TÓTH KRISZTIÁN: ZÁMBÓ JIMMY TESTŐRE VOLTAM (Hét év története) Szkennelte, javította: Jánosi Tibor Zsolt; Tördelte: Dr. Kiss István; 2002

TÓTH KRISZTIÁN: ZÁMBÓ JIMMY TESTŐRE VOLTAM (Hét év története) Szkennelte, javította: Jánosi Tibor Zsolt; 2001. Tördelte: Dr. Kiss István; 2002.

2001. január 2., kedd, 17 óra Metachord Stúdió - Satelit TV főhadiszállás, Budapest Négy szomorú, lehorgasztott fejű férfi ül a stúdió egyik félreeső irodájában. Elgondolkozva, némán viselik egymás társaságát. A csendet csak néha-néha töri meg egyikük halk suttogása. Jimmyre emlékeznek, a tragédia délutánján. A volt zenésztársak és barátok. Jankai Béla, Pálmai Zoltán és Turi Lui társaságában negyedikként én vagyok jelen. Senki nem akarja elhinni, mi is történt valójában. A néma, rezzenéstelen férfiarcokon döbbenet. A bánattól és az értetlenségtől összeszűkült pupillák kifejezéstelenné teszik a tekintetet. Az elszürkült szemekben felcsillan a naiv remény, hangtalan fényük ellenkezik. A valóság: ma hajnalban Jimmyt végzetes baleset érte, nincs már az élők sorában. A telefonok szüntelenül csörögnek, talán ez a türelmetlen zaj figyelmeztet bennünket, hogy nem állt meg az idő. A sokadik csörgés után Béla emeli fel a kagylót: egy rajongó kérdezi, tudunk-e részleteket a temetéssel kapcsolatban. Mit mondhatnánk mi négyen? Erre senki nem gondolt még. Béla felém fordul és mondja: - Úgy néz ki, lesz még egy utolsó melód. - Tudom - válaszolom -, de még nem fogtam fel. Első fejezet Jimmyvel kapcsolatos első élményem még 1991 nyarára nyúlik vissza. Tizenhét éves voltam. Két dolog töltötte ki az életemet, az egyik a tanulás, fogorvosi pályára készültem, és már az érettségi előtt felkészítő tanfolyamokra jártam. A másik a vízilabda volt. Tizenhat évesen kerültem be az utánpótlásból a Vasas felnőtt férfi vízilabda-csapatába. Megtiszteltetést jelentett számomra, hiszen lehetőséget kaptam a tudásom bizonyítására a "nagy" csapatban is. Azt hiszem, ebben az

időmben én voltam az OB-1-es mezőny legfiatalabb játékosa. 1991 nyarán a vízilabda-csapat Balatonfüreden edzőtáborozott. Kimerítő edzéseink hajnali ébresztővel, majd futással kezdődtek a főút mentén, aminek a végállomása Tihany egyik középső kikötője volt. Ezután következett a "desszert" mi csak így neveztük -, ruháinkat az edző kocsijában hátrahagyva egy szál fürdőnadrágban fejest ugrottunk a Balatonba, majd néhány kilométert úsztunk a Marina mólójáig. Mondanom sem kell, hullafáradtan jöttünk ki a vízből. Utolsó erőnkkel bevonszoltuk magunkat a szálloda éttermébe és mindenfajta frissítőkkel próbáltuk helyreállítani a normál vérkeringésünket. Az étterem személyzete néhány nap után már tisztában volt megpróbáltatásaink komolyságával és mindig igyekeztek ezt egy-egy kedves gesztussal enyhíteni. Ezek közé tartozott a zenehallgatás is. Az egyik pincér elővett egy celofánnal borított kazettát, letépte a csomagolást, majd berakta a magnóba. A kazettára rá volt írva: Filmslágerek magyarul. Kétheti ottlétünk alatt többször végighallgattuk a szalagot és akkor életemben először találkoztam egy hanggal, egy névvel, akit addig nem ismertem: Zámbó Jimmy volt. Jimmy érzelemmel megtelt hangja mindannyiunkra hatott. Ki gondolta volna, hogy ezt a férfit fogom védeni hét éven keresztül! Amerikából jöttem Sifu Robert Lyons, a háromszoros kung-fu világbajnok mester Amerikából visszatérve Magyarországon iskolákat alapított a Shaolin kung-fu irányzaton belül. Közismert ember lett, mindamellett a családomnak gyerekkori ismerőse, a szüleimmel együtt nőttek fel. Robert a kilencvenes évek elején kezdett hazajárni, és egyik alkalommal fellépett egy harcművészeti bemutatóval a magyar közönség előtt. Egyszer a Friderikusz-showban is szerepelt; a legérzékenyebb testrészével elhúzott egy autót. A kocsi tele volt emberekkel. Ebben egyedülállónak számított, nemhogy hazánkban, de még Európában sem ismertek akkor ilyen technikákat. Ő hívott, menjek ki hozzá Amerikába, hogy többet lássak a világból. Valószínűleg látott bennem fantáziát, persze ő nem versenyzőt akart belőlem nevelni. Szívesen elfogadtam a meghívást. Itthon az uszodától kezdtem

elszakadni, mert hiába tartottak tehetséges játékosnak, a tétmeccseken túl sok esélyt nem kaptam az edzőtől, hogy játékommal a képességeimet igazoljam. Másfél éven keresztül kieresztett oroszlánkarmokkal ültem a kispadon, és amikor cserét intettek, már dobtam le a fürdőköpenyemet, hátha végre én szállhatok vízbe. Ez ritkán történt így. Az idősebb, kiöregedő játékosok kaptak játéklehetőséget, mert ezáltal javult a statisztikájuk. Érdemi eredményekre már képtelenek voltak, de a "töltelék" szerepét remekül teljesítették. Én viszont nem tudtam tovább várni. A kung-fu szigorú életformát igényel, éveken át lehet tanulni. Ismerek olyan kung-fu mestert - volt bemutatója a Budapest Sportcsarnokban -, aki nyolcvanéves és még a mai napig is lemegy spárgába, sőt, végrehajtja azokat a gyakorlatokat, amiket a fiatalok. Kung-fuval egy egész életet el lehet tölteni. Ez nem arról szól, hogy két hónap alatt valamit megtanulunk, kiállunk a világ elé és mutogatjuk magunkat. A kung-fu egy életszemlélet, egy filozófia, amely mindenfajta fizikai edzés gyakorlása előtt megkívánja a tradicionális szellemi háttér elsajátítását, az emberi én alapos megismerését és az önfegyelem tudatos kialakítását. Ez a legelső lépés. Azelőtt soha nem jártam Amerikában, de álmaimban nagyon vágytam oda. Közel egy évet éltem kint. Los Angelestől ötven-hatvan mérföldre látható egy hegy, és a hegyvidék legszebb városai, Big Bear Lake, Crestline, Twin Peaks. Mindegyik városban laktam pár hónapot. Először Lyonsnál éltem, utána ismerősöknél, a végén egy sráccal közösen béreltünk egy kisebb házat. Mai napig bennem él, a gép leszállt Los Angelesben, január közepén, meleg volt, 20-25 Celsius fok, mindenki egy szál pólóban, rövidnadrágban. Már lentről lehetett látni a városból, hogy a hegy csúcsa, ahova megyünk, havas. Gyönyörű szép rész. Hollywood-tól a Beverly Hills-i gazdagokig, mindenki odajárt síelni. Komoly síparadicsomnak számít ez a vidék. A hegyen egy éjszaka alatt akkora hó esett le, hogy nem tudtuk kinyitni az ajtót, nem tudtunk kijönni a házból. Soha életemben nem tapasztaltam még ilyet. Az Amerikában töltött egy év abból a szempontból fontos, hogy a testőr szakmával ott ismerkedtem meg. Közvetlenül tapasztaltam, miről is szól ez a munka. Az elhatározás, hogy testőr

legyek, nem úgy született meg, hogy én erre készültem volna világéletemben. Abban az időben itthon nem is tudtuk, hogy ilyen emberek is léteznek. A hazai privát szférában körülbelül egy évtizede dolgoznak testőrök. Először Amerikában találkoztam testőrökkel, ott láttam embereket dolgozni ebben a szakmában. Kint elvégeztem egy tanfolyamot, ami alapfokon egyfajta tudást adott, sok mindent megismertem elméletet, gyakorlatot -, amivel azelőtt nem voltam tisztában. De nem kint tanultam meg a testőrséget, igazából ezt csak tapasztalatok árán lehet elsajátítani. Sokat kell dolgozni ahhoz, hogy az ember megszerezze a kellő rutint. Ez a szakma nem tankönyvekben tanulható. Az elméleti tananyag igencsak érintőleges ismereteket tartalmazott. Érezhetően olyan ember állította össze, aki több évtizedes aktív testőri pályafutás birtokában világosan látta, hogy nem a lexikális tudásra érdemes alapozni, hanem a figyelmet, a koncentrációkészséget kell elsősorban fejleszteni, mert éles helyzetekben nincs sok idő a gondolkodásra, improvizálni kell. A gyakorlati oktatás annál színesebb volt. Naphosszat gyakoroltunk különféle alakzatokat: miként biztosítsuk a védett személy mozgási útvonalát, miként szállhat ki az autóból, illetve nyílt terepen mi módon tudjuk lezárni a támadás szempontjából legideálisabb szöget. Voltak lőgyakorlatok, megtanultuk a fegyver összeszerelését, szétszerelését, működési elvét, gyakoroltuk az éles lövészetet. Később itthon is letettem a fegyvervizsgát, lényegében ugyanaz volt a követelmény, mint kint. Túlzottan különleges dolgokat Amerika után már nem tudtak mondani. Kint ismertem meg Frank-et, a testőrt. Alacsony, széles, markánsan jó kiállású ember. Tiffanynak hívták az énekesnőt, akit védett. Volt egy-két száma, amit talán itthon is játszottak. Amerikában híres énekesnőnek számított. Frank-kel együtt edzettünk. A munkája folyamán figyelemmel kísérhettem. Frank megfontolt, nyugodt ember. Amikor nem dolgozott a szakmájában, nem tudom, civil foglalkozásnak lehet-e nevezni, de felszentelt pap volt. Szertartásokat, miséket tartott a templomban. Most már Magyarországon is kezdenek komoly szinten foglalkozni a testőrök képzésével. Ma, ah-

hoz, hogy valaki testőr legyen, központilag irányított vizsgát kell tennie. Elvégeznek biztonsági-őri tanfolyamot, utána a rendőrségen kell levizsgázni elméleti, illetve gyakorlati ismeretekből. Az elmélet magában foglal pszichológiai ismereteket, kriminalisztikát, alapfokú jogi ismereteket. Tudni kell például, mit jelent a jogos önvédelem. Amikor hazajöttem Amerikából, szerényen kezdtem a pályámat, azt mondtam magamban: van egy külföldön szerzett iskolám, de igazából nem tanultam meg ezt a szakmát, csak hozzákezdtem. Ahhoz hosszú évek kellenek, hogy biztosan, felelősséggel meg tudjak védeni valakit. Itthon ez a munka, sajnos, kényszerpálya. Ha valaki megfelelő termettel rendelkezik, más lehetőség nem lévén, elmehet egy biztonsági céghez dolgozni. Két hónap múlva már testőrnek mondja magát, pedig még korántsem az. Nem elég, ha figyelmes és fizikailag teljes egészében felkészült, szükséges felismernie a kétesélyes helyzeteket és elkerülni azokat. Én, csak most, hét-nyolc év után merem kimondani magamról, hogy testőr vagyok. A feltűnő, tekintélyt parancsoló külső többnyire előnyös, bár hátrányai is vannak szép számmal. Izomagyúnak gondolnak néhányan. Kényszerezett mosolyokkal szembesülök, önmaguk tévedéseit leplezni igyekvő arcokat látok, ha a háttérből előlépve párbeszédet folytatok valakivel. Felborul a megrögzött skatulya-elmélet, pedig a testőrszakma egyik alapvető követelménye, hogy az ember érthetően megfogalmazott mondatokkal juttassa érvényre a megbízója akaratát. Sokat dolgoztam tv-stúdióban. Friderikusz Sándor mellett két évet töltöttem el, Jimmyvel párhuzamosan, de össze tudtam egyeztetni a két feladatot. Friderikusz mellé is én adtam a személyvédelmet. Ez reprezentációs jellegű feladat volt a műsorok ideje alatt. Fridi - Jimmyhez hasonlóan maximalista. Pontos és pontosságot követel. Robert Lyonsnak sokat köszönhetek, nem is szakadt meg vele a kapcsolatom. Itthon oly módon segített egyengetni a pályámat, hogy egy ismerőse révén bevitt egy biztonsági céghez. Az első fogadtatás nem volt bíztató. A titkárnő elég hányavetin, nagyképűen fogadott. Mindenkivel így beszélt. Ott ácsorogtak bent az emberek, a titkárnő pedig nézte a számítógép-monitort, amikor szóltak hozzá, leintette az érdeklődőket. Közölte, nem ér rá. Rossz volt nézni. Odamentem hozzá. Papírhalmaz hevert a pultján, azt belöktem felé, hogy figyeljen rám. El-

mondtam, ki vagyok, kihez jöttem, akihez jöttem, vár. Lényegében megkértem arra, végezze el a munkáját, álljon fel, menjen be a főnökéhez és mondja meg, itt vagyok. Végezetül bementem a vezetőhöz, arra számítva, hogy komoly intelligenciatesztekre, szakmai alkalmassági kérdésekre kell válaszolnom. Az előzetes híresztelések ezt sugallták. Ő letett elém tollat és papírt, kért, írjak egy önéletrajzot. Gyorsan másfél oldalban megírtam. Utána kiment, szólt az egyik munkatársának, hozatott részemre egyenruhát. Ennyi volt a felvételem. Biztonsági őrként kezdtem. Egy nagy irodaházban huszonnégy órás munka után, negyvennyolc órás pihenőnapokkal szolgálatot teljesítettem. Azt hiszem, hogy ha az ember a biztonsági szakmát tudatosan választja, akkor mindenképpen az alapoktól kezdje felépíteni a karrierjét. Tudnom kellett, milyen bentről egy irodaház, meg kellett ismernem, az emberek miként viszonyulnak hozzám. Látnom kellett, hogy ennek a munkának, amit választottam, mi az előnye, mi a hátránya. Igazából nem nagy kihívás, hogy az ember üldögél a portán, egész nap telefonokat kezel, beállítja a riasztót, motoros kamerával nézegeti a parkolót. De hasznos volt abból a szempontból, hogy a tudatalattimban rögzült, mit is jelent az állandó készenlét. Ha felvettem a telefont, mindig udvarias és segítőkész voltam. Fontosnak tartottam, hogy úgy kezdjek meg egy társalgást egy általam nem látott, nem ismert emberrel, hogy ő is pozitívan viszonyuljon hozzám. Ezek lényeges dolgok, mert a későbbiekben, amikor az ember tömegekkel áll szemben, akkor nem lehet agresszíven közeledni senkihez, nem lehet gyalázkodni, káromkodni, mert a testőrség nem erről szól. Az ember mindig úgy tud győzni, ha tekintélyt parancsolóan, de udvariasan kér. Eleinte a kérésen van a hangsúly, azt meghallgatják, megfontolják. A munkaidő végeztével, miután a dolgozók elmentek, az üres irodaház portáján ültem, letettem magam mellé a telefont, befordítottam a monitort, hogy lássam a hátsó udvart is. Kezembe vettem egy könyvet. Olvastam fegyverelméleti szaklapot vagy olyan könyvet, ami a testőröknek a munkájáról szólt, olvastam szépirodalmat, sőt, az angol tudásomat is gyarapítottam, angol nyelvű kiadványokat néztem át. Amanda Leart védtem

1994 májusában Amanda Lear Magyarországra érkezett. A biztonsági cég engem bízott meg, hogy az énekesnő testőre legyek. Jött velem egy másik fiú is, aki sofőrként dolgozott. A személyi védelmet én láttam el. Tolmácsra nem volt szükség. Biztosítottak számukra egy páncélozott Citroen személyautót, ami igazán jól hangzott, de senki sem gondolhatta egy percig sem komolyan, hogy valóban szükség van ilyen emelt szintű védelemre. Amanda Lear nemcsak szép és nagy énekesnő, de okos is. Angolul, spanyolul, németül, olaszul és franciául társalgott és végtelen szerénységgel. Egy televíziós show-műsor felvételére látogatott hozzánk - a férjével jött, egy francia márkival. Volt néhány szabadnapjuk, amit városnézéssel töltöttek. Budapest nagyon tetszett nekik; jártunk a Várban, megnéztük a Mátyás-templomot, a Halászbástyát. A Bazilikát is megmutattam, sőt, több múzeumot végignéztünk. Tetszett, hogy nem azt kérdezte, milyen éjszakai szórakozóhely van, vagy hova lehet menni inni. A Várban történt egy kisebb incidens. Egy olasz turistacsoport felismerte őt és húsz-huszonöt ember egyszerre kezdett felénk szaladni, hogy megszerezze az énekesnő kézjegyét. Sietve bevittük őt egy jól áttekinthető szépművészeti üzletbe, majd egyesével engedtük be az autogramkérőket. Szívélyesen fogadta a rajongókat, utána fél órát eltöltött a boltban, válogatott kalocsai hímzéses terítőket, csipkéket, népművészeti tárgyakat. Szépen bevásárolt. Azt hiszem, ebben az időben még igazából nem számítottam testőrnek. Én csak egy mellé kirendelt ember voltam. A testőr számomra azt jelenti, hogy valakivel évek óta együtt dolgozom, rezdüléseiből meg tudom mondani, mi lesz a következő lépése, a következő reagálása. Ez néhány nap alatt nem tud kialakulni. Ekkor húszéves voltam. A későbbiekben Jimmy többször mondta, hogy a nagyobbik fia most lett húszéves mindig párhuzamot vont - és hogy én ennyi idős koromban mennyivel komolyabb, felelősségtudóbb voltam, mint a fia, Krisztián. Bennem akkor is megbízott, amikor húszévesen védtem. Néha úgy kezelt, mintha a fia volnék. Végül is mellette nőttem fel, életünk hosszú szakasza közös volt. A fia életvidám srác, kicsit hebrencs, aki éli a saját életét, s nem igazán törődik semmivel. Neki ez jól áll. Elképzelhető, az én negatívumom, hogy soha nem tudtam önfeledten vagy meggondolatlanul belemenni dolgokba.

Szemlélődő ember vagyok. Locsogni nem tudok, a véleményemet akkor mondom, ha kérdezik, s azt sem elhamarkodottan. Nem vagyok indulatos, nem vagyok könnyen felbosszantható, de van egy határ, amit ha átlépnek, kemény leszek. Hiszek abban, hogy az egyik ember tükröződik a másikban, régi közhely, de igaz: az erőszak erőszakot szül. Mesélek is erre egy példát. London egyik központi részén, a Knightsbrigde-ben áll a Harrods Áruház. Ez Mohamed Al Fayednek, a Dianával autóbalesetben elhunyt Dodi Al Fayed apjának a tulajdona. Al Fayed Anglia egyik leggazdagabb üzletembere. Az egész Harrods Áruház az ő kezében van. Londonnak ez az egyik központi nevezetessége. Az áruházat éjjel-nappal fényfüzérek világítják. Al Fayed nem csupán gazdag, hanem nagyon okos üzletember. Áruházában olyan szintű fegyelem uralkodik, ami meghatározza az odalátogató vásárlók magaviseletét is. A bejáratnál két üvegajtó van. Ha belépünk az első üvegajtón, kis előtérbe érünk, ott hatalmas nagy tábla: fagyival, nagy táskával, esernyővel nem lehet bemenni! Játszani, kamerázni tilos! Kultúrált módon lehetőséget adnak az embereknek, hogy ezeket a tárgyakat biztonságban elhelyezzék. A második üvegajtón belépve az ember bent is van az áruházban. Egyiptomi a tulajdonos, de a személyzet angol. Beléptem ebbe az áruházba, életemben először, azt hiszem 1998 nyarán: két kis arab gyerek műanyag játékpókot másztatott a földön. A biztonsági ember odalépett hozzájuk, megszólította az egyik gyereket, szó szerint a következőket mondta: - Excuse me sír, may I ask you not to play with that toy here. - Magyarul: - Elnézést uram a kisgyereknek -, megkérhetném arra, hogy ezzel a játékkal ne játszanak itt? Itthon mi történik? Odalép a kopasz biztonsági őr a gyerekekhez, közli: - Pakold el öcsi, mert lefejellek! Az arab gyerekek megfogták, eltették a műanyagpókot és némán, mosolyogva távoztak. Angliában él a magyar származású John Dóra. Ő harminc éve kint él, és harminc éve a testőr szakmában dolgozik. Dolgozott Stephanie monacói hercegnő mellett, számos hírességet védett: Rod Stewarttól Stevie Wonderig. Bejáratos a brit uralkodóház rezidenciáiba, ismer mindenkit,

aki számít. Jelenleg a szaúd-arábiai királyi család alkalmazásában áll. Mindenféle dolgot, ami velük kapcsolatos, ő intéz. Az étteremben a helyfoglalásokat, a szórakozóhelyekre a belépést, asztalfoglalást, repülőjegy foglalást, autóbérlést, sőt, a bankszámlájukat is ő kezeli. Frei Tamás műsorában, a Dossziéban ismerhette meg a magyar közönség, részletesen mutatták be az életét. Elmondta, ki mellett dolgozik, milyen helyeken fordul meg, hova bejáratos. Én lépéseket tettem annak érdekében, hogy fel tudjam venni a kapcsolatot vele. Budapesten beszéltük meg az első találkozónkat. Akkor már sok újságcikk jelent meg rólam Jimmyvel, Friderikusszal, közös fényképekkel illusztrálva. Elég komoly referenciáim voltak. John még azon a nyáron meghívott. Londonban a szaúdi királyi család tagjainak úgy mutatott be: - Meet my son. - Bemutatom a fiamat. Jimmy is sokszor úgy beszélt rólam, mintha a fogadott fia lennék. Jó érzés volt, hogy John is így mutatott be. Amikor Londonban jártam, akkor már évek óta Jimmy testőreként dolgoztam. Nyári időszak lévén Jimmy egy dunai szigeten, a nyaralójában pihent, én pedig szabadon gazdálkodhattam az időmmel. A szaúdi üzletemberek általában télen tartózkodnak otthon, akkor nincs náluk olyan borzasztó meleg, így az olajüzletet tudják intézni. Nyáron pedig, amikor otthon a sivatagban iszonyú forróság van, akkor kezdenek utazni Londonba, Amerikába, szerte a világba. Először tartottam a szaúdi olajüzlet újgazdagjaitól, a királyi családtól, azt hittem, beképzeltek lesznek, mint az itthoni pénzes emberek. Itthon az ember beül a párjával bárhova vacsorázni, öt perc múlva az emberek nézegetnek egymásra az asztalok fölött. Mindenki a másik barátnőjét nézi. Ehhez nem kell híresnek lenni. Londonban a leglátogatottabb helyeken annyira vannak az asztalok egymástól, mint nálunk egy átlagos belvárosi presszóban, még sincs lökdösődés, nincs székek tologatása, nincs átbámulás a másik asztalhoz. Mindenki ül a saját társaságában, jól érzik magukat és egymással vannak elfoglalva. Kint egyszer beültem a presszó sarkába és figyeltem, ki fog átbámulni a másik asztalhoz, ki fog kacéran kacsintgatni. Senki az égvilágon. Bemehet oda híres vagy feltűnő ember, ez a jó modor akkor sem változik. Az utcán végig tudok úgy menni, hogy nem bámulnak bele az arcomba, nem

suttognak össze mögöttem. Észrevesznek, de európai módon. Londonban van egy klub, a Tramps, sokan megfordulnak ott Madonnától, Tom Cruise-tól Rod Stewartig, és még sorolhatnám a sok világsztárt. Ez viszonylag zártabb körü hely, azt nem mondom, hogy az utcáról beengednek mindenkit. A hírességeknek lehetőséget hagynak a stresszmentes szórakozásra. Odamennek hozzájuk autogramért, de nem erőszakosan, nem tolakodóan. Ennek megvan a módja. Figyelembe veszik, hogy a sztár azon a helyen magánemberként van, szeretné jólérezni magát, kikapcsolódni. Ott nyugodtan megihatja a kávéját, senki nem bámul majd az arcába. Hazajöttem Londonból, leszálltam a gépről és mosolyogtam. Itthon az emberek nem mosolyognak. Kijött értem a párom, megkérdezte, miért mosolygok ennyire? Történt velem valami, amiért ilyen felszabadult vagyok? Mondtam: - Látod, ez a baj, valaki hazajön egy olyan országból, ahol szívből jövően mosolyoghat, tükröződhet az arcán az, amit érez, itthon már egyből megkérdezik, mi történt. Megvádolnak, e mögött biztos valami hátsó szándék van. Ekkor lefagy a mosoly, szürke fapofával élem tovább a hétköznapokat. Jimmy érzékenysége Jimmy tudta, hogy ő híres, népszerű, mindenhol észreveszik. De ebben is vannak fokozatok, ki mennyire tolakodóan teszi ezt. Miért jár ilyen vagy olyan autóval? Miért öltözködik így? Jimmy arról nem tehetett, hogy istenadta tehetsége volt, de arról már igen, ezt a tehetséget nem hagyta parlagon, képezte magát, tökéletesítette a hangját, nem a csodára várt. Jimmy ezt mindig úgy mondta: - A mély hangom Louis Armstrongos, a magas pedig Ella Fitzgeraldos. Kint zenélt Amerikában, az egyik estén a haverok elkezdték a zongorán nyomkodni a billentyűket, ő pedig utánuk énekelte a hangot, jóval a kétvonalas C fölé ment. Így derült ki a születési rendellenesség, ahogy ő fogalmazta. Amikor Jimmy a Fórum Szállodában zongorázott, megismerkedett egy magyar származású lánnyal, aki Amerikában élt. A lány a szállodában hallgatta a dalait: a szülei édesség- vagy csokoládégyárosok Los Angelesben. Volt egy kis éjszakai mulatójuk, meghívták Jimmyt, zenéljen ott.

Kimentek egy zenekarral. A zenekar tagjai hamar kiestek, mert linkek voltak, Jimmy kint maradt, bár nem túl erős érzelmi szálak kötötték ehhez a lányhoz. Közel négy évet töltött kint, zenélt. Az Imre nevet nem tudták ott kimondani, az Imit Jimmyvé "angolosították". Itthon nem nagyon ismerték a polgári keresztnevét. A Jimmy név rögzült a köztudatban, az Imréről kevesen tudtak, oly annyira, hogy a Legyen Ön is milliomos! játékban szerepelt a valódi nevére vonatkozó kérdés: 800 ezer forint volt a tét. A hölgyjátékos rossz választ adott, elvesztette a pénzt. Jimmy sajnálkozva nevetett: - Ez a nő egy életre megtanulta a nevem. Ez az amerikai út szakmailag annyit jelentett, hogy miután hazatért, itthon is felfedezték a négy és fél oktávos terjedelmű hangját. Megszületett a Füstös éjszaka blues című dal, az egyik legsikeresebb száma. A régi rendszerben nem jutott lehetőséghez. A lemezkiadónál olyan emberek döntöttek a sorsáról, akik egy tiszta hangot nem énekeltek ki életükben. Nem csak a lemezét nem adták ki, de a dalait sem játszották sehol. El akarták lehetetleníteni, pedig akkor is tehetséges volt. 1994-ben a Magyar Televízió 1-es csatornája vasárnap délelőttönként jelentkezett a Halló Vasárnap! című műsorával. Anyák napja volt. A felvétel a Televízió Szabadság-téri épületének egyik stúdiójában készült. Az élő adás és a nagy létszámú nézőközönség indokolta a biztonsági személyzet jelenlétét is. Ezen a vasárnapon nekem is ide szólt a beosztásom. A műsoridő előtt egy órával már a helyszínen tartózkodott a biztonsági csapat. Átbeszéltük a tervezett lépéseket, majd ki-ki elfoglalta a szolgálati helyét. A technikai személyzet elvégezte az utolsó simításokat, a kamerákat beállították, a takarítók ragyogóan tisztára törölték a padlót, a rendező megadta a jelet a kezdésre és az adás a kiírt időponthoz igazodva másodpercre pontosan elkezdődött. Élő adás lévén, a meghívott vendégek nem egyszerre érkeztek a műsorkezdésre, hanem mindenki más-más időpontra volt diszponálva, attól függően, hogy mikor kerül sorra az adásban. Az élő adások pörgősek, lélegzetvételnyi leállásokkal, amennyi a reklámblokkok

hosszúsága. A meghívott vendégeket ezekben a szünetekben kell gyorsan becsempészni a műsorvezetői karosszékhez. Óramű pontossággal, mindenkivel precízen összehangolva kell ilyenkor dolgozni, hogy a riportalanynak ne ország-világ szeme láttára kelljen becsattogni a székéhez és a riporterrel egymást kitakarva elfoglalni helyüket. Ha hiba történik, természetesen az asszisztensek mellett a biztonsági személyzetet is elmarasztalják. Még vízipólós koromban volt egy edzőm, aki a meccsek előtti taktikai utasításokat három szóban elintézte, de az minden játékos számára egyértelmű volt. Mindig így kezdte: - Figyelem! Fegyelem! Figyelem! - ezzel be is fejezte. Gyakran eszembe jutott ez az embert próbáló pillanatokban. A színfalak mögött álltunk, vártuk, hogy a következő sztárvendég megérkezzen. Nyílt a stúdió ajtaja, Jimmy érkezett fekete motoros bőrruhában, sisak a karjára akasztva. Az asszisztensek köré sereglettek, elkérték tőle a sisakot, lesegítették a dzsekijét, néhány suttogó szóval eligazították. Kollégáimmal álltam, figyeltem őt. Amikor elhaladt mellettünk, a szemünkbe nézett és szívélyesen viszonozta a köszönésünket. A közönség viharos tapssal fogadta őt. Akkor már a negyedik lemeze is megjelent: volt a Csak egy vallomás, majd a II. Jimmy, III. Jimmy és IV Jimmy. Ő volt a király. Néhány hét múlva ültem a biztonsági cég központjában, és ő jött be az ajtón. Letettem az újságot, felálltam, hogy üdvözöljem őt. Odajött hozzám, bemutatkozott: - Szia, Jimmy vagyok. Nem használta az Imre nevet. Tudta, hogy Amanda Lear mellett már dolgoztam. Valószínű, ez is hozzájárult ahhoz, hogy engem válasszon. Mondta, a közeljövőben lesz néhány nagyobb nyilvános fellépése, szeretné, ha lenne mellette biztonsági kíséret, és ő rám gondolt. - Meg tudom oldani, rugalmas a beosztásom - feleltem -, részt tudok venni ezekben a közös munkákban. Annyit kértem tőle, hogy jelezze a biztonsági cég vezetőjének, mert az ő állományukba tartozom. Amikor Jimmyvel elkezdtünk együtt dolgozni, a megjelent lemezeit megszereztem és végighallgattam. Azok alapján próbáltam a jellemét felvázolni. Tudom, a dalokból ezt száz százalékig nem lehet hitelesen megítélni: Az előadó személyisége, érzelemvilága mégis benne él a dalokban.

Végighallgattam ezeket és úgy döntöttem, hogy megpróbálom. Annak a lehetőségét, hogy meggondoljam magam vagy visszalépjek, mindig is megtartottam. Így fogtam hozzá Zámbó Jimmy védelméhez. Annyit tudtam, családban él. Újságcikkeket olvastam róla, próbáltam megtudni, milyen a közvetlen környezete. Semmi olyan dolgot nem tapasztaltam, ami arra késztetett volna, hogy visszalépjek. Jimmy büszke volt rá, hogy sikereit nem a hagyományos módon érte el. Magyarországon általában a zenészek titkolták, ha családban éltek. Attól féltek - férfi előadóról van szó -, nem fogják őket annyira szeretni, mintha függetlenek lennének. Jimmy soha nem foglalkozott ilyen dolgokkal. Vállalta, hogy mellette van egy asszony és a gyerekek. Ő így is sztárrá tudott válni. Neki az volt a fontos, hogy a művészetét és a dalait szeressék. Dalt úgy kell komponálni vagy megalkotni, hogy az ember mélyen magába fordul, és a benne felgyülemlett gondolatokat, érzéseket megpróbálja felszínre hozni. Ezek az ő szavai. Ehhez nem mindennapi állapot kell. Csak úgy válik hitelessé, ha az őszinte érzését át tudja adni a közönségének. Amikor megismertem, a pályafutása már lendületben volt, de az előadások száma még korántsem öltött olyan méreteket, mint az utóbbi időben. Zámbó Jimmy testőre lettem Amikor Jimmyt megismertem, egyedül éltem. Alárendeltem magam a munkának. Ha Jimmy éjszaka telefonált, öltöztem, indultam. Soha nem testőrként mutatkoztam be. Ha kérdezték, mondtam, személyvédelemmel foglalkozom. Úgy gondoltam, ne magamról kelljen elmondani, testőr vagyok. Mondja ezt az rólam, aki mellett dolgozom. Felületesen tudott rólam a média. Megjelentek cikkek, bemutattak egy-két televízió műsort, amiben együtt szerepeltem Amanda Learrel, Pelével, Jimmyvel. Mindig vigyáztam, nehogy főszereplő legyek. Ez vegyes érzelmeket váltana ki másokból. Ezt a könyvet sem azért írom, hogy rivaldafénybe kerüljek, emlékezéseimmel Jimmynek adózom, talán mire kibeszélem magam az olvasónak, megnyugszom egy kicsit. Az ember húszévesen még nagyon fiatal, be kell gyűjtenie azokat a tapasztalatokat, amik majd férfivé avatják.

Fordított életet éltünk. A testőrmunkának az is egy fontos része, hogy az ember pihenjen, rendesen táplálkozzon, mert az élet hozhat olyan helyzeteket, amit csak száz százalékosan felkészülve tud ellátni. Nem vagyunk sem robotzsaruk, sem terminátorok. Dekoncentráltan, kimerülten senkit sem lehet megvédeni. Az utóbbi években a koncertturnékra jött velünk egy másik fiú is, akinek az volt a feladata, ha Jimmy fennmaradt egész éjjel, ő vigyázott rá. Én hajnali kettő felé mentem aludni és másnap a fiú keltett nyolc óra tájban. Reggel váltottam őt. Törekedtem arra, hogy lehetőség szerint ne fáradtan üljek a volán mögé. Jimmy életéért én feleltem. Szerettem volna, ha ezt ő is így látja. Mégis sokszor azt igényelte, egész éjszaka én legyek mellette. Sokszor mondtam: - Jimmyke, muszáj valamennyit pihennem, hogy holnap mehessünk Debrecenbe, Egerbe, Mátészalkára vagy Miskolcra. Hosszú az út. Én vezetem az autót, te mellettem ülsz, aludni fogsz, ügyelnem kell rá, úgy vezessek, hogy ne ébresszelek fel. Mélyen alszol, nem tudsz reagálni, ne adj isten, ha valami történik. Ezt ő csak néha fogadta el: - Rendben van, igazad van, menjél pihenni! De számtalanszor hívott, ne aludjak, legyek ott vele. Általában egy asztalnál ültünk. Ritka eset nem jellemző -, hogy a testőr leül egy asztalhoz a megbízójával. Nem mintha túlzottan sok biztonsági szakember üldögélne egy-egy civil társaságban, de mikor közéjük telepedik az ember, érezhető, hogy némelyikük ilyen szempontok alapján vizsgálgatja az éppen elfoglalt pozíciómat. Láttam néha az asztalnál ülők szemén, hogy lázasan analizálták a helyzetemet, de aztán érdemi kérdés vagy észrevétel hiányában folytatták tovább a partnerükkel a megszakított párbeszédet. Nem vettem rossz néven ezt, az emberek többsége számára izgalmas játékot jelent, ha figyelmük olyan területre téved, amely számukra érzések, ingerek és tapasztalatok terén fehér foltot jelent. Jó nagyot. Nem iszom, nem dohányzom. Jimmy soha nem szorgalmazta, márpedig én is mulassak vele együtt. Erről egyszer sem esett szó a hét év alatt. A pesti éjszakák Teljesen más volt az éjszakai élet, amikor Pesten tartózkodtunk és nem vidéken koncerteztünk. Imádta a pesti éjszakákat. Megnyugvást,

kikapcsolódást jelentett neki. Viszonylag laza, fesztelen, kiegyensúlyozott idegállapotban vágott neki az éjszakának. Jól akarta érezni magát. Szerette az óbudai Kéhli Vendéglőt, ott élő cigányzenét adtak. Megvacsorázott, a cigánnyal elhúzatta a nótát. Úgy szöknek az évek, mint a tűnő álom, Szárnyukat megkötni hiába próbálom. Isten így akarja, Isten így teremti, Kidőlt keresztfának nem köszön már senki. Nagy szívvel születtem kicsike országban, Pár vidám emlékem, sok-sok bús nótám van. De ha elnémulok, ez csak azt jelenti, Kidőlt keresztfának nem köszön már senki. Lent a borospincében álltak a hangszerek. Oda sokszor visszavonult szűk társaságban zenélni. Ez volt a szenvedélye. Nem kényszer, nem megélhetési forrás, hanem szenvedély. Leült a billentyűk mögé, maga elé húzta a mikrofont, játszott és énekelt. Olyan dalokat, ami akkor még nem szólalt meg se koncerten, se nagyobb nyilvánosság előtt. Itt énekelte gyakran: Csak azt ne kérd, hogy máshogy é jek én már úgysem változom. Otthonom nincs földön se égen, lányok szívében lakom. Az első időkben főleg a családjával járt szórakozni. Öten voltak testvérek: Árpi a legkisebb, utána Jimmy, Tihamér és György, illetve az egyetlen nővér - Marietta -, Baba. Az Öcsinek, a legidősebb testvérnek, Györgynek van egy kis sörözője. Gyakran lejártunk oda. A testvérek ebből alakították ki a Zámbó Jimmy Emlékházat. Árpi vezetett egy szórakozóhelyet Pilisborosjenőn, a Zámbó discot, ott is sűrűn megfordultunk. Konkrét emlékem van erről a helyről. Záróra volt, de a mulatozó vendégek vonakodtak a távozás hímes mezejére lépni. Árpi, a család mókamestere egyedi megoldást választott, hogy a lézengők megigyák az utolsó italt és elinduljanak haza. Odaállt a tánctér közepére, és fennhangon kiáltozott: - Na tinta, aztán akácos út! Szem nem maradt szárazon a nevetéstől. Jimmy mindig megtalálta a számára legmegfelelőbb kikapcsolódási módot. Ivott pár pohárral, de az esték nem arról szóltak, hogy berúgott és duhajkodott. Ritkán ivott annyit, hogy ne legyenek tökéletesen világosak, tiszták a gondolatai. Másnap

szó szerint visszamondott mindent. Aki nem ismerte közelebbről, az nem állapította meg, mennyit ivott. Nem keverte az italt. A whiskyt, a pezsgőt és a fröccsöt kedvelte. Vagy evett vagy ivott, soha nem együtt a kettőt. Volt egy kedvenc játéka: Ketten egymással szemben álltak. Bizonyos magasságban az egyik játékos kitartott egy fémpénzt, általában százast, annak elég jó a súlya, viszont az átmérője kisebb, mint pl. a tízesé. Egymás mellé tették a kezüket, és az egyik hirtelen elengedte ezt a pénzt, a másiknak pedig el kellett kapnia, mielőtt földet érne. Ki lehet próbálni, nehéz megfogni. Természetesen a kéztartás magasságán lehet változtatni. Jimmynek általában derékmagasságból engedték el a pénzt, és ötből ötször meg is fogta. Ehhez nem lehet úgy odaállni, na megyek és megfogom, mert annál jóval nehezebb. Alapállás: kis terpesz, térdben lazán meghajlított lábbal. Az ember próbál nem gondolni másra, csak arra a pillanatra koncentrál, amikor a másik a pénzt elengedi. Azonnal utána kell nyúlnia, hogy meg tudja fogni, különben a pénz leesik a földre. Ezt általában bokszolók, küzdősportokkal foglalkozó emberek szokták gyakorlatként használni, a gyorsaságukat fejlesztik ezzel. A játékba bevonta az étterem személyzetét is. Ezekkel a játékokkal bizonyította, ha ő iszik, a gondolatai, reflexei akkor is tiszták maradnak. Persze az éremnek másik oldala is van. Nem minden vendéglátóhelyen értelmezték rugalmasan a záróra fogalmát. Jimmyt nem lehetett sehonnan elküldeni, nem lehetett lámpát gyújtani rá hajnalban, hogy most már menjen haza. Neki nem számított, milyen nap van, nem számított, mennyi az idő, reggel van-e vagy éjszaka, amíg jól érezte magát, maradt. Volt is ebből elég botrány. A személyzet megválthatta a pihenőidejét, ha részt vett a pénzdobós játékban. Ha nem, nem. Persze, mindenki kapott az alkalmon, nem tudták, hogy előzetes gyakorlás nélkül esélytelenek. De reggel hatkor ki gondolt már erre. Kikaptak, megszégyenültek. Mi pedig még legalább öt órát maradtunk. Dafke. Idővel orvosolni igyekeztem az áldatlan állapotokat, eligazítottam a felszolgálókat, hogy nem szabad Jimmy előtt utolsó kör italokat

emlegetni, és ha a pénzes játékra kerül sor, mindenki bénáskodjon, különben az életben nem mennek haza. Valamit valamiért. Fegyelmezett kiszolgálást kaptunk, ők pedig egy teljes másnapot. A zenész szakma embereivel ritkán ült le fehérasztalhoz. Polgári foglalkozású emberek vették körül. A butaságot nem viselte el, csak olyanokkal tudott érintkezni, akinek a társasága hosszabb idő után sem vált terhessé. Ezek a pesti szórakozások, beszélgetések nemcsak felszínes tőmondatokban megfogalmazott témákról szóltak. Jimmyvel komoly dolgokról lehetett beszélni, érdekelte mások véleménye, sorsa. Sok keserűség élt benne. Ha a beszélgetések a pályája elejére terelődtek, panaszkodott, nevek említése nélkül. Többször megfogalmazta, ő örül, hogy már túl van a rossz időszakon. Azt is többször mondta, meg kellett harcolnia a sikerért, de megérte. Persze, nem tudta lezárni a múltat, a tüskék benne maradtak. Fájt neki, bántották. Ebben az időszakban méga dalait nem játszották sem rádióban, sem televízióban. A szakma nem szerette őt, miközben a legtöbb lemezt ő adta el. Ezért nem voltak igazán zenész barátai. Irigyelték a számos arany-, platina-, gyémántlemez miatt. Jimmynek jelentős közönsége volt, imádták az emberek, fiatalok, öregek, középkorúak. Ha másokkal beszélgetett, akkor a társalgás gyakran a másik ember érzéseiről, kapcsolatairól szólt. Ha valamelyik családtag előállt egy problémával, azt mélyebben kielemezték. Ő a saját érzéseit próbálta beleszőni ezekbe a dialógusokba. Szeretett tanácsot adni. Sajátjának érezte, átélte mások gondjait. Az arcán tükröződött minden érzelem. Én láttam őt sírni, nem is egyszer. Nem szégyellte a könnyeit, mert úgy érezte, ez őszinteségének az egyik legfontosabb megnyilvánulása. Könnyezett - jó értelemben véve -, főleg, amikor a gyerekeiről és a családjáról beszélt. Ahogy felkelt a nap - jó párszor végignéztük a napfelkeltét - hívta a feleségét, a gyerekekkel váltott egy-két szót az iskolába menetelük előtt. Nagyon szerette a családját. Például a turnékat úgy tervezte meg, lehetőleg három-négy napnál tovább ne maradjon távol. Otthon, a Zámbó család is érzelemben gazdag. Voltam náluk fönt a lakásban, ahol az édesanyja él. Viszonylag tágas, ötszobás lakás.

Mindegyik testvérnek saját szobája volt, ennek ellenére mind az öten egymás mellett aludtak összebújva. Jimmy Chicagónak hívta azt a kerületet. Vagány környéknek számít még a mai napig is. A gyengék nem sokáig maradnak talpon. Jimmynek a feje tetején, kisebb foltnyi területen ritka volt a haja. Ez egy gyerekkori verekedés következménye. Mesélte, ütöttek felé, hátrakapta a fejét és beverte az iskolaépület kőkapujába. A fejbőréből kiszakadt egy rész. Nem szerette, ha oly módon fotózták vagy filmezték, hogy ez a folt látható legyen, tartott a rossz nyelvektől, nem akarta, hogy kopaszodással vádolják. Egyszer a kerületben jártunk, megkért, kanyarodjam a volt iskolája elé, és megmutatta az ominózus kőkaput. Második fejezet Tegnap este - január huszonkettedikén - sétáltam a Feneketlen tó környékén. Bementem a Szent Imre templomba, ahol annak idején megkereszteltek. Alkonyodott, a lemenő napfényen vastag felhők ültek. Szürkület borította a budai házakat, de a templomot reflektorok világították. Királynőként magasodott ki a csendes tájból, a lábai előtt hevert a kihalt tó partja. Még bennem élt Jimmy temetésének emléke. Első búcsúztatása abban a templomban történt, ahol megkeresztelték. Számomra furcsa volt ez a kettősség. A szentmisét január tizedikén celebrálták a Rózsák terén, a görög katolikus kistemplomban. Ünnepekkor is abban a kápolnában találkoztak a családtagok, karácsonykor, húsvétkor ott gyakorolták a vallásukat. Amikor Jimmy megszületett, annál az oltárnál keresztelték meg, ahol végleg elbúcsúztak tőle. Leültem a Szent Imre templom utolsó padjába. Kevesen voltak bent. Egy szegényes külsejű idős asszony, kopott, agyonmosott, barna fejkendőjét igazgatta, majd összekulcsolt kezét a padon pihentette. Fejét mélyen lehajtotta, nem láttam az arcát. Ültem és Jimmy életét próbáltam átgondolni. Nem tudtam elterelni gondolataimat a halálról. Elképzelhető, ha majd befejezem a földi életemet, innen kísérnek utolsó utamra is? Itt kereszteltek meg, itt fognak elbúcsúztatni?

Leszek-e én az életben annyira megbecsült, hogy ha majd szeretteim elkísérnek az utolsó utamra, akkor nemcsak fájdalmat, hanem büszkeséget is érezzenek a lelkükben? A végzetes baleset és a temetés között eltelt közel húsz nap. A Rózsák terén a templomban éreztem a család igazi, mély fájdalmát. Kevés szó esett, mindenki magába szállt. Bensőséges szentmise volt. Hangfalakat szereltek fel az épületen kívül, hogy a téren összegyűlt gyászolók is hallhassák a szertartást. A szentmise befejezéseként Jimmy vallásos dalai csendültek fel. Kétszer jártam itt a mise előtt, biztonsági szempontból átnéztem a helyszínt. A hátsó kijáraton keresztül lehetett behozni és kivinni a családot. A templom mögött tudtunk megállni az autókkal. Szabaddá tettem a területet, három-négy autó befért egymás után. Bezártuk a rácsos kaput, hogy mások ne tudjanak bejönni az utcáról. Beszéltem a pappal, aki a misét celebrálta. A plébánián a megemlékezést megelőző napon csörögtek a telefonok és az emberek az ország minden pontjáról érdeklődtek, ha hoznak hálózsákot, alhatnak-e éjszaka a templomban. Valószínűnek tartom, nem aludt ott senki, hiszen éjszakára bezárják a kapukat. Vittem magammal néhány biztonsági embert. Kívülálló nem léphetett be a templomba. Hatkor kezdődött a mise. Fél hat körül érkeztek meg a családtagok, külön-külön. A kis utcát rendőrök felügyelték, nem lehetett áthaladni autóval, csak a hozzátartozóknak. Nagyszámú tömeg verődött össze. A templom előtti téren körülbelül másfélezer ember állt összezsúfolva. Megrázó volt, amikor Jimmy édesanyja érkezett meg. Beálltak az autóval, kinyitottam neki a kocsiajtót, a család némán állt körülöttem. Jimmy édesanyja kiszállt, az első útja hozzám vezetett, zokogva a vállamra borult, és megköszönte, hogy mindig a fia mellett voltam. - Csak maga tudott vigyázni rá - mondta. Jimmy édesanyja érezte, ha azon a végzetes napon együtt vagyok a fiával, akkor valószínűleg nem történik meg a halálos kimenetelű baleset. Soha nem engedtem, hogy betárazott fegyvert vegyen a kezébe. Ültem a Szent Imre templom hátsó padjában és eszembe jutottak Jimmy hajnalig tartó szórako-

zásai. Reggel öt-hat előtt sosem mentünk haza. Sokszor megálltunk a Garay téren, a piacon, papírtányérról hurkát, kolbászt ettünk friss kenyérsarkával, uborkával, mustárral, majd műanyagpohárból teát vagy szódavizet ittunk. Jimmy ezeket a hajnali, egyszerű környezetben eltöltött reggelizéseket nagyon szerette. Álltunk a bádogpult előtt, a pecsenyések már ismerték őt, ilyenkor szinte senki nem volt a piacon, és mi ettünk az első adagból, amit aznap lesütöttek. Jimmy igényelte, hogy néha hétköznapi, névtelen ember számára élvezhető örömöket is a magáénak tudhasson. Általában napjában egyszer evett, de nagyon kényes, igényes volt arra, hogy milyen ételt tesznek elé. A későbbiekben, amikor már közeledett a negyvenhez, valamit tenni akart a külsejéért. A garázsában állt egy kondícionáló gép, fekvenyomópad, kézi súlyzók. Folyamatosan írtam neki edzésterveket és mutattam a gyakorlatokat. Sportos időszakaiban, amikor komolyan vette az edzéseket, viszonylag rövid idő alatt, két-két és fél hónap alatt igen látványos eredményt ért el. Elég szépen kidolgozta magát. Ilyenkor heti két-három alkalommal edzett. Általában este hat óra felé kezdte a gyakorlatokat, és amit fölírtam neki, azt el is végezte, sőt, néha, amit egy hétre írtam föl, azt is ledolgozta két nap alatt. Megszállott volt ebben is. Pedig mondtam neki; - Nem szabad túlzásba vinned, az izmoknak pihenniük, regenerálódniuk is kell, mert ha túledzed magad, nem fogsz fejlődni, sőt, könnyebben sérülsz meg. Szívós volt, iszonyú kitartással edzett. A Story Magazinban 2000 nyarán megjelent róla egy félmeztelen címlapkép. Utána, néhány héttel később minden idők egyik legnagyobb példányszámban eladott Story Magazinja, amin Jimmy félmeztelenül fürdőnadrágban látható. Ennek a fotónak pozitív és negatív visszajelzései is voltak. Ebben az időben az italt teljes egészében elhagyta, csak ásványvizet ivott. Új étrendet állítottam össze: fehér, száraz húsok - pulykamell, csirkemell, hal - a halat nem igazán szerette -, salátafélék, rizs, főtt krumpli, és lehetőleg nem olajban sütött ételek. Odafigyelt rá, elég komolyan betartotta. A turnék folyamán, amikor idegen helyen

aludtunk - négy-öt napokat -, és minden vacsorát együtt töltöttünk el, odaadta nekem az étlapot, hogy rendeljek neki azt, amit jónak látok. Szerette a cukornélküli ananászlevet, mert az zsírégető hatású. Az ásványvíz mellé ezt itta állandóan. Ügyelt a diétájára, az étrendjére és elég emberi időpontban, hajnali két-három óra körül elmentünk aludni. Délelőtt tizenegy tájban felkeltünk. Általában átszólt hozzám telefonon, hogy lemenne inni egy kávét vagy valami reggelit elfogyasztani. Ahogy összetalálkoztunk a folyosón, mondta, már egy órával előbb felkelt és lenyomta az aznapi fekvőtámasz adagját. Egy átlag negyvenes éveiben járó férfi alkatához képest elég jól nézett ki. Volt hasa, amit nem tudott ledolgozni, így a zsírleszívást választotta. A hasgyakorlatok - a felülések, a lábemelések - terhelik a gerincoszlopot, ezeket nem erőltette. Hiú volt, de közben a humorát nem veszítette el. A legelső Zámbó Jimmy viccet tőle hallottam. Nem mesélem el azt az ócska poént. Kettős érzülettel állt a dologhoz. Először is ez valamilyen módon minősítés, csak az elismert emberekről születnek viccek. Ezt a részét viszonylag pozitívan értékelte. Másrészt nagyon fájt neki, hogy állandóan a külseje miatt támadják. Ezt soha nem mondta ki. Csak az a néhány ember tudta és érezte, aki igazából közel állt hozzá. A külvilág felé, a sajtó felé, a média felé mindezt úgy kezelte, mintha nem foglalkozna a dologgal. A koncerteken a közönség vegyes összetételű volt, nagyon fiataloktól kezdve az egészen idősekig. Jimmyt meghatotta, hogy - főleg az utóbbi időben tapasztaltuk - egyre több pár jött ki a koncertjére. Láttam, a fiú átöleli a lányt és együtt hallgatták végig a dalokat, táncoltak a színpad előtt. Az őszinteségével hatott az emberekre, a dalai is őszinte érzelmeket tártak fel. A dalokat zömében ő írta. Felvállalta az érzéseit zenészként és magánemberként is. Igyekezett mindig önmagát adni. Edit asszonyt csak felületesen ismertem. Érték- és szintmérő volt Jimmynél; hogy kit engedett be az otthonába. Edit asszony többnyire otthon volt, a gyerekekkel foglalkozott, intézte a ház ügyeit. Jimmy zenész kollégái, akik az évek során gyakran cserélődtek, nem tegezhették a ház asszonyát. Jimmy

elvárta, hogy a feleségét magázzák. Ez alól néhány barát jelentett kivételt, egytől-egyig zenész szakmán kívüliek. Védőburkot vont a családja köré, s nem hagyott senkinek sem behatolási lehetőséget. Dáridó turné, 98 telét írtuk, az asszony otthon volt a gyerekekkel. Túl sokáig nem lehetett titokban tartani, hogy hol lakik. Voltak rajongók, akik napközben kimászkáltak a házhoz, becsöngettek, leveleket dobáltak be, virágokat hagytak ott. Jimmy arra kért, éjszakára küldjek egy biztonsági embert a ház elé, aki figyelt arra, hogy a házba senki ne mehessen be, amíg ő távol van. A házőrző kutya ellenére csak így aludt nyugodtan. Az utolsó házassági évfordulójukat augusztus huszadikán - a Hilton Szállóban ünnepelték. A nagyobbik fiúnak van jogosítványa, mégis engem kért meg, menjek el a gyerekekért a csepeli házba, és vigyem el őket a szállodába. Mondta, nem azért, mert nem bízik a fiaiban, hanem ő így nyugodt, ha tudja, én viszem őket. Jimmy ritkán járt báli rendezvényekre, nem volt "nyomulós" fajta. Ha mégis elment, például az Operabálba vagy hasonló szintű partyra, a feleségét gyakran magával vitte. Nagy fájdalma volt, hogy nem tudott közös családi programokat tervezni, például, hogy elmenjenek együtt moziba. Imádta a mozit! A premiert követően körülbelül fél év múlva jön ki videokazettán egy mozifilm. Mindig tőlem kérdezte, mit érdemes megnézni. Egy idő után már készültem, otthon felirkáltam magamnak a filmcímeket, hogy tudjam neki mondani, melyiket nézze meg. Nagyon sok filmet látott. Ebből a szempontból mindenevő volt, igyekezett mindegyik műfajba belekóstolni. Egyik kedvence az Indul a bakterház volt. Szerette a színházat is, szíve szerint minden bemutatóra elment volna, de tisztában volt vele, hogy nem tudná zavartalanul végignézni a darabot. Ugyanakkor jól esett neki, ha felismerték a kocsiban. Egyszer az M7-es autópályán vesztegeltünk a csúcsforgalom kellős közepén. Kilométeres sor állt, szokás szerint az utat toldozták-foltozták. Sokan szálltak ki az autóikból, és jöttek oda autogramért, jegyzetblokktól kezdve mindenféle kis cetliket adtak be az autó ablakán. Ilyenkor a nálunk lévő fényképeket is dedikálta a rajongóinak. A rajongóira mindig figyelt, megadta

nekik a tiszteletet. Nyilvános helyeken eleinte úgy ment az autogramkérés, hogy meglepetésszerűen feltűnt valaki, és autogramot kért. Sokszor alkalmatlan volt a helyzet és ilyenkor nehéz volt az embereket megállítani. Közbeléptem: - Ne haragudjon, a művész úr most nem ér rá! Ha úgy ítéltem meg, nem szívesen venné, ha ezzel zavarnák, akkor az előre dedikált fényképeket szétosztogattam. Így mindenki jól járt. Edit asszonynak az előző házasságából született két gyermeke, egy fiú és egy lány. A kislány végzetes biciklibaleset áldozata lett. Az ő emlékére született a Még nem veszíthetek című dal. Jimmy a felesége fájdalmát mondja el a dalban. Az Irigy Hónaljmirigy többek között ezt is szerette volna parodizálni, de Jimmy nem engedte. Ez a dal szent volt a számára. A csepeli ház igazi otthonnak számított: Edit asszony mindig ébren várta férjét, nem számított, hogy milyen későn ért haza, mindig kijött a kertkapuhoz fogadni őt. Amikor először mentem hozzájuk, arra számítottam, hogy hivalkodó, magamutogató lakásban élnek. Ezzel szemben barátságos, családias otthon fogadott. Beléptem az ajtón, Jimmy hangszerei az egyik sarokban, a gyerekjátékok lent sorakoztak a földön. Aranylemezei, oklevelei abban az időben még csak az étkezővel szemközti falfelületet foglalták el. Később az idő múlásával a szabad felület egyre fogyatkozott - évente jelent meg újabb lemez, s az ezért járó elismerések is ide kerültek: arany, platina, majd gyémántlemez formájában. Ez volt Jimmy dicsőségfala. A földszinten a nappali mellett található - egy lépcsőfokkal feljebb - az étkező és társalgó. Ezt abban az esetben használták, ha baráti társaság jött össze vagy sajtónyilatkozatokat adott. Jimmy kedvenc helye az étkezőben volt: az asztalfőn egy szék, ami kicsit trónra emlékeztetett. Oda nem ült le senki más, ezt mindenki tiszteletben tartotta. Imádta a felesége főztjét. Szerette az újházi tyúkhúslevest, a kakas pörköltet kapros-juhtúrós galuskával. Néha Jimmy is főzött. Egyik alkalommal, amikor az asszony kint volt a telken, egy átmulatott éjszaka után, délben értünk haza. Éhes volt, azon tanakodtunk, hova menjünk, mit együnk. Benézett a hűtőbe, és az ott lévő alapanyagokból elkezdtünk főzőcskézni. Pörköltet csináltunk. A

húst ő készítette el, a tésztát pedig én főztem hozzá. Erről a történetről eszembe jut Jimmy nyaralója, ami egy dunai szigeten van, amit természetesen csak csónakkal lehet megközelíteni. Szeretett horgászni. A horgászkalandjait mindig elmesélte, mit sikerült vagy éppen mit nem sikerült fogni. Ha volt kapás, akkor a halászlét ő készítette el. Szerette, ha többféle halból készül. Tett bele pontyot, keszeget, harcsát. Nagyon jóízűen fűszerezett. Amerikai utam során én is gyakran horgásztam. Kifogtuk a halat, a tó partján lapáttal fejbevág tuk, megpucoltuk, kibeleztük. Éppen szedegettem ki a tartalmát és kivettem az úszóhólyagját. Alaposan felfújódott. Mellettem állt az amerikai srác, Chad, a ház és a stég tulajdonosa. - Szerinted ez micsoda? - kérdeztem tőle. - Lungs - magyarul - tüdeje. - köpte gondolkodás nélkül a választ. Azóta is azon gondolkodom, hogy lehet az amerikai halaknak egyszerre tüdejük is, kopoltyújuk is. Úgy látszik, nálunk a halak nem full-extrásak: Ráhagytam. Ennyi idős korban már kár belekezdeni a nevelésbe. Jimmy rajongott a hajókért. Voltak motorcsónakjai, szeretett velük száguldozni. Megjegyzem, nem véletlen, hogy nem a Rózsadombon lakott, és nem Balatonon vett nyaralót. Kerülte azokat a helyeket, ami az újgazdagok kedvelt lakóhelye vagy üdülőparadicsoma. Egyik ismerőse születésnapi bulit rendezett; egy gőzhajót bérelt ki, ami a Dunán közlekedett fel-alá. Jimmy hajnalban gondolt egyet, megkért, vigyem ki a nyaralóba. Megérkeztünk a szigethez, a felesége átevezett értünk csónakkal. Körülbelül hajnali két óra lehetett. Az asszony lefeküdt, mi pedig átültünk a motorcsónakba. Ez egy augusztusi éjszakán történt. Csillagos ég, csönd, a víz iszapos, élénk illatát nem felejtem el. Nagyokat szívtunk a friss levegőből. Egy héttel azelőtt vette a motorcsónakot, ki akarta próbálni, mit is tud, hogy megy a vízen. Mind a ketten öltönyt viseltünk. Mentünk vagy százhússzal, a csónak örvénylő hullámokat vert, Jimmy a hajóorral szembefordult a hullámoknak, azokon akart átbukdácsolni. Többször figyelmeztetett, kapaszkodjak erősen. Kalandos éjszaka volt. Ezután visszavitt a partra és mondta: - Két napig szeretnék a szigeten pihenni. Az

autót vidd el, csak vigyázz, hogy olyan helyen állj meg, ahol nem nyúlnak hozzá. Megbízott bennem, pedig az autóra nagyon kényes volt. Mindig Mercedessel járt. Csilláros teltházak A későbbiekben szükségessé vált, hogy átkerüljenek a koncertek nagyobb befogadóképességű térbe - sportcsarnokba -, a közönség már kinőtte a kisebb művelődési házakat, színháztermeket. Jimmy ezt úgy fogalmazta meg, hogy csilláros teltházak előtt léptünk fel, azaz a csilláron is lógtak az emberek. Minél nagyobb volt a tömeg, annál indokoltabbá vált, hogy ne egyedül kísérjem el, hanem legyen mellettünk még egy biztonsági ember. Ügyeltem rá, hogy a színpad hátsó része védett legyen. A technikusokkal egyeztettem, hogy lehetőleg úgy építtessék fel a színpadot, hogy hátulról csak egyetlen be- és kijárat legyen. A segítőtársammal megálltunk a színpad két oldalán úgy, hogy Jimmy és a közönség között legyünk. Ha valaki túláradó rajongással beszaladna, azonnal reagálni tudjunk. Amikor a család is jött velünk, a társam törődött a gyerekekkel, ő figyelt oda, hogy ne kószáljanak el. Ha ki kellett őket kísérni valahova, ment velük, én pedig Jimmy mellett maradtam. Az utóbbi évek során Zsoltival, majd Sefivel jártunk koncertezni, mindketten komoly képességekkel rendelkeznek a küzdősportok területén. Shaolin kung-fuval foglalkoznak, a Robert Lyons vezette világbajnok kung-fu csapat tagjai. Sefi tanítani kezdte Sebastiánt, a középső fiút, a mai napig ő az oktatója. Jimmy büszke volt rá, hogy mindegyik gyermekének fontosak az érzelmek, belső értékek. Állandóan puszit adtak egymásnak, nem szégyellték ezt a kedves testi érintkezést, sőt, nem titkolták egymás előtt a könnyeiket sem. Jimmy érzelmes világot teremtett köréjük. Ugyanakkor mindig azt mondta, báránynak nevelt farkasoknak akarja őket, kifelé bárányok, szelídek legyenek, de ha bizonyítani kell, változzanak farkasokká, tudjanak kemények is lenni. Ez a nevelési szempontja biztosan összefügg azzal, hogy ő nehezen tudott érvényesülni, meg kellett tanulnia a harcot. A mérce mindig a közönsége volt. Sashalmon, az Állomás Presszóban már egészen

fiatalon hangszer mögé állt, nem volt még elég idős ahhoz, hogy az igazi pesti éjszakában felléphessen, így ezt a lehetőséget választotta. Nem nézte le a szegény környezetet. Sokszor mondta, bárkinek a szívét és a torkát kiénekli bármikor. Úgy tudott előadni nagy, világhírű slágereket, hogy az embernek a szőr felállt a karján. Chris de Burg Midnight Lady című lírája jó példa erre. Írt ehhez magyar szöveget is. Az sem véletlen, kevés olyan koncerten játszott száma van, aminek a szövegét ne tudnám kívülről. Pedig nem azzal a szándékkal álltam a hangfal előtt, hogy a dalszövegeket memorizáljam. Valahogy megmaradtak bennem. Nagy élmény volt őt hallgatni, szeretetet vagy irigységet váltott ki másokból, közömbösséget soha. Ha kellett, könnyezett, ha kellett, zokogott daléneklés közben. Hitelesen adott elő. Új élményekre vágyott szüntelenül. Azt is megfogalmazta nem egyszer, képtelen arról írni, hogy otthon milyen a pörkölt. A szenvedély állt hozzá közel. Mondta, azt tudja leírni, amit átél, átérez, empatikus képességgel gazdagon megáldott ember volt. Átérezte mások gondjait, gondolatait. Amikor baráti társasággal beszélgetett, beleélte magát mások helyzetébe. Ilyenkor mesélte, sok fájdalom érte már, amin nagy erőfeszítések árán jutott túl, de minden keserűséget nem élt át személyesen, amit leírt a dalaiban. Nem akarta, hogy sajnálják. Idegen emberek fordultak hozzá problémáikkal. Az egyik ismerőse hosszú ideig kórházban feküdt, rákos beteg volt, idővel azonban az állapota stabilizálódott, nem burjánzott tovább a rosszindulatú daganat. Nos, ez az ember úgy gondolta, annak köszönheti a felépülését, hogy Jimmy dalait hallgatta. Eljött hozzá, hogy kifejezze a háláját. Jimmy leültette őt maga mellé és töviről-hegyire elmeséltette a történetét. Láttam rajta, együtt érez vele, és megpróbál teljesen azonosulni az erős élménnyel. Ebből születtek aztán a dalok. Más emberek érzelemvilágából is sok ihletet merített. Ha úgy érezte, hogy a beszélgetőpartnere a számára felhasználható gondolatokat közvetít, többször megismételtette vele a mondókáját. Ez néha meglehetősen öncélúnak hatott. De senki sem ellenkezett vele. Mint minden családban, náluk is voltak kisebb-nagyobb nézeteltérések. Sokszor Edit asszony megfogta a kisgyereket, Adriánt, és néhány napra elköltözött otthonról. A nagyobbak az

apjukkal maradtak. Egyszer, amikor Edit asszony elment a kisgyerekkel, kint jártam Csepelen. Jimmy ült a zongoránál és egy szomorú dalt énekelt: Most kell, hogy nagyon szeress, szorítva magadhoz ölelj, mert most semmi nem biztos. Ma a jó is olyan rossz.. . nekem! Sebastian ott kuporgott mellette, együtt búslakodtak. A fiúnak hiányzott az anyja és a kisöccse, Jimmy pedig tanácstalanul nézett maga elé, nem tudta, mikor jön vissza a felesége. Bűnbánónak tűnt. Jimmy zongorázott és Sebastian egy kis táblát vett fel a földről - a legkisebb gyerek játékát -, letette az apja elé, majd mindketten sírtak. Egyik ilyen alkalommal Jimmy mélyen magába szállt és megírta az Egyszer megjavulok én című számot. Bement a stúdióba, felénekelte és kazettán átadta nekem azzal a kéréssel, ezt juttassam el a feleségéhez. Még aznap este kivittem az asszonyhoz. Aztán csak a végeredményt láttam: másnap a felesége hazaköltözött, megint együtt volt a család. Közel húsz évig éltek házasságban. Jimmy szenvedélyei Jimmy csak arany ékszert hordott. A fülében egy háromszög alapú hasáb fülbevalót viselt, aminek az oldalaira a fiainak a nevét vésette: Krisztián, Sebastian, Adrián. Igényelte, hogy a szerettei valamilyen módon mindig a környezetében legyenek. Hiába voltak átmulatott éjszakák, nappalok, reggelente mindig felvette a telefont és hívta a gyerekeit, a feleségét. Egyszer két átvirrasztott éjszaka után a következő napon dél körül feküdtünk le. Kemény derby volt. Soha nem iszom kávét, inkább teát, akkor viszont számolatlanul sok jegeskávét döntöttem magamba. Jimmy alkoholt ivott, az ital felpörgette, gond nélkül bírta alvás nélkül. Sokat dohányzott. Egy nap két-három doboz Rothmans-t elszívott. Két végéről égette a gyertyát. Soha senkinél nem tapasztaltam, hogy ennyire bírná az italt, a dohányzást. Mindenki kidőlt mellőle, de ő még mindig éber volt. Senki nem állhatott fel az asztal mellől, senki nem mehetett pihenni, amíg ő a helyén ült. Sokszor azzal

érvelt, ha megtiszteli a társaságot, hogy közéjük telepedik és vendégül látja őket, akkor senki ne akarjon asztalt bontani. Hiúsági kérdés csinált belőle. Ellentmondás nem nagyon volt, de a háta mögött keményen bírálták. A rapszodikusságának előnyös oldalai is voltak. Amilyen hirtelen elkezdett italozni, olyan hirtelen el is hagyta azt. Egyik napról a másikra váltani tudott, és csak ásványvizet ivott. Jimmy erős akaratú, életerős ember volt. Betegen, megfázva ritkán láttam. Nem szegény környezetből származott, a családja jó módban élt: Tihamér bátyja a vendéglátó szektorban dolgozott, általában főpincéri állásokat töltött be, illetve később saját vállalkozásai lettek. Jimmy az éjszakában zenélt, fellépett a Tavasz Bárban, bátyja is ott dolgozott akkor. Tihivel úgy határoztak - mivel mindketten fordított életet éltek, ami inkább éjszakai aktivitást jelentett -, hogy közösen kivesznek egy kisebb lakást és ott élik a saját életüket. El is költöztek a családi otthonból. Jimmy mesélte, egy vagy két éjszakát töltöttek az új lakásban és mentek haza, mert hiányzott az édesanyjuk főztje, hiányzott a frissen bevetett ágy. Aztán megházasodott. A budapesti jó környezetből leköltözött vidékre. Szerény körülmények között éltek. Mindig az érzéseit követte. Azt is mesélte, régóta cigarettázott már, a Marlborót szerette. Abban az időben még a - mezítlábas - füstszűrő nélküli cigi volt a sláger. A jobb márkákhoz nehéz volt hozzájutni. Azért, hogy az igényeit ne kelljen lejjebb adnia, a cigarettát a felénél mindig eloltotta és eltette, hogy másnapra is maradjon belőle. Látszólag csapongok, de az egyik esemény összefügg a másikkal. Az apaság fontos volt számára. A nagyobbik fia belekeveredett a helyi srácokkal egy kisebb csínytevésbe. Sebastiánnak volt egy kis arany medálja, kis bokszkesztyűt ábrázolt, amit Krisztián eladott ezeknek a srácoknak. Jimmy kérdezte, hol van a medál. Krisztián nem tudott ezzel elszámolni. Jimmy odarendelt mindenkit a házhoz. Megjöttek a haverok, előkerült a medál. Ő nem a medál anyagi értékével foglalkozott, hanem azt mondta, amit ő vett a középső fiának, azt tőle nem veheti el más. A zsebéből

előhúzott egy tízezrest, széttépte, meggyújtotta és bedobta a hamutartóba, hogy ezzel is érzékeltesse, nem a pénzről van szó, hanem azoktól a tárgyaktól, amelyekhez jó érzések és emlékek kötődnek, attól nem válik meg. A fia előtt visszavásárolta a srácoktól az aranymedált. Ritkán fordult elő, hogy ő kezet emelt volna a gyerekeire, de ekkor adott a fiának egy pofont, ott, a társaság előtt. Aztán kiküldte a fiúkat és sírva fakadt. Mondta, neki ez borzasztóan fájt, vérzett a szíve, hogy a saját fiát kellett megütnie. De úgy érzi, muszáj volt megtennie, miközben félig belehalt a saját büntetésének szigorúságába. Krisztián elfogadta az apja viselkedését, elé állt, ennyit mondott: - Apuci, igazad van. Mulat a Király Nem volt ő hétköznapi a szórakozásaiban sem, bár ezt néhányan másképpen értelmezték. A jókedvét fokozta, hogy miután a pohárból megitta az italt, az üres poharat hátradobta a feje mögé. A pohár összetört. Nem minden szórakozóhelyen vették szívesen a pohárdobálást. Bementünk egy drinkbárba. Jimmyt olyan helyre ültettem, ahol tudtam, biztonságban van, falnak háttal, ajtó, ablak nincs mögötte, nem közelíthető meg könnyen. Utána kimentem a felszolgálókhoz vagy kértem az üzletvezetőt és tájékoztattam: - Elképzelhető, hogy Jimmy néhány poharat összetör. Kértem, ne szóljanak rá, ne figyelmeztessék, söpörjék össze az üvegszilánkokat, írjanak mindent a számlához és a végén rendezzük a kárt. Volt, ahol ezt megértették, természetesen nem jelentett problémát. Mindig arra törekedtem, hogy tiszta helyzetet teremtsek, kiküszöböljem a félreértésekből eredő konfliktusokat. Odáig ne jussunk, valaki odajön az asztalhoz és felbosszantja őt azzal, hogy ráförmed, mert az még soha nem javított a helyzeten. Egyik helyen megjelent reggel nyolc-tíz óra felé az üzletvezető, belépett és látta, miként zajlik a mulatozás. Odament a pincérlányhoz, csak annyit kérdezett: - Hányan vannak? Ez a kérdés ránk, a testőrökre vonatkozott. Ketten vigyáztunk Jimmyre.

- Ketten - mondta neki a lány. A főnök fölvette a telefont és tárcsázott. A lány lopva odajött hozzám és megsúgta: - Vigyázzatok, a főnököm kérdezte, hányan vagytok és utána felhívott valakit. Nem magyarul beszélt. Odamenten az emberhez, mondtam, ki vagyok, rákérdeztem: - Ez a telefon mi célt szolgált? Dübörgött a válasz: - Ha tíz percen belül nem tűnnek el, Zámbó Jimmy soha többé nem fog énekelni! Ránk hívott egy alvilági csapatot, azt is közölte, ez a brigád tíz percen belül megérkezik. Ennyi időm maradt, hogy rendezzem a számlát és távozzunk. Bizonyos körülmények között nincs értelme hadakozni. Főleg, ha közben a védett személy is a helyszínen marad. A társam szólt neki: - Jimmyke, akadt egy kis probléma, indulnunk kellene. - Miért? - kérdezte. - Bejött a tulajdonos, és tíz percen belül valami alvilági banda itt lesz. Jimmy nem hallgatott rá, közölte: nem fél senkitől, csak a jó Istentől, hadd jöjjenek. Jött hozzám a srác, elpanaszolta: - Jimmy meg se moccan. Odamentem hozzá, a fülébe súgtam: - Jimmyke, hidd el, ez komoly dolog! Ismersz engem, tudod, nem vagyok vészmadár. Nekem is ugyanazt válaszolta, ő nem fél senkitől, csak a jó Istentől. A segítőmet elküldtem az autóért. Járó motorral az ajtó elé állt. Életemben először fordult elő, hogy akarata ellenére megfogtam, betettem a kocsiba és eljöttünk. Ezt azért meséltem, mert volt, aki így viszonyult hozzá. Nem mindenhol szerették, de a legtöbb helyen elfogadták. Ilyenkor mindig mondta, figyeljek rá, a borravaló olyan legyen, hogy kifejezze köszönetét, hogy ezt a szenvedélyét elviselték. Ezután az epizód után komoly beszélgetés zajlott le kettőnk között. Úgy vettem észre, néha szándékosan provokál másokat. Füleken voltunk, egy átmulatott éjszaka után. Reggel nyolc óra már elmúlt, kisebb étteremben ültünk. Az emberek a reggeli kávéjukat akarták elfogyasztani. Zámbó Jimmy pedig még bent ült, este tíz órától folyamatosan. Fölálltam, behajtottam az ajtót, mindenkitől elnézést kértem, mondtam, zártkörű megbeszélést tartunk, jöjjenek vissza ké-

sőbb. Jimmy mondta, nyugodtan engedjek be mindenkit. Hamar elterjedt a hír, itt van Zámbó Jimmy, ráadásul a JIMMY 1-es rendszámú autó a vendéglő előtt állt. Húsz percen belül megtelt az étterem. Elindult az autogramkérők áradata. Tudtam, ha ez nem szervezett formában történik és megzavarják a beszélgetésben, akkor egy idő után idegessé válik. A jelenlévőket megkértem, aki autogramot akar, legyen szíves sorba állni, egyesével megközelíteni az asztalt. Jimmy aláírt huszonöt-harminc cédulát, utána folytatta a beszélgetést. Később új emberek jöttek. Láttam Jimmyn, hogy feszült. Odaálltunk a társammal együtt az asztal két oldalához és nem engedtünk több kíváncsiskodót a közelébe. A bámészkodók közül senki nem fogyasztott semmit, mindenki ült és tátott szájjal nézte, hogy Jimmy iszik vagy beszélget. Órákon át. Éreztem, alig várja, hogy valakibe beleköthessen, egy rossz szó, egy rossz mozdulat elég lett volna hozzá. Nem érzékelte, hogy védelem nélkül már régen "megették" volna. Miután kialudta magát, közöltem vele: - Én megvédelek, de csak akkor, ha te is akarod. Ha feleslegesen provokálsz másokat, akkor lehetetlen helyzetet alakítasz ki, amiből mi nem tudunk győztesen kikerülni. Ezt megértette és elnézést kért: - Fölöslegesen nem viszlek csínybe - tette még hozzá. Jogom volt hozzá, szükség esetén felülbírálhattam a döntéseit, egyedül én, senki más. Évek munkájával érdemeltem ezt ki. Ez is része volt a megállapodásunknak. Egyik szórakozóhelyről mentünk át a másikra, a társaságból mindenki fogyasztott alkoholt. Egyikőjük Jimmyt invitálta, menjen velük az autóval. - Jimmyke, ne ülj be mellé, ő is ivott már, téged veszélyeztet, ha hibázik. - figyelmeztettem. Mindig hallgatott rám. Azonnal kiszállította az embert, közölte: - Most Krisztián vezet. 1995 táján felhőtlenül jól érezte magát az éjszakában. Nem voltak stresszhelyzetek, nem volt idegeskedés, laza, gondtalan örömzenélések korszakát éltük. Jártunk a Fortunába, a Gentlemens Club kisebb zártkörű helyiségét kedvelte. A barátja; Lui énekelt ott. Elkezdődött a dal, Jimmy beosont a billentyűk mögé, játszott, kísért, sőt, beállt Lui mellé és duet-

tet énekeltek. Jimmy egyik kedvence Sinatrának a My way című száma volt. Ezt átdolgozta, írt hozzá magyar szöveget, melynek témáját a saját életéből merítette. Mint már említettem, ez zártkörü klub, maximum egy-két asztallal, hat-nyolc vendéggel. Hajnalban, amikor már csak a család és a közeli ismerősök maradtak, kiállt és énekelt. Sinatra önvallomású dalát hallgattuk Zámbó Jimmy módjára. A feszültségek akkor kezdődtek, mikor a koncertjeinek a szervezése nem úgy zajlott, ahogy elvárta volna, például a plakátozást nem megfelelően oldották meg. Mentünk az autóval Nyíregyháza felé. Ő szerette, ha a nagyváros előtt már két faluval látja a buszmegállóban, a nagyobb hirdetőoszlopokon a Jimmy koncertet jelző plakátokat. Tudta, a hír az utca emberéhez így jut el a legeredményesebben. Ha nem látta ezeket, ideges lett, mogorván beszélt. Évente kétszer, tavasszal és ősszel végigjártuk az országot. A nagyobb koncerttermekben mindenhol megfordultunk. Jimmyt egyszer kisebb baleset érte, a térdénél az ínszalagok meghúzódtak. Félt a műtéttől. Begipszelték a lábát, de ő úgy is végigturnézott fél évadot A színpad közepén ült egy széken, a lábát megtámasztotta egy másikon és énekelt. Eszébe sem jutott, hogy lemondja a turnét, ott- hagyja a közönséget. Igaz, előfordult, a másfél órás koncert negyven percesre rövidült. Kaptunk szemrehányó visszajelzéseket, miért csak ennyi ideig van a színpadon. Azt nem vették figyelembe, hogy könnyezik a fájdalomtól, de mégis elénekli a dalokat, amíg bírja. A pihenőidőszak nyáron és télen pár hetet jelentett. Télen általában elutazott a családjával külföldre. Miami Beach-en vett egy kis nyaralóféleséget. Imádta azt a helyet, azt mondta, ott tud igazán eltűnni az emberek szeme elől. Előbb-utóbb mindig élőzenés szórakozóhelyen kötött ki, bekéredzkedett a hangszer mögé, játszott, énekelt. A közismert világslágereket jól tudta angolul. Close your eyes - Open your heart az egyik kedvence volt. Élvezte, hogy nem ismerik, ő is csupán egy névtelen, ismeretlen arc. Őszinte a taps, ami a hangjának, zenéjének szól.

Harmadik fejezet Jimmy születése óta csak zenével foglalkozott. Kissrácként kukoricacsutkából hegedűt készített, gyufás dobozra befőttes gumit húzott és azt pengette. Ha kapott egy kis játékhangszert, nem tudott betelni vele, esténként magával vitte az ágyába is, aludt vele. Senki sem kényszerítette a zenész pályára. Ez volt a szenvedélye. Kizárólag ennek élt. A lakásukban, az István utcai ötszobás otthonukban van egy nagyobb nappali szoba, zongora áll a közepén. Az volt az első zongorája, amin gyakorolt. Édesanyja mesélte, hogy Jimmy halála után bánatában letört egy billentyűt erről a zongoráról, azt virágcsokorba illesztette és a koporsóval együtt leeresztették a sírba. A koncertekre együtt utaztunk. A turnén négynaponként lépett fel, sorrendben mindig Budapesttől a legtávolabbi városban kezdtünk, majd minden nap egyre közelebbi állomáshelyen énekelt. Például először Nyíregyházára mentünk, onnan Miskolcra, aztán Salgótarjánba, Gödöllőre és még sorolhatnám. A negyedik turné-állomás után már szeretett otthon aludni. Ezek a hosszú utak alkalmasak voltak arra, hogy beszélgessünk. Ilyenkor általában ketten ültünk az autóban. Felváltva vezettünk attól függően, éppen milyen kedve, hangulata volt. Az úton sokszor csöngött a mobilja. - Jimmyke, átveszem a kormányt, intézd nyugodtan a telefonjaidat! - szóltam neki. Átült az anyósülésre, haladtunk tovább. Az első időben Jimmynek szólítottam. Egyszer a ház kapujában fogadott, és arra kért, hogy ne hívjam Jimmynek. Döbbentem álltam, nyugtalanul néztem rá, próbáltam kitalálni, vajon mivel bánthattam meg. - Te azt mondd nekem, Jimmyke, mert közel állsz hozzám, és akik ebbe a körbe tartoznak, mind így szólítanak. Sok idő telt el, míg ezt megszoktam. Először túlzottan bizalmasnak éreztem. A családja nem így hívta, a mamája Imicinek, a testvérei Iminek, a rajongók Jimmynek, a fiai apucinak szólították. Sokáig kerültem a megszólítást, végül ráállt a nyelvem. Bizalmatlan volt, mert sokat bántották. Hosszú időnek kellett eltelnie, míg valakit a bizalmába fo-

gadott. Sokan voltak körülötte, akik barátnak titulálták magukat és a nyomában lihegtek, míg az érdekük azt diktálta. Tudták, sikeres előadóművész, hatalmas rajongótábora van, fontos kapcsolatokkal rendelkezik a művészvilágon túl is. Ez némelyek számára ellenállhatatlan lehetőséget jelentett, hogy az ő hátán felkapaszkodva érvényesüljenek. Úgy álltak hozzá, művészember, éli a saját megálmodott és földtől elrugaszkodott világát, így évidens, hogy a valódi hétköznapokban megmalmozható. Filléres tételekben át tudták verni, vastagabban fogott a ceruza, ha rendezte az éttermi számlát. A későbbiekben nem véletlenül volt nálam a brifkója és fizettem én a fogyasztásainkat. Pontosan tisztában volt azzal, hogy pénzéhes, törtető, mindenre elszánt híénák céltáblája lett. Állandóan be akarták csapni a koncerteken, nem stimmeltek az elszámolások, a nézőszám, illetve a tényleges jegybevétel arányai. Trükköztek a reklámozás plakátok, rádiós hirdetések - rezsiköltségeivel. Persze soha nem az ő javára "tévedtek". A végén már a segítőtársam feladata volt, hogy összeszámolja a nézőtéren az ülőhelyeket, majd a beengedésnél az ajtóban álljon a jegyszedők mögött és összeírja a belépőt váltó nézők számát. Jimmy sajátos módon törlesztett. Szándékosan rájátszott, nem ért a számokhoz, a matematika nem az ő asztala, majd a társasága előtt bohócot csinált ezekből az emberekből. Keményen megalázta őket. Odáig feszítette a húrt, hogy mindenki jobbnak látta a saját rafináltságát beismerni. Eleinte attól tartottam, hogy az észérvek mellett az erő is szerephez jut. De a testőrét soha nem használta fel arra, hogy kellő nyomatékot adjon a szavainak. A "bicskanyitogatásig" fajuló vitákat is tisztán játszotta. Előfordult, hogy megpróbált kiküldeni a teremből, de nem mentem ki, nem hagytam magára a puskaporos környezetben. Az erkölcsi győzelmén nevetett, de aki közelről ismerte, láthatta a szemén, hogy valójában ez neki is fáj. Az én környezetemben is akadt, aki Jimmy nevével takarózva próbált magának kiváltságokat szerezni. Jártuk az országot, a koncertturné kellős közepén tartottunk. Jimmy nyugtalan volt, mert az előző napokban kapott egy névtelen telefonhívást, sejtelmesen fi gyelmeztették, ügyeljen jobban a dolgaira. Ennyi volt, semmi konkrétum. Korábban is voltak ilyen "jópofa" hívások, valakinek ez jelentette a legfőbb

szórakozást. Ha otthon volt, nem aggódott, de így a távolból féltette a családját. Kiküldtem éjszakára a háza elé egy biztonsági embert, aki ült az autóban, vigyázott a családra. Valamikor hajnalban értünk a csepeli házhoz, bemutattam Jimmynek az éjszakás őrt. Sietősen elköszöntünk egymástól, másnap újból fellépés, mindenkinek szüksége volt a pihenésre. Engem az emberem vitt haza. Kiértünk Csepelről, haladtunk a Soroksári úton. A Petőfi híd lábánál a rendőrök leintették az autót. A segítőm nagy vehemenciával kiugrott a kocsiból és parancsoló hangon közölte az igazoltatókkal: ő Zámbó Jimmy testőre, munkából igyekszik haza, ne fárasszák már felesleges dolgokkal, engedjék tovább. Csendesen összehúzódtam az anyósülésen. Még talán ki sem hűlt a bemutatkozó kézfogásuk, máris testőr lett belőle. Gyorsan változik a világ. A rendőrök tüzetesen átvizsgálták a papírjait. Mielőtt elkezdődött a koncert, a technikusok alaposan leteszteltek minden hang- és látványtechnikai eszközt. Jimmynek komoly fény- és hangpróbára volt igénye. Biztosra ment, tudni akarta, hogy a fellépés sikerét tőle független tényezők nem zavarják meg. Lement a nézőtérre, ellenőrizte a díszlet felépítését, fények beállítását, hangszerek elhelyezését, mindezt a nézők szemszögéből. Zsűrinek hívta a közönséget, a zenész-szlengben ez fontos kifejezés. Jimmy akkor örült, ha úgy érezte, a "zsűri" elégedett. A reflektorokat egy állványzatra szerelték föl, hogy kellően bevilágítsák a nézőteret és a színpadteret is. Fölé, egy szabad területre óvszer reklámot ragasztottak. Senki nem tudta, miként került oda. Igazából ez a szervező businesse volt, de nem szólt senkinek; hogy kifüggeszti a közönség elé premier plánban az óvszer-reklámot. RÁKÓ gumi - hirdette a felirat. Jimmy meglátta, elkezdett tombolni, üvöltött: - Szakítsátok le azt a rákos gumit, az én koncertjeimre nem drogosok, nem homoszexuálisok járnak! Ez a fellépése előtt pár órával történt. Ezek az ízléstelenségek kiborították. A másik gyenge pont a vidéki koncerttermek rendész szolgálata volt. Eleve piros pont, ha a brigád döntő hányada még nem teljesen illuminált. Az ajtóban, a közönség fogadására néhány helyen

alaposan rákészültek, a festékes melósruhától kezdve a ciklámenszínű, foltos könyökű zakóig minden variáció előfordult. A jegyszedők füle mögött ceruzacsonk. Jimmy hazakergette őket. Meghatározta a hangulatát, hogy milyen fogadtatásban részesült. Beléptünk az ajtón, ott ült egy portás vagy személyzeti vezető. Akadt olyan hely, ahol még csak nem is köszöntek. Jimmy döbbenten fogadta az ilyen eseményeket. Nem lehet tudni, miért viselkedtek így. Meghívták, koncertjének a bevételéből részesültek, de a meghívott művésznek elfelejtettek köszönni. Jimmy ilyenkor mindig elmondta: nem érti, miért ilyenek. Ő azért jön, hogy ezeknek az embereknek örömet szerezzen, hogy ezeknek az embereknek a problémáit feledtesse a koncert idejére. Ő azt akarja, hogy a szívüket tárják ki előtte és fogadják be a dalait. Erre az ajtóban az első szembejövő embertől az ajtóban megbántást, gyűlöletet kap. Lenyelte a fájdalmát és mosolyogva állt a közönsége elé. A dalokat nem egymás után gyors tempóban énekelte, hanem két szám között mindig beszélgetett a közönséggel. Kérdéseket tett fel vagy mesélt rövid, kedves történeteket. A színpadon áztatta ezeket a helyi szervezőket, a rajongóinak elmesélte, miként fogadták. Végezetül Jimmy megfogalmazta: - Ez a fogadtatás nem méltó a közönséghez, nem méltó ehhez a városhoz. - Díjazták a nyíltságát, az őszinteségét megtapsolták. Beléptünk a művelődési házba vagy színházterembe, ahol az első út nem az öltözőhöz, hanem a színpadra vezetett. A zenészek külön jöttek. Pontos érkezést vártak tőlük, hogy a hangszereket összeszereljék, behangolják. A technikusok időben elkészültek a fényekkel, a hangosítással, a hangfalakat felállították, a hangmérnök a széksorok mögött helyezte el a keverőpultot. Jimmy mindenkivel váltott néhány szót, utána odaállt a billentyűk mögé, játszott, énekelt. Az Amerikából hozott dalokból idézett. Repertoárjában szerepelt Elvis Presley, a Hair és a Macskák slágerei. Beült a dob mögé, kézbe vette az ütőket, dobolt. Elkérte a gitárostól a hangszerét, megpendítette a húrokat, a lírai balladáktól kezdve a kemény rockig minden műfajt megszólaltatott. Mindig a saját mikrofonját használta, amit otthonról

hozott. Egy fekete kis bőröndben tartotta. Odaadta a hangmérnöknek, hogy állítsák be, cseréljenek benne elemet. Ezt minden helyszínen kérte - mert zsinórnélküli volt -, félt, nehogy az előadás alatt az elem gyengesége miatt elmenjen a hang. Megkezdődött a hanggal a beállás, az úgynevezett sound check. A saját hangszínét magának állította be, hiába volt ahhoz jó füle a hangmérnöknek, ő még azt is tudta korrigálni. Odaállt a vezérlőpult klaviatúrájához és addig tologatta a billentyűket, amíg megfelelőnek nem ítélte a kimenő dallamot. Ezután saját számokat próbáltak el, amit a koncerten játszottak, hogy meghallgassa, milyen szépen szól. Mikrofonnal együtt lelépett a színpadról, kipróbálta, lent jól hallja-e a közönség a zeneszámokat. Mindenre odafigyelt. Az egyik koncert előtti beálláson az Egyszer megjavulok én című dalát, amit a feleségéhez írt, elrapelte. Szólt a zene, vonaglott hozzá. Óriási volt. Fantasztikusan jól sikerült, mindenki "szakadt" a nevetéstől. Szerződéseiben kikötötte, hogy ő dohányozhat a színpadon a próbák idején. Rágyújtott, félretette az égő cigarettát, zenélt, ismét fölvette a cigarettát. A dohányzás a feszültségét oldotta. Ahelyett, hogy kerítettek volna számára egy hamutartót, mindig a helyi Bim-bam Führer ez is szavajárása volt -, aki olyan mindenes, kis fontoskodó, odajött és rászólt, oltsa el a cigarettát, mert nem szabad dohányozni. Egy idő után már tudtam, ezeket a helyzeteket miként kell kivédeni, hogy ne idegesítsék föl. A próbák alatt az egész nézőteret kiürítettem. Szívesen idézett hazai előadókat. Egyik nagy kedvence Máté Péter vallomása volt: Hosszú-hosszú évek emléke összefűz veled. Mennyi-mennyi mindent köszönni tartozom neked. Tévúton járok, sajnos néha-néha én, De bárhová megyek, te ott állsz az út végén. . . Ezek bensőséges hangulatot igényeltek, idegesítette, ha a próba alatt idegenek is bámészkodnak, hallgatóznak. Mindig hajkurászni kellett a ruhatárost, a takarítónőt, menjenek ki, csukják be az ajtót. A színpadon először magázta a közönséget, aztán tegeződve mondott egy-két mondatot:

- Jó estét kívánok Önöknek, nektek. Így beszélt, hogy mindenkihez szóljon egyszerre. A keleti országrészt jobban szerette, mert ott sokkal oldottabb, tüzesebb közönség fogadta. Arrafelé már az első nóta után táncoltak a színpad előtt. Az észak-nyugati részen, Győr, Sopron, Mosonmagyaróvár és az osztrák határ mentén nyugodtabb emberek hallgatták őt, az első három számnál még ültek a helyükön, tapsoltak. Jimmy ezeken az állomásokon, két szám között biztatta őket: - Lehet táncolni, mindenki mulasson! Önök nem az Othello előadására jöttek. Nem kell fegyelmezettnek lenni. A közönség föloldódott, táncolt. Ami az élete folyamán történt vele, azt megosztotta a közönséggel. - Ezt a számot azért írtam megmagyarázta a hátterét -, mert a feleségemnek szeretnék örömet okozni. A másik, amit elénekelek, az a gyerekeimről szól. A közönség szerette ezeket a beszélgetéseket. Van egy száma, a Legszebb könnyek a címe, a Csak egy vallomás című lemezén jelent meg. Ez a dal akkor született, mikor kint zenélt Amerikában. Idézet a szövegből: Ha meglátom, hogy könnyes szemed, szívem ettől beleremeg, úgy féltelek. Én legyőzném a csodasárkányt, elkergetném a csúf boszorkányt, úgy szeretlek. Ezt a dalt Krisztián fiának írta. Jimmy messze volt a családjától. A fiával sokat beszélt telefonon, aki sokszor panaszkodott: - Apuci, hiányzol, éjszaka mindig rád gondolok. Jimmy azt felelte: - Kisfiam, ha lefekszel, nézz fel az égre, válassz ki egy csillagot, beszélj hozzá, és akkor én azt hallani fogom kint Amerikában! Amikor a közönség nehezen oldódott fel, új ötletekkel állt elő. Azt mondta, születésnapja van. Aki ismerte őt, tudta, hogy mindez csupán játék, hiszen januárban sosem koncerteztünk. Felköszöntötte a közönséget, töltött magának egy pohár italt. Lement a nézők közé, hozatott még poharakat, az emberek kezébe adta és koccintott velük. Annyira hitelesen adta elő, hogy először én is elhittem. Buli után mentem be az öltözőjébe és boldog születésnapot kívántam. Rám nézett és kérdezte:

- Tudod kinek van születésnapja? Gustav Husaknak meg Majakovszkijnak. Elnevette magát, majd hozzátette, mindent megtesz, hogy a közönsége jól érezze magát, és ha ehhez az kell, hogy aznap születésnapja legyen, akkor lesz is. Nem láttam olyan hangszert a kezében, amit ne tudott volna megszólaltatni. Zenész szlengben a tangóharmonikát mellzongorának nevezik. Jimmy ezen autodidakta módon tanult meg játszani, gyermekként. Csak éppen fordítva került kezébe a hangszer, a környezetében nem voltak képzett zenészek, így a hiba nem tűnt fel senkinek. Később mégis korrigálták, ő "átszokott", és a hagyományos módszert is elsajátította. Mindkét oldalon egyformán muzsikált. Egyszer Várpalotán majdnem kudarcba fulladt a koncert. Elkezdődött az előadás, Jimmy a Good bye my love című számot énekelte. Hirtelen kialudtak a fények, áramszünet bénította meg a várost. A gondnok szerzett gyertyát, osztogatta a közönség között. A nézők öngyújtót vettek elő, csillagszórókat gyújtottak. Jimmy pedig fogott egy akusztikus gitárt, leült a színpad szélére és énekelt tovább hangosítás nélkül. A "zsűri" beszállt a refrénbe, közösen daloltak, a gyertyák lángjai és a csillagszórók szikrái követték a hullámzó kezek mozdulatait. Ezt azért meséltem el, mert sokan azt mondták, hogy a koncert playbackről megy. Mindig sokkal többen jöttek el a koncertekre, mint amennyi ülőhely volt. Nem lehetett kint tartani a tömeget, pótszékeken ültek, álltak, guggoltak. Szétverték a házat. Jimmy drukkos volt, mindig izgult, ezt nem a közönség száma határozta meg, ő mindenütt jó akart lenni. Magánesküvőkre, lakodalmakra, hasonló, zárt mulatságokra sok meghívást kapott, nagy pénzekért, de ő nem ment el oda énekelni. Nem azért, mert rangon alulinak érezte, hanem mert nem tudta magával vinni azt a technikai felszerelést, erősítőket, hangfalakat, ami az igényeinek megfelelt volna. Amatőr módon nem lépett fel. Komoly pénzeket költött keverőpultra, hangfalakra, mikrofonra. Arra törekedett, minden a legjobb minőségű legyen, a legtisztábban szólaljon meg. Az utóbbi három-négy évben Jankai Béla, illetve Pálmai Zoltán nevével fémjelzett zenekarral turnézott. Béláék stúdiójában készültek a hangfelvételek,

lemezfelvételek. Egymásra találtak és jól tudtak együtt dolgozni. Mind a két zenész komoly szakmai múlttal rendelkezik. Azért mondom ezt, mert az évek folyamán a zenekar tagjai is gyakran cserélődtek. Sok idegeskedést okozott, ha új ember került a zenekarba. Más stílusban játszotta a számokat, mint ahogy Jimmy megkívánta. Az utóbbi csapat professzionálisabb volt. Velük érezte legjobban magát. Mindig arra törekedett, olyan zenésztársakat válasszon maga köré, akikkel minden téren teljes az összhang. Sokszor jártunk Mátészalkán, a Hubertus Panzióban. Bétéri Józsefet, a panzió tulajdonosát kedvelte Jimmy. Tudták, nemsokára megérkezünk, és zártkörű rendezvénnyel akartak meglepni minket. A panzióban senki nem foglalhatott szobát, az étterembe senki nem jöhetett be. Béla nem bírta az éjszakát, képes volt ültő helyében elaludni, de senki nem piszkálta emiatt. Neki felmentése volt. Egyszer a szintetizátor mögött játszott, majd hirtelen elaludt, hátradőlt, kezei az ég felé meredeztek. Jimmy rászólt: - Béla. Kinyitotta a szemét, egy pillanatra rádőlt a billentyűre, egyből akkordot fogott és játszott tovább. Onnan, ahol abbahagyta. Fantasztikus volt, ilyet én még soha nem láttam. Megszakadtunk a nevetéstől. Béláék mondták, olyan előadóval még nem találkoztak, aki CD-nyi idő alatt énekelte volna fel a lemezt. Jimmy nem hibázott. Felénekelni úgy ment a stúdióba, hogy minden készen állt a fejében. Útközben az autóban, a készülő nagylemeze demo-felvételeit hallgattuk. Ezek még nyers, keveretlen dallamváltozatok voltak. Kérdezte, jól hangzik-e, mi a véleményem. Abszolút laikus vagyok, de általában tetszettek. Addig tökéletesítette a saját szerzeményeit, hogy senki ne találjon benne hibát. Sok meghívást kapott Németországba, Amerikába. De Jimmy mindig azt mondta, neki világéletében az volt az álma, hogy itthon, a saját közönségének bizonyítson, a saját hazájában legyen próféta. Nem akarta a családját kiszakítani a megszokott környezetből, mert úgy érezte, ha kimennének akár családostul is, a fiai idegen környezetben nőnének fel, gyökértelenül. A családja nélkül pedig nem ment világgá. Az ausztráliai magyar kolónia megkereste őt. Nyolc-tíz állomásos turnéra hívták 2001. év elejére. Saját zenekarral, saját embereivel akart

indulni. Nekem is szólt: - Valószínű, hogy másfél hónapra Ausztráliába megyünk. A külföldön élő magyarok úgy ismerték meg a dalait, hogy amikor itthon megjelent a lemeze, kazettája, azt azonnal hamisítani kezdték. Szlovákia magyar lakta területein, Vajdaságban, Románia magyar lakta részén a feketekereskedelem egyik csemegéjévé váltak ezek a kalózkazetták. Jimmy vallotta: ahhoz, hogy Amerikában is úgy tudjon szólni a közönségéhez, mint itthon, kell egy helyi születésű szövegíró, aki képes úgy megírni a dalok szövegeit, hogy megérintsék a kinti közönség szívét is. Nem fordítani kell, hanem alaposan átszabni a leírt sorokat, megtölteni őket új érzelemvilággal. Jimmy tudta: másként gondolkozik az amerikai és másként a magyar. Mások az örömök, mások a gondok. Reálisan állt ezekhez a dolgokhoz, világhírrel nem lehetett őt megszédíteni. Megvoltak a saját törvényei, azokból nem engedett. Szabadidőmben edzettem, könyveket olvastam és pihenni próbáltam. Magánemberként úgy éltem, mint a mai fiatalok, csak talán egy kicsit visszafogottabban. Jimmy mesélte, hogy mielőtt bekerült a zenészvilágba, ő is sokkal nyugodtabb, megfontoltabb volt. Már nincs rá lehetősége, mert úgy pörög az élete, hogy nem tud bizonyos dolgokat kiiktatni. Kaptam több személyvédelmi felkérést, de arra mindig ügyeltem, hogy a zenész szakmán belül ne vállaljak megbízást más mellett. Én felesküdtem, hogy megvédem őt. Most nagyon nehéz feldolgozni, hogy védencemet az utolsó útjára kísértem el. A temetési menetben a halottas hintó mögött haladtunk, lassú léptekkel követtük a koporsót. Társaimmal együtt Edit asszony védelméről gondoskodtam. Az özvegyet fiai támogatták. A testőrök szoros gyűrűt vontak a családtagok köré, fegyelmezetten vonult a sor. Az útvonal egyik szakaszán lapos tetős házak húzódtak, emberek álltak a háztetőkön, kezükben fényképezőgéppel. Kaptunk olyan telefonokat, elképzelhető - a hírek teljes egészében ellentmondtak egymásnak -, lesznek olyan rajongók, akik esetleg a feleségét hibáztatják a történtekért. A kamerának felállítottak egy háromlábú állványt: az embernek óhatatlanul is eszébe jutott - nem azért, hogy rémeket lássak vagy ördögöt fes-

sek a falra -, ideális szög a támadáshoz. Ha valaki onnan lőni akar, meg tudja tenni. Ösztönösen behúzódtam Edit asszony elé. Akkor tudatosult bennem, hogy már tűzvonalban vagyok. Sokan hátrahúzódtak. Óriási tömeget vártak a temetésre. A névtelenarctalan emberáradat komoly veszélyforrást jelenthetett volna. Az özvegy a temetésen golyóálló mellényt viselt. A hírekkel ellentétben, ezt tőlünk kapta és nem a rendőrségtől. Január 23-án egyik rajongója követte őt a halálba. A tizenhat éves lány búcsúlevelet hagyott hátra, amiben leírta, hallgatta Jimmy dalait, főleg a Bukott diákot, amit teljes egészében magára vonatkoztatott. Megírta a szüleinek, ahhoz, hogy megértsék őt, hallgassák végig Jimmy összes dalát, abban benne lesz a válasz. Benne lesz az a világ, ami után ő erősen vágyódott. Aztán a vonat elé állt. Iszonyatosan nagy felelősség az, ha valaki példaképpé válik, olyan emberré, akit sokan akarnak követni. Ha nem is tudják dalai mondanivalóját megfogalmazni, az életéről példát vesznek. Vele azonosítják azokat a vágyakat, azokat a gondolatokat, amit talán a saját életükben nem találnak meg és nem élhetnek át. Az évek folyamán sokszor megkérdezték, miért van arra szükség, hogy Jimmyt fizikailag védjük, hogy legyen mellette testőr. A jóindulatú úgy közelítette meg a kérdést, szeretik őt, a rajongói biztos nem bántalmazzák. A rosszindulatú emberek pedig azt mondták, ez sznobság, ezzel is csak fricskázza az irigyeit. Pedig néha szélsőséges méreteket öltött a rajongás. A hétköznapok eseményeit még csak-csak kivédtük, autóval mentünk mindenhová, nem sétálgattunk az utcákon. Az éttermekben előre foglaltunk asztalt a vacsorához, lehetőleg különteremben. Hátsó kijáratokon közlekedtünk, kerültük a feltűnést. A koncertek mások voltak. Ott nem lehetett bujkálni. Alvó embert sosem láttam a nézőtéren, a zenéje mindenkire hatott. Hullámzó sorokban táncoltak a színpad előtt kortól, nemtől függetlenül. Különös volt, hogy a hétköznapjaikat egyhangúan, monoton szürkeségben élő emberek másfél órán keresztül - a koncert végéig - megfeledkeznek önmagukról. Minden gátlásukat levetkőzve tombolnak a színpad előtt, egymást tapossák, hogy a sztár közelébe jussanak, csak egy pillanatra meg-

érinthessék. Jimmy néha hibázott. Százával nyújtogatták felé a kezüket, próbálták elérni, megfogni. Néha ő is kezet adott. Lerántani ugyan nem tudták, de a gyűrűket lehúzták az ujjairól. Ezekkel utána nehéz volt otthon elszámolni. A fejgép, az éles reflektor, amit a nézőtér mögött állítanak fel, nagyon erős fényt bocsát ki. Ez köralakban megvilágította Jimmyt, kiemelte őt a sötét háttérből. Hiába énekelt csukott szemmel, néha azért óhatatlanul kinyitotta a szemét, s ilyenkor teljesen elvakult. Másodpercek estek ki, míg a látása normalizálódott. Ekkor könnyen sebezhetővé vált, a mozgásokat nem érzékelte a környezetében. Legyen az virágcsokor, amit felé dobtak, legyen az zokogó rajongó, aki kitárt karokkal rohant felé, mindegy volt, hisz ő úgysem látta. De a testőr igen. A Budai Parkszínpadon történt az ominózus eset, amit aztán gyakorta emlegettünk. A viszonylag magas színpad közepére betonlépcső vezetett fel. Így a nézőtérről könnyen megközelíthető volt a zenekar, élükön Jimmyvel. Ez a lépcső bizonyult a színpad leggyengébb pontjának, védésére nagy hangsúlyt fektettem. A monitorokat - ezek befelé fordított fekvő hangfalak, a zenekar számára közvetítik a nézőtérre kimenő hangot, esélyt adva ezzel az esetleges önkontrollra - a lépcső tetejére állíttattam fel, akadályt képezve azok előtt, akik esetleg föl akarnak hozzá rohanni a színpadra. Teltház volt. Pótszékeket tettek be, mindenhol emberek álltak. Hátul a rácsos kapunál egymás sarkát taposva tülekedtek. Tízesével csüngtek a környező fákon. Hét óra után megnyitották a kapukat, betódult a tömeg. Országos rekordokat döntöttek százon: rohantak a legjobb helyek felé, hogy az első sorból lássanak. Aki rutinos volt, az jól tudta, nem kell kapkodni és tolakodni, mert az első három-négy dal után mindenki föláll, lemegy a színpad elé táncolni, és akik elöl ülnek az első két sorban, nem fognak semmit látni, hacsak nem állnak fel ők is. Megszólalt a beengedő zene: pánsíp, okarina hallatszott, utána pedig Jimmy saját CD-i. Minden koncert sajátos forgatókönyvre épült, amit a nézők határoztak meg. Miután elhangzott az első szám, mindenki felkerekedett, hozta a virágot. Ez volt az első hullám. Az soha nem jó, ha az első dalok után hosszú ideig szünet van.

Öten-hatan átadták a virágokat, s akkor a többieket megkértem, legyenek egy kicsit türelemmel, a következő szám után jöjjenek. A Parkszínpadon hamar felálltak a nézők, táncoltak a lépcső előtt. A lépcső aljánál egyre többen gyülekeztek. A tömeg tolta egymást, mindig egy kis lépéssel följebb. A tömegből hirtelen kivált egy lány és rohant fel a lépcsőn, átugrotta a monitorokat, egyenesen Jimmy nyakában landolt volna, ha nem lépek közbe. Kiszúrtam, ahogy szalad fölfelé a lépcsőn. Miközben lendületet vett és ugrott volna át a hangfal fölött, utánanyúltam, megfogtam a levegőben és azzal a lendülettel hoztam is vissza, majd lekísértem a lépcsőn. Mindig is ügyeltem arra a távolságra, hogy Jimmy ne kerüljön tőlem túl messzire, én érhessek hamarabb oda hozzá. Ezt az esetet sokáig emlegettük. Később már nem próbálkozott vele senki, hogy az előadás alatt fölrohangáljon a színpadra. Az elhangzó dalok sorrendjét pontosan ismernem kellett: Egy nagy titkot őrzök a szívemben, a Ha majd nem leszek melletted én, a Szeress úgy is ha rossz vagyok, ugyanis Jimmynek szokásává vált, hogy lement a közönség közé és ezeket ott énekelte. Belefogott a Ha majd nem leszek melletted én éneklésébe, majd rám nézett. Tudtam, hogy akkor fog elindulni lefelé a lépcsőn. Mentem utána és biztosítottam a helyét a tömegben. Kis folyosót nyitottunk, hogy el tudjon haladni zavartalanul. Ne fogja meg senki, ne vegyék ki a kezéből a mikrofont, ne fogdossák össze a haját, mert arra nagyon kényes volt. Mindenki Jimmy közelébe akart kerülni. Száz irányból egyszerre indultak felénk. Láttam, harapófogó lesz a dologból, jeleztem neki. Megérintettem a vállát, mert szólni nem lehetett, behallatszott volna a mikrofonba. Tökéletes volt az összhang, nem kellett magyarázkodnom. Szó nélkül megfordult és elindult visszafelé. A színpad előtt nem sokkal bezárult az embergyűrű, akkor tényleg könyökölnöm kellett, hogy legyen elég helyünk. A testvérei is ott voltak az első sorokban, ők is segítettek nekem utat nyitni a tömegben. Visszaértünk, Jimmynek nem esett baja, az előadás nem szakadt félbe. Sőt, a szabója sem maradt munka nélkül, mert a zakóját kissé átfazonírozták, letépték az ujját. A színpadon levet-

te a "zakó-torzót" és folytatta tovább a műsort. Egyszer mesélte, a feleségével kettesben elmentek vásárolni, a pénztárnál álltak, amikor egy nő hirtelen odaugrott mellé: - Ezt elteszem emlékbe - és kitépett egy tincset a hajából. Volt, aki úgy ment oda autogramért, hogy az orra alá dugta a papírt és közölte: - Egyet. Jimmy kérdezte: - Milyen egyet? Talán legyen szíves aláírni. A fizikai érintkezéssel nagyon óvatosan bánt. Nem szerette, ha fogdossák, a haját simogatják. A túlzott bizalmaskodást nem viselte el. Ezeket a helyzeteket én kezeltem. Friderikusz fogalmazta meg jól, amikor kérdezték, miért van szüksége testőrre: - Nem is igazából testőrről van szó, hanem helyzetet leegyszerűsítő őrről, aki megelőzi a felesleges magyarázkodást. A puszi A másik a puszi volt. Inkább dedikálások alkalmával fordult elő. Jöttek oda hozzá a lányok: lehet-e közös fényképet készíteni? kaphatok-e puszit tőled? Adhatok-e puszit neked, Jimmy? Akadt egykét partizán is, férfinek álcázott "nemtudommicsodák", hasonló kéréssel, őket kapásból elhajtottuk. Általában belement a dologba. Halkan megkért engem, szelektáljam a hölgyeket. A csinos lányoknak engedtem meg: - Igen, adhattok neki puszit nyugodtan. Ő nem mondott nemet senkinek, nem akart magáról rossz képet festeni, de kénytelenek voltunk ezt így kialakítani, mert akadtak olyan hölgyek is, akikre ránézni sem tudott jó érzéssel, nemhogy puszit adjon. Vidéken koncerteztünk: az első időkben még szokás volt az, hogy a koncert végén letépdesték a plakátokat és hozták oda dedikálni, sőt, fényképeket kértek. Jimmy lejött a színpadról, bement az öltözőbe, átöltözött, kicsit pihent és utána jött ki megint a közönségéhez. Sorba állítottuk a nézőket és mindenki kapott tőle aláírást. Volt olyan is, hogy majdnem egy órát dedikált a buli után. Ínhüvelygyulladást kapott, a tollat már nem tudta fogni, remegett a keze, de még mindig írta alá, hogy kiszolgálja a közönségét. Ez befejeződött végre, már távozni akartunk az

épületből, de a kitartó rajongók még az autójánál is várták. A JIMMY 1 rendszámról tudták, hol álltunk meg. Ez volt a Mercedesnek a rendszáma. Jöttünk ki az épületből, már a menedzser bepakolta a holmikat, táskákat, fellépő ruhát, mindent. Mindig a hátsó kijáratnál álltam meg, orral a kapu felé, ha bármi gond van, beülünk és megyünk. Tíz métert kellett sétálni az autóhoz. Tőlünk körülbelül húsz méterre állt egy iszonyatosan kövér, taszító külsejű nő. Előtte már háromszor sorban állt autogramért, sőt, pusziért is. Öblös hangon megszólalt: - Jimmy, adj nekem is egy puszit! - Elindult felénk ez a természeti csapás. Hallottam a döngő lépteket, mintha Godzilla elevenedett volna meg. Egy pillanatra megtorpantunk, némán, tátott szájjal álltunk. Indultam volna felé, hogy elküldjem, mire Jimmy megfogta a karomat: - Hagyd, inkább fussunk! - mondta. Szaladtunk a kocsi felé. Ő ült be a volánhoz, én mellé, ajtó becsukva, indítás. És a nő rohant a kocsi után, miközben kiabálta érdes baritonján: - Jimmy, adj nekem puszit! A kocsiban már nevettünk, játszottunk: elindultunk, gyorsítottunk, Godzilla meg szaladt utánunk. Megvártuk, míg majdnem beér minket, aztán megint gyorsítottunk. Tartottunk neki egy kis tornaórát, közben könnyeztünk a röhögéstől. Miskolctapolcán 1998-ban jártunk először, baráti társasággal, zenekarral. Ibolyával, a szálloda tulajdonosával, akkor ismerkedtünk meg. Abban az időszakban miattunk nem volt lezárva a szálloda, szórakoztak ott más vendégek is. Az étteremben ült egy kanadai magyar származású ember, aki a fejébe vette, mindenáron Zámbó Jimmyvel fog leülni egy asztalhoz iszogatni. Elég arrogánsan viselkedett. Jimmy beszélgetett vele angolul, beszélt vele magyarul. Nagyjából megtárgyalták a közös élményeket. Jimmy utána szeretett volna már saját társaságával foglalkozni és finoman elhárította az embert, de ő nem értett a szóból. Félrehívtam Ibolyát és mondtam neki, úgy veszem észre, nem lehet ezt a helyzetet tovább gerjeszteni, Jimmy előbb-utóbb ideges lesz. Nekem nem célom, hogy ezt végignézzem. Arra kértem, ő, mint a panzió tulajdonosa, legyen kedves szólni ennek az embernek, keressen máshol elfoglaltságot. Nem mindenáron akartam főszereplővé válni. Ibolya szólt neki, karon fogta és kikísérte.

Néhány hónappal később, amikor Miskolctapolcán jártunk, Zoránék is ott szálltak meg. Mi előbb érkeztünk a szállodába. Elfoglaltuk a helyünket, beültünk az étterembe, behúztuk a függönyt. Zoránék megjöttek, lefeküdtek pihenni. Szó nem volt arról, hogy Zorán le akar jönni vacsorázni, vagy őt zavarja, mások lent vannak és szórakoznak. Végtelenül emberi módon állt hozzá, ő pihent, Jimmy társasága szórakozott. Zoránnak volt egy turnészervezője, aki kicsit túljátszotta magát. Jött le rózsaszín strandpapucsban, fürdőköpenyben, panaszkodott, nem tud aludni, mert hangos a zene. Nem nekem szólt, hanem bekiabált a függöny mögé. Kijöttem és udvariasan megkérdeztem, tudok e neki valamiben segíteni. De ő csak fennhangon mondta a magáét. Jimmy meghallotta, behívta őt. Bejött az ember és előadta, kicsoda és micsoda ő. Régen népdalokat énekelt, azzal haknizott szerte az országban. A főnökét, Zoránt, akinek joga lett volna szólni, nem zavarta az éjszakai zenélés. Egyébként pedig nem is volt hangos a zene. Jimmy leült ezzel az emberrel egy külön asztalhoz, az pedig tovább háborgott. Jimmynek ilyet nem lehetett mondani. Ez sértette az önérzetét. - Figyelj ide, mi mindketten királyok vagyunk. Én is király vagyok, te is király vagy. - húzta a széket közelebb hozzá. Láttam, Jimmynek tágult a szeme, fölugrott és kiabált: - Tudod, hol vagy te király? Bergengóciában! A további szavait nem érdemes idéznem. Kivettem alóla a széket és jó éjszakát kívántam neki. Felszaladt sértődötten. Jimmy leült, odahívott, a fülembe súgta: -Jól tetted, mert borzasztóan kezdett idegesíteni. Az ember ránk hívta a rendőrséget. Kimentünk velük beszélni. A rendőrök elnézést kértek ők csak a bejelentés miatt jöttek ki - és jó szórakozást kívántak. Nekik sem tűnt hangosnak a zene. Játszott itt egy srác, Sanyinak hívták. Tehetséges zenész volt. A Dalban mondom el című szám amit Jimmy később énekelt - az apja szerzeménye. Jimmynek megtetszett. Nem akarok hazudni, de vagy ötvenszer eljátszatta egymás- után a sráccal. Ült, elmélyedve gondolkodott és hallgatta a számot, de közben ivott is. Kérte, szerezzünk neki egy magnót és egy kazettát. Egy viharvert öreg kazettás magnót szereztünk, Jimmy fölvette ezt a számot. Azt mondta a fiúnak, hogy elviszi

magával és a stúdióban ezt felénekli, meghangszereli. Sanyi előtt megcsillantotta egy esetleges fellépés lehetőségét, valamint zenei pályafutásának egyengetését. És megjelent a lemez: - Dalban mondom el mint Zámbó Jimmy saját szerzeménye. Jimmy ügyetlenül intézte a szerzői jogra vonatkozó előírásokat. Kártérítésre kötelezték. A rossz nyelvek szerint ez Zámbó Jimmynek több millió forintjába került. Az Anna Hotel tulajdonosnője nagy rajongója Jimmynek, a családot is ismerte, vagyis az egyszerű rajongónál azért közelebbi kapcsolatban állt vele. A tulajdonosnő Edit asszonnyal összebeszélt, elkérte Jimmynek az egyik fellépőruháját, meg egykét kisebb személyes tárgyat, fényképeket, másolatokat az aranylemezeiről, elismeréseiről. Tudtunk nélkül a szállodáját, az Anna Hotelt, átalakította Hotel Zámbó Jimmyvé. Levetette a régi feliratot, föltett új neonfényt. Azóta eladták, és visszakeresztelték a régi nevére. Az étlap Jimmynek a kedvenc ételeit tartalmazta, a poharakon kis J betű a koronával, a szalvétákon is ilyen jelölések. Az étterem falain freskók, Jimmyről készült falfestmények. A tulajdonosnő fölállított egy bábut, ami Jimmyt ábrázolta: paróka a fején, rajta Jimmy fellépő ruhája, a bábu kezében Rothmans cigaretta. A szobáknak külön-külön nevet adott: Királyi lakosztály, mellette a Három testőr szobája, Edit asszony szentélye, és utána következtek a gyerekekről elnevezett szobák. Ezen a 99-es napon, azt hiszem, Nyíregyházáról jöttünk át, én vezettem az autót, Jimmy meg hátul ült Hexinával, az énekesnővel. Ebben az időben már szokásává vált, hogy a koncertjein elénekelt öt-hat számot, utána következett a meghívott vendég két dallal. A hölgynek, azt hiszem, második vagy harmadik fellépése volt Jimmy műsorában. Jimmy instrukciókat adott neki, hogy lehetne még jobb, pörgősebb az előadásmódja. Hogyan tudna a közönségből még nagyobb ovációt kiváltani. Megfontolt, jó értelemben vett tanító jelleggel beszélt, amit Hexina jó néven vett. Jimmy elálmosodott, kikapcsolta a telefonját és elaludt. Attól kezdve az én telefonom csörgött - ugyanúgy tudták az én számomat -, Ibolya érdeklődött, merre járunk. Furcsállottam, míg átértünk ezen az úton, hatszor hívott. Végül mondtam a hölgynek, nyugodjon meg, minden rendben van,

nemsokára megérkezünk. Soha nem mondtam meg pontosan - nem az a dolgom -, hol vagyunk, mindig csak körülbelül határoztam meg a helyet. Körülbelül öt perc múlva. Megérkeztünk a panzió elé. Koromsötét fogadott minket. Láttam, nagy készülődés van. Kint állt Ibolya, a pincérek, az egész személyzet. Felkeltettem Jimmyt. Ő is értetlenül nézte a sötét panziót. Kiszálltunk a kocsiból, és akkor elkezdődött a látványos tűzijáték. Petárdák robbantak, majd kigyulladt az új neonfény: Hotel Zámbó Jimmy. A személyzet kezében nemzetiszín szalag, párnán hoztak egy ollót, hogy azt vágja át és avassa fel a róla elnevezett hotelt. Királyi fogadtatásban volt részünk. A hotellel szemben van egy buszmegálló. Ott körülbelül húsz ember álldogált. Ahogy bekanyarodtam a kocsival, láttam, feltűnően nagy a tömeg, ahhoz képest, hogy éjfél lehetett. De nem tulajdonítottam neki jelentőséget. A buszmegállóban álló emberek üvöltöztek, Zámbó Jimmyt gyalázták. Jimmy megtorpant, miután átvágta a szalagot, döbbenten, legalább húsz másodpercig némán állt és nézte őket. Az emberek felszálltak a buszra, a busz elindult, de kinyitották az ablakokat és ugyanúgy üvöltöztek rá mindenféle trágár szavakat. Akkor Jimmy megindult a busz felé, én előtte mentem, ha baj történik, én érkezzem előbb. Ahogy elindultunk feléjük, a busz elindult. Hozzám fordult, kérdezte: - Ez mi volt szerinted? - Jimmyke, ők azt hitték, te ezt a panziót megvetted és kivásároltad a helyieket egy olyan dologból, amit sajátjuknak éreznek - válaszoltam. Ibolya belekarolt és bementünk az étterembe. Jimmy dadogott a döbbenettől. Láttam rajta, nem tudja földolgozni a trágár kiabálásokat. A többiek is megjöttek: a zenekartagok, Imre, Hexina férje. Az egész társaság összegyűlt, szótlanul, némán ültünk. Én külön asztalnál. Átült hozzám és megkérdezte újra: - Érted, hogy ez miért volt? Ne ezzel foglalkozz, nem ez számít! - mondtam. - Abból ítélj, ami a koncerten volt. Szeretnek, elfogadnak. Milyen vagányok voltak, addig senki nem szólt egy szót sem, míg nem jött a busz, de ahogy látták, elérik, akkor kezdtek el kiabálni. Indulj ki ebből! Az asztaltársaság több tagjának szilárd meggyőződése volt, hogy ez a kis közjáték a helyiek vála-

sza lehetett a Dalban mondom el című szerzemény körül kirobbant jogvitára. Arra kért, másnap, amikor felkelünk, hívjam fel a feleségét, meséljem el neki ezt a dolgot, mert nekem hisz, és ad a véleményemre. Próbáljam vele megértetni, most már nagyobb közönség előtt lép fel, sokkal több emberhez tud eljutni közvetlenül, mint régen. Ezzel párhuzamosan nagyobb veszélynek is van kitéve, pont az irigyei miatt. Edit asszonyt másnap felhívtam, elmeséltem neki a történteket. A pénz és a pénz A koncert után a miskolci sportcsarnokból egyenesen a tapolcai Barlangfürdőbe mentünk. Ez négyöt kilométeres út, nem nagy távolság. A menedzsere is velünk volt. Bementek a fürdőbe, úsztak néhány kört. Nekem megengedték, hogy cipővel besétáljak. Akkor jártam ott először. Gyönyörű szép látvány fogadott. Cseppkövek lógnak le két oldalon a mennyezetről, a barlang sziklái között úszkál az ember. Kellemesen langyos vize van. Szökőkutak jönnek ki a falból. Vízcseppek hullanak a barlang tetejéről a fürdő vizébe. Varázslatos hangulata van. Körülbelül fél órát fürödtek. Jimmy odament a kabinosokhoz, megkérdezte, mennyivel tartozik. A menedzserével már előre megbeszélték, körülbelül húszezer forintot kell fizetnie. Igaz, előre nem tudták, hogy Zámbó Jimmyről van szó. Hatvanezret kértek tőle. Felháborodott, méltatlankodott, azt mondta, hogy ezt megíratja az újságokkal. A pénzt kifizette, de aztán mégsem foglalkozott tovább a dologgal. Állandóan be akarták csapni. Akkor mesélte nekem, hogy amikor hűtőszekrényt vagy mosógépet vásárolt, amíg az eladónak elmondta az igényét, addig a bolt alkalmazottai az árcédulákat szedegették le. Hazavitette a háztartási gépet, a felesége méltatlankodott: - Ezt a duplájáért vetted, mint amennyibe kerül. A Fekete Gyöngyszem 1994. szeptember 15-e nagy nap volt a hazai futballrajongók életében. A délelőtti órákban leszállt Ferihegyen egy New York-ból érkező repülőgép, fedélzetén a Fekete Gyöngyszemmel, azaz Pelével. Óriási felhajtással fogadták. A terminál váróterme zsúfolásig megtelt újságírókkal, fotósokkal, biztonsági emberekkel és természetesen Pelé itthoni rajongóival. Szervezett csoportokban hordták a focimezbe

öltöztetett kisiskolásokat a repülőtéri parkolóba, hogy a világhírű futballistát méltó fogadtatásban részesítsék. Pelé a felesége társaságában érkezett. Velük volt még a brazil labdarúgó-szövetségi elnök és egy szlovákiai magyar származású szervező, aki ott fontoskodott az illusztris vendégek kíséretében. Az újságírók lerohanták. A protokollfőnökei a sajtótájékoztatókat lépésről-lépésre megtervezték, mindent a maga idejében. Rendőri biztosítás mellett haladtunk a város felé, szirénázó motoros rendőrök tették szabaddá az utat előttünk, mégis majdnem baleset történt. Úgy látszik, valakinek nem volt eléggé feltűnő a négy motoros rendőr és a két szirénázó rendőrautó közé ékelt, fehér limuzinok alkotta konvoj. Befordultunk az Aquincum Szálló elé, szorosan ráállíttattam a sofőrt a limuzinnal az üvegajtóra, fürgén kiszálltunk és gyors léptekkel a hallba siettünk. Másnap kezdődött a nagy reklámmal beharangozott futball-gála. A brazil öregfiúk válogatott bemutatómérkőzést játszott az FTC pályán, illetve ez volt az előzetes elképzelés. A szakadó eső ellenére olyan híresztelések kaptak szárnyra, hogy a Fradi-pálya teljes lelátótere zsúfolásig tömve lesz. Fokozott készültségbe helyezkedtünk, kértük a biztonsági csapat kibővítését, és a jobb kapcsolattartás érdekében mikrofonos fülhallgatókkal szerelkeztünk fel. Begördült a limuzin a Fradi-székház elé. Fogadást adtak Pelé tiszteletére, az FTC vezetői és a neves régi Fradisportolók mellett számos híresség és előadóművész is meghívást kapott erre a bankettre. Meglepve láttam, hogy Jimmy is közöttük van. Nem volt jellemző rá, hogy ilyen eseményeken megjelenik, de Pelé tiszteletére ő is eljött. Pelét kézről-kézre adták a régi játékostársak, ide-oda ráncigálták a fotósok, hogy minden beállításból legyen róla elegendő kép. Szabályosan szétszedték. A vége az lett, Pelé beosont egy irodába a legszükebb szervezői körrel és kérte, hogy csak nagyon indokolt esetben nyissak ajtót. A sajtó és média képviselői kitartóan dörömböltek. Nem volt elég önmagában a csukott ajtó, kulcsra kellett zárni belülről, hogy ne törhessék be. Jimmy kimaradt ebből a kavarodásból. Egy nyugodtabb sarokban álldogált és néhány körülötte lévő emberrel beszélgetett. Amikor meglátott, intett nekem, de nem tudtam odamenni hozzá, mert éppen a tömeggel hadakoztam Pelé védelmében. Azt viszont láttam, hogy tart a kezében egy képet Pe-

léről. Volt már elég tapasztalatom, tudtam, hogy alá akarja íratni a futballcsillaggal. Zámbó Jimmy soha nem állt sorba semmiért. Ekkor ő volt rajongó. Ritka pillanat. Később kimentem Jimmy elé és behívtam az irodába. Miután belépett, örömmel üdvözölték, és helyet szorítottak neki a kanapén Pelé mellett. Pelé aláírta neki a fényképet és meghívta őt a Grand Hotel Hungáriába, ahová az est díszvendégeként várták, a tiszteletére fogadást adtak. A futballgála, finoman fogalmazva, nem váltotta be a hozzá fűzött várakozásokat. Úgy is mondhatnám, hogy rettenetesre sikeredett. A szervező gárda vérszemet kapott, a jegyárakat a csillagos égig emelték, bízva abban, hogy Pelé nevével bármilyen nagy összeget ki lehet sajtolni a foci szerelmeseiből. Kevés ember akadt, aki majdnem egyhavi fizetését rászánta, hogy kihozza a családját erre a rangos eseményre. Így a lelátók nyolcvan százaléka üresen tátongott. Az épületben mindent elkövettek, hogy Pelé nehogy ablak közelébe kerüljön. Az irodaablakokat befüggönyözték, ezt biztonsági szempontokra hivatkozva magyarázták. Pelé arcáról lefagyott a mosoly, amikor kilépett a focipálya gyepére. Nagyon rossz idő lett, elkezdett szakadni az eső. Ennek ellenére nem lehetett elhitetni vele, hogy az időjárás miatt üres a nézőtér. De nem okozott csalódást az érte idelátogató rajongóinak. Tiszteletkört futott a pályán és dedikált focilabdákat rugdosott ki a nézők közé. Valamelyik okos szervező kinyittatta a tribünök kapujait, még mentsük a menthetőt alapon, így a nézők szabadon berohanhattak a pályára. Pelét azonnal körbevette a testőrök gyűrűje, majd finom mozdulatokkal terelgetni kezdtük őt a biztonságos épület felé. Nem kellett nagyon noszogatni, látta ő is, hogy ez a legésszerűbb megoldás. A szervezés megbukott, ezzel a sikertelenséggel komoly bevételtől estek el, és ilyen esetben jó magyar szokás szerint máris bűnbakot kerestek. A másnapi újságok lehozták, hogy a futballgála sikertelensége a testőrök számlájára írható, mert kilökdösték Pelét a pályáról, mielőtt ő bármit is tehetett volna. Csak úgy fröcsögött a "szakértelem" az újságíró tollából. Aznap este nagyszabású gálaműsort szerveztek a futballcsillag tiszteletére.

Rengeteg meghívott vendéggel számoltak, a délelőtti partyhoz hasonlóan most is sokan érkeztek, politikusok, sportolók és művészek. Szépen feldíszített bálterem fogadott körasztalokkal, hangulatos terítéssel. Gyertyaláng lobogott a virágkompozíció közepén. A díszvendég természetesen Pelé és a felesége volt, asztaluknál foglalt helyet Jimmy is a feleségével. A terem hosszanti vége egy rögtönzött színpadban végződött, zenekar gondoskodott a vacsoravendégek jó hangulatáról. Hiába a zártkörű rendezvény, hiába a névreszóló meghívóval megszűrt vendégsereg, pofátlanok mindenhol akadnak. Egy darabig elnéztük, hogy nem hagyják Pelét és az asztaltársaságot nyugodtan megvacsorázni az egyre-másra tollal és papírral érkező autogramgyűjtők. Aztán megelégeltük. A testőrcsapat körbeállta az asztalt és mindenfajta közeledést határozottan elhárított, míg az utolsó ember keresztbe nem tette kését-villáját a tányérja közepén. Eleinte nemtetszést váltott ki a dolog, de a hőzöngők figyelmét felhívtuk arra, hogy inkább a saját viselkedésükben próbáljanak hibát felfedezni. A vacsora végeztével a zenekar újra játszani kezdett, ez ismételten laza, fesztelen hangulatot teremtett. Nemsokára bekövetkezett, amire számítani lehetett: kérték Jimmyt, hogy énekeljen el egy dalt. Ő rövid habozás után beállt a zenészek közé. Az ének felcsendült, minden jól ment, de a hangskála felső tartományában az erősítők megadták magukat és visítva gerjedtek össze egymással. Nem bírták a kiképzést. Az est hátralévő részében hangszeres zene szólt, technikai háttér hiányában az éneket a továbbiakban mellőzték. A párok felálltak asztaluk mellől, kiki a saját választottját pörgette meg a táncparketten. Jimmy a feleségével táncolt, ugyanezt tette Pelé is. Ám a terem közepén egymáshoz koccantak és megtiszteltetésképpen egymás partnernőjével folytatták tovább a táncot. Nagy szó volt ez Jimmy részéről. Máskor soha nem láttam, hogy kiadta volna kezéből az asszonyát. Másnap hosszú utazás előtt állt a "vándorcirkusz". Szlovákiában is bemutatásra került a labdarúgó-showműsor, mint azt később megtudtuk, óriási sikerrel. Pelé megköszönte a munkánkat és átadott egyegy dedikált focilabdát az alábbi szöveggel: Do

amigo, Pelé (barátod Pelé). Ezt azóta is őrzöm. Csepelen a dicsőségfalon Pelé dedikált fényképe bekeretezve függ. Jimmy kötődött a tárgyakhoz, az egyik rajongójától kapott egy ezüst öngyújtót, bele volt vésve: Jimmy, az i betű kis korona díszítéssel. Nagyon sokáig használta ezt az öngyújtót. Nem azért, mert ezüstből volt. Az értékét az adta, hogy olyan embertől kapta, aki szeretettel gondolt rá. Az őszinte érzelmeket megbecsülte. Azért a magyar zenei világban is volt, akit elismert. Egyik szavajárása: ebben az országban három király van: Jimmy, Rózsi és Charlie. Ha valahol megszálltunk és nem volt hangszeres zenélési lehetőség, mindig megkérdezte, milyen kazetták vannak. Három embertől kért: Rózsitól, Charlie-től és önmagától. Szerette annak idején a Nézz az ég felé, a Könnyű álmot hozzon az éj című dalokat. Ezeket otthon mindig énekelgette magának, illetve Demjéntől a Hogyan tudnék élni nélküled, Szabadság vándorait és a többi érzelmesebb számot. Mindig mondta, mind a kettő vértorok, a vérében van, hogy énekeljen. Jimmy babonás volt. Neki mindig kellett egy fafelület, asztal, élő fa, amin le tudott kopogni dolgokat. Ha olyan fordulatot vett a beszélgetés, ami a jövőjéhez, a családjához, a gyerekeihez kapcsolódott, menet közben megállította az autót, kiszállt és kopogott a fánál. Később, mikor megvolt az újabb Mercedes, akkor annak a fakormányán kopogott állandóan. Mellettem ült és láttam, elmélyedt a gondolataiban, nem szólt semmit, egyszer csak kezdett kopogni az ajtó faberakásán vagy a fakormányon, bal kézzel, lentről fölfelé. Sokszor megfogalmazta: ő egyedül a jó istentől fél. Cigánynótát énekelt, a refrén szövege a következőképpen hangzik: Úgy szeretlek, úgy szeretlek, vakuljak meg úgy szeretlek. Jimmy pedig - ezt énekelte: Úgy szeretlek, úgy szeretlek, vakuljál meg, úgy szeretlek. Egyszer rosszul szervezték meg a koncertjét. Megfeledkeztek a reklámról. Békéscsabán lépett fel félig telt ház előtt, mert az emberek az előadás napján tudták meg, hogy koncert lesz. Szájról-szájra terjedt a buli híre, mindenki összecsődítette az ismerőseit. Eljött háromszáz ember. Jimmy ennek ellenére kiment a színpadra. Úgy kezdte a műsort, kiállt a nézők elé és el-

mondta nekik, ez maximálisan szervezési hiba. Nem magyarázkodott. Kérdezgette őket, honnan tudták meg, hogy koncert lesz. Az emberek bekiabáltak: - Nekem az ismerősöm szólt, ma hallottam, véletlenül valakitől. - Igaz, kicsit házibulisabb a hangulat, de azért csináljuk meg jól. - szólt a közönséghez. Olyan koncertet adott, mintha ezrek lettek volna ott. Az előadások végén felállva tapsoltak az emberek, standing ovation volt. Nem sok hazai előadónak juttat ilyen kegyeket a közönsége. Jimmy végtelenül büszke volt rá, érezhetően hajszolta a sikert, a megelégedettséget, űzte-hajtotta magát, hogy a produkcióját minél erősebb tapsvihar fogadja. 1995 tavaszán egy elegáns éttermet nyitottak meg, amit Jimmy egyik ismerőse vezetett. Jimmy is meghívást kapott. Értelemszerűen ketten mentünk el. Eseménynek számított ennek az étteremnek a megnyitása. Odajött hozzánk az egyik újságíró és fotós - a régi Pesti Riporttól -, mit szólnánk hozzá, ha rólam megjelenne egy cikk, mint Jimmy testőréről és ezt egy fotóval illusztrálnák. Jimmy hozzájárulását adta. Hozzám fordult és kérdezte, mit szólok ehhez. - Nekem nem áll szándékomban túlzottan mutogatni magam, de ha úgy érzed, akkor nagyon szívesen nyilatkozom és álljunk a fényképezőgép elé - válaszoltam. Ez címlapfotó lett. Másnap bementem a szerkesztőségbe, elkészült a riport. Érintőlegesen megemlítve, én még mindig egy biztonsági cégnek az alkalmazásában állok. Néhány nap múlva megjelent a cikk. Az újságcikket a biztonsági cég vezetője átfogalmazta, a saját cége számára készített reklámot az én tudtomon kívül. Beleegyezésem nélkül íratta át az interjúmat. A címlapon, a fotóra, a mellemre rámontírozták a cég emblémáját. Ennek az lett a következménye, hogy másnap bementem, visszavittem a cégemblémás zakót és minden egyéb felszerelést, amit tőlük kaptam. Megszüntettem a munkaviszonyomat. Én korrekt módon jártam el, amikor róluk is megemlékeztem. Természetesen megemlítettem, ennek a cégnek a megbízásából dolgozom, de Jimmyre való tekintettel nem akartam reklámot csinálni ebből. Másnap Jimmy hívott és kérdezte: - Ezt te nyilatkoztad? Nem hiszem el, hogy ezt te nyilatkoztad. - Ne haragudj, de beleszóltak ebbe a cikkbe! -

válaszoltam neki. Jimmy halála után megnyílt a Csepel Plazaban a Zámbó Jimmy emlékszoba, emlékkiállítás. Itt látható egy nagy fehér tábla, amit minden látogatónak, részvétnyilvánítónak alá lehet írni. Jimmy felesége volt az első, aki ezt aláírta. A tábla közepén egyetlen egy fénykép van, én vagyok rajta a cégnek az emblémájával ellátott pólóban úgy, hogy Zámbó Jimmy átölel engem. Ez az egyetlen kép van kitéve, közepén, mindenki szemeláttára ezt nem rosszallóan mondom, de nekem most már lassan hat éve nincs közöm hozzájuk - és a mai napig is velem reklámozzák magukat. Amíg Jimmyt védtem, a pénz mindenféleképpen másod- vagy harmadlagos szempontnak számított. Nekem az volt az első, úgy tudjam teljesíteni a munkámat, hogy azzal egy országosan elismert ember elégedett legyen. Később alapítottam egy biztonsági céget - ez indokolt volt -, mert más területről is érkeztek megbízások. Nem csak személyi védelemre vonatkozóan, hanem tulajdonképpen biztonsági őröket kellett küldenem irodaházak, üzletek számára. A főnök szót mindig is gyűlöltem, soha nem használtam. Az én kezemben futnak össze a szálak, de azok az emberek, akikkel együtt dolgozom, velem egyenrangú társak. Az igaz, nagyon megválogatom, kivel dolgozom együtt. Az életem során voltak anyagilag döcögősebb időszakaim Jimmy mellett is, de neki erről soha nem volt tudomása. Úgy éreztem, ez az én dolgom, ezt nekem kell megoldani, nem attól leszek megbízható, hogy éppen a térdemig húzza le a zsebemet a pénz. A munkám minőségét nem pénzben mértem. Jimmyt sem jellemezte pénzimádat, számára fontos volt, hogy a családja részére mindent megadjon. Soha nem mentünk úgy haza, hogy a gyerekeknek ne vett volna valami játékot, matchboxot, kis plüssállatot, kabalafigurát. Megálltunk egy benzinkútnál és ott bevásárolt. Fontosnak tartotta, úgy érkezzen meg négy-öt nap után, hogy mindenkinek visz valamit. A virágokat, amit kapott a rajongóktól, mindig hazavitte a feleségének. Nagyon sok virágot hoztak neki minden egyes állomáson. Amikor elváltunk a ház előtt, akkor általában adott nekem egy-két csokrot azzal, ezt ő küldi az én kedvesemnek. Még erre is gondolt. Pénzhez, vagyonhoz köthető álmokról sosem beszélt.

Mesélte, hogy amikor vett a fiának Jetskit, csak csodálkozott, hogy ezek a dolgok milyen drágák. Nem volt tisztában az árakkal. Ha jól emlékszem, 1998-ban - Jimmy görög katolikus vallású - kezdték építeni Csepelen a görög katolikus templomot. Két koncert bevételét ajánlotta fel a templom javára. Jimmy ravatalát 2001. január 19-én pénteken délután kettő órára állították föl. Azt volt az elképzelés, hogy a rajongók ebben a görög katoliks templomban vehetnek tőle búcsút. Tizennyolcadikán még úgy gondolták, hogy ne az oltárnál helyezzék el a koporsóját, hanem kint a templom kapujában vagy sátorban a templomkertben. A gyászolóknak csak annyi lehetőségük legyen, eljönnek a templom kapujához, megnézik a koporsót és mennek tovább. Féltették Jimmy rajongóitól azt a templomot, ami Jimmy pénzéből is épült. Végül az oltár mellett állították fel a ravatalt. Egy felszentelt papnak hogy juthat eszébe, hogy Zámbó Jimmy koporsóját a templom küszöbére tegye. A pénzt azért elfogadta. Ha van Isten, majd elszámol vele. A koporsót elhelyezték az oltár mellett, egy emelvényen, fekete bársonnyal letakarva. Szép, méltóágteljes és komoly volt. Egy teljesen zárt ébenfekete fakoporsó, a híresztelések ellenére nem üvegkoporsó, száz szál vörös rózsából készült hatalmas virágcsokorral a tetején. Hoztak be olyan virágkompozíciót, hogy J-betű volt vörös szegfűből megformázva és egy korona díszítette a tetejét. Készült hatalmas korona fehér virágokból. Ezeket a rajongók hozták, illetve a család készíttette. Mindenki, akivel közelebbi kapcsolatban állt, készíttetett koszorút. A templomot kívülről kerítés védte, a kerítés mellett fegyelmezett sorban álltak az emberek. Rendőrök, biztonsági emberek felügyelték a rendet. Mindent összehangoltak, hogy véletlenek ne fordulhassanak elő. A gyászolók áhítattal léptek be a templomba, a biztonsági emberek emlékképet nyújtottak át nekik. Szép csendben elhaladtak a ravatal előtt, elhelyezték a virágokat, kijöttek. Az ajtónállók körülbelül íz-tizenöt embert engedtek be egyszerre. Néha kint megállították a tömeget, a temetői gyászhuszárok bejöttek, kivitték a virágokat, hogy legyen helye a többinek is. Huszonnégy órán keresztül látogatható volt a ravatal és az emberek ezt a legnagyobb tisztelettel és áhítattal tették. Akadt, aki

bejött, fejet hajtott, fegyelmezetten visszament a sor végére és öt órát megint sorban állt, hogy újra visszajuthasson. Sokan eljöttek Szlovákiából a temetésre. A tv-ben is bemutattak egy idősebb hölgykoszorút, valahonnan a lévai járásból érkeztek Magyarországra. A riporter kérdésére válaszolva elmondták, hogy taxival jöttek át Szlovákiából. Mindenki hüledezett ezen. Ismerem a Felvidék azon részét, viszonylag kevés Rothschild leszármazott él arrafelé, a taxizgatás manapság nem filléres dolog. Ezért utánajártam a történetnek. Egy nagyon kedves ismerősöm felesége szlovák származású, éppen azon a vidéken született, és élte a gyermekkorát. Ő mondta el, Szlovákiának a magyar lakta területein gyakori, hogy a köznyelvben a személyautót a taxi szóval fejezik ki. Így már érthető a "taxizás". Megmosolyogtató viszont, hogy ez a fogalmi tévedés szenzációt keltő hatással bírt, és némely helyeken kuriózumként nyomtatásban is megjelent. A koncerteken a közönség döntő hányada nő volt. Jimmy mindig mondta, a férfiak igazából nem kedvelik, mert vagy féltékenyek rá, hogy a feleségük vagy a párjuk érte rajong vagy valami más formában vált ki irigységet. - Nem szégyen az, ha valakit a nők futtatnak be - tette hozzá. Az idő múlásával ez változott, a koncerteken egyre több pár jelent meg, egymást átkarolva hallgatták a dalokat. Jimmy mindig hangoztatta, hogy a szép nőket szereti és a szép nők társaságában érzi igazán jól magát. Ilyenkor mindig igyekeztem a szükségesnél nagyobb távolságot tartani, diszkrét voltam. Nem kívántam sem hallótávolságon belül lenni, sem gesztusokkal közeledni, ami esetleg bennük azt az érzetet válthatná ki, hogy szemmel tartom vagy cenzúrázom őket. Úgy helyezkedtem, szükség esetén, ha mondjuk sétáltak az utcán, ültek az asztalnál, senki ne tudja őket megközelíteni, de ezeknek a beszélgetéseknek nem akartam a fültanúja lenni. Miklósa Erikával együtt énekelték annak idején a Time to say goodbye című számot, Andrea Bocellinek, a vak olasz tenornak a nevével fémjelzett világsikerű dalt. Gyönyörű szám. Ezt a dalt a Budapesti Sportcsarnokban is előadták. Ez természetesen együtt járt azzal, hogy újságok ban, tv-ben közös fényképek jelentek meg róluk. A Mai Naptól a cikket beolvasták a telefonba és

elmondták, nagyjából milyen fényképeket szeretnének megjelentetni. Jimmy felhívta a feleségét, hogy megjelenik majd néhány közös fénykép Erikával, szeretné, ha ebből nem lenne félreértés. Együtt dolgoznak, együtt lépnek fel. Vigyázott, hogy ne bántsa meg a feleségét azzal, hogy közös kép jelenik meg róla egy szép operaénekesnővel. Galambos Lajos - Lajcsi - a temetésen nem volt ott, tudni kell, akiket meghívtak, kaptak VIP belépőt. Ez jogosította fel őket, hogy a szűk családi körrel egyetemben ott legyenek a templomban a ravatalnál. Lajcsi azt mondta, a nevére csak egy meghívó érkezett, de ő úgy érzi, a Dáridó csapatával együtt egységes csapatot alkotnak és mind a hatan szerettek volna jelen lenni ezen az eseményen. Úgy gondolták, nem állnak be tolongani a tömegbe. Három nappal a temetés után vettek végső búcsút Jimmytől. A VIP belépőkből valóban nem nyomtattak eleget, mégpedig azért, mert az első lenyomat a nyomdából kikerült és 30 ezer forint körüli összegekért árulták. Gyorsan le kellett állítani, mert pénzért bárki hozzájuthatott. Utána a kiadó készíttetett egy fekete alapú VIP meghívót, rózsa hologrammal, amiből - idő hiányában - nem tudtak elegendőt készíteni. Onnan tudom, a saját biztonsági embereimnek sem tudtam adni. Lajcsi Jimmy barátja volt, nem tartottak ugyan fenn mindennapos, személyes kapcsolatot, de telefonon gyakran beszéltek. - Lajcsi a Dáridóval évek óta nagyon sokat dolgozik. Ez heti egy tv-adás, plusz folyamatosan turnézik országszerte. Jimmy is ezt tette. Ha a két turné egy-egy városnál ütközött, akkor találkoztak egymással. De személyes találkozókra igazából nem sok lehetőségük volt. Amikor Lajcsit megismertük, különböző lakodalmakban, esküvőkön, rendezvényeken vállalt zenélést. Hozta a kis felszerelését, kis csapatát és a zenét ő szolgáltatta. Én ilyen szerepben Lajcsit Pataki Attila esküvőjén láttam. A Robinson Étteremben tartották a lakodalmat. A zenét többek között Lajcsi is szolgáltatta. Már hajnalodott, Jimmy a feleségével volt ott, én kísértem őket. Kifáradva a tánctól úgy döntöttek, hazamennek. Mindenkitől udvariasan elköszöntek: Jimmy soha nem jött el úgy sehonnan, hogy ne köszönte volna meg a vendéglátást. Jöttünk

ki az ajtón és Lajcsi már pakolta össze a hangszereit a kapu közelében. Amikor kiléptem, valaki utánam szólt: - Szervusz. Léptem még egyet vagy kettőt és megint hallottam: - Szervusz. Hátrafordultam, Lajcsi állt ott. Természetesen odamentem hozzá, kezet fogtunk és elköszöntem tőle. Neki se derogált, hogy ő köszönjön elsőként. Jimmy és Lajcsi barátsága Amikor Lajcsi életében először kijött a csepeli házhoz és megkérte Jimmyt, hogy a most induló Dáridó műsor első adásában vállalja el a fellépést, én is jelen voltam. Ezt végtelen szakmai alázattal tette. Szimpatikus volt, ahogy szerényen, szolidan megkérte: legyen szíves eljönni, mert a műsornak sokat számítana, ha Záriibó Jimmyvel kezdene. Megbeszélték a részleteket. Az önálló Jimmy koncertek mindig ősszel és tavasszal voltak. Ez azt jelentette, hogy az ország nagyobb városaiban, nagyobb megyeszékhelyein évente kétszer megfordultunk. Eleinte a vidéki bulik mellett a fővárosban is fellépett, nagyobb művelődési házakban, mint a Kispesti Vigadó, a Csepeli Munkásotthon, Ady Művelődési Ház Újpesten, Pataki Művelődési Központ Kőbányán. Minden év végén a karácsonyi koncert egy nagyobb befogadóképességű létesítményben zajlott, eleinte az Erkel Színházban, majd a Kongresszusi Központban, végül a BS-ben. Az országos turné harminc-negyven, vagy talán még több állomásból állt, tavasszal-ősszel egyaránt. A fellépések száma az idő előrehaladtával nem bővült, inkább szűkült. Jimmy elfáradt idegi fáradtságot kell érteni -, bosszankodott a plakátokért, a menedzserrel összetűzésbe került és előfordult az is, hogy a turné utolsó két-három állomását már lemondta. Este nyolc órakor kezdődtek a koncertek. Ez tavasszal volt fontos, mert a művelődési házak és sportcsarnokok üvegablakait nem lehetett elsötétíteni. Lényeges szempont volt, hogy kintről ne szűrődjön be fény. Sok pénzt költött fényjátékokra,

azt akarta, hogy maximálisan élvezhetővé is váljanak. Színes reflektorok álltak hologramos ábrákkal, amik Jimmy nevét formázták. Különböző kis korona, csillag képe lobbant fel. A kivetített kép is csak teljes sötétségben vált élvezhetővé. A turnékat három-négy naposra tervezte, a fellépést követően sietett haza. Aztán megint utaztunk, csütörtöktől hétfőig. Adrián, a legkisebb fiú, két-három éves volt ebben az időben. Amikor beléptem, szaladt elém: - Krisztián, megint mész el apucival? Hova mentek? Koncert lesz? - Apuci ne menj el! - kérlelte az apját. Jimmy leguggolt, megsimogatta a fejét és próbálta megmagyarázni: - Kisfiam, ha itthon maradok, akkor ki fogja keresni a pénzt? Neked azért van ennyi játékod, mert csinálom a koncerteket, nekem ez a munkám, ebből élünk. Ezt elmagyarázta a kissrácnak, utána már könynyebben engedte el őt. Jimmyt a koncertekre néha a testvérei is követték. Hol az egyiket, hol a másikat láttam a közönség soraiban. A nővére, Baba és férje, András az egyik turnét majdnem teljes egészén végigkövették: ugyanúgy velünk laktak a szállodában. Árpi, Öcsi, Tihi a Pest környéki fellépésekre - Gödöllő, Vác, Székesfehérvár - jöttek el a családjukkal. Néhány koncertjét a mamája is meghallgatta. Jimmy örült ennek. Mindenképpen igényelte, hogy a családjából legyen körülötte valaki. Sebastian fiát nem egyszer még a színpadra is fölhívta maga mellé és együtt táncoltak. Lement a közönség sorai közé a feleségéhez, és neki énekelt. Azokat a dalokat, amiket a feleségének írt, így konferálta be: a számomra legkedvesebb asszonynak, aki helyet foglal a közönség soraiban. Edit asszony felállt, Jimmy letérdelt és úgy énekelt. Senki nem zavarta meg őket. Jimmy egyszer Sebastian iskolájába bement és tornaórát tartott a srácoknak. Gyermeknapi kívánság volt, ha jól emlékszem. Indián szökdelést és hasonló jópofa dolgokat mutatott be. A srácok nem tudták, mi történik. Álltak a folyosón, beöltözve a tornaórára, Jimmy pedig kinyitotta az ajtót, síp lógott a nyakában, akárcsak egy tornatanárnak. - Jó dili volt - mondta utána. Máskor az iskolában farsangi bált rendeztek. Sebastian osztálya is részt vett az ünnepségen. A szülőket is meghívták, Jimmy is eljött a feleségével.

Abban az időben játszották Antonio Banderasnak a Desperado című filmjét: Banderas énekel benne tüzes, pörgős számot egy szál gitárral. Ezen a farsangi bálon ott volt egy irodalomtanár, aki műkedvelő módon "tudott" gitározni. Fölállítottak egy kis színpadot és elkezdte játszani a számot. A magam részéről füldugót keresve kotorásztam a zsebemben. Jimmy fegyelmezetten tűrte. Zenésztől sohasem fogadta el a kontárságot, ha kellett, a hangszert is kitépte a tehetségtelen muzsikusok kezéből. Vérig sértették, ha a jelenlétében fülsértő dallamokat zsaroltak ki a hangszerekből vagy álmatagon, hamisan énekeltek. Az iskolában nagyokat nyelt, de visszafogta magát. Nyilvánvalóan mérlegelt. Ezek után az iskolaigazgató odalépett hozzá, bátortalanul megkérdezte, hogy énekelne-e egy számot. Ahogy meghallottam a szavait, egyből felvettem a rajtpozíciót, ugrásra készen álltam, hátha emberéletet menthetek. Az igazgatóét. Jimmy szerencsére nem vette provokációnak, elnézést kért, és közölte, nem állnak rendelkezésére a technikai eszközök, a lehetőségek nem adottak, amatőr módon nem énekel. Madonna Madonna az Evita című film forgatására jött hazánkba. Csak egy néger testőr kísérte el; Bobnak hívták. Én is felkérést kaptam, hogy néhány napon át legyek mellette kiegészítő biztonsági emberként. Madonnát az ötödik kerületi Károlyi kertben fotózták. A Károlyi kert körbekerített tér. Ezen a helyszínen matrózruhába öltözött férfiak között sétált Madonna. A kert mellett található egy iskola, a tanulók kint lógtak az ablakban. Kisegítettem Madonnát a kocsiból, és megálltam a kertkapunál, hogy senki ne sétáljon bele a képbe, ne zavarják meg a fotózást. Üvöltöttek: - Antonio, viva Espana. Mintha én lennék Banderas, pedig a macho "latin lover" körülbelül a vállamig ér. Madonna rám nézett és mosolygott. Nem olvadtam el. Azt mondják, hogy a forgatások alatt az érzései nem tükröződnek az arcán. Madonna túlzottan is azonosult a szerepével, három méterrel a föld fölött járt. Két emberrel állt szóba: az egyik Carlos Leon, akitől az első gyereke született, a másik a menedzsernője, azaz a mindenese. A filmrendező instrukcióit végighallgatta, de

éreztette a produkció első emberével, hogy itt ő is csak egy alkalmazott. Madonna úgy él, mintha a lábai előtt heverne a világ, és ő egy felsőbbrendű lény lenne. A valódi arcát nem láttam. Sápadtra maszkírozták, ezt az Evita Peron szerep megkívánta. Mindenfajta bájtól mentes, jéghideg nő. Többek szerint mindig ilyen. Jimmyről a tévéfelvételek során derült ki, hogy próba nélkül oda tudott állni a kamera elé. Ahogy kezdődött a felvétel, ő átszellemült és máris szívéből szólt a dal. Mások sokat próbáltak. Bíztatta őket: - Úgy menj be, hogy csak te létezel és a dal! Add elő úgy, ahogy érzed, hagyd, hogy belülről jöjjön! Nem tűrte, ha valaki félvállról, unottan játszott. Elzavarta a zongoristát, és beült a helyére. Nem váltott ki ellenséges hangulatot, a zenészek örültek, ha odaült a zongorához, sőt, később próbáltak megfelelni Jimmy elvárásainak. Az Operabálból - ahol a feleségével volt -, előttünk, mielőtt befejeződött volna a gálaműsor. Szinte csak megmutatták magukat, beszéltek néhány emberrel, táncoltak egy keveset és utána távoztak. Sokan voltak, Jimmy nem szerette a tömeget. Az asszony az autóban megjegyezte: ő még szívesen táncolt volna. Jimmy a körúton megállíttatta az autót, betettünk egy CD-t, és ott táncoltak az úton, a járdán. Kinyitottuk az autó ajtajait, hogy jobban hallják a zenét. Többen megálltak, nézték, de őt nem érdekelték a kíváncsi pillantások. Ezek a percek kizárólag az asszonyának szóltak. Amikor a feleségével volt, senki nem akarta zavarni. Sokszor feltették neki azt a kérdést, romantikus embernek tartja-e magát. Erre mindig azt válaszolta, ő nem romantikus, hanem érzékeny és realista, mindig igyekszik a dolgokat úgy látni, ahogy azok a valóságban léteznek. Ő mindenki előtt felvállalta az érzéseit, képes volt mások előtt sírni. Nem szégyellte a könnyeit. Végtelenül nyitott emberként élt, de csak addig, amíg meg nem érezte, ezzel vissza akarnak élni. Jimmy imádta az operát. Legjobban Pavarottit szerette. Az évek során folyamatosan tervezték, hogy írnak neki egy olyan musicalt, operát, amit kifejezetten az ő orgánumára komponálnak. A Honfoglalás című magyar filmhez Jimmyt is

megkereste a produkciós iroda, ha jól emlékszem a hét vezér egyikének szerepére javasolták. A filmet musicalbetétek tarkították, ennek apropóján gondoltak rá. A forgatás kezdetét megelőzően már kitűzték a koncertturné időpontját, nem akarta lemondani. A közönségét nem hagyta cserben. Kedvenc időtöltése volt a Pomáz környéki erdőkön, dombokon lovagolni, teljesen egyedül. Ez megnyugtatta. Egyszer vágtázott a lóval az erdőben és hirtelen egy derékszögű kanyarhoz ért. A ló bevette a kanyart, Jimmy lezuhant róla, a ló pedig száguldott tovább. Kisebb sérülésekkel megúszta, de utána abbahagyta az aktív lovaglást. Ha jól tudom, két kedvenc kancája is volt. Miután híres lett, sokan - akiknek Zámbó a vezetéknevük - kitaláltak olyan történeteket, hogy Jimmyhez rokoni kapcsolat fűzi őket. Így akartak a közelébe jutni. Rengetegen jöttek oda hozzám is, hogy nem tudom hányadik unokatestvér, külföldre szakadt hazánkfia, de családi vonalon vérrokon. Egyszer - Békéscsaba, Hódmezővásárhely környékén - jött oda három fiatalabb fiú, hogy ők családtagok és egy lovat akarnak eladni Jimmynek. Hozták a lónak a pedigréjét. Bevittem az öltözőbe, de Jimmy akkor már évek óta nem foglalkozott lovakkal, nem lovagolt. Átnézte, majd kijött a fiúkhoz, mi a szándékuk ezzel. Kiderült, ők is azért adták ki magukat családtagnak vagy közvetlen ismerősöknek, hogy egy lovat rásózzanak. Negyedik fejezet Az esős januári reggel megoldotta, ne menjek sehova, és folytassam ezt a könyvet. Különös kaland egy olyan emberről írni, akivel hosszú évekig dolgoztam együtt. Nyolc óra, most ébredtem fel. Ha Jimmy élne, egy hosszú éjszaka után talán most érnék csak haza. Ő mindig fordítottan élt, ami azt jelentette, hajnalig, másnap tíz óráig, délig fönt voltunk és utána mentünk pihenni. Mellette napi négy-öt óránál nem aludtam többet. Az átmulatott éjszakák után Jimmy nehezen ébredt fel. Kevés ember volt, aki bemehetett a szobájába és kelthette: otthon a felesége, kintalvásokon az őt követő testvérei és én. Nem tudta elviselni, hogy valaki bemenjen hozzá, nagy lendülettel kivágja az ablakot, fölhúzza a sötétítőt, hangoskodjon: - Ébresztő! Ez szóba sem jöhetett. Finoman kellett beoson-

ni a szobájába, óvatosan a kezét rázogatni: - Jimmyke, ébredj föl, indulnunk kell! Ez általában hatott. Ilyenkor felébredt, kérte a cappuccinóját, sok cukorral. Mindig magam vittem föl neki. Ébredés után nem viselt el idegeneket maga körül. Árpi öccse - aki a legjobban hasonlít rá - "elkövetett" egy emlékezetes ébresztést. Otthon történt, a csepeli házban. Árpiék jöttek ki látogatni valamikor délután, de ő még aludt. Árpi bement a szobájába, föltépte a redőnyt és üvöltötte: - Kelj föl Lázár! Jimmy nem értékelte a bibliai köntösbe burkolt szavakat, üvöltött vele, és hozzávágta a párnáját, papucsát, mindent, ami a keze ügyébe került. A tragédia óta az életvidám, jókedvű, örökösen tréfálkozó Árpi csöndes lett. Magába fordult, nem is nagyon beszél, látszik rajta, hogy nagyon megviselte őt a bátyja halála. Sok rajongó minden koncertjére követte. Ez nem csekély anyagi áldozat. Jimmy idővel felismerte őket. Figyelte az embereket, az első sorokban kik állnak, ülnek, és a sokadik buli után már kedvesen mosolygott az ismerős arcokra. Ők is autogramot, közös fényképet kértek. Az utolsó években a koncertszervezők már arról is gondoskodtak, legyen külön helyiség a cateringnek, ahol szendvicseket, üdítőket, főtt ételeket szolgáltak fel. A leghűségesebb rajongók ide is bejöhettek. Kaptak VIP kártyát, ez feljogosította őket, hogy minden Zámbó Jimmy rendezvényre eljöhessenek, ne kelljen belépőt fizetniük. Ők is ott étkeztek, beszélgettek, nagyon tisztelettudóan viselkedtek. Amikor Jimmy a zenekarával beszélgetett, csendben félrevonultak, szerényen fogyasztottak. Ismertek engem is, elég volt csak szemmel jelezni feléjük, hogy most egy kicsit hagyják magára. Ők ezt szó nélkül megtették. Velük soha, semmiféle konfrontáció vagy összeütközés nem történt. Egy rajongó házaspár: Mészáros Gábor és a felesége cukrászok. Állandóan hatalmas dobos tortákat, süteményeket, korona alakú tortát hoztak. Üres kézzel soha nem jöttek. Mindig gondoltak arra, hogy ne csak Jimmynek, hanem a zenekarnak, a testőrnek, mindenkinek jusson a finomságokból. A VIP-kártyás rajongók közül a tatabányai Mikó család készítette a temetésre a koronát.

Petike is Jimmy-rajongó, lelkes, fiatal srác. Majdnem az egész országos turnét végigkövette. Tizenhét-tizennyolc év körüli, nem dolgozott sehol, így vándorolhatott velünk. Büszke volt, hogy neki Zámbó Jimmys pólója van és kísérhet bennünket mindenhová. A tv-felvételeken is ott ült. A Dalban mondom el című műsor tv-felvételén kb. harminc-negyven ember közreműködött. A díszlet: hangulatos asztalkák, székek, kis piros ernyős asztali lámpák, színes koktélok, elegáns poharakban. Lehetett táncolni a színpad előtt, én jeleztem ezt a rajongóknak, akikkel évek óta ismertük egymást. A koncerteken a munkámat nagyban segítették, ők álltak mindig az első sorokban. Valamelyest visszatartották a fanatikusokat, akik mindenáron fel akartak rohanni a színpadra. Volt, hogy ők húzták vissza az elszántabbakat. Mindenkit megkértem, tv-adás van, nem szeretnék bemenni az élőképbe amiatt, hogy ott rendet kelljen tartanom. Annyit kértem, Jimmyhez túl közel ne menjen senki, három-négy méter legyen közöttük. Ezt be is tartották. Jimmy elkezdett énekelni, Petike, aki évek óta járt velünk, ezeket a dalszövegeket kívülről tudta és énekelte Jimmyvel. Jimmy odament mellé, együtt énekeltek. A tv-felvétel során általában minden dalt kétszer vesznek fel. Ha valami esetleg nem sikerül, legyen egy biztonsági tartalék, amit le lehet adni a nézőknek. Az első számnak a felvételénél a rendező valami apró hibát látott és megismételtette a felvételt. Jimmy spontán ember volt, nem tervezte a koreográfiát. Amikor újra énekelte a dalt, nem ment oda Petikéhez, sétálva énekelt. Az utóbbi felvételt fogadták el, azt adták le a tv-ben. Petikének vérzett a szíve, hogy ő nem került a képernyőre. Plakát és a plakát A turnék folyamán ahogy közelítettünk egy-egy város felé, néztük, ki vannak-e ragasztva a plakátok. Többnyire én vezettem az autót. Nekem kellett néznem az út bal oldalát, ő pedig nézte a jobb oldalt. Öt perc múlva megkérdezte: - Te láttál plakátot? - Nem sokat - válaszoltam. - Én meg csak egyet láttam, de annak is szemüvege és szakálla volt - állapította meg. Nem bosszankodott, nevettünk. Veszprémben befordultunk a Sportcsarnok elé,

ott állt egy trafóház. Az oldala tele volt ragasztgatva Zámbó Jimmy plakáttal. Két fiatal srác állt előtte, éppen bajszot satíroztak neki. Szóltam Jimmynek, nézze meg, mit csinálnak. Kért, kanyarodjam oda. Áthajolt előttem és kiszólt az ablakon. - Na mutasd, milyen lett? A srácok megfordultak, a döbbenettől nem tudtak megszólalni és elszaladtak. Természetesen ő is tudta, hogy az Interneten folyamatosan lehet róla vicceket olvasni. Nekem biztonsági szempontból is fontos volt, hogy tudjam, az emberek miként viszonyulnak hozzá. Inkább a külsejét gúnyolták. A halála után is tovább mocskolódtak. Az első vicc a tragédia után már aznap fönt volt az Interneten: Miért nem lehet több Jimmys viccet gyártani? Mert lelőtte a poént. Ez humor? 2000-ben, amikor elkezdődtek az őszi televíziós felvételek, készítettek egy Internetes szavazást. Jimmyt Magyarország legcsúnyább asszonyának választották. Ezt leközölte az egyik bulvárlap is. Kint voltam már Jimmynél a csepeli házban, indultunk a Péntek Esti Vigadó felvételére, amikor Lajcsi irodájából érkezett a fax. Előttem van, ahogy a faxgép kidobta a papírt. Ott volt az újság szalag címe és az a cikk, amit fényképpel együtt közöltek. Jimmy elolvasta és percekig szótlanul állt, fagyos csend uralta a házat. Utána beszélt Lajcsival. Ő is úgy kezdte, hogy nem érti, miért? Üzleti fogás? Jobban menjen a lap? Ez feljogosítja a szerkesztőt arra, hogy ilyen ízléstelenül lejárasson valakit? Beültünk az autóba és Csepeltől egészen a Pólus Center Fortuna Stúdiójáig, az M3-as autópályáig néma csöndben ült, egy szót nem szólt. Ahogy fölmentünk az M3-ra, kérdezte, mit szólok ehhez az egészhez. Nagyon megviselte a dolog. Máskor is bántották, de azokra rögtön reagált: dühös volt, de a dühkitörése után megnyugodott, kibeszélte, kiüvöltözte magát. Most döbbent csendben ült, ilyen azelőtt sosem történt. Még annyit hozzáfűztem: - Az Internetre névtelenül föl lehet vinni bármit. Ezt olyan emberek tették meg, akik nem merik vállalni a nevüket. Ha odaállnak eléd, és szemtől-szembe teszik meg, nem a hátad mögött, az más. Éreztem, hogy egy kicsit megnyugodott. Megérkeztünk a stúdióba, ahol ennek az újságnak a fotósa és az újságírója várta.

Odament hozzájuk. Azt hittem, tombolni fog, azt hittem, megtépi őket. Annyit mondott nekik, ezentúl nem jöhetnek be a stúdióba és nem fotózhatják őt. Megkért, erről a jövőben is gondoskodjam. Nyugaton ilyet nem lehet megtenni bűntetlenül, ebből komoly sajtóper kerekedik. Ott a személyiségi jogokat tiszteletben tartják. Minden esetben be kell olvasni a cikkeket annak az embernek, akiről szó van. Valakinek a háta mögött nem lehet mocskolódni, össze-vissza hazudozni és megjelentetni nyomtatásban. Az utca embere a sztárokról így alakítja ki a saját elképzelését. Nem mindenki jár koncertre, az újságot sokkal többen megveszik. Aki esetleg nem kedveli őt vagy semleges, csak ezekből a lapokból jut információhoz. Azt hiszem, ezek az események egyre elszántabbá tették Jimmyt, még jobb akart lenni. Nem lehetett megtörni. Ahogy énekelt, ahogy zenélt, ezek az élmények még mélyebb indulatokat és érzelmeket szabadítottak fel belőle. Szerintem ez nála egy tudatalatti védekezési ösztön volt: csak azért is megmutatja, ő a legjobb torok. Bárkinek a torkát és szívét kiénekli, mondta gyakran. Zárkózottabban élt, nagyobb távolságot tartott mindenkitől. Halála után az emberek találgatni kezdtek: jobb kezes, vagy bal kezes volt. Ha megnézik a fényképeket, azon egyértelműen látni, melyik kezében fogta a mikrofont. Mindenki tudta, mennyire kényes a hajára. A Friderikusz-showba folyamatosan kapott meghívást. Fridinek az az ötlete támadt, fazonírozzák őt át, teremtsenek neki új külsőt, új imaget. Zámbó Jimmy köztudottan sportosan elegáns ruhákban járt, büszke volt a hosszú hajára. Fridi be akarta bizonyítani, hogy rajongói nem a külsőségekért tartanak ki mellette. Napokig gondolkodott rajta. Végül nemet mondott. Látta a korábbi OMEGÁ-s Kóbor János tévészereplését, amikor a színpadon megmosták a haját. Ez visszarettentette, komolytalannak tartotta. Úgy érezte, az ő tekintélyének, az ő méltóságának nem biztos, hogy használna egy ilyen szereplés. Már ebben az időben is Királyként emlegették a rajongói. A halála után híresztelték, eltűnt a hajkoronája. Ez persze nem igaz, de nagyon jól tudta a bulvársajtó, hogy az embereket ezek a dolgok foglalkoztatják. A Füstös éjszaka blues című kislemezen magas és mély hangon énekel. A Fészek Klubbal szemben működött egy ho-

mo-bár, ahonnan egy Bimbi nevű srác megkereste Jimmyt. Megkérte, ezt a nótát ő hadd playbackelje le. Jimmynek elmesélte, úgy lépne fel, hogy az egyik arcát nőnek, a másikat férfinak festi ki. Amikor női hang szólal meg, akkor azt fordítja a közönség felé, amikor férfi, a másikat. Jimmy nevetett, élvezte Bimbi előadásmódját, odaadta neki a számot, hogy dolgozza fel. Erre az egyik pletykalap lehozta főcímen: Zámbó Jimmy egy meleg bárban énekel. Nem is foglalkozott volna ezzel a dologgal, de egyik nap a gyerekei úgy jöttek haza az iskolából: - Apuci, azt mondták, te buzi vagy. A gyerekek nem is voltak tisztában a szó igazi értelmével. Jimmy dühös lett, bement a szerkesztőségbe és tombolt. Amíg csak őt érte a sérelem, addig nem nagyon vett elégtételt, de ha érezte, hogy a gyerekeire is kihat, teljesen kiborult. Vérig sértődött, ha ültünk az étteremben és a pincér dobálta elé a tányért, a poharat vagy álltunk egy pultnál és az italt csak úgy odalökték. A halála utáni napokban az egyik bulvárlap leközölt egy cikket, miszerint Jimmy 2000 szilvesztere előtt, pontosabban december 29-én a Moulin Rouge-ban szórakozott. Az interjút az állítólagos testőr adta, név nélkül. Fotó nem jelent meg, az arcát sem vállalta. Sokat sejtetően nyilatkozta: Jimmy egész éjszaka azon dühöngött, hogy nem a megfelelő stílusban tették le elé a hamutartót, hanem - ő úgy fogalmazott - kivágták elé a pultra, mint ahogyan a western-kocsmákban a sört szokás. Nem egyedi eset, az évek során több helyen előfordult. Sosem voltam büszke arra, hogy hasonló közjátékok részese lehetek, így nem hagytam, hogy elrontsák ezzel a jókedvét. A hamutartót visszaadtam a pincérnek és rászóltam, próbálja meg udvariasan kihozni és finoman letenni. Ez mindig hatott, nem kellett hajnalig ezen dühöngeni. Utólag sokan kinevezték magukat Jimmy testőrének, miközben fogalmuk sem volt, hogy kell mellette fellépniük. Egy átmulatott éjszaka után hat óra előtt pár perccel megérkeztünk a Vigadó Casino teraszára. Reggel hat óráig vannak nyitva. Jimmy szeretett volna valami egytálételt enni, nem disznót akart süttetni magának. Az egyik pincér bent volt az étteremben, a másik eltűnt hátul, kigombolt ingben, hanyagul. Kilazított

nyakkendővel porszívózta a szőnyegpadlót. Leültünk a teraszra és vártunk néhány percet. Jimmy kényes volt arra, ha nem vették észre azonnal. Úgy érezte, szándékosan várakoztatják. Szóltam a pincérnek, jöjjön ki végre az asztalhoz, vendégek jöttek. Nemsokára kijött az ember. Kezében két-három étlappal, de ugyanúgy, a melle csupaszon virított. Jimmy ránézett, látta, ki van gombolva az inge, foltokban megizzadt, mellkas szőrzete szanaszét meredezik, és elfordult tőle. Elküldte, szedje magát rendbe és úgy jöjjön vissza az asztalhoz. A pincér közölte, mindjárt zárnak. Jimmy idegesen megszólalt: ő ezt nem érti, ez vendéglátóhely, amíg van vendég, addig nyitva vannak. Valamit visszaszólt az ember. Fölálltam, ő pedig átbukdácsolt néhány cserép tuján és beszaladt az étterembe. Szóltam a másik pincérnek - aki föl volt öltözve -, legyen szíves, jöjjön ki az asztalhoz és szolgálja ki a társaságot. Attól kezdve udvariasak voltak. Jimmyt meghívták a szentendrei forintos Casino megnyitó ünnepségére. Aznap este már teljes gőzzel üzemeltek, a VIP-vendégeket különterem várta. Millió biztonsági ember, a kötelező regisztráció nélkül egy árva légy sem keresztezhette a légteret. Jimmy is sorban állásra kényszerült. Ha a pillantásával ölni lehetne, a másnapi újságok szalagcímekben harsognának tömeggyilkosságról. Sorra kerültünk, mondtuk a nevünket, de a recepciós a személyi igazolványokat is kérte. Nem reagáltunk erre. Csak "púposkodott" tovább, mire Jimmy kifakadt: - Ne szórakozz velünk! Nem tudod, ki vagyok? írd be a nevemet és hagyj békén! A recepciós szemtelenül válaszolt: - Jól van na! Milyen jegyet adjak? Napit, hetit, vagy hónaposat? Jimmy átnézett rajta: - Amilyet akarsz. Szemrebbenés nélkül beblokkolta a havijegyet. A viharos anyázást a teremfőnök állította meg, udvariasan elnézést kért Jimmytől, és megígérte, ez többé nem fordul elő. Nem is fordulhatott, mivel oda soha többé nem mentünk vissza. Pedig ő nem volt rossz vendég a kaszinókban sem. Hébe-hóba elindult megkísérteni a szerencséjét, a szórakozás kedvéért rángatta a félkarút, tétekkel rulettezett. Kártyázni sosem láttam. Ha a turnék alkalmával maradt egy szabad nap,

elment a szobájába és ki se mozdult. Nem szerette a kényszerpihenőt. Megkért, szedjem össze a fellelhető sajtótermékeket. Olvasott, csak enni jött le vagy sétálni. Szerette a verseket; különösen Petőfi Sándort. Kedvelte a prózai költeményeket és a balladákat. Szabó Gyula versmondói stílusát mindig dicsérte. A sors, a ravatalnál a búcsúbeszéd egyik szakaszát Szabó Gyula szavalta el. A versnek az volt a címe: Ad Astra - a csillagokig. A verset egy cserkész írta a temetés előtt. Mindig ügyelt arra, hogy az otthoni felszerelése is komoly legyen. Sokat költött hangszerekre. A legutóbbi őszi BNV-n a Yamaha hangszercég is kiállított. A biztonsági embereket én adtam. Jimmy teljesen váratlanul, az esti órákban felbukkant és a Yamahánál végigpróbálgatta a legújabb hangszereket. Otthon leült a Clavinova elé, a fejében lévő dallamokkal kísérletezgetett, játszott. Spontán, nem görcsölt. Ezért is adott ki évente csak egy lemezt. Ötödik fejezet Debrecenben többnyire a Cívis Hotelben szálltunk meg. Van egy kellemes kis teraszrésze ennek a szállodának. Négyen üldögéltünk az asztalnál, Jimmy, mellette a menedzsere, az egyik kollégám, aki segített nekem a védelemben és én. Jött a felszolgáló, kiosztotta az étlapokat, mindannyian választottunk. Visszajött a pincér, rendeltünk, a társam lapozgatta az étlapot és kiszúrta a pulykafilét Dubarry módra. Megkérdezte: - Mi az a dubrai pulyka? Jimmynek a kezében megállt az étlap, kikerekedett a szeme, két-három másodperc kellett, hogy értelmezze a dolgot. Ránézett a pincérre, legyintett, és közölte: - Őt nem az esze miatt szeretjük. Jót nevettünk ebédelés közben. Egyébként ízlett a fiúnak "dubrai" pulyka. Az Irigy Hónaljmirigy gyakran parodizálta Jimmy dalait. Az együttes egyik tagja beöltözött Zámbó Jimmynek, a másik pedig úgy öltözött föl, mint én. Megállt a nyitott ajtóban és integetett kifelé, hogy ne jöjjön be senki, miközben nyúlt be a zakója alá a fegyverért. Jó poén volt. Salgótarján környékén jártunk, bementünk

egy kis bárba. Jimmy szeretett volna Traubisodát rendelni. Látta, hogy ennek a márkájú üdítőitalnak az üres üvegei kinn vannak az asztalon. Odamentünk a pulthoz, mondta a hölgynek, kérünk szépen Traubisodát. A pincérnő vidékiesen visszaszólt: "Tróbiszóda" máma csak holnap lesz. Álltunk és kacagtunk: természetesen csak úgy diszkréten, nem a nő arcába. Kérdeztük, mi a választék? A hölgy kezdte sorolni: - Van Cola, van szőke Cola. Jimmy udvariasan érdeklődött: - Milyen az a szőke Cola? Azon a vidéken így hívták a Fantát. Szőke Colát rendeltünk, alkalmazkodtunk a helyi szokásokhoz. Mátrafüreden külön biliárdterem volt, a biliárdasztal körül székek, asztalok. A terem egyik sarkában bárpult állt. Egy idősebb nő szolgált fel, kértünk tőle egy kazettás magnót. Nem volt se Demjén, se Charlie, úgyhogy Jimmy lehozatta a szobájából a saját kazettáját. Akkor jelent meg a Best of 1, Best of 2. Jimmy ezt hallgatta, majd a Még nem veszíthetek című számot is lejátszotta. Hallgattuk a zenét, közben biliárdoztunk, beszélgettünk. A Még nem veszíthetek című szám után odajött a nő, és a következőket mondta: - Művész úr, jácca má el újból a Még nem süllyedhetek el-t! A számban van egy szövegrész, ami így hangzik: "most már ez vagyok én egy süllyedő hajó." "Szétszakadtunk" a röhögéstől. Nem diszkréten, hanem a könnyezésig. A nő döbbenten nézett, természetesen újból lejátszottuk neki. Mentünk az autóval, mint Kerouac regényében az elszánt, kalandra vágyódó fiú. Igen, mi is mindig kerestünk valamit, most éppen a Sportcsarnokot. Nem volt kiírva, hol is van, nem is jöttek ki elénk. Meg kellett állni, lehúzni az ablakot, kérdezősködni. Jimmy hangulatember volt, néha jópofáskodott, máskor a legapróbb dolog is felidegesítette. Nem bírta, ha nem készítették elő megfelelően az érkezését. Kisvárdán mentünk az úton - közel az ukrán határ - az 500-as Mercedesszel. Már sötétedett. Jimmy vezetett, én az anyósülésen ültem, és szép lassan "becsorogtunk" egy lámpához. Egy fiatal lány álldogált az út szélén. Lehúztam az ablakot, meg

akartam tőle kérdezni, merre találjuk a Sportcsarnokot. Meglátott és riadtan elszaladt. Jimmy nevetett: - Szegény lány, biztosan azt hitte, az ukrán maffia kocsikázik az ő városukban. Az autónk, a termetem, az öltöny, a nyakkendő látványa ezen a környéken veszélyt jelent. Máskor Mosonmagyaróváron kerestük a sportcsarnokot. Egy bácsi a biciklijével kerekezett haza a földekről. A kapanyél be volt tűzve a biciklivázba, melós kezeslábast viselt, fején svájci sapkát. Közvetlenül mellettünk ment át a lámpánál, lehúztuk az ablakot és megkérdeztük, nem tudja-e véletlenül, merre van a sportcsarnok? Kedvesen válaszolt: - Dehogynem! "Gyöjjenek" utánam! És komolyan gondolta, hogy a Mercedes követi kilométereken keresztül. Jimmy megköszönte az öregnek, és csak magában morogta: - Te meg tekerjél 120-szal és akkor követünk. Utcai harcosok 1995-ben rendezték meg az Utcai Harcosok első országos bajnokságát. A küzdősportágak minden ágazatából lehetett nevezni, a kung-futól, a tae kwon-don át, a thai box-ig. Kétféle súlyhatár volt: 75 kg fölötti, illetve 75 kg alatti. Ezenkívül mindenféle stílusban, kötött szabályok nélkül lehetett küzdeni. Az a szabály, hogy nincs szabály. Két ember beáll egymással szemben a ringbe, és a küzdelem addig tart, amíg az egyik fel nem adja, vagy képtelenné nem válik a folytatásra. A birkózó ugyanúgy nekiment a bokszolónak, mint a kickboxos a karatésnak, vagy a judos a thai-bokszosnak. Fejelés miatt sem fújtak le meccset. Maximális teret kapott a brutalitás, ki-ki maga eldöntötte, hogy mennyit vállal az adokkapokból. Érdekes volt látni, hogy a különböző sportágak képviselői miként állnak föl egymással szemben, milyen módon képesek küzdeni. Az amatőröktől kezdve a profi sportolókig mindenki benevezett. Hatalmas pofonok csattantak. Sok meccs végződött úgy, hogy hordágyon vitték ki a vesztest. Olyanok is bevállalták ezt a küzdelmet, akik addig csak utcán verekedtek: ezért nevezik az Utcai Harcosok Bajnokságának. Beneveztek taxisok, névtelen, eldugott falvak bikái, hétvégi pofozkodásoktól diadalittas kidobólegények, innenonnan érkezettek. Felálltak egy profi sportolóval

szemben, és mint a lovat, úgy megverték őket. Tokától bokáig. Nem úgy számoltak rájuk, hogy egy, kettő, három, hanem január, február, március. Ijesztő nagy pofonok csattantak, folyt a vér, szirénáztak a mentők. Volt, akit élesztgetni kellett, mert bekapta az ütést az állcsúcsra, az tuti. Óriási nézettsége volt, az embereket vonzza a brutalitás. Itt azt láthatták: kimegy két ember, egymásnak esik és amíg élnek, amíg mozognak, addig piff-puff. Gyengébb idegzetű embereknek nem ajánlott. A zsűri tagjai közé nevesebb közéleti személyiségeket is meghívtak, köztük Jimmyt. Említettem, hogy Jimmy vonzódott a küzdősportokhoz, a szép technikákat ő is szerette, elismerte. Átmulatott éjszaka után a gyertyát meggyújtottuk és egyetlen ökölcsapással kellett eloltani. Itt az a lényeg, hogy nem szabad hozzáérni se a gyertyához, se a lángjához, hanem az ököl által keltett légörvénynek kell a lángot elfújnia. Ehhez borzasztó gyorsnak kell lenni. Jimmy akkor játszotta ezt, amikor ivott. Ha nem is elsőre, de másodszorra, harmadszorra mindig sikerült neki. Ez képességfejlesztő gyakorlat, szívesen próbálgatta a barátai körében. Jimmy a nyilvánosság előtt engem sosem versenyeztetett. Nem kellett odaállnom kapkodni a pénzt vagy ökölcsapással eloltani a gyertyát. Pedig otthon begyakoroltam, nehogy leégjek. Kettesben néha mi is játszottunk. A társaim, Zsolti és Sefi az utóbbi években felváltva jöttek velünk a turnéra. Mind a ketten felszentelt Shaolin papok, kimagasló eredményeket értek el a kung-fu területén. Jimmy elvárta tőlük, hogy bemutatókat tartsanak, a tudásukkal büszkélkedett mások előtt. Sefinek kerestettek egy botot vagy deszkát, hogy töréseket mutasson be alkarral. Jimmy rámutatott: - Törd el! Ő visszakérdezett, hogy felülről vagy alulról. Neki mindegy volt, egyik irányból sem okozott gondot. Összetörte, félrerugdosták a törmeléket, utána következett a Shaolin chung hop kuen formagyakorlat. Tradicionális ütés- és rúgástechnikák. Nagyon látványos. A csukló fölött a kézfej külső oldalánál van egy apró kis csont, amit hosszú évek folyamán ki lehet dolgozni úgy, hogy a csonthártyából az idegek ki-

halnak, a csont megdagad. Ez a nagy ütéstől nem reped meg. Ellentétben a kézfejjel és a csuklóval. Ennek a kiképzése minimum három év. Sefiék a kókuszdiót összetörik vele egy ütéssel. Mint tudjuk, a kókuszdiót fűrészelni alig lehet. A gyakorlás fokozatosságot igényel, először az ember puha tárgyakat ütöget és később egyre keményebbeket. Lent voltunk Mátészalkán. Éjszakai buli volt: örömzenélés. Jimmynek eszébe jutott, hogy Sefi is velünk van, intett, hogy mutasson be valamit. Bemutatta a formagyakorlatot. Összetört egy botot a könyökével. Jimmy kérte, még mutasson valami különlegességet. Sefi gyertyát tört a kezével. Ránézésre könnyű dolognak tűnt, letette maga elé a gyertyát, és apró ütésekkel összelapította. A zenekar tagjai mondták, ezt mi is megcsináljuk bármikor. Hat-nyolc gyertyát eléjük raktak. Mindenki elkezdte ütni, de senki nem tudta eltörni. Jimmy cikizte őket. A kezüket szétverték rajta, másnap a dobos fáslis kézzel dobolt, a gitáros bebugyolált kézzel gitározott. Tonnaszámra fogyott a jégkocka. Sefinek persze ez nagyon imponált. Az Utcai Harcosok Bajnokságának döntőjét 1995. októberében rendezték a Budapest Sportcsarnokban. Az addigi vidéki állomások győztesei mérték össze az erejüket a budapesti döntőn. Már csak bajnokok léptek föl és bajnokok küzdöttek egymással. Óriási sporteseménynek számított. A zsűriben több meghívott előadóművész is részt vett a popzene világából: Jimmy, Pataki Attila, Zalatnay Sarolta. Felkérték őket, hogy a szünetekben énekeljenek el egy-egy számot és a díjátadásban is működjenek közre. Jimmyé volt a bajnokavatás előtti utolsó szünet. Széthúzta a köteleket, belépett a ringbe, kezébe adták a mikrofont. Elsötétült a nézőtér, őt bevilágították, elkezdte énekelni a Még nem veszíthetek című dalt. Ahogy belekezdett a dalba, iszonyatos füttykoncert kezdődött. Amíg énekelt, addig fütyültek. A dalt szinte nem lehetett hallani, csak a füttyöket. Végigénekelte a számot és utána mintha mi sem történt volna, visszaadta a mikrofont, kilépett a ringből, óvatosan, nem gyors tempóban: kisétáltunk az öltözőkhöz, a küzdőtér mögé. Megtámaszkodott a falnak és látszott rajta, hogy mélyen el-

gondolkozik. - Úgy látszik, nem tudok mindenki lelkéhez szólni - mondta halkan. Megint szembesültünk azzal, hogy vannak olyan emberek, akik nem szeretik sem őt, sem a zenéjét. Ezt borítékolni lehetett volna. Hogy is gondolhatta bárki, hogy az ilyen brutális harcot kedvelő emberek vevők lesznek Jimmy lírájára? Az ő koncertjeire nem a tornacipősök jöttek el, a koncertturnék során eleinte nem véletlenül választotta a színháztermeket. Közönsége elegánsan járt: a férfiak nyakkendőben, öltönyben, a nők ünnepi ruhában. A fiatalok szerényebben, sportos szerelésben jöttek, de nem szakadtan. Azt sem tűrte, ha asztaltársasága tagjai nem szalonképes öltözetben telepedtek mellé. Tiszteletlenségnek és sértésnek érezte, üvöltött velük. Ha az asztalához ülnek, akkor egy királyhoz öltözzenek, nem pedig guberáláshoz. Vidéken voltunk, valahol a világ végén. Jimmy menedzsere az asztalnál ült, elegáns öltözékét Donald kacsás nyakkendővel bolondította meg. Jimmy tombolt. Keresetlen szavakkal a tudomására hozta, szeretné ha eltávolítaná a nyakából azt a háziállatos förmedvényt, vagy ha mindenképpen ragaszkodik hozzá, kösse fel magát vele. A menedzser elbattyogott, több faluval arrébb talált egy férfi divatáru üzletet és beruházott. Vett egy új nyakkendőt. Visszajött, büszkén virított vele. Jimmy ránézett, tömören véleményezte: - Szar. Vegyél másikat. A délután jórésze hasonlóképpen telt, az ember a harmadik kör után elhozta hitelbe a divatüzlet teljes nyakkendő-kollekcióját, hogy Jimmy válassza ki közülük a megfelelőt. Amíg távol volt és futotta a köröket, belebetegedtünk a röhögésbe. Ahogy belépett az ajtón, mindenki felvette a fapofát, a fejünket csóváltuk és rosszalló tekintetekkel illettük az újabb ízléstelen választást. Ami nem is volt mindig az. A legtöbb fellépésén ott ült a város polgármestere, a felsőbb vezetők, illusztris személyek. Eseményszámba ment, hogy Zámbó Jimmy koncert van, függetlenül attól, nagyvárosban vagy éppen kicsiben lépett fel. A kisebb településeken nemcsak a polgármester jött el, hanem az egész vezérkar. Ők büszkék voltak arra, hogy Jimmy eljött hozzájuk énekelni. Ennek Jimmy örült és minden igyekezettel megpróbálta viszonozni azt, hogy nem csak végignézték a

koncertjét, hanem utána keresték vele a kapcsolatot. A buli után lejöttek az öltözőhöz. Miután átöltözött, fogadta őket, beszélgettek. Igyekezett velük közelebbi kapcsolatot is kialakítani. Mivel évente azért kétszer végigjártuk az országot, nem volt mindegy, milyen hangulatot, érzéseket hagyunk magunk után. A következő alkalommal úgy ment vissza, hogy már ismerősként fogadták őt. Dáridó Az évek folyamán néhány videoklipet hébe-hóba leadtak a tévében Jimmytől, de igazából az első komolyabb televíziós zenei fellépése a Dáridó indulásakor volt. Önálló műsora 2000 tavaszától jelentkezett az RTL Klubon. Lajcsi azt akarta, hogy Jimmy ne a már ismert és előadott dalokat, hanem magyar nótát vagy valami mást énekeljen. Mindenképpen új arcát vigye a nagyközönség elé. Ezzel azt akarták érzékeltetni, a művészek sokoldalúak, nem lehet beskatulyázni őket. Pataki Attila például cigánydalokat énekelt. Jimmynek tetszett ez az ötlet, ő magyar nótát adott elő, azt is nagyon jól énekelte. A saját zenekara és ismerősei társaságában eltöltött zenélések folyamán is sok magyar nótát tanult meg. Ekkor énekelte el egyik kedvencét, ami némileg eltér az eredetitöl: "Ne bántsatok soha engem, én a szidást nem érdemlem. Nem tudok más lenni, mert akinek a szíve fáj hajnalban is mulatni jár nem lesz abból semmi. Szeretem a cigányzenét, az italból sosem elég. Rohanok egy züllött, sötét elmúlás elébe. Éjszakáról éjszakára, azt húzatom a cigánnyal, vége van már, vége. Hadd menjek én feledőbe, vigyetek a temetőbe, véssétek egy szürke kőbe ezt a csekély pár sort: Élt egyszer egy koldusszegény, dalos ajkú nótás legény, kár volt érte, kár volt. " A tv-felvételeken néhányszor a felesége ott ült az első sorban. Jimmy ilyenkor lesétált a színpadról, letérdelt

elé és neki énekelt. Könnyes szemmel nézték egymást. "Te vagy nékem az az asszony, akitől a boldogságom kaptam. Mégis te vagy az az asszony, akinek én oly keveset adtam. Te vagy az a fénylő csillag, amely mindig ott ragyog az égen. Amelyik ha eltévedek, megmutatja a jó utat nékem. Te vagy aki otthon sírtál, ha én máshol a világom éltem. Tudtam azt, hogy egy jó szavam elég lesz, hogy meghocsásd a vétkem. Lehajtom most a fejemet, szeretném ha meg is szidnál engem. Olyan asszony vagy te nékem, amilyet én meg sem érdemeltem." Amikor Edit asszonyhoz énekelt, mindig sírt. Azt mondta, ilyenkor és ily módon köszöni meg az eddig együtt eltöltött időt, a tíz egynéhány évet és a két közös gyermeket. A történeti hűséghez hozzátartozik: Lajcsi nem véletlenül kezdett Jimmyvel. A reklámok arról szóltak: Jimmy fellép a Dáridó új műsorában. Kiemelt sztárvendégnek számított. A TV2 is ráérzett arra, Jimmyben van fantázia, és azt a műsort nézik az emberek, amelyikben ő énekel. Meghívták a Dáridó országos koncertturnéra is. Szandi is aktív résztvevője, illetve egyik műsor vezetője volt ezeknek a koncerteknek. Szeretett játszani, a közönség soraiból mindig felhívott egy férfit, lehetőleg középkorút, ducibbat, táncra pró bálta őt biztatni. Kicsit azért cikizés formájában történt: - Magának mi ez a gömbölyű itt elől? Látom, formában van, jók a vonalai. Kacérkodva kérte: - Lazítsa meg a nyakkendőjét, érezze magát jól, vegye le a zakóját és táncoljunk együtt! Egyszer egy idősebb urat invitált a színpadra, úgy hatvan körülit. Látszott rajta, túlzottan is élettel teli. Kijött a színpadra, Szandi kacérkodni kezdett: - Jó, akkor most vegye le a zakóját! Lazítsa meg a nyakkendőjét! Ha akarja, kigombolhatja az ingét! Az ember ezt komolyan vette, mindenki legnagyobb döbbenetére teljesen levetkőzött. Biztos vagyok benne, hogy készült rá, bár véletlenszerűen választották ki. Letolta a nadrágját és elefántos alsógatyában feszített: ormány elől, oldalt két füllel.

A nézőtéren fetrengtek a nevetéstől. A kulisszák mögül néztem a műsort. Amikor láttam, hogy kezdi letolni a gatyáját, elindultam befelé, nehogy valami nagyobb baj történjen. A férfi visszahúzta a nadrágját, kezet csókolt Szandinak és kicsit csapzottan visszaült a helyére. Szandi a későbbiekben óvatosabb lett, jobban megszűrte az önként jelentkezőket. Aki úgy csápolt a felhívásra, hogy majdnem kiesett a gatyájából, az eleve C vágányra került, számításba se jöhetett. Jimmy öltözője mindig a lehető legközelebbi volt a színpadhoz. A fellépést követően kimelegedve, vizes hajjal szeretett gyorsan bejutni a meleg helyiségbe. Az öltözőbe - télen - mindig betettünk egy hordozható fűtőtestet. Odafigyeltünk, hogy ne legyen mellette nyitva ablak, ne legyen huzatban, mert könnyen megfázott. Ballantine's Klub Friderikusz Sándor 1996. végén forgatta folyamatosan az Andrássy úton lévő Ballantine's Klubban a Másképpen beszélgetek című műsorát. A hely kellemes, zártkörű angol klub hangulatát idézte. Bőrfotelek, intarziás asztalok, a sarokban zongora állt, olajmécsesek lobogtak rajta. Kárpítozott oldalfalak, süppedő szőnyeg. Szivarfüst nehéz illata áradt a szövetből. Ott dolgozott egy ismerősöm, akit meglátogattam egy forgatási napon. Akkor véletlenül összefutottam Friderikusz Sándorral. Futólag már volt tudomása rólam, annak idején a Pelé-féle futballgálán találkoztunk, illetve később a Rádió Bródy Sándor utcai központjában is egy sajtótájékoztató alkalmával. Fridi látott engem Pelé mellett, tudta; hogy a biztonsági szakmában dolgozom. Sietősen belépett a Klubba, futólag üdvözölt mindenkit, majd elfoglalta riporteri karosszékét és a dokumentumai tanulmányozásába mélyedt. Riportalanyaiból mindig alaposan felkészült. Másnap a Klub recepciósánál Fridi üzenete várt. Kérte, hogy keressem meg őt az irodájában. Telefonon időpontot egyeztettünk és aznap délután találkoztunk a Café Verdi-ben, az Astoriánál. Én érkeztem előbb, leültem. A pultnál fiatal lányok - a személyzet - bájosan

mosolyogtak rám. - Sándor leszólt telefonon, azonnal itt lesz - mondta kedvesen a pincérlány. Pedig még nem volt késésben. Nemsokára befutott, kezet fogtunk és leültünk az asztalhoz. Rohanásban volt, ennek ellenére nyugodtan beszélt, nem kapkodott, nem felületesen tárgyalt. Tudta, hogy Jimmy mellett dolgozom, érdeklődött, mennyire kötött a munkarendem. Abból indult ki, hogy korábban is akadtak egyéb megbízásaim, amelyeket Jimmy védelmével párhuzamosan teljesíteni tudtam. Hónapokkal korábban show-műsorának védelmi feladataihoz új biztonsági céget szerződtetett. Azokat, akiknél évekkel korábban én is dolgoztam. Fridi a cég állományából nekem szánta a személyi testőri megbízást. Amikor a szerződést aláírták, csak akkor mondták meg neki, már nem dolgozom ott, nem tudják, hol érhetnek el. Átnézte a munkáim referencia anyagát és kérte, működjem együtt vele, a műsorok folyamán én adjam a biztonsági kíséretet mellé. Megbeszéltük, elmegyek egy tv-felvételre, tájékozódom az elvárásaival kapcsolatban, utána közösen döntünk a folytatást illetően. Szóbeli megállapodás született közöttünk. A következő hétvégén reggel már én mentem érte a lakásához. Megjött a biztonsági szolgálat autója a kirendelt sofőrrel és bevitt minket a stúdióba. Úgy éreztem, a cég vezetősége számára ez öngól volt. Fordult a kocka, a piramis csúcsát külsős testőr birtokolta, csak a második helytől jutott szerepük a hierarchiában. Amikor Friderikusz mellé kerültem, megint gondot okozott, hogy ennek az anyagi oldala miként rendeződik. Felvetődött, lépjek be újra ehhez a céghez és majd ők fogják az én pénzemet kifizetni. Nekem ez nem felelt meg. Nem állt szándékomban senkihez sem tartozni, és nem is leszek sehol alkalmazott. Ezeket akartam megbeszélni a cég vezetőjével, aki várt engem. Megérkeztem, mondtam, hogy megbeszélt időpontra jöttem. A titkárnő bement a főnökéhez, kijött, aztán közölte, most a főnöke nem ér rá, töltsem ki a felvételi papíromat, és akkor visszakerülök a cég állományába. Türelmesen mondtam, én azért jöttem, mert

személyes megbeszélésre hívtak. A titkárnő erőszakosan mondta a magáét, ha kitöltöm a felvételi papírt, akkor bemehetek a főnökéhez. Leültem, megfogtam a tollat, fél percig gondolkodtam, összehajtottam a papírt és utoljára megszólítottam az egyik biztonsági őrt: - Itt állok a közelben, nem dobtam elég pénzt a parkolóórába, megyek és ezt korrigálom. Nem volt tovább miről beszélnem. Becsuktam magam után az ajtót és elmentem szó nélkül. Másnap fölhívott Friderikusz Sándor, hallja, mi történt, megléptem szó nélkül. Mondtam neki, máshoz vagyok szokva, arra sem méltattak, hogy kijöjjenek és személyesen beszéljenek velem. Azt hitték, rafinériával elérik, hogy újból felvételizzem hozzájuk. Jót nevetett és elköszönt. Delon és Belmondo Friderikusz nagy érdeme volt, hogy - a 60-as évek óta először a világon - Alain Delont és Jean Paul Belmondót közös show-műsorban léptette fel. Szerepeltek ők világszerte sok produkcióban, de mindig külön-külön. A Borsalino című film óta nem fogadtak el közös meghívást. Belmondo az utolsó napon így is vissza akart lépni, de Fridi jobb belátásra bírta. Mégis eljött. Nagy felhajtás közepette megérkezett a két világsztár. Begördült a fekete Mercedes a stúdió ajtajához, testőrök és hostessek sorfalakat alkottak, rajongók rohamoztak autogramért, fotósok lázasan exponáltak. Órák óta tűkön ült mindenki, a megérkezésüket ellentmondásos híresztelések prognosztizálták. A műsor készen állt a kezdésre, az operatőrök élesre izzították kameráikat, a közönség türelmetlenül fészkelődött a helyén. A két filmcsillag éppen csak beesett, máris siettek velük ruhapróbára, és tuszkolták őket a sminkszoba felé. Bírták a tempót, érezhető volt, hogy lételemük a stúdiók rohanó világa. Belmondót elkísérte a fia is, egy ismeretlen valaki, aki az apja árnyékában él. Verte az asztalt, hogy a fellépésért járó tiszteletdíjat azonnal fizessék ki cashben, mert különben az apja elmegy. Belmondo nem tudott erről. Csendben mosolygott, szimpatikusan viselkedett. Bizonyára nem könnyű nagyember gyerekének lenni. A fények kialudtak, felhangzott a show

szignálzenéje. Alain Delon Jean-Paul Belmondóval karöltve, évtizedek óta először együtt lépett a nagyvilág nyilvánossága elé. Langyos taps fogadta őket. Fridi tombolt. Ha jól emlékszem, meg kellett ismételni a bevonulást. Ők a világon mindenhol ünnepelt sztárok, felállva, tapsolva, éljenzik mindkettejüket. De Magyarország, az más. Itt mások a szempontok. Elüldögélünk a nézőtéren, unalmunkban ásítozunk, szórakozottan gyűrögetjük a popcornos tasakot, félhangosan panaszoljuk egymásnak, hogy mennyire kell pisilni. Becsapottnak érezzük magunkat, hogy a világ két legelismertebb színészfejedelme nem érkezik meg Párizsból percre pontosan, és amikor végre megjelennek, sértődöttségünket éreztetjük velük. Pedig még jegyet vásárolni sem volt kötelező. Nem sok olyan világsztár akadt Friderikusz vendégei között, akik akár egyetlen éjszakára is, de Magyarországon maradtak volna a show-felvételt követően. Vajon miért? Jimmyt megkérdeztem, mielőtt elkezdtem volna Friderikusz Sándorral dolgozni, nincs-e ellenére, ha vele párhuzamosan más megbízást is elvállalok. Nem volt. A 98-as első Budapest Sportcsarnokban tartott koncert előtt történt. Jimmyvel az észak-nyugati országrész felé mentünk turnézni. Az autópályán beszélgettünk a decemberi BS-koncertről. Kérdezgette, hogy állok a munkákkal? Figyelemmel kísérte a show adásokat is. Elismerte, hogy amit Fridi ebből a műfajból kihozott, az tényleg egyedülálló. Az autóból telefonon szervezte a koncert előkészületeit, hogy minden simán menjen a jegyeladástól a díszleteken át a VIP vendéglistáig, a hangosítástól a fénytechnikáig. Eszébe jutott Fridi korábbi ajánlata, hogy lépjen fel a műsorában, a BS-koncerthez igazodva most igent mondana. Elénekelne egy számot és meghívná a televízió nézőket a koncertjére. Tudta, hogy rengetegen nézik a showt. Ennél jobb promóciós lehetősége nem is lehetett. Tárcsáztam Fridi számát, irodán keresztül hívtam, nem közvetlenül a mobilon. - Jimmy szeretne Önnel beszélni, ha nem alkalmatlan az időpont. Fridivel magázódom, közölte, ne haragudjak, jelenleg értekezletet tart, de mondjam meg

Jimmynek, a jövő héten megkeresik őt. Jimmy egy kicsit mintha megsértődött volna. Bántotta ez a dolog. Tudta, nekem jó kapcsolatom van Fridivel, indokolt esetben megzavarhatom tárgyalás közben. A saját koncertjét érezte a legfontosabbnak, mindent és mindenkit alárendelt ennek. A BS-koncert volt a legnagyobb hazai megmérettetés egy énekes számára. Az ország minden részéről érkező rajongókkal zsúfolásig megtölteni a házat, a siker mellett komoly szakmai elismerést is jelentett. De nem lehetett elvárni, hogy mindenki saját gyerekének tekintse ezt. A következő héten érkezett egy telefon az irodából, Fridi titkárnője hívta fel Jimmyt, ő azonban nem reagált. Úgy érezte, hogy van olyan viszonyban Sándorral, hogy felhívhatta volna őt személyesen. Ennyiben maradt a kettejük kapcsolata. Jimmy csak olyan riporterrel állt szóba, akit hiteles embernek vélt. Utálta a felszínes firkászokat. Neki nem az volt a fontos, hogy ott legyen a tv-ben és mindenáron készüljön vele egy riport, hanem az, hogy olyan ember hívja meg, akiről tudja, nem kiforgatni akarja a szavait, főleg, nem a külsejével akar foglalkozni. Többnyire ugyanazok az újságírók fordultak meg a környezetében. A megírt cikkeket mindig kérte, olvassák neki vissza, mielőtt megjelenik. Az utolsó nyáron történt: tombolt a nyár, negyven fokos hőség volt. Jimmy otthon pihent a családjával. Szombathelyről utazott föl egy férfi, aki a Sikeres Nők Lapja újság számára akart Jimmyvel készíteni egy interjút. Vonattal jött föl, vonattal ment vissza, nem volt nála mobiltelefon, az utazás folyamán nem volt elérhető. Megbeszéltek egy időpontot, hogy találkoznak az Intercontinentál Szállóban. Jimmy hívott, kért, hogy óvatosan mondjam le ezt a beszélgetést. Otthon van a családjával, későn ébredt föl, melege van, fáradt. Nem érez magában annyi erőt, hogy most fölöltözzön, kocsiba üljön és bemenjen a belvárosba. - Jimmyke, ha nem vagy annyira fáradt, elmegyek az újságíróért és kiviszem Csepelre. Nyilatkozol neki, utána visszahozom őt a pályaudvarra és fölteszem a vonatra. Az ember Szombathelyről hét-nyolc órát vonatozik oda-vissza, hogy veled egy órát beszélhessen. Milyen visszhanggal ír majd rólad, ha lerázod? - igyekeztem meggyőzni őt. Mindig nagyon óvatosan bánt a sajtóval. Odafi-

gyelt, ne adjon okot a támadásra, így is éppen eleget pocskondiázták a bulvárlapok. Pihenő időszakokban, családi körben kicsit leengedett, visszavette a gázt és érezhetően nagyon nehezen zökkent vissza a sztársága taposómalmába. Fölvettem az újságírót a szállodánál, kivittem őt a házhoz. Jimmy nyilatkozott, közösen kiválasztottuk az interjúhoz mellékelendő fényképeket. Néhány nappal korábban készült egy fotósorozat, Jimmy piros bőrmellényben motoron ül. Azóta sok helyen megjelentek már képek ebből a sorozatból. Utána az embert visszavittem a pályaudvarra. Az újságíró úgy kezdte a cikket: Krisztián, a testőr megjelent, kivitt a házhoz, Zámbó Jimmyvel az otthonában beszélgettem. Az egyik legkedvesebb cikk, ami megjelent róla. Volt egyszer egy lány A munkámat és a magánéletemet a lehetőségekhez képest szeretem maximálisan szétválasztani. Viszont hét év, az hét év. Volt egy kétéves kapcsolatom, együtt éltünk. Számomra fontos a nyugodt háttér. Jó érzés hazamenni, otthon kikapcsolni, feltöltődni és újult erővel kiállni a mindennapok kihívásai elé. Főleg ebben a szakmában. Éreztem, a lány már házasságot, családot akar. Tudtam, ebben teljes emberként még nem tudok részt venni. Részben a munkám miatt, részben azért, mert csak huszonhárom éves voltam. Túl fiatalnak éreztem magam ahhoz, hogy felelősséggel vállaljam a családalapítást. Nagy céljaim vannak, amiket el kell érnem, utána vállalhatom nyugot szívvel, hogy családom legyen. Eszembe jutott egy volt általános iskolai osztálytársam története. A srác mögöttem ült az iskolapadban, élete nagy álma volt, hogy villamosvezető legyen. Mindent megtett ennek érdekében, óra alatt is forgalmistát játszott. Csengetett, ajtókat nyitott-zárt, fejből sorolta a megállókat. A markában szorongatott egy ceruzát, azt tekergette ide-oda, mintha gyorsítaná vagy lassítaná a tuját. Szenvedélyét a vonalzókészletem bánta, néhányat összetörtem rajta, mert az idegeimre ment. Évekkel később találkoztam vele. Büszkén újságolta, hogy teljesült a megálmodott cél, a 19-es vonalán villamosvezetőként dolgozik. Sikeres, boldog, elégedett emberként él. Ezek az igazán nagy dolgok. Hányan mondhatják el ugyanezt magukról? A jövőm nekem is homályos volt. Nem hoztam

felelőtlen döntést. Egyszer akarok igent mondani. A lány is ez a típus volt, férjhez menni akart, nem járni. Közös megegyezéssel elváltak útjaink. Engem megviselt a dolog, annak ellenére, hogy nem egy harmadik ember tépte szét a szálakat. Mindketten tiszta lappal kerültünk ki ebből a kapcsolatból, rosszat egyikünk se mondhat a másikra. Jimmy ismerte a lányt, találkoztak egy koncert alkalmával. Mindig is érdeklődött a magánéletem iránt. Amikor már látta, egy-másfél év eltelt és jól megvagyunk, kérte, hozzam el a lányt, mutassam be neki. Mindig elmondta a véleményét. Azt is mondta, ne vegyem soha rossz néven, ő a saját tapasztalatait akarja továbbadni. Általában találó jellemrajzokat adott, túl nagyot nem tévedett. A lány szőke hajú, kék szemű, nyitott, mélyérzésű. Jimmy is úgy látta, remekül illünk egymáshoz. Évekkel korábban énekelte Jennifer Rush a Power of love című számot és Jimmy ebben az időszakban dolgozta ezt fel, magyar szöveget írt hozzá. Soha nem fogom elfelejteni. Egyik délután csöngött a telefon, Jimmy kért, menjek ki hozzá a szigetre. Kiautóztam, megálltam a vízparton, ő átevezett értem a csónakkal. Amikor beléptünk a házba, Jimmy betett egy CD-t. Melankolikus dal csendült fel: Rám a szívem vigyáz. Nagyon szép szöveget írt hozzá. Az én megszakadt kapcsolatom ihlette ezt a dalt. A csókod elvesztettem, A tegnap sincs meg már, Az érintésed megkövült, Az emlék most is fáj. Az estét oly rossz várni, A magány túl nehéz, A vágy úgy ég még bennem, Úgy sír bennem, hogy hozzám érj. Már elmúlt régen, De még most is fáj, Mert fel kellett ébrednem, Hogy mégis elhagytál. Megérint egy emlék, Újra lelkemhez ér. Hol a fájdalmam hagytam, Most is ott ég benn a láng. Rám a szívem vigyáz. Jimmy halálhíre

Hajnalban csörgött a telefonom. Először nem akartam elhinni a hírt, hogy Jimmyt baleset érte. Azt hittem, valami buta vicc. Bekapcsoltam a televíziót, az ATV-n éppen erről beszéltek. Lassan tudatosult bennem, hogy ez mégis igaz. Reggel 6-fél 7 körül lehetett. Fejlövéssel kórházba szállították. Akkor még élt. Senki nem tudta, igazából mi is történt. Egymásnak ellentmondó hírek érkeztek mindenhonnan. A visszavonhatatlant a tíz órás hírekben hallottam a rádióban: belehalt sérüléseibe. Eszembe jutott, őt mennyire mélyen megrázta mások halálhíre. Egyszer Tatabányán lépett fel, késő éjszaka jöttünk haza a felesége Volkswagen Golfjával, mert Jimmy Mercedese szervizben állt. Fáradtan, de azért kedélyesen beszélgettünk. Koromsötét volt. Csak az autó reflektorai világítottak. Haladunk az erdő közepén - körülbelül hatvan-hetven kilométeres sebességgel mehettünk, nem siettem. Váratlanul egy nagy szarvasbika sétált ki az erdőből és megállt az út kellős közepén. Azonnal fékeztem, rátenyereltem a dudára, visszavettem a reflektorfényt, hogy az állatot ne vakítsam el. A szarvas megfordult, tett két lépést az erdő felé, de ahogy az autó odaért a közelébe, hirtelen beugrott elénk. Úgy kaptam el a kormányt, hogy az autó bal oldalával ütközzön. A nyakánál vagy a szügyénél kaptuk el, pördült egyet, kivágódott az út szélére. Szerencsénk volt, nem csapódott fel a szélvédőre, nem törte össze az üveget. Megálltunk. Jimmy nem szállt ki, mondta, hogy menjek és nézzem meg, él-e még az állat. Óvatosan kiszálltam az autóból, lassan közelítettem meg, nehogy riadalmában az agancsával még utoljára támadjon. Mozdulatlanul hevert az út szélén. Láttam a sérülését, azonnal elpusztult. Jimmy felhívta az egyik vadász ismerősét. Bejelentette, körülbelül hol történt a baleset és kérte, intézkedjenek az elszállításáról. Jimmyt ez borzasztóan megviselte. Bementünk az első benzinkúthoz és vett magának egy üveg whiskyt. Ivással próbálta az idegességét feloldani. Az autó bal eleje teljesen összetört,

"fél szemmel" mentünk, csak a jobboldali fényszóró világított. Az autót leállítottuk a ház elé. Jimmy másnap reggel tíz óra körül hívott. Hallottam a hangján, nem aludt egész éjszaka. Kért, meséljem el a feleségének, mi történt és a telefont átadta az asszonynak. Röviden tájékoztattam a történtekről. Jimmy visszavette a telefont, azt mondta, sokat gondolkodott és biztos benne, hogy az állatok nemcsak ösztönösen élik az életüket. Meggyőződése volt, hogy ez a szarvas szándékosan vetette magát az autó elé. A koncerteken, főleg az első sorban ülők közül sokan végigsírták Jimmy dalait. Nem egy nő mellett kupacokban állt az összegyürt, agyonsírt papírzsebkendő. Miután vége volt a koncertnek, lejöttünk a színpadról, ő bement az öltözőjébe, átöltözött és kijött a zenekarhoz. Akkor nagyjából átbeszélték az est eseményeit. Jimmy első megjegyzései között szerepelt: - Láttad azt a két asszonyt, akik egymás vállára borulva sírtak? Örült neki, hogy ilyen mély érzésű emberek látogatják a koncertjeit, akik nem szégyellik az érzéseiket és a könnyeiket. Jólesett neki. A későbbiekben a Péntek Esti Vigadó Dalban mondom el című műsorának a felvételére behívtak a stúdióba különböző embereket, akik levelet írtak, és szerettek volna a kedvesüknek, barátjuknak üzenni valamit, küldeni egy számot. Ez úgy történt, hogy bejött a hölgy - általában nőkről volt szó - elmondta, szakított a párjával és szeretné, ha visszajönne hozzá, ezért küldene neki egy dalt. Jimmy elénekelte, a hölgy szemében könnycseppek jelentek meg. Amikor a kamera nem Jimmyt vette, intett az operatőrnek, hogy a lányt vegye föl. Egerben jártunk, a sportcsarnokban rendezték meg a koncertet. Székek a nézőtéren, hosszú sorban egymás mögött. Megkezdődött az előadás, annyit láttunk, hogy az emberek székestül elkezdenek hátulról előre költözni. Jimmy kényes volt arra, hogy amikor már énekel, ne mászkáljanak a nézőtéren. Igazából nem is őt zavarta, hanem a nézőket. Én a saját biztonsági csapatommal voltam kinn. Intettem a fiúknak, óvatosan fogják vissza és udvariasan állítsák meg a népvándorlást. Később egy férfi kiállt közvetlenül a színpad elé, vonaglott, bohóckodott, ringatta, rázta magát

össze-vissza. Előléptem a színpad mögül, odamentem hozzá és megkértem, legyen szíves helyet foglalni, mert ezzel zavar másokat. Visszament, leült a helyére. Kezdődött a következő szám és láttam, a férfi megint ugyanott vonaglik. Odamentem hozzá, a vállára tettem a kezemet, közöltem: - Figyelj, bikavér! Ülj le a seggedre vagy kihajítalak! Ez hatott. Leült, többet nem állt fel. Nem mindenki ért a szép szóból. Mindenkihez a saját nyelvén kell szólni, olyan szavakkal, amiket otthonról hozott. Azokat megérti. Másik eset: az öltöző folyosóján álldogáltunk közvetlenül a fellépés előtt. Jimmy lázasan készült, nem is rejtette véka alá az izgatottságát. Egyik cigiről a másikra gyújtott. A folyosó végén megjelent a helyi gondnok, imbolygó léptekkel felénk tartott, a kezében lapos üveget lengetett. Jókedvűen Jimmy felé kurjantott: - Ebből igyá testvér! Jó kedved lészen. Húzd meg! Már mellette is voltam, megfordítottam és vit tem vissza a folyosó végéhez. - Cseréljünk igekötőt! - javasoltam. - Legyen el a meg-ből. - Bambán nézett rám: - Nem értem eztet. - Nem baj, van ideje gondolkodni, csak nem itt - válaszoltam. Matt. Erre nem tudott mit lépni. A piások kezelése is külön tanulmány. Sértésre sértéssel válaszolnak, az nem jó. Ha udvariasan közelít az ember, egyből a szesztestvért látják benne, az sem jó. Viszont egy-egy gyerekes szójáték komoly logikai bukfencet jelent, még jobban összekuszálja az amúgy is borgőzös gondolatokat. A testőr ezzel időt nyer a cselekvésre. A közönség is aktívan közreműködött a bulikon. Csillagszórókat gyújtottak, öngyújtókkal csápolva kísérték a lassú számokat, sőt, az utóbbi években divattá vált a konfetti szórása is. Egyszer ész nélkül szórták Jimmy felé. Ő meg, már meséltem, ilyenkor az erős fényektől nem lát, nem érzékel semmit. Szólni kellett nekik, ne őt dobálják, ne felé célozzanak. Utána a többi koncerten már megkérdezték, behozhatják-e ezeket a színes kis papírokat. Mielőtt eldobták volna, rám néztek. Ha bólintottam, akkor dobálták, de nem Jimmyre. A Mit akarsz a boldogságtól című számnál tűzi-

játék gyertyát gyújtottak, azzal integettek Jimmynek. Néha át is vette azt a rajongóitól. Amitől végképp megőrültem, az a lézerfényes pontozó volt. A helyi suhancok jópofa vagányságnak találták, hogy a felső széksorok biztonságos rejtekéből ráirányítsák Jimmyre a piros lézerpontot, ezzel olyan hatást keltve, mintha mesterlövész célozná be. A homlokára sose mertek "célozni". Zavargattam is fel a segítőimet a lelátókra a pontozókért, egy-egy koncertturné végére tekintélyes készletünk halmozódott fel, így minden szomszédom kissrácának megvolt a karácsonyi ajándéka. Átvirrasztott éjszakák Képzeljen el a kedves olvasó egy átmulatott éjszakát, ahol tekintélyes mennyiségű alkohol fogyott. Jimmy felpörgött időszakában egy éjszaka három-négy üveg whiskyt is megivott. Egy ilyen átmulatott éjszakát követően át kellett menni a másik helyszínre, ha jól emlékszem Szentesről vagy Szegedről mentünk Berettyóújfaluba. Ült mellettem az anyósülésen és végigaludta az utat. Megérkeztünk a sportcsarnokhoz. Próbáltam keltegetni, sikertelenül. Mozgott, lélegzett, de képtelen volt kinyitni a szemét. Jócskán elkéstünk már. Ez azt jelentette, tíz perc múlva már a színpadon kellett lennie. Ő pedig még mindig kinn aludt az autóban. Finoman rázogattam: - Jimmyke, menjünk be, a nézők bent ülnek és rád várnak! Kinyitotta a szemét, de egyből visszaaludt. Hosszú folyosóról nyílt az öltözőajtó, de a folyosónak a hosszanti végén volt a nézőtéri bejárat is. Az emberek jöttek-mentek. Behúztuk a függönyöket, a folyosó végére odaállítottam két embert, hogy ne engedjenek be senkit. Megfogtuk Jimmyt és bevittük az öltözőbe. Kinyitottuk a vízcsapot, az arcát hideg vízzel megmostuk, lassan magához tért. Tíz perc múlva összeszedte magát, fölöltözött, fölment a színpadra és végigénekelte a koncertet. Nem hagyta el magát, nem mondta vissza a fellépést. Ha a közönségéről volt szó, nem ismert lehetetlent. Láttam valahol egy plakátot, egy whiskyspohárba borult mikrofont ábrázolt, a pohár alján néhány csepp whiskyvel. Alatta a szöveg: This mike will sing tomorrow. Ez a miki (mikrofon) holnap énekelni fog. Igazán kifejező volt. Ezekben a hónapokban hosszú távon nem mérlegelt - ki kell hangsúlyozni, időszakosan ivott sokat -, ilyenkor nem tekintett a jövő

felé. De egyik napról a másikra abba tudta hagyni az ivást, edzeni kezdett, szoláriumba járt, törődött az egészségével. Én igazság szerint soha nem hittem volna, hogy képes lesz ebből az önpusztító életmódból sportos, józan életformára váltani. De megtette. Néha fél évig sem nyúlt a pohárhoz. A végén a whiskyvel leállt. Alkalomszerűen fröccsözött vagy pezsgőt ivott. Az elmúlásról, az öregedésről nem beszélt. Egyszer mondta: mindenképpen szeretné megélni, hogy a három fiát fölnevelje és elindítsa őket az életben. Az is az ő szóhasználata volt: - Én annyit melózom, mint az iramszarvas. Tervezte, hogy a csepeli házra építtet még egy szintet, ha a nagyobbik fia, Krisztián egyszer megnősül, ő is velük tudjon élni. Mátrafüred 1998 január 12-től 18-ig Mátrafüreden az Avar Hotelben pihentünk. Jimmy egyik kedvelt szállodája, van egy kis melegvizes medencéje. Kellemes a környezet, szépek a szobák, jó a levegő. Jimmynek január huszadikán van a születésnapja, de úgy jött ki a hétvége, hogy előbb, január tizenhetedikén ünnepeltünk. Akkor van az én születésnapom, szerintem nem tudta. A névnapomon viszont minden egyes alkalommal köszöntött. Ha nem is tudott elérni telefonon, a rögzítőmön mindig végighallgathattam a jókívánságait. Fölérkeztünk a szállodába. A család is jött, Adrián, még picike volt, babakocsiban tolták. Ezt a hetet pihenéssel töltötte, de megkért, én is legyek velük. A kívülállók nem igazán tudták eldönteni, családtagként vagyok-e ott vagy közeli ismerősként, mert egy asztalnál ültünk, étkeztünk, beszélgettünk. Ha kiment sétálni a hegyek közé vagy a városba körülnézni, mindenhova kísértem őt. A szállodától nem messze állt egy kis pavilon, ahol forró teát, tegnapelőtti pogácsákat, süteményeket árultak. Visszafelé Jimmy vendégül látott minket. A kínáló kosárban egy-két bukta hevert árván. Fenntartással nézegettük. A nénike buzgón kínálgatta, mintha finom, friss sütemény lenme. Jimmy odament, gyanakvással méregette a süteményt és kérdezte: - Ez mióta van itt drága néni? - Tessék? Mit mondott? - kérdezte a néni, mintha nem értette volna a kérdést.

- Ezt itt mióta dicsérjük? - viccelődött Jimmy. Edit asszony és a gyerekek fuldokoltak a nevetéstöl. Ez még mindig a feszültebb időszaka volt. Régebbi sérelmeit, amit nem tudott feldolgozni, ivással próbálta oldani. Ha dolgozott, nem volt ideje lelki életet élni. Minden családban vannak viták, nézeteltérések, különösen egyenrangú felek kapcsolatában, aztán az ember bizonyos időszakonként lezárja, annak reményében, hogy szebb napok következnek. Jimmy nagyon ingatag lelkiállapotban volt. Egyik pillanatban olyan dolgokról beszélt, amivel megbántotta a feleségét, a másik pillanatban minden előzmény nélkül, észrevette, jön be az étterembe egy lány, kezében egy kosár virággal, és az egészet megvette az asszonynak. Szélsőségek között mozgott. Jobb pillanataiban játékossá vált. Elindult kifelé az étteremből, majd hirtelen megállt és teljesen merev testtel dőlt hátra. Először megrémültem, azt hittem, rosszul lett. Ugyanakkor furcsállottam, mert nem ivott sokat, zuhanni meg soha nem láttam még. Elkaptam, mielőtt földet ért volna. Az ájult test összecsuklik, nincs izomtónusa, magatehetetlen. Jimmy a sarkán támaszkodott és hunyorogva mondta: - Tudtam, hogy figyelsz. - Nagyon bízol te bennem - válaszoltam megkönnyebbülve. Tetszett neki ez a játék. Kelj fel Jimmynek hívta. Vagy fél órán át ezzel szórakoztatta magát, pedig többször ígértem, ez volt az utolsó, hogy elkapom. A recepciósok döbbent arccal figyeltek, Jimmy testvérei - mert Babáék is ott voltak -, fuldokoltak a nevetéstől. A rosszabb pillanatokban velem is kötekedett. Sebastian fiával biliárdoztam. Mindenki másképpen tudja és értelmezi a játékszabályokat, ők a családon belül nem úgy játszottak, mint én. Úgy játszottam, miután az utolsó saját golyót belöktük mondjuk a bal felső lyukba, akkor a fekete golyót vele ellentétesen, a jobb alsóba kellett eltenni és akkor vált érvényessé a játék, a győzelem. Sebastian pedig úgy tudta, ugyanabba a lyukba kell beütni a fekete golyót, amibe utoljára ütötte be a saját golyóját. Nem az átellenes

oldalba, hanem ugyanabba. Úgy játszottuk a játékot, ahogy én ismertem. A gyerek elmesélte az apjának, én hogyan játszom. Jimmy odajött hozzám, felelősségre vont, hogy a fiának miért tanítok ilyen dolgokat. Igazából nem értettem, miről van szó. Mondtam neki: - Ne haragudj, de ezt szeretném, ha egy kicsit bővebben kifejtenéd! Azt válaszolta, ő is úgy tudja, ugyanabba a lyukba kell letenni a fekete golyót, mint amibe az utolsót letette. Elfogadtam, jó, semmi probléma, valószínű úgy is lehet, de ez nem olyan dolog, amiből gond lehetne kettőnk között. Kötekedni kezdett, hogy én ne tanítsam az ő fiát ilyen dolgokra, mert ha ők majd otthon vagy valahol máshol ketten játszanak, akkor apa és fia közt vita lesz ebből. Azzal vádolt, szembeállítanám vele a fiát. Akkor úgy nézett ki, lecsillapodik. Kis idő múltán, fél nap elteltével megint előhozta ezt a dolgot. Odáig fajult a nézeteltérés, hogy közöltem vele: - Úgy látom, ha ennyire megkérdőjelezed azt, hogy jó szándékkal magyarázom ezeket a szabályokat, akkor a jövőre nézve sincs értelme együttműködnünk. Lehívatok egy másik fiút, aki ugyanúgy el tudja látni a védelmedet, mint én. Sokat dolgoztam vele, tiszta szívvel rá merem bízni ezt a munkát. Lekezelően beszélt: - Jó, akkor menj, ha akarsz! Mindez nem sértődöttséget váltott ki belőlem, hanem úgy éreztem, nem méltó befejezése az eltelt éveknek. Érdeklődtem, miként tudok följutni Pestre. A taxi húszon-valahány ezer forintért vitt volna fel. Felhívtam édesanyámat és megkértem, jöjjön le értem. Ültünk az ebédlőben, de már kicsit fagyosabb hangulatban. Anyu megérkezett, odajött az asztalhoz, fölálltam, puszit adtam neki és bemutattam. Jimmyvel akkor találkozott először. Szívélyesen fogadta édesanyámat, bemutatkozott, megpuszilta, bemutatta a feleségét, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. S akkor odasúgta nekem, szeretné, ha beszélgetnénk. Anyut megkértem, addig legyen szíves, menjen föl a szobámba. Jimmyvel félreültünk egy másik asztalhoz.

Döbbenetet olvastam le az arcáról: - Tényleg el akarsz menni? - Jimmyke, ezt megbeszéltük. - Te szóltál anyukádnak? Tényleg megtetted? - értetlenkedett. - Mondtam neked, hogy lépni fogok. És akkor elsírta magát. Átölelt, mondta, szüksége van rám, ne menjek el. Bocsánatot kért, és még hozzátette, ő nem gondolta, hogy ennyire megbántott. Valószínűleg félreértettem őt. - Számomra ez a munka azt jelenti, ha kell, az életem árán védelek meg. Ha valami nincs rendben közöttünk és nekem gondolkoznom kell, megéri-e vagy sem, akkor nem folytatom tovább érveltem. Semmiképpen nem akartam kikényszeríteni a bocsánatát, az volt a szándékom, anyu lejön, megvárom, míg az embereim is megérkeznek, mert már nekik is telefonáltam, és aztán elindulok. Végül anyut megkértem, menjen haza egyedül. Megértő volt. Egy szóval sem mondta, most neki utazgatnia kellett, és mégse megyek vele. Megnyugtatott, bármikor, bármiben számíthatok rá, csak egy telefon, ő a világ végére is eljön értem. A kollégáim megérkeztek, ottmaradtak Jimmy születésnapi buliján. A születésnapi ünnepségre körülbelül harmincnegyven meghívott vendéget vártunk. A kollégáim az ajtónál köszöntötték őket, megmutatták, merre van az étterem, hol tudnak helyet foglalni. Én is az ünnepi asztalnál ültem, és a két biztonsági emberem adta a védelmet. Ezt az esetet a későbbiekben úgy értékeltem: azért vált ingerlékennyé, mert egyre nagyobb fele lősség nehezedett rá: sportcsarnoki fellépések, ké sőbb tv-adások. A megpróbáltatások feszültséget váltottak ki belőle, amit le kellett vezetnie. A visszafojtott indulataival mindig akkor vívódott, ha pihent. Ezeken a napokon sem kapcsolt ki. Amikor megismertem, 1994-ben, megfontol tabb, átgondoltabb, nyugodtabb ember volt. Az utóbbi időszakban hangulatember lett. Egyre ér zékelhetőbbé váltak nála a hullámhegyek, hullámvölgyek. Hitt és bízott magában. Tudta, a munkáját jól elvégzi. Ezt a közönség is visszaigazolta. Egyre több helyen kellett megfelelnie. Nem görcsösen tette, de lámpalázas, ideges volt. A legjobb akart lenni. Sok helyen megfordultunk szerte az országban. Vidéken az öltözőben nem volt tükör, még a fo-

lyosón sem. Néha, jobb híján, a sportcsarnok kondi-termében öltöztünk, a sportszerek szanaszét hevertek a padlón. A fekvenyomópad mellett öltözött át Jimmy, fölakasztotta a ruháját a guggolóállványra. Soha nem ment ki úgy a színpadra, hogy ne jött volna oda hozzám - én kísértem föl, elemlámpával világítottam az utat - és ne kérdezte volna meg, jó-e a haja, jó-e a ruhája, nincs-e rajta valami hiba, nehogy rossz külsővel lépjen a közönség elé. Hatodik fejezet Jimmy 1998 őszétől vett részt a Dáridó-turnéban. A meghívott sztárvendégek három-négy dalt énekeltek. Jó csapat dolgozott együtt: Lajcsiék, Szandi, Pataki Attila. Naponta két állomáshelyen léptek fel, az első koncert négy órakor kezdődött, például Kisvárdán, a következő este nyolckor Vásárosnaményban. Másnap mentünk Balassagyarmatra, Bátonyterenyre. Többnyire olyan helyeken jártunk, ahol Jimmy az önálló koncertjeivel már megfordult. Nagy érdeklődés mellett, látványosan zajlott, a TV2 adta hozzá a technikai hátteret. Dáridó szimpatikusok - jópofa társaság: Lajcsi, Pisti, az öccse és Csocsesz. Ők voltak hárman a stabil tagok. Lajcsi vett magának egy számzáras aktatáskát. Csocsesz poénból - három számos kombinációval működött - elcsavargatta a számokat. Kiderült, Lajcsi ezt a táskát aznap vette és nem jegyezte meg, melyik szám nyitja. Csocseszre zárták az öltözőt. Addig nem jöhetett ki, amíg ki nem nyitotta a táskát. Tripla nullánál kezdte, egyesével haladt fölfele. Lajcsi kombinációs száma pedig, ha jól emlékszem 992 volt. Ha hátulról halad visszafele, fél perc alatt végez. Három óra múlva sikerrel járt, de olyan bőrkeményedés lett az ujján, hogy játszani is alig tudott. A helyszínre nem mindig mentünk együtt Lajcsiékkal. Ha ők érkeztek előbb, hatalmas tálcán negyven krémest berendeltek az öltözőbe és lakmároztak. Udvariasak voltak, mindig kínálgattak minket is. Ha evésre került a sor, nem voltak szégyellősek. Főzettek virslit, rendeltek szendvicseket. A bőségesen elkészített ételekből nekünk is jutott. Ennek örültünk, mert sokszor a két helyszín között nem volt időnk enni.

Nagyon jó hangulatú bulik voltak. Megérkeztünk az állomáshelyre, zsúfolásig megtelt már a sportcsarnok. Ha késve érkeztünk, a főbejáraton kellett bemenni. A tömegben tolakodtunk, Jimmy és Lajcsi összemosolyogva mondták: - Úgy látom, a mai előadás érdektelenség miatt elmarad. - A közönség nevetett, alig várták, hogy elkezdődjön a műsor. A fináléban Jimmy, Lajcsi és Pataki Attila együtt énekelték a "Kell, hogy várj" című dalt. Mindegyikük énekelt belőle egy sort, óriási sikerrel. Más hangulatú buliknak számítottak ezek, mint az önálló Jimmy-koncertek. A közönség jóval vegyesebb összetételű volt, nem csak a nyakkendősök látogattak el. A produkció arculatához tartoztak a takarosan megterített sörpadok, fogyasztási lehetőséget kínálva az asztaltársaságoknak. Persze itt sem az ásványvíz volt a slágercikk. Ráadásul a sramlizene sem kifejezetten hátráltatta a garatöblögetést. Mindenki mulatott, ahogy jónak látta. Jimmy védelmére még jobban rákészültünk. Amikor színpadra került - a műsoridő utolsó szakaszában -, a közönség már teljesen bemelegedett. Fennhangon refrént énekeltek, táncoltak a színpad előtt, virágot dobáltak az énekesek lábaihoz. Élvezték a műsort. Jimmyt mindenhol hatalmas ováció fogadta. Gyakran már azelőtt szétszedték volna, mielőtt egy árva hangot énekel a mikrofonba. Zsoltival, a társammal, megálltunk a színpad két oldalán, jelezve azt, Jimmy biztonságáról nem az őrangyala gondoskodik a sötét háttérből. Mindig nagyon óvatos volt a védelem, nem akartunk senkit visszarettenteni az önfeledt szórakozástól. De ügyelnünk kellett, hogy ne szabaduljanak el az indulatok. Akadtak pofátlanok is szép számmal. Valami helyi újgazdag atyaúristen mulatni akart. Kirángatott magával egy viszonylag dekoratív menyecskét a színpad elé. Senki nem szólt rájuk, de a jelenlétemmel érzékeltettem, hogy nem szívesen látom őket Jimmy közvetlen közelében. Széles mozdulattal kirántott egy ezrest a belső zsebéből és azzal a lendülettel felém dobta. Szerencséje volt, hogy nem talált el. Mereven elnéztem fölötte, mintha nem venném észre. Gondolatban azért rányomtam a fejére néhány kombinációt. A pénzt azonnal felkapta valaki. Jimmy és a televízió Jimmynek az első önálló műsorát az RTL-en 1999

decemberében láthatta a közönség Karácsony Jimmyvel címmel. A sikeres bemutatkozást követően megállapodtak a folytatásról, megszületett a Péntek Esti Vigadó és azon belül Jimmynek a Dalban mondom el című műsorblokkja. Érdekes volt a műsorkoncepció, Jimmy nemcsak saját dalait énekelte, hanem külföldi előadók világslágereit is. Ezenkívül mindegyik adásában fellépett egy-egy meghívott sztárvendég: például Homonyik Sándor, Vikidál Gyula, Varga Miklós, Korda György, Balázs Klári. Ami újdonságnak számított, Jimmytől elénekeltek egy-egy számot, Jimmy pedig elénekelt tőlük egy dalt. Delhusától a Nika seperimenot nagyon jól átdolgozta, Varga Mikitől az Európát, Homonyiktól az Álmodj királylányt. 2000 tavaszán kezdődtek az első felvételek Nagykovácsiban, az RTL stúdiójában. Megérkeztünk a műterembe, mindenki izgatott volt. Még rá se hangolódtunk az új feladatra, amikor az egész térségben áramszünet lett. Három órát ültünk a stúdió mellett lévő étteremben. Az ablakból jól láttuk a villanyoszlopokon lógó munkásokat, akik szép komótosan próbálták elhárítani a hibát. Senkinek nem szegte kedvét a kényszerpihenő. Jimmy izgatott volt. Nem a dalok miatt, azokat rutinból is bármikor előadta. A konferálások, szöveges részek aggasztották. Túlzottan sokat még nem beszélt kamera előtt. Bekészült a súgógép, pörgött az előre megírt szöveg. Sehogy sem tudta azt igazán magáénak érezni. Áttért a rögtönzésre, saját szavaival jelentette be a vendégművészeket, spontán beszélgetéseket folytatott velük. A stábtagok nem ellenkeztek vele. A rendezőtől a producerig mindenki zokszó nélkül viselte a próbálkozásait. Ami a filmes szakmában a profiknak már rutin volt, Jímmy első lépéseit jelentette. Az elején mindenki tartott tőle, emberevőnek hitték. Halkan beszéltek körülötte, öles léptekkel félreálltak az útjából, ha kisétált a díszletből. Miután látta, hogy közvetlensége nem csap át bratyizásba, és nem fog a munka rovására menni, jóval oldottabb lett. Hamar kiderült, nincs szüksége külön próbanapra. Élesben odaállt zenekarával a felvevőgép elé, és elzingázták a dalokat. Szinte koncert hangulatot teremtett. Jó tempójú, pörgős adások voltak. Eleinte kéthetente jelentkezett a műsor, majd

2000 őszétől minden péntek este. Azt hiszem, az RTL Klub és a TV2 közötti rivalizálásnak része volt ez a műsor; Lajcsi Dáridójának szánt versenytársat a konkurrens csatorna. Természetesen azonos műsoridőben sugározták mindkettőt, szemernyi esély sem maradt arra, hogy mindkét produkció követhető legyen. Lajcsi a tömegekre épített, nagyszámú közönség, hatalmas díszletek, rengeteg fellépő vendégművész, akár külföldről is. Jimmy produkciója nagyságrendekkel szerényebb volt. Kellemes klubhangulat, egyetlen meghívott vendég, örömzenélés. Akárcsak egy házibuliban. Állandóan a nézettségi indexeket böngésztük. Jimmy nézettsége eleinte jó volt, később kevésbé. Egy olyan embernek, aki közel egy évtizede egyedüli birtokosa a hazai zenei élet "trónjának", ez komoly megrázkódtatást jelentett. A Dáridó ekkor már évek óta a legnézettebb tvműsor volt. Jimmy nem adta föl. Új műsorstruktúrán törte a fejét, látványosabb produkciót akart, kellő anyagi fedezettel megtámogatva. Nehezen viselte el a kudarcot, nem volt gyakorlata benne. Eleinte kompromisszumos megoldás kínálkozott. A Péntek Esti Vigadó egészén belül Jimmy műsorblokkja későbbre csúszott, addigra a TV2-n már lezajlott a Dáridó. A Dalban mondom el este tíz óra körül kezdődött, ez elég késői időpont, arról nem is szólva, hogy a tv-néző addigra kidáridózta magát a másik csatornán. Később ez megváltozott, az Esti Vigadó csütörtökönként jelentkezett. 2000 augusztusától a tv-felvételek átköltöztek a Pólus Center-beli Fortuna Stúdióba. Már nemcsak a "Dalban mondom el" jelentkezett, hanem egy másik önálló műsor is, ami az Örökzöldek címet kapta. Hetente kerültek adásba, egymást váltogatva. Kibővült a nézőtér is, többen láthatták a helyszíni felvételeket. Új díszletek érkeztek: veterán autómodellek, a negyvenes évekből származó Indián motorok. Megvolt az evergreen feeling. Jimmy az Örökzöldekben régi, híres világslágereket énekelt, Tom Jonestól kezdve Louis Armstrongon át Freddy Mercury-ig mindent, részben angolul, részben magyarul. A közönség nagyon elismerően reagált. Jimmy ünnepei Egy koncertet azért mondott le egy héttel az

előadás előtt, mert húsvét vasárnapra esett. Neki szokása volt, hogy a családjával együtt elmentek a templomba, sonkát szenteltek, talán a böjtöt is betartották. Neki a húsvét komoly ünnepnek számított. Betegség miatt nem mondott le koncertet, de a húsvét miatt igen. Szilveszterkor sem vállalt soha fellépést. Ilyenkor is a családjával vagy a barátaival ünnepelt. Hiába ajánlottak komoly pénzeket, nem érdekelte. Fontos volt neki, hogy olyan emberekkel köszöntse az újévet, akiket szeret. Emlékszem az egyik szolíd szilveszterére, a Fórum Szálló Silhouette Éttermében, ahol annak idején zongorázott. Itt fedezték fel és kapott lehetőséget az amerikai útra. Ebbe az étterembe ült be a feleségével kettesben vacsorázni. Igaz, én is ott voltam, de ilyen esetben soha nem ültem oda az asztalukhoz. Emlékszem, nem kellett szorosan a közelükben lenni. Hoztak egy újévi malacot, hozzám hozták oda először, hogy rángassam meg a farkát. Utána a malacot körbevitték a vendégek között, mindenki megsimogatta, meghúzkodta a farkát. Éjfél után Jimmy az asztalukhoz hívott és egy pohár pezsgővel koccintva boldog újévet kívántunk egymásnak. Mikor már a vendégek fogyatkozni kezdtek, Jimmy beült a zongora mögé. A felesége odahúzott mellé egy széket. Neki játszott. Hajnalban hazavittem őket. Csendes újévköszöntés volt. Az 1999-es szilveszter is emlékezetes maradt. Néhány nappal szilveszter előtt kérdeztem Jimmytől, mire számíthatok? Nincs rám szüksége, mondta, baráti társaságban ünnepel, teljesen zártkörű buli lesz. Siófok mellett kibéreltek egy kis panziót. Boldog újévet kívánt. Természetesen megszerveztem a saját szilveszteremet, amit kettesben akartam tölteni a barátnőmmel. Harmincegyedikén délelőtt kaptam Jimmytől egy telefont, mégis úgy alakult a helyzet, számítana rám. A barátnőmet érdekelte a szilveszteri tévéműsor. Néhány produkcióban ő is közreműködött, mint sminkes. Otthon szerettük volna nézni a műsort. Mondtam Jimmynek, hogy nem szeretném Ágit cserben hagyni, küldenék magam helyett valakit, aki ugyanúgy el tudja látni ezt a munkát, mint én. Jimmy nem tágított. Közölte, azt szeretné, ha én lennék vele. Ágit is szívesen látja, jöjjünk le együtt.

- Tudod, nem szeretem, ha a magánélet és a munka keveredik - érveltem. Közölte, ne foglalkozzam vele, nem lesz semmi probléma. Egy asztalnál ülünk, és jól érezzük magunkat. Ha Ági megunja a társaságot, bármikor fölmehet a szobába televíziót nézni. Ennyiben maradtunk. A helyszín Nagyberény, Siófoktól néhány kilométerre. Egy vadász panzió, gyógyfürdővel, külső melegvizes medencével. Jimmy kényes volt arra, milyen helyen alszik. Ragaszkodott az igényesen berendezett, jól fűtött szobákhoz. Megérkeztünk a panzióba, kiderült, a fűtés elromlott, és az információimmal ellentétben a szobákban nincs tévé. Lent a hallban volt egy ősrégi készülék, amit föl akartam vinni magunkhoz, de még antennacsatlakozó sem akadt a szobákba. - Nem erről volt szó, nem így beszéltük meg. Hidegek a szobák, a tapéta penészes. Normális ember ilyen helyről azonnal elmegy - jegyezte meg Ági. Ne haragudjak, de 2000 következik, átlépünk egy új századba és ő itt áll egy hideg-rideg helyen. A többi vendég is méltatlankodott. - Figyelj ide! Ágit haza kell vinnem, visszajövök érted és végigcsinálom, ha már elkezdtem - kö zöltem Jimmyvel. Akkor lehívta Ágit, megpróbálta kiharcolni, hogy maradjon. A szóváltás egyre fokozódott, a vita elfajult. Ő Zámbó Jimmy, a Király és Ági vegye megtiszteltetésnek, hogy vele ülhet egy asztalnál. - Engem ez egyáltalán nem érdekel, én nem a te környezetedre vagyok kíváncsi - csattant Ági válasza. Végül beültettem az autóba és hazavittem. Iszonyú köd volt, alig láttam az autópályán. Ő pedig sokáig sírt mellettem. Nem akar úgy velem élni, ha a munkámat mindig elé helyezem. Próbáltam megértetni vele, hogy nem tudok most mást tenni. Kényszerhelyzetben vagyok. Mindig is kerültem a konfliktusokat. Két, számomra fontos ember között nem lehet igazságosan dönteni. Amit bewállaltam, azt teljesítem. Elindultam visszafelé. - Jimmy tudta, hogy visszajössz - fogadtak az ajtóban. Odamentem Jimmyhez, fölállt és átölelt: - Nagyon büszke vagyok rád!

Éjfélkor mindenki a párjával koccintott, újévköszöntő puszit adott-kapott, itta a pezsgőt jókedvűen. Én meg gondolatban a ruháimat szedegettem össze a küszöbről. Nem voltam hálás a helyzetért. Ezen a szilveszteren kisebb közjátékok is történtek. Felkért zenészek gondoskodtak a jó hangulatról. Jimmy ki-be járkált a táncparkettre, táncolt a feleségével. Jól érezték magukat. A vendégek részére fönntartott táncparketten önfeledten táncolt a személyzet is. A baj akkor kezdődött, amikor éjfélkor a pincérek kihozták a jéghideg lencsét, disznósültet. Jimmy beleharapott a húsba és visszadobta. - Melegítsék meg, ilyet ne tegyenek le elém! utasította a pincért. - Mindenkinek jó, neked miért nem? - feleselt az. Jimmy kiborult. Engem visszatartott, hívatta a vezetőt. Mondta, rendben van, a személyzet itt táncol, az se gond, hogy az ő pénzén mulatnak, csak végezzék el a dolgukat és ne legyenek vele szem telenek. Szó szót követett, a vezető nem tudta lecsillapítani az alkalmazottait - ittak már -, végül egyre szemtelenebbül kezdtek beszélni. Mindenki meg akarta mutatni Zámbó Jimmynek a felesége jelenlétében, hogy ezen a szemétdombon nem ő a kakas. Az egyiknek rányúltam a nyakára és közöltem, próbáljanak meg normálisan viselkedni. Szó nélkül mindenki visszament a konyhába. Másnap reggel tízig tartott a buli. Legtöbben hathét óra körül hazamentek, mert a jéghideg szobában nem tudtak aludni. Amikor befejeződött a mulatozás, Jimmy odahívott és azt mondta, lehet, hogy mégis Áginak volt igaza. Ennek ellenére a kapcsolatuk végleg megromlott. Ha úgy telt el néhány hét, hogy nem találkoztunk, Jimmy akkor is kereste a kapcsolatot velem, rám telefonált, megkérdezte, hogy vagyok? Mi újság van? Ez jól esett, akkor is gondolt rám, amikor nem dolgoztunk együtt. Azért emlékszem erre pontosan, mert egyszer délelőtt tíz óra körül hívott, ami tőle szokatlan időpont volt, ilyenkor még aludni szokott. - Good morning, my friend. Azt hittem, John hív Angliából. Szóltam vissza neki angolul. Ő nevetett:

- Jimmy vagyok. Az utolsó szilveszteréről annyit tudok, ami az újságokban megjelent. Megbeszéltük, ez a szilveszterem szabad lesz. Otthon voltam a párommal. Az utóbbi időben gyakran előfordult, hogy Jimmy nem ért el - például Londonban dolgoztam -, akkor hívta azokat a srácokat, akik nekünk dolgoztak. Ha ők sem voltak elérhetők, akkor keresett magának más kísérőt. A legnagyobb koncertek Minden hazai popénekes pályafutásának egyik legjelentősebb állomása a Budapest Sportcsarnokbeli fellépés volt. Rangot, komoly szakmai elismerést jelentett az ország legnagyobb befogadóképességű csarnokát megtölteni. Jimmy szembenézett a megmérettetéssel. Évente kétszer végigkoncertezte az országot, igyekezett személyesen is minél több emberhez eljutni. Tudta, komoly rizikót vállal a BS-sel. Az is benne volt a pakliban, hogy az országos turné folyamán érintett városok közönsége nem fog órákat utazni azért, hogy Budapesten is részt vegyen egy Zámbó Jimmy koncerten. Erre év közben is volt lehetőségük a saját városukban. Az égiek sem voltak túlzottan kegyesek Jimmyhez. A koncert napján 1998. december 28-án szakadt a hó. A management folyamatos telefon-összeköttetésben állt a vidéki jegyirodák vezetésével. Ők számoltak be a fejleményekről, különbuszos csoportjaik már úton vannak, de nagyon lassan haladnak a hóviharban. A kezdést megelőző órákban a közönség tagjai is éppen csak szállingóztak, pedig arra az időpontra már mindenki kapudöngetést várt. Jimmy összetörten végezte az utolsó simításokat. Élete egyik legfontosabb koncertje előtt állt. A szervezés egyes fázisaiból is erőn felül kivette a részét. A nyár végétől minden erejével a koncert sikeréért dolgozott. Dupla felszerelést hozatott, komoly összegeket költött a hang- és a fénytechnikára. Erre a fellépésre szimfonikus zenekart is szerződtetett. Saját zenekarával sokat próbált. A szokványos másfél órás koncert helyett itt két és fél órát terveztek. Ehhez jó kondira van szükség, bírni kell a tán-

cot a színpadon. Rendszeresen járt edzésre, hogy minél jobb formában legyen. Szerepet vállalt a koncert arculatának megtervezésében is. A plakátok, szórólapok, sőt a belépőjegyek képeihez sok-sok fotózáson kellett résztvennie. Komoly csatákat vívott a jegyárak megállapításánál. BS-koncertjegyet nem lehet olcsón adni, mert a hatalmas rezsit valamiből fedezni kell. Ugyanakkor fontos szempont, hogy megfizethető legyen. Igyekezett nem a felső tízezer pénztár cájához igazítani az összeget. Ráadásul a felpörgetett tempó, az idegeskedés is sokat kivett belőle. A televízió ekkor még nem kényeztette sok lehetőséggel, a képernyőn keresztül még nem szólt a közönségéhez. Itt viszont a tévé is jelen volt. A közvetítő kocsi a hátsó parkolóban állt, a mozgó kamera számára sínpárt szereltek a színpad elé. Jimmy Jib-ek (darus kamerák) bólogattak két oldalról a zenekar felé. A koncert előtti fény- és hangpróba a szokványos forgatókönyv szerint zajlott; csak éppen az örömzenélés volt kevésbé örömteli. Mindenki reményvesztetté vált, féltek, hogy a zord időjárás megakadályozza a teltházas siker élményét. Biztonsági szempontból indokoltnak éreztem, hogy fémkordont állítsunk a színpad elé, mert az előzetes becslések szerint - az elkelt jegyek alapján - több mint tízezer nézőre számítottunk. Jimmy lebontatta a kordont, nem akart kerítés mögött énekelni. A megszokott három lépés távolságból kettőt le akart faragni, ragaszkodott a közönség közelségéhez. Számomra ez tükrözte legjobban a kétségbeesését. Másfél órával a kezdés előtt visszavonultunk az öltözőkhöz. Kint felhangzott a beengedő zene, a nézők birtokba vehették a lelátókat. Jimmy idegesen ki-bejárkált. Kukucskáltunk a függöny mögül, néztük, hányan érkeznek. Csak az utolsó pillanatban öltözött át. Kialudtak a fények, a zenekar felosont a színpadra. Átadtam Jimmynek a mikrofonját, vártuk, hogy a nyitószám első dallamai felcsendüljenek. Jimmy vett egy nagy levegőt és a színpadra lépett. Az első szám után lehajtott fejjel köszönte meg a tapsot. A nézőtér lámpái kigyulladtak, Jimmy óvatosan, szinte félve emelte fel a tekintetét. Könnyek gyűltek a szemébe, ahogy meglátta a tömött lelátó sorokat.

Teltház volt. Tudta, ő győzött. Fergeteges bulit adott. Vibrált a színpadon, elvarázsolta a hallgatóságot. Minden egyes mozdulata köszönetet sugárzott, hálás volt a rajongók szeretetéért. 1999-ben két BS-koncertet is szerveztek Jimmynek. Az elsőt november 29-én. Mint tudjuk, a történelem ismétli önmagát. Havazásból most sem volt hiány. Megint félő volt, hogy a vidékről Pestre utazó közönség elakad az úton és Zámbó Jimmy koncert helyett barátságos hógolyócsatát vívnak. Jimmy nem aggódott túlzottan. Rutinból kezelte a helyzetet. Az előző év megpróbáltatásai megedzették, hitt benne, hogy a lehetetlen is teljesülhet. December 29-re datálódott a 99-es év második Budapest Sportcsarnok koncertje. Néhány héttel előtte égett le az épület. Jimmy mindent elkövetett, hogy ez a vis-maior ne tarthassa őt távol a közönségétől. A BNV "A pavilonját szemelte ki, ide építtette fel a színpadot. A látványkép is változott, a hatalmas kivetítő vászon mellett a vízfüggöny is szerepet kapott. Nagyon látványos volt, ahogy a színes ábrák és hologramok kivetített képei megcsillantak a vízesésen, a vízcseppek fénytörési mutatója is besegített a különleges jelenség kialakulásához. Kordont állíttattam. Az "A pavilon belső tere sík, nincs lépcsőzetes lelátósor. Nem szerencsés hely szín. A hátul ülő és álló emberek nem láttak sokat, mindenki a színpad közelébe nyomult. Megint jó hangulatú buli kerekedett. 1995-ben járt Romániában. Két-három állomásos koncertet szerveztek neki. Nem voltam vele, de elmondása szerint borzasztó körülmények között lépett fel. A szálloda piszkos volt, nem fűtötték a szobákat, hámlott a vakolat. Nem is a szállodában aludtak, hanem a sportcsarnok közelében találtak másik szálláshelyet. Ráadásul a román szervezők a jegybevételből nem akarták kifizetni senkinek a pénzét, és mindez a buli előtt derült ki. A kilencvenes évek közepén Tökölre a fiatalkorúak börtönébe meghívták Jimmyt. Az akkori börtönigazgató Jimmy ismeretségi körébe tartozott, és az ő kérésére fogadta el ezt a meghívást. Akartam menni, érdekelt, hogy egy ilyen intézmény milyen belülről. Igaz, nem akarom minden áron megtapasztalni. Sajnos, nem mehettem vele. A börtönigazgató figyelmeztetett minket, az elítéltekből és az őrök-

ből is irritációt váltana ki, ha Jimmy védelemmel érkezne. Ott gondoskodtak a biztonságáról. Smasszereket rendeltek mellé. Jimmyben mély nyomokat hagyott a tököli fellépés. Jó hangulatú buli volt, úgy kellett visszafogni a fiatal srácokat. Sokan táncoltak is. Az elítéltek a daloktól átszellemültek, elfeledték, hol is vannak. Kanalak kerültek elő, lefordított vödrön püfölték a ritmust és vele énekeltek. Jimmy végigjárta a cellákat, beszélgetett a rabokkal. Megismert egy fiatal srácot, akinek nagyon hiányzott a családja. Jimmy nem tudta, mit követett el a fiú, de arcát sokáig nem tudta elfelejteni. - Ha magad miatt nem is, de a családodért tedd meg, hogy megváltozol! - győzködte őt. A későbbiekben sokszor visszaemlékezett tököli élményeire. Szlovákia: 2000 nyara. Egy szlovák rendezvényiroda hat-hét állomásos koncertturnét szervezett Jimmynek. Nagy út várt ránk. A technikusoknak, szerelőknek jóval előbb kellett elindulni, hogy készen legyenek a színpad berendezésével, mire mi megérkezünk. A határon megdöbbenve láttuk, a kamionok ott álltak, tehát Jimmy technikai személyzete is valahol a környéken vesztegelt. A technikai road-ok szorgalmasan pakolták ki a hangszereket a teherautóból. Kiderült - a szlovák vámosok, ők úgy mondták, a tót vámosok -, a teherautó oldalán lévő szövegből - "Yamaha" - ítélve, ami hangszercég is egyben, motorkerékpárokat kerestek. Megérkeztünk az első helyszínre. A szabadtéri színpad lelátója egy római korból itt maradt emlékműre emlékeztetett. Hatalmas kövek, össze-vissza tört lépcsőfokok, leszakadt szikladarabok. A színpad hajópadlóból készült, girbe-gurba szögek álltak ki belőle, hátsó része pedig egy omladozó téglafal volt. Megálltam szemben a színpaddal: - Nem hiszem el, hogy itt előadás lesz. - Ez volt az első gondolatom. A technikusok fölépítették az állványokat. Fekete vásznat húztak hátra, egységesebb, kulturáltabb képet varázsoltak az egésznek. A színpad a semmi közepén állt. Sem öltöző, sem mosdási lehetőség. Kis gondnoki helyiségre bukkantunk, ahol találtunk WC-t, kézmosó csapot. Megérkeztek a cateringes kamionosok. Fölállították az asztalokat és szereztek áramot valahon-

nan. Sütöttek, főztek. A kerítésen kívül már gyülekeztek az emberek. A közönség Jimmy mellett közlekedett, ki-be. Nem volt arra lehetőség, hogy elszeparáljuk őt, hiszen a kocsiban öltöztünk és vetkőztünk. Zsolti, a társam, velem volt. Láttuk, körülbelül ötszáz ember lesz. Azon tanakodtunk, ketten miként fogjuk megvédeni az egész színpadot. A szlovák biztonsági szolgálat felajánlotta a segítségét, amit én fenntartással fogadtam. Annak idején Pelé Szlovákiában is tartott futballgálát. Mi is elkísértük, de ahogy átléptük a határt, attól kezdve a szlovákok adták a biztonsági kíséretet. Három különböző színű Skoda Favorit gépkocsival jöttek. Ezek cégjelzés nélküli, civil autók voltak. Pelével haladtunk a szlovák utakon és egyszercsak a piros autó hirtelen kivágódott mögülünk, száguldott előre. El nem tudtuk képzelni, mi lehet a probléma. Talán baleset történt. A sofőr lassított, két kilométert döcögtünk. A piros Skoda az út szélén állt, a két biztonsági ember az autó mellett pisilt. Valószínűleg a végén tartottak, mert már rázogatták erőteljesen. Pelé kommentár nélkül végignézte. Itt viszont kellemes meglepetés ért bennünket. Viszonylag jólöltözött, egységes csapat érkezett kutyákkal. Oldalukon gumibot, pisztolytáska. A megjelenésük tiszteletet váltott ki a közönségből. A vezetőjük - aki a csapatot koordinálta - dekoratív nő volt. Hátul a szoknyaövön kis bilincs fityegett. Egy hetet töltöttünk együtt, kísérgettek minket minden állomásra. Jimmyt testőrnő védte, írták az újságok, pletykát szimatoltak. Jimmy viszonylag ritkán látogatott el Szlovákiába. Itt is Királyként tisztelték. Füleken a vár romjainál építették fel a szabadtéri színpadot. Az öltözőt az egyik bástyában alakították ki. Fönt a rondellán két vérszomjas rotweiller lihegett - mint a filmekben -, időnként teli szájjal ugattak felénk. A színpad környékén egy helybéli emberke úgynevezett mindenes - tüsténkedett. Mindent elkövetett, hogyJimmy közelébe kerüljön. Élete egyik legnagyobb napja volt, hogy Jimmy ott állt tőle két méterre. A hangosító pulthoz igyekeztünk. Az emberke odatoppant elé és minden átmenet nélkül közölte:

- Egyébként Zoli vagyok. Jimmy kezet fogott vele: - Szervusz. A zenekar tagjai is hallották: Jimmynek később a próbák alatt is eszébe jutott. Elénekelt egy-két dalt, majd hátraszólalt: - Egyébként Zoli vagyok. - Mindenki röhögött. Füleken egész kellemes helyen laktunk. A szálloda éttermébe a helyi vezetőség is meghívást kapott a buli után. Hivatalnokok, vállalkozók, még az egyik főrendőr is megjelent. Később őt tudtuk a legnehezebben kezelni, nem ismert mértéket se ivásban, se viselkedésben. A vacsora után meghívták Jimmyt egy kis zártkörű rendezvényre a drinkbárba. Jó hangulatú éjszaka ígérkezett. Jimmy is felszabadultnak tűnt, kellemesen elbeszélgetett a meghívóival. A bár ajtaja előtt hatalmas tömeg tolongott, ha csak egy pillanatra is, látni akarták őt. Hirtelen mindenki a tulaj unokaöccse-nővére lett, így akartak bejutni. Nem ment. Bent volt egy szabad falfelület, amit minden Füleken koncertező zenekar dedikált. Végül a "Király mindenki felett áll" felszólalással kiszedegették az álmennyezet kockáit és azt íratták alá vele és a zenekar tagjaival. A testőrség sem tudta megúszni, pedig mindent elkövettem. Zsoltival az ajtóban álldogáltunk. Zsilipeltük a népet, ki jön be, ki megy ki. Jimmy felállt a helyéről. Az ajtónál két üres szék árválkodott. Leült az egyikre és maga mellé invitált. - Borzasztóan egyedül érzem magam - mondta halkan. - Nem jó a társaság? - kérdeztem tőle. - Ők Zámbó Jimmy miatt jöttek, nem miattam. Legszívesebben hazamennék. Hiányzik a kis Pufikám, a mamácska, Krisztián, Sebastián. Közel vagyunk a határhoz. - Te döntesz, Jimmyke. - Le kell még nyomnom a maradék bulikat mondta lemondóan és visszaballagott az asztalához. Hiányzott a családja. Ez meghatározta a további napok hangulatát. Nem lehetett hozzá szólni. Felejteni akart, sokat ivott. Két napig megint nem aludtunk. A következő koncertállomás Galántán lett volna. A zenekar és a technikusok elindultak. Hosszú út állt előttünk, indulni kellett volna, hogy ne késsünk el. A szlovák szervezőcsapat Jimmy asztalánál ült. Türelmetlenül siettették, idő van,

keljen útra. Nagyot hibáztak ezzel. Jimmy bedühödött és elzavarta őket: - Engem megvár a közönségem. Ti siessetek! Néhány perc múlva megszólalt Jimmy telefonja. Ismét a szervezők voltak, indulásra késztették. Jimmy ezt már szándékos provokálásnak érezte. - Ma ti léptek föl - szólt vissza. Kikapcsolta a mobilját. Nem mentünk sehová. Ha nincs buli, nincs gázsi. Neki se. Másnap mesélte a hangmérnök, hogy a szakadó eső ellenére rengetegen kimentek a szabadtéri színpadhoz. Nekik időben leadták a drótot, hogy pakoljanak és tűnjenek el. Ennek ellenére menekülniük kellett a tömeg elől. A szervezők a továbbiakban megpróbáltak Jimmy igényeihez igazodni, aki mindenkivel éreztette, ebben a produkcióban ő diktál. Ha kell, ilyen áron is. Jimmy autói Én sem voltam mindenben tökéletes. A Story Magazin egy évvel ezelőtt szervezett Jimmy számára egy közönségtalálkozót az Új Udvar bevásárlóközpontban. Hárman ültünk az autóban. Még a régebbi Mercedese volt meg Jimmynek, a 600-as V12-nek titulált 500-as. A bevásárlóközpont mélygarázsában parkoltunk. Szűk volt a hely, telezsúfolva betonoszlopokkal, az autóval alig lehetett manőverezni. Jimmy ült mellettem, Sebastian hátul. Néhány kör után találtunk egy kissé szűkös helyet. Láttam, beférünk. Megfordultam, tolattam. Nekikoccantunk egy betonoszlopnak. Csak a csomagtartó éle nyomódott meg. Jimmy nagyon kényes volt az autójára, de ez az eset nem hagyott túl mély nyomot benne. - Ez bármikor előfordulhatott volna velem is, a fiaimmal is - mondta. Sebastián védett, hogy ő miatta nem láthattam a visszapillantó tükörből az oszlopot, miután középen ült. Ettől függetlenül én voltam a hunyó. Rengeteg híresztelés jelent meg Jimmy autóival kapcsolatban. 600-as SEL V 12-es márkajelzés volt feltüntetve a Mercedesén. Egy időben ez számított csúcsmodellnek. Ezzel szemben Jimmyé csak 500as SEL volt. Közben, ha valaki egy kicsit is értett hozzá, azonnal észrevette, hogy ez nem az a típus. Szerette mindenből a legjobbat mutatni. Később meghozatta magának Frankfurtból az

új S 500-as Mercedest, minden extrával felszerelve. Az ülések, a fejtámla dőlésszögét, a kormánymagasságot, a visszapillantó tükrök állását memóriagomb rögzítette az ajtónyitó kar fölött. Az első gomb az övére, a második pedig az én méretemre volt beállítva. És senki többet harmadszor! Jimmy autói évek óta a JIMMY 1-es rendszám alatt futottak. Nem igazán örültem annak, hogy ennyire egyértelművé tesszük, melyik autóban ül. Így is sok gondunk volt belőle, amikor csúcsforgalomban közlekedtünk a városban. Napközben az egysávos Lánchídon, Alagúton nem vittem át, a szűk, egyirányú utcákat, a Duna alsó rakpartját kerültük. Innen nincs menekülési útvonal. Szerencsésnek tartottam volna az ablakokat lesötétíteni, hogy ne lássanak be. Ő nem akart elbújni, tetszett neki, mikor integettek vagy kedvesen üdvözölték. Így lépten-nyomon felismerték, versenyezni kezdtek az autóval, átfényképeztek. Egyszer egyedül ment a körúton. A villamosmegálló mellett állt, zöldre várva. Valaki hirtelen rányitotta az ajtót, hogy autogramot kérjen. Veszprémből jöttünk haza a 8-as úton éjszaka. A turnénak az utolsó állomására érkeztünk. Ilyenkor már mindenki szeretett volna hazaérni. Gyorsabb tempót diktáltunk, mint általában. Jimmy ült mellettem, beszélgettem vele, hátam mögött Zsolti, a társam. Előrenéztem, figyeltem az utat. A reflektorokat fölkapcsoltam, hogy tudjunk bátran haladni. Zsolti hátulról megkopogtatta a vállam: - Körülbelül öt perce egy "kékfény" követ minket, megpróbál utolérni, de nem sikerül neki. Kérdeztem Jimmyt, mi legyen. Megálltunk, két percet vártunk. Szakadt rendőrségi Lada köhögött, füstölt, majdnem szétesett - ért utol minket. A rendőrök kiszálltak. -Jó estét kívánok! Tudja-e, hogy gyorsan megy? - kérdezte az egyik. Lehajoltak, meglátták Jimmyt, mosolyogtak és kedvesen köszöntötték: - Jó estét, művész úr! Mindig normálisan viszonyultak hozzá. Rendőrökkel az út mentén soha nem volt gondunk, senki nem akart megbüntetni minket. - Ki lehet ezt váltani egy CD-vel? kérdezte Jimmy. A két rendőr megköszönte a kedves ajándékot. Vészhelyzet esetére mindig volt

dedikált CD a kesztyűtartóban. Az éjszakai országút tartogatott számunkra egyéb meglepetéseket is. Gyöngyösről igyekeztünk haza egy fellépésről. Tempósan haladtunk a Mercivel, egy teremtett lelket sem láttunk a főúton közlekedni. Behúzódtam a szaggatott vonal közelébe, így nem kellett aggódni az út mentén esetleg felbukkanó gyalogosoktól. Közel-távolban egyetlen lakott település sem látszódott, csak a vaksötét éjszaka szegődött útitársul mellénk. Hirtelen egy lassan mozgó alakot fogott be a reflektor fénycsóvája. Egy ember haladt az út közepén, két karját szélesen kitárva, a szaggatott vonalon egyensúlyozott. Illegett-billegett, mint egy kötéltáncos. Nem sok hiányzott, hogy nem lett belőle matrica a motorháztetőn. A másik sztori a Viharsarokhoz kapcsolódik. Az éjszaka kellős közepén autóztunk, eldugott rilellékutakon igyekeztünk Hódmezővásárhely felé. Hárman ültünk a kocsiban, Jimmy az anyósülésen, Zsolti hátul, én pedig a volán mögött. Jimmyvel beszélgettünk. Zsolti csak néha-néha szólalt meg. Egy élesebb kanyart követően a következő idilli kép tárult elénk: öreg szekér vesztegelt az út szélén, az igáslovak unottan bámészkodtak. A bakon emelkedett hangulatban kucsmás-subás parasztok tukmálták egymásra a butykost. Valószínűleg valami harapós házi cefre lehetett a kulacsban, mert mindketten mámorosan hadonásztak. Nem zavartatták magukat. Elhaladtunk mellettük. A bal kezemmel a kormánykereket támasztottam, és méltatlankodva intettem egyet: nem hiszem el, hogy itt az út közepén kell dajdajozniuk, mindenfajta kivilágítás nélkül. Jimmy a lehető legártatlanabb hangján megkérdezte: - Errefelé is vannak ismerőseid? Zsolti, aki eddig csak lapított hátul, előredőlt és benyögte: - A család. Parkettás lakásban születtem, volt gyerekszobám. Kizárólag a neveltetésemnek köszönhette, hogy nem reagáltam. De nem is tudtam volna, mert a viharos röhögés engem is magával ragadott. A vadászatot a baráti társasága szerettette meg Jimmyvel. Elvétve járt vadászni. Ide soha nem hívott. Azt mondták róla, pontosan céloz. Az ember általában úgy fogja meg a puskát, betámasztja a vállához, jobb szemét becsukja és bal szemmel néz az irányzékba. Ő pont fordítva csinálta, bal szemét csukta be és jobb szemmel né-

zett bele. Arra emlékszem, vett egy gyönyörű szép króm borítású, famarkolatú Smith and Wesson önvédelmi maroklőfegyvert. Nagyon büszke volt rá. Volt egy számzáras diplomatatáskája, aminek rajta kívül én és a családja ismerte a számkombinációit. Utazáskor a fegyverét ebben a táskában tartotta, máskor az oldalára tűzte és úgy közlekedett. Súlyos volt, ezért kicserélte ezt a fegyvert arra a bizonyos Berettára, ami számára a végzetes lövést leadta. Baráti társaságban büszkén mutogatta a kedvenc fegyverét. Ahogy poharazni kezdett, elkértem tőle. A tárat kivettem belőle, eltettem a zsebembe. Mindig ellenőriztem, hogy a cső is üres legyen. A kitárazott fegyver pedig a diplomatatáskába került. Csakúgy, mint a koncerteken, tv-felvételeken. Otthon természetesen széfben tartotta. A széf a ház felső szintjének valamelyik szobájában található. A felső szint a családé volt, ami szentélynek számított. Oda a családon kívül senki nem mehetett föl. A Mit akarsz a holdogságtól című szám mindig ráadás volt Jimmy koncertjein. Miután bemutatta a közönségnek a zenekar tagjait és jelezte, lassan vége a koncertnek, a ráadásszámok közül elsőként vagy a másodikként ezt énekelte. A szám különlegessége, hogy dobszólóval kezdődik. Jimmy odaállt az ő számára bekészített két kis dobhoz, a későbbiekben kongához, kezébe vette az ütőket és ő is dobolt. Nagyon jó hangulatot keltettek. Azt is megcsillantotta, hogy az éneklésen, a billentyűkön kívül más hangszerhez is ért, de nem ez volt a szándék, hanem hogy jó hangulatot teremtsen. A Goodbye my love című számot ő kísérte gitárral. A Szeress úgy is, ha rossz vagyok-nál énekeltette a közönséget. Volt egy szavajárása, amit igazából ő sem tudott, mit jelent. Mindig azt kiabálta szám közben: - Zsábo zsase. Ez romanyelv. Én sem tudom, mit jelent, de jól hangzik. Valahol hallotta és tetszett neki. Attól tartottam, hátha trágárságot fejez ki. Jimmy mondta, biztosan nen, mert akkor nem örülne neki a közönség. Valami olyasmit jelenthet: Gyerünk, még jobban. Az utóbbi időben már ketten kísértük őt. A

szállásfoglalást Jimmy szervezői intézték. Én a társammal mindig közös szobában aludtam, a két testőrnek nem vettek ki külön-külön szobát. Ez nem is lett volna baj, de általában bemondták, kétágyas szobát kérnek, azt nem részletezték, hogy két külön ágyasat. Szinte mindig a nászutas lakosztályt kaptuk meg, franciaággyal. Hajnali két óra felé fölmentem négy-öt órát aludni, utána visszamentem leváltani a társamat és ő feküdt le. Egyszer együtt aludtunk egy franciaágyon. Én hason, kibontott hajjal, Zsolti mellettem. Reggel valaki motoszkált az ajtónál: a takarítónő jött be. Zsolti meg sem moccant. Kiugrottam az ágyból és egy oktávval mélyebb hangon mondtam: - Takarítást nem kérünk! A nő kidülledt szemmel bámult, másra számított. Valószínűleg megtévesztette a hosszú haj. Kirohant a szobából. Berettyóújfalun van egy hangulatos, kellemes kis panzió. Látszik rajta, hogy a vezetője "meleg", piperkőc, okoskodó emberke, aki választékos stílusban társalog. Elkezdett egy mondatot és azt hittük, soha nem lesz vége. Itt szintén nászutas lakosztályt kaptunk: rózsaszínű plüss anyaggal behúzott franciaágy, giccses mütyürkék díszelegtek a falon, az asztalon. Rosszul értelmezett meseszobát kaptunk. Felkísért minket, büszkén kitárta előttünk az ajtót. Mondtuk neki, ez nem lesz jó, mert nem akarunk egy ágyban aludni. Tudtam, hogy a panióban még vannak üres szobák. Kinyitott egy másik szobát, abban két különálló ágy volt, egymástól jó messzire eltolva. Emberünk mondta: - Kedves uraim! Ezzel a szobával az az egy problémánk van, a fürdőszoba nem ezen a területen belül található, hanem kint, a folyosó túloldalán. Nem probléma-e ez Önöknek? Nem kényelmetlenség-e... - és mondta és mondta a magáét. Fáradtan álltunk, hallgattuk őt. A kollégám kicsit nyersebb figura, mint én, ásított egy nagyot, rám nézett, megszólalt: - Leszarjuk, nem? A panziós elsápadt, szó nélkül elszaladt. Szerintem ilyen szavakat még életében nem hallott. Tiltott felvételek A nézőtéren magánfelvételeket készíteni nem

lehetett, hiszen szerződésben állt Jimmy a kiadójával, később a tévés társasággal. Ha valaki magánfelvételt készített és esetleg leadatta valahol, az Jimmy jogait sértette. A sötét nézőtéren, a kamera piros pontfényét lehetett látni. Ilyen esetben odaküldtem a társamat, aki udvariasan kérte, legyenek kedvesek abbahagyni. Ez általában használt. De olyan is történt, szóltunk az embernek és utána megint csak bekapcsolta a kamerát. Ilyenkor keményen kellett föllépni, a kamerából kivettük a kazettát. Aki Jimmy asztalánál ült, soha nem fizethetett, Jimmy nem engedte. Nálam volt a pénze, a számlákat én rendeztem. Volt egy hallgatólagos megállapodás köztünk, mindig tudtam, nagyjából mennyi borravalót kell adni, ami Zámbó Jimmytől elvárható. Ő mindig ügyelt arra, sehol ne mondják róla azt, hogy szűkmarkú volt, de ugyanakkor túl bőkezűnek se tűnjön, mert azzal a másikat alázza meg. Londonban ez egészen másképp zajlik. Kihozzák a számlát. Az ember az utolsó penny-ig kiszámolja a pénzt. A rendezett számlát elviszik. Utána a vendég, attól függően, mennyire volt elégedett a szolgáltatással, borravalót ad annak a pincérnek, aki az est folyamán kiszolgálta. Mindig azt jutalmazzák, aki ténylegesen megdolgozott érte. Kíváncsi voltam arra, ez itthon miként működik, milyen a fogadtatása. Kértem a számlát. Pontosan kiszámoltam az összeget. Majdnem meggyilkoltak, láttam a tekintetekből. Kértem azt a pincért, aki kiszolgálta a társaságunkat és neki odaadtam a borravalót. A fizetőpincér egy kanál vízben meg tudott volna fojtani. A társaim, Zsolti és Sefi részt vettek Kínában egy nemzetközi versenyen a Shaolin kolostorban. Ide a világ minden tájáról meghívják a versenyzőket. Lejöttek a kolostorból a papok hagyományos ruhába öltözve, kis rózsafüzérrel a nyakukban és mielőtt megkezdődtek a küzdelmek, megkapták az első díjat. Utána lehetett a 2. helyért versenyezni. Annyira tiszteletben tartják a tudásukat, hogy eleve az első díj őket illeti meg. A fiúgyerekeket öt-hat éves korukban beadják a Shaolin templomba. A kolostorban tanulnak, gyógyítanak, küzdő sportokkal foglalkoznak. Világi életet nem élnek. Ez a sportág a világ számára öt-hat évvel ezelőtt vált nyitottá. A templomból kivált Shaolin papok

vitték el a tudásukat Amerikába és Európába. Addig a nagyközönség nem is tudta, hogy ez létezik, annyira zárt világ volt. A mai napig vannak olyan templomok, ahova csak kínaiak mehetnek be. Ez a küzdősport több ezer éves múltra tekint vissza. Láttam olyan képet, ahol egy kisfiú egy kézen, egy ujjon csinált kézenállást. Volt egy öregember, aki egy hamuval felizzított vaslapátot megnyalt úgy, hogy semmi baja nem lett tőle. Vasrudakat törnek el a fejükön, betontömböket fejelnek át. Ujjukkal lehántják a fa kérgét, a kókuszdiót kezükkel összetörik. Nyakuknál fölakasztva lógnak lefelé egy faágon, ebben a pózban meditálnak. Lyons lándzsát hajlított, evőpálcikát tört el a gégeporcán. Van, aki evőtálkát tesz a hasára, kipréseli alóla a levegőt, utána hatan nem tudják levenni róla. A szigorú elzártság csak a kínaiakra vonatkozik, de közülük is sokan eljönnek a templomból. Először élethivatásul választják, de huszonöt-harmincéves korukban mégiscsak váltanak. A templomokból kivált papok járják a világot, szemináriumokat tartanak. Az egyik ilyen kivált pap puszta talppal pengéken sétált, miközben két vízzel teli vödröt cipelt a vállán. A hasukon betontömböket törnek össze kalapáccsal úgy, hogy meg sem rezzennek. Fantasztikus, mire képesek. Igazából nemcsak fizikailag kell felkészülniük, hanem az úgynevezett chi-t, a belső erőt kell kifejleszteniük. Ha nem látom, nem hiszem el: az egyik pap Buddha-ülésben, meditált, a másik pedig mellette, fél méterrel lebegett a föld fölött. Magyarországon járt egy kínai pap - ránézésre jelentéktelen -, az ebédlőben fölszaladt a falra, a mennyezeten csinált egy szaltót és leugrott. Elvitték a Rudas gőzfürdőbe. Mindenki kapott egy kis kötényt. Ezt az ember maga elé köti, úgy megy be a szaunába. Nagy döbbenetükre a kínai fiú úgy jött ki a kabinjából, hogy ezt a nyakába kötötte. Azt hitte, étkezni fognak. Soha nem járt még ilyen helyen. Rajta nevetett a Rudas-fürdő közönsége. Csoda, hogy mérgében nem szaladt föl a plafonra. Jimmyt az akaratfejlesztő és erős koncentrálást igénylő sportágak vonzották. Sefinek állandóan produkálnia kellett magát. Jimmy mindig azt mondta: - Sefikém, mi vagyunk a legjobbak, ezt csak mi tudjuk. - Mintha ő is hasonló tudással rendelkezett volna. Bámulattal adózott a Shaolin kung-funak. Előfordult, hogy a koncert után bement az öltö-

zőbe, fürdőköpenybe burkolózott, majd kijött, és mint annak idején a német bemondó, kiabálta: - Isztván Kokó Kovác. '99 májusában Zalaegerszegen koncerteztünk. A fellépés után meghívták Jimmyt Hévízre zenekarral, vokalistákkal együtt. Egyike volt a legemlékezetesebb kiképzésnek. Hévízen található a Lótusz Panzió. A szocialista időkből ránk maradt hely, tipikusan a szocialista realizmus stílusában berendezve. Az ebédlő fekete-fehér kőlapokkal lerakva, mint az orvosi rendelőkben. Az asztalok, a székek az iskolai napközis élményeimet juttatták eszembe. Éjszaka érkeztünk. Az ételt valahonnan hozatták, mert saját konyhájuk nem volt: zónapörkölt tarhonyával, ecetes almapaprikával. Már tányérokba szervírozva tették az asztalra. Az ennivaló mindenkinek ízlett. Idősebb férfi volt a Bim-bam Führer, vagyis a mindenes. Mi külön asztalnál ültünk. Megettem a pörköltemet. Az egyik asztalnál maradt még fél adag, a Bim-bam Führer, mintha családban lennék, közölte: osszuk el. Hozta a tálat, azt sem tudtam, ki evett belőle. Erre a vacsorára Jimmy tiszteletére sokan eljöttek: a polgármester, a város vezetői, magasabb rangú rendőrtisztek. A koncert meghívott vendégművésze Komáromi István volt, a vezérkar őt is szívélyesen látta. Minden adott volt a jó hangulathoz, csak a lényeg hiányzott: nem volt zenekar. Több se kellett a helyi vezetőségnek, telefonhoz nyúltak, latba vetették tekintélyüket, és előteremtettek két zenészt. Az ágyból szedték ki őket. A muzsikusok megérkeztek, felszerelték a hangszereket, erősítőket. Mielőtt játszani kezdtek volna, bezuhantak a konyhába, literszámra itták a kávét. Beindult az éjszaka, jó hangulatú örömzenélés kezdődött. Jimmy és a csapata bírta a tempót, edzettünk már rá éppen eleget. Másnap délig pörögtünk így. A két zenész vért izzadt, nem szállhattak ki a hangszer mögül. Egyik holtpont követte a másikat, "teljesen megzuhantak". Délután valamelyik helyi vezető új ötlettel állt elő: gyönyörű borospincéik vannak a közelben, folytatódjon ott a muri. A két halálra vált arcú zenész fellélegzett, végre mehettek haza. Odaléptek Jimmyhez, hogy elköszönjenek, de ő rájuk parancsolt: - Maradtok! Keltek a szolgálati kocsihoz, ő nem mulatott, nem ivott. A kocsiban ülve várta a gazdája döntését. A

magam részéről a Mercedest választottam, követtem Jimmyt a borospincékhez. Néha olyan helyzeteket teremtett, hogy könnyen szem elől téveszthettem volna. Hirtelen, minden átmenet nélkül beült egy barátja kocsijába és kiadta az utasítást az indulásra. Máskor váratlanul fölkelt a székéről és kisietett az utcára az étteremből. Mindig utána mentem. Ilyenkor barátian átölelt, és megköszönte, hogy ennyire figyelek rá. Számomra ez természetes volt, de soha nem értettem ezt a viselkedését. Talán próbára akarta tenni az éberségemet? Nem tudom. Sefi, a társam, áttelefonált hozzám, kérdezte, szükségem lesz-e rá. - Minden OK. - mondtam neki. - Ha akarsz, dőlj le pihenni egy kicsit, én tartom a frontot. - Mi legyen a zenészekkel, nagyon fáradtak már? - kérdezte. - Engedd őket haza! Öt-hat óra múlva kerültünk elő a pince mélyéről. Odakinn már újra besötétedett. Visszaértünk a panzióhoz. Jimmy még mulatni akart. Első dolga volt, hogy kereste a zenészeket. Réges-régen hazamentek már. Jimmy begőzölt, kiabált: - Hozzátok vissza őket azonnal! Ki mondta, hogy elmehetnek? A Bim-bam Führer megrettenve hunyorgott, nem tudta, mi következik. Odaálltam Jimmy elé: - Én küldtem el őket. Rámnézett: - Te voltál? - Igen. - Akkor jó - mondta és leült a székére. Kezdett már fáradni. - Mennyi az idő? - kérdezte halkan. - Nyolc óra van. Este. Megmosta az arcát egy kis ásványvízzel. Letette az üveget, potyogtak a könnyei. - De hülye vagyok - mondta. Megint ittam egész éjszaka. Tönkre fogom tenni magam. Úgy ült ott, mint egy kis ázott veréb. Nem sajnálatot váltott ki belőlem, hanem tiszteletet, megint őszintén megmutatta a valódi arcát. Az a néhány barát, akiket beavatott a gyenge pillanataiba, végig kitartottak mellette. Nem tudta annyira megsérteni őket, hogy hátat fordítsanak neki. Akit szeretett és elfogadott, attól bocsánatot is tudott kérni. Mindig elfogadták a bocsánatkérését. Indulatosan beszélt, de őszintén.

Ez nem vehető el tőle. Azt akarta, hogy feltételek nélkül szeressék őt. Ne a sztárt, az embert. Szerintem az igazi barátai pontosan érezték ezt. Négy-öt napos turné után mentünk haza Csepelre. A saját kocsimat soha nem hagytam a ház előtt, mert nem akartam, hogy ott napokig álljon. Taxival mentem haza vagy hazavitt a társam, néha a barátnőm jött értem. Mikor tíz percre voltunk a házától, ő már figyelmességből hívta nekem a taxit. Egyszer elkövette azt a hibát, felhívta a taxi-társaságot, bemutatkozott: - Jó estét kívánok. Zámbó Jimmy vagyok, szeretnék kérni egy autót. A diszpécserek már ismerték a hangját. Ezen a hajnalon más volt a diszpécser, aki még nem ismerhette őt. Ez az új ember azt hitte, valaki szórakozik és visszaszólt: - Szórakozzál mással, ne velem! Óriási botrány kerekedett ebből. Jimmy ideges lett, bemutatkozik, mondja a nevét, udvariasan kér egy autót és akkor elküldik az anyjába. Mert a végén oda is elküldték. Bementünk a házba, az otthoni telefonon is beütötte a számot, kérte a vezetőt. Leszidta őket, majd egy másik taxi-társaságot kért meg, hogy küldjenek autót. Jimmyről az utóbbi években sok újságcikk jelent meg, a lapok a koncertállomásokat felsorolták. Ezek fényképekkel illusztrált újságcikkek voltak. Mindig óriási figyelmet fektetett arra, milyen képek jelenjenek meg róla. Általában engem kért meg, menjek be a Mai Nap szerkesztőségébe, válasszam ki a fényképeket. Nem szerette, ha olyan fotó jelenik meg róla, amin látszik, hogy ki van melegedve, izzadt a haja. Kőszegi Ferenc, a lap főszerkesztője mindig szívélyesen fogadott. Komoly barátság volt közöttük. Nem véletlen, hogy a haláleset után Edit asszony, csak ennek a lapnak nyilatkozott, sőt, csak Feri tollából fogadta el az írást. Kőszegi Feri amúgy mindig szívesen látott vendégnek számított a koncerteken. Eljött velünk Pécsre, Szombathelyre, Tiszafüredre, bárhová. Ha ideje engedte, autóba ült és elsőként érkezett a helyszínre, azért, hogy Jimmy fellépés előtti feszült hangulatát enyhítse. A koncertekre is jöttek a fotósok. Megkértem

őket, az első három-négy szám alatt fotózzák, mert akkor még nincs úgy átmelegedve, megizzadva. Az RTL Klubon elindult a Péntek Esti Vigadó. Ennek a dolognak rám nézve is volt egyfajta anyagi vonzata. 2000. tavaszán, Nagykovácsiban minden adás előtt próbáltunk, utána kezdődött a felvétel. Az első nap után Jimmy mondta, neki nincs szüksége arra, hogy próbáljon; odaáll, elénekli és mehetünk. Ez az RTL számára megtakarítást jelentett, a próba idejére sem kellett fizetni a stúdióbérlést, a kamerák bérleti díját, a technikai személyzetet, operatőrt és a többieket. Az én pénzemet - csak erről tudok beszélni egy próba és egy felvétel idejére állapították meg. Miután Jimmy azt mondta, ő nem akar próbát, az én pénzem ezáltal nem változott. Megállapítottak egy fix összeget, amit adásonként kaptam. A későbbiekben naponta felvettek két adást. Jimmy szerződést kötött velük. A szerződésben leírták, biztonsági személyzet kíséri, akinek a pénze adásokra vonatkoztatva egy fix összeg. Megtörténtek a felvételek, jelentkeztem a gyártásvezetőnél, szeretném, ha a számlát kiegyenlítenék. Külföldön a biztonsági szakmában általánosan elfogadott, legkésőbb az adott munka elvégzése után egy-két napon belül fizetnek. Az igazán professzionális megrendelők előre szokták kifizetni a pénzt, mert figyelembe veszik, ha ne adj Isten, az illetővel a munkája folyamán történik valami, a család ne maradjon pénz nélkül. Itthon ezt még megértetni sem tudtam, nemhogy elfogadtatni. Próbáltak úgy kezelni, mint stábtagot. Megmondtam nekik, szó nincs erről, én Jimmyhez tartozom. Mikor arra került volna a sor, hogy végre rendezik a tartozást, kitalálták, nem adásonként fizetnek, hanem naponként. Napi két adás volt, ami azt jelentette volna, csak a fele pénzt kapom meg. Azt tudni kell, Jimmy anyagilag mindig kiállt mellettem, az én pénzemet úgy kezelte, mintha sajátja lett volna. Ennél az RTL dolognál fordult elő - tényleg annyira túlfeszített időszakot élt, annyira bosszantották őt más kérdésekkel -, hogy kért, intézzem el egyedül. Egy héten át folyamatos telefonkapcsolatban voltam az RTL és a produkciós iroda igazgatóságával. Mindenhova össze-vissza küldözgettek, egymásnak ellent mondtak. Végül, a megszokottnál

talán keményebb hangnemben tárgyaltam le ezt a dolgot. Úgy látszik, ez hatott, mert másnap kifizették a pénzt. A pénzről sajnos Jimmy halála és a temetés jut eszembe. Január másodikán halt meg, pillanatokon belül előkerültek olyan emberek, akik ebből hasznot akartak húzni. A testvérei mesélték, jelentkezett egy ember, aki Zámbó Jimmy emblémával ellátott bögréket akart árulni a temetés útvonalán, volt, aki jimmys pólókat. Jimmy halála az üzleti fantáziájukat megbizsergette, haszonlesésük nem ismerte a kegyeletet. Az emberek Jimmy által dedikált tárgyakat, régi gitárt, kézjegyével ellátott fényképeket próbáltak pénzzé tenni. Szinte most történt a tragédia és már az volt az elsődleges szempont, ebből mi módon lehet meggazdagodni. Nagyon sokan kerültek elő, akik barátoknak, ismerősöknek mondták magukat. Született egy Zámbó Jimmy emlékdal, amit főleg a Péntek Esti Vigadó, illetve a Dalban mondom el című műsor folyamán fellépett, meghívott vendégművészek énekeltek, és ezt az RTL Klubban leadták egy Zámbó Jimmy emlékműsor keretében. Az újságok megírták, hogy a pályatársak közül kevesen rótták le kegyeletüket. A testvérektől hallottam, hogy a virág-nagykereskedők duplájára, háromszorosára emelték az áraikat. A család részére 1 millió forintért készítettek volna két koszorút. Iszonyatos pénzeket akartak tőlük elkérni. A testvérek úgy tervezték, hogy a gyászmenet élén halottashintó szállítja a koporsót. Az ország minden részéről kaptak felajánlásokat, szívesen vennék hintó- és lótulajdonosok, ha közreműködhetnének Jimmy utolsó útjának méltó megrendezésében. Két éve nyáron történt. Jimmy a Miss Universe Hungary szépségkirálynő-választás rendezvényének meghívott zsűritagja volt, illetve fellépő vendégként is szerepelt. Egy-egy számot mindig elénekelt, a díjátadásban is segédkezett. Vasárnap két órára beszéltük meg, hogy kimegyek érte a csepeli házhoz, együtt bemegyünk 265 I 1

az Operába és amíg a rendezvény tart, addig mellette leszek. Éppen nyaraltunk. Reggel időben akartam elindulni a telekről, de az autó nem indult be. Biciklire szálltam, autószerelő műhelyt kerestem. Nem volt nyitva egyik sem. Hívtam Jimmyt, beszámoltam neki arról, mi is történt. Megígértem, átmenetileg küldök magam helyett egy srácot. Azt is megígértem, már az Operaházban én leszek mellette. Gondoltam, ha más lehetőség nincs, följövünk vonattal Pestre és taxival odasietek az Operához. Jimmy erre az ötletemre úgy reagált: nem kíváncsi senkire, azonnal induljak el, nem érdekli semmi, legyek ott a megbeszélt időpontban. - Megteszek mindent, de arról nem tehetek, hogy a kocsi nem indul. Az Operaháznál biztos ott leszek veled, együtt fogunk belépni a kapun. Azt senki nem fogja látni, téged Csepelről ki hoz be autóval - mondtam. Jimmy pedig, mintha nem hallaná, mit is mondok, mondta a magáét. Nem volt kompromisszum. Letettük a telefont. Azon gondolkoztam: Jogos ez az indulat? Reális elvárás? Soha nem vettem jó néven, ha engem alkalmazottként vagy szolgaként kezelnek. A hét év alatt tanúbizonyságot tettem arról, hogy mindenben maximálisan alkalmazkodom. Most először fordult elő, hogy önhibámon kívül nem tudtam a mun266 kám teljesíteni, elnézését is kértem, de ö durván reagált. Ezek után két hónapig nem találkoztunk. Én nem hívtam. Egyszer minden átmenet nélkül felhívott, hogy átgondolta a dolgokat. Ne haragudjak, feszült, ideges volt és belátta, hogy abban a helyzetben nem tudtam mást tenni. Utána minden maradt a régiben. 2000 december elején történt. A tv-felvételek végeztével néhány hétig nem találkoztunk. Ő pihent, én intéztem az egyéb teendőimet. Felhívott egy délután, érdeklődött, hogy mi van velem, mit csinálok. Azt is mondta, ismét elkezdett komolyabban edzeni, szeretné, ha szereznék neki zsírégető tablettát, táplálék-kiegészítőket, a prote= inturmixokat, kreatin-foszfát származékokat. Ígértem, a héten megszerzem neki. Még aznap éjszaka hívott éjfél körül, hogy a barátaival együtt az Intercontinentalban van. Ivott, nem akar vezetni, menjek érte és vigyem haza.

- Nagyon szívesen kimegyek érted. Fölöltözöm és hazaviszlek, de nem tudok most ott maradni reggelig - válaszoltam. Másnap olyan kötelezettségeim voltak, ami megkívánta, reggel viszonylag korán keljek föl. Ezen megsértődött. Nyers hangon közölte: - Azt hiszem, nem jó számot hívtam. i,. I ., 267 Köszönés nélkül letette a telefont. Aznap délután beszéltünk, nem szólt, hogy este el akar menni és tegyem szabaddá magam. Régebben ez így zajlott: - Úgy néz ki, este elmegyünk, holnap ne legyen dolgod, mert lehet, csak későn vagy hajnalban végzünk. Ez a hét év alatt mindig így történt. Nagyon jól tudta, a saját lehetőségeimen belül maximálisan őt helyeztem az első helyre. Ezek után úgy éreztem, nem nekem kell megtennem az első közeledő lépést. Ez volt az utolsó telefonbeszélgetésünk. Meg voltam róla győződve, ahogy eltelnek az ünnepek, valamelyikünk biztos közeledni fog. A magam büszkeségét félretolva, már csak az illendőség kedvéért is azt terveztem, január első napjaiban, ha ő nem hív, telefonálok és boldog újévet kívánok. I 268 Hetedik fejezet Amikor felébredtem, a telet meghazudtoló meleg napfény szelte ketté a szobát. Kiugrottam az ágyból, kinyitottam az ablakot, a szeles, de meleg levegő megcsapta az arcomat. Visszafeküdtem az ágyba. A baleset napja jutott eszembe. Edit asszonyt többször hívtam, végre este egy hölgy fölvette a telefont a csepeli házban. Nem voltam benne biztos, Edit asszony tudja-e a telefonszámomat. A hölgynek megadtam, ha bármiben tudok segíteni, hívjanak nyugodtan. Ugyanezt megtettem a testvérek felé is. Jimmy nővérének telefonáltam először, ha segítségükre

tudok lenni, akkor keressenek meg. Január tizedikén volt a megemlékezés a Rózsák terén. A testvérek, illetve Jimmy felesége is megkértek, segítsek a megemlékezés lebonyolításában - biztonsági szempontból. A ravatalhoz és a temetésre is hozzak magammal olyan biztonsági embereket, akik a család védelmét el tudják látni. Az első napokban nem is tudatosult bennem, szinte föl se fogtam, mi történt. Amikor láttam leír269 4 . . á i,. i i... Íi 1.; " ar. va a nevét és mellette: élt 43 évet, akkor döbben tem rá, hogy ami történt, az visszafordíthatatlan. Mindenkiben frissen élt még a fájdalom, mindenki a saját gyászával volt elfoglalva. A Rózsák terén, a templomban a család néma csöndben ült és könnyezett. Kérdéseket nem tettünk fel egymásnak. Amikor az ember találkozik azokkal a családtagokkal, akiket hosszú idő óta ismer és látja, .milyen mélyen megviseli őket a fájdalom, akkor nem kíváncsiskodik. Tapintatból ez a kérdés nem hangzott el: - Mi történt? 270 Jimmy utolsó útja Amíg Jimmy mellett dolgoztam, az utolsó útja volt számomra a legnagyobb kihívás. Egyenruhás rendőrök biztosították az útvonalat, intézték az útlezárást, hogy a menet zavartalanul haladhasson. A tömegben civil ruhás biztonsági emberek is elvegyültek. Négy és fél kilométeres távolságot kellett megtenni a templomtól a temetőig. Már a templomnál hatalmas tömeg gyűlt össze. Végig, ahogy követte a menet a hintót, a biztonsági emberek kétoldalt

sorfalat álltak, illetve követték a menetet. Előzetesen egyeztetni kellett a rendőrökkel, a nyomozóhatósággal. Az első nap kimentünk terepszemlézni, megnéztük a templomot, megnéztük, milyen irányból közelíthető meg, a tömeg hol tud megállni és folyamatosan haladni. Autókkal miként lehet bejutni a templomkertbe? A templomon belül meg lehet oldani, hogy az emberek rendezett sorban elhaladjanak az oltár előtt és tiszteletüket tegyék. Magát az oltárrészt miként lehet biztosítani, hogy a koporsó közelébe még véletlenül se mehessen senki? Ezen a napon kellett eldönteni, hány biztonsági őrre lesz szükség. Utána meghatároztuk a temetési útvonalat. A hintót is kirendeltük erre az időpontra, de a hintó tulajdonosa azt az egyszerű megoldást választotta, i 271 V hogy két sarokkal arrébb letért erről a kijelölt útról és elment. Nem túlzottan érdekelte, hogy a temetés napján merre kell majd mennie. Mi viszont, Norbi barátommal és Sefivel, akik szintén közreműködtek ebben a munkában, végigjártuk az útvonalat. állniuk a saját autóiknak, hogy onnan ne kelljen még egyszer visszasétálni a hatalmas tömeggel 272 Az elképzelés az volt, hogy ezt a közel négy-öt kilométeres távot a családtagok gyalog fogják megtenni. A temetőben már rendelkezésükre kellett ÉJ szemben. Meg kellett szervezni a család autóinak átszállítását a templomtól a temetőbe. Azt terveztük, magának a temetésnek arra az időszakára, amíg a koporsót leengedik a kriptába, csak a szűk családi kör lesz a temetőben, az emberek pedig kint várakoznak. ZÁMBÓ JIMMY BÚCSÚZTATÁSA 2001. január 20. I. 100t. janaár 19., I4 óra előtt: ravatalozás Csepelen, a Rákóczi téri göWg katolikus templomban. 2. Jonuár I9., 14 óra: a templom kinyit a nagyközönség előtt, hogy a rajongók kegyeletükel

leróhassák. A rendre megbízott lestőrök vigyáznak folyamatosan, a virágokat, koszorúknt a templomban lehet hagyni, amelyet igény szerint egy elkülönített helyre visznek a templomkettben. A sekresi7iben tárolt fényképeket, melyek az alkalomra készűltek, a testőrök adják át az érkezőknek. 3. Jannár 10., !1 ára: a templomban csak a szűk család tagjai maradnak. 4. Január 10., 11 óro 45 pere: a VIP kitűzővel rendelkező meghívottak beléphetnek a templomba. 5. Január 20., 11 óro l Derc: a déli harangszó után kezdecét veszi a búcsúzta,G. A templom körbl összegyülteknek nagyméreN kivetítő és hangosítás működik. Elsőnek Tóth Mihály, Csepel polgármestere búcsúzik a kerület nevében. A pályatársak nevében Kozso búcsúzik. 6. Janubr 10., I2 óra IOperc: Prodán Gábor görög katolikus lelkész elkezdi a temetési surtartást. 7. Január 20., kb. l3 óro: a koporsóe a templomhcíl a várakozb hintóra helyezik és a menet elindul a temetőbe. lltközben rendőri biztosítás, de a himó mellett testőrök őrküdnek. 8. Ja á 20. kb. 1I óro 20 perc: a menet a temetőbe érkezik, ahova csak a VIP meghfvóval rendelkezök léphetnek be. 9. Prodán Gábor lelkész úr befejezi a szertartást, Es a koporsbt elhelyezik a kriptában. 10. Január 10., k6. 14 óra 45 perc a gyászoló család a temetőben várakozó autókkal eltávozik. Merieevzések: Készül összesen 150 VIP kártya, amely a közreműkúdökkel egyűu elég kell, hogy legyen. Meghívott mfdia: RTL- Klub egyenes adás a templomból. Magyar Rádió Story Maguin Mai Nap Csepp TV

273 Kijelöltük az autók menekülési útvonalát. Egy bizonyos létszámú konvojjal számoltunk, amely a családtagokat fogja elszállítani a gyászszertartás után. A megemlékezést tizenöt-húsz percre terveztük, mert nagyjából a tömeget eddig lehetett visszatartani. Azt mindenki tudta, órákon át nem lehet misét celebrálni, mert a tömeg be fogja törni a kapukat. Leengedték a koporsót, visszazárták a kripta fedelét, elhelyezték a virágokat és indulni kellett. A temetőn belül, a sírok között kellett az autókkal manőverezni. Nekünk az volt az érdekünk, a lehető leggyorsabb útvonalon jussunk ki a temetőből egy olyan útvonalra, ahol már biztonságosan lehet haladni. Ellenőriztük, mekkora hely szükséges ahhoz, hogy a kocsival be tudjunk fordulni: se fa, se betontömb, se sírkövek ne legyenek útban. Eljutottunk az egyik oldalsó kapuhoz, ami használható lett volna, csak ezt a kaput évtizedek óta senki nem nyitotta ki, két fa nőtt elé. Intézkedni kellett, hogy a fákat vágják ki, és rendezzék a terepet úgy, hogy autóval biztonságosan ki lehessen hajtani. Lejártuk ezt a temetői útvonalat is, utána még egyszer visszamentünk. Megnéztük, a fákat valóban kivágták-e. A rácsos kerítés mellé került a sírhely, a külső oldalon buszmegálló. Lehetett volna szerencsésebb helyet is választani. 274 ..;',i Í. . A temetésre való felkészülés sok szervezést, egyeztetést igényelt. Ráadásul a biztonsági csapat is elég nagy létszámú volt, ki kellett bérelni egy kisebb éttermet ahhoz, hogy az eligazítást meg tudjuk tartani az emberek számára. Norbi - akit említettem az előbb - ebben aktívan közreműködött. Tartotta a kapcsolatot a rendőrséggel, a polgármesteri hivatallal és a temető vezetőjével. Ő vállalta a csendes háttérmunkát, ő se-

gített nekem a legtöbbet. A biztonsági emberek munkájának honorálását Pásztor László vezetésével a Magneoton Warner, Jimmy lemezkiadója intézte. Magyar viszonylatban egyedülálló, előre kifizették a munkadíjat. Itthon nem ez a jellemző. Így is - az üzemanyagköltség, a szervezési költség, a telefonszámla - jelentős pluszkiadást jelen275 1 tett hármunknak: Sefinek, Norbinak és nekem. Mi egy fillért nem fogadtunk el. Én ebből elvi kérdést csináltam, nekem nem tudják megfizetni azt, hogy Jimmy utolsó útját megszervezem. Úgy érzem, ennek az embernek maximálisan tartoztam ennyivel. Norbi és Sefi hasonlóan gondolkozott. A ravatalozás előtti napon Jimmy koporsóját már átszállították a csepeli temető rávatalozójába. Ez egy zárt, riasztóval ellátott helyiség volt, éjszakára mégis biztosítottunk mellé őrzést, nehogy a koporsónak baja essen, felfeszítsék vagy Jimmy holttestét lefényképezzék. A temetőn belül állt egy biztonsági autó, biztonsági személyzettel. Másnap reggel a koporsót a testőrök kíséretében a ravatalozóból átszállították a templomba. A fősírásót megkértük, mutassa meg azt a helyiséget, ahol a koporsót őrzik. Kívülről jelentéktelen téglaház, de ha az ember belép az ajtón, áthalad egy szűk folyosón, és mint a filmekben, sorakoznak a hűtők a nagy fémajtókkal. Az egész rideg, hideg, barátságtalan, embertelen. Minden hosszú rekeszben két holttest nyugszik és mint az iskolában, a falon a táblára krétával felírják a nevüket. Egyik nevet a másik után. Érzékelhető a "forgalom". Borzalmas látvány. Áthaladtunk ezen a helyiségen és szembe találkoztunk egy nagy fémajtóval, kulcsra zárva, lánc276 cal lelakatolva. A fősírásó levette a lakatot, kinyitotta a zárat, széthúzta az ajtót és egy hűvös, kisebb terembe léptünk be. Jimmy fekete fakoporsóját egyszerű fémállványra helyezték. A koporsó nem volt még lezárva. Hófehér lepel

fedte a belső fémborítást. Egy téglalap alakú, kicsi ablakon Jimmy feje látszódott: a homloka közepétől az álla csúcsáig. Lassan visszahajtottuk a koporsó fedelét. 277 j t:tls 1 Közreműködött egy külső biztonsági cég is, akinek a segítségét kértük. Az eseményeknek furcsa fintora, az a biztonsági cég volt, ahol én alkalmazásban álltam évekkel korábban. Amikor Alain Delon és Jean-Paul Belmondo Magyarországon járt, az egyik biztonsági cégnek az autójával jött be a rpülőtérről 600-as Mercedesszel. A cég vezetőjének a kisebbik fia - aki a koránál jóval fiatalabbnak tűnt, tizennyolc évesen kinézett tizenöt-tizenhatnak - vezette az autót, Delon és Belmondo hátul ült. Az autón kis elnöki zászlók lobogtak a biztonsági cég saját emblémájával. Megérkezett az autó, Delon és Belmondo idegesen szálltak ki a kocsiból. Kérdezték Friderikusztól: - A fiadat küldted ki értünk a repülőtérre? Sándor bocsánatkérően válaszolt: - Nem a fiam, ő a biztonsági cég alkalmazásában áll. Nem Delonék, hanem a management kezdett el balhézni, ki vállalhatja a felelősséget azért, hogy egy fiatal, tapasztalatlan fiút ültet a volánhoz, mikor két ekkora világsztárt kell behozni a repülőtérről. Friderikusz is szakított velük. Indult a TV3, és a Gundel Étteremben tartottak egy sajtótájékoztatót. Sándort is meghívták erre a rendezvényre. 278 Fridi végtelenül pontos ember, sosem késett sehonnan. A szerződésükben kikötötték, hogy a biztonsági szolgálat köteles mindig a rendelkezésére bocsátani egy sötét színű személyautót, sofőrrel együtt, amivel az ő szállítását kell megoldani. Akkor zajlott az ökölvívó világbajnokság Budapesten, ez a cég végezte annak a biztosítását is. Kiküldtek elénk egy kis fehér mikrobuszt, hogy azzal menjünk el a Gundelba. Fridi meglátta, mondta a sofőrnek, nincs semmi baj, de nem ez

volt a megállapodásuk, hív egy taxit. Még aznap a biztonsági cég vezetője felhívta Sándort, és azzal érvelt, ki fogja rúgni azt az embert, aki odament ezzel a kis busszal. A beosztottjára hárította a felelősséget. Fridi véleménye szerint ez nem a sofőr hibája volt, és fölbontatta a velük kötött szerződést. Ők mentek, én maradtam. Megérkezett Edit asszony, mentünk be a temetőbe. Még hat biztonsági ember loholt a nyomunkban. - Menjetek előre, csináljátok a helyet a tömegben. - mondtam nekik. Szó nélkül teljesítették. 279 I: '.á i Lehetett őket kezelni, irányítani. Jólöltözöttek voltak. Ez a biztonsági cég a világon mindenhol reklámozta magát. Elvállaltak egykét munkát, viszonylag minimális összegért, iszonyatos reklámot szimatolva. Ha a televízió is közvetítette az eseményt, akkor különösen. Sefin keresztül egyeztettem ezzel a céggel. Kikötöttem, Jimmy temetéséből nem lehet reklámot csinálni: ne akarjanak a koporsóra is emblémás matricát ragasztani. Áhítatos, szolíd, nyugodt, megfontolt emberekkel akartam együtt dogozni. Így történt. A biztonsági emberek a gyászhoz illő ruhában - fekete öltöny, zakó, fekete kabát, fehér ing, fekete nyakkendó - jelentek meg. A technikai be280 rendezés adott volt. A kiemelt főembereknél adóvevő, saját csapaton belül is tudtuk egymással tartani a kapcsolatot:

A sajtó nem volt a segítségünkre. A temetés hangulatát befolyásolta, hogy Jimmy haláláról mit írtak az újságok: boncolgatták, vajon baleset történt vagy sem. Kik lehetnek a felelősök? - kérdezgették, sőt, nevek is szóba kerültek. Olyan légkört teremtettek, hogy a fanatikus, elvakult rajongókból majdnem támadók lettek. Érezhető volt a feszültség. Kaptunk olyan telefonokat, hogy fokozottabban figyeljünk oda, mert várható, lesz egy-két ember, aki nem tudja ezt a dolgot kellőképpen feldolgozni és önbíráskodni akar. Edit asszonynak golyóálló mellényt szereztünk. Arra figyeltünk, senki ne tudja keresztezni a vo nuló menetet. Egyetlen kis probléma akadt csak. A hintó a lovakkal hirtelen meglódult. Alig lehetett követni. A családtagok felvették azt a ritmust, majdnem rohanniuk kellett. Kértük a hajtót, próbálja meg úgy irányítani a lovakat, hogy a hintót követni lehessen. Helikopter követett minket végig. Onnan is egyenes élő adásban közvetítették az egész temetést. Nem tudom, hogy ez kinek jutott eszébe, de biztosan nem olyan embernek, aki számolt azzal, hogy a temetés csendet és meghittséget kíván. 281 A menet elhaladt egy kisebb református templom előtt, a pap kiállt és míg a tömeg vonult előt-

te, végig kongott a harang. Ez nagyon szép gesztus volt, senki nem kérte és mégis ez a templom a maga módján búcsúzott, megadta a tiszteletet a halottnak és gyászolóinak is. A temetőbe, a koporsó elhelyezésének idejére, csak a család, illetve a VIP-kártyával rendelkező gyászolók léphettek be. Erre viszonylag rövid idő maradt, tizenöt-húsz perc állt rendelkezésre, a pap beszédével együtt. 4; í 4 F Az is egy kérés volt, a biztonsági emberek figyeljenek arra, véletlenül se fordulhasson elő, hogy valaki beleessen a kriptába vagy szándékosan beleugorjon. 282 Kaptunk olyan információkat, hogy Marietta, Jimmy nővére, az édesapja temetésén fájdalmában a koporsó után akart ugrani. Nem akartuk, hogy baja essen. Szorosan megállt mindenki a kripta mellett. Leemelték a hintóról a koporsót, a temető alkalmazottai méltóságteljes mozdulatokkal meghozták, . majd leengedték a kriptába. A televíziósok humánus megfontolásból a koporsó leengedését nem közvetítették. Visszatették a betonfedelet, ráhelyezték a virágokat, utána szóltam, lassan indulnunk kell. Főleg ! Tihamérra számíthattam, ő viselkedett a legracionálisabban. Erős volt, tartotta magát. Mindenki fegyelmezetten ment az autókig. 283 2001. január 27., szombat, 21.00 óra Csepeli temető Egy hét telt el a temetés óta. Hűvös, borongós az este. Jóval a hivatalos záróra után érkezem a temetőhöz. Hosszasan

nyomom a kapucsengőt. Előkerül a temetőőr. Némi borravaló fejében kitárja előttem a súlyos vaskaput, beenged a sírhoz. Odabent minden kihalt már, csak a mécseslángok pislákolnak a sír előtt. Meggyújtok egy gyertyát, a sorba helyezem, sok száz másik társa közé. Most nincs nyilvánosság, nincs gyászoló tömeg, nincsenek kíváncsi fotómasinák. Csak a gondolataim, az emlékeim. Évek eseményei támadnak fel néhány röpke pillanatra, koncerttermek képei elevenednek meg. Szavakba nem önthető érzések, hangulatok. Egy közös vonásuk van: az ember, aki nincs többé! Ez a búcsú örökre szól. Isten veled, jimmy Nyugodj békében.