Első rész
Első fejezet
Morelék házaséletének első évei Az Alvég helyén valaha a Pokolsor állt: néhány düledező, zsúpfedeles viskó a Greenhill Lane-en, a patak mentén. Innen jártak el dolgozni a vájárok a két dűlővel távolabb eső kis aknákba. A patak vizét az égerfák alatt alig-alig szennyezték be az aknák, ahonnan szamarak húzták fel a szenet emelődobbal, csüggetegen körbe-körbe. Az egész vidéken mindenfelé csak ezeket a tárnákat lehetett látni, némelyik működött már II. Károly idejében is, s a vájárok meg a csacsik hangyák módjára túrták a földet, furcsa kis halmocskákkal és apró fekete foltokkal hintve be a búzaföldeket meg a réteket. És a bányászok tömbbe sűrűsödő vagy itt-ott párosával álló házaiból, néhány magányos farmból meg a harisnyaszövőknek a község területén szerteszórt otthonaiból állt össze a falu: Bestwood. Vagy hatvan esztendeje annak, hogy aztán egy csapásra minden megváltozott. Az aknákat kiszorították a részvénytársaságok óriási bányái. Felfedezték Nottinghamshire és Derbyshire szén- és vasérc5
telepeit. Megjelent a színen Carston, Waite és Tsa, Palmerston lord nagy izgalom közepette s nagyon ünnepélyesen nyitotta meg a társaság első bányáját a Spinney Parkban, a sherwoodi erdő szélén. Ekkoriban történt, hogy a hírhedt Pokolsort felégették. Elöregedett, a híre is rossz volt. Sok szennyet takarítottak el a nyomában. Carston, Waite és Tsa megállapíthatta, hogy beütött a dolog, így aztán a patak völgyén végig Selbytől Nuttallig egymás után bányákat nyitottak, s rövidesen már hat tárnájuk volt üzemben. Nuttalltól vasút kapaszkodott fel a homokkövön az erdők között, a karthauzi kolostor romjai s a Robin Hood forrás mellett Spinney Parkig s egészen Mintonig, a búzaföldek közé ékelt nagy bányáig. Mintonból tovább vezették a vágányt a lankás tanyaföldeken keresztül Bunker’s Hillig, ott elágazott, s észak felé fordult Beggarlee és Crich meg a Derbyshire dombjaira letekintő Selby felé. Hat bánya, hat fekete cövek a tájon, vékony lánc fűzi össze őket: a vasút. Carston, Waite és Tsa, hogy szálláshoz juttassa a bányászhadsereget, nagy, négyszögletű lakótömbökből felépítette a bestwoodi domboldalon a Szögletet, majd később a patak völgyében a Pokolsor helyén az Alvéget. Az Alvégen, mint pontok a hatos dominón, hat háztömb, két sorban három-három bányászotthon, azaz tizenkét ház egy tömbben. Ez a kettős házsor Bestwood meglehetősen meredek lejtője tövében épült és ablakai, legalábbis a padlásablakok a Selby irányába húzódó lankás völgyre néztek. 6
Jól épített, tetszetős házak voltak. Valamennyit körül lehetett járni, s a kis előkertek hátsó, árnyékos virágágyaiban kőtörőfű, primula, az elülsőkben, melyeket a nap sütött, török szegfű meg szegfű virított mindenütt; a homlokzatot takaros ablakok, kis veranda, fagyalsövény, fent a padláson kis manzárdablakok díszítették. De mindez csak külszín, látszat volt: a bányászasszonyok mindig lakatlan szalonjai mutatkoztak így. A lakószoba s a konyha a ház túlsó oldaláról nyílt, és a lomos hátsó kertre meg a szemétdombra nézett. És a szemétdombok hosszú sora között húzódott az ösvény, ahol a gyerekek játszottak, az asszonyok tereferéltek, s a férfiak pöfékeltek. Ilyenformán a szépen épített, tetszetős Alvég lakói voltaképpen vigasztalan körülmények között éltek, mert az emberek kénytelenek voltak napjaik java részét a konyhában tölteni, márpedig az a mocskos szemétdombsorra nyílott. Morelné nem valami nagy örömmel költözött az akkor már tizenkét esztendős Alvégre, ahova mindenképpen lefelé vitt az út a bestwoodi magaslatról, de még ez volt a legjobb, amit tehetett. Legalább a szélső tömb utolsó házát kapták, s így csak egy szomszéd jutott nekik, a túlsó oldalon pedig még egy külön keskeny kertsáv is. Itt a szélső soron, némiképpen arisztokratikus helyzetet foglalt el a közbülső házak asszonyaival szemben, már csak azért is, mert hetenként öt shilling hat penny bért fizetett, amazok pedig csak ötöt. Ez a felsőbbrendű helyzet azért semmiképpen sem kárpótolta mindenért. Harmincegy éves volt akkor, és nyolc éve ment férjhez. A kis termetű, törékeny alkatú, de határozott 7
modorú asszony húzódozott az ismerkedéstől az Alvég asszonyaival. Júliusban költözött le, és szeptemberre várta harmadik gyermekét. Férje bányász volt. Még alig három hete foglalták el új otthonukat, mikor elkezdődött a bányászünnepi vásár. Az asszony jól tudta, hogy Morel nem mulasztja el, derekasan kiveszi belőle a részét. Hétfőn, a vásár napján, kora reggel ment el hazulról. A két gyerek lázban égett. A hétéves William reggeli után nyomban elszelelt, és a vásár területén sündörgött, az ötéves Annie pedig egész délelőtt nyafogott, hogy ő is menni akar. Morelné háztartási teendőit látta el, szomszédjait még alig ismerte, nem volt kire hagynia a kislányt, s megígérte neki, hogy ebéd után magával viszi a vásárba. Fél egykor beállított William. Nagyon élénk, szeplős, szőke lurkó volt. Színei némi dán vagy norvég eredetre vallottak. – Kapok ebédet, anya? – kiáltott már messziről, s mikor berontott, a sapkáját se vette le. – Mert fél kettőkor kezdődik, úgy mondta az az ember. – Megkapod az ebédedet, amint kész – felelt az anyja. – Hát nincs kész? – kiáltott a gyerek, és méltatlankodva szegezte anyjára kék szemét. – Akkor elmegyek anélkül. – Azt már nem. Öt perc múlva meglesz. Különben csak fél egy van még. – De elkezdődik – türelmetlenkedett a gyerek félig sírva. 8
– Abba se halsz bele – szólt rá az anyja –, és mondtam már, hogy egy teljes órát ráérsz még, mert csak fél egy van. A gyerek sietve megterített, s hamarosan mind a hárman asztalhoz ültek. Lekváros bukta volt ebédre. William egyszer csak felugrott, és mereven megállt, fülelt: nem nagyon messziről ringlispíl nyekergése és valami kürthang szűrődött be a konyhába. A gyerek az anyjára nézett, és megrándult az arca. – Ugye mondtam! – azzal a fogashoz rohant, lekapta a sapkáját. – Vidd magaddal a tésztát… öt perccel múlt csak egy, szóval nincs igazad… itt felejtetted a két pennydet! – kiáltotta utána egy lélegzetre az anyja. A gyerek keserves képpel szaladt vissza a pénzért, egy szót sem szólt, csak elszaladt. – Én is menni akarok, én is menni akarok – kezdte rá a pityergést Annie. – Mondtam már, hogy elviszlek, te nyafka kis bőgőmasina – szólt rá az anyja, és kora délután már kapaszkodott is vele felfelé a domboldalon a sövény mellett. Már begyűjtötték a mezőkről a szénát, s a sarjúra hajtották ki a marhát. Meleg volt, és békesség áradt feléjük mindenünnen. Morelné nem szerette az efféle ünnepi vásárokat. Két bódéban volt falovas ringlispíl, az egyiket gőzgép hajtotta, a másikkal póni baktatott körbe-körbe; három helyen szólt a verkli, de mindenünnen furcsa lárma hallatszott, pisztolylövés, a kókuszdióárus recsegő hangja, a célbadobó kikiáltója, a panorámánál rikoltozás. Hamarosan felfedezte a fiát, éppen Wal9
lace, az oroszlán sátra előtt bámészkodott izgatottan, a képeket nézegette, hisz a félelmetes vadállat nemcsak hogy egy szerecsent falt föl, de két fehér embert is megnyomorított egész életére. Morelné nem zavarta a gyereket, továbbment, hogy cukrot vegyen Annie-nek. De a fia magánkívül az izgalomtól nyomban mellette termett. – Nem is mondtad, hogy eljössz… ugye, mennyi minden van itt… ez az oroszlán három embert felfalt… elköltöttem a két pennyt… és ide nézz! Két rózsaszín virágos festett tojástartót húzott elő a zsebéből. – Abban a bódéban nyertem, ahol golyókat kell belökni. Két menetben nyertem… egy dobás fél penny… látod, milyen szép rózsa van rajta. Én választottam. Anyja tudta, hogy neki szánja. – Ejha! – mondta örömmel. – Igazán szépet választottál! – Inkább te vidd, anya, mert félek, még összetöröm. A gyerek ragyogott a boldogságtól, hogy eljött az anyja, mindenüvé el akarta vinni, mindent meg akart neki mutatni. De a panorámában Morelné kanyarított olyan történetet a képekhez, hogy William megbabonázva hallgatta. Ettől fogva egy percre sem tágított anyja mellől. Kisfiús büszkeséggel lépkedett az oldalán, mert az egész vásárban nem volt több olyan úrinő, mint az ő anyja, kis fekete kalapjában, köpenyében. Morelné mosolyogva üdvözölte az ismerős asszonyokat, majd, mikor elfáradt, megkérdezte a fiát: – Nos, jössz haza, vagy maradsz még? 10
– Máris hazamész? – kiáltott fel szemrehányóan a kisfiú. – Máris? Ha jól tudom, négy óra is elmúlt. – De minek mész már? – nyűgösködött a gyerek. – Ne gyere velem, ha nincs kedved. Azzal Morelné lassan megindult hazafelé a kislánnyal. William meg csak állt, és összeszorult szívvel bámult utána, keserves volt elengedni, de azért a vásárt mégsem tudta volna otthagyni. Az asszony átvágott a Holdas Éj előtt a nyílt térségen. Férfiak hangoskodása hallatszott ki, sörszag csapta meg az orrát Meggyorsította lépteit, s arra gondolt, az ura is biztosan odabent van az ivóban. Fél hét lehetett, mikor fáradtan, sápadtan és megviselten megérkezett a fia. Keservesen érezte magát, s maga sem tudta, az a baj, hogy elengedte az anyját. Amióta elment, nem lelte örömét a vásárban. – Apával találkoztál? – kérdezte. – Nem – felelt az anyja. – Kiszolgál a Holdas Éjben. Láttam a lyukon. Mert benéztem a lyukas pléhen az ablakon. Fel van gyűrve az inge. – Úgy! – csattant fej kurtán az anyja. – Pénze nincs, hát azzal is beéri, amit természetben megkap. Ha adnak még, jó, s ha nem, úgy is jó. Félhomály volt már, s mivel a varráshoz nem látott eleget, Morelné felkelt az asztaltól, és az ajtóhoz lépett. Mindenfelől az izgalom zaja meg az ünnep nyugtalansága szűrődött be, ami végül őt is elfogta. Nem bírt megmaradni odabenn, kiment a szabadba, az oldalsó kertbe. Most jöttek meg az asszonyok s a 11
gyerekek, zöld lábú fehér bárányt vagy falovat lógázva a vásárból. Időnként egy-egy férfi tántorgott el a ház előtt, szinte eszméletlenségig részegen. Aztán némelykor együtt érkezett meg az egész család, a jó férj meg a többiek, de leginkább csak az asszony a gyerekekkel. Az otthon ülő anyák, most, hogy leszállt az alkony, fehér kötőjük alatt összekulcsolt kézzel kiálltak tereferélni az ösvény sarkára. Morelné magában volt, de megszokta már az egyedüllétet. Fia meg a kislány aludt odafönt; most hát rendezett biztonságban tudhatta otthonát a háta mögött. Mégis keservesen érezte magát az újabb gyerek miatt. Sivárnak látta az egész világot. Reá, úgy látszik, semmi egyéb nem vár… legalábbis amíg William fel nem nő. Nem vár rá egyéb, csak ez a keserves tűrés, amíg fel nem nőnek a gyerekek. A gyerekek! Nem, a harmadikat már nem bírja. Nem kell több. Az apjuk most is sört szolgál fel a kocsmában, és részegre vedeli magát. Lenézi, de kötve van hozzá. És megint egy gyerek. Ez már sok. Csak ne nézné Williamet meg Annie-t: torkig van mindennel, az egész küszködéssel, a szegénységgel, az ocsmánysággal, a szűkösködéssel. Előrement a kiskertbe, pedig túlságosan nehéznek érezte testét, hogy kivonszolja magát, de a falak közt mégsem bírt megmaradni. Fojtogatta a hőség. És ha a jövőbe tekintett, mi vár még rá az életben, szinte úgy érezte, hogy elevenen fekszik a sírba. Fagyallal körülkerített négyszög volt a kiskert. Megnyugvást keresve állt meg a virágillatos alkonyatba boruló csodaszép estében. A kiskapuval szemben 12
