F. SCOTT FITZGERALD AZ ÉJ SZELÍD TRÓNJÁN

F. SCOTT FITZGERALD AZ ÉJ SZELÍD TRÓNJÁN F. Scott Fitzgerald: Tender Is The Night Penguin Books, 1966 Copyright © 1933, 1934 By Charles Scribner's Sons Copyright © 1948, 1951 By Frances Scott Fitzgerald Lanahan Fordította: Osztovits Levente

ím itt vagyok! – ül már az éj szelíd trónján a szűz Hold…………………………………. ……………………………………………… de e mély árnyba itt az égről halk fényt csak a szél sodor mohás útvesztők s vak zöld lomb közé. ÓDA EGY CSALOGÁNYHOZ (Tóth Árpád ford.)

ELSŐ KÖNYV KÓRTÖRTÉNET 1917-1919 Geraldnak és Sarának még sok boldog névnapot kívánva

ELSŐ FEJEZET Dr. Richard Diver 1917 tavaszán érkezett Zürichbe, huszonhat évesen, a legszebb férfikorban, valóban a legényélet virágjában. Még a háború napjaiban is szép kornak számított ez a huszonhat év, mert Dick máris sokat ért, máris akkora tőkebefektetést jelentett, hogy kár lett volna, ha ripityára lövi egy ágyúgolyó. Évek múltán úgy érezte, hogy még itt, ebben a szentélyben sem úszta meg könnyen, de mindezt sohasem vette komolyan számba1917-ben nevetett a gondolaton, és bocsánatkérően mondogatta, hogy őt ez a háború egyáltalán nem érdekli. A helyi egészségügyi tanács utasította, hogy Zürichben fejezze be tanulmányait, és ahogy tervezte, diplomát szerezzen. Svájc sziget volt, egyik oldalon a görzi mennydörgés hullámai, a másikon meg a Somme és az Aisne vízesései mosták. Aztán egyszerre csak úgy tűnt: a kantonokban több az ármánykodó idegen, mint a beteg; de hát ez csak merő sejtelem volt, a kis berni és genfi kávéházakban sustorgó úriemberek éppenséggel ékszerügynökök vagy kereskedelmi utazók is lehettek volna. Ám senkinek sem kerülhette el figyelmét a vakokat, a féllábúakat vagy a haldoklókat szállító hosszú vonatok sora, melyek egymást érték Constance és Neuchâtel csillogó tavai közt. A sörözőkben és a kirakatokban mindenütt csillogó plakátok: íme, így védik a svájciak határaikat 1914-ben – a hegyekről fiatalok és öregek néznek lefelé lelkesítő elszántsággal a kísértetfranciákra, kísértetnémetekre; a cél: megnyugtatni a svájci szívet, hogy valóban osztozik azoknak a napoknak járványos dicsőségében. Ahogy a mészárlás folytatódott, a plakátok lassan eltűntek, és egyetlen ország sem álmélkodott jobban, mint a testvéri köztársaság, mikor az Egyesült Államok belekontárkodott a háborúba. Dr. Diver akkoriban a háború peremvidékén tartózkodott: I914-ben jött Connecticutból Oxfordba, Rhodes-ösztöndíjasként. Az utolsó tanévre hazautazott a John Hopkins egyetemre, lediplomázott. 1916-ban sikerült eljutnia Bécsbe; meg volt győződve róla, hogyha nem siet, a nagy Freud végül is megadja magát egy lepottyanó bombának. Akkoriban Bécsben is aratott a halál, de Dicknek sikerült elegendő szenet és olajat beszereznie, így hát csak üldögélt damenstiftgassei szobájában, és egymás után írta dolgozatait, melyeket később megsemmisített, de aztán újraírt, s végül is ezek alkották 1920ban Zürichben kiadott könyvének gerincét. Legtöbbünknek van egy kedves, hősi korszak az életében, és Dick Diver számára ez most érkezett el. Először is fogalma sem volt arról, hogy elbűvölő egyéniség, hogy a szeretet, amelyet ad és amelyet felébreszt, szokatlan valami az egészséges emberek között. Utolsó New Haven-i évében valaki így titulálta: „A szerencsés Dick” – a titulus azóta sem ment ki a fejéből. „Szerencsés Dick, te tökfilkó – suttogta maga elé, ahogy a kandallóban lángoló utolsó fahasábokat körbesétálta a szobájában. – Most aztán megfogtad az isten lábát, fiacskám. Olyasmire jöttél rá, amiről eddig álmodni sem mertél volna.” 1917 elején aztán egyre nehezebben lehetett szenet keríteni, és Dick száz, időközben összegyűlt kézikönyvet égetett el tüzelő gyanánt; de amikor egymás után dobálta tűzre őket, elégedetten kuncogott benne a bizonyosság, hogy ami egy-egy könyvben van, annak eleven kivonata ő maga: öt év múlva is kívülről fújja őket, ha egyáltalán erre érdemesek, így ment ez mindig szabad óráiban; ha kellett, hát egy szőnyeget borított a vállára, s ilyenkor az a szép, tudósi nyugalom töltötte el, mely minden dolgok közül a legközelebb áll a mennyek békéjéhez – de amelynek, mint rögvest elmeséljük, egyszer véget kellett érnie. Hálát adott testének, hogy a New Haven-i gyűrűgyakorlatok jóvoltából pillanatnyilag olyan jól bírja a nehézségeket, és most is meg-megfürdött a téli Dunában. Elkinsszel, a követségi másodtitkárral lakott együtt, és két csinos lány látogatta őket – ennyi volt az egész, nem csinált nagy dolgot belőle, de a követségből sem. Ed Elkinsszel való kapcsolata kezdetben enyhe kételyt ébresztett benne agytekervényeinek működése iránt; nem érezte, hogy az övé olyan mélységesen különbözne Elkins gondolkodásmódjától – Elkins harminc évre visszamenően fejből tudta az összes New Haven-i

jobbösszekötő nevét. „Szerencsés Dick nem tartozhat ezek közé az ügyes emberek közé; nem maradhat meg ilyen épnek, sőt ha kissé megrongálódik, az se baj. S ha az élet ezt nem végzi el helyette, nincs más megoldás, mint összeszedni valami betegséget vagy kisebbrendűségi komplexust, vagy szívbéli csalódást, bár az se kutya, ha beszerez valami «csonttörést», míg aztán az új szerkezet jobb nem lesz, mint az eredeti.” Gúnyolódott érvelésén, tetszetősnek és „amerikainak” nevezte – szemében a gépies frázispufogtatás volt az ismérve mindannak, ami „amerikai”. Tudta azonban, hogy sértetlenségének befejezetlensége az ára. „Jobbat nem kívánhatok neked, gyermekem – monda Szurokpálca tündér Thackeray A rózsa és a gyűrű-jében –, mint egy kis balszerencsét.” Néha saját érvelését ragadta üstökön: tehetek-e arról, hogy Pete Livingston az öltözőben kuksolt, mikor mindent tűvé tettek érte? És engem választottak meg. Máskülönben nem állíthattam volna magam mellé Elihut, olyan kevés embert ismertem. Pete derék, egyenes fiú volt, helyette nekem kellett volna az öltözőben gubbasztanom. Talán így is történik, ha azt hiszem, esélyem van a választáson. De Mercer azokban a hetekben állandóan ott lógott a szobámban. Mégis az a gyanúm, hogy tisztában voltam vele: esélyes vagyok, komoly esélyes. De nekem csak jót tett volna, ha bedobom a törülközőt, és konfliktust idézek elő. Az egyetemi előadások után ezt a tételt többször is megvitatta egy fiatal román entellektüellel, aki váltig bizonygatta: – Nincs rá bizonyíték, hogy egy Goethének vagy mondjuk egy Jungnak valaha is „konfliktusa” lett volna a szó modern értelmében. Te nem romantikus filozófus vagy, te tudós vagy. Emlékezet, erő, jellem – és elsősorban józan ész. Ez lesz majd a te bajod: önmagad megítélése. Ismertem valakit: két esztendeig tanulmányozott egy övesállat-agyvelőt, s az volt a rögeszméje, hogy előbb-utóbb bárkinél többet fog tudni az övesállatok agyvelejéről. Hosszan érveltem neki, hogy ezzel valójában nem tágítja az emberi látóhatárt: kit érdekelhet ez a probléma? Egy azonban biztos: mikor munkáját elküldte egy orvosi szaklapnak, az visszautasította – éppen most fogadtak el egy másik dolgozatot ugyanerről a témáról. Sokra mész a józan ésszel. Dick kevesebb Achilles-sarokkal érkezett Zürichbe, mint amennyi egy százlábú felszereléséhez szükségeltetik, de mégis rengeteggel: az örök erő és egészség, az alapvető emberi jóság illúzióival – annak a nemzetnek illúzióival, azoknak a nemzedékeknek a hazugságaival, amelyeknek fülébe a pioníranyák még azt a dajkamesét voltak kénytelenek dudorászni, hogy nyoma sincs farkasnak odakint a kunyhó ajtaja előtt. Miután lediplomázott, utasítást kapott, hogy csatlakozzon egy Bar-sur-Aube-ban szerveződő ideggyógyászati kutatócsoporthoz. Franciaországban, legnagyobb bosszúságára, a munka inkább adminisztratív, mint gyakorlati jellegű volt. Kárpótlásul időt szakított arra, hogy befejezzen egy rövid kézikönyvet, és anyagot gyűjtsön következő merész vállalkozásához. 1919 tavaszán tért vissza Zürichbe, leszerelve. A fentebb elmondottaknak életrajzi csengése van, de annak a biztos tudatnak a jóleső érzése nélkül, hogy a hősre, a galenai vegyeskereskedésben lebzselő Granthoz hasonlóan, bonyolult sors vár. Leghelyesebb tehát, ha leszögezzük: elérkezett a nagy pillanat Dick Diver életében.

MÁSODIK FEJEZET Nyirkos áprilisi nap volt, hosszú, rézsútos felhők úsztak az Albishorn felett, az alacsonyabb helyeken mozdulatlanul állt a víz. Zürich olyan, akár egy amerikai nagyváros. Dick két napja érkezett, s mind ez ideig valami hiányzott neki, és csak most jött rá, micsoda: az az érzés, amely a véges francia sikátorokban fogta el, hogy nincs tovább. Zürichben meg Zürichen kívül még rengeteg minden akadt – a háztetők kolompszavú legelőkre vezették föl a tekintetet, azok meg tovább, a távolabbi dombtetőkre –, így hát maga az élet függőleges nyitány volt csupán a képeslevelezőlap-égbolt felé. Az alpesi legelők, a pöttömnyi házak és a drótkötélpálya, a körhinta és a törékeny harangszó nem itt voltak, mint Franciaországban, ahol a francia szőlővenyige az ember lába alatt nő ki a földből. Dick Salzburgban úgy érezte, hogy a zene egy egész évszázadát vette kölcsön, vásárolta meg magának; a zürichi egyetem laboratóriumában pedig, mikor egy agykérget piszkált kéjesen, inkább játékkészítőnek érezte magát, mint annak a tornádónak, mely hét évvel korábban végigsöpört a Hopkins régi, vörös épületei között, és nem tartóztatta föl még a bejárat óriási, ironikus Krisztusa sem. Mégis úgy döntött, újabb két évre Zürichben marad, mert nem becsülte le a játékkészítés, a végtelen pontosság, a végtelen türelem értékét. Ma Franz Gregoroviushoz készült látogatóba, a Zürichi-tó partján álló Dohmler-klinikára. Franz, a klinika vaudi születésű, bentlakó elmegyógyásza – néhány évvel volt idősebb Dicknél – a villamosmegállóban várta. Komor fenségében úgy nézett ki, mint Cagliostro, jámbor tekintete azonban másról árulkodott; ő volt a harmadik a Gregoroviusok sorában – a nagyapja még Kraepelint tanította, mikor a pszichiátria éppen kilépni készült az idők homályából. Büszke, heves egyéniség volt, és szelíd, mint a bárány – hipnotizőrnek hitte magát. Bár a család eredeti géniusza már kissé megfáradt, afelől semmi kétség nem volt, hogy Franzból kitűnő klinikus válik. A klinika felé menet így szólt: – Mesélj a háborús élményeidről! Te is megváltoztál, mint a többiek? A hirtelenszőke hajad megmaradt. Az arcod ugyanaz a nem vénülő amerikai arc. – Színét sem láttam a háborúnak – mondta Dick. A leveleimből igazán kivehetted volna, Franz. – Az nem számít… van néhány sokkosunk, aki légiriadót is csak a hetedik határból hallott. Olyanunk is van, aki csak az újságokat olvasta. – Ostobaság. – Lehet, hogy az, Dick. De tudod, nálunk a klinikán csupa gazdag ember van, azt a szót, hogy ostobaság, mi nem ismerjük. Na de komolyan: hozzám jöttél, vagy ahhoz a lányhoz? Egymásra sandítottak; Franz rejtélyesen mosolygott. – Természetesen az első leveleket kivétel nélkül láttam – mondta hivatalos basszusán. – Mikor a javulás megkezdődött, a tapintat többé nem engedte, hogy egyet is felnyissak. Valójában a te beteged lett. – Ezek szerint jól van? – kérdezte Dick. – Tökéletesen. Az én felügyeletem alá tartozik, mint a legtöbb angol és amerikai páciens. Gregory doktornak hívnak. – Hadd mondjak valamit arról a lányról – vágott közbe Dick. – Csak egyetlenegyszer láttam, ez tény. Mikor kijöttem hozzád, hogy elbúcsúzzam… akkor mentem át Franciaországba. Először volt rajtam az egyenruhám, nevetségesnek éreztem magam benne… közkatonáknak tisztelegtem szorgalmasan s a többi. – Most miért nincs rajtad? – Menj már! Három hete leszereltem. Na, szóval ekkor történt, hogy megpillantottam azt a lányt. Mikor elbúcsúztam tőled, elindultam a tópart felé, a te házadhoz a biciklimért…

– A „Cédrusok” felé? –…csodálatos este volt, tudod, ragyogott a hold a fölött a hegy fölött… – A Kreuzegg fölött. –…egy ápolónő meg egy fiatal lány ment előttem. Utolértem őket. Nem hittem volna, hogy a lány páciens; megkérdeztem a nővértől, mikor indul a legközelebbi villamos, és sétáltunk tovább. Ennél a lánynál csinosabb teremtést talán még sohasem láttam. – Most is az. – Még sohasem látott amerikai egyenruhát, és beszélgettünk, és én nem gondoltam semmi különösre. – Elhallgatott, mert hirtelen ismerős távlat derengett föl előtte, s aztán így folytatta: – Tudod, Franz, én nem vagyok olyan szőrösszívű, mint te… még nem; ha egy ilyen szép kagylót látok, nem tehetek róla: szánakozom afölött, ami a kagylón belül van. Mindössze ennyi volt az egész… aztán befutott az első levél. – Ennél jobb nem is történhetett volna vele – mondta Franz drámai hangon –, az érzelemátvitel lehető legváratlanabb fajtája. Ezért is jöttem ki eléd, bár nagyon rumlis napom van. Szeretném, ha bejönnél hozzám az irodába, és kiadósan elbeszélgetnénk, mielőtt találkozol vele. Az az igazság, hogy beküldtem Zürichbe, néhány dolgot elintézni. – Hangjában lelkesedés feszült. – Az az igazság, hogy ápolónő nélkül küldtem be, egy kevésbé stabil beteggel. Végtelenül büszke vagyok erre az esetre, amelyet a te véletlen közreműködéseddel kezelhettem. A kocsi a Zürichi-tó partvonalát követve legelők, gazdaságok és sisakos tornyú châlet-kal teletűzdelt, alacsony dombok termékeny vidékére ért. A nap kiúszott az ég kék tengerére, és hirtelen a táj a lehető legszebb svájci völggyé változott – kedves hangok zsongása, az egészség és vidámság jó, friss illata mindenütt. Dohmler professzor birodalma három régi és két új épületből állt, egy keskeny fennsík és a tópart között. Tíz évvel ezelőtt, alapítása idején, ez volt az első modern elmegyógyászati klinika; ha csak úgy felületesen vet rá egy pillantást, a laikus aligha sejti, hogy itt e földi világ megtörtjei, a félkegyelműek, a dühöngők találtak menedéket, bár két épületet árulkodóan magas, futószőlővel borított fal övezett. Kint, a szabadban néhány ember szénát gereblyézett a napsütésben; s ha valaki behajtott az intézet területére, az autó egy-egy lebegő fehér zászlónak tűnő ápolónő mellett haladt el – az ápolónő mellett, az ösvényen pedig egy beteg állt. Franz az irodájába vezette Dicket, és aztán félórára kimentette magát. Mikor magára maradt, Dick fel-alá járkált a szobában, és megpróbálta újra maga elé varázsolni Franzot: az íróasztala rendetlenségéből, a könyveiből, azokból a könyvekből, amelyeket az apja és a nagyapja írtak meg, vásároltak össze, és végül abból a tősgyökeres svájci jámborságból, mely az apának a falon lógó, hatalmas, bordó színű fényképéről sugárzott. Füst volt a szobában. Kitárta a franciaablakot, és egy napsugárkévét eresztett be rajta. Gondolatai hirtelen a beteg, a lány felé lendültek. Nyolc hónap alatt körülbelül ötven levelet kapott tőle. Az elsőben mentegetőzött, elmagyarázta, hogy hallotta: az amerikai lányok mostanság olyan katonáknak is írnak leveleket, akiket nem ismernek. Gregory doktortól tudta meg a nevét és a címét, és őszintén reméli, Dicknek nem lesz ellene kifogása, ha olykor hírt ad magáról, csupán azért, hogy jókívánságait küldje és a többi, és a többi. Könnyű volt a hangnemet felismerni – a Nyakiglábból és az Anyámasszony katonájá-ból, az Államokban oly nagy divatnak örvendő vicces és szentimentális levélgyűjteményekből származott. De ezzel a hasonlóság ki is merült. A levelek két csoportra oszlottak, az első csoportra körülbelül a fegyverszünetig – a határozottan kóros állapot volt a jellemző, a második – a fegyverszünettől máig – teljesen normális és egyre gazdagodó lelkivilágról tanúskodott. Ezeket az utóbbi leveleket Dick mohón várta a Bar-sur-Aube-ban töltött utolsó unalmas hónapokban, de már az első levelekből többet hámozott ki, mint amennyit Franz a históriából valaha is megsejthetett volna.

MON CAPITAINE, Mikor az egyenruhában megpillantottam, azt gondoltam, hogy maga nagyon jóképű. Aztán azt gondoltam, jé m'en fiche[1], ha francia, ha német. Maga meg azt gondolta, hogy én is csinos vagyok, de ezt már mondták nekem korábban is, és sokáig eltűrtem. Ha újra eljön és ugyanilyen közönségesen és kriminálisan fog viselkedni, az ég irgalmazzon magának, mert engem arra tanítottak, hogy ez egyáltalán nem illik egy úriemberhez, egy úriembernek másképp kell viselkednie. De maga szelídebbnek látszik, mint a többi, olyan puha, mint egy nagy cica. Nekem csak az olyan fiúk tetszenek, akik anyámasszony katonái. Maga is anyámasszony katonája? Én találkoztam már ilyenekkel valahol. Bocsánatot kérek, ez a harmadik levél, amit magának írok, és vagy most rögtön elküldöm, vagy soha. Sokat gondolkodtam a holdvilágról is, és perdöntő bizonyítékaim lesznek, ha egyszer kiszabadulok innen. Azt mondják, maga orvos, de amíg cica is, az más. A fejem is úgy fáj, bocsánatot kérek, az a séta, mintha egészséges lennék, egy fehér cicával, azt hiszem, ez a magyarázata. Három nyelven beszélek, az angolt is beleszámítva négyen, és biztos vagyok benne, hasznos tolmácsa lennék, ha ilyesmire lenne szüksége Franciaországban, biztos vagyok benne, mindent el tudnék intézni azokkal a szíjakkal, amivel körültekerik az embert, mint szerdán is. Most szombat van, és maga távol van, és talán már meg is halt. Jöjjön el majd újra hozzám, bármikor jön, én itt leszek ezen a zöld hegyen. Ha csak nem engedik meg, hogy írjak az apámnak, akit szívből szerettem. Bocsánatot kérek. Ma nem vagyok teljesen ura magamnak. Majd megint írok, ha jobban érzem magam. Viszontlátásra NICOLE WARREN Bocsánatot kérek.

DIVER KAPITÁNY, Tudom, a lelkiismeret-vizsgálat nem a legjobb dolog egy olyan igen-igen ideges állapotban, mint amilyenben én vagyok, de szeretném, ha maga tudná, mi van velem. Múlt évben vagy mikor, Chicagóban odáig jutottam, hogy már a szolgákkal sem tudtam beszélni, az utcára se mentem ki, és egyre csak arra vártam, hogy valaki majd mindent megmagyaráz nekem. Olyan valakinek lett volna ez a kötelessége, aki ért hozzá. A vakot vezetni kell. Csakhogy senki nem mondott nekem semmit – csak a felét mondták meg, és én már annyira össze voltam zavarva, hogy azt se tudtam, mennyi kettő meg kettő. Az egyik férfi csinos volt – francia tiszt volt, és ő megértett. Egy szál virágot kaptam tőle, és azt mondta, hogy plus petite et moins entendue[2] volt. Összebarátkoztunk. Aztán elvesztettem. Én egyre betegebb lettem, és senki sem akadt, aki magyarázatot adjon. Van nekik egy daluk Szent Johannáról, ezt énekelték mindig, de olyan közönséges dal volt-csak megríkatott, mert akkor még semmi baj nem volt a fejemmel. Folyton szórakozásokra célozgatnak, de akkor még oda se figyeltem. Aztán egy napon a Michigan körúton sétáltam, egyik mérföldet a másik után tettem meg, és végül megálltak mellettem egy autóval, de én nem voltam hajlandó beszállni. Végül beráncigáltak, és ott voltak az ápolók. Azután lassan rájöttem mindenre, mert megéreztem, mi megy végbe másokban. Hát most már látja, mi a helyzet velem. És jót tesz az nekem, hogy itt vagyok, orvosokkal körülvéve, akik folyton azokon a dolgokon rágódnak, amiken itt éppenséggel nekem túl kéne tenni magam? Ezért ma írtam is az apámnak, hogy jöjjön és vigyen el innen. Örülök, hogy olyan érdeklődéssel vizsgálja az embereket, és küldi vissza őket. Nagyon

muris lehet. És újra, egy másik levélből:

Talán kihagyhatná a következő vizsgálatot, és helyette írhatna nekem. Éppen most küldtek néhány hanglemezt, nehogy elfelejtsem a leckémet, és én valamennyit összetörtem, úgyhogy a nővér most hosszú ideig nem fog beszélni velem. Angol lemezek voltak, az ápolók úgysem értették. Egy chicagói orvos azt mondta, szimulálok, de valójában arra gondolt, hogy én egy hatos iker vagyok, és ilyet még sohasem látott. De én kívül voltam magamon akkor, s nem bántam, mit beszél, ha kívül vagyok magamon, általában nem bánom, mit beszélnek, ha egy millió lány lennék, akkor se. Akkor este azt ígérte, megtanít játszani. Hát jó, azt hiszem, a szeretet minden, ami van, vagy legalábbis így kéne lenni. Különben örülök, hogy olyan buzgón vizsgálja a betegeit. Tout á vous[3] NICOLE WARREN

Akadtak levelek, melyek tétova cezúrái közt komorabb ritmusok lüktettek.

KEDVES DIVER KAPITÁNY, Azért írok magának, mert nincs senkim, akihez fordulhatnék, és úgy érzem, ha ez a bohózati helyzet egy magamfajta betegnek is ennyire nyilvánvaló, nyilvánvaló lesz az a maga szemében is. Az elmebajnak vége, és ha azt akarták, hát tessék, teljesen össze vagyok törve, meg vagyok alázva. Családom szégyenletes módon semmibe vesz, semmi haszna a segítségüket vagy a szánalmukat kérni. Elegem van mindenből, és egyszerűen az egészségem rovására megy, s csak az időmet vesztegetem, ha úgy teszek, minthogyha a baj, ami a fejemben van, gyógyítható lenne. Hát itt vagyok ebben a félbolondokházában, pusztán azért, mert senki sem tartotta kötelességének, hogy bármiről megmondja nekem az igazságot. Ha előre tudom, mi fog történni, mint ahogy most már tudom, azt hiszem, kibírom, mert elég erős vagyok, de akiknek kötelességük lett volna, nem tartották helyesnek, hogy felvilágosítsanak. És most, amikor mindent tudok, és ekkora árat fizettem ezért a tudásért, csak ülnek itt a nyomorult életükkel, és azt mondják, hogy higgyek csak abban, amiben annak előtte hittem. Különösen egyvalaki teszi ezt, de én már ismerem. Teljesen egyedül vagyok, távol az óceánon túli barátoktól és a családtól. Félig önkívületben kószálom be itt az egész helyet. Ha tudna nekem egy tolmácsi állást (anyanyelvi fokon beszélek franciául és németül, folyékonyan olaszul s egy kicsit spanyolul), vagy el tudna helyezni a Vöröskeresztnél mint frontápolónőt, és még ha ki kéne is mennem a frontra, akkor is nagy áldás lenne.

És újra:

Ha már nem fogadja el az én magyarázatomat arra nézve, mi a helyzet, legalább maga magyarázza meg nekem, mit gondol, mert magának olyan kedves cicaarca van, és nem az a furcsa tekintete, ami olyan divatos errefelé. Gregory doktortól kaptam egy fényképet magáról, nem olyan csinos rajta, mint az egyenruhájában, de fiatalabb.

MON CAPITAINE, Nagyon örültem képeslapjának. Boldog vagyok, hogy olyan érdeklődéssel buktatja ki az ápolónőket – ó, én nagyon is jól értettem a maga megjegyzését. Csakhogy én attól a pillanattól kezdve, hogy először láttam, azt hittem, maga másfajta ember.

KEDVES CAPITAINE, Ma ezt gondolom, holnap az ellenkezőjét. Igazában nincs is más bajom, csak ez, meg valami örült dac és az arányérzék teljes hiánya. Bárki ideggyógyászt ajánl, örömmel veszem. Ezek itt csak feküsznek a fürdőkádban, és a Játssz a saját udvarodban-t éneklik, mintha nekem lenne saját udvarom, ahol játszhatnék, vagy ha előre vagy hátra tekintek, valami reménysugaram. Újra megpróbálták azt az édességboltban, és én kis híján leütöttem azt az embert a mérlegsúllyal, de lefogtak. Többet nem írok magának. Nem vagyok egészen beszámítható.

És aztán egy hónapig egyetlen levél sem. És aztán hirtelen a változás:

...Lassan visszatérek az életbe… …Ma a virágok és a felhők… …A háború véget ért, és én nem is tudtam, hogy háború volt… …Milyen kedves volt maga! A mögött a fehércica-arca mögött maga nagyon bölcs lehet, csakhogy azon a képen, amit Mr. Gregorytól kaptam, nem úgy néz ki… …Ma bementem Zürichbe, milyen furcsa érzés újra városban lenni. …Ma bementem Bernbe, milyen édesek azok az órák! …Ma elég magasra felmásztunk, aszfodéloszt és havasi gyopárt szedtünk…

Majd a levelek ritkultak, de ő mindegyikre válaszolt, íme, az egyik:

Bárcsak belém szeretne valaki, mint azok a fiúk réges-régen, mielőtt megbetegedtem. Azt hiszem, évek telnek még el, míg újra ilyesmire gondolhatok.

De mikor Dick válasza ilyen vagy olyan okok miatt késett, lázas aggodalom tört fel belőle- egy szerelmes aggodalma: „Talán untatom”, és „Attól félek, messzire merészkedtem”, és „Éjszakánként folyton az jár az eszemben, talán beteg”. Dick valóban beteg volt, influenzás. Mikor felépült, levelezésének formális részét kivéve mindent feláldozott a lassú lábadozás oltárán, és nemsokára Nicole emlékét is elhomályosította egy wisconsini telefonoskisasszony eleven jelenléte a Bar-sur-Aube-i főhadiszálláson. Az ajka piros volt, mint egy falragasz, és a kantinokban szemérmetlenül csak mint a „Kapcsolótáblát” emlegették. Franz fontossága tudatában érkezett vissza az irodába. Dick arra gondolt, hogy valószínűleg kitűnő orvostudor válik belőle, már csak azért is, mert az a komor vagy szaggatott beszéd, mellyel egy ápolót vagy egy pácienst rendre int, nem az idegrendszeréből, hanem valami hatalmas és ártalmatlan

hiúságból származik. Igazi érzelmeit gondosan megregulázta és megőrizte magának. – Nos, most végre valamit a lányról – mondta. – Persze rólad is szeretnék mindent tudni, és majd magamról is beszámolok, de első a lány, mert már nagyon régóta szeretnék róla beszélni veled. Az iratgyűjtőben keresgélt, kiemelt egy köteg papirost, de miután gyorsan átlapozta, úgy találta, csak útjában van, és az íróasztalra rakta. Helyette inkább elmondta Dicknek a következő történetet.

HARMADIK FEJEZET Másfél évvel ezelőtt dr. Dohmler néhány levelet váltott egy Lausanne-ban élő amerikai úriemberrel, bizonyos Mr. Devereux Warrennal, a chicagói Warren család fejével. Kitűzték a találkozó napját, és Mr. Warren megérkezett a klinikára Nicole nevű tizenhat éves lányával. A lány szemlátomást rossz állapotban volt, az ápolónője kivitte sétálni az intézet parkjába, amíg Mr. Warren tárgyalt. Warren feltűnően jóképű férfi volt, még negyvennek sem látszott. Igazi amerikai típus, magas, széles vállú, jó alakú – un homme très chic[4], ahogy dr. Dohmler Franznak lefestette. Nagy szürke szemének kitágult pupillájában otthagyta nyomát a napfény, a Genfi-tavon tett csónakázások emlékeként; egész fellépése arra vallott, hogy alaposan kiélvezte ezt a világot. A beszélgetés németül folyt, mert kiderült, hogy Warren Göttingenben nevelkedett. Ideges volt, és szemlátomást fölzaklatta az ügy. – Dr. Dohmler, a lányomnak valami baj van a fejével. Egész sereg specialistát és ápolónőt fogadtam föl mellé, többször pihenőkúrát rendeltek neki, de a dolog most már meghaladja erőimet, és igencsak biztattak, hogy önhöz forduljak. – Nagyon helyes – mondta dr. Dohmler. – Talán kezdje a legelején, és kérem, mondjon el mindent. – Nincs legeleje, a családban legalábbis, amennyire én tudom, egyik ágon sincs nyoma elmebajnak. Az édesanyja akkor halt meg, amikor Nicole tizenkét éves volt, és én egyszerre voltam az apja és anyja, na persze a nevelőnők segítségével – szóval egyszerre voltam az apja és anyja. Mikor ezt mondta, nagyon fölindult. Dr. Dohmler látta, hogy könnyek csillognak a szeme sarkában, és most először vette észre, hogy a leheletén whiskyszag érzik. – Kisgyerek korában bűbájos, drága volt… mindenki bomlott érte, mindenki, aki kapcsolatba került vele. Az esze úgy fogott, mint a borotva, és boldog volt, mint a madár. Szeretett olvasni, rajzolni, táncolni és zongorázni – mindent szeretett. Gyakran mondta a feleségem, hogy ő az egyetlen a gyerekek közül, aki éjszaka sohasem sír. Van egy nagyobb lányom is, volt egy fiam is, meghalt, de Nicole… Nicole… Nicole volt a… Elhallgatott. Dr. Dohmler kisegítette: – Tökéletesen normális, értelmes, boldog gyerek volt. – Tökéletesen. Dr. Dohmler várt. Mr. Warren a fejét rázta, hosszan sóhajtott, gyors pillantást vetett dr. Dohmlerra, és aztán újra a padlóra meredt. – Körülbelül nyolc hónapja, de az is lehet, hogy hat, az is lehet, hogy tíz… próbálom kiszámítani, de képtelen vagyok pontosan felidézni, hol voltunk éppen, amikor olyan furcsán kezdett viselkedni… olyan őrülten. A nővére említett először valamit vele kapcsolatban… Mert Nicole az én szememben még mindig ugyanaz volt, mint régen- tette hozzá meglehetősen kapkodva, mintha valaki azzal vádolná, hogy ő is hibás –, ugyanaz az édes kislány. Az első dolog az inassal történt. – Ó, igen – mondta dr. Dohmler, s bólintott tiszteletre méltó koponyájával, mintha, akárcsak Sherlock Holmes, már várta volna az inast, és mintha ezen a ponton csakis egy inas léphetne a színre. – Volt egy inasom… évek óta szolgált a háznál. Mellesleg svájci. – Felnézett: dr. Dohmler honfiúi helyeslését várta. – És Nicole-nak valami őrült gondolata támadt az inassal kapcsolatban. Azt gondolta, hogy az inas meg akarja környékezni… persze akkor elhittem neki, és ki is dobtam az inast, de most már tudom, hogy ostobaság volt. – Mit mondott a kislány, mit tett vele? – Na, itt kezdődik a dolog… az orvosok nem tudták kiszedni belőle. Csak bámult rájuk, mintha nekik igazán illene tudniuk, mit tett vele az inas. De feltétlenül úgy értette, hogy tisztességtelen ajánlatot tett neki… efelől nem hagyott bennünket kétségben.

– Értem. – Persze olvastam arról, hogy magányos asszonyok gyakran azt hiszik, férfi rejtőzik az ágyuk alatt, és így tovább, de hogy juthatott ilyesmi Nicole eszébe? Ha akarja, bármelyik fiatalember a lábainál hever. Lake Forestben voltunk… nyári üdülőhely Chicago mellett, van ott egy villánk… és ő egész nap odakint golfozott vagy teniszezett a fiúkkal. És egyik-másik komolyan tette neki a szépet. Warren egész idő alatt az összeaszott, vén dr. Dohmlerhoz intézte szavait, aki közben, legalábbis agyának egy részével, szüntelenül Chicagóra gondolt. Egyszer fiatal korában előadónak, docensnek hívták meg a chicagói egyetemre, és ha akkor elmegy, ma már talán gazdag ember, saját klinikája van, és nemcsak egy klinika szerény kis részvényese. De mikor eszébe jutott, milyen keveset tud arról az egész vidékről, azokról a búzaföldekről, a végtelen prérikről, úgy döntött, mégsem megy. Ám akkoriban sokat olvasott Chicagóról, a nagy dinasztiákról, az Armourokról, a Palmerekről, a Fieldekről, Crane-ekről, Warrenekről, Swiftekről és McCormickokról, meg a többiről, és azóta elég szép számmal érkeztek hozzá páciensek Chicagónak és New Yorknak e fent említett rétegéből. – Az állapota egyre rosszabbodott – folytatta Warren. – Rohama volt, vagy ilyesmi… egyre őrültebb dolgokat mondott. A nővére leírt ezek közül néhányat… – Egy sokszorosan összehajtogatott papírdarabot nyújtott át az orvosnak. – Szinte mindig férfiakról, hogy megtámadják, olyanok, akiket ismert, vagy ismeretlen férfiak az utcán, akárki… Elmondta, mennyire megrémültek, mennyire kétségbeestek, milyen borzalmakon ment végig ilyen körülmények között a család, elmondta, milyen hiábavaló erőfeszítéseket tettek Amerikában, s hogy aztán végső reményét a környezetváltozásba vetve, hogyan dacolt a tengeralattjáró-blokáddal, s hozta a lányát Svájcba. –…egy USA-cirkálón – határozta meg pontosan némi hauteur-rel[5] a hangjában. – Véletlen szerencse, hogy sikerült nyélbe ütnöm ezt az utat. És hadd tegyem hozzá bocsánatkérően elmosolyodott –, ahogy mondják: a pénz nem akadály. – Minden bizonnyal – helyeselt szárazon Dohmler. Nem értette, miért és mivel kapcsolatban hazudik neki ez az ember. Vagy ha téved, akkor is miféle hamisság hatja át az egész szobát, ezt a tweedöltönyös, jóképű férfit, aki egy sportoló hanyagságával terpeszkedik el a székén? A tragédia ott volt, kívül, a februári napon, a kismadár, aki valahol összezúzta a szárnyait, itt belül pedig minden olyan silány volt, silány és hamis. – Szeretnék… beszélni vele… most… néhány percre – mondta dr. Dohmler, és angolra váltott át, mintha így közelebb kerülhetne Warrenhoz. Azután, hogy Warren otthagyta a lányát, és visszatért Lausanne-ba, és eltelt néhány nap, a doktor és Franz összeült Nicole nyilvántartólapja fölött: Diagnostic: Schizophrénie. Phase aiguë en décroissance. La peur des hommes est un symptôme de la maladie, et n'est point constitutionnelle… Le pronostic dóit rester réservé.[6] És ahogy teltek-múltak a napok, egyre nagyobb izgalommal várták Mr. Warren beígért második látogatását. Mr. Warren azonban nem sietett. Két hét elteltével dr. Dohmler írt neki. Mikor további hallgatás volt a válasz, valami olyasmit követett el, ami akkoriban une folie-nak[7] számított, és telefonált a veveyi Nagyszállóba. Mr. Warren inasától megtudta, hogy gazdája éppen csomagol, mert hamarosan útra kel Amerikába. De miután figyelmeztették, hogy a hívás díja, a negyven svájci frank, a klinikát terheli majd, dr. Dohmlernak segítségére sietett a Tuileries-gárdista vére, és Mr. Warren máris ott volt a telefonnál. – Kérem… feltétlenül szükséges… igen, hogy eljöjjön. A lánya egészsége… ezen áll vagy bukik. Nem vállalhatom a felelősséget!

– De hát ide figyeljen, doktor, erre való maga, nem? Sürgős hívásom volt, haza kell mennem. Dr. Dohmler még soha senkivel nem beszélt ekkora távolságból, de olyan eltökélt hangon közölte ultimátumát a telefonba, hogy a kétségbeesett amerikai a vonal másik végén beadta a derekát. Mikor másodszor is megérkezett a Zürichi-tó partjára, fél perc sem telt el, és Warren megtört: daliás vállát iszonyú zokogás rázta a kényelmes felöltő alatt, szeme vörösebb volt, mint a legvakítóbb nap a Genfitavon, és elmondta az iszonyú történetet: – Egyszer csak megtörtént – mondta rekedten. – Nem tudom… nem tudom… Mikor az édesanyja meghalt, kicsi volt még, reggelente odajött hozzám az ágyba, ott is aludt. Sajnáltam szegénykét. Ó, azután bárhova mentünk, kocsin vagy vonaton, fogtuk egymás kezét. Mindig énekelt nekem. Mindig azt mondogattuk: „Na, ma délután fittyet hányunk az egész világnak… csak egymásé leszünk… ma délelőtt az enyém vagy.” – Bágyadt gúny lopakodott a hangjába. – Az emberek azt mondták, milyen csodálatos apa, milyen csodálatos lány… a szemüket törölgették. Olyanok voltunk, mint a szerelmesek… és aztán hirtelen azok is lettünk, szerelmesek… és tíz perc múlva, hogy megtörtént, agyon tudtam volna lőni magam… s ha nem vagyok ilyen átkozott gyáva, meg is teszem, de nem volt hozzá bátorságom. – És azután? – mondta dr. Dohmler, és újra eszébe jutott Chicago, meg az a szelíd, sápadt, cvikkeres úriember, aki harminc évvel ezelőtt Zürichben tetőtől talpig végigmérte. – Folytatódott ez a dolog? – Ó, nem! Ő majdnem… szemlátomást azonnal kijózanodott. Hidegen csak ennyit mondott: „Semmi baj, semmi baj, papa. Nem számít. Semmi baj.” – Következmények nem voltak? – Nem. – Hirtelen görcsösen felzokogott, és néhányszor kifújta az orrát. – De most itt a következmény. Amikor a történet végére ért, Dohmler hátradőlt a középosztály bírói karosszékébe, és élesen azt mondta magában: „Paraszt” – ez a megjegyzés egyike volt azoknak a feltétlen evilági ítéleteknek, amelyeket húsz év alatt megengedett magának. Aztán így szólt: – Szeretném, ha megszállna egy zürichi szállodában, ott töltené az éjszakát, és reggel kijönne hozzám. – És aztán? Dr. Dohmler széttárta széles tenyerét, amelyen egy szopós malac is elfért volna. – Chicago – indítványozta.

NEGYEDIK FEJEZET – Akkor már tudtuk, hányadán állunk – mondta Franz. Dohmler közölte Warrennal, hogy vállaljuk az esetet, feltéve, ha hozzájárul, hogy bizonytalan ideig, de minimum öt évig távol marad a lányától. Első összeomlása után Warrent főleg az izgatta, hogy a történet netán visszaszivárog Amerikába. – Kidolgoztunk egy terápiát a lány számára, és vártunk. A prognózis rossz volt… amint tudod, ebben az életkorban a gyógyulások, még az úgynevezett emberi kapcsolatteremtésre alapozott gyógyulások százalékos aránya is nagyon alacsony. – Az első levelek nem sok jót ígértek – bólogatott Dick. – Semmi jót… és ez nagyon jellemző. Először haboztam: vajon kieresszem-e az elsőt a klinikáról. Aztán arra gondoltam, csak jót tesz Dicknek, ha megtudja, mi itt tovább működünk. Igazán szép gesztus volt, hogy válaszoltál azokra a levelekre. Dick sóhajtott. – Csinos kis teremtés volt… több fényképet is mellékelt magáról. És egy álló hónapig nem volt mit csinálnom. Leveleimben folyton csak annyit mondtam: „Legyen jó kislány, és hallgasson az orvosokra.” – Ennyi elég is volt… végre akadt valaki a klinikán kívül, akire gondolhatott. Egy ideig senkije sem volt… csak a nővére, akit, úgy látszik, nem kedvel túlságosan. Különben az, hogy elolvastuk a leveleit, nagy segítségünkre szolgált… ezeken mértük le az állapotát. – Örülök neki. – Érted most már, mi történt? Bűnrészességet érzett… persze ez nem számít, de mi szeretnénk újraértékelni stabilitását és lelkierejét. Először jött ez a megrázkódtatás. Aztán egy kollégiumba ment, és hallotta, mit beszél a többi lány… így hát merő önvédelemből kifej- lesztette azt az elképzelést, hogy nem terheli bűnrészesség… és erről a pontról már könnyű volt átsiklani egy fantomvilágba, ahol minél jobban kedvelsz egy férfit, és minél jobban bízol benne, az annál gonoszabb… – És bele is merült ebbe a szörnyűségbe… végérvényesen? – Nem, és tény, hogy amikor úgy október körül egyre normálisabbnak kezdett látszani, kutyaszorítóba kerültünk. Ha harmincéves, hagyjuk, hogy maga végezze el ezt a korrekciót, de olyan fiatal volt, hogy féltünk, együtt fog megkeményedni mindazzal, ami úgy összecsavarodott benne, így hát Dohmler doktor őszintén megmondta neki: „A maga kötelessége most már: önmaga. Ez semmiképpen sem annyit jelent, hogy bármi is véget ért volna a maga számára… a maga élete még csak most kezdődik” – és így tovább és így tovább. A lány valóban nagyon értelmes, úgyhogy Dohmler egy kis Freudot adott neki olvasni, nem sokat, és a lányt nagyon érdekelte. Az az igazság, hogy mi itt afféle kis házi kedvencet csináltunk belőle. De nagyon tartózkodó – tette hozzá; habozott. – Kíváncsiak lettünk volna, vajon a legutóbbi leveleiben, amelyeket Zürichben adott postára neked, írt-e valami olyasmit, ami fényt vet jelenlegi állapotára, írt-e jövendő terveiről. Dick gondolkozott. – Igen is, nem is… ha akarod, legközelebb kihozom azokat a leveleket. Úgy látszik, reménykedik, és normális ember módjára sóvárog az élet után… csaknem romantikus. Néha úgy beszél a múltról, ahogy a börtönviseltek beszélnek. De sohasem tudhatja az ember, vajon a bűntényre, a fogságra vagy a teljes élményre utal-e. Végül is én csak afféle szalmabáb vagyok az életében. – Nézd, én pontosan értem a helyzetedet, és újra csak annyit tudok mondani: köszönjük. Ezért is akartam, hogy mielőtt találkoztok, előbb velem beszélj. Dick nevetett. – Azt hiszed, menten becses személyem nyakába ugrik? – Nem, nem arról van szó. De meg akarlak kérni, nagyon gyengéden bánj vele. Te vonzó vagy a nők szemében, Dick. – Akkor Isten legyen hozzám irgalmas! No jó, akkor hát gyengéd leszek és visszataszító…

megeszem egy gerezd fokhagymát, mielőtt találkozom vele, és borostás állal megyek a randevúra. Fedezékbe szorítom… – Fokhagymáról szó sem lehet – mondta Franz, aki komolyan vette szavait. – Csak nem akarod veszélyeztetni a karrieredet? Na de te tréfálsz. –…és egy kicsit még biceghetek is. Különben is, ahol most lakom, nincs rendes fürdőkád. – Tréfálsz, tréfálsz! – Franz megkönnyebbült, vagy legalábbis olyan pózt vett föl. – Na, most beszélj magadról és a terveidről. – Egyetlenegy tervem van, Franz, s ez pedig: jó pszichológus akarok lenni… talán a legnagyobb, aki valaha is élt. Franz kedélyesen fölnevetett, de látta, hogy Dick ezúttal nem tréfál. – Nagyon szép… és nagyon amerikai dolog – mondta. – Nekünk sokkal nehezebb. – Felállt, és odament a franciaablakhoz. – Itt állok, és látom Zürichet… az ott a Gross-Münster tornya. A kriptájában temették el a nagyapámat. A hídon túl nyugszik egy másik ősöm, Lavater, akit soha egyetlen templomba sem fognak befogadni. Nem messze onnan egy másik ősöm, Heinrich Pestalozzi szobra áll és dr. Alfréd Escheré. És mindenekfölött még ott van Zwingli… Állandóan egy hősi panteonnal nézek farkasszemet. – Aha, értem. – Dick felállt. – Csak a szám járt. Minden most kezdődik, Franciaországban a legtöbb amerikai majd megőrül, hogy hazamehessen, én nem… engem az év hátralévő részében fizet a hadsereg, feltéve, hogy eljárok az egyetemi előadásokra. Hát így van az, ha egy nagystílű kormány előre felismeri jövendő nagyjait! Aztán hazamegyek egy hónapra, megnézem apámat. Aztán visszajövök… máris kaptam egy ajánlatot. – Kitől? – A versenytársaktól… az interlakeni Gisler-klinikától. – El ne fogadd! – tanácsolta Franz. – Egy rakás fiatalembert szerződtetnek le minden évben. Gisler maga mániákus depressziós, a felesége meg a felesége szeretője vezetik a klinikát… persze ezt csak magunk között. – Na és a régi terved? Amerika? – kérdezte Dick könnyedén. – Úgy volt, hogy New Yorkba megyünk, és egy tipp-topp modern intézetet nyitunk, kizárólag milliárdosoknak. – Diákálom volt. Dick Franzcal, Franz ifjú feleségével, meg egy égettgumiszagú kiskutyával ebédelt a telek szélén álló házukban. Kissé lehangolt volt, nem a szerény takarékoskodás légköre, nem is Frau Gregorovius miatt, akit akár előre megjósolhatott volna, hanem a látóhatár hirtelen beszűkülése miatt, amellyel Franz szemlátomást már megbékült. Számára az aszketizmus határai máshol voltak kijelölve… a lemondást eszköznek tekintette egy bizonyos cél elérésére, sőt még arra is, hogy a dicsőséget ily módon környékezze meg, de nehezen tudta elképzelni, hogy valaki az életet önként zsugorítsa le egy örökölt öltöny méretére. Az összenyomott térben forgolódó Gregorovius házaspár hétköznapi gesztusaiban nyoma sem volt bájnak, kalandnak. A háború utáni hónapok Franciaországban és azok a fényűző akciók, melyek Amerika égisze alatt végbementek, nem múltak el hatás nélkül Dick világszemléletére. Na meg a férfiak és a nők egyaránt sokra becsülték, és talán az a megérzés hozta vissza a híres svájci óra központjába, hogy mindez nem használ túlságosan egy komoly embernek. Käthe Gregoroviusszal elhitette, hogy elbűvölő egyéniség, és közben egyre jobban idegesítette a mindent átható karfiolszag – és ugyanakkor utálta is magát, mert tudta, hogy egyre felületesebb kezd lenni. – Istenem, hát végül én is csak olyan vagyok, mint a többi? – töprengett, ha éjjel felriadt álmából. – Olyan vagyok, mint a többi? Ez bizony szerény kis támpont egy szocialistának, de bőséges mindazoknak, akik javarészt a legértékesebb munkát végzik ezen a világon. Az igazság az, hogy már hónapok óta osztályozta

magában ifjúsága viselt dolgait, küszködött azzal a művelettel, melynek eredményeképpen aztán az ember eldönti, vajon meg akar-e halni vagy nem akar meghalni azért, amiben már nem hisz. A halotti fehér zürichi órák során, míg a felragyogó utcai lámpák fényén át egy idegen éléskamra titkait leste ki, arra gondolt, hogy jó akar lenni, hogy kedves akar lenni, hogy derék és bölcs akar lenni, de tudta, mindez nehéz, nagyon nehéz feladat. Azt is akarta, hogy szeressék, persze csak akkor, ha ez terveivel összevág.

ÖTÖDIK FEJEZET A központi épület verandája a nyitott franciaablakokon át kapta a fényt, kivéve ott, ahol a nemrégiben felhúzott falak fekete árnyéka meg a vasszékek fantasztikus árnyékai egy gladióluszágyásba siklottak bele. A szobák között csoszogó figurák sorából először csak derengő árnyékként bukkant elő Miss Warren alakja, majd, mikor Dicket meglátta, élesen kivált közülük; ahogy átlépett a küszöbön, a szoba fényei még egyszer megvilágították az arcát, és ezt a fényt magával hozta kívülre is. Ütemre lépett – egész héten valami ének visszhangzott a fülében, nyári dal perzselő egekről, vad árnyékokról, és mikor Dick megérkezett, az ének úgy felerősödött, hogy már-már maga is dalolhatta volna. – Isten hozta, kapitány – mondta, és mintha szemsugaruk valósággal egymásba lenne gabalyodva, csak nagy nehézség árán tudta kiszakítani pillantását a férfiéból. – Itt kint ülünk le? – Mozdulatlanul állt, tekintete egy pillanatra ide-oda vándorolt. – Gyakorlatilag itt a nyár. Egy másik nő is kijött vele, megtermett asszonyság, kendő a vállán, és Nicole bemutatta Dicknek: – Señora… Franz elnézést kért, távozott, és Dick három széket tolt össze. – Csodálatos este – mondta a señora. – Muy bella![8] – bólintott Nicole; aztán Dickhez fordult: – Hosszabb ideig marad? – Igen, Zürichben hosszabb ideig, ha arra gondol. – Ez valóban az első igazi tavaszi este – társalkodott a señora. – S meddig marad? – Legalább júliusig. – Én júniusban megyek el innen. – Június itt a legszebb hónap – fűzte hozzá a señora. Júniusra okvetlen itt kell maradnia, és aztán elmehet júliusban, amikor már elviselhetetlen a hőség. – Hová megy? – kérdezte Dick Nicole-tól. – Valahová a nővéremmel… valami izgalmas helyre, remélem, hisz annyi időt elfecséreltem már az életemből. De lehet, hogy az orvosok más véleményen lesznek, s azt tanácsolják, először valami csendesebb helyre menjek… talán Comóba. Mi lenne, ha maga is velünk jönne Comóba? – Ah, Como… – kezdte a señora. Bent az épületben egy trió Suppé Könnyű lovasság-ára. zendített rá. Nicole kihasználta az alkalmat, felállt, fiatalsága és szépsége egyre mélyebben hatalmába kerítette Dicket, olyannyira, hogy az érzelem lázas rohamként buzgott föl benne. A lány mosolygott, megható, gyermekes mosollyal – maga volt a világ útvesztőjében elveszett ifjúság. – Túl hangosan játszanak, az ember a saját szavát nem érti… talán sétálhatnánk egyet. Buenos noches, Senora![9] – Jó éjszakát… jó éjszakát. Két lépcsőn át lejutottak az ösvényre, amelyet, egy pillanatra, árnyék metszett ketté… Nicole belekarolt Dickbe. – Van néhány lemezem, a nővérem küldte Amerikából – mondta. – Ha legközelebb jön, lejátszom magának… tudok egy helyet, ahol senki sem hallja, ha lemezezünk. – Remek. – Ismeri a Hindusztán-t? – kérdezte sóvár hangon. Azelőtt nem hallottam, de tetszik. És megvan a Mért hívják cukorbabának, meg az Örülök, hogy megríkattalak is. Gondolom, ezekre táncolt Párizsban. – Nem jártam még Párizsban. Ahogy sétáltak, hol kékes, hol szürkés árnyalatot öltő krémszínű ruhája és szalmaszőke haja

elkábította Dicket… valahányszor a lányhoz fordult, az elmosolyodott kissé, és arca, mikor az úton egy lámpa fénykörébe értek, úgy sugárzott, mint egy angyalé. Megköszönt neki mindent, mintha valami estélyre vitte volna el, és miközben Dick egyre kevésbé tudta, voltaképpen milyen kapcsolat is fűzi a lányhoz, Nicole meghittsége nőttön-nőtt… olyan izgalom lengte körül, mely a világ valamennyi izgalmát tükrözni látszott. – Most már egyáltalán nem vagyok felügyelet alatt mondta. – Majd lejátszok magának két jó számot, a Várj, míg a nyáj hazatér-t és a Viszlát, Alexander-t. Következő alkalommal, egy hét múlva, Dick késett, és Nicole már várta az ösvényen, ott, ahol Franztól jövet mindenképpen el kellett haladnia. A füle mögött összetűzött haja olyanformán simult a vállára, hogy úgy tetszett: arca csak most, az imént vált ki a haj tengeréből, és mintha ő, Nicole, éppen ebben a pillanatban lépett volna ki a fák sűrűjéből a tiszta holdfényre. Mintha ismeretlen mélységekből merült volna fel hirtelen; Dick azt kívánta, bárcsak ne lenne senkije, bárcsak egy közönséges lány lenne, aki eltévedt, s nincs címe, nincs otthona, csak az este, amelyből érkezett. Egy rejtekhely felé igyekeztek. Nicole előzőleg odavitte a lemezjátszóját, befordultak a sarkon, a műhely mellett, átmásztak egy sziklán, és leültek az alacsony fal mögött, előttük a hosszú-hosszú mérföldeken át hömpölygő este. Amerikában voltak ismét; még Franz, aki Dicket afféle ellenállhatatlan Casanovának tartotta, még ő sem sejtette volna, milyen messzire merészkedtek. Szomorkodtak, drágám; az egyik taxiba vágta magát, hogy a másikhoz siessen, szívem; még a mosolyukat is megválogatták, és Hindusztánban találkoztak, és nem sokkal később már biztos veszekedtek is, hisz senki sem tudott róluk, senki sem törődött velük… végül aztán az egyik elment, és ott maradt a másik, sírva, búslakodva, leverten. A törékeny dallamokban az elveszett idő és a jövendő remény ötvöződött, és ráfonódott a valais-i éjszakára. Mikor a fonográf hallgatott, egy tücsök vette át a porondot – egyetlen hangot ismételt makacsul. Időnként Nicole megállította a masinát, és maga énekelt Dicknek. Az ezüstpénz hull a kezedből, A földre pereg, S te nézed, hogy gurul, Hiszen kerek. Ajka szétnyílt, de nem hagyta el levegő. Dick hirtelen felállt. – Mi baj, nem tetszik? – De mennyire hogy tetszik. – Még a szakácsnőnk tanított meg rá otthon: Mert jaj, sose tudja a nő, Hogy a férfi milyen, Míg el nem játssza szívét. – Tetszik? Rámosolygott, és Dicknek látnia kellett, hogy ebben a mosolyban ott sűrűsödik minden, ami a lányban él, és ezt a „mindent” feléje küldi; és mélységes ígéretet tesz magáról, s milyen kevésért! Egyetlen rokon szívdobbanásért, azért a röpke bizonyosságért, hogy őt, Dicket is ugyanaz a reszketés járja át. Múltak a percek, s a fűzfák meg a sötét világ minden édessége a lányba áramlott. Nicole felállt, átlépett a lemezjátszón, egy pillanatra hozzádőlt, nekitámaszkodott Dick kerek vállának – aztán elhúzódott. – Van még egy lemezem… Ismeri a Szervusz, Letty-t? Biztos hallotta már.

– Hát nem érti?… Nem hallottam én semmi ilyesmit. Nem is ismertem, nem is szagoltam, nem is ízleltem, tehette volna hozzá; csak forró arcú lányokat forró, titkos kis szobákban. Azok az ifjú hajadonok, akiket I914-ben New Havenben ismert, „Még mit nem!” felkiáltással csókolóztak, kezük a férfi mellén, hogy szükség esetén ellökjék maguktól. És most itt ez a katasztrófából csak az imént kimentett kis lelenc, aki, íme, egy egész világrész lényegét tárja fel előtte…

HATODIK FEJEZET Májusban találkoztak újra. A zürichi ebéd óvatos tanácskozás volt; élete logikája nyilván másfelé térítette, el a lány közeléből; mégis, amikor egy idegen a szomszéd asztaltól Nicole-ra bámult – tekintetében a férfiszemek zavart, felderítetlen fényhez hasonló lángolása –, az illető felé fordult, hogy- elegánsan- megfélemlítse, és sikerült is a hódolatot megtörnie. – A kis kíváncsi – magyarázta vidáman. – Csak a ruháját nézte. Honnan van magának olyan sok ruhája? – A nővérem szerint irtó gazdagok vagyunk – mondta szerényen. – Mióta nagymama meghalt. – Megbocsátok. Volt annyival idősebb Nicole-nál, hogy öröme teljen a lány gyermekes hiúságaiban, szeszélyeiben, abban, ahogy az étteremből kifelé menet egy másodpercre megáll a tükör előtt, hogy a megvesztegethetetlen foncsor jóvoltából viszontláthassa önmagát. Dick élvezte, hogy a lány szépsége és gazdagsága tudatában szívesen próbálkozik merészebb ujjgyakorlatokkal is. Becsületére legyen mondva, megpróbálta kiverni fejéből azt a rögeszmét, hogy Nicole neki köszönheti, ha újra talpra áll – örömmel látta, hogyan építgeti boldogságát és önbizalmát tőle függetlenül, a baj az volt, hogy végül is Nicole mindezt úgy helyezte a lába elé, mint áldozati ambróziát és mirtuszkoszorút. Ez az első nyári hét Dicket újra Zürichben találta: berendezkedett. Korábbi cikkeit és mindazt a munkát, amit katonáéknál végzett, rendszerbe foglalta, s az volt a szándéka, hogy e rendszer alapján felülvizsgálja és kiigazítja A pszichiáterek pszichológiai kézikönyvé-t. Azt hitte, akad majd rá kiadó; kapcsolatba lépett egy szegény egyetemistával, aki hajlandónak mutatkozott, hogy a német nyelv ellen elkövetett merényleteit jóvátegye. Franz elhamarkodott vállalkozásnak ítélte, de egy nap ebéd közben Dick elmagyarázta, hogy az egész téma milyen megejtően egyszerű. – Ezt a dolgot soha nem fogom még egyszer ilyen világosan látni – makacskodott. – Valami azt súgja nekem, hogy azért nem sikerült ennek a témának egyszer sem a mélyére hatolni, mert nem adódott rá alkalom, hogy közelebbről megismerkedjenek vele. Ennek a szakmának a legfőbb gyengesége, hogy kísértetiesen vonzza a kissé nyomorék vagy lelkileg beteg embereket. A szakma négy falán belül aztán azzal kompenzálnak, hogy a klinikai gyakorlat, a „praxis” mellett kötnek ki – küzdelem nélkül nyerik meg a maguk csatáját. Te ennek éppen az ellenkezője vagy, Franz, te derék ember vagy, mert a sors téged már a születésed előtt erre a szakmára választott ki. Hálát adhatnál az Istennek, hogy nem valami „sugallatra” cselekedtél… nekem azért kell pszichiáternek lennem, mert az oxfordi St. Hilda egyetemen volt egy lány, aki ugyanazokat az előadásokat látogatta, mint én. Lehet, hogy olcsó vagyok, de nem akarom, hogy mindaz a gondolat, ami pillanatnyilag itt van a fejemben, húsz pohár sör kíséretében örökre elinaljon. – Helyes – felelte Franz. – Amerikai vagy. Te ezt megteheted anélkül, hogy a szakmai jóhíred kárát látná. Én nem kedvelem az efféle általánosságokat. Nemsokára ilyen könyvecskéket írsz majd: „Mély gondolatok laikusok számára”, amelyben mindent úgy leegyszerűsítesz, hogy garantáltan nem serkentesz majd senkit a dolgok továbbgondolására. Ha az apám élne, most csak nézne rád és dünnyögne, Dick. Fogná a szalvétáját, összehajtogatná, fogná a szalvétagyűrűjét, ezt itt, ni – fölemelte: a barna fába egy vakondfej volt vésve –, s ezt mondaná: „Nos, az én benyomásom az…”, aztán csak nézne rád, s hirtelen eszébe jutna: „Mi haszna az egésznek?”, aztán elhallgatna és dünnyögne megint, s akkorra már el is fogyasztottuk volna az ebédet. – Ma még egyedül vagyok – mondta Dick ingerülten. – De lehet, hogy holnap már nem leszek egyedül. És akkor majd én is összehajtom a szalvétámat, és én is dünnyögök, mint az apád. Franz várt egy pillanatig. – Mi van a betegünkkel? – kérdezte.

– Nem tudom. – Hát éppenséggel illene valamit tudnod róla. – Tetszik. Vonzó. Mit akarsz még, mit csináljak?… Tekintsem egy szál havasi gyopárnak? – Nem, csak éppen azt gondoltam, ha már úgy falod azokat a tudós könyveket, talán eszedbe jutott valami. – Szenteljem neki az életem? Franz kikiáltott a feleségének a konyhába: – Du lieber Gott! Bitte, bringe Dick noch ein Glass Bier.[10] – Ha Dohmlerral is kell beszélnem, akkor egy korttyal sem többet. – Véleményünk szerint itt az ideje, hogy kidolgozzunk valami programot. Négy hét telt el… a lány szemlátomást szerelmes beléd. Ha kint élnénk a világban, mindehhez nem lenne semmi közünk, de itt, a klinikán, érdekelve vagyunk. – Bármit megteszek, amit Dohmler doktor mond – bólintott Dick. De alig bízott abban, hogy Dohmler majd alaposabban megvilágítja a dolgot; ő maga volt a képletben szereplő bizonytalansági tényező. Az egész dolog az ő kezébe került, anélkül, hogy ő maga tudatosan akarta volna. Egy gyermekkori emlék jutott az eszébe: egyszer a házban mindenki a tálalószekrény kulcsát kereste, ő viszont tudta, hol van, hiszen maga rejtette el a zsebkendők alá, anyja szekrényének legfelső fiókjába. Akkor tapasztalta először azt a filozofikus közönyt, ami most, mikor Franz kíséretében belépett Dohmler professzor irodájába, újra elfogta. A professzor lefegyverezte: arca a szúrós pofaszakáll keretében szép volt, mint valami kedves régi ház szőlővel befuttatott verandája. Másokat is ismert, talán tehetségesebbeket is, de senkit, aki előkelőségben túltett volna Dohmleron. Hat hónap múlva ugyanez járt az eszében, amikor Dohmlert holtan látta, és látta a verandára kiszűrődő fényt, a fehér keménygallért csiklandozó szakáll szőlővenyigéit, a sok csatát, mely ott imbolygóit a résnyire összeszűkült szemek előtt, melyek örökre megpihentek a vékony, áttetsző szemhéjak alatt. – Jó napot, uram. – Ott állt, szinte vigyázzban, mintha a hadseregben lenne ismét. Dohmler professzor összekulcsolta nyugodt ujjait, Franz pedig egyszer úgy beszélt, mint egy segédtiszt, máskor meg mint egy titkár, míg főnöke egy mondat közepén félbe nem szakította: – Egy bizonyos utat végigjártunk – mondta szerényen –, pillanatnyilag nekünk a legtöbbet maga segíthet, dr. Diver. Most, hogy kiugrasztották a nyulat a bokorból, Dick bevallotta: – Én… magam… nem a legegyenesebb utat járom. – Nekem semmi közöm a maga személyes reakcióihoz – mondta Dohmler. – De ahhoz igenis van közöm, hogy ennek az úgynevezett „érzelemátvitelnek” – rövid, gúnyos pillantást vetett Franzra, melyet az utóbbi hasonlóképpen viszonzott –, ennek véget vessünk. Miss Nicole valóban jól van, de koránt sincs olyan állapotban, hogy túléljen olyasvalamit, amit ő joggal tragédiának nevezhetne. – Megértem, hogy nehéz helyzetben van. – Igen. A professzor hátradőlt a székében és nevetett, aztán szinte még nevetés közben egyszerre megcsillant éles kis szürke szeme, ahogy ezt mondta: – Talán érzelmileg maga is belebonyolódott az ügybe. Dick tisztában volt vele, hogy ugratják, és ő is nevetett. – Csinos lány… bizonyos határok között ezt senki sem fogadhatja közömbösen. Nincs szándékomban… Megint Franz kezdett el beszélni, s Dohmler megint belefojtotta a szót egy Dick mellének szögezett kérdéssel: – Gondolkozott már azon, hogy elmegy innen? – Nem mehetek el.

Dr. Dohmler odafordult Franzhoz: – Akkor Miss Warrent küldjük el. – Ahogy jónak látja, professzor úr – adta meg magát Dick. – Drámai helyzet, kétségtelen. Dohmler professzor úgy emelkedett fel, ahogy egy lábatlan ember száll fel a mankóira. – Szakmai szempontból drámai! – kiáltotta visszafojtva. Egy sóhajtással visszadőlt a székbe, s várta, hogy a visszhangzó mennydörgés elhaljon a szobában. Dick látta, hogy Dohmler a maga drámai helyzetének tetőpontjára érkezett, s nem tudta, vajon ő eljutott-e már ide. Mikor a mennydörgés elenyészett, Franznak sikerült végre szóhoz jutnia. – Diver doktor tisztességes ember – mondta. – Érzésem szerint csak fel kell mérnie ezt a helyzetet, s nem kétséges, hogy helyesen fog eljárni. Véleményem szerint Dick segítségének feltétlenül hasznát vehetjük, anélkül, hogy bárki is elmenne innen. – Magának erről mi a véleménye? – kérdezte Dohmler professzor Dicket. Dick faragatlannak érezte magát ebben a helyzetben; ugyanakkor a Dohmler kijelentését követő csendben arra is rádöbbent, hogy a lelketlen közönynek ezt az állapotát úgysem hosszabbíthatta meg időtlen időkre, így hát hirtelen kirukkolt: – Félig-meddig szerelmes vagyok bele… már arra is gondoltam, hogy feleségül veszem. – Ugyan már! – tört ki Franz. – Várjon – figyelmeztette Dohmler, de Franz ezúttal nem volt hajlandó várni. – Micsoda? És a fél életét arra áldozza, hogy orvos, ápoló meg minden legyen egy személyben? Még mit nem! Tudom, mi szokott az ilyen dolgokból kisülni. Száz százalék, hogy az első válságos pillanatban kész, vége… legjobb lenne, ha soha többet nem találkozna vele. – Maga mit gondol? – kérdezte Dohmler Dicket. – Franznak természetesen igaza van.

HETEDIK FEJEZET Késő délutánra járt, mikor a vita végén leszögezték, mit kell majd Dicknek tennie: a lehető legkedvesebben viselkedjék, s mégis idegenítse el magától a lányt. Mikor a három orvos végre felállt, Dick kinézett az ablakon: könnyű eső szemerkélt – Nicole várakozik rá sóvárogva, valahol az esőben. Mikor esőkabátját nyakánál fölgombolva, kalapját a szemére húzva kilépett a házból, a főbejárat boltozata alatt rögtön a lányba botlott. – Tudok egy helyet, ma odamehetnénk – mondta. – Mikor beteg voltam, esténként el-elüldögéltem a többiekkel bent… mindig ugyanazt mondták. Természetesen most már én is úgy nézem őket, mint betegeket… és… és… – Nemsokára kiszabadul. – Ó, igen, nemsokára. Beth, a nővérem, de tudja, mindig Babynek hívtuk, néhány hét múlva eljön értem, és elvisz valahová; s aztán még egy utolsó hónapra visszajövök ide. – A húga vagy a nővére? – A nővérem, és jóval idősebb nálam. Huszonnégy éves, és tisztára, mint egy angol. Londonban lakik az apám húgával. Egy angol jegyezte el, de az angol elesett a háborúban… én sohasem láttam. Az esőn átbukó nap homályos alkonyi fényében elefántcsont-aranyos arca csupa ígéret – Dick ilyet még sohasem látott: a kiugró arccsontok, az enyhe sápadtság, az inkább hűvös, mint lázas tekintet arra emlékeztetett, hogy ez az arc egy ígéretes életet kezdő fiatal lány arca olyan teremtés, akinek élete nemcsak azzal kecsegtet, hogy benne az ifjúság egy szürkébb vászonra vetül majd rá, hanem hogy élete igazi növekedés lesz; hogy az az arc az élet delelőjén is szép lesz, és szép lesz az élet alkonyán is, mert ilyen az alkata, ilyen az ökonómiája. – Mit néz? – Csak arra gondolok, hogy maga nemsokára boldog lesz. Nicole megrémült: – Én? Hát persze… A dolgok annál rosszabbak, mint amilyenek voltak, már úgysem lehetnek. A fedett fásszínben, ahova Dicket vezette, törökülésben kuporgott a golfcipőjén, börberikabátját összehúzta magán, arcát pirosra csípte a nedves levegő. Komoran viszonozta a férfi hosszú tekintetét, szemügyre vette büszke tartását, ahogy alakja finoman elvált a póznától, amelynek támaszkodott; nézte az arcát, amely az öröm és a gúny tájaira tett, rá annyira jellemző kirándulások után, mindig a figyelmes komolyság merev formáiban igyekezett megfegyelmezni magát. Jellemének vidám, gunyoros oldala, amely vöröses ír bőrszínéhez látszólag a legjobban illett: a lány előtt ez volt a legkevésbé ismerős. Félt tőle, de ettől még csak mohóbban szerette volna megismerni… ez volt a férfiasabb oldala; a másik a nevelés eredménye, a megfontoltság az udvarias szemekben; nem kétséges, a lány mindezt azonnal kisajátította magának, akárcsak Dick legtöbb korábbi hölgyismerőse. – Ez az intézet, ha másra nem is, de nyelvtanulásra igazán jó volt – mondta Nicole. – Két orvossal franciául, az ápolónőkkel németül, néhány takarítóasszonnyal meg egy beteggel olaszul vagy hogyan beszélgettem, és egy másiktól meg elég sokat tanultam spanyolul. – Szép. Dick megpróbált változtatni magatartásán, de a logika nem sietett segítségére. – Meg zenét is; remélem, nem hitte el, hogy kizárólag a ragtime érdekel. Mindennap gyakorolok… az utolsó néhány hónapban Zürichben egy zenetörténeti tanfolyamon vettem részt. Az az igazság, hogy olykor kizárólag ez tartotta bennem a lelket… a zene és a rajzolás. – Hirtelen előrehajolt, és cipője talpáról egy kis fityegő bőrdarabot tépett le, s aztán újra felnézett. – így, ebben a pózban szeretném most magát lerajzolni. Most, hogy a lány a maga elért eredményeiért tőle várta az elismerést, Dick elszomorodott.

– Irigylem magát. Pillanatnyilag engem semmi más nem érdekel, csak a munkám. – Ó, azt hiszem, hogy egy férfinak ez így jó. De azt hiszem, egy lánynak rengeteg aprósághoz kell értenie, hogy azokat aztán továbbadhassa a gyerekeinek. – Szerintem is – mondta Dick szándékos közönnyel. Nicole csendben ült. Bárcsak beszélne, ő meg játszhatna a szófukar társalgó könnyű szerepét, kívánta Dick, de a lány most csak ült csendben. – Maga tökéletesen rendbe jött – mondta. – Próbálja meg elfelejteni a múltat, egy-két évig ne vigyen túlzásba semmit. Menjen vissza Amerikába, kezdje első bálozóként, legyen szerelmes… és legyen boldog. – Én nem leszek többé szerelmes. – Szakadt cipőivel egy penészcsomót kapart le a gerendáról, amelyen ült. – De még mennyire, hogy lesz – bizonygatta Dick. Hát ha egy évig nem is, de ami késik, nem múlik. – Majd kegyetlenül hozzátette: – Teljesen normális életet élhet, és egy fészekalja gyönyörű gyermeke lehet. Már maga az a tény, hogy ebben az életkorban tökéletesen gyógyultan tér vissza az életbe, azt bizonyítja, hogy a gyógyulást siettető tényezők megtették a magukét. Ifjú hölgyem, maga még akkor is egyenes derékkal cipeli a magára mért terheket, amikor a barátai már sikoltozva összerogytak alatta. De valami fájdalmas tekintetet pillantott meg a lány szemében, amikor ezt a durva dózist, a kegyetlen figyelmeztetést tudomásul vette. – Tudom, még hosszú ideig nem leszek alkalmas a házasságra – mondta szerényen. Dick túlságosan fel volt dúlva, semhogy erre válaszolni tudjon. A szántóföldek felé nézett, s megpróbált megint keményen, hetykén viselkedni. – Tökéletesen rendbe jön… itt mindenki bízik magában. Gregory doktor pedig olyan büszke magára, hogy talán még… – Gyűlölöm Gregory doktort. – Nem szép magától. Nicole világa darabokra hullott, de hát ez a világ gyenge, még csak alig megteremtett világ volt; mögötte érzelmei és ösztönei tovább harcoltak egymással. Mindössze egy órája lenne csak, hogy ott állt a bejáratnál, őt várta, s úgy virított rajta a remény, mint az övébe tűzött virágcsokor? Őrá várt a ruha ropogós frissen, őrá a gomb, mind a helyén… kipattant bimbó… a friss fuvalom, édesen, várakozóan. – Milyen jó lesz ismét szórakozni – nyögte ki Nicole. Egy pillanatra az a kétségbeesett ötlete támadt, hogy elmondja neki, milyen gazdag, mekkora házakban lakott, hogy valóban értékes portéka – egy pillanatra nagyapjává, Sid Warrenná, a lócsiszárrá vedlett át. De legyűrte magában a kísértést, hogy az értékeket összekeverje, és mindezeket a dolgokat bezárta a maguk viktoriánus szobácskáiba – még annak árán is, hogy nem lesz számára hely, ahol megvetheti a lábát, csak az üresség és a fájdalom marad. – Vissza kell mennem a klinikára. Elállt az eső. Dick mellette baktatott, érezte a lány boldogtalanságát, és legszívesebben felitta volna az esőcseppeket, amelyek Nicole arcán végigperegtek. – Van egypár új lemezem – mondta a lány –, már alig várom, hogy feltegyem őket. Tudja, hogy… Aznap este vacsora után Dick úgy gondolta, hogy most végleg kenyértörésre viheti a dolgot; és fenékbe akarta rúgni Franzot is, hogy részben az ő jóvoltából ilyen piszkos ügyletbe keveredett. A hallban várakozott. Tekintetével egy csuklyát követett, mely nem volt nedves a várakozástól, mint Nicole-é, és egy mostanában megoperált koponyát takart. Mögüle emberi szemek bámultak kifelé, észrevették őt, és odajöttek hozzá: – Bonjour, Docteur.[11] – Bonjour, Monsieur

– Il fait beau temps – Oui, merveilleux. – Vous étes ici maintenant? – Non, pour la journée seulement. – Ah, bon. Alors… au revoir, Monsieur.[12] Az emberroncs boldog volt, hogy új ismeretségre tett szert, és csuklyájában eltávozott. Dick várt. Hirtelen egy nővér jelent meg a lépcsőn, üzenetet hozott neki. – Miss Warren elnézését kéri, doktor úr. Le akar feküdni. Ma este a szobájában vacsorázik. A nővér várta a választ, félig azt remélte, hogy Dick válaszában azt is sejteti majd, hogy Miss Warren viselkedését enyhén szólva furcsának találja. – Értem. Hát akkor… – Nagyot nyelt, a szívverését a normálisra igazította. – Remélem, jobban érzi magát. Köszönöm. Zavart volt és elégedetlen. De mindenesetre ez a fordulat most felszabadította. Írt néhány sort Franznak, kimentette magát a vacsoráról, s a mezőn át elindult a villamosmegálló felé. Mikor fellépett a peronra – tavaszi félhomály aranyozta be a rácsokat és az üveget a pénzbedobós automatán –, hirtelen úgy érezte, hogy a megállót s a kórházat hol centripetális, hol centrifugális erők rángatják ide-oda. Megijedt. Boldog volt, mikor Zürich masszív macskaköveit érezte újra a talpa alatt. Várta, hogy másnap hírt kapjon Nicole-ról, de hiába. Kíváncsi volt, nem beteg-e. Felhívta a klinikát, és beszélt Franzcal. – Tegnap is, ma is lejött az ebédhez – mondta Franz. Kissé szórakozottnak látszik, mintha a fellegekben járna. Hogy zajlott le? Dick megpróbálta átugrani a nemek közötti gleccserszakadékot. – Odáig el sem jutottunk… legalábbis én azt hiszem. Megpróbáltam tartózkodó lenni, de nem hinném, hogy elegendő történt volna ahhoz, hogy magatartását megváltoztassa, ha egyáltalán komolyan vette a dolgot. Talán a hiúságát sértette, hogy nem szolgálhatott soupgrâce-szal[13]. – Abból, amit az ápolónővérnek mondott, hajlandó vagyok azt hinni, megértette, miről van szó. – Helyes. – Ennél jobb dolog nem is történhetett volna. Nem látszik túlságosan izgatottnak… csak mintha egy kissé a fellegekben járna. – Hát akkor nagyszerű… – Szeretnélek mielőbb látni, Dick.

NYOLCADIK FEJEZET A rákövetkező hetekben Dick óriási csalódást érzett. Az egész ügy kóros eredete és gépies lezárása rossz, fémes szájízt hagyott maga után. Nicole érzelmeivel tisztességtelenül bántak – mi volna, ha ezekről az érzelmekről kiderülne, hogy ott rejtőznek az ő szívében is? Egy időre muszáj megtagadnia magától az örömöt – álmaiban látta maga előtt, a klinika kertjében sétált, és széles szalmakalapjával integetett. Egyszer testi valóságában is látta: a Palace-szálló előtt haladt el éppen, mikor egy csodálatos Rolls kanyarodott a félhold alakú bejárathoz. A száz tüzes ló erejével repített autó gigantikus méretei közt csaknem teljesen elveszett Nicole és az a másik fiatal hölgy, akit Dick Nicole nővérének nézett. A lány észrevette, és egy pillanatra ajkai hirtelen, riadtan szétnyíltak. Dick megemelte a kalapját és továbbment, de a levegő abban a pillanatban mégis az összes kergekóros grossmünsteri manók, koboldok tobzódásától volt hangos. Megpróbálta a dolgot kitörölni emlékezetéből, s ezért egy részletes emlékiratot nyújtott be magának, amelyben kitért a Nicole előtt álló dicső korszakokra, egy újabb „betegségroham” lehetőségeire, amely a külvilág nyomására úgyis mindenképpen bekövetkezik – kimerítő mementó volt, mely íróján kívül bárkit meggyőzhetett volna. Ennek az igyekezetnek minden haszna abban mutatkozott meg, hogy újra rádöbbentette: mennyire belebonyolódott érzelmileg ebbe az ügybe; és ettől fogva elszántan tömte magát ellenmérgekkel. Az egyik az a telefonoskisasszony volt Bar-sur-Aube-ból, aki a felülmúlhatatlanul szép szabadsága idején megismert férfiakat hajszolta végig Európán Nizzától Koblenzig; a másik, hogy intézkedni próbált, hátha államköltségen hazamehetne augusztusban; a harmadik pedig, hogy egyre lázasabban dolgozott könyvének levonatain, melyet még azon az őszön a pszichiátria németül beszélő világa elé óhajtott helyezni. Dick kinőtte ezt a könyvet; most már aprólékosabb kutatómunkára szerette volna adni a fejét; ha ösztöndíjat kap, rengeteg gyakorlatra tehet szert. Közben újabb munkát tűzött ki maga elé: Kísérlet a neurózisok és pszichózisok egységes és pragmatikus osztályozására, a különböző mai iskolák terminológiája szerint diagnosztizált ezerötszáz Kraepelin-előtti és Kraepelin-utáni eset vizsgálata alapján – ma]d egy újabb komor szakasz: – Az egymástól függetlenül felmerült vélemények kronologikus alosztály ázásával. Igen, ez a cím monumentális lesz majd németül.[14]

Montreux-be menet Dick lassan nyomkodta a pedált; amikor csak tehette, szájtátva bámulta a Dent du Midit, és valósággal elvakította a parti szállók fasorain át meg-megpillantott tó tükre. Angolokat látott kisebb csoportokban, akik négy év után most tűntek fel első ízben errefelé, és úgy sétálgattak egy Sherlock Holmes gyanakvásával a szemükben, mintha ebben a megbízhatatlan országban német népfelkelők támadhatnák meg őket bármely pillanatban. Épülő és ébredő világ tanúja volt az ember, bármerre nézett ezen a dombon, melyet a hegyekből lezúduló víz emelt hordalékából. Bernben és Lausanneban, dél felé menet Dicket buzgón faggatták, vajon jönnek-e amerikaiak ebben az évben: „Ha júniusban nem is, de mondjuk, augusztusban?” Rövid bőrnadrágot viselt, katonainget, turistabakancsot. Hátizsákjában vászonruha és egy váltás fehérnemű. A glioni drótkötélpálya állomásánál kerékpárját beadta a megőrzőbe, leült a büfé teraszán, sört rendelt, s közben figyelte, hogyan mászik le az a kis bogár a nyolcvan fok meredek lejtőn. A füle tele volt alvadt vérrel – La Tour de Pelzben szédítő vágtát vágott ki, abban a hiszemben, hogy atlétaizmai elpuhultak. Alkoholt kért, kívül letisztogatta a vért, és közben a sikló befutott az állomásra. Látta, hogy a kerékpárját berakják, fogta a hátizsákját, bedobta a kocsi egyik alsó

fülkéjébe, s aztán maga is beszállt. A hegymászó kocsikat olyan rézsútosra tervezik, amilyen szögben a homlokba húzott kalap karimája áll, amikor viselője nem akarja, hogy felismerjék. A kocsi alatti tartályból vastag sugárban víz áramlott kifelé. Dicket lenyűgözte az ötlet zsenialitása – most egy ellenkocsi vizet vesz fel a hegytetőn, és mihelyt a fékeket kiengedik, annak a gravitációs ereje húzza fel majd az idelenti, immár könnyebbé vált kocsit. Óriási ötlet. A szemközti ülésen egy angol házaspár vitatta meg magát a kábelt. – Amit Angliában gyártanak, az öt-hat évig is eltart. Két évvel ezelőtt a németek nálunk olcsóbban kínálták, s mit gondolsz, meddig tartott az ő drótkötelük? – Meddig? – Egy évig és tíz hónapig. Aztán a svájciak szépen eladták az olaszoknak. Azok nem ellenőrzik olyan szigorúan a kábeleket. – Képzelem, milyen szörnyű dolog lenne Svájcnak, ha valamelyik kábel elszakadna. A kalauz becsukta az ajtót, még átszólt egy megafonon a confrére-jének[15], aztán a sikló hirtelen rándulással megindult egy gombostűfejnyi pont irányába, felfelé a smaragdzöld hegyoldalon. Miután elhaladt az alacsony háztetők fölött, Vaud, Valais, a Svájci Savoy és Genf égboltja vette körül, mint egy körkép, az utasokat. A tó közepén, melyet a Rajna vad vize hűsített, ott volt a nyugati világ igazi középpontja. Hattyúk lebegtek rajta, mint csónakok, és csónakok, mint hattyúk, egyformán elveszve e szívtelenül szép ürességben. Ragyogó idő, lent a füves tóparton és a Kursaal fehér udvarain csillogott a nap. Az udvarokon az ablakok nem vetettek árnyékot. Mikor Dick megpillantotta Chillont és Salagnon szigetén a várkastélyt, tekintetét lefelé fordította. A sikló a tópart legmagasabb házai felett járt; mindkét oldalon a színek tarka zűrzavarában pompázó virágok, gallyak tengere. A kert a siklópálya mentén helyezkedett el, a fülkében pedig egy felirat volt: Défense de cueillir les fleurs.[16] Bár virágot szedni felfelé menet tilos volt, azok be-benyomultak a tovahaladó siklóba – Dorothy Perkins-féle rózsák vonul- tak végig türelmesen minden egyes fülkén, lassan, a sikló mozgásával együtt imbolyogva, s aztán végül nekirugaszkodtak, és visszalendültek rózsaszínű tengerükbe. Ezek az ágak újra és újra végigpásztázták a siklót. A felső, Dick előtti fülkében egy csoport angol álldogált, az ég háttér-függönyét figyelték, mikor hirtelen zűrzavar támadt közöttük – szétváltak, hogy utat engedjenek egy ifjú párnak, akik sűrű bocsánatkérés közepette a sikló leghátsó fülkéjébe igyekeztek, Dick fülkéjébe. A fiatal férfi jellegzetes latin típus volt, szeme egy kitömött szarvaséra emlékeztetett; a lány Nicole. A két törtető egy pillanatig lihegett a nagy erőfeszítéstől; leültek, nevettek, és az angolokat beszorították a sarokba, aztán Nicole egyszerre megszólalt: – Hello. – Feltűnően csinos volt; Dick rögtön látta, hogy valami változás ment végbe rajta; egy pillanat alatt felmérte, hogy a változás oka: az Irene Castle módjára rövidre nyírt, puha csigába fogott bubifrizura. Kékesszürke pulóvert és fehér teniszszoknyát viselt – maga volt az első májusi reggel, és a klinika fertőzésének nyoma sem volt rajta. – Huh! – lihegett. – Huh, az az őr a következő állomáson úgyis letartóztat minket. Hadd mutassam be önöket egymásnak: dr. Diver, Conte de Marmora… Tyűha!…Megsimogatta új frizuráját, lihegett. A nővérem az első osztályra váltott jegyet… ez nála elvi kérdés. – Marmorával pillantást váltottak, majd fölkiáltott: – Aztán rájöttünk, hogy az első osztály itt a sofőr mögött kész halottas kocsi, végig befüggönyözték, mintha esőt várnának, így persze mit se lehet látni. De a nővérem rém előkelő… Nicole és Marmora cinkosán összenevettek, ahogy fiatalok közt szokás. – Hova tartanak? – kérdezte Dick. – Caux-ba. Maga is? – Nicole Dick öltözékére nézett. – Ott elöl, az a kerékpár a magáé? – Igen. Hétfőn készülök legurulni a hegyről. – Én meg majd ott ülök a kormányon, jó? Komolyan beszélek… nem hiszi? Ennél mulatságosabb dolgot el sem tudok képzelni.

– Én viszont a karomban viszem le magát – tiltakozott Marmora hevesen. – Görkorcsolyán viszem le, vagy ledobom… S maga szép lassan, mint egy pihe, úgy fog lehullani. Mekkora öröm Nicole arcán – pihenek lenni újra, s nem különcnek, újra lebegni s nem vánszorogni. Öröm volt nézni – olykor illedelmesen félénknek látszott, pózolt, arcokat vágott és gesztikulált –, máskor meg árnyék borult rá, a régi szenvedés méltósága árasztotta el egészen az ujja hegyéig. Dick azt kívánta, bárcsak messze lenne tőle; félt, hogy egy olyan világra emlékezteti, melyet egyszer már szerencsésen maga mögött hagyott. Úgy döntött, hogy a másik szállodában száll meg. Mikor a sikló megállt, akik most ültek benne először, úgy érezték: két égbolt kékje közt lebegnek. Mindez azért történt, mert a felfelé haladó és lefelé jövő sikló kalauza valami titokzatos üzenetet váltott egymással. Aztán megint felfelé, föl egy erdei ösvényen, egy szurdokon, s aztán fel egy hegyre, mely telis-tele volt nárcisszal, égi utassal. Akik odalent Montreux-ben teniszeztek a tóparti pályákon, most gombostűfej nagyságúak voltak csupán. Valami új varázs érződött a levegőben: frissesség – zenében megtestesülő frissesség, ahogy a sikló befutott Glionba, és az utasok meghallották a szálloda kertjében játszó zenekart. Mikor átszálltak a hegyi vasútra, a zenét elnyelte a hidraulikus tartályba bezúduló víz zúgása. Csaknem a fejük felett ott volt Caux, ahol egy szálloda ezer ablaka égett a lemenő nap fényében. De a szállodát másképp közelítették meg – egy szuszogó, csigavonalban haladó masina vitte a turistákat felfelé, egyre magasabbra; átpöfögtek az alacsonyan úszó felhőkön, és Dick egy pillanatra elvesztette szem elől Nicole arcát a kissé megdőlt gőzgép párafellegében; gyenge szellő simogatta őket, s a szálloda egyre nőni látszott minden egyes kanyarodóval, s aztán egyszer csak ott voltak, fent, a páratlan napsütésben. Az érkezés zűrzavarában – felvette hátizsákját, és előrement a peronra a kerékpárjáért – Dick hirtelen arra lett figyelmes, hogy Nicole áll mellette. – Maga nem a mi szállodánkban lakik? – kérdezte. – Spórolok. – Nem ebédelne velünk? – Valami baj volt a csomagok körül. – A nővérem… dr. Diver Zürichből. Dick meghajolt a huszonnégy év körüli, magas és magabiztos fiatal nő felé. Félelmetes és sebezhető, állapította meg magában, és más szigorú, virágajkú nők jutottak az eszébe. – Ebéd után lenézek magukhoz – ígérte Dick. – Először terepszemlét tartok. Útnak indult, a kerékpárját maga előtt tolta, és érezte, hogy Nicole követi a tekintetével, érezte, hogy a lány az első, reménytelen szerelem üzenetét küldi utána, s ez az üzenet most ott kígyózik az ő szívében. Kétszáz métert tett meg hegynek fölfelé, míg a másik szállodához ért, kivett egy szobát, s azután ahogy mosdott, az előző tíz perc minden emléke elenyészett, csak valami részeg mámort érzett, amelybe olykor hangok, jelentéktelen hangok hasítottak bele, és amely hangok mit sem tudtak róla, hogy őt, Dicket, valaki mennyire szereti.

KILENCEDIK FEJEZET Már várták, hiányérzetük volt nélküle. Még most is ő volt a kiszámíthatatlan tényező; Miss Warrenra és az ifjú taljánra éppúgy kiült a várakozás, mint Nicole-ra. A szálloda szalonját – mesés akusztikájú terem – tánc céljaira kiürítették, de azért akadt néhány vendég: egy bizonyos korú angol nők kicsiny galériája – inggallér, festett haj és rózsaszínűre-szürkére púderezett arc-, egy bizonyos korú amerikai nők kicsiny galériája: hófehér paróka, fekete ruha, meggypiros ajak. Miss Warren és Marmora egy sarokasztalnál ültek. Nicole, velük átlósan, vagy húsz méternyire, és mikor Dick belépett, az ő hangját hallotta: – Hall engem? Normális hangon beszélek. – Tökéletesen. – Hello, dr. Diver. – Mi ez? – Tudja, hogy a terem közepén lévők nem hallják, amit mondok, csak maga? – Egy pincértől tudjuk – mondta Miss Warren. – Saroktól sarokig… olyan, mint egy távíró. Izgalmas élmény volt idefent lenni a hegyen, akár egy óceánjárón. Marmora szülei csatlakoztak hozzájuk. Tisztelettel övezték a két Warren kisasszonyt – Dick megtudta, hogy vagyonuknak egy milánói bankkal van valami kapcsolata, annak a banknak viszont a Warrenék vagyonával. De Baby Warren Dickkel akart beszélni, azzal a lendülettel, amely úgy sodorta valamennyi új férfi közelébe, mintha szigorú pórázon lenne, és ellenállhatatlan kényszer hajtaná, hogy mihelyt csak lehet, a szíj végéig rugaszkodjon. Gyakran keresztbe vetette a lábát, a nyughatatlan szüzek módjára. – Nicole említette, hogy maga is gondját viselte, és nagy része van abban, hogy felépült. Egy dolgot azonban nem tudok: mit kell nekünk tennünk… olyan homályosan beszéltek abban a szanatóriumban; csak annyit mondtak, hogy Nicole legyen természetes és vidám. Tudtam, hogy Marmoráék idefönt vannak, megkértem hát Tinót, jöjjön le elénk a siklóhoz. És látja, mi történt… Nicole első dolga az volt, hogy a fiúval együtt kimászott a kocsiból, mintha mindkettőjüknek elment volna az esze… – Teljesen normális dolog – nevetett Dick. – Sőt, én jó jelnek mondanám. Kölcsönösen el akarták kápráztatni egymást. – De mit szóljak mindehhez én? Mielőtt még észbe kaptam volna, ott, a szemem láttára, levágatta a haját Zürichben, mert látott valami képet a Vanity Fair-ben. – Nincs ebben semmi. Miss Nicole szkizoid… meg rögzött különc. Ezen nem lehet változtatni. – Mit jelent ez? – Pontosan azt, amit mondtam… különc! – Helyes, de hogy lehet megállapítani, mikor különc valaki, és mikor őrült? – Őrültségről szó sincs… Nicole egyszerűen üde és boldog; felesleges bármitől tartania. Baby állandóan cserélgette a lábát… egyenes leszármazottja volt azoknak az elégedetlen nőknek, akik száz évvel korábban Byronba voltak szerelmesek, és a gárdatiszttel való tragikus viszonya ellenére is, mintha fából lett volna, mintha az önfertőzés légköre lengte volna körül. – Vállalom a felelősséget – jelentette ki –, de teljes bizonytalanságban vagyok. A családunkban soha ilyesmi azelőtt elő nem fordult… mi úgy tudjuk, Nicole-t valami megrázkódtatás érte, véleményem szerint egy fiú miatt, de valójában mégsem tudunk mindent. Apám azt mondja, ha elő tudná keríteni azt a fiút, agyonlőné. A zenekar a Szegény Butterfly-t játszotta; az ifjú Marmora a mamájával táncolt. Valamennyiük fülének új volt ez a melódia. Dick Nicole-t figyelte, és leste Nicole vállát, ahogy az idősebb Marmorával cseveg, akinek a hajába fehér szálak keveredtek, a lány haja meg olyan volt most, mint egy klaviatúra, és Dick egy hegedű testére gondolt, aztán meg a becstelenségre, a titokra. „Lásd, egy szép nap végre…” – Nekem valójában megvan a magam terve – folytatta Baby bocsánatkérő

keménységgel. – Lehet, hogy maga szerint abszolúte haszontalan dolog, de azt mondják, Nicole-ra még néhány évig felügyelni kell. Nem tudom, ismeri-e Chicagót. – Nem. – Hát Chicagónak van az úgynevezett Északi Oldala és a Déli Oldala, és tudja, teljesen elkülönülnek egymástól. Az Északi az maga a sikk meg minden, és mi mindig ott is laktunk, vagy legalábbis jó pár éve ott lakunk már, de rengeteg régi család, régi chicagói család, érti, mire gondolok, még ma is a Déli Oldalon lakik. Ott van az egyetem is. Van, aki szerint nincs levegője, a lényeg az, hogy egészen más, mint az Északi Oldal. Nem tudom, tud-e követni. Bólintott. Ha csak egy kicsit is koncentrál, képes követni. – Namármost, rengeteg ismerősünk van ott… az egyetemen apa dönt egyes katedrák, ösztöndíjak sorsa meg miegymás felől, és arra gondoltam, ha Nicole-t hazavisszük és bedobjuk a mélyvízbe… tudja, remek hallása van, és sok nyelven beszél… mi lehetne jobb az ő pillanatnyi állapotában, mint hogy beleszeret egy derék orvosba… Hirtelen jókedv árasztotta el Dicket: Warrenék orvost akarnak vásárolni Nicole-nak. Nincs kölcsönbe egy csinos orvos?…Minek aggódni Nicole miatt, amikor olyan helyzetben vannak, hogy bármikor vásárolhatnak neki egy jóképű fiatal orvost, aki csak most bújt ki a tojáshéjból? – És mi lesz az orvossal? – kérdezte önkéntelenül. – Szép számmal lesznek, akik kapnak a lehetőségen. A táncosok visszajöttek, de Baby még gyorsan odasúgta: – Na tessék, hát erre gondoltam. Hol van Nicole?… Eltűnt. Felment a szobájába? Tessék, most én mit csináljak? Sohasem tudom, vajon valami ártatlan dologról van-e szó, vagy utána kell mennem? – Talán egyszerűen csak egyedül akar lenni… aki egyedül él, hozzászokik a magányhoz. – Látta, hogy Miss Warren nem figyel, így hát elhallgatott. – Körülnézek. Odakint minden ködbe burkolózott, s olyan volt, mintha a tavaszt elfüggönyözték volna. De a szálló környéke megelevenedett. Dick borospincék ablakait hagyta maga mögött, ahol szállodaszolgák ültek farönkökön, és egy liter spanyol bor mellett kártyáztak. Ahogy közeledett a korzó felé, csillagok törtek át lassan a magas Alpok fehér gerincén. A tóra néző, patkó alakú úton Nicole állt mozdulatlanul két lámpaoszlop között, és ő csendben közeledett feléje a pázsiton át. A lány „Nicsak, maga az” tekintettel fordult feléje, és ő egy pillanatra megbánta, hogy idejött. – A nővére már izgul maga miatt. – Ó! – Hozzászokott már, hogy minden lépését figyelik. Megpróbált magyarázatot adni: – Néha egy kicsit… egy kicsit túl sok. Olyan csendesen éltem. Ma este ez a zene sok volt, túl sok. Legszívesebben sírtam volna… – Megértem. – Szörnyű izgalmas nap volt ez a mai. – Tudom. – Nem akarom kihúzni magam semmiből… elég bajt okoztam eddig úgyis mindenkinek. De ma este el akartam tűnni. Hirtelen eszébe jutott Dicknek, ahogy a haldoklónak jutna eszébe, hogy elfelejtette megmondani, hol a végrendelete, hogy Nicole-t Dohmler és a mögötte álló kísértetnemzedékek „újranevelték”, az is eszébe jutott, hogy még sok minden lehet, amit el kellene mondania a lánynak. De ahogy ezt a bölcs gondolatot a lelke mélyén tudomásul vette, végül mégis névértékalapon fogta fel a helyzetet, és így szólt: – Maga nagyon kedves teremtés… legyen továbbra is önmaga bírája, másra ne hallgasson. – Tetszem magának? – Hát persze. – És hajlandó lenne… – A patkó százméternyire lévő homályos vége felé baktattak. – Ha nem lennék beteg, hajlandó lenne… arra gondolok, ha olyan lány lennék, akivel maga… pfuj, undorító.

Hiszen úgyis tudja, mire gondolok. Most aztán nyakig benne volt a pácban, hatalmas, esztelen indulat borította el. Nicole közel állt hozzá, és ő érezte, hogy hirtelen másképp kezdi szedni a levegőt, de rutinja megint a segítségére sietett, egy fiús nevetés és egy durva megjegyzés formájában. – Csak képzelődik, kedvesem. Ismertem egy férfit, aki beleszeretett az ápolónőjébe… – Az anekdota ment tovább a maga útján, lépteik központozták csupán. Nicole hirtelen egy velős kijelentéssel félbeszakította: – Baromság! – Ez nagyon közönséges volt magától. – Na és? – fortyant fel. – Talán azt hiszi, egy csepp eszem sincs?… Ha a betegségem előtt nem is volt, de most már van. És ha nem tudnám, hogy maga a legvonzóbb férfi, akivel életemben találkoztam, joggal hihetné, hogy megőrültem. Jó, ilyen az én szerencsém… de ne áltassa magát, hogy én nem tudok semmit… én kettőnkről mindent tudok. Dick még jobban beszorult. Eszébe jutott, mit mondott az idősebb Warren kisasszony a chicagói Déli Oldal intellektuel-tőzsdéin felvásárolható fiatal orvosokról, és egy pillanatra megkeményedett. – Maga elbűvölő kislány, de én nem vagyok szerelmes. – Nem ad rá nekem lehetőséget. – Micsoda??? A szemtelenségtől, a gátlástalan hódító-dölyftől leesett az álla. A zűrzavaron kívül semmi nem j ütött eszébe, amit Nicole Warren most megérdemelne. – Adjon rá most lehetőséget. A hang elcsendesült, visszasüllyedt a lány keblébe, és kifeszítette a szoros ruhát a szíve fölött, ahogy közelebb lépett hozzá. Dick érezte a fiatal ajkakat, s a testet, ahogy megkönnyebbülten sóhajt fel az egyre szorosabban ölelő karok közt. Most már nem volt többet mit tervezni, mintha Dick önkéntesen valami oldhatatlan vegyületet készített volna, egymáshoz kapcsolt és elválaszthatatlan atomokból: kidobható az egész, de soha újra nem bontható vissza atomértékre. Ahogy a lányt ölelte és simogatta, és ahogy az egyre szorosabban bújt hozzá, ahogy szájával új élmény Nicole-nak – egyre mélyebbre merült, egyre mélyebben oldódott föl a szerelemben, és mégis megvigasztalódva és győztesen, hálás volt, hogy egyáltalán létezik, ha csak Nicole nedves szemében visszatükröződve is. – Istenem – lihegte –, milyen jó téged csókolni. Üres locsogás volt, de most már Nicole kerekedett felül, és élt is ezzel; kacérkodott és eltáncolt tőle, otthagyta, és ő ilyenkor úgy érezte: két szakadék közt lebeg, akárcsak délután a siklóban. Nicole ezt érezte: Tessék, most majd szépen rájön, milyen beképzelt volt; hogyan bánt velem; ó, hát nem csodálatos? Megszereztem magamnak, az enyém. Most sorrendben a menekülés következett, de az is olyan édes volt és olyan új érzés, hogy csak andalgott, teljesen ki akarta élvezni a helyzetet. Hirtelen megborzongott. Kétszáz lábnyira lent a mélyben egy fény-nyakláncot látott és egy fénykarperecet – Montreux-t és Veveyt –, mögöttük egy homályos fülönfüggőt pillantott meg: Lausanne-t. Valahonnan lentről tánczene bágyadt hangja érkezett. Nicole most már teljesen kijózanodott, hűvös fejjel úgy próbálta egységes képpé idézni gyermekkora érzelmes emlékeit, amilyen elszántan egy férfi részegedik le egy megvívott csata után. De még mindig tartott Dicktől, aki ott állt mellette, és oly jellegzetes módon a patkót szegélyező vaskerítésnek támaszkodott: – Emlékszem, hogy ott álltam, és vártam magát a kertben… úgy tartottam a két karomban önmagamat, mint egy virágcsokrot. Én legalábbis így éreztem… azt gondoltam, milyen édes vagyok… és csak várok… várok, hogy azt a csokrot átnyújthassam magának. Ott lihegett a lány válla fölött, aztán erőszakosan maga felé fordította; megcsókolta, sokszor, és valahányszor odabújt hozzá, a lány arca megnagyobbodott, keze az ő vállán nyugodott. – Nagyon esik. Hirtelen a tó túlsó oldalán, a szőlős lankák felől megdördült az ég; ágyúval lőtték a jégveréssel

vemhes felhőket. A korzó fényei kialudtak, majd meggyulladtak újra. Nem sokkal később megérkezett a vihar, először csak az egekből ömlött alá, aztán kétszeres erővel, mint az áradat, zúdult le a hegyekből, és mosta végig hatalmas robajjal az utakat és kőcsatornákat; és vele jött a sötétség, vele jöttek a villám vad nyilai, a világszaggató mennydörgés, az ég maga volt a megtestesült fenyegetés, a tépett, foszló felhők rémülten menekültek tova a szálloda felett. A hegykoszorú és a tó eltűnt – a szálloda ijedten kuporgott a zűrzavarban, a káoszban, a sötétségben. De ekkorra Dick és Nicole már elérték a hallt, ahol Baby Warren és a három Marmora aggódva várta őket. Izgalmas volt kilépni az esőből és a ködből: mögöttük becsapódott az ajtó, és csak álltak ott és nevettek, és reszkettek az érzelemtől, a szél még ott zúgott a fülükben, az eső még ott volt a ruhájukon. A bálteremben a zenekar egy Strauss-keringőt játszott, harsányan és összevissza. …Hogy dr. Diver egy elmebeteget vegyen feleségül? Hogy történt? Hol kezdődött? – Nem jönne vissza, miután átöltözött? – kérdezte Baby Warren, miután alaposan szemügyre vette. – Nincs másik öltönyöm, csak sortom van. Ahogy a kölcsönkapott esőkabátban a szállodája felé baktatott, gúnyos nevetés fojtogatta. – Óriási lehetőség – ó, igen, édes istenem! –, elhatározták, hogy orvost vásárolnak? Rendben van, ám érjék csak be azzal, aki Chicagóban a horgukra akad. – De durvasága undorral töltötte el, és menten igazságot szolgáltatott Nicole-nak, mikor eszébe jutott: soha semmit sem érzett még oly hamvas-fiatalnak, mint a lány ajkát; mikor eszébe jutott az eső, ahogy végigfutott, mint az őmiatta kicsorduló könny, Nicole lágyan fénylő, porcelán orcáin… A szűnő vihar csöndje három óra körül felébresztette, odament az ablakhoz. A lány szépsége áradt feléje a hullámos hegyoldalon, és kísértetiesen suhogva jött be a szobába a függönyön át. …Másnap reggel kétezer métert tett meg a Rocher de Naye-ig, és mulattatta, hogy az előző napi kalauz szabadnapját szintén a hegymászás gyönyörűségének áldozza. Aztán egyenesen Montreux-be ereszkedett le, megfürdött, majd ebédre visszatért a szállodába. Két levél várta. Nem szégyenkezem a tegnap este miatt… ennél szebb dolog még nem történt velem, és ha soha nem látom újra, Mon Capitaine, akkor is boldog leszek, hogy így történt. Ezek a sorok lefegyverezték – és Dohmler súlyos árnyéka visszavonult, mikor felbontotta a másik borítékot: KEDVES DIVER DOKTOR, Kerestem telefonon, de nem volt odahaza. Óriási kérésem lenne. Előre nem látott körülmények Párizsba szólítanak, és úgy látom, ha Lausanne-on át megyek, rengeteg időt nyerek. Kérésem: elvinné-e magával Nicole-t hétfőn Zürichbe – úgy tudom, akkor szándékozik maga visszatérni? és bevinné-e a szanatóriumba? Nem túl nagy a kérésem? Üdvözli BETH EVAN WARREN Dick magánkívül volt – Miss Warren nagyon jól tudja, hogy kerékpárral van; és mégis úgy fogalmazta a levelét, hogy ne lehessen visszautasítani. Nosza, boronáljuk össze őket! A gyengéd érzelmeket meg a Warrenék pénzét! Tévedett. Baby Warrennak nem voltak ilyen szándékai. Dicket egy gyakorlatias nő szemével nézte, egy angolbarát elfogultságával mérte föl, és könnyűnek találta jóllehet szórakoztatónak. De az ő szemében túl „intellektuális” volt, és azzal az ágrólszakadt, sznob tömeggel vette egy kalap alá, amelyet hajdanán Londonban megismert – túlságosan is szolgálatkész, semhogy az igazi legyen. Miss

Warren el sem tudta képzelni, hogyan is felelhetne meg Dick annak az elképzelésének, amelyet az arisztokratákról alkotott. Ráadásul Dick makacs is volt – Baby nemegyszer látta, hogy szavait elereszti a füle mellett, beburkolózik a maga világába, furcsán, ahogy kevesen teszik. Azelőtt sem nézte jó szemmel Nicole gyermekkori, felelőtlen, meggondolatlan viselkedését, mostanában pedig józanul hozzászoktatta magát, hogy úgy gondoljon húgára, mint afféle szerencsétlen „félnótásra”; és egyáltalán Diver doktor nem volt épp az a fajta orvos, akit családtagnak el tudott volna képzelni. Ártatlanul csak a maga kényelmére akarta felhasználni. De kérésének megvolt a hatása, Dick teljesítette kívánságát. Egy vonaton tett utazás lehet szörnyű, lehangoló vagy komikus, lehet próbarepülés, lehet egy újabb utazás előképe; mint ahogy egy bizonyos napon még egy barát társaságában is hosszú lehet; a reggel kész rohanás, aztán rájönnek, hogy megérkeztek, és közösen esznek valamit. Aztán ott a délután, az utazás elenyészik, elhal, de a végén új rá megélénkül. Dick szomorúan vette tudomásul Nicole sovány örömét; de mégis megkönnyebbülést jelentett Nicole-nak, hogy oda tér most vissza, az egyetlen otthonba, amelyet ismer. Ezen a napon nem vallottak szerelmet egymásnak, de mikor otthagyta az előtt a szomorú kapu előtt, a Zürichi-tó partján, és Nicole megfordult, és őt nézte, tudta, hogy a lány problémája mostantól fogva mindörökre az övé is.

MÁSODIK KÖNYV ROSEMARY 1919-1925

ELSŐ FEJEZET Szeptemberben dr. Diver Baby Warrennal teázott együtt Zürichben. – Szerintem ostobaság – mondta a nő. – Nem vagyok benne biztos, pontosan értem-e az indítékait. – Ne sértegessük egymást. – Nicole nővére vagyok. – Ez még nem jogosítja fel arra, hogy sértegessen. Bosszantotta Dicket, hogy többet tud, mint amit elmondhat neki. – Nicole gazdag, de azért én még nem vagyok kalandor. – Pontosan erről van szó – siránkozott Baby. – Nicole gazdag. – Apropó, mennyi is a pénze pontosan? – kérdezte csöndesen Dick. Baby összerezzent; Dick pedig elmosolyodott, és így folytatta: – Hát nem látja, milyen butaság ez az egész? Inkább valaki férfiemberrel beszélnék a családjából… – Teljhatalommal rendelkezem – makacskodott a nő. Nem arról van szó, hogy maga szerintünk kalandor. Azt nem tudjuk, kicsoda maga. – Orvos vagyok – mondta. – Apám nyugalmazott lelkész. Buffalóban laktunk; a múltam nyitott könyv, bárki belenézhet. Először New Havenbe mentem; majd Rhodes-ösztöndíjat kaptam. Dédapám Észak-Carolina kormányzója volt, és az „Örült” Anthony Wayne egyenes ági leszármazottja vagyok. – Ki volt az az „Őrült” Anthony Wayne? – kérdezte gyanakvóan Baby. – Az „Őrült” Anthony Wayne? – Azt hiszem, elég őrültség van amúgy is ebben az ügyben. Dick csüggedten megrázta a fejét. Nicole éppen ekkor lépett ki a szálloda teraszára. Őket kereste. – Túlontúl is őrült volt, s így nem hagyott annyi pénzt maga után, mint Marshall Field – mondta Dick. – Ez mind nagyon szép, de… Babynek igaza volt, és Baby ezt tudta is. Ha már arról van szó, nincs az a lelkész, aki az apjával szemben megállná a helyét. Amerikai hercegi család voltak, pusztán a cím hiányzott – valahányszor a szállodai bejelentőlapra ráírta, egy ajánlólevélre odabiggyesztette, valamilyen nehéz helyzetben segítségért folyamodott hozzá, ez a név lelki metamorfózist idézett elő az emberekben, hogy cserébe aztán ez a változás őbenne is kikristályosítsa saját helyzetének tudatát. Hogy mindez tény s való, tudta az angoloktól, akik már több mint kétszáz éve megismerték az efféle dolgokat. De azt már nem tudta, hogy Dick kétszer is közel állt ahhoz, hogy felrúgja ezt a házasságot. A helyzetet most az mentette meg, hogy Nicole felfedezte az asztalukat, és fehéren, frissen, üdén ragyogva megindult feléjük a szeptemberi délutánban.

Jó napot, ügyvéd úr! Holnap egy hétre Comóba megyünk, s onnan majd vissza Zürichbe. Csak azért akartam, hogy maga meg a nővérem végre lezárják az ügyet, mert nekünk teljesen mindegy, mennyi apanázst kapok. Két évig nagyon szolidan élünk majd Zürichben, és Dick kettőnkre is eleget keres. Nem, Baby, sokkal gyakorlatiasabb vagyok, mint hinnéd… csak a ruhák meg a többi vicik-vacak miatt lesz szükségem rá… Nohát, ez több mint… valóban ennyi jut nekem az örökségből? Tudom, sosem leszek képes egészen elkölteni. Te ilyen sokat kapsz? Miért kapsz te többet – talán azért, mert állítólag én nem vagyok beszámítható? Jó, hát akkor csak gyarapodjon az én részem… Nem, Dick egy fillért sem hajlandó elfogadni, bármi lesz is. Nekem kell pofátlannak lennem mindkettőnk helyett… Baby, neked annyi fogalmad sincs arról, milyen ember Dick, mint… Hol írjam alá? Ó, pardon. …Hát nem vicces egyedül, kettesben lenni, Dick? Nincs hova menni, csak közelebb bújni egymáshoz… Most már csak szeretni és szeretni fogunk? Ó, én mindennél jobban szeretlek, és ha

eltávolodsz tőlem, akár csak egy picit is, rögtön megérzem. Szerintem isteni úgy élni, ahogy a többi ember, csak kinyújtom a karom, és máris elérlek, itt vagy mellettem az ágyban, meleg vagy. …A kórházban szíveskedjék felhívni a férjemet. Igen, a kis könyv mindenütt nagyon jól fogy – hat nyelven akarják kiadni. Úgy volt, hogy franciára én fordítom, de mostanában olyan kimerült vagyok – félek, hogy összeesem, olyan nehézkes és ügyetlen vagyok-, mint egy kis szomorú keljfeljancsi, aki nem tud többé talpra állni. Mikor a hideg sztetoszkópot a szívemnek szegezik, tudod, mit érzek rendületlenül? Jé m'en fiche de tout[17]. – Ó, az a szegény asszony ott a kórházban, azzal a kis kék poronttyal, jobb volna, ha nem maradna meg. Hát nem gyönyörű, hogy most már hárman vagyunk? …Ennek az égvilágon semmi értelme, Dick – minden okunk megvan rá, hogy nagyobb lakásba költözzünk. Mért büntessük magunkat csak azért, mert Warrenéknak több a pénze, mint Diveréknek? Ó, köszönöm, cameriere,[18]de másként döntöttünk. Ez az angol lelkész azt mondja, hogy maguknak itt Orvietóban kitűnő boruk van. Nem lehet szállítani? Aha, hát akkor ezért nem hallottunk róla, pedig mi aztán szeretjük a bort. A tavak elsüllyedtek a barna iszapban, és a lejtőkön annyi a ránc, mint valakinek a hasán. A fényképész átadta a rólam készített képet: Capriba hajózunk, hajam csapzott a korlát fölött. „Isten veled, Kék Barlang – énekelte a matróz –, nemsokára újra látlak.” És aztán végighaladtunk az olasz csizmán, végig a forró, komor sípcsont mentén, a kísértetkastélyok körül fenyegetően moraj lőtt a szél – mintha a halottak figyeltek volna bennünket azokról a hegyekről. …Szép ez a hajó, egy ütemre dobog a sarkunk a fedélzeten. Ez itt a flamingó, és valahányszor megkerüljük, nekifeszítem testemet a szélnek, összehúzom a kabátom, de nem tévesztek lépést. Badar nótákat énekelünk: Ó… hó… hó… hó… Jaj de szép a flamingó, Ó… hó… hó… hó… Jaj de szép a flamingó! Az élet kész mulatság Dick oldalán – a nyugágyakban az emberek csak bámulnak bennünket, és egy nő mindenáron szeretné tudni, mit énekelünk. Dick már beleunt az éneklésbe; jó, hát akkor csak eridj egyedül, Dick. Egyedül másként fogsz sétálni, szívem, sűrűbb légkör vesz majd körül, amikor utat törsz magadnak a székek árnyékai közt s a kémények lecsapódó füstjén keresztül. Érzed majd, hogyan villan vissza tovasikló tükörképed a bámész népek tekintetében. S akkor nem vagy már sziget; de azt hiszem, meg kell kóstolnod az életet, hogy visszahőkölj tőle. A mentőcsónak támoszlopának dőlve üldögélek, nézem a tengert, és hagyom, hadd fújja a szél csillogó hajam. Köröttem az ég, s én nem mozdulok, mozdulatlan alakomat a jövő kék homálya felé viszi a hajó. Fából faragott bálvány, Pallasz Athéné vagyok egy gálya orrán. A nyilvános vécékben csobog a víz, és az achátzöld habok lombdísze egyre változik, és panaszkodik a tatra. …Ebben az évben rengeteget utaztunk – a Woolloo-mooloo-öböltől Biskráig. A Szahara szélén egy sáskajárásba botlottunk, és a sofőr kedvesen azt magyarázta, hogy csak poszméhek. Éjszaka alacsonyan borult fölénk az ég, s egy idegen, éber Isten jelenlétével volt tele. Ó, szegény, szegény kis pucér Ouled Naíl-i lányok; az éjszaka csupa zaj: szenegáli dobok és flóták és nyihogó tevék, és ócska autógumiból készült cipőben tovasurranó bennszülöttek. De akkorra én már megint messze jártam – vonatok és tengerpartok, mind-mind egybeolvadt. Ezért vitt el utazni, de amikor második gyermekem, a kislányom, Topsy megszületett, újra beborult fölöttem. …Csak egyetlen szót válthatnék a férjemmel, aki úgy találta jónak, ha itthagy, ha sarlatánok keze közt felejt. Azt mondod, a gyermekem fekete – röhej, olcsó tréfa. Csak azért mentünk Afrikába, hogy

Timgadot lássuk, mivel világéletemben az archeológia érdekelt a legjobban. Unom már, hogy semmit sem tudok, és ezt folyton az eszembe juttatják. …Ha jól leszek megint, olyan remek teremtés akarok lenni, mint te, Dick szívem – kitanulok orvosnak, ha még nem késő. Elköltjük a pénzemet, és házat veszünk – muszáj, unom már ezeket a kiadó szobákat, és folyton csak várlak, várlak. Torkig vagy Zürichhel, és itt nincs is időd, hogy írj, pedig te is egyre azt hajtogatod, hogy a tudós igazi szegénységi bizonyítványa, ha nem ír. Én pedig számba veszek minden tudományt, kiválasztok egyet, meg is tanulom jól, úgy, hogy muszáj lesz mellette kitartanom, ha belegebedek, akkor is. Majd te segítesz, Dick, és így nem lesz bűntudatom. Valami meleg tengerpart közelében telepedünk le, ahol barnára sülhetünk, és megfiatalodunk mind a ketten. …Ebben a házban dolgozik majd Dick. Ó, az ötlet egyszerre jutott mindkettőnk eszébe. Tucatszor elmentünk már Tarmes mellett; felautóztunk ide, a házakat üresen találtuk, kivéve két istállót. Mikor megvásároltuk, egy francia volt a közvetítőnk, de a haditengerészettől azon nyomban kémeket küldtek ide fel, mihelyt kiderült, hogy amerikaiak vásároltak meg egy fél hegyi falut. Az építőanyag között ágyúk után szimatoltak, és végül Babynek kellett közbenjárnia az érdekünkben a párizsi Affaires Étrangéres-ben.[19] Nyáron senki sem látogatja a Riviérát, úgyhogy csak kevés vendégre számítunk, és így dolgozni fogunk. Akad itt néhány francia – a múlt héten Mistinguette egészen meglepődött, hogy a szállodát nyitva találta, aztán itt volt Picasso is, meg az, aki a Pas sur la Bouche-t[20] írta. …Dick, miért Mr. és Mrs. Divert írtál a bejelentőlapra Dr. és Mrs. Diver helyett? Csak kíváncsiságból kérdeztem – csak úgy átfutott az agyamon. Te tanítottál rá, hogy a munka minden, és én hiszek neked. Te mondod folyton, hogy az embernek egyre több dolgot kell megismernie, és ha ezt abbahagyja, olyan lesz, mint a többi ember, és hogy addig kell elérnie valamit, míg ezt a folytonos megismerést abba nem hagyja. Ha fejük tetejére akarod állítani a dolgokat, hát rendben, de akkor a te Nicole-odnak is kézen állva kell utánad menni, szívem? …Abe North szerint szótlan vagyok. Mióta felépültem, múlt éjszaka beszélgettem először amúgy istenigazából Dickkel, ültünk az ágyban, cigarettáztunk, aztán a kék hajnal elől lebuktunk a párnákra, hogy ne bántsa szemünket a fény. Olykor énekelgetek, játszom az állatokkal, és már barátaim is vannak – például Mary. Mikor Maryvel beszélgetünk, egyikünk sem figyel a másikra. A beszélgetés férfitudomány. Mikor beszélgetek, azt mondom magamnak: most talán Dick vagyok. Már a saját fiam is voltam, mikor eszembe jutott, milyen bölcs és megfontolt. Néha Dohmler doktor vagyok, és talán egyszer még a te helyzetedbe is beleképzelem magam, Tommy Barban. Tommy belém szeretett, azt hiszem, de szerelme gyengéd, tapintatos. Ám ennyi is elég volt ahhoz, hogy ő és Dick lassan megutálják egymást. Egyszóval: semmi sem javul. Barátok között vagyok, akik szeretnek. Itt vagyok ezen a békés parton, közel az otthonomhoz, a Földközi-tenger felett, a férjemmel, két gyermekemmel és a mi drága barátainkkal. Minden rendben folyik, csak ezt az átkozott receptet – csirke á la Maryland – fordítanám már le franciára. A lábujjamat szinte égeti a forró homok. – Igen, majd utánanézek. Egyre több az új arc… ó, az a lány… igen. Mit is mondtál, hogy néz ki?… Nem, én nem, nem sok lehetőségünk van rá, hogy itt az új amerikai filmeket lássuk. Milyen Rosemary? Igen, ahhoz képest, hogy még csak július van, máris igen felkapottak vagyunk… s ez nekem nagyon furcsa.

MÁSODIK FEJEZET A francia Riviéra partján, körülbelül félúton Marseille és az olasz határ között, ott emelkedett a nagy, büszke, rózsaszínű szálloda. Méltóságteljes pálmák hűtötték felhevült homlokzatát, és előtte rövid, vakító partszakasz húzódott. Mostanára már divatos és előkelő emberek nyári pihenőhelye lett; de 1925-ben, miután az angol vendégek áprilisban északra távoztak, alig egy-két lélek lézengett benne; csak egy tucatnyi régi villa kupolája korhadozott vízililiomként a sűrű fenyvesekben, öt mérföldnyire a Gausse-féle Hôtel des Étrangers[21]és Cannes között. A szállodához elválaszthatatlanul hozzátartozott a partszakasz csillogó, barna imaszőnyege. Kora reggel Cannes távoli képe, a rózsa- meg krémszínű régi erődök, az Olaszországot határoló bíbor Alpok rávetültek a víztükörre, és reszketegen hevertek rajta a fodrok és gyűrűk között, melyeket a tengeri növények eregettek fel a tiszta, sekély vízen át. Nyolc óra előtt egy kék fürdőköpenyes férfi jelent meg a parton, és miután hosszú előkészületeket tett, hogy becses személyét a hideg vízzel megbarátkoztassa, nyögött és mély lélegzetet vett, aztán egy percig lubickolt a tengerben. Mikor eltávozott, a part és az öböl egy óráig megint csendes volt. A láthatáron kereskedelmi hajók vonultak lassan nyugat felé; a szálloda udvarán pikolófiúk kiabáltak; a fenyőfákon felszáradt a harmat. S aztán még egy óra telt el, s a Maures alacsony nyúlványain kanyargó országútról tülkölő autók hangja érkezett – a Maures választja el a partvidéket az igazi provence-i Franciaországtól. Egy mérföldnyire a tengertől, ahol a fenyők helyébe poros nyárfák tolakodnak, van egy világtól elzárt kis vasútállomás; 1925-nek eme júniusi reggelén egy négykerekű lovaskocsi egy asszonyt meg a lányát vitte le innen a Gausse-szállodába. Hervadó báj ül az asszony arcán, amelyet nemsokára majd tört vonalakkal fog befuttatni az idő; tekintete nyugodt és vonzóan magabiztos. Fél szemmel folyton a lányát nézi, aki varázslatos jelenség: a tenyere rózsaszín, orcái bájos lánggal égnek – olyan, akár az esti hideg fürdő izgalmában kipirult kisgyerek. Szép, magas homloka szelíd emelkedőként ível a hajáig, s haja mint ékes címerpajzs övezi homlokát, fürtökbe bomlik és hamuszőke, arányló loknikba, hullámokba. Nagy, tiszta, nedves, csillogó szeme ragyog, arcán a szín valódi szín, a szív erős, fiatal szivattyúja löki a felszínre. Teste törékenyen táncol a gyermekkor utolsó szakadéka szélén – már közel tizennyolc esztendős, szinte teljesen kifejlett, de a harmat még nem száradt fel róla. Amikor a tenger és az ég vékony, tüzes vonalként megjelent alattuk, az anya így szólt: – Valami azt súgja nekem: nem fogunk megbarátkozni ezzel a hellyel. – Különben is, haza akarok menni – felelte a lány. Vidáman beszélgettek, de szemlátomást céltalanul és e céltalanságtól fáradtan is – sőt mi több: most semmi cél nem felelt volna meg nekik. Valami igazi izgalomra voltak éhesek, nem annyira a kimerült idegek kötelező ingerlésének vágyától, hanem inkább a vakációját kiérdemlő, díjnyertes iskolásgyerek mohóságától hajtva. – Három napig maradunk, aztán hazamegyünk. Rögtön sürgönyzök is, hogy legyen jegyünk a gőzösön. A szállodában a lány hibátlan, de meglehetősen színtelen, amolyan „elsajátított” franciasággal intézte el a bejelentkezést. Mikor letelepedtek az első emeleten, odaállt a franciaablakokon beözönlő napfénybe, majd egy lépést tett, s kint volt a kőverandán, amely az egész szálloda hosszában végigfutott. Mint egy balett-táncos, úgy sétált körbe, nem a csípőjére roskadt rá lomhán, hanem a vese tájékán támasztotta meg felsőtestét. Kint a forró fény megnyirbálta az árnyékát, ő meg visszavonult a szobába – túlságosan vakított a nap, s alig látott. Ötvenméternyire a Földközitenger bocsátotta prédául pigmentumait a vad napsütésnek; a mellvéd alatt egy kifakult Buick főtt a szálloda kocsifeljáróján. Valóban: az egész vidéken csak a tengerpartot borzolta fel egy kis mozgás. Három brit tanti piszmogott a viktoriánus Anglia kötésmintáin, a negyvenes, a hatvanas és a nyolcvanas évek mintáit

követték a készülő pulóverek és harisnyák a ráolvasás szertartásához hasonló pletyka dallamára; a tengerhez közelebb tíz-tizenkét ember ütött tanyát a csíkos napernyők alatt, míg tíz-tizenkét gyermekük halvérű halakat kergetett a sekély vízben, vagy feküdt pucéran és a kókuszolajtól csillogva a napon. Ahogy Rosemary kiment a tengerpartra, egy tizenkét éves fiú rohant el mellette, és vetette magát bele ujjongva, kiabálva a vízbe. Idegen arcok fürkésző tekintetétől kísérve ledobta a fürdőköpenyét, és ment tovább. Úszott néhány métert, aztán rájött, milyen sekély a víz, feltápászkodott, és beljebb törte magát, karcsú lábait mint súlyokat vonszolta a víz ellenállásával szemben. Mikor a víz körülbelül a melléig ért, visszanézett a partra: egy monoklis, kopasz férfit látott, feszes fürdőnadrágban – szőrös mellét előretolja, pimasz köldökét behúzza, s őt figyeli érdeklődve. Mikor Rosemary viszonozta tekintetét, a férfi kiejtette a monokliját, ami aztán el is tűnt a melle vicces szőrzetében, és töltött magának egy pohárral a kezében tartott üvegből. Rosemary hasra feküdt a vízen, és kissé bizonytalanul kitempózott a tutajra. A víz elborította, gyengéden kiszabadította a hőség rabságából, beleszivárgott a hajába, és végigfutott teste hajlatain. Megmártózott a vízben, magáévá tette a vizet, kéjelgett benne. Amikor elérte a tutajt, már teljesen kifulladt, de akkor meglátott egy barnára sült, vakítóan fehér fogú asszonyt, és Rosemary hirtelen ráébredt, milyen nyersfehér a teste, hanyatt feküdt hát, és kiúszott a partra. Mikor kiért, a szőrös, palackos férfi szólította meg: – Ide figyeljen… a tutajon túl cápák vannak. – Bizonytalan nációjú volt, de lassan, oxfordi módra elnyújtva beszélte az angolt. – Tegnap az angol flotta két matrózát tüntették el a Golfe Juannál. – Egek ura! – kiáltott fel Rosemary. – A flottáról kidobált szemét után jönnek be ide. Villogott a szeme, talán hogy jelezze, csak azért szólította meg Rosemaryt, hogy figyelmeztesse, aztán két lépéssel odább tipegett, és újra töltött magának. Kissé félszegen – a beszélgetés közben feléje lódult a közfigyelem – Rosemary helyet keresett magának, hogy leülhessen. Nyilvánvaló volt, valamennyi család közvetlenül a napernyője előtti fövenysávot veszi birtokába; mellesleg meg-meglátogatták egymást, átkiabáltak egymásnak – olyan zárt közösség légkörét sugározták, melyet illetlenség lett volna betolakodásával megsérteni. Távolabb, ahol a part kaviccsal és kiszáradt hínárral volt teleszórva, egy ugyanolyan fehér bőrű csoport üldögélt, mint ő. A nagy parti napernyők helyett kis kézi parazolok alatt heverésztek, és szemlátomást kevésbé voltak otthonosak. A feketék és a fehérek között Rosemary helyet talált magának, és fürdőköpenyét leterítette a homokra. Ahogy ott feküdt, először csak a hangjukat hallotta, úgy érezte, hogy a lábuk szinte súrolja a testét, ahogy ott haladnak el közte és a nap között. Egy kíváncsi kutya meleg lehelete birizgálta a nyakát; érezte, hogy a bőre szinte sül a forróságban, hallotta a megtörő hullámok kis, elfulladt vavá-ját. Hirtelen a füle különböző hangokat kezdett megkülönböztetni, és arra lett figyelmes, hogy valaki gúnyos megjegyzéseket tesz arra a North nevű pasasra, aki egy cannes-i kávéházból múlt éjszaka elrabolt egy pincért, azzal a feltett szándékkal, hogy kettéfűrészelje. A történetet egy talpig estélyi ruhába öltözött fehér hajú dáma mondta el, az estélyi ruha nyilván az előző este maradványa volt még, mert egy diadém is ékesítette a fejét, és egy elvirágzott orchidea kókadt lefelé a válláról. Rosemary enyhe ellenszenvet érzett a hölgy és társasága iránt, és elfordult. A másik oldalon, hozzá legközelebb, egy fiatal nő hevert több ernyő sátora alatt: a homokon fekvő nyitott könyvből különböző dolgokat jegyzetelt ki. Fürdőruháját lehúzta válláról és hátáról, s bőre, melyet krémszínű gyöngysor díszített, vörösen és narancsbarnán csillogott a napon. Arca kemény volt, kedves és szánalomra méltó. Tekintete összetalálkozott Rosemary tekintetével, de nem vett tudomást a lányról. Mögötte egy jóképű férfi ült, zsokésapkában és vörös csíkos fürdőnadrágban; aztán ott volt még az az asszony, akit a tutajon látott, feléje fordult és nézte; aztán egy hosszú arcú, aranyhajú, busa

fejű férfi – kék fürdőnadrágot viselt, kalap nem volt rajta, és komolyan beszélgetett egy fekete fürdőruhás, jellegzetesen latin fiatalemberrel, és mindketten hínárdarabkákat szedegettek a homokban. Rosemary úgy gondolta, hogy többségükben amerikaiak, de valahogy mégis különböztek azoktól az amerikaiaktól, akiket az utóbbi időben megismert. Kis idő múlva rájött, hogy a zsokésapkás férfi egy kis előadást, afféle némajátékot tart a csoport többi tagja számára; komor arccal gereblyézett, elszántan söpörte félre a kavicsot, s míg lassan valami ezoterikus bohózat kerekedett mindebből, komor arca állandó feszültségben tartotta a nézőket. Ha ez a komor arc egy percre is megrándult, derültséget keltett, bármit mondott, hatalmas nevetésre fakasztotta a többieket. Még azok is, akik, mint Rosemary, túl messze voltak, hogy valamit is halljanak, figyelmüket szinte antennaként irányították feléjük, míg végül is már csak egyetlen személy maradt a parton, akit nem vont be bűvkörébe: az a gyöngysort viselő fiatal nő. Talán a tulajdonos kötelező szerénységét mutatta, hogy a föltörő jókedv újabb és újabb taps-sortüzeire válaszként csak még közelebb hajolt jegyzetéhez. A monoklis és palackos ember vált ki hirtelen a Rosemary feletti égdarabból. – Maga nagyszerűen úszik. Rosemary tétovázott. – Öröm nézni. A nevem Campion. Van itt egy hölgy, aki azt mondja, látta magát a múlt héten Sorrentóban, és azt is tudja, kicsoda maga, és repes a vágytól, hogy megismerkedhessen magával. Rosemary alig leplezett bosszúsággal pillantott körül, és látta, hogy a fehérbőrűek mind várnak valamire. Vonakodva fölállt, és odament hozzájuk. – Mrs. Abrams… Mrs. McKisco.,. Mr. McKisco,.. Mr. Dumphry… – Mi nagyon jól tudjuk, ki maga! – kiáltott föl az estélyi ruhás dáma. – Rosemary Hoyt, én azonnal fölismertem magát Sorrentóban, és kifaggattam a szállodaportást is, és szerintünk maga egyszerűen csodálatos, és azt szeretnénk tudni, miért nincs Amerikában, s miért nem csinál még egy olyan csodálatos filmet. Arrébb húzódtak, hogy helyet csináljanak neki, de hiába. Az asszony, aki felismerte, a neve ellenére sem volt zsidó. Azok közé az élemedett „jópofák” közé tartozott, akiket a makacs élménykeresés és egy más generációval való önfeledt elvegyülés vágya éltet. – Figyelmeztetni akartuk: az első nap még jó, ha vigyáz, könnyen leéghet – folytatta vidáman –, mert a maga bőre fontos, de tudja, annyi a formalitás ezen a tengerparton, hogy nem tudtuk, mit szólna hozzá.

HARMADIK FEJEZET – Azt hittük, maga is benne van a darabban – mondta Mrs. McKisco. Bozontos szemöldökű, csinos fiatalasszony volt, valami félelmetes életkedv tombolt benne. Nem tudtuk, ki van benne a színdarabban, és ki nincs. Egy férfiról, akihez a férjem különösen kedves volt, kiderült, hogy főszereplő; gyakorlatilag a második legfontosabb személy a színlapon. – Színdarab? – kérdezte Rosemary, félig értve csak, miről van szó. – Színdarabot adnak itt elő? – Drágám, mi azt nem tudjuk – mondta Mrs. Abrams a nagydarab nők görcsös kuncogásával. – Mi nem vagyunk benne. Mi csak kibicelünk. Mr. Dumphry, hirtelenszőke, nőies fiatalember, megjegyezte: – Abrams mama már maga egy kész intrikus. Mire Campion a monoklija mögül szemrehányóan nézett rá, és azt mondta: – Ugyan már, Royal, legjobb, ha befogja a száját. – Rosemary feszengve nézte őket, és azt kívánta, bárcsak az anyja is lejött volna vele a partra. Nem kedvelte ezeket az embereket, különösen most, hogy sebtiben összehasonlította azokkal, akik a part másik végében olyannyira felkeltették érdeklődését. Anyja szerény, de céltudatos társasági viselkedése gyorsan és erélyesen ki tudná szabadítani a nemkívánatos helyzetekből. De Rosemary még csak mindössze fél éve volt ünnepelt híresség, és a kora gyermekéveiben gyakorolt francia illemkódex, valamint a később rátukmált amerikai demokratizmus bizonyos zavart idézett elő benne, és ilyen dolgoknak szolgáltatta ki. Mr. McKisco, cingár, szeplős, harmincéves férfiú, ezt a színdarabtémát egyáltalán nem találta mulatságosnak. Csak nézte a tengert, majd gyors pillantást vetett a feleségére, aztán Rosemaryhez fordult, és agresszíven megkérdezte: – Régen van itt? – Csak egy napja. – Aha. Szemlátomást úgy érezte, hogy a téma egészen más mederbe terelődik, így hát a többiek felé fordult. – Egész nyárra marad? – kérdezte Mrs. McKisco ártatlan képpel. – Ha igen, akkor tanúja lehet a cselekmény kibontakozásának. – Az isten szerelmére, Violet, hagyd már ezt a témát! – tört ki a férje. – Valami új viccet, az istenért! Mrs. McKisco Mrs. Abrams felé hajolt, és úgy, hogy mindenki hallja, a fülébe súgta: – Ideges. – Nem vagyok ideges – tiltakozott McKisco. – Ma véletlenül éppen nem vagyok ideges. Megkapta a nap – arcán szürkés pír terjedt szét, és vonásait valami hatalmas jellegtelenségben oldotta föl. Hirtelen tudatára ébredt állapotának, és fölkelt, hogy bemenjen a vízbe. A felesége követte, és az alkalmat megragadva Rosemary is a nyomukba eredt. Mr. McKisco mély lélegzetet vett, belevetette magát a sekély vízbe, s aztán merev karokkal csépelte a Földközi-tengert, nyilvánvalóan azt a látszatot kívánta kelteni, hogy sprintel. Kifogyott a szuszból, fölállt, és meglepetéssel nézett körül, hogy még mindig látja a partot. – Lélegezni még mindig nem tanultam meg. Máig sem értem, hogy szedik az emberek a levegőt. – Kérdő pillantást vetett Rosemaryre. – Azt hiszem, a víz alatt kell kifújni a levegőt – magyarázta a lány. – És minden negyedik csapás után kidugja az ember a fejét, hogy levegőt vegyen. – Nekem a lélegzés megy a legnehezebben. Fölmegyünk a tutajra? A busa fejű férfi feküdt szétterpesztett tagokkal a tutajon, mely a víz mozgásával egy ütemben ringott ide-oda. Amikor Mrs. McKisco a tutaj után nyúlt, egy hirtelen billenés következtében csúnyán megütötte a karját, erre a férfi fölállt, és felhúzta.

– Attól féltem, megüti magát. – Lassan, félénken beszélt; ilyen szomorú arcot Rosemary talán még életében nem látott, kiugró arccsontja, akár egy indiáné, hosszú felső ajka volt, és nagy, mélyen ülő, sötétarany-színű szeme. A szája sarkából beszélt, mintha azt remélné, hogy szavai diszkréten, kerülő úton érik el Mrs. McKisco-t; egy pillanat múlva már bele is vetette magát a tengerbe, és hosszú teste mozdulatlanul feküdt a vízen, lábbal a part felé. Rosemary és Mrs. McKisco figyelték. Mikor a lendülete kimerült, hirtelen kétrét hajolt, vékony combjai a víz színe fölé emelkedtek, s aztán teljesen eltűnt szem elől, csak egy kis tajtékfoltot hagyott maga után. – Jól úszik – mondta Rosemary. Mrs. McKisco meglepően erőszakosan válaszolt: – Vacak muzsikus. – A férjéhez fordult, akinek két sikertelen kísérlet után végre sikerült felmásznia a tutajra, és mikor egyensúlyát visszanyerte, szinte kárpótlásként fitogtatni akarta ügyességét, de ennek csak újabb részeg dülöngélés lett az eredménye. – Éppen azt mondtam, hogy Abe North lehet, hogy jó úszó, de zenésznek vacak. – Igen – bólogatott McKisco zsörtölődve. Szemlátomást ő teremtette a felesége világát, és csak bizonyos szabadságot engedélyezett neki ebben a világban. – Antheil az én emberem. – Mrs. McKisco kihívóan Rosemaryhez fordult –, Antheil és Joyce. Nem hiszem, hogy ezekről az emberekről hallott egyáltalán Hollywood-ban, de a férjem írta az Ulysses-ről az első kritikát, mely Amerikában megjelent. – Bárcsak lenne egy cigarettám – mondta McKisco nyugodtan. – Nekem ez most sokkal fontosabb. – Gyomorbaja van, ugye, Albert? Hangja hirtelen elhalkult. A gyöngysoros nő csatlakozott két gyerekéhez a vízben, s aztán hirtelen Abe North bukkant fel az egyik gyerek alól, mint valami vulkanikus sziget, és a vállára emelte. A gyerek üvöltött a félelemtől és a gyönyörűségtől, az asszony csendes békével figyelte őket, anélkül, hogy elmosolyodott volna. – A felesége? – kérdezte Rosemary. – Nem, az Mrs. Diver. Ők nem a szállodában laknak. – Mrs. McKisco szeme, mint a fényképezőgép lencséje, nem mozdult el a nő arcáról. Egy pillanat múlva indulatosan Rosemaryhez fordult. – Volt már korábban is külföldön? – Igen… Párizsban jártam iskolába. – Ó, akkor nyilván tisztában van azzal, hogy ha jól akarja itt érezni magát, az első dolog, hogy megismerkedjen néhány igazi francia családdal. Mit profitálnak ezek az emberek itt az egészből? – A bal vállával a part felé bökött. – Folyton csak egymás között vannak, kis klikkeket alkotnak. Persze mi ajánlóleveleket hoztunk magunkkal, s az összes nagy francia művésszel és íróval találkoztunk Párizsban. Ennek van egyedül értelme. – Szerintem is. – A férjem most fejezi be az első regényét, tudja? – Igazán? – mondta Rosemary. Nem gondolt semmi különösebbre, csak azon töprengett, vajon muszáj volt-e anyjának ebben a nagy hőségben lefeküdnie. – Az Ulysses ötletére épül – folytatta Mrs. McKisco. Csakhogy huszonnégy óra helyett a férjem száz évet ír meg. Egy lecsúszott öreg francia arisztokrata a főszereplője, akit a férjem szembeállít a gépkorszakkal… – Az isten szerelmére, Violet, ne mondd már el mindenkinek az ötletet – tiltakozott McKisco. – Nem akarom, hogy már a könyv megjelenése előtt híre menjen. Rosemary visszaúszott a partra, ahol köpenyét máris leégett vállára terítette, és újra lefeküdt napozni. A zsokésapkás férfi most napernyőtől napernyőig járt, kezében egy palack meg kis poharak; hirtelen az egész társaság megélénkült, közelebb húzódtak egymáshoz, és most már egyetlen ernyőerdő alatt ültek – Rosemary mindebből azt vette ki, hogy valaki búcsúzik, s hogy most még egy

utolsót koccintanak a parton. Még a gyerekek is tudták, hogy az ernyő alatt nőttön-nő az izgalom, arrafelé fordultak, és Rosemarynek úgy tetszett, hogy a zsokésapkás férfi az izgalom első számú forrása. A delelő nap uralta a tengert és az égboltot – és még az öt mérföldnyire lévő Cannes fehér vonala is valami friss és hűvös káprázatba veszett bele; egy vörös orrú vitorlás hajó közeledett hosszú pászmát húzva maga után a messzi, sötétebb tenger felől. Úgy tűnt, hogy a parton széltében-hosszában sehol nincs élet, csak azoknak a napernyőknek a szűrt fénye alatt, ahol valami ismeretlen dolog folyik, különböző színek és hangok közepette. Campion közelítette meg Rosemaryt, néhány méterre megállt tőle, a lány lehunyta a szemét, úgy tett, mintha aludna: aztán félig kinyitotta, és figyelte a két homályos, elmosódó oszlopot: a férfi lábait. Campion megpróbált betörni egy homokszínű felhőbe, de a felhő tovalebegett a hatalmas, forró égbe. Rosemary valóban elaludt. Csuromvizesen ébredt, s azt látta, hogy a part teljesen kiürült, s csak a zsokésapkás ember hajtogatja össze az utolsó napernyőt. Ahogy Rosemary ott feküdt pislogva, a férfi közelebb jött hozzá, és így szólt: – Föl akartam ébreszteni, mielőtt én is elmentem volna. Nem jó, ha mindjárt első nap annyira leég az ember. – Köszönöm. – Rosemary bíborvörös lábára pillantott. – Szentséges ég! Vidáman nevetett, szinte szóra akarva bírni a férfit, de Dick Diver már egy sátrat és egy napernyőt cipelt föl egy várakozó autóhoz, így hát bement a vízbe, hogy lemossa magáról a verejtéket. A férfi visszatért, egy gereblyét, egy ásót meg egy szitát szedett össze, és egy sziklarésben raktározta el. Végignézett a parton, vajon nem felejt-e itt valamit. – Megmondaná, mennyi az idő? – Körülbelül fél kettő. Egy pillanatig együtt nézték a tengert. – Nem éppen rossz időpont – mondta Dick Diver. Van ennél sokkal rosszabb is a nap huszonnégy órájában. A lányra pillantott, s egy pillanatra Rosemary ott élt a férfi szemének csillogó kék világában, mohón és magabiztosan. Aztán Diver vállára kapta az utolsó holmiját is, fölment a kocsijához, Rosemary meg kijött a vízből, kirázta a köpenyét, és elindult a szálloda felé.

NEGYEDIK FEJEZET Már majdnem két óra volt, mikor lementek az ebédlőbe. Az árva asztalokon fénysugarak és árnyékok súlyos mintázata imbolygóit ide-oda a kinti fenyőfák mozgását követve. Mikor beléptek, a két pincér, aki a tányérokat szedte össze és nagy hangon olaszul beszélgetett, elhallgatott, és hozta nekik a menü egy megfáradt változatát. – Szerelmes lettem a parton – mondta Rosemary. – Kibe? – Először egy csomó emberbe, aki csinosnak látszott. Aztán egy férfiba. – Beszéltél vele? – Csak keveset. Nagyon csinos. Vöröses haja van. Rosemary mohón evett. – Persze nős… már ahogy ez lenni szokott. Anyja volt a legjobb barátnője, és minden döntést az ő belátására bízott, ami nem is olyan ritka a színházi szakmában, de éppen eléggé különös, ha azt vesszük, hogy Mrs. Elsie Speers nem a saját kudarcát kompenzálta ezzel. Ő maga személy szerint semmi keserűséget, visszatetszést nem táplált az élettel szemben – kétszer ment férjhez, nem is rosszul, és kétszer maradt özvegyen, s vidám sztoicizmusa minden egyes alkalommal csak mélyült. Első férje, Rosemary apja, katonaorvos volt, a második lovassági tiszt, és mindketten hagytak maguk után valamit, amit ő érintetlenül próbált átadni Rosemarynek. Nem kímélte a lányát, keménnyé faragta – de magát sem kímélte, szakadatlan munkával és odaadással olyan idealizmust virágoztatott ki Rosemaryben, amelynek célpontja jelenleg ő maga volt, és lánya a világot is az ő szemével nézte, így aztán, noha Rosemary Hoyt „gyerek” volt, az anyja és saját páncéljának kettős fedezéke óvta: érett ember módjára viszolygott mindentől, ami triviális, közönséges és üres. De Rosemary hirtelen filmsikerével Mrs. Speers úgy érezte, eljött az idő, hogy lelkileg is elválassza magától a lányát; inkább tetszett, mintsem fájdalmat okozott volna neki, ha ez a vidor, lázas és túlcsorduló idealizmus valami másra s már nem őrá összpontosulna. – És jól érezted magad? – kérdezte. – Isteni lenne, ha megismerkednénk ezekkel az emberekkel. Voltak ott mások is, de azok nem voltak ilyen helyesek. Fölismertek, így van: akárhová megyünk, ott biztos, mindenki látta az Apja lányá-t. Mrs. Speers várt, hogy a hiúság hirtelen lángja lelohadjon; aztán száraz hangon kijelentette: – Erről jut eszembe, mikor látogatod meg Earl Bradyt? – Azt gondoltam, ma délután átmehetnénk… ha már kipihented magad. – Te mész… én nem megyek. – Akkor várunk holnapig. – Azt akarom, hogy egyedül menj. Itt van egy lépésre… s még csak azt sem mondhatod, hogy nem tudsz franciául. – Mama, muszáj? – Ó, istenem! Jó, nem bánom, majd mész később… de még mielőtt elutaznánk. – Oké, mama. Ebéd után mindkettőjüket elborította az a hirtelen támadt unalom, mely az amerikai utazókat csendes külföldi helyeken elfogja. Semmi inger nem hatott rájuk, egyetlen hang sem szólította meg őket, saját gondolataik töredékei sem lopakodtak vissza hirtelen a mások fejéből, és mivel nyoma sem volt itt New York iszonyú harsogásának, úgy érezték, az élet megállt. – Csak három napig maradjunk, mama – mondta Rosemary, mikor visszamentek a szobáikba. Kint könnyű szél kavarta fel az iszonyú hőséget, keresztülhajszolta a fákon, és forró kis széllökések formájában küldte be a redőnyökön keresztül.

– És mi van azzal a férfival, akibe a tengerparton beleszerettél? – Csak téged szeretlek, mama drága, senki mást. Rosemary megállt lent a hallban, és a Gausse pére-től[22] a vonatok felől érdeklődött. A portás, aki khakiszínű öltönyében az íróasztalánál lustálkodott, mereven nézte a lányt, aztán hirtelen eszébe jutott, milyen modort kíván meg métier-je[23]. Rosemary beszállt a buszba, s két alázatos pincérrel együtt kiment az állomásra. Tisztelettudó hallgatásuk zavarba ejtette, és szinte már noszogatni szerette volna őket: „Rajta, beszélgessetek, érezzétek jól magatokat. Engem nem zavar.” Az első osztályú fülkében fülledt volt a levegő; a vasúti társaságok, az arles-i Pont du Gard, az orange-i Amphithéâtre, a chamonix-i téli spotok élénk színű reklámhirdetései üdébbnek tűntek, mint kívül a hosszú, mozdulatlan tenger. Nem úgy, mint az amerikai vonatok, amelyeket vakon röpít előre rendeltetésük intenzív tudata, és figyelemre se méltatják a másik, lassabb, nyugodtabb világban élő embereket, ez a vonat annak a tájnak a része volt, amelyen áthaladt. Lihegése fölkavarta a port a pálmafák leveleiről, a korom száraz trágyával keveredett a kertekben. Rosemary biztos volt benne, hogy csak ki kellene hajolnia az ablakon, és virágokat téphetne a kezével. Nyolc-tíz bérkocsis bóbiskolt a bakon a cannes-i állomás mellett. Messzebb a sétányon ott a kaszinó, a csinos kis boltok s a nagy szállók, melyek üres vasálarcukat mutatják a nyári tenger felé. Hihetetlennek tűnt, hogy itt valaha is „szezon” lehetett, s Rosemary, részben a divat hatására, kissé elbátortalanodott, mintha egészségtelenül vonzódna a haldokló dolgokhoz; mintha az emberek azt kérdeznék tőle, mit keres itt az elmúlt és a következő tél vidámsága közti szélcsendben, hiszen most odafönt, Északon, tombol az igazi világ.

Ahogy kijött a drogériából, kezében egy palack kókuszolajjal, karjában díványpárnákkal, egy asszony ment át előtte az úton, akiben Mrs. Divert ismerte föl, s egy távolabb parkoló autóhoz sietett. Hosszú, alacsony fekete kutya ugatott mellette, s a bóbiskoló sofőr hirtelen fölriadt. Beszállt a kocsiba – kedves arca nyugodt, fegyelmezett, szeme éles és figyelmes –, és csak bámult maga elé a semmibe. Fényes, vörös ruhát viselt, barna lábára nem húzott harisnyát. Sűrű, sötétarany színű haja volt. Mivel félórája volt még a vonat indulásáig, Rosemary leült a Café des Alliés-ban a Croisette-en, ahol a fák zöld félhomályt kerítettek az asztalok köré, és a zenekar egy képzeletbeli kozmopolita közönséget szórakoztatott a nizzai karnevál indulójával és a múlt év nagy amerikai slágerével. Anyjának megvette a Le Temps- t meg a Saturday Evening Post-ot, és ahogyan a limonádéját itta, az utóbbi lapban egy orosz hercegnő memoárjaira bukkant, és most a kilencvenes évek homályos konvencióit igazabbnak és közelibbnek érezte, mint a francia újság rikító főcímeit. Ugyanaz az érzés szorongatta, mint a szállodában – megszokta már, hogy a kontinens lehető legnyilvánvalóbb, sőt hangsúlyozott képtelenségeit komédiának vagy tragédiának lássa; de idegen volt neki a feladat, hogy a lényegest a lényegtelentől megkülönböztesse: mindinkább úgy érezte, hogy a francia élet üres és áporodott. Csak fokozta ezt az érzését, hogy a zenekar szomorú nótái a kabarékban az akrobataszámok kíséretéül játszott mélabús muzsikára emlékeztették. Örült, hogy visszamehetett a Gausse-szállodába. A válla túlságosan égett, s így másnap sem úszhatott; ezért anyjával kocsit béreltek – sok alkudozás után, mert Rosemary Franciaországban megtanulta becsülni a pénzt-, és végighajtottak a Riviérán, a sok-sok folyó deltájában. A sofőr, Rettegett Iván orosz cár századából, önkéntes idegenvezető volt, és szavai nyomán a tündöklő nevek – Cannes, Nizza, Monte-Carlo – szinte izzani kezdtek zsibbadt álarcukon át, régi királyokról meséltek, akik idejöttek ebédelni vagy meghalni, maharadzsákról, akik Buddha-szobrok szeméből kiszedett ékköveket dobtak oda az angol balerináknak, orosz hercegekről, akik a régi kaviáros vacsorák északi alkonyszínébe vonták a múló heteket. Igen, a tengerpart legfőképp az oroszok emlékét idézte – bezárt könyvesboltjaik és fűszerüzleteik róluk beszéltek. Tizenegy évvel ezelőtt, mikor a szezon még áprilisban ért véget, a görögkeleti templom kapuját

bezárták, s az édes pezsgőt, melyet annyira szerettek, eltették visszatértükig. – A jövő szezonban újra itt leszünk mondták, de korai volt a jóslat, mert soha többé nem jöttek vissza. Kellemes volt a visszaút is a szállodába késő délután, alattuk a tenger rejtélyes színekben csillogott, mint a gyermekkor achátjai és karneolkövei, zölden, mint a nyers tej, kéken, mint a mosóvíz, borsötéten. Kellemes volt elhaladni az ajtajuk előtt falatozó emberek mellett, és a kis vidéki kávéházak lugasai mögött játszó vad gépzongorákra figyelni. Mikor lefordultak a Corniche d'Orról, és rátértek a Gausse-szállodához vezető útra, az egymás mögött sorakozó, a zöld különböző árnyalataiban pompázó fák feketéllő partjai között, a római vízvezetékrendszer romjai fölött már ott lebegett a hold. Valahol a szálloda mögött a hegyekben táncmulatság volt; Rosemary a muzsikát hallgatta moszkitóhálója kísérteties holdfényén keresztül, s tudomásul vette, hogy valahol másutt is vigadnak, és azokra a kedves emberekre gondolt, akikkel a tengerparton megismerkedett. Arra gondolt, hogy holnap megint találkozik velük, de ők nyilván kis zárt csoportot alkotnak, és ha egyszer napernyőikkel, bambuszszőnyegeikkel, kutyáikkal és gyerekeikkel egy bizonyos helyet birtokba vesznek, a strandnak azt a részét a szó szoros értelmében kerítéssel is övezik. Elhatározta, hogy utolsó két délelőttjét semmi körülmények között sem tölti azzal a másik társasággal.

ÖTÖDIK FEJEZET A dolog magától megoldódott. A McKisco házaspár még nem volt jelen, és alig terítette le fürdőköpenyét, mikor két férfi – a zsokésapkás meg az a magas szőke, aki állítólag pincéreket fűrészel ketté – kivált a csoportból, és odajött hozzá. – Jó reggelt – mondta Dick Diver. Egy percig hallgatott. – Hát ide figyeljen… akár leégett, akár nem, miért maradt távol tegnap? Aggódtunk magáért. Rosemary felült, és boldog kis nevetéssel üdvözölte a betolakodókat. – Kíváncsian vártuk – mondta Dick Diver –, vajon ma délelőtt átjönne-e hozzánk. Bemegyünk a vízbe, eszünk, iszunk, úgy, hogy ha meghívásunkat elfogadja, nem jár rosszul. Kedves volt és elbűvölő – a hangja azt ígérte, hogy vigyázni fog rá, és hogy hamarosan egész új világokat nyit meg, csodálatos lehetőségek végtelen szőnyegét göngyölíti ki előtte. Úgy intézte a bemutatkozást, hogy a lány neve el sem hangzott, és így könnyedén tudomására hozta, hogy mindenki ismeri, de tisztelik magánélete integritását – egyszóval udvarias volt, olyannyira, hogy Rosemary első sikere óta nem is találkozott ilyen tapintattal, csak a szakmabeliek részéről. Nicole Diver, barna hátán gyöngyök, egy szakácskönyvet böngészett, a csirke á la Maryland receptjét tanulmányozta. Körülbelül huszonnégy éves lehet, saccolta Rosemary – arcát a hagyományos szépség fogalmaival lehetett volna lefesteni, de a hatás, amit először tett, már-már hősnőről árulkodott, kemény volt és markáns, mintha a vonások, a homlok élénksége és az arc színe, egyszóval mindaz, amit a temperamentummal és jellemmel azonosítunk, rodini elképzelés szerint öltött volna testet, s mintha mindezt aztán a szépség olyan fokáig finomították volna tovább, amikor már egyetlen rossz vésővonás is az egész erejét és nemességét csorbítaná meg jóvátehetetlenül. A szájjal a szobrász vakmerő dolgot művelt: a képeslapok borítójáról ismert Cupido-íj volt, mégis osztozott a többi rész nemességében. – Hosszabb időre jött? – kérdezte Nicole. Mély, csaknem nyers hangja volt. Rosemary hagyta, hogy agyát hirtelen birtokba vegye a lehetőség, hogy újabb egy hétre itt maradhat. – Nem éppen- felelte bizonytalanul. – Már régóta külföldön vagyunk… Szicíliában szálltunk partra márciusban, és aztán szép lassan nyomultunk előre észak felé. Múlt januárban filmforgatás közben tüdőgyulladást kaptam, és most éppen pihenek. – Szent isten! Hogy történt? – Hát az úszás volt az oka. – Rosemary vonakodva evezett a személyes vallomás vizeire. – Egyik nap meghűltem, és fogalmam sem volt róla, és olyan jelenetet vettek föl, ahol nekem be kellett ugranom a vízbe Velencében. Nagyon költséges jelenet volt, így hát egész délelőtt csak ugrottam és ugrottam. Anya azonnal doktort hívatott, de hiába… tüdőgyulladást kaptam. – Szándékosan témát változtatott, mielőtt még a többiek megszólalhattak volna. – Szeretnek itt… szeretik ezt a helyet? – Muszáj nekik – mondta Abe North lassan. – Ők találták ki. – Nemes formájú fejét lassan elfordította, úgyhogy szeme gyöngéden és érzelmesen pihent meg a két Diveren. – Igazán? – Ez még csak a második szezon, amikor a szálloda nyáron is nyitva tart – magyarázta Nicole. – Rávettük Gausse-t, tartson egy szakácsot, egy pincért és egy kifutófiút… kifizetődött neki, és ebben az évben még jobban megy a boltja. – De önök nem a szállodában laknak. – Házat építettünk fönn a Tarmes-nál. – Arról van szó – mondta Dick, s megigazított egy ernyőt, úgy, hogy egy napfény-négyszöget Rosemary válláról lenyessen –, hogy az összes északi helyet, például Deauville-t, oroszok és angolok

szemelték ki maguknak, akik fittyet hánynak a hidegnek, míg mi, amerikaiak, legalább fele részben tropikus éghajlat alól érkezünk… hát ezért kezdtünk lassan ideseregleni. A latin külsejű fiatalember a New York Herald párizsi kiadását forgatta. – Hát miféle nemzetiségűek ezek? – kérdezte hirtelen, s aztán kissé franciás hanglejtéssel olvasta: – „A veveyi Palace Hotelban bejelentkezett Mr. Pandely Vlasco, Mme Bonneasse… nem túlzok… Corinna, Medonca, Mme Pasche, Seraphim Tullio, Maria Amalia Roto Mais, Moises Teubel, Mme Paragoris, Apostle Alexandre, Yolanda Yosfuglu és Geneveva de Momus.” Igen, ő tetszik a legjobban… Geneveva de Momus. Szinte megérné átszaladni Veveybe, hogy szemügyre vegyük ezt a Geneveva de Momust. Hirtelen fölállt, és egyetlen éles mozdulattal kinyújtózkodott. Pár évvel fiatalabb volt Divernél és Northnál. Magas volt, teste kemény, de túl sovány, mintha minden ereje a váll és a felsőkar izomnyalábjaiban csoportosult volna össze. Első pillantásra hétköznapian csinosnak tűnt, de valami enyhe undor ült mindig az arcán, amely barna szeme vad, merész csillogását homályba vonta. Az ember azonban még akkor is emlékezett erre a szempárra, mikor már elfelejtette, mennyire képtelen volt a száj az unalmat elviselni, s elfelejtette a viharos és haszontalan fájdalmak vájta barázdákat is a fiatal homlokon. – A múlt héten néhány remek névre bukkantunk az amerikaiakról szóló hírekben – mondta Nicole. – Mrs. Evelyn Homar és… hogy is hívták a többieket? – Ott volt közöttük Mr. S. Has – mondta Diver, és szintén fölállt. Fogta a gereblyéjét, és nagy komolyan munkához látott, hogy a kis kavicsokat a homokból eltakarítsa. – Ó, igen… S. Has… Ti nem kaptok hascsikarást e név hallatára? Nicole-lal együtt lenni maga volt a béke – Rosemary még megnyugtatóbbnak érezte, mint anyja társaságát. Abe North és Barban, a francia, Marokkóról beszélgettek. Nicole befejezte a recept kimásolását, és most varrni kezdett. Rosemary a társaság kellékeit vette szemügyre: négy nagy parazol, amely árnyékbaldachint képez, hordozható kabin az átöltözéshez, felfújható gumiló, új dolgok, amiket Rosemary még sohasem látott, a háború utáni luxusipar első termékei, talán az első vásárlók kezében. Arra már rájött, hogy divatos emberekkel van dolga, s bár anyja úgy nevelte, hogy az ilyen embereket naplopóknak tartsa, most másképp érzett. Még abszolút mozdulatlanságukban, mely oly teljes volt, mint a délelőtté, Rosemary még abban is céltudatosságot érzett, tevékenységet, irányt, az alkotás gesztusát, mely más, mint amit ö idáig ismert. Éretlen elméje nem vont le mélyebb következtetéseket egymáshoz való kapcsolatuk jellegéről, kizárólag a vele szemben tanúsított magatartásuk érdekelte… de a viszonyok valami olyan kellemes hálóját érezte maga körül, amelyet azzal a gondolattal fejezett ki, hogy ezek az emberek kitűnően érzik magukat. Most a három férfi felé fordult, kis időre kisajátította őket. Mindhárman, persze más-más módon, csinosak voltak: valamennyien különlegesen kedvesek, úgyhogy ezt a kedvességet életük, múltjuk és jövőjük szerves részének tekintette, melyet nem befolyásolnak a körülmények, nem úgy, mint a színészek társasági modorát, és valami kivételes gyengédséget is érzett, ami alapvetően különbözött a rendezők nyers és szolgálatkész barátságától, pedig eddigi életében ők képviselték az intelligenciát. Színészek és rendezők – kizárólag ezeket a férfiakat ismerte, ezeket és az egyetemista fiúk heterogén, megkülönböztethetetlen tömegét, akiket csupán az első látásra születő szerelem izgat, és akikkel múlt ősszel a Yale bálján találkozott. Ezek hárman mások voltak. Barban kevésbé civilizált, szkeptikusabb és csipkelődőbb – a modora kimért, sőt még hanyagnak is mondható. Abe North félénksége mögött pompás humorral rendelkezett, ami szórakoztatta, de egyszersmind zavarba is ejtette Rosemaryt. A lány úgy érezte, komolysága eleve lehetetlenné teszi, hogy mélyebb benyomást tegyen Northra. De Dick Diver… ő kifogástalan volt. Rosemary némán csodálta. Vöröses arcbőrén ott hagyta nyomát a nap, rövid haja volt- a karján és a kezén is enyhe, göndör szőrzet. Szeme csillogó, acélkék.

Orra kicsit hegyes, és soha semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy tulajdonosa kit néz, vagy kihez beszél – és ez a figyelem hízelgő valami, mert ki néz meg igazán bennünket? Tekintetek hullnak ránk, kíváncsiak vagy közönyösek, ennyi az egész. Hangja, melyben enyhe ír lejtés zenélt, szinte udvarolt a világnak, Rosemary mégis valami keménységet érzett benne, önuralmat, önfegyelmet, tulajdon erényeit. Ő, Rosemary, kiszemelte magának, és mikor fölemelte a fejét, Nicole látta, hogy így tett, és hallotta a sóhajt, mikor Rosemary ráébredt a valóságra, hogy Dick már foglalt. Dél felé a McKisco házaspár, Mrs. Abrams, Mr. Dumphry és Señor Campion jött le a partra. Új ernyőt hoztak magukkal, fölállították, oda-odapislantottak Diverék felé, aztán, arcukon elégedett kifejezéssel, bemásztak az ernyő alá – valamennyien, Mr. McKisco kivételével, aki megvetően kívül maradt. Dick gereblyézés közben elhaladt mellettük, és most visszatért az ernyőkhöz. – A két fiatalember az Etikett könyvé-t olvassa közösen – mondta halkan. – Hogy a szellemességet a minőséggel elegyítse – tette hozzá Abe. Mary North, ez a csokoládébarnára sült fiatal nő, akivel Rosemary első nap a tutajon találkozott, kijött a vízből, és mosolyogva, kissé hetykén mosolyogva, így szólt: – Szóval Mr. és Mrs. Rendíthetetlen megérkezett. – Ennek az úrnak a barátai – mutatott Nicole Abe-re. – Miért nem megy oda, és beszélget velük? Talán nem tartja őket vonzónak? – Azt hiszem, nagyon vonzóak – bólogatott Abe. – Csak én nem vonzódom hozzájuk, erről van szó. – Hát én valahogy úgy érzem, hogy idén nyáron túl sokan vannak ezen a parton – jelentette ki Nicole. – A mi strandunkon, amelyet Dick csinált egy rakás kavics helyén. – Elgondolkozott, aztán leeresztette a hangját, hogy a három öreg tanti, aki háttal ült neki egy másik ernyő alatt, ne hallja: – De még mindig inkább ezek, mint múlt nyáron azok az angolok, akik folyton azt ordították: „Hát nem kék a tenger? Hát nem fehér az ég? Hát nem vörös a kis Nelly orra?” Rosemary most arra gondolt, hogy nem szeretné, ha Nicole az ellensége lenne. – De maga nem látta a veszekedést – folytatta Nicole. – Egy nappal azelőtt, hogy maga megérkezett, az a nős férfi, akinek a neve úgy hangzik, mintha gázolaj- vagy vajmárka lenne… – McKisco? – Igen… Nos, ezek összekaptak, és a nő homokot szórt a férfi arcába, így aztán természetes, hogy a férfi leteperte, ráült, és a felesége arcát beledörgölte a homokba. Villámütötten néztünk. Már-már azt akartam, hogy Dick avatkozzon közbe. – Szerintem – mondta Dick Diver, és szórakozottan nézte a gyékényt – legjobb, ha most odamegyek hozzájuk, és meghívom őket vacsorára. – Még mit nem! – vágta rá Nicole gyorsan. – Szerintem pompás dolog lenne. Itt vannak… alkalmazkodjunk hozzájuk… – Mi már eddig is nagyon alkalmazkodtunk – makacskodott nevetve Nicole. – Az én orromat senki sem fogja a homokba dörgölni. Közönséges, kemény asszony vagyok – magyarázta Rosemarynek, s aztán felemelte a hangját: – Gyerekek, vegyétek fel a fürdőruhátokat. Rosemary úgy érezte, hogy ez az úszás most élete legemlékezetesebb úszása lesz, olyan, amely mindannyiszor felbukkan majd emlékezetében, ha ezt a szót, „úszás”, említik előtte. Az egész társaság megindult a víz felé, a hosszú, erőszakos tétlenségtől most különösen felajzva, s a forróságból úgy lépett át a hidegbe, ahogy az ínyenc fogyasztja a csípős curry mellé a behűtött fehér bort. Diverék napja olyan ütemben haladt előre, mint a régebbi civilizációk napjai, hogy a rendelkezésre álló nyersanyagok közül a lehető legtöbbet kiélvezze, hogy minden egyes átmeneti állapotnak megadja a teljes értékét, és Rosemary nem tudta, hogy lesz egy újabb átmeneti állapot is, amikor az úszás önfeledtségéből a provence-i ebéd mellett folytatott szószátyárkodásba lépnek át. De megint csak úgy érezte, hogy Dick vigyáz rá, és ő örömmel adta át magát a most következő mozgásnak, mintha

parancsnak engedelmeskedne. Nicole odanyújtotta férjének azt a furcsa ruhát, melyen dolgozott. Bement az öltözősátorba, és általános föltűnést keltett, amikor újra megjelent: átlátszó, fekete csipkebugyogót öltött magára. Ha közelebbről vették szemügyre, világosan látszott, hogy a nadrág testszínű szövettel van bélelve. – Egy buzi se csinálja különben! – kiáltott föl Mr. McKisco megvetően, aztán gyorsan Mr. Dumphryhoz és Mr. Campionhoz fordult: – Már elnézést. Rosemary szinte sikítani tudott volna a gyönyörűségtől, amikor ezt a fürdőruhát megpillantotta. Naivitásában teljes lelkesedéssel adózott a Diverek fényűző egyszerűségének, azt viszont már nem tudta, mennyire bonyolult ez az egyszerűség, és mennyire híján van az ártatlanságnak; azt sem tudta, hogy ez minőségi és nem mennyiségi választás eredménye a Világbazár készletéből; és hogy a viselkedésnek ez az egyszerűsége, ez a gyermekszoba-béke és jóakarat, az egyszerű erények hangsúlyozása, egy kétségbeesett, az istenekkel kötött alkunak a része, és hogy ez az alku olyan küzdelmek árán kötődött, melyekről neki fogalma sem lehet. Abban a pillanatban Diverek egy társadalmi osztály fejlődésének a tetőpontját képviselték külsőleg, úgyhogy a legtöbb ember félszegnek tűnt mellettük – a valóságban már olyan minőségi változás ment bennük végbe, melyet Rosemary nem is sejthetett. Ott állt közöttük, itták a sherryt, és ették a sósperecet. Dick Diver ránézett hűvös, kék szemével, kedves, erős szája elgondolkozva és céltudatosan mondta: – Régóta nem láttam már ilyen lányt, mint maga, aki valóban olyan, mint a tavasz.

Később az anyja ölében Rosemary csak sírt és sírt. – Szeretem, mama. Halálosan szerelmes vagyok belé… sohasem tudtam, hogy az ember így érezhet valaki iránt. És nős, és a feleségét is kedvelem… reménytelen dolog. Ó, mama, nagyon szeretem! – Szívesen találkoznék velük. – Meghívtak bennünket péntekre vacsorára. – Ha szerelmes vagy, úgy illik, hogy ez boldoggá tegyen. Akkor nevess. Rosemary fölnézett, édes kis borzongás futott végig az arcán, és nevetett. Anyja mindig nagy hatással volt rá.

HATODIK FEJEZET Rosemary Monte Carlóba utazott, és olyan mogorva volt, amennyire csak lehetett. Fölhajtott a csipkés domboldalon La Turbie-ba, egy régi, éppen újjáépítés alatt álló Gaumont-birtokra, és ahogy ott állt a rácsos bejárat előtt, várva a választ a névkártyáján küldött üzenetre, akár Hollywoodban is érezhette volna magát. Valami film furcsa romjai, omladozó indiai utcarészlet, egy papundekli bálna, egy hatalmas fa, rajta akkora cseresznyék, mint egy-egy kosárlabda, virítottak egzotikus elrendezésben, s éppúgy őshonosnak tetszettek, mint a sápadt bársonyvirág, a mimóza, a paratölgyek vagy a törpefenyők. Volt ott egy gyorsbüfé és két istálló formájú műterem, és a telepen mindenütt várakozó csoportok, reménykedő, kifestett arcok. Tíz perc múlva egy kanárisárga hajú fiatalember sietett le a kapuhoz. – Fáradjon be, Miss Hoyt. Mr. Brady egy jelenetet állít be, de alig várja már, hogy láthassa magát. Sajnálom, hogy megvárakoztattam, de tudja, ezek a francia nők kibírhatatlanok, mindenhova betolakodnak… A felvételvezető kinyitott egy kis ajtót a díszletépület falában, és Rosemary boldogan követte a félhomályba – otthon érezte magát. Itt-ott alakok tűntek föl a sötétben, hamuszürke arcukat fordítva feléje, mint purgatóriumi lelkek, akik egy elvonuló halandó útját figyelik. Suttogás hallatszott, halk hangok, és nyilván jó messziről egy kis orgona kedves tremolója. Befordultak néhány díszletfalból képzett sarkon, s aztán egy színpad sistergő fehér fényébe értek, ahol egy francia színész – ingmelle, gallérja és kézelője rózsaszínűén csillogott – meg egy amerikai színésznő álltak mozdulatlanul egymással szemközt. Konokul, szúrós szemmel bámulták egymást, mintha már órák óta lennének ugyanebben a helyzetben; és még jó ideig nem történt semmi, és senki sem mozdult. A rivalda vad sziszegéssel kialudt, majd újra kigyulladt; egy kalapács panaszos hangja kért bebocsátást valahol a távoli semmibe; kék arc jelent meg a fenti vakító fények között, és valami érthetetlen dolgot kiáltott fel a sötétségbe. Aztán éppen Rosemary előtt egy hang törte meg a csendet: – Baby, ha nem veti le a harisnyáját, még tíz párat tönkre fog tenni. Az a jelmez tizenöt fontba kerül. Ahogy a beszélő hátralépett, beleütközött Rosemarybe, mire a felvétel vezető megszólalt: – Hé, Earl… Miss Hoyt. Most találkoztak először. Brady gyors és energikus volt. Ahogy megfogta a kezét, Rosemary látta, hogy tetőtől talpig végigméri, ezt a gesztust már ismerte, és ettől menten otthon is érezte magát, de minden alkalommal valami fensőbbséget is érzett azzal szemben, aki így próbálta értékét megállapítani. Ha személye árucikk, él is azokkal az előnyökkel, melyek ennek az árucikknek a birtoklásával járnak. – Mindennap vártam – mondta Brady olyan hangon, mely a magánéletben egy kissé túlságosan is parancsolónak tetszett, s melynek enyhén londoni csengése volt. Jól utazott? – Igen, de már örülnék, ha otthon lennénk. – Szó sem lehet róla – tiltakozott Brady. – Maradjon még… beszélni akarok magával. Hadd mondjam el, nagyszerű volt a filmje… az Apja lánya. Párizsban láttam. Azonnal fölhívtam Hollywoodot, hogy megtudjam, leszerződött-e újra. – Éppen akkor… sajnálom. – Istenem, micsoda film! Rosemary nem akart csacsi módon helyeselni neki, így hát nem mosolyodott el, hanem összeráncolta a homlokát. – Senki sem akarja, hogy a neve örökre egyetlen filmmel kapcsolódjon össze – mondta. – Az biztos… No persze. Mik a tervei? – Mama úgy gondolta, hogy pihenésre van szükségem. Ha visszamegyek, lehet, hogy a First

Nationallal szerződünk, de lehet, hogy kitartunk a Famous mellett. – Ki az a mi? – Anyám. Üzleti dolgokban ő dönt. Nem tudnék meglenni nélküle. Brady tetőtől talpig végigmérte, és ahogy ezt tette, Rosemaryből valami kisugárzott rá. Nem az, hogy tetszik neki, nem is az a spontán csodálat, melyet aznap délelőtt az iránt a férfi iránt érzett a tengerparton. Egy kattanás volt. A férfi megkívánta, és – már amennyire szűzies érzelmei engedték – Rosemary egykedvűen fontolóra vett egy esetleges behódolást. De tudta, hogy ha elmegy, félóra múlva már el is felejti – mint azt a színészt, akivel a filmen csókolózik. – Hol szálltak meg? – kérdezte Brady. – Ó, igen, a Gausse-nál. Ez évre már készen vannak a terveim, de amit abban a levélben írtam, az most is áll. Inkább magával csinálok egy filmet, mint bárki más leánnyal, mióta Connie Talmadge kinőtt a gyerekkorból. – Én is szívesen benne volnék. Miért nem jön vissza Hollywoodba? – Ki nem állhatom azt a hülye helyet. Itt remekül vagyok. Várja meg, amíg ezt a jelenetet felvesszük, s akkor majd megmutogatok mindent. Visszament a díszletek közé, és lassú, csendes hangon a francia színésszel kezdett beszélgetni. Eltelt öt perc… Brady még mindig beszélt, a francia meg egyik lábáról a másikra állt és bólogatott. Aztán Brady hirtelen abbahagyta, valamit odakiáltott a világosítóknak, és a fények egyszerre csak zümmögni kezdtek. Rosemary hirtelen Los Angelest érezte maga körül. Bátran átment a vékony válaszfalakból épült városon, de vissza akart még jönni ide. Aztán mégsem kívánta újra látni Bradyt, legalábbis nem úgy, amilyennek a forgatás után elképzelte, s még mindig valami kábulatban otthagyta a telepet. Most, hogy tudta, itt van ez a műterem is, a mediterrán világ kevésbé tűnt csendesnek. Örült az utcán járkáló embereknek, és a vonat felé menet vásárolt magának egy pár vászoncipőt.

Anyja boldog volt, hogy pontosan végrehajtotta, amit mondott neki, de változatlanul azt akarta, hogy újabb utakra keljen. Mrs. Speers látszólag frissnek tűnt, voltaképpen azonban fáradt volt; a halálos ágyak valóban kifárasztják az embert, és ő már kettő fölött virrasztott.

HETEDIK FEJEZET Az ebédnél elfogyasztott vörös bortól felpezsdülve Nicole Diver összefonta a karját, magasan, hogy a vállán ékeskedő műkamélia megérintse az arcát, és kiment a kedves, füvetlen kertbe. A kertet egyik oldalon a ház határolta – ebből indult ki és ebbe tért vissza –, két oldalon a régi falu, a negyediken pedig egy szirt, mely lépcsőzetesen ereszkedett a tengerbe. A falak mentén a falu szélén minden csupa por volt, a kígyózó venyigék, a citrom- és eukaliptuszfák, az éppen csak egy percre ottfelejtett talicska, mely máris belenőtt az ösvénybe, és némán sorvadásnak, rothadásnak indult. Nicole, mint mindig, most is meglepődött, hogy amikor más irányba fordul, és elhalad a bazsarózsaágy mellett, olyan zöld és hűvös területre ér, hogy a levelek és szirmok fölkunkorodnak az enyhe nedvességtől. A nyaka köré lila kendőt kötött, mely még a szürke napfényben is rávetítette a maga színét az arcára, és még mozgó lábát is lila árnyékba burkolta. Arca kemény volt, csaknem szigorú, csupán zöld szeme fénylett lágyan: szomorú kétely sugárzott belőle. Hajdanán szőke haja megsötétedett, de most, huszonnégy éves korában, még csinosabb volt, mint tizennyolc évesen, mikor a haja csillogóbb volt, mint ő maga. A sétautat a fehér szegélykövekre következő, szinte fel nem fogható virágköd övezte, és Nicole olyan térségre ért, ahonnan a tengerre nyílt kilátás, s ahol lámpák bóbiskoltak a fügefákon, aztán meg egy nagy asztal, nádszékek s egy hatalmas sienai piaci ernyő várta, mindezeket egy óriási fenyő, a kert legmagasabb fája köré gyűjtötték össze. Megállt egy pillanatra, szórakozottan nézte a lábánál sűrűn együtt növő sarkantyúvirágot és nőszirmot – mintha egy gondatlanul elszórt maroknyi magból sarjadtak volna ki –, és valami gyerekszoba-perpatvar panaszosan vádló szavait hallotta a házból. Mikor a hangok elhaltak a nyári levegőben, továbbment a rózsaszín felhőkbe tömörülő kaleidoszkópszerű bazsarózsák, a fekete, barna tulipánok meg a törékeny, mályvaszín szárú rózsák között – átlátszóak voltak, mint a cukrászda kirakatában a marcipánvirágok –, aztán, mintha nagyobb intenzitást már nem érhetne el, a színek eme scherzója hirtelen megszakadt a levegőben, és a nyirkos lépcsők egy öt lábbal mélyebb kis platóra vezettek le. Itt egy kút volt, deszkája még a legragyogóbb napokon is nedves és síkos. Nicole fölment a lépcsőn a másik oldalra, és egy veteményeskertbe ért; gyorsan lépkedett: szeretett tevékenykedni, bár olykorolykor olyan nyugodt benyomást keltett, hogy ez a nyugalom egyszerre tűnt pihentető és felrázó élménynek. Mindez azért volt, mert kevés szót ismert, és egyikben sem hitt, és a világban általában hallgatott, urbánus humorát olyan precízen adagolta, hogy az már-már a fukarság érzetét keltette. De abban a pillanatban, mikor az idegenek eme ökonómia láttán kezdték kényelmetlenül érezni magukat, Nicole rávetette magát a szóban forgó témára, magával ragadta, lázas izgalomba esett – aztán visszahozta, és sebtiben, csaknem félénken letette eléjük, mint az engedelmes vizsla, aki megtette a kötelességét, s a többi már nem rá tartozik. Ahogy ott állt a veteményeskert elmosódó zöld fényében, Dick vágott át előtte az ösvényen, a „műhelye” felé igyekezett. Nicole csendben várta, amíg elhalad; aztán a salátapalánták sora közt továbbment, s egy kis menazsériába jutott, ahol galambok, nyulak meg egy papagáj szemtelen lármája köszöntötte. Újabb platóra érve, egy alacsony sziklából kimetszett falhoz ért, és lenézett a kétszáz méter mélyen fekvő Földközi-tengerre. Tarmes ősi hegyi falujában állt. A villához tartozó telken egy sor parasztház állt, melyek a szirtnek támaszkodtak – öt kis házat alakítottak eggyé, négyet meg leromboltak, s azok helyén lett a kert. A külső falakhoz nem nyúltak hozzá, úgyhogy a lenti útról ezt a villát nem lehetett megkülönböztetni a város ibolyaszürke tömegétől. Nicole egy pillanatig csak állt, nézett lefelé a Földközi-tengerre, de két fáradhatatlan kezének nem

volt mit tevékenykednie. Hirtelen Dick bukkant elő az egyszobás házból, távcsővel a kezében, és kelet felé, Cannes irányába nézett. Egy pillanat múlva Nicole beúszott Dick látókörébe, mire a férfi visszament a házba, és egy megafonnal a kezében jelent meg. Sok egyszerű műszere, masinája volt. – Nicole! – kiáltotta. – Elfelejtettem mondani, hogy egy végső apostoli gesztussal meghívtam Mrs. Abramsot is, azt az ősz hajú nőt. – Sejtettem. Fölháborító. Az a könnyedség, mellyel a válasza Dickhez ért, szinte megalázta a megafont, így hát fölemelte a hangját, és így kiáltott: – Hallasz? – Igen. – Dick leeresztette a megafont, aztán makacsul újra fölemelte. – Másokat is meghívok. Meghívom azt a két fiatalembert is. – Rendben van – helyeselt Nicole béketűrően. – Egy igazi rossz partyt akarok adni. Komolyan. Olyan partyt akarok adni, ahol csetepaté van, csábítás, és az emberek vérig sértve mennek haza, és a nők elájulnak a cabinet de toilette-ben. Majd meglátod. Visszament a házába, és Nicole látta, hogy az egyik legjellemzőbb hangulata lett úrrá rajta, az az izgalom, mely aztán mindenkit ugyanúgy rabul ejt, s amelyet törvényszerűen az ő sajátos mélabúja követ – ez utóbbit soha nem mutatta, de Nicole tudott róla. Az efféle izgalom saját jelentőségéhez képest olyan aránytalanul magasra hágott, hogy ilyenkor valóban példátlan virtuozitással tudott bánni az emberekkel. Eltekintve néhány nehézfejűtől és makacs gyanakvótól, Dick képes volt rajongó és föltétlen szeretetet ébreszteni maga iránt. A reakció akkor következett be, mikor rádöbbent mindennek a hiábavalóságára és hóbortosságára. Néha olyan megilletődve nézett vissza azokra az érzelemorgiákra, melyeket létrehívott, ahogy a hadvezér bámulja a mészárlást, amelyre azért adott parancsot, hogy személytelen kéjvágyát a vér látványa kielégítse. De részese lenni Dick világának, csak egy rövid időre is, figyelemre méltó élmény volt: az emberek azt hitték, külön-külön foglalkozik valamennyiükkel, fölismeri sorsuk büszke egyedülvalóságát. Tapintatos figyelmével és udvariasságával mindenkit egy csapásra megnyert magának; ez a figyelem és ez az udvariasság olyan gyorsan és ihletszerűen működött, hogy megvizsgálni már csak hatásában lehetett. Aztán óvatlanul, nehogy a kapcsolat első virága elhervadjon, ajtót nyitott önnön szórakoztató világára. Ameddig a többiek ennek teljesen alávetették magukat, az ő boldogságuk volt a legfőbb gondja, de mikor a kétely első szikrája fellobbant, és azt mondta, hogy ez a világ nem is foglal mindent magába, Dick eltűnt a szemük elől, és csak egész kevés továbbadható emléket hagyott maga után arról, mit mondott vagy mit csinált. Aznap este fél kilenckor kijött a házból, hogy köszöntse első vendégeit, zakóját kissé ünnepélyesen, kissé biztatóan a kezében hozta, mint a torreádor a köpenyét. Jellemző, hogy miután Rosemaryt és anyját üdvözölte, arra várt, hogy ők szólaljanak meg először, mintegy megengedte nekik, hogy tulajdon hangjuk oldja föl gátlásukat az új környezetben.

A tarmes-i lejtő és a frissebb levegő igézetében Rosemary és anyja érdeklődve nézett körül. Miként a rendkívüli ember személyes tulajdonságai egy szokatlan kifejezésben nyilatkoznak meg, a Villa Diana merészen kiszámított tökéletessége is olyan apróbb kis rendellenességek jóvoltából ötlött a szembe, mint például a háttérben egy cselédlány váratlan megjelenése vagy egy elejtett dugó perverzitása. Miközben az első vendégek megérkeztek, és magukkal hozták az este izgalmát, a ház mindennapi tevékenysége szelíden elsuhant mellettük; ezt a tevékenységet a Diver gyerekek és nevelőnőjük jelképezték, akik még a teraszon vacsoráztak. – Micsoda gyönyörű kert! – kiáltott fel Mrs. Speers. – Nicole kertje – mondta Dick. – Egy percre nem hagyja békén… egész nap vele piszmog, aggódik,

netán valami betegség támadja meg. Most már naponta várom, hogy egyszer csak bejön a házba és kijelenti: leküzdöttem a Lisztharmatot és az Üszögöt. – Mutatóujjával határozottan Rosemaryre bökött, és könnyedén, mintegy atyai érdeklődését leplezve, így szólt: – Vigyázni fogok magára… Kap tőlem egy szalmakalapot, majd azt viseli a parton. A kertből a teraszra vezette, és ott koktéllal kínálta őket. Megérkezett Earl Brady, és csodálkozva fedezte föl Rosemaryt. Szerényebben viselkedett, mint a műteremben, mintha ezt az új modort a kapuban öltötte volna magára, és Rosemary, mikor most egy pillanatra összehasonlította Dick Diverrel, azonnal az utóbbi mellé állt. Az összehasonlítás során Earl Bradyt kissé gorombának, enyhén rosszul neveltnek találta; ámde újra csak azt érezte, hogy valami elektromos vonzerő árad a férfiból. Earl Brady meghitten beszélgetett a gyerekekkel, akik már befejezték a szabadban elköltött vacsorájukat, és felálltak az asztal mellől. – Hello, Lanier, nem énekelnél valamit? Te meg Topsy, nem énekelnétek nekem valamit? – Mit énekeljünk? – egyezett bele máris a kisfiú a Franciaországban felnőtt amerikai gyerekek kántáló hanghordozásával. – Tudod, azt a dalt Mon Ami Pierrot-ról. A kislány és a kisfiú ott álltak egymás mellett minden megilletődés nélkül, hangjuk édesen és élesen szállt az esti levegőben. Au clair de la lune Mon ami Pierrot, Préte-moi ta plume Pour écrire un mot. Ma chandelle est morte, Jé n'ai plus defeu Ouvre-moi ta porte, Por l'amour de Dieu.[24] A dal véget ért, és a gyerekek – arcuk izzott a lemenő nap fényében – nyugodtan, mosolyogva fogadták a sikert. Rosemary arra gondolt, hogy a Villa Diana a világ középpontja. Egy ilyen színpadon egész biztosan valami emlékezetes dolog fog történni. Még jobban fölvidult, mikor csilingelve kinyílt a kapu, és testületileg megérkezett a többi vendég is. McKiscóék, Mrs. Abrams, Mr. Dumphry és Mr. Campion jött fel a teraszra. Rosemary hirtelen csalódást érzett – sebtiben Dickre pillantott, mintha magyarázatot kérne erre a szedett-vedett gyülekezetre. De a férfi tekintetében semmi szokatlant nem vett észre. Büszke eleganciával köszöntötte új vendégeit, és szemlátomást hódolattal adózott a bennük rejlő végtelen és ismeretlen lehetőségeknek. Rosemary oly mértékben hitt benne, hogy pillanatnyilag még McKiscóék jelenlétét is jogosnak tekintette, mintha mindvégig arra számított volna, hogy újra találkozni fog velük. – Párizsban találkoztunk – mondta McKisco Abe Northnak, aki közvetlenül utánuk a feleségével érkezett –, sőt: kétszer is találkoztunk. – Igen, emlékszem – mondta Abe. – Igen, de hol is? – kérdezte McKisco, aki nem akarta annyiban hagyni a dolgot. – Hát úgy hiszem… – Abe belefáradt a játékba. – Nem akar az eszembe jutni. A kölcsönös üdvözlések kitöltötték a szünetet, és Rosemary ösztöne azt súgta, hogy valakinek most valami tapintatos dolgot kellene mondania, de Dick kísérletet sem tett arra, hogy a később érkezők csoportját szétoszlassa, sőt még arra sem, hogy Mrs. McKisco dölyfös, gúnyos modorát leszerelje. Nem oldotta meg ezt a társadalmi problémát, mert tudta, pillanatnyilag semmi jelentősége nincs, és

úgyis magától meg fog oldódni. Személye újdonságát egy nagyobb feladatra tartogatta: várta azt a sokkal fontosabb pillanatot, amikor vendégei majd valóban jól érzik magukat. Rosemary Tommy Barban mellett álldogált. Tommy különösen gúnyos hangulatban volt, s úgy látszott, valami furcsa inger dolgozik benne. Úgy volt, hogy másnap reggel elutazik. – Hazamegy? – Haza? Nekem nincs hova hazamennem, én háborúba megyek. – Miféle háborúba? – Miféle háborúba? Bármiféle háborúba. Az utóbbi időben nem olvastam újságot, de föltételezem, hogy valami háború csak van… háborúk mindig vannak. – És magának mindegy, miért harcol? – Egyáltalán nem… Egészen addig, míg jól bánnak velem. Ha megint túlságosan rendezett lesz az életem, meglátogatom Diveréket, mert tudom, hogy akkor néhány héten belül újra háborúba akarok majd menni. Rosemary megmerevedett. – Maga szereti Diveréket – figyelmeztette Tommyt. – Hát persze… különösen Nicole-t… mégis ők az okai, hogy háborúba akarok menni. Rosemary fontolóra vette a mondottakat, de mindhiába. Diverék benne azt az érzést keltették, hogy itt akarjon maradni mellettük mindörökre. – Maga félig amerikai – mondta, mintha ezzel megoldódna a probléma. – És félig francia, és Angliában nevelkedtem, és mióta elmúltam tizennyolc éves, nyolc ország egyenruháját viseltem. De remélem, nem keltettem magában azt a benyomást, hogy nem kedvelem Diveréket… kedvelem őket, különösen Nicole-t. – Mi mást tehet az ember? – mondta a lány egyszerűen. Távol, nagyon távol érezte magát Tommytól. A férfi szavai taszították, keserűségének profánságától is visszakozott, s változatlanul imádta Diveréket. Boldog volt, hogy nem Tommy ül majd mellette a vacsoránál, és ahogy a kertben terített asztal felé tartottak, még mindig a férfi szavain járt az esze: „Különösen Nicole-t.” Most egy pillanatig Dick Diver mellett haladt az ösvényen. A férfi egyéniségének kemény, éles ragyogása mellett minden abban a biztos tudatban enyészett el, hogy Dick mindent tud. Egy éven át, ami maga volt az örökkévalóság, Rosemarynek pénze volt és bizonyos neve, hírességekkel került kapcsolatba, és ez utóbbiak csupán hatalmas hipertrófiáknak tűntek azokhoz az emberekhez képest, akikkel az orvos özvegye és lánya valaha egy olcsó párizsi szállodában megismerkedett. Rosemary romantikus volt, és karrierje e tekintetben nem sok kielégítő lehetőséggel szolgált. Anyja, aki bőszen őrködött Rosemary karrierje fölött, semmifajta talmi pótlékot, megszerezhető izgalmat nem tűrt, és Rosemary valóban túl is volt az ilyen vágyakon – a filmszakmában dolgozott, de nem a filmszakmában élt. És mikor anyja arcán látta, hogy helyesli Dick Divert, az annyit jelentett, hogy Dick „az igazi”, s egyben engedélyt is kapott arra, hogy olyan messzire menjen el, ameddig csak tud. – Figyeltem magát – mondta Dick, és Rosemary tudta, hogy komolyan gondolja. – Nagyon megszerettük. – Mikor először láttam, azonnal magába szerettem – mondta csendesen. Dick úgy tett, mintha nem hallotta volna, mintha ez a bók merő formaság lenne. – Az új barátok – mondta, mintha ez lett volna a lényeg – gyakran jobban érzik magukat egymás közt, mint a régiek. Mikor ez a megjegyzés elhangzott, melyet nem is értett pontosan, Rosemary az asztalnál találta magát, melyet lassan kibontakozó fények világítottak meg a sötét homályban. Örömhúr pendült meg benne, mikor látta, hogy Dick az anyját a jobbjára ülteti; ő maga Luis Campion és Brady között foglalt helyet.

Föltoluló érzelmekkel fordult Bradyhez, és azzal a szándékkal, hogy kitárulkozik előtte, de Dick nevének első említésére makacs szikra lobbant a férfi szemében, és ez tudomására hozta, hogy Brady minden atyai szerepet elhárít magától. Viszonzásul Rosemary ugyanolyan elszánt volt, mikor Brady megpróbálta magának kisajátítani a lány kezét, így hát szakmai dolgokról beszélgettek, vagy inkább Rosemary hallgatott, míg a másik ezekről a dolgokról mesélt, udvarias tekintetét egy pillanatra sem vette le Brady arcáról; de esze teljesen máshol járt, és úgy érezte, Brady biztosan észre is veszi ezt a tényt. Brady mondatainak lényegét azért föl-fölfogta, a többit pedig tudattalanjából egészítette ki, ahogy valaki az óra ütését csak a közepén veszi észre, és pusztán az agyában továbbhangzó első megszámolatlan ütések ritmusával egészíti.

NYOLCADIK FEJEZET Egy hirtelen adódó szünetben Rosemary oldalt nézett, az asztal vége felé, ahol Nicole ült Tommy Barban és Abe North között: vöröses haja szinte habzott, tajtékot vetett a gyertyafényben. Rosemary figyelt, és az erőteljes, fojtott hangot jól hallotta a sűrű szünetekkel tarkított párbeszédben. – Szegény ember! – kiáltott fel Nicole. – Miért akarta kettéfűrészelni? – Természetesen látni akartam, milyen belül egy pincér. Maga nem kíváncsi rá, milyen egy pincér belül? – Teli van régi étlappal – mondta Nicole, és furcsán fölnevetett. – Meg törött porcelánnal, borravalóval, ceruzacsonkokkal. – Ahogy mondja… De a dolgot tudományosan is be kell bizonyítani. És természetesen, ha egy muzsikáló fűrésszel cselekszi meg az ember, az egész egyszerre nem olyan borzalmas. – Játszani is akart azon a fűrészen, miközben az operációt végzi? – kérdezte Tommy. – Odáig már nem jutottunk el. A sikoltozásaitól megrémültünk. Azt hittük, megreped benne valami. – Mindez nagyon különösen hangzik – mondta Nicole. – Az olyan muzsikus, aki egy másik muzsikus fűrészét használja fel, hogy… Félórája ültek az asztalnál, és észrevehető változás következett be… ki-ki föladott valamit, valami elfogultságot, gyanút, aggodalmat, és most legjobb önmaguk voltak és Diverék vendégei. Ha nem barátságosak és nem érdeklődőek, rossz fényt vetett volna Diverékre, úgyhogy mindenki megpróbált minden tőle telhetőt, és mikor Rosemary ezt látta, egyszeriben szívébe zárt mindenkit – kivéve McKiscót, akinek feltett szándéka volt, hogy egyedül ő fog kilógni a társaságból. Nem is annyira rosszindulatból tette, hanem abból az elhatározásból, hogy a jókedvét, amely érkezésekor eltöltötte, borral próbálja fenntartani. Earl Brady és Mrs. Abrams között szinte hanyatt feküdt a széken, Earl Bradynek néhány csípős megjegyzést tett a moziról, Mrs. Abramshoz egy szót sem szólt, és egyre csak Dick Divert bámulta gyilkos gúnnyal a tekintetében, és ezt a hatást időnként saját kísérletei szakították félbe, hogy az asztal fölött beszélgetést kezdeményezzen a vele átlós irányban ülő Dickkel. – Maga nem barátja Van Buren Denbynek? – kérdezte egyre. – Nem hinném, hogy ismerem. – Azt hittem, a barátja – makacskodott epésen. Mikor a Mr. Denby-téma önnön súlyánál fogva eltűnt, más hasonlóan lényegtelen témákkal próbálkozott, de Dick nemes előzékenysége mindannyiszor megbénította, és másodpercnyi merev szünet után a beszélgetés, melyet ő szakított félbe, nélküle folyt tovább. Más párbeszédekbe is megpróbált betörni, de az egész olyan volt, mintha folyton egy kesztyűvel parolázna, amelyből a kezet már rég kihúzták – így hát végül teljes figyelmét a pezsgőnek szentelte azzal a rezignált érzéssel, hogy gyerekek közé keveredett. Rosemary tekintete ide-oda járt az asztal körül, mohón leste, hogyan szórakoznak a többiek, mintha azok jövendő mostohagyerekei lennének. A kecses asztali lámpa, mely egy élénkrózsaszín vázából emelkedett ki, Mrs. Abrams arcára vetette fényét – ezt az arcot mintha Veuve Cliquot-ban főzték volna puhára, áradt róla az életerő, a türelem s valami kamaszlányos jóindulat; közvetlen mellette Mr. Royal Dumphry ült, lányos bája az este élvvilágában kevésbé volt feltűnő; aztán ott volt Violet McKisco, akinek csinosságát mintha bőrének felületére szivattyúzták volna fel, úgyhogy többé nem küszködött, hogy a maga számára is érzékelhetővé tegye homályos pozícióját: olyan törtető felesége, aki a célba még nem törtetett be. Aztán következett Dick, karja tele holt játékokkal, melyeket a többiektől vett át, és teljesen belevetette magát a saját estélyébe. Aztán Rosemary mindig tökéletes anyja jött.

Aztán Barban, aki olyan városias folyékonysággal beszélgetett az anyjával, hogy Rosemary kénytelen volt újra megszeretni. Aztán Nicole. Rosemary hirtelen új oldaláról látta, és az egyik legszebb embernek találta, akit életében ismert. Az arca, egy szent, egy viking madonna arca, átragyogott a gyertyafényben hópehelyként hulló bágyadt hangokon, pirosságát a fenyőfákon lógó borszínű lámpáktól kölcsönözte. Csendben volt, hallgatott. Abe North a maga erkölcsi kódexéről beszélt neki: – Hát persze hogy van ilyen kódexem – hajtogatta –, az ember nem élhet erkölcsi rend nélkül. Az enyém abból áll, hogy ellene vagyok a boszorkányégetésnek. Ha boszorkányt égetnek, dühbe gurulok. – Rosemary Bradytől tudta, hogy Abe zeneszerző, aki ragyogó és korai kezdés után immár hét éve egy hangjegyet sem írt le. A következő Campion volt. Sikerült botrányosan nőies puhaságát ellepleznie, és így a körülötte ülőkben közömbös anyai érzelmeket keltett. Aztán Mary North következett, arca olyan vidám, hogy lehetetlen volt nem visszamosolyogni fogsora fehér tükrébe – szétnyílt ajkai körül az arca egyetlen kedves kis örömkarika. Végül ott volt Brady, akinek szívélyessége lassacskán holmi társasági megnyilatkozássá vált, és már nem szellemi egészségének durva bizonyítása és újrabizonyítása volt, és nem is ennek az egészségnek a megőrzését célozta azzal, hogy távol tartotta magát az esendő többiektől. Rosemary, akiben oly harmatos volt a hit, mint Mrs. Burnett gonosz írásaiban a gyermekeké, most szentül azt hitte, hogy hazaérkezett, hogy visszatért a vadnyugat nevetséges és buja rögtönzéseiből. Szentjánosbogarak lovagoltak a sötét levegőben, a sziklaszirt egy alacsonyabb és távoli platóján egy kutya nyüszített. Az asztal mintha kissé felemelkedett volna az ég felé, akár egy gépi irányítású táncparkett, és a körülötte ülő embereket azzal az érzéssel ajándékozta meg, hogy egyedül vannak, egyedül a sötét világmindenségben, és ez a világmindenség táplálja őket az ételeivel, melegíti őket a fényeivel. És mintha Mrs. McKisco furcsa, elfojtott nevetése éppen azt jelezte volna, hogy ez a világból való kiszakadás valóban bekövetkezett – a Diver házaspár hirtelen melegíteni és izzani és terjeszkedni kezdett, mintha vendégeiket, akik máris bizonyosak voltak önmaguk jelentőségében, akiket máris levett a lábáról az udvariasságuk, kárpótolni akarnák mindazért, ami a hátuk mögött hagyott országból hiányozhat nekik. Egy pillanatra úgy tetszett, a Diver házaspár egyszerre valamennyiükhöz beszél, kihez-kihez külön-külön és az egész társasághoz, és barátságukról, szeretetükről biztosítja őket. És egy pillanatra az arcok úgy fordultak feléjük, mint szegény gyerekek arca a karácsonyfa felé. Aztán hirtelen asztalt bontottak – a pillanat, amikor a vendégek fölibe emelkedtek a jókedvnek, és az érzelmek ritkább légkörébe merészkedtek, véget ért, mielőtt még ennek a levegőjét belélegezhették volna, mielőtt még félig rádöbbentek volna, hogy hol vannak. De a forró, édes Dél szétszórt varázsa ott ragadt bennük – a macskaléptű éj és messze lent a Földközi-tenger kísérteties hullámzása –; a varázs kiszállt ezekből a dolgokból, és beleolvadt Diverékbe, és részükké lett. Rosemary látta, hogyan tukmál rá Nicole az anyjára egy sárga estélyi táskát, amelyet az megcsodált: – Szerintem a dolgoknak azokhoz kell tartozniuk, akik szeretik őket – mondta, aztán minden sárga holmit, amit csak talált, ceruzát, rúzst, egy kis jegyzetfüzetet belesöpört a táskába: – …mert azok együvé tartoznak. Nicole eltűnt, és Rosemary hirtelen észrevette, hogy Dicknek is hűlt helye; a vendégek szétszóródtak a kertben, vagy befelé baktattak a terasz felé. – Nem akar véletlenül a fürdőszobába menni? – kérdezte Violet McKisco Rosemarytől. – Nem, ebben a pillanatban semmiképpen sem. – Én a fürdőszobába akarok menni – hajtogatta Mrs. McKisco. Lévén őszinte, szókimondó asszony, elbandukolt a ház felé, titkát maga után vonszolva, míg Rosemary rosszallóan nézett utána. Earl Brady azt javasolta, hogy menjenek le a tengerparti falhoz, de Rosemary úgy érezte, eljött az idő, hogy ő is részt kérjen Dick Diverből, ha az újra megjelenik; így hát maradt, és hallgatta, hogyan veszekszik McKisco Barbannal.

– Miért akar maga a szovjetek ellen harcolni? – kérdez te McKisco. – A legnagyobb kísérlet, amit az emberiség idáig produkált! És a riffkabilok felkelése? Szerintem sokkal hősiesebb dolog az igazságos oldalon harcolni. – És honnan tudja, melyik az? – kérdezte Barban szárazon. – Hát… minden intelligens ember tudja. – Maga kommunista? – Szocialista vagyok – mondta McKisco –, rokonszenvezem Oroszországgal. – Én meg katona vagyok – válaszolta Barban kedvesen. – Az a foglalkozásom, hogy embert ölök. Harcoltam a riffkabilok ellen, mert európai vagyok. És harcoltam és harcolni fogok a kommunisták ellen, mert el akarják szedni tőlem a vagyonomat. – Olcsó kifogás. – McKisco körülnézett, hogy valakivel gúnyosan összekacsintson, de sikertelenül. Fogalma sem volt, mi lakik Barbanban, eszmevilágának együgyűségéről, neveltetésének bonyolultságáról sem sejtett semmit. McKisco tudta, mik azok az eszmények, és szellemi érése során számosat közülük képes volt fölismerni és rendszerezni, de most, hogy olyan emberrel került szembe, akit egyszerűen „kukának” tartott, olyannal, akiben semmi felismerhető eszményt nem talált, és akivel szemben mégsem érezhette magát felsőbbrendűnek, arra a következtetésre jutott, hogy Barban egy ősi világ végterméke, és mint ilyen, fabatkát sem ér. Kapcsolatai az amerikai uralkodó osztályokkal rátukmálták McKiscóra azok bizonytalan és esetlen sznobizmusát, tudatlanságuk fölött érzett örömüket és tudatos durvaságukat, melyeket mind az angoloktól sajátítottak el, de természetesen nem voltak tekintettel azokra a tényezőkre, amelyek az angol filiszterséget és modortalanságot céltudatossá teszik, és olyan országban éltek ezekkel a tulajdonságokkal, ahol egy kis tudással és udvariassággal sokkal többet érhettek volna el, mint bárhol másutt – ez a magatartás csúcspontját az 1900-as évek „harvardi modorában” érte el. Azt gondolta, hogy ez a Barban ebből a típusból való, és mivel kissé részeg volt már, azon nyomban elfelejtette, hogy tart tőle. Rosemary kissé szégyenkezett McKisco miatt, és békésen, de belül egyre lázasabban várta Dick Diver visszatértét. Az árván maradt asztaltól, ahol már csak Barban, McKisco és Abe ült, végig belátta az ösvényt, melyet árnyékba borult mirtusz és páfrány szegélyezett a kőteraszig, és szinte beleszeretett a megvilágított ajtó előtt álló anyja profiljába, és már menni készült, mikor Mrs. McKisco jelent meg sietős léptekkel a ház ajtajában. Áradt belőle az izgatottság. A halotti csöndben egy széket hátrább húzott, leült, a szeme tágra nyílt, ajka kissé mozgott, és az egész társaság tudta, hogy a hölgy teli van hírekkel, és férje kérdése: – Mi történt, Vi? – szinte természetesen jött, és minden tekintet azonnal az asszonyra szegeződött. – Ó, drágám… – mondta, s aztán Rosemaryhez fordult: – Ó, drágám… semmi. Ne szólj szám, nem fáj fejem. – Barátok között van – mondta Abe. – Hát fönt az emeleten olyan látványban volt részem, kedveseim… Titokzatosan megrázta a fejét, és éppen idejében hallgatott el, mert Tommy fölállt, és udvariasan, de élesen így szólt hozzá: – Nem tanácsolom, hogy megjegyzéseket tegyen arra, ami ebben a házban folyik.

KILENCEDIK FEJEZET Violet hangosan és nehezen kapkodta a levegőt, és hirtelen erőfeszítéssel új kifejezést kényszerített az arcára. Végül megérkezett Dick, biztos ösztönnel szétválasztotta Barbant és a McKisco házaspárt, és McKiscóval szemben úgy viselkedett, mint aki teljesen tájékozatlan az irodalomban, holott roppantul érdekli, s így az utóbbinak megadta a felsőbbrendűségnek azt a pillanatát, amelyet az annyira sóvárgott. A többiek segítettek neki behordani a lámpákat – ki ne hordozna szívesen, készségesen lámpákat a sötétségen át? Rosemary segédkezett, s közben türelmesen elégítette ki Royal Dumphry mohó kíváncsiságát Hollywoodról. „Most aztán – gondolta – igazán rászolgáltam, hogy egyedül legyek vele. S ezt neki is tudnia kell, hiszen az ő törvényei ugyanazok, amikre anya tanított engem.” Rosemarynek igaza volt – Dick hirtelen kiszakította a lányt a teraszon nyüzsgő társaságból, és most egyedül voltak, messzi a háztól, sétáltak a tengerparti fal felé, nem is folyamatosan lépkedve, hanem szabálytalanul, közbeiktatott szünetekkel – így ragadta, néha röpítette maga után Dick Diver. Nézték a Földközi-tengert. Messze lent az utolsó kirándulóhajó is elhagyta már Îles de Lérins-t, és mint egy július negyediki elszabadult ballon az égen, úgy lebegett az öböl vizén. A fekete szigetek közt lebegett, puhán szelte a sötét dagályt. – Megértem, miért beszél az édesanyjáról úgy, ahogy beszél – mondta Dick. – Véleményem szerint kitűnően bánik magával. Olyan bölcsesség birtokosa, ami nagyon ritka Amerikában. – Anya tökéletes – sóhajtott föl Rosemary. – Beszélgettem vele egy tervemről… ő meg elmondta, hogy magától függ, mennyi ideig maradnak Franciaországban. Magától. Rosemary ezt nem merte kimondani. – Hát mivel itt a dolgok véget értek… – Véget? – kérdezte. – Igen, véget értek… A nyárnak ez a része elmúlt. A múlt héten Nicole nővére hagyott itt bennünket, holnap Tommy Barban utazik el, hétfőn Abe és Mary North. Talán több vidámságban lesz részünk ezen a nyáron, de ennek a mostani vidámságnak már vége. Azt akarom, erőszakos halállal múljon ki, s ne szentimentálisán enyésszen el… ezért is rendeztem ezt az estét. No, amire ki akarok lyukadni… Nicole-lal fölmegyünk Párizsba, elbúcsúztatjuk Abe Northot, aki Amerikába készül… nem tudom, nem jönnének-e velünk maguk is. – Anya mit mondott? – Szemlátomást tetszik neki a dolog. Ő maga nem akar jönni. Azt akarja, maga jöjjön egyedül. – Mióta fölnőttem, nem láttam Párizst – mondta Rosemary. – Szívesen látnám viszont magukkal. – Nagyon kedves. – Talán csak képzelte Rosemary, hogy Dick hangja hirtelen fémes hideg lesz? – Persze attól a pillanattól kezdve izgatott bennünket, hogy először megjelent a parton. Az a vitalitás! Biztosak voltunk benne, hogy profi… különösen Nicole. Kimeríthetetlen: nem meríti ki sem egy ember, sem egy egész társaság. Rosemaryben felsikoltott az ösztön, hogy a férfi szép lassan Nicole felé passzolja át, ezért fékezett, és hasonló keménységgel így szólt: – Valamennyiüket meg akartam ismerni… különösen magát. Már mondtam, hogy első látásra magába szerettem. Helyesen tette, hogy így cselekedett. De az ég és föld között húzódó tér lehűtötte a férfi agyát, lerombolta azt az elszántságot, amely a lányt idehozatta vele, és ráébresztette a túlontúl is nyilvánvaló felajánlkozásra, az el nem próbált jelenettel és az ismeretlen szavakkal való küzdelemre. Dick megkísérelte, hogy a lányt önszántából visszafordítsa a ház felé, de nehezen ment, és egészen

elveszteni sem akarta. Rosemary csak a szellőt érezte, miközben a férfi jókedvűen tréfálkozott vele. – Maga nem tudja, mit akar. Menjen, kérdezze meg a mamájától, mit akar. Rosemaryt mintha villám sújtotta volna. Megérintette a férfit, sötét kabátjának puha szövetét miseruhának érezte. Már-már úgy látszott, térdre omlik előtte… és abból a helyzetből ejti meg utolsó kísérletét. – Szerintem maga a legcsodálatosabb ember, akivel találkoztam… anyámon kívül. – Romantikus tekintete van. Dick nevetése a teraszig söpörte őket, ahol a lányt átadta Nicole-nak. Túl hamar elérkezett az idő a búcsúzásra, és Diverék mindannyiuknak segítettek a mielőbbi távozásban. Diverék nagy Isottájában ül majd Tommy Barban a csomagjával – az éjszakát a szállodában tölti, mert a korai vonattal utazik –, Mrs. Abramsszal, a McKisco házaspárral és Campionnal. Earl Brady, aki Monte-Carlóba megy vissza, útközben leteszi Rosemaryt és az édesanyját, és velük megy Royal Dumphry is, mivel a Diverék kocsija már zsúfolásig tele van. Lent a kertben a vacsoraasztal fölött még mindig izzottak a lámpák, Diverék ott álltak egymás mellett a kapuban. Nicole beragyogta és betöltötte az éjszakát a maga bájával. Dick pedig kinek-kinek név szerint istenhozzádot mondott. Rosemary e percben nagyon is éles fájdalmat érzett, hogy el kell mennie, és itt kell hagynia őket a házukban. Megint csak azon törte a fejét, mit láthatott Mrs. McKisco a fürdőszobában.

TIZEDIK FEJEZET Áttetsző, fekete éjszaka volt, mintha egy kosárban eresztették volna alá valami magányos, homályos csillagról. Elöl a kocsi dudájára hangfogót szerelt a sűrű levegő ellenállása. Brady sofőrje lassan vezetett; a másik kocsi hátsó lámpája a kanyarokban időnként fölbukkant, aztán eltűnt. De tíz perc múlva ismét látták, a kocsi ott állt az út szélén. Brady sofőrje lassított, de rögtön ismét gyorsítani kezdett, és elsuhant mellette. Abban a pillanatban, amikor elhagyták, a néma limuzin mögül összemosódó hangokat hallottak, és látták, hogy a Diverék sofőrje vigyorog. Aztán továbbhajtottak, száguldottak a sötétség és az áttetsző éjszaka változó partjai között, végül hullámvasútszerű lejtőkön át a Gausse-szálloda hatalmas épületénél kötöttek ki. Rosemary három órát bóbiskolt, aztán feküdt ébren, kábultan a holdsütésben. Az érzéki sötétség paplana alatt a jövőjével gyorsan végzett, mindazokat az eshetőségeket kimerítette, amelyek a csókig elvezetnek, de végzett magával a csókkal is, mely olyan elmosódottnak tűnt, mint a mozivászoncsókok. Szándékosan változtatott a helyzetén az ágyban, az álmatlanságot ez idáig nem ismerte, és a kérdésről megpróbált anyja elméjével gondolkodni. E folyamat során gyakran tapasztalatait meghazudtolóan agyafúrtnak mutatkozott, régi beszélgetésekre emlékezett közben, melyek szinte félig hallva rögzültek meg benne. Rosemary a munka eszményével nőtt fel. Azoknak a férfiaknak a csekély hagyatékát, akik özvegyül hagyták, Mrs. Speers mind a lánya nevelésére költötte, és mikor Rosemary azzal a csodálatos hajával tizenhat éves korában kivirágzóit, Aix-les-Bains-be vezényelte, és minden bejelentés nélkül egy ott lábadozó amerikai producer lakosztályába vezette. Mikor a producer New Yorkba ment, ők is vele mentek, így esett túl Rosemary a maga felvételi vizsgáin. A siker és a viszonylagos biztonság ígéretének tudatában Mrs. Speers ezen az estén felhatalmazva érezte magát arra, hogy tapintatosan tudtára adja Rosemarynek: – Azért neveltelek föl, hogy dolgozz… nemcsak azért, hogy férjhez menj. Most itt az első dió, amit fel kell törnöd, és nem akármilyen dió… láss hozzá, s bármi történik, raktározd el mint élményt magadban. Sebezd meg magad, vagy sebezd meg őt… bármi történik, kárát nem látod, mert az anyagiak tekintetében te fiú vagy, nem lány. Rosemary sohasem gondolkozott túlságosan sokat, talán csak azon, milyen határtalanul tökéletes az anyja, úgyhogy az anyai kötelék e végleges szétmetszése megzavarta álmát. Hamis hajnal tessékelte be az eget a magas franciaablakokon át a szobába, Rosemary fölkelt, kiment a teraszra, melynek kövét csupasz lába melegnek érezte. Titkos zajok töltötték meg a levegőt, egy makacs madár komisz győzelmét ünnepelte szabályos időközökben a teniszpálya fölötti fákon; a szálloda mögött húzódó úton lépések zaja hangzott, a léptek zenéjét a poros országút, a kavicsos sétány, a betonlépcső visszhangozták, aztán a folyamat fordítva megismétlődött. A tintakék tenger fölött, messze fönt azon a magas fekete árnyékba burkolózó dombon lakik a Diver házaspár. Rájuk gondolt, mindkettőjükre, hallotta, amint halkan énekelnek egy dalt, mely olyan, mint a fölszálló füst, mint valami himnusz, időben és térben egyaránt nagyon távoli. A gyerekek alusznak, a kaput éjszakára bezárták. Bement a szobába, könnyű pongyolát öltött, belebújt a papucsába, újra kiment a franciaablakon a teraszra, s aztán a végtelen teraszon át a kapu felé haladt, sebesen ment, mivel rájött, hogy a többi vendégszoba, ahol még az álom az úr, szintén a teraszra nyílik. Megtorpant, mikor a főbejárat széles fehér lépcsőjén egy ülő alakot pillantott meg… Aztán látta, hogy Luis Campion az, és hogy sír. Kitartóan sírt és csendesen, s néha-néha belerázkódott, mint egy zokogó asszony. Egy jelenet és egy szerepe, melyet az előző évben játszott, tört rá ellenállhatatlanul Rosemaryre. Odament a férfihoz, és megérintette a vállát. Mielőtt még felismerte volna, Campion halkan felsikoltott. – Mi a baj? – Rosemary szeme nyugodt volt és kedves, és nem hasított bele kemény kíváncsisággal.

– Segíthetek? – Senki sem segíthet rajtam. Tudtam. Csak magamat okolhatom. Mindig ugyanaz. Ránézett a lányra. – Nem – határozott. – Ha majd öregebb lesz, megtudja, mit szenved az az ember, aki szeret. Megtudja, milyen ez a haldoklás. Jobb kőszívűnek és ifjúnak lenni, mint szeretni. Megesett már velem korábban is, de nem így… ilyen véletlenül… mikor minden olyan rendben ment. Arca visszataszító volt az erősödő fényben. Személyisége egyetlen fölszikrázásával, a legkisebb izom mozdulatával sem árulta el Rosemary, milyen undort érez, bár mi legyen is a mondott szenvedés. De Campion érzékenysége ezt azonnal felismerte, és sebtiben témát változtatott. – Abe North is itt van valahol. – Itt? De hiszen ő Diveréknél lakik! – Igen, de most… nem tudja, mi történt? Egy zsalugáter nyílt ki hirtelen az egyik szobában két emelettel följebb, és egy angol hang prüszkölte ki tisztán: – Lesznek szívesek vééégre eeelhallgatni? Rosemary és Luis Campion szófogadóan lement a lépcsőn egy padhoz, mely a tengerparthoz vezető országúton állt. – Szóval akkor fogalma sincs, mi történt? Kedvesem, a lehető legfurcsább dolog… – Campion most már fölélénkült, izgalomba jött attól, amit tud. – Én még ilyet nem láttam, hogy ilyen hirtelen jöjjön… mindig elkerültem az erőszakos embereket… fölizgatnak, úgyhogy néha napokig nyomom utána az ágyat. Diadalmasan nézett rá. Rosemary nem is sejtette, miről beszél. – Kedvesem – tört ki belőle, és amikor a lány combját megérintette, egész testével feléje hajolt, hogy tudomására hozza: kezének felelőtlen merészsége nem szemtelenség; ilyen biztos volt magában –, párbaj lesz. – Micsoda? – Párbaj… És ki tudja, mi még? – Ki fog párbajozni? – Elmondom elölről az egészet. – Mély lélegzetet vett, s aztán, mintha bizalmatlan volna vele szemben, de mégsem hallgathatná el előtte a dolgot, így szólt: – Hát persze, maga a másik kocsiban volt. Bizonyos értelemben szerencséje van… két évet vesztettem el az életemből, olyan hirtelen jött. – Micsoda? – kérdezte a lány. – Nem tudom, hogy kezdődött. Az a nő egyszer csak elkezdett beszélni.. – Kicsoda? – Violet McKisco. – Lehalkította a hangját, mintha valaki hallgatózna a pad alatt. – De nehogy Diveréknek megemlítse, mert mindenkit megfenyegetett, hogy ne merjék elkotyogni. – Kicsoda? – Tommy Barban, tehát nehogy elmondja, hogy én beszéltem róluk. Egyikünk sem jött rá, mit akart Violet mondani, mert Barban folyton félbeszakította, és aztán a férj is beszállt, és most, kedvesem, itt ez a párbaj. Ma reggel… öt órakor… egy óra múlva. – Felsóhajtott, hirtelen eszébe jutottak saját fájdalmai. – Bárcsak én párbajoznék! Most, hogy nincs miért élnem, legjobb lenne, ha legyilkolnának. – Elhallgatott, és bánatában előre-hátra ringott. Egy fémzsalugáter ismét kinyílt odafönt, és ugyanaz az angol hang így szólt: – Most mááár igazááán abbahagyhatnááák. Ugyanekkor Abe North lépett ki a szállodából kissé ziláltan, kissé szórakozottan, aztán észrevette őket, ahogy az égbolt előterében fehéren üldögéltek a tenger fölött. Rosemary figyelmeztetően intett a fejével, mielőtt még megszólalhatott volna; átmentek egy másik padra az országúton. Rosemary látta, hogy Abe kissé be van állítva.

– Hát maga mit keres itt? – kérdezte Abe. – Fölkeltem, és kész. – Rosemary nevetni kezdett, de mikor eszébe jutott a fönti hang, erőt vett magán. – Nem hagyta aludni a csalogány – mondta Abe, és megismételte –, talán a csalogány nem hagyta békén. Ez a vénkisasszony elpletykálta magának, mi történt? Campion méltóságteljesen megjegyezte: – Csak azt tudom, amit a saját fülemmel hallottam. Fölállt, és gyorsan elment; Abe leült Rosemary mellé. – Miért bánik így vele? – Én? – kérdezte Abe meglepetten. – Egész reggel itt zokogott. – Talán bántja valami. – Lehet. – Mi van azzal a párbajjal? Ki fog itt párbajozni? Azt hiszem, valami fura dolog történt abban a kocsiban. Igaz? – Hát nagy bárgyúság, az biztos, de igaz.

TIZENEGYEDIK FEJEZET – A baj akkor kezdődött, mikor Earl Brady kocsija elhaladt Diveréké mellett, mely az országúton álldogált. Abe beszámolója személytelenül olvadt bele a zsúfolt éjszaka eseményeibe. – Violet McKisco mondott valamit Mrs. Abramsnak, amit megtudott Diverékről: fölment az emeletre, és látott valamit, ami igen nagy hatást gyakorolt rá. De Tommy, mint a házőrző eb, úgy őrködik Diverék fölött. Tény, hogy Mrs. Diver lenyűgöző és félelmetes asszony – de a dolog kölcsönös, és Diverék létezése sokkal fontosabb a barátaiknak, mint jó néhányan gondolnák. Persze bizonyos áldozatot követel a dolog – olykor bájos balettfiguráknak tetszenek, és csak annyi figyelmet érdemelnek, mint amennyit egy balett, de többről van itt szó, mint… ismernie kellene az egész történetet. Szó, ami szó, Tommy azok közé a férfiak közé tartozik, akiket Dick átpasszolt Nicole-nak, és mikor McKisco csak célzást tett a történtekre, Tommy rárontott. Azt mondta: – Mrs. McKisco, nagyon kérem, most már egy szót se Mrs. Diverről. – Nem magához beszéltem – tiltakozott az asszony. – Azt hiszem, jobb, ha kihagyjuk őket mindenből. – Annyira meg vannak ijedve? – Egy szót se róluk. Beszéljen valami másról. Tommy ott ült az egyik kis ülésen Campion mellett. Campion mondta el nekem a történetet. – Nem gondolja, hogy egy kicsit erőszakos? – makacskodott Violet. Tudja, hogy folynak az ilyen beszélgetések késő éjszaka egy autóban, egyesek sustorognak, mások rá sem hederítenek, ki vannak merülve az estély után, vagy unatkoznak, vagy alusznak. Szóval senki sem tudta pontosan, mi történt, csak amikor a kocsi megállt, és Barban olyan hangon kezdett el üvöltözni, amely mindenkit fölrázott egy lovastiszt hangján: – Szálljanak ki… már csak egy mérföldre vagyunk a szállótól! Gyalog is megtehetik, vagy én vonszolom el magukat odáig. Fogja be a száját, és fogja be a feleségéét is! – Maga pökhendi – mondta McKisco. – Tudja, hogy nálam erősebb, izmosabb. De nem félek magától. A párbajkódex előírása szerint… Ezen a ponton hibát követett el, mert Tommy, lévén francia, áthajolt és képen vágta, és a sofőr továbbhajtott. Ekkor mentek el maguk mellettünk. Aztán a nők újra rákezdték. Így folyt ez egészen addig, míg a kocsi a szállodáig ért. Tommy fölhívott valakit Cannes-ban, hogy legyen a segédje, McKisco pedig kijelentette, hogy neki nem Campion fog segédkezni, aki amúgy sem rajongott a gondolatért; telefonált nekem, hogy egy szót se szóljak, hanem azonnal jöjjek ide. Violet McKisco összeomlott, Mrs. Abrams fölvitte a szobájába, brómot adott neki, mire Violet szép kényelmesen álomba merült. Mikor ideértem, megpróbáltam szót érteni Tommyval, de csak bocsánatkéréssel hajlandó beérni, márpedig McKisco éppen eléggé ingerült ahhoz, hogy ezt megtagadja tőle. Mikor Abe beszámolója végére ért, Rosemary elgondolkozva megkérdezte: – Diverék tudják, hogy miattuk történt? – Nem… És nem is fogják megtudni, hogy valami közük van hozzá. Annak a hülye Campionnak semmi joga nem volt arra, hogy magával erről beszélgessen, de ha már megtette… Mondtam a sofőrnek is, hogy hozom a jó öreg zenélőfűrészt, ha ki meri nyitni a száját. Ez a veszekedés csak a kettőjük dolga… Tommynak egyébként egy kiadós háborúra volna szüksége. – Remélem, Diverék nem jönnek rá – mondta Rosemary. Abe az órájára pillantott. – Most föl kell mennem. Megnézem, mi van McKiscóval… maga nem jön?… Úgy érzi, egyetlen barátja sincs. Fogadok, egész éjszaka le nem hunyta a szemét. Rosemary maga elé képzelte, hogyan virrasztóit kétségbeesetten ez a csupa ideg, beteges alkatú

ember. Egy pillanatig a sajnálat és az undor között egyensúlyozott, aztán bólintott, és telve reggeli energiával, felszaladt Abe mellett a lépcsőn. McKisco az ágya szélén ült, az alkohol diktálta harciasság eltűnt belőle, jóllehet egy pohár pezsgőt tartott a kezében. Nagyon mogorva, nagyon vékony és nagyon fehér volt. Nyilván egész éjszaka írt és ivott. Zavartan bámulta Abe-t és Rosemaryt, majd megkérdezte: – Itt az idő? – Nem, még van fél óránk. Az asztal tele volt papirossal, melyek végül nem kis nehézség árán hosszú levéllé gyűltek össze; az utolsó oldalakon már óriási és olvashatatlan betűkkel írt. A villanykörték fakuló, törékeny fényében ráfirkantotta nevét az utolsó oldal aljára, az egészet belegyömöszölte egy borítékba, és átnyújtotta Abe-nek. – A feleségemnek. – Legjobban tenné, ha megmártaná a fejét egy kis hideg vízben – tanácsolta Abe. – Gondolja? – kérdezte McKisco kétségek között. Nem akarok túl józan lenni. – Szörnyen néz ki. McKisco engedelmesen kiment a fürdőszobába. – A lehető legnagyobb rendetlenségben hagytam mindent! – kiáltotta. – Fogalmam sincs, hogy jut vissza Violet Amerikába. Nincs életbiztosításom. Sohasem volt. – Ne beszéljen marhaságokat, egy óra múlva itt ül, és fogyasztja a reggelijét. – Hát persze, tudom. – Mikor visszajött, a haja csuromvíz volt, és úgy nézett Rosemaryre, mintha most látná először. Hirtelen könnyek szöktek a szemébe. – Nem fejeztem be a regényemet. Ez fáj annyira. Maga nem kedvel engem – mondta Rosemarynek –, de hát ezen nem lehet segíteni. Én elsősorban irodalmár vagyok. – Bágyadt, erőtlen hangot hallatott, és tehetetlenül megrázta a fejét. – Rengeteg hibát követtem el életemben… nagyon sokat. De bizonyos értelemben… egyike voltam a legprominensebb… Nem fejezte be a mondatot, s csak szívta kialudt cigarettáját. – Én igenis kedvelem magát – mondta Rosemary –, de nem hinném, hogy párbajoznia kellene. – Igen, meg kellett volna próbálnom agyonverni, de most már késő. Hagytam magam olyasmibe belerántani, amihez nem lett volna jogom. Vérmes természet vagyok, nagyon… – Abe-re pillantott, szúrósan, mintha azt várná, hogy ezt az állítását kétségbe vonják. Aztán rémült mosollyal a szájához emelte a kialudt cigarettacsikket. Kapkodta a levegőt. – Az a baj, hogy én javasoltam a párbajt… Ha Violet nem tesz mást, csak befogja a száját, el tudtam volna intézni a dolgot. Persze most már akár meg is lóghatok, vagy ülhetek karba tett kézzel, és röhöghetek az egészen… azt azonban nem hiszem, hogy Violet valaha is tisztelni fog. – Dehogynem – mondta Rosemary. – Csak annál jobban fogja tisztelni. – Nem… Maga nem ismeri Violetet. Elviselhetetlen, ha fölényben van az emberrel szemben. Tizenkét éve vagyunk házasok, kislányunk hétéves korában meghalt, és tudja, mi történik ilyenkor. Mindketten körülnéztünk másfelé is, semmi komoly, csak éppen távolabb sodródtunk egymástól… És tegnap este, ott kint, gyávának nevezett. Rosemary zavarában nem felelt. – Na, majd vigyázunk, hogy minél kisebb baj essék – mondta Abe. Kinyitotta a bőrtokot. – Ezek Barban párbajpisztolyai… kölcsönkértem őket. A bőröndjében tartja őket. – Az egyik régimódi fegyvert a tenyerén méregette. Rosemary riadtan fölkiáltott, McKisco aggódva nézegette a pisztolyokat. – Nos… nem arról van szó, hogy felállunk és negyvenötös pisztollyal lődözünk egymásra – mondta. – Nem tudom – mondta Abe kegyetlenül. – Arról van szó, hogy hosszú csővel jobban lehet célozni. – Milyen távolságból? – kérdezte McKisco. – Megérdeklődtem. Ha az egyik vagy másik felet mindenáron ki kell nyírni, akkor a felek nyolc lépést tesznek, ha könnyebb sebesülést akarnak okozni, akkor húszat, ha csak a becsületükön ejtett

csorbát akarják kiküszöbölni, akkor negyven lépést. Barban segédjével negyven lépésben egyeztünk meg. – Helyes. – Van egy csodálatos párbaj Puskin egyik regényében – jutott eszébe Abe-nek. – Mindketten egyegy szakadék szélére állnak föl, úgyhogy ha az illetőt csak eltalálják, már vége. Nagyon távolinak és akadémikusnak tetszett ez a megjegyzés McKisco szemében, mert csak bámult Abe-re, és azt mondta: – Hogy? – Nem akar gyorsan megfürödni, hogy fölfrissüljön? – Nem… nem, most nem tudnék úszni. – Felsóhajtott. – Nem értem, mire jó ez az egész – mondta lemondóan. Nem értem, miért csinálom. Ez volt az első dolog, amit életében valaha is megtett. Igazában azok közé az emberek közé tartozott, akik számára az érzéki világ nem létezik, és minden konkrét tényt hatalmas meglepetéssel fogadnak. – Azt hiszem, mennünk kell – mondta Abe, mikor látta, hogy McKisco kissé meginog. – Rendben van. – Derekasan húzott a konyakból, aztán az üveget zsebre tette, és szinte vadul így szólt: – Mi lesz, ha megölöm… börtönbe dugnak? – Akkor átszöktetem az olasz határon. McKisco Rosemaryre pillantott… s aztán bocsánatkérően Abe-hez fordult: – Mielőtt elindulnánk, szeretnék valamit mondani magának négyszemközt. – Remélem, egyiküknek sem esik baja – mondta Rosemary. – Szerintem nagy hülyeség az egész, és meg kellene akadályozniuk.

TIZENKETTEDIK FEJEZET Campiont lent találta az üres hallban. – Láttam, hogy fölmegy a lépcsőn – mondta izgatottan a férfi. – McKiscóval minden rendben? Mikor lesz a párbaj? – Nem tudom. – Utálta, hogy Campion úgy beszél a párbajról, mint holmi cirkuszról, McKiscóról pedig úgy, mint egy tragikus bohócról. – Eljön velem? – kérdezte a férfi, úgy, mintha belépője volna az eseményre. – Kibéreltem a szálló kocsiját. – Semmi kedvem. – Miért? Szerintem éveket vesz el az életemből, de azért a világért el nem mulasztanám. Jó messziről figyelhetnénk a dolgokat. – Miért nem Mr. Dumphryt viszi magával? Campion leejtette a monokliját. Kiegyenesedett. – Látni sem akarom. – Én pedig attól tartok, hogy nem mehetek. Anyám nem örülne neki. Mikor Rosemary belépett a szobájába, Mrs. Speers álmosan megmozdult, és átszólt hozzá: – Hol voltál? – Nem tudtam aludni. Te csak aludj tovább, anya. – Gyere át hozzám. – Hallotta, hogy anyja fölül az ágyában, bement hát, és elmondta, mi történt. – Miért nem nézed meg? – kérdezte Mrs. Speers. Nem kell odamenned a közeibe, és a későbbiek során esetleg segítségükre lehetsz. Rosemary nem szívesen képzelte magát ebbe a helyzetbe, habozott, de Mrs. Speers tudatát még mindig álom béklyózta, és eszébe jutottak az éjszakai telefonhívások: haláleset, szerencsétlenségakkor még egy orvos felesége volt. – Szeretem, ha saját elhatározásodból mész ide-oda, és teszed eztazt, anélkül, hogy nekem szólnál… Rainy reklámkunsztjai kedvéért sokkal nehezebb dolgokat is megtettél. Rosemary még most sem értette, miért kell neki odamennie, de engedelmeskedett a nyugodt, tiszta hangnak, mely annak idején, tizenkét éves korában a párizsi Odéon Szinház színészbejárójához küldte, és köszöntötte, amikor újra kilépett a kapun. Azt hitte, megmenekült, mikor a lépcsőházból látta, hogy Abe és McKisco elhajt… de egy pillanat múlva a szálló kocsija fordult be a sarkon. A boldogságtól visongó Luis Campion behúzta maga mellé az ülésre. – Elbújtam, mert nem akartam, hogy lássák, hogy mi is megyünk. Amint látja, magammal hoztam a filmfelvevőmet is. Rosemary tehetetlenül nevetett. Campion olyan szörnyű volt, hogy már nem is volt szörnyű, csak éppen elvesztette emberi mivoltát. – Kíváncsi vagyok, miért nem kedveli Mrs. McKisco Diveréket – mondta a lány. – Diverék mindig olyan kedvesek voltak hozzá. – Ó, nem erről van szó. Mrs. McKisco látott valamit. És Barban miatt nem fogjuk soha megtudni, mit is látott. – Szóval akkor maga nem emiatt volt úgy elkeseredve. – Ó, nem – felelte Campion megtört hangon –, mikor visszaértünk a szállodába, történt valami más is. De most már nem érdekel… mosom kezeimet. A másik kocsi nyomába szegődtek, mely a Jüan les Pins melletti keleti tengerparton haladt, ott, ahol az új kaszinó csontváza emelkedett az égnek. Négy óra múlt, és a kékesszürke ég alatt az első halászhajók recsegve-ropogva nekivágtak az azúrkék tengernek. Aztán lefordultak a főútvonalról, és

nekivágtak az elhagyatott vidéknek. – A golfpályán lesz! – kiáltott fel Campion. – Biztos vagyok benne, biztos vagyok benne, hogy ott lesz. Eltalálta. Mikor Abe kocsija föltűnt előttük, a keleti égbolt vörös volt és sárga, tikkasztó nap ígérkezett. A szálloda kocsiját fenyőligetben helyezték el, Rosemary és Campion egy fa árnyékában állt, és a kifakult golfpályát nézte, ahol Abe és McKisco föl-alá sétált, az utóbbi bizonyos időközökben fölkapta a fejét, mint a szimatoló nyúl. Hirtelen mozgó alakok tűntek föl egy távolabbi fánál, és a leselkedők Barbant és francia segédjét ismerhették föl bennük, az utóbbi egy pisztolydobozt cipelt a hóna alatt. McKisco egy kissé döbbenten Abe mögé surrant, és nagyot húzott a konyakosüvegből. Aztán továbbsétált, köhögve, és egyenest a másik társasághoz masírozott volna, de Abe megállította, és előrement, hogy a franciával tárgyaljon. A nap már a látóhatár fölött járt. Campion megragadta Rosemary karját. – Nem bírom – nyüszítette, csaknem hangtalanul. – Ez nekem túl sok. Ennek én megiszom a levét. – Hagyjon – mondta Rosemary ellentmondást nem tűrő hangon. Valami francia imádságot suttogott magában kétségbeesetten. A főszereplők már ott álltak szemben egymással, Barban föltűrte az inge ujját. Szeme nyugtalanul csillogott a napfényben, de amikor tenyerét végighúzta a nadrágja varrásán, mozdulata határozott volt és elszánt. McKisco a konyaktól vakmerően fütyörészve csücsörítette ajkát, hosszú orra hanyagul bökött a levegőbe, aztán Abe lépett elő, kezében egy zsebkendővel. A francia segéd csak állt, és elfordította az arcát. Rosemary visszafojtotta lélegzetét, mélységes szánalom vett rajta erőt, s a fogát csikorgatta, annyira utálta Barbant; aztán: – Egy… Kettő… Három! – számolt Abe feszült hangon. Ugyanabban a pillanatban sütötték el a pisztolyukat. McKisco megingott, de visszanyerte egyensúlyát. Mindkét lövés célt tévesztett. – Na, most már elég! – kiáltott Abe. A párbajozók visszajöttek, és valamennyien Barbant figyelték kérdő tekintettel. – Kijelentem, hogy nem kaptam elégtételt. – Micsoda? De még mennyire, hogy elégtételt kaptál – mondta Abe türelmetlenül. – Csak éppen nem tudod. – Az ellenfél visszautasít egy újabb lövést? – Ahogy mondod, Tommy. Te ragaszkodtál ehhez is, és az én felem megtette a kötelességét. Tommy gúnyosan nevetett. – A távolság nevetséges volt- mondta. – Nem vagyok hozzászokva az effajta bohózatokhoz… az ellenfélnek tudnia kellene, hogy nem Amerikában van. – Kár Amerikán ékelődni – felelte Abe élesen. Aztán sokkal békülékenyebb hangon: – Éppen elég messzire mentetek el, Tommy. – Egy pillanatig élénken vitatkoztak, aztán Barban bólintott, és hűvösen meghajolt korábbi ellenfele előtt. – Kézfogás? – javasolta a francia orvos. – Már ismerik egymást – mondta Abe. McKiscóhoz fordult: – Gyerünk innen, elég volt ebből. Ahogy nagy léptekkel elindultak, McKisco ujjongva ragadta meg a karját. – Egy pillanat – mondta Abe. – Tommy visszakéri a pisztolyt. Még szüksége lehet rá. McKisco átadta a pisztolyt. – Vigye el az ördög – mondta durván. – Mondja meg neki, hogy… – Megmondjam neki, hogy újabb lövést akar? – Én megálltam a helyem! – kiabálta McKisco, ahogy mentek tovább. – És nagyon jól megálltam a helyem, nem igaz? Nem voltam gyáva. – Részeg volt – mondta Abe kereken.

– Nem, nem voltam. – Jó, akkor nem volt. – És mit számít, ha előzőleg ittam? Most, hogy önbizalma egyre jobban ágaskodott benne, gúnyosan nézett Abe-re. – Mit számít? – ismételte. – Ha maga nem látja be, akkor kár is magyaráznom. – Talán nem tudj a, hogy a háborúban mindig mindenki tökrészeg volt? – Jó, felejtsük el. Az epizód azonban még nem ért véget. Sietős léptek hallatszottak mögöttük a fűben, és az orvos szegődött melléjük. – Pardon, Messieurs – lihegte. – Voulez-vous régler mes honoraires? Naturellement c'est pour soins médicaux seulement. M. Barban n'a qu'un billet de mille et ne peut pas les régler et l'autre a laissé son porte-monnaie chez lui[25]. – Biztos lehetsz benne, hogy erről egy francia nem feledkezik meg – mondta Abe, és az orvoshoz fordult.– Combien?[26] – Majd én kifizetem – mondta McKisco. – Nem, majd én elintézem. Mindnyájan ugyanabban a veszélyben forogtunk. Abe kifizette az orvost, McKisco hirtelen besietett a bokrok közé, hányt. Aztán sápadtabban, mint az előbb, de büszkén vonult Abe-bel a kocsi felé a most már rózsaszínű reggelben. Campion zihálva feküdt hanyatt a bozótosban, ő volt a párbaj egyetlen sebesültje, Rosemary pedig hirtelen támadt hisztérikus nevetéssel rugdosta a papucsával. Addig csinálta ezt kitartóan, míg Campiont magához nem térítette… számára e pillanatban egyetlen dolog volt csak fontos, hogy néhány óra múlva a tengerparton újra látja azt a személyt, akit gondolatai között még mindig csak így tartott számon: „Diverék.”

TIZENHARMADIK FEJEZET Voisins-ben voltak, Nicole-ra várakoztak, hatan; Rosemary, a North házaspár, Dick Diver és két fiatal francia zenész. Az étterem többi vendégét nézegették, vajon azok nyugodtak-e – Dick azt mondta, amerikai ember nyugodt nem lehet, kivéve őt, és most ellenpéldát kerestek. A dolgok rosszul álltak; már tíz perce egyetlen ember sem lépett be úgy az étterembe, hogy ne emelte volna a kezét az arcához. – Nem szabadott volna leszoknunk a kifent bajuszokról – mondta Abe. – De mégsem Dick az egyetlen nyugodt ember… – Igenis, én vagyok. –…ám valószínűleg ő az egyetlen józanul nyugodt ember. Egy jól öltözött amerikai érkezett két hölgy társaságában, akik magabiztosan csaptak le egy asztalra, és izegtek-mozogtak körülötte. A férfi hirtelen észrevette, hogy figyelik, mire keze görcsösen fölemelkedett, és egy képzelt kitüremkedést simított el a nyakkendőjén. Egy másik még álldogáló társaságban egy férfi szüntelenül frissen borotvált arcát ütögette a tenyerével, társa pedig gépiesen emelte föl, majd eresztette le kialudt szivarja végét. A szerencsésebbek szemüvegükkel vagy szakállukkal babráltak, az ügyetlenebbek a szájukat birizgálták, vagy a fülcimpájukat húzkodták kétségbeesetten. Egy közismert tábornok lépett be az étterembe, és a West Pointban eltöltött első évben bízva – az első évben egyetlen kadét sem visszakozhat, s utána már egy sem gyógyul ki belőle –, Abe öt dollárba fogadott Dickkel. A tábornok várta, hogy leültessék, keze lazán lógott az oldalán. Aztán karja hirtelen hátralendült, mint a távolugróé, és Dick így szólt: – Aha! – nyilván arra gondolt, hogy a tábornok elvesztette önuralmát, de az összeszedte magát, és mély lélegzetet vett: a kínlódás kis híján már vége felé járt, a garçon előzékenyen kihúzta a széket. A hódító dühösen a levegőbe lódította a kezét, és megvakarta kifogástalan ősz koponyáját. – Látod – mondta Dick büszkén –, én vagyok az egyetlen. Rosemary ebben teljesen biztos volt, és Dick, aki rájött, hogy soha ennél jobb hallgatósága nem akadt még, olyan ragyogó egységgé formálta a társaságot, hogy Rosemary szinte türelmetlen megvetést érzett mindazok iránt, akik nem az ő asztaluknál ültek. Két napja tartózkodtak már Párizsban, de valójában még mindig a tengerparti napernyő alatt voltak. Mikor, akárcsak az előző este a Corps des Pages bálján, a sokadalom ijesztőnek tűnt Rosemary szemében, akinek még csak ezután kellene megismernie a hollywoodi majálisokat, Dick testközelbe hozta a környezetet, pusztán azzal, hogy bizonyos szelekció alapján egy-két embert üdvözölt – Diveréknek szemlátomást hatalmas ismeretségi körük volt, de mindig úgy tűnt, mintha az illető már hosszú-hosszú ideje nem látta volna őket, és most szinte hanyatt esne a csodálkozástól: „Hát ti meg hol bujkáltatok?” – és aztán újrateremtette a maga társaságának egységét, vagyis gyengéden, de következetesen, gúnyos coup de grâce-szal elűzte az idegeneket. Rosemary hirtelen úgy érezte: valami régi, siralmas múltban ő maga is ismerte ezeket az embereket, aztán nem jött ki velük, visszautasította, elbocsátotta őket. Az ő társaságuk olykor elsöprően amerikai volt, olykor meg alig volt amerikai. Dick ezeknek az embereknek önnön valóságukat adta vissza, amelyet a ki tudja, hány éves kompromisszumok már elhomályosítottak. A sötét, füstös, a pultra kitett ételektől bűzlő étterembe Nicole égszínkék kosztümje úgy siklott be, mint a kinti időjárás egyik elkóborolt részlete. A szemükből látta, milyen szép is ő, és ezt sugárzó, elismerő mosollyal köszönte meg nekik. Valamennyien nagyon kedves, nagyon udvarias emberek voltak – egy ideig. Aztán belefáradtak, és viccesek voltak vagy keserűek, és végül egy sereg tervet

kovácsoltak maguknak. Olyasmiken nevettek, amikre utólag már alig tudtak visszaemlékezni – sokat nevettek, és a férfiak három üveg bort fogyasztottak el. Az asszonyok triója az asztalnál az amerikai élet hatalmas körforgását képviselte. Nicole egy self-made amerikai kapitalista unokája volt és a Lippe-Weissenfeld grófi család unokája. Mary North egy vándorkárpitos lánya és Tyler elnök leszármazottja volt. Rosemary a középosztály legközepéből származott, és anyja katapultálta bele Hollywood feltérképezetlen vadonjába. Hasonlítottak egymáshoz, és oly sok amerikai nőtől különböztek, méghozzá abban, hogy boldognak érezték magukat egy férfivilágban – a férfiak révén és nem ellenükre őrizték meg egyéniségüket. Mindhármukból jó kurtizán vagy akár jó feleség is válhatott volna, nem születésük véletlenje miatt, hanem ama nagyobb véletlen függvényeként, hogy megtalálták-e a maguk igazi emberét, vagy sem. Rosemary így hát kellemes társaságnak találta őket, kellemesnek találta az ebédet is, annál is inkább, mivel csak heten voltak, vagyis pontosan annyian, ahányan egy jó társasághoz kellenek. Talán az a tény is, hogy új volt még ebben a világban, serkentően járult hozzá ahhoz, hogy a társaság többi tagja az egymás iránti fönntartásait kiküszöbölje. Miután asztalt bontottak, egy pincér Rosemaryt a francia éttermek elengedhetetlen sötét hátterébe vezette, ahol a lány egy homályos, narancsszínű villanykörte fényénél kikeresett egy telefonszámot, majd felhívta a Francia-Amerikai Filmvállalatot. Hát persze, persze hogy van kópiájuk az Apja lányá-ból – pillanatnyilag kölcsön van, de még ezen a héten levetítik neki a Rue des Saintes Anges 341. szám alatt, forduljon csak Mr. Crowderhez. A fülke a haliba nyílott, és mikor Rosemary letette a kagylót, két halk hangot hallott másfél méternyire a ruhatár másik oldaláról. – Szóval szeretsz? – Nagyon szeretlek. Nicole volt… Rosemary tétován álldogált a fülke ajtajában… aztán Dick hangját hallotta: – Iszonyúan kívánlak… most rögtön menjünk vissza a szállodába. – Nicole kissé fölsóhajtott. Egy pillanatig a szavak semmiféle üzenetet nem vittek Rosemaryhez… csak a hang tónusa. A tónus hatalmas titokzatossága lüktetett el hozzá. – Kívánlak. – Négy órakor ott leszek a szállodában. Rosemary lélegzet-visszafojtva állt, míg a hangok elenyésztek. Először is meg volt lepődve – korábban a kapcsolatukban csak azt vette észre, hogy érzelmileg rendben vannak, de valamivel hűvösebb viszonyt gondolt kettejük között. Most erős érzelmi hullám áradt végig rajta, mélységesen és ismeretlenül. Nem tudta, vajon elbűvölte-e vagy taszította az iménti eset, csak azt tudta, hogy mélyen meg van indulva. Amikor visszament az étterembe, végtelenül egyedül érezte magát, de jó is volt bemenni, és Nicole szenvedélyes hálája – „Nagyon szeretlek!” – visszhangzott a lelkében. A jelenet, melynek tanúja volt, a maga különös hangulatában ott lebegett előtte; de bármilyen távol állt is tőle, a gyomra árulta el, hogy mindez így van jól – nem érzett semmi ellenkezést, mint érzett akkor, mikor bizonyos szerelmi jeleneteket játszott a filmeken. Bár távol volt tőle, mégis visszavonhatatlanul szerepet vállalt ebben, és mikor Nicole-lal bevásárolni mentek, sokkal mélyebben tudatában volt a leendő légyottnak, mint Nicole maga. Más szemmel nézte most Nicole-t, bűverejét méricskélte. Biztosan tudta: Ő a legvonzóbb nő, akivel életében találkozott – kemény, odaadó, hűséges, megfoghatatlan-; most, hogy anyja polgári eszével gondolkozott, Rosemary ezeket a tulajdonságokat Nicole és a pénz viszonyával kapcsolta össze. Rosemary azt a pénzt költötte el, amit maga keresett – azért volt itt Európában, mert azon a januári napon hatszor ugrott be egy medencébe, míg aztán reggel még csak harminchét fokos láza harminckilencre szökött fel, és anyja megtiltotta a további ugrándozást. Nicole segítségével Rosemary két ruhát, két kalapot és négy pár cipőt vásárolt a pénzén. Nicole egy hosszú, kétoldalas lista szerint vásárolt, és megvett mindent, ami a kirakatokban megtetszett neki,

amit maga már alig tudott volna használni, azt is megvette: valamelyik barátjának ajándékul. Színes gyöngyöket, összehajtható strandpárnát, művirágokat, mézet, egy tábori ágyat, sálakat, táskát, törpepapagájt, egy babaházba való apróságokat és három méter rákvörös puha anyagot vásárolt. Vett vagy tizenkét darab fürdőruhát, egy gumikrokodilust, egy aranyból és elefántcsontból készült zseb sakk-készletet, nagy, lenvászon zsebkendőt Abe-nek, két jégmadárkék bőrzakót – és mindezeket nem úgy, ahogy egy előkelő kurtizán vásárol fehérneműt és ékszereket, melyek szükségképpen hozzátartoznak hivatásbeli felszereléséhez és biztonságához, hanem teljesen más módon. Nicole rengeteg lelemény és fáradozás eredménye volt. A kedvéért vonatok indultak ki Chicagóból, vágtak át a kontinens kerek hasán, és érkeztek Kaliforniába; rágógumigyárak füstölögtek, és láncövek alakultak ki láncszemenként a gyárakban; férfiak fogpasztát kavargattak hatalmas medencékben, és szájvizet csapoltak rézhordókból; lányok paradicsomkonzervet készítettek nagy sietve augusztusban, vagy keményen dolgoztak az olcsó áruházakban karácsony előestéjén; meszticek izzadtak a brazíliai kávéültetvényeken, és fantasztákat semmiztek ki új traktor szabadalmaikból ezek az emberek mind hozzáadtak valamit Nicole-hoz, és mivel az egész rendszer tovább imbolygóit és tovább mennydörgött a maga útján, ez még az olyan cselekedeteinek is, mint a nagybani bevásárlás, valami olyan lázas izgalmat kölcsönzött, mint amit a nekihevült, a posztját tartó tűzoltó érez a mindjobban terjedő tűzvész előtt. Nicole nagyon egyszerű elveket testesített meg, magában hordva önnön végzetét – de olyan pontosan testesítette meg ezeket az elveket, hogy viselkedésében valóban volt valami báj, és most Rosemary is megpróbálta utánozni. Már majdnem négy óra volt. Nicole egy boltban álldogált, a vállán egy díszmadárral, és tőle szokatlan módon egészen beszédes volt. – Igen, ha akkor nem ugrik bele a vízbe… néha magam is elcsodálkozom ezeken a dolgokon. Közvetlenül a háború előtt Berlinben voltunk… én tizenkét éves voltam, közvetlenül anya halála előtt történt. A nővérem egy udvari bálba készült, három királyi herceg szerepelt a tánclistáján, mind a hármat a kancellár szervezte be és így tovább. Félórával indulás előtt elkezdett fájni az oldala, és magasra szökött a láza. Az orvos azt mondta, vakbélgyulladás, és hogy meg kell operálni. De anyának már megvoltak a maga tervei, így hát Baby elment a bálba, é? éj szaka két óráig táncolt egy jégpakolással az estélyi ruhája alatt. Másnap reggel hét órakor megoperálták. Jó dolog szigorúnak lenni; minden kedves ember szigorú önmagához. De négy óra volt, és Rosemary arra gondolt, hogy Dick már a szállodában várja Nicole-t. Mennie kell hát, nem várakoztathatja meg. „Miért nem mész már?” – gondolta egyre, és aztán hirtelen: „Vagy ha te nem akarsz, hát hadd menjek én.” De Nicole még egy helyre elment, hogy ott mindkettőjüknek mellcsokrot vásároljon, sőt egyet még Mary Northnak is elküldetett Úgy tűnt, csak most jutott eszébe a dolog; hirtelen odaintett egy taxit. – Isten vele – mondta Nicole. – Ugye, egész jól elszórakoztunk? – Pompásan – mondta Rosemary. Sokkal nehezebb volt elviselni, mint gondolta, s egész lénye tiltakozott, amikor Nicole-lal elhajtott a taxi.

HARMADIK KÖNYV VÉRVESZTESÉGEK 1925

ELSŐ FEJEZET Dick befordult a keresztsánc sarkán, és továbbment a lövészárokban; a lécrácson baktatott. Egy periszkóphoz ért, egy röpke pillanatra belenézett, majd föllépett a lépcsőre, és kibámult a mellvéd fölött. Előtte, a piszkos ég alatt, ott volt Beaumont-Hamel; bal felől Thiepval tragikus dombja. Dick a látcsövén át nézte őket, torkát szomorúság fojtogatta. Továbbment a lövészárokban; a többieket a következő keresztsáncnál találta, őt várták. Teli volt izgalommal, és ezt az izgalmat velük is közölni akarta, hogy megértsék, bár valójában csak Abe North szagolt igazi puskaport, ő nem. – Akkor nyáron minden egyes méter hatvan életbe került ezen a vidéken – mondta Rosemarynek. A lány engedelmesen nézte a meglehetősen csupasz, zöld síkságot, mindössze hatéves alacsony fáival. Ha Dick még hozzáteszi, hogy most nyomban ágyúval fogják lőni őket, ezen a délutánon Rosemary még ezt is elhiszi neki. Szerelme olyan pontra ért, hogy most már valami boldogtalanság, kétségbeesés lett úrrá rajta. Nem tudta, mit tegyen – az anyjával akart beszélni. – Azóta is rengetegen haltak meg, és nemsokára mi is meghalunk – mondta Abe vigasztalóan. Rosemary mohón várta, hogy Dick tovább beszéljen. – Nézze csak azt a kis patakot… mi két perc alatt elérhetjük. Az angoloknak egy egész hónapba került, míg birtokba vették… egy egész birodalom baktatott el odáig csigalassúsággal, pusztult el az első sorokban, és nyomult előre hátulról. S egy másik birodalom baktatott visszafelé csigalassúsággal, naponta néhány centiméternyire, és mint millió véres rongyot, hagyta maga mögött halottait. Ebből a generációból egyetlen európai nem lesz erre újra kapható. – Nem? Csak az imént hagyták abba Törökországban – mondta Abe – és Marokkóban… – Az más. Azt, ami a nyugati fronton történt, hosszú ideig nem lehet megismételni. A fiatalok azt hiszik, hogy ők képesek lennének rá, de nem. Az első marne-i csatát még megvívhatják, de ezt már nem. Ehhez vallási meggyőződés, az az évek során felhalmozódott rengeteg biztosíték és pontosan az a kapcsolat kellene, mely hajdanán a különböző társadalmi osztályok között létezett. Az oroszok és az olaszok semmire sem mentek ezen a fronton. Az embernek ehhez teljes lelkére, teljes érzelmi arzenáljára szüksége volt, mely messzibbről származik, mint hogy az emlékezet felidézni tudná. Ehhez emlékeznie kellett a karácsonyokra, a trónörökös és menyasszonya fényképére, a kis kávéházakra Valence-ban, a sörkertekre az Unter den Lindenen, az esküvőkre a francia városházán, az angol Derbyre s a nagyapa pofaszakállára. – Grant tábornok találta ki ezt a hadviselést, ezernyolcszázhatvanötben Petersburgnál. – Nem… ő csak a tömegmészárlást találta ki. Ezt a fajta hadviselést Lewis Cárról, Jules Verne találta ki, meg az, aki az Undine-t írta, meg a kuglizó vidéki plébánosok, meg a marseille-i keresztanyák, a Württemberg és Vesztfália sikátoraiban elcsábított lányok. Igen, ez a harc szerelmi harc volt… a középosztály szerelmi életének évszázadai múltak itt ki mindörökre. Ez volt az utolsó szerelmi háború. – Szóval ezt a csatát D. H. Lawrence-nak akarod átpasszolni – mondta Abe. – Az én egész szép, kedves, biztonságos világom robbant fel itt egyetlen hatalmas szerelmi detonáció kíséretében – gyászolt Dick makacsul. – Hát nem így van? Rosemary? – Nem tudom – felelte a lány komoly arccal. – Maga tudja, maga mindent tud. Lemaradtak a többiek mögött. Hirtelen egy egész zuhatag meddőtörmelék és kavics tört rájuk, és a másik lövészárokból Abe kiáltott feléjük: – Újra eltölt a háború szelleme. Több száz évnyi ohiói szerelem van mögöttem, és most ebből a lövészárokból fogok tüzelni. – Fejét kidugta a töltés fölött. – Meghaltatok… Nem ismeritek a játékszabályokat? Egy gránát volt. Rosemary nevetett, Dick pedig megtorlásul egy marék követ vett föl, de aztán visszadobta a földre.

– Én itt nem tudok viccelődni – mondta bocsánatkérő hangon. – Az ezüsthúrt eltépték, az aranyserleget összetörték, és egy magamfajta vén romantikus most már semmit sem tehet. – Én is romantikus vagyok. Kijöttek a csinosan helyreállított lövészárokból, és ott álltak a New Foundland-i halottaknak emelt emlékmű előtt. Mikor Rosemary elolvasta a felírást, hirtelen könnyek szöktek a szemébe. Mint a legtöbb nő, ő is azt szerette, ha megmondják neki, hogyan kell éreznie, és szerette, hogy Dick megmondja neki, mely dolgok a vidámak és mely dolgok a szomorúak. De most, hogy a tények világa lassan mindent fölforgatott körülötte, most, hogy mintegy izgalmas álomban baktatott végig a harcmezőn, legjobban azt szerette volna, ha Dick tudja, mennyire szereti. Beszálltak az autójukba, és visszaindultak Amiens felé. Meleg eső szemerkélt csenevész fiatal fákra, bokrokra, és befulladt lövedékek, gránátok, bombák meg szerelékek, sisakok, bajonettek, puskatusok, elrothadt bőrholmik hatalmas halotti máglyái mellett haladtak el, melyeket hét éve felejtettek itt ezen a földön. Aztán hirtelen egy kanyarban a sírok hatalmas tengerének fehér sipkái tűntek föl. Dick megkérte a sofőrt, hogy álljon meg. – Ott az a lány… még mindig nála van a koszorú. Nézték, ahogy Dick kiszáll, odamegy a lányhoz, aki bizonytalanul álldogált a kapunál, kezében a koszorúval. Az ő taxija is ott várakozott. Vörös hajú lány volt, Tennessee-ből, ma reggel a vonaton találkoztak vele. Knoxville-ből jött, hogy koszorúját a bátyja sírjára helyezze. Feldúlt arcán könny csörgött végig. – A Hadügyminisztérium egészen biztosan rossz számot adott meg – pityeregte. – Más név van rajta. Már két órája keresem, de annyi itt a sír. – Én a maga helyében valamelyik sírra letenném ezt a koszorút, és meg se nézném, kinek a neve van rajta- tanácsolta Dick. – Szóval maga szerint ezt kellene tennem? – Igen, azt hiszem, ő is ezt kérné magától. Sötétedett, egyre jobban megeredt az eső. A lány a koszorút a kert bejáratánál letette az első sírra, s aztán elfogadta Dick ajánlatát, hogy fizesse ki a taxiját, és velük együtt menjen vissza Amiens-be. Rosemary újra sírni kezdett, amikor a fenti balesetről értesült- egészében véve könnyáztatta nap volt ez a mai, de úgy érezte, hogy megtanult valamit, bár azt, hogy mit, pontosan nem tudta. Később úgy emlékezett vissza ezekre a délutáni órákra, hogy akkor boldog volt – egyike volt azoknak az eseménytelen időknek, melyek mintegy hidat alkotnak a múlt és a jövő gyönyörei közt, de aztán kiderül róluk, hogy maguk is gyönyörűek voltak. Amiens visszhangzó, bíborszínű város, de még rajta ült a háború szomorúsága, akárcsak néhány vasútállomáson: a Gare du Nord-on és a londoni Waterloon. Napközben az embert lehangolják az effajta városok kis villamosaikkal, melyek már húsz éve szelik át a katedrális előtt a nagy szürke macskaköves tereket, és az időjáráson is nyomot hagy a múlt: fakó ez a klíma, mint a régi fényképek. De sötétedés után mindaz, ami a francia életben a legkedvesebb, visszaúszik a képbe- a fürge utcalányok, a kávéházakban a voilà-k százaival vitatkozó férfiak, a surranó párocskák, akik valami olcsó, de megfelelő helyre bujdokolnak egymást átölelve. Amíg a vonatra vártak, egy hatalmas árkád alatt üldögéltek, ez az árkád elég magas volt ahhoz, hogy a füstöt, a csevegést és a zenét föleressze az ég felé; a zenekar kötelességtudóan rázendített a Nincs több banánunk-ra – tapsoltak, mert a karmester olyan elégedettnek tűnt. A Tennessee-ből való lány elfeledkezett bánatáról, jól érezte magát, sőt még flörtölt is Dickkel és Abe-bel: buzgón kacsingatott és bizalmaskodott. A két férfi gyengéden ugratta. Aztán odahagyták a württembergiek, a porosz gárdisták, az alpesi vadászok, a manchesteri gyári munkások és az etoni öregdiákok parányi csoportjait, hogy végleges búcsút vegyenek a meleg esőben, és felszálltak a párizsi vonatra. Mortadella-virslis és belpaese-sajtos szendvicseket rendeltek az étkezőkocsiban, és beaujolais-t ittak. Nicole gondolatokba mélyedt, az ajkát harapdálta nyugtalanul, és a harcmezőről szóló útikönyveket bújta, amelyeket Dick hozott magával – Dick maga gyorsan

áttanulmányozta az egész ügyet, leegyszerűsítette, úgyhogy a kirándulás a végén már-már hasonlított az ő utánozhatatlan estélyeihez.

MÁSODIK FEJEZET Mikor Párizsba érkeztek, Nicole túl fáradt volt már, hogy a terveknek megfelelően megnézze a hatalmas díszkivilágítást az Iparművészeti Kiállítás előtt. Otthagyták az Hotel Roi George-ban, és amikor eltűnt az üvegajtóban, a haliból kiszűrődő fény révén keletkező egymást metsző síkok között, Rosemary nyomott hangulata fölengedett. Nicole erő volt – nem szükségszerűen jóindulatú erő, és még csak nem is kiszámítható erő, mint az anyja. Rosemary félt tőle. Tizenegy órakor Dickkel és Northékkal együtt egy Szajnára nyíló hajóvendéglőben üldögélt. A folyó tükrén ott csillogtak a hidak fényei, és a víz megannyi hűvös holdat ringatott a medrében. Vasárnaponként néha-néha, mikor Párizsban laktak, Rosemary és anyja felszálltak a Suresnes-be induló kis gőzösre, s jövendő terveikről beszélgettek. Kevés pénzük volt, de Mrs. Speers annyira bízott Rosemary szépségében, és annyi ambíciót ültetett el a lányában, hogy hajlandó volt megjátszani a „kilátásokat”, mint valami szerencsejátékon; Rosemary viszonzásul elhatározta, hogy mindent visszafizet az anyjának, mihelyt karrierje beindul… Mióta megérkeztek Párizsba, Abe Northon egyre jobban látszott, hogy szünet nélkül iszik; szeme is véraláfutásos volt a naptól és a bortól. Rosemary most először fedezte föl, hogy Abe úton-útfélen megáll, hogy igyon valamit, és kíváncsi volt, vajon Mary North mit szól ehhez. Mary csendes teremtés volt, de gyakran nevetett, úgyhogy Rosemary keveset tudott meg róla. Szerette egyenes szálú sötét haját, melyet úgy fésült hátra, hogy az szinte zuhatagként omlott a vállára – olykor-olykor hetykén megrázta a fejét, ilyenkor haja a homlokába hullt, aztán a szemébe, s aztán újra megrázta a fejét, és a haj visszasimult eredeti helyére. – Ma korán lefekszünk, Abe, ezt még megiszod, aztán megyünk. – Mary hangja könnyed volt, de mögötte aggodalom szikrázott. – Csak nem itt a hajón akarod leinni magad? – Későre jár már – mondta Dick. – Legjobb lenne, ha valamennyien mennénk. Abe arcán a nemes méltóságot ingerült makacsság váltotta föl, s határozottan kijelentette: – Nem. – Komor szünetet tartott. – Nem, még nem. Még egy üveg pezsgőt megiszunk. – Én nem kérek – mondta Dick. – Rosemaryre gondoltam. Született alkoholista… egy üveg gint tart a fürdőszobájában és így tovább… a mamájától tudom. Ami az első palackban maradt, kitöltötte Rosemary poharába. Ezen az első párizsi napján Rosemarynek már kavargott a gyomra a rengeteg limonádétól, de most fölemelte pezsgővel teli poharát, és ivott belőle. – Hát ez meg mi? – kiáltott fel Dick. – Azt mondta, nem szokott inni. – De azt már nem mondtam, hogy soha nem is fogok. – S mit szól majd ehhez az édesanyja? – Csak ezt az egy poharat iszom ki. Szükségét érezte. Dick ivott, nem sokat, de ivott, s talán ha ő is iszik, közelebb kerül hozzá, talán ez a pohár része lesz annak a fegyverzetnek, amire most szüksége van. Gyorsan kiitta a poharat, köhögni kezdett, aztán így szólt: – Mellesleg tegnap volt a születésnapom… tegnap voltam tizennyolc éves. – És nekünk miért nem mondta? – méltatlankodtak a többiek. – Mert tudtam, hogy nagy hűhót csapnának körülötte, és csak gondot okoznék. – Kiitta a pezsgőjét. – Hát ezzel ünnepeltünk. – Azt már nem – biztosította Dick. – A holnap esti vacsora lesz a maga születésnapi ünnepsége, ezt jól jegyezze meg. Tizennyolc év… szörnyen fontos dátum. – Valaha azt hittem, amíg az ember nem tölti be a tizennyolcat, addig semmi sem számít – mondta Mary.

– Így is van – helyeselt Abe. – És később is ugyanez a helyzet. – Abe úgy érzi, hogy semmi sem számít, míg ő hajóra nem száll-mondta Mary. – Ezúttal igazán mindent eltervezett arra az időre, amikor majd New Yorkba érkezik. Úgy beszélt, mint aki belefáradt már abba, hogy olyan dolgokat mondjon, amelyek semmit sem jelentenek számára, mintha a valóságban az az út, melyen ő és a férje járnak vagy nem járnak, pusztán a fantáziájukban létezne. – Amerikában majd komponál, én meg Münchenben énekelek, úgyhogy amikor újra kettesben leszünk, nem lesz semmi, amit meg ne tehetnénk. – Pompás – bólogatott Rosemary; már érezte a pezsgő hatását. – Még egy kis pezsgőt Rosemarynek. Akkor még inkább érezni fogja a nyirokmirigyeit. Azok csak tizennyolc éves korban kezdenek el működni. Dick elnézően nevetett Abe megjegyzésén, szerette Abe-et, és már régóta nem hitt benne: – Orvosilag ez teljesen helytelen, és különben is megyünk már. Abe megérezte a finom, atyai hangot, és könnyedén így szólt: – Valami azt súgja nekem, hogy előbb lesz nekem újra sikerem a Broadwayn, mint ahogy te befejezed a „tudományos értekezésedet”. – Remélem is – mondta Dick nyugodtan. – Remélem is. Mert én esetleg fel is hagyok azzal, amit te „tudományos értekezésnek” neveztél. – Ó, Dick! – Mary hangjában zavar volt, meg volt döbbenve. Rosemary még sohasem látta Dick arcát ilyen kifejezéstelennek; érezte, hogy ez a bejelentés valami nagy jelentőséggel bír, és már ő is hajlott arra, hogy Maryvel együtt fölkiáltson: „Ó, Dick!” De Dick hirtelen újra nevetni kezdett, és megjegyezte: – Fel is hagyok, egy másik kedvéért – és ezzel felkelt az asztaltól. – De Dick, üljön le. Szeretném tudni… – Majd egyszer elmondom. Jó éjszakát, Abe. Jó éjszakát, Mary. – Jó éjszakát, drága Dick. – Mary mosolygott, mintha tökéletesen boldog lenne, hogy itt ülhet ezen az elhagyatott hajón. Derék, reménykedő asszony volt, férjét mindenhova követte, hol ilyen, hol olyan természetű emberré változott, de képtelen volt Abe-et egy lépésnyire is eltéríteni a maga útjáról, és olykor elbizonytalanodva döbbent rá: saját útjának féltve őrzött titka mennyire mélyen a férje egyéniségében rejtőzik. Mégis a szerencse levegője vette körül, mintha maga is valami jel, szimbólum lenne.

HARMADIK FEJEZET – Mivel is akar maga fölhagyni? – kérdezte komolyan Rosemary a taxiban, és Dick felé fordult. – Nem fontos. – Maga tudós? – Orvos vagyok. – Ó! – A lány vidáman nevetett. – Az én apám is orvos volt. De akkor miért nem…? – Megtorpant. – Nincs ebben semmi rejtély. Nem követtem el semmi szégyenletes dolgot a karrierem tetőpontján, és nem bújtam el a Riviérán. Csak éppen nem praktizálok. Ki tudja, talán egyszer megint praktizálni fogok. Rosemary nyugodtan odatartotta az arcát, hogy Dick megcsókolja. Dick egy pillanatig nézte, mintha semmit sem értene. Aztán karja völgyében tartva a lányt, arcát Rosemary puha arcához szorította, majd egy újabb hosszú pillanatig csak nézte. – Milyen kedves gyermek maga – mondta komolyan. A lány rámosolygott, keze hagyományos módon Dick kabáthajtókájával játszott. – Szerelmes vagyok magába és Nicole-ba. Hát ez az én titkom… senkivel nem beszélhetek magukról, mert nem akarom, hogy bárki is tudja, milyen csodálatos emberek maguk. Becsületszavamra… szeretem magát és Nicole-t… szeretem. Hányszor hallotta Dick már ezt – még a formula is ugyanaz volt. A lány hirtelen közelebb bújt hozzá, és ahogy behatolt Dick szeme fókuszába, fiatalsága elpárolgott, a férfi lélegzet-visszafojtva csókolta, mintha nem is lenne életkora. Aztán Rosemary újra hátradőlt Dick karjába, és felsóhajtott. – Elhatároztam, hogy lemondok magáról – mondta. Dick meghökkent; mondott valami olyasmit, ami arról árulkodott, hogy Rosemary a legkisebb mértékben is rendelkezhet vele? – Hát ez nagyon csúnya dolog – sikerült könnyedén kimondania-, amikor én éppen érdeklődni kezdtem maga iránt. – Istenem, mennyire szerettem magát… – Mintha már évek óta így lenne! Rosemary sírdogált. – Mennyire szerettem magát! Dick úgy érezte, nevetnie kellene, de aztán hallotta, hogy a következőket mondja: – Maga nemcsak nagyon szép, de nagyon ravasz is. Bármit tesz, például ha úgy tesz, mintha szerelmes volna vagy félénk, teljes sikerrel teszi. A taxi sötét barlangjában, ahol a Nicole vásárolta parfüm illata terjengett, Rosemary közelebb bújt Dickhez, hozzátapadt, Dick megcsókolta, de nem élvezte a csókot. Tudta, hogy most szenvedélyekről van szó, és mégis, a szenvedélynek árnyékát sem látta a lány szemében vagy száján; a pezsgő enyhe illata áradt a leheletéből. Rosemary kétségbeesetten tapadt hozzá, Dick újra megcsókolta, és ebben a pillanatban Rosemary Dick válla fölött kinézett a sötét éjszakába és a sötét világba. A férfit lehűtötte a lány csókjának ártatlansága. Rosemary nem tudta még, hogy az igazi gyönyör a szívben lakozik; abban a pillanatban, amikor erre rájön, és beleolvad a világmindenség szenvedélyébe, Dick kérdés vagy lelkifurdalás nélkül bármit tehetett volna vele. A szállodában a lány szobája átellenben volt az övékével, és közelebb a lifthez. Mikor az ajtóhoz értek, Rosemary hirtelen így szólt: – Tudom, hogy nem szeret… ezt nem is vártam. De maga azt mondta, miért nem említettem, hogy tegnap volt a születésnapom. Tessék, most már tudja, és születésnapi ajándékul azt kérem magától, hogy jöjjön be egy percre a szobámba. Akarok valamit mondani. Csak egy percre. Bementek, Dick becsukta az ajtót, Rosemary ott állt szorosan mellette, de nem érintette meg. Az

éjszaka kiszívta a színt az arcából – sápadt volt, fehér szegfű volt, melyet tánc után eldobnak. – Amikor maga mosolyog… – Dick újra atyai módon viselkedett, talán Nicole csendes közelsége miatt… mindig azt hiszem, látni fogom, hol vesztette el valamelyik tejfogát. De már elkésett – a lány kétségbeesett sóhajjal közelebb lépett hozzá. – Tegye meg velem. – Mit? A meglepetéstől megfagyott körülötte a levegő. – Tessék – suttogta Rosemary. – Tessék, tegye meg velem azt, amit ilyenkor szokás. Nem bánom, ha nem is lesz örömömre… sohasem vártam… gyűlöltem még rágondolni is, de most nem gyűlölök. Akarom, hogy megtegye velem. Rosemary maga is meglepődött – soha nem képzelte, hogy valaha is ilyen szavakat vesz az ajkára. Olyan dolgokról beszélt, amelyekről olvasott, amelyeket látott, hallott, és amelyekről a zárdái órák évtizede során álmodozott. Hirtelen azt is tudta, hogy ez most egyik legnagyobb szerepe, és szenvedélyesen vetette bele magát. – Ennek nem ez a módja. – Dick húzta az időt. – Talán a pezsgő az oka az egésznek? Felejtsük el. – Ó, nem, most azonnal. Most akarom, hogy szeressen, hogy megtanítson rá, a magáé vagyok, és a magáé is akarok lenni. – Csak egy dolgot: arra nem gondolt, mennyire fájna ez Nicole-nak? – Nem fogja megtudni… ennek semmi köze Nicole-hoz. Dick kedvesen folytatta: – Aztán itt van az is, hogy én szeretem Nicole-t. – De maga arra is képes, hogy egyszerre több embert szeressen, nem? Mint ahogy én is szeretem anyát, és szeretem magát… magát most már jobban szeretem. –…negyedszer pedig: maga nem szerelmes belém, de lehet, hogy utána az lenne, és akkor csak szörnyű zűrzavar támadna az életében. – Nem, ígérem, soha nem lát többé. Visszamegyek anyához, és azonnal elutazunk Amerikába. Ezt Dick eleresztette a füle mellett. Már túlságosan is élénken emlékezett a lány ajkára, annak fiatalságára és üdeségére. Hangot váltott. – Ez csak szeszély, hangulat. – Azt sem bánom, ha gyerekem lesz. Elmehetek Mexikóba, mint az egyik lány a stúdióból. Ó, ez annyira más, mint bármi, amire eddig gondoltam… azt is gyűlöltem, amikor komolyan megcsókoltak. – Dick látta, hogy a lányt még mindig az a meggyőződés tölti el, hogy a dolognak meg kell történnie. – Egyeseknek olyan nagy, csúnya foga volt, de maga egészen más, maga gyönyörű. Azt akarom, tegye meg velem. – Azt hiszem, maga azt gondolja, hogy ez is csak a csókolózás egy fajtája, és azt akarja, hogy én megcsókoljam. – Ne játsszon velem… nem vagyok gyerek. Tudom, hogy maga nem szeret. – Egyszeriben alázatos lett és csendes. – Ilyen sokat nem is vártam. Tudom, én semmi sem vagyok a maga szemében. – Ostobaság. De maga túl fiatal hozzám. – Majd gondolatban hozzátette: „és még sok mindenre meg kellene tanítanom.” Rosemary várt, lihegett, aztán Dick így szólt: – És végül is a dolgok nem úgy alakultak, hogy amit maga akar, az most megtörténhessen. Rosemary arca a csalódástól egészen elkomorult, és Dick szinte automatikusan mondta: – Nekünk egyszerűen… – Megállt, majd az ágyához kísérte a lányt, leült melléje. Rosemary sírt. Dick hirtelen teljesen összezavarodott, nem a dolog erkölcsi vonatkozása miatt, mert annak lehetetlenségét, bármilyen aspektusból nézte is, azonnal látta; egyszerűen csak összezavarodott, és egy pillanatra szokásos bája, belső egyensúlyának húzó ereje elenyészett. – Tudtam, hogy visszautasít – zokogta Rosemary. Csak remény volt, meddő remény. Dick felállt.

– Jó éjszakát, gyermekem. Szégyenletes ez az egész. Vágjuk ki a filmből. – Két szokásos orvosbácsis szóval arra biztatta, hogy most már szépen feküdjön le. – Annyian fogják még magát szeretni, és milyen szép lesz, ha első szerelmével érintetlenül, érzelmileg is érintetlenül találkozik. Régimódi gondolat, ugye? – Mikor egy lépést tett az ajtó felé, Rosemary ránézett; csak nézte, fogalma sem volt, mi járhat a fejében, látta, hogy lassan, nagyon lassan lépked az ajtó felé, s aztán újra visszanéz rá, és Rosemary egy pillanatra úgy érezte: meg kell ragadnia, föl kell falnia, a száját akarta, a fülét, a kabátja gallérját, be akarta borítani, el akarta nyelni; majd látta a kezét a kilincsen. Feladott minden reményt, és visszadőlt az ágyra. Mikor az ajtó becsukódott, Rosemary felkelt az ágyról, odament a tükörhöz, elkezdte fésülni a haját, még mindig kissé szipogva. Százötvenszer húzta végig a fésűt a haján Rosemary, mint rendesen, aztán még százötvenszer. Addig fésülte, amíg a karja belefájdult, aztán a másik kezébe vette a fésűt, és tovább fésülködött.

NEGYEDIK FEJEZET Bágyadtan és szégyenkezve ébredt. Szépségének látványa a tükörben nem adta vissza az önbizalmát, inkább csak fölébresztette a tegnapi fájdalmat; és az anyja által továbbított levél attól a fiútól, aki tavaly ősszel a Yale báljára elvitte – arról tudósította, hogy Párizsban tartózkodik –, az sem segített, mindez már nagyon messzinek tűnt. Mikor búcsút mondott a szobájának, a Diverékkel való találkozás kínszenvedése kétszeres súllyal nehezedett rá. De mikor találkoztak és együtt mentek ruhát próbálni, ezt a kínszenvedést olyan elszakíthatatlan burok takarta, mint amilyen Nicole-é. Vigasztaló volt azonban, mikor Nicole egy szórakozott elárusítónő apropóján megjegyezte: – A legtöbb ember azt hiszi, hogy mindenki sokkal nevesebb érzelmeket táplál vele szemben, mint ahogy a valóságban érez… azt hiszik, a mások róluk alkotott véleménye a feltétlen szeretet vagy gyűlölet végpontjai között leng ide-oda. – Tegnap nagy, kitárulkozó kedvében Rosemary visszautasította volna ezt a megjegyzést –, ma, abbéli vágyában, hogy ami történt, elbagatellizálja, mohó szívvel fogadta be. Csodálta Nicole-t szépségéért és bölcsességéért, és most, életében először, féltékeny volt. Amikor a Gausse-szállodából eltávozott, anyja a maga tárgyilagos hangján, melyről Rosemary tudta, hogy legfontosabb tanácsainak közvetítője, azt mondta, hogy Nicole csodálatosan szép, és ebben benne volt az az őszinte vallomás is, hogy Rosemary nem az. Mindez nem zavarta Rosemaryt, aki csak nemrégiben tudhatta meg, hogy egyáltalán szemrevaló; úgyhogy csinossága sohasem tűnt egészen vele született dolognak, hanem inkább szerzeménynek, mint francia nyelvtudása. Mindazonáltal, míg a taxiban Nicole-t nézte, összehasonlította magával. Minden lehetőség megvolt a romantikus szerelemre abban a szép testben, abban az édes szájban, melyet olykor összeszorított, olykor csupa várakozással félig kinyitott. Nicole olyan szép volt, mint egy fiatal lány, és valószínű, a későbbiek során is ugyanilyen szép marad, amikor széles arccsontján máj d megfeszül a bőr – az alapszerkezet nem változik. Hajdanán szőke volt, de most, hogy a haja megsötétedett, még szebb, mint amikor haja egyetlen felhőnek tetszett, egyszóval sokkal gyönyörűbb, mint ő. – Itt laktunk. – Rosemary hirtelen a rue des Saints-Péres egyik épületére mutatott. – Furcsa. Mert amikor tizenkét éves voltam, anya, Baby meg én egy telet itt töltöttünk. – Az utca másik oldalán álló szállodára mutatott. Két piszkos homlokzat bámult vissza rájuk, a gyermekkor szürke visszhangjai. – Nemrégiben épült fel Lake Forest-i házunk, és nagyon spóroltunk – folytatta Nicole. – Legalábbis Baby, én és a nevelőnő, anya meg utazott. – Mi is spóroltunk – mondta Rosemary, és rájött, hogy ez a szó egészen mást jelent mindkettőjüknek. – Anya óvatosan mindig csak úgy emlegette, hogy egy kis szálloda – Nicole a szokásos varázsos módján felkacagott-, ahelyett, hogy azt mondta volna, egy „olcsó” szálloda. Ha valamelyik sznob barátunk a címünket kérdezte, sohasem azt mondtuk: „Egy mocskos kis lyukban lakunk fönt az apacsnegyedben, ahol örülhetünk, hogy legalább folyóvíz van”, hanem azt mondtuk: „egy kis szállodában lakunk.” Mintha az összes nagy szálloda túlságosan zajos és közönséges lett volna nekünk. Persze barátaink azonnal átláttak a szitán, és fűnek-fának elmesélték, de mama megjegyzése erre csak annyi volt, hogy íme ez is azt mutatja: mi kiismerjük magunkat Európában. Ő persze kiismerte magát; Németországban született. De az anyja amerikai volt, Chicagóban nevelkedett, és sokkal inkább amerikainak számított, mint európainak. Két perc múlva találkoztak a többiekkel, és Rosemary újra összeszedte magát, mikor a Luxembourg-kerttel szemben, a rue Guynemeren kiszálltak a taxiból. Northék már szinte teljesen csupasz lakásában ebédeltek, a falevelek zöld tengere felett. Ez a nap egész másnak tűnt Rosemary szemében, mint az előző. Mikor Dicket meglátta, tekintetük találkozott, és úgy verdesett, mint a meglőtt madár szárnya. De ezután minden rendben ment, minden csodálatos volt, és Rosemary tudta,

hogy a férfi most kezd beleszeretni. Magánkívül volt örömében, érezte, ahogy az érzelem meleg nedve egész testét befutja. Hűvös, tiszta önbizalom zengett föl benne, mint valami himnusz. Alig nézett Dickre, de tudta, hogy a legjobb úton haladnak. Ebéd után Diverék, Northék és Rosemary a Francia-Amerikai Filmgyárba mentek. Csatlakozott hozzájuk Collis Clay, az a New Haven-i fiatalember is, akinek előzőleg telefonált. Georgiái volt, azoknak a délieknek a sajátosan szabványosított, sőt sokszorosított elképzeléseivel, akik Északon nevelkednek. Az elmúlt télen Rosemary még vonzónak találta – egy alkalommal kéz a kézben autóztak New Havenből New Yorkba; most már nem létezett számára. A vetítőben Collis Clay és Dick között ült, míg a gépész az Apja lánya első tekercseit befűzte, és egy francia tisztviselő röpdösött körülötte, és mindenáron amerikai szlengben próbált beszélni. – Az ám, srácok – mondta, mikor valami baj támadt a vetítőgépnél. – Nincs egy szem se, na de banánunk, hehe. – Aztán kialudtak a fények, hirtelen kattanás hallatszott, enyhe zaj, és végre megint együtt volt Dickkel. Nézték egymást a félhomályban. – Drága Rosemary – suttogta Dick. A válluk összeért. Nicole nyugtalanul megmoccant a sor végén, Abe görcsösen köhögött, az orrát fújta; aztán valamennyien kényelmesen elhelyezkedtek, és elkezdődött a film. Ott volt ő – egy évvel ezelőtt, iskolás lány, haja a vállára omlik, és a vége olyan mereven hajlik a levegőbe, mint egy tanagra-szobor tömör haja; ott volt ő – olyan fiatal és olyan ártatlan-, anyja szerető gondoskodásának a terméke; ott volt ő – fajtájának éretlenségét megtestesítve, egy papírmasé babát vágott ki, hogy fajtája üres, szajha lelke előtt elvonultassa. Eszébe jutott, hogyan érezte magát abban a ruhában: különösen friss volt a friss, vadonatúj selyem alatt. Az Apja lánya! Hát nem bátor a kicsike, a kiszédesz, ész hoty szenved a drága! Hát nem édesz, hát nem cuki! Apró ökle előtt a kéj és romlottság hadseregei vonultak el, nem, maga a végzet menete is megállt előtte, az elkerülhetetlen elkerülhető lett; szillogizmusnak, dialektikának, ésszerűségnek vége. Az asszonyok elfeledkeznek az otthoni piszkos edényekről, és sírnak; még ott a vásznon is olyan sokáig sírt egy asszony, hogy majdnem kiszorította Rosemaryt a filmből. Egy egész jelenetet végigsírt, ez a jelenet egy vagyonba került, sírt egy Duncan Phyfe étteremben, egy repülőtéren és egy jachtversenyen, amelyből csak két snitt került be a filmbe, sírt a földalattin, és sírt egy fürdőszobában is. De Rosemary diadalmaskodott – jellemének szépségét, bátorságát és kitartását ostrom alá vette a világ vulgaritása, és Rosemary megmutatta, mit jelent ez egy olyan arc esetében, amely még nem változott maszkká; és mégis az egész fölöttébb megindító volt, úgyhogy az egész társaság érzelmei a film alatti rövid szünetekben feléje irányultak. Egyszer volt csak hosszabb szünet, akkor kigyulladt a fény, és a taps után Dick őszintén így szólt hozzá: – Egyszerűen meg vagyok rendülve. Magából még a világ egyik legjobb színésznője lesz. Aztán megint az Apja lánya: boldogabb napok jöttek, és egy bájos snitt Rosemaryről és nemzőjéről, akik végül oly nyilvánvaló apakomplexumban forrtak össze, hogy Dick a világ összes pszichológusa nevében megvonaglott ettől a gonosz szentimentalizmustól. A vászon eltűnt, kigyulladtak a fények, és a nagy pillanat elérkezett. – Még valamit elintéztem – jelentette be Rosemary a társaságnak. – Próbafelvételt Dicknek. – Micsodát? – Próbafelvételt, most rögtön megcsinálják. Rémes csend, aztán a North házaspárból ellenállhatatlanul kitört a kuncogás. Rosemary látta, hogy Dick érti, mire gondol, arca először egy született ír módjára elfintorodott; de ezzel párhuzamosan azt is észrevette, hogy aduját kijátszva valami hibát követett el, és még mindig nem sejtette, hogy rossz kártyát hívott. – Nem kérek belőle – szögezte le Dick határozottan; aztán, mikor az egész helyzetet fölmérte, könnyedén így folytatta: – Rosemary, én csalódtam. A film remek karrier egy nő számára… de édes

istenem, engem nem lehet fényképezni. Öreg tudós vagyok, aki nyakig beburkolózott a magánéletébe. Nicole és Mary gúnyosan biztatták, hogy itt az alkalom, ragadja meg; ugratták, mindketten kissé meg is bántva attól, hogy nem őket kérték fel a próbafelvételre. De Dick lezárta a témát; meglehetősen csípős megjegyzést tett a színészekre. – A legerősebb őrt mindig a semmibe nyíló kapuhoz teszik – mondta. – Talán mert azt világgá kürtöli, hogy kérem, itt semmi sincs, az a legszégyenletesebb dolog. A taxiban, Dick és Collis Clay társaságában – úgy volt, hogy Collist útközben leteszik, és Dick Rosemaryt egy teadélutánra viszi el, amelyről Nicole és a North házaspár lemondott, hogy Abe függőben maradt dolgait még elintézzék –, a taxiban Rosemary szemrehányást tett neki. – Azt hittem, ha a próbafelvétel sikerül, magammal viszem Kaliforniába, s aztán ha ott tetszene nekik, maga utánam jönne, és a partnerem lenne a következő filmben, Dick le volt nyűgözve. – Átkozottul szép gondolat, de én inkább magát nézem. Magánál szebb látványban még soha nem volt részem. – Nagy film – mondta Collis. – Négyszer láttam. Ismerek egy fiút New Havenben, aki tizenkétszer látta… Egyszer Hartfordba is elment, hogy megnézze. És mikor Rosemaryt elvittem New Havenbe, a fiú annyira félt, hogy nem mert vele találkozni. Hát érti ezt? Ez a gyerek teljesen letaglózza a népeket. Dick és Rosemary egymásra néztek, szerettek volna már kettesben lenni, de Collis nem kapott észbe. – Leteszem magukat, bárhova mennek – ajánlotta. A Lutetiában lakom. – Majd mi letesszük magát – mondta Dick. – Nekem könnyebb, ha én teszem le magukat. Igazán semmi az egész. – Szerintem mégis jobb lesz, ha mi tesszük le magát. – De… – kezdte Collis; végre megértette a helyzetet, és gyorsan megbeszélte Rosemaryvel, mikor láthatja újra. Végül is elment, ő, a harmadik – a jelentéktelen, de fenyegető árnyék. A kocsi hirtelen megállt, éppen rosszkor, azon a helyen, amelynek címét Dick megadta. Dick mély lélegzetet vett. – Bemegyünk? – Nekem mindegy – mondta Rosemary. – Azt teszem, amit kíván. Dick töprengett. – Úgyszólván kötelességem bemenni… a háziasszony képeket akar vásárolni egyik barátomtól, akinek nagyon kell a pénz. Rosemary eligazította árulkodóan kócos haját. – Csak öt percig maradunk – határozott Dick. – Nem lesznek kedvére ezek az emberek. Rosemary úgy gondolta, hogy unalmas átlagemberekről van szó, vagy modortalanokról és részegeskedőkről, vagy fárasztó, makacs, szóval olyanfajta emberekről, akiket Diverék elkerülnek. Egyáltalán nem volt fölkészülve arra a benyomásra, amelyet a látvány gyakorolt rá.

ÖTÖDIK FEJEZET A ház a rue Monsieur-n lévő Cardinal de Retz-palota tömbjébe illeszkedett, de ha valaki egyszer már belül volt, nyomát sem találta a múltnak, bár annak a jelennek sem, melyet Rosemary ismert. A külső héj, a vakolat, úgy tetszett, inkább a jövőt öleli magába, úgyhogy áramütésként, kimondottan idegi élményként hatott – perverz gyönyörként, mint egy zabkásából és hasisból álló reggeli – átlépni azt a küszöböt, ha egyáltalán annak volt nevezhető, és belépni a kék acéllal, ezüsttel bevont hosszú előcsarnokba, és szembenézni a megannyi, különböző szögben ferdére állított tükör millió arcával. A hatás egészen más volt, mint az Iparművészeti Kiállításon – mert itt az emberek belül voltak, s nem az épület előtt. Rosemarynek az a csalóka és ujjongó érzése támadt, hogy forgatáson van, és úgy gondolta, hogy a többi jelenlévő is hasonlóképpen érez. Körülbelül harmincan lehettek, többnyire nők, és mintha valamennyien Louisa M. Alcott vagy Madame de Ségur rózsaszín regényeiből teremtek volna itt; és olyan óvatosan, olyan pontosan működtek közre ezen a forgatáson, ahogy az emberi kéz emel föl egy összetört kristálypoharat. Sem egyénenként, sem összességükben nem voltak urai a környezetnek, ahogy az ember a birtoklás reményével lassanként ura lesz egy műalkotásnak, bármily ezoterikus is az. Senki sem tudta, milyen célt szolgál ez a szoba, mert fokozatosan olyasvalamivé változott, alakult át, ami erősen különbözött attól, ahogy egy szobát általában elképzelünk; otthon lenni benne éppen olyan nehéz volt, mint egy tükörfényes mozgólépcsőn sétálgatni, és senki sem boldogult itt, csak ha rendelkezett az éles üvegcserepeket szedegető kéz tulajdonságaival – ezek a tulajdonságok jellemezték, határozták meg a jelenlévők többségét. Két részre oszlottak. Voltak az amerikaiak és az angolok, akik egész tavasszal és nyáron léha, züllött életet éltek, úgyhogy most bármit is tettek, azt egyértelműen idegrendszerük sugallta. Néha nagyon nyugodtak és letargikusak voltak, aztán hirtelen veszekedni kezdtek, összeomlottak, nőügyekbe keveredtek. A másik csoport, akiket kizsákmányolóknak mondhatnánk, az élősdiekből állt, akik az előbbiekkel összehasonlítva józan, komoly embereknek tűntek, életüknek célja volt, és nem fecsérelték idejüket ostobaságokra. Ezek a lehető legkiegyensúlyozottabban viselkedtek ebben a környezetben, és a lakás hangulata – eltekintve az új világító berendezéstől tőlük származott. A Frankenstein azonnal lecsapott Dickre és Rosemaryre – rögtön elválasztotta őket egymástól, és Rosemary hirtelen rádöbbent, hogy jómaga őszintétlen kis perszóna, állandóan felső regiszterekben beszél, és azt kívánta, bárcsak jönne már a rendező. De szüntelenül valami vad szárnysuhogás töltötte be a szobát, s így nem érezte, hogy kevésbé illene ide, mint a többiek. Ráadásul rutinja nem hagyta cserben, és egy sereg félig-katonás fordulat, váltás és menetelés után azon kapta magát, hogy egy csinos, elegáns, kedvesen fiús arcú lánnyal beszélget, de valójában az a beszélgetés kötötte le teljesen figyelmét, amely vele szemközt, átlós irányban, úgy másfél méternyire folyt egy kékesszürke létrához hasonlító valamin. Három fiatal nő ült a padon. Valamennyien magasak, karcsúak voltak, kicsi fejük olyan ápolt, mint egy manökené, és ahogy beszélgettek, fejük kecsesen mozgott sötét, jó szabású ruhájuk fölött, mint hosszú szárú virág, mint kobrafej. – Ó, igen, kitűnően mutatnak – mondta az egyik mély, zengő hangon. – Talán a legszebb pár egész Párizsban… Én volnék az utolsó, aki ezt tagadná. De végül is… – sóhajtott föl. – Azok a kifejezések, amelyeket a férfi unos-untalan használ: „A legrégibb bennszülött, meg is rágták már a patkányok.” Hát ilyenen egyszer nevet az ember, de aztán… – Jobb szeretem az olyan férfiakat, akiknek az élete barázdáltabb felszínű – mondta a második –, az asszonyt pedig nem kedvelem. – Nekem sose sikerült lelkesednem értük, sem a társaságukért. Ott van például az a már teljesen

cseppfolyós Mr. North… – Annak már vége – mondta az első lány. – De el kell ismernetek, hogy a szóban forgó egyén olyan elbűvölő ember, amilyennel ritkán találkozhattok az életben. Rosemary erről a megjegyzésről kapcsolt, hogy a három hölgy Diverékről beszél, és teste majd szétrobbant a méltatlankodástól. De a lány, akivel társalgóit, és aki ott állt mellette kikeményített fehér blúzban, csillogó kék szemmel, piros arccal, sötétszürke ruhában – plakátokon látni ilyen nőket – bolondozni kezdett. Kétségbeesetten próbálta eltávolítani a kettejüket elválasztó dolgokat, attól félt, hogy Rosemary nem látja, addig igyekezett, míg csupán a nehézkes humor törékeny fátyla maradt, melybe a lány burkolózott, és a megvetés, mellyel Rosemary nézte őt. – Nem ebédelnél vagy vacsoráznál velem? Esetleg holnap? – kérdezte a lány. Rosemary körülnézett, Dicket kereste, s a háziasszony társaságában fedezte fel; mióta megérkeztek, vele beszélgetett. Tekintetük találkozott, és Dick alig észrevehetően biccentett; ezzel egyidőben a három kobrafejű nő is felfigyelt rá; hosszú nyakuk Rosemary felé meredt, és bíráló pillantásokkal illették. Elszántan visszanézett rájuk, és ezzel bevallotta, hogy jól hallotta minden szavukat. Aztán azzal az udvarias, de kurta búcsúval, melyet Dicktől tanult, otthagyta erőszakos vis-à-vis-ját[27], és odament Dickhez. A háziasszony- a jellegzetes magas, gazdag amerikai lány, aki gondtalanul korzózik a nemzeti jólétben – számtalan kérdéssel halmozta el Dicket a Gausse-szálloda felől, szemlátomást el akart oda látogatni, és makacsul bombázta Dick szűkszavúságát. Rosemary jelenléte azonban eszébe juttatta, hogy eleddig önző háziasszonynak bizonyult, körülnézett és megkérdezte: – Találkozott valaki érdekes emberrel? Találkozott Mr….-vel? – szeme egy férfi után kutatott, aki nyilván felkeltené Rosemary érdeklődését, de Dick kijelentette, hogy menniük kell. Azonnal távoztak, és a jövő rövid küszöbén át a kőhomlokzat hirtelen múltjába léptek. – Ugye, szörnyű volt? – kérdezte Dick. – Szörnyű – visszhangozta a lány engedelmesen. – Rosemary? A lány áhítatos hangon motyogta: – Tessék? – Szörnyen bosszant ez a dolog. A lányból fájdalmas zokogás tört elő, belereszketett. – Van egy zsebkendője? – dadogta. De kevés idő volt a sírásra, most már mint szerelmesek mohón kaptak minden másodperc után, a taxi ablakán kívül a zöld és krémszínű félhomály lassan elenyészett, és a csendes esőben füstösen ragyogtak fel a tűzvörös, gázkék, hullazöld fények. Már majdnem hat óra volt, az utcákon emberáradat, a bisztrók kivilágítva, a Place de la Concorde előkelő rózsaszínben csillogva tűnt tova, mikor a taxi északnak fordult. Nézték egymást, úgy mormolták egymás nevét, mint valami varázsszót. A két név puhán lebegett a levegőben, sokkal lassabban halt el, mint a többi szó, a többi név, lassabban, mint az ember agyában továbbzengő muzsika. – Nem tudom, mi jött rám tegnap este – mondta Rosemary. – Talán az a pohár pezsgő? Ilyen még sosem fordult elő velem. – Csak annyit mondtál, hogy szeretsz. – Nagyon szeretlek… ezen nem változtathatok. – Itt volt az idő, hogy Rosemary újra sírva fakadjon, sírt is hát egy sort a zsebkendőjébe. – Attól félek, beléd szerettem – mondta Dick –, s ez nem a legszerencsésebb dolog. Aztán megint a nevek… majd úgy ringtak egymás karjában, mintha a taxi himbálta volna őket. Rosemary a mellével teljesen Dickhez simult, az ajka üde volt és meleg – közös tulajdonuk. Szinte fájdalmas megkönnyebbüléssel mondtak le arról, hogy gondolkozzanak, hogy lássanak; csak suttogtak, és egymást keresték. Puha szürke világ ölelte őket, a fáradtság gyengéd másnapossága, mikor az idegek nyalábokban ernyednek el, mint a zongora húrjai, s aztán hirtelen recsegni kezdenek,

mint egy nádfonatú szék. Az oly csupasz és szelíd idegeknek ilyenkor muszáj találkozniuk, ajaknak az ajakkal, mellnek a mellel. Még mindig a szerelem boldogabbik stádiumában voltak. Merész illúziókat tápláltak egymás iránt, temérdek illúziót, úgyhogy a két én egyesülése mintha olyan síkon esett volna meg, ahol az emberi viszonyok többé már nem számítanak, úgy tűnt, mindketten valami példátlan ártatlanság állapotában érkeztek el idáig, mintha egész sor véletlen űzte volna őket egymáshoz, annyi véletlen, hogy a végén muszáj volt arra következtetniük, hogy a sors rendelte egymásnak őket. Tiszta kézzel érkeztek, vagy legalábbis úgy látszott, korábban kerülték mindazt, ami csak kuriózum, ami csak tilalom. De Dick számára az útnak ez a része rövid volt. A forduló akkor jött, mielőtt még a szállodához értek volna. – Nincs mit tenni – mondta kétségbeesve. – Szerelmes vagyok beléd, de ez mit sem változtat azon, amit tegnap este mondtam. – Most már nem számít. Csak azt akartam, hogy belém szeress… ha szeretsz, nincs semmi baj. – Sajnos, szeretlek. De Nicole-nak nem szabad megtudnia… Még csak gyanút se szabad fognia. Nicole-nak meg nekem továbbra is együtt kell maradnunk. Bizonyos szempontból ez sokkal fontosabb, mintha csak épp együtt akarnánk maradni. – Csókolj meg. Dick megcsókolta, de már el is tolta magától. – Nicole-nak nem szabad szenvednie… Nicole szeret engem, és én is szeretem… ugye, megérted? Rosemary nagyon is megértette; az a fajta dolog volt, amihez túlságosan is értett: senkit meg nem bántani. Tudta, Diverék szeretik egymást, eredetileg is ez volt a kiindulópontja. De azt hitte, hogy ez a kapcsolat már kissé kihűlt, jobban, mint az a szeretet, amely az anyjához fűzte. Mikor az embereknek annyi idejük marad a kívülállókra, vajon az nem a belső intenzitás hiányát mutatja? – És úgy értettem: szerelem – mondta Dick, mert megsejtette, mire gondol a lány. – Cselekvő szerelem… mindez sokkal bonyolultabb, semhogy el tudnám mondani. Ez volt az oka annak az őrült párbajnak is. – Honnan tudsz a párbajról? Azt hittem, titokban tartották előtted. – Azt hiszed, tud Abe titkot tartani? – Hangjában metsző gúny bujkált. – Mondj be egy titkot a rádióban, közöld egy bulvárlapban, de sohase mondd meg olyan embernek, aki napi három-négy pohárnál többet iszik. Rosemary egyetértőén nevetett, ott állt szorosan mellette. – Így hát megérted, hogy Nicole-hoz fűződő kapcsolatom milyen bonyolult. Nicole nem nagyon erős… erősnek látszik, de nem az. Bonyolult ügy. – Erre ráérünk később is. Most csókolj meg… szeress. Mindig szeretni foglak, de Nicole sohasem fogja megtudni. – Édes. Odaértek a szállóhoz, kiszálltak. Rosemary kissé lemaradva követte, hogy csodálhassa, hogy imádhassa. Dick fürgén lépkedett, mintha valami nagy munkából jönne, és éppen egy újabb munka felé sietne. Az öröm ügynöke, egy gazdagon ékesített boldogság letéteményese. A kalapja tökéletes, kezében súlyos sétapálca, sárga kesztyű, Rosemary arra gondolt, milyen csodálatosan fogja magát érezni mindenki ma este Dick társaságában. Fölmentek a lépcsőn… öt emeletet. Az első fordulóban megálltak, csókolóztak; a következő lépcsőfordulóban Rosemary óvatos volt, a harmadikon még óvatosabb. A következőn – még kettő volt hátra – félúton megállt, futólag megcsókolta, búcsúzóul. Dick biztatására lement vele egy percre még a harmadikra, aztán mentek tovább, felfelé. Végül elbúcsúztak, kezük a korlát derékszögét érintette, s aztán ujjaik rögtön szétváltak. Dick visszament, hogy néhány dolgot még elintézzen estére. Rosemary befutott a szobájába, és levelet írt az anyjának; lelkiismeret-furdalás gyötörte, hogy anyja egyáltalán

nem hiányzik neki.

HATODIK FEJEZET Bár Diverék őszintén megvetették a szervezett divatot, annál mégis hiúbbak voltak, hogy a korabeli divat ritmusáról, üteméről is lemondjanak – Dick estélyein mindig hatalmas feszültség uralkodott, és friss levegőt szippantani az éjszakában már csak azért is vonzó élményt jelentett, mert az izgalom szüneteiben lehetett rá sort keríteni. Az aznapi estély egy bulvárbohózat sebességével haladt a maga útján. Előbb tizenketten voltak, majd tizenhatan, aztán négyesével külön-külön autóba szálltak, és gyors Odüsszeiára indultak az éjszakai Párizson át. Akár mindent előre meg lehetett volna jósolni. Mintha valami varázslat vonzaná őket, idegenek csatlakoztak hozzájuk, szakértők, idegenvezetők kísérték őket az éjszaka egy-egy fázisában, aztán eltűntek, és helyükre újak jelentkeztek, s ezért úgy tetszett, mintha frissességüket egész napon át Dickék számára tartalékolták volna. Rosemary azonnal látta, mennyire más ez az estély, mint a hollywoodiak, fényűző csodáiról nem is beszélve. Többek között a perzsa sah autója is a rendelkezésükre állt. Hol szerezte Dick ezt a járművet, kit vesztegetett meg – nem számított. Rosemary úgy tekintette, mint ama mesevilág új drágakövét, mely életét immár két éve betölti. A kocsi Amerikában készült, különleges alvázzal. Kerekei ezüstből voltak, a hűtője is. A belsejét megannyi műbriliánssal rakták ki, melyet majd igazi drágakövekkel cserél ki az udvari ékszerész, mikor a következő héten a kocsi Teheránba érkezik. Valójában csak egyetlen hátsó ülése volt, mert ugyebár a sahnak nem illik másokkal utaznia, s ők felváltva ültek rajta és a kocsi alját borító nyestszőnyegen. De Dick, mindig és mindenekfölött Dick volt a központ. Rosemary megnyugtatta anyja képmását – ezt a képet mindenhová magával vitte –, hogy soha-soha életében nem találkozott még senkivel, aki ilyen kedves, ilyen hihetetlenül kedves lett volna, mint Dick ezen az éjszakán. Összehasonlította azzal a két angollal, akiket Abe szorgalmasan Hengist őrnagynak és Mr. Horsának [28] szólítgatott, meg a skandináv trónörökössel, az Oroszországból éppen csak az imént visszatért regényíróval, a keserű és elménckedő Abe-bel, aztán Collis Clayvel, aki valahol hozzájuk csapódott, és aztán maradt is – és úgy érezte, hogy nincs alap az összehasonlításra. Az egész produkció mögött megbúvó lelkesedés és önzetlenség lenyűgözte, ahogy a különböző, szinte mozdulatlannak tetsző embertípusokat – annyira függtek Dick figyelmességétől, ahogy egy tüzérezred függ az utánpótlástól – irányította, mintha mindez semmi erőfeszítésébe nem került volna, mert még mindig maradt valami legszemélyesebb énjéből is mindenki számára. Később eszébe jutottak azok az idők, amikor valóban érezte, hogy boldog. Először akkor, mikor Dickkel táncolt, és érezte, hogy amíg a parketten lebegnek, kábulatban, édes révületben, milyen vakító szépséggel tündököl a magas, erős Dick karjaiban – a férfi erre-arra fordította, olyan gyöngéden, mintha egy ragyogó bukéta lenne, egy értékes ruhadarab, amelyet most, íme, ötven kíváncsi szemnek megmutat. Volt egy pillanat, amikor egyáltalán nem táncoltak, csak ringatóztak, egymáshoz tapadva. Aztán valamikor hajnal felé kettesben maradtak, és Rosemary izzadt, puha fiatal teste az összegyűrődött, megfáradt ruhában Dickhez simult, és csak álltak ott, megsemmisülten a kalapok és felöltők előterében… Mikor nevetett a legtöbbet? Később: hatan, a társaság krémje, az éjszaka legelőkelőbb relikviái ott álltak a Ritz homályos halijában, és azt mondták az éjszakai portásnak, hogy Pershing tábornok várakozik odakünn, és kaviárt és pezsgőt óhajt. – A tábornok nem tűri a késlekedést. Minden ember, minden ágyú fölött ő rendelkezik. – Riadt pincérek tűntek elő a semmiből, megterítettek a hallban, és Abe jött be mint Pershing tábornok, ők valamennyien fölálltak, és háborús dalokat dünnyögtek a tiszteletére – egy-kettőre még emlékeztek. A pincérek nagyot csalódtak, megsértődtek, elhanyagolták őket, úgyhogy maguk tákoltak össze egy tálalóasztalt – hatalmas, fantasztikus alkotmányt építettek a

hallban található összes bútorokból, mely úgy működött, mint Goldberg karikatúráin azok a bizonyos fura masinák. Abe hitetlenkedve rázta a fejét. – Talán az lenne a legjobb, ha lopnánk egy zenélőfűrészt, és… – Elég legyen – vágott közbe Mary. – Ha Abe már ezzel jön, akkor valóban ideje hazamenni. – Aggódva vallotta meg Rosemarynek: – Haza kell vinnem Abe-et. Tizenegykor indul a vonatja. Nagyon fontos… egész jövőnk azon áll vagy bukik, eléri-e a vonatot, de ha én próbálok a lelkére beszélni, mindig pontosan az ellenkezőjét teszi. – Majd én megpróbálom, majd én rábeszélem – ajánlkozott Rosemary. – Megtennéd? – kérdezte Mary kétkedve. – Talán neked sikerül. Aztán Dick lépett Rosemaryhez: – Nicole meg én hazamegyünk, és úgy gondoltuk, maga is szívesen hazajönne már. A csalóka hajnali fényben a lány arca sápadt volt a fáradtságtól. Két halvány sötét folt jelezte arcán, hogy nappal még egészséges, szép színe volt. – Nem mehetek – mondta. – Megígértem Mary Northnak, hogy velük maradok… különben Abe sohasem kerül ágyba. Talán maga is tehetne valamit. – Nem tudja még, hogy az ember semmit sem tehet az emberekért? – oktatta ki Dick. – Ha Abe kollégiumi szobatársam lenne, és most rúgott volna be először, akkor más lenne a helyzet. De most már nincs mit tenni. – Mégis maradnom kell. Abe azt mondja, ha elmegyünk vele az Halles-ba, hajlandó lesz lefeküdni – mondta csaknem dacosan. Dick hirtelen megcsókolta a lány könyökhajlatát. – Ne eresszétek Rosemaryt egyedül haza! – kiáltott oda Nicole Marynek, amikor épp távozóban voltak. – Az édesanyja ránk bízta. Később Rosemary, Northék, egy newarki beszélőbaba-gyáros, az elmaradhatatlan Collis és egy rendkívül elegánsan öltözött, nagydarab indián származású olajmágnás, George T. Horseprotection, egy piaci szekéren, ezer meg ezer sárgarépa tetején indultak útnak. A sárgarépa földes volt, édes illatot árasztott a sötétségben, és Rosemary olyan magasan ült a rakományon, hogy a ritka utcai lámpák hosszú árnyékai közt alig látta a többieket. Hangjuk messziről érkezett, mintha más kalandban lenne részük, mint neki, más és távoli kalandban, mert az ő szívében ott volt Dick; sajnálta, hogy eljött Northékkal, és azt kívánta, bárcsak otthon lenne a szállodában – a folyosón, az ő szobájával szemközt ott alszik Dick –, vagy legalább itt lenne vele a csordogáló meleg sötétségben. – Ne jöjjön fel – kiáltotta Collisnak –, az összes sárgarépa legurul! – Eggyel megdobta Abe-et, aki a kocsis mellett ült, mereven, mint egy vénember… Később aztán végre hazafelé indult, fényes nappal volt már, a galambok ott köröztek a SaintSulpice fölött. Valamennyien önkéntelen nevetésre fakadtak, mert tudták, nekik ez még mindig az elmúlt éjszaka, míg az utcai járókelők abban a hiszemben élnek, hogy már napsütötte meleg reggel van. „Végül is jól kirúgtam a hámból – gondolta Rosemary –, de nem ér az egész semmit, ha Dick nincs jelen.” Kissé árvának érezte magát, szomorú volt, de hirtelen egy mozgó tárgy vonta magára a figyelmet. Egy hatalmas virágzó gesztenyefa volt, a Champs-Élysées felé szállították, rá volt kötözve egy hosszú stráfkocsira, és úgy tetszett, nevetés rázza; olyan volt, akár egy méltatlan helyzetbe került szeretetre méltó ember, aki azonban most is biztosan tudja, milyen szeretetreméltó. Rosemary elégedetten nézte a fát, magát azonosította vele, vidáman nevetett ő is, és hirtelen minden merő káprázatnak tűnt a szemében.

HETEDIK FEJEZET Abe vonatja tizenegy órakor indult a Gare Saint-Lazare-ról – ott állt egyedül, a piszkos fekete üvegkupola, a hetvenes évek, a Kristálypalota idejének maradványa alatt; kezét, amelyen halványszürke színű volt a bőr – ilyen szürke színt csak huszonnégy órai lumpolás produkálhat – felöltője zsebébe dugta, hogy elrejtse reszkető ujjait. Mikor a kalapját leemelte, azonnal látszott, hogy a haját csak a feje búbján fésülte gondosan hátra; az alsóbb részeken kimondottan kócos volt. Alig ismerte volna benne föl az ember azt a férfit, aki két héttel ezelőtt még a tengerben úszkált a Gausseszálló előtt. Korán érkezett; csak a szeme járt ide-oda. Idegrendszere és önuralma sínylette volna meg, ha bármilyen mozgással is próbálkozik. Vadonatúj bőröndök vonultak el mellette; leendő utasok sötét kis táskákkal kiabáltak komor, fülsértő hangon: – Hordár! Pontosan akkor, amikor azon kezdett el töprengeni, vajon van-e még ideje, hogy igyon valamit a büfében, és zsebében megmarkolta az ezerfrankos bankjegyek soványka kötegét, ingaként járó tekintete hirtelen a lépcső legtetején álló jelenésszerű Nicole-ra esett. Figyelte a nőt – aprócska megnyilvánulásai azonnal elárulták, mint mindazokat, akiket várnak, de akik a rájuk várakozókat még nem vették észre. Nicole a szemöldökét ráncolta, a gyerekeire gondolt, nem, nem is annyira aggódott miattuk, inkább csak – mint anyaállat a kölykeit – sorba vette őket: ahogy a macska a kölykeit a mancsával végigtapogatja. Mikor Abe-et meglátta, a komorság eltűnt az arcáról; a reggeli égbolt szomorúan izzott, és Abe komor figurának rémlett azokkal a kis körökkel, amelyek rózsaszínűre sült arcán a szeme körül előtűntek. Leültek egy padra. – Azért jöttem, mert maga megkért rá – mondta Nicole védekezően. Abe mintha elfelejtette volna, miért hívta ide, és Nicole beérte annyival, hogy a tovahaladó utasokat nézegesse. – Ez lesz a hajó-szépe… az a nő ott a búcsúzó férfiak körében… érti már, miért vásárolta ezt a ruhát? – Nicole egyre gyorsabban beszélt. – Látja, más ilyen ruhát nem vásárolna, csak egy föld körüli útra induló hajó-szépe. Érti? Nem? Figyeljen már! Annak a ruhának története van… az a különleges szövet mesélni tud, és egy föld körüli utazáson bizonyára akad valaki, aki erre a mesére kíváncsi lesz. Az utolsó szavakat elharapta; túl sokat beszélt már; de Abe még azt is nehezen tudta leolvasni komoly, nyugodt arcáról, hogy egyáltalán beszélt. Hirtelen olyan pózba vágta magát, hogy úgy tetszett, fel akar állni, de csak ült tovább a helyén. – Aznap délután, mikor elvitt arra a fura bálra… tudja, a St. Geneviève-be… – kezdte Abe. – Emlékszem. Jópofa volt, ugye? – Nekem nem. Nekem nem volt mulatság akkor magát látnom. Belefáradtam mindkettőjükbe, de hát ez mellékes, mert maguk még jobban belém fáradtak… tudja, mire gondolok. Ha volna még bennem lelkesedés, új barátokat keresnék magamnak… Durva csomó volt Nicole bársonykesztyűjén, ahogy visszavágott: – Elég ostobaság, hogy maga itt morcoskodik, Abe. Különben is nem gondolja komolyan. Nem értem, miért adott fel mindent. Abe elgondolkodott, és keményen tartotta magát, hogy ne köhögjön, ne kelljen kifújnia az orrát. – Azt hiszem, meguntam mindent; és olyan hosszú utat kellett megtenni visszafelé, hogy valahova is elérjek. A férfiak gyakran megjátsszák a nők előtt az árva gyereket, de olyankor sohasem sikerül nekik, mikor valóban árva gyereknek érzik magukat. – Nincs rá mentség – mondta Nicole kurtán. Abe egyre rosszabbul érezte magát – semmi sem jutott eszébe, csak kellemetlen, durva, ideges megjegyzések. Nicole úgy vélte, hogy az egyedül helyes magatartás az, ha csak ül, néz egyenesen

maga elé, keze az ölében. Kis ideig egyetlen szót sem váltottak – mindketten menekültek a másiktól –, úgy vették a lélegzetet, mintha egy kék tér lenne előttük, égbolt, melyet a másik nem lát. Nekik nem volt múltjuk, nem úgy, mint a szerelmeseknek, nem volt jövőjük, mint egy házaspárnak; és mégis, eddig a reggelig Nicole – Dicket kivéve – mindenkinél jobban szerette Abe-et, és Abe évekig aggódott, reszketett érte, szerette. – Beleuntam az asszonyok világába – csattant fel Abe hirtelen. – Akkor miért nem teremti meg a maga világát? – Beleuntam a barátokba. Hízelgőkre van szükség. Nicole megpróbálta, hogy az állomás óráján a percmutatót előrelendítse, de: – Igazam van? – kérdezte Abe. – Asszony vagyok, az a feladatom, hogy ne hagyjam széthullni a dolgokat. – Az én feladatom meg az, hogy széttépjem őket. – Ha iszik, semmit sem tép szét, csak önmagát – mondta Nicole most már elég hűvösen, ijedten és kétségek között. Az állomás lassan megtelt, de senki ismerős nem érkezett. Egy pillanat múlva szeme hálásan egy magas lányra esett, aki sisakhoz hasonló szalmakalapot viselt, és leveleket dobott be a postaládába. – Azzal a lánnyal beszélnem kell, Abe. Hé, Abe, térjen már magához! Maga bolond! Abe türelmesen követte tekintetével. A nő csodálkozva fordult meg, hogy Nicole-t üdvözölje, és Abe rögtön rájött, hogy látta már valahol Párizsban. Kihasználta Nicole távollétét, erősen, reszelősen beleköhögött a zsebkendőjébe, hangosan kifújta az orrát. Egyre melegebb lett a reggel, alsóneműje csupa izzadság volt. Az ujjai olyan vadul reszkettek, hogy négy gyufaszálba került, míg végül is sikerült meggyújtania a cigarettáját; most már feltétlenül szükségesnek látszott, hogy bemenjen a büfébe, és igyon valamit, de Nicole máris visszatért. – Tévedés volt – mondta fagyos humorral. – A múltkor könyörgött, hogy találkozzunk, most meg csak félvállról beszélt velem. Úgy nézett rám, mint a leprásra. – Izgalmában kissé felnevetett. – így jár, aki túlságosan közel engedi magához az embereket. Abe magához tért a cigaretta okozta köhögésből, és megjegyezte: – Az a baj, hogy ha józan vagy, senkit sem akarsz látni, ha meg részeg vagy, téged nem akar látni senki. – Kicsodát? Engem? – nevetett újra Nicole; az iménti találkozás valami okból felvillanyozta. – Nem… Engem. – Csak a maga nevében beszéljen. Én szeretem az embereket, sok embert szeretek… szeretem… a… Rosemary és Mary North jelent meg a láthatáron, lassan jöttek, Abe-et keresték, és Nicole hangos „Hé! Hé!” kiáltásban tört ki, nevetett, és buzgón integetett azzal a zsebkendős dobozzal, amelyet Abenek vásárolt. Ott álltak, feszengő kis csoport, melyet szinte agyonnyomott Abe gigantikus jelenléte: úgy állt mellettük, kissé rézsűt, mint egy spanyol gálya roncsa, jelenléte saját gyengesége és beképzeltsége, szűklátókörűsége és keserűsége fölé tornyosult. Mindhárman tudatában voltak a belőle áradó ünnepélyes méltóságnak, tudták, mit ért el, tudták, hogy ez a töredékeiben is lenyűgöző teljesítmény már a múlté. De rémülten tapasztalták, hogy akaratereje a régi – valamikor élni akart, most pedig meg akar halni. Dick Diver érkezett meg, és magával hozta azt a szép, csillogó simaságot, melyen a három nő, mint a majom, ugrálhatott, megkönnyebbülten kiáltozva; rátelepedtek a vállára, kalapjának csinos karimájára és sétapálcájának aranygombjára. Elfeledkezhettek egy pillanatra Abe gigantikus közönségességének látványáról. Dick rögtön felmérte a helyzetet, és csendesen át is vette a kormányrudat. Kivonta őket önmagukból, és visszahelyezte őket az állomásra, mely egyre

készségesebben tárta szemük elé a maga kis csodáit. Nem messze néhány amerikai búcsúzkodott, olyan hangon, mely egy nagy, öreg fürdőkádba csörgő víz csobogására emlékeztetett. Ott álltak az állomáson, Párizzsal a hátuk mögött, és úgy érezték, mintha egy kicsit túlságosan is veszélyesen hajolnának át a hajó korlátján, és az óceán máris csodás tengeri elváltozást idézne elő bennük: az atomok mozgásba kezdenek, hogy egy új emberfajta alapmolekulájává formálódjanak. Jómódú amerikaiak özönlöttek be az állomásra, onnan meg ki a peronokra, őszinte, új arcok, értelmes, megfontolt, gondtalan, éber tekintetek. Egy-egy alkalomadtán feltűnő angol arc szokatlan élességgel vált ki közülük. Mikor már elég amerikai nyüzsgött a peronon, az első benyomás – gazdagok és ártatlanok! – valami szürke homályban oldódott fel: útjukat állta, megvakította őket és nézőiket is. Nicole megragadta Dick karját: – Oda nézz! – kiáltotta. Dick még éppen időben fordult meg, hogy lássa, mi zajlik le amodébb, mindössze fél perc alatt. Egy pullman bejáratánál, két kocsival arrébb, egy élénk jelenet vált ki a megannyi búcsúzkodás terepszínéből. Az a sisakszerű szalmakalapot viselő fiatal hölgy, akivel Nicole az imént beszélt, egy testcsellel elugrott attól a férfitól, akivel beszélgetett, hátrált néhány lépést, és mint az őrült, beletúrt a táskájába. Majd két revolverlövés visszhangzóit a peron füstös levegőjében. Ugyanebben a pillanatban a mozdony éleset füttyentett, a vonat megindult, és kis időre elnyomta a lövések jelentőségét. Abe újra integetett az ablakából, szemlátomást nem tudta, mi történt. De mikor a tömeg előrenyomult, a többiek látták, hogy a lövések célt értek, látták, hogy a céltábla ott hever lent a peronon. Úgy tűnt, száz év telik el, míg a vonat megáll; Nicole, Mary és Rosemary félrehúzódtak, Dick pedig utat tört magának a tömegen keresztül. Beletelt öt perc, míg újra megtalálta őket- ekkorra már a tömeg kettévált, és tiszteletteljesen szegődött a hordágyon fekvő férfi meg az izgatott csendőrök között sápadtan, de emelt fővel lépkedő lány nyomába. – Mária Wallis volt – mondta Dick sietve. – Akire rálőtt, az meg valami angol… iszonyú sok időbe telt, míg meg tudták állapítani, kicsoda, mert a lány pontosan a személyi igazolványába talált. – Gyorsan otthagyták a vonatot, s imbolyogtak kifelé a tömeggel. – Megtudtam, melyik poste de policera[29]viszik, úgyhogy el is megyek oda… – De hát a nővére itt él Párizsban – vetette ellen Nicole. – Miért nem hívod fel? Tényleg fura, hogy senkinek nem jutott az eszébe. Egy franciához ment férjhez, s az biztosan többet tehet, mint mi. Dick habozott, fejét rázta, aztán elindult. – Várj! – kiáltott Nicole. – Ostobaság… miben segíthetsz te… a te franciatudásoddal? – Legalább megnézem, nem csináltak-e valami felháborító dolgot vele. – Egészen biztosan ott tartják – nyugtatta meg Nicole kurtán. – Lelőtte a férfit. Legokosabb, ha most menten felhívod Laurát… ő többet tehet, mint mi. Dick nem volt meggyőzve… s ráadásul kérkedni is akart Rosemary előtt. – Várj – mondta Nicole határozottan, és egy telefonfülkéhez sietett. – Ha Nicole veszi kezébe a dolgokat – mondta Dick gyengéd iróniával –, utána már nem sok tennivaló marad. Rosemaryt most látta meg először ezen a reggelen. Összenéztek, megpróbálták felismerni a másik szemében az előző napi érzelmeket. Egyik sem akart hinni a szemének: hát ő lenne az? – de aztán a szerelem lassan, melegen újra felzümmögött bennük. – Maga mindenkin segít, ugye? – mondta Rosemary. – Csak úgy teszek. – Mama is mindenkin segít… persze korántsem annyi emberen, mint maga. – Fölsóhajtott. – Néha már azt hiszem, én vagyok a legönzőbb alak ezen a világon. Anyja nevének említése most először inkább zavarta, mint szórakoztatta Dicket. Félre akarta tolni a lány anyját, az egész ügyet el akarta mozdítani abból a gyermekszobavilágból, ahova Rosemary

makacsul helyezte. De rájött, hogy ez a vágy az önfegyelem elvesztéséből származik – mi lenne abból a szenvedélyből, mely Rosemaryt feléje taszítja, ha ő egy pillanatra is elhagyná magát? Látta, és nem is minden kétségbeesés nélkül, hogy az ügy lassan megfenekleni készül; szélcsendről szó sem lehet, előre kell lépni vagy vissza; most először jutott eszébe, hogy a helyzet kulcsa sokkal inkább Rosemary illetékes kezében van, mint az övében. Mielőtt valami megoldást gondolt volna ki, Nicole visszaérkezett. – Megtaláltam Laurát. Ez volt az első hír, amit kapott; a hangja először elhalt, aztán újra felerősödött… mintha elájult s aztán újra összeszedte volna magát. Azt mondta, tudta, hogy ma reggel valami történni fog. – Mariának Gyagilevnél volna a helye – mondta Dick szelíden, hogy ismét megnyugtassa őket. – Kitűnő érzéke van a décor iránt… a ritmusérzékéről nem is szólva. Vajon lát-e egyikünk is valaha kiinduló vonatot, hogy ne hallana egyben néhány lövést is? Lebotorkáltak a széles vaslépcsőkön. – Sajnálom azt a szegény férfit – mondta Nicole. – Persze, ezért beszélt velem Mária olyan furcsán… már felkészült rá, hogy tüzet nyisson. Nevetett. Rosemary is nevetett, de aztán mindketten elborzadtak, s mindketten szívből óhajtották, hogy Dick valami erkölcsi tanulságot vonjon le az esetből, s ezt a feladatot ne hagyja meg nekik. Ez a kívánság nem volt egészen tudatos, különösen nem Rosemary részéről, aki hozzászokott, hogy az ilyen események süvítő bombaszilánkjait eleressze a füle mellett. Ám ez a mai megrázkódtatás nyomasztóan ült az ő lelkén is. De Dicket pillanatnyilag nagyon is felkavarta frissen megismert érzelmének lendülete ahhoz, hogy az eseményeket a vakáció keresztrejtvénykockáiba beírja, úgyhogy a nők hiányérzetükben valami homályos boldogtalanságba merültek el. Aztán, mintha mi sem történt volna, Diverék és barátaik élete kihömpölygött az utcára. De nagyon sok minden történt, nagyon sok minden Abe távozása és Mary közelgő salzburgi utazása még aznap délután –, ami véget vetett a párizsi szép időknek. Vagy talán a lövések, a megrázkódtatások, melyek csak az isten tudja, miféle sötét ügy végére tettek pontot, talán ezek fagyasztották be azt a szép időt. A lövések beléptek az életükbe: az erőszak ott visszhangzott a nyomukban, a járdán, ahol a két hordár tartott halotti beszédet mellettük, míg a taxira várakoztak. – Tu as vu le revolver? Il était très petit, vraie perle… un jouet. – Mais assez puissant! – mondta a másik hordár bölcsen. – Tu as vu sa chemise? Assez de sang pour se croire à la guerre.[30]

NYOLCADIK FEJEZET A téren, amikor kiléptek a házból, hatalmas mennyiségű kipufogott benzin gőzölgött lassan a júliusi napon. Szörnyű dolog – ellentétben a tiszta hőséggel, ez még azzal a reménnyel sem kecsegtet, hogy előle a vidék békéjébe menekülhet az ember, csak az országutakat idézi fel, melyeket ugyanez a súlyos asztma fojtogat. A szabadban ebédeltek, szemben a Luxembourg-kerttel, s ebéd közben Rosemarynek görcsei voltak, szörnyen érezte magát, valami türelmetlen kimerültség borította el – már ízelítőt adott ebből a hangulatból az állomáson, mikor az önzés vádjával marasztalta el magát. Dicknek sejtelme sem volt a hirtelen változásról; mérhetetlenül boldogtalan volt, és önzésének fokozatos elburjánzása most már odáig juttatta, hogy egyszerűen vak volt a körülötte folyó események iránt, s megfosztotta a képzelőerőnek azoktól a hosszú görgő-hullámaitól, melyekre ítéleteiben minden alkalommal támaszkodhatott. Mary Northért eljött az olasz énektanár, velük kávézott, s aztán kikísérte Maryt a vonat-jához. Miután távoztak, Rosemary is felállt, randevúja volt a stúdióban: – Néhány fejessel találkozom – mondta. – Jaj!… Erről jut eszembe – folytatta-, ha Collis Clay, az a déli fiú… ha addig jönne, amíg maguk itt maradnak, mondják meg neki, hogy nem várhattam tovább; mondják meg neki, hogy hívjon fel holnap reggel. A korábbi zavar most hirtelen közönyt váltott ki belőle, és úgy érezte, egy gyermek előjogaival rendelkezik, úgy is viselkedett – az eredmény az volt, hogy Diveréket arra a szeretetre emlékeztette, amelyet kizárólag a saját gyermekeik iránt táplálták. Rosemaryt tehát gorombán letorkolták: – Legjobb, ha a pincérnél hagy üzenetet – Nicole hangja szigorú és színtelen volt –, mi is rögtön távozunk. Rosemary megértette a célzást, és harag nélkül tudomásul vette. – Hát akkor nem számít. Viszontlátásra, kedveseim. Dick a számlát kérte; Diverék eleresztették magukat, és töprengve rágcsálták a fogpiszkálót. – Igen… – mondták egyszerre. Dick hirtelen valami boldogtalanságot látott felvillanni Nicole ajka körül, olyan rövid időre, hogy éppen csak észrevette, és úgy tett, mintha semmit sem látott volna. Mire gondol Nicole? Rosemary egyike annak a tíz-húsz embernek, akit ő, Dick, az elmúlt években „újraformált”: ezek sorába tartozott egy francia cirkuszi bohóc, Abe és Mary North, egy balett-táncos pár, egy író, egy festő, egy comedienne a Grand Guignolból, egy félörült pederaszta az orosz balettből, egy szép jövő előtt álló tenorista, akivel egy évet Milánóban töltöttek el. Nicole nagyon jól tudta, ezek az emberek milyen komolyan veszik Dick érdeklődését és lelkesedését; de azt is tudta, hogy Dick soha egyetlen éjszakát sem töltött távol tőle házasságuk kezdete óta, kivéve azt az időt, amíg a gyerekeik megszülettek. Másrészt volt valami kedvesség Dickben, amit ki kellett használni – és akik ezt a kedvességet magukénak tudhatták, azoknál élni kellett vele, hogy aztán olyan embereket nyerjenek meg maguknak, akikből ők maguk semmi hasznot nem húzhatnak. Dick összeszedte magát, megkeményedett, és hagyta múlni a perceket, anélkül, hogy egyetlen biztos mozdulatot tett volna, hogy bármi jelét is adta volna annak az állandóan megújuló csodálkozásnak, hogy íme, kettesben vannak. A déli Collis Clay utat tört magának a szorosan összetolt asztalok között, és hetykén üdvözölte Diveréket. Az ilyen üdvözlések mindig meglepték Dicket – ismerősök, akik közönséges „helló”-val köszöntik őket, vagy éppenséggel csak egyiküket. Olyan érzékeny volt az emberek iránt, hogy az apátia egyes pillanataiban legszívesebben elbújt volna előlük; hogy valaki ilyen lezserül parádézik be eléje, kihívásnak számított az ellen az életmód ellen, amelyet folytatott.

Collis, akinek, úgy látszik, fogalma sem volt arról, hogy nincs menyegzői ruhában, így kürtölte világgá érkezését: – Gondolom, elkéstem… elrepült a kismadár! Dicknek először valamit ki kellett tépnie önmagából, hogy megbocsáthassa neki, amiért Collis nem Nicole-t üdvözölte először. Nicole nemsokára el is ment, s ő ott ült Collis társaságában, az utolsó cseppeket fogyasztották a borból. Szinte megkedvelte Collist – „háború utáni” fiú, gondolta róla; nem olyan nehéz ember, mint azok a déliek, akiket úgy egy évtizeddel ezelőtt New Havenben megismert. Dick szórakozottan hallgatta a beszélgetést, mely egy pipa lassú, gondos megtömését kísérte. Ezen a kora délutánon gyerekek és nevelőnők keltek vándorútra a Luxembourg-kert felé; hónapok óta most érezte Dick először, hogy a napnak ezt a részét kiengedte a kezéből. Hirtelen megfagyott benne a vér, mikor rájött, miről is szól Collis bizalmas monológja. –…nem is olyan hideg, mint amilyennek gondolná az ember. Bevallom, hosszú ideig én is hidegnek gondoltam. De szép kis pácba került egyszer az egyik barátommal, mikor húsvétkor New Yorkból Chicagóba utaztunk… a fiút Hillisnek hívták, Rosemary azt gondolta, nagymenő New Havenben… Rosemarynek meg az unokahúgomnak közös hálófülkéje volt, de egyedül akartak maradni Hillisszel, így aztán délután az unokahúgom átjött hozzám, és kártyáztunk a fülkénkben. Körülbelül két óra telt el, visszamentünk, és Rosemary meg Bili Hillis ott álltak kint a folyosón, és a kalauzzal vitatkoztak… Rosemary fehér volt, mint a fal. Úgy látszik, magukra zárták az ajtót, lehúzták a redőnyt, és gondolom, éppen valami komoly dologban sántikáltak, mikor jött a kalauz a jegyeket kezelni, és kopogtatott az ajtón. Azt hitték, mi akarjuk bosszantani őket, először nem is eresztették be, s aztán, amikor beeresztették, a kalauz már nagyon dühös volt. Megkérdezte Hillist, ez-e az ő fülkéje, meg azt is megkérdezte, vajon ő meg Rosemary házasok-e, hogy csak úgy magukra zárják az ajtót; mikor Hillis megpróbálta megmagyarázni, hogy semmi nem történt, a fejébe szállt a vér. Azt mondta, a kalauz sértegette Rosemaryt, meg is akarta verni érte, de a kalauz annyi kellemetlenséget okozhatott volna… szóval, higgye el, rengeteg időbe került, míg elsimítottam a dolgot. Dick minden részletet maga elé képzelt, szinte irigységet érzett a folyosón álló fiatal pár szerencsétlensége iránt, s ugyanakkor érezte, hogy valami változás megy végbe benne. Csak arra volt szükség, hogy egy harmadik, egy végleg eltűnt harmadik személy képe tolakodjék be Rosemary meg az ő kapcsolatába, és máris elvesztette egyensúlyát; a fájdalom, nyomorúság, vágy, kétségbeesés hullámai öntötték el. Az élénken maga elé képzelt kéz Rosemary arcán, a gyorsuló lélegzés, a kívülről szemlélt esemény fehéren izzó izgalma, és belül az a sérthetetlen titkos melegség. „Mit szólnál hozzá, ha behúznám a függönyt?” „Nagyon jó. Úgyis olyan világos van.” Collis Clay most a New Haven-i diákszövetség munkájáról beszélt ugyanazon a hangon, ugyanazokkal a hangsúlyokkal. Dick rájött, hogy Collis Clay szerelmes Rosemarybe, de olyan furcsa módon, amelyet ő, Dick, egyszerűen nem ért. A Hillis-ügy látszólag semmifajta érzelmi hatást nem tett Collisra, legfeljebb csak azt a boldog felismerést adta meg neki, hogy Rosemary nincs fából. – Bonesnak hatalmas tábora van – mondta. – Mi is tagjai vagyunk, persze. New Haven akkora, hogy sajnos egyeseket már nem is tudunk felvenni. „Mit szólnál hozzá, ha behúznám a függönyt?” „Nagyon jó. Úgyis olyan világos van.” … Dick Párizs utcáin járt, a bankjába sietett. Miközben a csekkjét kiállította, végignézett az íróasztaloknál ülő férfiak hosszú során, és azon töprengett, kihez is nyújtsa be a csekket jóváhagyás vagy hitelesítés végett. Miközben írt, teljesen lefoglalta ez a fizikai cselekvés, aggályosan figyelte a tollat, kínos gonddal rótta a betűket a magas, üvegfedelű asztalon. Csak egyszer nézett fel fátyolos tekintettel a postarészleg felé, aztán erőt vett magán, hogy figyelmét a keze ügyében lévő tárgyakra szegezze. Mégsem sikerült eldönteni, kihez nyújtsa be a csekket, a hosszú sorban melyik férfi sejti majd,

milyen boldogtalan helyzetben van pillanatnyilag, és melyiknek támad legkevésbé kedve, hogy beszélgetésbe elegyedjen. Ott volt Perrin, ez a kedves New York-i, aki nemegyszer hívta ebédelni az Amerikai Klubba, ott volt Casasus, a spanyol, akivel általában egy közös barátot tárgyaltak meg, jóllehet az a barát már sok-sok évvel ezelőtt eltűnt Dick életéből; aztán ott volt Muchhause, aki mindig megkérdezte tőle, vajon a felesége vagy a maga pénzéből kívánja-e felvenni az összeget. Amikor az ellenőrző szelvényre ráírta az összeget, és kétszer is aláhúzta, elhatározta, hogy Piercehez megy, aki fiatal, és aki egy szerény kis színjátékkal is megelégszik. Gyakran könnyebb egy színjátékot bemutatni, mint nézni. A postai pulthoz ment először. Mikor a kisasszony mellével tolt fel egy papírdarabot, amely kis híján leesett az íróasztalról, Dick arra gondolt, mennyire másképp használják a testüket a nők, mint a férfiak. Átvette a leveleit, felbontotta. Volt ott egy számla egy német cégtől tizenhét pszichiátriai szakkönyvről, egy számla Brentanóéktól, egy levél Buffalóból, az édesapjától – keze írása az évek során olvashatatlanabb lett –, aztán egy képeslap Tommy Barbantól, Fezben adta postára, és mulatságos sorokat írt; két levél a zürichi orvosoktól, német nyelven; egy vitatható számla a cannes-i szobafestőtől; számla egy műbútorasztalostól; levél egy baltimore-i orvosi szaklap kiadójától, különböző reklámcédulák és meghívó egy fiatal festőművész első kiállítására; s aztán három levél Nicole-nak is, és egy levél az ő címükön Rosemary számára. „Mit szólnál hozzá, ha behúznám a függönyt?” Odament Pierce-hez, de az most éppen egy asszonnyal volt elfoglalva, és Dick érezte, hogy csekkjét a másik asztalnál, Casasusnak kell bemutatnia, aki éppen szabad. – Isten hozta, Diver! – Casasus jókedvében volt. Felállt, bajusza, mosolyával együtt, még jobban szétterpeszkedett az orra alatt. – A minap Featherstone-ról beszélgettünk, és eszembe jutott maga… Featherstone ma már Kaliforniában van. Dick kimeresztette a szemét, és kissé előrehajolt. – Kaliforniában? – Úgy hallottam. Dick a kezében tartotta a csekket; hogy Casasus figyelmét ráirányítsa, Pierce íróasztala felé nézett, egy pillanatig barátságosan összenézett Pierce-szel, egy három évvel ezelőtti régi viccre emlékeztetve, amikor Pierce éppen egy litván grófnőnél volt érdekelt. Pierce arcán mosollyal állta az emlékeztetést, míg Casasus érvényesítette a csekket, és nem állt szándékában, hogy feltartsa Dicket, akit szeretett, hanem felállt, kezében cvikkerével, és megismételte: – Igen, Kaliforniában van. Közben Dick látta, hogy Perrin a hosszú íróasztalsor legvégén a nehézsúlyú ökölvívó világbajnokkal beszélget; Perrin pillantásából is látta, hogy azon töri a fejét, ne hívja-e őt is oda és mutassa be, de aztán másképp döntött. Casasus beszélgetési szándékát azzal az intenzitással hiúsította meg, amelyet az üvegtetejű íróasztalnál halmozott fel magában – azaz szigorúan szemügyre vette a csekket, tanulmányozta, aztán súlyos problémákra irányította a tekintetét a banktisztviselő fejétől jobbra lévő első márványoszlop mögé, kimérten felemelte a sétapálcáját, a kalapját, fogta a leveleket, elbúcsúzott, és kiment a teremből. A portást már régen lekenyerezte; taxija ott állt a járda mellett. – A Films Par Excellence Stúdióhoz… egy kis utcában van, Passyban. Menjen a Muette-hez. Onnan majd irányítom. Az elmúlt negyvennyolc óra eseményei következtében úgy elbizonytalanodott, hogy azt sem tudta, mit akar csinálni; kifizette a taxit a Muette-nél, elindult a stúdió felé, és mielőtt az épülethez ért volna, átment az utca másik oldalára. Finom öltönyében, finom kellékeivel méltóságteljes jelenségnek hatott, és mégis úgy csellengett, mint valami kóbor állat. A méltóság csak a múltja, az elmúlt hat év kísérleteinek félresöprésével térhet vissza. Fürgén, akár egy ostoba Tarkington-kamasz, megkerülte a háztömböt, s amikor olyan helyre ért, ahonnan a bejáratot nem látta, szinte rohant, nehogy a stúdióból

kilépő Rosemaryt elszalassza. Szomorú környék volt. A szomszédos ajtón a következő felírást látta: 100 000 Chemises. A női blúzok betöltötték a kirakatot, egymás hegyén-hátán, ócska eleganciával egymásra zsúfolva hevertek a kirakat aljában: 100 000 Chemises – rajta, számolja meg őket! A másik oldalon ezt olvasta: Papeterie, Pâtisserie, Solde, Réclame – és Constance Talmadge a Déjeuner de Soleil-ban, és távolabb még komorabb hirdetések: Vétements Ecdésiastiques, Déclaration de Décès és Pompes Funèbres[31]. Élet és halál. Tudta, hogy amit most tesz, fordulópontot jelent az életében – semmivel sem vágott össze, ami előzőleg történt, még abba sem illett bele, abba a tervbe, amelytől azt remélte, hatást gyakorolhat Rosemaryre. Rosemary mindig a korrektség példaképének látta – az, hogy most itt sétál e körül a háztömb körül, közönséges tolakodásra vall. De azzal, hogy szükségét érezte, hogy így viselkedjen, Dick valami rég elsüllyedt valóságot emelt felszínre: muszáj volt itt sétálnia, itt állnia – az ingmandzsettája csuklójára simult, a kabátja ujja szépen, mint valami kagyló zárja körül az inge ujját, a gallérja plasztikusan simul a nyakára, vörös haja elegánsan lenyírva, kezében kis aktatáskát tart, mint egy dandy –, akárcsak annak a másik embernek, aki hajdanán kötelességének érezte, hogy vezeklőruhában álldogáljon a ferrarai templom előtt. Dick azok előtt a dolgok előtt tisztelgett, amelyek feledésbe nem merültek, feloldozást, bocsánatot nem nyertek.

KILENCEDIK FEJEZET Eltelt háromnegyed óra, és nyilvánvalóvá vált, hogy Rosemary vagy megszökött az egyik tömb körüli sétája közben, vagy már azelőtt távozott, hogy ő ideérkezett volna erre a környékre. Bement a sarkon álló bisztróba, vett egy telefonérmét, és a konyha meg a büdös toalett közötti alkóvban szorongva felhívta a Roi George-szállót. Cheyne-Stokes tendenciákat ismert fel lélegzetvételében – de mint minden, ez a tünet is csak arra volt jó, hogy figyelmét érzelmeire irányítsa. Megadta a szálloda telefonszámát; aztán csak állt, kezében a kagyló, nézte a kávéházat; hosszú idő telt el, mikor végre egy különös, vékony hang beleszólt a telefonba. – Dick vagyok… Muszáj volt fölhívnom téged. Rosemary hallgatott… aztán vitézül, összhangban Dick érzelmeivel, így szólt: – Örülök, hogy felhívtál. – Itt vártalak a stúdió előtt… kint vagyok Passyban, éppen a stúdióval szemben. Azt gondoltam, autózunk egyet a Bois-ban. – Ó, csak egy percig voltam ott! Nagyon sajnálom. – Szünet. – Rosemary. – Tessék, Dick. – Ide figyelj, olyan különleges helyzetbe kerültem miattad. Ha egy gyerek teljesen összezavar egy középkorú pasast… a dolgok megnehezülnek. – Te nem középkorú vagy, Dick… te a legfiatalabb ember vagy a világon. – Rosemary? – Csend; a pultot bámulta, ahol Franciaország szelídebb mérgei sorakoztak: Otard, Rhum St. James, Marié Brizard, Punch Orangeade, Fernet Branca, Cherry Rocher és Armagnac. – Egyedül vagy? „Mit szólnál hozzá, ha behúznám a függönyt?” – Miért, mit gondolsz, kivel lennék? – Látod, ilyen állapotban vagyok. Szeretnék most veled lenni. Szünet, majd sóhaj, aztán válasz: – Bárcsak velem lennél most. Ott a szállodai szoba, ahol egy telefonszám fedezéke mögött fekszik Rosemary, és zene hullámzik, örvénylik körülötte: Teára – ketten. Kettőre tea. Magára várok, S rám vár maga – Egyedül. Ott a púder ismerős pora napbarnította arcán – mikor megcsókolta, a haja tövében nedves volt a bőre – ; ott villant fel a fehér arc az övé alatt, ott villant fel a váll szelíd íve. – Lehetetlen – mondta magában. Egy perc múlva már kint volt az utcán, ment a Muette felé, vagy talán éppen az ellenkező irányba, kis aktatáskája még mindig ott volt a kezében, aranyfejű botját pedig olyan szögben tartotta, ahogy egy kardot szokás. Rosemary visszatért az íróasztalához, és befejezte anyjához írt levelét. „…éppen hogy csak láttam, de azt gondoltam, csodálatosan néz ki. Beleszerettem (persze még mindig Dicket szeretem a legjobban, de úgyis tudod, mire gondolok). Ő fogja rendezni a filmet, és hamarosan visszamegy Hollywoodba, és azt hiszem, nekünk is menni kellene. Collis Clay meglátogatott. Kedvelem, de nem sokat láttam belőle Diverék miatt, akik igazán isteniek, a Legbűbájosabb Emberek, akikkel eddig találkoztam. Ma nem érzem különösebben jól magam, szedem

az orvosságot, pedig tudod, igazán nem lenne rá szükség. Nem is próbálok elmondani mindent, ami történt, csak majd ha újra látlak!!! Úgyhogy ha megkapod ezt a levelet, sürgönyözz, sürgönyözz, sürgönyözz!!! Te jössz fel északra, vagy én menjek le délre Diverékkel?”

Hat órakor Dick felhívta Nicole-t. – Van valami terved ma estére? – kérdezte. – Mit szólnál hozzá, ha ma valami csendes dolgot művelnénk? Megvacsorázunk a szállodában, s aztán színházba megyünk. – Neked kedved van hozzá? Azt teszem, amit akarsz. Telefonáltam Rosemarynek, ő a szobájában vacsorázik. Azt hiszem, ez megzavarja a közös programot. Ugye? – Az enyémet nem – vetette ellen Dick. – Drágám, ha nem vagy fáradt, csináljunk valamit. Különben majd visszautazunk délre, és egy hetet azzal töltünk, hogy ezt kérdezzük magunktól: miért nem láttuk a Boucher-t. Jobb nem gondolni… Ez baklövés volt, és Nicole élesen reagált rá. – Nem gondolni, mire? – Maria Wallisra. Nicole beleegyezett: menjenek színházba. Hagyomány volt kettejük kapcsolatában, hogy soha semmire nem fáradtak, és úgy találták, hogy ez egészében kellemesebbé teszi a nappaljaikat s rendezettebbé az estéket. Ha olykor, elkerülhetetlenül, lelohadt a kedvük, a felelősséget mások fáradtságára, kimerültségére hárították. Mielőtt távoztak volna a szállodából – csinosabb párt aligha lehetett volna Párizsban találni –, halkan kopogtak Rosemary ajtaján. Választ nem kaptak; ebből arra következtettek, hogy a lány már alszik, elindultak hát a meleg, harsány párizsi éjszakában, és a Fouquet-Bárban egy homályos sarokban megittak egy vermutot és egy koktélt.

TIZEDIK FEJEZET Nicole későn ébredt, valamit még visszamotyogott a tűnni kész álomnak, mielőtt hosszú szempilláit kinyitotta volna. Dick ágya üres volt – csak egy perccel később döbbent rá, mi ébresztette fel: valaki kopogtatott a szalon ajtaján. – Entrez![32] – kiáltott, de választ nem kapott, így aztán egy pillanat múlva belebújt a pongyolájába, és elindult, hogy ajtót nyisson. Egy sergent de ville-lel [33] találta magát szemben, aki udvariasan belépett a szobába. – Mr. Afghan North… itt van? – Micsoda? Nem… elutazott Amerikába. – Mikor utazott el, Madame? – Tegnap reggel. A rendőr a fejét rázta, és mutatóujját egyre gyorsabb ütemben rázta Nicole felé. – Múlt éjszaka Párizsban volt. Bejelentkezett ebbe a szállodába, de a szobát nem vette igénybe. Azt mondták, leghelyesebb, ha ebben a szobában érdeklődöm. – Mindezt nagyon furcsának találom… tegnap reggel mi magunk kísértük ki a hajóvonathoz. – Akárhogy is van, ma reggel itt látták. Még a carte d'identité-jét[34] is látták. Ehhez mit tetszik szólni? – Mi nem tudunk semmiről – jelentette ki Nicole álmélkodva. A rendőr gondolkodott. Rossz szagú, jóképű férfi volt. – A múlt éjszaka önök nem vele voltak? – Az istenért, nem. – Letartóztattunk egy négert. Meggyőződésünk, hogy végre az igazi négert tartóztattuk le. – Esküszöm, fogalmam sincs róla, miről beszél. Ha arról a Mr. Abraham Northról van szó, akit mi ismerünk, nos, ha a múlt éjszaka Párizsban volt, arról mi nem tudunk. A férfi bólintott, megnyalta a felső ajkát, mint akit meggyőztek, de aki mindazonáltal csalódott. – Mi történt? – kérdezte Nicole. A rendőr széttárta a karját, és felfújta az arcát. Nicole tetszett neki, és szeme most szikrákat lövellt az asszony felé. – Na, mit gondol, Madame? Nyári ügy. Mr. Afghan Northot kirabolták, s ő panaszt tett. Mi letartóztattuk a tettest, Mr. Afghannak most azonosítania kellene, s pontos feljelentést kellene tennie. Nicole összefogta magán a pongyoláját, s kurtán-furcsán elbocsátotta a rendőrt. Félig kábultan megfürdött, és felöltözött. Ekkorra már elmúlt tíz óra is, felhívta Rosemaryt, de a lány nem vette fel a kagylót- aztán letelefonált a portára, és megtudta, hogy Abe csakugyan bejelentkezett, ma reggel fél hétkor. Szobáját azonban nem vette igénybe. Nicole azt remélte, hogy üzenetet kap Dicktől, így hát csak várt lakosztályuk nappalijában: és mikor már feladott minden reményt, s elhatározta, hogy elmegy hazulról, jelentkezett a porta, és a következőket mondta: – Misztörr Crawshow, un nègre.[35] – Milyen ügyben? – kérdezte. – Azt mondja, ismeri önt és a doctaire-t. Azt mondja, egy bizonyos Misztörr Freeman börtönben van, akit mindenki ismer ezen az egész világon. Azt mondja, igazságtalanság, és beszélni szeretne Misztörr Northszal, mielőtt őt magát is letartóztatnák. – Mi erről az ügyről semmit sem tudunk. – Nicole idegesen lecsapta a kagylót, hogy végleg pontot tegyen az ügyre. Abe furcsa visszatérése teljesen világossá tette a maga számára, hogy mennyire belefáradt már Abe züllöttségébe. Mikor kiment a szállodából, teljesen elhessegette az emlékezetéből; a ruhaszalonban Rosemaryvel futott össze, és aztán az ő társaságában vásárolt művirágokat s

különböző színű gyöngysorokat a rue de Rivolin. Segített Rosemarynek kiválasztani egy gyémántot is az anyjának, meg sálakat, meg modern cigarettatartókat, amelyeket kaliforniai szakmabélieknek készült hazavinni. Nicole a fiának görög és római katonákat, egy egész hadseregre valót vásárolt, több mint ezer frankért. Ezúttal is más-más módon költötték a pénzüket, és Rosemary megint csak csodálta Nicole pénzköltési módszerét. Nicole biztos volt benne, hogy a pénz, amit elkölt, az övé Rosemary pedig még mindig úgy gondolta, hogy a pénzét titokzatos módon kölcsönbe kapta, következésképpen tízszer meg kell gondolnia, mire költi. Kész mulatság volt szórni a pénzt az idegen város napsütésében, egészséges testük fölsugározta arcukba a színt; kezüket és karjukat, lábukat és bokájukat magabiztosan nyújtották ki, úgy lépkedtek, vagy érintettek meg valamit, az olyan nők magabiztosságával, akiket a férfiak szépnek találnak. Mikor visszamentek a szállodába, és ott találták Dicket – sziporkázott, friss volt ezen a délelőttön –, egy pillanatra mindketten valami tökéletes gyermeki boldogságot éreztek. Dicket éppen csak az imént hívta fel Abe, alig néhány szót sikerült vele váltani, Abe az egész délelőttöt valami rejtekhelyen töltötte. – Ennél különösebb telefonbeszélgetésem még nem volt. Dick nemcsak Abe-bel, hanem egy tucat más emberrel is beszélt. Ezek a mellékszereplők jellemző módon úgy mutatkoztak be a telefonba, mint: „…aki önnel akar beszélni, az benn van a buliban, szóval azt mondja, benne van, benne van… na mi lesz?” „Hé, apuskám, pofa be!… Szóval a haver belekeveredett valamibe, és most hazamehet, ha mehet. Nekem személy szerint… szóval nekem, személy szerint…” – elcsukló hangok, és Dick egyszer sem tudta meg, mit akar ez a tisztes társaság. A telefon egy kiegészítő ajánlatot is közvetített: – Azt hittem, az ügy magának mint pszichológusnak, nem lesz közömbös. – Az a bizonytalan személy, aki ezt a megjegyzést tette, nem szállt le a telefonról; így hát mégiscsak közömbös maradt Dick, a pszichológus számára, akkor is az maradt volna, ha Dick történetesen egész más foglalkozást űz. Az Abe-bel folytatott beszélgetés az alábbiak szerint folyt le: – Halló. – Tessék? – Halló, mondom. – Ki maga? – Na jó. – A beszélgetést fölröhögések tarkították. – Na jó, akkor valaki mást küldök a telefonhoz. Néha egész jól hallotta Abe hangját, de néha letették a kagylót, lépteket, néha dulakodást hallott, meg ilyen és hasonló foszlányokat, mint: „Nem, én nem, Mr. North…” Aztán egy szemtelen, határozott hang szólalt meg: – Ha maga Mr. North barátja, akkor jöjjön ide, és vigye el. Abe vágott közbe, ünnepélyesen, komoran, olyan hangon, mint aki mindenre el van szánva: – Dick, egy egész kis faji zendülést okoztam a Montmartre-on. Most megyek, és kiszabadítom Freemant a börtönből. Ha egy koppenhágai néger cipőpasztát gyárt… halló, hallasz?… szóval, ide figyelj, ha valaki jelentkezik nálad… – Megint a számtalan különböző melódiát egyszerre éneklő kórus visszhangzóit a kagylóban. – Miért jöttél vissza Párizsba? – kérdezte Dick. – Elmentem egészen Evreux-ig, s aztán úgy döntöttem, hogy visszarepülök, hogy összehasonlíthassam a Saint-Sulpice-szel. Nem arról van szó, mintha Saint-Sulpice-t vissza akarnám hozni Párizsba. Még a barokkot sem. Saint-Germainre gondoltam. Az isten szerelmére, várj egy pillanatra, adom a vadászt. – Az isten szerelmére… ne! – Ide figyelj… Mary elutazott?

– Igen. – Dick, szeretném, ha beszélnél egy emberrel, itt találkoztam vele ma reggel, egy hajóstiszt fia. Nincs orvos Európában, akinél már ne járt volna. Hadd meséljek róla valamit… Dick letette a kagylót – lehet, hogy ez hálátlanság volt, mert agya malomkő-tevékenységének őrleményre volt szüksége. – Abe mindig olyan kedves volt – mondta Nicole Rosemarynek. – Olyan kedves. Régen… mikor Dick meg én összeházasodtunk. Ha akkor ismerte volna. Hetekig velünk volt, és alig tudtuk, hogy ott van a házban. Néha játszott… néha a könyvtárszobában gyakorolt a néma zongorán, órák hosszat enyelgett vele… Dick, emlékszel arra a szobalányra? Azt hitte, hogy Abe kísértet, és Abe néha összefutott vele a hallban, és rábődült a lányra, és egyszer ez egy egész teáskészletünkbe került… de nem sajnáltuk. Mennyi mulatság… és milyen régen. Mikor Rosemary ezt a magáétól teljesen különböző, „léha életet” maga elé képzelte, irigyelni kezdte vidám óráikat. Ő nem ismerte a tétlenséget, de tisztelte, mint általában azok, akiknek részük soha sincs benne. Úgy gondolt rá, mint a nyugalomra, pihenésre, s nem tudta, hogy Diverék éppoly messze vannak ettől a teljes kikapcsolódástól, mint ő maga. – Mi történt vele? – kérdezte. – Miért kell neki ennyit inni? Nicole megrázta a fejét, mintegy jelezvén, hogy ebben az ügyben nem terheli felelősség: – Annyi kiváló ember hull darabokra manapság. – És mikor nem? – kérdezte Dick. – A kiváló emberek kötélen egyensúlyoznak, mert erre születtek… néhányan aztán nem bírják, és feladják a harcot. – Mélyebb oka kell legyen. – Nicole tovább akart beszélgetni; az is bosszantotta, hogy Dick Rosemary jelenlétében ellentmondott neki. – Az ilyenfajta művészek… mint például Fernand… ezek szemlátomást nem érzik kötelességüknek, hogy belefulladjanak az alkoholba. Miért csak az amerikaiak züllenek el? Annyi, de annyi válasz adódott erre a kérdésre, hogy Dick úgy döntött, hadd szálldosson a kérdés a levegőben, hadd zümmögjön diadalmasan Nicole fülében. Most már szokatlanul kritikus szemmel nézte a feleségét. Bár őszintén hitte, hogy Nicole-nál vonzóbb embert még életében nem látott, s bár Nicole mindent megkapott tőle, amire csak szüksége volt, távoli ütközet szagát érezte, de ösztönösen, óráról órára megkeményítette a szívét, felfegyverezte magát. Nem volt elnéző önmagával szemben sem, és meglehetős otrombaságnak érezte volna ebben a pillanatban, ha elnéző lenne, ha elvakítaná a remény, hogy Nicole csak amolyan érzelmi izgalmat fedezett fel nála Rosemaryvel kapcsolatban. Nem volt benne biztos – múlt éjszaka a színházban Nicole nyomatékosan úgy beszélt Rosemaryről, mint egy gyerekről. Kicsiny triójuk függönyök és lomha pincérek légkörében ebédelt; a pincérek nem azoknak az embereknek a gyors, dobogó lépteire jártak, akik a finom falatokat azokhoz az asztalokhoz hordják, amelyeknél korábban ők étkeztek. Amerikai családokkal volt tele az étterem, ezek az amerikai családok a többi amerikai családot nézegették, és megpróbáltak szóba elegyedni egymással. A szomszéd asztalnál lévő társaságot nem tudták hova tenni. Egy bőbeszédű, amolyan titkárféle „lesz-szívesmegismételni” fiatalemberből és vagy húsz nőből állt. A nők nem voltak sem fiatalok, sem öregek, nem egy bizonyos társadalmi osztályba tartoztak; és mégis, e társaság sokkal egységesebbnek látszott, mint példának okáért a férjek szakmai kongresszusa idejére összeterelt feleségek csoportja. Szemlátomást sokkal szorosabb egységet alkottak, mint bármely elképzelhető turistakompánia. Valami homályos ösztön azt diktálta Dicknek, hogy nyelje le a nyelvén formálódó gúnyos megjegyzést; megkérte a pincért, derítse ki, kik ezek. – Az aranycsillagos anyák… – magyarázta a pincér. Felkiáltottak, ki hangosan, ki halkan. Rosemary szeme megtelt könnyel.

– Talán a fiatalabbak a feleségek – mondta Nicole. Bora fölött Dick újra feléjük nézett; boldog arcukon a társaságot övező és sugárzó méltóságban egy régebbi Amerika érettségét fedezhette fel. Egy időre azok a kijózanodott asszonyok, akik halottaikat gyászolni jöttek ide, el-elgyászolni azt, amit vissza már nem lehet csinálni, az egész éttermet széppé varázsolták. Ebben a pillanatban Dick újra az apja térdén ült, Mosby hátán lovagolt, míg a régi hűség és odaadás szellemei csatáztak körülötte. Aztán hirtelen elhatározással visszafordult az asztalnál ülő két nőhöz, és szembe találta magát azzal az egészen új világgal, amelyben hitt. „Mit szólnál hozzá, ha behúznám a függönyt?”

TIZENEGYEDIK FEJEZET Abe North még mindig a Ritz bárjában ült – reggel kilenc óta. Mikor menedéket keresve megérkezett, az ablakok nyitva álltak, és hatalmas napsugarak vonták ki serényen a port a füstös függönyökből, párnákból. Szobapincérek vágtattak át a folyosókon, felszabadultan és testetlenül, egy pillanatig szinte üres térben mozogtak. Az asszonyoknak fenntartott presszórész, a tulajdonképpeni bárral szemközt, nagyon kicsinek látszott – nehéz volt elképzelni, mekkora tömeg gyűlik itt össze délutánonként. A híres Paul, a koncesszionárius, még nem érkezett meg, de Claude, aki a készletet ellenőrizte, érthető meglepetéssel hagyta abba a munkáját, hogy Abe-nek szíverősítőt keverjen. Abe a fal mellett, egy padon foglalt helyet. Két pohár után kezdte jobban érezni magát olyannyira jobban, hogy felcammogott a borbélyüzletbe, és megborotválkozott. Mikor visszament a bárba, Paul már ott volt – külön rendelésre készült autóján érkezett, amelyből pontosan a boulevard des Capucines-en szállt ki. Paul kedvelte Abe-et, és odament hozzá beszélgetni. – Úgy volt, hogy ma reggel hajóra szállok – mondta Abe. – Mármint tegnap reggel, vagy mikor is. – És miért nem szállt hajóra? – kérdezte Paul. Abe elgondolkozott, és végül a következő okot hozta fel: – Folytatásos regényt olvastam a Liberty-ben, és a következő folytatás itt Párizsban volt esedékes… úgyhogy ha elhajózom, elszalasztom… és akkor soha nem fogom tudni elolvasni. – Nagyon jó történet lehet. – Iszonyú-ú-ú történet. Paul kuncogva felállt, szünetet tartott, a szék támlájára támaszkodott: – Ha valóban le akar lépni, Mr. North, ott a France, a barátai is azzal mennek holnap… az a Mister… hogy is hívják… és Slim Pearson. Mister… mindjárt eszembe jut… magas, és csak mostanában növesztett szakállt. – Jardly – segítette ki Abe. – Mr. Jardly. Mindketten a France-szal mennek. Paulnak dolga volt, menni készült, de Abe megpróbálta még marasztalni: – Ha nem Cherbourg-on át kéne mennem! A poggyászom arra ment. – Majd New Yorkban találkozik a poggyászával – mondta Paul már kifelé menet. E megjegyzés logikája egyre mélyebben hatolt be Abe éjszakájába – csaknem lelkesedett, hogy törődnek vele, vagy legalábbis hogy mások jóvoltából a felelőtlenség állapotát így meghosszabbíthatja. Időközben más vendégek is betévedtek a bárba: először egy jól megtermett dán érkezett, akivel Abe valahol már találkozott. A dán a terem másik oldalán foglalt helyet, és Abe úgy sejtette, hogy egész napját itt tölti majd a dán, iszik, ebédel, beszélget vagy újságot olvas. Vágyat érzett, hogy még nála is tovább maradjon. Tizenegy órakor egyetemisták szállingóztak be a bárba, óvatosan, nehogy beléjük köthessen bárki is. Körülbelül ekkor történt, hogy Abe a pincérrel felhívatta Diveréket; akkorra már kapcsolatba lépett velük, kapcsolatba lépett más barátokkal is, az volt minden vágya, hogy valamennyiüket egyszerre hallja más-más telefonon – az eredmény: általános kavarodás. Gondolatai minduntalan ahhoz a tényhez tértek vissza, hogy el kell mennie, Freemant ki kell hoznia a börtönből, de a tényeket, mint valami általános lidércnyomás összetevőit hessegette el magától. Egy órára a bár zsúfolásig megtelt; a hangok növekvő zűrzavarában működött a pincérek hada, s derekasan állta a helyét: az ital és a pénz valóságához szögezték oda a vendégeket. – Az annyi, mint két koktél… meg még egy… két martini és egy… önnek semmi, Mr. Quarterly… az annyi, mint három rund. Az összesen hetvenöt frank, Mr. Quarterly. Mr. Schaeffer azt mondta: ez

az ön számlájára megy… öné volt az utolsó… csak annyit számolhatok fel, amennyit ön bediktál… hálásan köszönöm. A zűrzavarban Abe most ott állt enyhén imbolyogva, és olyan emberekkel beszélgetett, akikkel korábban volt már némi ügyes-bajos dolga. Egy terrier keringett körbe, a kutya póráza a lábára csavarodott, de Abe-nek sikerült kikászálódnia belőle, még csak ideges sem lett, és sűrű bocsánatkérésekkel halmozták el. Aztán ebédelni hívták, de kitért a meghívás elöl. Igen, Briglith-ben, magyarázta, Briglith-ben van valami elintéznivalója. Kicsivel később, az alkoholista választékos modorában, mely modor hasonlatos a fogolyéhoz vagy a lakájéhoz, elbúcsúzott egy ismerőstől; körülnézett, és rájött, hogy a bár nagy pillanata már a múlté: elmúlt, olyan hirtelen, ahogy jött. Szemben vele a dán és társai már megrendelték az ebédjüket. Abe is hasonlóképpen cselekedett, de alig nyúlt az ételhez. Aztán csak ült, boldog volt, hogy a múltban él. Az ital a régmúlt dolgokat átvarázsolja a jelenbe; az ember úgy érzi, most, ebben a pillanatban történnek, sőt összekapcsolja őket a jövővel is, sejtetvén, hogy újra meg fognak történni. Négykor a pincér odalépett hozzá: – Akar beszélni egy Jules Peterson nevezetű színes fickóval? – Édes istenem! Hát az meg hogy talált rám? – Én nem mondtam meg neki, hogy itt van. – Hát akkor ki mondta meg? – Abe előrebukott, kis híján lesöpörte a poharakat az asztalról, de aztán összeszedte magát. – Azt mondja, végigjárta már az összes amerikai bárt és szállodát. – Mondja meg neki, hogy nem vagyok itt… – Amikor a pincér elfordult, Abe megkérdezte: – Beengedik ide? – Majd kiderítem. Mikor a választ megkapta, Paul hátrapillantott, megrázta a fejét, s aztán meglátta Abe-et, és odament hozzá. – Sajnálom; nem engedhetem meg. Abe nagy erőfeszítéssel felállt, és kiment a rue Cambonra.

TIZENKETTEDIK FEJEZET Mikor apró bőr aktatáskájával a kezében Dick Diver eltávozott a hetedik kerületi kapitányságról – egy üzenetet hagyott itt Maria Wallis számára, és úgy írta alá, hogy „Dicole”, azzal a szóval, amellyel szerelmük első napjaiban ő és Nicole írták alá a leveleiket –, az ingkészítő felé vette útját, ahol a segédek az elköltött pénzhez képest túlságosan nagy hűhót csaptak körülötte. Szégyellte, hogy remek modorával, magabiztos fellépésével túlontúl sokat ígér ezeknek a szegény angoloknak, szegyeiké, hogy az egyik szabóval egypár centis selymet hajtat fel a karján. Aztán a Crillon-bárba ment, megivott egy kávét és kétujjnyi gint. Mikor belépett a szállodába, a hall szinte természetellenes fényárban úszott; mikor elment, rájött az okára: odakint már besötétedett. Csak négy óra volt még, de már úgy látszott: este van, fújt a szél, a Champs-Élysées-n vadul, cingár hangon daloltak a sárga falevelek. Dick befordult a rue de Rivolira, átment két téren, s az árkádok alatt a bankjához érkezett, ahol felvette a postáját. Aztán taxiba ült, és a kopogó esőben megindult a Champs-Élysées-n, egyedül ült a taxiban, egyedül a szerelmével. Két órára ért vissza a Roi George-ba, s a folyosón Nicole szépsége olyannak tűnt Rosemaryéhoz képest, mint Leonardo egy nőalakjáé egy illusztrátor lányfigurájáéhoz képest. Dick démonoktól űzve, rémülten ment tovább az esőben, sok férfi szenvedélye izzott benne, és semmi egyszerű megoldást nem látott maga előtt. Rosemary csordultig volt érzelmekkel, amikor ajtót nyitott – ezekről az érzelmekről mindeddig nem tudott. „Kis vadócnak” mondhatta volna bárki, aki most látja egy teljes napig nem sikerük összeszednie magát, és elmerülten játszott a körülötte lévő zűrzavarral, mintha sorsa képrejtvény lenne: számba vette előnyeit, számba vette a reményeket, úgy vette sorba Dicket, Nicole-t, az anyját, a rendezőt, akivel tegnap találkozott, mintha rózsafüzért imádkozna. Mikor Dick kopogtatott, már felöltözött, bámult ki az esőbe, egy költemény járt a fejében és a Beverly Hills-i csurgó ereszek. Mikor kinyitotta az ajtót, ugyanolyan istennek, ugyanolyan magabiztosnak látta Dicket, mint mindig – a fiatalabbak látják ilyennek az idősebbeket, merevnek és hajlíthatatlannak. Dick menthetetlenül csalódást érzett, mikor megpillantotta a lányt. Jó egy másodpercébe került, míg Rosemary őszinte, kedves mosolyára kellőképpen válaszolni tudott, míg felelt a lány testének, mely milliméter pontossággal úgy volt kikalkulálva, hogy bimbót sejtessen és mégis virágot ígérjen. Látta meztelen lábának nedves nyomát a fürdőszobához vezető szőnyegen. – Miss Televízió – mondta olyan könnyedséggel, amelyet egyáltalán nem érzett. Kesztyűjét, aktatáskáját az öltözőasztalra helyezte, a botját nekitámasztotta a falnak. Szája körül a fájdalom vonalait erős álla uralta s űzte fel a homlokára és a szeme sarkába, mint a félelmet, mely nem a nagy nyilvánosság elé való. – Gyere, ülj az ölembe, bújj ide hozzám – mondta halkan –, és hadd látom azt a gyönyörű szádat. A lány odament, leült, és míg kint az eső csöndesülni kezdett, ajkát a maga teremtette szép, hűvös képre helyezte. Sokszor szájon csókolta Dicket. Dick még sohasem látott olyan szédítő valamit, mint a lány bőre, és mivel olykor egy szép nőben az ember legnemesebb gondolatai öltenek testet, most Nicole iránti felelősségére gondolt, és arra a felelősségre, hogy Nicole ott van két ajtóval odébb a folyosón. – Elállt az eső – mondta Dick. – Látod a napot a háztetőn? Rosemary felállt, lehajolt hozzá, és a lehető legőszintébben így szólt: – Micsoda színészek vagyunk… te meg én. Odament a fésülködőasztalhoz, és abban a pillanatban, mikor fésűjét hajára helyezte, halk, makacs kopogtatás hallatszott az ajtón. Kővé meredve álltak; a makacs kopogtatás megismétlődött; aztán Rosemary hirtelen rádöbbent, hogy az ajtó nincs bezárva, végighúzta a haján a fésűt, bólintott

Dicknek, aki gyorsan kisimította a ráncokat az ágyon, ahol ültek, és megindult az ajtó felé. Dick a lehető legtermészetesebb hangon, nem túl hangosan így szólt: –…szóval, ha nem érzi jól magát, és nem akar eljönni velünk, megmondom Nicole-nak, s akkor ezt az utolsó esténket nagyon csöndesen töltjük el. Ez az elővigyázatosság szükségtelen volt, mert az ajtón kívül állók fölöttébb szorongatott helyzetben voltak, s ez eleve kizárta, hogy bármit észrevegyenek, ami nem rájuk tartozik. Abe állt az ajtó előtt – az elmúlt huszonnégy órában hónapokat öregedett –, meg egy rémült kis gondterhelt néger, akit Abe úgy mutatott be, mint Mr. Petersont, Stockholmból. – Szörnyű helyzetben van s az én hibámból – mondta Abe. – Jó tanácsra lenne szükségünk. – Gyertek be hozzánk – mondta Dick. Abe ragaszkodott hozzá, hogy Rosemary is velük jöjjön, és átmentek a folyosón Diverék lakosztályába. Jules Peterson, a tiszteletre méltó kis néger azok közé a tipikus, nyájas kis színesbőrűek közé tartozott, akik a határszéli államokban a republikánus pártot támogatják. Úgy tűnt, hogy Peterson törvényes tanúja volt a Montparnasse-on lejátszódott kora reggeli disputának; elkísérte Abe-et a rendőrségre, és tanúsította, hogy Abe kezéből egy néger, akinek a személyazonossága az ügy egyik főkérdése volt, valóban kiragadott egy ezerfrankos bankjegyet. Abe és Jules Peterson egy rendőr kíséretében visszament a bisztróba, és túlságosan is gyorsan felismerte a bűnöst egy néger személyében, akiről egy óra múlva kiderült, hogy csak Abe távozása után érkezett a helyszínre. A rendőrség tovább bonyolította a helyzetet azzal, hogy letartóztatta a jónevű néger vendéglőst, Freemant, aki már akkor, tehát jó korán, enyhe alkoholmámorban úszott, s aztán szépen lelépett. Az igazi bűnös, aki, mint barátai mondták, mindössze annyit követett el, hogy elvett egy ötvenfrankos bankjegyet, s kifizette azokat az italokat, amiket Abe rendelt, hamarosan s némiképp fenyegető szerepben újra megjelent a színen. Röviden: Abe-nek egy óra leforgása alatt sikerült egy, a latin negyedben lakó afro-európai és három afro-amerikai személyes életébe, meggyőződéseibe és érzelmeibe belebonyolódni. A kibontakozás egyáltalán nem látszott valószínűnek, és a nap a legváratlanabb helyeken, a legváratlanabb utcasarkokon felbukkanó ismeretlen néger arcok kavargásában telt el, és minduntalan néger hangok jelentkeztek a telefonon is. Abe-nek személy szerint sikerült őket elkerülnie, nem úgy Jules Petersonnak. Peterson annak a jóindulatú indiánnak a helyzetébe keveredett, aki egy fehér ember segítségére sietett. A négerek, akik nem bírták elviselni ezt az árulást, nem is annyira Abe-re, mint inkább Petersonra akartak lecsapni, s így Peterson ugyancsak áhítozott Abe védelme után. Stockholmban Petersonnak kis cipőpasztagyártó üzeme volt, de csődbe ment, és most mindössze egy mesterlevéllel meg egy kis dobozra való szerszámmal rendelkezett; ám új protektora még kora reggel megígérte neki, hogy Versailles-ban beindít neki egy kis boltot. Abe előző sofőrje most ott működött mint cipész, és Abe kétszáz frankot adott Petersonnak kölcsönbe. Rosemary undorodva hallgatta ezt a zavaros beszédet; hogy a helyzet groteszkségét értékelni tudja, ahhoz az övénél robusztusabb humorérzékkel kellett volna rendelkeznie. A kis ember a hordozható „üzemével”, hamis tekintetével – két szeme mint két fehér golyó forgott a rémülettől-, Abe: alakjaarca elmosódott, már amennyire éles, finom vonásai ezt megengedték; mindez olyan távol állt Rosemarytől, mint valami betegség. – Egy lehetőséget kérek még ebben az életben – mondta Peterson azzal a pontos, de eltorzult hanglejtéssel, mely a gyarmati országokra jellemző. – A módszerem egyszerű, a találmányom is olyan jó, hogy azért üldöztek el Stockholmból, azért tettek tönkre, mert nem adtam át másoknak. Dick udvariasan végigmérte – az érdeklődése először felébredt, majd elenyészett, aztán Abe-hez fordult: – Te most elmész valamelyik szállodába, és lefekszel. Aztán, ha kialudtad magad, Mr. Peterson

majd felkeres. – De hát nem érted, mekkora pácban van Peterson? – tiltakozott Abe. – Én majd lent várok a hallban – mondta Mr. Peterson tapintatosan. – Talán kellemetlen az én jelenlétemben megbeszélni a problémáimat. S aztán visszavonult, de előbb még franciásan meghajolt – ez a meghajlás azonban inkább az eredeti gesztus paródiája volt. Abe egy gőzmozdony elszántságával tápászkodott fel. – Nem mondhatnám, hogy túlságosan népszerű ember vagyok ma. – Népszerű vagy, de elképesztő – mondta Dick. – Azt tanácsolom, menj el ebből a szállodából… a báron keresztül, ha akarsz. Menj el a Chambord-ba, vagy ha előkelőbb kiszolgálást akarsz, eridj a Majesticbe. – Nem adnátok valamit inni? – Itt semmi ital nincs – hazudta Dick. Abe szomorúan kezet rázott Rosemaryvel; arca lassan elkomorult, sokáig fogta a lány kezét, mondatokat formált magában, amelyek soha el nem hangzottak: – Maga a leg… maga az egyik leg… Rosemary sajnálkozott, és meglehetősen undorodott Abe piszkos kezétől, de jól nevelt lány módjára nevetett, mintha semmi sem lenne abban, hogy egy holdkórost lát maga előtt. Az emberek gyakran különös tisztelettel övezik a részegeket, akárcsak az egyszerű emberek az őrülteket, inkább tiszteletet éreznek, mint félelmet. Van valami áhítatot keltő abban az emberben, aki minden gátlását levetkőzte, akitől bármi kitelik. Persze később megfizettetjük vele felsőbbrendűségének, lenyűgöző voltának ezt a pillanatát. Abe még egy utolsó kérdéssel fordult Dickhez: – Ha elmegyek a szállodából, kigőzöltetem és lecsutakoltatom magam, alszom, és lerázom magamról ezeket a szenegáliakat… visszajöhetek hozzátok, és itt tölthetem az estét e mellett a kandalló mellett? Dick bólintott, nem annyira egyetértőén, mint inkább gúnyosan, és így szólt: – Nagy véleménnyel vagy jelenlegi képességeidről. – Ha Nicole itt lenne, fogadok, hogy azt mondaná, jöjjek vissza. – Helyes. – Dick odament az egyik bőröndtartóhoz, és egy dobozt hozott a nagy kerek asztalra; a dobozban számtalan kartonból kivágott betű volt. – Jöhetsz, ha anagrammát akarsz játszani. Abe fizikai undorral szemlélte a doboz tartalmát, mintha arra kérték volna, hogy fogyassza el zabpehely gyanánt. – Mi az az anagramma? Hát nem volt elég nekem ez a furcsa… – Szép, csendes játék. Szavakat kell kirakni a betűkből, egy szó kivételével, és ez az egy szó: alkohol. – Fogadok, hogy te ki tudnád rakni az alkoholt. – Abe belenyúlt a játékzsetonokba. – Visszajöhetek, ha ki tudom rakni az alkoholt? – Visszajöhetsz, ha anagrammát akarsz játszani. Abe szomorúan rázta a fejét. – Ha ilyen hangulatban vagy, akkor semmi értelme… csak utadban lennék. – Ujját szemrehányóan rázta Dick felé. – Jusson csak eszedbe, mit mondott III. György: „Ha Grant részeg, azt kívánnám, bárcsak a többi tábornok is ugyanilyen részeg lenne.” Szeme aranysarkából még egy utolsó kétségbeesett pillantást vetett Rosemaryre, és kiment a szobából. Megkönnyebbülésére Peterson már nem volt ott a folyosón. Elveszett, hontalan emberként ment vissza, hogy megkérdezze Paultól, mi is a neve annak a hajónak.

TIZENHARMADIK FEJEZET Mikor kibotorkált a szobából, Dick és Rosemary egy percre összeölelkeztek. Párizs pora ült mindkettőjükön, ezen át szagolták egymást: Dick töltőtollának gumikupakját, a Rosemary nyakáról meg válláról sugárzó melegség gyenge illatát. Egy újabb fél percig Dick önfeledten adta át magát ennek a helyzetnek; elsőnek Rosemary tért vissza újra a valóságba. – Mennem kell, fiatalember – mondta. A táguló térközön át egymásra hunyorítottak, s Rosemary úgy ment ki a szobából, ahogy ezt fiatal korában már megtanulta – ezen az abgangon soha egyetlen rendező sem próbált meg javítani. Kinyitotta szobája ajtaját, egyenesen az íróasztalához ment; hirtelen eszébe jutott, hogy a karóráját ottfelejtette. Ott is volt; csuklójára csúsztatta, aztán az anyjához intézett szokásos napi levélre pillantott, az utolsó mondatot gondolatban befejezte. Majd anélkül, hogy hátrafordult volna, egyszer csak ráébredt: nincs egyedül a szobában. Egy lakott szobában vannak bizonyos visszatükröző tárgyak, amelyekről csak félig veszünk tudomást; politúrozott bútorok, többé-kevésbé kiglancolt réz- és ezüstnemü vagy elefántcsont, s ezeken kívül még vagy ezer fényes árnyékhordozó tárgy, olyan szerények, hogy az ember aligha törődik velük: képkeretek teteje, a ceruzák vagy a hamutartók, kristály és porcelán díszek széle; a fénytörő tárgyaknak az összessége – mely egyformán hat a legfinomabb látási reflexekre s azokra a tudatalattiban lévő asszociációs töredékekre, amelyeket előszeretettel raktározunk el magunkban, ahogy az üvegcsiszoló mester is megőriz, összeilleszt minden szabálytalan alakú üvegdarabkát, melynek egyszer még hasznát veheti –, nos, ez a tény lehetett az alapja annak, amit később Rosemary titokzatosan úgy fogalmazott meg, hogy „ráébredt arra”, hogy valaki van a szobában, jóllehet nem tudta, kicsoda. De mikor erre ráébredt, egyfajta balettlépéssel megfordult, és látta, hogy egy halott néger fekszik az ágyán. Felkiáltott: – Jaaaj! – Órája, amit még nem csatolt fel, nekiütődött az íróasztalnak, s Rosemarynek az az őrült gondolata támadt, hogy a halott Abe North. Aztán hanyatt-homlok kirohant az ajtón, és átvágott a folyosón. Dick rakodott; előzőleg megvizsgálta aznap hordott kesztyűjét, és az egyik bőröndbe dobta bele egy másik halom koszos kesztyű közé. Beakasztotta a szekrénybe a kabát ját, a mellényét, aztán egy másik fogasra az ingétez a saj át trükkje volt. „Egy összegyűrt, elfuserált inget az ember nem visel, de olyat, amely még nem olyan nagyon piszkos, mindig felvehet.” Nicole is ott volt a szobában, és éppen Abe hamutartóját ürítette ki a szemétkosárba, amikor Rosemary tépte fel az ajtót. – Dick! Dick! Azonnal gyere! Dick átbaktatott a folyosón Rosemary szobájába. Letérdelt az ágy mellé, meghallgatta Peterson szívverését, megnézte a pulzusát – a test meleg volt, az életben olyan elkínzott és alattomos arc most, holtában, durva volt és csupa keserűség; szerszámosládáját az egyik hóna alatt tartotta, de a cipőn, mely az ágy szélén lelógott, nyoma sem volt pasztának, és a talpa teljesen elnyűtt volt. A francia törvények értelmében Dicknek nem volt joga ahhoz, hogy a testhez nyúljon, de kissé elmozdította a halott karját, hogy megnézzen valamit – vérfolt volt a zöld ágyterítőn, következésképpen a takarón is valami halvány vérfoltnak kellett lennie. Dick bezárta az ajtót, és csak állt és gondolkozott; óvatos lépteket hallott a folyosón, aztán Nicole szólította a nevén. Kinyitotta az ajtót, és suttogva így szólt: – Hozd át az ágyterítőt és a plédeket a mi egyik ágyunkról… vigyázz, senki se vegyen észre. – Aztán mikor megpillantotta Rosemary feszült tekintetét, gyorsan hozzátette: Nézd csak, emiatt nem kell izgulnod… csak egy kis vacak néger. – Csak már túl lennénk rajta. Dick felemelte a testet, könnyű volt és rosszul táplált. Úgy tartotta, hogy a vér a sebből a férfi

ruhájára folyjon. Lefektette az ágy mellé, levette az ágyterítőt és a plédet, aztán résnyire kinyitotta az ajtót, hallgatózott… a hallból tányércsörömpölést hallott, melyet hangos, biztató „Merci, Madame” követett, de a pincér más irányba ment, a személyzeti lépcső felé. Dick és Nicole gyorsan kicserélték a két csomagot a folyosón, s miután az új térítőt Rosemary ágyára terítette, Dick csak állt izzadva a meleg homályban, és törte a fejét. Miután megvizsgálta a testet, bizonyos dolgokat már világosan látott; először: Abe első ellenséges indiánja nyomába szegődött a jóindulatú indiánnak, felfedezte a folyosón, s mikor az utóbbi kétségbeesésében Rosemary szobájában keresett menedéket, rátámadt és megölte; másodszor: ha hagyják, hogy ez a mostani szituáció a maga természetes útján bontakozzék ki, nincs az a hatalom, mely meggátolhatná, hogy Rosemary neve be ne sározódjon – a rágalmazás sara még alig száradt meg az Arbuckle-eseten. Rosemary szerződése azon a kötelezettségén állt vagy bukott, hogy következetesen és minden kisiklás nélkül az Apja lánya szerepét játssza tovább a magánéletében is. Dick önkéntelenül is egy ősi mozdulatot tett: fel akarta tűrni az inge ujját, holott csak trikóban volt, és a test fölé hajolt. Jó fogást keresett a halott válla körül, sarkával kirúgta az ajtót, a testet kivonszolta a folyosóra, lefektette a földre, úgy, mintha ott ölték volna meg. Visszament Rosemary szobájába, elsimította a bársonyszőnyegen a bolyhokat. Aztán a saját lakosztályában odalépett a telefonhoz, és felcsöngette a szálloda igazgatóját. – McBeth?… Itt dr. Diver… Nagyon fontos dolgot akarok közölni magával. Nem hallgathat le bennünket senki? Helyesen tette, hogy így cselekedett, mert ez a külön erőfeszítés azonnal összehozta Mr. McBethszel. Most látta csak hasznát igazán annak az elbűvölő kedvességnek, mellyel a soha föl nem derítendő területeket szokta elárasztani. – Kijövök a szobánkból, és egy halott négerre bukkanok… a hallban… nem, nem, civil. Várjon csak egy pillanatra… tudtam, hogy maga sem akarja, hogy valamelyik vendége is beleütközzön ebbe a holttestbe, azért hívtam föl. Persze meg kell kérnem, hogy az én nevemet ne említse. Köszönöm, nem kérek a francia bürokráciából, csak azért, mert én fedeztem föl ezt az alakot. Milyen lekötelező tapintattal viseltetik a szálloda iránt! Mr. McBeth csak azért hihette el feltétel nélkül Dick történetét, mert ennek a tapintatnak a jeleit saját szemével láthatta dr. Diveren egy este, két nappal ezelőtt. Egy perc múlva Mr. McBeth már ott is volt, s egy újabb perc múlva egy csendőr csatlakozott hozzá. Közben időt talált rá, hogy Dick fülébe súgja: – Biztosíthatom, valamennyi vendégünk nevét a legnagyobb diszkrécióval kezeljük. Szerfölött hálás vagyok az ön fáradozásaiért. Mr. McBeth azonnal egy újabb lépést tett, egy olyan lépést, amelyet előre látni lehetett, és ezzel olyan hatást gyakorolt a csendőrre, hogy az zavarában, kapzsiságában csak a bajszát húzgálta. Gépiesen jegyzetelt, telefonon fölhívta az őrszobát. Közben olyan gyorsasággal, amit Jules Peterson, lévén maga is üzletember, teljesen megértett volna, az árulkodó tárgyakat a világ egyik legelőkelőbb szállodájának egy másik lakosztályába vitték. Dick visszament a szalonjukba. – Mi történt? – kiáltott Rosemary. – Hát az amerikaiak Párizsban mást sem tesznek, csak egymásra lövöldöznek? – Úgy látszik, megkezdődött a szezon – válaszolta Dick. – Hol van Nicole? – Azt hiszem, a fürdőszobában. Rosemary imádta Dicket, amiért megmentette – mint valami jóslat, úgy suhant át az agyán, hogy a történtek után különben milyen zaklatásokat kellett volna elszenvednie: vad imádattal hallgatta a férfi erős, magabiztos, udvarias hangját, ahogy intézkedik. De mielőtt Rosemary a lélek és a test közös lendületével elérte volna, Dick figyelme másvalamire összpontosult; a hálószobán át a fürdőszoba felé tartott. És most már Rosemary is hallotta az egyre hangosabb, szinte állati hangokat, amelyek

áthatoltak a kulcslyukakon, az ajtó résein, betörtek a lakosztályba, s aztán újra alakot öltöttek: mindez maga volt a megtestesült borzalom. Rosemary azt hitte, hogy Nicole beleesett a fürdőkádba, és megütötte magát, s ezért Dick után ment. De egészen mást látott, mielőtt még Dick a vállával visszatolta volna, és durván el torlaszolta volna előle a látványt. Nicole a fürdőkád mellett térdelt, és ide-oda ringott. Te vagy az oka! – kiáltotta. – Te, te törtél be a magányomba, elraboltad egyetlen kincsemet, ami nekem még ezen a világon maradt… betörtél a véres ágyterítőddel. De viselem ezeket a foltokat miattad… nem szégyellem, csak sajnálom nagyon. Április elsején volt egy estélyünk a Zürichi-tó partján, ott voltak az összes bolondok, és én egy ágyterítőben akartam megjelenni, de nem engedtek… – Szedd össze magad! –…így hát csak ültem a fürdőszobában, aztán hoztak egy dominót, azt mondták, vegyem föl. Fölvettem. Mi mást tehettem volna? – Szedd össze magad, Nicole! – Sohasem vártam el, hogy szeress… akkor már késő volt… csak ne gyere be a fürdőszobába, az egyetlen helyre, ahol még magam lehetek, ne vonszolj be ide vérfoltos terítőket, és ne kérd, hogy tüntessem el a foltokat. – Szedd össze magad! Kelj föl… Rosemary visszament a szalonba, aztán hallotta, hogy a fürdőszoba ajtaja becsapódik, és csak állt remegve: most már tudta, mit látott, Violet McKisco a Villa Dianában a fürdőszobában. Felvette a csengő telefont, és szinte megkönnyebbülten kiáltott föl, mikor rájött, hogy Collis Clay az – kinyomozta, hogy Diverék lakosztályában tartózkodik. Megkérte, hogy jöjjön föl, míg fölveszi a kalapját, mert fél egyedül bemenni a szobájába.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Dr. Richard Diver és Mrs. Elsie Speers a Café des Alliésban ültek, augusztusban, a hűvös és poros fák alatt. A csillámkő szikrázását elhomályosította a kiszikkadt föld, az Esterelen át a tenger felöl a misztrál rohamozta meg őket olykor-olykor, a kikötőben ide-oda ringtak a halászhajók, árbocuk hol erre, hol arra a pontra mutatott a jellegtelen égen. – Ma reggel levelet kaptam – mondta Mrs. Speers. Micsoda borzalmakban lehetett részük ezek miatt a négerek miatt! De Rosemary azt mondta, hogy maga egyszerűen csodálatos volt hozzá. – Rosemarynek szolgálati kitüntetést kellene kapnia. Az egész, enyhén szólva, idegtépő volt… az egyetlen, akit mindez nem zavart, Abe North volt. Elrepült Le Havreba… valószínűleg semmit sem tud az egészről. – Sajnálom, hogy Mrs. Divert annyira felizgatta a dolog- mondta óvatosan Mrs. Speers. Rosemary ezt írta Párizsból: Nicole, úgy látszik, megörült. Nem akarok velük együtt menni délre, mert úgy érzem, Dicknek éppen elég gondja van. – Most már jól van. – Dick szinte türelmetlenül beszélt. – Szóval maguk holnap elutaznak. Mikor indul a hajó? – Most, azonnal. – Istenem, olyan szörnyű, hogy maguk elmennek. – Örülünk neki, hogy idejöttünk. Kitűnően éreztük magunkat, hála önöknek. Maga volt az első férfi, akit Rosemary komolyan vett. Újabb szélroham vágott keresztül a la Napoule bíborvörös dombjain. Volt valami a levegőben, talán a sejtelem, hogy a föld újabb időjárás felé siet, hogy a buja nyár nagy pillanata véget ért. – Rosemary néha őrült szerelmes volt, de előbb vagy utóbb az illető férfit átpasszolta nekem – Mrs. Speers nevetett –, egy kis élveboncolásra. – Akkor én ezt megúsztam. – Nem tehettem semmit. Még mielőtt én láttam volna, Rosemary már magába szeretett. Azt mondtam, csak rajta. Dick látta, hogy Mrs. Speers terveinek megfelelően nem kímélték sem őt, sem Nicole-t – és látta, hogy az asszony erkölcsi közömbössége abból származik, hogy már visszavonult az élettől. Joga volt ehhez, ez volt a kegydíj, amelyen saját érzelmei nyugalomba vonultak. Az asszonyok szükségszerűen bármire képesek a fönnmaradásukért folytatott küzdelemben, és alig vádolhatok olyan férfibűnökkel, mint a „kegyetlenség”. Amíg a szerelem és a fájdalom a megfelelő korlátok között mozgott, Mrs. Speers egy eunuch kívülállásával és humorával szemlélte. Arra nem is gondolt, hogy Rosemarynek esetleg valami baja esik – vagy talán biztos volt benne, hogy Rosemarynek úgysem eshet baja? – Ha ez, amit ön mond, igaz, nem hiszem, hogy kára származott volna belőle. – Dick a végsőkig fönntartotta azt a látszatot, hogy tárgyilagos kívülállóként képes Rosemaryre gondolni. – Máris túl van rajta. Pedig… annyi fontos dolog kezdődik az életben úgy, mintha véletlen lenne. – Ez nem volt véletlen – makacskodott Mrs. Speers. Maga volt az első férfi… maga Rosemary ideálja. Minden levelében ezt írta. – Rosemary nagyon udvarias. – Magánál és Rosemarynél udvariasabb embereket még nem ismertem. De ő komolyan gondolja. – Az én udvariasságom a szív csínytevése. Ez részben igaz is volt. Dick apjától tanulta el a polgárháború után Északra kerülő déli fiatalember

némiképp tudatos jó modorát. Élt ezzel a jó modorral, nem is ritkán, bár mindannyiszor le is nézte magát érte, mert ezzel a jó modorral nem az ellen tiltakozott, hogy milyen utálatos valami az önzés, hanem az ellen, ami csupán utálatosnak látszott. – Szerelmes vagyok Rosemarybe – mondta hirtelen. – Egyfajta szibaritizmus, hogy ezt most elmondom magának. Nagyon furcsának és nagyon hivatalosnak érezte ezt a vallomást, mintha a Café des Alliés székei és asztalai mindörökre emlékeznének majd rá. Máris úgy érezte, Rosemary távol van ezektől az egektől: a tengerparton majd visszaemlékezhet a lány vállának napégette húsára; Tarmes-ban meg a lába nyomát tiporja majd el, amikor átmegy a kerten; és most a zenekar a nizzai karnevál indulójára zendített rá, a múlt év tovatűnt vidám óráit visszhangozva tánc kezdődött, mely Rosemary körül folyt tovább. Száz óra alatt a lány a világ összes feketemágiájára szert tett: a vakító belladonna, a fizikai energiát idegi energiává változtató koffein, a mandragora, mely harmóniát teremt a szívben, mind, mind az ő birtokába szállt át. Hirtelen erőfeszítéssel Dick újra elfogadta azt a fikciót, hogy osztozik Mrs. Speers tárgyilagosságában. – Maga és Rosemary valóban nem egyformák – mondta Dick. – A bölcsesség, amelyet magától örökölt, beépült a személyiségébe, abba a maszkba, amelyet a világ felé mutat. Nem gondolkozik; a lelke mélyén tipikus is, romantikus és illogikus. Mrs. Speers is tudta, hogy Rosemary minden törékeny látszat ellenére fiatal musztáng – ezt az adottságát nyilván apjától, Hoyt ezredorvostól örökölte. Ha szétboncolnák, kiderülne, hogy Rosemarynek hatalmas szíve van, mája és lelke, mindez összezsúfolva a bájos kagylóhéj alatt. Mikor elbúcsúzott, Dick tisztában volt Elsie Speers minden bűbájával, tudta: többet jelent neki ez az asszony, mint egy utolsó, kéretlen emléket, ami Rosemary után megmarad. Rosemaryt átjátszhatta volna; az anyját soha. Ha a köpenyt, a sarkantyút, a briliánsokat, amelyekben Rosemary továbbállt, tőle kapta a lány, akkor összehasonlításképpen érdemes volt az anyja báját megfigyelni, és tudni azt, hogy mindez a báj nem az ő műve. Olyan levegőt árasztott maga körül, mintha várna, mintha egy férfira várna, hogy az valami önmagánál sokkal fontosabb dolgon segítse át, egy csatán vagy egy operáción, amely a férfi számára egyáltalán nem sürgős, s amelybe személyesen nem is kell beavatkoznia. S aztán, mikor a férfi kötelességét letudja, ő csak várna tovább, türelmetlenség és izgalom nélkül, valahol egy magaslaton ülve és egy újságot lapozva. – Isten vele… s azt akarom, mind a ketten emlékezzenek rá, mennyire megszerettük magukat Nicole-lal együtt.

Otthon a Villa Dianában Dick bement a dolgozószobájába, kinyitotta a déli vakító hőség ellen védő zsalukat. Két hosszú asztalán céltudatos zűrzavarban feküdtek könyvének jegyzetei. Az első kötet, mely a Rendszerezéssel foglalkozott, egy kis példányszámú szubvencionált kiadásban sikert aratott. Új kiadásról tárgyalt. A második kötet A pszichiáterek pszichológiai kézikönyve című első könyvecskéjének a jelentős kibővítése lesz. Mint oly sokan, Dick is rájött, hogy alig egy-két gondolata van, hogy tanulmányainak kis gyűjteménye, mely most már az ötvenedik német kiadásban jelenik meg, magában foglalja mindannak a csíráját, amit valaha is kigondol, amire valaha is rájön majd. De az egész ügy változatlanul nyugtalanította. A New Havenben eltékozolt évek bosszantották, de még inkább nyomasztotta az a különbség, mely Diverék egyre fényűzőbb életmódja és a külsőségek, a látszatok egyre parancsoló lelki kényszere között fennállt. Eszébe jutott román barátjának a története arról az emberről, aki évekig dolgozott egy övesállat agyvelején, és úgy sejtette, hogy a türelmes németek, akik Berlin és Bécs könyvtáraihoz közel vannak, és szorgalmasan üldögélnek könyveik mellett, csalárd módon meg fogják előzni. Már-már elhatározta, hogy nem kutat, nem dolgozik

munkáján tovább, és jelenlegi stádiumában adja ki egy hétszáz oldalas, nem dokumentált kötetben, mintegy az elkövetkezendő, tudós könyvek bevezetéseként. Ahogy a dolgozószobájában a késő délutáni napsugarak között járkált, újra megerősítette ezt az elhatározását. Az új terv szerint tavaszra elkészülhet. Úgy érezte, hogy ha valaki az ő energiájával egy egész éven át egyre növekvő kétségek áldozata, akkor a hiba magában a tervben van. Az aranyozott fémtömböket, amelyeket papírnehezékként használt, jegyzeteire helyezte. Kisöpört, mivel egyetlen szolgálónak sem szabadott belépnie ide. Mosdófülkéjét felmosta Bon Amival, megreparált egy redőnyt, és megrendelőlevelet írt az egyik zürichi kiadóvállalatnak. Aztán megivott egy fél deci gint, kétszer ennyi vízzel. Nicole-t pillantotta meg a kertben. Most találkoznia kell vele, és ez a kilátás ólomsúlyként nehezedett rá. Nicole előtt neki mindig magabiztosnak kell látszania, ma is, holnap is, a jövő héten és a jövő évben is. Párizsban egész éjszaka a karjában tartotta, míg Nicole a luminál hatására könnyű álmát aludta; kora reggel eloszlatta Nicole zavarát, mielőtt az még formát ölthetett volna, gyengéd, óvó szavakkal, és Nicole tovább aludt, Dick arca meleg, illatos hajához simult. Mielőtt Nicole felébredt, Dick mindent elintézett a másik szoba telefonján. Úgy volt, hogy Rosemary egy másik szállodába költözik. Neki az Apja lányá-nak kellett lennie, sőt még arról is le kellett mondania, hogy elbúcsúzzon tőlük. A szálloda tulajdonosa, Mr. McBeth maga volt a három kínai majom egy személyben. Az összehalmozott csomagok és a számos ajándék papirosa közé bezsúfolódva indult útnak Dick és Nicole délben a Riviéra felé. Aztán elkövetkezett a visszahatás. Ahogy letelepedtek a wagon-lit-ben[36], Dick látta, hogy Nicole már várja ezt a visszahatást, és az kétségbe ejtő gyorsasággal meg is érkezett, mielőtt még a vonat elhagyta volna Ceinture-t Dick ösztönös reakciója az volt, hogy mielőtt még a vonat felgyorsítana, leugrik róla, visszarohan, és megnézi, hol van Rosemary, és mit csinál. Kinyitott egy könyvet, cvikkerjét föléje tartotta, és tisztában volt azzal, hogy a szemközti párnáról Nicole figyeli. Képtelen volt olvasni, úgy tett, mintha fáradt lenne, lehunyta a szemét, de Nicole most is figyelte, és bár az altatótól még mindig csak félig volt ébren, megkönnyebbült s csaknem boldog volt, hogy Dick újra az övé. Lehunyt szemmel még rosszabb érzés volt, mert ez a megtalálás és elvesztés, megtalálás és elvesztés ütemét verte ki a szívében; de hogy ne lássék nyugtalannak, csaknem délig így feküdt. Ebédkor a dolgok már nem látszottak olyan sötétnek – az ebéd mindig kitűnő volt; kocsmában és étteremben, vonatokon és repülőgépeken elköltött ezer és ezer ebéd emlékéből származott ez az észrevétel. A vasúti pincérek ismerős sürgés-forgása, a kis boros és ásványvizes palackok, a PárizsLyon-Méditerranée kitűnő kosztja azzal az illúzióval ajándékozta meg őket, hogy minden ugyanúgy van, mint azelőtt, de Nicole társaságában ez volt az első utazás, amely inkább távozást jelentett, mint megérkezést. Megivott egy egész üveg bort, Nicole csak egy pohárral ivott belőle; a házról beszélgettek meg a gyerekekről. De mikor visszamentek a fülkébe, újra csend borult rájuk, akárcsak a Luxembourg-kerttel szemközti étteremben. Mikor az ember egy fájdalomból felépül, szükségesnek látszik, hogy újra ugyanazokat a lépéseket próbálgassa, amelyek a fájdalomig elvezették. Ismeretlen türelmetlenség szállta meg Dicket; de váratlanul Nicole szólalt meg: – Nagyon kellemetlen volt Rosemaryt csak úgy otthagyni… gondolod, hogy nem lesz semmi baja? – Hát persze hogy nem. Ő bárhol és bármikor tud vigyázni magára… – Nehogy ezzel a megjegyzéssel Nicole hasonló képességét kisebbítse, még hozzátette: – Elvégre színésznő, és még ha a háttérben ott is van az anyja, neki magának kell vigyázni magára. – Nagyon vonzó teremtés. – Gyerek. – Akkor is nagyon vonzó. Céltalanul, összevissza beszéltek, mind a kettő a másik kedvében akart járni.

– Nem olyan értelmes, mint gondoltam – jelentette ki Dick. – Egész okos. – Nem túlságosan… még mindig gyerekszoba-szaga van. – Nagyon… nagyon csinos – mondta Nicole hűvös hangsúllyal –, és szerintem nagyon jó volt abban a filmben. – Jól rendezték. Ha meggondolom, nem tűnt túlságosan egyéninek. – Szerintem az volt. Most már megértem, miért találják olyan vonzónak a férfiak. Dick szíve összeszorult. Milyen férfiak? Hány férfi? „Mit szólnál hozzá, ha összehúznám a függönyt?” Nagyon jó. Úgyis olyan világos van.” Hol van most? És kivel? – Néhány év múlva tíz évvel idősebbnek fog kinézni, mint te. – Ellenkezőleg. Egy este leskicceltem egy színházi programra. Szerintem még sokáig ilyen marad. Az éjszaka mindketten nyugtalanul aludtak. Még egy-két nap, és Dick majd megpróbálja elűzni Rosemary kísértetét, mielőtt az még falat emelne kettejük közé, de most pillanatnyilag még nem volt hozzá ereje. Néha nehezebbnek látszik megszabadulni a fájdalomtól, mint az örömtől, s az emlék annyira elhatalmasodott Dicken, hogy pillanatnyilag nem tehetett mást, csak alakoskodott. Ez sokkal nehezebb volt, mert bosszantotta Nicole; ennyi év után igazán fölismerhetné már magában a feszültség jeleit, és megpróbálhatna védekezni ellenük. Két héten belül kétszer omlott össze: azon a tarmes-i vacsorán, este, mikor Dick a hálószobájában találta, amint magánkívül, őrült nevetés kíséretében mesélte Mrs. McKiscónak, hogy nem mehet be a fürdőszobába, mert a kulcsot beledobták a kútba. Mrs. McKisco meglepődött és utálkozott, paff volt, és bizonyos módon mégis megértett mindent. Dicket ez az eset nem izgatta fel túlságosan, mert Nicole maga is igyekezett, hogy rendbe hozza a dolgot: lement a Gausse-szállodába, de McKiscóék akkorra már elutaztak. A párizsi összeomlás más dolog volt, és jelentőséggel ruházta fel az elsőt is. A betegségnek egy lehetséges új ciklusát, új körtáncát jövendölte meg Mikor második gyerekük, Topsy megszületett, Nicole hosszú időre visszaesett, s miután Dick mint férj, mint laikus ezeket a gyötrelmeket átvészelte, keményebb szívvel gondolt már rá, éles határvonalat húzott a beteg és az egészséges Nicole közé. Ez persze megnehezítette, hogy különbséget tegyen önvédelmi okokból kifejlesztett orvosi tárgyilagossága és a szívét eltöltő új hűvösség között. Ahogy közönyét táplálta, érzelmei helyébe valami üresség lépett, és Dick megtanulta, hogy megszabaduljon Nicole-tól, hogy akarata ellenére, tagadással és érzelmi semmibevevéssel szolgálja a feleségét. Ügynevezett begyógyult sebekről írnak az emberek-könnyű párhuzam a bőr sérüléseivel, de az egyéniség életében ilyesmiről szó sincs. Vannak nyitott sebek, melyek olykor gombostűfejnyire zsugorodnak össze, de továbbra is sebek maradnak. A szenvedés jelei inkább hasonlíthatók egy ujj elvesztéséhez vagy egy szem elvesztéséhez. Lehet, hogy egész évben egy percre sem hiányoznak nekünk, de ha hiányoznak, akkor sem tehetünk semmit.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET Nicole-t a kertben találta, karját összefonta a mellén. Az asszony szúrós szürke szemmel nézett rá, a szemében egy gyermek kíváncsisága volt. – Bementem Cannes-ba – mondta Dick. – S képzeld, Mrs. Speersszel futottam össze. Holnap utazik. Mindenáron fel akart jönni ide és elbúcsúzni tőled, de én lebeszéltem. – Kár. Szerettem volna látni. Szeretem. – Mit gondolsz, kit láttam még?… Bartholomew Taylort. – Ne mondd. – Lehetetlen lett volna fel nem ismernem arról a vén rókaarcáról. Ciro állatsereglete számára derítette fel a környéket… Jövő évben valamennyien idejönnek. Gyanítom, hogy Mrs. Abrams csak afféle előőrs volt. – És Baby az első nyáron magánkívül volt, hogy idejövünk. – Nekik aztán igazán mindegy, hol vannak, így hát nem értem, miért ne lehetnének és fagyoskodhatnának Deauville-ban. – Mi lenne, ha elhíresztelnénk, hogy itt kolera pusztít? – Mondtam Bartholomew-nak, hogy bizonyosfajta emberek úgy hullanak el itt, mint a légy… mondtam neki, hogy egy csecsszopó itt legfeljebb annyi ideig húzza ki, mint egy tüzér a háborúban. – Nem igaz! – Persze hogy nem – ismerte be Dick. – Nagyon kedves volt. Gyönyörű látvány volt, ahogy mi ketten kezet rázunk a bulváron. Sigmund Freud és Ward McAllister találkozása. Dick nem akart beszélgetni – egyedül akart lenni, hogy a munka és a jövő gondolatai fölébe kerekedhessenek a szerelem és a mai nap gondolatainak. Nicole tudott erről, de csak homályosan és tragikusan, gyűlölte is ezért Dicket valami kis állat módjára, és mégis neki akart dőlni Dick vallanak. – Édes – mondta Dick könnyedén. Dick bement a házba, s közben elfelejtette, hogy mit akart csinálni, aztán eszébe jutott: zongorázni akart, leült, fütyörészve és hallás után játszott. Ölembe veszem, ha eljön oda: Teára ketten – kettőre tea. Magára várok, s rám vár maga. A dallamon átszivárgóit a hirtelen felismerés, hogy Nicole, aki mindezt hallja, gyorsan rá fog jönni, milyen nosztalgiát érez ő az elmúlt két hét után. Hirtelen abbahagyta, és lecsukta a zongora fedelét. Nem tudta, hova menjen. Körülnézett a házban, melyet Nicole teremtett neki a nagyapja pénzéből. Az ő tulajdona csak a kis ház volt, amelyben dolgozott, és a telek, amelyen a ház állt. Az évi háromezerből és mindabból, ami publikációiból csurrant-cseppent, Dick fizette a ruháit, személyes kiadásait, a pincészet költségeit, és Lanier neveltetését, ami egyelőre a nevelőnő fizetéséből állt. Soha egyetlen javaslat sem hangzott el anélkül, hogy Dick számba ne vette volna, mennyivel kell neki beszállnia. Mikor egyedül volt, meglehetősen aszkéta módra élt, harmadosztályon utazott, a legolcsóbb borokat itta, nagyon vigyázott a ruháira, mindenfajta különcködésért büntette magát, s így bizonyos anyagi függetlenséget élvezett. Egy ponton túl azonban már nehezedett a dolog újra meg újra közösen kellett dönteniük arról, hogyan és mibe fektessék bele Nicole pénzét. Nicole természetesen, mivel örökre magáénak akarta tudni őt, mivel örökre meg akarta tartani, szívesen látta, ha Dick lustálkodik, és Dicket egyre gyakrabban és többfelől elárasztották a gazdagság és a pénz megduzzadt patakjai. A szirten álló villa ötlete – egy nap mint fantazmagória merült fel – tipikus példája volt

azoknak az erőknek, amelyek első egyszerű zürichi lakásukból kivonszolták őket. – Hát nem lenne vicces, ha…? – az volt; és aztán: – Hát nem lesz vicces, amikor…? Nem volt túlságosan vicces. Munkáját megzavarták Nicole problémái; ráadásul az asszony jövedelme olyan mértékben növekedett, hogy úgy látszott, csökkenti az ő munkája értékét. És az asszony gyógyulása érdekében hosszú éveken át a szigorú, házias férj szerepét játszotta, de ettől a szereptől mind távolabb került, és az alakoskodás ebben a könnyű mozdulatlanságban, melyben szükségszerűen mikroszkopikus vizsgálatnak volt alávetve, egyre megerőltetőbb lett. Mikor Dick nem játszhatta tovább a zongorán azt, amit akart, mindez azt jelenthette, hogy az élet egyetlen ponttá zsugorodott össze. Hosszú ideig nem mozdult ki a nagy szobából, hallgatta a villanyóra zümmögését, hallgatta az időt.

NEGYEDIK KÖNYV MENEKÜLÉS 1925-1929

ELSŐ FEJEZET Novemberben a hullámok feketék lettek, a tengerparti falon át kicsaptak az országúira, a nyári élet utolsó maradéka is eltűnt, a misztrál és az eső uralma alatt búskomorak és elhagyatottak voltak a strandok. A Gausse-szállodát fölújítás és bővítés végett bezárták, a Juan-les-Pins-i nyári kaszinó körül egyre óriásibbra nőtt az épületállványzat. Ha Diverék Cannes-ba vagy Nizzába mentek, új emberekkel találkoztak: zenészekkel, vendéglősökkel, lelkes botanikusokkal, hajóépítőkkel (Dick ugyanis vásárolt egy kivénhedt vitorlást), no meg a Syndicat d'Initiative tagjaival. A cselédjeiket jól ismerték, és éberen őrködtek a gyerekek nevelése fölött. Decemberben Nicole szemlátomást újra összeszedte magát; mikor egy hónap újabb feszültség, összeszorított száj, üres mosoly, kifürkészhetetlen megjegyzés nélkül telt el, a karácsonyi ünnepekre elutaztak a svájci Alpokba.

Mielőtt bement volna, Dick a sapkájával leverte a havat sötétkék síöltönyéről. A hatalmas termet, melynek ragyaverte padlóján immár két évtized szöges bakancsai hagyták ott nyomukat, kiürítették az ötórai tánchoz, és a Gstaad melletti iskolában nevelkedő nyolcvan fiatal amerikai fürgén ropta a Ne hozd el Lulut vidám ritmusára, vagy tört ki harsány üvöltözésben a charleston első ütemeinek hallatán. Fiatalok, egyszerű és jobb módú fiatalok kolóniája volt – az igazi gazdagok rohamcsapatai St. Moritzban táboroztak. Baby Warren úgy érezte, mikor hajlandó itt találkozni Diverékkel ez a gesztusa igazán az őszinte lemondás bizonyítéka. Dick hamar felfedezte a két nővért az enyhén szólva kísérteties, lágyan imbolygó szoba másik végében – impozáns téli kosztümükben (Nicole égszínkéket, Baby téglavöröset viselt) olyanok voltak, mintha most léptek volna elő valamelyik divatlapból. Az a fiatal angol beszélt hozzájuk; de ők nem figyeltek rá, a kamaszok tánca vonta magára minden figyelmüket. Nicole hótól meleg arca még pirosabb lett, mikor megpillantotta Dicket. – Hol van? – Lekéste a vonatot… Majd később még kimegyek eléje. – Dick leült, nehéz bakancsát átvetette a térde fölött. – Szédületesen néztek ki, nem lehet nem észrevenni titeket. Minduntalan elfeledkezem róla, hogy egy társaságba tartozunk, és egészen megdöbbenek, ha rátok nézek. Baby magas, elegáns hölgy volt, és mélységesen lefoglalta a tudat, hogy már túl jár a harmincon. A jelek szerint két férfit hurcolt magával ide Londonból, az egyik csak imént szerzett diplomát Cambridge-ben, a másik már élemedett volt, s a viktoriánus kicsapongások áldozata. Babynek voltak bizonyos vénkisasszonyos tulajdonságai – utálta, ha hozzáérnek, egészen megriadt egy hirtelen érintéstől, s az olyan futó érintések, mint a csók vagy ölelés, a húson át azonnal tudata leg-előterébe siklottak föl. Teste, helyesebben a törzse alig mozgott- inkább a lábával dobbantott olyankor, és a fejét rázta némiképp régimódian. A baráti körében bekövetkezett katasztrófák miatt szájában már ott érezte a halál ízét; változatlanul ragaszkodott azonban ahhoz az elképzeléséhez, hogy Nicole sorsa kész tragédia. Baby ifjabb angolja előzőleg legardírozta a hölgyeket a lejtőn, egészen a szánkópályáig. Dick, aki egy túlságosan ambiciózus telemark közben kificamította a bokáját, hálásan kószált a gyerekekkel a kicsik számára fönntartott pályán, vagy egy orosz orvossal kvaszt ivott a szállodában. – Érezd jól magad, Dick – biztatta Nicole. – Miért nem ismerkedsz meg valakivel ezek közül a botfülű lánykák közül? Eltáncolgatnál velük délután! – S miről társalognék velük? Nicole mély, csaknem érdes hangja most egy kissé magasabban szólt, amint panaszosan, kokettálva mondta: Azt mondod: „Bájos lánykám, nincs magánál thündéribb pipi a földtekén.” Miért, mit

gondolsz, mi mást mondhatnál? – Nem szeretem ezeket a pipiket. Fodormenta és kasztíliaiszappan szaguk van. Ha velük táncolok, úgy érzem, mintha egy gyerekkocsit tologatnék. Veszélyes téma volt-Dick vigyázott, s óvatosságában már szinte pózolt –, hogy messze elnézzen az ifjú hajadonok feje fölött. – Rengeteg dolgunk van – mondta Baby. – Először is a hazai hírek… az ingatlan, amelyet „állomásnak” szoktunk nevezni. A vasúttársaság először csak a középső részét vásárolta meg. Most a többit is megvették, és ez anya nevén volt. Az a kérdés, mibe fektessük a pénzt. Az angol úgy tett, mintha a beszélgetés e brutális fordulata taszítaná, és fölkért egy lányt. Baby egy pillanatig az élethossziglan anglomániában szenvedő amerikai lányok bizonytalan pillantásával kísérte, aztán makacsul folytatta: – Rengeteg pénzről van szó. Fejenként háromszázezer dollárról. Én szemmel tartom a magam befektetéseit, de Nicole semmit sem tud az értékpapírokról, és azt hiszem, maga sem. – Ki kell mennem a vonathoz – mondta Dick kitérően. Kint belélegezte s lenyelte a nedves hópelyheket, melyeket nem látott a sötétülő ég előterében. Három gyerek suhant el mellette szánkón, idegen nyelven kiáltottak oda valamit: valami figyelmeztetést; hallotta, hogy a következő kanyarban is kiabálnak, s aztán egy kicsit távolabb a sötétben a hegyre felkapaszkodó szánkó csengőjét hallotta. Az üdülőhely állomása csupa várakozástól csillogott, fiúk és lányok vártak újabb fiúkra és újabb lányokra, s mikor a vonat megérkezett, Dick is átvette ezt a ritmust, és Franz Gregorovius előtt már úgy viselkedett, mintha az örömök végtelen göngyölegéből most egy félórányit kizárólag az ő kedvéért vágott volna le. De Franzból pillanatnyilag olyan céltudatosság áradt, mely Dick bármilyen felvett hangulatpáncélján áthatolt volna. „Én csak egy napra mehetnék fel Zürichbe – írta Dick –, mi lenne, ha te jönnél le Lausanne-ba?” Franznak sikerült úgy intéznie, hogy egyenest Gstaadba jöjjön. Negyvenéves volt. Egészséges érettségére egy sor kellemes hivatamokmanír telepedett, de leginkább egyfajta dohos biztonságban érezte otthon magát, ahonnan fitymálóan nézhetett azokra a tört szívű gazdagokra, akiket talpra állított. Tudományos öröksége egy tágasabb világgal ajándékozhatta volna meg, de ő szemlátomást tudatosan választott szerényebb kiindulópontot- erre a választásra jellemző volt az is, kit vett el feleségül. A szállodában Baby Warren gyorsan szemmértéket vett róla, s miután egyetlen olyan fémjelzést sem talált, amilyet ő tisztelni szokott (azokat a finomabb erényeket vagy udvarias gesztusokat, melyeknek révén az előkelő osztályok tagjai felismerik egymást), éppen hogy csak tudomást vett róla. Nicole kissé félt Franztól. Dick szerette, úgy, ahogy a barátait szerette általában: fenntartás nélkül. Este lesiklottak a hegyről a faluba azokon a kis szánkókon, melyek itt ugyanazt a célt szolgálják, mint a gondolák Velencében. A végállomásuk egy szálloda volt, ódivatú svájci ivóval; a faburkolatú helyiség csak úgy visszhangzóit, benne órák, kis hordók, söröskancsók és szarvasagancsok. A hosszú asztaloknál ülő sok-sok társaság egyetlen nagy társasággá mosódott össze, fondue-et ettek – a meleg sajtos pirítósnak különlegesen emészthetetlen változatát, melyet aztán forró, fűszeres borral öntöztek meg. A hatalmas terem csupa vidámság volt; ezt a fiatalabbik angol jegyezte meg, és Dick elismerte, hogy valóban így van. A tüzes, részegítő bortól Dick felvidult, és úgy tett, mintha a boldog kilencvenes évekből itt maradt ősz hajú úriemberek – régi háromszólamú nótákat énekeltek a zongora mellett – meg a fiatal hangok és a gomolygó füstben elmosódó ragyogó kosztümök jóvoltából a világ újra egy volna. Hirtelen úgy érezte, egy hajón van, mely éppen kikötni készül; a lányok arcára kiült az ártatlan várakozás, amit a helyzetben és az éjszakában benne rejlő lehetőségekkel szemben tápláltak. Körülnézett, vajon itt van-e az a bizonyos lány, aztán látta, hogy ott ül a mögöttük lévő asztalnál – aztán elfelejtette, valami

zavaros beszédbe fogott, s mindent megtett, hogy társasága jól érezze magát. – Beszélnem kell veled – mondta Franz angolul. – Csak két napig maradhatok. – Az a gyanúm, hogy valamiben töröd a fejed. – Van egy tervem… csodálatos tervem. – Keze Dick térdére hullott. – Olyan tervem van, amelynek révén mindketten befuthatunk. – Ne beszélj! – Dick… van egy klinika, amelyet közösen elvezethetnénk… a régi Braun-klinika, Zugerseeben. Teljesen modern, csak itt-ott szorul némi korszerűsítésre. Braun beteg… Ausztriába akar menni, nyilván ott akar meghalni. Ez egy olyan lehetőség, amelynél jobbat elképzelni sem lehet. Te meg én… micsoda kettős! Egy szót se szólj, ameddig be nem fejeztem. Baby szemének sárga csillogásából Dick látta, hogy sógornője élénken figyel. – Közösen kell átvennünk. Téged nem kötne le túlságosan… a támaszpontod lenne, a laboratóriumod, a központod. Mondjuk, mindössze fél évet kellene ott töltened, amikor szép az idő. Télen elmehetnél Franciaországba vagy Amerikába, és írhatnád a könyveidet a friss klinikai tapasztalatok alapján. – Lehalkította a hangját. És a családodban lévő lábadozó személy számára meg ott lenne kéznél a klinika atmoszférája és szabályos életvitele. – Dick arckifejezése nem bátorította túlságosan ezt a hangot, úgyhogy Franz gyorsan el is vetette. – Társak lehetnénk, én az ügyvezető igazgató, te az elméleti szakember, a nagy tehetségű konzultáns, és így tovább. Ismerem magam… tudom, hogy nem vagyok lángész, és tudom, hogy te az vagy. De a magam módján engem is nagyon tehetségesnek tartanak; tökéletesen ismerem a legmodernebb klinikai módszereket. Néha hónapokig tevékenykedem gyakorlatilag, mint a régi klinika vezetője. A professzor szerint ez a terv kitűnő, azt tanácsolja, vágjak bele. Azt mondja, ő úgyis örökké él, és az utolsó percig dolgozni fog. Mielőtt ítéletet alkotott volna, Dick mintegy előkészület gyanánt megpróbálta maga elé képzelni a kilátásokat. – És mi van a pénzzel? – kérdezte. Franz felhúzta az állat, szemöldökét, homloka átmeneti ráncait, a kezét, a könyökét, a vállát; lábizmai megfeszültek, úgyhogy a nadrágja felpúposodott, szíve a torkában lüktetett, hangja a szájpadlásáról verődött vissza. – Helyben vagyunk! A pénz! – siránkozott. – Nekem kevés pénzem van. Az összeg: amerikai pénzben kétszázezer dollár. A fel-új-í-tá-si – kétkedve ízlelgette az új kifejezést – költségek, amelyekhez bizonyára te is hozzájárulnál, s amelyek szükségesek, húszezer amerikai dollárt tennének ki. De a klinika kész aranybánya… én mondom neked, aki láttam a könyvelését. Ha belefektetünk kétszázhúszezer dollárt, biztos jövedelemként… Baby kíváncsisága olyan méreteket öltött, hogy Dick őt is bevonta a beszélgetésbe. – Mondja, Baby, maga még nem tapasztalta – kérdezte-, hogy ha egy európai nagyon fontos ügyben akar egy amerikaival tárgyalni, akkor minden esetben pénzről van szó? – Miről? – kérdezte Baby ártatlan képpel. – Ez az ifjú docens arra gondol, hogy ő meg én belevágunk egy nagy üzletbe, és Amerikából megpróbáljuk magunkhoz csalogatni az idegbetegeket. Franz aggódva nézett Babyre, miközben Dick folytatta: – De hát kik vagyunk mi, Franz? Neked nagy neved van, én meg írtam két kézikönyvet. Elég ez ahhoz, hogy bárkit is magunkhoz csalogassunk? És nekem nincs is annyi pénzem… a tizede sincs. – Franz cinikusan mosolygott. – Becsületszavamra mondom. Nicole és Baby gazdagok, mint Krőzus, de nekem még egyikük vagyonát sem sikerült megkaparintanom. Most valamennyien hallgattak – Dick arra volt kíváncsi, vajon a mögöttük lévő asztalnál ülő lány is figyeli-e őket. Az ötletet vonzónak találta. Elhatározta, hogy hagyja, beszéljen Baby helyette, mint ahogyan a férfiember gyakran engedi, hogy az asszonyok határozzanak olyan dolgokban, amelyekhez

semmi közük. Baby hirtelen önnön nagyapjává változott át, hűvös volt és tapogatózó. – Azt hiszem, ezt a javaslatot meg kell fontolnia, Dick. Nem tudom, Gregory doktor mit mondott… de én úgy látom… A mögöttük ülő lány előrehajolt egy füstkarikába, és valamit felemelt a földről. Nicole arca ott volt az övével szemközt, az asztal másik oldalán – mélázó, pózoló szépsége beleolvadt Dick szerelmébe: az meg magába ölelte, hogy megvédje. – Fontold meg, Dick – sürgette Franz izgatottan. – Ha valaki pszichiátriai kérdésekről ír, akkor tényleges klinikai kapcsolatokkal kell rendelkeznie. Jung ír, Bleuer ír, Freud ír, Forel ír, Adler ír… de ugyanakkor állandó, közvetlen kapcsolatban is vannak az elmebetegségekkel. – Dicknek ott vagyok én – nevetett Nicole. – Azt hiszem, ez untig elég egyetlen embernek. – Az egészen más – mondta Franz óvatosan. Baby arra gondolt, hogy ha Nicole egy klinika közelében él, akkor ő sokkal nyugodtabb lenne. – Még egyszer végig kell gondolnunk a dolgot, alaposan – mondta. Dick, noha szórakoztatta Baby pimaszsága, egy szóval sem támogatta. – A döntés elsősorban engem érint, Baby – mondta gyengéden. – Nagyon kedves magától, hogy egy klinikát akar vásárolni nekem. Baby rájött, hogy túlságosan beleártotta magát a dologba, ezért sürgősen visszakozott: – Természetesen, ez kizárólag a maga dolga. – Egy ilyen fontos dologban hetekig eltart, míg dönteni tud az ember. Azon töprengek, hogy tetszene nekem a következő kép: Nicole meg én Zürichben lehorgonyozva… – Sokatmondóan Franzhoz fordult: – Tudom… Zürichnek van gázellátása, folyóvize, villany világítása… három évig éltem ott. – Nem türelmetlenkedem: csak gondold nyugodtan végig – mondta Franz. – Bízom benne, hogy… Száz pár háromkilós bakancs indult meg dübörögve az ajtó felé, ők is csatlakoztak a tömeghez. Kint a hűvös holdfényben Dick megpillantotta a lányt: szánkóját az egyik előtte haladó szánkóhoz kötötte. Dickék bezsúfolódtak a maguk szánkójába, és a pattogó ostorcsapások alatt a lovak nekifeszültek, hogy szembeszálljanak a sötétséggel. Mellettük különböző alakok szaladtak, másztak négykézláb, a fiatalabbak egymást taszigálták le a szánkókról, puha hóban hempergőztek, aztán lihegve megiramodtak a lovak után, hogy teljesen kimerülve vessék rá magukat egy szánkóra, vagy jajgassanak, hogy otthagyták őket. A másik oldalon a földeket áldott csönd borította; a tér, amelyen át a kavalkád haladt, magas volt és végtelen. A tájon egyre kevesebb lett a zaj, mintha valamennyien azt fülelték volna, vajon nem lapulnak-e farkasok atavisztikusan az út két oldalán, a hóban. Saanenban egy hatalmas községi táncterembe özönlöttek be, mely már zsúfolásig tele volt tehénpásztorokkal, szállodai alkalmazottakkal, boltosokkal, síoktatókkal, idegenvezetőkkel, turistákkal, parasztokkal. Belépni a meleg-ölelte terembe, és nem érezni már azt a panteisztikus, állati érzést, amit odakint, annyit jelentett, mint valami abszurd és hatásos lovagi nevet felvenni – olyan robajjal érkeztek, ahogy a csizmák csattognak a háborúban, ahogy a futballcipő stoplija egy öltöző cementjén. Itt is nagy jódlizás folyt, és az ismerős ritmus eltávolította Dicket mindattól, amit először olyan romantikusnak talált a jelenetben. Először azt gondolta, hogy mindez amiatt van, mert sikerült végre kiűznie a lányt emlékezetéből; aztán Baby szavainak formájában tört rá: „Még egyszer végig kell gondolnunk a dolgot, alaposan”, és a ki nem mondott, mögöttes sorok burkában: „A birtokunkban vagy, és ezt előbb-utóbb úgyis beismered. Képtelenség ilyen helyzetben a függetlenség látszatát fenntartani.” Évek óta nem fordult elő, hogy Dick rosszindulattal viseltetett volna bárki iránt is – utoljára elsőéves New Haven-i egyetemista korában fordult elő vele, mikor egy népszerű olvasmányra bukkant a „lelki higiéniáról”. Most indulatai rászabadultak Babyre, de ugyanakkor megpróbálta magába fojtani őket, nem vett tudomást arról, hogy a nőből csak úgy sugárzik a gazdagok hűvös szemtelensége. Száz évek telnek még el, mikor egy amazon végre képes lesz fölfogni azt a tényt, hogy

a férfi kizárólag a büszkeségében sebezhető meg, de ha ezt egyszer megroppantják, törékeny lesz az egész ember, akár a tojás. Dr. Divert foglalkozása arra kényszerítette, hogy egy másik tojás törött héját illessze újra össze, s éppen ezért mindenfajta töréstől rettegett, így hát: – Túl sok itt a jó modor – mondta, Gstaadba visszafelé menet a simán sikló szánkón. – Szerintem ez így van rendjén – mondta Baby. – Szerintem nem – hajtogatta Dick a személytelen szőrmecsomagnak. – A jó modor annak beismerése, hogy minden ember törékeny, és így csak kesztyűs kézzel szabad bánni vele. Namármost, az emberi tisztelet… az ember nem könnyen mond egy másik embert gyávának vagy hazugnak, de ha valaki azzal tölti az életét, hogy mások érzelmeit kíméli, a mások hiúságát táplálja, végleg elveszti minden érzékét ahhoz, hogy felismerje, mit kell valóban tisztelnie bennük. – Azt hiszem, az amerikaiak meglehetősen komolyan veszik a jó modort – mondta az idősebbik angol. – Én is úgy hiszem – mondta Dick. – Az apám a modorát még azokból a napokból örökölte, mikor az ember először lőtt, és csak utána kért bocsánatot. Puskás férfiak… igen, maguk, európaiak, a civil életben a tizennyolcadik század kezdete óta nem viselnek fegyvert… – Valóban nem, talán… – Nincs semmiféle talán, így van, és kész. – Dick, magának mindig olyan kitűnő modora volt – mondta Baby békülékenyen. A szőrmék állatkertjén át a nők némi aggodalommal figyelték Dicket. A fiatalabbik angol semmit sem értett, abba a fajtába tartozott, amelyik folyton párkányokon meg balkonokon ugrál át, mintha egy hajó kötélzetén hinné magát –, és a szállodáig tartó utat egy ostoba történettel töltötte ki: a legjobb barátjával vívott bokszpárbajról mesélt, melynek során egy órán át szerették és püfölték egymást a lehető legnagyobb tapintattal. Dick szellemeskedett. – Szóval valahányszor megütötte magát, maga még jobb barátjának tartotta? – Még jobban tiszteltem. – Ezt a kiindulópontot nem értem. Maga meg a legjobb barátja összekapnak valami vacakságon… – Ha nem érti, nem tudom megmagyarázni önnek – mondta a fiatalabb angol hűvösen. „Tessék, ezt kapom, ha kimondom azt, amit gondolok” – mondta Dick magában. Szégyellte, hogy hecceli ezt a férfit, mert rájött, hogy a történet képtelensége az éretlen magatartás s az elbeszélés előkelő kifinomultsága közötti ellentmondásból származott. A karneváli hangulat még tartott, a tömeggel együtt bementek a bárba, ahol egy tuniszi mixer próbálgatta a világítást, melynek ellenpontjaként a jégpályáról visszaverődő hold nézett be a nagy ablakokon. Ebben a megvilágításban Dick élettelennek és érdektelennek találta a lányt. Elfordult tőle, hogy élvezze a sötétséget; a fények vörösen ragyogtak, az égő cigaretta ezüstös-zölden csillogott, fehér fényszalag simította végig a táncolókat, valahányszor a bár ajtaja kinyílt és becsukódott. – Most mondd meg, Franz – kérdezte Dick –, azok után, hogy egész éjszaka fent vagy, vedeled a sört, van képed visszamenni és meggyőzni a pácienseidet arról, hogy jellemes ember vagy? Nem gondolod, hogy közönséges gasztropatának fognak nézni? – Lefekszem – jelentette be Nicole. Dick a lift ajtajáig kísérte. – Én is felmennék veled, de még be kell bizonyítanom Franznak, hogy nem klinikusnak szánt a sors. Nicole belépett a liftbe. – Baby igen józanul gondolkodik – mondta elmerengve. – Baby egy… Az ajtó becsapódott. A gép zúgásával szemközt Dick magában fejezte be a mondatot: „Baby egy közönséges, önző nőszemély.” De két nap múlva, mikor a szánkó Franzcal együtt az állomásra vitte, Dick beismerte, hogy jó véleménnyel van a dologról.

– Egyetlen körben mozog az életünk – vallotta be. – Így élni elkerülhetetlenül sok feszültséggel jár, és Nicole ezeket nem fogja sértetlenül túlélni. Az a pásztori nyugalom a nyári Riviérán, lassan az is megváltozik… jövőre már nagy szezonra számítanak. Elhaladtak a hűvös-zöld korcsolyapálya mellett, ahol bécsi keringő üvöltött, és sok hegyi iskola zászlói villogtak a halványkék ég alatt. – Remélem, meg tudjuk csinálni, Franz. Te vagy az egyetlen, akivel megpróbálnám… Isten veled, Gstaad! Isten veletek, üde arcok, hidegédes virágok, sötétben szállingózó hópelyhek! Isten veled, Gstaad, isten veled!

MÁSODIK FEJEZET Egy júliusi reggelen Dick hosszú álom után – a háborúról álmodott – öt órakor fölébredt, odament az ablakhoz, és kinézett a Zugerseere. Az álom komor méltósággal kezdődött; tengerészkék egyenruhák vágtak át egy sötét téren, a mögöttük haladó zenekar Prokofjev Három narancs szerelme című művének második tételét játszotta. Aztán megjelentek a tűzoltókocsik, a katasztrófa jelképei, majd sebesültek kísértetserege tűnt fel egy elsősegélynyújtó állomáson. Dick felkapcsolta az asztali lámpáját, az álomról alapos feljegyzést készített, melyet ezzel a félig ironikus kommentárral zárt le: „Egy háborút nem látott ember gránátnyomása.” Ahogy ott ült az ágya szélén, a szobát, a házat és az éjszakát egyaránt üresnek érezte. A szomszéd szobában Nicole motyogott valamit, és Dick sajnálta azért a végtelen magányért, melyet az asszony álmában érez. Dick számára az idő olykor megállt, hogy aztán bizonyos években rohanvást felgyorsuljon, mint a visszaforgatott film, de Nicole számára az évek az óra, a kalendárium és a születésnapok sorozatában inaltak tova, azzal az egyre élesebb fájdalommal, melyet szépsége múlandósága fölött érzett. Még ez a Zugerseeben eltöltött másfél év is eltékozolt időnek tűnt Nicole szemében: az évszakok változását csak a munkások jelezték az országúton, mely májusban rózsaszínű, júliusban barna, szeptemberben fekete, aztán tavasszal megint fehér volt. Új reményekkel felfegyverkezve állt talpra első betegségéből, sokat, nagyon sokat várt, de az élet minden valóságos értékétől meg volt fosztva, s csak Dick maradt neki meg a gyerekek, a kis árvák, akiket úgy nevelt, hogy csak tettetni tudta irántuk a gyöngéd szeretetet. Azok, akiket kedvelt, többnyire lázadók, fölkavarták, és nem használtak neki – azt a vitalitást kereste bennük, amely függetlenné vagy alkotóvá vagy vakmerővé tette őket, kereste, de hiába-, mert titkaik a gyermekkori küzdelmek mélyén voltak eltemetve, s ezekre már maguk sem emlékeztek. Sokkal jobban érdekelte őket Nicole külső harmóniája és bája, betegségének másik arca. Csendes, magányos életet élt, szinte birtokolta Dicket, aki viszont nem akarta, hogy birtokolják. Dick sokszor és mindannyiszor sikertelenül próbálta meg, hogy Nicole-t szabaddá tegye. Megannyi szép órát töltöttek együtt, szépen elbeszélgettek a fehér éjszakák szerelmes óráinak szünetében, de valahányszor Dick elfordult tőle és magába vonult, Nicole-t üres kézzel, a Semmit markolva hagyta vissza maga után, és Nicole csak nézte ezt a Semmit, különböző neveken szólongatta, és tudta, hogy csak egyetlen reménye van, az, hogy Dick nemsokára visszatér. Dick összehajtogatta a párnáját, jó keményre, s aztán úgy helyezte rá a tarkóját, mint egy japán, hogy vérkeringése lassuljon, és újra elaludt. Később, amíg ő borotválkozott, Nicole felébredt, körbejárta a szobákat, gyors, határozott parancsokat osztogatott a gyerekeknek és a cselédeknek. Lanier jött be a fürdőszobába, hogy figyelje, apja hogyan borotválkozik – az, hogy egy pszichiátriai klinika közelében él, különleges bizalmat és csodálatot ébresztett benne apja iránt, s ezzel párhuzamosan már túlzott közönnyel nézte a legtöbb felnőttet; a betegek vagy a maguk rendhagyó formájában jelentek meg előtte, vagy mint élettelen, túlzottan korrekt, egyéniség nélküli teremtmények. Csinos, ígéretes fiú volt, és Dick sok időt szentelt neki: kettejük kapcsolata egy rokonszenvező, de szigorú tiszt és egy készséges közlegény viszonya volt. – Miért hagysz egy kis szappanhabot a fejed tetején minden borotválkozáskor? – kérdezte Lanier. Dick óvatosan szóra nyitotta szappanhabos ajkát: – Még soha nem jöttem rá. Gyakran magam is csodálkozom. Talán azért, mert mikor az oldalszakállamat borotválom, a mutatóujjam szappanhabos lesz, de hogy hogyan kerül ez a hab a fejem tetejére, nem tudom. – Holnap elejétől végig kifigyellek. – Ez legyen az utolsó kérdés reggeli előtt. – Szerintem ez nem is kérdés.

– Egy rossz pont! Félóra múlva Dick elindult az irodaépület felé. Harminchét éves volt – szakállat még mindig nem növesztett, mégis sokkal „doktor-urasabb” aurát viselt, mint annak idején a Riviérán. Másfél éve élt a klinikán, mely az egyik legjobban felszerelt intézmény volt Európában. Akárcsak Dohmleré, ez is modern volt – nem az az egymagában álló, komor és baljóslatú épület, hanem kicsi, szétszórt és mégis csalóka módon együvé tartozó falu. Ami az ízlést illeti, Dicknek és Nicole-nak rengeteget köszönhetett a telep: kimondottan szép volt, s egyetlen Zürichen átutazó pszichológus sem mulasztotta el megtekinteni. Ha még egy kis golf házat hozzácsapnak, az egész nagyon jól elment volna egy vidéki klubnak is. A Csipkerózsát és a Bükköst – az örök sötétségbe süppedtek házait – kis sarjerdő választotta el a főépülettől: álcázott erődöknek tűntek. Hátul egy nagy konyhakertészet helyezkedett el, amelyet részben a betegek műveltek. A személyiségterápiára szánt három műhelyt egyetlen tető alatt helyezték el, és Diver doktor itt kezdte reggeli körútját. A napfényben fürdő ácsműhelyben fűrészpor, hajdanán volt fák édes illata terjengett; hat ember dolgozott itt, kalapáltak, fűrészeltek – csendes emberek; amikor Dick elhaladt köztük, fölemelték ünnepélyes tekintetüket munkájukról. Mivel maga is jó ács volt, csendes, bensőséges, érdeklődő hangon vitatta meg velük, jóe ez vagy az a szerszám. A szomszédos teremben volt a könyvkötészet a legmozgékonyabb betegek számára – ezek azonban nem mindig azok közül kerültek ki, akiknek a legnagyobb esélyük volt a felépülésre. Az utolsó szobát gyöngyfűzés, szövés és ötvösmunka céljaira rendezték be. Az itt dolgozó betegek arcán annak az embernek a tekintete ült, aki éppen az imént fújta ki magát, mivel valami megoldhatatlannak hitt dolgot tudott le – de sóhajaik csak a következtetések újabb végtelen körének kezdetét jelezték, nem egyenes vonalúan gondolkodtak, hanem mindig ugyanabban a körben. Körbe, körbe, és megint csak körbe. Örökre körbe. De a megmunkálandó anyagok élénk színei miatt az idegeneknek általában az a pillanatnyi benyomása támadt, hogy itt minden a legnagyobb rendben van, akárcsak egy óvodában. Ezek a betegek mindannyiszor felderültek, ha Diver doktor jelent meg az ajtóban. A legtöbben jobban szerették, mint Gregorovius doktort. Azok, akik valaha nagyvilági életet éltek, kivétel nélkül őt kedvelték jobban. Voltak, akik szerint elhanyagolta őket, vagy azt mondták róla, bonyolult ember, pózol. Reakciójuk hasonlított azokhoz a reakciókhoz, melyeket Dick a magánéletében ébresztett, de az itteniek ferdék voltak és torzak. Egy angol nő mindig ugyanarról a témáról beszélgetett vele – ezt a témát kizárólag a sajátjának hitte. – Zenélünk ma este? – Nem tudom – válaszolta Dick. – Még nem beszéltem Lladislau doktorral. Hogy tetszett a zene, amit Mrs. Sachs és Mr. Longstreet adott tegnap este? – So-so. – És mikor játszik maga nekünk? A nő vállat vont – tetszett neki a kérdés, már évek óta nagyon tetszett neki. – Majd egyszer. Tudja, én csak úgy so-so játszom. Tisztában voltak vele, hogy nem is tud játszani – két lánytestvére volt, mindkettő ragyogó muzsikus, de amikor még mind a hárman fiatalok voltak, ő sohasem volt képes megtanulni a hangjegyeket. A műhelyekből Dick a Csipkerózsába és a Bükkösbe ment. Külsőleg ezek a házak is ugyanolyan vidámak voltak, mint a többiek; Nicole tervezte a belső dekorációt és a bútorokat: szükségszerűen az elrejtett rácsok, rostélyok és elmozdíthatatlan bútorok alapgondolatából kiindulva. Olyan képzelőerővel dolgozott – a hiányzó invenciót maga a probléma pótolta –, hogy egyetlen gyanútlan látogatónak sem jutott volna az eszébe, hogy az ablakokon lévő könnyű, kecses ötvösmunka egy bilincs erős, mozdíthatatlan vége, hogy a modern stílust követő csőbútorok szilárdabbak, mint az Edward-kor masszív termékei – még a virágokat is vasujjak tartották, és minden díszítés, kellék olyan

szükséges volt, mint egy felhőkarcolóban a kötőgerenda. Nicole fáradhatatlan szeme minden egyes szobát a lehető legpraktikusabbá varázsolt. Ha dicsérték, vidáman csak úgy beszélt magáról, mint mesterszerelőről. Azok, akiknek az iránytűje rendesen működött, számtalan különös dolgot láthattak ezekben a házakban. Diver doktor gyakran jókat mulatott a Csipkerózsában, a férfiak épületében – volt itt egy kis furcsa exhibicionista, aki meg volt róla győződve, hogy ha mezítelenül és senkitől sem zavartatva az Étoile-tól a Place de la Concorde-ig sétálhatna, rengeteg dolgot meg tudna oldani – és Dick arra gondolt, hogy talán igaza is van. De a legérdekesebb beteg a főépületben lakott. A páciens egy harminc év körüli asszony, aki fél éve volt a klinikán: amerikai festőnő, hosszabb ideig Párizsban élt. Nem sokat tudtak előtörténetéről. Egyik unokatestvére bukkant rá teljesen őrült és széthullt állapotban, és egy eredménytelen közjáték, a város környékén megejtett dáridókúra után – ezt a kúrát a kábítószer és az ital turistaáldozatainak szentelték – sikerült csak Svájcba hoznia. Mikor megérkezett, föltűnően csinos volt – most: eleven halott, csupa seb. Valamennyi vérvizsgálat sikertelennek bizonyult, semmi pozitív reakció, és a bajt elégtelen módon, mint idegi alapon bekövetkezett ekcémát katalogizálták. Két hónapig feküdt vastüdőben, mintegy bebörtönözve. Összefüggően beszélt, sőt nagyon is értelmesen, a maga különleges hallucinációinak határain belül. Ez a nő elsősorban Dick betege volt. Ha túlfűtött izgalmi állapotba került, ő volt az egyetlen orvos, aki „bírt vele”. Egyszer, néhány héttel ezelőtt, az egyik olyan éjszakán, amikor az álmatlanság kínjai gyötörték, Franznak sikerült néhány órára álomba hipnotizálnia, de aztán többet soha. A hipnózisban mint módszerben Dick nem bízott, és ritkán is folyamodott hozzá, mert tudta jól, hogy maga sincs mindig a megfelelő hangulatban – egyszer Nicole-lal is megpróbálta, és Nicole csak gúnyosan nevetett rajta. A nő a húszas szobában nem vette észre, mikor belépett – a szeme körül a hús feszült volt, megdagadt. Erős, dús, mély, izgatott hangon beszélt: – Meddig tart még? Ez már mindig így lesz? – Már nem sokáig. Lladislau doktor azt mondja, már egész területek lelappadtak. – Ha tudnám, mivel érdemeltem ki, beletörődnék. – Nem bölcs dolog, ha titokzatossággal vesszük körül… Szerintünk idegi alapja van. Kapcsolatban áll az elpirulással… Kislány korában könnyen elpirult? A nő feküdt az ágyon, a mennyezetet bámulta. – Mióta kijött a bölcsességfogam, nincs semmi az életemben, amiért pirulnom kéne. – Maga talán nem követte el a maga kis adagját azokból az apró bűnökből és tévedésekből? – Nincs mivel vádolnom magam. – Nagyon szerencsés teremtés maga. A nő egy pillanatig elgondolkozott; az arcát borító kötésen keresztül érkezett a hangja, valami föld alatti fájdalom dallama: – Korom asszonyainak sorsában osztozom, akik harcra szólították fel a férfiakat. – Meg fog lepődni; ez is csak olyan harc volt, mint a többi – válaszolta Dick, és átvette a nő kimért hangját. – Mint a többi. – Elgondolkozott rajta. – Az ember kiválaszt egy könnyű ellenfelet, aztán vagy pirruszi győzelmet arat, vagy összeomlik és tönkremegy… s aztán már csak egy félig leomlott falról visszhangzó kísérteties ekhó csupán. – Maga nem omlott össze, nem ment tönkre – mondta Dick. – Biztos benne, hogy valódi csatában vett részt? – Nézzem rám! – kiáltotta a nő dühösen. – Maga szenvedett, de sok nő szenvedett, mielőtt még hamis módon férfinak képzelte volna magát. – Ez vitának ígérkezett, de Dick gyorsan meghátrált. – Különben is, nem szabad egyetlen kudarcot

totális vereségnek hinni. A nő gúnyosan mosolygott: – Szép szavak – és a fájdalom kérgén átszivárgó szavak megalázták Dicket. – Szeretnénk tudni az igazi okokat, amelyek miatt maga idekerült… – kezdte, de a nő félbeszakította: – Én itt valaminek a szimbóluma vagyok. Azt hittem, talán maguk rájönnek, minek. – Maga beteg – vágta rá Dick gépiesen. – Akkor mi volt az, amit majdnem megkaptam? – Egy még nagyobb betegség. – Ez minden? – Ez minden. – Undorral hallotta magát, ahogy hazudik, de ezúttal a tárgy végtelenségét csak egy közönséges hazugságban sűríthette össze. – Azon túl csak a zűrzavar van és a káosz. Én nem akarok magának előadást tartani… mi nagyon is tisztában vagyunk a maga testi szenvedéseivel. De csak ha szembenéz a mindennapok problémáival, mindegy, milyen triviálisnak és unalmasnak látszanak is, csak akkor tud mindent újra visszahelyezni a maga helyére. S aztán… talán újra képes lesz arra, hogy felülvizsgálja… Elhallgatott, hogy e gondolatmenet elkerülhetetlen végét ne kelljen kimondania: „lelkének határait”. Ezeket a határokat a művészeknek kell felderíteni, nem ennek a nőnek. Túlfinomult volt, születésétől fogva – végül valami csendes miszticizmusban esetleg még megnyugodhat. A kutatás azoknak való, akikben paraszti vér folyik, akiknek széles a csípőjük és vastag a bokájuk, akik úgy fogadják a büntetést, ahogy a kenyeret és a sót, akiknek minden centimétere egyszerre test és lélek. „Nem magának való – mondta kis híján. – Túl durva játék az magának.” De a nő egyszerre félelmetes és magasztos fájdalmát látva, Dick gátlástalanul, szinte szexuálisan lépett oda hozzá. Karjába akarta venni, ahogy Nicole-lal is gyakran tette, és még a nő tévedéseit is dédelgetni akarta, hiszen azok olyan mélységesen gyökereztek benne. A lehúzott redőnyön át beszivárgó narancsszínű fény, az ágyon fekvő nő alakjának szarkofágja, az arca helye, a hangja, amint betegsége ürességét kutatja, és csak távoli absztrakciókat talál. Mikor Dick felemelkedett, lávaként ömlöttek a könnyek a nő kötésére. – Ennek valami oka van – suttogta. – Valami oka kell hogy legyen. Dick lehajolt, és homlokon csókolta. – Mindannyiunknak meg kell próbálnunk jóknak lennünk – mondta. Mikor kiment a szobából, beküldte hozzá az ápolónőt. Még más betegeket is meg kellett néznie: egy tizenöt éves amerikai lányt, aki abban a hiszemben nevelkedett fel, hogy a gyermekkor csupa móka – Dick látogatását eleve meghatározta az a tény, hogy a lány csak az imént vágta le a körömollójával a haját. Nem sokat lehetett az érdekében tenni – a család története neurózisról árulkodott, s a lány múltjában nem volt semmi, amire építeni lehetett volna. Az apa, normális és lelkiismeretes ember, megpróbálta megkímélni az ideggyenge ivadékokat az élet bajaitól, s ez csak annyiban sikerült neki, hogy megakadályozta bennük azoknak az erőknek a kifejlődését, amelyek az élet elkerülhetetlen meglepetéseihez való alkalmazkodást megkönnyítik. Dick nem sokat tudott mondani: – Helen, ha bármiben kétsége van, kérdezzen meg egy nővért, meg kell már tanulnia tanácsot kérni, ígérje meg, hogy így lesz! Mit ígérhet ez a szerencsétlen beteg? Aztán Dick meglátogatott egy törékeny kaukázusi menekültet, aki egy függőágyban volt bizton becsatolva, a függőágy aztán egy meleg gyógyfürdőbe merült alá; meglátogatta egy portugál tábornok három lányát is, akik szinte észrevétlenül sodródtak a parézis felé. Bement a szomszéd szobába is, s ott egy összeomlott pszichiáternak azt mondta, hogy állapota javul, és a férfi megpróbálta ezt a bizonyosságot kiolvasni az arcából is, mivel már csak az ilyen biztatások révén állt kapcsolatban a való világgal, s ezt a biztatást vagy e biztatás hiányát Diver doktor hangjában vélte megtalálni. Ezek után Dick még elbocsátott egy mihaszna takarítónőt a klinikáról, s mire

mindezzel végzett, már el is jött az ebéd ideje.

HARMADIK FEJEZET A betegekkel együtt elköltött ebéd olyan kötelesség volt, aminek minden alkalommal bizonyos apátiával tett eleget. A gyülekezet, amely természetesen nem foglalta magába a Csipkerózsa és a Bükkös lakóit, első látásra meglehetősen konvencionálisnak tetszett, de mégis valami súlyos melankólia borongott mindig fölötte. A jelenlévő orvosok beszélgettek, de a legtöbb beteg, ha a reggeli munkáját már kimerítette, vagy nyomasztotta a társaság, keveset beszélt, s miközben evett, tekintetét mereven a tányérjára szegezte. Az ebéd végeztével Dick visszatért a villájába. Nicole a szalonban volt, arcán különös tekintet ült. – Ezt olvasd el – mondta. Dick felnyitotta a levelet. Egy nemrégiben – s ami elmeállapotát illeti, némi szkepszissel – elbocsátott asszony írta. A levél kerek perec azzal vádolta Dicket, hogy elcsábította az asszony lányát, aki betegségének kritikus szakaszában ott volt az anyja mellett a klinikán. A levél feltételezte, hogy Mrs. Diver bizonyára örülni fog, ha erről értesül, és megtudja, „mifajta” férje van. Dick újra elolvasta a levelet. Bár hibátlan és tömör angolsággal íródott, azonnal látta, hogy egy mániákus őrült leveléről van szó. Egyetlen alkalommal megengedte, hogy saját kérésére a lány, kacér kis barna, vele együtt kocsizzon be Zürichbe, és este rendben visszahozta a klinikára. Lustán, csaknem engedékenyen megcsókolta a lányt. Később a lány megpróbálta továbbfejleszteni a flörtöt, de Dicket hidegen hagyta, s aztán, talán egyszerűen ennek köszönhetően, a lány elkezdte utálni, és elvitte anyját a klinikáról. – Ez a levél teljes hülyeség – mondta Dick. – Semmiféle kapcsolatban nem voltam azzal a lánnyal. Még csak nem is tetszett. – Én is ugyanezt próbáltam gondolni – mondta Nicole. – Te hiszel neki? – Csak üldögéltem itt. Dick hangja most csupa szemrehányás volt, és leült Nicole mellé. – Képtelenség. Ezt a levelet egy elmebeteg írta. – Én is elmebeteg voltam. Dick felállt, és most sokkal komolyabban beszélt: – No, hagyjuk ezt a szamárságot, Nicole. Menj, kerítsd elő a gyerekeket, rögtön indulunk. A kocsival – Dick vezetett – a tópart kis hegyfokainak nyomát követték, a vízről visszaverődő fény ott égett a szélvédőn, az autó örökzöld-zuhatagok alagútjain suhant tova. A kocsi Dické volt, Renault, olyan apró, hogy valamennyiük feje a tetőt verte, kivéve a gyerekeket, akik között a hátsó ülésen a mademoiselle tornyosult, mint valami árboc. Az út minden egyes kilométerét ismerték – tudták, hol fognak szagolni fenyőillatot, hol fekete füstöt. A delelő nap vadul sütötte a gyerekek szalmakalapját. Nicole hallgatott; Dicket nyugtalanította szigorú, kemény tekintete. Gyakran érezte magát magányosnak Nicole mellett, és Nicole gyakran fárasztotta ki személyes kitárulkozásának kisded áradataival, melyeket kizárólag neki tartogatott, mint például: „Én ilyen vagyok… én sokkal inkább olyan vagyok, mint…”, de ma délután Dick boldog lett volna, ha időnként Nicole fecsegni kezd a maga szaggatott módján, és bepillantást enged gondolataiba. A helyzet mindig akkor volt a legfenyegetőbb, ha Nicole visszavonult önmagába, és becsukta maga mögött az ajtókat. Zugban a mademoiselle kiszállt, és elbúcsúzott tőlük. Az Agiri Vásárt Diverék hatalmas úthengerlő gépek menazsériája között közelítették meg. Dick leparkolt, és mikor Nicole csak nézett rá, és meg sem mozdult, így szólt: – Gyere, kedvesem. – Nicole ajkai hirtelen szörnyű mosolyra nyíltak szét, Dicket csüggedés fogta el, de mintha mit sem látott volna, megismételte: – Gyere szépen. A gyerekek is ki akarnak már szállni.

– Megyek, megyek – felelte Nicole, mintha a szavakat egy a lelkében szövődő mese fonaláról tépné le, s mintha ez a történet olyan gyorsan szövődne, hogy Dick amúgy is képtelen lenne felfogni. – Amiatt ne aggódj. Megyek… – Hát akkor gyere. Ahogy baktattak egymás mellett, Nicole elfordult tőle, de a gúnyos és távoli mosoly még mindig ott szikrázott az arcán. Csak amikor Lanier már ki tudja, hányadszor szólt hozzá, akkor sikerült végre figyelmét egyetlen tárgyra, egy bábjátékosbódéra szegeznie, és azzal, hogy tekintete lehorgonyozott ezen a bódén, sikerült végre tájékozódnia. Dick törte a fejét, mit tegyen. Kettős szemmel nézte Nicole-t – a férj és a pszichiáter szemével –, s ez a kettős látásmód egyre inkább megbénította. Az elmúlt kilenc évben Nicole nemegyszer magával ragadta, lefegyverezte azzal, hogy szinte érzéki szánalmat ébresztett benne, vagy a fantasztikus, szinte tudathasadásos szellemességével delejezte meg, úgyhogy Dick csak az epizód után, a feszültség lassú felengedésének tudatában döbbent rá arra, hogy Nicole-nak ismét sikerült rávennie valamire meggyőződése ellenére. Topsyval a paprikajancsiról vitatkoztak, vajon ugyanezt a bábut látták-e a múlt évben Cannes-ban is – s a vita végeztével a család újra a bódék hosszú sora között sétált a szabad ég alatt. A bársonymellények fölött mereven trónoló női főkötők, a különböző kantonokból származó, fényes, bő szoknyák egészen szerénynek tűntek a kékre meg narancssárgára pingált szekerekhez és bódékhoz képest. Egy kikiáltó borízű, vinnyogó hangja hallatszott. Nicole futásnak eredt, olyan hirtelen, hogy egy pillanatig Dick nem is kapott észbe. Messze maga előtt látta aztán, ahogy sárga ruhája a tömegek között kanyarog, sárga öltés a valóság és képzeletvilág szegélyén, és ekkor utánaeredt. Nicole titokban futott, Dick titokban követte. Ahogy a forró délután Nicole menekülésével egyre fájdalmasabb és szörnyűbb lett, Dick elfeledkezett a gyerekekről; de aztán sarkon fordult, visszaszaladt hozzájuk, a karjuknál fogva vonszolta őket maga után, tekintete egyik bódéról a másikra szökött. – Asszonyom! – kiáltott oda egy fiatal nőnek, aki egy fehér szerencsekerék mögött állt. – Est-ce que je peux laisser ces petits avec vous deux minutes? C' est trés urgent – je vous donnerai dix francs[37]. – Mais oui.[38] Beterelte a gyerekeket a bódéba. – Alors – restez avec cette gentille dame.[39] – Oui, Dick[40]. Újra futásnak eredt, de már elvesztette Nicole-t szem elől; a ringlispíl körül cirkált, lépést tartott vele, míg rájött, hogy mellette szalad, és állandóan ugyanazt a lovat nézi. Könyökkel tört utat magának a tömegen át a buvette-be[41], aztán eszébe jutott Nicole egyik kedvtelése, felemelte egy jósnő sátrának szegélyét, és bekukkantott. Duruzsoló hang köszöntötte: – La septième fille née sur les rives du Nil… Entrez, Monsieur…[42] Eleresztette a ponyvát, és szaladt tovább, arra, ahol a vásár a tó partján véget ért, és egy kis óriáskerék forgott lassan az ég előterében. Itt talált rá Nicole-ra. Nicole egyedül ült, pillanatnyilag a kerék legmagasabb pontján lévő csónakban, és ahogy a csónak lefelé jött, Dick látta, hogy Nicole önfeledten nevet; visszahúzódott a tömegbe, amely a kerék következő fordulatánál fölfedezte, mekkora hisztéria kerítette hatalmába Nicole-t. – Regardez-moi ça! – Regarde donc cetté Anglaise! [43] Aztán a csónak megint leereszkedett – ekkor a kerék és a zene lassulni kezdett, vagy egy tucat ember állt a kocsija körül, és Nicole nevetése valamennyiüket arra ösztönözte, hogy arcukon ugyanaz az együttérző, félkegyelmű mosoly jelenjen meg. De mikor Nicole Dicket megpillantotta, nevetése elhalt- olyan mozdulatot tett, mintha el akarna szökni tőle, de Dick megfogta a karját, és nem eresztette el. Így mentek egymás mellett. – Hogy feledkezhettél meg magadról?

– Az okát nagyon jól tudod. – Nem tudom. – Ez szemtelenség… eressz el… sérted az önérzetemet. Azt hiszed, nem láttam, hogy nézett az a lány rád… az a kis fekete… Röhej… gyerek, még tizenöt éves sincs. Azt hiszed, nem láttam? – Itt megállunk egy percre, s majd szépen megnyugszol. Leültek egy asztalhoz, Nicole szemében mélységes gyanakvás ült, keze a szeme előtt mozgott ideoda, mintha látását valami akadályozná. – Inni akarok… konyakot. – Konyakot nem ihatsz… ihatsz sört, ha akarsz. – Miért nem ihatok konyakot? – Ezt most nem tárgyaljuk meg. Ide figyelj… ez az egész leányhistória rémkép, érted, mit akarok mondani? – Ha azt látom, amit te nem akarsz, hogy lássak, az mindig rémkép. Dicknek bűntudata volt, mint azokon a lidércnyomásos éjszakákon, amikor olyan bűnnel vádolnak bennünket, amelyről úgy érezzük, tagadhatatlanul részesek vagyunk benne, de mikor felébredünk, világosan látjuk, hogy mégsem követtük el. Tekintete elvándorolt Nicoleról. – A gyerekeket egy cigányasszonyra bíztam az egyik bódéban. Értük kell mennünk. – Minek képzeled magad? – kérdezte Nicole. – Svengalinak? Tizenöt perccel ezelőtt még egy család voltak. Most, hogy vállával kelletlenül egy sarokba szorította be Nicole-t, Dick maga előtt látta valamennyiüket, gyerekeket és felnőtteket egyaránt: mintha valami véletlen sodorta volna össze őket. – Hazamegyünk. – Haza! – üvöltötte Nicole olyan fékevesztett hangon, melynek hangosabb tónusai szinte dübörögtek és recsegtek. – És csak ülünk otthon, és azon gondolkodunk, hogy valamennyien rohadunk, s valahányszor egy dobozt felnyitok, abban a gyerekek hamvai rohadnak? Ó, azt a mocskot!… Dick szinte megkönnyebbülten látta, hogy Nicole-t a szavai fertőtlenítik, és Nicole, akinek még a bőre is érzékeny volt, rögtön meglátta az arcán, hogy Dick eltávolodik tőle. Nicole arca meglágyult, és könyörögve mondta: – Segíts rajtam, segíts rajtam, Dick! Aggodalom hullámzott végig Dicken. Szörnyű, hogy egy ilyen szép tornyot nem lehet szilárdan a földre állítani, csak lebeg a levegőben, s neki kell tartania. Egy bizonyos pontig igaza volt: a férfiak erre valók, ők a gerenda és az eszme, a kötőanyag és a logaritmus; de Dick és Nicole valahogy eggyé és ugyanazzá váltak, nem egymás ellentétei voltak, nem egymást egészítették ki; Nicole is Dick volt; pusztító aszály Dick csontja velejében. Széthullásait Dick nem tudta úgy nézni, hogy maga is részt ne vegyen bennük. Intuíciója gyengédség és részvét formájában csörgött ki belőle – csak a jellegzetesen modern eljárással tudott élni: közvetített önmaguk között. Úgy tervezte, hogy Zürichből hoz egy ápolónőt, az majd átveszi Nicole-t éjszakára. – Segíthetsz rajtam, ha akarsz. Kedves könyörgése levette Dicket a lábáról. – Azelőtt is segítettél rajtam… most is segíthetsz, ha akarsz. – Csak úgy tudok segíteni, ahogy eddig segítettem. – Valaki csak tud segíteni rajtam. – Talán. Te tudsz a leginkább segíteni önmagadon. Na, keressük meg a gyerekeket. A fehér szerencsekerekekkel felszerelt bódék egymást követték. Dick meglepődött, amikor az elsőnél kérdezősködött, és elutasították. Nicole gonosz tekintettel félreállt, megtagadta a gyerekeit, nem tekintette őket ama igazi világ részének, melyet mindenáron alaktalanná akar formálni. Aztán Dick hirtelen fölfedezte a gyerekeket, asszonyok vették körül és olyan kéjjel mustrálgatták őket, mintha drága holmik lennének, és parasztgyerekek álltak mellettük kiguvadt szemmel. – Merci, Monsieur, et Monsieur est trop généreux. C'était un plaisir, M'sieur, Dame. Au revoir, mes petits[44].

Mikor visszaindultak, forró bánat patakzott rajtuk végig; a kocsi megtelt kölcsönös szemrehányással és aggodalommal, a gyerekek szája sarkában komor csalódás ült. A fájdalom a maga szörnyű, sötét, ismeretlen színében jelentkezett. Valahol Zug körül Nicole görcsös erőfeszítéssel megismételte azt a megjegyzését, melyet korábban tett az országút szélén álló homályos, sárga házra – úgy tűnt, a házon még nem száradt meg a festék –, de ez csak kísérlet volt, hogy megragadjon egy mentőkötelet, melyet túlságosan hamar kiengedett a kezéből. Dick megpróbált megnyugodni. A harc nyilván otthon tör majd ki, és majd ülhet sokáig Nicole mellett, hogy a kizökkent világmindenséget helyrebillentse neki. A szkizofrén embert joggal nevezik hasadt személyiségnek Nicole váltakozva volt olyan, aki semmiféle magyarázatból nem kér, és olyan, akinek mindent meg lehet magyarázni. Az kellett, hogy cselekvően bánjanak vele, hogy szüntelen megerősítsék, hogy a valóság felé vezető utat állandóan nyitva tartsák a számára, a menekülés útját meg eltorlaszolják. De az őrültség ravaszsága, rugalmassága hasonlatos a töltésen át, körül és fölött elszivárgó víz leleményességéhez. Sok ember együttes erőfeszítésére van szükség, hogy útját állják. Dick úgy érezte, hogy ez alkalommal Nicole-nak önmagát kell meggyógyítania; addig akart várni, amíg Nicole-nak eszébe jutnak a régebbi krízisek, és visszaborzad tőlük. Fáradtan azt tervezgette, hogy megint a két évvel korábbi laza életmódhoz térnek vissza. Rátért egy emelkedőre, hogy így is hamarabb jussanak el a klinikához, és mikor egy rövid, nyílegyenes szakaszra ért a domb oldalában, rálépett a gázra. Hirtelen a kocsi vadul balra, majd jobbra dűlt, két keréken egyensúlyozott, és mikor Dick – Nicole sikoltozása zúgott a fülében – letépte a kormánykereket markoló őrült kezet, a kocsi visszazökkent a földre, még egyszer meglendült, és lefutott az útról; áttört az alacsony bokrokon, oldalra dűlt, s kilencven fokos szögben megállt egy fa előtt. A gyerekek sikoltoztak, Nicole is sikoltozott, átkozódott, és mindenáron Dick arcát akarta összekarmolni. Dick először azon gondolkodott, hogy visszabillenti a kocsit a helyére, majd eltolta magától Nicole karját, kimászott fölül, kiemelte a gyerekeket; aztán látta, hogy a kocsi biztos helyzetben van. Mielőtt bármit tett volna, csak állt ott remegve és lihegett. – Te…? – kiáltotta. Nicole magánkívül nevetett, nem szégyellte magát, nem félt, nem aggasztotta semmi. Ha valaki errefelé vetődik, nem hiszi el, hogy ő okozta mindezt; nevetett, mint a gyerek, aki megúszott valami csínytevést. – Megijedtél, ugye? – vádolta Dicket. – Nem akartál meghalni! Olyan erővel beszélt, hogy hirtelen megdöbbenésében Dick azt kérdezte magától, vajon csakugyan magáért aggódott-e – de a gyerekek feszült tekintete, mely egyik szülőről a másikra vándorolt, azt a vágyat ébresztette benne, hogy Nicole vigyorgó álarcát péppé zúzza. Pontosan fölöttük, a kanyargós úton fél kilométernyire, de a domboldalon alig százméternyire, egy kocsma állt; egyik fala látszott is a fával borított dombon át. – Fogd meg szépen Topsy kezét – mondta Laniernek –, úgy, szépen, erősen, és menjetek fel arra a dombra… Látod azt a kis ösvényt! Bementek szépen a kocsmába, és azt mondjátok: La voiture Divere est cassée.”[45]Mondjátok meg, hogy valaki okvetlenül jöjjön le ide. Lanier, aki nem volt benne biztos, hogy mi történt, de aki valami sötét és példátlan dologra gyanakodott, megkérdezte: – És ti mit fogtok csinálni, Dick? – Itt maradunk a kocsi mellett. Egyik gyerek sem nézett az anyjára, és útnak indultak. – Vigyázzatok, amikor átmentek az úton! Nézzetek körül, mielőtt elindultok! – kiáltott Dick utánuk. Ő meg Nicole mereven nézték egymást, tekintetük, mint két vakító, szemközti ablak egyazon ház

udvarán. Aztán Nicole elővette a púdertartóját, belenézett a tükörbe, és a halántékánál hátrasimította a haját. Dick egy pillanatig a gyerekeket figyelte, amíg azok el nem tűntek félúton a fenyőfák között; aztán körbejárta a kocsit, hogy lássa, milyen kárt szenvedett, és magában eltervezte, hogyan viteti vissza az útra. A homokban látta azt az imbolygó nyomot, amelyet jó ötven méteren át maguk mögött hagytak; vad undor töltötte el, amely már nem is hasonlított haragra. Néhány perc múlva a kocsmáros jelent meg futva. – Istenem! – kiáltotta. – Hogy történt? Gyorsan hajtottak? Micsoda szerencse! Ha nincs ez a fa, lezuhannak a lejtőn. Dick kihasználta az Emilé jelenlétéből, a széles fehér kötény, az arcán végigfolyó izzadság valóságából származó előnyt, és higgadtan odaszólt Nicole-nak, hogy szeretné fölvinni innen a kocsi mellől; mire Nicole felugrott, elvesztette egyensúlyát, térdre esett, majd újra felállt. Ahogy a férfit figyelte, aki megpróbálta megmozdítani az autót, tekintetébe dac költözött. Dick még ennek a hangulatváltozásnak is örült, és ezt mondta: – Eriggy föl, és várjatok meg a gyerekekkel, Nicole. Csak miután elment, jutott Dick eszébe, hogy Nicole előzőleg konyakot akart inni, és hogy ott fenn könnyen hozzájuthat a konyakhoz – azt mondta Émile-nek, hagyja a kocsit; majd megvárják a sofőrt, és a nagy kocsival felhúzatják az országútra. Sietve elindultak a kocsma felé.

NEGYEDIK FEJEZET – El akarok menni – mondta Franznak. – Egy hónapra, vagy még tovább is, olyan hosszú időre, amennyire csak tudok. – Miért ne mehetnél, Dick? Eredetileg is így állapodtunk meg… te makacskodtál, hogy itt maradsz. Ha te meg Nicole… – Nem Nicole-lal akarok menni. Egyedül akarok menni. Ez az utolsó dolog teljesen kikészített… ha huszonnégy órából kettőt alszom, az már Zwingli csodája. – Szóval igazi szabadosságot akarsz? – Rosszul mondod: szabadságot. Ide figyelj: ha elmegyek Berlinbe a pszichiátriai kongresszusra, el tudod látni egyedül a dolgokat? Nicole már három hónapja teljesen rendben van, és kimondottan kedveli az ápolónőjét. Istenem, te vagy az egyetlen ember ezen a világon, akitől ilyesmit kérhetek. Franz dörmögött, azt latolgatta, vajon valóban arra való-e az iránta érzett bizalom, hogy mindig partnere érdekeit tartsa szem előtt.

A következő héten Dick kihajtott a zürichi repülőtérre, s felszállt egy München felé induló hatalmas repülőgépre. Ahogy a gép zajosan fúrta bele magát a kék égbe, Dick úgy érezte, megbénult, és rádöbbent, mennyire fáradt. Hatalmas, meggyőző nyugalom borította el, a betegséget meghagyta a betegnek, nem törődött a zajjal, az a motorok dolga, a kormányzás pedig a pilótáé. Esze ágában sem volt akár csak egyetlen kongresszusi ülésen is részt venni – nagyon jól maga elé tudott képzelni mindent: Bleuler és az idősebbik Forel új értekezéseit odahaza sokkal jobban meg tudja majd emészteni; maga elé képzelte annak az amerikainak az előadását, aki a dementia praecoxot úgy gyógyítja, hogy kihúzza a páciens fogait, vagy kiégeti a manduláit; maga elé képzelte azt a félig gúnyos elismerést is, mellyel az ötletet a kongresszus fogadja, csupán azért, mert Amerika gazdag és hatalmas ország. Látta maga előtt a többi delegátust is – a vörös hajú Schwartzot szentes arcával, amint végtelen türelemmel áll a két kontinens partjain, meg a többi, tiz-húsz jól kereső ideggyógyászt, az alattomos, sunyi képükkel, akik csak azért vesznek részt a kongresszuson, hogy rangjukat emeljék, és így szakértői gyakorlatuk révén majd a legzsírosabb állásokat akaszthassák le maguknak, és akik részben azért jöttek, hogy a legújabb szofizmákat repertoárjukba, az értékek végtelen zűrzavarába beleszőjék. Aztán lesznek ott cinikus franciák, olaszok, meg egy pár Freud-tanítvány Bécsből. Valamennyiük közül a legértelmesebben a nagy Jung szól majd, aki duzzad az életerőtől, s éppen az antropológia rengetege és az iskolás fiúk neurózisa közötti kőrútján tartózkodik. Kezdetben egészen amerikai színezete lesz a kongresszusnak, formáit és ceremóniáit tekintve Rotary Club-jellege, aztán a koncentrált európai életképesség szembeszáll vele, és végül az amerikaiak kijátsszák legfőbb adujukat, bejelentik, hogy hatalmas ösztöndíjakat és segélyeket biztosítanak, hatalmas új klinikákat és ápolónőképző iskolákat alapítanak, és a statisztikák láttán az európaiak elsápadnak, és összehúzzák magukat. De ő nem lesz ott, nem kíváncsi rá. A vorarlbergi Alpok fölött jártak, és Dick valami bukolikus gyönyörűséget érzett, ahogy a falvakat nézegette. Mindig legalább négyet-ötöt látott egyszerre, valamennyi egy-egy templom körül helyezkedett el. Olyan egyszerű lélekkel nézte innen a messzeségből a földet, amilyen egyszerű lélekkel egy kisgyerek játszik a babáival vagy a játékkatonáival, így, pontosan így nézi minden államférfi és parancsnok meg az összes nyugalomba vonult ember a világ dolgait. Akárhogy vesszük is, kitűnő módszere a belső megnyugvásnak. A túlsó oldalon ülő angol férfi beszélgetésbe elegyedett vele, de az utóbbi időben egyre ellenszenvesebbnek találta az angolokat. Anglia olyan, mint egy botrányos orgia után a gazdag ember,

aki úgy pofozza helyre a házi békét, hogy külön-külön mindenkivel elcseveg, holott valamennyiük előtt nyilvánvaló, hogy kizárólag önbecsülését óhajtja visszanyerni, hogy korábbi hatalma birtokában továbbra is kiuzsorázhassa őket. A zürichi repülőtéren Dick minden fellelhető újságot megvásárolt: a Century-t, a Nation Picture-t, a L'Illustration-t és a Fliegende Blätter-t, de nagyobb gyönyörűségére volt képzeletben leszállni a falvakba, kezet rázni a falusi emberekkel. Ott ült a templomokban, ahogy az apja buffalói templomában ült valaha a vasárnapi ruhák tömény dohos szaga közt. A Közel-Kelet bölcsességét hallgatta, keresztre feszítették, meghalt, és eltemették a vidám templomban, s aztán újra aggodalom vett rajta erőt a mögötte lévő padon ülő lány miatt, hogy most vajon öt vagy tíz centet illik dobnia a perselybe. Az angol, beszélgetésüket kissé más mederbe terelve, hirtelen kölcsönkérte Dick magazinjait, és Dick, aki boldog volt, hogy megszabadult tőlük, most az előtte álló utazáson kezdett gondolkozni. Hosszú szőrű ausztrálgyapjú ruhájának bárányálcája alatt farkasként nézte a gyönyörök világát: a megronthatatlan Földközi-tengert, az olajfák kérgére rászáradó forró, édes földet, a Savona környéki parasztlány pirospozsgás arcát, melynek színe akár egy miniatúrákkal díszített misekönyvé. Kezébe veszi ezt a lányt, és átlopja a határon… …de aztán otthagyja – tovább kell törnie a görög szigetek, az ismeretlen kikötők homályos vizei felé, a parton ottfelejtett lány, a népdalokban megénekelt Hold felé. Dick agyának egy zugát gyermekkora tarka emlékei népesítették be. De még ebben a kis bazárban is sikerült életben tartania értelmének lassan égő, fájdalmas tüzet.

ÖTÖDIK FEJEZET Tommy Barban császár volt, Tommy Barban hős volt – Dick Münchenben a Marienplatzon botlott belé, az egyik kis kávéházban, ahol kisstílű szerencsejátékosok kockáztak a tarka gyékényen. A levegő politizálással és kártyalapok csapkodásával volt tele. Tommy az egyik asztalnál ült, s marcona hangon nevetett: – Ühüm… Haha! Ühüm… Haha! – Szokás szerint már ivott egy kicsit; a bátorság volt az ő szerencsejátéka, és társai mindig féltek tőle kissé. Csak az imént távolította el koponyájának körülbelül egynyolcadát egy varsói sebész, a haja alatt össze volt varrva a feje, és a kávéházban a leggyengébb alak is agyonüthette volna egy összecsomózott szalvétával. –…hát ez Csilicsev herceg… – egy ütött-kopott, ötvenéves, hamuszürke arcú orosz- ez meg itt Mr. McKibben… ez itt Mr. Hannan… – az utóbbi kis gömböc volt, fekete szemű és fekete hajú bohóc, aki rögtön így szólt Dickhez: – Mielőtt kezet fognánk… mit képzel maga, hogy huncutkodni merészel a nagynénikémmel? – De hát én… – Hallotta, mit mondtam. Különben mit csinál itt Münchenben? – Haha! – nevetett Tommy. – Magának nincsen nagynénikéje? Miért nem azzal huncutkodik? Dick nevetett, mire a férfi leszállt róla: – Most már elég a nagynénikből. Honnan tudnám, nem maga találta-e ki az egészet? Maga itt teljesen idegen, alig félórája tartózkodik Münchenben, és aztán előáll nekem ezzel a dajkamesével, a nagynénikéiről. Honnan tudnám, milyen titkokat rejteget? Tommy újra nevetett, aztán jókedvűen, de erélyesen így szólt: – Na, most már elég, Carly. Ülj le, Dick… Hogy vagy? Hogy van Nicole? – Senkit sem szeretett túlságosan, senki jelenléte nem izgatta igazán fel; most éppen lazított, mert harcra készült, mint a jó sportember, aki valóban sokat pihen; a jelentéktelenebb ember csak úgy tesz, mintha pihenne, holott önpusztító módon pattanásig feszülnek az idegei. Hannan, akit csak félig sikerült elhallgattatni, odament a zongorához. Valahányszor Dickre nézett, arcára megvetés költözött. Leütött néhány akkordot, és időről időre azt motyogta: „A nagynénikéid”, aztán elhaló hangon: „Nem is nagynénikét mondtam. Nagy nőcikét mondtam.” – Hát hogy vagy? – ismételte meg Tommy. – Nem nézel ki… – kereste a megfelelő szót – olyan földobottnak, mint szoktál, olyan hetykének, úgyis tudod, mire gondolok. Ez a megjegyzés túlságosan is úgy hangzott, mint valami bosszantó vád, hogy életereje fogyóban van, és Dick azzal készült visszavágni, hogy megjegyzést tesz Tommy és Csilicsev herceg különös öltözékére, amely olyan fantasztikus szabású és mintájú volt, hogy egy vasárnap akár a Beale Streeten is végigcsatangolhattak volna benne – de ekkor megkapta a magyarázatot. – Látom, a ruhánkat méregeti – mondta a herceg. Csak az imént jöttünk meg Oroszországból. – Egy udvari szabó készítette Lengyelországban – mondta Tommy. – Bizony… Pilsudski saját szabója. – Turistaúton voltatok? – kérdezte Dick. Nevettek, a herceg Tommy vállát csapkodta. – Igen, turistaúton. Pontosan, turistaúton. Beutaztuk egész Oroszországot. Teljes díszben. Dick várta a magyarázatot. Mr. McKibben adta meg egyetlen szóval: – Megszöktek. – Börtönben voltatok Oroszországban? – Csak én – fejtette ki Csilicsev herceg, és sárga hullaszemét nem vette le Dickről. – Nem

börtönben ültem, csak bujkáltam. – Nehéz volt kijutni? – Mondhatnám. Három vörösgárdistát hagytunk holtan a határon. Tommy kettőt… – két ujját feltartotta, mint egy francia – én egyet. – Ezt én nem értem- mondta McKibben. – Miért gördítettek akadályokat a maga távozása elé? Hannan feléjük fordult a zongora mellől, és a többiekre kacsintva így szólt: – Mac azt hiszi, hogy egy marxista általában a Szent Márk fiúiskolában nevelkedik. Szökési történet volt a javából: egy arisztokrata kilenc évig bujkál egyik előző cselédjénél, és egy állami pékségben dolgozik; van egy tizennyolc éves lánya Párizsban, aki történetesen ismeri Tommy Barbant… Az elbeszélést hallgatva Dick eldöntötte magában, hogy a múltnak ez a papírmasé maradványa aligha érte meg három fiatalember életét. Az volt most a kérdés, vajon Tommy és Csilicsev éreztek-e valami félelmet. – Csak amikor megfáztam – mondta Tommy. – Ha megfázom, mindig meg vagyok ijedve. A háború alatt mindig megijedtem, ha megfáztam. McKibben felállt. – Mennem kell. Holnap reggel Innsbruckba megyek autón a feleségemmel, a gyerekekkel… és a nevelőnővel. – Én is holnap megyek – mondta Dick. – Ó, igazán?! – kiáltott fel McKibben. – Hát miért nem jön velünk? Van egy nagy Packardom, és csak a feleségem jön, meg a gyerekek, meg én… meg a nevelőnő… – Nem hinném, hogy… – Persze valójában nem nevelőnő – bökte ki McKibben, és sokatmondóan Dickre kacsintott. – Ami azt illeti, a feleségem ismeri a maga sógornőjét, Baby Warrent. De Dick nem állt kötélnek. – Megígértem két barátomnak, hogy velük utazom. – Ahá – McKibben arca elborult. – Hát akkor én búcsúzom. – Elkötött két marakodó drótszőrű foxit a szomszédos asztaltól, és csak állt tétován; Dick maga elé képzelte az Innsbruck felé zötykölődő, zsúfolt Packardot, benne a McKibben házaspár, a gyerekek, a csomagok, a vonító kutyák – és a nevelőnő. – Az újságok szerint már tudják, ki ölte meg – mondta Tommy. – De az unokatestvérei nem akarják, hogy leközöljék az újságok, mert egy zugkocsmában történt a dolog. Mit szólsz hozzá? – Ezt hívják családi büszkeségnek. Hannan egy hangos akkordot ütött le a zongorán, hogy magára terelje a figyelmet. – Nem hiszem, hogy az első művei maradandók lennének – mondta. – Még ha az európaiaktól el is tekintünk, akad egy csomó amerikai, aki tud annyit, mint North. Ez volt az első utalás, melyből Dick rájött, hogy Abe Northról beszélnek. – Az egyetlen különbség az, hogy Abe volt az első – mondta Tommy. – Nem értek egyet – erősködött Hannan. – Hírneve volt, azt mondták róla, jó muzsikus, s ezt a hírnevet azért kapta, mert annyit ivott, hogy barátainak valami magyarázatot kellett találni rá… – Mit beszéltek itt Abe Northról, mi van vele? Belekeveredett valamibe? – Nem olvastad a ma reggeli Herald-ot? – Nem. – Meghalt. Agyonverték egy New York-i zugkocsmában. Éppen hogy csak haza tudott tántorogni a Racquet Clubba meghalni… – Abe North? – Bizony ő, hát azt… – Abe North? – Dick felállt. – Biztosak vagytok benne, hogy meghalt?

Hannan McKibbenhez fordult: – Nem a Racquet Clubba tántorgott haza… A Harvard Clubba. Biztosan tudom, hogy nem volt tagja a Racquet-nak. – Az újságok így írták – állította McKibben. – Tévedés. Én biztosan tudom. – Agyonverték egy zugkocsmában. – Én történetesen a Racquet Club legtöbb tagját ismerem – mondta Hannan. – Biztosan a Harvard Club volt. Dick felállt, Tommy is. Csilicsev herceg abbahagyta a semminek vagy talán azoknak a lehetőségeknek a tanulmányozását, hogyan juthat ki valaha is Oroszországból – olyan régen foglalkoztatta már ez a kérdés, hogy kétséges volt, vajon most egyszeriben abba tudja-e hagyni, hogy velük együtt távozzék. – Abe Northot agyonverték. A szállodához vezető úton – útközben Dick alig volt magánál – Tommy így szólt: – Már csak azt várjuk, hogy egy szabó valami öltönyt készítsen nekünk, amiben visszamehetünk Párizsba. Felcsapok tőzsdeügynöknek, de ha így jelenek meg, szóba sem állnak velem. A te hazádban mindenki milliókat keres. Holnap tényleg elutazol? Még csak nem is ebédelhetünk veled. Úgy látszik, a hercegnek volt valami öreg barátnője Münchenben. Felhívta telefonon, de kiderült, a nő már öt éve halott, úgyhogy most a két lányával ebédelünk. A herceg bólintott. – Talán el tudnám intézni, hogy Diver doktor is velünk ebédeljen. – Nem, szó sem lehet róla – mondta Dick sürgősen. Mélyen aludt, és arra ébredt, hogy egy lassú gyászmenet vonul el az ablaka alatt. Férfiak hosszú sora vonult egyenruhában, az I914-ből ismert sisakokban, kövér urak frakkban és cilinderben, polgárok, arisztokraták, köznép. A veteránok szervezete volt, koszorúikat akarták elhelyezni a hősi halottak sírján. A menet lassan vonult, a letűnt dicsőséget, a múlt harcait, az elfelejtett bánatot idézte kihívóan. Az arcokon ugyanaz a szomorúság ült, de Dickből egy pillanatra a szánalom hangjai törtek fel: Abe halálát és önnön tíz évvel ezelőtti fiatalságát siratta.

HATODIK FEJEZET Már alkonyodott, amikor Innsbruckba érkezett, csomagjait felküldte a szállodai szobájába, ő maga meg elindult körülnézni a városban. A naplementében Miksa császár imádkozva térdelt bronz emlékműve gyászoló alakjai fölött: négy jezsuita nő vendek járt fel-alá olvasgatva az egyetem kertjében. A régi csaták, házasságok, évfordulók márványemlékei lassan elenyésztek, mikor a nap leszállt, és ö Erbsensuppé-t evett, belemetélt Würtschen-nel, megivott négy Seidel pilsenit, és hozzá sem nyúlt egy Kaiserchmarren-nak nevezett iszonyú desszerthez.[46] A város fölé tornyosuló svájci hegyek ellenére maga Svájc messze volt, Nicole is messze volt. Később, amikor egészen besötétedett, és a kertben sétált, úgy gondolt Nicole-ra, mint valami kívülálló, és legjobb énjét szerette benne. Eszébe jutott, hogy egyszer nedves volt a fű, és Nicole sietős léptekkel közeledett feléje, vékony papucsa szinte átázott a harmattól. Olyan közel állt hozzá, hogy szinte rálépett a cipőjére, aztán arcát ráemelte, és úgy mutatta, mint egy nyitott könyvet. – Gondold csak el, mennyire szeretsz most – suttogta Nicole. – Nem kérem, hogy mindig így szeress, csak azt akarom, hogy ezt sose felejtsd el. Valahol bennem mindig ott él majd az a személy, aki ma este vagyok. De Dick otthagyta, saját üdvössége érdekében, és most ezen kezdett el gondolkodni. Kicsúszott a lába alól a talaj – nem tudja megmondani az órát, sem a napot, sem a hetet, sem a hónapot és az évet. Hajdanán átvágta a csomókat, a legbonyolultabb egyenleteket úgy oldotta meg, mint legegyszerűbb betegei legegyszerűbb problémáit. De a között az idő között, mikor a Zürichi-tó partján rátalált Nicole-ra mint egy szikla alatt nyíló kis virágra, és azon pillanat között, mikor Rosemaryvel találkozott, a kard éle kicsorbult. Ahogy apja küszködését figyelte a szegény kis parókián, lényegében lemondó természetében hihetetlen vágy ébredt a pénz után. Nem a biztonság egészséges szükségérzete szülte – sohasem érezte magát biztosabban, sohasem érezte magát jobban a maga urának, mint Nicole-lal kötött házassága idején. Mégis olyan volt, mint egy, a családba szippantott gigoló, és ő hagyta, hogy lefegyverezzék, és a Warren-páncélszekrénybe zárják. „Valami házassági szerződést kellett volna kötni, ahogy az itt a kontinensen szokás; de még semmi sincs elintézve. Kilenc évet fecséreltem el azzal, hogy az emberi illendőség ábécéjét tanítottam a gazdagoknak, de még nem végeztem. Túl sok adu van még a kezemben.” Rózsabokrok és nedves, édes páfrányágyak sűrűjében kószált. Szokatlanul meleg október volt, de azért elég hideg ahhoz, hogy nehéz tweedkabátját a nyakánál is begombolja. Egy alak vált ki egy fa sötét árnyékából, és tudta, hogy az a nő, akit a szálloda előcsarnokából kilépve maga mögött hagyott. Ha most egy csinos nőt pillant meg, azonnal beleszeret, beleszeret távoli alakjába, árnyékába a falon. A nő a város fényeit nézte, és háttal állt neki. Dick gyufát gyújtott, a nő biztosan meghallotta a gyufa sercenését, de nem mozdult. Felhívás volt? Vagy pusztán a szórakozottságát jelezte? Régen kiszorult már az egyszerűbb vágyak és beteljesülések világából, és bizonytalan volt, nem tudta, mihez kezdjen. Mert csak annyit tudott, hogy az ismeretlen fürdőhelyek vándorai között kell lenni valamilyen egyezményes jelnek, melyről hamar felismerik egymást. Talán a kővetkező gesztust neki kell tennie. Ahogy idegen gyerekek mosolyognak egymásra, és azt mondják: „Játsszunk.” Közelebb ment, az árnyék oldalt mozdult. Talán rendreutasítják, mint azokat a csirkefogó vigéceket, akikről fiatal korában hallott. Most, hogy valami ki nem próbált, ki nem elemzett, számba nem vett dologgal került kapcsolatba, szíve vadul vert. Hirtelen elfordult, s amikor elfordult, a lány is megtörte azt a fekete frízt, melyet a lombokkal alkotott: kényelmes, de határozott léptekkel megkerült

egy padot, és elindult a szállodához vezető ösvényen. Egy idegenvezető és két másik férfi társaságában másnap reggel Dick elindult a Birkkarspitze felé. Mikor fenn voltak a legmagasabb legelők kolompszava fölött, csodálatos érzés fogta el – boldogan nézett elébe a kalyibában eltöltendő éjszakának, fáradtsága egyenesen jólesett, élvezte az idegenvezető parancsnokságát, s külön öröme telt abban, hogy senki sem ismeri. De délben az idő megváltozott, fekete ólmos eső, majd jégeső hullott az égből, mennydörgés kíséretében. Dick és az egyik hegymászó mindenáron tovább akart menni, de az idegenvezető nem állt kötélnek. Szomorúan vergődtek vissza Innsbruckba, hogy másnap reggel újra útnak induljanak. Az üres étteremben megebédelt, elfogyasztott egy üveg helyi bort, csupa izgalmat érzett, s nem tudta, miért, csak akkor, mikor újra a kertre gondolt. Vacsora előtt elment a lány mellett a szálló előcsarnokában, s most, hogy a lány ránézett, Dick úgy érezte: biztatja a tekintetével, de mindez aggodalommal töltötte el: miért? Csak egy szavamba került volna annak idején, hogy részesüljek a csinos asszonyok kegyeiben, miért kezdjem most? A vágyaim kísértetével, töredékével? Miért? Képzelete meglendült – de a régi aszkézis, a jelenlegi gyakorlatlanság diadalmaskodott: istenem, ezen az áron akár vissza is mehetnék a Riviérára, és lefeküdhetnék Janice Caricamentóval vagy a Wilburhazy lánnyal. Megbecsteleníteni ezeket az éveket valami olcsó és könnyű kalanddal? Még mindig fel volt dúlva, lesietett a verandáról, és felment a szobájába, gondolkodni akart. Testben és lélekben egyedül lenni magányt szül, a magány pedig újabb magányt. Fent a szobájában fel-alá sétált, gondolkodott, hegymászóruháját a langyos fűtőtestre terítette: megint találkozott Nicole táviratával, amelyet még nem nyitott fel, s amelynek révén Nicole egész túrája alatt vele volt. Csak vacsora előtt bontotta fel – talán a kert miatt. A távirat Buffalóból érkezett, Zürichen át továbbították hozzá. Apád ma este csendesen elhunyt. Holmes. Döbbenetében összerándult, a tiltakozás erői rándultak össze benne; aztán ezek az erők végigfutottak az ágyékán, a gyomrán és a torkán. Újra elolvasta a táviratot. Leült az ágyára, lihegett, és csak bámult maga elé – először a régi, önző gyermeki gondolat foglalkoztatta, amely a szülők halálával érkezik: mi lesz most velem, hogy legrégibb és legerősebb pártfogóm elköltözött az élők sorából? Ez az atavisztikus érzés szép csendesen elmúlt, és ő még mindig a szobát járta, olykor-olykor megállt, és a táviratra nézett. Holmes formailag apja káplánja volt, de valójában, immár egy évtizede, a gyülekezet pásztora. Hogy halt meg? Talán az öregség – hetvenöt éves volt. Sokáig élt. Dick elszomorodott, mikor arra gondolt, hogy apja egyedül halt meg – túlélte a feleségét, testvéreit; unokaöccsei voltak Virginiában, de azok szegények, és bizonyára nem utazhattak fel Északra, így hát Holmesnak kellett feladnia ezt a táviratot. Dick szerette az apját – ha döntés előtt állt, újra meg újra arra gondolt, vajon mit gondolna vagy mit tenne helyében az apja. Dick jó pár hónappal azután született, hogy két nővére meghalt, és apja, tudván, hogy milyen hatással lenne Dickre az édesanyja, úgy védte meg az elkényeztetettségtől, hogy erkölcsi vezetője lett. Fáradt ember volt, de e cél érdekében összeszedte magát. Nyaranként apa és fia együtt mentek be a belvárosba, hogy kitisztíttassák a cipőjüket – Dick kikeményített fehér matrózruhában, apja mindig gyönyörűen szabott papi ruhájában –, és az apa nagyon büszke volt csinos kisfiára. Mindent elmondott Dicknek, amit az életről tudott, nem sokat, de többnyire egyszerű, igaz dolgokat arról, hogy kell viselkedni; minden tapasztalatát megosztotta vele. – Egyszer egy idegen városban, mikor meghívtak papnak, egy zsúfolt terembe léptem be, zavartan álldogáltam, mert nem tudtam, ki itt a háziasszony. Sokan, ismerősök, siettek oda hozzám, de nem vettem róluk tudomást, mert hirtelen a szoba túlsó felében az ablak mellett felfedeztem egy ősz hajú

asszonyt. Odamentem hozzá, és bemutatkoztam. Ezután sok barátot szereztem a városban. Apja jó szívvel tette ezt – apja mindig biztos volt önmagában, mély büszkeséget érzett az iránt a két büszke özvegyasszony iránt, aki úgy nevelte, hogy azt higgye: nincs semmi magasabb rendű dolog a „jó ösztönöknél”: becsületnél, udvariasságnál és bátorságnál. Az apa mindig úgy gondolta, hogy felesége vagyonkája a fiát illeti, és évente négyszer mindig küldött neki egy csekket a kollégiumba és az orvosi egyetemre. Azok közé az emberek közé tartozott, akikről a talmi értékek korában sznob fölényességgel ezt mondogatták: „Igazi úriember, de a lendület, az hiányzik belőle.” Dick leküldetett egy újságért. Kerülgette az íróasztalán heverő táviratot, aztán kiválasztott egy Amerikába induló hajót, majd felhívta Nicole-t Zürichben, s míg várakozott, rengeteg minden jutott az eszébe, és azt kívánta, bárcsak mindig olyan jó lett volna, amilyen lenni akart.

HETEDIK FEJEZET Egy órán át, míg apja halálának mély hatása burkolta körül, szülőhazájának magasztos homlokzata, a New Yorki kikötő egyszerre tetszett szomorúnak és felemelőnek Dick szemében, de mikor már a parton volt, ez az érzés elenyészett, s nem is találta meg újra sem az utcákon, a szállodákban, sem azokon a vonatokon, melyek először Buffalóba, aztán onnan délre vitték, Virginiába, apja holttestével. Csak ahogy a helyi vonat cammogott vele Westmoreland megye alacsony erdőkkel borított agyagos táján, akkor érzett újra valami közösséget a környezettel; az állomáson egy ismerős csillagot, Chesapeake Bay felett meg egy hideg fényű holdat látott; hallotta a forduló szekerek csikorgó kerekeit, a kedves, ostoba hangokat, a renyhe, ősi folyók zúgását, melyek különböző lágyan hangzó indián nevek alatt folynak csöndesen. Másnap a temetőben apját elhelyezték a száz meg száz Diver, Dorsey és Hunter között. Jóleső érzés volt itt hagyni, itt, ahol csupa rokon veszi körül. Virágokat szórtak a barna, göröngyös földre. Dicket most már semmi sem kötötte ide, és nem is hitte, hogy valaha visszatér. Ott térdelt a kemény földön. Ezeket a halottakat mind ismerte, ismerte viharedzett arcukat, villogó kék szemüket, ismerte az inas, erőszakos testeket, a tizenhetedik század erdőmélyi homályából az új földből született lelkeket. „Isten veled, apám… Isten veletek, atyáim.”

A hosszú tetejű gőzösmólón az ember olyan országban van, amely már nem tartozik ide, de még oda sem tartozik. A fakó, sárga boltozat kiáltásoktól visszhangzik. Targoncák zörögnek tova nagy robajjal, hajóbőröndöket visznek, érezni már a tenger sós izét. Az ember siet ilyenkor, jóllehet rengeteg ideje van; a múlt, a szárazföld már mögötte van; a jövő izzó szájnak tűnik a hajó oldalában; a homályos, nyüzsgő folyosó maga a zűrzavaros jelen. Fent a hajóhídon a világ alkalmazkodik a látványhoz: összeszűkül. Az ember még egy Andorránál is kisebb köztársaság polgára, és többé már semmiben sem biztos. A pénztárnál üldögélő emberek éppen olyan furcsa formájúak, mint a kabinok; az utasok és barátaik szeméből megvetés árad. Nemsokára megszólal a hangos, gyászos hajókürt, és a hajó – az ember műve – hatalmasan megrázkódik és megindul. A móló és rajta az arcok tovasiklanak, és egy pillanatra a hajó olyan jószágnak tűnik, melyet véletlenül lemetszettek róluk; az arcok távolodnak, a hangokat már nem hallani, a móló egyetlen foltként beleolvad a rakpart homályába. A kikötő gyorsan megindul a tenger felé. S vele indult el Albert McKisco is, az újságok szerint a gőzös legértékesebb szállítmánya. McKisco divatos ember lett. Regényei kora legnemesebb íróinak utánzatai voltak, jó utánzatok, nem lebecsülendő teljesítmények, és ráadásul ahhoz is megvolt a képessége, hogy meglágyítsa és olcsóvá tegye azt, amit kölcsönvett, úgyhogy sok olvasóját elbűvölte az a könnyedség, mellyel írásait követni tudták. A siker jót tett neki: szerényebb lett. Világosan látta, mire képes – rájött, hogy több vitalitás van benne, mint a nála nagyobb tehetségekben, és arra is módja nyílt, hogy elért sikereit élvezze. – Még semmit sem csináltam – szokta mondani. – Nem hiszem, hogy igazi lángelme volnék. De ha tovább próbálkozom, esetleg még írok egy jó könyvet. – Ötször ugrott fejest alacsonyabb trambulinról. A múlt számtalan csalódása el volt felejtve. Az igazsághoz tartozik, hogy sikerének lélektani alapja a Tommy Barbannal vívott párbaj volt: ahogy annak emléke lassan elenyészett, úgy éledt újjá McKisco önbecsülése. Dick Divert a második napon fedezte fel, nézte, méregette, aztán barátságosan bemutatkozott neki, és leült melléje. Dick félretette olvasmányát, és néhány perc múlva, miután rájött a McKiscóban végbement változásra, arra, hogy ebből az emberből teljesen eltűnt az alacsonyabbrendűség zavaró érzése, őszinte öröme telt a vele való beszélgetésben. McKisco szélesebb témakörben volt „jól

informált”, mint Goethe – érdekes volt hallgatni azt a számtalan ügyes kombinációt, melyre mint saját véleményére hivatkozott. Felújították az ismeretséget, és Dick több alkalommal is velük ebédelt. McKiscóékat meghívták, hogy a kapitány asztalánál ebédeljenek, de születő sznobizmusuk sugallatára azt mondták Dicknek, hogy „ki nem állhatják azt az egész bandát”. Violetből igazi nagyasszony lett, előkelő divatszalonokban varratott, s el volt bűvölve azoktól a kis felfedezésektől, amelyeket jó házból való lányok már tíz-húsz éves korukban megejtenek. Az igazsághoz tartozik, hogy ezeket már anyjától eltanulhatta volna Boise-ban, de lelke legnagyobb szerencsétlenségére – Idaho kis mozijaiban született, és így nem volt ideje az anyjára. Most tartozott valahova – sok millió más emberrel együtt –, és boldog volt, bár férje, mikor feltűnően naivnak mutatkozott, még most is leintette. A McKisco házaspár Gibraltárban kiszállt. Másnap este Nápolyban Dick két lányból meg a lányok anyjából álló, elárvult és nyomorult családot szedett fel a szállodától az állomásra induló buszban. Már látta őket a hajón. Ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy segítsen rajtuk, és azok csodálják: hajdani vidámsága töredékeivel kápráztatta el őket; próbaképp borral vendégelte meg őket, és örömmel látta, hogy azok kezdik visszanyerni természetes emberi önzésüket. Ennek és annak képzelte őket, és mikor saját cselszövényébe belegabalyodott, túl sokat ivott, hogy illúzióját megőrizze, és a nők egész idő alatt csak arra gondoltak, hogy valami váratlan szerencse hullott az ölükbe. Ahogy telt-múlt az este, egyszer csak elbúcsúzott tőlük, és a vonat imbolyogva, szuszogva elindult vele Cassino és Frosinone felé. Kora reggel, miután holmi kísérteties amerikaiaktól búcsút vett a római pályaudvaron, Dick kissé kimerülten a Hotel Quirinalba hajtatott. A portán hirtelen kimeredt a szeme, és felkapta a fejét. Mintha az ital játszana vele s melengetné a gyomrát, a feje búbjáig elvörösödött, mert azt látta, akit itt látni akart, akiért idejött, azt a személyt, akiért átkelt a Földközi-tengeren. Rosemary is ugyanakkor pillantotta meg őt, felismerte, mielőtt még pontosan tudta volna, kicsoda; döbbenten nézett vissza rá, otthagyta a társaságában lévő lányt, és hozzásietett. Dick szinte megmerevedve, lélegzetét visszafojtva fordult Rosemary felé. Ahogy a lány a hallon keresztül feléje sietett, szépsége olyan volt, mint egy jól ápolt fiatal csikóé, melynek a patái villognak – szépsége szinte mellbe vágta Dicket; de mindez túlságosan hamar jött, úgyhogy csak egyet tehetett: leplezte fáradtságát, amennyire tudta. Hogy megfeleljen a lány csillogó szemű bizalmának, egy őszintétlen pantomimot produkált, mely ezt mondta: „Maga itt!… Milyen kicsi a világ!” S Rosemary kesztyűs keze ráfonódott Dicknek a pulton nyugvó kezére: – Dick… a Róma, nagyságod napja leáldozott című filmet forgatjuk itt… legalábbis ezt képzeljük; de bármelyik pillanatban szedhetjük a sátorfánkat. Dick keményen nézett rá, megpróbálta egy kissé lejjebb szállítani a lány önbizalmát, úgyhogy most Rosemary kevésbé közelről vehette szemügyre borostás arcát, az alvástól gyűrött ingét. Szerencsére Rosemary sietett. – Korán kezdünk, mert tizenegykor leszáll a köd… Hívjon fel két óra tájban. Szobájában Dick összeszedte magát. Leszólt a portára, hogy délben ébresszék, levetkőzött, és a szó szoros értelmében belemerült a mély álomba. Elaludta az ébresztőt is, de egy órakor frissen ébredt. Kipakolta a bőröndjét, az öltönyöket és a szennyest kiküldte. Megborotválkozott, félóráig feküdt egy kád forró vízben, aztán megreggelizett. A nap most ráragyogott a Via Nazionaléra, és mikor Dick beengedte az ajtófüggönyön, mint ódon rézkarikák csilingeltek a napsugarak. Míg arra várt, hogy az öltönyét kivasalják, elolvasta a Corriere della Será-t, és a következő dologról értesült: „Una novella di Sinclair Lewis »Wall Street« nella quale l'autore analizza la vita sociale di una piccola città americana.” [47]Aztán megpróbált Rosemaryre gondolni. Először semmi sem jutott az eszébe. Rosemary fiatal és elbűvölő, de Topsy is az. Gyanította, hogy

számtalan szeretője volt, s hogy az elmúlt négy évben ő is viszontszerette jó néhányukat. Igen, az ember sohasem tudja pontosan, mennyi teret foglal el egy másik ember életében. És mégis ebből a ködből bontakoztak ki érzelmei azok a legjobb kapcsolatok, mikor az ember ismeri az akadályokat, és mégis megpróbál egy viszonyt fenntartani. Visszaáramlott a múlt, és Dick meg akarta tartani Rosemaryt felajánlkozásának drága kis kagylójában, amíg ő teljesen magába nem olvasztja, amíg rajta kívül már nem is létezik. Megpróbálta összeszedni minden erejét, képességét, ami Rosemaryt vonzhatja; kevesebb volt ez az erő, mint négy esztendeje. Egy tizennyolc éves lány a serdülőkor felszálló ködén át nézhet egy harmincnégy éves férfit; de egy harmincnyolc éves férfit egy huszonkét éves nő már egyre tisztábban lát. S mi több, az előző találkozás idején Dick érzelmi életének tetőfokán volt; azóta lelkesedése sebeket kapott. Mikor az inas visszatért, fehér inget és gallért vett fel, fekete nyakkendőt kötött, és gyöngyös tűt szúrt bele; olvasószemüvegének zsinórja egy másik hasonló méretű gyöngyszemre hurkolódott, mely néhány hüvelyknyivel lejjebb volt. Most, hogy kialudta magát, arcára visszatért a sok-sok riviérai nyár pirosas barnasága, s bemelegítésképpen kézen állt egy széken, egészen addig, amíg a töltőtolla és az aprópénze ki nem hullott a zsebéből. Három órakor felhívta Rosemaryt, a lány arra kérte, menjen fel hozzá. Akrobatamutatványaitól még szédülten beugrott a bárba, hogy megigyon egy gin fizzt. – Hello, Diver doktor! Mert Rosemary ott tartózkodott a szállodában, Dick csakis ezért ismerte fel az illető férfiban Collis Clayt. Ugyanaz a régi önbizalom és az anyagi jólétnek ugyanaz a levegője lengte körül. – Tudja, hogy Rosemary itt van? – kérdezte Collis. – Összefutottam vele. – Firenzében voltam, és hallottam, hogy itt van, lejöttem hát a múlt héten. Rá sem ismertem arra a kis mama kedvencére. – Módosította a megjegyzését: – Már úgy értem, hogy olyan gonddal nevelték fel, és most micsoda nagyvilági nő… ha érti, mire gondolok. Higgye el, egyszerűen az ujja köré csavarta ezeket a római srácokat! És hogyan! – Maga Firenzében tanul? – Én? Igen, építészetet tanulok Firenzében. Vasárnap megyek vissza… a lóversenyek miatt vagyok itt. Dicknek nagy nehezen sikerült megakadályoznia, hogy Collis az italt ne a maga bárszámlájára írassa, mint egy tőzsdeügynök.

NYOLCADIK FEJEZET Mikor kilépett a liftből, egy hosszú, kanyargó folyosón ment végig, majd egy távoli hangra lett figyelmes, melynek gazdája egy kivilágított ajtóban álldogált. Rosemary volt, fekete pizsamában; a tálalóasztal még ott volt a szobában; Rosemary kávézott. – Maga még mindig nagyon szép – mondta Dick. – Sőt szebb, mint valaha. – Kávét, fiatalember? – Sajnálom, hogy olyan pocsékul néztem ki ma reggel. – Hát nem volt valami jó állapotban… Most már jól van? Kávét? – Köszönöm, nem kérek. – Kitűnően néz ki, reggel egy kicsit meg voltam ijedve. Amennyiben a stáb nem áll tovább, a jövő hónapban anya is idejön. Állandóan kérdezi, nem találkoztam-e magával itt, mintha azt hinné, szomszédok vagyunk. Mama mindig nagyon szerette magát… mindig úgy érezte, maga az, akivel nekem föltétlenül meg kell ismerkednem. – Örülök, hogy még nem felejtett el. – De még mennyire, hogy nem – biztosította Rosemary. – Egyáltalán nem felejtettem el. – Láttam a filmjeit – mondta Dick. – Egyszer levetíttettem magamnak az Apja lányá-t. Én ültem egyedül a nézőtéren. – Ebben a mostaniban is jó szerepem van, persze ha nem vágják ki a felét. Rosemary elment mögötte, és közben megérintette a vállát. Letelefonált a portára, hogy vigyék el az asztalt, aztán elhelyezkedett egy nagy fotelban. – Milyen kislány voltam, amikor magával találkoztam, Dick. Most már felnőtt nő vagyok. – Mindent tudni akarok magáról. – Hogy van Nicole… és Lanier és Topsy? – Jól. Gyakran emlegetik magát… Csengett a telefon. Míg Rosemary beszélt, Dick két regényt tanulmányozott – az egyiket Edna Ferber, a másikat Albert McKisco írta. Jött a pincér, elvitte az asztalt; asztal nélkül Rosemary még sokkal magányosabbnak látszott a fekete pizsamájában. –…vendégem van… Nem, nem túlságosan jól. El kell mennem a jelmeztervezőmhöz, hosszú próbám lesz… Nem, most nem… Mintha az asztal eltűntével Rosemary megkönnyebbült volna, és rámosolygott Dickre – ez a mosoly olyan volt, mintha ők ketten megszabadultak volna a világ minden gondjától-bajától, és a maguk kis mennyországában most béke lengené körül őket. – Ez is megvan – mondta Rosemary. – Tudja, hogy az elmúlt órát azzal töltöttem, hogy felkészültem magára? De újra megszólalt a telefon. Dick felállt, hogy kalapját levegye az ágyról, s a poggyásztartóra helyezze. Rosemary pedig rémülten takarta le kezével a kagylót: – Csak nem akar menni? – Nem. Mikor a beszélgetés véget ért, Dick megpróbálta, hogy irányt szabjon a délutánnak, és ezt mondta: – Remélem, most már lesz egy kis nyugalmunk. – Én is remélem – bólogatott Rosemary. – Aki most hívott, az valamikor ismerte az egyik másodunokatestvéremet. Képzelje el, ilyenekért hívogatnak fel! Rosemary hangulatvilágítást csinált a szobában, szerelmeseknek valót. Mi másért is akadályozná meg a lány, hogy ő nézhesse? Dick úgy küldte hozzá a szavait, mint a leveleket, mintha a szavak nem sokkal azelőtt búcsúztak volna el tőle, hogy elérték Rosemaryt. – Csak ülni itt maga mellett és meg sem csókolni… kínszenvedés. – Hevesen csókolóztak a szoba

közepén. Rosemary magához szorította D icket, aztán visszament a székéhez. Persze arról szó sem lehetett, hogy csak kellemesen érezzék magukat. Egy lépés előre vagy egy lépés hátra; mikor a telefon újra megszólalt, Dick nagy léptekkel átment a hálószobába, lefeküdt az ágyra, és kinyitotta Albert McKisco regényét. Aztán Rosemary bejött, és leült melléje. – A világon neked van a leghosszabb szempillád – jegyezte meg. – Újra az ifjúsági bálon vagyunk. A jelenlévők között megtaláljuk Miss Rosemary Hoytot is, bolondul a szempillákért… Rosemary megcsókolta, Dick lehúzta maga mellé az ágyra, úgyhogy most ott feküdtek egymás mellett, s aztán csak csókolóztak, míg el nem akadt a lélegzetük. Rosemary fiatalosan, mohón és izgatottan kapkodta a levegőt. Az ajka kissé cserepes volt, de a szája sarka puha, lágy. Megkülönböztethetetlen végtagok, kezek és ruhák gubanca voltak: csak Dick küszködő karjait, hátát, Rosemary nyakát és mellét lehetett kivenni. Ekkor Rosemary ezt suttogta: – Nem, most ne… Annak is megvan a maga ritmusa. Dick megfegyelmezte és agya egyik zugába szorította vissza a szenvedélyét, de mikor a törékeny alakot a karjába emelte, és Rosemary fél méternyire fölötte egyensúlyozott a levegőben, könnyedén így szólt: – Kedvesem… az nem számít. Ahogy ránézett, Rosemary tekintete megváltozott; valami örök holdfény bujkált benne. – Költői igazságszolgáltatás lenne, ha végül is te lennél az a bizonyos – mondta. Elszakította magát Dicktől, odament a tükörhöz, és kócos haját a kezével kezdte el fésülgetni. Hirtelen odahúzott egy széket az ágy mellé, és megcirógatta Dick arcát. – Mondd el magadról a teljes igazságot – követelte Dick. – Tudod. – Félig. De a dolgok még nem állnak össze bennem. Mindketten nevettek, de Dick nem hagyta annyiban. – Még mindig szűz vagy? – Neeem! – énekelte Rosemary. – Hatszáznegyven férfival feküdtem le… ha erre vagy kíváncsi. – Ez nem rám tartozik. – Pszichológiai esetnek akarsz? – Ahogy elnézlek, tökéletesen normális huszonkét éves lány vagy, aki 1929-ben él, s gyanítom, hogy megízlelted már egypárszor a szerelmet. – Az mind… kudarc volt – mondta. Dick nem tudott hinni neki. Nem tudta eldönteni, vajon a lány szándékosan épít-e falat kettejük közé, vagy mindez csupán arra szolgál, hogy egy végleges megadást még nagyobb jelentőséggel ruházzon fel. – Sétáljunk egyet a Pincióban – javasolta Dick. Gyorsan rendbe hozta a ruháját, és lesimította a haját. Itt volt a pillanat, s valahogy elmúlt. Három évig Dick volt az az ideál, melyhez Rosemary a többi férfit mérte, és alakja elkerülhetetlenül hősi méreteket öltött. Rosemary nem akarta, hogy olyan legyen, mint a többi férfi, és most mégis ugyanazok a követelések forogtak fenn, mintha egy részt ki akarna szakítani belőle, amit aztán zsebre vághat, és magával vihet. Ahogy a pázsit, a kerubok és filozófusok, faunok és szökőkutak között sétáltak, Rosemary kedvesen belekarolt, többször is megigazította a karját, hogy a lehető legkényelmesebb helyzetben legyen, mintha most már örökre ott maradna. Letépett egy rügyet, felbontotta, de nem találta benne a virágot. Mikor Dickre nézett, az arcáról látta, hogy ugyanazt akarja, amit ő, megfogta hát a férfi kesztyűs kezét, és megcsókolta. Aztán mint egy kisgyerek, ugrabugrált neki, Dick elmosolyodott, ő meg nevetett, és kezdték magukat kitűnően érezni. – Ma este nem lehetek veled, szívem, mert már régebben elígérkeztem. De ha holnap korán

felkelsz, kiviszlek a forgatásra. Dick egyedül vacsorázott a szállodában, korán lefeküdt, és másnap reggel fél hétkor találkozott a hallban Rosemaryvel. A lány frissen és üdén ragyogott a reggeli napsütésben. Áthaladtak a Porta San Sebastianón, aztán végig a Via Appián, míg végül a Forumra érkeztek, egy akkora díszlethez, mely nagyobb volt, mint maga a Forum. Itt Rosemary átadta egy férfinak, aki körbevezette a hatalmas díszletfalak között: az ülések boltívei, hosszú sorai meg a homokkal felszórt aréna között. Rosemary egy színpadon tevékenykedett, mely a keresztény foglyok börtönét jelképezte, és ők odamentek, és figyelték Nicoterát, a sok jövendő Valentino egyikét, amint egy tucat női „fogoly” előtt páváskodik és pózol, a nők meg bánatos és pillafestéktől eltorzult szemmel nézik. Rosemary jelent meg térdig érő tunikában. – Ezt jól figyeld meg – súgta oda Dicknek. – Kíváncsi vagyok a véleményedre. Mindenki, aki a musztert látta, azt mondja… – Mi az a muszter? – Mikor levetítik, amit előző nap forgattak. Azt mondják, most először volt bennem sex-appeal. – Nem vettem észre. – Ó, te! Igenis, van sex-appealem. A leopárdbőrbe öltözött Nicotera figyelmesen beszélgetett Rosemaryvel, míg a fővilágosító a rendezővel tárgyalt, és közben rá is támaszkodott. Végül a rendező durván lelökte a fővilágosító kezét, és megtörölte izzadó homlokát, Dick idegenvezetője pedig megjegyezte: –Megint rájött a dili. – Kire? – kérdezte Dick, de mielőtt még a férfi felelni tudott volna, a rendező sietett oda hozzájuk. – Kire jött rá… Magára jött rá. – Indulatosan beszélt Dickhez, mintha ő lenne a döntőbíró: – Ha rájön a dili, azt hiszi, mindenkire rájött! – Egy pillanatig még szúrósan nézett az idegenvezetőre, aztán összecsapta a tenyerét: Oké… mindenki a fedélzetre. Dick úgy érezte, mintha egy nagy veszekedő családot látogatott volna meg. Egy színésznő jött oda hozzá, és öt percig abban a hiszemben beszélgetett vele, hogy színész, és a minap érkezett Londonból. Mikor tévedésére rájött, pánikszerűen elmenekült. A társaság nagyobbik része vagy kimondottan felsőbbrendűségi, vagy kimondottan alsóbbrendűségi érzéseket táplált a külvilággal szemben, de inkább az előbbi érzés uralkodott közöttük. Derék és szorgalmas emberek voltak: előkelő pozíciót foglaltak el annak a nemzetnek az életében, amely már egy évtizede semmi mást nem akart, csak hogy szórakoztassák. Mihelyt a könnyű köd leszállt, a forgatás véget ért kitűnő megvilágítás a festőknek, de nem a kameráknak, össze sem hasonlítható a tiszta kaliforniai levegővel. Nicotera egészen a kocsiig kísérte Rosemaryt, súgott neki valamit-s mikor elbúcsúzott tőle, Rosemary nem mosolyodott el. Dick és Rosemary együtt ebédeltek a Castelli dei Cesariban, gyönyörű vendéglő egy villa teraszán; a teraszról egy romos térre láttak, a hosszú bomlási folyamat egyik emlékművére. Rosemary koktélt ivott és nagyon kevés bort, Dick pedig éppen eleget, hogy elégedetlensége elpárologjon. Aztán visszahajtattak a szállodába, kipirulva és boldogan, valami emelkedett nyugalomban. Rosemary azt akarta, hogy szeressék, szerették is, és ami mint gyermeki fellángolás kezdődött a tengerparton, most végre beteljesedett.

KILENCEDIK FEJEZET Rosemary előzőleg egy újabb vacsorameghívást kapott, a stáb valamelyik tagjának a születésnapjára. A szálloda halljában Dick Collis Clayvel futott össze, s ezért azt mondta, hogy dolga van az Excelsiorban. Megivott egy koktélt Collisszal, és enyhe elégedetlensége türelmetlenséggé kristályosodott – most már semmi mentséget nem találhatott rá, hogy lóg a klinikáról. Ez nem érzelmi ügy volt, inkább csak romantikus emlék. Nicole a felesége volt – túlságosan is gyakran fájt a szíve miatta, de Nicole mégiscsak a felesége. A Rosemaryvel töltött idő kicsapongás volt – a Collisszal eltöltött idő viszont nulla volt a négyzeten. Az Excelsior bejáratánál Baby Warrenba botlott. Szép nagy szeme, mint két márványgolyó, meglepődve és fürkészőn nézett rá. – Azt hittem, Amerikában van, Dick. Nicole is itt van? – Nápolyon át jöttem vissza. Dick fekete karszalagja eszébe juttatta kötelességét: – Nagy fájdalommal értesültem a tragédiáról. Muszáj volt együtt ebédelniük. – Meséljen mindenről – kérte Baby. Dick előadta a maga változatát, s közben Baby a homlokát ráncolta. Úgy találta szükségesnek, hogy a húga életében bekövetkezett katasztrófáért mást okoljon. – Maga szerint Dohmler doktor kezdettől fogva helyesen kezelte? – Nincs sok változatosság a módszerekben… persze az embernek meg kell próbálni megtalálni azt az egyetlen személyt, aki az adott különleges kóresettel boldogulni tud. – Dick, én nem akarok tanácsot adni magának, és nem is értek hozzá sokat, de maga szerint nem tenne jót neki egy kis változás?… Ha kikerülne a betegségnek, bajnak abból a légköréből, s kint élne a világban, mint a többi ember? – De hát maga ragaszkodott annyira a klinikához – emlékeztette Dick. – Maga mondta, hogy soha nem érezné magát biztonságban miatta… – Az akkor volt, mikor olyan remeteéletet folytattak a Riviérán, fent a dombon, távol mindenkitől. Nem arra gondolok, hogy ahhoz az életmódhoz térjenek vissza. Például mit szólna Londonhoz? Az angol a legkiegyensúlyozottabb fajta a világon. – Nem az – tiltakozott Dick. – De igen. Ismerem őket. Arra gondoltam, hogy kivehetnének egy házat Londonban, tavaszra… tudok egy bűbájos kis fészket a Talbot téren, azt megkaphatnák bebútorozva. Szóval ott élnének, a józan, kiegyensúlyozott angolok között. Baby elmondta volna neki az összes régi, 1914-es reklámszöveget, ha Dick nem neveti el magát, és nem szól közbe: – Olvastam egy könyvet Michael Arlentől, és ha az… Baby legyintett egyet a salátáskanállal, s ezzel porig zúzta Michael Arlent. – Ő csak a degeneráltakról ír. Én az igazi angolokra gondoltam. Hogy Baby így elparentálta a barátait, helyüket Dick agyában azoknak az idegen, közömbös arcoknak a képe töltötte be, akik a kis európai szállodákban nyüzsögnek. – Persze nem az én dolgom – ismételte meg Baby, mintegy előjátékul az újabb próbálkozáshoz –, de otthagyni egyedül abban a légkörben… – Azért mentem Amerikába, mert meghalt az apám. – Ezt teljesen megértem, mondtam is, hogy mennyire együtt érzek magával. – Nyakláncának üveggyöngyeivel játszott. – De hát annyi pénzünk van. Mindenre elég, s arra kellene felhasználni, hogy Nicole rendbe jöjjön. – Először is én nem tudom magam elképzelni Londonban. – Miért nem? Szerintem maga ott éppúgy tudna dolgozni, mint másutt.

Dick hátradőlt, és nézte Babyt. Ha valaha is gyanította volna azt a régi mocskos igazságot, Nicole betegségének igazi okát, Baby egészen biztosan úgy dönt, hogy nem vesz tudomást a dologról, és besöpri egy kis poros kamrába, mint azokat a festményeket, melyeket tévedésből vásárolt meg. A beszélgetést az Ulpiában folytatták, ahol Collis Clay jött az asztalukhoz, leült hozzájuk. A boroshordókkal teli pincében egy tehetséges gitáros játszotta és énekelte a Suona Fanfara Miá-t. – Lehet, hogy Nicole-nak nem rám lett volna szüksége – mondta Dick. – Bár valószínűleg akkor is egy magam fajtához ment volna hozzá, olyanhoz, akire, úgy hiszi, számíthat. – Maga szerint más oldalán boldogabb lenne? – Baby hirtelen hangosan kimondta, amit gondolt. – Persze, el lehetne intézni. Csak amikor Dick önkéntelenül is elnevette magát, és úgy nevetett, hogy belegörbült, csak akkor döbbent rá, milyen pimasz volt ez a megjegyzés. – Ó, hát ne értsen félre! – kérte Dicket. – Egy pillanatra se higgye, hogy nem vagyunk hálásak mindazért, amit tett. És tudjuk, hogy magának is nehéz idők voltak ezek… – Az isten áldja meg – tiltakozott Dick. – Ha nem szeretném Nicole-t, akkor egész más lenne a helyzet. – De maga szereti Nicole-t? – kérdezte Baby riadtan. Collis Clay most már rájött, miről folyik a beszélgetés, ezért Dick sürgősen más mederbe terelte: – Hát talán beszélgessünk valami másról… például magáról. Miért nem megy férjhez? Úgy hallottuk, hogy eljegyezte magát Lord Paleyvel, az unokaöccsével annak a… – Ó, nem. – Baby egyszeriben zárkózott lett. – Az a múlt évben volt. – Miért nem megy férjhez? – kérdezte Dick makacsul. – Nem is tudom. Az egyik férfi, akit igazán szerettem, meghalt a háborúban, a másik meg kijátszott. – Beszéljen erről. Beszéljen a magánéletéről, Baby, arról, hogy mik a nézetei. Maga erről sosem beszél… folyton csak Nicole-ról tárgyalunk. – Mindketten angolok voltak. Nem hinném, hogy lenne előkelőbb típus a világon egy elsőrangú angolnál. Ha van is, én nem találkoztam ilyennel. Ez az ember… ó, hosszú história. És maguk is utálják, ugye, a hosszú históriákat? – De még mennyire! – mondta Collis. – Dehogyis… nagyon kedvelem őket, ha jók. – Ehhez maga ért igazán, Dick. Maga egy egész társaságban tudja tartani a lelket azzal, hogy itt-ott elejt egy mondatot vagy valami frázist. Szerintem ehhez csodálatos tehetsége van. – Trükk az egész – mondta Dick kedvesen. Most már három Baby-féle nézettel nem értett egyet. – Persze én szeretem a formaságokat… szeretem, ha a dolgok rendjén mennek és imponálóan. Maga nyilván nem szereti, de el kell ismernie, ez a jele annak, hogy bennem legbelül minden rendben van. Dick még arra sem szánta rá magát, hogy megcáfolja. – Persze tudom, az emberek azt mondják, ez a Baby Warren végigfutkossa egész Európát, a szenzációkat hajhássza, s a legjobb dolgokat mulasztja el az életben, de én egészen más véleményen vagyok, szerintem azon kevesek közé tartozom, akik a legjobb és legszebb dolgok után kutatnak. Korunk legérdekesebb embereit ismerem. Hangját elnyomta az újabb gitárszám duruzsolása, de Baby túlbeszélte a lármát: – Követtem el néhány nagy hibát is… –…csak a legnagyobbakat, Baby. Baby valami gúnyos szikrát fedezett fel Dick szemében, és témát változtatott. Úgy látszott, lehetetlen, hogy szót értsenek egymással. De volt valami benne, amit Dick csodált, így hát egy sereg bók kíséretében tette le az Excelsiornál, s a bókoktól Baby egészen felvidul.

Rosemary ragaszkodott hozzá, hogy másnap Dickkel ebédeljen. Egy kis trattoriába mentek, a tulajdonosa olasz volt, aki korábban Amerikában dolgozott, és ők sonka-tojást ettek és palacsintát. Aztán visszamentek a szállodába. Dicknek az a felfedezése, hogy nem szerelmes a lányba, és az sem belé, inkább növelte, mint csökkentette Rosemary iránt táplált szenvedélyét. Most, hogy biztosan tudta: még egyszer nem lép be újra a lány életébe, Rosemary lett számára a „másik” asszony. Dick feltételezte, hogy a legtöbb férfi sem gondol másra, amikor arról beszél, hogy szerelmes – nem a lélek vad alámerülésére gondol, nem arra, hogy a színek valami homályos árnyalatba vakulnak bele, mint amilyen Nicole iránti szerelme volt. Hogy Nicole meghal, hogy örök szellemi sötétségbe süllyed, hogy mást szeret – az ilyen gondolatokról egyszerűen fizikai rosszullétet érzett. Nicotera ott volt Rosemary szobájában, szakmai dolgokról csevegtek. Mikor Rosemary finoman a tudtára adta, hogy távozhat, humoros bocsánatkérések közepette búcsúzott el, és meglehetősen szemtelenül Dickre kacsintott. A telefon persze megint felcsörömpölt, és Rosemary pontosan tíz percig beszélt. Dick kezdte elveszíteni a türelmét. – Menjünk fel az én szobámba – javasolta. A lány beleegyezett. Ott feküdt Dick térdén a hatalmas sezlonon; Dick ujjai a lány hajának kedves fürtjei között futkároztak. – Hadd legyek kíváncsi megint – mondta Dick. – Mit akarsz tudni? – A férfiakra vagyok kíváncsi. Meghalok a kíváncsiságtól. – Arra gondolsz, hogy miután találkoztam veled? – Vagy azelőtt. – Ó, nem. – Rosemary meg volt rendülve. – Azelőtt nem volt semmi. Te voltál az első férfi, aki igazán izgatott. Most is te vagy, aki igazán izgat. – Elgondolkodott. – Körülbelül egy éve volt, úgy hiszem. – Ki volt az? – Ó, csak egy férfi. Dick lecsapott rá. – Fogadok, pontosan el tudok mindent mondani a dologról: az első kaland nem volt kielégítő, azután hosszú szünet következett. A második már jobb volt, de te nem voltál szerelmes abba a férfiba. A harmadik már… Tovább kínozta magát. – Aztán volt egy igazi ügyed, amely magától múlt el, és akkorra már féltél, hogy semmit sem tudsz adni annak a férfinak, akit majd egyszer igazán megszeretsz. – Egyre inkább viktoriánusnak érezte magát. – Aztán volt még vagy hat, amolyan kis epizód, így van? Rosemary nevetett, és közben potyogtak a könnyei. – Nagyobbat már nem is tévedhettél volna – mondta Dick megkönnyebbülésére. – De eljön a nap, amikor majd találkozom valakivel, és szeretni fogom és szeretni fogom, és soha nem eresztem el. Megszólalt a telefon, és Dick Nicotera hangját hallotta, Rosemaryt kereste. Tenyerével letakarta a kagylót. – Akarsz vele beszélni? Rosemary odament a telefonhoz, és gyors olasz beszédbe kezdett, amelyet Dick nem értett. – Ez a telefonálgatás rengeteg időt vesz el – mondta. – Már négy óra elmúlt, és ötkor randevúm van. Legjobb lesz, ha Signor Nicoterával játszol tovább. – Ne csacsiskodj. – Akkor viszont úgy hiszem, amíg én itt vagyok, őt illene kikapcsolnod. – Nehéz. – Rosemary sírva fakadt. – Dick, nagyon szeretlek, senkit sem szerettem még ennyire. De mit tudsz te adni nekem? – Miért? Nicotera mit tud adni?

– Az egészen más. „Mert az ifjúság szól az ifjúsághoz.” – Egy bájgúnár! – mondta Dick. Szinte eszét vette a féltékenység, és nem kívánta, hogy újból megsebezzék. – Gyerek még – szipogott Rosemary. – Tudod, hogy elsősorban a tied vagyok. Dick viszonzásul átölelte, de Rosemary fáradtan hátradőlt; Dick úgy tartotta egy pillanatra a karjai közt, mintha egy adagio-tétel ért volna véget: Rosemary lehunyta a szemét, a haja lógott lefelé, mint egy vízbefúlté. – Eressz el, Dick. Még soha életemben nem éreztem magam ilyen összezavarodottnak. Dick egy zord vörös ragadozó madár volt, és Rosemary ösztönösen elhúzódott tőle, ahogy Dick alaptalan féltékenysége egyre inkább mint hó borította el a józan megfontolás és megértés tájait, ahol ő otthon érezte magát. – Az igazságot akarom tudni – mondta Dick. – Hát jó. Sokat vagyunk együtt, el akar venni feleségül, de én nem akarok hozzámenni. Elég ennyi? Mit vársz tőlem, mit tegyek? Te sohasem kérted meg a kezemet. Azt akarod, hogy örökre olyan félkegyelműekkel szaladgáljak, mint Collis Clay? – A múlt éjszaka Nicoterával voltál? – Ez nem tartozik rád – zokogta a lány. – Bocsáss meg, Dick, valóban rád tartozik. Te meg anya vagytok ketten ezen a világon, akik még érdekelnek. – Mi van ezzel a Nicoterával? – Mit tudom én! Sikerült végre eljutnia a bizonytalanságnak abba az állapotába, amely a legjelentéktelenebb megjegyzéseket is burkolt jelentőséggel ruházza fel. – Úgy érzel iránta, mint irántam Párizsban? – Mikor veled vagyok, nyugalmat érzek és boldogságot. De Párizsban egészen más voltál. Az ember sohasem tudja, hogyan érzett valamikor. Te tudod? Dick felállt, és elkezdte összeszedni a szmokingját – ha a világ minden keserűségét és gyűlöletét a szívében kell is felhalmoznia, ebbe a lányba még egyszer nem szeret bele. Akkor sem. – Mit törődöm én Nicoterával! – jelentette ki Rosemary. – De holnap a stábbal Livornóba kell mennem. Ó, miért kellett ennek megtörténnie? – Újra patakokban folyt a könnye. – Micsoda szégyen! Miért jöttél ide? Miért nem csak az emlékeink maradtak meg? Úgy érzem magam, mintha anyával civakodtam volna. Mikor Dick elkezdett öltözködni, Rosemary felállt, és az ajtóhoz ment. – Nem megyek el a ma esti partyra. – Ez volt az utolsó próbálkozása. – Veled maradok. Különben sem akarok sehova se menni. Az árhullám megint fenyegetően közeledett hozzá, de Dick kitért előle. – A szobámban leszek – mondta Rosemary. – Isten veled, Dick. – Isten veled. – Ezt a szégyent, ezt a szégyent! Ó, ezt a szégyent! Most mi lesz? – Már hosszú ideje én is ezt kérdem magamtól. – Miért hoztad ezt rám? – Azt hiszem, én vagyok a fekete halál – mondta Dick lassan. – Úgy látszik, többé nem boldogságot hozok az emberekre.

TIZEDIK FEJEZET Vacsora után öten voltak a Quirinal bárjában, egy előkelő olasz kurtizán, aki a bárszéken ült, és a mixer unott „Si… si… si… „-jei ellenére is makacsul fecsegett tovább; egy világos bőrű, sznob egyiptomi, aki egyedül üldögélt, és rá sem hederített a nőre, valamint a két amerikai. Dick mindig együtt élt a környezetével, míg Collis Claynek máshol járt az esze, a legerősebb benyomások is kihullottak abból a felvevőkészülékből, mely már réges-rég elromlott, úgyhogy Dick csak beszélt, Collis meg hallgatott, mint az az ember, aki némán üldögél egy családi perpatvar közepette. – Ma délután a sógornőmmel teáztam az Excelsiorban. Mi kaptuk az utolsó szabad asztalt, utánunk két férfi jött be az étterembe, asztalt keresett, de egyetlen üresét sem talált. Az egyikük odalépett hozzánk, és megkérdezte: „Nem ezt az asztalt foglalták le Orsini hercegnőnek?” Mire én azt válaszoltam: „Nem volt rajta semmiféle cédula”, erre ő: „De szerintem ezt foglalták le a hercegnőnek.” Válaszra sem méltattam. – S aztán mit csinált az a férfi? – Visszavonult. – Dick megfordult a székében. – Nem szeretem ezeket az embereket. Tegnap Rosemaryt csak két percre hagytam kint egy üzlet előtt, s máris ott termett egy katonatiszt: fel-alá sétált előtte, és szalutált neki. – Én nem tudom – mondta Collis egy pillanat múlva. – Én inkább itt vagyok, mint Párizsban, ahol percenként kizsebelik az embert. Collis jól érezte magát, és ellenállt minden kísérletnek, ami jó közérzetét akarta felhőbe vonni. – Nem tudom – hajtogatta. – Én jól érzem itt magam. Dick maga elé idézte azt a képet, amely néhány nappal ezelőtt ragadt meg benne, és alaposan szemügyre vette. A séta az American Express felé, a Via Nazionale illatos cukrászdái előtt, végig a Spanyol Lépcsőkhöz vezető büdös alagúton, ahol jókedve magasra csapott a virágárusstandok s az előtt a ház előtt, ahol Keats meghalt. Őt csak az emberek érdekelték; a helyeket kizárólag az időjárás szempontjából vette figyelembe, mindaddig, amíg valami kézzelfogható esemény színes lepelbe nem burkolta őket. Róma Rosemaryről való álmának végét jelentette. Egy liftesfiú lépett oda hozzá, és egy cédulát adott át neki. Nem mentem el az estélyre – szólt az üzenet. – Fent vagyok a szobámban. Holnap kora reggel indulunk Livornóba. Dick borravaló kíséretében visszaadta a kártyát a fiúnak. – Mondja meg Miss Hoytnak, hogy nem talált meg. Aztán Collishoz fordult, és azt javasolta, hogy menjenek át a Bonbonieribe. Végigmustrálták a bárpultnál ülő prostituáltat azzal a minimális érdeklődéssel, melyet „szakmája” megkövetelt tőlük: a nő csillogó-merészen visszanézett rájuk; aztán átmentek az üres hallon – a függönyök redőiben viktoriánus szellem porosodott –, odabólintottak az éjszakai portásnak, aki az éjszakai szolgákhoz illő keserű alázattal viszonozta a gesztusukat. Majd taxiba szálltak, s a taxi komor utcákon át vitte őket egyre mélyebbre a nyirkos novemberi éjszakában. Az utcákon egyetlen nőt sem láttak, csak sápadt férfiakat nyakig gombolt sötét felöltőkben: egy hideg kőoszlop mellett álldogáltak csoportosan. – Istenem! – sóhajtott fel Dick. – Mi baj? – Eszembe jutott az a délutáni férfi: „Ezt az asztalt Orsini hercegnő részére foglalták le.” Tudja, mik ezek a régi olasz családok? Banditák, ezek kaparintották meg a templomokat és a palotákat, miután Róma széthullott, és a népek kizsákmányolója lett.

– Szeretem Rómát – hajtogatta Collis. – Miért nem ment ki a lóversenyre? – Nem szeretem a lóversenyt. – De az összes nő oda… – Tudom, nem erezném jól magam. Én Franciaországot szeretem, ahol mindenki Napóleonnak hiszi magát… Itt meg mindenki Krisztusnak. A Bonbonieriben lementek egy faburkolatú lokálba, mely reménytelenül mulandónak tetszett a hideg kövek közt. Az unatkozó zenekar tangót játszott, s a széles parketten tíz-tizenkét pár táncolt olyan mesterkélt könnyedséggel, ami az amerikai szemet kimondottan bántotta. Rengeteg volt a pincér a teremben, úgyhogy nyoma sem volt a sürgölődésnek, amit néhány izgő-mozgó ember szokott véghezvinni, a levegőben valami várakozáshangulat – talán arra vártak, hogy valami, talán a tánc, az éjszaka, azoknak az erőknek az egyensúlya, amelyek ezt az egészet összetartják, megszűnjék. Mindez megnyugtatta a fogékony vendéget, hogy bármit keres is itt, hiába keresi. Ezt Dick is azonnal látta. Körülnézett, azt remélte, szeme tán megakad valamin, úgyhogy a lélek képzelőerő híján is kibírja itt egy óráig. De semmit nem talált, és egy pillanat múlva vissza is fordult Collishoz. Néhány újabb felfedezéséről tájékoztatta; untatta, hogy hallgatójának olyan rövid az emlékezete, hogy semmire sem reagál. Félóra múlva Dick már úgy érezte, vitalitása Collis Clay társaságában kimondottan károsodást szenved. Megittak egy üveg olasz mousseux-t, és Dick sápadtabb lett és egyre hangosabb. Az asztal fölött magához intette a zenekar vezetőjét; hatalmas bahamai néger volt, sunyi és modortalan, és néhány perc múlva ki is tört a botrány. – Maga hívott meg az asztalához. – Úgy van. És adtam magának ötven lírát, igaz? – Úgy van. Úgy van. Úgy van. – Úgy van, én adtam magának ötven lírát, igaz? Aztán idejött, és felszólított, hogy dugjak még be valamennyit a trombitájába. – Maga hívott meg az asztalához, igaz? Maga hívott, igaz? – Én hívtam az asztalomhoz, de adtam ötven lírát, igaz? – Úgy van. Úgy van. A néger savanyú képpel felállt, elment, Dicket még morcosabb hangulatban hagyta ott. De megpillantott egy lányt a terem másik oldalán, a lány rámosolygott, és a sápadt római figurák Dick körül udvariasan, tisztes távolságba vonultak vissza. Fiatal angol lány volt, szőke, az arca egészséges, csinos angol arc, és olyan hívogatóan mosolygott, hogy Dick azonnal értette a helyzetet – ez a mosoly még a felajánlkozás aktusában is a test ellen vallott. – Hát ha ez nem adu ász, akkor én nem értek a kártyához – mondta Collis. Dick felállt, odament a lányhoz. – Szabad? Az a középkorú angol úr, akivel a lány üldögélt, csaknem bocsánatkérően mondta: – Én úgyis mindjárt megyek. Dick az izgalomtól kijózanodva táncolt; a lány a legkellemesebb angol erények foglalata volt; tenger-ölelte, szép, biztonságos kertek regéje bujkált tiszta hangjában, és mikor Dick hátrahajolt, hogy a szemébe nézzen, olyan őszintén mondta neki, amit mondott, hogy a hangja beleremegett. A lány megígérte, ha lovagja végül is eltávozik, átül az ő asztalukhoz. Visszatértét az angol ismételt bocsánatkéréssel és mosollyal fogadta. Mikor Dick visszament az asztalához, újabb üveg spumantét rendelt. – Mintha láttam volna már valamelyik filmben – mondta. – Nem jövök rá, kicsoda. – Türelmetlenül hátrapillantott. – Kíváncsi vagyok, miért nem jön már. – Szívesen bekerülnék a filmiparba – mondta Collis elgondolkodva. – Pillanatnyilag úgy van, hogy

beállók apám üzletébe, de nem nagyon vonz a dolog. Egy atlantai hivatalban ülni húsz éven át… Hangja ellenállt az anyagi civilizáció szorításának. – Maga túl jó erre a dologra, mi? – kérdezte Dick. – Nem erre gondoltam. – Dehogynem. – Honnan tudja, mire gondolok? Maga miért nem praktizál, ha annyira szeret dolgozni? Dick ekkorra már mindkettőjüket szerencsétlenné tette, de ugyanakkor az italtól egyre homályosabban látták a világot, és egy pillanat alatt mindent elfelejtettek; Collis búcsúzott, melegen kezet ráztak. – Gondolja meg még egyszer – mondta Dick bölcsen. – Mit? – Tudja. – Vagyis azt, hogy Collis álljon be apja üzletébe: megfontolt, jó tanács volt. Collis elballagott a semmibe. Dick megitta, ami még az üvegben maradt, aztán újra táncolt az angol lánnyal, makrancos testét merész forgásokkal és határozott, szigorú léptekkel igázta le. A legfigyelemreméltóbb dolog most következett. Táncolt a lánnyal, aztán a zene elhallgatott – és a lány eltűnt. – Nem látta? – Kit? – Azt a lányt, akivel táncoltam. Hirtelen eltűnt. Biztos itt van még az épületben. – Ne! Oda ne! Az a női vécé! Dick megállt a bárpultnál. Két férfi lézengett még ott, de Dicknek eszébe sem juthatott, hogy beszédbe elegyedjen velük. Elmondhatott volna nekik mindent Rómáról meg a Colonna és a Gaetani családok sötét múltjáról, de rájött, hogy ez kezdetnek túlságosan is brutális lenne. A trafikospultról egy sor Lencsi-baba potyogott le hirtelen a padlóra; a balesetet nagy zűrzavar követte, és Dick úgy érezte, mindennek ő az oka, visszament hát a terembe, és megivott egy csésze feketét. Collis elment, az angol lány is elment, és úgy látszott, nincs már mit tenni, mehet vissza a szállodába, és feküdhet le komor szívvel. Kifizette a számláját, fogta a kalapját és a kabátját. Piszkos víz folydogált a csatornákban és a durva macskakövek között, miazmás pára érkezett a Campagna felől, kimerült kultúrák izzadságszaga mocskolta be a reggeli levegőt. Négy taxisofőr vette körül, apró, táskás szemük sötéten guvadt Dickre. Az egyiket, aki pimaszul az arcába bámult, durván félretolta. – Quanto al Hotel Quirinal? – Cento lire.[48] Hat dollár. Dick a fejét rázta, harminc lírát ajánlott fel, mely a nappali díjnak a kétszerese volt, de a sofőrök csak vonogatták a vállukat, és ott akarták hagyni. – Trenta-cinque lire e mancie – mondta Dick határozottan. – Cento lire.[49] Angolul tört ki: – Fél mérföldre? Negyven líráért elvisznek oda. – Azt már nem. Nagyon fáradt volt. Kinyitotta az egyik taxi ajtaját, és beszállt. – A Quirinal-szállodába! – mondta a sofőrnek, aki makacsul álldogált az ajtón kívül. – Ne vigyorogjon már olyan hülyén, hanem vigyen a Quirinalba. – Azt már nem. Dick kiszállt. A Bonbonieri bejáratánál valaki a sofőrökkel tárgyalt, valaki, aki most megpróbálta a sofőrök viselkedését megmagyarázni Dicknek; aztán az egyik megint odament hozzá, kitartóan hadonászott, de Dick félrelökte az útjából.

– A Quirinal-szállóba akarok menni. – Azt mongya: egyszáz líra – magyarázta a tolmács. – Értem. Ötven lírát adok neki. Tűnjön el innen. – Ez annak az erőszakos fráternek szólt, aki most megint odasompolygott. A férfi ránézett, és gúnyosan kiköpött. A héten felgyülemlett szenvedélyes türelmetlenség most hirtelen feltört Dickből, és egy pillanat alatt kirobbant belőle az erőszak, hazája tiszteletre méltó, hagyományos megnyilatkozása; előrelépett, és pofon vágta a férfit. Rárontottak, fenyegetően hadonásztak, de hiába próbáltak a közelébe férkőzni – Dick a falnak vetette a hátát, és vaktában ütött, s közben nevetett is, és néhány percig ennek a csataparódiának, a célt tévesztett és elcsúszott, néma ütéseknek a látványa imbolygott ide-oda a bejárat előtt; aztán Dick megbotlott és elesett; megsérült, de talpra állt, birkózott, de az ellenséges karok hirtelen eleresztették. Új hangot hallott, új veszekedést, de ő csak nekidőlt a falnak, lihegett, és magánkívül volt, hogy ilyen méltatlan helyzetbe keveredett. Látta, senki sem érez együtt vele, de képtelen volt elhinni, hogy ő a hibás. A rendőrségre mentek, hogy ott intézzék el a dolgot. A kalapját visszakapta, valaki könnyedén belekarolt, aztán a taxisok kíséretében befordult a sarkon, és egy csupasz barakkba lépett be, ahol az egyetlen villanykörte homályos fényében carabinierik lebzseltek. A kapitány az íróasztalnál ült, az a félhivatalos külsejű egyén, aki a csatának véget vetett, odalépett hozzá, hosszú beszédet vágott ki olaszul, olykor Dickre mutatott, és hagyta, hogy félbeszakítsák a sofőrök, akikből ki-kitört a méltatlankodás és szitkozódás. A kapitány elkezdett türelmetlenül bólogatni. Felemelte a kezét, és a hidrafejű szóáradat, néhány búcsú felkiáltástól kísérve, végre elhalt. Aztán a kapitány Dickhez fordult: – Beszélni italiano? – kérdezte. – Nem. – Beszélni français? – Oui – mondta Dick mogorván. – Alors. Écoute. Va au Quirinal. Espèce d'endormi. Écoute: vous êtes saoul. Payez ce que le chauffeur demande. Comprema vous?[50] Dick megrázta a fejét. – Non, je ne veux pas. – Comme? – Je paierai quarante lires. C'est bien assez.[51] A kapitány felállt. – Écoute! – kiáltotta vészjóslóan. – Vous êtes saoul. Vous avez battu le chauffeur. Comme ci, comme ça. – Először a jobb, majd a bal kezével hadonászott. – C'est bon que je vous donne la liberté. Payez ce qu'il a dit – cento lires. Va au Quirinal.[52] Dick a megaláztatástól dühöngve bámult vissza rá. – Rendben van. – Vakon az ajtó felé fordult: ott állt előtte gúnyosan mosolyogva és bólogatva az a férfi, aki idehozta a kapitányságra. – Hazamegyek – kiáltotta Dick –, de először még elintézem ezt a jómadarat! Elment a bámuló carabinierik előtt, egészen a vigyorgó arcig ment, aztán a bal öklével hatalmasat húzott be az állkapcsára. A férfi a földre zuhant. Egy pillanatig ott állt fölötte vad diadalmámorban – de mihelyt az első kétség átsuhant rajta, forogni kezdett vele a világ; leütötték, öklök és csizmák verték, tapostak rajta vad dobolással. Érezte, hogy az orra eltörik, mint egy tengeri kagyló, a szeme ugrált, mintha a koponyája hátsó részén egy gumitábla lenne, és arról pattanna vissza. Egy rátaposó csizmasarok alatt eltört a bordája. Egy pillanatra elveszítette az eszméletét, amikor felültették, magához tért, és csuklójára bilincset

kattintottak. Automatikusan küszködött. A titkosrendőr hadnagy, akit leütött, ott állt mellette, egy zsebkendővel nyomkodta az állat, és folyton azt nézegette, vérzik-e; odajött hozzá, kihúzta magát, hátralendítette a karját, és leterítette Dicket. Diver doktor még mindig csendesen feküdt a padlón, mikor egy vödör vizet loccsantottak rá. Ahogy a csuklójánál fogva vonszolták valami véres ködön át, a szeme kinyílt, és az egyik sofőr emberi és kísérteties arcát ismerte fel. – Menjen el az Excelsior-szállodába! – kiáltotta Dick bágyadtan. – Mondja el Miss Warrennak. Kétszáz lírát kap! Miss Warrennak. Due centi lire! Ó, te mocskos, te isten… Még mindig azon a véres ködön át vonszolták, fulladozott és zokogott, bizonytalan, szabálytalan köveken át egy kis helyre vitték, ahol odahajították a kőpadlóra. Az emberek kimentek, az ajtó becsukódott, egyedül volt.

TIZENEGYEDIK FEJEZET Baby Warren éjfél után egy óráig feküdt ébren az ágyában, Marion Crawford egyik sajátosan unalmas római történetét olvasta; aztán odament az ablakhoz, és kinézett az utcára. A szállodával szemközt groteszk köpenyben és harlekinkalapban két carabinieri masírozott fel s alá, mint két, minduntalan irányt változtató árbocvitorla. És ahogy őket figyelte, hirtelen arra a gárdatisztre gondolt, aki olyan tüzesen bámulta ebéd közben. Egy alacsony fajta kiugróan magas példányának a szemtelenségét fedezte benne fel. Ha odajön hozzá és azt mondja: „Sétáljunk egyet”, ő esetleg azt válaszolja: „Miért is ne?”, legalábbis most úgy érezte, mert a szokatlan származás még mindig leigázva tartotta az érdeklődését. Gondolatai a gárdistáról lassan a két carabinierire úsztak vissza, majd Dickre – aztán lefeküdt, és leoltotta a villanyt. Nem sokkal négy előtt durva kopogásra ébredt. – Igen… tessék? – A portás vagyok, asszonyom. Magára kapta kimonóját, és álmosan nézte a portást. – Az ön barátja, úgy hívják: Diver, bajban van. Összekapott a rendőrséggel, és becsukták. Ideküldött egy taxit, a sofőr azt mondja, hogy az az úr kétszáz lírát ígért neki. – Elhallgatott, óvatosan várta, hogy szavait megerősítsék. – A sofőr azt mondja, Mr. Diver igen rossz állapotban van. Összeverekedett a rendőrséggel, és csúnyán megsérült. – Azonnal megyek. Szíve vadul vert az izgalomtól, ahogy öltözködött, és tíz perc múlva kilépett a liftből a sötét hallba. A sofőr, aki az üzenetet hozta, már elment: a portás egy másikat hívott, és megmondta neki a börtön címét. Ahogy a kocsi az utcákon suhant, kívül a sötétség egyre inkább felszállt és áttetszőbb lett, és Baby idegei ebben a félig ébrenlétben meghunyászkodtak a nappal és az éj ingatag egyensúlya láttán. Baby versenyt futott a nappallal; néha a széles sétányokon előnyt szerzett, de valahányszor a szeme előtt felszökő valami egy pillanatra megtorpant, innen-onnan szélrohamok érkeztek, és a csigalassú fény újra előmerészkedett rejtekéből. A kocsi a fenyegető árnyak közt fröcskölő, hangos szökőkút mellett haladt el, és egy sikátorba tért be. A sikátor olyan girbegurba volt, hogy az épületek szinte meggörbedtek, megfeszültek, hogy kanyargását követni tudják; a kocsi zötyögött, rázkódott a macskaköveken, aztán hirtelen rándulással megállt, ahol két kivilágított őrbódé kuporgott a nyirkos, zöld fal mellett. Hirtelen az egyik árkád violaszínű homályából Dick hangja hallatszott: kiáltozott, sikoltozott. – Van itt valaki angol? Van itt valaki amerikai? Van itt valaki angol? Van itt valaki?… Ó, istenem! Piszkos digók! A hang elhalt, és Baby tompa dörömbölést hallott az ajtón. Aztán a hang újrakezdte: – Van itt valaki amerikai? Van itt valaki angol? Baby a hang irányába szaladt végig az árkád alatt, és egy kis udvarra ért, pillanatnyi zavarában forgott körülötte a világ, aztán felfedezett egy kis őrszobát, ahonnan a hang érkezett. Két carabinieri pattant fel, de Baby elrohant előttük, egyenest a cella ajtajához tartott. – Dick! – kiáltotta. – Mi történt? – Kiverték a szememet! – kiáltotta Dick. – Megbilincseltek, aztán megvertek, a rohadt… a… Baby megperdült, és villámló tekintettel a két carabinieri felé lépett. – Mit tettek vele? – suttogta olyan vadul, hogy azok ketten összehúzták magukat a nő felgyülemlő haragja előtt. – Non capisco inglese.[53]

Franciául szidta őket; vad, magabiztos haragja betöltötte a szobát, elborította a két katonát, míg végül azok szinte összezsugorodtak, és próbáltak kibújni abból a szidalomzuhatagból, amellyel Baby nyakon öntötte őket. Csináljanak már valamit! Csináljanak már valamit! – Nem tehetünk semmit, amíg parancsot nem kapunk rá. – Bene. Bay-nay! Bene![54] Baby újra rájuk szabadította perzselő szenvedélyét, míg végül a két carabinieri nyögve kért bocsánatot, amiért nem tehet semmit, és azzal az érzéssel néztek egymásra, hogy itt végül is valami rettenetes dolog történt. Baby odament a cella ajtajához, nekidőlt, szinte dédelgette, mintha Dick így erezhetné az erejét és jelenlétét, és ezt kiáltotta: – Elmegyek a kő vétségre, és rögtön visszajövök! – Még egy utolsó fenyegető pillantást vetett a carabinierikre, és elrohant. Az amerikai követségre hajtatott, s mivel a sofőr makacskodott, kifizette a kocsit. Még sötét volt, mikor felfutott a lépcsőn, és megnyomta a csengőt. Háromszor nyomta meg a csengőt, mielőtt egy álmos angol portás ajtót nyitott neki. – Beszélni akarok valakivel – mondta. – Bárkivel… de azonnal. – Még mindenki alszik, asszonyom. Csak kilenckor nyitunk. Baby türelmetlenül legyintett az időpontra. – Fontos dologról van szó. Egy embert… egy amerikait szörnyen összevertek. Most egy olasz börtönben van. – Még mindenki alszik. Kilenckor… – Nem várhatok. Kiverték egy ember szemét… a sógoromét, és nem eresztik ki a börtönből. Beszélnem kell valakivel… hát nem érti? Maga őrült? Maga idióta? Csak áll és bámul rám? – Én nem tehetek semmit, asszonyom. – Keltsen fel valakit! – Megragadta a vállánál, és durván megrázta: – Emberéletről van szó! Ha nem kelt fel azonnal valakit, csúnya dolog fog történni magával… – Méltóztassék elereszteni, asszonyom. Felülről, a portás mögül, egy fáradt hang úszott feléjük: – Mi történt? A portás megkönnyebbülve válaszolt: – Egy hölgy van itt, uram, és rázza a vállam. – Hátralépett, hogy beszámoljon a történtekről, és Baby előrerontott a haliba. Az egyik felső lépcsőfordulóban egy fiatalember állt, csak az imént ébredhetett fel, és fehér, hímzett kasmírköntös volt rajta. Hatalmas arca természetellenesen rózsaszín volt, élénk és mégis halott, s az ajka fölé valami oda volt erősítve, úgy nézett ki, mintha bekötötték volna a száját. Mikor Babyt meglátta, fejét visszahúzta az árnyékba. – Mi történt? – kérdezte újra. Baby elmesélt mindent, izgalmában egyre feljebb sompolygott a lépcsőn. Miközben beszélt, rájött, hogy ez a kötelék valójában bajuszkötő, és hogy a férfi arca rózsaszín krémmel van bekenve, de mindez tökéletesen pászolt az egész lidércnyomáshoz. A férfinak az a teendője, kiáltotta szenvedélyesen, hogy most azonnal menjen el vele a börtönbe, és szabadítsa ki Dicket. – Kellemetlen ügy – mondta a férfi. – Igen – bólogatott Baby békülékenyen. – Ugye, az? – Rendőrökkel verekedni… – Valami személyes sérelem lopakodott a hangjába. – Attól tartok, kilenc óráig semmit sem tehetünk. – Kilenc óráig!? – ismételte Baby elhaló hangon. – De hát maga biztosan tehet valamit! Eljöhet velem a börtönbe, és elintézheti, hogy ne bántsák többé. – Ilyesmire nincs felhatalmazásunk. Ezekkel a dolgokkal a konzulátus foglalkozik. A konzulátus kilenckor nyit. A férfi arca, melyet a bajuszkötő még érzéketlenebbé tett, feldühítette Babyt.

– Nem várhatok kilencig. A sógorom azt mondja, hogy kiverték a szemét… súlyosan megsérült! Be kell hozzá jutnom. Orvost kell találnom. – Eleresztette magát, és miközben beszélt, dühében elkezdett sírni, mert tudta, hogy a férfi előbb reagál majd az izgatottságára, mint a szavaira. – Muszáj valamit tennie ebben az ügyben. A maguk dolga, hogy a bajba jutott amerikai állampolgárokat megvédjék. De a férfi a keleti tengerpartról származott, és túl kemény diónak bizonyult Baby számára. Türelmesen ingatta a fejét, látván, hogy a nő képtelen megérteni a helyzetét, szorosabbra húzta magán a kasmírköntöst, és lejjebb jött néhány lépcsőfokot. – Írja le a konzulátus címét a hölgynek – mondta a portásnak-, és keresse ki Callazzo doktor címét, telefonszámát, és azt is írja le. – Babyhez fordult, arcán teljesen kétségbeesett Krisztus-tekintet. – Kedves hölgyem, a diplomáciai testület az Egyesült Államok kormányát képviseli az olasz kormánnyal szemben. Nekünk semmi dolgunk az állampolgárok védelmével, kivéve, ha erre a Külügyminisztériumtól kapunk különleges utasítást. Az ön sógora vétett ennek az országnak a törvényei ellen, lecsukták, éppúgy, ahogy hasonló esetben egy olaszt csuknának le New Yorkban. Kizárólag az olasz bíróság bocsáthatja szabadon, és amennyiben a sógora ellen vádat emelnek, ön a konzulátustól kaphat segítséget és tanácsot, mert a konzulátus őrködik az amerikai állampolgárok jogai fölött. A konzulátus pedig csak kilenckor nyit. Ha a tulajdon testvéremről lenne szó, akkor sem tehetnék semmit… – Felhívná nekem a konzulátust? – szakította félbe Baby. – Mi nem avatkozunk a konzulátus dolgaiba. Kilenc órakor ott lesz a konzul, és… – Megadná a lakáscímét? Pillanatnyi szünet után a férfi megrázta a fejét. Elvette a cédulát a portástól, és átnyújtotta Babynek. – Most pedig szíves elnézését kérem. Az ajtóhoz kalauzolta: egy pillanatra az ibolyaszínű hajnal élesen vetült rá rózsaszín maszkjára és arra a zsákvászon kötőre, mely a bajuszát óvta; aztán Baby ott állt egyedül a bejárati lépcsőkön. Tíz percet töltött a követségen. A piazza, amelyre a követség épülete nézett, üres volt, csak egy öregember szedegetett cigarettacsikkeket egy szurkálóbottal. Baby hamarosan taxiba vágta magát, a konzulátusra ment, de ott nem talált senkit, csak három szerencsétlen asszonyt, aki a lépcsőket súrolta. Nem tudta velük megértetni, hogy a konzul lakáscímét akarja megkapni – hirtelen felzúduló aggodalmában kirohant, és azt mondta a sofőrnek, hogy vigye a börtönhöz. A sofőr nem tudta, hol a börtön, de a sempre diretto, destre és sinistra [55]szavak segítségével Baby valahová a börtön közelébe kormányozta, ott kiszállt a kocsiból, és ismerős sikátorok egész labirintusát járta végig. De az épületek és a sikátorok teljesen egyformák voltak. Mikor az egyik nyomot végigjárva a Piazza di Spagnára ért, az American Express Company épületét pillantotta meg, és szíve azonnal megdobbant a cégtáblán szereplő „amerikai” szó láttán. Az ablak ki volt világítva, Baby átsietett a téren, lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt, és benn az óra hetet mutatott. Ekkor eszébe jutott Collis Clay. Emlékezett rá, hogy hívják a szállodáját, azt a vörös plüssel bélelt dohos villát, szemben az Excelsiorral. Az ügyeletes portásnő először nem akart a segítségére lenni – azt mondta, nincs jogában Mr. Clayt zavarni, és arra sem volt hajlandó, hogy Miss Warrent felengedje a férfi szobájába; de mikor végül meggyőződött arról, hogy nem szerelmi kalandról van szó, felkísérte Babyt. Collis anyaszült meztelenül feküdt az ágyon. Az éjjel alaposan becsípett, s mikor felébredt, másodpercek teltek el, míg rájött, hogy meztelen. Utána túlzott szemérmességgel akarta jóvátenni vétkét. Felkapta a ruháit, bement a fürdőszobába, pillanatok alatt felöltözött: – Teremtésit… biztos jól megnézegetett – motyogta magában. Néhány telefon lebonyolítása után kiderítették, hol is az a börtön, és útnak indultak. A cella ajtaja nyitva volt, és Dick egy széken kuporgott az őrszobában. A carabinieri lemosta a vért az arcáról, megfésülte, és kalapját a szemére húzta. Baby reszketve állt az ajtóban.

– Mr. Clay itt marad magával – mondta-, én elmegyek a konzulért, és kerítek egy orvost. – Helyes. – Mindjárt visszajövök. Baby a konzulátusra hajtatott; már elmúlt nyolc óra, és megengedték, hogy leüljön az előszobában. Kilenc felé megérkezett a konzul, és a tehetetlenségtől és kimerültségtől hisztérikus Baby újra előadta a történetét. A konzul zavarban volt. Figyelmeztette, milyen bajjal jár, ha az ember egy idegen városban verekedésbe bonyolódik, de legfőképpen azon igyekezett, hogy Babyt kiküldje az előszobába, és ott várakoztassa – Baby kétségbeesetten olvasta ki az öreg szemekből, hogy a konzul a lehető legkevésbé akar belekeveredni ebbe a katasztrófába. Míg a konzul intézkedésére várt, úgy ütötte el a perceket, hogy felhívott egy orvost, és megkérte, hogy azonnal menjen Dickhez. Mások is voltak az előszobában, és néhányat beengedtek a konzul irodájába. Félóra múlva Baby kihasználta a pillanatot, amikor valaki kijött, s a titkár orra előtt berontott a szobába. – Ez felháborító! Egy amerikait félholtra vernek, börtönbe zárnak, és maga a kisujját sem mozdítja. – Egy pillanatra, Mrs…. – Eleget vártam már. Maga most rögtön eljön velem a börtönbe, és kiszabadítja. – Mrs…. – Befolyásos emberek vagyunk Amerikában… – A szája megkeményedett, ahogy folytatta: – Ha nem botrányról lenne szó, akkor mi… teszek róla, hogy a maga közömbösségét ebben az ügyben jelentsem a megfelelő helyen. Ha a sógorom brit állampolgár lenne, már régen kiszabadult volna, de maga jobban törődik azzal, hogy mit gondol a rendőrség, mint azzal, amiért erre a posztra állították. – Mrs…. – Fogja a kalapját, és azonnal jöjjön velem! Kalapja említése izgalomba hozta a konzult, és sürgősen a szemüvegét kezdte tisztogatni, és a papírjaival babrált. Ezzel sem ment semmire: maga a megdühödött Amerikai Asszony állt előtte; az orkánszerű, irracionális temperamentum, mely egy egész fajta morális gerincét megtörte, s a kontinensből nevelőotthont teremtett, túl soknak bizonyult számára. Csengetett az alkonzulért Baby győzött.

Dick ült a napfényben, amely bőségesen áradt be az őrszoba ablakán. Collis volt vele, meg a két carabinieri, várták, hogy történjen valami. Dick bedagadt fél szemével nézte a carabinieriket; keskeny felső ajkú toszkán parasztok voltak, és nehezen tudta összefüggésbe hozni velük az elmúlt éjszaka brutalitását. Az egyiket elküldte, hogy hozzon neki egy pohár sört. A sör a fejébe szállt, s az epizódot hirtelen a gyilkos humor fénysugarai világították be. Collis azt gyanította, hogy az angol lánynak valami köze volt a katasztrófához, de Dick biztosan tudta, hogy már jóval előbb eltűnt. Collist még mindig az kötötte le teljesen, hogy Miss Warren anyaszült meztelen találta az ágyában. Dick haragja visszatért, és valami hatalmas, bűnözőre valló felelőtlenséget érzett. Mindaz, ami vele történt, olyan borzalmas volt, hogy most már semmi sem számított, hacsak meg nem fojtja magában ezt a borzalmat, és mivel ez teljesen valószínűtlen volt, minden reménysége elhagyta. Mostantól fogva más ember lesz, és ebben az átmeneti állapotban furcsa érzései támadtak: vajon milyen is lesz ez az új énje. Az egész dolog körül valami isteni beavatkozás személytelensége lengett. Egyetlen felnőtt indoeurópai sem profitál a megaláztatásból; ha megbocsátja, élete részévé válik, azonosítja magát azzal, ami megalázta – olyan eredmény, amely ebben az esetben egyszerűen lehetetlennek látszott. Mikor Collis a megtorlásról beszélt, Dick a fejét rázta, és csak hallgatott. Egy erőszakos, kikentkifent, életerős carabinieri-hadnagy lépett a szobába; az őrök haptákba vágták magukat. A hadnagy

megragadta az üres sörösüveget, és szitoközönt zúdított a katonákra. Az új szellem embere volt, és azonnal intézkedett, hogy a sörösüveget kivigyék a szobából. Dick Collisra nézett és nevetett. Az alkonzul, Swanson névre hallgató, elgyötört fiatalember megérkezett, és elindultak a bíróságra; Dick két oldalán Collis és Swanson, közvetlenül mögöttük meg a két carabinieri. Sárga, párás reggel volt; a terek, az árkádok zsúfolásig emberekkel, és Dick kalapját a szemére húzva gyorsan lépkedett, olyan tempót diktált, hogy végül az egyik rövid lábú carabinieri előreszaladt és tiltakozott. Swanson elrendezte a dolgokat. – Szégyent hoztam magukra, ugye? – mondta Dick joviálisan. – Magát ezek a veszekedő olaszok kis híján megölték – felelte félénken Swanson. – Ez egyszer valószínűleg eleresztik, de ha olasz lenne, jó pár hónapot ülhetne börtönben. És milyen körülmények között! – Maga ült már börtönben? Swanson nevetett. – Tetszik nekem – jelentette ki Dick Claynek. – Nagyon szimpatikus fiatalember, kitűnő tanácsokat ad, de fogadok, ő is ült már börtönben. Talán valamikor egész heteket töltött börtönben. Swanson nevetett. – Arról van szó, hogy az ember legyen óvatos. Nem tudja, milyen népek ezek. – De még mennyire, hogy tudom! – tört ki Dick ingerülten. – Büdös csirkefogó mind. – Visszafordult a két carabinierihez: – Értettétek? – Én most elbúcsúzom – mondta Swanson gyorsan. – Megmondtam a sógornőjének… az ügyvédünk fent várja az emeleten a bíróságon. Legyen óvatos. – Isten vele – mondta Dick. Udvariasan kezet ráztak. – Köszönök mindent. Az az érzésem, maga előtt szép jövő áll… Swanson is mosolygott, aztán elsietett, és újra felvette helytelenítő, hivatalos arckifejezését. A bíróság udvarára értek, mind a négy oldalról lépcsők vezettek fel a szobákba. Ahogy keresztülmentek a kőlapokon, morgó, pisszegő, zümmögő hangok érkeztek az ott ácsorgó emberek felől, a hangok telítve voltak gyűlölettel és megvetéssel. Dick megállt és körülnézett. – Mi ez? – kérdezte döbbenten. Az egyik carabinieri odaszólt az egyik embercsoportnak, és a morgás megszűnt. Beléptek a tárgyalóterembe. A konzulátusról küldött kopottas, olasz ügyvéd hosszan beszélgetett a bíróval. Dick és Collis kint vártak. Valaki, aki tudott angolul, feléjük fordult az udvarra néző ablak felől, és megmagyarázta, miért kísérte morgás útjukat. Egy Frascatiból való olasz megerőszakolt és megölt egy ötéves gyereket, és ma reggel idehozzák – a tömeg azt hitte, hogy Dick az. Néhány perc múlva az ügyvéd közölte Dickkel, hogy szabad – a bíróság úgy döntött, hogy máris eléggé megbűnhődött. – Eléggé! – kiáltotta Dick. – És miért? – Gyerünk már – mondta Collis. – Úgyse tehet semmit. – De hát mit csináltam? Összeverekedtem néhány taxissal! – Azt mondták, maga odament az egyik detektívhez, mintha kezet akarna vele fogni, és leütötte… – Ez nem igaz! Megmondtam neki, hogy leütöm… és nem is tudtam, hogy detektív. – Jobb lesz, ha megyünk – sürgette az ügyvéd. – Gyerünk. – Collis belekarolt, és lementek a lépcsőn. – Beszédet akarok mondani – kiáltotta Dick. – El akarom magyarázni ezeknek, hogyan erőszakoltam meg az ötéves kislányt. Talán az is az én… – Gyerünk. Baby egy taxiban várt rájuk az orvossal. Dick nem akart a sógornőjére nézni, utálta az orvost, hűvös modora a legkellemetlenebb európai típusra, a latin moralistára vallott. Dick elmondta a maga

szemszögéből a botrányt, de senkinek sem volt sok hozzáfűznivalója. A Quirinalban a szobájában az orvos lemosta róla a maradék vért és az olajos izzadságot, kiegyengette az orrát, helyére rakta az eltört bordákat és ujjakat, a kisebb sebeket fertőtlenítette, és ígéretes kötést tett a szemére. Dick morfiumot kért, mert még mindig teljesen éber és rendkívül ideges volt. A morfiumtól aztán elaludt; az orvos és Collis távoztak, Baby vele maradt, amíg az angol ápolónő meg nem érkezett. Nehéz éjszaka volt a tegnapi, de Baby most elégedettséget érzett: bármi volt is Dick eddigi életében, ők most olyan morális előnyre tettek szert, mellyel mindaddig élhetnek, amíg Dickre egyáltalán szükségük lesz.

ÖTÖDIK KÖNYV HAZAFELÉ 1929-1930

ELSŐ FEJEZET Frau Kaethe Gregorovius a villájukhoz vezető ösvényen érte utol a férjét. – Hogy van Nicole? – kérdezte kedvesen; de lihegett, kapkodta a levegőt, s így elárulta, hogy már futás közben is ezt a kérdést forgatta a fejében. Franz csodálkozva nézett rá. – Nicole nem beteg. Miért kérdezted ezt, egyetlenem? – Mostanában annyiszor meglátogatod… azt gondoltam, biztos beteg. – Ezt majd megbeszéljük bent a házban. Kaethe szelíden bólintott. Franz dolgozószobája az irodaépületben volt, a gyerekek a nevelőjükkel a nappaliban tartózkodtak; ők ketten felmentek a hálószobába. – Bocsáss meg, Franz – mondta Kaethe, még mielőtt a férje megszólalhatott volna. – Bocsáss meg, drágám, igazán nem volt jogom ezt mondani. Tudom a kötelességemet, és büszke is vagyok ezekre a kötelességekre. De valami feszültség van köztem és Nicole között. – Sok jó ember kis helyen is elfér – mennydörgött Franz. Miután úgy találta, hogy hangja nem fedi eléggé érzelmeit, megismételte a kijelentést, abban a kimért és megfontolt ritmusban, amellyel régi mestere, Dohmler doktor a legtriviálisabb közhelynek is jelentőséget tudott adni. – Sok… jó ember… kis helyen is… elfér! – Tudom. Azt még nem tapasztalhattad, hogy udvariatlan lettem volna Nicole-lal. – Most viszont azt látom, hogy nem gondolkozol józanul. Nicole félig még betegnek számít… s lehet, hogy egész életében beteg marad, páciens. Dick távollétében én felelek érte. – Habozott; néha egy-egy viccel ütötte el a dolgokat, nehogy bizonyos hírek Kaethe fülébe jussanak. – Ma reggel táviratot kaptam Rómából. Dick influenzás volt, és így csak holnap indul haza. Kaethe megkönnyebbülve folytatta a maga gondolatmenetét, most már kevésbé személyeskedő hangon: – Szerintem Nicole korántsem olyan beteg, mint hiszitek… szinte babusgatja a betegségét, mert így uralkodhat a környezetén. Neki is filmszínésznőnek kellene mennie, akárcsak a te Norma Talmadge-ednek… a filmen, minden amerikai nő ott lenne boldog. – Féltékeny vagy Norma Talmadge-re, egy filmszínésznőre? – Nem szeretem az amerikaiakat. Önzők, ön-zők. – De Dicket szereted? – Szeretem – vallotta be. – Ő nem olyan, ő másokra is gondol. „Akárcsak Norma Talmadge – mondta Franz magában. – Norma Talmadge bizonyára nemcsak csinos, hanem nagyon kedves, előkelő hölgy is. Bizonyára úgy kényszerítik rá azokat az ostoba szerepeket. Norma Talmadge feltétlenül olyan asszony lehet, akit nagy megtiszteltetés személyesen ismerni.” Kaethe már elfelejtkezett Norma Talmadge-ről, arról az eleven árnyról, amely egy este, mikor a zürichi moziból hazafelé hajtottak, olyan kegyetlenül bosszantotta. – Dick a pénzéért vette el Nicole-t – mondta. – Ebben bizonyult gyengének… az egyik este te is céloztál erre. – Rosszindulatú vagy. – Jó, ezt talán nem kellett volna mondanom – visszakozott Kaethe. – Sok jó ember kis helyen is elfér, mondod te. De nehéz, mikor Nicole úgy viselkedik, mintha… mikor Nicole elhúzódik tőlem, mintha vissza akarná tartani a lélegzetét… mintha én büdös lennék! Kaethe az igazságra tapintott rá. A legtöbb munkáját maga végezte, takarékoskodott, alig vásárolt ruhát magának. Egy amerikai elárusítólány, aki minden este kimossa az egy váltás fehérneműjét, az is észrevette volna az elmúlt nap újraéledt izzadságszagát Kaethén, nem is annyira a szagot, mint inkább

a soha véget nem érő gürcölés ammónia-figyelmeztetőjét. Franznak ez ugyanolyan természetes volt, mint Kaethe hajának sűrű, szúrós illata, és hasonlóképpen nem vett róla tudomást; de Nicole-nak, aki arra született, hogy még öltöztetőnője ujjainak a szagát is utálja, mindez olyan sértés volt, amelyet éppen hogy csak el tudott viselni. – És ott vannak a gyerekei – folytatta Kaethe. – Szemlátomást nem szereti, ha a mieinkkel játszanak… – De Franz már megelégelte: – Hallgass… az ilyen beszéd engem a hivatásomban sért, mivel ezt a klinikát Nicole pénzének köszönhetjük. Na, rajta, ebédeljünk. Kaethe rájött, hogy kifakadása nem volt szerencsés, de Franz utolsó megjegyzése eszébe juttatta, hogy vannak még amerikaiak, akiknek pénzük van, és egy hét múlva más szavakkal adta tudtul Nicole iránti ellenszenvét. Minderre az után a vacsora után került sor, amelyen Diveréket látták vendégül Dick hazatérése tiszteletére. Alig halt el lépteik zaja az ösvényen, Kaethe becsukta az ajtót, és így szólt Franzhoz: – Láttad Dick szemét? Lumpolt. – Eriggy már –szólt rá Franz. – Dick azonnal elmesélte nekem az egészet, mihelyt megérkezett. Bokszmeccset vívott az óceánjárón. Az amerikai utasok rengeteget bokszolnak ezeken az óceánjárókon. – Ezt akarod nekem bemesélni? – gúnyolódott az asszony. – Az is fáj neki, hogy a karját mozdítani kell, és egy félig gyógyult sebhely van a homlokán… ott, ahol a haját levágták. Franz ezekre a részletekre nem figyelt fel. – Micsoda? – kérdezte Kaethe. – Azt hiszed, az ilyesmi jót tesz a klinikának? Az, hogy bűzlik az alkoholtól, mint ma este is, de ki tudja, hányszor azóta, hogy visszajött? Lehalkította hangját, hogy kellő súlyt adjon mindannak, amit most közölni készül: – Dick nem komoly ember, már nem az. Franz a lépcsőn felfelé menet vállat vont, szinte lerázta magáról felesége konokságát. A hálószobában rátámadt az asszonyra: – Nagyon is komoly és tehetséges ember. Azok közül, akik az utóbbi időben ideggyógyászatból Zürichben diplomát szereztek, Dicket tartják a legtehetségesebbnek… Sokkal tehetségesebb, mint amilyen én valaha is leszek. – Szégyelld magad! – Ez az igazság… akkor kellene szégyenkeznem, ha nem ismerném be. Ha bonyolult esetekről van szó, mindig Dickhez fordulok. Publikációi még mindig alapvető munkáknak számítanak… menj be akármelyik orvosi könyvtárba, és kérdezd meg. A legtöbb orvostanhallgató azt hiszi, hogy angol… nem hiszik el, hogy egy amerikaitól ilyen alaposság kitelne. – Otthonosan felnyögött, elővette a pizsamáját a párna alól: – Nem értem, miért beszélsz így, Kaethe… azt hittem, kedveled Dicket. – Szégyen, gyalázat! – mondta Kaethe. – Te vagy a megbízható, te végzed a munkát. Ez a nyúl meg a teknősbéka tipikus esete… és véleményem szerint a nyúl már minden esélyét elvesztette a győzelemre. – Ugyan, ugyan! – De igen. Ez az igazság. Szabad kezével Franz nagyot csapott a levegőbe. – Hagyd már abba! Az eredmény az volt, hogy mint két vitapartner, nézőpontot cseréltek. Kaethe bevallotta magának, hogy túl szigorú volt Dickhez, akit különben imád, és akire mindig áhítattal néz fel, mert olyan tapintatos, megértő vele szemben. Ami pedig Franzot illeti, Kaethe véleménye idővel gyökeret vert benne, s már nem hitte, hogy Dick valóban komoly ember, s ahogy telt-múlt az idő, sikerült meggyőznie magát, hogy sohasem tartotta annak.

MÁSODIK FEJEZET Dick a maga cenzúrázott változatát adta elő a római katasztrófáról Nicole-nak – e változat szerint emberbaráti okokból sietett egy részeg barátja segítségére. Abban joggal bízhatott, hogy Baby Warren hallgatni fog, mivel előzőleg érzékletesen lefestette előtte, milyen szörnyű hatással volna az igazság Nicole-ra. Mindez azonban semmi volt ahhoz képest, hogy az epizód milyen maradandó hatást gyakorolt őrá. Válaszképpen mohón vetette bele magát a munkájába, úgy, hogy Franz, aki már szakítani akart vele, nem talált alapot arra, hogy belekössön. Egy barátságot, amely érdemes erre a névre, még soha egyetlen óra leforgása alatt nem tettek tönkre úgy, hogy testi fájdalmat ne okoztak volna… Franz egyre inkább meg volt győződve róla, hogy Dick intellektuális és érzelmi aktivitása olyan sebességet ért el, hogy a vibrálás már őt sérti; ezt a kontrasztot annak előtte erényként könyvelte el kapcsolatukban. Ha az igények alacsonyak, a más levetett ruhája is megteszi. Mégis még május előtt sikerült Franznak alkalmat találni arra, hogy az első éket beverje. Dick sápadtan és fáradtan érkezett délben az irodájába, leült és így szólt: – Vége. – Meghalt? – A szíve felmondta a szolgálatot. Dick kimerültén üldögélt az ajtó melletti székben. Három éjszakán át virrasztott az ótvaros, névtelen festőművésznő mellett, végül már megszerette, formálisan csak az adrenalint porciózta ki neki, de valójában halovány fényt vetített, erejéhez mérten, a nő előtt megnyíló örök sötétségbe. Franz csak félig értékelte ezt az érzést, és gyorsan véleményt nyilvánított: – Neuroszifilisz volt. Az összes Wassermann-vizsgálatnak ez volt az eredménye. A gerincfolyadék… – Hagyd már – mondta Dick.– Ó, istenem, hagyd már! Ha gondja volt rá, hogy a titkát magával vigye, minek bolygatni az egészet! – Legjobban tennéd, ha most egy napot pihennél. – Ne félj, azt is fogom tenni. Franz most verte be az éket; felnézett a táviratból, amelyet a nő a bátyjának írt, és megkérdezte: – Vagy nem akarsz egy kicsit kirándulni? – Most nem. – Na, nem vakációra gondolok. Volna egy páciens Lausanne-ban. Egész reggel egy chilei pasassal beszéltem telefonon… – Átkozottul bátor nő volt – mondta Dick. – És milyen sokáig bírta. – Franz együttérzően bólogatott, aztán Dick magához tért: – Bocsáss meg, hogy félbeszakítottalak. – Egy kis kikapcsolódás lenne. A szituáció: egy apa problémája a fiával kapcsolatban… az apa nem tudja felhozni ide a fiát. Azt akarja, hogy valaki lemenjen érte. – Miről van szó? Alkoholizmus? Homoszexualitás? Mikor kimondtad Lausanne-t… – Egy kicsit mind a kettő. – Jó, bemegyek. Van pénz a dologban? – Rengeteg, erről biztosíthatlak. Arra számíts, hogy két-három napot ott kell töltened, aztán felhozod ide a fiút, ha szükséges. Mindenesetre kapcsolódj ki: kapcsold össze az üzletet a szórakozással. A vonaton Dick két órát aludt, teljesen felfrissült, és jókedvűen nézett a Señor Pardo y Ciudad Reallal folytatandó beszélgetés elé. Ezek a beszélgetések nagyjából mindig egyformák voltak. A család képviselőjének hisztérikus

viselkedése lélektanilag gyakran érdekesebb volt, mint a beteg állapota. Ez az eset sem volt kivétel: Señor Pardo y Ciudad Real – kellemes megjelenésű, őszülő, jól megtermett spanyol, lerítt róla a gazdagság és a hatalom – dühöngve járkált fel-alá az Hotel des Trois Mondes-beli lakosztályában, és nem sokkal több önfegyelemmel mesélte el fia történetét, mint egy részeg nő. – Nem tudok már mást kitalálni. A fiam romlott. Romlott volt már Harrow-ban, romlott a cambridge-i King's College-ban is. Javíthatatlanul romlott. No és most, hogy iszik is, egyre nyilvánvalóbb, hogy milyen állapotban van, és szinte állandóan botrányok vannak körülötte. Mindent megpróbáltam… egy orvos barátommal kidolgoztunk egy tervet, mindkettőjüket elküldtem Spanyolországba. Francisco minden este kapott egy kőrisbogárpor-injekciót, és aztán kettesben elmentek egy jóhírű bordellóba… egy hétig úgy tűnt, hogy megy a dolog, de az eredmény semmi. Végül múlt héten ebben a szobában, helyesebben abban a fürdőszobában – a fürdőszoba felé mutatott – derékig levetkőztettem Franciscót, és megkorbácsoltam… Teljesen kimerülten leült, és most Dick kezdett el beszélni: – Ostobaság volt… az a spanyolországi kirándulás is teljesen haszontalannak bizonyult. – Küszködött fellobbanó jókedve ellen. – Egy neves orvos képes volt ilyen amatőr kísérletbe belefogni! Señor, meg kell mondanom, hogy az ilyen esetekben semmit sem ígérhetünk. Alkoholizmus esetén még elérhetünk valamit… persze a beteg megfelelő közreműködésével. Először is látnom kell a fiút, meg kell nyernem a bizalmát, hogy megállapíthassam, vajon ő mennyire van tisztában a helyzetével. …A fiú, akivel a teraszon üldögélt, körülbelül húszéves volt, csinos és eleven. – A maga álláspontját szeretném megismerni – mondta Dick. – Úgy érzi, hogy a helyzet egyre rosszabbodik? Akar valamit tenni az ügy érdekében? – Úgy hiszem, igen – mondta Francisco. – Nagyon boldogtalan vagyok. – Maga szerint az italtól vagy a természetellenes hajlamaitól? – Szerintem az ivásnak is a másik az oka. – Egy pillanatig komoran elgondolkozott, aztán hirtelen ellenállhatatlan vidámság kerítette hatalmába, és nevetve így szólt: Reménytelen. A kollégiumban csak úgy szólítottak, hogy „Chile királynője”. Az a spanyolországi út… csak arra volt jó, hogy ha most meglátok egy nőt, elhányjam magam. Dick élesen félbeszakította: – Ha jól érzi magát ebben a mocsokban, akkor nem segíthetek magán, és csak az időmet vesztegetem. – Nem, beszélgessünk… a többieket mind megvetem. – Volt valami férfias ebben a fiúban, és ez a férfiasság most az apja iránti aktív ellenállásban fecsérelődött el. De a szemében ott ült a tipikus sunyi tekintet, mint általában a homoszexuálisokéban, ha a „témát” megtárgyalják. – Sötét ügy ez – mondta Dick. – Az egész életét erre és a következményeire fogja elvesztegetni, sem energiája, sem ideje nem marad más tisztességes vagy emberséges cselekedetekre. Ha szembe akar nézni a világgal, azzal kell kezdenie, hogy megfékezi az érzékiségét… és mindenekelőtt lemond az alkoholról, amely csak serkenti. Dick csak beszélt, pedig már tíz perce feladta a reményt. Kellemesen eltársalogtak egy újabb órán át a fiú chilei otthonáról és ambícióiról. Dick talán még sohasem férkőzött ilyen közel egy effajta figurához, és nem csupán patológiai szempontból – rájött, hogy ez a báj teszi lehetővé, hogy Francisco világosan lássa kicsapongásait, és Dick szemében a báj mindig személytől függetlenül létezett, akár mint annak a szerencsétlennek az őrült hősiessége, aki ma reggel halt meg a klinikán, vagy mint az a fajta merész kellem, amellyel ez az elveszett ifjú ruházott fel egy unalmas, régi históriát. Dick megpróbálta mindezt apró darabokra szétboncolni, hogy elraktározhassa, mert rájött, hogy az élet teljessége minőségileg alapvetően különbözhet alkatrészeitől, és arra is rádöbbent, hogy ha valaki a negyvenedik éve felé közeledik, már elég, ha csak az élet részleteire figyel. Nicole és Rosemary iránti szerelme, barátsága Abe Northszal, Tommy Barbannal a háború utáni világ széttiport univerzumában

– ezekben a kapcsolatokban a különböző személyek úgy hozzánőttek, hogy ő maga is átalakult ezekké a személyekké; úgy látszott szükségesnek, hogy mindent elraboljon tőlük, vagy mindent meghagyjon nekik; olyan volt, mintha élete hátralévő részében arra ítélték volna, hogy bizonyos emberek egyéniségét, akikkel találkozott, akiket szeretett, magával hurcolja, és csak általuk legyen teljes ember. A magányosság egy bizonyos eleméről volt itt szó – könnyű megszerettetni magának az embert, nehéz szeretni másokat. Ahogy ott ült a verandán a fiatal Francisco társaságában, egy múltból érkező kísértet úszott be látókörébe. Magas, furcsán pipiskedő férfi vált ki a bokrok közül, és indult meg bizonytalanul Dick és Francisco felé. Egy pillanatig csupán a lüktető táj alázatos részének tetszett, úgyhogy Dick alig vette észre – aztán Dick már talpon is volt, szórakozottan kezet rázott vele, s közben egyre ez járt a fejében: „Istenem, én egy hangyabolyt bolygattam fel!”, és megpróbált visszaemlékezni a férfi nevére. – Dr. Diver, ugyebár? – Igen, igen… Mr. Dumphry, ugyebár? – Royal Dumphry. Abban a gyönyörűségben volt részem, hogy egy este az önök csodálatos kertjében vacsorázhattam. – Persze, persze. – Megpróbálta lehűteni Mr. Dumphry lelkesedését, és személytelen hangon idézte fel az esemény időpontját: – Igen, ezerkilencszáz… huszonnégyben… vagy huszonötben volt. Állva maradt, de Royal Dumphry, aki kezdetben olyan félénknek látszott, most már nem tétlenkedett; édeskés hangon, bizalmaskodva beszélt Franciscóval, de az utóbbi szégyellte magát, és csatlakozott Dickhez, hogy közös erővel kiakolbólítsák. – Diver doktor… mielőtt elmenne, egy dolgot még szeretnék elmondani önnek. Nem felejtettem el azt az estét az önök kertjében… milyen kedvesek voltak, ön meg a bájos felesége. Nekem az életem egyik legszebb, egyik legboldogabb emléke. Mindig úgy gondolok vissza rá, hogy az ott összegyűlt társaságnál civilizáltabbal még nem találkoztam. Dick mint a rák hátrált a szálloda legközelebbi ajtaja felé. – Örülök, hogy ilyen kellemesen emlékezik vissza rá. Na de most mennem kell, meg kell néznem… – Megértem – követte Royal Dumphry együttérzően. – Ügy hallom, haldoklik. – Ki haldoklik? – Talán nem kellett volna mondanom… de ugyanaz az orvosom nekem is, mint neki. Dick hallgatott, csodálkozva méregette Dumphryt. Kiről beszél? – Hát a felesége kedves édesapjáról… Talán én… – Kicsodámról? – Ezek szerint… én vagyok az első, aki… – Azt akarja mondani, hogy a feleségem édesapja itt van Lausanne-ban? – Azt hittem, tudja… azt hittem, azért van itt. – Ki az orvosa? Dick gyorsan felírta a nevet a noteszába, kimentette magát, és egy telefonfülkébe sietett. Dr. Dangeu-nak megfelelt, hogy dr. Diver otthonában azonnal felkeresse. Dr. Dangeu genfi fiatalember volt; egy pillanatra attól félt, hogy elveszíti egy pénzes betegét, de mikor Dick eloszlatta aggályait, megerősítette a tényt, hogy Mr. Warren valóban haldoklik. – Még csak ötvenéves, de a mája felmondta a szolgálatot; az ok: alkoholizmus. – Nem funkcionál a mája? – Csak folyadékot tud magához venni… három napot adok neki, maximum egy hetet. – Az idősebbik lánya, Miss Warren tud az apja állapotáról? – Saját kívánságára senki sem tud róla, csak az inasa. Először ma reggel éreztem úgy, hogy meg kell mondanom neki az igazságot… izgatottan fogadta, bár mióta megbetegedett, nagyon vallásos és megbékélt hangulatban van.

Dick gondolkodott: – Hát… – nehezen döntött: – …mindenesetre a családdal majd én elintézem. De azt hiszem, a család szeretné, ha konzíliumot hívna össze. – Ahogy tetszik. – Tudom, hogy a nevükben is beszélek, mikor megkérem, hogy hívja meg a tó környékének egyik legismertebb orvosát… Herbruggét, Genfből. – Magam is Herbruggéra gondoltam. – Egy napig mindenesetre én is itt maradok, és kapcsolatot tartok önnel. Aznap este Dick meglátogatta Señor Pardo y Ciudad Realt, és elbeszélgettek. – Hatalmas birtokaim vannak Chilében – mondta az öregúr. – A fiam szépen elgazdálkodhatna rajtuk. Vagy el tudom helyezni a tíz párizsi vállalatom egyikénél…Megrázta a fejét, elment az ablak előtt, odakint tavaszi eső esett, olyan vidáman, hogy még a hattyúkat sem kergette fedezékbe. – Az én egyetlen fiam! Nem tudja magával vinni? A spanyol hirtelen Dick lába elé vetette magát. – Nem tudja meggyógyítani az egyetlen fiamat? Hiszek önben… Magával viszi és meggyógyítja, ugye? – Ilyen alapon nem lehet egy embert zárt intézetbe utalni. Még ha tehetném, sem vállalnám el. A spanyol felállt. – Sietek… dolgom van… Lefelé menet Dick dr. Dangeu-val találkozott a liftben. – Már fel akartam hívni a szobájában – mondta az orvos. – Beszélhetnénk kint a teraszon? – Mr. Warren meghalt? – kérdezte Dick. – Az állapota változatlan… a konzílium holnap lesz. A lányával… az ön feleségével akar mindenáron beszélni. Úgy látszik, valami nézeteltérésről van szó, amit… – Tudok róla. A két orvos egymásra nézett, és töprengett. – Miért nem beszél vele, mielőtt döntene a dologban? – kérdezte Dangeu. – Kegyes lesz hozzá a halál… egyre gyengül, egyre megy össze. Dick erőt vett magán, és helyeselt. – Rendben van. A lakosztály, amelyben a sors kegyes jóindulatából Devereux Warren egyre gyengült és ment össze, pontosan ugyanakkora volt, mint Señor Pardo y Ciudad Real lakosztálya – ez a szálló tele volt szobákkal, melyekben dúsgazdag emberroncsok, az igazságszolgáltatás elől menekülők, mediatizált fejedelemségek trónjának várományosai éltek az ópium vagy barbitol melléktermékein, és figyeltek szüntelen: akár egy bömbölő rádiót, úgy hallgatták a régi bűnök durva melódiáit. Európának ez a zuga nem annyira hívta, mint inkább csak befogadta az embereket, anélkül hogy kényelmetlen kérdéseket tett volna fel nekik. Megannyi út keresztezi itt egymást – olyan emberek találkoznak itt, akik privát szanatóriumok vagy hegyvidéki tbc-intézetek felé tartanak, vagy akik már nem persona graták Franciaországban, Olaszországban. A lakosztályt elsötétítették. Egy szentes arcú apáca ápolta azt a férfit, akinek csont és bőr ujjai egy rózsafüzért morzsolgattak a fehér lepedőn. Még mindig jóképű volt, hangjából áradt az egyéniség ereje, ahogy Dangeu távozása után Dickkel beszélgetni kezdett. – Az élet végén az ember már sok mindent megért. Csak most jöttem rá, Diver doktor, miről is volt szó. Dick várt. – Rossz ember voltam. Magának tudnia kell, milyen kevés jogom van Nicole-t újra látni, s mégis egy valamennyiünknél Nagyobb Ember azt mondja, bocsássatok meg egymásnak, szánjátok meg egymást. – Gyenge kezéből a rózsafüzér kisiklott, és lecsúszott a sima ágyterítőn. Dick felvette, és

odanyújtotta neki. – Ha csak tíz percre láthatnám Nicole-t, boldogan mennék el erről a világról. – Ebben én nem dönthetek – mondta Dick. – Nicole nem olyan erős. – Dick ugyan már döntött, de úgy tett, mintha tétovázna. – Majd megtárgyalom a kollégámmal. – Amit a kollégája mond, az biztos nekem a legjobb lesz… nagyon helyes, doktor úr. Hadd mondjam meg, önnek oly mértékben adósa vagyok… Dick gyorsan felállt. – Az eredményről majd dr. Dangeu útján tájékoztatom. Szobájában felhívta a zugerseei klinikát. Hosszú idő után Kaethe hangját hallotta, a nő az otthonukból beszélt. – Franzcal szeretnék beszélni. – Franz fent van a hegyen. Magam is oda készülök… én nem adhatnék át neki valami üzenetet, Dick? – Nicole-ról van szó… az édesapja itt haldoklik Lausanne-ban. Ezt mondja meg Franznak, és azt is mondja meg, hogy nagyon fontos; és kérje meg, hogy hívjon fel engem onnan. – Megmondom. – Mondja meg neki, háromtól ötig fent leszek a szobámban, aztán héttől nyolcig megint, utána meg hívasson ki az étteremből. Miközben ezeket az időpontokat kitervelte, elfelejtette hozzátenni, hogy Nicole-nak nem szabad tudnia a dologról; mikor eszébe jutott, már csak a süket telefonnak beszélhetett. De hát Kaethének ezt úgyis kell tudnia. …Mikor Kaethe felhajtatott a vadvirágokkal és huncut szelekkel elárasztott magányos hegyre, ahova a betegeket télen síelni, tavasszal meg hegyet mászni vitték ki, nem volt kimondottan szándékában, hogy a hívást Nicole-nak megemlítse. Mikor leszállt a vonatról, látta, hogy Nicole és a gyerekek valami vad ugrándozással kísért játékba feledkeztek bele. Odament Nicole-hoz, gyengéden átölelte a vállát, és így szólt: – Ügyesen bánsz a gyerekekkel… neked kell őket nyáron megtanítani úszni. A játékban kimelegedtek, és Nicole szinte már a durvasággal határos módon engedett reflexeinek: önkéntelenül elhúzódott Kaethétől. Kaethe karja félszegül lehanyatlott, aztán szóban is felelt Nicole gesztusára, és nagyon helytelenül tette. – Azt gondoltad, meg akarlak ölelni? – kérdezte élesen. – Csak Dick miatt volt az egész, most beszéltem vele telefonon, és nagyon sajnálom… – Történt valami Dickkel? Kaethe hirtelen rádöbbent, mekkora baklövést követett el, de mivel tapintatlanul járt el, nem volt más választás, mint hogy feleljen azokra az ismételt kérdésekre, amelyekkel Nicole zaklatta: – És miért sajnálod? – Dickkel semmi baj. Franzcal kell beszélnem. – De igenis, Dickkel történt valami. Arcára kiült a rémület, s a Diver gyerekek arcáról is sugárzott az izgatottság. Kaethe megadta magát: – Az apád betegen fekszik Lausanne-ban… Dick erről akar Franzcal beszélni. – Nagyon beteg? – kérdezte Nicole… Franz ebben a pillanatban ért oda hozzájuk, a maga szívélyes, doktorbácsis mosolyával. Kaethe hálásan hárította át a maradék felelősséget férjére, de hiába: az okozott kárt jóvátenni már nem lehetett. – Lausanne-ba megyek – jelentette ki Nicole. – Egy pillanat – mondta Franz. – Nem vagyok benne biztos, hogy tanácsos lenne. Először beszélnem kell telefonon Dickkel. – Addig én lekésem a vonatot – tiltakozott Nicole –, és lekésem azt a vonatot is, ami háromkor indul vissza Zürichből. Ha az apám haldoklik, nekem kötelességem…A mondatot nem fejezte be, félt

formába önteni azt, amire gondolt. – Mennem kell. Futnom kell, ha el akarom érni a vonatot. – Még beszélt, de már futott a pőrekocsi-szerelvény felé, amely gőz- és zaj felhőbe vonta a kopár hegyet. Még visszakiáltott: – Franz, ha beszél Dickkel, mondja meg neki, hogy megyek! …Dick szállodai szobájában a New York Herald- ot olvasta, amikor a fecskéhez hasonlatos apáca berohant – ugyanabban a pillanatban szólalt meg a telefon is. – Meghalt? – kérdezte reménykedően az apácától. – Monsieur, il est parti… elment. – Comment? – Il est parti…[56]a szolgája meg a csomagja is eltűnt. Hihetetlen volt. Egy ember ilyen állapotban felkel és meglép! Dick felvette a kagylót, Franz volt az. – Nem kellett volna megmondanod Nicole-nak! – tiltakozott. – Kaethe mondta meg neki, nagyon oktondi módon. – Az én hibám. Semmit ne köss egy asszony orrára, amíg el nem intézted. Na mindegy, kimegyek Nicole elé… De hallgass ide, Franz! A lehető legőrjítőbb dolog történt… az öregfiú fogta magát és lelépett… – Micsoda? Mit mondtál? – Lelépett az öreg Warren… lelépett! – Na és mi ebben a… – Úgy volt, hogy végelgyengülésben pusztul el… felkelt és lelépett, gondolom, visszament Chicagóba… nem tudom, itt van a nővér… nem tudom, Franz… csak most hallottam… Hívj fel később! A hátralévő két órát azzal töltötte, hogy kinyomozta, hol járt, mit csinált Warren. Mikor a nappali és az éjszakai ápolónő váltotta egymást, a páciens akkor találhatott alkalmat arra, hogy lemenjen a bárba, ahol négy whiskyt nyakalt be; ezerdollárossal fizette a szállodaszámláját, meghagyta a portásnak, hogy a visszajáró pénzt küldjék utána, és eltávozott, valószínűleg Amerikába indult. Dick és Dangeu az utolsó percben még kirohant az állomásra, hogy utolérje, de ennek egyetlen eredménye volt csupán: Dick és Nicole elkerülték egymást; mikor a szálloda halljában aztán találkoztak, Nicole hirtelen nagyon fáradtnak látszott, ajkát összeszorította, és ez ugyancsak nyugtalanította Dicket. – Hogy van apa? – kérdezte Nicole. – Sokkal jobban. Úgy látszik, még mindig rengeteg energiával rendelkezik. – Dick tétovázott, könnyedén akarta közölni a hírt Nicole-lal: – Szó, ami szó, felkelt és elment. Inni akart valamit, mert az üldözés pontosan az ebédidejébe került, aztán egy kissé zavartan a vendéglőbe vezette Nicole-t, és amikor két könnyű bőrszéken elhelyezkedtek, és rendeltek egy whiskyt meg egy pohár sört, Dick így folytatta: – Az a pasas, aki kezelte, rossz diagnózist adott, vagy valami ilyesmiről lehet szó… várj csak egy picit, még nekem sem volt időm rá, hogy kibogozzam ezt az egészet. – Szóval elment? – Az esti párizsi vonattal. Csendben ültek. Nicole-ból valami félelmetesen tragikus fásultság sugárzott. – Ösztönös dolog volt – mondta Dick végül. – Valóban haldoklott, de megpróbálta feléleszteni a régi ritmust… nem az első ember, aki felkelt a halottas ágyáról… olyan, mint egy régi óra… tudod, az ember megrázza, és merő megszokásból újra járni kezd. – Fő üzemanyaga a félelem volt – folytatta Dick. Megijedt, és gyorsan eliszkolt. Elél talán kilencven éves koráig is… – Nagyon kérlek, most már hallgass! – mondta Nicole. – Nagyon kérlek, ne… nem bírok már többet elviselni. – Rendben van. Az a kis csirkefogó, akiért idejöttem, reménytelen eset. Úgyhogy holnap reggel

szépen hazamegyünk. – Nem értem, miért kellett neked… miért kellett mindezzel kapcsolatba kerülnöd – tört ki Nicole. – Ó, hát nem érted? Olykor magam sem értem. Nicole kezét Dickére tette. – Sajnálom, hogy ezt mondtam, Dick. Valaki egy fonográfot hozott be a bárba, és ők csak ültek csöndesen, és hallgatták A festett bábu nászindulójá-t.

HARMADIK FEJEZET Egy reggel, egy hét múlva, Dick megállt az íróasztalánál, hogy megnézze a postáját, és hirtelen furcsa zajra lett figyelmes: egyik páciense, Von Cohn Morris távozni készült. Szülei, ausztrálok, nagy dérrel-dúrral rakták be a csomagokat a hatalmas limuzinba, ott állt mellettük dr. Lladislau, és eredménytelenül próbált tiltakozni az idősebbik Morris erőszakos gesztusai ellen. A fiatalember egy kívülálló cinizmusával figyelte a pakolást, mikor Diver doktor közeledett feléjük. – Nem korai ez kissé, Mr. Morris? Mr. Morris megdöbbent, mikor észrevette Dicket – pirospozsgás arca és a nagy pepita minták a ruháján mintha elhalványultak, majd újra kigyulladtak volna, akár egy villanykörte. Úgy lépett oda Dickhez, mintha meg akarná ütni. – Éppen ideje, hogy menjünk, mi és mindazok, akik velünk jöttek – kezdte, aztán megállt, hogy levegőt vegyen. – Éppen ideje, Diver doktor. Éppen ideje. – Nem jönne be az irodámba? – kérdezte Dick. – Nem én! Beszélni épp beszélhetek magával, de semmi közöm sem magához, sem ehhez a helyhez. – Végtelenül sajnálom. Ujját fenyegetően rázta Dick felé. – Éppen most mondtam ennek a doktornak, hogy csak vesztegettük az időnket meg a pénzünket. Lladislau doktor megrebbent, bágyadtan tiltakozott. Dick sohasem kedvelte Lladislaut. Sikerült neki az izgatott ausztrált az irodája felé csalni az ösvényen, és közben mindenáron rá akarta venni, hogy jöjjön be; de az csak a fejét rázta. – Maga az oka, Diver doktor, maga, maga. Azért fordultam dr. Lladislauhoz, mert magát nem találtam, Diver doktor, és mert Gregorovius doktor csak estére jön vissza, és nem akartam már várni. Nem, uram! Nem, most, hogy a fiam elmondta az igazságot, nem várok én egy percet sem. Fenyegetően odalépett Dickhez, aki elég lazán tartotta a kezét, hogy ha szükséges, ellenfelét leüthesse. – A fiam azért van itt, mert alkoholista, és elmondta, hogy pálinkaszagot érzett a maga leheletén. Igen, uram! – Gyorsan, szemlátomást sikertelenül beleszagolt a levegőbe. – Nem is egyszer, hanem kétszer. Von Cohn azt mondja, kétszer érzett pálinkaszagot a maga leheletén. Én meg a feleségem soha egy kortyot nem ittunk. Azért adtuk át magának Von Cohnt, hogy meggyógyítsa, és ő egy hónapon belül kétszer érzett pálinkaszagot a maga leheletén. Hát micsoda gyógyítás folyik itt? Dick habozott. „Mr. Morristól igazán kitelik, hogy jelenetet rendezzen a klinika kocsifelhajtóján” – gondolta. – Elvégre, Mr. Morris, vannak emberek, akik nem mondanak le arról, amit közönséges tápláléknak tartanak, pusztán azért, mert a maga fia… – De maga orvos, ember! – kiáltotta Morris dühösen. – Ha a munkások megisszák a maguk sörét, hát az ördög vigye el, nem bánom, de maga állítólag azért van itt, hogy gyógyítson… – Túl messzire megyünk. A maga fia kleptománia miatt került hozzánk. – De mi volt emögött?! – A férfi már szinte visított. Az ital… a zugivászat. Tudja, mi az? Zugivászat, az! A tulajdon nagybácsikámat ezért akasztották fel. Ért már? Aztán a fiam elmegy egy szanatóriumba, és az orvosa alkoholtól bűzlik! – Muszáj megkérnem, hogy távozzon. – Még hogy megkér! Magunktól megyünk el. – Ha egy kicsit uralkodni tudna magán, elmondanánk önnek, milyen eredményeket hozott eddig a kezelés. Természetesen, ha maga úgy érez, ahogy érez, nem kívánjuk többé a fiát páciensként… – Még maga meri ezt a szót használni velem szemben, hogy „uralkodni magán”? Dick odaintette magához doktor Lladislaut, és ahogy az közeledett hozzá, így szólt: – Megkérem,

hogy képviseletünkben búcsúztassa el a pácienst és családját. Kissé meghajolt Morris felé, aztán bement az irodájába, s egy pillanatig csak állt mereven az ajtó mögött. Figyelte, ahogy elhajtanak, a goromba szülők és mézesmázos, degenerált ivadékuk: könnyű volt megjósolni, hogy a család miként kóvályogja majd be egész Európát, ho gyan kommandírozzák majd a náluknál különbeket vastag tudatlanságukkal és vastag bugyellárisukkal. De a karaván eltűnése után Dicket egészen más kérdés foglalkoztatta, nevezetesen az, milyen mértékben provokálta ki ő maga a fenti eseményeket. Minden étkezéskor bordeaux-i bort ivott, ivott éjszaka lefekvés előtt is, rendszerint forró rumot, és olykor délutánonként is alaposan felöntött a garatra ginnel – a gint a legnehezebb észrevenni az ember leheletén. Átlag három deci szeszt ivott meg naponta, túl sokat, semhogy a szervezete elégetni tudná. Ellenállt a kísértésnek, hogy igazolja magát, és ezért leült az íróasztalához, és mint valami receptet, étrendet állított össze magának, és a napi italmennyiséget a felére csökkentette. Orvosok, sofőrök, protestáns lelkipásztorok – rajtuk sohasem érezni, hogy ittak volna; nem úgy a festőkön, tőzsdeügynökökön, lovassági tiszteken; Dick csak azért vádolta magát, hogy mindezt nem diszkréten cselekedte. De a dologra félóra múlva sem derült fény, mikor Franz az Alpokban eltöltött két héttől kivirulva autójával behajtott a klinika elé, s úgy égett már a munkaláztól, hogy még mielőtt az irodájába ért volna, már nyakig benne volt. Dick az irodájában várta. – Na, milyen volt a Mount Everesten? – Hát bizony akár a Mount Everesten is lehettünk volna. Gyakran eszünkbe is j ütött. Na, mi újság, hogy van az én Kaethém és a te Nicole-od? – Otthon minden rendben van, de az istenit, Franz, rohadt egy jelenetünk volt ma reggel. – Hogyan? Mi történt? Dick fel-alá járkált a szobában, míg Franz telefonon kapcsolatba lépett a villájával. Mikor a családi terefere véget ért, Dick így szólt: – A Morris fiút elvitték… nagy botrány volt. Franz vidám arca elkomorult. – Azt tudom, hogy elment, találkoztam Lladislauval a verandán. – Mit mondott Lladislau? – Csak annyit, hogy Morris elment… és hogy te majd mindent elmesélsz. Mi történt? – A szokásos ostobaságok. – Az a kölyök maga volt az ördög. – Az érzéketlenség tipikus esete volt – bólogatott Dick. – Különben mire odaértem, az apa már sarokba szorította Lladislaut. Mi legyen ezzel a Lladislauval? Megtartsuk? Szerintem ne… nem nekünk való ember, képtelen ellátni bármit is. – Dick habozott, elmondja-e az igazságot; aztán továbblendült, hogy teret nyerjen, melyben összefoglalja röviden, mi is történt. Franz az íróasztal szélén ült, még mindig vászon porköpenyében, autóskesztyűben. Dick így folytatta: – Ez a fiú többek közt azt mondta a papájának, hogy a te igen kiváló munkatársad részeges gazember. A papa fanatikus, és tisztelt ivadéka, úgy látszik, vin-du-pays[57]nyomokat fedezett fel rajtam. Franz leült egy székre, tűnődött, alsó ajka lebiggyedt: – Majd később részletesen elmeséled – mondta végül. – Miért ne most? – javasolta Dick. – Tudnod kell, hogy nem viszem túlzásba az ivást. – Szeme és Franz szeme egymásra szikrázott. – Lladislau hagyta, hogy ez a férfi úgy feldühödjön, hogy végül is nekem kellett védekeznem. Ez még a betegek előtt is megtörténhetett volna, és képzelheted, hogy milyen nehéz egy ilyen szituációban az embernek védekeznie. Franz levetette a kesztyűjét és a köpenyét. Aztán odament az ajtóhoz, és kiszólt a titkárnőnek: – Ne zavarjanak bennünket! – Visszajött a szobába, rávetette magát a hosszú asztalra, a postájával babrált, gondolkozni csak annyira gondolkozott, amennyire ilyen pozitúrában az emberek általában szoktak,

inkább csak a megfelelő maszkot kereste magának ahhoz, hogy elmondhassa végre, amit akar. – Dick, én jól tudom, hogy te önmegtartóztató, kiegyensúlyozott ember vagy, még ha az alkohol kérdésében nem értünk is teljesen egyet. De egy idő óta… Dick, őszintén meg kell mondanom, nemegyszer kaptalak rajta, hogy ittál, olyankor is, amikor nem kellett volna. Ennek bizonyára megvan a maga oka. Miért nem mész el újra egy kis szabadosságra? – Szabadságra – javította ki önkéntelenül Dick. – Nem megoldás, ha elmegyek. Mind a ketten mérgesek voltak, Franz azért, hogy hazatérése örömét ennyire megzavarták és elhomályosították az események. – Néha igazán elővehetned a jobbik eszedet, Dick. – Sosem értettem, mi köze a jobbik észnek bizonyos bonyolult problémákhoz… hacsak annyi nem, hogy egy praktizáló orvos jobban operál, mint egy specialista. Hirtelen valami félelmetes undor fogta el az egész helyzet miatt. Magyarázkodni, kimosakodni – az ő korukban ezek már nem természetes emberi funkciók – ; jobb továbbmenni egy régi igazság megtört visszhangjával a fülükben. – Ez így nem megy tovább – mondta Dick hirtelen. – Én is pontosan erre gondoltam – ismerte be Franz. A szíved már régóta nem ezé a vállalkozásé, Dick. – Tudom. El akarok menni… majd valahogy megegyezünk abban is, hogy Nicole pénzét fokozatosan vesszük ki a befektetésből. – Már én is gondoltam erre, Dick… láttam, hogy úgyis ez lesz a vége. Majd kerítek egy újabb pártfogót, és azt hiszem, nem lesz akadálya, hogy év végére minden pénzeteket visszakapjátok. Dick nem akart ilyen hirtelen dönteni, és arra sem volt felkészülve, hogy Franz ilyen készségesen belenyugszik a szakításba, ám mégis megkönnyebbült. Nem minden kétségbeesés nélkül már régóta úgy érezte, hogy hivatásának erkölcsi vonatkozásai egyetlen élettelen masszában tűnnek el.

NEGYEDIK FEJEZET Diverék visszatértek a Riviérára – a Riviéra volt az otthonuk. Nyárra bérbe adták a Villa Dianát, s így a közbülső időt német fürdőhelyek és francia püspöki városok között osztották meg, ahol néhány napig mindig boldogok voltak. Dick írogatott egy keveset, minden különösebb rendszer nélkül; életének ebben a szakaszában szüntelenül várt; nem arra, hogy Nicole felgyógyuljon – egészsége, úgy látszik, csak erősödik a sok-sok utazás jóvoltából –, még csak nem is a saját munkájával szemben táplált reményeket, csak egyszerűen várt. Élete eme szakaszának célt a gyerekek adtak. Ahogy egyre nagyobbak lettek, Dick érdeklődése mindjobban nőtt irántuk; a nagyobbik már kilenc-, a kisebbik hétéves volt. Átnyúlt az alkalmazottak feje fölött, és sikerült elérnie őket, mert elve volt, hogy mind a gyerekek kényszerítése, mind a kényszerítésüktől való félelem csak hiányos pótléka a hosszú, gondos őrködésnek, a folyószámla ellenőrzésének és elszámolásának, úgyhogy meggyőződése szerint a kötelesség egy bizonyos szintjén semmiféle kisiklás nem engedhető meg. Már jobban ismerte őket, mint Nicole, és megannyi ország boraitól fűtött kitárulkozó hangulatai során hosszan beszélgetett és játszott velük. Az a csak gyerekekre jellemző sóvár báj, már-már szomorúság lakozott bennük, amelyet csak azok ismernek, akik korán megtanulták, hogy nem sírhatnak és nem nevethetnek zabolátlanul; nem ismerték a szélsőséges érzelmeket, de elégedettek voltak azzal az egyszerű életrenddel és azokkal az egyszerű gyönyörökkel, amelyeket engedélyeztek nekik. Kiegyensúlyozottan éltek úgy, ahogy azt a nyugati világ régi családjai a maguk tapasztalatai szerint tanácsosnak tartják, inkább a nevelésre vetve a hangsúlyt, mint a társasági viselkedésre. Dick például azt gondolta, semmi sem hasznosabb a megfigyelőkészség kialakulása szempontjából, mint a kötelező szilencium. Lanier furcsa kisfiú volt, szinte emberfölötti kíváncsiság tombolt benne. – Hány pomerániai kutya képes legyőzni egy oroszlánt? – Általában ilyen kérdésekkel zaklatta Dicket. Topsy könnyebb esetnek bizonyult. Hétéves volt, nagyon csinos, nagyon törékeny, akárcsak Nicole, és régebben Dick aggódott is emiatt. De az utóbbi időben ő is megerősödött, olyan volt, mint bármelyik amerikai gyerek. Dick mindkettőjükkel elégedett volt, de ezt a tényt igyekezett szóban nem a tudomásukra hozni. Tilos volt rosszul viselkedniük: – Valaki vagy megtanulja otthon az udvariasságot – mondta Dick –, vagy a világ tanítja meg rá ostorral, s eközben az illető csúnyán meg is sérülhet. Mit bánom, Topsy imád-e vagy sem? Nem azért nevelem fel, hogy feleségül vegyem. Egy másik dolog, ami ezt a nyarat és őszt különlegessé tette Diverék életében, az a rengeteg pénz volt. Klinikai részvényeiket eladták, és ráadásul az amerikai fejlemények miatt most már annyi pénzzel rendelkeztek, hogy ennek elköltése, a javak gondozása is egy egész embert kötött volna le. Már az a stílus is, ahogy utaztak, szinte mesebelinek látszott. Vegyük szemügyre például őket, ahogy vonatjuk lassan begördül Boyenba: itt fognak két hetet tölteni, látogatóba érkeznek. A hálókocsiból való kiszállás már az olasz határon elkezdődött. A nevelőnő szobalánya és Madame Diver szobalánya átjön hozzájuk a második osztályról, hogy a poggyászokat meg a kutyákat birtokba vegye. Mlle Bellois felügyel a kézipoggyászokra, a terriereket az egyik, a két pekingi pincsit meg a másik szobalányra bízza. Nem vall szükségszerűen a lélek szegénységére, hogy egy nő élettel veszi körül magát – adódhat ez az érdeklődés bőségéből is; Nicole pedig betegsége fellobbanásainak szakaszaitól eltekintve általában képes volt arra, hogy mindennek a gondját viselje. A kocsiból négy kofferszekrényt, egy cipőszekrényt, három kalap szekrényt és két kalapdobozt fognak hamarosan lepakolni, no meg a személyzet bőröndjeit, egy hordozható iratszekrényt, egy orvosságosládát, egy borszeszégő-tartályt, egy piknikfelszerelést, négy teniszütőt présben és tokban, egy fonográfot és egy írógépet. A család és a kísérete számára fenntartott helyen ott hever még szanaszét vagy két tucat más koffer, hátitáska és csomag, mind megszámozva, címkével ellátva, egészen a tokba bújtatott sétabotig, így bármely állomáson mindent két perc alatt ellenőrizni

tudnak, ezeket elraktározzák, ezek egy „kisebb túralista”, amazok egy „nagyobb túralista” tartozékai – a fémszélű lapokra írt listákat, melyeket Nicole mindenhova magával vitt a retiküljében, állandóan felülvizsgálták. Nicole dolgozta ki ezt a rendszert, még kislány korában, mikor betegeskedő édesanyjával utazgatott. Megfelelt volna ez a szisztéma akár egy hadtáptisztnek is, akinek háromezer ember hasáról és felszereléséről kell gondoskodnia. Diverék a vonatról a völgy enyhe félhomályába özönlöttek. A falusiak ezt a „partraszállást” olyan áhítattal figyelték, mint egy századdal ezelőtt Lord Byron itáliai vándorútját. Dickéket Contessa di Minghetti, a régi Mary North hívta meg. Az utazás, amely egy kárpitosüzlet fölötti szobában kezdődött Newarkban, egy rendkívüli házasság révébe érkezett. A „Conte di Minghetti” pusztán pápai titulus volt; Mary férjének a vagyona onnan származott, hogy ő volt a teljhatalmú ura a délnyugat-ázsiai mangánlelőhelyeknek. Nem volt eléggé világos bőrű ahhoz, hogy mondjuk a Mason-Dixontól délre egy pullmankocsiban utazhasson; abból a kabil-berberszábeushindu fajtából származott, amely Észak-Afrikát és Ázsiát népesíti be, és sokkal szimpatikusabb az európaiaknak, mint a kikötők korcs népsége. Ahogy ez a két hercegi háztartás, az egyik keletről, a másik nyugatról, ott állt egymással szemközt a peronon, Diverék fényűzése pionír egyszerűségnek tűnt. Vendéglátóikat elkísérte egy olasz főkomornyik, kezében hosszú bottal, négy turbános csatlós motorbiciklin és két félig elfátyolozott nő, akik tisztelettudóan álltak Mary mögött, és mikor szálem alejkummal köszöntötték, Nicole szinte összerázkódott a meglepetéstől. Marynek, akárcsak Diveréknek, a kölcsönös üdvözlés kicsit komikusnak tetszett; Mary bocsánatkérően vihogott; mégis, amikor bemutatta a férjét, az összes ázsiai címét felsorolta, hangja büszkén és magasan szárnyalt. Mikor szobájukban vacsorához öltözködtek, Dick és Nicole áhítatos félelemmel fintorogtak egymásra: ilyenek a gazdagok, akiknek minden vágyuk, hogy demokratának tartsák őket; ha négyszemközt vannak, mindig úgy tesznek, mintha a póz leverte volna őket a lábukról. – A kis Mary North tudja, mit akar – motyogta Dick a borotvakrémen keresztül. – Abe kikupálta, és tessék, most férjhez ment egy Buddhához. Ha Európa valaha bolsevik lesz, Mary Sztálin arájaként fog feltűnni a színen. Nicole visszafordult a neszesszerétől. – Vigyázz a nyelvedre, jó? – De azért nevetett. – Rém előkelőek. Hadihajók adnak le díszlövéseket, hogy őket köszöntsék, és a többi és a többi. Mary a királyi autóbuszon utazgat Londonban. – Nagyon helyes – bólogatott Dick. Mikor hallotta, hogy az ajtóban álló Nicole gombostűt kér valakitől, felkiáltott: – Nem tudom, kaphatnék-e egy pohár whiskyt; nagyon megérzem ezt a hegyi levegőt. – Utánanéz! – kiáltotta vissza Nicole a fürdőszoba ajtaján át. – Az egyik volt azok közül a nők közül, akik ott voltak kint az állomáson. Most nem volt rajta fátyol. – Mit mesélt Mary, hogy él? – kérdezte Dick. – Nem sokat mondott. A társasági élet érdekli… a családfámról meg ilyesfajta dolgokról kérdezgetett állandóan, mintha én tudnék valamit ezekről. De úgy látszik, a vőlegénynek van két ugyancsak barna gyereke egy másik házasságából… az egyik valami ázsiai nyavalyában szenved, amit eddig még nem tudtak diagnosztizálni. Figyelmeztetnem is kell a mi gyerekeinket. Szóval ez az egész nekem nagyon furcsának tűnik. Mary majd meglátja, mit érzünk emiatt. – Egy pillanatig aggódó arccal álldogált. – Meg fogja érteni – nyugtatta meg Dick. – Talán ágyban is tartják azt a gyereket. Vacsora közben Dick Hosainnal beszélgetett, aki angol középiskolába járt. Hosain a tőzsdékre meg Hollywoodra volt kíváncsi, és Dick, akinek a képzeletét a pezsgő felkorbácsolta, a lehető legképtelenebb történetekkel traktálta.

– Billiók? – kérdezte Hosain. – Trilliók – nyugtatta meg Dick. – Igazán nem is értem… – Na, lehet, hogy csak milliók – engedett Dick. – De minden szállóvendégnek jár egy-egy külön hárem is… vagy legalábbis olyasmi, ami háremnek számíthat. – S nemcsak a színészeknek meg a rendezőknek? – Minden szállóvendégnek… még az ügynököknek is. Hát nekem is megpróbáltak felküldeni vagy tizenkét jelöltet, de Nicole nem állhatta a dolgot. Mikor kettesben voltak a szobájukban, Nicole szemrehányást tett neki. – Miért ittál annyi whiskyt? S miért használtad előtte azt a szót, hogy „színes”? – Bocsáss meg, csak „füstöst” akartam mondani. Nyelvbicsaklás volt. – Dick, ez igazán nem vall rád. – Bocsáss meg, bocsáss meg. Én már soha többé nem fogok magamra vallani. Éjjel Dick kinyitotta a fürdőszoba ablakát, amely egy szűk és cső alakú kastélyudvarra nézett; az udvar patkányszürke volt, de valami bánatos és különleges muzsikától visszhangzott; a zene olyan szomorúan szólt, mintha fuvolán játszana valaki. Két férfi énekelt valamilyen keleti nyelven vagy dialektusban, csupa kemény k és l hanggal – Dick kihajolt az ablakon, de nem látta őket; nyilván valamilyen vallásos jelentősége volt ezeknek a hangoknak; Dick fáradtan és kiégetten hagyta, hadd imádkozzanak érte is, de hogy miért, nem tudta, legfeljebb csak azért, hogy ne süllyedjen el végül is egyre növekvő mélabújában. Másnap a fával gyéren borított hegyoldalon sovány madarakra lövöldöztek, a fogoly távoli, szegény rokonai voltak csak ezek a madarak. A vadászat megpróbált hasonlítani az angol vadászatokra, egy egész csoport tapasztalatlan hajtó állt a rendelkezésükre, akiket végül is Dicknek sikerült nem eltalálni, mert nem is célzott máshová, csak az ég felé. Mikor visszatértek, Lanier várta őket a lakosztályukban. – Apa, azt mondtad, szóljunk rögtön, ha a beteg fiú közelébe kerülünk. Nicole megperdült, csupa fül volt. –…és a mama is azt mondta – folytatta Lanier, és Nicole felé fordult. – A fiú minden este megfürdik, és ma este előttem fürdött, és nekem az ő vizébe kellett belemennem, és a víz piszkos volt. – Micsoda? Micsoda? – Láttam, ahogy Tonyt kiveszik belőle, és aztán azt mondják, menjek bele, és a víz piszkos volt. – És… megfürödtél benne? – Igen, mama. – Szent isten! – kiáltott Nicole Dicknek. – Miért nem Lucienne készítette el a fürdővizedet? – kérdezte Dick. – Lucienne nem tudja. Nagyon fura bojler… kicsap belőle a láng, tegnap este meg is égette Lucienne karját, Lucienne fél tőle, úgyhogy az egyik azok közül a nők közül… – Most bemész ebbe a fürdőszobába, és azonnal megfürdesz. – Ne szóljatok róla, hogy elmondtam nektek – mondta Lanier az ajtóból visszafordulva. Dick bement a fürdőszobába, és fertőtlenítővel spriccelte be a kádat; aztán becsukta az ajtót, és Nicole-hoz fordult: – Vagy beszélünk Maryvel, vagy legjobb, ha elmegyünk innen. Nicole egyetértett vele, mire Dick így folytatta: – Az emberek azt hiszik, hogy a gyerekeik születésüknél fogva tisztábbak, mint a mások gyerekei, és hogy a betegségük is kevésbé ragályos. Dick bejött a szobába, ivott egyet a likőrösüvegből, és a kádba ömlő víz ritmusára kétszersültet rágcsált vadul. – Mondd meg Lucienne-nek, hogy meg kell tanulnia kezelni a bojlert… – mondta. Abban a pillanatban az ázsiai nő jelent meg az ajtóban.

– El Contessa… Dick beinvitálta a szobába, és becsukta az ajtót. – A beteg kisfiú jobban van már? – kérdezősködött kedvesen. – Jobban, igen, de még mindig vannak kiütései. – Baj, nagy baj… sajnálom. De tudja, ami gyerekeinknek mégsem kellene az ő vizében fürdeniük. Ehhez ugyebár nem fér kétség… biztosan tudom, úrnője nagyon dühös lesz, ha megtudja, hogy maga ilyet tett. – Én? – A nő villámsújtottan állt. – Csak annyit láttam, hogy az önök szobalánya nem boldogul a bojlerrel… elmagyaráztam neki, és megengedtem a vizet. – De egy beteg után az embernek teljesen le kell engednie a fürdővizet, és ki kell mosnia a kádat. – Nekem? A nő fuldoklott, aztán mély lélegzetet vett, görcsös zokogás tört föl belőle, és kirohant a szobából. – Ez a nőszemély pedig nem a mi kárunkon fog felnőni a nyugati civilizációhoz – jelentette ki Dick gúnyosan. Aznap este a vacsoránál Dick elhatározta, hogy ezt a látogatást pedig meg fogják rövidíteni; úgy látszott, saját hazájáról Hosain mindössze annyit tud, hogy ott sok-sok hegy van, meg néhány kecske és néhány kecskepásztor. Tartózkodó fiatalember volt – felszabadításához az az őszinte erőfeszítés kellett volna, amelyet most már Dick kizárólag a családja számára tartogatott. Vacsora után Hosain azonnal távozott, magukra hagyta Maryt és Diveréket, de a régi egyetértésnek már nyoma sem volt – ott húzódtak közöttük azok a morajló társadalmi területek, amelyeknek meghódítását Mary célul tűzte ki maga elé. Dick megkönnyebbült, mikor fél tízkor Mary egy üzenetet kapott, elolvasta és felállt. – Elnézéseteket kérem. A férjem kisebb utazásra indul… és most vele kell mennem. Másnap reggel közvetlenül a kávét hozó szolga nyomában Mary lépett be a szobájukba. Mary már fel volt öltözve. Ők még nem, és úgy látszott, már jó ideje fenn van. Néma, görcsös düh feszítette az arcát. – Hát ez meg miféle hisztéria? Hogy Lanier piszkos vízben fürdött? Dick elkezdett tiltakozni, de Mary belefojtotta a szót: – Mi ez? Maga azt parancsolta a férjem nővérének, hogy mossa ki a Lanier kádját? Nem ült le, csak bámult rájuk, ők meg, mint tehetetlen bálványok, kuporogtak az ágyukban, szinte odaszegezte őket a reggelivel megrakott tálca. Egyszerre kiáltottak fel: – A nővére! – Azt parancsolták a nővérének, hogy tisztítsa ki a kádat! – De mi nem… – hangjuk egyszerre csendült, egyszerre mondták ugyanazt: – Én a bennszülött szolgálóval beszéltem. – Hosain nővérével beszéltetek. Dick csak ennyit tudott kinyögni: – Azt hittem, az a két nő a szolgálójuk. – Megmondtam magának, hogy mindketten himadounok. – Micsodák? – Dick kibújt az ágyból, és belebújt a köntösébe. – Tegnapelőtt este magyaráztam el magának ott a zongora mellett. Csak nem akarja azt mondani, hogy túlságosan spicces volt, és nem értette, mit mondok? – Mit mondott? Nem hallottam az elejét. Nem tudtam, hogy rokonai… nem mutattak be bennünket egymásnak, Mary. Nem tehetünk mást, mint hogy felkeressük, és bocsánatot kérünk tőle. – Felkeresik, és bocsánatot kérnek tőle! Megmagyaráztam magának, hogy ha a család legidősebb férfi tagja… ha a legidősebb férfi tagja megházasodik, a két leg 325 idősebb nővér feláldozza magát, és himadoun lesz belőle, azaz a férfi feleségének a komornája. – Szóval ezért hagyta el a házat Hosain az este? Mary tétovázott, aztán bólintott. – Nem tehettek mást… mindnyájan elmentek. A becsülete nem engedett más választást. Most már Diverék mindketten fenn voltak, és öltözködtek. Mary így folytatta:

– Na és mi volt azzal a fürdővízzel? Mintha ilyesmi ebben a házban megtörténhetne! Majd kikérdezzük Laniert! Dick ült az ágy szélén, s aztán egy titkos kis mozdulattal tudtára adta Nicole-nak, hogy most már neki kell kezébe venni az ügyet. Közben Mary odament az ajtóhoz, és olaszul szólt ki egy ott várakozó szolgának. – Várj egy pillanatra – mondta Nicole. – Ezt nem engedhetem meg. – Megvádoltatok minket – felelte Mary olyan hangon, amelyet azelőtt sohasem használt Nicole-lal szemben. Jogomban áll megtudni az igazságot. – Nem engedem azt a gyereket idehozatni. – Nicole úgy dobálta magára a ruháit, mintha páncélinget öltene fel. – Rendben van – mondta Dick. – Hozzuk be Laniert. Végére járunk ennek az egész fürdőkádügynek… és kiderül, képzelgés volt-e vagy igazság. Lanier lelkileg és fizikailag egyaránt csak félig felöltözve bámult a felnőttek dühös arcába. – Ide figyelj, Lanier – kérdezte Mary –, honnan vetted, hogy olyan vízben fürödtél, amelyet előzőleg már használt valaki? – Na, beszélj, beszélj szépen – tette hozzá Dick. – Egyszerűen piszkos volt, és kész. – Nem hallottad a szobádból, a szomszédból, hogy új vizet eresztenek a kádba? Lanier elismerte ennek a lehetőségét, de megismételte álláspontját: a víz piszkos volt. Kicsit meg volt rémülve; megpróbált szembenézni a dologgal: – Nem folyathatták azt a vizet, mert… Szinte torkára forrasztották a szót: – Miért nem? Ott állt kis pizsamájában-e látványtól szülei mindjobban együtt éreztek vele, Mary pedig mind türelmetlenebb lett –, aztán így szólt: – A víz piszkos volt, tele volt szappanhabbal. – Ha nem vagy biztos abban, amit mondasz… – kezdte Mary, de Nicole félbeszakította: – Hagyd abba, Mary. Ha piszkos szappanhab volt a vízben, logikusan gondolhatta azt, hogy a víz piszkos. Az apja mondta neki, hogy azonnal jöjjön, és… – Nem lehetett piszkos szappanhab a vízben. Lanier szemrehányóan nézett az apjára, aki elárulta. Nicole a vállánál fogta, megfordította és kiküldte a szobából; Dick elnevette magát, és ezzel feloldotta a feszültséget. Aztán mintha ez a nevetés a múltat idézné vissza, a régi barátságot, Mary rádöbbent, mennyire eltávolodott tőlük, és engesztelő hangon így szólt: – Hát a gyerekek mind ilyenek. Nyugtalansága nőttön-nőtt, ahogy eszébe jutott a múlt. – Ostobaság lenne, ha elmennétek… Hosain ezt a kirándulást mindenképpen nyélbe akarta ütni. Végül is az én vendégeim vagytok; bakot lőttetek véletlenül, ennyi az egész. – De Dick, akit ez a mellébeszélés és a „bakot lőttetek” kifejezés csak még jobban feldühített, elfordult, kezdte összeszedegetni a holmiját, és így szólt: – Nagyon sajnálom az ifjú hölgyeket. És szeretnék bocsánatot kérni attól, aki bejött hozzánk. – Csak figyelt volna rám ott a zongora mellett. – De maga olyan unalmas, olyan átkozottul unalmas nő lett, Mary! Figyeltem én, ameddig csak bírtam. – Maradj nyugton – tanácsolta Nicole. – Csak viszonozhatom a bókot – mondta Mary keserűen. – Isten veled, Nicole. – Kiment a szobából. Ezek után nem volt kétséges, hogy nem fog elbúcsúzni tőlük; a komornyik irányította távozásukat. Dick formális üzenetet hagyott Hosainnak és a két nővérnek. Nem volt mit tenni, el kellett menniük, de valamennyien, különösen Lanier rossz szájízzel távoztak. – Esküszöm – hajtogatta Lanier a vonaton –, hogy piszkos volt a fürdővíz.

– Mindegy – mondta az apja. – Felejtsd el… hacsak nem akarod, hogy elváljak tőled. Tudod, hogy új törvényt hoztak Franciaországban, amely szerint a szülő elválhat a gyerekétől? Lanier üvöltött a gyönyörűségtől, és a Diver család újra egy volt – Dick azon tűnődött, vajon hányszor tudja még majd véghezvinni ezt a mutatványt.

ÖTÖDIK FEJEZET Nicole odament az ablakhoz, áthajolt a párkányon, hogy a teraszon zajló veszekedést lássa; az áprilisi nap rózsaszínűre festette Augustine, a szakácsnő jámbor arcát, és kékre a disznóölőkést, mellyel részeg keze hadonászott. Augustine azóta szolgált náluk, hogy februárban visszatértek a Villa Dianába. Mivel egy üvegtető akadályozta a látásban, csak Dick fejét pillanthatta meg, és a kezét, amely egyik súlyos bronzgombos sétapálcáját tartotta. Az egymást fenyegető kés és a sétapálca olyan volt, mint egy triposz meg egy rövid kard valamilyen gladiátori viadalon. Dick szavai értek el elsőnek hozzá: –…nem bánom, mennyi bort iszik meg a konyhában, de amikor azon kapom, hogy egy üveg Chablis Moutont dézsmál meg… – Még maga mer ivásról beszélni! – kiabálta Augustine, és meglengette szablyáját. – Maga iszik… szünet nélkül! Nicole átkiáltott az üvegtető fölött: – Mi történt, Dick? – és Dick angolul válaszolt: – Az öreglány elpusztítja a márkás borokat. Kirúgom… legalábbis megpróbálom. – Úristen! Ne engedd a közeledbe azzal a késsel! Augustine most Nicole felé rázta a kését. Vén szája olyan volt, mint két félbevágott cseresznye. – Szeretném közölni magával, madame, hogy a férje annyit iszik naponta, mint egy közönséges napszámos!… – Fogja be a száját, és takarodjon! – szakította félbe Nicole. – Kihívhatjuk a rendőrséget. – Még hogy kihívhatják a rendőrséget! A bátyám is ott szolgál náluk! Maguk akarják kihívni… maguk, undok amerikaiak? Dick angolul kiáltott fel Nicole-nak: – Vidd el a gyerekeket a házból, míg ezt az ügyet elintézem. – Undok amerikaiak! Idejönnek és megisszák a legjobb borainkat! – sikítozta Augustine, az egész falu véleményének adva hangot. Dick most keményebb tónussal próbálkozott. – De most azonnal elmegy innen! Kifizetem, amivel tartozunk magának! – Még szép, hogy kifizeti! És hadd mondjam meg magának… – Augustine közelebb jött, és olyan vadul hadonászott a késsel, hogy Dick felemelte a botját, mire az asszony berohant a konyhába, és egy húsvágó bárddal fölszerelkezve tért vissza. A helyzet korántsem volt nevetséges. Augustine erős asszony volt, és lefegyverezni csak azzal a kockázattal lehetett volna, hogy az ember súlyosan megsebzi, és komoly jogi komplikációkba keveredik – ez a sorsa mindenkinek, aki egy francia állampolgárt zaklatni merészel. Dick blöffölni próbált, és odakiáltotta Nicole-nak: – Hívd fel a poste de police-t. – Aztán Augustine-hoz fordult, és rámutatott a szakácsnő fegyverére: – Ezért le fogják tartóztatni. – Haha! – Úgy nevetett, mint egy démon; de nem merészkedett közelebb. Nicole felhívta a rendőrséget, de a válasz mintha Augustine nevetésének visszhangja lett volna. Motyogást, szóváltást hallott – aztán a vonal hirtelen megszakadt. Visszament az ablakhoz, és lekiáltott Dicknek: – ígérj neki még pénzt a bérén kívül! – Ha felmehetnék telefonálni! – Mivel ez lehetetlennek látszott, Dick megadta magát. Ötven frank fejében – ez aztán százra emelkedett, mikor Dick kijelentette, hogy azonnal a házon kívül akarja látni – Augustine feladta az állását, és a „Salaud!”[58]viharos gránátaival fedezte visszavonulását. Csak akkor hajlandó távozni, jelentette ki, ha az unokaöccse eljön a csomagjáért. Ahogy óvatosan várakozott a konyha környékén, Dick dugópukkanást hallott, de nem szólt egy szót sem. Aztán ment

minden simán. Mikor sűrű bocsánatkérés közepette az unokatestvér megérkezett, Augustine vidáman, szívből jövő istenhozzádot mondott Dicknek, és még fel is kiáltott Nicole ablaka felé: Au revoir, Madame! Bon chance![59] Diverék átmentek Nizzába, bouillabaisse-t vacsoráztak, ami tengeri halból és apró rákból készült, sáfránnyal erősen megfűszerezve, s egy üveg hűtött Chablis-t ittak hozzá. Dick elmondta, mennyire sajnálja ezt az Augustine-ügyet. – Én egy cseppet sem sajnálom – mondta Nicole. – Én sajnálom… még ha legszívesebben le is taszítottam volna az öreglányt a sziklafalról. Alig mertek valamiről beszélni ezekben a napokban; ritkán találták meg a helyes szót, vagy ha meg is találták, későn, mikor már e szó birtokában nem tudtak hozzáférkőzni a másikhoz. Ma este Augustine jelenete felrázta őket privát kis álmodozásaikból; miközben ették a forró fűszeres levest és itták a perzselő bort, beszélgettek. – Mehet ez így tovább? – kérdezte Nicole. – Vagy nem?… Mit gondolsz? – Dick egy pillanatra meg volt lepődve, és igent mondott, Nicole így folytatta: – Néha azt hiszem, az én hibám… én tettelek tönkre. – Szóval tönkre vagyok téve? – kérdezte Dick kedvesen. – Na, nem szó szerint gondoltam. De régebben általában teremteni szerettél dolgokat… most úgy látszik, törni-zúzni akarsz csupán. Nicole egy pillanatra megremegett, hogy ilyen nyíltan bírálja Dicket, de a férfi egyre súlyosabb hallgatása még jobban megrémítette. Nicole sejtette, hogy valami nő, növekszik e mögött a csend mögött, hogy valamit eltitkol a szűrős kék szempár: a már szinte természetellenes érdeklődést a gyerekek iránt. A szokatlan indulatkitörések meglepték – Dick általában most már hirtelen göngyölítette le egy-egy személy, fajta, osztály, életmód, gondolkodásmód iránt érzett megvetésének hosszú pergamentekercsét. Olyan volt, mintha egy előre ki nem számítható történet bontakozna ki lassan Dickben, amelyről neki csak azokban a pillanatokban lehet némi sejtelme, mikor ez a történet a felszínre bukkan. – Végül is mit nyersz ezzel az egésszel? – kérdezte Nicole. – Tudom, hogy minden nappal erősebb leszel. Tudom, hogy betegséged törvényszerűen egyre kevesebb alkalommal lobban fel újra. Dick hangja messziről érkezett hozzá, mintha valami távoli és akadémikus témáról beszélne; Nicole-ból a riadalom egy kiáltásban – „Dick!” – tört ki, aztán hirtelen átnyúlt az asztalon, hogy megfogja Dick kezét. Valami reflex hatására Dick visszahúzta a kezét, és továbbfűzte a megkezdett gondolatot: – Az egész bonyolult helyzetet számításba kell vennünk, nem igaz? Mert nemcsak terólad van szó. – Aztán rátette a kezét Nicole kezére, és örömre, huncutságra, közös élményre és boldogságra összeesküvő, régi kedves hangján így szólt: – Látod azt a hajót ott a tengeren? T. F. Golding motoros jachtja volt, békésen pihent az alig hullámzó nizzai öbölben, állandóan valami romantikus utazásra készen, akkor is, ha éppen mozdulatlanul állt. – Most szépen kimegyünk oda, megkérdezzük a rajta lévő embereket, vajon velük mi a helyzet. Kiderítjük, boldogok-e vagy sem. – A tulajdonost alig ismerjük – vetette ellen Nicole. – Mindig hív bennünket. És különben is Baby ismeri… gyakorlatilag már a felesége, ugye?… vagy csak volt a felesége? Mikor egy bérelt csónakon kifelé indultak a kikötőből, már leszállt a nyári szürkület, és a Margin vitorláin egymás után gyulladtak ki görcsösen a fények. Ahogy közeledtek a hajóhoz, Nicole kételyei csak megerősödtek. – Estélyt ad… – Csak a rádió szól – vélte Dick. Aztán üdvözölték őket – egy hatalmas, ősz hajú férfi nézett le rájuk: – Csak nem Diverék? – kiáltotta.

– Hajó a láthatáron, hahó, Margin! Csónakuk a kabinlépcső alatt ringatózott; és ahogy felfelé másztak, Golding hatalmas alakja szinte kétrét görnyedt, mikor kezét nyújtotta Nicole-nak. – Éppen időben. Mindjárt vacsorához ülünk. Egy kis zenekar játszott a hajó hátulsó részén: Csak szólj, s tied vagyok, De addig ne is kérd, hogy jó legyek… És ahogy Golding ciklonkarja, anélkül hogy hozzájuk ért volna, a tat felé röpítette őket, Nicole egyre jobban sajnálta, hogy eljöttek, s egyre türelmetlenebb volt Dickkel. Mivel távol tartották magukat a vidám társaságtól mikor még Dick munkája és az ő egészségi állapota eleve kizárta, hogy társasági életet éljenek –, olyan hírben álltak, mint akik minden meghívást visszautasítanak. Az elkövetkezendő évek során a Riviérán ezt a viselkedést úgy magyarázták, mint bizonyos fokú népszerűtlenséget. Mindazonáltal Nicole – kitartva álláspontja mellett – úgy érezte, nem szabad olcsón megalkudni futó élvezetekért. Ahogy áthaladtak a fényűző szalonon, különböző alakokat láttak maguk előtt, úgy tűnt, mintha táncolnának a kör alakú hátsó fedélzet félhomályában. Mindez csak illúzió volt, a zene bűverejének, a szokatlan világításnak és a körülölelő víz jelenlétének köszönhető illúzió. Valójában a néhány sürgőforgó inast kivéve a vendégek egy széles heverőn lustálkodtak, amely a fedélzet görbületét követte. Fehér, vörös, elmosódott színű női ruhákat meg patyolat fehérre mosott ingmelleket láttak maguk előtt aztán hirtelen egy férfin akadt meg Nicole szeme, és mikor felismerte, boldog kis kiáltással köszöntötte: – Tommy! Az előírásos kézcsókra hajló Tommy gallicizmusát félresöpörte, és a férfi arcához szorította az arcát. Ott ültek, vagy inkább feküdtek egymás mellett az antoniusi kereveten. A férfi csinos, napbarnította arca olyan sötét volt, hogy már elvesztette minden kellemét, de még nem tett szert a néger arcok kékes szépségére – ez az arc egyszerűen olyan volt, mint a kopott bőr. Színének idegenségét ismeretlen országok napsütésének köszönhette, őt magát idegen földek táplálták, nyelve szinte megbénult a sok egymásba gabalyodó dialektustól, minden veszélyre azonnal reagált – mindez elbűvölte és megnyugtatta Nicole-t; a találkozáskor egy pillanatra lélekben a férfi mellére borult, és elalélt a gyönyörűségtől… De az önfenntartás ösztöne ismét működésbe lépett, s mikor visszatért tulajdon világába, már könnyedén csevegett. – Úgy néz ki, mint a filmeken a kalandorok… de hát miért is kellett olyan sokáig elmaradnia? Tommy Barban csak nézte, nem értett semmit, de éber volt: pupillái szikráztak. – Öt év – folytatta Nicole szándékosan öblös hangon, úgy tett, mintha öt év semmi sem lenne. – Túlságosan is sok. Nem tehette volna meg, hogy csak bizonyos számú embert mészárol le, és aztán visszajön, és egy ideig a mi levegőnket szívja? Nicole reményt keltő jelenlétében Tommy gyorsan változott át újra európaivá. – Mais pour nous autres héros il faut du temps, Nicole. Nous ne pouvons pas faire de petits exercices d'héroisme – il faut faire les grandes compositions.[60] – Beszéljen angolul, Tommy. – Parlez français avec moi, Nicole.[61] – De így más a szavak jelentése. Franciául az ember lehet hős és gáláns, s megmarad a méltósága is, s maga ezt nagyon jól tudja. De angolul nem lehet hősnek és gálánsnak lenni anélkül, hogy az ember ne legyen egy kissé abszurd is, és maga ezt is tudja. Ebből származik az én előnyöm. – De végül is… – a férfi hirtelen elnevette magát – még angolul is derék fickó vagyok, hős meg minden.

Nicole úgy tett, mint aki megrészegül a csodálkozástól, de Tommy nem jött zavarba. – Csak azt tudom, amit a moziban látok – mondta. – A filmen minden ilyennek látszik? – Nem is olyan rosszak azok a filmek. Itt van ez a Ronald Colman… látta a Bataillon d’Afrique-ról[62] szóló filmjét? Egyáltalán nem rossz. – Helyes; valahányszor moziba megyek, tudni fogom, hogy maga abban a pillanatban pontosan ugyanazokon a dolgokon megy keresztül. Miközben beszélt, Nicole egy alacsony, sápadt kis csinos nőre lett figyelmes, szép, fémes színű haja volt, csaknem zölden csillogott a fedélzet fényeiben; Tommy másik oldalán ült, és vagy az ő beszélgetésüket figyelte, vagy a másik oldalán ülőkét. Előzőleg nyilvánvalóan kisajátította magának Tommyt, mert most hirtelen feladott minden reményt, hogy a férfi figyelmét újra magára vonja, és ingerülten átvágott a fedélzet félholdján. – Elvégre hős vagyok – mondta Tommy nyugodtan és csak félig viccelve. – Félelmetes bátorság lakozik bennem, általában egy oroszlán, egy részeg ember vakmerősége. Nicole várt, amíg a dicsekvés visszhangja elhal a férfi lelkében – Nicole tudta, Tommy eddig még talán sohasem tett ilyen kijelentést. Aztán körülnézett a vendégek között, s mint általában, most is úgy találta, hogy az elszánt neurotikusok nyugalmat tettetnek, csak a várostól való rettegésükben kedvelik ezt a vidéket, és közben félnek a tulajdon hangjuktól is. Nicole megkérdezte: – Ki az a fehér ruhás nő? – Aki itt ült mellettem? Lady Caroline Sibley-Biers.Egy pillanatig a nő hangját hallották: – Az a férfi egy gazember, börtöntöltelék. Egész éjszaka fenn voltunk, chemin-de-fereztünk kettesben, és most ezer svájci frankkal tartozik nekem. Tommy nevetett, és azt mondta: – Pillanatnyilag a leggonoszabb nőszemély egész Londonban… valahányszor visszatérek Európába, Londonban újabb termés van a gonosz asszonyokból. Most ő a legújabb díszpéldány… bár azt hiszem, most már van még valaki, akit legalább olyan gonosznak tekintenek. Nicole újra a fedélzet másik oldalán álló nőre pillantott. Törékeny, betegesen vézna nő volt – hihetetlennek látszott, hogy ezek a keskeny vállak, ezek a vézna karok elbírják a dekadencia kopjás lobogóját, a halni készülő birodalom utolsó felségjelét. Inkább John Held lapos mellű flapperjeihez hasonlított, mint azoknak a magas, tunya szőkéknek a hierarchiájához, akik a háború előtt festőknek és regényíróknak ültek modellt. Golding közeledett feléjük, hatalmas testének rezonanciáját leküzdve, amely mintegy gargantuai hangerősítőn át közölte akaratát, és Nicole, bár még mindig vonakodva, de fejet hajtott a tulajdonos megismételt érvei előtt: a Margin vacsora után azonnal elindul Cannes felé; igazán fogyaszthatnának egy kis kaviárt és pezsgőt, még ha vacsoráztak is; Dick mindenesetre felhívta telefonon nizzai sofőrjüket, hogy vigye vissza a kocsijukat Cannes 335 ba, és hagyja a Café des Alliés előtt, ahol ők majd megtalálhatják. Bementek a szalonba, ahol már megterítettek a vacsorához, és Dicket Lady Caroline mellé ültették. Nicole látta, hogy Dick általában pirospozsgás arca halottfehér; ellentmondást nem tűrő hangon beszélt, melynek csak a foszlányai érkeztek el Nicole fülébe: –…a maguk dolga, a maguké, angoloké. Haláltáncot járnak… szipojok a lerombolt erődben, már úgy értem, szipojok a kapuknál és dáridó bent az erődben, és így tovább. A zöld kalap, a tönkrement kalap… a jövőnek fújtak… Lady Caroline tőmondatokban felelgetett neki, amelyeket minduntalan megszakított egy „Micsoda?”, egy kétértelmű „No persze!”, egy lehangoló „Egészségére!”, és az egész beszélgetés tele volt ilyen s hasonló figyelmeztető jelekkel, de Dick mindezekkel szemlátomást nem volt tisztában.

Hirtelen különösen vehemens kijelentést tett, hogy miért, az elkerülte Nicole figyelmét, de azt már látta, hogy a fiatal nő elkomorul, arcán megfeszül a bőr, és hallotta, amint élesen felel: – Végül is, paraszt vagy proli… egyre megy. Dick megint megsértett valakit – hát nem tudja a száját tartani? Meddig tart ez még? Most már a halálig. A zongoránál egy szőke hajú skót fiatalember, szintén a zenekar tagja (a dobra ez volt ráírva: „Az Edinborói Egyetem Ragtime Muzsikusai”) kezdett el énekelni, Danny Deever monoton hangját utánozva, és néhány mély akkorddal kísérte magát a zongorán. Feltűnő precizitással ejtette ki a szavakat, mintha ezek a szavak szinte elviselhetetlenül mély hatást gyakoroltak volna rá: Volt egy lány a pokolból, Megugrott, ha harang szólt, Mert rossz kislány volt – rossz – rossz – rossz, Megugrott, ha harang szólt, A pokolból (BIMBAM) A pokolból (CSIMBUM) Volt egy lány a pokolból… – Mi ez? – suttogta Tommy Nicole-nak. A Tommy másik oldalán álló lány adta meg a választ: – Caroline Sibley-Biers írta a szöveget. A férfi írta a zenét. – Quel enfantillage![63] – motyogta Tommy, amikor rázendítettek a következő strófára, és célzott arra is, hogy ez az ugrabugráló leányka a fentieken kívül még mit kedvel – On dirait qu'il récite Racine![64] Legalábbis látszólag, Lady Caroline egyáltalán nem törődött azzal, milyen előadásban részesítik művét. Mikor Nicole újra feléje pillantott, úgy érezte, a nő határozottan imponál neki, nem a jelleme és nem is az egyénisége, hanem a magatartásából áradó puszta erő; Nicole úgy gondolta, hogy a nő félelmetes, s ez a meggyőződése tovább szilárdult, mikor a társaság felkelt az asztaltól. Dick ülve maradt, furcsa tekintet bujkált a szemében; aztán durva, ostoba módon az alábbi szavakban tört ki: – Ki nem állhatom ezeket a rosszindulatú célzásokat, ezeket a fülsiketítő angol suttogásokat! Lady Caroline már félúton volt a teremből kifelé, de ekkor megfordult és visszament Dickhez; halk, sziszegő hangon beszélt, de szándékosan úgy, hogy az egész társaság hallja: – Maga jött oda, és provokálta ki… a honfitársaimat ócsárolta, Mary Minghettit, a barátnőmet ócsárolta. Én csak annyit mondtam, hogy látták magát egy nagyon is kétes társaság kellős közepén Lausanne-ban. Ezt nevezi maga fülsiketítő suttogásnak? Vagy egyszerűen csak magát süketíti meg? – Még mindig nem elég hangosan mondja – felelte Dick kisvártatva. – Szóval ezek szerint én egy megrögzött… Golding hangja összezúzta a formálódó kifejezést: – Ugyan már! Ugyan már! – és kitessékelte vendégeit, hatalmas teste fenyegetésével élve. Mikor az ajtóban Nicole megfordult, látta, hogy Dick még mindig ott ül az asztalnál. Dühös volt a nőre a szemtelen megjegyzése miatt, de ugyanolyan dühös volt Dickre is, amiért idehozta, amiért becsípett, amiért nem vette ki a tokjából iróniája nyílvesszőit, amiért megalázva került ki a csetepatéból. Még jobban bosszankodott, mert tudta, az ingerelte fel az angol nőt, hogy érkezésekor Tommy Barbant azonnal kisajátította magának. Egy pillanat múlva Dick már ott állt a hajóhídon, szemlátomást teljesen ura volt önmagának, és Goldinggal beszélgetett; aztán vagy félóráig nem látta sehol a fedélzeten; kiszállt a bonyolult maláj játékból – egy hosszú zsinórral és kávészemekkel játszottak –, és így szólt Tommyhoz: – Megkeresem Dicket.

Vacsora óta a hajó már úton volt nyugat felé. Az éjszaka szelíden siklott el mellettük a hajó két oldalán, a dízelmotorok halkan dohogtak, tavaszi szél fújt, amely azonnal belekapott Nicole hajába, mihelyt a hajó orrába érkezett; mindjárt csökkent az aggodalma, mikor meglátta Dicket – ott állt a zászlórúd tövében. Dick hangja derűs volt, amikor felismerte Nicole-t. – Gyönyörű éjszaka. – Aggódtam. – Aggódtál, igazán? – Ne beszélj már így, olyan boldog volnék, ha csak egy nagyon pici dologban is a segítségedre lehetnék, Dick. Dick elfordult tőle az Afrika felett lebegő csillagfényfátyol felé. – Elhiszem, hogy ez igaz, Nicole. És olykor azt is hiszem, hogy minél kisebb dolog, amit értem tehetsz, annál boldogabb vagy tőle. – Ne beszélj így… ne mondj ilyeneket. A fény a fehér tajtékra hullott, s a fehér tajték visszalökte a ragyogó égbolt felé – ez a fény világította be Dick üres arcát, s Nicole nem látta rajta azokat a haragos vonásokat, amelyekre számított. Dick arca csupa közöny volt; szeme lassan úgy tapadt rá, mint egy sakkfigurára, amellyel lépni fognak; ugyanilyen lassan fogta meg a csuklóját is, és húzta közelebb magához. – Tönkretettél, ugye? – kérdezte szelíden. – Akkor mindketten tönkre vagyunk téve. Így hát… A rémülettől dermedten Nicole a másik csuklóját is odanyújtotta Dicknek. Hát jó, vele fog menni… most a teljes odaadás, a teljes lemondás pillanatában újra érezte, elevenen érezte az éjszaka szépségét… hát jó, akkor… …de hirtelen szabad volt, Dick megfordult, és felsóhajtott: – Ejnye, ejnye! Könnyek csorogtak végig Nicole arcán. S máris hallotta, hogy valaki közeledik: Tommy volt. – Na, csakhogy megtalált! Nicole már azt hitte, hogy átugrottal a korláton – mondta –, mert az a kis angol poule[65]leteremtett. – Nem is rossz… átugrani a korláton – mondta Dick szelíden. – Ugye? – helyeselt Nicole sürgősen. – Kérjük el a mentőöveket, és ugorjunk be a vízbe. Szerintem kellene már valami látványos dolgot csinálnunk. Úgy érzem, túlságosan is óvatosan élünk mindannyian. Tommy nézegette őket, szimatolt, az éjszakával együtt megpróbálta magába szívni az egész helyzetet. – Na, most megkérdezzük azt a Lady Hogyishívjákot, mit tegyünk… ő biztosan tudja, mi a divat. És tanuljuk meg csak szépen a dalocskáját: „Volt egy rossz kislány l'enferből…” – Én majd lefordítom, és egy vagyont keresünk vele… képzeljétek, mekkora sikerünk lesz a Casinóban. – Te gazdag vagy, Tommy? – kérdezte Dick, ahogy mentek végig a hajón. – A dolgok mai állása mellett nem. Meguntam a tőzsdét', és otthagytam. De jó részvényeim vannak a barátaim kezében, akik helyettem értékesítik. Szóval minden megy a maga útján. – Dick egyre gazdagabb – mondta Nicole: a hangja remegett. A hátsó fedélzeten Golding három táncospárt tessékelt a parkettre óriási tenyerével. Nicole és Tommy csatlakoztak hozzájuk, és Tommy megjegyezte: – Ügy látszik, Dick jócskán iszik. – Csak módjával – mondta Nicole lojálisan. – Vannak, akik ihatnak, és vannak, akik nem, Dicknek nyilvánvalóan nem lenne szabad. Mondja meg neki, hogy ne igyon. – Én? – kiáltott fel csodálkozva Nicole. – Én mondjam meg Dicknek, hogy mit csináljon és mit ne? De a maga zárkózott módján Dick még mindig kába és álmos volt, mikor befutottak a cannes-i kikötőbe. Golding lesegítette őket a Margin csónakjába, mire Lady Caroline feltűnően más helyre ült. A fedélzeten Dick túlzott szertartásossággal mondott istenhozzádot, és egy pillanatra már úgy látszott, hogy a hölgyet valami csípős megjegyzéssel ugratni fogja, de Tommy belebokszolt viccesen a

gyomrába, és máris megindultak Diverék autója felé. – Hazaviszlek benneteket – javasolta Tommy. – Ne fáradj… majd szerzünk egy taxit. – Csak azért, mert szeretnék nálatok aludni. Dick a hátsó ülésen teljesen csöndbe burkolózott; elhaladtak a Golfé Juan sárga monolitja előtt, aztán tovatűnt a Juan-les-Pins-i szakadatlan karnevál is, ahol az éjszaka zenétől visszhangzott és a sok-sok idegen nyelv bábeli zűrzavarától. Mikor a kocsi megindult felfelé a tarmes-i dombokon, Dick hirtelen felült, ebben a kocsi hirtelen döccenése is segítette, és a következő óhaját adta elő: – Bájos képviselője a… – egy pillanatra megbicsaklott a nyelve – a cégnek… hozz nekem egy kis józan észt, és zápítsd meg á la Anglaise. – Aztán nyugodt álomba merült, és néha-néha elégedetten beleböfögött a puha, meleg sötétségbe.

HATODIK FEJEZET Másnap kora reggel Dick bement Nicole szobájába. – Megvártam, míg mozgolódást hallok. Szükségtelen mondanom, mennyire bánt a tegnapi este, de mi lenne, ha nem végeznénk hullaboncolást? – Egyetértek – válaszolta Nicole hűvösen, és közelebb hajolt a tükörhöz. – Tommy hozott haza bennünket? Vagy csak álmodtam? – Tudod, hogy ő hozott haza. – Valószínű – ismerte be Dick –, mivel épp az imént hallottam köhögni. Azt hiszem, meglátogatom. Nicole örült, mikor a férje otthagyta, talán most először életében – az a félelmetes képessége, hogy mindig helyesen járjon el, úgy látszott, végleg elhagyta Dicket. Tommy megmoccant az ágyában, café au lait-re[66] ébredt. – Jól vagy? – kérdezte Dick. Mikor Tommy panaszkodott, hogy fáj a torka, Dick menten átváltozott orvossá. – Legjobb, ha gargarizálsz. – De mivel? – Furcsa, de nekem semmim sincs… talán Nicole-nak lesz. – Ne zavard. – Már fent van. – Hogy érzi magát? Dick lassan megfordult. – Azt várod, hogy belehaljon, mert tegnap becsíptem? – A hangja kellemes volt. – Nicole-t… georgiai fenyőfából faragták, és ez a legkeményebb fa a világon, kivéve az újzélandi guajakfát… Lefelé menet a lépcsőn Nicole hallotta a beszélgetés végét. Mindig is tudta, hogy Tommy szereti; tudta, hogy Tommy ki nem állhatja Dicket, és hogy Dick erre előbb rájött, mint maga Tommy, és hogy pozitív módon reagál a férfi magányos szenvedélyére. Ezt a gondolatot a tipikusan női elégedettség pillanata követte. Áthajolt a gyerekek reggelizőasztalán, utasításokat adott a nevelőnőnek, s közben tudta, hogy fent az emeleten a két férfi gondolatai körülötte forognak. Később lenn a kertben teljesen betöltötte a boldogság; nem akarta, hogy valami is történjék, csak azt akarta, hogy a helyzet továbbra is maradjon ilyen feszült, hogy a két férfi gondolatai továbbra is vele labdázzanak; hosszú időn át egyáltalán nem létezett, még mint labda, úgy sem. – Szép, ugye, Nyuszikám… vagy nem? Hé, Nyuszi… hé, te ott! Ugye szép?… Hé! Vagy talán furcsának találod? A nyúl, mivel alig volt más élménye, mint a káposztalevelek, néhányszor óvatosan beleszagolt a levegőbe, s csak azután adott neki igazat. Nicole ment tovább mindennapos kerti kőrútján. A levágott virágokat kijelölt helyeken hagyta, hogy később a kertész majd bevigye őket a házba. Mikor a tengerparti falhoz ért, nagyon beszédes hangulat lett úrrá rajta, és nem volt kivel beszélnie; így hát megállt, és tanakodott magában. Kissé megrémült a gondolattól, hogy egy másik férfi iránt érdeklődik – de ha más nőknek lehet szeretője, neki miért ne lehetne? A szép tavaszi délelőttön a férfivilág tiltó törvényei eltűntek, és Nicole olyan vidáman érvelt magában, mint egy virág; közben a szél belekapott a hajába, s végül a feje is a szél irányába fordult. Más nőknek szeretője van – ugyanazok az erők, melyek múlt éjszaka szinte a közös halál vállalásáig Dick mellé állították, most arra vették rá, hogy a „Nekem miért ne lehetne?” logikájával elégedetten és boldogan csak bólogasson a szél ritmusára. Leült az alacsony falra, és lenézett a tengerre. De egy másik tengerből, képzelete széles hullámai közül, valami tapintható dolgot halászott ki, hogy a többi zsákmánya mellé helyezze. Ha lélekben már

nem érzi szükségét annak, hogy örökre egy maradjon Dickkel, azzal a Dickkel, aki múlt éjszaka megjelent előtte – valakinek kell lennie, nemcsak egy képnek, mely Dick elméjére rávetül, s amely kép arra ítéltetett, hogy örökre egy medália körül parádézzon. Nicole már korábban kiszemelte a falnak ezt a részét, itt szokott üldögélni; a szikla árnyékot vetett a lejtős rétre, ahol egy gondosan művelt veteményeskert volt. Az ágak sűrűjén át Nicole két férfit pillantott meg, gereblyét és ásókat vittek s beszélgettek, az egyik nizzai, a másik provence-i dialektusban – jól kiegészítették egymást. Szavaik és mozdulataik vonzották Nicole-t; s lassan kivette azt is, miről beszélgetnek: – Itt döntöttem hanyatt. – Én a szérűskert mögé vittem. – Nem bánta… de a férfi se bánja. Csak az a rohadt kutya. Na, szóval itt döntöttem hanyatt… – Nálad van a gereblye? – Hiszen tenálad van, te hülye. – Szóval engem egyáltalában nem érdekel, hol döntötted hanyatt. Addig az éjszakáig nem éreztem én más cicit itt a mellemen, csak a feleségemét, azóta, hogy megházasodtam… tizenkét éve. És most aszondod nekem… – De vigyázz arra a rohadt kutyára… Nicole az ágakon át figyelte őket; nagyon helyénvalónak tűnt, amit mondtak – az egyik embernek ez a jó, a másik embernek az. De mégiscsak egy férfivilágot hallgatott ki, s ahogy ballagott visszafelé a házba, újra kétségek fogták el. Dick és Tommy már ott voltak a teraszon. Elvonult közöttük, bement a házba, kihozott egy jegyzettömböt, és elkezdte rajzolgatni Tommy profilját. – A keze sohasem nyugszik… röpül a guzsaly – mondta Dick könnyedén. Hogy beszélhet ilyen triviálisan, mikor a vér még mindig nem tért vissza az arcába, úgyhogy a szakállának rőt színe ugyanolyan vörösnek látszik, mint a szeme? Nicole Tommyhoz fordult: – Én mindig találok valami munkát. Valamikor volt egy édes, szorgalmas kis polinéziai majmom, és órákig elbűvészkedtem vele, míg aztán az emberek egyre durvább tréfákra vetemedtek… Szándékosan nem nézett Dickre. Dick hirtelen elnézést kért, és bement a házba. Nicole látta, két pohár vizet tölt magának, és szíve erre a látványra még jobban megkeményedett. – Nicole… – kezdte Tommy, de félbehagyta a mondatot, a torkát köszörülte. – Na, majd én adok magának kámforos orvosságot, azzal szépen bedörzsöli – javasolta Nicole. – Amerikai gyógyszer… Dick bízik benne. Egy pillanat, s máris itt vagyok. – Mennem kell, igazán. Dick kijött a teraszra, és leült. – Miben hiszek? Mikor Nicole visszatért a tégellyel, a két férfi ott ült a helyén, de Nicole rájött, hogy hevesen vitatkoztak valami semmiségen. A sofőr már ott állt a kapunál, kezében egy koffer, benne Tommy előző esti öltönye. Ahogy Tommyt a Dicktől kapott ruhákban megpillantotta, Nicole-t valami hamis szomorúság fogta el, mintha Tommy nem engedhetne meg magának ilyen ruhákat. – A szállodában majd dörzsölje be vele a torkát és a mellét, aztán inhaláljon – mondta Nicole. – Ide figyelj csak – motyogta Dick, ahogy Tommy megindult a lépcsőn –, ne add oda Tommynak az egész tégelyt… Párizsból kell rendelni… itt már kifogyott. Tommy ismét hallótávolságban volt, és most ott álltak hárman a napsütésben, Tommy a kocsi előtt, délcegen, s úgy látszott, ha a kocsi egy kicsit előredől, Tommy a hátára vehetné. Nicole lelépett az ösvényre. – Na tessék, fogja – mondta. – Becsülje meg, ritka, mint a fehér holló. Nicole hallotta, hogy Dick egyszeriben elcsendesedik mellette: ellépett tőle, és addig integetett, míg

a kocsi Tommyval és a ritka kámforos orvossággal el nem tűnt. Aztán megfordult, hogy bevegye a maga gyógyszerét. – Ennek a gesztusnak semmi értelme nem volt – mondta Dick. – Mi négyen vagyunk itt… és éveken át, ha valaki elkezdett köhögni… Nézték egymást. – Bármikor szerezhetünk egy új tégellyel… – aztán elveszítette önuralmát, és csak ment Dick után fel az emeletre; Dick lefeküdt az ágyára, és nem szólt egy szót sem. – Felhozassam az ebédet? – kérdezte Nicole. Dick bólintott, és csak feküdt tovább csendben, a mennyezetet bámulva. Nicole kételyek között ment kiadni a parancsot. Az emeleten újra benézett Dick szobájába – a kék szemek mint két reflektor játszadoztak egy sötét égbolton. Állt egy pillanatig az ajtónyílásban, tudta, hogy bűnt követett el ellene, félt bejönni… Kinyújtotta a kezét, mintha Dick fejét akarná megsimogatni, de a férfi, mint egy gyanakvó állat, elfordult. Nicole nem bírta tovább; akár egy halálra ijedt konyhalány, rohant le a lépcsőn, mintha attól félne, mivel fog ez a férfi odafent táplálkozni, miközben ő továbbra is mint egy éhes csecsemő tapad majd sovány mellére.

Nicole egy héten belül elfelejtette fellobbanását Tommy iránt – emlékezete nem őrizte meg az embereket, hamar elfelejtette őket. De mikor júniusban beköszöntött a kánikula, hallotta, hogy Tommy Nizzában van. A férfi írt egy levelet mindkettőjüknek, és Nicole felnyitotta a napernyő alatt, és felnyitotta a többi levelet is, amelyet magukkal hoztak a házból. Miután elolvasta, odatolta őket Dicknek, aki válaszul egy táviratot dobott strandpizsamájának az ölébe: Kedveseim, holnap a Gausse-szállodában leszek, sajnos anya nélkül. Nagyon szeretnélek látni benneteket. ROSEMARY – Nagyon boldog vagyok, hogy újra látni fogom – mondta Nicole komoran.

HETEDIK FEJEZET De másnap délelőtt, amikor Dickkel kimentek a strandra, aggodalma újraéledt, hogy Dick netán valami kétségbeesett megoldáson töri a fejét. A Golding-jachton töltött este óta Nicole rájött, mi is történik valójában. Ingatagon egyensúlyozott a biztonságát garantáló régi talpalatnyi föld és a között a fenyegetően közeledő ugrás között, amelyből neki úgy kell földet érnie, hogy közben vére és izmai egész kémiai összetétele megváltozzék – olyan törékeny volt ez az egyensúly, hogy nem is merte a dolgot tudata igazi előterébe emelni. Dick és az ő változó, meghatározatlan alakja úgy jelentek meg előtte, mint fantasztikus táncot járó kísértetek. Hónapokon át úgy tűnt, minden szónak van még egy külön, hátsó jelentése is, s ezt hamarosan olyan körülmények között fogják megfejteni, amelyeket Dick határoz meg. Bár ez a lelkiállapot több reménnyel kecsegtetett – a puszta létezés hosszú-hosszú évei élénkítő hatást gyakoroltak természetének azokra a részeire, melyeket a korai betegsége elpusztított, s amelyekhez Dick önhibáján kívül nem fért hozzá, pusztán azért, mert egyetlen ember sem képes teljesen belebújni egy másik ember bőrébe –, végső soron mégiscsak tele volt aggodalommal. Kapcsolatuk legszomorítóbb vonása Dick növekvő közönye volt, mely újabban abban nyilvánult meg, hogy rengeteget ivott. Nicole nem tudta, mi vár rá: tönkrezúzzák, vagy megússza a dolgot – Dick hangja, amely csak úgy lüktetett a hazugságtól, összekavart mindent; nem is gyaníthatta, hogyan fog férje legközelebb viselkedni a szőnyeg kínosan lassú göngyölítése közben, vagy mi történik majd a végén, az ugrás pillanatában. Hogy mi fog történni azután, attól nem félt – sejtette, hogy valami kő fog legördülni a szívéről, hogy a szeme kinyílik. Nicole-nak lételeme volt a változás, a menekülés, szárnya és uszonya pedig a pénz volt. Nem történik több, mint olyankor, ha a rejtett versenykocsi-alvázat, amit évekig a családi autó karosszériája takart, egyszer csak ismét eredeti önmagára csupaszítják le. Nicole már érezhette a friss szellőt – a hirtelen rándítástól félt, és attól a komorságtól, amellyel a változás közeledett. A Diver házaspár kiment a tengerpartra, Nicole fehér fürdőruhája és Dick fehér fürdőnadrágja rikítóan fehér volt bőrük színéhez képest. Nicole látta, hogy Dick a sok ernyő alak- és árnyékzűrzavarában a gyerekeket keresi, és ahogy Dick szorítása alábbhagyott, ahogy kiengedte a markából, ő kívülről nézhette, és megállapította, hogy nem azért keresi a gyerekeket, hogy védje őket, hanem hogy azok védjék őt. Talán a strandtól fél, olyan, akár egy trónfosztott uralkodó, aki álruhában látogatja meg régi udvarát. Nicole mostanra már meggyűlölte Dick világát, a kedves tréfákat és udvarias szavakat, elfelejtette, hogy sok éven át egyedül ennek a világnak a kapuja volt tárva előtte. Jó, hadd nézze-nézze csak a strandját, amely most már az ízléstelenek ízlésének megfelelően züllésnek indult; egész álló nap keresheti, és egyetlen kövét sem találja majd annak a kínai falnak, amelyet hajdanán köréje emelt, egyetlen régi barátnak a lábnyomát sem találja. Nicole egy pillanatra sajnálta, hogy mindez így van; eszébe jutott az üveggyöngy, melyet a régi szemétdomb alól gereblyézett ki Dick, eszébe jutottak a tengerésznadrágok és matrózingek – ezek a ruhák később nagyon divatosak lettek a párizsi couturier-k[67] körében –, amelyeket egy nizzai sikátorban vásároltak, eszébe jutottak a mólóra felmászó egyszerű kis francia lányok, akik mint a madarak csivitelték: „Dites donc! Dites donc!”[68]; eszébe jutott a mindennapos reggeli szertartás, a csendes, nyugodt kitárulkozás a tenger és a nap felé – mind-mind Dick leleménye, a homoknál mélyebbre temetve az ívelő évek pillérei alatt… Most a fürdőhely „klub” volt, bár olyan vegyes nemzetközi társaság gyűlt itt össze, hogy nehéz lett volna megmondani, kinek tilos belépni a területére. Nicole újra megmerevedett, mikor Dick föltérdelt a gyékényen, és körülnézett, hol lehet Rosemary. Szeme követte a férfiét, kutatott az új cókmókok, a víz fölé hajló trambulinok, a gyűrűhinták, a hordozható kabinok, az úszó tornyok, a múlt éjszakai ünnepség itt maradt reflektorai, az unalomig

ismerős sok-sok fehér fogantyúkkal felszerelt, modern stílusban épült büfé között. Talán a víz volt az utolsó hely, ahol Dick szeme Rosemaryt kereste, mivel csak néhány ember úszott abban a kék paradicsomban, gyerekek, no meg a magamutogató inas, aki azzal törte meg a délelőtt egyhangúságát, hogy egy tizenöt méter magas szikláról látványos fejeseket ugrott a vízbe – a Gausse-szálloda legtöbb vendége csak egy órakor vetette le a sok mindent elrejtő strandpizsamát petyhüdt testéről, hogy másnaposságában egy percre megmártózzon a vízben. – Ott van – jegyezte meg Nicole. Figyelte, ahogy Dick szeme Rosemary nyomát követi az egyik tutajtól a másikig; de a sóhaj, amely a kebléből kiszakadt, öt évvel ezelőttről maradt meg benne. – Ússzunk ki, és beszéljünk Rosemaryvel – javasolta Dick. – Menj egyedül. – Mindketten megyünk. – Nicole egy pillanatig viaskodott Dick kijelentésével, de végül is együtt úsztak ki, a lány nyomában rajzó megannyi kis halat követték: Rosemary egy csillogó kanállal – pisztránghorog – csalta maga után őket. Nicole benn maradt a vízben, Dick meg feltornázta magát Rosemary mellé a tutajra, és ott ültek ketten, csuromvizesen, és beszélgettek, pontosan úgy, mintha sohasem szerették, sohasem érintették volna egymást. Rosemary szép volt – fiatalsága egyszerűen megrendítette Nicole-t, aki azonban annak is örült, hogy a lány egy hajszállal kevésbé karcsú nála. Nicole kis köröket írt le a tutaj körül, úszkált, hallgatta Rosemary t, akiből csak úgy áradt a jókedv, az öröm és a várakozás – sokkal magabiztosabb volt, mint öt évvel ezelőtt. – Nagyon hiányzik anya, de hétfőn Párizsban találkozom vele. – Öt éve, hogy maga megjelent ezen a strandon – mondta Dick. – És milyen fura kis teremtés volt abban a szállodai köntösben. – Micsoda memóriája van! Igaz, maga mindig mindenre emlékezett… és mindig szép dolgokra! Nicole látta, hogy a régi hízelkedő játék újrakezdődik, lebukott a víz alá, és mikor feljött, ezt hallotta: – Most úgy fogok viselkedni, mint öt évvel ezelőtt, és újra a régi tizennyolc éves kislány leszek. Maga mellett, tudja… hogy is mondjam… szóval maga és Nicole mindig el tudták érni, hogy boldognak érezzem magamat. Most az az érzésem támadt, mintha maguk még mindig ott feküdnének a strandon, az egyik ernyő alatt… A legszebb emberek, akiket valaha is ismertem, és akiket valaha is fogok. Mikor Nicole elúszott a közelükből, látta, hogy Dick szívfájdalmának felhője kissé felemelkedik, elkezd Rosemaryvel játszadozni, régi szakértelme – megkopott műtárgy, vagyis az, hogy hogyan kell bánni az emberekkel – visszatért: és Nicole sejtette, hogy ha Dick még ivott volna is egy keveset, most nyaktörő mutatványokat végezne a lengőtrapézon Rosemary tiszteletére, lihegve és ügyetlenül, olyan mutatványokat, amelyek hajdanán semmi fáradságába nem kerültek. Nicole észrevette, hogy ezen a nyáron először nem ugrott Dick magasról fejest. Később, ahogy az egyik tutajtól a másikig úszott, Dick utolérte. – Rosemary egyik barátjának van egy motorcsónakja, az, amelyik ott látható. Nem akarsz víziszánkázni? Szerintem remek lenne. Mikor eszébe jutott Nicole-nak, hogy egyszer régen Dick kézen állt egy deszka szélén egyensúlyozó szék támláján, engedett Dicknek, úgy, ahogy Laniernek engedett. A múlt nyáron a Zugerseen már játszottak ilyen kellemes vízijátékokat, és Dick egy nyolcvankilós férfit emelt fel a deszkán a vállára, és felállt vele. De az asszonyok általában férjük valamennyi képességével házasságot kötnek, és később természetesen ezek már nem imponálnak nekik annyira, mint amennyire mutatják. Nicole még csak nem is tett úgy, mintha meg volna hatódva, bár igennel felelt neki, és azt mondta: – Igen, magam is úgy hiszem.

Tudta azonban, hogy Dick elég fáradt, és hogy csupán Rosemary izgató fiatalságának, közelségének tulajdonítható, hogy erre az erejét meghaladó kísérletre vállalkozik – de Nicole tanúja volt már annak is, hogy a gyerekeik friss, üde teste szintén ugyanezt az ihletet csiholja föl Dickben, és hűvösen gondolt arra, hogy a végén Dick még pojácát csinál magából. A Diver házaspár idősebb volt, mint a csónakban helyet foglaló többi ember – a fiatalok udvariasak voltak, tisztelettudók, de Nicole úgy érezte, szavaik mögött állandóan ott bujkál a kérdés: „Hát ezek meg hogy kerülnek ide?”, és nem vette észre, Dick milyen könnyedén válik urává a helyzetnek, és oszlatja el a fiatalok nyugtalanságát – már régóta erre összpontosította minden erejét. A motor majdnem kétszáz méternyire vitte őket a parttól, és az egyik fiatalember ekkor beugrott a vízbe. Céltalanul úszkált, aztán megfordította a deszkát, megigazította, óvatosan felmászott rá, és ahogy a csónak felgyorsult, felállt rajta. Hátradőlt, könnyű kis járművét nagyszerűen irányította, egyik oldalról a másikra siklott, pompás íveket írt le a deszka, s mindannyiszor a csónak nyomában keletkező hullámokon lendült előre. A csónak közvetlen sodrában a fiatalember eleresztette a kötelet, egy pillanatig egyensúlyozott, aztán hátraszaltózott a vízbe, eltűnt, mint maga a megtestesült diadal, és úgy bukkant újra elő, mint egy semmitmondó emberi fej, s közben a csónak kis kört írt le, és visszasiklott hozzá. Mikor rákerült a sor, Nicole megköszönte, de nem vállalkozott a mutatványra; aztán Rosemary lovagolta meg a deszkát, csinosan és óvatosan, hódolói vidám hurrázással üdvözölték produkcióját. Hárman is hanyatt-homlok igyekeztek abban a tisztességben részesülni, hogy visszahúzzák a csónakba, sikerült is többek között elérniük, hogy Rosemary a hajó oldalán felhorzsolja a térdét és a csípőjét. – Önön a sor, doktor úr – mondta a kormánynál ülő mexikói. Dick és az utolsó fiatalember beugrottak a vízbe, és odaúsztak a deszkához. Dick súlyemelői mutatványát készült végbevinni, és Nicole gúnyos mosollyal nézte. Ez a Rosemarynek szánt erőfitogtatás alaposan felingerelte. Mikor már elég sokáig szánkóztak a vízen, Dick letérdelt, nyakát átdugta a másik férfi lábai között, a kötelet a combja közé fogta, és lassan elkezdett felemelkedni. A csónakban ülők, akik a közelből figyelték őket, látták, hogy Dicknek nem akar sikerülni a dolog. Fél térdre emelkedett: a trükk abban állt, hogy ugyanazzal a mozgással egyenesedjen fel, amellyel térdelő helyzetből kiindult. Egy pillanatig megpihent, aztán arca megfeszült, ahogy összeszedte minden erejét, és felemelkedett. A deszka keskeny volt, és a másik férfi, bár mindössze hetven kiló lehetett, nem érezte biztonságban magát, és alaposan megmarkolta Dick üstökét. Mikor az utolsó kétségbeesett erőfeszítéssel Dick kihúzta magát, a deszka oldalt kisiklott alóluk, s a párocska belepottyant a vízbe. A csónakban Rosemary felkiáltott: – Csodálatos! Majdnem sikerült nekik. De ahogy visszafelé jöttek az úszók felé, Nicole egy pillanatra meglátta Dick arcát. Olyan volt, mint várta, csupa bosszúság, amiért ezt a mutatványt még két évvel ezelőtt minden nehézség nélkül végbe tudta vinni. A második alkalommal Dick óvatosabb volt. Kissé felemelkedett, megvizsgálta, vajon a teher a nyakában nem billeg-e, aztán újra térdre ereszkedett; majd egy hangos nyögéssel: „Hopplá!”, elkezdett lassan felemelkedni – de mielőtt még kihúzhatta magát, lábai hirtelen összecsuklottak, és talpával még időben rúgta el magától a deszkát, nehogy esés közben megsérüljenek. Mikor a Baby Gar visszatért, már az összes utas világosan látta, hogy Dick dühös. – Megengednék, hogy még egyszer megpróbáljam? – kiáltotta, ahogy ott tocsogott a vízben. – Már majdnem sikerült. – Hát persze, rajta, tessék! Nicole látta, hogy Dick holtfehér, és figyelmeztette: – Nem gondolod, hogy már elég volt?

Dick nem felelt. Az első partnernek elege volt a dologból, felhúzták a csónakba, és a motorcsónakvezető mexikói lépett kötelességtudóan a helyébe. Súlyosabb volt, mint az előző férfi. Ahogy a csónak újra mozgásba lendült, Dick egy pillanatig pihent, hason feküdt a deszkán. Aztán a férfi alá bújt, megfogta a kötelet, izmai megfeszültek, és megpróbált felemelkedni. Nem tudott felemelkedni. Nicole látta, kissé változtat a helyzetén, és a teste újra megfeszül, de amikor a társa súlya már teljesen a vállán nyugodott, egyszerűen képtelen volt megmozdulni. Megpróbálta újra – két centire, öt centire felemelte –, Nicole érezte, hogy izzadságcseppek futnak végig az ő homlokán is, ahogy Dickkel együtt erőlködik – aztán Dick csak állt a helyén, majd zsupsz! hanyatt vágódott, ők továbbmentek, és Dick fejét alig kerülte el a deszka. – Gyorsan forduljon vissza! – kiáltotta oda Nicole a vezetőnek; s miközben beszélt, látta, hogy Dick a víz alatt lebeg, és felkiáltott; de aztán Dick felbukkant, a hátára feküdt, a mexikói odaúszott melléje, hogy a segítségére legyen. Örökkévalóságnak tűnt, míg a csónak elérte őket, de amikor végül ott voltak már mellettük, és Nicole látta, hogy Dick kimerülten és kifejezéstelen arccal ott lebeg a vízen, egyedül az éggel, rémülete megvetéssé változott. – Azonnal segítünk, doktor úr… fogja meg a lábát… nagyszerű, na most… Dick csak ült, lihegett, és nézett a semmibe. – Tudtam, hogy nem szabad még egyszer megpróbálnod. – Nicole nem hallgathatta el a véleményét. – Az első két alkalommal már túlságosan kifárasztotta magát – mondta a mexikói. – Ostobaság volt – hajtogatta Nicole. Rosemary tapintatosan nem szólt egy szót sem. Egy pillanat múlva Dicknek sikerült végre kifújnia magát, és lihegve így szólt: – Akkor már egy papírbabát sem tudtam volna felemelni. A kibuggyanó nevetés feloldotta a kudarca nyomán támadt feszültséget. Valamennyien nagyon tapintatosan bántak Dickkel, amikor kitették a mólóra. De Nicole bosszús volt – bármit is tett Dick, most már minden bosszantotta.

Nicole Rosemaryvel ült egy ernyő alatt, Dick meg elment a büfébe, hogy igyon valamit. Nemsokára visszatért, sherryt hozott mindannyiuknak. – Életemben először magával ittam szeszt – mondta Rosemary, s kissé túlzott lelkesedéssel még azt is hozzátette: – Ó, olyan boldog vagyok, hogy látom és tudom, hogy már helyrejött. Nagyon aggódtam… – elhallgatott, és más irányba nézett – hogy talán nem is jött helyre. – Talán azt hallotta, hogy elindultam a halálba vezető úton! – Ó, nem, egyszerűen csak… azt hallottam, hogy megváltozott. És örülök, hogy a saját szememmel látom az ellenkezőjét. – Rosszul látja – felelte Dick, és leült közéjük. – A változás már régen elkezdődött… de először nem látszott. Ha folt esik is a jellemen, a jó modor még sokáig megmarad. – Itt praktizál a Riviérán? – kérdezte sürgősen Rosemary. – Remek vadászterület lenne, gusztusos példányokat találhatna itt az ember. – Az aranyszínű homokban nyüzsgő strandolok felé bólintott. – íme, a jelöltek. Figyelje csak öreg barátnőnket, Mrs. Abramst, játssza a hercegnőt a királynővé avanzsált Mary North mellett. Ne legyen rá féltékeny… gondolja csak el, hogy Mrs. Abramsnak négykézláb kellett felmásznia a Ritz hátsó lépcsőjén, és muszáj volt a szőnyegből szállongó port mind belélegeznie. Rosemary félbeszakította: – De hát az valóban Mary North? – Egy nőre lett figyelmes; feléjük lejtett a homokban, kis csoport kísérte, úgy viselkedtek, mintha már megszokták volna, hogy nézik őket. Mikor vagy tíz lépésnyire voltak Diveréktől, Mary tekintete egy pillanatra felszikrázott – szerencsétlen tekintet, mely azt közli a megpillantott személlyel, hogy észrevették ugyan, de átnéznek

a feje fölött; olyan tekintet volt ez, melyet sem Rosemary Hoyt, sem Diverék soha nem engedtek volna meg maguknak. Dicket elszórakoztatta, hogy mikor Mary észrevette Rosemaryt, megmásította elhatározását, és odajött hozzájuk. Kedvesen, igazán szívélyesen köszöntötte Nicole-t, egyetlen mosoly nélkül biccentett Dick felé, mintha az ragályos betegségben szenvedne – erre Dick gúnyosan majd a földig hajolt előtte-, és végül Rosemaryt köszöntötte. – Hallottam, hogy itt van. Meddig marad? – Holnapig – felelte Rosemary. Rosemary is látta, hogy Mary nem vesz tudomást Diverékről, csak vele akar beszélni; és ezért erkölcsi kötelességének érezte, hogy ne lelkesedjék túlságosan. Nem, ma este sajnos nem vacsorázhat vele. Mary Nicole-hoz fordult, hangjában kedvesség és szánalom keveredett. – Hogy vannak a gyerekek? – kérdezte. Abban a pillanatban jelentek meg, és Nicole máris hallotta a gyerekek kérését, hogy bírálja felül a nevelőnő egyik úszással kapcsolatos észrevételét. – Nem – felelte Dick Nicole helyett. – Amit a mademoiselle mond, annak úgy kell lennie. Egyetértettek abban, hogy a nevelőnő tekintélyén nem eshet csorba, és ezért Nicole is visszautasította kérésüket, mire Mary – aki egy Anita Loos-hősnő modorában csak fait accomplikkal[69] állt kapcsolatban, és aki egy francia pudlikölyköt sem tudott volna szobatisztaságra megtanítani – úgy nézett Dickre, mintha az égbekiáltóan gorombán viselkedett volna. Dick, akit bosszantott az unalmas produkció, álszent komolysággal megkérdezte: – Hogy vannak a gyermekei? … És hogy vannak a kedves nagynénik? Mary nem felelt; otthagyta őket, de előbb még együttérzően megsimogatta a vonakodó Lanier fejecskéjét. Miután elment, Dick így szólt: – Ha arra gondolok, mennyi időt pazaroltam erre a nőre… – Én kedvelem – mondta Nicole. Dick keserűsége meglepte Rosemaryt, aki úgy gondolt rá, mint aki mindent megbocsát, mint aki mindent megért. Hirtelen eszébe jutott, mit is hallott róla. Néhány külügyminisztériumi hivatalnokkal beszélgetett a hajón – európaizálódott amerikaiak, akik olyan pozícióba kerültek, hogy most már azt sem lehet tudni róluk, melyik nációhoz tartoznak, legalábbis hogy melyik nagyhatalomhoz, talán leginkább még egy csupa hozzájuk hasonló polgárból álló balkáni típusú államhoz –, és a mindenütt jól ismert Baby Warren neve került szóba; valaki megjegyezte, hogy Baby húga valami züllött orvoshoz ment feleségül. – Azt az embert most már egyetlen társaságba se fogadják be – mondta a nő. A „züllött” szó összezavarta Rosemaryt. Nem tudta elképzelni Diveréket, hogy olyan viszonyban éljenek a társadalommal, amelyben egy ilyen ténynek, ha tény egyáltalán, jelentősége lehetne; mégis az ellenséges és szervezett közvélemény szava ott csengett a fülében. „Most már egyetlen társaságba se fogadják be.” Maga elé képzelte Dicket, amint egy kastély lépcsőjén megy felfelé, átnyújtja a névjegyét, és a komornyik azt mondja neki: „Többé nem fogadjuk önt”, aztán egy sétányon megy végig, csak azért, hogy ugyanezt hallja a számtalan nagykövet, miniszter, chargés d'affaires[70]számtalan komornyikjának a szájából… Nicole azon törte a fejét, hogyan szabadulhatna. Gyanította, hogy Dick egyre magabiztosabb lesz, következésképp egyre elbűvölőbb, és végül felkelti maga iránt Rosemary érdeklődését. Való igaz, egy pillanat múlva hangjának sikerült jóvátennie minden kellemetlenségét, amit előzőleg mondott: – Semmi bajom Maryvel… nagyon jól megcsinálta a dolgát. De nehéz olyanokat szeretni, akik az embert nem szeretik. Rosemary azonnal fölsorakozott mögötte, felé hajolt, és azt búgta: – Ó, maga olyan drága. El sem tudom képzelni, hogy lenne valaki, aki magának nem tud megbocsátani, bármit is tett ellene. – Aztán észbe kapott, hogy túlzott bizalmaskodásával megsértette Nicole jogait, és csak nézte kettőjük közt a homokot: – Meg akartam már mindkettőjüktől kérdezni, mit szólnak a legutóbbi filmjeimhez…

feltéve, ha egyáltalán látták őket. Nicole nem szólt egy szót sem, az egyik filmet látta, és nem volt különösebben jó véleménnyel róla. – Hát kerül egypár percbe, míg elmondom – mondta Dick. – Tegyük fel, Nicole azt mondja magának, hogy Lanier beteg. Mit tesz maga az életben? Mit tesz bárki? Viselkedik… az arca, a hangja, a szavai… az arc bánatot mutat, a hang megrendülést mutat, a szavak együttérzést mutatnak. – Igen… értem. – De a színházban egész másképp van. A színházban a legjobb színésznők is úgy alapozzák meg hírnevüket, hogy a helyes érzelmi reakciókat… a félelmet, a szerelmet, az együttérzést… elbohóckodják. – Értem. – És mégsem értette egészen. Miután a beszélgetés fonalát elvesztette, Nicole türelmetlensége nőttön-nőtt; Dick pedig folytatta: – A színésznő számára a veszély a reagálásban keresendő. Megint csak tegyük fel, hogy valaki azt mondja magának: „A szeretője meghalt.” Az életben maga teljesen összeomlana. De a színpadon mindenáron megpróbál szórakoztatni… a „reagálást” rábízza a közönségre. Először is a színésznőnek ott van a leírt szövege, azt el kell mondania, aztán a közönség figyelmét a meggyilkolt kínairól vagy micsodáról vissza kell térítenie magára. Szóval muszáj valami váratlan dolgot produkálnia. Ha a közönség azt hiszi, kemény jellem, azon nyomban ellágyul… ha azt hiszik, puha, mint a vaj, megkeményedik. Nem a jellemnek megfelelően viselkedik… érti már? – Nem egészen – ismerte be Rosemary. – Mit ért azon, hogy nem a jellemnek megfelelően viselkedik? – Addig próbálja azt a bizonyos váratlan dolgot, amíg a közönség figyelmét az adott tényről vissza nem mesterkedi önmagára. Akkor szépen újra visszabújik a jellem bőrébe. Nicole-nak ez már sok volt. Hirtelen felállt, és még csak nem is próbálta türelmetlenségét leplezni. Rosemary, aki néhány percig csak félig volt ennek tudatában, békülékenyen Topsyhoz fordult: – Ha felnősz, szívesen lennél színésznő? Szerintem nagyon jó színésznő lenne belőled. Nicole elszántan nézett a szeme közé, és nagyapja lassú, személytelen hangján így szólt: – Igazán nem illik ilyen gondolatokkal tömni más emberek gyerekének a fejét. Ne felejtse el, hogy mi egészen más terveket szövünk velük kapcsolatban. – Hirtelen Dickhez fordult: – Hazaviszem a kocsit. Majd elküldöm Michelle-t érted meg a gyerekekért. – Hónapok óta nem vezettél – próbálta lebeszélni Dick. – Nem felejtettem el. Egy pillantást sem vetett Rosemaryre, akinek arca valóban vadul „reagálta” le az eseményeket, és otthagyta az ernyőt. A fürdőkabinban átöltözött, nadrágba bújt, tekintete még mindig kemény volt, mint a gyémánt. De ahogy rátért a fenyőkkel boltíves országúira, és a légkör megváltozott – egy mókus menekült az ágakon, szél borzolta a leveleket, a távolban egy kakas kukorékolt, a napfény csendesen átszivárgón a teljes mozdulatlanságon –, nos, ekkor a strand zaja a semmibe enyészett. Nicole megnyugodott, boldog volt, mintha kicserélték volna; gondolatai olyan tisztán csengtek, mint a vadonatúj harangok – úgy érezte, gyógyul és a gyógymód más, mint a régi. Ahogy visszafelé botladozott azokon a labirintusokon, amelyekben évekig kóborolt, énje úgy virágzott ki, mint egy dús szirmú rózsa. Gyűlölte a strandot, megvetette mindazokat a helyeket, ahol Dick-napisten mellett a kis bolygó szerepét játszotta. „Már majdnem egy és egész vagyok – gondolta. – Gyakorlatilag egyedül vagyok, nélküle létezem.” S mint egy boldog kisgyerek, ezt az eggyé és egésszé válást most azonnal óhajtotta volna, és halványan sejtette azt is, hogy az egészet Dick tervezte így a számára; mihelyt hazaért, leheveredett az ágyára, és rövid, kihívó levelet írt Nizzába Tommy Barbannak.

De ez csak nappal ment így – estefelé, az idegi energiák szükségszerű apadásával, kedve lanyhult, s a nyílvesszők hamar földet értek az alkonyi homályban. Félt, vajon mit forgathat Dick a fejében; megint úgy érezte, hogy Dick mostani cselekedetei mögött valami terv lapul, és ő mindig félt Dick terveitől – ezek a tervek mindig megvalósultak, és olyan logika szerint, melyet Nicole nem bírt ésszel fölfogni. A gondolkodás feladatát valahogy átengedte Dicknek, és ha a férfi távol volt, Nicole úgy viselkedett, mintha minden egyes gesztusát öntudatlanul is az kormányozná, amit Dick jónak lát; így most nem érezte magát alkalmasnak arra, hogy szándékait Dick szándékaival szemben érvényesítse. Ám mégis gondolkodnia kellett; végre tudta, hányas a száma a képzelet riasztó ajtajának, ismerte a küszöböt a meneküléshez, mely valójában nem is menekülés; tudta, hogy a legnagyobb bűn, amit most vagy bármikor a jövőben elkövethet, az, hogy ha becsapja magát. Hosszú lecke volt, de megtanulta. Vagy te gondolkodol, vagy másoknak kell gondolkodni helyetted, és akkor ezek a mások elszívják minden erődet, megrontják és megfegyelmezik a természetes ösztöneidet, civilizálnak, és terméketlenné tesznek. Csendesen vacsoráztak Dickkel, aki sok sört ivott, és mókázott a gyerekekkel a homályos szobában. Aztán Dick eljátszott néhány Schubert-dalt és valami új amerikai jazzszámot, amelyet Nicole a maga édes, érdes, mély altján dúdolt Dick válla fölött. Köszi, papa, Köszi, mama, Köszi, hogy volt az a báléjszaka… – Ez nem tetszik – mondta Dick, és már lapozott is. – Ó, játszd le, kérlek! – kiáltotta Nicole. – Most már az egész hátralévő életem azzal telik, hogy a „papa” szóra összerándulok? Köszi, lovacska, hogy húztad a kocsit, Köszi, hogy mind a ketten ittatok egy kicsit… Később a gyerekekkel üldögéltek a mór stílusú ház tetőteraszán, és a két kaszinó tűzijátékát figyelték, messze, messze, lent a parton. Magányos, szomorú érzés volt ilyen kiüresedett szívvel nézni a másikat. Másnap reggel, mikor cannes-i bevásárlásából visszatért, Nicole-ra egy üzenet várt; ebből megtudta, hogy Dick elvitte a kisebbik kocsit, és néhány napra elutazott Provence-ba, egyedül. Még olvasta a levelet, mikor megszólalt a telefon – Tommy Barban jelentkezett Monté Carlóból; elmondta, hogy megkapta Nicole levelét, és azonnal útnak indul. Nicole érezte, hogy ajka szinte felmelegíti a kagylót, ahogy Tommy jövetelét fogadja.

NYOLCADIK FEJEZET Nicole megfürdött, tetőtől talpig bepúderezte magát, egy fürdőlepedőn állt, a lábujjai is púderben tapickoltak. Alaposan szemügyre vette csípőjének vonalait, arra volt kíváncsi, hogy ez a szép, karcsú épület mikor kezd majd elterebélyesedni és megereszkedni. „Még hat évem van, de most még kívánatos vagyok, legalább annyira kívánatos, mint bármelyik ismerősöm.” És nem túlzott. Az egyetlen testi különbség a mostani és az öt évvel ezelőtti Nicole között mindössze az volt, hogy már nem lehetett „fiatal lánynak” mondani. De a mostani idők ifjúságimádata, a filmek a megszámlálhatatlan egyforma gyereklányaikkal, akiket egyszerűen csak úgy ábrázoltak, hogy övék a jelen, hogy a világ bölcsességének ők a letéteményesei – nos, mindez felébresztette benne a féltékenységet az ifjúság iránt. Felvette bokáig érő nappali ruháját, ilyet már évek óta nem viselt, és áhítatosan beszórta magát Chanel 16-tal. Mikor Tommy egy órakor odahajtott a kapujuk elé, mint a világ legápoltabb kertje, úgy vonult ki elébe Nicole. Milyen jó újra ilyennek lenni, milyen jó, hogy megint imádják az embert, és hogy úgy tehet, mintha valami titka lenne! Két egészen pimaszul nagyvilági évet vesztett el, ami csinos fiatal lányoknak kijár – most azt érezte, bepótolja őket; úgy köszöntötte Tommyt, mintha csak egyike volna a lába előtt heverő megannyi férfinak; ahogy átvágtak a kerten a piaci ernyő felé, előtte és nem mellette haladt. A tizenkilenc éves és huszonkilenc éves vonzó nők teljesen egyformák a maguk fesztelen önbizalmában: de a húszas évek sóvár anyaméhe már nem centripetális erő, mely maga körül pörgeti a külvilágot. Az előző kor a pimaszság kora, mely, mondjuk, egy fiatal kadéthoz hasonlítható, míg a másik kor inkább egy győztes csata után parádézó harcoshoz hasonlatos. De míg a tizenkilenc éves lány a maga önbizalmát a feléje áradó tengernyi figyelemből meríti, a huszonkilenc éves nő finomabb talajon táplálja. Kívánós, bölcsen válogatja meg aperitifjeit, vagy elégedetten élvezi adott hatalma előételét. Boldogságában egyik sem látszik előre sejteni az elkövetkezendő éveket, amikor a tisztánlátást majd gyakran elhomályosítja a rémület, hogy megtorpant, vagy a félelem, hogy tovább kell mennie. De a tizenkilencedik vagy huszadik év lépcsőfordulóján a nő ugyancsak biztos benne, hogy odalent a hallban nem vérszomjas medvék várják. Nicole nem valami bágyadt lelki románcot akart – ő „viszonyt” akart: változást akart. Dick gondolatainak útját járva rádöbbent, hogy felületesen nézve közönséges dolog igaz érzelem nélkül belebonyolódni valami kalandba, mely mindannyiuk életét veszélyezteti. Másrészt Dicket okolta a pillanatnyi helyzetért, és szentül hitte, hogy egy ilyenfajta kísérletnek gyógyító hatása lehet. Egész nyáron csupa izgalom volt: figyelte az embereket, akik pontosan azt teszik, amihez kedvük van, és nem fizetnek meg érte – sőt, akarata ellenére, hogy nem hazudik tovább magának, szívesebben gondolt arra, hogy pillanatnyilag csak tapogatózik, és bármelyik pillanatban visszakozhat… A könnyű árnyékban Tommy hátulról átölelte fehéringes karjával, megfordította, magához vonta, és a szemébe nézett. – Ne mozduljon – mondta. – Mostantól fogva sokszor fogom így nézni magát. Pomádészag áradt Tommy hajából, valami bágyadt szappanillat fehér ruhájából. Nicole összeszorította az ajkát, nem mosolygott, és egy pillanatig csak mindketten nézték egymást. – Tetszik magának, amit lát? – suttogta Nicole. – Parle français[71]. – Jó. – És most franciául kérdezte meg: – Tetszik magának, amit lát? Tommy közelebb húzta magához. – Bármit is látnék, tetszene. – Habozott. – Azt hittem, ismerem a maga arcát, de úgy látszik, vannak dolgok, amiket eddig nem tudtam róla. Mióta van magának ilyen fehér bűnöző szeme?

Nicole feldúltan és méltatlankodva tépte ki magát az ölelésből, és angolul kiáltotta: – Ezért akart franciául beszélni? – Haragja lecsillapodott, mikor a komornyik megjelent a sherryvel. – Szóval ezen a nyelven jobban tud sértegetni? Kis fenekével mérgesen rázökkent az ezüstszálakkal átszőtt párnára. – Nincs nálam tükör – mondta újra franciául, de határozottan –, de ha a szemem megváltozott, annak csak egy oka lehet, az, hogy újra egészséges vagyok. És mivel egészséges vagyok, talán visszanyertem igazi önmagamat… gondolom, nagyapám volt bűnöző, így tehát én is egy bűnöző leszármazottja vagyok. Szóval így állunk. Megfelel ez a maga logikus agyának? Tommy szemlátomást alig tudta, Nicole miről beszél. – Hol van Dick… velünk ebédel? Mikor Nicole látta, hogy ez a megjegyzés milyen keveset jelent Tommynak, elnevette magát, mintha nem is vette volna észre. – Dick kirándulni ment – mondta. – Felbukkant Rosemary Hoyt, és most vagy együtt vannak, vagy a nő annyira kiborította Dicket, hogy úgy érezte, el kell mennie, hogy nyugodtan álmodozhasson róla. – Tudja-e, hogy maga végül is elég komplikált nőszemély? – Ó, nem – nyugtatta meg Nicole sürgősen. – Nem, igazán nem vagyok az… én csak… szóval én csak egy egész csomó különböző egyszerű ember vagyok egy személyben. Marius kihozta a dinnyét, és kihozott egy jegesvödröt, és Nicole, aki még mindig a tulajdon bűnöző-szemeiről gondolkodott, nem felelt; ez a férfi, igen, egyben-egészben adja oda neki a diót, nem töri fel helyette. – Miért nem hagyták meg magát a maga természetes állapotában? – kérdezte Tommy. – Magánál drámaibb teremtést még nem ismertem. Nicole nem tudott mit válaszolni. – Ó, mindig csak ez az asszonyszelídítés! – gúnyolódott a férfi. – Minden társadalomban vannak bizonyos… – Nicole érezte, hogy Dick árnyéka ott settenkedik mellette, de Tommy hangjára visszakozott: – Sok férfit faragtam emberré, ha kellett, erőszakkal, de feleannyi nővel sem kockáztattam volna meg ugyanezt. Különösen ez a „gyengéd” erőszak… kinek használ?… magának vagy neki, vagy valaki másnak? Nicole szíve megdobbant, aztán újra megnyugodott, mikor arra gondolt, mit is köszönhet Dicknek. – Gondolom, hogy nekem… – Magának túl sok a pénze – mondta a férfi türelmetlenül. – Itt van a kutya elásva. Dick ezt nem bírja elviselni. Nicole csak töprengett, míg a dinnyét elvitték az asztalról. – Maga szerint mit kéne tennem? Tíz év óta most fordult elő vele első ízben, hogy nem a férje, hanem más személy befolyása alá került. Minden, amit Tommy mondott, mindörökre felszívódott benne. Megitták az üveg bort, enyhe szél ringatta a tűleveleket, és a délutáni nap érzéki melege vakító foltokat rajzolt a tarka asztalkendőre. Tommy odament mögéje, karját az övéhez szorította, és megfogta a kezét. Arcuk összeért, aztán az ajkuk is, és Nicole csak lihegett, részben a férfi iránt érzett szenvedélytől, részben meglepetésében, hogy milyen erővel tört fel ez a szenvedély. – Nem küldenéd el a nevelőnőt és a gyerekeket délutánra? – Zongoraleckéjük van. És különben sem akarok itt maradni. – Csókolj meg. Nem sokkal később, mikor már Nizza felé vitte őket az autó, Nicole így gondolkodott: „Szóval nekem fehér bűnözőszemem van? Hát jó, még mindig jobb egy egészséges bűnöző, mint egy őrült puritán.”

Tommy szavai látszólag feloldozták minden szégyen vagy felelősség alól, és most borzongató gyönyörűséget érzett, hogy másként gondolhat magára. Új távlatok nyíltak meg előtte, sok-sok férfi arca népesítette őket, akik közül egyiknek sem kell engedelmeskednie, sőt még csak szeretnie sem kell egyiket sem. Mély lélegzetet vett, begörbítette a vállát, megborzongott, és Tommyhoz fordult: – Muszáj elmennünk egészen a te Monte Carló-i szállodádig? A kocsi megállt, csak úgy csikorogtak a kerekek. – Nem! – felelte Tommy. – Istenem, még soha nem voltam olyan boldog, mint ebben a percben. A tengerpart kék vonalát követve áthaladtak Nizzán, s megindultak felfelé a középmagas Cornichera. Tommy élesen lekanyarodott a tengerpartra, kihajtott egy kerek félszigetre, és megállt a kis tengerparti szálloda hátsó bejáratánál. A szálloda kézzelfogható valósága egy pillanatra megdermesztette Nicole-t. A pultnál egy amerikai vitatkozott a portással a valutabeváltással kapcsolatban. Fel-alá járkált, külsőleg nyugodtan, belül annál nyomorultabban. Tommy kitöltötte a bejelentőket – magáéra az igazi adatokat írta, Nicole-éra nem. Szobájuk tipikus Földközi-tenger melléki szoba volt, csaknem aszketikusan egyszerű, csaknem tiszta, és el volt sötétítve a tenger szikrázó fényessége elől. Legegyszerűbb öröm – legegyszerűbb hely. Tommy két konyakot rendelt, és mikor az ajtó becsukódott a pincér mögött, leült az egyetlen székre, sötéten, sebhelyesen és csinosan, szemöldöke V alakban felugrott a homlokára – olyan volt, mint egy harcos kedvű Puck, olyan volt, mint egy megfontolt ördög. Mielőtt megitták volna a konyakjukat, hirtelen mindketten felálltak, megindultak egymás felé, s aztán csak álltak ott; majd leültek az ágyra, és Tommy Nicole kemény térdét csókolgatta. Egy kis küzdelem után – úgy vergődött, mint egy lefejezett állat-, Nicole elfeledkezett Dickről, elfeledkezett új fehér szeméről, elfeledkezett magáról Tommyról is, és egyre mélyebben és mélyebben merült bele a percbe és a pillanatba. …Mikor Tommy felállt, hogy kinyissa a zsalut és megnézze, mi okozza az ablakuk alatt egyre növekvő lármát, alakja sötétebb volt és erősebb, mint Dické; roppant izmai ragyogtak a vakító fényben. Egy pillanatra ő is elfeledkezett Nicole-ról – csaknem abban a pillanatban, amikor Tommy teste elszakadt az övétől, Nicole azt érezte, hogy a dolgok másként alakulnak majd, mint amire számított. Azt a nevenincs félelmet érezte, amely minden érzelmet, legyen az öröm vagy bánat, megelőz, akár a távoli mennydörgés a közeledő vihart. Tommy óvatosan kikukucskált az erkélyről, és beszámolt a látottakról. – Két asszonyt látok csak az alattunk lévő balkonon. Az időjárásról beszélgetnek, és előre-hátra ringanak az amerikai hintaszékeken. – Ők csinálják ezt a zajt? – A zaj valahonnan lejjebbről jön. Figyelj csak! Ó, távoli Dél, hol női a gyapot, A szálloda rossz, az üzlet befagyott, Ó, hagyd el… – Amerikaiak. Nicole szétvetette a karját az ágyon, és a mennyezetet bámulta; a púder megnedvesedett rajta, úgyhogy most tejszerű rétegként vonta be a testét. Kedvelte a szoba csupaszságát, a feje fölött navigáló egyetlen légy zümmögését. Tommy odahozta a széket az ágy mellé, ledobta róla a ruhákat, és leült; Nicole kedvelte a súlytalan ruhák és szandálok ökonómiáját, amelyek Tommy fehér vászonnadrágjával keveredtek a földön. Tommy a fehér, hosszúkás torzót nézegette, amelyhez hirtelen csatlakoztak a barna végtagok és a barna fej, és így szólt nevetve:

– Újjászülettél, olyan vagy, mint egy csecsemő. – Egy fehér szemű csecsemő. – Majd vigyázok én azokra a fehér szemekre. – Nagyon nehéz dolog… különösen azokra vigyázni, amik Chicagóban készülnek. – Ismerem az összes gyógyírt, amit a francia parasztok alkalmaznak. – Csókolj meg, a számon csókolj meg, Tommy. – Tipikus amerikai kérés – mondta a férfi, de persze azért megcsókolta. – Mikor legutóbb Amerikában jártam, találkoztam lányokkal, akik a szájukkal szinte széttépték az embert, de széttépték magukat is, míg az arcuk vörös volt a vértől a szájuk körül… de csak eddig mentek el. Nicole felkönyökölt. – Szeretem ezt a szobát – mondta. Tommy körülnézett. – Elég sivárnak találom. Drágám, örülök, hogy nem vártál addig, míg Monte Carlóba érünk. – Miért lenne sivár? Csodálatosan szép szoba… Olyan, mint a csupasz asztalok a Cézanne- és Picasso-képeken. – Nem tudom. – Nem is akarta megérteni. – Már megint ez a zaj. – Istenem, meggyilkoltak valakit? Odament az ablakhoz, és megint beszámolt a látottakról. – Úgy látszik, két amerikai tengerész verekedett össze, és jó páran biztatják őket. Az amerikai csatahajóról jöhettek, amelyik itt horgonyoz a közelben. – Maga köré csavart egy törülközőt, és kilépett a balkonra. – És velük persze a poules. Erről már hallottam… a nők egyik helyről a másikra követik őket, bárhova megy is a hajó. De micsoda nők! Az ember azt hinné, a pénzükért jobb nőket is találhatnának maguknak! Ott voltak például azok a nők, akik Kornyilov nyomába szegődtek! Mi soha másra szemet se vetettünk, legfeljebb egy-egy balerinára. Nicole örült, hogy Tommy olyan sok nőt ismert életében, úgyhogy maga a szó már semmit sem jelent neki; így egészen addig meg tudja tartani magának, míg a benne lakozó lélek túlnő a test határain. – Ott üsd, ahol fáj neki! – Bruhaha! – Hé, mit mondtam? Húzz be neki! – Rajta, Dulschmit fiam! – Bruhaha! – Hi-i-iii-jnye! Tommy elfordult az ablaktól. – Szerintem ez a hely már teljesítette a kötelességét, nem gondolod? Nicole is úgy gondolta, de mielőtt felöltözködtek, egy pillanatig még egymáshoz tapadtak, és aztán még hosszú ideig nagyon is kielégítő helynek találták a szállodát… Mikor végre öltözködni kezdtek, Tommy így kiáltott fel: – Istenem! Az a két hintaszékes nő a lenti balkonon meg sem mozdul. Beszélgetéssel próbálják elütni mindazt, ami körülöttük történik. Azért vannak itt, mert olcsón üdülhetnek, és az örömüket el nem ronthatja az egész amerikai flotta az összes európai kurvájával. Gyengéden Nicole-hoz lépett, átkarolta, kombinéjának pántját a fogával illesztette a helyére; s aztán hirtelen valami külső zaj hasított bele a levegőbe: – Trabummmmm! – A hadihajó fújt takarodót. Ablakuk alatt valóban hatalmas zűrzavar támadt – mert a csónak, amely a hajóra szállította a tengerészeket, minden előzetes bejelentés nélkül megérkezett. A pincérek szenvtelen hangon kiabáltak, ki mennyivel tartozik, és követelték a nekik járó pénzt; volt, aki szitkozódott, volt, aki tagadta, hogy valamivel is tartozik, egymásnak adogatták a túl nagy bankókat és a túl kicsi aprópénzt; a távozókat a csónakhoz támogatták, és a tengerészrendőrség pattogó parancsokat harsogott a hangok

dzsungelén keresztül. Sírás hallatszott, könnyek potyogtak, egyesek sikoltoztak, fogadkoztak, ahogy az első csónakot ellökték a parttól; a nők előreözönlöttek a mólóra, kiabáltak és integettek. Tommy látta, hogy egy lány rohan ki az alattuk lévő balkonra, egy szalvétával integet, és mielőtt még kideríthette volna, vajon a hintaszékes angol nők végül is tudomást vesznek-e a lány jelenlétéről, már az ő ajtójukon kopogtattak. Kívül az izgatott női hangok azonnal arra indították őket, hogy ajtót nyissanak nekik, és így két nyiszlett, barbár külsejű lányt láttak maguk előtt, akik inkább fejvesztve, mint elveszetten álldogáltak a folyosón. Az egyiket sírás fojtogatta. – Integethetnénk a balkonról? – könyörgött az egyik szenvedélyes amerikai dialektusban. – Megengedné? Integethetnénk a barátainknak? Nagyon kérem. A többi szoba mind zárva. – Csak tessék – mondta Tommy. A lányok kirohantak a balkonra, és a hangjuk hirtelen hangos tremolóként úszott ki a víz fölé. – Hé, Charlie! Charlie, ide nézz! – Táviratozz Nizzába! – Charlie! Nem vesz észre! Az egyik lány hirtelen felhúzta a szoknyáját, egy hosszú csíkot letépett rózsaszínű kombinéjából, jókora zászlót kerekített belőle; aztán vadul integetett, sikoltozott: „Ben! Ben!” Mikor Tommy és Nicole elhagyta a szobát, ez a zászló még ott verdesett a kék ég alatt – Ó, mondd, emlékszel-e a drága test szelíd színére? –, míg a hadihajó tatján, diadalmas riválisként, a magasba nem emelkedett a csillagsávos lobogó.

Az új tengerparti kaszinóban vacsoráztak Monte Carlóban… jóval később Beaulieu-ben úsztak egyet; sápadt sziklatömbök, melyek a serlegnyi foszforeszkáló vizet övezték, fehér holdfényből födetlen barlangot építettek köréjük, a barlang szája Monaco és a távolban elmosódó Menton felé nézett. Nicole örült, hogy Tommy ide hozta: messze elláttak kelet felé, és a szél és a víz megannyi eddig ismeretlen játékot űzött egymással; ezek a játékok éppoly ismeretlenek voltak, mint ők egymásnak. Jelképesen nézve Nicole Tommy nyeregkápáján feküdt, mintha Damaszkuszból rabolta volna el, és most ért volna ki vele a mongóliai síkságra. Ahogy teltek-múltak a percek, Nicole-ról minden lehullott lassan, amit Dicktől tanult, és most sokkal közelebb állt ahhoz a lényhez, aki valaha volt, elvégezvén azt a kötelező fegyverletételt, ami a körülötte lévő világban szüntelen folyik. A holdfényben a szerelem hálójába ejtve boldog örömmel fogadta a tényt, hogy a szeretője szertelen anarchista. Egyszerre ébredtek fel, látták, hogy a hold már eltűnt az égről, s érezték, hogy a levegő lehűlt. Nicole végre megkérdezte, mennyi az idő, és Tommy rávágta: körülbelül három óra. – Akkor haza kell mennem. – Azt hittem, Monte Carlóban alszunk. – Nem. Tudod jól, ott van a nevelőnő meg a gyerekek… még hajnal előtt vissza kell érnem. – Ahogy tetszik. Újra beugrottak a vízbe, és mikor Tommy látta, hogy Nicole didereg, jó erősen ledörzsölte egy törülközővel. Beszálltak az autóba, a hajuk még nedves volt, a bőrük sugárzóan friss – utáltak visszaindulni. Ahol álltak, csillogó fényben fürdött minden, és mikor Tommy megcsókolta az asszonyt, úgy érezte, szinte elvész Nicole orcáinak fehérségében, fehér fogaiban, hűvös homlokában és a kézben, mely megérinti az arcát. Még mindig Dickre hangolódva, Nicole arra várt, hogy mindazt, ami történt, megmagyarázzák és elbírálják; de most mindkettő elmaradt. Mikor álmosan és boldogan megállapította, hogy egyikre sem került sor, hátradőlt az ülésen és elszundikált, aludt, amíg a motor zúgása meg nem változott, és azt sem érezte, hogy megindultak a kaptatón a Villa Diana felé. A kapuban szinte gépiesen megcsókolta Tommyt. Lépteinek zaja az ösvényen megváltozott, a kert éji

neszei hirtelen eltűntek a múltban, de ő boldog volt, bizony boldog, hogy újra otthon van. A nap gyors, szaggatott ritmusban haladt előre, és noha sok örömmel szolgált, Nicole még nem szokott hozzá ekkora megterheléshez.

KILENCEDIK FEJEZET Másnap délután négy órakor egy taxi állt meg a kapu előtt, és Dick szállt ki belőle. Az állomásról érkezett. Nicole-nak hirtelen minden önbizalma elszállt; lefutott a teraszról, hogy köszöntse, szinte alig kapott levegőt a nagy erőlködéstől, hogy uralkodni tudjon magán. – Hol a kocsi? – kérdezte Nicole. – Arles-ban hagytam. Elment a kedvem a vezetéstől. – Az üzeneted alapján azt hittem, több napig leszel távol. – Elkaptam egy misztrált, és alaposan meg is áztam. – Jól érzed magad? – Olyan jól érzem magam, mint bárki, aki menekül. Rosemaryt elvittem egész Avignonig, feltettem a vonatra. – Együtt mentek a terasz felé; ott Dick letette a bőröndjét. – Ezt nem közöltem veled abban az üzenetben, mert fogalmam se volt, mi minden jutna az eszedbe. – Igazán tapintatos vagy. – Nicole kezdte visszanyerni magabiztosságát. – Kíváncsi voltam, van-e még valami, amit Rosemary nyújthat nekem… ezt persze csak úgy tudhattam meg, hogy kettesben voltam vele. – Na és… nyújtott valamit? – Rosemary máig sem nőtt fel – felelte Dick. – Talán jobb is. És te mit csináltál? Nicole érezte, hogy az arca csupa remegés, akár egy rémült nyúlé. – Tegnap elmentem táncolni… Tommy Barbannal. Elmentünk a… Dick arca megrándult; félbeszakította: – Erre nem vagyok kíváncsi. Csinálhatsz bármit, csak én ne tudjak róla. – Nincs mit tudnod. – Rendben van. – Aztán, mintha egy hétig lett volna távol: – A gyerekek hogy vannak? A házban megszólalt a telefon. – Ha engem keresnek, nem vagyok itthon – mondta Dick, és gyorsan elfordult. – Valami dolgom van még a kisházban. Nicole várt, amíg Dick eltűnik a szeme elől a kút mögött; aztán bement a házba, és felvette a telefont. – Nicole, comment vas-tu?[72] – Dick itthon van. Tommy felnyögött. – Gyere be hozzám Cannes-ba – javasolta. – Beszélnem kell veled. – Nem mehetek. – Mondd, hogy szeretsz. – Nicole nem szólt egy szót sem, csak bólintott a kagylónak; Tommy megismételte: – Mondd, hogy szeretsz! – Hát persze hogy szeretlek – nyugtatta meg Nicole. De most még nem lehet semmit sem tenni. – Már miért ne lehetne? – kérdezte a férfi türelmetlenül. – Dick nagyon jól tudja, hogy kettőtök közt mindennek vége… nyilvánvaló, hogy lemondott rólad. Mit vár még tőled? – Nem tudom. Meg kell… – Nem mondta ki, amit gondolt: „…kérdeznem Dicket”, és inkább így fejezte be: – Majd holnap írok és telefonálok is. Elégedetten járkált a házban, megnyugtatta az eredmény, amit elért. Bajkeverő volt, és ez most jólesett neki; nem volt többé karámba zárt állatok vadásza. Az előző nap számtalan apró részletére emlékezett vissza – olyan részletekre, amelyek emlékezetében elhomályosították azokat a pillanatokat, amikor Dick iránti szerelme még friss volt és érintetlen. Most elkezdte fitymálni ezt a szerelmet, s úgy látta, kezdettől fogva valami szentimentalizmus szennyezte be. A nők jellemzően

opportunista emlékezetével már-már azt sem tudta felidézni, mit érzett akkor, mikor Dickkel a földgolyó különböző titkos találkahelyein egymást birtokolták, egy hónappal a házasságkötésük előtt. Úgyhogy Tommynak is hazudott múlt éjszaka, mikor megesküdött neki, hogy még soha ezelőtt ilyen teljesen, ilyen tökéletesen, feltétel nélkül… …aztán jött a lelkiismeret-furdalás e miatt az árulás miatt, a miatt a pillanat miatt, amikor olyan huszárosán elintézte élete elmúlt tíz esztendejét; és akkor elindult Dick szentélye felé. Zajtalanul közeledett, látta, hogy Dick a házikó mögött tartózkodik, egy nyugágyban fekszik a sziklafalnál, és Nicole egy pillanatig csöndben nézte. Dick gondolkodott, most olyan világban élt, amely kizárólag az övé, és ahogy arca meg-megrándult, ahogy szemöldökét felhúzta vagy leeresztette, ahogy a szeme kerekre nyílt, majd összeszűkült, az ajka szétvált és összezárult, ahogy a kezeivel játszott – Nicole ezekből az apró mozdulatokból világosan látta, hogy Dickben egy történet szövődik, ez a történet Dické, és neki semmi köze hozzá. Egyszer ökölbe szorította a kezét, előrehajolt, arcára valami gyötrelmes kétségbeesés telepedett – s aztán, amikor ez elmúlt, nyoma ott maradt a tekintetében. Nicole talán egész életében most először sajnálta Dicket – nehéz azoknak, akik hajdanán idegbetegek voltak, olyanokat sajnálni, akiknek kutya bajuk; és bár Nicole nyilvánosan elismerte, hogy Dick vezette őt vissza a hajdanán elvesztett világba, valóban úgy gondolt a férjére, mint akiben kifogyhatatlan energiaforrások lakoznak, aki képtelen a fáradságra – elfeledkezett azokról a bajokról, melyeket ő okozott Dicknek, amikor elfeledkezett a maga bajairól. Hogy nem uralkodik többé rajta – vajon Dick ezt tudja-e? Talán ő akarta az egészet? Úgy sajnálta, ahogy régen néha Abe Northot és annak szomorú sorsát sajnálta; sajnálta, mint a magatehetetlen csecsemőt és az öregeket. Odament hozzá, átkarolta a vállát, a fejét ráhajtotta Dickére: – Ne szomorkodj! Dick hűvösen nézett rá. – Ne nyúlj hozzám! Nicole zavarában pár lépést hátrált. – Bocsáss meg – folytatta Dick szórakozottan. – Csak azon gondolkoztam, mit is tartok most rólad… – Miért is ne bővíthetnéd egy új fejezettel a könyvedet? – Gondoltam rá… „Túl a pszichózisokon és neurózisokon…” – Nem azért jöttem, hogy bosszantsalak. – Akkor miért jöttél? Nem tehetek érted semmit. Magamat próbálom megmenteni. – Az én fertőzésemtől? – Hivatásomnál fogva néha kétes emberek társaságába keveredem. Nicole sírt a dühtől, a megalázástól. – Gyáva vagy! Elrontottad az életed, s ezért most engem akarsz felelőssé tenni! Dick nem felelt, és Nicole Dick intelligenciájának régi hipnotikus erejét érezte, amelyet olykor hatás nélkül gyakorolt, de nagyjából mindig igaza volt, s ezt az igazságot Nicole nem zúzhatta össze, nem is kezdhette ki. Nicole megint ezzel az intelligenciával küszködött, szép szemével, a győztes sima arroganciájával harcolt Dick ellen; az a születő érzés volt a fegyvere, hogy már valójában egy másik férfinak adta át magát; az évek során benne felhalmozódott megvetéssel küzdött ellene, a pénzével és a hitével, hogy a nővére megveti Dicket, és most már számíthat a nővérére; azzal a gondolattal, hogy Dick a maga keserűségével egyre újabb ellenségeket szerez magának, hogy ő, Nicole, új cselhez folyamodott Dick lomha evészete-ivászata ellen, hogy szépsége és egészsége áll íme szemben a férfi fizikai összeroppanásával, az ő gátlástalansága Dick szigorú erkölcsi elveivel – e belső harc során Nicole nem szégyellt még saját gyöngeségeihez sem nyúlni, derekasan, bátran harcolt levezekelt bűneinek, ballépéseinek, tévedéseinek régi edényeivel, palackjaival, kiürült ampulláival. És hirtelen, két perc leforgása alatt győzelmet aratott, erkölcsileg igazolta, hogy nem kell kibúvókat

keresnie, a kötelékek el vannak vágva mindörökre. Aztán rogyadozó térddel és hűvösen zokogva elindult a ház, a háztartás felé – ami most már valóban az övé volt. Dick várt, amíg Nicole eltűnik a szeme elől. Aztán előrehajolt, fejét ráhajtotta a mellvédre. A páciens meggyógyult. Diver doktor szabad volt.

TIZEDIK FEJEZET Aznap éjszaka kettőkor Nicole arra ébredt, hogy cseng a telefon, és hallotta, hogy Dick a másik szobában felveszi – Dick az úgynevezett „álmatlan ágyban” aludt. – Oui, oui… mais à qui est-ce-que je parle?… Oui…[73] – Hangja hirtelen felszárnyalt a meglepetéstől. – De beszélhetnék valamelyik hölggyel, biztos úr? Mindkét hölgy igen előkelő családból származik, olyan kapcsolatokkal rendelkeznek, hogy az ügy könnyen komoly politikai bonyodalmakhoz vezethet… Ez tény, megesküszöm rá… Nagyon helyes, majd meg fogja látni. Felkelt, s aztán mikor világosan látta, miről van szó, az önbizalom felbuzgott benne, és arra biztatta, hogy vegye kezébe az ügyet – a régi végzetes kedvesség, a régi, legyőzhetetlen báj egyetlen hangos: „Használj!” kiáltással tért vissza Dickbe. Most el kell mennie elsimítani ezt a dolgot, amely a legkevésbé sem izgatja, pusztán azért, mert korán megszokta, hogy szeressék, talán már abban a pillanatban, amikor rájött: ő az utolsó reménysége romlásnak indult családjának. Egyszer egy csaknem hasonló alkalommal, mikor Dohmler zürichseei klinikáján ugyanezt az erőt érezte, választott: Opheliát választotta, az édes mérget választotta, amit ki is ivott. Mindenekelőtt bátor és kedves akart lenni, de még ennél is jobban kívánta, hogy szeressék. Hát ez történt. Ahogy a telefon lassú és ősi csengése elhalt, ahogy letette a kagylót, világosan látta már, hogy mindig ez fog történni. Hosszú szünet következett. Nicole átkiáltott hozzá: – Mi történt? Ki hívott? Mihelyt letette a kagylót, Dick öltözködni kezdett. – Az antibes-i poste de police volt… letartóztatták Mary Northot és Sibley-Bierst. Valami komoly dologról van szó… a rendőr nem mondta el; egyre csak azt hajtogatta: „pas de morts – pas d'automobiles”,[74]de sejtette, hogy valami egészen komoly dologról van szó. – És miért pont téged hívtak fel? Nagyon különösnek találom. – A látszat megőrzése miatt fontos, hogy óvadék ellenében szabadlábra kerüljenek, és csak valami itteni, tengerparti pénzeszsáktól fogad el a rendőrség óvadékot. – Hogy van képük… – Nem baj. Mellesleg útközben megállok a szállodánál, és felveszem Gausse-t… Dick eltávozott; Nicole nem tudott újra elaludni, azon törte a fejét, vajon mit követhetett el a két nő; aztán elaludt. Nem sokkal három után, mikor Dick visszaérkezett, Nicole felült az ágyában, teljesen ébren volt, és úgy kérdezte meg: „Mi történt?”, mintha álmában beszélne valakihez. – Nem mindennapi história… – mondta Dick. Leült az ágy végébe, elmesélte, hogyan rázta fel az öreg Gausse-t téli-mély álmából; megmondta neki, hogy ürítse ki a páncélszekrényét, és magával vitte a rendőrségre. – Azért az Anglaise-ért a kisujjamat se mozdítom szívesen – dünnyögte Gausse. Mary North és Lady Caroline francia tengerészkosztümben üldögélt egy padon a két piszkos cella előtt. Az utóbbi magánkívül volt, mint az a brit állampolgár, aki arra számít, hogy bármely pillanatban megérkezhet a segítségére siető földközi-tengeri flotta. Mary Minghetti teljesen kétségbe volt esve, egészen magába roskadtan ült – a szó szoros értelmében szinte rávetette magát Dick hasára, és könyörgött neki, hogy csináljon valamit. Közben a rendőrfőnök elmagyarázta a dolgot Gausse-nak, aki minden egyes szót viszolyogva fogadott, részint elismerte és méltányolta a rendőrtiszt elbeszélő tudományát, másrészt mint tökéletes szolga, értésére adta, hogy a történet egyáltalán nem rendíti meg. – Közönséges tréfa volt – mondta Lady Caroline megvetően. – Kiadtuk magunkat szabadságon lévő matrózoknak, és felcsíptünk két buta leányzót. Aztán szimatot kaptak, és szörnyű jelenetet rendeztek a fogadóban. Dick komoran bólintott, a kőpadlót nézte, mint egy pap a gyóntatószékben – tépelődött, mit tegyen, gúnyosan nevessen, vagy ötven korbácsütést méressen a két nőre, és arra ítélje őket, hogy két hétig

kenyéren és vízen éljenek. Az, hogy Lady Caroline tekintetében nyoma sincs bűntudatnak, s hogy csak azt tudja, hogy a gyáva provence-i lányok és az ostoba rendőrök csúfot űznek belőle – mindez zavarba ejtette Dicket; mégis már régóta tisztában volt vele, hogy bizonyos angol osztályok a társadalomellenes magatartásnak olyan koncentrált elvei szerint élnek, amellyel összehasonlítva New York mohósága, jóllakottsága nem tűnik többnek, mint amikor egy gyerek fagylalttal elrontja a gyomrát. – Ki kell innen szabadulnom, mielőtt még Hosain fülébe jutna – könyörgött Mary. – Dick, maga mindig mindent el tud intézni… igen, maga mindig. Mondja meg nekik, mi egyenest hazamegyünk, mondja meg nekik, bármit megfizetünk. – Én nem! – jelentette ki Lady Caroline utálkozva. Egyetlen shillinget sem fizetek. De nagyon kíváncsi leszek rá, mit fog szólni mindehhez a cannes-i konzulátus. – Nem, nem! – makacskodott Mary. – Ki kell innen jutnunk még ma éjszaka. – Megnézem, mit tehetek – mondta Dick, és hozzáfűzte: – De az biztos, hogy pénz nélkül nem lehet megúszni. Úgy nézett rájuk, mintha ártatlanok lennének, holott ő tudta legjobban, hogy nem azok; megrázta a fejét: – Fantasztikus! Lady Caroline elégedetten mosolygott. – Maga elmeorvos, ugye? Magának illik segíteni rajtunk… Gausse-nak pedig kötelessége. Ekkor Dick félrehúzódott Gausse-szal, és meghallgatta, mit tudott meg az öregember. Az ügy komolyabb volt, mint hitte – az egyik lány, akit felcsíptek, igen jónevű családból származott. A család magánkívül volt, vagy legalábbis úgy tett; meg kell egyezni velük. A másik kikötői pillangó, azzal könnyebb lesz zöld ágra vergődni. Vannak francia törvények, melyek bizonyos bűntettet börtönnel sújtanak, vagy legalábbis az országból való azonnali kitoloncolással. Ami pedig az elnéző türelmet illeti, azoknak a városlakóknak az álláspontja, akik az idegen kolóniából hasznot húztak, erősen különbözött azokétól, akiket már nyugtalanított az árak folytonos emelkedése. Miután Gausse összegezte a történteket, az egészet áthárította Dickre. Dick tanácskozásra ült össze a rendőrfőnökkel. – Bizonyára tudja, hogy a francia kormány bátorítani akarja az amerikai turistákat… olyannyira, hogy Párizsban ezen a nyáron rendeletet adtak ki, miszerint amerikaiakat csak nagyon súlyos vétségért lehet letartóztatni. – Istenuccse, hát ez elég komoly! – Na de nézzük csak… látta a carte d'identité-jüket? – Nincs nekik. Semmijük sincs… csak kétszáz frankjuk és néhány gyűrűjük. Még cipőpertlijük sincs, amivel felköthetnék magukat. Dick megkönnyebbült, mikor hallotta, hogy a két nő nem hozta magával a carte d'identité-jét. – Az olasz grófnő még ma is amerikai állampolgár. A híres… – most lassan, kellő nyomatékkal hazudott – John D. Rockefeller Melonnak az unokája. Hallott már róla? – Ó, szent isten, hát persze. Hát mit gondol, ki vagyok én? – Ráadásul Lord Henry Ford unokahúga, és így tulajdonképpen a Renault és Citroen Művekkel is kapcsolatban áll… – Dick úgy gondolta, hogy most már jó lesz abbahagyni. De hangjának őszintesége úgy megindította a rendőrtisztet, hogy mégis folytatta: – Hát őt letartóztatni körülbelül annyi, mintha az angol királyi család valamelyik tagját tartóztatta volna le. Ez már, kérem… hadüzenet! – Na és mi van az angol hölggyel? – Most akarok rátérni. A walesi herceg testvérének a… a buckinghami hercegnek a menyasszonya. – Kitűnő felesége lesz, éppen hozzá illik! – El vagyunk szánva rá, hogy mindegyik lánynak…Dick gyorsan számolt – ezer-ezer frankot adjunk… plusz ezer frankot még a „komolyabb” leány apjának. Ezenkívül kétezret önnek, hogy a legjobb belátása szerint ossza szét… – vállat vont – azok között, akik letartóztatták őket, a fogadó

tulajdonosa és a többiek között. Én át fogom önnek adni ezt az ötezer frankot, és elvárom, hogy ön azonnal kezdje meg a tárgyalásokat. Aztán szabadlábra helyezi őket, olyan váddal, mint például a csendháborítás, és a bírságot, bármennyi is legyen holnap délelőtt lefizetjük a rendőrbíró előtt küldöncünk révén. Mielőtt a rendőr megszólalt volna, Dick látta az arcán, hogy minden rendben lesz. A férfi habozott: – Nem vettem fel jegyzőkönyvet, mert nincs carte d'identité-jük.. Először látnom kell… Szóval akkor kérem a pénzt. Egy óra múlva Dick és M. Gausse kitette a két hölgyet a Majestic Hotelnál, ahol Lady Caroline sofőrje aludt a nyitott tetejű kis autóban. – Ne felejtsék el – mondta Dick –, mindketten száz-száz dollárral tartoznak M. Gausse-nak. – Rendben van – bólogatott Mary –, holnap kap tőlem egy csekket… és még valamit. – Tőlem egy vasat sem! – Valamennyien Lady Caroline felé fordultak, akiben most, hogy összeszedte magát, szinte tombolt az igazságérzet. – Az egész dolog felháborító szemtelenség volt. Én nem hatalmaztam fel, hogy száz dollárt adjon azoknak az embereknek. A kis Gausse ott állt a kocsi mellett, tekintete villámokat szórt. – Maga nem akar fizetni nekem? – Persze hogy fog – mondta Dick. Az a sérelem, amelyet Gausse még mint pikolófiú élt át Londonban, most hirtelen fellángolt benne, és a holdfényben odalépett Lady Caroline-hoz. Csak úgy ömlött belőle a szidalom, s mikor a hölgy arcára fagyott nevetéssel elfordult, utánalépett, és aprócska lábát gyorsan az egyik legünnepeltebb célpontra irányította. Lady Caroline meglepetésében az ég felé lendítette a karját, mint akit lövés ért, aztán tengerészruhájában elhasalt a járdán. Dick hangja hasított bele őrjöngésébe: – Mary, azonnal csendesítse le! Vagy tíz percen belül bilincsbe verve fognak a börtönben ülni mind a ketten! Visszafelé menet a szállodába az öreg Gausse nem szólt egy szót sem; aztán amikor elhaladtak a még mindig a jazztől zokogó-köhögő Juan-les-Pins-i Casino mellett, felsóhajtott: – Én még ilyen nőkkel nem találkoztam. Sok világhírű, nagy kurtizánt ismertem, és gyakran még tiszteltem is őket, de ilyen nőkkel még nem találkoztam.

TIZENEGYEDIK FEJEZET Dick és Nicole mindig együtt mentek fodrászhoz, egymásba nyíló termekben nyírták le és mosták meg a hajukat. Dick felől Nicole jól hallhatta az olló nyisszanását, a visszajáró pénz csilingelését, a voilà-kat és pardon-okat. Dick visszatérése után szintén együtt mentek megnyiratkozni, illetve hajat mosatni a ventillátorok illatos szellőjében. A Carleton Szálloda előtt – ablakai mint megannyi pinceajtó meredtek üres tekintettel a napba – egy autó haladt el mellettük, Tommy Barban ült benne. Nicole egy pillanatra megpillantotta az arcát, nyugodt volt és elgondolkodó; abban a másodpercben, hogy Nicole-t észrevette, Tommy szeme kerekre nyílt, megelevenedett – és zavarba ejtette az asszonyt. Nicole oda szeretett volna menni, ahová ő megy. A fodrásznál eltöltött óra haszontalan szünetnek tetszett – ilyenekből állt az ő élete, az ő börtön élete. A coiffeuse[75]fehér egyenruhájában, ajkán a kissé megolvadt rúzzsal és a kölnijével az ápolónőire emlékeztette Nicole-t. A másik szobában Dick szundikált a köpeny és a szappanhab alatt. Az előtte lévő tükörben Nicole jól láthatta a férfi és női fodrászüzlet közötti átjáró képét, és riadtan vette észre, hogy Tommy lép be az üzletbe, és egyenest a férfifodrászatba masírozik. Nicole tudta, és örömében el is pirult, hogy most valamifajta leszámolás fog történni. A kezdet kezdetén csak beszédfoszlányokat hallott. – Szervusz, szeretnék veled beszélni. –…komoly. –…komoly. –…tökéletesen megfelel. Egy perc se telt el, s Dick lépett be Nicole fülkéjébe, tekintete zavartan emelkedett ki a sebtiben leöblített arcot fedő törülköző mögül. – Barátod magánkívül van az izgalomtól. Kettőnkkel akar beszélni, beleegyeztem, essünk túl rajta. Gyere! – De a hajam… még csak félig vágták le! – Nem baj… gyere! Nicole bosszúsan eltávolíttatta a csodálkozó coiffeuse-zel a törülközőket. Piszkosnak és szinte meztelennek érezte magát, ahogy követte Dicket kifelé a szállodából. Odakint Tommy a keze fölé hajolt. – Menjünk a Café des Alliés-ba – mondta Dick. – Mindegy, hova, csak egyedül legyünk – bólintott Tommy. Az összeboruló fák alatt az izzó nyárban Dick megkérdezte: – Kérsz valamit, Nicole? – Egy citron pressé-t. – Nekem egy demi-t[76] – mondta Tommy. – Egy Blackenwite-ot szódával – mondta Dick. – Il n'y a plus de Blackenwite. Nous n'avons que la Johnny Walkair[77]. Nem kell neki most a hang, a szó: Csöndet kíván – Próbáld ki tán… – A feleséged már nem szeret – mondta Tommy hirtelen. – Engem szeret. A két férfi furcsán méregette egymást, tekintetükből áradt a tehetetlenség. Ilyen helyzetben a

férfiak alig tudnak mit mondani egymásnak, mert kapcsolatuk közvetett, és voltaképpen azon alapul, melyikük birtokolja vagy fogja birtokolni a szóban forgó nőt, úgyhogy érzelmeik az asszony megszokott énjén szűrődnek át, mint valami hibás telefonvonalon. – Várj egy percre – mondta Dick. – Donnez-moi dugin et du siphon. – Bien, Monsieur.[78] – Tessék, folytasd, Tommy. – Napnál világosabban látom, hogy a te Nicole-lal való házasságodnak vége. Nicole-nak elege van belőle. Öt évig vártam, hogy így legyen. – Mit mond Nicole? Mindketten őt nézték. – Nagyon megszerettem Tommyt, Dick. Dick bólintott. – Te már nem törődsz velem – folytatta Nicole. – Szokássá vált az egész. Rosemary óta minden megváltozott. Ez a fordulat nem tetszett Tommynak, és sürgősen közbevágott: – Te nem érted meg Nicole-t. Még mindig úgy bánsz vele, mint egy pácienssel, csak azért, mert valamikor beteg volt. Hirtelen egy baljós külsejű, szemtelen amerikai szakította őket félbe, a Herald és a Times legfrissebb New York-i számát kínálta. – Itt minden megvan, gyerekek – jelentette ki. – Régóta vagytok itt? – Cessez cela! Allez ouste![79] – kiáltotta Tommy, aztán Dickhez fordult: – Egyetlen asszony sem bírná elviselni… – Gyerekek – szakította félbe őket újra az amerikai. Azt hiszitek, hogy lopom itt az időmet… de mások nem ezen a véleményen vannak! – Egy szürke újságkivágást húzott elő a pénztárcájából: karikatúra volt; amerikaiakat ábrázolt, amint aranyzsákokkal megrakodva özönlenek kifelé egy hajó gyomrából. – Azt hiszitek, én ebben nem veszek részt? De még mennyire, hogy részt veszek. Most érkeztem Nizzából a Tour de France-ra. Miután Tommy egy durva „Allez-vous en!”-nal[80] elzavarta, Dick még utánakiáltott: – Mikor ér ide a Tour de France? – Bármelyik percben, édes öregem. Aztán végre távozott, vidáman integetett nekik; Tommy újra Dickhez fordult: – Elle doit avoir plus avec moi qu'avec vous.[81] – Beszélj angolul! Mit értesz azon: doit avoir? – Doit avoir? Hogy boldogabb lesz velem. – Újak lennétek egymásnak. De Nicole meg én valamikor nagyon boldogok voltunk, Tommy. – L'amour defamille[82] – mondta Tommy gúnyosan. – Ha Nicole-lal összeházasodtok, az nem l'amour de famille lesz? – Körülöttük mozgolódás támadt, Dick elhallgatott; az izgalom végigkígyózott a sétányon, és egy kisebb csoport, majd végül egy egész sziesztázó embertömeg ugrált fel rejtekhelyéről a járdaszegély mentén. Kamasz fiúk kerékpároztak szélsebesen tova, neves sportemberekkel zsúfolt automobilok száguldottak végig az utcán, tülköltek, így adták hírül a versenyzők közeledtét, az éttermek ajtajában alsóingre vetkőzött, gyanútlan szakácsok jelentek meg, mikor a kanyarban feltűnt a menet. Először egy magányos kerékpáros jelent meg vörös trikóban, magabiztosan és lelkesen bukkant fel a leszálló nap előtt, és nagy üdvrivalgás közepette hajtott tovább. Aztán három másik következett egy csoportban, megviselt harlekinek, trikójuk színét kiszívta a nap, lábszáruk sárga a portól és az izzadságtól, az arcuk kifejezéstelen, tekintetük komor és végtelenül fáradt. Tommy Dick arcába nézett, és ezt mondta: – Szerintem Nicole válni akar… Remélem, nem fogod megakadályozni?

Körülbelül ötventagú csoport rajzott az első kerékpárversenyzők nyomába, vagy kétszáz méterre voltak lemaradva; néhányan mosolyogtak és magabiztosak voltak, néhányan szemlátomást kimerültek, a legtöbbjük azonban közönyös és elnyűtt. Kisfiúk utóhada kísérte őket, meg néhány elszánt csavargó, meg egy kisebb teherautó, rajta a sérültekkel s azokkal, akik feladták a versenyt. Ők hárman visszatértek az asztalukhoz. Nicole azt szerette volna, ha Dick veszi át a kezdeményezést, de úgy látszott, Dick beéri annyival, hogy félig borotvált arccal csak ül vele szemközt, akinek haját szintén csak félig mosták meg. – Hát nem igaz, hogy már nem vagy mellettem boldog? – folytatta Nicole. – Ha én nem vagyok, megint visszatérhetsz a munkádhoz… jobban megy majd az is, ha nem kell a gondomat viselned. Tommy türelmetlenkedett. – Ennek semmi értelme. Nicole meg én szeretjük egymást, erről van szó. – Hát akkor – mondta a doktor –, mivel mindent megtárgyaltunk, úgy gondolom, talán visszamehetnénk a fodrászhoz. Tommy veszekedni akart: – Számos pont van… – Nicole-lal majd megbeszéljük a dolgot – mondta Dick. – Ne aggódj… elvben beleegyezem, Nicole meg én megértjük egymást. A kellemetlenségek könnyebben elkerülhetők, ha ezt a háromszögbeszélgetést most berekesztjük. Mi mást tehetett volna Tommy, elismerte, hogy Dicknek igaza van, de hirtelen valami ösztön azt súgta neki, mindenáron előnyhöz kell jutnia. – Értsük meg egymást – mondta –, ettől a pillanattól kezdve Nicole gondját én viselem, amíg a részletekben is nem döntünk. És téged teszlek felelőssé, ha bármi sérelem is adódna abból, hogy továbbra is egy fedél alatt laktok. Dick bólintott, és elindult a szálloda felé, Nicole fehérnél is fehérebb szeme követte. – Rendes volt, egész rendes – ismerte el Tommy. Drágám, a mai éjszakát együtt töltjük, ugye? – Azt hiszem. Hát így történt – a legkisebb drámai jelenet nélkül; Nicole úgy érezte, megelőzték, rájött, hogy a kámforos epizódból Dick előre sejtett már mindent. De egyszersmind boldog volt és csupa izgalom, és a fura kis vágy, hogy bárcsak elmondhatna Dicknek mindent, gyorsan elenyészett. Ám a tekintete addig követte Dick alakját, amíg ponttá zsugorodott, és elvegyült a többi hasonló pont között a nyári tömegben.

TIZENKETTEDIK FEJEZET Mielőtt dr. Diver elhagyta a Riviérát, egy egész napot a gyerekeivel töltött. Nem volt már fiatal, szép gondolatok és álmok sem ötlöttek fel benne önmagával kapcsolatban, úgyhogy megpróbálta a gyerekek képét jól az emlékezetébe vésni. Nekik azt mondták, hogy a telet Londonban töltik a nagynénjükkel, és hogy nemsokára meglátogatják apukájukat Amerikában. Dick kikötötte, hogy a Fräuleint az ő hozzájárulása nélkül nem bocsáthatják el. Boldog volt, hogy annyi mindent adott a kislánynak. A fiúval kapcsolatban már nem volt ennyire biztos – mindig nyugtalanította, mit is kellene nyújtania ennek a ragaszkodó, mindig a nyakában csüngő, érzékeny ifjú embernek. De amikor elbúcsúzott tőlük, legszívesebben levette volna gyönyörű fejüket a nyakukról, és órákig szorongatta volna őket. Megölelte az öreg kertészt, aki hat évvel ezelőtt az első kertet csinálta a Villa Dianában; megcsókolta azt a provence-i lányt, aki a gyerekek mellett volt. Ez a lány már csaknem egy évtizede szolgált náluk, és most letérdelt és sírt, míg végül aztán Dick talpra állította, és adott neki háromszáz frankot. Nicole aznap későn kelt, ebben már korábban megegyeztek – Dick hagyott neki egy üzenetet, egy másikat meg Baby Warrennak, aki csak az imént tért vissza Szardíniából, és pillanatnyilag ott tartózkodott a házban. Dick nagyot húzott abból a három láb magas, körülbelül ötliteres konyakosüvegből, amivel valaki még hajdanán megajándékozta. Aztán úgy döntött, hogy a csomagjait leteszi a cannes-i állomáson, és még egyszer utoljára ellátogat a Gausse-szállodába, a tengerpartra.

A tengerpartot csak kisgyerekek előőrse népesítette be, mikor aznap délelőtt Nicole és a nővére megérkeztek. A nap fehéren izzott, a fehér égbolt megfosztotta körvonalaitól, csend volt, egy levél se rezdült. A pincérek dupla adag jeget tettek a bárszekrénybe; egy amerikai fényképész az AP-tól kétes árnyékban dolgozott a masinájával, és valahányszor léptek hallatszottak a kőlépcsőkön, gyorsan felnézett. Leendő célpontjai még aludtak a szálloda besötétített szobáiban. Mikor Nicole kiment a strandra, Dicket pillantotta meg; nem vetkőzött le, csak ült egy magasan kiemelkedő sziklán. Nicole azonnal visszahúzódott öltözősátra árnyékába. Egy perc múlva Baby csatlakozott hozzá, és azt mondta: – Dick még mindig itt van. – Láttam. – Lehetne benne annyi tapintat, hogy elmegy végre. – Ez az ő helye… azt is mondhatnám, ő fedezte fel. Az öreg Gausse egyre csak azt hajtogatja: mindent Dicknek köszönhet. Baby hűvös nyugalommal nézte a húgát. – Rá kellett volna vennünk, hogy csak biciklitúrákat tegyen – jegyezte meg. – Ha az emberek kitépik magukat a megszokott környezetből, gyakran elvesztik fejüket, nem számit, bármily elbűvölő álarcot öltenek is. – Dick hat éven át jó férjem volt – mondta Nicole. Akkoriban soha egy percig nem szenvedtem miatta; minden tőle telhetőt megtett, hogy ne bántson meg. Baby alsó álla kissé előreugrott, mikor így szólt: – Erre nevelték. A két nővér csendben üldögélt, Nicole azon töprengett kissé fáradtan, mi lesz majd ezután, Baby meg azon törte a fejét, hogy hozzámenjen-e vagy sem a legújabb pályázóhoz, aki a keze mellett a pénzét is akarja, egy igazi Habsburghoz. Talán nem mondhatnánk, hogy gondolkodott rajta. Az ő

„ügyei” már régóta mindig ugyanazok voltak, ahogy a lelke lassan kezdett kiszikkadni, ezeknek az „ügyeknek” már nem önmagukban, hanem kizárólag mint társasági témáknak volt bizonyos értékük. Érzelmei leginkább akkor léteztek, éltek, amikor mesélt róluk. – Elment már? – kérdezte Nicole kis idő múlva. – Azt hiszem, a vonatja délben indul. Baby kinézett. – Nem. Feljebb ment a teraszon, és most néhány asszonnyal beszélget. Különben már annyian vannak kint a parton, hogy nem föltétlenül muszáj észrevennie bennünket.

De amikor elhagyták a pavilonjukat, Dick észrevette őket, és tekintetét nem vette le róluk, míg el nem tűntek újra a szeme elől. Mary Minghettivel üldögélt, ánizslikőrt ivott. – Azon az éjszakán, amikor a segítségünkre sietett, maga olyan volt, amilyen lenni szokott – mondta Mary –, kivéve a végét, amikor úgy felháborodott Caroline miatt. Miért nem ilyen kedves mindig? Magának ez igazán nem esik nehezére. Dick egyszerűen fantasztikusnak találta, hogy olyan helyzetbe került, amikor Mary North ilyesmiket mondhat neki. – A barátai még mindig szeretik, Dick. De maga szörnyű dolgokat mond, ha iszik. Ezen a nyáron az időm nagy részét azzal töltöttem, hogy magát védtem. – Eliot doktor klasszikus észrevétele. – Lehet. Senki sem törődik azzal, hogy maga iszik-e vagy sem… – Mary habozott. – Mikor Abe a legjobban ivott, akkor sem sértegetett soha senkit. – Maga is ugyanolyan unalmas, mint a többi – mondta Dick. – De rajtunk kívül sincs senki más! – kiáltotta Mary. Ha nem szereti a jó modorú embereket, csak próbálkozzon a rossz modorúakkal, majd meglátja, mire jut velük! Az emberek csak azt akarják, hogy jól érezzék magukat, és ha maga boldogtalanná teszi őket, kihúzza alóluk a talajt. – Alólam talán nem húzták ki? – kérdezte Dick. Mary jól érezte magát, bár erről fogalma sem volt, mivel előzőleg félt leülni Dickkel. Megint csak visszautasította az italt, és így szólt: – Önsajnálat, ez van az egész mögött. Persze Abe után elképzelheti, mit érzek… mióta a szemem láttára hullt fokozatosan egy derék ember az alkoholizmus poklába… A lépcső alján Lady Caroline Sibley-Biers jelent meg dévajul, mintha színpadon lenne. Dick remekül érezte magát – alaposan előtte járt már a napnak, oda érkezett, ahova a férfi egy jó ebéd végén érkezik el, és mégis pusztán tapintatos, megfontolt, visszafogott érdeklődést tanúsított Mary iránt. Tekintete most olyan tiszta volt, mint egy gyermeké, Mary együttérzését kérte, és mikor ez az együttérzés köréje lopakodott, megint a régi kényszert érezte, hogy meggyőzze Maryt, ő, Dick, az egyetlen férfi ezen a világon, Mary pedig az egyetlen asszony. …Akkor nem kellett volna észrevennie azt a két másik alakot, azt a férfit és azt az asszonyt, ahogy feketén-fehéren, fényesen csillogva megjelennek a láthatáron… – Valamikor kedvelt engem, ugye? – kérdezte Dick. – Kedveltem… szerettem magát. Mindenki szerette magát. Bárkit megkaphatott volna, ha csak egy szót szól… – Mindig volt valami köztünk. Mary mohón lecsapott rá: – Volt valami, Dick? – Mindig… ismertem a maga gondjait, és tudtam, milyen derekasan állja a bajokat. – De a régi belső nevetés megint felbugyborékolt benne, és tudta, hogy nem sokáig tudja visszafojtani. – Mindig meg voltam róla győződve, hogy maga rengeteg mindent tud – mondta Mary lelkesen. – Többet tud rólam, mint bárki. Talán ezért is féltem magától annyira, amikor távol kerültünk

egymástól. Dick tekintete puhán, kedvesen kapaszkodott az övébe, érzelmeket sejtetett; tekintetük hirtelen házasságra lépett, nászt ült, egymásnak feszült. S aztán, ahogy az a belső nevetés egyre hangosabb lett, s már-már úgy látszott, Mary is hallani fogja, Dick lekattintotta a villanyt, és újra ott volt a riviérai napsütésben. – Mennem kell – mondta. Amikor felállt, kissé megtántorodott, nem érezte jól magát, vérkeringése lelassult. Felemelte jobb kezét, és aztán pápai áldást osztott: a magas teraszról megáldotta a tengerpartot. A sok-sok napernyő alól kíváncsi arcok fordultak feléje. – Odamegyek hozzá. – Nicole feltérdelt. – Nem, nem mész – mondta Tommy, és erélyesen visszahúzta maga mellé. – Hagyjuk csak egyedül.

TIZENHARMADIK FEJEZET Nicole új házassága után is kapcsolatban maradt Dickkel; leveleket váltottak üzleti ügyekben és a gyerekekről. Mikor Nicole kijelentette, mégpedig gyakran, hogy: – Szerettem Dicket, és sohasem fogom elfelejteni – Tommy ezt válaszolta: – Hát persze hogy nem… miért is felejtenéd? Dick rendelőt nyitott Buffalóban, de nyilvánvalóan siker nélkül. Nicole nem tudta kideríteni, mi volt a baj, de néhány hónap múlva azt hallotta, hogy Dick egy kisvárosban, a New York állambeli Bataviában működik mint általános orvos, később meg azt hallotta, hogy ugyanezt teszi Lockportban. Merő véletlen folytán Dick itteni életéről Nicole többet is megtudott: megtudta, hogy Dick sokat kerékpározik, hogy a hölgyek imádják, hogy mindig nagy halom papiros van az íróasztalán, amely állítólag fontos, kis híján már befejezett orvosi értekezést tartalmaz. Az a vélemény járta, hogy Dicknek kitűnő modora van, és egy ízben remek beszédet tartott az egyik nyilvános egészségügyi ülésen a kábítószerekről; de belebolondult egy lányba, aki valami fűszerboltban dolgozott, s aztán valami orvosi kérdés miatt pereskedésbe bonyolódott; majd elhagyta Lockportot. Most már azt sem kérte, hogy a gyerekeket küldjék el hozzá Amerikába, és ha Nicole levelében megkérdezte tőle, nincs-e szüksége pénzre, nem is válaszolt. Az utolsó levelében Dick beszámolt arról, hogy a New York állambeli Genevában praktizál, és Nicole-nak az az érzése támadt, hogy összeállt valakivel, aki a háztartását vezeti. A térképen megkereste Genevát, és rájött, hogy a Fingertóvidék közepén van, és kellemes hely hírében áll. Talán – szerette volna így hinni – Dick pályafutása még nem ért véget, csak az alkalmas pillanatot várja, mint Grant tábornok a galenai vegyeskereskedésben; utolsó lapján hornelli pecsét volt – Hornell Genevától nem messze fekszik, és nagyon apró városka; szóval, bármi is legyen, Dick egészen biztosan az országnak ebben a részében tartózkodik; ha nem ebben a városban, hát akkor a másikban.

JEGYZETEK [1] Fütyülök rá. (francia) [2] Kisebb és ügyetlenebb. (francia) [3] Kb. „Őszinte híve”. (francia [4] Nagyon elegáns ember (francia) [5] Fensőbbség (francia) [6] Diagnózis: skizofrénia. Heveny fázis, csökkenő tendenciával. A férfiaktól való félelme betegségtünet, s egyáltalán nem alkati sajátság. A kórisme bizalmasan kezelendő. (francia) [7] Hóbort. (francia) [8] Nagyon szép. (spanyol) [9] Jó éjszakát, hölgyem! (spanyol) [10] Az isten szerelmére! Hozz, kérlek, Dicknek még egy pohár sört. (német) [11] Jó napot, doktor. (francia) [12] – Jó napot, uram. – Szép idő van. Igen, csodálatos. – Maga most itt van? – Nem, csak egy napra. – Ja, úgy. Akkor hát… viszontlátásra, uram. (francia) [13] Kegyelemdöfés, (francia) [14] Ein Versuch die Neurosen und Psychosen gleichmässig und pragmatisch zu klassifizieren auf Grund der Untersuchung von fünfzehn hundert pre-Kraepelin und post-Kraepelin Fällen wie sie diagnostiziert sein würden in der Terminologie von der verschiedenen Schulen der Gegenwart – Zusammen mit einer Chronologie solcher Subdivisionen der Meinungen welche unabhängig enstanden sind. [15] Társának (francia) [16] Virágot szedni tilos, (francia) [17] Fütyülök mindenre. (francia) [18] Pincér (olasz) [19] Külügyminisztérium (francia) [20] Ne a szájon. (francia) [21] Idegenek szállodája (francia) [22] Idősb Gausse. (francia) [23] Hivatása, (francia) [24] Vet a hold sugarat, Pierrot, szívem, Nosza tolladat add, írnom levelem. Kialszik a kályha, A gyertya leég, Eressz be szobádba, Áldjon meg az ég. (Francia népdal) [25] Elnézést uraim. Legyenek szívesek kifizetni a honoráriumat. Természetesen csak az orvosi ellátásért járó összeget. Barban úrnak csak ezerfrankosa van, s így nem tud fizetni, a másik pedig otthon felejtette a pénztárcáját. (francia) [26] Mennyi? (francia) [27] Vele szembenálló beszélgetőpartnerét, (francia) [28] Hengist és Horsa a kelta Britanniát az i. sz. V. században elözönlő angolszász hódítók vezérei. [29] Őrszoba. (francia) [30] Láttad a revolvert? Nagyon kicsi volt, igazi gyöngyszem… játékszer. – De azért elég hatásos! Láttad az ingét? Annyi vér volt rajta, hogy az ember azt hihette, háborúban sebesült meg. (francia) [31] 100000 blúz… Papírbolt… Cukrászda… Kiárusítás… Reklám… Napsugár étterem… Egyházi öltözékek… Gyászjelentés…

Temetkezési vállalat, (francia) [32] Tessék. (francia) [33] Rendőrhadnagy, (francia) [34] Személyi igazolvány. (francia) [35] Egy néger, (francia) [36] Hálókocsi. (francia) [37] Itt hagyhatnám önnél a kicsiket két percre? Nagyon sürgős… adnék tíz frankot, (francia) [38] Hogyne, (francia) [39] Akkor hát… maradjatok itt a hölggyel, (francia) [40] Igen, Dick. (francia) [41] Büfé. (francia) [42] A hetedik lány a Nílus partján született. Lépjen be, uram. (francia) [43] Nézze csak!… Nézd csak azt az angol nőt. (francia) [44] Köszönöm, uram, az úr nagyon bőkezű. Kész öröm volt, uram és hölgyem. Viszontlátásra, kicsikéim, (francia) [45] Diverék kocsija összetört, (francia) [46] Borsóleves… virsli… négy korsó pilseni… császármorzsa, (német) [47] Sinclair Lewis írása, a Wall Street, amelyben a szerző egy amerikai kisváros társadalmi életét elemzi, (olasz) [48] Mibe kerül a Hotel Quirinalig? – Száz lírába, (olasz) [49] Harmincöt líra és a borravaló. – Száz líra. (olasz) [50] Hát akkor ide hallgass. Menj a Quirinalba. Te álomszuszék. Ide figyelj én: maga részeg. Fizesse ki, amit a sofőr kér. Ért engem? (francia) [51] Nem, nem vagyok hajlandó. – Hogyan? – Negyven lírát fizetek. Ez bőven elég. (francia) [52] Ide hallgasson. Maga részeg. Összeverekedett a sofőrrel. A teremtésit!… Jó, én szabadon eresztem. Fizesse ki, amit mondtak… Száz líra. Menjen a Quirinalba. (francia) [53] Nem értek angolul, (olasz) [54] Jó-jó-jó! (olasz) [55] Mindig csak egyenesen, jobbra… balra, (olasz) [56] Elment, uram… Micsoda?… Elment, (francia) [57] Tájjelegű bor. (francia) [58] Mocsok! (francia) [59] Viszontlátásra, asszonyom! Jó szerencsét! (francia) [60] De nekünk, hősöknek, idő kell, Nicole. Nem végezhetünk kis hősiességi gyakorlatokat – nagyarányú gyakorlatokat kell végeznünk, (francia) [61] Beszéljen velem franciául, Nicole. (francia) [62] Afrikai zászlóalj, (francia) [63] Micsoda gyerekség! (francia) [64] Azt hinné az ember, hogy Racine-t szaval! (francia) [65] Tyúk. (francia) [66] Tejeskávé, (francia) [67] Női szabó, (francia) [68] Mondd csak! Mondd csak! (francia) [69] Kész tény. (francia) [70] Ügyvivő, (francia) [71] Beszélj franciául, (francia) [72] Hogy vagy, Nicole? (francia) [73] Igen, igen… de kivel beszélek?… igen… (francia)

[74] Nem történt haláleset… nem autóról van szó. (francia) [75] Fodrásznő. (francia) [76] Limonádét… pohár sört. (francia) [77] Elfogyott a Black and White-unk, csak Johnny Walker van. (francia) [78] Hozzon nekem egy gint szódával… – Igenis, uram. (francia) [79] Hagyja abba! Takarodjon! (francia) [80] Takarodjon! (francia) [81] Többet kap tőlem, mint tetőled, (francia) [82] Kb. családi boldogság, (francia)

TARTALOM ELSŐ KÖNYV KÓRTÖRTÉNET 1917-1919 ELSŐ FEJEZET MÁSODIK FEJEZET HARMADIK FEJEZET NEGYEDIK FEJEZET ÖTÖDIK FEJEZET HATODIK FEJEZET HETEDIK FEJEZET NYOLCADIK FEJEZET KILENCEDIK FEJEZET MÁSODIK KÖNYV ROSEMARY 1919-1925 ELSŐ FEJEZET MÁSODIK FEJEZET HARMADIK FEJEZET NEGYEDIK FEJEZET ÖTÖDIK FEJEZET HATODIK FEJEZET HETEDIK FEJEZET NYOLCADIK FEJEZET KILENCEDIK FEJEZET TIZEDIK FEJEZET TIZENEGYEDIK FEJEZET TIZENKETTEDIK FEJEZET TIZENHARMADIK FEJEZET HARMADIK KÖNYV VÉRVESZTESÉGEK 1925 ELSŐ FEJEZET MÁSODIK FEJEZET HARMADIK FEJEZET NEGYEDIK FEJEZET ÖTÖDIK FEJEZET HATODIK FEJEZET HETEDIK FEJEZET NYOLCADIK FEJEZET KILENCEDIK FEJEZET TIZEDIK FEJEZET TIZENEGYEDIK FEJEZET TIZENKETTEDIK FEJEZET TIZENHARMADIK FEJEZET TIZENNEGYEDIK FEJEZET TIZENÖTÖDIK FEJEZET NEGYEDIK KÖNYV MENEKÜLÉS 1925-1929 ELSŐ FEJEZET MÁSODIK FEJEZET HARMADIK FEJEZET

NEGYEDIK FEJEZET ÖTÖDIK FEJEZET HATODIK FEJEZET HETEDIK FEJEZET NYOLCADIK FEJEZET KILENCEDIK FEJEZET TIZEDIK FEJEZET TIZENEGYEDIK FEJEZET ÖTÖDIK KÖNYV HAZAFELÉ 1929-1930 ELSŐ FEJEZET MÁSODIK FEJEZET HARMADIK FEJEZET NEGYEDIK FEJEZET ÖTÖDIK FEJEZET HATODIK FEJEZET HETEDIK FEJEZET NYOLCADIK FEJEZET KILENCEDIK FEJEZET TIZEDIK FEJEZET TIZENEGYEDIK FEJEZET TIZENKETTEDIK FEJEZET TIZENHARMADIK FEJEZET JEGYZETEK