MÛVÉSZET BARÁTAI. Megújult a Pesti Vigadó

MÛVÉSZET BARÁTAI és

n A Mûvészetbarátok Egyesületének (alapítva 1973) füzetei/116 n Ára: 600.- Ft n n XXIV. évfolyam 3. szám n 2014 május – június n Tagoknak tagdíj ellenében n

Megújult a Pesti Vigadó

A Pesti Vigadó lépcsőháza (fotó:Török Máté)

1686-ban – a török hódoltság bukásakor – a zömében magyarok lakta, kereskedelmi utak találkozásában fekvő vásárváros, Pest romokban hevert, ám néhány évtized alatt erőre kapott. A mai Vigadó tér környékén zord kőtömeg, a várost védő rondella terpeszkedett Pest északi határaként. Ezt 1789-ben elbontották, helyére színházépületet szántak, melynek megépítését a pénzhiány sokáig akadályozta. A pesti publikum igényelte a tánctermet, melynek kivitelezése végül a Pollack Mihálynak adott megbízás alapján 1829-ben indult, és felépült a Redoute, a mai Vigadó elődje, amely a pesti klasszicista építészet egyik csúcsteljesítménye volt. Az első bált 1833 januárjában rendezték, ezzel nyitotta meg kapuit az épület, amely a vigasságok mellett – Pesten akkor még egyedüli koncertteremként – a legmagasabb szintű kultúra otthona is volt. Több alkalommal koncertezett itt az idősebb, majd az ifjabb Johann Strauss, a magyar szerzők közül pedig Erkel Ferenc, illetve Liszt Ferenc, aki először az 1838-as árvíz után adott jótékonysági koncertet.1849 májusában ért véget a Redoute rövid pályafutása, amikor is az osztrák várvédők ágyútüzének áldozatává vált. Az újjáépítéssel Feszl Frigyest bízták meg, s az új palotát – amellyel a tervező magyar stílust teremtett – 1864-ben adták át. A főhomlokzaton az ország címere mellé a magyar történelem jeles alakjainak portréi kerültek, az oszlopok díszítésére szolgáló szobrokat Alexy Károly készítette, a falfestmények Lotz Károly és Than Mór munkái. Az Attila lakomája című festmény volt az első képzőművészeti alkotás, amely Arany János eposzát, a Buda halálát (1863) használta forrásként. A kiegyezést követően a Vigadót a város haszonbérbe adta, s ebben az időszakban az épület a legkülönbözőbb programoknak adott otthont, többek között városi tanácskozásoknak is. A Vigadó megnyitását követő két-három évtizedet zsúfolt báli naptár jellemezte, a rendezők a legkülönfélébb ötleteket vetették be, hogy rendezvényük kitűnjön a többi közül. Rendeztek itt korcsolyabált, Jókai Mór regényalakjait megjelenítő jelmezbált, vagy a magyar történelem kiemelkedő jelentőségű eseményeit megjelenítő élőképeket.

2

A legköltségesebb bált 1870-ben a Nemzeti evezős-vitorlázó egylet rendezte a Vigadóban, drága táncrenddel, pazar díszletekkel, matrózruhás katonazenekarral, aranyhalas medencével. A bálok közül feltétlenül figyelmet érdemel a legnagyobb magyarnak nevezett Széchenyi István emléke előtt tisztelgő Széchenyi-bál. 1867-ben a királykoronázás tiszteletére rendezett banketten Ferenc József is részt vett, és itt született meg Pest, Buda és Óbuda egyesítésével Budapest. A Vigadóban egyre mozgalmasabbá vált a hangversenyélet, és hamarosan Liszt Ferenc is visszatért a koncertterembe, amikor a Pest-Budai Zenede fennállásának 25. évfordulója alkalmából felkérték, hogy maga vezényelje saját művét, a Szent Erzsébet oratóriumot. A hangversenyre a mintegy ötszáz tagú énekkar pesti és vidéki dalárdákból szerveződött. 1869-ben került sor Liszt első szerzői estjére, majd 1873-ban ő vezényelte a Szózat és a magyar Himnusz zenekari változatának ősbemutatóját. A félszázados művészi pályafutásának alkalmából rendezett ünnepségen Liszt arany babérkoszorút kapott, és számos külföldi kitüntetést, köztük a szentpétervári Zeneakadémia dísztagságáról szóló okiratot. 1875ben Liszt és Wagner hangversenyt rendeztek a bayreuthi színház (Festspielhaus) építési tőkéjének gyarapítására. A Vigadó falai közt megfordult az ifjabb Johann Strauss, Mascagni, Dvořak, Debussy vagy Artur Rubinstein, de itt adta első önálló koncertjét Dohnányi Ernő, 1905-ben Bartók Béla, 1932-ben pedig itt debütált Fischer Annie. Richard Strauss is többször vezényelt a pulpituson állva, Prokofjev pedig zongoraművészként szerepelt. A hazai karmesterhírességek közül 1938-ban itt állt először Ferencsik János a

2014 május – június Filharmónikusok élére, az utolsó külföldi vendégművész karmester Herbert von Karajan pedig 1944-ben lépett fel a Vigadóban. A komolyzene mellett a dzsessz is létjogosultságot kapott, a Savoy Orphean zenekarát 1928-ban Teddy Sinclair elemlámpával vezényelte, 1937 tavaszán pedig egyedülálló, huszonnégy zongorás dzsesszkoncertet rendezett itt a Szász Koncertiroda. A második világháborúban a Vigadó súlyosan megsérült, s jövője kétségessé vált. Az épületet 1954-ben felvették a műemlékjegyzékbe, majd a megmenekülését kívánó szakemberek „a szabadságharc forradalmi szellemében fogant romantikus építészet egyetlen alkotását” védelmükbe vették, s az ötvenes évek végén engedélyezték a kulturális létesítmény újjáépítését. 1968-ban kezdték a munkát, illetve a bontást, hiszen az épület számos részét megszüntették vagy átalakították. Az akusztika javítása érdekében a nagyteremben prizmás gipsztestekbe helyezett égők kerültek a mennyezetre, ami által a terem öt méterrel alacsonyabb lett. Az újjáépített Vigadó 1980. március 15-én nyitotta meg kapuit. Az Erzsébet téri Nemzeti Szalon épületét 1960-ban lebontották. A kortárs művészeknek új kiállítóhelyre volt szükségük. Ezt a szerepet vállalta a Vigadó Galéria. Elsők között Czóbel Béla, Hincz Gyula, Martyn Ferenc, Márffy Ödön, Szervátiusz Jenő, Tóth Menyhért alkotásait láthatta a közönség. A „második” Vigadó színpadán is kiválóságok léptek fel, mint Cziffra György, Ko vács Dénes, Perényi Eszter, Szenthelyi Miklós, valamint Szvjatoszlav Richter, és a Magyar Állami Hangversenyzenekar is Kobayashi Ken-Ichiro karmester vezényletével. A régi fényét csak nyomokban őrző Pesti Vigadót 2004-ben bezárták. A 2011-ben megalkotott Alaptörvény értelmében a Magyar Művészeti Akadémia köztestületté alakult, majd két évvel később megkapta a Műcsarnok és a felújítása végéhez közeledő Pesti Vigadó tulajdonjogát. A harmadik évezred Vigadójában majdnem eredeti szépségében pompázik a díszteremsor, bár a mennyezeti festményeket, és a szobrokat nem lehetett rekonstruálni. Ismét régi fényében tündököl a főlépcsőház, az előcsarnok, megújult a kamaraterem. A Duna-part ékköve új terekkel gazdagodott: előadó- és kiállítóteremmel, tetőterasszal, ahonnan pazar látvány tárul a budai oldalra. Az ismertető Holló Szilvia Andrea: A pesti Vigadó című, 2014-ben a Magyar Művészeti Akadémia kiadásában megjelent kötetének felhasználásával készült.

A felújított Vigadó jelképes „kulcsát” 2014. március 15-én Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke vette át Balog Zoltántól, az emberi erőforrások miniszterétől.

2014 május – június

3

„...összekötni az eget és a földet...”

Makovecz Imre emléke

címmel nyílt szeptember 21-ig látogatható kiállítás a Magyar Művészeti Akadémia alapító, örökös tiszteletbeli elnökének, az Ybl-, Kossuth, és Prima Primissima díjas, Magyar Corvin-lánccal kitüntetett Makovecz Imrének a munkásságából az újonnan átadott Vigadóban. A tárlat bemutatja a sevillai világkiállítás magyar pavilonját, a paksi katolikus templomot és a visegrádi Erdei Művelődési Házat is. Az érdeklődők láthatják a megálmodott felső-krisztinavárosi Szent Mihály templomot, melynek eredeti vázlatai, és három méter magas makettje, a folyamatosan készülő tervek, a munkaközi modell, és a szobrok mind azt mutatják, hogy a kiállítás legfontosabb üzenete: az életmű folytatódik. Hatvan tabló mutatja be megépült és tervezett épületeinek fotóit. Harminc üvegtárlóban skiccrajzait, személyes munkaeszközöket, és fényképeket láthatnak az az organikus építészet iránt érdeklődők.

Amint a kertkapunak támaszkodva a holtág páráját szemlélted, eltűnődtem, vajon álmodod e még a templomod tornyait, látomásaid kísérnek-e még az égig érő fa árnyékában, tudod-e még a régen volt árgyélus mesét úgy, ahogy csak Tőled hallhattuk egykoron. Amikor megtanítottad a szívünknek igazán szeretni a mi Krisztus Urunkat. Mert csak Tőled volt érdemes tanulni a tisztességet, az egyenességet, az állhatatosságot. Szeretni ezt a talpalatnyi földet, e kicsiny zugot, a szülőhazát. A Szent Korona országát, a Kárpát Hazát. Szeretetben, Drága Imre Bátyám! Nem úgy búcsúztál, mint aki az örökbe vész, nem úgy öleltél, mintha már többé nem engednéd, hogy szívünk lüktetése egymást hallgathassa, hogy érezhessem a feltétel nélküli szeretet példáját, a kézszorítás hiányát, ahogy csak Makovecz Imre kézszorítása tud hibádzani. Azt mondtad, lesz és lészen; hogy a holnap és holnapután minket majd a hátán cipel, hogy bomlik még zászló a Duna parti szélben, hogy a szívdobbanások zajában a Himnusz épp csak sóhajtás legyen… Azt mondtad, azt ígérted, hogy a Szabadságharc sem Velük, sem Veled nem ér majd, nem érhet véget. Mert életed örök készülődés maradt, minden kezdetek márciusa, minden ítéletek októbere és Mindenszentek csöndje, a minden év november negyediki halálig… De megtanítottad az elfogadás, a beletörődés csöndjét is, és egy éve már, hogy úgy szorítja a hír a szívemet, hogy sem szólni, sem sírni nem tudtam mostanáig. Most sem engednek a könnyeim. Mert nem engeded, hogy áruló legyek, hitetlen anyagelvű, aki tudomásul veszi a koporsó pőre valóságát. Templomot építesz ma is, tudom, a legmagasabb katedrálist, de ma sincs, aki úgy szeretné helyetted ezt a Teremtett Világot, hogy legalább lábujjhegyen baktathassunk a lábnyomaidban… Mindent elmondtál, egyre mégsem tanítottad meg a hátrahagyottakat: nem hagytál a tűzből eleget, hogy fény és melegség is lehessen és nem mondtad el, hogy lesz a Tűz! Fázósan és vavakon toporgunk a koporsód után, és lelkünk nem szabadulhat! Az itt maradottak éheznek és félnek, s Te tudtad jól, csak félni és az éhségtől gyötrődni nem szabad engednünk a fiókákat, tudtad, csak a sötétség káprázatától kell megóvni templomainkat! Te tudtad, csak a lelkünk fázik és éhezik, hiányod által, igazán! Tudtad, a hazugság, a lopás, a csalás, a gyilkolás és sárba tiprás mind-mind a mammon fegyvere, tudtad, az út a végtelenbe visz, ha a csúcsról mélybe tekintő fékek nélkül, felelősség és támasz nélkül sodródni kezd. Szóltál, sóhajtottál, kiáltottál és kértél, követeltél, de hiába. Bár nem adtad, szavad és arcod eszköz lett, jóságodat meglopták, s most hiába várnád, nem nyújt kezet, kinek Te mindvégig a karodat ajándékoztad! Temetők csöndje, üres tébolydák sivár sötétje maradt nekünk, az utánad tétován lépkedőknek. Három esztendeje már, hogy elköszöntél, de lásd, ez az önző Haza máris feledésre méltatott. Úgy teszünk lustán, mintha nem hiányoznál, úgy döngetjük e szekeret itt a hantok felett, mintha nem tudnánk, hogy az angyalok egyre erőtlenebbek, a tündérek megöregedtek és magunkra hagyottan még a harangok is mind a földre zuhannak. Út és térképek híján, dadogva lépkedhetünk csak, mert útmutatásod nélkül semmi már a magyarságunk! Az utolsó vesztegethetetlen őrző voltál. Pósfai Péter

Makovecz Imre: a Paksi Szent Lélek templom (részlet)


4 Sáros László György

Kunkovács időtlen képei Az élet megtisztelt azzal, hogy feleségemmel, még amikor a Kós Károly Alapítványt gondoztuk, részt vehettünk Kunkovács László „Ősépítmények” című könyvének kiadásában. Egymás után mindjárt kétszer is. Ez egy feketefehér, abszolút dokumentatív erejű könyv. Gyönyörű. Nekem gyönyörű. A mai napig tisztelettel veszem le a polcról, mert valami olyan elképesztően tiszta, erős, átható építészet és kultúra árad belőle, amit csak bizonyos emberek ismernek fel, látnak meg, de ennél is sokkal fontosabb, hogy ha valaki ezen már túl van, akkor azt megpróbálja megláttatni is. Gyakran elmondom, hogy egy építésznek látnia is kell, de sokkal fontosabbnak tartom, hogy láttatni is képes legyen. Mert ez egy képesség. Nem is akármilyen. Kunkovács László nem építész, mégis, valami olyan hozzáértően nyúl a témájához, olyan szeretettel, alázattal, ahogy kevesen. Nekem voltak, s vannak „imádságos” könyveim. Én azokat hívom így, amelyeket nem lehet se megunni, se eltenni. Legfeljebb egy kicsit félre. Hogy aztán újra elő lehessen venni. Tanulni is, meg elképedni, de legkivált gyönyörködni. Arról a világról, amit a „szerző” – Kunkovács – megmutat. Nem is az a fontos, hogy ő mit vesz észre belőle, hanem az, hogy át tudja-e adni. Vagy inkább, hogy miként tudja átadni? Azt látom a képein – ami természetesen a valóság, – hogy egy komplett rendszert lát. Nos, ebből ki lehet emelni ezt, azt, amazt, akár fejezetenként is, de ha semmi egyébre nem gondolok, mint mondjuk a boglyaívű tyúkolja előtt álló idős parasztasszony arcára, amiről persze elmondható, hogy igen, az is része a képnek. Ám a fotó nem erről szól. Kunkovács fantasztikus szemmel veszi észre azt is, hogy Rózsi néni kicsit röstelkedik. De sokkal inkább azt, hogy Rózsi néni büszke. És ezt át tudja adni. Szerintem ez a legfontosabb, mert pontosan azt a tiszta, józan erőt képes megjeleníteni, ami csak ritkán lehetséges. De Kunkovács ezt tudja. És még valami. Kunkovács képei időtlenek. Elhitetik, hogy ott, és akkor megállt az idő. Valami magától értetődővé válik, vagyis amit látok, az nem a múlt. Nem. Hiszen látom. És még csak egy könyvről beszéltem. Miközben bejárta a világot. Olyan helyekre jutott el, ahová csak kevesen. Ám az is mindig tudatos volt. Mert őt az eredeti izgatja. De még jobb is talán, ha azt mondom, az őseredet. Lhászától Székig. Jakutföldtől, Boldogig. Bárhol, ahol jár, gyűjt, s elhozza nekünk. Írásban, könyvben, kiállításban. Képekben. Aztán ezt „tevékeny vizuális antropológiának” hívja. A leírhatatlant megmutatja. Képpé teszi. Minél többször nézem képeit, az utóbbi időben különösen sokszor jut eszembe a Cantata Profana. Az átváltozás. Szibériában a sámánok után ment. Nem. Ez sem igaz így. A sámánok után is ment. Sokszor. Vagy tizenötször. Mígnem számomra maga is azzá lett. Mert kapcsolatot talált az ősökkel. Ehhez neki még dob sem kellett. És gyönyörű, ahogy ír: „Porszem vagy és hatalmas. Szegény darabka a nemzedékek láncolatában, de kihagyhatatlanul illeszkedő valami a nagy egészben, s ez megnyugtató. Kultúrák bölcsője ez a táj, a népregék szerint a világ közepe. Ahová az égig érő fa gyökeredzik, a felső világba átvezető.”

Kunkovács Lászlónak a legnagyobb bánata, hogy őt az etnográfusok fotósnak, a fotósok meg etnográráfusnak tekintik, azaz egyiknek sem, illetve mindegyik, voltaképpen a saját területéről próbálja áttolni a másikra, mert szá mára így könynyebb. Mert neki talán ott jobban fest. Ebben az a „vicc”, hogy mind a két területen elképesztően jól „fest”, mind a két teKunkovács László rület abszolút sajátja, és még, ami nagyon fontos: ezt a küldetést csak szeretettel lehet képviselni. A szeretet a legfontosabb. Ha ezt valaki csak kíváncsisággal műveli, ha ezt valaki csak oknyomozásnak gondolja, az téved. Abból sámán sose lesz. Mert a sámán a túlvilág értelmezője. A sámán olyan valaki, aki együtt tud élni hivatása kényszerével. Olyan, mint Kunkovács László. A Magyar Örökség-díj átadáson 2014. március 22-én, a Pesti Vigadó Dísztermében elhangzott méltatás szerkesztett változata.

Kunkovács László fotója

2014 május – június Kovács Gergelyné

A Petőfi kultusz ápolója Hazánkban hetvenegy irodalmi emlékhelyet tartunk nyilván. Közöttük kevés az olyan, ahol éreznénk, amit Petőfi Sándor papírra vetett széphalmi látogatásáról: „Kazinczy Ferenc egykori lakása. …… szent hely. Kötelessége volna minden emelkedettebb lelkű magyarnak életében legalább egyszer elzarándokolnia, mint a mohamedánnak Mekkába !” A kiskőrösi Petőfi szülőház és Emlékmúzeum ilyen „szent zarándokhely”. 1880 óta látogatható, 1952 óta emlékmúzeum, 1985-ben műfordítói szoborparkkal, 1990-ben Petőfi Képtárral bővült. A szülőházat 1880-ban az Írók és Művészek Társasága megvásárolta, de már 1890-ben a községi előjájáróságnak adományozta, kikötve annak karbantartását és látogathatóságát. Azóta Kiskőrös élete összefonódott a Petőfi szülőházzal majd a múzeummal. Az utóbbiak a történelmi változások során kerültek ugyan országos és megyei fenntartásba, de gazdagodni, épülni, szépülni csak akkor tudtak, amikor a város volt a gazdája. Az első 1952-ben kinevezett, jó emlékezetű múzeumigazgató, Istenes József közel félévszázados munkálkodása után 1998. január elsején Kispálné dr. Lucza Ilona a kiskőrösi Petőfi emlékhelyek, majd muzeális intézmények igazgatója lett. Kiskőrös szülötte, neveltje, rövidebben lányaként folytatója a kiskőrösi Petőfi tisztelet és szeretet világának. Törekvése, hogy a múzeum sokoldalú élményt adjon a látogatóknak. Petőfi örökségét nemcsak őrizni és ápolni kell, hanem alkalmazni mindennapi életünkbe. Lucza Ilona tevékenységének köszönhetően a kiskőrösi Petőfi szülőház és Emlékmúzeum kétszer 2005-ben, és 2011-ben nyerte el az Év Múzeuma kitüntető címet. Kiállításai Petőfi életét, költészetének egyetemes értékeit éppúgy bemutatják, mint nemzetformáló, és jellemnevelő hatását. Ezt tanúsítja a szoborpark, amelyben eddig tizenegy műfordító mellszobrát állították fel. Vannak közöttük, akik nemcsak Petőfi verseket, de Illyés Gyula Petőfi Sándor életét, és költészetét bemutató vaskos kötetét is lefordították francia és bolgár nyelvre. A Petőfi-kultusz ápolása az elmúlt évtizedben kilépett a múzeum falai közül, amint azt a rendezvények mutatják: Petőfi nevét viselő iskolák találkozásai, a Szeptember végén címmel idén tizenkettedik alkalommal rendezendő versmondó versenyek, a kortárs képzőművészek számára kiírt pályázatok, melyekre általában száznál több pályamű érkezik, s jelentős részük adományként gazdagítja a Petőfi Képtárat, amely Lucza Ilona egyik jogos büszkesége. Az 1989-ben létrejött Országos Petőfi Sándor Társaság elnökeként is sokat tesz a Petőfi-kultusz ápolásáért. A 2001-ben létrehozott Petőfi Barátai Társulás programjai és utazásai Kárpát-medence Petőfi-emlékhelyeire új színfoltot jelentenek a múzeum társadalmi és nemzetközi kapcsolataiban. A város és a múzeum legérdekesebb közös rendezvénye a Petőfi Sándor születésnapján rendezett Petőfi Szilveszter. A városháza dísztermébe meghívják az országunkban előző szilveszter éjszakáján született egyéves gyermekeket, akiket, kedves ünnepség keretében, nevükre szóló ajánlással, e célra nyomtatott Petőfi kötettel ajándékoznak meg. Az eddigi tizenhét alkalom során 1478 kötet talált gazdára. Kiállítás nyílik,

5 a város műkedvelő színjátszói lépnek színpadra, különleges XIX. századi étkeket felsorakoztató vacsora, majd éjfélt követően ünnepség Petőfi szülőháza előtt, melynek során Kiskőrös polgármestere serleges fogadalmat tesz az összesereglett vendédégek, városlakók előtt, hogy mit tesz az új eszesztendőben a Petőfi emlékek gazdagítására, szépítésére. Ezután fáklyás menet inKispálné dr. Lucza Ilona dul új évi áhítatra az evangélikus templomba, ahol megtekinthetik az egykori anyakönyvet Alexander Petrovics keresztelési bejegyzéséről. A kiskőrösiek lelkisége, dr. Lucza Ilona szellemisége példát és mintát teremtett – nemcsak hazánk, de – az értékőrző világ számára is, hogyan kell a múlt erkölcsi, szellemi és tárgyi emlékeit gazdagítva átörökíteni a jövendő nemzedékek számára. Hogyan kell megőrizni Petőfi szülőházát, hogy az évszázadok multán betoppanó magyarok azt írják a vendégkönyvbe, amit 1911-ben a Peruból hazalátogató K. Szabó Elek írt: „Valahányszor a sors hazavet, lerovom a kegyeletet tenálad, Te nagy lélek. Alkotásaidban él nemzeted!” A Magyar Örökség-díj átadáson 2014. március 22-én, a Pesti Vigadó Dísztermében elhangzott méltatás szerkesztett változata.

Orlai Petrich Soma: Petőfi Sándor (olajfestmény)


6 Raffay Ernő

Tömegeket tanít az irodalom szeretetére Takaró Mihály, az 1954-ben református papi családba született. Két terület vonzotta: az irodalom és a zene. Első diplomáját Pécsett, a Janus Pannonius Tudományegyetem tanárképző magyar-ének szakán szerezte. Középiskolai tanári képesítést Debrecenben kapott. A budapesti Kossuth Lajos Gimnáziumban tanított, majd 2004-től a magyar nyelv és irodalom országos tantárgygondozója volt. 1993. óta a magyar irodalom Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny ügyvezetői-elnöki teendőit is ellátja. A kilencvenes évek közepén elkészítette az érettségi útmutatót magyar nyelv és irodalom-ból. 2004-ig a budapesti Lónyay utcai Református Gimnáziumban egyetemi gyakorlatvezető tanárként dolgozott, majd fél évtizedet a Budapest Fasori Gimnáziumban tanított. A Károli Gáspár Református Egyetemen adjunktusként eszmetörténetet és irodalmat oktatott. Ekkoriban ismertem meg őt tanárként: eljárva óráira, láttam, hogy logikus és figyelmet vonzó előadásmódjával, és tárgyi tudásával nemcsak ismereteket közöl, hanem gondolkodni is megtanítja hallgatóit. Harmadik diplomáját a Budapesti Műszaki Egyetem közoktatás vezető- és menedzser szakán szerezte, ezután a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen oktatott. Jelenleg az Oktatási Hivatal külső munkatársa és a Petőfi Sándor Katolikus Gimnázium tanára. A Trianoni Szemle alapító szerkesztőinek egyike. Kezdeményezésére került az új Nemzeti Alaptantervbe többek között Herczeg Ferenc, Tormay Cécile, Szabó Dezső és Nyirő József. Elsőként kapta meg az Erdélyi Magyar Örökség díjat, majd 2012-ben a Pongrátz Gergely Érdemrenddel tüntették ki. Takaró Mihály méltatásának néhány ismérve: az egyik legtapasztaltabb, hibátlan szakmai fölkészültségű, és nemzeti szellemben tanító magyartanár. A magyarság körében világszerte elismert tevékenysége okán választották a Kárpátmedencei Magyartanárok Kulturális Egyesülete elnökének. Tudósi, irodalom-történészi munkáját sokan meghatározó jelentőségűnek tartják, ugyanis a Duna Televízióban három irodalomtörténeti műsora volt – s napjainkban is látható. A Száműzött magyar irodalom című sorozatában a XX. század első felének elhallgatott, világhírű és világirodalmi szintű szerzőit helyezi vissza a kánonban megérdemelt helyükre. Ilyenek: Herczeg Ferenc, Tormay Cécile, Sinka István, Szabó Dezső, Reményik Sándor, Dsida Jenő, Áprily Lajos, Wass Albert, Nyírő József, Gyóni Géza). A Magyar klaszszikusok új köntösben világnézeti elfogultságtól megtisztítottan tárja elénk legnagyobb alkotóink életművét, így láthatjuk Arany János, Madách Imre, Petőfi Sándor, Jókai Mór, Kölcsey Ferenc, Mikszáth Kálmán, Vörösmarty Mihály, Gárdonyi Géza, Berzsenyi Dániel, Mikes Kelemen, Balassi Bálint, József Attila, Márai Sándor életművéről szóló előadásait. Az Elfeledett nagy magyarok műsora Károli Gáspár, Szenci Molnár Albert, Apácai Csere János, Pázmány Péter, Bethlen Miklós, Árva Bethlen Kata életművét hozta közelebb a XXI. század magyarságához. Nagy életrajzi, eszme- és társadalomtörténeti tudás kell ahhoz, hogy valaki, akár egy író méltatására is vállalkozzon.

Takaró Mihály Erre a nehéz feladatra harminc személy esetében vállalkozott Takaró Mihály. A világ öt részét bejárva, New Yorktól Szöulig, Göteborgtól Székelyudvarhelyig több mint ezer előadáson tanította, tanítja nemzedékünk egyetemes magyarságát annak hatalmas irodalmi kincsei ismeretére. Mindezt újszerűen, a marxista irodalomtörténet-írás torzító fölfogásától megtisztítva, a valódi értékeket bemutatva teszi. Könyveinek többsége szakirodalom: Érettségi szöveggyűjtemény; A XX. Század első felének nem nyugatos irodalma; Wass Albert regényeinek világa; Wass Albert igazsága; Wass Albert: Voltam – és Wass Albert titkai. Szaktanulmányaiban a magyar irodalomtörténet stratégiai kérdéseit dolgozta föl. A XX. századi irodalmi kánon problematikája; Egy irodalmár töprengései Trianonról és Trianon hatásai és következményei a magyar irodalomban, A kényszerűségből önállóvá váló erdélyi irodalom, a Transzilvánizmus. Takaró Mihály iskolaalapító-iskolaépítő ember is. Tanügyi főtanácsosként, majd főgondnokként harmincnyolc iskola alapításában vállalt szerepet. 2001-ben Nagyváradon a Magyar Református Világszövetség főtitkárává választották, melyet annak elnökével, Tőkés Lászlóval 2008-ig vezetett. Takaró Mihály csendes szavú lírai költő is. Eddig három verseskötete jelent meg, amelyekben az Istenhez fordulás alázata mellett a „ne bántsd a magyart” harciassága egyaránt jelen van. Életművére tekintve eszembe jutnak József Attila sorai: „egész népemet fogom, nem középiskolás fokon tanítani”! Évtizedek óta ezt a lelket, szellemet, tudományt és iskolát: azaz nemzetet teremtő tevékenységet műveli. Illesse hát méltó köszöntésünk a nemzet irodalomtanárát! A Magyar Örökség-díj átadáson 2014. március 22-én, a Pesti Vigadó Dísztermében elhangzott méltatás szerkesztett változata. „Minden művészet egyazon forrásból ered.” Liszt Ferenc


7

Antall István

Szelíd szigorúság Kalász Márton költészetének legnagyobb ereje a csend. A szavaknak különös súlya támad, mert aki formálja őket, megtanult figyelni. Írásait ugyanis nem egyszerűen az útra bocsájtó közösség hitelesíti, de ezen közösség beágyazottsága az egyetemes egészbe. Így nemcsak a rábízatott üzenet helyi értéke, a kisközösség, Somberek sokarcú kulturális képviseletének, hagyományainak erkölcse, de a személyiség és a személyesség intellektuális tartalékai is képesek voltak a lírai hátországot erősíteni. Ez a kétnyelvűség a falakkal kettévágott Európát már akkor egésznek tekintette, amikor egy verssort is elvámoltak volna az ideológiák fináncai, s egyetlen szabad gondolat elég volt a tűzparancshoz. Az hogy magyar költővé úgy lehet az ember, ha megátalkodottan őrzi magában a német őseinek minden gesztusát, de szívét, fülét kinyitja és a történelem más hányt-vetett népcsoportjaitól, a bukovinai székelyektől a tájnyelvi magyar nyelvben látja meg Európa üzenetét, ez még csak a gyermek tévedhetetlen ösztöne. Ám a korai felismerés mögött is tanulás és az ősöktől eltanult következetes, kitartó munka van. Ahogy a mögött is, hogy ifjú emberként a falusi kultúrházak huzatos termeiből, a tanyasi iskolák katedráiról, a vidéki szellemi műhelyek felől, vasúti restikben várva a műveltség csatlakozó szerelvényeire rátaláljon költészetének tejtestvéreire. Vállalás és választás ez, ahogy a Petőfi-féle dac, Ady Endre tragikus előérzetének felismerése, vagy a József Attila által képviselt tisztaság. A cinkos hallgatás évtizedeiben fejét felütő etikai és esztétikai igényesség vonzotta, nem az irodalom múló divatjai. A népköltészet tanulságai már ekkor az egyre sűrűbb szövetű, a megélt sorsot közös élménnyé emelő költői örökség felé nyitnak, a forma egyre izgalmasabb és eredetibb, a versek már a dráma belső logikája szerint válnak egyre tágasabbá, többjelentésűvé. A fiatal költő műfordításai, levelezése és személyes találkozásai a XX. század második felének német nyelvű költészetéből éppen azon vállalásokat hozzák hozzá közel, ahol az igényesen és bátran újító szándék, a módszer és a magatartás mintaként épülhet be a lírikus sajátosan magyar világába. Innentől kezdve már nemcsak szellem és szerelem ritmikus sorainak biztos kezű mestere, hanem igazi nyelvteremtő. Különös, kihagyásos mondatai, a töredékességben rejlő feszültség, az értelmezési lehetőségekben mutatkozó gazdagság olyan lírát teremt, amely már túlmutat az eddig ismert kereteken. Mert Kalász Márton akkor is utazott, ha ki sem tette a lábát a falujából, akkor is utazott, ha éppen nem volt rá politikai, vagy anyagi okokból módja, és akkor is utazott, ha tényleg felkapaszkodhatott egy földi, vagy égi jármű lépcsőjére. Utazásainak szellemi természete eképpen virtuális mivoltában sebezhetetlen és kikezdhetetlen volt gyermekkorától. Különös, hogy éppen a közvetlen élmény korai korszakának visszatérése az érett életműbe a jelentős prózai művek létrejöttének hátterét erősíti. A verseskötetekkel azonos szellemi izgalmat, rangot jelentő munkák a szociografikus pontosságot, a vallomásos szövegek személyességét, és a mélyinterjúk beszéltetési technikájának drámai hitelességét tudják a széppróza módszereivel megragyogtatni.

Kalász Márton Az a tartózkodó tárgyilagosság válik itt megrendítővé, amely biztos lehet benne, hogy az olvasóban az artisztikum mesterkélt módszereinek, pózainak elkerülésével, mi több elhárításával is megszületik a katarzis. Megszületik akkor is, ha a kitelepítések történelmi tablóinak fakó képei komorodnak a korabeli Európa szégyenévé, megszületik akkor is, ha a fal két oldalának politikai háttere bontakozik ki aprólékos, mások által soha be nem mutatott részleteivel és beteljesül akkor is, ha azt hisszük irodalom-, vagy szellemtörténetet, esetleg útleírást kapunk a kezünkbe. Kalász Mártonnak az a titka, hogy eszköztelensége mögött egy kiismerhetetlenségében is minduntalan szerethetővé melegedő szelíd humor, megbocsájtó irónia lakik, amit hívhatnánk műveltségnek is, az elfogadás önmegtartó műveltségének. Még soha senki nem láthatta őt tolakodni, könyökének nincs is hegye, karja csak az ölelés ritka, szemérmes férfi mozdulatát ismeri. Nem akart soha a társaság középpontja lenni, mert türelemmel tudja várni a csendest, ami minden figyelmet felé fordít. És aki igazán ismeri ezt a magánemberként is megejtően kedves, finoman megnyílni képes mestert, az nem csodálkozik, hogy halk szavaira a diákok is kíváncsiak. Szellemi közelítéseiben ugyanis annyira eredeti, annyira összetéveszthetetlen, akár a német irodalom, történelem, akár a magyar szellemtörténet általunk ismeretlen tájai felé kalauzol, hogy egyetemi tanárként a babitsi örökség hűséges, és szerény hordozójának kell őt tekintenünk. De ez is maradjon inkább közöttünk. Ne mondják el önök se senkinek. Csak szorítsunk vele kezet. Most éppen van is okunk rá… A Magyar Örökség-díj átadáson 2014. március 22-én, a Pesti Vigadó Dísztermében elhangzott méltatás szerkesztett változata. „A hallgatás, ha elhallgattatás, ha parancsolt csönd: keservesebb a fizikai fájdalomnál.” Prokop Péter


8

MŰVÉSZETI GYŰJTEMÉNYEK, HAGYATÉKOK, MÚZEUMOK XX. Veszprém az utóbbi évtizedekben a modern kortárs művészet jelentős vidéki központjává vált. A történelmi hangulatú Várnegyed gyűjteményei, állandó kiállításai – Vass László, László Károly gyűjtemény, a Csikász Galéria – nagy vonzerőt jelentenek a művészet kedvelőinek. Ezzel azonban nincs vége a kor nyelvén megszólaló alkotásokat – természeti környezetben, mintegy azzal szimbiózisban – bemutató látványosságoknak. A két részből álló modern szoborkert európai mércével is méltó társa a preferált várbeli kiállításoknak. Aligha túlzott Szőllősi-Nagy András, állítva, hogy „ilyen kezdeményezés kevés van Európában, sőt az egész világon. Az Európa Szoborpark két helyszínen, valójában egyetlen, átgondolt koncepciót valósított meg. Ézsiás István – a nemzetközileg is ismert modern szobrász – minden hasonló kezdeményezésére is a tudatosság jellemző. Amikor elkötelezte magát az ipari anyagok, technológiák összekapcsolására a szobrászattal, gondolatai hátterében nyugtalanító motívumként ott bujkált, hogy miként lehetne a modern plasztikák együttes, közös ideákat megtestesítő bemutatására módot találni. Alkalmas formának kínálkozott a reneszánszban, barokkban elterjedt szoborkert, amely hagyományt a XX. századi lehetőségekkel, alkotásokkal megújítva kapcsolta össze. Befejezetlen álma maradt a hagyományos figurális szobrokat, és modern plasztikákat társító pápai szoborkert.A győri Rába Szimpózium nagyméretű kompozíciói – némi köztéri bolyongás után! – ma az Ifjúsági Ház környezetében emlékeztetnek egy valaha a szakmát is lázba hozó kísérletre. Elgondolásaihoz szervezte a különböző művésztelepeket, ahol a század eleji geometrikus tárgyalkotás, a Kassák szellemköréhez köthető, szinte megszakítatlan absztrakt hagyomány jegyében dolgoztak a művészek, az elkészült munkákból szívesen hagytak hátra műveket. Nemzetközi kapcsolatai révén tervéhez megnyerte a nemzetközi MADI művészcsoportosulás tagjait is, ily módon gyarapodtak az alkotások. „Utolsó”, méreteiben is jelentős művésztelepe öt esztendeig működött a zempléni Kőkapu erdei környezetében. A nemzetközi társaság termékeny munkát végzett, részben ennek gyümölcse az a hetven térplasztika, amelyekből a vadászkastély körül kívánt szoborkertet alakítani. Terve nem sikerült. Az műveket felajánlotta Veszprémnek, melyhez életének jelentős korszaka kötődik. A városatyák fogadó késznek mutatkoztak, így 2006-ban megszületett az Európa Szoborpark. Egyik része a város peremén, az Egyetemi Negyed közelében helyezkedik el. Itt működik az egykori neves diplomata, veszprémi püspök nevét viselő Vetési Albert Gimnázium. Nem könnyű megtalálni. Támpont lehet a közeli Vámosi temető. A városközpontból a kanyargós József Attila utcán érhető el. A vizuális élmény megéri a fáradtságot. A parkosított tágas teret elfoglaló negyvenegy alkotás kellemes látványt nyújt, a szobrok stációiként, önálló „életet” élnek. Ide a gyűjtemény tiszta geometria jegyében született, világos szerkezetű, az anyag tulajdonságait, a megmunkálás módját sem rejtő művek kerültek. A díszudvar hat szobra már kevésbé alkalmazkodik a MADI szellemi irányvonalához. Hajlékonyabb vonalak, kevésbé kötött formák

Ézsiás István alkotása (fotó:Garas Kálmán) rajzolják meg karakterüket. A művek alkotói között német, francia, dél-amerikai művészek társaságában az irányzat jeles magyarjait találjuk: Lantos Ferenc, Haraszty István, Mengyán András, Fajó János és Ézsiás István neve fémjelzi az egyre nagyobb figyelemre számot tartó gyűjteményt. A másik helyszín a Kittenberger Kálmán Vadaspark, mely a népszerű turisztikai célpontok közé tartozik. Aki az állatokra kíváncsi, nem kerülheti el a fák, bokrok közé helyezett különleges plasztikákat, amelyek a természet és technika kapcsolatát hirdetik. Néhány külföldi – holland, szlovák, román – „ajándékozó” mellett itt a magyar művészek dominálnak. Közöttük Veszprém megyeiek munkáit is felfedezhetjük. Néhány, kifejezetten MADI stílusjegyet – mértani alapforma, áthatoló elemek, illesztések, élénk színek! – hordozó mű mellett a környezettel harmonizáló, organikus jellegű alkotás bukkan elő. A vas mellett a kő, beton, márvány, huzal, fa, műanyag használatára is találunk példákat. Az élővilággal való kapcsolatra néhány mű címe is emlékeztet: Tiltott virág; Napraforgó; Csiga; Rejtek; Fekete tulipán – olvasható a címtáblákon. Akadnak zenei inspirációra utaló alkotások: Összhangzat; Hommage á Bartók Béla Mikrokozmosz; Ötdimenziós zene. Egy néptánc mozgalmasságát megragadó, fából készült szobrot is felfedeztem. Az Európa Szoborparkot a Művészeti Műhely Alapítvány hozta létre. Ézsiás István és felesége, Muha Mária céltudatossága, kitartó szervezőmunkája, kapcsolatépítő adottsága eredménye a gyűjtemény, mellyel Veszprém növelte vonzerőt jelentő nevezetességeinek számát. Salamon N. „Nem haszonért dolgozni, hanem hasznosnak lenni – nagy altruisták kiváltságos erénye.” Prokop Péter


9

Dr. Székely András Bertalan

Művészettel a lélek egyensúlyáért „Aki a világról és önmagáról képes képet alkotni, abban a képalkotás különböző érzelmeket vált ki. Az érzelmek minősége és mélysége, tartóssága, elmúlása jelentős mértékben függ attól, hogy az egyén milyen diszpozíciókat, hajlamokat, adottságokat örökölt, s attól is, milyen lelkületének az alap beállítottsága” – olvasom B. Gelencsér Katalin nemrég megjelent elméleti írásában. A művelődéstörténész fejtegetését a következőképpen folytatja: „A képzelet az a gondolati, érzelmi, lelki tevékenység, képesség, amellyel valaki a tudatában a valóság ismert elemei alapján új képet, műalkotást képes életre hívni. az elme és az érzelmi világ spontán – művészeknél tudatos – aktivitása, a sivár, szürke valóság megszépítője, színezője. A fantázia, az álomvilág, a képzelőerő, a lelemény, a kitaláció működése. Irreális, elképzelt voltában is lehet pozitív eredményű elgondolás alapja, ha képes alkalmazkodni az élhető világhoz.” A Fővárosi Román Önkormányzat és a Budapesti Román Egyesület évek óta nyitott a hazai és anyaországi román és magyar képzőművészek alkotásainak bemutatására. Ezúttal két olyan művészt látnak vendégül, akik a maguk területén, és környezetében már bizonyítottak, ismert személyiségei szűkebb-tágabb régiójuknak, s közük van mind a két kultúrához. Popon Krisztina Ildikó Érmihályfalván született. Iskoláit szülővárosában, majd Székelyhídon végezte. Nagyváradon építészeti főiskolára és népművészeti iskolába járt. Az utóbbi intézmény grafika és akvarell szakán Mottl Román volt a mestere. A legnagyobb váradi építőipari vállalatnál dolgozott, de emellett 1990-ben megalakították a Szabad Művészeti Társaságot, amelynek tagjaként 2010-ig alkotott. 1998-tól a Tibor Ernő Galériának is a tagja. Ez az összművészeti társaság a bihari megyeszékhely jelentős kulturális központja, ahol nemcsak a képzőművészetnek, hanem az irodalomnak, a zenének, a színjátszásnak ugyanúgy helye van. Támogatójuk a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség és a Bihar megyei Romániai Magyar Demokrata Szövetség is. Popon Krisztina számos közös és egyéni kiállításon vett részt az elmúlt negyedszázadban a Partiumban, a Felvidéken, Magyarországon, Németországban, Ausztriában, Svájcban, Belgiumban, Olaszországban, az Egyesült Államokban és Ausztráliában. Olaj- és vízfestményeiről a Királyhágón inneni táj, az évszakok, a népi építészet, Várad és környékének műemlékei gyönyörű, pasztellszínekkel visszaköszönnek. Alkotásaival fényt és örömöt varázsol az emberek szívébe. Mivel a mai napon Eminescura is emlékezünk, az ő két verse által ihletett Popon-festményeket is láthatnak a kiállításon, éspedig a Luceafărul – Esthajnalcsillag és a Pe langa plopii fara sot – A pártalan nyárfák alatt című költemény képi megjelenítését. Márvány Sándor életében is meghatározó volt a tiszaföldvári szülőhely, a nagyapai malomudvar és a szőlők világa, a falun szerzett gyermekkori élmények. A nagy képzőművészeti hagyományú Szolnok hasonlóképpen hatott rá, ahol már kisiskolásként kezdett rajzolni – középiskolai éveiben Chiovini Ferenc, és Baranyó Sándor tanítványa lehetett.

Márvány Sándor: Torockói házak Agrárfőiskolai képesítéssel, szakmai munkája mellett a hetvenes, nyolcvanas években jeles képzőművészek irányításával különböző szakkörökben fejlesztette tudását. Megyei és országos, csoportos és egyéni tárlatoknak négy évtizede részese, nyaranta alkotótáborokba jár országon belül, a Székelyföldön és Kárpátalján. A Magyar Művelődési Intézet Nívó-díjával, Szolnok megyében különdíjjal, Martfű város díjával, és Aba-Novák díjjal ismerték el munkásságát. A Szolnoki Művészeti Egyesület és az Országos Képzőművészeti Társaság tagja. A Budapesti Román Egyesület kérésére festette meg Eminescu portréját, amely jelen kiállításon is megtekinthető, hasonlóképpen az erdélyi ihletésű vásznaihoz. „Témáim természet-, látvány-ihletésűek, hagyománytisztelők. A hangulati kifejezések mellett, hitelességre törekszem” – nyilatkozta. A művész gondolatainak műalkotássá transzformált vetületei nem csupán nekünk, befogadóknak, hanem az alkotónak is lelki egyensúlyt, harmóniát teremtenek. Ahogy Babits megfogalmazta: „Minden embernek a lelkében dal van,/ és a saját lelkét hallja minden dalban. / És akinek szép lelkében az ének, / az hallja a mások énekét is szépnek.” Figyelmükbe ajánlom egy ausztrál gondolkodó vélekedését, mely számunkra is fontos lehet: „Amikor megértjük a kulturális és nyelvi különbözőséget multikulturális társadalmunkon belül, akkor sokkal inkább képesek leszünk tervezni és hozzáférést biztosítani, s egy minőségileg magas szintű kulturális érzékenységet és inkluzív szolgáltatásokat fenntartani. Akkor majd nagyobb valószínűséggel alakítunk ki olyan környezetet, és a hozzá kapcsolódó lehetőségeket, amelyek biztosítják az egészséget és a jólétet, a közösségi életben való részvétet, az elköteleződést és a gyümölcsöző közösségeket…”


10 Tóth Antal

Lélektől lélekig Ugye közismert egy olyan mondás, hogy minden székely ért a fához, született fafaragó. Ennek általános érvényességéről nem vagyok meggyőződve, de Dabóczi Mihályra biztosan vonatkozik a megállapítás. Maga közli, hogy első bicskájával az ásónyelet is kifaragta. Ismert adat róla, hogy érettségi után szakiskolában tanulta a fafaragás mesterségét. A fához, mint szobrászati alapanyaghoz kétféleképpen lehet, szokás viszonyulni: az egyik, hogy ugyanúgy tekintem, mint a követ, azaz lefaragom róla a felesleget, hogy kibontsam belőle a szobrot. Ez Michelangelóig visszavezethető alapelv. A másik, hogy szemre vételezem, mit kínál a fa a maga ága-bogaival, az évgyűrűk szép művű rajzolatával, göcsörtjeivel – kivéve a Szent Jakab szöget, amelyet asztalos és faragó is kerül – mit tudok belőle kihozni, ami szoborrá, művé képes változtatni a holtában is élő fát. (nyelvünkben csak a fa kifejezést használjuk, szemben a németekkel, akik kínos precizitással különböztetik meg a Baumot a Holtztól.) Dabóczinál mindkettőre látunk példát: a végtelenül lecsiszolt art deco jellegű szobrokban, amelyeket ő nemcsak ifjan, de előre haladottabb korában is készített. Talán akkor többet is. Ez alapvetően fában gondolkodó művészre vall. Ámde többre is: modernségre törekedett, és ennek kiteljesítésére vette segítségül az ifjú korában körülötte elterjedt szemléletmódot. A másik példát az időskori kócos, elnagyolt kiképzésű, gyakran erősen expresszív munkái szolgáltatják, amelyek arról is tanúskodnak, hogy a művész annyi esztendő után visszatért olyan életszíntérre, Nagymarosra, amely újfent közelebb hozta hozzá a természetet, és új fejezetet jelentett életművében. Monográfusa Prohászka László őszinte csodálattal szól róla, hangsúlyozva, hogy ezek a szobrok, amelyeket saját gyönyörűségére készített lényegesen modernebbek, mint a köztériek. Így volt vele minden szobrászunk, amikor a maga kedvére, nem pedig a zsűrorok igényeire alkotott, elvárásainak próbált megfelelni. Erre azt mondom, hogy sajnálatos kor- és kórtünet. A magyar képzőművészet teli van két pályán futó esetenként lényegüket illetően rejtőzködő kvalitású életművekkel. Sokukban volt egy magán vágány, és egy hivatalos. Kevés volt a szerencsés alkotó, akinek úgy sikerült elfogadtatni magát, hogy nem kényszerült kettősségre. Visszatérve a kezdetekhez: ne skatulyázzuk faszobrásznak Dabóczit, hiszen minden anyaggal dolgozott, amely egy klasszikus felfogású, mesterség dolgában hagyományos eljárásokhoz ragaszkodó alkotó rendelkezésére állhat. A fa mellett a kő a másik kedvelt anyaga, amelyet az egyik fotó tanúsítványa szerint maga művelt meg. Számos kisplasztikája, portréja, és persze a monumentális köztéri alkotásainak sora kőből készült. Igényességére vall, ismétlem, hogy maga faragta kőszobrait. Kicsit-nagyot egyaránt. Statisztikánk szerint a terrakotta, és a bronz egyenlő arányban a harmadik helyen áll. Elszórtan ólomszobrokat is találunk életművében, na meg alumíniumból és műkőből kiöntöttet is. Csak sajnálni lehet, hogy több korai és életnagyságú munkája gipszben rekedt és mivel az múlandó anyag, elpusztult. Dabóczi Mihály művészete, egész életműve egyéni kvalitásaival együtt mélyen benne gyökerezik a korban. Újfent

mondom kor- és kórtünet egyaránt érzékelhető benne. Hogy milyen sokra hivatott, mutatják kezdeti nagy méretű, realista alkotásai. Ez a realizmus a római tanulmányok hatására stilizált formajegyekkel gyarapodott, miáltal az alkotások igazán monumentális hatásúvá váltak. (Közbe vetett gondolatom, hogy egyáltalán nincs ismeretünk Rómában készült alkotásairól.) A sors kegyetlen fintora, hogy ezt a változást jobbára a létező szocializmus éveiben kapott megbízásos munkáin láthatjuk, mert korábban, dacára annak, hogy tehetségesnek ítélték, alig részesült hivatalos felkérésben. Úgy vélem Dabóczinak sajátos lelki tartása volt, amelynek lényege a különállás. Hogy értem ezt? Tovább képezte magát a Collegium Hungaricumban, de igazán nem lett római iskolás. Köztéri alkotásai többségét élete utolsó harminc évében készítette, de nem vált szocreál művésszé. Persze vannak kivételek, de egyik sem politikai tartalmú. Afféle díszítő szobor, amelyet a kultúrpolitika a beruházások két ezrelékének felhasználására szánt, és osztott le a zsűrik kegyének kiválasztott művészeknek. Hozzáteszem Rákosi apánk (apátok) kezet csókolhatott volna Klebelsberg Kunónak, mert egykori miniszterünk kitűnő művészgárdát nevelt. Ő igazán, és nem egyedülállóan a kisplasztikában jeleskekedett kitűnő jellemidéző portréival, és egyre elvontabb figuráival. Amíg kezdetben valós alakokat mintázott, majd egyre inkább jelképes, jócskán elvont emberképeket, formaképleteket. A látványtól, mint inspirációs forrástól nem szakadt el,

2014 május – június időnként szorosan ragaszkodott hozzá, máskor meg a felismerhetőség határáig is eljutott. Külön figyelmet érdemelnek állatábrázolásai, a bikák, még inkább a madarak, amelyeket igazán szívesen mintázott. Na, és a lovas szobor, ami szinte minden szobrászi feladat csimborasszója, természetesen őt is foglalkoztatta. Plakettjein, érmein fantáziája szárnyalását semmi sem korlátozta. Megnyilvánult természetszeretete, és modern szemléletmódja. Felszabadultan kezdett formákat képezni, szobrokat alkotni. Nem egyedülállóan. Talán itt helyénvaló Matzon Frigyesre utalni, aki alkotói munkásága utolsó szakaszában példás kubista formaképleteket valósított meg figuratív szobrain.(Megjegyzem, Matzon baráti társaságából kerekedett ki szervezetünk, a Molnár-C. Pál Baráti Kör. Alapító mesterünk tehát!) Összegezve: Dabóczi Mihály művészi pályája kortársaiéhoz hasonlóan, az adott kor lehetőségeihez mérten alakult. Életműve ezzel együtt, vagy ennek ellenére egyéni sajátosságokat, kitűnő kvalitásokat mutat. Nem így feleségéé, Palatinus Viktóriáé. (És elnézést, hogy az udvariassági szabályok felrúgásával róla szólok utóbb.) Mivel önként feladta a pályáját, kevés művet hagyott hátra. Művészettörténeti jelentőségét ezekből nem lehet megítélni. De konstatálható, hogy szenzibilis szemléleti mozgások jellemzik alkotásait, melyről leginkább akvarelljei vallanak. Sikeresebbek a portrék, amelyek mind formaképzés, mind karakter megragadás, és lélekábrázolás tekintetében kimagaslóak, dacára annak, hogy szinte befejezetlenek. Ezek nem a Réti iskola, hanem annál modernebb tájékozódás, stiláris érdeklődés tanúbizonyságai, akárcsak a Balaton és a Tehenek vízfestménye, mely a festői tömörítéssel kísérletezés példája. A 2013. november 15-én a Molnár-C. Pál Galériában elhangzott kiállítási megnyitó rövidített, szerkesztett változata.

11

Csepeli Szabó Béla emléke A Csepel Munkásotthon Tamási Lajos Olvasó Munkás Klubja áprilisban emlékestet tartott Csepeli Szabó Béláról (1924–2013). A cél az irodalmi érték hangsúlyozása volt, hiszen az ötvenes-hatvanas években a Vörös Csepel emblémával fémjelzett, és pulpitusra emelt Kossuth-díjas költőt már olvasatlanul degradálják irodalmi körökben, megfeledkezve arról, hogy az idősebb korosztályú költők antológiában (Szép versek - 1970) hódoltak az akkori évek szellemének. Az eredendően lírai egyéniség széles horizontú költészetében a munkáséletet, életfelfogást ábrázolja, hiszen életét Csepelen „a forró leheletű Martin-kemencék” mellett töltötte, de ifjúságról, szerelemről is hiteles szenvedéllyel írt. Költészetét sűrített tömörség, a képek merész halmaza, szuggesztivitás jellemzi az egyszerű dalformáktól az úgynevezett nagyversekig. Erős oldala volt a természet romantikusra nagyított, kozmikus méretű bemutatása, az Élet, a Föld szeretete. Korunk mondanivalóit filozófiai síkon fogalmazta meg. A műsort a Művészetbarátok Egyesülete kiadásában 1999ben megjelent Életszomj című kötet alapján szerkesztettem. Az előadás közben Csepeli Szabó Béla Baranyi Ferenchez címzett verse apropójából a Kossuth- díjas költő tréfás történetekkel emlékezett barátságukra. A Jedlik Ányos Gimnázium tanulói, Katona Mária, Vaskó Andrea, és a lányok éneke, Romos Eszter fuvola, Mészáros Tamás trombitajátéka tette emlékezetessé a programot. Halász Imre Csepeli Szabó Bélához írt versével és gondolatébresztő hozzászólásokkal zárult emlékezés, melyet jelenlétükkel megtiszteltek a költő családtagjai: özvegye Marika, fia, és a már felnőtt unoka. Lengyel Géza

Csepeli Szabó Béla A FIÚ ÉS AZ ÖREGEMBER… 1.

1945 telén

barna fürtű, szikár legényke állt a külváros szegletén, kopott ruháját szél cibálta, s álmok suhantak kék szemén, – majd lármás tömeg áradt köréje, s torlódó évei fölött, télből tavaszba, nyárba, őszbe sodorta és emelte őt, – aztán lassan köréje nőtt, a füstbe-szőtt, arcát elrejtő szürke köd… 2.

Fehér fürtű, fáradt öregember

Palatinus Viktória: Zakós férfi (fotó:Dabóczi Viola)

áll a külváros szegletén, és messze, messze, önmagába nézve hosszan el-elborong: emlékei felkavart telében, egy eltévedt, kócos kis legénykét keres a vén bolond… (1989)


12

Elismerések Béres János furulyaművész, népzenekutató, zenepedagógus, Hegedűs Endre zongoraművész, professzor, Kobzos Kiss Tamás Liszt Ferenc-díjas előadóművész az Óbudai Népzenei Iskola igazgatója, népzenetanár, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, Németh János Munkácsy Mihály-díjas kerámikusművész, Érdemes Művész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja

Az anyag életre kel... Schrammel Imre Kossuth-díjas keramikusművész életművéből 2014. március 28-án nyílt kiállítás a Vigadó Galériában. A nyolcvanéves alkotó a kiállításra különböző korszakaiból, köztük legutóbbi munkáiból válogatott. A főiskolán porcelán szakon diplomát szerző Schrammel Imre a hollóházi porcelángyárba került, ahol vázákat kellett volna készítenie, de ez sehogy nem sikerült neki. Hosszas kísérletezés után bebizonyosodott, hogy a füzérradványi kaolinból nem lehet díszmű porcelánt készíteni, az csak ipari célnak megfelelő. Az Iparművészeti Főiskola rektoraként fölkérték művészeti vezetőnek

kézzel írt verssorok futnak körbe ornamentikaszerűen, Shelleytől Tóth Árpádon keresztül Goetheig. A tárlatmegnyitón a jubiláló művészt Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke méltatta. Hangsúlyozta, hogy Schrammel Imre valóban képes megszólaltatni az anyagot. Kettős ünnep ez, mondta, hiszen a nemrég átadott Vigadó Galéria első kiállítása egy olyan alkotó személyéhez fűződik, aki nevével, műveivel, presztízsével és világhírével emeli az intézmény fényét. A tárlat így nemcsak az épület sikeréhez járul hozzá, de a tervezett további öt idei kiállításhoz is remek nyitányt szolgáltat. Schrammel kiaknázta az emberi kéz hatásának lehetőségeit az anyagformázásban. Mint mondta, nemcsak az ember, a növény- és állatvilág élő,

Kossuth-díjban részesült.

A képek mesélnek „Meglepetés” kiállításon „saját képei körében” köszöntötték Pandúr József művészettörténész-festőművészt 75. születésnapján Pécsett a Vasutas Művelődési Házban. Őt a klasszikus festészeti értékek őrzőjeként tartják számon. Posztimpresszionista szellemű, oldott színekkel és formákkal komponált, a táj, és az ember harmóniáját kifejező kompozíciók, portrék, csendéletek készülnek műhelyében. Szentgyörgyvári Péter, Dr. Kajtár Pál, és dr. Sikó Ágnes méltatta az ünnepelt sokrétű munkásságát.

Házassági jubileum Tárkányi Imre és Kovács Emma hatvan esztendeje kötött házasságot Budapesten. Összetartozásuk jubileumát Gyulán ünnepelték. A jeles – ritka – évfordulóhoz ezúton is gratulálunk. Tárkányi Imre húsz esztendeje tagja a Művészetbarátok Egyesületének, ahol különböző tisztségekre választották. Jelenleg a Művészet és BarátaiAlapítvány Kuratóriumának elnöke. Szerénysége, önzetlensége valamennyiünk számára példaadó lehet.

Schrammel Imre: Flört (kőedény) a herendi porcelángyár igazgatótanácsába. Ezekből a régi herendi mintákkal festett, 30-50 centiméteres figurákból is került néhány darab a tárlatra. A herendi manufaktúra kávéházából egy nagy, egy méteres, jelmezes porcelán alak, a Költő is Budapestre került. A szobron harmincnégy nyelven,

de az anyag is. Amit az anyag nem tud önállóan elmondani, azt Schrammel Imre megforformázza belőle. Így születhetett meg az életmű, és abból ez az impozáns kiállítás. „Amit itt láthatunk, az a halhatatlanság” – e gondolat jegyében ajánlotta a jelenlévők figyelmébe Fekete György a tárlatot. G.T.


13

Madarász Imre

Vesztesek krónikása: Kellér Andor Tavaly volt Kellér Andor halálának ötvenedik (és születésének száztizedik) évfordulója, de erről a kulturális emlékezet, az irodalmi és a tudományos élet igencsak elfeledkezett. Nem csoda. 2006-ban Elsüllyedt szerzők sorozatcím alatt közölt róla cikket László Ferenc, ámbár olvasóit bizonytalanságban hagyva azt illetően, voltaképpen milyen magaslatról történt ama süllyedés. Ahogyan Kellér utóélete, úgy élete sem volt különösebben szerencsés. Minden arra predesztinálta, hogy a vesztesek krónikása legyen, pontosabban azoké, akiket a gyors siker csúcsairól taszított mélybe a sors. A Szerencse kerekének szeszélyes forgását életében, pályája során igencsak megtapasztalhatta. Polgári családban született, de kártyafüggő apja (megannyi történetének titkos ihletője) csődbe, ő maga is szegénységbe jutott. Újságíró és lektűríró lett, irodalmi kávéházak és a pesti éjszaka jellegzetes alakja, mígnem a faji törvények kirekesztetté, üldözötté tették. A munkaszolgálatot kalandosan túlélte, a világháború után ismét újságíróskodott, habár a rákosista években hol burzsoá elemként a margóra szorítva, hol „kórusba” kényszerítve. Későn, a század és önmaga ötvenes éveinek második felében érett sikeres íróvá. A siker ízlelésére csak néhány éve maradt. S az utókor sem kényeztette el: jellemző, hogy öcscse, Kellér Dezső kabaré konferanszié sokkal ismertebb, a 2000-ben megjelent Új magyar irodalmi lexikonban is kétszer olyan hosszú szócikket kapott, mint ő. Kellér Andort legfőképpen a bukás esztétikuma izgatta és inspirálta. Első korszakának és szépirodalmi munkásságának talán legsikerültebb műve (ámbár nála szépirodalom és esszé, regény, regényes életrajz és életrajzi elbeszélés elkülönítése nem könnyű), az 1936-ból való A rulettkirály Gály Lajos tündöklését és bukását meséli el. A szerencsejátékos maga is Fortuna istenasszony játékszere lett: ő a szerencsével játszott, az meg ővele. Kegyetlen játékot, melynek végén a „Monte-carlói csaták egykori hőse”, főurak valamikori dúsgazdag partnere „egészen kopott” pesti nyomorgóvá válik, akinek „végül már csak egyetlen ruhája marad”, ám „úri fölényét és hűvös közömbösségét nem töri meg a nyomor soha”. Hullócsillag a főművének tekinthető Író a toronyban 1958ban napvilágot látott triptichonjának három hőse is, kivált a címadó Szomory Dezső. A gőgös, színészeket terrorizáló színműíró, önimádó botrányhős, féltékeny művészlélek, hipochonder, önkinevezett „méltóságos úr”, dicsekvő sznob, „D’Annunzióval rokon hidalgó-lény”, a zsidóüldözés áldozataként betiltva, kiközösítve, elszegényedve, sárga csillaggal megjelölve, fázva és éhezve sem adta fel önistenítő, narcisztikus kevélységét. Nem fogadta el az életmentő „állampolgársági bizonyítványt”, mert azon nem „y”-nal írták magyarosított nevét, nem vette át a „Kornfeld báró küldte húsz mázsa brikettet”, mondván: „Vigye vissza a megbízójához. Mondja meg neki: én csak a tojásalakú brikettet kedvelem. Márpedig ez pogácsaformájú. Köszönöm, nincs rá szükségem.” Tragikomikus primadonna-szerepet játszott (éh)haláláig. Válaszútra került: élet vagy szerep… A szerepet választja.”

Kellér Andor szuggesztív és felejthetetlen Szomory-portréjának egyetlen, ámde alapvető hiánya, hogy adós marad a művek bírálatával, értékelésével, így a publikum nem kap választ arra az alapvető kérdésre, hogy mennyiben volt indokolt – helyesebben: indokolatlan – Szomory páratlan önteltsége. Büszkesége byroni volt – tehetsége korántsem. A Palásthy titka olyan irodalmi szerencselovagról, túlértékelt divatíróról szól, aki „nem végezte el dolgát a földön”. Palásthy Marcell „titka” az volt, hogy „nem alkotott, hanem termelt” a kultúriparban, az ígérgetett és várva várt „nagy regényt” sosem írta meg, mert valójában „gyűlölte az írói munkát”, csakis a pénzt szerette. A Tökász Markovits Rodion paraboláját rajzolja fel a Szibériai garnizon nemzetközi sikerétől az elevenen eltemettetésig, az egykönyves sikeríró tűzijáték létét, mely fényes pukkanás után sötétbe és csöndbe hanyatlik. Kellér Andor emléke gyertyaként pislákol a homályban. Kellér Andor és Kellér Dezső síremlékét – Gulyás Gyula szobrászművész alkotását – 1988. augusztus 19-én avatták fel a budapesti Kozma utcai temetőben.


14

A portréfotózás mestere

feltartóztathatatlan előrehaladás kiragadja őt a közönséges koordináták szorításából. Garas tehetsége – nyugodtan mondhatom: nem mindennapi képessége – abban áll, hogy az időbeli dimenziótól megfosztott fotón, az állóképen mégis megjelenik, hogy úgy mondjam, oda van fényképezve az idő, amelynek szárnyán a művész utazik – vagyis a képen

Garas Kálmán fotóművész tudását és tehetségét viszonylag szűk területen bontakoztatja ki: zenészek fényképezésében. Elsősorban nyugat-magyarországi események alkalmával örökíti meg a szereplőket. A külső határok szűkre szabottságának – legyenek azok műfaji vagy mennyiségi tényezők – semmi közük sincs a minőséghez. Vermeer igen kevés képet festett, Chopin pedig – tucatnyi kivételtől eltekintve – csupán szólózongora-műveket komponált; de mindketten a legnagyobbak köközé tartoztak. Garas Kálmán sok minden mást is magas színvonalon művel – elárulhatom, hogy rólam már igazolványképet is készített –, de foglalkozik építészeti fotózással, a tánc és a színház fényképezésével, fotóalbumok készítésével, s zenészek mellett a művészeti élet egyéb szereplőiről és tudósokról is készít portrékat. Az ő igazi világa azonban nem a műtermi, vagy akár az ábrázolt saját környezetében, de kifejezetten a fotózást célzó szituációban Eötvös Péter (fotó:Garas Kálmán) készített portré – az ő legszuggesztívebb képei zenélés közben készültek, a művésznek abban jelen van, érzékelhetővé válik a megfagyott zene. A kettősaz elvarázsolt állapotában, amelyben a zenei időben való portrékon és csoportképeken is, amelyek nem szereplési szituációban készültek. Garas, és mindannyiunk szerencséje, hogy van néhány jelentékeny kortársa ezen a nagyon szűk területen. Ha elődeit próbálom számba venni, akkor Molnár Editen kívül nem tudnék megnevezni senkit, aki igazán Garashoz volna mérhető. Molnár megkapó Kodályvagy Casals-portréi, vagy transzcendens szépségű, mosolygós Richter-fotója klasszikussá teszik őt. Garas Kálmán képe a gyengédséget sugárzó Kurtágházaspárról, szikrázó tökéletességű, és mindent elmondó Csalog Gábor-portréja, a pillanat dinamikáját megrázó erővel tükröző Kelemen Barnabás-fotója vagy a titokzatos, melegségében is szinte földöntúli Ligeti-arckép is túlél mindannyiunkat. Szerencsére Garas nem anynyira a Vermeerek, mint inkább a Chopinek kategóriájába tarCsalog Gábor (fotó:Garas Kálmán)

2014 május – június tozik: a szombathelyi Bartók Szeminárium, illetve a Bartókfesztivál, majd jóval később a Savaria Régi Zenei Műhely, illetve a lemezborítók, lemezkísérő füzetek világa valóságos

Nicolas Namoradze (fotó:Garas Kálmán) vizuális mikrokozmosszá ötvöződött élete munkája során: s itt nem a „mikrón”, hanem a „kozmoszon” van a hangsúly. Hozzám közel áll a munkássága, mert harmonikusan kapcsolódik a kortárs, és a régi zene világa. Ez Eötvös Péterrel is rokonítja őt, aki a BMC régi, Lónyay utcai épületében egy évtizeddel ezelőtt azt mondta, hogy mindig jól megértette magát a régi zene világának képviselőivel. Néhány évig a hilversumi rádió zenekarát Frans Brüggennel kettesben irányította. Szemléletüket több közös vonás köti össze, mintegy a közbülső „rendes” zenészek feje fölött. Garas Kálmán egyike ezeknek a közös, összekötő kapcsoknak. Ami a képek közös vonása, az nem más, mint Garas Kálmán szerény, szeretetre méltó személyisége, amely ugyancsak tetten érhető valamennyiben. Nehéz lenne megmondani milyen módon, de nem tolakodóan. Titok ez és varázslat. Malina János A 2014. március 21-én a Budapest Music Centerben elhangzott kiállítási megnyitó szerkesztett változata. Kaizler Gitta 1991 óta tagja a Művészetbarátok Egyesületének. Egyéni kiállításainak rendezése mellett a lakiteleki és királyhelmeci alkotótáborainkban is gyarapította művészeti ismereteit. Tárlatnyitóján kerek születésnapja alkalmából Geröly Tibor köszöntötte az ünnepeltet. G.B.H.

15

Ősei földjéről álmodik Tündérországban élünk, tündérkertek puha ölelésében. Ezt mondja nekünk Kaizler Gitta. Neki elhiszem, de nem értem. Hiszen valamikor sok évtizede, magam is ott álltam a nyári esőben, élveztem a fejemen, vállamon sűrűn kopogó cseppek lágy melegét, mélyen beszippantottam az illatot, melyet kilehelt a szomjas föld. Hol van ez már! De itt van Kaizler Gitta. Csak úgy mezítláb, esernyő nélkül, megfürdeti arcát a záporban, majd megfesti azt, amit ma is éreznem kellene egy esős vasárnap délután. Vagy itt van ez a Pentelei utcarészlet a templommal. Sok utcájában jártam az óvárosnak, onnan azonban még sohasem pillantottam vissza, ahonnan Kaizler Gitta teszi. De mit lát! Csak Zórád Ernő rajongó Tabán szeretetével vethető öszsze. Szinte látom a görbe téli utcán lefelé dülöngélő kapatos, kucsmás, csizmás parasztembert. És a ködös, titokzatos erdélyi hegyek? A tűnődő Wass Albertet sejtem a fák mögött, orromban a hajnal hűvös párájával. Nem értem Kaizler Gittát! Büszke magyarságtudattal, megelégelve a kiszolgáltatottságot, elhagyja ősei földjét, szülei valamikori földbirtokait, Ady szomszédságát. Megpihen Dunaújvárosban, és úgy érzi – Tamási Áron szavaival – otthon van benne. A gyárkémények világa, ha nem is inspirálja, de nem is taszítja. A lényeg nem ez – itt is sok jó ember él – hát miért ne maradna. Kezdem mégis érteni Kaizler Gittát. A szívem hevesebben ver, arcom vérrel telítődik, mintha fiatalító elixírt vettem volna magamhoz, pedig csak a festményeit szemlélgetem. Talán megtaláltam a kulcsot! Kaizler Gitta szenvedélyesen szereti az életet. És mivel szenvedélyes, elfogult is. Nem hajlandó csak azt látni, amit közömbösen, érdektelenül, fásultan szemlélünk olyan sokan. Ahol mi gyomos mezőt, ő vadvirágos rétet, ahol mi a szomszéd kissé elhanyagolt kertjét, ő virágzó rózsalugast, ahol mi iszapszagú holtágat, ő a víztükörben folyóparti fűzfákat, ahol mi megtapogathatjuk a zsebünket, ő egy letűnőben lévő kort lát – és nem képzel. Neki az élet egymást követő emlékek, hangulatok sora, színek tobzódása, gyümölcs- és virágillat. Ott van képeiben apja, nagyapja tehetsége, szeretete irántuk, és mindenki felé, hiszen az emberek megérdemlik. Szíve nyitott, nem kötik konvenciók, izmusok, hol vásznat, máskor papírt tesz a festőállványra. Egy kései reneszánsz humanista, szabad ember. Kérem adják át magukat emlékeiknek, ábrándjaiknak, felejtsék el előítéleteiket, de nyissák meg szívüket, és maguk is rájönnek: tündérországban élünk, tündérkertek ölelésében. dr. Tóth István A 2014. április 3-án a Neumann János Számítástechnikai Szakközépiskolában elhangzott kiállítási megnyitó szerkesztett változata. Az iskola tanulóinak irodalmi műsorát követően Fenyvessy Gábor igazgató baráti szavakkal köszöntötte az intézmény megnyitása óta immár hagyományosan – tavasszal és ősszel – rendezett közös kiállítás vendégeit. Hiszi, hogy a tárlatok felkeltik a diákok művészetek iránti érdeklődését, és ösztönzőleg hatnak személyiségük, szépérzékük fejlesztésére is.


16 Salamon Nándor

Művészeti szemle Színes, változatos mozaikkép rajzolódik az elmúlt hónapok nyugat-dunántúli művészeti életének eseményeiből. Gazdag tematikát felölelő tárlatok mellett avattak emléktáblát, restauráltak szobrot, új kisgaléria nyílt Szombathelyen, s érdekes összeállítást közölt a táj művészeiről a révkomáromi Atelier című folyóirat. Szemelgettem a bőséges kínálatból! Élre kívánkozik a Szombathelyi Képtár országos jellegű, a szalonok hangulatát idéző kiállítása. Az intézmény összes termeit megtöltő képek a kortárs magyar festészet – a kurátor szempontjait érvényesítő! – sajátos összképét tárták a közönség elé. A műveket beküldő százötven alkotó minden tekintetben a teljes szabadság birtokában vállalhatta a szereplést. Stílus, irányzat, anyag, technika, méret, életkor, rang nem jelentett akadályt. Csak a tehetség, minőség, érték esett latba. A hagyományos temészet-ábrázolástól, a végletekig letisztult geometriáig, az ecsettel festett képtől a méretkorlátokat átlépő printig, a fotóalapú képalkotástól az ecsetkezelést alig fékező, expresszív hatású festményig, széles horizontja tárult föl a mai magyar festészetnek. A Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége azzal a céllal kezdeményezte a Kép-Tár-Ház tárlatot, hogy a textil seregszemlék mellett – országos jellegre törekedve! – más művészeti ágak is otthonra leljenek a „házban”. A kétszáztizennyolc festmény teljesítette a rendezői szándékot.

Finn szőnyeg, rüijü (fotó:Garas Kálmán)

Hiányzó neveket ugyan lehetne említeni, de ez nem változtat a lényegen: vizuális élmények bőséges kínálatával találkozhatott a közönség. A vállalkozást – esetleg más műfajokkal is – érdemes lenne időnként megismételni. A szomszédban álló, rekonstruált Isis szentélyt övező, túlzott méretű üvegcsarnok alapfunkciója a szombathelyi római kultusz ápolása. Esetenként azonban más tárlatoknak is helyet biztosítanak. Kellően elkülönítve, jól érezte itt magát Tuomas Sopanen sajátos finn műfajt – „rüijü” – képviselő műgyűjteménye. A „rüijü” - egyszerre jelent takarót, szőnyeget, vagy éppen falat díszítő textilt! – hajdan gyakorlati célokat szolgált és eredeti technikával készült. Az északi emberek állati bőröket helyettesítő, melegítő takarónak használták. A viking hajósok a metsző hideg ellen védekezetek a puha tapintású, bolyhos, gyapjú „szövettel”. Funkciója bővült, amikor a házasságkötés rituáléjának jelképévé avatták. Napjainkban – a hagyományos technika változatlanságát őrizve! – a finn lakáskultúra fontos díszítő elemévé vált egy-egy modern motívumokat alkalmazó remek munka. A bemutatott darabok harmonikus színei, formái az alkotók gazdag fantáziájáról tanúskodnak. Az ősi motívumokat és divatos elemeket fejlett ízléssel, technikai tudással társítják. Ezek a kárpitok a suba csomózásával kínálnak párhuzamot. A Képtár adott helyet Sütő Éva iparművész kiállításának is. Munkássága szülővárosához kötődik, ahol – az Iparművészeti Főiskola elvégzését követően! – lehetősége nyílt sokoldalúságát, kreativitását kiteljesíteni. Pályája kezdetén a neves helyi cipőgyár formatervezője. Sportos Siesta cipői a korszak gyermekeinek voltak kedvencei. A gyár felszámolása után váltásra kényszerült. Másik szakterülete, a textil került előtérbe. Műfajaiban – mini zászló, szalag – sikereket ért el, több biennálé díjat nyert el. Közben tanított, volt a binnálék kurátora és oktatott a Savaria Egyetemen. Gazdag életmű hitelesíti törekvéseit, most mégsem annak felmérésére, bemutatására vállalkozott. Jelzésszerűen ugyan, elhelyezett néhány mini textilt, bőrmaszkot, szalagkompozíciót, és zászlót a térben, de más cél vezérelte. Műhelytitkaira nyitott ablakot, mintegy kendőzetlenül tárta föl néhány jelentős mű megvalósításának fázisait. Három falkárpitja – a Savaria anno, a Legenda és az Idézet! – a szülőváros iránti hódolat, és a Szent Márton kultusz jegyében született. Az első gobelinhez egy, a várost ábrázoló XVIII. századi metszet szolgált alapul. Rajzok, vázlatok, és az akvarell karton jól szemléltette az alkotás folyamatát. A Legenda egy avar aranyszarvas motívumot felhasználó pechwork kivitelű zászló. Az Idézet pedig Sulpius Severus Márton-életrajzából vett sorokat épít a zászlóba, jejelezve, hogy szívesen foglalkozik szakrális témákkal is. Közismert a vasi emberek ragaszkodása szűkebb pátriájukhoz. Jó példa erre Szkok Iván festőművész, aki rendszeresen hazalátogat szülőfalujába. A kastélyairól nevezet Vasszécsény 2009-ben díszpolgárává avatta, enyhítve ezzel az egykor családját ért méltánytalanságot. Zaklatott pályafutása során többször állított ki Szombathelyen, és a megye városaiban. Két jelentős alkotása – Víz című gobelinje, és a Vendéglátás, lakodalom! – szombathelyi közintézmények látványos dísze. Az utóbbi évtized festményeiből válogatva most először tért „haza” ősei falujába egy időre elfoglalva a közösségi ház falait.


Sütő Éva: Napfogyatkozás (fotó:Garas Kálmán) Felhagyott a nagy feltűnést keltő, a szakmában ellentétes érzelmeket kavaró festett „homorművekkel”. A téma nem változott, az ember, különösen az arc kifejező gesztusait, a modellek belső világát ragadja meg. Szinte marcangolva hatol át az arc formáin, a lényeget keresve (Supka Magdolna). Ecsetjárása szenvedélyektől vezérelt, színei zabolátlanul tombolnak a vásznon, nem ismer határokat. Alkalmas a portré az „elődök” szellemének megidézésére is (Czipott Péter). Nem hiányzik a kettős portré, sőt a csoportos kép sem.

17 A Pieta című kompozíciója annak bizonyítéka, hogy alkotója Szkok Iván e korszak jelentős szakrális festője. A Répce Galéria programszervezői – a hagyományápolás jegyében – kezdettől törekedtek az elhunyt művészek emlékének szolíd keretek közötti ápolására. A tavaszi tárlatok között két ilyen eseményre is sor került. Pirchala Imre (1904-1984) életének utolsó másfél évtizedét töltötte népszerűségnek örvendő művészként, és társasági szereplőként Szombathelyen. Pályája eseményekben gazdag volt. A Felvidéken született. Iskoláit Pozsonyban, Esztergomban, Budapesten végezte. A koronázó városban eleven szellemi közeg vette körül. Az Iparművészeti Iskola után 1923-27 között végezte a Képzőművészeti Főiskolát. Mestere Vaszary János volt, aki rövid ideig hatott festészetére. Két tanonciskolában – Budapesten és Esztergomban! – tanított. Barcsay Jenő tanártársa volt. A kétlakiságot feladva, a fővárosba költözött. Baráti köréhez tartozott Berda József, Tamási Áron, Martsa Alajos. 1944-ben részt vett Csorba Géza szobrászművész rejtegetésében.Tervezőintézeti grafikusként dolgozott.1969-ben Szombathelyre, második felesége szülővárosába költözött. Termékeny, népszerű festő volt, képeit kedvelte a közönség. Főként a város- és tájábrázolás foglalkoztatta. A látvány valóságának, színhangulatainak, atmoszférájának megörökítésére törekedett. Minden ecsetvonása természetességet, életszeretet sugároz. Zolnay László találóan jellemezte a naturalizmus, impresszionizmus jegyeit, és szellemét ötvöző festményeit: „a nézőt (…) mintegy érzelmi pergőtűzben tartják, lebilincselik”. Ezt érezte a kettős jubileum alkalmából bemutatott kis életmű-kiállítás népes közönsége is. Nem indokolta kerek évforduló a Vértesi Péter (19382010) festőművészre emlékező tárlatot. A négy esztendeje elhunyt festő ama kevés „vasi” művészhez tartozott, akit nem mutatott be életében a répcelaki kiállítóterem. Halála után kevés szó esett szerepéről. Kicsit érdemtelenül, mert meghatározó, formáló alakja volt Szombathely szellemi életének. Főiskolás éveit követően, friss szemlélettel jelentkezett, pezsgést keltett, új irányt mutatott a helyi festőknek. A Vasi Műhely vezetésével, országosan ismert formáció volt, előiskolája a „hivatásos művész” státusz megszerzésének. Rovatvezetőként, neves személyeket nyert meg az Életünk folyóirat képzőművészeti rovatának, nívós publikációknak adott helyet. Tanított, szakkört vezetett, tárlatkalauzként terjesztette a művészeti kultúrát. Közben szerzetesi szigorral, biztos tudással festette képeit a műterem magányában, amelyek országos és nemzetközi kiállításokon képviselték. Az életmű sarokpontjait kijelölő válogatás három stíluskorszakra osztható. Kezdetben szerkezetes, kevés színt alkalmazó képeket festett. Hatott rá a szentendrei művészet, a népballadák gondolatvilága, s kidomborodott az alkotások jelképi tartalma. Az absztrakt terekben később apró, színes, jelmezes figurák vittek új életet, amelyekhez méretesebb, szakrális és mitológiai hősök társultak. Csak „közjátékot”, afféle kalandos kísérletet jelentett az „új festészet” gesztusait kiaknázó képsor. Említettem, hogy Colona Savaria mai polgárai büszkén ápolják a római múlt hagyományát. A XX. század eleje óta e gyökerekre kapcsolódott a Szent Márton kultusz. A városban született „európai szent” tisztelete felerősödött.


18

Pirchala Imre: Városszél (fotó:Garas Kálmán)

Szendi-Szűcs István (fotó:Garas Kálmán)

Napjainkban teljes mértékben áthatja a város mindennapi életét. A közelgő születési évforduló (316-2016) méltó ünneplésére már megkezdődtek az előkészületek. A rendezvények nyitányát Németh József fotográfus kiállítása nyitotta a Képtárban. Az európai Szent Márton ábrázolások egy 2000-ben megjelent monográfia képanyagából készült válogatás. A fotográfus beutazta Európát, felkeresett minden olyan helyet, ahol nyoma van a szent tiszteletének. Megörökítette a Márton püspök életéhez kapcsolódó képzőművészeti alkotásokat. Színes képeit – sok esetben bravúrt igénylő körülmények között – nagy türelemmel készítette. A kiállítás tudatosította, hogy a Szent Márton „szellem” mindenütt jelen van az egyesülő, vajúdó Európában. Többször keseregtem e lapokon a szombathelyi kiállítóhelyek megszűnése miatt. Most jó hírt közölhetek! A városban ismert, világot járt Szendi-Szűcs István képzőművész Szendi Art néven nyitott kisgalériát. A szobányi helyiséget afféle művészek találkozó helyének szánja, ahol saját műveinek egy-egy összeállítását bocsátja közszemlére. Első bemutatója találékony, kreatív művész világába vezet. Színes, olykor groteszk „képei” rendre kilépnek a falsíkból, s meglepő gondolattársításra kínálnak lehetőséget.Vállalkozása sikerében bízom, és érdeklődve várom a folytatást. Írásomat két „szobortörténettel” zárom! Szombathely köztéri szobrai közül minden bizonnyal Rumi Rajki István Pelikán című figurájának jutott a legmostohább sors.Alkotója 1920-ban a Tavaszi Tárlaton elnyerte az Erzsébetvárosi Kaszinó kétezer koronás díját. Szombathely megvásárolta, és 1927ben kútszoborként fölállította. A parknak is nevet adó, óriásra nőtt platánok árnyékában évtizedekig háborítatlanul „szolgált”. Aztán szemet szúrt az erejüket fitogta- Tornay Endre András: Pelikán rekonstrukció tó ifjaknak, akik letörték a madár fejét. A barbárságot követte a helyreállítás, de többször megismétlődött a rombolás. Végül teljesen romossá, javíthatatlanná vált a műkő szobor. A Rumi Rajki Kör kezdeményezésére, néhai Tornay Endre András szobrászművész újra megfaragta a kompozíciót. Ez sem sokáig állt ellen a szoborromboló ösztönöknek. Ismét megcsonkították. A város e Tornay változatot restauráltatta Veres Gábor szobrászművésszel. A térfigyelő kamera talán védelmet ad. A világhírre emelkedett író, Kristóf Ágota kilenc éves volt, amikor a család Kőszegre költözött. A szombathelyi Kanizsai Gimnáziumban tanult, 1954-ben érettségizett, majd hamarosan házasságot kötött korábbi történelemtanárával. 1956-ban kislányukkal együtt Svájcba emigráltak. Első regénye – francia nyelven – 1986-ban jelent meg, A nagy füzet


19

Pósfai János nyolcvanéves

címmel, melynek filmadaptációja 2013-ban a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon a Kristály Glóbusz-díjat nyerte. A növendékére büszke iskolája a jubileum alkalmából emléktáblát avatott a Kossuth díjas Agota Kristof tiszteletére. A márványtábla bronz plakettjét Szunyogh László szobrászművész mintázta. Témáját A nagy füzetből merítette, egyik jelenetet „írta át” a plasztika nyelvére.

Pődör György TÉLI TAVASZ – ITTHON A téli tavaszban már metszik a fákat, a vén fenyőn szelíd vadgalamb krúgat. Az újra zöld füvön venyigék és ágak, s a napsütésben feledem a télben a rútat. Idilli hangulat súgja: – Élj a mának! A szomszédban valaki láncfűrészt búgat és a harmatcsóktól nedves barázdákban sármányok pillézik a tarka szárnyukat. Mint a hirtelen széltől felkapott papír, a hegyoldalról arcomig ér el a pír. Szívem az évszakokban eltéved tücsök, remény-szimfóniát ciripelő árva, vagy tegnapjába zárt kis izgága lárva, míg Istennel szemben egy fatuskón ülök.

Keveseknek adatik meg az az öröm, hogy családja körében ünnepelheti nyolcvanadik születésnapját. Pósfai János 1934 pünkösdjén, szülei nyolcadik gyermekeként látta meg a napvilágot, a Vas megyei Pósfa községben. Gyermekkorának legmaradandóbb emléke, hogy bár szegénységben éltek, az iskolában iker öccsével együtt őket dicsérte leggyakrabban a tanító. Édesanyja intő szavai ebből az időszakból származnak: „Akárhogy fordul majd sorsod kereke, mindig jó úton járj, fiam!” Pécsi diákként az irodalmi szakkörben Csorba Győző és Várkonyi Nándor „atyai gyengédségével” ízlelhette a költészet, az irodalom világát. Az ELTE hallgatójaként Takács Imre barátsága révén az íráshoz való elköteleződése tovább mélyült, majd a bölcsészkar újságíró szakának házi újságjában jelentek meg alkotásai, ahol Földes György figyelt fel munkáira, majd Eörsi István, az Egyetemi Ifjúság főszerkesztője fogadta írásait. Az 1956-os forradalom után búcsút mondhatott az egyetemnek… Egy ideig a szombathelyi rádiónál dolgozott, majd a Vas Népe munkatársa lett, ahonnan főszerkesztő helyettesként került nyugdíjba. Írásai az Élet és Irodalomban, számos folyóiratban és antológiában jelentek meg. Az Életünk 1963. februárjában indult útjára, ahol Palkó Istvánnal és Káldi Jánossal képviselhette megyéjét. Negyven évesen jelent meg első kötete, Gondola a falu fölött címmel, s ez időtől számít ható, mint a vasi irodalom fő szervezője. A könyvet továbbiak követték: Koravén nyár, Századvégi szívdobbanások,Elhamhamvadt szerelmek, majd a Fehér pillék szállnak címmel. Kiváló írók és költők fogadták barátságukba: Weöres Sándor, Gazdag Erzsi, Cseres Tibor, Tatay Sándor vagy Dénes Zsófia. De igazi örömre idehaza, kedves barátai közt lelt. Kulcsár János,Várhelyi József, Balogh József, Pődör György, Devecsery László, Böröczky Mihály, Zombor Béla, Szokoly Tamás, és még jónéhányan jelentették azt az alkotói közösséget, melyet Vasvirág Irodalmi Társaságnak neveztek el. Születésnapján a legszebb ajándéknak azt tartotta, hogy megjelenhetett a huszadik vasi gyermekantológia, melynek előszavában ezt írta: „Jó volt együtt lenni, együtt munkálkodni ebben a kis csapatban. Barátokká váltunk és valóságos kis műhellyé alakítottuk köreinket. Oladi tavasz, oladi kilátó, oladi példa. Megyünk tovább, mert az ünnep az ünneplés nem több, mint a hétköznapok sikere.” P.P. Lapunk rendszeres szerzőjének ezúton is gratulálunk!


20

A száz éve kitört első világháború emléke a versek tükrében A XX. századi magyar történelem legnagyobb traumáinak évfordulói váltják egymást 2014-ben. Az első világháború, mint Osztrák-Magyar Monarchia, és súlyos veresége, mely magával hozta a példa nélkül álló országcsonkítást a trianoni úgynevezett békediktátum révén. Aztán 1920-ban a numerus clausus az első zsidótörvény egész Európában, a pontosan hetven évvel ezelőtt Magyarország német megszállása után a holokauszt, közel hatszázezer magyar állampolgár kiírtása. Földolgozhatatlan traumák, sohasem gyógyuló sebek, melyeket a varasodás be tudna fedni, de minden időben valakik, vagy valamik elvakarják, s kiserken szélein a vér. A költészet csodája, hogy legnagyobbjaink sebgyógyítók is egyben, ha valakinek a vers, a költészet mindennapi kenyér, akkor nem fürkészi azt, ki a zsidó, a sváb, a szláv, a magyar, a cigány; nem akar háborút többé, mert tudja, miután zsigerekig hatol a tapasztalat, hogy a győztesek is veszítenek olykor, és az ár túlságosan súlyos. Kosztolányi Dezső nagyot sóhajtott, mikor ezeket a betűket rágépelte a papírosra: „Magyar író Trianonba hal bele.” Igazat kell adnunk neki. Kortárs íróink már eltávolodtak ettől, s így kialakult az irodalom egy és oszthatatlan szentenciája. Bár megszólalnak olykor olyan hangok is, hogy vannak a magyar írók, és a magyarul írók tábora. Pilinszky János – mikor is megkérdezték, egyáltalán, ön magyar író? – azt felelte: hát milyen nyelven írok? Magyarul ír a magyar író. A többi politikai mellékzönge, teljes értelmetlenség. Az Erzsébetvárosi Közösségi Ház és a Művészetbarátok Egyesülete közös szervezésében április 9-én került sor a Költészet Napi megemlékezésre. Az estébe nyúló előadást Koppány Zsolt tartotta, aki előadássorozatával már bizonyította, hogy akár két órán át is lehet beszélni, persze az nem mindegy, hogy miről, és hogyan. Hamvas Levente Péter igazgató köszöntötte a vendégeket, majd Lipcseyné Horváth Ágnes – aki a műsor szervezésében a legtöbbet vállalta – bemutatta a szereplőket. Mohai Gábor elő adó mű vészt, Regényi Ildikó író-költőt, és az utánozhatatlan Békés Attila mandolinművészt, aki operaénekesi szinten adta elő a híres olasz dalt, az ‘O sole mio-t, önmagát kísérve mandolinján. A közönség Koppány Zsolt (fotó:Őze Ferenc)

együtt dúdolta a dalt minden elkószált hamis hang nélkül, aztán jött a Sorrentoi emlék, egyetlen, nagy kórussá növekedett Békés Attila karmesteri pálca nélküli öszszefogó erejével. Koppány Zsolt író, költő, és kritikus – akiről Tarján Tamás egy irodalmi esten azt mondta, hogy egyben első rangú showman is – szokásához híven dinamikus erővel mutatta be a Nyugat első nemzedékének legnagyobb költőit. Ady Endréről, hogy nem kellett bevonulnia katonának. Mert a sorozóbizottságban Mohai Gábor (fotó:Őze Ferenc) ült egy orvos-őrnagy, aki ismerte a nagy költőt, leginkább hírlapi csatározásai miatt. A nagybeteg Ady amúgy sem lett volna alkalmas, hogy a közel húszmilliónyi áldozatot követelő háborúban részt vegyen. Babits Mihályt szívszorító volt újra hallgatni Regényi Ildikótól, mert óhatatlanul viszszaemlékezett szinte mindenki Mezei Mária megrendítő, s egyben utolsó fellépésére; függönybe kapaszkodva, révültem elimádkozta a Zsoltár gyermekhangra című nagyívű Babits-poémát. „Az Úristen őriz engem/mert az ő zászlóját zengem,/Ő az áldás, Ő a béke/nem a harcok istensége./Ő nem az a véres Isten:/az a véres Isten nincsen.” Már ebből a pár sorból kiviláglik, hogy a holokauszt nem az Isten büntetése Jézus kereszthaláláért! Babits után – Koppány megfogalmazása szerint a „Nyugat légtornásza” – Kosztolányi Dezső következett, a háborúban szolgáló öccséhez írt versével. Aztán Tóth Árpád – mindegyik költőről néhány szó esett, amolyan szóbeli minieszszéként –, Elégia egy rekettyebokorhoz; költészetének egyik legfajsúlyosabb darabja. Itt meg az utolsó sora a gyönyörű fohász: „S kileng a boldog légbe a hószín szárnyú Béke.” Az emberiség normálisabb fele legszívesebben ezt a mondatot imádkozná nap, mint nap. Juhász Gyula melankólikus, moll-ban íródott versei is a békét kutatták-keresték. Koppány Zsolt József Attila életének főbb állomásairól szólva arra a következtetésre jutott, hogy bipoláris mániás-depresszióban szenvedhetett a költő. Nővére, József Jolán is önkezével vetett véget életének. A családi halmozódás, a genealógia immár bizonyos. Pilinszkyt idézve: „József Attila tehetségében mozarti, sorsában jézusi volt.” Koppány felolvasta az Eszmélet című, fölfejthetetlenül nagy versét, és a három megrázó, összegző, valódi, immáron visszavonhatatlan búcsúkölteményét. A közeledő Húsvétra gondolva Koppány Zsolt intelmét hallhattuk. Samuel Beckett, aki minden valószínűség szerint a

2014 május – június XX. század legnagyobb drámaírója volt, a híres újságírónak, Martin Esslinnek arra a kérdésre, hogy mit is akart kifejezni Godot-ra várva című nagy művével, így felelt: Beckett Szent Ágoston Szentírásba emelhető módon egyértelmű mondatával válaszolt: – „Ne aggódjatok, a jobb lator üdvözült, és ne bízzátok el magatokat: a bal lator elkárhozott.” Két nap múlva bekövetkezika nagy ünnep, József Attila születésnapja, melyet hazánkban 1964 óta a Költészet NapjaRegényi Ildikó (fotó:Őze Ferenc) ként tartanak számon. Egyébként ezen a napon született Márai Sándor is. A magyarul író, gondolkodó, beszélő emberek nagy össznemzeti ünnepélye, az „ötödik evangélium.”. Geröly Tibor

Szirmay Endre ÜZENET JÓZSEF ATTILÁNAK – a költészet ünnepén – Külvárosaid bennünk füstölögnek virágot nyitnak a véres földnek most a Mama nekünk tereget ruhát eszméleted mibennünk költ csodát a szépség koldusa nálunk kéreget fiatal életek indultak el veled… ha kiáltasz, a föld most is dübörög a legszegényebbek bánata örök plakátarcúak csapata jött feléd hogy meghallgassa a kozmosz énekét csörömpölő szavad bensődből vezérelt forradalmaidat tovább vívjuk érted a nincsnek bennünk termett újra bokra világunk mégsem hullt szét darabokra emberség, magyarság csak-csak megadatott boldogabb éneked dalolja a valót a szép szó szerelme titkokat nyitott új életet terem: ami van, ami volt.

21

Apám, P. Bak János Pázmándhegyi Bak Jánost „a nehézfajsúlyú festői dikció megteremtőjének” nevezték. Születésétől (1913. április 6.) a haláláig (1981. november 23.) nehéz, göröngyös utat járt. Az egykori Rudnay tanítvány, a későbbi tanársegéd Budapestről indult, Baján át, Szolnokot érintve tért vissza Budapestre. Minden állomáshelyén maradandót alkotott. Ezt dokumentálja az itt látható három alkotás is. Nem titkolom édesapám sikereit, de kudarcait sem. Munkásságát többek között Janus Pannonius éremmel ismerték el, 1965-ben pedig Milanóba és Firenzébe hosszabb tanulmányutat tett. A Fillér utcai műteremlakásban a hétvégeken pezsgő művészeti élet folyt, festők, zenészek, írók találkozóhelyévé vált. A hallgatóság megtekinthette a P. Bak kiállítások katalógusait, és a néhány évvel ezelőtt – a BÁV gondozásában – megjelent kismonográfiát. Ezek is bizonyítják, hogy az elhangzó szavaknál sokkal többet mondanak a reprodukciók. Köszönöm, hogy az egyesület vezetői elismerik, és figyelemmel kísérik mindazt atevékenységet, amelyet édesapám művészeti hagyatékának megóvásáért, népszerűsítéséért végzek. Egyetértek Geröly Tiborral abban, amit előadásom bevezetőjeként említett, hogy apám festészetének nagyobb ismertségéhez már abban a korban is elengedhe- A. Bak Péter (fotó:Geröly-Bársonyi H.) tetlenül szükség lett volna egy menedzser típusú támogatóra. A. Bak Péter Az előadás az Erzsébetvárosi Közösségi Házban 2014. április 2-án hangzott el.

Születésnapi visszatekintés A gáborjáni születésű Nagy Vince 1959-től 1964-ig a Debreceni Képzőművészeti Körben sajátította el a képzőművészet alapvető ismereteit. Tanárai Nagy Ferenc, Menyhárt József, Félegyházi László, Bíró Lajos és Veress Géza voltak. Mesterének ez utóbbit tekinti. 1960 óta szerepel kiállításokon, 1999-ben a Hajdú-Bihar megyei Őszi Tárlaton Nívódíjban részesült. Legkedveltebb műfaja a grafika, mellyel híres emberek szülőházát, és írók portréját örökíti meg. 75. születésnapja kapcsán Debrecenben a DOTE Elméleti Galériában Visszatekintés címmel kiállítást rendeztek. A grafikus, festő – és időnként verseket is publikáló – munkásságát Kerékgyártó Kálmán költő méltatta. (g)


22 Rab-Kováts Éva

A szeretet oltalmában Ez a kiállítás azokra a fiatalokra hívja fel a figyelmet, akik fogyatékossággal élnek, és bármilyen téren való rátermettségüket, tehetségüket – irodalom, képzőművészet, zene – szeretnék megmutatni a világnak és ugyanúgy akarnak esélyt kapni a tanulásra, fejlődésre, mint bármelyik épkézláb fiatal, éljenek a fővárosban, vagy akár egy kis falucskában! Tassy Jolán emlékének tisztelegve, az Ő sorsán keresztül szeretném bemutatni sziszifuszi küzdelmüket. Több éve figyelemmel kísérem a Dr. Tálos Marianna vezetésével munkálkodó Mozdulj Alapítvány tevékenységét. Örömmel fedeztem fel, hogy rendezvényeiken, pályázati felhívásaikban pontosan arról a szükségszerűségről tesznek tanúbizonyságot amit én már évtizedekkel ezelőtt idő, erő, támogatottság, és főleg megfelelő társadalmi kapcsolatok és ismeretek híjján magányosan vállaltam. Próbáltam tenni valamit a mozgássérültek érdekében egy olyan társadalmi közegben, ahol nem volt sikk fogyatékkal élőkről beszélni. Felmérések nem készültek, azt sem tudták hányan vannak az országban, hogyan és miből élnek?! Érintettségem a mozgássérült embereket illetően tehát régi időkre nyúlik vissza, mondhatnám, a múlt századba. 1969 őszén rajztanárként jöttem Pécsről Budapestre azzal az elképzeléssel, hogy kétéves tanítási gyakorlat után a Képzőművészeti Főiskola levelező tagozatán is szerzek diplomát, hogy középiskolában is taníthassak. A tanulmányaim azonban abbamaradtak, mert férjhez mentem és az Országos Reuma- és Fizioterápiás Intézetben, közismert nevén az ORFI-ban kaptam munkát az Intézet Rehabilitációs osztályán. Tarnóczy Mária főorvos asszony hozta létre a Munkaterápia Részleget, ellenszélben, mivel ez a munkálkodás nem volt úgynevezett termelő-tevékenység . A fővárosban működött iskola a mozgássérült, és vak gyerekeknek, de aki vidéken élt, az szinte „elveszett”. Hozzátartozóik nehéz és áldozatos gondozói-ápolási tevékenysége mellett, anyagi és eszközbeli támogatás nélkül csendes vegetálásra voltak ítélve. Kivétel a Heine-Medin járvány áldozatainak központi ellátása volt. A kórházban, mint betegfoglalkoztató, majd mint a részleg vezetője álltam alkalmazásban. A Rehabilitációs osztály délutáni foglalkozásain olyan finom mozgásokat javító feladatokat és játékos elfoglaltságot nyújtó programot állítottam össze, melyek a négy-öt hétre beutalt betegek számára orvosilag is hasznos elfoglaltságot, és egyben kikapcsolódást jelentettek. Létezett a szőnyegszövő műhely, a nyomda, az üvegtechnika, a nylonzacskó készítés, és a könyvkötészet. Munkába lépésemkor rajzműhely létesült, mely összefogta a műhelyekben, illetve a kórtermekben a csendes pihenő alatt végzett tevékenységeket, mint a szőnyegszövés, szálbefűzéses kézimunkák, festmények, rajzok, mozaikok, kis dobozok, noteszek készítése és nem utolsó sorban a„beszélgetés-terápia”. Megismerkedtem olyan fiatalokkal, akik átlagon felüli tehetséget örököltek, és küzdöttek azért, hogy lehetőségeik bővítése, képességeik fejlesztése terén segítőkre és elismerésre találjanak. Ilyen volt a Csépán élő Tassy Jolán, aki izomsorvadásban szenvedett, a herendi porcelánfestő

Tassy Jolán: Önarckép Rizmayer János, akinek mindkét lábát pici korában amputálták és a kezén is hiányoztak ujjai, az akkor még Pesten, ma már Igalban élő négy végtagra bénult Navratil László. Fizikai, szellemi terük kibontakoztatásához, továbbfejlődésükhöz intézményes segítségre lett volna szükségük. Nehezen viselték, hogy haszontalan, felesleges emberként csak nyűgként, teherként vegetálnak. Leveleket írtam hivatalos helyekre, többek között Somogyi József szobrászművésznek is, aki akkor a Képzőművész Szövetség elnöke volt, hogy merre indulhatunk iskola-találás vagy létesítés ügyében, hogyan tudnák támogatni a vidéken élő tehetségeket? Még válaszra sem méltatott. Kondor Katalin „Segítség nincs” címmel megrendítő riportot készített Tassy Jolánnal és Rizmayer Jánossal. Tassy Jolikával egyidősek voltunk. Hosszú baráti levelezés kezdődött köztünk, és az ART ’89 Mozgássérültek Nemzetközi Művészeti fesztiválján I. díjat nyertünk a Levélnapló című munkával, amit egy évtizedes írásainkból állítottam össze, ezáltal bemutatva a munkáját, küzdelmét, a tenni akarását, erejét, elszántságát. Jolika csak fél évet járhatott iskolába. Szeretett bátyja tanította írni, olvasni. A Szeretet oltalmában című könyvében így ír erről: „Kudarc, csalódás csaknem naponta ér minden embert, de azután megy tovább az élet. Ha azonban az iskoláztatásnak kell elmaradnia, ez valami áthidalhatatlan űr marad az életben. További sorsa csakis azon múlhat az embernek, hogy milyen mértékben helyeztetett Isten kezébe, ahol adatott hely mindannyiunk számára…Ebben lett részem nekem is….” Mivel elmenni sehova nem tudott, a

2014 május – június kislány olvasmányaiból, mások élményeiből, mint a szivacs szívta magába az ismereteket, és rendkívül intelligens, nyitott személyisége, okossága alkalmassá tette arra is, hogy mindezeket megszűrve tárolja magában. A családban nagy segítség volt a szeretett Tassy nagymama, aki vigyázott a kislányra amikor a szülők a szőlőbe mentek dolgozni. A nagymama képe látható a kiállításon. Jolikáról korán kiderült, hogy ügyesen rajzol. A család, és a barátok számára csak BUBUCI- mozgásában egyre korlátozottabbá vált. Az egész napot egy kis székben töltötte a beüvegezett előszoba egyik sarkában, ahonnan a kertre látott, és egy kis tükör segítségével a kaput tarthatta szemmel, ahol a gyakori látogatók, de főleg a postás érkezése jelentette az igazi nagy eseményt. Áldás volt számára a telefon bevezetése, a televízió, de még ennél is nagyobb ünnep volt a szomszédban lévő katolikus templomból átvezetett hangszórón keresztül a szentmisék, lelkigyakorlatok hallgatása. Nemcsak tanúja, de aktív részese is volt a csépai hitéletnek, levelezésén keresztül pénzt gyűjtött a csépai templomtorony renoválására is. Bármennyire is szerették volna, abban senki sem tudott segíteni, hogy képességének, tehetségének megfelelő képzésben részesülhessen, hiszen nem volt – és ma sincs – olyan intézmény, ahol a lakhatás, gondozás, ápolás és képzés együtt lenne a hozzá hasonló sorsú, tehetséggel megáldott mozgássérült fiatalok számára. Sokáig hitte, hogy „azért is” sikerül, és szorgalmasan gyakorolt, rajzolt, festett, olvasott, tanult. Nem adta fel! Küzdött, hogy célját elérje és bizonyítsa a világnak, hogy nem egy fölösleges teher, és az Ő létének is van értelme. A barátok, a jó emberek minden igyekezete azonban hiábavaló volt abban, hogy iskolához, tanuláshoz segítsék. Amíg a keze bírta kisebb összegekért portrékat másolt, tudva, hogy nem ez lenne az ő igazi feladata. Példát adott arról, hogy a kerekesszékhez kötött ember is alkalmas arra, hogy másokat is szolgálva értéket teremtsen, és hitet adjon a reményt vesztetteknek, a csüggedőknek. Egy kórházi élményének szomorú soraiban ezt meséli: „Egyszer, egy aranyos ápolónő diadalittasan okosított fel engem, hogy milyen jó most már, mert idejekorán meg tudják állapítani a génhibát és nem kell megszületnie a beteg gyereknek…” Tehát megvan a megoldás… S engem ez akkor olyan életre szólóan szíven ütött…Mert milyen igaz, hogy az lett volna a jó, ha én sem születtem volna. Ha nem lennék, s nem okoznám a temérdek bajt, az állandó megoldatlan problémát környezetemnek, de az egész világnak rontva színvonalát nyomorúságos létemmel…De hát amikor megszülettem, még nem volt ilyen nagy a tudomány… S nem volt Anyu sem olyan előrelátó, mint az ipolytölgyesi anya és nem adott be Otthonba engem, hogy dolgozhasson tőlem, s nagy nyugdíjat szerezzen. Az én anyám csak a Szeretet palástját varrogatta nekem… Isten azonban nem a meggazdagodásra int minket…s nem azt akarja, hogy idejekorán eltapossák a beteg gyereket. Az Ő akaratában a mi dolgunk csak a „ Szeretet palástjának” varrogatása lehet a magunk számára is, a másokéra is. Öltésről-öltésre, kitartóan, folyton. Akkor is, ha olykor megfosztanak tőle…de újra és újra kezdve. Mindvégig, amíg csak élünk”… Az édesanya, az édesapa is több

23 mint kilencven évet élt, Jolika pedig 66 éves koráig volt közöttünk a szerető gondoskodásban, fájdalmai ellenére is önfegyelemmel, állandó, tevékeny, másokra gondoló munkálkodás közepette . Idézett könyvének előzménye a Mozgássérültek Egyesületének pályázatára beadott önéletírás, mely megjelent az Aranyfillérek antológiában. A későbbiekben ez szolgált alapul „A szeretet oltalmában” című önéletírásához, amit szorgalmasan írt, sok embernek hitet és erőt adva nehéz sorsában. A családi fotókkal és rajzokkal bővített könyvecske bevétele a Napló megjelentetését segíti. Harminc éven át írta titkos naplóját, melyet halála előtt átadott nekem. Ez a dokumentum egy izomsorvadással küzdő test, és emelkedett Lélek, egy rendkívüli tehetséggel, intelligenciával megáldott ember kitartó munkáját, példaként felmagasodó világító hitét, és égre mutató szellemét testesíti meg. Végezetül a Papírcsipkék című könyvének előszavából olvasok egy részletet: „5-6 éves lehettem, amikor Nagymama egyik alkalommal engem is levitt a kertünk alatt lévő „laposra” libát legeltetni. Leterített a fűbe egy kabátot, arra leültetett engem, és mellém ülve mutogatta nekem a körülöttünk virító, aranylóan fénylő, kicsi, sárga virágokat, hogy nézzem, milyen szép. Amikor pedig a szellő felénk sodort egy darabka papírt, Nagymama fogta, összehajtogatta és olló hiányában a körmével tépdesett bele mintákat. Ahogyan szétnyitotta, gyermeki mivoltom számára egy bámulatosan szép csipketerítővel kápráztatott el. S én akkor alig vártam, hogy feljöjjünk onnan és próbáljak magam is olyan szépet készíteni. Ezután még legalább két évtizeden át, amikor megfelelő papír akadt a kezembe, nagy gyönyörűséggel, a lelkemet is beleadva darabolgattam ezeket a »papírcsipkéket«, melyeket most ebben az albumban szeretnék másokkal is megosztani. Buzdításul olyan helyzeteinkben, amikor a semmiből kell teremtenünk. Amikor csak az a tenyérnyi, eldobott papírdarabka adatott, hogy Nagyanyámat követve életet leheljünk bele, és mások örömére valami szépet adhassunk benne. Becsüljük meg életünk legparányibb lehetőségeit is, mert létünk értelmét csak így találhatjuk meg.” Ehhez annyit teszek hozzá Reményik Sándor verséből idézve: „Egy lángot adok, ápold, add tovább...” A 2014. június 6-án Budapesten a San Marco Galériában elhangzott kiállítás megnyitó szerkesztett, rövidített változata.

József Attila

AZT MONDJÁK (részlet)

Én nem emlékezem és nem felejtek. Azt mondják, ez hogy lehet? Ahogy e földön marad, mit elejtek, – ha én nem, te megleled. Eltöm a föld és elmorzsol a tenger: azt mondják, hogy meghalok, De annyi mindenfélét hall az ember, Hogy erre csak hallgatok.


24 Pósfai János

Költői pálya szivárvánnyal Negyedszázada „Téli szivárvány” címmel antológia jelent meg a Szombathelyen élő és alkotó költők, írók műveiből. A kötet címe már sejttette, nem mindennapi vállalkozásról volt szó. Lehetett volna Szivárványhíd is, mert hiszen híd akart lenni ez a könyv; a művészet szivárványhídja, amely átvezet a tegnapból a mába, a mából a holnapba. A rendszerváltás pillanatában ez volt az első ilyen vállalkozás ezen a tájon. Húsz költő és író adta össze anyagi és szellemi javait, hogy a kötet megszülethessen. Ki mecénás felhajtásával, ki-ki saját zsebből adta obulusait, mert az a kis csapat, amely az antológia ötletét kigondolta, bizonyítani akart. Dokumentálni, hogy kicsinyke hazánk szűkre szabott táján nem omlottak össze a szellem bástyái, a tollforgatók teszik a dolgukat, verseik és kisprózáik utat törnek maguknak, hogy eljussanak az olvasóhoz. Joggal írják a bevezetőben, hogy ma nem a szárnynövesztés idejét éljük, de a szárnypróbálgatással sem szabad várni. Az antológia kiadásának előzményeként Vasvirág Irodalmi Kör elnevezéssel egyesület alakult a megyeszékhelyen, melynek célja az e tájon élő alkotók irodalmi műhelylehetőségeinek bővítése, az alkotóközösség érdekképviselete, az irodalmi hagyományok ápolása, irodalmi művek kiadatása, és a tehetséges fiatalok felkarolása, útra indítása. Az irodalmi kör szervezésében és az antológia létrehozásában kiemelkedő szerepet vállalt Pődör György költő, aki azóta több önálló verseskötettel gyarapította a magyar irodalmat. – Hogyan emlékszel azokra az időkre, amelyek akkoriban pezsgést hoztak az irodalmi életben és az alkotó munkában? A „Jövőhalászok” című antológiát szerkesztettük. Kilenc szerző és hét grafikus munkája került ebbe a kötetbe, amely négyezer példányban került az olvasókhoz. Az 1988-as megjelenést követően vetődött fel, hogy alakítson ez az alkotóközösség egy állandó kört. A Vasvirág név az én ötletem volt, Vas megyét, a vasi tájat szimbolizálja, egy gyönyörű ásvány neve, melyet – ásványgyűjtő lévén – be is mutattam. A rendszerváltás hajnalán megjelent a második önálló kötetem „A pecsétek feltörése” címmel. – A Téli szivárványban tíz költeménnyel szerepeltél, s verseid elé a következő szöveget írtad: „A tükörképek átfestésének, az új pózok keresésének időszakában az átigazolatlan dolgoknak nő meg az árnyéka. Az üresség és a hiány sohasem ugyanaz, bár a felesleges szavaktól nagyobbodik mindkettő. A nyitott szemmel járókelő előbb-utóbb rájön: a zsákutcának is lehet hangulata, s a csalogató aranyhíd is ívelhet a semmibe.” Ma is így érzed? A válaszomat Somogyi Tóth Sándor fájdalmasan szép, és igaz könyvének címe adja: „Próféta voltál szívem!” Az ember boldog, ha részese valamilyen változásnak, főleg, ha ezt akarta és várta is. Nekem eddig egyetlen soromat, versemet, gondolatomat és tettemet sem kellett letagadnom. Nem véletlenek azok a mondatok sem, amelyek a Pecsétek feltörésének fülszövegében szerepelnek: „Életünk pecsétjeinek feltörése is annyira egyszerű, ahogy kiönti minden titkát a kisfiók… A tükörbe nézőnek eszébe jut-e ki néz vissza? Történeteink az üveglap felszínességével tükröződnek.

Hiszem, hogy útjaink, tévútjaink őszinte vállalása adhat csak reményt, rendíthetetlen hitet énünk felépítésére szívünk-ben.” – Négy-ötévente jelentkeztél egy-egy újabb kötettel. Ha úgy tetszik, ezek egy-egy korszakot ívelnek át, lehetnek az adott időszak tükörképei. Felsorolnád ezeket a műveket? Senki ne értse félre a párhuzamot, de ahogy a Kilencek minden költője büszke a legendás „Elérhetetlen Föld” című, Nagy László által szerkesztett antológiára, mi itt talpig Vasban, kicsiben büszkék lehetünk a tíz alkotó műveiből fogant SOR-ra, s az abban publikáló költőkre, köztük Nagy Gáspárra. Ez a hetvenes évek eleje, amikor az ember fiatal, tele lelkesedéssel, hittel és akarattal. A társaság zöme helyi főiskolás, én lógtam ki csupán a műszaki tanulmányaimmal. Az első kötetemet szakértő, és baráti kezek „pátyolgatták”, olyanok, mint az általam tisztelt, mára méltánytalanul elfeledett Káldi János. Mégsem olyan lett, amilyet szerettem volna. A „Szélmalomverő!”-be verseimnek töredéke került. Groteszk példaképem, a búsképű lovag rozsdás páncélját nem az önvédelem, hanem a lehetőség késztette rám. Hamis pátoszok nélkül, inkább az irónia eszközeivel próbáltam átmenteni gyermekkori naivitásomat, meggyőződésemet a kevésbé őszinte felnőttkorba. A második könyvemre tizenöt évet vártam. Ebben nem szerepelt már publikált, vagy fiókban rejtegetett vers. Egy beszélgetés hatására írtam néhány hét alatt a „Pecsétek feltörése” címet viselő kötetet, amely 1991-ben jelent meg. Ebben az időszakban a „magamfajta” csodálkozva nézte, mennyien is tolongtak a „damaszkuszi úton”. Iróniával átszőtt vélményemet, élményeimet írtam meg. A beszűkült publikálási lehetőségek, a már kizárólag anyagiakon múló „megjelenés” nem idegesített. Gyönyörű kristályaim, „köveim” közé menekültem, s szakmai publikációk kötötték le szabadidőmet, miközben aktívan dolgoztam. Ezekben az időkben fogant meg bennem a Zodiákus kötet gondolata, amely másfél évtized után napvilágot látott. Ezt követte a Rím Kiadó vezetőjének Madár Jánosnak jóvoltából az „Ítéletidő”, az „Arcok és énekek” antológia. – A felsorolt kötetek közül kiemelem a „Zodiákus”-t. Ez egy szokatlan költői vállalkozás, bár tudom, hogy ásványgyűjtőként is elismert ember vagy, gyűjteményedből önálló múzeumot alapítottál lakhelyeden. Gyermekkorom óta foglalkozom ásványok és kövületek gyűjtésével, mára harmincezer darabos a gyűjteményem. Távol állok az ezoterikus gondolkodásmódtól, de szépségük inspirál, megnyugtat és a fossziliák gondolkodásra késztetnek. Múltunk, a Föld múltja egyaránt izgalmas, a közös jövőnkkel együtt. A Zodiákus érdekes költői kísérlet volt arra, hogy a különböző teremtésmítoszokat, a drágakövekkel kapcsolatos hiedelmeket, babonákat versbe ötvözve hol humoros, hol mélyen szántó gondolatokkal mondjak véleményt a bennünket övező világról. A kötet egyedi, akár az ujjlenyomatom. – Szerinted ma hol tartasz az irodalmi pályán; távolabb vagy közelebb az elérhető csúcshoz, az elismertséghez? Pedagógusként, mérnökként egyaránt dolgoztam, s büszke vagyok eredményeimre, tanítványaim sikereire. Több mint négy évtizedet tevékenykedtem a műszaki pályán. Azt hiszem, sikeresen. Voltam mérnök-tanár, főiskolai tanársegéd, pedagógiai szakíró, középiskolai szaktanácsadó, iskolaigazgató és végül nyugdíjasként üzemvezető egy közepes


25

ipari cégnél. Bár nincsen geológiai végzettségem, ám fél évszázadnyi gyűjtői múltam miatt sokan keresnek fel tapasztalatcsere, közös munka, kiállítás vagy előadás okán. A múzeumom pedig éppen olyan „ujjlenyomat” , akár a verseim. Nem szeretem a csúcsokat, nem állok be a „leg”- versenyekbe. Különben is, a ma „agyonolvasottak” is holnapra már alig ismertek lesznek. Egy-egy túrán megkérdezem a gyerekeket, ismerik-e ezt vagy azt az írót, tudóst (most itt tudatosan nem mondok neveket), s az eredmény okán sírhatnékom van. Ennyit a „csúcsokról”, az elismertségről. – Szülőfaludban három országosan ismert költő bölcsője ringott. Van-e kapcsolat köztetek, s neked mit jelent Vasszilvágy? Lassan három évtizede, hogy megjelent „Az otthon sziluettje” című kötet, amely Bódi Tóth Elemér, Devecsery László, és az én verseimet tartalmazza, melyek szülőfalunkról, az otthonról, a szülőkről és a vasi tájról szólnak. Kapcsolatunk soha nem szakadt meg. „Hazatérés idegenbe” munkacímmel kiadásra vár az előző kötet folytatása. Vallomások arról, nekünk mit is jelent ma Vasszilvágy. Az a falu, ahova hazamegyünk, de már egyikünknek sincs kihez. – Milyen érdekes; a bölcsőhelyet említem, közben eszembe jut, hogy újabban gyermekverseket is írsz, sőt legutóbb meg is jelentettél egy kötetet a legifjabb olvasóknak. Az egyik menyem óvodapedagógus, s gyakran kért meg óvodásai számára egy-egy versike írására. Ő vezetett rá a nagy titokra, a gyermeki lelkivilág felismerésére. – Mit vársz a sorstól; lehetnek még fordulatok, meglepetések az irodalmi életutadon? Kísért-e még a Téli szivárvány? Hátranézéskor büszke vagyok. Életutamat ítéljék meg mások. Irodalmi tevékenységem is egy a sok megélt lehetőségeim között. Röviden: írtam, irok, s írni szándékozom. A Téli szivárvány ideje van! Nem kísért, bíztat!

Radnóti Miklós KÉT KARODBAN Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok, hallgatag. Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak. Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem. 1941. április 20.

Elhunyt Gyarmati Fanni

Gyarmati Fanni (1912 – 2014) Fanni 1926 őszén ismerte meg Radnóti Miklóst, ugyanahhoz a tanár-házaspárhoz jártak korrepetálásra. Hamarosan megszületett az első szerelmes vers. Amikor Radnóti textilipari főiskolára került Csehországba, megismerkedett egy német gépírókisasszonnyal. Párhuzamosan születtek a versek, és bár az első komoly kapcsolat a német lányhoz fűzte, Fanni volt a költő egyik első, őszinte kritikusa. Radnóti 1935-ben házasságot kötött Gyarmati Fannival, aki méltó szellemi társa volt a költőnek. Fiatal korában szerette az utazást, a társasági életet, a versek szeretete pedig egész életét végigkísérte. A második világháború után orosz- és franciatanári diplomát szerzett. Előbb a Jurányi utcai közgazdasági középiskolában tanított gyorsírást, majd a Színházművészeti Főiskolán francia nyelvet. Alakját férje számos költeményben megörökítette. Róla szól a Két karodban című vers, az Erőltetett menet halhatatlan sora: „és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt”. A munkaszolgálatba hurcolt költő számára Fanni jelentette a biztos pontot, a kapaszkodót, az élethez való köteléket. 1944-ben – nem sokkal meggyilkolása előtt – is hozzá írta verseit, a Hetedik eclogát és a Levél a hitveshez című költeményt. Gyarmati Fanni a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára Kézirattárának adományozta Radnóti teljes kéziratos hagyatékát. Az özvegyet a XIII. kerület, majd Budapest díszpolgárává választották. 2009-ben – a Radnóti-emlékév alkalmából – a Magyar Köztársaság Középkeresztjével tüntették ki több évtizedes magas színvonalú oktatói munkájáért, valamint a Radnóti-hagyaték összegyűjtéséért, gondozásáért és közrebocsátásáért. Haláláig a Pozsonyi úti közös lakásukban élt, az ajtón Dr. Radnóti Miklós neve szerepelt. Nem járt el a költőhöz kapcsolódó hivatalos rendezvényekre. Tapintatosságból naplója kiadásával is azért várt, mert az érintettek többsége még élt. (g)


26

Búcsú Mikó Sándortól

Elhunyt Zsedényi Lilla

Kisteleken született. 1953-ban szerzett belsőépítész diplomát az Iparművészeti Főiskolán. A kortárs magyar belsőépítészet, és bútortervezés egyik legsokoldalúbb személyisége, a kereskedelmi és vendéglátóipari létesítmények, és szálloda berendezések specialistája. Nemzetközi kiállítások installációit tervezte és készítette. Két alkalommal részesült Munkácsy Mihály-díjban A szakmai közélet aktív résztvevőjeként tartották számon. A Képzőművészek Szövetségének 1968-tól 1977-ig főtitkára volt. Első egyéni kiállítását 1962-ben a Csók Galériában rendezték, melyet 1970-ben a Derkovits Terembeli tárlat követett.

Budapesten született. Gyermekéveit a család olaszliszkai-tolcsvai szőlőbirtokán töltötte. Zongorázni és énekelni tanult. Felvételt nyert az állami konzervatórium opera tanszakára, de tanulmányait nem fejezte be, mert a világhírű Luigi Renzi magántanítványa lett. Édesapját 1944-ben a nemzetgyűlés elnökévé választották, majd a rákosi korszakban bebörtönözték, mely körülmény kettétörte operaénekesi karrierjét. 1968-ban Rendsburgba szerződött, ahol címszerepeket énekelhetett. 1991-ben kezdett ikonokat festeni, és két évvel később a Művészetbarátok Egyesülete rendezte első ön1927 – 2014

1927 – 2014 álló kiállítását. Sokat utazott. Kezdetben másolatokat készített, később önálló alkotásokra vállalkozott. Festményein szívesen ábrázolt mediterrán hangulatokat. Több, mint kétszáz kép bizonyítja tehetségét, szorgalmát. Utolsó munkája édesapja arcképe volt. Budapesten érte a halál. A Fiumei úti Nemzeti Sírkertben helyezték örök nyugalomra. „Ahogy nőnek az árnyak, Ahogy fogynak az esték, Úgy fáj jobban és jobban Az eljátszott öregség.” Ady Endre


Meghalt Túri István

27

Szőnyi Zsuzsa emléke

Elhunyt Takács Tibor

Szőnyi Zsuzsa – Szőnyi István festőművész leánya – Budapesten született. A család Zebegényből Budapestre költözött, de a nyarakat gyermekeik a regényes Duna-kanyarban töltötték. Zsuzsa a Veres Pálné Leánygimnáziumban tanult, majd az ELTE magyarfrancia szakos hallgatója volt. Diákkori szerelmével Triznya Mátyás festőművésszel kötött házasságot. 1949-től Rómában éltek. A legendás Triznya kocsma ötven évig látta vendégül a világ minden részéről átutazó magyar művészeket és tudósokat. Az olasz-magyar kultúrkapcsolatok ápolásáért megkapta az olasz Köztár1935 – 2014

1927 – 2014

Csépán született. 1960-ban a Képzőművészeti Főiskola alkalmazott grafikai szakán szerzett diplomát. Kiállításiés vásári reklámgrafikák tervezése és kivitelezése kapcsán vált ismertté. Plakátterveivel több díjat nyert, könyvillusztrációja országos elismerésben részesült. 1989 óta volt tagja a Művészetbarátok Egyesületének. Kiemelkedő szerepe volt civil szervezetünk „arculatának” formálásában. Részt vállalt a Nemzetközi Poszter Kupa címen szervezett – és ismertté vált – kispályás labdarúgótorna díjainak, kellékeinek, és ajándékainak tervezésében, kivitelezésében. Egy Őrségben tett baráti látogatás során álmában érte a halál. Hamvait a számára kedves Pilisi hegyek fogadták magukba.

Szegeden született. A Szegedi Hírlapnál volt újságíró. Később a Magyar Rádió szerkesztője, több hangjátékot is írt. Munkásságát 1997-ben a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel, majd Táncsics Mihály-díjjal ismerték el. Első verseskötetét A mindenség balladái címmel 1946-ban adták ki. Több mint hatvan könyve jelent meg. Számos történelmi regényt írt. A hatvanas években látott napvilágot A kaftános fejedelem, a Thököly ifjúsága és az Ezüstkard, 1972-ben a Klapka katonái, 2003ban a Költő a vérpadon című műve. Utolsó könyvét, az Unokáimról írtam – Néha magamról is című naplót tavaly vehették kezükbe az olvasók. 1995-től volt tagja a Művészetbarátok Egyesületének. Számos szerzői est is őrzi emlékét. Budapesten érte a halál.

Gyászhírek Dr. Prandler Árpád egyetemi tanár, jogász, diplomata, a volt Jugoszláviában történt háborús bűncselekményeket vizsgáló Nemzetközi Törvényszék bírája, egykoron az ENSZ Leszerelési Főigazgatóságának helyettes vezetője 84 éves korában Budapesten elhunyt. Völgyi István a hajdani Express Ifjúsági- és Diákutazási Iroda Pro Turismo-díjas nyugalmazott vezérigazgatója (aki két évtizeden keresztül irányította a 2007-ig működő intézményt) 89 éves korában elhunyt. Büszke volt Vas megyei származására (Nárai), és hűen ápolta ifjúkori kapcsolatait.

1924 – 2014 sasági Érdemrend parancsnoki fokozatának aranykeresztjét. 2007-ben hazahozta Rómából édesapja festményeit, és ő is visszatért. 2011-ben Pest megye Díszpolgára kitüntetésben részesült a római magyar kulturális életben, a magyar kulturális diplomáciai kapcsolatok ápolásában betöltött kiemelkedő szerepéért, valamint a megyéhez kötődő Szőnyi-hagyaték tárgyi és szellemi világának megőrzéséért, ápolásáért kifejtett újságírói és írói tevékenysége elismeréseként. Az elmúlt esztendőben a Magyar Érdemrend középkeresztje polgári tagozata kitüntetést vehette át. Budapesten érte a halál, tisztelői Zebegényben kísérték utolsó útjára.

Takács Tibor AZ UTOLSÓ VERS az utolsó vers mikor megszakad a kéz lehull és megtörik a szó

és elkövetkezik a pillanat az a halálba átvarázsoló ha az utolsó szó is elveszett és a mű végérvényesen örök teljessé vált és befejeztetett a születés és a halál között.


28

Hagyományos szavalóverseny Tizennégy évvel ezelőtt rendezte az első szavalóversenyt a Kardos Nagy Ibolya Irodalmi Alapítvány kuratóriuma. Kardos Márton úgy gondolta, hogy elhunyt, szeretett feleségének nem márványból állít emléket, hanem létrehoz egy irodalmi alapítványt, amely kétévente lehetőséget teremt a versírással is foglalkozó tanárnő és újságíró balladisztikus költeményeinek előadásához. A rendezvénnyel leginkább a poézist kívánják népszerűsíteni, megőrizve a névadó emlékét is. Lőrinci, Apc, Zagyvaszántó, Petőfibánya, Rózsaszentmárton és Szücsi fiataljai közül tizenheten kerültek a 2014. április 12-én a selypi Művelődési Házban szervezett megmérettetésre. Ez alkalommal a zsűri elnöke Kemény András könyvkiadó (ismert versmondó), segítője pedig Miklós Lívia magyar-francia szakos középiskolai tanár, és Geröly Tibor, a Művészetbarátok Egyesületének elnöke volt.

Kardos Nagy Ibolya BOCSÁNATKÉRÉS Anyám! Húsz éve múlt éppen, Hogy ordítva a hajam téptem. Kegyetlen szavakkal sértegettelek. Elbújdosom! – Ezzel is fenyegettelek. Te megdöbbenve néztél, hallgattál. Néha még kenyeret se adhattál. Hajnalban a cipődben baktattam, S a vetélőt dühösen vagdaltam A gyárban, hol öt pengőt kerestem. S gyolcsot szőve álmaim temettem. Jaj, de sokszor szemedre vetettem, Hogy felsőbb iskolába nem mehettem, Kedvesem, most bocsánatot kérek, Amikor süppedő sírodhoz lépek. Ma már tudom, nem voltál hibás. A sírástól majdnem megvakultál. Hallod?... Ott bent lábujjhegyen járok, Ámulva mindent megcsodálok. Lopva a padot símogatom. Holnap a professzort is hallhatom. Igaz, hűvösek az ódon falak, De a kincsekből már én is kapok. Hallod? Egyetemista vagyok! Anyám, kérlek, nyújtsd ki kezedet! Símogasd meg még egyszer a fejemet. 1962.

Alkonyat Balogh György 80 éves festő friss gondolatvilágából, dekoratív, impresszionista ihletésű téjképeiből, szobor- és rajzgyűjteményéből adott ízelítőt Pécsett az Alajos utcai Közművelődési Alapítvány székházában „Alkonyat” címmel megrendezett kiállítás. Az alkotó munkásságát Pandúr József művészettörténész-festőművész értékelte, elemezte. Kardos Márton (fotó:Geröly-Bársonyi Hilda) A versenyzők két költeményt adtak elő: Kardos Nagy Ibolya írását, valamint egy másik magyar költő alkotását. A zsűri Berki Elizát ítélte a legjobbnak, aki pénzjutalomban is részesült. Minden résztvevő könyvajándékot kapott. Bényei Tamás az alapítvány nevében megköszönte a diákok irodalom iránti szeretetét, és szorgalmát, valamint a felkészülésben segítséget nyújtó tanárok munkáját. Fehér Tímea Kardos Mártonnak 90. születésnapja, és az egyesületben végzett két évtizedes, valamint Víg Zoltán polgármesternek több éves példaértékű kultúrapártoló tevékenysége elismeréseként Katona Áron Sándor festőművész reprezentatív albumát nyújtotta át Geröly Tibor a Művészetbarátok Egyesületének elnöke.

Sióagárdon született. Ötven éve fest. Szekszárdon Lázár Pál, Pécsett Lantos Ferenc, Kelle Sándor, Erdős János és dr. Pandur József volt a mestere. A Medgyessy Műhely tagjaként gyarapította művészeti ismereteit. Több alkotótábor részeseként – a Művészetbarátok Egyesülete szervezésében Lakiteleken – a bennünket körülvevő természet szépségének megörökítésére törekedett.Kollektív tárlatok gyakori szereplője.


29

Zenés könyvbemutató

Az egyesület adományozói

Szentiday Klára Mária nyugdíjasként fogott tollat, hogy élményeit írott formába öntse. Az elmúlt években egymást érték regényei: A sárga angyal, Két kard, Gyilkosság Budán, Táncoló betyár, Alpesi utazás után most (március 12-én) A fekete kutya éjszakája című kötetét mutatta be a Wesselényi utcai Erzsébetvárosi Közösségi Házban. Amikor mostanában az első világháborúra emlékeznek az emberek, ő új kötetét azoknak szánja, akiknek személyes tapasztalatai vannak a második világháborúból. Az izgalmas, fordulatos történetek talán azok érdeklődését is felkeltik, akik csak a túlélők, vagy azok családtagjainak elbeszéléseiből hallhattak a frontévek megpróbáltatásairól, és furcsaságairól. Az írónő valamennyi vendégét megajándékozta új kötetének dedikált példányával, majd dr. Répásy György nagy tetszéssel fogadott zongorajátéka szórakoztatta a közönséget.

13.500.- Ft-ot Németh János (Zalaegerszeg); 10.000.- Ft-ot dr. Czeizel Endre (Budapest), Resánszky Mária (Budapest); 5.000.- Ft-ot dr. Szedresi István (Kecskemét); 4.000.- Ft-ot Molnár József (Budapest); 3.500.- Ft-ot Kovácsné Mándoki Halász Zsóka (Budapest), Szigeti Miklósné (Kőszeg); 3.000.Ft-ot Erdős Albertné (Budapest); 2.000.- Ft-ot Kiss Zita (Budapest), Nádor Mara (Budapest) Tóthárpád Ferenc (Kőszeg); 1.500.- Ft-ot Csák József (Budapest), Koós Lászlóné (Budapest), Selyem Józsefné (Budapest); 1.000.- Ft-ot Müller István (Budapest); 500.- Ft-ot Magyar Ari (Budapest). A támogatásokat köszönjük! Pályázataink alapján az Alapítvány a Közjóért 400.000.- Ft-tal, az Erzsébetvárosi Önkormányzat 300.000.- Ft-tal, a Budavári Önkormányzat 80.000.- Ft-tal támogatja programjainkat.

Farkas Katalin

Tagsági viszonyának törlését kérte Balán Éva (Hosszúpályi), Csollák Mihály (Tököl), Gellér Erzsébet (Dunaharaszti), Heil Edit (Budapest), Kovács Ilona (Sükösd), Kutics Balázs (Balatonalmádi), Magyarfiné Végh Edit (Pincehely), Terleczky József (Balatonalmádi), Vermes Marianna (Debrecen), Veszely György László (Budapest), Zajtainé Horváth Zsuzsa (Pincehely).

Az egyesület új tagjai Dr. Orbán Józsefné (Pécs), Selyem Józsefné (Budapest).

Koszorúzások

A rendezvény célja, hogy a Kaposvár legjelesebb festőjéről elnevezett fesztivál kapcsán minél többen megismerjék Rippl-Rónai József szellemi-képzőművészeti-kultúrális örökségét. A Róma Villában a festőművész első világháborúnak emléket állító rajzai kerülnek kiállításra. A Vaszary Képtárban nemzetközi testvéri kapcsolatok alapján a csíkszeredai Márton Árpád-nak, Székelyföld egyik legismertebb festőjének alkotásait láthatják a képzőművészet iránt érdeklődők. A belváros utcáin a helyben alkotó kortárs képző- és iparművészekkel, utcatárlatokkal, utcaszínházi, és pódiumszínpadi rendezvényekkel színesül a gazdag program. Horváth Gáborné

Obersovszky Gyula halálának tizenharmadik évfordulóján – március 15-én – a Keszkenő utca 35. számú háznál Herzum Péter filmrendező, dramaturg emlékezett az íróköltőre, 1956 Hősére. Az emléktáblánál a kerületi önkormányzat képviselőjén kívül Herboly László, Béres L. Attila, Kadocsa Gyula, Geröly Tibor, Gombai Nagy Károlyné és Herzum Péter helyezte el a kegyelet virágait. Az őrbottyáni alkotóháznál Obersovszky Gyula hajdani munkatársa Béres L. Attila hajtott fejet a forradalmár emlékének. A VII. kerület Klauzál téri Magyar Huszár bronz lovasszobornál szervezett március 15-i ünnepségen dr. Iván Géza, az Erzsébetvárosi Civil Szervezetek Szövetségének elnöke és Geröly Tibor közösen koszorúzott.

Obersovszky Gyula NE BÁNTSATOK HA NETÁN rosszul mozog a strófám Nehéz időkben írtam szegény voltam papírban Zord falakra kapartam megmacskásult az ujjam


30

Hírek „Az első világháború a családi emlékeken, emlékezeteken keresztül” címmel az Országos Képző- és Iparművészeti Társaság kiállítást rendez az Újpest Galériában (IV. Árpád út 66.) A tárlat június 21-től július 6-ig tekinthető meg. A Rudnay Társaság tagjainak alkotásaiból június 13-tól a Répce Galériában (Répcelak) láthattak válogatást az érdeklődők. A Szombathelyi Képtárban (II. Rákóczi Ferenc u. 12.) a „Múzsám, Adria” címmel rendezett kollektív kiállítás június 16-tól augusztus 31-ig tekinthető meg. Markovics Ferenc „Akasztásra ítélve” című fotókiállítása az Artphoto Galériában (XI. Bartók Béla út 30.) május 19-től június 30-ig látható. Koncz Eta festményeiből a Pagoda Galériában (XIV. Egressy út 17-21.) június 26-án nyílik kiállítás. „A természet varázsa” címet viselő tárlat augusztus 25-ig tekinthető meg. Hubert László kezdeményezésére májusban HubArt néven galéria nyílik Dusnokon. A kiállítóterem első vendége Bolyki Lajos Visegrádon élő festő- és szobrászművész. Kiss János rajzaiból, festményeiből az Újpest Galériában (IV. Árpád út 66.) május 9-24-ig rendeznek kiállítást. A tárlatnyitón Haulisch Lenke méltatja a művésztanár pályáját.

Kiss János rajza

Kovács György háborús naplójából Ghyczy György alkotásait az Aszódi Kultúrális Központban (Szontág lépcső 2.) június 21-től augusztus 31-ig láthatják az érdeklődők. A.Bak Péter „Színnel-lélekkel” című pasztellkép kiállítását Tatabányán az Erkel Ferenc Zeneiskolában (Fő tér 34.) májusban láthatják az érdeklődők. Gulyás Anna alkotásaiból a Hotel Mercure Museum (VIII. Trefort u. 2.) rendez tárlatot, melyet május 5-től május 30-ig lehet megtekinteni. Mándoki Halász Zsóka alkotásait a kispesti Halásztanya Galériában (XIX. Városház tér 6.) július 14-től szeptember 8-ig tekinthetik meg az érdeklődők. Ürmös Péter „Újbuda arcai” című kiállítása az Albertfalvai Közösségi Házban (XI. Gyékényes u. 45-47.) május 14-től június 14-ig látogatható. Lábatlanban július 7-17-ig – A.Bak Péter irányításával – alkotnak együtt festők, grafikusok. Az Év Múzeuma díjat a szombathelyi Iseum Savariense Régészeti Műhely és Tárház, valamint az Óbudai Múzeum nyerte el. A 2013-as Év kiállítása a kaposvári Rippl-Rónai József Emlékház, Róma villa felújított állandó tárlata lett. Sárospatakon átadták a kollégiumi nagykönyvtár felújított dísztermét. A dór oszlopok, a mennyezeti festés, az intarziás padló, a karzati festmények restaurálása után régi fényében pompázik a Pollack Mihály tervezte építmény, ahol reprezentatív kiállítás is nyílt.

William Shakespeare születésének 450. évfordulóján Vigadó téri szobránál dr. Nagy Károly szervezésében irodalmi műsorral emlékeztek a drámaíróra, akinek életművét Szirtes Tamás Kossuth-díjas rendező, a Madách Színház igazgatója méltatta. Németh Sándor tolmácsolásában Shakespeare-szonettek hangzottak el, majd koszorúk, virágok borították a Mészáros Andor tervezte alkotást. Vincze József „Befogadott világ” című kiállítását Maczkay Zsaklin művészeti író nyitja meg a Mercure Múzeum Hotelben (VIII. Trefort u.), mely június 2-től június 28-ig látogatható.

Rippl-Rónai József: Tanulmány


31

Kedves Hilda és Tibor

Észrevételem

Kollektív kiállítás

A lap minden száma örömet okoz, amikor levélszekrényemben kéthavonta megtalálom. Tartalmas, érdekes, színvonalas, – igazán jól csináljátok! Anyagot gyűjteni, szerkeszteni, tördelni, nyomtatni, terjeszteni.... azt képzelné az ember, hogy egy kisebb csapat, egy népes stáb kell/van-áll rendelkezésetekre mindehhez, pedig alighanem Ti ketten viszitek a munka oroszlánrészét. Hogy bírjátok a két műszakot? Éjjel a „művészet és barátai”, nappal a Geröly birodalom továbbépitése? Nálatok úgy tűnik bevált, beválik a „fenntartható fejlődés” szlogenje... Én a lapot több oka-foka miatt kedvelem, többek között azért is mert információs forrás egy olyan világról, mely ugyan nem szakterületem, de érdekel, – ráadásul gyakran találok benne olyan írást, ami ismerős személyiségektől/ről beszél, így a legutóbbi dr. Del Medico Imréről. Őt ismertem aktív korszakomból, és csodáltam a hétköznapi kisebb-nagyobb torzulásokanomáliák feltárásának szívós harcosát, javító szándékú élesszemű tollforgatóját, ahogy jogászi és szociográfusi vénával dohogott. Szeretettel üdvözöl mindkettőtöket dr. Lőrincz Ernő

A legutóbbi lapszámban sok információt és jó írást találtam. A farsangi kiállítás sikeréhez gratulálok. Örültem Ürmös Péter szakszerű összefoglalójának, és értékelésének. Néhány cikket dicsérni szeretnék. Egyik Tóth Sándor költő magasan szárnyaló gondolatai, a másik A. Tóth Sándor kreatív életének eleven bemutatása. Örültem Vitéz Ferenc Holló Lászlóról írt szövegének. Meglepett – az eddig számomra ismeretlen festő – Wallner Jenő bemutatása. Dr. S. Nagy János Gy. Molnár István festőművészről szóló méltatása engem személyesebben érintett. A főiskolán olykor korrigálhattam a stúdiumait, később grafikusként elvontabb témákkal keltett figyelmet külföldön is. Feltűnt, hogy a Bernáth Társaság kiállításain ragyogó, természet után festett csendéletekkel, és tájképekkel szerepelt. Salamon Nándor kiállítási körkép válogatása mindig figyelmet érdemel. Bámulatba ejtő szakmai jártassága, a művészeti eseményekbeli tájékozottsága, széles körű személyi ismerete, melyhez önzetlenség és szerénység párosul. Most elsősorban a Ghyczy János festészetéről írtakat kell dicsérnem. Molnár József

Gomola György

Antalfy István

MEDDŐHÁNYÓ

A SZAVAK

Zárkózott rezidenciák sűrűjében Megbújt meddőhányó; Ferenc-hegy kőtestében a seb – Nem vagy nagyravágyó – Ez lett a kerted és két kezed Megérezte éveken át, mi az éden. Zárkózott rezidenciák sűrűjében Nomád sátorlakó Hajnaltól késő estig raktad Fallá a kősorokat. Munkád magadnak; magad mérted Nomád sátorlakó És érezted éveken át, mi az éden – Zárkózott rezidenciák sűrűjében Raktad fallá a kősorokat.

menekülnek előlem. A hegyi ösvények elkanyarodnak. A Nap árnyékot vet a fejemre, kialszik a fénye a csillagoknak.

Tagtársaink alkotásaiból az Erzsébetvárosi Közösségi Ház dísztermében 2014. november 19-től december 9-ig közös kiállítást rendezünk. A terem adottságai miatt kizárólag falra akasztható, kiállításra kész állapotú munkákat fogadunk el. A tárlaton rajz, festmény, egyedi–kép–alkalmazott grafika, fa- és fémplakett, illetve dombormű; fafaragás, tűzzománc, bőrés textilművészeti munka, üvegfestmény, illetve vegyes technikával készült alkotás szerepel. A téma szabadon választható, melynek maximális mérete (kerettel együtt) 100 x 100 cm lehet. Mindenkitől egy alkotást választunk. A részvételi díj 1.000.- Ft. A képátvétel – és egyúttal a zsűrizés napja – november 7-én pénteken 10.00-16.00 óra, és november 8-án szombaton 9.00-14.00 óra között lesz az egyesület VII. kerület István utca 42. szám alatti székhelyén. A Művészeti Tanács a kiállításra kerülő művet szakmai indokok alapján választja ki, észrevételeivel pedig segíteni kívánja a tagtársak további sikeres alkotómunkáját. A kiállítási tárgyon szerepeltetni kell az alkotó nevét, elérhetőségét, a mű címét, méretét, technikáját és értékét. Értékmeghatározás nélkül a „magántulajdon” jelzést kell feltüntetni. A kép visszaadása a kiállítás bontásakor a helyszínen, illetve ezt követően az István utcai egyesületi helyiségben az ügyeleti napokon egy hónapon belül átvehető. Ezt követően a tárgyak az egyesület kezelésébe kerülnek. A kiállításon szereplő alkotások publikálási jogát az egyesület fenntartja. Ürmös Péter

1990

Mert távoli tengerekre kihajóztam, mert szeretettel takaróztam, de már rég nem tudom, vagyok-e még, vagy csak – voltam?

Lábatlani tárlat A.Bak Péter kiállítási lehetőséget ajánlott a Lábatlani Művelődési Házban. Megfelelő számú jelentkező esetén a Művészeti Tanács közreműködik az alkotások gyűjtésében István utcai székhelyén. Részvételi díj 1.000.- Ft + szállítási részköltség. Az érdeklődők jelentkezését a Művészetbarátok Egyesületének postacímén várom. Ürmös P.


32

Juhász Gyula

Programok Május 7-én (szerdán) 17.30 órakor az Erzsébetvárosi Közösségi Házban (VII. Wesselényi u. 17.) Nőköltők a periférián – Gutai Magda, Kátay Judit, Kiss Emőke, Nádasdy Éva, Pincési Judit – Koppány Zsolt előadása. Házigazda Geröly Tibor. Május 14-én (szerdán) 17.30 órakor az Erzsébetvárosi Közösségi Házban (VII. Wesselényi u. 17.) Papköltők, akik túlléptek a dogmatikán – Sík Sándor, Mécs László, Puszta Sándor és Csanád Béla verses életműve. Koppány Zsolt előadása. Május 15-én (csütörtökön) 14-17 óráig Nyílt Nap az egyesület István utcai székhelyén. Betekintési lehetőség a 2013. évi pénzügyi elszámolásba. Május 17-én (szombaton) 9.30 órakor az Erzsébetvárosi Közösségi Házban (VII. Wesselényi u. 17.) az egyesület rendes évi taggyűlése. Határozatképtelenség esetén 10 órakor, amikor – Alapszabályunk értelmében – a jelenlévők létszámától függetlenül is döntéshozatalra jogosult. Május 21-én (szerdán) 17.30 órakor az Erzsébetvárosi Közösségi Házban (VII. Wesselényi u. ) Balassi Bálint a magyar nyelvű reneszánsz líra megteremtője – Németh Sándor előadása. Házigazda Gombai Zsóka. Május 28-án (szerdán) 17 órakor Pécsett a Vasutas Művelődési Házban (Váradi u. 7/2) Fotóim a város életéből – Kovács János felvételei. Házigazda dr. Sikó Ágnes. Május 28-án (szerdán) 17.30 órakor az Erzsébetvárosi Közösségi Házban (VII. Wesselényi u. 17.) Erdélyi költészet – Dsida Jenő, Székely János és Reményik Sándor lírája – Koppány Zsolt előadása. Házigazda Geröly Tibor. Június 4-én (szerdán) 17.30 órakor az Erzsébetvárosi Közösségi Házban (VII. Wesselényi u. 17.) Az Ünnepi Könyvhét kiadványai a Hungarovox Kiadónál. Bistey András regényét Bárány László; Madarász Imre Két máglya. Savonarola és Giordano Bruno tanulmányait Tusnády László; Sz. Tóth Gyula: Tanári notesz 8. A virtuális valósága kötetét Madarász Imre ismerteti. Szóvivő Kaiser László kiadóvezető. Június 11-én (szerdán) 17.30 órakor az Erzsébetvárosi Közösségi Házban

A FEKETE MÁRIA Ősi templom árnyas szögletében Századoknak füstje és pora Lassan lepte be s ő mély sötéten Néz jövőbe hét tőrrel szivében: Magyarok Asszonya. Háború és béke váltakoztak És jött és ment nemzetek sora, Nyarak búzát, telek havat hoztak, Ő csak nézett, a Fiát karolva: Magyarok Asszonya. (részlet) A Művészet és Barátai című lapunk megjelenését támogatja A Márianosztrai Magyarok Nagyasszonya Bazilika kegyképe (VII. Wesselényi u. 17.) Dunáról fúj a szél… Baranyi Ferenc és Ion Brad román költő szerzői estje. Közreműködik Hámori Angelika zongoraművész, Csőre Flóra csellóművész, Mohai Gáborés Merényi Judit előadóművész. Az est díszvendége Neculai Ontanu Bukarest 2. kerületének polgármestere. Házigazda Geröly Tibor. Június 25-én (szerdán) Pécsett 17 órakor a Vasutas Művelődési Házban (Váradi u.) Helyi alkotók városról készült munkáinak bemutatása. Vetített képes előadás dr. Pandúr József és dr. Sikó Ágnes kalauzolásában. Július 27-én (vasárnap) a pécsi csoport tagjainak „festő napja” Mecsekszabolcson. Házigazda Sárosiné Németh Gizella és dr. Sikó Ágnes. Szeptember 24-én (szerdán) 17.30 órakor az Erzsébetvárosi Közösségi Házban (VII. Wesselényi u) Pálosok nyomában című dokumentumfilm vetítése. Vendégünk a forgatókönyv írója, rendezője Csallóközi Zoltán. Október 1-jén (szedán) 17.30 órakor az Erzsébetvárosi Közösségi Házban (VII. Wesselényi u. 17.) Nép-nemzeti költészet a II. világháború után. Ratkó József, Bella István és Kalász László lírája. Koppány Zsolt előadása. OTP számlaszámunk: 11706016-20020031

Programjaink támogatói: Budavár- és Erzsébetváros Önkormányzata, a Lakitelek Alapítvány és az Alapítvány a Közjóért

MŰVÉSZET ÉS BARÁTAI

A Művészetbarátok Egyesületének lapja. Megjelenik minden páratlan hón a p b a n július kivételével. ISSN 1217-14-09 Felelős kiadó és szerkesztõ: Geröly Tibor Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VII., István u. 42. Postacím: 1388 Bp. Pf. 60. Telefon:06-1-322-6926 [email protected] www.muvbaratok.uw.hu Szerkesztőségi órák azonosak a közölt ügyeletek idejével. Kéziratokat nem őrzünk meg, és nem küldünk vissza. Készült 1500 példányban. Előkészítés és nyomás: Bíró Print Kft. Felelős vezető: Biró Krisztián

MÛVÉSZET BARÁTAI. Megújult a Pesti Vigadó

Recommend Documents