, és holnap, tudom is én, Samara Morgan képében hozzák vissza?? Újra zörgettem, mire nehéz léptek dübögését hallottam, és az öcsém morcos arca jelent meg az ajtónyílásban. – Mi van?? – Bocs, csak Karola néni nincs itt – tájékoztattam, miközben feltűnés nélkül igyekeztem a válla fölött belesni a szobába, de persze sikertelenül (ahhoz képest, hogy még nincs tizennégy, tökre széles vállai vannak).
– Nincs hát, Apuval elmentek valahová. – Hová? – Nem kérdeztem – nézett rám unottan, én pedig már éppen fel akartam adni, amikor a szoba ajtaja szélesebbre tárult, és egy magas srác lépett Geri mellé. Azt hiszem, irtó nagy mázli, hogy Karola néni nem volt idehaza, mert serpenyővel próbálta volna agyonütni a tagot, ha meglátja (hát még Apu, akinek a szekrényében ott lapul a légpuskája – rágondolni is rossz). A fiúnak vállig érő, hullámos fekete haja volt, amiben random kék, piros és rózsaszín tincsek díszelegtek, ehhez pedig sápadt bőr, karikás szem és valami iszonyatos bagószag társult – nagyjából úgy festett, mint Russel Brand, csak kevésbé szimpi verzióban. Ahogy meglátott, szélesen elvigyorodott, és előtűnt két fekete metszőfoga. – Hé, csak nem a nővérkéd? – kérdezte Geritől, és végigfuttatta rajtam a tekintetét, amitől kellemetlenül megborzongtam (na jó, ebben talán a szájszaga is szerepet játszott). Az öcsémről lerítt, hogy nem érinti jól a kérdés, ezért csak szótlanul bólintott, én pedig megeresztettem egy halvány mosolyt, és már éppen sarkon fordultam volna, amikor a fiú megfogta a karomat. – Na, ne siess annyira. .. Flóra, igaz? Nem jössz be? – Á, nem, kösz – mormogtam, és elkaptam Geri hálás pillantását. Gőzöm se volt, ki ez az alak és miért akarja, hogy velük lógjak, de egy jeti társaságában is szívesebben időztem volna, úgyhogy most már határozottan hátat fordítottam, és vissza se nézve lesiettem a lépcsőn. – Akkor csá! – szólt utánam a fiú (hallottam a hangján, hogy vigyorog), de nem reagáltam, inkább berongyoltam a nappaliba, és ledobtam magam az egyik fotelbe. Tanulnom kellett volna, mert Alice angol felelést helyezett kilátásba holnapra (az Alice kivételesen nem
gúnynév, a csaj Birminghamből jött és Alice Wilkes-nek hívják – tök menő, hogy ugyanaz a vezetékneve, mint Ashley-nek az Elfújta a szélben), de semmi kedvem nem volt hozzá. Bekapcsoltam a tévét, és miközben fél kézzel a távirányítót nyomkodtam, fél kézzel meg a telefonomat (Ginny rám írt Face-en, hogy a legkisebb tesója napok óta náthás, és lassan meghülyül, annyi kamillateát főzött már), Geri furcsa vendégén járt az eszem. Jó, az egy dolog, hogy úgy néz ki, mintha belekerült volna egy paintballcsata közepébe, és azóta se tudta volna lemosni a festéket, a fogait meg jobb, ha nem mutogatja, de attól még lehet jó fej… Hm, miért érzem mégis úgy, hogy nem az? Semmi kétség, tele vagyok előítéletekkel, és ezért szégyellhetném magam, főleg, mert nem ez az első eset. Ami fura, tekintve, hogy saját magamtól sem vagyok túlzottan elragadtatva. Épp, amikor idáig jutottam a gondolatmenetben, lépteket hallottam a lépcső felől, és a fekete fogsor tulajdonosa bedugta a fejét az ajtón. – Örültem, Flóra – kacsintott, a háta mögött pedig az öcsém fancsali képe bukkant fel. Valamiért nagyon nem örülne, hajóban lennék a pasival… Hirtelen belém bújt a kisördög, felpattantam, odalejtettem Russel-lighthoz, és sugárzóan rámosolyogtam. – Én is örülök, remélem, találkozunk még! A srác egy pillanatig döbbenten nézett rám, aztán újra felöltötte a szívdöglesztőnek szánt mosolyát, és megpaskolta a vállamat. – Rajtam nem múlik. – Oké, akkor szia! – csilingeltem, és pimaszul Geri bosszús arcába bámultam, ö elhúzta a száját, aztán finoman az ajtó felé kormányozta a változatlanul idiótán vigyorgó fiút, odavetett neki egy „helló”-t, aztán becsukta mögötte az ajtót, és megvetően nézett rám, amit látszólag
érteden pillantással viszonoztam. – Most mi van? Csak kedves akartam lenni. – Megható – vágta oda gúnyosan, és követett a nappaliba, ahová közben királynői méltósággal visszavonultam előle. – Miért, te barátkozhatsz vele, én meg nem? Egyáltalán, ki ez? – Egy srác. – Geri úgy tett, mintha a DVD-s polc kötné le minden figyelmét, de éreztem, hogy az előbbi közjáték nagyon idegessé tette. – Nem jön majd gyakran, nyugi. – Csak azért kérdem, mert nem láttam veled eddig. – Úgy meredtem a hátára, mint a kígyóbűvölő a kígyóra (öö, gondolom). – Honnan ismered? – A faggatózást hagyd meg Apunak, oké? – nyögött fel, mire meglepetten húztam fel a szemöldököm. – Basszus, Apu találkozott ezzel?! – Ja, egyszer. Elképzeltem Apu arcát, ahogy megpillantja ezt az űrlényt, és kuncogni kezdtem, mire Geri megfordult, és összeráncolta a homlokát. – Norbi jó srác. Le lehet szállni rólam. – Idősebbnek tűnik nálad – komorodtam el. – Abból a társaságból van? – Mi közöd hozzá? – Láttam, hogy most már tényleg dühös, de én is eléggé felkaptam a vizet. Ez most komolyan kérdezi??? – Ha tudni akarod, te barom, nincs kedvem több hajcsatos mentőakcióhoz. Amikor kijöttünk arról a nyomortanyáról, megígérted, hogy nem mész vissza többet. – Nem mentem vissza – vágott közbe. – Ne parázz, csak Norbival futok össze néha, a többieket hónapok óta nem is láttam.
– És a lány? – Ahogy kicsúszott a számon, máris megbántam a kérdést. A fenébe, hiszen sose beszélt nekem nyíltan arról, hogy bejött neki az egyik csaj a társaságból, csak sejtettem… És annak, hogy sose tudom befogni a számat, most egy olyan pillantás lett a jutalma, amitől azt hittem, elsüllyedek. – Lány? – kérdezte halkan és vészjóslóan. – Miről beszélsz? – Én… – Ebből sehogy se jövök ki jól. Bárcsak Apuék megjönnének már, bárhova is mentek! – Csak arra gondoltam, hogy… – Ez nem igaz, dugulj már el! – Geri odalépett hozzám, és megbökte a vállamat, mire a kanapén landoltam. Most mit csinál ez a hülye, megver, mint kiskorunkban?? Elöntött a pulykaméreg, és teljes erőből rugdosni kezdtem a sípcsontját, ő pedig eközben megpróbált a gyomromba bokszolni. Percekig csépeltük egymást, és nekem egyre jobban elfogyott az erőm. Geri persze észrevette ezt, hirtelen a vállára kapott, felnyitotta a kanapé ágynemű tartóját, belegyömöszölt, mint egy zsákot, és rám zárta. Ezt nem hiszem el!! Csak egyszer jussak ki, esküszöm, kinyírom. Hallottam, ahogy röhög, és teljes erőmből dörömbölni kezdtem az ágy alsó részén, de semmi reakció. Már elképzeltem, ahogy pár hét múlva a helyszínelők megtalálják itt a csontvázamat, de ekkor egyszer csak felpattant az ágyneműtartó fedele. Úgy ugrottam ki, mint egy dühös macska (vagy mint Pearl alapjáraton), és már éppen rá akartam vetni magam Gerire, amikor meghallottam Apu hangját. – Ti meg mit csináltok?! Megpördültem. Apu az ajtóban állt egy hatalmas bevásárlószatyorral a kezében, a válla fölött pedig Karola néni leselkedett kíváncsian. Az öcsém zihálva vigyorgott, én kipirultan, összekócolódott hajjal remegtem a felháborodástól – bizalomgerjesztő
látványt nyújthattunk, annyi szent. Válaszolni akartam, de ebben a pillanatban – valószínűleg az ágyneműtartós élvetemetésem sokkhatása következtében – úgy elkapott a röhögés, hogy meg se bírtam szólalni. Geri először meglepetten pillantott rám, aztán rá is átragadt az esztelen vihogás, és mindketten könnyezve rogytunk a kanapéra. Apu és Karola néni értetlenül összenéztek, de mi erre csak még jobban vinnyogtunk, úgyhogy kis idő múlva feladták, és testületileg a konyhába vonultak, hogy kipakolják, amit vettek. – Te beteg állat! – nyögtem, amikor végre újra szóhoz jutottam, és belebokszoltam az öcsém vállába. – Legközelebb megöllek ezért! – Azt megnézem! Úgy küzdesz, mint egy tengerimalac! – Geri elhajolt az ütéseim elől, majd felpattant a kanapéról, én pedig kisimítottam az arcomból a hajam, és felnéztem rá. Tudtam, hogy most nem faggatózhatok tovább, úgyhogy igyekeztem tényleg elhinni, hogy csak ezzel a pemzlihajúval találkozgat az egyetemista bandából – bíznom kell benne, mást úgyse tehetek. Az ilyen pillanatokban tényleg úgy éreztem, hogy Anyu helyett nem Karola néni, hanem én lettem az anyja az utóbbi hónapokban, legalábbis erre enged következtetni az, hogy a szívroham kerülgetett a gondolatra, hogy visszakerül a drogosok közé. A kezét nyújtotta, hogy felhúzzon a kanapéról, én pedig elfogadtam, és összekulcsolódó ujjainkra meredtem. Huhh, komolyan megkattanok, ha valami baja lesz. – „To fix” – jelentése: „helyrehoz, megjavít”, alakjai: „fix, fixed”… – A tenyerembe támasztottam a homlokom, és minden erőmmel próbáltam az angolra koncentrálni, de folyton elkalandoztak a gondolataim. Amikor a „fix” igéről már nem bírt más eszembe jutni, csak a Coldplay Fix you című száma (amit azonnal be is nyomtam azzal
a fallal, hogy én most tanulok), sóhajtva feladtam, és elővettem a SZ.E.SZ. naplóját az alsó fiókomból. Ha bármikor úgy érzem, erőtlen vagy béna vagyok, Anyuhoz, Kilához és Polgihoz fordulok: kicsit olyan, mintha a kis fekete füzetből Anyu konkrétan nekem üzenne, és valahogy minden alkalommal pont olyasmit, amire szükségem van. Az 1987. március 15-ei bejegyzés (amit Anyu írt) így hangzott: „1987. március 15., Gitta bejegyzése Örömmel jelenthetjük, hogy a SZ.E.SZ. hős csapata sikeresen túlélte azt a nyomorult március 15-ei ünnepséget, és Polgi még csak el se rontotta a színpadon a Nemzeti dalt (annyira). (Pukkadj meg, csak azért volt, mert röhögtettetek – Polgi megjegyzése, a szerk.) Szóval túl vagyunk rajta, és a legjobb az volt az egész napban, hogy a tanárok teljesen meg voltak hülyülve, mert az ünnepség miatt rövidített órák voltak, és 45 helyett 35 perc alatt kellett közölniük a világmegváltó gondolataikat, amiből legtöbbször az lett, hogy nem vettünk semmit. Gerendás megkérdezte töriórán, hogy mit tennénk, ha most is elnyomás alatt élnénk, és forradalmat kéne csinálni, mire mi hárman összenéztünk, és nagyon sajnáltuk, hogy nem kiabálhattuk világgá, hogy a SZ.E.SZ. igenis azt csinál, csak ti nem tudjátok. A nap másik fontos történése, hogy délután Kilát fel akarta hívni Varga Jani, de az anyukája otthon volt, és nem engedte, hogy beszéljen vele, ezért cselhez kellett folyamodnunk. Kila átkéredzkedett hozzánk (Polgiékhoz nem mehettünk, mert ott meg aztán az egész família figyelt volna), és én felhívtam Janit, mintha Kila anyukája lennék, és bocsánatot kértem, hogy az előbb félreértettem valamit, beszélhetnek nyugodtan. Úgyhogy beszéltek, mi meg Polgival a háttérből mondtuk Kilának, miket válaszoljon Jani kérdéseire, mert béna, és nem tudta magától kitalálni (hehe, köszi – Kila megjegyzése, a szerk.). Szóval végül összejött a
dolog, és most irtó jó, mert találkoznak pénteken suli után, és én is pont akkor találkozom Pistivel, Polgi meg Bercivel, ami azt jelenti, hogy most először mindhármunknak lesz fiúja. Ilyen még nem volt, úgyhogy a Tagok szíves egyetértésével megszavazok Kilának és magamnak egyegy meggyes Márkát, Polginak meg egy szőlősét, mert ő azt szereti. Gitta” Anyu szavait olvasva elöntött a melegség, és leeresztettem a füzetet az ölembe. Ez a részlet is pont jókor jött: mintha azt üzente volna: most minden rendben körülötted, kislány, ne gyárts magadnak problémákat! Mert persze egész délután Márkon és Cory pasiján kattogtam, ahelyett, hogy örültem volna, hogy végre van egy nem is akármilyen fiúm, ráadásul a legjobb barátnőm az ő legjobb barátjával jár, ami iszonyú menő felállás. A tesóm és az Apukám megint itt van velem, szuper barátaim vannak, úgyhogy abszolút semmi okom az elégedetlenségre, punktum! Persze én nem én lennék, ha ezzel sikerült volna leállítanom az agyamat, de arra elég volt, hogy egy kicsit lenyugodjak. Éppen amikor már odáig jutottam, hogy megadom magam a sorsomnak, és valahogy akkor is befejezem azt a rohadt angolleckét, a FB üzenetet jelzett: Ginny! Ginny: Hahó, mizu?:) Elmosolyodtam, ahogy megláttam a nicknevét: azért állította át, mert a D.A.C.-ban mindenki Ginnynek hívja. Bár nem ment a dolog zökkenőmentesen, de mostanra már teljesen beilleszkedett közénk (Ágival kimondottan jóban lettek), és Zsani is csak minden második találkozáskor cikizi a ruhái miatt, szóval egész jól állunk. Az elmúlt hetekben ritkán dumáltunk, mert az összes tesója egymás után esett ágynak az influenzahullám miatt (egy csomó oszttársunk is kidőlt,
nekünk Gerivel viszont esélyünk sincs megbetegedni Karola néni vitaminbombái mellett), szóval most nagyon örültem, hogy rám írt. Flóra: Szia, de jó, hogy írtál © tök jól vagyok, Márkoztam ma délután, most meg az angolt tolom:S holnap felelünk veled? Ginny: hullapóz © Balázs már jobban, de még hőemelkedése van nekem is tanulnom kéne, de alig állok a lábamon Összehúzott szemmel meredtem a képernyőre. A D.A.C. tagjainak a profilképe egy közös fotó volt, amit az alapító ülésen csináltunk magunkról – Ginny boldogan és felszabadultan pózolt rajta (persze, mert akkor még nem tudta, hogy Zsani akkora szamárfület mutat neki, mint egy ház), és oké, hogy akkor is sokat ugrált a tesói körül, de ennyire nem volt lepukkanva. Miközben ezen kattogtam, megint írt: Ginny: na, mindegy szóval minden oké Márkkal? örülök © Ani szerint egy hete nem beszéltek már ideje volt leszállniuk egymásról Juhé, ezek szerint Márk kezd tényleg kijönni abból az ügyből. Ez azért nagy megkönnyebbülés. Zsani szokta mindig mondogatni, hogy vele aztán senki nem szórakozhatna hetekig („én nem leszek az a nő”, érted?), de én akkor se bántam meg, hogy türelmes voltam (na jó, főleg, mert a jelek szerint megérte). Egy kétéves kapcsolatot rendesen le kell zárni, én se örülnék, ha Márkkal mondjuk több év járás után szakítanánk, aztán azonnal úgy tenne, mintha sosem ismert volna. Még jó, hogy szemtől szembe nem vágtam ki neki a hisztit… Flóra: ez tök jó ©
mármint… Ginny: oké, értem © na jó, csak meg akartam kérdezni, hogy vagy Flóra: már mész?:( Ginny: bocs, tényleg KO vagyok © de holnap délután tali? Anya kivett egy napot, itthon lesz úgyhogy lenne egy pár órám © Ebben a pillanatban szuper ötletem támadt. A D.A.C. nemcsak azért van, hogy a bajban segítsünk egymásnak, hanem azért is, hogy erőt adjunk, ha kell. Szélesen elvigyorodtam, és miközben válaszoltam Ginnynek, elindítottam a Skype-ot, hogy felhívjam a többieket. Gondoskodunk róla, hogy a holnapi délután ne csak egy egyszerű összefutás legyen Ginny számára, hanem igazi pihenés! Flóra: átjössz suli után? 3 körül már itthon vagyok © Ginny: zsír, akkor 3© bocs, most lépek, jó éjt! Flóra: neked is!:) Bezártam a chatablakot, és elégedett sóhajjal dőltem hátra. Ha bejön a tervem, holnap a neveletlen hercegnőből egy délutánra igazi királykisasszony lesz! Annyira beleéltem magam a dologba, hogy ezzel is álmodtam (álmomban Julié Andrews is segített nekünk kipofozni Ginnyt, ami tök zsír lenne). Olyan jó álom volt, hogy reflexből majdnem lenyomtam a telóm ébresztőjét, de aztán ködösen derengeni kezdett, hogy sajnos hétköznap van, úgyhogy gyorsan kiugrottam az ágyból, és leszáguldottam (na jó, levánszorogtam) a lépcsőn. Az öcsém szobájából
nem hallatszott mozgás, Karola néni a vízcsobogás tanúsága szerint a fürdőben piperészkedett, szóval Apu egyedül üldögélt a konyhaasztalnál újsággal a kezében, és a kávéját kortyolgatta. Odamentem hozzá, megöleltem, és belefúrtam a fejemet a vállába, ő pedig felnevetett. – Jó reggelt, mormota. Mit kérsz reggelire? – Mi van itthon? – kérdeztem vissza motyogva, és szélesre tártam a hűtőajtót. Sonka, szendvicskrém, joghurt… Túró Rudi, ez az! A bombabiztos napindítás. A számba tömtem a rudi felét, kávét töltöttem magamnak, és lezuttyantam Apu mellé. Pár másodpercig mindketten hallgattunk, majd Apu leeresztette az újságot, és komolyan nézett rám. Jaj, ne. – Csillagom, valamiről beszélni akartam veled. – Iiigen..? – néztem rá gyanakodva, mire olyan bús képet vágott, hogy komolyan megijedtem. – Tegnap délután hívtak a cégtől. Van néhány lakás, amiket… Tudod, amikor annak idején elkezdtem ezt a munkát, vállaltam, hogy nem csak itthonról… Most pedig az lenne a feladat… – Reményvesztetten hallgatott el. Láttam, mennyire küszködik, szinte meg is sajnáltam, és be sem kellett fejeznie a mondatot, anélkül is tudtam, miről van szó. Megint elmegy. Lehajtottam a fejem, a kávémba meredtem, és igyekeztem legyűrni a remegésemet. – Mennyi időre? – tudakoltam halkan, ő pedig nagyot sóhajtott, mielőtt felelt volna. – Nagyjából három hónapra. Lassan újra a kezembe vettem a kávésbögrét, jólesett, ahogy melegítette a kezemet, ami ettől a közléstől hirtelen jéghideg lett. Az elmúlt hónapokra gondoltam, arra, mennyit küzdöttünk már Apuval, és
arra is, hogy most nem lehetek megint dühös. Hiszen csak dolgozni megy, dolgoznia pedig muszáj, hogy el tudjon tartani minket. Azzal nem segítek, ha most megint nekiesem, viszont ezer százalék, hogy az a kevés kapcsolat is megszűnik köztünk, ami eddig volt. És Geri? Nem tehetem meg vele újra, hogy szemét leszek Apuval, nem dönthetek megint egyedül mindannyiunkról, és most először a düh helyét valami egészen más vette át bennem. Felemeltem a fejem, és mélyen a szemébe néztem. – Hívsz majd? – Persze – vágta rá azonnal, és láttam, hogy egy kis megkönnyebbülés fut át az arcán. Igen, Apu, jól sejted, most nem harcolok. – Minden héten. Kétszer vagy háromszor. Ahogy tudlak. Jó? – Azt nem mondanám, de a semminél jobb. – Talán hisztiznem kellett volna, de nem éreztem erőt hozzá. Eszembe jutottak az amerikai tinis műsorok, amikben a gyerekek üvöltve a szüleikre csapkodják az ajtót, és eltöprengtem: vajon ennyire biztosak az őseik szeretetében, vagy éppen ellenkezőleg, annyira nincs már köztük kapcsolat, hogy nem érdekli őket, mit szólnak a viselkedésükhöz? Én nem akartam ajtót csapkodni, nem akartam újra azt érezni, hogy nincs senkim a barátaimon meg talán az öcsémén kívül. Felálltam, és óvatosan átkaroltam Aput, mire ő olyan szorosan magához ölelt, hogy majdnem kinyomta belőlem a szuszt. – Gerinek megmondom én, oké? – szólaltam meg, amikor elengedtük egymást. Apu szomorúan bólintott. – Köszönöm. Ő nem… – Nem – vágtam közbe, aztán gyorsan összepuszilgattam, és elindultam a lépcső felé, mert nem akartam megint bőgni, mint egy óvodás. Nem állított meg, nem volt mit magyarázni a helyzeten. És
ahogy felvonszoltam magam a lépcsőn, észrevettem, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek már nem kell a szájába rágni semmit. Meg sem várva a kopogásomat, Geri lassan kitárta az amúgy is már résnyire nyitott ajtót, és azonnal láttam rajta, hogy hallott mindent. A fürdőből a haját szárító Karola néni dúdolása szűrődött ki, a konyhában csend volt, mi meg csak álltunk, és szótlanul bámultunk egymásra. Aztán Geri oldalra lépett, hogy beengedjen, én pedig bementem a szobájába, és lassan a feldúlt ágyra ereszkedtem. Ő becsukta az ajtót, és mellém telepedett. Mindketten elkéstünk a suliból, napközben fejenként három vicces képet posztoltunk egymás üzifalára, és mire délután hazaértünk, Apu már elment. – Juhúúúj, kezdjük már, alig várom! – rontott be Zsani az ajtón fél háromkor, és a nyakamba ugrott, én pedig elnevettem magam, és megöleltem. – Ginny csak háromkor jön, nyugi – hűtöttem le. Ahogy végignéztem rövid, padlizsánszínű szövetkabátba, világoskék farmerbe és szürke bokacsizmába bújtatott alakján, szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy a világ legjobb stylistját fogtam ki Ginnynek. Persze fel voltam készülve rá, hogy párszor összekapnak majd, és nem is az volt a célunk ezzel a délutánnal, hogy megváltoztassuk Ginnyt, de akkor is tuti, hogy Zsanival nem foghatok mellé. Mialatt a barátnőm a konyhába száguldott, hogy megölelje Karola nénit (és valószínűleg kunyizzon tőle egy adag sütit a szépítőbrigádnak), én üdvözöltem Ágit és Ákost, akik kétkedő arccal léptek be az ajtón. – Hé, mi van? – kérdeztem, és biztatóan néztem rájuk. – Mosolyt kérek, tök jó buli lesz!
– Mondhattátok volna, hogy Spinédzsereket játszotok, akkor otthon maradok – dünnyögte Ákos. – Készüljetek fel rá, hogy végig Honfoglalózni fogok. – Oké, oké – nyugtattam meg vigyorogva, és Ági felé fordultam. – Te se vagy nagyon feldobva, mi a baj? – Semmi, csak nem tudom, mennyit tudok segíteni nektek, nem vagyok egy divatguru – felelte húzódozva, én viszont megcsóváltam a fejem, kézen fogtam, és húzni kezdtem a lépcső felé. – Nem az a lényeg, hanem hogy Ginny jól érezze magát. Dögfáradt, hetek óta ápolgatja a tesóit, és ha már nincs pénzünk elküldeni valami wellness-szállóba pihenni, legalább legyen egy délután, amikor minden csak róla szól, oké? Ági elmosolyodva bólintott, ám Ákos kicsivel sem látszott lelkesebbnek, ehelyett reménykedve pislogott az öcsém szobája felé. – Geri a haverjaival van, de öt körül már itthon szokott lenni – próbáltam megnyugtatni, de aztán rájöttem, ez azt jelenti, még legalább két órát csacsogó és ruhapróbálgató lányok között kell töltenie, és erre a gondolatra elfogott a vihogás. Ákos rosszalló pillantást vetett rám. – Marha vicces… – Bocs, ígérem, többet nem teszek veled ilyet! – fogadkoztam csukladozva, és mellettem Ági is bólogatott, de közben rázta a nevetés. Egyébként tökre örülök, hogy mióta megalakult a D.A.C., és Ákos is többet van nálunk, Geri meg ő egészen összehaverkodtak – már ha haverkodásnak lehet nevezni azt, hogy mivel mindketten odavannak a számítógépes játékokért, képesek akár több órán át is némán nyomkodni egymás mellett a billentyűzetet, miközben mi mondjuk épp valami pasitémán vekengünk a másik szobában. Jó, nyilván sose lesznek Matt Damon és Ben Affleck a Good Will Huntingból, de az
ilyen délutánokról egymástól függetlenül mindig lelkesen nyilatkoznak. Hm, a fiúk nagyon furák. – Na jó, mivel kezdünk? – bukkant fel Zsani, a kezében pedig – ki hitte volna – egy nagy tányér diós kiflit tartott. Úgy tűnik, Karola néni megint nem bírt ellenállni a kis kedvencének, pedig mostanában reformkonyhás könyveket olvas (sőt, a gasztroblogokra is rákapott), és mindent zöldségből csinál, de gondolom, amikor meghallotta, hogy Zsani és a többiek átjönnek, meglágyult a szíve. Bármibe lefogadom, hogy egy óra se telik el, és újabb tál finomsággal jelenik meg a szobám ajtajában. Egyébként előző este azon gondolkodtam, milyen fura, hogy bár együtt élünk Karola nénivel, és tényleg olyan, mintha a rokonunk lenne, az Apuval kapcsolatos dolgainkba soha nem szól bele, még annyira sem, hogy esetleg véleményt mondjon. Gondolom, azért, mert Apu a munkaadója, és nem is tehetné, de akkor is különös, mennyire kerüli ezt a témát. Úgy viselkedik, mint egy jóságos nagymama, aki mindent megtesz értünk, de az életünkre nem lát rá igazán (mondjuk az ilyen nagymama is jobb a semminél, már csak azért is, mert Apu szülei kiskorában meghaltak, Anyuéi meg nagyon messze laknak, és baromi ritkán látjuk őket, szóval mázli, hogy Karola néni van egyáltalán). – Oké – csaptam össze a kezem. – Akkor irány az emelet! Kimostam a kádat, Ági, te eressz vizet, légyszi, egy lazító fürdővel indítunk, jó? Zsani, hozom a mécseseket, gyújtsunk azokat is, meg van fürdősó a mosdó fölötti szekrényben, tehetünk belőle a vízbe. – Adj egy pisztolyt, könyörgök – szisszent fel Ákos, de én belekaroltam, és miután mindannyian felbattyogtunk a lépcsőn, beirányítottam a szobámba. Megnyitottam neki a Honfoglalót, és egy hatalmas puszit nyomtam az arcára.
– Bocsi, hogy nem szóltunk. Játssz vagy netezz nyugodtan, oké? – Oké, de tartozol nekem – mormolta, és a gép felé fordult, mi pedig a lányokkal beözönlöttünk a fürdőszobába, és vidám csacsogás közepette elkészítettük Ginny-nek a habos-illatos fürdőt. Egyszer mesélte, hogy nekik csak zuhanykabinjuk van otthon, amit amúgy szeret, mert gyorsan lehet végezni a fürdéssel, de néha örülne egy legalább félórás lubickolásnak. Másfelől pedig a habfürdő azért is jutott eszembe, mert ez Anyu titkos trükkje volt arra az esetre, ha nagyon szomorú voltam. Olyankor mindig teleengedte a kádat, mellém ült egy székre, és beszélgettünk, vagy ha ahhoz volt kedvem, magamra hagyott, én meg csak feküdtem csukott szemmel a jó meleg vízben, és kortyolgattam a kakaómat… Tényleg, a kakaó! – Egy perc, és jövök! – szóltam oda Zsaniéknak, leszáguldottam a lépcsőn, aztán kikutyultam egy szép nagy adag meleg kakaót, és felvittem a fürdőbe. Ahogy Ági meglátott, ellágyult a tekintete. – Nálunk is a kakaó a legjobb stresszűző, imádom. – Iszonyúan hizlal – vetette oda Zsani, de azért ő is elmosolyodott, és beleszagolt a csokiillatú párába. – Persze van belőle diétás is… – Dugulj el, most nem számoljuk a kalóriákat – pirítottam rá nevetve, majd letettem a bögrét a kád szélére, és végignéztem a gőzölgő, habos vízen, a mécseseken, beszívtam a levendulás fürdősó illatát. Ez az, minden készen áll! Ebben a percben csöngettek, mi pedig izgatottan bámultunk egymásra. – Zsani, engedd be Ginnyt, neked van a legjobb pókerarcod – kértem, mire elhúzta a száját. – Bízd ide – kacsintott, és eltűnt. Ágival izgatottan szorongattuk egymás kezét, de az öröm mellett valami furcsát is láttam a szemében, amit hirtelen nem tudtam hová tenni.
– Baj van? – Á, nem, csak… beszéljünk később – súgta, mert a lépcső felől már hallatszott Zsani és Ginny hangja. Nem tudtam válaszolni, mert a következő pillanatban be is nyitottak; Zsani előreszökkent, Ginny pedig megtorpant az ajtóban. Nagyon különlegesen festett, mint mindig: ezúttal méregzöld szoknyát, világosbarna, hosszú ujjú felsőt és egy irtó cuki, sötétbarna műszőrme mellénykét viselt, amit még Zsani is elismerően vett szemügyre. – Sziasztok! Ez mi? – kérdezte Ginny félszeg mosollyal, én pedig egy villanásnyi időre elbizonytalanodtam: lehet, hogy mégse kellett volna tündérkeresztanyát játszanunk, amikor ő tényleg csak dumálni ugrott át? De aztán elhessegettem a gondolatot, és a kezénél fogva beljebb húztam a fürdőbe. – Arra gondoltunk – kezdtem óvatosan –, hogy olyan fáradtnak tűntél mostanában, és annyi gondod volt a tesóid betegsége meg ilyesmik miatt. Szerettük volna… szerettük volna, ha tudsz egy kicsit pihenni. Szóval ez egy olyan wellnessdélután-féle Ginnynek! Mit szólsz hozzá? Néhány másodpercre csend lett, aztán a legnagyobb meglepetésünkre Ginny szemét könnyek futották el, de még mielőtt megijedhettünk volna, boldogan felnevetett. – Annyira lököttek vagytok – mondta remegő hangon. – Ezt tényleg miattam? Nekem találtátok ki? Bocs, hogy itt bőgök… – Ma délután azt csinálsz, amit akarsz – szólalt meg Ági, és kedvesen megsimogatta Ginny vállát. Ginny végignézett rajtunk, a szemében hála tükröződött.
– Velem nem szoktak ennyit törődni – mondta egyszerűen, amitől elszorult a szívem, és oldalra nézve láttam, hogy Zsaniék is az ajkukba harapnak. Igen, Ginny élete a legkevésbé sem arról szól, hogy valaki vele törődne, inkább ő gondoskodik folyton másokról. De nem hiába kelt életre a D.A.C., mert azt hiszem, valahol mindannyian így vagyunk ezzel. Azért kapaszkodtunk össze, hogy figyeljünk egymásra, ha már ezt máshonnan nem kapjuk meg. Erre a gondolatra ismét felvidultam, és megjátszott szigorral meredtem Ginnyre. – Na jó, mi most elhúzunk, te meg élvezd a fürdőt, ameddig csak akarod, jó? Itt a kakaód, ha bármi kell, csak csöngess – emeltem fel a picurka üvegcsengőt, amit még szintén Anyutól kaptam, és ami a királynős-szobalányos játékaink kiemelt szereplője volt. Ginny a kezébe vette a finom kis tárgyat, és megint kitört belőle a kacagás. – Inkább csak kiáltok, jó? – Az is oké – feleltem. Annyira örültem, hogy egy ilyen aprósággal boldoggá tehettem, hogy alig fértem a bőrömbe. – Az ajtót belülről be tudod zárni, nem fog rád nyitni Ákos. – Ákos is itt van? – kerekedett el Ginny szeme. – Te jó ég, és mit csinál szegény, körömlakkokat válogat?! – Nem, Honfoglalózik, és nagyon utál minket – válaszolta Zsani pukkadozva, aztán az ajtó felé indult. – Megyünk is szórakoztatni, nehogy hiányérzete legyen. – Köszi, csajok – szólt utánunk Ginny, mi pedig ugyanazzal a széles vigyorral az arcunkon csuktuk be magunk mögött a fürdőajtót. Kint Zsani ásított egy nagyot, és megnyújtóztatta azokat az égig érő végtagjait. – Én a magam részéről mindjárt bekómálok ettől a levendulaszagtól, szerzek egy kávét. Kértek?
– Két cukor, tej – vágtam rá. – Csak tej – tette hozzá Ági, és a szobám felé bökött a fejével. – Neki pedig feketén, jó? Köszi! – Csak megjegyzem már egyszer – biccentett Zsani, és leugrándozott a lépcsőn. Tudtam, hogy ha összefut Karola nénivel, akkor tíz percnél előbb nem jön vissza, szóval ahogy eltűnt a szemünk elől, azonnal Ági felé fordultam, és kérdően néztem rá. – Valami baj van? – Nem, igazából semmi komoly, csak… – Ági a korlátnak támaszkodott, és egy pillanatra lehunyta a szemét, így volt időm alaposan feltérképezni az arcát. Minden jel arra mutat, hogy a Valentinbuli mérföldkő volt számára a külsejét illetően, mert azóta akárhányszor látom, mindig nagyon jól néz ki. Jó, nem üti meg Zsani szintjét (azt egyikünk sem), és persze nem is festi magát olyan erősen, de a vékony szemceruzavonal és a halvány rózsaszín szájfény tök jól megy a stílusához, és abszolút elég is. A ruhái továbbra is egyszerűek, de sokkal merészebbek, mint régen, mármint nem úgy értem, hogy derékig kivágott felsőkben jár, hanem, hogy már fel mer venni a barnán és a szürkén kívül más színt is. Ma például cseresznyepiros pulcsit viselt, ami nagyon jól ment a barna hajához, és egy fekete nadrágot, ami pedig karcsúsította. Úgyhogy csinosnak csinos volt, az összképet csak az összeráncolt homloka rontotta egy kicsit. – Bántott valaki? – tudakoltam, és lezuttyantam a lépcső tetejére, ő pedig mellém kuporodott. – Dehogyis. Csak tudod, Ákos… olyan fura mostanában. El akar vinni a Könyvvásárra, ami tök jó, mert amúgy is el akartam menni, de például egyfolytában olvas, amikor együtt vagyunk, pedig ez azelőtt nem volt jellemző rá.
Kikerekedett a szemem – valami szörnyű balsejtelem kezdett gyötörni, ezért óvatosan tovább faggattam. – Ööö.. .és ez olyan furcsa? – Nem csak ez. Folyton könyvesboltból könyvesboltba ráncigái, ha pedig sétálunk, minden egyes könyvkirakat előtt meg kell állnunk, és az összes könyvről percekig mesél nekem, de mintha betanult szöveget mondana. Kész agyrém. Ezen a ponton már buzgón imádkoztam, hogy ne törjön ki belőlem a parttalan röhögés, mert a végén még Ági azt hiszi, nem veszem komolyan. Nem volt könnyű: magam előtt láttam Ákost, ahogy tör előre a Körúton, hogy egy újabb könyvesboltot találjon, miközben Ági lobog utána, aztán, ahogy kiselőadást tart a kirakatok előtt olyan könyvekről, amik abszolút nem érdeklik, de utánuk nézett a neten, hogy tudjon róluk beszélni Áginak. Álmomban sem gondoltam volna, hogy így sül el a tanácsom, és nem tehettem róla, de annyira kellett vihognom, hogy a hasam is megfájdult. Persze nem sikerült teljesen eltitkolnom a jókedvemet a barátnőm elől, kaptam is egypár szemrehányó pillantást, úgyhogy nyugalmat erőltettem magamra, és igyekeztem részvevő arcot vágni. Szerencsére Zsani, aki éppen most szökellt fel a lépcsőn a tálcával és a kávésbögrékkel (rejtély, hogyan tud teli csészékkel a kezében szökellni, de tud – gondolom, a tánc miatt van) megmentett; úgy tettem, mintha észre se venném Ági most már egyre gyanakvóbbá váló tekintetét, és hálás mosollyal vettem át Zsanitól a kávémat. – Kösz. – Szivi. – Zsani belökte a vállával a szobám ajtaját, és bemasírozott a tálcával, mi pedig követtük. Ákos a gép előtt ült, és elmélyülten nyomkodta a Honfoglalóban a jó válaszokat (nem is tudom, hányadik
szintnél jár már, baromi ügyes), csak akkor nézett fel, amikor Zsani átnyújtotta neki a kávéscsészét. – O, kösz – mormogta, és már fordult volna vissza a játékhoz, de Zsani hangja megállította. – Ezek ketten – mutatott rám és Ágira, miközben az ágyam végébe kuporodott, és kényelmesen elhelyezkedett a kedvenc párnámon, mi Ágival meg a babzsákfotelekbe zuttyantunk – az előbb titkos tanácskozást folytattak a folyosón. Halljuk, miről volt szó? Ági elkerekedő szemmel nézett rám, én pedig igyekeztem menteni a helyzetet. Oké, a D.A.C.-szabályzatban benne van, hogy mindent elmondunk egymásnak, ami történik velünk, de az Ákos-Ági sztorit mégis hogy… ? – Áginak… öhm… – Tudtam, ha megint valami könyvre vagy filmre hivatkozom, Zsani egy pillanat alatt átlát rajtam (valószínűleg így is az lesz, de amíg élünk, remélünk), úgyhogy megpróbáltam máshonnan megfogni a dolgot. – Az a baj, hogy sajnos… Ági beteg. – Tessék? – Ákos azonnal ránk meredt, pedig eddig fél szemmel még mindig a monitort leste. Most kérdően tekintett Ágira, aki, mint már mondtam, gyűlöl hazudni, így olyan kicsire húzta magát össze mellettem, amennyire csak bírta. Na, vele is sokat érek blöffhelyzetben… – Nem is mondtad. – Nem, mert ez nem olyan téma. Lánytéma, de, ööö… semmi komoly – böktem ki, mire Ági tűzvörös lett, én meg rájöttem, hogy ez valószínűleg baromi félreérthető volt, de már nem tudtam visszaszívni. Zsani arca együtt érző kifejezést öltött; mindketten mimózák vagyunk, akiknek elég egyszer elmenniük az uszodába, máris elkapnak valamit, szóval ez a téma érzékenyen érintette.
– Ó… bocsi – suttogta, és az ajkába harapott. Ági fel se mert nézni, én meg egyrészről magamat szidtam, hogy ekkora barom vagyok, másrészről gratuláltam is magamnak: most már tuti, hogy egyikük se nyaggat majd, miről susmorgunk Ágival. Ákos arcán a „too much information” villogott piros betűkkel, hümmögött egypárat, és zavartan visszafordult a laptophoz, Zsani pedig, a kínos helyzetet enyhítendő, megköszörülte a torkát. – Hé, nyominger, ne veszítsd el a kontaktot – szólt oda Ákosnak, aki erre kelletlenül megint felénk fordult, Zsani pedig végignézett rajtunk. – Tök régen találkoztunk, kivel mi a helyzet? Mármint azon kívül, hogy… izé. Ági összeszorította a száját, és egyértelműen látszott rajta, hogy most ha pisztolyt fognának a fejéhez, akkor sem szólalna meg, úgyhogy sóhajtva megadtam magam a Lőrincz-féle inkvizíciónak. – Jól vagyok, Márkkal randizgatunk, de ezt tudjátok – kezdtem, Zsani viszont azonnal félbeszakított, és a lényegre tért. – Mi van az exszel? – Nem tudom. Ginny szerint már sokkal kevesebbet találkoznak. – Még találkozgat az exével? – kérdezte döbbenten Ákos, aki egy kicsit le volt maradva a Márk-ügyben; valószínűleg túlságosan lefoglalta, hogy könyvesboltokat keressen a Google-on, hehe. – De minek? – Hát… Tök sokáig együtt voltak, tudod, két évig – feleltem, de éreztem, hogy nem vagyok túl meggyőző, hiszen természetesen magamat sem sikerült meggyőznöm. Persze Márk előtt igyekeztem megértőnek mutatkozni, és azt is minden női magazin kihangsúlyozza, hogy ha egy mód van rá, ne légy hárpia (köszi), de igenis bosszantott a gondolat, hogy Ani és Márk még egyáltalán beszélnek. „Jajj már, miért
ne lehetnének haverok?” – kérdezte fojtott hangon a fejemben a normális énem, de persze nem hallgattam rá, mert könnyebb volt a paranoiás liba-énemre hallgatnom. Ákos kétkedően felhúzta a szemöldökét, ami nem segített sokat, de nem akartam kimutatni, mennyire kész vagyok a témától, szóval inkább támadtam. – Miért, még mindig jobb, mintha le se szarná, mi van vele, nem?! – Oké, oké – emelte fel a kezét Ákos, és elhúzta a száját. – Miért akadsz ki ennyire? – Nagyon zavar, igaz? – kérdezte Zsani halkan, én pedig legszívesebben a fejéhez vágtam volna valamit. Általánosságban szeretem, hogy olvas az agyamban, de néha meg tudnám fojtani érte. Összeszorított fogakkal bólintottam, ám hiú ábránd volt azt hinni, hogy Zsani befejezte. Ebben hasonlítunk: addig ásunk, amíg elő nem kerül minden, amit a másik rejtegetni akar. – Nem láttam lent Apukádat, dolgozik? – Fogd be – préseltem ki a szavakat sziszegve, de közben éreztem, hogy már késő, menthetetlenül bőgni fogok. Persze tudtam, hogy ez az egészséges reakció, sokkal egészségesebb, mint az, amit tegnap este óta műveltem, nevezetesen, hogy szimplán úgy tettem, mintha nem fájna, hogy Apu megint lelép, de ha már kitaláltuk a D.A.C.-ot, szembe kellett néznem a gondjaimmal, hiszen ezért (is) vagyunk egymásnak: hogy bömbölni lehessen úgy, ahogy mások előtt soha. Csorogni kezdtek a könnyeim, mire Zsani és Ági két oldalról mellém kuporodtak, Ákos pedig lehajtotta a fejét, aztán a monitorra nézett, és elvigyorodott. – Dühös vagy? – kérdezte, én pedig bólintottam. Amíg ki nem mondta, nem is tudatosult bennem, de most úgy tört fel belőlem a harag, mint egy vulkán, és nem tudtam, mihez kezdjek vele. Ákos megnyitotta a „zenék”-mappát, és rám kacsintott.
– Akkor dühöngj! – mondta, a gépről pedig megszólalt Alanis Morisette You oughta know-ja, mire azonnal felpezsdült a vérem. Ezt a számot épp Ákos mutatta nekem vagy egy éve, amikor szakított vele az egyik netes csaja, és ki volt akadva: a világ legjobb dühöngős száma, persze csak ha valaki nem a death metálra esküszik. Felugrottam az ágyról, és Ági meg Zsani asszisztálásával ugrálni kezdtem a zene ritmusára. „But I’m here to remind you all the mess you left when you went away, it's not fair… úgy ugráltam, mint az őrült; Alanis rekedtes hangja mintha elmosott volna minden fájdalmat. Utálom Aput, amiért megint elment, utálom Márkot, amiért nem bír leszakadni Aniról, utálom, utálom, utálooooom! És ehhez minden jogom megvan, nem kell mindig mindenkit megértenem! Egyre gyorsabban és eszeveszettebben mozgattam a fejem, hogy kirázzam belőle az összes megfelelési kényszert, úgyhogy mire vége lett a számnak, tökre leizzadtam, a hajam pedig kócosán meredezett. A lányokkal a földre roskadtunk, ők mellém bújtak, és szorosan átöleltek, én pedig remegve, levegőt is alig kapva a tombolástól és az ölelésüktől, hirtelen sokkal jobban lettem. Lassan feltápászkodtam, odavánszorogtam Ákoshoz, és a nyakába borultam. Meg se kellett köszönnöm, tudta, mit érzek. – Bármikor, bébi – mondta a hátamat simogatva. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és ahogy hátranéztem, egy kisimult arcú, boldog Ginny mosolygott vissza rám a kék fürdőköpenyemben. Láthatóan már ez a kis pancsolás is elég volt, hogy ellazuljon, de a wellness-délutánnak még távolról sem volt vége. Zsani felugrott a padlóról, kézen fogta, és leültette az ágyra, én elővettem a körömlakkokat, amiket kiválogattunk, Ági pedig készenlétbe helyezte a lemosót és a vattakorongokat. Ákos az ég felé emelte a tekintetét.
– Na jó, nekem most nagyon meg fog fájdulni a fejem – jelentette ki, és összehúzta a pulcsija cipzárját. – Elmegyek boltba. Vagy fagyiért. Vagy bárhová. Csak légyszi, ne kelljen itt ülnöm a lakkgőzben! – Kinyitjuk az ablakot, ne legyél már papírkutya! – reccsent rá Zsani, Ákos pedig cserébe minidiktátornak nevezte, aztán egy perc sem telt belé, és szokás szerint jól összevesztek. Nem is bántam, mert Ginny odahajolt hozzám, és halkan megkérdezte: – Miről maradtam le az előbb? Csak azt hallottam, hogy baromi hangos a zene… – Csak egy kicsit kiadtam a feszkót – válaszoltam. Olyan nyugodtnak tűnt most, hogy nem akartam a hülyeségeimmel fárasztani, inkább rámosolyogtam. – Jó volt a fürdő? – Nagyon, isteni ez a fürdősó! – mondta ragyogva, én pedig még egy megjegyzést visszanyeltem: azt, hogy ez az illat volt Anyu kedvence is. Nem szerettem volna, ha azt hiszi, ez rossz emlékeket ébreszt bennem, mert nem is ez történt; igazából inkább jólesett az illaton keresztül újra magam mellett érezni egy kicsit Anyut. Megszorítottam Ginny kezét. – Milyen lakkot szeretnél? – Ne vadat, jó? – nevetett, megszemlélte a választékot, és felemelt egy liláskék árnyalatú, gyöngyházas fényű lakkot rejtő üveget. – Mondjuk ezt…? – Jesszus, akkor milyen, ha vadulsz? – vigyorogtam rá, de azért félretettem, amit választott. Na igen, Ginnynek aztán nem kell a szomszédba mennie stílusért. Én tuti, hogy nem mernék bevállalni egy ilyen feltűnő színt, nem is tudom, hogy került a lakkjaim közé, nyilván kaptam valakitől. Ági megszemlélte a lilás árnyalatot, nekem pedig hirtelen eszembe jutott, mekkora hülye voltam az előbb. – Hahó – súgtam neki, mire felemelte a fejét. – Ne haragudj.
– Á, semmi – rázta meg a fejét. – Tudom, hogy csak azért mondtad, nehogy rájöjjenek, miről beszéltünk. Megértem. – Majd helyrehozom, jó? – ígértem sietve, de ő elmosolyodott, és intett a kezével. – Nem kell, nem tragédia, tényleg. – Miről van szó? – szólt közbe Ginny kíváncsian. Ági rápillantott. – Intim herpeszem van – felelte halál komoly arccal, belőlem pedig kipukkadt a röhögés. Ginny egy pillanatra ijedten nézett Ágira, de amikor látta, hogy ő is nevetni kezd, megkönnyebbülten csatlakozott hozzánk. Ákos és Zsani abbahagyták a fightot, és értetlenül néztek egyikünkről a másikunkra, de valahogy most nem volt kedvünk megosztani velük, min derülünk. Ha ilyen minden lében kanalak, megérdemlik! A nevetéstől guruló Ágira néztem: gondolatban elismeréssel adóztam neki, és egyúttal meg is róttam magam, amiért még mindig azt hittem, ő ugyanaz az egérke, aki pár hónapja volt. Ma már Ági simán benyög egy ilyen poént (és nem ez volt az első eset), sokkal vagányabb, mint anno, és az Ákos-ügvet is valami ösztönös ügyességgel kezeli (na jó, a könyvesbolt-mánia azért nála is kiverte a biztosítékot). Ákos mesélte, hogy amióta találkozgatni kezdtek, összesen kétszer fordult elő, hogy Ági kereste őt, de akkor is már beszéltek előzőleg, ezen kívül viszont egyszer sem kezdeményezte ő a talikat, mindig csak Ákos. Se egy kétségbeesett sms, amit abban a pillanatban megbánsz, ahogy elküldted (pedig ilyet még Zsani is csinál néha), se egy kósza skype-hívás, amikor rettegve várod, vajon fölveszie, miközben látod, hogy online, semmi. Ági, talán éppen az olvasmányai és az élénk fantáziája miatt, egy igazi kis úrinő, akihez közel kell kerülni, udvarolni kell neki, megnyerni a kegyeit. Hú. Hát, emiatt még akkor is csodálattal tekintenék rá, ha amúgy nem bírnám
túlságosan. Egyszer kifaggatom róla, hogy kell ezt csinálni (bár én úgyse leszek rá képes). A következő húsz perc Ginny kéz- és lábkörmeiről szólt, miközben Ákos látványosan fulladozott az asztalnál, pedig az összes ablakom tárva-nyitva volt. Amikor már kétpercenként kérdezte meg, mikor jön végre haza Geri, elvesztettem a türelmemet. – Felhívom és megkérdem, jó? Csak hagyd abba – vetettem oda mérgesen, és feltárcsáztam az öcsém számát. Jó sokszor kicsöngött, és már épp le akartam rakni, amikor felvette. – Toljad! – Neked is szia, taplókám – dohogtam. – Mikor jössz? – Kábé tíz perc, Mami – felelte gúnyosan, miközben hallottam, hogy a háttérben többen felröhögnek. Összeszorult a gyomrom. – Lacáék azok? Vagy… – Vagy – vágta rá Geri hanyagul, én pedig bosszúsan felsóhajtottam. Hát persze hogy nem Lacáék. – Na, mindjárt lépek haza, oké? Csá! – és kinyomott. Igyekeztem elrejteni a többiek elől, hogy megint beparáztam, de persze nem sikerült. Ahogy letettem a telefont, négy szúrós szempár meredt rám. – Gáz van? – tudakolta Zsani, miközben egy vattával dörgölte Ginny mutatóujját. – Nem, csak… már megint azokkal van. – Az egyetemisták? Ledörzsölöd a bőrömet. – Ginny elkapta a kezét Zsanitól, aki kicsit túl vehemensen végezte a dolgát. – Bocs. – Igen – bólintottam, és felszegtem a fejem. – De nem kell betojni, mindjárt hazaér.
– Akkor te se tojjál be – szólt közbe Ági, és megpaskolta a térdemet a kezében tartott vattakorong-csomaggal. – Azért, mert velük van, még nem feltétlenül… – Nem feltétlenül tépnek, mondd ki nyugodtan – húztam el a számat. Mostanra megtanultam, hogy attól, mert nem beszélünk egy problémáról, még nem szűnik meg létezni, sőt: a hallgatás csak egyre jelentősebbé teszi. – Tudom, és azt is, hogy Geri okos. Viszont csak tizenhárom éves. – Az már nem is olyan kevés. Bízz benne egy kicsit, jó? – nézett rám Ákos jelentőségteljesen, nekem pedig eszembe jutott, hogy Gabe épp ugyanezt mondta tegnap Márkkal és Béres Zsoltival kapcsolatban. Na jó, akkor most már hivatalos, hogy egy bizalmatlan dög vagyok. Mondjuk, talán nincs is mit csodálkozni ezen, de attól még egy kicsit erőt vehetnék magamon. Valószínűleg megjelent az arcomon, amit gondoltam (sőt, tuti, ugyanis mindig ez van), mert Ákos helyeslően biccentett. – Ennyi. Mást úgyse tehetsz. Ha meg mégis baj lesz, majd segítünk. – Ámen – bólintott Zsani, Ginny pedig összeráncolta a homlokát. – Hová is járnak azok a srácok? – Nem tudom, asszem, páran a Műszakira, de vannak köztük kereskedelmisek is – próbáltam visszaemlékezni, mit láttam a szobáikban, és egy BME-s mappa meg egy BKF-es belépőkártya rémlett fel az agyamban. – BME, oké. Oda tuti, hogy van kontaktom – csettintett Ginny, aztán magyarázólag hozzátette: – A régi banda, tudjátok. Voltak ott mindenféle arcok, nálunk idősebbek is… Mindegy, a lényeg, hogy ismerek egypár BME-st, majd puhatolózom. – Köszi. – Hálásan rámosolyogtam, ő pedig vissza.
Kényszerleszállás
A délután további része is álomszerűén telt, leszámítva, hogy alig bírtam a kíváncsiságommal, amikor Geri végre megérkezett, de jelentem, példás önuralomról tettem tanúbizonyságot: nem rángattam be a pólójánál fogva a szobájába, és nem faggattam ki (azonnal). Ellenben Ákos, aki olyan mélyről jövő hálával nézett rá, amikor megjelent a szobám ajtajában, mintha minimum Leonard Hofstadter lett volna, pontosan ezt tette (a faggatózást leszámítva): valósággal átvonszolta az öcsémet a szobájába, és lenyomta a gép elé. Onnantól kezdve csak kábé félóránként szűrődött ki az ajtón egy halk „zsír” vagy „ezt adom”, egyébként a két kocka üdvözült fejjel verte a billentyűzetet, és tök elégedettnek látszottak. Mi pedig, miután Ginny összes létező körmét színesre pingáltuk, lábmasszázzsal, ruhapróbával és sminktanácsadással folytattuk, szóval mire beesteledett, a kis boszi olyan szuperül festett, mint talán még soha. Egy mustárszínű, ízlésesen kivágott felső volt rajta, ami eredetileg az enyém volt (Aputól kaptam, na, bumm), de a szőke hajamhoz úgyis hülyén áll, Ginny vöröséhez meg pont jó, úgyhogy nekiadtam. A
szoknyája a sajátja volt, a nyakában pedig egy csodaszép, apró zöld és lila üveggyöngyökből fűzött nyaklánc díszelgett: Ági ajándéka. Ez nekünk is meglepi volt Zsanival, nem tudtuk, hogy Ági készült, és miután kellően kiámuldoztuk magunkat a nyaklánc felett (tényleg irtó szépre sikerült, ki hitte volna, hogy Áginak van érzéke az ilyesmihez), Zsani persze azonnal magának is követelni kezdett egyet, amihez én is csatlakoztam, szóval a szülinapunkra elő van jegyezve nekem egy kékfehér, Zsaninak pedig egy piros-fekete verzió. Ginny sminkjét Zsani készítette: zöldes árnyalatú, csillogó szemhéjpúdert tett fel, amit némi barnával árnyékolt, ezt szemhéjtus, egy kis pirosító és egy melegen fénylő barnáspiros szájfény egészítette ki – és ez a néhány dolog annyira kiemelte Ginny egyébként is bájos vonásait, hogy alig tudtuk róla levenni a szemünket. Csináltunk egy csomó képet, „előtte-utána” típusúakat is, és feltettük Face-re; egy csomó lájk érkezett, többek között Márktól, aki azt is alákommentelte, hogy „wow!:) Megdobbant a szívem, amikor megláttam, de megálljt parancsoltam magamnak, és offline maradtam, végtére is a délután a Ginny-wellnessé, nem kezdhetek el a közepén chatelni Márkkal csak azért, mert megveszek érte (ajhhh). Zsani is egész jól bírta, csak kétszer nézte meg a telefonját öt óra alatt, ami nála és Gabe-nél igazi rekordnak számít, mert máskor egész nap dumálnak. Ági néha átbattyogott Ákosékhoz, és mindig ugyanazzal az elnéző mosollyal jött vissza: Ákos nyilván egy kedves pillantásnál többet nem bírt kipréselni magából a mai csajos sokk után. Ági egyébként megnyugodni látszott; a délután folyamán többször nem jött fel az Ákos-téma, és úgy tűnt, eltette magában egy polcra, ahogy mindent, és talán valahol mélyen még hízelgőnek is találta, hogy ha ilyen bénán is, de egy pasi majd összetöri magát érte. A srácok végül fél nyolc körül mentek el (Zsani az ajtóban még megígérte, hogy este írni
fog), úgyhogy ekkor nyílt végre alkalmam átcaplatni az öcsém szobájába, aki az ágyán feküdt, a laptopjával az ölében. – Hagyj békén – nyögte, amint meglátott, én azonban lehuppantam mellé, és barátságosan néztem rá (ez a beetetés, háh). – Jó volt Ákossal? – Ja. Nyertem. – Egyértelmű – mondtam, pedig nem volt az: Geri három évvel fiatalabb Ákosnál, mondjuk az is igaz, hogy jobban ismeri a játékot, de akkor is. Elöntött a büszkeség, de nem akartam ellágyulni. A kezére pillantottam. Fura, eddig nem tűnt fel, hogy valami hiányzik róla, most viszont, hogy megint ott volt, azonnal a szemembe ötlött. Háló, hirdette a narancsszínű gumikarkötő, és a gyomrom reflexszerűen összeugrott. A két ujjam közé fogtam a karkötőt, mire Geri ingerülten elrántotta a karját. – Mi van??? – Megint viseled. – Na, és? – Odapillantott, aztán makacsul a gép képernyőjére szegezte a tekintetét. – Nagyon tetszhet – puhatolóztam tovább, ő pedig felsóhajtott, és végre a szemembe nézett. – Tetszik, igen. És igen, ott voltam. Mi közöd hozzá? Jó hely. – Biztos a bandának is bejön. – Remegni kezdett a kezem, ökölbe kellett szorítanom, hogy megállítsam. Oké, most már biztos: ismét a BME-s vagy BKF-es vagy mit tudom én, milyen srácokkal lóg, a lényeg, hogy olyanokkal, akik újra bajt fognak hozni rá. Tehetetlennek éreztem magam, már megint, és ez az érzés feldühített. Basszus, mások akkor találkoznak ilyesmivel először, amikor gyerekük lesz, nekem miért kell ebbe folyton belefutnom? A karjaim elzsibbadtak, és
legszívesebben felpofoztam volna a még mindig önelégülten maga elé bámuló Gerit, de ekkor hirtelen elmúlt a haragom épp olyan gyorsan, ahogy jött, és lemondás vette át a helyét, amitől egy kicsit meg is könnyebbültem. Most tényleg, mihez kezdjek vele? Ha hülyeséget akar csinálni, úgyis megteszi, bármit mondok. Felnőttnek hiába szólnék: Apu nem jönne haza (vagy ha igen, akkor se tudna mit tenni, halál szerencsétlen, ha problémákról van szó), Karola néni bőgne, sápítozna, és úgyis azt mondaná, hívjuk Aput (lásd az egyes pont). Persze még mindig ott van Johnny bá, de nem rohanhatok hozzá mindennel. Épp, hogy kihevertük a Zsani-ügyet, ha most felkeresem egy újabb gondommal, ennyi erővel már nyithatna egy Fellegi Flórakrízisközpontot is. Különben se tudok még semmi biztosat, csak hogy Geri megint eljár ezekkel a srácokkal, akik néha szerhez nyúltak anno, meg hogy egyszer volt egy hülye viccük, ez minden. Ettől még lehetnek jó fejek is (na ja, ahogy azt a nyuszika elképzeli). Ahogy a gondolatmenetem végére értem, már nem is tudtam, minek jöttem át megint nyaggatni az öcsémet, ezért bocsánatkérően rámosolyogtam. – Oké, semmi gond. Nem akarok beleszólni a dolgaidba. – Hát alap – vakkantotta, én viszont felemeltem a kezem, és belefojtottam a szót. – De ha bármi van, szólsz, ugye? Csak ennyit kérek. Ha megint bezárnak egy szobába, vagy pucéran kilógatnak a Duna fölé a Lánchídról, felhívsz, igaz? – Ha pucér leszek, nem tudom, hogy lesz nálam a telóm – vigyorodott el, de láttam a szemén, amellett, hogy az agyára megyek, hálás az aggodalmamért. Egy pillanatig hallgatott, aztán az egyik kezével belebokszolt a vállamba. – Ja. Szólok.
– Szuper. – Feltápászkodtam az ágyáról, aztán elindultam a szobám és a végzetem, azaz a rám váró földrajzházi felé. Geri integetett az ujjaival, és épp a fülébe akarta tenni az Iphone dugóját, amikor megszólalt a telefonja. Ellenálltam a kísértésnek, hogy megtorpanjak az ajtó előtt, hiszen épp az előbb szavaztam magamban bizalmat neki, de annyit azért hallottam az éppen csukódó ajtó réséből, ahogy felveszi, és beleszól: „Csá, Norbi.” A Ginnys képek kommentje után egész este Márk hívását vártam (közben persze úgy tettem, mintha földrajzházit csinálnék, de a vaktérkép most szó szerint eléggé vaksötétre sikerült), úgyhogy amikor fél tíz körül jelzett a skype, majdnem kiugrottam a bőrömből. Ahogy megláttam, azonnal lefolytam a székről: már valószínűleg fürdés után volt, mert szürke macinaciban, fekete pólóban, mezítláb és vizes hajjal mosolygott bele a kamerába. Istenemmm! – Mizu, cica? – kérdezte, én pedig fülig vörösödtem. Miért nem zuhanyoztam le én is, most itt ülök az egész napos ruhámban, borzosan, félig lekopott sminkkel, gyönyörű lehetek. Mintha kitalálta volna a gondolataimat, Márk kacsintott egyet. – Jól nézel ki. – Ó… köszi – dünnyögtem (hazug dög), és becsaptam a földrajzatlaszt. Márk felhúzta a szemöldökét. – Mit tanulsz? Zavarlak? – Nem, már befejeztem – tódítottam (a „befejezés” költői túlzás, a negyedéig se jutottam). – Földrajzot. Vaktérképet kell csinálni. Utálom. – Ja, azt én is – fintorodott el olyan hobbitszerűen, amitől mindig nevetnem kellett, most is. – Hálistennek nekem nem volt ma sok, csak biosz meg magyar. A Csongor és Tünde van feladva. Dögunalom.
– Nekünk nem volt olyan szörnyű, Johnny bá behozta a színházi előadást DVD-n, és néztünk belőle részleteket. – Jó, tudom, mi el vagyunk kényeztetve Johnny bával, és nem mindenhol ilyen jó fejek a tanárok; Márk azonnal meg is erősítette ezt a feltevésemet. – Nálunk egy százéves vén pasi van, aki még mindig olvasónaplót írat, és még a stréberek is bealszanak az óráin – panaszolta, miközben előhúzott a fiókjából egy müzliszeletet, kibontotta, és egy falásra lenyelte. Az ajkamba haraptam, mert eszembe jutott az a dupla adag majonézzel súlyosbított sonkás zsemle, ami az én vacsim volt egy órával ezelőtt: egy csinos szénhidrátbomba este fél kilenckor, meg persze no sport – ez kell ahhoz, hogy az ember fenekén szépen megüljenek a kis zsírpárnácskák. Márk pedig müzliszeletet eszik, beszarás. Igyekeztem kiverni a fejemből a képet, ahogy én, a disznócska feltűnök valahol Márk, a Josh Hutcherson-hasonmás mellett… Brrr! Hogy leplezzem a hirtelen rám törő pánikot, ragyogóan rámosolyogtam. – Az elég gáz lehet. – Hát, ja. Holnap látlak? – tért a lényegre, nekem pedig megmelegedett a szívem. – Persze, fél kettőtől szabad vagyok. Hánykor és hol? – Én, ööö… – Összeráncolta a homlokát, ami fura volt, hiszen még én is tudtam, hogy csütörtökönként kettőkor szokott végezni, utána ötkor edzése van, de a kettő között semmi, úgyhogy azt vártam, simán rávágja, hogy 2.10-kor a parkban. Ehelyett mélyen elgondolkodott, amitől kivert a hideg veríték. Milyen programja lehet még? Anival találkozik? Vagy azzal a Béres Zsoltival? Állj le, Flo, megint kezdesz bekattanni.
– Legyen a szokásos a parkban, jó? – bökte ki végül, én pedig helyeslő mosolyt erőltettem az arcomra, és bólintottam. Azért a zavart valószínűleg nem sikerült egészen letörölnöm a vonásaimról, mert Márk félrehajtotta a fejét, és kíváncsian nézett rám. – Rosszat mondtam? – Dehogyis, csak… – Nem akartam megint az Ani-üggyel előjönni, úgyhogy inkább Béres Zsoltira fókuszáltam. – Ki volt az a srác tegnap a Nyírfában? Akivel ott a pultnál beszélgettél. Gabe azt mondta, zűrös pasi. – Gabe igazán befoghatná – felelte bosszús arccal, és láttam, hogy nagyon kényelmetlenül érinti a téma. A fenébe, minek kell mindenbe beleütnöm az orromat? Egy hangyányival se vagyok diszkrétebb, mint Zsani. Márk felsóhajtott, és a hajába túrt, amitől kócos és elviselhetetlenül szexi lett. – Nincs semmi, oké? A srác csak egy haver, Zsoltinak hívják. Nem gáz. Miért érdekel? – Mert a csaja… hm, hát nem épp a kedvencem – vallottam be, és újra felrémlett előttem Cory fensőbbséges tekintete, ahogy elmentem mellette a kocsmában. Komolyan nem tudom, ezek a csajok mire vágnak fel, amikor csak ilyen nyomingereket tudnak összeszedni. – A sulinkba jár, és elég nagy tahó. Régebben a barátnőm volt, de… – Ó, catfight? – csillant fel a szeme, és azzal az ocsmány pasivigyorral nézett rám, amivel a srácok mindig lerendezik a lányok ügyeit, és amit utálok. Most se tudtam elrejteni, milyen rosszulesik, hogy nem vesz komolyan, úgyhogy egypár pillanat múlva lehervadt a mosolya, és bűntudatosan pislogott a kamerába. – Bocsi, tapló vagyok. Mi volt a gond? – Á, csak… – Nem akartam beavatni az egész dicsőséges videós sztoriba, inkább lerövidítettem a dolgot (és persze próbáltam magamat
is előnyösebb színben feltüntetni… oké, gáz, de ezt csinálja az ember, ha be akar vágódni, nem?). – Volt egy elég csúnya ügy egy csajjal, akit dobott a pasija. Coryék jól kiszúrtak vele, meg egy kicsit én is benne voltam… Mindegy, a lényeg, hogy kifordul a gyomrom az egész bandától, és csak ezért érdekelt, hogy honnan ismered a pasiját. – Sulitársunk. Ezt nem mondta Gabe? – kérdezte kicsit gúnyosan, amiből azonnal megértettem, hogy a jövőben jobban teszem, ha a rá vonatkozó kérdéseimet nem a legjobb haverjával osztom meg (vagy legalábbis utána nem árulom el neki, de ez már az én kiegészítésem). – Figyi, nincs vele semmi gond. Igazából nem is a spanom, csak cserélgetünk egypár dolgot, ennyi. – Miket? – bukott ki belőlem a kérdés, mielőtt megakadályozhattam volna, Márk arca pedig egy csapásra zárkózottá vált. – Miért faggatsz? – kérdezte mogorván, nekem pedig összeszorult a szívem. Fogd be, kislány, elszúrod az egészet! – Nem bízol bennem? – Hogy bízzak, ha nem mondasz el szinte semmit? – akartam válaszolni, de még időben visszaszívtam, és bátorító kifejezést erőltettem az arcomra. – Dehogynem. Bocsánat. Csak Cory miatt. – Nincs. Semmi. Baj – mondta tagolva, és kicsit előrehajolt a székében. – Zsoltinak vannak olyan játékprogramjai, amiket amúgy tök nehéz beszerezni, és ezeket szoktam elcserélni vele kondibelépőre, shake-kuponra meg ilyenekre. Nekem Apu miatt van egy csomó ezekből, ha kellene neked is, szólj. Elhúztam a számat, egyrészt a sportmentes életemre vonatkozó fricska miatt (jóóóvanna), másrészt, mert most már tényleg elmondta, amit tudni akartam, mégsem bírtam teljesen megnyugodni. Emlékeztem, hogy említette, a papája export-importban utazik, szóval
biztos nem kamu ez a kondibelépős meg kuponos sztori, de valahogy ez így túl egyszerűnek tűnt (vagy csak tényleg nem szabad több Helyszínelőket néznem, de egyetlenegyet se). Ami nem hagyott nyugodni, az igazából az arcukra kiülő elzárkózás volt, amit a Nyírfában láttam: ahogy összedugták a fejüket, világosan látszott, hogy valami olyasmiről beszélnek, ami senki másra nem tartozik rajtuk kívül. Aztán Zsolti még egy piát is kikért mindkettejüknek, amit Márk pénzéből fizetett ki. Kicsit nehéz elhinni, hogy nem komoly haverok. Egy felületes ismerőssel nem sutyorog az ember húsz percen keresztül, és aztán nem fizet neki egy kört minden ok nélkül (vagy csak én vagyok túl önző és/vagy csóró, de ha megyünk valahová a D.A.C.-osokkal, mindenki magának fizet). Másfelől viszont megkérdeztem, ő válaszolt, és ha én ezt nem vagyok képes elhinni, az az én bajom. Felemeltem a fejem, és bocsánatkérően rámosolyogtam. – Hagyjuk a témát, jó? – előzte meg a szabadkozásomat, és az atlaszom felé bökött a fejével. – Fejezd be nyugodtan a házidat, mert később túl fáradt leszel. Én még itt vagyok egy darabig. – Honnan tudod, hogy… – meredtem rá döbbenten, mire megint kacsintott. Persze hogy átlát rajtam, nem vagyok valami jó színésznő. Megadóan kinyitottam az atlaszt Magyarország agrártérképénél, és összeráncolt homlokkal keresgélni kezdtem. – Sertéstenyésztés aránya megyékre lebontva… Győr-Moson-Sopron megye… Segíts! – néztem fel Márkra, és kinyitva a kamera elé tartottam a térképet. – Hol van Győr-Moson-Sopron megye? – Nem nekem kell megtanulnom, hanem neked – dobta vissza a labdát, de mentségére legyen mondva, előtte néhány hosszú másodpercig stírölte a térképet. – Valahol középen, nem?
– Nem, a bal felső sarokban – böktem rá, és furcsálltam is, hogy nem szúrtam ki rögtön. De hogy ő sem… Na, ennyit arról, hogy a fiúk jobban tudnak térképet olvasni, mint a lányok. Márk megvonta a vállát. – Tőlem. Meg kell írnom egy mailt, addig kilépek, jó? Kábé húsz perced van, hogy eligazodj a térképen – mondta mosolyogva, én pedig bólintottam. Bár különös volt, hogy miért kell offolnia a skype-ot ahhoz, hogy meg tudjon írni egy mailt, amikor én úgyis tanulok közben, de nem törődtem vele. Didi néni újabban bekeményített – Ákos a múltkor beszerzett nála egy mínuszt, amiből öt darab egy egyes, tiszta dedó –, szóval meg kell csinálnom ezt a hülyeséget, ha belegebedek is. És amikor végzek, a kamera másik végén megint ott vár Márk! Elmosolyodtam, és visszamélyedtem a térképbe. Épp, amikor már kezdtem volna megszokni, hogy mostanában mindig történik valami az életemben, az április második fele olyan eseménytelenül telt, mintha mindenki elaludt volna körülöttem. Geri a legtöbb estét a szobájában töltötte, és a gépén játszott, kivéve persze, amikor (felteszem) a Háló bán lógott Norbiékkal. Megtartottam a saját magamnak tett ígéretemet, nem faggattam többet a dologról, és úgy tűnt, észnél van, nem jön haza beszíva vagy ilyesmi, szóval a gyanakvásom kezdett alábbhagyni. Zsani továbbra is táncra járt, amit imádott, pszichológushoz, akivel néha vérre menően összeveszett, a maradék idejében pedig Gabe-bel lógott (erről inkább nem nyilatkozom). Ginny tovább loholt a sulis és az otthoni teendői között, Ági és Ákos pedig a főváros összes könyvesboltjába betaggelték magukat, bár Ákos elmondása szerint ennél több nem történt, ami, lássuk be, fura. Amikor mi jártunk anno, az első nap már kézen fogva mentünk haza, és rövid „kapcsolatunk” alatt is folyton puszilgatott meg
ölelgetett. Oké, tudom, Ági nem olyan, mint én, a szeretetéhes kismajom, aki mindenkire azonnal rácsimpaszkodik, az ő felolvasztásához idő kell. Mindenesetre irtó büszke voltam Ákosra, hogy úgy udvarol, mint Robert Pattinson a Bel Amiban, és mindennap szorítottam, hogy a legközelebbi talijuk már minimum egy búcsúcsókkal végződjön. Apu tartotta magát ahhoz, amit ígért: egyszerkétszer felhívott minden héten, ilyenkor rendszerint Karola néni meg én beszéltünk vele, Geri csak akkor, ha nagyon jó kedvében volt. Márkkal elég keveset sikerült találkoznunk – jórészt inkább skype-oltunk órák hosszat, bár sokszor abban sem volt sok köszönet, mert amikor hazaért az edzésről, még neki kellett ülnie a házijának, és így rendszerint tökre hulla volt már, mire a gép elé került. Kezdtem megérteni, miért mondta egyszer, hogy a kapcsolatuk Anival a vége felé már „elég uncsi” volt: Aninak nyilván megvoltak a maga gondjai a betegségével, Márk meg ki se látszott az edzésekből: izgalmas lehetett. Pedig az, amit éreztem, mit sem változott: ugyanúgy a torkomba ugrott a szívem, ahányszor csak megláttam (akár élőben, akár a kamerán keresztül), de néha elgondolkodtam azon: vajon tényleg ez lenne a szerelem? Zsani szerint, aki angyali türelemmel hallgatta a nyávogásomat nap mint nap, nem is nagyon van esélyem a szerelembe esésre, mert ahhoz együtt kéne lennünk, mármint tényleg, és nemcsak az éteren keresztül, hanem úgy, ahogy ő és Gabe. Szerintem ez hülyeség, én fülig bele tudtam zúgni például Matt Bomerbe, amikor megláttam a Lopott időben, pedig igazán nem lehet azt mondani, hogy túl jól ismernénk egymást. Zsani persze nem fogadta el az érvelésemet, és a többiek sem, akik azt a középkori nézetet vallják, hogy a szerelemhez meg kell ismerni a másik embert. Aha, és akkor mi van az első látásra szerelemmel?
– Szerintem olyan nincs. – Zsani hasra feküdt az ágyán, és összeráncolt homlokkal meredt az újságra, amit a suliból hazafelé jövet zsákmányoltunk. Zsani szülei halál lazán fogadtak, mint mindig (imádnak engem a bulimia-incidens óta), nálunk pedig Karola néni lázasan kísérletezett valami bonyolult indiai kajával, az egész lakást belengte a keleti fűszerek nehéz illata, úgyhogy Gerivel jobbnak láttuk menekülőre fogni. Ő persze a ház előtt lecsatlakozott, és a belváros felé vette az irányt, én meg Zsani tói kértem menedéket. Mivel nem lakunk túl messze egymástól, úgy tűnt, mintha a curry illata ide is elkísért volna, de a barátnőm körbeszaglászott, és az emberekkel való érintkezésre alkalmasnak nyilvánított. – Cameron Diaz és Jason Segel együtt vannak, te ezt elhiszed??? – Komolyan? – Megfordultam az asztalánál álló, totál menő, piros és lila irodaszékkel, amiben kuporogtam, és meglepetten bámultam rá. – De a csaj az anyja lehetne, nem? – Ja, de amúgy ez király – vigyorgott Zsani. – Bátor a nő. – Hm, igen… Szóval mi van ezzel, hogy nem hiszel az első látásra szerelemben? – tértem vissza az engem jobban érdeklő témára, mert őszintén meglepett, amit mondott. – Gabe és te nem így voltatok? – Dehogyis – emelte az ég felé a tekintetét, és becsukta az újságot. – Oké, azonnal bejöttünk egymásnak, de az még nem szerelem. Tudod, mikor éreztem először biztosan, hogy szerelmes vagyok belé? – A Valentin-bulin? – Összeborzongtam az emlék hatására, de Zsani megrázta a fejét. – Nem. Akkor, amikor megmondta, tudja, hogy beteg vagyok. – Tessék? – Döbbenten néztem rá. Én eddig azt hittem (és valószínűleg a D.A.C. többi tagja is), hogy Gabe előtt csak a bulin lett
tiszta, hogy Zsani a betegsége miatt akarja eltaszítani magától. Zsani elhúzta a száját. – Na, igen… Akkor történt, amikor találkoztunk a cukrászdában, tudod, a kis kémkedési akciónk miatt. Igazából nem ő rohant akkor ki onnan, hanem én, mert Márkról ránk terelte a szót, és elmondta, tudja, hogy valami bajom van. Azt konkrétan nem, hogy micsoda, de észrevette, hogy folyton szar a kedvem, hullik a hajam és gyakoriak a hangulatváltozásaim. Aztán persze az is kiderült, miért ilyen jól értesült. Márk nem mondta, hogy Gabe-nek van egy autista testvére? Nem tudtam megszólalni, csak nemet intettem a fejemmel, Zsani pedig bólintott. – Bizony, az öccse. Jó, persze az értelmi zavarok és a bulimia nem ugyanaz, de megtanulta észrevenni a jeleit annak, ha valami nincs rendben, ezért jött rá nálam is. És tudod, amikor kimondta, hogy szerinte bajban vagyok, majdnem összeestem ott helyben, annyira elgyengültem. Ezért engedtem, hogy akkor megcsókoljon… – De ezeket miért nem mondtad eddig? – kérdeztem halkan, mire vállat vont. – Nem is tudom. Az ember annyi mindent szégyell, ezt nem kell neked magyaráznom. Miután kiderült a bajom, nem akartam semmi mással törődni, csak hogy jobban legyek, és Gabe-bel minden oké legyen köztünk. Szóval igazából csak arra akarok kilyukadni – hajolt közelebb finom mosollyal –, hogy szerintem a szerelemhez mindenképp kell, hogy megérezd, mennyire fontos vagy a másiknak. – És mi van a reménytelen szerelemmel? – tudakoltam, de azonnal meg is bántam, mert Zsani szigorúan nézett rám. – Olyat akarsz?
– Nem! – vágtam rá, és nagyot sóhajtottam. – Én Márkot akarom ide, mellém, most. Zsani felugrott az ágyról. – Hát, ha idevarázsolni nem is tudom, azért van a lábunk, hogy eljuttasson egyik helyről a másikra – kacsintott rám. Amikor meglátta az érteden arcomat, csettintett a nyelvével, és a karomnál fogva kirántott a székből. – Ezt úgy értem, hogy elmegyünk az edzésükre. – Megőrültél? Nem mehetünk oda – tiltakoztam, mire a barátnőm felhúzta a szemöldökét. – Miért is? – Mert… – Elhallgattam, mert hirtelen egy valódi ellenérv sem jutott eszembe. Tényleg, miért ne? Úgysem láttam még játszani, pedig állítólag nagyon nagy ász, Gabe is folyton dicséri. És ha fontos vagyok neki, nem haragudhat azért, mert hívás nélkül állítok be. Nem is töprengtem tovább, hanem kiszáguldottam a folyosóra, és lekaptam a fogasról a kabátomat. – Mindjárt jövök, Anyu! – kiáltott be Zsani a nappaliba, ahol az anyukája tévézett, aztán a választ meg se várva kinyargaltunk az ajtón. Mehettünk volna gyalog is, de éppen jött a troli, úgyhogy a gyorsabb megoldás mellett döntöttünk. Amikor lehuppantunk egy páros ülésre, Zsani a vállamra hajtotta a fejét, és megszorította a karom. – Ne parázz! – Kösz – mormogtam, és igyekeztem meggyőzni magam, hogy nem lesz hatalmas égés a dologból. Úristen, mi lesz, ha utálni fogja, hogy ott vagyok? Vagy szégyell a csapattársai előtt? Ha legalább átöltöztem volna, ez a farmer már tök ócska. És meg kellett volna csinálni a hajamat, olyan vagyok, mint valami kócbaba… Ebben a pillanatban a
troli fékezett Márkék sulija előtt, nekem pedig összerándult a gyomrom. Ez nagyon, nagyon hülye ötlet volt! – Gyere már, csak egy suli, nem titkos szentély! – Zsa-ni, bármilyen együtt érző volt is, nem állta meg röhögés nélkül a rémült arcomat, és különös módon ettől én is kezdtem fölengedni. Annyira, hogy még azt is észrevettem, Márkék sulija mennyivel szebb, mint a miénk: nemrég újíthatták fel, mert még enyhe festékszag áradt a napsárga falakból, az egész épület tágas volt és világos, tele cserepes növényekkel és élénk színű képekkel. Bezzeg a mi iskolánk! Inkább hagyjuk. Zsanit nem hatotta meg a látvány, elszántan vonszolt az alagsori tornaterembe vezető lépcső felé. – Te voltál már itt? – kérdeztem, ő pedig biccentett. – Igen, Gabe… – Elharapta a mondatot, de tudtam, mi a vége. Gabe meghívta őt, hát persze. Úgy tűnik, tényleg csak én vagyok a sötétben tartott új csaj. Ez szuper. Zsani kitalálta a gondolataimat, és pánikszerűen ingatni kezdte a fejét. – Flo, ne legyél hülye… – Oké, semmi baj. – Már a tornaterem ajtaja előtt álltunk, ahonnan öblös, vidám fiúhangok hallatszottak ki, meg néha valami mély dörmögés, gondolom, az edző. Leküzdöttem a remegést, ami elfogott az előbbiek hallatára, és megfogtam a kilincset. Zsani biztatóan nézett rám. – Menj nyugodtan, ez az ajtó a lelátók aljához vezet, nem fogjuk megzavarni őket. Ideges mosolyt villantottam rá, és benyitottam. Mondanom se kell, hogy a tornaterem is ezerszer kúlabb volt a miénknél, amiben sose fér el kettőnél több osztály, folyton undok gumiszag terjeng a százéves szőnyegek miatt, és a bordásfalak nagy részéről már leestek a rudak. Itt minden csillogott-villogott, körben a
falnál halomban álltak a sportszerek, maga a pálya pedig hatalmas volt. Persze nem néztem meg jobban; fel se mertem emelni a fejem, annyira féltem Márk esetlegesen szemrehányó tekintetétől, így inkább követtem Zsanit a lelátóra. Ő széles mosollyal leintegetett a pályára (Gabe örül neki, hát persze), én viszont csak akkor mertem odafordulni, amikor már kihámoztuk magunkat a kabátunkból, és elhelyezkedtünk a padon. Arra számítottam, hogy azonnal kiszúrom Márk világosszőke kobakját, de hirtelen nem láttam sehol. Mi több, öt perc után sem, úgyhogy nyugtalanul néztem Zsanira, aki szintén meglepettnek látszott. – Látom, azaz érted, nem látom – mondta, mielőtt megszólalhattam volna, és bizonytalan arccal dőlt előre. – Fura. Eddig mindig itt volt, amikor jöttem. – Elvileg mindennap edzenek, nem? – Még egyszer végigfuttattam a tekintetemet a srácokon, de Márk határozottan nem volt közöttük. Hol lehet, lecserélték? – De. Elhallgattunk, és mindketten a pályára bámultunk, ahol az edző épp most fújt szünetet. Gabe, aki a gimi sportolóinak sötétkék egyenpólóját viselte, felszaladt a lelátó lépcsőjén, csókkal üdvözölte Zsanit, nekem pedig cuppanós puszit nyomott az arcomra. Izzadt volt, mosolygós és nagyon helyes. Megsajdult a szívem, úgy elkezdett hiányozni Márk. – Kicsim, Márk hol van? – kérdezte Zsani Gabe-et, miután kiörvendezték magukat. – Flo meg akarta lepni… – Ma? – kérdezett vissza Gabe, és értetlenül nézett rám. – De hát szerda van. – Na és? – Szerdán sosem jön – felelte Gabe olyan hangsúllyal, mintha ez egyértelmű lenne. Persze, neki valószínűleg az, én viszont egyre
hülyébben éreztem magam. – Ilyenkor otthon szokott lenni, asszem, valami családi banzáj van szerdánként. Csak bámultam rá. Zsani habozott, mert nem tudta, mennyit árulhat el Gabe-nek, de a srác mindent leolvasott az arcomról, és irtó zavarba jött. – Te nem tudtad? – Nem. – Éreztem, hogy fülig elvörösödöm. El kell mennem innen, de most azonnal. Mekkora hülye vagyok! Ideállítok, mint valami pomponlány, aki állandóan a pasija nyakán lóg, miközben ő itt sincs. Még az is lehet, hogy otthon sincs, pedig a Valentin-bulin megígérte, hogy többet nem csap be. Nem bírtam tovább, elöntötték a szememet a könnyek, úgyhogy gyorsan felugrottam a padról. – Mennem kell, sziasztok! – Meg sem várva a válaszukat, lerohantam a lelátóról, ki a folyosóra. Ott azonban meg kellett állnom egy pillanatra, mert elkapott a zokogás, és ez a fél perc pont elég volt ahhoz, hogy Zsani utolérjen. – Jaj, drága… – Menj vissza, jó? – Annyira szégyelltem magam, hogy makacsul a padlóra szögeztem a tekintetem, Zsani azonban megragadta a vállamat, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – Nem te tehetsz róla, oké? Nem voltál hülye, Márk a hülye. Esküszöm, hogy nem értem. – Mindegy – vágtam közbe, letöröltem a könnyeimet, és szusszantam egyet. – Nem érdekel. Haza akarok menni. – Oké, de elkísérlek. Úgyis azt mondtam Anyunak, hogy mindjárt jövök. – Zsani belém karolt, és átölelte a derekamat. Éreztem, hogy ő is remeg a haragtól, nem is figyeltük, merre megyünk, mindketten belemélyedtünk a gondolatainkba. Csak akkor eszméltünk fel, amikor
egy sötét folyosó tárult a szemünk elé, amivel az ideúton tuti nem találkoztunk. Zsani szeme tágra nyílt. – Hol a francban vagyunk? – Mit tudom én, te voltál itt már többször is, nem? – Az előbbiek után már tényleg csak ez hiányzott, reszketve dőltem a falnak. Egy lélek se látszott sehol, és már éppen vissza akartunk fordulni a tornaterem felé, amikor az egyik távolabbi terem irányából hangokat hallottunk. Egymásra pillantottunk. – Gyere, biztos tudják, merre kell kimenni. – Zsani előresietett, én meg követtem, olyan lassan, mintha ezer kilós volnék. Csak lennénk már otthon! A teremnek, ahonnan a hangok kiszűrődtek, résnyire nyitva volt az ajtaja. Zsani belesett, hogy nem zavarunk-e, én pedig már éppen szólni akartam, hogy ne udvariaskodjunk, csak tudjuk meg az infót gyorsan, amikor észrevettem, hogy szabályosan kővé dermed az arca. – Mi van? – Psszt! – A barátnőm megfogta a kezemet, és elhúzott az ajtó irányából. – Hagyjuk őket, valahogy csak kitalálunk. Nem olyan nagy ez a suli. – Mit láttál? – Megtorpantam, és nem hagytam, hogy tovább vonszoljon. – Mi van odabent? – Semmi! – Zsani arca most már szabályos rémületet tükrözött, úgyhogy kirántottam a kezem az övéből, és amilyen halkan csak tudtam, a terem felé osontam. Utálom, ha kímélni akarnak, nagylány vagyok már! Valahol mélyen már akkor tudtam, mit fogok látni, amikor odahajoltam a réshez, szóval épp csak egy kicsit rázott meg, hogy a terem egyik padjában, szorosan egymás mellé húzódva Márk és egy lány üldögélt. Olyan közel hajoltak egymáshoz, hogy csaknem összeért
a homlokuk. A teremben csak a tábla fölötti kisebb lámpa égett, a lány magyarázott valamit, és ahogy gesztikulált a vékony karjaival, az árnyéka szinte táncolt a falon. Sötétbarna haja volt, keskeny arca, nagy szemei, és a halvány fényben is látszott, mennyire csinos. Márk figyelmesen, összehúzott szemmel hallgatta, majd amikor a lány vágott egy grimaszt, halkan elnevette magát. Hirtelen minden erő kiszaladt belőlem, megszédültem, és talán el is estem volna, ha Zsani nem kap el. – Gyere innen – sziszegte a fülembe, én pedig ezúttal hagytam, hogy a körfolyosó felé húzzon. Csodával határos módon most szinte azonnal megtaláltuk a kijáratot, és ahogy kiléptünk a szabadba, megcsapta az arcomat a hűvös tavaszi levegő. Ilyenkor estefelé azért még hideg volt kicsit, de most nem bántam, mert lángolt a bőröm. Zsani meg sem kérdezte, gyalog akarok-e menni vagy trolival, csak elindultunk karon fogva a járdán, én pedig még mindig képtelen voltam megszólalni. – Ani az – mondta Zsani pár perc néma csend után. Bólintottam. Persze hogy ő, azonnal biztos voltam benne. Zsani megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta. – Találkoztam vele egyszer, Márknak hozott vissza valami könyvet. Nem akartalak bántani vele, ezért nem mondtam el, meg mert azt hittem, csak egyszeri alkalom volt. Ilyesmit még nem láttam ezelőtt. Megint csak bólintani tudtam, mire Zsani szomorúan nézett rám. – Azért hallgasd meg, jó? – kérte lágy hangon, és megsimogatta a hajamat. – Emlékszel, a múltkor is megbántad, hogy letörölted mindenhonnan, és nem adtál neki esélyt, hogy megmagyarázza. Most ne csináld ezt. – Szerinted erre mi a magyarázat? – kérdeztem halkan. Zsani elkapta a tekintetét, és a mellettünk elsuhanó autókat bámulta.
– Nem tudom. Az viszont furcsa, hogy Gabe sem vágja a szitut. Hidd el, mondta volna, ő nem hazudik. És remélem, Márknak is jó indoka van erre… Én nem értem ezt az egészet. – Hirtelen megint éreztem azt a gyengeséget, amit a terem ajtaja előtt, muszáj volt leroskadnom egy padra. Zsani mellém telepedett, és átkarolta a vállam. – Ha mégis Ani kell neki, akkor én mire voltam jó? Zsani nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét. Percekig ültünk a padon csendben, csak a szipogásom hallatszott (mert persze közben megint elkezdtem bőgni). – Tudod, mi a furcsa? – szólalt meg Zsani, és összeráncolta a homlokát. – Hogy mit kerestek a suliban. Ha én meg akarnék… azaz titokban találkozgatnék valakivel, tuti, hogy nem az iskolába szervezném, főleg, ha az égvilágon mindenki elől titkolni akarom. Gabe is megláthatta volna őket. – Fogalmam sincs. – Hirtelen olyan fáradtság tört rám, mintha napok óta nem aludtam volna. – Menjünk haza, jó? Zsani bólintott. Felálltunk, ő megigazította rajtam a sálat és a kabátot, mintha ötéves lennék, és elindultunk.
Ébredő sötétség
– Flo, légyszi, vedd fel! Az agyamra mész. Az ágyamon feküdtem, és igyekeztem tudomást se venni a telefonomról, ami már legalább félórája egyhuzamban csörgött. Én tényleg annyira meg akartam fogadni Zsani tanácsát, és megbeszélni Márkkal, ami történt, de ahányszor csak a kezembe vettem a telómat, és az ujjam a zöld gomb felé közelített, azonnal az eszembe villant, hogy milyen köröket kell majd lefutnunk: „Baj van?” – „Ááá, dehogy.” – „Na, komolyan!” – „Miért találkoztál Anival a sulitokban?”- „Te kémkedsz utánam?”- „Nem, csak véletlenül megláttam, de minek találkozgatsz vele?” – „Ő az exem, nem tudom csak úgy kiradírozni…” – és satöbbi, satöbbi, satöbbi. Semmi kedvem nem volt hozzá, pedig majd megőrültem, annyira hiányzott. A különbség az eddigi hasonló esetekhez képest csupán annyi volt, hogy most nem Zsani győzködött állhatatosan, hogy ne legyek már olyan fafejű, hanem Ginny. Ahogy ott ült az ágyam előtt a földön fekete szoknyájában és puha, zöld pulóverében, olyan nyugalmat árasztott, amit már hetek óta nem tapasztaltam nála. Valószínűleg csak egy ilyen apró dologra volt
szüksége, mint a múltkori wellness, hogy egy kicsit jobban érezze magát. Még a frizuja is fantasztikus volt: azt a rengeteg vörös haját a feje tetejére tornyozta egy művészi kontyban (persze az ő kézügyességével ezt is pillanatok műve volt elkészíteni). A kezében pöttyös bögrét tartott, és ettől az egész kép még inkább olyan volt, mintha egy vintage magazinból vágták volna ki; csupán a tekintete rontotta az összképet: olyan szemrehányóan nézett rám, hogy szinte elszégyelltem magam. – Tök jól nézel ki – mondtam gyorsan, mert meg akartam előzni a lecseszést. Ginny elmosolyodott. – Most jól is vagyok. És ezt nektek köszönhetem. – De hát az csak egy kis… – Nem az a lényeg – vágott közbe, miközben elgondolkodva fonogatta az ágytakaróm rojtjait. – Csak az számít, hogy figyeltetek rám, és voltam nektek olyan fontos, hogy észrevegyétek, mennyire kimerültem. Tudod, milyen ritka ez? – Hát, a D.A.C. az D.A.C. – kacsintottam rá, de aztán rögtön lehervadt az arcomról a mosoly, mert a telefon újra megszólalt. Ginny keresztbe fonta a karját. – Úgyis tudom, hogy fel akarod venni – közölte, és a telefon felé bökött. – Lelépek, ha szégyenlős vagy előttem, de az ég szerelmére, beszélj már vele. – Minek? Úgyse mondana igazat. – Mi lenne, ha adnál neki egy esélyt? – Újabb csörgések követték egymást, és ekkor Ginny minden előzetes bejelentés nélkül rávetette magát a telóra. Jaj, ne, ez megőrült! – Szia! – fuvolázta a kagylóba, a szabad kezével pedig tartotta a vállamat, hogy ne tudjam elvenni tőle a készüléket. – Emma vagyok,
Flóra mindjárt jön, csak… a mosdóban van. Igen, az elmúlt félórában is ott volt. Nincs túl jól, tudod? Rosszat evett, vagy… Úgy kaptam ki a kezéből a telefont, mintha az életem múlt volna rajta, ő pedig nevetve a párnákra hengeredett. – Emma, halló! – hallatszott a telóból az a borzongatóan selymes, mély hang, úgyhogy kénytelen voltam beleszólni. – Ohm, Flóra vagyok, szia. – Flo, na, végre! Jobban vagy? – Persze, sokkal. – Gyilkos pillantást vetettem Ginnyre, aki válaszul rám nyújtotta a nyelvét, és kivonult a szobából. Kis boszi, most persze lelép! – És elmondod, mi a baj? Zsani ma rám se nézett, amikor Gabe elé jött. Mit csináltam? Elgondolkodva ütögettem az öklömmel a párnáimat. Megmelegedett a szívem a gondolatra, hogy Zsani kiállt értem, de tudtam, a lányoknak igazuk van. Őszintének kell lennem Márkkal, még akkor is, ha ő nem az, különben semmit se ér az egész. – Tegnap bementem Zsanival az edzésedre – böktem ki. – De nem voltál ott. A vonal végén döbbent csönd lett, majd hallottam, ahogy felsóhajt. – Nem, tényleg nem – felelte tompa hangon. Megint elhallgattunk, és hirtelen megéreztem, hogy nem akar hazudni. Nem akar belekezdeni a magyarázkodásba, amitől tartottam, de teljesen őszinte sem bír lenni, ami azt jelenti, hogy komoly dologról van szó. Az emberek mindig félelemből hallgatnak, jutottak eszembe Johnny bá szavai, amiket a Zsani-ügy kipattanásakor mondott. Én nem akarom, hogy féljen tőlem! – Elmondod, hol voltál? – kérdeztem óvatosan. Újabb sóhaj hallatszott, ezúttal még nagyobb, mint az előző. Nem akartam
elmondani, hogy láttam Anival, nem a kémkedés gyanúja miatt, hanem mert szerettem volna, ha magától árulja el. – Tanultam – válaszolta, nekem pedig szinte jéggé fagyott minden tagom. Mégis hazudik. De mi a fenéért? Feldühödtem, és már épp ki akartam nyomni, amikor folytatta. – De nem egyedül. Anival. Bumm! Nem gondoltam volna, hogy ennyire fáj a lány nevének csupán az említése is, de mégis olyan volt, mintha villám csapott volna belém. Visszatartottam a lélegzetemet (meg az újra kitörni készülő sírást is), és vártam, hogy folytassa. Megint hosszú másodpercek teltek el csöndben, míg végül lassan beszélni kezdett. – Van egypár tantárgy, amivel gondjaim vannak. A reáltárgyakkal, matekkal, fizikával. Ani viszont jó ezekből, és ismeri a tanárok követelményeit is. Segít nekem, ennyi az egész. Elhiszed, ugye? Tanulnak. Csak egyszerű korrepetálás, semmi több. Próbáltam átengedni magam az örömnek, de nem sikerült. Létezik, hogy annyi magántanár közül éppen a volt csaját választotta volna úgy, hogy már semmi közük egymáshoz? Ezt nehezemre esett elhinni. – Oké, tanulsz, de miért vele? – Mondom, hogy azért, mert ő matekos… – Jó, de annyian tudnának segíteni – vágtam közbe. – Ő az exed. Eszedbe se jutott, hogy ha ez kiderül, elég szarul veszi ki magát? – De, ezért nem mondtam el még a legjobb haveromnak sem – mondta kicsit türelmetlenül, mire bennem azonnal felment a pumpa. – Ja, akkor a titkolózás a kulcsa az egésznek? Nem az, hogy megpróbálod másképp megoldani? Most komolyan, nem hiszem el, hogy ő az egyetlen, aki segíteni tud.
– Ő ismer engem, Flo – bökte ki Márk, én pedig rögtön eldugultam, mert úgy éreztem, mintha pofon vágtak volna. Ismeri. Hát ez remek. Úgy reszketett a kezem, hogy féltem, elejtem a telefont. – Oké. Semmi baj. Akkor jó tanulást, vagy mi – mondtam rekedten, és meg sem várva a válaszát, kinyomtam a telót. Meg sem lepődtem, amikor tíz perc múlva meghallottam a csengő hangját, mert valahol mélyen tudtam, hogy eljön. Arról viszont fogalmam sem volt, mit fogok mondani neki. Hálistennek Geri nem mutatkozott, Karola nénit pedig, ha ki is bújik a konyhából, könnyen leépítem, így abban a tudatban nyitottam ki az ajtót, hogy nem fognak megzavarni. Végül is lehet, hogy a végén megpofozom. Vagy ledobom az erkélyről. Vagy megfojtom. Bármelyik is, nem lesz szemtanú. Amikor megláttam, átfutott az agyamon, hogy elég nagy disznóság valakitől, hogy még búval bélelten is ilyen dögös bír lenni, de gyorsan elhessegettem a gondolatot. A csípőjére feszülő szürke farmer ide, szexi, sötétkék kötött pulcsi és fekete kabát oda, ez a pasi az orromnál fogva vezet. Nem szabad elgyengülnöm. Nekitámaszkodtam az ajtófélfának, és összefontam a karjaimat a mellkasom előtt. – Szia – mondta félénk mosollyal. Jahajj, valaki vakítson meg most azonnal, ez így baromira nem fair! Mivel látta rajtam, hogy juszt se fogok megszólalni, megköszörülte a torkát. – Beszélhetünk? Légyszi! Csak öt perc. – Meglep, hogy velem akarsz beszélgetni, amikor van valaki, aki olyan iszonyú jól ismer – vágtam oda (háhá, Blair Waldorf büszke lenne rám), mire elhúzta a száját. – Tudod, hogy nem úgy értettem. Csak azt akartam mondani… Figyelj, nem mehetnék be? Tényleg nem zavarlak sokáig.
Bizalmatlanul néztem rá, de azért félreálltam az ajtóból. Némán mentünk fel a szobámba, és amikor beléptünk, a rosszkedvem ellenére is kellemesen megborzongtam. Király Márk itt, énnálam! Bíztam benne, hogy a reménytelen kupin kívül semmi ciki nincs a kuckómon, és ebben az elismerő pillantása meg is erősített. Oké, tetszik neki a szobám, de attól még ugyanúgy egy önző disznó. Tartsd magad, kislány! – Foglalj helyet – mondtam nagyon kimérten, és a szobában árválkodó egyetlen székre mutattam. Én magam tőle jó messzire, az ágyamra ültem, hogy még véletlenül se legyen alkalma megérinteni, mert akkor végem (ennyit a fantasztikus akaraterőmről). Nem tudom, meddig ültünk egymással szemben full kussban, de már kezdtem nagyon unni. Most mondani akar valamit, vagy csak azért jött, hogy bámuljon? – Nem akartalak megbántani azzal, hogy azt mondtam, Ani jól ismer engem – kezdett bele nagy nehezen, és (sajnos) mélyen beletúrt a hajába. A szomorú szemével és a borzas tincseivel most már konkrétan olyan volt, mint egy árva kölyökkutya. Ajh. – Csak arra céloztam, hogy amíg jártunk, sokat készültünk együtt, és tudja, hogy kell bánni velem. Mármint a tanulásban. Az az igazság, hogy elég sokszor vagyok lusta, vagy nincs kedvem az egészhez, és akkor nem figyelek, ő pedig ilyenkor vissza tud terelni az anyaghoz. Ennyi az egész. Nincs köztünk semmi. – Hogy mondhatod ezt? A barátnőd volt két évig – feleltem csüggedten. Ő lehajtotta a fejét, és két ujjával megdörzsölte az orrnyergét. – Igen, és a kulcsszó a volt. Mit gondolsz, ha olyan őrülten együtt akarnék lenni vele, akkor szakítottunk volna?
– Lehet, hogy meggondoltad magad – vontam meg a vállam. – Nem gondoltam meg magam – mondta határozottan. Ebben a pillanatban hirtelen megcsörrent a telója, amitől mindketten összerezzentünk. Oda sem nézve nyomta ki, de a készülék szinte azonnal újra csörögni kezdett, Márk pedig ingerülten beleszólt: – Mi van?? Pár másodperc hallgatás után láttam, hogy elvörösödik a méregtől. – Mit tudom én, hol van az a szar, hagyj már békén az ilyenekkel – mormogta ingerülten a kagylóba, aztán letette. – Bocs, a hülye húgom – nézett rám bocsánatkérően. – Úgy emlékszem, bírod a húgodat – mondtam, mert hirtelen semmi okosabb nem jutott eszembe. – Bírom is, de nem ilyenkor – sóhajtott fel, és mélyen a szemembe nézett. – Nem akkor, amikor el akarom mondani, hogy csak veled szeretnék lenni. Hidd el, hogy így van, de nem hagyhatom abba a tanulást Anival. Kell a segítsége. – És ha ez így nekem nem jó? – Tudtam, hogy nem vagyok tisztességes, de nem érdekelt. Már megint én legyek a kedves és a megértő? – Most komolyan, ki garantálja nekem, hogy egyik délután nem kap el titeket a nosztalgia? Miközben én éppen várok rád valahol, mondjuk pont a tornateremben, mert azt hazudtad, edzésed lesz! Tudod, milyen megalázó volt, amikor kiderült, hogy nem vagy ott? Beégettél Zsani és a legjobb haverod előtt, van fogalmad róla, hogy… – Ki kérte, hogy gyere oda? – vágott közbe ingerülten, nekem pedig elakadt a szavam a döbbenettől. Egy pillanat múlva Márk is rájött, mi csúszott ki a száján, de már késő volt. Gyilkos tekintettel meredtem rá.
– Ha ezt most komolyan gondoltad, akkor menj innen a fenébe – szólaltam meg olyan higgadtan, amennyire csak tudtam. Ő megrázta a fejét, és könyörgő pillantást vetett rám. – Hülye voltam, ne haragudj. A fenébe, én… pont ezt nem akartam, érted? Egyáltalán nem akartam veszekedni, mert olyan boldog voltam veled. A szívem hatalmasat ugrott. Szóval boldoggá tettem! Nem csalás, nem ámítás: van a Földön egy fiú, akit boldoggá tesz az, ha velem lehet. Egy pillanat alatt elpárolgott a haragom, mintha nem is lett volna. Lassan felálltam, és közelebb léptem hozzá. – De akkor miért nem voltál őszinte? – kérdeztem egy kicsit még mindig kétkedve. – Lehet, hogy vita lett volna belőle, de ez tök normális. Két ember vitatkozik dolgokon, ha… – Ha együtt járnak – fejezte be a mondatot, és elmosolyodott. Aztán finoman megragadta a csuklómat, az ölébe húzott, és a tekintetét az enyémbe fúrta. – Igazad van. És tényleg ne haragudj. – Akkor most tényleg együtt vagyunk? És teljesen vége Anival? – Nem volt egyszerű kinyögni a lány nevét, de sikerült, és így már valahogy nem is tűnt annyira ijesztőnek. Márk ünnepélyesen bólintott. – Annyira, hogy ha akarod, összeismertetlek benneteket. – Ööö, hát… – Oké, hogy világbéke van, de ehhez nem fűlt a fogam olyan nagyon. Ez valószínűleg rá volt írva az arcomra, mert Márk hangosan felnevetett. – Jó, nem erőszak, csak gondoltam, nyugodtabb lennél. Amúgy ő kíváncsi rád. – Beszéltél neki rólam? – Erre nem számítottam, de kellemesen meglepett. Jól van, ha romantikázni akart volna vele, nyilván nem emlegeti fel az új csajt, akit felszedett.
Rögtön szimpatikusabbnak éreztem Anit… Na jó, azért annyira mégsem. – Igen, és benne nincs semmi rossz érzés – felelte Márk, és átcsúsztatott a másik térdére. Huh, remélem, lábra tud még állni, miután az ölébe tehénkedtem. – A bálon is mondtam, hogy már ezer éve nem voltunk szerelmesek, ő sem. Úgyhogy drukkol nekünk. – Neki van valakije? – Légyszi, mondd, hogy igen, könyörögtem magamban, de Márk megrázta a fejét. – Még nincs, csak keresgél, de ne aggódj már. Nekem van valakim, és a mi szempontunkból csak ez számít, nem? – De – mormogtam, aztán kuncogva hagytam, hogy a beszéd helyett valami sokkal kellemesebb dologgal foglalja le a számat. Hm, azért nem mondom, hogy nem örülnék jobban, ha foglalt lenne a csaj… Kábé este kilencig romantikáztunk, amikor is Karola néni megjelent az ajtóban, és mint valami középkori várkisasszony mellől a lovagját, nemes egyszerűséggel hazaküldte Márkot. Bár úgy éreztem, vele tudnám tölteni az egész hetet egyhuzamban, egy kicsit azért megkönnyebbültem, amikor elment, mert így estére nagyjából olyan energikus voltam, mint Sid a Jégkorszakból. Elég sok minden történt ma, és hiába, én már csak ilyen lassú típus vagyok, akinek idő kell, hogy a hurrikánok után regenerálódjon. Ebből a célból föltettem Anyu titkos recept szerint készült olívaolajos arcpakolását, benyomtam egy Avril Lavigne-tracklistet (Ákos másolta át az új albumát, amit a férjével készített – mekkora királyság lehet együtt zenélni a férjeddel??), és az ágyon elterpeszkedve épp el akartam merülni az édes semmittevésben, amikor csöngettek. Most tuti, hogy nem hozzám jöttek, legalábbis
nagyon remélem, mert az arcom úgy festett, mint egy radioaktív olaj tócsa. – Flóra, téged keresnek! – hallatszott lentről Karola néni kissé ingerült hangja, én pedig mérgesen ültem fel. Mialatt villámgyorsan lesikáltam a képemet, az járt a fejemben, hogy ha nem Márk jött vissza, hogy elraboljon mondjuk egy éjszakai kocsikázásra, akkor bárki áll is az ajtóban, kinyírom. Sajnos odalent szembesülnöm kellett vele, hogy bajos lenne elintézni az illetőt, ugyanis nem ismertem azt, aki az ajtóban állt. Karola néni feddő arca mellett egy kerek, kislányos arcocska sejlett fel, amit rövid, göndör barna haj és csibészes fekete szempár egészített ki, és egy kicsit ismerősnek tűnt. Kérdően pillantottam Karola nénire, ő azonban tüntetőleg átnézett rajtam (zsír, a ma esti programok közé akkor még egy kiadós engesztelési is fel kell vennem), és halvány protokollmosolyt villantva az idegenre, jó hangosan becsapta maga mögött a szobaajtót. A lányon látszott, hogy irtó zavarban van: egyik lábáról a másikra állt, és inkább meghalt volna, mint hogy a szemembe nézzen. – Szia, miben segíthetek? – szólítottam meg bátorítóan, mire a barna fürtök megrezzentek, válasz pedig jó hosszú ideig nem érkezett. Az egész helyzet szürreális volt: minek állít be valaki egy idegen házba este fél tízkor, ha utána úgy toporog az ajtóban, mint egy rémült őzike, és egy szót se bír kinyögni? A mai nap után szerettem volna kicsit meggyorsítani a dolgokat, így aztán a vékony kis kezéért nyúltam, és megráztam. – Én Fellegi Flóra vagyok, biztos engem keresel? – Igen – hallatszott a félénk hangocska. Tök jó, egy centit sem léptünk előrébb. Mit csináljak, hogy elmondja, amit akar, aztán békén hagyjon? Szerencsére nem kellett tovább töprengenem, mert a kislány –
szemmel láthatólag minden bátorságát összeszedve – elszántan felemelte a fejét. – Móni vagyok, ööö, Soltész Mónika. – Soltész… – A név nagyon ismerősen csengett, aztán hirtelen beugrott, hogy Geri haverját, Lacát hívják így. – Laca rokona vagy? – A nővére – bökte ki a lány, és picit elmosolyodott. Nicsak, haladás! – Másfél évvel vagyok idősebb nála. – Akkor mi találkoztunk! – Felrémlett előttem az a fura látogatás, amit Lacáéknál tettünk Gerivel, közvetlenül az ideköltözésünk után. Ők már ismerték egymást netgame-es körökből, és nem is azért ugrottunk át hozzájuk, mintha az öcsém mindenáron be akarta volna mutatni nekem a barátját (kábé tojik rá, mit szólok a dolgaihoz), csak valami játékot szerettek volna elcserélni. A társasház, ami a Mechwart ligettől nem messze feküdt a hegyoldalon, rémületesen procc volt, annyira, hogy belépni is alig mertem: a kovácsoltvas kapun át például egy gyönyörű belső udvarba lehetett jutni, amiben egy kertész (!) dolgozott (na jó, fogjam be a szám, nekünk meg házvezetőnőnk van). Bár odabent Laca anyukája hellyel kínált minket, én aztán nem mertem leülni a hatalmas nappaliban, aminek két fala üvegből volt, kilátással a budai hegyekre, a maradék falakon könyvespolcok futottak végig, a helyiség közepén pedig egy ódon zongora terpeszkedett. Nagyjából olyan volt, mint Gatsby háza, abszolút nem lepett volna meg, ha Leó egyszer csak ránk köszön valamelyik sötét sarokból, de persze csak az történt, hogy Laca mamája, miután hasztalanul próbálta feloldani a két kis szájtáti merevségét, ott hagyott bennünket, és kiült a balkonra olvasni. Amíg arra vártunk, hogy Laca előkeresse a Gerinek járó játékot, a szomszéd szobából bömbölő zene hallatszott: valami furcsa, keleties hangzású cucc, fuvolaszólókkal tarkítva. Laca undorodva pillantott arrafelé.
– A tesóm. – Szinte köpte a szót, amiből megállapítottam, hogy ők sincsenek sokkal jobb viszonyban, mint mi Gerivel. Laca odalépett az ajtóhoz, és bedörömbölt rajta. – Lődd már le magad! – Fulladj meg! – hallatszott odabentről, aztán hirtelen nyílt az ajtó, és kidugta a fejét az a lány, aki most előttem állt; megvetően végignézett rajtunk, aztán tüntető ajtócsapással újra bevonult. Az az arrogáns arc abszolút nem hasonlított arra, amit most magam előtt láttam, Móniról pedig lerítt, hogy ő is emlékszik a találkozásra – és majd elsüllyed szégyenében. – Hát, bocsi utólag is – nyögte ki, én pedig megráztam a fejem. Most már tényleg nagyon kíváncsi voltam, mit akar, és nem csak a fuccsba ment estém miatt. – Bejössz? Igazából Gerivel akartál beszélni, nem? – Nem, és kösz, nem tartalak fel sokáig. – Móni összekulcsolta az ujjait a combja előtt, és rájuk meredt. – Geri miatt jöttem, de hozzád. – Igen? – Az ismerős gombóc a gyomromban újra megjelent. – Valami baj van? – Te tudod, kikkel van most, igaz? – kérdezte. – Ismered is őket? – Személyesen nem, csak… – Hm, talán a betörős sztorival jobb nem előhozakodnom. – Nem ismerem. Te igen? – Csak egy-két embert. Norbit. – Őt én is – szúrtam közbe. – Nem igazán bírom – folytatta Móni, és elfintorodott. – Szóval őt, meg Juditot. – Judit? – Ezt a nevet most hallottam először, de valahogy vészjóslónak tűnt. Egy lány. Az nem lehet, hogy… – Ő kicsoda?
– Abban a bandában van… és Geri, öhm… szóval ők ketten… – Móni keresgélte a szavakat, miközben fülig elvörösödött. – Egy húszéves csaj, baromi jól néz ki. Gerinek nagyon bejön. – Na jó, ez csak vicc lehet – nevettem el magam kínomban. – Ha húszéves, az azt jelenti, hogy hét évvel idősebb az öcsémnél. Mégis, mit akar tőle? – Geri lényegében miatta van ott – válaszolta Móni kelletlenül. Ebben a percben a kinti lámpa fénye megvilágította a szemében megcsillanó könnycseppeket. – Judit húzza az agyát, de persze sose kezdene vele, arra viszont jó ez a játék, hogy Gerit a bandában tartsa. Szükségük van rá. – Szállítani? – kérdeztem remegő hangon. Móni nem felelt, de nem is volt rá szükség. Néhány pillanatig mindketten hallgattunk, nekem pedig egymást kergették a gondolataim. Azt már régen tudom, hogy van valami csaj a bandában, aki bejön Gerinek, de egy percig se gondoltam, hogy így kihasználja az öcsémet. Na igen, valami oka mindig kell hogy legyen, ha valaki meghülyül – például egy nő. Móni eközben lopva megtörölte a szemét, és szipogott egyet. – Mennem kell, csak azt szerettem volna, hogy… Figyelj oda rá, jó? Rád hallgat. – Gondolod? – Kételkedtem benne. Geri Anyun kívül senkire se hallgatott, és oké, hogy mostanában sokkal jobb a viszonyunk, de ettől még nem fog lelépni a bandából, amíg van, aki ott tartsa. Móni azonban bólintott. – Bír téged – mondta egyszerűen, és ha eddig nem szerzett volna már egy csomó jó pontot nálam azzal, hogy idejött elmondani mindezt, most biztos az élmezőnybe került volna. Úgy éreztem, nincs jogom rákérdezni, hogy „szerelmes vagy az öcsémbe?”, de nem is volt rá
szükség: látszott a szemén. De szuper lenne, ha összejönnének! Ez egy olyan lány, akinek én is örülnék, többek között, mert másfél év korkülönbség a nő javára még mindig jobban hangzik, mint hét – ja, és nem utolsósorban nem nyomja át Geri fejét. Huh, most megint úgy gondolkodom, mint valami vénlány nagynéni. – Köszi, hogy meghallgattál – nézett rám Móni, félrebillentette a fejét, és elmosolyodott. – És bocs, hogy ilyen későn zavartalak. – Semmi gond. – Utánaintegettem, ahogy eltűnt a lépcsőfordulóban, aztán az ajkamat harapdálva baktattam fel a szobámba. Hm. Fura, de most, hogy egyértelművé vált, hogy Geri bele van esve egy sokkal idősebb csajba, valahogy nem is tűnt annyira különösnek. Végül is Anyu elvesztésekor éppen abban a korban volt, amikor a srácoknak a legnagyobb szükségük lenne a mamájukra. Jó, tudom, ez egy kicsit betegesen hangzik, de ha Colin Farell beleeshetett Angelina Jolie-ba a Nagy Sándorban, akkor Geri miért ne láthatna valamiféle anyafigurát ebben a Juditban (vagy ez nagyon nagy hülyeség)? Hirtelen őrült kíváncsiság fogott el, hogy lássam a lányt, úgyhogy a „túl későn nem netezünk, mert csak megkattanunk tőle” fogadalmamat sutba vágva bekapcsoltam a gépemet. Hiába múlt már el tíz óra is, a FB-chat tömve volt a sulitársaimmal és a barátaimmal: Ákoson nyilván eszembe se jutott csodálkozni, Zsanin sem (száz százalék, hogy Gabe-bel ömlengenek), de Ági láttán azért meglepődtem. Nem mintha nem lazult volna egy csomót az utóbbi időben, de amíg nem fordult komolyra az ügy Ákossal (vagy mi), addig azért este tízkor ő már javában az ágyában olvasott, vagy legalábbis valami filmadaptációra tapadt teljes odaadással. Hiába, elrontottuk. Percek teltek el, mire nagy nehezen eligazodtam az öcsém csaknem ötszáz ismerőse között (honnan van neki ennyi?), mert a csaj persze
nem a saját nevén volt fent. Csak onnan tudtam, hogy ő lehet az, hogy az adatoknál a „tanulmányok” részhez a BKF volt beírva, a nickneve pedig Yellow Yudith volt. Ööö, vajon miért sárga? Mondjuk a profilképe valóban sárgás árnyalatú volt, de nem sok minden látszott rajta, mert irtó művészi módon hanyatt feküdt valami járdán (vagy tetőn), és a fejét a felemelt karjaira hajtotta (mintha a saját hónalját szagolná, höhö). A profilképen kívül a beállítások miatt csak egyet tudtam megnézni, azon viszont legalább jól látszott – és szinte azonnal meg is bántam a kíváncsiságomat. Basszus, Geri jó nagy szarba került, a képről ugyanis egy gusztustalanul gyönyörű csaj nézett vissza. A haja és a szeme is barna volt, de nem szimplán, inkább olyan bársonyosan, Nina Dobrevszerűen, sőt, a bőre is enyhe kávéárnyalatban tündökölt. Reméltem, hogy találok róla legalább egy ultragáz selfie-t, de – ezen a fotón legalábbis – csupán felszabadultan nevetett a kamerába, a lábánál pedig a legcukibb dalmatakölyök feszített, akit valaha láttam. O. Te. Jó. Ég. Reménytelen sóhajjal kapcsoltam ki a gépet, végighevertem az ágyamon, és minden erőmmel próbáltam a dolog jó oldalát nézni. Tökre kizárt, hogy egy húszéves csajnak komolyan bejöjjön a porbafingó öcsém, szóval száz, hogy nem fognak összejönni, csak Geri szerez egy rossz tapasztalatot. Na és, mindenkivel megesik. A kérdés csak az, addig mi minden történik még. Lemondó sóhajjal fészkeltem be magam a takaróm alá, és bár rendszerint legalább tizenegyig fent kukorékolok, most aludni vágytam, úgyhogy eloltottam a kislámpát. Persze Murphy törvénye szerint fél tizenkettőkor még mindig ébren voltam, annyira legalábbis, hogy halljam, ahogy az öcsém kulcsa megcsörren a zárban.
Vonzások és választások
Másnap a suliban végig ez a fura este járt az eszemben, aminek következtében egy árva szót se hallottam abból, amit a tanárok mondtak. Ebben a kómaszerű állapotban írtam meg a matek röpit is (szürreális módon még így is kiszenvedtem egy hármast), és mire harmadik óra utáni nagyszünetben a D.A.C. (persze Ginny kivételével) összegyűlt a szokott helyünkön, az aulában, már nagyjából olyan voltam, mint Brad Pitt ellenfelei a Z-világháború-ból. Zsani, aki újabban kitalálta, hogy a sulibüfében meg akarják mérgezni az embert, így most az otthonról hozott csirkesaliját majszolta, meglengette előttem a műanyag villáját, mire néhány kóbor salilevél szanaszét repült a padlón. – Hahó, Flo, itt vagy? Ne haragudj, imádlak, meg minden, de iszonyú bamba vagy ma. – A matekot azért meg tudta írni – szúrt oda neki Ákos, Zsani pedig elhúzta a száját. Tény és való, rá nem kizárólag jó hatással van az, hogy már kevesebbet várnak el tőle a szülei, ugyanis mostanában fenntartja a jogot, hogy csak azt tanulja meg, ami érdekli, a matek pedig nem ilyen.
A természettudományi tárgyakhoz meg a nyelvekhez tök jó érzéke van, úgyhogy ezeket kirázza a kisujjából, minden másból azonban csak az épp megfelelő szintet hozza – a matekdolija például akkora kettes lett, hogy kilógott a naplóból. Én valahogy mégsem érzek lelkifurdalást: tudom, hogy jót tettünk azzal, hogy felnyitottuk a szemét, és ha ennek az az ára, hogy egy darabig kicsit végre rossz gyerek lesz, akkor hajrá. Valószínűleg Johnny bá is így gondolja, mert nem cseszegeti érte (egyelőre). Zsani azért érzi, hogy vaj van füle mögött, emiatt is vágott most hozzá Ákoshoz egy szép nagy szelet paradicsomot a megjegyzéséért. Ákos undorodva ugrott fel. – De gusztustalan vagy! – sziszegte, és idegesen dörzsölgetni kezdte a farmerját, pedig azon egy apró folt se látszott. – Ez nem a La Tomatina, fogd vissza magad. – Milyen Tomatina? – kerekedett el Zsani szeme, mire Ákos lemondóan legyintett. – Sejtettem, hogy ez érdekel. A La Tomatinát Spanyolországban szokták megrendezni, és az a lényege, hogy egy csomó ember fürdőruhában paradicsommal dobálja egymást az utcán. Neked való buli. – Naná! – Zsani úgy fellelkesült, hogy erre már nekem is muszáj volt elvigyorodnom. Elképzeltem a bandát, ahogy bikiniben (na jó, meg fürdőgatyában) gázolunk a paradicsomtrutymóban, és nem mondom, hogy nem díjaztam a gondolatot. Ami azonban még jobban tetszett, hogy a spanyol őrület említésére Ági felfénylő arccal pillantott Ákosra. – Ez tök jól hangzik – mondta mosolyogva. – Te ilyeneket tudsz? Ákos arca egy másodperc alatt olyan színűre váltott, hogy a La Tomatinán biztos lövedéknek nézték volna.
– Öö, hát igen… Olvastam – mormogta zavartan, Ági mosolya pedig még szélesebb lett. – Ti hová utaznátok, ha tehetnétek? – dőlt hátra álmodozva, és valahogy nekem csak ebben a pillanatban tűnt fel, hogy amióta ismerem, először nincs a kezében könyv. Persze a táskájából azért kikandikált egy szamárfüles Rejtő Jenő-kötet, de most nem vonta ki magát a társaságból azzal, hogy belemélyedt, és ez nagy szó volt. Ráadásul komolyan elgondolkodtam azon, amit kérdezett. – Mármint állandóra? – tudakoltam, Zsani pedig felnevetett, és megborzolta a hajamat. – Na, csakhogy felébredtél! Hm, ha állandóra kéne választanom, akkor én tuti, hogy Spanyolországba mennék, és nem paradicsomot dobálni – villantotta a szemét a szélesen vigyorgó Ákosra. – Hanem a flamenco és a salsa miatt. Vagy Argentínába. – A tangó miatt, igaz? – kacsintottam rá. Ákos töprengő arcot vágott. – Szerintem én Japánba mennék. – Hú, minek? Az tök messze van, és nem is túl barátságosak – kottyant közbe Zsani. Ákos szúrós pillantást vetett rá. – De baromi érdekes a kultúrájuk, egész más, mint a miénk. Tudtad, hogy ha ott az ismerősök találkoznak az utcán, akkor mindig meghajolnak egymás előtt? Akár a metróban is. – Azt várhatnád, hogy én meghajoljak előtted! – vágta oda Zsani, mire mindenkiből kitört a röhögés. Ági rám pillantott. – És te? – Nem is tudom… Azt hiszem, Párizs vagy London…
– Az Utolsó tangó Párizsban és az Igazából szerelem miatt, igaz? – húzott Ákos. – Nyitott könyv vagy, szivi, te bárhová elmennél, ahol valaha filmet forgattak. – Miért, szerintem ez jó motiváció – mondta Ági kedvesen, és ábrándozva a tenyerébe támasztotta az állát. – Én Kral-dióba vagy Pozsonyba mennék, meg talán Rómába. De nem tudom, mikor lesz rá pénzünk. Néma csend lett. Ági már egyszer-kétszer utalt erre ezelőtt is, de valahogy mindig fura volt szembesülni vele, hogy ők igenis szegények. Amikor beültünk valahová, hallgatólagosan ezért is igyekeztünk mindig olcsóbb helyet választani, vagy Ákos ragaszkodott hozzá, hogy kifizesse Ági fogyasztását is, de ezek persze csak instant megoldások voltak. Ági szeme most végigfutott a döbbent arcunkon, és elnevette magát. – Ne már, srácok, semmi baj. Ezért nem kell zavarban lennetek, főleg, mert nekem ez így tök gáz… Mármint, én már túl vagyok rajta, oké? Elfogadtam, hogy ez van, és remélem, hogy egyszer majd másképp lesz. Légyszi, ne csináljatok úgy, mintha beteg lennék. – Dehogyis… – szóltam közbe ijedten, de Ági felemelte a kezét, mire azonnal eldugultam. – Nem úgy értettem, hogy úgy bántok velem, hanem hogy mindenki elhallgat, amikor ez szóba kerül, pont úgy, mint mielőtt a te betegséged kiderült – pillantott Zsanira bocsánatkérően. – Figyi, én komolyan vettem azt, hogy a D.A.C. azért alakult meg, hogy legyen egy hely, ahol mindegyikőnket elfogadják annak, aki valójában. Én pedig ez vagyok. Újabb csend állt be, de ezúttal Zsani és Ákos felől is tisztán éreztem ugyanazt a szégyennel kevert csodálatot, ami engem elfogott. Áginak
igaza van, gyávák vagyunk. Oké, valakinek az anyagi helyzete nem olyasmi, amit folyton fel kell emlegetni, de szégyellnie sem kell senkinek, azzal pedig, hogy nem beszéltünk róla, ezt sugároztuk felé. Előre nyújtottam a kezem, és az ujjaira kulcsoltam. – Ne haragudj. – Jajj, nem haragszom, nem azért mondtam – szorította meg a kezemet. – Hanem mert már régen bennem volt, és most adódott rá alkalom. Semmi baj, oké? – Oké, akkor mire hívsz meg? – bökte oldalba Zsani. Mindannyian nevetni kezdtünk, engem pedig lávaszerűen öntött el az öröm. Már nem emlékszem, melyik filmben volt (na, ilyen se volt még), de az a mondat jutott eszembe, hogy az az igazán jó beszélgetés, ami nemcsak szócséplésből áll, hanem úgy érzed, történik is valami. Hát, most történt, és újra bebizonyosodott, hogy mi bármit képesek vagyunk megoldani, mert szerencsére mindig lesz valaki, aki éppen jobban észnél van, mint a többiek. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a nagy kacagás közepette Ákos Ági széktámlájára tette a kezét, és a szünet végéig már nem is vette el onnan. Mind úgy éreztük, egy örökkévalóságig dumálnánk még, úgyhogy csalódottan kezdtünk szedelőzködni, amikor meghallottuk a csengő hangját. Sose értettem, hogy ilyenkor miért kezd mindenki egyszerre a folyosó felé nyomakodni, miközben ha megvárnák, hogy lemenjen a tömeg, gyorsabban eljutnának a termükhöz. Mi ebből a megfontolásból az aula közepén gyökereztünk le, amikor egy ismerős hang ütötte meg a fülemet – azaz nem is egy, hanem rögtön kettő. – Biztos, hogy minden oké, fiam? – Ez Johnny bá bársonyos baritonja volt, ami most egy kicsit aggodalmasan csengett, és a művészeti termek folyosója felől jött.
– Minden zsír, tanár úr. – Fura, de Dani hangja már tizenhat évesen mélyebb volt, mint egy felnőtt férfié, olyan mély és valahogy szomorú is, hogy beleborzongtam (lassan kezdem megszokni ezt). Körülnéztem, hogy a többiek hallják-e a beszélgetést, de Ákos és Ági egymással trécseltek halkan, Zsanit pedig túlságosan lefoglalta, hogy kiakadjon az egymás fején taposó lúzerek miatt, úgyhogy lopva hátrapillantottam. Dani és Johnny bá a folyosó sarkában álltak, és míg a tanár összefont karral, kutatóan nézett az előtte állóra, Daniról sütött, hogy bárhol máshol szívesebben lenne most. – Nem tudom, elhihetem-e – felelte Johnny bá, én pedig hirtelen megsajnáltam Danit. Amikor Johnny bá így néz az emberre, akkor gyanakszik, hogy titkolsz valamit, és többnyire igaza is van. Én mindig hamar megtörtem ettől a pillantástól, de Dani sosem volt egy közlékeny fajta, és amennyire ismerem, utálja, ha faggatják. A lelkiismeretem hangjait pedig, amik azt súgták, részben miattam van már megint ilyen szituban, igyekeztem elhallgattatni. – Akkor ne higgye – vont vállat Dani, és makacsul a cipője orrára meredt. A legtöbb tanár erre a reakcióra felháborodott volna, de Johnny bát nem ilyen fából faragták (különben nem is imádnám ennyire). – Hát épp ez a baj, hogy én is efelé hajlok – mondta türelmesen, és áthelyezte a testsúlyát az egyik lábáról a másikra. – Beszéltem a szüléiddel. – Szuper. – Dani továbbra sem volt hajlandó a tanár szemébe nézni, így inkább felemelte a fejét, és egyenesen az én leskelődő pillantásomba ütközött. Jajj, a fenébe! Gyorsan elkaptam a tekintetem, de azért még hallottam a következő mondatát. – Bocsánat, tanár úr, már tart az órám. – Később még beszélünk – szólt utána Johnny bá, és a következő pillanatban Dani már mögöttem állt. Tudtam, az összenézés után
felesleges lenne úgy tennem, mintha nem tudnék semmiről, így óvatosan felpillantottam – és egyenesen szembe találtam magam azzal a gúnyos, szénfekete szempárral. – Megtudtad, amit akartál? – kérdezte halkan, én pedig igyekeztem nem tudomást venni arról, hogy a többiek rég eltűntek a folyosón, kivéve persze Zsanit, aki tisztes távolból (de szinte a bőrömet égető kíváncsisággal) fodrozott minket. – Bocs, csak véletlenül néztem arra, nem hallgatóztam – válaszoltam, de a szeme helyett már csak a mentazöld inggallérját mertem megcélozni a pillantásommal. Szinte hallottam, ahogy szélesen elvigyorodik. – Persze – mondta, aztán egyszerűen otthagyott; mire felpillantottam, már messze járt. Mélyeket lélegeztem, hogy csillapítsam a remegésem, aztán már azelőtt ingatni kezdtem a fejem, hogy a közeledő Zsaninak alkalma lett volna lebombázni a kérdéseivel. – Nem történt semmi, csak köszönt, oké? Menjünk órára. Zsani kétkedve felhúzta a szemöldökét, de azért engedelmesen követett a terem irányába. – Kíváncsi lennék, hogy mesélni fogsz-e valaha erről – mondta, még mielőtt beléptünk volna a terembe. Nem válaszoltam. Az is elég rossz, ha van egy titkod, amit mélyen magadba rejtesz, de még rosszabb, amikor még ordít is rólad, hogy titkolózol. Az ehhez hasonló apró bakikat leszámítva egész nyugodtan telt a hét: Geri későn járt haza, és keveset beszélt, de nem tűnt úgy, hogy bármi baja lenne, a barátaim is egész jól elvoltak, Márk pedig egyenesen tündérinek bizonyult, amikor szombaton átjött. A beszélgetésünk alatt olyan természetesen emlegette néha Anit vagy
Béres Zsoltit, hogy teljesen nyilvánvaló volt: egyik téma se vált ki belőle semmilyen érzelmet. Persze ettől még mindig enyhén összerándultam, amikor meghallottam a csaj nevét, de tudtam, hogy el fog múlni, és boldog voltam, amiért Márk végre őszinte velem. Karola néni, akit persze egyetlen szívdöglesztő mosollyal lekenyerezett (meg nyilván azzal is, hogy becipelt neki két ásványvizes kartont a spájzból a konyhába), és aki a szeretetét világéletében kajával tudta a legjobban kimutatni, olyan kekszes popcake-et rittyentett nekünk, mintha a Gundel cukiban lettünk volna. Miután betoltunk fejenként hármat, megálljt parancsoltunk magunknak, elköszöntünk a lelkendező Karola nénitől, és bevettük magunkat a szobámba. Márk vicces videókat mutogatott, miközben én a DVD-k előtt ülve kritikus szemmel keresgéltem (mert filmezni készültünk): mégis, milyen film jó egy randira? A csókos bénázásomból, meg abból, ahogy ezt az egész Márk-ügyet kezelem, szerintem nyilvánvaló, hogy rendes, itthonfilmezős randim se volt még soha életemben, szóval fel volt adva a lecke. Márk kivonult a döntéshozatalból, mondván, hogy én vagyok a filmszakértő, rám bízza magát (na, köszi), aminek következtében persze az is én lettem, aki bármilyen filmet is választ, végigstresszeli majd, hogy vajon tényleg tetszik-e a másiknak, vagy csak nem akar bunkó lenni. Egyébként mindig így vagyok, ha nekem kell döntenem olyasmiről, ami többeket is érint: valamiért annyira nem bízom a saját ízlésemben (azaz igazából önmagamban), hogy folyton attól tartok, ami nekem élmény, az másoknak biztos dögunalmas, csak jó fejek, és elviselik. Mondjuk ez szerintem Apura vezethető vissza, akinek anno mindig ordított a fejéről, hogy halálra unja az ovis meg áltsulis műsoraimat; egyedül Anyu volt az, aki ragyogó szemmel tudott tapsolni akkor is, amikor kecske voltam egy óvodás mesében, és nem volt
semmi szövegem azon kívül, hogy „mekk!”. Na igen, a gyerekkori traumák… Márk halkan elnevette magát az egyik videón, mire visszazökkentem a valóságba, és újra a DVD-polcra fordítottam a figyelmemet. Az ujjam ebben a pillanatban éppen az Erőszakik tokján pihent, és hirtelen rádöbbentem, hogy ez a tökéletes választás: pasifilm is, mert eléggé lövöldözős meg véres, de ugyanakkor iszonyú szép, nekem az egyik kedvencem. – Ezt láttad már? – lóbáltam Márk felé a tokot, aki összeráncolt homlokkal kezdte tanulmányozni. – Nem, de a szereposztása jó: Colin Farrell, Ralph Fiennes… Csak hülye címe van. – Jaja, ki is akadtam rajta, emiatt majdnem meg se néztem, amikor kijött. Angolul In Bruges, aminek nem sok köze van az Erőszakikhoz. – Kényszerítettem magam, hogy elduguljak, mert nem akartam tudálékosnak tűnni. Ez tökre olyan, mintha Márk például másról sem tudna beszélni, mint a kosárlabdáról, és a fiúk amúgy se szeretik az okoskodó lányokat, visszhangzottak a fülemben Anyu anyukájának, Hollós mamának a szavai. – Oké, ez jó lesz – nyomta a kezembe Márk a DVD-t, aztán laza mozdulattal az ágyamra dobta magát, és megpaskolta maga mellett a matracot. Beizzítottam a lejátszót (persze eredeti nyelven, milyen filmmániás lennék, ha nem ragaszkodnék ehhez, meg amúgy is imádom Colin és Brendan Gleeson ír akcentusát), és odabújtam Márk mellé az ágyra, ő pedig szorosan átölelt. Azt hiszem, ha lenne a tökéletes pillanatnak definíciója, ez volna az. Mivel imádom ezt a filmet, teljesen lekötött, úgyhogy csak nagyjából fél óra múlva vettem észre, hogy Márk figyelmét pedig én kötöttem le. Ereztem, hogy néz, és ilyenkor mindig muszáj volt
rámosolyognom, amiből persze csókolózás lett, így ha nem tudtam volna már amúgy is kívülről a filmet, a művészi élményem nagy mértékben sérült volna… mmm. – Nem nézed? – kérdeztem nagyjából a tizedik csóknál, ő pedig ártatlan arcot vágott. – Én? Te nem hagysz békén. – Ó, tényleg? – csaptam a vállára megjátszott felháborodással, de egy újabb csókkal belém fojtotta a szót. Na igen, a csókolózás tényleg igazi drog: ha egyszer elkezded, nem bírod abbahagyni. Nem is hagytuk abba, és ahogy egyre szenvedélyesebben öleltük egymást, hirtelen olyasvalamit kezdtem érezni, amit addig még soha. Mintha minden vér… khm, szóval oda futott volna, libabőröztem, a testem pedig olyan könnyű lett, mint egy lufi. Márk egy pillanatra elhúzódott tőlem, elmosolyodott, és a hüvelykujjával megcirógatta az arcomat. – Tiszta piros vagy – mondta, mire még vörösebb lettem. – Csak a melegtől… – Igen, én is érzem – mormolta, és újra megcsókolt. A gép képernyőjén Colin és Kenneth éppen a játszótéren veszekedtek, és ez volt az utolsó pillanat, amit a filmből láttam, mert Márk hirtelen fölém hengeredett. A lélegzetem is elakadt: nagyon furcsa volt magamon érezni egy másik ember súlyát, főleg egy fiúét – amitől pedig végképp lángba borult az arcom, és a szemébe se mertem nézni, az volt, amit a combjaimnál éreztem… Jézusom! Igaz, hogy két réteg ruha volt közöttünk, de léteznek olyan dolgok, amiket még egy ilyen mimóza, mint én, sem tud félreérteni. Hogy ne kelljen az arcára pillantanom, a vállába temettem a fejem, mire halkan felnevetett. – Miért szégyelled magad? Nem teszünk semmi rosszat.
– Oké, csak… – Zavaromban én is nevetni kezdtem, ő pedig tovább simogatta az arcomat, és finoman kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – Még nem voltál így senkivel? Lesütöttem a szemem. Egy mai tizenhat éves számára nyilván baromi ciki, ha még nem esett át a „beavatáson”, de nekem eddig nem igazán nyílt alkalmam ilyesmire. Megráztam a fejem, hogy el ne vigyenek a gondolataim, Márk pedig ezt válaszként értelmezte (amúgy helyesen). – Nem kell félned. Csak szeretném megmutatni, mennyire bírlak. Semmi olyasmi nem történik, amit nem szeretnél, oké? Bár annyira féltem, hogy összeszorult a torkom, bólintottam. Hiszen ha az embernek pasija van, ahhoz ez is hozzátartozik, vagy nem? És különben is, jó érzés. Márk újra lehajolt, hogy megcsókoljon, én pedig megpróbáltam teljesen elengedni magam. Miközben csókolt, megállás nélkül simogatta az arcomat, aztán egyszer csak a keze tovább siklott a nyakamra és a vállamra. Élveztem az érintését, és megpróbáltam viszonozni: felemeltem a kezem, és óvatosan a vállára tettem. Milyen széles! Pedig még nincs is tizenhét. Elöntött a boldogság, úgyhogy eszembe sem jutott tiltakozni, amikor a keze folytatta eddigi útját, és a mellemre siklott. Huh! Az első reakcióm a pánik volt, legszívesebben ellöktem volna magamtól, de aztán kényszerítettem magamat, hogy megnyugodjak. Ebben még tényleg nincs semmi, egy pasi miért ne cirógathatná meg a barátnője mellét, főleg, ha ez ilyen jólesik? Halk nyöszörgés ütötte meg a fülemet, és egészen megdöbbentem, amikor rájöttem, hogy ez én vagyok. Eddig a pillanatig sose történt meg, hogy olyasvalakiként tekintettem volna magamra, akit egy fiú esetleg… na igen, szóval
megkívánhat, és az új élmény egészen megrészegített. Márk tovább simogatott, én pedig, a magam számára is váratlanul, finoman megcsókoltam a nyakát. Olyan jó az illata, és milyen puha! Éreztem, ahogy megremeg, és átjárt a győzelem mámora: képes vagyok örömet szerezni neki! Még néhányszor óvatosan megismételtem a nyakpuszit, mire láthatóan kicsit elvesztette a fejét, és most már határozottabban simogatott. Megrémültem. Bármennyire is jólesett, amit eddig csinált, engem (saját magamon kívül) még soha senki nem érintett meg odalent, és a pánik most hirtelen minden mást kiszorított az agyamból. Megpróbáltam gyengéden eltolni magamtól, mire értetlenül meredt rám. – Mi a baj? – Semmi, csak… – Az arcom olyan vörösben játszott, mint az ágytakaróm, és ha az előbb szégyelltem magam, akkor ezt a mostani érzést leírni sem tudom. Márk rám mosolygott, megcirógatta a fejemet, majd, mintha mi sem történt volna, folytatni akarta a simogatást. Ekkor már komolyan megijedtem. Ellöktem magamtól, az ágy támlájához húzódtam, és összeszorított szemmel vártam a robbanást. Amikor még hosszú másodpercek elteltével sem történt semmi, óvatosan kinyitottam a szemem. Márk az ágy végén ült, a térdén támaszkodott, és a szemét dörzsölgetve próbált megnyugodni. – Most mi van? – kérdezte egy idő múlva, én pedig az ajkamba haraptam. – Én… Ne haragudj. – De hát neked is jólesett, nem? – Olyan tanácstalan arcot vágott, hogy megsajnáltam. Közelebb húzódtam hozzá, és a vállára akartam tenni a kezem, de ő elhúzódott. Ajjaj. – Semmi durva nem történt, te meg úgy csinálsz, mintha meg akartalak volna erőszakolni.
– Dehogyis! – Kezdtem komolyan kétségbeesni. Hogy magyarázzam el neki?? Muszáj őszintének lennem. – Csak én még nem éltem át ilyet soha, és… megijedtem. Úgy sajnálom. – Mitől ijedtél meg? Ez semmi se volt – mutatott az ágyra, és ez fura módon egy kicsit rosszulesett. Oké, hogy olyan őrült komoly dolgok tényleg nem történtek, de számomra igenis sokat jelentettek, mert most először találkoztam velük. Igyekeztem megérteni, miért haragszik – mert hogy haragszik, az egyértelmű volt. – Nem azzal van a baj, ha nem akarod. De akkor minek kezdted csókolgatni a nyakam? – Azért, mert… – Átkoztam magam a dadogásomért, meg azért is, hogy olyan zavaros bennem minden. – Nem tudom. Jó volt, amit csináltál, és én is… – Látszik, mennyire nem ismered még a pasikat. Nem lehet ezt csinálni valakivel, aztán meg lefújni az egészet. Megdermedtem a szavaitól. Olyan volt, mintha nem is ő lett volna, mintha az az aranyos és figyelmes srác, akinek eddig gondoltam, valahol elveszett volna. Felhúztam a lábam, és összekucorodtam a párnákon. Márk rám meredt, aztán megrázta a fejét, mintha valami rosszat akart volna elhessegetni. – Ne haragudj, nem tudom, mi van most velem. Egy szemét vagyok. Inkább elmegyek – mondta, nekem pedig úgy szorongatta a torkomat a sírás, hogy nem voltam képes válaszolni sem, csak bólintottam. Ő odahajolt hozzám, és leheletfinom puszit nyomott a homlokomra. – Bocs, ez tényleg elég szarul alakult. Majd hívlak, jó? Megint bólintottam, ő pedig megigazította a félrecsúszott pólóját, felkapta a telóját az asztalról, és lehajtott fejjel kisietett. Hallottam, ahogy leszalad a lépcsőn, de csak akkor tört ki belőlem a zokogás, amikor a bejárati ajtó becsapódott mögötte.
A következő egy órában bucira sírtam a fejemet, még arra se volt erőm, hogy benyomjak valami ennek megfelelő zenét (pedig mennyivel jobb szenvedni például a Wrecking ball hangjaira), csak feküdtem az ágyon, és csorogtak a könnyeim. Akárhányszor egy kicsit megnyugodtam volna, mindig felidéztem, ami történt, mire újabb könnycunami indult meg a szememből. Mit rontottam el? Tényleg annyira kihívó lettem volna, amennyire utalt rá? De ha egyszer nem akartam, én csak… És most mégis mi lesz? Mindenki tudja, hogy a „majd hívlak” kábé azzal egyenlő, hogy „soha többé nem hallasz rólam, bébi”, úgyhogy nincs sok reménykedni valóm. Úgy érzi, becsaptam, de mivel? És miért? A fenébe, hogy ennyire tapasztalatlan vagyok!! Zsani biztos nem így csinálta volna. Lefogadom, hogy ők már régen szexeinek Gabe-bel, és Zsani különben se volt soha ilyen ijedős liba, mint én. Egy csomó csaj van, aki szíves örömest lefeküdne egy olyan sráccal, mint Márk, főleg, ha már tizenhat is elmúlt, de nem, én nem, én csak rémüldözni bírok. Egy szerencsétlen lúzer vagyok. Erre a gondolatra megint bömbölni kezdtem, de ebben a pillanatban a szipogáson egy másik zaj hatolt át: kopogtak az ajtómon. Mivel Geri megint a távollétével tüntetett, kizárásos alapon csak Karola néni lehetett az – aki előtt tuti, hogy nem mutatkozom ilyen arccal. – Mindjárt… mindjárt megyek, jó? Menj le nyugodtan, egy pillanat, és… – Felugrottam az ágyról, és vadul zsepi után kezdtem kutatni a fiókomban (Murphy-törvény, hogy sosincs kéznél zsepi, amikor az ember kiborul, a francba, hol van ilyenkor Ginny??), de ekkor olyasmi történt, ami eddig még soha: Karola néni kérdés nélkül benyitott a szobába.
Megtorpantam, és leeresztettem a karom. Karola néni némán nézett rám, aztán belenyúlt a kardigánja zsebébe – mindig ezt hordja, örök rejtély, hogy lehet mégis állandóan patyolattiszta –, és egy nagy köteg zsebkendőt nyomott a kezembe. Hálásan fújtam ki az orrom, miközben irtó zavarban voltam, ő azonban megfogta a kezemet (eddig nagyon ritkán érintett meg), leültetett az ágyra, és mellém telepedett. A kedves érintéstől végképp elszakadt bennem a cérna, és hirtelen annyira elgyengültem, hogy a vállára kellett hajtanom a fejem. Nem éreztem furcsának, olyan volt, mintha már századszor csinálnánk ezt. – Bántott téged ez a fiú? – kérdezte egy idő után, annyi szeretettel a hangjában, hogy újra kifutott belőlem minden erő. Ugyanakkor féltem válaszolni. – Hogy érted? – Az időhúzás jó taktika lehet, persze csak akkor, ha nem olyannal szemben próbálod ki, akivel mindennap találkozol. Karola néni gyengéden megsimogatta a hajamat. – Tudod te, hogy értem, kislányom. Hozzád nyúlt? Jaj, ne, ezt nem hiszem el. Oké, tök rendes tőle, hogy vigasztal, de ezeket a dolgokat jobb szeretném a barátnőimmel megbeszélni, még akkor is, ha most éppen nincsenek kéznél, viszont semmiképpen nem a házvezetőnővel, aki igaz, hogy iszonyú jó fej, de semmit se tud rólam, és eléggé őskövület is. Karola néni kitalálta a gondolataimat, és halkan elnevette magát. – Azt hiszed, én nem tudhatok erről semmit, igaz? Nem akarok arról papolni, hogy „én is voltam fiatal”, de voltam, és bizonyos dolgok, amik egy fiú meg egy lány között történhetnek, nem változnak. Szóval nyugodtan mondd el… Olyat csinált, amit nem akartál? – Nem, én vagyok a hibás. – Gondolatban megint átéltem azt a néhány borzalmas percet, és szégyenemben a kezembe temettem az
arcom. – Ő csak… Elkezdtünk csókolózni, és aztán simogatott… idefent, meg a hasamat is, és aztán… – Nem tudtam folytatni. Nem voltak szavaim, amikkel leírhattam volna akár azt, ami történt, akár azt, amit éreztem. A korombelieknek szinte csak trágár kifejezéseik vannak ezekre a dolgokra, és azokat nemcsak azért nem akarom használni, mert prűd volnék, vagy mert egy csaknem százéves nénivel beszélgetek, hanem mert egyáltalán nem fejeznék ki, amit átéltem. Úgyhogy dadogtam tovább, míg egyszer csak Karola néni kedvesen a számra tette a kezét. – Ne erőlködj, értem, mit akarsz mondani. Olyasmit próbált csinálni, amire nem voltál felkészülve, igaz? – Igen, de most komolyan, miért vagyok ilyen szerencsétlen? – A szégyen kezdett alábbhagyni bennem, és a helyét marcangoló önvád vette át. – Végül is nem vagyok már annyira kislány! – Tizenhat évesen azért még nem nő az ember – vetette közbe Karola néni óvatosan, de nem igazán győzött meg. – Oké, de mások már ilyenkor… szóval… te például hány évesen vesztetted el a szüzességed? Elkerekedett szemmel nézett rám, nekem pedig hirtelen leesett, mit is kérdeztem, és újra elszégyelltem magam. Milyen jogon faggatom, hiszen eddig sosem beszéltünk egymással úgy, ahogy most, azt sem tudom, igazából mi is történik ebben pillanatban, de az tuti, hogy nem fair ilyen kérdéseket feltennem neki. Éppen bocsánatot akartam kérni, amikor aprót sóhajtott, és megszorította a kezemet. – Én tizenöt voltam – bökte ki, és most az én szemem tágult akkorára, mint egy csészealj. Nem tudtam, mit mondjak, de Karola néni szerencsére folytatta. – Igen, fiatalabb voltam nálad, de a mi esetünkben az volt a nagy különbség, hogy a fiú akkor már évek óta udvarolt
nekem. Viszont, ha jól emlékszem, ez a te Márkod csak pár hete tűnt fel a színen. – Már régebben kerülgetjük egymást, de… – Bármenynyire is nyomasztott a saját problémám, Karola néni életének filmje, amiből most felvillant egy jelenet, egyszeriben őrülten érdekelni kezdett. – Elmondod, ki volt az a fiú? – Ferencnek hívták, iskolatársak voltunk – emlékezett Karola néni merengő mosollyal, és egy pillanatra behunyta a szemét. – Tudod, elnézegetem azt a sok bakfitty fiúcskát a tévében meg az újságokban, és nincs alkalom, hogy eszembe ne jutna, mennyivel szebb volt az én Ferencem mindannyiuknál. Magas volt, a haja és a szeme szénfekete… És hogy tudott nézni rám! Csak úgy égetett a tekintete, mindig megborzongtam tőle. – És mi történt? – szólaltam meg, mert Karola néni úgy elmerült az emlékeiben, hogy hosszú pillanatokra elhallgatott. A kérdésemre most megint elmosolyodott, és kicsit megcsóválta a fejét. – Nagyon szegények voltunk, ők pedig gazdagok, és nem olyan világ volt, hogy ez ne állt volna két fiatal közé. Az édesanyja különben szeretett engem, csak éppen nem tudott volna elképzelni a fia mellett. Meg is mondta: te nagyon szép és okos kislány vagy, Karolám, de Ferencnek módos lányt kell elvennie. – Akkor hogyhogy mégis… Mármint, hogyhogy ti… – Elvettük magunknak, amit lehetett, akármit is mondott az anyja – felelte Karola néni lassan, mintha nehéz lenne kiejtenie a szavakat. – Aztán engem nemsokára elküldtek Pestre háztartást vezetni, őt meg valami előkelő iskolába vitték. De előtte még volt az a nyár… az volt a mi házasságunk, tudod?
– De szép… – Na igen, megint bebizonyosodott, milyen korlátolt kis dögök tudnak lenni a fiatalok: sosem gondoltam volna, hogy Karola néni csendes kedvessége mögött ilyen dráma áll. Milyen igazságtalanság, hogy a szülők miatt nem házasodhattak össze; ez a sztori kész Rómeó és Júlia! – Soha többet nem találkoztatok? – Sok évvel később megkeresett, de akkor már férjnél voltam – válaszolta Karola néni, aztán hirtelen megölelt, és hatalmas puszit nyomott az arcomra. – Mindegy, nagyon régen volt. Azt viszont remélem, érted, mi ennek a történetnek a tanulsága. – Az, hogy a gazdag pasikra koncentráljak? – kacsintottam, mire Karola néni elnevette magát. – Ne vicceld el, ez fontos! Az, hogy nem az számít, mennyi idős korodban adod oda magad valakinek, hanem, hogy igazán szeressen. – Ez elég ódivatúan hangzik – húztam el a számat, de Karola néni komolyan nézett rám. – Pedig elhiheted, hogy ez mindent meghatároz, ami később történni fog veled. Ha már legelőször egy olyan fiúval szerelmeskedsz, akinek nem vagy fontos, a rossz élmény egész életedre megmarad. És mit mesélsz majd a gyerekeidnek meg az unokáidnak, ha megkérdezik, amit te az előbb? Hogy engedtél valami jöttment suhancnak, akinek egyáltalán nem számítottál? Eldugultam. Az a baj az öregekkel, hogy bármennyire is szeretjük elengedni a fülünk mellett, amit mondanak, kétségbeejtően sokszor igazuk van (persze erre csak akkor jövünk rá, amikor már megszívtuk). Bár Karola néni nem a nagymamám, de az igazi Nagyim ebben a percben olyan messze volt, mint a csillagok, így a képzeletem önkéntelenül is őt helyezte ebbe a szerepbe: ráhajtottam a fejem a vállára, és szomorúan felsóhajtottam.
– De Márknak fontos vagyok – mondtam tétován, inkább magamat, mint őt győzködve. – Amúgy törődik velem, csak most egy kicsit elkapta a hév. Ez mindenkivel előfordul, nem? – Persze, de nem haragudhat rád csak azért, mert még nem állsz készen arra, amiben neki már valószínűleg van valamennyi tapasztalata. Ha tényleg számítasz neki, kivárja, amíg magadtól eljutsz odáig, hogy te is akarod, és nem sürget. – De a lányok… – Iszonyú ciki volt, ami most átsuhant az agyamon, de akár ciki, akár nem, muszáj volt beszélnem róla. – Attól félek, hogy ha nem engedek neki, akkor majd keres olyat, aki igen. – Flóra! – Amióta csak ismerem, még sose láttam Karola nénit ilyen dühösnek. – Hallod te, hogy mit mondasz? Tényleg olyan lány akarsz lenni, aki csak a szexre kell a fiúknak?? – De hát mindenki ezt csinálja – suttogtam összetörtén, mire Karola néni még jobban felfújta magát. – Tényleg? Zsani ezt csinálja? És Ági? És Emma barátnőd? A torkomra forrt a szó. Elképzeltem, mit szólnának a D.A.C.-os csajok, ha előadnám nekik a szánalmas álláspontomat, és ha lehet, még jobban elszégyelltem magam. De miért, miért ilyen nehéz ez az egész?? Bárcsak megértené Karola néni, mi mindent kell tennie manapság egy lánynak, hogy megfeleljen! Mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, a néni a kezébe vette az államat, és határozottan a szemembe nézett. Amikor megszólalt, a hangja olyan lágyan csengett, hogy összeszorult a szívem. – Kicsikém, attól, hogy olyat teszel, amit nem akarsz, nem menő leszel, hanem gyenge. És tudod, hogy miért? Mert kizárólag az irányít, amit mások gondolnak rólad. Csak egy éve ismerlek, de amikor először találkoztunk, már láttam rajtad, hogy különleges vagy, és kisbabám,
tudom, hogy ezt most még nehéz elhinned, de ez jó dolog! Nézz csak körül a barátaid között: egyikük sem hétköznapi, igaz? – Nem – feleltem, és lehajtottam a fejem. Hogy is vehetett rá egy ilyen eset, mint ez a mai, hogy elfelejtsem, miért is akartam más lenni, miért hagytam ott Coryékat, és miért született meg a D.A.C.? Ha magamat hibáztatom a történtek miatt, egy kicsit sem leszek különb Szandránál meg a barátnőinél, hiszen ők is azért szexeinek boldogboldogtalannal nyilvános mosdókban meg játszótereken, mert azt hiszik, ez már azt is jelenti, hogy a srácok szeretik őket, pedig csak kihasználják, amit felkínálnak. Hogy hihettem egy pillanatig is, hogy erre vágyom? Úgy éreztem magam, mint amikor egy gagyi filmben az előzőleg meggyilkolt főhős szelleme visszatér a testébe: kis „kitérő” után újra önmagam voltam, és ez olyan boldoggá tett, hogy viharosan megöleltem Karola nénit. – Jó, jó, látom, hogy most már minden rendben – mondta nevetve, és viszonozta az ölelést. – Csak azt kérem, hogy ezt máskor se felejtsd el, jó? – Megpróbálom – néztem rá ragyogó mosollyal, aztán hirtelen elkomolyodtam. – Figyelj csak! Ilyet miért nem csináltunk eddig soha? Még egyszer sem jöttél be hozzám. – Nem is tudom… Sokáig úgy gondoltam, hogy nincs jogom beleavatkozni a dolgaitokba, végül is én csak dolgozom itt – válaszolta tűnődve, aztán kis grimaszt vágott. – De amikor Apukád megint elment, már túlságosan sajnáltalak benneteket, úgyhogy eldöntöttem, hogy ha kellek, itt akarok lenni nektek, és segíteni, amiben tudok. – Kellesz, és köszönöm – öleltem át újra. Annyi kérdésem lett volna még – például, hogy hogy zajlott évek múlva a találkozás Ferenccel, mi
lett a férjével, született-e gyereke meg ilyenek –, de túl fáradt voltam, és különben is: ha minden igaz, mostantól akkor kérdezek, amikor csak akarok. És lehet, hogy elég szerencsétlennek tűnök, amiért a családtagaimat a barátaimmal és egy házvezetőnővel próbálom helyettesíteni, de nincs mit tenni, ezt dobta a gép. Ki tudja, talán nem is olyan nagy baj.
A boldogság nyomában
– Sose találnátok ki, mit tudtam meg! – rontott be Ginny az ajtón két nap múlva, amikor a D.A.C. éppen Ákos szobájában tartott gyűlést. (Értsd: addig ettünk, amíg csaknem kipukkadtunk, és fejenként két pohárral bevertünk abból az isteni habos kapucsínóból, amit Ákos apukájának az olasz kávégépével lehet készíteni.) Pihegve hevertünk a szoba különböző pontjain, miközben Ákos aggódó pillantásokkal kísért minden egyes lehullott morzsaszemet: na igen, mondanom se kell, kínosan pedáns. Nem véletlen, hogy én is kábé harmadszor járok a szobájában, pedig évek óta ismerem, és ebből egy alkalommal kizárólag azért, mert (akkor tényleg) valami DVD-t jöttem kölcsönkérni. Egyébként ő az egyetlen ismerősöm, akinek a szobájában a fal és a bútorok színe passzol egymáshoz, ami egyszerre tök ciki (egy tinédzser szobája legyen már kupis, az ég szerelmére) és irtó menő. Ezt még Zsani is elismerte, persze csak azután, hogy közölte, ha Ákos cseszegetni meri a morzsázás miatt, végiglocsolja a halványkék falat kapucsínóval. Szerencsére erre nem került sor (bár élek a gyanúperrel,
hogy csak azért, mert Ákos malomkerék méretű tányérokat hozott be a pizzához, amikről ha akarunk, se tudtunk volna lemorzsázni). – He? – Ginny szavaira Zsani nagy nehezen félkönyékre támaszkodott, és kíváncsian nézett rá. – Annyit ettem, mint egy víziló, szóval remélem, nem kell megmozdulnom ahhoz, amit mutatni akarsz. – Nem mutatni, mondani, úgyhogy maradhatsz – nevetett Ginny, és irigylésre méltó könnyedséggel az ágyra vetette magát. – Van még pizza? – Blee, ne mondd ki ezt a szót – nyöszörgött Ági, és elfordította a fejét, mire mindannyian röhögni kezdtünk. Ginny közben rálelt a maradék sonkás pizzára, ami az asztal szélén árválkodott, és csámcsogva mesélni kezdett. – Na, szóval: puhatolóztam egy kicsit az öcséd szívszerelme felől – mondta felém fordulva, nekem pedig tótágast állt a pizza a gyomromban. – Igen? – Bivony, éf… – Ginny gyorsan lenyelte a falatot, aztán folytatta. – A teljes neve Andrádi Judit, harmadéves a BKF nemzetközi kommunikáció szakán. A szülei elváltak, az apja iszik, szóval elég gáz háttere van szegénynek, de a lényeg… – Ginny hatásszünetet tartott, és közben még a pizzát is visszaeresztette a tányérra –, hogy évek óta drogozik. Ebben a bandában csak rövid ideje van benne, de már rég zűrös arcokkal lóg, olyanokkal, akik a Damosban szoktak bevásárolni… – Hol? – szólt közbe Ági kíváncsian, de legnagyobb meglepetésemre nem Ginny válaszolt, hanem Ákos. – Egy utca a VIII. kerületben, az egy… hát, gyakorlatilag egy drogelosztó. Több hely is van ott, ahol kábszert árulnak, nemcsak füvet, hanem mindenféle szintetikus szart is.
– Honnan tudod ezt? – néztem rá csodálkozva, mire elhúzta a száját. – Egyszer régebben jártam ott, de ez most nem fontos. – Szóval sajnos nem mondhatok mást, mint hogy nagyon durva a csaj – vette vissza a szót Ginny, és az ajkába harapott. – Viszont ez még nem minden. Meg se bírtam szólalni a feszültségtől, csak kérdően meredtem rá, ő pedig felsóhajtott. – A múltkor említettél valami Béres Zsoltit… – Igen, Márk haverja – kottyant közbe Zsani, és végre rávette magát, hogy felüljön. – Mi van vele? – Ő is bandatag – bökte ki Ginny, és aggódva nézett rám. – Ezt nem tudtátok, ugye? – Nem. – Kábultan megráztam a fejem, és miközben a többiek elhűlve bámultak egymásra, megpróbáltam rendezni a gondolataimat. Judit tehát zűrös lány, aminek nem örülünk, mert nagyon nagy bajba ránthatja Gerit, ami viszont még furább, hogy mit keres egy Béres Zsolti-kaliberű gimis abban a társaságban? Jó, az öcsém is benne van, de őróla tudjuk, miért van szükségük rá, Zsolti viszont… És ha ő ilyen gázos alak, mit akar tőle Márk? Minek barátkozik vele? Mégis helyes lett volna az első megérzésem, és Márk tényleg… Nem, az teljesen kizárt, semmi jelét nem láttam rajta soha. – Huh, basszus – szólalt meg Ákos, és töprengve a tenyerébe támasztotta az állát. – Esküszöm, ez az egész kezd valami másodosztályú krimire hajazni. – Harmadosztályú – vágta rá Zsani csípősen. Láttam rajta, hogy ő is tanácstalan, így első körben ahhoz a módszerhez folyamodott, ami a
legkézenfekvőbb volt. – Megkérdezzem Gabe-et még egyszer erről a srácról? – Nem hiszem, hogy lenne értelme – csóváltam meg a fejem. – Szerintem nem sokat tud róla, különben miért titkolná el? Neki is vágnia kell, hogy ez az egész Márkra is veszélyes, akár benne van, akár nincs. – Akkor nem tudom. – Zsani feltápászkodott a földről, az ablakhoz sétált, és a körmét rágva elmerült a gondolataiban. Egy darabig csend volt, és nem tudtam kárhoztatni őket, amiért nincs egy épkézláb ötletük: egyrészt, mert nekem se volt, másrészt pedig már én is kezdtem a saját agyamra menni azzal a sok drámával, ami folyton zajlott körülöttem. Mintha azzal, hogy Zsani felbukkant és a D.A.C. megalakult, az élet azt akarta volna mondani: eddig megengedtem, hogy parkolópályán pihenj, kislány, de most aztán hajrá! Jó, Anyu elvesztése persze elég nagy sokk volt, de – egy-két dolgot leszámítva, amikre most nem térnék ki – alapvetően állóvízben tengődtem. Bár lehet, hogy egyszerűen arról van szó, hogy a hirtelen körém gyűlő emberek kihozták az eddig rejtett drámai oldalamat: magyarul azt, hogy minden szarságot halál komolyan veszek, akár pozitív, akár negatív. Itt van például most ez az eset: oké, az öcsém belekeveredett egy elég rossz társaságba, de végül is tényleg, mi a fenét tehetnék?? Hiába beszélnék vele újra, ha meg is ígérné, hogy nem találkozik velük többet, valószínűleg hazudna, és utána csak még kevésbé bízna bennem. Elkezdeni követni őket, ami valóban csak az ócska krimikben működik, vagy beköpni őt Karola néninek és Apunak ugyanekkora failnek tűnt: Geri nyilvánvalóan nem tart magánál cuccot, amikor hazajön (annyira nem lehet hülye), és egyébként mindig tökre tisztának tűnik, akkor meg hogy bizonyítom be, hogy tényleg
veszélyben van? Ezektől a gondolatoktól megfájdult a fejem; fáradtan végigsimítottam a homlokomon, és a többiekre néztem. – Köszönöm, hogy ennyire aggódtok, meg segítetek, de azt hiszem, nincs mit tenni – szólaltam meg tompán. Zsani felhorkant. – Mi az, hogy nincs? Szólhatunk apukátoknak, a tanárainak, vagy… – Oké, akkor most emlékezz, hogy reagáltál te ugyanerre – torkoltam le. – Még sose láttalak olyan dühösnek, mint amikor belekevertem Anyukádat. Szóba sem álltái velem egy csomó ideig, azt hittem, vége a barátságunknak. Teljesen bezárkóztál. Na most, Geri egy 13 éves fiú, szóval ezt szorozd meg százzal. Zsani válaszolni akart, de aztán az ajkába harapott, és lehajtotta a fejét. – Ez azt jelenti, hogy egyáltalán nem akarsz csinálni semmit? – kérdezte Ginny szomorúan. így kimondva olyan gázul hangzott, hogy elszorult a torkom, de bólintottam. – Semmi értelme. Már ezerszer próbáltam beszélni vele, és volt, hogy egy ideig hallgatott is rám, de aztán ugyanúgy visszament a bandához. Az a Móni nevű lány, aki a múltkor eljött hozzám, azt mondta, egyedül én vagyok, akinek a véleménye egy kicsit is érdekli Gerit, de ha így lenne, nem volna most is éppen velük. – Miért, velük van? – szólt közbe Ákos. Megvontam a vállam. – Gondolom. Mostanában szinte soha nincs otthon, rendszeresen éjfél körüljár haza. – A suliba még be szokott menni? – tudakolta Ági, mire rájöttem, hogy fogalmam sincs. Ezt azért, mint utolsó lehetőséget, még meg lehetne ragadni, igaz, ennél nagyobb spicliség nincs az egész világon: ha elég sokat lóg a suliból, akkor újra kell járnia a hetediket, aminek
Apu tuti, hogy nem örülne, de akkor legalább kénytelen lenne hazajönni. Felegyenesedtem, és cuppanós puszit nyomtam Ági arcára. – Egy zseni vagy, köszi! Sajnos az örömöm nem sokáig tartott, ugyanis másnap kiderült: Geri a csodával határos módon szinte egyáltalán nem lóg a suliból. A D.A.C. elkísért, amikor diadalra szomjazva bevonultam tanítás után az osztályfőnökéhez valami hülye családiügy-dumával, és türelmesen vártak akkor is, amikor leforrázva kioldalogtam. Az ofő szó szerint az egekig magasztalta Gerit, hogy mennyire jó tanuló és milyen csendes srác, „soha nincs vele semmi baj”, csak afelett sajnálkozott egy kicsit, hogy ritkán látja Aput a szülőiken. Köszi, tanár néni, átérzem… Persze örültem, hogy az öcsém iskolai teljesítményére a jelek szerint (egyelőre) nem nyomta rá a bélyegét a bandázás, de Ginny nem hagyta, hogy derűlátó legyek. – Bocs, ha trollkodásnak tűnik, de csak idő kérdése – mondta sóhajtva, amikor Geri sulijához közel beültünk egy kicsit lepukkant, viszont ínycsiklandozó sütiket kínáló cukrászdába. Belekortyoltam a kávémba, és egy pillanatra elkínzottan behunytam a szemem. – Mármint micsoda? – Az, hogy leromoljanak a jegyei, bár azt nem tudjuk, hogy használ is szereket, vagy csak a szállításban van benne. Mert ha rendszeres fogyasztó lesz, és itt akár csak a fűre gondoljatok, akkor tuti, hogy pár hónapon belül úgy fog könyörögni a kettesekért. – Már most se látom tanulni soha – vetettem közbe, Ginny pedig bólintott. – Igen, nyilván azzal kezdődik, hogy az embert egy ponton túl már nem érdekli semmi más, csak az a banda és azok a szerek. Az öcséd
okos, így ez egy darabig nem tűnik fel senkinek, de még az áltsuliban sem lehet egy örökkévalóságon át csak abból élni, hogy figyelsz az órákon. – Ginny egy falásra bekapta a gesztenyeszíve felét (atyaég, rengeteget eszünk), aztán folytatta. – Egy idő után aztán a joint is képes kikészíteni az embert: mivel az a szar nem ürül ki rendesen, ezért gyakorlatilag állandóan benned van, a memóriád tropára megy, az immunrendszered szintén, ezért folyton beteg leszel, szóval nagyon gáz. – Remekül hangzik – mondta Ákos szárazon, és miután a sajátját eltüntette, nekilátott Ági sütijének, akit ez láthatóan egy cseppet sem zavart: minden figyelmével Ginnyn csüngött. – Ezeket nekünk is elmondták a drogprevenciós órán, de nekem van több ismerősöm is, akik kendert szívnak, és nincs tőle semmi bajuk. – Első látásra tényleg nincs… Hagyjál már neki is! – húzta el előle Ginny Ági tányérját, és a villát is kivette a kezéből. Ági, aki teljesen az elhangzottak hatása alatt állt, mintha csak most vette volna igazán észre, hogy mit művel Ákos, úgyhogy finoman fejbe csapta a mappájával, és nekilátott menteni a menthetőt. – Figyi, a fűvel száz évig is lehet élni, csak épp teljesen elhülyülsz, és egyik betegségből a másikba esel. Ilyen szempontból hasonló hatása van, mint a ragasztónak: mindkettő lassú méreg, ami úgy készít ki, hogy gajra vágja a védekezőképességed. – Akkor ezért szipog folyton – kaptam a fejemhez. – Vagy ezért, vagy mert… – Hé, azt azért nem hiszem, hogy kokózna, úgyhogy erre most még ne is gondolj – csitított Ginny. – A kokó baromi drága, és ha a többiek használják is, nem hiszem, hogy a futárjukra pazarolnák, szerintem őt már a zölddel is le tudják kenyerezni.
– Basszus, azért elég szar erre gondolni – motyogtam, Zsani pedig vigasztalóan megsimogatta a hátam. Láttam, hogy ő is meg van döbbenve, de próbálta összeszedni magát. – A pszichológusom szerint… – Ne már, mostantól minden mondatot így kezdesz majd? – hördült fel Ákos, Zsani azonban nem zavartatta magát: tarkón csapta, és folytatta, amit elkezdett. – Szóval a pszichológusom szerint két oka van a testképzavaromnak: az egyik nyilván Anyuékban keresendő, a másik viszont az, hogy olyan gyakran éreztem magányosnak magam. Kellett valami, amiből önbizalmat nyerhetek, ahol azt hihetem, uralom valamennyire az életem, és ez volt a bulimia. – Látszott, hogy még mindig nehezére esik a nevén nevezni a betegségét, de hősiesen mosolygott. – Azt mondja, minden önpusztításnak valahol ez az alapja: azt akarjuk átélni, hogy ha rosszat is teszünk magunknak, az a mi döntésünk, mert valójában azt hisszük, senkit nem érdekel, mi van velünk, és iszonyúan egyedül érezzük magunkat. – Éreztük magunkat – helyesbített Ági, és megszorította Zsani kezét, és kedvesen nézett rám. Egyre inkább úgy tűnt, Ági döbbenetes átalakulása valami olyasmit eredményez, amit sohasem hittem volna: a csapat hatására nem lett belőle diszkó királynő vagy lila hajú púnk, viszont szépen, lassan ő lett a kályha, ami köré mindannyian odagyűlhettünk melegedni. A maga csendes módján, szinte észrevétlenül vált a D.A.C. „anyukájává”, a feltétel nélküli szeretet bástyájává, akinek már egy pillantása is meg tudott nyugtatni bennünket. Kicsit olyanformán, mint a Szex és New York Charlotte-ja, vagy Lily Aldrin: kicsit fura, kicsit antiszociális, és nem ő viszi a prímet a beszélgetésekben, de mindig ott van a háttérben a gyengéd
mosolyával, ha szükség van rá. Elöntött a hála; átöleltem a vállát, és picit megszorítottam. – Igazad van. Ebben a pillanatban olyasmi történt, amit tuti, hogy egyikünk sem fog soha elfelejteni, és ami első blikkre annyira idegen volt mindkettejüktől, hogy szó szerint leesett az állunk: Ákos, aki az előző mondatánál ámuló szemmel tekintett Ágira, egyszer csak odahajolt hozzá, átkarolta, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül az ajkára tapasztotta a száját. Minket valósággal a székre ragasztott a látvány, de ami még jobban megdöbbentett, hogy Ági mintha csak erre várt volna (valószínűleg így is volt): a karját szorosan Ákos nyaka köré fonta, és teljes odaadással viszonozta a csókot. Mi úgy ültünk ott, mint akiket leforráztak, és vártunk, de az ölelésnek sehogy se akart vége szakadni. – Lepetézek – suttogta mellettem Zsani, és kábultan megrázta a fejét. – Még a végén Lúzerke eléri, hogy pasiszámba vegyem. Ági meg Ákos nevetve szétváltak, és ha arra számítottam, hogy most majd vérvörös arccal magyarázkodni kezdenek, tévedtem: mindketten úgy festettek, mintha az, ami történt, a világ legtermészetesebb dolga lenne – és ha jobban belegondolok, az is volt, csak már kezdtük azt hinni, sose történik meg. – Wow – mondta Ginny, amikor végre meg tudott szólalni, és elismerően nézett Ákosra. – Ezt úgy csináltad, ahogy kell, haver. – Köszi, már nem bírtam tovább – vigyorgott kicsit öntelten Ákos, aztán lazán átvetette a karját Ági vállán. Zsani elhúzta a száját. – Na jó, azért nem kell arcoskodni, évezredekig bénáztál előtte – szúrta oda, de látszott a szemén, hogy örül. Ági szája olvatag mosolyra húzódott.
– Szerintem minden akkor történt, amikor kellett – mondta, és ragyogva nézett Ákosra. – Jó, azért egy kicsit kevesebb könyvesbolttal is beértem volna. – Micsoda? – szólt közbe Ginny, mire rájöttem, hogy Zsani meg ő nem vágják Ákos könyvesboltos ámokfutását, úgyhogy a nevetéstől csukladozva elmeséltem nekik az egész történetet. Persze az, hogy én javasoltam neki a könyves hódítást, Áginak is új volt, Ákos pedig azt nem tudta, hogy Ágival beszéltünk erről, szóval jó hosszúra kerekedett a sztori, főleg, mert minduntalan irtózatos röhögőrohamok szakították meg. – Te komolyan végigvonszoltad a Körúton egy vacak szótár miatt?! – fulladozott Zsani, és a kezébe temette az arcát. – Apám, de kár, hogy nem láttam! – Nagyon cuki volt! – vette védelmébe Ákost Ági a könnyeit törölgetve. – Mondjuk az már egy kicsit nálam is kiverte a biztosítékot, amikor fél órás idegenvezetést tartatott nekünk az eladóval a Rákóczi úti Lírában, mert az összes szótárba bele akart nézni. Azt hittem, ott esek össze. – De miért nem szóltál? – Megkönnyebbülve láttam, hogy Ákos túl boldog ahhoz, hogy megsértődjön, amiért cikizzük. – Tudod, hogy untam azt a sok szart?? – Persze, mert ez itt – pöckölte meg Ági az orromat megjátszott haraggal –, azzal etetett, hogy csak a könyvekre bukom. – Azért te se nagyon cáfoltad meg ezt – vágtam vissza, mire Ági mosolyogva bólintott. – El se hiszem, mennyi mindent köszönhetek nektek – mondta hálásan, és olyan tekintettel nézett végig rajtunk, hogy egy pillanatra mindannyian átéreztük azt a „madarat lehet velem fogatni”-érzést, ami
most eltölthette. – Barátaim lettek és – kulcsolta az ujjait szorosabban Ákos ujjaira –, ha minden igaz, egy barátom is. – Minden igaz – vágta rá Ákos villámgyorsan, mire megint felnevettünk. Bár az öcsém miatt – és persze Márk miatt, aki két napja nem jelentkezett – le voltam lombozódva, nem tudtam nem teli szájjal vigyorogni, ahogy rájuk néztem, és láthatóan Zsani és Ginny is így volt ezzel. Ági és Ákos végre egy pár! Hát, ez megér egy FB-frissítést, az tuti. Amikor nem sokkal később elbúcsúztunk – az újdonsült gerlék a parkba mentek turbékolni, Ginny hazasietett, Zsani meg táncra –, a problémáim ellenére olyan béke töltött el, mint már régen nem. Elmosolyodtam, amikor megláttam, hogy Ákosék azonnal kiírták a falra, hogy „kapcsolatban” – még azt is tudtam, hogy babonából nem taggelik be egymást, mert Ákos az eddigi csajait mindig betaggelte, és pár héten belül véget is értek a románcai. Én nem igazán látok összefüggést a két dolog között, de ő megszállottan hisz ebben, szóval inkább ráhagytam. Valahogy jólesett most egyedül sétálni, mert már megint annyi minden történt egyetlen nap alatt, hogy csak úgy zúgott a fejem. Bármennyire vártuk már ezt, be kellett vallanom magamnak, hogy fura lesz Ákost és Ágit csókolózni látni: nem mintha féltékeny lennék, de egyiküket sem láttam még barátként és barátnőként viselkedni, szóval ehhez azért hozzá kell majd szoknom. Ahogy jobban belegondoltam, rájöttem, hogy jelen pillanatban Ginny az egyetlen szingli közöttünk – remélem, nincs nagyon kiakadva emiatt (ahogy magamat ismerem, én biztos ki lennék). Elhatároztam, hogy amint hazaérek, ráírok, és puhatolózom egy kicsit. Persze ez az elmélet csak abban az esetben áll fenn, ha Márk és én még együtt vagyunk. Fájdalmas fintort vágtam, és
épp be akartam kanyarodni az utcánkba, amikor mögöttem megszólalt egy mély hang. – Valami baj van? Esküszöm, ez a srác Ed Westwicktől vett beszédórákat: neki van olyan mély és „sötét” hangja, hogy az embernek futkározik a hátán a hideg. – Szereted ijesztgetni a békés polgárokat? – fordultam meg, és belenéztem a világ legtitokzatosabb fekete szempárjába. Dani most is zakót viselt, de ezúttal borvöröset, hozzá pedig fekete nadrág és fekete bőrdzseki társult. A kérdésemre elmosolyodott, és lazán megvonta a vállát. – Csak ha megérdemlik – mondta, amitől cseppet sem lettem nyugodtabb. A fenébe, miért érzem magam mindig ennyire bizonytalannak, ha csak meglátom ezt a pasit?! – Nem tűnsz túl jókedvűnek. – Mit keresel itt? – engedtem el szándékosan a fülem mellett a ki nem mondott kérdést. – Erre lakom, ha rémlik még – felelte, és a mellettünk álló pad támlájának dőlt. – Csak leugrottam a boltba valamiért. – Itt nincs is bolt – bukott ki belőlem, de rögtön meg is szidtam magam érte. Te hülye, mit érdekel téged, mit keres errefelé, ha azt mondja, hogy boltba megy, akkor oda megy. Dani felhúzta a szemöldökét, mintha kitalálta volna a gondolataimat. – Még nem mondtad el, mi a gond – mondta, és ahogy felnéztem rá (mindig elfelejtem, hogy legalább 180 centi), valódi érdeklődést láttam a szemében. – De hát nincs semmi – erősködtem. – A legjobb barátaim közül kettő épp most jött össze, úgyhogy örülünk.
– Kicsodák? – tudakolta félrebillentett fejjel, mire kétkedőén néztem rá. – Úgyse ismered őket. – Vagy mégis? – A hangja olyan gúnyos volt, hogy szinte perzselte a bőrömet. Miért beszél mindig így velem? Esküszöm, olyan, mintha azt tervezgetné, hogy egy sötét utcasarkon elrabol, egy titkos helyre visz, és elvágja a torkomat. Hm, végül is ez itt pontosan egy sötét utcasarok… Megráztam a fejem, hogy elhessegessem az idióta gondolatokat, és sóhajtva megadtam magam. – Balla Ági és Pásztor Ákos, na, okosabb lettél? – Vegyél vissza, Ákosra nagyon jól emlékszem – hűtött le. – Ti jártatok is, nem? – Már ezer éve – legyintettem. – És a lány is az osztálytársad – tette hozzá. Na jó, ez kezd tényleg kísértetiessé válni. – Te figyelsz engem, vagy mi? – kérdeztem gyanakodva, mire megvetően felnevetett. – Megint egy suliba járunk, elfelejtetted? Nem akkora kunszt megfigyelni az embereket. Te is tudnád, ha nem volnál annyira bezárkózva. – Vannak barátaim – védekeztem erőtlenül, mert sajnos igaza volt: oké, hogy a D.A.C. tagjaival mindennap találkoztam vagy beszéltem, de rajtuk és Márkon meg Gabe-en kívül a suli többi arca abszolút nem érdekelt. Talán ez bűn??? – Mondták már, hogy elég idegesítő vagy? – Előfordult – felelte halk nevetéssel, és egy kicsit meghajolt. – Esedezve kérlek, ne haragudj. Nem akartam bunkó lenni, csak próbáltam rávilágítani, hogy a világ nem feltétlenül Fellegi Flóra körül forog.
– Hm, tényleg? Akkor most minek jöttél ide hozzám? – Komolyan kezdtem bepipulni. Ha mondanivalója van számomra – bármivel kapcsolatban –, akkor mondja, de ne kezeljen úgy, mint egy pofozóbabát, akin akármikor kedvére csúfolódhat. – Bocsi, de elég fáradt vagyok, szóval ha nem akarsz mondani semmit, akkor én… – Tényleg nem akartam semmi mást, csak megtudni, hogy vagy – vágott közbe, és különös módon sokkal lágyabb lett a hangja, mint az előbb volt. – Oké, a barátaid összejöttek, ez tényleg szuper, de valami mégis bánt, igaz? – Ha igen, miért mondanám el neked? – Hirtelen éreztem, hogy a könnyek megint fojtogatni kezdenek, de minden erőmet megfeszítve visszanyeltem őket. Nem, előtte aztán biztos nem fogok sírni! Még akkor sem, ha olyan jólesne most, mert annyira rohadtul aggódom Geri, Márk és hát igen, magam miatt is. De nem beszélhetek, nem engedhetem, hogy közel kerüljön hozzám, vagy neadjisten a barátom akarjon lenni. Azt soha! Úgy látszik, a gondolataim megint kiültek az arcomra, mert még az utcai lámpák gyér fényében is láttam, hogy Dani arca elkomorul. Pár hosszú pillanatig mindketten hallgattunk, aztán ő megszólalt – olyan csendesen, hogy alig értettem. – Lehet, hogy te tele vagy barátokkal, én viszont nem. Egyáltalán nem akartalak zaklatni vagy ilyesmi, de annak idején tudod, volt egy lány, akit egy buliban ismertem meg, és nagyon szimpatikusnak találtam. Tudom, hogy sok minden történt, de arra gondoltam, hogy… hogy talán ő is örülne, ha újra látna. És ha megszólítom, talán megint beszélget majd velem. Ha a napokban történtek nem lettek volna elegendőek, hogy jól megfacsarják a szívemet, ez a pillanat alaposan bevégezte a munkát.
Nem mertem felnézni, nem mertem látni az arcát, azt a csalódott, fájdalmas, de azért mindig nagyon büszke tekintetét. Régen is büszke volt, kész csoda, hogy egyáltalán szóba álltunk egymással, de megtörtént, és tudtam, hogy nem felejthetem el, mi lett az eredménye. Ha azért, hogy a múlt ne ismétlődjön meg még egyszer, el kell őt küldenem, akkor el fogom küldeni. Ahányszor csak kell, és bármennyire fáj is. – Ne haragudj, nem szabad – suttogtam. A négy rövid szó megállt közöttünk a levegőben, mint valami súlyos törvény, és ahogy lopva az arcára pillantottam, láttam, hogy megértette. Bólintott is megerősítésül, aztán lassan ellökte magát a pad támlájától. – Megyek, Anyu várja a… – Nem fejezte be a mondatot. Tudtam, hogy a bolt nem erre van, ő pedig tudta, hogy tudom, hogy Anyu nem vár semmit, de ugyanúgy menekültem volna ebből a helyzetből, mint ő, szóval én is bólintottam egy gyorsat, és a földet bámulva kinyögtem: – Szép estét. – Neked is, szia – mormolta, aztán egy pillanat alatt eltűnt a szemem elől, mintha csak dehoppanált volna. Egy darabig még ott álltam a pad mellett, és hagytam, hogy a kora tavaszi szél körbefújjon, még úgy is, hogy reszkettem tőle: úgy éreztem, ez a büntetésem, bár annak legkevésbé sem volt elegendő. Sem azért, amit most tettem, sem azért, amit régen.
A boldogító talán
Szerintem kivétel nélkül minden lány a világon ugyanarra vágyik, amikor egy pasi kiszúr vele: virágesőre, telefonhívásokra, de legalábbis bűnbánó üzenetekre, hogy legalább egy kicsit érezzük, milyen fontosak vagyunk, mielőtt nyilvánvalóan beadjuk a derekunkat. Nos, büszkén elmondhatom, hogy én ezt Márktól ebben a néhány napban abszolút nem kaptam meg, szóval sablonossággal nem vádolhatom a srácot. Persze végigmentem a kétségbeesés minden fázisán: az első két napban még nyugodt és vidám voltam, biztosra vettem, hogy – Karola néni szavaival élve – csak „meg akar táncoltatni” egy kicsit. A harmadik napon már gyülekezni kezdtek a fejem felett a viharfelhők, és egyre nyugtalanabbul figyeltem, ahogy vidáman kommentelget FB-n, a szomorúság vagy bármilyen más érzelem legkisebb jele nélkül, a negyedik nap reggelén a saját dühöm ébresztett fel (azt álmodtam, hogy összefutok vele egy szűzies, nyakig zárt hálóingben, őt pedig munkaruhás Victoria's Secret modellek rajongják körül, akik csak röhögnek rajtam), az ötödik napon pedig következett az elkerülhetetlen, két pofára történő fagyimajszolás a webkamera előtt – Zsanival.
Jó, be kell vallanom, ő csak valami diétás gyümölcszselét evett (bár sokkal jobban volt már, a pszichológusa tiltotta neki a zabálást, mert kímélnie kell a gyomrát – még szerencse, hogy egy ilyen visszafogott bagázsba került, mint a D.A.C., khm), nekem azonban – néhány egyre nehezebben gombolódó farmeren túl – semmi okom nem volt, hogy visszafogjam magam. Úgyhogy könnytől csillogó szemmel faltam a fűszeres vaníliafagyit, Zsani részvevő pillantásai közepette. – Még mindig semmi? – kérdezte, és bekapott egy kanállal a neonszínű borzalomból (elvileg citromos zselé volt, de kábé olyan színben pompázott, mint egy kukásmellény). Szomorúan megráztam a fejem. – Semmi. Viszont éli a világát Face-en, sőt, tegnap felrakott egy selfie-t az Instagramjára, amin Gabe-bel pózolnak a kosárpályán. Igazán nagyon örülök, hogy ennyire jól elvan nélkülem… – Ne legyél hülye, te is tudod, hogy ez nem így van – csitított Zsani, én azonban még nem dühöngtem ki magam. – Miért ne lenne így? – ültem fel a székben, és akkorát csaptam a kiskanállal az asztalra, hogy Zsani nagyot ugrott ijedtében. – Csak azért, mert mi nem tudunk egy perc alatt elfelejteni valakit, aki fontos volt nekünk, attól még a pasiknak mehet. Volt Flóra, nincs Flóra, egyszerű! És nem hiszem, hogy ne találna bármikor minden ujj ára olyan csajokat, akik hanyatt vágják magukat neki. – Hogy micsoda? – kérdezte Zsani lassan, én pedig csak most kaptam észbe: mivel nagyon szégyelltem, ami történt, nem mondtam el neki a teljes igazságot arról, miért ment el Márk. Oké, tudom, ő a legjobb barátnőm, és kivel lennék őszinte, ha nem vele, de az ég szerelmére, mégse nyöghetem be tizenhat évesen, hogy Márk megpróbált egy kicsit megsimogatni, én meg ettől halálra rémültem.
Zsani felhúzott szemöldökkel várt; az ajkamba haraptam, és magamhoz szorítottam a fagyis dobozt. – Tedd azt le – mondta Zsani határozottan. – Különben is már pont eleget ettél, nehogy te meg bánatevővé válj nekem, egy táplálkozási zavaros elég a csapatban. Szóval, miről van szó? Vonakodva megszabadultam a fagyis doboztól (mintha a gyerekemtől szakítottak volna el, brühühü), aztán nagy nehezen beszélni kezdtem. Töviről hegyire elmeséltem, miket mondott Márk és utána Karola néni, de csak akkor mertem felnézni, amikor már az elbeszélés végére jutottam. Zsani elgondolkodva ült, és a homlokát ráncolta. – Hm – szólalt meg egy kis idő elteltével. – Először is: Karola néni tök király, és teljesen igaza van. Másodszor: mi a fenéért nem mondtad el azonnal?? – Még kérded?? – sóhajtottam. – Halál ciki, mennyire nem vagyok otthon a témában. Veled ellentétben, aki… – Aki? – szólt közbe kérdő tekintettel. – Hát, tudod, akinek van tapasztalata – nyögtem ki. – Gabe előtt is voltál már egy-két fiúval, és gondolom, vele sincs gond ezen a téren… – Flo, imádlak, de annak azért nagyon örülnék, ha kérdeznél, mielőtt előítéleteket gyártasz – felelte, és szélesen elmosolyodott. – Például miért olyan egyértelmű, hogy Gabe és én szexelünk, mint a nyulak? – Miért, nem? – Arra azért nem láttam sok esélyt, hogy szűzies életet élnének. Zsani az ég felé emelte a tekintetét. – De, voltunk már együtt…Viszont nem olyan sokszor, mint valószínűleg gondolod. Ha tudni akarod, idáig összesen kétszer.
– De hát… – Gyorsan utánaszámoltam: Márk és én kábé két hónapja randizgatunk, Zsaniék is ugyanakkor jöttek össze végleg, de a bulimiás balhé előtt azért már együtt voltak egy darabig… – Az hogy lehet? – Talán csak úgy, hogy nem akartunk fejest ugrani a dologba – válaszolta, hevesen gesztikulálva a kiskanállal. – Flo, tudom, hogy nagy a szám, azt viszont te tudod, hogy feleannyira se vagyok határozott, mint amennyire mutatom. Igazság szerint nagyjából egy hete feküdtünk le először. – Durva… – suttogtam döbbenten. – De te… előzőleg már… – Igen, előtte már két fiúval voltam együtt, de tudod, mit? A te Karola nénidnek azért van igaza, mert amellett, hogy nem akartuk elsietni, a rossz tapasztalataim is akadályoztak minket abban, hogy hamarabb megtegyük. – Rosszak a tapasztalataid? – Erről nem beszélt soha, csak a különböző pasikról, akikkel otthon kavart, és akikről én magától értetődőnek tekintettem, hogy ágyba bújt velük. Ez még mindig Cory és a bandája hatása volt bennem, és amikor most rádöbbentem erre, elszégyelltem magam. Zsani persze megint a fejembe látott. – Hé, nyugi, honnan kellett volna tudnod? – mondta kedvesen, és elhúzta a száját. – Látod, az előbb vetettem a szemedre, hogy nem mondtál el mindent a Márk-ügyről, miközben én ezzel kapcsolatban titkolóztam. Igazából nem is titkolózás volt, mert nem volt szándékos, csak eddig nekem sem volt olyan barátnőm, akivel ilyesmiről beszélhettem volna, és hozzá voltam szokva, hogy magamnak kell megbirkóznom vele. – Én is – mormoltam, aztán visszatértem az engem legjobban érdeklő témára. – Milyen rossz tapasztalataid voltak?
– Hát, az elsőnél például nem voltam szerelmes – válaszolta, és végre kirakta a kamera látószögéből azt a nyomorult zselét, amitől már valósággal jojózott a szemem. – Emlékszel arra a pasira, aki kettővel Giorgio előtt volt? A netesre. Na, ő volt az első. Kábultan bólintottam. A legendás „bűzös gitáros” előtt Zsani a „nyálgép” fiúval járt, őelőtte pedig egy Tomi nevűvel, akivel a FB-on ismerkedtek össze. A srác tök idegenként írt rá, amit Zsani először gyanakodva fogadott – nem ismertünk olyan lányt a környezetünkben, minket is beleértve, aki ne fázott volna rá már legalább egyszer a Facerandikra –, de aztán chatelgettek, találkoztak, és végül összejöttek. Amikor annak idején mesélt róla, szinte csak futólag említette meg – így visszagondolva fel kellett volna tűnnie, mennyire kevés szót pazarol rá. Most pedig kiderül, hogy ő vette el a szüzességét. Zsani leolvasta az arcomról az egész gondolatmenetemet, és a tenyerébe támasztotta az állát. – Az az igazság, hogy nem mondhatok rá semmit, mert alapvetően jó fej volt – kezdte, miközben a macinacija szélét gyűrögette az ujjai között. – És bár én nem voltam belé szerelmes, ő eléggé odavolt értem, és tényleg jól megvoltunk, úgyhogy kábé három hónap után úgy döntöttem, hogy oké, legyen. Hiszen mindenki csinálja, és az embernek ez a „feladata”, ha pasija van. – Én is pont így gondoltam – szóltam közbe halkan. – És… Milyen volt? – Borzasztó – mormolta, lehunyta a szemét, és megborzongott. – Úgy fájt, hogy alig bírtam visszatartani a sikítást.
– Ööö… fájt? – hatalmasat nyeltem. Oké, hallottam már róla, hogy az első néha nem a legkellemesebb érzés, de az, hogy ennyire fájhat, eszembe se jutott. Zsani, még mindig lehunyt szemmel, bólintott. – Iszonyúan. És tudod, miért? – nyitotta ki a szemét, és határozottan az enyémbe fúrta. – Azért, mert nem szerettem azt a pasit, és abszolút nem voltam felkészülve arra, hogy szexeljek vele. Teljesen… száraz voltam, érted? – Igen – motyogtam elpirulva. A különféle testnedvek szintén nem olyan téma volt, ami napi szinten előkerült volna köztünk, ezért elfogódottan hallgattunk egy kicsit, de végül Zsani bátran folytatta. – Szóval nem voltam felkészülve sem lelkileg, sem testileg, őt viszont ez nem igazán érdekelte. Nem tehetett róla, utólag sem hibáztattam, nagyon be volt indulva. A lényeg, hogy amikor… behatolt, kértem, hogy hagyja abba, de nem hagyta. Annyira elborította az agyát a köd, hogy addig csinálta, amíg… – Zsani elhallgatott, és könny szökött a szemébe. Ebben a pillanatban megértettem, hogy ezt valószínűleg soha senkinek nem mondta még el, és most, hogy előtörtek benne az emlékek, újra átélte, amit akkor érzett. Döbbenten ültem, nem mertem megszólalni. – Huh, szóval ennyi volt – fújt egy nagyot Zsani kis szünet után, és megtörölte a szemét. – Nem sokkal később szakítottam vele, mert abszolút nem akarta belátni, hogy ha már egyszer lefeküdtünk, miért nem akarom újra. Hiába magyaráztam, hogy fájt, és szükségem van egy kis időre, nem nagyon értette, úgyhogy inkább dobtam. – És aztán? – kérdeztem, felhúztam a térdemet, és ráfektettem az állam. – Azt mondtad, Gabe előtt ketten voltak, ami azt jelenti, hogy… – Meg fogsz vetni, de a bűzös gitáros volt a másik – vigyorodott el végre Zsani, és a kezébe temette az arcát.
– Képzelheted, hogy nem hozott forradalmi változást, de legalább egy életre megtanultam azt is, hogy ápolatlan pasival nem kezdünk. – Fúj – fintorodtam el. – Szóval ott is… – Hajjaj! – legyintett Zsani. – Bár tényleg nem tudom, mire számítottam, amikor a srác méterekre bűzlött. De hát tudod, gitáros volt… – Nyomós érv – kacsintottam, mire mindketten elnevettük magunkat. – Na, és Gabe? A barátnőm arca ellágyult. – Gabe csodálatos. Már nekem is felfordul a gyomrom a saját ömlengésemtől, de tényleg így van – mondta álmodozva. – Tudod, folyton az jár az eszemben, hogy vele kellett volna először megtörténnie. Tuti, hogy akkor nem lett volna semmi gond. – Szóval jó volt? – kérdeztem óvatosan, mire mosolyogva bólintott. – Neki van türelme hozzám, érted? Tudja, milyen előéletem van, és soha, egyetlen pillanatig sem siettetett. Mellette tanultam meg, mennyire más érzés, amikor az embert olyasvalaki érinti meg, akire igazán vágyik, és aki tényleg szereti. Most először szeretkeztem úgy, hogy nem éreztem fájdalmat. – Tök jó. – Teljesen lenyűgözött a története, az ő arca viszont egy pillanat múlva már szigorú kifejezést öltött. – Bírod Márkot, igaz? – kérdezte, én pedig hevesen bólogattam. – Talán szereted is? – Talán. Legalábbis eddig úgy éreztem. – Oké, akkor már félúton vagyunk a siker felé – mondta Zsani. – A másik fele viszont, ahogy látom, még hiányzik. Mondd meg őszintén: el tudnád képzelni, hogy lefeküdj vele?
– Persze! Irtó jó pasi – vágtam rá, mire Zsani villámló szemmel felkapta a fejét. – Te semmit nem értettél abból, amit mondtam??? Nem azt kérdeztem, imponál-e neked, vagy fizikailag képes lennél-e szexelni vele, mert ez nyilvánvaló. Én a lelkedre gondoltam. Vágysz a szexre? – Igen. – Na, és miért? – dőlt hátra a székben Zsani. – Mert… – Kerestem a szavakat. Még sose gondoltam rá, hogy ezt így megfogalmazzam, de valahol mélyen örültem, hogy a barátnőm rákényszerít, mert tudtam, csak ez vezet el a megoldáshoz. – Mert már tizenhat éves vagyok. Mert, ahogy te is mondtad, ha az embernek barátja van, akkor ez beletartozik a csomagba. Mert szeretném érezni, hogy szeretnek. Huhh, kimondtam. Ahogy kiejtettem az utolsó szavakat, hirtelen ráébredtem, hogy pontosan ez a lényeg: azt akarom érezni, hogy Márk szeret, hogy elfogad, hogy jó vagyok neki. Hogy örömet tudok szerezni. Zsani egy darabig csak nézett rám, aztán megcsóválta a fejét. – Egyedül az utolsó indok elfogadható, de az sem elég jó – mondta. – Amikor annak idején meséltél Coryékról, azonnal tudtam, hogy pont olyanok, mint a régi sulim „menő” csajai: attól érzik magukat felettünk állónak, hogy lépten-nyomon szexeinek, mert azt hiszik, a fiúk szeretik őket, pedig csak szórakoznak. És a legszomorúbb, hogy a lányok nem látják ezt, mert olyan erős bennük a szeretet-vágy, hogy inkább mindenkinek lefekszenek, csak valaki foglalkozzon velük. Te is ezt akarod? – Nem – feleltem, és lehajtottam a fejem. A kis gondolatmag, ami Márk távozása után csírázni kezdett bennem, és amit Karola néni öntözgetett a szavaival, most virágzott ki (ah, de költői vagyok): Márk
és minden pasi, akikkel még valaha találkozni fogok, csupán annyira tart majd értékesnek, amennyire én magamat, és erre Zsani esete a legjobb példa. Mire eljutott Gabe-hez, már nem akart megfelelni a srácoknak (itt megértettem azt a mondatát is, hogy aki őt akarja, annak minimum egy magyar mennydörgőt kell legyőznie), és a jutalma egy olyan fiú lett, aki eléggé szereti ahhoz, hogy rendbe hozza, ami a múltban elromlott. – Szerintem egyértelmű, mit kell tenned – szólalt meg Zsani, én pedig ismét csak bólintani tudtam. Igen. Nem szabad arra várnom, hogy Márk majd felhív vagy ír, mert nem érti, mi van velem, és ha egy kicsit is számít nekem – márpedig így van –, akkor az a minimum, hogy elmagyarázom neki. Ha ezután úgy dönt, mégsem akar engem, az nyilván baromi szar lesz, de valahogy majdcsak túlélem. – Köszönöm – néztem Zsanira hálásan, mire ő megvonta a vállát. – Anytime – felelte mosolyogva, és nagyot nyújtózott. – Egyébként pont erről volt szó a Glee-ben tegnap, és tudod, mit mondott Marley-nak az anyukája? – Mit? Még nem láttam a tegnapi részt, éppen az Agymenőkből érem utol magam… – Azt, hogy „kislányom, az első alkalmat nem kaphatod vissza” – válaszolta Zsani kicsit keserűen. – És nekem igazán elhiheted, hogy így van. – Elhiszem – suttogtam. – Anyu is ugyanezt mondta volna. – Na, látod. Ha még mindig kételyeid vannak, olvass bele a SZ.E.SZ.-jegyzőkönyvbe, az kész biblia – ajánlotta Zsani. – Tuti, hogy találsz benne valamit. – Köszi, de azt hiszem, most már megleszek. – Kíváncsi voltam, mikor jön el az a nap, amikor azt a rengeteg-erőt, amit a barátaimtól
kapok, egyedül is képes leszek majd mozgósítani. Mert tudtam, hogy elérkezik: a szeretet és a bátorítás ilyen adagban nem múlhat el valakiből nyomtalanul. Addig pedig tudom, hogy bármiben számíthatok rájuk. Miután ezt a beszélgetést követően két napon keresztül repeatre állítva hallgattam a romantikus filmek legnagyobb himnuszát, a Have A Little Faith In Me-t John Hiatt-től, végre elég erősnek éreztem magam, hogy megkeressem Márkot. Úgy gondoltam, először egy FB-üzenettel próbálkozom (fő az óvatosság), aztán a következő lépésben sor kerülhet a skype-ra vagy a telóra is. Ezt írtam: Szia! Nagyon eltűntél… :) Frappáns, igaz? Nem csoda, ugyanis két egész órán keresztül fogalmaztam, leírtam, kitöröltem, aztán újra leírtam. De még így sem sikerült elkerülnöm, hogy mikor végül megnyomtam az entert, el ne fogjon a jól ismert érzés, hogy béna vagyok, nem ezt kellett volna írni, és bár visszavonhatnám az egészet. Főleg, amikor nem válaszolt. Sem aznap, sem másnap, sem azután. A déjà vu nem hagyott nyugodni: egyszer már átéltük ezt (amikor bejelöltem, és napokig nem jelölt vissza), és most átkoztam a hülye fejemet, hogy sose tanulok a hibáimból. Tök jó, hogy Karola néni és Zsani hathatós támogatásának köszönhetően én eljutottam odáig, hogy meg kellene beszélnünk a történteket, de ettől még simán lehet, hogy ő már rég túl van rajta, és most is épp fűz valakit a kosárpálya mellett. Ginny, aki áthívott magukhoz egyik délután, mivel nem tudott elszabadulni, viszont talizni szeretett volna, erre a feltevésemre azzal válaszolt, hogy megjátszott haraggal hozzám vágott egy vizes konyharuhát (éppen teregetett).
– Jó ilyen hülyeségekkel gyötörni magad? – kérdezte neheztelve. – Még ha így is volna – de nem mondom, hogy így van! –, akkor is csak rosszabbul leszel, ha ezen kattogsz. – De mégis mi a fenét csináljak? – néztem rá kétségbeesetten, aztán felálltam, és a szárítóra terítettem a konyharuhát. Mivel nálunk Karola néni szinte sose engedi, hogy segítsek a ház körüli teendőkben (bár a múltkori beszélgetés óta mintha ezen a téren is lazult volna egy kicsit), kész felüdülés volt most valami gépies munkát végezni, úgyhogy Ginny tiltakozása ellenére kivettem a kezéből a szennyeskosarat, és nyomatékosan felszólítottam, hogy fogja be, és inkább igya meg a kávéját, mert már teljesen kihűlt. Ginnyék lakása, ezt mondanom sem kell, egész másképp festett, mint mondjuk a Zsaniéké vagy az Ákoséké (Lacáék Buckinghampalotájáról nem is beszélve). Kicsit olyan volt, mint Carrie Bradshaw kecója – mármint abban az értelemben, hogy mindössze két és fél szobából állt, és enyhén kopottas volt, viszont nagyon tiszta. A szekrényeken és a földön mindenhol játékok és gyerekruhák hevertek, és a káoszban Ginny és a mamája szemmel láthatóan reménytelenül próbált valamiféle rendszert teremteni, mert a kicsik kezéből nyilván minden ott esett ki, ahol épp használták. Az anyuka és a gyerekek egyébként most épp elmentek cipőt vásárolni (Ginny szerint a picik hetente növik ki a cipőjüket), a barátnőm pedig azt a megbízást kapta, hogy ez idő alatt törődjön a házimunkával. Mióta megérkeztem, már végzett a vasalnivalóval és a mosogatással, a teregetés után pedig még várt rá némi portörlés és felmosás is, valamint a fürdőszoba rendbe tétele. – Hogy csinálod? Nem döglesz ki teljesen? – tudakoltam, mire nagyot nevetett, és kortyolt a kávéjából.
– Nem lehet mindenkinek házvezetőnője – mondta csipkelődve, én pedig az előbbi konyharuha-bombát egy aprócska gyerekinggel honoráltam. – Hagyjál már, tudod, hogy majd elsüllyedek miatta. – Tudom, és nem is akartalak megbántani. – Ginny hátradőlt, és bármennyire is tiltakozott az előbb a segítségem ellen, láttam, most nagyon örül, hogy ülhet egy kicsit. – Nem akadok ki ezen, megszoktam. És azért egy ekkora lakást rendben tartani nem olyan nagy kunszt. Igazából csak akkor fárasztó, ha mellette még tanulnom is kell dogára, vagy ilyesmi, akkor néha sok. De légyszi, ne gondolj Mamára úgy, mint valami gonosz boszorkányra, jó? Megteszi, amit tud, és nagyon hálás, hogy segítek neki. – Nem is gondoltam. – Nagy nehezen felapplikáltam a szárítóra egy lepedőt (a rendelkezésre álló hely vészesen fogyott), és megnyugtatóan rámosolyogtam Ginnyre. – Nyilván nem áll mögötted korbáccsal… Ööö, ugye? – Dehogyis! – kacagott fel újra. – Igyekszik figyelembe venni, hogy kamasz vagyok, és néha muszáj elengednie, hogy kitomboljam magam. Jut eszembe! – Ginny felugrott a kanapéról, és átsietett a félszobába, amit a nagyobbik testvérkéjével osztott meg. Amikor visszatért, két fehér cetlit lobogtatott a kezében. – Tudom, mi kell neked, hogy egy kicsit felvidulj! – Ez mi? – vettem át a cetliket gyanakodva, de akkor se lettem okosabb, amikor elolvastam, ami állt rajtuk: Vad Fruttik, Fesztivál Klub, május 20. Az együttes neve halványan rémlett, de nem az a fajta zene volt, amit általában hallgattam, ezért homlokráncolva néztem Ginnyre. – Ide el akarunk menni? – Bizony ám! – kacsintott. – Szuper lesz, majd meglátod.
– De én nem is ismerem őket, és ez a koncert három nap múlva lesz. – Akkor bőven van mit behoznod – felelte, megint átrohant a másik szobába, és ezúttal 4 darab CD-vel tért vissza. – Tessék, itt a kötelező anyag. – Huhh. – Tétován vettem át a lemezeket. Nem mintha nem lettem volna kíváncsi Ginny zenéjére, de az alternatív rock valahogy sose vonzott. Félszegen rámosolyogtam. – És azt mondod, ettől jobb kedvem lesz? – Hát, a zenétől magától talán nem, de a koncerttől biztosan, irtó jó buli szokott lenni – mondta, és megszorította a kezemet. – Figyi, ezeket a jegyeket nyereményjátékon nyertem, és gondoltam, megkérdezlek, mivel úgyis kettő van, de ha nincs kedved, majd hívok valaki mást. – De, tök jó lesz – bólintottam, inkább magamat, mint őt győzködve, és megadóan a táskámba süllyesztettem a CD-ket. Estére persze újból szembesülnöm kellett azzal, micsoda előítéletes egy dög vagyok: a zene tényleg fantasztikus volt. Igaz, a Nem hiszek alatt, amit kábé hússzor hallgattam meg, elhasználtam egy százas papírzsepi felét, a Lehetek én is viszont olyan energiával töltött el, hogy ész nélkül ugráltam az ágyon. Szerencsére időben sikerült lekászálódnom róla, amikor a rémült Karola néni bekopogott az embertelen zaj forrását keresve, hogy aztán a Válaszok nélkül taktusaira legyőzötten végigheverjek rajta. Amikor az a sor jött, hogy „vattacukorédes emlék, hogy / nincsen semmi baj”, olyan erősen Márkra kellett gondolnom, hogy újra megindultak a könnyeim, azok a könnyek, amikről már azt hittem, mind elsírtam őket. Ginnynek igaza van: ezek a
dalok nem igazán rántanak ki a depresszióból, de hogy irtó jókat lehet rájuk bömbölni, az tagadhatatlan. – Egyáltalán mit vesz fel az ember egy koncertre? – faggattam Ginnyt, mikor május 20-án este a szobámban készülődtünk a nagy eseményre. Elég ciki, de tizenhat éves koromig egyszer sem voltam olyan igazi koncert-koncerten (az Andrássy úti gigakoncerteket szerintem nem lehet annak nevezni, az inkább dobhártyaszaggató tömegnyomor), szóval a kérdésem nem poén volt: tényleg nem tudtam, miben járnak az emberek ilyen helyekre. Ginny mellém lépett, és szakértő arccal turkálni kezdett a ruháim között. – Ezt – nyomott a kezembe egy sötétkék farmert, ami évek óta nem volt rajtam, mert túl bőnek tartottam. Még mielőtt tiltakozhattam volna, türelmetlenül felcsattant. – Jesszus, nincs egy olyan pólód, amin ne lennének ilyen csillogós bizbaszok?! – Hahó, én vagyok az – dünnyögtem, és beletúrtam a ruhahalmazba. Emlékeztem egy felsőre, amit még Apu hozott valahonnan, és határozottan nem volt csillogós, ellenben fekete volt, és egy hatalmas Music Genius-felirat ékesítette. Amikor végre diadalmasan előhúztam, Ginny ragyogó szemmel bólintott. – Látod, erről van szó – mondta elégedetten. – így mindjárt igazi altercsaj lesz belőled! A sminkedet majd én megcsinálom, jó? – Jó – vontam meg a vállam, és megadóan hagytam, hogy ügyködni kezdjen az arcomon. Alter még úgyse voltam, és igazából (lévén, hogy Márk még mindig a megközelíthetetlent játszotta) nem nagyon érdekelt, hogy fogok kinézni. Ginny játékosan meghúzta a fülemet. – Hé, több lelkesedést!
A kedvéért igyekeztem lelkesnek mutatkozni, azonban negyedóra elteltével én lepődtem meg a legjobban, amikor a tükörből egy idegen csaj nézett vissza rám – egy idegen, de kimondottan dögös csaj. Ginny óarannyal hangsúlyozta a szememet, a szempilláimat több rétegnyi spirállal, az arccsontomat némi rózsaszín pirosítóval emelte ki, a számra pedig nude színű szájfény került. Ettől a szemeim óriásinak tűntek, és mintha versenyt csillogtak volna a szájfényemmel. Hálásan néztem Ginnyre, aki intett a fejével. – Nincs mit, a boszik dolga a varázslás – mondta vidám fintorral, aztán felhúzott a székről. – Most viszont muszáj mennünk, mert ha túl későn érünk oda, csak hátul lesz hely, és olyan lesz, mintha zenélő hangyák lennének a színpadon. – Oké. – A szabályok a következők – okított, miután felvettük a kabátunkat, és megnyugtattuk a kezét tördelő Karola nénit, hogy egy ilyen koncert nem az ördög tábortüze, valamint ha bármi gond van, azonnal taxit hívunk. – Sokan lesznek, úgyhogy a nagy számok törvénye alapján bele fogunk futni néhány bunkóba. Ezek általában fel akarnak lökni vagy beszólnak, de te ne törődj velük, csak bízd rám, tudom kezelni őket. Piát senkitől nem fogadunk el, és minden üveget mi bontunk ki, vagy végignézzük, ahogy elkészítik a italunkat. Rendben? – Igen, Anyu – cukkoltam, de közben hálás voltam neki, hiszen olyan volt, mintha tényleg egy egészen másik világba csöppentem volna. Ginny a metrón tovább magyarázott. – Ha esetleg elsodorna a tömeg, amit egyébként nem hiszek, de ha mégis megtörténik, azonnal hívj. A telefonodat tartsd a belső zsebedben, ahogy a pénztárcádat és a kulcsodat is. Van belső zsebed, ugye?
– Van, de akkor minek hoztam táskát? – lázadoztam, mire Ginny megrázta a fejét. – A táskát nagyon könnyen letéphetik a válladról, és akkor mindened odalesz, így meg legfeljebb a sminkcuccaidat kell pótolni. Nem akarok tanár nénit játszani, de engem raboltak már ki koncerten, és nem jó buli, szóval csináld, ahogy mondtam, rendben? – Rendben. – Kicsit kezdtem parázni, de igyekeztem lazának tűnni. Ginny belém karolt. – Ne félj, semmi nem fog történni, csak gondoltam, jobb, ha felkészítelek. Egyébként… – A mai este folyamán a kis boszi most először látszott egy picit zavartnak. – Zsaninak mondtad, hogy megyünk? – Mondtam, miért? – És nem haragudott? – Ginny arckifejezését látva azonnal levágtam, hogy valószínűleg volt már catfight résztvevője, és nem szeretne még egyszer. – Dehogyis, hiszen ismered – válaszoltam megnyugtatóan. – Ő Zsani, nem akad ki ilyesmin. – Mondtad neki, hogy csak két jegyem volt? – Láthatóan nem sikerült meggyőznöm, hogy Zsani nem fog tüzet okádni rá, ha legközelebb találkoznak, ezért minden további magyarázkodás helyett kivettem a táskámból a telómat, és feltárcsáztam Zsanit. Négyet csöngött ki, mielőtt felvette (tudtam, hogy az estét Gabe-bel tölti), és nem volt vidám a hangja. – Mi van??? – Megzavartam valamit? – turbékoltam a kagylóba megjátszott ártatlansággal, aztán komolyra fordítottam a szót. – Adom Ginnyt, jó?
Elmondanád neki, légyszi, hogy nem haragszol, amiért ma koncertre megyünk? – Ajh – hallatszott a telefonból Zsani beletörődő hangja. – Adjad. Ginny hiába integetett, és mutogatta, hogy elvágja a torkomat, a kezébe nyomtam a készüléket. A „szia” után pár másodpercig hallgatott, aztán csak annyit mondott, „oké”, majd kinyomta a telefont, és kitört belőle a röhögés. – Na, siker? – tudakoltam, ő pedig a nevetéstől csukladozva bólintott. – Azt mondta, hogy ha még egy ilyen baromság miatt kirángatjuk a pasija alól, megnézhetjük magunkat – felelte, amikor végre szóhoz jutott. – Ilyet ne csinálj velem még egyszer, futkos a hátamon a hideg, amikor így beszél. – Persze, mert tudod, hogy nem viccel – mondtam széles vigyorral, Ginny pedig ismét bólintott, aztán előremutatott. – Nézd, mennyien vannak! Még jó, hogy van jegyünk. Valóban: a Fesztivál előtt kígyózó sor állt, nem is hittem volna, hogy ilyen sokan szeretik ezt a zenét. Amikor előrenyomakodtunk a jegyeinkkel, néhány arcon a lincshangulat jelei kezdtek mutatkozni, de szerencsére végül sikerült átfurakodnunk a tömegen, és találtunk is egy elég jó helyet nem messze a színpadtól, az egyik oszlop mellett. Ginny elsuhant italokért (miután a lelkemre kötötte, hogy ne mozduljak), én pedig kíváncsian körülnéztem. Színes felsős, hosszú szoknyás lányok (mintha megannyi Ginny lett volna) oldaltáskás, hosszú hajú fiúkkal beszélgettek, szó szerint mindenki mosolygott, és ez az egész annyira más volt, mint bármi, amit eddig tapasztaltam, hogy szó szerint tátva maradt a szám. A visszatérő Ginny meg is fricskázta az orromat, mert
annyira belemerültem a látványba, hogy még a poharat sem vettem észre, amit a kezembe akart nyomni. – Hahó, ébresztő! Tetszik a hely? – Nagyon – feleltem. – Ők mindig ilyen… vidámak? – Általában igen, bár van, hogy nem természetes okból – húzta el a száját Ginny. – Meg persze az ilyen helyeken is vannak taplók, ahogy mondtam is, de alapvetően a Fruttikra például jó arcok járnak. Majd megszokod, ha máskor is jössz. – Remélem – mosolyogtam vissza, de a következő pillanatban lehervadt a mosoly az arcomról, mert ismerős bőrkabát villant meg a szemem előtt: Dani! Egy másodperc műve volt az egész: ő is észrevett, és miután félig gúnyosan (hát persze), félig elismerően végigfuttatta rajtam a tekintetét, halványan biccentett, majd eltűnt a tömegben. Ez mindenütt ott van?? – Flo, jól vagy? Mintha szellemet láttál volna – bökött oldalba Ginny, mire lassan magamhoz tértem. Na jó, ezzel most nem foglalkozhatok, nem törődhetek azzal a bánatos fejével, végtére is azért jöttem ide, hogy jól érezzem magam. Nagyot sóhajtottam, és megráztam a fejem. – Semmi baj, minden oké. Mikor kezdik már? – A késés mindig benne van, beetetik a népet – felelte Ginny, miközben a színpadot kémlelte. – De úgy látom, az előzenekar mindjárt kezd. – Előzenekar? – kérdeztem rosszat sejtve, Ginny pedig felszisszent. – Nem mondtam volna? Mindig van egy… A szavait fülsiketítő gitárriff szakította félbe, és az előzenekar (akiknek a nevét sajnos nem értettem, mert az énekes teljesen a szájára szorította a mikrofont, így minden, amit mondott, artikulálatlan
üvöltéssé torzult) megkezdte „fergeteges” minikoncertjét. A „fergeteges” ez esetben szó szerint értendő, mivel a frontember Kurt Cobain-nek érezte magát, és teljesen abszurd módon úgy döntött, jó ötlet abba a kábé harmincfős tömegbe vetnie magát, ami a színpad előtt összegyűlt. Hálistennek nem lett baja, amikor arccal előre elterült a padlón, viszont égett, mint a rongy, úgyhogy a fiaskót követően még elnyomtak egy ráadásszámot, aztán villámgyorsan leszáguldottak a színpadról. – Na, most már mindjárt! – hallottam Ginny izgatott hangját, amitől az én szívem is gyorsabban kezdett verni. A színpad egy kis idő múlva elsötétült – a tömeg szinte egyszerre fojtotta vissza a lélegzetét –, aztán a csöndben halkan megszólalt a basszusgitár, és a Szemben a nappal taktusai betöltötték a termet. Még sosem éreztem ilyet: a fülsiketítő zene, a ritmusra hullámzó testek, a füstgép, a villódzó színek. Azok a bulik, amiken eddig részt vettem, meg sem közelítették ezt az élményt. Együtt lélegeztem, énekeltem és örültem több száz másik emberrel, ami eufórikus élmény volt. Mivel nem vagyok hozzászokva az üvöltve énekléshez, a harmadik dalnál már alig volt hangom, de nem zavart, mert olyan oldottnak és szabadnak éreztem magam, mint talán még soha életemben, és megértettem végre, mit jelent az a kifejezés, amikor valaki „eggyé válik a zenével”. Ginnyvel egymás kezébe kapaszkodva ugráltunk vagy dülöngéltünk a dalok hangulatától függően, és egyszer csak, minden előzmény nélkül, elkezdtek csorogni a könnyeim. Ilyen lehetett, amikor az indiánok a tűz körül táncoltak: a ritmus segítségével kiadták magukból minden fájdalmukat és feszültségüket, és megtisztulva vághattak bele a következő napba. Bár az éppen játszott Egy éjszaka Bohémiában korántsem volt szomorú dal, én csak bőgtem
és bőgtem, annyira, hogy végül Ginny is észrevette, és megütődve nézett rám. – Minden oké? – ordította a fülembe, én pedig felemelt hüvelykujjal megnyugtattam. – Fantasztikus! – kiabáltam vissza, miközben mosolyogva törölgettem a könnyeimet. Ginny egy pillanatra magához ölelt, aztán mindketten visszafordultunk a színpad felé, ahol Likó Marci, az együttes frontembere – ajhh, meennyire szép pasi! – éppen fél lábbal rálépett az egyik hangfalra, mint a legmenőbb rocksztárok, és hátravetett fejjel, teljes átéléssel énekelt. Hirtelen rádöbbentem, hogy a közelmúlt eseményei miatt szinte teljesen elfeledkeztem saját magamról, arról, hogy én mit akarok. Először Zsani, aztán Márk, közben Geri és Apu… Valahol útközben elvesztem, és most, miközben figyeltem, ahogy a színpadon egy ember tökéletesen boldog abban, amit csinál, sajgóan hiányozni kezdtek a filmezéssel töltött magányos délutánok. A hosszú órák, amiket az Imdb és más oldalak böngészésével, kritikák olvasásával és jegyzeteléssel töltöttem, a filmtörténeti könyveim (az egyetlen dolog, amiben Apu tényleg várakozáson felül teljesített), és egyáltalán: az egész kis elefántcsonttornyom, ahol annak élhettem, amit a legjobban szeretek. Oké, közben állati magányos voltam, és iszonyúan örülök, hogy a D.A.C.-cal ez megváltozott, de az ember már csak ilyen: sosem jó az, ami éppen van, mindig másra ácsingózik. Mindenesetre megfogadtam, hogy a hétvége nagy részét azzal töltöm, hogy behozzam a filmes lemaradásaimat; huh, most hirtelen még a heti premiereket se tudom felidézni, ami azért egy hozzám hasonló filmőrültnél már a ciki kategória. De nem tudtam folytatni a gondolatmenetet, mert Ginny
váratlanul megragadta a vállam, és kikerekedett szemmel a színpad felé mutatott: – Basszus, nézd már, az nem… Gondolom, a név hirtelen nem jutott eszébe, vagy csak a döbbenet vette el a szavát, de én már akkor tudtam, kiről van szó, amikor még ki sem szúrtam a tömegben. Amikor azonban megtaláltam, olyasmi tárult a szemem elé, ami engem is megnémított: Dani az első sorban állt, kócos fekete haja az arcába hullott, és ütemesen ringott a Nekem senkim sincsen akkordjaira. És éppen akkor, amikor odanéztem, Likó Marci lehajolt, hogy a legközelebb állók felé tartsa a mikrofont, én pedig a következő pillanatban olyan tisztán hallottam Dani mély hangját, mintha síri csönd lett volna a teremben: Fáj a fejem, a szívem túl nagy És nem tudom, nem tudom, hol vagy Forog a világ, elfolyik minden Nekem, senkim, de senkim sincsen Marci a következő refrénre továbbadta a mikrofont (most egy barna hajú lány visított bele magas hangon), de én még mindig dermedten álltam. A múltkori találkozásunk óta azon töprengtem, vajon miért szeretne annyira bandázni velem: ha ő tett volna olyasmit, amit én annak idején, tuti, hogy nem akarnám látni soha többé. Ez a fél perc nyomban világossá tett mindent, arra azonban még mindig nem volt elég, hogy leküzdjem a bűntudatomat, és megkeressem – nem, ehhez nem volt elég erőm. Inkább próbáltam elfelejteni a csukott szemeit, a megránduló arcát, a hangjában a keserűséget, és élvezni azt, ami a koncertből még hátravolt.
– Na, hogy érezted magad? – faggatott Ginny, mialatt egy bő félóra múlva, mikor három ráadásszám után végre leengedtük a fiúkat a színpadról, lassan araszoltunk kifelé a tömegen keresztül. Nyilván az arcomra volt írva a válasz, mert elégedetten elmosolyodott. – Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy máskor is jössz, ugye? – Naná! – helyeseltem buzgón. – Sőt, szerintem hívjuk a többieket is, Ákos meg Ági tutira élveznék! Zsani pedig… – Szerintem ő is, ha túlteszi magát azon, hogy itt sorba kell állni a vécénél – nevetett Ginny. – Örülök, hogy jól érezted magad! Csak az a srác… Dani, ugye? Hű, nagyon furcsa volt. Ti szoktatok… – Nem szeretnék beszélni róla, ha nem baj – szakítottam félbe, de azt nem tudtam megakadályozni, hogy az arcom ismét lángba boruljon. Úgy döntöttem, olyan nyíltan válaszolok, amennyire csak lehet. – Történt valami tavaly ősszel, ami nem volt szép, és neki is köze van hozzá. De legyen ennyi elég, jó? – borzongtam össze. – Igyekszem elfelejteni. – Your choice, bébi, de ha kellek, itt vagyok – felelte, aztán a karomba fűzte az övét. – Na, húzzunk haza.
Tükröm, tükröm
Azt a napot, amikor életem első koncertjén voltam, nem csak azért nem fogom soha elfelejteni, mert a Fruttik aznap észveszejtő bulit csaptak. Hanem azért sem, mert aznap láttam először az öcsémet kábítószerezni. Amikor leszálltam a troliról a házunk előtt, semmilyen jel nem utalt arra, hogy Gergő egyáltalán otthon lenne: a redőnyök lehúzva, a lakásban teljes sötétség, egyedül Karola néni szobájából szűrődött ki némi fény az ajtó alatt. Amikor bekopogtam hozzá – tizenegy felé járhatott az idő –, már pongyolában feküdt az ágyban, és a Hogyvolt?-ot nézte a tévében. – Jól szórakoztál, kicsikém? – kérdezte álmosan hunyorogva. – Nagyon jó volt, köszi – válaszoltam, odaléptem az ágyához, és cuppanós puszit nyomtam a homlokára. – Geri? – Képzeld, meglepő módon itthon van – mondta, és hosszú idő óta most először láttam nyugodtnak, amikor szóba került ez a téma (szegény, ha tudta volna…). Karola néni persze a felével sem volt tisztában annak, amit én tudtam: ő csak annyit látott, hogy az öcsém mindennap éjfélkor jár haza. De mivel a jegyei nem romlottak, és
amikor ritkán itthon volt, általában a szobájában gubbasztott, egyébként viszont nem zavart sok vizet, Karola néni elkönyvelte, hogy egyszerűen egy antiszociális kamasz, és békén hagyta, miközben persze igazán nem nyugodott meg. Még egyszer jól megölelgettem Karola nénit, aztán felvonszoltam magam a lépcsőn. Most éreztem csak, menynyire elfáradtam: a sok új élménytől, Dani ismételt felbukkanásától és az egész estés tombolástól csak úgy zúgott a fejem, alig vártam, hogy egy gyors fürdés után az ágyamba zuhanhassak. Azonban az, hogy több nap után újra láthatom Gerit, erősebbnek bizonyult a kimerültségnél: úgy terveztem, váltok vele pár szót, aztán hagyom pihenni, biztos megvan az oka, hogy ennyire „korán” hazajött, talán felel holnap, vagy ilyesmi. Hát igen – az ok tényleg megvolt, csak sajnos nem az, amire számítottam. A pillanat cseppet sem hasonlított arra, amilyeneket a filmekben lát az ember: nem gomolygott cigifüst a szobában, Geri nem ugrált csukott szemmel trance-re, de még csak nem is hevert kiütve az ágyán: egyszerűen csak ült egy széken az íróasztala előtt, és üres tekintettel bámult a semmibe. Amikor beléptem, lassan felemelte a fejét, a szája pedig bávatag mosolyra húzódott. – Szia – motyogta kásásán. – Milyen volt a koncert? Volt nagy… buli? Jeges rémület futott végig rajtam. Azt bármikor tudtam volna, mit csináljak egy részeg emberrel, de narkóssal nem volt még tapasztalatom, arról nem is beszélve, hogy fogalmam se volt, mit vehetett be – mert bár a fűvel se sokszor találkoztam, azt azért felismertem, hogy itt nem arról van szó. Megráztam a vállát, mire felháborodva nézett rám: bár a tekintete ködös volt, úgy tűnt, magánál van.
– Mit akarsz??? – Mit vettél be? – kérdeztem, ő pedig felháborodva fújt egyet, és lerázta a kezemet a válláról. – Semmi közöd hozzá. – Figyelj… – Ráébredtem, hogy nem hallgathatok tovább: el kell mondanom, amit tudok. – Anyagot szállítasz nekik, a bandának, igaz? Abból szedtél be valamit? – Micsoda? – Felemelte a fejét, és én megláttam a félelmet a szemében. Nagy nehezen felállt, és megpróbált engem kikerülve az ajtó felé araszolni. – Te nem vagy normális, basszus. – Tudok egy-két dolgot a bandádról. – Annyira fájt látnom ezt az egészet, hogy a mellkasom szúrni kezdett, de erőt vettem magamon. – Ha nem mondod el, mi van, felhívom Aput, vagy a rendőrséget, vagy mindkettőt. Abba kell hagynod ezt az szart, most azonnal! – Ha felhívod Aput – felelte szinte egyenként köpve a szavakat –, én elmegyek. – Csak ezt a megoldást ismered? A rohadt életbe már! – ragadtam meg a karját. Semmiképp sem engedhetem el! – Eltűnni, és magad mögött hagyni az egész mocskot! Semmivel sem vagy jobb, mint Apu! Mi a fenéért csinálod ezt?! – Éppen őmiatta! – kiabálta válaszul, és újra kirántotta magát a szorításomból. Még sosem láttam ilyennek, nem is hittem, hogy valaha ennyi gyűlölettel lesz képes nézni rám. – Tudod te, hogy… – Igen, tudom, milyen nehéz neked, már épp elégszer elmondtad. De amit művelsz, az gyávaság, nézz már magadra! – Csak reméltem, hogy meg tudom őrizni a józan eszemet, mert egy pillanat alatt olyan erős düh bugyogott fel bennem, hogy beszélni is alig bírtam tőle. – Egy nyomorult drogos vagy, ezt akarod??
– Nem vagyok drogos! – üvöltötte, és ebben a pillanatban meghallottuk, ahogy a lépcső megnyikordul Karola néni léptei alatt. Geri rám nézett, a szeme pedig villámokat szórt. – Mit hazudozol? Tessék, bizonyítsd be, hogy drogoztam! – Látom… – kezdtem bele, de az öcsém gúnyos nevetése félbeszakított. Elborzadva néztem rá: mintha egy tizenhárom éves Jokert láttam volna, úgy eltorzult az arca. – Mit látsz? Te tisztára bekattantál – mondta hirtelen lehiggadva. – Anyu betett neked, hiába jártál agyturkászhoz, nem ért semmit. De engem ne akarj meghülyíteni. Egy másodpercre lemerevedtem a szavaitól, mintha idegméreggel bénított volna meg, és ez a kis idő pont elég volt arra, hogy feltépje az ajtót, és a döbbent Karola néni mellett kirohanjon a házból. Úgy remegtem, hogy nem bírtak megtartani a lábaim: leroskadtam a földre, és a mellém guggoló Karola nénibe kapaszkodva azt suttogtam: – Fel kell hívnunk Aput. Felhívtuk, ő pedig rögtön hazajött. Amikor belépett a bejárati ajtón, egyáltalán nem tűnt döbbentnek, csak nagyon szomorúnak; a kabátját se vette le, úgy ült le mellém a konyhaasztalhoz. Ránéztem, de alig láttam az arcát: minden olyan szürreális volt, mintha egy álomban történne. – Hívd a rendőrséget – mondtam köszönés helyett. – Én nem tudom, hol vannak. – Karola néni azt mondta a telefonban, valami bandával van, és hogy haza szokott jönni – felelte, és a hangja olyan tétova volt, hogy ha nem lettem volna teljesen elkábulva, felhúztam volna magam rajta. Milyen tehetetlen! Mindig is az volt.
– Most nem fog hazajönni – tagoltam lassan a szavakat. – Meg kell keresni. Gyorsan. Mennyi idő után lehet valakit eltűnt személyként bejelenteni? – Nem tudom, talán két nap. – Nem, most kell – vágtam közbe. – Majd én beszélek a rendőrökkel, és elmondom, hogy ment el. Veszélyben van. Muszáj megtalálni. – Tényleg drogozott? – Apu hangja lemondóan csengett, én pedig alig tudtam megállni, hogy megvetően fel ne nevessek. – Igen. – Ahogy figyeltem, hogyan sötétül el az arca, nem éreztem semmit. Semmit az égvilágon. – És ha nem akarod, hogy folytassa, találd meg. Apu nem válaszolt, csak felállt, és a telefonhoz lépett. Onnantól kezdve pedig minden nagyon gyorsan történt. Az öcsém másnap már otthon volt. Nem árulta el, hol töltötte az éjszakát, sőt, egyáltalán nem volt hajlandó beszélni. Egy parkban találták meg a Király utca közelében, egyedül volt, egy padon ült, és mintha várt volna valakire, de erről se mondott egy árva szót sem. A vicces, beszólogatós, élcelődő srác nem volt sehol: nem ment sehová (nem mintha Apu engedte volna), ki sem lépett a szobájából, csak a Breaking Badet bámulta megállás nélkül, néha evett valamit, és közönyösen hagyta, hogy Apu hetente kétszer elfuvarozza a pszichológushoz. Engem szó szerint levegőnek nézett, de Apuról és Karola néniről sem vett tudomást. Úgy járkált a házban, mint egy kísértet. Nagyjából egy pár hétig ment ez így, és vele együtt mindannyian megváltoztunk. Apu itthon maradt, de Geri nem állt szóba vele, én
pedig olyan reményvesztett voltam, hogy szintén nem sokra ment velem, úgyhogy éltünk egymás mellett, mint az idegenek, és csak a vacsoránál találkoztunk néha. Karola néni szobájából esténként halk sírás hallatszott ki, ilyenkor volt, hogy bementem, leültem mellé, és együtt bőgtük ki magunkat, de legtöbbször én is csak gubbasztottam a szobámban. Tudtam, hogy most tőle sem várhatok megoldást, hiszen épp olyan rémült volt, mint én, úgyhogy maradt a bezárkózás és a Trónok harca újabb epizódjai. Míg végül az engem folyamatosan felvidítani akaró barátaim számára betelt a pohár. – Van időd suli után? – szólt oda nekem Zsani, amikor egy különösen nyomott szerda reggelen berongyolt az osztályterembe, és ledobta mellém a táskáját. Fásultan bólintottam, és újra konstatáltam, hogy ezt látva, mint már olyan sokszor az utóbbi időben, aggódó pillantást vált Ákossal és Ágival. Most értettem csak meg, milyen idegesítő lehettem, amikor annak idején ugyanezt csináltam akár az ő, akár Geri szeme láttára: tisztára olyan érzés, mintha mondjuk csecsemő lennél, aki még nem tudja elmondani, mi baja, csak sírni képes, és a szülők szomorúan figyelik, ahogy erőlködik. Abban persze igazuk volt, hogy valóban nem tudtam elmondani, mit érzek: mintha a Geri miatti aggodalom sziklává állt volna össze a gyomromban, és folyamatosan nyomott volna, akármit csináltam; valósággal lebénultam tőle, erről pedig nem volt mit beszélni. Nem dühös voltam vagy kétségbeesett, hanem – hasonlóan ahhoz, amikor először komolyan kiborultam Apura Zsani érkezése után – egyszerűen csak olyan reménytelen, amilyenek csak a felnőttek tudnak lenni. A D.A.C.-osok együtt és egyenként is próbáltak a közelembe férkőzni: én is kaptam wellness-napot, mint Ginny (bár sajnos a srácok által beújított vaníliás fürdőgolyótól kijöttek a kiütéseim), Zsani kiabált
velem, Ági a lelkemre próbált hatni (még a Forrest Gump könyvváltozatát is elhozta, ami azóta is megkezdetlenül hevert az éjjeliszekrényemen), Ákos maratoni sétára vitt a Duna-parton, és addig beszélt mindenféléről a konkrét esetet kivéve, míg jéggé nem fagyott az összes lábujjunk, Ginny pedig Gwyneth Paltrow szakácskönyvéből készítette el nekem a „Mexikói zöld istennő öntet”-et, ami elég furán sikerült, és abszolút nem éreztük magunkat istennőnek tőle, ellenben hasmenést kaptunk. Szóval mindenki a maga módján próbált segíteni, amiért nagyon hálás voltam (a testi tünetek ellenére is), és néha egy-egy halvány nevetéssel honoráltam az igyekezetüket, de az állapotomon nem sokat változtattak. Ezen a szerdai napon úgy tűnt, Zsani feladta a kísérletezést. Egész nap nem sejtettem semmit, csak akkor jöttem rá, mire készül, amikor az órák után búcsút vettünk a többiektől, és ő szorosan belém karolt. Máskor is gyakran megérintett (a kisujj-összefuzés, az ölelés és a puszi mindennapos volt nálunk; az ilyen Márk nélküli időszakokban számomra gyakorlatilag az ő szeretetmegnyilvánulásaiból került ki az élethez állítólag nélkülözhetetlen napi hét érintés), de amikor így ragadta meg a karom, az hasonló volt ahhoz, ahogy a sas lecsap az áldozatára: nem menekülhettem. Amikor pedig a suliajtón kilépve és Béni figyelő pillantásától kísérve (na, még ő is) bal helyett jobbra fordultunk, már tudtam, hová akar vinni. – Nem – torpantam meg, és még a karomat is visszahúztam, jelezve az együttműködés teljes hiányát. Zsani ekkor szembefordult velem, és megragadta a vállamat. Arra számítottam, hogy megint kiabálni fog, de döbbenten láttam, hogy könnyes a szeme. – Én ezt nem tudom tovább nézni – szólalt meg egy kis szünet után szomorúan. – Tudod, milyen vagy? Mintha leoltották volna benned a
lámpát. Tudom, hogy hülyén hangzik, de régen még akkor is poénkodtál, ha rosszkedved volt, most meg csak ülsz, és lógatod az orrod már egy álló hónapja. Nem hiszem el, hogy neked kell magyaráznom, hogy ő segíthet. – Nem akarom a nyakába varrni magam – tiltakoztam tovább, mire Zsani nagyot sóhajtott, és megadóan felemelte a kezét. – Oké, akkor én elmegyek, mivel egyáltalán nincs több ötletem. Ha akarsz, hazamehetsz, és csinálhatod tovább, amit eddig, én ezennel feladom. Nem jutnak eszembe olyan hatásos trükkök, mint a tiéd volt az üvegszilánkkal, de most én mondom, hogy ha szarul akarod érezni magad, akkor hajrá. Majd szólj, ha kellünk. Csak néztem rá, nem tudtam válaszolni. Ő megsimogatta az arcomat, egy apró puszit pöttyintett a homlokomra, aztán elsétált. Egyedül voltam az utcán, igazán filmbe illő módon egy kereszteződés kellős közepén. Nem tudom, miért, egy általános iskolai emlék jutott eszembe, és mint ahogy az összes emlékem, ami Anyuval kapcsolatos, ez is homályos képekkel, de kristálytiszta érzésekkel idéződött fel bennem. Másodikban egy katasztrofálisan sikerült felmérő alkalmával derült ki végleg, hogy tökhülye vagyok a matekhoz, és nekem, az agyonajnározott kisiskolásnak ez hatalmas pofon volt, főleg, mert az osztályfőnököm behívatta Anyut. Otthon ugyanis nem mertem elmondani, hogy gondjaim vannak, mert nem akartam bánatot okozni, és mert amúgy minden más tárgyból villogtam; fenn akartam tartani a csodagyerek-imidzset. Az ofő nem engedte, hogy bemenjek Anyuval, így a suli folyosóján gubbasztva vártam az ítéletet, és közben szörnyen éreztem magam. Nem attól féltem, hogy Anyu haragszik majd, hanem attól, amit a szemében fogok látni: hogy csalódott bennem, az ő kis
zsenije mégsem olyan zseniális. Amikor Anyu kijött a teremből, és észrevett, ahogy minden ízemben remegve ücsörgők a padon, odasietett hozzám. – Mi a baj? – kérdezte azon a dallamos, lágy hangján, belőlem pedig kitört a sírás. – Ugye azt mondta a tanító néni, hogy buta vagyok? Elrontottam a matekot – zokogtam. Anyu erre az ölébe vett, mindkét karjával átölelt, és a hajamba fúrta az arcát. – Jaj, ezért nem kell sírni – ringatott, miközben előkotort a táskájából egy halom zsebkendőt, és a kezembe nyomta (na, igen: Ginny előtt Anyu volt utoljára mindig felfegyverkezve zsepivel). – Majd kijavítjuk együtt, segítek, jó? Nem te tehetsz róla, nekem kellett volna jobban figyelnem. Sose mondtad, mi történik a matekórákon, észre kellett volna vennem, hogy gondod van vele. Bocsánat, kicsikém. Ezekre a szavakra még jobban elkezdtem bömbölni, és az emlék itt megszakadt, mintha ollóval vágták volna el. Az üzenete azonban mindig egyértelmű volt a számomra: amikor Anyu meghalt, nem csupán az anyukámat veszítettem el, hanem az egyetlen olyan embert is, aki mindig képes volt a dolgok mögé látni. Eszébe sem jutott, hogy megszidjon: tudta, hogy kellően rosszul érzem magam anélkül is, és tisztában volt azzal is, hogy egy gyerek sosem tesz semmit anélkül, hogy ne lenne rá valami oka. És igen, talán idegesítően gyanakvó és kukacoskodó vagyok, de ezt a hajlamot – hogy mindig meg akarjam fejteni az emberek indítékait – Anyutól örököltem, és nem adnám oda semmiért. Hirtelen azonban ráébredtem, hogy cserébe nekem is hagynom kell, hogy ezt valaki más is megtegye velem. Valaki, aki elég jól ismer ahhoz, hogy vállalkozzon rá.
Johnny bá lakásánál még csak egyszer jártam (a „szép” emlékű kémakció alkalmával, amikor Szandra a fejébe vette, hogy az ofő szerelmes belé – OMG, de ciki volt), és már akkor is megállapítottam, hogy nagyjából hasonló helyen képzeltem el őt. A sulitól kétpercnyire lakott egy olyan utcácskában, amit szó szerint mintha képeslapból vágtak volna ki: karcsú fácskák szegélyezték a járdát, és kétszintes, pasztellszínekben pompázó társasházak sorakoztak egymás mellett, akár a Született feleségekben. Elképzeltem, milyen boldog lehetett itt a családjával, és újra megsajdult a szívem, de erőt vettem magamon, megkerestem a kaputelefonon a nevét: Szöghy János. Kis tétovázás után becsöngettem. – Igen? – szólt bele a mikrofonba lusta hangon. Jajj, remélem, nem a délutáni sziesztájába rondítok bele, basszus, miért nem fordultam vissza! De ha már itt voltam, muszáj volt megszólalnom: – Ööö… Flóra vagyok, tanár úr, Fellegi. Azaz… Bocsánat a zavarásért, csak… – Gyere be – hallottam, ahogy felélénkül, és ettől kicsit megnyugodtam. A kaputelefon zúgott, én pedig belöktem a nehéz vasajtót, és a kicsi, de gondozott kerten át besétáltam a házba. Johnny bá a földszinten lakott, és már a nyitott ajtóban várt rám. – Szia – üdvözölt, és intett, hogy fáradjak beljebb. – Nem igazán szoktam a lakásomon fogadni a diákjaimat, ebből nem is csinálunk rendszert, de most nagyon örülök, hogy eljöttél. Válaszul rámosolyogtam, és miközben bevezetett, óvatosan körülnéztem. A lakása ugyanolyan kevés meglepetéssel szolgált, mint a környék: tipikus legénylakás volt, a beépített polcokon rengeteg könyvvel, egy ósdi lemezjátszóval (hallgat még valaki bakelitet??), fehér falakkal és a célnak tökéletesen megfelelő, de dísztelen
bútorokkal. Szinte ordított az egész helyről, hogy szándékosan ilyen „remetelak”, és se a volt feleségéről, se a kislányáról nem volt kint egyetlen kép sem (jó, talán a hálószobában lehetnek, de oda természetesen nem mentünk be, nem vagyok én Szandra). A konyhában ültünk le, ami a lakás legbarátságosabb része volt: egy régimódi, de aranyos, faragott ülőgarnitúrára telepedtem le, miközben Johnny bá a víz-forralóra mutatott. – Kérsz teát? Tudom, hogy ti már javában kávéztok Zsaniékkal, de az osztályfőnököd vagyok, és elvileg nem támogathatom a túlzott koffeinfogyasztást. Van zöld tea, fekete, gyümölcsös… – Egy zöldet, köszönöm – vágtam rá gyorsan, mert irtó fura érzés volt, hogy az osztályfőnököm kiszolgál, és mihamarabb túl akartam lenni a dolgon. Mialatt felforrt a teavíz, Johnny bá némán pásztázta az arcomat (amitől persze még jobban zavarba jöttem), aztán elkészítette a teát (magának feketét csinált), és leült velem szemben. Valószínűleg csak percekig hallgattunk, de nekem óráknak tűnt: a nagy elhatározás, amivel becsengettem, már nem volt sehol, és hirtelen nevetségesnek éreztem magam. – Ahogy mondtam, örülök, hogy eljöttél – szólalt meg végül, és egy korty tejet löttyintett a teájába (én mindig mondtam, hogy kész lord a pasas, igazi Mr. Rochester, még hasonlít is Michael Fassbenderre). – Majdnem két éve az osztályfőnököd vagyok, tudom, milyen zárkózott vagy, még ha társasági embernek is mutatod magad, és az utóbbi hetekben komolyan féltem, hogy ennek most nem lesz jó vége. Eddig miért nem kerestél meg? – Nem akartam a terhére lenni a tanár úrnak – suttogtam zavartan, ő pedig kedvesen elmosolyodott.
– Azt hittem, az, hogy nem adtam neked minimum szaktanárit, amikor egy üvegszilánkkal akartad meggyőzni a barátnődet, elég nyilvánvalóvá tette, hogy számíthatsz rám. Ugye, igazából te is tudod, hogy így van? Nem ez a valódi oka, igaz? – Nem. Csak olyan nehéz. – Ezúttal nem éreztem, hogy sírnom kéne, de Johnny bá teája enélkül is úgy hatott, mint valami mágikus főzet: a szikla a gyomromban repedezni kezdett. Johnny bá bólintott, és ismét segíteni próbált: – Az öcsédről van szó? – Honnan tetszik tudni? – emeltem fel a fejem meglepetten, de mielőtt kimondta volna, már tudtam a választ. – Nagyon jó barátaid vannak, még ha ez néha kevésnek is bizonyul, ha valami nagyon fáj az embernek – válaszolta. A tekintete egy pillanatra az ablak felé kalandozott, és megéreztem, hogy most ugyanarra gondolunk: így érezhette magát, amikor a felesége és a lánya elmentek. Aztán újra rám nézett, és ez a bátorító, okos szempár ezúttal is megtette a magáét: végre beszélni kezdtem. Elmondtam mindent: hogy Geri mennyire magába zuhant Anyu után, hogy bár nemrég volt egy jobb időszak, amikor egy kicsit megnyílt előttem, utána megint zuhanórepülés következett, hogy bezárták, és nekem kellett kihoznom egy idegen lakásból, hogy azóta is ahhoz a bandához jár, hogy azt gyanítom, őt küldik drogokért, meg az egész múltkori ügyet, beleértve a rendőrséget is. Miközben meséltem, egyre jobban megijedtem magamtól: olyan tárgyilagosan, minden érzelem nélkül tudtam ezeket elmondani, mintha nem is a testvéremről lenne szó. Ezt Johnny bának is megjegyeztem, aki gondterhelten bólintott. – Sajnos nagyon sokan vagytok így – mondta, és elgondolkodva keresztbe fonta a karját. – A mai gyerekek nagy része már teljesen
olyan, mint egy felnőtt. Ti egy év alatt annyit tanultok és tapasztaltok, amennyit mi annak idején egy évtized alatt, de ennek nem csak jó következményei vannak. Nagyon hamar elfásultok, miközben az igazán mély dolgok elmennek mellettetek, mert nincs rá időtök. – Mély dolgok? – kérdeztem, és a csésze köré fontam az ujjaimat. Már csak langyos volt, de még mindig nagyon megnyugtató. – Például a szerelem, hogy csak egyet említsek. Nem hagytok időt semminek, mindent azonnal akartok, aztán csodálkoztok, ha kudarc ér – felelte Johnny bá minden szemrehányás nélkül. Nem kellett sokat agyalnom, hogy rájöjjek, mennyire igaza van: mi azonnal bejelöljük egymást FB-on, folyton üzengetünk, skype-olunk vagy mailezünk, és minden mást is ugyanilyen gyorsan csinálunk. Eszembe jutott, milyen atomsebességgel váltogatták Coryék a pasijaikat, de Gabe előtt Zsaninak sem voltak olyan hű, de hosszú kapcsolatai. Mindenkit megununk, még mielőtt igazán megismernénk, mert valójában magunkat unjuk halálra. – Ezt nem ok nélkül mondom, mert amire most az öcsédnek a legnagyobb szüksége van, az az idő. A türelem. Érted? – De tanár úr! Geri be volt szíva – mondtam kétségbeesve, és most még ez a pánik is jólesett: végre éreztem valamit. – Honnan tudjuk, hogy nem csinálja meg még egyszer?! – Nem tudhatjátok. De fontos megértened, hogy a drog és a bandázás komoly probléma, nem lehet pikkpakk megoldani – válaszolta Johnny bá. – Most nincs nála anyag, igaz? – Amennyire én tudom, nincs. – Apukád otthon van? Elvitte Gergőt szakemberhez? – Igen. – Akkor már csak várni lehet – dőlt hátra Johnny bá. – Flóra, ezek hosszú utak. Az öcsédet hatalmas trauma érte a lehető legérzékenyebb
korban, és ráadásul, ahogy mondtad, nagyon anyás volt. Időt kell neki adni. – Tetszik tudni, olyan rohadt dühös vagyok. – Most az sem érdekelt, hogy nem tanár-kompatibilis kifejezés csúszott ki a számon, mert végre meg tudtam fogalmazni, ami már csaknem szétfeszített. – Neki is mondtam, hogy egy gyáva dög. Én is ugyanúgy átéltem azt a veszteséget, mégsem estem szét ennyire, ez vajon miért van??? – Jaj, hát mert a lányok erősebbek. – Johnny bá félrehajtotta a fejét, és ravaszkásan nézett rám. – Nem tudom, talán azért, mert alapvetően érzelmesebbek vagytok, sokkal jobban kezelitek a traumákat, mint mi. Nézd – egy pár pillanatig habozott, de aztán mégis folytatta –, nem mondok erről többet egy szót sem, de azt akarom, hogy megértsd: a válásom évekkel ezelőtt történt, de még mindig nem hevertem ki. Idő, Flóra, többet most nem tehettek. Idő és támogatás. – Ja, szóba se áll velem – mormogtam, Johnny bá azonban megveregette a vállamat. – Akkor is tudja, hogy ott vagy, ha kellenél, és ez a fontos. És még valami. – A keze még mindig a vállamon pihent, most pedig előrehajolt, és komolyan a szemembe nézett. – Színpadiasan hangzik, viszont muszáj elhinned, hogy nem a te hibád. Okos vagy és erős, de gyerek vagy, és megtetted, amit tudtál. A többi a felnőttek dolga, az apukádé és a szakemberé. Bár magamban nem sok reményt fűztem ahhoz, hogy Apu egyszer csak majd Charlie Swann-né változik az Alkonyatból, és hirtelen mintaszülő lesz, de elszoruló torokkal bólintottam. Megint kiderült, hogy a bajban mindig megéri Johnny bához jönnöm, még akkor is, ha titkon folyton parázok, hogy a terhére vagyok, mert senki a világon nem képes úgy megnyugtatni, mint ő. Még azután is, hogy elbúcsúztunk, és
én végigbattyogtam a suli előtti hosszú utcán, a szavait mantráztam: idő, türelem, támogatás, idő, türelem, támogatás. Hát, lássuk, úgysincs más választásom. A következő napokban viszonylagos béke honolt bennem, ami Johnny bá energiacsomagja mellett annak is volt köszönhető, hogy legnagyobb meglepetésemre valaki olyan jelent meg újra az életemben, akire abszolút nem számítottam: Márk. Amikor felhívott, tudtam, hogy Zsani valószínűleg elmondta neki, mi történt, úgyhogy az első beszélgetés nagyon rövid volt: nem akartam, hogy sajnálatból foglalkozzon velem. Aztán, ahogy múltak a napok, lassan kiderült, hogy nem azért nem keresett eddig, mert le akart rázni, egyszerűen csak magát vádolta amiatt, ami köztünk történt, és nem mert közeledni hozzám. – De amikor én írtam neked, miért nem válaszoltál? Gondolhattad volna, hogy nem harapom le a fejed, ha már kezdeményeztem – mondtam a telefonba egy napfényes szombat délutánon (kábé a napfény volt most az egyetlen pozitív dolog az életemben – és persze Márk hangja a kagylóban). – Mert egy beszari hülye vagyok – válaszolta keserű kis nevetéssel. – Tudod, mennyit vertem a fejem a falba a múltkori után?! Igazi barom voltam, tényleg. – Csak egy kicsit türelmetlen – mondtam csitítóan, de ő közbevágott. – Nem, Flo, hanem egy barom, és ezt jól jegyezd meg, ha valaha hasonló helyzetbe kerülnél. Gusztustalanul viselkedtem, és ebben az a gáz, hogy egyáltalán nem vagyok ilyen! Az pedig nem mentség, hogy totál rád indultam.
– Tényleg nem, de jólesik – mosolyodtam el halványan, és éreztem, hogy már megint kezdek teljesen elolvadni. – Köszi. – Nincs mit. – Hallottam a hangján, hogy vigyorog. Milyen jó megint beszélgetni vele! – Mit gondolsz, most, hogy már tizenötödször telefonálunk, megkockáztathatnánk esetleg egy talit valamikor? – Hát… – Bár a szívem a torkomban kezdett dobogni a gondolatra, hogy megint láthatom, tele voltam kételyekkel. Miért van nekünk ennyi gondunk egymással? Így kell ennek lennie? Márk egy pár pillanatig hallgatott, aztán nagyon komolyan azt mondta: – Nem akarlak lerohanni, csak arra gondoltam, hogy mondjuk sétáljunk, menjünk moziba, aztán majd kiderül, ígérem, nem sürgetlek. Mit szólsz? – Oké – suttogtam. Tényleg, milyen fura, hogy én, a filmmániás még egyetlen pasival sem voltam moziban, talán azért, mert a filmezés nekem mindig is a magányom feloldására szolgált, úgy éreztem, mintha a filmek lettek volna a barátaim, ezért maradtam inkább egyedül velük (leszámítva azt a pár Geris moziestét, de olyan ugye most egy darabig úgyse lesz). – Nekem akár már ma este is jó, csak kiszabaduljak innen. – Oké, és tudod, mit? Én választok filmet – felelte kihívóan, én pedig halkan elnevettem magam. – Megdumáltuk.
Egyszerűen bonyolult
Aznap este, amikor kijöttünk a moziból, totál úgy éreztem magam, mintha a Római vakációban lennénk, és én volnék Audrey Hepburn: Márk vörös rózsát hozott (mindenkinek ajánlom, hogy ilyenkor ne a tátott szájjal bámulás módszerét válassza, mert az nem szexi), kifizette a mozijegyet, egy nagy menüt vett a büfében, hogy ugyanabból a pohárból kelljen innunk, és összeérjen a kezünk a zacskóban – szóval úgy általában egész este tökéletes úriember volt. Ami számomra egyvalamit jelentett: bűntudata van. Igen, ez vagyok én: ha mindennel elhalmoznak, nekem nem az az első gondolatom, hogy megérdemlem a kényeztetést, hanem, hogy valószínűleg vaj van az illető fején (Zsani erre azt mondta, amikor elmeséltem neki, hogy sebaj, legalább tuti nem az a fajta feleség leszek majd, aki legutoljára tudja meg, hogy megcsalták; kösziii). Márk esetében persze nem volt alaptalan ez a feltételezés, és nem lettem volna hű önmagamhoz, ha a mozi utáni romantikus parkbeli üldögélésünk kellős közepén nem szegezem neki a kérdést: – Na jó, szóval mi ez az egész?!
– Tessék? – kérdezte szórakozottan, mivel éppen azzal volt elfoglalva, hogy finoman az ujja köré tekergesse az egyik hajtincsemet. Na, persze. – Mit akarsz ezzel? Oké, hogy egy ideje újra beszélünk, de amikor utoljára láttalak, mégiscsak úgy viselkedtél, mint valami ősbunkó. Most meg… – Látod, pontosan ezért nem akartam rohanni – sóhajtott fel, elengedte a hajamat, és zavartan beletúrt a sajátjába. – De nem könnyű visszafognom magam, ha mellettem vagy. Nem terveztem ekkora körítést ennek az estének, de amikor megláttalak, egyszer csak úgy éreztem, mindent meg kell tennem, hogy elbűvöljelek, és megbocsáss. Gondolhattam volna, hogy átlátsz rajtam – tette hozzá, és rám kacsintott. Én elmosolyodtam, de a tekintetem komoly maradt. Bármennyire szeretném a vállára hajtani a fejem, és mindent elfelejteni, muszáj megbeszélnünk, ami történt, mert később baj lenne belőle. – Szóval – kezdtem lassan, de akkora hős már nem voltam, hogy a szemébe is merjek nézni. – Mi ütött beléd a múltkor? – Flo… – nézett rám kérlelően, de én nem tágítottam. – Kérlek. Szeretném tudni. – Nem hiszem, hogy el tudom magyarázni neked, milyen, amikor egy pasi… öhm… felpörög, na – felelte, és láttam, hogy kínban van. Nem szép dolog, de egy pillanatra átvillant rajtam a káröröm: igenis, szenvedjen egy kicsit! Szenvedjen meg a bizalmamért, ha vissza akarja kapni. – Mi olyankor elég nagy marhák tudunk lenni, ha a csaj visszakozik. Tudtad, hogy a második világháborúban a katonáknak nem volt szabad nőzniük, de közben a táborhelyükön pucér csajok fotóit szórták szét, mert ha kielégítetlenek, akkor dühösebbek is?
– Te most ezt komolyan ezzel magyarázod? – bámultam rá elképedve. – Te nem vagy katona, és ez nem világháború. Rám akarod kenni az egészet. – Jaj, dehogy akarom! – Gyorsan felém fordult, és megragadta a kezemet. – Bocsánat, ha így hangzott, én csak el akartam mondani, hogy… Basszus, erről rohadt nehéz beszélnem! – Anival… – Most már nem volt olyan nehéz kimondani a lány nevét; amit kérdezni akartam, az sokkal jobban érdekelt. – Vele sose beszélgettetek ilyesmiről? – Nem nagyon kellett – válaszolta kicsit keserűen, és a félhomályban is láttam, hogy elhúzza a száját. – Mindkettőnknek a másik volt az első, szóval az elején elég jól mentek a dolgok, aztán kezdtünk teljesen elhidegülni, és az egész egyre húzósabb lett. A végén már teljesen kikerült a képből ez a téma. – Ezért reagáltál úgy? Mert már régen nem… – Elvörösödtem. Miért nincsenek egyezményes szavak az ilyen dolgokra? Már úgy értem, olyanok, amik tűrik a nyomda-festéket, és nem halál ósdiak. Márk újra sóhajtott, ezúttal nagyobbat. – Részben igen, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy szent voltam Ani mellett. – Megcsaltad? – kérdeztem lélegzet-visszafojtva. Jaj, neee… – Egyszer – felelte tompán. Csend következett. Próbáltam megemészteni, amit mondott, de hirtelen kicsit sok lett ez az egész: a szuperhelyes, hipercuki, okos és aranyos Márk, akiről lassan kiderül, hogy könnyen feldühödik, összeszarja magát a konfliktushelyzetektől, és megcsalta az excsaját. Ez gyönyörű! Na, te buta liba, akkor miért ülsz még mindig itt?! Hát persze: azért, amiért Nina Dobrev sem bírta dobni Ian Somerhaldert a
Vámpírnaplókban – mert imádjuk a rosszfiúkat, és hülye liba módjára körömszakadtunkig hisszük, hogy meg tudjuk változtatni őket. Amikor ránéztem Márkra, ezt még tök érthetőnek is éreztem: a selymes, szőke haj, a smaragdzöld szemek és az illata… A lökött kis szívem, amit az utóbbi időben megint csak nem kímélt túlzottan az élet, máris gyorsabban kezdett verni, még úgy is, hogy az agyam közben azt üvöltötte: pattanj le, amíg lehet, ez a srác bántani fog! Persze ahogy szoktam, figyelmen kívül hagytam ezt: szinte az akaratomtól függetlenül megmozdult a kezem, és a kézfejére csúszott. – Miért? – kérdeztem halkan. Ő az ujjaimra kulcsolta a kezét, és megszorította őket. – Mert akkor még messze nem voltam elég bátor elmondani neki, hogy már nem akarok vele lenni – mondta halkan. – Hónapok óta szinte egymáshoz se értünk, én meg… Nemcsak amiatt volt rossz, hanem azért is, mert szinte szemmel láthatóan kerültünk egyre távolabb és távolabb, a végén már meg sem csókoltuk egymást. Hiányzott, hogy valaki megérintsen, és igen, az is, hogy pasinak érezzem magam – ismerte be szomorú fintorral. – Aztán egy buliban volt az a lány… Elég sokat ittunk, és valami sikátorban kötöttünk ki, azt se tudom már, pontosan hol. Egy negyedóra volt az egész. Utána irtó szarul voltam. – Volt is rá okod – szúrtam oda gonoszul, mire meg-adóan bólintott, aztán különös tekintettel nézett rám. – Te aztán mindig megtudod, amit akarsz, igaz? – Néha muszáj – vontam meg a vállam, de még nem engedtem ki a markomból. – Ani tudta? – Igen, majd meghaltam, úgyhogy elmondtam neki, és azt hiszem, igazából ott volt vége az egésznek. Kínlódtunk még egy darabig, de amikor megismertelek, egyértelmű volt, hogy annak annyi.
– Oké, de ez még mindig nem magyarázat arra, ami a múltkor történt – csóváltam meg a fejem. – Ijesztő voltál, egy pillanatig azt hittem, meg fogsz ütni. – A fenébe! – Most valóban ütött, de szerencsére nem engem, csak a pad támláját, én mégis összerezzentem. – Nem akartalak megrémíteni. – Oké, akkor most se csináld – fogtam meg óvatosan a karját. – Márk, mi bajod van? Ez nem sima pasi-dolog, tudom, hogy van más is. Mondd el nekem! Senki nem tudja meg, ha nem akarod, Gabe se. – Gabe tudja. – Márk a térdére támasztotta a könyökét, a tekintete pedig a távolba révedt. Szinte hallottam, ahogy küzd magával, és amikor lehajtotta a fejét, tudtam, hogy győztem. – Van egy kis problémám – kezdte nagyon lassan. Még a lélegzetemet is visszafojtottam, nehogy abbahagyja. – Elég későn derült ki, nem olyan régen, és rohadtul kiütött. Ez olyasmi, aminek mindenféle pszichés tünete is lehet, az ember folyton feszült, néha minden ok nélkül dühös az állandó feszkótól, meg ilyesmi. Legalábbis akkor, ha ilyen sokáig rejtve marad ez a dolog. – De micsoda? – kérdeztem alig hallhatóan, amikor Márk megint percekig csöndbe burkolózott. Éppen válaszolni akart, amikor egy érces, de valahonnan ismerős hang ütötte meg a fülünket. – Randiztok, Márkocska? De romantikus! Ahogy felnéztem, nem akartam hinni a szememnek: Béres Zsolti állt előttünk, aki valamiért iszonyú dühösnek tűnt, a karjába kapaszkodva pedig valaki, akit talán még sosem láttam ilyen rémültnek: Cory. Márk leugrott a padról. – Mi van, követsz? Kopj le innen – vágta oda Zsoltinak, aki erre láthatóan még jobban feldühödött.
– Moziban is voltatok, mi? Egy jó kis film kukoricával meg nachosszal? Tudod, én is szeretném elvinni a csajomat moziba, de nincs rá zsém. Na, és miért nincs? – Rohadtul fogd be a pofádat – sziszegte Márk. Dermedt voltam az ijedségtől, és amikor Coryra néztem, legnagyobb meglepetésemre viszonozta a pillantásomat. Máskor simán elnézett a fejem fölött, vagy csak egy gúnyos szájrándításra méltatott, most azonban döbbenten láttam, hogy segélykérő a tekintete. Azt olvastam ki belőle: légyszi, csinálj valamit, mielőtt baj lesz! – Márk, nem indulunk? – szólaltam meg. Béres Zsolti megvető pillantást vetett rám, aztán fölényesen újra Márkra szegezte a tekintetét. – A kiscsaj menni akar, de te addig nem mész sehova, haver, amíg nem tejelsz nekem. Egy hete várom a lóvét, és ne mondd, hogy nincs. – Meg fogod kapni, de nem akarok balhét, jó? – Márk megadása jeléül felemelte mindkét kezét, és egy lépést hátralépett. – Holnap csörgők, és megbeszéljük, most viszont hazavinném Flórát, késő van. – Tényleg? Én is azt hiszem, hogy késő van, vagyis, hogy elkéstél – felelte Zsolti, és a mutatóujjával Márk mellkasára bökött. – Mondtam neked: ha üzletet akarsz, akkor adod a zsét, amikor én mondom. És nekem most kell. – Nincs nálam – bökött vissza Márk, még mielőtt megakadályozhattam volna. Épp elég filmbeli bunyót láttam már ahhoz, hogy tudjam, mi következik most, és igazam lett: Zsoltit felbőszítette az ellenállás, meglendült a keze, és egy hatalmas pofont kent le Márknak. Coryval egyszerre sikoltottunk fel; én megpróbáltam elhúzni Márkot, mielőtt még nagyobb lenne a gáz, ő azonban elrántotta a karját, és megragadta Zsolti ingét.
– Mi a francot csinálsz, te elmebeteg?? – ordította az arcába. – Valami rohadt animében érzed magad?? Ne akard, hogy kiverjem belőled a… – Márk! – kiáltottam. A hangom mintha magához térítette volna, megrázta a fejét, és elengedte Zsoltit, aki megrázta magát, és nagyot köpött Cory lába elé. Márk zihált a dühtől, és csípőre tette a kezét, hogy megnyugodjon. – Menj innen – szólt oda halkan Zsoltinak. A srác megvetően nézett rá, és elfordulni látszott, ám a szeme megvillant, én pedig már tudtam, mi fog történni: egy szempillantás alatt odalépett Márkhoz, és teljes erejéből a gyomrába bokszolt. Márk összegörnyedt, mire Zsolti fellökte, és ököllel ütlegelni kezdte. Cory mellém ugrott, és megragadta a karom. – Kiabáljunk! – utasított, és hirtelen egyszerre kezdtünk hangosan segítségért ordítani. A környéken lévő kései kutyasétáltatók végre felfigyeltek, és elindultak felénk, Zsolti pedig felkapta a fejét, és felugrott. – Remélem, ezt nem felejted el! – lökte meg még utoljára a földön fekvő Márkot, aztán durván megfogta Cory karját, és engem pillantásra se méltatva elráncigálta. Cory tekintete, amit utoljára vetett rám, mélyen belém égett: kétségbeesett volt. Talán Zsolti őt is bántja? Most nem volt időm ezen gondolkodni: Márk mellé guggoltam, aki az oldalára tapasztotta a kezét, hangosan nyögött, és a parkot megvilágító lámpa halvány fényében is láttam, hogy szörnyen néz ki. – Nagyon fáj? – kérdeztem elmésen (mentségemre legyen mondva, hogy még sosem láttam verekedést, és irtóra betojtam). Márk nagy nehezen bólintott. Ebben a pillanatban odaért két kutyasétáltató is, egy fiatal lány és egy idősebb bácsi; az előbbinek egy mopsz, az utóbbinak pedig egy bozontos keverék eb loholt a sarkában.
– Mi baja a fiúnak? – kérdezte a bácsi, és letérdelt Márk mellé. Óvatosan megfordította (mivel Márk még mindig összegörnyedve feküdt, arccal a föld felé), és szakértő szemmel, alaposan végignézte a sérüléseket. Én az ajkamat harapdálva vártam, a mopszos lány pedig tanácstalannak és ijedtnek látszott. – Ne hívjam a mentőket? – szólt a bácsihoz, de az megrázta a fejét, és felemelkedett. – Nem kell, nincs komoly baj – felelte inkább nekem, mint a lánynak. – Szerencsére az, aki nekitámadt, nem lehetett túl erős, a barátjának csak pár zúzódása van, elég, ha beviszi az ügyeletre. Még ebben a szürreális pillanatban is feltűnt, hogy magázva beszél hozzám, és ez jólesett: nem hiúságból, hanem mert éreztem, hogy komolyan vesz minket. – Segítsen! – kért a bácsi, és közös erővel talpra emeltük a még mindig nyögdécselő Márkot. – Ne szimulálj, az úr szerint nincs is semmi bajod – csipkelődtem, mire bágyadt kis mosoly jelent meg az arcán. A bácsi összeráncolta a homlokát. – Na, azért ezt nem mondtam, csak azt, hogy szerintem nem kell mentő. De ha nyugodtabb tőle, hívjunk egyet. – Ne, inkább az ügyelet, utálom a sürgősségit – szólt közbe Márk, és kezet nyújtott az öregnek. – Köszönöm. Maga orvos? – Igen, csak nem embereket gyógyítok – mosolyodott el a bácsi. – De ember, állat egyre megy, azt azért mindig meg tudom állapítani, van-e komolyabb sérülés. Valami banda támadt nektek? Nem kéne szólni a…
– Nem banda volt – vágott közbe Márk. – Csak egy srác az iskolánkból, mindenhol vannak ilyen idióták. Ne tessék vele foglalkozni, majd én elintézem. – Ha te mondod – válaszolta a bácsi kétkedve, aztán megpaskolta a kutyája fejét. – Na, gyere, azt hiszem, már nincs szükség ránk. ígérjék meg, hogy ha mégis valami baj van, mentőt hívnak. – Megígérjük – bólintottunk egyszerre, a bácsi pedig búcsút intett, és elballagott a nyomában lelkesen ugrándozó kutyussal. A lány is elköszönt, Márk pedig a vállamra támaszkodott. – Elkísérsz az ügyeletre? – kérdezte, mire az ég felé fordítottam a tekintetem. – Van még ilyen hülye kérdésed?! Gyerünk! Tudsz jönni? Tuti, hogy nem kell mentő? – Száz – felelte, bár a fájdalmas arc, amit vágott, amikor végre elindultunk, nem erre engedett következtetni. Pár percig szótlanul mentünk – azaz inkább sántikáltunk –, aztán egyszer csak felém fordította a fejét, és láttam, hogy hamiskásan mosolyog. – Mi van? – kérdeztem meglepetten, ő pedig halkan felnevetett. – Ki vele – mondta. – Mivel? – Ne már – simogatta meg a hüvelykujjával az arcomat (vagyis inkább az államat, mert csak azt érte el, ahogy a vállamon támaszkodott). – Majd megőrülsz, hogy megtudd, mit akartam elmondani, mielőtt az a rohadék nekem esett. – Inkább azt szeretném tudni, miért esett neked – vallottam be. – Baromira megijedtem, tudod? Mi volt ez az egész? – A kettő igazából összefügg – sóhajtott Márk. – Álljunk meg egy pillanatra, azért nem vagyok túl jól.
– Bocs, siettem? – rémültem meg, mire megint nevetni kezdett. – Elképesztő vagy – csóválta meg a fejét. – Titkolózom előtted, beleviszlek egy ilyen szar helyzetbe, aztán elkísértetem magam veled a dokihoz, és még te parázod magad agyon miattam?! – Rossz szokás – húztam el a számat. Márk lehajtotta a fejét, és a jól bevált cipőbámulós módszert alkalmazva kibökte: – Zsolti azért rágott be, mert eladott nekem valamit, amit egyelőre nem fizettem ki. – De mit? – Jaj, ne, gondoltam. Csak azt ne. Kettő már sok lenne. – Dolgozatokat – válaszolta Márk, és végre a szemembe nézett. Először azt hittem, rosszul hallok. – Hogy micsodákat? – Dolgozatokat – ismételte, miközben a fejével jelezte, hogy most már továbbindulhatunk. – Nem tudom, említettem-e, hogy bizonyos tárgyakkal gondjaim vannak. – Igen, ezt már mondtad – feleltem, de még mindig nem értettem semmit. – És? – A reáltárgyakról van szó. Matek, fizika, kémia, földrajz… – A földrajz nem reáltárgy, természettudományi – kottyantottam közbe, aztán legszívesebben leharaptam volna a nyelvem. Gratula, Flo, most valóban ez a lényeg! Márk azonban komolyan nézett rám, és bólintott. – Tudom, de a térképen való tájékozódás sem igazán megy annak, aki… – Aki? – Aki diszkalkuliás – nyögte ki, de most nem mert a szemembe nézni.
Annyira megdöbbentem, hogy egy pillanatra megtorpantam, mire Márk hangosan felszisszent. – Hé, vigyázz! – Bocs – mondtam automatikusan; olyan kába voltam a hallottaktól, hogy szinte azt se tudtam, hol vagyok. Amikor pár másodperc múlva végül magamhoz tértem, az első kérdésem ez volt: – Na, és? – Mi az, hogy na, és? – húzta fel a szemöldökét Márk. – Ezt kellett annyira titkolni? – ráztam meg a fejem. – Tanulási zavarral küzdesz, és akkor mi van? Előfordul. – Ó, tényleg? Hát, a mi családunkban nem igazán – válaszolta keserűen, és kicsit erősebben kapaszkodott a karomba. – Kiskoromtól fogva azt hallgatom, hogy mindenben szupernek kell lennem, példát kell mutatnom a húgomnak. Ne érts félre, nálunk nincs akkora terror, mint Zsaniéknál volt, de a szüleim… tudod, nekik nincs diplomájuk, és mindenáron azt akarják, hogy nekünk legyen. Én megjöttem itt a szar matekjegyeimmel már kezdettől fogva, és a legrosszabb, hogy folyton feszült is voltam. Azaz vagyok. Gondolom, észrevetted. – Ez is emiatt van? – vetettem közbe csendesen. Márk biccentett. – Pár évvel ezelőtt kezdtem gyanakodni, hogy valami ilyesmi lehet a baj. Anyámnak már felvetettem, de annyira megijedt, hogy nem is volt hajlandó szólni Apunak. Most képzeld el: a menő kosaras, a szorgalmas kölyök, mindenki kedvence egy retardált, beteg… – Ez nem betegség, és végképp nem vagy retardált – tiltakoztam. – Az áltsuliban az egyik osztálytársam diszlexiás volt, de fejlesztő pedagógus foglalkozott vele, és nyolcadikra már mindenben be is hozott minket.
– Nekem is az kellett volna, meg persze, hogy Anyámék tudomást vegyenek az egészről. – Márk megint jelezte, hogy meg szeretne állni, amiből gyanítottam, hogy ha nem is annyira súlyosak a sebei, azért eléggé fájhatnak. – Igazából Gabe hozta fel a dolgot először, de nyilván nem akartam hallgatni rá, inkább jól leordítottam a fejét. – Nyilván – cukkoltam. Nem akartam elpoénkodni a szitut, de azt se szerettem volna, ha tragédiaként fogja fel. – Mindenki ezt tette volna. – Na, hadd fejezzem be – bökött oldalba, és elfintorodott. – Szóval Gabe szólt, hogy ez lehet – neki is van a családjában tanulási zavaros –, én meg leüvöltöttem, de azért elkezdett motoszkálni bennem, amit mondott, és utánanéztem. Minden részlet stimmelt. De a legnagyobb szar az, hogy ezt valakinek sokkal hamarabb észre kellett volna vennie: Anyáméknak, a tanároknak, mit tudom én! Most már… – Nem hiszem, hogy már késő lenne elkezdeni – mondtam biztatóan, de aztán újra eszembe jutott, mivel kezdődött a beszélgetés, és a lélegzetem is elakadt. – Basszus, és te megvetted Zsoltitól a dogákat?! De hogy?? – Igazából a válaszokat vettem meg – felelte kelletlenül, és áthelyezte a súlyt az egyik lábáról a másikra. – Ő megszerezte a dogákat a tanáriból, aztán átküldte a válaszokat telón. – Hogy szerezte meg őket? – kerekedett el a szemem. Márk vállat vont. – Lövésem sincs, azt mondta, ne törődjek ezzel, csak fizessek. És mivel most nem tudtam fizetni… – De ez csalás – bukott ki belőlem. Tudtam, hogy ezzel most nem segítek, mégse tudtam elfojtani a véleményem.
– Én is szoktam puskázni néha, de ellopatni a dogákat, és fizetni a megoldásokért… Miért csinálod? Nem lenne jobb inkább… – Segítséget kérni? Próbáltam – vágott közbe. – Ezt láttad akkor, amikor Zsanival eljöttetek az edzésre. Hirtelen minden összeállt. – Szóval Ani… – Ja – bólintott Márk. – Nagyon jó fej volt, mindent megtett. Ha emlékszel, akkor mondtam is, hogy tanulunk, de sejtettem, hogy nem hiszed el. Mondjuk, nem hibáztatlak, elég bénán körítettem a dolgot. – Szóval tényleg csak korrepetált – suttogtam kicsit szégyenkezve. – De ezek szerint nem volt eredményes, ugye? – De, csak nem volt elég időm, a korrepetálásnak nincs rögtön eredménye. Nem adtam fel a melót Anival, viszont muszáj volt gyorsan bizonyítanom a suliban, mert már nagyon szarul álltam. – És akkor úgy gondoltad, inkább kerülő úton intézed el… – Miért, mit kellett volna csinálnom?! – csattant fel, és dühös arccal újra nekiindult. Már csak kétutcányira voltunk az ügyelettől, de most hirtelen minden lépés megtétele óráknak tűnt. – Kérjek magamnak fejlesztő pedagógust, hogy mindenki gyogyósnak nézzen? Mindjárt tizenegyedikes leszek, Flo, egyetemre akarok menni. – De ez csak egyre rosszabb lesz! – Megint elöntött az érzés, amit a Zsani-ügyből már jól ismertem: be kéne kussolnom, mielőtt elveszítem, de nem megy. A szavak mintha akaratomtól függetlenül potyogtak volna ki a számon, és nem volt hatalmam megállítani őket. – Inkább az egyetemről rúgjanak ki, mert sorra buksz meg a vizsgákon, vagy mert nem tudod fegyelmezni magad?! Ha attól így kiakadtál, hogy a múltkor mi nem… – Fülig vörösödtem, de folytattam. – Ha egy ilyen helyzet ennyire kikészít, mi lesz máskor? Te fogsz megütni valakit? Vagy a
végén tényleg megerőszakolsz egy csajt, mert nem akarja azt tenni, amit mondasz? – Fogd már be, hallod magad?? – rivallt rám, elengedte a karomat, és keservesen próbált egyedül megállni a lábán. – Minek csinálsz ekkora ügyet belőle? Csak a gimin kell túljutnom, aztán… – Aztán mi? Oké, bekerülsz az egyetemre, de ott vizsga vizsgát fog követni, szigorlatok, meg minden… Hogy úszod meg? – Kitalálok valamit – mondta keményen, és konokul a földre szegezte a tekintetét. Ez így nem fog menni. Nagy levegőt vettem, hogy lenyugodjak, aztán újra belé karoltam. Nem ellenkezett. – Gyere, intézzük ezt el, jó? – mondtam lágyan, ő pedig rezzenéstelen arccal bólintott. A rendelőig ezután már egy szót sem szóltunk. – Ez de kemény. – Fú. – Basszus. Ezek a reakciók a D.A.C. tagjaitól hangzottak el, miután elmeséltem a mozis kalandot. Ezúttal a parkban süttettük a hasunkat – szó szerint, mert hiába volt még csak június, a nap már olyan forrón tűzött, mintha minimum augusztus lett volna. Zsani a sugarak felé fordította az arcát, és lehunyta a szemét (mellette Pearl nyújtózott, kis pórázával a nyakán, aminek a végét a gazdija a mellettünk álló pad lábához erősítette, és négy lábát az égnek vetve önfeledten süttette a hasát – mármint Pearl, nem a barátnőm). – De akkor nincs baja, ugye? – kérdezte, én pedig megráztam a fejem.
– Nincs, a doki összefoltozta a homlokát, mert Zsolti órája felszakította a bőrét, de ezen kívül csak néhány kisebb zúzódása van. – Fogadok, hogy forradással még szexibb lesz – kacsintott rám Zsani, mire elnevettem magam. – Hát, ki tudtam volna hagyni azt a bunyót, de ez az előnye tényleg megvan. – Szóval diszkalkuliás – szólalt meg Ginny, és kényelmesebben elhelyezkedett a pokrócon, ami nem volt egyszerű, mert öten voltunk egy plédre, és a lába minduntalan az összegabalyodva kuporgó Ákos és Ági combját bökdöste, akik ezt nem vették igazán jó néven. – Ne ficeregj már! – dörrent rá Ákos, mire Ginny nyelvet öltött rá. – Akkor máskor hozz nagyobb pokrócot, lúzerkém – vágta oda, és felhúzta a lábait. – Vagy majd én hozok, ha szóltok előre. Na, szóval… Én se értem, minek van Márk ennyire kiakadva, ez egy tök gyakori dolog. Egy csomó embernek van tanulási zavara. – Na jó, de ő kosaras – hangsúlyozta Zsani, miközben napvédős ajakápolót kent a szájára, aztán a kezembe nyomta a tégelyt. – Egy sportolónak ez irtó gáz, főleg, ha ennyire jó pasi is. Most képzeld el, ha kiderül a suliban, halálra cikiznék érte. – De miért? – ráncolta össze a homlokát Ginny. – Erről nem tehet. – Jajj már, hol élsz te?! – csattant fel Zsani. – Szerinted kit fog ez érdekelni? A seggfejek anélkül is addig bírnak szekálni valakit, míg bele nem döglik, hogy okuk lenne rá, hát még, ha valami ilyesmiről van szó! – Ő is ettől fél a legjobban – szóltam közbe, és továbbadtam a tégelyt Ginnynek. – Szerintem ha ez nem lenne, kérne segítséget, vagy legalább jobban erőltetné a dolgot a szüleinél.
– A szülők nem normálisak – morogta Zsani sötéten, mire Ákos némán felemelte a tenyerét, ő pedig belecsapott. – Semmi értelmesről nem lehet velük beszélni. – Az én anyukámmal lehet – szólalt meg Ági halkan, miközben elmélázva megvakarta Pearl hasát. Zsani elhúzta a száját. – Vannak mázlisták – felelte tömören, majd folytatta. – De Márk nyilván nem véletlenül titkolózik. – Szóval szerinted ez oké? – néztem rá elképedve. – Amit csinálnak, az lopás! Szerinted így kell? – Nyugi már, én csak azt mondom, hogy megértem, miért nem rohan azonnal anyuciékhoz – emelte fel a kezét Zsani. – Ne felejtsd el, hogy ebben van egy kis tapasztalatom. Nem hiszem, hogy a szülei lennének a megoldás, főleg, hogy ilyen hülyén álltak hozzá, amikor megemlítette. – Akkor mégis mit mondjak neki? – tépelődtem, mire Ákos felhorkant. – Ja, mert ezt is neked kell megoldanod. – Hallgass, te dög – vágtam hozzá a kendőmet, de ő vigyorogva elhajolt előle. Ági töprengő arccal felvette a kendőt, és összehajtogatta (megáll az eszem). – Nem szívesen mondom, de… – kezdte, én azonban belefojtottam a szót. – Jó, tudom, nem kell megmentenem az egész világot, de mit csináljak, ha meghülyülök attól, hogy itt kell ülnöm tehetetlenül?? – Először is kezeltesd a szuperhős-komplexusodat – torkolt le Ákos, és finoman átcsúsztatta Ágit az egyik térdéről a másikra (bárcsak én is olyan pillekönnyű lennék, hogy egy pasi csak úgy dobálhatna ideoda). – Másodszor: ez most tényleg az ő problémája, cica. Nem
kereshetsz neki fejlesztő pedagógust, és nem tanulhatsz helyette. Neki kell megoldania, ha akarja. – Az pedig, remélem, eszedbe se jut, hogy lebuktasd – tette hozzá Zsani, és szigorúan nézett rám. – Csak azért mondom, mert ismerem a módszereidet, kisasszony. Nálam bevált, de történhetett volna másképp is, szóval, ha lehet, most ne legyél ilyen drasztikus. – Drasztikusnak éppen nem kell lennie, de talán mégis tehetne valamit – ült fel hirtelen Ginny. – A volt osztálytársam, akiről az előbb beszéltem… Nem vagyunk túl közeli barátok, de ismerősöm a FB-n, tudok beszélni vele. – Miről? – legyintettem lemondóan. – Márk úgyse hajlandó meghallgatni a papolást a szakemberekről meg ilyesmiről, kár is belekezdeni. – Nem kell papolnunk, csak megmutatni, milyen egy ember, aki felülkerekedett ezen a dolgon – mondta Ginny izgatottan, miközben kiráncigálta maga alól a táskáját, amin ült, és belekotort. – Illetve, hogy milyen nem: nem beteg, nem hülye, és végképp nem reménytelen. – De hogy csináljuk? – ráncoltam össze a homlokom. Érdekelni kezdett a dolog, már csak azért is, mert tényleg minden jobb, mint itt ülni tétlenül. Ginny diadalmas képpel felmutatta a telefonját, amit eddig keresgélt a hatalmas Mary Poppins-retikülben. – Mindjárt rácsörgök, szerintem simán össze tudunk hozni egy talit még ezen a héten. Sétálgatunk, „véletlenül” összefutunk veletek valahol, dumálunk egy pár percet, bemutatjuk Márknak Emesét, aztán a többi a te dolgod. Na, mit gondolsz? – Egy próbát megér – bólintottam bizonytalanul, de ahogy a többiek arcára néztem, mindenkiéről helyeslést olvastam le. Zsani kedvesen megborzolta a hajamat.
– Oké, ez szerintem még simán belefér, max azt mondja, nem érdekli az egész, és akkor leszállsz róla. De akkor leszállsz róla, igaz?? – Igeeen – húztam el a számat, bár nem voltam biztos benne, hogy meg is tudom majd tartani, amit ígértem. De most nem akartam ezen gondolkodni: végre volt egy tervünk, és ha van valami, amit a duplacsokis muffinnál is jobban imádok, az a tervezgetés.
A fiúk nem sírnak
Aznap este lebeszéltem magam arról, hogy újra ráírjak a Face-en lógó Márkra (már beszéltünk napközben skype-on – a doki kiírta erre a hétre, úgyhogy most otthon fekszik, és halál elégedetten nézi a Trónok harcát egész nap, mondhatom, irtóra megviselte a verekedés), és az ágyamon ülve azon töprengtem, mihez kezdjek magammal. Általában ritkán unatkozom, mert mindig van valami megnézendő új film vagy neadjisten egy könyv, amit Ági ajánl, de most valahogy nem volt kedvem se az Amerikai botrányhoz (Jennifer Lawrence és Bradley Cooper ide vagy oda), se az Infernóhoz (pedig Dan Brown-ba teljesen beleszerettem a Da Vinci-kód után, és nem csak képletesen: az embernek igazi szívdöglesztő egyetemitanár-külseje van, kábé mint Russel Crowe-nak az Egy csodálatos elmében; na, igen, most már hivatalos, hogy bejönnek az idősebb pasik). Bár még csak nyolc óra volt, odakintről semmi nesz nem hallatszott; mondjuk enélkül is tudtam, ki mit csinál: Apu természetesen dolgozik (a helyzet csak egy fokkal lett jobb az utóbbi időben), Geri a szobájában (ezen a téren semmi változás), Karola néni pedig a heti egy szabadnapját tölti, arai persze
csak akkor van érvényben, amikor Apu itthon van. Amúgy kíváncsi lennék, mit csinál ilyenkor, mert sosem mondja, csak egyszer-kétszer láttam rajta, hogy fodrásznál volt, de akkor sem tudtam, mivel töltötte a nap többi részét. Csak nem randizni szokott? Hm, fura lenne. Mármint nem tartozom azok közé, akik úgy gondolják, hogy az öregek randizása gusztustalan (bár nem nézném végig, ahogy Karola nénit lesmárolja valaki, brr), de tényleg meglepődnék. Mondjuk a férje már elég régen meghalt, szóval akár… Jézusom, én most komolyan azzal töltöm az estémet, hogy a házvezetőnő szerelmi életét boncolgatom?? Ennél már az is jobb lenne, ha tanulnék, de mit tegyek, ha zseninek születtem, és már minden házimmal kész vagyok? (Na jó, valójában alig adtak fel mára valamit.) Össze is pakolhatnék. (Ezt az indítványt gyorsan elvetettem, ahogy végignéztem a földön heverő ruhakupacokon: ha most hozzákezdenék, éjfél előtt tuti, hogy nem végeznék vele.) Ha őszinte akarok lenni magamhoz, bevallottam volna, hogy a legjobb lenne Gerivel filmezni, de mivel erre semmi esély nem volt, inkább el is hessegettem a gondolatot. Igazából nem is az unalom volt a probléma, hanem hogy megint átéltem, amit már annyiszor: hogy egy házban vagyok a családom tagjaival, mégsem tölthetem velük az időmet, ez pedig egyszerre feldühített és elszomorított. Nem akartam belesüppedni ebbe az érzésbe, inkább újra ahhoz a családtagomhoz menekültem, aki mindig ott volt, amikor szükségem volt rá: Anyuhoz. Zsaniék azt hiszik, már annyiszor olvastam a SZ.E.SZ.jegyzőkönyvet, hogy szinte kívülről fújom, de nincs igazuk. Valójában olyan keserédes érzés elővenni, hogy legtöbbször nem vállalom: amikor olvasom Anyu sorait, szinte fizikai fájdalomként tör rám a hiánya, sokszor el is bőgöm magam. Másrészről viszont akárhányszor csak belelapozok, elönt az öröm, hogy egyáltalán ismerhettem, hogy ilyen
fantasztikus csajnak lehetek a lánya, és a remény, hogy talán örököltem valamit az erejéből, a bátorságából és az őszinteségéből (a makacsságából ezer százalék, hogy igen). Ami pedig a legfontosabb: ha néha fáj is felidézni őt, másképp nem tehetem meg, csak így, és most hirtelen úgy éreztem, megint iszonyú nagy szükségem van erre, úgyhogy kirángattam az alsó fiókot, felütöttem a könyvet ott, ahol szétnyílt, és találomra olvasni kezdtem: 1987. április 29. (Polgi bejegyzése) Ami azt illeti, rég volt ilyen redvás (A jegyzőkönyvben nem káromkodunk, és amúgy se ártana kimosni a szádat! – Gitta megjegyzése, a szerk.), szóval rég volt ilyen rossz napunk. Mivel tegnap kicsit kiakadtam Mamára, és mondtam neki pár dolgot, ma nem engedtek sehová, ezért az ablakos módszerrel kellett kommunikálnunk, ja, az ablakos módszer működését még nem írtuk le: mivel Gitta és én szemben lakunk egymással', az ablaküvegről visszaverődő fény segítségével tudunk beszélgetni (esténként az ablaküveget a villany lefel kapcsolása helyettesíti). Egy villanás: „igen”, kettő: „nem', három: „keress meg, valami fontosat kell mondanom” négy: „nem történt sem?ni különös". Ma Gitta négyet villantott, szóval ő is otthon dekkolt, és náluk se volt semmi, Kilát pedig úgy szoktuk ilyenkor értesíteni (mert ő pár utcával lejjebb lakik), hogy az aznapi jegyző a sarkon lévő zöldséges korlátjába dug egy levelet, mert a korlátnak nincs lezárva a vége, és bele lehet szuszakolni. Ma megírtam neki, hogy semmi nem volt, ő viszont késő este egyszer csak felcsengetett hozzánk. Mamáéknak rögtön nagy lett a fejük, hogy minek jön ide valaki este tízkor, de Kila teljesen ki volt borulva, úgyhogy kimehettem hozzá a lépcsőházba. Szóval az van, hogy jó nagy bajba került, mert a bátyját elviszik
katonának (micsoda veszteség! – Polgi és Gitta közös megjegyzése, a szerk. J, és mivel Józsi (a bátyja) nem akart menni, belerángatta Kilát, hogy nézzenek utána, nem lehet-e szerezni neki valami papírt, hogy felmentsék, vagy mi (nem értettem pontosan). Aztán sajnos a szüleik rájöttek, mire készülnek, szóval most áll a bál, Józsinak meg hétfőn juszt is menni kell a laktanyába. A rossz az, hogy Kilát most szobafogságra ítélték határozatlan időre (ide is úgy könyörögte el magát, hogy szólhasson nekünk), úgyhogy a SZ.E.SZ.-nek ilyen csonka formában kell működnie, amíg az anyjáék észhez nem térnek. Atvillogtam Gittának, hogy baj van, de csak reggel tudtunk beszélni, mert tízkor már nem hagyták, hogy telefonáljon. (Micsoda hülyeség, tízkor még mindenki fenn van – a szerk.) Sajnáljuk Kilát. Azt mondta, bár ne ígérte volna meg a tesójának, hogy segít. Becsuktam a könyvet, és ráhajtottam a fejemet – jólesett a puha, fekete műbőr érintése. Egyre inkább kezdtem úgy érezni, az, hogy megtaláltam ezt a könyvecskét, és hogy éppen akkor, amikor elkezdtek körülöttem bonyolódni a dolgok, egyszerűen nem lehetett véletlen. Mi más volna a magyarázata annak, hogy szinte kísérteties módon mindig ott nyílik ki, ahol valami nekem szóló bejegyzés van? Anyu halála után sokszor fantáziáltam arról (és egyben be is voltam tojva a lehetőségtől), hogy mi lenne, ha egyszer csak megjelenne mondjuk itt a szobámban, de sose jött, és igazából nem is tudom, hiszek-e ezekben a dolgokban egyáltalán. Amióta azonban a kezembe került ez a füzet, már nem vagyok olyan biztos benne, hogy nem létezik szellemvilág (vagy kezdek totál meghülyülni). Jó, azt azért nem hiszem, hogy Anyu ezekkel a sztorikkal konkrétan üzenni akarna, valószínűbb, hogy én veszem őket magamra, de Kila előbbi története például a napnál
világosabban azt sugallja számomra: ne avatkozz abba, ami nem a te problémád, ne cipeld mások terhét! Persze, mintha az olyan könnyű lenne! Gondolom, Kila sem a következményekkel törődött, amikor segíteni próbált a bátyjának (aki azért a történtekből ítélve elég nagy szemét lehetett), csak azt tartotta szem előtt, hogyan lehetne megoldani, hogy ne kelljen elmennie. Basszus, én is csak megoldást akarok, de valami azt súgta, hogy most muszáj Zsaniékra, Johnny bára és Anyuékra hallgatnom, különben én is úgy járok, mint Kila, vagy rosszabbul. Végül is egy szobafogság nem a világ, de ha az ember elveszíti a pasiját (az öccséről nem is beszélve), az már sokkal nagyobb gáz. Miután visszatettem a könyvet a helyére, úgy döntöttem, egy forró zuhannyal próbálom jobb kedvre deríteni magam (meg az új epres tusfürdőmmel, amit még ki se nyitottam eddig). Ahogy a fürdőszoba felé indultam, észrevettem, hogy a megszokottól eltérően Geri ajtaja résnyire nyitva van. Általában bezárja (szerintem ha tehetné, lakatot is rakna rá), de most valamiért így maradt, bent-ről pedig az öcsém hangja és egy lányhang hallatszott: skype-olt valakivel, és nem is én lettem volna, ha nem használom ki a lehetőséget, hogy legalább ilyen szánalmas módon megtudjak valamit arról, mi járhat a fejében mostanában, úgyhogy macskaléptekkel odalopóztam az ajtóhoz. – Semmi extra, még mindig be vagyok varrva – mondta éppen Geri. – Baromi jó egész nap a rohadt családom buráját bámulni. Mindenki olyan fejjel járkál, mintha valami kriptában lennénk. – A nővéred is? – tudakolta a lányhang, ami nagyon ismerősnek tűnt. Hiszen ez Móni!
– Ő meg pláne – felelte Geri. – Valami gáz van a csávójával, tökre be van fordulva, de arra azért van ideje, hogy folyton utánam szimatoljon. Megrezzentem, mert ez talált, de egyelőre nem mozdultam a helyemről. – Hogyhogy szimatol? – kérdezte Móni. Hallottam, milyen óvatosan beszél, és megint megmelegedett a szívem: nem akar ajtóstul rontani a házba, nehogy elriassza Gerit, de azért kíváncsi. Nagyon jól ismertem ezt az érzést. – Á, nem konkrétan, csak folyton látom rajta, hogy be van tojva, nehogy csináljak valamit. – Az öcsém hangja kifürkészhetetlen volt. – Tele van vele a tököm. Úgy bánik velem, mintha ötéves lennék. – Nekem jó fejnek tűnt anno – védett meg Móni (de cuki). – Nincs baj vele, csak mindig beleszól a dolgaimba, pedig nekem nem kell egy másik… Szóval nem kell, hogy szemmel tartsanak. Halál idegesítő. Nem kell egy másik anya, ezt akarta mondani. A szavak úgy belém martak, hogy egy pillanatra a falnak kellett támaszkodnom, de ekkor hirtelen Geri alatt megreccsent a forgószék, én pedig villámgyorsan beugrottam a fürdőbe, és magamra csuktam az ajtót. Vajon észrevett? A folyosóról nem hallatszott semmi, de valami azt súgta, nem úsztam meg a dolgot. Mindegy, ha meglátott, ha nem, valószínűleg úgyse beszélünk róla. Ehelyett inkább ugyanúgy járkálunk majd zombiként abban a bizonyos kriptában, mint eddig. A zuhany – és a tusfürdő epresvattacukor-illata – valamennyit segített, eggyel jobb hangulatban kászálódtam ki a kádból. Ahogy ez már a Ginny-wellness alkalmával is kiderült, a fürdőmániát is Anyutól
örököltem: ha ideges volt vagy fáradt, akkor is szakított magának egy negyedórát arra, hogy kicsit magára zárja a fürdőszobaajtót, amikor éppen szaladt vele a ház. Na, igen, ehhez hozzátartozik, hogy Anyu nem volt túlzottan rendmániás, sőt, rendszeresen előfordult, hogy ott estek ki a kezéből a tárgyak, ahol pont dolga volt velük (Apu ezért viccesen azzal csúfolta, hogy titokban férfi – persze még akkor, amikor Apu számára nem volt ismeretlen a humor fogalma), és azt hiszem, ezt a tulajdonságát is egy az egyben átvettem. Viszont olyasmire volt képes, amire a legpedánsabb szülő sem: mindig tudott hangulatot csinálni. Ahol jelen volt, ott azonnal a középpontba került, pedig egyáltalán nem volt harsány, inkább kimondottan visszafogott, mégis valamiért köré gyűltek az emberek. Ebben a tekintetben pontosan olyan volt – és erre nagyon különös volt rádöbbenni –, mint Ági. Három óra múlva, amikor – annak ellenére, hogy baromi fáradt voltam – még mindig nyitott szemmel meredtem a plafonra, úgy döntöttem, ez így nem mehet tovább, és feltápászkodtam az ágyból. Meleg tej, az kell ide. Karola néni ajánlotta ezt az ősrégi trükköt az álmatlanság ellen, amikor anno ideköltözött, és észrevette, hogy mindennap hajnali kettőig bámulom a monitort, aztán persze másnap reggel úgy kell életre rázni. Oké, nem mondhatnám, hogy mindig bejön, de néha megteszi a hatását, és reménykedtem, hogy ma este így lesz. Azonban ahogy a konyha felé haladtam a lépcsőn, meglepetten láttam, hogy ég bent a villany. Este tizenegykor a mi családunk (vagy mink) tagjai normális esetben már régen bezárkóznak a szobájukba, és csendesen rühellik a többieket, de akkor ez most mi? Ahogy közelebb értem, hangokat hallottam, egy férfiét és egy nőét. Apu és Karola néni??
– Ne értsen félre, de maga nem tudja, hogy ez milyen – mondta a férfihang, annyi szomorúsággal telve, hogy megtorpantam. Tudom, úgy tűnik, mintha az egész estét hallgatózással töltöttem volna, de mit csináljak, ha ez most így alakult? Én csak egy kis tejet akartam. De ha már adódott a lehetőség, nem hagyhattam ki (kérem az esküdteket, vegyék figyelembe, hogy a vádlottnak nehéz gyerekkora van), szóval a józan észnek fittyet hányva megbújtam a konyhaajtó mögötti falnál, és igyekeztem jól kinyitni a fülemet. – Igaza van, én csak azt látom, ami itthon folyik, amíg maga távol van – felelte Karola néni. Az ő hangjában nem volt semmi lágyság, inkább elutasítónak hangzott. Hirtelen, magam sem tudtam, miért, megsajnáltam Aput: most aztán végképp nincs szövetségese. Na jó, nem mintha nem ő tehetne róla. – És maga is tudja, hogy az elkeserítő. – Amikor az anyjuk meghalt, megpróbáltam mindent megtenni – hangzott fel újra Apu védekezése. – Flórát pszichológushoz járattam, idehívtam magát… – Ez mind szép és jó, de azt csak nem tagadja, hogy azóta szinte egyetlen percig sem volt velük – vágott közbe Karola néni szenvtelenül. Ebben a percben rájöttem, hogy a legutóbbi Geri-ügy óta valószínűleg most beszélnek egymással először hosszabban; legalábbis a frenetikus hangulat erre engedett következtetni. – Kivéve azt a kis vendégszereplését pár hónapja. Akkor vajon mi történt? Hogyhogy hazajött? – Nem hiszem, hogy a maga dolga lenne! – csattant fel Apu, aztán észrevette magát, és ismét lehalkította a hangját. – Bocsánat, nem akartam megsérteni, de olyan dolgokat kérdez…
– Igen, és tudja, miért? Mert én élek a gyerekeivel maga helyett. Én indítom el őket mindennap iskolába, én mosok, főzök, takarítok rájuk, és néha én hallgatom meg a panaszaikat. Panaszaikat? Lehetséges, hogy Geri is próbált már beszélgetni vele? Ez az új infó egészen elkábított. – Szóval én vagyok az apjuk és az anyjuk egyben – folytatta Karola néni keserűen. – És az csak egy dolog, hogy nem igazán erre szerződtem annak idején, mert megbirkóznék vele, ha teljesen árvák lennének, de nem azok. Van egy apjuk, aki mintha nem is lenne. – Tudja, kicsit kezd elegem lenni abból, hogy ebben a házban mindenki úgy érzi, joga van kioktatni engem – válaszolta Apu, és szinte éreztem, mekkora erővel próbál uralkodni az indulatain. – Már mondtam: megtettem, ami tőlem telt. Gondoskodom róluk, ellátom őket mindennel. – Csak önmagával nem. – Karola néni hangja ezúttal nem vádló volt, csak nagyon-nagyon szomorú. – Magát megvonja tőlük. Most nem hallanak minket: elmondja, hogy miért? Ha ők bíznak bennem, talán maga is megtehetné. Hosszú csend következett, és én biztos voltam benne, hogy Apu nem fog válaszolni. Miért is válaszolna? Nekünk se mondott erről soha egyetlen szót sem, miért tárulkozna ki akkor egy vadidegennek? Az is lehet, hogy egyáltalán nincs mit elmondania, egyszerűen csak nem érdekeljük, és kész. Ám a következő pillanatban meghallottam a hangját: tompa volt, szürke és nagyon halk, alig értettem, amit mond. – Tudja, az orvosok szerint mitől lesz valakinek rákja? – kérdezte. Karola néni nyilván nemet inthetett, mert Apu folytatta. – Attól, hogy feszültségben, félelemben vagy fájdalomban él. A boldogtalanságtól. A feleségemnek mellrákja volt. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam.
A fal másik oldalán szinte jéggé dermedtem. – Egyáltalán nem – felelte kis szünet után Karola néni. – Ha jól értem, leegyszerűsítve azt akarja mondani, hogy azt hiszi, a kicsik anyja azért ment el, mert… – Mert én nem tettem boldoggá – vetette közbe Apu. Majd meghaltam, hogy most lássam az arcát, de nem mertem megmozdulni. – Pedig nagyon szerettem. Sose szerettem így senkit azelőtt. Mégis mindig éreztem, hogy elégedetlen, hogy valami többet akarna, mint titkárnőként dolgozni mellettem, és gyereket nevelni. Amikor rákérdeztem, persze tagadta, azt mondta, neki ez jó így. – És nem lehet, hogy tényleg jó volt? – szólalt meg Karola néni, és a beszélgetés alatt most először vált megértőbbé a hangja. Tessék, csak egy hüppögő pasi kell, és bármilyen nőt le lehet venni a lábáról (hogy ez mennyire nem fair). – Szerette magát, nem? Ha annyira boldogtalan, elment volna. – A gyerekek miatt maradt. – Apu szavai szinte koppantak a beálló csöndben. – Imádta őket. – Ha igaz, amit mondott, és amit ők meséltek róla, nem hiszem, hogy kizárólag ez volt az oka – szögezte le Karola néni határozottan. Ezekre a szavakra még jobban leesett az állam: szóval Geri nem csupán beszélgetett Karola nénivel, de mesélt neki Anyuról is? Ez egyre furább. – És ne hibáztassa magát, az emberek nem halnak meg csak azért, mert boldogtalanok. – Az orvos szerint… – Az orvos is csak annyit mondott, ha van esze, hogy a feszültség meg a többi rásegít a kór terjedésére, ebben biztos vagyok. Nem traktálhatta akkora hülyeséggel, hogy ez volt az egyetlen ok. – A
zajokból ítélve Karola néni felállt, és kinyitotta a hűtőt. – Kér egy pohár bort? Szinte soha nem szoktam, de most jólesne. – Igen, köszönöm – egyezett bele Apu, nekem meg már tényleg fogalmam se volt, hová tegyem a helyzetet. Apu és Karola néni este tizenegykor borba fojtják a bánatukat a hipermodern konyhánkban?! Ha Geri most szóba állna velem, és elmondhatnám neki, visítva röhögne, az tuti. Poharak csörömpölése hallatszott, aztán megint csend borult a helyiségre. – Tisztában vagyok vele, hogy kétévnyi bűntudatot nem lehet egy csettintéssel eltüntetni, és ahogy mondta, nem is az én dolgom – törte meg a hallgatást Karola néni. – De ne a gyerekein verje le, hogy rossz embernek tartja magát, mert nem érdemlik meg. – És mégis mit gondol, mennyit tehetnék, ha itt volnék? – Apu hangja sebezhetőbbnek tűnt, mint bármikor eddig. – Látja, mi a helyzet: Flóra szóba se áll velem, Gergő drogozik… – Miért nem akarja megérteni, hogy ezek éppen azért történnek, mert nincs itt? – Karola néni a jelek szerint elvesztette a türelmét. – Csak a figyelmét akarják mindenáron felhívni magukra, azért csinálnak ilyeneket. – Ha így van, akkor miért nem beszélnek velem most, hogy itt vagyok? – kérdezte elkeseredetten Apu. – Maga több mint két éve bünteti őket, és tényleg ezt kérdezi? Karola néni szavai megálltak a levegőben. Nem lehetett rájuk mit mondani, és nyilván Apu sem tudott, mert a következő hang ismét a poharak csörömpölése volt, ahogy Karola néni betette őket a mosogatógépbe. Lassan feloldódott a bénultságom, és meg sem várva, mi történik ezután, megfordultam, és felosontam a lépcsőn. Csak a
szobámba érve vettem észre, hogy majdnem végig visszatartottam a lélegzetem. Úgy ereszkedtem az ágyam szélére, mint akit megütöttek, és a hirtelen sokkot próbálja feldolgozni. Ez durva. Apunak bűntudata van. Azt eddig is tudtam, hogy valami hülyeség miatt zárkózik el tőlünk (vagy legalábbis reméltem, tényleg nem arról van szó, hogy ennyire leszar minket), de ezt az egészet a maga valójában hallani kísérteties volt. Tehát Apu azt hitte, hogy Anyu boldogtalan volt mellette, ezért halt meg, és nem akar minket is boldogtalanná tenni, vagy valami ilyesmi. Kész agyrém. Bár igaz, hogy Anyu halála után egy darabig nekem is voltak hasonló gondolataim, meg nyilván Gerinek is; a pszichodokim szerint ez abszolút normális, de akkor nagyon szenvedtem tőle. Pedig tényleg semmi, de semmi okunk nem volt ezt feltételezni, mert Anyu sosem látszott boldogtalannak, ellenkezőleg: folyton ragyogott. Oké, lehet, hogy többre vágyott volna, mint a titkárnősködés (totál megértem), de tudom, hogy Karola néninek igaza van, és irtóra szeretett minket meg Aput is. A betegsége alatt rengeteget olvastam a rákról a neten, és tényleg említettek pszichológiai okokat, de azt mindenütt kihangsúlyozták, hogy ez csak egy része a dolognak, akkor Apu hogy gondolhatja, hogy ő a hibás? Vagy ugyanazt érezné, amit én akkor: hogy inkább magamat hibáztatom, csak ne kelljen elfogadnom, hogy van, ami felett nem lehet hatalmunk? Most végre nem kellett küzdenem az álomért, mert az agyamnak hirtelen olyan sok lett a bejövő infó, hogy nemes egyszerűséggel kikapcsolt, én pedig végigdőltem az ágyon. Úgy aludtam el, ahogy voltam, papucsban és köntösben, és onnan tudom, hogy a tesóm kicsivel sem került közelebb hozzám, mint pár héttel ezelőtt, hogy így is riadtam fel valamikor hajnalban: takaró nélkül, reszketve a hidegtől.
Női szervek
Két nap múlva, amikor fél délután a törileckét nyomattam, és már éppen kezdtem képbe kerülni a globalizáció és az alternatív energiaforrások ügyében (vagy legalább már részben értettem, amit olvasok), a telefonom pittyegni kezdett. Le se tagadhatnám, hogy függő vagyok: eszembe se jutott, hogy a tanulás miatt esetleg később nézzem meg, inkább hálásan félredobtam a könyvet, és a telóra vetettem magam. Ginny volt, aki annyit írt Viberen: „Oké a holnap! :D” Megborzongtam. Bárcsak számomra is oké lenne, hogy már megint kénytelen vagyok átverni valakit – méghozzá a pasit, akiért odavagyok –, még akkor is, ha az ő érdekében teszem. A többiek is támogattak, nyugtattam magam, de persze nem sikerült teljes mértékben elfojtanom a kételyeimet. Akárcsak anno Zsaninál, most is totálisan benne volt a pakliban, hogy ha Márk rájön a cselre, egy pillanat alatt ejt engem, és magasról tojni fog a magyarázkodásomra (amiben, lássuk be, nem is vagyok túl jó). Az elmúlt napokban azon is elgondolkodtam, hogy végül is mi a fenéért akarok én már megint belefolyni valakinek az életébe: na és, ha diszkalkuliás, akkor mi van? Nem matekozni akarok
vele, hanem… Szóval nem matekozni, és kész! Nem mindegy nekem, milyen tanulási zavara van, vagy nincs? Egy kicsit ideges néha ettől a cucctól, ez még igazán nem a világvége. Percenként megfordult a fejemben, hogy ráírok Ginnyre, hogy hagyjuk az egészet, de valami mégis visszatartott. Ákosnak van igaza, tényleg szuperhőskomplexusom van, és esküszöm, egyre jobban együtt érzek Katniss Everdeennel. Aznap már képtelen voltam a törivel foglalkozni, és ez minden tárggyal így volt másnap délutánig, meg úgy általában mindennel. Egyfolytában kattogott az agyam, és mivel, minden gondolatom egy csapásra meglátszik rajtam, ezt sajna Márk is észrevette, amint meglátott. – Neked meg mi bajod? Már úgy érted, azon kívül, hogy egy kis vörös boszi asszisztálásával hamarosan úgy készülök bánni veled, mint egy csecsemővel, aki nem tudja eldönteni, mi a jó neki, és ettől iszonyú lelkifurdalásom van??? Legszívesebben ezt válaszoltam volna, de helyette inkább csak egy ragyogó mosolyt villantottam rá. A tervtől függetlenül ez lehetett volna a tökéletes délután: a nap megint hét ágra sütött, és a Deákon, a Gödör melletti parkban mindenütt szerelmesek és kisebb-nagyobb csoportok heverésztek a fűben, gördeszkások és bicajosok zúgtak fel-alá a betonon, és az orromat megcsapta az aluljáró pékségéből áradó kávé bódító illata. Arról nem is beszélve, hogy még felöltöznöm is egész rendesen sikerült (nem minden segítség nélkül persze, Zsani skype-on át stylingolt): fekete farmert viseltem egy hosszú szürke pólóval, amire színes betűkkel az volt nyomtatva: „WOW!”, hozzá fekete szandált, világoskék kendőt a nyakam körül, és egy Ginnytől kapott fülbevalót, ami türkizkék üveggyöngyből készült.
– Egyébként én is pont ezt akartam mondani – mutatott Márk mosolyogva a pólómra, mire elpirultam, és lesütöttem a szemem. Ő halkan felnevetett, az ujjával felemelte az államat, és a szemembe nézett (akárhányszor ezt csinálta, szinte elakadt a lélegzetem, annyira szexi mozdulat volt). – És nagyon jól áll az is, amikor elpirulsz. – Hagyjuk – mormogtam irtó zavarban, miközben fél szemmel a telómat lestem, mikor üzen Ginny, hogy itt vannak. – Te is jól nézel ki, alig látszik valami – érintettem meg a homlokát, ahol tényleg csak egy vékony fehér csík jelezte, hogy megsérült. – Ja, bár a varratszedés nem volt annyira kúl – felelte, és utálkozó grimaszt vágott. – Nem kímélt a doki, majdnem elbőgtem magam, amikor csinálta. Brrr… ne próbáld ki. – Nem szándékozom – mondtam sajnálkozva. – Zsoltit láttad azóta? – Nem, szerintem nem mer a szemem elé kerülni az a kis szemét. – Márk arca eltorzult, ahogy visszaemlékezett. – Ő is tudja, hogy csak azért tudott lenyomni, mert meglepődtem, különben egy perc alatt szétkaptam volna. – Ó, hát persze… – bólogattam somolyogva, mire megcsipkedte az oldalamat. – Szóval nem hiszed? – cukkolt, miközben a nevetéstől fulladozva próbáltam szabadulni. Jó volt ennyire vidámnak látnom, ezért még forróbban reméltem, hogy nem jön rá, mire megy ki a kis játékunk Ginnyvel ma délután. Csak meg ne utálj, fohászkodtam neki magamban, azt nem bírnám elviselni. Ebben a pillanatban rezgett a telóm, én pedig megjátszott haraggal rácsaptam Márk kézfejére. – Na, nyugi, kapásom van!
– Te kezdted – vigyorgott, én pedig rányújtottam a nyelvem, aztán megnéztem a telefonomat. Ginny megint szűkszavú volt: „15 perc, a szökőkút mellett”. Szuper, akkor még van időm úgy tenni, mintha hirtelen jutna eszembe, hogy arra sétáljunk. A következő negyedórát azzal töltöttük, hogy sorban álltunk fagyiért, de mivel az alul-felül csokis verzióért mindketten odavoltunk, nem tántorított el a végtelennek látszó emberlánc a kajáldánál. Végre megszereztük az áhított adagot (Márk sportember lévén végül csak felülre kért csokit – mintha ez javított volna azon, hogy tömény cukrot toltunk az arcunkba), és nevetgélve, beszélgetve kisétáltunk az utcára. Márk nem figyelte, merre megyünk, így könnyű volt a lépteinket a szökőkút felé irányítanom – ahol viszont ő előbb vette észre Ginnyt, mint én. – Nézd, az ott nem Emma? Vagy te hogy is hívod… Ginny? – De, jé! – Reméltem, hogy elég meggyőzően adom a meglepettet, miközben viszonoztam Ginny integetését. Közös megegyezéssel úgy döntöttünk, hogy beavatjuk a tervbe a volt osztálytársnőjét – totál rendes tőle, hogy segít, hiszen azt se tudja, ki vagyok, miért érdekelné a nyomorom –, ennek ellenére a lány arcán valódi kíváncsiság tükröződött, ami határozottan jót tett az ügyünknek. – Sziasztok, galambok – ugrott fel Ginny a padról, ahol ültek, és gyorsan megölelt. Aztán a homlokát ráncolva, mint egy szigorú doktor néni, szemügyre vette Márk harci sérülését. – Az a szakvéleményem, hogy egyben maradsz. – Köszi – mosolygott Márk, és megpuszilta, Ginny pedig ezután a mellette álló lány felé fordult. – Jaj, bocs, Mesi, ez itt Flóra és Márk, a barátaim.
– Sziasztok! – Mesi megszólalásig úgy nézett ki, mint Ellie Kemper a Koszorúslányokban, de lehet, hogy csak a hajviselete miatt éreztem így: vállig érő, barna hajának minden szála rendezetten simult a fejére, pedig a téren enyhe szellő fújdogált. Kedves, kerek arca volt és nyugodt barna szemei, amik érdeklődéssel csillantak fel, amikor meglátott minket. – Radványi Emese, örülök. Letudtuk a kötelező puszikat, aztán Ginny a padon heverő Oreo kekszes zacskóra mutatott. – Kértek? Éppen ünnepelünk. – Nem, köszi – hárítottam el (még a fagyit is alig nyeltem le, nem vagyok én Gombóc Artúr). – Mit ünnepeltek? – Azt, hogy Mesinek meglett az angol felsőfokúja – felelte Ginny. – Ez azért kemény, nem? – Tényleg az, wow – szólt közbe Márk, és elismerően pillantott Mesire. – Gratula! – Köszi. – Mesi örült a dicséretnek, de a zavarnak nyoma sem látszott rajta. Minden porcikájából az sugárzott, tudja, hogy magának köszönheti az eredményét, és jogosan büszke. Huh, de baromira irigyeltem. – Nehéz volt? – kérdeztem érdeklődve, ő pedig megvonta a vállát. – Oda kellett tennem magam, de az írásbeli nem volt akkora cucc. Ha megvan a közeped, onnan már nem olyan gáz. Engem inkább a szóbelin nyüstöltek sokat, legalább egy félórát bent voltam, de végül csak megadták. – Mi volt a témád? – Látszott, hogy Márkot tényleg foglalkoztatja a kérdés, aminek nagyon örültem. Ha szimpi neki Mesi, talán jobban fogadja majd a diszes dolgot is. Ginnynek valószínűleg ugyanez
járhatott a fejében, mert amikor odanéztem, alig észrevehetően rám kacsintott. – Ez tök érdekes volt, mert tudjátok, mit kaptam? Az iskolán kívüli nevelést – felelte Mesi, és Ginnyre pillantott. – Te tudod, hogy nekem voltak ezzel kapcsolatban gondjaim, szóval igazából azokról beszélgettünk végig. Őszintén szólva kicsit ciki is volt, mennyire örültek, amikor kiderült, hogy idáig jutottam ezzel… – Hogy meddig mivel? – szóltam közbe dobogó szívvel. Ereztem, hogy Márk teste megfeszül mellettem. – Hát, közepesen súlyos diszlexiám volt, de szerencsére elég hamar rájöttek, még az áltsuli elején, szóval mostanra tök oké vagyok – válaszolta Mesi csevegő hangon. – Sugárzott róla, hogy abszolút túl van a dolgon, annyira, hogy már nem esik nehezére akár idegenek előtt is beszélni róla. Márk légzése szaporább lett, én pedig úgy bepán-koltam, hogy rá se mertem nézni. – Ez szuper – mondta Márk lassan, és ellentmondást nem tűrő mozdulattal megfogta a kezemet. Jaj. Segélykérően Ginnyre néztem, aki menteni igyekezett a helyzetet. – És ti mit kerestek itt amúgy? Ööö, csak úgy sétálgattok? – Bizony, és nem is zavarunk tovább – felelte Márk kicsit túl szívélyesen, Ginny pedig elvörösödött (na igen, tényleg elég vérszegény próbálkozás volt, de nem tehet róla, nincs tehetsége a csaláshoz). – Örültem, és még egyszer gratulálok – fordult Mesi felé, aki vidám mosollyal bólintott. – Én is örültem, sziasztok! – Sziasztok – nyögte Ginny, aztán egy pillanatra magához szorított. – Bocsi – suttogta a fülembe. Megráztam a fejem, és még épp volt
időm, hogy az ujjaimmal kalimpálva búcsút intsek, aztán Márk kíméletlenül elrángatott onnan. Némán lépdeltünk a parkon át, és én egyre növekvő kétségbeeséssel hallgattam az egyik társaság felől ideszűrődő gitármuzsikát. A fenébe, jobban ki kellett volna dolgozni ezt a tervet, vagy… vagy nem tervezni egyáltalán, hanem végre hallgatni a többiekre, és békén hagyni másokat. Ha ezt most túléled, egyszer és mindenkorra abbahagyod a kéretlen őrangyalkodást, megértetted, te liba?? Lehajtott fejjel szidtam magamat, amikor Márk egyszer csak lefékezett egy padnál, ami távol esett a többitől, és lehuppant rá. Elengedte a kezem, a könyökével a térdére támaszkodott, és a tenyerébe temette az arcát. Rémülten figyeltem, főleg, mert a következő pillanatban egyszer csak rázkódni kezdett a válla. Csak nem sír?! Az előbbi pánik és keserű önvád tehetetlenséggé változott bennem. Ugyanaz az érzés fogott el, mint amikor a sulifolyosón megláttam a sarokba szorított Zsani tekintetét, akit én hoztam abba a helyzetbe: vajon mekkora zűrt kell okoznom ahhoz, hogy felfogjam a határaimat? Nem és nem vagyok mindenható, de még csak a sors egy szerencsétlen kis követe sem; totál hétköznapi ember vagyok, aki valamiért folyton beleavatkozik mások dolgaiba. Mit is mondott Zsani akkor: „ha nincs saját életed…” – na jó, ebbe jobb bele sem gondolni. A torkomban dobogott a szívem, de egy percig sem bírtam tovább elviselni ezt a helyzetet: óvatosan megérintettem Márk vállát. – Ne… haragudj. Nem érkezett válasz, a válla újból megrázkódott. Csodás. Nem elég, hogy pár napja agyabugyálta el egy szánalmas kis féreg, én még meg is ríkatom, valóban remek barátnő vagyok. Barátnő? Igazából azt se
tudom, végül is mi van köztünk már megint (bár ehhez lassan kezdek hozzászokni). Ismét megpróbálkoztam az érintéssel. – Elmenjek? Erre a kérdésre Márk végre felemelte a fejét. Döbbenten láttam, hogy könnyeknek nyoma sincs az arcán, ellenben tiszta vörös a képe a visszafojtott röhögéstől. Tágra nyílt szemmel dőltem hátra a padon. – Azt hittem, sírsz. – Sírni, miért? – kérdezte, és széles vigyor ömlött el a képén. – Mert a csajom egy igazi kis bajkeverő? Gabe megmondta, amikor összejöttünk, hogy melletted nem lesz unalmas az élet, de erre azért nem számítottam. – Akkor nem haragszol? – kérdeztem még mindig kétkedve, mire a derekam köré fonta a karját, és erősen magához szorított. – Baromira nem – felelte, és megint nevetni kezdett. – OMG, látnod kellett volna a fejedet, amikor a csaj kiejtette a száján, hogy „diszlexia”. Már előtte is sejtettem, mire megy ki a dolog, de akkor lettem biztos benne, mert totál lefehéredtél. – Nem voltunk valami ügyesek – húztam el a szám, Márk pedig megtörölte a szemét, ami ezúttal tényleg könnyes lett, de a nevetéstől. – Hát, nem – értett egyet, és az ölébe húzott. – Bocs, de most muszáj alaposan megölelgetnem téged büntetésül. Olyan kis hülye vagy! – Ne haragudj, ne haragudj, ne hara… – kezdtem, de ő gyengéden az ujjamra tette a száját. – Nem haragszom. Tényleg nem, oké? – Megfogta az állam, és mélyen a szemembe nézett. – Bármilyen bénák voltatok, azért nem volt teljesen elcseszett ötlet. Jó volt látni, hogy ez a csaj tényleg el tudott
jutni a diszlexiától a felsőfokúig, bár igaz, hogy nála hamarabb észrevették. – Csak azt akartuk, hogy lásd, hogy nem vagy beteg, vagy milyen hülyeséget mondtál a múltkor – szóltam közbe csendesen, mire bólintott. – Ez bejött – szorított magához újra. – Tudod, mit? Ha hazaérek, talán beszélek Apával. – Tényleg? – fordultam szembe vele lelkesen. – Igen. Igazából megpróbálhattam volna eddig is, de Anya reakciója eléggé letört, úgyhogy inkább máshogy próbáltam megoldani, de ezt tudod. – Az orrával finoman megcirógatta az államat, amitől rögtön libabőrös lettem. – Nem mondom, hogy bármi változni fog, és az őseim most egy csapásra mintaszülők lesznek, de egy próbát megér. – Szerintem is. – Olyan boldog voltam, amiért mégse szúrtam el mindent, hogy nem gondolkodtam: előrehajoltam, és a szájára tapasztottam a számat. Tudom, azt beszéltük meg, nem sietünk, de ebben a pillanatban muszáj volt éreznem a csókját, ő pedig visszacsókolt, de még mielőtt szenvedélyesebben összefonódhattunk volna, finoman eltolt magától. – Csak lassan, emlékszel? – mondta, és egy puszit nyomott az orrom hegyére. – De örülök, hogy örülsz. Viszont – és itt egy picit szigorúan nézett rám – szeretném, ha a jövőben az „őszinteség mindenáron’-szabályodat magadra is vonatkoztatnád. – Tudooom… – hajtottam le a fejem szégyenkezve, ő viszont gyengéden kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – Hé, még mindig nem haragszom, tudom, hogy jót akartál, csak szeretném, ha többet nem kellene kerülő úton elérned. Én igyekszem
nyitottabb lenni, te viszont még egyszer ne D.A.C.-olj meg engem, ha kérhetlek. – MegD.A.C.-olni? Ez olyan, mint a megMosby-zás? – vigyorodtam el, mire bólintott. – Pontosan: csak semmi Mosbyzás, vagy D.A.C.-olás, vagy bármilyen csel, oké? Közlöm veled, hogy a pasik rosszul viselik az ilyesmit. – Minden pasi? – évődtem, ő pedig az orromhoz dörzsölte az orrát. – Azt nem tudom, de ez itt igen. – Oké, eskü. – A nyakába temettem az arcom, és felsóhajtottam. Eszembe jutott, amit az előbb ígértem magamnak: ha ezen túl leszünk, akkor többé semmi csel… Na jó, legalábbis egy ideig. Másnap természetesen brillíroztam töriórán – már ha brillírozásnak lehet nevezni, hogy amikor Báder felszólított, Zsanit megszégyenítő lelkesedéssel hadováltam összevissza a globális felmelegedésről és mindenről, ami csak eszembe jutott. Alapvetően bírjuk egymást, mert Johnny bá és Alice mellett ő a harmadik olyan tanár a suliban, aki legalább távolról hasonlít egy emberi lényre: teljesen átlagos pasi, középkorú, barna hajjal és búzakék szemmel, fura fahumorral és egy elképesztően csinos franciatanár feleséggel. Na igen, ez talán az egyetlen nehezen érthető dolog Báder körül: oké, nem egy bányarém, a felesége, Zsófi néni viszont nagyjából úgy fest, mint Monica Bellucci: derékig érő, koromfekete haja van, ragyogó sötétbarna szeme, és folyton sötét leggingsekben, élénk színű ingblúzokban és csizmában jár, parfümfelhőt húzva maga után. Szóval ha szegény Báderben nincs is semmi érdekes, a felesége bőven kárpótolja az olyan pletykaéhes kis kotnyeleseket, mint mi. Ákosnak persze azonnal született is egy
elmélete róluk: biztos benne, hogy Monicának (azaz Zsófi néninek) volt valami nagy szerelmi csalódása, egy Vincent Casselre hajazó pasi nyilván dobta az esküvő előtt, vagy ilyesmi, ezért örökre lemondott a szerelemről, és odaajándékozta magát az első jóravaló férfinak, akit megismert, ez pedig éppen Báder volt. – Baromság – nyilatkoztatta ki Zsani, miután az óra után letelepedtünk a helyünkön az aulában, és a kezembe nyomta a lélekerősítő kávémat. Szükségem is volt rá, mert Báder talán átlagos volt, de nem hülye: öt perc után megállította a szófolyamomat, és a maga kedves, de határozott módján felvázolta, hogy amennyiben a kövi órára, amikor kivételesen kapok még egy esélyt, nem tanulom meg rendesen az anyagot, akkor, hogy úgy fogalmazzon, semmi jóra ne számítsak, mert ez az eredmény már benne van az év végi jegyben. Amire végképp nem volt most szükségem, az az, hogy még a suliban is gondok legyenek, úgyhogy borúsan adtam át magam az újabb átmagolt délutánok gondolatának. Ezért kellett a kávé, ami szerencsére forró volt és pont elég erős, hálásan kortyoltam bele. – Remélem, tényleg ez a sztorijuk, megérdemelné – dörmögtem sötéten. – Utálom, ha egy tanár beéget. – Nem égetett be, és igaza volt – vágta rá Ákos, mire Zsani szokás szerint tarkón vágta (ezt olyan villámgyorsan tudja csinálni, hogy hihetetlen). – Köszönjük, Mr. Erkölcs, most nem erre van szüksége – mordult rá, és megsimogatta a hátamat. – Semmi gáz, még van két napod, azalatt rendesen felkészülsz. Tudtam, hogy igaza van, de hisztis voltam, mert az órán történtek elrontották a napomat. Ma még nem volt semmi para körülöttem (sőt, reggel például Márk üzije ébresztett), és éppen kezdtem igazán jól
érezni magam, amikor ez a tag belerondított – ilyenkor sajnálom, hogy nem vagyok az a típus, aki könnyedén túlteszi magát dolgokon, hanem minden hülyeségen egy csomót agyalok. Ági finoman kivette a kezemből a füzetem, és homlokát ráncolva tanulmányozni kezdte a jegyzeteimet. – Ez nem jó – szólalt meg valamire rámutatva, aztán tovább olvasott. – Ez sem – bökött rá egy másik helyre is, aztán felemelte a fejét. – Hibásak a jegyzeteid, még jó, hogy nem tudtad megtanulni. Olyan, mintha oda se figyeltél volna. – Hát, mert nem is – vallottam be kelletlenül, és nagy vonalakban elmeséltem nekik a Márkos sztorit. Addig nem akartam beavatni őket a részletekbe, amíg nem tudom, mi az ügy kimenetele, mert ha Márk nem ilyen jó fej, akár tragikusan is végződhetett volna az újabb mentőakcióm. Amikor végeztem, Zsani elismerően biccentett. – Hú, ez tényleg elég meleg helyzet volt, de akkor szerencsére jól sült el. Örülj már!! – Örülök – bizonygattam. – Csak még… – Nincs csak! – emelte fel a mutatóujját szigorúan. – Mindig ezt csinálod. Történik valami tök jó, és máris azon kattogsz, mi romolhat el. Hagyd abba, tessék örülni! A torit meg majd kijavítod, tudod, hogy Báder csak azért szívózott, mert nem szokta meg, hogy hadoválsz. – Oké, oké. – Nevetve felemeltem a kezem. – Örülök, jó? Tényleg örülök. – Helyes! Ami pedig Bádert és Zsófit illeti – fordult Zsani Ákoshoz –, tuti, hogy nem erről van szó. Szerintem Zsófi olyasmit lát benne, amit a suliban nem mutat, mit tudom én, talán egy lepedőakrobata. – Nyilván – nézett rá Ákos lesújtóan. – Mert pont úgy néz ki.
– Honnan tudod? Szerintem az ilyesmi nem feltétlenül látszik meg valakin. – Ne már. – Ákos megrázta a fejét. – Azért ne magyarázd be nekem, hogy aki az életben Carey Mulligan, az ágyban Scarlett Johansson lesz… – Ó, tényleg? – pillantott rá Ági megjátszott felháborodással. – És mi a helyzet velem?? – Ööö… te vagy a kivétel – vágta rá gyorsan Ákos, mire mindannyian nevetni kezdtünk. Hirtelen eszembe jutott, hogy bár már jó néhány hete együtt vannak, és kezdek egészen hozzászokni a látványukhoz, erre még sosem gondoltam: vajon ez a rész működik közöttük? Vagy még szóba sem került? Amennyire én tudom, Ági még szűz, Ákos viszont már túl van egy-két dolgon… hm. Ha ilyen sokáig tartott, hogy összejöjjenek, most vajon begyorsulnak a dolgok, vagy csak jövő ilyenkor fognak szexelni? És Fellegi, téged meg miért érdekel ennyire mások nemi élete?? Elhessegettem a gondolatot, és felkavartam a kávém alján a cukrot. – Szerintem gyerekkori szerelem volt – szólaltam meg ábrándozva. – Mondjuk egymás mellett laktak, és Badár már néhány éves korától bele volt esve Zsófiba, aki észre sem vette. A suliban mindenféle szuper pasikkal mászkált, míg Badár csak bámulta a kerítésen át, de mindig csak egy kedves köszönést kapott tőle, semmi mást. Aztán mindketten itt kezdtek dolgozni, és Zsófi egyszer csak felfigyelt a hallgatag fiúra, aki mindig olyan nagy odaadással bámulta őt, és beszélgetni kezdtek. A beszélgetésből szerelem lett, abból házasság, és boldogan élnek, míg meg nem halnak! Arra eszméltem, hogy mindhárman döbbenten bámulnak rám. – Szép – sóhajtotta végül Ági.
– Nyál – mormogta Ákos. – Uncsi – húzta el a száját Zsani. Aztán mindenkiből egyszerre tört ki a röhögés. – Oké, lehet, hogy egy kicsit túlspiláztam – ismertem el, és megtöröltem a nevetéstől könnyes szememet. – De szép lenne, nem? – Nyál – ismételte meg Ákos. – Szerintem az én verzióm a nyerő. Olyan nyamvadék ez a pasi, hogy esküszöm, nem tudom elképzelni, mit eszik rajta a csaj. – Gondolom, egy kollégával könnyebb nekik. Az egy dolog, hogy Zsófi egy bombanő, de nem hiszem, hogy hemzsegnek a szupermen külsejű tanárok – feleltem. Zsanira néztem egyetértést keresve, de az ő szeme valamiért rémülten elkerekedett. – Az „Ágai tanárnő” talán jobb lenne, Flóra – hangzott fel a hátam mögül ebben a pillanatban. Meg sem kellett fordulnom, hogy tudjam, ki van ott; a fenébe, hogy képes egy férfi tanár ilyen baromi halkan járni?? Kelletlenül felálltam, és belenéztem Johnny bá szigorú zöld szemébe (általában nem szigorú, de most az volt – jajj). – Bocsánat, tanár úr – suttogtam megszégyenülten, és gondolatban végképp lemondtam a mai napról. Egy órán belül két tanár előtt égni ronggyá, ehhez már tehetség kell. – Nem tőlem kellene, hanem a tanárnőtől. – Johnny bá olyan ritkán nézett rám így, hogy összeszorult a torkom. – Nem papolok nektek a tiszteletről, de a tanáraitok nem filmszereplők, szóval egy kicsit vegyetek vissza. De nem ezért jöttem. Van egy pár perced? – Persze. – Oké, most jóba kell foglalnom magam. Remélem, nem visz oda Zsófihoz, ööö,„Ágai tanárnőhöz”, hogy bocsánatot kérjek tőle… Nem, Johnny bá nem tenne ilyet. Akkor vajon mit akarhat?
Felvettem a táskámat a padról, és a többiek ijedt hallgatásától kísérve követtem őt egy átellenben lévő padig, ahol kisebb volt a zaj. – Levegőt vehetsz, nem harapom le a fejed – mosolygott rám, amikor odaértünk, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam. – Megesik az ilyesmi, mi is csináltuk diákkoromban, de talán megérted, hogy nem bátoríthatlak titeket arra, hogy így beszéljetek. – Nem akartunk rosszat, tanár úr – néztem rá esdekelve, de ő csitítólag felemelte a kezét. – Tudom, tényleg tudom. Ennyire már ismerlek benneteket. Jó gyerekek vagytok – mondta, és ismét szívmelengető mosoly ömlött el az arcán. Arra gondoltam, hogy az előbb nem volt igazam: itt ül előttem egy igazi szupermen a tanárok képviseletében, még ha nem is akkora macsó, mint mondjuk Henry Cavill. Nem tehettem róla, mindig elolvadtam a mosolyától, és kitüntetve éreztem magam, hogy rám sugárzik. Habozott egy kicsit, mielőtt folytatta volna, én pedig vártam. – Először is azt mondd meg, hogy van az öcséd – kezdte. Majdnem vállat vontam, de még időben beugrott, hogy az tényleg tiszteletlenség, úgyhogy csak tanácstalan pillantást vetettem rá. – Fogalmam sincs. Gondolom, jól. – Hogyhogy gondolod? – Még mindig nem beszél velem. Szerinte én… – Nem akartam bevallani, hogy kihallgattam Geri skype-olását, mert tutira nem helyeselte volna, úgyhogy korrigáltam. – Szerintem most nem igazán bír engem. Minden lében kanálnak tart. – Mióta nem beszéltek? – ráncolta a homlokát Johnny bá, amitől, ha lehet, csak még cukibb lett. – Hetek óta.
– Hm. – Láttam, hogy mélyen elgondolkodik. – Oké, ez relatíve normális, de van, akivel szóba áll? Az apukátok, a házvezetőnő… – Na, velük tuti nem – ráztam meg a fejem, és azon filóztam, mennyit mondjak el neki. – Van egy lány… Móninak hívják, és a legjobb haverjának a nővére. Úgy tudom, vele szokott beszélni. – Jó, akkor jó, ez azt jelenti, hogy nem zárkózik teljesen magába – könnyebbült meg Johnny bá. – Talán egy idő múlva felétek is nyitni fog, de ha nem… – Ha nem? – kérdeztem, mert egy pillanatra elhallgatott. – Akkor szólj nekem – fejezte be a mondatot. Bólintottam. Többet nem követem el azt a hibát, hogy azt hiszem, a terhére vagyok, mert bár Karola néni is a mezőnybe került mostanában, még mindig Johnny bá az a felnőtt, akiben a leginkább megbízom. – A másik kérdésem az, hogy beszéltél esetleg Danival, mióta visszajött? Hirtelen olyan fehér lettem, mint mögöttem a fal, úgyhogy Johnny bá egy pillanatra megnyugtatóan a kezemre tette a kezét. – Nyugalom, nincs semmi baj. Csak kérdezem. – Csinált… valamit? – préseltem ki magamból. Johnny bá megrázta a fejét. – Nem, de aggódtam, hogy milyen lesz, ha találkozol vele. Nem tudtam, mer-e szólni hozzád, mit fog mondani… – Beszéltünk egyszer-kétszer – vallottam be, mire Johnny bá kutatóan nézett rám. – Nem mondott semmi rosszat, ugye? – Nem. Nagyon kedves volt. Johnny bá a távolba meredt, én pedig borzalmasan éreztem magam. Hát persze, ő sem tudja. Senki sem tudja, mi történt valójában, csak Dani meg én. Pedig Johnny bá is ismeri a sztorit, Apu is, sőt, Cory és
Szandra is, ami azt jelenti, hogy a suli nagy része. Még jó, hogy a barátaim nem állnak szóba velük. Bár így is minden esély megvan, hogy előbb-utóbb kiderül. Johnny bá gondterhelt hangja térített magamhoz. – Ígérd meg nekem, hogy szólsz, ha bármi furát észlelnél – mondta, és határozottan a szemembe nézett. – Ne akard egyedül megoldani, és a barátaid sem biztos, hogy segíteni tudnak. Szólj nekem, nagyon szépen kérlek. – Szólok – nyögtem ki, aztán hirtelen eszembe jutott a múltkori beszélgetésük, aminek egy részét hallottam. – Ő mondott… valamit? – Némaságban versenyezhetne az öcséddel, mert egy árva szót se lehet kihúzni belőle, mióta újra itt van. Nincsenek iskolai haverjai, csak külsősökkel barátkozik. A szülei meg elég furák, nem igazán olyanok, akik… A lényeg, hogy Dani egy magányos farkas. Mintha senkiben sem bízna. „Mintha senkiben sem bízna” – a mondat úgy csattant, mint egy tenyér az arcomon. Nem akarok hallani róla, nem akarom tudni, kiben bízik és kiben nem, és egyáltalán semmit. – Mennem kell – szólaltam meg, mire Johnny bá az órájára pillantott. – Tényleg, vége a szünetnek, bocsánat. Csak szerettem volna tudni, mi a helyzet. – Köszönöm – mondtam automatikusan. Láttam, hogy meglepetten felhúzza a szemöldökét, de nem akartam, hogy tovább kérdezősködjön, így búcsút intettem, és villámgyorsan elhúztam a csíkot. A teremben Zsaniék közé huppanva pedig már újra biztonságban éreztem magam, de az agyam azért tovább zakatolt. Nem bízik senkiben. Én csak tudom. Miattam nem.
Hajrá, boldogság!
– Hát ti meg mit kerestek itt? Ez a szívélyes üdvözlés akkor szakadt ki belőlem, amikor szombat délután, a lehető legkevésbé forgalmas időszakban (értsd: mindenki otthon punnyadt, vagy Zsani és Gabe esetében egymásba fonódva fetrengett valahol), egyszer csak csengettek, és amikor kinyitottam az ajtót, Ági és Ákos vidám tekintetével találtam szembe magam. – Én is örülök, hogy látlak – felelte Ákos szárazon, és puszit nyomott a homlokomra. – Nem úgy értettem – pirultam el. – Csak meglepett, hogy… – Azért jöttünk, hogy ne legyél egyedül – jelentette ki Ági sugárzó mosollyal. Hát, az tuti, hogy ha most valakitől eszembe jutna boldogságleckéket venni, az mindenképp ő lenne: egyfolytában fülig ér a szája, és csillogó szemekkel tűri, hogy Ákos szeretgesse. Basszus, hogyhogy nekik minden úgy megy, mint a karikacsapás?? Most már hivatalos: valami gond van velem. – Ő jött azért, én tojok a fejedre – bökött Ákos Ágira, mire kapott tőle egyet a bordái közé. Heh, jó látni, hogy Ákos a legnagyobb lamúr
kellős közepén is önmaga maradt. Tényleg örültem nekik, de őszintén szólva gőzöm se volt, mihez kezdjek velük; találkoztam már Zsanival kettesben, Ginnyvel kettesben, sőt, Ákossal és Ágival is külön-külön, de édeshármasban még sose voltunk (mármint nem úgy értem, fúj), úgyhogy más ötletem nem lévén, a konyhába vezettem őket. Apu a dolgozószobájában verte a gépet, Geri a sajátjában, Karola néni viszont felragyogott, amikor meglátta a barátaimat. – Sziasztok, drágáim! Hogy vagytok? Meleg van odakint? Nem esik? Éhesek vagytok? Kértek valamit inni? – Nyugi, hadd szusszanjanak már egyet – állítottam le finoman, de Ági kedvesen bólintott Karola néni felé. – Én elfogadnék egy kávét. – Én is – csatlakozott Ákos, Karola néni pedig erre körbe-körbe kezdett röpdösni, mint a Jótündér Keresztanya a Shrekben, és egyúttal az is kiderült számomra, hogy akár kávézót is nyithatna, mert a következő öt percet kávéspecialitások felsorolásával töltötte. Láttam, hogy Ágiék már szédülnek, így gyorsan közbeavatkoztam. – Legyen két hosszú kávé, meg egy fekete, jó? – javasoltam, és átkaroltam a vállát. – Mit szólnál, ha addig bemennénk a nappaliba? Szólj, ha kész van, és beviszem. – Menjetek, egy perc, és kész! – csicseregte Karola néni, én pedig villámsebességgel betereltem Ákosékat a szobába, és magunkra húztam az ajtót. – Bocsi, bocsi, bocsi – szabadkoztam, mialatt lehuppantunk, de Ági elnevette magát, és legyintett. – Ez semmi, látnád az anyukámat – mondta, és befészkelte magát Ákos vállgödrébe. – Én bírom, ha az öregek ilyenek. Karola néni cuki.
– És ha tényleg tud jó macchiatót csinálni, én esküszöm, megkérem a kezét – tette hozzá Ákos, mire Ági belecsípett a karjába. – Téged ilyen könnyű levenni a lábadról?! – Egyeseknek – vigyorgott Ákos, aztán felém fordult. – Hogy vagy, cica? – Miért kérdezed? – ráncoltam össze a homlokom. Oké, nem vagyok igazán isteni formában az utóbbi időben, de a barátaimnak kutya kötelessége ezt figyelmen kívül hagyni, és meggyőzni arról, hogy minden körülmények között csodálatos vagyok (vagy talán rosszul értelmezem a barátság fogalmát). – Hé, ne harapd le a fejem – emelte fel a kezét Ákos békítőén. – Csak kicsit zavartnak látszol mostanában, ennyi. – Csodálkozol? – böktem a fejemmel az emelet, majd a dolgozószoba felé. – Két remetével és egy túlpörgött házitündérrel élek, szerintem az lenne a csoda, ha normális lennék. Ekkor végszóra benyitott Karola néni, a kezében egy olyan tálcát egyensúlyozva, amit még a New York kávéház pincérei is megirigyeltek volna: a mesterien díszített kávékon kívül (a tejhabbal való bűvészkedést a netről tanulta) egy kistányérban keksz, valamint karcsú poharakban ásványvíz kellette magát rajta. Felugrottam, átvettem tőle a tálcát, jól leszúrtam, hogy miért nem velem hozatta be, aztán egy békítő puszi kíséretében becsuktam mögötte az ajtót. Amint a srácok felé fordultam, nem tudtam visszatartani a röhögést az arcuk láttán. – Haljak meg, majdnem megkérdeztem, mennyivel tartozom – szólalt meg Ákos döbbenten, mialatt Ági bámulva nézegette a kávécsodákat. Annyira fura volt az egész helyzet, hogy egyre
kényelmetlenebbül éreztem magam, és ezt persze nem tudtam elrejteni előlük. – Figyi, nem kémkedni jöttünk, vagy ilyesmi – mondta Ákos, miközben belemártott egy kekszet a kávéjába. – Tényleg. Csak szerettünk volna veled lenni, na. Beszélgetni se muszáj, ha nem akarsz, nézzünk filmet, vagy valami. De akár ki is dobhatsz, ha zavarunk. – Nem zavartok, csak… – Sóhajtottam, mire Ági megszorította a kezem, én pedig hirtelen ingert éreztem, hogy mindent kitálaljak nekik. Márkról már tudtak, de azt, amit Geritől és Aputól hallottam, egyelőre még senkinek sem mondtam el, épp elég volt magamban megemésztenem. Most azonban a masszív szeretet hatására, ami Ágiból áradt és a kérlelhetetlen elfogadáséra, ami Ákosból, egyszerre beszélni szerettem volna, de nem maradt rá időm, ugyanis ismét nyílt a nappali ajtaja. Megfordultam, hogy közöljem Karola nénivel, a kávézó egyéb szolgáltatásait egyelőre nem vesszük igénybe, de nem ő lépett be, hanem Geri. Mindhárman ledermedtünk. – Csá – törte meg a csendet az öcsém, és Ákosra pillantott. – Akkor tényleg a te hangodat hallottam. – Ja, csá, haver – tápászkodott fel Ákos, és odament hozzá kezet fogni. – Mizu? – Dumáltok, vagy valami? – kérdezte Geri. – Nem akarok zavarni, csak gondoltam, megkérdem, nincs-e kedved játszani. – Mit? – Last of Us-t. Csend támadt. Szinte láttam, mi minden fut át Ákos agyán ebben a pillanatban: itt a nője, és azért jöttek, hogy velem legyenek, ugyanakkor viszont annak alapján, amit meséltem, ő az első ember, akivel Geri több hét után önként szóba áll (és nem mellesleg Ákos imádja a Last of Ust,
és őrületbe bír vele kergetni mindenkit). Egy másodperc volt az egész: ránk nézett, mi pedig Ágival egyszerre bólintottunk. – Oké – fordult vissza Geri felé. Figyeltem az öcsém arcát: hosszú idő óta most először villant fel rajta egy halvány mosoly. – Zsír. Ákos gyors puszit nyomott Ági szájára, nekem küldött egy kacsintást, aztán a fiúk ott is hagytak minket, anélkül, hogy Geri bármelyikünkre akár csak ránézett volna. Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, Ági megfogta a kezem. – Ugye tudod, hogy ez jó? – kérdezte halkan, én pedig bólintottam. – Tudom, csak… – Hiányzik neked – szögezte le. Nem kérdés volt, hanem állítás. – Igen. – Ismerem az érzést – mondta, és mókás fintort vágott. – El se hinnéd, milyen sokáig próbáltam szót érteni a tesómmal, és minden alkalommal irtó szar volt, amikor visszadobott. – Ő hány éves? – Hirtelen rádöbbentem, hogy még mindig milyen keveset tudok Ágiról. Azt vágom, hogy van egy bátyja, de ennél többet sose mesélt. Örültem, hogy most ő maga hozta fel a témát. – Huszonegy, és egy ősbunkó – felelte. Nem volt indulat a hangában, csak egy kis keserűség. – Eléggé kiborult, amikor Anyuék szétmentek, és azóta nem bír magával. Képzelheted, hogy én csak púp vagyok a hátán. – Sajnálom – nyögtem ki, mert nem tudtam mit mondani. Ági megrázta a fejét, és újra elmosolyodott. – Semmi gond, megszoktam. Remélem, neked nem kell – pillantott az ajtóra. Hát, én is remélem. – Az öcséd nagyon jó fejnek tűnik.
– Már akinek – feleltem szárazon, aztán, mivel a gombóc megint növekedni kezdett a torkomban, úgy éreztem, jobb, ha témát váltok. – És, Ákossal minden oké? – Nem úgy tűnik? – kérdezett vissza álmodozva, mire a plafon felé fordítottam a tekintetem. – Szó, ami szó, elég hányingerkeltőek vagytok, ha erre gondolsz – válaszoltam vigyorogva, és megpaskoltam a kezét. – De most komolyan, örülök nektek. – Én is – mondta, aztán kutatóan nézett rám. – Márk… ? – Jól van, jól vagyunk, legalábbis asszem. Randizgatunk. Gyógyulnak a sebek. – Mindenféle értelemben – nézett mélyen a szemembe, én pedig tudtam, hogy igaza van. Nem csak fizikai sérülés történt, és a lelkinek valószínűleg sokkal több idő kell, hogy begyógyuljon. A következő két órában meggyóntam. Fura volt, hogy Áginak teszem ezt, de olyan figyelemmel hallgatott, hogy kétségem sem volt, minden szavamat mélységesen átérzi. Mialatt beszéltem, többször is eszembe jutott, milyen távol tartottam magamat tőlük, amíg Zsani meg nem jelent, és mennyit veszítettem azzal, hogy a magányom miatt nyavalyogtam, mialatt ők végig ott voltak. Ezt is megpróbáltam eldadogni, de ő a számra tette a kezét. – Szerintem mindennek megvan a maga ideje, és ennek most jött el – jelentette ki határozottan. – Ha emlékszel, azért én se voltam túl nyitott. – Tényleg, mi van az utazós könyveiddel? – tudakoltam csipkelődve, mire felhajtotta a táskája tetejét: három könyv simult egymáshoz benne, a Semmi (ami, főleg az utóbbi időben, egyre jobban
érdekel engem is) és Karinthytől az így írtok ti és a Tanár úr kérem. – Azta, neked gyerekjáték lesz az érettségi, ugye, tudod? – A magyar nem lesz nehéz, de a töriben majd segíthetnél! – csúfolódott, mire hozzávágtam egy párnát. Ő sem maradt adós, így egy perc alatt párnacsata lett a dologból – az utolsó párna éppen a belépő Ákost találta el, Ági meg én pedig próbáltuk moderálni magunkat. – Ööö, ez nem az, aminek látszik – bökte ki Ági, aztán menthetetlenül kitört belőlünk a röhögés. Ákos helyre tett bennünket egy-egy tűpontos párnabombával, aztán maga mellé húzta a csapzott hajú Ágit, és megcsókolta. – Gyere, harcos hercegnő, húzzunk el. – Miért? – kérdeztem. Nem akartam, hogy elmenjenek; olyan rég volt, hogy igazán felszabadult lehettem! Ákos komolyan nézett rám. – Mert ha nekem lenne egy öcsém, aki hetek óta nem szól hozzám, azt hiszem, én most próbálnék beszélni vele. A kanapéra dobtam az utolsó lövedékemet, Ági pedig lesimította a haját. Nem volt több kérdés. Némán kísértem ki őket, de Ákos megérezhette, mi játszódik le bennem, mert a búcsúzáskor hosszan magához szorított. – Minden oké lesz – súgta a fülembe, én pedig megpróbáltam úgy tenni, mintha elhinném. Ági is alaposan megszorongatott, aztán egy ideig még figyeltem őket, ahogy kézen fogva mennek a trolimegálló felé. Az én két kis szerelmes őrangyalom – hogy hihettem bármikor is, hogy nem törődnek velem! Mert én mindig előítéleteket gyártok, és csak akkor veszem a fáradságot, hogy valamit igazán közelről is megnézzek, amikor már gáz van. Nem akartam megint belesüppedni az önostorozásba, így inkább halkan, nehogy Karola néni puszta jó szándékból lecsapjon rám, felosontam a lépcsőn.
Az öcsém ajtaja megint résnyire nyitva volt, most azonban éreztem, hogy Ákos igazat mondott: ez nekem szól. Mélyeket lélegeztem – próbáltam leküzdeni a remegésemet –, és bekopogtattam. Számítottam egy flegma „mi van?”-ra, esetleg egy morcos „nyitva” is szóba jöhetett, de egyik sem történt, Geri maga jött az ajtóhoz. Amikor meglátott, pár pillanatig csak nézett rám – nem dühösen, nem is gyanakodva; inkább valami olyasmi volt a szemében, amit nem tudtam értelmezni. – Hali – nyögtem ki nagy nehezen. – Csá. Nem segített. Olyan rég nem beszéltünk már egymással, hogy azt se tudtam, igazából mit akarok mondani, csak az igény volt meg, hogy mellette lehessek, legalább egy kis ideig. Szerintem ő is hasonlóan érzett, mert intett a fejével, hogy bemehetek. Aztán csak ültünk. A gépéről kardsuhogás és hangos ordítások hallatszottak, amik ebben a percben konkrétan szürreálisnak tűntek, mégsem kapcsolta ki, és én se kértem, hogy tegye meg. Nem tudtam gondolkodni. Nem faggathattam a bandáról – pedig a narancsszínű Háló-Vax-kötő még mindig ott virított a csuklóján –, a rendőrségről nem akartam, Apuról nem mertem. Mit keresek én itt? Mit mondhatunk mi egymásnak? – Akartam adni valamit – szólalt meg hirtelen, és ez a mondat valahogy annyira nem illett a pillanathoz (meg az eddigi viselkedéséhez sem), hogy döbbenten rábámultam. Ő a szekrényéhez lépett, kihúzta a fiókját, és kivett belőle valamit, ami először papírlapnak látszott, de amikor ideadta, kiderült, hogy egy fénykép. Anyuról.
Itt már beteg volt, kendőbe kötött fejjel, de mosolyogva ült az itthoni ágyukban, és integetett a kamerának. Geri csinálta a képet, akkor kapta meg Apu régi gépét a szülinapjára, és rögtön ki akarta próbálni. Mindez most sejlett fel bennem, mert az elmúlt két évben valahogy – talán szándékosan – megfeledkeztem róla. Gerire néztem, aki viszont mereven a fotóra szegezte a tekintetét. – Miért adod nekem? – A hangom alig volt több suttogásnál, és nem Anyu miatt. Váratlanul félni kezdtem, jobban, mint eddig bármikor, de ő egyszer csak a szemembe nézett, és elmosolyodott. – Mert egyszer mondtad, hogy neked nincs rendes képed róla – felelte. – Nekem van másik. – Biztos? – A magyarázat valahogy nem tűnt kielégítőnek. Vajon mióta gondolkodhat ezen? – Aha. Aztán megint hallgattunk, és én szorongattam a fényképet. Anyu most mindkettőnkre nevetett, és ahogy Geri előbbi mosolyára gondoltam, rájöttem, hogy nemcsak a vonásaik, de a mosolyuk is hasonló. Nem is hasonló, full ugyanolyan. Igyekeztem nem bőgni, mert tudtam, azzal mindent elrontanék. – Köszi. – Csak ennyit tudtam mondani, ő pedig bólintott. Nem mondta, hogy „szívesen” vagy „természetes”, ehelyett felállt, és a gép felé bökött. – Ismered? – A Last of Us-t? Nem, csak Ákos mesélt róla. – Nincs kedved? Hm, én és a számítógépes játék?? Más esetben felröhögtem volna, de most nem engedhettem meg magamnak a luxust, és amiatt se vinnyoghattam, hogy béna leszek. Bizonytalan arccal felnéztem rá.
– Szerinted menne? – Gyere – intett, odahúzott nekem egy széket, én pedig átültem rá. Aztán Last of Us-t játszottam, először életemben. Fogalmam se volt, mit művelek, szerencsére Geri volt Joel apuka, én pedig Ellie, akit kezdetben Joel irányít, szóval nem kellett olyan borzalmas nagy dolgokat csinálnom, Geri-Joel azonban többször szanaszét lőtte a zónabeli katonákat. Izgalmasabb volt, mint hittem volna, és az öcsém feloldódott a játékban, még ha kicsit meg is rémültem néha, milyen élvezettel gyilkolászik. Amikor végül visszamentem a szobámba, megint egy szó nélkül engedett ki, csak a képet nyomta a kezembe, hogy ne hagyjam ott. Aznap este még órákig chateltem Márkkal, és Zsani is felhívott Viberen, de bármit is csináltam, végig csak egy dolog lebegett a szemem előtt: Geri, ahogyan sorozatlövéssel elintézi a zónából kirohanó katonákat, hogy megmentse az életem. Jó, azért a mellett az ominózus chatelés mellett ne szaladjunk el olyan gyorsan, mert Márknak szuper hírei voltak. Azért is kezdtünk FBon dumálni skype helyett, mert olyan boldog volt, hogy majd kiugrott a bőréből, és ezt azonnal meg akarta osztani velem (persze csak azután, hogy kitett egy Thor-os gif-et, amin Chris Hemsworth mögött füstöl a város, ő pedig faarccal áll, és alá van írva, hogy „I’d hit that”). Jöttek is a kommentek, hogy mi ez, és nem bírtam legyűrni az önelégültségemet, amikor láttam, hogy senkinek nem válaszol, csak burkolt célzásokat és nagy szmájlikat hint el. Én viszont, ha nem is egész pontosan, de tudtam, miről lehet szó: beszélt a papájával, és sikerrel járt. Márk üzenete: Láttad? :D Flóra üzenete: Láttam, mi volt??? Mondjad már!! Márk üzenete: Furdaljon csak a kíváncsiság LOL
Flóra üzenete: Utállak :D Légyszi Márk üzenete: Hát, ma reggel Márk offline, a neki írt üzeneteket csak később kapja meg Flóra üzenete: Hahó!!! Mi van?? Márk online Márk üzenete: Bocsi Flóra üzenete: Azt hittem, leléptél :o Márk üzenete: nem :D csak szarakodik a net Flóra üzenete: nekem is szokott naaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa mondjad!! Márk üzenete: :DDD édes vagy :D Flóra üzenete: csak baromi kíváncsi :P Márk üzenete: :D jó, bocs szóval reggel találkoztunk a konyhában, anya már korábban elment a tesóm a fürdőben rohadt én meg mondtam apunak, hogy mizu van Flóra üzenete: csak így??? Márk üzenete: ja Flóra üzenete: és mit szólt? Márk üzenete: hát kajak ledöbbent tudod, anya nem szólt neki anno, hogy van ez Flóra üzenete: aha Márk üzenete: úgyhogy először lepadlózott kiborította a kávéját :D Flóra üzenete: :LOL szegény Márk üzenete: ja :D
kiakadt azt mondta, hogy tuti nem erről van szó, az ő gyereke nem hülye szóval ugyanazt, amit anyu akkor egy kicsit üvöltöttem :D húgom utána mondta is, hogy azt hitte, ég a ház apa meg csak nézett de legalább hajlandó volt meghallgatni aztán végül dumáltunk egy csomót el is késtem, meg ő is és kiderült, hogy van valami haverja, aki foglalkozik ilyesmivel ilyen diákokkal Flóra üzenete: komoly??? :o durva Márk üzenete: ja úgyhogy elvisz hozzá valszeg hétvégén Flóra üzenete: most hétvégén? Márk üzenete: aha Flóra üzenete: zsír tök jó és anyudnak mit mondtok? Márk üzenete: azt nemtom :D apu azt mondta, ő elintézi azért be vagyok ám tojva, vágod Flóra üzenete: Mert? Láttam, hogy az ablakban megjelenik a szöveg: Márk éppen ír, aztán eltűnik. Igen, ismerjük már ezt: van, hogy az embernek még azelőtt is össze kell szednie magát, hogy leírna valamit (én csak tudom). Irtóra örültem, hogy a papája hajlandó volt beszélni erről az egészről, sőt, még szakemberhez is elviszi; úgy látszik, nem minden szülő olyan, mint a Zsani mamája vagy az én apám, van, akinek csak szólni kell, és
segít, még akkor is, ha nem gondoltuk volna róla (oké, a mamájának azért nem járna az „elég jó szülő”-díj). Bár nagy nehezen eljutottunk odáig, hogy már megbízik bennem, de sejtettem, milyen nehéz lehet beszélni a félelmeiről, végül is, ahogy ő mondta, egy igazi mintagyereknek nem könnyű előállnia ilyesmivel. Ha nem bíztam volna meg teljesen a D.A.C.-osokban, nekik sem árultam volna el pont emiatt, mert Márknak abban is igaza volt, hogy ha a sulijában kiderül, neki egy időre annyi: a sok agyhalott kiszúrja magának, és szanaszét szívatja, mert ez még mindig könnyebb, mint beismerni, hogy ők maguk mekkora lúzerek. Újra megjelent a Márk éppen ír-mondat, és most végre sikerült is „kinyögnie”, amit akart. Márk üzenete: igazából nem is attól félek a legjobban, hogy megtudják mármint a suliban vagy a srácok a csapatban gáz lenne, de lenyomnám őket Megint kis szünet következett. De ha nem ettől fél, akkor mitől?! Márk üzenete: az lenne a szar, basszus ha kiderülne, hogy tényleg hülye vagyok nem a betegség miatt vagy mi a franc ez hanem alapból és nem lehet belőle kigyógyítani Nyeltem egyet. Vártam még egy kicsit, de nem írt többet, nekem pedig turbó fokozatra kapcsolt az agyam, hogy sikerüljön találnom valamit, amivel biztathatom. Hiába írom, hogy „tuti nem vagy hülye”, mert ez ilyenkor (gondolom) nem segít. Asszem, az se lenne túl nyerő, hogy „nem baj, ha hülye vagy, megoldjuk”. A fenébe, mit lehet erre
mondani? Nekem sose volt gondom a tanulással, mármint csak olyan, amilyen a többieknek is, hogy azok a tárgyak, amik nem érdekelnek, rosszabbul mennek, és szenvedek, ha foglalkoznom kell velük. Olyasmit viszont még sosem éreztem, hogy meg kell tanulnom valamit, de nem megy, szóval fizikailag nem. Mert nem vagyok rá képes. Basszus, milyen lehet ez egy pasinak, hogy azt érzi, nem képes valamire, ha megfeszül se… Hirtelen rájöttem, hogy ez a lényeg. Flóra üzenete: tudod, mit? szerintem képes vagy rá ha akarod és ha látod, hogy apukád ott van, segít simán menni fog;) Márk üzenete: honnan tudod? Igaz, honnan is tudom? Talán onnan, hogy én még mindig itt vagyok. Volt elég probléma nálam is, de valahol mélyen mindig éreztem, hogy túl leszek rajtuk, csak el kell határoznom. Flóra üzenete: onnan, hogy te Király Márk vagy a nevedben is benne van: király :D tudod: nomen est omen és ez a cucc nem győzhet le téged azt a Márkot nem, akit én ismerek :) Újabb szünet következett. Most például simán elküldhetne az okoskodásommal a fenébe, de komolyan, én ezt tenném. Mit képzelek magamról? Egy random kiscsaj, akivel összefutott a kosárpályán, és azóta tapad rá, majd megmondja neki a tutit?? Márk üzenete: basszus tudod, mi van? Flóra üzenete: mi?
Márk üzenete: szeretlek Hogy. Micsoda???? Hirtelen minden tagom egyszerre zsibbadt le, a szívem őrülten dobogni kezdett, de úgy, hogy azt hittem, kiugrik a mellkasomból (és nem csak képletesen, tényleg infarktusközeli állapotba kerültem, bazinagy levegőket kellett vennem, hogy lenyugodjak). Hosszú másodpercekig nem mertem a monitorra nézni, mert biztos voltam benne, hogy rosszul láttam, de aztán kilestem az arcomra tapasztott ujjaim közül, és a szó bizony ott virított feketénfehéren Márk neve mellett: szeretlek. Úgy remegett a kezem, hogy alig tudtam lenyomni a billentyűket…és hát igen, amit végül sikerült kiszenvednem magamból, arra se vagyok büszke. Flóra üzenete: bocs sokkot kaptam Márk üzenete: :DDD mert??? annyira meglepett? Flóra üzenete: nagyon Márk üzenete: oké Megint szünet. Éreztem, hogy most haragszik, vagy szomorú, vagy tanácstalan, vagy mindhárom egyszerre, szóval muszáj felülkerekednem a hülye, rágódós önmagámon, és válaszolni erre valamit, de villámgyorsan, még mielőtt faképnél hagy. Nézz magadba, kislány, és mondj igazat! Mondj igazat… Flóra üzenete: én is szeretlek azt hiszem MI????????? MI AZ, HOGY AZT HISZEM????? Jézusmária. Rémülten meredtem a képernyőre, és egyszerűen nem hittem el, hogy leírtam ezt. De sajnos a monitor most se volt kegyesebb, mint az előbb,
egyértelműen ott villogtak rajta a borzalmas szavak: azt hiszem. Na jó, ha eddig nem koptatott le, most aztán elintéztem magamnak, az száz. Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom, és már éppen az ágyamra akartam hajítani, hogy most rohadtul senki ne zavarjon, de szerencsére rápillantottam a kijelzőre: ő az! Vágtató szívvel fogadtam a hívást. – Szia… – Szia! – hallatszott a kagylóból, de a hangja fura módon nem volt se szomorú, se dühös. Inkább úgy hangzott, mintha irtó jól szórakozna. He?? – Sorry, hogy sokkoltalak. – Semmi baj. – Ez frankón kinevet. Beszarok. – Nem akartam bunkó lenni. – Nem voltál – felelte, és most már tisztán hallottam, hogy úgy fojtja vissza a röhögést. – Ez a válasz pont olyan volt, mint te. – Határozatlan és béna? – kérdeztem bárgyún, mire nem bírta tovább, és kiszakadt belőle a nevetés. – Nem. Spontán, de azért óvatos – válaszolta, amikor kiszórakozta magát (én meg közben vért izzadtam, hát, köszi). – Figyi, semmi gáz, oké? Nem adtam rá sok okot, hogy bízz bennem, szóval értelek. – De én tényleg… – Majd kimondod, ha akarod, nem kell erőltetni – nyugtatott, és különös módon ettől biztosabb lettem a dolgomban, mint valaha. Ja, ha nem muszáj mondanom, az más. Akkor már nem is annyira félelmetes! – Hé – szakítottam félbe halált megvető bátorsággal. – Én is szeretlek. Nincs „azt hiszem”. Szeretlek. A vonal elcsendesült. Most nem nevetett, de szerintem még a mosoly is lehervadt az arcáról. Ebben a percben bármit megadtam volna, hogy mellettem legyen.
– Biztos vagy benne? – szólalt meg kis idő után, és esküszöm, megremegett a hangja. – Biztos. Szeretlek. Harmadszor (azaz voltaképp negyedszer, de az elsőt hagyjuk) olyan könnyedén csúszott ki a szó, mintha már ezerszer mondtam volna, és így végre át tudtam élni, milyen csodálatos ez. Szerelmes vagyok valakibe, van egy fiú, akit szeretek! Hű! Oké, nem a világ legtökéletesebb pasija, de szerintem 17 évesen nem is kell annak lennie. Pont elég, hogy helyes, jó fej, vicces, és szeret engem. Ez nem vicc. Szeret. Engem. Zsaniék persze úgy röhögtek, amikor a suliban elmeséltem, hogy majdnem leestek a székről, de hát erre számítani lehetett. – Most komolyan azt írtad, hogy „azt hiszem”?? – fulladozott Zsani, és megkapaszkodott a vállamban. Ági rákontrázott. – Most komolyan azt mondtad, amit mondtál, hogy mondtál? – idézte Bridget Jones barinőjének, June-nak a szavait, mire életemben először kedvem támadt tarkón legyinteni. Ha elég sokáig marad a D.A.C. tagja, nemsokára ugyanúgy nem félünk majd tettleg bántalmazni őt is, mint Ákost, aki ezúttal nem vinnyogott hangosan, csak a karját fonta össze, és némán rázta a nevetés. Ginny, aki beszaladt a nagyszünetben, hogy elhozzon Zsaninak egy Fruttik-koncertdévédét (mert persze addig nyaggattam Zsanit az új kedvenceimmel, amíg inkább vállalta, hogy meghallgatja őket – mondjuk, miután meglátta Likó Marcit a Válaszok nélkül klipjében, nagyon nem is kellett tovább noszogatni), a padomra borult, aztán a kacagástól párás szemmel nézett fel rám.
– Szívem, komolyan, nem is te lennél – mondta, én pedig elhúztam a számat. – Kösz, állati rendesek vagytok. – Jajj már, nem úgy érti – avatkozott közbe Zsani megnyugtató hangon. – Csak te érzelmi ügyekben tényleg kész Bella Swan vagy, csak sokkal csinibb kiadásban. A saját lábadban is megbotlasz. – Miért, neked szerelmet vallott már Gabe? – szegeztem neki a kérdést. – És tök nyugodt tudtál maradni?? – Igen, és nem – nevette el magát újra Zsani. – Én is csak habogtam, de aztán viszonoztam, és kész. Azt hiszem, nem volt „azt hiszem”… – Le lehet kopni – vetettem oda morcosán, de ahogy az arcukra néztem, nekem is mosolyra húzódott a szám. Tudtam, hogy a lelkűk mélyén nagyon örülnek, meg amúgy se bírtam komolyan haragudni rájuk. – És akkor hétvégén lemegy a papájával Ceglédre? – kérdezte Ginny elkomolyodva, én pedig bólintottam. Időközben kiderült, hogy a szakembernek, akit Márk apukája ismer, Cegléden van a praxisa, szóval, ahogy Márk nevetgélve mesélte a telefonban, kiskora óta először fog egy egész hétvégét az egyik ősével kettesben tölteni (mondjuk az apja is sportmániás, szóval lesz közös témájuk). – Az zsír. – Ja, aztán majd meglátjuk – bólintottam. – Ha kell járnia fejlesztő pedagógushoz állandóra, az nyilván már itt lesz. – Jó fej az apja – állapította meg Ákos. – Nálunk tuti, hogy kilennének az öregek. – Nálunk is – húzta el a száját Zsani, akinek azért még mindig nem volt felhőtlen a viszonya az anyukájával. A pszichológus sokat segített, de Zsaninak változatlanul meg kellett küzdenie azzal, hogy bár a
dokinál minden alkalommal sok erőt kapott, a mamája annyira nem hitt ebben a pszicho-hókuszpókuszban, és egy szimpla megjegyzéssel képes volt porig rombolni a barátnőm frissen szerzett önbizalmát. Szóval Zsani ügye nem oldódott meg egy csapásra (bár tudtam, hogy nagyon igyekszik), és biztosra vettem, hogy Márké sem fog – de el kell kezdeni valahol. – Amúgy nem akartam elszúrni a kedvedet, de van neked egy hírem – szólalt meg Ákos, mire Ági szeme haragosan rávillant. Ajjaj. – Bocs, de szerintem igenis el kéne mondanunk. – Miért? – csattant fel Ginny, és ő is szúrós pillantást vetett Ákosra. – Semmi köze a sráchoz, ő mondta. – Ja, naná – felelte Ákos szárazon, én meg lassan kezdtem kijönni a béketűrésből. – Megosztaná valaki velem is, hogy mi a fene van??? A lányok mind vádlón Ákosra meredtek, mire ő egy pillanatig habozni látszott, de aztán kihúzta magát, és határozottan a szemembe nézett. – Ha tényleg nem érdekel, akkor bocs, de szerintem tudnod kell róla. Az a srác, akivel néhányszor… Szóval Dani ma nem jött suliba. Viszont tegnap délután láttam, amikor hazafelé mentem, és nem nézett ki túl jól. – Ezt hogy érted? – Fogalmam sincs, miért kérdeztem vissza, de nem tehettem úgy, mintha nem érdekelne. Bármilyen gáz is, érdekelt. – Nem tudom, de szerintem megverték – bökte ki Ákos. – Vagy kicsit sokszor ment neki az ajtófélfának. Ági oldalba bökte Ákost, én pedig tágra nyílt szemmel meredtem rá. Kérdések rajzottak a fejemben: „kicsoda?”, „mikor?”, „miért?”, de persze egyiket se volt értelme feltenni, hiszen a barátaim honnan is
tudták volna? Valószínű, hogy egyedül Dani tudja, ő pedig senkinek nem fogja elmondani. Ismerem, sosem kér segítséget. Nem is nagyon volna kitől. A csengő hangja térített magamhoz, meg az, hogy Zsani megrángatja a pulcsimat, és halkan odasziszegi Ákosnak: „látod, hülye ötlet volt elmondani”. Én azonban örültem, hogy megtette, mert így már tudtam, mit csinálok a hétvégén, amíg Márk nem lesz itthon: meg kell keresnem Danit. Igen, ezzel megszegem a saját szabályom, és valószínűleg ez a legnagyobb baromság, amit valaha kitaláltam, de muszáj tudnom, volt-e közöm a dologhoz. Mert ha volt, akkor ideje véget vetni ennek az egésznek.
A hallgatás törvénye
– Nyugi, nyugi, nyugodj meg, menni fog. Menni fog. Gyerünk. A járókelők, akik a balzsamos júniusi estében elszállingóztak mellettem, változatosan reagáltak arra, hogy félhangosan motyogok magamban, miközben egy első emeleti erkélyt bámulok szakadatlanul: volt, aki nyíltan a képembe vigyorgott, mások úgy néztek rám, mintha én lennék Brittany Murphy a Ne szólj, száj!-ból, megint mások pedig vállalták a kockázatot, és megkérdezték, jól vagyok-e, és segíthetnek-e valamiben. Az arcomra már ráfagyott az udvarias, de elutasító mosoly (amivel még ijesztőbb lehettem), és úgy éreztem, mintha már egy örökkévalóság óta szobroznék itt (utóbb kiderült, hogy „mindössze” kábé 40 percen át). Akárhányszor elhatároztam, hogy becsöngetek, elhadarom, amiért jöttem, és túl leszek az egészen, mire a kapuhoz értem, minden alkalommal úgy elöntött a pánik, hogy sarkon fordultam, és újra elfoglaltam az őrhelyemet. Mondjuk már Daniék házát se volt egyszerű megtalálni: Zsani kiderítette nekem a pontos címét (gőzöm sincs, milyen eszközökkel, de jobbnak láttam nem rákérdezni), viszont hiába ígért az útvonaltervező
mindössze negyedórás gyalogutat, azt elfelejtették említeni, hogy órákig kell kanyarogni, mire eléred a célodat. Már majdnem feladtam (a gondolat megkönnyebbüléssel töltött el), amikor egyszer csak ott álltam a ház előtt, és már nem bújhattam ki a feladat alól. Igazából magam sem értettem, miért vagyok ennyire betojva, hiszen elvileg Dani nem utál (pedig lenne rá oka), szóval tuti, hogy nem fog kidobni. Na igen, a szüleivel viszont egész más a helyzet. Anno a történtek után összefutottunk velük a suliban, és míg az apukája tüntetően felvetett fejjel vonult el mellettem és Apu mellett, addig a mamája vetett rám egy lopott, de annál szomorúbb oldalpillantást. Azt hiszem, talán akkor értettem meg igazán, mit idéztem elő a hülyeségemmel, és abból az egy tekintetből az is rögtön világos lett, hogy Dani anyukája tudja az igazat. Tudja, mert vannak szülők, akiknek olyan jó a viszonyuk a gyerekeikkel, hogy talán még beszélgetnek is velük… na igen, én ezt nem annyira ismerem. Szóval most itt voltam, és szembe kellett néznem annak a veszélyével, hogy a csöngetésre az egyik szülő nyit ajtót, aki, feltételezem, emlékszik rám. Brrr, nem túl szép kilátások, én a helyükben biztos leütném magam egy baseballütővel. Ez a gondolat nem nyugtatott meg, viszont csorogni kezdett rólam a víz, meg a tizedik érdeklődő járókelőnél már irtó nevetségesnek is éreztem magam, úgyhogy összeszedtem minden bátorságom, majd – nagyjából hatodszor – a kapuhoz léptem, és megnyomtam a csengőt. Míg a Jingle Bells dallama harsogott (vajon ki találja ki, milyen zenék szóljanak a kaputelefonokban??), igyekeztem villámgyorsan összeszedni a gondolataimat, de semmi értelmes nem jutott eszembe, mert annál a résznél, hogy Dani megáll velem szemben, mindig köd borult az agyamra. Most mit parázol, te hülye, lehet, hogy itthon sincs…
– Tessék – hallatszott ekkor a kaputelefonból egy női hang, én pedig megköszörültem a torkom, és igyekeztem derűsnek tűnni. – Csókolom, én… Danit keresem. Itthon van? – Igen, ki keresi? Hát, itt van: a kérdés, amitől féltem, a pillanat, amikor a nevemet kimondani felér egy jobbhoroggal (nekem és nyilván neki is). – Ööö… Flóra. Hátha megúszom. – Milyen Flóra? Tudhattam volna. – Fellegi. A hangszóró elnémult. Uhh, létezik, hogy a mamája egy szó nélkül letette? (Kizárásos alapon a mamája az, mivel egy bátyja és egy kicsi húga van.) Épp azon filóztam, hogy ebben az esetben nem sok választásom marad, mint hazapályázni, de ekkor felgyulladt a lépcsőházban a villany, és egy perc múlva már előttem is állt Dani anyukája. Pontosan úgy nézett ki, ahogy egy anyukának kell, legalábbis a nagykönyv szerint: kényelmes szabadidőruhát viselt, a haja lófarokba fogva, előtte kötény. A képet csak az rontotta, hogy eléggé el van hízva szegény, de bájosnak azért bájos volt. A szeme azonban abszolút nem volt anyukás, legalábbis ebben a pillanatban: bizalmatlanul és számonkérően meredt rám. – Szia, Flóra. – Csókolom – nyögtem ki. Ajjaj, még mindig utál. Ráadásul nem kicsit. – Miért akarsz beszélni vele? – kérdezte, és keresztbe fonta a karját. Hirtelen szerettem volna elbőgni magam, mint egy ötéves, hogy ne
tessék mérgesnek lenni rám, én nem akartam rosszat, csak iszonyúan zavart és hülye voltam, de persze nem lehetett. Az ajkamba haraptam. – Én nem szeretnék zavarni. Csak pár perc. Utána békén hagyom. – Ez legutóbb sem sült el túl jól. – A falon semmi repedés nem mutatkozott, én pedig kezdtem kétségbeesni. Arra valahogy nem voltam felkészülve, hogy úgy óvják majd, mint egy toronyba zárt trónörököst, és szóba sem állhat velem. – Szerintem inkább haza kéne menned. – Anyu? – hallatszott ekkor a háta mögül. Amikor Dani kilépett a lépcsőházi lámpa fényébe, majdnem felsikoltottam, de ez aztán végképp baromi rosszul vette volna ki magát. Oké, Ákos mondta, hogy megverték, én azonban egy-két monoklira számítottam, nem arra, hogy szó szerint az egész arcát ellepik a kék foltok, jobboldalt pedig még egy széles horzsolás is befigyel. OMG, mi a fene történt??? – Miért nem szóltál? – kérdezte az anyját, aztán finoman a hátára tette a kezét. – Elintézem, jó? Menj be nyugodtan. – Nem kellene – válaszolta az asszony, és az előbbinél is utálkozóbb pillantást vetett rám. – Jó, majd én tudom. – Dani gyengéden megtaszította, mire a mamája kelletlenül elindult a lépcső irányába. Dani megvárta, amíg a léptei elcsendesülnek, aztán hozzám fordult. – Szia. Micsoda meglepetés. – Kicsoda… Mi történt? – bukott ki belőlem a kérdés, és az utolsó pillanatban fogtam vissza magam, hogy ne érintsem meg az arcát. Ő vállat vont. – Néhány bőrfejű állatnak nem tetszett a fejem, úgyhogy kidekorálták. Ennyi.
– Biztos? Mármint… – Nem tudtam, hogy fogalmazzam meg, amit mondani akarok, de nem is volt rá szükség, mert Dani halkan felnevetett. – Nem, nincs köze hozzád – mondta szárazon. – Ezért jöttél? – Ákos mondta, és meg akartam nézni, rendben vagy-e – motyogtam elvörösödve, és ha lehet, még hülyébbnek éreztem magam. – Minden oké – felelte, aztán ugyanúgy keresztbe tette a karját, mint az anyukája az imént, és a jól ismert gúnyos tekintettel nézett rám (de ez most valahogy inkább megnyugtatott). – Nem a te sarad. Fura, mi? Valami végre nem rólad szól. – Miért jössz mindig ezzel? – csattantam fel, mert már kezdett elegem lenni a bűnhődésből. Én is épp eléggé agyon tudom magam gyötörni, nem kell még az ő cseszegetése is. – Az is baj, ha látni akartam, egyben vagy-e még? Bocs, hogy aggódom. – Nincs miért – vágta oda, amivel még jobban feldühített. – Nyugi, még egyszer nem leszek ekkora lúzer – ráztam meg magamon a felsőt, amiből lassan csavarni lehetett a vizet. – Felőlem akár fel is fordulhatsz. – Jó! – Jó! És a világtörténelem legsablonosabb összeveszés-jelenetének a végét a bejárati kapu hatalmas döndülése jelezte. Szerencsére nem tudta konkrétan az orromra csapni, mert addigra már sarkon fordultam, és sértődötten a járda felé igyekeztem. Azaz igyekeztem volna, mert ahogy megálltam a soron következő kétsávos út mellett, hirtelen, bármennyire is nevetségesnek tűnik, fogalmam sem volt, hol vagyok. Egyszerűen leállt az agyam. Ilyen még sosem történt velem, és nyilván a stressz miatt volt, de sehogy nem bírtam kikeveredni belőle, hiába rázogattam a
fejem, és hiába lélegeztem hatalmasakat. Amikor felnéztem a mellettem magasodó házakra, persze egyetlen utcatáblát sem láttam, szóval némi gondolkodás után arra jutottam, hogy ha ez így megy tovább, szégyen vagy nem szégyen, taxit kell hívnom erre a pár saroknyi távolságra (ami azért is volna gáz, mert mostanában nem vet fel a pénz, és Aputól végképp nem akartam kunyerálni). Néhány perc múlva, amikor a helyzet még mindig reménytelennek látszott, előbányásztam a telefonomat, és minden erőmmel megpróbáltam felidézni valamelyik taxitársaság számát (már annyiszor fel akartam írni, de mindig kiment a fejemből). Általában sokszor van bennük ugyanaz a szám, gyerünk, Micimackó, gondolkodj… – Jézusom, na, gyere már. Nahát, Mr. Ajtócsapkodó, ez remek. – Kösz, nem – hárítottam el, és tüntetően hátat fordítottam neki, ő azonban megfogta a vállamat. – Elkísérlek – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, én pedig beláttam, hogy baromság lenne tovább ellenkezni. Oké, hazakísér (ha ez a fétise, majd megengedem neki, hogy bevágja utánam az ajtót), aztán eltűnik, és többet, ha rajtam múlik, a büdös életben… Közben feltámadt a szél, én pedig megborzongtam. Bárcsak hoztam volna magammal egy pulcsit, vagy… – Fázol? Fáztam, de a világért se vallottam volna be. Engem ne sajnáljon! De még mielőtt válaszolhattam volna (lehetőleg valami jó nagy gorombaságot), levette az ingét (alatta szerencsére volt még egy póló), és a vállamra terítette. Tudtam, hogy gyerekesen viselkedem, de lelöktem magamról a ruhadarabot, még épp időben kapta el, mielőtt a
földre esett volna. Nem zavartatta magát, csak elvigyorodott, és visszatette a vállamra. – Megfagysz, te majom – mondta, ám a hangja most nem volt elutasító, inkább szelíden korholt. Összehúzott szemmel néztem rá. – Na, és te? Te vagy hadirokkant. – Én nem fázom – rázta meg a fejét, és feljebb húzta a vállamon az inget. Amikor elfordult, lopva megszagoltam a gallért: érdekes illata volt, nem parfüm vagy dezodor, inkább mintha valami szappan lett volna, vagy… ez az, öblítő! Tiszta illata van. Oldalról rásandítottam, de ő maga elé nézett, a szája sarkán azzal az örökös, apró félmosollyal. – Azért elmondhatnád egyszer, miért csinálod ezt – csúszott ki a számon. Csodálkozva felhúzta a szemöldökét. – Miért csinálok mit? – Ez a mosoly… Mintha folyton kinevetnél. Nem annyira jó érzés. – Nem tudom, miért tört rám hirtelen ez az őszinteségi roham, de már nem tudtam visszaszívni. Érdeklődve, félrehajtott fejjel nézett rám. – Miért nevetnélek ki? – És ez is, hogy mindig visszakérdezel – sóhajtottam. – így nem lehet beszélgetni! – Beszélgetni akarsz? – kérdezte csipkelődve, mire feladtam, és felemeltem a kezem. – Oké, tudod, mit? Nem. Csak kísérj el hazáig, és kész. – Vicces, milyen komolyan tudsz venni mindent – mondta elgondolkodva. – Hogyhogy nincs még gyomorfekélyed? – Kabbe. – Ehhez már tényleg csak ennyit tudtam hozzátenni, de persze hiába, csak még jobban szórakozott rajtam. De minek húzom én fel magam ezen egyáltalán?!
Szerencsére néhány perc múlva megérkeztünk a házunk elé (naná, hogy már megint nem néztem az utat, de minek is néztem volna, tuti, hogy úgysem járok feléjük soha többe), én pedig sarkon fordultam, és szorosan magam köré font karokkal elszántan a cipőmre meredtem. – Hát, köszi – dünnyögtem. – Akkor gyógyulást, meg minden. – Köszi! – mondta, de a szavait hirtelen hatalmas égzengés nyomta el. Jaj, ne, ugye nem… de Murphy persze nem kegyelmezett: a következő pillanatban már zuhogni is kezdett, mintha dézsából öntenék. Danira sandítottam, aki valahogy a fejére küszködte az ingét, és felsóhajtottam. Jaj, a jó szívem! – Gyere fel, adok egy ernyőt! – kiáltottam. Rám nézett, és megrázta a fejét; a kopogó esőcseppektől egy szavamat sem értette. – Mondom: gyere fel ernyőért! – üvöltöttem még hangosabban. Meg sem várva a válaszát, a táskámba kotortam, és előkerestem a kulcsomat (miközben igyekeztem jótékonyan a tenyerembe rejteni a kis rózsaszín Angry Bird-kulcstartómat, nehogy újabb csúfolódó pillantásokra adjak okot), kinyitottam az ajtót, és hátra se nézve bemasíroztam a házba. A lakáshoz érve megpróbáltam észrevétlenül behallgatózni, hogy van-e valaki a nappaliban vagy a konyhában (ezek nyílnak nálunk az előtérből), de csönd volt, így amilyen gyorsan csak tudtam, kinyitottam ezt az ajtót is, és előreengedtem. – A folyosó végén van a vécé, mellette a fürdő, ott találsz törölközőt – hadartam, és egy pillanatra megvillant bennem a szégyen, amiért suttogok, de tényleg nem akartam, hogy bárkivel összefusson. Gyorsan kibújt a cipőjéből, aztán eltűnt a megadott irányban, én meg, mint valami nyomorék udvarhölgy, aki a házasságtörő úrnője lakosztálya előtt strázsál, egyfolytában attól paráztam, hogy valaki megjelenik. Miközben a lábamat rázva némán sürgettem őt,
megmagyarázhatatlan hiányérzet vett erőt rajtam: mintha valami nem úgy lett volna, ahogy máskor, de hiába törtem a fejem, nem jöttem rá, mi lehet az. Hálistennek Dani hamarosan visszaérkezett, és éppen bele akart bújni az ingébe, amikor a nappalira tévedt a tekintete – azon belül pedig a kanapéra. Elvörösödtem. Nagyon furcsa pillanat volt, mintha visszarepültünk volna az időben; én ismét 15 éves voltam, részeg, sebzett és bizonytalan, ő pedig valahogy olyan erősnek és biztonságosnak tűnt. Valószínűleg ő is ezt érezhette, mert hirtelen letette az inget a cipős szekrényre, és mintha hipnotizálták volna, elindult a kanapé felé. Jajj, ne. Nenenenenenenenenene. – Figyi, jobb lenne, ha… – De a mondatom itt félbeszakadt, mert megállt a kanapé mellett, aztán felém fordult. Lesütöttem a szemem, nem tudtam állni a tekintetét. – Komolyan, basszus, mindennap eszembe jut – szólalt meg rekedten. Szédülni kezdtem, leizzadtam. Ezt most biztos csak álmodom, de akkor meg ébredjek már föl, könyörgöm. – Minden egyes rohadt nap. Nem tudtam válaszolni, csak megráztam a fejem, és könyörgően néztem rá. Menj el innen, légyszi, kérleltem magamban. – Most azt akarod mondani, hogy sajnálod, igaz? – Megint a kanapéra pillantott, de ezúttal nem volt szomorú az arca, inkább csak üres. – Nem kell. Ezt már akkor se értetted. Nem számít. Még mindig ráztam a fejemet, mint valami elmeroggyant, aztán nem tudom, miért, de maguktól megmozdultak a lábaim, és melléje léptem. A karjára tettem a kezemet, mire éreztem, hogy az egész teste megmerevedik.
– Sose beszéltük meg. – Megint ő törte meg a csendet, megint ő volt az erősebb. – Szerettem volna. Kellett volna. Miért nem álltál szóba velem? – Ugye ezt nem komolyan kérded? – jött meg végre nagy nehezen a hangom. – Én tehettem az egészről. – Ezt csak te gondoltad így – vetette ellen, mire keserűen elmosolyodtam. – Meg a szüleid. – Ők nem tudtak semmit. – És ebben a percben váratlanul a vállamra tette mindkét kezét, olyan finoman, mintha porcelánból lennék. Elakadt a lélegzetem. – Én nem hibáztattalak. Megvolt az okod. – Erre nincs jó ok – suttogtam, és könnybe lábadt a szemem. A fenébe, mennyivel könnyebb lenne, ha utálna, ha nem állna itt ilyen baromi nyílt és őszinte tekintettel, és ettől nem érezném csak még nagyobb szemétnek magam. – Te tényleg nem haragszol? Komolyan? Most őt hagyta cserben a hangja; nyelt egyet, és igent intett a fejével. Aztán nagyon lassan magához húzott, és átölelt, én pedig hagytam. Nem értettem, miért nem félek, de így volt – óvatosan viszonoztam az ölelést, és mintha hirtelen másfél évnyi súly gördült volna le rólam. Egy pillanatra azt éreztem, minden rendben van. – Te meg mit keresel itt?! Apu hangja úgy hasított a szoba csöndjébe, mint a kés. Danival rémülten engedtük el egymást (legalábbis én iszonyú rémült voltam, rajta szokás szerint semmi se látszott, talán csak egy kicsit meglepődött). Apu az előtérben állt csípőre tett kézzel, és szikrázó szemmel meredt Danira.
– Azt kérdeztem, mit keresel itt, fiam? – ismételte meg Apu, két öles lépéssel keresztülszelte a szobát, és lecövekelt mellettem, mint valami kelletlen keresztes lovag. – Szerintem haza kellene menned. Déjà vu-m támadt (milyen jóban lennének a szüleink, haha), de tisztázni akartam a helyzetet. – Nem csináltunk semmit, Apu – mondtam, és igyekeztem határozottnak tűnni. – Dani hazakísért, mert eltévedtem. Ennyi. Már megy is. – Hol tévedtél el? – Apu szeme összeszűkült. Szuper. Azt mégse mondhatom, hogy Daniéktól visszafelé! – Itt, a környéken láttam meg, pár utcányira – szólalt meg Dani, én pedig hálás pillantást vetettem rá. – Segíteni akartam. – Máskor ne strapáld magad, köszönjük – sziszegte Apu, és a bejárati ajtó felé bökött a fejével. – Légy szíves, menj haza, vagy hívnom kell a szüleidet. – Apu! – Hirtelen elöntött a méreg. A fenébe, hogy mindig első pillantásra ítél! Anno is ez okozott minden bajt (meg persze én, nyilván). Nem akarom, hogy még egyszer megtörténjen! – Nem érted, hogy tényleg csak elkísért?? Állj már le! – Úgy látszik, kicsit túl könnyen felejtesz – vágta oda nekem Apu, és megvetően nézett Danira. Nekem újra könnybe lábadt a szemem, de most más miatt. Nem volt igaza: nagyon is emlékeztem mindenre, és most egy perc alatt újra lepergett a fejemben az egész. Az a rohadt gólyaavató – alig több mint egy hónappal Anyu halála után. – Na, milyen vagyok?
Mosolyogva elfordultam az előszobai tükörtől, és Apura néztem, aki a nappaliban ült az egyik fotelben, és valami pénzügyi szaklapot böngészett. A kérdésemre felemelte a fejét, és halványan elmosolyodva végignézett rajtam. – Gyönyörű, Csillag. Kivel mész? – Coryékkal, de már mondtam – húztam el a számat, mert mostanában valahogy még szórakozottabb volt, mint egyébként. Mondjuk nem is csoda: a temetés körüli hercehurca mindenkit megviselt, és egy hónap alatt még nem sikerült megtanulnunk, hogyan is éljünk egy Anyu nélküli házban, így mindenki inkább csak csetlettbotlott az itt hagyott dolgai között. Ezekhez tartozott az a nyaklánc is, ami most a dekoltázsomat díszítette: Anyu még kamaszkorában kapta a Nagyitól. A finom ezüstláncon csillogó rózsakvarc tökéletesen illett a ruhám púderszínéhez, a csatja pedig állítható volt, így most pont a megfelelő helyen simult rá a kulcscsontomra. Most csináltam esti programot először azóta, és összességében elégedett voltam a külsőmmel, bár a smink sem tudta tökéletesen elfedni az arcomon az elmúlt hetek nyomait. Igyekeztem csak az előttem álló szuper estére gondolni, majd miután belebújtam a cipőmbe, és magamhoz vettem a partitáskámat és a kabátomat, az órára pillantottam: te jó ég, mindjárt itt lesznek! Pont, amikor ez átfutott az agyamon, megszólalt a kaputelefon, én pedig csillogó szemekkel kaptam fel a kagylót. – Ki az? – Buliszerviiiiiiiiiz!!! – sikította a mikrofonba egy lányhang, mire azonnal kétszázra ugrott a pulzusom. – Kész vagy, csajszi?! – Egy perc, és megyek! – kiabáltam vissza, aztán beszaladtam a nappaliba, és hatalmas puszit nyomtam Apu arcára
– Van nálam mobil, egyre itthon vagyok, jó? – Éjfélre! – alkudozott Apu. – Fél egy? – Oké – engedett, és gyengéden megpaskolta az arcomat. – Nagyon vigyázz magadra, és jó szórakozást! – Köszi! – Ezt már az ajtóból kiabáltam vissza, aztán, mint a szélvész, leszáguldottam a lépcsőn. Coryék a ház előtt álltak, és vihogva kapaszkodtak egymásba: ebből arra következtettem, hogy már jócskán alapoztak a buli előtt, a gyanúm pedig be is igazolódott, amikor Cory a nyakamba borult, kivett a zsebéből egy kétliteres műanyag palackot, és felém nyújtotta. – Toljad, bébi! – Mi ez? – szagoltam meg gyanakodva a sárga löttyöt. Szúrós narancsillata volt. – Vodka-narancs! – harsogta Szandra, és odabotorkált mellénk, mire Cory gyorsan a szájára tapasztotta a tenyerét. – Kuss legyen már, közte… közterületen nem lehet alkoholt fogyasztani – mondta nehezen forgó nyelvvel. – És mi… nem is fogyasztunk. Ez csak narancslé. Nem? – De! – Valamilyen oknál fogva Szandra ezt irtó mulatságosnak találta, és csukladozva Cory vállára borult. Cory rám pillantott, és az üvegre bökött a fejével. – Igyál! Addig nem indulunk el, míg nem iszol legalább egy kortyot! Elnevettem magam. Vonzott a jókedvük; mi otthon már úgy belesüppedtünk a szomorúságba, hogy ez a fékevesztett hangulat egy perc alatt magával ragadott. A számhoz emeltem a palackot, és jól meghúztam – nem ízlett igazán, de azonnal átmelegedtem tőle.
– Ez az! – Cory kitépte a kezemből az italt, és ő is ivott belőle, majd továbbadta Szandrának. Közben elindultunk; szeptember vége lévén amúgy sem volt nagyon hideg, és már az alkohol is dolgozni kezdett bennem, így aztán végképp nem fáztam. A pia kézről kézre járt, mire a sulihoz értünk, már csak egypár korty lötyögött az alján. Miközben beálltunk a kígyózó sorba, Cory felénk fordult, és figyelmeztetően felemelte a mutatóujját. – Kapjátok össze magatokat, libák, mert így nem engednek be. – Ez elsősorban Szandrának szólt, aki már igencsak bizonytalanul állt a lábán. Cory kivett a tatyójából egy csomag rágót, adott nekünk fejenként kettőt, aztán ő is a szájába tömött néhányat. – Nem szabad érződnie, hogy ittunk. – Kicsoda? – pukkadozott mellettem Szandra, mire Cory keményen megragadta a vállát. – Kint akarod tölteni az estét?Nem? Akkor viselkedj! Szandra azonnal erőt vett magán, és megpróbálta kiegyenesíteni a derekát, ami nem bizonyult egyszerű feladatnak, úgyhogy inkább belém karolt (és mellesleg az egész súlyával rám tehénkedett). Mindig fura érzéssel töltött el, amikor Cory megrendszabályozta; velem szemben sosem volt ilyen kemény, Szandrával azonban minden egyes alkalommal, és nem tudtam, tisztelem-e ezt a hatalmat, vagy inkább tartok tőle. A sor viszonylag gyorsan haladt, a kapuban álló tanárok hadán is sikerült átjutnunk (bár Johnny bának, aki a megszokott szívélyességgel üdvözölt, nem nagyon mertem a szemébe nézni), így kábé tizenöt perc múlva már a feldíszített aulában találtuk magunkat. – Jaj, de proli – fintorgott Szandra, ahogy körülnézett. Cory vállat vont.
– Ma estére elmegy, majd mi felrázzuk a hangulatot – mondta, és odaintett a csatlósainak, akik a terem másik végében vinnyogtak a bólés tál fölött (ami, ha valamelyik tanár hozta, feltehetően alkoholmentes bóléval volt tele). A lányok odaszaladtak hozzánk, felületes puszik cuppantak, aztán leadtuk a kabátunkat, és hordában elindultunk a büfé felé, ahol Cory az akkori pasiját (vagyis a srácot, akivel éppen akkor kavart) sejtette. Nem tévedett: Robi szintén a brancsával körbevéve támasztotta a pultot, és amikor odaértünk, éppen azon dolgoztak,, hogy teleböfögjenek egy lila lufit, amit, gondolom, a díszítő brigádtól szereztek. Cory megkopogtatta Robi vállát, mire a magas, felnyírt hajú srác kelletlenül hátranézett. – Csá, bébi – üdvözölte Coryt minden lelkesedés nélkül, és végignézett rajta, de nem szólt semmit. – Mi a pálya? – Van valami piátok? – tért a lényegre Cory, Robi azonban csalódottan rázta meg azt a nagy busafejét, és széttárta a kezét. – Itt nincs, csak odakint – bökött az ajtó üvegén át az udvar felé, ahol azonban szintén tanárok egy kisebb csoportja álldogált. – Rohadtul ott van mellettük a bokorban, vazzeg. Azért várunk itt, hogy behozhassuk. – De minek tettétek oda?? – sivította Cory, és az égnek emelte a tekintetét. – Nyilván ott fognak dekkolni egész este, nehogy már jól érezzük magunkat! Szandra, akit végre sikerült áttaszigálnom Robi haverjának, Dömének oltalmazó karjaiba, ismét felvinnyogott (gyanítottam, hogy aznap este minden ilyen reakciót vált majd ki belőle). Robi visszafordult a haverokhoz és a lufihoz, Cory az ajkát lebiggyesztve, durcásan bámult maga elé, Szandra kábult mosollyal tűrte, hogy Döme a fülébe sugdos, a többi lány pedig… Nos, ők ott álldogáltak
mellettünk, és várták a királynő utasításait. Kezdtem hülyén érezni magam, végül is azért jövünk el bulizni, hogy szórakozzunk, úgyhogy óvatosan megérintettem Cory karját. – Nem táncolunk? – intettem a fejemmel a parkett felé, ahol még csak néhány fiatalabb tanár és szintfelelős lötyögött az Avicii Levelsének ritmusára, amivel, gondolom, a maguk béna módján minket akartak ugyanerre bátorítani. Cory úgy nézett rám, mint egy hülyére (ami nem volt újdonság, mert általában mindenkire úgy nézett). – De, hát persze. Minden vágyam. – Jó, akkor igyunk valamit – vetettem fel, mire türelmetlenül felsóhajtott. – Mit akarsz, kólát? Csak tessék. Amit én innék, az egy kicseszett bokor alatt van. – És gyilkos pillantást vetett Robi hátára. Egyáltalán nem tetszett az ötlet, hogy egész este csak itt szobrozunk majd, de hát Coryékkal így festett egy buli: tökéletesen kellett kinézned azért, hogy utána a buli folyamán max. egyszer táncolj a pasiddal vagy az aznapi zsákmányoddal, azt is csak azért, hogy mindenki lásson, az estefennmaradó részében meg egy jól frekventált helyről bámuld megvetően a többieket. Próbáltam nézelődni, és a tekintetem összeakadt Ákoséval – aki szerencsétlenségére valami lidérces világos-barna öltönyben feszített, amit világos mentazöld inggel és sötétbarna nyakkendővel igyekezett feldobni (nem sikerült). Mosolyogva bólintottam felé, ami persze nem kerülte el Cory figyelmét (állandóan sasoltak, félelmetes volt). – Istenem, ez mennyire szánalmas – szólalt meg, miközben megsemmisítően végigfuttatta a tekintetét Ákoson, aki ezt látva elvörösödött, és gyorsan elfordult. – Haverod? – Úgy kérdezte, mintha azt mondta volna: Ja, hogy te kajálod a lúzereket?”
– Osztálytársam – feleltem, és egy kicsit én is elpirultam. Azóta se tudom, miért nem vallottam be nekik, hogy még jártunk is (valószínűleg az ilyen lesajnáló tekintetek miatt), de becsületből annyit azért hozzátettem: – Jó fej. – Aha – mondta Cory minden érdeklődés nélkül, és látszott, hogy már abszolút nem érdekli az ügy. Az aula lassan megtelt, és a tömegben egyre nehezebb volt elegánsan távolságot tartani a birkáktól (ahogy Cory hívta őket), de ez láthatóan rajtam kívül senkit se zavart (bár Szandrát például az sem zavarta volna, ha kitör a harmadik világháború). A pia hatása lassan múlni kezdett, és pont, amikor már az émelygésemen is úrrá lettem, Cory megragadta a karomat. – Nesze! – sziszegte a fülembe. Lenéztem, és egy laposüveget pillantottam meg (ezek szerint a tömegnyomorban valaki végrehajtotta a bokor-expedíciót), amiből orrfacsaró szag áradt. Mivel tétováztam, Cory értetlenül pillantott rám. – Mi van?! Nem halsz bele, csak Jäger. – Nem szeretem – húztam el a számat, mivel a Jäger és az Unicum azon kevés piák közé tartoztak, amiket már kóstoltam, és a gyomorkeserűfélék nem nyerték el túlzottan a tetszésemet. Cory szigorúan nézett rám. – Nincs más, mit rinyálsz? Tényleg kólát akarsz inni egész este? Jó kis buli lesz… Már a nyelvemen volt, hogy „a büfé mellett álldogáláshoz nem tökmindegy?”, de aznap este hagyni akartam, hogy sodorjon az ár, úgyhogy jó nagyot húztam az üvegből. Az előbb már lenyugvó gyomrom azonnal felfordult, és szinte éreztem, ahogy az alkohol átjárja a fejemet is.
– Még egyet! – utasított Cory, és mielőtt még tiltakozhattam volna, a számhoz nyomta az üveget. Nyeltem, mert különben a cucc végigömlött volna a ruhámon, de rögtön utána köhögni kezdtem. – Hé, nyugi. – Szandra bukkant fel mellettem, aki láthatóan feltámadt (vagy csak Döme tűnt el mellőle hirtelen), és megveregette a hátamat. – Tényleg nem bírod valami jól – jegyezte meg, majd ő is belekortyolt az italba. Aztán még egyszer. Én még mindig köhécseltem, ő viszont meg sem rezzent. – Mi van, liba? – lépett Cory Szandra mellé, és elkent mosollyal átkarolta a nyakát. Mostanra ő is frankón szétcsúszott, én pedig egyre jobban szédültem. Francba, asszem, kellene egy… – Mosdó! – kiabáltam át az egyre erősödő hangzavart (már nem csak a tanárok táncoltak), a lányok pedig bólintottak (vagy talán csak a mellükre esett a fejük, nem tudom). Amikor láttam, hogy senki ne?n kíván csatlakozni, átfurakodtam a tömegen (ami nem volt egyszerű úgy, hogy közben folyamatosan émelyegtem), és beálltam a sorba a vécé előtt. Siessetek már, basszus! A gyomromra szorítottam a kezem, és lehajtottam a fejem, ami hiba volt, mert egyszer csak megfordult velem az aula. Megtántorodtam, és tapogatózva igyekeztem megtalálni a falat. – Hé, jól vagy? Felnéztem. Egy sötét hajú, sápadt fiú állt mellettem, akinek rendetlen fürtjei annyira a szemébe hullottak, hogy először abban se voltam biztos, nekem címezi-e egyáltalán a szavait. Fekete nadrágot és egy elnyűtt, piros-fekete kockás inget viselt, és amennyire meg tudtam ítélni, még sose láttam ezelőtt. – Ja – vetettem oda, és végre sikerült a kezemmel fogást találni a falon. Hálásan nekidöntöttem a fejem, és mélyeket lélegeztem, hogy magamhoz térjek. Az lehet, hogy a sor még hosszabb, mint az előbb?!
– Szerintem meg nem – hajolt oda hozzám a srác. Undorodva elhúztam a fejem. Mit nyomul ez? – Segíthetek? – Igen, azzal, ha lekopsz! – kiabáltam át a folyosó zaját, de a gyomrom éppen akkor megint bukfencezett egyet. Próbáltam visszatartani, de nem sikerült: egyensúlyomat vesztve előrebuktam, és díszes hányástócsát helyeztem el a fiú cipőjén. A sorban álló lányok undorodva felhúzták az orrukat, és felvihogtak. Jézusom, de gáz!! Egész testemben remegtem, ő pedig a szerencsétlenül járt lábbelire meredt. – Hűű… Sorry! Nem volt valami frappáns reakció, de semmi más nem jutott eszembe. A srác azonban egyszer csak vállon ragadott, és bekormányozott a mosdóba, a csajok tiltakozó nyávogásának kereszttüzében. – Hé, nem látjátok, hogy vészhelyzet van? – torkollta le őket, megnyitotta a hideg vizes csapot, és kíméletlenül alányomta a fejem. – Igyál! És mosd ki a szád, ha nem akarsz bűzleni. Miközben engedelmeskedtem, az agyam józan része azt kérdezgette, miért hagyom, hogy egy idegen parancsolgasson, de a hideg víz annyira jólesett, hogy csak ernyedten tűrtem. Közben ő nagyjából lemosta és letörölgette a cipőjét, aztán mikor látta, hogy végeztem, ismét megfogta a vállamat. – Tűnés innen. – Mi? – Az agyam kezdett kitisztulni, annyira mindenképpen, hogy lássam, amint a ruhatár felé terelget. – Én nem megyek, itt vannak a barátnőim. – Hol?- érdeklődött szárazon. – Ha itt vannak, nem melletted kéne lenniük? Irtó szarul nézel ki.
– Kösz – nyögtem, de nem akartam belegondolni abba, amit kérdezett. Coryék bulizni jöttek, miért kéne engem tutujgatniuk? – Dolguk van, és különben sincs közöd hozzá. Hova viszel? – Haza – felelte röviden, mire megtorpantam (azaz csak szerettem volna, mert az embertömeg minden oldalról préselt). – Nem akarok! – Inkább az ofőd vigyen? Kajálnák az öregeid – biccentett Johnny bá felé, akinek egyelőre kiestem a látószögéből (mázli), de még ebben a bódult állapotban is be kellett ismernem, hogy a srácnak igaza van: ha Apu meglátja Johnny bát, pánikba esik, és gondolom, nem úszom meg egy „ejnye-bejnye, kicsikém”-mel, arról nem is beszélve, hogy nézne rám az osztályfőnököm ezek után. Amikor azonban a fiú kiejtette a száján az „öregeid” szót, hirtelen minden kiröppent a fejemből, és akaratom ellenére könnybe lábadt a szemem. – Csak apám van – vágtam oda neki, aztán immár magamtól elindultam a ruhatár felé. Nem válaszolt, amíg kivettük a kabátunkat és átnyomakodtunk a tömegen; csak akkor nézett rám, amikor már a suli előtt álltunk. – Anyád meghalt? – Cseszd meg! – Hogy lehet ezt így megkérdezni? Mások ki se merik ejteni ezt a szót, ez a mittudoménkicsoda meg úgy dobálózik vele, mintha semmit se jelentene. Nem feleltem, csak elindultam a járdán, ő azonban utánam sietett, karon fogott. – Csak lassan, még elég instabil vagy – mondta, aztán oldalról rám pillantott. – Bocs, de ez van, nem? Mármint, hogy meghalt. – Fejezd már be! – kiáltottam rá, és a kezemmel betapasztottam a fülemet. – Figyelj, nem akarsz végre eltűnni? Nem kértem segítséget.
– Tényleg nem, de rászorulsz – vetette ellen, és nem volt hajlandó elengedni a karomat. – Nem kell az anyádról beszélnünk, ha nem akarsz. – Még szép! – Váratlanul olyan kimerültség tört rám, hogy a dühöm is egy csapásra elpárolgott. Lopva rásandítottam, és meg kellett állapítanom, hogy még sose találkoztam ilyen fura pasival. Ki ez egyáltalán?! – Mi a neved? – Nocsak – mosolyodott el, és kisimította a haját a szeméből. Most láttam csak, hogy a szivárványhártyája is ugyanolyan feketén csillog, mint az ezerfelé meredő fürtjei. – Már nem akarsz elküldeni? – Úgyse mész. – Jogos – fintorodott el, aztán kezet nyújtott. – Dani. Halász Dániel. – Flóra, Fellegi – válaszoltam. Hirtelen megint megszédültem, ő pedig szorosan átkarolta a derekamat. – Hoppá, vigyázz – mutatott előre. – Nem túl jó itt a járda. – Tudom, erre járok haza – morogtam, aztán összeráncoltam a homlokom. – Várjunk csak! Te honnan tudod, merre kell menni? – Én is errefelé járok a suliba. Nem kémkedtem utánad, nyugi, csak láttalak. Elgondolkodtam (már amennyire az állandó émelygés és az alkoholgőzös agyam engedte). Eléggé a gondolataimba merülve (vagyis bambán) mászkálhatok, ha tény-leg ugyanarra lakunk, és soha még csak fel se tűnt nekem ez a srác. Aztán egész más jutott eszembe, és elszontyolodtam. – Jó kis gólyaavató! Bírtam vagy másfél órát. – Hát, ha nem kezdesz el azonnal rövidezni, tovább is ment volna – felelte Dani. –A barátnőid miatt ittál, mi?
– Micsoda? – néztem rá sértődötten, megpróbálva összekaparni a méltóságom morzsáit. – Nem nézek ki elég határozottnak? – Pillanatnyilag inkább elég részegnek nézel ki – mondta csúfolódva, és most először mosolyodott el. Ilyen mosolyt utoljára Jack Nicholsontól láttam a Ragyogásban; kicsit ijesztő volt, de nem egyértelműen kellemetlen. – Amúgy meg nem, inkább jó kislánynak látszol. Egy kicsit befolyásolható kislánynak. – Szóval hülyének tűnök – összegeztem, de szerencsére nem kellett tovább feszegetnünk a témát, mert megérkeztünk a házunk elé. Megpróbáltam kiegyenesedni, és a kezemet nyújtani neki (végül is hazakísért, nem?), de megtántorodtam, és elegánsan nekiestem a falnak. – Hoppá – konstatáltam. Dani halkan felnevetett. – Bekísérlek, jó? Van itthon valaki? – Apu, de nem… nem kéne, hogy észrevegyen. – Valamiért úgy éreztem, nem örülne, ha amellett, hogy részegen jövök haza (amiért jó nagy fejmosásra számíthatok), még egy idegen pasi is díszelegne a karomon. Előkotortam a kulcsot, de Dani kivette a kezemből. – Neked most nem hiszem, hogy menne – mondta. – Melyik az? Megmutattam, kinyitotta az ajtót, és belopakodtunk az előtérbe. A házban sötét volt és csönd, Apu dolgozószobájának az ajtaja alól fény szűrődött ki, de nem tűnt úgy, hogy észlelte volna az érkezésünket (éltem a gyanúperrel, hogy megint elaludt az íróasztalán; mióta Anyu beteg lett, ez gyakran előfordult). Kibújtam a cipőmből, és meg akartam fordulni, hogy elköszönjek Danitól, de megint nem jártam sikerrel: a lábam nem engedelmeskedett, és belé kellett kapaszkodnom. – Odaviszlek a kanapéhoz – suttogta, és a fejével a nappaliban lévő bútor felé intett. A karjára támaszkodtam, és mint valami százéves
nénike, odabotorkáltam vele a kanapéhoz. Lerogytam rá, de akkora lendülettel, hogy őt is magammal rántottam. – Csssl – csitítottam tök fölöslegesen, mert persze sem arról nem tehetett, hogy a kanapé megnyekkent, sem arról, hogy meglepetésemben felkuncogtam. Az ablakon beszűrődő lámpafényben nem láttam az arckifejezését, csak azt, hogy bólint, majd gyengéden ráemelte a lábaimat a párnákra. Aztán fölém hajolt. – Megleszel? – Igen, kösz – súgtam vissza, és gőzöm sincs, miért, gyorsabban kezdett verni a szívem. Megcsapott a haja illata – különös, fahéj szerű, édeskés illat volt és ettől olyan zavarba jöttem, hogy tiszta vörös lett a fejem (még szerencse, hogy sötét volt). Újra bólintott, aztán újra lehajolt, és lágy puszit nyomott a homlokomra. Megborzongtam. Ő megérezte, és a szája egyszer csak lejjebb siklott, az orromra… az arcomra… aztán a számra. Olyan puhán és finoman csókolt meg, hogy könnybe lábadt a szemem, de ezzel egy időben az arcom is lángolni kezdett. Fel akart egyenesedni, de nem hagytam: a nyaka köré fontam a karom, és erősen magamhoz szorítottam. Éreztem, hogy szaggatottan lélegzik, és egyre szenvedélyesebben csókolt, annyira, hogy egyikünk sem vette észre, amint a kanapé melletti dohányzóasztalon álló, kavicsokkal teli kerámiatányér meginog, ahogy Dani meglöki az asztalt a lábával, és lassan csúszni kezd az üveglapon. Csatt! Megdermedtünk ijedtünkben, de addigra már a villany is felkapcsolódott, és Apu állt hunyorogva az ajtóban. Dani elengedett, és felemelte a kezét. – Jó estét, elnézést kérek, én csak…
– Flóra, mi ez itt? – vágott közbe Apu, és rám szegezte a tekintetét. – Ki ez? Nem bírtam válaszolni, mert egyrészt még mindig részeg voltam, másrészt majd elsüllyedtem a szégyentől. Dani újra próbálkozott. – Még egyszer bocsánat, Flóra egy kicsit… – Nem kérdeztelek, fiam! – Apu mellém guggolt, aztán hátrahőkölt. – Te ittál? – Danira meredt. – Te itattad le? – Dehogyis, én csak hazahoztam – tiltakozott Dani, Apunak azonban összeszűkült a szeme. – Persze, hazahoztad, és szépen ki is használtad a helyzetet – sziszegte, aztán hozzám fordult, és megsimogatta a homlokomat. – Erőszakos volt? Mondd meg nyugodtan, kicsikém. Nemet akartam inteni a fejemmel, de hirtelen megint elfogott a hányinger, és öklendezni kezdtem. Apu felnyalábolt. – Takarodj innen – vetette oda Daninak. – Te a Halász gyerek vagy, ismerem a szüleidet. Majd beszélek velük, ne félj. – Nem csináltam semmit! – Dani arca vörös volt a haragtól. – Flóra, mondd meg, hogy nem! De én akkor már semmit se bírtam mondani: a fejem Apu vállára csuklott, és onnantól… hát, a többi néma csend. Utána olyan gyorsan peregtek az események, hogy már nem volt hatalmam felettük. Mire másnap felébredtem (kábé délben), Apu már visszajött Daniéktól, ahol irtó nagy balhét csapott, és követelte, hogy vegyék ki a suliból a srácot. Még az igazgatót is felhívta, aki elmondta neki, hogy ehhez vizsgálat kell, de végül nem volt rá szükség: Dani sértett szülei maguktól is intézkedtek, és elküldték valami spéci külföldi suliba egy évre. Ők soha, egyetlen pillanatig sem hitték el, hogy a fiuk erőszakoskodott velem, én pedig mindezek után már cikinek éreztem
volna felvilágosítani Aput, hogy nem úgy történt, ahogy gondolja. Egészen februárig akkor láttam Danit utoljára, amikor a szülei bent jártak a dirinél; elment mellettem, de nem nézett rám. Nem hibáztattam, de azért összeugrott a gyomrom. Megráztam a fejem, hogy visszatérjek a valóságba, és dühösen Apura meredtem. – Nem történt semmi, érted? – Persze, úgy, ahogy annak idején se – vetette ellen, én pedig bólintottam. – Igen. Pontosan úgy. – Micsoda? – rázta meg a fejét zavartan. Éreztem, ahogy Dani megmoccan mellettem, de a karjára tettem a kezem. Egyszer már csak meg kell Apunak is tudnia! – Akkor se történt semmi. Részeg voltam, és én is akartam, Apu. Talán jobban, mint ő. – Azt akarod mondani, hogy nem bántott? – kérdezte Apu hitetlenkedve, én pedig nemet intettem. – Nem volt veled erőszakos? – Egyáltalán nem. Csak hazahozott, amiért a mai napig hálás vagyok neki, mert a drága Coryék szartak rám. Nélküle tuti, hogy valamelyik tanár szedett volna fel a suli előtt, jó esetben. – A fenébe – motyogta Apu totál összezavarodva, és leereszkedett a kanapéra. Én alig mertem felpillantani, de Dani kicsit megbökött, úgyhogy végül mégis ránéztem. Nem szólt semmit, de a szeméből hála sugárzott. Jaj, hát miért hálás nekem?? Ezt már másfél éve meg kellett volna tennem. Ahogy megint Apu felé akartam fordulni, a pillantásom az előszobafogasra esett, és hirtelen rájöttem, mi volt olyan furcsa az
előbb: hiányzik az öcsém kabátja! Az utóbbi időben egy feketenarancssárga dzsekiben járt, és mivel mostanában ki se mozdult otthonról, minden alkalommal láttam a kabátot, amikor hazajöttem, de most nem volt ott. – Apu, Geri elment valahová? – kérdeztem lassan. Apu, még mindig döbbenettel a szemében, rám pillantott. – Nem tudok róla, miért? – A kabátja. – Kisiettem az előtérbe, és végigfuttattam a tekintetem a cipős szekrényen. – A cipője sincs itt. Mondta, hogy elmegy? – Nem. – Apu felugrott, és Danival a nyomában mellém lépett. – Szólok a rendőröknek. – Ne! – tiltakoztam, és lekaptam a kabátomat a fogasról. – Tudom, hová ment. Tényleg tudtam – a szemem előtt hirtelen felbukkant a narancsszínű műanyag karkötő, és biztos voltam benne, hogy igazam van. Apu megragadta a karomat. – Nem mehetsz egyedül! – El akarod ijeszteni? – förmedtem rá, és kirántottam a kezem a szorításból. – Ha rendőrökkel vagy veled megyek oda, felszívódik. Hidd el nekem. Hadd hozzam haza. – Van nálad telefon? – kérdezte Apu beletörődve. – Azonnal hívj, ha baj van, érted? – Oké. – Puszit akartam adni neki, de olyan ideges voltam, hogy valahogy nem bírtam most törődni vele. Közben Dani is felkapta az ingét, biccentett Apunak, és utánam szaladt. – Tényleg tudod, hol van? – faggatott, miközben igyekezett lépést tartani velem (nem volt egyszerű, úgy siettem, mintha az életem függne tőle).
– Remélem – feleltem, aztán rápillantottam. – Te mit csinálsz? Menj haza. – Dehogy megyek, csak most kezd izgi lenni – vigyorodott el, mire anélkül, hogy megtorpantam volna, meglöktem a karját. – Ez nem poén, te barom, az öcsémről van szó! – Bocs, igazad van – komolyodott el, de még mindig ott jött mellettem. – Akkor is el akarlak kísérni. Van egy olyan érzésem, hogy nem egy csendes kis kávézóban dekkol az öcséd. Tiltakozhattam volna tovább is, de nem akartam. Geri tényleg elég gáz helyen van, és nem árt, ha van mellettem valaki, aki több hatvan kilónál, úgyhogy bólintottam. – Siessünk!
Enyém, tied, miénk
– Na, mi van mááár? – Nyugalom, keresem, jó? Nem segít, ha hisztizel. Eldugultam. Egy útkereszteződésben álldogálva vártuk, hogy a lámpa zöldre váltson, miközben Dani ezerrel kutatott a telefonján a Háló után, de egyáltalán nem volt könnyű dolga: a hely mintha nem is létezett volna. – Basszus… Oké, ha olyan csórók, hogy nincs honlapjuk, de nem hiszem el, hogy sehol nem találni róla semmit – bosszankodott, és a következő oldalra ugrott a keresőben. – Várj, itt van valami… Hogy micsoda? Beszarok. – Miért, mi az? – hajoltam közelebb, ő pedig mérgesen eresztette le a telefonját. – Kettő van – közölte tömören, amit hirtelen nem értettem. – Micsoda? – Két Háló van, az egyik egy baromi nagy bulihely a József körúton, a másikról pedig csak annyit írnak, hogy jelszavas. Vannak helyek, ahová csak jelszóval lehet bejutni, ilyen lakáskocsmaszerű, gondolom. Van egy olyan érzésem, hogy ez az, amit keresünk…
Nyilván nem azon a batár nagy helyen tanyázik a banda, ha tényleg kiskorúak cuccoznak ott. És ez csak az egyik gond: mivel ilyen rendszerrel nyomják, csak azok tudják, hol van, akik a jelszót is ismerik. Hát ez zsír. – Jelszavas. – Egy pillanatra engem is tehetetlen düh fogott el, aztán eszembe jutott egy mentőötlet, és előkaptam a telómat. Miközben végigpörgettem a híváslistát, igyekeztem kiverni a fejemből, hogy talán nem lesz segítség, és a megoldásra koncentrálni. Sikerülnie kell! Ginny azonnal felvette. – Szia, csajszi, mizu? – Sürgősen kell egy jelszó – hadartam köszönés nélkül, de most igazán nem volt időm udvariaskodni. – A Háló-é, csak így lehet bejutni. A srácok, akiket anno megkérdeztél, szerinted tudják? Nagyon fontos lenne. – Oké, mindjárt hívlak – felelte, én pedig megfogadtam magamban, hogy ha legközelebb találkozunk, akkora adag fagyit, sütit vagy bármit kap, mint a feje. Imádtam, hogy nem kezd el kérdezősködni, hanem a hangomból érzi, mekkora a baj, és azonnal intézkedik. – Köszi! Kinyomtam a telót. Dani kíváncsian nézett rám. – Na? – Mindjárt. – Úgy szorongattam a telefont, hogy az összes vér kiment az ujjaimból. Dani látta, hogy jobb, ha most inkább békén hagy, úgyhogy némán álldogáltunk ott legalább tíz percig, amikor Ginny végre jelentkezett. – Család – mondta, mielőtt megszólalhattam volna, aztán gyorsan lediktálta a címet is, majd kis szünet után hozzátette. – Vigyázz magadra! Ne menjek veled?
– Nem kell, itt van Dani – válaszoltam. Szinte hallottam, mennyire csodálkozik, de ez most nem a magyarázkodás ideje volt. – Köszönöm, imádlak – búcsúztam, aztán letettem, és Danihoz fordultam. – A jelszó az, hogy család. – Család? – ismételte meglepetten, miközben igyekezett lépést tartani velem, mivel természetesen azonnal elindultam a Ginny által kijelölt irányba. – Igen, a Keresztapa miatt – feleltem, és elhúztam a számat. Fura logikájuk van a drogosoknak. – Elég vicces, nem? – Szétröhögöm magam. De elmondod, pontosan hová is megyünk? Elhadartam a címet, mire kiderült, hogy tud egy rövidebb utat, ami pont az ellenkező irányban van, úgyhogy visszafordultunk. Igazából nem tudom, minek rohantunk ennyire, hiszen az öcsém talán már tegnap éjjel elment, azóta pedig bármi történhetett vele. Nem, ne gondolj most erre! Nincs semmi baja. Azt éreznéd. Vagy ez tökre hülyeség, mert a helyszínelős sorozatokban se érzik az áldozatok rokonai, hogy valaki kinyírta a családtagjukat, és annak idején én se éreztem Anyut. Szívesen mondanám, hogy igen, hogy olyan erős volt köztünk a lelki kapcsolat (vagy mi a fene), hogy amikor meghalt, felriadtam éjjel, de nem. Akkor ment el, amikor én éppen békésen húztam a lóbőrt, és reggel el se akartam hinni, amikor Apu elmondta. Sokáig úgy gondoltam, tudnom kellett volna, mert ha tudom, akkor… Nem tudom, mi lett volna akkor. Felsóhajtottam, Dani pedig egy pillanatra a vállamra tette a kezét. – Minden oké lesz – biztatott. Keserűen elmosolyodtam. – Nem erre gondoltam. Az jutott eszembe, hogy bocsánatot akarok kérni azért, amit akkor mondtam, amikor Anyuról kérdeztél. Tudod, annak idején.
– Te kérsz bocsánatot? – nézett rám elképedve. – Nekem kellene. Nem akartalak megbántani. – Nem, igazából sokkal jobb volt, hogy kimondtad, mint az a sok virágnyelv… Az emberek körülöttem azt hitték, azért, mert gyerek vagyok, nem lehet előttem rendesen beszélni, és ez elég kiakasztó volt. Apu is kerülte a témát, egyedül a pszichológusnak nyávoghattam róla, de az meg más. Te legalább természetesen kezelted, én viszont akkor még nem tudtam ezt értékelni, szóval bocs. Nem válaszolt, csak megértően pillantott rám, és tudtam, hogy tényleg érti, amit mondok. Nem tudok róla szinte semmit, azt sem, volte a családjában hasonló eset, akár nagyszülő halála, vagy ilyesmi, de gyanítottam, hogy igen: így csak azok tudnak hozzáállni ilyesmihez, akik már átélték. Időközben egyre sötétebb lett, és a környezet is egyre barátságtalanabb. Nem mintha rossz környéken jártunk volna: a Háló Ginny útmutatása szerint a 1. kerületben volt, ami azért mindennek nevezhető, csak gettónak nem. Másrészt viszont gondolatban elismeréssel adóztam annak, aki ezt kitalálta; egy ilyen helyen nyilván sokkal kisebb gyakorisággal cirkálnak a rendőrök, mint mondjuk a nyolckerben, és aki ránéz ezekre a patinás, régi házakra, eszébe nem jutna, hogy drogosokat keressen bennük. Ráadásul az épület, amit a megadott cím alatt találtunk, rafinált elrendezésű volt: régi szokás szerint volt egy elülső része, ami az utcafront felé nézett, és egy hátsó, ahová csak úgy lehetett bemenni, ha megkerülted a házat. Dani az ósdi kaputelefon-táblát böngészte. – Nem hiszem, hogy ki van írva – jegyeztem meg. – Legalábbis tuti nem úgy, hogy Háló.
– Akkor próbálkozunk – felelte, és megnyomta az első gombot. – Család – szólt bele, miután egy álmos női hang felvette. – Ötös – válaszolta a hang. – Nem tudom, kik maguk, de mondják meg nekik, hogy találjanak ki valamit. Ne szóljak még egyszer, nem vagyok portás. Viszlát. – Uhh – vigyorodott el Dani, én meg a feszült helyzet ellenére (vagy talán épp azért) követtem a példáját. – Úgy látszik, a rendszernek ez a része még döcög. Szóval ötös – megkereste, és megnyomta a gombot. – Hm? – hallatszott a mikrofonból. Dani bemondta a jelszót, mire a kapu berregni kezdett, és végre bent voltunk. Ezen a ponton hirtelen úgy elfogott az ijedség, hogy meg kellett állnom. – Ne most akadj ki – ragadott karon Dani, és a hátsó ajtó felé kezdett húzni. – Itt vagyok, tényleg minden oké lesz, jó? – És ha nincs itt? – nyüszögtem, mire ő szembefordult velem, és megragadta a vállamat. – Szedd össze magad! Ha már idáig eljöttünk, kiderítjük, mi van, ha meg nincs itt, akkor is megtaláljuk valahogy. Oké? – Oké. – A remegésem máris csillapodott, de azért jólesett, hogy Dani nem engedte el a vállamat. Bezörgettünk, mire az ajtó felpattant, és Johnny Lee Miller tizenéves kiadása állt a küszöbön. A karikás szemű srácnak csaknem fehér, rövid haja volt, és mindössze egy farmert és egy fehér atlétát viselt, a szájában pedig cigi lógott. – Csá – üdvözölt. – Kinek a cimbijei vagytok? – Fellegi Gergőé – mondtam gyorsan, pedig még azt is utáltam, hogy egy ilyen helyen ki kell ejtenem az öcsém nevét. A srác felhúzta a szemöldökét. – Komoly? A nője vagy?
– A nővére – válaszolta helyettem Dani. A Fehérhajú komótosan szemügyre vett mindkettőnket, aztán – végre – félreállt az ajtóból, és intett a fejével. – Befelé! Ahogy beléptünk, és megcsapott a tömény fűszag, nem bírtam megállni, Dani keze felé nyúltam, és erősen megszorítottam. Ő viszonozta a szorítást, és a fülemhez hajolt. – Nyugi! – Becsokizott a kiscsaj? – vihogta a Fehérhajú, mire Dani leereszkedő pillantást vetett rá. – Nem. – Erre – mutatta a srác, és a hatalmas előtér felé intett. Követtük, a kabátomat a folyosó sarkában álló kabátkupac tetejére dobtam (lévén, hogy a fogas leszakítva hevert a fal mellett), és beléptünk az első szobába. Mivel tényleg elég régi lakás volt, az óriási szobák egymásból nyíltak, nyikorgó szárnyas ajtók választották el őket. A falakon mindenféle nonfiguratív ábrák virítottak, mellettük néhol az alkotók neve is ott díszelgett, bár gyanítottam, hogy a művek inkább egy-egy komolyabb flash eredményei lehettek, mint valódi művészek dolgai. Az első szobában négy kanapé volt, minden sarokban egy, az állapotukból ítélve lomtalanításból származó darabok, tehát a hely tényleg egy lakáskocsma volt, annak minden elemével együtt: a rozoga asztalok, az ezerszer megragasztott székek, a fotelok, amikből kiállt a rugó – ezek hivatottak hangulatossá tenni a szobát. Maga a fíling amúgy bejött, és egy pillanatra azt kívántam, bárcsak ne ilyen körülmények között jöttünk volna ide – a lakás minden lepukkantságával együtt is hangulatosabb volt, mint bármelyik bulihely. A Fehérhajú a maga
részéről láthatóan befejezettnek tekintette az idegenvezetést, mert ledobta magát az egyik kanapéra, és megszemlélte az odatartozó asztal kínálatát. Ahogy megfigyeltem, minden asztalnál másfajta cucc kínálta magát: az egyik körül egy párfős társaság egy jointot adott körbe, a másikon – ahol a Fehérhajú is kutakodott – különféle tabletták hevertek, egy harmadiknál pedig látszólag csak iszogattak az ott lévők (de valószínű, hogy nem sima üdítő volt a poharakban). Egyébként, ha nem konkrétan erre figyelt az ember, maximum a tabletták árulták volna el, hogy ez egy drogtanya: a cigi ciginek látszott (a szagát kivéve), a pia pedig bármi lehetett volna, így ránézésre tök olyan volt, mint egy sima lakáskocsma. – Keressük meg Gerit – súgtam oda Daninak, ő pedig bólintott. Felmértük a terepet, de az első szobában nyoma se volt az öcsémnek, így a szárnyas ajtó felé vettük az irányt. Az, amit mögötte találtunk, eggyel azért ijesztőbb volt, mint az első szoba: itt mocskos matracok hevertek szanaszét a földön, rajtuk pedig fejenként legalább két ember – nyilván olyanok kúsztak át ebbe a helyiségbe, akik ülni már nem nagyon tudtak. Míg a másik szobában élénk beszélgetés ülte meg a levegőt, itt csaknem csend volt: aki annyira beállt, hogy átjött ide, az nyilván nem beszélgetésre vágyott. Az egyik matracon a hasára fordulva egy fiú feküdt, akinek olyan frizkója volt, mint Gerinek – egy pillanatra csaknem megállt a szívem –, de szerencsére nem ő volt (a srác amúgy annyira be volt tépve, hogy csorgott a nyál a szájából). Miután meggyőződtünk róla, hogy az öcsém nem fetreng itt, tovább akartunk menni, de ebben a pillanatban – ettől a közegtől kicsit meglepő fürgeséggel – valaki elénk pattant. – Jé, én tudom, te ki vagy – hallatszott egy mély, búgó lányhang. A szobában uralkodó félhomály nem segített, de végül csak sikerült
kivennem az arcát: Penelope Cruz, azaz Judit állt előttem. Na, igen, gondolhattam volna, hogy ő is itt lesz. – Te vagy a Gergő tesója. – Igen, szia – kezet nyújtottam, de ő nem vett róla tudomást. Amitől tartottam, bejött: élőben még szebb volt, nádszálkarcsú, de a megfelelő helyeken épp eléggé telt, és ezt az irigylésre méltó alakot most rövid, velúr miniszoknya és csaknem derékig kivágott, ibolyaszínű felső fedte. Judit, változatlanul rá se pillantva a kinyújtott kezemre, most Danira nézett, és elmosolyodott. A mosolyában nem volt semmi kedvesség. – Téged viszont még nem ismerlek – emelte fel a mutatóujját, és Dani orrának szegezte. – A pasija vagy? – intett felém a fejével, mintha csak azt kérdezte volna: „Ennek a förmedvénynek?” Legnagyobb meglepetésemre Dani bólintott, és az ujjaimra fonta az ujjait. – Igen, és Fellegi Gergőt keressük – nézett rám, és a tekintetéből megértettem, miért csinálja: egyrészt biztonságban akar tudni, másrészt pont az hiányzik még nekünk, hogy Démon Judit rámoccanjon. A lány arcán csalódottság villant át, de a következő pillanatban már megint mosolygott (nem, még mindig nem kedvesen, inkább hátborzongatóan). Összekulcsolta a karjait a dekoltázsa előtt, és végignézett rajtam. – Nem tudom, hol van – mondta, és a szavaitól összeszorult a torkom. – De ha találkozom vele, elmondom, hogy kerestétek. Meg azt is, hogy hajót akar, ne adja ki a jelszót minden jöttmentnek. – Biztos, hogy nincs itt? – kérdeztem, figyelmen kívül hagyva a sértést. Tőlem pofon is vághat ez a liba, ha cserébe megmondja, hol az öcsém. – Nemrég elment otthonról. – Lehet, hogy a doktor bácsihoz ment – gúnyolódott Judit, miközben odalépett az egyik szekrényhez, amin piásüvegek sorakoztak, és töltött magának valami bordó italt egy üvegből. Elbámultam: ha ő is szívott már ma, vagy valami még erősebbet tolt, bátor, ha még rá is mer
inni. – Vagy nem is, a rendőrségre! Feljelenteni magát. Nálatok ez a szokás, nem? Ezen a ponton szerettem volna szájon vágni, de aztán valami fontosabb jutott eszembe. – Honnan tudsz te erről? Beszéltél vele? – Nem mondtam, hogy nem. – Judit látványosan nyújtózkodott egyet, amitől (micsoda véletlen) megfeszült a mellén a blúz. Kárörvendve láttam, hogy Dani oda se pillant; a tekintete a szobát pásztázta, és még mindig nem engedte el a kezem. Judit leeresztette a karját, egy húzásra kiitta, ami a poharában volt, aztán baromi nőies módon büfögött egyet. – Telefonon beszéltünk. Hetek óta nem láttam, Anyuci. Tehetetlenül néztem Danira, aki alig észrevehetően megrázta a fejét. Judit sajnos elkapta a mozdulatot, és felháborodottan pillantott ránk. – Azt hiszitek, hazudok?! – rikácsolta, mire a szobában lévők kábultan felemelték a fejüket a matracról. – Nézzétek meg, ha nem hiszitek el, szarzsákok – ezzel kitárta a harmadik szoba ajtaját is. Itt le voltak engedve a redőnyök, és csak két kislámpa világított, de olyan erős volt a vegyszerszag, hogy Danival azonnal köhögni kezdtünk. Idióta röhögések hallatszottak mindenhonnan, de mintha egerek nevettek volna… Vagy már én is beszívtam? – Kéjgáz – súgta a fülembe Dani, aztán újra elkapta egy köhögőroham. Amennyire meg tudtam állapítani, a kéjgázon kívül volt itt ragasztó, hígító és más vegyszerek is, de nem akartam jobban belegondolni, még mi minden. A tekintetemmel gyorsan körbepásztáztam a szobát, de ez az utálatos dög, úgy látszik, tényleg igazat mondott: Geri nem volt sehol. Igyekeztem nem mutatni,
mennyire magamba roskadtam, inkább hátat fordítottam, és visszamentem az első szobába, Dani és Judit pedig utánam. – Látod? – kérdezte a csaj, akin semmi nyoma nem látszott annak, hogy az előbb egy szabályos vegyszerraktárban dekkoltunk percekig. – Mondtam, hogy nincs itt. Menjetek szépen haza. Haboztam, mert nem akartam szívességet kérni tőle, de nem volt más választásom. – Légyszi, ha látod, szólj nekem. Nem akarok semmi rosszat, nem árulom el, hogy itt voltunk, csak meg szeretném találni. Jó? – Remegő kézzel előkotortam a táskámból a jegyzetfüzetem, kitéptem egy lapot, felírtam rá a számomat, aztán a kezébe nyomtam. Úgy nézett rá, mintha egy nyálkás béka lett volna. – Persze – felelte, de a hangsúlyában benne volt: „majd ha fagy”. Tudtam, hogy nem fog segíteni, de minden lehetőséget meg kellett ragadnom. Dani felé fordultam, aki töprengő arccal állt mellettem. – Menjünk – indítványoztam csüggedten, aztán mindketten biccentettünk Juditnak (Dani egy kacsintást, én a nagy semmit kaptam tőle útravalóul), és az előtér felé indultunk. A Fehérhajú réveteg mosollyal utánunk integetett, én pedig kedvetlenül kezdtem keresgélni a kabátomat, de ekkor Dani megfogta a karom. – Mi az? – kérdeztem, ám ő a szájára tette az ujját, jelezve, hogy maradjak csendben, és a konyha felé mutatott, aminek be volt csukva az ajtaja, belülről viszont nevetés zaja szűrődött ki. A szívem megint gyorsabban kezdett dobogni, de megpróbáltam nem túlságosan reménykedni, nehogy megint csalódjak. Dani ismét kézen fogott (nagyon jól jött most ez a bátorítás), odalépett a konyhaajtóhoz, és kinyitotta.
A fiú, aki a sarokban álló széken ült felhúzott lábakkal, körülötte pedig négy nagydarab egyetemista vihorászott, nem az öcsém volt. Azaz igen, de szinte meg se ismertem. Geri a térdein nyugtatta a karját, a feje furcsán félrebillent, és mosolyogva hallgatta a többiek marhulását, de az ő mosolya is olyan volt, mint amilyet az előbb Fehérhajúnál láttunk: elkent és ábrándozó. Amikor beléptünk, felnézett, és összeráncolta a homlokát. – Jé, kit fújt ide a szél – mormogta, aztán átvette a körbejáró zöldet a mellette ülőtől. Igyekeztem uralkodni magamon, de nem álltam messze attól, hogy elbőgjem magam; Dani még erősebben megszorította a kezemet. Az öcsém hunyorogva megszemlélte a kísérőmet. – Téged már láttalak – állapította meg, aztán rondán, nyihogva felnevetett. – Ja, te vagy a szatír, aki a gólyabál után… Na, tesó, csak beengedted a bugyidba? – Hagyd ezt abba! – förmedtem rá, mert a mocsok megjegyzés hatására végre megjött a hangom. – Hazamegyünk. – Azt te csak hiszed. – Geri nagy nehezen feltápászkodott, és odajött hozzánk, miközben a szétszívott haverjai vigyorogva bámultak minket. – Ki ez, öcsi? – Az egyikük, egy fekete inges, átható izzadságszagot árasztó, borostás fiú mellénk vágódott. – A nővérem – mondta Geri kelletlenül, mire a fiú újra röhögni kezdett. – Nem rossz – gusztált végig, én pedig összerázkódtam az undortól. Csak jussunk már ki innen! Megfogtam Geri karját, ő azonban úgy rázta le magáról a kezemet, mint egy ráhullott falevelet. – Megyünk, hallottad? – kiáltottam. – Apu is tudja, hogy leléptél, és ha nem jössz velem, megint utánad küldi a zsarukat, ezt akarod?
– Szorul a hurok, kölyök – nevetett fel horkanva a fekete inges. – Leszarom – vont vállat az öcsém, erre azonban már Dani is bepipult (szegény, neki nincs is köze az egészhez, mégis milyen arcok közé hoztam), és oldalba bökte. – Jobb lenne, ha velünk jönnél, amíg szépen kérjük. – Te meg mit szólsz bele, szatírkám? – Geri megrázta a fejét, mintha ki akarná tisztítani a gondolatait (nyilván annyi fű, vagy ki tudja, micsoda volt már benne, hogy szinte azt se tudta, hol van), aztán a szemembe nézett. El kellett fordítanom a fejem, mert nem tudtam elviselni azt a zavaros, bizonytalan tekintetet. – És mégis minek menjek haza? Hullák vagytok, cseszd meg. Nekem ez nem kell. – Megoldjuk, ígérem. – Hirtelen megértettem, hogy hiába erőszakoskodnék vele, mert eljutott arra a pontra, ahová Anyu halála után egypárszor én is majdnem eljutottam: hogy bárhol jobb neki, mint otthon. Ezen nem változtat az sem, hogy néhányszor együtt filmezett velem, az meg nyilván abszolút nem segít, hogy Apu néha rájön, mekkora seggfej volt, de csak azért, hogy aztán megint eltűnjön. A beszélgetés után, amit Karola nénivel folytatott a konyhában, kicsit megenyhültem iránta, de most, ahogy néztem az öcsém elrévült pillantását (ezt utáltam a részegekben is mindig, meg saját magamban is, amikor berúgtam: hogy az ember totál elveszti a kontrollt önmaga felett), megint olyan erővel bugyogott fel bennem a düh, hogy megszédültem. Tudtam, hogy hiába érvelnék a „szerető és szent család”-dal, Gerinek már nem jelentenek semmit ezek a szavak. Akkor mit mondjak? Mivel tudok még hatni rá? Csak egy adum maradt, és gyűlöltem, hogy ki kell játszanom. – Szerinted mit szólna Anyu, ha látná ezt?
– Hé, mi a büdös francról beszélsz? – Az öcsém szeme megvillant, de olyan gonoszul, hogy rémülten hőköltem hátra. – Mit jössz ezzel? Fú, cseszd meg, esküszöm, te nem vagy ép. – Nem kéne itt balhézni, cicuka, mert ki lesztek rakva – szólalt meg a fekete inges mellett ülő kövér, szemüveges fiú. – Ez nem a High School Musical, ne tépd a szád feleslegesen. Ha az öcskös maradni akar, akkor marad, értem? – Geri. – Bármennyit is küzdöttem ellene, elérkezett az idő, amikor már nem tudtam megakadályozni, hogy a könnyek lecsorogjanak az arcomon. – Nem érted, hogy… – Micsodát? – Az öcsém ekkor szembefordult velem, és ebben a pillanatban felnőtt volt. Hiába tudtam, hogy csak egy tizenhárom éves kis drogos, most olyan tekintettel nézett rám, mint egy nagyon öreg és beteg ember: fáradtan és kiábrándultan. Azt hittem, megszakad a szívem. Geri a végét járó spanglira mutatott (miközben az egyik srác zsebéből már elő is került az újabb). – Értsd már meg, hogy nincs hozzátok semmi közöm – mondta meglepően tisztán. – Rendes volt tőled, hogy megpróbáltál bandázni velem, de ennek annyi, érted? Apuval már régen, és mostanra veled is. Én bírlak, komolyan, de fogalmad sincs, mit akarok és mi van bennem. A fű megnyugtat, és különben se lehet rászokni, nem értem, mi az istenért csapsz ekkora balhét, te mindent túlbonyolítasz, mintha folyton az egyik szájbavert filmedben lennénk. Jól elvagyok a srácokkal, ők békén hagynak, és nem kell a rohadt szabályaitoknak megfelelnem, nem kell jókedvűnek meg mosolygósnak meg szeretetteljesnek lennem, amikor én… – Itt elhallgatott, de tudtam, mit akar mondani. Hogy ő se nem jókedvű, se nem mosolygós, már évek óta nem az, a szeretet meg
valahol nagyon mélyen van benne, olyan mélyen, hogy talán már meg se találná. – Neked adtam a képet. Nem volt elég világos? – A képet? – Annyira a szavai hatása alá kerültem, hogy hirtelen nem is tudtam, miről beszél. Aztán eszembe jutott, és ezzel egyidejűleg kivert a hideg verejték. – Anyu képét? Geri, miért, te egyáltalán nem akarsz hazajönni? – Csak felfogtad – vágta oda, aztán hátat fordított nekem, és visszaült a helyére. Dani, aki eddig letaglózva állt mellettem, tanácstalanul pillantott rám. – Kivigyem? – intett a fejével az öcsém felé. – Ezek a srácok teljesen szétcsúsztak, nem lenne nehéz. – Én… – Nem tudtam folytatni. Hirtelen valahogy bennem is elszakadt a cérna. Fogalmam sem volt, mit tegyek, és ez most először fordult elő velem. Eddig mindig volt stratégiám, ötletek, tervek, bármi, ami a megoldás felé mutatott, de most mintha kipucolták volna az agyamat. Hazavihetjük, persze. Szólhatunk Apunak, hogy jöjjön érte, szólhatunk megint a rendőröknek, és aztán otthon mi lesz? Házi őrizetben tartjuk? Apu nevelőotthonba dugja? Vagy mi? Mert az tuti, hogy amíg ő nem rendezi le magában azt a sok szart, ami Anyu halála óta gyötri, addig Gerivel sem fog tudni mit kezdeni, nekem pedig nincs erőm, hogy mindkettőjüket megpróbáljam megmenteni. Kezdtem rájönni, hogy Gerinek talán igaza van: felesleges a harc, nem kell folyton mindent megoldani, inkább törekedni kell rá, hogy elfelejtsük. Anyura gondoltam, és arra, hány éjszakát ültem végig az ágya mellett félálomban, amikor már az utolsó stádiumban volt, mert az orvosok se tudták megmondani, mikor lesz vége. Hogy milyen rohadt szar érzés volt rájönni, hogy valójában már csak erre várok, erre várunk mindannyian, Apu, Geri és én is, mert olyan iszonyúan fáradtak
vagyunk. A felismerés, amit annak idején még a pszichológus sem tudott kibányászni belőlem, ebben a patthelyzetben most olyan erővel öntött el, hogy elakadt a lélegzetem. Akartuk, hogy vége legyen. Mi tehetünk róla. Legalábbis Geri ezt érzi. Tudtam, hogy holnap felkelek, és ez a gondolat hülyeségnek tűnik majd számomra. Tudtam, hogy Anyu nem akarná, hogy így érezzek, és valójában tisztában is vagyok vele, hogy nem ez az igazság. De azt is tudtam, ha megfeszülök, akkor sem tudom ezt megértetni az öcsémmel. – Na? – hallatszott Dani sürgető hangja, én azonban megráztam a fejem. Odaléptem Gerihez, és leguggoltam a széke mellé. – Kaphatok? – biccentettem a joint felé. Az öcsém összehúzott szemmel nézett rám, a szemem sarkából pedig láttam, ahogy Dani arca elsötétül. Geri sokáig nézett, talán egy percig is, én pedig megpróbáltam nagyon erősen gondolni arra, amit közölni akarok vele ezzel, és reméltem, hogy megérti. A következő percben áthajolt az asztalon, és kivette a szemben ülő fiú kezéből a cigit. – Kösz – mondta, miközben felém nyújtotta. Szóval megértette. Ha ilyen szánalmas módon is, de most a testvérem volt. Rámeredtem a füstölgő kis rúdra; édes illata volt, és egyáltalán nem tűnt veszélyesnek; talán minden csak annyira veszélyes, amennyire elhisszük róla. Felnéztem Danira, aki némán ingatta a fejét, és az ajkaival a „ne”szócskát formázta. Szerettem volna, ha tudja, milyen hálás vagyok neki, de azt is, mennyire sok minden sűrűsödik össze bennem ebben a pillanatban. Ha ez kell ahhoz, hogy újra a tesómmal lehessek, akkor megmutatom neki, hogy nincs egyedül. Átvettem a cigit, és a számhoz emeltem.
Folytatása következik…
Tartalom
Mindenki jól van (?)
4
Lenyűgöző teremtmények
28
Kényszerleszállás
57
Ébredő sötétség
77
Vonzások és választások
92
A boldogság nyomában
113
A boldogító talán
128
Tükröm, tükröm
150
Egyszerűen bonyolult
166
A fiúk nem sírnak
184
Női szervek
196
Hajrá, boldogság!
213
A hallgatás törvénye
233
Enyém, tied, miénk
260
FELLEGI FLÓRA Becenév
Flo, Csillag
Magasság/súly
167 cm/52 kg
Mini biográfia Flóra Budapesten született, a IV. kerületben, Fellegi Péter és Hollós Brigitta első gyermekeként, jelenleg a Bernáth Aurél Művészeti Gimnázium tanulója, később a filmezés kreatív oldalával szeretne foglalkozni, például rendezéssel. Csillagjegye: Rák. Jelenlegi szerepei ■ hivatásos BFF (közreműködik: Lőrincz Zsanett, lásd később) ■ már egy kicsit higgadtabb lánygyermek (közreműködik: Fellegi Péter) ■ nagytesó, aki nem adja fel (közreműködik: Fellegi Gergő, lásd később) ■ gimis diák (közreműködnek a BMG tanárai, több-kevesebb sikerrel) ■ szerelmes, de gyanakvó csajszi (közreműködik: Király Márk, lásd később) Corning soon ■ hivatásos BFF, aki most maga szorul tanácsokra… (az előzőekben megjelölt széria folytatása, ugyanazzal a stábbal) ■ harmonikus és nyugodt lánygyermek (előrejelzések: „csak, ha belehúzol, Apu”) ■ nagytesó, aki végre leveheti a Wonderwoman-szerkót („Köszi!!!”) ■ gimis diák (no comment) ■ SZERELMES csajszi, aki… hát öö, nem bonyolít agyon mindent (közreműködő: Király Márk) Amit nem tudtál Flóráról ■ 13 évesen levonatozott Debrecenbe a Psycho díszdobozos kiadásáért, és bár visszafelé rossz vonatra szállt, utóbb úgy nyilatkozott: „minden perc megérte” ■ szeretne egy tetoválást, de olyan alacsony a fájdalomküszöbe, hogy nem meri megkockáztatni („és persze Apu meg is ölne”) ■ közel 500 DVD-je van, kétféle filmes magazint járat rendszeresen, és a mozijegyei megtöltenek egy egész fotóalbumot („abban a legjobb tartani őket, nem esnek ki”) ■ kék szeme van, de ha élesen süt a nap, aranyszínű pontok fedezhetőek fel benne
LŐRINCZ ZSANETT Becenév:
Zsazsi, Zsazsa, Hercegnő
Magasság/súly
170 cm/45 kg
Mini biográfia A II. kerületben született, és nem sokkal ezelőttig ott is élt a szüleivel. Édesanyja visszavonulásáig divattervezéssel foglalkozott, édesapja jogász, akárcsak a nővére, Petra. Él-hal a táncért, színházi táncos szeretne lenni. Csillagjegye: Skorpió. Jelenlegi szerepei ■ hivatásos BFF (közreműködik: Fellegi Flóra, lásd az előző oldalon) ■ egy fokkal szabadabb lánygyermek (közreműködik: Lőrincz Attila és Lőrincz Zsuzsa) ■ a nővérét bálványozó kishúg (közreműködik: Lőrincz Petra) ■ gimis diák (közreműködnek a BMG tanárai, akik a lábai előtt hevernek) ■ szerelmes csajszi, végre lehiggadt, és tényleg boldog (közreműködik: Orosz Gábor) Corning soon ■ hivatásos BFF, aki most megmutathatja, mit tud (az előzőekben megjelölt széria folytatása, ugyanazzal a stábbal) ■ továbbra is őszinte lánygyermek (előrejelzések: „egy szülő sem tökéletes”) ■ kishúg, legalább kéthetente tart egy tesónapot a nővérével („de akkor is hívj vissza, Pets, jó??”) ■ gimis diák (ugyanannyira körülrajongva, mint eddig) ■ szerelmes csajszi, aki egyre jobban elolvad… de pszt! (közreműködik: Orosz Gábor) Amit nem tudtál Zsaniról ■ imádott perzsamacskája, Pearl törzskönyvezetlen (!), valószínűleg egy házimacska lehetett az apja („pont ezért olyan cuki, jól van???”) ■ ötéves korában egyszer azt mondta neki az anyukája, hogy „ha ilyen rossz vagy, inkább menj világgá”, amit komolyan vett, és elindult – csak estére találták meg, nyakig koszosan ■ évekig járt moderntáncra, előfordult, hogy emiatt lógott a suliból is ■ van egy szív alakú anyajegy a tarkóján
PÁSZTOR ÁKOS Becenév:
Áki, Akon, Paszek (nagynéniknek: Ákoska)
Magasság/súly
180 cm/70 kg
Mini biográfia Budapesten született, a VI. kerületben, ahol ma is él a szüleivel. Fogalma sincs, mit szeretne kezdeni az életével, de egyelőre nem is akar rajta gondolkozni, és amúgy is le lehet szállni róla, ő se kíváncsi más hülyeségeire. Csillagjegye: Bak. Jelenlegi szerepei ■ igazi barát, ezt végre ki is meri mutatni (közreműködik: Fellegi Flóra, Balla Ági, Lőrincz Zsanett) ■ elkényeztetett egyke, aki a szülei szeme fénye (közreműködik: Pásztor Zsolt és Pásztorné Kiss Edina) ■ gimis diák („MUHAHA”) ■ Magányos Fiú, mint a Gossip Girl Dan-je, … hmm, vagy mégsem? Corning soon ■ barát, aki jólelvana sok buggyant csaj között („hajat azért nem festek, vili??”) ■ elkényeztetett egyke, aki a szülei szeme fénye („mit tegyek, ha egyszer nem lehet nekem ellenállni…?”) ■ gimis diák („Leave me alone, please”) ■ a Magányos Fiú talán ebben az évadban végre megtalálja a maga Serenáját? (előrejelzés: „azért csak lassan, a testtel, oké??”) Amit nem tudtál Ákosról ■ utál verekedni; amikor általános iskolában az osztálytársai néhányszor elpáholták, nem ütött vissza, inkább egy befőttesüvegben mindenféle bogarakat gyűjtött, és teleszórta velük a verekedők táskáját, vagy mézzel kente be a tankönyveiket ■ imád jól öltözni, és igazi sznob: inkább kevesebb ruhát vesz, de azok divatosak és jó minőségűek legyenek – a stílusa… hm, egyedinek mondható („egyszerűen csak király, értve?”) ■ az első Transformers-mozi után szerelmes lett Megan Foxba, és kitapétázta a szobáját a képeivel ■ kiskorában göndör, szőke haja volt, ami később teljesen befeketedett és kisimult
KŐVÁRI EMMA Becenév:
Emmus, Ems, Ginny
Magasság/súly
165 cm/47 kg
Mini biográfia Kecskeméten született. Az apukája pár évvel ezelőtt elhagyta a családot, azóta több mostohaapa is megfordult már náluk. Három kicsi tesója van, akiket imád. Az általánosban voltak zűrös ügyei, de ma már „tiszta”. A ruháit maga varrja, jelmeztervező vagy stylist szeretne lenni. Csillagjegye: Bika. Jelenlegi szerepei ■ újdonsült barátnő, aki most picit lepukkant (közreműködik: Fellegi Flóra, Lőrincz Zsanett, Balla Ági, Pásztor Ákos) ■ felelősségteljes legidősebb gyerek, akire mindig lehet számítani (közreműködik: Kőváriné Marika néni, valamint Kővári Timike, Kővári Zsuzsi és Kővári Balázs) ■ gimis diák („ja, igen, két mosás között tanulok is”) ■ harcos feminista csajszi („egy dolgot mondjatok, amit nem lehet pasi nélkül… na jó, még egyet”) Corning soon ■ igazi barátnő, közös bulikkal és lelkizésekkel („hajrá D.A.C., mi vagyunk a legjobbak!”) ■ felelősségteljes legidősebb gyerek, aki most már komolyan kevesebbet vállal („jó lenne végre nyugton megenni egy szenyát”) ■ gimis diák („a suli azoknak való, akiknek nincs más dolga”) ■ harcos feminista csajszi (az előző széria folytatása… khm, továbbra is oneman-show) Amit nem tudtál Emmáról ■ óvodáskorában összegyűjtötte a naponta kiosztott, cukros bevonatú C-vitaminokat, és egyszerre ette meg őket, amitől mindig rosszul lett, ennek ellenére többször is megcsinálta ■ kedvenc divattervezője Stella McCartney, de álmai netovábbja, hogy olyan munkát végezhessen, mint Catherine Martin, a Baz Luhrman-filmek (Rómeó és Júlia, Moulin Rouge, A nagy Gatsby) Oscar-díjas jelmeztervezője ■ nem tud ellenállni az édességeknek, még a grillcsirkét is csokiöntettel eszi (amit a kistesójától, Balázstól tanult) ■ egy éjjeli lepkével ki lehetne kergetni a világból
BALLA ÁGI Becenév
Ágó, Okoska
Magasság/súly
162 cm, 44 kg
Mini biográfia Budapesten született, a VII. kerületben. A szülei elváltak, ő is az édesanyjával él, akárcsak Emma, de neki van egy bátyja is, Matyi. Igazi kis könyvmoly, aki az olvasásba menekül a hétköznapi gondok elől. Nem dohányzik, nem iszik, ő a nagybetűs Jókislány – és ezt a szerepet legtöbbször már halálosan unja. Csillagjegye: Ikrek. Jelenlegi szerepei ■ egyre közelebbi barát, aki izgisebb, mint elsőre hinné az ember (közreműködik: Fellegi Flóra, Lőrinci Zsanett, Pásztor Ákos) ■ visszahúzódó húgica a nagyszájú báty árnyékában (közreműködik: Balla Matyi) ■ gimis diák („mint kiderült, az órákon levelezni is szuperül lehet”) ■ ártatlan kislány, aki még mindig elég ártatlan („jó, oké, de szemem az nekem is van”) Corning soon ■ valódi barát, aki egyre jobban magára talál („tök jó, hogy van, aki így is szeret”) ■ öntudatos húgica, aki mostanában magasról tojik a bátyjára ■ gimis diák („a sulikönyvtár azért még mindig sokat segít a túlélésben”) ■ ártatlan kislány, akit szó szerint ledönt a lábáról a Nagy Ő („de izgi, pont mint egy romantikus regényben”) Amit nem tudtál Ágiról ■ odavan a macskákért, és minden vágya, hogy legyen neki egy, de az anyukája nem engedi, ezért csak halai vannak, akiket néha megpróbál megsimogatni ■ A példaképei Elizabeth Bennet, Beatrix Potter, az egyik kedvenc filmje pedig a Mona Lisa mosolya – ebből is látszik, hogy legszívesebben egy másik korban élne, ahol eszes úrilányok és szívdöglesztő úriemberek vannak ■ bár nagyon keveset beszél, remek a felfogóképessége és a memóriája, mindent elraktároz, amit hall, és könnyedén összerakja belőle az infókat, amikre szüksége van ■ egyáltalán nem tud hazudni: ha mégis erre kényszerülne, egyszerűen elmegy a hangja
FELLEGI GERGŐ Becenév
Geri, Gerzson
Magasság/súly
175 cm/55 kg
Mini biográfia Ugyanabban a kórházban született, ahol a nővére, Flóra. 11 éves volt, amikor az anyukájuk meghalt. Az addig nagyon életvidám és nyitott srácot nagyon megviselték a történtek, és az is, ahogy az apjuk reagált a dologra. Azóta kimondottan antiszociális, csak diszkózenéket és dubstepet hallgat, és senkit nem enged közel magához. Csillagjegye: Bak. Jelenlegi szerepei ■ vagány srác, aki körül egyre több a zűrös arc ■ durcás öcs, akinek azért nagy szüksége van a nővérére („azért díjaznám, ha nem tapadnál rám, tesó”) ■ hetedikes diák („Suli? Az merre van??”) ■ magának való fiú, akinek a titokzatossága már a lányoknak is szemet szúr („fura, de van néhány csaj, akikkel egész jól el lehet dumálni”) Corning soon ■ vagány srác, aki komoly döntések előtt áll („csak egy jó okot mondjatok”) ■ egyre zárkózottabb öcs („azért ne tűnj el teljesen, Flo”) ■ hetedikes diák („missing in action”) ■ dögös pasi, akinek most kicsit kevés agya van a csajokhoz („nincs időm az érzelmekre, sorry”) Amit nem tudtál Geriről ■ fél éve rasztáztatta be a haját, azóta csak kéthetente mossa, mert egyedül nem tudja, másokat meg nem akar megkérni, hogy segítsenek ■ van egy gitárja, amit a szüleitől kapott, de nem tanult meg rajta játszani, a szobájában áll a szekrényben ■ kétszemélyes ágya van, aminek a mértani középpontján alszik ■ az anyukája temetésén egy levelet tett a sírba, aminek a tartalmát senki nem ismeri
KIRÁLY MÁRK Becenév
King, Márkó
Magasság/súly
185 cm/72 kg
Mini biográfia Debrecenben született. Kisiskolás volt, amikor Pestre költözött a szüleivel és ikerhúgával, Orsival. A BMG-től nem messze lévő Újlipótvárosi Gimnáziumba jár, ott ismerte meg Gabe-et, aki elsős koruk óta a legjobb haverja. Mindkét fiú menő kosaras, és mivel nagyon helyesek is, az iskola igazi sztárjai – bár ebbe a státuszba néha kezdenek kicsit belefáradni. Csillagjegye: Vízöntő. Jelenlegi szerepei ■ hűséges barát, aki bizonyos dolgokat még a legjobb haverjával sem oszt meg (közreműködik: Orosz Gábor) ■ jó fej báty, aki halálra szekálja a húgát, de ha kell, tűzbe menne érte (közreműködik: Király Orsolya) ■ gimis diák („Na. Jó. Ezt. A. Témát. Most. Baromira. Hanyagoljuk.”) ■ kiszámíthatatlan pasi, akit most igazán elbűvöl egy lány (közreműködik: Fellegi Flóra) Corning soon ■ hűséges barát, aki nem titkolózik többet („bocs, tesó, ha nem voltam százas”) ■ jó fej báty, aki tovább bosszantja a húgát („de hát ezért szeretsz, nem?”) ■ gimis diák („Mit is mondtam az előbb…?”) ■ cuki pasi, aki fokozatosan felfedi a titkait… na jó, azért nem mindet Amit nem tudtál Márkról ■ utálja az állatokat, irtózik tőlük, a gyerekeket viszont szereti, ő a legjobb fej nagybácsi a családban ■ mivel ikrek, bárhol, bármikor megérzi, ha Orsi bajban van és segítségre szorul ■ gyerekkora óta nem sírt, Gabe folyton azzal szívatja, hogy biztosan vámpír vagy földönkívüli, ezért nincsenek könnyei ■ bár irtó helyes pasi, még csak néhány barátnője volt, mert nem fecsérli az idejét olyan lányokra, akikben nem lát fantáziát
OROSZ GÁBOR (GABE) Becenév
Gabe, Gabika
Magasság/súly
182 cm/70 kg
Mini biográfia Budapesten született, a XIII. kerületben, ő az egyetlen tősgyökeres újlipótvárosi a csapatban. A családjáról senkinek nem beszél, még a legjobb barátjának, Márknak sem, csak annyi lehet tudni róla, hogy van egy kisöccse, és a szülei együtt élnek. A kosárcsapatban ő a csatárok királya, majdnem olyan jó játékos, mint Márk. Csillagjegye: Szűz. Jelenlegi szerepei ■ igazi barát, aki mindig a haverja mellett áll (közreműködik: Király Márk) ■ önfeláldozó báty, aki gyakran úgy viszonyul az öccséhez, mintha az apja lenne (közreműködik: Orosz Benedek) ■ gimis diák („az ciki, ha a csajod jobban tudja a törit, mint te??”) ■ fülig szerelmes pasi, aki talán egy kicsit megszelídítette a vadmacskát (közreműködik: Lőrincz Zsanett) Corning soon ■ változatlanul odaadó barát, aki mindig ott van, amikor kell („tesóság egy életen át”) ■ figyelmes báty, aki továbbra is apáskodik az öccse felett ■ gimis diák („És ha a fizikát is? Na jó, asszem, muszáj összeszednem magam…”) ■ fülig szerelmes pasi, aki élvezi, hogy zajlik körülötte az élet („sose bírtam az egyszerű csajokat”) Amit nem tudtál Gabe-ről ■ kedvenc kosárjátékosa LeBron „King” James, a Miami Heat kiscsatárja, akit Twitteren is követ, minden meccsét megnézi, és miatta egy rövid ideig amerikai focit játszott (ahogy LeBron is) ■ mindennap ő vásárol be az édesanyjának, ő kérdezi ki a tesója leckéjét, és néha még főz is (legjobban a csirkepaprikás megy neki) ■ neki is van egy tetoválása, akárcsak Ginnynek, de titkolja, hogy hol és mi az ■ Márkkal ellentétben elég nagy nőfaló, és most életében először szerelmes
HALÁSZ DÁNIEL Becenév
Dani, Peca
Magasság/súly
191 cm/75 kg
Mini biográfia Dani 1997-ben született Budapesten. Flóráékhoz hasonlóan a Bernáth Aurél Művészeti Gimnázium tanulója, de egy évet Németországban töltött cserediákként. Verseket és novellákat ír, amiket egyelőre nem mutat meg senkinek, nagy vágya, hogy később író lehessen. Csillagjegye: Bika. Jelenlegi szerepei ■ hivatásos bajkeverő (közreműködik: Fellegi Flóra, lásd feljebb) ■ hálás és jó fej fiúgyermek (közreműködik: Halász Zsigmond és Halász Enikő) ■ visszahúzódó mostohaöcs, aki nagyon ragaszkodik a nővéréhez (közreműködik: Halász Tímea) ■ gimis diák („baromira nem az én világom, tesó”) ■ titkos barát, aki szinte sosem árulja el, mire gondol valójában (közreműködik: Fellegi Flóra, lásd feljebb) Corning soon ■ a nemzetközi helyzet fokozódik (az előzőekben megjelölt széria folytatása, ugyanazzal a stábbal) ■ hálás és jó fej fiúgyermek (előrejelzések: „aki bántja őket, azt kinyírom”) ■ mostohaöcs, akinek most valóban ki kell állnia a nővére mellett (munkacím: „Mégis, kinek az élete?”) ■ gimis diák („jó, jó, csak ne piszkáljatok sokat”) ■ egyre nyilvánvalóbb barát, akinek – ha tetszik, ha nem – magáról is fel kell fednie végre valamit (közreműködik: Fellegi Flóra) Amit nem tudtál Daniról ■ sokáig úgy tűnt, hogy az anyukájának nem lehet gyereke, ezért a szülei örökbe fogadták a nővérét, Timit, egy évvel később azonban a mamája teherbe esett vele ■ az írásait még soha nem mutatta meg senkinek, de egyszer a magyartanára magához hívatta egy doga után, és azt ajánlotta neki, járjon fakultációra, foglalkozzon komolyabban az írással, ő azonban nem bízik magában eléggé („úgyse érdekel senkit, amit firkálok”) ■ szeretne zenélni is, de még nem döntötte el, melyik hangszer vonzza leginkább, bár a gitár erősen versenyben van („Jimi Hendrix rulez!!”)
Az „Egy új élet” számokban Barátság: Családi ügyek: Szerelem: Titkok: Akció: További információk: twitter.com/dacworld dac-world.tumblr.com/ www.facebook.com/DAC
4o% 15% 3o% 10% 5%
A „Rázó utakon” számokban Barátság: Családi ügyek: Szerelem: Titkok: Akció: További információk: twitter.com/dacworld dac-world.tumblr.com/ www.facebook.com/DAC
2o% 25% 25% 10% 20%
Az előkészületben lévő rész számokban Barátság: Családi ügyek: Szerelem: Titkok: Akció:
30% 15% 40% 5% 100%
A következő rész tartalmából: A sorozat harmadik részében Flóra és barátai ismét olyan helyzetekkel találják szembe magukat, amilyenekkel még sosem találkoztak. Mit teszel, ha barátságot kötsz egy zárkózott, de nagyon kedves fiúval, akinek a családjáról hirtelen súlyos titkok látnak napvilágot, és ezek miatt Dani akár bajba is kerülhet? Hogyan segíthetsz, ha ehhez meg kellene változtatnod az emberek gondolkodását? És mi a teendő, ha eközben te magad is egyre jobban összezavarodsz az érzéseiddel kapcsolatban? Tarts te is Flórával, Zsanival és a többiekkel, és légy részese a D.A.C. 3. fergeteges kalandjainak!
