MÜLLER PÉTER: BENSŐ MOSOLY. Szkennelte, javította: Molnár Péter; Tördelte: Dr. Kiss István; BEVEZETÉS

MÜLLER PÉTER: BENSŐ MOSOLY Szkennelte, javította: Molnár Péter; 2007. Tördelte: Dr. Kiss István; 2007. BEVEZETÉS Olyan könyvet szeretnék írni, amely élni segít. Még nekem is - azáltal, hogy megírom. Számomra ugyanis az írás: meditáció. Ez a könyv egyetlen szó is lehetne - ha létezne manapság ez a szó, s ha bizonyos volnék benne, hogy mindenki ugyanazt érti alatta. Ilyen szó azonban nincs. Ha azt mondom: "asztal", "felhő", "otthon", vagy "háború" mindenki tudja, miről beszélek. De ha azt mondom: "lélek", "önvaló", "atman", vagy "Fensőbbrendű ÉN" - bizonyos, hogy mindenki mást ért és gondol ez alatt. "Hiába azonosak a szavaink - mondja Nietzsche -, ha a tapasztalataink különbözőek." Minden szó valóságos élményt jelent, s ha ez az élmény mindannyiunkban közös, azonnal fölvillan a jelentése, és a beszélgetésnek értelme lesz. Különben nincs. Én ebben a könyvben egyetlen élményt akarok... nem átadni néked, mert az lehetetlen - hanem megérinteni benned. Ez az "ÉN-élmény" - vagyis a bennünk elrejtett isteni lélek fölfedezése. Bizonyos vagyok benne, hogy már volt ilyen élményed - még akkor is, ha olyan rövid ideig tartott, mint egy szemvillanás, észre sem vetted talán, vagy később azt hitted, hogy ami átsuhant rajtad, nem volt valóság. De az is lehet, hogy ez az élmény megtapadt benned s föl tudod idézni: ez esetben ismerősként fogadod majd minden gondolatomat. Ez az ősélmény rendszerint gyerekkorunkban születik meg. Azért nehéz visszatalálni hozzá, mert a gyereket mindannyian megöljük magunkban, s olyan jeltelen, mély sírba temetjük, amelyet később még a legnagyobb igyekezettel sem tudunk fölfedezni. Megpróbálom felidézni most ezt a gyermeki élményemet. Sötét korban születtem. Olyan világban, amely teli volt válsággal, háborúval, elnyomással, tébollyal, téveszmékkel, hazugsággal, zűrzavarral, gonoszsággal. Alig tanultam meg beszélni, máris üldöztek, megaláztak, megfélemlítettek. El akartak pusztítani. A gyerekszobámra nem emlékszem, csakis a légó pincénkre. Anyám mosolygó arca után a második benyomás, mely a külvilágból érkezett hozzám a vér, a hullák, az összedőlt házak, a jajveszékelő emberek, a lánctalpas tankok, a sebesült katonák, s a föld alatti vakondélet riasztó képei voltak. Anyámat meg akarták erőszakolni. Apám pedig úgy úszta meg a Don-kanyart és Szibériát, hogy egy elmegyógyintézet zárt osztályán bujkált. Több mint egy esztendőn át színlelte az őrültséget, félelmében olyan mély átéléssel, hogy lelkének eresztékei valóban megrepedtek, s irracionális rettegések űzték egy hosszú életen át. Későbbi éveim sem voltak könnyebbek. A kommunista rendszer mögött megbúvó tébolyt nem érzékeltem, de azt igen, hogy mindenki fél és hazudik. Az egész rezsimnek volt valami áporodott, nyomasztó kutyaszaga. Hamar megtanultam, hogy itt nem szabad arra gondolni, amire gondolok, mert bajba kerülök. Ma sem tudom, ha kezembe kerül egy

korabeli tankönyv, hogy elmebetegek írták-e, vagy cinikus gonosztevők. A legjobban a magányos sétáimat szerettem. Esténként végigmentem az ostorfüzekkel szegélyezett zuglói utcákon. A Rákos-patak partján leültem egy padra, vagy leheveredtem a rét füvére - és fölnéztem az égre. Itt csend volt. Szabadság. És végtelen nyugalom. "Milyen messzire ellát az ember ebből a sötét gödörből! Túl a Hold fehérezüst karéján, túl a moccanatlan csillagokon!... Milyen határtalan a világ!... Milyen végtelen!... És szép!... És békés!" Ez volt az első gondolatom. "Nekem ott van a hazám, fenn! Ha behunyom a szemem is tudom, hogy én odavaló vagyok! Mert bennem is, a csukott szemem mögött is épp ilyen égbolt van! Ismerős a csöndje, a szépsége, a végtelensége... és a nyugalma... Én itt a földön vendég vagyok!... Jövevény... Most itt élek majd egy darabig... ebben az országban... ezek között a golyó ütötte kis házak között... ezek között a boldogtalan, jobb sorsra érdemes emberek között... de csak úgy, mint egy utazó... mint egy másik, értelmes és szabad ország követe, akinek nyilván akad valami dolga itt - de valójában nem tartozik ide!" "Péter! Ne feledd el soha, hogy te odavaló vagy, és a te igazi otthonod odafönt van!... Ez itt vendégjáték!... Ne feledd azt a részegítően boldog pillanatot, amikor ma éjjel fölkiáltott benned egy hang: ÉN VAGYOK!... LÉTEZEM!... El sem tudom képzelni, hogy valaha ne lettem volna, s azt se, hogy lesz bármikor is olyan idő, amikor én már nem létezem! Ahogy a tér végtelen, az idő is az, s ezt ezért érzem, mert az én életem is végtelen!... És itt a Földön is: hosszú... Megfogadom, ha fél évszázados leszek, visszajövök ehhez a padhoz, ahol ez a csodálatos ÉN-élményem ért, leülök rá, fölnézek az égre s azt gondolom majd: hahó, csillagok, ahogy ti is odafönn a magasban változatlanul ragyogtok, úgy én is itt vagyok... a testem megváltozott... de ÉN VAGYOK!... És ÉLEK!" Ez volt az a pillanat, amikor fölfedeztem magamban valakit, aki nem hal meg soha. Ez a Valaki boldog volt, szabad, s örökké mosolygott. Sőt, időnként kacagott. Innen kezdve kifejezetten élvezetessé vált számomra az élet. Mindjárt az első fölvillanás pillanatában megszólalt bennem ez a Derűs Bohóc, s azt kiáltotta röhögve: "No, kisöreg, jól belecsöppentél ebbe a sűrű világba, mint légy a tehénganajba! Most végig kell csinálnod, de hidd el, nem is lesz olyan nehéz! Nézz körül! Nemcsak az égbolt, ez a Föld is szép! A rét, a fák, a patak és a füvek! Még az emberek is szépek, szegények!... Elfelejtették, hogy ÉN VAGYOK, és nincsenek ideítélve ők sem!... Ilyenkor alszanak... És vélük alszik az őrületük is... Éjszaka nincsen kommunizmus!... Senki sem agitál, rekvirál, politizál, senki nem akar hatalmat... Ilyenkor nincs taggyűlés, nincs munkaverseny... Talán még Sztálin elvtárs is alszik, s álmában nem tudja, hogy ő egy isten!... Éjszaka a világ normális lesz!" "Miért van az, hogy ebben a csodálatos díszletben ilyen pocsék és szomorú drámát játszanak az emberek?" Ez a kérdés végigkísérte az életemet. Mivel a felnőtt világtól semmiféle elfogadható választ nem kaptam, magam próbáltam rátalálni a megfejtésre. Olvasni kezdtem. Először azokat a műveket, amelyeket akkoriban szabad volt. Az első tény, amelyre rádöbbentem, hogy ezekből a könyvekben lefektetett elvekből és a világjobbító igyekezetekből nem lett semmi.

A humanizmus, amely minden transzcendenciát lesöpört, az Ember és az emberi kultúra tiszteletét ígérte. A racionalizmus a józan ész és az Értelem uralmát. A materializmus pedig egyenlőséget, szabadságot, osztály nélküli társadalmat, földi jólétet, és kizsákmányolástól mentes, igazságos világot. Hol van ez? A világ embertelen, értelmetlen és oly mértéktelen zsarnoki, hogy még a fejemben lévő láthatatlan gondolatot is el akarja taposni. Ami a legjobban zavart, hogy ezeknek a műveknek a szerzői nem ismerték az eget. Nem látni belőlük fölfelé. Az életet csakis vízszintesen látják, mint a földön araszoló kígyó, amely képtelen a fejét fölemelni, s minden olyan üzenetet, gondolatot, érzést, amely messzibb távlatokból s főleg felülről érkezik, mérges foggal megmar, szűk logikájának izmos testével kíméletlenül megfojt. Mivel akkoriban már bennem is érlelődött ez a kígyó-én, és egyre nehezebbé vált fölidéznem a mosolygó "Szent Bohóc" hangját - ezt a csőlátó logikát nagyon is értettem. Ahonnan ugyanis a földi ego látja, onnan az élet valóban így néz ki. Ott nincs halhatatlanság, és Isten, és benső mosoly, hiszen valójában még lélek sincs: mivel ez az "én" itt jött létre a természet világában, ebben a társadalmi és történelmi miliőben, csakis ezt ismeri, s ebből próbál megfejteni mindent. Hamarosan azt is fölismertem, hogy itt vitázni nem érdemes. Itt ugyanis nem elvekről és ideológiákról van szó. Itt hatalmi harc dúl bennem és mindenkiben. A kígyó-én nem azért meggyőzhetetlen, mert nem lát, hanem azért, mert nem is óhajt látni! Abban a pillanatban ugyanis, amikor elfogadja a "bohóc" létét: a hatalma megroppan, és szolgálni kénytelen. És ez az, amire nem hajlandó. Semmi áron. Ez a hatalmi ősérzés bennem is megerősödött. Egyre kevesebbet sétáltam, az égbolt végtelen képe elhomályosodott bennem, sőt le is lepleződött, hiszen megtudtam, hogy azokban a messzi világokban éppolyan esztelen harc dúl, mint a Földön, élet sincs talán, csak hamu és láva és sivárság. Élet csak itt van a Földön, ha ezt az egyetlen életet nem nyerem meg, akkor elveszitek mindent. Ez az ideítéltség egyre komorabbá, szorongóbbá és bizonytalanabbá tett. Főleg azért, mert a létharchoz szükséges agressziót nem éreztem magamban. Ahhoz, hogy érvényesüljek, ravaszkodnom, alakoskodnom, hazudnom kellett. Ha bárkivel találkoztam, akiről úgy véltem, hogy a "sorsom függ tőle" - azonnal izzadni kezdett a tenyerem, s azt a léttaktikát igyekeztem alkalmazni, amely már gyerekkoromban is úgy, ahogy bevált: igyekeztem szeretetre méltónak látszani. Hogy ne bántson. Hogy segítsen. Hogy beengedjen. Hogy fölemeljen. Hogy adjon nékem valamit. Ezt a szánalmas koldus-érzést neveztem akkoriban "szeretetnek". S ez annyira belém szervült, hogy még ma is gyötör, mint valami pavlovi reflex, amelyre ösztönösen "rájár" a lelkem. De erről talán később. Akkoriban csak annyit éreztem, hogy elveszítem a "Szent Bohóc" derűjét és boldogságát és erejét - s ezért elkezdtem olvasni azokat a tiltott műveket, melyeket a "felvilágosult" kor három keresztes méregnek minősített. Szerencsémre először nem az Evangélium, hanem a keleti hagyomány nagy könyvei jutottak a kezembe. Azért mondom, hogy "szerencsémre", mert Keleten nem jártam, a szavak frissen hatottak rám, s így nem kellett szembesülnöm azzal a kiábrándító igazsággal, hogy itt, az én "keresztény" világomban az Evangélium szelleméből nem valósult meg semmi. Itt nincs szeretet, s ha valaki a múlt távolába visszatekint,

látja, hogy nem is volt soha. Hogy mi az a "szeretet", azt akkoriban ha nem tudtam is, de sejtettem. Az, amit anyámtól kaptam. Soha senki mástól. Apámról csak a halála után tudtam meg - amikor lehullott már róla a félelem és a zaklatottság -, hogy szeretett. Ezt üzente, már a másik világból, egy hosszú és szenvedésteli élet után. Szóval olvasni kezdtem a Védákat, az Upanisadokat, a Tao Tekinget, a héber és az arab gyökér-hagyományokat: a kabalát s a szufit - s csak utána a Bibliát. Az első, ami ezekből a hatalmas művekből megragadott, hogy fölfedeztem bennük az "égbolt" élményemet. Roppant magasra és messzire lehetett látni bennük. Sorsomat térben és időben olyan végtelen távlatokba helyezték, ahol végre volt tágasság, szabadság, cél és értelem. És főleg öröm. Mintha ezeket a könyveket az én "Szent Bohócom" írta volna. Olyan ismerős mondatokat fedeztem föl bennük, mint hogy: "Legyetek átmenők!"... "Az én országom nem e világból való"... És: "Isten országa bennetek van". Jézus és Lao-ce azt is tudja, hogy az ember legnagyobb vétke, ha megöli magában a gyereket. A gyermek ugyanis az ő szemükben nem primitív kis ember-kezdemény, akivel csak akkor érdemes majd számolni, ha belevénül a felnőtt világ álomtalan, szürke, monomániás tébolyába - hanem bölcs lény, akihez jóval közelebb van még az Isten, mint bármilyen teológushoz. Karl Marxnál nyomon követhető nemcsak az, hogy minden "gyermeki" bölcsességet és örömet elpusztított magában, de az is, hogy ezt az öngyilkos tettét ideológiailag még igazolta is: a vallásokról úgy beszél, mint az "emberiség gyermekkoráról", és ez igaz is lenne, ha a saját világmegváltó "felnőtt" elméletét nem helyezné a gyermeki bölcsesség fölé. A jó öreg Marx, ha csak egyszer is fölnézett volna az égre, sohasem gondolta volna, hogy ha az embert megfosztja a végtelentől, az Istentől és a halhatatlanságtól - egyszóval: a lelkétől -, s ha az orrát beleveri a rohadó anyag halálszagú bélsarába, és sorsát a mindenkori gazdaságtól és politikától teszi függővé, attól jól fogja érezni magát itt a Földön. A második dolog, ami ezekben az óriási, sok ezer esztendős Himalája-művekben megragadott, hogy azt mondták ki, amit gyermekkorom óta magam is tapasztaltam, hogy ez az élet itt alapvetően el van rontva. Nem azért, mert a "termelő erők fejletlenek", hanem azért, mert magában az emberi lényben olyan létrontó erők kerültek hatalomra, melyek az életet feldúlják, és a tragikus végkifejlet felé terelik. Platon a "vaskorról", Mózes a "Szövetség megtöréséről", a hinduk a "Kali-jugáról", a kínaiak a "Fény elsötétedéséről" beszélnek ugyanarról a "Sötétségről", amely Krisztust is várta, s amely a Fényt nem fogadja be. Jézusnak már az élete is példa értékű: sorsa abnormális, tébolyult világban zajlott, amelyben minden pap és ideológus és politikus, minden hóhér és egyszerű ember, aki a halálára szavazott, meg volt győződve arról, hogy "Isten nevében" ítéli el - miközben a szeretetet, s a világot vágóhíddá aljasította. A halála előtt ugyanazt mondja, amit a hagyomány bármelyik hiteles műve: hogy ez a helyzet idővel csak romlani fog. Ahogy van nappal és éjszaka, úgy az emberi történet nem a kivilágosodás, hanem az elsötétedés egyre sűrűbb éjszakája felé tart. Ami az általános világtörténetet illeti, még azt is hozzáteszi,

hogy az az ő messiási küldetésével korántsem javul, csak romlani fog, egészen a totális csődig. Valódi követői ugyanis csak elenyészően kevesen lesznek - mert "sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak" - és e világkorszakot nem tartotta menthetőnek. Olyannyira nem, hogy nem is imádkozott érte. "Én nem a világért imádkozom, hanem csak azokért, akiket nékem adtál, Atyám!" Elég volt kinéznem az ablakon, hogy lássam: ennek a több ezer esztendős könyvnek igaza van. A Bölcs Bohóc története tehát sokáig csak könyvekben folytatódott bennem: onnan üzent, hol mint Jézus, hol mint Csuangce, hol mint Gandhi, mint Hamvas Béla vagy Weöres Sándor. Aztán 1956-ban váratlanul magához rántott. Megsebesültem, kiszakadtam a testemből, s hirtelen átkerültem az Ő oldalára, s egy rövid ideig az ő szemével néztem vissza vérző testemre s a világra. Ekkor nem mosolygott. Erőt, biztonságot sugárzott, mint aki azt mondja: "Látod, itt vagyok és élek! Nem a könyvekben, hanem tebenned!... Kezdtél elfelejteni már!... Most megtapasztalhatod, hogy vagyok!" És visszaküldött az "életbe". Hogy őrizzem magamban a lényét, sok év múlva mesteri segítséget is hozott. Hogy miért, azt akkoriban nem tudtam még. Mivel művésznek készültem, azzal áltattam magamat, hogy valamiféle "üzenet" bízatott rám, azt el kell mondanom az embereknek. "Fényt" kell adnom, "harmóniát", "igazságot", "szépséget" - és sorolhatnám még a nagy szavakat. Vagyis felnőtté válásom első pillanatában magam is beleestem abba a nagy csapdába, amelyben valamennyien vergődünk: elhitetjük ugyanis magunkkal, hogy csakis mások a sötétek, mások a vakok, mások élnek a Kali-jugában - mi itt egy aljas kor "áldozatai" vagyunk. Ha sok év múltán nem érkezik el hozzám a Mesterem, aki hol kedélyesen, hol szigorúan, de mindig végtelen türelemmel és szeretettel nem élesztgeti bennem az én Halhatatlan Bohócom hangját, bizonyára tovább megyek a veszélyes úton, amely sehová sem vezet. Ez az út a hamis próféták útja. Hamis próféta az az önjelölt, aki lelkesültségében és elvakultságában megkerüli az önismeret útját, a saját démonaival nem számol le, önmagát a tanítás szerepével fedezi, s mérhetetlen hiúságát valamiféle "választottságnak" képzeli. Az igazság az, hogy aki ma él, nem véletlenül van itt! Az ide való. Ennek a kornak a gyermeke, s hordozza magában mindazokat a sötét karmikus lelki- és sorsterheket, amelyek ennek a századnak a természetéhez tartoznak. Bizonyára akadnak elenyésző számban olyanok is, akik nem a karma sorskerekén érkeztek közénk, akiknek már nincsen ledolgozni valójuk, s csupán a könyörület okán érkeztek ide: rejtőző caddikok és bodhiszattvák, mesterek s példa értékű keresztényi lelkek - de ez nem én vagyok. Kevés ilyennel találkoztam - viszont annál több olyannal, akik ilyennek vélték magukat. Mi itt nemigen vagyunk különbek egymásnál. Legfeljebb annyiban, hogy bizonyos kérdésekben az egyikünk vak, a másik rövidlátó. De ha egy rövidlátó azt képzeli magáról, hogy normálisan lát: máris vakabb, mint a többiek. Nem a korunk sötét ugyanis, hanem mi vagyunk azok. Tőlünk "sötét" a kor. Valamennyien komoly és súlyos sorsfeladatok megoldása végett születtünk a Földre. Ezért van az, hogy mindannyiunk élete teli van válságokkal,

problémákkal, szokatlanul nehéz sorsterhekkel. Én ebben a könyvben nem akarok többet, mint számot adni arról, hogy miképpen oldom meg a saját problémáimat. Más szóval: hogyan próbálom követni a Bölcs Bohóc tanácsait. Nem könnyű, még akkor sem, ha tudom, hogy igaza van, mert nagy bennem az ellenerő. Róla még csak annyit: gyakran visszajárok ahhoz a padhoz, ahol először találkoztam vele. Utoljára két esztendeje voltam ott. A pad már eltűnt, a rétet beépítették, s az örök érvényűnek vélt marxizmus is megszűnt. Mint rossz álomból, ébredt föl belőle az ország, és pillanatok alatt visszaaludta magát egy másik gyötrelmes lázálomba: a pénzizmusba. Hatalmas, sorsfordító rögeszme-váltás történt: a "demokráciának" csúfolt pénzszerzési monománia lett az ügyeletes igazság. Csak az égbolt nem változott. A csillagok ugyanott ragyogtak, s ha elcsendesedtem, a zűrzavar, a fáradtság, a jövőtől való rettegés és az öregségtől való félelem eloszlott - a BOHÓC még mindig ugyanolyan bölcsen és megnyugtatóan mosolygott bennem, mint sok évtizeddel ezelőtt. "ÉN VAGYOK! Megmondtam, pajtás! Voltam, vagyok, és leszek! Csak te is legyél végre, mert nélküled semmire sem megyek!" I. A BÖLCS BOHÓC TANÁCSAI 1. Beszélgessünk hát a "problémáinkról". Nem szeretem ezt a szót, de mivel manapság mindenki ezt használja, én is megtartom. De hogy lásd, őseink bölcsessége mennyivel mélyebb és gazdagabb, mint ez a modern világ, sietve elmondom még, hogy valaha ehelyett az üres műanyag szó helyett azt mondták, hogy válság. A válság azt jelentette, hogy az embernek változnia kell. Sorsa válaszút elé került, s néki választania kell, melyik úton halad tovább. Amelyiken eddig haladt, már nem vezet sehová. A válság, a választás, a változás, a változtatás, a helyzet, amelyben minden elválik, sorskérdés, amelyre választ kell adni, a gond, amelyet vállalni kell, a társ, akitől el kell válni, a váltás és a megváltás mind azonos gyökerű szavak, amelyekhez csupán azért tapad fenyegető, rossz érzés, mert változtatni senki sem szeret. Főleg megváltozni nem. A válság azonban rákényszerít mindenkit, hogy változzon, s hogy változtasson. S amíg ezt nem teszi meg, benne marad válságos helyzetében. Mindaddig, amíg el nem hatalmasodik felette a kényszer ereje, s a válságban megrekedt, riadtan toporgó embert a tűzkarikán akarva-akaratlanul átlöki. Manapság minden válságban van. Az erdők, a tavak, a folyók, a tengerek, az állatvilág, az ózon-pajzs, a népek, a házasságok, az elvek, a művészetek, a lelkek, az emberi kapcsolatok, a közösségi élet egésze... de ami a leghangosabb közöttük, s amiről a legtöbb szó esik, az a gazdasági válság. Nem becsülöm le az anyagi gondokat. Sőt a pénzizmus korának legfenyegetőbb rémének tartom. Mivel a kommunizmus bukása után az emberiség ma már minden lelki és szellemi értékét egységesen a Pénzben jeleníti meg, és semmi más nem mozgatja, csakis a Jólét Szenvedélye, várható, hogy egyre jobban átgázolunk egymáson, letiporjuk a gyengéket, az ügyetleneket, az alkalmatlanokat, s olyan világot igyekszünk teremteni, amelyben a morált, az igazságot, a kultúrát, a technikai fejlődést, a szépséget, a

boldogságot, és a háborúkhoz való jogot - csakis a Pénz szabja meg. Ebben az általános "agár-versenyben", ahol mindenki az orra elé kötött, képzelt vagy valóságos kolbász után lohol, az emberiség túlnyomó része reménytelenül lemarad, miközben jóval kevesebben meggazdagodnak, s néhányan rákosan földuzzadt vagyonhoz jutnak. Az államok vezetőire hárul az a megoldhatatlan feladat, hogy ezt a "demokráciának" becézett gátlástalan önzést s az egymással versengő kíméletlen gazdasági maffiák uralmát valamilyen módon megfékezzék. De mivel magát az államot is a Pénz tartja hatalmában, elengedhetetlen a korrupció, a megvásárolhatóság, az érdekháború, s az hogy a szegényekről való gondoskodás üres jelszó maradjon. Bármilyen nemes szándékkal indul egy politikus - ha nem a Pénzt szolgálja, megbukott. A Pénz régóta nem fizetőeszköz, hanem a kígyó-én Istene. Benne testesül meg a halandó Én minden vágya: a siker, az elismertség, a hatalom, a kéj, a kényelem - az egyszeri földi élet gátlástalan kiélvezésének lehetősége. A pénzizmus éppolyan hazug, mint a kommunizmus. Már elnevezése is hamis: "demokráciának" hívja magát, holott "népuralomról" szó sincs: itt pénzuralom van. "Moneykrácia". Az pedig, hogy ebben valamiféle gondoskodás vagy igazságos elosztás létrejöjjön, ki van zárva: senki sem azért szerez, hogy elossza. A gazdag egyéneknek és országoknak egyetlen igyekezetük van: hogy a szegényektől megvédjék magukat. Ez nem fog sikerülni. A "moneykráciát" a tömeges elözönlés és a belső zűrzavar fenyegeti. Túl sok ember él a Földön, s a pénzszerzés megengedett és megengedhetetlen eszközei között nem lehet határt szabni. Valójában a tőkének emberre nincs is szüksége, csupán vevőkre a modern technika révén egyetlen gép akár ezer ember munkáját is elvégzi. A nagyvárosok képe ezért ölt egyre riasztóbb képet: elözönlik a munkanélküliek, a bevándorlók, a menekülők, a harmadik világ éhesei és hatalomra szomjas emberei, a hontalanok, meg a nemzetközi maffiák. Jelenleg ott tartunk - egy kitűnő közgazdászunk adata ez -, hogyha az emberszint alatti életet élő milliárdok mindegyikének csak egyetlen frizsidere lenne, az élet a Földön már nem lenne tartható. Pár évtizeddel ezelőtt az emberiség két világháborúval igyekezett "megoldani" a válságot. Ma már - a világpusztító fegyverek miatt - ez az út is járhatatlanná vált. Nem kell különösebb jóstehetség azt állítani, hogy a jelenlegi válság megoldhatatlan. A tébolynak ugyanis az a természete, hogy csakis fokozódni tud. Egyszerűen azért, mert sok nagyságrenddel erősebb, mint a józan ész. Nem akarom tovább részletezni, hiszen mindezt magad is tudod. És szükséges is tudni, mert a legelső lépés minden problémánk megoldásához: fölismerni, hogy az ember milyen világban él. Miért? Mert azok az erők, amelyek a világot mozgatják, bennünk is mind hiánytalanul megvannak. Ha az emberi lélek évgyűrűit lehántod, azt tapasztalod, hogy a legbelső, tiszta csemeterétegen túl minden egyes gyűrűt a beteg világhoz való alkalmazkodás miatt növelt maga köré. A Bölcs Bohóc mindannyiunkban mélyen eltemetve él, a "szív titkos kamrájában", amelyet tökéletesen elfednek mindazok a szokássá keményedett gondolatok és érzések és képzetek, amelyeket a kor "realitása" kényszerített ránk. Teljesen ki van zárva, hogy egy tébolyult kor gyermeke valahol maga is ne lenne tébolyodott. Valamennyien itt élünk és most - és lehetetlen, hogy korunk

nyomasztó hatásával szemben érintetlenek maradjunk. Éppen az ellenkezője igaz. Ha az átlagember lelkét felboncolod, azt tapasztalod, hogy szinte teljes egészében korának gyermeke, s mint az állatorvosi lovon, a kor betegségeinek valamennyi tünetét fölfedezheted rajta. A kabala tanítása szerint az emberek elmondhatatlan többségében ősvalójuk, a "Bölcs Bohóc" jó, ha harminc alkalommal megszólal egy hosszú élet során, s akkor is olyan villanásnyi ideig, hogy a szavát nem értik, a lényét nem érzékelik. A többi mind a kor hangja bennük. Az önismeret első lépése, amikor eldöntjük, hogy történelmi korunkba nem óhajtunk beleőrülni, és elválasztjuk magunkban a saját igazságunkat a belénk szervült korhülyeségtől. Ebben a munkában mindenki magára van hagyatva. Itt még a hagyomány nagy könyvei sem segítenek, mert bár kimondják azt, ami örök, de nem szólnak arról a speciális hülyeség-szisztémáról, amely egy-egy történeti korszakot elural, s amely eléggé gyorsan változik. Jézus és Buddha és Lao-ce a létrontó erők egészen más trükkjeivel állt szemben, mint a mai ember. Más tévhitek, más rögeszmék, más hazugságok működtek akkoriban. Az egyre ritkábban felbukkanó élő Mesterekre hárult az a feladat, hogy miközben a hagyomány ősi fényét őrizték magukban, koruk soha nem tapasztalt, új trükkjeit, áltatásait, önbecsapásait állandóan és folyamatosan leleplezzék. Az Ellentét szelleme, ha vesztésre áll, villámgyorsan vált taktikát, s ha valaki ezt nem fedezi fel, álomfalóvá válik, s el hazudja az életét. Az élő hit naponta képes megújulni. Az első rémület, amely az úton elinduló embert fogadja, hogy egyedül van. Soha nem felejtem el a riadalmat, amelyet az iskolában éltem át. "Lehetséges, hogy nékem, a tapasztalatlan, tudatlan, naiv, hülye kisgyereknek van igaza ezzel a sok tanult, bölcs és okos felnőtt bácsival, tanárral és professzorral és ideológussal és szinte az egész világ felét átfogó, sok millió lelkes párttaggal, és mozgalmi emberrel szemben?! Lehet, hogy én okosabb vagyok, mint ezek a szakállas, bajszos, mindentudó félistenek?!... Lehet az, hogy én innen a hatodik B osztályból azt mondom, hogy. Marx Károly tévedett, miután ma már a fél világ a tanításai szerint él?... Lehet, hogy egyetlen gyereknek igaza van háromszázmillió felnőttel szemben?!" Ma már persze derülök ezen, de akkoriban sokáig azt hittem, hogy őrült vagyok. Nem értettem, hogy amit én látok, miért nem látják mások is? (No persze látták, ha nem is sokan, de ezek a hangok nem juthattak el hozzám.) Nehéz döntés volt kimondani, hogy nekem van igazam. Vagyis, hogy Isten, lélek... azaz a Bölcs Bohóc nélkül nem lehet élni. A második rémület azonban még csak ezután következett. Mert azt kérdeztem magamtól: "Úristen, hogyan fogok itt élni?! Társtalanul? Idegenként? Egyedül? A közgondolkodástól akkor is nehéz megszabadulni, ha látjuk, hogy nem vezet jóra, sőt éppenséggel a szakadékba visz. Ilyenkor ugyanis úgy érezzük, hogy lemaradunk az "életről", és társadalmon kívüli, vesztes lényekké válunk. Rémületünk kettős. Egyrészt félünk, hogy eltelik ez az "egyetlen életünk", anélkül, hogy vágyainkat kielégíthetnénk - másrészt pedig, hogy lecsúszunk olyan kitaszított koldusnyomorba, ahol a közönyös csorda áttapos rajtunk. Nincs nagyobb büntetés, mint hogy az ember magára marad. Ilyen szorongó megfontolásból lett itt párttaggá a lakosság egy része, s veti most bele magát a gátlástalan pénzhajszába.

Fél, hogy lemarad. Hogy egyedül marad. Tudod, mit mondott erre a Bölcs Bohóc? "Ha vélem vagy, sohasem leszel egyedül!" Korunkat tehát meg kell érteni, s hazugságait, még ha alapvetőek is - át kell világítani. Mert ez az önismeret útja. Hogyan áll a helyzet ezzel a moneykráciával? A Bölcs Bohóc különös választ ad a kérdésre. Azt mondja, hogy valaha a pénz szent volt. Romolhatatlan, "isteni" fémből, aranyból verték s gyakran szakrális jelek is voltak rajta, mert a pénz az Egyetemes Örök Értéknek a szimbóluma volt. A gazdasági tevékenység szintén szakrális volt, ha nem is a legmagasabb rendű, mert egy kereskedő sohasem rendelkezett olyan univerzális tudással, hogy fönntartsa egy közösség harmonikus rendjét. Ez a szellemi kaszt feladata volt, amely az égi s a földi értékeket összhangba tudta hozni - egyszóval tiszta értéktudata volt, amelynek az egész társadalom alávetette magát. Még ma, a Kali-juga tébolyában is az a helyzet, hogy minden pénznek aranyfedezete van, s a tisztességes iparosból, a becsületes kereskedőből, vagy termését áruló parasztemberből olyan valódi, lelki értékek áradnak, amelyeket a "magasabb kasztokban" már alig lehet föllelni. A sötétség kora úgy indult - jóval az írásbeliség megjelenése előtt -, hogy az Isteneszmény elhomályosult, a Bölcs Bohóc hangját egyre kevesebben ismerték, az egységélmény megszűnt - és a földi rend felbomlott. Innen kezdve a kígyó-én kora jött el, aki saját önérdekén kívül semmiféle értéket, morált és törvényt nem ismert. Azt az állapotot, amikor lelkünk számos erőcentrumából valamelyik is föllázad a Rend ellen, és diktatúrára tör, úgy hívjuk, hogy őrület. Ilyen őrületben élünk manapság. Önmagában semmilyen lelki tulajdonságunk nem vétkes. Csak amikor elveszti helyét és kizuhan a Rendből, akkor válik vétkessé. Az ember összetett lény: földből, növényből, állatból, lélekből és isteni szellemből van összegyúrva, s minden princípiumnak megvan bennünk a maga érdeke. Az éhségtől, szomjúságtól, a nemi vágytól kezdve, az önfenntartáson és a családról való gondoskodáson át egészen a szellemre való éhségig s az igazságra való szomjúságig, minden kielégülésre tör bennünk. És ki is kell elégülnie a maga szintjén, különben nem maradna fönn sem az egyén, sem a faj - szellem és igazság nélkül pedig maga az ember sem. S ahogy az embert a feje kell, hogy irányítsa, s nem a hasa: normális világban a szellem érdeke az elsődleges, az van legfelül. "Keressétek Isten országát, s minden megadatik néktek!" A "minden" itt lényeges szó, mert az evésnek, az ivásnak, a munkának és az otthon teremtésnek, a földművelésnek, a táncnak, a derűnek, a pihenésnek éppúgy helye van bennünk, mint a szerelemnek vagy az imádságnak. A normális ember egyszerre természeti, lelki és szellemi lény. Két lábával szilárdan áll a földön, dolgozik, műveli a természetet, megszerzi a létéhez szükséges anyagiakat, lelkében megéli az alsó és a felső világok ütközéseit, igyekszik harmóniát teremteni - fejét pedig fölemeli a magasba, s szellemével befogadja és átéli a Legfőbb Teremtő üzenetét, akinek gyermeke, s akitől minden valódi érték származik. Lénye - mint a jó orgona - mindhárom regiszteren tökéletesen szól. Aki nem így működik, az tökéletlen.

Aki elfeledkezik szelleméről: az lefejezett lény. Aki pedig a materiális világban nem tud helytállni: az lábatlan ember: Az ilyen hiába imádkozik, vagy kér segítséget anyagi szorultságában, mert ha meghallja a Bölcs Bohóc hangját, az csakis azt fogja mondani neki: "Segíts magadon, hogy én is megsegíthesselek!" Elmondhatatlanul sok segítséget kapunk fölülről. De semmit sem érnek, ha nem vagyunk alkalmasak rá. Az igazi Mestert nem érdekli az idealizmus és a materializmus terméketlen vitája. Célja sohasem az, hogy idő előtt kitépjen a földből, s átráncigáljon a szellemvilágba - hanem az, hogy normális embert faragjon belőled, s ezért lényed "orgonáját" mindig ott javítgatja, ahol hamisan szól. Számára a tested éppolyan fontos, mint a lelked vagy a szellemed. S ha éppenséggel azt tapasztalja, hogy a földi érdekek ütközésének világában nem tudsz tisztességgel helytállni - akkor arra tanít. Sohasem feledkezve meg arról, hogy a tisztesség határát mindig a szellem szabja meg. A valódi Mester tudja, hogy tanítványa nemcsak az "Istennek, de a Császárnak is tartozik", s ha azt tapasztalja, hogy valakinek megélhetési gondjai vannak, akkor abban is segít. Ami a "szellem embereit" illeti: a sajtot, búzát, bort termelő papokat, az állattenyésztéssel és a földműveléssel foglalkozó zen-tanítványokat többre becsüli, mint a kolduló barátokat, vagy az alamizsnát gyűjtögető buddhista szerzeteseket, mert aki csakis a saját lelki üdvét kutatva rázza le magáról a kenyérkereset gondjait, az nem szent, hanem önző lény - ha pedig az emberiség közös üdvéért meditál, nem alamizsnát érdemel, s mérhetetlen kárt okoz az értékek világában, ha azt sugallja bárkinek is, hogy ez az üdv egy tál lencséért megvehető. Hogy ez a mérhetetlen lebecsülés hová vezet, jól mutatja, hogy Jézust, az emberi történelem évezredeit meghatározó, leghatásosabb szellemiségét harminc ezüst pénzért vásárolták meg! Szerintem Júdás őrületében az is közrejátszott, hogy rájött: szemérmetlenül alulfizették. No már most, ami az anyagi gondokat illeti, be kell vallanom, bizonyos fokig én is "lábatlan" ember vagyok. Az ilyen gondok megoldásához nem tudok tanácsot adni. Csak néhány általánosságot, amelyeket a saját bőrömön tapasztaltam: 1. Mivel a mai világ főtébolyával állunk szemben, fontos, hogy mi magunk ne őrüljünk bele, s a normalitás helyes arányát megtaláljuk. Az életképtelen aggodalom, s a holnaptól való rettegés éppúgy abnormális, mint az, aki gátlástalanul beleveti magát a pénzhajszába. 2. Minél szellemibb egy ember, annál kevesebbre van szüksége ahhoz, hogy boldog legyen. Minél szellemetlenebb, távlattalanabb, minél inkább ide ítélt: annál többre. Az anyagba zuhantság s az Istenről való elfeledkezés roppant költséges mulatság. Aki az értékét nem önmaga szabja meg, hanem a külvilág, vagy az éppen ügyeletes társadalmi rögeszme: annak az "Isten pénze sem elég". Ráadásul ez az "érték" csakis addig tart, ameddig a pénze, s annyit ér, amennyi a pénze. Ha a bankszámlájáról lehullanak a nullák: másnap már senki sem köszön neki. Ekkor tanulja meg, kik a valódi barátai, és valójában mennyit ér annak az embernek a vonzalma, akivel együtt él. Ekkor tapasztalja meg azt, amit az ember a halála után él meg: hogy mi volt a valódi s mi a talmi érték. Mondok egy példát. Az a szellemi ember, aki magában a normalitás mércéjét helyreállította, hazánkat dúsgazdag országnak látja. Az, aki a világtéboly szemüvegén át nézi, kétségbeejtő szegénységet, s válságot tapasztal, s vagy beleveti magát a

gátlástalan pénzhajszába, vagy elmenekül innen. A kérdés az, hogy melyik optika a valódi. Vagy más szóval: ki, miben lát valódi értéket, s hol éli meg örömét. Én őszintén bevallom: ha semmiféle ÉN-élményem nem lett volna, a tébolyban akkor sem bíznék. Mert ez jóra nem vezet, s hogy magát a földi életet is élhetetlenné teszi, az bizonyos. Ezt mindenki látja, s mérhetetlen erőfeszítésébe kerül, ha nem óhajtja látni. Az ÉN-élmény, vagyis a halhatatlan lélek-tudat azonban egészen új "üzleti megfontolás" elé állít bennünket. Jézus azt mondta: "Emberektől dicsőséget nem veszek!" Miért? Mert ócska, mulandó és értéktelen. A kincsgyűjtésről senki sem beszél le, csak azt mondja: "Olyan kincset vegyetek, amelyet a rozsda nem emészt meg, s a moly nem rág meg!" Ha valakiben megszólal a Bölcs Bohóc, értékrendje azonnal megváltozik. Íme, itt a választóvonal! Az igazi válság, ahol az utak életünk minden percében elválnak egymástól, s mi vagy erre megyünk, vagy arra. Két irányba menni lehetetlenség. Az ember abba az irányba indul, amelyik vonzza. Amelyik valóban fontos neki. Teljesen függetlenül attól, hogy valaki az eszével milyen hitelvet vall, vagy milyen "izmust" követ: életének útját a legerősebb vágya szabja meg. Az "én" mást tart értéknek, mint az ÉN. És óriási balszerencse, hogy a két érték nem átváltható. Ráadásul az egyiket csakis önzéssel lehet megszerezni - a másikat önzetlenséggel, de mindkét esetben önmagunkkal fizetünk! Az önző ember vágyaiért a halhatatlanságát adja oda - az önzetlen a halandó kígyó-énjét. De a fizetést nem lehet megúszni soha. S mivel ez a döntés a lélek legbelsejében történik, a külső itt nem számít, csakis a benső. Az, hogy valakinek mennyi pénze van, teljesen lényegtelen. Az elmúlt évszázadok azzal a sunyi hazugsággal igazolták a kizsákmányolást és a botrányos igazságtalanságot, hogy szegénynek lenni erény, s gazdagnak lenni bűn. Óriási tévedés! Gazdag ember is lehet "nagy lélek", s a szegény is lehet mohó, sötétszívű egoista. Ez utóbbira példa a nagy proletárforradalom és a kommunizmus egész története. Az előbbire pedig a sok óriási szellemiség: Buddha dúsgazdag királyfi volt, Marcus Aurelius császár, Gandhi a kincses India korlátlan hatalmú vezetője, Albert Schweitzer világhírű filozófus és orgonaművész, Einstein pedig híresebb volt mint bármelyik filmsztár, s föltehetően roppant gazdag is. Csakhogy ez nem volt fontos nekik! Gandhi után nem maradt más, mint egy alacsony asztalka, egy pár szandál, és egy átvérzett, fehér szári. Einstein Nobel-díját egy ócska kacatokkal teli fiókból halászták elő. A siker, a hatalom, a pénz lényegtelen volt számukra. Úgy hordták, mint valami kölcsön kapott ruhát, amelyet életük végén le kell adni a kijáratnál. Ha a lelki embernek, akiben a Bölcs Bohóc hangja megszólalt, e három dolog közül bármelyik is fontossá válik - akár a Pénz, akár a Siker, akár a Hatalom -, abban a pillanatban megbukott. Sehol sem igazabb ez, mint a művészetben. Van egy tanulságos szufi történet: "Élt a kalifa udvarában egy csodálatos hegedűművész.

Messze földön nem volt párja. Olyan virtuóz módon bánt a vonójával, hogy szinte elvarázsolta urát, s olyan gyönyörűséggel ajándékozta meg, hogy a kalifa az élményt alig tudta pénzzel, kincsekkel, elismeréssel meghálálni. Ez a kalifa azonban roppant kíváncsi ember volt, s egy napon így szólt hozzá: Művészeted elbűvöl, barátom, s bár sokan megfordultak már udvaromban a világ minden tájáról - fehérek, sárgák, feketék, cigányprímások, és a legjobb héber zenészek... de ilyen tökéletes hegedűszót sohasem hallottam még!... Mégis állandóan föl-fölmerül bennem egy kérdés, amelyet képtelen vagyok elűzni magamtól: van-e valaki, aki szebben hegedül, mint te? Van - felelte a művész. - Kicsoda? A mesterem. Ő tanított mindenre, amit tudok. S ő jobban játszik, mint te? Sokkal!... A kettőnk művészetét össze sem lehet mérni, uram! Hallani akarom a mesteredet! - parancsolta a kalifa. - Az nem lesz könnyű, jó uram - vakarta meg tarkóját kínjában a muzsikus. - Hiába hívod, nem jön el. Még a városba sem teszi be a lábát. Mi az, hogy nem jön el?! - Az én mesterem olyan, mint a vadállat, uram. A hegyekben él, ócska kunyhóban. A falubéli parasztok látják el időnként élelemmel... Ha valóban erős a vágyad, ó dicső kalifa, hogy meghallgasd játékát, nincs más megoldás: neked kell meglátogatnod őt. A kalifa álruhát öltött, s elindult udvari muzsikusával a hegyi ösvényen. Hosszú utat tettek meg, amíg végül egy sűrű erdő szélére jutottak, ahol a tisztáson feltűnt előttük a mester kunyhója. Délután volt, az árnyak hosszából ítélve öt óra. - Szólj néki, hogy itt vagyok. Mondd azt, hogy a barátod vagyok. És kérd meg, hogy játsszon nékem valamit. - Nem lehet, jó uram - suttogta sajnálkozva a muzsikus. - Az én mesterem csak akkor játszik, ha megszállja a zene. Kérni, követelni nem lehet tőle, mert addig elő sem veszi hegedűjét, amíg ő maga nem válik hangolttá. Ez mikor történik meg, az nem tőle függ, hanem Allahtól!... Legjobb, ha lehasalunk itt a bokorban, s kivárjuk a pillanatot. A kalifa úgy tett, ahogy muzsikusa kérte: elrejtőzött a bokorban. Leszállt az éjszaka, reggel lett, s eltelt az egész nap csendben, némaságban. De a kalifa (hol vannak már az ilyen kalifák?) csak várt és várt. A második éjjel, hajnal tájban, még napfölkelte előtt megjelent a kisöreg a kunyhója előtt. Megpöcögtette hegedűjének húrjait, s játszani kezdett. "El faná"-nak hívják arabul az elragadtatásnak azt a fokát, amikor a lélek földi sorsáról s mulandó testéről megfeledkezve átéli isteni teljességét: amikor az üdv, a szeretet és a semmihez sem fogható szabadság állapotába kerül. A kalifa - életében először - átélte a "faná" csodáját. Igen hálás volt udvari muzsikusának ezért az élményért. De mivel, mint említettem, nagyon kíváncsi ember volt, a hegyről lefelé menet, föltette a kérdést: - Valóban óriási, elmondhatatlan a különbség! De vajon miért? Hiszen te is tudsz mindent! Örökösen gyakorolsz... ismered a húrok varázslatát... és mégis!... Miért ez a különbség?! Szeretném tudni az okát! - Az ok roppant egyszerű, ó dicső kalifa!... Én pénzért hegedülök, s azért, hogy kivívjam fenséged elismerését. Mesteremet azonban nem érdekli a pénz, s ne vedd sértésnek: sem a te elismerésed. Az én mesterem csakis saját lelke tökéletesítéséért muzsikál, a húrokon a szabadságot keresi. Egész

életével és művészetével a Hangban megjelenő istenséget szolgálja." Eddig a mese. Életünkben sok probléma van - de kérdés csak egy. Kit szolgálunk? Halandó, vagy halhatatlan ÉN-ünket? E kérdés mögött ott rejlik sorsunk valamennyi problémájának lényege. Az önakaratnak s az ÉN akaratának a feszültsége. Mert más tanácsot ad az, aki halálra van ítélve, s mást az, aki nem hal meg soha. Nincs olyan megoldhatatlanul nagy, vagy jelentéktelenül kicsiny problémánk, ahol ne ez az alapvető kérdés álcázná magát különféle formákban. Amikor szerelmünk elhagy, amikor a földhöz csap a gyász, amikor otthonunkban diszharmónia van, amikor hivatásunkban csődöt mondunk, amikor depressziósak, zaklatottak, boldogtalanok vagyunk, amikor törekvéseinket kudarcok kísérik, amikor szorongunk, vagy agresszívek vagyunk, megalázó helyzetbe kerülünk, vagy megbántunk valakit, amikor magányosak vagyunk, félünk a jövőtől, nem találjuk helyünket a világban, de még akkor is, ha művészek vagyunk, s úgy élünk, mint a példabéli muzsikusok... a kérdés mindig egy és ugyanaz: kinek hegedülünk? Vagy ami ugyanaz: ki az, aki vonónkat irányítja? A halandó én vagy a Bölcs Bohóc, aki nem hal meg soha? Más kérdés nincs, még a legkisebb ügyeinkben sem. Jézus a pusztában, s a kereszthalála előtt pontosan ugyanazzal a kérdéssel szembesült, mint az a vizsgadrukkos kisfiú, aki állandóan bukdácsol, mert fél a megmérettetéstől: kinek az akaratát szolgálom? A kígyó-én akaratát, aki folyamatos megúszásra játszik, de remegni kezd minden döntés előtt, mert bár nyerni szeretne, a vesztéstől iszonyodik - vagy az ÉN VAGYOK akaratát, aki azt sem tudja, mi a szorongás. 2. Itt álljunk meg egy pillanatra. Manapság, ebben a roppant "fejlett és felvilágosult" korban, ha valaki a halhatatlan Lélekről beszél, azt álomfalónak, múltba menekülőnek, hazugnak, becsapottnak, vagy különcnek tartják. Én is megkaptam ezeket a jelzőket. Aki az igazságra ad, fontos, hogy időnként kívülről is megnézze önmagát. Addig ugyanis semmi sincs végiggondolva, amíg nem adjuk meg a sanszot a mások igazságának is. Megnéztem magamat kívülről, és megállapítottam, hogy bizonyos értelemben valóban különc vagyok. Éber tudattal átéltem egy véres halálélményt, s több mint tizenöt esztendeje állandó és rendszeres kapcsolatban állok a nem földi testben élő lelkek világával. Ezzel is különös módon, mert leszámítva néhány kivételes esetet - csakis a Mesteremmel, s az ő tiszta légkörével tartom a kapcsolatot. Véle is sok csatornán keresztül, amelyek közül én csupán az egyik vagyok, s így módomban állt ellenőrizni lényének valóságát és szavainak hitelességét. Tanításai, baráti tanácsai, bölcsessége, humora s a véle eltöltött sok ezer óra meghitt emlékeinek leírt oldalai köteteket tennének ki. Emberrel beszélek, olyannal mint Te, vagy én - bár tudása, szeretete, derűje és türelme jóval fölülmúlja a miénket - s ami kezdetben szokatlan volt - hogy nincs látható teste -, később az is megszokottá vált. Volt idő, amikor ő is itt járt a Földön, s éppolyan mulandó sorsot élt, mint mi, valamennyien. Az ilyen tapasztalat valóban ritka.

De vannak más tapasztalatok is, s tény, hogy az emberiség történetében alig akad olyan jelentékeny szellemiség, aki a lélek halhatatlanságáról ne tudott volna! Sejtelem, megérzés, ihlet, látomás vagy megélt bizonyosság alapján minden vallásos tanító, próféta, szent, bölcs, költő, muzsikus, festő, sőt tudós is erről beszélt! Felsorolni őket lehetetlen, mert néhány újkori nevezetesség kivételével az egész lexikont ide kellene másolnom! Csak a magyar irodalomban az Ómagyar Mária-siralomtól kezdve, Madáchon, Adyn, Babitson át egészen Weöres Sándorig és Pilinszky Jánosig terjedne a névsor, s még azok is ide tartoznának, akiket a köztudat materialistáknak vél. József Attila az ihlet pillanatában jóval túllépett marxista és freudista elvein, s olyan istenes verseket írt, amelyeknek hitelessége Keresztes Szent János élményével rokonítja. Még a humoristának tartott Karinthy Frigyes is - akinek mélységéről és transzcendens felismeréseiről olyan szívesen megfeledkeznek manapság - ezt írta a noteszába: "Ha az a valami, amit magamban léleknek tudok, nem belém, emberi testbe költözik, hanem egy kőbe az utca kövei közül - annak a kőnek meg kell mozdulnia!" A "Legenda a halhatatlan lélekről" című művében pedig először kezdett beszélni a reinkarnációról s az ember megölhetetlenségéről. Kultúránk történetének hatalmas piramisában alig van olyan kő, amely Istenre s a lélek halhatatlanságára való emlékezetet ne hordozná magában! Az a kevés kivétel is főként a "felvilágosult" újkorba került bele, és értéke igen rövid idő alatt megkérdőjeleződött. Ötezer év tapasztalata áll mögöttem, amikor azt mondom: nem én vagyok a különc, hanem azok, akik a lélek halhatatlanságáról nem tudnak. Ezek a mai, ügyeletes kordivatnak hódoló különcök szívesen hivatkoznak a TUDOMÁNYRA, megfeledkezve arról, hogy a tudomány történetének nagy szellemiségei is: Püthagorasztól, Keplertől, Newtontól kezdve Einsteinig és Max Planckig, mind mélyen hívő emberek voltak! "Önök nehezen fognak olyan mélyen kutató tudományos szellemet találni - mondja Albert Einstein -, akiben ne volna valami sajátos vallásosság. De ez a vallásosság különbözik a naiv emberétől. Ez utóbbi részére az Isten olyan lény, akinek gondnokságára számít, akinek büntetéseitől fél - magasztos érzésféle, körülbelül olyan, mint amilyet a gyermek az apja iránt érez... A kutatót azonban áthatják minden történések okozati összefüggései. Az ő vallásossága a természeti törvényszerűség harmóniájának elragadtatott csodálatában rejlik, amely harmóniában annyi megfontolt értelem nyilatkozik meg, hogy emellett az emberi gondolkodás csak jelentéktelen visszatükröződés. Ez az érzés életének és igyekezetének vezérelve, amennyiben fel tud szabadulni az önző kívánságok igája alól. Kétségtelen, hogy ez az érzés rokona annak, amely minden idők vallásos alkotó természeteit betöltötte." Einstein tudós volt, ragaszkodott a pontos meghatározáshoz. Ezért később még a következőt mondja: "AZ EMBER IGAZI ÉRTÉKÉT ELSŐSORBAN AZ HATÁROZZA MEG, HOGY MILYEN ARÁNYBAN ÉS MILYEN SZELLEMBEN SIKERÜLT NEKI MEGSZABADULNIA ÉNJÉTŐL." (Ford.: Szécsi Ferenc) Ez a mondat könyvem mottója is lehetne. Van benne egy roppant fontos szó: az "arány". Tudjuk, hogy az "önző kívánságok igáját" a kígyó-én kényszeríti ránk. Einstein itt arra a megállapításra jut, hogy amíg földi testben élünk és kígyó-énünk szerepét játsszuk a világban, csak is jó vagy rossz arányról beszélhetünk, tökéletességről soha. Ez még olyan tiszta lélek esetében is igaz, mint Jézus. Tudjuk, hogy az én-akaratnak s az isteni akaratnak a küzdelme

haláláig tartott benne, s csak akkor dőlt el végérvényesen, amikor azt mondta: "Bevégeztetett!" Ezért is tiltakozott az ellen, hogy őt bárki is "jónak" nevezze. Ismerte önmagát s tudta, hogy ő még nem " jó". Az önismeret alapja, hogy ezt az "arányt" mindig pontosan bemérjük és érzékeljük magunkban. Ha ezt megtesszük, soha, egyetlen pillanatig sem fogunk elfeledkezni dolgozni magunkon, s nem esünk bele abba a csapdába, hogy a "jó ember" szerepében tetszelegjünk mások előtt. Egyikünk sem tökéletes. A legkevésbé az, aki annak véli magát. Miért mondom el mindezt? Mert föltehetően azonos cipőben járunk: téged is különcnek, álomfalónak tartanak. Tudd, hogy nem vagy az! Sokan vagyunk mögötted, melletted, alattad és fölötted olyanok, akik utánunk jönnek s olyanok, akik már messze-messze előttünk igyekeznek, s az emberiség "aranycsapatához" tartoznak. Ezzel az "aranycsapattal" fura játékot játszik ez a zuhanó, hazug világ! Mert miközben gyönyörködik verseikben, élvezi a zenéjüket, csodálja az alkotásaikat, elismeri zsenijüket, s elméleteikkel meghódítja a teret és az időt - közben gyermeteg hülyéknek tartja őket. Abban a pillanatban, amikor a lélek halhatatlanságáról szólnak, a bölcs Plátonról és Szókratészről kiderül, hogy buták, Krisztusról, hogy téved, Shakespeare-ről, Dosztojevszkijről, Tolsztojról, hogy meséik lényege hazug, a világ valamennyi szentje tévedésből áldozta föl magát; Bach zenéje szép, de hitvilága ostoba és naiv; és az egyetlen dolog, ami Einstein eszméiből használható: az atombomba. Amíg a matematika nyelvén beszél és a pusztító fegyver elvét megálmodja: rendkívül bölcs ember, sőt lángelme! De amikor lényének legbenső igazságáról vall, legyintenek rá, s azt mondják: hülye. Ha Rád is ilyesmit mondanak: tartsd kifejezetten hízelgőnek. Ne feledd, hogy olyan szellemiségek közé emelnek, akiknek társaságát talán meg sem érdemeled. 3. Döntő kérdéshez érkeztünk. Hogyan lehet felismerni halhatatlan lelkünket? Ha minden válságunk megoldásának ez a kulcsa, hogyan lehet rádöbbenni Önvalónkra? A hagyomány nagy művei erre a kérdésre nem adnak választ, mert ezek mind olyan emberekhez szólnak, akikben ez az ősélmény már valamilyen formában felvillant. Hogy csak a mi zsidó-keresztény hagyományunkról beszéljek: a megvilágosodás lélektanáról egyetlen szót sem szólnak! Hol volt az a "zuglói pad" Ábrahám, Mózes, vagy akár Jézus életében, amikor legelőször fölszikrázott bennük az istenélmény? Hol és hogyan döbbentek rá halhatatlan lelkük valóságára? Erre nincs válasz. Pedig éppen ez a legdöntőbb kérdés, mert innen kezdve nyomon követhető mind Mózes, mind Jézus életében az a tragikus helyzet, hogy az emberek nem tudják, hogy miről beszélnek. Mivel a nagy többségnek ilyen élménye még nem volt, nem tudják, mihez kötni szavaikat, s még a jó szándékú tanítványok is félreértik őket. Hiába idézi Jézus a prófétát, s azt mondja: Istenek vagytok!... hiába mondja, hogy ÉN bennetek vagyok!... ha valakiből hiányzik az ÉN VAGYOK megrendítő ősélménye - ezek a mondatok semmit sem jelentenek számára.

És elkezdi "isten országát" kívül keresni, vagy ami még rosszabb: mesteréből bálványt farag, s ahelyett, hogy elindulna az önismeret útján, s fölfedezné magában a csodát, egy terméketlen imádat áldozatává válik. S elkezdi szajkózni, hogy "Uram, Uram!", ahelyett, hogy megcselekedné azt, amit mestere kér tőle: hogy idézze föl önmagában isteni származásának emlékét, és legyen hívséges hozzá. A világ valamennyi ősi, nagy kultúrájában vannak beavatási eljárások, meditációk, imák, jógarendszerek és tanítások, de ezek sem tesznek egyebet, mint hogy lángra lobbantják a már bevillant szikrát! Az "önindító" működéséről azonban egyik sem szól, csupán arról, hogyan lehet a már bepöccent kocsit az Úton elindítani és maximális sebességbe hozni. A mindent elindító ősélménytől a megvilágosodásig, az Isten "megismeréséig" még hosszú és küzdelmes út vezet. Jákob lajtorjáján sok lépcsőfok van, s ha valaki már elindult rajta, igen sok segítséget kap - de a legelső lépcsőfok titkáról nem beszél senki. Van arra felelet, hogyan születik meg valakiben az ihlet? Van arra felelet, hogyan jön létre az intuíció? Van arra felelet, miért indul el valaki azon "a lajtorján"? Van arra felelet, mi történt velem azon a zuglói padon? Ha van, én nem tudom. Csakis a Bölcs Bohóc tudja. S ő a következőket sugallja: "Az a valaki, akit magadban fölfedeztél, s némi pimaszsággal »Bohócnak« neveztél: ott él mindenkiben. Én ezt a tiszteletlenségedet nemcsak megbocsátom, de meg is értem: te a derű, a mosoly és az öröm útján igyekszel hozzám. Van, aki az Erő, van aki az Áhítat, van, aki a Szeretet, a Boldogság, a Remény, a Cselekvés vagy a Megértés útján jár, nem azért, mert ezt az utat ő választotta, hanem mert ez van a lényébe írva. Ahogy két egyforma növény, de még levél sincs a világon: ti sem vagytok egyformák. Van aki érzelemmel él át, van aki értelemmel, van aki önfeledt tánc közben, s van, aki szenvedésének már-már elviselhetetlen pokoltüzében pillantja meg arcomat. De én mindenkiben ott élek, s Rólam mindenki tud! Nincs olyan sivár élet, amelyben - ha csak pillanatokra is - föl ne villanna az arcom. Ha máskor nem, a csecsemőben, a gyermekben, a kamasz szerelmes eksztázisa mögött, vagy olyankor, amikor az ember halni készül, és az én föladja az ellenem való reménytelen csatáját, s kénytelen belenézni az arcomba. Ezek a benső tűzijátékfényeire emlékeztető, színes villanások azonban mindenkiben igen hamar ellobbannak. Oly hamar, hogy észre sem veszik. A földi élet torlódó eseményeinek filmszalagján néhány kocka vagyok csupán, s úgy működök - azt már mint "Bohóc" súgom néked - mint a rejtett reklám. Nem is tudjátok, hogy Engem láttatok. És ha megláttatok, igyekeztek hamar elfelejteni. Légy őszinte magadhoz: hányszor tagadsz meg engem, akár egyetlen napon is? Hányszor követed a tanácsomat, s hányszor követed a konok én-akaratod útját? No lásd! Így működik mindenki. Ha meg akarod érteni önmagadat, ha meg akarod érteni a másik embert, ha meg akarod érteni a "szent könyveket", melyek Nélkülem mind halott betűk, ha meg akarod érteni az elmúlt évezredek bármilyen vallással és izmussal palástolt történetét vagy éppenséggel a saját korodat, íme: kulcsot adok neked, tolvajkulcsot, amely minden zárat nyit.

Itt nem zajlik más, mint egy Én ellenem folyó kilátástalan hadjárat! Hogy miért kilátástalan, azt magad is sokszor tapasztaltad. Mert Én VAGYOK az élet - és aki az életet megpróbálja legyőzni, az meghal. Ti azt mondjátok, amikor az ÉN harci taktikámról fecsegtek, hogy Nékem két "fegyverem " is van: a kérlelhetetlen Törvény és a mindent megbocsátó Kegyelem. Lentről ez valóban így néz ki, mert ti kétségbeesett, kettős lények vagytok, s ahol egy van, azt is kettőnek látjátok. Tudd meg, hogy Nékem egyetlen eszközöm van: az ABSZOLÚT SZABADSÁG! A kezdet kezdetétől végtelen lefutási lehetőséget biztosítottam valamennyi rögeszmétek számára! Éljétek ki! Tapasztaljátok meg! Szembesüljetek vágyaitok, szenvedélyeitek és gondolataitok minden következményével! Én várok, mint a Bölcs Szerelmes, aki bizonyos benne, hogy úgyis visszatérnek hozzá. Mert milyen szerelem az, ahol a másik kiéletlen sóvárgást s kielégületlen szenvedélyeket hurcol magában? Egyoldalú. Hát élje ki! Legyen hűtlen hozzám! Bonyolódjon bele a Nélkülem való lét minden örömébe, kalandjába és viszályába. Nékem te nem tisztán, hanem megtisztultan kellesz! Vagyis minden tapasztalatoddal, csalódásoddal, kiábrándulásoddal, kudarcoddal, "nem megy"-eddel együtt! Hagylak futni - mert szeretlek. Magamat szeretem benned - ahogy te is engem fogsz majd szeretni magadban! S amíg ezt nem ismered föl: szaladj! De ÉN mindenkiben benne vagyok, Péter! Akkor is, ha - látszólag - nem tud rólam." Így szólt a Bölcs Bohóc. De ha nem hallottam volna sohasem a szavait, csupán a saját "csőlátó" tekintetemmel figyelném bármelyik ember lelki természetét, akkor is azt tapasztalnám, hogy az a valami, amit magában TUDATnak nevez, kivétel nélkül mindenkiben térbeli és időbeli végtelenségre van beállítva! Ha fölmutatsz az égre, s azt mondod: ez a naprendszerünk határa, azt kérdi: De mi van azután?... Ha azt mondod: egy másik naprendszer, azt kérdi: És azután?... Egy másik galaxis!... És azután?... Egy még távolibb galaxis!... És azután?... És ez így megy minden gyermekben, minden felnőttben, mert azt, hogy valaminek vége van, nem tudja elképzelni! De ugyanilyen értetlenül áll mindenki az időbeli végességgel, a halállal szemben is! Bár látja és tapasztalja, hogy az életnek vége van, a lelke mélyén nem tudja másképp, csak iszonyatos tiltakozással úgy-ahogy elfogadni. Ha nem tudná kivétel nélkül minden ember, hogy lényének mélyén egy nem mulandó valaki is él, nem érezné, hogy a halálban van valami természetellenes, hogy ebben az anyagi létben van valami méltatlan, örökös gond és szenvedés, nem vágyódna a teljesebbre, a jobbra, nem írna verset, nem szerezne zenét, nem küzdene állandóan az elmúlás ellen, csak belesimulna természetesen és magától értetődően e mindent porrá morzsoló, végleges elmúlásba. Tudata nem tiltakozna a halál ellen, nem lenne szomjas a szeretetre, a maradandó boldogságra s egy olyan világra, amelyben végre megélhetné önmagát úgy, ahogy itt csak futó pillanatokig élheti meg. Az ember bármennyire úgy véli is, hogy csak fájdalmas mellékterméke valami öntudatlan, rothadó masszának: a halál tényével örökké szemben áll, lényétől idegennek érzi, és sohasem

fogadja el! Ha tudatunk az anyag teremtménye volna, akkor azt is tudnia kéne, hogy mulandó. Ha a Teremtő mulandó, honnan venné a teremtmény az elmúlhatatlanság képzetét? Miféle emlékezetből? Miféle tapasztalatból? Honnan tudna olyasmit, amit teremtő "isten" sem tud? Annyival ostobább lenne az emberi tudat, mint a sár, a kőszikla vagy a kavargó atomok, hogy minden múltbéli tapasztalat nélkül olyasmiről kezd álmodozni, ami az egész természetben teljesen ismeretlen fogalom? Ehhez képest még egy mészkőhegység is bölcsebb, mert jobban tudja, mi a realitás. Nem! Attól kezdve, hogy a lélek a mulandó testtel azonosítja magát, saját valóságát hiányként éli meg. Hiányozni pedig csak az tud, ami az enyém - és nincs meg. Keresem. Odanyúlok... azt hiszem, hogy az - és nem az! Keresem a boldogságot - kiderül, hogy nem az. Keresem a szeretetet - kiderül, hogy nem az. Keresem a szabadságot - kiderül, hogy nem az. Sok olvasóm kéri: foglaljak állást, s mondjam meg végre, mit jelent számomra a szó, hogy Isten. Vagyis, hogy melyik, ma már darabokra hasadt világvallás vagy szekta tanítását vélem hitelesnek. E kérdés mögött sajnos évezredes indulatok lappanganak, s számomra, aki a lélek vizsgálatából indult ki, ezek a kirekesztő indulatok mind jelzés értékűek. Nos, én úgy látom, hogy egyetlen Isten s egyetlen nagy, közös hagyományunk van. S ezt a hagyományt minden ember olyan mélységig képes megérteni és átélni, mint amilyen mélységig eljutott önismeretében. Minél mélyebb valakinek az önismerete, annál egyetemesebb az istenképe is. És minél sekélyesebb, annál hitetlenebb és töredékesebb. Ezért értem Buddhát, a világ egyik leguniverzálisabb hagyományának a megújítóját, aki Istenről szándékosan nem beszél, mert arra a tapasztalatra jutott, hogy e hatalmas szó mögé bújva mindenki a saját énképét vetíti az égre, s mivel ez a kép valótlan, csakis zűrzavart szül a világban, s az ember magára ébredésének nem segítőjévé, hanem akadályává válik. Buddha nem vallást teremtett, hanem önismeretre ösztönözte követőit, éppúgy, mint Jézus, aki azt mondta, hogy Isten országa nem kívül, hanem valamennyiünkben belül van, ahogy ő maga is a krisztusi tudat - ott rejtőzik mindannyiunk szívében, s ameddig ezt nem éljük át, addig sem őt, sem a saját lelkünket, sem a valóságot nem ismerjük. Már pedig ki mondhatja el, hogy benne a krisztusi tudat realizálódott? Saját önismeretemről vallok tehát, amikor azt mondom: számomra Isten az, aki hiányzik. Ő az én valódi boldogságom és valódi, szeretetem és valódi szabadságom - egyszóval a Valóságom -, akit lényem mélyén sejtek, aki néha megérint, irányít, üzen, s akit ritka kegyelmi pillanatokban érzek is, mert belőle vagyok és hozzá tartozom s aki ellen kígyó-énem minden pillanatban tiltakozik, mert hatalmi helyzetét nem óhajtja föladni. Ez az érzés s ez a küzdelem mindannyiunkban közös. Nincs olyan ember, aki Istenről a maga mélyen eltemetett ösztönével, hiányérzetével, érzelmi vagy értelmi sejtelmeivel, félelmeivel, boldogtalanságával vagy éppen boldogságával ne tudna - hiszen Belőle van! És nincsen olyan ember - beleértve a szenteket is -, aki az ellene való tiltakozást ne ismerné, mert ez a világdráma lényege, minden lelki- és sorskonfliktus oka.

Nincs olyan ember, legyen bármiféle ateizmus, materializmus, idealizmus, vallásos eszme, téveszme vagy akár fanatizmus híve, aki a lénye gyökerében élő Istent végleg elfeledhetné - mert akkor el kéne feledkeznie a valódi boldogságról, a szeretetről, a szabadságról, lényének valóságáról... totálisan meg kellene feledkeznie egész ember voltáról - és ez lehetetlenség. Isten nem szó, nem fogalom, nem intézmény, nem eszme, nem láthatatlan égi hatalom, hanem valamennyiünk legbenső valósága. Felismerése nem betűkön múlik, hanem önismeretünk színvonalán. Mint minden írást, az Evangéliumot, vagy bármelyik szent könyv mondatait mindenki csak addig a szintig értheti meg, ameddig önismeretében eljutott. Eckhart mesternek, Keresztelő Szent Jánosnak vagy Pascal-nak egészen mást jelentett Isten, mint Torquemada főinkvizítornak, Marx Károlynak, Freudnak, Dosztojevszkijnek vagy éppenséggel egy derék kecskepásztornak - nem azért, mert sok Isten van, hanem azért, mert eszmélésük színvonala különböző volt. Ezért értelmetlen minden vallásháború, és minden jó szándékú vallásos intézmény bírálata, mert egyazon intézményen belül is végtelenül sok önismereti színvonal létezik, a kollektív ítélkezés pedig mindig igaztalan. Csakis az egyén ítélhető meg, aki nem szájával, hanem egész lényével, gondolataival, érzéseivel, álmaival, sugárzásával, tekintetével és tetteivel vall. A folyamatosan üldözött zsidó hagyományban, a Kabalában nem ritka eset, hogy a rabbi tanulni jár egy vállalati könyvelőhöz, mert az önismeretében és istenismeretében jóval előtte jár. És ha valaki léleklátó szemmel vesz részt egy templomi szertartáson, gyakran tapasztalja, hogy egy-egy hátsó padsorban ülő hívő fényköre jóval tisztább, s imádsága sokkal magasabbra szárnyal, mint a szertartást végző püspöké. Ha ezen a kijelentésen egy püspök megsértődik, csakis azt jelenti, hogy benne még erősen működik a lázadás szelleme: Isten előtt a rangot az alázat mértéke, az önfeladás foka határozza meg. Mármost fölmerül a kérdés: ha Isten a valódi boldogságom és szeretetem és szabadságom - miért nem találom meg? Az első válasz: mert mindezt kívül keresem. Pénzben, borban, dicsőségben, sikerben, hatalomban, kéjben, magam fölé vetített ábrándokban, másokat kirekesztő fölényben, vallás álarca mögé bújt gőgben - csupa olyasmiben, ami előbb-utóbb szétmállik az ujjaim között, s kiderül róla, hogy nem az, amit kerestem. Azok a nagy szellemiségek, akik önismeretük mélyebb szintjéig is eljutottak, roppant érdekes élményről, egyfajta megfordulásról számolnak be. Elmondják, hogy odáig kifelé éltek, kifelé láttak, saját valóságos centrumukkal ellenkező irányba meneteltek, s ahogy az ember nem látja a saját fejét, csakis tükörben: ők sem látták valódi lényüket, csakis a külvilági visszatükröződésüket. Hogy a világ hogyan hatott rájuk, azt tudták, de hogy ők hogyan hatnak a világra, azt nem. Ha sebet vágtak beléjük, azt érezték, de ha ők sebet vágtak másokba, azt nem. Nem láttak vissza magukra, nem tudták, honnan erednek szándékaik, késztetéseik, szenvedélyeik. Fogalmuk sem volt, miféle képeket és erőket vetítettek ki önmagukból, s mint a kormányos nélkül hánykolódó hajó, minden külvilági hullámot öntudatlanul lereagáltak, hol erre, hol arra csapódva, s magukat úgy élték meg, mint az élet viharának áldozatait. A megfordulás akkor következett be, amikor hirtelen visszaláttak saját középpontjukba, s fölfedezték nemcsak valódi természetüket, de azt is, hogy sorsuk irányító hatalma bennük van. És innen kezdve nem az lett számukra az elsődleges, hogy mi érkezik vissza hozzájuk a külvilágból, hanem az, hogy belőlük

milyen erők sugároznak. Fölfedezték a valódi sorrendet. Hogy a bensőleg bizonytalan embernek bizonytalanná válik az élete, hogy a zűrzavaros természet zűrzavaros körülményeket teremt, a szerzésvágy embertelenséget, a gyengeség zsarnokságot, a kéjvágy hűtlenséget, az önzés szeretetlenséget szül, s mindenki olyan sorsot él, amilyent ismeretlen lelki természetével magára idéz. Rájöttek, hogy nem a külvilág teszi őket ilyenné, vagy olyanná, hanem saját, "tudattalan" lelki világuk. Amikor másokat vádoltak, ők is vétkesek voltak, csak nem látták. Rájöttek, hogy minden történések csírája bennük van: kívül csak az lombosodik, ami a magban van, s olyan életet élnek, amelyet lelkük eddig föl nem ismert "genetikus" kódjaival megteremtettek. És ez a teremtés nem egyetlen élet műve, hanem hosszú karmalánc eredménye. Ezért van az, hogy az életben olyan nehézségeket is el kell viselnünk, amelyeknek okát jelenlegi személyiségünk szűk tartományában nem fedezzük föl: lelkünk jóval öregebb és tágasabb, mint véljük, s a belőle szétsugárzó erők csak késve térnek vissza hozzánk. De ezeket a sorshelyzeteket is mi teremtettük: a karma törvénye azt jelenti, hogy a lélek saját teremtésének világába vándorol. Ez alól a törvény alól csakis a bodhiszáttvák, a missziós szellemek kivételek, akik a karma kerekéről már leszálltak, s akik abszolút szabadságukkal és szeretetükkel olyan nehéz sorsot is vállalnak, amelyet "nem érdemelnek meg" - ők azonban sohasem hivatkoznak az érdemtelenségre. Sőt pontosan tudják, hogy küzdelmes életükben a bennük élő isteni lélek akarata teljesedik be. Ennek nincs karmikus oka. Ennek oka a végtelen szeretet, s ezért nem lehet méltatlannak minősíteni. A karma kerekén pörgő lélek saját tudatlanságát és elhárító mechanizmusát vetíti rá a missziós szellemre, ha a sorsát "méltatlannak" nevezi. Aki "megfordult", aki lényének centrumába visszanézett, tudja, hogy az élet az emberrel nem megesik, nem véletlenszerűen szakad rá, mint valami idegen erők, vagy a más emberek gonoszsága által rászabadított hólavina, hanem ez az ő teremtése, a saját sorssá alakult varázsvilága, olyan dráma, amelynek nemcsak színésze, de írója s rendezője is. Aki az önismeret útjára lépett, úgy indul el a saját lelkében, mint egy Földre szállt marslakó, aki bejutva az elektromos centráléba, fokozatosan fedezi föl, hogy ebben a városban azért égnek a villanyok, pörögnek a motorok, járnak a villamosok, mert az itt működő generátorok, átalakuló energiák, bonyolult kapcsolótáblák és huzalrendszerek mindezt előidézik. Csodavilág ez, teli centrumokkal, szenvedélyerőkkel, vágy-energiákkal, kisülésekkel, képzetekkel, gondolatokkal, teli szorgalmas és lusta kis én-munkásokkal, akik közül, ha csak egyik is hibát vét, rövidzárlat lesz, s a várost elborítja a sötétség. Aki "megfordult", tudja, hogy minden külsőnek belső oka van. Az ilyen ember csak egyfajta méltatlanságot ismer: ha méltatlanul viselkedik, vagy önmagát méltatlan helyzetbe hozza. Rájön, hogy "Isten országa" benne van. De ez a "benne" nem azt jelenti, hogy a bőre alatt, vagy a koponyacsontja mögött, hanem lelkének ösztönös vagy tudatos energiaszintjén: ott él minden erő, mielőtt a külvilágban megvalósulna. Maga a látható formavilág s az a történet, amelyet él, nem egyéb, mint anyaggá, sorssá fagyott gondolat-energia. Ha nem tetszik, ha szenvedek tőle, formálni csakis a bensőt tudom: gondolataimat, érzéseimet, szenvedélyeimet, vágyaimat mert itt, a nemzés pillanatában dől el, hogy mi születik meg a külső világban.

Az önismeret azzal indul, hogy az ember kezdi fölfedezni lelkének titkait. S a megfordulás (metanoia, megtérés, megvilágosodás, stb.) akkor következik be, amikor rádöbben: nem neki van lelke, hanem a lelkének van ő. Nem Müller Péternek van lelke - hanem a Léleknek van Müller Pétere. Én a Bölcs Bohóc teremtménye vagyok! Ő csinált engem, pozitív és negatív energiáiból, mint a szerző a szerepet, s véle a sorsát, hogy játsszam végig, éljem meg, s tisztuljak meg általa. Ezért van az, hogy Ő ismer engem, de én nemigen ismerem Őt. Lényem minden konfliktusa onnan ered, hogy Ő írt nekem egy sorsot, s én ezt a sorsot átmeneti, futó kis életem érdekei és álörömei miatt nem óhajtom eljátszani. Erről szól Hamlet története, s ezért lett ez a színdarab az emberiség kultúrtörténetének legjobb, leglényegesebb színpadi műve. Hamlet Shakespeare lelkéből született, az ő önmegvalósítási szándékának hatalmas formátumú, képzelt figurája, aki végig egész története során tiltakozik szerzőjének szándéka ellen, amíg össze nem roppan, alázatos nem lesz, föl nem ébred, s azt mondja: "Van egy hatalom, mely sorsunkat formálja - bárhogy formáltuk is." Sok olvasóm kérdi: - Mi a sorsom? Erre csak azt tudom felelni: - Fogalmam sincs. Amíg nem jutsz el odáig önismeretedben, hogy fensőbbrendű ÉNednek legalább a súgását meghalljad, te sem tudhatod. Odáig a sors csak mint örökösen visszatérő gond és konfliktus és válság áll eléd. Gubanc, amelynek nem tudod, hol a vége. És a Mester? - kérdik erre. - A Mester sem mondja meg? ÉNed a Mestered! Azok a felébredt lelkek, akiket te Mesternek nevezel, nem tesznek egyebet, mint fölerősítik benned ÉNed elfojtott hangját. Hallhatóvá teszik. Érthetővé. Akkor bukkannak föl, amikor már vékony hártya és szomjas vagy életed igazságára. Egy perccel sem előbb. A valódi Mestert onnan ismered föl, hogy nem magára, hanem beléd mutat. Oda, ahol még nem látod, de sejted magad. S ezért - bárhogy is tiltakozol ellene, tudod, hogy igaza van. Mert a saját, letagadott igazságodat mondja ki. Olyasmit, ami már benned is átsuhant. Hogyan lehet hát fölismerni ÉNemet? Íme, a döntő kérdés, a kérdések kérdése, amelyet megkerülni nem lehet. Felelni pedig nem tudok rá, mert ezzel azt hazudnám, hogy én már rátaláltam. És ez nem igaz. Föl-fölvillan bennem néha. Ezekből a fölvillanásokból élek. Ha utólag figyelmem tárgylencséjére helyezem ezeknek a fölvillanásoknak az okát, azt tapasztalom, hogy ilyesmi mindig akkor történt velem, amikor nagyon puha és nagyon üres és valóban alázatos voltam, amikor kígyó-énem csonthéja megrepedt, amikor nem voltam sem okos, sem akaratos, csak gyermekien tiszta és várakozó - amikor egy átsuhanó pillanatig "szellemi szegénnyé" váltam. Bajban, csöndben, halálközelben, félálomban megszólalt. De ha kerestem: soha. Sőt éppen vak és erőszakos keresésem volt a rátalálás akadálya. Körbejártam a világot, végigolvastam sok ezer könyvet, írtam, fecsegtem, töprengtem, megnyertem és elvesztettem számtalan csatát - pedig csak meg kellett állnom s hagynom, hogy Ő rám találjon. Igen. Nem Ő veszett el - hanem én. És nem engedtem magam megtalálni. Nem engedtem magam sem szeretni, sem boldognak, sem szabadnak

lenni. Ravasz, önáltató módon küzdöttem mindezek ellen. De miért? Mert mindezekért nagy árat kellett volna fizetnem. A kígyó-énemet. Ha csak egyszer is föladtam a csatát: megtörtént velem a csoda. Így aztán magamon tapasztaltam, és azon a sok száz eseten, amelyeket az élet elém hozott, hogy azért tapadtunk menthetetlenül a problémáinkhoz, mert valódi boldogságunkért nem akarjuk meghozni az áldozatot. Az önző én-akarat a rátalálás akadálya. Azért mondja a tudós ugyanazt, amit a világ valamennyi szent könyve és hiteles pszichológiája: "Az ember igazi értékét elsősorban az határozza meg, milyen arányban és milyen szellemben sikerült megszabadulnia énjétől." Eddig az elmélet. Ha mindez túlságosan elvontnak látszana, figyeld meg, s rájössz, hogy te is pontosan így működsz! Hiába akarsz: nem tudsz szerelmes lenni. És hiába határozod el magadban, hogy "no, én most boldog leszek!"... nem fog sikerülni. És hiába akarsz - bármilyen fáradt vagy -, nem tudsz elaludni. Számolhatsz ezerig, fenyegetheted magad azzal, hogy holnap nehéz napod lesz, pihenned kéne: nem fogsz elaludni. S ha végre elalszol, hiába akarsz: nem tudsz szépet álmodni. És hiába akarsz: nem tudsz ihletett állapotba kerülni. Ha feszült vagy, hiába igyekszel: nem tudsz megnyugodni. Sőt minél jobban nyugtatnak, vagy nyugtatod magad, annál idegesebb leszel. Hiába akarod jól érezni magad egy társaságban, minél jobban kényszeríted magad, annál rosszabb kedvű és zaklatottabb leszel, mert immár nemcsak a társaság kellemetlen, hanem magadra kényszerített akaratod is, olyannyira, hogy teljesen kimerülsz, az álmosolytól görcsös lesz a szád, s a feszültségtől megfájdul a fejed. És hiába akarsz valami nehéz elméletet kétségbeesett igyekezettel megérteni: nem fog sikerülni. A tanárok jól ismerik a nebulóknak ezt az erőltetett, dülledt szemű figyelmét, s ilyenkor rájuk szólnak: "Gyerekek, csak hallgassatok engem szépen, természetesen, ne akarjatok ilyen görcsösen figyelni, mert akkor sohasem fogtok megérteni engem!" A szerelem rátör az emberre. Olyankor, amikor a legkevésbé akarja. Hiába mondogatom magamnak, hogy ez a nő olyan rendes és okos és bájos, kedves, no, én most ebbe szerelmes leszek! Nem fog sikerülni. És ha valaki másba lettem szerelmes, elborított ez az irracionális érzés, hiába próbálom lebeszélni magamat, hiába mondogatom, hogy ez a nő méltatlan hozzám, hűtlen, könnyelmű, költekező, ráadásul ott a házasságom, a sok éves munkával megépített egzisztenciám. Józan eszem csődöt mond, s minél inkább meg akarok szabadulni tőle, annál szerelmesebb leszek belé. De tovább megyek. Az impotenciának és a frigiditásnak is oka lehet a túlságos akarás. Minél jobban akarunk bizonyítani, annál inkább csődöt mondunk. A beteljesült öröm titka: az önátadás. Jól tudják ezt a testi szerelemben tapasztalt nők, akik úgy győzik le párjuk görcsös igyekezetét, hogy türelemmel, tapintattal elaltatják bennük a megfelelni akarás kényszerét. Hasonlóképpen a frigiditás mögött is ott működik gyakran a konok énakarat, mely az önelvesztés félelmében azt parancsolja a mélyből: "Inkább legyek száraz és örömtelen semhogy ennek az embernek és ennek az érzésnek átadjam magamat!" Így büntet a kígyó-én, ha azt érzi, hogy föl akarják áldozni őt. Ravasz stratégia ez, amellyel a kígyó-én - miközben elhiteti az emberrel, hogy jót akar neki - tönkreteszi az életét. Ezért van az, hogy az alkoholista hiába akar leszokni az italról, egy mélyebb akarat, amely énjének hamis örömét, álboldogságát

védi, nem engedi. És bármiféle gyötrő problémánktól akarunk is megszabadulni, a kérdés az, akarjuk-e valóban, amit akarunk, s hajlandóak vagyunk-e az áldozatra. Így van ez a nagy dolgokkal is, amelyek nem akkor lesznek a miéink, amikor üldözzük őket - hanem amikor megengedjük magunknak. Olyan nincs, hogy valaki elhatározza: "Most pedig leülök, és írok egy szép verset!" Az ihlet megszállja a költőt, az álom elborítja a megfáradt, önakaratát föladó embert. A boldogság átsuhan rajtunk, rendszerint akkor, amikor a legkevésbé várjuk, s a megértés fénye is akkor villan föl bennünk, amikor abbahagyjuk az igazság konok, erőszakos üldözését. Hány tudós és felfedező számolt be arról, hogy egy-egy törvényt, képletet megálmodott, vagy valamiféle látomás formájában megjelent előtte, akkor, amikor elfáradt már a logikus erőfeszítésben, s a legkevésbé várta. De hogy jóval hétköznapibb dolgot említsek: egy könyv benső igazsága is csak akkor lehet a miénk, ha megengedjük magunknak. Ha úgy veszed a kezedbe, hogy önigazolást keresel benne, s azt mondod: "Ahol az én eszméimet és elveimet támasztja alá, ott igaza van, ahol mást mond, az marhaság!" - ott az olvasás fölösleges időpocsékolás, mert lelked nem tágul, a könyv nem érint meg benned mélyebb rétegeket, nem hoz föl belőled rejtett valóságokat; éppen ellenkezőleg: önvédelmi mechanizmusodat erősíted vele. Így van ez a legmagasztosabb dologgal, az Isten-élménnyel is. Vagy ami ennek megrendítő nyitánya: az ÉN-élménnyel. Ilyenkor Saulként leesünk egónk görcsös akarattal sarkantyúzott lováról, s az önfeladás első passzív és szent pillanatában megjelenik a csoda. S azt mondja: "Itt vagyok. A te valóságos lényed. Azért nem találtál eddig, mert üldöztél." Amikor ezt a sort leírtam, különös dolog történt velem. Meghívtak az író-olvasó-találkozóra. S én félbehagyva tűnődésemet, el is mentem. A találkozás szervezője bemutatott mindenkinek, majd elővett a zsebéből egy papirost, s mielőtt megszólalhattam volna, fölolvasta. Néhány sor volt csupán. Az a kitűnő író írta, akinek nevét már idéztem: Karinthy Frigyes. A címe az volt, hogy "Isten". Így szólt: "Két dolgot már biztosan tudok. Az egyik, hogy rajtam kívül van valahol Ő, aki tud rólam, aki jobban tudja rólam, ki vagyok, mint én. A másik, hogy hiába keresem - hatalmasabb Ő nálam, csak Ő találhat meg engem - vakon tapogatózva, ha mindketten keresgélünk, elvétjük egymást, elmegyünk egymás mellett. Egyikünknek csendbe kell maradni: hadd legyek én az, a gyöngébb és fáradtabb. Várnom kell s figyelnem..." Nem ismertem ezt az írást, de bizonyos, hogy helyet kért könyvemben. Tán mert esendőbben és szebben mondja el ugyanazt, amit én. Erről beszélgettünk egész este. Láttam, hogy olvasóim egy része pontosan tudja, miről van szó a másik része nem. Ezeknek az élmény - egyelőre - átadhatatlan. Meg kell még tanulniuk várni és figyelni. A törekvésnek, az igyekezetnek, az akaratnak óriási szerepe van az életünkben, de csakis azután, ha a befogadás, a megtermékenyülés megtörtént.

- Hol lakik az Isten?! Ezzel a kérdéssel robbant rá a kocki rabbi néhány nála vendégeskedő emberre. Ezek kinevették. - Micsoda beszéd ez?! Nemde, tele mind a világ az Ő dicsőségével! A rabbi meg így szólt: - Isten ott lakik, ahová beengedik. Az ÉN-élmény, a lélektudat, a halhatatlanság érzete, az igazság fénye, a létezés önmagában való öröme és a szeretet teljessége ott rejlik mindannyiunkban - de csak akkor villan föl, ha megengedjük magunknak. 4. Miért tartom ezt az ÉN-élményt fontosnak? Nem "vallásos" okból. Nem valami jószolgálati "térítés" okából. Egészen egyszerűen azért, mert mások életének a megfigyelése alapján, s az önmagamon való sok évtizedes munkálkodás során arra a tapasztalatra jutottam, hogy enélkül nem lehet valójában megoldani semmit. Ha valaki mocsárba süllyed, kapaszkodó nélkül nem tudja kirántani magát. Ha valakinek át kell mennie egy keskeny pallón a szakadék felett: kell egy biztos pont - és ez az egyensúlyérzéke, s a benne való feltétlen hit és bizalom -, amely megóvja a zuhanástól. Bármilyen problémánk van: gyász, elhagyatottság, betegség, nyomorúság, sorscsapás, szerelmi csalódás, hivatali kudarc, kilátástalanság, szülői konfliktus, reményvesztés, bánat, depresszió vagy zűrzavar, kell, hogy legyen egy biztonságos sziget, amely a problémán kívül áll, ahhoz, hogy megoldjuk. Azon a szinten, ahol a válság keletkezett, s fönntartja magát, megoldás nincsen! S mivel - a kényelmes közfelfogással ellentétben - minden bajunkat magunk okoztuk, csakis magunk tudjuk megoldani. Annak, aki a kígyó-én diktatúrája alatt él, botrány ez a mondat, mivel minden kudarcáért másokat tesz felelőssé. De amilyen "arányban sikerül megszabadulnia énjétől", úgy vonja vissza kivetítéseit, s fokozatosan jön rá arra, hogy nem minden vágyának és elképzelésének kell teljesednie, s főként nem akkor, amikor ő gondolja, és nem úgy, ahogy azt gondolja - hogy a földi élet tragikus valóság, amelynek számos eseményét el kell tudni viselni, hiszen itt minden találkozás egy búcsú kezdete, s minden búcsú egy találkozás fájdalmas előhírnöke; hogy ez a mulandóság világa, amelyben állandóságot keresni nem lehet. Tárgyilagos szemmel s éber figyelemmel elválasztja azt, ami rajta múlik attól, ami mások, vagy éppen az egész világ gondja, s azt mondja: "Ezt én rontottam el, nekem is kell megoldanom!" És ez a mondat már elvezet egy sejtéshez: "Ha van bennem egy nagy Rontó, kell hogy legyen egy nagy Javító is!" Lábtempózni lehet a mocsárban, s kapálózni is az örvényben, de ha nincs egy szilárd pont: nem tudom kiszabadítani magamat a bajból. És ez a pont pedig sohasem kívül, mindig belül van. MINDEn PROBLÉMÁNK AKKOR OLDÓDIK MEG, AMIKOR FELÜLEMELKEDÜNK RAJTA. Ezért mondják a bölcsre, hogy emelkedett lélek. És ezért tanítja minden igazi bölcs nem azt, hogy miképp úszd meg, nem is azt, hogy miképp küszködj a bajaiddal, hanem azt, hogy hogyan emelkedj felül rajtuk. A válságok, a konfliktusok, az ellentmondások önmagunkban, a saját szintjükön megoldhatatlanok. Olyanok, mint az örökmozgók: ide-oda lengenek kétség és remény

között. Bármiféle lelki- vagy sorsproblémád van, lényege az, hogy kettős természete van. Ennek egyik oldalát látod - ez az, amitől szenvedsz -, a másik oldalát nem, mert az árnyékban van. A kígyó-én lényege, hogy az ellentétek világában él, s bármit is lép, érez vagy gondol: az ellentét-párok törvényét idézi magára. Ezeknek egyik felét "pozitívnak", a másikat "negatívnak" minősíti, aszerint, hogy melyiktől hízik, melyiktől fogy, melyik hasznos és melyik veszteséges a számára. Senki sem olyan hülye, hogy eleve rosszat akarjon magának, s amikor a kezdő lépéseket megteszi, csakis jót akar, s a vélt mennyországa felé lép - csak később derül ki, hogy ennek a mennyországnak sötét árnyéka van, s a Pokolba került. De még itt sem óhajtja föladni az általa elképzelt előnyöset és hasznosat és örömtelit, tovább feszíti a gumiszalagot, amely most már sorozatosan az arcába csap. Így aztán egyik konfliktus gerjeszti a másikat, amelyeket el lehet odázni, ideig-óráig még érzésteleníteni is, de amíg nem emelkedik túl az egészen, és sok termékeny és terméketlen szenvedés árán nem teremti meg magában a "pozitív" Tézis és a "negatív" Antitézis viaskodásában a Szintézist, addig a probléma állandóan fönntartja magát, s egyre inkább elmérgesedik. Ha valaki egy Mester elé, vagy a lélekhez valóban értő pszichológus elé viszi gondját, sohasem a "poklát", hanem a "mennyországát" keresi, vagyis azt a görcsös pontot, ahol a gumiszalagot nem óhajtja elereszteni - mert csakis az általa elképzelt örömből és megvágyott boldogságából érthető meg minden ember. Mindenki, még Hitler Adolf is úgy vélte, hogy jó lóra tett. De mi a szintézis? Vegyük elő az iménti történetet. Képzeld el, hogy előtted tátong egy mély szakadék. Ha lenézel megszédülsz, s az iszonytól fölkavarodik a gyomrod. Mégis át kell jutnod a túloldalra, ehhez azonban nincsen más módod, mint egy keskeny, méternyi szélességű palló, amely átível a mélység felett. Szamurájok beavatásánál használták ezt a veszedelmes próbatételt, mert itt élet-halál a tét, olyan konfliktus, mellyel a harcos naponta szembesül. Gyakorlat nélkül az első lépést sem merik megtenni. A gyakorlat pedig testi, lelki és szellemi síkon zajlik. A testi gyakorlat abból áll, hogy a harcos a földre fektetett, jóval keskenyebb pallón megtanul biztonságosan végigmenni. Itt szerzi meg biztonságát, egyensúlyérzékét, itt tanulja meg lépteit koordinálni, lélegzetvételét nyugalomban tartani. A lelki gyakorlat első lépése: a koncentráció megszerzése. Itt tanulja meg a harcos a figyelmét úgy összpontosítani, hogy ezt semmiféle külső-belső hang ne zavarja meg. Ez roppant hosszú s nagy munkát igénylő folyamat, mert egész lényét a rebbenetlen figyelem állapotába kell hoznia. Már itt fölismeri énjének tiltakozását, s csak ha ezt legyőzte, léphet a valódi önismeret útjára, amikor is a pallót némileg megemelik, s a harcost tényleges veszélyhelyzetbe hozzák. Ekkor döbben rá, hogy kígyó-énje, amelyet eddig egységesnek vélt, a fenyegető helyzetben kettéhasad, s miközben két oldalról üvölt a fülébe, iszonyatos zuhanás képét vetíti állandóan a szeme elé. A harcos azonban, mivel megtanult figyelni, fölismeri, hogy rettegésének kettős hangja van. Az egyik azt üvölti benne: "Élni! Élni! Élni akarok, minden áron!" A másik pedig azt: "Félek! Félek! Félek a pusztulástól!" Vagyis egyik oldalon van az életvágy - ez a Tézis. A másik oldalon a halálfélelem - ez az Antitézis. Egyik a másikat erősíti. Minél erősebb a félelem, annál görcsösebb az életvágya - s minél mohóbban ragaszkodik az élethez, annál erősebb szívében a pánik és az iszonyat.

Külön egyik érzést sem lehet legyőzni, mert mindkettő ugyanannak az énnek a hangja. Jó lenne csakis a félelemtől megszabadulni de ehhez föl kell adnia az életvágyát is. Ekkor döbben rá a harcos, hogy nem a félelmét, hanem az énjét kell legyőznie. Ez nem azt jelenti, hogy öngyilkos lépésre határozza el magát, hanem azt, hogy hirtelen önmaga fölé lép s azt mondja: "Lesz, ami lesz!... Ha élet: élet... Ha halál: halál... Legyen meg a Te akaratod!" És ekkor, a nyugalom és a tökéletes egyensúly helyzetében, meghallja végre valódi lényének egyetlen sugallatát: "Most szépen átmész a túloldalra!" Ez a Szintézis. Az öreg C. G. Jung amikor élete végefelé az Önvaló titkán tűnődött, azt írta "Az alkímiai konjunkció" című művében: "Ha valahol és valahogy létre kell jönnie az olyan ellentét-párok egyesítésének, mint amilyen a szellem és az anyag, a tudat és a tudattalan, a világos és a sötét, akkor ez csak egy harmadikban valósulhat meg, amely azonban nem Kompromisszumot, hanem Újdonságot jelent... ez az önvaló... az ember láthatatlan és tapasztalatokon felüli teljessége." 5. Lássunk két példát. Örökös vita, mi a jobb: kiélni vagy elfojtani indulatainkat. Ha valaki a kígyó-én szintjén él, csak ez a két lehetősége van. Valami külső eseménytől "begurulok", indulatba jövök, érzem, hogy remegni kezdek, szívem hevesebben dobog, agyamban pattanásig feszülnek az erek... Most mi legyen? Kiéljem? Elfojtsam? Mivel más választási lehetőségem nincs, játsszuk végig az első változatot. Ha kiélem az indulatomat, esetleg megszabadulok a feszültségtől, De milyen áron? Ordítani, üvöltözni kezdek, megsértek valakit, életre szóló ellenséget szerzek, s ha történetesen a főnököm az illető, még ki is rúgnak az állásomból. De ez még nem a vége. Mert ha a kiélés útját választom, azt is el kell döntenem, hogy meddig élem ki, s hol parancsolok magamnak mégis csak álljt. Meg is üthetem. Bele is rúghatok. Rá is boríthatom az asztalt, szíven is szúrhatom, és szitává is lőhetem. Ez nem túlzás. Nem kell sok emberismeret hozzá, elég fölszállni egy zsúfolt villamosra, vagy akár végigmenni kocsival egy forgalmas pesti utcán, máris tapasztaljuk, hogy indulataink többsége gyilkos indulat. "Dögölj meg!" - ez az első gondolata annak, akit az indulat elborított, és innen kezdve a következmények beláthatatlanok. A kiéléssel és a vágyak felszabadításával az a baj, hogy sem indulatainknak, sem szenvedélyeinknek nincs feneke; végtelen ősmélységek nyílnak ki ilyenkor, s ha valakinek csak olyan tanácsot adunk, hogy szabadítsa föl magát szexuális gátlásai alól, s ha tényleg megteszi, számolni kell azzal, hogy az illető - levetve magáról minden civilizációs parancsot - pánszexuális ambícióval minden útjába akadó nőt magáévá tesz, esetleg megerőszakol, ötvenkét gyereke lesz, átgázol sorsokon, minden széthullik körülötte: a család, az erkölcs, a társadalom, s végül ő maga is visszazuhan egy olyan állapotba, amelyet már az ősközösségi viszonyok is meghaladtak. Ha erre azt mondod, túlzás, csakis azért van, mert - leszámítva

a háborúk és a kriminális esetek végső helyzeteit - nincsen olyan indulatunk és szenvedélyünk, amelyet előbb-utóbb ne kellene mégiscsak elfojtanunk! Teljesen mindegy, hogy valaki hol áll meg, a harminckettedik, vagy a száztizedik nőnél, az üvöltés, az asztalborítás, a pofon vagy a lövés előtt - de egyszer valahol megáll, s bekapcsolja az elfojtás mechanizmusát. Vagy ezért, mert erősebb az ellenség, vagy azért, mert megijed a börtöntől, a káosztól, s a bajtól, amelyet magára idézett - de megáll. És gátat vet indulatainak, elnyomja kielégületlen szenvedélyeit, s amikor körülnéz, riadtan látja, hogy miféle romokat hagyott maga után. Lássuk tehát a másik "megoldást", az elfojtást. A fölgerjedt indulatok és szenvedélyek itt nem tudnak kisülni. Bennünk maradnak, s javarészt a tudatunk alá kerülnek. Hazug élethez vezet ez, s állandó zaklatottsághoz. Neurózishoz, ahogy nevezik. Ebben élünk manapság. A neurózis betegség. Jótékony betegség, abban az értelemben, hogy a nyílt katasztrófáktól az embert megóvja, s a civilizációt - ha nagy áron is - fenn tudja tartani. A baj ott van, hogy a neurotikus ember hazugságban él. Poklát nem oldja meg, csak lehazudja. Állandó struccpolitikát folytat: önmagát tisztának véli, másokat mocskosnak, miközben tudattalanjában ki nem élt vágyakat, sötét erőket, föl nem robbant bombákat tárol. És ezek a bombák előbb-utóbb fölrobbannak. Ahogy a kiélés, az elfojtás sem lehet tökéletes. Betegségek százait idézi az emberre: agyvérzéstől, gyomorfekélytől, depressziótól kezdve egészen az infarktusig, de mielőtt még az önrombolás bekövetkezne, az áldozat rendszerint úgy segít magán, hogy mégis a kiélés útját választja, rátámad azokra, akikre a saját démonait rávetítette, ezek közül is főleg a gyengébbekre: a főnöke helyett a feleségével és a gyerekeivel perel, így aztán - bár megmérgezi családi életét - havi fizetése biztosított marad. Íme a két lehetőség. A kígyó-én világában több nincs. Az a pszichológus, aki csak ezt a világot ismeri, egyetlen dolgot tehet: megtanítja páciensét e két pokol között ügyesen lavírozni. Egy kis kiélés - egy kis elfojtás. Alá-alápillantgat a tudattalanba, de sohasem a valódi ősmélységekig, mert odáig már nem lát, és nem is akar látni, s amikor talál valami elfogadható részokot, felszínre hozza, s egy icike-picikét kielégíti. Egy ilyen "elfogadható részok" például az, amikor kiderül, hogy valaki hibás nevelés, mondjuk egy önző anya áldozata, s életét a gyermekkorával elmerült hibás reflexek működtetik, amelyek beléivódtak, s már nem tud rajtuk változtatni. Az ilyen "kianalizált" ember már tud magáról valamit, kétségtelenül többet, mint az analízis előtt. Rájöhet például arra, hogy párkapcsolataiban azért maradt rendszerint vesztes, és a házasságát azért nem tudja megoldani, mert a nőkről torz mintát hurcol a lelkében: nem tud szeretni, nem tudja magát semmiféle gyengéd érzésnek átadni, sőt valójában gyűlöli az élettársát, akire állandóan anyja képét vetíti rá, s úgy védekezik ellene, ahogy valaha az anyja ellen is tette: önimádatba menekül. Ettől a felismeréstől azonban továbbra sem tanul meg szeretni. Nincs mintája hozzá, s ha ezt a szót meghallja, csak annyit jelent számára, mintha a vak embernek a csillagos égről beszélne valaki. Amíg nem nyúl mélyebbre, s nem fedezi föl magában sorsalakító "Mesterét", aki nemcsak ezt, de bármiféle múltból eredő reflexét át tudja írni, amíg nem jön rá arra, hogy neki ezzel az

"anyámnak" nevezett asszonnyal sokkal mélyebb és régebbi drámája van, mint ameddig az emlékezete elér, s legalább valamiféle homályos sejtelme nem alakul ki az anya és gyermeke közötti karmikus kapcsolatról, s egyáltalán nem véletlen, hogy ő ezt a nőt s egy ilyen anyát kapott a sorstól - addig gyógyulásról nem lehet beszélni. Legfeljebb csak arról, hogy a világ helyett, más nők és talán a felesége helyett is mindenért az anyját fogja hibáztatni, sorsáért a felelősséget nem fogja vállalni, s továbbra is éli az áldozat szerepét. Ez az a pont, ahol a legtöbb házasság megfeneklik, mert hogy lehet egy olyan emberrel élni, akit örökösen csak bántanak, aki mindentől állandóan csak sérül, s aki minden helyzetnek csupán áldozata, s kagylóként bezárja magát hamis önimádatába és önsajnálatába? Az ősi lélektannak egyetlen alapvető parancsolata van: "Szükség néktek újjászületni!" Ez azt jelenti, hogy aki csupán biológiai születését és énjét ismeri, az ennek az egy menetre tervezett földi életnek az adok-kapok drámájában benne is marad, mindaddig, amíg föl nem ismeri, hogy létezik itt lelki születés is, mely az embert minden karmikus múltjától szabaddá teszi. Az ilyen fölébredt ember még arra is képes, hogy "vétkes anyját", aki sok szenvedést okozott neki, ne csak megértse, de mindenkinél jobban meg is szeresse. Nem azért, mert jó ember lett, hanem azért, mert újjászületésével kilépett eddigi drámájából, önmagát és az anyját kívülről és felülről is meg tudja nézni - s ekkor már egészen más történetet lát. A jelenlegi pszichológia az Önvalót nem ismeri, az "újjászületésről" nem tud, s ezért minden eszközével arra játszik, hogy a válságba jutott lélek ellentmondásai között - C. G. Jung kifejezését használva - kompromisszumot teremtsen. Fő törekvése nem az, hogy a sérült, közösségből kizuhant embert "felébressze", hanem az, hogy a "normalitás" világába visszavezesse. Abba a világba, amelyről a pszichológus is jól tudja, hogy teljesen abnormális! Ezt a tényt Freud is észrevette, aki lélektani kutatásaiban azért is tanulmányozott elmebetegeket, mert azt mondta: ezek a betegek ott vannak darabokra törve, ahol a normálisok csupán el vannak repedve, s gyógyításuk sem több, mint újra összeállítani a széthullott cserepeket. De sohasem annyira, hogy az eredendő repedések örökre eltűnjenek! Ez az a pont, ahol Freud és Marx elméletei összeérnek: mindketten megállapították, hogy az ember és a társadalom egyaránt beteg. Ez igaz is, a gond csak a megoldással van: mert miközben a marxisták mindezt kívülről eredeztették, s hozzáláttak a társadalom erőszakos megreformálásához, Freud - aki valamivel mélyebbre látott - kompromisszumot keresett, s azt mondta: normálisnak az az ember nevezhető, aki ezekkel a repedésekkel jól-rosszul, de le tudja élni az életét. Itt van a döntő különbség az ősi és a modern lélektan és világfelfogás között! Abban megegyeznek, hogy az emberi lélek és a társadalom között kölcsönhatás van. De abban már nem, hogy ebben a kölcsönhatásban a társadalomé az isteni elsődlegesség, s ezért az emberiség egységes hagyományán alapuló bölcselet senkit sem hajlandó mint korának áldozatát elismerni. Csak aki a felébredés élményét s valódi lényének sorsteremtő hatalmát nem ismeri, gondolhatja azt, hogy bármiféle külső körülménynek ő csupán az áldozata. A modern lélektan - mivel mást nem ismer - a normalitás mércéjének mindig a fennálló társadalmi közfelfogást és

viszonyokat veszi alapul: még akkor is, ha megvan róluk a szomorú véleménye. Azt mondja: "Mivel ebben a silány világban kell leélned az életedet, ennek kell megfelelned, ehhez ügyesen kell alkalmazkodnod! Akármilyen vacak és zavaros, más nincs, számodra nem is lesz soha, s ha nem tudsz benne élni: beteg ember vagy!" A hagyomány mércéje más. A taoista számára a normalitás mércéje: Lao-ce. A keresztény számára: Jézus. Nem a mítizált, emberfeletti lényekre gondolok, hanem az eleven személyekre úgy, ahogy a világban valójában éltek. Sajnos ez a "mérce" mára már eltorzult, mert bálványteremtő hajlamunk s főleg az a ravasz igyekezetünk, hogy a tiszta emberség példáit olyan magasra tegyük, ahová már képtelenség követni őket, az elmúlt évezredek során Jézust elérhetetlen égi eszménnyé tette, s megfeledkezett arról, hogy maga Jézus sohasem engedte, hogy bárki is térdre essen előtte, hogy őt követhetetlen, "emberfeletti" lénynek tartsa. Ellenkezőleg: önmagát az "Ember fiának" nevezte, mindenki számára érvényes mintának, követendő útnak, az emberi lélek és a sors bárki által megvalósítható, eleven példának. Normális az az ember, aki alapvető emberi normák szerint él, s ő ezeket a normákat - szemben korának abnormális, őrületszerű zűrzavarával - az élet minden területén megadta. Hogy csak egyetlen példát említsek: a jézusi szeretet nem valamiféle követhetetlen "eszmény", hanem valamennyiünk jól ismert gyökérélménye, lényünk alapja. Ez bennünk a legmélyebb és a legemberibb - s aki nem tud szeretni, az nem normális ember. Az beteg, torz, sérült lény. Az "embertelen". Ahogy valamennyien azok vagyunk, s ettől az abnormalitástól szenvedünk a legjobban. De térjünk vissza az alapkérdéshez. Jézus a "kiélés-elfojtás" dilemmáját sohasem élte meg! Egy apokrif esszénus irat így jellemzi őt: "Haragjában borzasztó volt, s egyébként gyöngéd pillantású szemében villámok lángoltak... Beszéde érthető és messzireható, különösen, ha szent felháborodás lüktetett benne. Ilyenkor a legjobbak is remegtek előtte." Teljesen mindegy, hogy ennek az iratnak a szerzője látta-e Őt, vagy sem: ha képzelte is, jól képzelte el. Ugyanez a villámtekintetű, ítélő Jézus jelenik meg János Apokalipszisében. Nem szerettem volna ott lenni a zsinagógában, amikor a pénzváltók asztalait felborította - de akkor sem, amikor kihallgatása során egy poroszló arcul csapta, Ő pedig szelíden, minden indulattól mentesen így szólt hozzá: "Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat. Ha meg jól: miért ütsz engem?" Érzed, honnan ered indulata? Érzed, honnan a nyugalma? Belülről és felülről. Halhatatlan Önvalójából. A hagyománynak a "kiélés-elfojtás" kérdéséről a következő véleménye van: 1. Az ember: energiák centruma. Fizikai, lelki és szellemi energiáké, amelyek - amíg e testben élünk - nincsenek külön, sem egymástól, sem a Földtől, sem a kozmosztól. Maga a lélek roppant magas fokú energiaörvény, eleven csillagrendszer, amelyet ugyanaz az erő működtet, mint az egész Univerzumot. 2. Ez az energia, amíg nincs feszültség alatt: semleges. Éppolyan megnyilvánulatlan formában lappang bennünk, mint a lakásban az elektromosság. Amíg nem kapcsolom be, nem is tudom, hogy ott van. Ha bekapcsolom: fölgyullad a villany, pörögni kezd a ventillátor, felbúg a motor, forrni kezd a víz, üvölteni a rádió... Ha már

áram alá került a rendszer, az izzást, a pörgést, a motorbúgást és üvöltést megszűntetni nem lehet - főleg, ha azt sem tudom, hol a kapcsoló. 3. A léleknek két irányító centruma van. Az egyik a testtel s a földi léttel azonosult. Ez a mulandóságban él, önmagának, az anyagvilágot tekinti egyedüli valóságnak. Ez a kígyó-én. A másik: Önvalónk, amely nem azonosította magát a földi léttel, időtlenségben él, önös határai nincsenek, s bölcs szemlélőként figyeli és irányítja a kígyó-én sorsát a világban. Az indulatok természetét az határozza meg, hogy melyik énünk nyúl a kapcsolóhoz, s szabadítja fel a bennünk lappangó energiát. Ha a kígyó-én hozza működésbe a rendszert, úgy ez a semleges őserő átszíneződik az ő tulajdonságaival: önzéssel, mohósággal, félelemmel, sértett hiúsággal és gyilkos indulattal, az "én, én, én, engem, nekem, enyém!" gátlástalan szenvedélyével, önvédelmi reflexével, s főleg tudatlansággal - mert mindjárt a folyamat elején nem veszi észre, hogy az egészet ő indította el! Abban a hiszemben él, hogy mások nyúltak a kapcsolójához, hogy idegen kezek dobtak tűzcsóvát az ő világára. Indulatába vakon és tehetetlenül belezuhan, s fölkavart állapotában észre sem veszi, hogy volt egy olyan pillanat, amikor ő maga döntött úgy, hogy begurul. Ez néha egészen mulatságos helyzeteket szül. Mindannyiunkkal előfordult már, hogy késve sértődtünk meg, s csak a lépcsőházban jött ránk a bosszúvágy s a heves szívdobogás, amikor énünk utólag fölkattintotta a kapcsolót. De még ekkor sem vettük észre, hogy indulatunkat valójában mi indítottuk be, s saját zaklatottságunkért azonnal másokat tettünk felelőssé. Ebben a hamis helyzetben a kiélés éppolyan rossz alternatíva, mint az elfojtás. Ha azonban az ÉN nyúl a kapcsolóhoz, az indulat tiszta lesz, önzetlen és időszerű. Úgy robban bele a világba, mint a villám: termékeny esőt vált ki, füstöt nem hagy maga után, és semmi olyasmit nem eredményez, amiért az ÉN ne vállalna felelősséget. Valahol azt olvastam: "A bölcs ember nyugalma a tett után azonnal helyreáll." Ez nem így van. Valójában még "bölcsnek" sem kell lennünk ahhoz, hogy nyugalmunkat a tett közben se veszítsük el! A jó színész például, ha fölgerjesztett indulatainak örvényében sír, nevet, vagy éppen őrjöng a színpadon, de úgy, hogy szíve hevesen ver s vérnyomása fölszalad: közben hűvös és rebbenetlen szemmel figyeli is magát, uralja s irányítja indulatait, s egy pillanatig sem feledkezik meg arról, hogy miközben lényének az egyik részével tökéletesen beleszédül játékába, a másik részével kimarad belőle, és éberen látja nemcsak önmagát, de azt a hatást is, amelyet a közönségből kivált. Sztanyiszlavszkij, a nagy pedagógus a "Figyelem piros lámpájának" nevezi a színész alkotó Önvalójának ezt az éber és személytelen centrumát. Szerinte a dilettánsokat éppen az jellemzi, hogy vagy nem képesek a szerepet hiteles, valódi indulatokkal átélni, vagy pedig az - és ez a gyakoribb eset -, hogy ÉNjük a fölgerjesztett szenvedélyek hevében kialszik bennük, az érzelmek elborítják őket, és parttalanul sodródnak indulataik áramában. Ez már nem művészet, hanem abnormális pszichikai állapot. "A Mágus sohasem veszhet el varázslatában!" - ez volt Sztanyiszlavszkij parancsolata, aki lélektani rendszerét a keleti jóga-rendszerek hagyományából merítette. De említhetek jóval egyszerűbb példát is. Amikor bokszolni tanultam, fejemet ösztönösen lehajtottam a két kesztyűm közé, erre edzőm állandóan rám kiáltott a sarokból: "Nézz bele a pofonokba, kiskomám!" Ennek a parancsnak nem az volt a lényege, hogy figyeljem az ellenfelemet, hanem az, hogy harc közben meg kell őriznem a

személytelen figyelmem nyugalmát. Akiben ez nem működik, akit félelme vagy agresszivitása oly mértékben elural, hogy nem tud figyelni: jó harcos soha sem lehet. A "piros lámpának" sohasem szabad kialudnia! Nyelvünk is őrzi ezt a titkot. Amikor azt mondjuk, hogy valakinek önuralma van, nem azt jelenti, hogy száz mázsával ül indulatainak robbanásig feszült tartályán, hanem azt, hogy az ÉN uralkodik benne, az dönti el, mikor forrjanak, s mikor ne az indulatai. A sértett kígyó-én impulzusai ebbe a döntésbe nem szólhatnak bele. Amikor azt mondjuk, hogy valaki elvesztette a fejét, azt jelenti, hogy az ÉN beleegyezése nélkül cselekedett. Fejetlenül. Vakon, tudatlanul. A történelmi kereszténységnek - amelyben mai lelki szerkezetünk kialakult - alapvető tévedése volt, hogy nem tudott különbséget tenni a Hatalom és az Uralom között. A "hatalom" a kígyó-én főszava, amelyet nem tud másképp, csakis erőszakkal, elnyomással fönntartani. Az "uralom" az éber ÉN megnyilvánuló akarata a világban, amely soha semmiféle erőszakot nem alkalmaz, már csak azért sem, mert tudja: ha valamit elnyomok, az attól még megvan, legfeljebb el van nyomva, s előbb-utóbb robban. Ha valaki a hagyomány bölcsességét ismerő pszichológus elé viszi a kiélés és az elfojtás problémáját, nem arra tanít, hogyan éld ki, nem is arra, hogyan fojtsd el indulataidat, s főképp nem arra, hogyan ügyeskedj és lavírozz e két látszatmegoldás között, hanem azt mondja: "Eljött az idő, barátom, hogy fölismerd végre: kígyó-éned tehetetlen ezzel a gonddal. Add át a kapcsolót valódi, isteni Lényednek. És akkor szenvedélyeid igazi erővé, termékeny energiává változnak!" Akár a mennyezetig is fölrúghatod a pénzváltók asztalát: sem bűntudatot, sem félelmet nem fogsz érezni utána. Az ÉN uralt cselekedetekre az jellemző, hogy mindig sorsszerűek. Ahogy a kínaiak mondják: "A természettel együtt működik." Mivel látását nem homályosítja el az önzés, nemcsak önmagát, de az egészet is figyelembe veszi, pontosan tudja, mit, mikor kell lépnie, sőt azt is, hogy lépnie kell-e egyáltalán. A Ji Csing az emberiség egyik legősibb beavatási szent könyve életünk minden helyzetére kimondja, hogy milyen az, amikor ebben a külső-belső helyzetben a kígyó-énünk keresi a megoldást, s milyen az, amikor az ÉNünk, a bennünk lakó "Bölcs Bohóc" lép. Nincs ebben semmi misztikus. Hétköznapi életünk teli van éber döntésekkel is, amelyek lelkünk valódi centrumából erednek. Ezeket úgy éljük meg, hogy sem szorongást, sem lelkifurdalást nem érzünk utána. Zaklatott diadalt, hiú örömet sem. Úgy érezzük, hogy amit tettünk, "természetes" volt. Az ilyen tetteknek nincs füstje, s nem kerülnek bele a "kiélés-elfojtás" terméketlen dilemmájába. Kígyó-énünk sem nem hízik, sem nem fogy ilyenkor. Nem gyűjtöttünk sem jó, sem rossz pontokat. Ha utólag felidézzük, úgy emlékszünk, hogy cselekedetünk spontán és magától értetődő volt. A külvilág jutalma vagy büntetése teljesen lényegtelen, mert az ilyen tett magában hordja a jutalmát: hogy megtehettük, az maga a jutalom. Amikor a költő leír egy ihletett sort, amikor valaki az égő gázpalackra rádobja a kabátját, amikor a katona sebesült bajtársát a tűzvonal mögé vonszolja, amikor valaki kimondja az időszerű igazságot, s ledobva magáról kígyó-énjének gyávaságát, erőt szegez az erőszakkal szemben: így működik. Az ÉN nagyszerű cselekedeteinek sok millió emlékét hordozza magában az a háborús, forradalmi nemzedék, amelyhez én is tartozom. Nem véletlen, hogy az öregek büszkén idézik emlékeiket, mert ezek voltak azok a pillanatok, amikor az Én megszólalt bennünk, s

valódivá lettek. Ezek a tettek tiszták voltak, s nem kerültek bele a "kiélés-elfojtás" fullasztó bugyraiba. Az csak utána dúsult föl, amikor visszazuhantak a hétköznapi önérvényesítés világába. Ennek az országnak nagy tragédiája, hogy valódi ÉNje csakis a véres, forradalmi pillanatokban szólal meg, s gyönyörű hangját elnyelik a hétköznapok. Ilyenkor látszik, hogy belül milyen szép ez a nemzet, s hogy ehhez képest milyen hitvány életet él. Nagy feszültségek közepette ugyanis a kígyó-én rémülten félreáll, s átadja hatalmát - a hétköznapok egyhangú menetében azonban rendíthetetlen, s még a jószándékú tanácsot is lesöpri magáról. Ezért vagyok kénytelen sarkított példákat hozni. Az ÉN által uralt helyzetek igen ritkák a hétköznapok világában. Ezekre a rendkívüli türelem a jellemző. Az ÉN, mivel éber és lát, tudja, hogy minden tettének megvan a maga időszerűsége. Tudja, hogy a világban minden dolognak meg kell érnie, s ezért mindig azt lépi, amit az egybeesés nagy törvényei megengednek számára. Ültet, amikor ültetnie kell, locsol, amikor táplálnia kell, s leszedi a gyümölcsöt, amikor az megérett. Tudja, hogy az isteni terv, amely a láthatatlant láthatóvá teszi, nem a kígyó-én mohó elvárásai alapján, hanem a maga természetes ütemében, látszólag cikcakkban működik, s akkor teljesedik be, amikor kishitű énje már lemondott róla. Ezért vár, amikor várnia, hallgat, amikor hallgatnia, visszavonul, amikor visszavonulnia - s lép, amikor lépnie, szól, amikor szólnia, s támad, amikor támadnia kell. Erre nincs szabály, csak a látás, a bölcs felismerés, amely mindig megfejti az ITT és a MOST üzenetét. Néha anyák élik át ezt az "áldott állapotot" a terhességük során, s amikor embert szülnek a világra. Az ösztönös bizonyosság ilyenkor türelmes tervekkel párosul, jól veszik az akadályokat, érlelnek és maguk is érlelődnek, s érzik, hogy nincsenek egyedül. A nő ilyenkor bölccsé válik. Elhalkulnak kicsinyes aggodalmai. A "Jaj, Istenem, mi lesz velünk? Kicsi a lakás, kevés a pénzünk, hogy fogjuk ezt a picit fölnevelni?" hangját fölváltja bennük egy jóval mélyebbről jött üzenet: "Majd csak lesz valahogy!" És a szülésnek bátran, reménytelien nekimennek, mert tudják, hogy az élet nagyobb misztérium, mint a hétköznapi gondok. Messzire látnak ilyenkor, együttműködnek a természettel, a látható és a láthatatlan titkokkal. Sajnos azonban ez a tenger bölcsesség rövid ideig tart, mert ahogy világra jön a pici, s a nőkben visszaáll a kígyó-én hatalma - az anyai önzés -, elhitetik magukkal, hogy ez a kis lény az ő teremtményük, a magántulajdonuk. Ekkor már nem látják meg benne a független lényt, akinek saját jelleme, saját sorsa és saját jövendője van - hanem igyekeznek olyanná formálni őt, ahogy az számukra, az anya számára szimpatikus és örömokozó. Rákényszerítenek egy mintát, egy szerepet, amelyet önzésük és a kordivat diktál. A gyerek a szeretet szabadsága helyett az álszeretet rabságába kerül, hol lázad ez ellen, hol alkalmazkodik, s reménytelen szabadságharca végül a "kiélés-elfojtás" terméketlen drámájába fullad. Mire felnő, ott hordozza magában a megoldhatatlan feszültséget, amelyért természetesen már nemcsak az anyja felelős, hanem a beteg társadalom is, amely a kígyó-én uralma alatt áll. Áldott az az ember, aki olyan anyát kapott a sorstól, aki az ÉN tiszta tekintetével is le tudott nézni rá, s elegendő szeretettel nevelte föl benne a sorsáért felelős, szabad embert! Az ilyen rendíthetetlen harmóniát örökölt, olyan tőkesúlyt,

amelyből az élete hajóját a legnagyobb viharok sem képesek fölborítani. 6. Lássunk egy másik példát. Mondjuk félsz, vagy szorongsz. Nem tudod, mitől. A pszichológus azt mondja: találjuk meg az okát! És visszavezet a gyerekkorodba. Kiderül, az apádtól féltél valaha, mert erőszakos, durva, zsarnoki volt. De nem ez a végső ok, mert ahogy mélyebbre visszanézel, felbukkan az is, hogy szokatlanul "félős csecsemő" voltál. Nem tudtál elaludni, rettegtél minden idegentől, s ha egy ismeretlen arc hajolt az ágyacskád fölé, bömbölni kezdtél, s anyád képtelen volt megnyugtatni. A félelmet tehát hoztad magaddal valahonnan, s egy regressziós hipnózis során kiderül, hogy előző életedet koncentrációs táborban fejezted be, iszonyú gyötrelmek között. Ez az emlék most újra fölbukkan, szembesülsz vele, és végre fölismered, hogy félelmednek nagyon is valós, múltbéli oka van. De ez a "múlt" elmúlt! Vége. Nincs többé. És mégis félsz! Most már tudod, kínoz a múltad, olyan élmények, amelyeken régen túl vagy. Apád sem él már, felnőttél, békésen éldegélsz egy rákospalotai kertes kis házban, s fölismered, hogy nincs félni valód többé, mert amitől titokban rettegtél, régen történt veled, s előző életeddel, valamint gyerekkoroddal együtt elsodorta az idő. Józan eszed kimondja végre: "Nyugodj meg, ez már egy másik sors! Békés, szép élet! Ne tedd tönkre indokolatlan szorongásaiddal, mert már semmi reális alapjuk nincs!" Mégis félsz. Most már tudod, hogy mitől, de ez nem elég, mert a félelem erősebb benned, mint a józan ész, amely ilyesmit is súg néha: "Igen ám, de mi van, ha mindez újra megtörténik velem? A világ nem változott, a gonosz most is ugrásra kész!" Játsszunk tovább! Mondjuk, találkozol egy megbízható asztrológussal, aki azt mondja: "Ne félj, pajtás, látom a jövődet! Soha lágerbe, börtönbe nem kerülsz, emberek nem fognak bántani, sőt segíteni és támogatni fognak, még a kórházban is, ahol majd meghalsz, remélhetőleg nem túlságosan hosszú szívbetegség következtében. Kilyukad a szíved, pajtás, és nem sikerül bestoppolni: ennyi lesz az egész!" Most mi lesz? A látó feloldotta ugyan súlyos traumádat, de máris új traumát adott cserébe: ha hiszel neki, ott az új, ha nem hiszel, marad a régi, s ha ingadozol, még mindig ott a "józan eszed", amely azt súgja: "Akár szívbajban, akár nem, de valahogy meg kell halnom, s az bizonyára szörnyű lesz!" És félsz tovább! Ha elnyomod a félelmedet: szorongsz. S ha szorongsz, megmérgezed nemcsak a saját életedet, de másokét is. Szorongó ember mellett nehéz élni. A megoldatlan válság füstje fullasztóvá teszi a családi életet. Az ilyen ember hallgatag, zárkózott, feszült, nyugtalan, gyanakvó, megközelíthetetlen, gyenge. Esetleg hisztérikus, agresszív vagy impotens: szeretetre és harmóniára mindenesetre képtelen - s ekkor alapvető konfliktusa már nem a félelme lesz, hanem valami egészen más,

hogy megbukik mint férj, mint férfi, mint apa, mint összeférhetetlen kolléga... és sorolhatnám az önmagukat gerjesztő bajokat a végtelenségig. Ördögi kör. Rossz varázslat, amelynek minden helyzetét a megrettent én idézi rád. Hogyan lehet kilépni belőle? A válasz egyszerű - legalább is leírva. Ha megtalálod magadban AZT, AKI NEM FÉL. Ez pedig az Önvalód. Az isteni lélek, aki jelen van benned s mindenkiben. Ő az, aki megoldja gondodat, de jól vigyázz: nem egy pillanat alatt! A Bölcs Bohóc tudja, hogy a lélek hatalmas energia-töltésű vágyképekből, érzés-kozmoszokból, tapasztalat-csírákból, atomerőnél feszültebb emlékgócokból, sugárzó szenvedélyekből, riadalmakból és ősi benyomásokból áll - s amit te "józan eszeddel" szunnyadó emléknek vélsz magadban, az föl nem robbant bomba: óriási dinamikával rendelkező erőcentrum. A lélek átformálásának fizikai analógiája nem a kémia, hanem az alkímia - vagyis az atomrombolás, amelyben a Felsőbbrendű ÉN a neutron szerepét játssza. Ő old és köt, elenged vagy összetart. A mindenben és mindenkiben jelenlévő semleges neutron az, amely a káoszból kozmoszt teremt, s a mindenséget harmóniába hozza. S ez nem kis munka, mert hatalmas erőkről van szó. A "józan ész" ehhez kevés - nem azért, mert nincs igaza, hanem mert nincs hozzá ereje. Lefokozott állapotban van. Puskával vívja háborúját egy atomhatalom ellen. Engem hátulról lőttek le az utcán, s több mint tíz év szívós munkájába került, hogy egy-egy dörrenésre vagy kipukkadt autógumira ne fusson végig rajtam az iszonyat. Hiába tudtam, hogy megtörtént, hiába tudtam, hogy nem fog újra megtörténni - mégis! Bölcs Bohócom nem feledtetni akarta, hanem éppen ellenkezőleg újra és újra átélette velem az iszonyatot: belevitt, megpróbált, rávett arra, hogy "nézzek bele a pofonba", idézzem föl, vállaljam újra, bármikor. Meggyőzött arról: ha velem van, nincs félni valóm. Ma már ágyút is elsüthetnek mellettem, s pár esztendővel ezelőtt, amikor hatalmas csattanással belém szaladt egy autó, olyan nyugodt maradt a szívem, mintha nem is velem történt volna. Kimásztam a roncsok alól, véresen odamentem a sértetlen, szegény asszonyhoz, aki belémjött, s fehér arccal remegett, mint a kocsonya, s azt mondtam neki, nem is én, hanem a Bohócom, aki derűsen megszólalt: - "Most már megtörtént! Túl vagyunk rajta, kezit csókolom, ne tessék félni!... Jöjjön, megiszunk valamit, amíg kijön a rendőrség!" Kívül dúlt voltam - belül nyugodt és derűs. A Bölcs Bohóc nevetett bennem, mert látta, hogy véres képemtől az asszony még jobban megriad. De ez csak egy villanás volt. Számos területe van még az életemnek, amely korántsem ilyen megoldott. Egy bizonyos. A megoldás kulcsa lényünk valódi centrumában van. Amíg nem tudsz róla: garantáltan félni fogsz. S forogsz tovább az ördögi körben. Rossz közérzeteden az sem változtat sokat, ha idővel beletanulsz ebbe a forgásba, szinte "természetessé" válik, sőt időnként, hogy megszabadulj ettől a sötét, kellemetlen érzéstől, félelmedet kifordítod magadból, mint a szorult helyzetéből támadó, rettegő kutya, agresszívvé válsz, és félelemben tartod a környezetedet. Öröm nélkül még a pokolban sem lehet élni, s a félelem poklának

is megvannak a maga perverz örömei. Gyönyörűséggel tölt el, hogy már nemcsak te félsz, de tőled is félnek. Elhiteted magaddal, hogy félelmetes vagy. És a világ ha gyenge és gyáva - visszaigazol. Ekkor már gondolhatsz arra nem is alaptalanul - , hogy "Lám, erős és hatalmas vagyok! Nekem nincs félnivalóm, hiszen tőlem fél mindenki!". Ebben az érzésben kéjes örömet lelsz, és persze rengeteg ellenséget, mert ha félelmed eddig csak benned működött és irracionális volt, most már alapos okod lesz rá, hiszen rettegni senki sem szeret, s az első adandó alkalommal visszatámad. Így azután a félelmében agresszívvé vált ember egyre jobban fél, s ettől - nem tehet mást - még félelmetesebb lesz. Mindenki az ellensége, senkiben sem bízik, s ha ezt a sötét játékát tökéletes taktikával űzi, csakis arra vigyáz, hogy mások előbb féljenek tőle, mint ő másoktól. Mindig elsőnek lép, állandó rettegésben tartja a környezetét, saját pokláért válogatás nélkül büntet mindenkit - miközben nincs egy nyugodt éjszakája, és minden emberben ellenséget lát. Íme, néhány lényeges vonás a sztálini lélektan belső arculatából. A kommunizmus csak maszk rajta. Bárhol, bármilyen "fedő-eszme" égisze alatt létrejöhet, ahol az embereket az ősfélelem motiválja. Ketten kellenek hozzá: egy nagy Félő - aki előre menekül, s bosszút akar állni az életen -, és egy közösség, amelyet eredendően szolgalelkűségre neveltek, s amely a látható vagy a láthatatlan Istent mindig úgy élte meg, hogy az nem benne, hanem fölötte van, s tőle félnie kell. Sztálin a félelem zsenije volt. Meg tudta teremteni maga körül az imádattal vegyes rettegés légmentes atmoszféráját, amelyben senki sem érezhette magát biztonságban. Finom érzékkel, emberismerettel és "okossággal" gyűjtötte maga köré azokat, akik még nála is jobban féltek. Olyannyira, hogy már vakmerők sem mertek lenni: még akkor sem haraptak vissza, ha kiirtotta a családjukat vagy akár őket, magukat is. A bálványimádókat kettős erő manipulálja: az imádat és a rettegés. Ezek egymást növelő, vak tendenciák, s ha baj van, a rettegő ember sohasem önmagához, hanem az imádathoz vagy az imádat tárgyához menekül. Az ilyen Félelmetes Félő hatalma akkor szűnik meg, amikor találkozik olyanokkal, akik nem félnek tőle. Szomorú tény, de Sztálin életében ilyesmi nem fordult elő. Ennek oka a sok évszázados, bizánci eredetű orosz vallásos hagyományban keresendő, amely a mindenkori cárra úgy tekintett, mint Isten földi megszemélyesítőjére. A sztálini rendszer erre a minden egyéni felelősséget és szabadságot nélkülöző, rettegő imádatra épült. A lélektan oldaláról nézve két ponton kezdett omladozni. Az egyik: Sztálin halála volt. Senki sem akadt utána, aki a félelem birodalmát ilyen tökéletesen működtetni tudta volna. Napvilágra kerültek a riasztó tények, s Hruscsov, aki maga is az elmúlt rendszer megalázott, szorongó kiskirálya volt - csak későn vette észre, hogy félelem nélkül ez a birodalom nem irányítható. A másik pont az 1956-os magyar szabadságharc volt. Ekkor derült ki először, hogy ez a félelmetes masztodon nemcsak hazug - de gyenge is. Lehullott róla az álarc, a vakhitek napok alatt összeomlottak. A kommunizmusról kiderült a fájdalmas igazság: nem világmegváltó eszme, hanem brutális célok szolgálatába állított fedőelmélet. Néhány bátor fölkelő, félelmet nem ismerő kiskatona s Molotov-koktéllal harcoló kiskölyök, ha legyőzni nem is tudta, de olyan tüskét szúrt a szörnyeteg talpába, hogy az, mint léket kapott gumielefánt, innen kezdve csak fogyott és gyűrődött, amíg végül alakját vesztve elterült a földön, és semmivé vált. Ugyanígy működik ez a világtörténelmi képlet kicsiben is.

Fölkeresett egy asszony, aki elmondta: nem tud a férjével élni, mert az állandó félelemben tartja. Gyakran brutális vele, üti-veri, de válni nem hajlandó, s ha el akar menekülni tőle nyolc éves gyerekével, az ura azt üvölti: "Ha elhagysz: megöllek!" Sajnos nem ritka eset ez manapság. Nehéz sorshelyzet. Átvilágítani nem tudom, mert ahhoz ismernem kéne a férjet is ő azonban az ilyen találkozásra nemcsak hogy nem jön el, de látatlanban gyűlöl mindenkit, akinél a felesége menedéket keres. Így csak az asszonyról tudom megítélni a dolgot, aki elmondja a félelem lélektanának minden ismerős fordulatát: "Régen nem volt ilyen... Rendes ember volt... Csak az utóbbi években változott meg... Néha még ma is nagyon kedves tud lenni... Az ágyban is jó vele... Csak ha iszik, akkor jön a baj... mindent összetör... megver... fenyeget... Most már a gyerek előtt is... Szegénykém könyörög: Mama, menjünk el innen!... Nem tudom, mit tegyek!... Hiába magyarázom neki, váljunk el, ez az élet így neki sem jó!... Egyik pillanatban beleegyezik, de a másikban, amikor tényleg lépni akarok, azt mondja: megöl, és agyonveri az ügyvédet is!... Ráadásul nem tudnék hová menni... Pénzem sincs... A szüleimhez nem merek visszamenni, mert öregek már, s félek, hogy bajba sodrom őket is... Miért ver az Isten engem, tessék mondani?... Mi rosszat csináltam én?... Miért érdemlem én ezt? Soha senkit még csak gondolatban sem bántottam!... Mit tegyek? Mondja meg: mit tegyek?!..." Most jön a gond. Mert csakis egyetlen tanácsot adhatok neki: - NE FÉLJEN AZ URÁTÓL! Ez nem azt jelenti, hogy ne legyen óvatos vagy körültekintő, csak azt, hogy ne féljen tőle, mert férje éppen a félelmére játszik, s addig van hatalma felette, amíg félelemben tartja. S ebben megrokkan mindenki. A gyereke, a szülei, s ő maga is. Valakinek vállalkoznia kell arra, hogy az ilyen elmérgesedett sorshelyzetet - bármilyen veszedelmes is - kiszúrja, mint a "gumielefántot". Ha ez nem történik meg, a történet minden szereplője tönkremegy. Szándékosan hozok ilyen túlfeszített példát, mert itt sarkul ki legélesebben a kérdés, amelyről beszélek: az ÉN-élmény, vagy a hiánya. Az "inkább tűrni a jelen Gonoszt, mint ismeretlen veszélyek elé sietni" hamleti helyzete olyan élethez vezet, amelyet nem érdemes már végigélni. Túlzottan sötét. Túl embertelen és iszonyú. Igen ám, de mit tegyen az, aki fél? Hogyan váljon a félő nem félővé? Józan eszével hiába látja be az ember, hogy félelme nem old meg semmit, sőt még nagyobb veszedelmet idéz rá: mégis fél. Íme a nagy kérdés, amely előtt mindannyian megtorpanunk. Simon Péternek maga Jézus Krisztus mondta, hogy ne féljen - mégis félt, olyannyira, hogy a bajban háromszor elárulta őt. A tudás nem elég. Csakis a megvalósulás. S e kettő között nem egyenes út, hanem szakadék tátong, s akiknek sikerült átugraniuk, visszanézve mind azt mondták, hogy amit odáig tudásnak véltek, nem is volt igazi tudás! Ez az asszony vallásos, hívő embernek vélte magát. Azt kérdezte: Miért mindig a jókat bántják? Miért van az, hogy ezek az erőszakos, szörnyű emberek mindig azokat bántják, akik jók és gyengék és szelídek? Miért tűri az Isten ezt az igazságtalanságot?... Maga azt írta a könyvében, hogy meg kell értenünk szenvedéseink okát!... Miért szenvedek én? Miért mérte

rám Isten ezt a sorsot?... Van ennek valami értelme?... Valami "karmám" talán, amelyet le kell dolgoznom ezzel az emberrel? Én pedig azt kérdeztem: - Honnan tudja, hogy maga jó ember? Én?! - mondta remegve, s könnybe lábadt a szeme. - Soha senkinek nem ártottam!... Főként a férjemnek nem! Mindent megtettem, amit kért!... Még többet is, higgye el, hogy békességem legyen... Meg a gyerek miatt is... tűrtem a végtelenségig! - És gondolja, hogy ez a jóság? Hát mi lenne más?... Ez is kevés?... Hagyjam, hogy megöljön, vagy akasszam föl magam? Ez már a kétségbeesés hangja volt, s ahogy ránéztem, rájöttem, hogy én ennek az asszonynak semmit sem mondhatok! Nem miatta hanem magam miatt. Hiszen én is különféle félelmekkel és szorongásokkal küszködöm! Magam is "jóságnak" vélem a gyengeségeimet! Sőt néha még valamiféle "krisztusi erénynek" is! Az ember soha ne adjon másoknak olyan problémához tanácsot, amelyet önmaga sem tud megoldani. Beleképzeltem magam ennek a szegény asszonynak a helyébe, s elgondoltam, mi lenne, ha most otthagynám békés íróasztalomat, a biztonságomat, a jó házasságomat, a naponta keserves igyekezettel összeeszkábált harmóniámat, s én mennék vissza helyette az ő poklába... s azonnal elfogott a félelem. Kígyó-énem azt súgta: "De jó, hogy ez az ő sorsa, és nem az enyém!" A Bölcs Bohóc meg harsányan kacagott bennem, s azt mondta: "No látod, pajtás: ez az igazság! Hallgass csak szépen, fogd be a szád!... Bármit is szólnál, csak képmutatás lenne! Papolás, üres fecsegés!... Bölcs az, aki már minden sorsot kibír!... Amíg nem tudnád kibírni ennek a szerencsétlen asszonynak a sorsát: tanácsot se adj neki! Úgysem venné semmi hasznát!... Ahogy te sem veszed az Én tanácsaimnak, hiába szónoklok néked évek óta!... Pedig Én nem félek, kibírnám a te sorsodat is!... MEG KELL ÉRNI, PÉTER, EZ AZ IGAZSÁG!... Neked is - néki is!... Minden probléma akkor hullik le rólunk, ha MEGÉRTÜNK RÁ!... Nézz rá erre a nőre!... Nézd meg a riadt, könnyes szemét: teli van konok gyávasággal, fojtott gyűlölettel, agresszióval!... Én hallom az imáit is!... Azért imádkozik hogy haljon meg a férje!... Hogy az Isten oldja meg helyette azt a drámát - bármilyen könyörtelenül is - amit ő a maga emberségével képtelen megoldani!... Mert éretlen még!... Ahogy te is az vagy!... Mindketten Jó emberek vagytok!... Ez az én bajom veletek, s néktek, magatokkal is!" Évek teltek el azóta, és sokat tűnődtem a Bölcs Bohóc szavain. Bizonyára érlelődtem is, s most talán már elmondhatom, hogy mire jutottam. Mint minden, ez is az alapokról indul, s ezért arra kérlek, kövesd türelemmel a gondolataimat, mert nem érthetjük meg soha a bonyolult felépítményt, ha az alapokkal nem vagyunk tisztában. Isten világa egy kör, amelynek egyetlen középpontja van. A Teremtés akkor indul, amikor ez a középpont kivetül önmagából, s egy másik látszat-centrumot teremt. Ez már nem kör, hanem ellipszis, melynek két gyújtópontja van. Ilyen ellipszis a mi bibliai Édenkertünk, valamennyiünk lelkének szimbolikus térképe is. Ebben a kertben két fa áll. Az egyik pozitív, valóságos és örök, mert az az Élet centruma. Ez az Élet Fája. A másik negatív, árnyékszerű s minden, amit terem, mulandó. Ez a Jó és Rossz Tudásának a Fája. Létünk e két centrum körül kering. Nemcsak a miénk, de még a naprendszereké is, amelyek nem ismerik a tökéletes kört, csak az ellipszist.

A szimbolikus történet azt az alapvető igazságot rejti magában, hogy aki föllázad az Élet egysége ellen, s lényének centrumát a "Tudás Fájába" helyezi, az kiűzetik a Paradicsomból ("para-desha" - Isten országát jelenti!), s ezzel elindul a tapasztalások hosszú-hosszú útján. Ez az út a lét és a halál, a valóság és a látszat, a jó és a rossz, az öröm és a szenvedés állandó ingamozgásain át vezet. Ezen az úton a lélek kikerül az örökkévalóságból, sűrű anyagba zuhan, ahol minden, ami létrejön, állandóan szétesik. Így aztán kénytelen önmagát örökösen újra és újra megteremteni, új szerepeket, sorsokat formálni magának, amíg kiéli minden vágyát, szenvedélyét, szembesül velük. Amit végső soron felismer és megtapasztal, az nem a jó és a rossz közötti különbség, hanem az, hogy az Élet mindent és mindenkit átölelő szeretet-egységén kívül csak vegetálni lehet, de a szó valódi értelmében Létezni: soha. A Létezésen kívül minden érzésünk és gondolatunk kettős. Kivéve egyet: a félelemét. Az örökös szenvedés és elmúlás árnyékában ugyanis nem lehet nem félni! Az Élet Fájának tövében ott ül a mi halhatatlan, isteni eredetű ÉNünk. A Tudás Fájánál pedig a mi józan ésszel gondolkodó, minden egyes életciklusra megteremtett és széthulló kígyó-énünk. A kígyó-én az ellentétek világában él. Azt hirdeti: én vagy ő. Férfi vagy nő. Nyerés vagy vesztés. Jó vagy rossz. Bármennyire is töri a fejét, bármennyire is "tudatos", azt, hogy ez a sok Kettő mind Egy: képtelen felfogni. Egyszerűen azért, mert az egységlátásból - ami az éberség, a tisztánlátás -, és az egységérzésből - ami a szeretet - kiesett, többé nem képes egyszerre két irányba nézni. Arra a felismerésre pedig, hogy ez az egységlátó és egységérző ÉN ott él benne, végképp nem tud eljutni, bármennyire keresi és kutatja, a saját Fáját képtelen elereszteni. Nem is tudhatja addig, amíg mindent meg nem tapasztalt; amíg lappangó szenvedélyei ide kötik egyszóval, amíg meg nem érett rá. Ez az értelme annak a jelképnek, hogy Isten kerubokkal őrizteti az országát. Így aztán valamennyien úgy vagyunk, mint a viccbeli részeg: keresi az óráját a fa körül, s mikor azt mondják neki: "Hiszen nem is itt vesztetted el!" - azt feleli: "Tudom, de itt van világos. Így van ez minden emberi tudással. Határt szab annak a kígyó-én. Bármilyen okos, bármilyen logikus, művelt vagy intelligens. Vagy ide néz, vagy oda - de az egészet nem látja egyben és felülről. Ezért aztán sohasem tudja lenyelni a békát, sőt felháborítónak tartja, hogy "Isten napja egyformán süt jókra és rosszakra." A Sátán gondolatával sem tud mit kezdeni, mert vagy azt tartja, hogy mindent Isten teremtett - s akkor a Sátánt is -, vagy pedig azt, hogy a Sátánt valaki más teremtette, de akkor két Isten van, ami lehetetlen. Van egy jó és egy rossz Isten? Ez nem elvont kérdés, hiszen annyi gonoszságot tapasztalunk manapság a világban, amit már képtelenek vagyunk megérteni és elfogadni. Valamennyien ettünk a Tudás Fájának gyümölcséből. S ezért a legnagyobb tévedésünk azt hinni, hogy a mi feladatunk választani a Jó és a Rossz között. Pedig ha értenénk a szimbólumot, fölismernénk, hogy abban a bizonyos "almában", amelyet megettünk, nemcsak a rossz, hanem a jó tudása is benne volt, és a mi feladatunk nem az, hogy válogassunk az almák között, hanem hogy a valódi Fához visszataláljunk. A Tudás Fáján semmi sem valódi.

A jó sem! És az isteni parancsolat nem az volt, hogy "Válassz a jó és rossz között!", hanem az, hogy: "Eléd helyeztem az életet és a halált: válaszd az Életet!" Az Élet: a teljesség. Jóval túl van a kígyó-én által fölfogható jó és rossz fogalmán. A moralizálás, a jó és rossz közötti emberi mérlegelés még soha nem vezetett célhoz. Csak zűrzavart szült. Ha valaki így mérlegel, el kell tűnődnie: miért engedi Isten ezt a sok iszonyatot a világban? Miért van az, hogy amikor Mózes lehozta a kőtáblát a "Ne ölj!" szigorú törvényével, azonnal parancsot adott a levitáknak, hogy lelkifurdalás nélkül mészárolják le a bálvány-imádókat? S amikor megtették, miért tüntette ki őket, mint az isteni akarat végrehajtóit? El kell tűnődnie, hogy mennyire "jó" az az általa elképzelt Isten, aki koncul dobta egyszülött fiát a gonoszok elé, mégpedig olyan kimódoltan, hogy Jézus szavai szerint - még Pilátusnak is ő adott hatalmat a gyilkossághoz. Mi szüksége volt ilyen rémdrámára egy olyan világban, amelyet ő teremtett? S ha spiritualista vagy, s azt mondod: mindez a szellembukás következménye, még mindig ott a kérdés: miért teremtett Isten a saját lelkéből olyan szellemeket, akik elbukhattak? Ennyire nem ismerte volna a saját gyermekeit? Vagy ha ismerte is, még a földi gyermek is örökli az apja természetét. Miféle lélekből örököltük a lázadás, az önzés és a szeretetlenség szellemét? Kinek a teremtményei vagyunk, ha szabadságunk csak arra jó, hogy ellene forduljunk, s minél messzebb meneküljünk tőle? Szülhet a jó rosszat? A béke lázadást? A szeretet gyűlöletet? A kígyó-én szintjén ezekre a kérdésekre nincs felelet. A valóság ugyanis jón, rosszon túl van. A jó és a rossz között csak a farizeusok ingáznak, s követőik szerint a jó magaviselettel a Mennybe lehet jutni, s a rosszal a Pokolba. Jézust például rossznak tartották, mert megszegte a mózesi törvényeket, "Istennek" vélte önmagát, s bajba sodorta az amúgyis nehéz körülmények között élő zsidó közösséget. Feldúlta a hagyományokat, az ősi morált, a zsidóság évezredeken át épített egységét, s mint kiderült: az egész világot. Ma is kevesen értik, hogy a jézusi kérdés alapvetően más: nem azt kérdi: jót, vagy rosszat cselekszel-e, hanem azt, hogy ki cselekszik benned? A kígyó-én viselkedése - hiába tartod be betű szerint a Tóra parancsolatait: a szombatot, a kézmosást, a rendszeres imádkozást, az adományok osztását - nyomán a "jó" soha nem lesz egyéb, mint képmutatás, mert hiányzik belőle a felébredt lélek tisztánlátása. Ha pedig valaki fölébred, és az isteni Én működni kezd benne, gyakran tesz olyasmit, ami ütközésbe kerül a fennálló világ-renddel. Az emberiség történelme során, ha csak valakiben pislákolni kezdett a Lélek fénye: azonnal üldözötté, közellenséggé vált, főképp az erkölcs miatt - a jó és a rossz szűken értelmezett emberi kategóriái miatt. És ezek sohasem lehetnek mások, csakis emberi - tehát mulandó, nem örök - kategóriák, mert nem az Élet, hanem a Tudás fájáról valók. Ha valaki kilép belőlük, léphet lefelé vagy fölfelé is - ez a jelképes értelme annak, hogy Jézust két köztörvényes bűnözővel együtt feszítették meg; de még itt is kiderül az, hogy az egyik lator közelebb állt a "Mennyek országához", mint azok a tiszta kezű főpapok, akik az erkölcs nevében halálra ítélték őt. Minden mesteri szó és tanítás egyet akar: ébreszteni.

Azt mondja: "Választásod csak egy van! És ez a két Fa között történik!" Vagy ÉNünket választjuk - ez maga a teljesség, az igazság és az élet -, vagy a kígyó-énünket, s akkor marad a félelem s a józan "tudásunkra" támaszkodó téves ítélkezés. Így van ez a legkisebb problémánkkal is! Nem elég tudni valamit. A centrumot kell áthelyezni. És most térek vissza a példához. Azt a kétségbeesett asszonyt, bár roppant nehéz, de el lehet vezetni odáig, hogy belássa: tragikus helyzetének nemcsak áldozata, de felelőse is! Meg lehet értetni vele, hogy egy talpraesett, erős nővel ilyesmi nem fordulhat elő, mert a durvaság első megnyilvánuló pillanatában vagy térdre kényszeríti az urát, vagy azonnal faképnél hagyja. Vállalva minden kockázatot. Egy asszony, akinek önérzete van, sohasem adja át magát ilyen megalázó helyzetnek, mert emberi méltósága fontosabb neki bármiféle biztonságnál, testi örömnél, fonákul értelmezett "szerelemnél." Meg lehet értetni vele, de ez még kevés. Az önérzet is lehet csalóka - hiszen lehet a kígyó-én büszkesége is. Láttam már működő házasságot, ahol a férj durva volt, sőt, ha elszabadultak indulatai, meg is ütötte a nejét. Vannak karmikus kapcsolatok, amelyekben a sors olyanokat köt össze, akiknek más a vérmérsékletük, a természetük, sőt lelki fejlettségük színvonala is. De valahol a mélyben, a zavaros, boldogtalan felszín alatt valami titkos egységtudat, szeretet, vagy összetartozás érzés mégis működik! Ezt vétek megbontani! Ezért mondtam, hogy a férj nélkül nem tudok véleményt alkotni. Ha látom - nem a magam, hanem a Bölcs Bohóc szemével - nem azt nézem, hogy a férj durva, és az asszony fél; azt kell néznem, hogy összetartozik-e ez a két ember? Ezt az összetartozást nem az dönti el, hogy miféle veszedelmes drámákat élnek át, nem is a templomi örök hűség Isten előtt hanem az, hogy minden viszály ellenére a fejlettebb, érzékenyebb lélek felemeli-e boldogtalan, elvadult társát, avagy az húzza le őt a saját poklának színvonalára. Ha utóbbi: azonnal válni kell. Ha az előbbi: maradni, s vállalni minden keserves áldozatot. Ez az Én morálja. Semmi köze félelemhez, brutalitáshoz, bármiféle társadalmi vagy vallásos előíráshoz. Minden út "erkölcsös", amelyik fölfelé vezet. S "erkölcstelen", ha a mélységbe visz. Attól tartok, hogy ennél az asszonynál az utóbbi volt a helyzet. Már azt sem értette, hogy a félelem légkörét két "vétek" idézi elő: az agresszív erőszak és a gyengeség. S e két vétek egyforma súlyú, akkor is, ha az egyik látszólag a "győztes", a másik a "vesztes" oldalon áll. Aki önérzet helyett folyamatos önsajnálattal palástolja gyáva, kiszolgáltatott helyzetét, akörül az élet megromlik és tarthatatlanná válik. És sajnos veszélyessé is, mert ha valaki a tüzet nem oltja el idejében, számolhat vele, hogy lángba borul körülötte az erdő. És ez még nem minden. Ha mélyebbre nézünk, kérdések sora merül föl. Mitől fajult el ez az ügy idáig? Két eset lehetséges. Vagy eleve vakon ment bele az asszony a kapcsolatba, s fogalma sem volt, valójában ki ez az ember - vagy pedig ő rontotta el. Az első helyzetben meg kell vizsgálni, miféle hamis nézőpontot hurcol magával ez a nő, aki még azt az embert sem látja, akit állítólag valamikor szeretett! Aki szeret, az ismer is! A szeretet, ha valódi, s nem testi vágy, illúzió, másokra

kivetített önimádat, vagy éppenséggel érzelmi mázzal leöntött érdek: látóvá teszi az embert!... Ha szeretek valakit, megismerem! Talán ez a nő nem is tud szeretni? Lehet, hogy a férjéből éppen ez váltja ki az indulatokat? Egy kő mellett él, amit képtelen megrepeszteni? Ha ez így van, akkor nem "brutális állat", hanem egy kétségbeesett férfi, lelkében, érzéseiben jóval gazdagabb, mint ez a nő. Szeretni tud, még akkor is, ha viszonzatlan érzelme kétségbeesetté, alkoholistává, elvadulttá teszi. És akkor ez az asszony nem gyenge, hanem nagyon is kemény páncélban élő lény, aki még a mártír szerepét is szívesebben eljátssza, nehogy önzésének burka megrepedjen, s nyitnia kelljen a férje felé. Ebben az esetben nem a félelem a valódi problémája hanem az, hogy képtelen szeretni. Ha pedig ő rontotta el... Kérdés, hogy mivel? Mivel lehet elrontani egy kapcsolatot, amelynek valaha szeretet volt az alapja? Sok mindennel. Hűtlenséggel, csalással, önzéssel. Esetleg azzal, hogy megvonta férjétől a szeretetét, s a gyermekére vetítette. Talán megunta az urát, vagy elhidegült tőle. De amire leginkább gyanakszom: megrémült, hogy nehéz természetű, kétségbeesett, boldogtalan embert vállalt, akivel az élet nehéz, s ahelyett, hogy megvívná vele a drámáját, a könnyebb utat választja, a menekülést. Életem legnagyobb szerelmi drámáját a barátaimnál láttam, akik halálra gyötörték, ütötték-verték egymást, a férfi alkoholista idegbeteg lett, időnként zárt osztályra vitték - a nő mégis kitartott mellette, mert szerette. Életük egy Shakespeare-dráma volt: repültek és zuhantak, összetapadtak és szétváltak, de sohasem végérvényesen, mert mindketten tudták, hogy összetartoznak. A legvadabb örvények közepette is. Ez a nő is félt. Nem alaptalanul. A férfi néha rátérdelt az ágyban és fojtogatta. Néha meg letérdelt előtte és sírt. De ez az asszony nem volt gyenge. Sokszor visszatámadt, mint egy nősténytigris. Gyakran volt odaadó és gyengéd. Bölcsen, kétségbeesetten, vadul és szelíden, de halálig kitartott mellette, mert tudta, hogy ez az ő embere! Nos, ez a lényeg. Ha a Bölcs Bohóctól tanácsot kérsz, nem azt nézi, mi a kellemes, hanem azt, hogy mi a sorsod! Minden élet egy vállalkozás. A sors ott bukkan föl, ahol az élet problematikussá válik. Megoldása pedig azért nehéz, mert az ember nem hoz magával kész mintákat, munka közben kell fölfedeznie magában azokat az új erőket és lehetőségeket, amelyekkel a helyzetét megoldja. Minden élet új kaland. Egy olyan külső-belső őserdő meghódítása és megművelése, amelyet most fedeztünk föl először. Eddig nem ismertük. Maga a probléma is azért bukkant föl, mert még tudatlan és tapasztalatlan lélekrészünk magára idézte. Belevont bennünket egy történetbe, amelynek nem ismertük a végét. Nem tudtuk, hogy ez a kaland milyen következményekkel jár. Most majd megtudjuk. És többek leszünk tőle. Gazdagabbak, tapasztaltabbak, érettebbek. Sötét lélekrészünk felfényesedik általa. Ezen a ponton kissé "megvilágosodunk". Ez életünk minden örömének és főleg szenvedésének értelme. De csak akkor találjuk meg, ha nem menekülünk ki belőle. Ha magunkra vesszük, vállaljuk - és megoldjuk. Mindezzel nem azt akarom sugallni, hogy a példabéli asszonynak maradnia kell. Csupán azt, hogy akár megy, akár marad: menekülőben van. Nem a férje - önmaga elől menekül.

Valami nagy tisztázatlanságot, vakságot hurcol magában, s bárhová megy, viszi magával. Mindaddig, amíg a szembesülést nem vállalja. A valódi léleklátó nem azt nézi, mi az ember számára a kellemes, hanem azt, hogy mi az üdvös. 7. Valaha a szembesülést katarzisnak hívták. Azért mondom, hogy valaha, mert a mai ember, s a mai lélektan bár nem ismeri be - valójában nem hisz benne. A katarzis értelmét csakis az ismeri, aki hiszi, hogy életünknek van valami magasabb rendű célja: a kiteljesedés. Többé kell válnunk, ki kell fényesednünk, meg kell tisztulnunk, mert lakik bennünk valami múlhatatlan, s annak fejlődnie, érnie, gazdagodnia kell, hogy valóságos állapotát, isteni tökéletességét megszerezze. Aki erről nem tud, a földi életben csak egyszeri, múló kalandot lát, az nem megtisztulásra, hanem megúszásra játszik, s minden igyekezetével azon lesz, hogy szenvedéseitől, a céltalan és értelmetlen botrányoktól minél előbb megszabaduljon. A keresztjét nem hordozni akarja, hanem kibújni alóla. Így aztán a szembesüléstől is viszolyog, mert az roppant kellemetlen, s csak igen nagy szenvedések árán megszerezhető élmény. A mai ember tudománya és művészete - tisztelet a kivételnek - nem ismeri ezt az élményt. Ezért a múlt egyik legnagyobb léleklátójához, William Shakespeare-hez fordultam. Róla már beszéltem egyszer a Lomb és gyökér című könyvemben. Ő hozta át az ősi görög beavatási szertartások emlékét az újkori kultúrába. Darabjai - ezt mindenki érzi - jóval többek, mint színpadi művek: a lélek megtisztulásának, vagy elbukásának örök misztériumáról szólnak. Shakespeare szerint vannak közöttünk olyanok, akikben a pokolnak van feneke, s vannak olyanok, akikben nincsen. Más szóval. vannak, akik képesek a katarzisra, s vannak, akik nem. Hogy miért van ez így, arról nem beszél, de hogy így van, az tény: életünket manapság a katarzisra való képtelenség határozza meg. Ezért azután Jágót vagy III. Richárdot sokkal ismerősebb, "modernebb" figurának látjuk, mint Otellót vagy Lear királyt egyszerűen azért, mert hasonlít hozzánk. S ha már magunkban nem fedeztük föl, kívülről mindenesetre látjuk, ha máshol nem, a televízió képernyőjén, hogy az emberek a legnagyobb gaztetteket a legkisebb lelkifurdalás nélkül követik el. "Lehetséges ilyesmi?!" - kiáltunk döbbenten, miközben megfeledkezünk a saját igyekezetünkről, hogy szembesüléseinket elkerüljük s a lelkifurdalás hangját elfojtsuk magunkban. Nézzük tehát, hogyan működnek azok a ódivatú hősök, akik átélik a katarzis élményét. Ott van például Macbeth története. Macbeth fél, éppúgy gyengének érzi magát, mint az előbbi férjes asszony. Ez azonban más fajta félelem: hatalomra vágyik, s érzi, hogy az csak iszonyú és véres áron lehet az övé. Nem mer lépni. Keze a gyilkos tett előtt remeg, mint egy riadt gyermeké, akinek életében először kell levágnia a csirkét. A felesége taszítja tovább az útján, aki elvetemült, gátlástalan, s akinek minden áron a hatalom kell. A markába szorítja az ura rettegő, puha szívét, s megtéteti véle mindazt a szörnyűséget, amelyet Macbeth egyedül nem tudna megtenni.

Egyre véresebb és aljasabb tettekbe sodorja. Macbeth gyengeségében és félelmében többszörös gyilkos, félelmében király, önmaga előtt is szörnyeteg lesz, majd végül oly mértékben bemocskolódik, s oly mértékben "összeféli" magát, hogy elege lesz az egészből. Már-már a téboly határára kerül, ahol is néhány pillanatra látóvá válik: megpillantja a másik, a valóságos dimenzióban áldozatainak szellemét, akiktől nem bír szabadulni. Felismeri, hogy van egy magasabb világ, ahol minden él, amiről azt hitte, hogy elpusztítható: ott van mindenki, akit megölt, valamennyi tettének eleven emléke, s főleg a lelkifurdalás iszonyú érzése, amelyet semmiféle halál nem képes megszüntetni. Akkor különös dolog történik. Ha ezt a történetet egy naiv moralista írta volna, úgy Macbeth ebben a pillanatban "jó emberré" válna. Otthagyná vérrel szerzett királyságát, s elmenne vezeklő szerzetesnek. Shakespeare azonban nem moralista, hanem Mester. Ezért tovább hajszolja hősét, aki innen kezdve nem hajlandó a félelemtől s önmagától rettegni. S mint amikor túl nagy feszültséget kap az elektromos hálózat, és kivágja a biztosítékot: Macbeth kígyó-énje rövidzárlatot kap, nem működik tovább. Eljutott a Pokol fenekére, ahonnan nincs tovább. Ez a katarzis. S ő, aki rettegett a tettek előtt, rémülten és iszonyodva ölt, mint egy gyáva mészáros - hirtelen így beszél: "A félelem ízét már alig érzem: Valamikor érzékeim vacogtak Egy éji hangra, és egy szörnyű hírtől Minden hajam égnek állt s reszketett, Mintha élne: jóllaktam az iszonnyal S a borzongás, agyam meghitt lakója Többé nem izgat" (Szabó Lőrinc fordítása) Aki eddig alattomban, sunyin ölt, álomban lepve meg áldozatát, most - az általa gerjesztett sötét háborúban - hősként hal meg, nyílt küzdelemben, páncélban, mint egy szamuráj. Halálát vegyes érzéssel fogadjuk. Egyrészt várjuk és kívánjuk, hiszen többszörös gyilkosról van szó, aki a vesztét megérdemelte. Másrészt valami megmagyarázhatatlan módon csodáljuk is, mert ez a gyáva, gyötrődő, rettegő bűnös valamilyen módon megnemesedett előttünk, lerázva magáról énjének legtaszítóbb tulajdonságait: a gyengeséget és a félelmet. Vigyázz, ha Shakespeare-t olvasol, mert ő pontosan ismeri a lélek édenkerti titkát, s tudja, választásunk nem a Jó és Rossz, hanem a két fa között történik, és számára csak egyetlen " Vétek" létezik: a katarzisra való képtelenség! Ha valakiben megtörténik a nagy "átkattanás", legnagyobb bűne is erénybe csaphat át: a hatalomvágy alázattá válik; a gyilkos féltékenység valódi szeretetté; a gyöngeség erővé, a félelem bátorsággá, mint Macbeth esetében, akiben a félelem nem csak negatív tulajdonság, hanem a felébredni akaró emberi lélek érzékenysége! Fél, mert nem az, aki ő; nem azt teszi, amit kellene; fél, mert tudja, hogy rosszat álmodik; bajban van, vágyai a Pokolba vonják, s hogy mindezért fizetnie kell. III. Richárd nem fél, mert nincs "lelkiismerete", s nem óhajt átkattanni. Úgy dönt, hogy gazember lesz, élvezi is vérrel szerzett hatalmát, s amikor tettéért fizetnie kell, nem a lelkét, csupán a bőrét félti. "Lovat! Lovat! Országomat egy lóért!" kiáltja, amikor végzetes bajba kerül. A lelkiismeret nélküli ember nem ismeri a katarzist, ezért a folyamatos krízis állapotában él. Egyik problémából a másikba lép, egyik zűrzavart a másikra cseréli, s minden igyekezete kimerül abban, hogy állandóan igazolja magát. A baj csak jelmezt

vált, maszkot cserél, jön vele, egyre inkább összegeződik, a fejére tornyosul - végül ráomlik. Ezt a pillanatot hívjuk katasztrófának. A katasztrófa nem egyéb, mint a fölhalmozott tévedések, hazugságok, önáltatások, szenvedélyek, mániák önrobbanása. Ha elérik a kritikus tömeget, bekövetkezik a nincs tovább. Maga a Természet is így segít önmagán, ha felgyülemlett energiáit képtelen rendezni már, szétveti régi alakzatait, s újakat teremt helyettük. Ilyenkor az ég mennydörög, villámlik, a felhők hatalmas robbanással megszabadulnak páraterhüktől, elsüllyed egy kontinens, egy bolygó új holdat vet ki magából, az atomszerkezetek belső erőegyensúlya fölborul, az energia kiszabadul formabörtönéből, megszünteti eddigi alakját, hogy majd új elemet, új anyagi szerkezetet hozzon létre. Az elemi részecskék ezt a pillanatot bizonyára "világ végé"-nek nevezik, amiről persze szó sincs: csupán az ő világuknak lett vége, hogy másik világ születhessen belőlük. A Teremtést az emberi ésszel felfoghatatlan REND tartja össze. Mi ez a "Rend"? Az ősi bölcselet szerint: "A Rend a rendetlenségek végösszege. Ezt akkor érted meg, ha kezedbe veszel egy acélgolyót. Elemi részecskék háborognak, pörögnek, lázadnak, robbannak, születnek, semmisülnek meg, katasztrófák billiói történnek benne - de azért ez mégis egy acélgolyó. Hűvös, szilárd és kerek. Így ül a világ is Isten tenyerén. "Az Ég - mondja Lao-ce - mindent beteljesít. Meghagyja az egyes lények szabadságát - a tévelygés szabadságát is - mégis eléri, hogy a rendetlenségek kiegyenlítsék egymást, és ők maguk valósítsák meg a ki nem nyilatkoztatott végső tervet." Így van ezzel az egyéni ember, s az emberi társadalom is. A katasztrófa nem egyéb, mint a rend helyreállítása egy olyan eleven rendszerben, mely elérte a rendetlenség tűréshatárát. Kérdés, hogy elkerülhető-e? A válasz: igen. De csakis katarzis útján. A katarzis ugyanis minőségi változást szül. Megtisztítja a lélek energiáit, s egyensúlyt teremt az egymásnak feszülő erők között. Más szóval: rendet teremt. Az abnormális emberből normális embert csinál. Ahogy Macbeth, Hamlet, Lear király és Otello a tragédia végén normális emberré válnak. Válságuk megoldódik, vétkük lehullik róluk, szemük kinyílik, látókká lesznek, s lényük megnemesedik. Otello megtanul valóban szeretni, Lear király alázatosnak lenni, Hamlet cselekedni és Macbeth még a Pokol kapujában sem rettegni. Haláluk után az általuk szétdúlt világ rendje újra összeáll. Ami miatt valamennyien borúlátók vagyunk, nem más, minthogy ilyenfajta "átkattanást" még nyomokban sem tapasztalunk. Egyéni és közösségi sorsunkat a katarzisra való képtelenség határozza meg. És ezért világunkban a rendetlenség növekszik, s a lépten-nyomon tapasztalható kisülések arra figyelmeztetnek, hogy a helyzet a "kritikus tömeg" állapota felé közeledik. Látványos példa erre a posztkommunista világ sorsa. Az emberiség egy röpke pillanatig nagy békét remélt, helyette pedig a káosz, a zűrzavar csak fokozódott. A rezsim elmúlt - de az emberek nem tisztultak meg. Sem keleten, sem nyugaton. Ami bennünket illet: nagy kiábrándulásunkat a felszínen az okozza, hogy nem lettünk gazdagok. Lassan rájövünk arra, hogy nem csak mi éltünk a "Sátán birodalmában", hanem a nyugati világ is, bár kétségtelenül ennek a "sátánnak" szebb cipője és jobb kocsija van. Miközben kapkodva s riadtan sátánt váltunk, szomorúan

tapasztaljuk, milyen vacakul jöttünk ki hetven év poklából és szenvedéseiből. Nemcsak "ők" - az örökös mások -, hanem én is, te is, ők is - és az az asszony is, aki sok éve hurcolja magában félelmét, s képtelen megszabadulni tőle. Katarzis nélkül, saját normális ÉN-tudatunk felismerése nélkül semmiféle problémára nincsen megoldás. Az előbb kimondtam egy szót: önérzet. Ugyanezt jelenti. Azt az embert hívjuk önérzetesnek, aki megérezte magában az ÉNt, s ezért tudja, hogy a sorsáért maga felelős, és nem árthat néki soha semmi és senki. 8. Nem véletlenül hoztam fel ennek az asszonynak a példáját. A félelem és a gyengeség két olyan alapvető érzésünk, amely szinte minden problémánk mögött meglapul. Ez a két érzés párban jár. A "Jaj, mi lesz velem?", a "Félek a betegségtől, az élettől, a haláltól, az emberektől, a jövőtől!", a "Féltem az állásomat, a kenyeremet, a családomat", együtt jár azzal a bénító gondolattal, hogy "Gyenge vagyok, erőtlen vagyok, képtelen ütközni, helytállni, megfelelni! Engem bármikor félresodorhatnak, elnyomhatnak, megölhetnek, mert a világ aljas, a gonoszság túlerőben van... s én gyenge vagyok!" A sokféle ördögi kör közül ez a legravaszabb, mert a félelemtől valóban elgyengülünk, azután gyengeségünk még nagyobb félelmet szül. A félelem ugyanis hatalmas energiát emészt föl, s az energiaszegénység félelmet kelt bennünk. Aki ebben a körben forog, éppúgy lehet visszahúzódóan passzív, mint támadóan agresszív: a lényegen nem változtat, mert életét a Félelem-Gyengeség ellentétpárja irányítja. A hagyomány erről a kérdésről a következőt mondja: 1. AZ EMBER IGAZI TERMÉSZETE ISTENI ÉS ERŐS. Senki sem születik gyengének! Csak később válik azzá, amikor "igazi természetét" elnyomja, félelmében elhazudja, s származásának lényébe írt, ösztönös emlékét elfelejti. Sokféle tulajdonságot hozunk magunkkal. Kivéve egyet: a gyengeséget. Csakis egy törvénytelen létbezuhanás, vagy egy karmikus okból rövidre tervezett élet teremthet olyan helyzetet, hogy a lélek nem hoz le kellő mennyiségű erőt magával. Ezek az életképtelen inkarnációk viszonylag ritkák. Minden csecsemőben egy egész életre szóló hatalmas, merész energia feszül! Nézz az arcára, amikor bömbölve követeli a csörgőjét vagy a tejét: a ház majd fölrobban tőle, s még a szomszédok is döbbenten tapasztalják, milyen fékezhetetlen, kozmikus őserő szakad ki a párkilós porontyból. A dobhártya megreped az üvöltésétől s remegő kezecskéit szinte képtelenség lefogni. Olyan anyák, akik nyájas babucit vártak, önkénytelenül is megriadnak néha ettől a vad erőtől: az az érzésük támad, hogy nem is embert, de oroszlánt hoztak a világra. És a java csak ezután következik, amikor a kicsi megtanul állni és járni: ezerszer elesik, fölbukik, lezuhan, beveri a fenekét, a térdét, az óriási koponyáját, és mégis megy, megy, megy... nem lehet megállítani. A mama fél - ő nem! Nincs olyan profi bunyós, aki annyi ütést kapna, s annyiszor

kerülne padlóra, mint egy csecsemő. De ő mindezt föl sem veszi, mert hajtja a még gyenge csontjait, inait, izmait meghazudtoló túlerő, hit és bátorság - ezerszer föláll, s megtanul járni, futni és fáradhatatlanul rohanni. A tapasztalatlan anyát az a józan felismerés riadalmassá teszi, hogy ez a kis emberke valami olyasmit akar, amire fizikailag nem alkalmas. Pedig ha jól figyelne, most látná, hogy a benső hit nemcsak mindent megelőz, de sokkal erősebb is mint a valóság: a gyerek izmai, csontjai hatalmas bukások és fájdalmak árán úgy alakulnak, ahogy a hite megköveteli. A test utólag igazolja a lélek hitét! A fizikum hozzá erősödik a lélekhez: a sejtek úgy szaporodnak, a csontok úgy sűrűsödnek, az izmok úgy erősödnek, ahogy azt a "gyermeki" lélek akarta. Nem lehet, hogy ne úgy legyen! Ez a hit - a még nem látott és nem tapasztalt dologban való sorsés valóságformáló bizonyosság - ott működik minden kicsiben. És azért működik, mert ez a hit - szemben a mi erőtlen felnőtt álhitünkkel - még valódi. Nemcsak azért mert rendkívül erős, hanem főként azért, mert a gyermek olyasmiben hisz, aminek a lényében már megvan a láthatatlan valóság alapja! Titkos önismereten nyugszik! Látja és érzi magában a lényt, akivé lennie kell! Amelyhez hozzá kell törnie, varázsolnia magát! Igazi arcát pillantja meg, mely lehetőségként szunnyad benne, s amelyet meg kell valósítania! Én hiába kezdenék el "hinni" abban, hogy olyan nagy író leszek, mint William Shakespeare - csak álhit lenne, kígyó-énem püffedt önhittsége, amelyből nem lenne semmi. Csak kár és gubanc és félresiklás. Valójában én csakis abban hihetek, hogy olyan író leszek, amilyen egy Müller Péter bír lenni - s ez számomra nemhogy kevés, de minden. Ahogy a gyerek számára is minden, ha megtanul járni és persze rohanni, fickándozni, a lakás tárgyait, törni, zúzni. Ekkor jön a következő meglepetés. A szülők, akik halálosan kifáradnak tőle, elhatározzák, hogy leállítják ezt a kis örökmozgót, s megpróbálják valahogyan kifárasztani. Ez az, ami lehetetlen. A szülő már régen kidöglik: a gyerek üvöltözik, ugrál és rohan tovább. Csak akkor ad kegyelmet, ha elalszik. Akinek van gyereke, tudja, hogy az erősebb nála. Pár évvel ezelőtt sportorvosok csináltak egy mérést: óvodás gyermekekre műszereket helyeztek. Megállapították, hogy egy óvoda kis lurkói - fiúk, lányok vegyesen - kétszer annyit futottak az udvaron önfeledt játék közben, mint egy első osztályú futballcsapat játékosai a sorsdöntő meccs során. A gyengeséget később tanulja meg az ember. Ez már a későbbi évek hozadéka, amikor fölismeri, hogy itt az erejét le kell tagadnia, s alkalmazkodnia kell egy beteg világhoz, ahol az igazságot nem szabad kimondani, és az asztalra sem szabad rácsapni, és az őszinteséget nem szabad kimutatni, mert veszélyes. Ahogy a kígyó-én átveszi az uralmat felettünk, úgy veszítjük el kapcsolatunkat valódi, szabad lényünkkel, mely erejét az egész természetből, sőt, a kozmoszból nyeri - s központi áramforrás helyett elkezdünk saját "akkumulátorról" élni. Nem csoda, ha állandóan "lemerülünk". Nincs kimerítőbb, mint az önzés, a szorongás, a terméketlen aggodalmaskodás, az ihlet nélküli robot, az állandó gátlás, s folyamatos önvédelemre beállított tudatunk riadt majoméhoz hasonló szétszórt figyelme. Fogalmunk sincs, mennyi energiát pocsékolunk el fölöslegesen a

dekoncentrációval. A figyelem szétszórtságának az az oka, hogy a bennünk lakó Bölcs Bohóc helyett kígyó-énünk hol riadalmas, hol mohó ösztönzéseire hallgatunk, aki képtelen különbséget tenni a fontos és a nem fontos között. Számára ugyanis minden fontos! Egyszerre százfelé néz, érez, fülel, válaszol, alkalmazkodik, fecseg magában, mert nem azt gondolja, amit kimond - s mindezt azért, mert nincs lényeglátása, és nem tudja átadni magát semminek. Ha egy sas rebbenetlen szemmel nem választaná ki a nyájból azt az egyetlen bárányt, amelyik az ő báránya, hanem mindegyiket meg akarná kaparintani, s közben még azt is nézné, nincs-e néhány veszedelmes farkas a mélységben, vagy nem lapul-e vadász valahol a bokrok mögött: ájultan szédülne le a sziklacsúcsról. Ilyen ájult gyengeséget érzünk gyakorta, ha a munkahelyünkön nem tudjuk megteremteni az összpontosításhoz szükséges külső-belső feltételeket, vagy olyankor, ha rossz vezetőként végigautózunk egy nagyváros forgalmas utcáin. A jó vezető azért nem merül ki, mert nagy rutinja miatt a bensejére hallgat: tudja, hogy a nagy zűrzavarból mi tartozik rá, s mi nem. Akkor is lát, ha nem néz oda, s valami megsúgja néki, hogy ki az az egy a járókelők tömegéből, aki óvatatlanul le fog lépni a járdáról. Az összpontosítás ugyanis nem azt jelenti, hogy valaki kiszúr egy pontot s azt mereven nézi, hanem azt, hogy a bensejére hallgat. Jól tudják ezt a titkot a tapasztalt sportolók. Profi bokszolók például azzal merítik ki ellenfelük erejét, hogy állandóan ijesztgetik, s mivel az nem hallja önmagát, nem tudja eldönteni azt sem, hogy melyik vállrándítás, szemvillanás, vagy kézmozdulat mögött rejlik a valódi pofon. Így aztán minden mozdulatra testileg és lelkileg reagál, aminek az lesz a következménye, hogy néhány menet után az erős ember helyett egy kimerült roncs szédeleg a szorítóban. Hasonló oka van a korunkban oly gyakori idegösszeomlásoknak. Az ember túlfigyeli magát, s a növekvő sztresszhelyzetek megoldásához nem marad ereje. Aki a bensejére hallgat, visszaszerzi gyermekkorának éber figyelmét és szabadságát, s átkapcsol egy olyan energiaforrásra, amely a kígyó-én számára ismeretlen. Ez az oka a kiéhezett, csontsovány Gandhi elképesztő bátorságának és fáradhatatlan munkabírásának. Az idegösszeomlás számára ismeretlen fogalom volt: százmilliós tömegek közös stresszét vette magára a legnagyobb nyugalommal, s még agg korában is száz kilométereket gyalogolt a tüntető sokaság élén. Nincs ebben semmi csodálatos. Bárki által elérhető, ha elevenen fölidézi magában azt az élményt, amelyet gyermekkorában átélt: az önmaga valóságába, s a jövőjébe vetett rendíthetetlen hit állapotát. Ez azonban roppant nehéz, mert beteg korunk minden erejével igyekszik ezt az élményt elfojtani bennünk. Azt mondják: "Ha érvényesülni akarsz ebben a világban, nem az az útja, hogy valódi természetedet szabadon kinyilvánítsd, hanem hogy megtanulj szakszerűen félni és alkalmazkodni." Így aztán az ember "isteni és erős természete" lebénul, valódi arcára rásül egy maszk, amellyel elkezdi magát azonosítani, s végül elhiszi, hogy ez a hazug, szorongó lárva: ő maga. A gyengeség nem természete az emberi léleknek, hanem szerzett tulajdonsága. Mondok egy másik, tragikus példát, amelyen a külső és a benső én működése egyaránt megfigyelhető. Wolfgang Amadeus Mozart. Amíg alkotott, valódi "gyermeki" lényével állandó kapcsolatban állt. Ez az oka elképesztő termékenységének, áradó kedélyének s erejének. Egyetlen hét alatt meg tudott írni egy operát. Ez a folyamat hétesztendős korában indult, és a haláláig tartott.

De abban a pillanatban, amikor kilépett a hétköznapokba, elvesztette a kapcsolatot benső valóságával, ereje elszállt, hisztériává fajult, s mint erőszakos apjának megnyomorított gyermeke, bajt bajra halmozott, végül halálos betegséget idézett magára, és kimenekült az életből. Mozartnak éppolyan erős, benső istene volt, mint Mahatma Gandhinak, de mivel nem volt "jógi", csakis az alkotás ideje alatt irányította a sorsát: józan földi életében, az emberi társadalom hétköznapi világában Mozart már nem hallotta a szavát. Ilyenkor a maszk kezdett működni benne, amelyet egy hitvány kor és az apja kényszerítettek rá. Itt fölmerül a kérdés, amelyet olvasóim gyakran föltesznek: "Hogyan neveljem hát a gyermekemet?" A kérdésre kérdés a válasz: "Vajon Te neveled-e a gyerekedet?" Mert ha a bölcsőde, az óvoda, a napközi, az iskola, és főleg a televízió, akkor a választ is azoknak kéne megadniuk. Az nem nevelés, ha a zaklatott szülő naponta néhány percet vagy órát "foglalkozik" a gyerekével. Főleg, ha ez a néhány óra is arról szól, hogy odaültetik a picit a tévé elé, s bámultatják vele azokat a lelkét megnyomorító rémtörténeteket, amelyek egy életre beteggé teszik. Nemcsak a felnőtt műsorok brutalitására gondolok, hanem az animációs filmek zömére, amelyek "mese" címén elvetemült idiotizmust árusítanak. Nem arról van szó, hogy a gyereknek csak a szépet és a jót kell bemutatni. A gyerek "isteni és erős természete" tudja, hogy létezik rossz és gonosz, s azt hősies küzdelemben le is kell győzni. Sárkányokkal, boszorkányokkal, gonosz varázslókkal teli vannak a népmesék is - de ezek mind eleven lények, akiket csakis leleménnyel, bátorsággal és önfeláldozással megadásra lehet kényszeríteni. Ám az az elgépiesített, komputerizált vágóhíd, amely halálsugárral távolból pusztít, gombnyomásra szétrobbant világokat és a lelketlen ellenség mechanikus figuráit semmivé fröccsenti, nem hősiességre nevel, hanem öncélú pusztításra, ahol a "hősnek" éppúgy nincs lelke, mint ellenfelének: elidegenedett lények kozmikus háborúja folyik elidegenedett szörnyetegek ellen, amelyben az egyetlen öröm a rombolás kéje. A kicsi abban gyönyörködik, hogy miképp fröccsen százmillió darabra, s válik semmivé a világ. Az a szülő, aki az apokalipszis korszellemének behódolva ilyen tömeggyilkosképző-tanfolyamra járatja a gyermekét, nem tehet fel nevelési kérdéseket. Az ilyen képek sátáni archetípust szabadítanak föl. A lelkétől megfosztott ember képeit. A kibernetikus kor a maga gombnyomásos rakétaháborúját megvívni csakis ilyen lényekkel tudja, akikből a lélekszerűségnek még a nyoma is kihalt - akik nem érzik, hogy egyetlen kapcsolással mennyi vér, jaj, fájdalom, csecsemő, anya, szív, szemgolyó, kismackó, sikoly, reménység, ház és város kavarog majd a levegőben. A lélektan alapigazsága, hogy minden a gyermekkorban dől el. Az ember és az emberiség jövője is. A szűz lélekre itt olyan képek exponálódnak, amelyeket később már igen nehéz módosítani. Sorsunk nem a parlamentben, az egyetemen, a pártgyűléseken, a templomban vagy a tudományos laboratóriumokban dől el - hanem a gyerekszobában. Ez az, amiben a hagyományos s a modern lélektan is egyetért. A megoldási módokban azonban már nem! Jézus azt mondja: "Aki befogad egy gyereket az én nevemben, engem fogad be... Ha viszont valaki megbotránkoztat egyet is e kicsik közül, akik hisznek, jobb volna neki, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tengerbe vetnék." E mondat az embernevelés alapvető igazságairól szól.

Az első az, hogy a kort, amelybe születtünk, föl kell fedeznünk, minden részletében meg kell ismernünk, s ha rossznak találjuk: bátran elutasíthatjuk magunktól. Ahogy azt Jézus is tette. Senki sem köteles az őrületbe beleőrülni. Ha a korszellem sötét, s útja a szakadékba vezet, senki sem köteles azon végigmenni. Még azon a címen sem, ha ez a korszellem önmagát "haladásnak", vagy "fejlődésnek" becézi. Évezredek óta minden mesteri szó, valódi tanítás és jelentős művészi alkotás nem tesz egyebet, mint merész merőlegest húz az éppen fennálló kordivat, a hazugság és a közös hülyítés vízszintesére. Azért, mert valami úgy van, ahogy van, még nem biztos, hogy normális. S ha ezt valaki fölismeri, jogában áll kilépni belőle. Nem könnyű lépés, mert az ember szembe kerül az általános közfelfogással s mindazokkal az erőkkel, amelyek a kor sodrásirányát meghatározzák. Ráadásul, ha ez a lépés visszafelé történik, nem más mint hamis nosztalgia és álomfalás - ha pedig valaki előre menekül, olyan jövendőt vetít maga elé, amelynek nincs köze a valósághoz. Azt mondani, hogy "valaha jobb volt", éppolyan öncsalás, mint az, hogy "jövendő majd szép lesz". Ma már ezt az utóbbit mindannyian látjuk, hiszen a mi nemzedékünknek valaha szebb jövőt ígértek... és mi lett belőle? Kilépni csak egyetlen irányba lehet: fölfelé. A normális ember felé. Az ÉN felé. Jézus számtalan helyen elmondja, mit ért az alatt, hogy ÉN. Az utat, az igazságot, az életet. Az emberben rejlő halhatatlan lelkiséget. Ezt kell a gyermekben felébreszteni - feltéve persze, ha már bennünk is felébredt. Nem nehéz, mert minden gyermek hisz. Nem az elvont tanokban, nem is a vallásos dogmák száraz tételeiben, hanem az életben, a szeretetben, a földi lét mélyebb és távlatosabb meséjében. A gyermeket "megbotránkoztatja", ha megfosztják a lebegő, varázslatos szabadságától, önmaga s a világ felfedezésének örömétől, ha elveszik tőle lételemét: a szeretet biztonságát, s főleg, ha erőszakot tesznek a természetén. Ha egy anya az ÉN nevében befogadja gyermekét, nemcsak szoptatja, nemcsak almapürét ad neki, s kitörli a fenekét, hanem lényének mérhetetlen biztonságával azt sugallja, hogy védelem alatt áll, nem kell félnie az élettől, s anyai szeretetével pótolja azt az egységélményt, amelyből a kis ember a születésével kizuhant. De még ennél is többet. Ha valóban nem a tyúk anyó ösztönös, vak érzéseivel, hanem az ÉN nevében fogadja be kicsinyét, azt is fölismeri, hogy ennek az ismerős és néha idegen kis lénynek sajátos jelleme, sorsa, küldetése van, amely csíraként rejtőzik benne, alig-alig láthatóan, s melynek érlelése majd a későbbi évek feladata lesz. A magyar nyelv bölcsessége, hogy a "nevelés" szót a növelésből eredezteti - a növekedés pedig nemcsak mennyiségi, hanem elsősorban minőségi folyamat. Segíteni valakit azzá válni, amivé lennie kell: ez a nevelés. Itt vagyunk mi, szülők a legnagyobb bajban: nem ismerjük a gyermekünket! Nem tudjuk, miféle sorsot, miféle rejtett természetet, lelki gubancot, megoldandó karmát hozott magával. Visszanézünk harminc-negyven év távlatából, amikor már érett férfiként, vagy asszonyként ül előttünk, s azt mondjuk: "Úristen, mi lett az én piciny babámból!... Ha tudtam volna, hogy ilyen lesz... hogy ez lesz Ő... hogy ilyen életet fog élni... talán

másképp viszonyultam volna hozzá!" Én például - az öreg róka! - nem vettem észre, hogy a lányom a leendő színésznő sorsát hozta magával. A fiamat pedig sokáig féltettem, amikor belemerült a rockzene világába. Nem is alaptalanul, mert nem volt az veszélytelen világ, főleg akkoriban, amikor még a rendőrség is a nyomában járt, és besúgók lapultak minden koncertjén. De sok egyéb mellett ez volt és ma is ez a sorsuk! Még akkor is, ha az én csőlátó kígyó-énem szelídebb, nyugodtabb életet szánna nekik. Meg kellett tanulnom, hogy valamirevaló szülő nem kígyó-énjének szorongó, önző szemével, hanem az ÉN tekintetével nézi gyermekét. S ezért másképp lát, mert tudja, hogy az élet célja a tapasztalás. Nem szerezhető meg máshogy, csakis drámával, küzdelemmel, csalódással és szenvedéssel. Ami pedig a nevelés módszerét illeti... szerintem nincs ilyen. A tanításnak vannak módszerei - a nevelésnek nincsenek. Miért? Mert a nevelés a lelkek legbensőbb, legbonyolultabb kölcsönhatása. Minden szülő a lényével nevel. Nem az a lényeg, mit mondasz, hogyan mondod vagy mire tanítod a gyermekedet, hanem az, hogy ki vagy te? Mit sugárzol ki magadból? Kit lát a gyerek, ha téged néz? Erős szülőknek erős gyermekük lesz - neurotikus szülőknek neurotikus utóduk. Ha a felnőtt terméketlenül forog a kiélés-el-fojtás körében, a gyerek is ezt fogja tenni, részint azért, mert más megoldási mintát nem is lát maga előtt, részint pedig azért, mert a szülő ezt a léttaktikát a gyerekre is akaratlanul átviszi. Amivé sikerült lenned, azt adod át. Mást nem is tudsz, hiszen magad sem ismered, s különben is: a valódi nevelés nem szavakon át, hanem a lélek és a test sok ezer láthatatlan csatornáján keresztül működik. Teljesen fölösleges azt kérdezni, hogy melyik arcodat fordítsd felé, mert a gyerek az összes arcodat látja! Azokat is, melyeket nem szeretsz, vagy nem is ismersz magadban. Minden rezdülésedről tud, érzi tudattalanod titkos késztetéseit. Csak képmutató, az önbecsapáshoz hozzá szokott felnőtt képzeli azt, hogy a gyerek előtt bármit is el lehet rejteni. A kicsi mindent lát, azt is, ami a másik szobában történik. Érzi a rezgéseidet, olvas a gondolataidban, s tévedhetetlenül különbséget tud tenni a valódi és a hamis között. És minden, ami belőled árad, hat rá; befogadja és a magáévá teszi. Gyermekednek te vagy a mintája. Tőled tanul szeretni, harcolni, félni, hazudni - vagy éppen igazat mondani. Általános tapasztalat például az, hogy ha valaki diszharmonikus családi légkörben nő fel, olyan önvédelmi burkot növel magára, hogy saját párkapcsolatát sohasem lesz képes megoldani. Még akkor sem, ha gyermekkorában megfogadja magában, hogy szülei poklát nem ismétli meg. A rossz minta ösztönös, vagy akár tudatos eltaszítása még mindig ott hordozza magában a nagy hiányt: az illető nem tudja, hogyan kell a másik embert szeretni. De még ez is csak féligazság! Mert gyakran előfordul, hogy ugyanabból a családi "karámból" kikerült négy testvér közül három megismétli szülei életét - de a negyedik nem! A rossz mintát leveti magáról, megtanul szeretni, és boldog házaséletet él. A genetikai örökség hasonló, a családi légkör ugyanaz, a minta ugyanaz - csak éppen a lélek nem ugyanaz!

Itt a határvonal, ahol a mai lélektan megtorpan, mert ahhoz, hogy ezt a jelenséget megfejtse, messzebbre kellene látnia: el kéne fogadnia a végtelen múlt, a reinkarnációs tapasztalatok és a halhatatlan ÉN valóságát. A jó szülő azonban minden tudományos alap nélkül, pusztán a józan eszére hallgatva is fölismerheti, hogy bár a négy gyerek testileg és sorsszerűen az "övé" - de a bennük rejtőző lelkek, a Személyek, akik itt világra jöttek, már korántsem: mindenki önmagáé. Közös szülői házban felnövekvő vértestvérek között gyakorta semmiféle hasonlóság nincs, sőt elképesztő különbségek vannak, ami részint azt jelenti, hogy az azonos "mintát" minden gyerek másképp éli meg: van akit megnyomorít, van aki föllázad ellene, mivel itt nemcsak hatásról, de kölcsönhatásról van szó, a gyerek is hat, és neveli szüleit, mégpedig sokféle, magával hozott eszközzel, erővel és képességgel - részint pedig a szülőknek is fel kell ismerniük, milyen roppant sokszínű, gazdag és bonyolult drámába keveredtek: azaz minden gyereket másképp kell nevelni. Ami az egyiknek üdvös, a másiknak kifejezetten káros. Ezt a titkot a nagyanyámtól lestem el, akinek sok gyereke volt, s úgy működött közöttük, mint egy állatkert bölcs igazgatója: az etetés közös idejét leszámítva, mindegyikkel másképpen bánt. Volt, akit gyakran megpofozott, volt, akinek az érzelmeire vagy éppen a korán kinyílt értelmére hatott. Rózsikát énekelni taníttatta, eljárt vele koncertekre, operába, odahaza kis dalesteket rendezett számára; anyámat korán beállította a hentesüzlet pultja mögé, megtanította vágni, csontozni a húst, s amikor bálba vitte, és látta, hogy egy huszártiszt kitáncolt véle a sötét udvarra: ő tapintatosan elfordította a fejét, s nem érdekelte, hogy másnap fél Eperjes suttogni fogja, hogy a tiszt elcsavarta tizenhat éves kislányának a fejét. Lajos bácsiról tudta, milyen szürke hivatalnok-sorsot szánt neki az Isten, s ezért nem bánta, ha ifjúságában hajnalig kimaradt, ha kártyázott, vagy éppen ivott egy kicsit, még azt sem - pedig nagyon vallásos asszony volt -, ha időnként lányokat hurcolt haza, s zavaros szerelmeket élt át férjes asszonyokkal. Szeme fényének, Sándor bátyámnak pedig - aki partizán volt és huszonhat esztendős korában kivégezték a németek - évekig hordta a puskagolyókat és a kézigránátokat egy spárgával átkötött ócska bőröndben. Annyi hangszeren játszott, ahány gyereke volt, s mindegyiken más-más zenét. Más morált, más követelményt állított eléjük. Amit az egyiknek megbocsátott, azért a másikat megrótta, néha kemény szavakkal, néha szótlan szomorúsággal. S bár valamennyi gyermekének szeretettel teli családi "mintát" adott, mégis lemondóan nézte, hogy közülük csak kettőnek sikerült a házassága, ketten valóságos pokolban éltek évtizedeken át mert ez volt a sorsuk. A legnagyobb próbatétele pedig az volt, amikor fölismerte, hogy Sándor a vesztébe rohan - de megállítani soha nem akarta, mert tudta, hogy ez a legérettebb, legbölcsebb gyermeke, aki tudja, hogy mit csinál, s akinek hősies tragédiáját semmiféle anyai aggodalomnak nem szabad keresztezni. Nagyanyám a Bölcs Bohóc szemével látott. Nála láttam először, hogy ez mit jelent: a gazdag, megbecsült nagyasszonyból napok alatt vált mindenéből kifosztott cseléddé: bakancsot húzott, pecsétes melegítőbe bújt, kendőt kötött a fejére, éveken át takarítani járt, és tömte a környék libáit. Szerepet váltott, mondván: "Eddig úriasszony voltam, akinek levett kalappal köszöntek, ha kétfogatos kocsiján végighajtott az eperjesi főutcán - most pedig cseléd leszek, a vidám Mari néni... mert ez is egy élet... s mert az Isten így akarja." Így is halt meg. Okosan, mindent elrendezve, könnyű szívvel. Azt mondta: "Ez már itt nem az enyém többé. Kész. Vége a

történetnek... És különben is: várnak a gyerekeim... A Sanyikám!" Ez a bölcs, benső látás mindennek, a nevelésnek is a legfőbb titka. De térjünk vissza a témánkhoz. A gyengeségről kezdtünk beszélgetni. Nos, ha ritkán is, de találkoztam olyan szülőkkel, akik "isteni és erős természetüket" nem veszítették el. Az ilyen apa olyan, mint az oroszlán. Ha alszik is, árad belőle az erő. És imádja, ha rakoncátlan, rossz gyereke van, ha ugrándozik a hasán, tépkedi a haját, rohan, üvölt, verekszik, vagy kacag - erős mancsával csak akkor csap oda, ha a kicsi túlmegy a határon. De akkor sem gőgből, sértett hiúságból, hanem erélyes, derűs indulatból. A gyerek hamar megtanulja, hogy ezt az "istent" nem lehet kihozni a sodrából. Ez nem uralkodni akar rajta, nem a "ki az úr a házban" pöfeteg hiúságát érvényesíteni viszont azt sem tűri, hogy bárki is uralkodjon rajta! És amikor a gyerek növekvő én-tudatával zsarnokká kezd válni s visszaél a szabadságával: keményen útját állja. Érezteti vele, hogy aki sárkányfogakat vet, annak számolni kell az aratással is. Az ilyen apa a leendő oroszlánt látja kisfiában, ezért soha, semmiféle ütközéstől fölöslegesen nem óvja meg; és a szabadságát sem a maga önteltsége, sem az ostoba társadalmi elvárások miatt nem nyirbálja meg. Az ilyen ember tudja, hogy gyermekére ketten vigyáznak: ő és az Isten. És az Isten dolgába ostoba aggodalommal nem avatkozik bele. Nekem az anyám volt ilyen erős. Neki köszönhetem azt a félerőt és félbátorságot, amellyel az életben egyáltalán el mertem indulni. Mesélik, úgy négyéves koromban fölmásztam egy magas cseresznyefára. S amikor a szomszédasszony sikoltozva átrohant, hogy: "Lili, gyere gyorsan, a Péter fönt van a fa tetején!" anyám szelíden azt mondta: "Ne nézz oda!" Ő maga sem tudta, mennyire erős volt. A világháborút valósággal eltakarta előlem. Éheztünk, menekültünk, nyomorogtunk, otthonunkat szétlőtték, számtalanszor voltunk halálveszélyben - de én ebből alig vettem észre valamit. Sőt akkoriban éreztem magam a legnagyobb biztonságban, mert nem járt dolgozni, s állandóan velem volt. Évtizedek múlva tudtam csak meg: az a garmuskázó Szergej, aki tortát lopott nekem, és az a szakállas Vaszilij, aki részegen, fél térdre ereszkedve elsírta az egész életét, hogy a németek felgyújtották a házát, megölték a gyerekét és a feleségét előzőleg meg akarták erőszakolni anyámat. És ma sem tudom, hogyan lett az egészből pszichoterápia. Emberség, barátság, valódi élet. Anyám valami olyasmit mondott nekik félig oroszul, félig szlovákul: "Én is anya vagyok, itt a gyerekem, s ha kozák létedre azt akarod, te nagy marha, hogy én is éppúgy utáljalak és gyűlöljelek, mint te a németeket, nem kell megerőszakolnod, tedd meg, de utána nagyon rossz lesz neked! Le fogod köpni magadat, és soha őszintén a családodat nem tudod siratni!... Nem éri meg, Vaszilij, mert te ember vagy... és én is... még akkor is, ha ilyen rohadt világban élünk!" És ez a Vaszilij elbőgte magát, hajnalig panaszolta a sorsát. Majd hálából fél teherautónyi cipőtalpat s egy bödön zsírt zabrált valahonnan anyámnak, azután még Berlinből is üzent, mielőtt meghalt volna. Ez a kép ivódott belém, így aztán lelkem árnyékban lévő "női" része ma is rendkívül erős: ezért tudtam átélni Szűz Mária sorsát, s megírni a "Mária evangéliuma" eredeti szövegkönyvét. Mint látod, a magunkkal hozott múltra így rakódik rá a "nevelés" hatása generációról-generációra. Még szemléletesebb lenne a kép, ha fölidézném a dédanyámat is,

ezt a mezítlábas prolikirálynőt, aki Istennel beszélgetett, s akinek bölcs alakját a családi hagyomány már-már a legendák körébe emelte. Apám azonban sajnos félelmektől üldözött, rettegő ember volt. Érzékeny, tehetséges, nagy képzeletű, aki leküzdhetetlen pánikot és emberiszonyt hordozott magában - így aztán lényemnek látható, "férfi" részét ez a minta formálta meg. Ma már tudom, hogy "karmikus tükröt" tartott elém: előző életemben én is ilyen nagy feszültségeket hordozó, állandóan ki-kirobbanó lélek voltam, aki rendezetlen erőivel feldúlta a családja életét: gőg és alázat, bántás és megbocsátás viharait idézte maga köré, aki összeférhetetlen természetével sok szenvedést okozott. Születésemkor szelídebb erőimbe öltöztem, agresszív késztetéseimet jórészt "odafönn" hagytam - ami csak másik szó arra, hogy mélyen eltemetve élnek bennem, és hasonló zavart ebben az életemben már nem okoznak. Más zavart azonban igen, mert ezek a támadó, bántó impulzusok a behatoló, bátor, tetterős férfiasság negatív vadhajtásai voltak, s amikor lemondtam róluk, egyben a férfi oldal számos pozitív erényét is az árnyékba taszítottam: túlságosan passzív lettem, szelíd, kompromisszumokat kereső, gyakorta gyáva, aki a konfliktusokat nem megoldani, hanem megkerülni akarja. Így születtem, lányos erényekkel és férfi-gyengeségekkel. Az a bizonyos "minta", amelyről beszéltem, már erre az arcomra fényképeződött rá: iszonyodtam az ütközésektől, s a küzdelmekből mindig kivontam magamat. Amit az imént a jó apáról mondtam, csupán "irodalom", de nem a saját tapasztalatom. S azt hiszem, az apa szerepét nekem sem sikerült jól eljátszanom. Hiányzott belőle a valódi Erő mintája. A félelemről viszont sokat tudok, s amit az ősi hagyományból tanultam, azt magam is megtapasztaltam. A félelem nagyon mély kút, s aki belenéz, lényének gyökeréig lelát. Amikor valaki fél, szorong, vagy aggodalmaskodik, a jó szándékú segítő azt mondja: "Találjuk meg az okát!" És amikor megvan az ok, kiderül, hogy van mögötte egy mélyebb ok, s a mögött még mélyebb ok, és amikor eljut a kút fenekére, rájön arra, amit a hagyomány egységesen tanít, hogy: 2. A FÉLELEM AKKOR KELETKEZIK A LÉLEKBEN, AMIKOR AZ ISTENI EGYSÉGBŐL KIZUHAN, S ADDIG TART, AMÍG ODA VISSZA NEM TALÁL. A Taón kívül mindenki félni kényszerül. Ádám a bűnbeesés pillanatában félni kezd, s ezt a félelmet inkarnációk végtelen során hurcolja magával. A Bölcs Bohóc, az Önvaló nem fél, csak a kígyó-én, amelyet magából újra és újra kiálmodik, aki halandó, s ezért reménytelen önvédelemre kényszerül. A félelem az én-teremtés velejárója. S jele annak, hogy az ember elvesztette Istenét. Ez a félelem a jól működő, harmonikus személyiségben leszigetelt. Annyira, hogy talán észre sem veszi! Főleg akkor, ha jó a lapjárása: ha egészséges, ha létbiztonságban van, s jól működnek a dolgai. De elég a legkisebb zűrzavar: a szigetelés átüt, s az ember félni kezd. Ilyenkor nincs ostobább kérdés, mint az, hogy "Mitől félsz?" Az ilyen kérdés mögött rendszerint az a naiv feltételezés lappang, hogy normális körülmények között az élettől nem kell félni: az illetőnek nyilván valami szokatlan gondja van, szálka ment a lelkébe, s ez váltotta ki belőle ezt a természetellenes érzést. És ő hiába mondja el, hogy félti az állását, az egészségét, a gyerekét, a biztonságát, a jövőjét, a szerelmét - valójában attól

fél, hogy ettől a kis "szálkától" fölsajgott benne a megcáfolhatatlan igazság: hogy homokvár az egész, s előbb-utóbb mindent elveszít. Erre semmit sem lehet mondani - mert sajnos igaz. A félelem ősi, metafizikai érzés, s akiben elszabadul, az nem "valamitől" fél, hanem az egésztől. A félelemben az én magára marad - ahogy Hamlet mondja - a "rossz álmaival". Egyes filozófusok azt állítják: minden félelem gyökere a halálfélelem. Ebben sok igazság van, de azt hiszem, aki ilyesmit mond, nem félt még igazán. Van valami, amitől a halálnál is jobban félünk. Csak körülírni lehet, megnevezni nem. Ezt a félelmet látod, amikor az újszülött először elüvölti magát. Ezt látod akkor is, amikor rögök hullnak a koporsóra, s a földben fekszik az, akit szerettél. Ez az ősfélelem. Annak fölismerése, hogy az ember rossz helyre kerül. Nem oda, ahová való. "Külső sötétségnek" is nevezik ezt a helyet, s ez azért is találó, mert az ember sötétben tud félni igazán. A fényben legyen az akár egy fellobbanó gyufa lángja - mindig van valami biztató. A szemmel látható fény a Bölcs Bohóc világának természeti szimbóluma. Ha süt a nap, lelkünket simogatja s jobban érezzük magunkat. Az ember valósággal "földerül". A sötétség pedig nem a nagy Semmit, a nihilt, mindennek a teljes megszűnését jelenti, hanem a Rossz Helyet, a biztonság hiányát, amely teli van fenyegető hangokkal, ijesztő érintésekkel, láthatatlan rémekkel, feneketlen szakadékokkal, ahol az ember egyedül marad a saját képzeletével - ami a legrosszabb benne, éppen az, hogy nem lát, és nem tudja, hol van. A sötétség a tudás és a látás hiányát jelenti. Ha a kígyó-én egészen bizonyos lenne abban, hogy a halállal minden megszűnik: nem rettegne tőle. Főleg akkor nem, ha élete már nem egyéb, mint merő fájdalom. De mégis fél! Nem attól, hogy minden megszűnik - ezzel már kiegyezne -, hanem, hogy rossz helyre kerül. A földi nappalok világos világában az ember hetykén vall materiális elveket. Úgy véli, úgy gondolja, sőt úgy is érzi, hogy ennek az egésznek semmiféle folytatása nincs. De a lelke legmélyén, ahová nem lát, s amiről nem tud, sokkal alapvetőbb érzéseket tárol, s a félelem pillanataiban ezek mind a felszínre törnek, mint a józan földkéreg alól felszakadó vérvörös, füstölgő láva, s azt üzenik, hogy odalent a mélyben egészen más világ és más történet van! Ezért mondja Hamvas, hogy a félelem az éberség jele. A nagy félők - bármilyen anyagba szorult a tudatuk - ösztönösen sejtik, hogy a halálukkal sok minden elenyészik, kivéve azokat a lelki gubancokat, amelyeket tovább hurcolnak magukkal. A nagy félő sohasem lesz öngyilkos. Nem azért, mert az elmúlástól, hanem mert a szembesüléstől fél - s ezt csakis itt lehet elodázni, a földi nappalok világában. Ahogy sajgó fogunkat csak éjjel érezzük, nappal nem, mert elaltatják fájdalmunkat a hétköznapi világ szenzációi - úgy a rettegő ember is fél a halál éjszakájától, mert egyedül marad a rossz álmaival, amelyeket nem old meg helyette senki. Az ilyen "rossz álmok" és irracionális félelmek visszanyúlnak a múltba, s olyan tettek emlékeihez tapadnak, amelyeket vagy mások követtek el rajtunk, vagy mi másokon - az egykori tettes vagy áldozat egyformán szorong bennünk. Például ha valakinek beteges víziszonya van, s egy hiteles mester kiemeli lelkéből elmúlt életének fulladásos élményét: amíg a kép

nem éles, nem lehet megállapítani, hogy emberünk a saját haldoklásának emlékét hozta-e vissza - vagy pedig azt, amikor ő fojtott vízbe másokat. A félelem összemossa az élményeket. Roppant érdekes jelenség, hogy lelkünk mélyebb szintjén a mások félelmét is félhetjük: nincs különbség tettes és áldozat között. Tapasztaljuk ezt néha szorongásos álmainkban, ahol nappali ellenségünk gyakran mint Megbocsátó tér vissza, vagy éppenséggel üldöz bennünket, s hiába védekezünk, golyó nem fog rajta, és a kés megpuhul a kezünkben. Az ilyen álmok jellemzője, hogy sohasem jutnak el a halálig. Hiába szúrnak belénk, mégis élünk, s hiába próbáljuk kioltani ellenfelünk életét a legvadabb és legkétségbeesettebb módon, ő él és jön tovább... amíg föl nem ébredünk. Az érzelmi emlékezet szintjén ez a két félelem - az áldozat nyilvánvaló és a tettes rejtett félelme - sajátosan összemosódik. Ezért van szükség a félelem-góc megszüntetéséhez mesteri tekintetre. Mert bár a félelem ereje s hatalma, még a színe is ugyanaz, de a kiváltó oka már korántsem. Ezért ha a mester ilyen fulladásos élményt analizál, türelmesen meg kell várnia, amíg a mélységből kiemelkedő kép a felszínen előhívódik. Csakis ekkor tudja megítélni, hogy ez a fóbia a szenvedő ember saját megélt iszonyata-e, avagy az, amelyet másoknak okozott. Más szóval, hogy valójában fóbiáról vagy bűntudatról van-e szó. Színházszerető barátaimnak mondom: ilyen nevezetes pszichodrámát rendez Hamlet királyfi a nagybátyja, a gyilkos Claudius király előtt. Színészekkel játszatja el azt a pillanatot, amikor Claudius alvó fivérének fülébe halálos mérget öntött... És Claudius a fölidézett emlék látványától olyan iszonyatot él át, mintha benne kezdene hatni a méreg: elsápad, remegni kezd, halálfélelmet érez, s szemei előtt elsötétedik minden. Szabályosan elveszti a látását, és világos nappal fényt követel. Más szóval: átéli áldozatának halálélményét. Ez nem valamiféle "büntetés". Nem a szigorú tanító bácsinak elképzelt "Jóisten" fegyelmező aktusa, hanem a lélek mély rétegeinek törvényszerű működése. Ez az, amit - az oly gyakran félretett szóval - karmának neveznek. "Aki kardot ránt, kard által pusztul el." Nem azért, mert a Nagy Rendező így torolja meg vétkét, hanem azért, mert az elrejtett bűntudat kikerülhetetlenül magára idézi ezt a sorsot. Az igazság szerint nem vagyunk mi úgy külön, ahogyan azt hétköznapi, józan eszünkkel tapasztaljuk. Százezer láthatatlan idegszállal, egymásba keveredő energiával, érzéssel, gondolattal vagyunk összekötözve, s amit másokban előidéztünk, az valójában sohasem távozik tőlünk. Bennünk marad, és úgy sajog a mélyben, mintha a mi testünk, a mi lelkünk sebe volna. A félelem tanítja meg az embert arra, hogy szétválaszthatatlanul egymásban fájunk. Más szóval: a félelem az egységből való kiszakítottság állandó, kellemetlen velejárója. Csak az oszlathatja el, ha az ember az egységbe visszatalál. Vagyis a SZERETET. Ha ez túl elvontnak tűnik, gondold el, mennyivel könnyebb, ha legalább szóban másokkal is megoszthatod a félelmedet, vagy még inkább ha ilyenkor odabújhatsz valakihez, ha átölelnek, ha valaki didergő lényeddel együtt befogad. A szorongó gyermek éppúgy odamászik anyja ágyába, mint a védtelen és rettegő kutyakölyök, aki az anyja meleg teste mellett biztonságot talál. Az ól melegében a szeretettel ölelő karok között nincs félelem. Még a rossz álmok is eloszlanak. A gyógyíthatatlannak tetsző fóbiák is. Ilyenkor nem üldöz a múlt, nem ijeszt a jövő, mert a befogadás pillanatában mintegy varázsütésre mindkettő érvénytelenné válik.

Csak a nagy Itt és Most biztonságát éled át, s úgy érzed: hazataláltál. Mesterünk egyszer egy ilyen víziszony alkalmával azt tanácsolta, hogy a papa rendszeresen fürödjön együtt rémülten bömbölő kis csecsemőjével, vegye a hasára, pancsoljon vele, erős karjaival ölelje át a víz alatt, a víz fölött, úsztasson kiskacsákat a "veszedelmes" hullámokon. Ennek a különös szeretet-jógának az lett az eredménye, hogy a kicsi valóban mélyről hozott félelme teljesen elmúlt. Ma már kifejezetten élvezi a fürdést, még egyedül is. Az egységélmény a félelem egyetlen oldószere, életünk minden problémájának kulcsszava. Ha az ember elkezd róla beszélni, bármilyen ügyesen forgatja a szavakat, egészen fura, nevetséges helyzetbe kerül. Mivel ez az élet titka, a legtöbb ember egészen bonyolult, ésszel szinte fölfoghatatlan fejtegetésekbe bocsátkozik: filozófiába, misztikába, metafizikába - miközben mindenki pontosan tudja, hogy miről van szó! Senki sem érti, mégis mindenki tudja lelke legmélyén, hogy igaz. Amikor az Upanisad bölcse tanítványát beavatja ebbe az igazságba, rámutat egy másik emberre, sőt a tenyerére vesz egy követ, s kijelenti: "Tat tvam aszi! Ez vagy te!" És mit mond Jézus? "Szeresd embertársadat, mert te magad vagy az!" Aki ismeri az arámi komochá szó jelentését, s összeveti ezt a mondatot azzal a másikkal: "Isten bennünk van, s mi Istenben és én bennetek, s ti énbennem!", az pontosan tudja, hogy ez nem hasonlat. Nem azt mondja, hogy: "Annyira szeresd felebarátodat, mint amennyire magadat", nem azt, hogy: "Úgy szeresd, ahogy magadat", hanem azt: önmagadként szeresd embertársadat! Mert te vagy az! Benne vagy, s ő benned van. Lényednek letéphetetlen része a másik lény - bármennyire külön érzed s külön éled meg magadat. Egy világ van - unus mundus -, s mi annak valamennyien szerves összetartozó részei vagyunk. Önös én-tudatunk úgy működik, mint a föld felszínén itt-ott fölfakadt források: látszólag külön bugyognak, s egyiknek a másikhoz semmi köze nincs - de a vizek a mélyben összeérnek, s ha a másik kútját megmérgezed, a saját vized is ihatatlanná válik. Ha a világot egyetlen, óriási testnek képzeled el, amelynek mi a sejtjei vagyunk, azonnal megérted, hogy itt minden magánakció, önzés, a csakis a magam felhízlalásával törődő nagyravágyás úgy működik, mint a rákbetegség: egyetlen sejt vagy sejt-csoport kivonja magát az Egészet működtető harmónia egységéből, betegesen felpuffad, ami egyrészt az egész organizmus rendjét fölbomlasztja, másrészt pedig a remélt külön hatalma és külön bősége helyett a vesztébe rohan. Amit itt leírtam, az a rák pszichoszomatikus oka - nem véletlen, hogy ez korunk népbetegsége. Az Egység mindent összefoglaló, hatalmas fogalom. Egyszerre testi, lelki és szellemi. Ugyanúgy természeti, mint természetfeletti, szerves, szervetlen, kozmikus és atomi, földi és isteni. Egy hangya addig hangya, amíg a Nap süt az égen, amíg a földi természet biztosítja fennmaradását, amíg a benne lévő hangyányi egység mindezzel szervesen összedolgozik, és belülről működteti. Egy ember addig ember, amíg kapcsolatban áll a kozmosszal, s a külső-belső egység szét nem hullik benne: a lelki széthullás az őrület, a testi széthullás a halál. Egy házasság addig házasság, amíg az összetartozás egységét az idő bomlasztó erejével szemben képes magában megújítani. Abban

a pillanatban, amikor a férfiben, vagy a nőben megszólal a külön én parancsszava, s nem vállalja az egyet: elválnak útjaik. Ha egy jó házasságban élő férfivel, vagy nővel külön találkozol, az az érzésed támad, hogy valaki innen hiányzik. Mintha fél ember ülne előtted, egy Peter Schlemil, akinek nincs árnyéka. Mintha a páros táncnak csak az egyik szereplőjét látnád: érzed, hogy olyan muzsikára táncol, amelyre két embernek kell táncolnia. Az ilyen férfira azt szoktuk mondani, hogy "hátországa" van. Nem azért, mert vasalt ingben és tiszta cipőben jár, nem is azért, mert a szemében, ha nőket lát, nem csillog a kielégítetlen vadászszenvedély, hanem azért, mert ez az ember egységben él valakivel, s ez egész lényéből sugárzik. De tovább megyek: egy nép vagy egy civilizáció akkor bomlik szét, amikor a benne megtestesült milliónyi kis én sokféleségét a maga erkölcse, hite, harmóniája s egységes életelve nem képes többé összerendezni. Ez nem vallási, nem politikai, nem gazdasági kérdés, hanem egy szavakkal kifejezhetetlen egységélménynek a széthullása, amelyet művi úton a részterületek restaurálásával éppúgy nem lehet megakadályozni, mint a rothadást. Egyrészt azért nem, mert ezek a részek összefüggnek: a gazdaság függ az erkölcstől, az erkölcs a lelki állapottól, a lelki állapot a tisztánlátástól, a tisztánlátás az egységélménytől másrészt pedig azért nem, mert ez a rothadás sosem valami részterületről indul, nem alulról és kívülről, hanem mindig belülről és felülről. Történelmi tapasztalatok tanítanak arra, hogy a világ politikailag legerősebbnek látszó nagyhatalmai és szupergazdag, elrákosodott Rómái tudnak a leglátványosabban összeomlani. Ha valaki csak addig lát, hogy a Szovjetunió széthullását csupán gazdasági csődjéből eredezteti, alaposan téved. Sokkal szegényebb állapotában is együtt volt, amíg egy fanatikus jövőkép "egysége" működtette, s most, hogy szétesett, minden atomja arról árulkodik, hogy miféle szétdúló szenvedélyek, egyéni motívumok és vágyak működtek az álegység hazugságleple alatt. "Fejétől bűzlik a hal!" - mondja a népi bölcsesség, ami arra figyelmeztet, hogy az az egységes rendező elv, amely mindenben és mindenkiben működik: szellemi. A "fejünkben", a szellemünkben van az, amitől olyanok vagyunk, amilyenek: összerendezettek, vagy széthullók. Az árulás, a hitvesztés, a megzavarodás, az egység elleni lázadás mindig a szellemben történik meg először. Ott születnek meg azok a szenvedélyek és vágyak, amelyek a harmóniát szétdúlják. Nem a testben, nem az anyagban, nem a népben, hanem a szellemi kasztban, a "fej embereiben" születik meg először az a lázadó kalandvágy, amelytől az eszmék kiüresednek, s a világ harmóniája darabokra hullik. Ha nincsenek szentek és bölcsek, akik a kozmikus egységet magukban éberen őrzik, s nem mondják meg: mi az a dal, amelyet itt játszani kell; ha nincsenek erős és hűséges vezetők, akik ezt a melódiát az emberektől kikövetelik; ha nincsenek nagy, önfeláldozó lelkek, akikre a nép példaként tekinthet, hanem mindenki csak azt látja, hogy álszentek prédikálhatnak olyasmit, amit maguk sem élnek meg, hogy a vezetőik mániás zsarnokok, vagy zűrzavaros senkik, hogy a művészek hiúságuk pávatáncát járják, s még jó esetben is csak a zűrzavarról énekelnek, mert a harmóniát önmagukban sem ismerik, ha azt tapasztalják, hogy mindenki aki "felülre" kerül, gátlástalanul a saját zsebére dolgozik - akkor a dal elfelejtődik, az egység szerves hierarchiája megbomlik, s a közösség előbb-utóbb széthullik. Mindez bármilyen tragikus, mégis törvényszerű folyamat. A világdráma így működik. A forma - ha az egység rendezőelve már nem tartja össze megszűnik.

Ezt a látszólagos kitérőt azért tettem, mert a lényeghez tartozik. A félelemről beszéltem. Azt mondtam: találjuk meg magunkban azt, aki nem fél - s ez az Önvalónk, a nagybetűs Énünk. Nos, ez az ÉN, ez a Bölcs Bohóc nem azért nem fél, mert halhatatlan, hanem mert a szeretet egységében él. Nem él senki és semmi ellen, nem kell önmagát állandóan védelmezni, mert vele van az egész. A vízcsepp állandóan fél, mert minden az ő külön valóságát, feszülő határait fenyegeti. De ha egyszer ez a határ elpattan, s átéli, hogy ő az egész óceán: kitől féljen? A Bölcs Bohóc a látható Természet-Anyával és a láthatatlan Teremtő Atya akaratával állandóan együttműködik - mi pedig ellene élünk. És ez állandó félelemmel jár. Teljesen függetlenül attól, hogy az ember ébren van-e vagy álmodik, földi testben él-e, avagy a szellemi energia-világ valamelyik szintjén: amíg nem érez rá erre az egységre, addig félnie kell, mert nem talál haza, s ebben az idegenségben és magányban reménytelen önvédelemre kényszerül. Hamlet híres "Lenni vagy nem lenni" monológjában sejti meg, hogy a túlvilágon éppúgy van félelem, mint itt a földi élet nappali szintjén. Ezért nem lesz öngyilkos. Rájön, hogy nincs értelme, mert szorongását ezzel nem intézheti el. A feladat elől nem érdemes, és nem is lehet meglógni. És minden életfeladatunk rejtett célja, hogy az elvesztett egységbe előbb-utóbb visszataláljunk. Más szóval: megtanuljunk valóban szeretni. Ezzel a hatásos mondattal akár le is zárhatnám ezt a fejezetet, ha nem érezném azt, hogy nem mondtam vele semmit. Mert mit jelent az, hogy valóban szeretni? Nem tudjuk. Éppúgy nem tudjuk, mint azt, hogy kik vagyunk, s miért félünk. Fecsegni persze lehet róla, de nem érdemes, egyrészt azért, mert a valódi szeretet élményét legtöbben át sem éltük; másrészt pedig azért, mert azt tapasztaljuk, hogy a szeretet szerényebb és hétköznapibb formái is - a vonzalom, a szimpátia, a megkívánás, a szerelem, a másikkal való összetartozás titkos sejtelme - olyan állapotot idéznek föl bennünk, amely szavakkal kifejezhetetlen. A szavak ugyanis arra valók, hogy valamiféle kapcsolatot teremtsünk egymással - manapság így mondják: a kommunikáció eszközei -, de aki szeret, annak már nem kell "kommunikálnia", nem kell semmiféle "kapcsolatot" teremtenie a fölszínen, mert az a mélyben már régen és sokkal valódibb formájában megvan. Sohasem felejtem el: amikor életemben az első lányt megcsókoltam Könyves Kálmán sötét bronzszobra alatt a Hősök terén, s azt suttogtam neki: - Szeretlek!... - ellökött magától s villogó szemmel kiáltotta: - Hazudsz! Teljesen igaza volt. Amikor kimondtam, éreztem, hogy ez már nem az a lázas élmény, amely bennem élt, sőt amint kiejtettem számon a szót, már nem is szerettem annyira! Egészen mással voltam elfoglalva: a zavarommal, az ügyetlenségemmel, meg aztán láttam a moziban, főleg amerikai filmekben, hogy az ilyesmit kimondják, gondoltam: essünk túl rajta! Azóta már tudom: ha egy filmen elvarázsolt tekintettel azt suttogják: "I love you, honey!" -, annak botrányos válóper lesz a vége, könyörtelen osztozkodás, vagy olyan unalom, amelyet nem lehet kibírni. Sok szerelmi jelenetet írtam, de nem emlékszem rá, hogy ezt a

szót egyetlen hősöm is kimondta volna. Hacsak nem önkéntelenül, olyankor, amikor a másik érezte, hogy nem szereti. Nem akarom pályatársaimat leleplezni előtted, de tudnod kell: ha egy lírai költő szerelméről ír, sokkal jobban szereti a versét, mint a nőjét. Nő gyakran nem is kell hozzá! A leggyönyörűbb verseket nem létező asszonyokhoz írták! Beatricét, Dulcineát, Balassi, vagy Shakespeare szerelmét hiába keresnéd a "valóságban", mert ezek mind árnyékalakok, álomszeretők voltak, elképzelt ölelések. A költő a szavakba szerelmes, s ha jön a vers, dőlnek belőle a képek, a szavak, egy szép rímpárért vagy lendületes románcért még az esküvőjéről is elkésik. A szavak jóval hígabb és felszínesebb síkon működnek, mint valódi élményeink, s kiváltképp áll ez olyan hatalmas ősélményre, mint a szeretet. A világ valamennyi nagy hagyománya közül az Evangélium az egyetlen, melyben a szeretet központi helyet foglal el, de ez is csak azért hiteles, mert a Mester életét, aki ezt a szót többször is kimondta, mint eleven példázatot melléteszi. Buddha, vagy Lao-ce tanításához nem szükséges ismerni az életüket. Nem biztos, hogy a Tao Tekinget egy ember írta. Az "Öreg Gyermekről" semmit sem tudunk, alakja a legendák ködébe vész: műve mégis megáll a maga lábán. Jézusnak azonban a sorsában, személyes életében van a legnagyobb tanítása: a Golgota nélkül minden szava érvényét vesztené. Ott derül ki, hogy mi az az egységélmény, amelyet minden pillanatban élt, s amelyről többször beszélt is. Most képzeld el: ha már a futó kis szerelmi érzést ennyire leértékeli a kimondott szó, miféle viszolygást érzek, ha bárkit de főként magamat - a jézusi szeretetről hallok beszélni! Lelki szemeim előtt már látom, hogy ennél jóval kisebb próbatételnél miféle falsot kapna a "nemes eszmét" hirdető szavam; hogyan bújnék el a bokorban; gyűlölném ellenségemet, védekeznék foggal-körömmel... csúnya látványt nyújtanék. Erről tehát tisztességesebb hallgatni. Ameddig ebben a kérdésben szavakkal el lehet merészkedni, anélkül, hogy hamis pénzt árulnék, az csupán annak a ténynek a megállapítása, hogy a szeretet színvonala az emberben a lélek éberségi fokát jelzi. Nem egyformán szeretünk. Minél éberebb a lélek, annál tágabb az egységélménye. Ezért sohasem azt nézem, ki mennyit tud, mit hirdet, mit prófétál, miféle csodálatos spirituális képességekkel rendelkezik - hanem csak azt, hogy mennyire szeret. Ez az egyetlen értékmérőm, mert ebben minden benne van: a tudás, a látás, a hit, a képességek... minden. És itt nemcsak a sok áltanító, de még az a kivételes szellem, akitől a legtöbbet kaptam, Hamvas Béla is lelepleződött olykor előttem: éreztem, hogy önként vállalt, példamutató és hősies magányában önnön szóvarázslása, gondolatainak eksztázisa nagyobb gyönyörűséget okozott neki, mint láthatatlan olvasóinak szeretete. A társtalanságnak eme fokát igen nehéz elviselni, s nem is éreztem volna benne semmi ellentmondást, ha Hamvas csak író lett volna, s nem a brahmani tudás megidézője. Ehhez jobban kellett volna ezt a sötét, tudatlan és zuhanó emberiséget szeretnie. Az volt benne a követhetetlenül nagyszerű, hogy ezt ő is tudta magáról. Tudta, hogy a sötétség gyűlölete nem azonos az ember gyűlöletével, akit a sötétség elborított, s azt is, hogy csak a papírnak élni kevés: írásszenvedélyét "műkicsapongásnak" nevezte, s élete végéig küzdött vele. Magam is így vagyok ezzel. Amikor elindultam ebben a zűrzavaros világban, amelyben eszmék, filozófiák, ősi és új vallások, tanítások, próféciák, spirituális

közlések, és információk kavarognak - igyekeztem találni egy olyan kulcsot, amely minden zárat kinyit; olyan lakmusz-papírt, amelyet ha belemerítek bármibe és bárkibe is, megmutatja, hogy mennyi belőle az igaz. Ez a szeretet mértéke. Magamat is csak ezzel tudom mérni. Pontosan kimutatja, hol tartok - a többi fecsegés. Ha valaki eljön hozzám, s tanácsot kér, az első, amit némán megkérdezek magamtól: Szereted te ezt az embert? Nem biztos, hogy ez az első pillanatban megtörténik. Útját állhatja zavaró sugárzás, testi, vagy érzelmi ellenszenv. Ennek nemcsak ő, én is oka lehetek. Nem azonos a "hullámhosszunk". Vagy ami még gyakrabban előfordul: olyan problémát hozott magával, amelyet én sem tudok megoldani, s ezért tudattalanul gyűlölök magamban. Várni kell. S ha egy idő után a benső hangom azt mondja: Nem! Én ezt az embert nem vagyok képes szeretni! -, akkor már tudom, hogy bármilyen "jószándék" van bennem, semmiféle hasznos tanácsot nem adhatok. Ahhoz ugyanis, hogy az ilyen találkozásnak bármiféle eredménye legyen, előfeltétele, hogy a saját bőrömből kibújjak, átéljem a másik zűrzavarát, szégyenét, poklát, szenvedését, önáltatásának legyőzhetetlen kényszerét, hogy miközben nem veszítem el benső, józan látásomat, mégis megszűnjek Müller Péter lenni, s ne arra gondoljak, hogy "jaj de jó nekem! Ez a szerencsétlen hazamegy, elviszi magával a baját, én meg itt maradok az okosságommal a jól fűtött szobámban!" -, hanem inkább arra, hogy én MOST Ő VAGYOK, belül egy vele, és felelős is érte, ha már idehozta a sors: valamennyien egyetlen tenger cseppjei vagyunk. Az ő baja az én bajommá is válik - s ez egységélmény nélkül nem történhet meg. Más szóval: meg sem értem a baját, és hiába olvastam el sok ezer könyvet, fogalmam se lesz, valójában ki ül előttem. Ha fél, át kell élnem a félelmét, lélekben haza kell mennem vele, éreznem kell a megalázást, arcomon a pofonokat, a kiszolgáltatott, gyenge ember rémületét, azt, hogy sok esztendő alatt már fészket rakott ebben a pokolban, s ránevelte magát, hogy az ő élete ilyen, és nem is lehet más, látnom kell az ő szemén át a világot, amely reménytelen és sötét... miközben egy pillanatra sem szabad megfeledkeznem magamban a Bölcs Bohócról, aki magába olvasztotta mindazokat a félelmeknek a tapasztalatát, amelyeket számtalan inkarnáció sokféle szerepében már összeféltem, s aki azt súgja: Vigyázz, mert a félelem az éberség első, halvány jele az emberben! Emlékezz rá, hogy lehet jól félni, rosszul is!... Aki rosszul fél, az lefelé zuhan, s aki jól, az felém igyekszik! Ne abból indulj ki, milyen kellemetlen ez az érzés szegénynek! Ne sajnáld, s ne engedd, hogy sajnálja magát! A részvét - vigyázz! - nem sajnálat, hanem RÉSZT VÉTEL!... Végy részt a félelmében, s ne eloszlatni igyekezz azt, mert ahhoz te is, ő is kevesek vagytok!... Hanem tárd föl előtte az okát, s fordítsd felém az arcát!... Ügyesen, türelmesen, fortélyosan, okosan, de főleg nagy szeretettel vezesd rá, hogy benne is éppúgy élek, mint időnként benned - ha éppenséggel nem fordítasz hátat nekem -, ébreszd rá, hogy az erő ott szunnyad benne, s hogy az, aki a gyengeség és félelem démonával azonosította magát, nem az ő valódi lénye! Ne várj gyors sikert! Talán hazamegy, s még jobban fog félni! Talán a félelem tüze még nem olyan elviselhetetlenül forró benne, hogy azt mondja: Elég!... Lehet, hogy továbbra is rettegő énjébe kapaszkodik, s meggyűlöl téged!... Nem biztos, hogy ez sikertelenség!... Az út végén Én VAGYOK!... Csak érints meg benne!... Legalább addig halljon engem amíg veled beszél!... A többit bízd rám!... Ha valakiben csak villanásnyi ideig is fölvillan a fény, a sötétség már csak nagy erőfeszítéssel tudja visszaállítani a hatalmát!... Van kire emlékeznie!... Van kit félelmében megidéznie!... S talán előbb-

utóbb rádöbben, hogy nem másoktól, nem az élettől, nem a holnaptól félt, hanem attól, hogy nem látott engem, s nem tudta, hogy Én valójában ő vagyok!

II. A SZÍV TITKA 9. Az önismeret azzal a látszólag kicsiny, mégis óriási lépéssel indul, amikor az ember rádöbben: miért fontos az önismeret. Hogy miért fontosabb mindennél. Ez azért kicsiny lépés, mert az első pillanat még nem jár semmiféle veszéllyel. Még nem kell magunkba néznünk. Elegendő körülnézni, s látni, hogy a világ attól ilyen eszeveszett és zűrzavaros, mert az emberek nem ismerik magukat. Másokon könnyű észrevenni az önismeret hiányát. Amikor barátunk panaszkodik, hogy a felesége milyen lehetetlen perszóna, nem lehet élni vele - szinte azonnal fölvillan bennünk a vélemény, hogy "Veled se, komám! Én se tudnék, ha nő lennék! Ez már a harmadik házasságod, amelyet az önzéseddel eltolsz!" Amikor valaki a hitelveiről prédikál, érezzük, hogy nincs mögötte ő. Amikor két parlamenti képviselő önnön tisztességének tudatában becstelenséggel vádolja egymást, látjuk, hogy mindkettőnek igaza van: ez két becstelen, hitvány karrierista - de ezt csak egymáson látják, önmagukon nem. Önmagán soha, senki, mert képtelen befelé nézni. Azért mondom, hogy ez mégis óriási lépés - tátongó szakadék átugrása -, mert bennünket nem erre neveltek! Bennünket arra neveltek, hogy csakis kifelé nézzünk. A természet felé, az anyag felé, a másik ember felé, a társadalom felé, amelyet le kell győznünk, meg kell hódítanunk, érvényesülnünk kell benne. Ennek a látásmódnak az alapja az a meggyőződés, amely szerint életünket csakis külső erők határozzák meg. Teljesen mindegy, hogy az ember mit tart külsőnek: lehet az embertársa, a legyőzendő természet, az ellenséges világ, a társadalom, amelybe belecsöppent, a gazdasági helyzet, a politikai állapot, a rendszer, a történelem, a csillagok ereje, vagy éppen az általa elképzelt Isten. A lényeg: ez mind rajta kívül van, fölötte, körülötte, mellette, alatta - de még véletlenül sem benne! A körülmények hatalmába került ember egyetlen igyekezete, hogy másokat legyőzzön, a körülményein változtasson, s a legkisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy magába nézzen, hiszen véleménye szerint ott belül nem dől el semmi, csupán a külső ütközetekben, amelyekben hol győztes, hol pedig vesztes marad. A kifelé tekintés az ember történelmi korokon átívelő, leghatalmasabb mozgalma. Ennek pozitív eredményeként a tudomány - elsősorban a természettudomány - soha nem látott fejlődésnek indult. És persze az a negatívuma, hogy ez a féloldalas fejlődés mindenféle veszedelmet szabadított az önmagát nem ismerő ember fejére. A másik következménye pedig az lett, hogy minden lelki, spirituális, vallásos törekvése vagy elsorvadt, vagy képmutatóvá vált, s beleveszett a másokra mutogatás gyűlöletébe. A kifelé néző embernek egyetlen hiteles "vallása" van: az anyagba való hit és a tudomány. Ha más vallást is akar teremteni magának, abban a dolgok nem benne, hanem rajta kívül lesznek. Isten országa is, ahová jó magaviselettel el lehet jutni, sőt

maga az Isten is, aki annyiban különbözik a látható, földi királyoktól, hogy láthatatlan, mindenható, jóságos, és néha mint a jó apa: szigorú. Ugyanez az elképzelése a spirituális világról is. A túlvilág vagy Eldorádó, vagy Gulág, ahová jó vagy rossz magaviselettel lehet eljutni. Hogy ezek valójában nem is annyira külső helyek, hanem benső lelkiállapotok, és a magaviselet nem azokat az erőket jelenti, amelyeket kinyilvánít magából, hanem az érzelmeit, a vágyait, a szenvedélyeit, a gondolatait, a félelmeit, a megoldatlan gubancait, vagy éppen a benső örömeit - arra nem is gondol. Szerinte a jóságos angyali s a gonosz sátáni erők mind rajta kívül vannak: onnan kísértenek, s ő ennek a kettős játéknak vagy kegyeltje vagy áldozata. Azt még hajlandó elismerni, hogy valami angyali benne is van de hogy gonosz is lenne, az ellen tűzzel-vassal tiltakozik. A gonosz mindig a másik emberben, a másik fajtában, a más-vallásúakban lakik, s ezért irtásuk, mint a gazé, nemcsak kötelező, de Istennek tetsző, nemes cselekedet. Ha asztrológiával kezd foglalkozni, meggyőződése szerint a csillagok felülről hatnak, különféle kedvező és kedvezőtlen erőket sugároznak rá, amelyeknek ő csupán tehetetlen játékszere. Ez a "kifelé nézés" oly mértékben elhatalmasodott rajtunk, s annyira természetünkké vált, hogy valójában már azt sem tudjuk, mi az hogy "befelé". A folyamat nem most indult. Amikor Jézus megjelent, már mindenki régóta kifelé nézett. Hiába mondta tanítványainak: "Isten országa bennetek van!" - nem értették, miről beszél. És hiába mondta, hogy a másik szemében a szálkát is észreveszik, a magukéban még a gerendát sem, s hiába kiáltotta: - "Hát még ti sem értitek? Nem tudjátok, hogy ami kívülről kerül az emberbe, nem szennyezheti be... mert belülről, az ember szívéből származik minden gonosz gondolat, erkölcstelenség, lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, csalás, irigység, kevélység, léhaság", senki sem értette, de ma sem értjük, mert abban a pillanatban, amikor ilyesmiket hallunk, azonnal a másik emberre gondolunk, aki mellettünk áll, látjuk, hogy minden szó talál, és tökéletesen igaz, s föl sem merül bennünk, hogy mindez ránk is érvényes lehet. Az ősi hagyomány - amelyre gyakran hivatkozom - teljes egészében az önismeret révén jött létre, önismeret tartotta fenn, és amennyiben valaki meg akarja érteni, csakis az önismeret útján teheti meg. Bennünk van mindennek a titka. Jónak, rossznak, erénynek, véteknek, sorsunknak és történetünknek ott rejlik az eredendő oka. Istent is ott pillantotta meg minden megvilágosodott bölcs: önmagában: Eckhart mester, a nagy keresztény misztikus így mondta: "A szem, amellyel én az Istent látom, ugyanaz a szem, amellyel Isten engem néz!" Amikor Gagarin az űrből azt kiáltotta, hogy "Nem látok itt semmiféle Istent!" - annak nem az az oka, hogy nem járt még eléggé magasan, hanem az, hogy más irányba utazott: kifelé holott az Isten belül van. A hagyomány szerint: ha az ember önismeret nélkül él, rosszabb, mint ha vak vagy süket lenne - s ha ráadásul valamiféle vallást vagy spirituális mozgalmat csinál, abból világraszóló botrány lesz. Úgy is lett. Ha egyetlen mondattal kéne jellemeznem az elmúlt évezredek mai napig tartó történetét, azt mondanám, hogy ez a kifelé fordulásnak, az önismeret hiányának kora.

Ha valaki azt képzeli, hogy ő kivétel, akkor még inkább vak, mint a többi - ugyanis az önismeret hiányát éppen az jellemzi, hogy az ember önmagát kivételnek tartja, s minden bajért az embertársait teszi felelőssé. Így élünk, így érzünk, így gondolkodunk. Ilyenek alapvető reflexeink, így van beállítva a szemünk, a fülünk, az agyunk, ilyen a vallásunk, a tudományunk, a nevelésünk: minden kívül van, máshol, másban, mások miatt - és ebből az össztáncból kimaradni nemcsak óriási erőfeszítéssel lehet, de minden bizonnyal ez az isteni kegyelem -, a tudat visszafordulása a lélek felé -, amelyről a hagyomány beszél. Az önismeret nem az egyik a sok út közül - hanem az egyetlen út. Ha valaki az első lépést megteszi rajta, máris a legnagyobb lépést tette meg, mert szembe fordult az általános sodrásiránnyal. S ez az irány megszabja további lépteit. Hogy ezután mi következik, arra nincs általános recept. A saját próbálkozásaimról később még beszélek, de nem vagyunk egyformák, s itt olyan munkáról van szó, amelyhez mindenki maga készít szerszámot. Egy bizonyos. Ahhoz, hogy bármit vagy bárkit megismerjünk, alapvető, hogy ki az, aki megismer? Ha tanulmányozni akarom a majmok viselkedését vagy éppenséggel a barátomét, ez a kérdés nem okoz gondot, mert részint adva vagyok én, aki megismerek, s ott vannak előttem a majmok és a barátom: akiket megismerek. A dolog azért egyszerűbb, mert kívül vagyok rajtuk, rájuk látok, és tárgyilagosan szemlélhetem őket. De önmagammal már más a helyzet, mert ki az az ön, és ki az a magam? Hiányoznak a távolság, a rálátás, a megfigyelés háromszögelési pontjai. Aki néz és akit néz, az nem lehet azonos, mert az ember a saját szemével nem tudja megnézni a saját szemét, s kiváltképp nem az énjét, a lelkivilágát, amellyel azonosnak véli magát. Ezért mindjárt az út elején fölvillan egy olyan élmény, amelyet életünk futó pillanataiban számtalanszor átéltünk már, csak nem tudtuk rögzíteni, s nem is hittük valóságosnak. Ez pedig az, hogy miközben bele vagyunk ásva életünk zűr-zavarába, sírunk, szenvedünk, küzdünk, törekszünk, kacagunk és félünk: lakik bennünk valaki, aki az egészet csak nézi. Lakik bennünk egy Tanú, aki az egészben nem vesz részt. Ez a Tanú néha lelkifurdalásként jelenik meg, néha mint tanácsadó, időnként pedig némán figyel, vagy csöndesen derül a legnagyobb bajainkon. Ezt hívjuk öniróniának. Biztosan előfordult már veled, hogy alaposan megszidtad magad, mintha a saját apád lennél, s talán még a homlokodat is csapkodtad a kezeddel. Ez rendszerint utólag történik meg, amikor már késő. És ez nem azért van, mert a Tanú későn szólalt meg benned: szólt ő szegény akkor is, amikor a baklövést elkövetted, csak a tett hangzavarában nem hallottad meg. Az önismeret gyönyörűséges munkáját ez a Tanú fogja elvégezni benned. Kezdetben csak föl-fölvillan, mint a világítótorony fénye, sugara átcikázik lelked sötét és háborgó tengerén, valami fölsejlik, s eltűnik újra, de minél kitartóbban folytatod a munkád, a fény annál tartósabban izzik, s egyre hitelesebben, egyre távlatosabban látod magadat. Ez tehát - s ez nagyon lényeges - fokozatos és roppant küzdelmes folyamat. Fokozatos azért, mert ez a Tanú az út elején még nincs "készen" benned. Ugyanis lelkednek abból a tartományából emelkedik ki, amelyet eddig tudattalannak neveztél. Később roppant mulatságosnak fogod majd tartani, hogy az, aki a

legtöbbet tud benned, a tudattalanból bújik elő, de sajnos ez a helyzet: oly mértékben nem akartad hallani a hangját s tiltakoztál a látása ellen, annyira nem akartál tudni róla, hogy el is süllyesztetted magadban. Amíg nem indultál el az önismeret útján, a Tanú innen a mélyből üzent neked: akadályokat állított eléd, figyelmeztető betegségeket idézett rád, lelkifurdalásokat okozott. Tettél valamit s megbántad, mondtál valamit s nem értettél egyet magaddal, érezted, hogy valami hiányzik s nem tudtad, mi az. Elindultál egy úton, s nem voltál bizonyos benne, hogy jó felé haladsz - letértél róla, s nem tudtad, hogy ez most helyes döntés-e vagy gyávaság. Eközben kígyó-éned, aki mindig mindenkinél mindent jobban tud, szüntelenül igyekezett igazolnia magát. Amit ő tett, vagy gondolt, az a helyes, az a jó, az a hasznos, az az észszerű, az az erkölcsös - s mivel a dolgok mégse úgy alakultak, ahogy eltervelte, mert állandó külső-belső kudarcokba ütközött, bizonygatta magának, hogy mindezért mások a felelősek. Az embernek ezt az egészen beszűkült, önös, még a saját érdekeit is rosszul érvényesítő mentális tevékenységét nevezik manapság tudatosságnak. Az önismeret azért roppant küzdelmes folyamat, mert ha valamit a kígyó-én nem akar, éppen az, hogy őt valójában kiismerjék. Annyira ugyanis nem ostoba, hogy ne tudná, mire megy itt a játék. Az önismeretet az önlegyőzés követi. Ez pedig már hatalmi kérdés. A kígyó-én viszont akkor sem enged a hatalmából, ha az egész embert, s véle önmagát is magával rántja. A hatalom akarása éppolyan ősi, metafizikai érzés, mint a félelem, talán még ősibb, mert a félelem épp azért szakadt a lelkünkre, mert az nem vállalta az isteni szeretet-egységet, föllázadt ellene: önálló királyságot, magánistenséget, egyéni hatalmat akart. Ezt a végső, nagy igazságot azért kell tudni mindjárt az út elején, mert az önismeret nem szelíd, békés folyamat, nem lelkizés, nem mentálhigéniás önterápia, hanem a legnagyobb háborúság, melyet ember csak vívhat a Földön! Ne hidd,hogy túlzok! Másokat legyőzni nem nagy művészet. De önmagunkat: roppant nehéz. Ezt hívja a hagyomány a hősök útjának. Semmi köze háborúkhoz, rendjelekhez, pátoszhoz, politikához, nagy szavakhoz. Semmi szerepjátszás, eszme, lobogó, kard, dicsőség, utókor. Hős az, aki önmagát legyőzte! Minden vallásnak, jógának, meditációnak, de népmesének és színpadi tragédiának is ez az alapvető tanítása. Az előbb fölmerült bennem egy kérdés. Amikor a Bölcs Bohóc azt mondta: "Ne várj gyors sikert! Talán ha hazamegy, még jobban fog félni! Lehet, hogy a félelem tüze még nem olyan forró benne, hogy azt mondja: Elég!" Azonnal azt kérdeztem magamtól: "Mikor?!... Mikor mondja azt, hogy elég?!... Egy nátha rossz esetben hetekig tart, egy csonttörés fél évig, egy tbc-és folyamat évekig is elhúzódhat, de mikor szabadul meg egy ember a problémájától?!" És a Bölcs Bohóc nem tudta a választ. Annyit mondott csupán, hogy amikor a mennyiség átcsap a minőségbe. De hogy mennyi az a mennyi, mennyit kell szenvedni, hány kört kell a zavarosban keringeni, hányszor kell ugyanazt megtapasztalni, s meddig kell ülni a pisis pelenkában, mikor jön el a pillanat, amikor az ember önmagát tisztába teszi: erre nincs egyértelmű felelet. Sem a szent iratokban, sem a drámákban, sem a pszichoterápiás gyakorlatokban, sem a mesteri tanításokban.

Sokáig tűnődtem ezen, amíg nemrégiben egy roppant mulatságos történetre bukkantam. "Amikor a derék Jehudi rabbi vándorúton volt, egyszer egy felborult szénásszekérre akadt. - Hé, öreg! - kiáltotta a gazda. - Segíts a szekeremet fölemelni! A rabbi meg is kísérelte. Húzta, nyomta, feszítette, még a fogát is csikorgatta. Lába bokáig merült a sárba, de képtelen volt megmozdítani a szekeret. - Nem bírom!... - szólt végül lihegve. A paraszt komoran végigmérte. - Bírod te - mondta megvetően -, csak nem akarod! Este pedig ezt mondta Jehudi az összesereglett tanítványoknak: - Ma megmondták nekem. Meg tudnék változni, föl tudnám az életemet emelni, csak nem akarom." Ravasz történet. Szegény rabbi egész életében azt hitte, hogy akar. Egy paraszttól kellett megtudnia, hogy valójában nem akar. Az első, fogcsikorgató, görcsös és terméketlen akaratról már beszéltem a könyvem elején. De a mély, odaadó, hősies elszánásról, amellyel az ember énjének korlátait áttöri, s ezzel szokatlan túlerőhöz jut: még nem. Ez az akarat nem ismeri az időt. Kudarcok nem szegik a kedvét, s képes nagyon sokáig akarni. Amíg ez nem bukkan föl bennünk, addig problémánk megoldásához valójában hozzá sem fogtunk. Nincs ebben semmi különös. A tapasztalt, jóhiszemű birkózóedző már egy tízéves gyerekben fölismeri a leendő bajnokot. Az akaratot pillantja meg benne. És az orvos tudja, hogy viszonylag könnyű bajba is bele lehet halni, ha páciense nem akar élni - hiába mondogatja, hogy akarok, dehogynem akarok, foggal-körömmel akarok! És nagyritkán még a gyógyíthatatlan rákból is föl lehet épülni, ha a beteg ott lent, a mélyben, a láthatatlan közepében meg akar gyógyulni! Ez az akarat belül van. Olyan szívós szupererő, amellyel az ember képes önmagát a saját hajánál fogva megemelni. Jézus és a zsidó hagyomány "hitnek" nevezi - de ugyanezt jelenti. Rendíthetetlen hűséggel - hívséggel - tapadni ahhoz a bennem rejlő, isteni energiához, amely százezer amperrel erősebb a kígyó-én zseblámpa elemmel működő, szerény kis erőkészleténél. Ez a hősiesség ereje. Akiben ez nem szólal meg, az nem tud leszállni a körhintáról, a válságot nem tudja fölszámolni magában, s gondjainak föntjébe és lentjébe beláthatatlan ideig fog keringeni. Ahogy keringünk is. És nem az idő a kérdés, mert ez a hinta nem magától jár le! Nem úgy működik, mint valami mechanikus szerkezet, melyből ha kifogy az üzemanyag, vagy elkopnak a kerekei, magától megáll. Nem is úgy, mint az emberi test, amelyben a sejtek és baktériumok csatájának kimenetele és ideje többé-kevésbé megítélhető. A karma kereke: örökmozgó. Mindaddig forgunk rajta, amíg Felsőbbrendű ÉNünk bele nem szól, s azt nem mondja: "Elég!" Ez az "elég" nyitja meg bennünk azokat az erőforrásokat, amelyekkel a kerékről le tudunk röppenni. Ez az az akarat, amelyről a paraszt beszélt, s amely a rabbiból hiányzott. Hiába tudta betéve a Tórát és a Talmudot! Hiába képzelte magáról egy életen át, hogy jó rabbi - valójában nem volt az. Különben föl tudta volna emelni a szekeret! A paraszt észrevette rajta, hogy ez a derék ember csak akargat, de valójában nem tud még AKARNI. Magyarán szólva: hiányzott belőle az a többlet, amit úgy hívunk: a hit ereje.

Enélkül pedig nem az életünket, de még egy szekeret sem tudunk fölemelni, ha annak súlya éppen azon a határon van, amely a hétköznapi, átlagos emberi képességeinket elválasztja az emberfelettitől. Márpedig aki a kígyó-én hatalmát meg akarja szűntetni magában, az önmaga fölé lép s ehhez többleterő és hősies elszánás kell. A kérdés tehát nem az, hogy mikor, hanem az: hogyan? E kérdésre a hagyomány és minden hiteles mester válasza, hogy mindenekelőtt meg kell ismerni magunkat! A szónak először csak egyik értelmében, azaz le kell lepleznünk kígyó-énünk trükkrendszerét. Más szóval: föl kell ismernünk a vétkeinket. Nem a "bűneinket", vigyázz, mert az ember nem bűnös, hanem vétkes, a szó valódi értelmében, amennyiben állandóan elvéti a lépéseit, s ezek az elvétett képzetek, gondolatok, célok, szenvedélyek és cselekedetek forgatják a karma kerekét. A kígyó-én látóköre szűk, eszmélete kába, miközben azt hiszi, hogy ő tud mindent a legjobban; valójában azonban nem tud semmit: nem tudja, mit cselekszik. Le kell leplezni, föl kell világosítani, meg kell győzni, meg kell ingatni hatalmi helyzetét a megismerés erejével. Amíg ez nem történik meg, addig a karma kerekét eszeveszetten forgatja tovább, s leszállni róla képtelenség. Ezért mondja a Bölcs Bohóc, hogy "önismeret nélkül bármiféle spirituális útra lépni nemcsak élet-, de lélekveszélyes is: az ember a remélt emelkedés helyett akkorát zuhanhat, mintha robogó vonatból kiugrana: nemcsak megüti magát, de a szerelvény több inkarnáció állomásain át is magával ránthatja!" Ha valaki a "vétkeire", az önáltató hazugságaira végzi meditációit, netán "vallásos" útra lép, vagy valamiféle szekta híve lesz, az mocsárra építi a házát, hívő helyett fanatikus lesz, ahol a rejtett erők ugyan fölszabadulnak benne, de rossz irányba hatnak, s karmájának kerekét még eszeveszettebb forgásra kényszerítik. A "Kígyó- és kereszt" című könyvemben egy egész reinkarnációs sorstörténettel mutattam be hasonló helyzetet. Most elmondok egy jóval szelídebb példát. A barátom agykontrollt tanult. Boldogan újságolta, hogy ő, aki eddig megrögzött materialista volt, kezd hinni a lélek erejének valóságában, mert a dolog működik. A kisfia náthás lett, nem ment iskolába, s ő ezt úgy oldotta meg, hogy életében először nem adott gyógyszert a gyereknek, hanem "lement alfába", benső figyelme képernyőjének egyik oldalára helyezte beteg gyermekét, a másikra az egészségeset... s nem részletezem: pusztán mágikus praxissal meggyógyította. - Működik a dolog, Péter! - mondta lelkesen. - Az ilyen betegség Gyurikánál tíz-tizenkét napig szokott tartani. Most meg két nap alatt lett makkegészséges! Egy boldog bűvészinas ült előttem, aki azt is elmondta, hogy most már kezd hinni a spirituális "dolgokban". Új szemmel olvassa az Evangéliumot, s kezdi végre érteni, miről beszélgettem vele éveken át. - Mondd csak - kérdeztem - mi az, hogy "tíz-tizenkét napig szokott tartani"? - Ja! Gyuri elég gyakran beteg. Főleg, ha iskolában felelés vagy dolgozatírás van! Azonnal náthás lesz vagy torokgyulladást kap. A felvételi vizsgán is alig ment át szegénykém! Pedig tudja az anyagot, állandóan tanulunk vele, én is, az anyja is. Itthon pompásan elmondja, de amikor odakerül a bizottság elé: begörcsöl!... Ezt a gátlást nem bírom benne feloldani!... Okos, szorgalmas gyerek, és féltem, hogy emiatt nem viszi majd semmire... Ha már itt bukdácsol, mi lesz az egyetemen? Hogy fog oda egyáltalán bejutni? - Szerinted mire kéne "vinni" neki?

- Mit tudom én! Remek feje van. Főleg a fizikához és a matematikához van érzéke... Maradjon le? - Honnan? - Mi az, hogy "honnan"?... Neked nincs gyereked? Nem részletezem. Hamarosan kiderült, hogy ez a szegény papa, akinek mérhetetlen sok becsvágya volt, s ehhez képest viszonylag kevés sikere, teli volt elégedetlenséggel, aggodalommal, teljesületlen vágyainak keserűségeivel. Nem akarta, hogy gyermeke megismételje az ő sorsát. Átvitte rá minden kielégületlenségét, csalódását, bukásainak szomorú tapasztalatát, s azt a tévhitét, hogy ettől az élettől, ha az ember nem tanul meg nagyon korán taposni és karriert csinálni, félni kell. Innen kezdve nem úgy kezelte Gyurikát, mint szabad, sorsáért felelős embert, hanem mint egy versenylovat. Véle akarta megnyeretni azt a versenyt, amelyet ő - hite szerint - elveszített. S mindezt azzal a rendíthetetlen meggyőződéssel, hogy szereti a gyerekét! Gyurika azonban a gyerekek természetes bölcsességével tudta magáról, hogy ő nem versenyló, hanem ember. Ezért ösztönösen tiltakozni kezdett a szülői álszeretet diktatúrája ellen, s ahol csak lehetett: betartott neki. Nem tudatosan - tudattalanul. Elakadt a nyelve. Nem jutott eszébe a dolog. Társainak egy-egy felelés hétköznapi ügy volt. Az ő számára: sorsdöntő pillanat, amelynél - mint a ló a túl magas akadály előtt - lebénult. Tartott is az apjától, átvette szorongását, a "ajaj, Istenem, mi lesz velem, ha ez nem sikerül!", és egy szó nem jött ki a száján. Még meg is betegítette magát. - Most mit csináljak? - kérdezte a barátom. - Szerinted hibáztam, hogy meggyógyítottam a gyermekemet? Hol gyógyítottad te meg a gyerekedet?... Megszüntetted a nátháját és visszalökted újra a beteg versenybe! Mágikus eszközökkel megismételted ugyanazt a vétkedet, amelyet mágia nélkül évek óta művelsz!... Ráadásul még büszke is vagy, hogy működik a "csodád!" Hibás az agykontroll? - Dehogy az agykontroll! Te vagy a hibás! Szerinted mit tegyek? Ha már megtanultad az agykontrollt, szerintem ne a gyerekedet, hanem önmagadat helyezd a "képernyődre". Alaposan vizsgáld meg magadat, s kérdezd meg képzeletbeli segítődet, hogy hol hibáztál, miféle kielégületlenségeket, beteljesületlen nagyravágyást, szomjúságot hurcolsz a lelkedben! Ki az, aki elhiteti veled, hogy csakis fönt van élet - lent nincs? Ki az, aki azt súgja, hogy lent félni kell?... Ha valóban spirituális útra akarsz lépni, ezt a kérdést mindjárt az elején tisztázni kell, mert nem találsz sem olyan szent könyvet, sem olyan tanítót vagy mestert, aki ne azt mondaná, hogy valódi élet csakis lent van, fönt nincs, s ha valaki úgy érzi, hogy már "fönt" van: azonnal menjen le!... Ezt csak zárójelben mondom, hiszen az Evangéliumot olvasgatod... Mindenesetre alaposan nézd meg önmagadat, s döntsd el, kivel vagy: azzal, aki azt súgja benned, hogy az életed célja a szép, testileg-lelkileg egészséges, harmonikus élet, vagy pedig csak a karrier a fontos, az érvényesülés!... Vizsgáld meg, mik az eszményeid!... Ha úgy látod, attól vagy keserű, kielégületlen és boldogtalan, mert nem vitted sokra, nem érted el a sikert és a külső elismerést, amelyre vágytál: ne foglalkozz, öregem, agykontrollal!... Ha azonban úgy érzed, hogy rossz lóra tettél, használd, mert nagyon üdvös dolog, de változtasd meg önmagad!... Segíteni fog eloszlatni hamis énképedet!... Amit részint a mindannyiunkban lévő vak késztetéssel, részint pedig az ostoba társadalmi közfelfogás miatt szedtél magadra... Látni fogod majd: teljesen függetlenül attól, hogy valaki mire vitte, s mennyit ért el,

sokat, vagy keveset: boldogtalan lesz abban a pillanatban, amikor e kérdéstől teszi függővé önmagát!... Nézd meg, hol vitted át a gyerekedre ezt a tévképzetedet, hogy a szülői "szeretet" leple alatt hol tettél erőszakot a természetén... De ne a gyerekkel foglalkozz, hanem magaddal!... Miattad náthás a kisfiad!... Helyezd tehát a "képernyődre" saját normális arcodat, s változtasd meg önmagad!... Akkor nem fogsz Gyurka fejére ülni még gondolatban sem!... Hagyod, hogy tegye a dolgát - s előbb-utóbb lehullik róla a megfelelni akarás kényszere... Tudod, mi lesz ennek az eredménye?... Nem lesz majd náthás, és egyre jobban fog vizsgázni. Eddig a történet. Nem tudom, a barátom mire jutott vele, mert önmagunk megismerése és legyőzése a legnagyobb csatánk. Amíg beszéltem hozzá, láthatóan eltűnődött, s igazat adott nekem. De amikor elmentem, bizonyára működésbe lépett kígyó-énje logikája, s azt mondta: "Ha én ennek az embernek a tanácsát követném, az én Gyurikámból a Ládagyárban lenne segédmunkás!" No mármost, én nem ezt mondtam néki, hanem azt, hogy engedje a gyerekének a saját sorsát élni - de ha éppen így sarkulna ki a dolog, bizony azt mondanám, hogy inkább legyen a kisfiából ládagyári segédmunkás, ha éppenséggel ez a sorsa, s megtalálja valódi, boldog önmagát, mint különféle plecsnikkel kitüntetett, karrierista komputer-gyáros. Ha nem ez a sorsa, éppolyan boldogtalan lesz, mint az apja. Ezt a békát azonban már nem tudnám lenyeletni vele, mert ő maga nem vitte annyira az életben, mint amennyire szerette volna, s hiányzik a tapasztalata. Egyrészt a karriercentrikus ember sohasem érzi, mikor van már fönt, mert mindig van még följebb; másrészt pedig a látszólag "menő" és elismert ember is lehet hitvány, üres, kielégületlen s boldogtalan. Itt aztán belép egy új fogalom: a tapasztalat. Én ugyanis a saját bőrömön megtapasztaltam mindazt, amit leírtam. Nem is egyszer. Ha számolom reinkarnációs emlékeimet is - sokszor. Ő nem. Bár ki tudja? Volt idő, amikor sokkal "elismertebb" volt, mint én. És mégis... Csak azt az egyet ne kérdezd: hányszor s milyen hatásfokkal kell tapasztalnunk ugyanazt az élményt, hogy leszűrjük belőle a tanulságot, s ne lépjünk bele még egyszer a gödörbe - , mert akkor elnémulok. Fogalmam sincs. Egy bizonyos. Önmagunk megismerése és legyőzése a legnagyobb csatánk. Ha ezt nem vívjuk meg, minden eszménk eltorzul, vallásunk hazugsággá válik, s a leghatásosabb spirituális eszközök is sötét praktikává fajulnak. Hős az, aki hadat üzen kígyó-énjének, s valódi lényét kiszabadítja annak fogságából. Ez nem azt jelenti, hogy nem kerül összetűzésbe a világgal, amelyben él. Éppen ellenkezőleg: a hős körül az egész élet drámaivá változik, mert a világ érzi, hogy a felébredt ember fenyegeti a sötétségét. Állandóan odanéz, ahová nem kéne, tekintete elől semmit sem lehet eldugni, minden hazugság, áltatás és öncsalás azonnal lelepleződik: az általános közhülyítés játékszabályait állandóan felrúgja. A külvilági ütközetek azonban a hős számára másodlagosak - ezek csupán próbatételeinek színhelyei -, valódi küzdelme önmagával folyik. Erről szól az újkori irodalom nagy, beavatási drámája, a Hamlet. Története röviden a következő: Hamlet, dán királyfi megtudja, hogy mi a sorsfeladata: meg kell ölnie egy elvetemült embert Claudiust, a királyt -, hogy világának rendjét helyreállítsa.

Egyrészt sejti, mi a dolga, másrészt tudomására hozza spirituális mestere, aki nem más, mint néhai apjának a szelleme. Gyakorlatilag azonnal megtehetné. A darab mégis arról szól, hogy hosszú-hosszú ideig miért nem teszi meg. Nem azért, mert fél, nem is azért, mert nem lenne rá alkalma, hanem azért, mert nem érett még a feladatra. Bármilyen okos, művelt, tettrekész: mindez kevés, mert mielőtt a zsarnokkal végezne, sokkal nagyobb zsarnokkal kell leszámolnia, akit úgy hívnak: Hamlet. Látjuk, hogy ez az ember, még ha másokkal csatázik is, elsősorban önmagával küzd. A döntő, külső ütközetre csakis akkor áll ki, amikor saját kígyó-énje ellen indított benső háborúját már győztesen megvívta. Amikor a történet végén jelentik Hamletnek, hogy Laertes, Claudius fölbérelt ügynöke, párbajra hívta ki, a királyfi mosolyogva közli barátjával, hogy nem fél a haláltól. Életét a gondviselésre bízta, a döntés pedig nem rá tartozik. Kicsit ugyan nehéz a szíve - valami tisztázatlan, halvány balsejtelem még átsuhan rajta -, de aztán biblikus tömörséggel mondja: "Elkészültem - s ez minden!" Legyőztem önmagamat, megtaláltam valódi arcomat, kettősség, önáltatás, kétely már nem gyötör - s ez a Minden. Nem maradt ki belőle semmi, csak az, ami lényegtelen. Párbaj előtt állok. A tét: az életem. Vagy ellenfelem élete. Győzelem vagy veszteség: nem fontos. Élet vagy halál sem fontos, mert ha most kell meghalnom, arra is készen állok. A Mindenhez nem lehet hozzátenni semmit. Hamlet ugyanoda jut, mint a Bhagavad Gitá hőse: Ardzsuna. Fölismeri, hogy ő a nagy, kozmikus világdrámában csupán eszköz, egy isteni terv végrehajtója, amelynek általa kell beteljesednie. Nagy pillanat ez, amelyről itt még korai beszélnem, mert még csak felvillanásaiban ismerem: hiányzik hozzá a tartós létélményem. A zen és a szamuráj beavatások szövegei úgy írják le ezt a mozzanatot, hogy " belesimulás a Természet erőibe!" Amíg ugyanis kígyó-énünk irányítja életünk kis csónakját a Lét háborgó tengerén, addig úgy érezzük, egyedül vagyunk minden ellen, s görcsös, kétségbeesett evezőcsapásokkal küzdünk az óceán hullámaival szemben. Az ÉN azonban egységben él a vizekkel, vele vannak a hullámok s a szél. Ráparancsol a kis énre, húzza be evezőit, vitorlát bontat vele, s innen kezdve a széllel együtt utazik, a hullámok le-föl játékát követve siklik a célja felé. A kígyó-én legyőzése nem azt jelenti, hogy az ember bedobja a törülközőt: - "Legyen úgy, ahogy lennie kell, ott egye meg a fene az egészet, én többet ezzel nem foglalkozom!" - hanem azt, hogy egyszeri, földi személyiségünket engedelmes szolgálatra kényszerítsük. Hamlet kardja továbbra is Hamlet kezében marad - mert földi ütközetet csak földi lény tud megvívni - de mozdulataihoz szelleme ád majd parancsokat, impulzusokat, ösztönös sugallatokat. A vad lóként betört, szolgálatra nevelt megnemesedett én nem fél, nem szorong: győzelem és veszteség kérdése nem gyötri, mert nem rá tartozik! Hanem Isten akaratára. A magyar nyelv és Arany János ezt az Akaratot a "gondviselés" szóval fordítja. Az angolban és Shakespeare-nél latin eredetű szavakkal úgy hangzik, hogy "special providence" , ami azt jelenti, hogy " különleges előrelátás". Vagyis a lények fejlődését biztosító világtörvény olyan bölcs és ésszel felfoghatatlan terve, amely rá, a történet valamennyi szereplőjére, sőt az egész ország életére kiterjed, s amely

egyedül tudja, kinek mi az üdvös: élet, vagy halál. Hamlet készen áll arra, hogy teljesítse a "special providence" akaratát - bármi legyen is az! Idáig megúszásra játszott, kerülőket tett, töprengett, elmélkedett, viaskodott magával - innen kezdve azonban átadja magát a kozmikus Törvénynek. Miért tudja ezt megtenni? Mert megoldotta a problémáját. Legyőzte énjét, s megtalálta önmagát. S vajon mi, akik csupán nézői vagyunk ennek a játéknak, miért rendülünk meg ettől a mondattól? Miért szökik könny a szemünkbe, s miért érezzük azt, "jaj, de szép, de nagyszerű, jaj, de felemelő és emberi?" Mert egybeesik rejtett tudásunkkal. Élettapasztalatunkkal. Hiszen nem kell hozzá párbaj valamennyien meghalunk. Vannak közöttük olyanok, akik lázongva kapaszkodva, pánikban s tiltakozva -, s olyanok, akik békésen, mindent elrendezve, csaknem mosolyogva mennek el. Aki nem győzte le az énjét, haláláig hurcolja magával megoldatlan problémáit, az nem tud békésen elmenni, mert képtelen belenyugodni a "különleges előrelátás" akaratába. Hamlet azonban kibogozta lelkének csomóit. Nem érez szorongást. Inkább csak arról panaszkodik, hogy "nehéz a szíve". Ellenfelétől, a dúlt és bosszúvágyó Laertestől bocsánatot kér, mert fölismeri, hogy akaratlanul nagy fájdalmat okozott neki, és párbaját úgy vívja meg félelem nélkül, becsületesen, mint egy szamuráj. Tudnod kell, hogy az ilyen embert rendkívül nehéz legyőzni! Később, ha a meditációról s a szamurájok lélektanáról beszélek, elmondom, miért. Hamlet is győztesként került volna ki a küzdelemből, ha Laertes aljas módon nem döfi meg az "állj" után. Ráadásul olyan karddal, amelyet előzőleg halálos méregbe mártottak. Shakespeare itt a saját hősét is leleplezi. Kiderül, hogy az a "minden", amiről beszélt, mégsem volt egészen MINDEN. Hiányzott belőle még valami: annak felismerése, hogy milyen pokoli világban élt. Sok pokolkörét belátta, de legmélyebb bugyrait nem ismerte meg. Ezért volt "nehéz a szíve". Valami még fedve volt előtte. Valami még nem vált tudatossá benne, s ez sejtelemként gyötörte. Azt hitte, csak a nagybátyja vétkes, mindenki más csak hitvány, gyenge vagy áldozat. Halála előtt döbben rá, hogy az aljasság minden lelket, még ellenfele kardhegyét is megmérgezte. Magyarán szólva: ez a roppant bölcs és nemes lélek naiv volt. Egy szamuráj nem naiv. Számára a "minden" nemcsak félelmének legyőzését jelenti, hanem azt a tévedhetetlen tudást is, hogy az én-uralta ember, s az én uralta világ semmiféle pokoli gaztettől vagy nemtelen eszköztől nem riad vissza. Ezt a tudást nem úgy szerzi meg, hogy figyeli az embereket, tájékozódik a politikában vagy járatja a korabeli újságokat, hanem úgy, hogy beavatása során a mestere számos alkalommal elviszi őt a halál szélére: kardot szorít a torkára, majd váratlanul, hátulról ráugrik, vagy kiállítja egy szakadék peremére, s úgy vív meg vele. Ilyenkor, az életféltés végső pillanataiban felfedezi önmagában a sarokba szorított patkányt, akiről lehullik minden morál, minden Buddha, eszme, nevelés - még az anyja torkát is átharapná. Aki az ördöggel vív, annak ismernie kell az ördög titkait. S ez csak úgy lehetséges, ha megismeri magában az ördögöt. Ezt a veszedelmes kalandot a mítoszok és a népmesék pokolra szállásnak nevezik, s nem volt még olyan megvilágosodott bölcs, tanító vagy mester, aki az önmegismerésnek e legnehezebb, s legkijózanítóbb drámáját az életéből kihagyhatta volna.

Valamennyien úgy indulunk, hogy egy szebb, teljesebb, tisztább világ vonzáskörébe kerülünk, hiszen ott a mi a valódi hazánk... de soha nem juthatunk oda, ha a tökéletlent s a mocskosat egyszerűen levetjük, mint valami ócska, szorító cipőt, s innen kezdve mezítláb rohanunk a Paradicsom felé. Ahogy a Bölcs Bohóc mondja: -"Nincs új pelenka, pajtás!... Ki kell mosni a régit!" No mármost vannak bennünk a tudathatárunk bőrfelszínén megbúvó apró, huncut, nem is túlságosan ellenszenves ördögök: ezeket fülöncsípni - akár a szemtelen bolhákat - nem nagy mutatvány, bár sokan még erre sem vállalkoznak. De amikor mélyebbre merülünk, s találkozunk e pimasz kis lények valódi gazdáival, azok már nem ördögök, hanem démonok, s leküzdésük valódi hősiesség és bátorság nélkül lehetetlen. A baj ott van, hogy erről a nagy csatáról - mivel ez csakis önmagunkkal folyik, s belül játszódik - szinte semmit sem tudunk. Csak jelképes formában értesülünk Buddha Marával vívott küzdelméről vagy arról, hogy mi történt Jézus és a Sátán között a pusztában. S bár ez is csak jelképes szám, de maga az a tény, hogy ez az ütközet negyven napig tartott, mégis azt mutatja, mekkora háborúság volt, amelyben a Sátán nem adta meg magát könnyen. Az írók azért találták ki drámában, regényben, versben a "belső monológ" eszközét, hogy némi fényt vessenek a hősiesség útjára lépett ember fejében lejátszódó csatára. Shakespeare él is ezzel: Hamlet állandóan monologizál. De tovább megyek. Egy író számára - ha őrzi még mesterségének ősi, "hippokratészi" esküjét - maga az írás folyamata is benső küzdelem! Egyfajta jóga-gyakorlat, melyben énjét le kell győznie, magasabb valóságát pedig meg kell találnia. Ha volna fogalmad, hányszor téptem össze csak ezt az egyetlen oldalt, amelyet éppen olvasol; hányszor értem tetten magam idézgetésen; pontatlan vagyok, mert nem azt írom le, amit valójában akarok, hogy énem tetszeleg előtted, bölcselkedik, s útjában áll annak az igazságnak, amelyet magamban már érzek, de kifejezni még nem tudok: bizonyára meglepődnél, talán el is unnád a könyvemet! Én is csak most tudom meg, amit a lelkem mélyén tudok! Ezért írom le gyakran: "Segíts! Gondolkozz, érezz velem!", mert úgy érzem magam, mint a horgász, akinek szép, tápláló, húsos hal került a horgára, de egyedül képtelen azt kihúzni a mélyből. Szeretem azokat az olvasóimat, akik könyvemet összefirkálják, aláhúznak sorokat, beleírnak mondatokat, kérdőjeleket, mert így lesz ez a könyv nem csak az enyém, de az ő művük is. Van itt ugyanis egy olyan tény, amelyet mi, önmutogató művészek nem szívesen ismerünk föl: hogy kivétel nélkül minden ember számára nem az az igazi tánc, amit néz - hanem az, amit maga is táncol! És nem az az igazi színház, amit a széksorokból figyel - hanem az, amit maga játszik! És nem az a legfontosabb könyv, amelyet olvas - hanem az, amelyet önmaga ír, a saját életével! Nekem is az, neked is az. Az egyetlen, amit tehetek, s ami valódi gyönyörűséget okoz nekem: hogy táncommal kedvet csináljak a saját táncodhoz. S hogy könyvemmel ihlesselek a saját könyved megírására. Az bizonyára más lesz, mint az enyém. Mert más ember vagy, mint én. De ez benne a szép: az utak csak a legvégén találkoznak, amikor az erecskék eljutnak az óceánig. Amikor tényleg kimondhatjuk majd azt, hogy: "Elkészültem, ez minden". Én még messze vagyok ettől.

Mondjuk így: az önismeret elején. Mindenesetre már nagy eredménynek tartom, hogy a "kis ördögöket" sikerült megpillantani magamon, vagy ha nem, hát mások figyelmeztetnek rá, s ezeket a figyelmeztetéseket akkor is komolyan veszem, ha nem a barátaimtól erednek. Példaképem egy másik rabbi, a bölcs Léb mester, akihez berobbant egyszer egy feldúlt tanítványa, s lihegve mondta neki: - Rabbi! Szomszédod, a Móse iszonyatos rágalmakat terjeszt rólad! Az egész falu előtt befeketít, a legszívesebben kikaparnám a szemét! Ülj le fiam, és nyugodj meg! - szólt rá a rabbi. - Meséld el, miket mond rólam? Elmondani is szörnyűség! Mondd csak el! Képtelen vagyok rá, rabbi! Egy szent emberről ilyen mocskokat még elismételni is bűn! No de mégis: mik azok a mocskok? - Számra sem merem venni. - Vedd csak fiam! Hallani akarom! A tanítvány nyelt egyet, és sorolni kezdte a sötét rágalmakat. A rabbi kifejezéstelen arccal, tűnődve hallgatta. Majd beletúrt a szakállába, s azt mondta: Szegény Móse!... Hívd ide, azonnal! - Ide, hozzád? ! Ezt az aljas férget?!... Miért? Mert amiket rólam mond: nem igaz. Én ennél sokkal nagyobb mocskokat tudok magamról... El akarom mesélni neki... Ha már gyűlöl, az igazat terjessze rólam!... Így legalább hasznára válik mindenkinek. - Hasznára, rabbi, ha elhíreszteli a vétkeidet?! Az igazság, fiam, mindig hasznos. Akkor is, ha a gyűlölet mondja ki. Ugye, milyen üde történet? És milyen szokatlan! Az ilyen rabbit nevezem hősnek, mert a legnehezebb csatára vállalkozik: mer önmaga ellen gondolkodni! Nem az "imázsa" a fontos, hanem a benső számadása. Nem az, hogy mit szólnak hozzá az emberek, hanem az, hogy ő mit szól önmagához. Rabbi Léb sok mindent tud. Először is azt, hogy minden vallás és emberjavító igyekezet ott bukik meg, hogy önmagán senki sem hajlandó dolgozni. Mindenki a másikat akarja megváltani - maga pedig mocskos marad, és a saját lelkét illetően tökéletesen tudatlan. Ha ez a tudatlanság csak úgy, minden vallásos, eszmei fedezék nélkül megnyilvánul a világban, ha sok bajt okoz is, de legalább a tanulságai azonnal leszűrhetők: ha a gyerek a gyufával játszik, megégeti magát. Ha azonban elrejtőzik az istenhit, a vallásosság vagy bármilyen izmus jelmeze mögé, a tanulság nem lesz nyilvánvaló, mert a valódi bajt letagadják, igazzá hazudják. A kígyó-én legravaszabb trükkje ez: belecsavarja magát a Tórába, felölti magára Mózes köpenyét, még át is éli a szerepét, méghozzá olyan erővel, hogy valódi lényéről megfeledkezik, s ezáltal szentté és sérthetetlenné válik, mert ki mer ítélkezni egy Mózes fölött, ki meri kardját beleszúrni a Tórába, s az emberiség legszentebb hagyományát hazugnak nevezni? Ugyanezt le lehet fordítani az emberiség bármelyik vallására vagy eszmerendszerére. Ha létezik egyáltalán általános tanulság a huszadik évszázad végén, az nem más, mint minden ideológia csak arra jó, hogy az ember elbújjon mögé. Ezért aztán nincs ravaszabb s becsapósabb kérdés, mint hogy melyik a jó és melyik a rossz ideológia. Általában persze, ha csak az embertől független, az égre festett, vagy a könyvekben leírt képet nézzük, megkockáztathatjuk, hogy

a kommunizmus félig jó, félig hibás eszmerendszer, Jézus tanítása pedig maradandó és igaz - de a gyakorlatban sajnos csak hosszabb ideig lehet elrejtőzni a páncélja mögé, mert tartósfémből verték, amíg a másik hamar rozsdásodik, s előbb-utóbb kilyukad. Rabbi Léb szerint az igazságot nem terjeszteni kell, hanem megvalósítani. Az a terjesztés, ha az emberek látnak maguk előtt egy becsületes rabbit, aki nem akarja többnek mutatni magát, mint amennyit valóban ér. Szerinte egyetlen fölismert vétkünk többet használ a világnak, mint a Szentírás hirdetése vagy elméleti tanulmányozása. Kétségtelenül a hősi lélek önmagával küzd - csakhogy ez a küzdelem nem magánügy! Mert "amilyen arányban sikerül megszabadulni énünktől", olyan arányban tesszük tisztábbá a környezetünket is. Ez a szabály az olyan szűk közösségre is érvényes, mint amilyen a párkapcsolat vagy a család. Harmóniát csak olyan lélek tud teremteni maga körül, aki magában már megteremtette. Nem biztos, hogy erre mások is azonnal ráhangolódnak, hiszen mindenkinek meg kell vívnia a maga csatáját érte, de roppant nagy előny, ha valaki egy önmagával egységben lévő, kiegyensúlyozott ember mellett él. Egyrészt azért, mert türelmesebb véle megbocsátóbb, derűsebb -, másrészt pedig borzoltságát rejtélyes módon lesimítja.. Az ilyen férfiak vagy nők szokták mondani: - "Más nem bírna ki engem, csak ő!" Testi, lelki és szellemi állapotaink ragadósak. Izgága ember mellett magunk is nyugtalanná, feszültté válunk. Nem azért, mert "megfertőz" bennünket - hanem, mert kiváltja rejtett nyugtalanságunkat. Szunnyadó zűrzavarunk a másikéra azonnal fölrebben, ráhangolódik, visszahat rá - és ez egymást kölcsönösen gerjesztő, kellemetlen folyamattá válik. Letagadott vétkeink gerjesztik a mások föl nem ismert, tudattalanban lapuló vétkeit. Miért? Mert azonos hullámhosszon működnek. Egymással rezonálnak. Hiába vágunk ártatlan, nyájas képet, hiába idézgetünk nemes, nagy szavakat, hiába van bennünk a legjobb szándék - a bajt csak tetézni fogjuk, mert a másik emberben megérintettünk valamit a lényünkkel, fölébresztettük benne az alvó dzsint, aki azonnal csőre tölt, s önvédelmi gépezetét beindítja. Hatalmas téma az emberek egymásra hatásának valódi működése amelyről külön könyvet lehetne írni. Itt most csak annyit: a valódi kölcsönhatás minden síkon és állandóan működik, mégpedig úgy, hogy egész lényünk sugárzik, talpunktól a fejünk búbjáig; ösztöneinktől, érzelmeinktől kezdve lelki rezgéseinken át egészen a bennünk lakó Önvalóig állandó adásban és vételben vagyunk. Ennek a csodálatos egymásba bonyolódásnak csak egészen vékony, és nem is a legjelentősebb része zajlik a látható síkon, vagy éppen a szóbeli közlés szintjén. Ha megállsz valaki mellett, akinek valamiféle feszültség okán görcsben vannak az izmai, azt tapasztalod, hogy te is feszültebbé válsz, főleg az ujjaid vagy a lábujjaid. Ha indulatos ember lép a helyiségbe, magad is indulatossá válsz, még ha nem is veled perel: a szíved hevesebben ver, a gyomrod összerándul, esetleg enyhén megszédülsz, s azt hallod, hogy valaki azonnal támadni vagy védekezni kezd benned. Eddig semmi bajod sem volt, békésen beszélgettél, s most mégis, bár nem téged ért a támadás, agressziódat alig tudod fékezni. Már itt hazudni kezdesz magadnak, mert azt mondod: "Hogy jön ez a vadidegen ember ahhoz, hogy az én kellemes békémet megzavarja?!"

Ez a gondolat aztán csak fokozza a dühödet, ellenséges dúvadat látsz a másikban, aki becsörtetett az életedbe és szétdúlta a nyugalmadat. És egy pillanatig sem gondolkodsz el, lehet-e megzavarni a valódi békét? Ugyanis az igazi alapokon nyugvó, szilárd nyugalmat nem lehet szétdúlni! Ha a Dalai Láma állna melletted, azt tapasztalnád, hogy nem lesz ideges, nem kezd remegni, benső békéjét egy másik ember képtelen felborítani. A különbség köztetek az, hogy ő már ezen a ponton megcsinálta magát - te pedig még nem! A Dalai Láma ugyanis - akárcsak rabbi Léb - tudja, hogy nem lehet az embert megfertőzni kívülről. Való igaz, hogy hatunk egymásra. De nem véletlenül vesszük át a mások érzéseit, indulatait vagy éppenséggel eszméit. Hanem mindezek inkább kiváltják, felszínre hozzák mindazt, ami idáig bennünk lappangott. Nem mások tesznek bennünket idegessé, feszültté, gyűlölködővé, hanem eleve azok vagyunk, s amikor ezt valaki felidézi bennünk, azonnal meggyűlöljük, mert egyetlen tapintatlan tüsszentéssel fölborította nehezen fölépített kártyavárunkat. Az úton járó ember akármilyen éber vagy kába, tudatos vagy tudattalan: minden esetben öntörvényű lény, aki a sorsáért maga felel. SENKIT ILYENNÉ, VAGY OLYANNÁ TENNI NEM LEHET! Csupán ki lehet hozni belőle azt, ami szunnyadt: a démont vagy az angyalt. A fasizmus például a hatalom akarásának démonát ébreszti föl bennünk. A jó szándékú író alvó angyalunkra hat. Miközben olvassuk a könyvét vagy nézzük a játékát, többnek, jobbnak, nemesebbnek érezzük magunkat. Ha valaki elindult az önismeret útján - azaz lényének sötétségébe s fényébe bátran bele mer nézni - rájön arra, mire volt jó mind a két "igézet": hogy megnyilvánuljanak azok az erők, amelyek idáig lappangtak benne. Az első tapasztalat keserves és iszonyú. Ott marad utána az ember véres kezekkel, és azt kérdi: - Hogy tehettem ilyesmit? A másik felismerés sem könnyű. Mert magasztos, "fölemelő" művészi élmény után szép emlékkel ottmaradunk ugyan, de kifosztva, s azt kérdjük:- Miképp lehetséges, hogy a színházban nagyszerű, szép ember vagyok, a hétköznapjaimban pedig ilyen hitvány és csúnya? Vagyis a jó néző ugyanazzal a kérdéssel szembesül, mint a tisztességes író, aki az alkotás pillanatában kihozza magából a legszebbet, de a varázs elmúltával hitvány ember maradt. Amit ráhatásnak nevezünk, nem egyéb, mint játék a mások rossz és jó angyalaival. E könyvem azonban nem hatni akar. Lelkem centrumából igyekszem beszélni lelked centrumával, ahol mindketten nagyon jól tudjuk, hogy a jó és a rossz angyalok egyaránt bennünk laknak. A rossz angyalokat föl kell ismernünk, s meg kell váltanunk - a jó angyalainkról pedig le kell tépni az áljóság és az álszeretet képmutató maszkját, vissza kell hívnunk őket a kirakatból, ahol mindegyik kifelé mosolyog, és mindegyik eladó - hogy valódi lényünk végre megnyilvánuljon. Aki az önismeret útjára lépett, sohasem fogja a másikat okolni rossz közérzetéért. S ha valaki kihozza a sodrából, nem fogja gyűlölni ezért, hanem megkérdi magától: - Miért vagyok én kihozható a sodromból? Ha pedig elaljasodik, megvizsgálja: Vajon miért vagyok én elaljasítható? Ez az, amit rabbi Léb bizonyára sokszor megkérdezett már magától.

Amint tekintete élesedett, fölfedezte, hogy hiába kutatja eszével a Tóra titkait, hiába hirdeti igazságait, ha ilyenkor nemcsak a szája és az esze beszél, de az összes képmutató angyalai is, s az összes letagadott démonai! Hívei pedig ezt a zavaros kórust minden síkon veszik! Ezért - bármilyen ékes szavakkal hirdette is a Tant - minden hazug angyalt és démont előcsalt az emberek szívéből. Látta például, hogy a közös imádság alatt gyülekezetének tagjai gépiesen motyognak, tekintetük ide-oda kalandozik, sőt a hátsó padokban még fecsegnek is egymással. Ilyenkor tudta, hogy ő maga sem járt Istennél: imádsága nemhogy az égig, de jó, ha a plafonig fölszállt. Egy ízben - bár ez az előírás szerint nagy vétek - abba is hagyta péntek esti imáját, s ezt mondta: - Barátaim! Hagyjuk abba az imádságot, mert ma nem vagyok pap! Valaki ellopta a kisfiam biciklijét, s akárhogy is próbálom lelkemet az Urhoz emelni, mindig az a nyavalyás bicikli jut eszembe! Arról nem is szólva, hogy mindenkiben csakis a tolvajt keresem, s magamban azt firtatom, hogy melyiktek lehetett! Már a tizedik ártatlan embert vádoltam gondolatban, úgyhogy menjetek szépen haza, imádkozzatok egyedül, aki pedig itt akar maradni, nem bánom, beszélgessünk, csak ne az Isten dolgairól, mert ahhoz most méltatlan vagyok!... És főleg ne arról az átkozott bicikliről, mert az agyam felforr, hogy egy ilyen csekélység is lehúz a sárba, és elválaszt a Legszentebbtől! Ilyen ember volt. Látta azt is, hogy barátja, rabbi Hurvitz, akit a lubliniak csak "vaskoponyának" neveztek, s akit csupán a félelem s az élettől való rettegés tett hívővé, másokban is csupán a félelmet tudta megszólítani, s ezért gyülekezete is teli volt hozzá hasonló fanatikusokkal. Ezzel a Hurvitz-cal valaha rengeteget vitatkozott. Hajnaltól napestig elemezték és értelmezték a Tóra szavait és a Talmud kommentárjait, de soha dűlőre nem jutottak, sőt egyre konokabbul védelmezték a saját meggyőződésüket - már-már meg is gyűlölték egymást -, mert a lubliniból a félelem vitázott, Léb mesterből pedig a hiúság: meg akarta győzni társát, hogy ő a bölcsebb, a valódi rabbi. Egyszóval kíméletlen hatalmi csatát folytattak, amelybe az igazság még elvétve sem szólt bele. De a legfájdalmasabbak az embereknek négyszemközt adott lelki tanácsainak a kudarcai voltak. Utólag fedezte fel: azért volt képtelen másoknak segíteni, mert a felhozott gond, amelyet elé tettek, olyan szenvedélynek, letapadt vágynak és önáltatásnak a műve volt, amely benne, a rabbiban is rejtetten élt. Nem tudott róla. Így aztán nemcsak azt nem vette észre, hogy a szavai teljesen hiteltelenek, hanem ami még ennél is nagyobb baj: miközben a szájával beszélt, sötétben bujkáló démona már régen kapcsolatba lépett a bajba jutott ember démonával, együtt rezegtek, dulakodtak s ölelkeztek lelkük nagyon is valóságos, de tudattalan szintjén. Ilyenkor azt tapasztalta, hogy inkább ártott, mint használt, s ami a legfájdalmasabb volt: lejáratta a Szentírást, amelyre pedig az életét föltette. Ekkor mélyen magába szállt, s így imádkozott: - Bocsáss meg nékem, Uram: te tudod, hogy én csak jót akartam! És a Szentlélek - a ruach hakódesh - akinek hangját akkoriban már egyre gyakrabban hallotta, így felelt néki: Léb, Léb, hogyan akartál volna jót, amikor rosszat tettél vele! Ki tette rosszá a te jó akaratodat? Talán az Isten?. A jó akarat jót szül, a rossz akarat: rosszat. Ez ilyen egyszerű!... És te rosszat akartál!... Még most is rosszat akarsz, amikor azzal próbálod fedezni magadat előttem, hogy gőgödet, hiúságodat, beképzeltségedet s tudatlanságodat valamiféle jó szándék

irányítja!... Még a földi orvos is, ha súlyos influenzája van, otthon marad, nehogy megfertőzze a betegét!... De te gátlástalanul ráköhögöd és rátüsszented a saját bacilusaidat, mert be akarod bizonyítani neki és magadnak is, hogy te már milyen bölcs rabbi vagy, mindenhez értő! - De mit tegyek, ha egyszer segítséget kérnek tőlem?! - kérdezte kétségbeesetten a rabbi. Mondd, hogy nem tudsz segíteni. Ez az igazság. Mondd, hogy egy cipőben járunk barátom, én is ugyanazzal a gonddal küszködöm, mint te! Ha eszedbe jut a megoldás, mondd el nekem, s akkor te fogsz majd segíteni nékem, mert ebben a kérdésben én nem vagyok még rabbi! Van, amiben igen - ebben nem! Pechünk van, mindkettőnknek! Hazudtam néki, mikor azt mondtam: imádkozzon, a Szentlélek majd segít megoldani a gondjait? Dehogy hazudtál!... Így segítek, ahogy most teszem!... Szállj le önmagad mélységeibe, hozd fől a sötétből gőgödet, nézd meg alaposan, tedd a fényre, s akkor majd látni fogod, hogy a nagyravágyás nem bűn, mert valóban Nagyok vagytok és Mindentudók - de ha ez a nagyság csupán szűk kis énetek szenvedélyét szolgálja, s a tudás e szenvedély igazolását, akkor nem nagyság, hanem törpeség, és nem tudás, hanem tudatlanság. Így beszélgetett hosszú-hosszú ideig önmagával s tán tényleg egy tiszta szellemiséggel a rabbi. És ezek a beszélgetések meggyőzték őt arról, hogy a valósághoz s a belső harmóniához csakis a hősi út vezet. Aki ezt nem járja végig, hiába vádolja környezetét, hitvesét, gyermekeit, a szomszéd Mósét s az egész világot, amelyben él, hiába várja, hogy jön majd valaki, aki benne és körülötte rendet teremt: az a valaki sohasem jön el, mert nincs olyan ember, aki a harcunkat helyettünk megvívja. Ha mi magunk nem oldjuk meg problémáinkat, hiába küldi el az Úristen legfőbb arkangyalát az égből: azt is elűzzük magunktól, mert a legyőzetlen én hatalmánál senki sem erősebb. Ez a szabad akarat törvénye, mely az egész teremtés fundamentuma. Az ember szabad választásába semmiféle isteni főhatalom nem nyúl és nem is nyúlhat bele. Más kérdés, hogy az én - aki szembehelyezkedett az Egésszel folyamatosan összezúzza magát. Ez azonban tudatlanságának kikerülhetetlen következménye. Ilyenkor - mint egy gyermek, aki "megdádázza" a kemény ajtófélfát, amelybe a fejét beleverte - azt mondja, hogy ez az Isten büntetése. Tapasztalatok végtelen sorára van szükségünk ahhoz, hogy fölismerjük végre: sorsunk "kíméletlen ítéletvégrehajtói" mi magunk vagyunk. Ez az, amit rabbi Léb tud, s azt is tudja, ami ezzel szorosan összefügg: hogy nincs egyetlen ember sem, aki jóvátehetetlenül "gonosz" lenne, vagy éppenséggel olyan "jó", hogy ne tudna bármelyik pillanatban elromlani. Két örvénylő sorserő tartja pörgésben az egész világot: az egyik negatív, a másik pozitív. Az egyik az isteni centrumtól elszakít, s kifelé sodor - a másik összevonz, s az egység felé terel. Aszerint, hogy a szabad akarattal rendelkező ember melyik sodrásirányban áll, lesz az élete "áldott" vagy "átkozott" a Szentírás szavai szerint. Senki sem javíthatatlanul "bűnös", sem bukástól megóvott "szent", de jóval több annál: szabad lélek, akinek hatalmában áll akár az önzés, akár a szeretet szellemével azonosítania magát. Ezzel mindjárt irányt is szab sorsának, s ezt az irányt mindaddig őrzi, amíg az azonosulást lelke centrumában fönntartja. Abban a pillanatban azonban, amikor ezt megszünteti - vallásos kifejezéssel: "Istennel való szövetsége megtörik" -, lénye máris ellenáramlatba kerül, s mint akinek vitorlája szélirányt váltott,

másfelé hajózik tovább. A mi vitorlánk rendszerint ide-oda csapódik. Ezért e szavakat: "bűn" vagy "bűnös", a rabbi sohasem használta. Ugyanis a megmásíthatatlanság érzése tapad hozzájuk. A bűn: levakarhatatlan. A bűntudat is: nem lehet tőle szabadulni. Amit összetörtünk: romokban hever. Akit megsebeztünk: örökké vérzik. Akit megöltünk: halott, akit bemocskoltunk: mocskos - és ez már így marad az idők végeztéig. Ilyen érzés kíséri a bűntudatot, mert ezt a szót asztrális világunk szülte, s a maga síkján igaz is: érzésvilágunk nem ismeri az időt, itt minden örökké tart. Rabbi Léb ehelyett azt mondta, amit a Szentírás: vétek. Azt jelenti, hogy valamit elvétettem. Rossz irányban éltem. Nem láttam a valódi célt - s ezzel bajt okoztam. Másoknak, s magamnak is. De amit elvétettem, azt helyre is lehet hozni! Ki lehet javítani, meg lehet gyökeresen változtatni. S bár ifjúkorában rabbi Léb maga is megélte a bűntudat terméketlen szenvedéseit, szemlélete gyökeresen megváltozott, amikor fölismerte, hogy vétkeit nem eredendő rosszasága és gonoszsága okozta - hanem tudatlansága. Nem tudta, hogy amit tesz, akar vagy gondol: az rossz. Sőt azt hitte, hogy az valamiképpen jó. Később aztán, amikor szembesült a következményekkel, rádöbbent, hogy elvétette a célt - vagyis vétkezett -, de innen kezdve azon igyekezett, hogy a hiba okát fölfedje, s máskor ne kövesse el. Magában ekkor úgy imádkozott, mint az általa nagyon tisztelt Joshua ben Miriam: - Bocsásd meg nékem, Uram, mert nem tudtam, és most sem tudom még, mit cselekszem! Nyisd ki a szemem, tégy látóvá, magamat s másokat értővé: tégy az igazság tudójává engem - hogy ne vétkezzem többé!" S az Úr meghallgatta imáját. Ő pedig egyre jobban kezdte érteni önmagát. Cselekvéseinek valódi motívumait, céljait s okát. Azt mondta egyszer a legjobb tanítványának: - Úgy foglalkozom magammal, mint tudatlan gyerekkel, aki időnként rossz fát tesz a tűzre. Eréllyel, türelemmel - végtelen szeretettel! Az ember önmagát is csak szeretettel nevelheti!... Nekem nem nagy művészet akár nyíltan is bevallani a "vétkeimet", mert tudom, hogy ezek nem megváltoztathatatlan tulajdonságaim, nem levakarhatatlan bélyegek rajtam, hanem átmeneti mocskok. Én is utálom őket, magam is szeretnék megszabadulni tőlük. Meg aztán... mondok néked egy titkot: minden felfedett vétkem után erősebb lettem!... Az élet nagy csatájában, amelyet önző, földi énünk vív mindenki ellen - még azok ellen is, akik ideig-óráig velünk vannak, mert az ember nem lehet elég óvatos! - szóval ebben a szüntelenül zajló ütközetben úgy véljük, hogy nyitni mások, vagy önmagunk felé: veszedelmes! S ezért jó mélyre eldugjuk magunkba a gyengeségünket, a hitványságunkat, a rosszakaratunkat, olyan mélyre, hogy mi sem találjuk meg, nehogy mások észrevegyék és visszaéljenek vele, s főleg, hogy e csatában ne bénítson bennünket a bűntudat!... Mindenki felé a "szép", a "nemes" arcunkat mutogatjuk, mint a hiú színésznők, akik csak profilból engedik fotografálni magukat! Csakhogy az ilyen nő körös-körül ronda!... És az olyan ember, aki rejtőzködik: gyenge,... Minden erejét fölemészti a rejtőzködés! Azokon a pontokon, ahol már látom s ki merem mondani a hibáimat: sebezhetetlen vagyok! Így szólt a rabbi, s elhallgatott. Látta, hogy kétely csillog tanítványának szemén. No, ki vele, mondd! Azt mondtad rabbi: nyitni mások vagy önmagunk felé, úgy

véljük, veszedelmes. Csakhogy ez két dolog!... Kell-e másfelé is nyitnom, ha magam felé nyitok?... Az én hibám az enyém!... Miért kell másoknak is tudni róla? Jó kérdés! Nagyon jó kérdés! - mosolygott tanítványára elégedetten a rabbi. - Nos, hogy áll ez a dolog, nézzük meg együtt, alaposan! Amikor Leába beleszerettél, a legszebb arcodat mutattad néki, s ő is néked. Vonzó voltál, férfias, fekete hajú, göndör kandúrkirály! Ő meg, ugyebár pálmatermetű, almavirág illatú, szeme a hesboni tavakhoz hasonlatos... nem részletezem... De amikor elérkezett a nász pillanata, kiderült, hogy bizony pocakos vagy, az ágyban kissé ügyetlen s nem is olyan nagy kandúr, mint ahogy vélted magad!... Róla pedig, hogy combjai túl fehérek s vastagok, az ágyban verejtékezik, és sajnos az olvasáshoz szemüveget hord... S látod: mégis szereted, jobban és mélyebben tán mint valaha: mert ez a te Leád!... Hasonlóképpen érez ő is!... Ami összeköt benneteket, erősebben, mint bárkivel az életben, éppen az, hogy nincs takargatni valótok: jó, rossz kiderült, s ezzel együtt vállaltátok egymást!... Ha Leád meghalna, szemüvegét éppúgy megsiratnád, mint a "hesboni tavakhoz hasonlatos" szemét!... Tán még jobban, mert ez volt a gyengesége szegénynek!... Mi ebből a tanulság?... Hogy nincs bennünk két kapu: egyik, amely befelé, s másik amely kifelé nyílik!... Az a kapu, amely elválaszt önmagadtól, ugyanaz, amelyik elválaszt Istentől, s ugyanaz, amelyik embertársad felé zárva vagy nyitva van!... És ezért a kérdés nem az, hogy merre nyiss, hanem nyissál-e egyáltalán! Ha nyitsz: mindenfelé nyitsz! Ezért gyönyörűséges és veszélyes döntés ez, mert amit nem szeretsz magadban, az is köztulajdonná válik! A rabbi az előtte lévő üres székre mutatott. - Tegnap itt ült Zálmán, a pék. Tegnapelőtt meg Jichák, akinek öt esztendeje halt meg a kisfia, s még ma sem tud felülemelkedni a bánatán. Azt mondta: bevesz ciánkálit, mert utána akar menni... El tudod képzelni, hogy ezek az emberek kitárnák előttem a szívüket, ha én nem tárnám ki előttük a magamét?... El tudod képzelni, hogy bárki levetkőzne előttem meztelenre, s megmutatná elrejtett, csúnya sebeit, ha én itt állnék előtte talpig felöltözve, mint rendőrbíró a vallatáson, s kesztyűs kézzel mutogatnék rá, hogy vegye le ezt is, azt is, tovább, tovább!... Ha így tennék: azt hiszed értenék belőle valamit?... Hiszen a ruhám nemcsak véd, de ő előle is takar!... Nem is szólva a páncéljaimról!... Mert azok önmagam elől is védenek, nem is szólva az Úrról, akinek neve áldott!... Nem, barátom!... Az ember vagy fedetlen - és akkor ott áll pőrén, minden szépségével és csúnyaságával önmaga, az Úr és mások színe előtt -, vagy fedett, de akkor minden irányból az! - Nem lehetnek titkaim? - kérdezte a tanítvány. - Titkaid? - tűnődött hosszan, különös és kesernyés mosollyal a rabbi. - De. Lehetnek!... Sőt: vannak is! Nekem is! De ezt az egyet jegyezd meg jól: valódi titok csakis az, amiről mi sem tudunk!... Sajnos! Mert ha már egyetlen ember tud róla - mégha az magam vagyok is - az nem titok!... Az már mindenkié!... Mint amikor a hitvesed húslevest főz: amíg rajta van a fedő, senki sem tud róla. Még ő sem, hogy milyen lesz, amíg meg nem ízleli!... De mihelyst a fedőt leveszi róla: a szomszédok is beleszimatolnak a levegőbe: hej, de pompás illat van itt!... Ha én egy titkot fölfedek magamban... az az egész falué... S ki tudja? Tán az egész világé és minden eljövendő nemzedéké... Nem lehet tudni!... Egymás vétkeiből is okulhatunk!... Tán még többet, mint az erényeinkből!... Meg aztán - s ezt ne feledd -, a vétek csak addig az, amíg fedve van! Amint fényt eresztesz rá: megszűnik véteknek lenni!... Olvasd el Dávid király történetét! Miféle sötét vétkeket követett el: megölette szeretőjének férjét, s fiát, Absolont... s mégis: milyen pompás ember, milyen gyönyörű sors!... Nem véletlen, hogy a keresztények benne látják a Messiás

előképét!... Ilyenkor azt mondom magamban: Így igaz!... Ránézett a fiúra, s mivel attól tartott, hogy gondolatának másik felét nem tudja kibontani, még hozzátette: - Ez persze nem azt jelenti, hogy csúnyaságainkat mutogatni kell! Van, ami nem tartozik másokra. Nem azért, mert titok, hanem mert úgysem tudnak rajta segíteni!... Most például, ahogy beszélek hozzád, állandóan mozog a protézisem!... Nem veszem ki s nem teszem eléd, nem azért, mert titok, nem is azért, mert félek összetörni a képet, amelyet kialakítottam benned, hanem azért, mert nem vagy fogorvos!... De soha, egy pillanatig nem szégyellném, hogy fogatlan vénembernek láss!... Tudod, miért?... Mert az vagyok!... Kívül! - tette hozzá nevetve. - Belül már olyan fogaim kezdenek nőni, mint az oroszlánnak!... Ez is hozzátartozik az igazsághoz: még nem szép a lelkem... de szépül!... És aki belül szépül, nyugodtan megengedheti magának azt a luxust, hogy kívül csúnya legyen!... Főleg, ha ezt úgyse lehet elkerülni! Nevetett hangosan, egész testében remegve. S a tanítványa is vele nevetett. - Idehallgass!... Most jó kedvem van, megsúgok neked egy titkot. Ne add tovább, mert nem biztos, hogy így van. Meg aztán ha megtudják, hogy így vélekedsz, nemcsak jó zsidó, de jó keresztény sem lehetsz... egyből kiközösítenek! Nincs "bűn"! És nincs bűnös ember! Sem én, se te, sem a rágalmazó Móse. Mi csupán beleléptünk az útszéli kutyagumiba, amelytől bűzösek lettünk - de nem lényünk legbelsejében! A mocsok nem tartozik senki valódi természetéhez! Ezért ha valakiben megszületik a szándék: bármikor levakarható! Ha nem így lenne, az egész teremtés elvesztené értelmét!... Ezért én soha bűntudatot nem érzek... mert az nagyon terméketlen, veszedelmes érzés!... Csakis azt, hogy elvétettem valamit. Nem akarom még egyszer elvéteni... És ezért keresem az okát!... És dolgozom magamon! De örömmel!... Végtelen örömmel és szeretettel és kíváncsisággal... a kutatók szenvedélyével, akik nem az Északi Sarkot, hanem önmagukat akarják fölfedezni. Ez isteni játék!... És roppant élvezetes, még akkor is, ha időnként sok kudarccal, gyötrelemmel, sőt szenvedéssel is jár! Itt ér véget rabbi Léb története. Nem tudom, a gyűlölködő Móse elment-e hozzá. Élettapasztalatom azt súgja, hogy soha. De ha mégis vette magának a bátorságot, s elmerészkedett hozzá bizonyára döbbenten tapasztalta, hogy ezen az emberen nincs mit bántani! Mert ahol még valóban "mocsok" volt benne, ott ő sem kedvelte magát, s csak hálás volt azért, ha külső szem fölhívta rá a figyelmét - ahol pedig már megtisztult, oda semmiféle gyűlölet nem hatott el. Ott már nem lehetett neki ártani. A létharcban én áll szemben énnel. De ahol az ember "megszabadult az énjétől", nem lehet még megkarcolni sem, mert nem ad felületet a támadásnak. A gyűlölet nyilai áthatolnak rajta, anélkül, hogy megsértenék. 10. Lassan közeledünk az önismeret gyakorlati kérdéseihez. Tudom, hogy valójában ezek izgatnak. A "know-how", a "hogyan". Türelmetlen énünk úgy viselkedik, mint a sietős szakmunkás, aki azt kiáltja a létra tetejéről: "Uram, ne fecsegjen már annyit! Dobja föl a kalapácsot és mondja meg: hová kell a szöget beverni, mert ma még sok helyre kell mennem!" Egy külföldi könyvkiadó - akinek egyébként tetszenek a munkáim azt mondta: - Az a baj, hogy nehezek az írásaid. Túl sok bennük az elmélet,

a bölcselkedés. Az embereknek ma már nincs idejük olvasni! Nézd meg, miféle könyvekkel vannak sikereim! Néhány jó szándékú mondattal lesimítják a nyugtalan, zaklatott olvasó szőrét; reményt, optimizmust, boldogságot sugallnak, aztán roppant egyszerű és praktikus szavakkal megmondják, hogy mi a teendő... Ezeket a könyveket veszik! - Lehet, hogy veszik - mondtam -, de teljesen hiába. Ezek a könyvek: haszontalanok. Ha csak nem számítjuk haszonnak azt, amit te keresel rajtuk. Tudom, hogy nem elhanyagolható szempont, még számomra sem, hiszen ebből élek, de mégse tehetem meg, hogy olyasmit műveljek, ami a meggyőződésemmel ellentétes. Az én meggyőződésem pedig az, hogy kellő ismeret és felkészültség nélkül még egy hegymászót sem lehet a magasba elindítani. Mert vagy el se indul - vagy sohasem érkezik meg. Mindkettőre sajnos sok példa van!... De arra is, hogy egyre többen akarják már azt a hegycsúcsot valóban meghódítani!... Az a sokféle spirituális törekvés és mozgalom, amely az elmúlt évtizedekben világszerte elindult, napról-napra erősödik, lehet, hogy sok öncsalást, álomfalást és megemészthetetlen téveszmét hozott magával, de azt az egyet ne felejtsd el, hogy mindezt az emberekben lévő, valódi lelki éhség teremtette meg, s ezt az éhséget nem lehet Big Mac színvonalú szakácskönyvekkel kielégíteni!... Lehet, hogy megeszi, de éhes marad utána, az bizonyos! A gondolat mindig megelőzi a tettet. S én igyekszem nem elmélkedni - hanem hangosan és szenvedélyesen gondolkodni. Állítom, hogy ez is lehet izgalmas és érdekes dolog: főleg, ha a bőrünkről van szó. Térjünk hát vissza az előbbi történethez, mert úgy vélem: rejt még valami roppant fontos és hasznos tanulságot. Bizonyára rágalmaztak, mocskoltak már téged is. Tudtál-e akkor úgy érezni s gondolkodni, mint rabbi Léb? Én nem. Visszagyűlöltem, visszaharaptam! Jót akartam, s ott álltam megszégyenítve. Védekezni sem tudtam, mert a rágalom terjedt, befolyt minden lakásba, s most mit tegyek? Hívjak föl mindenkit telefonon? Vagy írjam meg az újságban: emberek, én nem az vagyok, akinek gondoltok?!... Nyugalmam felborult. Sértett, megalázott lettem. Családom életét is feldúltam: ha elfojtottam szorongásomat, ezért - ha beszéltem róla, azért. Kígyó-énem remegő hangon üvöltött bennem: "Támad az aljasság! Rúgj vissza, védd magad!... Mi lesz a jóhíreddel, a jövőddel?... Egész életedben azon dolgoztál, hogy az emberek tisztának, nemesnek, szépnek lássanak... s most itt állsz, levakarhatatlan mocsokkal a képeden!" Nem kis gond ez manapság, főleg Magyarországon, ahol mások becsmérlése, bevádolása és megrágalmazása sok évszázados töretlen hagyományra tekint vissza. Történelmünknek alig van olyan figurája, akit ne kéne "rehabilitálnunk", s levakarni róla azt a sok szennyet és kővé keményedett gyalázatot, amelyet kortársainak gyűlölete fröcskölt rá. De ha csak életem szűk körére tekintek: felsorolni se tudnám, hogy hány művészt tett tönkre a színházi életben a rossz kritika, a nyílt rágalom, vagy az alattomos pletyka! Sokan összeomlottak, belebetegedtek - bele is pusztultak. Mi aztán különösen értünk hozzá, hogy egymás életkedvét elvegyük. De azt hiszem, ez máshol is így van: a fúrás, a "bemószerolás", a becsmérlés és a vádaskodás első számú népbetegség. Jobban pusztít, mint a gyomorfekély, az infarktus vagy az alkoholizmus... már csak azért is, mert mindezeknek gyakran ilyesmi a kiváltó oka. Ezért aztán rabbi Léb mutatványát, ha nehéz is, de érdemes megtanulnunk: életet menthet! Mi a titka? Természetesen a kígyó-én legyőzése.

No de hogyan történik ez? A bölcs rabbi hosszas tanulás és önmegfigyelés alapján fölfedezte magában, hogy ez a bizonyos énje éppúgy lélegzik, mint a tüdeje. Hol fölszívja magát - hol kiüresedik. Hol begyűjt - hol mindenétől megfosztatik. Hol nyer - hol veszít. Hol megy az "üzlete" - hol pedig tönkremegy. Gazdagodik - szegényedik. Hatalmas lesz - kiszolgáltatott. Dicsőséges - dicstelen. Reménykedő - reménytelen. Erős - erőtlen. Mániásan célratörő - depressziósan lemondó. Egyszóval: ellentétpárokban működik. Ha emlékszel még a legősibb ellentét-párról már beszéltünk: Életszomj-halálfélelem. A rabbi azonban még számos ilyen erőpárt fölfedezett a saját és a mások életében, s amikor éppen az erény és az erkölcs gondolatával foglalkozott, fölírta még az alábbiakat is: Fösvénység - tékozlás. Vakmerőség - gyávaság. Gőg - önmegvetés. Dölyf - megalázkodás. Ingerlékenység - érzéketlenség. Önmutogatás - szégyenlősség. Már hosszú-hosszú listája volt, s még mindig nem tudott vele mit kezdeni - hiszen mindez olyan "természetes és emberi" -, amikor egy napon elvitte a fiát, a kis Ármint a mutatványosok parkjába, s fölült vele az óriáskerékre. Amikor lemerültek a mélybe, a gyerek nyugtalan lett, izgatott és várakozó; amikor mentek fölfelé, vidáman csillogott a szemecskéje; amikor fölértek, sikongott örömében, de máris csalódva tapasztalta, hogy süllyednek lefelé; jött megint a várakozás, az unalom, s amikor már negyedszer is fölértek a csúcsra, a gyerek azt mondta: Papa, állítsd meg a kereket! Nem lehet, fiam - mondta Léb. - A kerék forog. A rabbi látta, hogy ez a pici gyerek a szó igazi értelmében sehol sem boldog. Látta ő már boldognak is, amikor önfeledten játszott az asztal alatt, vagy pancsolt a fürdő langyos vizében. Ilyenkor nem létezett számára idő. De itt, ezen a keréken mindezt csak egy-egy pillanatig élte át, mert lent nem szeretett lenni amikor pedig végre fölért, és egy sóhajtásnyi ideig elláthatott a háztetők fölött a távoli hegyekig, máris megzavarta örömét a rossz érzés: hogy le kell süllyedni. Lent az a rossz érzés zavarta, hogy meg akart szerezni egy élményt, amely még nem volt az övé - fönt pedig az, hogy mindezt elveszítheti. Lent nem jó - de végső soron fönt sem, mert nem lehet ott maradni. Hiába szorítja valaki magához görcsösen pénzesládáját, hírnevét, dicsőségét, sikerét; nem tudja elűzni magától aggodalmát és szorongását, hogy a kerék sajnos forog, s előbb-utóbb mindent elveszít. Márpedig a rabbi egész életében a valódi boldogságot kereste. De nem találta sehol. Arra rájött hamar, hogy ezek az ellentét-párok szorosan összefüggnek, sőt egyazon keréknek fény- és árnyoldalai. Hogy aki megszületik, annak halotti bizonyítványát - a dátum kihagyásával - máris ki lehet állítani. És minél görcsösebben kapaszkodik valaki az életbe: annál keservesebben fog meghalni. És aki hatalomra tör, előbb-utóbb megéli, hogy senkivé lesz. S ez még nem lenne baj, ha ott "fönt" nem érezné azt, hogy van ennél még "följebb" is, s főleg azt, hogy sokáig nem lehet itt

maradni: alulról már szívja a mélység, és minden mozdulat, minden árny fenyegeti a helyzetét. S így van ez a többi "fent"-tel: a hírnévvel, az elismeréssel, a "karrierrel" is. Aki ilyesmiktől teszi függővé a boldogságát, át kell élnie az elfeledettség és megszégyenülés "lentjeit" is. A kerék forog, nem lehet megállítani. Azon tűnődni pedig, hogy ennek a "lentnek" kellemetlen visszahatásai érdemtelenül értek-e valakit, fölösleges, mert pusztán az a tény, hogy szomjas volt a külvilág elismerésére, mutatja, hogy nem volt érdemes rá. A valódi nagyság nem szorul rá, hogy mások tegyék naggyá. És akinek benső fénye már világít, nem igényli a külső reflektorok fényeit. Aki benső számadást vezet, s saját szívébe néz, annak másodlagos kérdés, hogy mit szólnak hozzá az emberek. Hogy a külső tükrök hogyan verik vissza az alakját: törpét vagy óriást mutatnak-e, nem rá, hanem a tükrökre tartozik. Azok pedig rendszerint torzak, koszosak és görbék. - Bárki mond rólatok kritikát - jót vagy rosszat -, tudnotok kell, hogy ez elsősorban az illető önvallomása. Érdemes meghallgatni, mert még a görbe tükör is fölvillanthat olyan hibát, melyet önvizsgálatotok során nem vettetek észre... Túl nagy jelentőséget azonban nem kell neki tulajdonítani! Saját lelkiismeretetek a döntő!... Főleg, ha működik! - mondotta tanítványainak a rabbi. - Jól néztünk volna ki, ha az általam oly nagyra becsült Joshua ben Miriam, akit a világ népei Jézusnak neveztek, attól tette volna függővé küldetését, hogy mit szólnak hozzá az emberek!... Az egészből nem lett volna semmi!... Éppen az ő példája, s az útját követő maggidok, bölcsek, szentek sorsa mutatja, hogy az az ember lesz valódi naggyá, aki megaláztatik!... Mert ez is az óriáskerék törvényszerűségét mutatja ám! Aki lent kezdi, előbb-utóbb felszínre csobban, mint tenger mélyéből a parafadugó... aki pedig minden igyekezetével, foggal-körömmel kapaszkodik fölfelé, úgy teleszívja magát gőggel, hiúsággal, hogy nem bírja magát fönt tartani. Lemerül a mélységbe, s ott hever majd lent, mint egy impozáns hajóroncs... Sok ilyen roncs áll mozdulatlanul a történelem alatti néma iszapban: a diktátorok, a zsarnokok és a néhai "nagyságok" utolsó, csalódott üvöltését nem rögzítette a hajónapló!... De mivel mi sem bölcsek, sem zsarnokok nem vagyunk, csak egyszerű emberek valahol az óriáskerék föl- vagy leszálló kosarában: mondok nektek egy kevésbé végletes példát... A művészekét!... A művész: kentaur!... Alul ló, közepén ember, s nyilával a napba lő!... Hurvitz, a "vaskoponya", szeretve utált rabbitársam alkalmazta rájuk ezt a pompás képet!... Úgy értette, hogy mint mindannyiunkban, a művészben ott az ösztönvilág minden ősi késztetése, az emberlét valamennyi megoldhatatlan, keserves és gyönyörűséges ellentmondása, s ugyanakkor a vágy egy magasabb, szellemi létezésre. - "Ilyen a művész! - mondta a lublini. Egyszerre sokféle, s ezért a hiúság benne óriási felhajtóerő!... Öld meg a művész hiúságát, s egy életre tönkretetted őt!... Megmutatni magam a világnak olyan kihívás, olyan kényszer, amely a legszebb dalt s a legpompásabb műremeket is kikényszeríti belőlük"... Bizony fiaim, elgondolkodtató érv!... Hiszen még a kagylóból is a belé került piszok hozza ki az értékes gyöngyszemet!... Lehet, hogy valami értéktelen mégis értéket szül?! Lehet, hogy az önös törekvés, amely sok szenvedést és zűrzavart szül a művész életében, még is kifizetődik, mert megszületik a mű?!... Valami igazság van ebben, hiszen mutassatok művészt, aki nem nagyravágyó, s alkotót, aki nem hiú?!... Sokat töprengtem ezen, túlságosan is sokat, mert nagyon érzékeny, fájdalmas kérdést érintett meg bennem: lehet, hogy maximalista vagyok?!... Lehet, hogy az élet jóval bonyolultabb, mint vélem,

s valójában nem a lublini, de én vagyok a "vaskoponya"?!... Lehet, hogy azért ítélem el a hiúságot, mert magam is hiú ember vagyok? - És ami még ennél is nagyobb kérdés: létezik-e olyasmi a világon, hogy féligazság?!... Lehet-e ilyen hatalmas és szent szón, mint az Igazság engedményt tenni? - Végül, hosszas meditáció után rájöttem, hogy: nem! Nem! Nem lehet!!... Mondok néktek egy féligazságot: háromszor nyolc az tizenkettő!... Ez féligazság. Vagy háromszor nyolc az tizennyolc!... Ez háromnegyed igazság!... Vagyis ilyesmi nincs, fiaim! Életünk legnagyobb szavait nem lehet lefokozni, mert akkor már nem azok, amik. Olyan azonban van, hogy mondok néktek több dolgot is, melyeknek fele igaz, fele pedig nem!... Leírhatok egymás mellé két mondatot úgy, hogy az egyik igaz, a másik pedig nem!... De ezt nem lehet egyetlen mondatba vagy állításba összegyúrni, mert abból nem jön ki semmi, csak moslék!... Vagyis ami nem egészen igaz, azt úgy nevezzük, hogy hazugság. Nomármost ugyanez a helyzet a művészekkel is!... Amit ihlettel írnak, az szép és igaz. Amit az önmutogatás kényszerít ki belőlük: az hamis! És ez gyakran két, egymás utáni mondatra is érvényes. Ha egy színésznő kilép a színpadra, és szépnek akar látszani: máris viszolygok tőle!... Ha viszont vállalja magát annak, ami: máris szebbnek látom, még akkor is, ha arcát és alakját tekintve nem annyira szép... Ha egy színész nem önfeledten, nagy művészi alázattal játssza a szerepét, hanem azt akarja bemutatni nékem, hogy milyen zseniális, kiválasztott művész, máris fészkelődni kezdek, s azt lesem: hogyan lehetne ebből a színházból botrány nélkül kijutni. Semmit sem hiszek el neki!... Semmit!.. Legföljebb azt a néhány percét, amikor hiúságáról megfeledkezve, önfeledten játszik!... Ha verset vagy regényt olvasok, szemem akaratlanul különválasztja benne a művészetet és a bűvészkedést!... És ha alaposan meg akarsz sérteni egy valódi, istenáldotta hegedűművészt, mondd néki, hogy virtuóz!... A "virtuóz" önmagát állítja a mű elé, s előbb kezd el hajlongani, mint ahogy befejezné produkcióját!... Bizony, így van ez fiaim! Meg is írtam a "Vaskoponyának": - Utána jártam a dolognak, Hurvitz! A hiúság nem felhajtóereje a művésznek, hanem éppen a legnagyobb akadálya! Valódi, igaz mű csakis akkor születik, ha az alkotó önös kis énje félreáll, s helyet ad magában annak, ami több!... A kígyó-én, ha hatalomra jut az emberben: mindent elront. Nemcsak a művét, de az életét is! - a rabbi kis szünetet tartott, majd így folytatta: - De ki mondhatja el, hogy énjét legyőzte?... Senki!... Ezért az engem ért rágalom kifejezetten jól jött, mert önvizsgálatra kényszerített. Ahol fáj, ott még a hiúság "föntje" dolgozik bennem, s ahol nem fáj: ott már rendben vagyok! - Értem, értem, ezt mind értem, rabbi! - szólalt meg ekkor a legidősebb tanítványa, Wolf, a szabó fia. - A gond csak ott van, hogy te állandóan magadról beszélsz. A saját lelkedről. De mi van akkor, ha a falu népe elhiszi Móse rágalmait? Mi lesz veled... velünk? Velem mi lesz például, ha az emberek elfordulnak tőled, és kiközösítenek? - Wolf fiam, te is magadról beszélsz! - nevetett a rabbi, majd arca komollyá vált, beletúrt a szakállába, hosszan tűnődött, s így folytatta: - Jól van! Vizsgáljuk meg innen a kérdést! A "földről", ahogy ti mondjátok! Negyven évig tanítottam, énekeltem s még táncoltam is... Ha ezalatt a negyven esztendő alatt nem győződtetek meg arról, hogy mit érek s valójában ki vagyok, hanem elhiszitek Móse rágalmait, akkor ebben a faluban nem én vagyok a rabbi, hanem Móse!... Én ugyan nem tartom annak, de ha ti annak tartjátok, s az ő "igazságát" fogadjátok el, abba én nem tudok beleszólni! Mit tehetek én?... Ha elűztök, elmegyek egy másik faluba, s megpróbálom tevékenységemet ott folytatni. Ha megtűrtök: itt maradok, s visszatérek eredeti szakmámhoz: suszter leszek újra, s cipőket fogok javítani!... Talán jobb suszter leszek, mint rabbi! Bár amit hirdettem, suszterként is

vállalom!... Ez pedig két dolog! Az egyik az, hogy ami itt van és ujjával megkopogtatta ősz fejét - akkor is érték, ha nem kell senkinek!... A másik pedig, hogy mindenki a saját számlájára él! Én is, Móse is, a falu népe is! - ránézett tanítványai aggodalmas arcára, s mosolyogva folytatta: - Azért ne aggódjatok, fiúk! A dolgok nem fognak idáig fajulni! Az embereket ugyanis korántsem érdekli annyira a rágalom, mint ahogy azt a sértett képzeli! Ma meghallják, holnap még csámcsognak rajta, s holnaputánra már el is felejtik. Jön új szenzáció, másik megrágalmazott: ő lesz a fontos, nem én!... Tudjátok, miért van ez?... Mert mindenkinek csakis önmaga a fontos - a másik nem! Akkor sem, ha szent, akkor sem, ha valóban vétkes. Csak mérhetetlen önzésünk miatt képzeljük, hogy az egész világ velünk foglalkozik... Hogy mások életében is főszereplők vagyunk... Óriási tévedés!... Bár ott lehettem volna, amikor Citrányi Frigyes huszárkapitány egy kártyaadósság miatt főbelőtte magát!... Lefogtam volna a kezét, s azt mondtam volna neki: - Kapitány úr! Én nem beszélem le, ám durrantsa darabokra a fejét! Csupán arra kérem: várjon még a dologgal három-négy hónapig. Úgy elfelejtik magát a szégyenével, meg a botrányával együtt, hogy meg fog lepődni!... Látni fogja: nincs céltalanabb dolog, mint az a kép, amelyet gondosan építgetett magáról. A gyalázat elszáll, kapitány úr, sajna a dicsőség is! Ami megmarad, az a benső számadásunk, amelyet jó és rossz napokban hurcolunk magunkkal még a túlvilágra is. Márpedig ön derék, jóravaló ember, még akkor is, ha huszárkapitány! A kettő között pedig az a nagy különbség, hogy az embert az Isten teremtette, a hiú huszárkapitányt csak Ferenc József és báró Gilányi Dénes. A baj ott van, ha lelövi a huszárkapitányt: meghal mögötte az ember is. Azért pedig kár lenne. Szétzúzni Isten teremtményét, csak azért, mert vesztett a kopogás römiben! Így van ez, fiaim. Az emberek egocentrikus szemlélete s közönye jól jön, ha valami szégyen tapad ránk, s mérhetetlenül rosszul esik, ha dicsőítésre szomjazunk. Csakhogy ezt különválasztani nem lehet, mert az óriáskerék forog, s aki a szégyentől nem akar szenvedni, annak az elismerésről is le kell mondania! Halála után egy elsárgult, rojtos, vén cédulát találtak rabbi Léb kabátjának belső zsebében. Úgy látszik, mégis voltak titkai. Tanítványai azt hitték: valami bibliai idézet. De hiába kutatták, a Szentírásban sehol nem találták ezt a mondatot. Így hangzott: "ISTEN KÖZÉPEN LAKIK!" 11. Elérkeztünk a döntő ponthoz. Oda, ahol a legmélyebb elmélet a legegyszerűbb gyakorlattal találkozik. Kifejezetten lámpalázat érzek, amikor ebbe a fejezetbe belekezdek. Nem vagyok biztos benne, hogy meg tudom írni. Valaha magam is sokat olvastam erről - hiszen az egész hagyománynak ez a gyökere -, de nemigen értettem. Azaz, az eszem értette - csak a lelkem nem. Pedig olyan hiteles, nagy szellemiségek mondták, mint Lao-ce, Buddha, Patandzsali vagy Jézus, akinek szavai mindig pontosan fedték a legelvontabb gondolatokat is - és mégse! Hiányzott hozzá az élményem. Az ember akkor ért meg valamit, amikor átéli. Ez az óriási különbség a racionális tudomány és a lélekkel, Istennel foglalkozó eszmék között. A tudósnak nem kell emberileg átvalósulnia ahhoz, hogy valamit

megértsen. Olyan világgal foglalkozik, mely rajta kívül áll: rálát, belenyúl, kísérletezik vele, leméri, megfigyeli. Ma már ez sem egészen igazi: a kvantumfizika felfedezése óta kiderült, hogy a benső lelki, és a külső "objektív" világ korántsem választható el úgy, ahogy azt valaha képzelték, de azért mégis az a helyzet, hogy a tudós nem önmagát figyeli, hanem a világot, amely körülveszi. Mi azonban - a lélek világának kutatói - önmagunkon kísérletezünk, s eredményeinket benső élmények jelzik. Amíg nem születik meg bennük a határozott felismerés: - Aha! Erről beszéltek! -, addig a legmélyebb tanítások és a legpontosabb szavak is élettelenül hevernek a könyvekben. Olvassuk, olvassuk, értjük is - de nem a miénk. Amikor Buddha ezzel a gonddal szembesült, azt mondta tanítványainak: - Ne törődjetek azzal, amit mondok! Csak nézzetek rám! Figyeljetek! Érezzetek engem! Tűnjenek el a szavak! Ne engedjük, hogy közénk álljanak! Érezzétek inkább a csöndemet! Az energiát, amely ilyenkor körülvesz!... Rezonáljatok rá! Éljetek velem! És akkor meg fogjátok érteni, amit mondok! Azóta - egy-egy fölvillanó pillanatig - átéltem ezt az élményt. Ez az, amit most, de főleg a következő, a meditációról írt kötetben szeretnék átadni neked. S mivel igen nehéz a dolgom, arra kérlek, nézd el ügyetlenségemet: nemcsak én vagyok kicsi - a téma is nagy, amelyről beszélek. Nos, akkor hát kezdjünk hozzá! A hagyománynak - bármilyen kultúrkörökből eredt is - világos és követhető embereszménye volt. Pontosan leírták, ha valaki az Úton járt, milyen volt, s azt is, milyen ember lesz, ha valaki rálép. A görög dikaiosz, a héber caddik, a hindu mahatma, a kínai cseng-zsen, az arab sejk ugyanazt jelentette: IGAZ EMBERT. Evola úgy mondja: "megvalósult" vagy "reális ember". Hamvas pedig, aki nemcsak vissza, de körbe is nézett e tébolyult században, egyszerűen csak úgy mondja: "normális" ember. Én ezt az utóbbi jelzőt szeretem, mert beleértjük azt is, hogy aki nem így él, az bizonyos értelemben abnormális. Ami erre a megvalósult emberre a legjellemzőbb, hogy jóval harmonikusabb lény, mint bárki. Test, lélek és szellem egységében él, s ez minden pillanatban sugárzik belőle. Másképp ül, másképp jár, másképp beszél: lényéből még a legnagyobb zűr-zavar közepette is nyugalom, bizonyosság s olykor derű árad. Ha beszélsz vele, érzed, hogy nemcsak néz, de belülről figyel rád. Közelében magad is megnyugszol, békéje átragad, s erősebbnek érzed magad, mint amilyen valóban vagy. A jelleme persze ezerféle lehet, hiszen minden ember más bélyeget, más karakterjegyet hordoz magán - mégis van benne valamiféle "éntelenség": nem akar legyőzni, nem akarja érvényesíteni magát: ha szól, megfontoltan beszél; ha hallgat, a csöndje teli van titokkal. Érzed, hogy ez az ember rendben van. Ami a normális emberekben közös tulajdonság: az egyszerűség, a természetesség. Ebben az egyszerűségben azonban hatalmas gazdagság rejlik, s a természetességben valami abszolút őszinteség. Semmi póz, semmi megjátszás: ő mindig az, aki. Mivel nem hord álarcot, külseje híven tükrözi a bensejét. Nem "uralkodik magán", tehát nem fojtja el, nem rejti el valódi természetét, mert nincs oka kifelé más szerepet játszani, mint amit befelé él; az erők rendezettek benne, s ami a leglényegesebb: lényének valódi centruma irányítja s uralkodik benne. Ez az uralom azonban nem terror, nem is katonás önfegyelem, hanem derűs, biztonságot és erőt árasztó jelenlét: lelke országának jó királya van, akit alattvalói boldogan szolgálnak.

Ilyen az az ember, aki valódi spirituális életet él. Ez a tiszta minta azonban az eltelt évezredek során darabokra törött. Ha történelmünk nagyjait figyeled, látványos tűzijátékot látsz, nyugtalanságot, zaklatottságot, megoldatlan feszültségeket. A hősök, a zsenik, de gyakran még a szentek lényében is sok az ellentmondás. A fejüket már kirántották a hurokból, s olykor a tiszta, fényes egekig emelték, de lábuk (énjük) még csapdában van, s minden erejükkel próbálják kitépni onnan. Az ihlet, az elragadottság, az eksztázis lettek a szellemi törekvések legfőbb szavai, ám a magasrendű szépség- vagy istenélményeket állandó visszaesés, elsötétülés, önvád és gyötrelem követi. Pál apostolt is így éri a villámcsapáshoz hasonló élmény: lezuhan a lováról, elveszti a látását, s ami a leglényegesebb: még megtérése után is őszintén bevallja, hogy két erő viaskodik benne, s a tett pillanatában még mindig a "rossz" cselekszik: olyat tesz, amit valójában nem akar tenni. Ez a lázas, nyugtalan benső küzdelem végigkíséri a kereszténység évezredeit: aki ezt letagadja magában nem is keresztény. A drámai küzdelem, a hosszan tartó betegség, az üldözöttség, az önmagunkkal való örökös elégedetlenség éppúgy hozzátartozik sorsunkhoz, mint az, hogy időnként megpillantjuk a fényt s megtisztulunk - de csak egészen kivételesen jutunk el odáig, hogy arcunkról a tépettség, s az összhang hiánya örökre eltűnjön. Az újkorban pedig a zseni és az őrült már szinte rokonfogalmakká váltak. Nagy embereink az ihlet állapotában a Napba röppennek, majd Ikaroszként megégve zuhannak a földre: lelkük a műben kiteljesedik, emberi sorsuk pedig darabokra törik. Mintha a téboly, az öngyilkosság, a halálba rohanás, a zűrzavarba és a zaklatottságba való belevetettség lenne a mű ára. Valójában ugyanezt a feszültséget éli meg manapság minden ember, csak jóval kisebb erővel, s ezért ez részint nem tudatosul benne, részint pedig sokkal elviselhetőbb. De hogy ez így van, az tény. Az úgynevezett "egyszerű ember" annyira nem mentes ettől a feszültségtől, hogy például a kommunizmus története nem is érthető Tolsztoj, de főleg Dosztojevszkij művei nélkül: szinte valamennyien az ő regényeikből léptünk elő messiánisztikus, jövőbe rohanó, világmegváltó hitünkkel - és hozzá rendezetlen lelkünkkel, amitől az egész abnormálissá vált és botránnyá fajult. Ma, amikor újra erőre kaptak a különféle spirituális törekvések, nincs lényegesebb dolog, mint fölmutatni újra a célt: a NORMÁLIS EMBERT. A normális ember sokkal "zseniálisabb", mint - mondjuk Dosztojevszkij, de mivel benső rendjét megteremtette, nagysága a lehető legtermészetesebb egyszerűséggel nyilvánul meg. Ez a tűzijátékmentes, hétköznapi, mezítlábas szerénység sokakat megtéveszt. Nem tudják, hogy "nagy emberrel" találkoztak, mert a nagyságról más az elképzelésük. Ezért van az, hogy gyakran elmennek mellette, anélkül, hogy észrevennék. Az emberi nagyságról, kiválasztottságról, a hit hatalmáról s az "univerzális tudatról" olyan megmásíthatatlan tévképzetünk van, hogy a "normális ember", aki mindezekkel valójában rendelkezik, nyugodtan leélhetné az életét közöttünk, anélkül, hogy tudnánk róla, kicsoda! A látványos áltanító, a sziporkázó művész, vagy a sztárguru nagyobb érdeklődést vált ki belőlünk, mint egy szerény, látványtalan "mahatma". Mi ugyanis kígyó-énünk ellentmondásoktól feszülő, színjátszó, nagyratörő Gólem-képét eszményként vetítjük magunk fölé: azt hisszük, a Nagy Ember olyan, mint mi, csak sokkal nagyobb:

érdekesebb, látványosabb, hatalmasabb, tehetségesebb, "kozmikusabb", így aztán a valódi nagy - vagyis a normális ember - teljesen beleolvad előttünk a fal színébe, s észre sem vesszük. Ha szól valamit, legyintünk, vagy oda sem figyelünk rá. Számunkra ugyanis a nagyság királyi palástban, koronával jár, s a szentnek legalábbis glória lebeg a feje fölött, emberfölötti képességekkel rendelkezik, s karizmatikus hatalmát rajongóinak lelkes tábora ünnepli. Az igazság azonban az, hogy a valódi királyok manapság jó, ha portási álláshoz jutnak, s a szentekről és a mesteri lelkekről ha vannak még ilyenek - semmit sem tudunk. Kíváncsi lennék, hányan tudták Tiszapalkonyán, valójában ki volt az a raktáros, akit Hamvas Bélának hívtak? S arra még kíváncsibb, hányan tudják ezt most, sok évvel a halála után az egész országban? Az egyszerűség, a természetesség, a szerénység nem értékek manapság, s ezért a normális embert elrejtik a szemünk elől. Csak akkor figyelünk föl rá, ha van benne valami képmutatás. Az álszerénységben, az álegyszerűségben, az álalázatban már van valami "érdekes" - gőgöt takar, ravasz hatalomvágyat, s ezért figyelmünket magához vonja. Nagyságot sejtünk benne, túlerőt, olyan lényt, akinek "van mire szerénynek lennie", vagy éppenséggel olyat, aki elhiteti velünk, hogy egy mindenható isteni világrend áll mögötte, amely általa büntet és bocsát meg. Roppant fontos, hogy a kígyó-én kemény, uralmi szenvedélyét ösztönösen megérezzük benne. Az, hogy Isten egy minden erőszakról s hatalmi törekvésről lemondó, szelíd embert bízzon meg Akaratának végrehajtásával, érthetetlen a számunkra. A normális ember lénye tiszta és átlátszó, mint egy pohár víz. Nincs benne semmi izgalmas íz, semmi pezsgés és buborék. Leglényegesebb tulajdonsága azonban: a harmónia. Amit ez valójában jelent, arról majd akkor beszélek, ha belülről nézzük meg Őt - most azonban még ott tartunk, hogy kívülről hogyan látszik. Az író szerint: "Boldog családoknak nincs története." Ugyanez vonatkozik a harmonikus emberre is, hiszen ő valójában boldog: jól megvan magával. Az ilyen lénynek a kígyó-én világában semmiféle "hírértéke" nincs. Ha valaki nyugodt, békés, kiegyensúlyozott, csöndes, szelíd, megfontolt, bölcs, mosolygó s alázatos: nem szenzáció. Még akkor sem, ha áttaposnak rajta, elüldözik, vagy éppenséggel megölik. Szenzációt, mozgást, közfigyelmet, botrányt csakis az állandóan ütköző, békétlen, nagyravágyó kígyó-én tud maga körül kiváltani. Ezért van az, hogy hogy annak a néhány tökéletesen normális embernek, akik az emberi lét értelmét és célját évezredekre meghatározták, személyes élettörténetük a legendák ködébe vész. Rama, Krisna, Lao-ce, Buddha, vagy Jézus hitelesen dokumentált földi története hiányzik, mivel a korabeli krónikások - akik minden félnótás császárról a legrészletesebben beszámoltak - nem tartották őket említésre sem méltónak. Szókratészről csak a tanítványa beszél, a római történetírás pedig Jézust szinte észre sem vette! Az íróknak, a politikusoknak, a hadvezéreknek és a filozófusoknak, ahogy mondani szokták: "egészen máson járt az eszük". A politikán, a háborúkon, a pillanatnyi érdekeken, az uralkodók tettein és döntésein, a napi közügyeken, a pletykákon s az éppen aktuális korszellem elvein, miközben nem vették észre, hogy egy jelentéktelen provincia jelentéktelen kis közösségében egy névtelen és alázatos szellemiség az egész történelmet fenekestül felfordította. Az alázat hatalmáról s az erőtlenség erejéről még beszélek,

először azonban meg kell értenünk, s le kell lepleznünk kígyó-énünknek ezt az örökös szenzáció-szomjúságát. Mondjuk, mondogatjuk, mennyire jó lenne egy kis békesség, nyugalom, egy kis harmónia - de valójában semmitől sem viszolygunk jobban, mint a harmóniától! Ez főleg akkor válik nyilvánvalóvá, ha leülünk meditálni. Ilyenkor mindenünk azonnal viszketni kezd. A párna kemény lesz, a nadrágunk szűk, a térdünk begörcsöl, s hirtelen eszünkbe jut, mi mindent kell még elintéznünk: megíratlan levelek, befizetetlen számlák, programok, tervek, telefonok, ügyek tornyosulnak bennünk: úgy érezzük, fontos dolgunk lenne, miközben itt ülünk s kimaradunk az "életből", amely lázasan zajlik körülöttünk. Nem érünk rá boldognak lenni. Szenzáció nélkül énünk fuldokolni kezd, mint méhecske az üvegburában, amelyből kiszivattyúzták a levegőt. S ne hidd, hogy ez mindig "pozitív" szenzáció: az ember sokszor azért bosszantja föl magát valami jelentéktelen dolog miatt, hogy történjen végre valami!! A nyüzsgés, az idegesség, a fölcsattanás és a botrány, bármilyen kellemetlenek is, de még mindig jobbak, mint az olyan állapot, amelyben nem történik semmi. Kígyó-énünk semmitől sem iszonyodik jobban, mint a drámaiatlan, eseménytelen békétől. Inkább belekötünk valakibe - rendszerint a társunkba, aki kéznél van -, hogy megéljük az izgalmat, a feszültséget, a pezsgést. Ezért van az, hogy a viszonylag jó párkapcsolatot is könnyen fölboríthatja az új szerelem: kell a szenzáció! Az "újdonság varázsa", ahogy mondani szoktuk, amikor társunkat megcsaljuk a nála sokkal butábbal és csúnyábbal. A kígyó-én jelene mindig sivár - még akkor is, ha ezt külső szem nem látja. Az ember mindig azt az életet unja, amelyet éppen él, s azt hiszem, kevesen vannak az olyanok, akik ne dédelgetnének magukban olykor-olykor menekülési álmokat. lakáscserét, párcserét, hivatáscserét, országcserét! Kilépni a sorsunkból, s egy más sorsot élni: a kígyó-én legtitkosabb s igen ritkán megvalósuló vágyai közé tartozik. Sokan azért imádkoznak s azért meditálnak, hogy ezt a másik állapotot legalább a képzeletükben megvalósítsák. Itt mondom ki az egyik legdöntőbb törvényt: valódi imádság és valódi meditáció csakis az, amely A SORSUNKBOL NEM KIEMEL, HANEM ÉPPEN ELLENKEZŐLEG: BELE VISZ! Ha valaki jól meditál, s kinyitja a szemét: ugyanott marad, ahol volt - csak az egészet másképp látja! Egyik olvasóm - éjszakai portás valami bútorgyárban -, aki jól meditál, azt mondta egyszer boldogtalan barátjának: - Hej, öregem, ha az én tudatommal belebújhatnék a te bőrödbe, s folytathatnám az életedet, mint egy félbehagyott sakkpartit: mennyi örömöt találnék benne!... Fölvenném a jó meleg kabátodat, a puha ingeidet! A pénzedből - amelyet kevésnek tartasz elutaznék a Mátrába: napoznék, sétálnék, hógolyóznék a kis kölykökkel!... Azután irány hazafelé! Elolvasnám az olvasatlan könyveidet, megenném az "ehetetlen" befőttjeidet, lefeküdnék a megunt feleségeddel, s varázsszavakat suttognék a megunt fülébe! Tudod, milyen szép az az asszony? Hány ember lenne boldog vele?! Ötven évesen is hamvas a bőre, mint az őszibaracké!... És akkor ott van még a motorod, amelyet ki akarsz cserélni!... Hogy élvezném a robogást! Száguldanék mindenfelé! Egyik utcán be, a másikon ki, ki az országútra, neki a fényes nappali végtelennek!... Még a zuhogó eső sem zavarna! Fölnéznék az égre s azt mondanám: Úristen, de szép ez az élet!! A normális ember számára az élet: ajándék. Méghozzá minden pillanata. Még a "rossz", a "vesztes" pillanat is.

Rá tud ugyanis nézni úgy, hogy meglátja benne s mögötte a csodát. A nagy kérdés tehát az: honnan látja önmagát, a világot s a sorsát, amelyet él? Most érkeztünk el könyvem legfontosabb részéhez: megpróbálok belenézni a normális ember fejébe. Nos, ha a kígyó-én rabbi Léb óriáskerekének kosarában ül, körbe-körbe forog, s föl-le hajózik az ellentétek állandó feszültségében - a normális ember lényének centrumát a kerék KÖZÉPPONTJÁBAN éli meg, ahol az ellentétek megszűnnek - béke van, mozdulatlanság s nyugalom. S itt mindjárt kimondom; teljesen normális ember nincs! Ahogy Einstein írta: az éntől csak bizonyos "arányban" lehet megszabadulni. Kígyó-énje a normális embernek is van! Ő is forog a kosárral: nyer és veszít, él és meghal, egészséges és beteg, fiatal és megöregszik, kiteljesedik s tönkre megy, fél és reménykedik, örül és szenved, felemelkedik és sorscsapások érik - csakhogy ő a valóságos, igazi Énjét nem itt éli meg, a forgandóság kosarában, hanem lényének legközepén! Az is ő, ott fent a fényben meg lent a sötétben: de nem egészen! Ez csupán lényének meghosszabbított része, eleven szerepe, érzékkel, tudattal, jellemmel, történettel - de a valódi nem ez, hanem akit lelkének centrumában él meg. Azt mondod: testem van. Kezem, lábam, májam, tüdőm, lelkem, örömöm, bánatom, életem - de kié mindez?! Hol a tulajdonos? Nincs olyan ostoba ember a világon, aki azt mondaná: Én vagyok a kezem! Én vagyok a májam, a tüdőm, a lábam, a szemem! Én vagyok a bánatom, a sikerem és a boldogtalanságom! Ez mind csak az "enyém" - de nem én vagyok!... Nem azonosak velem!... Ahogy a pénzem, a házam, a kocsim sem azonosak velem! Ahogy a feleségem és a gyerekem sem! Gyakran kimondom ugyan, hogy az "én feleségem" és az "én gyerekem" - csakhogy ki az az "én ", aki itt birtokjogot formál mindenre és mindenkire, s hogy ez az " én" kié - azt sohasem kérdezem meg! Bizony, ez az "én" is valakié. Az Önvalóé. Nem az "Önvalómé" - mert Ő nem az enyém: én vagyok az övé. Ő az a valóságos lény, aki kívül áll időn és forgandóságon, s a lelkem középpontjában él. Amíg az ember hosszú és türelmes meditációval nem éli meg ezt az élményt, addig az ÉN csak mint néha-néha felvillanó fény jelenik meg, főként nagy bajban, zűrzavarban s olyasmit üzen: "Nem vagy azonos a bajjal, a gyásszal! Nem vagy azonos a zűr-zavarral! Nem a tiéd sem a sorscsapás, sem a diadal! Rálátok! Kívül vagyok az egészen! Ne félj!" Sejtelem, béke és megnyugvás kíséri ezt a hangot. Nem tart sokáig. Elnyeli a hétköznapi "valóság" hangzavara. Utólag el is felejtjük, hogy valaki mosolyogni mert bennünk, miközben zokogtunk, derűt és békét sugallt, miközben nagy bajban voltunk. Régebben én is ezekből a sejtelmekből éltem. Ezért volt az, hogy a könyvek nem nyíltak meg előttem. Lao-ce azt mondja, hogy minden keréknek van egy legközepe, amelyik nem forog! A kínai hagyomány nagy műve a Csung Jung, a "Változatlan Közép" azt írja, hogy a jin és jang nagy játékának kellős közepén van valami, ami ebben a játékban nem vesz részt - azaz töltés nélküli, "üres". Ez az a pont, amelyen keresztül az "Ég akarata" megnyilvánul. Minden belőle s tőle ered: de maga a cselekvésben nem vesz részt. Ennek a láthatatlan tengelynek az átélésén alapszik a Taj Csi. Bármerre táncolsz, forogsz, lendülsz vagy pörögsz: a lényeg az,

hogy ezt a középponti tengelyt örökké őrizd magadban, s akkor a harcban legyőzetlenné válsz! Hasonló beavatási titkot őriz a dervis-tánc. A muszlim ezotéria ezt a középpontot "isteni állomásnak" nevezi, ahol "feloldódnak az ellentétek és az ellentmondások". Azt mondja, hogy minden eksztázis és "megváltozott tudatállapot" csak akkor értékes, ha megőrzi magában ezt a rendíthetetlen gyémánt-tengelyt! Különben nem más, mint álomfalás, szédület, veszélyes önkívület! A lélek éppúgy szét tudja pörgetni magát, mint a test: egyensúly nélkül bármely világban csak tántorog, mint a részeg. Aki a tantra-jóga útján halad, tudja, hogy gerincének bal oldalán vezet a negatív idá, jobb oldalán pingalá csatornája - de közöttük húzódik a semleges szusumná ösvénye, amelyen a jógi testi, lelki és szellemi tudatát a pörgő csakrák centrumán át egyre magasabbra emeli. Aki nem ezen halad, célba soha nem ér. A sokjelentésű görög kifejezésnek, az Arany Középútnak is ez a valódi értelme. Az ősi zsidó hagyományban az Életfa semleges, középső tengelyét a Szentség Útjának nevezik. A keresztény misztika pedig Jézus keresztjének középső, vertikális ágát Világtengelynek hívja. Sokat tűnődtem azon is, mit keres a semleges neutron az ellentétes erőktől feszülő és pörgésbe lendített atom szerkezetének szívében? De a legnagyobb rejtélyt Jézusnak az a kijelentése adta, amelyet a tanítványainak mondott a Hegyi Beszédben: "Boldogok azok, akiknek szívük tiszta, mert meglátják az Istent." Döbbenetes mondat ez, hiszen Istent meglátni az egész Bibliában csakis Mózesnak sikerült, neki is úgy, hogy senki az arcára nem nézhetett, sőt még a hegytől is - ahol ez a csoda történt - az Úr távol tartotta a népet. Jézus pedig azt állítja, hogy ez az élmény bárki számára elérhető, akinek szíve tiszta. Mivel nem értettem még a szavakat sem, gyermeki együgyűséggel úgy értelmeztem ezt a kijelentést, hogy a jó emberek a mennybe jutnak, ahol valami nagy fény kíséretében egyszercsak megpillantják vágyaik tárgyát: a Jóistent. A "szív"-ről azt hittem, hogy az érzések és az érzelmek lakhelye, a "tisztaságról" pedig azt, hogy erkölcsös jó cselekedeteket jelent. A szív azonban nem ezt jelenti. A szív mindennek és mindenkinek a leglényege. Az élet mozgató Középpontja! A centrum. Az életközpont. Innen ered, ez mozgat, s ide tér vissza minden. Ha azt mondom, hogy valaminek a "szíve", azt jelenti, hogy a magja, a közepe, a lényege: minden, ami lesz, ebből lesz, s amíg van, innen meríti erejét. Most például könyvem "Szívét" írom! Minden, amit eddig írtam, s mindaz, amit ezután írok, erre a fejezetre épül, ebből táplálkozik, innen lüktet még a legtávolabbi és leglényegtelenebb mondatom is. Minden igyekezetem az, hogy ezzel a szívvel írjak, erről a szívről írjak - ezt a szívet szólítsam meg benned! Vagyis, hogy lényünk centrumával beszélgessünk. Amit rabbi Léb titkos cédulájára leírt, nem valami új fölfedezés. Nagyon régi. "Isten középen lakik!" Nem fönt, a látható tejútrendszereken és a láthatatlan szférákon túl; nem lent, a tudatalatti mélyén - hanem lényünk legközepén. "Az Atya bennem és benned van!" - mondta Jézus, s ha azt kérded:

- Hol? - azt válaszolja: - "A szívedben. Tisztítsd meg, s meglátod őt!" "Szíve" mindennek van, még az atomnak is. Hogy mi az a szív, a legjobban akkor érted meg, ha repülőgépen behatolsz egy hurrikán szívébe. Körülötte minden tölcséresen örvénylik, fákat csavar ki, házakat sodor el, felhőket gyűr maga köré - de itt csend van, fény és tökéletes nyugalom. Az ember nem érti, hogy miért éppen itt, a vihar legközepén van békesség - azt pedig végképp nem tudja felfogni, hogy ez a fényes béke és mozdulatlanság hogyan varázsol ilyen tomboló drámát maga köré! Mert ez a szív nemcsak a nyugalom fényes szigete, de a vihar teremtő centruma is! Ha ezen a természeti képen meditálsz, rájössz arra, hogy te is így működsz minden érzelmi-, lelki- és sorsviharoddal együtt! A lelkednek is van "szíve". És minden válságodnak, minden problémádnak, minden drámádnak, amelyet élsz, megvan a "szíve "! És ez mindig a feszültségek, az ellentmondások, a sorstörvények legközepe! Ha erre rátalálsz, a legnagyobb boldogtalanságod közepette is boldog leszel! És ha kimozdulsz belőle; abban a pillanatban kettétörik a békéd, megszűnik a nyugalmad, s pörögni kezdesz a viharban a karma kerekén. A normális ember lényének centrumát állandóan itt őrzi, ebben a békés és fényes szívben. Nem azért, mert a bajait meg akarja úszni, hanem azért, mert sok szenvedés és ütközés és összetörés árán megtanulta, hogy a bajok éppen azért vannak, hogy az ember ebbe a szívbe visszataláljon. Ez a jelképes értelme annak a - ma már sajnos csak olcsó olajnyomatokon látható - képnek, ahol Jézus a fénylő szívére mutat. Róla aztán igazán nem lehet mondani, hogy a bajokat meg akarta úszni, de lényét és sorsát csakis az értheti meg, aki fölismeri, hogy ő ezt a centrális szív-tudatot soha egyetlen élethelyzetben sem vesztette el! A hurrikán körülötte tombolt, de csak a legritkább esetben benne. Őbenne békesség volt és nyugalom. Amikor nem - amikor önmagával összeütközésbe került -, azokat a pontokat mindig jelzi az Evangélium. Ezekből a belső drámákból rendre győztesen került ki. A szív nyugalmába mindig visszatalált. És mégis: ez a csöndes, fényes, békés és boldog szív, a világban olyan vihart szült, amely a mai napig is tombol! Ezért is pontos és találó a hurrikán példázat, mert azt mutatja, hogy ahol az erők harmonikus egységben élnek, ott béke van ugyan s nyugalom - de mihelyt az erők szétválnak, egymással birokra kelnek, s a világdráma nagy háborúsága azonnal beindul. A számmisztika ezt úgy mondja, hogy az EGY szüli a KETTŐT - és ez a Kettő azonnal konfliktusba kerül egymással - de maga az EGY ebben a teremtő aktusában sohasem szakad teljesen szét: rejtve ott marad a viaskodó erők között, mégpedig pontosan középen, saját teremtésének szívében! Ez a teremtés misztériuma. Ez a Taóból fakadó jin-jang elméletének lényege, s ez a Szentháromság rejtett értelme is. A Tao nem szakad teljesen ketté, ahogy az Atya sem hagyja magára az ellentétes erők küzdelmében háborgó világot, sőt emberként is megszületik, hogy a nagy egység és összetartozás élményét - a hurrikán szívének élményét - fönntartsa. Ezt az Egység-élményt hívjuk szeretetnek. Azt mondja: - "Hiába gondoljátok, hogy ti egymás ellen csatázó Kettő vagytok - valójában Egyek vagytok, az ÉN bal- és jobb kezem." Ha nem lenne Tao, ha nem lenne Egy, ha nem lenne Atya - ha a

hurrikánnak nem lenne szíve, ha a neutront kilopnám minden atom magjából, a magára hagyott ellentétek abban a pillanatban megszüntetnék a világot! Mégpedig nemcsak a látható, hanem a láthatatlan energia-világot is, amelyből az egész eredt. A Középpont, a "hurrikán szíve" tehát nemcsak olyan hely, ahová a csatáját megharcolt s a küzdelmekben megfáradt lélek visszatalál, hanem egyben teremtő centrum is, vagyis olyan pont, ahonnan az "Isten akarata" kiárad. A kettősség háborús, konfliktusos világában az Egy van elrejtve a Kettő között - itt az egység fényes, békés s szeretettel teli világában a Kettő van elrejtve az Egy nyugalmában, s ha ez kiárad: máris megszületik a világdráma. Ha a forgásba lendített búgócsiga elveszti a tengelyét: fölborul. Ha a mérleg alátámasztási pontja elcsúszik a semleges középpontból: leborul. Ha a kifelé pörgő centrifugális erővel szembeni centripetális ellenerőnek nem lenne abszolút középpontja: minden szétpörögne a végtelenbe. Ha csak erő és ellenerő, jin és jang, pozitív és negatív, tézis és antitézis, érv és ellenérv, adok és kapok lenne a világban, minden fölfalná egymást, és szétszóródna a káoszba. Akkor csakis ellenségeskedés, feszültség, egymásra fenekedés és szétdúlás létezne. Nem szeretem ezt a szót, hogy titok. Túlságosan szenzációhajhászó, figyelemkeltő kifejezés. De most nem tudom megkerülni, mert amiről beszélek, arról az egész hagyomány egységesen állítja, hogy titok s hogy titokzatos. Ez pedig az ellentétek szívében élő Egy. A Szent Közép. A Tengely. Benned, bennem s az egész Mindenségben. Az egykori városalapítók, de főként a templomépítők, akik még tudtak erről a titokról, nem építkeztek akárhová. Megérezték a föld rejtett centrumait. Ezek voltak azok az örvénylő erők szívében rejlő "fekete lyukak", ahol a láthatatlan, spirituális világ és a látható fizikai világ rejtélyes szintézisében éltek. De nemcsak a helynek: a templomnak is volt "centruma". A Szentek Szentje - az oltári szentség helye. És ez még nem minden. Az épület kelet felé nézett, mert ott volt a jelképes Világcentrum. És még ez sem minden. Mert főpapi hivatást csakis olyan ember tölthetett be, aki a maga szívében meglelte a néma, isteni tengelyt - s így a pap centruma, a templom centruma, a Föld centruma és a Kozmosz centruma egymással megfelelésbe került; s az örvénylő világban egy közösség felvette a kapcsolatot Istennel. Hasonlóképpen működtek azok a spirituális centrumok, amelyekben valódi beavatási eljárások folytak. Rabbi Léb is ilyen helyen tanult. Különös közösség volt ez. A tanítványok, akik a maguk tudatlanságában minden este odahozták rendezetlen lelküket, szenvedélyeiket, külső és benső háborúikat, a világban lévő erőket és ellenerőket testesítették meg. Ezért nem volt mindegy sem az, hogy hányan vannak, sem az, hogyan helyezkednek el a tanulószobában, sem az, hogy hány közöttük a férfi és a nő. Ha egy kimaradt, jönnie kellett helyette valaki másnak, s hogy a nőket s a férfiakat a bal és a jobboldalra ültették, nem valamiféle lenéző megkülönböztetést jelentett, hanem azt, hogy a spirituális kör vezetője nagy gonddal vigyázott a csoport dinamikus egyensúlyára, amelyben a férfi és a női méltóság a

teremtés legősibb kettősségét jelenítette meg. A kör szívébe pedig ő maga ült: a maggid. Ő volt a gyülekezet tengelye, s lényével, szavaival mintegy láthatóvá és hallhatóvá tette azt a sok " egyéni középpontot", amelyek tanítványai szívében még eltemetve éltek. A hagyományban az úton járó "Igaz Embert" úgy nevezték, hogy caddik. Ilyen caddikká vált sok évi tanulás, önismeret, meditáció és próbatétel után rabbi Léb is. Hogyan élt, hogyan gondolkodott s viselkedett, azt az imént néhány vonással igyekeztem bemutatni. A maggid azonban nem ilyen! Maggid az, akinek "szíve már annyira tiszta, hogy meglátta az Istent". Ő az, aki a "hurrikán szívében" él: onnan lép ki, ha a világban bármit tesz is, s oda lép vissza. Amikor tanítványai faggatták, rabbi Léb így mesélt róla: - A maggid, fiaim, rejtélyes ember. Nem azért, mert valóban az, hanem mert annak látjuk. Nyugalma, tisztasága s fénye a legnagyobb rejtélye. Ha én égő gyertya vagyok, ő a sugárzó Nap! Ő az, aki magában az arany középutat meglelte, s ezért számunkra nemcsak érthetetlen, de korszerűtlen jelenségnek is tűnik. Mi még nagyjainkban is az elgyötört arcot, a válságokkal küzdő, vérző életet, a zűrzavarral viaskodó lelket vagy éppenséggel a hatalmasra püffedt, önmutogató ént tiszteljük - s ezért nem is értjük, nem is becsüljük azt a szilárd nyugalmat, amelyet az ilyen ember megtalált! A boldogtalanság, a zaklatottság s a diszharmónia nemcsak korunk átka, de egyben uralkodó divatja is, s ezért, ha ilyen lénnyel találkoztok, úgy tűnik, mintha a régmúltból, vagy éppenséggel egy másik bolygóról toppant volna elétek. Itt van mindjárt a külseje. Mi ugyebár test és lélek örökös feszültségében élünk. Számára azonban ilyesmi nem létezik! E kettő ugyanis nem egymás ellen küzd, hanem egymásért van. A maggid meditációja s imádsága a testéből indul ki, s oda is tér vissza! Lelke középpontja testének középpontjában van, ez látszik is rajta: a tartásán, az arcán, a mozdulatain - de főleg a szemén! A szem a lélek tükre, s a maggid tekintete ezt a benső, nyugodt centrumot tükrözi. Pillantása hol személytelen, hol szelíd, hol átölelő, vagy erőt adó, de sohasem szúró vagy hipnotikus, mert ez már azt jelentené, hogy hatalmat akar gyakorolni fölötted, s ilyesmit ő soha sem tesz. A maggid, azon túl, hogy testvérének tart, nem akar tőled semmit! Mi, akik önző énünk foglyai vagyunk, nem így élünk. Mi, ha találkozunk egymással, az én-te csatája azonnal beindul, és az egyikünk nyer, a másikunk veszít. El akarjuk varázsolni egymást. Fölénybe akarunk kerülni. Szellemiségünkkel, tudásunkkal, erőnkkel, hatalmunkkal, de akár kedvességünkkel, bájunkkal vagy éppenséggel erotikus vonzóerőnkkel le akarjuk győzni a másikat! A mi világunkban így működik minden: a szerelem, a barátság, még a házasság is! A maggid ebben a háborúságban nem vesz részt. Még a boldogtalanságodból sem akar kiráncigálni, azon a címen, hogy "megtérít". Tudja ugyanis, hogy az ilyen "nemes szándék" mögött az én hatalmi ösztöne húzódik meg. Amikor csecsemő voltam, s nem akartam enni, áldott emlékű maggidom meglátogatta aggódó anyámat s azt mondta neki: - Ne etesse őt! Csak kínálja meg! Ha kell neki, úgyis megeszi. Így lettem sovány porontyból duci kisgyermek, és sajna, mint látjátok: túlsúlyos, kövér felnőtt. Nomármost ha fölidézem az arcát, ez a bölcs, derűs és türelmes éntelenség tükröződik a tekintetén. Belülről néz! S mivel saját királyságát fölfedezte már, benned is meglátja a

királyt vagy a királynőt! Ez a pillantás azonban roppant zavaró. Egyrészt, mert nem tartod magad annyinak, mint amennyinek ő lát téged - másrészt érzed, hogy éned ravasz, önáltató játékain átlát, s leleplezi azokat. Ha idáig bármiféle rajongást éreztél is, ez az a pillanat, amikor a maggidot meggyűlölöd! Ha tudnátok, hányszor éreztem tiltakozást, felháborodást, elutasítást, még vad gyűlöletet is, bizonyára megborzadnátok. Számára azonban ez a gyűlölet jelzés értékű: tudja, hogy érzékeny, fájdalmas ponthoz ért: itt van a probléma gyökere. A hárításnak ezt az önkéntelen mozdulatát a maggid nagyon jól ismeri, s ha valaha is azt mondtam néktek, hogy az ilyen ember lényéből sugárzó szeretet árad, most azt is hozzá kell még tennem, hogy ez nem az a fajta szeretet, amelyet szeretünk! A maggid szeme tükör, amelyben énünk nem szívesen nézi magát. Nem azért, mert ez a tükör ítél - hanem azért, mert hiteles. Ki szereti ilyen tükörben nézegetni magát? Bizony, senki! De ha mégis vettem magamnak a bátorságot, s a maggid szemébe belenéztem, nem a szeretet volt az első, amit megpillantottam benne, hanem valamiféle különös figyelem. Nem éles, nem boncoló figyelem, hiszen gyakran rám se nézett, csak körém, s ilyenkor homályos volt a tekintete... mégis valami olyan mélységes odaadás sugárzott belőle, hogy önkéntelenül is azt éreztem: ennek az embernek fontos vagyok! Éppolyan fontos... talán még fontosabb, mint ő maga! Ez az önátadó, benső figyelem alapvető jellemzője volt. Ezért viszolygott minden fecsegéstől, szétszórtságtól, üres szavaktól, mert amíg számunkra egy-egy találkozás csupán a véletlen műve volt, néki sorsszerű eseményt jelentett! Az éber lélek számára nincsenek az életben lényegtelen, elhanyagolható pillanatok! Ha visszagondolsz, magad is rájössz az igazságra, hogy a tízmérföldes út is egy lépéssel kezdődik. Gyermeked csakis úgy születhetett meg, hogy valaha megbotlott előtted egy lány, s te segítettél összeszedni szétszóródott holmijait. Ő azt mondta: Köszönöm! - Te pedig azt kérdezted: - Hogy hívnak?... Ha akkor figyelmetlenül tovább rohansz: ma nincs nejed, nincs gyermeked, s ki tudja, hány ember sorsa szövődött volna másképp!... Van, aki hosszú sort állt a jegypénztár előtt, s türelmetlenül topogott, pedig éppen ezzel késte le a halálát, mert a vonat karambolozott!... S a költőnek sem az a "nagypillanata", amikor a könyve megjelent, hanem amikor a versei a lelkében megfogantak. Életünk minden perce: magvetés és megtermékenyülés! S ez rendszerint még nem is esemény, csak vágy és gondolat. Ezért a maggid nem a kilombosodott fára ügyel, hanem a csírázó pillanatokra. Egyszer azt mondta nékem: - Jegyezd meg, Léb fiam: a Teremtés műve nincs befejezve, hanem minden pillanatban zajlik. Ezért légy óvatos! Élj a figyelem állapotában! És teremts Életet! Bizony, így teremtett ő is! Az, hogy most nem olyan hitvány ember ül itt, mint amilyen valaha voltam, az ő figyelmének és teremtésének köszönhető! Elfelejtettem megköszönni néki. Nem mintha szüksége lett volna rá, hiszen ő úgy teremtett, mint az Isten: végtelen örömében! És a hálát éppúgy nem várta el, mint a nőstényveréb, aki kiröppentvén kicsinyét a fészkéből, azt gondolja: "Szállj, picinyem! Ez az én gyönyörűségem, hogy szállni látlak téged!..." De azért azt hiszem, a hála jólesett volna néki. Nem maga, hanem én miattam! Látta volna, hogy fölfedeztem titkát: úgy segíteni másokon, hogy azt higgyék, önmagukon segítettek! Így teremt a maggid. De látom, hogy titeket valójában nem ez érdekel. Hanem a Csodák!

Nos, a maggid valóban "csodálatos" lény. Rendelkezik mindazokkal az adományokkal, amelyeket ti oly nagyra tartotok: a léleklátás, a távolbalátás, a gyógyítás képességeivel, azon felül kapcsolatban áll a magasabb világokkal, s ha csak egyszer is átéltétek volna a véle való közös meditáció vagy imádság élményét, azonnal értenétek, mit jelent az, amit a könyvek úgy írnak le, hogy a "Szent Lélekkel való kapcsolat". Nem sejtés ez, nem érintés, nem is sugallat, hanem a szó szoros értelmében vett tudatos együttlét, minden szerelemnél hatalmasabb és megrendítőbb tapasztalat. Az a "középpont", amelyet a maggid a szívében megtalált, valóban az isteni lakóhelye! Nemcsak a béke és a nyugalom szigete, de a teremtés forrása is. Ez a pont, ahol a látható és a láthatatlan, a szellemi és az anyagi még nem vált széjjel, a földi és az égi itt találkozik, s innen ered az, amit úgy nevezünk, hogy az "Atya akarata". A maggid ebben a megnyilvánulatlan csöndben él, s roppant erősen figyel a hétköznapi élet minden kis történésére; most azt mondom, hogy még sokkal erősebben figyel arra, hogy egy adott sorshelyzetben mit akar benne az Atya. Először is azt akarja, hogy "különös képességeiből" - amelyekben egyébként semmi különleges nincs - ne csináljon cirkuszt, hivalkodó mágiát, bűvészmutatványt. Ugyanis ez már nem a centrum, hanem az én hiú produkciója, s ezért végtelenül káros mindenki számára. A "szív tisztasága" éntelenséget jelent, s akiben ez megvalósult, tudja, hogy ezekben a "csodákban" semmiféle csoda nincs! Ezek a lélek természetéhez tartoznak; minden ember rendelkezik velük akkor is, ha nem tud róla! Minden embernek vannak jósálmai, érintései, találkozásai, minden embernek van őrangyala, vezetője, minden ember nemcsak betegíti, de gyógyítja is magát: megérez távoli dolgokat, megért rejtett összefüggéseket, s egy postás vagy fűszeres álmában csodálatosabb képet láthat, mint amilyet Raffael meg tud festeni, s mélyebb, gazdagabb történetet "találhat ki", mint amilyet Shakespeare le tud írni! Éppen ezekkel a másokban rejlő "csodákkal" kerül kapcsolatba a maggid, amikor gyógyít. Nem álszerénységből mondotta Joshua ben Miriam a vaknak, akinek látását visszaadta: "A te hited gyógyított meg téged!" Ez volt az igazság! Saját hite gyógyít vagy betegít meg minden embert!... A maggid a másik bensőjéhez szól, annak erejét szabadítja fel - mégpedig nem úgy, hogy "hat rá" hanem úgy, hogy eltávolítja azokat az akadályokat, amelyek útját állják a már feltorlódó teremtő energiák megnyilvánulásának. Tüzet nem lehet adni - csakis meggyújtani! Így működik minden tanítás, nevelés. Ezért nevezték a régiek "Bábának" a mestert, mert nem ő varázsolja bele mások lelkének méhébe a születendő Újat, csupán kiemeli azt, ami már félálomban szunnyad bennük! Segít nyomni, segít húzni, szóval tartja a szenvedőt, letörli verejtékes homlokát, s bölcs tanácsaival meggyorsítja a szülés folyamatát. Hitet nem lehet "adni"! Hit nélkül pedig nemcsak csoda, élet sincs! Persze létezik "ráhatás" is! A tudatlan, önmagát gyengének képzelő embert el lehet bűvölni! Erőszakkal, hipnózissal, különféle törvénytelen mágikus praktikákkal álterhessé lehet tenni bárkit, "gyereket lehet beszélni a hasába" - csakhogy az ilyesminek nincs eleven folytatása, s amikor az áldozat fölébred a varázslatból, ott marad kifosztva, s még gyengébb és szerencsétlenebb lesz, mint valaha volt! A maggid, akinek "szíve tiszta, mert látja az Istent", pontosan tudja, hogy a másik emberben is ugyanaz a szív és ugyanaz az Isten él - adni tehát nem adhat semmit, csupán megszólíthat!

S ezt is roppant óvatosan teszi. Nem lubickol önző és ostoba módon saját "mindenhatóságában", hanem, hogy úgy mondjam: tud az "Isten fejével " gondolkodni! Tudja, mi az üdvös, s mi nem az! A Teremtővel állandóan együttműködik - ez minden teremtményének végtelen szabadságát jelenti! Hiszen megtehette volna, hogy nem teremti meg a Sátánt, az ellentét szellemét; de ha már megteremtette, legalább kerubokkal őriztette volna az Éden kertjét; de ha már nem tette meg, legalább rácsaphatott volna Éva anyánk kezére, és egyáltalán: megtehette volna, hogy nem választja ketté az embert férfivá és nővé, ami, mint tudjátok, minden gyönyörűséges és borzalmas háborúságunk forrása! És útját állhatta volna az egész világdrámának, minden lázadásnak, bukásnak, kozmikus és földi robbanásnak! Ő azonban a Kiáradás Útját választotta, a kitágulást, a csatát, az ellentétek örvényét, a vágyak, a szenvedélyek s a vakhitek szabad kifutását, amelyben minden lélek maga dönt s maga felel: a választás szabadságába Isten nem szól bele. Ahogy az sem szólhat bele, aki az Ő akaratát képviseli. Fut, aki futni akar, megáll, aki megállni akar, s megfordul az, aki vissza akar térni. Ezért ha föl akarjátok ismerni a manapság oly divatos, sok ezer hamis próféta közül az egyetlen igazit, mindig ezt a végtelenül türelmes tapintatot keressétek benne, amellyel rátok néz, s azt kérdi: - Mit akarsz, mit cselekedjek Véled? Nem "mire vágyakozol", nem "miben reménykedsz", nem "mit akargatsz" - hanem mit AKARSZ lényed egész erejével! Mert csakis az lesz a valódi, amire a "kavannut" irányul: a többi csak álomfalás. Az ember azzá lesz, amivé magát teremti. Persze van Törvény. Minden teremtésnek megvannak a következményei. És ez pedig már köt, meghatároz és bilincsbe ver. Ilyen értelemben minden lélek a múltjának rabja is! Amit egykor elgondolt, vágyott, tett és "akart", az most mint megfagyott sors nehezedik rá, amelynek súlyát hordoznia kell! Ledobni nem lehet! Mert valaha ezt a lélek "akarta" - még akkor is, ha nem tudta, hogy ilyen lesz mindez, ha valósággá válik. Melyikünk számol azzal, hogy minden kilőtt golyó a saját szívünkbe fúródik végül, s hogy mások kifosztásával elszegényedünk? Senki! Ahogy valaha nem láttuk, hogy a Föld, ma sem látjuk, hogy a végtelenség gömbölyű, s minden tőlünk eltávozó cselekedetünk hosszú-hosszú kerülővel hazajár megpihenni! Valamennyien sorsunk börtönében ülünk. De ha a maggid szemével akarod látni magad, tudd, hogy a lélek még itt, saját ablaktalan börtönében, gúzsba kötve is szabad! Ami volt, itt van. Ez már tényként nehezedik rá. De ami lesz: az most dől el! Ebben a pillanatban. Az én áldott emlékű maggidom azt mondta: - Két szent szó van a világon. Az egyik az ITT.. a másik a MOST. Ez az a két pont, ahol az isteni betör a világba. Minden más csak illúzió! Ezért ne a múlton rágódjatok, ne az általános helyzetek miatt siránkozzatok, s ne a jövendő miatt aggodalmaskodjatok, hanem az "itt" és a "most" tökéletes szabadságában vessétek el sorsotok tiszta, boldogító, új magvait! Így él, ilyen ember a maggid. Nagyjából elmondtam néktek. A kép azonban nem teljes, csupán az ő belső arculata, amint egy szerelmes tanítványa látta őt. Kívülről nézve jelentéktelen, korán kopaszodó kis emberke volt. Kabátját, cipőjét maga foltozta, s amikor vándorolt

faluról-falura, bizony sokan koldusnak nézték. Nem tudták róla, hogy "maggid", s ő ezt sohasem állította magáról. Halála a legendák ködébe veszett. Mondják, imádság közben fényes lelke kiszállt a testéből, és sohasem tért vissza, de azt is, hogy megölték a vilnai pogrom idején. Eszméit semmiféle írásműben nem hagyatékolta, önmagának "szellemi" emlékművet nem állított... oly mértékben éntelen ember volt, hogy amíg a Földön járt, cipője a porban nyomot sem hagyott. Azt mondta, amikor búcsút vett tőlünk: - "Amit használtam az embereknek, az bennetek él majd tovább!... S ha nem él, ha nem keresitek rendületlenül lényetek középpontját, akkor nem használtam semmit! Én most elmegyek, de ne sajnáljátok. A valódi maggid bennetek van!" Így beszélt rabbi Léb egy normális emberről. Valami lényegeset azonban nem mondott el! Mégpedig, hogy az ilyen lények roppant ritkán bukkannak fel, s hogy ő maga pedig sohasem tudott arra a színvonalra fölemelkedni, amelyen névtelen mestere élt! Rabbi Léb csak roppant tisztességesen kereste a középpontját, de hogy meg is találta, úgy ahogyan szeretett maggidja, azt sohasem állította magáról. Itt van a "titok", amelyről beszélni akartam. Az ősi hagyomány, amikor "Sötét korról", "Kali-jugáról" beszél, egységesen és minden kultúrában azt tanítja, hogy ez olyan sok ezer esztendős időszakot jelent, amikor "kizökken a világ", a lét láthatatlan tengelye mindenhol eltűnik, a spirituális centrumok szétpörögnek s fölszámolódnak. Így szűnt meg Delphoi, Salamon Temploma, a Jeruzsálemi Szentély, Agarthi, Salem, Thule, Tibet, Brahmaputra s a Kelet nagy beavatási középpontjai. Mindezek persze nemcsak valóságos, de jelképes helyek is - ám az ellentétek örvényében e jelképek is érvénytelenné váltak: Jeruzsálem régóta nem a nevében jelzett "béke", hanem a legnagyobb háborúságok színhelye; s templomaink hiába néznek Kelet felé, ott csak a Honda és a Toyota szerelőcsarnokait látni; Tibetben az elüldözött láma hűlt helyét; Indiában, a "szelídség és nem-ártás" hazájában a politikai gyilkosságok és vallásháborúk sorozatát, amelyek még az olyan "mahatmákon" is átgázoltak, mint Gandhi. A nagy lelkek, a mesterek, a maggidok - akik mint a pontosan megpörgetett búgócsiga, gyémánttengelyen pörögnek - részint eltűntek, részint elrejtőztek. Ez a TITOK. Eltűntek, s nem lehet tudni, hová. A hagyomány úgy ítélte meg az "utolsó időket", hogy ez a hamis próféták kora lesz. De ha valaki nem ismeri a hagyományt, csupán józan szemmel körülnéz ebben a válságos világban, ezt a tényt azonnal föl ismeri. Nem az a hamis próféta, aki téved. Tévedni emberi dolog. Nem is az, aki félig igazat, félig valótlant állít. Hamis próféta az, aki önmagát tévedhetetlen, szakrális szubjektumnak tartja, s lényét "Középpontnak" állítja be. Ez az öncsaló csaló éppúgy megjelenik manapság a politikában, mint az élet bármilyen területén, de sehol sem olyan veszedelmes alakban, mint a vallásos, vagy spirituális mozgalmakban. A bebalzsamozott emberisten Sztálin vagy az emberfeletti "Vezérnek" kikiáltott Hitler, ha nagy véráldozattal is, előbb-utóbb lelepleződik - aki azonban a "kiválasztottság", vagy éppen a "kozmikus hatalmak által ideküldött Messiás" szerepébe bújik, nem átvilágítható, s milliókat tud megtéveszteni. A hiteles mester onnan ismerhető fel, hogy ismeri az időszerűség törvényét. Ezért ha lelkében felvillan az igazság, nem fog Arkhimédész-ként nagy "heuréka!" kiáltással a kádból kiugrani, s végignyargalni a város utcáin - mert pontosan tudja, az élet még másról szól,

a must még forr, az egymásnak feszülő, vak erők még nem jutottak döntésre - s ezért az ő ideje még nem jött el! Ha a hagyomány nagy üzeneteiből figyelmesen elolvasod akárcsak az egyetlen Evangéliumot, azonnal látod, hogy amikor János keresztelni kezd, azonnal bejelenti fellépésének időszerűségét, s azt mondja: - Térjetek meg, mert az ideje elérkezett!... És amikor Jézusnak azt tanácsolják szeretett tanítványai, hogy menjen föl Jeruzsálembe, azt feleli: - Az én időm még nem érkezett el! Vagyis még mindig hátra volt pár esztendő, amelyet ki kellett várni! A világóra működését csakis az éber lélek ismeri, s ezért föllépésének idejét nem az határozza meg, hogy a világban miféle sötétség, vagy zűrzavar uralkodik, hanem az, hogy a történelmi katarzis-pont megérett-e már, vagy sem. Ezért él rejtve, ezért nem mutatkozik. Aki pedig önjelöltként kiáll a nagy táncparkett közepére, magát "középpontnak" kiáltja ki, s táncba csalja a megtévesztett, katarzisra még éretlen lelkeket, azt vagy a hiúság, vagy a hatalomvágy, vagy a meggazdagodás vágya élteti, és semmiképp sem a nyugalom, az éntelen és boldog tiszta szív centruma! Mi sem könnyebb manapság, mint a talajtalan, elbizonytalanodott, jövőtől rettegő embereket valamiféle "Kapaszkodjatok belém!" ajánlattal, vagy éppenséggel "Ha nem teszed: elvesztél!" fenyegetéssel táncba vinni. Már itt kiderül a hamis próféta turpissága és tökéletes tájékozatlansága, mert nem volt még a világon olyan hiteles mester, tanító, vagy valódi spirituális mozgalom, amely az embereknek külső kapaszkodót kínált volna! A tántorgó részeg is elsősorban a saját, elveszett egyensúlyérzékét akarja visszanyerni, s előbb-utóbb elzuhan, ha csak külső kapaszkodókban bízik! Tamás Evangéliuma az egész emberiséget részegnek nevezi márpedig a részegnek nem "kapaszkodót" kell adni, hanem ki kell józanítani! És akkor meggyőződik róla, hogy a lába erős, biztonsága és egyensúlyozó képessége a saját fejében van! "Találd meg önmagad! Saját bizonyosságodat! Saját erődet! Saját egyensúlyodat! Saját valódi arcodat! A boldogság, a szilárd Gyémánttengely, amelyen engem pörögni látsz: benned is megvan! Fedezd föl! Éld át! Semmivel sem vagyok különb, vagy több tenálad: csupán előbb érkeztem sorsom vonatán arra az állomásra, amely még előtted áll!" Ez a valódi "szív-ember" üzenete. Ma azonban ilyen embert nem látunk. Manapság az egyetlen tisztességes és hasznos tanács csakis olyan embertől származhat, aki pontosan tudja, hogy "a vakok országában a félszemű a király". Egymásra vagyunk utalva - talán éppen azért, hogy önmagunk és mások sötétségét ily módon tapasztaljuk meg. Néha a jó szülő is elhagyja gyermekét, hogy az megjárhassa a maga felfedező útját. Egymást segítjük föl a csúcsra, mint a sziklamászók: kampókat verünk a magasabb kövekbe, s azon húzzuk, emeljük egymást. Ebben a nehéz és gyönyörűséges kapaszkodásban nem-annyira egymásra, hanem főleg önmagunkra vagyunk utalva. És a csúcsról nem eleven, látható emberek üzennek, csupán egykori írások, a valaha élt csúcsemberek példái és tanácsai. Korunk hiteles szellemei nem a "maggidok", a "mesterek" és a "próféták", hanem a tisztességes tanítók, akik pontosan tudják, s el is mondják, hogy nincsenek a tévedésektől megóvva. Rabbi Léb sok embernek adott hasznos tanácsot, soknak segített is - de soha a maggid székébe nem ült, és senkivel sem akarta elhitetni, hogy ő szilárd Középpont! Egész életében mást sem tett, mint a tudós kutató figyelmével,

szorgalmával, örömével és kritikájával a saját valódi arcát kereste, és mivel szeme éles volt, és a tisztessége tántoríthatatlan, sohasem vetemedett arra, hogy összetévessze szerepét a maggidéval. Tanítványainak azt mondta: - Manapság már csak egyetlen valódi út van: az önismeret útja! Hogyan?! - kérdezték tőle. - És a Törvény?! És az Örök Tan nem igaz?! - Dehogynem - felelte. - De hiába az, ha az ember, aki vallja, nem igaz! Megzápul a lelkében, eltorzul az agyában, megnyomorodik a szívében, s mire kijön a száján: merő idézet, álnokság és a saját ismeretlen démonait rejtő maszk és jelmez! A kereső embernek - mondotta - nincs nagyobb csapdája, mint a vak elhívés, vagy ha túl korán mondja ki azt, hogy megtaláltam!" Előző könyveimből talán tudod: én is egy szellemi mester tanítványa vagyok. Ez a Mester sohasem vélte magát csalhatatlannak. Ő is állandóan fölfelé néz arra a Szent és Mozdulatlan Centrumra, ahol a Bizonyosság él, s ahol az ő nevelői munkája éppúgy megítéltetik, mint az én tanítványi erőfeszítéseim. A létciklus nagy "évzáróin" együtt vizsgázunk. Hadd meséljek egy "földi" példát is. Életem egyik legmegrendítőbb élménye volt, amikor az olasz televíziónál dolgoztam, s élő közvetítést készítettünk a római Szent Péter térről. XXIII-ik János pápa akkor már halálos beteg volt. Láttam, hogy többen támogatják az ablakhoz. A tüneményes, nagy fülű, csupa jóság pápa megkapaszkodott az ablakpárkányban. Magasztos szentbeszédet vártam, s ő ehelyett azt mondta a sok ezer embernek: - Ha betegek a gyermekeitek, és fáj nékik valami, mondjátok meg nékik, hogy velük vagyok, mert én is beteg ember vagyok! Sokan zokogni kezdtek, én is, az operatőr is - mert éreztük, hogy betört a hitelesség szelleme az Örök Róma terére, megragadta az emberek lelkét, s hirtelen átsuhant rajtunk, hogy mi az a valódi kereszténység. Érdemes elolvasni ennek a csodálatos léleknek a naplóját, benne az önkeresés drámáját, a méltatlanságával való viaskodást, mely már kispap korában megkezdődött, s csak erősödött benne akkor, amikor sorsa olyan helyre emelte, ahol a csalhatatlan Centrum szerepét kellett volna betöltenie. Ennyit akartam a lényegről elmondani. 12. Hamarosan látni fogod, hogy amiről eddig beszéltünk, nem valami elvont, elméleti kérdés. Minden problémánknak van "középpontja". A legkisebb lelki gondjainknak s a legnagyobb sorsviharainknak is megvan a maguk "szíve" - s amíg ezt nem találjuk meg, semmiféle tartós megoldást nem remélhetünk. Az ember a bajaitól ösztönösen menekülni és távolodni akar, s ennek az az eredménye, hogy a hurrikán örvényének még veszedelmesebb peremére kerül. Így tesz a fuldokló is. Ahelyett, hogy bensejének nyugodt centrumára hallgatva megkeresné az örvény "szívét", mozdulatlan forgástengelyét, amelyen szépen és komótosan lehúzódva kikerülne az ellentétes erők vad forgásából, inkább a pánikra hallgat, az életszomjra s a halálfélelemre, kapkodni kezd, de nem befelé, hanem kifelé igyekszik - aminek következményeként a víz elnyeli.

Könyvem második része erről az üdvös és roppant hasznos útkeresésről szól majd, amikor az ember elindul, hogy megtalálja a "szívét". Bevezetésül csak annyit: ehhez a "szívhez", ehhez a benső és mosolygó "középpontunkhoz" három út vezet. Az első: az ÉLET. A második: a TANULÁS. A harmadik: a MEDITÁCIÓ. Az Élet: a tapasztalások útja. Ez a leglassúbb út, mert ha nem követi a másik kettő, százezer "tapasztalat"sem elégséges ahhoz, hogy az ember a tanulságot levonja belőlük. Magad is tudod, hányszor léptél már bele ugyanabba vagy hasonló gödörbe, anélkül, hogy a következő pillanatba ne lépnél újra bele: a bajt ugyanis megélted számtalanszor, de mivel az okát nem fedezted föl, újra és újra magadra idézed. Ez a gépies, ösztönszinten működő élet az ismétlések végtelen útján vezet bennünket. Elmondhatatlanul sok sebre, ütközésre, csalódásra és kudarcra van szükség ahhoz, hogy a tudatlan ember a hibás programot átírja magában. Ekkor jövünk rá, hogy a rögös utat ki is lehet kövezni, s így a haladást meg lehet rajta gyorsítani: ez a Tanulás útja. A Tanulás nem egyéb, mint az okok felismerésének tudatos és gyönyörűséges folyamata. Ezt a mondatot kissé ki kell bontanom. Amit itt Tanulásnak nevezek, semmi köze ahhoz a kényszeres ismeretszerzéshez, amelyet keserves iskolai tapasztalataink alapján "tanulásnak" hívunk. Ha valaki az élete során nem találkozott nagy pedagógussal: valódi tanító nénivel, tanárral, egyetemi professzorral, aki megtanította arra, hogy a tudás nem az érvényesülés eszköze, de mérhetetlen gyönyörűség és öröm, annak lelkében ez a szó bezápul, és kötelező unalommá válik. Nem azért tanulunk, hogy "vigyük valamire" - hanem azért, hogy "legyünk valakik!" A világ megismerése és önmagunk megismerése egymást segítő, kölcsönös folyamat, melynek célja: "megtalálni az Igazságot, amely szabaddá tesz bennünket". Tanulni csak az tud, aki érzi, hogy itt a bőrére megy a játék. Az "okok felismerése" alatt pedig azt értem, hogy problémáinknak egyszerre vannak metafizikai, spirituális, lélektani, történelmi, gazdasági és élettani okai. Hogy egyszerre beszélek a teremtéstörténetről, két énünk viaskodásáról és a sztálinizmus lélektanáról, különféle dolgoknak nem valami szeszélyes összekeverése, hanem a lényeg megértéséhez vezető, egyetlen járható út! Aki nem ismeri a szellembukást: lelkének mélyvalóságáról nem tud. Aki nem ismeri a két én harcát: sorsának és lényének ellentmondásait nem fedezi föl: s aki nem ismeri a sztálinizmus vagy éppenséggel a jelenlegi posztkapitalizmus valódi arculatát, nem fogja fölismerni, hogy melyik aktuális démon ellen kell megvívnia éppen a csatáját. Az ősi hagyomány hatalmas, égre festett tablóját le kell vetítenünk a Földre, az "itt és most" világára, amely teljesen új kihívások elé állít bennünket. Ha az ellentét szelleme a történelem során jelmezt s fegyvert vált, nékünk is állandóan meg kell újulnunk, különben nem tudjuk leleplezni, s a párbajban alulmaradunk. Az Örök Igazságot lefordítani a jelen nyelvére nem könnyű, de még sokkal nehezebb lefordítani az én nyelvemre, s a te nyelvedre, s megtalálni benne a te saját élettörténetedet! Vannak persze alapvető, közös dolgaink. Mégis mindannyian mások vagyunk. Más ösvényen járunk, más a jellemünk, a vérmérsékletünk: teljesen eltérő élmények és reinkarnációs tapasztalatok állnak mögöttünk. Ez az a pont, ahol minden könyv megtorpan, mert a betűk

nem látnak téged, s a nagy általános ismereteken túl semmiféle útmutatást nem adhatnak a te különös labirintusodhoz! Az írott szavak embere itt megáll. Innen ugyanis már az eleven mesteri tevékenység kezdődik, s nincs végzetesebb szereptévesztés, mint ha az író ilyesmire vállalkozik. A mesterek pedig nem írnak. Legfeljebb ujjukkal a porba. Miért? Mert annyi könyvet kellene írniuk, ahány ember van a Földön. Ami ugyanis általánosságban igaz, nem biztos, hogy a te helyzetedben is igaz. Azt megmondják, hol a kikötő, de azt, hogy forgószélben, ellenáramlatban merre fordítsd a vitorládat, már nem tudják: sokszor az az üdvös, ha éppenséggel nagy ívet veszel, s a kikötőtől távolodsz. Általában például igaz, hogy az alkoholizmus káros, de ha a mester azt tapasztalja, hogy leendő tanítványa túlságosan józan, túlságosan steril, túlságosan óvatos - egyszóval: hogy énjének önvédelmi páncélját nem óhajtja megrepeszteni, az első, amit tanácsol néki, hogy alaposan rúgjon be! És ha a tanítvány azt feleli: - A részegesség vétek! A mesteri válasz az lesz: - Néked nem az! Tudja, hogy minden ember eleven csillagrendszer: van, amelyik most van születőben; van, amelyik kitágulóban; van, amelyik szétrobbanóban; vannak közöttünk csecsemők, kamaszok, felnőttek és vének... és itt vannak még a különleges feladatok, karmák, vállalkozások, jellemek és tehetségek, érzelmi és értelmi színvonalak. Hogy is lehetne itt általános tanácsokat adni?! Van, akit arra tanít, hogyan csókoljon; van, akit arra, hogyan legyen önmegtartóztató. Van, akit magányra, aszkézisre nevel; van, akit a párkapcsolat tisztességes megoldására. Van, akit arra, hogyan legyen tetterős vagy visszahúzódó. És ráadásul egyik se legyen végérvényesen, mert az élet forgandó: fejlődésünk során szerepet kell cserélnünk, s ami tegnap még üdvös volt, ma már káros - ellentétes erők sorsviharai között hajózunk, mindaddig, amíg a kikötő "középpontját" meg nem találjuk. Mindannyian más sorsfeladatot hoztunk magunkkal. Márpedig ezt... sőt... csakis ezt kell megoldanunk! Nem az a feladatunk, hogy "maggidok", hanem hogy önmagunk legyünk. Egyensúlyos, boldog, normális emberek. Ezért a mester szemében minden problémánk: szent ügy. Azért születtünk, hogy megoldjuk. Jákob lajtorjáján egyetlen lépcsőfokot sem lehet kihagyni, s aki azt képzeli, hogy hatalmas lendülettel mindjárt a Mennybe ugrik, az vagy nagyravágyó, vagy menekülő. Én is ilyen voltam. Lelkemet megragadta a távlat gyönyörűsége. Szememet az égre meresztettem, mint egykor, gyerekkoromban - s közben minden fának nekimentem, Mesteremmel azonnal hitvitát kezdtem. Kifejtettem neki csodálatos elméleteimet, amelyeket különféle művekből szarkaként összehordtam, s már-már azt hittem, színjelesre vizsgázom előtte, amikor váratlanul azt mondta: - Ez mind rendben van. De hol vagy te? Először nem is értettem a kérdést. Meg voltam győződve, hogy én már "ott" vagyok. Aztán kiderült, hogy nem vagyok még sehol. Elkezdte boncolgatni vélem cselekvéseim valódi mozgatóit, s rájöttem, hogy korántsem a Bölcs Bohóc cselekszik bennem, hanem az érvényesülni vágyó énem.

Próbatételek elé állított. A mester ilyesmit is csinál: pszichodrámát, sőt eleven sorsdrámát rendez a tanítványának. Ez nemcsak néki tanulságos, de mindazoknak, akiket pozitív, vagy negatív indulataikkal belevon az ütközetbe. Ilyenkor sok szereplős drámát sző, amelyben mindenki vizsgázik, mégpedig aszerint, hogy milyen sorshatalmat szolgál. A "maggid" ilyesmire is képes, részint, mert mint jó szerző nemcsak a tanítványára, hanem egyszerre sok lélekre, egy egész szellemcsalád üdvére ügyel - másrészt azért, mert ő ott él, ahol a sorsok eleven szövete szövődik, ahol minden egyéni vállalkozást összehangolnak számos más vállalkozással. Ekkor derül ki, hogy nincs "magánjövendő": az én döntésemtől nemcsak az én jövőm, hanem beláthatatlanul sok ember jövője függ. Ezekben a próbatételekben az ember vagy megbukik, vagy megerősödik. De bármi lesz is a vége, mindenesetre jó, hogy fölismerjük: hol tartunk valójában! Ezekről a próbatételekről csakis mítoszokban és népmesékben olvastam, anélkül, hogy fölfedeztem volna igazi jelentésüket. Mert szép, hogy a hős beleszeret a királylányba - amint én is beleszerettem a végtelen ég látványába -, csakhogy a kezét ki kell érdemelnie! Az érzelmi hevület, a vágy, az elragadottság nem elegendő. Meg kell változni, föl kell nőni, alkalmassá kell válni a valóságos élményhez. A király, aki a bölcs mester szerepét játssza, nem azért állítja a hőst nehéz próbatételek elé, hogy kitoljon vele, hanem azért: ismerje meg, s győzze le önmagát. Ez a próbatételek célja. Számomra nagy segítséget adott az is, hogy az elmúlt másfél évtized során átláttam abba a tágabb dimenzióba, amelyben születésünk előtt s a halálunk után élünk, s azt tapasztaltam, hogy aki a problémáját magával viszi, annak vissza kell jönnie, hogy megoldja. Nem büntetésből - hanem mert ez lett volna a következő "lépcsőfok". Azóta megbecsülöm a "kis dolgokat". Rájöttem, hogy ha csak egyetlen embert megtanulok szeretni: az már SZERETET! És ha csak egyetlen örvénylő válságomnak megtalálom a "szívét": az már SZÍVÉLMÉNY - a nagy Középponthoz vezető ösvény. Ha az ember öntudatlanul él: menekül a bajaitól. Ahogy tudatosodik, ahogy tanul, egyre lelkesebben veszi kezébe gondjait, mint kellemetlen érzelmi csomagolásba rejtett kincseket, s azt mondja: - Ezt meg kell fejtenem, mert itt vagyok ÉN, a kellős közepén! S ezért nem fordul el, hanem "belenéz a pofonokba" - mert ahol élete szorongató és nehéz, ott rejlik valódi lénye! A Tanulás azonban nem elegendő. Hiába elemzem magam, hiába látom a tévedéseim okát, hiába ismerem föl, hol a megoldás, hiába tudom a józan eszemmel, hol vétettem, hol hazudtam, hol varázsoltam el magam: attól még a varázslat nem oszlik el! Az Értelem, még ha tisztán lát is: önmagában gyenge. Ez az "Értem, tudom, látom - mégsem teszem!" állapota. Ugye ismerős? Vajon miért van ez? Mert az életnek nem elvi, hanem mágikus oka van! Hatalmas teremtő energiák, képzeleterők, akaratok, hitek hoznak itt létre mindent! Az ész passzív. A merő felismerés nem több, mint diagnózis. Idáig eljutni sem könnyű, sőt rendkívül nehéz dolog. De hol van még a gyógyulás?

Hol van a megvalósítás? Ezt a harmadik, döntő folyamatot, amelyben a tanulságok vérré válnak, és az ésszel fölismert igazságok megvalósulnak, nevezik ősidők óta MEDITÁCIÓnak. Az ember ugyanis nemcsak azért lett ilyen vagy olyan, mert káros "elveket" követett, hanem azért, mert lelkének isteni teremtőerejével belevarázsolta magát egy belső-külső állapotba. Vágyainak erejével, szenvedélyeinek hatalmával és elvétett eszményeivel magára idézett egy lelkületet és egy sorsot, amelyet mindaddig élni kénytelen, amíg igézete tart. Lényünk viharba került hajóján hiába fedezi föl a józan utas, hogy az egész rossz irányba tart, ha a kapitányi hídon nem történik váltás, s ha a meggyőzhetetlen, részeg legénység konokul lapátolja a szenet a kazánokba. A meditáció nem egyéb, mint küzdelmes és gyönyörűséges benső forradalom, amelyben a hatalmához görcsösen ragaszkodó önjelölt énünket leváltjuk a kapitányi hídon, s átadjuk a kormány kerekét tisztánlátó és valódi ÉNünknek - a Bölcs Bohócnak -, aki rendet teremt erőink és hatalmaink között, megfékezi az ostobaságot, s kivarázsol bennünket a viharból. De erről majd a következő kötetben beszélek. Most pihenjünk egy kicsit.