Széchenyi, Wesselényi. és a nagy pesti árvíz

.FÓNAGY ZOLTÁN.

.Széchenyi, Wesselényi. és a nagy pesti árvíz

„S

zomorú tapasztalás, hogy mikor a kiáradt víz rég lefolyt, az iszap s porond visszamarad” – állapítja meg koravén rezignáltsággal a 25 éves Eötvös József a nagy pesti árvíz után. A metaforának 1838-ban természetesen földhözragadt jelentése is volt: az utcákat és a megmaradt házakat nagyon is valóságos iszap borította. Az aforizmát nem véletlenül vetette papírra éppen akkor az ifjú író-politikus. Az árvíz napjai b√velkedtek drámai helyzetekben. A jellemek markánsan rajzolódtak ki, felnagyítódtak azok a tulajdonságok, amelyek a hétköznapokban észrevétlenek maradhattak. Egy kortárs pesti ügyvéd szavaival: „illy közvész gyászos idején élénken kit∫n√k: az embertárs iránti részvét, nemes szív, nagy s bátor lélek, úgy szinte a világhoz szerfölötti ragaszkodás – a hiúság balgasága, s több eféle, valamint a jobb érzelmekb√l kivetkezett emberszörnyek undoksága is”. Ez a cikk azt vizsgálja, milyen „hordalékot” hagyott hátra a jeges ár az évtized két legnagyobb közszerepl√jének, Széchenyi Istvánnak és Wesselényi Miklósnak a lelkében és kapcsolatában? A rendkívüli helyzet miként nagyította fel jellemük különbségeit? A vész napjaiban született párhuzamos naplóbejegyzések érzékletes képet adnak a két barát gyökeresen különböz√ lelki alkatáról is.

redi öblöt, mikor a jéghideg Szamosban kilométereket tempózik naponta, vagy amikor több méter magasról lovastól veti magát a hullámokba. (Az „árvízi hajós” cím is felér egy sporttrófeával.) Széchenyi gazdasági és társadalmi modernizációs kezdeményezéseinek jelent√s része kapcsolódik a vízhez. A rendszeres hazai g√zhajózást elindító Dunag√zhajózási Társaságban √ képviselte a magyar érdekeket. Neki köszönhet√, hogy az osztrák vállalat Óbudán építette fel hajógyárát (a reformkori Pest-Buda legnagyobb ipari üzemét). A kereskedelmi lehet√ségek kihasználása érdekében sürgette a hajózás akadályainak elhárítását. Ezek legnagyobbika a Vaskapuszoros volt, ahol a mederben lev√ sziklák, zúgók és örvények miatt elakadt a lefelé tartó forgalom. Az 1833-ban Vásárhelyi Pál mérnök irányításával megindult m∫szaki munkálatokat Széchenyi királyi biztosként felügyelte. A másik nagy természetátalakító vállalkozás, a Tisza-szabályozás megindítását már magasrangú kormánytisztvisel√ként, a Helytartótanács közlekedési bizottmányának elnökeként irányította. 1846-ban √ végezte el az els√ kapavágást Tiszadobnál. A víz legy√zend√ akadályként jelent meg Széchenyi leghíresebb vállalkozása, a Lánchíd építése során is. Ismert az epizód: az apja halálos ágyához siet√ fiatal grófot feltartóztatja a zajló Duna – ekkor jelenti ki, hogy akármilyen anyagi áldozatot vállalna egy álló híd létesítéséért. A megvalósítás közel két évtizedbe kerül; az emberi és társadalmi akadályok legy√zése nehezebbnek bizonyult, mint a természetieké vagy a m∫szakiaké. Széchenyinek még akkor is távlati céljai voltak a vízzel, ha az a testedzés, a társasélet vagy a szórakozás színtereként jelent meg. Mert természetesen

KI KIT GY◊Z LE?

A

víz igen fontos, bár eltér√ szerepet játszott a két f√úr életében. Wesselényi számára próbatétel, megméretés, a virtus színtere. Önmagát, saját korlátait akarja legy√zni, amikor átússza a Balatonban a fü-

45

Fónagy Zoltán

az √ életében is megjelenik így: rendszeres látogatója a Dunában létesített uszodáknak, illetve a Fert√ tavi fürd√nek, az evez√ssport pest-budai meghonosítása pedig egyenesen az √ nevéhez f∫z√dik. Széchenyi Angliából rendelt, illetve az óbudai hajógyárban készített csónakokkal az 1830-as évek második felében kezdte el a Dunát járni. 1841-ben Hajósegyletet alapított, amelynek tagjai a fiatal arisztokraták, a Dunag√zhajózási Társaság tisztjei és a hídépít√ angol mérnökök közül kerültek ki. 1842-ben felállítottak az épül√ Lánchíd pesti hídf√je alatt egy „csónakdát” is. A dunai evezést (amelyet természetesen a gróf anglomániájának egyik jeleként is értékeltek) a társadalmi érintkezés egyik újabb színterének szánta, miként a lóversenyt vagy a kaszinót is.

tizede, 1820-ban szöv√dött Debrecenben. A húszas években bizalmas beszélgetések, levelek, közös utazások és vállalkozások során, együttesen alakították ki a liberális reformmozgalom els√ programját (amelyet utóbb szinte kizárólag Széchenyi nevéhez köt az emlékezet). Barátságuk 1822-es nyugat-európai útjukon mélyült el igazán. A mindkett√jüket er√sen jellemz√ tökéletesedési vágy végre irányt nyert: a húszas évek második felében, a közös kezdeményezésekben (akadémia, lóverseny, kaszinó) keresik és találják meg a teret a gyakorlati tevékenység számára. Egymással párhuzamosan formálódnak a Magyarország jöv√jére vonatkozó elképzeléseik is. Körülbelül egyszerre, 1828-ban kezdenek hozzá els√ politikai röpiratuk megírásához. Wesselényi még írja a Balítéletekr√l-t, amikor a Hitel megjelenik. „Érzésink s látásunk egyformasága oly nagy, hogy egész darabokat, s√t constructiókat is találok, melyek az enyimbe is megvannak” – állapítja meg. Szinte máig él a köztudatban kett√jük barátságának az az értelmezése, amelyet Kemény Zsigmond hagyott az utókorra, állítólag Széchenyi elbeszélésére alapozva. Eszerint a legnagyobb magyar tudatosan választotta ki eszméi népszer∫sítésére maga helyett a dörg√ hangú, a megyei nemességgel szót ért√, népszer∫ Wesselényit, √ azonban, megszédülve a hangzatos, de üres ellenzékiség révén megnyerhet√ olcsó sikert√l, mindent tönkretett. Részben meger√síti ezt az értelmezést maga Wesselényi is egy újságcikkben: Széchenyi (és Károlyi György gróf, politikusként kevésbé jelent√s barátjuk) „akkor még nem bírván elég népszer∫séggel, az enyimet vették igénybe, hogy az országos és megyei gy∫léseken a lanyha hazafiságot dörg√ hangom és nyersecske modorom által felrázván, az elpuhult nemzedéket az általok tervezett magasabb elhivatásra vezessem”. Fontos különbség persze, hogy Wesselényi nem öntudatlan eszközként játszotta a ráosztott szerepet, hanem tudatosan vállalta a kolompos és a szervez√ szerepét. Hogy a valóságban nem ilyen egyoldalú volt kapcsolatuk, azt már jeleztük, de egy árvízi naplóbejegyzés kapcsán még visszatérünk rá. Politikai pályájuk 1830 körül egyre inkább eltávolodott. 1831 végén Széchenyi konstatálta a szakítást: „többé magamat nem csalhatom, hogy én másképpen látom hazánkra nézve a dolgok mibenlétét, mint te, és én nem tartom azon módokat helyeseknek, vagy hogy jobban mondjam: célhoz vezet√knek, melyekhez te nyúltál, Honunk el√mozdítása végett. […] Lelked tisztaságáról bizonyos vagyok és remélem, te

SZÉCHENYI ÉS PEST-BUDA

S

zéchenyi, Wesselényi és a víz kapcsolatának felvázolása mellett a bevezet√ben szóljunk még az események elszenved√jének, Pest-Budának és Széchenyinek a kapcsolatáról. A gróf mindkét városban polgárjogot szerzett, s√t Pesten 1831-t√l választott polgárként beleszólhatott a városvezetésbe is. M∫ködése szorosan összeforrott Budapest f√városi szerepkörének kialakulásával, gyakorlati alkotásainak jó része ezt a funkciót er√sítette. A társadalmi és kulturális központ jelleget fokozta a lóversenyzés megszervezése, a kaszinó létrehozása, az Akadémia alapítása. Szószólója volt a két város egyesítésének: ezt a célt szolgálták közlekedésfejlesztési elgondolásai, els√sorban az állandó híd és az alagút építésének szorgalmazása. A városi életet tette kellemesebbé az Újépület melletti sétatérrel, ugyanezért javasolta a Kamaraerd√ üdül√övezetté alakítását. A Gellérthegyre nemzeti Panteont, „ödvleldét” álmodott, a Duna-partra Országházat és Nemzeti Színházat. Nem kerülték el figyelmét olyan prózai dolgok sem, mint az árvízvédelem, csatornázás, útépítés. Budapest jöv√jében bízva saját pénzét is itt fektette be: telkeket vett és bérházat építtetett a Lipótvárosban.

KÖZÜGYEK ÉS MAGÁNVISZONYOK

E

jtsünk még néhány szót a két f√szerepl√ viszonyáról a történet idején. Barátságuk közel két év-

46

Széchenyi, Wesselényi és a nagy pesti árvíz

viszont az enyémr√l nem kételkedsz. De látom, útainkban elágaztunk. […] Isten veled s bízzál barátodban, ki soha nem fogja felejteni, mily szent barátság kötele kapcsolt minket egybe.” Az éles hangú levélváltás ellenére a magánéletben nem szakadt meg kapcsolatuk, a konfliktus csak a politika szintjén maradt feloldatlan. Egykori szoros barátságuk emléke által továbbra is kötelezve érezték magukat egymás segítésére. Wesselényi elítélése után Széchenyi mozgósította kapcsolatait, hogy a börtönbüntetést felfüggesszék, és a báró Gräfenbergbe utazhasson gyógykezelésre. A negyvenes években, miután Wesselényi elvesztette látását, a gróf még azt is felajánlotta, hogy költözzön hozzájuk. A Kossuth–Széchenyi-vitában Wesselényi fenntartás nélkül Kossuthot támogatta. Az elhatárolódás mellett is különbséget tesz azonban magánviszony és közélet között: „Gróf Széchenyit√l, én régi és h√ bajtársa, olykor napszámosa is, már évek óta gyakran vagy inkább többnyire véleményben s eljárásban eltértem, különböztem. Meg l√n tehát az elvrokonság köztünk többképen ingatva; a személyes barátság azonban, reménylem, nem” – írja 1848 szeptemberében Wesselényi a Kossuth Hírlapjában, abban a cikkben, amellyel elbúcsúzott a közszereplést√l. Utolsó nyilvános fellépésével egykori barátját védte meg: élesen visszautasította a Márczius Tizenötödike cím∫ radikális lap gyanúsítását, mely szerint a Döblingbe szállított Széchenyi nem beteg, hanem megszökött.

a Váci és a Soroksári út töltéséb√l, valamint az ezekhez csatlakozó, a mai Nagykörút vonalán haladt egykori Duna-ág torkolatát lezáró két gátból állt. A Belvárost egy, a mai Erzsébet-hídtól felfelé épült gát próbálta megvédeni. A korábbi árvizek tapasztalatai, a mérnökök figyelmeztetései és a szokatlan téli id√járás dacára a várost felkészületlenül érte a katasztrófa. Január elején a Duna szokatlanul magas vízálláson befagyott. Hetedikén már megnyitották az átjárást a jégen, miközben aznap rendkívüli, több napos havazás kezd√dött. A január végi enyhülés, majd a február végi lassú es√zés reményt keltett, hogy a nagy hó és jégtömeg lassan, nem egyszerre távozik. Az enyhe id√ következtében március elején a Duna fels√ szakaszán megindult a zajlás. A jég el√ször a Szentendrei-sziget csúcsánál torlódott össze. Az ár elöntötte Esztergomot és a környez√ falvakat. A torlasz mögött összegy∫lt hatalmas víztömeg 13-án szabadult el, s déltájban megérkezett a f√város elé. Estefelé harangszó figyelmeztette a lakosságot a veszélyre: a jég megállt a Csepel-sziget csúcsánál, s a víz szintje rohamosan emelkedik. A Dunához közeli utcák boltjait bezárták, a kapukat eltorlaszolták, a mélyebben fekv√ utcákból ki-ki mentette ingóságait. Szekerek tömege hordta a homokot és trágyát a mai Duna-korzó hosszában emelt védgátra, fáklyafény mellett több százan dolgoztak meger√sítésén. Az egyre emelked√ víz 9 órakor átcsapott a belvárosi gáton, és elöntötte a város mélyebben fekv√ részeit. Az ott lakók csak üggyel-bajjal tudtak elmenekülni az ablakon betör√ jeges víz el√l. A Váci utcában csak csónakon lehetett volna járni, ám az el√z√leg kihelyezett, de ki nem kötött ladikokat az ár elsodorta. Éjfélkor félreverték a harangokat a Terézvárosban is: átszakadt a váci töltés (a mai Lehel tér környékén), és a biztonságosnak hitt városrész víz alá került. Éjjel két órakor elkezdett apadni a víz, ugyanis tömege elnyomta a Csepel-sziget csúcsánál keletkezett torlaszt Soroksárig. Itt azonban újra megállt a jég, s a mögötte felgy∫lt víz hajnali öt órakor átszakította a harmadik, a soroksári védgátat is. A Ferencvárost percek alatt elborította az ár. A víz most már három oldalról tört a városra, s egyre távolabbi utcákba hatolt be. Estére a külvárosok már „egészen víz alatt vannak, úgy, hogy többnyire az alacsony házak tetejéig ér. Lakosai, kik magokat a Duna távolléte és Soroksári töltés által eleget biztosítva lenni gondolták, éjjel egészen váratlanul az árvízt√l meglepettek, hogy a szegény készületlenek alig futhat-

A NAGY ÁRVÍZ

1838

márciusában a f√város történetének legsúlyosabb természeti katasztrófáját szenvedte el: a Duna jeges árvize néhány nap alatt romba döntötte Pest nagyobb részét és Buda alacsonyabban fekv√ városrészeit. A két város életéhez mindig hozzátartoztak a folyó áradásai. Évszázadokon át minden generáció megtapasztalhatta – általában többször is – az elemek erejét. 1730 és 1830 között 16 árvizet jegyeztek fel. A szabályozás el√tt a Dunán rendszeresen összefügg√ jégpáncél alakult ki telenként. A tavaszi árvizeket az okozta, hogy az olvadás rendszerint a folyó fels√ szakaszán kezd√dött meg, s a jégtáblák összetorlódtak a szabályozatlan meder szigeteinél és zátonyainál. A harmincas években még csak a szabályozást el√készít√ felmérési és térképezési munkák zajlottak. A pesti oldal árvízvédelmi rendszere

47

Fónagy Zoltán

tak, hogy életüket megmentsék, jószágmentésr√l szó sem lehetett. Futottak részint közel magasabban lakó ösmer√seikhez, nagyobb részint pedig padlásaikra, hol szinte nem sokáig bátorságban voltak, mert kevés óra múlva a házak düledezni kezdettek és … legnagyobb veszedelemben voltak, míg csónakok jöttek és szegény búsulókat … biztos helyre vitték.” A vízszint a következ√ napokban tovább emelkedett, 15-én este 11 órakor tet√zött. Az ekkor mért 929 cm-es vízállás 165 cm-rel múlta felül az addig észlelt legmagasabbat. Pest egész, akkor beépített városi területe víz alatt állt. Négy kis sziget maradt szárazon: 1300 hold vízzel szemben mindössze 37 hold szárazföld. A legnagyobb szárazulat a Deák tér, Erzsébet tér, Szervita tér környéke volt. Az átlagos vízmélység meghaladta a 2 métert, de például a mai Corvin köznél 380 cm magas víz hömpölygött. Az apadás 16-án indult meg. A folyó a f√városban 18-án délre visszatért medrébe, csak az elzárt mélyedésekben maradt víz. Az árvíz kb. 50 000 embert tett hajléktalanná. Pest 4254 házából 2281 (54 %) összed√lt, és a megmaradtak egy része is megrongálódott, csak 27 százalékuk maradt épen (a Ferencvárosban 529-b√l mindössze 19). Hatalmas volt az ingóságokat és árukészleteket ért veszteség is. A halálos áldozatok száma a katasztrófa méreteihez képest nem volt túl nagy: a hivatalos adatok szerint 122-en lelték halálukat a jeges árban. Az árvízzel összefügg√ okok (megh∫lés, a rossz ivóvíz okozta fert√zések) miatt elhunytakkal együtt négy-ötszázra tehetjük az áldozatok számát. A hajléktalanok legnagyobb részét középületekben szállásolták el: a Ludoviceumban, az invalidusok kaszárnyájában, az Újépületben, kolostorokban és templomokban, de néhány magánpalota, s√t a nádor is megnyitotta várbeli termeit a szerencsétlenül jártak el√tt. A Pest környéki falvak, illetve Buda lakói is sok rászorulót fogadtak be átmenetileg. A fedél nélkül maradt lakosságot az élelem- és ivóvízhiány is fenyegette. Egy-két száraz helyen lehetett ugyan kenyeret kapni jó pénzért, de a tömeges élelmezést az önkéntes adakozók oldották meg. A Pest megyei helységek és földesurak szekereken és csónakokon küldték az élelmiszert a nélkülöz√knek: élenjárt Palota és Soroksár népe, a nádor és a gróf Károlyi család. Az árvíz után olyan széles körben nyilvánult meg a szolidaritás, amelyre talán a monarchia egész történetében nincs példa. Az összegy∫lt pénz nagyobb fele az örökös tartományokból érkezett. Az adakozók névsorának élén a királyi család állt, de segített Metternich herceg és az orosz cár is. M∫vészek és

kisemberek az Európa-szerte egymást ér√ jótékony célú rendezvények jövedelmével siettek a károsultak segítségére. Az összegy∫lt adományokat a nádor által irányított bizottság osztotta szét.

AZ ÁRVÍZI HAJÓS

W

esselényi Miklóst – politikusi vezérszerepét jórészt elfeledve – az „árvízi hajósként” √rizte meg az utókor emlékezete. (Ez persze az életpálya jelent√ségéhez viszonyítva súlyos aránytévesztés és méltánytalanság.) Annak a néhány, legendateremt√ márciusi napnak a történetét maga a f√h√s örökítette meg aprólékosan naplójában. Wesselényi viszonylag ritkán, akkor sem hosszú ideig tartózkodott Pest-Budán (az erdélyi báró nem engedhette meg magának anyagilag, hogy tartósan birtokaitól távol éljen). Az árvíz el√tti napokban folyamatban lev√ pere, valamint üzleti ügyei miatt tartózkodott Pesten. Negyvenegy éves, a kor fogalmai szerint már túl van élete delén, ráadásul még a korának megfelel√nél is sokkal rosszabb az egészségi állapota. Maratoni lovaglásokkal, úszással, gyaloglással, hatalmas vadászatokkal edzett testét számos betegség roncsolta: vesek√, köszvény, szifilisz (vakságát is az ennek következtében fellépett idegsorvadás okozta) gyötri, lábán pedig id√nként gyógyulni nem akaró fekélyek jelennek meg. A veszélyhelyzet azonban minden baját elfeledteti, erejét megsokszorozza – szinte megfiatalodik. (Máskor is megtapasztalta már ezt az izgalmat, például a korban oly gyakori t∫zvészeknél, Zsibón és Nagyenyeden.) 13-án este még csak a kíváncsiság hajtja, amikor a lova hasáig ér√ jeges vízben végiglovagol a Váci utcán, a Rakpiacon (ma Roosevelt tér), benéz az Ullmann-házban lakó Széchenyihez, majd, „azon hiedelemben, hogy b√sz Dunánk ezen ijesztéssel és látványadással be fogja érni, éjfél után” hazatér. Másnapra világossá vált, hogy nem futó természeti tüneményr√l, hanem emberéleteket fenyeget√ katasztrófáról van szó. Wesselényi hajnalban beleveti magát a mentésbe. Nyakig a jeges vízbe merülve megy a Városház térre csónakot keresni, sikertelenül. „Alig léptem szárazra, mid√n minden ruhám testemre kezdett fagyni, s míg Helmeczyhez1 értem a Trattner–Károlyi2 házba – alig pár száz lépésnyi távolság –, már jégkéreg borított.” A ruhacsere után végre ladikhoz jut, és elkezdi a munkát. Délig a Belváros jobbmódúak lakta utcáit járja egy városi szená-

48

Széchenyi, Wesselényi és a nagy pesti árvíz

ra hangzik, s a nép áldásának tárgya vagyok. Az ezt megérdemlésnek eddigi tudása sokkal magasztosabb volt, mint megnyerésének mostani tapasztalása” – hárítja el a népszer∫ség élvezésének még a gyanúját is. Wesselényi március 17-én, az árvíz negyedik napján kerül el√ször kapcsolatba a mentés hatósági szervezetével: Lónyay János királyi biztosnak ajánlja fel szolgálatait, „mondván, bármire és hová legyen szükség, velem oly szabadon parancsoljon, mint a legutolsó hajdúval. Ily baj és zavar idejében minden becsületes embernek kötelessége magát használtatni.” Embereket és hajókat bocsátanak rendelkezésére, akikkel a romok közt rekedt emberek után kutat, megpróbál rendet tartani a menekül√ket viv√ és élelmet hozó hajók között. Tömegek maradtak fedél és kereset nélkül; az els√ feladat lenne Wesselényi szerint, hogy munkát és ezzel megélhetést biztosítsanak számukra (a segélyb√l élés demoralizál). Hogy a közmunkától való idegenkedést eloszlassa, az elitt√l vár példamutatást: „kiálltunk volna többen a dolgosok sorába, s vagy egy nap velök együtt dolgoztunk volna”. A hajlék, élelem s kereset nélkül maradt emberek ellátása érdekében gy∫jtést kezdeményeznek a kés√bbi konzervatív vezérrel, Dessewffy Auréllal. Itt bukkan fel az árvíz elbeszélése során el√ször Széchenyi. (Érdekes, hogy soha nem említi √t, pedig számos f√rangút megró lusta, gyáva, önz√ vagy éppen cinikus viselkedésért. A mágnások általánosságban emlegetett „részvétlensége” valószín∫leg Széchenyinek is címzett szemrehányás.) A gy∫jtésr√l „beszéltünk s szóltunk többeknek, de az emberek álmosak. Széchenyinek is szóltunk; √ félvállról vette, mint mindent, mi nem t√le ered. (◊ példás jó mostoha apa testesült gyermekeire nézve, de a világon legrosszabb lelki vagy gondolat szülötteket véve fel: mit nem √ nemz, azt sem örökbe, sem ápolása vagy nevelése alá, de még keresztgyermekének sem fogadja. Ezt természetesen csak arról kell érteni, mit √ tud, hogy nem √ nemzett, mert én is sokszor tettem neki szarvat fel, s mit én nemzettem, magáénak vélt. Sokszor tettem fészkébe tojásaimat, s azokat √ oly szépen kikotolta s felnevelte.” Széchenyi kedvetlen reagálása tehát alkalmat adott Wesselényinek, hogy barátságukat, kapcsolatuk jellegét értelmezze. Hogy nem rögtönzésr√l, kósza gondolatról van szó, mutatja egy öt évvel kés√bbi, Kossuthnak írt levele, amelyben ugyanezzel a tojásmetaforával jellemzi Széchenyit: „Alája kellett a tojást játszani, ha ez sikerült, tenyészt√ varázs ereje pillanatok alatt költötte ki s növelte nagyra, mit más, isten tudja mennyi kotlás s kínlódás után lett volna

tor társaságában, s közben azért fél szemmel figyeli a társaságbelieket – pontosabban hiányukat veszi észre: „A segítni siet√k közt kevés ismer√st, mágnásaink s ifjú uraink közül egyet sem láttam” – jegyzi meg. Délután az Üll√i út és a Stáció (ma Baross) utca, majd az Országút (ma Múzeum körút) és a Kerepesi (ma Rákóczi) út környékén szállítja szárazra hajószámra az embereket az összed∫lni készül√ házakból. „Reggel óta kétszer is változtak evez√ink. Ketten voltak, én eveztem s kormányoztam.” A sötétség beállta sem állítja meg, pedig a mentés egyre veszélyesebbé válik. „A düledékek, házromok, jégtömegek, bútorok, gerendák, s minden más akadályok közt csak alig s a legfeszültebb munkával lehete a sz∫k utcákban haladni; bárhonnan jött, hol volt és hová igyekezett az ember, mindenütt a roskadó épületek s fedelek lezuhanása szétzúzással fenyegette. Hol elöl, hol hát megett, hol oldalfélt omlott egy-egy épület össze. Csak ezeknek dörg√, ropogó, csörg√ lármája nyomta el id√r√l-id√re a kétségbees√k sikoltásait és segítségért már rekedt b√géseit.” 12 órás szakadatlan evezés után, átázva, kifogyva erejéb√l végre pihen√t ad magának s evez√seinek. „Ettem és ittam, mi jól esett a temérdek fáradság után, annak érzésében, hogy falatomat igazán megérdemlettem” – jegyzi meg önérzettel. Alig háromórás pihen√t ad magának, este tízkor újra vízre száll, „gajdult” evez√seivel (józan embereket nem tudott volna rávenni, hogy a sötétben bemenjenek a recseg√-ropogó házak közé). Hajnali ötig menti a Terézváros kis utcáinak lakóit egy templomi viaszgyertya fényénél. Ekkor meglátogatja a Károlyi-palotába menekített lányait, s régi barátját, Károlyi György grófot éles szóváltás után szinte kiparancsolja egy hajóval. Noha már több, mint 24 órája talpon van, maga is haladéktalanul útnak indul. Naplójában rögzített önreflexiója szerint „megint a magam helyén, s teljes er√ben érzettem magamat. Mindezen rémít√ jelenetek közt, – melyeknek eddig közepette voltam a hullámok tetején, – számtalan keservet s gyötrelmet, de sok édest s menynyeit is éreztem; átaljában pedig meg kell vallanom: így veszélyt√l s borzalmaktól körülvéve érzettem, hogy ily helyzet s munkásság az én elemem. Fejemet tisztábban fontolónak, véremet nyugodtabban folyónak, inaimat er√sebbeknek talán soha nem éreztem. Másfél napi megfeszített „munka, megázás, fáradság, sebek s ütések pihenni kényszerítettek; kevéssé led√ltem, a lankadtság er√t vett s elaludtam”. A következ√ két napon már csak szórványosan bukkannak megmentend√kre. Az árvíz harmadik napján jut tudomására, „hogy nevem mindenfelé szájról-száj-

49

Fónagy Zoltán

A grófot, mint láttuk, számos szál kötötte Pesthez, a harmincas–negyvenes években ez a város vált otthonává, ideje nagy részét itt töltötte. Természetesen az √ naplójegyzetei is az árvíz körül forognak ezekben a napokban. Míg azonban Wesselényi élete egyik nagy eseményének kijáró terjedelemben és megformáltsággal rögzíti élményeit, Széchenyi bejegyzései töredékesek, utalásszer∫ek, mint általában. Március 13. „Este a víz egyre emelkedik. Z∫rzavar a városban.” Március 14. (Emlékezzünk: Wesselényi nagy napja!) Érdekességként megjegyzi, hogy az utcákon csónakáznak az emberek. Egy-két ismer√s házára terjed ki csupán az érdekl√dése. Fél szemmel azért barátját is figyeli: „Wesselényi egész éjjel dolgozik”. Március 15. Teljesen befelé fordult, érdekl√désének horizontja a családjáig s a lakásáig terjed mindössze. „Egy számomra nyugtalan éjszaka után – még iszonytatóbb nappalra ébredtem.” Családja biztonságba helyezésével van elfoglalva, Budára küldi √ket. Az Ullmann-házat, ahol lakik, biztonságosnak találja. Bénultságában kezd önmaga ellen fordulni: az árvizet büntetésnek, saját terveinek (például a híd) kivitelezését megakadályozó isteni csapásnak tekinti. „Végs√ csapás Magyarországnak! […] átok, mely reám nehezedik, avagy téboly?” (Kísérteties a hasonlóság Széchenyi 1848. nyár végi, összeomlását megel√z√ lelkiállapotával. Akkor is úgy érzi, miatta bünteti isten az országot; nemcsak a politikai fejleményekért érzi magát felel√snek. Például augusztus 25-én egy vihar után azt írja naplójába, hogy ez is azért tombolt, hogy a hidat ne lehessen befejezni!) A következ√ napokban már tett néhány er√tlen kísérletet, hogy bekapcsolódjék az eseményekbe. Jelentkezik József nádornál, aki kétszer is elküldi lefelé a Dunán g√zhajóval, segítséget nyújtani a Csepelszigeti falvaknak. A sz∫kszavú bejegyzések nem éppen energikus kivitelezésr√l árulkodnak. „Nem sokat tudtam segíteni”, vagy „nincs különösebb veszély, sem ínség. Visszatérünk.” A tököli és szigetszentmiklósi parasztokat kellene elhoznia, de „nem megy”, így dolgavégezetlenül visszatér. Újra befelé fordul, testi bajai foglalják el. „Megfáztam. Szapáry Pepivel bordeaux-it ittunk. […] Er√s májfájdalmak. Nagyon komisz éjszaka” (március 18.). „Nagy fájdalmakkal keltem fel. Circa délután négyig szenvedtem. Nem vagyok már a tettek embere. Minden ambícióm elszállt. […] Élelmiszerben nincs hiány.” Panaszkodik, hogy túl sokat eszik. Nyolc nappal az árvíz kezdete után, amikor már a kárfelmérés, romeltakarítás, a helyreállítás kerül napirendre, végre cselekvésre szánja el magát. Kiötli

képes tenni. Pedig beh sok ily tojássali Bosco m∫ködésre volt szükség” már barátságuk kezdetén is. 18-án jut, pontosabban juttatják el√ször eszébe folyamatban lev√ perét, illetve azt, hogy a kormányzat nem tartja kívánatosnak, hogy m∫ködése a legkisebb mértékben is hivatalos színt nyerjen. (Leintik, amikor jelentkezik a Csepel-sziget károsultjainak szánt segélyszállítmány vezetésére.) Három nap múlva aztán már nem célzásokkal, hanem nyíltan eltessékelik a helyreállítási munkától. Dessewffyre bízzák a kínos feladatot: √ „halottkísér√ pofával” közli vele, a kormány Wesselényi jelen helyzetében nem tartja kívánatosnak, hogy az igazgatási rendelkezések végrehajtásában részt vegyen. Wesselényi talán népszer∫sége csúcsán áll ezekben a hetekben. Vörösmarty megírja Az árvízi hajós-t, amelyet Laborfalvi Róza a közönség sz∫nni nem akaró rokonszenvtüntetése mellett ad el√ a színházban április 27-én. A kormányzat is kénytelen számolni ezzel a közhangulattal. Közvetít√k útján értésére adják, hogy szívesen megszabadulnának az eddiginél is népszer∫tlenebb feladattól, felségsértési perének folytatásától. Csak ezt persze úgy képzelik el, hogy Wesselényi kérvényezi a királynál perének elejtését. Az ártatlanságában biztos Wesselényi persze most, önbizalma és népszer∫sége csúcsán aztán végképp nem hajlandó kegyelemért folyamodni, így a pert, talán fel is dühödve a visszautasításon, újult er√vel folytatják ellene. Még egy utórezgése volt Wesselényi h√sies viselkedésének: a hivatalos Pest hálája. A városi tanács csak négy évvel kés√bb, 1842-ben – miután Wesselényi már amnesztiát kapott – merte díszpolgárává választani az „árvízi hajóst”.

SZÉCHENYI AZ ÁRVÍZBEN

E

mlítettük, az „árvízi hajós” számos betegsége ellenére csinálta végig a drámai küzdelmet, nyilván az önmagának való bizonyítás szándékával is. Széchenyi árvízi napjainak rekonstruálását is betegségeire való utalással kell kezdeni. ◊ negyvenhét éves, neki is vannak testi bajai (például a szifilisz), komolyabb problémái azonban idegrendszeri eredet∫ek. Témánk szempontjából visszatér√ depressziója érdemel említést; 1838 elején is ez gyötri. Bajlódik a hidat épít√ részvénytársaság szervezésével, a városi tanáccsal (szintén hídügyben), a kaszinóval, ráadásul – valószín∫leg pszichoszomatikus eredet∫ – emészt√szervi betegségek kínozzák.

50

Széchenyi, Wesselényi és a nagy pesti árvíz

egy Pestnek nyújtandó 2 millió forintos kedvezményes kölcsön tervét. Mire el√adja a nádornak, akkorra Wodianer, a bankár, már tet√ alá is hozta az ügyletet. „Sértve érzem magam, amiért mindenhol kés√n – Hiúságom nagyon megsínyli.” Ahogy kezdi visszanyerni érdekl√dését és kapcsolatát a külvilággal, úgy süllyed a következ√ lelki válságba. Kénytelen szembesülni a közvéleménnyel, amely csalódott benne, elítél√, s√t helyenként ellenséges vele szemben. A Jelenkor-ban „sokan említtetnek dícsér√leg – engem nem említenek, ez is sért. De ez csak a rosszabbik természetem” – próbálja meg fegyelmezni hiúságát. Újra betegségébe kapaszkodik; lefogyott, úgy érzi, közeledik a halála, öngyilkossági gondolatok foglalkoztatják. „Minden szolgálatra alkalmatlannak érzem magam”, „nem tudok semmire vállalkozni, jó lelkiismerettel visszavonulhatok.” A Wesselényi és Dessewffy által kezdeményezett gy∫jtésre 1000 forintot áldoz. Wesselényinek, aki elpanaszolja a kormány hálátlanságát, azt tanácsolja, húzódjék vissza, menjen el inkább Nagycenkre Széchenyi felesége után. Depresszióját aktivitással próbálja gyógyítani (meg valószín∫leg a vész napjaiban mutatott tétlenségét is feledtetni szeretné). A Kaszinóban ismerteti Pest árvízvédelmére vonatkozó terveit: csatornával kell körülvenni, gátat építeni, szabályozni a Dunát, mélyíteni a medret a Csepel-szigetnél. Március 25-én kézzelfoghatóvá válik számára a közvélemény elítélése. Ekkor ült össze az adományokat szétosztó bizottság; „nem hívnak meg, nem is választanak meg semminek. Félre vagyok állítva mindenütt. Furdal a lelkiismeret, hogy sem a városért, sem a családomért nem tettem eleget. Beteg voltam. Akárhogy is van: Siralmas szerepet játszottam” – mondja ki az ítéletet saját maga fölött. Ítél persze a közvélemény is. A besúgói jelentések meg√rizték, mit beszéltek a pestiek a nemes grófról. Egyesek √t okolták az árvíz miatt, tudniillik hogy az irányítása alatt készül√, de még nem kész tolnai átvágás akadályozta meg a jég elvonulását, így közvetve √ okozta Pest pusztulását. Egy másik spicli szerint a gróf a katasztrófa alatti viselkedésével tönkretette hírnevét. A vész napjaiban egy csomó irattal a hóna alatt csak járt-kelt az utcákon. Egyszer, csónakba akarván szállni, vízbe esett; ezután mindig egy munkás hátára ülve szállott be, általános ellenszenvet keltve kényeskedésével. Passzív volt, senkit nem mentett meg, most gúny tárgyává vált. Egy másik jelentés írója betegségével mentegette tétlenségét (szerinte a vízbe eséskor fázott meg).

Lelkiismeret-furdalás, sértett hiúság és az értelmes tevékenység lehet√ségéb√l való kizárás miatti elkeseredés kavarog benne. „Erkölcsileg és fizikailag megsemmisülve. A kielégítetlen ambíciók megölnek”; „13-tól 17-ig nem teljesítettem a kötelességemet, fel kellene áldoznom magam.” Azért barátain (köztük Wesselényin) keresztül szorgalmazza, hogy bevegyék a bizottságba, amely pillanatnyilag a legfontosabb döntéshozó fórum a városban. Wesselényi segít neki, de nem sok köszönet van benne; „hogy bejussak a bizottságba, volt koldulni Károlyi Györgynél, Telekinél, Dessewffy Aurélnál, Vaynál”. Wesselényi naplójából tudjuk, hogy közbenjárását nemes bosszúnak is szánja. (Nagylelk∫ségével tulajdonképpen megalázza Széchenyit. Barátságukban, még annak zavartalan korszakában is szinte állandóan jelen volt a rivalizálás. A gazdagabb, világlátott, befolyásosabb Széchenyi mellett bizony sokszor alulmaradt, ráadásul a gróf meglehet√sen érzéketlen tudott lenni mások érzékenységével szemben.) Másrészt √szintén úgy gondolja, hogy Széchenyi hasznos tagja lesz a bizottságnak, ráadásul komolyan félti barátját, hogy a labilis idegrendszer∫ gróf a szó szoros értelmében belehal a megaláztatásba. Végül is ráveszi Dessewffyt, hogy vegye be Széchenyit, legalább póttagnak. A válságból való kilábolást persze nem ez a hiúságára kapott szépségtapasz hozza, hanem a tevékenységi tér megnyílása. Újra megélénkül a mozgás a híd el√készítése körül (számba kell venni most már a katasztrófa tapasztalatait is). Árvízi viselkedésével kapcsolatos utolsó, összegz√ bejegyzései mutatják önmagával szembeni csalódottságát. Önkímélet nélkül szembesíti magát a ténnyel, hogy egy krízishelyzetben nem volt képes megfelelni a kihívásnak, cs√döt mondott. „Ó mily együgy∫n, mily ostobán, avagy voltaképpen mily szerencsétlenül viseltem én magam ebben a legutóbbi id√szakaszban! – Elveszítettem legutolsó horgonyomat, Pestet is. Betegen, csúffá téve, mindenhonnan kirekesztve. […] Végtelenül fáj ez nekem, de még jobban, hogy nem lehetek elégedett önmagammal sem. […] Volna csak újra 13-ika, jobb szerepet játszanék, s megmentenék sok embert.” „Népszer∫ségem megkapta a végs√ kegyelemdöfést. Megtört a varázs. Nem is régen még nagy ember voltam Pesten, most én vagyok a »senki«, nemrég szükségesnek véltek, most »fölöslegesnek« t∫nök fel. – Munkálkodásomnak vége. Most roppant keser∫n érzek mindezek miatt. – Vajon nem fogom-e egyszer még élvezni azt, hogy nélkülem is megy minden, de

51

Fónagy Zoltán

vajon magyarmódra fog-e akkor menni? Miképpen fog vajon irányomban viseltetni a publikum? – Alig merem ábrázatomat mutatni.”

született újjá. A város sebei három év alatt begyógyultak. Hogy milyen nyomot hagytak, milyen sebeket ejtettek a drámai napok az emberi lélekben, nem állapíthatjuk meg pontosan. Az biztos, hogy a szerepl√k a különleges szituációban különösen mélyreható pillantást vethettek önmagukba, s szembesültek „nemes szívvel, nagy s bátor lélekkel, […] úgyszinte a hiúság balgaságával” is.

H

ogy az árvíz milyen nyomot hagyott a f√város képén, azt elég jól ismerjük. A romokból egy sokkal szebb, nagyvonalúbb, építészetileg egységesebb Pest

Jegyzetek

1. Helmeczy Mihály (1788–1852) a Jelenkor cím∫ lap szerkeszt√je.

2. A mai Pet√fi Sándor utca 3. szám alatti ház

René Magritte: A nagy asztal, 1963

52