F. S. Fitzgerald A NAGY GATSBY

F. S. Fitzgerald

A NAGY GATSBY

VeloPress-P Kiadó

Kiadja a VeloPress-P Kiadó Felelős kiadó: dr. Balogh József Felelős szerkesztő: dr. Végh Oszkár Sorozatszerkesztő: Végh Júlia Készítette a Kaposvári Nyomda Kft. – 140981 Felelős vezető: Mike Ferenc ISSN 1217 7288 ISBN 963 8268 042 A fordítás F. Scott Fitzgerald: The Great Gatsby, Penguin Books, 1950. évi kiadás alapján készült Copyright: © F. S. Fitzgerald, 1950 © Translation: Máthé Elek, 1968,1994 jogutódja, Horváth Istvánná Szerb Judit

Tartalom ELSŐ FEJEZET MÁSODIK FEJEZET HARMADIK FEJEZET NEGYEDIK FEJEZET ÖTÖDIK FEJEZET HATODIK FEJEZET HETEDIK FEJEZET NYOLCADIK FEJEZET KILENCEDIK FEJEZET

ELSŐ FEJEZET ♦ Amikor még fiatalabb és sebezhetőbb voltam, apám néhány tanáccsal látott el. Azóta is sokszor elgondolkoztam rajtuk. – Ha netán megítélnél valakit – így szólt hozzám –, jusson eszedbe, hogy ezen a világon nincs mindenki olyan előnyös helyzetben, mint te. Nem mondott többet, de sok szó köztünk soha nem esett, s tudtam, hogy ennél jóval többre gondol. Ezért lehetőleg nem is mondok véleményt senkiről. Viszont ennek köszönhetem, hogy sok furcsa lénnyel ismerkedtem már meg, bár sajnos néha unalmas fráterek áldozata lettem. Az átlagtól elütő ember könnyen bonyolódik ilyen ismeretségekbe, szinte vonzzák az ilyenek, különösen, ha normális személynek álcázva bukkannak fel. Ez volt az oka, hogy az egyetemen, bár alaptalanul, „politikus alkatnak” tartottak, mert szertelen és zárkózott diáktársaim egyaránt előszeretettel avattak be titkos bánatukba. Pedig ha azt éreztem, hogy megint valami intim ön-kitárulkozás következik, gyakran úgy tettem, mintha aludnék, mintha nem érnék rá az üggyel foglalkozni, vagy éppenséggel elutasítóan könnyed voltam. Fiatal emberek vallomásaiban rendszerint sok a plágium, azonkívül gátlásaik is nyilvánvalóak. Éppen ezért hat rájuk ösztönzőleg tartózkodásunk. S én egy kicsit mindig attól tartok, hogy valamiféle mulasztást követek el, ha megfeledkezem arról, amit apám kissé nagyképűen szokott kifejteni, és a magam részéről most ugyanígy ismétlek – nevezetesen, hogy nem mindenki hozza magával születésekor jellemének pozitív vonásait. Talán dicsekszem türelmemmel, de bevallom, ennek is van határa. Magatartásunk alapja lehet kemény szikla vagy süppedékes mocsár, de bizonyos határon túl ez az alap sem számít. Amikor tavaly ősszel visszatértem keletre, úgy éreztem, hogy legjobb lenne az egész világot uniformisba öltöztetni, hogy minden ember mindig azonos erkölcsi készenlét állapotában éljen: semmi kedvem nem volt zajos kiruccanásokra; s eszembe sem volt illetéktelenül bepillantani az emberi szívekbe. Az egyetlen kivétel Gatsby volt, akinek nevét ez a könyv viseli. Ő volt számomra mindannak a megtestesülése, ami velem ellentétes. Ha a személyiséget sikeres gesztusok töretlen sorozata teszi – Gatsby lenyűgöző személyiség volt. Hasonlóan azokhoz a bonyolult műszerekhez, melyek tízezer mérföldről is jelzik a földrengéseket, valami rendkívüli érzékenységgel reagált az élet apró rezdüléseire. S ez nem afféle lagymatag fogékonyság volt, amelyet nagyképűen „konstruktív lelkialkatnak” szokás nevezni. Ellenkezőleg: tehetségét olyan romantikus hajlam és töretlen remény alkotta, amivel még soha másnál nem találkoztam, s aligha is fogok találkozni. Nem – végül is Gatsbynek volt igaza; engem az az éretlenség ábrándított ki az emberekből, mellyel Gatsby álmait fogadták, az tett fásulttá meddő szomorúságukkal és gyorsan lelohadó lelkesedésükkel szemben.

*** Családom itt, ebben a közép-nyugati városkában élt három nemzedéken át, jómódban és előkelően. A Carrrawayk nemesi családnak számítottak, és állítólag Buccleuch1 hercegtől származnak. Családunknak azt az ágát, amelyhez én is tartoztam, nagyapám fivére alapította, aki 1851-ben telepedett itt le; a polgárháborúba pénzért mást küldött maga helyett, s ő indította el azt a vas- és fémáru nagykereskedést, melynek most apám a tulajdonosa. Nagyapámnak ezt a testvérét én már nem ismertem, de állítólag igen hasonlítok rá, amint azt a kissé már megkopott festmény is mutatja, amely apám irodájának falán lóg. New Havenben szereztem a diplomámat, 1915-ben, majdnem pontosan negyedszázaddal később, mint apám; ezt követőleg részt

vettem abban a kései népvándorlásban, amelyet világháborúnak szokás nevezni. Annyira élveztem az ellenakciót, mely a „teuton horda” legyőzésére vezetett, hogy amikor hazajöttem, nem fértem a bőrömbe. A közép-nyugatot már nem tartottam a világ közepének, hanem isten háta mögötti helynek éreztem. Ezért el is határoztam, hogy keletre költözöm és kitanulom a bankszakmát. Minden ismerősöm a bankszakmában dolgozott, reméltem hát, hogy itt én is el tudok helyezkedni. Valamennyi nagynéném és nagybátyám megvitatta a dolgot, s legszívesebben visszaküldtek volna az iskolába; végül azonban elkomorult és kétkedő arckifejezéssel kijelentették: – Hááát jó, l-legyen. – Apám egy évre vállalta próbálkozásom finanszírozását, így aztán huszonkettő tavaszán, amint akkor gondoltam, véglegesen keletre költöztem. Először is lakás után kellett volna néznem New York belterületén. De nyáriasan meleg idő volt, s ahonnan én jöttem, mindenütt tágas rétek és barátságos fák vettek körül. Ezért az irodában rögtön hajlottam egyik fiatalember ajánlatára, hogy béreljünk közösen villát valamelyik közeli kertvárosban. Hamarosan akadt is villa, valójában kopott, deszkabódészerű bungaló, havi nyolcvan dollár lakbérért. Sajnos kollégámat a cég az utolsó pillanatban Washingtonba helyezte, és így egyedül költöztem ki vidékre. Volt egy kutyám – legalábbis néhány napig, amíg el nem szökött –, egy kiérdemesült Dodge kocsim és egy finn bejárónőm, aki megvetette az ágyamat, és elkészítette a reggelimet, közben pedig a villamos tűzhely felett finnül bölcs mondásokat mormolt. Egy-két napig nagyon magányosnak éreztem magam, míg egy reggel meg nem szólított az országúton valaki, aki már énutánam érkezett. – Hogy jutok el valami West Egg nevű faluba? –kérdezte jámboran. Megmagyaráztam neki, s amikor továbbmentem, egyszerre feloldódott a magányosság érzése. Idegenvezetőnek, úttörőnek, első telepesnek éreztem magam. Ez a véletlen találkozás a környék őslakójává avatott. Úgy éreztem, minden nyárral újra kezdődik az élet: erről győzött meg a napsütés, és hogy szinte hallani lehetett, ahogyan nőtt és sarjadt a fák lombja, mint gyorsított filmfelvételeken. Rengeteg könyvet kellett olvasnom és az ózondús, friss levegőből minél több egészséget szívni magamba. Vásároltam egy tucatnyi, a bankszámláról, hitelrendszerről és részvényügyletekről szóló szakkönyvet. A köteteket gondosan sorba állítottam a könyvespolcokon. Piros kötésük, friss aranyozásuk pénzverdéből frissen kikerült pénzekre emlékeztetett. A könyvek azzal kecsegtettek, hogy feltárják előttem azokat a ragyogó titkokat, amelyeket csak Midas, Morgan és Maecenas ismert. Szándékomban volt, hogy sok más könyvet is elolvasok. A college-ban irodalmi becsvágy fűtött – az egyik évben ünnepélyes közhelyekkel telt vezércikket írtam az egyetem folyóiratába, a Yale News- ba, és ezt a tevékenységet most sem akartam abbahagyni, amikor kiléptem az életbe. Megint csak arra vágytam, hogy az a fajta, legkorlátozottabb specialista legyen belőlem, akit „sokoldalú embernek” szokás nevezni. Ezt nem aforizmának szántam – az életet végre is sokkal eredményesebben szemlélhetjük egyetlen ablakból … Tiszta véletlen volt, hogy Észak-Amerika egyik legkülönösebb lakótelepén béreltem házat. A lakótelep azon a keskeny, lármás szigeten épült, New Yorktól keletre, ahol más természeti furcsaságoktól eltekintve, két szokatlan alakú félszigetet találunk. A Long Island Soundba, a nyugati félteke legsűrűbben beépített partú tengerszorosába, két azonos körvonalú, óriás tojáshoz hasonlítható földnyelv nyúlik be. Ezeket egy keskeny, közforgalomtól elzárt öböl választja el egymástól. A két földnyelv nem szabályos tojás alakú, hanem ahol legközelebb érnek egymáshoz, a végük belapul, mint Kolumbusz tojásának, s bizonyosan állandó ámulatot kelt a felettük elrepülő sirályokban. Nekünk, szárnytalan lényeknek inkább az az érdekes bennük, hogy az alakjuktól, méretüktől eltekintve mennyire különböznek egymástól.

Én West Eggben, a két félsziget közül a kevésbé előkelőn laktam, bár ez a szó csak felszínesen jelzi a köztük levő groteszk, nem kismértékben rosszat sejtető ellentétet. Házam a tojás végében épült, alig ötven yardra a szorostól, beszorítva két hatalmas palotaszerű, egy-egy idényre tizenkét-tizenötezer dollárért bérbe adott villa közé. A jobb oldali, óriási méretű villa pontos mása volt a normandiai fürdőhelyeken látható, s rendesen Hotel de Ville-nek nevezett, pompázóan új, borostyánnal ritkásan befuttatott szállodáknak. Az épület egyik szárnyán torony emelkedett. Hozzátartozott még egy márvány úszómedence, s több mint harminc hold pázsit és kert. Ez volt Gatsby kastélya. Vagy inkább, mivel akkor még nem ismertem Mr. Gatsbyt, az a kastély, amelyben egy ilyen nevű úriember lakott. Az én házam dísztelen kis építmény volt, ami szerencsére nem tűnt fel senkinek. De szabad kilátásom nyílt a szoros vizére és szomszédom pázsitos kertjére. Hozzá még milliomosok vigasztaló közelségében is élhettem – és mindez havi nyolcvan dollárba került. Az öböl túlsó oldalán az előkelő East Egg fehérmárvány-palotái csillogtak a vízparton, s a nyár története valójában akkor kezdődött el, amikor átkocsiztam vacsorára Tom Buchananékhoz. Daisy másod-unokatestvérem volt, Tomot pedig még a college-ből ismertem. Mindjárt a háború után két napig vendégük voltam Chicagóban. Daisy férjének különféle sportteljesítményein kívül országszerte ismert neve volt, mint a New Haven-i labdarúgócsapat jobbszélsőjének. Ő is azok közé tartozott, akik kiváló sportteljesítményeik révén huszonegy éves korukban olyan hírnévre tesznek szert, hogy utána bármit tesznek is, színvonalsüllyedésnek számít. Családja mérhetetlenül gazdag volt – a college-ban káprázatos költőpénz felett rendelkezett –, és most otthagyta Chicagót, s olyan előkelő úrként jött keletre, hogy az embernek szinte elállt a lélegzete. Hogy csak egy példát említsek, egész versenyistállóra való pólópónit hozott magával Lake Forestből. Elképzelni is nehéz, hogy manapság valaki olyan gazdag legyen, hogy ezt megtehesse. Tulajdonképpen nem tudom, miért költöztek keletre. Minden különösebb ok nélkül egy évet Franciaországban töltöttek, majd nyugtalanságtól hajtva sodródtak a világban mindenfelé, ahol lovaspólót játszottak és gazdag emberek sereglettek össze. Most állandó letelepülésre gondolnak, mondta Daisy telefonbeszélgetés közben, de nem hittem neki. Persze nem volt módomban belelátni Daisy szívébe. Az volt az érzésem, hogy Tom egy kicsit reménytelenül, örökösen „sodródni” fog, keresve egy döntő bajnoki mérkőzés drámai zűrzavarát! Így aztán egy meleg, szeles alkonyaton áthajtottam East Eggbe, hogy viszontlássam két régi jó ismerősömet, akiket alig ismertem. Házuk még előkelőbb volt, mint gondoltam; öbölre néző kastély, mely a XVIII. század koloniális stílusában épült. A pázsit a partnál kezdődött és tartott negyed mérföldön egészen a házig, tarkázva napórákkal, vörös téglával kirakott sétautakkal és égővörös virágszegélyekkel. Ahol a pázsit a ház falához ért, vidám szerte-lenséggel élénkzöld kúszónövények rohamozták meg a falakat. Az épület homlokzatáról földig érő erkélyajtók nyíltak. Az ajtók üvegtábláiról aranyos visszfénnyel verődött vissza a késő délutáni napsütés, és a tágra nyílt ajtókon beáramlott a lakásba a szeles, meleg nyári levegő. A házigazda, Tom Buchanan, lovaglóöltözetben, szétvetett lábbal állt a verandán. Egyetemi évei óta erősen megváltozott. Izmos, világosszőke hajú, harmincéves férfi lett belőle, kemény szájjal és önhitt modorral. Arca igazi jellegét arrogánsan csillogó szeme adta meg, mint aki mindig csak támadólag tud fellépni. Lovaglóöltönyének nőies eleganciája nem leplezte el mérhetetlen testi erejét. Izmos lábszára majd szétfeszítette fényes lovaglócsizmáját. Ha megmozdult, kabátja vékony szövete alól kidagadtak hatalmas vállizmai. Egész teste duzzadó, kegyetlen izomerőről tanúskodott. Nyers tenor hangon beszélt, és ez egyfajta ingerültség benyomását keltette, amihez bizonyos

atyáskodó lenézés is járult még olyanokkal szemben is, akiket szeretett, már New Havenben is sokan gyűlölték rámenős modora miatt. – Ne hidd, hogy végleges, amit ezekről a dolgokról gondolok – mintha csak ezt mondta volna –, csak azért, mert erősebb és férfibb vagyok nálad. – Ugyanannak a szenior diákklubnak a tagjai voltunk, és bár nem fejlődött ki közöttünk intim baráti viszony, az volt a benyomásom, hogy kedvel, és nyers, kihívó sóvársággal arra vágyik, hogy én is szeressem. Néhány percig a napos verandán beszélgettünk. – Csinos lakás, mi? – mondta, és szeme nyugtalan villanásával tekintett körül. Karomnál fogva megfordított saját tengelyem körül, s széles kézmozdulattal mutatott rá egy félholdnyi, alacsonyabban fekvő, teljes virágjában levő rózsáskertre és tompa orrú motorcsónakra, amit a dagály partra dobott. – Demaine-é, az olajmágnásé volt azelőtt. – Majd udvarias, de nyers mozdulattal visszafordított. – Gyerünk be – mondta. Magas előszobán át világos rózsaszínű helyiségbe mentünk, amelynek kétoldalt földig érő ablakai voltak. Az ajtók tárva-nyitva álltak, és csillogó fehérségüket még élénkebbé tette a házig érő és szinte már a házba is betörő pázsit harsogózöld színe. A szobát erős légvonat járta át; a függönyöket, mint sápadt zászlókat lobogtatta, s csapta fel a fehér gipszmintákkal borított mennyezet felé, vagy fodrozta a bronzszínű szőnyeg felett, mint amikor a szellő bodrozza a tenger vizét. A teremszerű szobában csak egy óriás pamlag állt szilárdan; rajta két fiatal nő lebegett, mintha a pamlaghoz kötött léggömbök lennének. Mindketten fehér ruhában voltak, s ruhájuk úgy fodrozódott és szárnyalt, mintha most szálltak volna vissza a házban tett rövid repülés után. Emlékszem, hogy néhány pillanatig csak álltam, s figyeltem a függönyök élénk csapkodását és a képek panaszos sóhaját a falon. Ekkor Tom Buchanan hangosan becsapta a szoba hátsó felén levő ablakokat. A légvonat megszűnt, a függönyök, a szőnyegek és a két fiatal nő lassan visszaereszkedett a földre. A két nő közül a fiatalabbikat nem ismertem. A pamlag egyik oldalán feküdt teljesen mozdulatlanul, s állát egy kicsit felemelte, mintha egyensúlyban akarna tartani rajta valamit, ami le akar esni. Ha látott is szeme egyik szögletéből, ennek semmi jelét nem mutatta – s magam lepődtem meg legjobban, amikor mormoló hangon mentegetőztem, hogy a szobába való belépéssel megzavartam őket. A másik fiatal nő, Daisy, fel akart kelni – bűntudatos arccal kissé előredőlt –, aztán komikus, de bájos nevetésbe tört ki. Erre én is nevetni kezdtem, és megindultam a szoba belseje felé. – Örvendek a szerencsének – szólalt meg. Aztán újra nevetett, mint aki valami nagyon szellemeset mondott, és egy pillanatra megfogta a kezemet; a szemembe nézett, mintha azt akarná mondani, hogy nincs senki a világon, akinek jobban örülne, mint nekem. Mindez hozzátartozott Daisy lényéhez, majd mormolt valamit, s ezzel jelezte, hogy a pamlagon levő másik hölgy családneve Baker. (Daisy állítólag azért beszélt ilyen halkan, hogy akivel beszélt, közelebb hajoljon hozzá, de akármit mondanak is róla, bájos jelenség volt.) Miss Baker ajka megremegett, és majdnem észrevétlenül felém bólintott, aztán hirtelen újra hátrahajtotta a fejét – nyilván megijedt, mert megbillent az a tárgy, amit egyensúlyban akart tartani. Ismét mentegetőzni kezdtem. Semmi nem képeszt el annyira, mint amikor valaki beképzeltségének adja tanújelét. Visszanéztem unokahúgomra, aki halk, megindító hangon kérdéseket intézett hozzám. Hangja úgy hullámzott, mintha minden egyes kiejtett szava olyan dallam lenne, amit nem lehet többször eljátszani. Szomorú és kedves arca derűt sugárzott, derűs volt a szeme is, a szája szenvedélyes, de mindenekfelett hangjában volt valami izgató, amit a hozzá közel álló férfiak nehezen tudtak elfelejteni. Ennek a hangnak dallamosságában volt valami kényszerítő erő. Suttogva mondta: „Hallgass rám”, ami

egyben ígéret is volt arra, hogy ha vidám, izgalmas dolgokat tett már eddig is, vidám, izgalmas dolgokat tartogat az elkövetkező órára is. Beszámoltam neki arról, hogy útban keletre, megálltam egy napra Chicagóban, s egy tucat ember szíves üdvözletét hozom. – Hiányzom nekik? – kiáltotta elragadtatva. – Az egész város kietlen pusztaság. A gyász jeléül minden autó hátsó kerekét feketére mázolták, és szüntelen zokogás veri fel éjszakákon át a tó északi partját. – Elragadó! Menjünk vissza, Tom. Holnap! – Majd minden összefüggés nélkül hozzátette: – Akarod látni a bébit? – Szeretném. – Sajnos, alszik. Már hároméves. Még soha nem láttad? – Soha. – Okvetlenül meg kell nézned. Tudod … Tom közben nyugtalanul járt fel és alá a szobában. Odalépett hozzám, megállt, és a vállamra tette a kezét. – Mit csinálsz, Nick? – A bankszakmában dolgozom. – Hol? Mondtam a cégem nevét. – Soha nem hallottam róluk – jegyezte meg határozott hangon, ami idegesített. – Majd fogod – mondtam kurtán –, ha keleten maradsz. – Itt maradok, ettől ne félj – mondta. Daisyre pillantott, majd megint rám, mintha valamit még mondani akarna. – Őrült lennék, ha máshol élnék. Ekkor Miss Baker hozzátette: – Úgy van! – olyan váratlanul, hogy egészen meglepődtem. Ez volt az első szó, ami kijött a száján, amióta beléptem a szobába. Ez nyilván ugyanúgy meglepte őt is, mint engem, mert ásított, és gyors mozdulattal felkelt a kerevetről. – Egészen elzsibbadtam – mondta panaszos hangon. – Amióta emlékszem, mindig ezen a szófán fekszem. – Ne nézz rám olyan szemrehányóan – vágott vissza Daisy. – Egész délután hiába próbáltalak rávenni, hogy menjünk be New Yorkba. – Köszönöm, nem kérek – mondta Miss Baker a négy koktélra mutatva, amit akkor hozott be a komornyik a tálalóból. – Szigorú tréningben vagyok. – Úgy! – mondta Tom, és egy hajtásra kiitta az egyik poharat. – Érthetetlen előttem, hogyan tudtál valaha is valamire menni. Miss Bakerre néztem, és próbáltam megérteni, mi az, amivel „valamire ment”. Jólesett ránézni. Karcsú volt, majdnem lapos mellel. Egyenes tartással járt, ezt még feltűnőbbé tette, hogy vállát hátrafeszítette, mint valami fiatal kadét. Szürke, nyílt tekintetű szeme udvarias, viszonzást váró kíváncsisággal nézett rám, halvány, bájos, kissé morcos arcából. Mintha láttam volna már vagy legalábbis a képét valahol. – Ugye, West Eggben lakik? – kérdezte hangjában lenézéssel. – Ismerek ott valakit. – Én nem ismerek egy árva … – Gatsbyt feltétlenül kell hogy ismerje. – Gatsbyt? – kérdezte Daisy. – Miféle Gatsbyt? Mielőtt megmondhattam volna, hogy Gatsby a szomszédom, a komornyik jelentette, hogy a vacsora tálalva van. Tom erélyesen belém karolt, és úgy cipelt ki magával a szobából, mintha egy sakkfigurát tolt volna odább.

A két fiatal nő könnyedén csípőre tett kézzel, karcsúan és lustán ment ki előttünk a naplementétől rózsaszínű verandára. Négy gyertya égett az asztalon; közben a szél majdnem egészen elállt. – Mi szükség van ezekre a gyertyákra? – mondta Daisy rosszallólag. Ujjával eloltotta őket, és így szólt: – Két hét múlva lesz az esztendő leghosszabb napja. –Sugárzó arccal nézett ránk és megjegyezte: – Ti is várjátok mindig az esztendő leghosszabb napját, hogy azután elfeledkezzetek róla? En mindig várom, és mindig elfelejtem. – Ki kéne találnunk valamit – mondta Miss Baker, amikor leült az asztal mellé ásítva, mintha lefeküdnék. – Rendben van – mondta Daisy. – Éspedig mit? … Mit találjunk ki? – fordult hozzám aggodalmas arccal. – Mit szokás ilyenkor kitalálni? Mielőtt felelhettem volna, rémült tekintettel a kisujjára nézett: – Nézzetek ide! – mondta panaszosan. – Megsebesültem. – Mind odanéztünk. Kisujjának egyik ízülete kék és fekete volt. – Ez a te munkád, Tom – mondta vádolóan. – Tudom, hogy nem akartad, de a te munkád. Ez történik velem, mert egy vademberhez mentem feleségül. Egy nagydarab … – Ne mondd rólam, hogy nagydarab vagyok – tiltakozott Tom bosszús hangon –, még tréfából se. – Igenis, nagydarab vagy – ismételte meg Daisy. Néha Daisy és Miss Baker egyszerre beszélt, szerény tartózkodással, kötődő következetlenséggel, ami alig volt több fecsegésnél, hűvösen, mint fehér ruhájuk és személytelen, unott szemük, mint akikből hiányzik minden vágy. Jelenlétükkel tudomásul vették Tomot és engem, s közben udvariasan és kedvesen próbálkoztak, hogy szórakoztassanak, vagy mi szórakoztassuk őket. Tudták, hogy a vacsora hamarosan befejeződik, elmúlik az este is, és elfelejtjük, mintha soha nem is lett volna. Egészen másként volt ez nyugaton, ahol az este állandóan rohanva haladt a vége felé. Örökké csalódott várakozásban vagy pillanatnyi ideges félelemben. – Arra kényszerítesz, Daisy, hogy civilizálatlannak érezzem magam – vallottam be neki a második pohár, némileg dugószagú, de azért mély benyomást keltő vörös bor után. – Ne beszéljünk inkább az idei termésről vagy valami ilyesmiről? Megjegyzésemmel nem gondoltam különösképpen semmire, de egészen váratlan visszhangja támadt. – A civilizációnak vége – fakadt ki Tom szenvedélyes hangon. – Én nagyon pesszimista vagyok. Nem olvastad ennek a Goddard nevű pasasnak „A színes birodalmak keletkezése” című könyvét? – Miért olvastam volna? – kérdeztem egy kicsit meglepődött hangon. – Pedig kitűnő könyv, és mindenkinek el kellene olvasnia. Azt fejtegeti benne, hogy ha nem vigyázunk, a fehér faj – hogy is mondjam –, végleg alámerül. Tudományosan megírt könyv, az író minden tételét bebizonyítja. – Tom kezd megkomolyodni – jegyezte meg Daisy tettetett szomorúsággal. – Rettentően tudományos könyveket olvas, teli hosszú szavakkal. Mi is volt az első szó? … – Igen, ezek tudományos könyvek – fejtegette Tom, és ingerülten Daisyre pillantott. – Ez a pasas részletes elméletet dolgozott ki. Most, szerinte, rajtunk áll, hogy mint uralkodó faj vigyázzunk, mert különben ezek a más fajok kerítik kezükbe a hatalmat. – El kell nyomnunk őket – suttogta Daisy, és vérengzőn kacsintott az izzó napsütésben. – Ha Kaliforniában élnétek – kezdte Miss Baker, de Tom félbeszakította, s teste egész súlyával odább huppant székében. – Arról van szó, hogy mi északiak vagyunk. Én is az vagyok, te is az vagy, te is, és … – parányi

habozás után könnyű fejbólintással közéjük számította Daisyt is, aki megint rám kacsintott. – Mi jelentjük mindazt, ami együttesen alkotja a civilizációt – a tudományt, a művészetet, szóval mindent. Értitek? Volt valami megható vonás eltökéltségében, mintha önteltsége, bár fokozottabb volt, mint azelőtt, most már nem elégítené ki. Mikor egy pillanattal később benn a lakásban megszólalt a telefon, és a komornyik bement a verandáról, Daisy felhasználta az alkalmat, és hozzám hajolt. – Családi titkot árulok el – suttogta lelkesen. – A komornyik orráról beszélek. Akarod hallani, mi van a komornyik orrával? – Ezért jöttem át hozzátok ma este. – Nem volt mindig komornyik. Egy New York-i család ezüstjeit tisztította, kétszáz személyes ezüstkészletük volt. Reggeltől késő éjszakáig folyton az ezüstöket tisztította, és végül az orrára ment … – Folyton romlott az állapota – tette hozzá Miss Baker. – Ahogyan mondod. Folyton romlott az állapota, míg végül kénytelen volt felmondani. Égy pillanatra a lemenő nap utolsó sugara romantikusan ráesett Daisy napfénytől csillogó arcára: előredőltem, és lélegzet- visszafojtva hallgattam, amit mond – aztán a napfény izzása elhalványult, és egymás után aludtak ki arcán az apró fények, lassan, kedvetlenül, mint ahogy játszó gyermekek mennek haza szürkületkor kedvenc játszóterükről. A komornyik visszajött, Tomhoz hajolt, és valamit a fülébe súgott. Tom összehúzta szemöldökét, hátratolta székét, egyetlen szót sem szólt és bement. Úgy látszik, férje távolléte Daisyt felélénkítette, ismét hozzám hajolt, és parázsló, dallamos hangján így szólt: – Úgy örülök, hogy itt látlak az asztalomnál, Nick. Olyan vagy, mint egy rózsaszál – tökéletesen, mint egy rózsaszál. Nincs igazam? – Miss Baker felé fordult, s várta, hogy igazat adjon neki. – Ugye tökéletesen olyan, mint egy rózsaszál? Persze ez nem volt igaz. Cseppet sem hasonlítok semmiféle rózsaszálra. Daisy ezt csak úgy kitalálta, de persze melegség sugárzott belőle, mintha a szíve szállt volna felém, lázas, izgalmas szavak álarcában. Majd hirtelen az asztalra dobta asztalkendőjét, elnézést kért, és bement a házba. Miss Bakerrel egy pillanatra összenéztünk, de tudatosan elkerültük, hogy az egész jelenetnek bármilyen jelentőséget tulajdonítsunk. Éppen szólni akartam, amikor Miss Baker gyorsan előredőlt székében, és figyelmeztetésül csak ennyit mondott: – Pszt! A mögöttünk levő szobából lehalkított hangon izgatott mormolás hallatszott. Miss Baker, anélkül, hogy ebből titkot csinált volna, előredőlt és hallgatózott. A mormolás tartott egy ideig, aztán elhalkult, majd erősebbé vált, és végül teljesen elhallgatott. – Ez a Gatsby, akiről beszélt, a szomszédom – kezdtem. – Várjon egy kicsit, szeretném hallani, mi történik. – Hát történik valami? – kérdeztem ártatlanul. – Azt akarja mondani, hogy nem tudja? – kérdezte Miss Baker őszinte meglepődéssel. – Azt hittem, mindenki tudja. – Nem, én nem tudom. – Figyeljen ide – mondta határozatlanul –, Tomnak valami nője van New Yorkban. – Valami nője van? – ismételtem meg zavartan. Miss Baker igenlőleg bólintott. – Lehetett volna annyi tisztesség benne, hogy ne vacsora közben telefonáljon. Nem gondolja? Mielőtt felfoghattam volna szavai értelmét, ruhasuhogás és cipőnyikorgás hallatszott. Tom és Daisy

visszajött az asztalhoz. – Ez már megtörtént – kiáltotta Daisy görcsös vidámsággal. Leült, és fürkészőleg nézett Miss Bakerre, azután rám, és így folytatta: – Kimentem egy pillanatra, és nagyon romantikus látvány fogadott. A füvön egy madarat láttam, biztosan fülemüle, s a Cunard vagy a White Star Line egyik hajóján jöhetett. Énekelt – és Daisy hangja is énekelni kezdett. – Romantikus. Ugye, Tom? – Nagyon romantikus – hagyta rá Tom, és aztán boldogtalan hangon hozzám fordult: – Ha vacsora után még elég világos lesz, lemegyünk az istállókhoz. Benn újra csengett a telefon, és amikor Daisy fejével lom felé intett, az istállólátogatás ügye és vele együtt minden dolog feledésbe merült. Az asztalnál eltöltött utolsó öt percre csak töredékesen emlékszem; valaki értelmetlenül újra meggyújtotta a gyertyákat, s én úgy szerettem volna mindenkinek a szemébe nézni, hogy elkerülhessem mindenki tekintetét. Sejtelmem sem volt róla, hogy Daisy és Tom mire gondol, de kétlem, hogy akár Miss Baker is ki tudta verni a fejéből a ház láthatatlan ötödik vendégének metszően hideg jelenlétét, pedig benne látszólag jó sok, mindenre elszánt szkepticizmus volt. Mindezt bizonyos fajta lelkialkattal izgalmasan érdekesnek lehetett ítélni, de nekem első gondolatom az volt, hogy haladéktalanul a rendőrségnek kellene telefonálni. Mondanom sem kell, hogy a lovakról később sem esett szó. Tom és Miss Baker a gyorsan sötétedő estében elvonult a könyvtárszobába, mintha virrasztani készülnének egy testi valóságban jelen levő holttest ravatalánál. A magam részéről igyekeztem jóakaratú érdeklődést mutatni, de egy kicsit úgy, mint aki nagyothall, s követtem Daisyt a ház homlokzatán levő nagy verandára. Elkomorult hangulatban ültünk le egymás mellé egy fonott pamlagra. Daisy arcát kezébe temette, mintha így akarná kitapogatni, hogy milyen csinos, s fokozódó érdeklődéssel ügyelte a szürkület bársonyos színeit. Láttam, mennyire feldúlt állapotban van, és hogy ezzel némileg megnyugtassam, félénk hangon a kislányáról kezdtem érdeklődni. – Mi nem ismerjük eléggé egymást, Nick – szólalt meg hirtelen. – Hiába vagyunk unokatestvérek. Nem voltál ott az esküvőmön sem. – Még nem jöttem vissza a harctérről. – Ez igaz – mondta tétovázó hangon. – Sok bajom van mostanában, Nick, ezért cinikus lettem. – Erre nyilvánvalóan elég oka volt. Vártam, de nem folytatta tovább, s egy pillanattal később bizonytalan hangon újra a kislányára tereltem a szót. – Biztosan beszél már, és … maga eszik, és minden. – Igen, igen – mondta, és elgondolkodva rám nézett. – Szeretném elmondani neked, Nick, mi volt az első szavam, amikor megszületett. Akarod hallani? – Nagyon. – Ebből is láthatod, mit éreztem – a helyzetemről. Szóval alig volt még egyórás. Tom, Isten tudja, hol volt. Tökéletesen elhagyatottnak éreztem magam, amikor felébredtem az altatásból, és persze első kérdésem az ápolónőhöz az volt, fiú-e vagy lány. Mondta, hogy leány, erre én elfordítottam a fejem, és sírva fakadtam. – Rendben van – mondtam –, örülök, hogy lány. Remélem, buta lesz – a mai világban ez a legjobb sors egy leánynak, legyen csak szép kis hülye. – Hidd el nekem, az egész világ megőrült – folytatta mély meggyőződéssel. – Mindenki így gondolkodik, még a leghaladottabb elmék is. De én tudom. Én jártam mindenfelé, láttam mindent. – Szeme dacosan csillogott, egészen úgy, mint Tomé, és metsző gúnnyal nevetett. – Kiábrándultam mindenből – Isten a megmondhatója, mennyire kiábrándultam. Mihelyt elhallgatott, és hangjának varázsa megszűnt, azonnal megéreztem, mennyire nem volt

őszinte. Bántott a dolog, és az egész estét csalásnak éreztem, mintha csak arra lett volna jó, hogy kicsikarjon belőlem valami neki jóleső meghatottságot. Vártam, és egy pillanattal később már önelégült mosolygással nézett rám, mintegy ezzel támogatva, hogy ő is és Tom is ugyanannak az előkelő titkos társaságnak a tagja. A vörös tapétás könyvtárszoba fényesen ki volt világítva. Tom és Miss Baker egy hosszú pamlag egyik végén ült, s Miss Baker Tomnak a Saturday Evening Post-ból olvasott fel halk, hangsúly nélküli, megnyugtató dallamként ható hangon. A lámpafény fényesen verődött vissza Tom lakkcsizmájáról, tompán Miss Baker őszi lomb színéhez hasonló hajáról, s a papírlap megcsillant, amikor halk kézmozdulattal új oldalra fordított. Amikor beléptünk, Miss Baker kezével intett, hogy maradjunk csendben: – Folytatása következik – mondta, és a folyóiratot a/ asztalra dobta – a következő számban. Térdével nyugtalan mozdulatot tett és felállt. – Tíz óra – jegyezte meg, miután a faliórán megnézte az időt. – Ideje, hogy a jó kislány lefeküdjék. – Jordan holnap indul a golfversenyen – tette hozzá Daisy magyarázatképpen –, odaát Westchesterben. – Szóval – maga Jordan Baker. Most már tudtam, miért volt az arca olyan ismerős – kellemes, kicsit gunyoros arckifejezését rengetegszer láttam Acheville-ben, Hot Springsben és Palm Beach-en készült sportfelvételeken. Valami kellemetlen történetet is hallottam róla, de hogy mit, már régen elfelejtettem. – Jó éjszakát! – mondta halkan. – Keltsetek fel, kérlek, nyolckor. – Ha hajlandó leszel felkelni. – Felkelek. Jó éjszakát, Mr. Carraway! Remélem, hamarosan újra találkozunk. – Persze hogy találkoztok – mondta Daisy. – Különben is, össze fogtok házasodni. Gyere el hozzánk, Nick, minél gyakrabban, és úgy összehozlak benneteket – mint a pinty. Ahogy szokás. Véletlenül összezárlak egy fehérneműs kamrába, elküldlek kettesben csónakázni … – Jó éjszakát! – szólt vissza Miss Baker a lépcsőről. – Nem hallottam semmit. – Helyes leány – mondta Tom egy pillanattal később. – Nem szabadna hagyni, hogy csak úgy kószáljon a nagyvilágban. – Ki ne hagyja? – kérdezte Daisy hűvösen. – A családja. – A családja az egyetlen ezeresztendős nagynénje. Különben is, Nick gondjaira bízzuk. Ugye vállalod, Nick? A nyáron majd mindig meghívjuk hétvégére. Jót fog tenni neki a mi társaságunk. Daisy és Tom egy pillanatra csendben egymásra nézett. – New York-i? – kérdeztem érdeklődve. – Nem, louisville-i. Szűzi leányságunkat együtt töltöttük Louisville-ben. Á mi szép, fehér … – Na, megvolt Nickkel a verandán a kis őszinte beszélgetés? – kérdezte Tom hirtelen. – Megvolt? – nézett rám Daisy kérdőleg. – Nem emlékszem. Azt hiszem, az északi fajról beszéltünk. Igen, persze hogy arról. Valahogy nem tudtunk másról beszélni, és az a lényeg, hogy … – Ne higgy el mindent, Nick, amit hallasz – mondta Tom figyelmeztetőleg. Úgy tettem, mintha nem tulajdonítanék az egésznek semmi fontosságot, s csak annyit mondtam, hogy semmit sem hallottam. Néhány perccel később felálltam, és elbúcsúztam tőlük. Kikísértek az ajtóig; egy lámpa csillogó fényfoltjában álltak egymás mellett. Már begyújtottam a motort, amikor Daisy ellentmondást nem tűrő hangon megállított: – Várj egy pillanatig! Elfelejtettem valamit megkérdezni, pedig fontos. Azt beszélik, hogy eljegyezkedtél egy leánnyal nyugaton. – Igen, igen – erősítette meg Tom Daisy szavait kedvesen. – Úgy hallottuk, vőlegény vagy.

– Rágalom. Túl szegény vagyok én ahhoz. – Pedig ezt hallottuk – ismételte meg Daisy, és meg-lepődötten láttam, hogy derűs jókedve megint visszatért. – Három helyről is hallottuk, s így biztosan igaz. Természetesen tudtam, mire céloznak, de szó sem volt eljegyzésről. Tény, hogy mivel a pletykálkodók már a kihirdetésünkről is tudtak, jónak láttam, hogy eljöjjek keletre. Nem szakíthat az ember nőismerősével azért, mert hírbe hozták, másrészt semmi kedvem sem volt hozzá, hogy a hírbe hozásból házasság legyen. Érdeklődésük egy kicsit meghatott, és elfelejtettem, hogy milyen elérhetetlenül gazdagok – de azért zavarba hoztak, és egy kicsit feldúltan jöttem el tőlük. Az volt az érzésem, hogy Daisynek ki kellett volna rohannia a házból, karján kislányával, de erre nyilván nem gondolt egy pillanatra sem. Ami pedig Tomot illeti, az a tény, hogy „valami nője van New Yorkban”, kevésbé lepett meg, mint hogy egy könyv elolvasása ilyen hatással volt rá. Feltűnő, hogy ennyire ráharapott ezekre az elkoptatott frázisokra, mintha kikezdhetetlen, fizikai egoizmusa már nem lenne elég, hogy elűzze a szívében feltámadt bizonytalanságot. A nyár ekkor már teljes szépségében kivirágzott az autócsárdák tetőteraszain, az útmenti garázsok előtti apró kertekben, a lámpafényben csillogó piros benzinkutak körül. West Eggbe érve, behajtottam házam udvarára, kocsimat bevittem a garázsba, és ráültem az udvaron hagyott gyephengerlőre. A szél elállt, az éjszaka hangos és csillagfényes volt, madárszárnyak csapkodása hallatszott a fák lombjai közül, és mintha a föld teljes erővel búgó orgonája lett volna, harsogva zengett a békák hangversenye. A holdfényben egy lopakodó macska sziluettje libegett, és amikor odanéztem, észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Ötvenyardnyira tőlem egy férfi alakja bukkant elő a szomszéd villa árnyékából: kezét zsebébe dugva nézte a csillagok ezüst színű pontjaival telehintett égboltozatot. Komótos mozgásából és abból a biztonságból, ahogyan a gyepen megállt, azt következtettem, hogy csak Mr. Gatsby lehet, s most azért jött ki a házból, hogy szemügyre vegye, milyen rész jut neki a mi saját, West Egg fölötti egünkből. Azt gondoltam, megszólítom. Miss Baker beszélt róla vacsora közben, és ez jó alkalom lett volna a megismerkedésre. De végül mégis lemondtam róla, mert hirtelen nyilvánvaló jelét mutatta, hogy szívesebben marad egyedül. Különös mozdulattal tárta szét karját az öböl sötét vize felé, és bár jó messze voltam tőle, megesküdtem volna rá, hogy reszketett. A tenger felé néztem – de nem láttam mást, csak egyetlen távoli, apró zöld fényt, amely valószínűleg egyik csónakkikötő bejáratát jelezte. Mikor kerestem Gatsby alakját, már eltűnt, és én újra egyedül maradtam a nyugtalan sötétségben.

MÁSODIK FEJEZET ♦ Félúton West Egg és New York között az autóút hirtelen csatlakozik a vasúti vágányokhoz. Bizonyosan azért, hogy egy negyedmérföldnyi darabon szorosan mellettük haladjon, és így keressen oltalmat az ott elhúzódó sivár területtől. Ez a salakvölgy – fantasztikus farm, ahol gabonatáblákhoz, kertekhez hasonlóan, salak terem. A salak háznagyságúra nő, füstölgő kéményekkel; az itteni emberek groteszk módon hamuszürkén mozognak és olvadnak bele a hamuszínű légbe. Időnként hamuszínű autókaravánok kúsznak láthatatlan csapáson, kísérteties csikorgással. Majd megállnak, és nyomban hamuszürke színű emberek nyüzsögnek körülöttük, ólomszürke ásókkal, áthatolhatatlan porfelhőt vernek fel, s ez eltakarja minden mozdulatukat. A szürke föld és a szünet nélkül kavargó sivár porfelhők felett egyszerre csak meredt tekintettel néz ránk Doctor X I. Eckleburg szeme, kéken és óriásian, egy yard átmérőjű retinával. A két szem nem arcból, hanem nem létező orron ülő, óriási sárga szemüvegkeretből tekint le ránk. Nyilván egy szemorvos állíthatta reklámul, hogy minél több pácienst szerezzen a közeli Queensben. De aztán rá is örök vakság szállt, vagy az is lehet, hogy csak elfeledkezett róla, és esetleg más vidékre költözött. Reklámtáblája színeit a napfény kiszívta, az eső lemosta, és most ünnepélyesen ott mereng az útmenti komor szemétlerakodó telep felett. A salakvölgy mellett piszkos vizű folyó folyik, s amikor a csapóhidat felhúzzák, hogy a folyami bárkáknak szabad utat engedjenek, a várakozó vonat utasai félórán át kénytelenek nézni ezt a vigasztalan tájat. A vonatok, ha több időre nem is, de egy percre itt mindig megállnak. Így jutottam hozzá, hogy első ízben találkozzam Tom Buchanan szeretőjével. Arról, hogy szeretője van, mindenki tudott, ahol csak ismerték. Ismerőseinek csak az ellen volt kifogásuk, hogy nyíltan jár vele népszerű kávéházakba, s a nőt otthagyja egyedül az asztalánál, amíg más asztaloknál ismerőseivel beszél. Érdekelt, hogy miféle nő, bár különösebben nem vágytam a vele való találkozásra, s most mégis megtörtént. Egyik délután Tommal mentem be New Yorkba vonaton, s amikor megálltunk a salakvölgyben, felugrott az ülésről, belém markolt és valósággal kényszerített rá, hogy kiszálljak a vasúti kocsiból. – Leszállunk – szólt hozzám –, bemutatom a nőismerősömet. Ebédnél a kelleténél többet ivott, és láttam, hogy erőszakkal is kész végrehajtani szándékát. Ellentmondást nem tűrő hangon közölte velem, hogy okosabb dolgom úgysem lehet vasárnap délután. Átmentünk a vasúti pálya melletti fehérre meszelt kerítés túlsó oldalára, és vagy száz yardot haladtunk az úton. Közben elmentünk Doctor Eckleburg mereven néző szeme alatt. A teljes pusztaságba vesző főútvonal mentén alacsony, sárga téglaépület állt és más semmi. Az épület három üzlethelyisége közül a kitett tábla tanúsága szerint az egyik kiadó volt, a másikat egész éjszakán át nyitva tartó kávémérés bérelte. A kávézót az útról salakkal felhintett ösvényen lehetett megközelíteni. A harmadik helyiségben garázs volt, bejárata felett ezzel a felírással: – Javítóműhely – George B. Wilson Autók vétele és eladása. Ide mentünk be Tommal. A helyiség belseje szegényes és majdnem egészen üres volt. Egyetlen autót láttam csak, egy poros, erősen megrongálódott Ford kocsit a helyiség legsötétebb sarkában. Éppen arra gondoltam, hogy ez az úgynevezett garázs csak arra szolgál, hogy álcázza az emeleten levő, fényűzően berendezett, titkos lakosztályokat, amikor apró irodájának ajtajában, kezét egy törlőronggyal törölgetve, megjelent a garázs tulajdonosa. Szőke, bús képű, vérszegény férfi volt, csinosnak mondható arccal. Halvány reménység fénye villant meg csüggedt, világoskék szemében, amikor bennünket meglátott. – Hello, Wilson, öreg komám – mondta Tom, és kedélyesen megveregette a vállát. – Hogy megy a

bolt? – Nem panaszkodhatok – felelte Wilson minden meggyőződés nélkül. – Mikor kapom meg a kocsit? – Jövő héten. Az emberem még dolgozik rajta. – Nemigen siet vele, mi? – Miért siessen? – mondta Tom hűvösen. – De ha nem tetszik, másnak adom el. – Nem úgy értettem – mentegetőzött Wilson. – Én csak azt akartam mondani … Félbehagyta a megkezdett mondatot, és Tom türelmetlenül nézett szét a garázsban. Ekkor lépések zaja hallatszott egy lépcsőn, és egy pillanattal később gömbölyded női alak jelent meg az irodaajtóban. Harmincas évei közepén járó, molett nő volt, de az a fajta, akit kövérsége határozottan kívánatossá tesz. Sötétkék pettyes krepdesin ruhát viselt, s bár arcát igazán nem lehetett szépnek mondani, olyan szembeszökő vitalitás sugárzott egész lényéből, mintha teste minden idegszálát parázsló tűz járná át. Kellemesen mosolygott, és a férjét annyiba sem vette, mintha testetlen szellem lenne. Kezet fogott Tommal, és mélyen a szemébe nézett. Megnedvesítette ajkát, és anélkül, hogy feléje fordult volna, halk, de kissé közönséges hangon így szólt férjéhez: – Kérlek, hozz néhány széket. Nem látod, hogy szeretnénk leülni? – Persze, persze – mondta Wilson gyorsan. Már sietett is az irodába, és alakja egyszerre beleolvadt a helyiség szürke, cement színű falába. A hamu fehéres pora borította be arcát és fakó haját, ahogy az egész környéken mindent beborított – felesége kivételével. Az asszony egész közel húzódott Tomhoz. – Együtt szeretnék lenni veled – mondta Tom ellentmondást nem tűrő hangon. – Szállj fel a következő vonatra. – Rendben van. – Majd megvárlak az alsó peron újságárusbódéjánál. Az asszony igenlőleg bólintott, és eltávolodott Tomtól. George Wilson már jött is az iroda felől, kezében két székkel. Kissé odább az úton vártunk Mrs. Wilsonra. Néhány nap választott el július negyedikétől, és egy szürke, cingár olasz gyerek petárdákat helyezett el sorban egymás mellett a vasúti sínek mentén. – Rémes környék, mi? – mondta Tom, és szemöldökét összehúzva nézett Doctor Eckleburgra. – Borzalmas. – Jót tesz neki, ha eljön innét. – S mit szól hozzá a férje? – Wilson azt hiszi hogy a nővérét látogatja meg New Yorkban. Olyan ostoba az, hogy azt sem tudja, hogy él. Hármasban mentünk be New Yorkba, Tom Buchanan, a szeretője és én – bár nem egészen hármasban, mert Mrs. Wilson diszkréten másik kocsiba szállt. Tom ennyiben respektálta azoknak az East Eggieknek az érzékenységét, akik tán ugyanezen a vonaton utaztak. Mrs. Wilson barna mintás muszlin ruhát vett fel az útra, ami csak úgy feszült széles csípőjén, amikor a New York-i pályaudvaron Tom lesegítette a vasúti kocsiból. Az újságárusbódéban megvásárolta a Town Tattle című pletykalapot, és egy filmmagazin legújabb számát, a pályaudvari drogériában pedig arckrémet és egy kis üveg parfümöt vett. Fenn a pályaudvar díszes feljáróján csak az ötödik, vadonatúj, szürke párnás és levendulaszínű taxit állította meg. Ebben suhantunk ki az állomás hatalmas épületéből a csillogó napsütésben. De alig indultunk el. Mrs. Wilson elfordult a taxi ablakától, és előredőlve kopogott a sofőrnek. – Meg akarom venni azt az egyik kutyát – mondta komoly hangon. – A lakásba szeretném. Kell hogy legyen kutya a lakásban. A taxi egy öregember mellett állt meg, aki feltűnően hasonlított John D. Rockefellerre. A nyakába

akasztott kosárban egy tucatnyi néhány hetes, bizonytalan fajtájú kutyakölyök bújt meg. – Milyen fajtájúak ezek? – kérdezte Mrs. Wilson kíváncsian, amikor az öregember odalépett a taxi ablakához. – Mindenfélék. Milyet kíván a hölgy? – Rendőrkutyát szeretnék. De ugye, nincs köztük rendőrkutya? Az öregember kétkedő arccal nyúlt be a kosarába, és a nyakánál fogva kihúzott belőle egy kapálódzó kutyakölyköt. – Ez nem rendőrkutya – mondta Tom. – Nem, nem egészen rendőrkutya – mondta az öregember csalódottan. – Inkább Airedale. – Végigsimogatta a kölyökkutya hátának puha, barna prémjét. – Nézze, milyen bundája van! Sohase kell félnie, hogy ez a kutya megfázik. – Nem cuki kis állat? – mondta Mrs. Wilson lelkesen. – Mennyibe kerül? – Ez a kutya? – Az öregember elragadtatással nézett rá. – Tíz dollárért odaadom. Az Airedale – valamelyik távoli őse, lehet hogy valóban Airedale volt, de a lábai feltűnően fehérek voltak – gazdát cserélt, és gyorsan elhelyezkedett Mrs. Wilson ölében, aki lelkendezve simogatta vastag bundáját. – Hím vagy nőstény? – kérdezte szégyenlősen. – Az a kutya? Az a kutya, kérem, hím. – Nőstény – mondta Tom határozottan. – Itt van a pénze. Menjen, és vegyen rajta még tíz kutyát. A Fifth Avenue-n hajtattunk végig. Minden meleg, puha és olyan idilli volt a meleg vasárnap délután, hogy nem csodáltam volna, ha a következő utcasarkon legelésző juhnyájjal találkozunk. – Álljunk meg – szóltam. – El akarok köszönni. – Szó se lehet róla – vágott közbe Tom gyorsan. – Myrtle megsértődik, ha nem jössz fel a lakásba. Nem igaz, Myrtle? – Jöjjön fel, kérem – kérlelte Mrs. Wilson. – Telefonálok majd a nővéremnek, Catherine-nek. A hozzáértők szerint nagyon szép. – Szeretnék, de … Végül is velük mentem. A taxi átment a Central Parkon a nyugati oldalra. A 158. utcában álltunk meg, ahol hosszú sorban újonnan épült hófehér bérházak álltak. Mrs. Wilson királynői öntudattal hordozta végig pillantását az előkelő környéken, ölébe vette kutyáját és a többi, most vásárolt holmit, majd büszkén bevonult a házba. – Szólok McKee-éknek, hogy jöjjenek fel – jelentette ki, mikor a lift elindult velünk. – És persze okvetlenül felhívom a nővéremet is. A lakás a felső emeleten volt – kis lakószoba, kis ebédlő, kis hálószoba és fürdőszoba. A lakószobát zsúfolásig megtöltötték a kis helyiséghez túl nagy, gobelinhuzatos bútorok, és így aki mozogni próbált a szobában, szüntelen a versailles-i parkban hintázó hölgyeket ábrázoló jelenetekbe botlott. Az egyetlen kép egy túlnagyított fénykép volt, ami látszólag egy elmosódó körvonalú sziklán ülő tyúkot ábrázolt. Közelebbről nézve azonban kitűnt, hogy a tyúk tulajdonképpen női főkötő, amely alól idős, kövér hölgy mosolygós arca nézett ki a kép rámájából. Az asztalon a Town Tattle több régi példánya hevert, azonkívül egy divatos, „Simon, Jóna fia” című bibliai tárgyú regény és a Broadway színházi pletykáit tárgyaló képeslapok. Mrs. Wilson legelőször is a kutyáról gondoskodott. A liftes fiú némi rábeszélésre elment, hogy hozzon egy szalmával kibélelt dobozt és tejet; saját kezdeményezésére még egy jó nagy doboz kutyaeledelt is kerített. Később a szétmállt kutyaeledel egész délután és este egy csészealjba öntött tejben szomorkodott. Közben Tom kinyitott egy faliszekrényt, s egy üveg whiskyt szedett elő.

Életemben csak kétszer rúgtam be, második alkalommal ezen a délutánon. Ezért csak ködösen emlékszem rá, mi történt, bár nyolc óráig derűs napfény töltötte meg a lakást. Mrs. Wilson beleült Tom ölébe, és úgy tárcsázott fel egy számot. Egyszerre észrevette, hogy nincs otthon cigaretta, erre én mentem le, hogy hozzak a sarkon levő drogériából. Amikor visszaértem, Mrs. Wilson és Tom nem volt a szobában. Diszkréten leültem, és elolvastam egy fejezetet a „Simon, Jóna fiá”-ból – sajnos rettentő szemét lehetett a regény, vagy pedig a whisky volt az oka, de egy árva szót sem értettem belőle. Alig jött vissza Tom és Myrtle a lakószobába (az első pohár ital után Mrs. Wilsonnal keresztnevünkön szólítottuk egymást), egymás után érkeztek a meghívott vendégek. Myrtle nővére, Catherine, harminc év körüli, karcsú, mutatós nő volt, rövidre vágott, sűrű, vörös hajjal és tejfehérre púderezett arccal. A szemöldökét kitépte, s utána annál kihívóbban újrafestette, de a kitépett szemöldök helye meglátszott, ami arcának furcsa, elmosódott jelleget adott. Amikor megmozdult, minden lépését állandó csörgés kísérte, mert mindkét karján számtalan fajansz karperecet hordott. Olyan tulajdonosi biztonsággal tört be a lakásba, és úgy nézett szét a bútorokon, hogy az a gyanúm támadt, tulajdonképpen ez az ő lakása. Mikor megkérdeztem tőle, valóban így vane, nagyot nevetett, hangosan megismételte a kérdésemet, és kijelentette, hogy egyik barátnőjével szállodában lakik. Mr. McKee egy néhány emelettel lentebbi lakásból jött. Sápadt képű, feminin külsejű férfi volt, frissen borotválkozhatott, mert az arccsontján ottfelejtett egy kevés szappanhabot. Egyébként a szobában mindenkit nagy tisztelettel üdvözölt. Közölte velem, hogy a „művészbrancs”-hoz tartozik. Mint később értesültem róla, a fényképész mesterséget űzi, és ő készítette Mrs. Wilson édesanyjáról azt a nagyítást, ami óriási ektoplazmaként lebegett a szoba falán. Felesége pilledt, csinos, szörnyű teremtés volt, aki rikácsoló hangon beszélt. Büszkén mesélte, hogy a férje százhuszonhétszer fényképezte le, amióta elvette feleségül. Mrs. Wilson már előbb átöltözött, és vajszínű, sifon délutáni ruhát vett fel, ami állandóan suhogott, amikor a szoba egyik végéből a másikba libegett. Ruhájával együtt megváltozott a viselkedése is. Vitalitása, amely a garázsban annyira feltűnt, most mély benyomást keltő fensőbbséggé alakult. Nevetése, kézmozdulatai, kijelentései percről percre affektáltabbak lettek. Minél jobban kiteljesedett, a szoba annál szűkebb lett körülötte, végül az volt az érzésem, hogy lármásan s recsegő hangon kiabálva forog saját tengelye körül a szoba füstös levegőjében. – Szívem – mondta a nővérének negédes fejhangon –, ezek a pofák mind csak arra mennek ki, hogy megvágjanak. Nekik csak a pénz a fontos. A múlt héten felhívtam egy nőt, hogy nézze meg a lábamat, és a végén annyit kért, hogy azért akár a vakbelemet is kivágathattam volna. – Hogy hívják? – kérdezte Mrs. McKee. – Mrs. Eberhardtnak. Az emberek lábát kezeli, ha hívják. – Nagyon tetszik nekem a ruhája – jegyezte meg Mrs. McKee. – Imádom az ilyen ruhát. Mrs. Wilson kicsinylőleg felvonta a szemöldökét, és visszautasította a bókot. – Ócska vacak – mondta. – Olyankor húzom magamra, amikor nem törődöm vele, hogy nézek ki. – Pedig igen jól áll magának, hiszen tudja, hogy gondolom – folytatta a témát Mrs. McKee. – Ha Chester el tudja kapni ezt a pózt, nagyszerű kép lesz belőle. Mindnyájan Mrs. Wilsonra néztünk, aki hátraigazított egy szemébe csüngő hajfürtöt, és sugárzó mosollyal nézett vissza ránk. Mr. McKee feszült figyelemmel nézte féloldalra hajtott fejjel, s aztán kezét lassan mozgatta előre és hátra az arca előtt. – Más világítás kellene – mondta egy pillanattal később. – Szeretném jól kihozni az arc karakterét. És szeretném, ha a haj hátul teljes mértékben érvényesülne.

– Nem hiszem, hogy a világításon változtatni kell – kiáltott Mrs. McKee. – Azt gondolom, hogy … Férje rászólt: – Pszt! – és mi újra Mrs. Wilsonra néztünk, mire Tom Buchanan hangosan ásított, és felkelt a helyéről. – Magának, McKee, innia kell valamit – mondta. – Hozz jeget és ásványvizet, Myrtle, mielőtt mindenki elalszik. – Szóltam már a fiúnak, hogy hozzon jeget. – Myrtle kétségbeesetten rántotta fel a szemöldökét az alsóbb néposztály lassúsága miatt. – Nem lehet ezekre rábízni semmit. Rám nézett és értelmetlenül nevetett. Odatáncolt a kutyához, elragadtatással megcsókolta, és belibegett a konyhába, olyan fölényesen, mintha legalább féltucat francia szakács várna a parancsaira. – Csodálatos dolgokat sikerült hoznom magammal Long Islandról – dicsekedett Mr. McKee. Tom meglepetten nézett rá. – Kettőt már be is rámáztattunk odalent. – Miféle kettőt? – kérdezte Tom. – Két fotótanulmányomat. Az egyik alá ezt írtam: „Montouk-fok – a sirályok”, a másik alá: „Montouk-fok – a tenger”. Catherine mellém ült a pamlagra. – Maga is Long Islandon lakik? – kérdezte. – West Eggben lakom. – Igazán? Egy estélyen voltam ott körülbelül egy hónapja. Gatsbynek hívták a házigazdát. Ismeri? – A szomszédom. – Azt beszélik, hogy Vilmos császár az unokafivére, és onnan van a sok pénze. – Igazán? Igenlőleg bólintott. – Félek tőle. Nem szeretnék vele semmilyen kapcsolatba kerülni. A West Egg-i szomszédomról szóló érdekes információt Mrs. McKee szakította félbe, aki hirtelen rámutatott Catherine-re. – Chester, azt hiszem, vele is kezdhetnél valamit – mondta, de Mr. McKee csak bólintott, és Tomhoz fordult. – Szeretnék többet dolgozni Long Islanden, ha sikerülne bejutnom. Csak elkezdhessem, aztán már megy magától. – Forduljon Myrtle-hez – mondta Tom, és hangos nevetésben tört ki, mikor Mrs. Wilson egy tálcával belépett. – Majd ő ad magának ajánlólevelet. Ugye adsz, Myrtle? – Mit kell nekem adni? – kérdezte Mrs. Wilson meg-lepődötten. – Adj ajánlólevelet férjedhez, hogy Mr. McKee fotótanulmányokat készíthessen róla. – Ajka egy pillanatig hangtalanul mozgott, amíg kitalált valamit. – „George B. Wilson a benzinkútnál” – vagy így valahogy. Catherine hozzám hajolt, és suttogva mondta: – Egyikük sem tudja elviselni, akivel megesküdött. – Gondolja? – Egyikük sem – Myrtle-re nézett, majd Tomra. – Én csak azt mondom, miért kell együtt élniük, ha nem szenvedhetik egymást? Ha én nekik lennék, elválnék, és azonnal újra megesküdnék. – Myrtle sem szereti Wilsont? Erre a kérdésemre váratlan választ kaptam. A választ, szenvedélyes és trágár szavakkal Myrtle maga adta meg, aki szintén hallotta a kérdésemet. – Hallja – kiáltotta Catherine diadalmasan. – Ekkor újra halkan kezdett beszélni: – Valójában Mr.

Buchanan felesége az akadály, aki katolikus, és a katolikusok nem hisznek a válásban. Daisy nem volt katolikus, és engem megdöbbentett ez a jól kiagyalt hazugság. – Mihelyt megesküsznek – folytatta Catherine –, azonnal nyugatra mennek, és ott maradnak, míg a dolgok le nem csendesednek. – Nem lenne diszkrétebb, ha Európába mennének? – Maga szereti Európát? – kiáltotta fel meglepődve. – Nemrégen jöttem vissza. Monte-Carlóból. – Igazán? – Tavaly. Egy másik lánnyal voltunk odaát. – Hosszabb időt töltöttek ott? – Nem, csak Monte-Carlóban voltunk, és már jöttünk is vissza. Marseilles-en át mentünk. Ezerkétszáz dollárral kezdtük, és az egészet két nap alatt elszipkázták tőlünk a különszobákban. Nem volt könnyű dolog hazajönnünk, én mondom magának. Atyaúristen, hogy meggyűlöltem azt a várost! A késő délutáni égbolt a lakás ablakából egy pillanatig olyan csillogóan kék volt, hogy akár a Földközi-tenger azúrkék ege is lehetett volna. Ekkor hirtelen újra Mrs. McKee rikácsoló hangja töltötte be a szobát. – Majdnem elkövettem egy hibát én is – jelentette ki élénk hangon –, kicsi híja, hogy feleségül nem mentem egy jakhechoz, aki évekig a nyomomban volt. Tisztában voltam vele, hogy nem való hozzám. Állandóan figyelmeztettek a barátaim: – Lucille, az az ember nem való hozzád! – De ha nem találkozom Chesterrel, a végén biztosan megkapott volna. – Látod, ez a különbség – mondta Myrtle Wilson bólingatva –, végül mégsem mentél hozzá. – Persze hogy nem. – De én hozzámentem. – Mi szükség volt rá? – mondta Catherine. – Senki nem kényszerített rá. Myrtle elgondolkodott. – Hozzámentem, mert azt hittem róla, hogy úriember- szólalt meg végül. – Azt hittem, tudja, mi a jólneveltség, de arra sem méltó, hogy letörölje a port a cipőmről. – Egy ideig megőrültél érte – mondta Catherine. – Megőrültem! – kiáltott Myrtle hitetlenkedve. – Ki mondta, hogy megőrültem? Annyira sem őrültem meg érte, mint itt ezért az emberért. Hirtelen rám mutatott, s mindenki vádolólag nézett rám, én pedig igyekeztem mindenkinek értésére adni, hogy én igazán nem tartok igényt az érzelmeire. – Egyszer őrültem csak meg, amikor hozzámentem ehhez a Wilsonhoz. Az első percben tisztán láttam, hogy tévedtem. Kölcsönkérte valakitől a vasárnapi öltönyét, és abban esküdött meg velem. Nem szólt róla egy szót sem, és egy szép napon jelentkezett az öltöny tulajdonosa, mikor Wilson nem volt odahaza: „Szóval magáé az az öltöny?” – kérdeztem tőle. „Most hallom először.” Persze odaadtam neki, de aztán végigdőltem a kanapén, és bőgtem egész délután. – Meg kell tőle szabadulnia, én mondom – erősködött Catherine hozzám fordulva. – Tizenegyévé élnek a felett a garázs felett. És az egész idő alatt Tom volt az első babája. A második üveg whisky is jócskán kiürült, csak Catherine nem ivott egy pohárral sem; ő „jól érezte magát a semmitől is”. Tom feltelefonálta a kapust, és elküldte azokért a bizonyos híres szendvicsekért, amelyek önmagukban is teljes vacsorának számítanak. Szerettem volna otthagyni a társaságot, és sétálni a parkon át a langyos, meleg alkonyatban, de valahányszor nekiduráltam magam, szenvedélyes és hangos vitába bonyolódtam, s ez mintha kötéllel húzott volna vissza a székembe. Magasan, fenn a város felett, a lakás kivilágított ablakai is növelték az emberi elkülönülést, amelyet mi is jelentettünk az utcán járókelőknek odalent. Elképzeltem, hogyan néznek fel, és találgatják, mi

folyik odafenn. Egyszerre voltam benn is, kinn is, s az élet kimeríthetetlen tarkaságát egy lélegzetre éreztem elbájolónak és undorítónak. Myrtle odahúzta a székét mellém, és forró leheletével együtt váratlanul ömlött rám Tommal való első találkozásának története. – A vasúti kocsiban, mint rendesen, már csak az utolsó két, keskeny, egymással szemben levő ülés maradt üresen. New Yorkba jöttem be a nővéremhez, nála akartam megszállni. Tom frakkban és lakkcipőben volt, s nem tudtam levenni róla a szemem, de mikor rám nézett, mindig úgy tettem, mintha a feje felett a hirdetéseket nézném. Amikor beértünk az állomásra, szorosan melléje furakodtam. Hófehér ingmelle hozzányomódott a karomhoz, és azt mondtam neki, hogy mindjárt rendőrt hívok, de ő jól tudta, hogy hazudok. Olyan izgatott lettem, hogy amikor taxiba ültünk, nem is tudtam, hogy nem a földalattin megyek. Folyton arra gondoltam, és ezt mondogattam magamban: – „Csak egyszer élünk, csak egyszer élünk.” Mrs. McKee-hez fordult, és a szoba megtelt mesterkélt nevetésével. – Szívem – kiáltotta –, neked adom ezt a ruhát, mihelyt nekem már nem kell. Holnap másikat kapok. Összeírom, mire lesz szükségem. Masszírozás, dauer a fodrásznál, a kutyának nyakörv, és okvetlenül megveszem azt a cuki kis hamutálcát, amin csak egy gombot kell megnyomni; és a fekete szalagos koszorút a mama sírjára, olyat, ami megmarad egész nyáron át. Okvetlenül össze kell írnom mindent, hogy semmit el ne felejtsek. Kilenc óra volt, de mikor szinte nyomban újra az órámra néztem, már tíz. Mr. McKee egy székben aludt, ökölbe szorított kezét ölébe ejtve, mint valami harcra kész férfiú fotográfiája. Odaléptem hozzá, és zsebkendőmmel letöröltem az arcáról az ottmaradt szappanhabot: ami egész este folyton idegesített. A kiskutya az asztalon ült, vaksi szemmel nézte a füstös levegőt, s néha halkan vinnyogott. A vendégek néha eltűntek, majd újra megjelentek, és terveket szőttek, hogy hova menjenek. Aztán elvesztették, majd újra megkeresték egymást, egymástól alig egyméternyi távolságban. Éjfél felé Tom Buchanan és Mrs. Wilson egymással szemben álltak, és szenvedélyes hangon arról vitatkoztak, joga van-e Mrs. Wilsonnak említeni a Daisy nevét. – Daisy! Daisy! Daisy! – kiáltotta Mrs. Wilson harsányan. – Igenis annyiszor mondom ki, ahányszor akarom! Daisy! Dai … Tom gyors mozdulatot tett, és nyitott tenyérrel betörte Myrtle orrát Később a fürdőszoba padlóján vérfoltos törülközőket láttam, veszekedő női hangokat, és a hangzavar felett fájdalom okozta, hangos jajgatást hallottam. Mr. McKee felébredt szendergéséből, és kábán indult kifelé. Mikor félig kint volt a szobából, visszafordult, és megkövülten nézte a zűrzavaros jelenetet – felesége és Catherine szitkozódva és vigasztaló szavakat kiáltozva botladozott a zsúfolt bútorok, különféle kötözőszerek s a pamlagon véresen és szánalomra méltóan fekvő Mrs. Wilson között, míg a Town Tattle egyik példányával próbálták leteríteni a versailles-i jeleneteket ábrázoló gobelineket. Mr. McKee megfordult, és ment kifelé. Én levettem a kalapomat a csillárról és utánamentem. – Jöjjön el egyszer ebédre – ajánlgatta, mikor a liften lefelé haladtunk. – Hová? – Akárhova. – Kérem, vegye le a kezét a kapcsolóról – szólt rá a liftes fiú. – Ó, bocsánat – mondta Mr. McKee méltóságteljesen. – Nem is vettem észre, hogy hozzáértem. – Rendben van – fogadtam el a meghívást. – Szívesen. …Ott álltam az ágya mellett; Mr. McKee a megvetett ágyon ült alsóruhában, kezében egy hatalmas

fényképalbummal. – A szűz és a sárkány … Magány … A vén igásló … Brook’n Bridge … Később félálomban feküdtem a Pennsylvania állomás hideg, alsó várótermében egy padon, a Tribune hajnali kiadását szorongattam, és vártam a hajnali négyórai vonatot.

HARMADIK FEJEZET ♦ Nyári éjszakákon zene hallatszott át a szomszédom házából. Kékes fényben derengő kertjében férfiak és fiatal lányok lebegtek, mint lepkék, suttogás, pezsgő és a csillagok között. A délutáni dagály idején figyeltem vendégeit, amikor csónaktutajának a tornyáról fejest ugrottak, vagy napfürdőztek a forró strandon. Két motorcsónakja is szelte az öböl vizét, vízisíket vontatva maga után a hullámok tetején. Hétvégén Rolls-Royce-a szinte menetrendszerűen közlekedett New York és Long Island között, hozta és vitte a vendégeket reggel kilenctől éjfél utánig. Egy másik nagy, sárga autója pedig rendszeresen kiment minden érkező vonathoz. Minden hétfőn nyolc szolgája, köztük egy erre az alkalomra fogadott kertész is, egész napon át takarított, rendbe hozta a kertet, és tüntette el az előző éjszaka dúlásának nyomait. Minden pénteken öt láda narancs és citrom érkezett az egyik New York-i gyümölcskereskedésből, s minden hétfőn az egész szállítmányt kifacsarva, szemetesládákba vitték el a villa hátsó bejáratán. A konyhában volt egy gép, amely fél óra alatt kétszáz narancs levét nyomta ki, ha a komornyik hüvelykjével egy gombot kétszázszor megnyomott. Kéthetenként egy vendéglátó üzem brigádnyi munkása jelent meg sátorponyvákkal és annyi színes villanykörtével, hogy Gatsby óriási kertjének fáit karácsonyfákká varázsolhatták volna. Büféasztalokon halomba rakták a csillogó előételeket, fűszeres, felszeletelt sonkát, feldíszítve mintásán formált színes aszpikkal és különféle salátákkal, sötétarany színű máj- és pulykapástétomokat. A nagy előcsarnokban rézkorlátokkal ellátott valódi bárt állítottak fel, és zsúfolásig megrakták ginnel, nehéz italokkal és szíverősítőkkel, köztük olyan régi márkákkal, amilyeneknek a fiatalabb hölgyvendégek még a nevét sem hallották. Hét órakor érkezett a zenekar, nem valami nyavalyás öttagú zenekarocska, hanem egész hangversenydobogót megtöltő, valódi nagy zenekar, oboákkal, puzonokkal, szaxofonokkal, csellókkal, kürtökkel, pikolófuvolákkal, mély és magas hangú dobokkal. Ekkor a strandról már eljöttek az utolsó fürdőzők is, és öltözködtek a vendégszobákban. A New Yorkból érkezett autók öt hosszú sorban parkíroztak a széles kocsi feljárón. A hallok, a szalonok és a verandák tarka színeikben pompáztak, a nők új, soha nem látott frizurákkal kápráztatták a férfi vendégeket, vállukon olyan sálakkal, amikről Kasztília sem álmodott. A bár teljes üzemben dolgozott, az inasok tálcákon hordták a koktélokat kinn a kertben; a levegő megtelt csevegéssel és nevetéssel, vadidegen vendégek új barátságokat kötöttek, hogy még ott a helyszínen nyomban elfeledjék. A villanykörték fényesebben égnek a leszálló alkonyatban. A zenekar sárga koktélmuzsikába kezd, és a dzsesszénekes hangja mind magasabbra szárnyal. A nevetés percről percre könnyedebben csilingel, és áradva ömlik szét; simogató, vidám szavak hangzanak. A park pázsitján álló csoportok mind gyorsabban cserélődnek, nagyobbra nőnek, a frissen érkezők felduzzasztják őket, majd szertebomlanak, hogy aztán lélegzetvételnyi idő alatt szétoszoljanak. A bájaikban bízó ifjú hölgyeket elkapja vándorösztönük. Itt is, ott is kígyózva siklanak a lassúbb mozgású, termetes hölgyvendégek között, s egy gyorsan múló, gyönyörrel teljes pillanatra köréjük sereglő csoport középpontjába kerülnek, majd könnyedén tovalibegnek, és a környező arcok a tenger habjaiként hullámzanak körülöttük, hangok és színek folyton változó forgatagában. Az egyik ilyen, lidérclángként lebegő leány opálszínű tüllruhában, mintha a levegőben úsznék, elkap egy koktélt, gyorsan felhajtja, majd szólótáncba kezd a gyepen felállított egyik sátor pódiumán. Pillanatnyi áhítatos csendben mindenki ráfigyel, a zenekar vezetője új dallamba kezd, alkalmazkodik a tánc ritmusához, s már futótűzként terjed a hír a vendégek között, hogy a táncos tündér a Follies

egyik táncosnője, aki Gilda Gray helyett szokott beugrani. És ezzel el is kezdődött az estély. Biztosra veszem, hogy amikor első ízben voltam jelen Gatsby estélyen, alighanem csak én vagy legfeljebb néhányan voltunk meghívott vendégek. Vendégei általában hívatlanul érkeztek – és távoztak. Kocsijukba ültek, 8 Long Islandre hajtattak, és végül valahogy Gatsby villájának kapujánál kötöttek ki. Mihelyt megérkeztek, valaki, aki ismerte Gatsbyt, bemutatta neki őket, s nyomban úgy viselkedtek, mintha egy vidámpark vendégei lettek volna. Máskor úgy jöttek és távoztak, hogy Gatsbyvel nem is találkoztak, és tették mindezt oly természetességgel, mintha ez lett volna belépőjegyük. Én azonban meghívót kaptam. Sötétkék egyenruhás sofőr jött át szombaton kora reggel, és meglepően előírásos hangú levelet hozott gazdájától. Gatsby igen nagy megtiszteltetésnek venné – így szólt a meghívó ha aznap este megjelennék az általa rendezett „kis összejövetelén”. Már többször látott, és régen szándéka volt felkeresni, de különféle okok összejátszása ebben eddig megakadályozta – a levelet Jay Gatsby előkelőséget sejtető aláírása zárta be. Fehér flanell nyári ruhában mentem át a villájába, röviddel hét óra után. Feszélyezett hangulatban járkáltam a kertben és benn a házban a nyüzsgő-mozgó vendégsereg között. Senkit nem ismertem, bár néhány arc ismerősnek tetszett a New York-i helyi vonatról. Nyomban feltűnt, hogy milyen szép számmal voltak jelen angol fiatalemberek, mind kifogástalanul öltözködött, de egy kicsit kiéhezettnek látszottak; halk, komoly hangon beszélgettek szolid, vagyonos amerikaiakkal. Biztos voltam benne, hogy valamit eladtak: részvényeket, biztosítási kötvényt vagy autót. Láthatólag kínos pontossággal tudták, milyen sok pénz van ezen a tájon, és hogy a pénz az övék lehet, ha kellő ügyességgel ejtik ki a megfelelő szavakat. Nyomban megérkezésem után megkíséreltem, hogy megtaláljam házigazdámat, de az a két-három vendég, akinél érdeklődtem hollétéről, olyan meglepődötten bámult rám, és olyan határozottan kitért a kérdés elől, hogy sietve távoztam a koktélos asztal irányába. Ez volt ugyanis az egyetlen hely, ahol nyugodtan ottmaradhattam anélkül, hogy céltalan egyedüllétem bárkinek feltűnjék. Már éppen azon a ponton voltam, hogy zavaromban tökrészegre igyam le magam, amikor Jordan Baker jött ki a házból, és megállt a kertbe vezető legfelső lépcsőfokon. Egy kicsit hátradőlt, és megvető érdeklődéssel nézett le a kertbe. Akár szívesen vette, akár nem, szükségét éreztem, hogy valakihez hozzácsatlakozzam, hacsak nem akartam szívélyes szavakat váltani az utamba kerülő vadidegen személyekkel. – Hello! – kiáltottam harsányan, és feléje indultam. Hangom természetellenes hang volt, amint szállt végig a kerten. – Gondoltam, hogy itt találom – szólt szórakozottan, amikor mentem felfelé a lépcsőkön. – Emlékszem, hogy a szomszédban lakik. Személytelen bájjal fogott velem kezet, mintha azt ígérné, hogy azonnal törődni fog velem. Közben a lépcső alján álló két, egyforma sárga ruhába öltözött fiatal leányra figyelt. – Hello – kiáltotta együtt mind a kettő. – Kár, hogy nem győzött. A golfversenyről beszéltek, ahol a múlt héten Miss Baker nem jutott be a döntőbe. – Biztosan nem tudja, kik vagyunk – mondta az egyik sárga ruhás leány –, pedig ugyanitt találkoztunk körülbelül egy hónapja. – Azóta más színűre festette a haját – mondta Jordan. Én közben elindultam, de a két lány is továbbment, így Miss Baker szavait a teliholdhoz intézte, amely, akárcsak a vacsora, bizonyosan a vendéglátó vállalat kosarából került elő. Jordan aranyszínű karját a karomba öltötte; lementünk a lépcsőn, s kószáltunk a kertben. Az alkonyi fényben egy koktélos tálca libegett felénk, leültünk egy asztalhoz, a két sárga ruhás leánnyal és három férfival, akik mint Mr. Um-hum mutatkoztak be.

– Maguk gyakran jönnek ezekre az estélyekre? –kérdezte Jordan a mellette ülő leánytól. – Utoljára akkor voltam itt, amikor magával találkoztam – felelt a leány élénk, magabiztos hangon. Majd társához fordult és megkérdezte: – Te is, Lucille? Igen, ez volt az eset Lucille-lal is. – Szívesen jövök ide – mondta Lucille. – Nem fontos, mit csinálok, fontos, hogy mindig jól érzem magam. Amikor utoljára voltam itt, a ruhámat egy szék eltépte. Gatsby megkérdezte a nevemet és a címemet – és egy hét sem telt el, Croirier-től csomagban új estélyi ruhát kaptam. – Elfogadta? – kérdezte Jordan. – Persze hogy elfogadtam. Ma este fel akartam venni, de mellben túl bő, és meg kell igazíttatnom. Világoskék, levendulaszín gyöngyökkel. Kétszázhatvanöt dollár az ára. – Furcsa, miért teszi ezt? – mondta a másik leány. – Talán nem akarja, hogy bárkivel is baja legyen. – Ki nem akarja? – kérdeztem. – Gatsby. Valaki mesélte … A két leány és Jordan bizalmasan összehajolt. – Valaki azt mesélte, hogy egyszer megölt egy embert. Mindnyájunkon borzadály futott át. A három Mr. Um-hum előrehajolt, és odaadóan figyelt. – Ezt én nem is hiszem – érvelt hitetlenkedve Lucille. – Valószínűbb, hogy német kém volt a háború alatt. Az egyik férfi fejbólintással adott igazat szavainak. – Én is ezt hallottam valakitől, aki mindent tud róla: együtt nevelkedett vele Németországban – erősítgette. – Ez hülyeség – mondta az első leány –, hiszen a háború alatt az amerikai hadseregben szolgált. – Erre inkább neki adtunk hitelt, ő pedig előrehajolt, és lelkesen így folytatta: – Nézzék csak meg olyankor, amikor azt hiszi, hogy senki nem nézi. Fogadni merek, hogy embert ölt. Összehúzta a szempilláját és megborzongott. Lucille is ugyanezt tette. Mindnyájan megfordultunk, és Gatsbyt kerestük. Az tanúsítja legjobban a személye körüli romantikus spekulációt, hogy olyanok sugdolóztak állítólagos dolgairól, akik sokkal jelentéktelenebbek voltak, minthogy bármit is suttogni lehetett volna róluk. Az első vacsora felszolgálása megkezdődött – második vacsora is következett éjfél után –, és Jordan meghívott, csatlakozzam az ő társaságához, nekik a kert másik végében terítettek. A társaságban volt három házaspár és Jordan kitartó udvarlója, egy egyetemi hallgató, aki szeretett rossznyelvűsködni mások rovására; egyébként meg volt róla győződve, hogy kisebb-nagyobb mértékben sikereket ér majd el Jordannál. Ez a társaság megőrzött bizonyos egyformaságot és a vidéki dzsentrik tartózkodását. Ők képviselték East Egg előkelőségét; leereszkedtek West Egg plebejusaihoz, de azért távol tartották magukat vásárian tarka szórakozásaiktól. – Gyerünk innen – súgta Jordan, amikor egy fél órát keservesen eltöltöttünk –, ezek nekem túl finomak. Felkeltünk, és Jordan magyarázatképpen közölte velük, hogy a házigazdát akarjuk megkeresni. – Még nem sikerült vele találkoznom – mondta –, és ez mégsem mehet a végtelenségig. – Az egyetemi hallgató cinizmussal vegyes melankóliával bólogatott. Először a zsúfolt bárba néztünk be, de Gatsby nem volt ott. Nem találtuk meg, amikor felmentünk a lépcsőkön, és a verandán sem volt. Próbát tettünk egy láthatólag fontos helyre nyíló ajtóval, amely angol tölgyfa burkolatú, gótikus könyvtárterembe vezetett. Bizonyosan úgy szállították át, ahogy volt, egy romba dőlt régi kastélyból.

Nagy asztal szélén köpcös, középkorú férfi ült, orrán hatalmas szemüveggel, amely arcának bagolyszerű jelleget kölcsönzött, s bizonytalan tekintettel bámult a tömött könyvespolcokra. Mikor beléptünk, megfordult, és Jordant fürkésző tekintettel mérte végig fejétől a lábáig. – Maga mit gondol? – kérdezte indulatos hangon. – Miről? Széles mozdulattal a könyvespolcokra mutatott. – Ezekről. Nem kell rajta a fejét törnie. Én már megoldottam a rejtélyt. Igaziak. – A könyvek? Bólintott. – Abszolúte igaziak – valóságos lapjaik vannak és minden. Azt hittem, jó minőségű, tartós kartonpapírból készültek, és … Nézzen ide! Hogy kételyeinket, ha voltak, feltétlenül eloszlassa, odament a könyvespolchoz és „Stoddard Felolvasások” című sorozat egyik kötetével a kezében jött oda hozzánk. – Lássák! – kiáltotta diadalmasan – minden kétségen felül nyomdatermék. Becsapott. Ez a pasas második Belasco. Az alaposság diadala. Ilyen realizmus! Tudta, hol kell megállnia – a lapokat már nem vágta fel. De mit kívánjunk? Mit várjunk tőle? Kikapta a kötetet a kezemből, és gyorsan visszatette a helyére. Közben megjegyezte, hogy ha a könyvtár egy tégláját kiveszi valaki, feltétlenül összedől az egész. – Magukat ki hozta ide? – kérdezte. – Vagy csak úgy jöttek maguktól? Engem hoztak. Mindenkit hoztak. Jordan vidám, elővigyázatos mosollyal nézett rá, de nem felelt. – Engem egy Roosevelt nevű asszony hozott – folytatta –, Mrs. Claud Roosevelt. Ismerik? Tegnap este találkoztam vele valahol. Körülbelül egy hete részeg vagyok, és gondoltam, hogy kijózanodom, ha beülök egy könyvtárba. – Sikerült? – Némileg, azt hiszem. De még nem biztos. Még csak egy órája vagyok itt. Mondtam már a könyveket? Igaziak. Mind … – Igen, már elmondta. Komolyan kezet fogtunk vele és kimentünk. Közben elkezdődött a tánc a gyepen emelt sátorban. Öreg férfiak húzkodtak ügyetlen mozdulatokkal fiatal lányokat, táncolni kitűnően tudó párok divatos táncokat lejtettek, leányok szólótáncprodukciókat mutattak be, s pillanatnyi pihenőhöz juttatták a zenekar bendzsón és ütőhangszereken játszó tagjait. Éjfélig a jókedv nőttön-nőtt. Egy ünnepelt tenorista olasz, egy jól ismert énekesnő pedig dzsesszdalokat énekelt. Az énekszámok közben artistamutatványok kerültek sorra, és időnként hangos nevetés szállt a nyári ég felé. Két színésznő, a két sárga ruhás leány, páros jelenetet adott elő, közben kézöblítő edény nagyságú poharakban pezsgőt szolgáltak fel. A hold magasabbra emelkedett, visszfénye ezüst háromszögként úszott az öböl vizén, könnyedén lebegve a gyepen szóló bendzsók éles, érces hangjára. Továbbra is Jordan Baker mellett maradtam. Az asztalnál velem körülbelül egykorú férfi és egy lármás, apró termetű kis nő ült, aki a legkisebb kihívásra is féktelen nevetésben tört ki. Kezdtem jól érezni magam. Két nagy pohár pezsgőt ittam meg, és a szemem előtt a kép egyszerre elmélyült, jelentőségteljes, elementáris lett. Mikor a mulatság némileg alábbhagyott, a férfi rám nézett és mosolygott. – Az arcod ismerős – mondta udvariasan –, nem szolgáltál te a háborúban az első hadosztálynál? – De igen, a huszonnyolcadik gyalogezredben.

– Én a tizenhatosoknál tizennyolc júniusáig. Biztos vagyok benne, hogy találkoztunk. Néhány percig sáros, szürke francia falvakról beszélgettünk. Szavaiból megtudtam, hogy a közelben lakik. Közölte velem, hogy egy hidroplánt vett, és másnap reggel próbálja ki. – Nem jönnél velem, öreg bajtárs) Csak itt, a parthoz közel az öböl mentén. – Mikor? – Amikor neked megfelel. A nyelvem hegyén volt, hogy megkérdezzem a nevét, amikor Jordan mosolyogva ránk nézett. – Jól érzi magát? – kérdezte. – Jobban, mint gondoltam. – Majd ismét új ismerősömhöz fordultam: – Egészen szokatlan összejövetel ez nekem. A házigazdát még nem is láttam. A szomszédban lakom, és – egy kézmozdulattal a sötétben nem látható sövényre mutattam –, és ez a Gatsby a sofőrjét küldte át hozzám egy meghívóval. Egy pillanatra rám nézett, mint aki nem érti, mit mondtam. – Én vagyok, Gatsby – mondta. – Micsoda? – kiáltottam fel. – Kérem, bocsásson meg! – Azt hittem, tudod, öreg bajtárs. Sajnos, azt hiszem, nem vagyok nagyon jó házigazda. Megértően – több mint megértően mosolygott. Az a fajta ritka mosoly volt ez, teli örök érvényű megnyugtatással, amivel négyszer-ötször ha találkozunk egy életen át. Egy pillanatra úgy érzed, ez a mosolygás maga az öröklét, s aztán neked kedvező és ellenállhatatlan elfogultsággal rád összpontosul. Olyan mértékben ért meg, amilyen mértékben te kívánod, hogy megértsen, úgy hisz benned, ahogyan te szeretnél hinni önmagádban, és biztosít arról, hogy pontosan olyan benyomása van rólad, amit te legjobb tudásod szerint szeretnél nyújtani önmagádról. Mosolya ekkor eltűnt, és egy harmincegyharminckét éves, termetes, elegáns úriember állt előttem, akinek keresetlen, fennkölt beszédmodorát kicsi híján affektálásnak éreztem. Már előbb, amikor bemutatkozott, erősen az volt a benyomásom, hogy kínos gonddal válogatja meg szavait. Alig egy pillanattal azután, hogy Gatsby felfedte kilétét, egy komornyik sietett hozzá, és tudatta vele, hogy Chicagóból keresik telefonon. Bocsánatot kért, és könnyed fejbólintással elbúcsúzott. – Ha bármire szükséged van, rendelkezésedre áll, öreg bajtárs – mondta. – Bocsássanak meg. Később visszajövök. Amikor elment, azonnal Jordanhoz fordultam – alig vártam, hogy közöljem vele meglepetésemet. Én ugyanis azt vártam, hogy Mr. Gatsby viruló egészségben levő, korpulens középkorú férfi. – Ki ez az ember? – kérdeztem. – Ismeri maga? – Egy ember, akinek Gatsby a neve. – Hova való? Mit csinál? – Ha már elkezdte – felelt Jordan színtelen mosollyal –, egyszer azt mondta nekem, hogy oxfordi diák volt. Személyiségének háttere halvány körvonalakban így talán kirajzolódhatott volna, de Jordan következő megjegyzése szétfoszlatta ezt az illúziót. – Én azonban nem hittem el neki. – Miért nem? – Nem tudom – mondta. – Valahogy nem tudom róla elképzelni. Hangja emlékeztetett a másik leány megjegyzésére, mikor azt mondta: – „Azt hiszem, embert ölt”, s ez erősen felkeltette kíváncsiságomat. Kételkedés nélkül fogadtam volna, ha azt hallom róla, hogy Louisiana mocsaraiból vagy a New York-i East Side-ről jött. Ez érthető és természetes lett volna. Vidékies tapasztalatlanságomban én úgy hittem, hogy ifjú emberek nem bukkannak elő csak úgy a

semmiből – és vásárolnak palotát Long Islanden. – Én csak azt tudom, hogy nagy estélyeket ad – mondta Jordan, másra terelve a szót elegáns idegenkedéssel mindentől, ami konkrét. – És én úgy szeretem a nagy estélyeket! Olyan intimebb, kisebb összejöveteleken az ember senkivel sem tud egyetlen bizalmas szót sem váltani. Felbúgott egy mély hangú dzsesszdob, és a zenekar vezetőjének a hangja hirtelen túlharsogta a kertben nyüzsgő vendégsereg lármáját. – Hölgyeim és uraim – kiáltotta. – Mr. Gatsby kérésére eljátsszuk önöknek Mr. Vladimír Tostoff legújabb szerzeményét, amelynek bemutatója májusban a Carnegie Hallban igen nagy feltűnést keltett. Ha olvasták az újságokat, tudják, milyen nagy szenzáció volt. – Majd joviális és leereszkedő mosollyal hozzátette: – De milyen nagy szenzáció! – mire mindenki nevetett. – A szerzemény címe – fejezte be szavait teli torokkal – „A dzsessz világtörténete”. Szerzője: Vladimír Tostoff. Mr. Tostoff szerzeményét nem élveztem és méltányoltam, ahogy megérdemelte volna, mert alig kezdődött el, megpillantottam Gatsbyt egyedül a márványlépcsőkön. Helyeslő tekintettel szemlélte vendégeinek hol az egyik, hol a másik csoportját. Napbarnított bőre arcára feszült, és rövid haja olyan gondozott volt, mintha naponként nyíratta volna. Semmi baljóslatút nem láttam rajta. Talán az különböztette meg vendégeitől, hogy nem ivott. Viselkedése feltűnően vált mind kifogástalanabbá, amint a társaság jókedve fokozódott. Amikor „A dzsessz világtörténeté”-nek előadása befejeződött, a fiatal hölgyvendégek tartózkodás nélküli közvetlenséggel hajtották fejüket a férfiak vállára, mások, egész csoportok, játékosan a mögöttük álló férfiak karjába ájultak, jól tudva, hogy lesz, aki felfogja őket, és nem kell a földre esniük – de Gatsby karjába senki nem ájult, egyetlen divatos frizura sem érintette az ő vállát, és szerenádot sem adtak neki a golfpályán szerzett győzelemért. – Bocsánatot kérek. Hirtelen Gatsby komornyikja állt meg előttünk. – Miss Bakerhez van szerencsém? – kérdezte. – Bocsánatot kérek, de Mr. Gatsby szeretne önnel beszélni. – Velem? – kiáltotta Jordan meglepődve. – Igen, önnel, madame. Lassú mozdulattal kelt fel a helyéről, felhúzott szemöldökkel, meglepődve nézett rám, és ment be a házba a komornyik után. Most megint feltűnt nekem, hogy Jordan, mint minden ruháját, estélyi ruháját is úgy hordja, mintha sportöltözet lenne. Mozgásában volt valami fesztelenség, mint aki golfpályákon tanult meg járni tiszta, friss reggeleken. Egyedül maradtam; már majdnem hajnali két óra volt. Egy idő óta zavaros, izgatott hangok hallatszottak ki egy hosszú, sokablakos teremből, amely a terasz felett volt. Faképnél hagytam Jordan lovagját, az egyetemi diákot, aki a szülészetről tartott előadást két kóristalánynak, és mindenáron azt akarta, hogy én is hallgassam meg. De én otthagytam és bementem a házba. A hatalmas teremben igen sokan voltak. Az egyik sárga ruhás leány zongorázott. Mellette magas, vörös hajú ifjú hölgy, egyik ismert énekkar tagja állt és énekelt. Nagy mennyiségű pezsgőt fogyaszthatott, mert éneklés közben – mintha előre elhatározta volna, hogy minden nagyon-nagyon szomorú –, idétlen módon, nemcsak énekelt, hanem sírt is. Amikor szünetet tartott éneklés közben, ziháló, szakadozott zokogásba tört ki, majd kissé remegő szoprán hangon folytatta a megkezdett dalt. Könnyek csorogtak végig az arcán, de mert ráfolytak erősen festett szempilláira, apró fekete csíkokban szivárogtak lassan lefelé. Valaki tréfásan megjegyezte, hogy az énekesnő a kottákat az arcán hordja: erre kezét széttárva leroskadt egy székre, és pezsgőgőzös mély álomba merült. – Az előbb veszekedett egy férfival: azt állítja róla, hogy a férje – magyarázta egy fiatal nő a

közelemben. Szétnéztem. A teremben levő legtöbb nő hasonlóképpen veszekedett férjüknek mondott férfiakkal. Jordan East Egg-i négytagú társasága is két, egymással civódó félre szakadt. Az egyik férfi hevesen csapta a szelet egy fiatal színésznőnek, s a felesége méltóságteljesen, közönyt színlelve, nevetéssel ütötte el a dolgot, de aztán egészen letört, és oldaltámadásba kezdett. Időnként feltűnt a férje oldalán, mint haragosan szikrázó gyémántkő, és ezt sziszegte a fülébe: – Megígérted! A hazamenetel ellen nem csak makacs férfiak tiltakoztak. Az előcsarnokban két, kétségbeejtően józan férfi vitázott mélyen felháborodott feleségével. A két egymással rokonszenvező feleség kissé emelt hangon tiltakozott. – Amint észreveszi, hogy jól érzem magam, azonnal haza akar menni. – Soha életemben nem láttam ilyen önzést. – Mindig mi megyünk el először. – Mi is. – Ma úgy látszik, utolsónak maradunk – jegyezte meg az egyik férfi félénken. – A zenekar már félórája elment. A két feleség egyetértő megállapítása ellenére, hogy ilyen rosszakarat nincs sehol a világon, a vita rövid birkózás után azzal végződött, hogy a két férfi ölbe kapta rúgkapálózó feleségét, és vitte ki az éjszakába. Mialatt az előcsarnokban vártam a kalapomra, kinyílt a könyvtár ajtaja: Jordan Baker jött ki Gatsbyvel az ajtón. Gatsby búcsúzóul mondott valamit neki, de modorának élénk közvetlensége gyorsan megmerevedett, amikor többen odamentek hozzá, hogy elköszönjenek tőle. Jordant társaságának tagjai türelmetlenül hívták a verandára, de egy pillanatig még maradt, hogy kezet fogjon velem. – Hihetetlen dolgokat hallottam – suttogta. – Menynyi ideig voltunk odabenn? – Azt hiszem, egy óráig. – Egyszerűen hihetetlen – ismételte meg szórakozottan. – Megesküdtem, hogy egy szót sem mondok el belőle, és így hiába csigázom fel a kíváncsiságát. – Bájos fintorral az arcomba ásított, és így szólt: – Feltétlenül látogasson meg … Benn vagyok a telefonkönyvben … Mrs. Sigourney Howard néven … Tudja, ő a nagynéném – S már el is rohant, napbarnított karja könnyed mozdulatával intve búcsút, és alakja eltűnt társaságának rá várakozó tagjai között. Egy kicsit restelltem, hogy mindjárt az első alkalommal ilyen későig maradtam. Csatlakoztam Gatsby utolsó vendégeihez, akik most köréje csoportosultak. Szerettem volna elmondani neki, hogy már az estély elején kerestem, és mentegetőzni akartam, hogy nem ismertem fel a kertben. – Szóra sem érdemes – mondta tiltakozva. – Igazán nem fontos, öreg bajtárs. – A sokszor megismételt megszólításban ugyanolyan kevés meghittség volt, mint kedélyes vállveregetésében. – És ne felejtsd el, hogy holnap reggel kilenckor szállunk fel a hidroplánnal. Ekkor a komornyik jelent meg a háta mögött. – Philadelphiából várják telefonon, uram. – Rendben van, máris megyek. Mondja, hogy azonnal megyek … Jó éjszakát! – Jó éjszakát! – Jó éjszakát! – mosolygott – és hirtelen úgy éreztem, számára különös jelentősége van annak, hogy utoljára maradtam, mintha egész este ez lett volna az óhajtása. – Jó éjszakát, öreg bajtárs … Jó éjszakát! Amikor lementem a lépcsőn, láttam, hogy az este még nem ért egészen véget. Húszméternyire a villa kapujától egy tucat autólámpa bizarr, zűrzavaros jelenetet világított meg. Az út mentén, kétpercnyire

Gatsby villája bejáratától, az árokban felborultan feküdt egy vadonatúj, csukott autó. Kereke levált, nyilván a fal éles kiszögellése okozhatta a balesetet. A szerencsétlenül járt gépkocsit egy csomó ember állta körül kíváncsian. Kocsijaik egészen elálltak az utat; utasaik hangos kiáltozással érdeklődtek, mi történt, s ez csak növelte a zűrzavart. Az összetört kocsiból hosszú porköpenyben egy férfi bújt ki, és megállt az út közepén. A kocsiról levált kerékre, a kerék abroncsáról az úton bámészkodókra nézett, és kedves, zavart hangon megszólalt: – No lám! – állapította meg. – Ez meg befordult az árokba. A tény szemmel láthatólag meglepte, és furcsa, csodálkozó hangjából azonnal felismertem benne Gatsby könyvtárának látogatóját. Megvonta a vállát. – Én egy cseppet sem értek az autó szerkezetéhez – mondta határozottan. – De hogy történt? Nekirohant a falnak? – Engem ne kérdezzenek – mondta a „bagolyszemű” mentegetőzve. – Én édeskeveset értek az autóvezetéshez. Azt tudom csak, hogy megtörtént. – Ha nem tud vezetni, ne vezessen éjszaka. – De én meg se próbáltam – magyarázta méltatlankodva. – Meg se próbáltam. Szavait a körülötte állók megdöbbenten hallgatták. – Öngyilkos akart lenni? – Szerencséje, hogy csak az egyik kerék vált le! Aki nem tud vezetni, az ne is próbálkozzon. – Nem értenek – magyarázta a vén bűnös. – Nem én hajtottam. Még valaki van a kocsiban. Kijelentését hangos „Ah-h-h!” felkiáltásokkal kísért meglepetés fogadta, amikor az autó ajtaja lassan kinyílt. A tömeg, mert most már egész tömeg ember állt az úton, lassan visszahúzódott, s amikor az autó ajtaja teljesen kinyílt, kísérteties csend támadt. Aztán az autóroncsból egy ingadozó járású férfi lépett ki, sápadt arccal, igen lassan, és fekete lakk tánccipőjével bizonytalanul megtapogatta a talajt. Az autólámpák fényétől elvakítva és az autókürtök hangos dudálásától félig megsüketülten, a kísértetszerű lény ide-oda libegett egy pillanatig, amíg észre nem vette a porköpenyes férfit. – Mi az? – kérdezte nyugodt hangon. – Kifogyott a benzin? – Hát nem látja? Öten-hatan is a levált kerékre mutattak – a férfi rámeredt egy pillanatig, azután felfelé nézett, mintha azt gyanítaná, hogy az égből pottyant le. – Levált – magyarázta valaki neki. Bólintott a fejével. – Először észre se vettem, hogy megálltunk. Szünet. Aztán nagyot sóhajtott, és kiegyenesedve határozott hangon megjegyezte: – Nem mondaná meg valaki, hol van egy benzinkút? Legalább egy tucat ember magyarázta neki, hogy a kerék és a kocsi tökéletesen elvált egymástól. – Farolj hátra – szólalt meg egy pillanattal később. – Hajts hátrafelé! – De az egyik kerék levált! Tétovázott egy pillanatig. – Azért meg lehet próbálni – mondta. Az autókürtök bábeli hangzavara új erőre kapott; megfordultam, és elindultam hazafelé, s csak egyszer néztem hátra. A hold mint nagy mézes pogácsa fénylett Gatsby háza felett változatlan fénnyel; fentről nézett le a fényesen kivilágított kertre, s az onnan felhatoló lármára és nevetésre. Hirtelen nagy üresség bámult ki a ház ablakaiból és tágra nyitott ajtóiból, s a verandán nagy magányossággal ölelte körül a házigazda egyedül álló alakját, amint felemelt kézzel búcsút intett.

Abból, amit eddig írtam, könnyen azt gondolhatja, aki elolvassa, hogy egész nyáron engem csak három, egymást többheti időközzel követő estén és éjszakán történtek ragadtak meg. Pedig éppen ellenkezőleg, ezek csak alkalmi események voltak egy egyébként is mozgalmas nyáron, és sokáig sokkal kevésbé érdekeltek, mint személyes ügyeim. A nyár legnagyobb részén dolgoztam. A kora reggeli órákban a napfény nyugat felé vetette árnyékomat, amikor a „Hitel Tröszt” épületéhez siettem New York belvárosában a fehér kőszakadékokhoz hasonló utcákon. A tröszt tisztviselőit és kötvényügynökeit keresztnevükön szólítottam. Sötét, zsúfolt éttermekben együtt ebédeltem velük, sült kolbászt burgonyapürével és feketekávét. Egy New Yersey-i leánnyal rövidebb lejáratú szerelmi ügyem is akadt. A könyvelésben dolgozott, de a fivére nagyon fenyegető pillantásokat vetett rám, s mikor a leány júliusban nyári szabadságra ment, jobbnak láttam az ügyet csendben befejezni. Rendesen a Yale Clubban vacsoráztam, s hogy, hogy nem, ez volt mindig a nap legkomorabb része. Vacsora után felmentem a könyvtárszobába, s jó órán át beruházásokkal és a részvénypiac helyzetével foglalkozó könyveket és cikket tanulmányoztam. A klubba hangos, jókedvű fiatalemberek is jártak, de ezek véletlenül sem jöttek fel a könyvtárszobába, s így ott nyugodtan dolgozhattam, és hallgathattam a gépek pihenést nem ismerő, szüntelen cikázását. Szerettem járni a Fifth Avenue-n, kiszemelni egy-egy izgatóan érdekes nőt a járókelők közül, és elképzelni, hogy néhány perccel később belépek az életébe, anélkül, hogy bárki tudná vagy elítélne miatta. Néha képzeletben hazáig elkísértem a kiválasztott nőt egy eldugott utcába. A nő mosolyogva visszanézett rám, aztán alakja eltűnt a lakás ajtaján át, otthona meleg sötétjében. Néha gyötrő magányosságot éreztem a nagyváros elvarázsolt alkonyain, és tudtam, hogy mások is ezt érzik – fényesen kivilágított ablakok előtt álldogáló, pénztelen, fiatal hivatalkulik, akik később magányos vacsorára beülnek egy szegényes étterembe, és így vesztegetik el éjszakáik és életük legelevenebb pillanatait. Este nyolc órakor, amikor a negyvenes utcákban, New York legelőkelőbb részein ötös sorokban mentek a taxik egymás mellett a színházak környékén, újra meg újra elnehezedett a szívem. Nők és férfiak hajoltak össze a kocsik belsejében, míg várták, hogy továbbjussanak a zsúfolt utcákban. Tréfás történetekre felcsattanó nevetés csilingelt, és égő cigaretták csillogó fénypontjai villantak meg a taxi belsejében. Elképzeltem, hogy vidámság vár rám is, és részt veszek én is a taxiban ülők intim izgalmaiban, s mi mást tehettem, kellemes szórakozást kívántam nekik. Jordan Bakert egy időre elvesztettem szem elől, de a nyár közepe felé ismét összetalálkoztunk. Eleinte hízelgett a hiúságomnak, ha társaságában lehettem, mert híres golfversenyző volt, és a nevét mindenki ismerte. De később már többről volt szó: Azt nem mondhatom, hogy beleszerettem, de jóleső kíváncsisággal kerestem a társaságát. Unott, fölényes arckifejezése, ahogy felülről lefelé nézett a világra, leplezett valamit. Ereztem, hogy affektáltsága mögött megbújik valami, és ha nem is mindjárt a kezdet kezdetén, de egy szép napon mégis rájöttem, hogy mi. Warwickben voltunk együtt egy házi mulatságon, s egy kölcsönkért kocsit nyitott tetővel kint hagyott az esőben, majd később letagadta. Ekkor egyszerre visszaemlékeztem rá, hogy mi is volt az a vele kapcsolatos történet, amely Daisyéknél nem jutott eszembe. Az első nagy golfversenyen olyan botrány támadt, hogy kicsi híján az újságokba került. Többen azt állították, hogy az egyik labdáját a döntőt megelőző selejtezőben szabálytalanul ütötte tovább. Úgy látszott, hogy a botrány kitörését már nem lehet elkerülni, mikor az ügy mégis elaludt. A labdaszedő fiú visszavonta korábban tett kijelentését, a jelen levő másik szemtanú pedig elismerte, hogy esetleg tévedett. Az incidens és a név együtt maradt meg az emlékezetemben. Jordan Baker ösztönösen elkerülte a gyanakvó, eszes férfiakat, s most már megértettem, hogy ezt azért tette, mert nagyobb biztonságban érezte magát olyan társaságban, ahol fel sem tételezték

bizonyos erkölcsi magatartás szabályainak a megsértését. Javíthatatlanul tisztességtelen volt. Elviselhetetlennek tartotta, hogy hátrányos helyzetbe kerüljön, és bizonyosan már nagyon korán hozzászokott kisebb-nagyobb csalásokhoz, hogy megőrizhesse hűvös és fölényes mosolyát, amellyel a világot nézte. Ezért tudta kisportolt fizikuma és gondtalan élete minden igényét kielégíteni. Engem ez nem bántott. Egy nő tisztességtelenségét végre is ostobaság tragikusan venni. Ha rájövök, egy darabig bánt, de aztán elfelejtem. Különben ezen a házi mulatságon furcsa szóváltás folyt le köztünk az autóvezetésről. Azzal kezdődött, hogy néhány munkásemberhez olyan közel hajtott, hogy a sárhányó leszakította a gombot az egyik munkás kabátjáról. – Elég pocsékul vezet – mondtam neki később szem-rehányóan. – Tessék jobban vigyázni, vagy egyáltalán ne üljön volán mellé! – Én vigyázok! – Dehogy vigyáz! – De vigyáz a másik. – Mit változtat az magán a tényen? – Kikerülnek – érvelt tovább. – Balesethez legtöbbször két ember kell. – És ha olyan ember kerül az útjába, aki ugyanolyan gondatlanul vezet, mint maga? – Remélem, ez soha nem történik meg – felelte. – Gyűlölöm a gondatlan embereket. Ezért szeretem magát. Szürke, napfényhez szokott szeme nyílt tekintettel nézett előre. Ez a beszélgetés új fejezetet kezdett a kettőnk közti viszonyban, s egy pillanatra úgy éreztem, szerelmes vagyok belé. De gondolkodásom lassú, teli vagyok belső szabályokkal, s ezek fékezőleg hatnak vágyaimra. Azt is tudtam, hogy előbb határozottan ki kell magamat szabadítani az otthon maradt kuszaságból. Hetenként egyszer írtam haza, és leveleimet így írtam alá: „Szerető Nicked”. Még mindig nem tudtam elfelejteni, hogy amikor ez az otthon maradt leány teniszezett, izzadságcseppekből kis bajuszka jelent meg a felső ajka felett. A kettőnk közötti homályos megegyezést előbb tapintatosan fel kellett bontani, hogy visszanyerjem szabadságomat. Mindenki azt gyanítja; magáról, hogy birtokában van, ha többnek nm is de egyetlen alapvetően fontos erénynek. Az én esetemben ez az, hogy egyike vagyok a kevés tisztességes embernek azok közül, akikkel valaha is találkoztam.

NEGYEDIK FEJEZET ♦ Vasárnap délelőtt, amikor a harangok megszólaltak a falusi templomok tornyaiban, a felső tízezer és a fél világ újra meg újra megszállta Gatsby házát, s vidáman mulatoztak kertje pázsitján. – Szeszcsempész – állapították meg róla ifjú hölgyek, de azért buzgón itták koktéljait, és gyönyörködtek kertje virágaiban. – Megölt egy embert, mert az megtudta róla, hogy Hindenburg unokaöccse, és másod-unokatestvére az ördögnek. Adj egy rózsát, szívecském, és tölts még egyszer utoljára a poharamba. Egy vasúti menetrend félig üres lapjaira feljegyeztem, kik jártak Gatsby estélyeire azon a nyáron. A menetrend azóta megsárgult, és lapjai szétestek. Címlapján ez olvasható: „Érvényes 1922. július 5től.” A megkopott írás még mindig jól olvasható, s az én általánosításaimnál világosabb képet ad arról, hogy kik vették igénybe Gastby vendégszeretetét, és adóztak neki azzal a tapintattal, hogy a világon semmit nem tudtak róla. Vendégei közül East Egg-iek voltak Chester Beckerék és Leechék, azonkívül egy Bunsen nevű férfi, aki diáktársam volt Yale-ben, valamint Doctor Webster Civet, aki Maine-ben a múlt nyáron fürdés közben a tengerbe fulladt. Rajtuk kívül Hornbeamék és Willi Voltaire-ék, s egy Blackbuck nevű népes família, akik mindig ugyanabban a sarokban telepedtek meg, és az orrukat fintorgatták, mint a bakkecskék, mindenkire, aki a közelükbe ment. Aztán Ismayék és Christie-ék (illetve Hubert Auerbach és Mr. Christie felesége), azonkívül Edgar Beaver, akinek egyetlen téli délután a haja hófehér lett, minden különösebb ok nélkül. Úgy emlékszem, Clarence Endive is East Egg-i. Ő egyetlen estélyre jött csak el, fehér térdnadrágban, amikor összepofozkodott a kertben egy Etty nevű szélhámossal. Long Island távolabb eső részeiből jöttek Cheadle-ék és O. R. P. Schraederék, a georgiai származású Stonewell Jackson Abramsék, Fishguardék és Ripley Snellék. Snell három nappal később kezdte meg a börtönbüntetését, és olyan tökrészegen feküdt a járdán, hogy Ulysses Swett autója áthajtott a jobb karján. Dancie-ék is többször voltak ott, azonkívül a hatvanon jóval felüli Maurice A. Flink; Hammerheadék és Beluga, a dohány behozatali nagykereskedő, leányaival. West Eggből a következők jártak Gatsby estélyeire: Pole-ék, Mulreadyék, Cecil Roebuck, Cecil Schoen és Gulick államszenátor, Newton Orchid, a Films Par Excellence film vállalat részvénytöbbségének a tulajdonosa, Eklhaust és Clyde Cohen, az ifjabb Don S. Schwartz és Arthur McCarty; ezek mind a filmgyártásban voltak érdekelve. Catlipék, Bembergék és G. Earl Muldoon, annak a Muldoonnak a fivére, aki később megfojtotta a feleségét. Járt az estélyekre Da Fontano, a nagyvállalkozó, Ed Legros, James B. („Vörös hasú”) Ferret. De Jongs és Ernest Lilly. Ezek nagy tétekben kártyáztak, és ha Ferret alakja feltűnt Gatsby kertjében, ez azt jelentette, hogy nagy részvénytömeget dob piacra, és másnap árhullámzásra lehet spekulálni az „Egyesült Kereskedelmi Rt.” részvényeiben. Egy Klipspringer nevű fiatalember olyan gyakori vendég volt, hogy csak mint a „bennlakó”-t emlegették, nem is hiszem, hogy lett volna más lakása. A színházi emberek közül rendszeresen járt az estélyekre Gus Waize, Horace O’Donavan, Lester Myer, George Duckweed és Francis Bull. New Yorkból a következők voltak rendszeresen Gatsby vendégei: Dennickerék, Russel Betty, Smirkék, a fiatal Quinns, aki nemrég vált el a feleségétől, és Henry L. Palmetto, aki a földalatti elé vetette magát a Times Square-n. Benny McClenahan mindig négy fiatal hölggyel érkezett. Ezek személy szerint nem voltak állandóan ugyanazok, de mindig annyira egyformák voltak, hogy mindenki azt hitte, voltak már itt korábban is. A

keresztnevükre pontosan már nem emlékszem – gondolom Jacqueline volt az egyik, de az is lehet, Consuela, Gloria, Judy vagy June. Családnevük vagy dallamos hangzású virág- vagy hónapnév volt, a komolyabbak nagy amerikai tőkések nevét viselték, és ha valaki kitartóan érdeklődött nevük után, úgy szerepeltek, mint azok unokahúgai. A felsoroltakon kívül emlékszem még Faustina O’Brienre, aki ha több alkalommal nem is, de egy ízben bizonyosan ott volt. Azután a Baedecker leányokra és a fiatal Brewerre, akinek az orrát lőtték el a háborúban. Láttam az estélyeken Mr. Albrucksburget és menyasszonyát, Miss Haagot, Ardita FitzPeterse-t és Mr. P. Jewettet, ő egy ideig az American Légion elnök igazgatója volt. Aztán Miss Claudia Hipet egy férfival, állítólag a sofőrjével. Volt ott herceg is, de hogy miféle herceg, azt már elfelejtettem. Ezek mind Gatsby vendégei voltak azon a nyáron. Július végén egyik nap reggel kilenc órakor Gatsby luxuskocsija jött fel házam kocsi feljáróján, és amikor a kapu előtt megállt, megszólalt háromhangú autókürtje. Ez volt első látogatása nálam, bár én már két estélyen is voltam, ültem a hidroplánján, és többszöri hívására gyakori vendége voltam a magánstrandjának. – Jó reggelt, öreg bajtárs! Ma velem ebédelsz, és gondoltam, magammal viszlek. – Kocsija felhágóján balanszírozta magát azzal a biztos mozgással, amely annyira jellegzetesen amerikai tulajdonság. Véleményem szerint ez részben onnan származik, hogy Amerikában a fiatalok nem végeznek nehéz testi munkát, de még inkább a sportok nagy népszerűségének és elterjedtségének köszönhető. Gatsbyben ez a tulajdonság áttörte modorának kiszámított mesterkéltségét. Soha nem tudott nyugton maradni: ha mást nem tett, lábával dobolt vagy kezét türelmetlenül hol összekulcsolta, hol meg szétnyitotta. Észrevette, hogy milyen csodálattal bámulom a kocsiját. – Csinos, ugye, öreg bajtárs? – Leugrott a felhágóról, hogy jobban láthassam. – Még soha nem láttad? Persze hogy láttam. Mindenki látta. Szokatlanul hosszú, gazdagon nikkelezett, vajszínű karosszériájába kalapdobozokat, étel- és szerszámdobozokat építettek bele, labirintszerű szélvédőkkel szerelték fel, s ezek egy tucatnyi helyen tükrözték vissza a napfényt. Több réteg üveg mögött, mint valami zöld bőrrel párnázott üvegházban, indultunk el New Yorkba. Az elmúlt hónapban ötször-hatszor beszéltem vele, és csalódottan állapítottam meg, hogy nincs semmi mondanivalója. Ezért az az első benyomásom, hogy közelebbről meg nem határozható okból, de feltétlenül jelentékeny ember, fokozatosan elhalványodott. Lassanként nem volt több a szememben, mint egy fényűző villa tulajdonosa, aki közvetlen szomszédságomban lakott. Így indultam el vele erre a New York-i kirándulásra. Még alig értünk be a faluba, Gatsby máris elhagyta választékos beszédmodorát, és bizonytalanságának leplezésére a térdét csapdosta. – Mondd, öreg bajtárs – tört ki belőle meglepetésszerűen –, tulajdonképpen mit gondolsz te rólam? Mi mást tehettem volna, a dolog lényegét kikerülő általánosságokat mondtam: mást az ilyen kérdésre nem lehet felelni. – Most elmondok néhány dolgot az életemről – szakította félbe szavaimat. – Nem szeretném, ha a rólam terjesztett vad történetekből rossz képet alkotnál rólam. Tudott tehát azokról a képtelen vádaskodásokról, amelyek oly gyakran hangzottak el estélyein. – A teljes igazat mondom el. – Jobb kezének mozdulatával mintha fensőbbségesen megparancsolta volna, hogy szavait feltétlenül meghallgassam. – Gazdag, közép-nyugati családból származom – kezdte elbeszélését –, de már senkim nem él. Nem Amerikában, hanem Oxfordban nevelkedtem, őseim ugyanis mind ott nevelkedtek. Ez nálunk családi hagyomány.

Oldalról rám nézett – s most már tudtam, miért hitte Jordan, hogy hazudott. Gyorsan elsiklott az „Oxfordban nevelkedtem” szavak felett, majdnem elnyelte, és egészen halkan ejtette ki őket, mintha kimondásuk már nemegyszer okozott volna neki bosszúságot. Szavai egyáltalában nem hangzottak meggyőzően, és belőlem sem tudták kiűzni azt az érzést, hogy nincs minden rendben a személye körül. – A közép-nyugat melyik részéről? – kérdeztem csak úgy mellékesen. – San Franciscóból. – Értem. – Családom minden tagja meghalt, és így jelentős vagyont örököltem. Hangja ünnepélyesen hangzott, mintha váratlanul kihalt családjának emléke még mindig meghatottsággal töltené el. Először azt hittem, hogy nincs igazam. – Egy ideig úgy éltem Európa nagyvárosaiban, Párizsban, Velencében, Rómában, mint valami fiatal maharadzsa. Ékszereket gyűjtöttem, elsősorban rubintokat, nagy vadra vadásztam, festegettem, de csak a magam szórakoztatására, és megpróbáltam azt a nagyon szomorú dolgot elfelejteni, ami réges-régen történt velem. Egy ideig sikerült visszafojtanom hitetlenkedő nevetésemet. Olyan elcsépelt közhelyek voltak ezek, hogy kezdtem úgy nézni rá, mint valami turbános, fűrészporral megtöltött szalmabábura, aki tigrisre vadászott a Bois de Boulogne-ban. – Aztán kitört a háború, öreg bajtárs. Ez nagy megkönnyebbülést jelentett nekem, és én mindent megtettem, hogy elessek, de úgy látszik, valami varázslat védett. Katonai szolgálatomat hadnagyi ranggal kezdtem. Az Argonne-okban egy gépfegyveres zászlóalj megmaradt részével olyan messzire nyomultam előre, hogy a gyalogság félmérföldnyire elmaradt tőlünk. Két éjszakát és két nappalt töltöttünk leváltás nélkül az első vonalakban; a zászlóaljból százharminc emberem maradt tizenhat gépfegyverrel, és amikor a gyalogság végre megérkezett felmentésünkre, három német hadosztályból összeszedett katonák holttestét találták az elesettek között. Őrnaggyá léptettek elő, és minden szövetséges hadvezetőség kitüntetett, még Montenegró is. A kis Montenegró az Adriai-tenger partján. A kis Montenegró! – hangját felemelte, fejével bólogatott, és arca mosolyra derült. Mosolygása mögött ott érzett Montenegró viharos történelme, saját rokonszenve ez iránt a szabadságáért küzdő kis nép iránt, amely neki is juttatott helyet meleg kis szívében. Hitetlenkedésemet elragadtatás váltotta fel, úgy éreztem, hogy egy tucat képes folyóiratot lapozok át. Ekkor a zsebébe nyúlt, és szalagra kötött fémdarabot ejtett a tenyerembe. – Ezt kaptam Montenegróból. Meglepetésemre a dolog hitelessége kétségen felül állt. Orderi di Danilo – így szólt az érem körirata –, Montenegró. Nicolas Rex. – Fordítsd meg! – Jay Gatsby őrnagynak. – Ez volt rávésve. – A hős katonának. – Ezt a fényképet is mindig magammal hordom visszaemlékezésül az Oxfordban töltött napokra. A Trinity College udvarán készült. Ez itt tőlem balra most Doncaster grófja. A fényképen hat fiatalember állt sportkabátban egy kapuboltozatban. Mögöttük a háttérben gótikus templomtornyok látszottak. Középütt ott volt Gatsby is. Kezében krikett ütővel nem is látszott a képen sokkal fiatalabbnak, mint most. Tehát minden igaz. Láttam a lángoló tigrisbőröket a velencei Canale Granden levő palotájában. Láttam, amint könnyed mozdulattal nyitja ki mély tüzű rubintokkal teli ékszeres ládáját, és megértettem összetört szíve mardosó bánatát. – Nagy kérésem lesz hozzád ma – mondta, miután emlékeit elégedetten visszadugta a zsebébe –, ezért óhajtottam, hogy közelebbről megismerj. Tudod, rendszerint vadidegenek közt élek, mert sodródom mindenfelé, s közöttük próbálom meg elfelejteni, milyen szomorú dolog történt velem. –

Majd tétován hozzátette: – Ma délután többet hallasz majd ezekről a dolgokról. – Az ebédnél? – Nem, délután. Véletlenül megtudtam, hogy Miss Bakert meghívtad teára. – Azt akarod mondani, hogy szerelmes vagy Miss Bakerbe? – Dehogy vagyok, öreg bajtárs. De Miss Baker volt szíves megígérni, hogy beszél veled ebben az ügyben. Halvány sejtelmem sem volt, mi ez „az ügy”, de inkább bosszantott, mint érdekelt. Nem azért hívtam meg Jordant teára, hogy Mr. Jay Gatsby „ügyé”-t vitassuk meg. Biztos voltam benne, hogy valami fantasztikus kérésről van szó, és egy pillanatra már bánni kezdtem, hogy valaha is betettem a lábam vendégekkel túl népes kertjébe. Többet azonban nem volt hajlandó mondani, és merev udvariassága érezhetően növekedett, amint közeledtünk New Yorkhoz. Átrohantunk Port Roosevelten, s egy pillantást vetettünk a vörös kéményes óceánjárókra: azután egy szegénynegyed düledező házai között haladtunk, a szesztilalom ellenére is sűrűn látogatott és a kilencszázas évek kopott aranyozásával díszített italmérésekkel az út mentén. Utána a salakvölgy szürkesége vett körül az út mindkét oldalán, és egy pillanatra láttam Mrs. Wilsont: éppen nagyban ügyködött garázsuk benzinkútjánál. Mintha kocsinknak szárnya lett volna, szétterjesztett sárhányókkal robogtunk keresztül fél Astorián – de csak a felén, mert amikor a magasvasút vasoszlopaihoz értünk, motorkerékpár pufogó zajára lettem figyelmes, majd egy haragos nézésű forgalmi rendőr jelent meg mellettünk. – Rendben van, öreg bajtárs – szólt Gatsby. Lelassítottunk. Fehér papírlapot vett ki a tárcájából, és meglobogtatta a rendőr szeme előtt. – Rendben van, köszönöm tisztelettel – mondta a rendőr és szalutált. – Legközelebb feltétlen megismerem, Mr. Gatsby. Bocsánat. – Mi volt az a kezedben? – kérdeztem. – Oxfordi képeslap? – Egyszer módomban volt szívességet tenni a rendőrfőnöknek, és azóta minden évben kapok tőle karácsonyi üdvözletet. Így értünk a nagy hídra. A napfény átsütött a híd tartógerendáin, és a gerendák árnyéka ráesett az úttesten haladó járművekre. A folyón túl emelkedtek New York belvárosának óriási cukorsüvegekre emlékeztető, hatalmas, fehér épületei. Ezek mind olyan pénzből épültek, amelynek „nincs szaga”. A város a Queensoboro Bridge-ről nekem mindig olyan, mintha első ízben látnám, minden titkának és szépségének első, szűz ígéretében. Gyászkocsi mellett haladtunk el, rajta koszorúkkal borított koporsó. Utána a közeli hozzátartozókkal két lefüggönyözött automobil ment, majd kevésbé gyászos autók következtek a végtisztességtevő barátokkal és ismerősökkel. Az elköltözött barátai a délkelet-európaiak bánatos szemével néztek ránk, s én örültem, hogy Gatsby fényűző kocsija még növelte és teljesebbé tette komor tisztességtételük méltóságát. Amikor a hídon Blackwell-szigettel egy vonalba kerültünk, csukott autó hagyott el bennünket. Az autót fehér sofőr vezette, s benne három divatosan öltözött néger, rajtuk kívül két indián és egy fiatal lány ült. Hangosan nevetnem kellett, amikor a négerek fekete arcából fölényes fensőbbséggel villant ránk villogó szemük fehérje. – Minden lehetséges, ha egyszer átjövünk ezen a hídon – ezt gondoltam –, minden a világon … Még Gatsby is lehetséges, és senki sem csodálkozik rajta. New York belső részein a teljes déli forgalom dübörgése fogadott. Gatsbyvel ebédre egy jól szellőztetett pincében adtunk találkát egymásnak. Azonnal fel is fedeztem az egyik sarokban, mihelyt szemem a kinti, erős déli napsütés után hozzászokott az étterem rosszul világított előcsarnokának félhomályához. Láttam, hogy egy férfival beszélget.

– Mr. Carraway – mondta –, bemutatom a barátomat, Mr. Wolfshiemet! Az alacsony termetű, tompa orrú zsidó férfi felém fordította busa fejét, és megfigyeltem, hogy finom szőrszálak nőttek mindkét orrlyukában. Apró szeme rám villant a rosszul világított helyiségben, és folytatta félbemaradt mondatát: – Szóval jól megnéztem magamnak – mondta Mr. Wolfshiem, s közben barátságosan kezet ráztunk –, és mit gondol, erre mit tettem? – Vajon mit? – kérdeztem udvariasan. Nyilvánvalóan nem hozzám beszélt, mert kezét kivette a kezemből, és kifejezésteljes orra csaknem belefúródott Gatsbybe. – Átadtam a pénzt Katspaughnak, és ezt mondtam neki: „Rendben van, Katspaugh, egy fillért sem fizetsz neki, míg be nem fogja a száját!” – Erre persze be is fogta. Gatsby belénk karolt, s együtt mentünk be az étterembe. Erre Wolfshiem lenyelte a következő mondatot, pedig már készült belekezdeni, és álmatag hallgatással jött velünk. – Whiskyt jeges szódával? – kérdezte a főpincér. – Igazán csinos étterem – mondta Mr. Wolfshiem, és felnézett a mennyezeten bájolgó, erkölcsösen felöltöztetett nimfákra. – De én jobb szeretem a szemben levőt! – Igen, whiskyt jeges szódával – hagyta jóvá Gatsby a főpincér szavait, aztán Mr. Wolfshiemhez fordult: – Nagyon meleg ilyenkor. – Meleg és szűk – igaza van – mondta Mr. Wolfshiem –, de teli van emlékekkel. – Hogy hívják? – kérdeztem. – A régi Metropole. – A régi Metropole – ismételte meg Mr. Wolfshiem elmerengve. – Teli, örökre eltűnt, halott arcokkal. Teli, eltávozott jó barátokkal. Soha életemben nem felejtem el azt az éjszakát, amikor Rosy Rosenthalt lelőtték. Hatan ültek az asztalnál. Rosy egész este evett és ivott. Már kezdett hajnalodni, mikor a pincér furcsa arccal odalépett hozzá, és azt mondta neki, hogy kinn az utcán beszélni akar vele valaki. – „Rendben van” – mondta Rosy, és készült felállni, de én visszahúztam a székre. – „Jöjjenek be a pofág, ha akarnak tőled valamit, Rosy, de ha rám hallgatsz, te nem mégy ki innen.” – Hajnali négy óra volt, és kint már világosodott. – Mégis kiment? – kérdeztem ártatlanul. – Persze hogy kiment – villant rám Mr. Wolfshiem orra méltatlankodva. – Megfordult az ajtóban, és így szólt: „Ne engedd, hogy a pincér elvigye a kávémat!” – Aztán kiment, és ott a járdán háromszor keresztüllőtték, és elhajtottak. – Négyen a villamosszékbe kerültek – mondtam, emlékeztem ugyanis az esetre. – Öten, mert Beckert is kivégezték. – Wolfshiem orrlyukai érdeklődéssel fordultak felém. – Szóval ön üzleti összeköttetést szeretne szerezni, ha jól értem. Mr. Wolfshiem két, egymást nyomban követő megjegyzése meglepett. De Gastby felelt helyettem a kérdésre: – Nem, nem – kiáltotta –, ő nem az az illető. – Nem? – mondta Mr. Wolfshiem csalódottan. – Ő a barátom. Mondtam már neked, hogy erről majd máskor beszélünk. – Bocsásson meg – mondta Mr. Wolfshiem. – Összetévesztettem másvalakivel. A pincér ízletesen készített vagdalt húst hozott, és Mr. Wolfshiem, elfeledve a régi Metropole fájdalmas emlékeit, mohón nekilátott az evésnek. Szeme közben lassú, fürkésző tekintettel járta körbe a termet, és hogy a kör teljes legyen, pontosan megnézte azt is, kik ülnek a hátunk mögött. Gondolom,

ha én nem lettem volna velük, talán rövid pillantást vetett volna még az asztal alá is. – Nem nehezteltél meg egy kicsit rám, öreg bajtárs, ma reggel az autóban? – kérdezte Gatsby felém fordulva. A mosoly ismét megjelent ajkán, de ezúttal nem hatódtam meg tőle. – Nem szeretem a titkolózást – feleltem. – Nem értem, miért nem vagy őszinte hozzám, és miért nem mondod meg, mit akarsz. Miért kell ehhez Miss Baker közvetítése? – Nincs ebben semmi titokzatos – nyugtatott meg. – Mint te is tudod, Miss Baker nagy sportlady, és semmi olyat nem tesz, ami nem abszolút korrekt. Hirtelen ránézett órájára, felugrott, kisietett a teremből, és mi Mr. Wolfshiemmel kettesben maradtunk az asztalnál. – Telefonhoz hívják – mondta Mr. Wolfshiem, és a szemével követte Gatsbyt. – Nagyszerű ember, ugye? Megnyerő külsejű, tökéletes úriember. – Valóban az. – Ogzfordi diák volt. – Óh! – Az ogzfordi college-ban volt diák Angliában. Ismeri maga az ogzfordi college-ot. – Hallottam róla. – Az egyik leghíresebb college az egész világon. – Már régóta ismeri Gatsbyt? – kérdeztem. – Több esztendeje – felelte büszkén. – Nagy örömömre szolgált, hogy nyomban a háború után ismerkedhettem meg vele. Még csak egy órája ismertem, és máris tisztában voltam vele, hogy benne milyen művelt emberre találtam. Így szóltam magamban: „Olyan ember ez, hogy legszívesebben hazavinnéd, hogy bemutasd anyádnak és a nővérednek.” – Látom, hogy a mandzsettagombomat nézi. Eddig nem néztem rá, de most igen. Különös fajta elefántcsontnak látszott. – Különösen szép emberi zápfogak – közölte velem. – Igen? – jól megnéztem őket. – Nagyon érdekes ötletnek találom. – Yeah – mondta, s ingujját behúzta a kabátja ujjába. – Gatsby nagyon vigyáz nőügyekben. Rá se néz soha a barátja feleségére. Amikor e diszkrét ügyek hőse visszatért asztalunkhoz és leült, Mr. Wolfshiem egyetlen hörpintéssel kiitta feketekávéját, és felállt. – Kellemes ebéd volt – mondta –, de már rohanok is. Önök még fiatalemberek, nem akarok terhükre lenni a társaságommal. – Ne rohanjon, Meyer. – mondta Gatsby unottan. Mr. Wolfshiem áldásosztásnak is beillő’ mozdulattal emelte fel a kezét. – Ön nagyon udvarias, de én már más nemzedékhez tartozom – jelentette ki ünnepélyesen. – Maradjanak csak itt, és beszélgessenek kedvenc sportjukról és ifjú hölgyismerőseikről és – a következő szót csak széles kézmozdulattal jelezte. – Én már ötvenéves vagyok, és nem akarom túl sokáig untatni önöket. Amikor elfordult, tragikus orra reszketett, és nekem az járt az eszemben, nem bántottam-e meg valamivel. – Néha nagyon érzelgős – mondta Gatsby magyarázatképpen. – És ma éppen szentimentális napja van. Igazi New York-i figura – broadwayi honpolgár. – Mi a foglalkozása? Színész? – Nem. – Fogorvos?

– Meyer Wolfshiem? Nem, tőzsdespekuláns – mondta Gatsby, majd hozzátette: – Ő robbantotta ki tizenkilencben a nagy tőzsdekrachot. – Ő robbantotta ki? – ismételtem meg. Megdöbbentett, amikor ezt hallottam. Persze emlékeztem a tizenkilences tőzsdekrachra, de mindig úgy gondoltam rá, mint ami csak úgy egyszerűen történt, elkerülhetetlen eseményláncolat végén. Soha nem gondoltam rá, hogy egyetlen ember merjen hazardírozni ötvenmillió ember jóhiszeműségével olyan céltudatossággal, ahogyan egy betörő feltör egy páncélszekrényt. – Hogyan csinálta? – kérdeztem egy perccel később. – Felismerte a kínálkozó jó alkalmat. – Miért nem csukták börtönbe? – Nem tudtak vádat emelni ellene, öreg bajtárs. Meyert nehéz átejteni. Ragaszkodtam hozzá, hogy a lunchomat én fizetem. Mialatt a pincér visszaadott, megláttam Tom Buchanant a zsúfolt étteremben. – Jöjj velem egy pillanatra – mondtam. – Köszönni akarok egy ismerősnek. Tom felugrott székéről, amikor meglátott, és jött felénk. – Hol voltál? – kérdezte. – Daisy dühös, mert nem hívtad fel. – Hadd mutassalak be egymásnak, Mr. Gatsby – Mr. Buchanan. Kezet ráztak, és Gatsby arca észrevehetően elkomorult. – Hogy vagy mostanában? – kérdezte Tom tőlem. – Hogy kerülsz ebbe az istenverte étterembe? – Mr. Gatsbyvel ebédeltem. Mr. Gatsby felé fordultam, de ekkorra már hűlt helye volt. – Tizenhétben történt egy októberi napon … (Így kezdte elbeszélését Jordan Baker aznap délután. Nagyon egyenesen ült székén a Plaza Hotel teázó helyiségében.) – Louisville-ben kószáltam, félig a járdán, félig a járda melletti gyepen. Szívesebben mentem a gyepen, mert aznap kaptam Angliából egy gumitalpú új cipőt, és jóleső érzés volt járni benne a puha pázsiton. Vadonatúj, skót tartán szoknyámat a szél időnként meglebbentette. A szél a hosszú póznákra felhúzott vörös-fehér-kék zászlókat is lobogtatta, és a zászlók szövete méltatlankodva mondta: tat-tattat. A legnagyobb zászló a legnagyobb gyepen, Daisy Fayék házán lobogott. Daisy akkor tizennyolc éves volt, két évvel idősebb nálam, és a legkapósabb fiatal leány Louisville-ben. Mindig fehér ruhát hordott, és volt egy kis fehér sportkocsija. A telefon egész nap csengett náluk, és Camp Taylorból a fiatal tisztek izgatott hangon kérték tőle a kiváltságot, hogy velük töltse az estéjét: „Ha csak egy órára is!” Mikor aznap reggel a házuk elé értem, a sportkocsi a járda szélén állt, és egy hadnaggyal ült benne, akit azelőtt soha nem láttam. Annyira el voltak merülve a beszélgetésbe, hogy Daisy csak akkor vett észre, mikor másfél méternyire voltam tőle. – Szervusz, Jordan – kiáltott rám meglepődve. – Gyere ide, kérlek! Boldog voltam, hogy megszólított, mert a nálam idősebb lányok közül őt tiszteltem legjobban. Kérdezte tőlem, hogy a Vöröskeresztbe megyek-e kötést készíteni. Mondtam, oda készülök, s erre megkért, szóljak, hogy ő ma nem tud elmenni. A tiszt úgy nézett Daisyre, mialatt beszélt, ahogyan minden fiatal lány szíve vágya, hogy néha ránézzenek. Az egészet nagyon romantikusnak találtam, és pontosan emlékszem rá ma is. A tiszt neve Jay Gatsby volt, és négy teljes év telt el, amíg újra láttam. Még amikor Long Islanden találkoztunk, akkor sem voltam tisztában vele, hogy ő ugyanaz a Jay

Gatsby. Ez tizenhétben történt. Következő évben már nekem is voltak udvarlóim, és versenyeken is indultam, s így Daisyvel elég ritkán találkoztam. A társasága, ha egyáltalán ment valahova, nálam valamivel idősebb emberekből állt. Furcsa hírek terjedtek el róla. Anyja állítólag azon a télen egy este csomagolás közben találta: New Yorkba akart menni, hogy elbúcsúzzék egy tiszttől, aki Franciaországba ment a harctérre. Szülei végül nem engedték elutazni, s ezért hetekig egy árva szót sem szólt hozzájuk. Ezután nem járt tisztek társaságába, csak néhány lúdtalpú és rövidlátó fiatalember udvarolt neki, akiket nem vettek be katonának. Következő ősszel megint olyan vidám életet élt, mint azelőtt. Az első bálja már a háború után volt, és februárban úgy hírlett, hogy jegyben jár egy New Orleans-i emberrel. De aztán júniusban a chicagói Tom Buchananhoz ment feleségül. Az esküvője olyan fényes és díszes volt, amilyent Louisville még soha nem látott. A vőlegény vendégei négy külön kocsin jöttek, és egy egész emeletet foglaltak le a Muhlbach Hotelben. Tom Buchanan az esküvője előtti napon háromszázötvenezer dollárra becsült gyöngy nyakéket ajándékozott neki. Én is koszorúslány voltam. Az esküvő előestéjén tartott vacsora előtt egy félórával mentem be a szobájába. Virágos mintás estélyi ruhában feküdt az ágyán, és olyan elragadó volt, mint a június este, de olyan részeg, mint egy pávián. Egyik kezében egy üveg Sauternet tartott, a másikban egy levelet. – Gratulálj nekem – mondta botladozó nyelvvel. – Soha nem ittam azelőtt, de most, nem is képzeled, mennyire élvezem. – Mi van veled, Daisy? Képzelheti, hogy megrémültem. Lányt így még soha nem láttam. – Kérlek, szívecském – az ágyán fekvő papírkosárban kotorászott, és onnan húzta ki a gyöngysort vidd el ezt, és add vissza annak, akié. Mondd neki, hogy Daisy meggondolta magát. Mondd neki: „Daisy meggondolta magát.” Zokogni kezdett – és csak zokogott, zokogott. Kirohantam, előkerestem anyja szobalányát, bezártuk az ajtót, és hideg fürdőbe dugtuk. A levelet még akkor se lehetett kivenni a kezéből. A fürdőkádban is vele volt, vizes papírlabdává gyűrte össze, és csak akkor engedte, hogy a szappantartóba dobjam, amikor látta, hogy teljesen szétázott. Nem szólt többet egy szót sem. Ammóniás alkoholt szagoltattunk vele, jeges borogatást tettünk a homlokára. Ráhúzkodtuk újra ruháját, és amikor egy órával később kijöttünk a szobájából, a gyöngysor a nyakán volt, s az incidens véget ért. Másnap délután ötkor megesküdött Tom Buchanannal, mintha semmi sem történt volna. Utána három hónapos nászútra mentek a csendesóceáni szigetekre. Santa Barbarában találkoztam velük, amikor visszajöttek, és még soha nem láttam fiatalasszonyt, aki szerelmesebb lett volna férjébe. Ha Tom egy pillanatra kiment a szobából, mindig az ajtót nézte, és ezt hajtogatta: „Hova mehetett Tom?”, és lerítt az arcáról a kétségbeesés, amíg férje meg nem jelent az ajtóban. ,Órák hosszán át ült a strandon, Tom, fejét ölébe hajtva feküdt mellette, simogatta a homlokát, s nézett rá betelni nem tudó gyönyörűséggel. Megható látvány volt a két szerelmes – de azért egy kicsit nevetnem is kellett rajtuk. Ez augusztusban történt. Egy héttel később, amikor elutaztam Santa Barbarából, Tom egyik este beleszaladt egy teherautóba, a venturai úton, és kocsijának egyik első kereke levált. A vele levő fiatal lány arcképét közölték a lapok, mert eltörte a karját. A lány a Santa Barbara-i szálloda szobalánya volt. Daisy kislánya a következő év áprilisában született. Később egy évet Franciaországban töltöttek. Tavasszal találkoztam velük Cannes-ban, később pedig Deauville-ben. Hazatérésük után Chicagóban éltek, ahol mint tudja, Daisynek nagy társasági sikerei voltak. Mulatós emberekkel jártak együtt, mind

fiatalok, gazdagok voltak és rengeteget ittak, de Daisy jó hírnevén a legkisebb folt sem esett. Talán azért, mert Daisy nem iszik, és mindig igen nagy előnyt jelent, ha italos társaságban valaki nem iszik. Aki józan, meg tudja állni, hogy hallgasson, és ha követ is el kisebb ostobaságot, a többiek részegen vagy észre sem veszik, vagy ha igen, nem törődnek vele. Lehet, hogy Daisynek soha nem volt szerelmi ügye – bár, tudj’ isten, a hangja … Gatsby nevét évek óta most hat hete hallotta először, amikor – biztosan emlékszik rá – megkérdeztem magától, ismeri-e Gatsbyt West Eggben. Amikor maga elment, bejött a szobámba, felkeltett és megkérdezte: „Ki az a Gatsby?” És én, bár félig már aludtam, pontosan leírtam neki. Ekkor igen furcsa hangon azt mondta, hogy ez biztosan ugyanaz az ember, akit ő is ismer. Gastby személyét csak ekkor azonosítottam a Daisy fehér sportkocsijában látott tiszttel. Amikor Jordan Baker befejezte elbeszélését, elmentünk a Plazából, és kocsikáztunk egyet a Central Parkban. A nap már leáldozott a mozisztárok lakosztályai mögött, a parktól nyugatra fekvő ötvenes utcák magas felhőkarcolóiban. A parkban gyerekek játszottak, és csengő hangon énekelték a meleg nyár eleji estén: Én vagyok az arab sejk, Szeretsz engem, tudom hej! Hogyha alszol éjszaka, Bebújok a sátradba … – Különös találkozása a véletlennek – mondtam. – Szó sincs véletlenről. – Hogyhogy? – Gatsby azért vette meg azt a házat, mert tudta, hogy Daisy az öböl túlsó partján lakik. Hát akkor nemcsak a csillagok felé nyújtotta ki karját azon a júniusi éjszakán. Értelmetlennek látszó fényűzése is egyszerre értelmet kapott. – Gatsby azt szeretné tudni – folytatta Jordan –, hajlandó lenne-e meghívni Daisyt egy délután, és akkor ő is átmenne. Gatsby kérésének szerénységén elámultam. Várt öt évig, és egy palotát vásárolt, ahol vadidegen lepkéket itatott csillagfénnyel – csak azért, hogy „átjöhessen” egy délután egy idegen férfi kertjébe. – Miért kellett nekem mindezt tudomásomra hoznia, mielőtt erre a kis szívességre megkért? – Attól fél, túl sokáig várt. Azt gondolja, maga esetleg megsértődött. Nem érti, hogy Gatsby a díszes külső mögött alapjában véve igazi vagány? Valamit végképp nem értettem. – Miért nem magát kérte meg arra, hogy létrehozza a találkozást? – Azt akarja, hogy lássa a házát – magyarázta Jordan –, és maga a közvetlen szomszédja. – Értem! – Gondolom, félig-meddig azt remélte, hogy Daisy egyszerre csak megjelenik valamelyik estélyen – folytatta Jordan –, ez azonban nem történt meg. Ekkor kérdezgetni kezdte vendégeit, csak úgy mellékesen, nem ismerik-e Daisyt, s én voltam az első, akitől igenlő választ kapott. Akkor kért meg, hogy beszélhessen velem, és hallania kellett volna, milyen megfontolva adta elő, mi a szándéka. Persze én nyomban azt ajánlottam, ebédeljünk együtt valahol New Yorkban, de erre valósággal fel volt háborodva: „Én nem akarok semmi ilyesfélét – mondta újra meg újra –, én a szomszéd házban akarok vele találkozni.” – Amikor említettem, hogy magát Tomhoz személyes barátság fűzi, először le akart mondani az egészről. Tómról nem sokat tud, de elmondta, éveken át rendszeresen olvasott egy chicagói újságot

csak azért, hogy hátha találkozik Daisy nevével. Közben besötétedett, és mialatt a park egyik hídja alatt mentünk át, szorosan belékaroltam Jordanba, magamhoz húztam, és hívtam, hogy vacsorázzék velem. Hirtelen nem gondoltam sem Daisyre, sem Gatsby-re, csak erre az érzelgősség nélküli, tiszta szívű, egy kicsit szkeptikus fiatal nőre, aki olyan fesztelen kedvességgel karolt most belém. Vad izgalmamban egy belső hang ezt harsogta a fülembe: „Üldözők vannak csak és üldözöttek, buzgók és elfáradtak.” – Daisy életében is kell hogy történjék valami – mondta Jordan. – És Daisy akar találkozni Gatsbyvel? – Nem tud róla. Gatsbynek az a kívánsága, hogy ne is tudjon róla előre. Csak annyit kér, hogy maga meghívja teára. Sötét fasoron mentünk át; az Ötvenkilencedik utca finom, sápadt fényei világítottak be a park sötét útjaira. Én nem vagyok Gatsby, se Tom Buchanan; az én szemem előtt nem lebegett egy nő testetlen arca a park sötét szögleteiben, és a vakító fényreklámok közt, hanem szorosan átkaroltam. Gunyorosan mosolygott, és én egészen közel húztam magamhoz.

ÖTÖDIK FEJEZET ♦ Amikor aznap késő este hazaérkeztem, egy pillanatra megijedtem, hogy házam kigyulladt. Hajnali két óra volt, és a félszigetnek ez a része fényárban úszott. A fény színpadi díszlethez hasonlókká tette a kerti bokrokat, és megcsillant az út menti villanydrótokon. Amint a sarkon befordultunk, láttam, hogy Gatsby háza ki van világítva a toronytól a pincéig. Először arra gondoltam, hogy ismét estély van nála, és ezt jelenti a nagy világosság. De a házból nem hallatszott egyetlen hang sem. Csak a szél susogott a fák lombja közt, és rázta a villanydrótokat: a lámpák egy pillanatra kialudtak, majd gyorsan újra kigyulladtak, mintha a ház hunyorgatna a sötétben. Mikor a taxi elment, láttam, hogy Gatsby tart felém. – Olyan a házad, mintha világkiállítást akarnál rendezni – mondtam neki. – Gondolod? – és szórakozottan nézett a háza irányába. – Néhány szobába néztem be. Nem volna kedved velem jönni Coney Islandra, öreg bajtárs? Az én kocsimon. – Túl későn van hozzá. – Vagy ússzunk egyet az uszodámban? Úgyse használtam egész nyáron. – Le kell feküdnöm. – Ahogy akarod. Láttam, hogy elfojtott kíváncsisággal várja, nem akarok-e neki valamit mondani. – Beszéltem Miss Bakerrel – szóltam egy pillanattal később. – Holnap felhívom Daisyt, és meghívom teára. – Nagyon kedves – mondta, mintha nem lenne fontos neki. – De semmiképpen se okozz magadnak alkalmatlanságot. – Melyik nap felel meg neked? – Neked melyik nap felel meg? – helyesbítette gyorsan a kérdésemet. – Nem akarom, hogy bármi alkalmatlanságot okozz magadnak. Erről van szó. – Jó lesz holnapután? Egy pillanatig gondolkodott, majd kelletlenül mondta: – Le akarom nyírni a gyepet – mondta. Mindketten a gyepre néztünk. Pontosan látni lehetett, ahol az én udvaromon az elhanyagolt gyep végződött, és ahol az ő sötétebb zöld, jól gondozott pázsitja kezdődött. Sejtettem, hogy az én udvarom gyepjére gondol. – Van aztán még egy apróság – mondta bizonytalanul. – Halasszuk el tehát néhány nappal? – kérdeztem. – Nem erről akarok most beszélni. Legalábbis … – Látszott rajta, nem tudja, hogyan kezdjen hozzá. – Arra gondoltam tudniillik – figyelj ide, öreg bajtárs, azt hiszem, te nem keresel valami sokat? Vagy igen? – Nem túl sokat. Ez láthatólag megnyugtatta, és bizakodóbban folytatta. – Gondoltam, és azért, ha megbocsátasz – szóval tudod, nekem van egy mellékes üzletem is, értesz, ugye? És gondoltam, ha nem keresel sokat … ugye, ha jól tudom, kötvényeket adsz el, öreg bajtárs? – Azzal próbálkozom. – Akkor ez a dolog bizonyosan érdekel. Nem venné igénybe sok idődet, és hozna is valamit a konyhára. De a dolog bizalmas természetű.

Tudom, hogy más körülmények között ez a beszélgetés életem egyik fordulópontjává lehetett volna. Mivel azonban ajánlatát nyilvánvalóan és tapintatlanul bizonyos szolgáltatások fejében ajánlotta fel, el kellett utasítanom. – Nincs semmi szabad időm – mondtam. – Nagyon lekötelezel vele, de sajnos, nem tudok több munkát vállalni. – Nem lesz semmi dolgod Wolfshiemmel. – Nyilvánvalóan arra gondolt, hogy semmi kedvem az ebédnél emlegetett „összeköttetés”-hez, de közöltem vele, hogy téved. Várt egy pillanatig, nem akarom-e folytatni a beszélgetést, de mikor látta, hogy nem megy velem semmire, vonakodva hazament. Az este mámorossá és boldoggá tett, és nyomban mély álomba merültem, amint letettem a fejemet a párnára. Nem tudom, Gatsby elment-e Coney Islandra, vagy hogy még hány óráig járta sorra házának fényesen kivilágított termeit. Másnap reggel felhívtam Daisyt, és meghívtam teára. – Tomot ne hozd magaddal – mondtam külön hangsúllyal. – Mit mondasz? – Tomot ne hozd magaddal! – Ki az a Tom? – kérdezte ártatlanul. A meghívás napján zuhogott az eső. Délelőtt tizenegy órakor megjelent egy esőkabátos férfi fűnyíró géppel, kopogtatott a bejárati ajtón, és azt mondta, Mr. Gatsby küldte, hogy a gyepet nyírja meg az udvaromban. Erre eszembe jutott, hogy elfelejtettem a finn bejárónőnek szólni, hogy jöjjön vissza délután. Behajtottam tehát a faluba, hogy megkeressem a sáros utcákon, s hogy vegyek néhány teáscsészét, citromot és virágot. Virágra kár volt pénzt költenem, mert délután két órakor Gatsby egész üvegházra valót küldetett, számtalan vázával és más edénnyel, amiben a virágokat el tudjuk helyezni. Egy órával később a bejárati ajtóban megjelent ő maga is idegesen. Fehér flanelruhát vett fel, ezüstszürke ing volt rajta, és aranysárga nyakkendő. Sápadt volt, és a szeme körüli fekete karikák azt mutatták, hogy az éjszaka alig aludt. – Minden rendben van? – kérdezte azonnal. – A gyep csodás, ha azt akartad kérdezni. – Miféle gyep? – kérdezte zavartan. – Persze, a gyep az udvarban. – Kinézett az ablakon, de arckifejezése nyilván elárulta, hogy semmit sem lát. – Jól néz ki – mondta bizonytalan hangon. – Az egyik lapban, gondolom a Journalban, azt olvastam, hogy négy óra körül eláll az eső. Nincs valamire szükséged a teához? Bementünk a tálalóba, ahol egy kicsit bosszúsan nézett a finn bejárónőre. Gondos vizsgálat alá vettük a cukrászdában vásárolt tizenkét citromtortaszeletet. – Jó lesz? – kérdeztem. – Természetes, természetesen. Kitűnő! – majd hozzátette erőltetett hangon – … Öreg bajtárs. Az eső fél négy körül elállt, nedves, ködszerű pára ereszkedett le, és a bokrokon esőcseppek csillogtak. Gatsby üres tekintettel egy közgazdasági folyóiratban lapozott. Csak a finn asszony nehéz lépteire riadt fel időnként, amelyek alatt rengett a konyha padlója. Néha kinézett a párától homályos ablakon, mintha odakinn láthatatlan, de vészjósló események volnának készülőben. Végül felállt, és bizonytalan hangon közölte velem, hogy hazamegy. – Miért mennél? – Úgysem jön már senki sem teára. Túl késő van? –Az órájára nézett, mintha másutt sürgős elintéznivaló várna rá. – Nem várhatok naphosszat. – Ne légy ostoba, kérlek. Még csak két perc múlva lesz négy.

Kétségbeesetten leült, mintha én kényszerítettem volna rá. Ugyanebben a pillanatban hallatszott, hogy egy autó fordul be az utcába. Mindketten felugrottunk, és én kisiettem az udvarra. Az esőtől nedves orgonabokrok alatt nagy, nyitott autó jött fel a kocsi feljárón s megállt. Levendulakék, háromszögletű kalap alól Daisy arca hajolt felém, és elragadtatással mosolygott. – Egészen biztos, hogy itt méltóztatol lakni, drága szivecském? Hangjának vidám csengése azonnal elűzte az esős délután szomorúságát. Fülem szomjas boldogsággal nyelte el az édes hangokat, anélkül, hogy a szarvakra figyeltem volna. Arcába kék színben játszó, sötét hajfürt ~~ csüngött nedvesen, kezén is esőcseppek csillogtak, amikor a kocsiból kisegítettem. – Szerelmes vagy talán belém? – súgta halkan a fülembe. – Ezért kellett egyedül jönnöm? – Ez a kóbor szellemek kastélyának titka. Mondd a sofőrödnek, menjen el, és töltsön el egy órát valahol. – Jöjjön vissza, Ferdie egy óra múlva. – Majd komoly hangon a fülembe súgta: – Ferdie-nek hívják. – Nem szereti a benzinszagot? – Nem tudom – mondta ártatlanul. – Miért? Bementünk. Legnagyobb meglepetésemre, a lakószoba üres volt. – Ez furcsa – kiáltottam. – Mi a furcsa? Daisy hátrafordult, mert halk, tiszteletteljes kopogtatás hallatszott a ház külső ajtaján. Kimentem, és ajtót nyitottam. Gatsby holtsápadtan, kezét felsőkabátja zsebébe dugva állt az ajtó előtt egy tócsában, s tragikus arccal nézett rám. Zsebre tett kézzel jött be velem a hallba, úgy fordult meg, mintha dróton rángatott figura lett volna, s eltűnt a lakószobában. A szívem hangosan dobogott az izgalomtól, amikor visszamentem a bejárati ajtóhoz és becsuktam. Közben újra esni kezdett. Fél percig csend volt, de aztán a lakószoba felől elfojtott mormolást, utána nevetést hallottam, majd Daisy tisztán csengő, kicsit mesterkélt hangját: – Higgye el, nagyon örülök, hogy újra láthatom. Ezután feltűnően hosszú szünet következett. Minthogy semmi értelme sem volt, hogy kinn maradjak, bementem a szobába. Gatsby, keze még mindig kabátja zsebében, a kandallópárkánynak támaszkodott a tökéletes nyugalom, sőt unottság furcsa pózában. Fejét olyan erősen hajtotta hátra, hogy hozzáért a polcon álló, csak dísznek használt, de régen nem járó órához, és úgy nézett Daisyre, aki egy kicsit ijedten, de azért bájosan ült egy párnázatlan szék szélén. – Mi már találkoztunk – mormolta Gatsby. Aztán rám pillantott, és ajka sikertelenül megkísérelt nevetésre nyílt. Az állóórát ebben a pillanatban a fejével veszélyesen hátradöntötte. Megfordult, reszkető kézzel megfogta az órát, és felállította. Aztán merev mozdulattal leült, könyökével a pamlag karjára dőlve, állát kezével megtámasztotta. – Bocsánat – mondta. Én vérvörös lettem, és nem jutott eszembe, mit szokás ilyenkor mondani. – Régi óra, nem tesz semmit – mondtam ostobán. Azt hiszem, egy pillanatig mindhárman abban a Íriszemben voltunk, hogy az óra leesett a padlóra, és darabokra tört. – Sok-sok éven át nem találkoztunk – mondta Daisy a tőle telhető legtárgyilagosabb hangon. – Öt éve lesz novemberben.

Égy percre elnémultunk, amikor Gatsby ilyen pontosan megmondta az időt. Mindketten felkeltek helyükről, és kényszeredett hangon ajánlkoztak, hogy majd segítenek elkészíteni a teát, de a félkegyelmű finn bejáróasszony már hozta is egy tálcán. A csészék és tortaszeletek örömmel üdvözölt zűrzavara némi fizikai megkönnyebbedést hozott. Daisyvel beszélgetni kezdtünk, és Gatsby boldog tekintettel hol egyikünkre, hol másikunkra nézett. Mivel azonban nem ez volt a találkozás célja, a legelső kínálkozó alkalmat felhasználtam, hogy bocsánatot kérjek és felkeljek. – Hova mész? – kérdezte Gatsby riadtan. – Jövök vissza azonnal. – Beszélnem kell veled, mielőtt elmész. Feldúltan jött utánam a konyhába, becsukta maga mögött az ajtót, és kétségbeesetten suttogta: – Ó, istenem! – Mi van veled? – Szörnyű hibát követtem el – mondta, és rázta a fejét. – Szörnyű hibát. – Megzavart a találkozás. Ennyi az egész. – Még jó, hogy hozzátettem: – Megzavarta Daisyt is. – Megzavarta őt is? – kérdezte hitetlenkedve. – Ugyanúgy, mint téged. – Ne beszélj olyan hangosan! – Úgy viselkedsz, mint egy gyerek – fakadtam ki ingerülten. – Hozzá még udvariatlan is vagy. Daisyt egyedül hagytad. Felemelte kezét, hogy elhallgattasson, rám nézett mély szemrehányással, de aztán kinyitotta az ajtót, és visszasietett a szobába. Kimentem a konyhaajtón ugyanoda, ahová Gatsby félórával előbb, amikor idegességében körüljárta a házat. Egy nagy, fekete, görcsös törzsű fa alá siettem, amelynek sűrű lombja védelmet nyújtott az esőtől. Újra zuhogott, és a ház előtti gyepen, amelyet Gatsby kertésze olyan gondosan megnyírt, apró tócsák keletkeztek. A fa alól nemigen látszott más, csak Gatsby túlméretezett villája, s én egy félórán át azt bámultam, mint Kant egykoron a templomtornyot. A villát egy sörgyáros építtette tíz évvel ezelőtt, az akkori idők divatos stílusában. Hogy a házat megfelelő hangulatos környezet vegye körül, a szomszédos házak tulajdonosainak azt ígérte, ötévi adójukat kifizeti, ha hajlandók házukat zsúppal fedetni. Ajánlatának visszautasítása megtörte a szívét, egészsége rohamosan romlott, és hamarosan meghalt. Gyerekei a házat a temetés után azonnal eladták. Az egyszerű amerikaiak, ha készek is fejüket szolgaságba hajtani, a paraszti életforma külsőségeit mindig mereven elutasítják maguktól. Félóra múlva a nap újra kisütött. A fűszeres autója kanyarodott fel Gatsby kocsi feljárójára, nyilván a személyzet vacsorájához hozta az élelmiszereket; szinte biztos voltam benne, hogy Gatsby odahaza soha egy kanálnyi ételt sem evett. Egy szobalány sorban nyitotta ki az ablakokat a ház felső emeletén, mindegyikben megjelent egy pillanatra, a középső erkély ablakból pedig kihajolt, és elgondolkozva a kertbe köpött. Itt volt az ideje, hogy visszamenjek a házba. Míg az eső esett, úgy tetszett, mintha beszélgetésüket hallanám, néha csak mint mormolást, máskor egy kicsit hangosabban és izgatottabban, de a beállt csendben éreztem, hogy benn a házban is teljes a csend. Bementem, de előbb a konyhában hatalmas zajt csaptam, éppen csak hogy a tűzhelyet nem borítottam fel, de azt hiszem, nem hallották. A pamlag két végén ültek, és úgy néztek egymásra, mintha vagy kérdeztek volna, vagy most készülnének kérdezni valamit egymástól, de elfogódottságuk teljesen elmúlt. Daisy arca könnyes volt, amikor a szobába léptem, felugrott a pamlagról, és egy tükör előtt zsebkendőjével a könnyeket törölte le arcáról. Megdöbbentő változás látszott Gatsbyn is. Arca a szó szoros értelmében ragyogott, és bár egy szót sem szólt, a kezével egyetlen mozdulatot sem tett, boldogsága valósággal betöltötte a szobát.

– Hello, öreg bajtárs – mondta, mintha évek óta nem látott volna. Egy pillanatra azt hittem, hozzám rohan, és megrázza a kezemet. – Elállt az eső. – Igazán? – Mikor ráébredt, hogy miről beszélek, és hogy táncoló napsugarak töltik meg a szobát, arca mosolyra derült, mint egy időjósé, s mintha a visszatért napfény személyes birtokosa lett volna, úgy közölte a jó hírt Daisyvel. – Mit szól hozzá? Elállt az eső. – Örvendek, Jay – mondta, mintha a hír kimondhatatlan boldogságot jelentene neki. – Kérem, jöjjetek át hozzám, te is és Daisy is – mondta. – Szeretném megmutatni a házamat. – Menjek én is? Komolyan mondod? – Feltétlenül, öreg bajtárs. Daisy felment a fürdőszobába, hogy megmossa az arcát. Ezzel is elkéstem, gondoltam, restelkedve törülközőim miatt, mialatt Gatsbyvel kinn a ház előtt vártunk rá. – Most egészen szép a házam, ugye? – kérdezte tőlem. – Napsütés éri az egész homlokzatot. Biztosítottam róla, hogy a ház gyönyörű. – Valóban az – mondta, s büszkén nézte a gótikus kapubejáratot és a négyszögletes tornyot. – Háromévi keresetembe került, hogy megvásároljam. – Azt mondtad, hogy örökölted a pénzedet. – Persze hogy örököltem, öreg bajtárs – mondta gépiesen –, de legnagyobb részét elveszítettem a nagy pénzügyi pánikban a háború után. Azt hiszem, alig tudta, mit beszél, mert amikor megkérdeztem, milyen üzlettel foglalkozott, ezt válaszolta: – Az az én dolgom – és nem is gondolt rá, hogy mennyire udvariatlanul válaszolt. – Többfélével is foglalkoztam – mondta, hogy jóvátegye előbbi udvariatlan válaszát. – Gyógyszerekkel, később olajjal kereskedtem. De abbahagytam. – Egy pillanatig elgondolkodva nézett rám, majd így folytatta: – Talán mégis meggondoltad, és el akarod fogadni a múltkor tett ajánlatomat? Mielőtt felelhettem volna, Daisy jött ki a házból, és a ruháján a fémgombok két sorban csillogtak a napsütésben. – Az a rettentő nagy ház a magáé? – kérdezte, és a villára mutatott. – Tetszik? – Nagyon, csak az nem megy a fejembe, hogyan lakhatik benne egyes-egyedül? – Arra törekszem, hogy éjjel-nappal tele legyen érdekes emberekkel. Híres emberekkel, akiket mindenki ismer. Nem a kerti ajtón mentünk át hozzá, hanem előrekerültünk a főkapuhoz. Daisy elragadtatott hangon dicsérte a villa főúri sziluettjét, háttérben az éggel és a tengerrel. Dicsérte a kertet, a nárciszok átható illatát, a fehéren illatozó galagonyabokrokat, a virágba borult prunuszokat és az aranysárga árvácskákat. Különös érzés volt, hogy amikor a márványlépcsőkhöz értünk, egyetlen tarka, női nyári ruha libbenését sem lehetett látni, és a kertben semmi más nem hallatszott, csak néhány madár füttye és csicsergése. Benn a házban végigjártuk a Marie Antoinette korabeli zenetermeket és a tizenhetedik századbeli angol stílusú fogadószobákat. Az volt az érzésem, hogy vendégek bújtak el minden kerevet és asztal mögött, s azt a parancsot kapták, hogy lélegzetüket visszafojtva hallgassanak, míg átmegyünk a termeken. Amikor Gatsby becsukta az oxfordi Merton College-beli minta szerint tervezett könyvtárszoba ajtaját, megesküdtem volna rá, hogy hallom a bagolyszemű öreg kísérteties nevetését. Fenn az emeleten megnéztük a korabeli bútorokkal berendezett, rózsaszín, levendulakék és élénk, virágos selyemtapétás hálószobákat, a budoárokat, a biliárdtermeket, a süllyesztett márvány fürdőkádas fürdőszobákat. Amikor az egyik szobába beléptünk, a padlóról zavartan ugrott fel egy

fésületlen, pizsamába öltözött férfi, aki éppen szobatorna-gyakorlatokat végzett. Mr. Klipspringer volt., a „bennlakó”. Aznap reggel már láttam, amikor éhes képpel kószált a strandon. Utoljára maradt Gatsby külön lakosztálya: hálószoba, fürdőszoba és tizennyolcadik századi stílusú angol dolgozószoba. Leültünk, s Gatsby fali szekrényéből elővett Chartreuse-zel kínált meg bennünket. Szemét egy pillanatra sem vette le Daisyről, és biztos vagyok benne, hogy házában mindent aszerint értékelt újra, mennyiben nyerte meg Daisy tetszését. Néha úgy nézett szét drága és értékes ingóságai között, mintha Daisy valóságos és megdöbbentő jelenléte megfosztotta volna őket létezésüktől. Egy alkalommal csaknem leesett az egyik lépcsőn. Legegyszerűbben hálószobája volt berendezve, de azért öltözőasztalán toalettkészletének darabjai tompa fényű színaranyból készültek. Daisy élvezettel vette fel a hajkefét, és simította le vele a haját. Gatsby leült, eltakarta a szemét és nevetett. – Ez a legfurcsább, öreg bajtárs – mondta hangos jókedvvel. – Nem tudom – bárhogy próbálom is … Szemmel láthatólag kétféle lelkiállapoton ment át, és most kezdődött a harmadik. Zavartsága és irreális öröme után nem tudott betelni Daisy jelenléte csodának tetsző tényével. Oly sokat foglalkoztatta ez a gondolat, annyit álmodott róla mindeddig, s most valóra vált: várt rá, mint mondani szokás, összeszorított fogakkal és elképzelhetetlen benső felajzottsággal. Most aztán az egésznek reakciójaként izgalma úgy „járt le”, mint a túlhúzott óraszerkezet. Egy perc alatt összeszedte magát, és kinyitott két hatalmas ruhaszekrényt, zsúfolásig tele ruháival, házikabátokkal, nyakkendőkkel és ingekkel, egymás tetejébe rakva tucat számra. – Angliában van egy emberem, ő vásárol számomra mindenféle ruhaneműt. Az őszi és tavaszi idény kezdetén elküldi, amit kiválaszt. Kivett a szekrényből egy nagy halom inget; egyenként dobálta le az előttünk levő asztalra, finom lenvászon, vastag selyem- és puha flanelingeket, amelyek estükben szétnyíltak, tarka összevisszaságban. Csodálkozva néztük, és ő csak hozta tovább. Az inghalmaz mind magasabbra nőtt az asztalon: csíkos, tarka mintás és kockás ingek. Volt köztük korallpiros, almazöld, levendulakék, halvány narancsszínű, mind sötétkék monogrammal. Daisy hirtelen mozdulattal befúrta a fejét az ingek közé, és hisztérikusan sírva fakadt: – Olyan csodásan szép ingek – mondta zokogva, és hangja elfojtottan hangzott az inghalmazból. – Muszáj sírnom, mert még sohasem láttam ilyen – ilyen szép ingeket. Mikor a házat végigjártuk, lementünk a kertbe. Megnéztük az úszómedencét, a hidroplánt és a teljes nyári szépségükben pompázó virágágyakat. De alighogy visszamentünk Gatsby szobájába, odakint újra eleredt az eső. Az ablakból néztük az öböl esőtől felborzolt vizét. – Ha nem lenne a levegő ilyen párás, látnánk a házukat az öböl túlsó partján – mondta Gatsby. – A csónakkikötőjük végén egész éjszakán át zöld fény világít. Daisy váratlanul Gatsbybe karolt, de őt teljesen lefoglalta, amit mondott. Talán arra gondolt, hogy a zöld fény roppant jelentőségének most már örök időkre vége van. Ahhoz a nagy távolsághoz képest, amely Daisy-től eddig elválasztotta, ez a fény nagyon közelinek látszott, akárcsak egy csillag a holdhoz. Most ismét csak egy zöld fény lett a kikötőn. – A Daisy személyét körülvevő bűvös tárgyak fontossága így csökkent, egyiké a másik után. Fel és alá járkáltam Gatsby szobájában, és a homályos világításban szemügyre vettem több, bizonytalan rendeltetésű tárgyat. Érdeklődéssel néztem egy idősebb, vitorlázó öltözetben levő férfi nagyméretű, berámázott fényképét, amely az íróasztala felett volt a falra akasztva. – Ki ez? – kérdeztem. – Az? Az Mr. Cody, öreg bajtárs. Mintha hallottam volna már ezt a nevet.

– Régen meghalt – folytatta. – Egyik legjobb barátom volt. Kisebb fénykép egyik fiókos szekrényen Gatsbyt ábrázolta, hasonlóképpen vitorlázó öltözetben. A képen fejét dacosan hátravetette; amikor a kép készült, nemigen lehetett több tizennyolc évesnél. – Ezt imádom – kiáltott fel Daisy. – A felfelé fésült haját! Sohasem említette nekem, hogy valamikor így viselte a haját, vagy hogy jachtja volt. – Nézzen ide – mondta Gatsby gyorsan. – Nézze, ezek az újságkivágások mind magáról szólnak. Egymás mellé álltak, és nézegettek egy újságkivágásokkal teleragasztott albumot. Éppen rubingyűjteményét akartam megnézni, mikor megszólalt a telefon … – Igen, én … Sajnálom, most nincs időm beszélni … mondtam már, hogy most nem érek rá, öreg bajtárs … Azt mondtam, kis város … Sajnálom, a dolog reménytelen, ha neki Detroit kis város … Ezzel letette a kagylót. – Jöjjön csak ide! siessen! – kiáltotta Daisy az ablaknál. Az eső még mindig esett, de nyugaton világosodni kezdett, s a tenger felett rózsaszín és aranysárga felhők úsztak az égen. – Nézzen oda – mondta suttogva. – Most csak egyet szeretnék. Elcsípni egy rózsaszín felhőt, ráültetném magát, és húznám magam után. Megpróbáltam elmenni, de hallani sem akartak róla: talán jelenlétem megnyugtatóbbá tette számukra együttlétüket. – Tudom már, mit csinálunk – mondta Gatsby. – Szólok Klipspringernek, hogy zongorázzék. Kiment a szobából: „Ewing!” kiáltotta, s néhány perc múlva visszatért a zavart, kicsit kopottasán öltözött ifjúval. Az ifjú csontkeretes pápaszemet viselt, és ritka, szőke haja volt. Azóta, hogy az imént láttuk, tisztességesen felöltözködött, nyitott nyakú sporting volt rajta, lábán gumitalpú cipő és bizonytalan színű flanel nadrág. – Megzavartuk a szobatornájában? – kérdezte Daisy. – Elaludtam – mondta Mr. Klipspringer dadogva és látható zavarban. – Sajnos, elaludtam. De felkeltem … – Klipspringer tud zongorázni – szakította félbe vendége szavait Gatsby. – Ugye tudsz zongorázni, Ewing, öreg bajtárs? – Gyengécskén játszom. Éppen csak hogy klimpírozok egy kicsit. Már régen nem gyakorol … – Lemegyünk – vágott közbe Gatsby. Felkattintott egy villanykapcsolót. Az ablakból beszűrődő szürke fény eltűnt, és az egész ház teljes fényben úszott. A zeneszobában Gatsby felgyújtott egy állólámpát a zongora mellett. Reszkető kézzel adott tüzet Daisynek, aki cigarettára gyújtott, és a szoba másik sarkában leült vele egy kerevetre. Több fény nem is volt a szobában, csak ami beszűrődött a fényesen kivilágított előcsarnokból. Miután Klipspringer eljátszotta a „Szerelmi fészek” című dalt, hátrafordult, és boldogtalanul kereste Gatsbyt a homályban. – Amint hallja, teljesen kijöttem a gyakorlatból. Mondtam, hogy nem tudok játszani. Teljesen kijöttem a gyak … – Kár olyan sokat beszélni, öreg bajtárs. Játsszék? –szólt rá Gatsby parancsnak is beillő hangon. – Este se, Reggel se, Nincs jó kedvünk sohase – Odakint zúgott a szél, és távoli mennydörgés mormolása hangzott az öböl felől. West Eggben az esti fények már mind kigyúltak. Tömött villamosok hozták a munkából hazatérőket New Yorkból. Most

volt a mély emberi változások órája, és izgalom vibrált a levegőben. Egy a biztos, s nem oly biztos semmi sem: Kinek pénze, kinek gyereke lesz a több, Aztán pedig És ezalatt … Amikor odaléptem hozzá, hogy elköszönjek tőle, Gatsbyt ismét zavarodottnak láttam, mintha némi kételyei lennének, ér-e valamit pillanatnyi boldogsága. Hiszen csaknem öt évet várt rá! Bizonyosan voltak pillanatok már ezen az együtt töltött délutánon is, amikor Daisy nem ért fel álmaival – nem Daisy hibájából, hanem saját ábrándképének elsöprő ereje miatt. Álmai ragyogóbbak voltak, mint hogy annak Daisy vagy bárki más megfelelhetett volna. Elementáris erővel vetette bele magát szenvedélyébe, még meg is tetézte, s felékesítette mindazzal a csillogással, amit képzelete kitalált. Nincs olyan tűz vagy frissesség, amely egyenértékű tudna lenni azzal, amit egy férfi szívében légvárként felépít önmagának. Néztem őt, és láttam rajta, hogy megpróbál alkalmazkodni a valósághoz. Kezébe vette Daisy kezét, és mikor az valamit halkan a fülébe súgott, boldog felindultsággal fordult feléje. Azt hiszem, Gatsbyt leginkább Daisy hangja tartotta bűvöletben: ez a tétovázó, túlfűtötten meleg hang, amelynél csodálatosabbat álmodni sem lehet – ez a hang a halálon győzedelmeskedő élet diadaléneke volt. Rólam mindketten elfeledkeztek, de aztán Daisy felnézett rám, és kezét nyújtotta felém; Gatsby meg sem ismert. Még egyszer rájuk néztem, s ők visszanéztek rám. Mintha elérhetetlen távolságban lettek volna tőlem, elmerülten az élet mérhetetlen mélységeibe. Kiléptem a szobából, mentem le a márványlépcsőn, ki a szakadó esőbe, és otthagytam őket kettesben.

HATODIK FEJEZET ♦ Nem sokkal később egy ambiciózus fiatal újságíró jelent meg a reggeli órákban Gatsbynél, és megkérdezte tőle, hajlandó-e nyilatkozni. – Nyilatkozzam? De miről? – kérdezte az udvariasan. – Bármiről, a sajtó részére. Öt percig tartó, zavaros, kölcsönös kérdezősködés után kiderült, hogy az újságíró hallotta Gatsby nevét a szerkesztőségben valami üggyel kapcsolatban, amit vagy nem akart elárulni, vagy nem értett pontosan. Történetesen szabadnapja volt, s dicséretes buzgalommal kisietett hozzá, hogy a dolgot közelebbről „megnézze”. Az újságíró ötletét vaktában, de jó ösztönnel valósította meg. Gatsby nevét nála megfordult sok száz vendége tette hírhedtté. Ezek száma a nyáron állandóan növekedett; múltjáról sok történet forgott közszájon, s ezek mind szélesebb körben váltak közismertekké. Nevét kapcsolatba hozták egy akkortájt a sajtóban sokat emlegetett nagyszabású vállalkozással, a kanadai föld alatti olajvezeték építésével. Sokan állhatatosan azt a hírt terjesztették róla, hogy nem is házban, hanem háznak látszó hajóban lakik, és ez a „hajó-ház” titokban változtatja helyét Long Island partjai mentén. Nem könnyű megmondani, hogy ezek a kitalálások örömet szereztek-e a North Dakota-i James Gatznak. James Gatz volt ugyanis az igazi neve. Amikor megváltoztatta, ez az elhatározása jelentette későbbi pályafutása kezdetét. Tizenhét éves volt, amikor meglátta Don Cody jachtját. A jacht a Lake Superior legalattomosabb sziklazátonya közelében vetett horgonyt. Aznap délután még mint James Gatz járkált a tóparton rongyos, zöld szvetterében és vászonnadrágban, de már mint Jay Gatsby bérelt csónakot, evezett ki rajta a Toulomee-hez, és figyelmeztette Codyt, hogyha nem vigyáz, a szél elsodorja jachtját, és félóra alatt ronccsá zúzza a zátony szikláin. Azt hiszem, a névváltoztatásra már korábban is gondolt. Szülei gyámoltalan farmerek voltak, akiknek semmi sem sikerült. Fiuk, jövőjének ábrándképeit hajszolva, megtagadta őket. A Long Islandi West Eggben lakó Jay Gatsby saját képzelőtehetségének szülötte volt, istenfi, ennek a kifejezésnek értelmében, hogy az atyjául választott istenség mérhetetlen, közönséges és rikító szépségének a szolgálatába szegődött. Olyan Jay Gatsbyt talált ki, aki szinte magától öltött alakot egy tizenhét éves kamasz képzeletében, s ehhez az elképzeléshez élete végéig hű maradt. Több mint egy éven át tengődött a Lake Superior déli partján, mint kagylószedő és lazachalász, vagy más olyan foglalkozást űzve, amely élelemhez és feje felett fedélhez juttatta. Napbarnítottan, a nélkülözéstől megedzve töltötte napjait, néha nehéz munkában, máskor henyéléssel. Nőkkel korán volt dolga, és mert elkényeztették, megvetéssel bánt velük: a fiatal szüzekkel, mert tudatlanok voltak, a többiekkel pedig, mert hisztérikusan fogadták, amit ő kikezdhetetlen önimádatával magától érthetőnek vélt. Szíve állandó és féktelen lázongásban emésztődött. Agyában fekve éjszakánként agyában egymást kergették a leggroteszkebb és legfantasztikusabb képzelgések. Képzeletében kimondhatatlanul rikító világot épített fel magának, míg a mosdószekrényen órája ketyegett, és a padlóra dobált ruháit a szobába besütő hold hideg fénye világította meg. Fantáziájának színes világát mind tarkábbá építette ki, míg kábult aggyal álomba nem merült, és álmát önfeledt ölelkezések színes képei töltötték meg. Egy ideig ezek az álmodozások foglalkoztatták képzeletét, s győzték meg róla, hogy milyen valótlan a valóság, és hogy a világ sziklaszilárdnak vélt biztonsága tündérszárnyakon nyugszik. Leendő dicsőségének ösztönös keresése közben néhány hónappal korábban Minnesota állam déli

részében a luteránus egyház Szent Olaf Kollégiumába vetődött. Két hetet töltött a főiskolán, de megijedt attól az elviselhetetlen közönytől, ahogyan ott álmaival és az élet minden álmával szemben viseltettek; különben sem volt ínyére az a portási szolgálat, amelyet ottléte és ellátása fejében kellett volna végeznie. Visszament tehát a Laké Superior partjára, és újból valami munkaalkalom után nézett, amikor Dan Cody jachtja kikötött a sziklazátonyokkal teleszórt part közelében. Cody akkor ötvenéves volt. A nevadai ezüstbányákban, majd az alaszkai Yukonban igen nagy vagyont szerzett; a hetvenes évek közepétől ott volt mindenütt, ahol valamilyen fémlelőhelyre bukkantak. A montanai réz multimilliomossá tette, de bár fizikailag edzett és erős férfi volt, érzelgősségének esett áldozatul. Több nő, mihelyt ezt megérezte, megpróbálkozott vele, hogy kifossza. Az a sötét cselszövés, ahogyan egy Ella Kay nevű újságírónő Dan Cody Madame de Maintenonjává szegődött, majd jachtot vásároltatott vele, hálás témául szolgált az 1902-es év pletykazsurnalizmusának. Cody jachtján már öt éve járta a világ vendégszerető partjait, amikor a Little Girl Bay-ben megjelent James Gatz, hogy a végzete legyen. A fiatal Gatz képzeletében, amikor kezét evezőjén pihentetve nézett fel a fedélzetre, Cody jachtja jelentette a világ minden szépségét és csillogását. Bizonyosan mosolyogva nézett fel Codyra – valószínűleg már akkor is tudta, hogy mosolyában milyen ellenállhatatlan varázs rejlik. Cody néhány kérdést intézett hozzá (lehetséges, hogy új nevét ekkor ejtette ki hangosan először), s gyors felfogású, feltűnően becsvágyó ifjúnak találta. Néhány nappal később Duluthban kék hajókabátot és sapkát s hat fehér vászonnadrágot vásárolt neki. Amikor aztán a Toulomee elindult a nyugat-indiai szigetek és az észak-afrikai partok felé, Gatsby már a jachton volt. Dan Cody többféle minőségben alkalmazta, mint stewardot, első tisztet, kapitányt, személyi titkárát, sőt börtönőrét is. mert a józan Dan Cody pontosan tudta, hogy a részeg Dan Cody milyen őrültségekre képes. Gatsby minden rábízott szerepét kitűnően töltötte be, s Cody mindinkább megbízott benne. Alkalmaztatása öt évig tartott, és ez alatt az idő alatt a jacht háromszor kerülte meg az amerikai kontinenst. Tarthatott volna tovább a végtelenségig, ha egy szép estén Bostonban nem száll fel a hajóra Ella Kay; egy héttel később Dan Cody elkövette a legnagyobb udvariatlanságot: meghalt. Dan Cody arcképét Gatsby hálószobájában láttam. Őszülő, egészséges külsejű férfi volt, kemény, de semmitmondó arccal. Típusa volt azoknak a javíthatatlan vagányoknak, akik a vadnyugat bordélyházainak és le-bujainak züllöttségét hozták magukkal Amerika keleti partjaira. Közvetve ez is okozhatta, hogy Gatsby alig ivott. Néha, vidám mulatozás közben nők pezsgőt löttyintettek a fejére, de ő, hacsak tehette, nem nyúlt nehéz italhoz. Cody komoly pénzt hagyott rá, huszonötezer dollárt – de ezt soha nem kapta meg. Peres eljárások bonyolult fogásaihoz nem értett, s Cody millióit mind Ella Kay kaparintotta meg. De ez az öt év kitűnő nevelést adott neki; ekkor alakultak ki a későbbi Jay Gatsby jellemének lényeges vonásai. Mindezt sokkal később hallottam tőle, de azért beszélem el már most, hogy véget vessek azoknak a vad híreszteléseknek, amelyek előéletéről terjedtek el, s amelyek mind valótlanok. Nekem mindezt olyan zavaros időpontban beszélte el, amikor azon a ponton voltam, hogy vagy mindent elhittem, vagy semmit sem hittem el róla. Azért használom fel most ezt az alkalmat, hogy mialatt Gatsby, hogy úgy mondjuk, lélegzetvételnyi időhöz jut, tisztázzam a személye körül támadt félreértéseket. Ekkortájt egy időre szakadás következett be kettőnk viszonyában. Heteken át nem találkoztunk, hangját még telefonon sem hallottam. Többnyire New Yorkban tartózkodtam. Sok időt töltöttem Jordan társaságában, és igyekeztem megbarátkozni szenilis nagynénjével. Végül egy vasárnap délután átmentem Gatsbyhez. Nem voltam nála még két perce sem, amikor Tom Buchanan jelent meg, egy előttem ismeretlen férfi és egy nő társaságában. Természetesen nagyon meglepődtem, bár inkább az a

meglepő, hogy ez nem előbb történt. Hárman jöttek lóháton – Tom, egy Sloane nevű férfi és egy csinos nő barna lovaglóruhában. A nő nem először fordult meg Gatsby házában. – Örülök, hogy megtiszteltek – fogadta őket Gatsby a verandán. – Igazán örülök, hogy felkerestek. Mintha bizony vendégei ezzel sokat törődtek volna. – Foglaljanak helyet. Cigarettát vagy szivart parancsolnak? – Gyors léptekkel járkált a szobában, majd csengetett. – Mindjárt hozatok valami innivalót. Mélyen megindította az a tény, hogy látogatói közt volt Tom is. Addig azonban nem volt nyugta, míg kellőképpen el nem látta őket, mert tisztában volt vele, hogy csak ezért jöttek, bár Mr. Sloane nem fogadott el semmit. – Limonádé? – Nem, köszönöm. – Egy pohár pezsgő? Semmi a világon, köszönöm … – Sajnálom. – Kellemes volt a lovaglás? – Nagyon jók az utak errefelé. – Persze az autók … – Ehem. Nyilván valami ösztön súgta Gatsbynek, hogy Tomhoz forduljon, aki hagyta, hogy mint idegent mutassák be a házigazdának. – Azt hiszem, mi már találkoztunk, Mr. Buchanan. – Ó, igen – mondta Tom morcos udvariassággal, de látszott rajta, hogy nem emlékszik rá. – Persze hogy találkoztunk, jól emlékszem rá. – Körülbelül két hete. – Ismerem a feleségét – folytatta a beszélgetést Gatsby kicsit agresszív hangon. – Úgy? Tom hozzám fordult. – Te itt lakol a közelben, ugye, Nick? – A szomszéd házban. – Úgy? Mr. Sloane nem vett részt a beszélgetésben. Közönyös arccal ült székében, a nő sem szólt eleinte egy szót sem, de aztán két pohár whisky után váratlanul beszédes lett. – Mindnyájan készülünk eljönni a legközelebbi estélyére, Mr. Gatsby – mondta. – Mit szólna hozzá? – Feltétlenül jöjjenek el. Nagy örömömre fog szolgálni. – Nagyon kedves – mondta Mr. Sloane unottan. – De azt hiszem, jó lesz, ha indulunk. – Kérem, ne siessenek – szólt Gatsby. Ekkor már lecsillapodott, és szeretett volna közelebbről megismerkedni Tommal. – Miért nem maradnak vacsorára? Lehet, hogy néhányan kijönnek New Yorkból. – Maguk jöjjenek hozzám vacsorára – mondta a hölgy lelkesen. – Mindketten. Már tudniillik Gatsby és én. Mr. Sloane felkelt. – Gyerünk – mondta, de csak a hölgyhöz beszélt. – Komolyan mondtam – folytatta a hölgy az invitálást. – Szeretném, ha eljönnének. Van hely bőven nálam. Gatsby kérdő tekintetet vetett rám. Szívesen ment volna, s nem vette észre, hogy Mr. Sloane pontosan ennek az ellenkezőjét akarja. – Sajnos én nem mehetek – mondtam. – Hát akkor jöjjön ön – mondta a hölgy megelégedve Gatsbyvel.

Mr. Sloane valamit súgott a fülébe. – Nem késünk, ha mindjárt indulunk – mondta a hölgy hangosan. – Nem tartok lovat – mondta Gatsby. – Lovagoltam, amikor a hadseregben szolgáltam, de magamnak soha nem tartottam lovat. Majd a kocsimon megyek. Bocsássanak meg, csak egy pillanatra! Gatsby nélkül mentünk ki a verandára, ahol Sloane és a hölgy heves vitába kezdett. – Ki látott ilyet? Ez az ember képes velünk jönni – szólt hozzám Tom. – Nem vette észre, hogy a meghívás nem komoly? – Nekem a hölgy azt mondja, hogy komolyan hívta. – Nagy társaság lesz a vacsorán, és ez a Gatsby nem ismer egy árva lelket sem a meghívottak közül – mondta Tom ingerülten. – Hol a pokolban találkozhatott Daisyvel? Lehet, hogy régimódian gondolkozom, de ilyenek a nők, és én nem állhatom, hogy csak úgy kedvükre kószáljanak. A végén minden félnadrágba belebotlanak. Mr. Sloane és a hölgy hirtelen lement a lépcsőn, és nyeregbe szállt. – Gyere, kérlek – szólt Mr. Solane Tomnak –, elkésünk. Mennünk kell. – Aztán hozzám fordult: – Mondja meg neki, kérem, hogy nem tudtuk megvárni. Tom és én kezet fogtunk, de Mr. Sloane-tól és a hölgytől csak hűvös fejbiccentéssel búcsúztam el, majd mindhárman gyorsan továbbügettek a kocsi feljárón, és eltűntek a fák lombjai alatt. Gatsby ugyanebben a pillanatban jött ki a verandaajtón kalapban, karján könnyű felöltővel. Tomot nyilván bosszantották Daisy külön útjai, mert a következő szombaton ketten jöttek át Gatsby estélyére. Talán Tom jelenléte okozta az estély feltűnően nyomott hangulatát – legalább a többivel ellentétben én is így emlékszem erre az estélyre. A vendégek nagyjából ugyanazok voltak, akik máskor, a pezsgős hangulat, a tarka, hangos és jókedvű mozgalmasság mind ugyanaz, de volt valami bántó a levegőben, valami átható fanyalodottság, amit azelőtt soha nem tapasztaltam. Vagy talán csak én szoktam meg a West Egget, s vettem úgy tudomásul, mint külön kis világot, külön erkölcsi normáival és nagyságaival. West Egghez éppen ezért nem volt fogható semmi más, mert az ott lakók ennek nem voltak tudatában, s most nemcsak a magam, hanem Daisy szemével is néztem West Eggre. Mindig elszomorító, ha másnak látjuk, amit korábban igyekeztünk megszokni. A vendégek alkonyat táján érkeztek, és amikor járkáltunk a sok száz vendég között, Daisy halk mormolással évődött velem. – Ezek a dolgok engem úgy izgatnak – súgta a fülembe. – Ha bármikor meg akarsz csókolni ma este, Nick, kérlek, csak szólj, és én úgy intézem, hogy legyen rá alkalmunk. Csak mondd a nevemet. Vagy nyújts át zöld kártyát. Zöld … – Nézzen körül – szólt most Gatsby. – Azt csinálom. Nagyszerűen kezdem … – Sok olyan arcot láthat, akinek a nevét ismeri. Tom kihívó tekintettel nézett szét a vendégseregben. – Nem sok értelme van, hogy járkáljunk – mondta. – Éppen azt járt az eszemben, hogy nem ismerek egy árva lelket sem. – Ott azt a hölgyet talán mégis ismeri – mondta Gatsby, s egy feltűnően kicicomázott nőre mutatott, aki udvarával körülvéve ült egy hófehér virágba borult prunuszfa alatt. Tom és Daisy azzal a megkövült nézéssel bámult a nőre, mint amikor valaki eddig csak filmekről ismert celebritással találkozik. – Elragadó – mondta Daisy. – Az a férfi, aki föléje hajlik, az igazgatója. Szertartásosan vezetett bennünket egyik csoporttól a másikig.

– Mrs. Buchanan … és Mr. Buchanan. – Majd rövid szünet után hozzátette: – A pólójátékos. – Dehogyis az – tiltakozott Tom –, én nem vagyok pólójátékos. De Gatsby nyilvánvalóan kedvét lelte benne, hogy annak mutassa be, mert Tom a „pólójátékos” maradt végig egész este. – Soha nem találkoztam ennyi híres emberrel – kiáltott fel Daisy. – Az a férfi különösen tetszik nekem – hogy is hívják? Az, akinek olyan kék orra van. Gatsby megmondta a férfi nevét, s hozzátette, hogy egy kisebb filmvállalat producere. – Az nem baj, nekem mindenesetre tetszik. – Nekem pedig az tetszenék, ha már nem lennék a pólójátékos – mondta Tom kedélyes hangon. – Jobb szeretném ismeretlen senkiként megismerni ezt a sok kiválóságot. Gatsby táncra kérte fel Daisyt. Emlékszem, meglepett, hogy milyen kecses és konzervatív bájjal foxtrottozik – eddig még soha nem láttam táncolni. Később Daisy és Gatsby minden különösebb ok nélkül átment az én kertembe, és a veranda lépcsőjén ültek legalább egy félóráig, én pedig Daisy kérésére a kertben őrködtem. – Maradj csak itt – mondta –, hátha tűz lesz, árvíz tör ki vagy valami más istencsapás. Tom eszünkbe sem jutott, csak akkor került elő, mikor vacsorához ültünk. – Bocsássatok meg, de másokhoz ülök le vacsorára – mondta. – Egy pofa igen érdekes históriába kezdett. – Ennek semmi akadálya – mondta Daisy kedvesen. – Ha néhány címet akarsz felírni, itt van a kis aranyceruzám … – Körülnézett egy pillanatra, és közölte velem, hogy ott az a lány „közönséges, de csinos”, és én tudtam, hogy azt a félórát nem számítva, amikor Gatsby-vel kettesben maradt, nem érezte jól magát. Az asztalunknál különösen sokan voltak becsípve. Ez az én hibám volt – Gatsbyt telefonhoz hívták, s két héttel ezelőtt ez a társaság nagyon tetszett nekem. Akkor jól éreztem magam köztük, de most elviselhetetlennek találtam őket. – Hogy érzi magát, Miss Baedecker? Az ifjú hölgy, akihez szóltam, sikertelenül próbálkozott vele, hogy a vállamra dőljön. Kérdésemre felegyenesedett, és felnyitotta a szemét. – Mi? Mi az? Egy termetes, álmos szemű hölgy, aki Daisyt mindenáron rá akarta venni, hogy másnap játsszék vele a West Egg-i golfpályán, védelmébe vette Miss Baedeckert: – Ó, most már nem lesz semmi baj vele. Sajnos, amint öt-hat koktélt megiszik, azonnal sikítani kezd. Mondtam már neki, hogy hagyja abba. – Abba is hagyom – mondta Miss Baedecker tompa hangon. – Mikor hallottam, hogy sikítasz, szóltam Civet doktornak: „Jöjjön, doktor – mondtam neki –, szükségünk lesz magára.” – Biztosan nagyon hálás – szólt Miss Baedecker másik barátnője, a hála legkisebb jele nélkül –, de csupa víz lett a ruhája, mikor vízbe dugtad a fejét. – Nem tűröm, hogy a fejemet az úszómedencébe dugják – mormolta Miss Baedecker. – Egyszer New Jerseyben kicsi híja, hogy bele nem fulladtam. – Mondtam már, hogy abba kell hagynia az ivást – érvelt Civet doktor. – Engem ne oktasson – kiáltott Miss Baedecker ingerülten. – A maga keze reszket. Soha nem hagynám, hogy megoperáljon. És így ment a végtelenségig. Arra emlékszem, hogy a végén Daisyvel a mozidirektort és a sztárját figyeltük. Még mindig a virágzó prunuszfa alatt ültek, és arcuk majdnem összeért, csak egy pici, halvány kis holdsugár férkőzött közéjük. Az járt az eszemben, hogy ez az ember egész este lassanként

hajolt a nő felé, csak hogy mind közelebb lehessen hozzá. Figyelmesen néztem őket, és láttam, hogy arca az arcához ér, és megcsókolja. – Nekem tetszik a nő – mondta Daisy. – Elragadó. Ettől eltekintve azonban szörnyűnek találta az egészet, s erről nem lehetett vitázni vele, mert nem a sznobság beszélt belőle, hanem őszintén érezte, amit mond. Elképesztette West Egg, ez a példátlan „hely”, Broadway kakukktojása egy Long Island-i halászfalu „fészké”-ben. Megdöbbentette a West Egg-iek szép szavakkal elkendőzött, durva élvhajhászása és parvenü tolakodása, amely a semmiből jött, és a semmibe zuhant bele. Primitívségüket szörnyűnek találta, s képtelen volt megérteni. A ház homlokzatán, a lépcsőkön ültem velük, amíg kocsijukra vártak. A homlokzat sötét volt, csak a kitárt ajtón át szűrődött ki a fény a hajnali puha sötétségbe. Néha egy-egy árny tűnt fel az emeleti öltözőszoba függönye mögött; utána más árnyak végtelen sora, akik egy láthatatlan tükörben rúzsozták és púderezték magukat. – Tulajdonképpen ki ez a Gatsby? – szólalt meg Tom hirtelen. – Valami nagy szeszcsempész? – Ki mondta ezt neked? – kérdeztem tőle. – Senki, de el tudom képzelni. Ezek között a mostani újgazdagok között egész csomó szeszcsempész van, én legalábbis így tudom. – De Gatsby nem az – mondtam röviden. Tom egy pillanatig hallgatott. A kavics megcsikordult a cipője talpa alatt. – Semmi esetre sem lehetett könnyű összehozni ezt az állatseregletet. A hajnali szellő felborzolta Daisy szürke prémgallérját. – Az biztos, hogy ezek itt érdekesebbek, mint akiket mi ismerünk – mondta erőltetetten. – Nem vettem észre, hogy érdekeltek volna. – Pedig igen. Tom nevetett, és hozzám fordult. – Figyelted Daisy arcát, amikor az a lány megkérte, hogy dugja a fejét zuhany alá? Daisy dúdolni kezdett halk, elfojtott hangon, s minden dúdolva mondott szavában olyan rejtett értelem bujkált, amiről eddig sejtelmem sem volt, és tudtam, hogy nem lesz sohasem. Mikor a dallam magasabb hangnembe csapott át, hangját hirtelen leengedte, ahogyan az alténekesek szokták, s ilyenkor lényének ellenállhatatlan varázsa töltötte be a levegőt. – Sokan jönnek ide, akik nem is kapnak meghívót – mondta hirtelen. – Azt a lányt sem hívta senki. Egyszerűen ide tolakszanak, és ő udvariasabb, semhogy tiltakozzék. – Szeretném tudni, ki ez az ember, és mit csinál? –erősködött Tom továbbra is. – Szavamra mondom, utánanézek. – Megmondhatom neked – szólt Daisy. – Drogériái voltak. Rengeteg sok drogériája. Ezzel szerezte a vagyonát. Hosszú várakozás után kocsijuk végre előállt. – Jó éjt, Nick – mondta Daisy. Pillantása rólam, a lépcsőkön, felsiklott a kivilágított emeleti termekbe, ahonnan a „Hajnali háromkor” kezdetű kedves, szomorú valcer, az év egyik népszerű slágerének dallama szűrődött ki a nyitott ajtón. Igen, Gatsby estélyének előre soha nem látható lehetőségei Daisy világában teljesen elképzelhetetlenek voltak. Mi volt ebben a dalban, ami észrevehetően csalogatta, hogy visszamenjen. A kora hajnal homályos, kiszámíthatatlan óráiban minden megtörténhetik. Talán megérkezik valami váratlan vendég, valami páratlan lény, akit csak csodálat illet meg, valami ellenállhatatlan, sugárzó szépségű fiatal leány, akinek Gatsbyre vetett egyetlen pillantása elég lesz, hogy homályba borítsa öt év hűséges várakozását.

Megvártam az estély végét. Gatsby megkért, maradjak, amíg minden vendég el nem megy, s én járkáltam a kertben, amíg a szokásos hajnali fürdőző társaság nem jött visszafelé a villa magánstrandjáról libabőrösen a hideg víztől, de lelkesen, majd sorra egymás után el nem oltották a lámpákat az emeleti vendégszobákban. Amikor végre lefelé jött a lépcsőn, napbarnított bőre a szokottnál is feszesebben tapadt arcához, s a szeme fáradt fénnyel csillogott. – Daisynek nem tetszett az estély – mondta minden bevezetés nélkül. – Persze hogy tetszett. – Nem, nem tetszett neki – erősködött. – Nem érezte jól magát. Elhallhatott, s látszott rajta, mennyire levert. – Érzem, hogy milyen messze vagyunk egymástól – mondta. – Nehéz a dolgokat megértetni vele. – A táncra gondolsz talán? – A táncra? – ismételte meg, és ujjával pattintott. – Öreg bajtárs, a tánc nem volt fontos. Nem tudta kevesebbel beérni, azt akarta, hogy Daisy álljon oda Tom elé, és mondja a szemébe: – Soha nem szerettelek. – Úgy gondolta, hogyha Daisy ezzel az egyetlen mondattal kiradírozza a négy évet Tom és a maga életéből, dönthetnek a továbbiakról. De ahhoz ragaszkodott, hogy mihelyt Daisy újra szabad lesz, legelőször is menjenek vissza Louisville-be, és a házukból vezesse oltárhoz – pontosan úgy, ahogyan öt évvel korábban kellett volna történnie. – Most nem érti – mondta. – Pedig valamikor meg tudta érteni. Órákon át ültünk … Abbahagyta a mondatot, fel s alá járkált, gyümölcshéjak, eldobált emlékek és letiport virágok között. – Én nem kérnék túl sokat tőle a helyedben – kockáztattam meg. – A múltat nem lehet megismételni. – A múltat nem lehet megismételni? – kiáltott fel hitetlenkedve. – Miért ne lehetne? Vadul forgatta a szemét, mintha a múlt itt bujkálna valahol a közelben a háta mögött, majdnem a keze ügyében. – Minden úgy lesz, ahogyan akkor kellett volna lennie – mondta, s elhatározása jeléül fejével bólogatott. – Megmutatom neki. Tovább beszélt a múltról, s szavaiból azt vettem ki, valami eszményt akar újjáteremteni saját magában, talán valami olyat, ami egyet jelentett Daisy iránt érzett szerelmével. Élete zűrzavaros, összevissza élet volt azóta, de ha most vissza tudna térni oda, ahonnan akkor elindult, s lassan újrajárhatná élete útját, rá tudna jönni, mi is volt az egész … …Egy őszi estén, öt évvel ezelőtt, egy utcán mentek végig, s a fákról hulltak a levelek. Egyszerre csak olyan helyre értek, ahol nem voltak fák, és a gyalogjáró fehér holdfényben csillogott. Megálltak, és szembefordultak egymással. Az őszi este hideg volt, tele azzal a titokzatos izgalommal, amelyet az évszakok változása hoz magával. Csendes fények szűrődtek ki a házakból az utca sötétjébe, és az égen vibráló fénnyel nyüzsögtek a csillagok. Gatsby szeme szögletéből nézte, hogy a gyalogjáró mentén a háztömbök mint kúsznak létraként titokzatos magasságokba a fák fölé – kúszhatna velük ő is, ha egyedül lenne, s odafenn övé lenne az élet fájának gyümölcse, és ihatna máshoz nem hasonlítható csodák édes tejét. Szíve gyorsuló ütemben dobogott, amikor Daisy hófehér arca közel ért az övéhez. Tudta, hogyha megcsókolja, és szavakkal ki nem mondható látomásai örök nászban egyesülnek a leány múlandó leheletével, képzelete nem ostromolja tovább az eget. Várta, hogy egy megütött hangvilla zengésével szólaljon meg egy csillag. Aztán megcsókolta. Ajkának érintésére a leány, mint nyíló bimbó borult virágba, és testet öltése beteljesedett. Amikor hallgattam, amit mond, elképesztő érzelgőssége ellenére is valami megfoghatatlan

harmónia, régen hallott, de már elfelejtett mondatok zsongó emléke vett körül. Egy pillanatig ki nem mondható szavak tolultak ajkamra, számat úgy nyitottam ki, mintha néma lettem volna, és csak halk, szakadozott sóhajtás jött ki torkomon; képtelen voltam szólni, mert amire emlékeztem, azt nem lehetett többé szavakba ölteni.

HETEDIK FEJEZET ♦ Gatsby szombat esti „összejövetel-ei akkor maradtak abba, amikor a személye körüli kíváncsiság legmagasabbra hágott, s korunknak ez a modern Trimalchiója ugyanolyan érthetetlenül tűnt el szem elől, mint annak idején az ismeretlenségből előbukkant. Egyszer csak észrevettem, hogy az autók, amelyek várakozásteljesen hajtattak kapuja elé, csak egy percet időztek, s nyomban utána komoran már fordultak is vissza. Azt gondoltam, hogy talán beteg, s átmentem hozzá, hogy megtudjam, mi van vele. Az ajtóban teljesen ismeretlen, rossz arcú komornyik fogadott, s gyanakvó tekintettel mért végig. – Mr. Gatsby beteg? – kérdeztem. – Mér’ lenne? – Majd némi szünet után barátságtalanul hozzátette: – Uram. – Régóta nem láttam. Nem tudtam, mi az oka. Mondja meg neki, hogy Mr. Carraway kereste. – Kicsoda? – kérdezte nyers, udvariatlan hangon. – Carraway. – Carraway. Rendben van, majd megmondom neki. És hirtelen becsapta előttem az ajtót. Finn bejárónőmtől tudtam meg, hogy Gatsby egy hete egész személyzetét elbocsátotta. Azok, akiket helyükbe felfogadott, soha nem jártak be a faluba, hogy a West Egg-i kereskedőkkel megvesztegettessék magukat, s lényegesen szerényebb keretek közt telefonon rendelték meg a szükséges élelmiszereket és árucikkeket. A fűszeresinas szerint a konyha olyan, mint egy disznóól, és a faluban mindenki meg van róla győződve, hogy az új személyzet valójában nem is személyzet. Másnap Gatsby felhívott telefonon. – Elutazol? – kérdeztem tőle. – Nem szándékozom, öreg bajtárs. – Hallom, hogy szélnek eresztetted a személyzetet. – Olyanokat akartam alkalmazni, akiknek nem jár a szájuk. Daisy gyakran jön át hozzám – délutánonként. Ilyenformán Daisy egyetlen rosszalló pillantására az egész mulató bezárt, s összedőlt, mint egy kártyavár. – Wolfshiem rokonsága. Ő kért meg rá, hogy adjak nekik munkát. Valamennyien a fivérei és nővérei. Azelőtt egy kis szállodájuk volt. – Értem. Daisy kérésére hívott fel – nem mennék-e át lunchre Daisyékhez holnap délben? Miss Baker is ott lesz. Félórával később Daisy is telefonált, és örömmel hallotta, hogy elmegyek. Valami készülőben volt. És mégsem tudtam elképzelni, hogy éppen ezt az alkalmat választják ki valamiféle jelenet megrendezésére; különösen nem, ha olyan kínos jelenetről lenne szó, amiről Gatsby beszélt az estély végén. A következő nap kánikulai forróság volt. A nyár vége felé közeledett, s mintha ezen a napon akarta volna kiadni minden dühét. Amikor vonatom kiért az alagútból a napsütésbe, a rekkenő déli hőség csendjét csak egy nagy kétszersültgyár szirénáinak bugása verte fel. A vasúti kocsi szalmafonatú ülései az izzó melegben csaknem lángra gyúltak. A mellettem ülő nő reménytelenül izzadt fehér ingblúzában, a kezében tartott újság átnedvesedett az izzadságtól, és kétségbeesett kiáltással hanyatlott hátra az ülésen. Pénztárcája a földre esett. – Ó, ez a hőség – szólt fuldokló hangon. Fáradt mozdulattal lehajoltam a pénztárcáért, és átnyújtottam neki. Távol tartottam magamtól, s csak ujjam hegyével fogtam meg, hogy ezzel is jelezzem, nincs szándékomban ellopni, de a közelben ülők,

beleértve a nőt is, mégis mintha pontosan ezzel gyanúsítottak volna. – Meleg van – mondta a kalauz, aki látásból ismert majdnem minden utast. – Ezt a kánikulát … Meleg van … meleg … meleg! Mit szól ehhez a hőséghez? Ez aztán a meleg … Ez aztán … Amikor a vasúti bérletemet visszaadta, kezétől izzadságfolt éktelenkedett rajta. Hogyan juthat valakinek eszébe, hogy ebben a hőségben egy nő szerelmi vágytól felhevült ajkát megcsókolja, vagy hogy egy nő feje nedvesítse át pizsamája zsebét a szíve felett! …Buchananék halljában erőtelen légvonat fogadott, és bentről a telefon csengése hallatszott, amíg Gatsby-vel arra vártunk, hogy a komornyik bevezessen. – A ház urát óhajtja asszonyom, testi valóságában? – bömbölte a komornyik a telefonkagylóba. – Sajnálom, aligha szállíthatom ebben a dögletes hőségben! Valójában persze csak ennyit mondott: – Igen … igen … értem. Letette a telefonkagylót, és felénk tartott. Homlokán izzadságcseppek csillogtak, míg elvette szalmakalapjainkat. – Madame a szalonban várja önöket! – szólt, s felesleges mozdulattal mutatta az irányt. Megsajnáltuk szegényt, mert ebben a hőségben a legkisebb erőfeszítés is gyötrelemmel járt. A lefüggönyözött szoba hűvös és sötét volt, Daisy és Jordan óriás méretű pamlagon feküdt, mint két, fehér ruhába öltöztetett ezüstbálvány, mögöttük buzgón búgott egy ventillátor. – Képtelenek vagyunk megmozdulni – mondták egyszerre mindketten. Jordan napbarnított, de púdertól fehér ujjait egy pillanatra a kezembe fogtam. – És Mr. Thomas Buchanan, az atléta? – kérdeztem. Felelet helyett Tom hangja hallatszott be a hallból, bosszúsan, tompán és rekedten, amint telefonált. Gatsby egy bíborvörös szőnyeg közepén állt, és megbűvölten hordozta körül tekintetét a szobában. Daisy figyelmesen nézte, majd elragadóan és izgalmasan felnevetett; kebléből alig észrevehetően fehér púderfelhő szállt fel. – A rossz nyelvek azt beszélik – suttogta Jordan –, hogy Tom nője telefonál. Csendben hallgattunk. Tom hangja élesen és bosszúsan hangzott a hallból. – Rendben van, akkor egyáltalán nem adom el a kocsit … Nem vagyok köteles … Azt pedig nem tűröm, hogy pont ebédidőben zaklasson! – Nem is a kagylóba beszél – mondta Daisy cinikusan. – De igen – szóltam. – Én is tudok erről az üzletről. Tom izmos, kisportolt alakja jelent meg a hall kitárt ajtajában, majd besietett a szobába. – Örülök, hogy láthatom, Mr. Gatsby – szólt ügyetlenül titkolt ellenszenvvel. – Isten hozott, Nick … – Hozz valami hideget inni – szólt hozzá Daisy. .Mikor Tom kiment a szobából, Daisy felkelt a pamlagról, odament Gatsbyhez, arcát magához húzta, és szájon csókolta. – Tudod, hogy szeretlek – mormolta. – Elfelejted, hogy másik nő is van rajtad kívül a szobában – szólt Jordan. Daisy tétován nézett körül. – Csókold meg te is Nicket. – Te közönséges nőszemély, te! – Bánom is én – kiáltotta Daisy, és cipőjével rugdosta a kandallót. Aztán eszébe jutott a hőség, s bűntudatosan ült vissza a pamlagra. Ebben a pillanatban egy nörsz Daisy kislányát vezette be a szobába frissen vasalt ruhában. – Drága kis szívem – szólt hozzá Daisy dédelgető hangon, s kitárta felé karját. – Gyere ide mamihoz, hogy megcsókoljalak.

A gyermek otthagyta a nörszöt, átszaladt a szobán, és arcát szégyenlősen édesanyja szoknyájába rejtette. – Drága kis szívem! Mami púderezte be tündérszőke hajadat? Állj fel, és köszönj a bácsiknak. Gatsby és én lehajoltunk, s megfogtuk a gyermek vonakodva felénk nyújtott kezét. Gatsby meglepődött tekintettel nézett a kislányra. Valószínűleg mind mostanig nem is hitt a létezésében. – Ebéd előtt még át kell öltözködnöm – mondta a gyermek Daisynek türelmetlenkedve. – Csak azért, mert mami azt akarja, hogy szép légy – mondta Daisy, és lehajolt a kislányhoz. – Te, álmok tündére, te. – Igen – fogadta el a gyermek a bókot magától értetődően. – Jordan nénin is fehér ruha van. – Hogy tetszenek neked mami barátai? – Daisy a kislányt úgy fordította, hogy szemben álljon Gatsbyvel. – Ugye csinosak? – Hol van daddy? – Cseppet sem hasonlít az apjához – magyarázta Daisy. – Egészen olyan, mint én. A haja is és az arcformája is. S ezzel leült a pamlagra. A nörsz a kislány felé ment s hívta: – Gyere Pammy! – Menj, kicsi szívem! A jól nevelt kislány engedelmesen nyújtotta kezét a nörsznek; közben vonakodó pillantást vetett hátrafelé, és dajkája abban a pillanatban vezette ki a szobából, amikor Tom lépett be. Négy gines szódát hozott; a poharakban megcsörrentek a jégdarabok. Gatsby kezébe vette az egyik poharat. – Ez jó hideg lesz – mondta hangjában jól érezhető feszültséggel. Mindnyájan mohón, a hőségtől szomjasan ittuk ki a jeges italt. – Azt olvastam valahol, hogy a nap minden évben melegebb lesz – mondta Tom szellemesen. – Úgy látszik, hogy a föld hamarosan belehull a napba – vagy várjatok csak, éppen ellenkezőleg, a nap hűl ki jobban évről évre. – Menjünk ki – ajánlotta Gatsbynek. – Szeretném önnek megmutatni a kertet. Együtt mentünk ki a verendára. Az öböl zöld vizén a forró, csendes délutánon egyetlen apró jacht vánszorgott kifelé a hűsebb, nyílt tenger felé. Gatsby egy pillanatig a vitorlást nézte, majd az öböl túlsó oldala felé mutatott. – Pontosan szemben lakom önökkel. – Valóban. Tekintetünket végighordoztuk a rózsaágyakon, a forró naptól sütött pázsiton és távolabb a kiszikkadt tengerpart felperzselt bozótján. A fehér vitorlás lassan kúszott, háttérben a tengert szegélyező hűs, kék éggel. Kinn az öblön túl terült el az óceán hullámokkal fodrozott vize és sok-sok csodás sziget. – Ilyenkor ez a legjobb sport – mondta Tom, és a vitorlás felé bólintott. – Legszívesebben én is velük tartanék egy órára. Lunchre a hőség miatt elsötétített ebédlőben terítettek; az ebédnél jégbe hűtött sörrel csillapítottuk le ideges hangulatunk erőltetett jókedvét. – Mihez kezdjünk a délutánnal? – kiáltotta Daisy. – És a holnappal, s a következő harminc évvel? – Kár annyira kétségbeesned ettől a kis hőségtől – mondta Jordan. – Az élet az idén is újra kezdődik, mihelyt megjönnek az őszi hűvös napok. – De ez a hőség szörnyű – erősködött Daisy, s majdnem sírva fakadt. – És minden olyan zavaros. Menjünk be mindnyájan New Yorkba! Hangja alig tudott megküzdeni a hőséggel, s látszott, milyen erőfeszítésébe kerül egyetlen értelmes

mondat kimondása is. – Azt már hallottam, hogy valaki istállót garázzsá alakíttatott át – szólt Tom Gatsbyhez –, de én vagyok az első, aki garázst alakíttatott át istállóvá. – Ki akar a városba jönni? – kérdezte Daisy unszoló hangon. Gatsby ellágyultan nézett rá. – Ah – kiáltotta most Daisy –, magára nem hat a hőség. Tekintetük összetalálkozott, és úgy néztek egymásra, mintha egyedül lennének a világűrben. Daisy végre levette szemét Gatsbyről, és lenézett az asztalra. – Magán soha nem látszik meg a hőség – mondta újra. Valójában arról vallott neki, hogy szereti, s ezt Tom is jól tudta. Elképedt, ajkát alig észrevehetően szétnyitotta. Előbb Gatsbyre, majd Daisyre nézett, mintha csak most ismerne fel valakit, akit már régóta ismert. – Maga hasonlít ahhoz a hirdetésen látható férfihoz –csacsogott Daisy tovább ártatlanul. – Tudja, azon a hirdetésen … – Rendben van – szakította félbe Daisy szavait Tom. – A magam részéről szívesen bemegyek New Yorkba. Gyerünk – menjünk mindnyájan! Felkelt, és szeme még mindig hol Gatsbyre, hol feleségére villant. Senki nem mozdult. – Gyerünk! – mondta indulatosan. – Mire várunk? Ha csakugyan be akarunk menni Nem Yorkba, akkor gyerünk minél előbb. Keze reszketett; látszott rajta, hogy nehezen tudja féken tartani indulatát. Kiitta a sört, ami még a poharában maradt. Daisy szavára felkeltünk, és kimentünk a napsütésben izzó, kaviccsal borított kocsi feljáróra. – Miért siettetsz – ellenkezett Daisy. – Hagyd, hogy elszívjunk egy cigarettát. – Nem cigarettázott mindenki ebéd közben? – Nem érdekel – mondta Daisy. – Túl meleg van a veszekedéshez. Tom hallgatott. – Legyen, ahogyan kívánod – mondta Daisy. – Gyere, Jordan! Felmentek az emeletre, hogy felkészüljenek az útra. Mi hárman, férfiak, álltunk kinn a ház előtt, és cipőnk orrával kapartuk a kavicsos talajt. A nyugati égbolton már feltűnt a növő hold karéja. Gatsby beszélni akart, de abbahagyta, mielőtt hozzákezdett volna. Tom megfordult és ránézett. – Itt vannak az istállói? – kérdezte Gatsby, aki végre mégis megszólalt. – Innen ötpercnyire az út mellett. – Igazán? Szünet. – Semmi értelmét se látom, hogy bemenjünk a városba – fakadt ki Tom dühösen. – A nőknek mindig fura ideáik vannak. – Vigyünk italt magunkkal? – szólt le Daisy az emeleti ablakból. – Rendben van, majd hozok whiskyt – mondta Tom, és bement a házba. Gatsby merev mozdulattal felém fordult: – Én képtelen vagyok bármit is mondani ebben a házban, öreg bajtárs. – Daisynek indiszkrét hangja van – jegyeztem meg. – Tele van … – s nem tudtam, hogyan fejezzem be. – Tele van a hangja pénzzel – mondta Gatsby hirtelen. Igaza volt, de ezt azelőtt soha nem értettem. Daisy hangja tele volt pénzzel – ez volt az a soha ki nem fogyó báj, amely benne hullámzott. Olyan volt, mint a zengő cimbalom … Fenn a hófehér márványpalotában a királyleány, az aranyhajú tündér … Tom jött ki a házból, és törülközőbe csavart whiskysüveget hozott magával, utána Daisy és Jordan, fénylő anyagból készült, szorosan a fejükhöz simuló kalapban, karjukon könnyű kabáttal.

– Menjünk mindnyájan az én kocsimon – ajánlkozott Gatsby. Megtapogatta a napsütéstől megforrósodott zöld bőrüléseket. – Nem lett volna szabad a napon hagynom. – Normál sebességváltója van? – kérdezte Tom. – Igen, az. – Üljön ön az én kocsimba, és ha megengedi, én az önébe. Gatsbynek nem tetszett Tom ajánlata. – Attól tartok, kevés lesz a benzin. – Elég lesz – mondta Tom túl hangosan. Rápillantott a benzinmérőre. – És ha elfogy, megállunk valahol egy drogériánál. Manapság drogériában mindent lehet kapni. Hallgatás fogadta Tom nyilvánvalóan ide nem illő megjegyzését. Daisy rosszallóan nézett rá, Gatsby arca pedig szavakkal alig leírható kifejezést öltött. – Gyere, Daisy – mondta Tom, és karon fogva vezette feleségét Gatsby kocsijához. – Ülj be ebbe a díszhintóba. Kinyitotta az autó ajtaját, de Daisy kivonta magát férje karjából. – Te menj Nickkel és Jordannel – mondta. – Mi majd megyünk utánatok a mi kocsinkon. Daisy Gatsbyhez lépett, és megfogta a kabátját. Tom, Jordan és én beültünk Gatsby kocsijának első ülésére. Tom bizonytalankodva indította el a számára ismeretlen szerkezetű autót, de aztán a nyomasztó hőségben a másik kocsit hamarosan magunk mögött hagytuk. – Láttad? – kérdezte Tom. – Mit kellett volna látnom? Éles tekintettel nézett rám, mint aki tudatára ébredt, hogy Jordan és én feltétlenül tudunk mindenről. – Ti persze butának tartotok – mondta. – Lehet, hogy az vagyok, de én sokszor azt hiszem, hogy valami titkos hang súgja, mit tegyek. Lehet, hogy ti ebben nem hisztek, de a tudomány … Elhallgatott, mert úgy látszik, hogy a kocsi vezetése elvonta figyelmét, s nem jutott ideje további elméleti fejtegetésekre. – Kisebb magánnyomozásra vállalkoztam, hogy utánanézzek ennek a pasasnak – szólalt meg újra. – Alaposabban utánajárhattam volna, ha tudnám … – Mi az? Médiumnál jártál? – kérdezte Jordan tréfásan. – Hogy mondod? – zavartan nézett ránk, amikor elnevettük magunkat. – Médiumnál? – Gatsby miatt. – Gatsby miatt? – Nem, nem voltam. Én csak azt mondtam, hogy kisebb magánnyomozást folytattam a múltjáról. – És megtudtad, hogy oxfordi diák volt – mondta Jordan érdeklődéssel. – Oxfordi diák! – mondta Tom hitetlenkedve. – Egy fenét volt ez a pofa oxfordi diák! Volt oxfordi diák így nem öltözködik. – És mégis Oxfordban volt diák. – Legfeljebb az új-mexikói Oxfordban – horkant fel Tom. – Vagy valahol arrafelé. – Nézd, Tom, ha te ilyen sznob vagy, miért hívtad meg lunchre? – kérdezte Jordan bosszúsan. – Daisy hívta meg. Ismerte, mielőtt hozzám jött feleségül. Isten tudja, honnan. A jégbe hűtött sör zsongító hatása elmúlóban volt: mindnyájan ingerültek voltunk, és szótlanul ültünk a kocsiban. Amikor az út mentén feltűnt Doctor T. J. Eckleburg kifakult szeme, eszembe jutott, amit Gastby a benzinről mondott. – New Yorkig elég lesz – mondta Tom. – Éppen most érünk egy garázshoz – szólt Jordan –, és nekem semmi kedvem, hogy megrekedjünk az úton ebben a dög melegben.

Tom türelmetlenül megrántotta a kocsi mindkét fékjét, és hatalmas porfelhőben pontosan Wilson cégtáblája alatt álltunk meg. Wilson nyomban megjelent, és beesett szemmel bámult ránk. – Adjon benzint – kiáltott rá Tom nyersen. – Mit gondol, miért álltunk meg? Hogy a kilátásban gyönyörködjünk? – Nem vagyok jól – mondta Wilson, s nem mozdult. – Nem voltam jól egész nap. – Mi baja van? – Kimerültem. – Majd szivattyúzok saját magam – ajánlkozott Tom. – Telefonon nem vettem észre a hangján, hogy nincs jól. Wilson vánszorogva lépett ki az árnyékból, és levegő’ után kapkodva csavarta le a benzintartály kupakját. Arcszíne tiszta zöld volt a napfényen … – Bocsásson meg, hogy ebéd közben zavartam – mondta. – De nagyon kellene a pénz, és szerettem volna tudni, mikor kapom meg azt az öreg kocsit. – Ez hogy tetszik? – kérdezte Tom. – A múlt héten vettem. – Szép sárga – mondta Wilson, s közben már szivattyúzta is a benzint. – Megvenné? – Túl jó, ez nekem – mondta Wilson halkan. – De a másikon tudnék néhány dollárt keresni. – Miért van szüksége pénzre ilyen hirtelen? – Túl régen vagyok itt. Szeretnék máshova menni. Feleségem is, én is, szeretnénk nyugatra költözni. – Szóval a felesége is – jegyezte meg Tom meglepődve. – Tíz éve beszél róla. – Egy pillanatig a benzinszivattyúhoz támaszkodott, s kezét szeme elé tartotta. – Es most már elmegyünk, akár tetszik neki, akár nem. Elviszem innen. Tomék kocsija porfelhőben suhant el mellettünk, s csak integetésüket láttuk. – Mit fizetek? – Pár napja valami furcsa ügyre jöttem rá. Ezért akarok elmenni. Ezért zavartam a kocsival kapcsolatban. – Mit fizetek? – Egy dollár húsz az egész. A könyörtelen hőségtől gondolkodni sem tudtam, s jó időbe telt, míg tudatára ébredtem, hogy Wilson eddig nem gyanakodott Tomra. De arra már rájött, hogy Myrtle valami egészen más világban az övétől független életet él, és ez a megrázkódtatás fizikailag is beteggé tette. Először rábámultam, azután Tomra, aki hasonló dologra jött rá alig egy órával ezelőtt – s arra kellett gondolnom, hogy ember és ember között sem az intelligencia, sem a származás nem jelent olyan mélyreható különbséget, mint az, hogy beteg-e valaki vagy egészséges. Wilson annyira beteg volt, hogy bűnösnek, megbocsáthatatlanul bűnösnek látszott – mintha most ejtett volna teherbe egy szegény, ártatlan teremtést. – Meg fogja kapni a kocsit – mondta Tom. – Holnap délután átküldőm. Wilson garázsa megmagyarázhatatlanul, de már azelőtt is nyugtalanított, s most is úgy fordultam hátra, mintha arra figyelmeztettek volna, hogy vigyázzak, mert valaki hátulról követ. A salakdombok felett most is éberen őrködött Doctor T. J. Eckleburg szeme, de egy pillanattal később észrevettem, hogy alig húszlábnyi távolságból egy másik szempár is erősen figyel bennünket. A garázs fölött az egyik ablak függönyét egy kissé félrehúzta valaki, s az ablakból Myrtle Wilson szeme figyelte az autónkat. Annyira lekötötte, amit látott, hogy észre sem vette, hogy őt is figyelik. Szemében úgy tükröződött vissza egyik érzés a másik után, mint ahogy az előhívós tálban a filmen lassan előjönnek a kép körvonalai. Arckifejezése különös módon ismerősnek tetszett – nők arcán

gyakran láttam ezt a kifejezést, de Myrtle arcán céltalannak és megmagyarázhatatlannak éreztem, amíg észre nem vettem, hogy tekintete, tele lobogó féltékenységgel, nem Tomra, hanem Jordan Bakerre irányult, akit Tom feleségének gondolt. Nincs nagyobb zűrzavar, mint az egyszerű elme zűrzavara, s mikor továbbmentünk, Tomon valóságos pánikérzés vett erőt. Egy órával ezelőtt még felesége és szeretője helyzetét egyaránt biztosnak és sérthetetlennek hitte, s most egyszerre elvesztette a felettük gyakorolt uralmát. Belső feszültségének levezetéseként a legnagyobb sebességre kapcsolt azzal a kettős céllal, hogy érjük utol Daisyt, és maga mögött hagyja Wilsont. Kocsink ötvenmérföldes sebességgel rohant Astoria felé, míg a magasvasút acélgerendás építménye alatt meg nem pillantottuk az övékét, amelyet Gastby normális sebességgel vezetett. – Az Ötvenedik utca környékén a mozik ilyenkor jó hűvösek – ajánlgatta Jordan. – Szeretem New Yorkot nyári délutánokon, amikor a város teljesen üres. Van benne valami nagyon érzéki – valami túlérett, mintha különös ízű és alakú gyümölcsök hullanának az ölünkbe. Az „érzéki” szó hallása még nyugtalanabbá tette Tomot, de mielőtt tiltakozhatott volna ellene, a másik kocsi megállt, s Daisy visszaintett, hogy álljunk meg mi is. – Hova menjünk? – kiáltotta. – Gyerünk moziba! – Nekem a mozi túl meleg – mondta Daisy panaszos hangon. – Ti csak menjetek. Mi járunk egyet a kocsin; mozi után majd találkozunk. – A hőség ellenére is igyekezett szellemeskedni. – Találkozunk egy utcasarkon. Én leszek az az ember, aki két cigarettát szív. – Ezt most itt nem vitathatjuk meg – mondta Tom idegesen, mert mögöttünk egy teherautó sofőrje káromkodva és dühösen dudált. – Gyertek utánunk a Central Park déli végére a Plaza bejáratához! Tom többször hátranézett, és figyelte a mögöttünk jövő kocsit, s ha a forgalom miatt nekik lassítaniuk kellett, ő is lelassított, amíg utol nem érték. Gondolom, attól félt, hogy elrohannak egy mellékutcán, és örök időkre eltűnnek az életéből. Persze erről szó sem volt, és mindnyájan arra a kevéssé megmagyarázható elhatározásra jutottunk, hogy a Plaza Hotelben kibéreljük az egyik lakosztály szalonját. Hosszas megbeszélés következett, de a részletekre már nem emlékszem, csak arra, hogy betereltek bennünket a szállodai szobába, s hogy az alsóruhám nedves kígyóként tekeredett a lábam száramra, és hogy kövér izzadságcseppek peregtek lefelé a hátamon. Daisy azzal a meglepő ötlettel állt elő, hogy béreljünk öt fürdőszobát, és vegyünk mindnyájan hideg fürdőt, illetve, hogy a fürdőkádban igyunk mentolos puncsot. Ezt mindnyájan „őrült ideá”-nak neveztük. Egyszerre beszéltünk mindannyian egy csodálkozó képpel álló szállodai alkalmazotthoz, s azt gondoltuk, vagy úgy tettünk, mintha azt gondolnánk, hogy mi most milyen jópofák vagyunk … A szoba tágas volt és a hőség tikkasztó, pedig már délután négy óra volt. Amikor ablakot nyitottunk, a Central Park bokrai még több hőséget zúdítottak a szobába. Daisy a tükörhöz ment, háttal állt felénk, s a haját igazította. – Hű, de elegáns ez a szoba – suttogta Jordan tiszteletteljesen, és mindenki nevetett. – Nyissatok ki még egy ablakot – rendelkezett Daisy, anélkül, hogy visszafordult volna. – De nincs több ablak. – Akkor telefonáljatok csákányért … – Okosabb, ha úgy teszünk, mintha nem is lenne hőség – ajánlotta Tom kissé ingerülten. – Százszor rosszabb, ha mindig erről beszélsz. Tom kivette a törülközőből a whiskysüveget, és letette az asztalra. – Miért nem hagyja békén Daisyt, öreg bajtárs? – jegyezte meg Gatsby. – Ön kívánt a városba jönni.

Erre egy pillanatra csend támadt. A telefonkönyv a szögről nagy robajjal a földre esett, mire Jordan suttogva mondta: – Ó, bocsánat – de ez alkalommal senki nem nevetett. – Majd én felveszem – mondtam udvariasan. – Én már fel is vettem – szólt Gatsby, és figyelmesen nézte az elszakadt zsinórt. Mormolva csak ennyit mondott: Hm! – mint akit érdekel a dolog, s a telefonkönyvet egy székre dobta. – Csodás ez a maga megszólítása. Nem gondolja? –mondta Tom élesen. – Milyen megszólítás? – Ez az örökös „öreg bajtárs”-ozás. Hol szedte fel maga ezt? – Kérlek, Tom – szólt Daisy, és visszafordult a tükörtől. – Ha személyeskedni kezdesz, egy percig sem maradok. Telefonálj a pincérnek, és hozass jeget a mentolos puncshoz. Míg Tom telefonált, hangos zene hangja robbant be a füllesztő hőségbe, s az alattunk levő táncteremből Mendelssohn Nászindulójának ünnepélyes dallama hangzott fel. – Még elképzelni se jó, hogy valaki ilyen hőségben esküdjék! – kiáltotta Jordan. – Lehet, de az én esküvőm is június közepén volt – jegyezte meg Daisy. – Louisville júniusban! Valaki elájult. Ki is ájult el, Tom? – Biloxi – mondta Tom, mint aki pontosan emlékszik az esetre. – Igen, Biloxinak hívták – magyarázta tovább. – „Block Biloxinak így van, ahogy mondom. Biloxiban született, Tennessee-ben. – Hozzánk vitték – mesélte Jordan. – A mi házunk egészen közel volt a templomhoz. Három hétig maradt nálunk, míg apám ki nem dobta. Szegény daddy másnap halt meg. – Majd egy pillanattal később hozzátette: – De a két dolognak semmi köze nem volt egymáshoz. – Ismertem egy memphisi Bill Biloxi nevű embert – jegyeztem meg. – Az az unokatestvére volt. Pontosan ismertem a családfájukat, mielőtt elment tőlünk. Tőle kaptam az egyik alumínium golfütőmet; ezt még ma is használom. A zene elhallgatott, míg az esketési szertartás tartott. Utána hosszú ideig hangos üdvözlések zaja hallatszott fel, közben egy-egy éljen! kiáltás, majd hangos dzsesszzenére megkezdődött a tánc. – Hiába, öregszünk – mondta Daisy. – Ha fiatalok volnánk, most felkelnénk, és mi is táncolnánk. – Jusson eszedbe Biloxi – figyelmeztette Daisyt Jordan. – Te honnan ismered Biloxit, Tom? – Biloxit? – kérdezte Tom, mint aki nem tud rá visszaemlékezni. – Én nem ismertem. Daisy barátja volt. – Sohase volt – szólt Daisy határozottan. – Soha nem láttam azelőtt. A bérelt kocsiban jött Louisville-be. – Mindenesetre azt állította, hogy ismer. Azt mondta, gyerekkorában Louisville-ben laktak. Asa Bird hozta magával az utolsó pillanatban, és kérdezte, van-e még hely neki. Jordan mosolyogva megjegyezte: – Biztosan így akart potyán hazautazni. Azt mondta, hogy Yale-ben a te osztályodban volt önképzőköri elnök. Csodálkozva néztünk össze Tommal. – Biloxi? Az a marha? – Kezdjük ott, hogy nem is volt önképzőkörünk. Gatsby a lábával gyorsan és idegesen dobolt, s Tom hirtelen ránézett. – Különben, Mr. Gatsby, hallom, hogy ön Oxfordban volt diák. – Nem egészen. – De igen, azt hallom, Oxfordban diákoskodott.

– Igen – valóban voltam Oxfordban. Rövid szünet után Tom hangja szólalt meg hitetlenkedéssel és sértő szándékkal: – Ön körülbelül akkor lehetett ott, amikor Biloxi New Havenben. Újabb szünet következett, s ekkor a pincér kopogtatott. Tálcán hozta a mentolos puncsot és a jeget. A csend még mindig tartott, amikor udvarias „köszönöm”-mel becsukta maga mögött az ajtót. Végre tehát ki kellett hogy derüljön, mi az igazság Gatsby titokzatos oxfordi diáksága körül. – Mondtam már, hogy voltam Oxfordban – mondta Gatsby. – Igen, hallottam. De szeretném tudni, mikor. – Kilencszázkilencben, s csak öt hónapot töltöttem ott. Ezért nevezhetem magamat volt oxfordi diáknak. Tom ránk pillantott, hogy osztjuk-e mi is az ő kételyeit, de mi mindnyájan Gatsbyre néztünk. – A háború után egyes leszerelt tiszteknek felajánlották, hogy egyetemre mehetnek – folytatta Gatsby. – Választhattuk bármelyik angol vagy francia egyetemet. Legszívesebben felálltam volna, hogy megveregessem a vállát. Mint már más esetekben is, most is helyreállt beléje vetett hitem s bizodalmam. Daisy, ajkán könnyed mosollyal felkelt, és az asztalhoz lépett. – Nyisd ki a whiskysüveget, Tom – szólt férjéhez. – Én majd elkészítem a puncsot. Akkor talán nem leszel olyan ostoba … Nézd ezt a mentát! – Várj egy pillanatig – vágott közbe Tom. – Kérdezni szeretnék valamit Mr. Gatsbytől. – Állok rendelkezésére – mondta Gatsby udvariasan. – Miféle családi viszályt készül ön az én házamban szítani, hallja-e? Végre tehát nyílt kártyákkal indult meg a játék, s ez tetszett Gatsbynek. – Semmiféle családi viszályról nincs szó – mondta Daisy, s kétségbeesetten nézett a két férfira. – Csak te veszekszel. Fékezhetnéd egy kicsit magad. – Én fékezzem magam? – ismételte meg Daisy szavait Tom hitetlenkedve. – Talán nézzem szemrebbenés nélkül, hogy Mr. Senkiházi a feleségem szeretője legyen? Ha így gondolod, nekem ehhez semmi kedvem … Manapság az a divat, hogy az emberek gúnyt űznek a családi életből és a családból mint társadalmi intézményből. Legközelebb megtagadnak mindent, ami szent, s helyeselni fogják a fehérek és színesek házasságát. Saját szenvedélyes badarságaitól felhevülve úgy látta magát, mint az emberi kultúra egyetlen és utolsó védelmezőjét. – Mindnyájan fehérek vagyunk – suttogta Jordan. – Tudom, hogy én nem vagyok közkedvelt személyiség. Én nem rendezek nagy estélyeket. Lehet, hogy a mi modern világunkban a házat disznóóllá kell tennie annak, aki azt akarja, hogy mindenki a barátja legyen. Bár bosszankodtam, s velem együtt a többiek is bosszúsak voltak, legszívesebben Tom szemébe nevettem volna. Szeretőt tartó, házasságtörő férjből előttünk alakult át egyszerre erénycsősszé. – Nekem is volna mondanivalóm önnek, öreg bajtárs – szólalt meg Gatsby. De Daisy megsejtette, mi a szándéka. – Hagyja abba, kérem! – szakította félbe Gatsbyt kétségbeesetten. – Könyörgök, menjünk mindnyájan haza. Higgyétek el, legokosabb, ha hazamegyünk. – Ez okos gondolat – mondtam, és felkeltem. – Gyere, Tom. Senkinek nincs kedve inni. – Szeretném tudni, mit akar Mr. Gatsby közölni. – Önt nem szereti a felesége. Nem is szerette soha. Engem szeret.

– Maga megőrült! – kiáltott fel Tom szinte gépiesen. Gatsby izgatottan talpra ugrott. – Soha nem szerette önt. Hallja ön, amit mondok? –kiáltotta. – Csak azért ment feleségül önhöz, mert én szegény voltam, s nem győzött rám várni. Ez szörnyű hiba volt, de a szíve mélyén mindig csak engem szeretett. Jordan és én ekkor menni akartunk, de Tom is és Gatsby is versengve kérlelt, hogy maradjunk – mintha egyiküknek sem lenne semmi titkolnivalója, és megtiszteltetésnek kellene tekintenünk, hogy részesedünk érzelmeikben. – Ülj le, Daisy – szólt Tom, és sikertelenül próbált atyai hangnemben beszélni. – Mi megy itt? Szeretnék tudni mindent. – Megmondtam önnek világosan, mi megy itt – mondta Gatsby. – Ment öt éven át – és ön nem tudott róla. Tom éles hangon fordult Daisyhez. – Öt éve találkozol ezzel az emberrel? – Találkozásról senki nem beszélt – mondta Gatsby. – Nem, nem is találkozhattunk. De szerettük egymást az egész idő alatt, öreg bajtárs, csak ön nem tudott róla. Nevetnem kell – bár nyoma sem volt a szemében nevetésnek –, valahányszor arra gondolok, hogy ezt ön nem tudta. – Szóval csak erről van szó – mondta Tom, ujjait paposán összekulcsolta, s hátradőlt székében. – Maga megőrült! – robbant ki újra belőle. – Arról nem tudok semmit, ami öt évvel ezelőtt történt, mert Daisyt akkor még nem ismertem. De keresztben lenyelem magamat, ha értem, hogyan történhetett, hogy maga akár egymérföldnyire is megközelíthette Daisyt, hacsak mint fűszeresinas nem csengetett a ház hátsó kapuján. Minden egyéb szemenszedett hazugság. Daisy szeretett engem, amikor hozzám jött feleségül, és szeret most is. – Nincs igaza – mondta Gatsby, s a fejét rázta. – Pedig igenis szeret. A baj csak az, hogy néha furcsa dolgokat vesz a fejébe, és nem tudja, mit csinál – mondta Tom, s bólogatott bölcs megjegyzéséhez. – De fontosabb ennél, hogy én is szeretem. Nem mondom, egyszer-egyszer kirúgok a hámból, és ostobán viselkedem, de mindig visszatérek hozzá, mert szívből és igazán csak őt szeretem egyedül. – Felháborító vagy – mondta Daisy, s aztán hozzám fordult. Hangja egy teljes oktávval mélyebben hangzott, s megtöltötte a szobát izgalmas megvetésével. – Tudod te, Nick, hogy miért költöztünk mi el Chicagóból? Csodálom, hogy senki nem tájékoztatott Tom barátodnak arról a bizonyos kis ügyéről. Gatsby a szoba másik oldaláról most odament Daisy-hez. – Daisy, kérlek, ennek most már vége – mondta komoly hangon. – Ez most már nem számít. Mondd meg neki az igazat – hogy soha nem szeretted – és hogy örökre kitörölted az életedből. Daisy fénytelen tekintettel nézett Gatsbyre. – Hogyan is szerethetném tovább? – kérdezte. – Nem is szeretted soha. Daisy habozott. Tekintete Jordanra esett, majd rám, mintha hozzánk folyamodnék, és csak most ébredne tudatára, hogy mit csinál, pedig talán soha nem is volt szándékában, hogy bármit is csináljon. De a történteken most már nem változtathatott. Ezzel már elkésett. – Soha nem szerettem – mondta észrevehető vonakodással. – Kapiolaninál sem? – kérdezte Tom hirtelen. – Nem. Az alattunk levő bálteremből dzsesszmuzsika hangja szűrődött fel tompán a fullasztó hőségben.

– Akkor sem, amikor a karomban vittelek ki a Punch Bowlból Hollywoodban, hogy a cipőd el ne ázzék? – Tom hangjában elfojtott izgalom reszketett … – Daisy? – Hagyd abba, kérlek. – Daisy hangja hidegen hangzott, de minden neheztelés nélkül. Majd Gatsbyre nézett. – Nézd, Jay – mondta, és remegő kézzel cigarettára akart gyújtani, de hirtelen a cigarettát és az égő gyufát a szőnyegre dobta. – Túl sokat kívánsz tőlem! – kiáltotta Gatsbyhez. – Most téged szeretlek – neked ez nem elég? A múlt felett nincs hatalmam. – Kétségbeesésében hangos zokogásban tört ki. – Valamikor szerettem Tomot – de szerettelek téged is. Gatsby szemét élőbb tágra nyitotta, majd lecsukta. – Szerettél engem is? – Ez is hazugság – mondta Tom ádáz dühvel. – Azt se tudta magáról, hogy él-e. Igen – olyan dolgok történtek Daisy és közöttem, amiről maga soha nem fog tudni semmit, dolgok, amiket egyikünk sem feledhet el soha. Tom szavai valósággal belemartak Gatsbybe. – Négyszemközt akarok beszélni Daisyvel – erősködött. – Most túl izgatott. – Ha négyszemközt beszélünk, akkor sem mondhatom, hogy soha nem szerettem Tomot – ismerte be Daisy összetörten. – Nem mondanék igazat. – Persze hogy nem – hagyta rá Tom. Daisy férjéhez fordult: – Fontos ez neked? – kérdezte. – Igenis, fontos. Mostantól kezdve majd jobban vigyázok rád. – Ön ezt nem érti – mondta Gatsby, s hangjában némi pánik érzett. – ön ezentúl nem fog rá vigyázni. – Hogyhogy nem? – Tom szemét tágra nyitotta, s nevetett. Most már tudta fékezni magát. – Miért nem? – Daisy elhagyja önt. – Ostobaság. – Pedig elhagylak – mondta Daisy erőltetetten. – Engem Daisy nem hagy el! – Tom most hirtelen Gatsbyhez intézte szavait. – Semmi esetre sem egy közönséges csaló kedvéért, akinek lopni kell a jegygyűrűt, amit az ujjára húz. – Ezt nem bírom elviselni – kiáltotta Daisy. – Kérlek, menjünk innen! – Végre is, ki maga? – fakadt ki Tom. – Meyer Wolfshiem bandájához tartozik – ezt mindenesetre megtudtam. Egy kicsit már nyomoztam maga után – remélem, holnap még többet megtudok. – Tessék, csak nyomozzon, öreg bajtárs – mondta Gatsby nyugodtan. – Megtudtam, mik voltak azok az ön „drogériái”. – Most hozzánk fordult, és gyorsan mondta: – Ez az ember és Wolfshiem összevásárolt egy sereg drogériát különféle mellékutcákban itt New Yorkban és Chicagóban, s a pult alól pálinkát árusítottak. Ez volt az a bizonyos kis üzlete. Az első perctől kezdve tisztában voltam vele, hogy barátunk szeszcsempész, s lám, igazam volt. – Miért van ezen így felháborodva? – mondta Gatsby udvariasan. – Azt hiszem, barátja, Walter Chase büszkeségét nem sértette, hogy beszálljon az üzletbe. – És maga a végén bennhagyta a pácban. Vagy nem így történt? Hagyta, hogy egy hónapra lecsukják odaát New Jerseyben. Istenemre! Csak hallaná, miket beszél Walter magáról. – Nem volt egy vasa sem, amikor hozzánk jött. Nagyon örült, hogy egy kis pénzhez jutott, öreg bajtárs. – Ne szólítson maga engem „öreg bajtárs”-nak! – kiáltotta Tom. Gatsby erre nem szólt semmit. –

Walter lebuktathatta volna magát, mint játékbarlang-tulajdonost is, de Wolfshiem megfenyegette, és nem merte megtenni. Gatsby arckifejezése észrevehetőleg teljesen megváltozott, mintha egészen más ember lett volna. – Ez a drogériaüzlet jelentéktelen ügy volt – folytatta Tom lassú hangon. – De van valami más is, amiről Walter nem mer beszélni. Daisyre néztem, aki megkövülten meredt hol férjére, hol Gatsbyre, s aztán Jordanra, aki álla hegyén most is láthatatlan, de figyelmét mélyen lekötő tárgyat balanszírozott. Majd újra Gatsby felé fordultam, s megdöbbentett furcsa, megváltozott arckifejezése. Most valóban olyan volt – anélkül persze, hogy egy pillanatra is hitelt adnék az estélyein elhangzott ostoba rágalmaknak –, mint aki „embert ölt”. Egy pillanatra arckifejezését csak ezen a fantasztikus módon tudnám jellemezni. De ez csak rövid ideig tartott, s aztán izgatottan Daisyhez kezdett beszélni. Tagadott mindent, védte jó hírnevét a rágalmakkal szemben, amelyek el sem hangzottak. De Daisy minden szavára jobban és jobban magába zárkózott, mire Gatsby abbahagyta az egészet. Csak halott álmának kísértete maradt meg, és harcolt tovább a lassan múló délutánon. Szerette volna megragadni, ami megfoghatatlanná vált, s boldogtalanul, de azért még mindig reménykedve küzdött, hogy újra hallja Daisy régen elveszített hangját. Daisy hangja kérlelve szólalt meg újra: – Kérlek, Tom! Én ezt nem bírom tovább. Rémült arckifejezése elárulta, hogy bármire készült is azelőtt, bátorsága most végleg elpárolgott. – Ti ketten induljatok haza, Daisy – mondta Tom. – Mr. Gatsby kocsijában. Daisy Tomra nézett; nyugtalanította, amit férje mondott, de Tom nagylelkű gúnnyal ragaszkodott elhatározásához. – Menjetek. Mr. Gatsby nem fog többé háborgatni. Remélem, tisztában van vele, hogy önhitt kis flörtjének örökre vége. Daisy és Gatsby elment, egyetlen szó nélkül. Eltűntek, fontosságuk megszűnt. Üres levegővé váltak, mint a kísértetek, s mi még csak nem is szánakoztunk rajtuk. Egy pillanattal később Tom felállt, és a törülközőbe újra begöngyölte a ki sem nyitott whiskysüveget. – Nem akarnátok mégis egy pohárral? Jordan? … Nick? Én nem feleltem. – Nick? –kérdezte újra. – Parancsolsz, kérlek? – Nem akarsz mégis egy pohárral? – Nem, köszönöm … – Ebben a percben jutott eszembe, hogy ma van a születésnapom. Aznap lettem harmincéves, s felrémlett előttem, mennyi baljóslatú veszély vár rám egy új évtized most kezdődő útján. Hét óra volt, amikor Tom kocsiján elindultunk Long Island irányába. Tom szüntelenül beszélt, s vidáman nevetgélt, de hangja olyan távolinak tetszett Jordannak és nekem, mint a járdáról hallatszó vadidegen hangok vagy a magasvasút dübörgése. Az emberi együttérzésnek megvannak a korlátozottságai, s mi belenyugodtunk abba, hogy Tom és Daisy közti tragikus vita érveit magunk mögött hagyjuk a távolba vesző nagyvárosi fényekkel. Harmincadik születésnap! Nekem most ez volt a fontos – s vele egy magányos évtized ígéretei, ritkuló ismeretségekkel, csökkenő lelkesedéssel az irattáskámban s ritkuló hajjal kopaszodó koponyámon. De most itt volt mellettem Jordan, aki Daisynél sokkal bölcsebben, nem hurcolta magával elszállt évek elfelejtett álmait. Amikor átmentünk az East River hídján, halvány arca lassan a vállamra dőlt, és kezének megnyugtató szorítása messzire űzte

tőlem a harmincadik születésnap félelmetes mementóját. Így hajtottunk a halál felé a hűvösödő alkonyaton. Michaelis,, egy fiatal görög férfi, a salakdombok melletti kávémérés tulajdonosa volt a koronatanú. Elmondta, hogy a forró délutánon öt óra utánig aludt. Ekkor átment a garázsba, s irodájában George Wilsont betegen találta. Arca ugyanolyan sápadt volt, mint szalmaszínű haja, és egész testében reszketett. Michaelis unszolta, hogy feküdjék ágyba, de Wilson nem akart, mert mint mondta, ez sokba kerülne neki. Mialatt a fiatal görög megpróbálta rábeszélni, az emeletről dühös dörömbölés hallatszott. – Be kellett zárnom a feleségemet – magyarázta Wilson nyugodt hangon. – Holnaputánig nem engedem le, s aztán elköltözünk. Michaelis elképedten hallgatta Wilson szavait; négy éve voltak szomszédok, és ilyen kijelentésre soha még álmában sem tartotta képesnek. Általában igen fáradt ember benyomását keltette. Amikor nem volt munkája, csak ült egy széken a garázs ajtajában, s bámult az úton elhaladó emberekre és autókra. Ha valaki megszólította, mindig nevetett kellemes, színtelen modorában. Lerítt róla, hogy a felesége papucs alatt tartja. Michaelis természetesen szerette volna megtudni, mi történt, de Wilson nem volt hajlandó többet elárulni. Helyette furcsa, gyanakvó pillantásokat vetett látogatója felé, és vallatta, hogy bizonyos napokon bizonyos időpontokban mit csinált. Ez nyugtalanította, de éppen akkor egy munkás haladt el az ajtó előtt, s a kávémérés felé tartott. Michaelis felhasználta az alkalmat, és Wilsont magára hagyta, azzal a szándékkal, hogy később majd visszamegy. De nem ment vissza. Egyszerűen elfelejtette. Amikor a kávémérésből újra kiment az útra, kicsivel hét óra után, visszaemlékezett a Wilsonnal folytatott beszélgetésre, mert Mrs. Wilson hangját hallotta, aki hangosan veszekedett férjével a garázsban. – Üss meg! – hallotta a kiáltozást. – Teperj le a földre, és üss meg, te piszkos, gyáva alak, te! Egy pillanattal később Mrs. Wilson kirohant a garázsból – ekkor már erősen alkonyodott –, hevesen gesztikulált, és kiáltozott, s mielőtt ő elmozdult a kávémérés ajtajából, már vége is volt az egésznek. A „halálautó”, ahogyan a lapok cikkei nevezték, nem állt meg. A gyorsan sötétedő estéből bukkant elő, tragikusan tétovázott egy pillanatig, aztán eltűnt a legközelebbi útkanyarulatban. Mavromichaelis nem emlékezett pontosan a színére sem – az első rendőrnek azt mondta, hogy világoszöld volt. Egy másik autó, amely ugyanakkor New Yorkba tartott, a garázstól mintegy százyardnyira állt- meg, és a vezetője visszarohant oda, ahol Mrs. Wilson térdelő helyzetben holtan maradt a poros úton, és a haja alvadt vértől csapzottan borította fejét. Michaelis és ennek a kocsinak a vezetője ért oda hozzá elsőnek, de mikor letépték róla az izzadságtól még mindig nedves ingblúzt, s a bal melle csupaszon maradt, látták, hogy semmi szükség meghallgatniuk, dobog-e még a szíve. Szája erősen szétnyílt, és a szájszöglete kissé berepedt, mint akiből erőszakkal szállt el az a mérhetetlen vitalitás, amely amíg élt, felhalmozódott benne. Még jó messzire voltunk a garázstól, de már láttuk a három-négy autót és a tömeget. – Karambol! – mondta Tom. – Végre egy kicsit menni fog az üzlet Wilsonnak. Lelassított, bár nem volt szándékában megállni, de amikor közelebb értünk, a garázsajtóban állók rémült tekintete automatikusan arra bírta, hogy a kocsit teljesen lefékezze. – Megnézzük, mi történt – mondta bizonytalankodva –, de csak egy pillanatra. A garázsból kihangzó, állandó nyöszörgésszerű hangra lettem figyelmes. Kiszálltunk a kocsiból, és közelebb mentünk a garázs ajtajához, és mint kitűnt, a hang ziháló jajgatás közben ismételgetett. „Ó, istenem!” kiáltás volt. – Valami nagy baj történhetett – mondta Tom izgatottan.

Lábujjhegyre ágaskodva ment be a garázsba. A garázst a mennyezetről lelógó egyetlen lámpa halványsárga fénye világította meg, s Tom azért állt lábujjhegyre, hogy keresztüllásson egy csomó, körben álló ember fején. Torkából rekedt hang tört elő, és a körbenállókat karja erőteljes mozdulatával félretolta. Az emberek tiltakoztak, s a kör újból bezárult. Jó egy percig eltartott, amíg láthattunk valamit. Aztán még többen jöttek, és Jordannal együtt hirtelen engem is besodortak a garázsba. Myrtle Wilson holtteste a fal melletti műhelyasztalon feküdt, kétszer is beburkolva takarókba, mintha megfázástól féltenék a fülledt, meleg nyári estén. Tom, háttal felénk, mozdulatlanul hajolt a holttest felé. Közvetlen közelében egy motoros rendőr állt, és verítékezve, ismételt javítás közben többek nevét írta be noteszébe. Először nem tudtam, honnan jönnek a nyöszörgő, hangos zokogással kísért szavak, amelyektől az egész garázs visszhangzott, de aztán észrevettem Wilsont, aki ott állt irodájának egy lépcsőfokkal magasabb ajtajában, s testét előre- és hátrahimbálva kapaszkodott az ajtófélfába. Többen halk hangon beszéltek hozzá, s időnként megkísérelték, hogy kezüket a vállára tegyék, de Wilson nem látott és nem hallott semmit. Fejének lassú mozdulatával szeme a mennyezetről lecsüngő lámpáról a fal melletti asztalra esett, ahol a holttest feküdt; majd gyors mozdulattal ismét a mennyezetre nézett. Közben állandóan kétségbeesetten üvöltötte: – Ó, i-i-istenem! Ó, i-i-istenem! Ó, i-i-istenem! Ó, i-i-istenem! Tom hirtelen mozdulattal felemelte a fejét. Üveges tekintettel nézett körül a garázsban. Mormolva, zavaros megjegyzéssel a rendőrhöz fordult. – M-a-v – betűzte a rendőr – o … – Nem, r – javította ki a kávéház tulajdonos –, M-a-v-r-o. – Figyeljen ide – mordult rá Tom a rendőrre erélyesen. – r – mondta a rendőr – o … – m… – m … – Ekkor végre felnézett, mert Tom izmos keze nehezedett a vállára. – Maga meg mit akar? – Mi történt? Ezt szeretném tudni. – Az autó elütötte. Azonnal meghalt. – Azonnal meghalt – ismételte Tom, merev tekintettel. – Kirohant az úttestre. A vezető olyan aljas volt, hogy még csak meg sem állt. – Két kocsi volt – mondta Michaelis –, az egyik jött, a másik ment, érti? – Ment? Hová ment? – kérdezte a rendőr élesen. – Egy-egy kocsi jött mindkét irányból. Szóval az asszony … – karját felemelte, hogy az asztalra mutasson, de a mozdulatot félúton abbahagyta, s karját visszaejtette az oldalára. – Igen, kirohant, és a New Yorkból harminc- vagy negyvenmérföldes sebességgel jövő kocsi elgázolta. – Hogy hívják ezt a helyet? – kérdezte a rendőr. – Ennek a helynek nincs neve. Világosbarna bőrű, jól öltözött néger lépett oda hozzájuk. – Sárga kocsi volt – mondta. – Nagy sárga kocsi. Új. – Látta a gázolást? – kérdezte a rendőr. – Nem láttam. De a kocsi mellettem ment el az úton. Negyven mérföldnél is gyorsabban. Mehetett ötvennel vagy hatvannal is. – Jöjjön ide, mondja meg a nevét. Vigyázzanak egy kicsit. A nevét akarom felírni. Wilson valamit meghallhatott ebből a beszélgetésből az iroda ajtajában, ahol még mindig himbálta magát, mert hirtelen félbeszakította üvöltözését, s közbekiáltott: – Nem kell hogy maga mondja meg, milyen kocsi volt! Tudom én azt jól.

Tomot figyeltem, s láttam, hogy hatalmas vállizmai megfeszülnek a kabátja alatt. Gyorsan odament Wilsonhoz, megállt előtte, és karjánál fogva erősen megragadta. – Szedje már össze magát – mondta nyers vigasztalással. Wilson ránézett Tomra; lábujjhegyre emelkedett, s utána térdre rogyott volna, ha Tom meg nem fogja. – Figyeljen rám – mondta Tom, s gyengéden megrázta. – Most érkeztem, egy percre sincs, New Yorkból. Elhoztam magának azt a kocsit, amiről beszéltünk. Az a sárga kocsi, amivel délután voltam itt, nem az enyém volt – hallja, amit mondok? Egész délután nem láttam. A négerrel ketten voltunk csak elég közel, hogy halljuk, amit Tom mondott, de a rendőrnek feltűnt valami abban, ahogyan mondta, és komor tekintettel nézett rá. – Miről van itt szó? – kérdezte. – A barátja vagyok – mondta Tom, s a rendőrhöz fordult, de kezét továbbra is Wilson karján tartotta. – Azt mondja, ismeri a gázoló autót … Sárga kocsi volt. Valami homályosan arra ösztönözte a rendőrt, hogy gyanakodva nézzen Tomra. – És milyen a maga kocsijának a színe? – Kék csukott kocsi. – Egyenesen New Yorkból jöttünk – tettem hozzá. Ezt megerősítette az a vezető is, aki közvetlenül mögöttünk hajtott, s a rendőr abbahagyta a kérdezősködést. – Kérem tehát pontosan a nevét … Tom rongybabaként szedte fel Wilsont, és vitte be az irodába, leültette egy székre, és visszatért a garázsba. – Menjen be valaki az irodába, és vigyázzon rá – mondta fontoskodva, mire két férfi, akik legközelebb álltak hozzá, egymásra néztek, s vonakodva bementek az irodába. Tom becsukta mögöttük az ajtót, lelépett az egy lépcsőfokon, s tekintetével gondosan elkerülte az asztalt. Amikor közelembe ért, a fülembe súgta: – Menjünk ki innen! Az utunkba állókat erélyesen félretolta, közben pedig sietve érkezett egy doktor, kezében orvosi táskával. Félórával előbb, amikor hívták, még voltak, akik reménykedtek. Tom lassan hajtott, amíg el nem hagytuk az útkanyarulatot. Utána erősen rálépett a gázpedálra, és a kocsi vadul vágtatott az éjszakában. Egy kis ideig hal– A gyáva disznó! – mormolta dühösen a foga között. – Még csak meg sem állt. Hirtelen Tomék háza úszott felénk a sötét, susogó fák között. A verandánál álltunk meg, és Tom felnézett az emeletre, ahol a vadszőlőindák között két ablak világos volt. – Daisy itthon van – mondta. Ahogy a kocsiból kiszálltunk, rám nézett, s arca egy kicsit elkomorult. – Le kellett volna hogy tegyelek West Eggben, Nick. Ma már nincs mit csinálnunk. Egészen megváltozott, egyszerre komoly elhatározottsággal beszélt. Ahogy a kavicsos kerti úton a veranda felé haladtunk, néhány rövid mondatra fogva rendelkezett: – Telefonálok egy taxiért, hogy hazavigyen, s míg vársz rá, menjetek be Jordannel a konyhába, és ha akartok, egyetek valamit. – Kinyitotta a verandaajtót: – Gyere be! – Nem, köszönöm, nem megyek. Taxit mindenesetre rendelj. Majd idekinn megvárom. Jordan karomra tette a kezét. – Igazán nem jössz be, Nick? – Nem, köszönöm, nem. Egy kicsit kellemetlenül éreztem magam, s szívesebben maradtam egyedül. Jordan egy darabig még kérlelt.

– Még csak fél tíz – mondta. Végképp elhatároztam, hogy nem megyek be. Mára elég volt belőlük, beleértve Jordant is, aki úgy látszik valamit észrevehetett a tekintetemen, mert hirtelen megfordult, és sietve felment a verandára vezető lépcsőn, be a házba. Fejemet kezemben tartva néhány percre leültem; közben hallottam a komornyik hangját, amint taxiért telefonált. Aztán lassan mentem lefelé a kocsi feljárón azzal a szándékkal, hogy a taxit a kapunál várom meg. Alig tettem néhány lépést, amikor a nevemet hallottam, s két bokor közt Gatsby lépett ki az útra. Nagyon kísérteties hangulatban lehettem, mert semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy milyen furcsán világított rózsaszín ruhája a holdfényben. – Mit csinálsz? – kérdeztem. – Csak állok itt, öreg bajtárs. Furcsálltam, hogy éppen ezt teszi. Egy pillanatra az járt az eszemben, hogy ez az ember most a házat akarja kirabolni. Nem lepődtem volna meg, ha rossz arcú férfiakat látok mögötte. Wolfshiem bandájának a tagjait. – Történt valami baj az úton? – kérdezte egy perc múlva. – Történt. Egy pillanatig habozott, mit mondjon. – Meghalt? – Meg. – Gondoltam, s mondtam Daisynek is. Jobb, hogy minden baj ilyen hirtelen jön. Daisy igen jól viselte el. Úgy beszélt, mintha egyes-egyedül az számítana, hogy Daisy mint viselte el, ami történt. – West Eggbe egy mellékúton mentem át – folytatta –, és a kocsit a garázsomban hagytam. Alig hiszem, hogy látott valaki bennünket, de persze ebben sohasem lehet biztos az ember. Annyira ellenszenvesnek találtam, hogy nem tartottam szükségesnek figyelmeztetni rá, mennyire nincs igaza. – Ki volt az asszony? – kérdezte. – Mrs. Wilson. Férjéé a garázs. Hogyan történt? – Én megpróbáltam félrerántani a volánt … – Félbeszakította a megkezdett mondatot, és körülbelül már tudtam is, mi az igazság. – Daisy vezetett? – Igen, ő – mondta egy pillanattal később. – De persze azt fogom mondani, hogy én. Amikor eljöttünk New Yorkból, nagyon ideges volt, s azt hitte, hogy a vezetés megnyugtatja az idegeit. Aztán kirohant az a nő az útra, s ugyanabban a pillanatban ment el mellettünk egy szembejövő kocsi. Az egész egyetlen szempillantás alatt történt, de az volt az érzésem, hogy a nő beszélni akart velünk; azt gondolhatta, hogy ismer bennünket. Először Daisy elfordult a nőtől a másik kocsi felé, aztán elvesztette a fejét, s visszafordult. Abban a pillanatban, amikor a volán után nyúltam, már éreztem, hogy elütöttük – azt hiszem, azonnal meghalt. – Az autó kereke feltépte a … – Ne is mondd, öreg bajtárs – rezzent össze idegesen. – Daisy rálépett a gázpedálra. Rákiáltottam, hogy álljon meg, de nem tudott, mire a szükségféket használtam. Erre az ölembe esett, s én továbbhajtottam. – Holnapra összeszedi magát – erősködött. – Most várok, hogy lássam, nem kezdi-e a férje újra a délutáni kellemetlenkedést. Daisy bezárkózott a szobájába és ha brutális lenne hozzá, leoltja, majd ismét felgyújtja a lámpát.

– Nem fog hozzányúlni – mondtam. – Erre nem is gondol. – Én már nem bízom benne, öreg bajtárs. – Meddig akarsz itt várakozni? – Ha kell, egész éjszaka. Addig mindenesetre, míg le nem fekszenek. Ekkor új gondolatom támadt. Tegyük fel, hogy Tom megtudta, hogy Daisy ült a volánnál. Esetleg arra gondol, hogy nem véletlenül történt – gondolhat bármit. A ház irányába néztem. Á földszinten két-három ablak volt világos, s fenn az emeleten rózsaszín fény világított ki Daisy szobájából. – Várj – mondtam –, megnézem, mit csinálnak. A pázsit szélén mentem vissza a házhoz; halk léptekkel átmentem a kavicsos kocsi feljárón, s lábujjhegyen mentem fel a lépcsőkön a verandára. A szalon függönyei félre voltak húzva s láttam, hogy a szoba üres. Amikor átmentem a verandán, ahol három hónappal korábban azon a júniusi estén vacsoráztunk, egy kisebb kivilágított ablakra lettem figyelmes, valószínűleg a tálaló ablaka volt. A redőny le volt húzva, de az ablakpárkánynál egy kis rés maradt. Daisy és Tom egymással szemközt ült a konyhaasztalnál; előttük tányérban hideg sült csirke s két üveg sör. Tom komoly arccal beszélt Daisyhez, aki feszült figyelemmel hallgatta férje szavait. Tom kezét Daisy kezén tartotta, aki néha felnézett Tomra, és fejével többször bólintott. Arcuk zavart és nyugtalan volt, s egyikük sem nyúlt a sült csirkéhez, sem a sörhöz, de azért látszott rajtuk, mennyire boldogok, hogy együtt lehetnek. Úgy, ahogy voltak, sugárzott róluk, milyen tökéletesen megértik egymást, s szinte azt lehetett volna mondani, hogy valami titkos összeesküvésen törik a fejüket. Amikor lábujjhegyen újra lementem a lépcsőn, hallottam, hogy egy taxi bizonytalankodva keresi az utat a sötétben a házhoz. Gatsby ugyanott állt a kocsi feljárón, ahol az imént hagytam. – Nyugalom van odafenn? – kérdezte aggodalmasan. – Igen, nyugalom. – Tétovázva szóltam hozzá: – Gyere inkább haza, s feküdj le! Megrázta a fejét. – Feltétlenül megvárom, amíg Daisy lefekszik. Jó éjszakát, öreg bajtárs! Kabátja zsebébe dugta kezét, s a ház irányába fordult, hogy őrködését folytassa, mintha csak azt éreztette volna velem, hogy jelenlétem zavarja lovagi kötelessége teljesítése közben. Erre otthagytam s ő állt a holdfényben, és őrködött a semmi felett.

NYOLCADIK FEJEZET ♦ Nem tudtam aludni egész éjjel; az öbölben állandóan üvöltött egy ködsziréna, s én félig betegen hánykolódtam a groteszk valóság és vad, ijesztő álmok között. Hajnal felé hallottam, hogy egy taxi áll meg Gatsby háza előtt; nyomban kiugrottam az ágyból, és öltözködni kezdtem. Úgy éreztem, valamit mondanom kell neki, hogy figyelmeztessem, s ezzel nem érek rá várni reggeligAmikor átmentem a ház előtti gyepen, láttam, hogy a hall ajtaja tárva-nyitva állt, és Gatsby egy asztalra könyökölve ül. Mélyen lesújtott állapotban volt, de az is lehet, hogy aludt. – Nem történt semmi – mondta komoran. – Vártam, s Daisy négy óra körül az ablakhoz jött, ott állt egy percig, aztán eloltotta a lámpát. Házát soha nem találtam olyan mérhetetlenül nagynak, mint ezen a hajnalon, amikor cigarettára vadásztunk a teremszerű szobákban. Zászlónak is beillő függönyöket hajtogattunk félre, és tapogattuk a falakat a sötétben, hogy megtaláljuk a villanykapcsolókat; közben rátenyereltem egy nyitva hagyott, kísérteties zongorára. A szellőzetlen, dohos szagú szobákat érthetetlen módon mindenütt vastag rétegben borította be a por, mint ahol napok óta nem takarítottak. Egy előttem eddig ismeretlen asztalon cigarettadobozban valaki két áporodott cigarettát hagyott. A szalonban a verandára nyíló ajtókat széttártuk, s a sötétben ülve cigarettáztunk. – El kell menned – ajánlottam neki. – Biztosan kinyomozták, hogy az asszonyt a te kocsid gázolta el. – Hogy én elmenjek, öreg bajtárs? – Menj el Atlantic Citybe vagy Montrealba! Erre nem gondol egy pillanatra sem, mondta. Nem hagyhatja el Daisyt, amíg nem tudja, mit készül tenni. Kétségbeesetten kapaszkodott valami utolsó reménységbe, s nem tudtam rábírni, hogy hagyjon fel vele. Ezen az éjszakán beszélte el ifjú kora furcsa esetét Dan Codyval. Most már elmondhatta, mert „Jay Gatsby”-t úgy zúzta szét Tom kérlelhetetlen malíciája, mint falhoz csapott üres üveget, s ezzel vége volt a különcködését körülvevő titoknak is. Azt hiszem, ekkor már hajlandó volt mindent beismerni, s egyetlen vágya volt csak, hogy Daisyről beszéljen. Daisy volt az első „úri lány”, akivel megismerkedett. Különböző, de előttem közelebbről ismeretlen minőségében kapcsolatba került más, hasonló társadalmi osztályokhoz tartozó személyekkel is, de ezeket mind az osztálykülönbségek láthatatlan drótsövénye választotta el tőle. Daisyt azonnal izgalmasan vonzónak és kívánatosnak találta. Először Camp Taylor-beli tiszttársaival látogatott el hozzájuk, majd később egyedül is. A ház pompája és fényűzése valósággal elkápráztatta; ilyet még soha nem látott. De leginkább az a természetesség bűvölte el, ahogyan Daisy élt ebben a környezetben, olyan magától értetődően, ahogyan ő élt a tábor egyik barakkjában. Mindezt lélegzetelállítóan titokzatosnak találta. A hálószobákat fenn az emeleten, amelyek szebbek és hűsebbek voltak, mint amiket valaha is látott; a vidám tereferéket a ház folyosóin; együttlétük egész romantikáját, amely nem volt fonnyadt és levendulaillatú, hanem friss virágok illatával teljes; a legdivatosabb, legdrágább és legújabb autókat; a csillogó bálokat, amelyek virágai még alig hervadtak el. Képzeletét az is izgatta, hogy olyan sok férfi volt szerelmes Daisy-be, értékét szemében ez csak növelte. Mindez kézzelfogható valóság volt, amely átható illatokkal és felfokozott izgalmak vibráló visszhangjával járta át az egész házat. Jól tudta, hogy Daisyék házába csak a szerencsés véletlen jóvoltából került. Bármilyen fényes jövő várt is Jay Gatsbyre, pillanatnyilag koldusszegény, homályos múltú fiatalember volt, aki bármely pillanatban elveszíthette a tiszti egyenruhája által kölcsönzött csillogást. Igyekezett hát a kínálkozó

alkalmat jól felhasználni. Mohón és gátlástalanul vett birtokába mindent, s Daisy egy csendes októberi éjszakán az övé lett, noha valójában arról sem lett volna szabad álmodnia, hogy a kezét megsimogassa. Ezért a tettéért meg kellett volna vetnie önmagát, mert kétségtelenül csaló módjára járt el. Nem azt mondom ezzel, hogy megálmodott millióit már ekkor valóban létezőknek tüntette fel, de tudatosan azzal ámította Daisyt, hogy a jövőjét nyugodtan rábízhatja; elhitette vele, hogy nagyjából ő is ugyanahhoz a társadalmi osztályhoz tartozik, és feltétlenül el tudja tartani. A valóságban azonban erről szó sem lehetett; nem volt családja, amelyre támaszkodjék, s egy személytelen kormányzat szeszélye minden pillanatban a világ bármely részébe rendelhette. Bár nem vetette meg önmagát, de a dolog mégsem úgy ütött ki, ahogyan elképzelte. Valószínűleg azt tervezte, hogy megkapja, amit csak lehet, s aztán továbbáll. Ehelyett arra ébredt, hogy Grál-lovagnak kell lennie. Tudta, hogy Daisy nem mindennapi lény, sőt éppen az ellenkezője; arról azonban sejtelme sem volt, hogy egy „úri lány” ilyen rendkívüli teremtés lehet. Amikor elváltak egymástól, Daisy eltűnt a szeme elől, szülei gazdag házába, gazdag, mindenben dúskálkodó életébe, s Gatsbyt otthagyta faképnél – a semmivel. Az volt az érzése, hogy sikerült a hitvesévé tenni, de ez volt minden. Amikor két nappal később újra találkoztak, Gatsby volt izgatott, s némiképpen azt érezte, hogy árulás áldozatává lett. Daisy körül minden fénylett a pénzen vett fényűzés szemkápráztató ragyogásával. A verandán a kerti bútor vesszőfonatú díványa, amelyen szerelmes csókokat váltottak, vadonatúj volt és az elképzelhető legdrágább portéka. Daisy meghűlt, és enyhe rekedtsége hangját még elbűvölőbbé tette, s Gatsbyre mind súlyosabban nehezedett annak tudata, hogy milyen fellebbenthetetlen titkok fátyla veszi körül a gazdagságot, a vagyoni javakban, szép és drága ruhákban való bővelkedés jóleső öntudatát. Daisy büszke biztonsága ezüstös csillogással fénylett, elérhetetlen magasságban a szegények testet-lelket felőrlő gondjai felett. – El sem tudom mondani, mennyire meglepett, amikor megbizonyosodtam felőle, hogy szeretem, öreg bajtárs. Egy ideig szinte reméltem, hogy kiadja az utamat, de nem ez történt, mert ő is szeretett. Azt gondolta, sokat tudok, mert más dolgokat ismertem, mint ő … Ambícióimról megfeledkeztem, mert minden perccel szerelmesebb lettem belé, s egyszerre semmi mással nem törődtem. Mi haszna lett volna, hogy nagy dolgokat vigyek véghez, ha sokkal boldogabbá tett, amikor arról beszéltem neki, hogy egyszer majd mi lesz belőlem. Utolsó délutánjukon, menetszázadának indulása előtt, Daisyt sokáig, csendben tartotta karjában. Hideg őszi nap volt, Daisy arca kipirult a jól befűtött szobában. Csak néha mozdult meg, ő pedig egyszer-egyszer karját változtatta, vagy simogatta sötét, csillogó haját. Mindketten nagyon elcsendesedtek; közben a délután estébe hajlott, s úgy érezték, emlékezetükbe kell vésniük minden együtt töltött percet másnapi, hosszúnak ígérkező elválásuk előtt. Soha nem érezték magukat közelebb egymáshoz egy hónapja tartó szerelmük alatt, és soha nem olvadtak egymásba teljesebben, mint mikor Daisy hallgatag ajakkal érintette zubbonya vállát, s Gatsby csókolgatta ujjai hegyét, gyengéden, mintha aludnék. A háborúban kitüntette magát. Századosi rangot kapott, mielőtt még megkezdte frontszolgálatát. Az argonnes-i harcok után őrnaggyá nevezték ki, és egy gépfegyveres zászlóalj parancsnokságát bízták rá. Amikor a háború véget ért, minden követ megmozgatott, hogy visszatérhessen az Egyesült Államokba, de valami bonyodalom vagy félreértés következtében Oxfordba küldték. Nyugtalanság vett erőt rajta, mert Daisy leveleiben ideges nyugtalanságot érzett. Nem értette meg, miért nem megy haza. Kettőjük személyén kívülálló erők befolyásától félt, s azt szerette volna, ha Gatsby ott áll mellette, és biztosítja róla, hogy a helyes utat választotta. Sajnos, Daisy fiatal volt. Mesterséges világa orchideák illatától volt terhes, tele a társasági élet hiú

örömeivel és divatos táncok új meg új dallamaival, amelyek az élet szomorúságáról és csábos örömeiről meséltek. A „Beale Street Blues” zenekar szaxofonjai egész éjszakán át üvöltöttek, míg száz meg száz arany és ezüsthímzéses tánccipő verte fel a bálterem csillogó porát. Délutáni teákon meghitt lokálokban szüntelenül tartott a táncőrület átható és édes, lázas hangulata. Új meg új arcok bukkantak elő a vidám forgatagból, mintha a dzsessztrombiták szomorú hangjára rózsaszirmok kavarognának a táncterem parkettjén. Ahogy a hónapok múltak, ennek a forgatagnak varázslatos bűvölete Daisyt is magával ragadta. Egyszerre csak azon kapta magát, hogy tucatnyi találkozót beszélt meg féltucatnyi új lovagjával; elhervadt orchideák hevertek a padlón hálószobájában, amikor úgy, ahogy volt, összegyűrt, gyöngyökkel hímzett báli ruhájában feküdt végig az ágyán. Belsejében valami állandóan döntésre áhítozott. Ki akarta alakítani eljövendő életét, azonnal, halogatás nélkül; sürgette a szerelem, a pénz és az élet megfellebbezhetetlen valósága. Helyzete akkor tisztázódott, amikor a tavasz közepén belépett életébe Tom Buchanan. Egész lényének sugárzó egészségessége és szilárd társadalmi helyzete mély benyomást tett Daisyre. A harcot nem volt könnyű megharcolnia, s nagy megkönnyebbedést jelentett neki, amikor vége volt. Gatsby Oxfordban kapta Daisy levelét. Közben megérkezett a hajnal Long Islandre. Lent a földszinten is kinyitottuk az ablakokat, s beengedtük a szobákba a szürke színeket aranyszínekre váltó hajnali fényeket. Egy fa árnyéka ráesett a harmatos gyepre, és láthatatlan szellemként madarak gyújtottak dalra a fák kék levelei között. Halk, alig észrevehető mozgás érzett a levegőben, s ez hűvös, kellemes napot ígért. – Nem hiszem, hogy Daisy Tomot valaha is szerette – fordult hátra Gatsby az egyik ablakból, és kihívó tekintettel nézett rám. – Emlékezzél csak vissza rá, öreg bajtárs, milyen izgatott volt ma délután. A férje úgy mondta el azokat a dolgokat, hogy rémületet keltsen benne, s közönséges szélhámosnak tüntessen fel, aminek az lett az eredménye, hogy Daisy alig tudta, mit beszél. Elkomorodva ült le. – Lehet persze, hogy egész rövid ideig szerette, amikor megesküdtek – de engem akkor is jobban szeretett, érted, ugye? Hirtelen különös megjegyzés tört ki belőle. – Akárhogy is volt, ez csak rá tartozik. Ezekből a szavaiból lehetett némileg elképzelni, milyen intenzitással élt benne az a kép, amelyet Daisyről és mások számára szinte felfoghatatlan szerelméről kialakított. Tom és Daisy még nászútjukon voltak, amikor visszaérkezett Franciaországból, s nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy utolsó háborús zsoldjából, bármennyi gyötrelemmel járt is, még egyszer Louisville-be ne utazzék. Egy hetet töltött a városban. Sorra járta azokat az utcákat, ahol az utcakövek Daisy lépteit visszhangozták azon az utolsó novemberi éjszakán, s újra elment azokra az elhagyatott tájakra, ahová együtt jártak ki Daisy fehér sportkocsiján. És ahogyan házukat mindig titokzatosabbnak és vidámabbnak vélte más házaknál, képzelete mélabús szépséggel ruházta fel az egész várost, ahol valamikor Daisy élt, még ha onnan el is költözött. Olyan érzéssel utazott el, hogy ha kitartóbban keresi Daisyt, megtalálja, viszont cserbenhagyja, ha elmegy. A harmadosztályú kocsi – pénztelen volt, és nem futotta másra – meleg volt, s a kocsi nyitott erkélyén ült le egy összehajtható székre, mikor a vonat kifutott az állomásról, és vadidegen házak kertjei suhantak el mellettük. A tavaszi földeken egy sárga autóbusz maradt el mögöttük; a benne ülők, mint utcai járókelők, valamikor talán látták Daisy halvány arcának csodásan szép vonásait. A pályatest kanyarodott, s a vonat szembefutott a lenyugvó nappal, amelynek aranysárga fénye áldólag hullott a városra, ahol valamikor Daisy élt, s napjai múltak. Kétségbeesetten tárta ki karját,

hogy még egyszer szívhasson abból a levegőből, és szívébe zárja azt a várost, amelyet számára az ő emléke tesz szentté minden időkre. De aztán a kép gyorsan elhomályosult könnybe lábadt szeme előtt, s tudta, hogy örök időkre elveszítette azt, ami legszebb s legjobb volt az életében. Kilenc óra volt, amikor felkeltünk a reggelitől, és kimentünk a verandára. A idő egyetlen éjszakán észrevehetően megváltozott, és az ősz csípős lehelete érzett a reggeli levegőben. A kertész állt meg a verandára vezető lépcsők alján; ő volt az egyetlen a régi személyzetből, akit Gatsby nem bocsátott el. – Még ma leeresztem a vizet az úszómedencéből, Mr. Gatsby – mondta. – A lombhullás hamarosan megkezdődik, és a levelek mindig eldugaszolják a csöveket. – Ma még ne – rendelkezett Gatsby. Mentegetőzve fordult hozzám: – El se hinnéd, de egész nyáron egyszer se használtam az úszómedencét. Az órámra néztem, s felálltam. – Tizenkét perc múlva megy a vonatom – szóltam. Valójában nem is akartam bemenni a városba. Tudtam, hogy képtelen leszek bármilyen értelmes munkára, de még inkább azért, mert nem akartam Gatsbytől elválni. Hagytam, hogy ez a vonat elmenjen, s a következő is, mielőtt rászántam magam a távozásra. – Majd felhívlak – mondtam búcsúzáskor. – Hívj fel, öreg bajtárs! – Délben foglak felhívni. Együtt mentünk fel a lépcsőn. – Gondolom, Daisy is felhív majd – mondta, s olyan arccal nézett rám, mintha azt várta volna, hogy megerősítsem ebben a hitében. – Biztosra veszem, hogy igen. – Hát akkor, isten veled! Kezet fogtunk s elváltunk. Mielőtt a sövénykerítéshez értem, eszembe jutott valami, és visszafordultam. – Hitvány népség! – kiáltottam át a gyepen. – Többet érsz te, mint ez az egész banda. Örülök, hogy ezt mondtam neki. Ez volt az egyetlen bók, amit tőlem valaha is kapott, mert viselkedését kezdettől fogva mindvégig helytelenítettem. Először udvariasan bólintott, aztán felderült az arca, azzal a csillogó és mindent megértő mosollyal, amely mintha azt mondta volna, hogy ebben a kérdésben mindig titkos megegyezés volt közöttünk. Elképesztő, rózsaszín öltönye valósággal világított, háttérben a fehér márványlépcsőkkel, s én visszagondoltam arra az estére, amikor három hónappal ezelőtt első ízben voltam főúri rezidenciájának vendége. Akik kertje pázsitján és a kocsi feljárón nyüzsögtek, mind sejtették gazdagsága homályos eredetét – de ő csak állt ugyanazokon a lépcsőkön, s amikor elköszönt vendégeitől, eltitkolta élete legtisztább álmát. Megköszöntem vendégszeretetét. Ezt mindnyájan, s mindig megköszöntük neki. – Isten veled – búcsúztam el tőle. – Kitűnő volt a reggeli. Odabenn a New York-i irodámban egy ideig mérhetetlen mennyiségű tőzsdei árfolyammal bíbelődtem, de aztán forgószékemben ülve elaludtam. Közvetlenül déli tizenkét óra előtt a telefon csengése vert fel. Izzadó homlokkal riadtam fel álmomból. Jordan Baker hívott fel: gyakran telefonált ugyanebben az időben, mert változatos, szállodákban, klubokban, magánházakban töltött programjai miatt nehéz lett volna megtalálni. Hangja mindig frissen és hűsen érkezett a telefonban, mintha golfütővel kiszakított pázsitdarab repült volna be irodám ablakán, de ezen a reggelen hangját nyersnek és színtelennek éreztem. – Daisyt otthon hagytam – mondta. – Most Hampsteadben vagyok, és délután lemegyek Southamptonba.

Valószínűleg tapintatból hagyta otthon, de engem bántott, amikor ezt hallottam, következő megjegyzésére pedig egyszerre rideg lettem hozzá. – Nem voltál hozzám valami kedves tegnap este. – Mintha akkor az egyáltalán fontos lett volna. Szavaimat hallgatással fogadta, s én hozzátettem. – Én azért mégis szeretnélek látni. – Én is látni akarlak. Mit szólnál hozzá, ha mégse mennék Southamptonba, hanem helyette bemennénk New Yorkba? – De ne ma délután! – Hát jó. – Ma délután lehetetlen. Különféle … Egy darabig még folytattuk a beszélgetést, s aztán hirtelen abbahagytuk. Nem tudom, melyikünk tette le a kagylót, de azt tudom, hogy nem érdekelt. Még akkor is képtelen lettem volna vele valami bájcsevegésre egy csésze tea mellett, aznap délután, ha az életben nem láthatom soha többé. Néhány perccel később felhívtam Gatsbyt, de a vonala foglalt volt. Négyszer próbáltam újra; végül a telefonos kisasszony kétségbeesett hangon közölte velem, hogy a szám Detroitot hívja, s ezért nem tudja kapcsolni. A menetrendben kiválasztottam a három ötvenkor induló vonatot. Aztán hátradőltem a székemben, és megpróbáltam gondolkodni. Ekkor pontosan dél volt. Amikor aznap reggel vonatom elhaladt a salakdombok mellett, tudatosan átmentem a kocsi másik oldalára. Biztos voltam benne, hogy egész nap kíváncsiak tömege állja körül a garázst, apró gyerekek fekete foltokat keresnek az út porában, és valami fecsegni szerető férfi bőbeszédűen ismétli el újra meg újra, hogy mi történt, amíg az egész esemény mind valószerűtlenebbnek látszik neki saját magának is, és Myrtle Wilson tragikus szerepe örök feledésbe merül. Most pedig visszafelé megyek egy kicsit a dolgok elbeszélésében, s elmondom, mi történt a garázsban azután, hogy tegnap este elmentünk onnan. Catherine-t csak nagy nehezen sikerült előkeríteni. Úgy látszik, aznap este megszegte azt a szabályt, hogy nem iszik, mert amikor megérkezett, agya sötét alkoholgőzben úszott, s nem tudták vele megértetni, hogy a mentők a holttestet már elszállították Flushingba. Mikor végül nagy nehezen megértette, nyomban elájult, mint aki ezt a fordulatot kibírhatatlannak érzi. Valaki szívességből vagy kíváncsiságból felvette kocsijára, s vitte nővére holtteste után. Már éjfél is jócskán elmúlt, de még mindig új és új bámészkodók serege gyűlt össze a garázs előtt. George Wilson változatlanul előre s hátra himbálta magát az irodai pamlagon. Egy ideig az iroda ajtaja nyitva állt, s aki csak bement a garázsba, feltétlenül benézett az irodába. Végül valaki megsokallta, s becsukta az ajtót. Michaelis többedmagával tartózkodott mellette: először négyen-öten voltak, később már csak ketten vagy hárman. Jóval később Michaelis megkérte az utolsó, egyébként vadidegen férfit, hogy várjon még egy negyedóráig, amíg hazamegy a kávémérésbe, és főz egy kanna kávét. Utána hajnalig kettesben maradt Wilsonnal. Három óra körül Wilson összefüggéstelen mormolásai majdnem teljesen megszűntek – csendesebb lett, s a sárga autóról beszélt. Kijelentette, tudja a módját, mint kutassa fel, ki a kocsi tulajdonosa. Elmondta, hogy néhány hónappal korábban egyszer felesége több zúzódással és feldagadt orral érkezett haza New Yorkból. De mikor meghallotta saját szavait, megrettent, és újra nyöszörögve siránkozott: „Ó, istenem!” Michaelis esetlenül próbálkozott, hogy másra terelje figyelmét. – Hány éves házasok maguk, George? Maradjon már egy pillanatra nyugodtan, s feleljen a kérdésemre. Mióta házasok maguk? – Tizenkét éve.

– Voltak gyerekeik? Maradjon már nyugodtan egy kicsit. Kérdeztem magától valamit. Voltak gyerekeik? Nagy, barna bogarak csapódtak a rosszul világított iroda ablakához, s valahányszor egy autó ment el odakint az országúton, Michaelis mindig arra a másik autóra gondolt, amely néhány órával ezelőtt szintén nem állt meg a garázs előtt. Nem szívesen ment ki az irodából a garázsba, mert a műhelypadon még mindig ott voltak a holttest után maradt, megfeketedett vérfoltok. Ezért inkább bennmaradt az irodában, s mire kivilágosodott, pontosan ismert minden tárgyat és bútordarabot. Időnként leült Wilson mellé, és megpróbálta rávenni, hogy nyugton maradjon. – Szokott maga néha templomba járni, George? Ha mostanában nem is, de régebben. Ne szóljak a plébánián, hogy jöjjön el a pap, és beszéljen magával? Gondolja, hogy jó lesz? – Nincs nekem papom. – Pedig kellene hogy legyen, George, és éppen ilyenkor. Nem árt, ha valamelyik egyházhoz tartozik. Templomban esküdtek? Hallja, mit kérdezek, George? Templomban esküdtek? – Az már régen volt. Szűkszavú válaszai közben nyugtalan himbálódzását abbahagyta. Egy-egy pillanatig csendben ült, de félig értelmes, félig megzavarodott tekintete állandóan visszatért sápadt, vértelen arcára. – Húzza csak ki azt a fiókot ott – mondta, és rámutatott az íróasztalára. – Milyen fiókot? – Azt ott – azt, igen. Michaelis kinyitotta a kezéhez legközelebbi fiókot. Nem volt benne más, csak egy vadonatúj, kisméretű, de költséges, ezüstveretes bőr kutyapóráz. – Ezt akarja? – kérdezte Michaelis, s kivette a fiókból. Wilson mereven nézett a pórázra és bólintott. – Tegnap délután találtam. Myrtle magyarázott valamit róla, de tudtam, hogy gyanús dolog. – Úgy gondolja, hogy a felesége vásárolta? – Selyempapírba csomagolva tartotta a komódján. Michaelis ebben semmi különöset nem talált, s egész csomó érvet sorolt fel, hogy miért vásárolhatta Mrs. Wilson a kutyapórázt. De Wilson nyilván már feleségétől is hallott hasonló magyarázatokat, s amikor suttogó hangon újra ezt hajtogatta: „Ó, istenem!” – Michaelis abbahagyta a kísérletezést, hogy megvigasztalja. – Igen, csakis ő ölhette meg – mondta Wilson. Szája hirtelen tátva maradt. – Ki ölte meg? – Tudom, hogyan találjam meg. – Térjen már egy kicsit észhez, George – mondta Michaelis. – Érthető, hogy az idegeire ment, ami történt, s most nem tudja, mit beszél. Próbáljon csendben és nyugodtan ülni a helyén reggelig! – Meggyilkolta. – Szerencsétlenség volt és nem gyilkosság, George. Wilson a fejét rázta. Szemét összehúzta, száját egy kicsit tágabbra nyitotta, és kísérteties mormolás hagyta el az ajkát. – Én tudom – mondta határozottan. – Bennem meg lehet bízni. Én soha nem ártok senkinek, de ha tudok valamit, akkor azt én tudom. Az az ember tette, aki a kocsiban ült. Myrtle azért rohant ki, hogy beszéljen vele, s ő nem akart megállni. Ezt látta Michaelis is, de nem tulajdonított neki jelentőséget. Abban a hiszemben volt, hogy Mrs. Wilson a férje elől futott, nem pedig, hogy az autót megállítsa. – Hogyan képzeli ezt róla? – Myrtle-t nem volt könnyű megérteni – mondta Wilson, mintha ezzel megfelelt volna a hozzá intézett kérdésre. Újra himbálta magát, s Michaelis a kezében csavargatta a kutyapórázt.

– Nincs valami barátja, George, akinek telefonálhatnék? – kérdezte. Michaelis maga sem hitte, hogy van – sőt majdnem biztosra vette, hogy Wilsonnak nincs egyetlen barátja sem. Minden ideje, gondolata a feleségéé volt. Egy kicsivel később nagyon megörült Michaelis, amikor változást vett észre a szobában. Élénkebb, kék színek szűrődtek be az ablakon, s tudta, hogy hajnalodik. Öt óra körül a kékség eléggé megerősödött, s eloltotta a villanyt. Wilson üveges szemmel nézett ki a salakdombokra, s az ébredező hajnali szélben kergetőző, fantasztikus alakú, kis szürke felhőkre. – Beszéltem vele – mormolta maga elé hosszú hallgatás után. – Mondtam neki, hogy engem bolonddá tarthat, de Istent nem tarthatja bolonddá. Odavezettem az ablakhoz – nagy nehezen felkelt, odament a hátsó ablakhoz, s homlokát az ablaküveghez szorította –, és így szóltam hozzá: „Isten pontosan tudja, mit csinálsz. Tud mindent, amit teszel. Engem bolonddá tarthatsz, de Istent nem tarthatod bolonddá!” Michaelis mögötte állt, és megdöbbenve látta, hogy Wilson Doctor T. J. Eckleburg óriási szemét nézi, amely kísértetiesen bontakozott ki az oszladozó éjszakai sötétségből. – Isten mindent lát – ismételte meg Wilson. – Az csak egy hirdetés – nyugtatta meg Michaelis. Valami arra késztette, hogy elforduljon az ablaktól, és visszanézzen a szobába. De Wilson még hosszú ideig ott állt, arcát rátapasztotta az ablaküvegre, és bólogatott a hajnali szürkületben. Hat órakor Michaelis végképp kimerült, s örült, amikor a garázs előtt egy autó állt meg. Az egyik virrasztó érkezett, aki megígérte, hogy visszajön, s ezért három embernek készített reggelit, amit közösen fogyasztottak el. Wilson most nyugodtabban viselkedett, s Michaelis hazament, hogy aludjék egy keveset. Amikor négy órával később felkelt, és visszasietett a garázsba, Wilsont már nem találta ott. Később pontosan felderítették útirányát. Előbb Port Rooseveltig ment gyalog, ott megivott egy csésze kávét, és egy szendvicset vásárolt, de nem ette meg. Fáradt lehetett, és lassan ment, mert csak délben ért Gad’s Hillbe. Eddig a pontig pontosan követni lehetett minden lépését. Több fiatal gyerek jelentkezett, hogy láttak „egy zavarodottnak látszó” férfit; autóvezetőknek is feltűnt, milyen furcsa tekintettel bámul rájuk. Ezt követően három órára eltűnt szem elől. A rendőrség Michaelis vallomása alapján, amely szerint arról beszélt, hogy „tudja, mint találja meg”, arra a feltevésre hajlott, hogy garázsról garázsra járva kereste a sárga autót. Viszont egyetlen garázstulajdonos sem jelentkezett, hogy járt nála; talán valami könnyebb és biztosabb módot talált, hogy megtudja, amit meg akart tudni. Fél háromkor érkezett West Eggbe, s ott valakitől Gatsby háza után érdeklődött. Tehát ekkor már tudta Gatsby nevét. Gatsby két órakor fürdőruhára vetkőzött, s a komornyiknak meghagyta, ha valaki telefonon keresi, azonnal szóljanak neki az úszómedencébe. Megállt a garázsnál, hogy magával vigye a felfújható gumimatracot, amelyet vendégei egész nyáron állandóan használtak, s most a sofőr segített felfújni. Utasítást adott, hogy a nyitott kocsit semmi szín alatt se vigyék ki a garázsból, ami feltűnő volt, mert az elülső lökhárítót meg kellett volna javítani. Gatsby a vállára vette a matracot, s elindult az úszómedencéhez. Egyszer megállt, és megigazította a vállán, s a sofőr megkérdezte, ne segítsen-e neki, de ő csak a fejét rázta, és eltűnt a sárguló fák lombja alatt. Nem érkezett semmiféle telefonüzenet, de a komornyik lemondott délutáni pihenőjéről, és várt négy óráig, amikor már nem is lett volna kinek adni át az üzenetet. Az az érzésem, hogy Gatsby már nem várt üzenetet, vagy többé nem törődött vele. Ha ez igaz, bizonyosan úgy érezte, hogy elvesztette az élethez való jogát, s nagy árat fizetett érte, hogy túl sokáig egyetlen álomnak szentelte az életét. –

Idegenné vált égre nézett fel a fák riasztó lombján át, s fogvacogva gondolt rá, milyen groteszk dolog a rózsa, s hogy milyen nyers a napsütés az alig megteremtett füvön. Új világ tárult ki előtte, érzéki és mégsem valóságos, amelyben halvány kísértetek, légbuborékként lebegő álmok sodródtak vaktában mindenfelé … mint az a hamuszürke, fantasztikus figura is, amely libegve tartott feléje az alakjukat elvesztett fák között. A sofőr – Wolfshiem egyik védence – hallotta a lövéseket, s később csak annyit mondott, hogy nem tulajdonított nekik semmi különösebb jelentőséget. Az állomástól taxin siettem Gatsby házába, s amikor siettem fel a lépcsőkön, a személyzet tagjai csak az én rohanó lépteimre kezdtek nyugtalankodni, bár meg vagyok győződve róla, hogy akkor már tudták, mi történt. Négyen: a sofőr, a komornyik, a kertész és én egymással szót alig váltva rohantunk az úszómedencéhez. Az úszómedencében a víz tükre majdnem teljesen mozdulatlan volt, csak ahol a friss víz beömlött és a medence végén, ahol kifolyt, tört meg egy kissé. A gumimatrac szokatlan terhével himbálódzott a víz színén. Körülötte lehullott falevelek verődtek csomóba, köztük néhány kör alakú vörös folt látszott. Ahogy elindultunk Gatsby tetemével a ház felé, a kertész nem messze meglátta Wilson holttestét a fűben, s ezzel lezárult a véres tragédiák sora.

KILENCEDIK FEJEZET ♦ Két esztendő távlatából úgy emlékszem vissza erre a napra, a következő éjszakára és a másnapra, hogy Gatsby házában és kertjében szünet nélkül rendőrökkel, fotóriporterekkel és újságírókkal volt dolgom. A ház főbejárata elé a rendőrség kötélkordont húzott, és állandó rendőrőrszemnek kellett távol tartania a háztól a kíváncsiskodókat. Fiatal fiúk ekkor rájöttek, hogy az én udvaromon keresztül is bejuthatnak Gatsby kertjébe, s mindig lehetett látni kisebb csoportokat, . unt tátott szájjal bámészkodtak az úszómedence körül. Valaki, valószínűleg detektív, amikor Wilson holtteste fölé hajolt, határozott hangon mondta, „őrült”, délután történt, s másnap reggel a napilapok riporterekkel főként az ő megállapítására hivatkoztak. De ami a riportokban megjelent, nagyrészt ész vehetően groteszk, a tárgyhoz nem tartozó, csak a riporter buzgóságáról tanúskodó koholmány volt. Mikor a helyszíni vizsgálat alkalmával Michaelis megemlítette, hogy Wilson gyanakodott felesége hűtlenségére, azt gondoltam, hogy ami történt, izgalmas szerelmi kalandregény alakjában jelenik meg majd az újságokban, de Catherine, akinek aztán igazán módjában lett volna beszélni, mélyen hallgatott. Viselkedése meglepő módon tisztességes volt; festett szemöldöke alól elszántan nézett szemközt a hivatalos vizsgálatot vezető hatósági személlyel, s megesküdött rá, hogy nővére soha életében nem látta Gatsbyt, háborítatlan, boldog családi életet élt, s férjét soha senkivel nem csalta meg. Ezt maga is elhitte, zsebkendőjébe szipogva beszélt, s látszott rajta, hogy felháborodnék, ha valaki ilyesmire még csak halvány célzást is tenne. Wilsonról megállapították, hogy tettét „pillanatnyi elmezavar hatására” követte el, s így az egész ügy körül nem keletkezett semmi bonyodalom. De mindez távolinak és lényegtelennek látszott. Egyedül én álltam Gatsby oldalán. Attól a pillanattól kezdve, hogy a gyilkosság hírét megtelefonáltam West Eggbe, a személyével kapcsolatban felmerült minden feltevésnél s minden ezzel összefüggő kérdésnél mindenki rám hivatkozott. Eleinte meglepődtem, s nem értettem az egészet, ahogy ott feküdt ideiglenes ravatalán kihűltén, élettelenül. Amint múltak az órák, mind inkább és inkább tudatára ébredtem, hogy túlzott részvétemért csak saját magamat kell okolnom, hiszen Gatsby személye senkit nem érdekelt, a szó olyan értelmében, ahogyan ahhoz, bármilyen bizonytalan alakban is, de végeredményben joga lehet mindenkinek. Félórával azután, hogy rátaláltunk, habozás nélkül felhívtam a Buchanan-lakást. De Tom és Daisy kora délután becsomagolt és elutazott. – Nem hagyták meg a címüket? – Nem, kérem. – Megmondták, hogy mikor jönnek vissza? – Nem mondták meg. – Tudja, hogy hova mentek? Hol érhetem el őket? – Sejtelmem sincs róla. Semmit nem mondtak. Szerettem volna, ha valakit rá tudok venni, hogy törődjék Gatsby dolgaival. Úgy éreztem, be kell mennem a szobába, ahol kiterítve feküdt, s megnyugtatni: „Feltétlenül kerítek valakit, Gatsby. Légy nyugodt, bízzál bennem, szerzek valakit!” Meyer Wolfshiem neve nem volt benne a telefonkönyvben. A komornyik megmondta hivatala címét a Brodwayn, de mire a tudakozótól megtudtam a telefonszámát, jóval elmúlt öt óra, és már senki nem vette fel a kagylót. – Kérem, csengessen újra – mondtam a telefonos kisasszonynak. – Már háromszor csengettem. – Nagyon fontos.

– Sajnálom. Azt hiszem, nincs az irodában senki. Visszamentem a szalonba, ahol a sok hivatalos személy megtöltötte a szobát. Felhajtották a lepedőt, amit ráterítettünk, és megrendülten néztek Gatsbyre, s én közben folyton hallani véltem sürgető szavát. „Kérlek, öreg bajtárs, keríts valakit, aki törődjék velem. Próbáld meg mindenáron. Nem maradhatok most egyedül.” Valaki kérdéseket intézett hozzám, de faképnél hagytam, felmentem az emeletre, és sietve átkutattam íróasztala nyitva hagyott fiókjait. Határozottan soha nem beszélt róla, s most azt szerettem volna megtudni, élnek-e még a szülei. De nem találtam semmit, csak Dan Cody arcképe nézett rám a falról, aki ugyanolyan erőszakos halállal múlt ki, mint ő. Másnap reggel a komornyikot egy levéllel beküldtem New Yorkba Wolfshiemhez. Bizonyos információkat kértem tőle, és azt írtam neki, azonnal jöjjön a legközelebbi vonattal. Kérésemet bizonyos tekintetben fölöslegesnek éreztem, amikor a levelet megírtam. Biztos voltam benne, hogy máris elindult, mihelyt az eseményről a lapokból értesült. Ugyanígy biztos voltam abban is, hogy Daisytől még délelőtt sürgöny érkezik – de sem a sürgöny, sem Wolfshiem nem érkezett meg. Nem érkezett senki, csak még többen a rendőrség részéről, s még több fotóriporter és újságíró. Mikor a komornyik visszajött Wolfshiem levelével, úgy éreztem, titkos dacszövetséget kell kötnöm Gatsbyvel hűtlen barátai ellen. A levél így szólt: Kedves Mr. Carraway, életem egyik legszörnyűbb megrendülését jelenti, ami történt, s alig tudom elhinni, hogy igaz. Mindnyájuknak komoly figyelmeztetés az a szörnyű cselekedet, amit ez az őrült férfi elkövetett. Nem tudok West Eggbe kimenni fontos és halaszthatatlan ügyek miatt, de nem is szeretnék ebbe az ügybe bármiképpen is belekeveredni. Ha csak egy kicsit később bármi csekély dologban segítségére tudok lenni, kérem, értesítsen Edgar útján. Egészen odavoltam, amikor ezekről a dolgokról értesültem, és még mindig nem tudok magamhoz térni. Üdvözli Meyer Wolfshiem A levél után rövid utóirat is volt. Értesítsen a temetésről, stb. Nem tudom, van-e családja. Délután Chicago jelentkezett interurbán, s azt gondoltam, végre Daisy telefonál. De távoli, alig hallható hang szólalt meg a kagylóban. – Halló, itt Slage beszél … – Halló, ki az? – Ezt a nevet sohasem hallottam. – Fura levél volt, mi? Megkapta a sürgönyömet? – Semmiféle sürgönyt nem jött. – A fiatal Parke lebukott – mondta a hang gyorsan. – Akkor kapták el, amikor a pult alatt átadta a kötvényeket. Öt perccel előbb érkezett a rendőrség közlése New Yorkból a kötvények számával. Tud róla? Mi? Itt Mucsán az ember nem hall meg soha semmit … – Halló – szakítottam félbe. – Itt nem Mr. Gatsby beszél. Mr. Gatsby meghalt. Hosszú csend következett, majd egy kattanás hallatszott, amikor a központ bontotta a vonalat. Ha jól emlékszem, harmadnap érkezett egy távirat Henry C. Gatz aláírással az egyik minnesotai városból. Csak az volt benne, hogy a legközelebbi vonattal indul, és a temetést halasszuk el a megérkezéséig. Gatsby apja szertartásos modorú, komoly öregember volt, nagyon tehetetlen, és a történtek teljesen összetörték. Bokáig érő, ócska átmeneti kabát volt rajta, bár a szeptemberi napok nyáriasan melegek voltak. Szeme a belsejét marcangoló láztól csillogott, s mikor átvettem tőle bőröndjét és esernyőjét, szüntelenül tépdeste ritkás ősz szakállát; alig tudtam lesegíteni róla a kabátját. Azon a ponton volt,

hogy teljesen összeomlik, s ezért bekísértem a zeneterembe, leültettem, és szóltam, hogy hozzanak neki enni valamit. De nem volt hajlandó egyetlen falatot sem enni; csak nagy nehezen diktáltam bele néhány korty tejet. – A chicagói lapokból olvastam – mondta. – Benne volt a lapokban minden a legkisebb részletig. Azonnal vonatra ültem. – Nem tudtam a címét. Üres tekintetét nyugtalanul jártatta körül a szobában. – Csak egy őrült lehetett – mondta. – Bizonyos, hogy őrült volt. – Akar egy kis kávét? – ajánlgattam neki. – Nem kérek semmit. Már jobban érzem magam, Mr … – Carraway. – Igen, jobban érzem magam. Hol láthatom Jimmyt? Bevezettem a szalonba, ahol a fiát felravataloztuk, s otthagytam vele egyedül. Fiatal fiúk jöttek fel a lépcsőn, s benéztek a hallba; amikor megmondtam nekik, ki érkezett meg, némi vonakodás után elmentek. Mr. Gatz kis idő múlva kinyitotta az ajtót, és kijött a szalonból: szája félig nyitva volt, arca kissé kipirult, szemében könnyek csillogtak. Olyan korban, mint az övé, a halál kezd az ember megszokott társa lenni; mikor most első ízben jobban körülnézett, s látta az elegánsan berendezett hallt és az onnan nyíló, teremszerű, nagy szobákat, fia elvesztésén érzett bánatába bizonyos meghatott büszkeség vegyült. Felvezettem egyik emeleti hálószobába: mikor levette kabátját és mellényét, elmondtam neki, hogy a temetés ügyében az ő megérkezéséig minden intézkedést elhalasztottunk. – Nem tudtam, mit fog kívánni, Mr. Gatsby … – Gatz a nevem. – Mr. Gatz. Gondoltam, esetleg nyugatra óhajtja szállítani. A fejét rázta. – Jimmy mindig jobb szeretett keleten. Itt szerezte a pozícióját. Barátja volt a fiamnak, Mr. ? … – Meghitt barátok voltunk. – Nagy jövő várt rá, ezt ön is jól tudja. Még fiatal ember volt, de sok volt a fejében. Szavainak illusztrálásaképpen a fejére mutatott. – Ha élhetett volna, nagy ember lett volna belőle. Olyan mint James J. Hill.2 Ő is azok közül való volt, akik naggyá tették Amerikát. – Igaza van – mondtam kényszeredetten. Ügyetlen mozdulatokkal levette az ágyról a hímzett terítőt, lefeküdt, s nyomban elaludt. Aznap este ijedt férfihang jelentkezett a telefonban, és kérdezte, ki vagyok, mielőtt magát megnevezte. – Itt Mr. Carraway beszél – mondtam. – Ó! – s hangján megkönnyebbedés érzett. – Itt Klipspringer beszél. Megkönnyebbedtem én is, mert reméltem, hogy vele is többen lesznek jelen Gatsby barátai közül a temetésen. Nem akartam a temetés időpontját közzétenni a lapokban, hogy távol tartsam a bámész kíváncsiskodókat. Ezért személy szerint hívtam fel több ismerősét, de nehéz volt őket megtalálni. – A temetés holnap lesz – mondtam neki. – Három órakor, innen a házból. Szóljon kérem azoknak, akik el akarnak jönni. – Feltétlenül – mondta gyorsan. – Nem nagyon hiszem, hogy módomban lesz bárkivel is találkozni, de azért természetesen szólni fogok. Gyanúsan hangzott, amit mondott. – Ön persze eljön.

– Okvetlenül megpróbálom. Most azért telefonáltam … – Várjon egy pillanatig – szakítottam félbe. – Annyit mondjon csak, hogy eljön-e. – Nézze kérem, arról van szó – az igazat megmondva, azok, akiknél itt Greenwichben vagyok arra számítanak, hogy holnap egész nap velük leszek. Valami pikniket rendeznek. Természetesen mindent el fogok követni, hogy elszabaduljak. Dühösen belemordultam a telefonba, amit bizonyosan meghallott ő is, mert idegesen így folytatta: – Most egy otthagyott pár cipő miatt telefonáltam. Ha nem alkalmatlankodom vele, nagyon kérem küldesse el a címemre a komornyikkal. A teniszcipőmről van szó; nagy szükségem lenne rá. Küldesse kérem a következő címre: B. F … A teljes nevet már nem hallottam, mert letettem a kagylót. A végén már én szégyelltem magamat Gatsby helyett. Az egyik állandó vendége, akinek telefonáltam, egyszerűen kijelentette, hogy azt kapta, amit érdemelt. De ez az én hibám volt, hiszen tudhattam, hogy ez a pasas tette a legkíméletlenebb megjegyzéseket Gatsbyre, mihelyt néhány pohárral megivott az ő whiskyjéből. A temetés napján reggel bementem New Yorkba, hogy személyesen beszéljek Meyer Wolfshiemmel; láttam, hogy másként nem boldogulok vele. A liftes boy útbaigazítására benyitottam azon az aj ón, amely felett ez állt: „Svasztika Ingatlanforgalmi Vállalat Rt.” Először senkit nem találtam az előszobában, majd többszöri és hiábavaló „hello!” kiáltásomra vitatkozás hangját hallottam egy üvegajtó mögött. Egy csinos zsidó asszony lépett ki az ajtón, és ellenséges tekintettel mért végig. – Senki sincs az irodában – mondta. – Mr. Wolfshiem Chicagóba utazott. A mondat első fele nyilvánvalóan nem volt igaz, mert az üvegajtó mögött valaki dúdolni kezdte hamisan a „Rózsafüzér” című dalt. – Kérem mondja meg neki, hogy Mr. Carraway óhajt vele beszélni. – Nem hozhatom vissza Chicagóból. Vagy azt hiszi, hogy igen? Ebben a pillanatban egy hang, amelyben Wolfshiem hangjára ismertem, az ajtón túl „Stellá”-t kiáltott. – Írja fel a nevét – mondta a nő gyorsan. – Ha visszajön, átadom neki. – De én tudom, hogy itt van. Egy lépést tett felém; csípőre tette a kezét, és méltatlankodva így szólt hozzám: – Maguk fiatalemberek azt hiszik, hogy erőszakosan betörhetnek hozzá bármikor. Ez valóban elviselhetetlen. Ha azt mondtam, hogy Chicagóban van, akkor ott van. Ekkor Gatsby nevét ejtettem ki. – Óh-h! – újra rám nézett, s így szólt: – Lesz szíves-Szabad kérnem még egyszer a nevét. Eltűnt az üvegajtó mögött, s egy pillanattal később komoly arccal Wolfshiem állt a küszöbön. Bevitt magával az irodájába, és a helyzethez illő ünnepélyességgel kijelentette, hogy most mindnyájan ennek a szomorú eseménynek a hatása alatt állunk, majd szivarral kínált meg. – Jól emlékszem első találkozásunkra – mondta. – Gatsby akkor szerelt le mint őrnagy, és a mellét valósággal elborították háborús kitüntetései. Olyan kevés pénze volt, hogy kénytelen volt az egyenruháját hordani, mert arra sem tellett neki, hogy polgári ruhát vásároljon. Először akkor láttam, amikor a Negyvenharmadik utcában Winebrenner biliárdtermébe jött be, és állást keresett. Több napja nem evett egy falatot sem. – Jöjjön, ebédeljünk együtt – mondtam neki, és egy fél óra alatt annyit evett, hogy az ebédjéért négy dollárt fizettem. – Ön segített neki először az üzleti életben?

– Segítettem? Én csináltam belőle embert. – Ó. – A semmiből emeltem ki, valósággal az utca széléről szedtem fel. Azonnal láttam rajta, hogy kifogástalan megjelenésű igazi úriember. Amikor Ogzfordot említette, tudtam, hogy lehet vele valamit kezdeni. Besegítettem az American Legion-ba, ahol hamarosan magas pozícióba került. Betársult az egyik kliensemhez Albanyben. Attól kezdve elválaszthatatlanok voltunk – mondta, és magasra tartotta kezének köszvényes ujjait. Az jutott eszembe, hogy a tizenkilences tőzsdekrach is hozzátartozott-e ehhez a szoros üzleti együttműködéshez? – Most pedig halott – mondtam egy pillanat szünet után. – Ön volt a legmeghittebb barátja, tehát biztosra veszem, hogy ott lesz a temetésen ma délután. – Szeretnék elmenni. – Akkor jöjjön! A szőrszálak az orrlyukában alig észrevehetően reszkettek, és könnyek gyűltek a szemébe, de a fejét rázta. – Nem tehetem – nem árthatom magamat bele – mondta. – Nincs mibe beleártania magát. Most már mindennek vége. – Ha valaki erőszakos halállal hal meg, nem szeretem semmiképpen beleártani magamat. Nekem ne legyen hozzá semmi közöm. Míg fiatal voltam, más volt – ha egy barátom meghalt, bármi történt is, kitartottam mellette. Lehet, hogy ezt ön érzelgős beszédnek tartja, pedig így volt – kitartottam mellette véges-végig. Láttam, hogy bármi oka van is rá, elhatározta, hogy nem jön el, tehát felálltam. – Végzett egyetemet? – kérdezte hirtelen. Egy pillanatig azt gondoltam, hogy valami „összeköttetést” készül felajánlani, de csak bólintott, és kezet rázott velem. – Tanuljuk meg, hogy barátságunkat más iránt akkor mutassuk ki, amíg él, és nem a halála után – mondta bölcselkedve. – Ezentúl én ahhoz a szabályhoz tartom magamat, hogy ne avatkozzam bele semmibe. Amikor Wolfshiem irodájából eljöttem, beborult, és szemerkélő esőben érkeztem vissza West Eggbe. Átöltöztem, s utána átmentem Gatsby házába. Mr. Gatz izgatottan járkált fel és alá a hallban. Fia és fia vagyona iránti büszkesége egyre nőtt, s most valamit meg akart mutatni. – Jimmy küldte nekem ezt a képet. – Tárcájából reszkető ujjakkal vett elő egy képet. – Nézze meg! A sarkain töredezett és összepiszkolódott fénykép Gatsby házát ábrázolta. „Nézzen ide” – mondta, és szeméből csodálat sugárzott. Olyan gyakran mutogathatta, hogy azt hiszem, a fénykép valóságosabb volt számára, mint maga a ház. – Jimmy küldte nekem. Azt hiszem, nagyon csinos kép. Jól mutatja a házat. – Valóban jól. Mikor látta a fiát utoljára? – Két éve látogatott meg, és akkor vette a házat, ahol most lakom. Persze a tönk szélén álltunk, amikor otthagyott bennünket, de most már értem, hogy miért tette. Tudta, hogy nagy jövő vár rá. Attól kezdve, hogy a dolgai sikerültek, igen bőkezű volt hozzám. Nem szívesen tette el a képet; többször is elém tartotta, hogy csak nézzem meg jól. Aztán eltette a tárcát. és a zsebéből egy „Hapelong Cassidy” című könyv kopott, megsárgult példányát vette elő. – Nézze, kérem, ez a könyv gyerekkorában az övé volt. Ebből láthatja, ki volt a fiam. A könyvet hátsó lapjánál nyitotta fel, s aztán felém fordította, hogy nézzem meg. Az utolsó lap felső részére nyomtatott betűkkel az volt felírva: Munkaterv, s a dátum 1906. szeptember 12. Alatta pedig a

következő: Felkelés…………………………reggel 6 órakor Súlyzógyakorlat és svédtorna……………………6.15-től 6.30-ig. Tanulás, villamosság stb.……7.15-től 8.15-ig. Munka…………………………8.30-tól du. 4.30-ig. Bészból és más sport………du. 4.30-tól 5.00-ig. Szép beszéd, kéztartás stb. gyakorlása és elérésének módjai…………………………5.00-től 6.00-ig. Pillanatnyilag adódó tárgyak tanulmányozása……7.00-től 9.00-ig.

ÁLTALÁNOS ALAPELVEK Nem szabad az időt haszontalanul eltölteni Shafteréknél vagy (olvashatatlan név). Lemondani a dohányzásról és a rágógumiról. Fürdés másnaponként. Műveltséget fokozó, legalább egy könyv vagy folyóirat elolvasása hetenként. 5 dollár (kihúzva és helyére beírva), 3 dollár megtakarítás hetenként. Jobbnak lenni szüleimhez. – Ezt a könyvet véletlenül találtam meg – mondta az öregember. – Ebből is láthatja, ki volt. – Igen, pontosan látni lehet – hagytam rá. – Jimmyből nagy embernek kellett lenni. Mindig határozottan kitűzött céljai voltak. Láthatja ebből is, milyen fontosnak tartotta, hogy művelődjön. Ebben igen nagy tudott lenni. Egyszer azt mondta nekem, hogy úgy eszek, mint egy disznó, és én megvertem érte. Alig akarta a könyvet becsukni; minden sort külön felolvasott, és nézte, milyen hatást gyakorol rám. Alighanem azt remélte, hogy a listát lemásolom saját okulásomra. A luteránus lelkipásztor nem sokkal három óra előtt érkezett meg Flushingból; én akaratlanul is kikinéztem az ablakon, hogy nem érkezik-e más autó is. Példámat követte Gatsby apja is. Közben telt az idő, megérkeztek a személyzet tagjai, és a hallban várakoztak. Az öreg Gatz nyugtalanul tekingetett a kocsi feljáró felé, és mintha az időjárást okolná mindenért, az esőt emlegette. A lelkész többször megnézte az óráját; ezért jónak láttam, hogy odamenjek hozzá, és megkérjem, várjunk a szertartással még egy félóráig. De hiába volt minden, nem jött senki sem. Öt óra lehetett, amikor a három kocsiból álló gyászmenet szakadó esőben a temetőkapuhoz érkezett; elöl az ijesztően fekete és az esőtől fénylő gyászkocsi haladt a koporsóval, azután egy fekete, csukott autóban Mr. Gatz, a lelkipásztor és én, végül Gatsby nagy személyautójában négyen vagy öten a személyzet tagjai közül és a West Egg-i postás, valamennyien bőrig ázva. Amikor bementünk a temetőkapun, hallottam, hogy egy autó megállt, és jön valaki utánunk. Visszanéztem, s a „bagolyszeműt” pillantottam meg, akivel Gatsby könyvtárszobájában találkoztam három hónappal azelőtt. Azóta egyszer sem láttam. A nevét sem tudtam, és sejtelmem sincs róla, honnan értesült a temetés időpontjáról. Vastag szemüvegén csorgott az eső; időnként levette és megtörölte, hogy lássa, amikor a védőponyvát a sírásók leveszik Gatsby sírjáról. Egy pillanatra megpróbáltam Gatsbyre gondolni, de ő már elérhetetlen messzeségben volt, s csak az

járt az eszemben minden neheztelés nélkül, hogy Daisy miért nem küldött legalább egy szál virágot vagy részvéttáviratot. Valaki halkan mormolta: „Boldogok a halottak, akikre hull az eső”, amire a „bagolyszemű” hangosan mondta: „Ámen, úgy legyen.” Sietve mentünk vissza a szünet nélkül zuhogó esőben az autókhoz. A kapunál a „bagolyszemű” megszólított: – Nem tudtam a házhoz elmenni – mondta. – Más sem tudott eljönni. – Hihetetlen! – szólt meglepődve. – Pedig valamikor százával tudtak. Levette szemüvegét, és újra megtörölte mindkét oldalán. – Szegény, szerencsétlen flótás! – tette hozzá. Mintha tegnap lett volna, úgy emlékszem rá, mikor hazafelé indultunk nyugatra, karácsonyi vakációra, előbb a középiskolából, majd később a college-ből. Akik Chicagón túlra mentek, egy decemberi estén hat óra körül gyülekeztek a rosszul világított Union Statio-non. Az állomásra kijött néhány chicagói diáktársunk, és szünidei vidámsággal vettek búcsút tőlünk. Emlékszem a különféle leányiskolák csinos növendékeinek prémes kabátjára, fehér párás leheletünkre, a zsebkendő-lobogtatásokra a kifutó vonat ablakaiból és a peron széléről, a kölcsönös érdeklődésre, hogy kit hova hívtak meg. „Te Ordwayékhez mégy? Herseyékhez? Vagy Schultzékhez?”, s szorongattuk kesztyűs kezünkben a hosszú, zöld vasúti jegyet. Emlékszem, a „Chicago, Milwaukee and St. Paul” vasúti társaság sárgásbarna vasúti kocsijaira, melyek ilyenkor úgy sugározták magukból a vidám boldogságot, mint karácsony szent ünnepe. Hirtelen metsző éles íze lett a levegőnek, amikor a vonat nekivágott a téli éjszakának; távoli lámpák fénye csillogott a sötétségbe burkolózó, behavazott téli tájon, s közben apró, rosszul kivilágított wisconsini állomások suhantak el mellettünk. Ez már igazi hó volt, a mi havunk. Mélyeket szívtunk a pezsgő ízű levegőből, amikor vacsoráról jöttünk el; hideg előszobákban öltözködtünk, s az estének egyetlen, máshoz nem hasonlítható óráján minden idegszálunkkal megéreztük, mennyire azonosak vagyunk ezzel a tájjal, hogy aztán felismerhetetlenül szétolvadjunk benne. Ez a táj jelenti az én hazámat: Middle Westet, a Közép-Nyugatot. De nem a végtelen búzaföldek, se nem a prérik vagy az isten háta mögötti svéd városkák, hanem a diákkori izgalmas hazaérkezések emlékei. Az utcai lámpások, a szánok csilingelése és a kivilágított ablakokból a karácsonyfának a hóra rávetődő árnyéka. Valami még most is fojtogatja a torkomat, amikor visszagondolok ezekre a hosszú, nagy telekre, amikor boldog öntudatlanságban nőttem fel a Carraway-házban, olyan városban, ahol a házakat évtizedeken át a bennük lakó családok nevéről ismerik. Most látom csak, hogy ez a történet, amit elmondtam, mennyire nyugati történet – végre is Tom és Gatsby, Daisy és Jordan s én, mi mindnyájan nyugatiak vagyunk. S mégis lehet, hogy mindnyájunkban volt valami azonos fogyatékosság, amely alig észrevehetően, de képtelenekké tett arra, hogy alkalmazkodjunk a keletiek életéhez. Még amikor a legizgalmasabbnak találtam is az életet keleten, s elismertem, hogy különb, mint a nyugat egyhangú, terpeszkedő, hirtelen nőtt városainak életformája, túl az Ohión, ahol az emberek mindegyre beavatkoznak egymás magánügyeibe, s csak a gyermekeket és aggokat kímélik – még akkor is a kelet életformáját éreztem eltorzultnak. Különösen gyakran tér vissza rossz álmaimban West Egg képe. Olyannak látom, mint egy éjszakai jelenetet El Greco valamelyik festményén: néhány tucatnyi köznapi, de azért groteszk ház, amely mogorván búvik meg fantasztikus alakú felhők és sápadt, fénytelen hold alatt. Az előtérben négy, komor külsejű, frakkos férfi a járda mellett hordágyra fektetett, fehér estélyi ruhás részeg nőt cipel. Keze lelóg a hordágyról, ujjain hideg fénnyel briliánsgyűrű csillog. A négy férfi ünnepélyes léptekkel megy be a házba, de rossz helyre mentek; a nő nevét senki nem tudja, nem is törődik vele.

Gatsby halála után West Egg ilyen kísérteties hely lett számomra, s gyötrelemmel töltött el még a puszta látása is. Így aztán, amikor a kertben halomra rakott őszi falevelek kék füstje szállt a levegőben, és a hajnali fagytól csontkeményre fagytak a hátsó kertben kiteregetett fehérneműk, elhatároztam, hogy hazamegyek. Előbb azonban egy dolgot el kellett intéznem, egy kínos és kellemetlen kötelességet, amit talán jobb lett volna, ha elvégezetlenül hagyok, de nem akartam, hogy a feledés tengerének közönye mossa el életemnek ezt a visszamaradt salakját. Felkerestem Jordan Bakert, és elmondtuk egymásnak, mi történt velünk együtt, és mi történt velem utána. Jordan egy nagy karosszékben hátradőlve csendesen hallgatta szavaimat. Emlékszem, hogy golfruhájában, könnyedén felemelt állal egészen úgy festett, mint egy jól sikerült illusztráció, hajának színe olyan volt, mint az őszi faleveleké, és arcának napbarnított színe, mint a térdén fekvő, ujjatlan golfkesztyűje. Mikor befejeztem mondanivalómat, minden további nélkül közölte velem, hogy eljegyezte magát egy másik férfival. Kételkedtem abban, amit mondott, bár tudtam, hogy szemének egyetlen intésére nem is egy, de számos férfi rohanna, hogy a kezét megkérje, s úgy tettem, mintha meglepne, amit hallok. Egyetlen percig az járt az eszemben, nem követtem-e el ostobaságot, de aztán gyorsan úgy döntöttem, hogy nem. Felkeltem, hogy búcsút vegyek tőle. – Te voltál az, aki kidobtál – mondta Jordan hirtelen. – Azzal a telefonnal. Most már túlestem rajta, de ilyen még nem történt velem, és egy kicsit kapkodtam a fejem. Kezet fogtunk. – Ó, és emlékszel – mondta – arra a beszélgetésre az autóvezetésről? – Pontosan már nem. – Azt mondtad, hogy azzal, aki rosszul vezet, csak addig nem történik baj, amíg egy másik rossz vezetővel nem akad össze. Szóval ezek szerint én is rossz vezetővel akadtam össze. Nem gondolod? Meggondolatlanság volt részemről, hogy nem vigyáztam jobban. Becsületes, nyílt embernek gondoltalak, s azt hittem, hogy erre szíved mélyén büszke is vagy. – Harmincéves vagyok – mondtam. – Öt esztendővel vagyok idősebb annál, hogy hazudjak önmagamnak, s aztán ezt becsületnek nevezzem. Jordan erre nem szólt semmit. Dühösen, félig még mindig szerelmesen és szörnyen sajnálkozva váltam el tőle. Egy októberi délutánon találkoztam Tom Buchanan-nal. Előttem ment a Fifth Avenue-n. Jellegzetesen gyors, agresszív léptekkel járt, kezét egy kicsit távol tartotta magától, mintha valami támadást akarna visszaverni. Fejét ide-oda forgatta, s szemében nyugtalanság villogott. Lassabban mentem, hogy ne érjem utol, de megállt, és hosszasan nézelődött egy ékszerüzlet kirakata előtt. Hirtelen meglátott, s előrenyújtott kézzel jött felém. – Mi van veled, Nick? Már kezet sem akarsz fogni velem? – Azt hiszem, eltaláltad. Jól tudod, mit gondolok rólad. – Megőrültél, Nick – mondta gyorsan. – Megőrültél, én mondom. Nem értem, mi van veled? – Tom – kérdeztem tőle –, mit mondtál te Wilson-nak akkor délután? Rám bámult, nem szólt egy szót sem, s én tudtam, hogy jól sejtettem, mi történt az alatt a néhány, homályban maradt óra alatt. Ott akartam hagyni, de utánam jött, és karon ragadott. – Az igazat mondtam neki – szólt. – Akkor jelent meg nálunk, amikor éppen indultunk. Kiüzentem, hogy nem vagyunk otthon, de erőszakkal behatolt a lakásba. Eléggé őrült volt már akkor is, hogy keresztüllőjön, ha nem mondom meg neki, kicsoda a sárga autó tulajdonosa. Kezét a hátsó zsebébe tett revolverén tartotta az egész idő alatt, amíg a lakásban volt. – Dacosan szakította félbe szavait: – Nos, és ha megmondtam neki? Gatsby úgysem kerülhette el végzetét. Port hintett a szemedbe, éppen úgy,

mint Daisyébe, de neki nem voltak skrupulusai. Elgázolta Myrtle-t, ahogyan valaki elüt egy kutyát, s még csak meg sem állt. Erre csak egyet mondhattam volna, hogy ez nem igaz, de ezt mégsem tehettem. – És ha azt hiszed, hogy nekem nincs miért szenvednem – tudd meg, hogy amikor felmentem a New York-i lakásba, és ott láttam azt a nyomorult doboz kutyaeledelt a tálalón, leültem és sírtam, mint egy gyerek. Istenemre mondom, rettenetes volt. Nem tudtam sem megbocsátani neki, sem szeretni, de megértettem, hogy amit tett és tesz, ahhoz az ő elképzelése szerint megvan minden joga. Meggondolatlanul és zavarosan. Felelőtlen népség, Tom is és Daisy is. Összetörnek dolgokat és embereket, s aztán visszahúzódnak a pénzükbe és mérhetetlen nemtörődömségükbe, vagy akármibe, ami együtt tartja őket; hozzá még elvárják, hogy mások hozzák rendbe a zűrzavart, amit okoztak. Kezet fogtam vele; ostobaság lett volna, ha megtagadom tőle. Egyszerre csak megvilágosodott előttem, hogy valójában egy gyermekkel állok szemben. Aztán bement az ékszerüzletbe, és vásárolt egy gyöngy nyakláncot vagy talán csak kézelőgombokat – én pedig örökre búcsút vettem vidéki érzelgősségemtől. Gatsby háza még üresen állt, amikor elköltöztem West Eggből – a fű ugyanúgy megnőtt az ő kertjében is, mint nálam. Az egyik West Egg-i taxisofőr soha nem ment úgy el Gatsby kapuja előtt, hogy egy percre meg ne álljon. Lehet, hogy ő vitte át Daisyt és Gatsbyt East Eggbe a gázolás után, s utasainak mindig elbeszélte, hogy mi történt. Természetesen én nem voltam kíváncsi a történetre, s mindig vigyáztam, hogy ne az ő kocsijába üljek. A szombat estéket New Yorkban töltöttem, mert Gatsby csillogó és fényes estélyeinek emléke olyan elevenen élt bennem, hogy kertjéből halkan még mindig, szüntelenül hallani véltem a zenét és a nevetést, s a kapuja elé érkező autók tülkölését. Egyik este valóban megállt egy kocsi a kapuja előtt; az autó lámpáját is láttam a verandára vezető lépcső előtt, de nem jártam utána, ki érkezett vele. Talán egy utolsó, elkésett vendég, aki közben a világ másik végén járt, s nem tudta, hogy már nincs több estély és mulatság. Az utolsó este, amikor nagy utazóbőröndömet már becsomagoltam, és autómat eladtam a fűszeresnek, átmentem, és még egy utolsó pillantást vetettem erre a szerencsétlen sorsú házra. A fehér márványlépcsőkön egy trágár szó éktelenkedett, bizonyosan egy utcagyerek firkálta oda egy tégladarabbal. Az erős holdsütésben tisztán látszott a szó, és a cipőm talpával gondosan letöröltem. Majd kimentem a ház strandjára, és leheveredtem a homokba. A nagy strandok ekkor már bezártak; csak itt-ott világított egy-egy árva lámpa, s az öböl vizén haladt nyugodtan egy kivilágított komphajó. Ahogyan a hold feljebb kúszott az égen, a hivalkodó, modern házak beleolvadtak az esti homályba, és szemem előtt ott terült el a régi, zöldellő sziget, az új világ friss paradicsoma, amelyet holland kertészek vettek birtokukba. Az ősi fák helyén, melyeket kivágtak, hogy helyet adjanak Gatsby házának, öltött alakot az utolsó és legnagyobb álom, amelyet ember valaha is álmodott. Rövid, gyorsan eltűnő idő néhány évtizede alatt az első kivándorlók bizonyos elragadtatással vették birtokukba ezt a csodás földet, és arról álmodtak szép, de soha meg nem értett álmokat, hogy új földön és új ég alatt milyen tökéletes új világot építenek majd fel maguknak. És ahogy visszaszállt képzeletem ebbe a régi, ma már ismeretlen világba, elgondolkoztam rajta, hogyan láthatta meg Gatsby első ízben Daisyék csónakkikötőjének zöld lámpáját. Messziről érkezett erre a kék párákba burkolt pázsitra, és olyan közel jutott álmának megvalósulásához, hogy szinte elérte a kezével. Nem tudta, hogy ez az ábránd már réges-régen a múlté, eltűnt a közeli nagyváros dübörgő és nyüzsgő zsivaja mögötti, hatalmas ország végtelen tájain, a messzi éjszakában.

Gatsby hitt a zöld fényben, a mámorító jövőben, amely pedig évről évre mind messzebb távolodik tőlünk. Ha kisiklott is a kezünkből, mit számít? – holnap még gyorsabban futunk, s a karunkat még messzebbre tárjuk ki … Hogy majd egy szép reggelen … Így törjük a csapást, hajtjuk hajónkat előre, szemben az árral, hogy a végén mindig a múltba érkezzünk. 1 Ismert skót főnemesi család. 2 James Jerome Hill (1838-1916) amerikai tőkés és pénzember, a múlt század második felének híres „vasútkirálya”.