SZILVÁSI LAJOS: A NÉMA Szkennelte, javította: Véghné Pocsai Rozália; 2000. Tördelte: Dr. Kiss István; 2001. Tudtam, hogy itt fog várni a kapu előtt. Hajnalban, abban a varázslatos másodpercben, amikor a szövegszajkó berontott a kórterembe, nem elfojtott átkokkal ébredtem, mint a többiek, hogy mi a francnak tombol, dúl az az ápolónőnek álcázott idegroncs, az az elmeosztályról kiselejtezett nősténykesélyű, hanem azzal a biztos sejtelemmel tértem magamhoz, hogy ez a sápadt zsaru egzaktul itt fog szobrozni a klinika előtt, itt strázsál, hogy maradéktalanul jelen legyen, amikor én délcegen kivandorlok ezen az ódon kapun. Hát itt van a kapitány, csakugyan itt áll díszőrséget, egészen úgy, ahogyan az ébredésem pillanatában látnokilag megálmodtam: Vagyis csaknem egészen úgy. Mert mégse. Civilben van. Jelmezváltás a jóindulat jellegmódosulásának ábrázolására. Láthatóan kifejezésre juttatni, hogy ebben a mostani várakozásában nem hivatalos a jelenléte, hanem totálisan emberi. Nincs egyenruha, nincs rang, nincs szolgálati jelleg. Baráti átlényegülés van, tetőtől talpig polgári konfekcióba csomagolva. Kékesszürke vagy szürkéskék egysoros öltöny, fehér ing, bordó nyakkendő fehér pöttyökkel, homokszürke mokasszin . . . Igy, közelebbről nézve mégse homogén fehér az inge. Vékonycsikos. Apának is van ilyen, fehér puplin, vékony világosszürke csíkokkal. Látja már, hogy észlelem a jelenlétét. Van rá egy százasom, esetleg kettő is, hogy szív még egyet a csikkesedő cigarettájából, szippant egy utolsót, mielőtt eldobja. Nyertem. Arra is lett volna egy százasom, hogy célzottan, előre elhatározott szándékkal a vasrácsos csatornanyílásba ejti bele a füstölgő csikket, mert fegyelmezett állampolgár. Nyertem. Nincs arcjáték. Nem repes széles mosollyal, hogy na végre! kibocsátottak engem erről a kies klinikáról. Tárgyilagos figyelemmel, értékelő szemmel tanulmányozza a lábmunkámat. Elégedett lehet velem. Nem szédelgek, nem bizonytalan a járásom, nem szenvedek egyensúlyi zavaroktól. Már kész is a szögletes koponyájában a megnyugtató helyzetelemzés. Lestár Balázs, akit ő szorgalmilag vár itt a klinika előtt, nem hospitalizálódott az elmúlt öt hét alatt, nem silányult fizikai és szellemi selejtté harminchat nap alatt, amit ezek között a műemlékvédelemre jogosult falak között töltött. Nem kétséges, hogy ezt az eredményt analizálja érdeklődő arckifejezésemből, daliás testtartásomból és határozott, de mégis könnyed lépteimből. Nem réveteg a tekintetem, nem imbolyog a húszéves konstrukcióm, nem löttyed le a vállam a sportszatyrom súlyától. Fakult se vagyok már. Az utolsó két hétben szabadtéri napfürdőkezelésben részesítettem magam, lombokban átszűrődö fényben feküdtem minden nap órákig az emelet teraszán. Ibolyántúli sugárzás, tíz és négyszáz nanométer közötti hullámhosszokon, megszűrve bolygónk riasztóan ritkuló, de egyelőre még mindig viszonylag hatékony ózonszitáján. Kórházi kifakulás eltüntetésére egyértelműen javallt, túlzott igénybevételétől azonban, természetesen, tartózkodni tanácsos . . .
- Helló, Balázs. A nyakamat tanulmányozza, a kötést a torkomon. Megszokhatta volna rajtam hetek alatt. Finom fehér géz, körültekerve a nyakamon. Tizenegy tekercs, réteg a rétegen. Speciális divat, megkülönböztető nyakdísz, ritka kiválasztottak számára kreálva egészségügyileg. -- Még mindig szükség van erre a kötésre? Bólintsak? Bóllintok. Ugysecseveghetem el neki, hogy nem én kértem a kötszert, álcázni az ádámcsutkámat. Bekötözték ma reggel is a nyakamat, menetrendszerűen, hát hagytam. Engem nem zavarna, ha a szembejövő humán forgalom bizonyos hányada megbámulná az összeplasztikázott bőrt itt a szügyem és a fejem közötti nyúlvanyon. Az adjunktusnőt zavarja, hogy meg van mintázva a nyakam. Vagy nem. Tény, hogy búcsúzás gyanánt megint bekötözött, sajátkezűleg. Olyan kényeztetősen matatott a nyakamon, ahogy ifjú anyák öltöztetik első csecsemőjüket. Az az igazság, hogy nemm is rossz ez a gyöngéd gézgallér. így, bekötözve, nem fázik a nyakam. Hetek alatt hozzászokik a bőr, hogy mindig be van pólyázva. Még napozás közben is, hogy akkor nem volt rajta géz, fázott olykor. - Azért jöttem, hogy segítségére legyek magának, Balázs. Visszaköltözni az életbe. Megtévesztő a közlemény, mind a ketten tudjuk. Nem azért jelent meg itt, hogy engem fuvarozzon, vissza az életbe. Nem azért. Azt súgja az előérzetem, hogy mindjárt kiveszi a kezemből a sportszatyromat. Már igazodik is a prognózisom. - Adja csak ide . . . Ahogy óhajtja, kapitány. Rendőr százados még úgyse cipelte sose a cuccaimat. Szabvany kocsíja van. Lada 1200. Fehér. Vagyis poros. Nyilvan az utcán parkol, mint a nagy magyar átlag. Harmatosak a hajnalok, reggelre rácsapódik a mennyei pára a lehűlt karosszériára, aztán mielőtt leszáríthatná a nedvességet a mázról a nap, telitapad a kocsi porral, amit nem jelentéktelen koncentrációban tartalmaz a fővárosi levegő. Nem jelentéktelen koncentrációban . . . lgy kell színvonalasan. választékosan jellemezni a légköri állapotokat. Valamelyik este a televízióból rebegte világgá valaki ezt a jelzős szerkezetet. Nekem nyitja ki előbb az ajtót a kapitány, ezt is előre tudtam. Illem. Van neki. Egy illemtelen átlagmagyar maga száll be előbb a volánhoz, elfészkeli magát az ülésen, és csak aztán nyúl át a másik oldalra, kilökni az ajtót az utasának. Zombori századostudatosan vigyáz, nehogy illemtelen átlagmagyarnak véleményezhessék. Dr. Zombori Ferenc, Budapesti Rendőrfőkapitányság, Életvédelmi osztály. Fölírta a telefonszámát is a tájékoztatásomra, mindjárt a tartós kapcsolatunk kezdetén. Diszkréten letette az éjjeliszekrényemre a cédulát. Elmulasztottam elrakni, és azon se fáradoztam, hogy megjegyezzem a hat számjegyet. - Tessék, Balázs, üljön be.
Azt hittem, senki se tudja, hogy engem ma délelőtt kiengednek a klinikáról. Tegnapelőtt, amikor apáék legutóbbi gyermekszerető látogatásukat tették nálam, még szó se volt róla, hogy már ma, ha én is akarom, szabadlábra helyeznek a gyógyítás szentélyéből. Tegnap hangtalanul ráhagytam a professzorra meg az adjunktusnőre, hogy nincs ellenvetésem. Arról már senki se érdeklődött tőlem, igénylem-e, hogy tudassák valakivel, például a szüleimmel, a távozásom konkrét időpontját. Tudomásom szerint nem is informálta senki apáékat, hogy ma délelőtt kivonulok a klinikáról, vissza az életbe. Csak ezt a zsarut értesítették? Mert ha százszor annyira kombinatív agy is, mint amilyennek az életjelenségei alapján látszik, akkor se tudta volna csak úgy, analitikusan kiszámítani, hogy engem éppen most, körülbelül tizenegy órakor kísér le a klinika földszintjére az adjunktusnő, átmeneti istenhozzád gyanánt. Dr. Juhász Júlia. Ez csak átmeneti istenhozzád, Balázs! Három nap múlva reggel nyolckor legyen szíves jelentkezni nálam . . . Egy pillanatig kihagyott az agyam. Felelni akartam neki, vokálisan visszaigazolni, hogy tudomásul vettem, amit mondott. Tökéletesen elfelejtettem egy pillanatig, hogy nincs a torkomban vox humana. Mozgott a szájam, mint egy tévészínésznek, akit elfelejtettek hangosítani. - Kapcsolja be a biztonsági övet, Balázs. Nem az én átmérőmhöz van beállítva ez a gurtni. Lényegesen termetesebb, föltehetően dagadt személyiség volt az elődöm, a zsaru legutóbbi utasa, ezen a kagylós ülésen. - Húzzon egy nagyot a szabályozón! Olyan tagoltan szövegel, akkora igyekezettel ejti közérthetően a szavait . . . olyan gondosan artikulál, ez a helyes kifejezés . . . mintha egy süket embertársával kommunikálna. Persze, ha tehetném, akkor se hívnám föl a figyelmét a cáfolhatatlan tényre, hogy nem vagyok süket. Helyesebben, hogy nem süket vagyok! . . . - Van kedve autózni egyet a városban? Eltekintek a vállrándítástól. Neveltetési gátlás. Kétféleképpen értelmezheti, hogy nem reagálok a kérdésére. Igen vagy nem. Mint a kettes számrendszerű komputerek. Következésképpen azt csinál, amit akar. Vagy megautóztat itt Közép-Európában, Magyarország fővárosában, vagy nem. Persze az se biztos, hogy Magyarország Közép-Európában van. Szigorúbb szakvélemények szerint Kelet-Európában található. Legföljebb Kelet-Közép-Európában. Ha volna lehetőségem megkérdezni dr. Zombori Ferenc rendőr századost, vajon mit válaszolna? Ha vannak nyomai humornak a lényében, azt felelné, hogy csak annyi biztos, Balázs, hogy nem NyugatEurópában. Legalábbis a bűnözési statisztika alapján. Van humora? Nem tudom. Nekem van humorom. Bőgnöm kéne, de nem bőgök, hagyom hülyéskedni az agyamat... Lezseren vezet, nem kapaszkodik bele páros papagájfogással a kormánykerékbe, mint a merevgörcsös bátyám, meg annyi más antitalentum úrvezető. Szinte pihenteti csak a kezét, a bal kezét a volánon. A szeme se rángatózik
ide-oda, egyik visszapillantó tükörből a másikba. Van rá egy százasom, hogy mégis mindent lát a betekinthető térben, elöl is, hátul is. Mikor ültem utoljára autóban? Több mint egy éve. Tavaly nyáron, június végén. Le a Balatonra, apa akarta, oké, legyen karácsonya nyáridőben, ha már elővakart a társadalom peremvidékéről, megadtam neki az esélyt, hogy beszélgessen velem, mentesítettem a vezetés teendői alól is, magam ültem a volánhoz, zavartalanul beszélhessen hozzám, pedig előre tudtam, hogy úgyse . . . Nyertem. Egy óra se kellett hozzá, hogy szabvanyosan letörjön miattam ott a fövenyes tóparton. Veled már egyáltalán nem lehet kontaktust teremteni! Nem vitattam a megalapozott helyzetértékelést. Énvelem nem lehet kontaktust teremteni. Ez van. Piros a lámpa. Állunk. Dr. Zombori Ferenc rendőr százados járgányának egészséges a motorja. Alig zümmög. Pedig nem új kocsi már. 82753 kilométert mutat a számlálója. Hol vagyunk? Nem figyeltem, merre jöttünk idáig. Nagykörút. Föl vannak állvanyozva a házak, és a magyar munkásosztály építőipari populációjából egyesek olyan magatartást tanúsítanak ott a magasban, mintha tataroznának. Fönt, a harmadik emelet régiójában két malterfoltos vizesvödör ácsorog a pallón. Nyernék, ha arra fogadnék, hogy sör hűl a két vedlett vödörben. Nem a zsenialitásom miatt nyernék, hanem mert nekem is kombinatív az agyam, nemcsak dr. Zombori Ferenc rendőr századosnak itt mellettem. A két vödör között hat üres sörösüveg sorakozik, és ebből a sokatmondó látvanyból én arra kombinálok, tapasztalati alapon, hogy a viharvert vödrök vízzel töltött öblében is hűvösödő világos sört tárol magának a munkásosztály . . . - Régen látta a várost, Balázs . . . Régen. Harminchat napja. Relatív. Egy hete, hanyatt fekve az ágyon, mint akit odahajítottak, egy hete, mocskós passzban, akkor olyan volt, mintha már egy éve aszalnának a klinikán . . . Fulladoztam magamnak, mintha kocsonyás vérrel alvadt volna teli újra a torkom, a nyelőcsövem, minden hörgőm, az egész tüdőm. Tonira gondoltam, pedig nem akartam rágondolni, de a hülye agyam akart . . . Tonit láttam, ahogy most is látom, reszketett a szája, nagy volt a szeme. Csak annyi kellene énnekem, hogy legalább néha csinálj úgy, minthogyha törődnél velem! . . . Szédülök. Mindjárt kiveri a homlokomat a hideg veríték. Alattomosan émelyeg a helyén a gyomrom. Nem bírom ezt az autós mozgást.Kocsik parkolnak a járda mellett, szorosan egymás mögött, de nem állnak, hanem visszafelé csúsznak, mintha megbillent volna alattuk az aszfalt, lejtős és szappanos az úttest, síkos az autók alatt, lassan csúsznak hátrafelé,ettől szédülök. Mégiscsak hospitalízálódtam a klinikán. Öt hétig nem voltam utcán. Fölfelé lebeg bennem a belterjes hányinger, itt
gömbölyödik már fönt a torkomban. - Rosszul van? Kiszúrta, mert a szeme sarkából is tud figyelni. Már fékez is, figyelmes humanista. Nincs hely sehol, nem parkolhat be a járda mellé. Nem érdekli, hogy forgalmi akadály vagyunk mindenkinek, aki mögöttünk . . . - Húzza le az ablakot, Balázs . . . Akar kiszállni? Akarok. Talán segít rajtam, ha kiszállok. Levegőt akarok. A lábamon állni, azt is. Ha ugyan megtart a lábam, a kettő együtt. Az ajtót kinyitni, ehhez is alig van erőm. Hintázik alattam ez a puha ülés, mintha elszabadult volna a kocsi padlójáról . . . Az aszfalt is hullámzik a talpam alatt. De legalább kint vagyok végre. Ö is kiszállt. Legalábbis nincs a helyén, nincs már a volánnál . . . Hátulról kerülte meg a kocsit. Itt áll mögöttem, éberen, hogy megbízható támaszom lehessen a balsorsban. Rohadt szédülés . . . Csupa víz a homlokom. Mozog valamennyire körülöttem a levegő, tapogatósan hűsíti a lucskos homlokomat. Mindjárt, mindjárt összeszedem magamat. Vigyorogni kéne, megnyugtató optimizmussal rávigyorogni erre az együttérző zsarura, hogy semmi vész, kapitány, legjobb úton vagyok a túlélés felé . . . Tiszta zsebkendő, hófehér zsebkendő, pontosan hajtogatva, élesre vasalva. Önzetlenül rázza szét a javamra. - Tessék . . . törülje meg az arcát, Balázs. Törülöm. Van mit. Egyből átitatódott a csapadékommal a patyolatfehér batiszt keszkenője. Hajíthatja a szennyesbe, mihelyt hazaér. A nyakam is vizes. Hát mégis ennyire gyönge vagyok? Öt hét alatt így ronggyá ázik egy olyan szuperlatív állóképesség is, mint az enyém? Igy ronggyá ázik, nem cáfolható. Összecsuklana térdben a két lábam, ha nem feszíteném őket, mint a bicskát a rugója. Meg ha nem volna itt mellettem ez a gyámolító gépkocsi, hogy a támasztékom legyen, összeomlás ellen. Ha hideg lenne a teteje, rátenném a homlokomat, hozzászorítanám, hűsíteni. De nem hideg. Napot kap reggel óta, átforrósodott, mint egy termofor. Még mindiglágyan imbolyog a gyomrom. Hetven kiló sűrített részvét ez a rámragadt rendőrtiszt. Aggályosan figyel, szemmel tartja, a halmazállapotom alakulását. Ha összecsuklanék, idejében elkapna, derékon vagy a hónom alatt, el ne omoljon az alakom a repedezett aszfalton. Mélyek a szája két sarkában a ráncok. Szemöldökei között is van kettő. Eddig észre se vettem, hogy kék a szeme. Pedig észlelhettem volna, mind a hatszor. Vagy többször is bent volt nálam? Kötelessége, hogy segítse a nyomozást, Balázs! . . . Már amikor legelőször engedélyezték neki, hogy a színem elé járuljon, előzékenyen ottfelejtette azt a testes jegyzetblokkot, amit most negyedórája, a távozásomkor, én is ottfelejtettem, tudatosan otthagytam az éjjeliszekrény fiókjában.
Másodszor, mihelyt benyitott, rögtön az éjjeliszekrényre tévedt a tekintete, írtam-e valamit a jegyzetblokkba. Amikor harmadszor vizitelt nálam, akkor is. A blokk üres volt, ő pedig csalódott, de eltekintett a szemrehányásoktól. Töményen büdös körülöttem az atmoszféra, vastagon teli van benzinfüsttel, mégis múlik már valahogy a gyomromból az émelygés. Csak a gyöngeségem, az stabil. Támasztom a vállammal dr. Zombori Ferenc rendőr százados poros kocsiját, és nem merek odasandítani, nehogy visszakóvályogjon a gyomromba meg a torkomba a hányinger. Fölfedezte ő is, hogy itt ez az eszpresszó . . . - Hozok magának valamit! Hiába ráztam meg a fejem, nem hagyta befolyásolni magát. Már el is tűnt. Pedig én csakugyan nem kívanok semmit. Ha lenyelnék egy kortyot, rögtön kihánynám. Ez a kutyás öregasszony rajtam ámul a hirdetőoszlop árnyékából. Lassan hullámzik a lénye, együtt az oszlop hengerpalástjára ragasztott plakátokkal. Közben a kifakult ábrázatomat csodálja, vagy az átnedvesedett kötést a nyakamon. Gyönyörű a kutyája. Hegyes pofájú skót júhász. Engem néz ő is, okosabb szemmel, mint a gazdája. Engem mindig szerettek az állatok. Legszimpatikusabb a lovaknak voltam . . . Az öregasszony még mindig az ingatagságom látvanyának rabja. A gyönyörű skót juhász már nem méltat érdeklődésre. Szakszerűen szaglássza a hirdetőoszlop tövét. Még nem döntötte el, fölemelje-e a hátsó bal lábát. Ha odaspriccel, éppen proiilon találja a bikinis manökent az új nyár! új fürdőruha! plakáton, ami már mintha nem is hullámzana . . . dr. Zombori Ferenc rendőr százados céltudatosan közelít felém az eszpresszó felől, a stabilizálódó térben. pepszikólát szállít, helyembe hozza. Poharat is. Üvegpoharat. Kifogástalan kiszolgálás. Talán ettől a látvanytól szűnik hitelesen a súlytalanság állapota a gyomromban. most már valahogy mégis kívanok egy kortyot. tartózkodóan jókedvű a gondviselőm két kék szeme. Érik néha pozitív meglepetések is az embert, Balázs. Érdeklődést föltételez barna szemeim kifejező tekintetében. A hölgy, aki odabent kiszolgált, bizalomkeltőnek minősített. Nem követelt üvegbetétet, sőt ezt a mellékelt poharat is utcára engedte. Pezseg bele a mellékelt pohárba a pepszikóla. Előírásosan hideg. A jégbe hűtött kóla az igazi!, nevelik emberré válásom óta a reklámok a fogékony fogyasztót. Egyszerre bepárásodott a kezemben a pohár a jégbe hűtött igazi-tól. Ha nem buggyan vissza a nyeldeklőmből az első korty . . . Talán nem. Egyenletesen csúszik lefelé bennem. A hűvösség, amit a szegycsontom alatt érzek, megnyugtathatna, ha kétségeim lennének, hogy a nyelőcsövem szabályosan helyén van-e a mellkasomban. Meg kell próbálkoznom a második korttyal is. Megbékél a hidegétől, biztosan elpilled végre a szédült gyomrom.
- Elég volt? Öszinte és meggyőző a pillantásom. A kóla kétharmada még benne buzog az üvegben. Dr. Zombori Ferenc rendőr századosnak világbajnok intelligenciája van. Meg talán szomjas is. Egyből fölfogta, miért néztem rá előbb a maradék kólára, aztán őrá. Profi illesztéssel igazítja tikkadt ajkaihoz az üveg száját. Sokan életfogytiglan nem tanulják meg, hogyan kell üvegből inni. Két korttyal lecsúszott neki. Frissen menetel, vissza az üveggel meg a pohárral a presszóba, rászolgálni az előlegezett bizalomra. Nekem pedig most már van merszem visszatelepíteni magam a kocsijába. A homlokom még mindig mocsaras, de mintha egyáltalán nem szédülnék már . . . Most, ha behunynám a szemem, talán mindjárt el is aludnék. Szégyenletesen rá lehet szokni a kórházban a fekvésre meg az alvásra. Unalmában nyamvad el a kedves beteg. Ténfereg a folyosón vagy a kórteremben, aztán nap-nap után hamarabb meg hamarabb lesz elege a lusta lengedezésből, visszabotorkál a vackára, elnyúlik az ágyán, és már huny is. Benne terjeng a kórházak légterében a züllés. - Látom, jobban van, Balázs. Már nem falfehér. Jobban vagyok. Visszaadhatom a zsebkendőjét. - Tartsa csak magánál. Ha a szélvédőn át konokul előre figyelek, talán nem jön rám újra a szédülés. Máris itt vagyunk a hídnál? Teli van autóval minden sáv, de még nincs igazi dugó, nem hanyatlik vissza 40 alá a kilométeróra mutatója. Erős a napsütés, szikrázik tőle itt-ott a Duna. Szürkésbarna a víz, olajfoltok úsznak rajta, mintha az a vontatóhajó hagyta volna el mindegyiket, amelyik az előbb suttyant be a híd alá. Sehol egy sirály a Duna fölött. Szennyfolyó. Toni belemerítette a tenyerét. A víz kifolyt az ujjai közül. Piszkos hártya maradt a tenyerén. Igazad van. mocskos. Én mégis szeretem . . . Már nem szeretheti a Dunát. Soha többet nem lesz nyálkás a keze az olajos víztől . . . Lent a rakparton, a Műegyetem oldalában legalább ötven autó áll sorban a benzinkútnál. Sűrű tőlük, remeg fölöttük a meleg levegő. Az egyetem kertjében srácok napoznak a padokon. Mindegyiknek meztelen a fölsőteste. Két fehér köpenyes tanerő ődöng a kerti padok között a flaszteron. Az egyik tökéletesen kopasz. Világít a napsütésben a kerek koponyája, mint egy emberbőrbe varrt biliárdgolyó. Bittónak volt ilyen fényes a búrája egykori ökölvívó múltamban. - Ha akarja, Balázs, napozhatunk mi is egy negyedórát. Nem akarok a társaságában napozni, de nincs kedvem az ötlete ellen fáradozni, nincs ingerem értésére adni, hogy nem akarok. Az időmbe egyébként is minden belefér. Ha már értem jött a klinika elé, úgyis el fogja szavalni megint a nemes veretű szövegét. Legalább fürdetem
magam éltető csillagunk sugaraiban, ameddig újból végighallgatom az ő halk szavú érvelését. A jóakaratú, kifogástalanul logikus szónoklatát. Igazság szerint meg kellene hajtanom olykor az elismerés zászlaját a nyakas türelme előtt . . . - A Feneketlen-tónál letáborozhatunk. A hallgatásom nemcsak a jelenlegi akusztikai állapotom terméke, hanem önkéntes beleegyezés is. A Feneketlen-tó környéke ellen nem lehet kifogásom. A Feneketlen-tónál dús a pázsit a parkban. A Feneketlen-tónál fölüdítő elücsörögni a fűben. A Feneketlen-tó partján optimista horgászok ácsorognak. A kőkemény kitartás eleven szobrai. Markolják a pecabotot órákon át, és közben megingathatatlanul hisznek a Halban, a nagybetűs halban, amelyik az ő horgukra, és csakis az ő horgukra készül akaszkodni Tömeg nyüzsög a nagyáruház körül. Befelé is özönlenek, kifelé is özönlenek. Mint a termeszek. Embernagyságú, emberformájú termeszek. A fogyasztói társadalom fehér hangyái. Tülekednek, nyomakodnak, be a kapun, be a belkereskedelmi betonpalotába, amit más termeszek építettek az ő befogadásukra, megtöltik magukkal a nagyáruház teherbíró szintjeit, és önként otthagyjak a pénzüket bizonyos tárgyakért, amiknek aru a nevük, és elégedettek, mert kaptak valamilyen árut azért a pénzért, amihez vagy úgy jutottak hozzá, hogy maguk is valamilyen árut termeltek a társadalmi munkamegosztás keretében, vagy úgy, hogy nem termeltek semmiféle árut, de leleményesen megvámolták azt a pénzt, amiben a termelők részesültek azokért a bizonyos maguk készítette tárgyakért, amiknek áru a nevük . . . Munkamegosztás, pénzmegosztás, népgazdaság, nemzetgazdaság, világgazdaság, világgazdasági válság. Apa a végén már csak azt szorgalmazta, hogy legalább ide jelentkezzek, a budapesti közgazdasági egyetemre, de én nem jelentkeztem a budapesti közgazdasági egyetemre sem. De miért nem, Balázs?! Miért nem?! Fölkelt az íróasztalától, visszaült az íróasztalához. Megint fölkelt, megint visszaült. Hangtalan érdeklődéssel szemléltem a helyzetváltoztatásait. Felelhettem volna. Nem volt rá kényszerem. Informálhattam volna, hogy én nem óhajtok elkeveredni, apa . . . Szelíden tájékoztathattam volna a fölbonthatatlan megegyezésről, amit magam frankóztam le magammal. Hogy nem fogok elkeveredni. Se a tetvek közt, se a hangyák közt . . . Megdöbbent volna, ha értesítem erről a bensőséges megállapodásról. A jámbor hallgatásomtól is megdöbbent. - Nos, itt leparkolunk, Balázs. Méltó az együttérzésemre ez az elnyúzott zsaru. Öt perce még nem ütött ki rajta ennyire vizuálisan, hogy piszokul fáradt. Sötét, hamuszürke a két mély barázda a szája két oldalán. Mint az a két másik, az a két rövidebb ránc is, a sűrű szemöldökei között. Az erős napsütés izgatja, a pázsit zöldje pihenteti a szemem. A zöld szín megnyugtató hatása iránt genetikusan
fogékony az emberi szem, mert a növényi környezet, mely a kezdetek kezdetétől körülvette a homo sapienst, ősidőktől következetesen zöldre van festve . . . Darwin magyarázta így valamelyik biológiaórán. Darwinnak Kókány Lajos volt az anyakönyvi neve, és büszke volt rá, hogy a tanulóifjúság a Darwin fedőnévvel tisztelte meg. Akkor még nem tudtuk, hogy érdemtelen a kitüntetésre. Tűrhető gyöp, dús, nincs összetaposva. Itt sehol se állíttatott fegyelmező táblákat a kerületi államhatalom, hogy fűre lépni tilos , és ha nem tiltja a kormányzó közigazgatás, hát nem is tapossa össze senki se a pázsitot. Eszükbe se jut a szabadidős termeszeknek, hogy kiheveredjenek napozni a közterületi fűbe. Összesen ketten népesítjük be a pázsitot, dr. Zombori Ferenc rendőr százados, meg én, senki más, hiszen még a horgászok a tó partján, azok se méltatják figyelemre a hívogató fűszőnyeget. Kár ennek a kimerült rendőrtisztnek a gyűretlen, tiszta nadrágjáért. Itt az én farmerdzsekim, csaknem ugyanolyan.kopott, mint a nadrágom, megszavazom a zsaru alá, nehogy megzöldüljön a fűtől a fenekén a kékesszürke szövet. Közérthető a mozdulatom, világos fölhatalmazás, hogy bátran leseggelhet a dzsekimre, kapitány. - Köszönöm, de . . . Nem mer rátelepülni? Nem mer. Muszáj megismételnem az egymozdulatos pantomimet. Nem tesz kárt ebben a dzsekiben, kapitány, nekem bizalommal elhiheti. Originál Levy Straus, garantált jeans, made in USA, anya vette nekem, és ha az aktuális állapotom nem akadályozna, élőszóval tájékoztatnám önt, hogy anyának a személye magas szintű biztosíték minden arunak az eredetiségére, amit ő megvásárlásra méltónak talál. Anya mindig hamisítatlan, kétségbevonhatatlanul márkás szuperszemetet vesz, originál vagy semmi! ez a jelszó anya fogyasztói lelkiségében, mert kategorikusz imperatívusznak tartja, hogy fensőbbséges fitymálással viseltessen minden fogyasztási cikk iránt, ami nem eredeti. Igy jutottam három éve ehhez az elnyűhetetlen farmerdzsekihez és farmergatyához, kapitány, minimum ezerrel többe kerülhetett ez az originál együttes, mint a jobb utánzatok, de hát ezt ön úgyis sejti, hiszen nemcsak megismerkedett anyával, hanem a kombinatív agyával bizonyára meg is fejtette magának anya személyiségét, nem kellett sok energia a teljesítményhez, anya pszichéje rövid úton föltérképezhető, a fegyelmezetten szorongó nőneműek népes populációjába tartozik, szakadatlanul fegyelmezetten szorong a pszichéje . . . Zöld körülöttünk a pázsit, zöld a fák lombja, három hektár viszonylagos virány a nem viszonylagos nagyvárosban, rozzant rendőrtiszteknek is enyhet adó környezet, esetleg az én regenerálásomra is hasznosítható, aki öt hét után alig félórája szabadultam ki a klinikáról, ahol a vendégeskedésem idején elismerésre érdemes
makacssággal erőlködtek értem az orvosok . . . Kettőnk közül persze csak én heverek hanyatt a gyöpön, a fáradt zsaru csak ül, térdén támasztja az állát, és méláz, maga elé mereng, nem a magasba bámul, mint én. Csenevész bárányfelhők úsznak fölöttem a szürkéskék égbolton, és nem szédülök tőlük. Utközben, a körúton se lett volna szabad szédülnöm, hiszen heteken át eléggé föl lettem töltve nyugtatókkal. Se az adjunktusnő nem mondta, a nővérek közül se hangsúlyozta egyik se, hogy szelektív szedatívumok azok az apró tabletták, amiket rendre odakészleteztek az éjjeliszekrényemre, de én éleselméjűen kitaláltam, hogy nyugtatók. Minor trankvillánsok. Gyógyászaim diszkréten szemmel tartottak, beszedem-e pontosan, engedelmesen, illedelmesen az esedékes adagomat, és én esetről esetre bevettem a tablettákat, pontosan, engedelmesen, illedelmesen . . . Nem kétséges, hogy fönnállásuk kezdete óta én voltam a leghasználhatóbb betegük. Nem terheltem őket se helyénvaló, se fölösleges kérdésekkel, mint a szobatársaim, nem panaszkodtam egyetlen szóval se fájdalmakról, mint a szobatársaim, nem tettem nyűgös megjegyzéseket az egészségügyi élelmezés minőségére és mennyiségére, mint a szobatársaim. Nem ingereltem akusztikai hatásokkal a hallószerveiket, következetesen hangtalanul kommunikáltam velük. Az adjunktusnő volt a legelégedettebb velem. Remek fiú maga, Balázs! Olvasni lehet a két okos szeméből . . . Dr. Juhász Júlia. Műtét után két nappal, kötözés közben kilátta a szememből, hogy azt mérlegelem, hány éves lehet. Harmincnyolc éves vagyok, Balázs . . . Kivancsian tájékozódott tovább a szememből. Elnevette magát. Kedves magától, hogy kevesebbnek lát . . . Hibátlanul vette a jeleket a beszédes szememből, hogy csakugyan kevesebbnek gondolom. Mosolyog a zsaru, maga elé mosolyog. - Ha én is úgy elnyújtóznék, mint maga, Balázs, menten leragadna a szemem. Tíz év óta az a legrangosabb vágyam, hogy egyszer legalább egy hétig minden nap akkor ébredhessek és akkor kászálódhassak talpra, amikor én akarom. Nem vádolhatom fölfokozott vágyakkal. Ha volna bennem képesség a humánus szolidaritásra embertársaim iránt, megajándékoznám őt az elérzékenyült részvétemmel. Miért gyűlölöd az embereket?. Toni nem nézett rám, valahová messzi a hátam mögé címezte a kérdését. Nem gyűlölöm az embereket. Taszítanak, ez minden. Igy kellett volna tájékoztatnom az emberiség és a személyem közötti kölcsönhatásról, de nem zavartam meg a csöndet, ami a kérdése után közönyösen terjengett körülöttünk ott a szakadék szélén Rágyújtani készül dr. Zombori Ferenc. rendőr százados, aki még azt a szerény vágyát se képes valóra váltani, hogy egyszer egy hétig kedve szerint kialudja magát. Érzékeli, hogy a kezét nézem.
- Nem tiltották el a cigarettától, Balázs? Nem javallták, de nem is fenyegettek semmiféle életveszélyes következménnyel. Tegnapelőtt, amikor menetrendszerűen kint napoztam az emeleti teraszon, több mint négy hét után először volt cigaretta a szájamban. Nem amerikai, mint amit ez az igényes zsaru szív, csak közönséges hazai tlagtermék, de annak az erős füstje se ingerelte a torkomat. Pácolt dohány, illatos füst. Fizetési dátumokon, meg utánuk egy-két napig Toni is ilyen szagosított cigarettákat szívott. Nem mindegy, hány nap alatt illan el a munkabér, a munkaerő ára? zeptember van, szeptember huszadika, mégse bágyadt a napsütés. A teniszpályákon, száz-százötven méterre mögöttem, tompán puffannak a filclabdák. Ha a messzi múltban, éppen öt éve én is a teniszt választom, azóta esetleg vittem volna is valamire abban a fehér sportban. Ha Maróti csak egy százalékkal erőszakosabb, mint Bittó. De Bittó a maga bunkóságában is egy nagyságrenddel magasabb szinten értett hozzá, hogyan kell horgonyt vetni egy tizenöt éves srác hiúságába. Neked, fiam, akkora ruganyosságod van hogy én ekkora mozgékonyságot csak fiatal néger csodabokszolóknál láttam . . . Másnaptól már az edzőteremben püföltem a pontlabdát meg a homokzsákot, és táncoltam, ahogy Bittó fütyült, engedelmesen fejlesztettem az ütőerőmet és a lábmunkámat. Rengeteg volt a mozgásigényem, minden izmom ficánkolni akart, élveztem a ruganyosságomat, a hajlékonyságomat, a gyorsaságomat, a tökéletes reflexeimet . . . táncolni, ütni, elhajolni . . . Bittó szivárvanyos álmokat vizionált,valahányszor az én elképesztő mozgásomat bámulta. - Napozzon sokat ezután, Balázs. Van mit pótolnia. Öt hétig kórházban aszalódni . . . Ellágyultan köszönöm a tizennyolc karátos részvétet, kapitány, hiszen ha valaki tudhatja, ön szemtanúként tudja, mily senyvesztően hosszú idő gyógyászati körülmények közepette öt hét egy magamfajta halandó életében. Nem volt önnél visszatérőbb látogatóm öt hosszú hét alatt. Másnaponta, harmadnaponta reflexesen elérzékenyülhettem volna az ismétlődő látogatásaitól, ha az ön jelenléte közben nem arra gondolok mindig, hogy elsősorban a vallomásom érdekli, másodsorban is, harmadsorban is, és csak mellékesen a néma személyem. Az adjunktusnőt is sikerült megnyernie, kapitány, és ezért a teljesítményéért minden elismerésem az öné. Szövetségese lett önnek dr. Juhász Júlia, indulatokat sikerült szítania az adjunktusnő angyali lelkében, kapitány, alkalmas személyben keresett szövetségest, kitüntetést érdemel a pszichológiai érzéke, esélyesen tippelt, amikor kikalkulálta, hogy az öt világrész lakosságából a doktornő az egyetlen egyed, aki esetleg hatni képes rám. Ne is nehezteljen hát dr. Juhász Júliára, kapitány, nem ő tehet róla, hogy nem igazolódott az ön várakozása. Juhász adjunktusnő mindent elkövetett, ezt büntetőjogi felelősségem tudatában tanúsíthatom. Balázs, maga bele is pusztulhatott volna abba a késszúrásba! Nem engedheti futni a gyilkosát!. Éhes vagyok. Hetek óta először érzem, hogy éhes vagyok. A műtét után egyenesen a vérembe kaptam a napi kosztomat, parenterális táplálás, minden benne volt abban az éltető folyadékban, ami kellett, hogy ne legyek
éhes. Később már nyelni is engedtek, de figyeltek közben, jól működök-e, és én jól működtem, ettem, pedig sose voltam éhes. Most éhes vagyok. Itt is hagyhatnám ezt a fáradt rendőrtisztet, jelezhetném egy udvarías kézmozdulattal, hogy isten önnel, kapitány, aztán leemelnék a hűtőpult egyik polcáról magamnak egy doboz tejet az önkiszolgáló büfében a Körtéren . . . Nem hagyom itt, mégse hagyom magára a zsarut. Kitartok mellette, figyelősre kapcsolom a tekintetem, érdeklődéssel végighallgatom újból a szövegét, mihelyt elszánja magát, hogy szóra fakadjon. Puffognak a teniszlabdák a piros salakon, puffognak a rakettek feszes húrozásán. Az én öklömtől az edzőzsák puffogott, tornpábban, mint a teniszlabdák, bitang erő volt az ütéseimben, és maradt is elég erő az öklömben, hogy cafatokra vert véres húst alkossak a Guru szögletes pofájából . . . Belepusztult volna, agyrázkódásig, agyvérzésig vertem volna, hogy beledögöljön, ha még legalább tíz másodpercem lett volna. Nem lett. Semmi se villant, nem láttam a kést. Szúrást se éreztem, csak egy kis ütést elöl a nyakamon . . . Álmosan fřújja maga elé a füstöt a zsaru, ábrándosan csodálja, hogyan foszladozik a füst a levegőben. ábrándosan . . . Dr. Zombori Ferenc rendőr százados, és az ábrándozás. Olyan céltudatos ez a fáradt rendőr százados, mint egy alaszkai aranyásó, aki tudja, hol kell megkutatni az üledéket, de nem foghat hozzá, mert méteres jég alatt van a terep. Szemmel tartja hát a lelőhelyet, és várja, türelmesen várja, hogy olvadásnak induljon rajta a jég. Biztos a dolgában. Ha előadnám neki ezt a kilométeres hasonlatot, talán nem is szerénykedne ellene. Mosolyogna a két kék szemével, a száraz, csaknem cserepes ajkaival, és derűs szavakba öntött nyilatkozattal erősítené meg, hogy az ő türelme tényleg elkoptathatatlan. Helyesen ítéli meg a helyzetet, Balázs, lesz kitartásom hozzá, hogy kivárjam a maga olvadását . . . - Készültem mondani magának valamit, Balázs, de inkább holnapra halasztom. Nincs ellenvetésem. Se a mára tervezett kérdésének az elnapolása ellen, se az elhangzott mondat borítékolt tartalma ellen. Vettem a burkolt üzenetet, kapitány, hogy holnap is ki fog tüntetni a társaságával. - Ugye ismeri ezt a kulcsot? Az autója slusszkulcsával együtt húzta elő a zsebéből. Ismerem ezt a kulcsot. Ki adta oda neki? Apa? Anya? - Ezzel a kulccsal, ha nem tévedek, azt üzenik a szülei, hogy a lakásuk még mindig a maga otthona . . . Föltehetően nem várja el tőlem, hogy könnyekig elérzékenyüljek. Nem várja el. Egykedvűen fújdogálja maga elé a szürkéskék füstöt. Félig összehúzott szemmel fürkész a messziségbe, ahol a Sashegy kopasz sziklái magasodnak családunk hajléka fölé. Kezébe adni a lakáskulcsot egy idegennek! ilyen elrugaszkodott kockázatvállalásra sose volt példa a Lestár szülők történelmében. - Tegye el ezt a kulcsot, Balázs. - Létem fölé magasodva
áll mögöttem. - Hazaviszem magát. 2 Ez a szolidan impozáns épület, ahol az imént tudomásomra hozott ,kegyes fölhatalmazás értelmében a szüleim lakását még mindig az otthonomnak tekinthetem, ez a megbízhatóan békebeli épület semmit se változik. Folyamatosan négyemeletes luxusbérház, a földszintjén, az első emeletén, a második és harmadik emeletén is két-két lakással. A negyedik emeletet egyetlen lakás alkotja, apa meg anya ötszobás hajléka, amit azonban még mindig az otthonomnak tekinthetek én is. A harmadik emeleten, ha ott is minden folyamatos, a 8-as számú ajtón belül változatlanul Janina lakik, hímporos szüzességem elrablója, akit kihamvadó kamaszkorom befejező akciójával megsemmisítően akartam megalázni, de aki az én porba tipró vállalkozásomat rövid úton saját megaláztatásommá transzformálta. Két lépésnyire áll mögöttem a zsaru, és az én primitív logikám egyik primitív szabálya szerint kétségtelenül úgy ítéli meg a helyzetet, hogy mélyen érzelmes okokból emocionálisan torpantam meg ennek a négyemeletes luxusbérháznak a luxuskapujában, a luxuslábrácsos luxusküszöbön. - Viszontlátásra, Balázs. Erősek a csontos ujjai, kemény a kézfogása. Oké, viszontlátásra . . . Kivédhetném a holnapra beígért találkozásunkat, könnyűszerrel kihagyhatnám önt a holnapi napomból, kapitány, de nem fogom magam azzal fárasztani, hogy egy nyűtt zsaru rovására cselezzek. Mert, rendhagyóan, van bennem bizonyos érdeklődés dr. Zombori Ferenc rendőr százados iránt. Ami például a közeljövőjét illeti, nagylelkűen azt kívanom neki, hogy ne vissza a szolgálatba, hanem hazaosonhasson a poros kocsijával, fortélyosan sikkaszthasson a maga javára egy-két órát ebből a mai verőfényes kora őszi nappalból, aludjon egy sort, vasalja ki megviselt ábrázatából az idült fáradtságot, lazítsa föl, legalább átmenetileg, markáns férfiarcán a hamuszürke ráncokat. Nem kétséges, hogy a Lada visszapillantó tükrében ellenőrzőleg még egyszer megtekinti ácsorgó alakom, mielőtt kifordul ebből a csöndes utcából, ahol ez a változatlanul négyemeletes luxusbérház tántoríthatatlanul áll a helyén előttem. Dél van, buzgón harangoznak a ciszterciták templomának tornyában. Percek óta senki se jött ki az intarziás tölgyfa kapun, mert ezt a folyamatosan változatlan épületet csupa dolgozó ember lakja, akik ebben a napszakban vagy a munkahelyükön tartózkodnak, vagy nem a munkahelyükön tartózkodnak, mindenesetre a lakásuktól viszonylag távol tevékenykednek azért, hogy eredményesen teljen el ez a mai munkanapjuk is a közjó következetes szolgálatában. A lépcsőház falának hibátlanul csiszolt műmárvany burkolata folyamatosan őrzi békebeli csillogását. A lépcsőfordulókban hiánytalanul a helyükön vannak a rövid lábú virágállvanyok, gondozott fikuszok zöldellnek a cserepekben, ficus elastica, és tarkalevelű viaszvirágok
is, egyetlen porszemet se lehetne letörülni húsos leveleikről. Minden ajtón tökéletesen ki van fényesítve a békebeli minőséget utánzó kis réz névtábla, ugyanaz a vésnök készítette mindegyiket valaha, amikor én még csak óvodás lehettem, és el se tudtam volna olvasni a rájuk gravírozott, stilizált betűket. Második emelet 5. Kelemen András, csak a nevét vésette rá a rézlapra, a Dr.-t nem íratta a neve elé. Távolságtartó homo sapiens, de a szeme hitelesen barátságos. Mindig fogadta a köszönésem, akár hangosan adtam elő, akár orron t morogva, de arra, hogy megszólítson, csak ritkán vetemedett. Ebben a folyamatosan változatlan luxusbérházban minimumra redukált kapcsolatokra szorítkozik a stabil összetételű lakosság. Azt, hogy Kelemen doktor a Szent Lőrinc kórház belgyógyász főorvosa, dekoratív megjelenésű felesége pedig a tudományegyetemnek tartandó felsőoktatási intézmény bölcsészkarán tanít, mostanáig se tudtam volna meg talán, ha Kisjutka nem a lányuk lenne, és ha egyszer a messzi múltban nem ugyanabba a gimnáziumba kényszerítették volna járni, amit én akkor már három év óta untam önfeláldozóan. A papa belgyógyász, nyolcvanágyas osztálya van, a mama a bölcsészkaron történelemmel terheli a hallgatók kortexét . . . Kisjutka akkor tizenöt éves lehetett, vagy még éppen csak elmúlt tizennégy, vihogós volt, nevetős szemű, erőszakos. Hol turnézik a testvéred? Nem tudtam, nem is érdekelt, hol turnézik, hol harácsol a bátyámnak tekintendő hozzátartozóm. Hogyhogy nem tudod ?! Ha nekem olyan helyes testvérem lenne . . . Kisjutka érdeklődésének hatására haladéktalanul átterveztem a hagyományos reggeli menetrendemet, kizártam belőle a lehetőséget, hogy Kelemen Judit tanuló abban a pillanatban ugorhasson ki a lakásuk ajtaján, amikor én éppen az ő küszöbük előtt hajtok lefelé, vagy a kapuban vágódhasson mellém, mint egy lesben álló kamikáze . . . Harmadik emelet 8. Janina lakása. Változatlanul a régi asszonynevét hirdeti a rézlap közepén. Soós Igorné. Itt álltam az ajtaja előtt. Tíz centivel, igen, talán tíz centivel alacsonyabb lehettem a jelenlegi hosszméretemnél, fél fejjel mégis magasabb voltam nála. Fölfelé kellett néznie rám. - Te vagy?! - Én. És . . . már megint. Mert ezt akarta mondani, frankón. - Ugyan . . . Te buta. Csak . . . Na mindegy, gyere be, Kisbalázs. Sajnos, nekem most mindjárt el kell mennem. Éppen öltözni készültem, láthatod. Hány óra? - Öt perc múlva öt. - El fogok késni. Na nem baj. Elszívunk egy cigarettát, aztán majd taxival megyek. Ülj le. - Nem ülök le. Én csak beszélni akarok magával. --Tessék. Beszélj. Valami baj van? . . . Segíthetek?Na mi a zűr? Ki vele, fogj hozzá. - Most nem. Rohanjon csak, ahová annyira várják.
- Mi ez a durcás hang? És ahogy nézel . . . Ez a stílus idegen nekem, Kisbalázs! - De az a stílus nem idegen, hogy egyik nap énvelem . . . másik nap meg a pacákkal. Aki a Ford Caprival jön ide magához. Ne nevessen . . . - Dehogynem nevetek. Ugy beszélsz velem, mint egy féltékeny férj, aki tetemre hívja a hites feleségét. Erről nem volt szó, Kisbalázs. Eddig illedelmes voltál. Csodálkoztam is, igen, csodálkoztam egy kicsit, hogy ennyire ne hasonlítson egy gyerek a korosztályához . . . Áttól tartok, korai volt csodálkoznom. Na jó, tudomásul veszem, hogy tévedtem. Ebből kiindulva . . . - Mondja csak tovább. Kívancsian hallgatom. Magától még úgyse kaptam hegyibeszédet. - Inkább nem folytatom. Majd máskor. Esetleg. Most már tényleg öltöznöm kell. - Nem jön magáért a Caprival? - Ezt a témát szíveskedj egyszer s mindenkorra mellőzni. Nyomatékosan kérem, hogy így legyen! Most pedig köszönj szépen, csukd be kívülről az ajtót, és máskor telefonálj le, mielőtt meglátogatni indulsz. - Elege van belőlem? - Buta gyerek. Ne vonj felelősségre. Nem jól áll neked a dráma. Én, ha jól emlékszem, sohasem fogadtam örök hűséget neked. Kis híján a fiam lehetnél. Kis híján? Tulajdonképpen lehetnél is. Már harmincegy vagyok, konzekvensen pont tizenöt évvel idősebb nálad. - Akkor nem számolgatta a különbséget. - Mikor? O! Amikor elcsábítottalak, erre célzol. - Fellengzősködik. - Hát mondd te másképpen. - Nem érdekes. Engem maga nem csábított el. - Hanem? Fordítva történt? Te Engem. Remek. Sőt, megható. Át kell értékelnem a történteket. Tehát nem te leselkedtél utánam. Nem te pirultál el, ha a lépcsőházban véletlenül összetalálkoztunk. Nem te voltál az, aki levegőt se kapott a boldogságtól, amikor megkértelek, segíts felhozni a csomagjaimat. Nem te próbáltál szökni ijedtedben innen az ajtóból, amikor ide a két tenyerem közé fogtam a kipirult arcodat. - Hagyja abba! - Igazad van. Szalad az idő, én pedig veled fecsegek. - Nem mindig gúnyolódott így velem. És mondta is . . . Igenis, mondta! - Hogy szeretlek. Igen, de nem úgy, ahogy te értelmezted. Gyengéd voltam hozzád, mintha a kisfiam lennél. Erőt vett rajtam valami női butaság, becsaptam magam. Nem akartam szembenézni a ténnyel, amit pedig tudtam. Nem mertem felismerni egy velem született hiányosságomat. Nevezetesen azt, hogy nem vagyok pedagógus alkat. Vagyis időbe telt, amíg beláttam, hogy alkalmatlan vagyok. Illetve kevés a türelmem és kevés az időm is ahhoz, hogy alapfokú szexuális leckéket adjak egy tehetségtelen tanítvanynak. Egy önző kis kölyöknek, aki nem hajlandó a másikkal is törődni az ágyban. De ezt te úgyse érted. És még sokáig nem fogod megérteni, a korod miatt . . . És, ahogy említettem, most nem érek rá tovább magyarázni a megmagyarázandókat.
- Ne küldjön el . . . De ha elküld, akkor se megyek! Én nem vagyok a maga zsebkendője. Hogy belém törülje a rúzsos száját, aztán . . . - Aztán? . . . Na, elakadt a nagy hasonlat? Pedig biztosan sokat fogalmazgattad. Eredetileg úgy hangzott volna, hogy a zsebkendő, amibe az orromat fújom . . . - Hiába gúnyol, nem bír bepörgetni, hogy eltűnjek! - Kellemetlenkedni akarsz! Be akarod bizonyítani, hogy mégiscsak taknyos vagy? Krétafehér kisfiú . . . - Amikor fölcsípett, nem így beszélt velem. Mondja meg az igazat, miért kellett magának, hogy bezsongjak? - Tegyük fel . . . egyszerűen kívancsi voltam. Vagyis, az igazat megvallva, ez nem is feltevés. Igazán kívancsi voltam, van-e valami különös egy szűz fiúban. Hát nem volt. Semmi jó, semmi érdekes, semmi kellemes. - Nem igaz! Én láttam . . . láttam, hogy magának is... - Egy tehetséges nő. Kisbalázs, nemcsak egy naív kölyöknek, de egy hétpróbás szeretőnek is meggyőzően eljátssza, hogy jó neki vele . . . Addig, ameddig érdemesnek tartja, hogy energiát áldozzon ilyesfajta színészi alakításra. - Maga olyan aljas . . . annyira szemét . . . Szét kellene taposni! - Ott maradj, ahol vagy! És tartózkodj mindenféle erőmutatvanytól! Magasabb vagy nálam, kisfiam, de nem erősebb. Tizenöt, éve teniszezek . . . - Ne képzelje be, hogy még egyszer bepiszkolom magával a kezem. Hozzá se tudnék érni! - Lallala . . . Tennék csak egy próbát, rögtön megbuknál, de nincs időm. - Azt most már nem maga szabja meg. Nekem nyolc, hogy elkésik . . . - Azonnal engedj el! Azonnal! - Meg se bír mozdulni. A nagy teniszező erejével. - Te . . . kis bika. Várj . . . ez a pongyola túl drága ahhoz, hogy szétszaggasd. Engedj csak, majd magam - Ne vetkőzzön. Kár a fáradságért. Csak be akartam mutatni, hogy milyen piti . . . És most elmegyek. Most megyek el. - Na végre . . . Megnyugodott az önérzeted? Ragtapasz a hiúságodra. Rendben van. Dehogy akartalak megalázni . . . Ne csapd be az ajtót, laza benne az üveg. És mielőtt kilépsz a lépcsőházba, töröld meg a szemed . . . Te kedves kölyök. Szegény Kisbalázs . . . A lakás, amit még mindig az otthonom gyanánt vehetek igénybe . . . Egymásba nyitva a három nagyszoba ajtaja, végigláthatok a megnyújtott térséget kitöltő belterjes kiállításon. Félig behajtott ablakszárnyak, kívül a redőnyök hézagosan leeresztve, belül habosra összehúzott, feszesen omló függönyök szűrik meg a beeső fényt és az alázatosan beszivárgó kora őszi langymeleget. Optimálisan hüvös a hőmérséklet, üdítően friss a cserélődő levegő, szemet nyugtatóan árnyékosak a tágas szobák, pihentetően könnyű bennük a csönd, puhák a parkettán a terebélyes perzsaszőnyegek. Szüleim lakása, amit még mindig az otthonomnak tekinthetek. Változatlanok és hagyományosan álmosak a falakon a festmények, mindegyikük szabályszerűen valódi, cáfolhatatlanul mai festők garantáltan saját kezű műalkotásai, kevés kép, számuk a három helyiségben együtt
nem éri el a tucatot, de mindegyik kétségbevonhatatlanul eredeti, ahogy kétségtelenül tőről metszett a mezei virágokból komponált tarka csokor is a szavatoltan originál cseh kristályváza tágas öblében. Szüleim tradicionálisan tökéletes lakása, anya kifinomult ízlésének maradéktalan érvényesülése apa maradéktalan egyetértésével, hibátlan rend és makulátlan tisztaság, háboríthatatlan harmónia, folyamatosan fönntartott perfekt összhang, ami azonnal ráparancsol minden belépő halandóra, hogy fegyelmezetten idomuljon hozzá ehhez a megbonthatatlan szabályozottsághoz, önként és engedelmesen vesse alá magát a hely szelleme, a genius loci törvényeinek . . . Megőrzött rend, megőrzött arányok, megőrzött múzeum. Bizonyos feszélyezettséggel illene ülnöm ezen az eredetiből restaurált biedermeier karosszéken, megtűrt teher vagyok rajta, tiltakozik a farmernadrágom kopott cejg szövete ellen a hitelesen fölújított szék virágmintás kárpitszövete. Roskadtan áll a bokám mellett a sportszatyrom ezen a heráti mintás fergánai szőnyegen, megtűrt teher rajta, nem helyénvaló lény a farmerba csomagolt személyem és nem helyénvaló tárgy a kockás sportszatyrom ebben a magasabb rendű miliőben. Nem lepődnék meg, ha hirtelen fölcsendülne körülöttem ebben az előkelő csöndben a cisz-moll keringő, Chopin, Op. 64. No. 2. A szerző helyénvaló személy lenne ebben a választékos couleur localban. Helyénvalóan cselekszem, ha kihátrálok ebből az optimálisan hűvös légtérből, ebből a szemet nyugtatóan árnyékos környezetből. A szobám, amit valaha a bátyámmal együtt laktam, aztán előbb ő távozott, majd én is eltűntem belőle, de nekem, a zsaru által közvetített följogosítás értelmében még mindig . . . Anya, a genius loci kifogástalanul konzervált minden tartalmát ebben a négy fallal, parkettás padlóval és sima fehér mennyezettel határolt negyvennyolc köbméteres térben. Maradéktalanul a helyén minden, amitől megváltam a távozásomkor. Mintha ma reggel hagytam volna el föltétlenül felhőtlen gyermekkorom és változóan felhőzetes ifjúságom e diszkréf fölségterületét. Azíróasztalom. Egy porszemet se lehetne lefújni róla. A heverőm. Ránctalan rajta, feszesre ki van simítva a skótkockás gyapjúpléd a rugalmas fölületen. A könyvszekrényem. Polcok egymás fölött párhuzamosan, a padlótól a plafonig. Négyszázhét kötet, semmi lazaság, szorosan sorakoznak egymás mellett a polcokon a megválogatott könyvek, kegyetlenül kiselejteztem mindent, amiről úgy ítélkeztem, hogy nem üti meg szikár világlátásom szigorú mércéjét. Szikár világlátás . . . Röhej: Bevettem a Cuclit, szopogattam a szennyes cuclisüvegből a mézes maszlagot, Patrik képmutató mizantrópiáját, és úgy szelektáltam, hogy csak az maradjon meg, amiből fehérjedús utánpótlással takarmányozhatom a fölsőbbrendűségembe vetett világmegvető hitemet. Négyszázhét kötet, pontosan tudom, hogy ennyi, mert anyából átszármazott az összetételembe a tárgyak egzakt
nyilvantartásának öröklődő kényszere . . . Aztán úgy hagytam itt ezt a másfél mázsányi nyomtatott papírt, minden könyvemet, amivel kamaszéveimben mániásan fertőztem magam, mint egy fönnhéjázó oroszlán a szagló dögöket, amiket csaléteknek raktak ki neki a szavanna szélére. Ameddig mohó élvezettel csámcsogtam a szövegeken, gőgös dögevő a bomló táplálékon, nem jelezték az ösztöneim, hogy ugyanúgy megmérgeződtem a befalt bölcselkedésektől, mint a hasonlatom hiú vadállata a nyálkás tetemek hullatoxinjaitól. A könyveket mind itthagytam, szoros rendben hagytam hátra valamennyit két éve ezeken a párhuzamos polcokon, de a magam szövegeit, a nagy halom firkálmányomat az utolsó fecniig kikotortam az íróasztalom fiókjaiból. Mynd ebbe a nagy múltú sportszatyorba gyűrtem-gyömöszöltem bele a kétkilónyi papírszemetet teli betűkkel. A céltalanná vált tartalmatlan tömegek, melyek már szemétté váltak érdemessé. A szatyor, nem húzta a vállam, levandoroltam vele a pincébe, betömni a szállítmányt a kazánba, amit senki se használt azóta, hogy korszerű gázfűtés van ebben a békebeli házban, precízen elégettem minden lapot, ami a kezem nyomát viselte, és amíkor rácsaptam a hamuhalomra a kazán ajtaját, megfordult a fejemben, hogy vagyok annyira tisztességes, mint akármelyik kóbor kutya a köztereken. A gazdátlan eb elkaparja, amit ürített, ne lepjék a legyek. Én is eltüntettem magam mögül kóros gondolatvilágom fertőző anyagcseretermékeit, ne csemegézhessen senki se rajtuk. Közönyösen körbelehel purítán tisztaságával ez a helyiség, amit még mindig a szobámnak tarthatok. Vászonterítő a magnetofonon, vászonterítő a lemezjátszón, vászonterítő a minivizoron. Mintha legföljebb hetekig lettem volna távol ettől a helyszíntől, mondjuk külföldön. Ne porosodjanak a tehetetlen tárgyak, ameddig nem használja őket a birtokosuk. Optimálisan üditően hűvös és üdítően friss a levegő ebben a szobában is, nyoma sincs benne a használatlanság árulkodó ürességszagának. Rések a ritkásra leeresztett redőnyön, félig nyitva az ablak. okkersárga brokátfüggöny szűri a beszűrődő fényt és óntja a külvilág kora őszi temperatúrájának hőfölöslegét. Szemben az ablakkal változatlanul egyetlen fénykép a falon, változatlanul öten ugrunk rajta egyszerre fejest a medence betonpereméről az uszoda zöldeskéken csillogó vizébe, változatlanul azonos balról jobbra a sorrend, apa, anya, Aurél, Ditta, én, tökéletes fotó, levegőben mind az öt alak, öt egészséges emberi test az ugrás ívében, ugyanabban a nyújtózó hajlásban mind az öt, kimerevített azonosság, örökkévaló összetartozás . . . A színes fényképen. Nem adtam hangot kikivankózó kételyeimnek, amikor anya kiakasztotta ide a falra ezt a kifogástalanul nagyított fölvételt, nem emlegettem szemfénywesztést, nem mozgattam önámításra, nem kereszteztem anya jelképes tettét, hogy családunk összetartozásának hiányát ellensúlyozni függessze ide a szobám falára ezt a remekbe sikerült fotót, szótlan szánalommal szemléltem, hogyan kísérli meg látható valóságnak sugalmazni az esélytelen vágyálmot, lefényképezett látszattal pótolni a valós, de lefényképezhetetlen hiányt, művészi minőségü színes készítménnyel helyettesíteni azt, ami már akkor rég elmúlt, a családunk összetartozását. Söprűsen permetez rám a víz ařfürdőszobában. oldja le rólam a vastag fürdőhabot a tus rózsájának forró vize, szinte csontig frissít, mintha a kitágult
pórusaimon át az izmaim mélyéből kitágulnának az ereim. Szinte oldódik bennem a kórházi petyhüdés a harmíncfokos hő, ami a bojler belsejéből fűt föl jótékonyan. A klinikán, végig az öt hét alatt, stabilan rossz volt a fürdőszobában a zuhany, a kádat se sikálták ki sose tisztességesen, fürdésről szó sem lehetett. a fogmosópoharammal emelgettem magamra, öntözgettem a fölületeimre a meleg vizet, ami rendszerint gyéren csurgott a csapból. Változatlanul vízzöld csempe borítia mennyezetig ezt a tágas fürdőszobát, vizzöld a kád zománca is, nekem kezdettől megfejthetetlen, hogyan tudták márvanyerezetű mázzal bedukkózni a gyárban, olasz gyártmány, originál import Italiano, anya valameiyik befolyásos összeköttetését mozgósította annak idején, hogy hozzájusson. mert csak limitelt mennyiséget hoznak be sutytyomban, kiválasztottak kívanságára, sztárolt színmüvészek, zsenializált zeneszerzők, Michelangelót megszégyenítő szobrászok, formabontó aranyecsetű festőkřszámára. Ők telepítették be annak ideén, ennek is van már tíz-tizenöt éve, a kacsalábon forgó luxusviskóikkal a Rózsadomb lejtőinek legpanorámásabb telkeit, miként középkori szerencselovagok szállták meg valaha sasfészkeikkel. huberesített tartomány fölé magasodó ormokat, hogy a splendid isolátion, az előkelő elkülönülés emelkedettségéből tekinthessenek alá eltartóikra . . . Ezt a kígyózó elmélkedést írásba is foglaltam elégetett műveim keretében, de ha fönnhangon is előadom, az se tartotta volna viszsza anyát. Nem kímélt se pénzt, se fáradságot, bizonyította a bizonyítandót, jóllakatta az önérzetét, megszerzett egy példányt a minőségből, a kizárólag kiváltságosok kifinomult aktjainak kiosztható készletéből. Mosódik ki belőlem, ki a hajam sűrűjéből, a szaglásomból, a bőrömből, minden sejtemből eltűnik talán a klinikaszag. ezzel a forró fürdővízzel, kigőzölög az orrom idegvégződéseiből a kórtermi levegő minden maradéka . . . Csöngetnek. Nem a telefon zörög, az ajtón csönget valaki a lépcsőházból. De ha a telefont berregtetné valaki, az se változtatna a helyzetem lényegén. Pillanatnyilag sehogy se vagyok alkalmas akusztikus kommunikációra, se telefonon, se szemtől szembe. Kitartóan nyomja, aki ott áll a lépcsőházban az ajtó előtt. Már negyedszer, mint akinek megingathatatlan meggyőződése, hogy a Lestár-lakásban kötelezően itthon kell lennie valakinek. Sajnálom, tántoríthatatlan idegen, átmenetileg nem én vagyok az, aki megkérdezi öntől, hogy tehet-e valamit önért. Avagy miként a nagybrit mondja angolul, can I be of any use to you?. Ezt a kék frottír fürdőlepedőt anya nekem készítette ide. Szavatoltan használatlan darab, durva csomóit nem puhította még el a mosógép. Eredeti lengyel gyártmány, export minőség, telítve a gardrób szekrénysor higiéniai szekciójának levendulás illatával. Amióta beleszült a természet ökoszisztémájába, anya folyamatosan tisztasággal narkotizálta az egyéniségemet, idült undort fejlesztett ki bennem az emberi mirigyek váladékainak szaga ellen, a pórusokon kiülepedő testnedvek erjedt párái ellen, a tisztátalanság ellen, amit mindig allergiás hidegleléssel emlegetett . . .
Még az én kamasztestem kigőzölgése is utálkozást váltott ki belőle a pubertásom idején, alig volt képes leplezni a viszolygását, amikor minden reggel beparancsolta magát a szobámba, hogy lecibálja a huzatot a takarómról, a vankosomról, lerángassa a lepedőt a heverőmről, összemarkolja a pizsamámat, pedig előző este húzta föl az ágyneműt, előző este adagolta ki az arra az egy éjszakára rendelt friss pizsamát. Reggel is, este is zuhanyoznom kellett a mirigykiválasztásos serdülőkori anyagcsere kipárolgásai ellen, anya behipnotizálta az idegeim kódolásába a föltételes reflexet, hogy rosszul érezzem magam, viszkessen szinte a közérzetem a magam mosdatlanságától is, a mások penetráns pórusgázaitól is, anya elképesztő szavakat használt higiéniai igehirdetéseiben, és el is érte, amit akart, belém ültette a neurotikus tiltakozást az áporodott emberszag ellen, hőköljek vissza tőle, mint a dzsungel egészséges vadjai félnek a taszító emberszagtól, amit később önként kellett magamba lélegeznem az önként választott szállásaim szellőzetlen hálóhelyiségeinek telített légtereiben . . . Megint csörög. Most nem az ajtón csöngetnek. Most a telefon . . . Erőszakosan, követelőzve csörömpöl a hallban. Itt a pipereszekrényben anya halmozottan tárolja a legváltozatosabb higiéniai kellékeket. Nyolc fogkefe, eredeti, légmentes csomagolásban. Négyféle gyártmány fogkrémekből, hazai és külföldi fogpaszták, versengő minőségek. Már megbízhatóan nem érzékeny a torkom a fogkrémhabra. Erre se, amit találomra kiválasztottam, pedig ez a made in Austria termék erősebben mentolos, mint a belföldi kínálat . . . Csöng a telefon, makacsul zörög, mintha valaki nyomatékosan figyelmeztetne, hogy tudom, itthon vagy!. Nem vagyok itthon. Sehol sem vagyok. de ennek az élőlénynek a kiléte érdektelenül tisztázatlan. Árad be ide a fürdőszobába a déli napsütés, amióta kinyitottam az ablakot. Fürdőhab illata, fogkrém fűszeres aromája gőzölög láthatatlanul a beeső fényben, a testem tiszta párolgása is. Végre elhallgatott a telefon. A szekrényemben szintén hagyományos a rend. Katonásan sorakoznak egymásra simítva a fehér atlétatrikóim, a fehér kisgatyáim, a fehér és nem fehér pólóingeim, melléjük rendszerezve a fehér és nem fehér sportzoknik, márkás csíkozással, csupa originál termék, leltárosan raktározódik hátrahagyott fehérneműkészletem bőséges választéka, aminek minden darabját azóta is rendszeresen kimosták, amióta nem részesítettem őket rendeltetésszerű használatban. Az adjunktusnő megajándékozott három tekercs gézzel, itt vannak a sportszatyromban . . . Valaki kopog az ajtón a lépcsőházból. A postás ilyentájt, dél körül járja be ezt a vidéket, de éppen neki kell legtájékozottabban észben tartania, hogy délidőben senki sincs itthon ebben a szabályozott napirendnek alávetett hajlékban . . . Fehér trikóban, fehér vászongatyában szinte barna a bőröm, piros csíkos fehér Adidas-zokniban barna a lábam szára, maradt valamennyi a nyár napfestékéből rajtam, az öthetes klinikai tartózkodásomtól se fakultam ki egészen. Sikerült szakszerű kötözést alkotnom a nyakamra, tanulékonynak bizonyultam
a klinikán töltött hetekben. Az Adidas-melegítőm. Vadonatúj volt, amikor eltávoztam ebből az élettérből, amit azonban engedélyezetten tekinthetek még mindig az otthonomnak, vadonatúj mivoltában konzerválódott számomra tartós távollétem idején ez az originál Adidas-tréningdressz, hiszen az eredeti minőség nem veszít a garantáltan előnyös tulajdonságaiból hosszas raktározás hatására se, különösen nem, ha ugyanúgy kiszellőztetik olykor, főlfrissíteni nemes állagát, ahogy a fehérneműmet is következetesen karbantartotta a tervszerű házvezetés. Időtlen idők óta először látom magam tetőtől talpig ebben a terjedelmes tükörben, ami azért van rászerelve a szekrényajtó belső síkjára, hogy figyelmesen szemügyre vehesse magát benne, aki ezt a lakberendezési tárgyat birtokolja. Sose vettem igénybe ennek a tükrösített üveglapnak a szolgáltatásait, ahogy a velem született arcmásomat se szoktam megnézni magamnak borotválkozás közben. Beszűkült látótér jellemez saját vonatkozásomban, borostairtás közben a portrémnak csak azt a fölülethányadát látom, amit éppen vakarok a pengével. Most viszont érdeklődéssel állok szemben magammal, egészben ábrázol ez a terjedelmes tükör, borvörös Adidas-melegítőben, fehér gézkötéssel a nyakamon, két idegen szemmel a keskeny képem közepén, homorú árnyékok dekorálják a szemeim alját, a szájam pedig éppen olyan színtelen, mint az emberiség vérszegény hányadáé. Meg is horpadt rajtam a barnás bőröm kétoldalt a pofacsontjaim alatt, és ettől a domborzatváltozástól valahogy apára hasonlítok, arra a muzeális értékű fényképére, amit a történelmi messziségben alkottak róla, hány éve? harmincnyolc éve, ezerkilencszáznegyvenötben, amikor egy hadviselt katonapuskával a vállán vandorolt valahol a dunántúli tájakon, súlyfölöslegekkel nem terhelt fiatal forradalmár, földosztóbiztos, félfeudális nagybirtokokdúsan termő óriás tábláit mérte szét a nemzeti tulajdonná nyilvanított félfeudális úradalmak cselédjeinek, földéhes falusi szegényeknek, legyen a föld azé, aki megműveli! zsellérek, agrárproletárok, törpebirtokos parasztok szoroskodnak körülötte a megsárgult fényképen, forradalmi földreform, természetes tananyag az általános iskolák, a gimnáziumok és egyéb középfokú tanintézmények, sőt a fölsőoktatás tankönyveiben, megtanulandó és fölmondandó és történelmien távoli, mint a középkor, harmincnyolc éve volt, ugyanaz, mintha ezerharmincnyolc éve lett volna, apa akkoriban ugyanannyi idős lehetett, mint most én, még fiatalabb is valamivel, éppen csak húszéves, szuperlativ szerencsétek volt, apa, ennyi az egész, nem lett belőletek kukactáplálék minden eddigi idők legvilágméretűbb világháborújában, tiétek lett a letarolt ország, tökéletes tabularáza, sőt rátok szakadt a lehetőség kötelessége, vagy a kötelesség lehetősége, hogy forradalmat kövessetek el ezen a tabularázán, kegyes volt hozzátok a történelem, tenyerére vett benneteket, nem volt más választásotok, csak az, hogy vállaljátok a Nagy Tetteket, nagy kezdőbetűvel, és illedelmesen engedelmeskedtetek, nem jött rátok hasmenés a nagy esélytől, hogy fölemelhetitek az országot, elég ünnepélyesen fejezem ki magam? kapálóztatok a szarban és lubickoltatok a győzelmeitekben, sikerélmény minden naptári napra, jóllakás helyett, noha tanúsítanom kell, hogy te akkor se hoztál el, amikor később már jóllakni is
lehetett, és cáfolhatatlan, hogy a jóllakás lehetőségét is ti teremtettétek meg, történelmi érdemeitek vannak, azokba öregedtetek bele, jól hallod, beleöregedtetek, nem szorul abizonyításra, mégis folyamatosan jelen vagytok a helyeteken, markoljátok magatok alatt a széket, elszívjátok a levegőt mindenki elől, aki nem lehetett olyan nyerő, hogy a ti generációtokba szaporodjon bele , valahogy így adta elő Aurél, legalábbis azt hitte, hogy mefisztói a stílusának iróniája, lehengerlő a logikájának a monstre fölénye Éhes vagyok. Már a Feneketlen-tó tájékán, a zsaru kitüntető társaságában is éhes voltam, de azóta valahogy elfeledkezett a tétova belvilágom a hiány tudatosításáról, a luxusfürdőszoba luxuslehetőségei bénítóan hatnak az alacsonyabbrendű sejtegyüttesekre, vagyis prostituálta: élveztem a civilizációt, a testápolás magas iskolájának itthoni eszköztárát, a szupertiszta higiéniai központot ebben a hűvös, árnyékos, illatos, rendben tartott lakásban, amit még mindig az otthonom gyanánt használni van engedélyem . . . fehér boríték az előszoba bordó buklészőnyegén, leragasztott boríték, a levélbedobó nyíláson lökte be a tettes a lépcsőházból. Balázs! Szűkszavú, de egyértelmű címzés. Kitől, honnan . . . Nem érdekel. Éhes vagyok. Ha tudoományosan föl van töltve a hűtőszekrény, szabályosan a helyén benne minden, ami helyénvaló. A fölső polcon vaj vékony ezüstfóliában, szalámi áttetsző polifóliában, gépsonka csillámló celofánban, a középső polcon körözött kerek üvegdobozban, meg valami sült, szögletes jénai tálban, födél alatt mind a kettő, majonézes krumplisaláta öblös üvegedényben, az alsó polcon tubusos krémsajtok, három doboz tartós tej is, az egyik meg van bontva, hogy a doboz nyitásával se kelljen fáradnom . . . Hagyományos az üvegpoharak rendje is a szélső faliszekrényben, nagyság szerint csoportosítva sorakoznak egymás mögött, elölről hátrafelé nőnek a sorok, apa whiskys poharai a harmadik sorban, legbelül.. Mindig ezekből a magas, cimkés poharakból ittam tejet, közönyösen nem vettem tudomásul a hangtalan helytelenítést, amivel anya borzongott, vagy az éppen aktuális bejárónő botránkozott meg a nyúlánk whiskyspoharak szabálysértő használatán. optimálisan hideg a tej, máris ugyanolyan párás tőle a wishkispohár hosszú hengerpalástja, mint a pepszikólás pohár volt a Körúton, amikor dr. Zombori Ferenc rendőr százados hősiesen harcba szállt a rosszullétem ellen. Friss ez a tej, biztosan édes is, de csak a hidegét érzem, a szájamban még fölösen túlteng a fogkrém mentolos aromája. Itt a konyhában is százszázalékos rend vesz körül, szagtalan levegő és tradicionális tisztaság, mintha még soha senki nem vetemedett volna főzésre ebben a patikaszerű környezetben. A villanytűzhely akár egy első osztályú szupermarket kirakatában is díszeleghetne, annyira használatlannak ábrázolja magát, a fal pasztellmintás csempekockáinak fénymázáról a legyek is lecsúsznának, ha egyáltalán átjuthatnának az ablakra kívülről
ráfeszített sűrű hálón, krómozott horgocskák a fölső csempesoron, csillámosra fényesített fanyelű tálalókanalak, tálalólapátok, tortakés, sültszeletelő, meg más rozsdamentes eszközök is lógnak rajtuk, sejtelmem sincs némelyiknek a rendeltetéséről, de tudom, hogy originál angol product valamennyi, külön-külön és együtt a legjobb minőség, amihez csak hozzájuthat egy háziasszony itt Közép-Kelet-Európában. Folttalan fehér-piros kockás terítő az étkezősarok asztalán . . . Meg a boríték, amit a levélbedobón ejtettek át. BALÁZS! Ismeretlen írás. Ha ismerős volna, éppen az hozna zavarba. Évek óta senkivel se vagyok írásbeliző viszonyban. Alig fogja a ragasztó a boríték szegélyét, nem kell fölvágni, magától nyílik. Tudom, hogy itthon vagy, láttam, hogy egy autó hazahozott. Csengettem, telefonáltam, nem nyitottál ajtót. nem vetted fel a kagylót. Később megint csengetek. Kérlek, engedj be, látni akarlak. Kelemen Judit Kisjutka. Bálvanyozott bátyám beetzenei szuperkompozícióinak egykori rajongója. Persze talán még ma is lelkesen fogyasztja Aurél hard rock műremekeit. Iskolában kéne lenni most neki, de nincs ott, mert hőemelkedés tört ki rajta a kívancsiságtól, amióta valahogy szagot kapott, hogy én ma esetleg hazalábadozok a klinikáról, ahol megmentésben részesült az az ötvennyolc kilós hulladék sejttenyészet, amit úgy hívnak, mint engem. Kisjutka korosztálya nem rongálja újságolvasással a túlterhelt szemidegeit, de az olyan tízsoros bűnügyi apróhirdetés, amivel engem tüntettek ki az újságok, garantáltan megtalálja az utat az ő elzárkózó agyukhoz is. Tisztességtelen volna, ha arra fogadnék, hogy Kisjutka fáradhatatlanul informálódott anyától az én kisiklott karrierem közelmúltbeli alakulásáról, és ennek a folyamatos érdeklődésnek lett a gyümölcse, hogy talán már tegnap értesült a lehetőségről, hogy én esetleg már a mai nemzeti ünnepen visszatévelygek ebbe a hajlékba, amit még mindig otthonom gyanánt vehetek igénybe . . . Állok itt ennek a steril konyhának a közepén, kezemben egy üres whiskyspohárral, amiből hűvös tejet ittam az előbb, és mintha nemcsak ezen a területen lennék jelen, ahol a plafon felé magasodok, hanem ettől az általam kitöltött légtértől távolabbi közegben is, valahol szemben velem, ahonnan félprofilban látom a személyiségemet, száznyolcvanegy centiméteres homo mutus ácsorog a helyemen, akit meggyilkoltak, de megúszta, méltatlanul túlélte az ellene elkövetett emberölési kísérletet, amibe pedig bele kellett volna döglenie, igazságos jutalma gyanánt annak a gyilkosságnak, amit ő követett el nem sokkal korábban . . . Látom magam, originál Adidas-melegítőben, fehér gézkötés a homo mutus nyakán, homorú árnyékok a szemei alatt, whiskyspohár a kezében, leheletnyi fehér réteg a pohár hengerpalástjának belső síkján, hártya az imént elfogyasztott tej zsiradéktartalmának elenyésző hányadától, a hengerpalást felületét az alap kerületének
és a henger magasságának szorzata adja, a geometriai szabályt emlék formájában raktározza a memória, nagyszámú egyéb emlék társaságában, nem selejteződő emlékek sokasága feszegeti a klinikáról szabadult homo mutus memóriáját, mert csak a normális emlékek szelektálnak felejtéssel, az elmebetegjelöltek memóriájában nem csökkenti ilyen egészséges rostálódás a túlnyomást, szavatolt esélyem van a boldogító állapotra, amit téboly néven tárol az emberiség szókincse. hogy szánom ezt az élőlényt, akit bizonyos cselekedetének súlya nyomaszt. Kívülállóként nézem, mélyen együttérzek vele. Próbál szabadulni a nyomástól, görcsösen szorítok a javára, hogy iszap alatt nyomva tarthassa azokat az iszapos gondolatait, akik rögtön megfojtják, mihelyt fölbuggyanhatnak az iszap alól és ráfonódhatnak, rátapadhatnak a korongos karjaikkal, kiszívni belőle az életet, lehúzni az ingovany medréig, hogy ott rohadjon meg, ott oszoljon bele a nyálkás üledékbe . . . Nyálkás ülledékbe bele, homo mutus, tarts ki, néma ember! Berreg a csengő az előszobában. Kelemen Judit. - Helló, Balázs! Villogó szemű vadóc, fölfűtve buzog a küszöb előtt. Talán arasznyit is nyúlt, amióta nem láttam, és időközben a csupakéz-csupaláb serdülésről is leszokott. Szabályszerű nő lett belőle két év alatt, kétségbevonhatatlanul női a domborzata, pedig még mindig nem sokkal több tizenhétnél. Plasztikusan igénybe veszi a fehér trikó pamutanyagának rugalmasságát a tartalom, egyáltalán nem serdülőkre jellemző két dombormű tartja feszesen mellmagasságban a trikó tapadós textiljét . . . - Én vagyok. Megismersz? - A haja is úgy libben, ahogy a fejét rántja, jobbra, balra, hadd ellenőrizhessem profilból is az azonosságát. - Kelemen Judit, ha netán foghíjas a memóriád. Látom a miniatűrizálódott portrémat a szeme nagy bogarában. A két kikerekedett pupilla körül tartósan kék a szeme, mint a berill színe az ásvanytanban. Berillkék, mint az anyjáé. Orsikának szólítja az anyját, hallottam egyszer a lépcsőházban, Orsika, várj meg, jövök már. életveszélyes sebességgel viharzott lefelé az anyja után, cikázó sprint a rücskös lépcsőkön, aztán együtt trappoltak tovább a földszintig, és az asszonynak ugyanolyan lányos volt a mozgása, mint a kamasz Kisjutkáé,pedig negyven is lehet már, vagy majdnem negyven, hiszen ez a kiskorú nem mulasztja el betölteni a közeljövőben a tizennyolcat . . . - Beengedsz? Hé, tessékelj már! Értelmezheti tessékelésnek, hogy illemtudóan félreállok az útjából. Ugy húzott el mellettem, hogy a levegőt is magával libbentette a lendülete. Magabiztosan tájékozódik a helyszínen, máris behatolt a szobámba . . . abba a helységbe, amit még mindig a szobámnak szabad tekíntenem. - Hát itthon vagy végre! Ide-oda pásztáz a kívancsi szemével ezen a jelenségen, aki én vagyok, mustrál, mint egy versenyistálló tulajdonos
a nyeretlen kétévest, jó-e valamire a csikó . . . - Tudom, hogy nem tudsz , - Idejében elharapta a szöveget. Gyámoltalan a zavar a szemében. Pörög a fejében a komputer, keresi a helyesbítést. Oké. Már magabiztos megint a szeme, korrigált a fejében a komputer az idétlen fogalmazáson. - Tudom, hogy nem bírsz beszélni. - Mosolyog a szájával, akarattal. A szeme nem. Egy ideig nem bírsz, mondta a mamád. - Mozdul a szája, mindjárt kiszélesedik rajta a mesterséges inteligencia. - Majd úgy beszélgetünk, hogy én kérdezek, te pedig csak bólogatsz . . . Vagy nem bólogatsz, hanem megrázod a fejed. - Fölnevetne, de letiltja magát. Lép inkább egyet, közelebb hozzám. - Ugy, mint a barkochbában, tetszik érteni? Szürkületet jelez a közérzetem. Ez a kis csaj is úgy társalog velem, mintha az agyam is sérült volna. Nem települhet ki az okos szemembe a kopár nyomorom, áramtalanítani kell a csatornát, ami képernyőre továbbíthatja a szürkületet. - Rendben? Mosoly a második műsoron, talán hiteles a kép. - Ez a micsoda . . . Viszolygással viszonyul a két berill kamaszszeme a nyakdíszemhez. Ellenségesen vizsgálgatja, mintha ellenőrizné, szűzi fehér-e a géz. Tiltakozik ellene. A géz ellen ingerült, de ellenem fejezi ki. - Mit bámulsz? Elfelejtetted, milyen vagyok? Elfelejteni . . . Elefántagyam van. Semmit, senkit nem felejt el. Össze van nőve a Guru két bozótos szemöldöke. Születésileg is lehetett valami törpe szőrzet a nyeregben az orra fölött, de ettől a szemöldökei még nem voltak vastagon összenőve. Kezelés kellett, naponta borotválni a szálakat az orrgyök fölött, serkenjenek, erősödjenek. Volt türelme hozzá. Egybenövesztette a két szemöldökét, hogy mágikusabb, sátánibb legyen az összefüggő sötét szőrgyepű alatt a szuggesztív tekintete, a két beesett szeme. Sárgás szemek az egybenőtt szemöldök alatt. Közelről láttam, ütőtávolságból. A szőrhíd a két szemöldök között gyérebb volt, mint a két sűrű szőrcsík, amiket összekötött. Oda ütöttem legelőször, erre a gyérebb szőrfoltra, backhandben tartottam az öklöm, hogy csonttal találjak bele az összenövés közepébe, a kalapácserejű jobb öklöm középső csontbütykével . . . - Mi van veled, Balázs? Hol jár a fantáziád? Több derűt a képernyőre . . . Amióta nincs a torkomban vox humana, többet közöl a kelleténél a szemem, ez a lány pedig, ez a kiskorú, éleslátóbb az átlagnál. Gátlástalanul tanulmányoz. Fölfelé kell néznie, fejjel nagyobb vagyok nála. A történelmi múltban két copfja volt, most is, de már nem befonva. Összepattintható fémgyűrűk fogják össze a két hosszú hajcsomót, éppen a fülei alatt, mintha a cimpáiból nyergeltek volna át a hajába a széles karikák, amiket eredetileg fülbevalónak rendszeresített. Ingatja a fejét, nyomoz a szemével a szememben. Le kell telepítenem valahova,üljön békében,fejezze be a szemrevételezést,a klinikáról kerültem ide, nem vagyok mutatvanypéldány a búsmanok közül . . .
Játszol, kiskorú? Ovatos a keze, éppen csak érinti a tenyere a tarkómat, hajtsam előre a fejem. Gyöngéden kényszerít, mintha még mindig seb volna a torkomon, ami meggyűrődhet, hogyha vigyázatlanul biccen előre a búrám. Puha a szája, bátortalan, félig nyitva csak, a nyelve is félénken merészkedik elő a két fogsora közül. Nem játszik. Én se akarok játszani. Meg kéne markolnom a két vállát, elemelni a szőnyegről az alakját, odébb tenni, karnyújtásnyira magamtól, ezt kéne csinálnom, de nem akarom bántani. Be van hunyva a szeme, könyörületesen álmodik a javamra, terjedő hepening a templomba járás, talán ez a kiskorú is . . . Az irgalmasság testi cselekedetei , ezt is tárolja a memóriám, apa nem tiltotta meg, hogy eljárjak a templomba, hétéves voltam, és falusi, vasárnap mindig prédikált az öreg pap, a kopasz plébános úr, az irgalmasság testi cselekedeteiről töprengett egyszer a szószékről, az aranysugaras Szentlélekgalamb kitárt aranyszárnyai alól, mintha senki se lett volna rajta kívül a templomban, éhezőknek ételt adni, szomjazóknak italt adni, betegeket látogatni , én pedig tudtam, hogy hallottam már valamikor a szavait, de csak sokkal később, nagyobb koromban került elő a homályból az az emlék, hogy öreganyám, anya édesanyja, mindig öreganyámnak szólítottam, mert ő is így emlegette a nagyanyját, ő sorolta nekem néha az irgalmasság testi cselekedeteit, ijesztő a távolság, mintha sose lettem volna gyerek, hiszen akkor is csak ötéves voltam, amikor ő meghalt, de még most is benne van fülemben a vékonyka, kántálós hangja, éhezőknek ételt adni, szomjazóknak italt adni, betegeket látogatni . . . Kényeztet a szájával ez a kiskorú, be van hunyva a berill szeme, és talán sose hallott az irgalmasság testi cselekedeteiről. Játszik, ez minden. Ha hozzányúlnék, ha csak a derekát fognám bele a két tenyerembe, cinkosa lennék a szelíd játékában. Nem leszek, nem szemetelem be a szánakozását. Másodpercek óta kényeztet a szájával, tíz másodperc is eltelhetett azóta, hogy lecsukódott a szeme. Kipirult közben a füle, áttetsző kagyló, lilapirosak benne a vékony erek. Mindjárt elfogy a lélegzete, fölpattan mindjárt a két kócos pillája, kialszik a játéka. Ébren van. Félig nyitva csak a szeme. Ellenséges az indulat a tágult szembogarában. Rögtön kiborul, de előbb lélegzik egyet, oxigén kell a robbanáshoz. - Hülye állat! - Rajtam taszítana, de magát löki el, riadt, védekező hátratántorodással. - És ha meghaltál volna?! belesápadt. A szája is nyitva maradt. Láttatja a fogait, mint a ragadozók, akik dühükben is, félelmükben is a fogukat mutogatják. Forró, akár a puskacső, ha már kidörrent belőle a lefojtott kompresszió. Támaszt érez maga mellett, a széket az íróasztalom előtt. Tétovan tapogatja a támláját, gömbölyűre csiszolt peremén járnak az ujjai. Szemmel
tart közben, de már nincs agresszív félelem a pupillájában. Csigalassan csúsztatja, mozgatja maga felé a szőnyegen a széket, födözéknek a védtelen teste elé. Még mindig szapora a légzése, pulzál a bimbós melle a feszes fehér trikó pamutja alatt. - Nem akartalak bántani! - Száraz a két ajka, érzi a nyelve hegyével. - Igazán nem . . . A muzeális nappaliban, a biedermeier dohányzóasztalon mindig volt egy domborított bronz szelence, originál iparművészeti alkotás, teli szokott lenni cigarettával, szüleim vendégeinek választékos ellátására. puha a talpam alatt a fergánai szőnyeg. Kisjutka tanácstalanul pislog utánam, sejtelme sincs, miért ténfergek el a közeléből. Sajnálatnak minősítem-e, amit csinált velem? beletaposott-e a sérült állagomba a hebrencs rohamával? talán ilyesmi ketyeg az okos homloka mögött. - Ne menj ki! Értsd meg, én csak . . . Szabályszerűen föl van töltve cigarettával a vendégellátó bronz szelence. Itt áll a helyén a nehéz asztali öngyújtó is, félkilós ónix kockába süllyesztett rézfényű szerkezet, megbízhatóan működik, minden megbízható ebben a hűvös hajlékban, amit még mindig az otthonomnak tekinthetek . . . Apró gázláng, hajlékony sárga tűz, kékkel színezve, sima a füst a szájamban, már nem egyeduralkodó benne a fogkrém hideg, bizsergő mentolzamata, Kisjutka szájától rendbejött a természetes érzékelés a fogaimon belül is. Még mindig ott áll a födözéke mögött, védekező tartásban, kirohanni készen, rugótestű ragadozó, aki belekarmolt izgalmában a játékába . . . Oké, Kelemen Judit, olvasgass a szememből, kiszótagolhatod belőle, hogy nem aláztál meg az ügyetlen sajnálatoddal. Túlérzékenység talán sose terjengett bennem, az átlagemberi érzékenységem pedig annyira beszűkült a történelmem közelmúlt szakaszában, hogy nullára redukálódottnak jellemezhető. Bágyadtan bizakodó a szeme, alakul már valami mosolygáshoz hasonló elváltozás is a puha száján, tökéletesek a jelfogók a neurotikádban, kiskorú, és a szexinyenc bátyám, akinek a rapid rockjáért korlátlanul rajongtál, szabatosan csámcsogott, amikor egy mélázó pillanatában, két fennkölt mondat között, mellékesen és szórakozottan kiszivárogtatta magából, hogy távlatilag téged is nyilvantartásba vett már, pikáns baba, idegesít a szűzi erotikája, tizenhárom éves lehettél akkoriban, és hogy az egész ház értesüljön a világra szóló eseményről, visszhangosan adtad tudtára a süketülő házmesternének a lépcsőházban, hogy ritmikus gimnasztikára jársz, de az öreglánynak annyira érthetetlen volt, amit nagyothallott tőled, hogy kétszer is elismételtette veled, aztán megjegyezte, legalább olyan hangosan, ahogy te kiabáltál bele a süket fülébe, hogy ő addig azt hitte, tudatlan vénasszony, hogy még csak általános iskolába jársz, lelkem - Nem zavarsz el? - Noszogató várakozással leselkedik a leeresztett szempillái alól. - Tudod . . . mikor mutatták nekem az újságban, hogy téged leszúrtak, mint egy rohadt krimiben . . . a strandon mutatták a lányok,
hogy bűntény áldozata lettél . . . én akkor úgy elkezdtem egyszerre fázni, mint hogyha hirtelen eljegesedett volna körülöttem a strand, pedig csúcs meleg volt, huszonnyolc fok árnyékban, két perccel előbb hirdette ki a hangszóró, haldokoltúnk a hőségtől, de úgy vacogtam belül magamban, mint egy mélyhűtött béka . . . Hozok neked hamutartót! Oldalazva oson elő a szék támlája mögül, mint aki zárkából szabadul valami keskeny falrepedésen át: A fehér vászonfarmer ugyanúgy feszül a kemény fenekén, ahogy a trikó a két izgága mellén. Toni fölsőteste fejletlenebb volt, meg az egész lány akarattal lompos a lógós gönceiben, ha már nem a fehér kórházi köpenye volt rajta, műszak után, szabadlábon, görcsös igyekezettel idomult a szektához, befogadott a befogadókhoz, hogy jó legyen náluk, szolgáló dörgölődéssel hasonult a uru girhes falkájához, satnya kóbor kutya az erősebb rühesek közt, alázatosan törleszkedett az utolsó percig, hogy megtűrjék a lábuk alatt . . . - Parancsoljon, uram! A hamutartó . . . Bátortalanul ácsorog előttem, még mindig félénken kotorász a szeme a szememben, biztatást keresgél benne, legalább annyi doppingot, amennyit egy vállrándítás tartalmaz, kölletlen jóváhagyást, ha nem többet, hát annyit legalább, hogy itt maradhát, nincs vétóm a jelenléte ellen . . . Maradhatsz, kiskorú, mert ha távoznál, menthetetlenül elharapózna bennem a lappangó álomkórom. Ilyentájt, elmúlt már egy óra, ebéd utáni álmomat szoktam aludni a klinikán. Ülök itt a heverőm sarkán, hagyom, hogy belefüstöljön az orromba a cigarettám parazsa, és gyógykezelésben részesítem a szememet ennek a fehér trikóba, fehér farmerbe öltöztetett feszes testű félnótás lánynak a látásával,aki az előbb szájon csókolt, elszántan és vakmerően, félénk rajtaütéssel, ártatlan erőszakkal, szűzi az erotikája . . . Hányingerem volt Auréltól, alig bírtam kipréselni a torkomon az undoros dühömet, gennyes vagy! mesterséges megrökönyödéssel, fölényes álmélkodással, gúnyos botránkozással bámult rám, meghibbantál? nem pancsoltam bele a pofájába, mert agyrázkódást kapott volna, nem is köptem a szeme közé, vagy bele a hitvany szakállába, mert tiltotta a belém nevelt gátlás, tehetetlen tizenötéves voltom, vérzett az agyam a dühömtől, kirohantam a világba, félórával előbb odaértem edzésre, beleverni a gyűlöletemet a himbálózó homokzsákba, mintha a bátyám csimbókos portréját puhítottam volna a két öklömmel, folyékonyra hígítani a mocsok lényét, amit kissrác koromtól utáltam, amikor koncert után, ahogy leizzadva alákóválygott a dobogóról, vigyorogva válogatott az őrjöngő kis csajok készletéből, akik körbetapadták a bálvanyukat, mindig csak egyet tartott meg éjszakára, rekedten röhögött, ugyanazon a reszelős kappanhangon, amivel a mikrofonba hörögte bele a szemét szerzeményeit, szakértően szelektálta a begerjedt bulákat, találomra belemarkolt némelyiknek a mellébe, azok meg telinedvezték rajongásukban a bugyijukat, hogy a Nagy Lestár, a Rockcsődör markolássza a csiklandós csöcsüket, azt tartom meg éjjelre, amelyiknél feláll a farkam, ez a szempontom, hogy tudjad, öcsi , mert egyszer kötelességének tartotta, hogy tájékoztasson a szempontjáról, nem másért volt
a testvérem, csakis azért, hogy közelről undorodhassak tőle, mégse rohantam rá, amikor téged is megforgatott a gennyes szájában, kiskorú, nem törtem össze a penge sasorrát . . . - Szomjas vagyok. Kereshetek valamit? Kék fényjellel nyugtázza vissza a szememnek a fölhatalmazást, hogy otthon érezheti magát a konyhában. Hálás a fintor a szája körül. Vékony talpú saru van csak a lábán, nesztelenül mozog benne a szőnyegen. Olyan kicsi a meztelen sarka, mint egy gyereké. Hódit bennem az álomkór. Ebéd után kötelező a csöndes pihenő az ételszagú kórtermekben. Engedélyezhetem magamnak, hogy elnyúljak ezen a jó kemény heverőn, amit két éve nem érzékelhetett a derekam? A klinikán horpadt volt a vedlett matrac alatt a megereszkedett sodrony az ágyban. - Alkoholmentes frissítőt tessék! Hoztam neked is! Tonikot talált a hűtőszekrény aljában. Észre se vettem a színtelen üvegeket, amikor tejet kerestem magamnak. - Ideülhetek melléd? Majd őrizlek, hogyha elalszol. Jó a nyelvemnek a tonik kesernyés hidege. - Sok a hamu a cigarettádon. Szigorú képet vág, rendreutasító mozdulattal tartja elém a hamutartót, mintha őt terhelné a felelősség a szobatisztaságomért. - Meglátogattalak volna a klinikán . . . aztán valahogy mégse volt hozzá bátorságom. Egyszer elvandoroltam a kapuig, de nem mertem bemenni. - Toniktól nedves a szája sarka. - De a mamádat mindig kivallattam. Biztos gondolta is rólam, hogy tolakodó perszóna vagyok, annyit jártam a nyakára . . . Nézz rám! Magabiztos már. Kis kortyokban szopogatja a tonikot, ne hihessem, hogy összpontosított figyelemmel vizsgálódik az ábrázatom térképén. - Enyhén szólva megviselt vagy. - Félrehajtva a feje. Tudja, miért ne tudná, hogy ettől valahogy gyerekesre tud modelleződni. - De nekem nincs semmi kifogásom a jelenlegi maszkod ellen se. - Zavarja az orrát a füst. - Végezd már ki ezt a büdös cigarettát! Biztos nem is szabad most teneked . . . Kivenné az ujjaim közül, de nincs hozzá mersze. Ideje, hogy kiküszöböljem az álmos jelenemből. Vele teszek jót, ha eltávolítom. Még nem tudatosodott az egészséges eszében, hogy unja az egyoldalú kommunikációt, de akármelyik pillanatban megrándulhat benne, hogy nyomasztóan hátrány ez a féloldalas társadalmi érintkezés. Valami jelzi neki, hogy változtatni készülök a viszonyunkon. Gyanakvásfeketedik a szeme bogarában. - Meglazult a nyakadon ez a nyavalyás kötés. Érzem. Belefér öt ujjam is a géz alá. - Hagyjad! Majd én átkötözlek. Most kéne lábra kapnom egy eltökélt lendülettel. Talpra állni és kézen fogni ezt a játékost, mozgásba hozni a tornász testét, kikormányozni a lépcsőházba, ahol már rá lehet állítani az irányra, ami a Kelemen család lakása felé vezet a harmadik emeletre.
- Orvos lánya vagyok, a papa kénytelen volt kiképezni, hogyan kötöz át szakszerűen az ember például egy olyan spéci alakot, amilyen te vagy jelenleg. Hűvösek a hosszú ujjai, gyorsak is, fürgén bontja le a nyakamról a gézt, szoros tekercsbe is forgatja rögtön, nehogy meggyűrődjön. Mozog egymáson a két ajka, mintha az ügyeskedő ujjainak segítene a szájával. - Oké. - Tekercsben a géz, mintha frissen vették volna ki a steril csomagolásból. - Most pedig csinálunk egy módi kötést a nyakadra. Nem viszolyog a varratos mintázattól, amivel a forradások tetoválják a nyakamat. - Szólj, ha szorít, nehogy én fojtsalak meg. Ártatlanul mondta ki, hogy szóljak, annyira a kötözés műveletére koncentrál, hogy nem tud kétfelé figyelni a nagy igyekezetében, átmenetileg nincs ébren a memóriájában az adat, miszerint én mostanában nem vagyok alkalmas olyan egyszerű teljesítményre, hogy szóljak, ha a kelleténél szorosabbra sikerül a kötés a nyakamon. - Kész. Elégedett vagy a teljesítményemmel? Kócos a két hosszú szempillája. Eléri a lehelete az arcom. Kesernyés a tonik ízétől. Csiklandós görcs zsong bennem valahol, talán a nyakszirtemben, ott, a tarkóizom húzós rostjaiban. Nem kutat a szememben a szeme. Nyugodtan néz szembe velem, türelmes várakozás csillog a két tág pupillájában, az íriszek keskeny kék karikájában. Önbizalom . . . Érzi, hogy ebben a kettőnk kölcsönhatásában most ő az erősebb, közelségében a fölénye, a gyöngéd ujjaival nyert, ameddig a nyakam át kötözte . . . izgalmat foltozott rám a láthatatlan nyomokkal, amiket az érintései hagytak a bőröm fogékony hámján. Engedelmesen dől a dereka, engedelmes az enyém is ahogy lassított filmeken mozdulnak ki egyensúlyukból ilyen fékezetten az élő fák, megadó tántorgással, lebegő vonzódással, elzuhanni arrafelé, ahonnan valami gravitáció hívja őket. Ismeri a szájam a száját, ismeri a szája a szájamat, tíz perce sincs, hogy megismerték egymást az ő akaratából, összeszokottan bánnak egymással, egymás melegéből lélegzenek, gyorsul bennük a pulzus, lüktet a hajszálereikben. Hajlékony a teste, akár az enyém, kemény a teste, akár az enyém, ragadozó erő sűrűsödik a szorításában, akár az enyémben, titkos tudástól okos bennünk minden izom, mohón igazodnak egymáshoz, mintha nem is mi ölelnénk egymást, ők idomítanának egymáshoz kettőnket ebben az élő csapdában, ahová önként estünk . És ha még mindig szűz ez a sóvár testű kis őrült? Nem akartam, nem szabad énnekem összeborulnom ezzel az eszeveszett kiskorúval, nekem kell vigyáznom rá magam ellen, gyanútlan gyerek, most kell kiütnöm magam mellőle, most, durvan, még idejében . . . - Balázs! Le kellett szakítanom a szájamata szájáról, mert ez a bomlott szűz lesimogatottvolna rólam minden féket, ha megadtam volna magam az ártatlan elszántságának . . . Nekem kellett fegyelmezettnek lennem, nekemkellett észnél maradnom, értsd meg! Nem ellened, ezt is értsd meg! Miattad! A védelmedben. Te nem tudod, amit én
tudok. Engem megbénítana, ha közel engednélek magamhoz. Temiattad én nem állíthatom le magam. Nekem meg kell tennem, amit meg fogok tenni, ölni fogok, és azt szólózva muszáj megtennem, senki se lóghat rajtam... - Ne hazudj! Nem igaz, hogy nem kellek neked! figyelj csak, lihegj, fújd ki magad, lecsillapodsz lassan tőle. Szép vagy a sértett tfestődésedben, a dühödtől, ami csapkod benned, ne haragudj se rám, se magadra, nem vallottál kudarcot, van hatalmad rajtam, leterítettél egy percig, rám lehetett volna számolni, pontozhatóan kibillentettél, elszabadítottad bennem a dzsungelt, ami benned is elszabadult, de kettőnk közül az egyiknek jókor józanodnia kellett, és ez az egyik én voltam . . . nekem jogerős parancsom van, nekem tilos elgyöngülnöm, énhozzám te nem tartozhatsz, nem ereszthetlek a közelembe, hurok lennél te a nyakamon, viszszatartanál, visszahúznál, ne tehessem meg, amit meg fogok tenni . . . - Kellek neked! Tudom, hogy kellek! Érzem! Buborékok a hangjában, könnybuborékok . . . Fölcsúszott lejtős derekán a trikó, itt vanaz ujjam idegeiben az íze a bőrének, kibújhatnék a hóhércsuklyából, amit akarattal viselek, kell nekem ez a tiszta gyerek, megfoltosodni a meztelen mellétől, sebeket sütne rám a hegyes mellbimbója, ahogy a föltüzesedett vasbélyeg égett bele bűnös kitaszítottak bőrébe a múltban . . . - Nem érdekel, hogy néma vagy! - Csikorgós akarat csillog a kikerekedett szemében. Könnyes kislányok könyörögnek ilyen tágult szemmel a mostohájuknak, ne vegye el tőlük a játékot, ne kergesse aludni őket, sötét lesz odabent . . . - Hogyha nyomorék lennél, akkor is kellenél nekem! Nem úgy vagyok nyomorék, nem kell kerekes székben tologatni, nem kell forgatni a hullámat az ágyban, hogy tisztába tehessenek. Néma vagyok, ennyi az egész, néma egy késtől, amit a torkomba szúrtak, nem láttam, hogy villant volna a penge, azt se éreztem, hogyan hatol be a bőrömbe az állam alatt, csak egy tompa ütés volt, egy recsegés, fájni se fájt, szinte csodálkoztam a fuldoklástól, amikor már elöntötte a torkom a vérem. - És a mamád megmondta nekem, hogy igenis van még esély . . . csinálnak neked még egy műtétet, hogy újra tudjál beszélni! A professzor ugyanazt mondta anyának : apának is, hiszen együtt jöttek be mindig a klinikára . . . ugyanazt, amit nekem mondott az adjunktusnő. Szükség lesz még egy műtétre, Balázs, van esélyünk rá, hogy sikerül helyreállítani, ami elromlott . . . Nem érdekel, van-e esély. Van. Ebben valahogy biztos vagyok. De nem ennek az esélynek a függvénye vagyok. Amit meg kell tennem, némán is megtehetem. Csurog a két szeme. Nem zokog, nem hüppög, nem zihál a tüdeje, az arcán se mozdul semmi. Csak a könynyei folynak a két szeme négy sarkából, folynak a vékony orra tövénél kétoldalt lefelé, és a halántékai mentén is, festeni négy fényes csíkot a barnult bőrére.
Legalább két tucat zsebkendő van a szekrényem leltárjában, élesre vasalt zsebkendők, milliméterpontosan egymáson, fehér batiszt fehér batiszton, szabályosan hajtogatott példányok, versenyképesek azzal a kifogástalan keszkenővel, amit a humanista zsarumtól kaptam kölcsön a Körúton, rosszullétem csapadékát fölitatni. - Kösz. Látod, milyen hülye lettem tőled . . . ovatosan tapogatja az arcát a puha vászonnal, női hiúság, sose dörgölni, finoman kell fölitatni az érzelem sós nedveit, ki ne vörösödjön a kényes bőr a szomorú szemvidéken. Kívancsian szippant bele másodszor is a zsebkendőmbe. - Klassz. Levendula. Igazi. - Engedi félrebillenni a fejét. - Meg is moshatom szegény kibőgött szememet? Gitta is mindig megmosta a hamvas arcát, minden bőgés után hidegvízkúrában részesültek a szenvedő szemei. Távolba szakadt nyűgös nővérem hiúságával egyenértékű, amit Kisjutka tanúsít. Ugyanúgy csobog a csap a fürdőszobában, ahogy akkor nyújtotta a szolgáltatást, valahányszor Ditta ápolta magát a pubertás keserves könnyzáporainak következményei ellen, akár attól esőzött a szeme, hogy Aurél ejtett sebet a vérzékeny lelkén, akár attól, hogy anya szigora korlátozta a szétszórt önállóságában. Énvelem sose karambolozott, én folyamatosan hálára köteleztem, egyszerűen azzal, hogy más voltam, mint Aurél, aki mindig lecikizte a srácokat, akik a húga körül keringtek, és a pedantéria ostorát se én csattogtattam Ditta fölött, hanem anya, slampos vagy. trehány vagy! sőt néha személyesen osontam be a rendetlenség szentélyébe, hogy helyükre rakjam a szanaszét hagyott könyveket, kicsempésszem a szennyesbe az elhullatott harisnyáit, olykor az asztal alól, olykor a rekamié mögül kellett begyűjtenem az elheverő textíliát, hogy visszaakasztgassam a szekrénybe a tegnapi szerelését, szoknyát, blúzt, ne legyen jelenet anyai előadásban, önzés volt az egész, viszketni kezdett bennem a bárányhimlőm, valahányszor anya pallérozta a lányát, akit ő szült rendetlennek . . . Már nem csobog a fürdőszoba, Kisjutka befejezettnek nyilvanította a tükör előtt a kezelést. Ha bejön, fényes lesz a bőre a szeme körül a hideg csapvíztől. Dittáé is mindig fényes volt. - Engem senki se bír sose megbőgetni, de teneked sikerült . . . Most leülök még egy kicsit, hogy megnyugodjak, aztán nem zavarom tovább a köreidet, megígérem. Ujra szabályos minden kellék ennek a sértett kiskorúnak a karcsú alakján, feszes a mellső domborművein a Trikó, pedánsan visszatűrte a nadrág szoros derekába, ahonnan kicsúszott, feszes a csípőjén, feszes a kemény popsiján a fehér vászon farmer, nett hölgy, mondhatná anya, és ha mégis lenne fönntartása, legföljebb annyi, hogy mezítlábra hordja a saruját ez a lány is. - De hogyha boldog vagy is a kéjtől, hogy megbőgettél, akkor se bánom, hogy feljöttem hozzád, vedd tudomásul. Hülye vagyok, tudom, jogosítvanyt is kiállithatok, hogy hülyének tarthass . . . csak ne tiltsál ki a közeledből. Ismerősen félrehajtva a feje, most már nincs kétségem,
hogy tudva tudja, miért teszi. Hogy megejtően kedves legyen ettől a rafinált beállitástól . . . idétlen kifejezések bújnak elő a passzív szókincsemből ennek a kiskorúnak a hatására, választékos kifejezések apa szótárából, genetikus thagyományozódás . . . Választékos kifejezések és goromba kocsiskáromkodások, apa szájából természetesen hangzott egyik is, másik is, mert más volt a közeg, amiben a hangok terjedtek, levegő volt a levegő, csönd volt a csönd, nevetés volt a nevetés, harag volt a harag ottan, messzi a mostantól, időben is, térben is távol, klasszicista kastély, ahol én otthon voltam, mint egy csirke a tojásban . . . - Hol vagy? Hova szöktél? Szuperérzékeny ez a lány, mélyre belém lát, belém hallgatózik, szenzorok jelzik a bőrében, hogy messzire szédülhettem volna vissza térben, időben, ha rám nem szól jókor, visszajátszhattam volna magamat oda a távolba, ahol kissrác voltam . . . A klinikán vettem észre, hogy jóformán akarnom se kell, hogy elússzak, elég volt rábízni a tetememet arra a vibráló vonzásra, amitől puhán elkábultam, elég volt, ha hagytam elkötődni a tehetetlen testem az agytól, hadd hintázzon el valamerre, és a szemem már önként kioltotta magát, nyitva vakult meg, lebeghettem máris, ahogy alvó ejtőernyősök sodródnak az égen . . . - Nyújtózz el nyugodtan, Balázs. Idebújok melléd, vigyázok rád. Ne félj, hozzád se érek. Fekszünk egymás mellett, milliméternyire egymástól, nyújtva hever mellettem a karom, nyújtva heverteti ő is maga mellett a karját, érzi a kezem bőre az ő keze bőrének melegét, átlélegeznek egymásnak a pórusaink. - Mondta a mamád, hogy nem vagy hajlandó megmondani, ki szúrt le. Hiába nyaggatott a rendőrség, nem mondtad meg . . . vagyis nem írtad le nekik, hogy ki volt a tettes. Hiába kértek a szüleíd, hiába kínlódtak veled a jardok, te csak nézel, nézel mindenkire, aki faggat téged. Mondta a mamád, hogy csak nézel, de olyan borzasztó nyugodtan, hogy félelmetes. Értelmesen nézel, és éppen ez az ijesztő. Nem fordítod el a szemed, nem látszik a szemedből, hogy unod az illetőt, aki beszél hozzád . . . Nézel azzal a két barna szemeddel, mondta a mamád, és azt is mondta, hogy őneki minden erejére szüksége volt, hogy el ne sírja magát, annyira kikészült tetőled, attól, hogy nézte a szemeidet . . . kisiskolások recitálnak ennyire folyékonyan, ha untig ismert olvasmányt olvasnak föl, olyant, amit annyit gyakoroltak már, hogy jóformán kívülről mondják a szöveget. - Pedig a rendőrség nem fog leszállni rólad, te is tudod. Nem fognak békén hagyni, és mindig ők bírják tovább cérnával, ez van minden krimiben, de az életben is ez van, mindenki mondja . . . Totál bíztosak benne, hogy te igenis tudod, hogy ki akart téged meggyilkolni, és éppen ezért duplán zabosak rád, mert leginkább azt nem tudják kitalálni, hogy miért vagy a cinkosa annak a rohadt gyilkosnak. Mert hogyha valaki tudja, de nem mondja, akkor cinkos. Sőt bűntárs. Vagy bűnrészes. Nem értek hozzá. Nyernék, ha lefogadnám, hogy a zsaru még ezt a kiskorút is
kihallgatta miattam. Sokat segítene, Iudit, ha mindent elmondana Balázs kapcsolatairól, minden apróságot, amit csak tud . . . Hallom a kimért hangját a fülemben, barátságos hang, egy higgadt, megfontolt férfiú hangja, akinek kifogyhatatlan tartalékai vannak türelemből. Kelemen Judit vallomása nem gazdagíthatta a nyomozati anyagot. Kelemen Judit az utóbbi két évben egyszer se látta a szóban forgó gyilkossági kísérlet áldozatát, tehát teljesen tájékozatlan a szóban forgó gyilkossági kísérlet áldozatának kapcsolatait illetően. Dr. Zombori Ferenc rendőr százados hangfrekvenciája természetesen nem modulálódott a kihallgatás bosszantó eredménytelenségétől sem. Udvariasan megköszönte Kelemen Judit gimnáziumí tanulónak, hogy rendelkezésére állt. Gépíesen azt is hozzátette talán még, hogy nagyon sokat segített . . . Nem tette hozzá. Nem tévézsaru a kapitány. Túlságosan is valóságos. - Én semmit se kérdezek tőled, én semmit se akarok megtudni tetőled, Balázs, én csak csendesen vísítok magamban, örömömben visítok . . . mert itt vagy, itthon vagy, hogy láthassalak, és nem haltál meg. Profilból alig-alig pisze az orra a duzzadt szája fölött. - És nehogy azt hidd, hogy akaszkodni akarok rád . . . csak hogyha véletlenül látni akarsz néha, tudjad mindig, légy szíves, hogy semmi akadálya. Lecsörögsz hozzánk a dróton, és hogyha senki se szól bele a telefonba, abból én mindig tudni fogom majd, hogy szerény látogatást tehetek a személyednél. Na végre! Mégiscsak tudsz mosolyogni! Tudok. Ennek a kiskorúnak a szívós szövege egy zacskó timsót is mosolyra kötelezne. Ugy pördült meg fektében a hossztengelye körül, hogy fölkönyökölhessen, akár egy akrobata, aki a saját könnyű testével zsonglőrködik. Kecses bohóc, fehér trikóban, fehér vászonfarmerban, hason fekve, hogy az összepasszított két kis öklével támaszthassa föl az állát. Hajlékony test homorú ívben. - Csúcs dráma lehet, mikor bepörgeted a felnőtteket! Hogy csak nézel rájuk ezzel a furcsa barna szemeddel . . . Tudod, milyen a szemed? - Még mindig száraznak érzi a két ajkát. Körül is tapogatja őket a nyelve hegyével. - Titkos a szemed! Totál titkos. Muszáj belenézni, hogyha az ember szemben van veled, mint én most, de nem lehet látni, hogy mi van benne. Olyan a szemed, mintha szelíd volna, pedig fiksz, hogy nem szelíd. - Diadalmas fölény szerénykedik a huncut képén. Valld be, hogy telitalálatom van! Meg kéne markolni a két fonatlan copfját, hogy ideránthassam magamhoz ezt az ártatlan bohócot. Aztán összeborzolni a kávéfényű haját . . . - Bombasiker! Megint mosolyog a fiú! A saját szájával! Hát mégse hiába tornászok neked a szellememmel! Illik konzerválni a portrémon az arcizmok automata torzulását, amit ő mosolynak érzékel, el ne rontsam a sikerélményét. Kedves vagy, Kisjutka, megejtően kedves vagy. Kiráztál, mint egy porrongyot, de a porrongy, ha kirázzák is, menthetetlenül porrongy marad . . . Csíkokat fest az arcára a redőny résein át a fény. Hunyorog, pislog ellene a kócos szempilláival.
Hé! Majdnem elfelejtettem . . . Arra is kapsz jogosítvanyt tőlem, hogy akármikor beleárthasd magad a sorsomba. Mit bámulsz? Egyszer már végzetesen beleavatkoztál az életembe, ha nem tudnád. Érdekel? Oké, elmondhatom, de előbb fel kell kelnem, mielőtt gyógyíthatatlanul kificamodik a nyakam. A tornamutatvanyait tanulékonyan meg kellene szoknom, ha volna rá időm. Egyetlenegy lendület volt az egész, és máris térden guggol mellettem, összezárt két sarkán ül a feszes fenekével. - Képzeld, volt egy szívós szputnyikom, állati állhatatosan keringett körülöttem, sőt jóképű is, meg okos, és jól nevelt, szóval nem tipikus . . . Az volt a helyzet, hogy eleinte csak azért alkalmaztam, mert versenyben buktak rá a többí lányok. Később aztán reálisan hatni kezdett rám, vagyis rendesen belegyönyörödtem. Tág szemmel mereng valahová fölém, de mellékesen én is benne vagyok a képben, valahol az alján, hogy fölügyelhessen rám. - Idén tavasszal már olyan képlékenyre voltam lágyulva, mint a lekvár, vagyis lelkesen eldöntöttem, hogy sürgősen rendelkezésére bocsátom az érintetlenségemet. Figyelsz? Hitelesnek ítéli a sugárzó érdeklődést, amit a furcsa szemem termel ki magából. - Ugy volt, hogy szombaton este fogok ünnepélyesen lefeküdni vele, mert a szülei víkendezni mennek a nyaralójukba, tehát totál üres lesz a lakás. Üres is volt, sőt hangulatvilágítás, hifitorony, Blondie, mert tavasszal a Blondie volt a legjobb zsuga nálam . . . és mandarindzsúz vodkával, szexkoktél. Félóra múlva . . . mert ő nem sietette az eseményt . . . vagy inkább egy óra múlva? Szóval valamikor elburjánzott bennem a hősiesség, hogy hát akkor most már elkezdhetek vetkőzni . . . és el is kezdtem, kicsatoltam az egyik szandálomat, aztán a másikat is kicsatoltam, irtó módi magas sarkú szandálok voltak, vadonatújak, pár napja kaptam őket a papától . . . Vagyis egyszercsak mezítláb voltam. Maradt még egy korty koktél a poharam alján, lassan kiittam, mert egy kicsit nehezen nyelődött le, de valahogy mégis . . . Igy aztán kecsesen felkeltem a fotelból, hogy elkezdjem folytatni a sztriptízt, de mégse kezdtem, hanem csak ácsorogtam ott a szoba közepén, miyt egy unalmas kiállításon, mert nem tudtam, hogy előbb a szoknyát kell-e . . . És akkor kitört rajtam a heveny szívbénulás. De szabályosan! Érted? Gyanakodva vizsgálgat, bizalmatlan a berill szeme, mintha a jelenlétem hitelességében kételkedne. - Hülyén elmerevedtem ott a szoba közepén, mint néha a tornateremben a padon, például amikor sok a szünet két gyakorlat között az edzésen. De valahogy mégis másképpen. Lelkileg, érted? . . . És főleg azért, sőt csak azért, hogy tudjad, mert egyszerre olyan volt, mint hogyha te is ott lettél volna abban a szobában. Vagyis valahogy tényleg ott is voltál, csak nem látszottál. És akkor már egyáltalán nem dobogott a szívem, sokáig nem dobogott. Fíksz, hogy nem is éltem egy ideig. Reálisan,nem éltem. hanem csak gondolkoztam, és rémesen meg voltam ijedve, mert már tudtam, hogy én nem fekhetek le azzal a sráccal, jogerősen le vagyok tiltva, hiszen te is ott vagy, és én egyszer korábban már elképzeltem, hogy teveled . . .
Hogy énnekem Gsak te lehetsz az az első, senki se más. Belepirult, ameddig végigmondta. Ki van kerekedve megint a szeme, pistogni se tud. - És akkor hirtelen újra életre keltem, kihallatszott belőlem, hogy újból dobog már a szívem, és míntha erővel rántott volna valaki egy nagyot rajtam, kirohantam. abból a szobából, kirohantam a házból, mint egy vágtázó robot, hülyén csattogott a meztelen talpam az aszfalton, de észre se vettem, hogy mezítláb sprintelek azon a kihalt utcán . . . Csak futottam, és futottam, és éppen utolértem a megállóban a villamost, felugrottam rá, de nem mentem be a kocsi belsejébe, mert akkor már láttam, hogy dilisen nézek ki, mezítláb, de módi szoknyában, mödi blúzban, olyan dekoltáltban és ujjatlanban . . . Később valahogy valamikor mégiscsak hazaértem, és azt a srácot azóta se láttam, és a szandáljaimat se kértem vissza, és hogyha a papa egy olyan kicsinyes szülő volna, aki számon tartja az adományait, például érdeklődik is, hogy miért nem látja egyszer sem a lábamon a magas sarkú új szandált, amit mondjuk ezerért vett nekem, hát én csak hülyén hebeghetnék neki összevissza, hogy ez meg az, és izé, ő pedig egyből diagnosztizálhatná, hogy notóriusan hazudok . . . Zuhan előre derékból, pontos irányzással, hogy éppen a fejem mellett csapódjon be a homloka a heverő epedájába. - Hát ez volt. Tapintatlanul belecsavarogtál az életembe, ne is tagadd! Fekszünk egymás mellett, mint két ráérős vandor egy vendégmarasztaló vasúti töltés lankás oldalában, ahol sűrű és selymes a fű, akár a park pázsitja a múltamban, gyerekkorom klasszicista kastélyának portikusza előtt, ahol gyöngykaviccsal terített út vezetett nyílegyenesen a kovácsoltvas kapuig . . . Idefészkelte a könyököm hajlatába a fejét ez a kiskorú, melegíti a bőröm a hosszú nyakával. Engedte behunyódni a két kócos szempilláját, mintha aludna, s anynyira lassan is lélegzik, akár az alvó gyerekek. Érint a csípője, érint a válla, tenyerembe bújt a kezével. Gyönge samponillatot érzek a kávéfényű hajából, bojtorjánok vörös virágainak ilyen szerény a szaga. Szabályosan dobog a szívem. Szabályos a légzésem. Látok a szememmel, fehér fölöttem a mennyezet. Hallom a fülemmel a csöndet, teli van vele a félhomály. Érzem a karom hajlatában Kisjutka nyakának melegét, a tenyerem is érzi a keze hűvös bőrét, szájamban érzem a szája ízét. Bizonyítottnak tekinthető, hogy élek. Rálátok a könyvespolcomra. Nincs hányingerem a látvanytól. Kísértés se kerülget,hogy lecipeljem a pincébe a négyszázhét kötetet, szakszerűen befűteni velük a nyugalmazott kazánba, ahogy a firkálmányaimat hamvasztottam el két éve olyan közönyösen, mint egy krematórium kezelője a gondozására bízott hullákat. A színéről, a magasságáról, a vastagságáról megismerek minden kötetet. Nyomtatott maszlag, könyvekből, telizabáltam magam belőlük, hallható maszlag Pátrik előadásában, elzsírosodott tőle a dobhártyám, vizuális és auditív önfertőzés párhuzamosan, tizenhat éves koromtól tizennyolc éves koromig, csaknem két éven át, önként hülyítettem magam . . . Pátrik nem volt szellemi pederaszta, váltig én jártam a nyakára, hogy hinthesse rám az igét, mint a lombtalanító mérget a jenki repülők a vietnami dzsungelekre, önszorgalomból permeteztettem magam a bölcseletével, akkora füllel kagylóztam a szózatait, mint egy
csúcsteljesítményű parabolaantenna. - Akik élünk, Balázs, valamennyien a létezés bűnébe estünk. Minden további bűnünk ebből az eredeti bűnből következik. - Senkitől sem kérdezi meg senki, se az apja, se az anyja, hogy akar-e megszületni. Éntőlern se kérdezték meg - Minden élő úgy jön a világra, hogy nem akarta. Az állat is, az ember is. De az ember abban különbözik az állattól, hogy gondolkodhat, és a gondolatainak megfelelően cselekedhet. Megszüntetheti azt az állapotot, amelybe akarata ellenére került. Megszüntetheti az életét. - Öngyilkos lehet, ezt zenged? - Igy is ki lehet fejezni, de pontosabb a megfogalmazás, ha úgy mondom, hogy abbahagyja a létezését. Ebben a lehetőségben csúcsosodik ki az ember méltósága. Hatalmában áll, hogy levesse magáról a létezés bűnének sárga ingét. Mert ha nem tisztul meg ettől az eredeti bűntől, újabb és újabb bűnökbe esik, egyszerűen abból a tulajdonságból adódóan, hogy minden igyekezetével alkalmazkodni törekszik a többi emberhez. Alkalmazkodni, pozitívan és negatívan. A pozitív alkalmazkodás azt jelenti, hogy célszerű viselkedésével kiválik az emberek közül, tehát föléjük kerekedik, hogy felnézzenek rá, engedelmeskedjenek, sőt hódoljanak neki, a negatív alkalmazkodás pedig azt jelenti, hogy alázatosan beleolvad az engedelmes többségbe, eloldódik ebben a többségben, hogy szolgálataival, hódolatával érdemelje ki azoknak a keveseknek a megelégedését, akik a többség fölé kerekedtek. Mindkét fajta alkalmazkodásnak bűnök a következményei, így minden bűn a létezés eredeti bűnének következménye. Az élet, mint a világ létformája, azért maga a bűn, mert mindenember a létezés bűnének hordozója. - És ha minden ember kinyírná magát, akkor minden oké lenne szerinted? - Elvárhatatlan, hogy az emberek összessége eljusson helyzete felismeréséhez, és utána ennek a felismerésnek megfelelően cselekedjék. De akik elég erősek ahhoz, hogy gondolkodjanak és ezzel felismerjék helyzetüket, még ezek közül ís csak elenyészően ritka egyedek képesek arra, hogy felismerésüknek megfelelően cselekedjenek, azaz önszántukból abbahagyjak létezésüket. Mert az ember csak legfelsőbb rendű faja az állatvilágnak, de nem független a saját állati múltjától, amely evolúciós függőségnek az a legkiáltóbb megnyilvanulása, hogy az ember is magában hordja az önfenntartás bestiális ösztönét. Az emberi fajnak csak a legtökéletesebb egyedei képesek arra, hogy kihúzzák fejüket az önfenntartás allati ösztönének jármából, és tudatos cselekvéssel szüntessék meg önnön életűket, azaz telszabaduljanak a létezés bűnének nyomasztó terhe alól. szabaddá csak azok a bátrak tehetik magukat, akik önként levágják maguka létezésük köteléről. - Te például bírnálilyen bátor lenni? - Én gyenge vagyok, gyarló vagyok, de tudatában vagyok gyengeségemnek és gyarlóságomnak, amely önismeret már magában rejti azt az ígéretet, hogy idővel lesz erőm kitörni az önfenntartás ösztönének kényszeréből. Addig is egyre teszem, amire képes vagyok. Elutasítok minden illúziót és megalkuvást. Távol tartom magamtól
az élet úgynevezett örömeit, megtagadom magamtól az élet kínálkozó élvezeteit. Nem veszek igénybe szolgálatokat és nem szolgálok, ellenállok a kísértésnek, hogy elismerést és tiszteletet vívjak ki magamnak, tudatosan száműzöm magam az emberek közül, böjtösen rászorítom magam a magány totális vállalására. - Mégis menő tanársegéd lettél az egyetemen. Meg irodalomszociológus a szerkesztőségben. - Nem megalkudtam, csak megbékéltem a világgal, és ezt se szívből teszem. Együtt egzisztálok a rosszal és hazugsággal a világban, de valahányszor tehetem, mindig leleplezem a magam szerény eszközeível a társadalom megnyomorító jellegét. Mindazok előtt, akiket fogékonynak sejtek, megvallom az igazságot ezzel a radikálisan rosz világgal szemben, tudatosítom az erre érdemesekben kételyeiket, de nem lázítom őket. Téged sem: Nemcsak a kompromisszumot vetem el, hanem a harcot is. Lelkemet már csak két jelenség tölti el csodalattal, a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem. - Fellengzős a szöveged, de mozog benne valami. Vagy igazság, vagy giliszta. - Rajtad áll, Balázs, akarsz-e, hajlandó vagy-e elgondolkodni a gondolatokon, amelyeket a legkevésbé sincs szándékomban rád erőltetni . . . Adtam a nagyot, gúnyolódtam vele, mintha félcédulásnak tartottam volna, pedig már rég büszke voltam, hogy énrám is pazarol magából. Mindent tudott, vagyis masszívan el tudta hitetni velem, hogy mindent tud, ami tudható. Tizenhét éves voltam, és tudni akartam, miért rosszak az emberek . . . miért rossz még apa is? Odaillő idézetek bugyogtak rám Pátrik agyvelejének hólyagjaiból, akkor nemesb-e a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait, vagy ha kiszáll tenger, fájdalma ellen, sfegyvert ragadva véget vet neki? rám csurgott a szuperlatív műveltségével, rám tapadt a ragacsos szövegeivel, ahogy az egysejtűek ömlenek rá zsákmányukra a nyálkás amőbatestükkel, biztosra ment, megint már a legelején egyből ráérzett, hogy hatalma van rajtam a túltengő tudásával,elkápráztathatja a kapkodó kamaszt, aki voltam, sérült tizenhét éves, megzavart kiskorú, aki még mindig szédül új környezetében, és már nem is bunyózik az edzőteremben, pedig ott még érhetett annyit, mint a másik, aki őt akarta ütni, a szorítóban . . . Olvasd Nietzschét!Olvasd!. Ott aszalódnak a polcon a kopott kötetek. Nietzsche, Nietzsche, IVTietzsche, a vaksi antikvárius egy zsák port vert ki a három kötetből, tessék, Nietzsche, ezekkel szolgálhatok, csomagoljam? Nietzsche, libabőrös voltam tőle, mint egy egészséges vizsla, akinek visszafelé simogatják a szőrét, tiltakozott a fölénye ellen az önérzetem, mégsem bírtam letenni, önként belevakultam. Ülnek a békák a posvanyban és kibrekegnek az iszapból: Az erény - csendben ülni a mocsárban. Mi senkit sem háborgatunk, és kitérünk mindenkinek az útjából, aki háborgatna minket. És mindenben ugyanazon a véleményen vagyunk mindig, amit éppen hallunk . . . " Hűvösen kuporognak a hűvös árnyékban, kiszaglik onnan nézeteik bűze, ugyanazzal a rothadt párolgással, amit a mocsár lehel ki magából . . . Miért laknál tovább a posvanyban, ahol vartyogó békává kell változnod? Ingerelte a fantáziámat. Izgalomban tartott. Idegesített. Igazolta a dühömet apa
ellen, igazolta az utálatomat az emberek ellen, akiknek apa tiltakozás nélkül engedelmeskedett. Igazolta a tehetetlenségemet is. Nem kell a mocsarat felkavarni. A hegyeken kell élni - Megint messze vagy. Nem is melegíti a kezed a kezem . . . Merjél már megcsókolni! Simogatja a nyakam a suttogós leheletével. Nem én ölelem magamhoz, a zsibbadt karom emelte meg a fejét, a szájamnak kell a szája. Ellustul ettől a lánytól az eszem, nem tiltja meg az izmaimnak, hogy hozzám szorítsák a hajlékony testét. Jó a szája, puha a szája, meleg a vérétől . . . Nyílik a cipzár a melegítőm nyakán, bújik be a keze a nyíláson, csúszik előre, megszállni a vállam. - Olyan sima a bőröd, mint egy lányé, de itt a válladon olyan kemény az izom, mint . . . mondjuk a gumiabroncsok a papa autóján. Nevet, bele a nyakam tövébe, rátörli a bőrömre a nedvességet a szájáról. - Örülj már nekem, hé! Mutasd ki, hogy örülsz! Érzéki szájam van, vedd már észre! Vigyázva feszül hozzám az izmos testével, de csupa készenlét is közben, hogy rögtön visszahúzodjon, mihelyt érzi, hogy hiába tapad, csökönyös kis csábító, gyerekesen kisérletezik a vonzásával, bőrével vezeti át belém a szíve verését, hátha átolthatja a félős lázát, ami a vérében benne kering. Kell a szájamnak a szája, kell a gyulladt ujjaimnak a homorú hajlat a derekán, kell a bordáimnak az érintés a bimbós mellétől, kell a normális érzékeimnek . . . de nekem, aki vagyok, annak a gyilkosnak, aki leszek, nekem meg van tiltva, hogy szerencsétlenséget akasszak rá erre a lányra . . .! Mozdulatlan a szorításomban. Ijedtében vesztette el minden hajlékonyságát a teste. Emelkedik, ahogy emelem. Állok a szoba közepén. Tartom a karomban, mintha súlya se volna. Nem kapaszkodik bele a nyakamba. Érzi, hogy biztonságban van. Ernyed lassan a bénult dereka, ernyed a kimerevített nyaka is, engedi hátracsuklani a fejét. Talpra állíthatom, megáll a lábán. Van papír az íróasztalom középső fiókjában, mert a rendbe, ami itt hazavárt, stabilan beletartozik, hogy legyen papír az íróasztal középső fiókjában, legyen toll is, vagy ceruza, vagy mindkettő, aminek lennie kell. Van papír is, finom levélpapír, minőség, van toll is, megvan mind a három, amit itthagytam a fiókban két esztendeje, amikor eltávoztam ebből a hajlékból, amit még mindig az otthonomnak tarthatok. Ezzel a kék parkerral dolgozatokat is írtam valaha, a múltam pleisztocén korszakában. - Nekem írsz? Neked írok, Kelemen Judit. Nem vagyok beteg, hanem még mindig van bennem valami maradék abból az állítólagos emberi agybajból, amit felelősségtudat címszónál találhatsz meg a tudományos akadémia értelmező szótárában. Örömest elvesztettem volna tőled a fejem, ha ez az említett gátlás végleg kikopott volna belőlem. Sajnálom. Hiányos volt az önnevelésem, például elfelejtettem megtanítani magam arra a gyakorlati jelszóra, hogy utánam az özönvíz. Tartsd magad távol tőlem.
Okom van rá, hogy így akarom. Mellettem áll, vállamhoz támasztja a halántékát. Ameddig rákapartam a papírra, el is olvasta a kiáltvanyt, ami tellett tőlem. - Nem tudom, mivel ijesztgetsz, Balázs. Nem is érdekel. - Farkasszemet néz a redőny valamelyik fénycsíkjával. - Kifárasztottad magad. Engem is kifárasztottál. Kifárasztottuk egymást, hogy igazságosan mondjam. Már nincs mellettem. Méternyire mögöttem lélegzik. - Megkínoztuk egymást. Ha igényt tartasz rá, kijelenthetem, hogy sajnálom. Sorry . . . Mert intelligens vagyok. Most pedig . . . hagyjalak magadra, ugye? A redőny fölső harmadából éppen a szemembe süríti a fényt az egyik keskeny rés. Vakít. Vakítson. - Ne fordulj hátra, Balázs. Igy maradj, ahogy vagy, amig el nem tűnök. Nem hallom a mozgását. Nem akarom, hogy elmenjen. Visszatartani se akarom. Huzat. Már huzat se . . . Kinyitotta az ajtót, nesztelenül lépett ki rajta, behúzta maga után az ajtót. Nesztelenül. A zár nyelve se csettent. Kemény a talpam alatt a szőnyeg. Nehéz vagyok magamnak. Ameddig bunyóztam, sose volt túlsúlyom. Egy deka se. Most sincs. Én vagyok nehéz, nem a testem. Önmagam fényében égek. Visszanyelek magamba minden lángot, ami kitörne belőlem . . . Nietzsche. Röhögni se tudok már rajta. Egy csillag kivetődik a végtelen űrbe, a végtelen űr jeges leheletébe . . . Az elmagányosodás bátorř esztelensége . . . Kabaré. Az is képmutatás, amit ezzel a lánnyal csináltam? Az se igaz, hogy őmiatta akarom távol tartani magamtól? De hát megtettem . . . Vigyáztam rá, akarattal vigyáztam, magam ellen. Vagy csak képmutatás volt ez az egész színház, amít az önmegtartóztató hősiesség ábrázolására adtam elő? Annyi képmutatás hulladéka rohad már bennem, hogy azt se hihetem el, ha magamat ütöm ki? Egyedül vagyok. Fél három múlt hat perccel. Anya nem szokott hazaérni fél hat előtt, apa még később . . . Csaknem kerek három órán át egyedül lehetek. Több mint öt hétig egy percig se lehettem magamban. Eleinte, a nyolcágyas kórteremben, heten szuszogtak, köhögtek, krákogtak, nyögtek, motyogtak, dumáltak, nyekergették a rádiójukat körülöttem. Később, a négyágyasban márcsak hárman . . . Kepes a kiirtott gégéjével szörcsögött a nyíláson kifelé, amit a nyaka tövénél vágtak neki. Burkó átlagosan kétszer szívta az orrát percenkint. A sarokban a vénszaros vagy a perirataival, vagy az újságjaival, vagy a leveleivel neszezett. Jaj. maga vénszaros, jaJ, de megszabadulnék már magától . . . A szövegszajkó hiába ordítozott a fülébe, ameddig tisztába tette, a vénszaros süketebb, mint egy láda homok. Fekszek a heverőmön. Semmim se kívan mozdulni. A szemem se. Csíkosan áll fölöttem a fény a fehér plafonon. Álmosan viszket töle a szemem, de ha behunynám, most úgyse aludnék el. Szitál a fejemben, egyre szitál az izgalmam maradéka, zümmög az érzékeny bőrömben a hajszálerek fura frekvenciája, hangtalan rezgés, élő ultrahang, amit Kisjutka hagyott vissza bennem,
ismerős állapot, éreztem egyszer, leülepedett bennem a kódja . . . Lazán táncoltam a szellőzetlen öltözőben, verejtékszagú volt a levegő, mint a hígított szalmiák, be volt már fáslizva a kezem, föltöltődtem már magamból energiával a három menetre, érezni akartam már magam körül a párhuzamos kötelek karámját, bőrömöna reflektorok rideg melegét, feszesre fűzött cipőm vékony talpán át a szorító padlójának ruganyos síkját, ütésindító erők rángatóztak a két vállamban, ütésirányzó erők bizseregtek a begerjedt bicepszemben . . . Első hallásra nem értettem meg, miért ugat Bittó, -basszákmegmagukat! nem fogtam föl, miért vágja oda a padra a két kesztyűmet. El kellett ismételnie, amit már mondott, hogy eljusson az agyamba a szavak értelme. Kósát visszaléptették! Saját maguk! . . . Elmúlt tíz, mire hazaértem, hidegben zuhanyoztam még kétszer is itthon, mégse bírtam aludni. Éjfél utánig dobáltam magam itt, ezen a kemény heverőn, vibráltam a levezetetlen feszültségtől, nem enyészett a besűrűsödött izgalom a fölajzott idegeimből, és amikor mégis elaludtam végre, az se volt levezető alvás, százszor fölébredtem akkor éjszaka, mint egy túltöltött akkumulátor, amiben hiába sisteregnek a cellák. Akartam én ezt a kemény testű lányt, akartam, hogy tűnjön el a fehér trikó a kibimbósult melléről, pattanjon ki az az egy gomb a nadrágja derekán, szisszenjen a cipzár, csússzon le a hosszú combjairól a fehér vászonfarmer, akartam, hogy végigsimogassa a bőröm a meztelen testével, akartam . . . Nem engedtem meg, nem engedhettem meg magamnak, hogy rám szabadítsa a fölkészült testét, amit annyira kívantam, hogy a veríték is kiütött kínomban a homlokomon. Itt reszket a bőröm alatt egyre az izgalmam, mintha folyóparti fövenyen ölelkeztem volna ezzel a lánnyal, és szúrós homokkristályok dörzsölődtek volna belém a pórusaim szűrőjén át. Szomjas vagyok, mint a második műtét után, amikor már betakarva feküdtem az ágyon, és forró volt a derekam alatt, a hátam alatt a lepedő, forró volt a fejem alatt a párna, mintha fűtőszálak sütögettek volna a vásznak rostjaiból. Föl kéne kelnem, ki kéne botorkálnom a konyhába, megkeresni a hűtőszekrényben a hideg üveget, amiből Kisjutka tonikot hozott be. Lendíteni kéne egyet magamon, hogy kitépődjek ebből a dróthálóból, ami olyan sűrű, hogy már láthatatlan körülöttem, szoros szita, fojtogatja a bőröm . . . Hát mégis képes voltam rá, hogy rúgjak egyet magamon? Talpra dobódtam, saját akaratomból, mintha annak a fehér trikós, fehér farmeros lánynak vetettem volna utána magam, akit én nem mertem itt tartani nálam. Ütéstávolságra előttem a fal. Átszakadna, ha nekiszabaditanám egy jobbegyenessel az öklöm. Szomjas vagyok. Megint fölöttem a plafon, fehér és sima, csak a csíkos fény fest rá párhuzamos mintákat. Beeső sugarak a redőny réseiből, megtörnek az íróasztal üveglapján, rávetülnek a mennyezet egyenes síkjára. A kastélyban boltíves volt a szobám, vastag boltívek hajoltak össze fölöttem, százötven éves boltívek, erősek, megroppanthatatlanok.
Boltíves volt minden szoba annak a földszintes kastélynak a két oldalszárnyában, és a vastag falakból, amik a boltíveket tartották magukon, kifelé nyíló ablakok néztek a cour d honneur re, amit magyarul díszudvarnak mondott anya, de én nem akartam elhinni, hogy díszudvar, csak így közönségesen, mert a hatéves füleimnek sokkal rejtelmesebben hangzott, ahogy Kadosa hívta: cour d honneur, le is írta nekem franciául, a barokktól meg a rokokótól örökölte a klasszicizmus a cour dhonneur t, Balázs, ahogy sok egyebet is örökölt, kivált a kertépítésben : Ha esett az eső, nem csatangolhattam kint, de nem is bántam, órákig nem untam el, hogy kibámuljak az ablakon a cour dhonneur kerek virágágyaira, ahol karminpiros kardvirágok fürödtek százával a jó záporban, meg bokros fehér dáliák is, mintha egymásba kapaszkodva zuhanyoztak volna, és sárga labdarózsák. anya szabta meg a kertésznek, mit ültethet a cour dhonneur két virágágyába, kardvirágból csakis pirosat, Károly bácsi! . . . Sápadt sárgák voltak a kastély falai, mint a föveny az Upor partján, karcsú ión oszlopok tartották a homlokzat előtt a lépcsős portiszkusz háromszög keretű tetejét, ahol a timpanon alacsony, nyúitott síkján féldomború címeroroszlánok néztek szembe egymással, konokul csak egymást figyelték, mintha nem bíztak volna egymásban. Ügyet se vetettek a tágas parkra a kastély elött, a parkra, aminek a közepén zöldmárvany szökőkút szórta fölfele szorgalmas sustorgással a víz sok színtelen sugarát, mintha folyékony üveget fújt volna a kelyhéből, de fönt a magasban már szétnyilt a nyaláb, és a poriadtan visszahulló gyöngyösen alápermetező csöppek ernyős ködében fátyolos szivárvany libegett, ha sütött is a nap. Nagy pázsit közepén állt a szökőkút, ovális gyöpágy közepén, és a kövér, gondozott fűben, havonta nyírták, álmos pávák kerülgették a borvörös rózsabokrokat, egykedvűen kószáltak a kurtára kaszált pázsiton, lustán húzták maguk után az uszályukat, unottan mutogatták hosszú farktollaikon a sötétkék tükörfoltokat, ahogy a manökenek a televízióban, akik kelletlenül sétálnak föl-alá a divatbemutatók dobogóin . . . Apa hozatta rendbe a parkot, apa épittette újjá a kastélyt, ami csak romladozott azóta, hogy a háború végétől senkié se volt, senkinek se kellett. A gróf meghalt, mielőtt elmenekülhetett volna a visszavonuló német alakulatokkal, a birtokot kiosztották a földigénylőknek, apa volt a földosztóbiztos, húszéves forradalmár, kimustrált katonapuskával a vállán, és nem sejtette, hogy tizenöt év múlva ugyanide küldik, szövetkezetet szervezni a parasztokból, akik elnökké választják, és elvárják tőle, hogy beváltsa, amit ígért, gazdaggá tegye őket. Teljesítette, amit elvártak tőle, gazdaggá tette őket, mert ki tudta kényszeríteni belőlük, hogy engedelmeskedjenek az akaratának, és énnekem kiszáradt a torkom, amikor első oldalon olvastam az újságban apa nevét, nagyok voltak a vastag fekete betűk, és már mindegyiket ismertem, Lestár Lajos elnök Horka megye első gazdaságává
fejjlesztette az upordersi szövetkezetet! jutott már pénz rá, hogy újjáépítsék a klasszicista kastélyt, beletelepítsék a szövetkezet irodáit, lakása legyen benne az elnöknek, és otthonom legyen benne énnekem . . . Hatéves voltam, lázas az izgalomtól, hát ez a te saját szobád lesz, Balázs! és az erős boltívek úgy hajoltak össze fölöttem, mintha tudtomra akarták volna adni titokban, hogy ők mindig vigyázni fognak rám. Vigyáztak végig, tizennégy éves koromig hajolt össze a fejem fölött a négy doriga közé zárt négy gömbháromszög, mint négy tenyér, akik engem védnek, ahogy nyilak ellen oltalmaz a pajzs. Egyedül lakhattam abban a szobában a boltívek alatt, és nemcsak legkisebb, hanem egyetlen gyereke lehettem apának, anyának abban a kastélyban, Aurél már kollégiumban volt. Ditta már kollégiumban volt, mind a ketten a fővárosban, rejtélyes volt nekem ez a szó is, főváros, ugyanolyan rejtélyes, mint a cour dhonraeur, hétéves koromig csak televízióban láttam a fővárost, ahol Aurél tanult és Ditta tanult, később már a nyári szünetben is csak egy-két hétig volt türelmük hozzá, hogy otthon időzzenek, untatta őket a falu, nyomasztotta őket a kastély a vastag falaival, Ditta túrázni akart a többi gimnazista lánnyal, Aurél a gimnázium engedélyével basszusgitáros volt már a Caaiárláne ban, még amatőr, nyár elején éppencsak hazaugrottak pár napra, aztán úgy tűntek el, mint akik föllélegeznek, hogy végre! Ditta túrázott, autóstoppal csavarogta be Lengyelországot, Erdélyt, a Tátrát, és később, amikor már egyetemista volt, nyugaton is kószált két-három másik orvostan hallgatóval, Aurél pedigmár végzett a műegyetemen, és a diplomáját a klozetban ragasztotta ki a falra, méltó helyre került! szopránban röhögött, saját rockegyüttese volt már, Excelsior! vállig ért a zsíros haja és szakállt növesztett, ami gyér volt, mint a silány legelő, de ő nem rühellte, mert tudta, hogy divatot csinál vele, menő fejekké avattam a ritkaszőrűeket! . . . És amikor apát a fővárosba helyezték, akkor is szopránban röhögött, mintha koncerten rikácsolt volna, kiűzetés a paradicsomból? ugyan már! inkább főnyeremény. frankón, nem kell tovább dagasztanotok a falusi sarat! Negyedóra alatt levandoroltak a mennyezetről a fénycsíkok, alácsúsztak a falra, kilenc perc múlva három óra, hűvös a szájam a toniktól, és ha érezném a saját leheletemet, kesernyés volna, mint Kisjutka szája, érzéki szájam van, vedd már észre! engedtem elmenni, akartam, hogy elmenjen, őmiatta akartam . . . Ha megkötötte volna magát, és még mindig itt feküdne mellettem, csönd lenne bennem, mint abban a tűzszerész főhadnagyban, aki a szántás szélén ült egy tuskón, térdein támaszkodott a két könyökével, és egykedvűen szürcsölte a teát, amit anya főzött neki, mi vittük ki a helyszínre, a Káplán-dűlőbe, apa meg én, apa idegesen vezette a dzsipet, nem hétköznapi határszemlére döcögött vele a
Káplán-dűlő környékére . . . Három sisakos katona is volt ott, kiskatonák, fakózöld teherautójuk árnyékában hevertek a pokrócaikon, a dűlőút árkának peremén, de az ő arcuk nem volt egykedvű, idegesen füstöltek, rövideket szippantottak a cigarettájukból, nem szóltak egymáshoz, és oda-odanéztek a főhadnagyra, aki a szántás szélén közönyösen kortyolta a teát, amit anya főzött, és mi vittünk ki utána a határba, apa meg én . . . Később már nem ült ott a tábla szélén, messze bent a szántás közepén matatott az aknával, amit az eke fordított ki a földből, több mint húsz évvel a háború vége után. Ijedt volt a mező, a varjak is eltűnteůk a friss barázdákból, előre jelezte nekik a madárösztön a halált . Nem hallottam a robbanást, csak a levegőbe lökődő hantokat láttam, seregestül röpültek a magasba, mintha ezer veréb riadt volna föl a szántásból. Elsüketültem, ahogy olyankor szoktam, amikor delfinest úsztam az Uporban, és ha nagyon mélyre buktam, mederig merültem, ott a folyó fenekén megtelt nyomással a fülem. Fájt a csontom apa kezétől, nem tudta, hogy roppantó erővel markolja a vállam, én mégse mozdultam, tűrtem a fájást, mert már bennem volt a sötét csönd, amit addig a főhadnnagyban láttam, ameddig a szántás szélén ült és a teát szürcsölte, Az égen furcsák voltak a felhők, elnyújtózó ritkás csíkok libegtek a magasban, vékony felhőfoszlányok, mintha hosszú szalagokra szabdalt géz úszott volna. fönt a levegőben fehér géz, amilyenből most van kötés a nyakamon . . . A főhadnagyot nem lehetett bekötözni. - Nem félt? Apa! Nem félt? - Nem tudom, Balázs. Sokszor matatott már a halállal. Talán félt, talán nem. A félelemhez is hozzá lehet szokni. Ahányszor hozzányúlt egy robbanószerkezethez, amit rábíztak, hogy hatástalanítsa, mindig tudta, hogy két esélye van . . . vagy belepusztul, vagy életben marad. - Most is tudta? - Biztósan most is. A háború végén, mikor katonaszökevény voltam, hetekig avval az érzéssel bujkáltam az uporegresi erdőben, hogy két esélyem van . . . vagy elkapnak, vagy nem. Vagy megúszom, vagy kivégeznek. - Mint az aradi vértanúkat? - Mint őket, de nem olyan ünnepélyesen. Csak mint a veszett kutyát. - Mért? - Mert a katonaszökevényeket halállal büntették. Agyonlőtték vagy fölakasztották őket. - Féltél? - Féltem, de hozzászoktam a félelemhez. Lapultam az erdészház padlásán, a szénában . . . Öregember volt az erdész, jóindulatú öregember, tőle nem tartottam, de a feleségében nem bízhattam. Annak az öregasszonynak gonosz volt a szeme, mint a görénynek. Igaz, hogy ez se biztos. Meglehet, azért sunyított rám olyan ellenségesen,
mert bajt hozhattam volna rájuk. Közhírré volt téve, hogy aki katonaszökevényt bújtat, azt is kivégzik. - Mi az, hogy közhírré . . .? - Ki volt hirdetve, hogy a katonaszökevények rejtegetőit is halálra ítélik. - Most is halálra? - Most nincs háború! - De van! Mutatja a tévé! Tegnap is! - Van háború, de nagyon messze tőlünk. Vietnamban. Ázsiában. Olyan messze, hogy a repülőgép is csak egy nap alatt érhet ide onnan. - De a rakéta sokkal gyorsabban ideér. - Onnan nem lőnek ide rakétával. - De hogyha mégis akarnak idelőni? Akkor itt is háború lesz? - Nem lesz háború, Balázs. - De hogyha lesz, akkor itten is mindenki meghal? - Nem lesz háború, Balázs. - De hogyha lesz . . . Mondjad! - Kicsi vagy még, nehéz neked megmagyarázni . . . - De hogyha háború lesz, akkor bombáznak? Mint a tévében? És rohanni kell, mint a gyerekek a tévében . . . a gyerekek, tudod, tegnap . . . égett rajtuk a ruha és sírtak, úgy rohantak . . . itten is úgy kell? - Nem lesz háború, kisfiam, maradjunk most ennyiben. Majd máskor beszélgetünk még a háborúról. - Most beszélgessünk! - Most nem érek rá. Ki kell mennem Annamajorba. - Dzsippel? - Dzsippel. - Mehetek én is? Teveled! Megnézem a kisbikákat! - Jöhetsz. Vedd föl az anorákod. - Veszem, de . . . mondd meg nekem igazából, hogy egyszer hogyha háború iesz, akkor énnekem is a bombák meggyújtják a ruhámat? - nem lesz háború, apádnak elhiheted. - De hogyha lesz . . . - Csönd legyen! Hozd a slusszkulcsot! Hatéves voltam, és még nem tudtam, amit tíz év múlva már tudtam . . . hogy az atomhatalmak tomarzenáljaiban ötvenezer atomtöltet van fölhalmozva, és ennek a szerény készletnek egymilliószor akkora a pusztító ereje, mint azé az első atombombáé volt, amit akkor hullajtottak a napkeleti Hirosima hangyaszorgalmú lakosságára, amikor apa éppen csak befejezte a földosztást az upordersi határban, és indult vissza az egyetemre, vagyis a mezőgazdasági akadémiára. Tizenhat éves koromban azt is tudtam már, hogy mi a trinitrotoluol-ekvivalens, és hogyan lehet ezzel a TNTegyenértékkel kifejezni egy hidrogénbomba robbanóerejét, egyszerű szorzás, sőt hogyan lehet TNT-egyenértékben érzékeltetni tlagos személyemmel a megtiszteltetést, amiben ugyanúgy részem van, mint minden átlagos személynek ezen az értelmes lények lakta bolygón
a rendelkezésre álló nukleáris robbanókészletből minden átlagos földi személyre húsz tonna TNTegyenértéknek megfelelő robbanóerő van rátervezve, senki se moroghat méltánytalanságról, senki se panaszkodhat a tervezők szűkkeblű kicsinyességéről, mindenkinek jut a jóból, kis kontinensünkön, egyetlen Európánkban négy és fél ezer remekbe szabott rakéta áll csatasorban egymással szemben, hogy elegáns ívű ballisztikus pályán pontosan célbajuttasson négy és fél ezer nukleáris töltetet. Van, mellékesen, huszonnégyezer harci repülőgép és kilencvenezer kitűnő tank is Európában Soha a történelemben nem voltak gavaliérabb politikusok a porondon, korunk államférfiai egymillió dollárt költenek minden percben fegyverekre. A nukleáris robbanóerőt TNT-egyenértékben, a költségeket dollárértékben szokás intelligensen kifejezni Tizenhét éves voltam, és Pátrik már belém művelte a szabályt a színházról és a puskáról. Hogy az előzményeknek következményeik vannak. Hogyha a színházban fölmegy a függöny, és puska lóg a falon, akkor annak a puskának el is kell dördülnie, mielőtt véget ér a darab. És ha a Föld nevű bolygón ötvenezer atomtöltet dekorálja a díszletet, akkor ezek a nukleáris kellékek szabályszerűen el is sülnek abban az abszurd melodrámában, amit korunk történelme gyanánt élünk meg. Lehulló függöny helyett tetszetős gombafelhők lassú terebélyesedése ad jelt a közönségnek a katarzisra, amit a hagyományos élénk, esetleg ütemes taps és harsány hogyvolt!hogyvolt!kiáltások helyett az alkalomhoz illő formában. a nézőtér terepén fetrengve, néma fuldoklással, fölbomló testét marcangolva juttathat kifejezésre a maga nemében egyedi élménytől megsemmisülő publikum. Aurél csillaga akkoriban emelkedett pályájának zenitje felé, a rendőrségnek és a mentőknek megerősített készültséggel kellett kivonulniuk minden koncertjére. - Micsoda megtiszteltetés, öcsi! Leereszkedtél a saját bátyád bandájának koncertjére? - Anya azt üzeni, megint van egy véka leveled odahaza. - Meg kell zabálni téged! Nemcsak hogy nem felejted el, de még használod is a falusi szókincsedet! Egy véka levél! Eldobja magát az ember az emóciótól! - Ne dobd el magad, nincs laticel a padlón. - Most is harapós vagy? Legyél is, ne zavartasd magad. Amint nyílni kezdett a csipád, megígértem anyának, hogy tőled soha nem hagyom kihozni magam a sodromból. Tartom a fogadalmat, láthatod És hogy hatott rád az új szövegem? - Nem hatott. Félig se értettem. Magyar szavakat vonyítottál angol kiejtéssel. - Sajna, öcsi, nem sajátom az ízes upormenti tájszólás. Tényleg nem értetted a szöveget? - Felét se, mondtam. - A címét se olvastad a plakáton? Ének az apákhoz.
- Olvastam. - Telitalálat, mi? Megőrültek tőle, láthattad. Adok neked egy példányt Hol van? Volt itt egy példány valahol. Mindegy. Érdekel? Versnek se rosszabb az aptudét költészetnél, ezt egyprofi poéta búgta bele tegnap a fülembe. Figyelj Ének az apákhoz! megúsztátok a háborút, bombák hullottak rátok. Háború! Háború! Panaszkodtok, hogy szenvedés volt sorsotok, és tok. Háború! Háború! Szerveztek hát nekünk is egyet, ez lesz a nukleáris. Háború! Háború! Megégünk valamennyien, de még az unokák is. Háború! Háború! Utódoknak mi nem sírunk majd, hogy óh! a mi időnkben! Háború! Háború! Átomfelhőben kísértetek, szállunk a levegőben Tízkörös találat, láthattad az őrjöngésüket. A lelkük legközepébe nyilaztam. Baromi! - Örömödben röhögsz? - Örömömben? Miért ne? Ez a szám az év slágere lesz, fogadhatsz rá akárkivel, ingyen a tipp, öcsi. - Gratuláljak? - Mellőzd. - Kiszaszeroltad, hogy mostan a háború a menő téma, aztán ráhajtottál. - Balázs, neked több eszed van, mint az egész korosztályodnak. Tökéletes a diagnózis. Magadtól találtad ki? El vagyok gyengülve. Egy tizenhat éves kistestvér, aki odafigyel a saját bátyjára! És érti, amit a bátyja csinál... - Nem kell hozzá nagy ész. Egy fikarcnyit se vagy te rejtélyes. Tudni kell, mi kell, ez a jelszód, rég kitaláltam. - Ez a jelszó, testvérkém, szó szerint. Mert ez minden sikernek a titka. Ha hideg sört és hot dogot akar a közönség, azt kell adni neki, nem forralt bort és kispörköltet. Ha világvége hangulatra áhítozik a horda, habzsoljon világvége-hangulatot a pénzéért. Gyertek az Excelsior-koncertre, tinédzserek, megkapjátok, amit fogyasztani akartok. - Hogyha az ellenkezője kéne, azt is megzenésítenéd holnapra. - Azt is, öcsi. Mindent, és mindennek az ellenkezőjét. - Mint egy szatócs. - Nem, Balázs. Nem mint egy szatócs, hanem mint a fizetőképes kereslet készséges kielégítője. Ha nem én nyújtom a közönségnek, amit per pillanat vár a heavy rocktól, más fogja nyújtani helyettem. Éles a verseny, életre-halálra, nincs kegyelem a pályán. Aki
nem napra kész, holnap már hiába csipkedi magát, eléje tülekedik a konkurrencia. Aki elsőnek harap rá az igényre, az a nyerő. Nekem pedig van érzékem az igényeitekhez. - Énnekem tehozzád nincsenek igényeim. - Helyesbítek, öcsi. Van érzékem a korosztályod igényeihez. Gyűlölni akarjátok a felnőtteket, mert tőlük kapjátok ajándékba a háborút? Ki üvöltse világgá az indulataitokat, ha nem az Excelsioir? Sajnálgatni akarjátok magatokat, mert az önsajnálatban van valami csiklandós kéj? Ki adjon hangot a tinédzser szív önmaga iránt érzett részvétének, ha nem az Excelsior? Tudtára akarjátok adni a világnak, hogy semmi kedvetek hajnalban kelni, semmi kedvetek kora reggel munkába bumlizni a villamos lépcsőjén, nincs kedvetek minden nap nyolc órát melózni, nincs kedvetek bunkó főnököknek engedelmeskedni, nincs kedvetek , kevés pénzből élni, nincs kedvetek magatokat eltartani? Ki tegye közhírré, hogy ezt üzenitek, ha nem az Exeelsior? Vagy én vagyok a szócsövetek, vagy valaki más sajátítja ki az Exe celsior fogyasztóit. A versenyben nincs kecmec. Az a nyerő, aki még előbb szállítja, amit a fogyasztó fogyasztani akar. Az a nyerőbb, aki eléje is megy a fogyasztói igényeknek. Az a legnyerőbb, aki, be is táplálja a fogyasztóba, hogy most pedig ez és ez lesz az igényed, ezt és ezt fogod fogyasztani! - Ha tudnák a fogyasztóitok hogy hülyét csináltok belőlük. - A fogyasztó fogyasztani akar, testvérkém. Ha megzavarod a fogyasztásában, harap, mint a kutya, amelyiknek ki akarod venni a fogai közül a csontot. Hülyét csinálni, mondod A fogyasztó elvárja tőlem, hogy ne csak kielégítsem, de még meg is fogalmazzam helyette az igényeit. Hogy mit akarjon fogyasztani. A fogyasztó, a te korosztályod elvárja, hogy manipulálják. El is várhatja - A pénzéért, amit kiszedtek a zsebéből. - Balázs te gyűlölsz engem! - Nem gyűlöllek. Nem szabad, mert a testvérem vagy. Csak utállak. Mert gennyes vagy. Röhögsz az egészen. - Röhögök, de ezt őszintén csinálom, öcsi. Nagyobb lennék a szemedben, ha eljátszanám előtted is a megváltó prófétát? Éppen elég a dobogón produkálni a sámánt. - Egyszer úgyis rájönnek, hogy rászeditek őket. - Mondtam már, hogy imádom a választékos vidéki szókincsedet? Rászedni Ne becsüld túl a korosztályodat. Amióta világ a világ, sohasem voltak még ennyire infantilisek benne a tinédzserek, mint ebben a mi elektronikus korunkban. Panaszkodtok, jajgattok, sírtok, hogy egyéniségek akartok lenni, de csak csordában tudtok létezni. Csordán kívül rögtön rátok jön a híg hasmenés, csorda nélkül elveszett kölyökkutyák vagytok... - A te szerencséd, mondjad gyorsan hozzá! Észre se vettem, mikor támadt föl a szél. Súgatja a sarkon a három jegenyét, felhőket is hajt, terebélyes felhőket, megint elszürkült a mennyezet, elfakultak rajta a
párhuzamos fénycsí kok. Mentőautó riog valahol, távolodó hang, talán a tétényi úti kórház felé villog a fehér furgon. Suhog a szél. Érzem a torkomon a vágások vonalait, a varratok helyenkénti hímzését. Az adjunktusnő kiült mellém a teraszra. dr. Juhász Júlia. Fél három is elmúlt már, végzett aznapra, hazamehetett volna, de nem ment. Csöndet kívant. A társaságomban része lehetett benne. Kimerült volt, láttam rajta. Nem világított a szürke szeme, mint máskor. Hátradőlt abban a fonott kerti székben, hátralejtette a szőke fejét, hogy egész arcát érje a nap. Kerek volt a térde, szétnyílt egy kicsit rajta a rövid fehér köpeny az utolsó gombnál. Ne hagyjon elaludni, Balázs Mozdultam egyet, nyekeredjenek egyet a kiszáradt fűzfavesszők. Felelet gyanánt Hogy nem hagyom elaludni. Lent az udvarban, éppen a terasz alatt, két nő nevetett. Nővérek a földszintről. Nehogy te hívd fel, várd ki, hogy ő telefonáljon! A csuklómról az órám üvege éppen a szemembe tükrözte a fényt. Miért nem láttam villanni a kést? Két gyertya világított a pince sarkából. Csak két gyertya, de a Guru sárgás szemeit tisztán láttam a fényüknél. Azt is láttam, hogy nemcsak a beszűkült pupillája körül sárga a szivárvanyhártya, hanem a szeme fehérje is sárgás, mint a májbajosoknak. Színben láttam a gyertyák lángjaitól. De miért nem láttam a kést? Kellett, hogy villanjon, mielőtt beleszúródott a nyakamba. Az adjunktusnő mosolygott. Nem nyílt ki a szeme, csak rezzent egyet. Nem vigyáz maga rám, Balázs. Elaludtam egy pillanatig Éjszaka ügyeletes volt, reggel már operált, később a professzornak asszisztált, ebédre se kerültek elő a bezárt műtőből. Két parotiszműtét, kvázi futószalagon. Kepes az Aznapi műsort is tudta. Minden reggel földerítette, mi lesz az aznapi program a műtőben. A fültőmirigyet hívják parotisznak, kérem. Sejtettem, hogy ezt se tudják. Randa egy műtét. Tumor. Mindig tumor. Burkó megszívta az orrát. Unom a műveltségét, Kepes úr! Bitangul utálták egymást a tömény ráéréstől. Két platán lógatta be a lombját a terasz fölé. Sárgult levelek vitorláztak le róluk. Egy levél, nagyobb volt a tenyeremnél, rálandolt az adjunktusnő térdére. Jön az ősz Megnézte a példányt. Nem lökte le a térdéről. Mire akkora lesz a fiam, mint maga, Balázs, csaknem nyugdíjképes leszek. Most múlt négyéves, júniusban. Későn szültem a kis fickót. Maga is kései gyerek, az édesanyjától tudom. Kései gyerek vagyok? Ahogy vesszük. Csak a korkülönbség nagy Aurél már tizenkettő volt, Ditta tíz, amikor anya lelkében elharapódzott a pánik. Tíz év múlva Aurél már a saját lábán fog állni, tizenkét év múlva Ditta is. Ö pedig még mindíg csak negyven lesz akkor. Gyerekek nélkül, kettesben, ő meg apa! Nem akart apával kettesben megöregedni. Sose kérdeztem meg tőlük, igaz-e, amit kiszámítottam. Hogy én azért születtem meg, nehogy kitörjön a házasságukban az operettes szomorúság,
árva a ház, nincs kacagás, duett Schubert dallamára, az állami operaház művészei helyett előadja Lestár Lajos és Lestár Lajosné született Takács Edit. Magányosság megelőzésére bátorkodjunk nemzeni még egy gyereket. Ha anya sejtette volna, hogy csaknem belehal a megszülésembe, talán nem is merte volna vállalni. Hiányzott belőle a jövőbe látás képessége, ezért kellett világra jönnöm. Ha nem születek meg, nem vágtak volna kést a torkomba. Ha nem születek meg, nem lennék néma. Ha nem születek meg, nem gyilkoltam volna meg Tonit. Érzem a nyelvemen Kisjutka szájának ízét, a hideg tonik kesernyés ízét, a csókolódzásunk ízét. Két évig egyszer se láttam Kysjutkát. Jutott eszembe egyszer is két év alatt? Lerohant és megzavart, percekre megzavart kétszer is a kihevült szájával, a melle érintésével, megkívantatta magát, föl tudta gerjeszteni bennem azt a fájós izgalmat, amit Toni ellen mindig meg tudtam fojtani magamban. Csak annyi kellene énnekem, hogy legalább néha csinálj úgy, minthogyha törődnél velem!... Hagytam, hogy velem kóboroljon mindenfelé a városban, hagytam, hogy bóklásszon mellettem, mint egy kóbor kutya, aki egy céltalan csavargó mellé szegődött, egy közönyös tekergő mellé, akitől még kenyérhéját se remélhet. Kiállta, hogy alig szóltam hozzá, beletörődött, hogy csak elviselem a jelenlétét, tűrte, hogy legtöbbször meg se hallottam, mit kérdez. Elég volt neki, hogy nem zavarom el magam mellől, elég volt neki, hogy olykor mégis feleltem arra, amit kérdezett, elég volt neki, hogy meghallgattam, amit magáról mesélt Ültünk a szakadék szélén, lelógattuk a lábunkat arról a kiugró szikláról, ami nem mozdult alattunk, de ha sokáig bámultunk bele a levegőbe, mintha mégis zuhanni készült volna velünk. - Tériszonyom van, Balázs. - Beleszagolt a friss északi szélbe. - Neked nincs? - Húzódj hátrább, az eget nézd, ne a szakadékot. - Ha leszédülnék, legalább harminc métert repülnék, mielőtt összetörném magam. - Szőkevörös haját kuszálni kezdte a szél. - Azt mondják, egy-két másodperc alatt végig tudja élni az ember az egész életét. Elhiszed? - El. Egyszerűbb elhinni, mint megcáfolni. Ugyse lehet ellenőrizni. - Én biztos végig tudnám élni. Énvelem tizenkilenc év alatt annyira nem történt semmi se, hogy azt a semmit, ami volt, frankón végig bírnám élni Érdekel az életem? Érdekel például, hogyan kerültem Magyarországra? Ránéztem. Kivilágosodott a szeme zöldje. - Jó. Elhiszem, hogy érdekel. Ha nem igaz mert nem igaz akkor is elhiszem. - Nevetett, akarattal. Apám már a legelején jelentkezett vendégmunkásnak. A legelső csoporttal került ki Berlinbe. Ott osztották szét őket, szakma szerint. Öt a fürstenburgi gépgyárba Tíz másik helyre is küldhették volna. Akkor most nem álmositanálak a szövegemmel. De hát Fürstenburgba
utalták ki, hogy az apám legyen belőle. Ott, Fürstenburgban ismerkedett meg anyámmal. Egyidősek voltak. Húszéves volt mind a kettő. Anyám már egy hónap után állapotos lett, de csak a negyedik hónap végén mondta meg, hogy mi újság. Apám bitangul berúgott örömében a haverjaival. Aztán elvette feleségül anyámat. Haza akart jönni. Ki nem állhatta a németeket. Balhé lett belőle, hogy felbontotta a szerződést, de nem hagyta magát lebeszélni. Hazajött anyámmal, a szülei nyakára. ide, Budapestre. A szüleinek az egyszobás lakásába. Választhattak, hogy vagy a konyhában fognak lakni vagy a konyhában. Két kavics volt a kezében, játszott velük, egyik tenyeréből a másikba ejtette őket, hogy összecsörrenjenek. - Megszülettem, és ők utána is a konyhában laktak. Minden este, mikor engem fürdettek, bolondul be kellett fűteni, olyan hideg volt az a konyha. És nyirkos. Egy év múlva anyám megunta a konyhát. Megunta apámat is- Sőt gondolom, az én bőgésemet unta meg legelőbb. Semmit se szólt, stikában megvette magának a repülőjegyet, aztán sutty megpattant, vissza Fürstenburgba. Még a kombinéit, a bugyijait se vitte magával. Én akkor még másfél éves se voltam. Apám anyja elrohant a gyámügyre, hogy az ő fia, vagyis az én apám egy iszákos dög, ő pedig krónikus beteg, vagyis ő nem bír vállalni egy másfél éves szaros leánygyereket. A gyámügyön biztosan azt mondták neki, hogy volt már ilyen a történelmükben. A szakadék alatt három fiatal nő vihogott. Gyerekkocsit tologatott mind a három a sétányon. - állami gondozásba vettek. Csecsemőotthonban voltam hároméves koromig. Akkor valaki úgy intézkedett, hogy négy-öt másik háromévessel együtt a fóti gyerekvárosba kerüljek. A csecsemőotthonra egyáltalán nem emlékszem. A gyerekvárosban mindenre emlékszem. Minden jó volt. Leginkább akkor volt jó, hogyha beteg voltam. Saját kórháza volt a gyerekvárosnak, egészségház, így hívták, ott senki se verekedett, mert ott minden gyerek beteg volt, ameddig ott volt. Egyszer majdnem meghaltam. Tüdőgyulladásom volt. Abból is meggyógyítottak. A doktor egy magas, jó ember volt, nekem olyan, mint egy óriás, őszhajú óriás. Untatlak? Ránéztem. Megint kivilágosodott a szeme. - Apám egyszer eldülöngélt utánam a gyerekvárosba. Akkor én már iskolás voltam. Tárgyalni akart az igazgató bácsival, hogy hazavihessen. Én is rögtön kiszúrtam, hogy alig áll a lábán, az igazgató bácsi pedig úgyis anynyi részeg apukát látott már, mint senki más Megkérte apámat, hogy legközelebb, ha jön, egy darab csokoládét hozzon nekem, ne szeszszagot Azóta se láttam az apámat. Később a temetésére elmehettem volna, de nem akartam. Tízéves voltam, tudtam már hisztizni, injekciót is kaptam, hogy ne hemperegjek a földön. Megcsörgette a két kavicsot.
- Azt hitték, okos vagyok, mert mindent elég könyyen megtanultam. Beírattak a gimnáziumba, ott is jól tanultam. Másodikos voltam már, mikor egyszer eljött a gyerekvárosba a nagyapám meg a nagyanyám. Vasárnap jöttek. Előbb az igazgató bácsihoz mentek. Hogy nekik én nagyon hiányzom, én őnáluk mégiscsak otthon lennék, sőt a lakás is az enyém lesz, hogyha majd ők meghalnak. Az igazgató bácsi üzent értem. Bementem az irodájába. Megmutatta a nagyapámat meg a nagyanyámat. Hogy ők az én nagyszüleim. Sétáljak velük a parkban, ismerkedjünk egymással, beszélgessünk. Sétáltam velük a parkban. A nagyapám elmesélte, hogy miért születtem, és hogy miért nincs anyám másfél éves korom óta, és az apámat azért érte üzemi baleset, amibe belehalt, mert hullarészeg volt. A nagyanyám is érzelmeskedett. Hogy most már nagylány vagyok, ne maradjak lelenc, éljek velük, segítsek nekik öregségükre, ők pedig nekem segítenek, mindent rám hagynak,. hogyha egyszer meghalnak. Vagyis megértettem, hogy most már nagylány vagyok, munkabíró, használható, legyek a gondozójuk Mikor visszamentünk az irodába, azt mondtam az igazgató bácsinak, hogy én ezeket az embereket sohase ismertem, és nem is akarom ismerni őket, és a parkban sétálni, azt se akarok velük soha többet, és beszélgetni se akarok velük még egyszer, és tessék megengedni, hogy visszamenjek tanulni, mert holnap matekból írunk dolgozatot a suliban. Kiejtette a tenyeréből az egyik kavicsot. - Azóta se láttam azt az embert meg azt a nőt, akik a nagyszüleim voltak. Lehet, hogy meg is haltak már. Vagy nem. Mindegy. A kavics lefelé ugrált a szakadék falán, de nem hallatszott, hogy pattog. Rezzent a redőny. Belekapott a szél. Morajlik valahol az ég, túl a Sashegyen, mindig onnan, rendre nyugatról jön a zápor ilyenkor nyár végén, ősz elején. Föl kéne húzni a redőnyt, fölhígítani ezt a félhomályt körülöttem, mielőtt sunyin elringat. Még mindig csak egy perc múlva három. A klinikán most ébrednék ebéd utáni bódult szenderemből. A klinikán most előírásosan be kéne szednem egy szem nyugtatót. A klinikán most fölügyelnének rám, hogy le is nyeljem azt az esedékes minor trankvillánst. Utasítás szerint most, hogy már nem vagyok ott a klinikán, ugyanúgy be kéne vennem egy tablettát, mintha még mindig a bentlakójuk lennék. Adtak ellátmányt, hogy szedhessem itthon is, ott lapul a doboz a fehér tablettákkal a sportszatyrom fenekén. Ott is marad, ameddig be nem ejtem egy könynyed mozdulattal a szeméttartóba. Elég volt. Kiiktatom az étrendemből a minor trankvillánsokat. És mindjárt összekanalazom a lényeget, talpra állítom ezt az ellustult testet, és kisétálok ebből a hűvös lakásból, amit még mindig az otthonomnak tekinthetek ruganyosan lefutok a lépcsőkön, és kocogok egy kiadósat a környék
mellékutcáiban. Ki kell szitálnom magamból, ami öt hét alatt leülepedett bennem, a klinikai tespedést. Ki kell próbálnom a konstrukciómat. Használat előtt futással fölrázandó. Üt az ingaóra apa szobájában. A második ütés belezeng az elsőbe, a harmadik ütés betezeng a másodikba is, az elsőbe is. Zene három kondulásból. Messzi enyészett felhőtlen gyermekkorod ismétlődő csodája. Olykor félórát vártam, füleltem, türelmesen és türelmetlenül, hogy ütni kezdjen, és a zengő hang végigguruljon a kastély oldalfolyosójának, visszhangos boltíveinek alagútján. Pontosan három óra, kétségbevonhatatlanul három óra van. Rendszeresen ellenőrzött gépezet apa ingaórája, nem siet, nem késik. Apa ellenőrzi, apa helyesbítí a járását, ha kell. riitkán kell állítania rajta: Ugyanúgy jár, mint amikor még csodalattal néztem föl rá a kastélyban. Megmaradt annak, aki volt. Én nem maradtam meg annak, aki voltam. Ugyanúgy gebedek itt, mint tíz perccel ezelőtt, öt perccel ezelőtt, egy perccel ezelőtt Szürke fölöttem a piafon, erősödik a szél, idesisteregnek a sarokról a jegenyék. Hogyha most talpra nem állok, nagyon belecsúszok a bódulatba, amit pedig ma megtagadtam magamtól. Talán már esik is. Esti a sötétség itt a redőnyön belül. Talpon vagyok? Minden elismerés megillet a határozottságomért, amit tanúsítok. Van hatalmam magam fölött! Buzog bennem az inger, mozogni, mozogni, mozogni, rázódjanak le rólam az öt hét alatt rámrakódott klinikai nehezékek. indíts, bolond Téma bolond. A lakáskulcs Anya mélyértelmű szimbolízmusa. Kézzel fogható fölhatalmazás, hogy hitelesen érezzem ittbon magam. Nem történt semmi, Balázs. Ez az elmúlt két év Milyen két év? Olyan két év, amit el akarnak felejtetni velem. Hogyan? Egyszerűen. Törlendő. nullázni kell a számláló automatákat. nullázni, habozás nélkül, nagyvonalúan. Hiszen ez az ajtó ugyanolyan puhán, halkan csukódik, mint tegnap. Mint tegnapelőtt. Mint két év előtt. Ugyanúgy csukódott az ajtó, jóformán hangtalanul, mint mindig, amióta ebben a lakásban élünk. Fényes a finoman csiszolt műmárvany borítás a lépcsőház sima falán. Tudják a lábaim, hány lépcső a fordulóig, hány lépcső a fordulótól a harmadik emelet szintjéig. Tizenegy meg tizenegy: Sötétben se kéne lassítanom Mégiscsak itthon voltam, éveken át, ameddig el nem menekültem ebből a házból? Apának fájt a feje, láttam. Miattam van migrénje, tudtam. - Mondd meg, Balázs, adj tanácsot Mit tehettem volna, mit tehetnék, mit tehetek érted, hogy ne légy haragban a világgal? Hallgattam. Néztük egymást. A szemem barnáját tőle örököltem. A homlokom szélességét tőle örököltem. A ruganyos izmaimat tőle örököltem. A hajam mogyorószínét is tőle örököltem. Korán elkezdek őszülni majd, akárcsak ő. Föltéve, hogy élek is addig, hogy megjelenhessenek az első ősz szálak a sűrű hajamban, amit sose növesztettem meg, kisértés se kerülgetett,
hogy megnövesszem, Aurélhoz hasonlítottam volna, hogyha énnekem is vállig lóg a hajam. - Felelj! Szólj valamit! Néztem apát. Hallgattam. Haragban a világgal... Én? Meg kellett volna magyaráznom neki Mit? Csakugyan: mit? Nem tudom, Mégis, beszélnem kellett volna hozzá, beszélni, hogy a szavakból, amiket kimondok, összeadódjon valami világos. Amiből megértheti, hogy én nem haragban vagyok a világgal. Nem apa. Haragban lenni, az valami fennkölt állapot lenne, én pedig nem vagyok alkalmasinas semmiféle emelkedett közérzetre. Egyszerűbb a képlet, a lehető legegyszerűbb. Én csak kitelepülni akarok a világból, ennyi az egész, apa. És ki is települök a világból. Eltűnök, harag nélkül, és ti se haragudjatok rám. Kiköltözök a családodból, kihúzódok a társaságotokból, kivandorlok a társadalmosinatokból, emigrálok az emberségből. Hogy érthetőbb legyen: disszidálok. Az ige eredeti értelmében. Lásd: Értelmező Szótár, ott van a könyvespolcodon. Latin-magyar szótár, ott van az én könyvespolcomon. Disszidál = különválik, elkülönül, kiválik, kilép, távozik. Dissidens a disszidens: általában olyan személy, akit felfogása a többséggel szembeállít, s ezért valamilyen közösségből kivonul, azt elhagyja, abból távozik. Én az embenségből települök ki. Nem splendid isolátion, amit elkövetek, nem előkelő elszigetelődés. Nem, apa, én nem bírok elszigetelődni, hiányoznak hozzá a lehetőségeim. én csak kitelepülhetek közületek. és ezt meg is teszem. Kitelepülök közületek, hogy kívülről obszerválhassalak benneteket, mint egy tárgyilagos teleszkóp. Kívülről, megismerésre és csodálkozásra készen, mintegy élő objektív. Szakadatlanul szemlélődni fogok, az élet körül bolyongva, mint egy ember formájú műhold, hogy minél többet lássak, halljak, szagoljak, elviseljek abból, amit az emberség cselekszik. És következetesen kész leszek álmélkodni is az emberségen. Csudálkozni. Ez a legtöbb, amit megtehetek az emberségért. Utálni, megvetni, gyűlölni, azt nem. ilyen indulatos reflexiók kitermelése rengeteg energiámat emésztené föl, és én nem óhajtok energiát pazarolni az emberségre. Érthető, amit eldadogtam, apa? Semmit se mondtam ki. Ráhagytam, hadd higgye, hogy haragban vagyok a világgal, és ezzel fölhatalmaztam, hogy félreértse, amit cselekedtem. Összeborulnak fölöttem a fák. Kényelmes, kimért, könnyű futás, minőség a mozgásban, egyenletes ügetés Adidas-melegítőben, ruganyos talpú edzőcipőben, minőség a szerelésben. Villámlik valahol a völgy vége fölött, mindjárt rám morog megint a messziségből az ég, mintha helytelenitené, hogy én a magam gyönyörűségére futok itt ebben a lombos mellékutcában, miközben a dolgos emberség míndenféle muszáj-munkahelyeken sanyarog ettől a
fülledt melegtől, amit a közelgő zápor hömpölyget maga előtt. Énnekem nincs melegem. A laza mozgásom mérsékelt intenzitásának megfelelő laza sebességgel kering bennem a vérem, a laza futással járó takarékos energiafogyasztás függvényében mérsékelten szapora a szívverésem. Elegendő az oxigén, amit a tüdőm szivattyúz a levegőből, kielégítő kiszolgálásban van részük az izmaimnak, elégedettek az ellátással, üdítően átmossa sima sejtjeiket a vörös folyadék, amiből elegendő van az ereimben, mert fiatal és edzett szervezetem hibátlan herriatogén rendszere tökéletesen pótolta a veszteséget, ami érte, ugyanannyi vörös vértestet, fehérvérsejtet, plazmát termelt, amennyi elcsurgott belőlem egy langyos nyári estén, amikor beleszaladt a torkomba az az éles acélpenge, aminek nem láttam a villanását. Jó futni ebben az üres mellékutcában, egymásba kapaszkodnak az úttest tetejében a dús vadgesztenyelombok, zöld alagút, összekuszálja ujjas leveleiket a szél, rázza is róluk a termést, holnap már ősz van, úgrósan koppannak a fényes kis barna labdák a szürke kockaköveken, jön a zápor, mindjárt elered, esőszaga van már az orromban a levegőnek, ismerős pára sodródik a szélben, az upordersi határ tikkadt táblái fölött járt ilyen oldott nedvesség, ha már ott tülekedtek a füstös felhők a horkahetényi tölgyes tetejében. Mégis megjön az esső!. Apa föllélegzett. Egy hónapja tartott már a szárazság, utolsó pillanatban szakadt rá a kiszikkadt kukorícatáblákra a bő víz. Álltam apa mellett a zuhogó záporban, nekifordítottam én is az arcom az égnek, hadd mossa a bőröm, hadd folyjon be az ingem gallérjába, nevettem, mert apa is nevetett, gőzölt a végenincs kukoricasorok tövéből a föld, nyelte magába a záport, mi pedig bőrig ázottan hahotáztunk, mintha nem a felhőkből suhogott volna ránk az eső, hanem mi fröcsköltük volna egymást, ahogy a Balatonban szoktuk, derékig a vízben. Hátszáz hektár kukorica állt ott egy tagban, a horkahetényi tölgyesig nyújtózott az a terebélyes tábla Robbant egyet a Sashegy fölött, élesen, ahogy a deszka reped. Gyorsítanom kell, hogy hazaérjek, mielőtt kinyitják odafönt a csapokat. Ott a sarkon az az aktatáskás, kecskeszakállas krapek engem les. Cédula van a kezében. Kérdezni akar valamit. Tőlem. - Fiatalember! Legyen szíves ! Visz a lábam, a futásom lendülete. - Várjon már! Álljon meg! Nem állhatok meg, uram, nem én vagyok az ön embere, uram. Nem tudok felelni embertársaim kérdéseire, és megmagyarázni se tudom nekik, uram, hogy miért vagyok alkalmatlan Nincs második jelrendszerem, hiányzik belőlem a képesség, ami már egy kétéves gyerekben is megvan, ember hanggal kifejezni, amit közölni akar, kérdezni, felelni, mondani akármit, beszélni, hallhatóan, érthetően. Nem egy neveletlen népszaporulat hagyta faképnél válasz nélkül önt, uram, hanem egy traumatológiai eset, akit az orvosok csak az elvérzéstől mentettek meg a közelmúltban a klinikán, a hozzá tartozó vox humana helyreállításában azonban átmenetileg kudarcot vallottak. Az adjunktusnő az ujja hegyével
emelte föl az államat. Szükség lesz még egy műtétre, Balázs, van esélyünk rá, hogy sikerül helyreállítani, ami elromlott. Áll egy kecskeszakállas krapek az utcasarkon, megbotránkozva bámul utánam, lesújtó vélemények gomolyognak benne a mai ifjúság ellen, aminek egyik átlagos képviselője úgy húzott el mellette, laza futással, borvörös Adidas-melegítőben, finom fehér edzőcipőben, hogy egy pillantásra se méltatta. Sajnálom, uram, őszintén sajnálom, hogy látszat lett belőlem, megtévesztő látszat, egészséges mozgású látszat, épkézláb látszat. Ember kommunikáció köztem és egy másik homo sapiens között csakis abban az esetben lehetséges, ha annak a másik egyednek olyan különleges a lelki szerkezete, mint például azé a Kelemen Judit nevű kiskorúé, akit alig egy órája sikerült megbőgetnem. Nem érdekel, hogy néma vagy! Mondta ezt, vagy csak én kívantam, hogy bár mondaná? Kopognak a vadgesztenyelombok, kövér esőcsöppek verik a leveleket, esteledős a homály körülöttem. A szolidan impozáns békebeli épület előtt egy narancshajú nő csapkodja idegesen a kocsija ajtaját. Sárga Skoda, ismerem, és a narancshajú nőt is, akinek nem engedelmeskedik a Skoda olaiozatlan ajtaja. Janina. Nem fékezek le, nem változtatok irányt, nem húzom el a csíkot, mint a kopasz krapek közeléből, Janina miatt nem áztatom bőrig magamat. Gondviselően becsukom neki a kocsi ajtaját, hadd menekülhessen be a házba. - Oh, Balázs! Janina, Soós gáborné, a harmadik emelet 8-ból, életem első nője, szegényes szexuális múltam első eseménye, szűz ifjúságom szakszerű megszüntetője Ünnepélyes meghatottságnak kéne eluralkodnia rajtam, nosztalgia a divat, hevesebben kéne dobognia bennem az érző szívnek, a torkomnak pedig ki kéne száradnia, ha volna benne illem. Semmi emóció? Semmi. Egymás mellett kaptatunk fölfelé a lépcsőn. A két szó, amit kiváltottam belőle, óh, Balázs. mögöttünk foszladozik a lépcsőház csöndjébe, mint az illatos pipafüst, ami apa után marad reggelente ebben a nyugodt légtérben. Ha ugyan le nem szokott róla két év alatt, hogy frissen gyújtott pipával a szájában lépjen ki reggel a lakásból, amit én még mindig az otthonom gyanánt, satöbbi. - Hallottam a szerencsétlenségről, ami érte magát. elegendő ránéznem Soós gábornéra. Reális részvét hatja át a hangját. Alt részvény, természetesen, hiszen altot énekel a Kodály-kórusban. Ha úgyan át nem szerződött időközben a hazai dallamipar valamely jövedelmezőbb ágazatához. - Rengeteget gondoltam magára, mióta megtudtam, mi történt. Állunk az első emeleten, szembenegymással. Tágra kerekített szeméből a mélységes sajnálkozás csillogó megnyilvanulását érzékelhetném, ha nem böködne az inger hogy belevigyorogjak ezekbe a színészkedő látószervekbe. - Együtt sírtam az édesanyjával, ott lent a kapuban. Vastagon csurog lefelé az eső a lépcsőház üvegfalának
külső síkján. Mintha a látvany illetné, bizony isten tehetségesen könnyesedik a szeme ennek a pályatévesztett imitátornak, és a fejét is meggyőző elgyöngüléssel horgasztja le az érzelem, hogy az alkalomnak megfelelő szómorkodással indulhasson neki a második emeletnek. Szívszaggató ingyenszínház, videofölvételre kéne örökíteni a jelenetet. Három lépcsőfok a távolság köztünk, karnyújtásnyira ringatja előttem virágmintás szoknyájában a szép csípőjét, négy éve belevörösödtem volna ebbe a csábos cselekménybe, négy éve a parfümje párolgásától is elállt a lélegzetem, és fölriadtam éjjel, ha a tejfehér testéről felhevültek a hormonjaim. Betakargatta az arcom a hosszú hajával, és fogta a csuklóm, úgy simogatta magát a kezemmel. Ugyanaz a test mozog előttem fölfelé a lépcsőn, nem vastagodott meg se a dereka, se a tompora, ugyanolyan vékony a bokája is, amilyen négy éve volt, mégis közömbös, mint egy kirakati próbababa. Második emelet. Megint szembenáll velem. A kötést nézi a nyakamon. - Borzasztó világban élünk. Egyre félelmetesebb világban. Örülök, hogy nincs gyerekem. Beléborzongok, ahányszor arra gondolok, hogy egyre féltenem kellene, ha volna. Örökösen rettegnék érte. Hát ilyen veszély nem fenyegeti érző lelkének békéjét. Röppályája legelején bebiztosította magát, hogy folyamatosan és következetesen csakis egyetlenegy embertársával legyen kénytelen törődni, kizárólag a legközelebbi hozzátartozójával, saját magával. De ezt az egy gondozottat, tárgyilagosan el kell ismerni, fölsőfokú kiszolgálásban részesíti, megadja neki a hasznos változatosság minden gyümölcsét. Nem egyszerűen cserélgette, hanem célszerűen fogyasztotta és selejtezte a szeretőit, fölfogadta őket, kihasználta őket, és ha már legombolta róluk az adót, amit kivetett rájuk, sorra túladott rajtuk. Alighanem én voltam az egyetlen luxus az életében, akivel szabálytalanul foglalkozott, az én kamasztestem volt az a kivételes hímnemű fogyasztási cikk, aminek a használata közben eltekintett a profittól. Én voltam az életében a nagyvonalúan vállalt ráfizetés, a betervezett veszteség, vagy inkább az elmaradt nyereség, ami persze nem érintette érzékenyen az ő garantáltan pozitív pénzügyi mérlegét. - Meghívhatom meghívhatlak egy italra? Apró rézlap a harmadik emelet 8. ajtaján, Soós gáborné. Föl kell néznie rám. Bekapcsolta a hívogató világítást a szemébe, ingatag mosolyt játszot a húsos száján, ismerős Janina-kellékek, gondozott fegyverzet, rozsdásodás ellen a rendszeres használat a legbiztosabb karbantartó kezelés. - Nos? Karikára fűzött kulcsok, a harmadik emelet 8. kulcsai, halk csilingeléssel hintáznak a kisujján, várják a választ, talán sürgetik is, elfogadom-e a meghívást egy italra. Odakint már kelletlenül öntözi a bőséges csapadék a kétmilliós népességű magyar metropolist, semmi mennydörgés, egykedvű lett az égbolt, csöndben van, amióta csurog, elmúltak indulatai. Nem int nemet a fejem, nem utasítja vissza az ígéretes meghívást. Közönyös mosoly honol a portrémon, bizonyára
az esőző külvilág csinosító hatása nehezedik rá időjárás-érzékeny lelkiségem ázott lankáira. -Kár... Egyszerre fordulunk, én a negyedik emeletig folytatódó lépcső felé, kamaszkorom emléknősténye a harmadik emelet 8. ajtaja felé, amely nyílászáró szerkezet mögött nem leszek vendége egy italra. Veri a zápor a várost, jó félórája mossa már a háztetőket, locsolja az utcákat, permetezi a parkot a Feneketlen-tó körül, ahol délelőtt a zsaru társaságában regenerálódtam egy émelygős rosszullét után. Készültem mondani magának valamit, Balázs, de inkább holnapra halasztom. Innen a negyedik emelet magasságából nézve tisztulni látszik a világ. Kifényesedtek a cseréptetők, a palatetők, kifeketedett a lapos tetejű házakon a kátrányszigetelés. Feketerigók ugrálnak ott szemben a kertben, nem ázik át a tolluk a sűrű esőtől, futnak egy-egy rövidet, odakapni a sárgás csőrükkel, ahol mozog valami a földön, a fűben. Otthon a kastély kertjében a pávák megvető méltósággal viselték el maguk körül a fürge feketerigókat. Mire leesett az első hó, anya faggyúdarabokat aggatott nekik a fák első ágaira. Jövő télen már úgyse én etetem őket Ö már tudta, hogy meg vannak számlálva a mi upordersi napjaink. Nekem nem akadt meg a fülemben amit mondott. Hógolyót gyúrtam, megcéloztam vele a vén varjút, aki a téglakerítés tetejéről készült beröpülni a parkba. Tizennégy éves voltam. Alig több, mint hat éve. Kopog az ablakpárkány bádogborításán az eső, de nem pattog be ide elém az íróasztalomra, ami üres, ahogy egy lakatlan bútordarabnak üresnek kell lennie. Szinkronban az én ürességemmel. Négy óra múlt tíz perccel. A klinikán már edényekkel csörömpölnek a folyosók végében, előkészítik a tányérokat esti abrakoláshoz. Kepes a rádíóját hallgatja, valahol míndig talál barokk zenét, mert Bachhal befejeződik számomra a zene! húgyagyú sznob, Burkó az orrát szívja, percenkint kétszer átlagosan, a sarokban még alszik a vénszaros, horkan időnkint és a negyedik ágyon is biztosan fekszik már valaki, az utódom, aki talán nem lesz olyan hallgatag negyedik, amilyen én voltam abban a kis létszámú szobában. Megint kezd feszültséggel földagadni a bordáim alatt az az űr, ami ott van, lassan telítődik azzal a nyugtalan nyomással, amit a második műtét után kezdtem hurcolni magamban ott a klinikán, kitágult bállon a mellkasban, ami egyre rezeg, ideges légmellény a két tüdő körül, a szív körül, a gyomorszáj tájékán, örökösen kevés benne az oxigén, ezt kell éreznem tőle, képzelt hiány, amitől valahogy gyorsul a légzés, számolhatóan szaporább a szabályosnál, mintha mindig ritka lenne a levegő, akár a Himalája hegycsúcsain, ahol folyvást fulladozik az idegen, egyre tátognia kell Fölkeltem éjjel az ágyról, vandorolni indultam, mint a holdkórosok, levegő után tapogatóztam, ablakot nyitottam magamnak
a folyosón, beleálltam a hűvős huzatba, de az se volt elég, az a rántás, hülyén rángatózott a kezem a kísértéstől, hogy leszaggassam a torkomról a kötést, mintha az a géz fojtogatott volna, és ha ott nem terem mellettem valamelyik éjszakás nővér, le is téptem volna magamról. Nem csaptam zajt, a nővér se kiabált velem, mégis előkerült az ügyeletes szobából az adjunktusnő, álmosan, didergősen, jöjjön velem, Balázs, jöjjön szépen , engedelmeskednem kellett neki, és ahogy imbolyogtam utána, mint egy alvajáró, egyre a szőke haját néztem, miért nem borzas, Ditta mindig kócos volt ébredés után, dr. Juhász Júlia nem, szófogadóan tévelyegtem utána, ÜGYELETES ORVOS, ez volt kiirva a szoba ajtajára, üljön le, kérem, kinyitotta az üvegajtós szekrényt, injekciót szívott föl a fecskendőbe, nem fájt a szúrás, dr. Juhász Júlia nem szidott össze, leült a dívany szélére, szembe velem, csak a sarokban égett egy kis lámpa, árnyékban voltunk, máskor ne csináljon butaságokat, Balázs. Másnaptól nyugtatókat kaptam, és tudtam, hogy szemmel tartanak a szobatársaim is, a nővérek is. Ülök ennél az üres íróasztalnál, és egyre rezeg bennem az inger, hogy kirohanjak ebből a lakásból, amit még mindig az otthonomnak szabad tekintenem, tódul rám kintről a friss levegő, amit tisztára mosott a zápor, mégis kevés, amit magamba szivattyúzok belőle. Ott van a doboz a sportszatyrom fenekén, húsz minor trankvilláns, testre szabott nyugtatók, előkotorhatnám a kis fehér dobozt, bevehetném belőle az adagomat, nem akarom, nem kellenek a nyugtatóik Semmit se akarok. Vagy mégis. Magamról tudni, azt nem akarok. El kellett futnom egy kecskeszakállas ember elől, aki kérdezni akart valamit tőlem, el kellett futnom, mert nem tudtam volna felelni neki. Hideg van? Lehűtötte a levegőt ez a zápor, attól kezdtem el fázni. Ha fölkelnék és nekigyürkőznék lehurcolni a könyveimet a pincébe, már a cipekedéstől kimelegedhetnék. Kitömni könyvekkel a kazánt, megrakni a magam máglyáját, gyönyörködni a lobogó lángokban, lobbot vetnének és pödörödötten vonaglanának előttem a feketedő papírlapok, összeroskadnának a könyvek a tűzben, hőséget lihegnének döglődésükben, és megfulladna a pernye a saját füstjétől. Távolságot tartva szemlélem a földi dolgokat. Csak azért élek, hogy kívancsiságom kielégítsem Egyedül áll az Ember egy darabka földön, amely fénysebesen száguld vele valahová a végtelen űrbe, és egyre azzal a kínzó kérdéssel viaskodik: "Miért is létezem?". inkább szeretnék remeték és kecskepásztorok között élni, mint a kifestett csőcselék körében. A részvét a nyomorultak megtartója, a nyomor szaporítója Aki zuhanni készül, lökj is rajta egyet! Miért nem gyulladt be a szemem attól a rohadt nagyképűségtől, ami ezekből a bombasztos kotyvalékokból gőzölgött rám? Miért nem dagadt föl a fülem ezeknek a zagyva frázisoknak a puffogásától? Filozófusokat faltam, egyik maszlagot a másik után, és annál mohóbb étvággyal,
minél szájtépőbb vólt a rikácsolásuk. Ahogy a korosztályom is annál őrültebben csápol a koncerteken, minél fröcskösebb a szöveg, meg minél nyavalyatörősebb a vitustánc a reflektorok csapkodó pásztáiban a dübörgő dobogó tetején. Gennyes bátyám Excelsior jának szakadt hallgatósága attól csinált aprófát a diósdi kultúrpark padjaiból, hogy Aurél a színpad közepén benyúlt a köldöke alá, és ameddig végig nem vonyította a kappanhangján azt a nyálkás számot, egyre rázta a bőrnadrágjában a farkát. Mennyivel voltam én kevésbé félkegyelmű csőcselék, mint az Excelsior csürhéje? Mohón zabáltam a filozófusok potyadékait, mint a verebek a lószart az upordersi főutcán, mohón nyeltem Pátrik hashajtó halandzsáját is, mint a purdék a kovászos uborkalevét, amit forintért mérnek a hordóból a kövér kofák a horkahetényi hetivásárban. - A morál és a magány azonos-fogalom, Balázs. Ki kell szabadítani magunkat a keltetőből, ahol a nemzedékünket inkubálja a társadalom. Elég a melegházból, ahol mindent megkapsz a tenyésztőidtől, mindent, a legjobb táptalajt, a leghatásosabb tápoldatokat, a legbiztosabb védőszereket, a legkedvezőbb hőmérsékletet, a legelőnyösebb páratartalmat, de a legkövetkezetesebb felügyeletet is. Ez az állapot törvényszerűen demoralizál. Csak a magányban választhatod ki a magad erkölcsét. - És attól boldogabb az ember, hogyha megszavazza magának a magányt? - Az ember boldogságot nem lehet intézményesíteni. A boldogabb ember csak álom. Ugyanolyan fantazmagória, mint az igazságosabb társadalom. A választáshoz más a kínálat, vagy boldogtalan leszel, vagy kevésbé boldogtalan. - Te magyarázod váltig, hogy nincs jövő. Mondjuk én is tudom, hogy nincs jövő. De hogyha no future, akkor nem mindegy, hogy úgy várom-e ki a végét, ahogy éppen vagyok, vagy abban a monomagányban, amit te ajánlasz? - Nem mindegy! Ha nem véd a magányod, nem szerezhetsz érvényt a morálodnak. Feloldva akármilyen közösségben, ez már az identitás megsemmisülése. Az egyéniség annihilálódása. A személyiség megsemmisülése pedig egyenlő az egyén erkölcsének a megsemmisülésével. - Megint fellengzősködsz. - Igazad van, elvontan beszélek. Megpróbálok konkrétabban fogalmazni neked, Balázs. Tehát nem vagyok magyar, se amerikai, se japán, se orosz, se néger se internacionalista, se kozmopolita. Semmi se vagyok, köpök az országaikra, köpök a nemzeteikre. Kevésbé fellengzős , ha így fogalmazom meg a magány fundamentális jellegzetességét? - Nekem nyolc, hogy milyen a stílusod, csak fellengzős ne legyen. Van tovább is a magányod, meg a morálod? Folytasd, hátha kigyullad bennem az érdeklődés. Oké, nem hülyéskedek, mondjad tovább. - Nem várok el semmit másoktól. Nem várom el senkitől, hogy hozzám tartozzék. Egyszerűbben kifejezve nem kell semmi és
nem kell senki. Nem kell, hogy bárki segítsen nekem. Én sem segítek senkinek. - Közben meg tanársegéd vagy az egyetemen. - Változik a világ, Balázs. Ma már, magasabb intellektuális szinteken, értelmiségi közegben, senki sem veszi magának a fáradságot, hogy ügyet csináljon olyan kérdésből, vajon közösségi ember vagyok-e, vagy kilógok a közösségből, pontosabban abból az embercsoportból, amelyet eventualiter közösségnek minősítenek. Ma már senki sem idegesíti magát azzal, hogy ilyen idejétmúlt protoszocialista elvárásokkal kényelmetlenkedjen másoknak, illetve azzal terhelje magát, hogy avult magatartásformákba beilleszkedni kényszerítsen másokat, akárkit. Egyébként minden beilleszkedés hamis szerep, szánalmasinas hazugság. - Hát akkor te most mondd meg rendesen! Hazudsz vagy nem hazudsz? - Szokj le, Balázs, szokj le a kérdések leegyszerűsítéséről. - Ugye én bírom az egyszerű kérdéseket. A penge kérdéseket. Például azt megérdeklődni tőled, hogy nekem hazudsz-e? - Neked én sohasem hazudtam. - De hazudtál ! Például beadtad nekem egyszer azt a mondást, hogy a lelkedet már csak két jelenség tölti el csodalattal, a csillagos ég fölötted és az erkölcsi törvény benned, elszavaltad nekem ezt a szöveget, de elfelejtetted elrebegni hozzá, hogy ez a fellengzős duma nem a te saját szerzeményed, hanem a kalinyingrádi bölcsé. - Kié? - Egy lmmanuel Kant nevű ősé. - Kalinyingrádi bölcs? - lmmanuel Kant egész életében a kelet-poroszországi Königsbergben élt, amely városnak a második világháború óta, vagyis a potsdami egyezményből kifolyólag Kalinyingrád a neve. Vigyázz, föl van akadva a szemed! Intézkedj, így ne maradjon Oda akartam kilyukadni egyébként, hogy igenis hazudtál nekem. - Egy szóval sem állítottam, Balázs, hogy a saját gondolatom, amit te most aposztrofáltál. Arra sem emlékszem, hogy idéztem volna neked ezt a valóban nemes veretű mondatot. - A memóriád is romlik? Sürgősen fordulj a közegészségügyhöz! - Tisztelem benned a berzenkedést, amellyel az egyéniségedet védelmezed minden hatás ellen, amely formálhat rajtad. Amikor annyi idős voltam, mint te most, bennem nem volt bátorság, hogy ilyen tüskés szarkazmussal oltalmazzam az önérzetemet a formáló hatások ellen, mindenekelőtt azokkal az erős egyéniségekkel szemben, akiktől kaptam és elfogadtam a tudást. - Megsértettelek? Csontig? - Mivel sértettél volna meg? -- Azt mondtam, bele a portrédba, hogy hazudsz nekem. - immunis vagyok a meggondolatlan kijelentéseiddel szemben. Nem hazudott. Azonos volt a hazugsággal, ő maga volt
a hazugság, a ferdült gerincével, a beesett mellkasával, a göndör szakállával, a sötét szemüvegével. Ötvenhat kiló hazugság közlekedett a szennyfoltos tornacipőben. Alighanem még azzal is hazudott, hogy ötvenhat kilónak vallotta magát. Sértésekkel tiltakoztam a hatása ellen, pedig nem sértegetnem kellett volna, hanem távol tartani magamtól, távol tartani magamat tőle, a távolság lett volna az egyetlen védelem ellene. Nem tartottam távol magamtól, erősebb volt bennem a kívancsiság az egészséges tiltakozásnál, kellett az orrhangú dumája, az átszellemült szövege, ami kizárólag nekem szólt, a kiválasztottnak, aki egyenrangúnak érezhettem magam vele, ő pedig pontosan érzékelte a helyzeti előnyét, fölényesen fölmérte, hogy hatalma van fölöttem a szószátyár bölcselgésével, az egyetlen voltam, akinél erősebbnek érezhette magát, ameddig hintette rám az igét, gyógykezelés volt neki az az idő, amit énrám fordíthatott, a nyomoronc esetlenségét kúrálta velem, a megalázásoktól kifekélyesedett egyéniségét kenegette velem, azzal a figyelemmel, ami belőlem sugárzott rá falusi fafej vagyok, ezt tanultam meg legelőször a fővárosi gimnáziumtól, műveletlen tizenöt éves tahó, akinek gőze sincs olyan fogalmakról, mint zen buddhizmus és underground, semmit se tudok, csak ezt tudtam, és mindent tudni akartam, ezért figyeltem Pátrikra türelmetlenül, csodálatosak a figyelő szemeid, Balázs! buzik nyálaznak ki magukból ilyen kocsonyás vakerokat Nem volt buzi, legalábbis soha egy mozdulattal, soha egy nézéssel se árulta el, hogy egy buzi lappang a csenevész egzisztenciájában, egyszer sem vetemedett olyan kísérletre, hogy a vállamra tegye a kezét, ugyanúgy nem nézett sose a szemembe, ahogy senki másnak se, az egyetemen is szanaszét kószált a transzcendens tekintete, még énrajtam se állapodott meg egy pillanatig se, pedig tudta, hogy ott vagyok abban a teremben, ő hívott meg arra az előadásra, Marcuse, és korunk embere, az egydimenziós ember, megdicsőülten prédikált a fejek fölé, mint Démoszthenész, aki a tengernek szónokolt, jelenkori társadalmainknak, ezeknek az irracionális társadalmaknak az egyénre gyakorolt befolyása sokkal nagyobb, mint bármelyik korábbi változatuké volt, mert a centrifugálís erőket, azokat az erőket tehát, amelyek nem akarják a társadalom integráló uralmának alávetni magukat, a terrornál fortélyosabb eszközökkel kerítik hatalmukba, elsősorban az emelkedő életszínvonal eszközével, az elmék korrumpálásának ezzel a leghatékonyabb kábítószerével. Csillapul az eső, szűnik a szürkület, átúszott a város fölött a zápor, már csak a nagy felhő vékony uszályából csöpörög a maradék víz. Füttyögnek a feketerigók a fákon odalent a kertekben, sürgetik a napot, guruljon már elő a mennyei gőzből, adjon fényt a növényeknek, akik megszívták magukat, és most már nyúlni, hízni, sarjadni
akarnak. Apa mindig jókedvű volt eső után, ott az Upor mentén mindig kellett a csapadék, sose jöhetett rosszkor egy kiadós zápor. Negyedik éve, hogy itt kell élni neki ebben a nagyvárosban, de hat év alatt se szokott le a reggeli reflexéről, hogy mihelyt fölkel az ágyból, rögtön odamenjen az ablakhoz, fölnézzen az égre, mint a parasztok, kiszámítani, lesz-e eső. A rádióból se a hírek érdeklik, hanem az időjárásjelentés. Mintha még mindig ő lenne az upordersi szövetkezet elnöke, aki az időjárást is maga tervezné, maga dirigálná, ha tehetné Elnöknek nevezték, elnök elvtárs, ez volt a megszólítás, de igazából rabszolgája volt ő annak a szövetkezetnek, első számú rabszolgája volt több mint másfél évtizeden át. A rabszolgájuk voltál, gazdaggá tetted őket, az egész falut. Hogy aztán hálából elárulhassanak. Ha átkóborolnék a nappaliba, onnan bemehetnék apa szobájába. Miért is ne? Utközben egy cigarettát is vételezhetek a domborított bronz szelencéből : Valahol roppanni szokott egyet a lépésemtől a parketta, itt, ez alatt a fergánai szőnyeg alatt, a tükrének a túlsó sarkában, a csillagos minta takarásában. Megvan. Ugyanaz a száraz hang, ugyanolyan szerény roppanás, amilyent a fülem memóriája tárol. Parányi nesz a múltból. Kapcsolat. Megint vijjog a mentő a Villányi úton. Összerezzentem az első jajgatásától. Akkorákat dobban a szívem, mintha egy ló kapálná a patájával a bordáimat. Ezt a nyugtalanságot, ami váltig feszeget belülről, nem csillapitja a cigarettafüst, hiába gyújtanék rá. Apa szobája. Mahagóni íróasztal, megbarnult rég az időtől. Jászolforma kis álvany a szélén, jobb kézre, karnyújtásnyira annak, aki az asztalnál ül. Korocsány Rudi bácsi faragta apának, ajándékba, karácsonyra. Az még törzsökös juhász volt, az öreg. Nem untam el nézni, ahogy faragott. Nem barna volt a bütykös keze, inkább szürke már, komótosan bánt a bicskával, úgy járt az az acél a kemény fában, mint a kenyérben. Alig készült el ez a pipatartó jászol, karácsonyra, hamarosan elment az öreg. Föl az égre, bárányfelhőket terelgetni. Szívhez szólóan beszélt a temetésén a plébános, ríkatta az asszonyokat, dicsérte az elhaltat, pedig konok, templomkerülő pogány volt a vén juhász, esküvője óta egyszer se nyitott be az istenházába, mindenki tudta. Öt pipa támaszkodik a jászolban, ismerem mindegyiket, két angol, két francia. egy holland. Kétféle dohány az íróasztal középső fiókjában, holland meg svéd. itt van az orromban az aromájuk Apa hátradőlt a széken, kivette a szája sarkából a pipát, ezt a mokányabbik kis angolt. Rabszolga voltam, azt mondod, Aurél? Meglehet. Sose volt időm, hogy a helyzetem meghatározásával bibelődjek. Abban a szegénységben, amiből indulni kellett, mindegy volt, minek tartja magát az ember. A szegénység közgazdásza voltam. A szegénység üzemszervezője.
A szegénység beruházója. A szegénység mezőgazdásza. Mert meg akartam semmisíteni, likvidálni akartam azt a kurva szegénységet! Nemcsak Upordersen. Mindenütt. Erre ment rá az eddigi életem, meg rámegy az is, ami aztánra maradt belőle! Ül a tenyerembenez a mokány kis angol pipa. Vesztett a fényéből a fája, apa kezében kopott meg rajta a máz, néha fél éjszakán át számolt az elnöki irodában, ami akkor még nem a kastélyban volt, hajnalig osztott-szorzott nemegyszer, olykor haza se jött aludni, ott dőlt el a kopott bőrdívanyon, ami a gróf valamelyik gazdatisztjétől maradt rá a szocialista utókorra. Nyolc évet használt el az életéből arra, hogy likvidálja a szegénységet ott Upordersen. Arca megsápadt, megnyúlt, a gondok ráírták, a kimerültség meg a sok fejfájás rákarmolták a barázdáikat. De a szeme mindig nyugodt volt. Nem pofozta ki a szobából gennyes bátyámat, sápadtan végighallgatta Aurél ordítozását, nyugodt maradt közben a szeme. A jövő az egy baromi nagy hazugság, apa! Bebeszélitek magatoknak, hogy nem lesz katasztrófa. Hazudtok magatoknak, mert tudat alatt ti is be vagytok szarva. Lesz katasztrófa! Egyszer úgyis megnyomják a gombot, megnyomják, jobb ha tőlem tudod! Arra se lesz időtök, hogy meglepődjetek és csodálkozzatok, mint a moziban. Frankón megdöglünk mind, te is, én is. De nekem ahhoz, hogy úgyis megdögöljek, nekem ahhoz semmi se kell abból, ami neked kell, és a többi rendesemberek, a normálisoknak! Nekem a megdögléshez nem kell kocsi, nem kell nagy fizetés, nem kell pozíció, nem kell hatalom, se kicsi, se nagy! Család se kell, gyerek se! Elégedettség se kell, semmilyen! Büszke vagy rá, hogy alkottál és alkotsz.! Pedig csak gürizel, gürizel, gürizel. Állati nagy boldogság! Mint egy mókus a forgódobban. Mit alkotsz? Melát alkotsz, hogy legyen elfoglaltsága a csordádnak. robotolhassanak az embereid, örülhessenek a pénzüknek, mint majom a farkának. Parancsolsz az átlagnak, pedig nincs rá jogod, mert te is az vagy! Nem a legszürkébb átlag, nem. Csak az átlag Tömitek a fejünket, hogy ti azt akarjátok, hogy mi boldogok legyünk. Belénk akarjátok dumálni, hogy az a boldog, aki hasznos. Szorgalom, fegyelem, rend, százszázalékos teljesítmény, sőt inkább száztíz! Mert az értelmes létezés alapja a munka és az áldozatvállalás. Alázatos szolgákat akartatok nevelni belőlünk egyfolytában, amióta csak megszülettünk. Engedelmes alattvalókat, kötelességtudó statisztikai adatokat. Tízéves voltam, ijedten hallgattam Aurél kappanos üvöltözését, engem te nem fogsz integrálni a társadalmatokkal, néztem apa arcán a sápadt önuralmat, visszatartottam a lélegzetemet, és vártam, mikor roppan össze apa markának szorításában ez a mokány kis angol pipa, és kívantam, hogy összetörjön a kemény kezében. Állt a szeme Aurélon, mintha egy handabandázó részeget tartott volna sakkban a nézésével. Szerepet játszol, fiam, különbözni akarsz, de közben nem veszed észre, hogy önként beleolvadsz egy másik sztenderdbe. Abba az átlagba, amelyik csak szembehelyezkedni tud, semmi mást. Még saját magáért verekedni se Kimerített a saját szájaskodásod, látom. Eriggy, idd le magad egészen, nem sok kell már
hozzá, aztán aludd ki magad, ne idegeskedjen reggel anyád, hogy másnaposan ülsz a volánhoz! Ketten maradtunk ott, a boltívek alatt, apa kezében kialudt ez a kis mokány pipa. Hozzáfogott, hogy meggyújtsa, remegett ujjai között a gyufaszál. Kész világot kaptak, ajándékba, a kisujjukatse kellett mozdítaniuk érte, hát csak gyűlölni tudják : Nem értettem, miket mond, engem nézett, de nem hozzám beszélt. Alighanem saját magához se. Apa! Mért ordít Aurél, hogy őneki semmi se kell, autó se, pedig fehér mercedesze van. Mért? Fölkelt az íróasztal mögül, odajött hozzám, a szoba sarkába, ahol a kopott bőrfotelban kuporogtam, ami ugyanúgy a gróf valamelyik gazdatisztjétől maradt rá a szocialista utókorra, mint a vedlett bőrdívany, megállt előttem, belekotort a hajamba, rám mosolygott a magasból. A bátyád egyetlenegy szavanak sincs fedezete, Balázs, szólamokkal van teli a szája, frázisokat pufogtat, de hogy miért, azt még ráérsz megérteni. Öt év múlva megértettem. Öt év múlva értettem meg Gennyes bátyám akkor már profi költőket is foglalkoztatott, hiszen már nem volt ideje rá, hogy maga gyártsa a sztenderd szóvirágokat a szapora szerzeményeihez. Láttam az egyik alkalmazottját a kávéház kirakatában, jobb kezével a költeményt körmölte, amit éppen ihlett, bal kézzel az orrát piszkálta és megcsodálta- az ujja bögyén a váladékot, amit kikotort. Monoton csurog a múlt miránk Ember, szív, csók, és címeres társaik Kagylómagány Nyácsorgós bölcsek butítanak Kiközösített a világ Sivár penésztől keserű a szánk Szennyes szavak helyett a testeddel hirdesd Almavirágszirom-havazás a sorsunk Smaragdszín szél fúj Virágtalan verbénák zokognak A nihil tornácán Udvari költőinek érzelmes önsajnálataihoz már csak össze kellett lopkodni a rockot, meg elvonyítani a száínokat a koncerteken, a hanglemezgyárban, a rádióban, kereslet és kínálat, konjunktúra a fogyasztásban, Aurél mindenütt, elzengte az életérzést, és meggazdagodott rajta, ahogy a konkurrencia is meggazdagodott a maga életérzésén, ami csak kiejtésben különbözött az Excelsior nyegle nyavalygásától. A bátyád, Balázs, szerepet játszik. Megénekli a rossz közérzetet, újra is termeli a rossz közérzetet, élményt árul azoknak akik arról akarnak hállani a pénzükért, hogy milyen kurva rossz az ő közérzetük. A rossz közérzet így boldogít. Jövedelmez, remekül tejel az Excelsiornak, meg a többi szuperegyüttesnek, ezeket a leleményes rockvigécéket boldogítja. mahagóni íróasztal, megbarnult rajta a pác az időtől. Romjaiban hevert a háború végétől huszonegynehány éven át a kifosztott kastélyban, ahol csak a szél járt kibe az üres ajtókon, üres ablakokon, az upormenti szilaj szél : Apa magával vitt, amikor a két mérnök helyszíni szemlét tartott abban az élettelen épületben. Akkor is fújt a szél, végighuzatolt a hosszú folyosókon, pajkosan pásztázott széltébe-hosszába a halott helyiségekben,
fölkavarta a tépett parkettáról a puhán ülepedő port, beszagolt a kazettás mennyezetek, boltíves szobák szögleteiben sorakozó fecskefészkekbe, és bosszúsan belehuhogott a visszhangos grófi ebédlő márvanykeretes kandallójának kormos kürtőjébe. Ott volt ez az íróasztal az egyik sarokban, szétesetten, darabokban hevert a vastag porréteg alatt, amit a háború vége óta hordott rá a huzat, az egyik mérnök belerúgott, szép darab volt ez valamikor, én meg ott maradtam, azt játszottam, hogy összerakom, és alighanem annak köszönheti a föltámadását, hogy én akkor ott játszottam a darabjaival, illesztgetni próbáltam egymáshoz őket, apa összeszedte a romjait, két hónapig kínlódott velük az az uporvári műbútorasztalos, de végül is tökéletesen újjáépítette, hétszáz éves rokokó alkotmány ez. kérem! az upordersi termelőszövetkezet vezetősége ünnepélyesen apának ajándékozta, emlékül, elismerésül azért az áldozatos munkáért, amit Lestár elvtárs végzett az upordersi közös gazdaság felvirágoztatásáért, a rossz lelkiismeret íróasztala ez, a szégyenük szavaztatta meg velük az ajándékozó iratot, a bűntudat, hogy nem volt bátorságuk kiállni apa mellett Pedig nem is apáért kellett volna bátraknak lenniük, hanem saját magukért. Apának pedig értük. Kölcsönösen elárulták egymást, és Tippan Józsi bácsi belepusztult abba a közös árulásba. Öltek, ahogy én is öltem, őrajtuk Tippan Józsi bácsi halála szárad, énrajtam Tonié. Két gyilkosság, egyik se büntethető, a tettesek ellen senki se emelhet vádat, élhetik az életüket, mintha semmi se történt volna, se azzal az emberrel, akit a présházának a szénapadlásán vágtak le két óra után a kötélről. se azzal a lánnyal, akit a Dunából fogtak ki két nap után, másfél kilométernyire onnan, ahol belefulladt. - Maga Lestár Balázs? - Miért? - Maga Lestár Balázs? A kérdésemre feleljen! - Majd felelek, ha előbb megmondja, hogy maga kicsoda. - Tessék, az igazolvanyom. Nem rendőr vagyok láthatja. Az Erzsébet nővérszállás vezetője vagyok. Fekete Béláné. így már hajlandó szóba állni velem? igen. - Toni miatt keresem magát. Beke Antónia miatt. Mikor látta Tonit? - Napok óta nem láttam. - Mióta? - Legalább egy hete. Miért rajtam keresi? - Mert eltűnt a szállásról. Három napja. Semmit se tudunk róla. Azért kerestem meg magát, mert Tóni éjjeliszekrényében találtunk egy papírt. Egy füzetlapot. A maga nevével telefirkálva. Balázs, Lestár Balázs, Balázs, Lestár Balázs Az egyik lánynak beszélt is magáról Toni. Így jutottam el ide, erre a munkásszállásra, magához. Nagyon kérem, mondja meg, mit tud Tomiról! - Semmit se tudok róla. Sajnálom.
- Kérem, én nem azért keresem Tonit, hogy ártsak neki. - Nem is föltételeztem. - Magának se akarok én semmi kellemetlenséget okozni. Mondja meg, hova lett az a szerencsétlen lány! - Nem tudom. A munkahelyén ? - Onnan minden nap felhívnak engem miatta. Se tegnap, se tegnapelőtt nem jelentkezett a kórházban. Három napja délelőttös volt, délután fél négykor átadta a szolgálatot a váltótársának azóta senki se látta. Gondolkozzon kérem, nagyon kérem gondolkozzon, hol kereshetjük! - Miért aggódik ennyire érte? - Miért neaggódnék! Felelős vagyok érte, minden lányért felelős vagyok, valahány ott lakik a szálláson. - Másképpen ideges másképpen, mint ahogy egy nővérszállás vezetőjétől elvárható. - Mire célozgat? - Semmire se céloztam, de maga valami miatt eléggé találva érzi magát. - ideges vagyok, maga mondta. - Nyilvan oka van rá, hogy ideges legyen Toni miatt. Mit csináltak vele? - Milyen jogon faggat maga engem? - Milyen jogon keresi énrajtam Tonit? - így semmire se megyünk. Magának jó szeme van, Lestár Balázs. Senki se venné észre rajtam, hogy ideges vagyok, de maga észrevette. Rendben van. Én szóval én négy napja igen, négy napja én felpofoztam Tonit. Nem volt jogom rá. Fegyelmit, azt akaszthattam wolna a nyakába, ki is rúgathattam volna a szállásról. - Mi miatt? - Na mit gondol? - Semmit se gondolok. Csak megkérdeztem, miért pofozta föl. Jogtalanul ahogy említette. Toni tizenkilenc éves Nem ütött vissza? - Maga tényleg nem találja ki, hógy miért estem neki annak a lánynak? Vagy csak úgy tesz, mintha nem tudná! - Mit kellene tudnom? A narkózást! igen! Magát ez csakugyan meglepi? - Nem igaz! Nem hiszem el. Toni nem. - De igen. Toni narkós. És maga erről tényleg nem tud? így belesápadni csak őszintén lehet. igen, Toni nem is egyszer iött haza félhülyén a szállásra. De olyan állapotban, mint négy napja, olyan elhülyülten még egyszer se látták a lányok. Szóval én is csak azért tudtam meg, mert a szobatársai ijedtükben lerohantak hozzám. Bevallották, hogy az utóbbi hetekben négyszer kellett ápolniuk Tonit. Maga együtt jár vele. Vagy csak jártak? Nem mindegy? Egyébként három hónap alatt pontosan ötször találkoztam vele. Egyszer se vette észre rajta, hogy be van kábítózva? - Egyszer se. - Ha észrevette volna, mit csinált volna vele? - Nem tudom.
- Felpofozta volna, maga is felpofozta volna, látom a szeméből. Igaz? - Nem tudom. - Nem tudom, nem tudom! Más felelet nem telik magától? - Tökéletesen közömbös, hogy én mit felelek a maga kérdéseire. - Igen. Igaza van. Legalább abban tudna eligazítani, hogy hol, merre keressem Tonit! Semmi ötlete? - Semmi ötletem. - Akkor csak egyet tehetek Meg is kell tennem. Kötelességem. Be kell jelentenem a rendőrségen, hogy eltűnt. Igazán nem tud segíteni nekem? - Ha tudnék, talán akkor se segítenék. Persze az ellenkezője is megtörténhetne. Lehet, hogy megmondanám, hol keresheti Tonit. - Ne hülyítsen, kérem! Láthatja, hogy a kiborulás határán vagyok! Gondolkozzon, mihez lehet kezdeni! - Hiába gondolkoznék. Beszélje meg saját magával. - Mit játssza nekem a szemétembert? Látom, hogy maga is ideges Toni miatt! Sápadt, mint a fal! - Ha megtudok valamit Toniról, fölhívom magát. - Nagylelkű! De ezt is köszönöm. - Lehet, hogy már elő is került. Lehet, hogy mire viszszamegy oda a nővérszállásra. - ott találom a szobájában. Ez túl szép lenne. Jaj, istenem! De azért írja fel a szállásunk telefonszámát. Sőt, ha megengedné, hogy innen telefonáljak, Ha közben tényleg előkerült volna Fázom a rendőrségtől. Nem, nem magam miatt. Toni miatt. Szerencsétlen gyerek! Fáj a kezem, fehérek az ujjaim. Az én markomban roppan össze rögtön apának ez a mokány kis pipája, ha észhez nem térek. Észhez térni Vissza a pipát a helyére, a jászolba, amit Korocsány Rudi bácsi faragott apának. Észhez térni. Meg akartam tanulni a klinikán, hogyan kell, meg akartam tanulni, félig ébren, félig kábultan. infúzió a vénámban, repedezett plafon fölöttem, zsibbadt fájás a fejemben, fülledt levegő, amiből lélegezni kell, hidegrázós hazudozás, megmagyarázni magamnak, hogy nem én öltem meg Tonit. Hogy én akárhány másik csajért, akárhány akárkiért ugyanígy felelősnek tarthatnám magamat, akárhogy döglöttek is bele az életükbe. Nem én tehetek róla, hogy egy német nőt, akinek a létezéséről se tudhattam, fölcsinált egy pesti csavargó, akinek a létezéséről szintén nem tudhattam. Nem tehetek róla, hogy Tonit világra ellette az anyja! Nem tehetek róla, hogy fölnevelték! Nem tehetek róla, hogy tizenkilenc éves korában a szeme elé kerültem. Nem jogosítottam föl, hogy engem nevezzen ki a sorsa perspektívájának. Nem biztattam, hogy engem tegyen meg az élete értelmének. Nem ajánlkoztam támasznak, szalmaszálnak se, hogy énbelém kapaszkodjon! Elég! Már ott a klinikán, abban a fülledt levegőben, már ott le kellett volna hánynom magam ezért a hitvany vakaródzásért, ezért a mocskos mentegetőzésért. Nyugatról sunyít be rám a nap, apa szobájának ablaka pontosan nyugatra néz, egyenesen a szemközti falra szűrik a párhuzamos csíkokat a redőny rései, sárgán sugárzik
a fényükben a barométer rézkarimája. A változó és a SZÉP között áll a mozgó mutató, a változó közelében a SZÉP felé hajlik el, viszonylagos érték mind a kettő, az Upor mentén a változó volt a szép, a változó ígérte a SZÉP esőket, ha nem is hozta meg mindig őket. Ez a légnyomásmérő is a kastélyból került ide, az elnöki irodából, de ezt az érzékeny szerkezetet nem a gróf valamelyik gazdatisztje örökítette az utókorra Fiatal agronómus volt apa, amikor kapta, anya vette neki, még nem volt a felesége, ajándék volt ez a műszer, ezzel gratulált anya a friss diplomához apának, tizenkilenc éves lehetett, faluszépe lány volt Takács Edit, öreganyámtól tudtam meg, hogy számolatlan nyüzsögtek körülötte az udvarlók, de őneki csak a Lestár Lajos kellett, az a keménykötésű, kun képű, szigorú szemű Lestár Lajos, a földosztó forradalmas, aki egyik vállán egy kimustrált katonai karabéllyal, másik vállán egy keshedt kincstári kenyérzsákkal bandukolt be a háború végnapjaiban Upordersre, hogy még aznap este kihirdesse a községháza elé dobolt embereknek a földreformtörvényt, és fölolvassa nekik a megbízólevelet, amiben a nemzeti kormány arra hatalmazta föl, hogy az upordersi uradalom tábláit, a grófi birtok földjeit rendre kiossza a Majláth-majorok gazdasági cselédei és a falu nincstelenjei meg kisparasztjai között. Az uram, a te öregapád volt a helybeli nemzeti bizottság elnöke, hát mihozzánk szállásolta be magát ez a Lestár Lajos, a pajtában akart aludni a széna tetején, de ilyet már csak nem engedhettünk neki, még ha vadidegen kommonista volt is, a tiszta szobában vetettem ágyat, elfogadta nagy nehezen, ottan aludt aztán, de a puskáját odaállította magának éjszakára is az ágy végihöz, nem volt akkor még egészen vége a háborúnak, olyat is sutyorogtak egyesek, hogy vissza is keveredhet a gróf vagyis hát nem a gróf Majláth, meghalt az már, hanem a grófné a fiával, hiszen ki tudhatta azt, hogy akkorra a grófné Angliában élt már a kis gróffal együtt, mert ottan voltak nekiek rokonaik, azok is afféle grófi nagyurak Anya tizenhat éves volt, amikor apa földet osztott a parasztoknak az upordersi határban. Ügyet se vetett rám apád, nem érdekelte akkor őt semmi más, csak a maga dolga, mérte a parcellákat, éjjel számolgatta ki, melyik család hány holdra jogosult, és hogy jut-e föld annyi, mint amennyi megilletné őket a család nagysága szerint, én is segítettem neki a számolásban, de a helyemben akár egy számológép is ülhetett volna ott a konyhaasztalnál, nemigen pillantott rám Pedig megakadt a szeme Takács Editen, nem is akárhogy nézte meg magának anyát, egy életre kinézte magának, de ezt csak akkor árulta el, amikor már végzett a földosztással és visszaakasztotta a vállára a karabélyt, hogy kiüljön a vasútállomásra, kivárjon egy tehervonatot, ami majd meg is áll, fölkapaszkodjon rá, elutazzon vissza a fővárosba, jelentést tegyen a kormánynak, hogy mit végzett Upordersen, leadja a puskáját, és
engedélyt kérjen visszavedleni diáknak, visszaülni a padba az érsektornyai mezőgazdasági akadémián. Jövök tán még valamikor ebbe a faluba. Meglehet, azért jövök, hogy feleségül kérjelek, ha lesz még értelme, hogy mondjam is majd Ezzel köszönt el anyától, és attól fogva Takács Editnek nem kellett upordersi udvarló, nem kísérhették haza legények vasárnapi nagymise után a templomból, nem táncoltatta magát aszüreti mulatságban, a burkus király se köllött vóna neki, hogyha az állitott vóna be érte, így mondta öreganyám, és így is lehetett, Takács Edit egyre csak apát várta vissza, pedig az a Lestár Lajos igen ritkán állított be a Takács portára, meg hogyha meg is állt vele néhanap valami autó, akkor se sokat időzhetett itten minálunk, levelet is csak olykor írt, de az a legfontosabb levél, amit azon a nevezetes napon adott postára Érsektornyáról, amikor kezébe kapta a diplomáját, mégiscsak megérkezett Takács Edit címére... Ott az a levél anya szekrényében, abban a faragott fadobozban, amiben az élete ereklyéit őrzi, fehér masnit kisiskolás korából, tincset a nagylánykori hosszú hajából, a népi kollégista jelvényét, meg az apró batyut, amit ballagásakor kapott Apa levelének megsárgult már a papírja, megfakult a tinta is, amivel apa írt rá. Nem igérhetek Neked könnyű városi életet, csak falusi küszködést, ami egy agronómus munkájával együtt jár. Gondold meg jól, vállalod-e velem ezt a sorsot. Ha érzel hozzá erőt magadban, írd meg Anya nem írt levelet, vonatra ült, váratlanul toppant be az érsektornyai kollégiumba, ezzel a rézkeretes barométerrel, aminek most is olyan friss a fénye, mint akkor volt harmincnégy éve, amikor Takács Edit megvette apának az egyetlen uporvári optikusnál. Apa most ötvenhét éves, ötvennek látszik, nem hízott el azóta se, hogy nem nyűvi az a strapa, amivel Upordersen terhelte magát, pedig elhízhatott volna ebben a felső szintű vezetői életformában, amire itélték, hat éve minden nap értekezleteken ül, a hivatali íróasztalnál ül, még ennél az itthoni íróasztalánál is kell, hogy üljön, mert minden nap hoz haza valami munkát Elhájasodhatott volna hat év alatt, mint annyi mások, akik szintén a felső szintű vezetői életformát gyakorolják. Nem zsírosodott el, tartja a kondícióját, mintha még mindig megfogná a kaszát kora hajnalban, vagy éppen késő este. - Maradj itthon, Balázs, csinos vagy már, fiam. - Veled akarok, apa! Hadd menjek veled! Együtt szökjünk! - Azt se tudod, hová akarok szökni. - De tudom! Elszöksz, hogy lucernát kaszálj a Dudás néni teheneinek. Mert az öreglány nem bír kaszálni. - Dudás néni nem öreglány, hanem öreg néni! - Tudom. - Hát máskor ne mondd rá, hogy öreglány. - De te is azt mondod rá mindig, hogy öreglány. - Én lusta nyelvű fölnőtt vagyok. Te ne légy lusta nyelvű. - De elmehetek veled kaszálni? - inkább aludni mennél.
- Szünidő van, reggel nem kell iskolába menni. És lucernát vágni se nehezebb, mint gyöpöt kaszálni itt a kastélykertben. - Hát azért csak-csak nehezebb. Na jó, nem bánom, próbáld meg. Gyerünk. igaz, nem holdvilágnál kéne kezdened a lucernával, de ha ennyire odavagy érte. - Mért segítesz a Dudás néninek? - Mert egyedül van. Hetvenéves, mégis vállalt két telket. Ha már ott van a kertje végiben az a kis lucerna, le kell vágni. Ne ő görnyedjen, sarlóval. - Apa! Te jó ember vagy? - Tisztességből segítek az öregasszonynak, nem jóságból. - Mért nem másvalaki segít? Te vagy az elnök, küldhetsz akárkit hozzája. Például Patkós Sanyót. Mért nem küldöd? - Mert nekem is kell egy kevés mozgás. Torna, érted. - A kaszálás nem edzés. A foci az edzés. - Nekem a kaszálás inkább kedvemre való. A focihoz , nem vagyok én már elég fürge, de a kaszával, avval még helytállok magamért. Akkor fogtam én is először kaszát a kezembe, tizenkét éves koromban, mint te most. De nekem akkor muszájból kellett. Nagyapádat behivták katonának, harmincnyolcban, én maradtam férfinak a házban, meg kellett fogni a kaszát. - Hát akkor még mindig nem volt kombájn? - De nem ám. Tíz, tizenkét év múlva jöttek csak a gépek. Lucernát mért nem lehet kombájnnal? - Lehet azt is géppel, nem kombájnnal, hanem kaszával. géppel, csináljuk is, láthattad az Esperes dűlőben, de nem olyan aprócska darabon, mint a Dudás néninél, a telek lábjában. - Mért itt megyünk a kertek alatt? - Mert nem kell látni a fél falunak, hogy az elnök állít, be segíteni a Dudás portára. - Szégyelled? - Dehogyis. Hanem csak hadd jusson eszibe másnak is, hogy segítsen az öreglánynak. - Megint azt mondtad, hogy öreglány. - Azt is mondtam, hogy slampos a stílusom. - Olyanokat szólsz olykor, mint a tévében a humoristák. - Na, azt azért mégse Azokkal nem óhajtok versenyezni. Nyögvenyelős humor az ő humoruk. izzadságszagú. Ha már izzadni kell, inkább a vén Dudásné lucernájával. Szerencsénk van evvel a holdtöltével. - Gyorsan is végzünk így ketten, apa, meglátod! - Gyorsan bizony. Két ilyen karakán kaszás. - Ott vannak az eperfák. Az már az öreglány kertje. Megint azt mondja majd, hogy istenálgyamegmagát? Mint mikor a segélyt adtad neki az irodában. - Vagy mondja, vagy nem. - Biztos mondja. De most énnekem is. mondja, nemcsak teneked. - Neked is, persze. Aki segít, kijár annak. - Kijár, persze. Hát tisztességből segítünk őneki, nem jóságból. Melegíti az arcom a csíkos fény. Csönd van körülöttem. A redőnyön kívül, a szemközti kertekben odalent, fütytyögnek
a feketerigók. Áttól van csönd, hogy hallom őket. Ha azt hallhatnám, hogy bennem is csönd van. Bennem nincs csönd. Döng a szívem a torkom alatt. Nem gyorsabban, mint ahogy kell, nem is lassabban. Kong a ketrec amiben rángatózik, rezonálnak a rúgásoktól a bordáim, azért hallom, hogy döng. Nincs bennem nyugalom ettől a jó csöndtől se, ami körülvesz, mint a tisztaság. A szív harántcsíkolt hús, akarattól független működésű izomtömeg. Miért érzékeny a tudat alá nyomott feszültségekre? Mert csakugyan érzékeny. Számon tartja a szándékot, ami bennem lapul. A szándékot, amire most erővel nem akarok gondolni. Most a csöndet akarom hallgatni, ami körülvesz. Semmire se akarok gondolni Majd ha már nemcsak azt tudom, hogy mit, hanem azt is, hogy hol, és hogyan, és mikor... csak akkor akarok gondolkozni. Holnap, holnapután. Addig le kéne állítanom valahogy az agyamat, mint egy autómotort, alapjáratban se zümmögjön magának. Melegíti a homlokomat a csíkos fény, a redőny réseiből, belesütne a pupillámba, ha nyitva volna a szemem. Jólesik a bőrömnek a puha meleg, amit a fény fest rá. Alighanem ezért nem mozdulok innen, ahol állok, apa íróasztalától. A redőnyön kívül, a szemközti kertekben odalent, füttyögnek a feketerigók. Távolodó moraj, eddig nem is érzékelte a fülem : Az aktuális repülőgép búg a magasban, menetrendszerű járat, itt a közelben, a Sashegytől nem messze húzódik a Ferihegyi repülőtér egyik légifolyosója. Amikor beköltöztünk ebbe a házba, ebbe a negyedik emeleti lakásba, minden délután kiálltam az erkélyre, hogy lássam is a menetrendszerű járat ügyeletes gépét, szígorúan fürkésztem az eget, kerestem a térben a szárnyas szivart, hol uszik, merre tűnik el. Olykor tetten is értem csillogását, de legtöbbször hiába kutattam utána, eltakartak a felhők, a fehérek is, a szürkék is. Csak a hangjával árulta el magát, mintha csúfolódott volna velem, aki itt szobroztam a balkonon, és annyira idegennek éreztem magam, mintha kényszerű vendégségben tartózkodtam wolna ebben a házban, á tmeneti szállásnak tartottam ezt a lakást, idegen közegnek, ahonnan előbb-utóbb úgyis visszamehetek oda, ahol otthon voltam és otthon leszek megint, a kastélyba, amit apa építtetett újjá, a boltíves szobámba, aminek kifelé nyílnak az ablakai, mert kitárulkozni csak kifelé lehet Apa elárulta az upordersi kastélyt, amit ő tett lakhatóvá, elárulta az upordersi Összefogást, amiből ő csinált gazdag gazdaságot, elárulta az upordersi parasztokat, akik őneki hitték el életükben először, hogy akadhat ember, aki az ő javukért koptatja magát. A Balaska-dombon füstök ólálkodtak a szőlőparcellák fölött, nyirkos venyigét, megmetszett gyümölcsfák alól összehordott gallyakat égettek a présházak mögött, vasárnap volt, még nem esteledett, kutyák csaholtak egymásnak messziről, teli volt már a tavasszal a tüdejük.
Három vaskos rönk állt a présház előtt. Az egyiken apa ült, a másikon Tippan Józsi bácsi, a harmadikon Márkazi Miklós. Apa a pipáját szívta, Tippan Józsi bácsi cigarettázott, Márkazi Miklós a bicskájával vékonyígatta a bőrkeményedéseket a tenyerén. A kaszáló közepéből, a meggyfa töviből figyeltem őket, de úgy tettem, mintha csakis magammal lennék elfoglalva, meg a meggyfagallyal, amiből szipkát akartam faragni. - Most már biztos, hogy Dubér nyugdíjba megy. Apa megnyomkodta a parazsát a pipájában. - Nyár elején. Hiteles a hír. - Legalább megszabadul majd tőle Uporvár. -Tippan Józsi bácsi lefújta a hamut a cigarettája végéről. - Eleget uraskodott annak a városnak a nyakán. - Nem néz ki hatvanévesnek. - Márkazi Miklós lepiszkált egy bőrfoszlányt a tenyeréről. Ugy éljek, nem néz ki hatvannak. - Egy megyeszékhely tanácselnökének nem kell hatvanévesnek lenni ahhoz, hogy nyugdíjba mehessen. Apa bodrosan adagolta maga elé a pipafüstöt. - Kivált akkor nem, hogyha nem önszántából köszön le a pozíciójából. - Menesztik? - Márkazi Miklós kezében megállt a bicska. - Leváltják? - Megszabadulnak tőle. - Apa elhúzta a száját. - De egyúttal éntőlem is. Se Márkazi Miklós, se Tippan Józsi bácsi nem kapta föl a fejét. A szemük is lassan fordult apa felé. Hitetlenül. Mintha apa valami vicceset szólt volna. - Mit beszélsz? - Mit mondtál? Apa elhajtotta maga elől a pipafüstöt. - Dubér avval a föltétellel egyezett bele önként a menesztésbe, hogy megkapja a helyemet. Kikötötte, hogy ő lehessen a hires-nevezetes upordersi Összefogás termelőszövetkezet elnöke. - Megmozdította a pipáját, mintha a mutatóujját emelte volna föl. - Várjátok ki, hogy végigmondjam! Amikor tárgyaltak vele, nem vitatkozott, egy szava se volt ellene, hogy föl köll kelni neki az uporvári bársonyszékből. Tapasztalt közéleti férfiú nem kapálódzik egy bevégzett döntés ellen. Tudomásul veszi a kész helyzetet, de akkora hasznot húz a változásból, amekkorát csak lehet. Dubér pedig egy virtigli közéleti ember. Röviden előadta, hogy a nyugdíjas életforma őt nem elégíti ki, Horka megye nem engedheti meg magának azt a pazarló luxust, hogy kiselejtezzen egy kipróbált kádert. Nem annyira öreg ő még, hogy véglegesen félre kelljen tenni. Tökéletesen egyetért a határozattal, miszerint Uporvár közigazgatásának élére fiatalabb köztisztviselő kell, de akik a határozatot hozták, racionálisan teszik, ha nem hagyjak parlagon heverni az ő vezetői képességeit, meg az ő évtizedes tapasztalatát. Minthogy pedig a mezőgazdasági tárca már többször pedzette, hogy szívesen igénybe venné országos
célok szolgálatára Lestár Lajost, kézenfekvő a megoldás. Horka megye a minisztérium rendelkezésére bocsátja az upordersi Összefogás termelőszövetkezet elnökét, Lestár Lajos helyét pedig ő, Dubér Dezső veszi át, hiszen a megyének megvan az ereje hozzá, hogy keresztülvigye az ő megválasztását Upordersen. Márpedig ha minden ilyen kedvezően összejött, nincs gond, illetve két probléma is megoldódik, egy csapásra. Tippan Józsi bácsi már sápadt volt. - itt akarod hagyni az Összefogást? Apa vállat vont. - itt. Nincs más lehetőségem. Ha számíthatnék rá, hogy kiálltok a maradásom mellett, esetleg megkötném magam. De ti nem fogtok verekedni magatokért, a maradásomért. Ti a vállatok közé húzzátok a nyakatokat, sőt egynehányan meg is könnyebbülnek, hogy végre megszabadulhatnak tőlem Lestár Lajostól, ettől a hajcsártól, aki nem tűrte el a sunyi ügyeskedéseiket, mi több, rávert a mocskos mancsukra, valahányszor a közös zsebben kotorásztak. Meg azok is, akik rendre följelentgettek. Hogy ennek kedvezek, azt meg elnyomom. Mert nekik egyenlőség kellett volna, de a saját szájuk íze szerint. Jutalom a teljesítményért, jutalom a mulasztásért. Ötvenhárom följelentést firkáltak tíz év alatt ellenem. Márkazi Miklós kezében összecsattant a bicska. - A tagság többsége leszavazza Dubért hogyha te is úgy akarod! Apa elnevette magát. Komiszul nevetett, sose szokott úgy nevetni, ahogy akkor. - A társasággal éppen ti fogjátok megértetni, hogy avval cselekednek az Összefogás javára, a maguk hasznára, hogy okosan elfogadják, szófogadóan megválasztják elnöknek Dubért. Ti fogjátok megmagyarázni a tagságnak, nem ti ketten, hanem a vezetőség úgy egészben, hogy az Összefogás csak abban az esetben kapja meg a hűtőház fölépítéséhöz a negyedmilliárdos hitelt, hogyha megválasztja Dubért. És evvel nem is fogtok hazudni. Mert a kártya már le van osztva. Amennyiben az Összefogás tagsága ragaszkodik hozzá, hogy Lestár Lajos megmaradjon elnöknek, a bank nem siet megadni a hitelt, hiszen ott van az upordersieknek Lestár Lajos, majd kigazdálkodja ő, gazdálkodja is ki azt a negyedmilliárdot Addig pedig, ameddig ki nem gazdálkodja, hadd vesszen csak évről évre a gyümölcs. senki másnak, csakis saját maguknak tehetnek szemrehányást az upordersiek, ők akarták, hogy Lestárjuk legyen nekik, ne hűtőházuk: Tippan Józsi bácsi maga elé ejtette a fűbe a csikket. Nem taposott rá. Nem volt abban már semmi parázs. Kiszolgáltatsz engem, kiszolgáltatsz Dubérnak. - Rég nem haragosod már teneked Dubér. - Apa hangja közönyös volt. - Ha akart volna, eddig is kellemetlenkedhetett volna a rovásodra. - Eddig is De csak a te ellenedre, Lajos! Ahhoz pedig nem volt mersze, hogy ujjat húzzon teveled. Hogyha te nem védesz majd engem, úgy töri ki Dubér a nyakam, ahogy csak akarja. - Ne láss rémeket Józsi Rég volt, amikor te Dubérral
tengelyt akasztottál, nagy idő húsz év, eláztatja a bosszút. Tippan Józsi bácsi szemében félelem volt. Láttam. - Dubér tönkre fog tenni engem. Első dolga lesz, hogy leszámoljon velem. Te szolgáltatsz ki Dubérnak, - te adsz az ő kezére engem, Lestár Lajos! Bulgár cigaretta füstöl a szájam sarkában. Apa keverve tölti mindig a domborított bronz szelencét magyar, bulgár, francia, amerikai cigarettával, válogathassanak a vendégei. Nem néztem meg, mit csíp ki az ujjam a készletből. Nincs ereje ennek a bulgár dohánynak, csak keserű, mintha szárasztott füvet szívnék. Vagy attól érzem gyöngének, hogy nem is kívanom a füstöt? Tippan Józsi bácsi nyakán lassan húzta egyre szorosabbra a hurkot az upordersi szövetkezet új elnöke. Dubérnak volt türelme, húszévi várakozás után mégiscsak markában érezhette végre azt az embert, aki miatt meredeken megtört annak idején a karrierje. Apa, mért haragszik Józsi bácsira az az ember?. Apának nem akaródzott felelni, mégis megmondta, ahogy minden más kérdésemre is mindig rendesen válaszolt, mindig az igazat. Dubér egy hitvany parasztnyúzó volt, Balázs, sok embert tönkretett, amikor még úgy lehetett bánni a parasztokkal, ahogy a jobbággyal se bántak régen a feudalizmusban. Aztán, hogy egyszer emberségesebbre kezdett változni a világ, Tippan Józsi lett az, aki vette a merészséget, hogy Dubér ellen szóljon valamit a megyei értekezleten. Mert Dubért akkor nagyon magas iskolára jelölték, olyan magas iskolára, fiam, ahonnan menten fontos pozícióba kerülhet, akár miniszter is lehet egyszerre, aki elvégzi. Hát ezt nem akarták megérni, akik korábban a maguk bőrén tapasztalták, micsoda hóhér népnyomorító volt Dubér, és az ő nevükben tiltakozott Tippan Józsi, méghozzá eredményesen. Dubér nem végezhette el, de még csak el se kezdhette azt a magas iskolát, sose lett belőle miniszter, se másféle országos fejes. Érted-e? Értettem, a tizennégy éves eszemmel is fölfogtam, hogy Tippan Józsi bácsi végzeteset vétett. Elég volt ebből a szárazfű cigarettából. Szomjas lettem a szürke füstjétől. Kimehetnék a konyhába, tölthetnék tonikot, de inkább tiszta, íztelen csapvizet kívanok. Igazából ahhoz a vízhez volna kedvem, amit az upordersi határban ihattam, a csordakútból. Szerettem megmarkolni annak a vén gémeskútnak az ostorát Simán tapadt a tenyerember a fája. Kiemeltem a vízből a nehéz favödröt, húztam is rajta félméternyit, hogy a lendület után már a kolonc segítsen a maga súlyával a gémnek. Mindig visszacsurrant valamennyi a vödörből,rácsobbant a mélyben a víz tetejére. Szét szoktam vetni a két lábam, ráállítottam a kútkávára a vödröt, csurig volt, meg se kellett sose billentenem, csak odahajoltam a karimájához, máris hörpölhettem. Az átázott, víztől dagadt donga pereme puhán, valósággal kényeztetve simogatta meg mindig a szájam. Kóstolósan nyeltem a vízből, hidegen csúsztak le a kiadós kortyok a torkomon. Zamata volt annak a víznek a szájamban, édes íze, régi íze, ugyanaz tán, mint folyton azóta, hogy valamikor a századfordulón kiásták azt a kutat ott a laposban, a legelő szélén. Teliittam mindig magam abból a vízből, aztán a kezem fejével törültem meg a szájam, mint a parasztok, akik nem kotorásztak zsebkendő után a nadrágjukban. Elégedett lettem mindahányszor attól a jó hűvös víztől, testes víz, mondtam, ahogy az emberek némelyik borra mondják, hogy testes bor, a kankaléknál fogva igazítottam vissza
a kút nyílása fölé az ostort, ereszkedjen vissza, merüljön alá már a saját súlyától a vízbe, a mélybe a nehéz favödör. Csillog körülöttem anya konyhájának jó szagú tisztasága, lábnyomásra nyílik a szeméttartó födele, nincs benne helyénvaló tartalom, mintha sose is termelődne semmiféle szemét ebben a csöndes, árnyékos, levegős lakásban, illetlenség volna, ha beleejteném ebbe a virágzománcos konyhadíszítő bútordarabba az iztelen bulgár cigaretta maradvanyát, el is tekintek ettől a méltatlan környezetszennyezéstől, inkább a vécébe viszem és a kommunális csatornarendszerbe öblítem bele ezt a csikket is, meg a hamutartóból a másikat is, amit még Kisjutka jelenlétében nyomtam el. Engedem érvényesülni a hely szellemének tapintatos kényszerét, hagyom hatni magamra a körülmények magatartásformáló késztetését, az alkalmazkodásnak ez az a minimuma, ami elvárható egy olyan érzékenyen fogékony vagy fogékonyan érzékeny lelkülettől, amilyen én vagyok. Üt az ingaóra apa szobájában kettő, három, négy, öt. Egymásba bong az öt kondulás. Öt óra. Húszhuszonöt perc múlva megáll a ház előtt anya törpe Polski Fiátja, fél hatkor vagy valamivel később megjön a ház elé apa szolgálati kocsija is, két év óta először érkeznek haza abban a tudatban, hogy a három gyerekük közül az egyiket itt találják ebben a tágas, kettejüknek nagyon is tágas hajlékban,amit nekem még mindig jogom van az otthonomnak érezni. Legurul nemsokára a látóhatár mögé a nap, ahogy nyugodt nyárvégi alkonyokon távozik finom festmények aranyozott rámáiban, látvanyos a békesség ezen a tágas balkonon, ahol kényelmesen elfér a fűzből font három fehér karosszék, meg a hozzájuk illő fonatos lábú asztal, jóformán falusi a csönd a feketerigók füttyögéseitől, alig hallik ide a Villányi útról a villamos zaja is, elhígul a távolságban a sínek csattogása, ahogy a cigarettám füstje oldódik el a levegőben. hárman ülünk a balkonon, hiteles harmóniát ábrázol az együttesünk, három kiegyensúlyozott magyar állampolgár szellőzködik egy negyedik emeleti luxuslakás terebélyes erkélyén, három nyugodt egyéniség levegőzteti át tüdejét a magyar főváros egyik legcsöndesebb zöldövezetének kertjeiből párolgó oxigénnel, három kellemes külsejű budapesti lakos szemléli a lassú naplementét, fürdeti arcát a nyugati horizont simogató sugárzásában. Idill, plein air, zsánerkép fűzből font fehér karosszékekkel, háromemberalakkal, egy nővel, és egy idősebb meg egy fiatal férfival. Méltó kompozíció az impreszszionisták kései utódai közül bármelyiknek az ecsetjére. Az asszonyalak őszhajú, szándékosan nem festeti, tudatában van a hatásnak, a kedvező kontrasztnak, hogy éppen az ezüstös haj és a ránctalan arc előnyös ellentétének köszönheti, hogy ötvenhárom éves kora ellenére föltűnően fiatalos. Egyszerű szabású vajfehér vászonruha, parafa talpú fehér pantonet,cigaretta a bal kéz mutatóujja és középső ujja között, mindig bal kezében tartja a cigarettáját, mert akkor is dohányzik, amikor dolgozik, s minthogy jobbkezes, munka közben ceruza vagy toll mozog a jobb kezében. Egyenes az orra, tőle örököltem az orrom formáját, keskeny az arca,tőle örököltem az arcom architektúráját. Az anyám. Az idill idősebb férfialakja is ősz már, arca keménynek minősíthető, pedig nincsenek erős ráncai. Kiugróak
a pofacsontjai, miattuk markáns a portréja. Fehér, rövid ujjú tropikál ing, safari lool anya öltözteti. Homokszín pantalló, barna nadrágszíj, krómozott csattal, könnyű mokasszin, csupa célszerű kellék a valós életkor ellensúlyozására, viselőjüket legföljebb ötvenévesnek ítélheti a tájékozatlanságában tárgyilagos szemlélő, ötvenévesnek és sportemberek, mert az erkélyre kirendezett életkép férfialakjának vaskos a válla, inas az alkarja és napszítta a bőre, mintha órákon át edzene minden reggel a teniszpályán. Nem teszi, nem teheti, nincs sose rá ideje, de ezt csak a középen ülő nőalak tudja, meg én, mint a plein air kompozíció harmadik figurája, látszólag kifogástalanul illeszkedő kiegészítője a másik két szereplőnek, a szemem színével és formájával még másolata is a férfialaknak, aki az apám. Anya engem néz. Fegyelmezett a mosoly a szelíd szája körül, természetesnek kell látnom a szemében is a nyugodt derűt. - A kedvencedet készítem vacsorára, Balázs. Zöldborsós omlettet. Ha még mindig a kedvenced. A tekintete is fegyelmezett, nem mozdul el a szemem magasságából, nem téved lejjebb, a nyakam dekorációjára, a fehér gézkötésre. - Az első őszi zöldborsóból. Tegnap megjött végre a zöldségeshez. A feleletet rábízhatom a szempillámra. Éppen csak mozdul, de anyának ennyi is elég. - Elfelejtettem mondani ameddig a klinikán voltál, -Kelemenék kislánya minden nap érdeklődött felőled. - Kelemenék nagylánya. - Apa szemmel tartja a látóhatárt, ahol mindjárt eltűnik a nap tüzes tányérja. - Kész hölgy. Anya egyetért. - Megígértem Kisjutkának, szólok neki, ha már itthon leszel. Kedves gyerek az a lány. Öszintén aggódott érted. Látni szeretne. Ha nincs ellenedre. Tegnap már említettem neki, hogy mára várunk haza: Telefonálhatok, hogy itthon vagy? Fölhatalmazásnak értelmezheti a bizonytalan fejbólintást, amit rövid megfontolás után adtam elő. - Mondhatom azt is - A kérdést apának szánja. Mondhatom neki, hogy vacsorázzon velünk? Apa szórakozottancsodálkozik: - Miért ne? - Hát ezt tisztáztuk. Az én kezem a fonott szék karján, anya könnyű keze az én kezemen, megszorítja, rátámaszkodik, mintha bele kéne fogódznia, ameddig föláll. Pedig nem kell megkapaszkodnia semmiben, én se kelnék föl könnyedebben. Éppen az ő kromoszómáiból íródott át a genetikai kódomba a rugalmasságom. Nagy csapat galamb húz a magasban a Sashegy irányába, idecsattog a sok szárny, csillan néha a tolluk az utolsó napsugarakban. - Kívancsi vagyok, lesz-e olyan hosszú őszünk, mint a tavalyi volt. - Apa nem hozzám beszél. Kimondja, amit gondol. - Azt a tavalyi szép őszt sokáig fogják emlegetni falun. Meg ezt az elmúlt telet is. Karácsony előtt csurgott a víz az áruházak bérmikulásairól a Belvárosban, beleizzadtak a vattaszakállas
télapójelmezeikbe. Az egyik átkiabált a másiknak a Váci utca túlsó oldalára. megdobhatnál egy üveg sörrel, bazmeg! Az óvodások, meg még kisebbek, akik körülállták, nagyra nyílt szemmel bámultak föl rá. Csúnyán beszél, jé! a télapó is! Anya telefonál. Kisjutkának, akit kora délután hősiesen védtem meg maga ellen is. A telefonbeszélgetés tartalma kétesélyes. Vagy megmondja anyának a kiskorú, hogy találkozott már velem, vagy elhallgatja, mintha semmi se történt volna. A nyugati horizont alatt takarásban van már a napkorong. karnyújtásnyira ül mellettem a kezdődő estében az apám, karnyújtásnyira három hitvany gyereke közül a legsilányabbiktól. Messzi múltbeli tanulmányaim szerint mindig a harmadik, a legkisebbik fiú vagy a legkisebbik lány a szabályszerűen sikeres utód, szüleinek öröme, büszkesége, meg nem valósult vágyaik beteljesítője. Hát ebben a rendhagyó családban nem lettem én se az a legkisebbik királyfi, se az a legkisebbik parasztfiú, aki boldoggá teszi szegény szüleit. Én csak egy selejtes utolsó vagyok, aki húsz éve tartó létezésemmel ugyanúgy nem szolgáltam örömükre, ahogy a másik két szaporulatuk se. Vagy tán még több csalódást is okoztam nekik, mint a két másik leszármazottjuk. Ha volt ideje egyszer is apának, hogy mérleget csináljon három nemzettjének a hasznosságáról, szánalmas személyem megítélésében még keserítőbb következtetésre kellett jutnia, mint a nevét viselő másik két méltatlan egyed vonatkozásában. Leverten kellett észlelnie, hogy éppen én, a legkisebb harmadik, aki a mesék törvényéhez igazodva kompenzálni lettem volna köteles minden fájdalmát, amit a két nagyobbik rakott rájuk, még olyan kicsiny teljesítményekre se voltam képes, mint a nővérem meg a bátyám. Házasságuk első gyümölcse, Lestár Aurél, aki hármunk közül elsőnek fordult szembe apával. gennyes bátyám, ő legalább híres vagy hírhedt, kinekkinek a gusztusa szerint, tinédzserek tízezreit képes kábítani még mindig, sőt a régi rajongói közül egy sereg korosodó fanatikus se szokott le róla, országos kiterjedésű fizetőképes kereslet vásárolja váltig a lemezeit, kamaszok és kopaszodók tömege tejel a javára, hogy csápolhassanak vagy nosztalgiázhassanak a koncertjein. Kétes a sikere vagy kétségtelen, totál mindegy, abszolút értelember a vitatott teljesítmény is nyilvanvaló realitás a mérlegben, Aurél bejegyzett sztár, milliomos adófizető polgára ennek a kelet-közép-európai államnak, társadalomnak tekintély, akit tudomásul vesz a közvélemény és a közigazgatás. És egyetlen nővérem, dr. Lestár Gitta, aki a sorszáma szerint a második sokk élményével ajándékozta meg szerető szüleit? Ö is tucatszor többet ér nálam, cáfolhatatlanul. hiszen hozta a tisztes teljesítményt, amit nemzői és fölnevelői vártak el tőle, eredményesen végiggürcölte a hat és fél évet a budapesti orvoskaron, diplomát szerzett, helytállt magáért, mielött istenhozzádot mondott ennek a kényelmetlen kelet-közép-európai országnak, és azóta is folyamatosan igazolja, hogy használható egyede az egyetemes emberségnek, még ott a civilizált nyugaton is, ahol kétszer akkora terhelést kénytelen elviselni, mint amekkorát idehaza a magyar egészségügy rakott a törékeny vállaira. volt elég időm a klinikán, hogy tárgyilagosan tűnődjek a három Lestár-utód fajsúlyáról, és akárhányszor gondolkoztam rólunk hármunkról, mindig ugyanarra az egyszerű
eredményrejutottam, hogy én vagyok a legértéktelenebb. Karnyújtásnyira ül mellettem az apám, hetvenegynéhány kiló intellektus, ahogy anya intellektusa is megegyezik a saját súlyával, ebben a családban sose kerültek színre szülői szenvedéseket ábrázoló nagyjelenetek, se apa, se anya nem adta, elő egyszer se a meggyötört nemző vádbeszédét hálátlan magzata ellen, nem átkozták ki és nem nyilvanították a Lestár név viselésére méltatlannak Aurélt, nem irkáltak könnyfoltos elítélő leveleket Gitta után a civilizált nyugatra, és amikor én leptem meg őket a kitelepülő elköltözésem súlyával, akkor se festették ki magukra a szívszorító fájdalom lázrózsáit. Most megint itthon vagyok, két év után újra a körükben, és ahogy a klinikán egyszer se sopánkodtak a szerencsétlenségemen a betegágyam mellett, itt ezen a hazai pályán, ahol pedig duettben gyakorolhatnák a miért is kellett elhagynod meghitt otthonodat! kezdetű közismert kesergést, itthon se fogok sose hállani tőlük szemrehányó szövegeket. Anya egyszer se, apa is csak egyszer tett nyilatkozatot a szüleiktől elszakadó leszármazottakat illetően, egyetlenégyszer, nem sokkal Gitta fészekhagyó távozása után. Anya az ablak keretének támaszkodott a vállával, gyújtatlan cigarettát tartott az ujjai között, apa az íróasztalnál állt, kezében a levéllel, amit elenyészett nővérem már a civilizált nyugatról küldött haza erre a címre. Minden gyerek a maga módján tépi el a pórázt, amit a nyakán érez, akár van rajta, akár nincs. Én annak idején avval ejtettem kétségbe anyámat, hogy a haditörvénnyel szegültem szembe, elszántam magam, hogy nem teszek eleget a behívóparancsnak. Anyám a konyha sarkában kuporgott, onnan jajgatott o , szegény, onnan siratott mintha máris temetetlen hulla lettem volna. Fölakasztják a katonaszökevényeket, édes gyerekem fölakasztanak téged is. Ezt motyogta egyre, ahogy a rózsafüzért szokta máskor imádkozni. Meg azt, hogy elemészti magát, minek is élne tovább, hogyha engem elpusztítanak. Én meg csak ültem a konyhaasztalnál, hallgattam konokul, nem szóltam anyámhoz, egy szóval se vigasztaltam. Ugy lehet, akkor álltam én végleg a magam lábára, avval az elhatározásommal hogy katonaszökevény leszek. Az én életemben úgy adódott, a mai gyerekek másképpen válnak le a szüleikről. Egykedvűen mondta, amit mondott, üzembiztosan működött akkor is az intellektusa, de a szemében szomorúság volt. Láttam. Ülünk ketten az erkélyen, napszállta után, apa és anya, karnyújtásnyira egymástól, szótlanul szemlélődünk magunk elé az alkonyatban, módosult zsánerkép, pillanatnyilag csak kétszemélyes idill a négyemeletnyi magasban. Anya még mindig telefonál, vagy ha már nem, akkor a konyhában készíti elő, ami kell a vacsorához, előveszi a mélyhűtőből a kifejtett zöldborsót, eldönti, zsíron vagy vajon párolja-e meg, és ő már tudja, hány személyes lesz az az omlett, velünk vacsorázik-e Kisjutka.. Egyszer már vacsoráztam vele, hot dogot ettünk a Körtéren, véletlenül, vagy tán mégse, hiszen nem lett volna kötelességem, hogy kirángassam abból a szakadt meg csöves csőcselékből, senki se zavart be abba a tomboló tömegbe, senki se bökdösött hátulról vasvillával, hogy verekedjem át magam azon a tébolyult tinédzsercsordán a büfés bódéjáig, ahol Kisjutkát is összetiporták volna,
ha nem kaparom ki abból a megvadult mobból... - Hogy kerültél ide, Balázs? - Megláttam, hogy hol vagy. Valahogy nem lett volna gusztusom hozzá, hogy egy széttaposott lepényt kaparjak össze a földről. Mert az lett volna belőled. - Te, Balázs én még sohase, egyszer se féltem enynyire nagyon. Egyszer csak elkezdett mindenki előre tülekedni, mint az őrültek, előre a dobogóhoz Tisztára lebénultam. Meg se tudtam mozdulni. És hiába is akartam volna! Lépni se lehetett. Csak vittek, sodortak, mint az őrjöngők! Hiába kapaszkodtunk össze. - Kivel? Kivel jöttél ki erre a rohadt koncertre? - Egy lánnyal az osztályból. Bódi Johannával. Ugy szétlöktek egymástól minket, hogy azt se láttam, merre tűnt el Klassz volt tőled, hogy kimentettél! - Megérdemelted volna, hogy fasírtot csináljanak belőled. - Miért beszélsz ilyen gorombán velem? - Mert ugyanolyan hülye szárnyas vagy, mint a többi eszetlen kis tyúk, akik a bátyám koncertjeire csődülnek begerjedni. - Mit mondtál?! -Azt, hogy nyamvadt kis rovar vagy, jól hallottad! Ahogy meglátjátok a reflektort, máris tódultok, hogy ráragadhassatok a légyfogóra! Hogy üvölthessetek Auréltól, azt képzelhessétek, hogy a Jagger ordít meg ugrál nektek. - Nem vagyunk rovarok! És a testvéred igenis csúcs rockot csinál! - Szart csinál! Utánozzaa a menőket, ahogy a többi magyar pojácák a bandáikkal. Egyik a Jaggert, másik a Beátiest majmolja, de szarul, made in Hungary. - Nem igaz! Bomba a bátyád, és az Excelsior pedig egy frankó szupergrup. - Legyen neked. Eriggy vissza, nirvanázz tovább velük. - Nem megyek vissza, örülök, hogy kimentettél, de akkor is nincs igazad. Büszke lehetnél inkább, hogy a Lestár a testvéred teneked. Egyébként is, te mért voltál itt a koncerten, hogyha ennyire hányingered van tőlük, az Excelsiortól, sőt a bátyádtól? - Mert szeretek okádni. Plusz élvezem nézni, hogyan használják ki a ti hülyeségeteket. - Most viszont pedig én mondom, hogy legyen neked! Biztos baromian irigyled a testvéredet, hogy csúcs híres. Te is lehetnél menő, hogyha nem hagytad volna abba a bokszolást. - Nem abbahagytam. El se kezdtem. - Ne hazudj! Én is láttalak a ringben. Ha nem tudnád, ott voltam a serdülőbajnokságon. Akkor te már régóta bokszoltál. - Csak kipróbáltam magamat. - Az neked kipróbálás, hogy három srác közül kettőt leléptettek, annyival jobb voltál náluk, a harmadikat pedig pontozással verted meg? - Szerencsem volt. - Kiütötted azt a colost? - Kit? - Hát aki az előbb ott nekiszorított engem a büfés bódéjának, sőt tapogatott is már. - Nem ütöttem ki.
- Hát akkor mitől ment össze? Áttól, hogy puszit leheltél az orcájára? Ugy felütötted az állát. - Nem is esett össze. - Nem hát, mert elsodorta a tömeg. Ugy összeszorultak körülötte, hogy össze se bírt csuklani a sötét nyomoronc! - Nem figyeltem. Téged akartalak kicibálni, arra koncentráltam. - Kösz. Tulajdonképpen elég rendes vagy, ha érdekel. - Mellőzd a hálát, és máskor meg ne lássalak ilyen balhés banzájokon. - Ha nem tudnád, most állatian elárultad magad! Elszóltad, hogy te bezzeg mindig járhatsz koncertre, de nekem megtiltanád! Tiszta szerencse, hogy te nekem nem parancsolhatsz. Nem vagy te szülő, sőt semmi se vagy a sorsomban. - Megegyeztünk. Eltűnhetsz, nagyszájú. - Hát nem együtt vandorolunk haza? - Elegem van belőled. - De én éhes vagyok! - Maradtál volna otthon vacsorázni. Koncert helyett. - De én mostvagyok éhes! Gyere el velem a Körtérre, légy szíves, ott szuper hot dogot lehet . . . - Van még más ötleted is? - Nincs más. De igazán, tessék eljönni velem a Körtérre! - Meg vagy buggyanva. Akkora sokkot kaptál a többi félkegyelműtől, hogy azóta se tudsz magadhoz térni. Miért mennék én el veled a Körtérre! Díszkíséretnek a hot dogodhoz? - Hát csak azért, mert nincs egy árva centem se. Világos? - így már igen. - Hát akkor ? - Számíthatsz a szolidaritásomra, nagyszájú. - Rendes vagy, mondtam. Jön a busz, sprinteljünk! - Magadat hajtsd, én elérem. - Gyorsabb vagyok, mint te! - Meglátjuk. - Hé, ne rakétázz! Le akarsz rázni? - Kapjalak a hónom alá? - Nagy show lenne. Negyvenöt kiló a hónod alatt! Oké, most már elérjük a buszt. - Mindenképp megvárna. Látja, hogy gyerekkel vagyok. - Ha nem éheznék, kiosztanálak! Milyen voltam? Elértük a buszt! - Ugorj! Na végre! Liftre vártál? - Nem liftre. Terád. Azt hittem, felteszel. Te mondtad, hogy gyerekkel vagy. Lehetnél következetesebb. - Nyertél. Lehetnék. - Nem ülünk le? - Nem. Üres gyomor állva jobban tűri a rázást. - Szadista vagy. Mindig eszembe hozod, hogy éhes vagyok. - Van jegyed? - Mért, teneked nincs? - Bérletem van. Egy főre. Valahogy nem terveztem, hogy én legyek ma este a gondviselés a személyed körül. - Mert nincs benned látnoki szellem. - De van. Előre látom, hogy most már én is fogok enni egy hot dogot a Körtéren.
- Oltári! Együtt vacsorázunk! Kapok egy kólát is? - Balázs! Nyiss ajtót, kérlek! Hallottam a csöngetést, és csaknem csapdába estem, önkéntelenül lélegzetet vettem, hogy kiáltsak anyának, megyek, nyitom! de az éber agyam gyorsabb volt a hülye reflexnél, időben tudatta velem, hogy hiába. Anya vajon párolja a zöldborsót, kiszivárog egy kis illat az előszobába. Éhes vagyok. Utoljára a klinikán ettem. Reggeli óta csak egy pohár tejet ittam. - Helló, Balázs! Villogó szemű vadóc, azonos a kora délutáni látogatómmal, de különbözik is tőle. Kajánkodó a képe, magabiztosan, cinkosan néz farkasszemet velem, pontosan kiszámította, hogy én nem fárasztom magam azzal, mi több, eszembe se jutott, hogy tájékoztassam a Lestár szülőket arról az elszánt támadásról, amivel ő néhány órája hatásosan próbára tette az én kétes jellememet. - Én vagyok. Megismersz? - Azonos a szöveg, azonos a gyors mozdulat is, ahogy a fejét rántja, előbb jobbra, mindjárt balra is, pontosan úgy bemutatni a két profilját, mint a kora délután előadott jelenésének elején. - Kelemen Judit, ha netán foghíjas a memóriád. Mielőtt elindult otthonról, hogy megismételje magát ebben a hajlékban, tetőtől talpig áttervezte a lényét. Föl van tűzve hátul a hosszú haja, a Trikó helyett ujjatlan batiszt blúzt domborít a mellső adottságaival, deréktól lefelé bő babos szoknya a szerelése, éppen csak takarja a térdét, tűsarkú piros szandál a lábán, ettől kéklik magasabbról a szemembe a szeme mint a legutóbbi szereplése alkalmával. - Beengedsz? Hé, tessékelj már! Apa öt lépésnyire áll mögöttem a nappali ajtajában, ősi beidegzettség a lényében, hogy minden vendégnek, még egy kiskorúnak is udvariasan elibe fárad. - Szervusz, kisasszony. - Csókolom! Edit néni mondta, hogy jöjjek fel. Mert hogy Balázs itthon van. - Kerülj beljebb. - Rögtön, csak köszönök ennek a srácnak. Alig érinti a szája az arcom, puha a két ajka, és ugyanolyan meleg, amilyen délután volt. - Rég láttalak. Mintha lábujjhegyen libegne befelé apa oldalán a nappaliba a szandálja magas sarkán. - És nem vacsoráztam, mert Edit néni rám parancsolt, hogy itt kötelező lesz, és különben nekem is csúcskedvencem a zöldborsós omlett, nemcsak Balázsnak, leginkább rengeteg reszelt sajttal. Magabiztosan mozog, egyenesen az erkélyre tart, jóformán otthonosan. Minden lépésétől harangoz egyet a két térde körül a kurta szoknyája. - Én innék egy kortyot vacsora előtt. - Apa szeme engem keres. - Csatlakozol?
Gesztus! inni egy kortyot a tékozló fiú hazatérésére? Rá kell mosolyognom apára. Az intellektusáért. - Kisjutka? - Kösz, de attól függ, mit tetszik mérni. Mert én csak Martinit szoktam, zöldcímkéset, és csak a születésnapomon, egyszer egy évben, de most kivételt teszek, mint vendég. - Száraz Martinit. - Ha van, természetesen. - Megint kedves bohóc, a két fölhúzott szemőldökével. - És hideg jéggel, természetesen. - Természetesen. - Apának ehhez a lányhoz is van rezonanciája. - Balázs máris hoz be jeget. - Komoly képpel fordul felém, ahogy egy határozott kívanságot illik továbbítani. - Jeget kérünk a mélyhűtőből. Légy szíves, hideg kockákat válogass. Nesztelen a járásom a puha fergánai szőnyegen, harmonikusan passzol a néma jellegemhez, szükség lesz még egy műtétre, Balázs, van esélyünk , dr. Juhász Júlia ma este megint ügyeletes, de nem fog odamenni ahhoz az ágyhoz, amiben ma éjjel már nem én fekszek, vagy ha mégis odamegy, hát azért, mert meg kell néznie azt az új beteget, aki a helyemen hever, engem nem hivatalosan szokott megtekinteni, hozzám mindig azért jött be, valahányszor ő volt ügyeletben, hogy jó éjszakát mondjon, minden rendben, Balázs? szépeket mondjon. Anya konyhás mozdulatai százszázalékosan szakszerűek, kockás kötény a derekán, gyors kezű specialista. -Jeget viszel? Most bágyadt az arca Odakint az erkélyen nem láttam fáradtnak. Áll rajtam a szeme, szomorúan, nem észleli, hogy kihagy az önfegyelme. Fényes zöld a forró vajtól a borsó a tűzálló tálban, zümmög az elszívó a villanytűzhely fölött. Anya engem néz, még mindig nem kapott jelzést magától, hogy áramkimaradás van az önkontrolljában. Matat a kezem a mélyhűtőben , nem akarok szembefordulni anyával, nem akarom, hogy egymásra nézzünk, nem akarom látni ezt az igazi arcát. - Bent van a jégvödör is a hűtőben. Az alsó polcon. Látom a kis krómozott vödröt, benne van a jégcsipesz is, mindjárt kiveszem, de előbb nyerek még két-három másodpercet anya javára, legyen ideje visszakapcsolni az önfegyelmet a portréjára. Zörögnek a jégkockák, átlátszóak, üvegesek, egyenként hullanak bele a krómozott edénybe, amit vödörfüllel láttak el, hiszen ha nem lenne rajta ez a fogantyú, éppen olyan volna, mint egy fordított csonka kúp, aminek üres a belseje, Tardos tanerő egyszer a csonka kúppal akart büntetni, pedig nem is én voltam a zűrkarmester... Anya már összerendezte magát, érzem, lassan előbújhatok innen, a hűtőszekrény ajtajának takarásából. Bittó kiegyenesedett a hűtőszekrény ajtajának takarásában, hirtelen dermedt meg, mintha valaki orvul a hátára csapott volna. Mindenki elhúzta már a csíkot, ketten voltunk az edzőterem öltözőjében. A zuhanyozóban is magában
csörömpölt a vödrével valamelyik takarítónő. Bittonak csak a gömbölyű feje teteje látszott a fehér zómáncos téglalap pereme fölött, tömzsi testét nyakig födte a hűtőszekrény kitárt ajtaja. - Mit köhögsz? Mondd még egyszer! Madzagjánál fogva pörgettem a mutatóujjam körül a két nyolcunciás kesztyűt. - Jól hallotta, mester. Befejeztem. Konyec, ha így érthetőbb. A hűtőszekrény ajtaja süketen puffant. Mit fejeztél be, te taknyos? A meztelenre borotvált kerek koponya fokozatosan pirosodni kezdett a kérges nyak tetejében. Figyeltem a feszes emberbőr finom elszíneződését. A kesztyűk már bénán csüngtek le a mutatóujjamról. - Az ökölvívást fejeztem be, mester. Még nem volt annyira vörös a fején a bőrbevonat, mint amikor a szorító sarkából szokott szitkozódni. - Mondjad, fiúka, folytasd a vakert, halljam, milyen szövődmény húzodott rá az agyadra! Megint meghintáztattam a két kesztyűt. - Lelépek, mester. Mielőtt hülyére leszek verve. - Te?! - Már elérte a maximumot a színeváltozása. Röhögtetni akarsz? Te küldted a padlóra a Gólemet, nem az téged! Letettem a kesztyűket a pad sarkára. El is igazgattam mind a kettőt, párhuzamosan pihenjenek, mint a hullák. - Benevezett ellene, mester, pedig nem vagyunk egy súlycsoportban. Maga vásárra vitt engem, mester. Agyoncsaphatott volna a Gólem, hogyha meg nem előzöm. Kigúvadt a szeme. - De megelőzted! Kiütötted! - Ki. Mert muszáj volt. De magának nem lett volna muszáj engem kiállítani ellene, joga se volt hozzá, hogy odatálaljon elibe. Hogyha ő ér el - Megböktem az állcsúcsomat. Maga, persze, biztos elzarándokolt volna a kórházba, megszavazott volna nekem egy részvétlátogatást. - Nyelnem kellett egyet. - Elegem van magából. Benne volt a lábában a mozdulat, hogy lépjen egyet felém. Mégse lépett. Megnézte magának az öltöző sarkában a bádogvödröt, mielőtt köpött. Beletalált. Legalább három méterről. - Nekem van tele a tököm a mai napra veled, kis lord! Osonj haza, szunyáld ki magad, holnap majd dumálunk a dilidről. Rávigyorogtam: - Maga engem se holnap nem fog látni, se abban a következő évezredben, amelyiket a mai nappal indítok útjára a naptárban. Ennek a szerencsétlen Gólemnek, akivel maga le akart taglóztatni engem, alighanem elrepesztettem az állkapcsát. Maga kényszerített rá, hogy kinyírjam a boldogtalan husángot. - Te voltál a jobb! - Ugy markolta a kólásüveget, mintha az én nyakamat szorongatta volna. - Tudtad, hogy nem dedóba kerülsz, megmondtam neked a legelején, hogy ez egy frankó férfisport! - Ez egy mocsoküzlet, mester. - Néztem az öklöm.
Dagadt volt. - És maga ebben a boltban a szatócs. Maga, aki mindig a fair playről szaxofonozott nekem a szájával. de én magának nem leszek szalámi a boltjában, hogy dekázhasson velem. - Haza akartam menni, otthon akartam lenni már, hogy a csap alá rakhassam a két kezem, hideg vizet csurgassak tartósan a püffedt öklömre. - Elmehetek? - Ácsi! - Belharcot vívott a pipájával. - Lepra a hangulatod, kis lord, van ilyen. Holnapra megint feldobódsz. - Sose volt vidámabb hangulatom. - Bávatagon bámultam a bal öklöm. - Most vagyok földobva, mester, nézzen föl a plafonra. Megvillant fürge szemében a lángelme. - Hova csábítanak, Balázs? Kitől kaptál ajánlatot? fogadok, hogy az a ragyás géci környékezett meg! Vesztett, mester. - Bánatosan untam már az egyéniségét, öltözni akartam. Senki se akart elkötni engem ebből az istállóból: Fogja föl végre, nem vagyok hajlandó hülyére veretni magamat. ez minden. Se a maga dicsőségére, se a máséra. Ez a mai nap, hogy maga kiárult engem, ez csak az utolsó csöpp volt a biliben. Bedobom a törülközőt, érthető? Magának persze ne legyenek rossz éjszakái a szemétsége miatt. És ott maradjon, ha lehet, ahol most tartózkodik. Hosszabb a karom, mint a magáé, meg kesztyű sincs rajtam pillanatnyilag. Nem tudom, megfordult-e a vérömlenyés velőjében, hogy hozzám vágja azt az ártatlan kólásüveget. Ha szikrázott benne ilyen ötlet, még jókor kialudt valami vizenyőben az agytekervényei között. - Jelentem a szakosztálynak! Én távolíttatlak el ebből az egyesületből! Kirúgatlak, te taknyos! Kirúgatlak! - Sose fogom elfelejteni magát, mester. Maga egy maradandó emlék lesz nekem. Mire kinyitottam a szekrényrekeszem ajtaját, kidübörgött az öltözőből. Whisky a pohárban, aranysárga, mint a híg méz, jégkocka a whiskyben, leolvadtak már róla az élek. Nem ízlik, sose szerettem, apa miatt melengetem a tenyeremben, megemelni is csak a tékozló fiú illemtudásával emeltem meg, amikor apa rám nézett. Kisjutka már belemelegedett a szövegébe. - A Dobos a szuperszemét a karban, a történelemtanárunk. Három éve szórakozik velünk, tessék elképzelni, és legalább két éve utáljuk a jágói jellemét. - Apához beszél. - Az elején, elsőben még eléggé bírtuk a Dobost, mert be tudta etetni nekünk, hogy önálló gondolkodásra akar nevelni minket, bitangul kábított minket, hogy őneki az önálló gondolkodás sokkal fontosabb, mint az aprólékos tárgyi tudás, de aztán mikor már mindig csak azt láttuk, hogy gúnyolódik, vagyis mindig csak lebőget mindenkit, hogyha megpróbálja mondani az ember a saját véleményét, akkor megutáltuk: - Ugy szaglássza poharában a Martinit, mint tejet a macska, ha nem éhes. - Felállt az ember és elkezdte hinteni a rizsát, hogy így meg úgy, nekem ez a véleményem a felvilágosult abszolutizmus Bourbon- és Habsburg-variánsának a különbségéről, tényleg hozzáolvastunk mindenféle szorgalmit az anyaghoz, hogy jók legyünk
a Dobosnál önálló gondolkodásból, de mindig szabályosan az lett a vége, hogy lecikizte a felelőt, de olyan gúnyosan, mintha ő volna a felvilágosult abszolutizmus, vagyis hogy a felelő az egy hülye, és csak ő tudja a történelmet, a Dobos, mert nem is azt kellett volna mondani, amit például én szövegeltem a témáról, hanem. na és akkor előadja, amit az egyetemen felcsipkedett a nagymenőktől, csupa olyan extra adatot, amit mi sehonnan se tudhatunk, mindig látszik rajta, hogy ilyenkor körülimádja magát, sőt azt hiszi, hogy mi is hódolattal bámuljuk, vagyis el vagyunk omolva, hogy ő mekkora emberfeletti agycsúcs, sőt törődjünk bele, hogy annyi tehetségünk sincs az önálló gondolkozáshoz, mint az ő körme alatt a piszok, ami viszont mindig van neki. Nem tudom megfejteni a rejtvényt, ami apában ölt testet, már rég nem merek tippelni se, hogy odafigyel-e apa, amikor ilyen érdeklődő tekintettel tiszteli meg azt az embertársát, aki éppen hozzá beszél. Számtalanszor csődöt mondtam már miatta a saját történelmemben, kamaszkoromban következetesen megtévesztett a mozdulatlan mimikájával, rendre leégtem, valahányszor rajta akartam kapni, hiszen ha mámoros voltam a boldogságtól, mert hitelesen úgy látszott, hogy őszinte érdeklődéssel összpontosít az aktuális gondterhemre,egyből kiderült, hogy nyomokban sincs jelen a szelleme, ha pedig csüggedten berekesztettem valami témát, mert láttam, hogy egy szavam se jut el az antennájáig, akkor egyszerre hangot adott valami totál odaillő észrevételének, amitől úgy roskadt össze egyszerre a sértett pszichém, mint a hóember a váratlan tavasz rügyfakasztó napmelegében. Kisjutka adását vajon veszi-e most? - És főleg attól fogva rohadék hozzánk a Dobos, harmadik év eleje óta, hogy akkor kollektívan úgy jött viszsza az egész osztály a nyári vakációból a suliba, hogy már nemcsak a fiúk voltak fejjel nagyobbak nála, hanem majdnem mindegyik lány is, és a Dobosnak már mindenkire felfelé kellett nézni, mert tessék elképzelni, hogy a termetes növése pont arányos a jellemével, százhatvan centi maximum, pedig ilyen ekkora magas sarkú topogókat hord, mint az én szandálom. Egy zsugorosztály kellene neki, egy pigmeus válogatott, nem olyan zsiráfkollekció, amilyen mi vagyunk. átlagon fölüli bohóc ez a kiskorú, közönyösen komoly képpel kényszeríti apát, hogy csakugyan figyeljen oda a szövegére. - Tetszik tudni, egyáltalán nem kötelező colos daliának lenni, sőt például van olyan miniember, konkrétan ismerem, aki ugyanolyan mélynövésű, mint a Dobos, de egyáltalán nem zavarja, hogy alacsonyabb másoknál, a papa kollégája az illető, egy csúcs orvos, vagyis lehet valaki mondjuk százhatvan centivel is Einstein, de a Dobos nem az. Apa kezében mozdul a pipa. Valamit kérdezni készül. - Konfliktus? Átszellemült mosoly lenne helyénvaló ennek a kiskorúnak a hamvas arcán, de túlteng benne az ibolyatív szerénység. Csak a csintalan két szeme csillog kékebben. - Én voltam bátor törleszteni az osztály nevében, hála a mamának. A Nagy Francia Forradalom idején lőttem gólt a Dobosnak, de akkorát, hogy rezgett neki a hálója.
Engem speciel foglalkoztatott ugyanis ez a nagy francia hepening, és a mama kiszúrta, hogy érdeklődést tanúsítok, és ideadta nekem a saját készletéből a Nagy Francia Forradalom történetét" azt a kétkötetes kis dolgozatot, amit a Kropotkin herceg írt, szuperritka könyv, eléggé tetszett nekem, gondoltam is, hogy beviszem a suliba, megmutatom a népnek. Olvastam is fel nekik belőle egy nagyszünetben, persze csak páran érdeklődtek, mindegy, de aztán a Peták benyögi a következő történelemórán, hogy ezerhétszázkilencvenöt október ötödikén nem Bonaparte tábornok verte le a királypárti zendülést, hanem Barras, mert ezt írja Kropotkin. Mire a Dobos meg akarta vonni a szót a Petáktól, hogy ne fecsegjen zagyva hülyeségeket, sőt egyáltalán, mert hogy jön ide a Kropotkin, aki ugyanis, ha nem tudnánk, egy orosz ideológus volt, mint aki megalapította az anarchizmust. Erre a Peták visszanyögte a Dobosnak, hogy a hercegi Kropotkin a Nagy Francia Forradalom történetét is volt szíves megírni, jobb ha tőlem tudja a tanár úr, és ha nem hiszi, akkor a Kelemen kézből megmutathatja a könyvet, vagyis én, szóval felálltam fapofával és kivittem a Dobosnak a két kötetet a katedrára, tessék tanár úr, nem összevissza zagyog a Peták, hanem a Kropotkin tényleg megírta, mert történész volt, csak mellékesen anarchista is, de főleg történész, csúcs nagy show lett a fellépésemből, úgy röhögött az egész osztály, a Dobos pedig habogott és a következő órán egy kéjes kettest vésett be a feleletemre, mert eltévesztettem egy évszámot. Szívrehato sztori, nemde? Emlékszem egy drámára apa könyvespolcán. Mindjárt kiderül, bíztok-e még mindig a vizuális memóriámban: Szürke kötésű könyv, ha igaz Megvan, itt van. Ahogy emlékeztem, szürke a kötése. Illés Endre: Színház. És ebben a Trisztán. - Mit találtál? A kiskorú mégse elég gyakorlott a kezelésemben. Ehhez a kérdéséhez se kalkulálta be, hogy nem üzemképes bennem a vox humana. Egy könyvet találtam, amiben a törpéről is vannak emlékezetes sorok. A kiskorú majd fölolvassa. - Ez itt? - Fut a szeme a sorokon. - Bomba fej vagy, Balázs! Néma fej vagyok, de megbízható a me nóriám. Apa látható érdeklődést tanúsít: - Fölolvasnád nekem is, kisasszony? - Máris : a szerelmesek, harcosok, királyok mögött a törpét mindig megtalálod. Kacag a kiskorú, mint egy rossz gyerek. - Ha én ezt a Dobosnak is előadhatnám És mért ne! Kösz, Balázs! Tudod, van egy srác a harmadik cében, kegyetlen karikatúrákat firkál, becsszó megrajzoltatjuk vele a Dobost, mögéje királyokat, vitézeket, udvarhölgyeket, és aláírjuk sőt ezt is, ez is állati paszszos szöveg. magasra hág s megáll a romokon a törpe, a legnagyobb hatalom. Hideg whisky, hosszú pohárban, jéggel, szódával, szabályszerűen. A konyhában a zöldborsó pároltan várja a villanytűzhelyen a vacsoraidőt. Mielőtt asztalhoz ülünk,
már csak tojással kell összehabarni. Anya a konyhában hagyta a kötényét, a szeme szomorúságát is, ami a fölügyeletkiesés miatt volt átmenetileg látható a fegyelmezett portréján. Most, hogy megint közöttünk ül, hagyományosan felhőtlen az arca, harmonikus a tervszerűen derűs hangulattal, amivel az én utógondozásra szoruló személyemet kell körülvenni tartós távollétem kedvezőtlen következményeinek ellensúlyozására. Apa a pipájával foglalatoskodik, az ülepedő tartalmát tömködi benne a szurkálónak a talpas szárával. A pipa szopókájából szerényen szivárog a füst, rásimul apa keze fejére, lapulósan úszik a bőrén, mint a késő nyári ködök, ha esteledik az upordersi tarlókon. Kisjutkának még mindig kezében a kötet, amiből a törpe történelmi folyamatosságát kikerestem, lapozgat benne, de már valami más mélázás leng a lelkében. - Piszokul nincs ám ideje olvasni az embernek. Annyi sok könyvet kellene. - Igazán kellene? - Apa kezében késik a mozdulat, amivel majd visszailleszti szája sarkába a pipáját. - Én ebben egyre inkább kételkedni kezdek. Ami könyv a kezembe került az utóbbi években enyhén szólva változatosan egyhangú volt valamennyi. Elszigeteltség, elhagyatottság, elidegenedés, elsivatagosodás, elembertelenedés. Kórtörténetek, testi-lelki zavarok, halálfélelmek, életfélelmek. Variációk a félelemre. - A félelem a levegőben van. - Anya ezt a közleményt tárgyilagos hangsúlyozással akarta volna kitermelni magából. Nem jött be a helyénvaló hangsúly. - Miért éppen a könyvekből ne hiányozna? Akárkire kezd e1 odafigyelni az ember, mindenki fél. Mindentől. A pénz elértéktelenedésétől. A viszonylagos jólét elvesztésétől. A természet mérgeződésétől. Az utcai erőszaktól. Magától a félelemtől. Miért ne ezt olvasnád a könyvekben? - Ha ömlesztve kell fogyasztani, elmegy a magamfajta átlagértelmiséginek a kedve a könyvektől. Meg mindentől, amit kommunikációnak becéznek. - Apa szeme öregebb, mint egy perccel előbb volt. - Tudom, hogy moslék a világ, de ne loccsantsák minden nap többször a tányéromba. Önállóan is el tudom látni magam rossz közérzettel. - Minden felnőtt rosszkedvű? - Kisjutka kezében hol összecsukódik, hol kinyílik a könyv. - A papa is , Késő este ér haza minden nap, issza a konyakját, aztán minél többet iszik, annál kedvetlenebb. - Ha legközelebb összeakadok vele, javaslom majd neki, társuljunk be olykor egymáshoz, közösen is leöblíthetjük az aznapi rosszkedvünket. - Apa csöndes felvetése füllel hallhatóan látszólagos. - Már holnap reggel meg is teszem ezt az indítvanyt. Lesz alkalmam, percre pontosan startolunk mind a ketten a kapu elől. - Tudom. - Kisjutka vizsgálódó szemmel tanulmányozzaa apát. - Miért tetszik olyan korán indulni? A papának, őneki mondjuk minden nap muszáj korán bent lenni a kórházban. - Nekem is olyan munkahelyem van, hogy nem túlzás kórháznak titulálni. Akár intenzív osztálynak is nevezhető. - Apa humora eléggé hamuszürke. - Ennek a kis országnak a pénzügyi egyensúlyát próbáljuk életben tartani a pillanatnyi világgazdasági válságban, amivel
most már évek óta megtisztel minket a történelem. Két éve, mielőtt kitelepültem a közös életünkből, már akkor is fél nyolcra járt be minden reggel a Nagy Házba, olykor fél hétre is, mert akkorra már ott várja az íróasztalán mindenféle jelentés, legfrissebb árfolyamok a rotterdami gabonatőzsdéről, meg mindenhonnan, körmönfont helyzetelemzések, számítógépes analízisek. Este, ha végre hazajött, rendszerint színehagyott volt, fakó, mint a farmernadrágom. Egyszer meg akartam beszélni vele valamit, de anya megállított, mielőtt benyithattam volna a szobájába. Hadd apádat, megint nehéz napja volt! Szatirikusan vigyorogtam. Folyvást nehéz napjaitok vannak. Folyvást túlzsúfoltak vagytok. Folyvást aktívak vagytok. Folyvást mérlegeltek. Folyvást döntéseket hoztok! Nem mondtam ki, pedig akartam, járt volna a tizenhét éves nyelvem: folyvást fontoskodtok! - A Dobos azt is hirdette nekünk elsőben, hogy korunkban nem lehet még egy olyan világgazdasági válság, mint a háború előtt, ki van zárva, hogy lehessen, mert a komputerekkel előre ki lehet számítani idejében, hogy ne legyen válság, sőt a számítógép magától figyelmeztet. Mert a számítógép mindent tud. Apa szemében most már mozog valami jel. Humoránál van végre, látom rajta, és az átlagosnál színesebb közlemény lesz, amit mondani készül Kisjutkának. - Na igen, a komputer mindent tud. Pontosan tudja, hogy Náncsi néni az idén százéves lesz. Aztán, mihelyt Náncsi néni betölti a százat, a komputer is átugorja a százast, nulláról indul, és hat év múlva fölszólítja Náncsi néni szüleit, hogy írassák be a kislányukat az iskolába. Kisjutka nevet, anya mosolyog, én értem, amit apa mondott. A telefon pedig belecsörög Kisjutka kölykös nevetésébe, anya szórakozott mosolyába, apa fanyar kedélyébe meg az én érzékeny agyamba. Mintha ökölbe szorult volna a kezem, úgy feszült rá egyszerre az öt ujjam erre a whiskyspohárra a telefon csörgésétől. Mégis be kellett volna szednem a mai napra kirótt minor trankvillánsaimat? - Aurél telefonált. Látni szeretné Balázst. Felszaladhat-e félóra múlva - Anya már mögöttem áll. Könnyyű keze éppencsak érinti a vállam. - Utólagos engedelmeddel azt mondtam neki, jöjjön. Mentegetőzött, hogy a klinikán is meg akart látogatni téged, de hát az ő idült kórháziszonya hiszen tudod. Tudom. Kiskorában kétszer elájult a fogorvosnál az injekciótól. Áttól fogva mindig fagyasztással érzéstelenítették, és nemcsak az orvosok láttán, de a gyógyszerszagtol is menten rájön a rosszullét. Én pedig egyszer se hiányoltam a látogatását öt hét alatt a klinikán. Ameddig ideér, meg is vacsorázhatunk. Odakint sötét van már. Fátyolos az atmoszféra, alig látszik csillag az égen. Leereszted a redőnyt, Balázs? Éppen ez volt a szándékom. Sok még az esti bogár, fölküzdik magukat ide a negyedik emelet magasságába és ha csak egyetlenegy szúnyog cirkál Európa légterében, azt az egyet anya vonzza magához a csábító bőrével. Az upordersi kastélyban két ablakon volt szúnyogháló.
Anya hálószobájának ablakain. Én szereltem föl mind a kettőt. Ügyesebb kezed van, mint egy mesterembernek! Igazat adtam anyának. Tíz mesterember közül kilenc nem illesztette volna olyan pontosan az ablakrámába a léckeretet, mint én. Kisjutka szemben áll velem. Megfigyelés alatt tart. Ketten vagyunk, apa már kiment anya után a konyhába. - Jól vagy? Fáradt a szemed. Fordulj felém rendesen! Keep smiling! Tudod, hogy ez a set phrase nem egyszerűen annyit jelent, hogy mosolyogj? Hanem azt jelenti, hogy minden körülmények között légy optimista. Ugyanaz a túltengő tanerő oktatott engem is angolra, kiskorú, akitől te is megtanultad ennek a nagybrit kifejezésnek a bővebb jelentését, Homolka Ákos tanár úr anglikálta a mi tudásszomjas osztályunkat is, a gyomorbeteg Mr. Homolka, aki huszonöt éves pedagógiai pályafutása alatt egyszer se szívhatta ködös Albion párás levegőjét, mert hiába gürcölt naponta tizenhat-tizennyolc órát, a suliban a mi hordáinkkal, késő estig pedig a számtalan magántanítvanyával, minden keresetét kizsebelte a kopott zakójából beauty hitvese, a fiatal és élveteg Mrs. Homolka, aki nappal nívós belvárosi cukrászdákban hónos, szép időben leginkább a Hotel Duna intercontinental confectionery-jének napfényes teraszán, este pedig a pesti színházakban bentlakó, merő önzetlenségből, zavaró jelenlétével nehogy gátolja az English language terjesztésében fáradhatatlan férjét, életmódja tetemes költségeinek előteremtőjét, a hétdioptriás Mr. Homolkát, akinek rojtos az inggallérja, piszkos a mandzsettája, lyukas a cipője talpa, fényes a kabátjának a könyöke, főzelékpecsétes a foszladozó nyakkendője, és az a különös ismertetőjele, hogy az egyik szemfoga helyén csavaros műfogcsap ékesíti a száját, kivált akkor szembetűnően, ha a keep smiling szellemében optimistán mosolyog bele a fizetőképes társadalomba. Keep smiling. Ennek a kiskorúnak a kedvére. - Így már jobb. - Bizalmatlan a szeme. - Nyugodtabb vagyok, ha mosolyogsz. Látom magam a tág pupillájában. A fehér kötést is látom a nyakamon a szeme fekete tükrében. - Nna, lóduljunk mi is vacsorázni. Belecsempészte hűvös kezét a tenyerembe. - Nem baj? Csak az ajtóig kézenfogva Mint a jó gyerekek. Megint dönget bennem a szivattyú, szűk neki a ketrec, lüktető horogütésekkel veri a bordáimat. A tenyerem meg jóformán forró ennek a lánynak a hűvös ujjaitól. El kéne rohannom vele valamerre, el kéne vesznem vele valahol, ísmeretlen helyen, amít sose láttam még, olyan idegen vidéken, ahol elaludhatnék és úgy ébredhetnék föl, hogy semmire se emlékeznék, mert ameddig nem voltam magamnál az alvástól, klasszul kimosódott a memóriámból minden mocsok, ami most kering a véremben. yertek, gyertek! Anya már ráöntötte a tojást a zöldborsóra, serceg az omlett, négy teríték az étkezősarok asztalán, tányérok, villák, kések, poharak, textiltapintású papírszalvéták,
reszelt sajt laza halomban ovális üvegtálon, átlátszóan vékony kenyérszeletek. Hagyományosan egyszerű rend a piros-fehér kockás teritőn, minden a helyén, ízlésesen, hogy már a látvanytól kitörjön az étvágy mindenkiből, akí idetáborozhat ehhez a családias asztalhoz. Hagyományosan az én dolgom lenne, hogy sört vegyek elő apának a hűtőből. Tartós távollétem két éve aalatt ki állitotta eléje vacsorához a palack pilzenit? Ha ránéznék, tetten érhetném, hogy engem figyel, ugyan eszembe jut-e, hogy kinyissam a frizsider fehér ajtaját. Kinyitom. Hideg a sörösűveg, mindjárt bepárásodik. Az ősi szokás szerint töltenem is kell mindjárt, reflexe apának, hogy az első falatokra rögtön kortyoljon egy kiadósat. - Köszönöm, Balázs. Párás a palack, párás a pohár. Látszatra egy tradíció érvényességének tárgyi bizonyítékai. Valójában csak az én memóriám kielégítő működését tanúsítják. - Jó étvágyat, éhesek! - Anya megint oldja a kötényét a derekáról. - Kisjutka, tálalsz a fiúknak? - Én? - Mintha meglepetten venné tudomásul a váratlan megtiszteltetést a kiskorú: - Hogyne! Máris. Kerek a szeme, szaporán jár a keze, ügyesen szed a tűzálló tálból, nem először tálal, látszik minden mozdulatán. - Köszönöm. - Apa szokásosan, saját kezűleg hinfi meg reszelt sajttal az adagját. - Szoktál főzni, kisaszszony? - Szoktam. Rendesen be van osztva minálunk. Szombaton enyém a konyha, vasárnap a mamáé. Az elején nem dühöngött bennem a lelkesedés, de most már pénzért se adnám el a mamának a szombatomat. Régebben vasárnap mindig vendéglőben ebédeltünk, de tavaly óta nem járunk. Gazdasági válságban spórolni kell, sőt itthon sokkal jobbakat ehet az ember, mint étteremben. A suliban aki mellettem ül, Bódi Johanna, ők, mindig vendéglőbe járnak, és például hétfőn nem kapta meg a heti zsebpénzét, mert az egész családnak totál kimerült a kerete, ilyenkor aztán mindig elsündörögnek a nagymamához, hogy adjon már kölcsön nekik fizetésig. Kínos lehet. Minálunk igazán jól keres a papa, sőt a mama is, mégse szórjuk. csúcs ez az omlett! Egyetértés honol az asztal fölött. Részt veszek benne. Két éve nem ettem omlettet. Egyszer megszavaztam magamnak, abban a külvárosi kocsmában, de akkor se ehettem meg. - Kajolj nyugodtan, haver, de ha bassza a csőröd, hogy ideplattyantunk hozzád, óvást emelhetsz. Hárman voltak. A fonotthajú velem szemben terült el, a pattanásos tőlem jobbra rakta le a súlyát, a fekete szemüveges balra mellettem terhelte meg a recsegős széket. A fonotthajú szotyolát szemezett a zsebéből. Maga mellé köpködte a padlóra a héját: Kikanalaztam a levesem maradékát. A kocsma már majdnem üres volt, csak a túlsó sarokban ültek ketten, egy kanos kiskatona egy sovany nővel, aki legalább tíz évvel idősebbnek látszott nála. Feketére festett frizurájában
a választék mentén ujjnyira lenőtt már a szenes szín a hajáról. Volt egy csökött ököl előttem az asztalon. A szotyolásé. - Szóltam hozzád, haver, te meg nem, bazmeg. Ránéztem. Vastag copfba volt összefonva a zsíros haja a tarkóján. A szakállát nemrég kezdhette növeszteni. Centis lehetett, nem hosszabb. Álla a szögletesre nyírt szőrzet alatt is hegyes maradt. - Büdös neked, hogy idetársultunk hozzád? Eltoltam magam elől a tányéromat. A két pincér közül csak a táskás szemű kövér támasztotta a pultot. A csámpás keszeg, akitől az omlettet vártam, bent vakogott a konyhában, a vasárnapi totómeccseket vitatta a szakáccsal. - Halljátok? Büdösek vagyunk neki. A fonotthajú odaköpött az asztal közepére egy szotyolahéjat. Szürke volt, fényes a nyálától. A pultnál a kövér pincér hátat fordított a helyiségnek. Mintha a csapossal diskurált volna, aki nem volt jelen a pult mögött. A fekete szemüveges odébb pöccintette a szotyolahéjat az asztal közepéről. Elém. - Nyughassatok már! - A pattanásos ideges volt: Egy gyulladt faggyúmirigy éppen a két szemöldöke között izgatta a bőrét. - Megint be vagytok sózva? A fonotthajú feleje fordult. - Majrézol, Bubu? Megint majrézol? inkább szólj rá erre a haverra - felém bökött a szögletes állával -, takarítsa le az asztalról a szemetet. - Már mind a hárman a magányos szotyolahéjat csodálták. - utálom, ha ráköpködnek az asztalomra, bazmeg. A pulttól a pocakos pincér is bevonult a konyhába. A sarokban a kiskatona keze a sovany nő combján kalandozott a szoknya alatt. - ideköptél az asztalra, bunkókám! - A pattanásos rám vigyorgott. Megmutatta a fogait. Szabályos fogsora volt, keskeny, fehér, feszesen illeszkedő fogakból. nincs neked erkölcsöd? Magam elé könyököltem az asztalra. Odább fújtam a nyálas szotyolahéjat. Vissza a fonotthajú elé. - Dik! Mit szóltok! Játszik a haver! - Ahogy megrázta kerek fejét, hintázott a tarkóján a vastag varkocs. Jópofa, mi? A pincér, akitől az omlettet rendeltem, kikémlelt a konyha tálalóablakán, de ahogy észrevette, hogy látom, visszatűnt takarásba. - Játékos a srác! - A feketeszemüveges benyúlt az anorákja alá. Megvakarta a hóna alját. Ott maradt a keze. - Mennyiért játszunk vele? A pattanásos hülyén heherészett. - Fizet nekünk egy rundót. Három sört, beugrónak. Oké, bunkókám? A csámpás pincér előkacsázott a konyhából. Hozta az omlettemet. Tenyerén egyensúlyozta a tányért. - Zöldborsós omlett, frissen elővezetve, kérem. italt mit hozhatok? A fonotthajú thajolt hozzám az asztal fölött. - Három sört rendelsz, haver. -- Büdös volt a szája.Vagyis négyet, ha te is iszol, bazmeg.
A pincérnek csak a pimasz szeme röhögött. - Három sört szállítsak, vagy négyet? Kivettem egy szeletet a kenyeres kosárból. - Nem rendeltem sört. Szűk szeméből kihunyt a helyzetélvező vigyor. - Jó. Sör nem lesz. Oldalazva vonult vissza a pult irányába. Utközben összenézett a kövérrel, aki már a tálalóablakban könyökölt. Biztosak voltak a balhéban, hogy előbb-utóbb beköszönt, mint tavasszal a kikelet. - Nem rendelt nekünk sört a haver. - A fonotthajú szotyolát hajított a szájába. Rábámult a fekete szemüvegesre. Bánatosan, ahogy egy gyöpmester, akinek kárára kiszikkadt a pöcegödörből a tartalom. - Szerinted se rendelt? - Szerintem se. A pattanásos szürcsögve szívta az orrát. - Szerintem se! - Meglökte az asztalt a tányérom alatt. - Te nem is vagy egy haver, bunkókám. Hát akkor megdádázunk. Mert aki nem haver nekűnk, azt mink megdorgáljuk. Az omlett frissen, forrón gőzölgött előttem. Már tudtam, hogy nem ehetem meg. Vagy az étvágy, vagy a dühöm csavart egyet gyomromon. Törtem fél falatot a kenyérből, beraktam a szájamba. Nem volt dohos, mégis egérszagúnak érezte a nyelvem. Lenyeltem, szinte rágatlanul, mint a frontkatonák roham előtt a rúmot a tévében. Túl akartam esni a műsoron, lehetőleg gyorsan. Kezembe vettem a villát. Megérintettem vele az omlett vékony tojásszegélyét. A fonotthajú pontosan a tányérom közepébe köpte a szotyolahéját. - Ne piszkáld a köpőcsészémet, haver. Megborzongott a hátam. Visszatoltam magam alatt egy arasznyit a széket. Kényelmesen keltem föl. Láttam, hogy a pattanásos kirakja elém a vedlett tornacsukáját. Átléptem a rüsztjén. A fonotthajú is állt már, szemben szobrozott velem, mintha fölkértem volna rá. Kajla szőrök meredeztek a tágas orrlyukában, hosszú szőrszálak, nedvesek is, mint a szotyolahéjak a nyálától. - Ránk hagynád a cehhet, bazmeg? Volna szíved ránk hagyni? Ugyanolyan magas volt, mint én. Megint megcsapta az orrom a büdös lehelete. Mintha a pállott szag nyilalt volna bele a gyomromba, lökött egyet rajtam a szügyem alatt valami fájás. Bal ököllel szúrtam bele tíz ujjnyira a köldöke fölött. - Kurvanyád! - Akkorát hörkent, mintha nem gyomorszájon találtam volna, hanem az ádámcsutkáján, a tenyerem élével. - Terahatt! Nem vártam meg, hogy egyszerre mozduljanak mind a hárman. Ahogy egy nívós belharc ütéssorozatát illik a ring sarkában szabályosan, Bittó szellemében befejezni, fordítottam a fölsőtestemen csípőből balra egy negyedet, jobb ököllel fölütöttem a fonotthajú szögletes állát, ballal meg, de már nem ököllel, a pattanásost törültem szájon, éppencsak a fordulatom lendületével, visszkézből. A pult oldalából a két pincér mérsékelt érdeklődéssel szemlélte a hirtelen, de nem váratlan hepeninget. Egyikükben se gerjedt leküzdhetetlen inger a helyszín megközelítésére.
A fonotthajú két karral ölelte meg estében a feketeszemüvegest. Kollektívan omlottak össze. A pattanásos, mint aki meggondolatlanul hintázik ültében, székestül billent hátra, hogy a poros padlón pihentesse meg korpás koponyáját. Elbarangoltam az ajtóig. A sarokból a kiskatona elborult szemmel bambult rám. Bénult bal karját könyékig bent felejtette egy közeli női szoknya alatt. Csak a küszöbön kívül modulálódott hanggá a fülemben az auditiv élmény, ami hitelesen hasonlított egy fölütött állkapocs csontos reccsenéséhez. Talán attól a közepes nagyságrendű fájdalomtól jutott el a tudatomig a hangemlék, amitől már kezdtem érezni az öklömben Newton akció-reakció törvényének érvényesülését, a harmadik axióma igazságát, miszerint bármely erő támadásakor azonos nagyságú ellentétes irányú erő is föllép, vagyis amekkora erővel én ütöttem föl a fonotthajúnak a szögletes állát, ugyanakkora erővel ütött viszsza az érintett áll az öklöm középső zónájára, a jobb kezem első ujjpereceinek párhuzamos csontsorára. Kösz ezt a klassz vacsorát! - A kiskorú kék szeme jólnevelten járkál körbe hármunkon. Anyához közelebb is hajol. - Segítek mosogatni! - ha ragaszkodsz hozzá. - Anya beleegyezése nem elragadtatott. Ez a konyha az ő egyeduralma alatt átló kontinens. Szíve szerint eltekintene Kisjutka önkéntes közreműködésétől, de bizonyára valami okból megalkuszik az engedékenyebbik énjével. - Köss kötényt, ott van a a belső fiókban. - Bicceent apának: Nekem is. - Egészségetekre. folyik a víz a gázbojlerből, Kisjutka az ujja hegyével figyeli, elég meleg-e. Másik keze a kötényt igazgatja a derekán. Gyere, Balázs. - Apa előtt üres a söröspohár. - mi most fölöslegesek vagyunk. Állunk az ajtóban. Várja, hogy előtte lépjek ki a konyhából. Önkéntelen a habozása. Míntha ideiglenes fenség lennék a helyszínen, vendég, akit az ő beidegződései szerint előreengedni illendő. Ez van. Tartós távollétem törvényszerű következményét van alkalmam tapasztalni. Már érzékelem a helyre billent hangulatát. Mozdul a keze, hogy belém karoljon, tétova hunyorítás a szemében, esetlen állapot, ídétlen érzés, ha egy ötvenhét éves férfí akár egy pillanatra is zavarba kerül : Tenyerében a könyököm, alíg érintve kényszerít, hogy egyszerre lépjünk ki a konyhából. Kettőnket ábrázol a nagy kerek tükör műsora az előszoba falán. Egyenlő magasak vagyunk, cáfolhatatlan a hasonlóságunk, apa és fia, ő már harminchét éves volt, amikor megszülettem, és ötvenhét éves volt, amikor a születésem eseményével azonos súlyú, de ellentétes előjelű élménnyel ajándékoztam meg, nekem köszönhette az órákon át tartó szederjes szorongást, amivel a halálom reális esélye fölsőfokon tette próbára az ő szavatoltan teherbíró idegeinek szakítószilárdságát. Ameddig, engem másnap már másodszor operáltak a műtőben, ő az ügyeletes orvosi szobában leste anyával együtt a kilincset, mikor nyitja már rájuk az ajtót az adjunktusnő, aki rendelkezésükre bocsátotta azt a levegőtlen helyiséget, hogy ott várhassák ki a műtét végét. Az önuralommal
megvert emberek fegyelmezett kétségbeesését szörnyűbb látni, Balázs, mint a fegyelmezetlenek zokogását, jajgatását hallgatni. Dr. Juhász Júlia három hét múlva az árnyékos teraszon mondta el nekem, hogy amikor én már az őrzőszobában feküdtem, apa csak éjfél után fogta karon anyát, hogy levezesse a lépcsőn az utcára, beültesse a kocsiba, hazahozzaa ebbe a lakásba, és belediktálja az eunoktint, amit az adjunktusnőtől kapott anya elaltatására. Az alacsony dohányzóasztalon nyitva van a domborított bronz szelence. Erős füstöt akar a tüdőm. Apa néha egy doboz francia cigarettát is bele szokott keverni ebbe a vegyes készletbe. A Gitane füstje kemény, mint a kapadohányé, amit Upordersen Márkazi Miklós termelt a kiskertjében, hátul, az alibinek ültetett csemegekukorica-sorok árnyékában. Apa hű maradt a szokásához a távollétem két éve alatt is, van Gitane a cigarettakeverékben. Ég az apró gázláng az onixba süllyesztett öngyújtó szelepén, hajlékony sárga tűz, kékkel színezve. Lórúgás lesz az első slukk ebből a fekete francia dohányból. - Ne hazárdírozz, Balázs. - Apa egyből kiszúrta, hogy Gitane van a szájam sarkában. - Vad a te torkodnak ez a kopórsószög. Gyújts valami gyöngébbre. Ezt én szívom el helyetted. Nem tudom megmagyarázni, hogy most éppen ennek a bűzrúdnak a fekete füstjét kivanom. Csöngetnek. Tinédzserbálvany testvérbátyám érkezik ünnepélyesen, hogy hatásosan előadja a Rocř~bálvany, részvétlátogatás című lenyűgözö egyfölvonásosát, amely színjátéknak az lesz a mindenható eszmei mondanivalója, hogy az Excelsior hajszolt életű hegemónja hösiesen idöt szakít a halálból hazatért testvérének látvanyos megtekintésére. így teljes egy iro. - Nem volt szándékomban éppen ma, elveszeett kedvenc gyermeketek hazatérésének napján betolakodni a szülői házba, mégis meg kellett tennem, mert vágyam támadt látni ezt a srácot, mielőtt elutazom. - Aurél szétszórt érdeklődését már a harsány bevonulásakor rabul ejtette a gézgallérom. Álmos tekintete azóta is minduntalan viszszaragad a nyakamra. - Holnap ugyanis Londonba szólít a hazaszeretet. Reggel repülök a bandával, délután már próbálunk, holnapután kezdjük a felvételeket Murdoch stúdiójában. Uj Excelsior-nagylemez Murdoch forgalmazásban, ez az ábra, olvashattátok az újságokban. Ernyedten terpeszt a biedermeier karosszékben Lestár Aurél, szétveti szűk kordnadrágba bújtatott pipaszárvékony lőcseit, citromsárga mikrokord a csöves gatyája, fölkötve benne az Excelsior főnökének fegyverzete, mintha heresérvet hordana a cingár combjai közt, derékba szabott fekete flanelling a fölsőtestén, tapadós termék, szemléletesen kiadja a meghitt hájdombort a hasán, a párnás püffedést a gyomra helyén, meg a mellvidéki két zsírhalmot, akkora csöcsbimbókkal, hogy némelyik malacos kocának is ékessége lehetne az upordersi sertéstelep központi fialtatójában. - Begyűjtünk egy szatyor konvertibilis jövedelmet Murdochtól, több valutát hozunk a hazának ezzel a négy napos londoni nótázással, mint a magyar népgaztermelő ágazatainak egyík-másík pítiáner export. - Szerény iróniát ábrázol dalos ajkaival. Apát neveti ki jóságos mosolyával. - Remélem, nem érted félre.
Apa ábrázata fegyelmezetten gunyoros. - Félreérthetetlen vagy, akár a kompozicióid szövegei. Mindig lenyűgöznek a riposztjaid! - Az Excelsior alapítójának kurta kacajában smirgli csikorog, ahogy a Concertjeín ís, amikor orrhangú panasszát zengi a társadalom peremére centrifugálódott reménytelenek keserű beletörődését. - Találat nálam! - Hagyjátok abba, mielőtt elkezditek! - Anya szelíd szövege hagyományos fölhívás a felekhez. - Aurél, akarsz inni, vagy nem? - Kivételesen. - A rockbálvany szeme megint rajtam leltároz. - Ennek a kölyöknek az egészségére. - Ujra a nyakamon állapodik meg az érdeklődése. - Azon kívül, hogy be van kötve a torkod, nincs rajtad semmi deviáns, öregem. Kifejezetten remekül nézel ki. - Lustán araszol t Kísjutkára a figyelme. - Nőíleg nézve milyen fazon a fiú? - Nőileg nézve ez mit jelent? - A kiskorúnak vívóállásban a szeme. - Azt, hogy alacsonyabbrendű vélemény szerint ? - Look! - Reggel Angliába röppenő bátyám tüzetesebb megtekintésre érdemesíti Kelemen Judit gimnáziumi tanulót. - Benned is kitört a feminizmus, bébi? - Vannak önimádó krapekók, akik a nők átlagából tényleg csak feminizmust bírnak kicsiholni. - Kisjutka szemében kék a jókedv. Elégedett magával. - Vannak, akik még azt se. Még femínízmust se. A pubertásom idején biztos ájuldoztam volna a gyönyörtől, ha az Excelsior prímása bébinek szólít, de közben kiöregedtem a szubkultúra tömeglélektanából. Engem keres a pillantása a jelenlevők ritkás tömegében. - megkínálsz egy cigarettával, Balázs? Anya helyteleníti az ötletet, de nem hozzaa nyilvanosságra heveny rosszállását. Apa, hogy leplezze a derűt, ami eltölti, megfontoltan tömi a pipáját. Aurél nérsékelT bizakodással kutat fáradt agysejtjei közt valami hatásos szöveg után, amivel helyreállíthatná magát Kisjutka szemében. Tenyeremen tartom a domborított bronz szelence bőséges választékát az Excelsior együttes néhai rajongója elé. - Kösz, Balázs. De ha már ennyifélét hoztál, azt is mondd meg, melyik való nekem. Rebbent egyet a kócos szempillája. Megint gyorsabban járt a nyelve, mint az esze. A mondd meg nem helyénvaló kifejezés a nekem címzett fölszólításokban. - Vagyis adj egy akármilyent. Amelyiktől nem fogok köhögni. pall Mall. Ha már rágyújt, hadd simogassa illatos füst a fitos orrát. Aurél öngyújtó után kotorász az inge zsebében. - Kiengesztelhetlek a pislákoló tüzemmel, bébi? - Engesztelni? -- A kiskorú a századforduló delnőinek felérő mosolyával csodálkozik. - Mivel bántottál meg? Meztelen térdét nem takarja a kurta szoknyája. Érzékeli az automata érdeklődést, amivel Aurél viseltetik feszes bőrű lábizülete iránt. Az Excelsior fejedelmének arany öngyújtója van. Önmagát tüntette ki vele a banda fönállásának tizedik évfordulóján. Bozontos mellkasa is van neki a gyomorszájáig gombolatlan fekete ing nyílásában. Vastag aranyláncon kiterjesztett aranyszárny fityeg alá csutkás nyakából. Több közművelődési hatású nyílatkozattal is tudatosította
rajongóinak táborában, hogy a szárny mélyértelmű szimbólum, hiszen az Excelsior annyit jelent, hogy följebb, egyre magasabbra szárnyalni. A szolgáltatást, amiben Kelemen Judit részesült, az Excelsiortól mámoros kiscsajok nemcsak egy ilyen keserves biccentéssel viszonoznak, mint amit vadóc vendégünk utalt ki ennek a gyérszakállú, fölkopaszodott fejű megváltónak, akit két évtizede a testvérbátyámnak tekinteni vagyok köteles. Alig tíz perce tartózkodik a látóteremben, mégis úgy unom a jelenlétét, míntha évek óta nyomasztaná ilyen közvetlenül a csökkent értékű életemet. De klassz neked, a Lestár a saját testvéred! Melyik dinnye sóhajtotta a fülembe ezt a szöveget egykori osztálytársaim közül? Akármelyik lehetett, a többség őszintén irigyelt a testvéri kapcsolatért, ami se testvéri nem volt, se kapcsolat. Áttól fogva, hogy először láttam dobogón handabandázni, tízéves voltam tán, konokabban undorodtam Auréltól, mint egy idegen ellenségtől, mániásan undorodtam tőle, mert fájdalmat okozott apának, aki pedig sose adta jelét a keserűségének, erővel játszotta váltig a bőlcs férfiút, akinek bőven van türelme derűsen kivárni, hogy elsőszülött utóda majdcsak ráun a csaló cirkuszolásra, abbahagyja egyszer a nyavalyatörős hitvanykodást, hogy rángatózó reflektorok pásztáiban, páros lábbal, mint egy kanveréb ugrándozzon a térde körül gomolygo színes műfüstben a világotůjelentő deszkadobogókon, és ágyékához támasztott Gibson gitárját ütemesen előre lökdösve, mint egy párzó kecskebak, kappanhangon hörögje bele a mikrofonokba a képmutató lázongását, aminek minden témáját a csupa nagybetűvel civilizált NYUGAT befutott bandáitól kopírozta, ingyenes importot károgott egyáltalán nem ingyenes koncerteken, még árengedményt se adott a közönségének, éppen ellenkezőleg, egyre emeltebb áron forgalmazta a lopott holmit, nehogy tisztességtelen versenynyel vádolhassák a konkurrens bandák főnökei, akik ugyanúgy lopott anyagból keverik a maguk másolt műsorait, mint ő. Itt terpeszt előttem a cingár alsó végtagjaival Lestár Aurél, gyér szakállú, kopaszodó koponyájú testvérbátyám, anyának ad elő valamit, mutogat is a szövegéhez a fölső végtagjaival. - Precízen bevetettem a szerződésbe - vizenyős a bőr a szeme alján, püffedt a gyomra, hájasodik a hasa a junior szerelésben, szánalmas maradéka magának, elpuhult változata annak a karcsú, izmos srácnak, akire kískölyök koromban áhítattal bámultam föl, mert nemcsak sokkal nagyobb volt nálam, hanem gitározni is tudott a saját kezével, rég volt, igaz se volt talán, nem volt igaz, ahogy a mostani megtestesülését nézem, sose volt közöm nekem ehhez az elnyűtt fejhez, csakugyan sose, hiszen alighanem úndor sincs már bennem, pedig az undor, ha van, nem mulandó : - Tölts hát egy whiskyt, Balázs! Tulajdonképpen itt is hagyhatom nálatok a kocsit. Ha úgy sincs garázsom, mindegy, hogy a kéglim előtt áll, vagy itt a házatok előtt, ezen a jobb magyar környéken parkol három hétig, ameddig én odaleszek Londonban. - Ugyanolyan aranyszárny a slusszkulcstartója, csak nagyobb valamivel,
mint amilyen a nyakában lóg. Látvanyosan igazítja oda a dohányzóasztal közepére. - Apa, ha lesz rá időd és kedved, próbáld ki, megéri az élmény. - Nem hiszem, hogy illik az én polgári öltönyeimhez egy fehér Mercedes. - A pipafüst szelíden szivárog apa szájából. - De itt a ház előtt tényleg elfér. Mintha őszinte elképedés lenne látható Lestár Aurél gyér szakálla fölött. - Elfelejtettem volna közölni veletek, hogy lecseréltem a Mercit? - Az utóbbi három hónapban egyszer se jelentkeztél. - Anya hangjában csak árnyalatnyi a szemrehányás. Három hónap óta telefonon is csak ma este adtál életjelt magadról. De mintha említetted volna valamikor, talán még nyár elején, hogy meguntad a Mercedest. Lelkiismeret-furdalás ráncol mély redőket a rockbálvany kiterjedt homlokára. Vezeklő szemei anyát bűvölik. - Bocsáss meg! Három hónap! Én egy söpredék alak vagyok. Szánom-bánom. - Az engesztelő önvád láthatókomolyan ránctalanító hatást gyakorol fölkopaszodott koponyájára. - Ami pedig a megunt járművet illeti, az volt a helyzet, hogy öregední kezdett már a fehér batár A bővebb magyarázattal Kísjutkát készül kítüntetní. Hadd halljon a kískorú is az ő fehér Mercedeséről. Minden autó életében jön egy pillanat, amitől fogva egyre többet kell költeni rá. Ezt is, azt is kicserélni. Ha kocsiról szövegelhet, menten sűrű sugárban bugyog belőle a tájékoztatás. - Egy Mercihez a legapróbb bigyó is vagyonba kerül. Okosabb, ha túlad rajta az ember. Nos, nekem kapóra jött, hogy éppen kínálgattak a szakmában egy bevandorolt Porschét. Hagytam, hogy levegyenek a lábamról a haverok. A Porsche fürgébb, mint a Merci, kevesebbet is fogyaszt, és hát ami a lényeg, vadonatúj turbó példányt vehettem. - Szórakozottan rám irányítja szolgáltató személyemre a figyelmét. - Dupla jéggel, ha megkérhetlek. Dupla jéggel Ahogy a nevezetes vendég parancsolja. Ha egy jéghegyet rendelne a whiskyjébe, tüstént útra kelnék az Antarktisz irányába. - Kösz, öcsi, aranyos vagy. És készséges vagyok, mint egy nagybrit butler némelyík angolszász lord londoni palotájában. Természetesen csakís londoni palotával rendelkező főrangúak jöhetnek számításba. Elszegényedett arisztokraták kíméljenek. - Átyádnak nem töltesz? Semmi akadálya. Rezzenéstelen arccal várom apa nyilatkozatát. - Az az igazság, hogy szívesen meginnék még egy pohár sört. Apa, ha csak rövid időre is, el akar távolítani a helyszínről. Olyasmit készül közölni a nagyobbik leszármazottjával, vagy olyat akar kérdezni tőle, ami nem tartozik a kisebbikre. Rendben van. Bizalmas eszmecserék helyszínéről egy butler, akinek vérében van a tapintat, némán távozik. Nekem a némaság előállítására nem is kell külön energiát fordítanom. Ha jól érzékeli a hátam, anya és Kisjutka kollektív figyelme kísér az ajtóig, amit a jólneveltség jegyében természetesen be is húzok magam mögött. Átbongnak utánam a csukott ajtón a nagy állóóra megszűrt kondulásai. Nyolc óra. A tévében országszerte befejeződött a híradó.
A klinikán Kepes csak most kapcsolja be a minivizorát. A tévéhíradót egyszer s mindenkorra kiiktatta az életéből. Képernyőn sem vagyok hajlandó közelembe engedni a világpolitikát! Hiába nyitva az ablak, maradt egy leheletnyi a konyha levegőjében a zöldborsós omlett illatából. A szúnyogháló külső oldalán apró - esti bogarak lapulnak, mintha a konyha kipárolgásából táplálkoznának. Egy üveg sör a hűtőszekrényből, egy pohár a falipolcról, sörnyitó a fiókból, tálca a szakszerű fölszolgáláshoz, ráérősen szervezhetem a szállítást, apa nem eped aszomjuságtól, eszébe se jutott volna a sör, hogyha nem olyasmit akarna mondani az Angliába induló rockprímásnak, ami nem tartozik rám. Harangoznak a Villányi úton a cisztercita templom tornyában. A kisharang szól, halottért húzzák. Vékony a hangja, mint az upordersi temetö lélekharangjáé. A koporsó oldalának fekete síkjára ezüst betűkkel írta ki a Wágner asztalos: TiPPAN JóZSEF 1922-1981.. A sírásók tapasztalatlanok voltak, ügyetlenül kezelték a két kötelet, amivel a koporsót engedték alá, hintázva merült el a hosszú láda az agyagfalú gödörben, és tompán puffant, amikor ledöccent a fenekére. A fél falu ott szoroskodott a sír körül, pedig keseredetten esett az eső, hordta a szél, és nyirkos hideg gőzölgött a temető fölött, mintha nem is június eleje, hanem október vége lett volna, halottak napjára való idő: Fekete esernyők inogtak az emberek feje fölött,áztukban kifeketedett gyászgombák, rugóiktól bordásak, mint a bőregerek szárnya. Nekem nem volt esernyőm, rácsurgott a homlokomra a víz a hajamból, beszivárgott a flanellíngem nyakába is, híába hajtottam föl a ballonom gallérját. Apa is ballonban permeteződött mellettem, ő is hajadonfőtt, apró csöppek sorakoztak a két sötét szemöldökén. Az upordersi plébános már egy hete rómában volt, zarándokokkal, valamelyik szomszéd falu káplánja temette heiyette a halottat. Zömök, korán őszült, hosszú fejű fiatalember vott, rekedten imádkozott, erőtlen hangja el is akadt a körülötte tömörült gyászolókon, egy szót se hallottam a sírszentelő áldásból, ami csakhamar abba ís maradt. A toporgó tömegből ázott arcok fordultak néha felénk, sanda tekintetek, ellenséges is némelyik a fekete fejkendők, fekete kalapok árnyékában. idegen szemek voltak, pedig mindegyik ismert minket, apát is, engem is. Ments meg engem, Uram, az haláltól, Ama rettenetes napon minden bajtól. Midőn az ég és föld megfognak indulni, S te jössz a világot lángokban itélni! A kántor hangja öblös volt, tömött az öregasszonyok jajgatós kántálásán, csaknem sietősen diktálta a tempót, mint aki unja már az egész esőverte szertartást, a ragadós agyagot a talpa alatt, a hantok tompa dübörgését, ahogy a gödörben a koporsó tetejéről visszhangzottak, meg a sokaság peremén pusmogó szentfazekakat is unja, akiknek a gyomra nehezen veszi be, hogy az öngyilkos Tippan József tetemét egyházi temetéssel teszi földbe ez a jöttment káplán, aki fifikásan kitalálta, hogy pillanatnyi elmezavarában cselekedett a boldogtalan, jár hát neki a pap, jár a szenteltvíz. Túl a ködös szőlőhegyen makacsul morgott az ég, átgörgött a mérge a dombháton, s mintha végigmángorolta volna fölöttünk a felhőket, megint záporos zuhogássá sűrűsödött az eső. Jóformán egyszerre hallgatott el a kántor meg a kisharang. A csönd megült egy pillanatig a sokaság fölött. Fémesen suhogtak benne a vízfonalak, mintha vékony vashuzalok rezegtek volna a levegöben.
Az esernyők fekete nyája lomhán mozdult, egymásnak volt akadéka a sok ember, nehézkesen tágult a sír közeléből a tömeg. Nyálkás volt a talpam alatt az agyagos ösvény, amit síkosra tiport a sok láb, ameddig a gödörhöz kísérték a koporsót. Előttem is, mögöttem is ázott emberek imbolyogtak a temető rozsdás kapuja felé, aminek a tetején rég lekopott már az aranyozás a kovácsoltvas betűiről. Megcsúsztam az ázott agyagon, estem volna is térdre, ha bele nem kapaszkodok annak a tagbaszakadt alaknak a karjába, aki előttem taposta a sírsorokat mély és keskeny csapást. Hátranézett, nehézkesen fordította a fejét, mint akinek fájás van a nyakában. Ahogy rám ismert, menten megtorpant. Márkazi Miklós volt. Gyulladt, vérágas szemmel bámult rám, bambán szinte, mint a részegek. Az is volt, megéreztem a leheletén. - Te vagy az? - Bor bugyborékolt a hangjában, sok bor. - Mit keresöl itt? Beleragadt a földbe a lába, elállta az utat, alig bírtak kerülgetni bennünket, akik mögülünk tolongtak előre a kapu irányába. - Tán még apád is ide pofátlankodott? Mire végigmondta, meg is látta mögöttem apát. Szeme körül egyszerre megszederjesedett a bőre. Félig nyitva maradt a szája, azon szedte a levegőt. - Hát volt merszed ? Apa sápadtan nézett a szeme közé. Esőcsöppek ültek a homloka ráncaiban. - Szedd össze magad, Miklós. Megdideregtem. Valami fájósan feszítette a gégémet. Mintha a lélegzetem tömöszölte volna el. Márkazi Miklós részeg szeme összehúzódott. -Te gyilkos! Te gané! Apa nyelt egyet. Nehezen szólalt meg. - Térj eszedre, Miklós! - Alig volt hangja, hogy újra kimondja, amit már mondott. - Szedd össze magad! Észre se vettem, hogy hátrább húzódtam fél lépést. A fakeresztes sírok között belesüppedtek a sárba a sötétruhás emberek, akik minket kerülgettek volna, ha helyben nem marasztalja őket az az egy, aki elállta az utat és lihegve meredt rá apára. - Megsegíthetted volna a Józsit, megsegíthetted volna, Lestár Lajos, de a kisujjadat se mozdítottad érte! Az én tizennyolc éves szemem nem azt a Márkazi Miklóst látta, akit gyerekkorom óta ismertem Upordersen. Reszketett a szája. - Gyilkos vagy! Mintha végigrángott volna valamigörcsöserőa nagydarab testén, mielőtt apa felé lódult a mázsás súlyáwal. Belezuhant az öklömbe az arca. Összekoccant a fogam. Utánakaptam volna a tántorodó testének, de nem volt erőm, hogy kiemeljem a lábam a ragadós agyagból. Túl a ravatalozón vonatkerekek verték a síneket a kanyarodó töltés tetején. Együtt vacogtak volna a fogaim a vagonok kattogásával,ha össze nem harapom őket. Márkazi Miklós féloldalasan feküdt előttem a megtapodott földön. Kijózanult szemmel, de siváran bámult föl rám. Vért nyelt a repedt ajkából. Fordult egyet a szél, vizet vert a nyakamba, hideget, hogy megrázkódjak. Odatérdeltem Márkazi Miklós mellé. Fölcibáltam a sárból a tehetetlen testét. Csak attól állt
a lábán, hogy én tartottam. Rálittyedt a vállamra a feje, mintha nyaka szakadt volna az öklömtől az előbb. Semmit se láttam a könnyeimtől. Nyolcéves korom óta, tíz év után először bőgtem, olyan némán, amilyen néma most vagyok. föltámasztottam a hóna alatt, lábon tartottam Markazi Miklóst. Rángott az egész teste a nehéz zokogásától. Nem bírt a karja súlyával, mégis kinyújtotta valahógy apa felé a kezét. - Te gyilkos! te nyomorult! Ujjnyi vastag a fehér sörhab apa poharának tetején. Szabályszerű. Peremig párás a pohár palástja. Szabályszerű. - Köszönöm, Balázs. Aurélnak is indíttatása van, hogy nyilatkozatot tegyen. - Remek a keze ennek a fiúnak. Biztos a keze. Csak egyszer látott bunyózni, a kerületi junior selejtezőn, az utolsó nagyobb versenyen, amire Bittának még módja volt engem is benevezni. Jó formában küldhetett szorítóba, csúcsformában, fantasztikusan föl voltak úzva a rugók a két táncos lábamban, fejre véletlenül se kaptam ütést semelyik ellenfelemtől, abszolút volt az erőnlétem, sose éreztem magam fickósabbnak se korábban, se később, tökéletesen otthon voltam a kötelek között, és ha nincs fogvédő a szájamban, röhögtem volna a begerjedt bunkófejűeken, akik kórusban hergeltek föntről, üsd ki! üsd ki , nem ütöttem ki Vájót, végig vívni akartam vele, nem verekedni, szurkálva akartam fölőrölni a félelmetes fizikumát, amiből kétszer annyija volt, mint énnekem, és hiába fajultak el a lelátó fölső soraiban a hiénák, öld meg a cigányt! öld meg a cigányt! gongig a lézergyors egyeneseimmel puhítottam Vájó tömör testét, távol tartottam magamtól a fürtös fekete fejét, nehogy beleeshessen vele a vállamba, le se foghasson, nem ütöttem ki, pedig tudtam, hogy hiába győzök, kifütyülnek föntről a tulkok, és amikor a pontozók egyhangúlag engem hoztak ki győztesnek, ki is fütyültek, meg kórusban vonyítottak ellenem, lekvár! lekvár! sósan csiklandozta a hátam a vastag veríték, ahogy a nyakamból lefele csurgott a lapockám hajlatában, megint ingerem volt, hogy odavigyorogjak a dögevő kojotoknak, akik ellenem tüntettek, de nem vigyorogtam, előírásosan kezet fogtam Vájóval, aztán a vezetőbíróval, a piros sarokban Vájó edzőjével is, és amikor Bittó káromkodva vigasztalt, szard le a tahókat, hadd ordítsanak! csöndben lejattoltam magammal, hogy fájront lesz, egyetértettem velem, hogy nem sokáig bírom én már ezt a félkegyelmű arénát, ahol a patkányok engem is olyan hóhérkodásba akarnak belehergelni, amilyent ők gyakorolnának, ha tehetnék. Tele van megint valami nyomott nyugtalansággal a vérem, ettől kevés az oxigén körülöttem ebben a tágas szobában. Talán a redőny résein át Friss esti párát szív be a gyönge huzat benne van a kinti levegőben a délutáni eső szagának maradéka, a környékbeli kertek hűvöse leheli a homlokomat, tücskök ciripelnek. Nem azokat hallom, akik odalent a bokrok alatt reszelik magukat. A fülem hajszálereiben serceg az izgága mikrofeszültség. - Ha tudnám, mi kering most a fejedben. Mellettem áll a kiskorú, félig mögöttem, nem vettem észre, mikor tévelygett ide hozzám. Talán nem is mondta, amit mondott, de ha mondta, csak én hallottam, hiszen kettőnk mögött Aurél hangja egyeduralkodik az akusztikai térben,
már legalább egy perce hirdeti legújabb ideáját,amiből irányzat lesz, sőt trend! - Amint megjövünk Londonból, rögtön meggyújfom a kanócot. Már benne van a levegőben, hogy az Excelsior valami vadonatúj, fantasztikusan új bombát tart készenlétben, de még senki se tudja, milyen robbanóanyaggal töltöttük meg! Gerjed már. Pillanatok alatt be tud pörögni a saját szövegétől. - Először az Excelsior fanatikusait sokkoljuk. - Mintha koncerten színészkedne, kezd kiülni a betanult révület a messzi tekintő szemébe. - Helyzetfelismerés! Ez az első kulcsfogalom, a sokkoló sorozatból az első új nóta címe. Fiúk és férfiak, hímneműek, hozzátok szól a kijózanító hang! Döbbenjetek rá, hogy a szexuális forradalomnak ti nem győztesei, hanem áldozatai vagytok! A szexuális forradalmat a nők nyerték meg, a nők, akik a történelemben örökké kielégítetlenek voltak! Ök a győztesek, akik gátlástalan fogyasztókká léptek elő! Szexuális konzum! Milyen cím egy szerény szonghoz? Plasztikbomba! A második nótánk címe. - Jövőbe vetett hittel gőzöl a szeme. - Hímneműeket habzsolnának minden mennyiségben a nőnemű pókok a szexkonzum pókhálójában. Fiúkat és férfiakat fogyasztanak, akik vakságukban észre sem veszik már, hogy élvezeti cikkek lettek tömegestől, önként csináltak olcsó árut magukból, amikor behódoltak a szexuális szabadosságnak. Hát jöjjön a férfiszüzesség! Férfiszüzesség Nekem erről Pátrik már három évvel ezelőtt halandzsázott. Az Excelsiorhoz miért csak mostanában jutott el ez a fennkölt magatartásfilozófia? Apa nem enged az irónia ingerének. A terjedő felhősödést fígyeli alig leplezett kívancsisággal anya abszolút asszonyi arcán. Aurélnak négyünk közül, akiket ebben a szobában szórakoztat, esetleg egyedül anyát sikerült sokkolnia az eddig elhangzott szövegével. - Férfiszüzesség! ezzel a számmal is készen vagyunk. Három nóta Helyzetfelismerés! Szexuális konzum! Férfiszüzesség! Országos lesz a döbbenet, emlékezzetek majd rá, hogy ezt ma este én előre megmondtam, megjósoltam nektek! Anya még mindig szótlan. Szivós fegyelmének felhői mögött hallgat. Pedig most mégis meg kell nyilatkoznia, hiszen ő tett mindig epés megjegyzéseket Aurél szemérmetlen szerzeményeire, ő mondta mérgében, bele a szemébe Aurélnak, amikor véletlenül végighallgatta a Két nap, két éjjel kajoltuk egymást című polgárpukkasztó szongot a rádióban, hogy én szégyenkezek a te fülledt fantáziád miatt, fiam , ő pirult három éve a tévé előtt, amikor Aurél lehengerlő rock ritmusban országos kiáltvanyt intézett a húsz éven aluli honleányokhoz, hogy sürgősen szabaduljanak meg három fölösleges terheltségüktől, a mandulájuktól, a vakbelüktől és a szüzességüktől. - Teháta nőket fogod felelőssé tenni azért az állapotért, amibe egyebek között te, fiam, és a hozzád hasonló felelőtlenek hecceltétek bele az ifjúságot, az erotikus muzsikátokkal, meg a szuperszex versélményeitekkel. A szennyhullám, amit rázúdítottatok az országra. Fegyelmezetten fogalmaz még így, indulatában is: Sose volt smink rajta az önuralom, megtanulta, megszokta,
hogy súlya van minden mondatának, akár írásban, akár élőszóban nyilvanít véleményt, mert felelős személyiség, ha kisebb pozícióban is, mint apa, hiszen mindig országos fontosságú vizsgálatokat végez a munkacsoportjával, helyzetfelismerést sugalmazó elemzéseket tálal nála is felelősebb személyiségek asztalára. Éleselméjűen gyanitom, hogy más jellegű helyzetfölismeréseket szolgál föl az analíziseivel, mint amit a közeljövőben a nagyobbik fia hirdet majd hazaérkezése után az Excelsior éléről a beígért szongjaival. - Remek témák! És ha adhatok további tippeket gitározzátok világgá, hogy a nők felelősek az országos lógásért, a silány munkáért, minden ellopott alkatrészért, a táppénzcsalásokért, a sikkasztásokért, az utcai rablásokért, a lakásfosztogatásokért, minden mocsokért, ami együtt és külön-külön nemzeti jellemvonássá kezd válni ebben az országban. Minden rosszért a nők felelősek, mert azért ejtetik teherbe magukat a megbabonázott hímneműektől, hogy munkakerülőket, selejtgyártókat, tolvajokat, csalókat, sikkasztókat, garázdákat, betörőket, gyilkosokat szülhessenek a hazának. Kisjutka kék szeme anyát ünnepli. Nem mérik a műszerei, hogy az Excelsior fejedelme éppen anya ionizált szövegétől érzi pompásan magát. - A közgazdászokról megfeledkeztél, anyám! - Ígazad van. - Anya higgadt egyénisége nem hergelhető. - Megzenésítheted, hogy elvetemült nők szülték azokat a kitűnő közgazdászokat is, akik kereken tíz éve magabiztosan garantálták, hogy ebbe az országba nem fog begyűrűzni a világgazdasági válság, sőt parázna nők szülték azokat a politikusokat is, akik éppen ezt a kinyilatkoztatást akarták hállani az udvari közgazdászaik szájából. Engem is megénekelhetsz végül, aki téged szültelek világra, hogy arra taníthasd a fiatalokat, ne dolgozzaanak, lehetőleg egy szál szalmaszálatse tegyenek keresztbe. - Keresi a konkrétumot az adatbankjában. Szipolyoz a főnök. ne hagyd magad! Már nem emlékszem, a szövegét is te szerezted-e ennek az erkölcsnemesítő dalocskának, vagy csak az andalító melódiát komponáltad hozzá? Lestár Aurél most már maradéktalanul elégedett. Az évtizedes tradiciónak megfelelően legalább másfél perce ritmusos bólogatással szolgáltathatott kíséretet anya elmélkedő javaslataihoz, abban a tagolt ütemben, ahogyan anya mindig beszél, és most, hogy anya félbeszakította magát, az Excelsior prímása megint a hagyományoknak megfelelően fog cselekedni, sietősen fölcihelődik, és mint aki a lehető legsikeresebben szerepelt a színen, nagy gyermeki csókot lehel búcsúzóul anya ápolt orcájára valahol a halánték tájékán. Az elsőszülött szőrkeretes szája gyöngéd érintéssel illette anya ápolt orcáját. - Kösz és hála, hogy heroikusan elviseltetek! Maradjatok ülve, ne búcsúztassatok, ne lengessetek könnyes keszkenőket utánam. Elég, ha Balázs kikísér! Ketten vagyunk az előszobában, nem véletlen, hogy nekem kelljen kiengednem a lakásból, közleménye van hozzám az Excelsior távozó hegemónjának. Szemben áll a tükörrel, gyors rántásokkal igazgatja magán szépiavörös
széldzsekijét. Nincs kifogása a bekeretezett látvany ellen. Sose volt kifogása szibarita személye ellen. - Engem is kihallgatott miattad az a rendőrtiszt, Balázs. Tudsz róla? Remélem, tárgyilagos érdeklődés sugárzik a szememből. - Azt hiszi az agyafúrt zsaru, hogy te azért leplezed a tettest, mert valami közöd van hozzá. Menteni akarod, menteni próbálod, mert fontos neked az illető. Mert a barátod volt. Vagy talán még mindig barátodnak érzed azt az akárkít. - Mélyre igyekszik hatolni a lelkem tükrén át. - Én viszont egész másra tippelek, sőt biztos vagyok benne fejem rá, hogy azért nem árulod el, ki akart kinyírni, mert saját kezűleg akarsz bosszút állni a hapsin. A te különleges jellemedbe ez illik, le merem tenni a nagyesküt. Talán eléggé közönyös képpel engedem át magamon röntgenező pillantásának sugarait. - Távol áll tőlem, hogy faggassalak, Balázs. Befolyásolni sem akarlak, isten ments. Figyelj ide! Két éve, amikor úgy döntöttél, hogy a nagyok jól nevelt módján halkan megpattansz itthonról, én voltam a család környékén az egyetlen magánzó, aki kereken ki mertem jelenteni, hogy neked kőkeményen igazad van. Nekem, fekete báránynak, mint köztudott, nincs szavazati jogom ebben a házban, tőlem apa is, anya is akármikor megvonhatja a szót, én mégis sarkig kinyitottam a pofámat, hogy megmagyarázzam nekik hogy megmagyarázzalak téged. Bizonygattam, sőt talán be is tudtam bizonyítani nekik, hogy amikor egy tizennyolc éves növevény eljut oda, hogy tele van a töke a szülők oppórtunista józanságával, a falmelléki kompromisszumaikkal, a megfontolt pragmatizmusukkal, satöbbi, akkor annak a túltelített srácnak frankón joga van hozzá, hogy faszául függetlenítse magát. És ha az a szóban forgó srác az egész édes élettel is jóllakott, az egész heppi életformával, amibe addig szófogadóan megpróbált beleilleszkedni, akkor ahhoz is joga van, hogy kipróbáljon egy másik életet, sőt két életet, tíz életet ezt is beolvastam az üzenetrögzítőjükbe. Kiálltam melletted, öcsi, beleduruzsoltam a fülükbe, hogy ugyan mikor vegyen mintát az élet minden rétegéből egy értelmes fej, ha nem tizennyolc éves korában! Pillanatnyilag nem pojáca. Most nem szinészkedik. idegesen hadar, és őszintének látszik az idegessége. - Ezt azegész sódert nem azért lapátoltam eléd, hogy dagadjak a szemedben. Eszemben sincs ellenszolgáltatást behajtani tőled. De ha engedélyezed, hogy félénken belesuttogjak az érzékeny lelkiismeretedbe, ha ezt megengeded, akkor komolyan felkérlek selejtezd ki magadból azt az ötletet, amit nemcsak az én aggályos fantáziám feltételez benned, próbáld meg kimosni az agyadból, hogy magánvállalkozásban számolj le a tettessel. Elő kéne állítanom egy tfutó mosolyt, azzal az üzenettel, hogy egyrészt senki másra nem tartoznak a szándékaim, csakis szerény személyemre, másrészt : Nincs másrészt. Átfutó mosoly sincs. - Apa is, anya is reszket miattad, Balázs. Apa megkérdezte tőlem, ameddig te sört hoztál neki, hallottam-e valamit, akármit a saját közegemben, a szórakoztató iparban, amit ő az alvilággal határosnak tart. Nem tagadom, hogy tényleg érdeklődtem. Nem az alvilágban, azzal nekem semmi kapcsolatom, hanem csak úgy vaktában informálódtam, mindenféle alakoktól, akik mindenféle
füleseket hállanak innen is, onnan is. A te eseted hátteréről senki nem tud semmit. Ez pedig valahogy különös. Toni haláláról se tud senki semmit. Három sporthorgász bejelentése nyomán csütörtökön este a rendőrség ismeretlen fiatal nő hulláját emelte ki a soroksári Duna-ág pesti partja mentén a közúti híd közelében a sekély vízből. Az eltűnt személyek nyilvantartásának egyik adata alapján rövíd idő alatt sikerült azonosítani a holttestet. Eszerint a rendőrség Beke Antónia 19 éves segédápolónő tetemére talált rá. Amint a boncolás megállapította, a szerencsétlenül járt fiatal nő kábítószeres befolyásoltság okozta rosszullét következtében, már ájult állapotban került a Dunába, s lelte halálát az alig félméteres part menti vízben. A tragikus haláleset előzményeinek felderítésére a nyomozás folytatódik. Hatodik hete folytatódik, ha igaz, és hogyha egyszer, hetvenhét vagy hétszázhetvenhét hét után valami vakvéletlen rávezeti a rendőrséget a Guru galerijának nyomára, akkor se bírja senki rájuk bizonyítani, hogy ők gyilkolták meg Tonit. Mert azok a hüllők csakugyan nem csináltak semmit. Szimplán hagytak, hogy Toni eltántorogjon valamerre, ennyi az egész. - Gondolkozz ésszel, öcsi, én csak erre az egyre kérlek! - Aurél bágyadt szeme most valahogy hasonlít anya szemére. Ahogy anya olyankor tekint a világba, ha már kegyetlenül kimerült valami különösen komplikált munkájától. - Éppen elég nagy baj az is, ami eddig történt veled. Ne rakj rá még egy lapáttal ! - Mozdult egyet a keze, hogy belemarkoljon a karomba vagy a vállamba, de valahogy mégse mert megkockáztatni ekkora testvériséget. Tart tőlem, számolt a lehetőséggel, hogy megelőzöm, idejében elrántom a vállam. - Pihend ki magad, erősödj, készülj fel a következő műtétre Figyelsz rám? Figyelek rád, bizonytalan állagú bátyám. Hadarsz, bele a passzív portrémba, megjátszod, hogy a vér szava recseg a szétmállott érzelemvilágodban, vagy talán tényleg lötyög is benned valami érzelgős elgyöngülés, netán a gézből tekert nyakdíszemtől, amire minduntalan viszszajár a tévelygő tekinteted. - Itt a kocsim, Balázs, rendelkezésedre áll, tekeregj vele kedvedre, járj ki a városból, élvezd ki ezt a gyönyörű őszt Mit mondjak még? - Visszaréved abba az irányba. ahol szerető szüleink tartózkodnak Kelemen Judit virágzó hajadon üde társaságában. - Játszadozz el ezzel a csinos kis csajjal, vidd magaddal autókázni, és utald ki neki önzetlenül, amit elvár tőled Bocsánat, ezt a tanácsot máris visszavontam, sőt ki sem ejtettem a számon! Ellenkezőleg! Ne légy fogyasztási cikk a szexkonzumban! És én már nem is vagyok itt! -- Szokása szerint csak sarkig hagyja tárva maga mögött az ajtót. Szevasz, öcsi! - Hosszan hunyorít vissza a lift elől. Férfiszüzesség! A kiélt képével ugyanolyan enervált egyed, mint Pátrik, aki legalább három évvel megelőzte. Több mint három éve,
hogy Pátrik kábítani kezdte az agyam ezzel a férfiszüzességes szöveggel. - Elolvastam a novelláidat, kedves Lestár Balázs. Ugye tegezhetlek, barátom? - Nem is novellák. Firkálmányok. -Magad is tudod, hogy szabályos novellák. Egy igéretes tehetség meglepően életes novellái! Ne is szerénykedj! Ha nem lettél volna tudatában, hogy erőteljes írásokat küldesz be ide a szerkesztőségbe . . . - Nem én küldtem be ezt a paksamétát! - Akárki adta postára, mindenképpen jól tette. - A bolond nővérem csinálta. Tudtom nélkül. - Hálás vagyok neki. Amint sorra vettem a történeteidet, egyre nagyobb érdeklődéssel olvastam őket. Bizonyos csodálkozással is, mert egy tizenhat-tizenhét éves fiútól szokatlan az az életlátás, ami ezekben a te novelláidban szinte mellbevágja az olvasót. Ezzel persze nem az írásaid közlését igérem. Amíg eljutunk a közlésig, hm addig még eltelik egy kis idő. Addig még fejlődnöd kell. Mindenekelőtt a témáid megválasztását illetően. Sejted már,gondolom,mire célzok. - Nem sejtem. - Nos, a szex Minden egyes novellád témája a szex körül forog, ami persze voltaképpen természetes. egy tizenhat éves fiú, ráadásul a mi erotizált korunkban. miért is ne? És éppen ez a baj. Szex, szex, szex. Ezzel árasztják el nálad kétszer-háromszor idősebb írók is a mi szerkesztőségünket éppúgy, mint a többi irodalmi lapot. - Nem volt szándékom beállni a sor végére. Mondtam, hogy ezt a sok papírt nem én küldtem be. - Mindegy, hogy ki adta postáraa novelláidat. ezeknek az írásoknak a szerzője büszke lehetsz rájuk te vagy! Éppen ezért kérlek, hogy hallgasd meg, amit elmondandó vagyok. Szánsz rá időt? - Szánok. - Ellentámadás van készülőben a tobzódó szexhullámmal szemben. Bűn tovább tűrni, hogy tehetséges emberek monomániásan deréktól lefelé gondolkodjanak az életről. Ez a divat leáldozóban, és nem véletlenül. - Nem így tapasztalom. - Kevés még a jele a változásnak, igazad van. Éppen ezért azoknak kell indukálniok a változást, akik ma, holnap vagy holnapután robbannak be az irodalmi nyilvanosságba. - Én sehova se akarok berobbanni. - Nem tőled függ, berobbansz-e vagy sem. Az írásaid meghökkentően életszagúak, tehát nem a te jogod eldönteni, hogy közkinccsé válnak-e vagy sem. - Nem válnak, mert nem akarom. - Hallgass végig! - Nem érek rá. Tessék ideadni ezt a halom papírt, és már itt se vagyok. - Biztosíthatlak, hogy nem kobozzuk el a novelláidat. - Akkor máris oké. Kérem a cuccot. - Én viszont a türelmedet kérem. Amit mondok, vagy elfogadod, vagy sem. Meghallgatni azonban meghallgathatod. Hajlandó vagy? - Ha rövid lesz a szentbeszéd. - igérem, rövidre fogom. Tehát a témaválasztás: El kell vetned az eddigi témáidat, ha mégannyira primer
élményeken alapulnak is. Légy te az elsők egyike, akik szembefordulnak a divat szexcentrikus nyomásával! - Nem érdekel a divat. - Dehogynem érdekel. Mindegyik novelládnak alapkérdése valamilyen szexuális kölcsönhatás. - Hát akkor teszek róla Kérem vissza mindegyiket. - Visszakapod mindegyiket de előbb végighallgatsz. - igen, de szaporábban. - Uj szelek fognak fújni hamarosan, és én azt szeretném, ha te nem a szokvanyos erotikával, hanem ezeknek az új szeleknek a szárnyán jelentkeznél az irodalomban. Uj szelek? Voltaképpen nem is. Inkább egyfajta visszatérés Vissza a férfias mentalitáshoz. Tudom, hogy az iskolában szelektálva kapjátok az irodalomtörténeti ismereteket, ezért fordítok rád időt. Az új légáramlás, aminek a hátára akarlak ültetni, a messzi hagyományokhoz kanyarodik vissza, ezt akarom megértetni veled. Az ősi epika férfialakjaira akarom felhívni a figyelmedet. A mitológía legférfiasabb hőseire, akik sorra megtartóztatták magukat a nők testétől. Héraklész megmentette Thébát a zsarnoktól, megölte a nemeai oroszlánt, a lernai hidrát, felhozta az alvilágból Kerberoszt, a pokol kutyáját, leoldozta Prométheuszt a Kaukázus szikláiról, megkötözte a krétai bikát, tizenkét mesés hőstettét sorolja fel a mitológia, de egy szót sem ejt arról, hogy a szex is befolyásolta volna cselekedeteiben. Pedig lett volna alkalma rá, hogy női testekkel koronázza meg diadalait! Amikor legyőzte az amazonok királynőjét, a páratlan Hippolűtát, magáévá tehette volna a harcias csodanőt. Nem használta ki a lehetőséget, nem engedett az olcsó szexuális triumfálás kísértésének, inkább udvariasan megölte az amazont. - Eredeti ötlet. - Eredeti, de nem egyedülálló, hiszen emlithetem neked ebben a relációban a férfiasság germán megtestesitőjét, Slegfriedet is a Nibelung-énekből. Le van írva a tizedik kalandban, az eposz drámai kicsúcsosodásában, hogy Slegfried lovag, miután legyőzi Brünhildet, a valkűrt, egyértelmű ajánlatot kap a lábai előtt heverő tűndértől. Brünhild a csábítás mínden korabelí fortélyát beveti Slegfried megejtésére, a nők mesterének nevezi, szerelméért esedezik fektében nyoszolyájáról. A germán férfiasság legendás megtestesítője azonban tántoríthatatlan. A Nibelung-ének tárgyilagosan tudósít erről. Slegfried hát sich von dannen, Jlegen Jiess er die Maid. Tudsz németül? - Nem. Orosszal és angollal pallérozzák az agyamat. - Nos, arról tájékoztat a régi német textus, hogy a hős nem tart igényt Brünhild testére, érintetlenül hagyja heverni a csábos valkűrt, és eltűnik a színről szüzessége ködében. - A mai izompacsirták közt is bőven van impotens. - Ha úgy találod, hogy a hőskölteményekben megénekelt szupermenek a túltengő izomerejüktől alkalmatlanok a szexre,
mondhatok ellentétes példákat is. Vegyük a vézria és törékeny Názáretit, Jézus Krisztust, a lélek emberét. János evangéliumának negyedik fejezetében elolvashatod, hogy kettesben ül este a kútnál a hírhedt házasságtörő szamariai asszonnyal, aki arról közismert az egész környéken, hogy úgy falja a férfiakat, ahogyan más vacsorázik. Jézus meghallgatja a bűnös asszonyt, sőt pártját is fogja felháborodott tanítvanyaival szemben. Lukács evangelista pedig arról ír, hogy Jézus csókolgatni engedte lábát Mária Magdolnától, akit minden bizonnyal azért illet az írás a bűnbánat jelzővel, mert volt mit megbánnia. Jézus közel engedi magához ezeket a nőket, de szavaknál többet nem ad nekik, és a szexmentes szeretetnél többet nem fogad el tőlük. - A Jézus Krisztus szupersztárban. - Ez a musical csaknem kétezer év után éppen a mai közönség szexigényét szolgálja ki Jézus meghamisításával. Volt része Jézusnak nagy kísértésben is, Máté evangéliumának negyedik fejezetében olvasható, hogy a sátán kivitte a názáretit a pusztába, hatalmat ajánlott neki, a világ minden országát és dicsőségét neki ígérte, de a nőkkel, a szexszel még a sátán se mert előhozakodni,mert tudta hogy Jézus következetes képviselője a férfiszüzességnek. - A lélek embere, így kell mondani? - Így. De ha Jézus túlságosan nem evilági lény a szemedben, példálózhatok hideg fejű, abszolút evilági intellektuellel is. Püthagorasz! Nemcsak az ókor talán legnagyobb matematikusa volt, hanem oly- szép és erős férfi is, hogy korának asszonyai Apolló isten földi megtestesülését látták benne. Ő azonban azt vallotta, hogy a férfi, aki bölcsességre és tudásra tör, két dologtól feltétlenül tartóztassa meg magát, mégpedig a babtól és a nőktől. Feljegyezték, hogy az öregedő Püthagorasznak néha leküzdhetetlen étvágya támadt a babra, de hogy a nők iránt is elgyengült volna, erről senki sem ejt egy szót sem. Halvérű matematikus volt. - Nincs rá bizonyíték. Minden férfinak van gyarló teste. Katasztrofális esetre is hivatkozhatok neked, Ürigenész egyházatya példájára, aki Krisztus után száznyolcvanháromtól kétszázötvenkettőig élt. Ö volt a leggazdagabb szellenüségű antik intelektuel, és ő is a szü-zesség undergroundjába közösítette ki magát a testiségtől megrontott világból Amikor pedig egy ízben elsöprő erővel töri rá a női test iránti vad vágyakozás, úgy űzte el szüzességét a kísértésben, hogy önkezével vágta le péniszét. - Komolyan? - irva vagyon Régi küzdelem ez, kedves lestár Balázs, ősidők óta harcol magával a férfi, hogy megtartóztathassa magát a női testtől.És ennek az ősi törekvésnek most várható a reneszánsza. Emlékezz a szavaimra, a szexuális szabadosságnak ezt a mai tombolását a szüzesség új felvirágzása fogja követni, és ennek a tendenciának máris vannak jelei. Ezért buzdítanálak arra, hogy ne a szokvanyost, hanem a kibontakozó újat képviseld az írásaiddal. Ne szolgáld ki a tömegigényt, hanem döbbentsd meg mindazokat, akik el fognak olvasni! Tehetséges vagy, láttató erejűek
a novelláid. De a tehetség, az íráskészség nem elég az átütő sikerhez. Meg kell hökkentened az olvasót, futkosson a hátán a hideglelés. Ezt pedig csak úgy érheted el, ha botrányosan újat írva hajítasz kesztyűt ennek a mai erotikus világnak : Pátriknak szuperlatív szerencséje volt szánalmas személyiségemmel. Törékeny önérzetem még mindig romokban hevert a megaláztatástól, amivel Janina tüntetett ki a női nem nevében. Nem volt nehéz elhatároznom, hogy tudatosan különbözni fogok az aktuális átlagtól, erővel bebizonyítom magamnak, hogy fölsőbbrendű vagyok a velem egyneműek tömegénél, az ösztöneik rabságában dörgő sokaságnál, keményen ellen fogok állni serdülőkori androgén hormonháztartásom követelőzéseinek, és ezzel ellenállok a dekadens divatnak is, ami már nemcsak természetesnek tartja, de diktálja is a mindennapos megmártózást a szokvanyos szex, sőt a terjedő promiszkuitás posvanyában. Mindent élj meg, mielőtt megírnád! parancsolta Pátrik, és ez a szózat szinkronban volt a költő szigorú szavaival, hogy aki dudás akar lenni pokolra kell annak menni, engedelmeskednem kellett az egybehangzásukkal egymást erősítő két kinyilatkoztatásnak, és én szabad akarattal alárendeltem az életformámat nekik, frissen sült fölsőbbrendűségemtől megemelkedve kezdtem szánakozni azon a tegnapi önmagamon, aki hagyta megalázni magát egy Janinától, egy nívótlan nembertől, és meglepetten kezdtem észlelni, hogy nemcsak erőfeszítésembe nem kerül, hogy hiteles közönyt, egykedvű érdektelenséget termeljek ki magamból a másneműek egyedei és összessége elllen, hanem lassan valami természetes viszolygás ís egyre gyakrabban jelentkezik bennem a kis csajok ömlesztetten egyforma változataival szemben, akik hisztériásan sipítoznak, hörögnek, csápolnak, nedvedzenek az Excelsior vagy a konkurrens bandák kretén koncertjein. Kamaszenergiámat addig is az edzőteremben vagy a ringben vezettem le, ahol annyira kivett belőlem minden fölös erőt az ugrókötél, a futás, a számtalan fekvőtámasz, a súlyzózás, a körtelabda, a keljfeljancsi, a homokzsák, a kesztyűzés, hogy edzések után már ahhoz se volt kedvem itthon, hogy elomoljak a tévé előtt, mint egy kócbábu. Csapódtak volna a csajok, köröztek eleget körülöttem a klubban, némelyiket Bittónak kellett elhessegetnie, nagy ívben kerüljétek a kis Lestárt, pipikék, nincs annak a gyereknek ideje rátok! flegmán fölfüggesztettem mindent a bunyóért, klasszul megvoltam szólóban, még a mázsás fáradtságot is mindig élveztem magamban, és előbb csodálkoztam, aztán tudomásul vettem, hogy jóval kevesebb idő alatt végzek minden nap a közoktatási kötelezettségeimmel, mint korábban, mert mintha éppen a rendszeres fizikai terheléstől buzgott volna fürgébben a fejemben a vérbő szürkeállomány, gyorsírással íródott a fejembe a legtöményebb tananyag is. Aurélnak álmatlan lenne az éjszakája, ha nem akkora erővel csapná be maga után odalent azt a tehetetlen kaput, hogy belerezegjen ez a békebeli bérház. Énbennem pedig még most is stabil a gyerekkori szokásom, hogy akárhányszor kikísérek valakit, itt várom ki az előszoba küszöbén, hogy levandoroljon a vendég a földszintre,
és kivonuljon a kapun. Tizennégy éves koromban, amikor még új fiú voltam ebben a négyemeletes idegen épületben, estéről estére fátusi kivancsisággal, újra meg újra elcsodálkozva hallgattam a lépcsőházi villanyautomata zümmögését, ahogy fölhúzta magát és pontosan három percig égve tartotta a lámpákat a lépcsőfordulókban, mindig végigvártam, hogy lejárjon a kis precíz szerkezet, és amint elhallgat, egyszerre kialudjon mind a négy emeleten a világítás : - Hát te? - Kisjutkának gyanakvó a halmazállapota a nappali ajtajának keretében. - Unsz bennünket? Mindjárt visszamegyek, mindjárt, csak szorosabbra kötöm ezt a lazult fűzőt a csukámban. - Ha akarnál futni egyet, volna kedvem társulni. Akarjak megint futni egyet? A kiskorúnak mozgásigénye van. Félrehajtott fejjel bízik bennem. Legyen neki. - Oké, Balázs. Egy perc alatt átvedlek. Anya hallása tökéletes. - Szabad egyáltalán futnod neked? Nem lesz baj belőle? Megnyugtató választ olvashat ki a szememből. - Műtét után, öt hét kórház után? Lépésnyire áll szemben velem. Benne van a kezében, a karjában a mozdulat, hogy hozzám érjen, talán magához is öleljen egy másodpercre Nem fogja megtenni: Nem bírja megtenni. Valami elszakadt benne, amikor én két esztendeje kitelepültem az életéből. Ha képes vagy rá, Balázs, hogy magunkra hagyj minket Nem fényesedett ki a szeme, a szája is éppen csak megremegett. Lassan tűnt el az arcából a vér, másodpercekbe telt, ameddig egészen elsápadt. Mit vétettünk ellened? Korlátoztunk a szabadságodban? Zsarnokoskodtunk fölötted?... Ki akartam mondani, lélegzetet is vettem, hogy kimondjam, vagy inkább kiköhögjem magamból, hógy talán azért is megyek el, mert gyilkos az apám. Nem volt erőm kimondani. Hagytam kiszivárogni a tüdőmből a levegőt. Hallgattam, néztem anyát, ugrásra készen figyeltem, hogy megragadhassam, ha megtántorodik. Soha annyira sápadtnak nem láttam. Mosolyog. Megfiatalítja az arcát a mosolygása, pedig finom szarkalábak mintázódnak szét tőle a szemei sarkából. - Kiveszem a tejet a hűtőből, ne legyen nagyon hideg, mire kitrappoljátok magatokat. Ha ugyan szokásod maradt, hogy este megidd a fél liter tejedet. Az én kezemben nem volt benne a mozdulat, most mégis fogom a kezét. Száraz bőrű, hideg a keze a tenyeremben. Kéne, kegyetlenül kéne, hogy odahúzza a vállához a fejem, ahogy kissrác koromban szokta minden este. Amikor én mindig ülve vártam az ágyban, hogy behozza a hűvös tejet a fél literes csuporban. Barnamázas csupor volt, margarétákhoz hasonló okkersárga virágokkal, vásárban vettük, hat egyforma csuport vettünk egyszerre, de ahogy múlt az idő, sorra el-eltört egy-egy a hatból, de az utolsó példány, az valahogy megmaradt,
mintha törhetetlen lett volna, vagy tán az is volt, hiszen ott kint a konyhában egyszer én is beleejtettem a mosogatóba, mert rosszul volt beállítva a gázgejzír hőszabályozoja, fene forró víz jött a csapból, vörös is lett tüstént a bőr a kezem fején. Berreg a csengő, Kisjutka csakugyan gyorsan átöltözött. Nehezen nyílik az öt ujjam anya keskeny kezén. - Vigyázz, ki ne fullaszd magad. Apa a maradék sört mérlegeli a poharában. - Bizony isten veletek tartanék, ha nem fájna a derekam. ötvenben, a nagy áradás napjaiban szerezte be a fájást a derekába. Senki se számított rá, hogy hajnalra átszakítja az Upor a margitmajori gátat. Mire félreverték a harangokat, már be is kerítette a víz a kis dombot, amire az üzemegység birkahodályait építették három évvel előbb. Két és fél órán át mentették az emberek a gyapjas állományt, előbb a bárányokat, aztán az anyajuhokat meg a kosokat. Derékig, hónaljig vízben cepekedtek, karjukon hordták ki a hodályból a csónakokhoz a keservesen bégető birkákat. Tippan Józsi bácsi, Markazi Miklós, apa, meg még vagy tíz férfiember. Fagyott akkor éjjel, reggel is fagyott még, apára rákeményedett a nadrágja is, a pufajka is, mire hazaért, hogy ledobálhassa magáról az átázott gönceit. A pufajkája úgy ropogott, mintha deszkából lett volna. Nem esett ágynak, csak a zsebkendő nem volt sose elég neki hetekig, és a dereka, az sínylette meg erősen azt az istentelen hajnalt. Helybenfutással lazít a kiskorú a küszöb előtt, borpiros Adidas az ő melegítője is, mint az enyém, csak használtabb valamivel, nem szekrényben heverte végig az elmúlt két évet. - Gyere, mire vársz! Szaporán táncol lefelé a lépcsőkön, minden foknak az élét megérinti a sarkával, mint a gyerekek. - Az az igazság, hogy futni nem is szeretek, mert unalmas, de teveled azért mégiscsak Legyen, aki vigyáz rád. Piruett a fordulóban, kávészínű sűrű zászló a lebontott sörénye, egyik vállától a másikig hintázik a hátán. Nevet, a pajkos szemével is, a sok fehér fogával is, oldalazva siklik a lépcsőkön, hogy szemmel tarthasson, akarom-e utolérni, elkapni a hátranyújtott kezét. Vacsorához öltözve, szoknyában, blúzban, magas sarkú szandálban nő volt, most meg újra gyerek. Kertek szaga huzatol be a kapun, még mindig ciripelnek a sötétben a tücskök, meg ha jól hallom, egy csalogány is csattog a közelben. Metálldukkós Porsche a járda mellett, az Excelsior prímásának ezüstös járműve, lapos, áramvonalas, sunyít belőle a szunnyadó sebesség. - Ez a talicska a testvéredé? - Hosszú, hajlított fütty, tízéves utcakölykök fújják magukból pont így, ahogy ez a kiskorú. Egy ilyen elismerő fütty fölér a diplomaták kormányom nagyra értékeli szövegű nyilatkozataival. Bitang jó járgány! Az. Négykerekű kiáltvány korunk kábítható ifjúságához, légy te is pop, rock, poprock, kőkemény vagy latyaklnagy rock, folk, country, punk, new wave, mindenesetre zenész légy, tépd a gitárt, bakkecskézz a dobogón, rikácsolj a mikrofonba, szereld ki magad mennél abnormálisabbra, provokálj botrányokat, szórj szart a világra, pöngesd ki a pénzt a peopleből, akkor neked is lesz egy ilyen szuper személygépkocsid, mint ez a pazar Porsche! Lassabban futok inkább, mint délután, nem akarom kifullasztani ezt
a serdülőkorból alig kinőtt hajadont, kényelmes kocogásban se szokott ő másfél-két kilométert trappolni rendszeresen, azt se tudom, csinálja-e még mindig a ritmikus gimnasztikát, van-e rá ideje ebben a nehéz évben, érettségi előtt. Nem hallok erőlködést a légzéséből. - Oké a tempó, Balázs, és engem ne félts, elég tűrhető sprinten van az edzettségem. Formásan fut, művelt a mozgása, rendes a testtartása Kettőnké ez a keskeny sáv középen az úttesten, kétoldalt végig kocsik parkolnak szorosan, alvó autók, gazdáik a kertes házakban képernyők előtt nyújtóznak kényelmes fotelokban, tankok a tévében a Közel-Keleten, harci helikopterek Hondurasban, fegyveres falangisták Libanonban, merényletháború Baszkföldön, polgárháború Pandzsábban, űrháború a tervezőasztalokon, új leiezlista-vezető a nosztalgiabiznizben, Szeressük egymást, gyerekek. a komponista halott, semmi se jár neki, minden profit a profiké, akiktől a szerző annak idején megdögölhetett volna, ha esténkint nem klampíroz a kispipa vendéglőben, szívszorító sztorit hallhattam róla kényelmes ágyamon kiterítve a klinikán, Kepes olvasta el az újságból. - Klassz veled futní! Csak valahogy úgy kellene, hogy. hogy egyszerre csak kiszaladjunk a világból! Vagy kirepülni inkább! Víz susog a slagból itt jobbra a sövénykerités mögött, valaki kevesli, amit a délutáni záportól kapott a város. - Hogyha például egyszer csak megjelennének minekünk a kisherceg költöző fecskéi és hirtelen a levegőbe kapnának ahogyan őt is megszöktették a bolygójáról! Könnyedén tartja az ütemet, arasznyira a válla a vállamtól, szinte hangtalanul dobban egyszerre az aszfalton a futócipőink ruganyos gumitalpa. - Vagy ha mondjuk, a csudálatos Mary esernyőjébe kapaszkodhatnánk hogy elszálljunk vele, mint ő! Egyszerre villant rá kettőnk arcára a higanygőzlámpa fénye az oszlop tetejéről. Csillant egyet a két szeme ennek a lánynak, mintha messzi világítótorony pásztája siklott volna át rajtuk. - Vagy hogyha te úgy tudnál repülni magadtól, ahogyan a Sam Smáll, már nem is fognád meg a kezem, csak az ujjunk hegye érne össze mint őnekik, Sam Smállnak és Mollynak és énnekem is egyszerre meglenne a képességem, átadódna az ujjadhegyéből az ujjam hegyébe : hogy együtt tudnék úszni veled a levegőben, ahogyan ők a felhőkarcolók felett! Kamaszkorom kedvencei, meséknek álcázott elvágyódások, Saint-Exupéry, Travers, Eric Knight bölcs szomorúságai, szerettem ezeket a könyveket abban a magányomban, amibe itt csúsztam bele tizennégy évesen, ebben az idegen, pöffesz nagyvárosban. Otthon a kastélyban nem volt türelmem a Kis herceghez, a Csudálatos Maryhez, Sam Smállhoz, itt értettem meg csak, ebben a kétmilliós tülekedésben éreztem meg ezeknek a mesehangulatú szomorúságoknak az igazát. - Vagy úgy is lehetne, ahogyan Peter Pan könnyedén felemelkedni a háztetők fölé, átsuhanni a hold fényében a város felett mint ő a tó felett és a Kensington park fái felett! Peter Pan. Hallottam, hogy egyszer majd felnőttnek kell lennem. komoly képet kell majd mindig vágnom, hivatalba kell járnom, és keménykalapot kell hordanom, meg esernyőt, mint a többi komoly felnőttnek de én nem
akarok felnőtt lenni, inkább már csak madár akarok lenni megint!. Ez a lány az én kamaszkori könyveimet emlegeti, mintha ugyanaz az elvágyódás fájna őbenne is, amivel én voltam teli öt-hat éve. Akarja, hogy összeakadjon a szemünk. Még mindig jóll tartja a tempót. - Csodálkozol? A te könyvespolcodról olvastam mindegyiket legelőször a Peter Pant: aztán a a töbit. csudálatos Maryt, a Kis herceget, a Sam Smállt Két év alatt, amíg te oda voltál legalább ötven könyvedet kértem kölcsön a mamádtól. Minden második héten becsengettem hozzá visszaadtam, ami nálam volt, elvettem a polcról egy-két másikat. és mindig vártam, hogy egyszer csak azt mondja majd. azt mondja majd a mamád, hogy képzeld. képzeld Kisjutka, hazajött a Balázs! Vagy legalább azt, hogy hazajön. De egyszer se mondta. Nem kellett volna engednem az ötletének, nem kellett volna lejönnöm futni vele, nem szabad nekem kettesben lennem ezzel a lánnyal, másodszor ejtene meg már a kísértő kedvességével, levenne a lábamról az ártatlan hatalmával, megbénítaná bennem a bosszút, ami nem is szenvedély, hanem idült akarat, végrehajtani Toni gyilkosán az ítéletet, amit magam hoztam meg és magam fogok teljesíteni, megátalkodottan, mert ez a rögeszmém, ez az én józan, higgadt, most már szinte közönyös kényszerem. - Sokszor szégyelltem magam hogy csak várlak haza téged mint egy idétlen Solvejg : vagy mint Senta a bolygó hollandit Utánad is mentem volna, mint Micaela don Josénak. De mégse utánad menni, azt nem! Inkább csak visszavártalak. Puhán dobban és dobban és dobban a lábunk, mintha vastag gumiszőnyeg volna a flaszter a talpunk alatt. - álljunk meg! Bírnám tovább ís, látod, nem lihegek. De azért inkább pihenjünk egy percet. Itt, a lámpa alatt! itt legalább láthatom a szemed. Házibuli hallótávolban, vagy csak öncélúan zengeti valaki a hangszóróit ott balra, a buxussövényen túl, abban az emeletes villában. A Pink Floyd vonyít, megvilágosodásom forrása. A Pink Floydnak köszönhetem, hogy hosszas elmélkedések után egy csapásra döbbentem rá az egyszerű igazságra: Dave Gilmoure egyetlen gesztusa, amikor a pódiumról hörögve leköpte a loncsos imádóit, ez az egyetlen turhás esemény tett a helyére mindent a fejemben. Addig a mindent megmagyarázó pillanatig bizonytalan voltam, aggályosan azt hittem, hogy a bátyám rohadtságainak láttán erjed bennem az undor a többi rockbanda ellen is, az itthoniak ellen, a külföldiek ellen, ingerelt és zavart, hogy Aurél szemétségét vetítem ki minden irányban, az Excelsior elleni utálatom sugárzik ki a kőkeményekre meg a latyakosagyakra, a hazai heréltektől a világmenő kappanokonát a pornónyavalyatörős szupergrupokig, és a királyukig, Mick Jaggerig. Gilmoure-nak az az őszinte köpése gyújtotta ki az agyamban azt a meglapult fölismerést, amit addig is tudtam, hogy ezek a jóllakott jeremiások hisztériásan megvetik a saját sznobjukat,
kiröhögik a magasból a hülye híveiket, meggyalázzák a megőrjített fan-t, amin úgy élősködhetnek, mint az elhullott csordákon a kopasznyakú keselyűk, vagy mint a túrósan oszladozó tetemeken a sivatagi sakálok. Rolling Stones, Pink Floyd, Excelsior, Sex Pistols vihogya, vödörből szórják a szarta tébolyodott tömegre, dollárért, fontért, márkáért, forintért, ki miben tejel, azért a maniért kapja a mocskot a nyakába, a Mario és a varázsló nyomorék Cipollája szaporodik osztódással a koncertdobogókon, de ezek százszor hatékonyabbak, mint az a torz hipnotizőr volt, Cipotla csak szerény létszámú publikumoknak adta elő a púpjában tárolt embergyűlöletét, ezek viszont fizetőképes tinédzser tömegekkel hitetik el, hogy nem vásári szemfényvesztést szolgáltatnak, hanem a pusztuló emberség jövőjéről prófétálnak a pénzükért. - Szomorú a szemed. Vállamon a két keze, karnyújtásnyi messziségből kutat bennem a kiskorú. Az ő szeme szomorú. Amít az én szememben lát, az csak a sivár semmí, bennem már csak emléküledékek, fakó törmelékek a tegnapi düh maradványai. Az ő szemei csakugyan szomorúak. Tőrt a csillogás bennük. Toni szemében is ezt a tört fényt láttam. - Velük lehetek, amikor akarok. Befogadtak. És jók hozzám. A Guru is. Egyik se akar tőlem semmit. Az se érdekti őket, hogy ki vagyok. Aztán csak azt csináljuk, amit te is, Balázs, bámuljuk a világot. Vagyis semmit se csinálunk, csak nézzük, amit látunk. De nem egyedül tengünk-lengünk, mint te, hanem együtt. Én teveled lődörögnék, teveled kettesben, hogyha megengednéd, de teneked én nem kellek, teneked csak te magad kellesz. Én nem tudok egyedül csavarogni, én nem tudok egyedül lenni, énnekem kell, hogy legyen a közelemben valaki, akinek szólhatok, hogyha muszáj. Nemigen akarok én semmit se szólní, de míkor aztán mégis. Érted? - Érthetően beszélsz. - Nem így kellett volna mondanod most se. De hát hogyha én teneked ennyire nem kellek Persze őnekik se kellek, de ők legalább megtűnek maguk között. Semmit se kell együtt csinálnom velük. Mikor este szétcincálják a telefonfülkéket, azt se. Még csak olyat se osztottak ki rám egyszer se, hogy falazzak nekik. Na ha majrézok, eltűnhetek, ha nem félek, maradhatok. - Maradsz, igaz? - Maradok. Nézem, hogyan csinálják. Nyugisan szétszedik a telefonfülkét, de közben valahogy nem is érdekli őket. Unják csinálni, de csinálják. Próbáltam szövegelni nekik, hogy ne hülyéskedjenek. Hogy a telefonfülke életet menthet. Valaki életveszélyben van, sürgősen orvost kellene hívni, aztán aki telefonálni akar, a szerencsétlen hapsi ott találja a fülkét kagyló nélkül, szerkezet nélkül. - Kiröhögtek. - Nem röhögtek ki. A Guru nyugisan megmagyarázta, hogy éppen ez a lényeg. Hogy ne legyen telefon,amikor például orvost kell hivni. Legalább kimúlik valaki, és eggyel kevesebb ember marad ezen a bűnös földön.
Minél kevesebb az ember, annál kevesebb a gonoszság. Aki feldobja a talpát, senkinek se fog ártani többet. - Ez a vallása? - Ez. Minél előbb pusztul ki az emberség, annál hamarabb lesz béke a földön. - Lenyűgöző szívjóság. - Valahogy tényleg jó a Guru. Meg van tiltva mindenkinek, hogy akárkit bántsanak. Mindenki elöl félre kell állni. De sohasem parancsolgat. Csak magyaráz. Nem néz rá senkire, csak úgy beszél, bele a levegőbe. mondja, mondja, mondja a magáét. Hogy annyi is elég, amennyitől nem hal éhen az ember. Mikor tegnap benyomták annak a pavilonnak a kirakatát, onnan is csak azt a legkevesebb cuccot szedték ki, amennyi nagyon kellett. Ott maradt még vagy tíz üveg vodka, nem hagyta a Guru, hogy mindet elvigyék a srácok. Négy üveg vodka elég a narkóhoz nekik, hát csak négy üveggel. - El fognak kapni benneteket. - Hát akkor elkapnak. - Téged is. - Engem is, mért ne. És akkor mi van? Hogyha engednéd, hogy rendesen teveled lehessek, én nem ővelük csámborognék. De teneked én nem kellek. - Gyógyszerre ísszák? - Gyógyszerre. - Te hordod nekik a gyógyszert? - Más is. Én is. A kórházban senki se számolja, hiányzik-e a szekrényből. - És ha egyszer észreveszik, hogy te. - Más is vámolja a készletet. Csak azok mindig haza viszik. - Hazahordják, de nem narkósoknak. Te is kábítózol? - Én nem! Én soha! Nekem egyáltalán nem kell, hidd el! Nekem ők se kellenének, hogyha te törődnél velem. Marhára unod, mi, hogy mindig ezt hajtogatom? - Hol narkóznak? - Hol itt, hol ott. Parkban is, a rakparton is, a ligetben is. És van egy pincéjük. Egy romház a Ferencvárosban, kint a fenében, senki se lakik benne, le fogják bontani egyszer, de senki se tudja, hogy mikor. Mióta kitelepítették belőle a lakókat, ott van totál üresen. A földszinten meg az emeleten be van szegezve minden ajtó, de a pincében nyugodtan lehet táborozni. Még szakadt matracok is vannak, sőt egy vízcsap is. Világítani csak gyertyával lehet. A Guru beáll két gyertya közé, onnan tanítja őket. Elég színházias az egész, de amiket beszél, azokon el lehet gondolkozni. - Például? - Az emberségről beszél mindig. Hogy az emberség feleslegesen létezik. Az állatok jók, nem irtják ki magukat, az emberek pedig rosszak, elpusztítják az erdőket, megmérgezik a vizet, kiirtják az állatokat, és saját magukat is. Ha nem volnának emberek a földön, a természet egészséges volna, és az istenség nem könnyezne. - Milyen istenség? - Nem tudom. Valahogy van egy istenség, mindig más testben jelenik meg, ha akar De nem az a lényeg, hogy milyen testben jelenik meg, hanem az, hogy
szenved a világ miatt. Mert megteremtette a világot, és rábízta a természetre, hogy fejlődjön, ahogyan akar, de arra nem gondolt, mikor megteremtette a természetet, hogy ember is lesz majd a fejlődésből, ember is lesz, de csak azért, hogy mindent elpusztítson, amit ő teremtett. - Te beveszed ezt a hasbaakasztós szöveget? - Nem érdekel. Sokszor oda se figyelek. De ha odafigyelek, akkor meg elég érdekes. Néha a felét se értem, de szóval mégse unatkozok. Elücsörgök közöttük, aztán mikor besötétedik, akkor úgyis abbahagyja a Guru,és indul az esti műsor a tablettákkal meg a piával. És különben is csak akkor lehetek velük, mikor délelőttös vagyok a kórházban. - A rendőrségen fogsz kikötni a guruddal együtt, meg a gennyes csapatával együtt. - Na és? - Akkor majd nem mondod, hogy na és. A sitten majd... - Nem érdekel. A te dumád se érdekel. - Vedd úgy, hogy egy szót se szóltam. - Látod, ezért vagy te gonosz, Balázs. Teneked totál mindegy, hogy én mit beszélek, mit csínálok. Teneked az is mindegy, hogy én élek-e. Ez van? Mondasz valamit néha, de igazából csak olyan vagy te, mintha nem is volnál. Apró kavicsokkal van megszórva a flaszter, csikordul olykor a cipőink puha talpa alatt. - Mindjárt négyen leszünk. Llátom. Rézfejű kiskrapek, valósággal fémesen ragyog a vörös haja a lámpafényben. A kutyája is csaknem vörös, jól fésült ír szetter. Együtt lesnek ránk, hogy mihelyt melléjük érünk, csatlakozzanak hozzánk, fölvegyék a ritmust, amivel közelítjük őket. - ismerem,ezt a lámpafejűt. - Lépést vált a kiskorú, átkormányozzaa magát a másik oldalamra. - Pár éve mikor még gyerekkocsiban tologatták erre már akkor is ilyen sárga volt a búrája. -Csókolom! Jöhetek? - Jöhetsz, ha bírod a tempót. Csetteg a sarkatlan szandálja, a derekam magasságában inog ütemre a feje. Félszemmel fölfele fürkész rám. - Téged nem ismerlek. Az ír szetternek máris melege van. Hintáztatja a róozsás nyelvét, hosszan leng ki a száján. - Nem ís errefelé laksz, mí? Egyszer se láttalak még. Belekotorjak a hajába? Mint a drót, sűrű, vastagszálú. Nem érti, miért nem felelek neki. Nyújt egyet a lépésén, ne takarjam előle Kisjutkát. - Szájzárja van a fiúdnak? Nekem is egyszer Kihúzták egy fogamat. állati rossz volt, bedagadt, fájt. szájzárja van a gyereknek, ilyet szólt a doktor, bedagadt a helye. Öneki is? - Nincs szájzárja, csak nem szeret szövegelni. Pláne futás közben szófukar. Szűkszavú, érted? - Mért? - Mert ilyen hallgatag fazon.
- De mért? - Azért, mert például nincs most semmi mondanivalója a világ számára. - De énhozzám is nem akar beszélni? - Most nem. Majd ha talán jobban megismer, akkor szóbaáll veled. Tudod, csak ma költözött ide a környékre. Trappol mellettem a kölyök, föl-fölsandít rám, emészthetetlen neki, amít hallott. - Biztosan nem is tud magyarul. A Dórának is külföldi fiúja van a házban. Német az ürge. Ez a tiéd is olyan külföldínek néz ki. Klassz Adidas melegítője van neki... - Nekem is az van, láthatod, öregem, mégis magyarul beszélek veled. - Kisjutka szemében nincs jókedv. Fecsegj te is kevesebbet, amíg futsz, ki ne hűljön a hasad. Meg kell érintenem a kezét. Nem történt semmi, kiskorú, nekem egy grammot se kínos, hogy belebonyolódtál a rézfejű sráccal ebbe a szájzáras témába. Összeakadt a kisujja a kisujjammal. Pontos a ritmus a kényelmes kocogásunkban, együtt lassultunk hozzá a kis krapek meg a szetter üteméhez. - Hol laksz, öcsi? - itt a térnél, a huszonhatban. - Nem kellene visszafordulnod már? Mi innen balra megyünk tovább. Nagyon liheg már a kutyád is. - Mert elég rozoga jószág a Bonzó. Sőt nem is az enyém, a nagyi kutyája Na csókolom. - Helló. Szép álmokat. Az öreg házaspár ott a járdán már két évvel ezeelőtt is minden este ebben az utcában szokott sétálni. Akkor még nem volt gumivégű sétabotja a szikár kis aggastyánnak. Minket néznek, meg is álltak, hogy utánunk fordulhassanak, mihelyt elhúzunk mellettük. Belőlem nem lesz ilyen sétálós öregúr. Belőlem börtöntöltelék lesz, és a sitt nem az az élettér, ahol a hosszú élet alapozódik meg a bentlakók biológiai szerkezetében. - A sárgabúrás kissrác azt hitte, hogy a fiúm vagy. - Kelemen Judit kisujja erősebben fogódzik a kisujjamba. - Nem kérdezem meg tőled nem érdekel, hány nőd volt két év alatt. El tudom képzelni a forgalmadat. Képzeleg a képzeleted, kiskorú. Nagyjából átszerzeteskedtem én ezt a két évet. Szerelem végképp nem volt. Toni, ő lehetett volna. Öt se akartam. Negyven hossz, ötven hossz, hatvan hossz az uszodában minden nap, valahányszor kijutottam. Ha tudnám közölni neked, hogy én saját magamon bizonyítottam be magamnak, amiről régebben Pátrik fecsegett, újabban meg az Excelsior készül divatot csinálni ha elő tudnám adni neked, hogy én fizikailag is gyakoroltam sokszor a férfiszüzességet, száz az egy ellen, hogy a hiúságod gyökeréig haragra gerjednél ellenem, abban a logikus hiszemben, hogy azért merek hazudni neked, mert naiv, kábítható kis csajnak tartalak. Pedig én csakugyan hónapokyg gyakoroltam a férfiszüzességet, és éppen Toni ellen, az egyetlenegy lány ellen, akit ebben az elmúlt két évben
talán szerelemmel is képes lettem volna szeretni. hazudsz a közönyösségeddel, Balázs, mert nem akarsz segíteni rajtam! Pedig én jó lennék nálad. ha te engednéd, ha csak egy kicsit engednéd! Segíts rajtam, bogozzál ki magamból, ameddig nem késő! Nem segítettem rajta. élveztem az önmegtartóztatásomat, élveztem, hogy hatalmam van magam ellen, önzően élveztem a kevély fegyörködést, amivel magam fölött smasszerkodtam, élveztem, hogy ellenállok a bizsergető térerőnek, amivel Toní tüzelt mellettem, élveztem az erőszakot, amivel gúzsba kötve tartottam magamat. Mindjárt hazaérünk. Tisztességesen bírta ez a kiskorú a tartós tempót is, a tekintélyes távot is. Legalább kétezer métert trappoltunk elég hajtósan ebben a se langyos, se hűvös estében. Ezüstösen hivalkodik a kapu előtt a metálidukkós Porsche, az Excelsior prímásának átmenetileg elárvult gépjárműve a higanygőzlámpa fehér fényében, turbófeltöltős tünemény, amit igénybe is vehetnék, ha kigyulladna bennem az étvágy, hogy megugrassam magam alatt, egyértelmű engedélyem, félreérthetetlen fölhatalmazásom van Lestár Auréltól, itt a kocsim, Balázs, rendelkezésedre áll, tekeregj vele És ha csakugyan megtenném? Ha tényleg élnék a fölkínált lehetőséggel, és igazán igénybe venném ennek a flancos gépnek a százhetven lóerejét? Tisztán a tisztaságban. Két év kihagyás után megint ebben a szobában, ahol senki se alszik rajtam kívül, és ezen a heverőn, amit nem feküdtek gödrösre, akik előttem használták, mert ezen a fekhelyen csakis én aludtam, amióta megvan Tíz perc tusolás után bolyhos fürdőlepedőbe burkolózhattam, ami fölitatott minden párát a bőrömről, vigyázva vasalt világoskék pizsamába bújhattam, ami még őrzi az öblítőszer kesernyés illatát, feszes fehér lepedőn nyúlhattam el, amit keményítve vasaltak ránctalanra, és magamra igazíthattam a könynyű plédet, aminek a tükrös huzata ugyanolyan tökéletesen sima, mint a lepedőm lenvászna, és ugyanolyan friss illatú, mint a pízsamám puplinja. A munkásszállásokon marónátronszagú volt az agyonhasznált ágynemű, a klinikán fertőtlenítőszagúak voltak a foltozott párnahuzatok, pokróchuzatok, lepedők. Két éven át mindig magam mostam, váltig vasalatlanul viseltem a pizsamámat : - Végre a saját ágyadban. Mint régen. Anya pontosan tudja, mire gondolok. Ül az ágyam szélén, ahogy gyerekkoromban szokta, elidőz mellettem pár percig, mielőtt maga is lefeküdne. Mint régen. árnyékban az arca, a lámpám ernyője alacsonyra tereli a fényt, nincs semmi csillogás anya szemében, színtelen, fáradt, fakult most a szeme, mint az elcsigázott munkásasszonyoké, akik éjszakai villamosokon rázatják magukat megadóan, műszak után, fásultan, de végre hazafelé. - időbe telt, mire leszoktattam róla magam, hogy
minden este benyissak ide a szobádba, megágyazni neked. Lefekvés előtt minden este eszemben volt, hogy aznap éppen miféle tömegszálláson hányódsz. Kilenc munkásszállást meglaktam két év alatt. Kilenc munkásszálláson tizennégy szobát. Tizennégy szobában hatvankét emberrel szívtam azt a mindenütt egyforma fáradt levegőt, ami órák alatt beleragad a hajba, beülepszik a pórusokba, alvás közben beleavasodik az orrüreg szőrtüszőibe, megtapad az ember gönceinek szőtt szálaiban. - Minden este megfordult a fejemben, hogy azon az ágyon, amelyiken éppen alszol, hányan henteregtek már előtted. És a párnádat, a takaródat, a lepedődet ki tudja hányan teleizzadták már előtted Arra gondoltam, hogy te, aki a drága olasz szállodákban is mindig aggályosan vizsgálgattad, makulátlan-e az ágynemű A kelenföldi munkásszálláson csak harmadmagammal laktam a hatos szobában, de Radicsnak a csülkeitől büdösebb volt a légtér, mint egy sajtérlelőben, szellőztetni pedig Mokri miatt nem lehetett, fagyos volt, mint egy vérszegény beduin, akit lappföldre vetett a sorsa. A csepeli munkásszálláson Farmosi minden este részegen támolygott be tíz után a szobába, és valahányszor a szokásosnál is telítettebbre sörözte magát, álmában vagy az ágyát okádta össze, vagy sugárban hányt szanaszét, Hudicsnak meg gombás volt mind a két patája, ketten is elkapták tőle a zuhanyozóban, ahol ugyanazt a lábrácsot taposta még legalább harminc ember, amit ő telepített teli a mikózisával. Az én bőrömtől idegenkedtek a gombái. - Álmos vagy. Megyek már. Álmos vagyok, elmaradt a kiadós délutáni szendergésem, amihez lustán hozzászoktam öt hét alatt a klinikán, meg aztán kétszer is futottam ma, pedig ilyen jellegű erősebb mozgások se szerepeltek harminchat napig az életrendemben, álmos vagyok, csakugyan, de valahogy mégse akarom, hogy anya máris itthagyjon. Száraz a keze, de most nem hideg, - Ugyanígy ültem itt melletted akkor este, amikor megmondtad, hogy másnap elmégy. Hogy kitelepülsz az életünkből: Nem mondtad ki, hogy azért nem bírsz tovább. egy fedél alatt élni apáddal, mert őt okolod Tippan Józsi haláláért. Nem hagytad, hogy megvédhessem apádat. Nem hagytam, hogy megpróbálja mentegetni apát. Nem bírtam volna elviselni, hogy megértesse, mi történt. Nem akartam hamis magyarázgatást hallani anya szájából. Még ha tudott volna meggyőző érveket kikínlódni magából, azokat se engedtem volna eljutni az értelmemig. Mintha makacs mérgezés terjengett volna bennem, akkor már napok óta fűrészelt a fejemben Márkazi Miklós részeg hörkenése, gyilkos vagy!... A temetés után két óránát némán ültem apa mellett a kocsiban, végig az úton hazáig hallgattam, hiába próbált néha szólni hozzám. - Apád nem tehetett Tippan Józsi haláláról. Nem igaz! Segíthetett volna rajta! Jöttek a levelek Upordersről, Feladó: Tippan József, évekenát jöttek a
levelek, egyiket se olvastam, de kéthavonta, háromhavonta megismertem a borítékokat, az ő szép, szabályós betűivel, és valahányszor láttam a rajzos írását az egyszerű kupertákon, mindig eszembe jutott az a délután, ott a szőlőhegyen a présház előtt, a félelem a szemében, a tehetetlen riadalom, te szolgáltatsz ki Dubérnak, te adsz az ő kezére engem, Lestár Lajos! jöttek a levelek, négy-öt is évente, egyiket se téptem föl, pedig valamennyit én hoztam be a levélszekrényből apa asztalára. Féltem azoktól a fakó borítékoktól, viszolyogtam a kaligrafikus betűktől, taszított a tartalmuk, amit sose olvastam, egy erős férfiember szemérmes panaszkodása, szorult a nyaka körül a hurok, levegő után kapkodott, megmentő szalmaszál után kapálózott azokban a levelekben, esetlenül kérlelte apát, segítsen rajta, hiszen megteheti, van elégbefolyása a pozíciójából, van hatalma. Talán be is láttad időközben, hogy apád nem felelős. Típpan Józsíban benne volt a halál. Éppen azért lett volna kötelessége apának, hogy segítsen rajta! de mi az, hogy benne volt a halál? - Az ideggyengesége, amí biztosan, sőt feltétlenül abból adódott, hogy első unokatestvérek voltak a szülei. Elmondtam neked egyszer, hogy Upordersen, ott se volt ritka az ilyen vérközeli házasság. A föld miatt. Közeli rokonok, vérrokonok, akár első unokatestvérek is házasodtak, nehogy osztódjon, inkább összeadódjon a föld, amit a szülői birtokból visz magával a lány is, a legény is. Borzasztó nyűgben tudta tartani még az én gyerekkoromban is az embereket a föld. Gyarapítani, foggal-körömmel, leginkább verítékkel, mindenáron és mindig, ahányszor lehet ezt diktálta a parasztnak az élet. Olvashattál is erről, olvastál is, persze. De hogy ennek a keserves kényszerűségnek rémes következményei lehettek, azt igazán megérteni csak egy-egy ilyen közeli tragédiából lehet, amilyen balvégzet Tippan Józsin teljesedett be. Más ember, ép idegzetű, bőszen káromkodott volna két-három hétig, átkozta volna az anyját is az elnöknek, mindenfelé elmondta volna mindennek Dubért, sőt járt volna is nyakasan az igaza után, de nem lett volna öngyilkos. Nézzük egymást, anya meg én, és erősen akarom, hogy megértse a szememből, amit kérdezni próbálok vele. Hogy volt-e esélye, lehetett-e esélye Tippan Józsi bácsinak? Kíharcolni az igazat Dubérral szemben, akinek ahhoz is volt ereje, jóval előbb is volt már hozzá ereje, hogy körmönfontan elvetesse apántól az upordersi gazdaságot, fondorlatosan távolíttassa el apát az Összefogás éléről, minket a kastélyból, és magának szerezze meg, hatalmába kaparintsa azt a gazdag szövetkezetet? Lehetett volna esélye Tippan Józsi bácsinak Dubér ellen? - Hányszor rágtuk magunkat, apád meg én hányszor kimondtuk a kérdést, és hányszor hallgattunk csak róla, hogy miért nem tett egy árva lépést se magáér t Tippan Józsi. Miért nem követelte ki a vezetőségtől, hiszen mindegyik vezetőségi taggal jó viszonyban volt, hogy üljenek össze, hivatalosan és szabályszerűen, és kötelezzék
jogszerűen Dubért, hogy ott adja elő, ott, a vezetőség színe előtt adja elő a vádakat, az indokokat, amelyeknek alapján egyszemélyi döntéssel felfüggesztette a beosztásából az állattenyésztési ágazat vezetőjét, Tippan Józsefet. És adja elő azt is, hogy miképpen intézte el puszipajtásánál, a járási rendőrkapitánynál, hogy azonnal le is tartóztassák Tippan Józsefet, őrizetbe vegyék, annak ellenére, hogy tudniuk kellett, ami be is következett, egy nap múlva bekövetkezett hogy az ügyész kötelességszerűen és azonnal szabadlábra helyezi azt a jogellenesen letartóztatott embert. Miért nem követelte ki Józsi, hogy a vezetőség haladéktalanul vizsgálja meg a történteket, és neki a vizsgálat keretében alkalma legyen visszaverni Dubér vádjait? Visszaverni? Egyáltalán meghallgatni! hiszen hány szövetkezeti ágazatvezetőt, és hány egyéb főnököt lehetne leváltani a korrupt beosztottjaik miatt szerteszét az országban? Ki van bebiztosítva a beeosztottak visszaélései ellen? Kinek van garanciája, hogy nem fog lopni, csalni, sikkasztani valamelyik beosztottja? Nyolcvan birka hiányzott. Nyolcvan birka eltűnése nem jogalap arra, hogy az elnök elmozdítsa a tettes főnökét, az ágazatvezetőt, méghozzá a vezetőség tudta és jóváhagyása nélkül. Egy olyan embert, aki alapító tagja annak a szövetkezetnek, többszörösen kitüntetett állattenyésztő, számontartott ember a szakmájában, húsz esztendeje ágazatvezető, munkája mellett szerzett főiskolai diplomát A vezetőség feltétlen odaállt volna mellé, elégtételt szolgáltattak volna neki, ezt Józsinak tudnia kellett. Erre a lehetőségre a legtermészetesebben gondolnia kellett volna, ha nem lett volna beteg az elméje. De egy beteg ember éppen azért rabja a kényszerképzeteinek, mert beteg. attól fogva, hogy Dubér lépett apád helyébe Upordersen, Tippan Józsi négy évenát egyre azt várta, esetleg szinte kívánta is, hogy az az alak, az ő régi ellensége leszámoljon vele. Várta, várta, hogy az a leszámolás előbb-utóbb bekövetkezik, aztán amikor Dubér tényleg kísérletet tett, hát önként és rögtön feladta Beszéltem én, beszéltem upordersiekkel, akik esküvel állították és állítják ma is, hogy Dubér félig se hitt az akciója sikerében. Talán éppen csak az erőviszonyokat próbálta felmérni. Hányan állnak, és mekkora határozottsággal állnak Tippan Józsi mögött, szót emelnek-e mellette? Ha a vezetőség leszavazta volna, márpedig kétségtelen, hogy leszavazták volna, Dubér rögtön visszavonult volna, nem erőltette volna tovább Típpan Józsí leváltását. Érted a dolog tragikumát? értem. Volna, volna volna. Tippan Józsi bácsinak talán tényleg meg se fordult már a fejében a lehetőség, hogy verekedhetne is magáért, az életéért. Fölkötötte magát a szénaillátú szőlőhegyen, a présház padlásán. Ö nyerte meg a játszmát Dubérnak. Többet kapott Dubér, mint amennyire egyáltalán számítani mert. A megkésett bosszú megfelezett öröme helyett, amit Tippan Józsi bácsi meghurcolása szerzett volna neki, a tökéletes bosszú maradéktalan örömét, amivel Tippan Józsi bácsi valósággal
megajándékozta, amikor elpusztította magát. Mi minden kavaroghatott a busa fejében, a barázdás homloka mőgött, ameddig fölcsomózta azt a kopott , kenderkötelet a gerendára azon a huzatos szénapadláson! Ott a zsúptető alatt már alighanem eszébe se jutott, hogy miért nem segített rajta Lestár Lajos a távolból, a fővárosból, ahonnan annyi mindenkin lehet segíteni, ha valaki egy olyan magas pozícióból, amilyen nagy állásba Lestár Lajos került, akar vagy próbál segíteni. Ugy lehetett, hogy ott a szénapadláson Tippan Józsi bácsi már semmire se gondolt. Ott, abban a fullasztó félhomályban már csak a két keze cselekedett, rátekerték a gerendára a kötelet, hurkot csináltak az alsó végére, aztán ő beledugta a fejét vagy áthúzta a fején. Nem vádolom, rég nem vádolom én már apát Tippan Józsi bácsi haláláért, rég tudom már, rég rájöttem, a klinikán pedig pontosan kilogikáztam magamban, hogy apában hangtalanul elpattant valami akkor, hat éve, amikor a Horka megyei vezérkar mégis merte magának venni a bátorságot, hogy megszabaduljanak tőle, eltávolítsák az upordersi Összefogás éléről, és ezzel Horka megyéből, ha még olyan körmönfontan is, ahogy összehozták a képletet, országos érdeknek csomagolták, kitüntető elismerésnek álcázták a sunyi szándékukat. Terád az országos irányításban tartanak igényt, Lestár elvtárs, és a megye tovább már nem tud ellenállni a nyomásnak. Ezt még tisztán hallottam, de aztán már csak félmondatok ragadtak meg a tizennégy éves fejemben, hiszen jóformán oda se hallgattam, miről beszél anyával apa a kocsi első ülésén, a Nagy Házban föltétlenül igényt tartanak rád. apa még nevetett is ott a volánnál, és én nem voltam biztos benne, csak gyanítottam, hogy epésen keserű a nevetése: Nem vádolom apát, már nem vádolom, de hogyha elképzelem a gátlástalan fantáziámmal, hogy ő annak idején mégse adja engedelmesen Dubér kezére az upordersi Összefogást, hanem megköti magát konokul, hogy márpedig nem távozik a helyéről, maradni akar, és maradni is fog, mert igenis ragaszkodik hozzá, hogy a teljes tagság és a választott vezetőség bizalmából tovább vezesse azt a gazdaságot,amiből ő csinált gazdag szövetkezetet. akkor Tippan Józsí bácsi még ma ís élne, és énalólam se csúszott volna ki a talaj ebben a nyüves nagyvárosban, mert ha ide kerültem volna is, esetleg egyetemre, innen idegenből mindig haza járhattam volna, haza járhatnék ma is oda az upardersi kastélyba, ahol nekem jó volt, mert ott én otthon voltam a vén boltívek alatt. - Ne hidd, hogy apád nem törődött Tippan Józsival. Nincs kötés a torkomon, zuhanyozás után nem tekertem vissza rá a gézt. Fázik a nyakamon a hegedés. - Egy évvel azután, hogy mi eljöttünk Upordersről, apád hívta fel a mínisztérium figyelmét, hogy nem Dubérnak, nem az upórdersi Összefogás elnökének érdeme az a példamutató állategészségügyi siker, amit kitüntetéssel készülnek jutalmazni Nem Dubért, hanem Tippan Józsefet illetí az elismerés azért, hogy Upordersen tökéletesen sikerült kivédeni a száj- és körömfájást,
Tippan ágazatvezető előrelátása mentette meg a járványtól az upordersi állatállományt. És a minisztérium hallgatott apádra. Nem Dubért, hanem Tippan Józsít tüntette ki a miniszter azon az őszön. Nem folytatom, nem védőbeszédet akarok én tartanní neked apád mellett. Árnyékban anya arca, árnyékban a kedvetlen mosoly a szája körül. Nem védőbeszéd? Miért is lenne az? Ki védje apát, ha ő se? Védőbeszéd ez, amit mond, csak éppen nem hatásos. Mert nem az a lényeg, hogy apa innen a fővárosból, a magas pozíciójából mit csinált, vagy mít próbált tenní Típpan Józsi bácsi megtámogatására, hanem az a sokkal előbbi vétsége, az a jóváteheetetlen megalkuvása, az a lényeg, az volt a bűn Apának nem volt bátorsága kitartanni Upordersen. Nem merte vállalni, hogy kiszolgáltatottan maradjon meg ottan, kiszolgáltatva a megye sunyi hatalmasainak, akiket ismert, rég kiismert, évek alatt, évtizedek alatt. Apa reálisan számolt, tehát gyáván kalkulált, amikor beadta a derekát. Mindent összeadott, mindent kivont, minden műveletet elvégzett a tényezőkkel, minden körülményt mérlegelt, hideg fejjel, tárgyilagosan. Kielemezte, hogy azzal, ha nem él a nagy sansszal, vagyis, ha nem használja ki a különleges lehetőséget, hogy fölkerüljön a fővárosba, ide kerüljön a Nagy Házba, ahol igényt tartottak a tehetségére, a tapasztalatára, ennek a páratlan megtiszteltetésnek az elutasításával éppen az addigi respektusát herdálná el, azt a tiszteletet parancsoló tekintélyt, ami nemcsak az ő valóságos értékeiből, hanem abból a nimbuszból is adódott, hogy itt Budapesten az országirányító Nagy Házban már évek óta igényt tartottak a szolgálataira. Ha nemet mondott volna erre az igényre, a Nagy Ház másvalakit kezdett volna keresni helyette, és a Horka megyei hatalmasoknak tovább már nem kellett volna úgy lapítaniuk, gazsulálniuk, mézesmázoskodniuk előtte, ahogy addig voltak kénytelenek számolni a személyével, ameddig a Nagy Ház holnapi befolyásos emberét kellett látniuk benne. Az esélyes, aki önként lép vissza a versenytől, azoknál is megvetettebb lesz, akik sose is voltak esélyesek, láttam ilyent én az ökölvívó sportban. Apával szemben egyszerre megváltozott volna a megyei nagyfőnökök viselkedése, más hangon kezdtek volna beszélni vele, meg se hallgatták volna már a véleményét, fölényes lekezeléssel ütöttek volna sebeket újra meg újra az önérzetén, kihasználtak volna minden alkalmat, hogy megalázzák az ejtett Lestár Lajost, és ő ezt a vesszőfutásos változást nem merte vállalni már, túl az ötvenen, mert nem bírta volna elviselni. Bámultam a plafont a fejem fölött a klinikán, bámultam a repedezett meszelést, és én is aprólékosan elvégeztem minden tényezővel minden műveletet, a kórházi ágyon fekve megjön a türelem a megértő mérlegeléshez, van rá idő, van hozzá rossz lelkiismeret. - Mihelyt tudomására jutott apádnak, hogy Dubér felfüggesztette a beosztásából Józsit, azonnal telefonon utasította a megyét, hogy haladéktalanul és részletesen
referáljanak neki a Tippan-ügyről. Van ott egy jó embere a megyeházán. Vinczellér János, az egyik elnökhelyettes, éppen a mezőgazdasági ügyek gazdája. Ez a Vinczellér János maga szállt ki rögtőn Upordersre, hogy intézkedjen, de mire befutott a faluba a kocsiján, már késő volt. Józsit reggel eresztették ki a járási rendőrkapitányság fogdájából, délre ért haza, és délután háromkor már halott volt, ott a szőlőhegyen. De ha Vinczellér idejében odaért volna, hogy szót váltson vele is ha biztosította volna, hogy apád következetesen kész segíteni rajta, egy labilis lelkű beteg emberen ez sem lett volna elég. Tippan Józsiból kifogyott az erő. Kifogyott. Attól fogva kezdett fogyni belőle, hogy apa sorsára hagyta az upordersi Összefogást is, őt is. Azelőtt, ameddig apa volt a gazda, nem-volt ő labilis. Derűs volt, becsülte az életet maga körül. Ahogy apával szerettem kijárni a földekre, Tippan Józsi bácsi mellé is hányszor fölkapaszkodtam a dzsipre. Cecília-major fölött tohonya, tarajos felhők függönyözték az eget, de alattuk, az Upor partjáig, a folyó kanyarulatáig elnyújtózkodó legelő közepén, az álmosító árnyékban napsütés nélkül is fényes maradt a tehenek tiszta szőre. A csordát villanypásztor kerítette. A magyarbarna tehenek, Holstein-frízből meg hazai tarkából keresztezték őket, Hungarofríz lett a nevük, már a tavaszon megismerték az alacsony oszlopok közé kihúzott vezeték apró áramütéseit. Előbb-utóbb mindahányan megtanulták, némelyik már egy tapasztalás után is, hogy ne közelitsék a csípős drótokat, azóta aztán a huzaloktól tisztes távolban legeltek vagy hevertek le kérődzni, meg azt is megszokták, hogy valahányszor kell, úgyis nyílik kijárat a kerítésen, napközben is, ha itatni terelik őket a majorból kiballagó ügyeletes tehenészek, este is, amikor fejésre himbálják haza magukat az istállókba. Tippan Józsi bácsi a gémeskutaknál állította meg a dzsipet: A kora reggeli itatás után bókorba maradt a két összenéző billegő, a két mérlegmozgású gém, akik vízmeréskor mindig lustán bólogattak egymásnak az ágasról, vízbe buktatva hagyták a reggeles állatgondozók a dézsányi vödröket, ne szárassza a dongákat se a szikkasztó szellő, se a makacs meleg. Amióta búvárszivatytyú töltötte a vályúkat, nem is kellett volna használniuk a tehenészeknek a vödröket, mégis tették, mintha valami kegyes szertartást végeztek volna, minden itatáskor meg-megmerítették mindegyiket, megtornáztatták a két nyekergő kútgémet. Az újabbik kút magasba emelt koloncán varjúnyi kánya ült. Utban az Upor-parti nádas felé, vagy tán onnan jövet pihent meg egy időre a gém végének nehezékén. Figyelt minket, de maradt. Nem lökte levegőbe magát se a dzsip motorjának morgásától, se a csöndtől, ami tüstént hallható lett, mihelyt Józsibácsi a slusszkulccsal egyszerre elhallgattatta a zavaró zajt. - Ne ijesszük el a madarat, Balázs.
Odaállt a kút kávájához. Belenézett a mélységbe. Odaléptem mellé, én is belefürkésztem a mélybe. Semmi se csillant odalent a sötétben. Hetek óta alig esett, megsüllyedt a talajvíz, legalább méternyit megapadt a szintje. - Csöndes eső kéne, kiadós. - Józsi bácsi fölpillantott az égre. - Ha ezek a felhők összeállnának fölöttünk. Messze, a bükkerdő hajlata mögött vonat kezdett csettegni a csöndben. Mintha ez a távoli, szárazon zakatoló hang riasztotta volna föl, a barna kánya mégis megmozdult a kútgém koloncán. Elrúgta magát a rönkből faragott tuskóról, szűk ívben fordult is mindjárt egyenesbe, a folyó felé. - Gyere. Mire odaértünk a villanypásztor sarkához, rándult egy erősebbet a szél. Megborzolta a füvet az állatok csánkja körül. - Tapogassuk csak meg a hátukat Józsi bácsi átbújt a fölső huzal alatt. Én a középső meg az alsó drót között, görnyednem se igen kellett. A tehenek, az üszők is, az idősebbek is, békében bámultak ránk. Nem ijedtek odább, nem hőköltek el, se Józsi bácsitól, se éntőlem. Azok közül se mozdulf, nem tápászkodott föl egyik se, amelyikek elheveredve kérődztek. Nyugodtan könyököltek a maguk alá hajlított első lábukon, csukott szájjal, álmosan bagóztak, csámcsogtak a sűrű fűben. - Ládd, ezeket sose érte még ember bántás. Mióta rám bízta apád az állattenyésztő ágazatot, én azóta büntetéssel tiltom a gondozóknak, hogy üssék vagy rúgják az állatot. Pénzbe kerül, akárkit rajtakapnak, hogy goromba a jószághoz. Megállt az egyik vemhes üszőnél. Végigcsúsztatta a tenyerét a fiatal állat hátán, a gerinc dudorai mentén. - Tapogasd meg. Tiszta a szőre, tömött. A száraz szálak alatt a bőr is sima volt, egészségesen feszes. - Azt nézem, Balázs, nem keveredett-e vissza bagócslégy a környékre. Odább lépett, a kurta szarvú tehénhez, amelyik legközelebb feküdt a fűben. Lehajolt hozzá, végigtapogatta a hátát a csigolyák két oldalán. Böffent egyet a nehéz állat, szinte az ő kezétől. Szokva volt az érintéshez. - A bagócs lárváitól akkora gümők nőnek a marha hátán, mint egy gesztenye. itten ezeknek egyiknek a hátán se láthatsz. Sikerült hát, ha igaz, a legelőket is, a két telepet is sikerült megszabadítani a bagócslégytől. Tavaly, ilyenkorra, már negyven-ötven tehenet, tán többet is beköpött a bagócs. idén a gondozók még egyik telepről se jelentették, hogy bagócsos duzzanatot láttak volna. Se az istállós hízóbikákon, se a kijáró tehenek hátán. Mert tisztaságot teremtettünk. Mögöttünk a majorban fölberregett egy kistraktor mérges motorja. Mintha már bádogvödrökkel is csörömpöltek volna a telepen. Józsi bácsi ránézett az órájára. - Ács Pali, meg a legénysége. Etetni készülnek. idejében, mint mindig. Percre pontosan kerüljenek a legkisebb borjak elé a déli vödrök a kalodákba Ács Pali csinált rendet itten, Cecília-majorban. ismered őtet?
- ismerem. Öhozzájuk járok minden este, Hermina néni friss tejet fej nekem, habosat. Rokonunk minekünk ők, Ács Pali bácsi meg Hermina néni. - Ács Pali kemény, katonás ember. Mielőtt ide vezényeltem, az istennek se tudtuk, mitől lehet, hogy sehogy se úgy fejlődnek a borjak, ahogy gyarapodniuk kéne nekiek. Hát Ács Pali kiderítette. Az itteni betyárok, az akkori mancsaft, azok a dörzsölt vagányok az etetést is az ultipartijukhoz igazították, a borjútakarmányba meg nem keverték bele a nyers tojást, amit az ágazat kiporciózott nekik minden napra, hanem hazalopkodták a nyavalyások. Mióta Ács Pali a parancsnok itten, rend van Cecília-majorban, mínt egy patikában. Láttad már dolgozni? - Láttam. Hat kisbikát is hizlal az istállójukban. - Hát ez az, Balázs! Aki rendet tart a maga állományában, a háza körül, rendet tart a közösben is. - Elnézett a major felé. Rábólintott arra, amit gondolt. - Mikor annyi idősek voltunk még csak, mint te mostan, ilyen tízéves formák, Ács Palival minekünk már akkor is mindig az állatok voltak az érdekesek. Állattenyésztőnek születtünk mind a ketten. Nincs tisztességesebb brigádvezetőm Ács Palinál. A kistraktor még mindig bosszúsan berregett bent a majorban. - Én is lennék. - Addig még nőlnöd köll. De hogyha nagyobb leszöl, aztán akkor még mindig akarod majd, hát énrám te mindig számíthatsz, Balázs! - hunyorított egyet. - Megegyezzünk? Elveszett a kezem a tenyerében. itt maradt a bőrömön anyaszájának nyoma. Mégis idehajolt fölém, mégiscsak megérintette a szájával a homlokomat. Az első műtét után akartam volna, hogy ott üljön az ágyamnál. Kellett volna, hogy ott legyen mellettem. Nem volt ott. Nem lehetett ott. Akkor este, akkor éjszaka ő még nem is tudta, mi történt velem. A rendőrség csak másnap reggelre tisztázta, hogy én annak a Lestár Lajosnak vagyok a majdnem hulla leszármazottja, aki éppen előző nap adott a televízióban több mint félórás interjút a magyar mezőgazdasági és élelmiszeripari export eredményeiről és nehézségeiről, a mezőgazdasági eredetű exportbevételeknek az ország fizetőképessége alakulásában játszott szerepéről, az export növelését gátló szubjektív hibákról és objektív akadályokról. Dr. Zombori Ferenc rendőr százados tapintatosan tett eleget tájékoztatási kötelezettségének. Nem dróton informálta apát a szerencsétlenségről. Telefonon csak bejelentkezett apa egyik titkárnőjénél, hogy az ügy fontosságára való tekintettel személyesen kereshesse föl Lestár elvtársat. Későn derült ki, Balázs, hogy a gyilkossági kísérlet sértettjének személyében kinek a fiáról van szó, emiatt azt már sehogy se tudtam volna megakadályozni, hogy a maga neve megjelenjen a sajtóban. Meg kell mondanom, hogy az édesapja megértő volt. Nem tett szemrehányást, mint egyesek, akik pedig sokkal kisebb pozícióban vannak,
mint a maga édesapja Az édesanyjáról is csak őszinte elismeréssel beszélhetek. Hihetetlenül fegyelmezett asszony. Belefehéredett, mikor mondtam neki, mi történt magával, de keményebben uralkodott az idegein, mint akárhány férfi tette volna. Keményebben uralkodott az idegein Gyakorlata van anyának, nagy gyakorlata van ebben a pszichosportban. Következetes kondicionáló edzés eredménye az imponáló teljesítmény, amivel kivívta a kapitány őszinte elismerését. Először az elsőszülött fia részesítette lélekemelő élményekben, brahis botrányokkal megkoronázott Excelsior-koncertek voltak kezdetben a monumentális mérföldkövek Lestár Aurél karrierjének meredek sztrádáján, aztán egymást követték a gitáros gúnydalok szolgalelkű szülőkről, beatballada a fantáziátlan ariyákról, akik nem tudják, milyen az az élmény, mikor nem hazudnak, hiszen sose szőttek anyai álmokat pódiumról prófétáló magzatuk megdicsőüléséről. Jótét lelkek hozták késedelem nélkül anya tudtára a híreket szétvert kultúrparkokról, ahol a műértő közönség a terep totális átrendezésével tett tanúbizonyságot határtalan rajongásáról, újságokban is olvashatott anya Aurélról, szűkszavú közlemények tájékoztatták a közvéleményt vidéki városok csöndes éjszakáiban Lestár Aurél vezérletével lezajlott részeg randalírozásokról, amelyeket követően külföldi tudósítóknak adott nyegle nyilatkozatban is értesítette hazai és határainkon túli hallgatóságát a nemes nézetéről, hogy megvalósítani csak úgy képes magát a mi nemzedékünk, ha levakarja a bőréről a rászáradt szülői váladékok minden maradványát. Anya, Lestár Lajosné született Takács Edit, aki három utódot hozott világra, nem betegedett meg a mérgező permettől, amit Aurél száguldó szekerének kerekei fröcsköltek vissza rá, nem roppant össze a sunyi sajnálkozástól, amivel társadalmi rangban hozzá hasonló hölgyek fejezték ki képmutató részvétüket, el tudom képzelni, kedvesem, mennyit gyötrődsz a fiad miatt nem keseredett meg, nem gyűlölte meg Aurélt, ahogy nem gyűlölte meg érzékeny lelkű feminin leszármazottját, egyetlen nővéremet se. - Balázs mondanom kell valamit neked. - Mit követtem el már megint, anya? Melyik tanerő jelentett föl nálad? Panaszkodnak, hogy passzív vagyok? - Nem rólad van szó. Dittáról. - Neki szavazták meg az idei orvosi Nobel-díjat? - Ne bohóckodj. Most ne, kérlek. - Nem bohóckodok. Csupa füllel hallgatlak. - Ditta otthagyta a munkáját. - Mit csinált? - Otthagyta a vízváradi kórházat. Otthagyta és - Hazajön? itt fog dolgozni Pesten? - Nem. Kapcsold ki a tévét, kérlek Ditta Svájcban van. - Ja, az a társasutazás, amire befizetett még a tavaszszal... Ausztria, Svájc, Olaszország, Jugoszlávia és
igen, az a társasutazás. Amire azért fizetett be, hogy simán kijuthasson Svájcba. Ahogyan az a barátnője is csinálta tavalyelőtt. - Azt mondod, hogy Ditta disszidált? - igen. itt ez a levél. - De hát És apa tudja ? - Még nem. Apádnak most rengeteg a gondja. Egyelőre nem akarom megmondani neki. illetve nem merem megmondani. Nem merem terhelni, félek fejbeverni egy ilyen hitvány hírrel. De valakinek el kellett mondanom. - Anya! Ne legyél ilyen Ne legyél ilyen furcsa! Rosszul érzed magadat? - Nagyon rosszul. Nem fizikailag, neaggódj. Máshogyan. Mint akit pofoncsaptak. Mint akit leköptek. - Hát akkor tessék, gyere, ülj le. Hozzaak be egy fejfájós tablettát? - Aranyos vagy Nem fáj a fejem. Rosszabb ez, mint egy fejfájás. Szégyellem magam. - Mondd el ! Mondd el rendesen, nyugodtan. - Nyugodtan Arról, amit a nővéred csinált, nem lehet nyugodtan beszélni. - De lehet. Mondd el, kérem szépen. - Kisfiam, te kedves tizenhét éves vagy, de most úgy viselkedsz, mint egy komoly férfi. Egy megfontolt felnőtt. - Miért szökött el Ditta? - Mert gyenge ember. Olyan gyenge, mint a korosztálya. Nincs teherbírása. Megfutni, megszökni, ennyi a tudományuk. Puhányokat neveltünk belőlük. - Rendesen mondjad, anya! - Nem érthető, ahogyan mondom? - De. Csak úgy beszélsz, mint a rádióban vagy a tévében. Miért mondod, hogy Dittának nincsen teherbírása? Végigcsinálta az orvosegyetemet, méghozzá elég klasszul Hat év alatt egyszer se volt semmi utóvizsgája. - A tanuláshoz, ahhoz volt, mindig volt kitartása, nem erről beszélek. A magoláshoz elég türelme volt. Az élethez, ahhoz már nem. - Unta, hogy dolgozni kell? Sose mondta nekem. - Amíg azt csinálhatta, amihez kedve volt Gyermekosztályra akart kerülni, a vízváradi kórházban gyermekosztályra került. - Dicsekedett is, hogy minden oké. Karácsonykor is, mikor itthon volt. Nem panaszkodhatok, bőven van sikerélményem így mondta, pont így. - igen. - Hát akkor? Egyszer csak egyből megutálta? - Nem. Tavasszal, így írja a levelében, behívatta az igazgató főorvos. A segítségét kérte. Arról volt szó, hogy a bőrgyógyászatról egyszerre két orvos is elment. Az egyik végleg, a másikat fél évre behívták katonának. Azt kérte a nővéredtől az igazgató főorvos, hogy menjenát félévre a bőrgyógyászatra. Talán nem is fél év lett volna Ha előbb kapnak embert annak a helyébe, aki felmondott, Ditta rögtön, a fél év letelte előtt is visszamehetett volna a gyermekosztályra. De a te nővéred vagy pánikba esett, vagy vérig sértődött Kereken
visszautasította a főorvos kérését. Erre persze az történt, amit ilyenkor egy kórházigazgató kínjában tehet. egyszerűen utasította Dittát, hogy másnap reggelmár a bőrgyógyászaton jelentkezzen szolgálattételre. - És nem jelentkezett? - Dehogynem. Egy beosztott orvos nem teheti meg, hogy ne teljesítse az igazgatója utasítását. Másnaptól a bőrgyógyászaton dolgozott, de olyan kétségbeesetten, mintha gályarabságra ítélték volna Akkor, március végén egy este fel is hívott engem. Nem mondtam el apádnak sem, neked sem, hogy telefonált. Bőgött, hisztériázott, hogy ő ezt nem bírja. Hogy amit az igazgató főorvos ővele csinál, az a legnagyobb megaláztatás. Miért nem akármelyik másik orvost parancsoltákát a bőrgyógyászatra, miért éppen őt És hogy a főnök egy cezaromániás őrült, egy önkényúr, egy zsarnok, sőt egy alattomos szemét, mert biztos nem is fél évről van szó, hanem őt életfogytiglan ott akarják rohasztani a bőrgyógyászaton. Zokogott és üvöltött a telefonba, hogy apa azonnal intézkedjen, azonnal beszéljen valaki illetékessel, térítsék észre azt a tirannust ott Vízváradon, értessék meg vele, hogy doktor Lestár Ditta nem egy repedt sarkú takarítónő, akinek azt lehet parancsolní, hogy holnaptól ne a földszínten, hanem az alagsorban sikálja a padlót. ijesztő volt, ahogy kifordult magából Ugy őrjöngött a telefonba, mint kislány korában, ha reggel nem azt a ruháját, vagy nem azt a zokniját, cipőjét vehette fel az óvodába, amelyiket akarta. Szabályos infantilis rohamot kapott. legalább tíz percig tartott, mire nagy nehezen le tudtam csillapítani. - És annak a főorvosnak volt izéje volt joga hozzá, hogy átküldje Dittát oda a bőrgyógyászatra? - Szükséghelyzetben egy kórházigazgatónak mindenhez joga van, hogy biztosíthassa a normális betegellátást. Ahhoz is joga van, hogy a nővéredet vagy akármelyik másik orvost kivezényelje egy isten háta mögötti faluba, ha ott a helybeli orvos lábát töri, vagy akármilyen más okból megszűnik az orvosi ellátás abban a községben. - De miért pont Dittát? - Például azért, mert Ditta nem családos. Nem kell munka után hazarohanni neki a két vagy három gyerekéhez. De még ha van két-három gyereke, akkor is adódhat elő olyan válsághelyzet, egy tömeges ételmérgezés, egy közlekedési szerencsétlenség sok sebesülttel, egy járvány, amikor az orvosnak kötelezően ott a helye, ahová vezénylik, hiába ígérte haza magát délután ötre a családjához. -- Tudom. De Dittának ott Vízváradon nem ilyen izé ilyen válság miatt kellett. -- Nem. De nem is egy isten háta mögöttí faluba, és nem valami karanténtáborba küldte a főorvos, hanem egyik osztályról a másikra, a kórházon belül, és oda is csak átmenetileg. És neki ehhez az átmeneti kényelmetlenséghez sem volt ereje. Érted már, miért mondom, hogy nincs teherbirása?
- Értem, de mitől nincsen neki? - Miért nincs Látod, erre, hogy miért nincs, erre a legnehezebb felelni. miért nincs teherbírása? Alighanem azért, mert sosem kellett igazi terhelés alatt élnie. Sosem terheltük. ha valami nehézséggel került szembe, megoldottuk helyette. Előbb vagy utóbb, de megoldottuk felmentettük a kényszer alól, hogy maga legyen kénytelen megbirkózni a gondjával. Fél évvel ezelőtt, hogy végzett az egyetemen, már akkor elkezdte gyötörni apádat, hogy mozgósítsa a kapcsolatait, intézze el neki, hogy fővárosi állást kapjon. Apád előbb kereken megtagadta attól fogva a nővéred hetekig mártírábrázattal lézengett apád körül. Annyiszor jött ki a könnye, ahányszor akarta. Végül is apád volt az kettejük közül, aki nem bírta tovább idegekkel azt a hangulatot, amit Ditta teremtett maga körül. Szólt mégis a lánya érdekében, nem fővárosi állást kért neki, de mégiscsak egy jó nevű, nagy múltú vidéki kórházba juttatta, Vízváradra. Beadta a derekát. Ahogyan én is belefáradtam annak idején, hogy rendszeretetre szoktassam. Azt hitted, kisfiam, máig azt hiszed, nem jöttem rá, hogy nap nap után te csinálsz rendet titokban a nővéred szobájában? Beletörődtem. Annak ellenére, hogy tudtam, pontosan tudtam, ami aztán be is igazolódott hogy aki maga körül nem képes rendet tartani, annak a fejében sincs rend. -Anya... - Ne vigasztalj, drágám. Ne mondj semmit. Ha csak hallgatsz itt mellettem, nekem ez is elég, ez is jó. Hogy rád nézhetek, és közben arra gondolhatok, mennyire más vagy te, mint a bátyád mennyire más, mint a nővéred, akit most nagyon féltek. Talán sosem fogom tudni megfejteni, honnan, kitől, miféle áttételekkel örökölte Aurél a beteges magamutogatását, a gátlástalanságát, a cínízmusát a nővéred pedíg a felületességét, a trehányságát, a puhány önzését. attól tartok, sosem fogom megtudni, miért fajzott el mind a kettő apádtól is, tőlem is. Eljön az idő, amikor már érdekelni se fog, hogy miért, miért, miért Neked legalább örülhetek, te legkisebbik. Te stramm vagy, egyenes vagy, miattad nem kell szoronganunk, sem apádnak, sem énnekem. Te nem nyomorítasz meg minket. Aljasabbul megnyomorítottam őket, mint a két testvérem. Anya nem született Kasszandrának. Még baljós előérzete se volt. Nem gyanakodott rám. Nem sejtette meg, se Aurél, se Ditta szemétsége nem ébresztette föl benne a szorongást, hogy hátha én is fertőzött vagyok Engem ő másnak akart látni és másnak is látott, mint a testvéreimet. Neki én voltam a stramm. az egyenes legkisebbik, akit ő meg apa hibátlannak tarthat. Hitték rólam, mert hinni akarták, hogy én vagyok az ő tökéletesen kiegyensúlyozott gyerekük, fogékony szellemű srác, természetes észjárású, ép idegzetű, akinek normálisak az indulatai, tehát egészségesen viszolyog minden föltűnéstől,
és ösztönösen igényli a tisztaságot, a rendet maga körül, mens sana in corpore sano Énrám nem kellett fölügyelni, énutánam nem kellett idegesen érdeklődni a suliban, engem sose kellett ellenőrizni, tanulok-e, nem kellett attól tartani, hogy netán nem mondok igazat, énmiattam nem kellett rettegni éjjel, hogy merre csavargok, mert ha azt mondtam, hogy kilencre érek haza este, akkor kilenc előtt öt perccel biztosan itthon voltam. Énnekem mindig elég volt a zsebpénz, amit adtak, én sose nyaggattam őket igényekkel, nem sürgettem egyiküket se előre a magnóért, amit karácsonyra ígértek, nem próbáltam idő előtt kipasszírozni belőlük a lemezjátszót, ami a születésnapomra volt esedékes Én voltam az ő szabályos gyerekük, én kárpótoltam őket minden megbántásért, amit Auréltól vagy Dittától kellett elviselniük, én kompenzáltam minden csalódást, amit Aurél vagy Ditta okozott nekik. Én voltam az örömük tizennyolc éven át, hogy aztán egyszerre én változzakát a legijesztőbben, én sebezzem meg őket sokkal alattomosabban, mint ahogy a bátyám vagy a nővérem csinálta. Sötét volt körülöttem itt a szobában, amikor fölriadtam, ugyanilyen sötét volt, mint most, égett a szemem a hirtelen ébredéstől, és béna félelem fájt a bordáim között a tudattól, hogy holnap én már nem jöhetek haza ebbe a mindig tiszta, mindig rendezett szobába, ez a lakás sose még egyszer nem lehet már az én életterem, nekem ezután már sose lehet helyem ezek közőtt a fehér falak között. Ugyanúgy rugdos a szívem a kulcscsontom alatt, mint azon az utolsó itthoni éjszakán, és ugyanolyan kevés az oxigén a sötétben, mint ahogy akkor éjjel ritkult meg a levegő körülöttem is, a tüdőmben is. Nyitva az ablak, oda kell mennem. Párás a város fölött az atmoszféra alsó rétege, remegnek benne a fakó fények, üres utcák két oldalán a lingár lámpasorok, piros-kék-sárga reklámok híg holdudvarai a háztetők tetején a távolban. Négy emelet mélységben csillog alattam Aurél autója. Méternyire anya apró Polski Fiátja előtt áll, hidegen, hivalkodóan. Rengeteg pénz testesül meg benne, hiszékeny hordák hülyítéséből harácsolt haszon, piszkos proliké erre az órára szabaddá teszlek benneteket, rongyosok! hörögte az Excelsior éléről Aurél, és nem rikácsolta hozzá, hogy ti pedig gazdaggá tesztek engem, boldogtalan bolondok, félkegyelmű fanatikusok, esztelen csürhe vagytok, hiszen ha tudnátok gondolkodni, egyből rájönnétek, hogy nem is nekem jár a dohány, hanem tinektek, hiszen ti hipnotizáljátok saját magatokat, öntevékenyen mámorosodtok meg, mert eleve azzal a szándékkal csődültök elém, hogy önműködően le fogtok részegedni ma este ezen a placcon Amikor a tévében arról faggatta finoman az a raccsoló riporter, nem érzi-e néha jogosnak a kritikát, miszerint minden dallamot vissza lehet vezetni mások muzsikájára, fölényes grimasszal
felelt, mi Bartókon és Kodályon nevelődtünk, tehát tápláló forráshoz térdelünk, mindig csak tiszta vízből merítünk, a mi zenénkre legfeljebb a népdal lehet hatással... röhögni akartam, de,nem volt hangullatom hozzá, hogy röhögjek a hazug hadováján. itt áll előttem, alattam a kocsija négy emelet mélységben, és engedélyt kaptam tőle, hogy kedvemre tekeregjek ezzel az előkelő gépjárművel, rendelkezésedre áll, közölte olyan könnyed hangsúllyal, mintha egy csomag, egy bontott csomag cigarettát hagyományozott volna rám, ha már úgyis ott felejtette az asztalon. Odakint a hűvösével már az őszhöz hasonlít az éjszaka. Hideg a bőrömön a pizsamám puha puplinja. Három éve hat egyforma puplin pizsamát kaptam karácsonyra, de csak egyet vittem magammal a hatból, amikor kitelepültem ebből a lakásból, amit még mindig az otthonomnak tekinthetek, egyetlenegy puplinpizsamával gazdálkodtam két évig. - Fajin pizsamád van. - Dusik vigyázva csípte bütykös ujjai közé a vékony puplint. - Akár a selyem, bizony isten. Hát ez meg, ez a bigyó micsoda rajta? - A nevem kezdőbetűi. - Monogram, te tahó! - Pintér már az ágyán hasalt, onnan mordult rá Dusikra. - úrigyerek ez a kölök, nem látod? - Előbb láttam, mint te, nem vagyok vak. - Dusik elfordult tőlem. - Csak az nem stimmel sehogy se, hogy olyan erős a keze, mint a vas. - Mert sokat sportolt, a vállán is látszik. - Pintér beledörgölte a csikket a konzervdobozba, amit hamutartónak használt a szoba. - Az úrigyerek, az mind sportol, attól erősödik, nem a keccsöléstől, mint te, meg a többi tahó. Nekiek van rá idejük, teniszezni, meg minden. Dusik rántott egyet a vállán. Megnézte, maradt-e még a kis demizsonban, amit alig fél órája vett kezelésbe. Volt még egy-két ujjnyi a fonott palack fenekén. Mérlegelte, kiszopja-e. - Én is sokat fociztam, ameddig ilyen fiatal voltam. Csatár voltam. - A fatornyos faludban. - Pintér legyintett. - Ottan. Lent, a földszinten, a társalgóban, ahol palackos sört is árult a kancsal büfés, még mindig sokan óbégattak. Ahányan, annyi nótát, keverten bugyborékolt föl az emeletre a mátós danászásuk. - Rogyasztaná rájuk az isten az eget! - Pintér magára rántotta a pokrócát, ne fázzon a szőrös melle. Egy hete országosan nem fűtöttek már a munkásszállásokon, kihűltek a szobák, a miénk is. - Mióta ez az új gondnok van, ez a nyikhaj, kocsma ez a ház, rosszabb is, mint egy falusi kocsma. Terüljetek már el ti is, gyújtsátok le a villanyt! Ránéztem. - Kimosnám még a zoknimat. Fekete fejére is fölhúzta a pokrócot. - Mossad, pajtás, de sötétbe! - Falnak fordult. Négykor kelek, az istenit!
Én meg fél ötkor Mondani akartam, de inkább leoltottam a villanyt. A poros ablakon bederengett valami kis homály. Elég ahhoz, hogy lássam a sötétben a mosdókagyló fehérjét. - Ej, ez a nyavalyás derekam. Dusik kilencven kilója alatt nyikorogva nyúlt meg a megereszkedett sodrony, ahogy elheveredett az ágyán. Csöndesen sistergett a víz, síkosan dörzsölődött egymáshoz a csap alatt a két zokni a kezemben. Pintér horkantott egyet. - Csak tudnám utána csinálni - Dusik kezében a demizson puhán nekidöccent a vaságy keretének. Ahogy falnak fordul, menten durmol is már. Bárcsak én volnék illen jó alvós. Elzártam a vízcsapot. Kicsavartam a két zoknit. Dusik torka kottyant egyet az utolsó nyelet vörösbortól. Leállította a padlóra az üres demizsont. - Ebbül se lehet többet kicsavami. - Böffent egyet, jóízűen. - Te, Balázs Ez a neved, mi? - Megint megnyikordult a sodrony a súlyától. - igaz-e tényleg, hogy máris tele van a munkakönyved? - Még nem egészen. - Ráigazgattam az ágyam végére a két nedves zoknit. - Ez itt, maguknál, ez a negyedik munkahelyem. - De fél esztendő alatt, fiú! így hallottam, mondd meg, hogyha nem igaz. - Tíz hónap alatt. - Sehol se bírsz megmelegedni? - Vagy nem bírok, vagy nem akarok. - Hát nem bírsz, vagy nem akarsz? Ugy mondjad, ahogy van! Kibújtam az ingemből. - Miért mondjam? - Mert kérdeztem. itten az a szokás, hogy tisztességesen köll válaszolni, hogyha tisztességesen kérdeznek. Rendre utasított, mégse volt rendreutasító a karcos hangja. - Egy szobában lakunk meg ahogy elnézlek, a fiam lehetnél. Hogyha már így egy födél alatt vagyunk, mégiscsak köll tudni ezt-azt a másikról. Nem csibészek közé kerültél, láthatod, emberségesen fogadtunk, hát te is viseld magad emberségesen. Lerántottam magamról a trikómat is. - Azért nem maradok meg sehol, mert sehol se akarok megmaradni. Másodpercekig rágta, amit hallott. - Ez a tiszta beszéd. Most már értem. itten se ragadsz meg, minálunk Pedig minálunk lecövekelhetnél. Kifigyeltelek, nem büdös neked a munka. Meg is volna mindig a pénzed. - Tudom. - Hát akkor? Nézz meg engem! Nyolcezer-százam volt a múlt hónapban. Öt rongyot te is megkereshetsz, hatot is, hogyha akarsz. Erős vagy, bírod a gerendákat. Meg aztán jóravalónak látszol, nem ollan csavargónak, mint a veledkorúak legtöbbje: Minekünk, Pintérnek meg énnekem csöppöt se mindegy, tisztességes ember lakik-e mivelünk ebben a szobában, vagy egy csöves
csirkefogó. Ezért is mondom, hogy ragadj le minálunk. már ötödik éve vagyok ács ennél az építésvezetőségnél. nem bántam meg. A nagyfiamat, jövőre idehozom. Három gyerekem van, csak a másik kettő lány. Hogyha én hozom ide a fiamat, elhihedd, nem utolsó hely ez az építésvezetőség. Megtalálnád a számításodat. Visszatapogatóztam a mosdókagylóhoz. - Majd megllátom. - Betűrtem a farmerom korcába a törülközőt. Megnyitottam a csapot, locsolni kezdtem tenyérrel a vizet a mezítelen fölsőtestemre. - Egy ideig itt is maradok. -Összekaptál a családdal? Rövidre fogták a kantárszárát? - Nem. - Nekifogtam szappanozni a nyakam. - Magam lábára álltam, ennyi az egész. Megint hallgatott egy sort. Gyufáskatulya zörgött a kezében. - Szűken méred a szót. Mondd meg, hogyha idegesit, hogyha sokat kérdezgetlek. Habzott a hónom alatt a szappan. - Nem idegesít. Behajoltam a csaphoz. Nem idegesít, ha faggatnak, az se ídegesít, ha azok idegesek attól, hogy szűken mérem a szót, akik faggatni próbálnak. Nem érdekel, ha orrolnak rám. Az előző három munkásszálláson egyiket megraktam, sorra hozzászoktattam a szobatársakat, hogy vagy felelek valamit arra, amit kérdeznek, vagy nem. Jobbára felelek, mert ez a kényelmesebb, ez célszerűbb. Legalább nem kérdezik még egyszer, amit kérdeztek. Mind a három helyen hamar megszokták, hogy nem vagyok szószátyár szövegláda. Legföljebb azt susmogták a-hátam mögött, hogy nincs ki a négy kerekem. Hallgatag hülye, magának való, begubózó félcédulás... Sárgán lobbant a gyufaszál Dusik kezében. Odaemelte a lángot a cigarettájához. - Azért én majd csak eligazodok rajtad, te Balázs. Elfújta a lángot. Már csak a cigarettája parázslott a sötétben. - Nem vagy züllött, azt én egyből kilátnám belőled. De az is ziher, hogy valami nagy feneség van veled. Nem lehetett, nem volt teneked rossz sorod odahaza, mégis elbogárzottál hazulról. Jól mondom? Beigazítottam a nyakam a csap alá. Meredten, értetlenül, hitetlenül bámulna bele Dusik a sötétbe, ha előadnám neki, hogy nincs énvelem semmi feneség, nem több történt, csak annyi, hogy halkan kiosontam a korábbi életemből, és amióta evakuáltam magam, következetesen azon fáradozok, hogy maximálisan ismeretlenné fakuljak. És nincsen ebben az igyekezetemben semmi patetikus se, legfőképpen semmi tiszteletreméltó. Apa is totál tévedett, amikor a legutolsó találkozásunk keretében beletűnődött a semmibe rajtam keresztül. Képesség a makacs magányra. Ezt alighanem el kell kezdenem tisztelnem benned, Balázs. Ha ezzel egy hegyet céloztál meg, hogy megmásszad, előbb-utóbb rá is kényszerülök, hogy kalapot emeljek a bátorságod előtt Nem céloztam meg semmilyen bércet, nem csúcsot ostromolni
sompolyogtam el otthonról. Persze nem is azért, hogy valami silány szakadék szennyébe csússzak bele. Nem piálok se lepra talponállókban, se szólóban, se odalent a földszinten, ahol a golyvás gondnok cinkosa, a kancsal büfés ötszáz üveg sört ad el minden este a szálláslakó munkásosztálynak. Nem nyelek nyugtatókat, hogy ráigyak félliter bort, és egyből meglegyen az átmeneti túlvilág egy-két órára az életemben. Nem szipózok, hogy megízleljem a pszichedelikus nirvanát. Nem csapódok se primitív csöves bandákhoz, hogy részem legyen a partiba vágott buláikból, se világfájdalmas nyavalygókhoz, akik érzékeny értelmiségieknek maszkírozzák magukat, de ugyanúgy partiba vágják a csajokat, mint a lapostetveket tenyésztő szakadtak. Nem szedek össze szifiliszt. Nem lopok áruházakban. Nem leszek öngyilkos. Nem vagyok hajlandó hasonló lenni másokhoz. Semmit se akarok csinálni, amit mások csinálnak. Robizok, mert így minden rendőr, valahánynak ingere támad igazoltatni, menten kiolvashatja a személyi igazolványomból, hogy nem vagyok közveszélyes munkakerülő. A melóban mindig megjelenek, mert éppen attól lehetek észrevétlen, hogy szabályosan jelen vagyok. Átlagosan engedelmeskedek is azoknak, akik a termelőmunkának titulált teszem-veszemet dirigálják, mert engedelmesen lehetek a legkevésbé föltűnő. Ott vagyok az építkezésen,ameddig ott kell legyek, mert a láthatóságommal lehet legbiztonságosabban távoltartani magamtól a figyelmet. ha pontosan megjelenek, meg ha szabályosan ott mozgok, vagyis nyugisan elvégzem, amit parancsolnak, akkor senkinek se ötlök a szemébe, tehát olyan az egész életkép, mintha én se lennék ott, meg senki se lenne körülöttem. Ugy létezek ezzel a cseles élettechnikával, hogy sehol se vagyok, és senki se vagyok. Egzaktabbul kifejezve: egy senki vagyok. Kényelmesen dörzsöltem a frissült bőröm a durva törülközővel, és közben álmatagon belemerengtem a savanykás sötétbe, nagyjából abba az irányba, ahol Dusik nyikorgatta maga alatt a vaságy megnyúlt sodronyait. Nem kétséges, gondoltam, sőt kétségtelen, hogy csillapíthatatlan csuklás hatalmasodna el érdeklődő természetű szobatársam szívós szervezetén, ha élőszóval elszónokolnám neki, miként álcázom magam nap nap után a való világban, ami úgy rejt el, mit se sejtve erről az ismétlődő teljesítményéről, ahogy a terepszín sátorlapba burkolózó megvert gerillát takarja a tarka tájban a kusza környezet. A munkásszállás földszintjén, a teremnagy társalgóban még egyre vedelték a sört és fáradhatatlanul gajdolták egymás ellen a nótáikat a kancsal büfés legkitartóbb törzsvendégei. Magányos macska kerülgeti az Excelsior prímásának Porschéját, izgatja, érzékeny orrát a gumiabroncsok szúrós szaga. A karosszéria metálldukkóján mozdulatlanul ragyog a kapu előtt strázsáló utcalámpa fehér fénye. Nem pilled sehogy se a bordáim alatt a szívem, rángatózik egyre a burkában, ahogy odalent az a kóbor macska is hányná-vetné magát, ha elfognák és zsákba kötöznék, hogy vízbe hajítsák. Megtehetném, hogy fölöltözzek, lelopakodjak a lépcsőn, kisurranjak a kapun, aztán csak csámborogjak az éjszakában, amerre visz a két lábam.
Azt is megtehetném, hogy föllépjek az ablakpárkányra, körültekintsek ebből a négyemeletes magasságból, aztán előrelépjek a levegőbe és gyorsuló sebességgel ráereszkedjek a bátyám előkelő járművének ezüstös tetejére. Ha fél szaltót is csinálnék zuhanás közben, fejjel szakítanám be a csillogó lemezt. Ébresztő hatású csattanás lenne, ahogy beleállok a karosszéria nemes anyagába, számosan fölneszelnének szelíd szendergésükből a közvetlen környék alomszagú hálószobáiban. Ha nem érvényesülnének emberbarát inhibitorok a gátlásos jellememben, folyamatosan ébren tartva bennem az illemszabályt, hogy bűn bárkit is fölzavarni első álmából, bizonyára engednék a mélység hívogató vonzásának, a Porsche tetején ezüstlő dukkófény csillogó csábításának. Miért nem volt sose tériszonyom? Álmosan ültem Toni mellett a szakadék szélén. - Érettségi után tulajdonképpen már nem is lakhattam volna tovább a gyerekvárosban, de az igazgató bácsi maga mondta, hiszen én nem kértem, hogy ebből ne csináljak gondot, őszig stabilan ott maradhatok, és szeptemberben, mikor az egyetem kezdődik, egyenesen onnan a gyerekvárosból költözök majd a kollégiumba. Eszméletlenül rendes volt hozzám mindig. Nem mernék a szeme elé kerülni. Hogyha egyszer szembe jönne velem az utcán, ész nélkül besurrannék az első sötét kapualjba, mint egy rühes patkány. Toni haja, ahogy oldalról kapta a fényt, szőkevörös volt, mint a virágzó repceföldek alkonyatkor, ha a horizóntról rőten világít vissza a napkorong, mert viharos szél várható éjszakára. - Összel ott a kollégiumban egész jól indult az életem. Jó lett volna kétágyas szobába kerülni, de a kétágyas kégli, az ott egy olyan kiváltság, hogy elsőéveseknek nem adományozzák, a gólya négyágyas hallgatófajta, érezze kitüntetésnek, hogy egyáltalán felvették a koleszba, ahol naponta mit tudom én mennyi pénzébe kerül az államnak, mert ezt a sokba kerülést addig tudatosítják a hallgatóban, ameddig vagy elhiszi, hogy ő egy undorító parazita, aki a társadalom nyakán élősködik, vagy már kezdettől megutálja az egész államot, mert egykettőre elkezd a könyökén kijönni a szöveg, hogy a jótétkedő állam, aki minden nap a mellét döngeti, mennyire marhán ingyenes minálunk a szocialista közoktatás, a nap fennmaradó részében százszor az orrod alá dörgöli, hogy naplopó eltartott vagy, az ő jótékonykodásának a kedvezményezettje, méghozzá leginkább érdemtelenül. A szakadék alatt egy bricsesznadrágos, golfsapkás úr futtatta a kutyáját a kavicsos sétányon. A zsömleszőke városi vizsla szép szőre is vöröses volt a napsütésben. Mint Toni haja. - Engem persze egy dekát se zavart, hogy négyágyas szobába kerülök, én a gyerekvárosban is négyágyasban laktam, mikor már nagyobb voltam, korábban meg nyolcágyasban, tízágyasban. És most jut eszembe, hogy a gyerekvárosban senki se akarta, tizenöt év alatt egyszer se akarta senki se tudatosítani bennem, hogy az Állam és a társadalom ingyenélő eltartottja vagyok. Szembefordult a széllel, hadd fújja hátra a haját. - Szóval négyen laktunk a szobában, mind a négyen elsőéves bölcsészhallgatók. Két lány maxi rendes volt, sőt a harmadik is annak látszott a legelején, a Bernadett.
Oltári bőven ellátták otthonról. Mindene volt, alig fért el a cuccaival a szekrényében. Bács Bernadett Tuti, hogy első perctől utált engem, de én olyan hülye naiv voltam, hogy abszolút nem vettem észre a viszolyát. Még abból se, hogy egy hét után, vagyis mikor dumáltam nekik egyszer magamról, meg a gyerekvárosról, satöbbi, akkor ő elcserélte a szekrényét az egyík lánynyal, Pál Julival, hogy az ő félszekrénye ne legyen szomszéd az én félszekrényemmel. Persze lehet, hogy mégse jött volna össze a balhé, hogyha engem nem hív el egy fiú, egy évfolyamtársam a közgazdász kollégiumba, ahol évnyitóbál volt akkor szombaton Becsszó, nem akartam elmenni, nem volt énnekem olyan szerelésem, hogy bálba mert a diszkó, az más, oda akárhogy is lehet, de hogyha bálnak hívják a hepeninget, oda minden lány kicsicsázza magát Szombat volt, a szobatársaim estefelé egymás után elhúzták a csíkot, én pedig otthon maradtam, a társalgóban olvastam, közben meg néha belepislogtam a tévébe. A közgáz koleszben már rég elkezdődött az a bál. Ücsörögtem ott a társalgóban, és eszembe se jutott, úgy hidd el, ahogy mondom! Kettőnk között hevert a sziklán a cigarettám. Belenyúlt a tasakba, kipiszkált egyet. - Aztán egyszer csak az a fiú ott állt mellettem. Észre se vettem, mikor jött be az ajtón. Kopogtatott a vállamon, én felnéztem, és hát ő volt. Elég idegesen volt. Hogy én őneki frankón megígértem, hogy megyek vele a bálba, és hogyha megígértem, hát szíveskedjek. Dühösen dumált, akkor se jutottam volna szóhoz, hogyha akartam volna közbevágni neki. De nem is akartam. valahogy rémesen meg voltam hatva. Hogy én tényleg elküldtem őt az erdőbe, de ő mégis eljött értem, és dühösködik, hogy menjek vele. És az az igazság, hogy felsőfokon tetszett nekem. Ha nem lett volna jó nálam, nem bírt volna rávenni, hogy mégis elmenjek. nyomta a szöveget, de valahogy markás őszintén, hogy őt egy dekát se érdekli, milyen ruhám van, vagy milyen nincs. Már a harmadik szál gyufát fújta el az ujjai között a szél. Kivettem a kezéből a skatulyát. A tenyerem takarásában megmaradt a láng. - Kösz Szóval meg voltam győzve. Felszaladtam a szobába, ledobáltam magamról a melegítőmet, amit még a gyerekvárosból kaptam a többi kelengyémmel, felvettem a fehér blúzomat, a sötétkék rakott szoknyámat, ezek voltak az ünnepi cuccaim, őket is a gyerekvárósból hoztam magammal az egyetemre Csak a fekete cipőm, olyan félmagas sarkú, ami szintén a hozományom leltári tárgya volt, azt már nem lehetett egy bálba felhúzni. Két éve vette nekem a gyerekváros, két év alatt piszokul félretapostam a sarkát, a bőre is kirepedezett kicsit, ahol hajlik. És akkor az eszelős eszemnek valahogy eszébe iutott, hogy hiszen a Bács Bernadettnek két pár tűsarkú cipője is van még a szekrényben azon kívül, amiben estefelé eltipegett. Az egyik pár tűsarkúja
olyan különös sötétkék bőrből volt, míntha pipecül az én sötétkék szoknyámhoz tervezték volna a gyárban. Kivettem a szekrényéből, felpróbáltam, oké volt. De valahogy mégse akartam egészen, le is hajoltam, hogy levessem, tényleg aztán mégse bújtam ki belőle. És hogyha már a cipőjét elkölcsönöztem, egyből megszavaztam magamnak egy használatot a kölnijéből is. Menő szpré volt, párizsi francia, Pvliss Dior. Fújtam belőle kettőt, ide két oldalra a nyakamon, a fülem mögé, ahogyan ő szokta, Bernadett. Kinyújtotta maga elé a lábát, mintha azt a sötétkék tűsarkú báli cipőt kereste volna rajta. Finom, bársonyos pelyhek lapultak a fehér bőrén, végig a vádliján a vékony bokája fölött. - Életemben először voltam igazi bálban, vagyis olyan táncban, ami nem diszkó volt, és nem olyan dedós buli, mint a gyerekvárosban szokott néha Én olyan jól még sose éreztem magam, mint akkor éjjel, sőt aztán utána is, hajnali háromkor Akkor ültem életemben először taxiban. Iván nem kérdezte meg, hogy felmegyek-e vele a lakásukba. Valahogy magától tudta, hogy nem kell megkérdezni. Visszahúzta a bal lábát, rátette a térdére az állát. Tétova volt a zöld szeme. - Nem nem voltam szerelmes, csak állati jó volt, hogy Iván elkötött onnan a kollégiumból, hogy elcipeljen a bálba. Mert velem akart lenni azon a bálon. Pont velem. És velem is volt, és ahányszor elvitt valaki rázni az asztaltól, nem hagyta sokáig, utánam jött mindig. Kialudt a cigarettája. Beleszívott. Másodszor is. mintha nem hitte volna el, hogy nem ég a parázs. Külön szobája volt neki otthon náluk, a fürdőszoba választotta el a szüleinek a hálószobájától. Megkértem, hogy ne legyen durva, mert Nem esett ki a szeme a csodálkozástól, de majdnem. És nem kérdezte meg hangosan, de magában biztos megkérdezte, hogy izé hát hogy van az, hogy tizennyolc éves vagyok, sőt árva, sőt állami gondozott gyanánt nevelkedtem, és mindezek ellenére stabilan használatlan áru. Zavarban volt, egy kicsit idétlen is, és olyan drága, énnekem nem attól csurgott a szemem, ami fájt, hanem attól, hogy ő annyira igyekszik, hogy ne legyen durva, ne fájjon nekem. Rádörzsölte a sziklára a csikket. A hártyavékony cigarettapapírból kipergett a maradék dohány. - Hajnalban elkísért, kávét ittunk egy presszóban, olyanban, amelyik vasárnap is reggel hatkor nyit, aztán megint mászkáltunk egy órát, mert nem akartam, hogy kollégiumban a portás kiszúrja, hogy egész éjjel nem voltam otthon Szóval nyolc után slisszoltam be a kapun. Alíg vártam már, hogy levethessem Bernadett tipegőjét: Egy olyan tűsarkú cipő nem arra való, hogy egy bál után reggel még másfél órát korzózzon benne a láb. Lassan mozdult a keze. Odanyúlt az államhoz, maga felé fordította a fejem. - Érdekel téged egyáltalán ez az egész, amivel szórakoztatlak? Lebiggyedt a szája. Színtelen volt az alsó ajka, mint a vérszegényeké. - Francot érdekel! Lehetne
benned annyi rendesség, hogy meg is mondd. Hallgatsz, mint egy néma. - Visszaejtette a kezét, maga mellé a kőre. - Nincs még egy ilyen esztelen csaj, mint én. Szövegelek neked magamról, elszavalom magam neked, mint egy elégiát, pedig frankón tudom közben, hogy téged ez a kőltemény annyira se érdekel, mint egy egy kozmetikaí reklám a rádióból. Rosszabb vagy, mint azok a pasasok, akik kigomboltatják a nővel a sliccüket, aztán mégse. Ránéztem. - Amit mesélsz, arra odafigyelek. A hasonlataidra nem. Összeharapta a száját. Elködösödött a zőld szeme. - Ne haragudj rám, Balázs. - Odakapott a kezemhez. Rövid volt a körme, de belekarmolt az öklömbe. -Azt akarom, hogy érdekeljelek, értsd meg, te beton! Túl a szakadékon, a szemközti domb parcellás lejtőjén fehér felhőt fújt a föl-föltámadó szél a Duna felé. Lefosztotta a pilledt virágszirmokat az összekapaszkodó kis kertek cseresznyefáiról, levegőbe kapta és hangtalanul hordta el könnyű zsákmányát, mintha vedlő galambok pehelytollait sodorta volna ki a völgyből. - Odafent a szobában már ébren voltak a lányok. Bernadett bébidollban illegette magát. Négyünk közül csak neki volt magnója a szobában, kazettája is volt vagy ötven. Fütyült is a zenéhez, olyan picire tudta csücsöríteni a száját, mint egy szopós baba Aztán meglátta a lábamon a saját sötétkék körömcipőjét, és úgy bénult, mintha kibicsaklott volna a vastag bokája, mert a bokája, az olyan csontos volt, mint egy csülök. Megint összeharapta a száját. Ettől megfiúsodott a vékony arca. Összeszűkült a szilvamag formájú szeme is, mintha szinkronban lett volna a szájával. - Olyan állati üvöltést olyan rémes sikítástén még sohasem hallottam, pedig láttam egy-két hisztérika kiscsajt a gyerekvárosban, sőt én magam is produkáltam egyszer egy markás hisztit. Tisztára, mint egy szörnyű vékony sziréna, úgy szólt a szájából De nem ám egykét pillanatig sípolt, hanem sokáig, mint aki nem is a tüdejéből kapja a levegőt. Csak azért hagyta abba szerintem, hogy ordítani kezdhessen. Hogy én egy tolvaj vagyok, és elloptam a cipőjét, és meg akarom fertőzni a lábát, sőt a pénzét is biztos kiraboltam, és már ugrott is a szekrényéhez, hogy megvan-e a pénze, de közben egyre ugatta, hogy tolvaj, tolvaj, tolvaj : Akkor már nyitva volt az ajtó, és tele volt a folyosó lányokkal, én meg égtem, mínthogyha rajtam felejtettek volna egy tüzes vasalót. Aztán egyszerre akkora csend lett, hogy azt hittem, én süketültem meg hirtelen. Bács Bernadett még mindig énrám mutogatott, csak még levegő után kapkodott, mint aki fulladozik. De mikor megint lett neki hangja, akkor már olyan normálisan beszélt, minthogyha azt mondta volna, hogy jól aludt az éjszaka. Majdnem halkan szövegelt, de azért mindenki hallhatta, hogy miket köpköd a szemembe. Rohadt tolvaj, geci tolvaj, kurva tolvaj, meg mit tudom én Ki vagy te?
Mit keresel itt az egyetemen? Mit keresel itt a koleszban? Téged mindenki eldobott. Apád-anyád eldobott, mint egy darab szart a seggük partjáról. Levakartak és elhajítottak Olyan higgadtan adta elő, minthogyha a felvételi vizsgán húzta volna a legjobb tételt. Ahogyan egy senkihez beszélnek Aztán mindenkire ránézett, akit látott és csak mosolygott, akkor már olyan lencsibabásan, mint aki frankón tudja, hogy megnyerte a partit. Egy ilyen szemét lelenc Ez volt az utolsó szava, mert abban a pillanatban, mikor kimondta, hogy lelenc, én nekiugrottam. Nem tudom, hogy meddig téptem, de tele volt a kezem a selymes hajával, és hogyha ki nem szedték volna a kezem közül, szétszaggattam volna, lenyúztam volna róla a bőrét is. Fölnevetett. Föl is nézett az égre, a puffancs bárányfelhőkre, a ritkás fehér pamacsokra fölöttünk. - Másnap, hétfőn volt a fegyelmi Ott ültem, jobbra-balra nézegettem, de valahogy sohase arra néztem, aki éppen csevegett. Pedig valaki még mellettem is beszélt. Gondoljátok meg, honnan jött! Ha kizárjuk a kollégiumból, mihez kezdjen? Neki nincs hová hazamenni, satöbbi. Egy másik persze rögtön lehurrogta. Na és! Ezeknek már mindent szabad? Nekünk is nyalni kell ezeknek a talpát, mint az egész társadalomnak? állami gondozottak, cigányok, veszélyeztetettek, bűnözők Miért kötelességünk, hogy mindig mi legyünk a megértők ezekkel? Félkézzel megtámaszkodott a szikla peremén. Kölletlenül kelt föl. Lesimította fiús csípőjén a gyűrött szoknyát: - Megkönnyítettem nekik a szitut. Még aznap felvilágosítottam a tanulmányi osztályt, hogy részemről záróra. Másnap kilakoltattam magam a kollégiumból is. A kórházban akkor már fel voltam véve segédápolónőnek, úgy elvileg. Hogy amint hozom a munkakönyvemet, konkrétan is rögtön hős katonája lehetek az egészségügynek, sőt lesz egy ágyam a nővérszállásnak nevezett éjjeli menedékhelyen is Az egyetemről egy ideig még járt a nyakamra egy hivatalos hapsi, tette-vette magát, hogy a tudomány fellegvára nem akar lemondani rólam, de mikor harmadszor vagy negyedszer keresett fel, közérthetően felkértem, szálljon le rólam, vegye már észre, hogy én nem óhajtok semmit se rendezni. Mert ő mindig azzal jött elő, hogy rendezni kell az ügyemet, rendezni. Kiderült, hogy ért magyarul, mert végül is lekopott rólam. Aztán közben Ivánnal is exitált a kapcsolat, mert mindig előadta az elméletét, hogy a segédápolónő mellesleg arra való, hogy ágybetét legyen az orvosok ágyában, és egyszer úgy kiboritott, hogy elkezdtem ordítani vele, vegye tudomásul, hogy nem is egy orvossal dugok éjszakánkint, hanem legalább hárommal, ahogyan egy nimfomániás szukához illik. Két hétig minden éjszaka bőgtem a nővérszálláson, meg is kaptam a szipogásomért a beosztásomat a szobatársaimtól,
erre aztán leszoktam a folyékony melankóliáról. Hát így. A domboldal törpe kertjeiből mintha egymást kergették volna a fehér sziromfelhők. Toni a szikla szélén állt, arasznyira a szakadék rücskös peremétől. Előre mélázott a mélység fölött. Már nem fíús, nem kemény, inkább csodálkozó volt az arca. Nem mertem rászólni, lépjen hátrább. Egyszerre eszébe juttattam volna, amiről önkéntelen elfeledkezett, a tériszonyát. Mielőtt észrevehette volna a mozdulatomat, és megijedhetett volna tőle, hirtelen megmarkoltam a csuklóját, visszarántottam a kőre. Összekoccant a fejünk. - Ne hülyéskedj! Féltesz? Te? Engem? Szántam Tonit, és a szánakozás még a megkívánásokat is egyből elbénította bennem. Valahogy úgy szántam, ahogy Dittát, és most már azt is tudom, hogy nem ok nélkül. Hasonlítottak egymáshoz, az erőtlenségükben is egymásra hajaztak, a tétovaságukban, amihez úgy hozzátartozott a védekező hisztériájuk, ahogy méhekhez a fullánk. A méh belepusztul, ha egyszer a fullánkját használja, Ditta saját magát kergette világgá, amikor llázadt, Toni is saját magát nyírta ki, amikor egyetlenegyszer visszaütött a világnak, életében először és utoljára nekiugrott dühében az életnek, amiben neki lelencnek, állami gondozottnak kellett lennie, gyökértelennek, akit ténylegesen gondoznak, de akivel szemben bármikor kitörhet valakiből a lappangó ellenségesség, az átlagosokban bujkáló agresszív védekezés az átlagtól eltérővel, a deviánssal, a szabálytalannal szemben. Kívántam néha Tonit, kívántam a kerek combját, ahogy átsejlett a míndig gyűrt szoknyáján, azon a lompos gézanyagon, ami rítkás, mínt a szita, kívántam a szétálló hegyes melleít, meg-megborzongatott a keze érintésével, ugyanolyan ízgalmakat indukált bennem, mint Janina teste, aminek a forróságától mindig szét akart kalapálni a szívem a bordáim ketrecét. Nem nyúltam hozzá Tonihoz, jégen tartottam ellene az eszem, szánalomból nem szabad. Leragad lassan a szemem. Hosszú volt nekem ez a mai nap. Reggel a klinika folyosóján az adjunktusnő bátortalanul emelte föl a kezét, hogy egy kicsit belekotorjon a hajamba az ujjai hegyével. Ne zavarja, Balázs, ha néhány napig fáradékonynak érzi majd magát. Öt hét bezártság után ez a legkevesebb. Elindultam lefelé a főlépcsőn. A fordulóból még visszanéztem dr. Juhász Júliára. Ugy csinált a szájával, mint aki mosolyog. Két nagy szürke szeme szomorú volt, mint télen a Fűztó tükre a horkahetényi horpadásban. Megint mozdult a szája. Nem hallottam, mit mondott. vigyázzon magára! Lehet. Csakugyan lehet, hogy ezt mondta. Az is lehet, hogy mást mondott. Mi lesz magával?. Ezt is mondhatta, attól az anyás szorongástól, amit a fáradt szemében láttam. Vagy tán nem is mondott semmit, csak én hallottam magamban úgy, onnan a lépcsőfordulóból, hogy valami féltést súg utánam. Az osztályos főnővértől
mégát kellett vennem ilyen-olyan papírokat, a klinika kapuja előtt pedig már ott várt rám a jeles zsaru, dr. Zombori Ferenc százados, budapesti rendőrfőkapitányság, életvédelmi osztály, jogvégzett nyomozótiszt. Hanyatt a saját ágyamon. Sejtelmes derengés a menynyezet sima síkján, arasznyi sávban az ablak mentén. Föllibeg az utcáról annak a betontalpas lámpának a higanygőzfénye, amelyik lent a kapu előtt kénytelen ácsorogni. Mindjárt meglazul alattam a világ, mint az upordersi nádasban az iszapágyas ingovány, hígan elnyel a langyos láp, összefolyik fölöttem, puhán magába temet, csuklik egyet a teteje, ahogy elsimul a sűrű víz, megriadt vadrécék verdesnek valahol a vastagodó ködben. Nyálkás a partszegély, síkos a meztelen talpam alatt, gömbölyűre kopott kavicsok sárgállnak elő az agyagból, mintha döglött teknősök hagyták volna el a pajzsaikat, különös kövületek, nincs rajtuk mintázat, fakóbbak is, mint a teknőcpáncél, öklömnyi sima kavicsok, lecsiszolódott róluk minden egyenetlenség, ameddig a víz valahonnan messziről idáig görgette őket a mély mederben, hogy a Dunának éppen ebben a kanyarulatában mosódjanak ki a partra, itt fészkeljenek el az ázott agyagüledékben. De ez a folyó valahogy mégse a Duna, sokkal keskenyebb, könnyedén thajíthatnék egy kis követ a túlsó partjára, ahol függönyös törpefüzek szegik az ágyát, sűrű gallyas szomorú sátrak sorban, benne gyökereznek a sekély vízben, csak amott lejjebb szakad meg a sövényük, ahol a halászladikok éjszakáznak, láncra fogva mindegyik, párosan odakötve a moszatlepedékes cölöpökhöz. Süpped az agyagos hordalék a talpam alatt, bokáig ér a pizsamanadrágom szára, cuppog a lábujjaim között a hideg sár, vissza kéne fordulnom, mielőtt besötétedik, vissza, hiszen valahol a hátam mögött, talán kilométernyire följebb nem ennyire meredek a töltés, fölkapaszkodhatnék ottan a gát tetejére, onnan a műútra is könynyen visszatalálnék, ilyenkor estefelé sok teherautó tart a telephelyére haza, biztosan fölvenne valamelyiknek a pilótája, talán meg se kéne magyaráznom, miért pizsamában bóklásztam én itten a parton. Percek alatt sötét este lesz, fönt trónol már a telihold az ég közepén, foltos a fölülete, szabálytalan szürke árnyak a tejfehér tányérján, láttam a képernyőn annak az embernek a lábanyomát, aki először lépett a Holdra, rovátkás mélyedés volt, amilyet a tankok hernyótalpa hagy a simára munkált szántásokon, biztósan vírusok is voltak annak az első embernek a hernyótalpán, hányféle vírust hurcolt föl a Holdra? Hideg sárréteg ragad a bokámon, sárgás sár tapadt meg a pizsamanadrágom szárán, vissza kéne fordulnom, minél tovább dagasztok előre ebben a posványos agyagban, annál magasabb mellettem a töltés, nem is meredek már, hanem merőleges, mint a zárt zsilipek betonfalai.
Nem, mégse egy zsilip aljában lépkedek, élő folyó partján járok, llátom a sötét sodrát, halk csobbanások is hallatszanak a homályból, apró halak ugranak ki olykor a vízből. Az a lámpa ott a töltés tetején Ugyanolyan fényes tányér világít a pózna csúcsán, mint az ég közepén a telihold. Erős a sugárzása, élesebb, mint a higanygőzlámpáé a kapunk előtt, lenyúlik a vízig a fény, fehérre festi a teknőcpáncélokat az átázott partszegélyen, sárgás tőle a sáros elegy, oldott agyag úszik benne körbe-körbe. pontosan a lámpaoszlop alatt a töltés tövénél, örvénylik az áramlás, akadály van az útjában, valami fekszik a folyóban, alig-alig látszik ki a sekély sodrásból, csak a szőkevörös haja lebeg legyezősen a víz tetején. - Toni! Szorosan fogja a bokám az ázott üledék, markol, viszszatart, mintha rá is szikkadna lassan a bőrömre a sűrű sár, tömör kolonc már a lábikrám körül, feszes bilincs, arasznyi széles. Hason fekszik Toni a zavaros vízben, beleázott már az arca a parti iszapba, ujjnyi halak cikáznak a szőkevörös legyező körül, sárgák a hártyás uszonyaik, sárgák a pikkelyeik is a szúrós fényben, mintha hajlékony rézlemezek borítanák a csúszós hátukat, mohón csücsörítenek a szippantó szájukkal, az a legfalánkabbik bele is kapott Toni hajába, megharapta egy szőke szálnak a végét, belevonaglott az áramvonalas teste, ahogy rántott egyet rajta, hogy kiszakítsa. Keményedik az agyagcsizma a bokám fölött a merev izmaimon, hűl bennük a vérem, belefagyok ebbe a dermedt sárba, ha ki nem rántom belőle a lábam, meg kéne kapaszkodnom valamiben, abban a satnya bokorban tán, ami éppen nekem nőtt ki a töltés tömör falából, oda kell nyújtóznom azokhoz a gyönge gallyakhoz, bele kell fogóznom, ha csak az ujjaim hegyével is, mielőtt megalvad a vér a béna bőröm alatt. El kell érnem azt a maroknyi csenevész cserjét, el kell kapnom, ha beleroppan is a gerincem, ki kell tépnem magam ebből a tapadós csapdából, el kell vergődnöm az örvényig, akár négykézláb oda kell kúsznom Tonihoz, hátára kell fordítanom, ki kell emelnem a fejét az iszapból, mielőtt belefullad! Nem bírok tovább feszülni, nem hajlik tovább a derekam, nem nyúlnak tovább a csigolyáim, a lábam se bírom kiszakítani : Nem rezzentem össze, nem rángott egyet se a kezem vagy a lábam, csak a szemem pattant föl, hogy egy pillanat alatt visszaébredjek a béna álmomból ebbe a valóságos csöndbe, ami nem mozdul körülöttem. Ameddig aludtam, addig-addig húzgáltam fölfelé magamon a plédet, hogy a végén takaratlan maradt a talpam, a lábfejem, a bokám. Nem tudom, hány óra, talán éjfél körül már, lehűlt odakint a levegő, betolul a nyitott ablakon, rászivárgott a meztelen lábamra, attól lett a lidércnyomásos álmom azon a félelmetes folyóparton, ahol ébren sose járhattam,
sose caplattam olyan dagványos agyagban, sose láttam magam mellett olyan meredek gátfalat, filmektől fertőzött az én túltömött agyam is, mint mindenkié, valamelyik kopott krimiből ragadt bele a zagyva memóriámba a halott lánytest, ahogy a posványos vízben fekszik, kalandregények hulladékából is rakódhatott le épp elég kamaszkoromtól az emlékezetemben, árva bokor kelleti magát a szökevényeknek a várbörtön kőfalán, sima a sánc, az változottát megmászhatatlanul merőleges töltéssé álmomban. Most majd megint csak soká sikerül elaludnom. Hány óra? Nem akarom fölgyújtani a kislámpát, belevágna a szemembe a fénye, kivakítaná belőle az álmosságom maradékát is. Ha nem mozdulok, meg ha vissza is hunyom a szemem, előbb-utóbb csak-csak elbódulok újra. Odakint csönd van, csak egy autóbusz Diesel-motorja duruzsol valahol, se közel, se messze, biztosan a Villányi úton, az utolsó járat a 40-es vonalán, vagy az utolsó előtti, szökve enyészik a zúgása, szaporán távolodik, éjjel a sofőrök kihasználják és élvezik, hogy végre ráléphetnek a gázpedálra. Éjszaka a buszok behemót kerekeiben fölpörög a naphosszat visszafogott sebesség, éjfél körül megugorhatnak a nehéz kasznik a rücskös aszfalton, a sima betonon, a kopott kockaköveken, este tizenegy után egy-két óránát elégtételt kapnak a nappali nyűgért,a csúcsforgalomban rájuk parancsolt araszoló mozgás kínjaiért, éjjel olykor egy egész kilométert is futhatnak egyhuzamban, eldüböröghetnek üres megállók elárvult oszlopai mellett, éppen csak odavillantanak egyet fényszóróikkal a számozott táblákra, a sofőr pedig talán cigarettát vesz a szájába és rágyújt, mint egy unott úrvezető. Kilopakodhatnék a nappaliba, kéne füst az én tüdőmnek is, belefújni a sötétbe, az éjszaka ellen, az ébrenlét ellen, leginkább az álmom üledéke ellen, amitől még mindig félrever bennem ez az üreges izomcsomó, a hülye szívem. A klinikán szokott rá erre a szabálytalan kapálózásra, a második műtét utáni napokban figyeltem föl rá, hogy el-elszabadul benne a ritmus, azóta kapom rajta újra meg újra, hogy dadogva dobol, ilyen rángásosan, ahogyan most is. Egy álomtól Egy valótlan félelemtől, amit csak álmodtam. Ahányszor igazán félnem kellett volna, nem rúgkapált bennem. A szorítóban sose. És ott a pincében se, amikór először jártam abban a málladozó, salétromszagú föld alatti hodályban. Ott nyugodt voltam, mint a halottak. Mint egy közönyös kísértet. Vagy mégse? Nem is tudom. Félni nem féltem, erre hitelesen emlékszem. igaz, mintha ott is, ha csak egy percig is, nem izgalomtól, inkább dühömben, meg az utálkozástól. a pállottszájú egyedül volt a pincében. Ahogy belöktem a korhadozó ajtót, csikordult rajta egyet a rozsdás zsanér. A hideglelős hangtól libabőrös lett a hátam, mint nagy ritkán, ha villát hallottam megcsúszni tányéron a hegyével. A görnyedt suhanc fölnézett a gyertya mögül. Hátra-
rázta hosszú, hullámos haját. Réz csüngő himbálózott a bal füle cimpájából. A gyönge fényben ís észrevettem, hogy mind a két oldalon ki van pállva a szája sarka. Én még homályban voltam a négy lépcső tetején, neki a szemébe világított a gyertya lángja, nem láthatta, ki vagyok, azt hihette, hogy a Guru valamelyik tanítványa, valamelyik hozzá hasonló befogadó nyomta be a megvetemedett ajtószárnyát. A pince pőre falain szinte folyékony volt a dohos pára. A repedezett téglamennyezetet rozsdától rohadó síngerendák tartották össze, meg a malter maradéka, ahol még nem hullt ki az elvénült habarcs az ujjnyi kötéshézagokból. De valami más szag is volt oldva a nyirkos levegőben, édeskés bűz. Ragasztó gőze. Mire lelépkedtem a csorba téglagrádicson, bele a gyér gyertyafénybe, a pállottszájú kiszúrta, hogy idegen vagyok. Fölkelt a gyertya mögül, úgy állt föl egy horpadt bádogtartályról, mint akinek nincs hátgerince. Mintha madzag lett volna rákötve a nyakára, spárga, amit föntről fog egy kéz, és a löttyedt girnyót, akár egy kitömött kócbábut, a meghúzott zsineg emeli talpra. kisebb volt nálam, de nagy testű, csonttalan szinte, mint a fölfújt gumiállatok. kidugta nyelvét a szája sarkán, megnyalta vele a pállott száját, visszaszopta, de mindjárt a másik szájzugán bújt ki a nyelve vége, hogy ott is megkóstolja pállásának a váladékát. Mind a két ajka vastag volt, de vérteszíntelen, az alsó le is littyedt hosszú fogairól, mintha büdös bomlás emésztette volna belülről. - Hát te ? - Mély volt a hangja, de folyós, mint a részegeké. A lehelete meg erjedten szaglott, ragasztótól bűzlött. - Mit akarsz itt? - A gurut keresem. - Még közelebb léptem hozzá. Amióta lábon volt, mögéje láttam. Üres vodkásüvegeket világított meg a gyertya. Színtelenül csillogtak az ingatag lángtól. Hat üveg a földön hevert, a hetedik egy fületlen krumpliskosárban feküdt. - Hol van? - Nincs. - Kábán vigyorgott. Ettől eltorzult a két vastag ajka, rágyűrődtek egymásra, mint a sárló tehén párájának a két lebenye, valahányszor lép egyet az állat. Mi kellene tőle neked? - Ledermedt a képéről a laza vigyor. Mintha egyszerre megpezsdült volna a keringés az agyában. Gonosz lett valami a szűk szemében. - Tótzcisi, hogy te nem befogadó akarsz lenni a gurunál. A gázos leheletétől fordult föl a gyomrom. A ragasztó gőze szeszesen áporgott elő a mérgezett gyomrából vagy a nyákos tüdejéből. A szügye alatt vadul kalapálni kezdte a csontot a szívem. Akkora görcsös erővel szorult ökölbe a kezem, hogy minden ízület megfájdult tőle az ujjaimban. - Mit csináltatok azzal a lánnyal? - Alig hallottam a hangom. - Melyikőtök ölte bele a vízbe? Amióta nem vigyorgott, elleffedt az alsó ajka. - Kiről dumálsz? - Hártyás kocsonya volt a szeme. Ki az a csaj? - Toni.
Lejjebb ernyedt a párnás válla. - Nem ismerek ilyet. Veszettül vergődött a szívem. Fájt már tőle a bal karom. Fázott a végén az öklöm. Megbénult volna, ha nem mozdítom. Eleresztettem, röppenjen előre, ahogy a szorítóban szokott, évekkel előbb, egy másik időben. Reccsenést nem hallottam. A pállottszájú tzuhant a horpadt bádogtartályon. Nekivágódott a nyirkos falnak. Odacsuklott a tövéhez. Nyítt egyet, mint az a téli görény Márkazi Miklós foxijának fogai között Dagadt szájának mind a két sarkából véres váladék szivárgott, mintha megeredtek volna a pállásai. Átléptem a bádogtartályt. Hátrarúgtam a sarkammal. Nekicsapódott mögöttem a másik falnak. Lenyúltam a fal tövéhez, megemeltem a pállottszájút, fölcibáltam a vakolatmálladékból. A hüvelykemmel meg a középső ujjammal haraptam be a gégéje mögé. Radics mutatta a fogást egyszer a kelenföldi munkásszálláson. Egy gorillát is megbéníthatsz így, csak ezzel a két ujjaddal, komám Mintha hólyagba gyűlt penész töltötte volna ki a szemüregét. - Melyikőtök ölte bele a vízbe? Elroppant volna a gégéje, vagy megfulladt volna, ha el nem eresztem. Összemarkoltam párnás mellén a gyűrött inget, annál fogva tartottam talpon, össze ne rogygyon. - Beszélj, mert beletaposlak a földbe! - Senki senki se senki se bántotta! Ugatós köhögés szakadt ki a torkából. Nem könny, inkább valami nyúlós nedv nyomakodott ki a szemhéjai alól. Rántottam rajta egyet. Hátranyaklott a feje. Vállból ernyedten himbálózott a két karja, mintha csont semmi, csak fűrészpor lett volna az irhája alatt: - Benarkózott a csaj tablettával meg piával a narkótól tök részeg volt, frankón röhejes volt, tényleg totálkáros! Megint csaholt a hörgőiből, rekedten, mint az a döglődő róka a söréttől, amivel apa lőtte szitává a tüdejét szilveszter este a kastély kapujánál. - Mit csináltatok vele? Bambán bámult rám. Megfogtam két ujjal a fülbevalóját: Rántottam egyet rajta. Ugy hördült föl, mint aki menten okádik. - Mit csináltatok vele? - Nem dugtuk meg A guru tiltja a kúrást! Fölakadt a szeme a kínzó köhögéstől, csak a fehérje látszott a merev pillái között. Nekivertem a falnak. Helyére fordult a szeme. - Mink csak kísértük egy darabig a csajt csak úgy messziről... állati gyagyán tántorgott, romosabban, mint a tuti részegek de nem taknyolt el egyszer se, tényleg a templomtól aztán nem is lestük tovább vagy hazakacsázik, vagy szunyál egyet valahol a járdán honnan tudhattuk, hogy belefürdik a Dunába? Szederjesen buggyant elő a két pállás közül a nyelve.
Valahogy fölemelte a csenevész kezét. Hosszúak, ösztövérek voltak az ujjai, finom rajtuk a piszkos bőr. Mutatóujja bögyével tapogatta meg püffedt nyelvén a duzzadt rücsköket. - Magától narkózott, senki se tömte csak a vodka volt a közösből. Már merev volt a szeme. belenézhettem. Fekete félelem zsugorgott a pupillájában. - Mikor jön ide a guru? Visszaszívta a szájába a nyelvét. - Este. Mindig csak este. Elengedtem. Hátratámolygott a nyirkos falig. Két tenyérrel tapogatta meg maga mögött a nedves téglákat. Ahol az öklöm érte, jobbra az orrától, már púpos volt a puhány pofája. Fölbotorkáltam a csorba téglalépcsőkön a korhadt ajtóig. Üres voltam, mint egy kiszáradt kigyóbőr, ami már hetek óta aszalódik a sívó homokon. Ameddig el nem szívok egy cigarettát, úgyse tudok elaludni. A klinikán valahogy mégiscsak hozzászoktattak hetek alatt a nyugtatókhoz a szívemet is, az idegeimet is. nagyon lapul a lépéseim alatt a fergánai szőnyeg sűrű gyapja, jó csúsztatni rajta a meztelen talpamat. Átusznak a muzeális nappali parkettájában a párhuzamos lécek, egyik se reccsen a súlyomtól. Apa szobájában még ég a villany. Az iróasztaláról vetül ki az ajtó alatt. Éles a fény, miatta töményebb a sötétség körülöttem. Apa csak erős lámpánál tud dolgozni. Nem annyira a szeme miatt, alighanem még mindig nem több két és fél dioptriásnál a szemüvege, inkább azért kell nekí a kemény világitás, el ne álmosodjon, bírjon a fáradtságával. Beszél. Diktafonba fogalmaz. Holnap a titkárnői leírják. Nyitva a vendégszolgáló bronz szelence. Mindegy, milyen cigaretta akad az ujjaim közé, nem az íze kell, csak a füstje. átlagosnál hosszabb szál, king size, talán amerikai. Az. Pácolt illata van a végének. Lassú lépések a világos ajtórésen túl. Apa léptei. Nem neszeztem, nem hallhatta meg, hogy itt motozok. Talán a gyönge huzat, ami a szobámból jön utánam, az surrant be hozzá az ajtó alatt. - Azt hittem, rég alszol már. Két opálfoncsoros körte ég mögötte az asztali lámpa dombórú lemezkalapja alatt. Körülrajzolja hátulról az erős fény. Vállas, termetes árnyék az ajtó keretében. - Ülj be hozzám, nálam is elszívhatod. Fél pohár szóda a diktafon mellett a lámpa alatt. Felére fogyott jégkocka a víz tetején. iratok az asztal közepén, függőleges számsorokkal, némelyik sokjegyű szám piros filctollal kipipálva. - Foglalj helyet. Hűvös a derekam körül a bőrfotel ölelése. Hangtalanul jár mögöttem a ventillátor a szőnyegen, a sarokban. Jobbra-balra forgatja magát, mint a lokátorok parabolaantennái,
érzem a legyezős leheletén. Apa szeme az íróasztalon keresgél. Cigaretta már van az ujjai között, pipa helyett. Az öngyújtóját nem leli. - itt van valahol. Sorra tapogatja tenyérrel az iratokat. Vastagabbak az ujjai, csontosabbak is az enyimeknél. - Na, megvan. - Alig látszik a hegyes láng a kemény lámpafényben, apa mégis egyből idetalált vele a cigarettám végéhez. még mindig biztos a keze. - Parancsolj. Ha közelebb igazítom ezt a másik fotelt, talán ideül mellém. - Köszönöm. - Nehézkesen ereszkedik bele, mintha most is fájdítaná a derekát. - Sűrű napom lesz holnap. Amióta látni kezdtem az életét, mindig sűrű volt minden napja. A klinikán egyszer eszembe jutott, hogy apát én tulajdonképpen sose láttam ágyban. Vagyis csak olyankor, öt ujjamon is sok megszámolni, ha egyszer-egymegbetegedett. Máskor sose. Én már mindig aludtam, mire ő ágyba került. Reggel meg, mire én is fölébredtem, sose volt már otthon, legföljebb egy-egy vasárnapon. Ahhoz is sok a két kezem, hogy összeszámoljam, hányszor reggeliztünk együtt, hármasban, ő, anya, meg én. - Délig ott fogok rostokolni egy értekezleten, ami képtelen arról dönteni, amiről döntenie kéne. Ráadásul ott lesz két tudós közgazdász és két ugyancsak tudós szociológus. Attól tudósok, nind a négyen, hogy utólag mindig mindent tudnak. Mindent, amit előre kellett volna nem is tudni, hát legalább orrontani. Elméleti stabilitások. Utat tévesztettem, Balázs. Elméleti vonalra kellett volna váltanom. Azt kellett volna, idejében. Amikor megszülettél, abban az órában apád éppen pénzügytanból szigorlatozott a közgazdasági egyetemen. Anya szeme belemosolygott a tíz éwel korábbí családtörténeti múltba. Egy nappal előbb még biztos volt benne, hogy jelesre Tudta is jelesre, nem kétséges, de a te születésed beleszólt a szereplésébe. Reggel hatkor kocsiba kellett hogy rakjon engem, bevinni Uporvárra, a szülésZetre. Onnan a kórházból indult tovább Pestre, idegesen nyomta szegény egész úton a gázt, el ne késsen, hiszen tíz órakor maga a prof vizsgáztatta. Lehet, hogy abban a percben írta be az indexébe a négyest a prof, amikor az uporvári szülészeten éppen paskolni kezdte a te popsidat az egyik nővér, hogy méltóztass már felsírni. - Elméleti embernek lenni, az az üdvösség teteje. El lehet bíbelődni mutatós ötletekkel. Szövevényes eszmefúttatások selyempapírjába lehet csomagolni a semmit. papást-mamást lehet játszani a fantázíával, de dönteni sose kell... tehát felelősséget se kell sose vállalni. Hangzatos elképzeléseket kell gyártani, egyiket a másik után. Sorba rakni őket, mint a dominót. Remek födözék. Egy életenát ki lehet telelni mögöttük. Féléves voltam, amikor apa kezébe kapta a közgazdász diplomát, a második diplomáját, a mezőgazdász diploma mellé. Ha nincs ez a második diplomája, talán
nem lett volna belőle valaki, vidéki termelőszövetkezeti elnök létére országos gazdaságpolitikai tekintély, és nem kezdtek volna igényt tartanni rá a Nagy Házban. De apából országos gazdaságpolitikai tekintély lett, mindig. mozgósítható fej, aki nemcsak hirdetni, de ragozni is tudja az igét. Exportorientált szövetkezeti termelésfejlesztés Lestár-módra Hosszú harcsabajsza volt annak a tévériportenek, hadarósan beszélt bele a mikrofonba, de hibátlanul végigmondta. Bitangul szorítottam neki, meg ne botoljon a nyelve. Exportorientált És az lett a vége, hogy ott kellett hagynunk Upordersen azt a klasszicista kastélyt, amit apa tett lakhatóvá. Ahogy előbb a szövetkezetet is lakhatóvá tette az upordersi parasztoknak. Az én nemzedékemnek lett volna a dolga, hogy lakhatóvá tegye a szocializmust A harcsabajszúnak szinte fölakadt a szeme apa mondatától. Lestár elvtárs, ez egy fantasztikus mondat! Mondaná mikrofonba is? Apa lassan megrázta a fejét. Nem érdemes megismételni. Legfö jebb kiegészíteni. Avval, hogy ez a nemzedék a parancsot nem tudta végrehajtani. Pontosabban: csak felibe-harmadába. Erre is ráment, rámegy az életünk. De ami ennél sokkal fontosabb, az egy kérdés. Nevezetesen az a kérdés, hogy lesznek-e, akik folytassák. Tizenkét éves voltam, nem értettem apa szavait. Csak megtapadtak a memóriám alján, mint az ujjlenyomatok az üvegen. - Már vacsora közben eszemben volt Legalább fél éveát kéne adnom neked egy üdvözletet. írásos üdvözletet. Márkazi Miklóstól. Márciusban írt röviddel aztán, hogy elnökké választották. Ha most nem slukkoltam volna éppen, úgy kaptam volna feléje a fejem, hogy belebicsaklottak volna a csigolyák a nyakamban. Márkazi Miklóst? Ö lett az elnök Upordersen az Összefogásban? Hát Dubér? Mi lett Dubérral, hogy már nem ő az elnök? Van igazság? Belebukott Tippan Józsi bácsi halálába? Fátyolfelhő a kemény fényben apa cigarettájának kék füstje a lámpa kerek kalapja alatt. - Dubért megütötte a guta. Szélütés érte farsang elején. Egy nőnek a hasán. Két hétig feküdt félholtan az uporvári kórházban. Akkor végre megváltotta a második agyvérzés. Lebeg a laza füst a lámpafényben. Hát mégse a forradalmi igazság, hanem csak a biológiai végzet egy nőnek a hasán. A szakadékony vérerek Dubér ágyában, általuk érvényesült a megfizető igazság, nem a dicső erkölcsi világrend szolgáltatott elégtételt Kinek? Tippan Józsi bácsinak már sehogy se. Az upordersieknek, akiknek erővel, noha nem erőszakkal, hanem fortélyosan rakták nyakukba Dubért? - A tagság Márkazi Miklóst akarta elnöknek. Akadt valaki a megyeházán is, aki szószólója lett az upordersi népakaratnak. Bizonyos Viriczellér János. Láthattad párszor gyerekkorodban. Akkor még nem volt megyei ember. A velikáni állami gazdaságot vezette. Böcsültük egymást, azért jártunk át egymáshoz. Hát ez a Vinczellér János
határozottan odaállt az upordersiek mellé. igy aztán már tényleg elnök lehetett Márkazi Miklósból az Összefogásban Ha benyúlsz az íróasztalomba, a középső fiókba, ott a levele. Olvasd el, nem érdektelen. Nyikkanás nélkül nyílik a fiók a kezemtől. Jegyzetek, cédulák egymás tetején a bal sarkában. Egyetlenegy boríték a jobb sarkában. Elmosódott a bélyegeken a postapecsét. Az UPORDERS helyett csak RDERS olvasható. - Ülj le ott az én helyemen, jobban látsz a lámpa alatt. Kedves Lajos! Nem tudhatom, elolvasod-e, amit alább írok. Megeshet, hogy mihelyt meglátod a borítékon az én kezem írását, menten kettétéped ezt a levelet, vagy csak összegyűröd bontatlanul, úgy vágod bele a papírkosárba. igazságos lesz, ha így bánsz vele, nem lehet ellene egy szavam se. De talán mégse ezt csinálod. Bízok hozzá, hogy nem. Ha nem bíznék, nem is írnám tovább. Mostanáig nem volt merszem, hogy fölkeresselek soraimmal. Gúzs a lelkiismeret, lebéklyózza az embert, ahogy nekem is megkötötte eszemet is, kezemet is: Lassan két esztendeje, hogy Tippan Józsi földbe került. Akkorig, a temetés napjáig én már annyit csigáztam magam, alvatlansággal is, borral is, hogy annak az esős szertartásnak az órájára már nem is voltam eszemnél. Téged hibáztattalak Józsink vesztéért, mert az erőtlen embernek nincs bátorsága, hogy magára vessen követ. A magam gyávaságát takargattam, mikor Téged okoltalak az ő haláláért, hogy amit Terajtad kérek számon, ne magamon kel jen számonkérnem. Téged tettelek meg bűnösnek, hogy onnan föntről, a Hatalomból nem nyújtottál segédkezet Józsinknak. Téged vádoltalak, jóllehet itt helyben, ebberí a magunk falujában én magam is jobb irányba terelhettem volna idejében a sorsa alakulását, hogyha nem többet cselekszek is, csak annyit, hogy félreverem a faluban a harangokat, azaz addig kellett volna ütnöm az asztalt, ameddig Dubér rákényszeredik beleegyezni, hogy összeülhessen a vezetőség. Másképpen fordult volna Józsink sorsa, hogyha legalább ennyi kevésre is képes lettem volna a javáért. De se éntőlem nem tellett ennyi, se másoktól ebben az elgyávult faluban. Nagyot vétkeztem én ellened, Lajos, erre már azokban a napokban rájöttem, a temetés után, mikor nem múlott a fejemből a fájás, ami a fiad öklétől állt bele. Éjjel-nappal benne sajgott az én csontjaimban az az ütés, szenvedtem tőle, akár egy megvert kutya. Sokáig sajgott énbennem is az az ütés, amit nem is ütésnek szántam én ott az upordersi temetőben, nem megütni akartam én Márkazi Miklóst, csak megállítani abban a részeg lendületében, megtorpantani, nehogy ő üthesse meg apát. Szemlesunyva szégyenkeztem sokáig magam előtt, somfordán bújtam volna magam elől, ha
tehetem, de nem tehettem, mert a szorító szégyen ellen nincs födözék, nincs odú, nincs patkánylyuk. Az én öklömtől zuhant bele a temető ragacsos sarába az az ember, aki apró koromban térdén lovagoltatott, nyakában hurcolt az upordersi búcsú sokadalmában, úszni tanított az Uporban, kenderzsinegből karikás ustort font nekem, nagyokat pattanó sudarat is rafiából a végére, mindig beretvaéles bicskájával fűzgallyból sípot metszett, fenyődeszka lécből fakardot faragott, akkora kicsiny markolattal, hogy beleférjen a tenyerembe, később légpuskával lőni is tőle tanultam, varjúra, verébre, seregélyre, és tízévesen az ő oldalán kezdtem lovagolni. Megsüppedtek a fékezéstől a dűlőút puha porában a dzsip terepjáró kerekei. Apa behúzta a kéziféket. A motort nem állította le. Kilökte könyökével a kocsi ajtaját. Balra a keskeny úttól már egyenes zöld sorok párhuzamos sokaságával hímezték teli a terebélyes tábla megszürkült talaját az alacsony, alig araszos kukoricatövek. Apa elgondolkodósan, egyik lábával a másiknak a nyomába lépve sétált előre két törpe kukoricasor között. Csizmája széles orrával bele is kotort itt-ott a porhanyós földbe. Leugrottam a dzsipről, utána eredtem. Csalódott voltam. Hát nem azért keltem én hajnalban, nem azért jöttem én ki apával a mezőbe, hogy határszemlére kísérjem, hanem hogy valahol errefelé találkozzunk Márkazi Miklóssal. Apa lehajolt, kirántott a zsenge tövek sorából egy satnya, épp csak előbújt acátot. A mogyorónyi göröngyök között ahonnan a gazt kihúzta, homoki hangyák vonultak, sietősen, dekatonásan, egymás nyomában, tökéletes bizalommal a legelöl menetelő iránt, aki valahová az ismeretlen távolba vezette őket a titokzatos terepen. Homoki hangya. - Apa a vállamra tette a kezét. Lasius brunneus. Visszaballagtunk a dzsiphez. A motor egyenletes, türelmes zümmögéssel várt ránk. - Ha Miklós megígérte, hogy itt fogtok találkozni a hetényí határban, hát úgy is lesz, tudhatod. Fölugrottam a dzsipre: Nem ültem le. Magasabb akartam lenni, hogy messzire ellássak, mint a hadvezérek. Fölkönyököltem a szélvédő peremére, pásztázni a szememmel a mezőt. Sehol se mozgott ember, munkagép se. Apa visszazökkent a dzsip kormányához. Föltette a napszemüvegét. Sebességbe kapcsolt, megérintette csizmája talpával a gázpedált. Túl a villamos távvezeték terpesztő traverzeinek ritkás során magányos gólya lebegett a levegőben lustán a halastó üvegsima tükre fölött. A dzsip gumiabroncsai puhán gurultak a dűlőút vastag porában. Apa az öntözött földek felé hajtott, szembe az erős napsütéssel. Bal kézzel fogta a kormányt, jobb keze a térdén pihent, a csizmanadrágjára varrt szarvasbőr folton. Napszemüvegének sötét lencséin meg-megcsúszott a fény. Csalódott voltam. Miért nem várt bennünket Márkazi Miklós a homokkúti dűlőben, a nagy kukoricatáblánál? Ha tényleg fölkelek hajnalban, lovagolhatok vele vasárnap,
kihozzaa magával a szelíd vasderest, megígérte. Akkor megláttam őket. Márkazi Miklós a hároméves gesztenyepej csődör, a Vitéz hátán ült, száron vezette maga mellett a vasderes kancát, a Murzát, aki már elég volt ahhoz, hogy gyerek is tanulhasson rajta lovagolni. pej megtorpant a széltében szinte végtelen cukorrépatábla oldalában. Mintha magától állt volna meg, látszatra azért, mert épp elérte érzékeny fülét a dzsip motorjának idegen hangja. Fordult is mindjárt, jóformán megint magától, hiszen Márkazi Miklós keze nem látszott mozdulni, csipetnyit se húzott a kantárszáron. - Figyeld, Balázs - Apa megérintette a könyökömet. - Ugy bánik a lóval ez a Miklós, mint senki se más. A térdével szorítja finoman, meg csak a csizmája sarkával simogatja a véknyát. A hároméves félvér kényelmes trappban indult el Márkazi Miklós alatt mifelénk, aztán egyszerre iskolaügetésbe váltott, nyilván megint a lovasa lábától, a csizma fényesre kopott sarkának egy apró érintésétől. A vasderes kanca igazodva tartotta vele a lépést. Apa levette a gyújtást a motorról. - Jó reggelt! - Márkazi Miklós egy lendüléssel, két lábbal egyszerre dobbant le a földre. Megnézte magának a külső visszapillantó tükör fölött a dzsip segédreflektorát, s már rá is akasztotta a vasderes szárját a krómozott lámpára. - Szevasz, Balázs. Apa is a földön állt már. Végighúzta tenyerét a Murza pofáján. Rá is paskolt a kanca nyakára. De közben már intett is maga mögé a fejével, a cukorrépatábla felé. - Rendesen megszórta tegnap az a pilóta? Márkazi Miklós elégedetten legyintett. - Tűrhetően. Ügyes repülő, mondták róla, most már el is hiszem. Elég erős volt a szél tegnap, mégis egyenletesen ülepedett a permet. - Előhalászta lovaglónadrágja mély zsebéből a dohányosdózniját: Huncutra szűkült a fekete szeme, ahogy apára nézett. - Csavarsz egyet belőle? - A te fujtós kapadohányodból én aztán sose. Ahogy előbb a vasderesnek a nyakát, apa megveregette Márkazi Miklós karján a kockás flanelling ujját. - Egyszer úgyis fölbujtok valakit, ugorjonát a kerted kerítésén, cibálja ki a földből minden szál dohányodat, ahány csak van, az utolsó tőig. Márkazi Miklós nevetett a keskeny bajsza alatt, öblösen, jóízűen, legényesen. Fölpattintotta a pléhdózni horpadt födelét, nekifogott, hogy csavarjon magának. - Vigyáz az én strázsa kutyám arra a kis kertre. - Alig mozogtak az erős ujjai, mégis rögtön kész volt közöttük a cigaretta a hártyapapírban. Megnyálazta, összeragasztotta. - Ügyel arra a harminc tő dohányra is. Apa gyufát lobbantott, a marka árnyékában tartotta oda a lángot Miklós cigarettájához. - Megnézted az árpát is? Az őszi árpát a laposban. - Meg hát, arról jöttem. Szedi már szépen össze magát.
Behozza rendesen, úgy mutatkozik, amit a hideg alatt késett. Ha jönne rá most egy kiadós eső, még inkább megindulna. Apa benyúlt az inge zsebébe. Előhúzott egy lappait cigarettát. Márkazi Miklós parazsán gyújtotta meg. - Hát a borsóval mi legyen? Miklós kölletlenül rántott egyet a vállán. - Azt már megette a fene. Randán beugratott bennünket az a hamis napsütés, az a pár nap jó idő. Szólok Tippan Józsinak, küldje ki a juhászokat, hajtsák rá a birkát a borsóra, etessék le, ami kevés kikelt, aztán újra vetjük az egészet. Nincs mást tenni. Ki gondolta, hogy akkorjön rá a fagy, ahogy épp kezd kibújni? Hogy április végén megint virtigli tél lesz egy hétig az idén Csak az vigasztal, hogy evvel a cukorrépával megúsztuk. Turnerék tbóklászták tegnap a két táblát. Sehol semmi gyökérfekély. Apa leakasztotta a fényszóró csészéjéről a vasderes kantárját. Belenyomta a kezembe a szár végét. - Na, ugorj! - Megemelt, érje el a lábam a kengyelt. isten áldjon benneteket, öreg fiú! - Visszaült a volánhoz, onnan nézett rá még egyszer Márkazi Miklósra. Vigyázz a gyerekre. A lábam hosszához volt kurtítva a kengyelszíj a vasderes domború bordáin. - Gyere barátom! - Márkazi Miklós rám hunyorított. - Átléptetünk Paula-pusztára, Balázs, megvizitáljuk a napraforgót, rendesen forog-e. - Nem forog. - Nevettem. - Soká lesz még tányérja neki. Ö is nevetett. - Ereszd lazábbra a szárt. Lazábbra eresztettem. A vasderes prüszkölt egyet, jókedvűen, mintha annak örült volna, hogy könnyű a széles hátán a teher. - Trapp! - Márkazi Miklós rápillantott a lábamra. Rendesen rugózz, föl ne törje a rózsás üleped! A két ló egyszerre váltott iskolaügetésbe alattunk. Apa már messzi porzott a dzsippel a dűlőúton. Ahogy őtőle láttam, megveregettem a kanca nyakát. - Tarts lépést, Murza. Kihúztam magam, a ló mozgásához igazodva rugóztam a fényesre koptatott nyeregben. A dűlőút füstösen porzott mögöttünk. Muzsika volt a fülemnek a nyolc pata tompa dobogása. Élveztem a két vádlimban meg a két combomban az izmok ruganyos erejét. És büszke voltam, hogy Márkazi Miklós így mondta, barátom. - Leragad a szemed. Apa azt hiszi, álmosságomban kezdtem mélán magam elé bámulni, talán bávatagon is, bele a levegőbe. Nem vagyok álmos. A messzi múltba merengtem vissza érzelmesen, mint egy kopaszodó költő, aki könnybe lábadt szemmel a saját portréjáról merít ihletet borotválkozás közben a tükör előtt. A bűnbeesést megelőző történelmembe tévelygett vissza a lerokkant lelkem, megmártózott az ártatlan gyermeki lét távoli hangulatában, ettől változott el a két kifejező szemem. - Vedd magadhoz Miklós levelét. Feküdj vissza. Reggel
majd elolvasod. Nekem még el kell bajlódnom ezekkel a papírokkal, meg a diktafonommal. Rongálom még vagy fél órát magamat. Eriggy, öreg fiú. Rajtam a keze, majd csak az ajtónál veszi le a vállamról. Jó a tenyere, melegíti a vállam a hűvös puplinon t. - Jó éjszakát, Balázs. Megint mozdult volna a szájam, ha össze nem harapom. Kinyílt volna, hogy jó éjszakát mondjak az ő jó éjszakátjára. Ma este már másodszor feledkeztem volna meg a második jelrendszerem hiányáról, ha idejében nem kapcsolt volna a reflexem. Szükség lesz még egy műtétre, Balázs van esélyünk rá, hogy sikerül helyreállítani, ami elromlott. Apa a szobája küszöbén áll mögöttem, nem csukja be az ajtót, ameddigát nem kelek ezen a sötét nappalin. Cikkant egyet a szerkezet az állóóra szekrényében. Ütni készül. Még csak most lesz éjfél ? Most. Teli van anya vadvirágainak illatával körülöttem a légtér. Éjszaka tékozlón szellőzködnek a szétnyitott szirmaik közül, ahogy a lucernatáblák lélegeznek napszállta után az upordersi kertek alatt, amikor már térdig magasak, és kék a virágoktól a sűrű sörényük. Vissza kéne fordulnom, ránézni még egyszer apára, mielőtt behúzom magam után ezt az ajtót. Ha volna bennem vox humana, megállnék egy pillanatra, hátranéznék, aludj jól, apa. Már megint félre ver a szívem. A tehetetlenségem hánykolódik bennem dühében. Hiába terülök vissza a helyemre, nem bírok elaludni, előre tudom. Fekve még nagyobb a csönd, és a nagyobb csöndben még hangosabb a szívem szabálytalan tamtamja. Mindegy. Meggyújtom a lámpát. Végigolvasom Markazi Miklós levelét. resteltem, hogy egy tizennyolc éves süvölvény ökle kellett, amibe úgy rohantam bele, akár egy gerenda tompa fokába. a Te fiad ökle kellett, hogy észre térjek. Meg kellett csapjon az ökle annak a fiúnak, akit pendelyes korától szerettem, mint a saját gyerekemet szeretném, hogyha volna gyerekem. Józsink temetésének napjától én nem láttalak se Téged, se Balázst. Nem volna igazságtalan büntetés az élettől, ha sohase is állnátok szóba velem. Amit én tettem ottan a temetőben, annál sokkal kisebb cselekedetek is elégségesek voltak mindig, hogy élethosszig harag maradjon jönn emberek között, még vérrokonok, akár tesvé-rek között is. Velem együtt Te is tudsz ilyen enyészhetetlen haragokról idehaza a faluban. Szokás az, halálig nem bocsátani a sértést, önérzete parancsolta mindig ezt a parasztnak. Se az ne engeszteljen, aki vétkezett másik ellen, se az meg ne bocsásson, amelyik ellen a vétek esett, olyan hatalmú szokás ez, mint a törvény, senki se meri magát kivonni alóla. Hát ezért szorítottam rá magam én, hogy ellene szegüljek a lealázó szokásnak, és megírjam Neked jelen levelemet. Ugy akarom, hogy én legyek a legelső, aki túlteszi magát az avult törvényen. soraimmal elsőbben Téged próbállak megkövetni, mert véteni ellened vétettem én.
Nem olvasom tovább! Nem akarom tovább olvasni! Verítékkel íródtak a megdűlt betűk ezen a száraz papíron. Mielőtt rászánta magát, kínnal kellett azt az örlödött önérzetet előrölnie Márkazi Miklósnak magában, amít említ. Sorról sorra beleizzadt addig is, ameddig kijött a tolla alól, hogy elsőbben Téged próbállak megkövetni, és még keservesebben meg kellett kínlódni neki azért a folytatásért, amit nem akarok látni a szememmel, a nekem szóló szavakért, amiket engem fölmenteni írt le. Nem akarom, hogy kiverje a víz a homlokomat, nem kell nekem az ő vezeklése, nem kell, hogy igazat adjon ez a levél az öklömnek. Apát én már nem vádolom, de fölmenteni se bírom, és amikor ellene feszítettem Márkazi Miklósnak a kinyújtott karomat, nem egy vétlen embert védtem meg, hanem az apámat, ha még annyira méltatlan is volt rá, hogy útját álljam a megtámadójának. Márkazi Miklós igazságos indulatból rohant rá részegségében apára. Én indulat nélkül löktem elibe az öklöm, hogy beleütközzön, akár egy gerenda tompa fokába. Ellenségesen égeti az álmos szemem fölülről a falról a lámpa, benne kalapál már a koponyámban is a szívem rossz ritmusa, nehéz rajtam ez a könnyű pléd, melegem van alatta, ki kell szabadulnom alóla, ismerem ezt a rohadt ingert, ez dobott ki éjjel az ágyból a klinikán, hogy a folyosó végéig tereljen, ablakot nyittasson velem. Az adjunktusnő belesápadt. Levegő kell, rengeteg hűs levegő. Ebben a szobában, amit még mindig a magaménak tekinthetek, senki se riadozik miattam, ahogy kikönyökölök a nyitott ablakon. Tücskök a kertben odalent, egymásnak hegedűlnek a reszelős szárnyukkal, tücsök a kártékony lótetű is, tanította Darwin, amikor még azt hittük, hogy ő a legjobb fej patinás gimnáziumunk népes tanári testületében, perverz rohadék, lányos képű fiúkra bukott, idétlen onanizálókra kizárólag, röntgenszemmel tudta kiszúrni őket a plebszből a fakultatív fölvilágosító előadásain, Szexuális gondolatok a kamaszkor viharzónájában, egyenkint csalta föl az együgyű balfácánokat a kicsicsázott kéglijébe, nyitott volt hozzájuk, nyitott likőrös üvegek mellett, tenyerükből olvasta ki a pubertáskori válságaikat, páros pszichodráma kéz a kézben, hadd teljen az idő, ameddig megérkeznek a homokos haverjai, három hamvas srácból simogattak buzit, mielőtt lebuktak. Senki se hitte volna a legközkedveltebb pedagógusunkról, hogy tényleg profi pederaszta, ha a kis Kolonics ki nem nyitja magának otthon a gázt, tök véletlen volt, hogy a nővére aznap egy órával előbb botlott haza, mint máskor, idejében értek oda a mentők, és az öngyilkosok kórházában idejében adták orvosok kezére a kis Kolonicsot, hogy vissza lehessen horgászni a klinikai halálból a nyitott Darwin soros kedvencét. Másnap délelőtt az első szünetben Kavlamár kiállt a katedrára, rögtönzött szózatot intézett az osztályhoz, humanista korban élünk, embertársaim, a kis Kolonicsot senki se fogja kártérítésre kötelezni a szándékos gázpazarlás miatt, szemben azokkal a barbár időkkel, midőn a bécsi gáztársaság nem szolgáltatott többé gázt a zsidóknak, mert mióta a németek megszállták Ausztriát, a zsidók lettek a legnagyobb gázfogyasztók, és ráadásul nem is fizették ki a gázszámlájukat, mert rendszerint öngyilkosságra használták a háztartási gázt!...Kalamár
pillanatnyilag történelmet tanul a bölcsészkaron, hogy néhány rövid esztendő elteltével történelmet taníthasson a tudásra szomjas tanulóifjúságnak. Historia est magistra vitae. Az utóbbi időben, a mai nappal mögöttünk hagyott hatezer év alatt a történelem iránt fogékony homo sapiens tizennégyezer-ötszáztizenöt háborút vívott a homo sapiens ellen, és ezekben a nyilvántartott bellumokban, warokban, vojnákban, összesen és kerekítve hárommilliárd-hatszáznegyvenkétmillió homo sapiens harapott fűbe önként és önkéntelenül, ez az öszszege a történelemnek, melyet latinul az élet tanítómesterének keresztelt el a művelt homo sapiens. Világos egy ablak itt félig alattam, balra a harmadik emeleten Ernyős fény, szűrten vetül ki a balkonra. Eddig észre se vettem. Talán éppen csak most gyújtott villanyt valaki. Kelemenék egyik szobája. Lehet, hogy Kisjutkáé. Vagy égve felejtette a villanyt, vagy azért gyújtotta föl, mert ugyanúgy ébren van, mint én itt. Meg az is lehet, hogy nem aző szobájáé ez az ablak. Miért lenne ébren? Tizenhét éves, ép, egészséges és normális, vagyis semmi oka rá, hogy hülyén virrasszon, ahogy én, aki nem vagyok ép, nem vagyok egészséges, és normális se vagyok, ha ezt a minősítő jelzőt abban az értelemben használom, hogy szabályszerű. Néma vagyok egy kés pengéjétől, félig még mindig félre ver a szívem, és ugyanolyan nyugtalan az egész állagom, mint a második műtét után volt napokon át, addig az éjszakáig, amikor álmából riasztották miattam az adjunktusnőt, és ő előbb kifakult a kószálásomtól, aztán pedig rögtön azonnali hatállyal utasította gondozóimat, hogy nyugtatókkal dúsított takarmányozásban részesítsék labilis személyiségemet. Kisjutka! Hát mégiscsak az ő szobája. Mert ez az árnyék hitelesen az ő vetülete a balkon pókhálómintás műkövein. Ki van bontva a haja, sörényes sziluett, vékony derekú lányalak nyúlánk foltképe az erkély síkján, nem összetéveszthető. Szólózik a szívem, mint egy ideges üstdob. Most, igen, most valahogy nagyon kéne, hogy itt legyen velem, kellene a vibráló vonzás a hajlékony testéből, bebújtatnám az arcom a két bimbós melle közé, ápoltatnám a bőröm a vékony ujjai érinntésével, becsuknám a szemem, és a szájamon át hallgatnám teli magam a szíve egészséges dobogásával, akarattal engedném átoldódni velem a buzgó lázt a vére sebes sodrásából. Kell, kellene a fölfűtött közelsége, hozzá tapadnék a bordáimmal az izmos, sima hasához, rászorítanám a kezem a ruganyos csípőjére. Áll az erkélyajtó küszöbén, pizsamás árnyék, nem gyanítja, hogy nézik, nem sejti, hogy elárulja a lámpa a háta mögül, kiszolgáltatja nekem Nem akarok leselkedni rá. Még az árnyékára se, így rejtekből, alattomban, a tudta nélkül. Ha megnyikorgatnám az ablakszárnyát, meghallaná-e? Nem neszeztem, mégis megmozdult az árnyéka, siklik előre lassan a balkon hálómintás síkján, átcsúszik a korlát
alatt, beleoldódik a rácson túli sötétbe. Fehér vagy világoskék pizsamában áll az erkély közepén, tarkóján összekulcsolva a két keze, mint aki azért feszíti hátra a két könyökét, hogy- torkig teliszívhassa a tüdejét az éjszaka hűséből. Nem nyikkan az ablakom, hiába mozgatom, hangtalanul fordul a zsanér tengelyén. Ha megkopogtatom az ... - Balázs! Talán ki se mondta a nevem. Mintha nem is a fülemmel hallottam volna, inkább a bőrömmel érzékeltem volna a suttogását, akár egy leheletet, arasznyi közelről. - Te is ébren vagy? Csak a fél arcát éri odabentről az oldalazó fény, de a szeme ettől a gyönge megvilágítástól is fölcsillog hozzám, át a sötéten, és tán ő is látja az én szememet, akarom, hogy lássa! - Én se tudok aludni. - Már nincs a tarkóján a két keze. Nyújtózik velük, felém nyújtózik a két karjával, könyékig visszácsúszott rajtuk a pizsamakabát bő ujja. Messze vagy. Hállható a csönd odalent a házak körül, kívancsian ` fülelnek föl kettőnkre a kertek. Fényreklámok hunyorognak Kisjutka feje fölött, messzi mögötte, a ciszterciták páros tornyának szomszédjában, a Körtér emeletes épületeinek tetején.- Nyújtsd ki a kezed! igy mint én! Kell, most énnekem is kell ez a játék,át a sötéten. - Érzed az ujjad hegyével? A szikrákat! Érzed? Szaladoznak köztünk. Szaltóznak. ide-oda Érzed? Érzem. Egy emeletnyi, legalább négy méter a távolság közöttünk. Érezni akarom a szikrákat, játszani akarom a játékát! - Gyere hozzám! lgazán súgta, vagy csak a fantáziám lidérckedik velem? 271 - Ugye lejössz! Siess! Megyek, nyitom az ajtót! Kell, hogy odabújhassak hozzá. Kell, hogy magamhoz szoríthassam. Kell a kényeztető szája. Dadog a szívem, türelmetlenül lüktet a torkomban, idegcsen ösztökél, sürget, cibáljam magamra a fürdőköpenyemet, rángassak zoknit a lábamra, siessek, szökjek ki az ajtón, nesztelenül surranjak le a lépcsőn, rég elmúlt éjfél, mindenki alszik már ebben a rendszerető nagy házban, vastag a zokni gyapjúkötése a talpam alatt, simán siklik a tenyerem a fal szinűmárvány burkolatán, vésett rézlap a veretes zár fölött, Kelemen András, nincs a név elé gravíroztatva a Dr, Kisjutka kezétől nyílik előttem az ajtó. - Hát itt vagy! - Még ne, Balázs még egy kicsit ne nyúlj hozzám. Hagyd itt a fejed az ölemben, és csak nézzél. Én is csak nézlek. Szédítsük egymást szép lassan a szemünkkel. Nem tudja, hogy nincs oka félni. Nem tépem le róla a pizsamáját. Ameddig lefelé lopakodtam a lépcsőkön,
megint jótékony puccsot bonyolított le a hasadt tudatom okosabbik fele, az okosabbik énem, aki magára vállalta, hogy vigyázzon erre a kedves, könnyelmű kiskorúra. - Nekem kék szemem van, neked barna szemed van. Miért kék az egyik ember szeme, és miért barna a másiké? Egyébként én sokkal jobban bírnám, hogyha barna szemem volna, nem ilyen feltűnő kék, mint ami van. Hogyha mindig csak egyforma, meg lehet unni egyszer csak, elhiszed? Ölében a fejem, törökülésbe feszített combjának izmos hajlata támasztja a nyakszirtemet. Másfél arasznyi magasból, fölém hajolva néz le rám, másfél arasznyi mélységből nézek föl rá. - Te ki vagy békülve a szemed színével? Hát persze. Neked talán eszedbe se jutott soha életedben, hogy jó-e ilyen barnán, vagy inkább jobb volna, hogyha másmilyen színű lenne. Szeretem nézni a szemed. Ha nem mosolyog ez a lány, hanem ilyen fürkészkomoly képet vág, egyszerre gyerekesebbre változik az arca, valahogy kislányosabbra, mint amikor nevet a kíváncsi szemével, és elővillogtatja a szétnyílt szájából a sok keskeny fehér fogait. - Álmos vagy? Lehetnék. Altató helye van a fejemnek az izmos combján. - Furcsa szituácio! Szerető szüleim itt alusznak a szomszédban, csak a hall választja el ezt a szobát az övékétől. Ha sejtenék, hogy az egy szem lányuknak éjszakai vendége van, nyomasztó álmaik lennének. Hát még ha azt is tudnák, hogy az egy szem lányuk egy szál pizsamában van, és az ölében dajkálja a titkos vendégét. Szórakozottan játszik a kurta hajamban a hosszú ujjaival. - Sőt mi több, a Kelemenék egy szem lánya önállóan találta ki a zseni ötletet, hogy fondorlatosan lecsaljon magához a negyedik emeletről egy tartózkodó természetű ifjút, aki te vagy. És ráadásul nem is hirtelen felindulásból követte el a tettét, hanem tudatos elvetemültséggel, mint egy profi emberrabló. izgatott. Zavarában kuncog, zavarában szövegel, ahogy ijedt gyerekek magyaráznak mindenfélét egymásnak a sötétben. A szempillája is zavarában mozdul minduntalan, rebbenő kócos rács a berillkék írisze előtt. - Alighogy eltűntél az erkélyről, már meg is bántam rögtön a hülyeségemet. Mert mondjuk szembetalálkozol valaki házbelivel a lépcsőn, és az illető rémülten rád bámul, hogy mi van például holdkórosan mászkálsz, vagy valami rosszban sántikálsz ilyen késő éjjel. Éjfél is elmúlt már, ha nem tudnád. Elmúlt éjfél, és el is tudnék aludni ezen az élő párnán, a kemény combja és a puha csípője hajlatában, a bőre bizsergő melegétől, ahogy átvezetődik a tarkómra vékony pizsamájának parányi pórusain. Még mindig szabálytalanul lüktet a szívem, de most ez is jó, hiszen talán már nem magától, hanem ennek a nyugtalan kiskorúnak az izgatott testétől ideges. - Akartam, hogy ne tudjál aludni! Hogyha nekem
nem jön szép szememre álom, hát te se horkolhass, mint egy elégedett fenevad! Na végre! Mégiscsak méltóztatsz mosolyogni a száddal! Simogat a sietős suttogásával, mentolszagú leheletével hűti a homlokomat, arasznyira már a nyitott ajka a gyulladt szememtől, be kéne hunynom, még közelebb hívni a száját, szorítsa rá erővel a szememre, hátha attól csillapul csakugyan, az érintésétől zsibbad el a szívem szaggatott dobogása. - Szereted, hogy szeretgetlek? Jó most, ugye jó ez, hogy még ringatlak is az ölemben? Eleven parázs a meztelen dereka a tenyeremben, lüktet tőle a tíz ujjamban a vér. Eltűnni kéne hirtelen ezzel a forró lánnyal, messzire kéne szökni vele, messzi ebből a felemás valóságból, amiben virraszt énvelem itt. - Miből érezted meg, hogy már engedem hogy már akarom, igazán akarom, hogy hozzám nyúljál? Vetkőztethetném a kapzsi ujjaimmal, odasülhetne a szájam a bimbós melléhez, teliszívhatnám a tüdőm tiszta testének melegével, telilélegezhetném magam az egészségével, meglophatnám az elszánt vágyakozását, hosszú combjaiból a félénk remegést, gyógyítson meg a buzgó akarásával. Nem tehetem meg. Fosztogató önzés, amít csinálok, kezdettől tudom, tolvajul leszökni ehhez a zsongó lányhoz, hitványul kihasználni a sóvár testét, megmelegedni mellette, meglapulni a dédelgetős ölelésében, ahogy fázós hüllők hevernek fölhevült kövek sima hátán. Leszek-e most is erősebb, mint ő? Mozdulatlanul feszülünk egymáshoz, gyáván tapad a szájam már a válla tövében, sunyin éltetem magam az adakozó bőréből, nem sejti, hogy iramló vére forróságát szipolyozom egyre, mióta itt ápolom magam a két kényeztető karjában. Ha nem védené a kemény húsa, már megroppantak volna a bordái ettől a préstől, a szorításom erejétől. - Baj van, Balázs? O, te szamár, ne haragudj magadra! Takargatja az arcom a sok hajával, mintha maga elől bújtatna, ne a szeme láttára rühelljem a tehetetlenségem. Ártatlan kiskorú Szánakozik fölöttem, azt hiszi, attól ez a bénult görcs a karomban, hogy cefetül szégyellem, rejtőzködve röstellem, hogy nem tudok mit kezdeni az ő kívánatos testével. Vigasztalósan simogatja a fejem. Nem sejti, miből is sejtené, hogy mielőtt érkezése lenne, hogy összerezzenjen ijedtében, én egyetlen rántással föltéphetném a bimbós mellén ezt a vékony pizsamát, és mire lélegzetet venne, hogy adja a száját, már szét is feszíteném a két síkos fogsorát. - Meggyógyítalak. Én gyógyítalak meg, így lesz, meglátod. Hogyha nem lennék holtbiztos benne, hogy szerelmes vagyok, nem merném megígérni. Higgyél nekem, te buta! Higgyél bennem. Vigyázni fogok rád Ne mozdulj! Maradj még, melegedj. Beszélni fogok hozzád, és te lassan, szép lassan megnyugszol. A hangomtól. És a kedvességemtől, mert csúcs kedves vagyok ám néha, kénytelen leszel tudomásul venni. És a szerelmemtől, attól gyógyulsz meg leginkább. Most pedig aludhatsz is egy kicsit, ha akarod!
- Alszol? Toni kikapaszkodott a medencéből, letépte fejéről a fehér fürdősapkát, szétrázta a szőkevörös haját, odajött hozzám, hasra feküdt, elnyúlt mellettem az átmelegedett betonon. - Már azt hittem, elaludtál. A nap delelni készült a magasban, szinte merőlegesen sütött le az uszoda négyszögére, hogy árnyékba kergessen mindenkit, akinek még nem barna a bőre. - Tényleg álmos a szemed. Töppedt vízcsöppek csillogtak Toni nyakán. - Szeretnék egyszer melletted felébredni egy olyan szobában, ahol hűvös van, mert be vannak függönyözve az ablakok. Csend lenne, te még aludnál, és én meg se moccannék melletted, nehogy felébresszelek. Maga elé hajlította a karját, rátette vizes homlokát. - Sohase lesz, hogy én egy rendes lakásban ébredhessek fel melletted. Elsősorban is azért nem lesz, mert te sohase fogsz énvelem lefeküdni, sohase fogunk mi totál átszeretkezni egy egész éjszakát, sohase fogjuk mi borzasztó gyönyörűen kifárasztani egymást, hogy egyszercsak úgy aludjunk el hogy úgy aludnánk el, hogy nem is vennénk észre Sohase lesz ez, most már tudom, sőt bele is nyugodtam. Fölnevetett, gúnyosan, talán gonoszul is. - Másodsorban azért nem ébredhetek fel melletted egy rendes lakásban, mert énnekem rendes lakásom sohase lesz, rendetlen kéglim dettó nem lesz, és jobb, ha tőlem tudod, hogy teneked szintén nem lesz. Csórók vagyunk mind a ketten, soha az életben nem fog összehozni egyikünk se annyi dohányt, amennyivel be lehetne ugorni valahol. Röhej. Már csak egy vízcsöpp volt a nyakán. Csiklandozta a bőrét. Odanyúlt, szétdörzsölte. - Néha elképzelem, hogy harmadikán, mikor felveszem a fizetésemet, baró bizalmasan leülök magammal, és piti pontosan kiszámítom, hogy így meg úgy, kifizetek mindent, amit ki kell fiizetni, és a többit szigorúan eldugom magam elől Mondtam már ezt a hülyeségemet? Fölkönyököltem. - Mondtad, hogy egyszer megpróbáltad beosztani a keresetedet, és én nem tartottam hülyeségnek. De azt is mondtad, hogy már másnap hozzányúltál a félretett pénzedhez. Kétezer-négyszázból félretettél ezret, de kiszúrtál a kirakatban egy divatos napszemüveget háromszázhatvanért. A másik kirakatban megláttál egy divatos sarut potom hatszázért. A harmadik kirakatban egy divatos külföldi körömlakkot kereken százért. Azt már nem tudtad volna kifizetni, mert a szemüveg meg a saru után csak negyven forintod maradt az ezerből, mégis bementél a drogériába, mert úgy kívántad azt a körömlakkot, mint egy állapotos nő a kovászos uborkát. Megvetted. inkább nem váltottad ki a villamosbérletet arra a hónapra. Valahógy így adtad elő a sztorit. Ellenségesség volt a zöld a szemében. - Undorodok a memóriádtól. Szórul szóra szalagra
veszel mindent, amit eldumálok magamról. Hogy viszszajátszhasd, mint egy magnó. Kemény volt a könyökömnek a beton. - Sose szólítottál föl, hogy ne figyeljek a szövegeidre. Odaverte a homlokát a szőkepihés karjához. - Most mocsokul utállak! Falmelléki vagy! Fölényes nagyokos! Mi van, hogyha egy év alatt félre tudok tenni tízezer forintot? Mire összejön a tíz bartók, már csak kilencet ér. infláció van, ha érdekel. És hogyha tíz év alatt össze tudok rakni száz lepedőt? Tíz év múlva körülröhögnek a százezremmel. Hát egy francot! Nem csipkedem magam, vedd tudomásul ! Szétszórom a piti pénzem, ahogyan minden csóró csaj, akik ugyanolyan no future bulák, mint én. Kitépett egy fakó pihét a karja megbarnult bőréből. Beleszisszent. - Hétfőn a főnővér elzavart hármunkat egy előadásra: Mert minálunk a kórházban közművelődés is van: Miránk, segédápolónőkre magasan ránk is fér. Hogy be lehessen írni a jelentésbe, mennyit okosodtunk már. megint Egy szociológus, egy nagyszakállú, kapafo- gú, hebegős fazon hintette a sódert. Volt neki szemüvege is, drótkeretes koldusszemüveg, hogy módi legyen a szomorúsága. Amerikában vette a drótkeretet, mert kint volt ösztöndíjjal, ezt is elmekegte a csőrével. Ugyanis marhára közvetlen volt a hallgatósághoz. Nyomta a sódert, de közben stikában kiélvezte az élményt, hogy mini nővérruhácskánkban fehérlünk előtte, mint a patyolat. Kocsányon lógott a gülü szeme, tisztára olyan volt a szitu, hogy a csini combjainknak dumál a szakállából. Hátára fordult, égnek nyújtotta a két lábát. - llyen szexi comboknak, mint az enyémek Érdekel, mit kagylóztam össze az előadásából? Elsősorban is azt, hogy minálunk Magyarországon is van létminimum. Másodsorban azt, hogy minálunk Magyarországon ezerkilencszáznyolcvanháromban körülbelül kétezer négyszáz forint a létminimum. Harmadsorban azt, hogy ha eddig nem tudtam volna, most már tudhatom, hogy én hajszálra a létminimumon élek. Negyedsorban azt, hogy egymillió ember frankón a létminimum alatt fogyókúrázik Vagyis énnekem semmi jogom sincs siratni magam. Elfáradt a hasizma. Összeszorította két bokáját, párhuzamosan eresztette vissza a lábait a langyos betónra. - Ezt már nem a kapafogú hapsi közölte, hanem én jöttem rá, tök önállóan. Mert vannak saját gondolataim is, ha eddig nem vetted volna észre. Marha nagy érzés tudni, hogy bőven vannak, akiknél még én is pénzesebb vagyok, igazam van? Ollózva kalimpált a két nyújtott lábával. - Ugy hallottam, hogy mintha nem válaszoltál volna arra, amit kérdeztem tőled. Jól hallottam? Mit szólnál hozzá, hogyha felállnék arra a startkőre, és világgá kiabálnám, hogy halló, emberek, akartok látni egy néma srácot? Aztán meggazdagodnék, mert fejenkint egy forintért mutogatnálak reggeltől estig, és tódulna a közönség itt a néma, itt a néma, itt látható, forint a látvány
Lüktet a halántékom Kisjutka nyakának melegétől. Néma voltam én, mielőtt egy késtől igazán megnémultam volna, néma voltam Tonihoz, vagy inkább valahogy úgy igaz, hogy őhozzá is néma voltam. Néma, ha nem is annyira, mint apához Amit Toni fecsegett az uszoda betonján, azt én már mind tudtam. Alighanem a kapafogú szociologusnál is előbb, jóval előbb tudtam, hogy ebben az országban, ezen a tízmilliós törpe Magyarországon egyillióan vegetálnak létminimum alatti jövedelmekből, és közöttük félmilliónak, nyugdíjas öregeknek még hozzátartozóik sincsenek, akikre számíthatnának. Láttam anya íróasztalán az összesítéseket, és amikor rákérdeztem, hogy hitelesek-e a hat-hétjegyű számok, anya elcsodálkozott egy pillanatig, talán azon, hogy engem nemcsak a nyolcunciás bokszkesztyűim, és nemcsak a zagyva könyveim, és nemcsak a magnókazettáimról döngicsélő számok érdekelnek, hanem az ő számai is, aztán bólintott egyet, ezek a számok hitelesek, Balázs, és amikor megkérdeztem, nem baj-e, hogy belenéztem a papírjaiba, olyasfélét mondott, hogy ezek a számok nem titkosak, hanem sajátosan közérdekűek és közérdekűen elgondolkodtatóak. Kik gondolkodnak el rajtuk? Kedvetlen volt a szája körül az a röpke rándulás, amit mosolynak szánt. Sokan gondolkoznak rajtuk. Ujabban már azok is, akiknek kényelmetlenek ezek a számok. És apának milyenek ezek a számok? Neki is kényelmetlenek? Ez buta kérdés volt, Balázs! Hátraléptem, hogy gúnyosan meghajoljak. Nem hajoltam még se gúnyosan, se gúnytalanul. Szemem se rebbent, nyeltem egyet. Hazudik nekem az anyám. Ezt gondoltam, és biztos voltam benne, hogy igazam van. Apát ezek a számok nem érdeklik. Apa már rég nem az a forradalmár, aki valaha volt, hajdanában-danában, amikor egy szál puskával a vállán, véletlen vonatok hadviselt tehervagonjainak tetején vergődött el az Upor mellé, hogy földet osszon a parasztoknak. Egyszer volt, hol nem volt Apának három titkárnője van a Nagy Házban, apának sofőrje van a sötétkék szolgálati kocsijához, apa családostul exkluzív üdülőkben nyaralhat, ahol a kiváltságos vendégek között miniszterhelyettes a legalacsonyabb méltóság, apa itthoni szobájában éjszakára se lehet kikapcsolni a telefont, mert akármelyik pillanatban fölhívhatják fontos államügyekben, apa a fogorvosával egyszerre három időpontra állapodik meg, mert még mindig olyan optimista, hogy azt hiszi, legalább egy bejön a három közül, tehát apa a maga túlterheltségében szimplán tudomásul veszi, hogy hányan élnek a létminimumon és a létminimum alatt,ebben az országban, úgy veszi tudomásul, ahógy én az edzésbeosztásomat a klubban A hasonllatom persze nem volt időszerű, hiszen már hónapokkal korábban úgy döntöttem, hogy nem hagyom hülyére veretni magam Bittó dicsőségére a
ringben. De ha nem is időszerű már, valószerűség azért mégiscsak van a hasonlatomban, gondoltam, mert amikor szögre akasztottam a kesztyűket, a magam módján ugyanazt követtem el, amit apa folyamatosan csinál, vagyis önvédelmet gyakoroltam a magam javára, hiszen apa is önvédelemből teszi, hogy például nem ereszt közel magához olyan gondokat, amiken nincs hatalma segiteni, nem terheli magát részvétekkel, nem törődik létminimumokkal, nem sajnálkozik kilátástalanságokon, nem lelkizik elhagyatottságok miatt De nekem nem mindegy, hogy harmincöt évvel a hőskor után az én apám már rég nem forradalmár, és nem mindegy, hogy kharmincöt évvel a hőskor után egymillió ember frankón a létminimum alatt fogyókúrázik. - Olyan forró a homlokod, mintha lázas lennél. Képzeld, az előbb egy pillanatig tisztára úgy éreztem, hogy nem is az vagyok, aki vagyok nem tizenhét éves vagyok, hanem mondjuk harminchét, és egy ekkora nagy fiam van, érted? Hogy te vagy a fiam. Jaj, de nagyon jó így összebújva lenni teveled, Balázs! Neki forró a homlokom, nekem fázik a szájam. Akarom a szája melegét, ha belefájdulok is megint, teli kell szívnom magam a nyelve ízével, hogy legyen erőm elszabadulni az öleléséből, visszaszökni a szobámba, mielőtt megadom magam ennek a lánynak, a duruzsoló izgalmának, amit ilyen csendben akar leplezni az anyáskodó játékával, az akadozó suttogásával. - El akarsz menni? Ne még! Mernem kell megcsókolni. Érezni akarom a két ajkában a hálós hajszálereket, a duzzadt szája zsibogásával kell kijózanítanom a zákányos fejemet. - Nagyon szeretem a szádat! Frissül a fülledt agyam, hűsül a nedves ajkaitól az eszem, lesz fegyelem mindjárt bennem, meg bírom óvni magamtól ezt a parázstestű gyereket. - Tisztára megdagadt tőled a szám. Most már érzem, hogy veszteg maradnak a húrok a hátamban. Talpamon állok, magam mozgatom magamat. - Velem álmodj! Nesztelenül imbolygunk, puha lábbal a sűrű sötétben. Kemény a kókuszháncs szőnyeg bordás mintázata a gyapjúzoknim alatt. Kézenfogva vezet maga mellett egy szelíd árnyék, akit nem látok, de a homlokom idegeivel érzem, hogy a bőre kisugárzásával melegít még mindig. - Hol van még egyszer a szád? Lábujjhegyen áll előttem. Ha még egyszer hozzányúlnék, belenyilallna az ujjaimba a derekával. - Nesze! Alig érinti a szájam a megnyílt két ajkával. - Vidd magaddal holnapig! És hogy tudjad, reggel nem kell suliba mennem. Monstre pedagógus értekezletre vezényelték a tanerőket. itthon leszek egész nap,
tanulni fogok. Ha olyan hangulat hatalmasodik el rajtad, hogy el tudsz viselni engem is kis időre, csengess rám. Hangtalanul hajtja helyére mögöttem az ajtót. Érezhetném úgy is, hogy be se csukta, ott vigyáz még mindig a küszöbön, onnan kísér a sötétenát a pisla szemével. Lépcsők, kemény síkok a talpam alatt, nem csak a szájam fáj, minden sejtem sajog ettől a lánytól. Megcsapoltam a bőre melegét, magammal loptam a szája ízét, ne legyen nyugodt az a pár órám, ami még maradt ebből az éjszakából. Állok az ajtónk előtt, a lakás előtt, amit még mindig az otthonomnak tekinthetek. Kezemben az ajtónk kulcsa, be kéne csúsztatnom a biztonsági zár nyílásába, meg kéne fordítanom benne, mégse csinálom. Állok a küszöb előtt, mint akinek nem akaródzik bemenni abba a térbe, amit még mindig az otthonának tekinthet: Álltam már ugyanígy ennél az ajtónál, hat évvel ezelőtt, amikor még csak néhány hete éltünk ebben a lakásban. Jöttem haza az idegen városból, idegen utcákon az idegen gimnáziumból ebbe az idegen házba, és nap nap után úgy álltam meg ennek az idegen ajtónak a küszöbe előtt, mint egy szállodai szoba ajtaja előtt, Dubrovnikban vagy Várnában vagy Rómában, néztem a kezemben a keskeny kulcsot, és hiányoltam róla a nehéz fémlapot vagy a műanyag gömböt a hotelszoba számával. Ez a negyedik emeleti folyosó, ahonnan csak a mi lakásunkba nyílik ajtó, mindig üres volt, valahányszor följöttem a liften vagy a lépcsőkön, üresebb a szállodák csöndes folyosóinál is, és ameddig megtettem a nyolc métert a legfölső lépcsőtől idáig, az ajtóig, közönyös visszhangot is verhettek volna a lépéseim, ha nem puha talpakon jártam volna, mindig markás edzőcipőben, amit újabban szabadidő-cipőnek hirdetnek a reklámok. igaz, volt három nap, amikor mégis valami jó érzéssel, talán örömmel igyekeztem haza, három nap, amikor mégis várt valaki itt a negyedik emeleten, ezen az idegen folyosón, a pókom várt a sarokban, a mennyezeten, vállas keresztespók, Araneus angultus, reggel még nem volt ott, délre már megszőtte a szögletben a fémfényű hálóját, egyből kiszúrta a szemem, ahogy a fölső lépcsőről errefelé fordultam, megkuporodva lapult a plafon közelében az egyik csillanó tartószálon, odaálltam alája, és megfordult a fejemben a képtelen ötlet, hogy ez a szürke takács otthonról jött el utánam ebbe az idegen világba. Három napig örültem neki, legyeket fogtam gyufaskatulyába, hazahordtam, finoman fölhajigáltam a hálójába a zsákmányt, és máris távoztam a helyszínről, ne zavarjam, hadd rohanjon rá az ajándékomra Negyedik nap hiába siettem haza hozzá, délelőtt a süket házmesterné végigtakarította a lépcsőházat, végig a négy folyosót is, leszedte a partvis a pókhálót, leverte a szürke takácsot, üres lett újra a szöglet, senki se várt már, belevágtam a szeméttartóba a gyufásdobozt a döglött legyekkel.
Fordul a zárban a kulcs, hangtalanul, de ha csikorogna, attól se ébredne föl senki ebben a lakásban, amit még mindig, vagy inkább újra az otthonomnak érezni van engedélyem, mert visszafogadtak bele, viszsza, olyan természetesen, mintha valami természetes okból lettem volna távol innen, két évig távol attól a két embertől, aki visszafogadott, és akik ma éjjel nyugodtabban alusznak, mint tegnap vagy tegnapelőtt, mert én itthon vagyok őnekik újra. Tapintatosan fogadtak vissza, ezzel a kulccsal tudatták velem, ami hangtalanul fordult meg a kezemtől a zárban, hogy hazajöhetek, egy dr. Zombori Ferenc nevű rendőr százados útján üzenték meg ezzel a kulccsal, hogy hagyományosan helyem van ebben a hűvös, tiszta lakásban, nyissam ki az ajtót, vártak, hazavártak, mintha valami természetes okból lettem volna két évig oda valahol Valami természetes okból, például külföldi ösztöndíjjal, Moszkvában a Lomonoszov egyetemen, vagy Amerikában a Princeton egyetemen. Puha a szőnyeg a talpam alatt, illatos a sötétség körülöttem, kiszökik ide az előszobába is a nappaliból anya vadvirágainak párolgása Moszkvába eljutni egyszerűbb lett volna, Princetonba eljutni némileg bonyolultabb, de még Princetonba is eljuthattam volna, hogyha igazán akarom, apa jóvoltából, érdemeire való tekintettel, miattam apa elkövette volna, amit Dittáért nem tett meg, miattam latba vetette volna a befolyását, mert a három gyereke közül én voltam az ő fajtája miattam rászánta volna magát, hogy benyisson egy olyan ajtón, amelyik mögött egy nála is befolyásosabb közéleti személyiség ül egy tekintélyes íróasztalnál, és azon a terebélyes íróasztalon több telefon között lett volna egy olyan készülék is, amelyiknek a vonalán minden bonyolult probléma megoldásának meg lehet találni a megfelelő módját. itthon vagyok, heverek a heverőmön, ránctalan a derekam alatt a lepedő, nem is kéne betakaróznom, átmelegedtem egy tizenhét éves lány egészséges testétől, álmosan ég a szemem, fél kettő is elmúlt már Nekem nem kellett Moszkva, és nem kellett Princeton, nem kellett a kézenfekvő lehetőség se, a budapesti közgazdasági egyetem, ahol apai protekció nélkül is ott ülhetnék máig, nekem más kellett volna apától, más, és nem az érettségim idején, hanem sokkal előbb, négy évvel korábban. Nekem tizennégy éves koromban kellett volna, hogy megtegye miattam, amit csakis énértem tehetett volna meg, nekem az kellett volna, hogy otthon, Upordersen tegye meg miattam, amit nem tett meg, ne engedjen száműzni engem abból a klasszicista kastélyból, amit ő tett lakhatóvá, abból a boltíves szobából, amiben én otthon voltam, ne hagyjon elköltöztetni minket abból a völgybe fészkelt faluból, ahol nekem minden szembejövőnek előre kellett köszönnöm az utcán, mert engem, a Lestár Lajos gyerekét, az elnök Balázs fiát, azok is
mind ismerték, akiket én netán nem ismertem, ne hagyta volna apa, hogy mindent elvegyenek tőlem, ami az enyim volt, mindent, az Upor-parti fakó füzest, ahol Mauglit játszhattam Káplár Karcsival, Nyolcas Pistával, Szejler Ferivel, és a kastély keleti oldalszárnyának legvégében az álomszagú istállót, ahol mindig magam csutakoltam le a Murzát, valahányszor én lovagoltam előbb őt, nem is hagytam volna másnak csutakolni, és ropogós télben, szánkázás közben a szőlőhegyen akármelyik gyerekkel együtt bátran bekopogtathattam bármelyik présház nehéz, vasalt ajtaján, mindenütt megmelegedhettünk, és mindegyik gazda mindig levett minekünk akkor a polcról egy-egy hideg almát, téli parment, aminek karácsonyra jött meg a jó íze, az igazi illata, évek múlva kezdett csak kivilágosodni a fejemben az igazság, hogy apa a gyerekkoromat engedte elvenni tőlem, amikor illemtudóan fölkelt a helyéről Upordersen, és magával hurcolt engem is onnan ebbe a bomlott nagyvárosba, ahol énnekem csak lakni lehet és közlekedni, tanulni és szórakozni, aludni és fölébredni, megbetegedni és fölgyógyulni, mindent lehet csinálni, ami olyan, mint az élet, csak éppen élni nem lehet úgy, hogy életnek érezhessem az életet, amit élek Azt nem lehet. Könnyű rajtam ez a fehér vászonhuzatba bújtatott vékony pléd, betakar, nem szökhet el a bőrömről Kisjutka nyúlánk testének jó melege, már elaludt tán, én gyógyítalak meg, igy lesz, meglátod, biztós benne, hogy impotens vagyok, azért nem bújtam be a két szép hosszú combja közé impotens vagy?! Ezt már így, kereken is megkérdezték tőlem. - Lestár! A rekedt kiáltás hátulról, a ferencesek templomának irányából ért utol. Rögtön ráismertem a hurutos hangra. A Gólem Sziszegett két középső, tört foga közt. Megálltam, illedelmesen. Megfordultam, udvariasan. A Gólem tényleg a kéttornyú templom felől csörtetett utánam, mintha egyenesen a barokk kapu árnyékából rohant volna elő, mihelyt valahogy kiszúrt engem odabentről, az isten házából, ahol talán sose járt. Bamára égett ábrázatán részeg volt az üdvözült vigyor, mozgását is bizonytalannak láttam, de csak egy pillanatig, amíg észre nem vettem, hogy egy szép mellű szőke szexbombát rángat maga után, vagyis nem a piától, hanem inkább attól ingatag a járása, hogy vonszolnia kell a nyúlánk nőt. Csuklóján markolta a miniszoknyás fotómodellt, aki kölletlenül cibálódott utána, mint egy ellopott próbababa, talán valamelyik környékbeli luxusbolt kirakatából. - Szevasz, pajti, szevasz, eltűnt acélököl! - Szevasz, Gólem. Sör gőzölgött rám a langyos leheletéből, rengeteg sör. - Kis Lestár! Te te mindíg jó srác voltál! Szoros satuban éreztem a bal vállam, ahogy megfogta.
Közel hajolt hozzám, bajtársi bizalommal. - Hallottad a sorsom? Szerdán vonulok be a sittre. Hónapokkal előbb olvastam a sportújságban, hogy kirúgták a klubból, nehogy az egyesület patinás színeiben álljon a bíróság előtt valami vidám verekedésért, ami egy körúti diszkóban alig tíz percig tartott, de tucatnyi sérültet termett, köztük három súlyosabb sebesültet is, és a hevenyészett hepening helyszínén bekövetkezett anyagi elváltozások keretében a lemezlovas vagyont érő technikai fölszerelése is totálkáros lett. - Szarba hagytak, pajti, ez az igazság. Ott métáztak hárman is rajtam kívül a szakosztályból, úgy éljek, együtt rendeztükát a placcot, csapatmunka volt, mégis egymagam viszem el a balhét. Az egyesületnek, Bittónak se, egy szava se volt mellettem. Egy szava se, pajti! Szeme közé néztem. Sörben úszott mind a kettő. - Semmi se lep meg, ha Bittó benne van egy pakliban. Három éve pacallá vertél volna, Bittó utasítására, hogyha hagyom. Már nem nézett a szemembe. Borúlátó tekintete közeli környezetünkön ődöngött. Szemben a metró lejáratával tele voltak a hosszú padok. Az egyiken templomos öregasszonyok fagylaltoztak. Fonnyadt szájuk élvezettel szopta az édes krémet a tölcsérek ázatag ostyájából. A másik padon hosszú hajú szakadtak bámultak begyakorlottan a légnemű nihilbe. Szotyolát szemezgettek, maguk elé köpködték a héját, hogy láthatóbb legyen a köztisztaság Budapest belvárosának kellős közepén. A harmadik padon négy változatosan sminkelt spiné tartott tárlatot magukból. Kopasz koponyájuk közepén egyformán püspöklila volt a keményített hajtarély. A ferencesek temploma mellett, a katolikus kegyszerkereskedés kirakata előtt két karcsú buzifiú kacérkodott két éltesebb elegáns úrral. Langyos nevetésük nagy volt, mint homokban a cukrozott takony. Lehámoztam a vállamról hajdani klubtársam vasmarkát. - Mi a konkrét gondod, Gólem? Miben segíthetek neked? A szőke fotómodell szintén rántott egyet magán. - Engem is elengedhetnél. - Elcigarettázott hangja fátyolos volt, mint ősszel a magas mennybolt. - Hallod, te tahó! A Gólem nem hallotta. Sörkönnyek gyülekeztek szeszdagadásos szemhéjai alatt. - A mutter Bele fog betegedni az öreglány. Egyik testvérem se került sittre, csak én! Elengedte a nő vékony csuklóját. Rábámult, mintha először látta volna. Aztán visszatévelygett rám a szeme. Engem se ismert pillanatnyilag. - Menjetek a francba. Tornyos teste megbillent, ahogy fordult egyet a két sarkán, Megcélozta magának a metró huzatos lejáratát, ahonnan éppen bugyogni kezdett a tarka tömeg, mintha a belváros pincéiből tülekedett volna elő a sok ember. A Gólem közibük fúródott, eltörtetett a lejárat lépcsőjéig,
és csökkenni kezdett, mintha lassú süllyesztőn ereszkedett volna alá a szembeáramló nyüzsgésben. - Nem is igaz! - Az aranyhajú modell fátyolos sóhajában whiskyszagú volt az őszinte megkönnyebbülés. Már azt hittem, holnapig se szabadulok meg ettől az őrült orángutántól. Megtekintette ácsorgó egyéniségemet. Fakuló farmernadrágomban álltam előtte, rövidujjú matróztrikóban, hajadonfőtt, nem volt két fejem, és a két lábam közül se hiányzott semelyik, nem ríttam ki a velem egykorúak átlagából. - Te is bunyós vagy? - Nem vagyok. De a haverod úgy durnált rólad, mintha. . . - Valamikor jártam táncolni a ringbe, aztán leszoktattam róla magam. - Aha. - Melege volt. Megrázta ellene csúcsos fölsőtestét az áttetsző blúza alatt. Nem viselt melltartót, mégis alig rezzent a két kemény keble. - Fürödni akarok. - Reménytelen. - Nem bírtam eltekinteni megbabonázó melleinek látványától: - Tíz perc múlva zárnak a strandok egész Budapesten. - Hülye vagy? - Bágyadt barna szeme a fogatlan öregasszonyokat irigyelte, akik még mindig olvadozó fagylaltjuk hidegét élvezték. - Utálom a tömeget, nem járok strandra. A whiskyt is utálom, de ez az őrült haverod azzal itatott dél óta. Fürödni akarok. Elbámészkodtam az Erzsébet-híd felé. - Esetleg onnan fejest a Dunába. Megnyerte az ötlet. - Ha te is velem ugrasz. Lesz közönségünk: Meztelen ugorjak? - Meztelen? Túl jó szám volna egy ingyenszínház közönségének. - igazad van. És akkor is utálom a tömeget, ha mindenki engem zabál a szemével. - Kilehelte tüdejéből a whiskys meleget. - Fürödni akarok. Hazamegyek. Hozzá egy taxit. Elméláztam ahaján. Tulajdonképpen helikoptert is rendelhetett volna tőlem. Félreértette, hogy nem mozdulok. - Nincs pénzed? Két napja szereltem le a mélyépítőknél. Jó hónap volt mögöttem. több mint ötezer lappangott még mindig a farzsebemben. -- Nem az alantas anyagiak miatt van gondom. - Hanem? - Egy pillanatig eltűnt barna szeméből az álmos köd: - Velem van bajod? Csak egy kicsit vagyok maxos. Megráztam a fejem. - A körülmények nyomasztanak. - Körülnéztem a körülményeken. A kegyszerkereskedés kirakata elől két elegáns úr már fölvásárolta a kelendő homokos srácokat. A lila tollú punkok közül az egyik sűrű bulgár vörösbort vedelt, félliteres üvegből. A vakaródzó szakadtak egykedvűen szotyoláztak, a templomos öreglányok fagylaltos ajkaikat nyalogatták. - Ez a tér itt a ferencesek temploma előtt olyan jellegű közterületnek minősül, mintha sétálóutca volna. attól tartok, nehéz lesz olyan taxist találnom, amelyik hajlandó belehajtani ebbe a népességbe. Föltűnést keltene a járművével, és ellenszenvet váltana ki a rendőrségből.
A szőke modell késedelem nélkül fölfogta körültekinő helyzetelemzésem értelmét. Belenevetett a szemembe. Belém is kapaszkodott. - Vicces vagy. Kemény melle a karomhoz nyomódott. Beleborzongtam. Ott a sarkon túl viszont van egy telivér taxiállomás. - Zseni vagy, fiú. - Vállamra ejtette aranycsigás fejét. - Szállits oda. Fürödni akarok. Körülöttünk elvadultan tetőzött a gyalogos csúcsforgalom. Az autóbusz-megállóban százával tülekedtek, hogy fölpréselődhessenek valamelyik csuklós szerelvényre. Senkinek a szeme nem akadt meg rajtam, senkit se érdekelt, hogy egy csudamellű félmatós szexbombával navigálok előre a szembe özönlő sokaságban. Jobb könyököm hajlatában duzzadtan simogatta a bőröm a mellbimbója. - Hova cipelsz? Fürödni akarok! - Tudom. Ezért küzdök a közegellenállással. A mellékutcába dugott taxiállomáson hat kocsi mellett szobroztak a tétlen sofőrök. Akik a tolongó tömegben lökdösték egymást, erőszakos tülekedésükben anynyira szűk látókörűekké csökevényesedtek, hogy figyelemre se méltatták a fővárosi taxivállalatnak éppen a közelükben kínálkozó garasos szolgáltatását. - A fürdőszoba címét közölnöm kéne a taxissal, ha A glamour görl barna szeme megint whiskys párásan csudálkozott rám. - Haza akarok ! Haza vigyél, mondtam már. Türelmesen bólintottam. - Pontosan ez a szándékom. Ha ehhez egy utcanevet és egy házszámot is tudnék, ez a két adat sokat segítene humánus szándékom végrehajtásában. Minél több szót intéztem hozzá, annál értelmesebben csillogott tág pupillájának feketéje. - Mondtam már, hogy vicces vagy? - igen. De a fürdőszoba lakcímét még mindig nem. - Hajós utca huszonhat, ha ennyire izgat. A taxisofőr tohonya vólt és folyékony, mint a szökőkutak szobrai, de frissen, magabiztosan szlalomozott a szűk utcákon, mint egy kaszkadőr kajakos a számára kijelölt zuhatagos hegyi folyó sziklái között. Néha szinte súrolta egy-egy parkoló kocsi karosszériáját, és jóformán két keréken kanyarodott be a Hajós utca sikátorába, ahol a tlaszter felét a vízművek légkalapácsos munkagépei tördelték túlórában. - Negyven - mondta komoran a kapu előtt. - Apróban kérem. Nem köszönte meg az ötvenest. A szemétszagú kapualjban a szőke modell úgy fordult szembe velem, mintha abban a pillanatban ütközött volna belém egy sivatagban. - Azt hittem, tovább söpörtél a taxival. Nem akartam szóval is megcáfolni a hiedelmét. Vállat vontam. Ö is. - Szóval feljössz. Jó. Ha ennyire érdekel a népes családom, gyere, tessék! Körfolyosós vén ház volt. Az első emeletre kopogott föl előttem a gyíkbőr szandáljában. Segítőkész karomra helyezteát végig a lépcsőkön lassú teste súlyának legalább a felét.
- Csengethetsz. Megbillentettem a csöngő kapcsolóját. Finoman bimbamolt odabent a harangja. Senki se rohant ajtót nyitni. Belepillantottam a vastag szőke frufru alatt a fotóbaba barna szemébe. Lejjebb is megnéztem szív alakú arcát. Félig maxos, félig már józan, jókedvű fintor keretezte szabályos, vajszínű fogait. A mosolya nekem volt címezve. - Te egy rámenős fazon vagy, édesem. A félhomályos előszobában tucatnyi kabát függött a fogasokon. Csupa női kabát, hosszabbak, rövidebbek, valamennyi világos anyagból, könnyű szövetekből. Figyelmesen végigszemléltem a választékot. - Csakugyan népes a család. Mint egy nagyra nőtt kölyökkutya, fölrakta két kezét a vállamra. - Hülye vagy, édesem. Mind az egész az én cuccom. lusta vagyok visszaaggatni őket a szekrényekbe. Fogta a két vállam, hátráljak előle. - Fürödni akarok! Hagytam betuszkolni magam egy szellőzetlen szobába, ahol kölnik vagy parfümök szaga keveredett valami furcsa, se édes, se keserű elegybe, ami ellen ingerülten tiltakozott az orrom ízlése, pedig csak tömény volt, de nem kellemetlen, nem fojtós illatmisung. az ajtó becsapódott. Magamra maradtam a levegőtlen félhomályban, egy vetetlen franciaágy, öt üres pezsgőspalack, két pezsgőspohár, két lapos tányér, rajtuk egy-egy kazal csirkecsont, és egy óriási, de üres kristály hamutartó hallgatag társaságában. A festett padlón ittott madármintás torontáli szőnyegek takarták a port. Valahol megszólalt egy rádió, és csobogni kezdett a viz, öblös sugárban, ahogy vastag szájú csapból zuhog a kádba. A rádióban Simon és Garfunkel énekelt, The sounds of silence. időbe telt, mire hozzászokott a szemem a fakó félhomályhoz, amit az ablak elé összehúzott sötétítő függöny okozott, és további percek múltak el, mire észrevettem az éjjeliszekrényen a bekeretezett fényképet. Barabás félkopasz fejére rögtön ráismertem, eleget láttam a televízióban, ahol esetről esetre szerényen ismételgette, hogy ő ma a világ legszuverénabb filmrendezője, és személyesen is megtekinthettem egyszer a Hotel Monopol halljában, ahol sápadt statisztákat selejtezett vetközni kész tinédzserlányok viszketegen nyüzsgő ideges seregéből, ugyanolyan unott ábrázattal, ahogy gennyes bátyám szokta szelektálni a fan nőnemű választékát az Excelsior katarzisos koncertjei után. Fölvettem az üvegfödelű fényképet az éjjeliszekrényről. Barabás krisztusi keserűséggel szomorgott rám a poros lemez alól. Tűrtem szemrehányó tekintetét. helytelenítette jelenlétemet az adott helyszínen. Túl a falon már nem csobogott a fürdővíz, de a rádióban még mindig Simon és Garfunkel énekelt, valami monstre koncerten, talán a New York-i Central Parkban,
mert a tömeg éles füttyeit, sivító sikoltozását is rögzítette a fölvétel. - Te egy erőszakos alak vagy, mondtam már? A szőke modell földig érő fehér fürdőlepedőbe burkolózva állt az ajtóban. Csak a két barna szeme világított ki fönt a fehér frottír nyílásán, ahogy muzulmán nők mutogatják mély tüzű szemüket a feredzse fátyla alól. Ledobtam a vetetlen ágyra Barabás bekeretezett portréját. - Belekémkedtél a magánéletembe, fiú? Más volt a hangja, élénkebb, mint tíz perccel előbb. Álmatag tekintete is kitisztult, hitelesen józanra mosódott az üdítő fürdőtől, amít annyira kívánt. - Tedd a helyére! Fölvettem a fényképet az ágyról, visszaállítottam az ingadozó éjjeliszekrényre, egy lerágott csirkecombcsont mellé, amit az előbb észre se vettem a sárgás csipketerítőn. - Zavar az a mafla fotó? igazad van. Dugd be az ágy alá, hadd aludjon. Szembefordultam a nevetős barna szemekkel. Szétnyitotta magán a fürdőlepedőt. Alig rezzent a két kemény melle. Már nem kívántam. - Mi van? - Csak az apró köldöke alatt fogta össze a bolyhos frottírt. - Kezdj már valamit magaddal! Elindultam az ajtó felé. Kíváncsian követett a két csufondáros szemével. Megvárta, hogy hozzányúljak a rézkilincshez. - Gondolhattam volna - Buborékos volt a nevetése, mint a friss szódavíz. - impotens vagy? Te is ímpotens vagy? Valahol a nyúltagy fölött szúrt bele a bőrömbe a szó. kampósan, mint a szigony. impotens Hideg lett tőle a kezemben a kajla kilincs. Megfordultam. Lerántottam rólaa fürdőlepedőt. Még mindig nevetett. Önbizalom pezsgett a cicás nevetésében. Hagytam a szájam, csapjon rá a kemény mellére. nem engedtem, hogy a vetetlen ágyra dőljön velem. Megcsuklott a térde, együtt zuhantunk el a madármintás torontáli szőnyegen. -Jaj, te fiú! Ne bolondítsd meg a mellem! Az elsötétítő függöny mögött, az ablakon kivül hirtelen fölcsattogtak a légkalapácsok. Aszfaltrepesztő kopogásukba belerezonáltak a vékony üvegtáblák a kiszáradt keretekben. - Börtönből jöttél, hogy ilyen vad vagy? Dideregni kezdett a kemény teste, mintha az ablaküvegekkel együtt rezgett volna a légkalapácsok erőszakos remegésétől. řCsak másnapra jutott eszébe, hogy megmondja a nevét, Laura, de szólitsam csak Larának, mint mások. Négy napig maga mellett bírt tartani a tökéletes testével. Magamtól már a harmadik nap elmentem volna, de még nem volt hová költöznöm. Már leadtam a munkakönyvem a szállítóknál, de csak negyednapra kaptam meg érte a papírt, amivel bevonulhattam a munkásszállásukra. Még egyszer utoljára kitakarítottam Lara léha lakását, és mire délután hazaért valahonnan a reklám brancsból, helyettem a helyszínen már csak a dupla lakáskulcs volt, amit én a levélbedobó nyíláson ejtettem
vissza az előszoba portalan padlójára. Egy óra múlva a Keleti pályaudvar automata csomagmegőrzőjének 88-as rekeszéből kiemeltem a kockás sportszatyrom, elvillamosoztam vele a Dzsumbujba, lepakoltam a munkás szállás első emeletén a négyszemélyes 26-os szobában, eltüntettem az ágyam alól kilenc üres sörösüveget, fölhúztam a foszladozó ágyneműt, amit a gránátostermetű gondnoknő kiutalt, és elegánsan elterültem a szitavékonyra mosott lepedőn, hogy kialudjam magam hajnali háromig, mert négykor már tejet kellett rakodnom a 137-es teherautóra, amelyikre a diszpécser engem osztott be kocsikísérőnek. Ameddig el nem alúdtam, gondolkozni akartam, Laráról, akitől nem azért osontam el, mintha a fürdőhabszagú testére untam volna rá, hanem azért, mert megint kiütött rajtam a ragály, amit úgy ismertem már, mint a hideglelős émelygést, ami üzemi konyhák sótlan, langyos leveseitől szokott elharapózni bennem, előbb a gyomorszájam szintjén, aztán szerte a hangullatomban, megbetegedtem Lara fürdőhabszagú testétől is, viszolyogtam két nap után a bőre tiszta szagától is, fájtam a megjátszott megkívánások blöffjeitől, utálkozva figyeltem újra meg újra magam, kívülről iszonyodtam a képmutató másiktól, aki én voltam, szerelem nélkül fetrengő fiatal test egy másik fiatal test szétnyílt combjai közt, szerelem nélkül párzó robotember, ez vagyok, ezzé sorvadtam, mielőtt egyszer is érezhettem volna, amit szerelemnek hívnak a színehagyott könyvekben az érzelmes szépírók, meg vagyok én is verve a járvánnyal, amitől nyomorult már az egész kopár korosztályom, meg vagyok verve a nagy közös kórsággal, amitől csupa ivarzó állat lett mibelőlünk, szerelem nélkül hentergünk valahányan, hímnemű, nőnemű testek hülye párzásokban, percekig, órákig, napokig, ahogy éppen adódik Belőlem is kiherélődött. kiaszott a képesség, hogy szerelemmel kóboljak egy lány után, és összeszoruljon a szívem örönömben, ha hozzáérhetek a kezéhez. Miért fertőződött neg ez a csorda, ez a mostani tizennyolc-tizenkilenc éves sorvány, aminek átlagosan ványadt szabványtípusa lettem magam is? Milyen szepszistől lett impotens minden hangulatra, amit érzelemnek hívtak, akik száz éve voltak ennyi idősek, de még a későbbiek is, tán még apa is? Hogyan irtottak ki belőlünk mindent, ami nem testi a szexben? Filmek keveregtek az emlékezetemben, erőszak, perverz képek, rafinált rohadás minden jelenetben, ahol csak vetkőztek a vásznon, művészfilmekkel műveltek minket igényes esztétikai nevelésünk keretében, láthattuk a főhőst száz vonásban ocsmánykodni, hétéves kislányt megerőszakolni, a legjobb barátja feleségét megerőszakolni, a saját anyját megerőszakolni, láttunk homoszexuálisokat vonaglani mindkét nembeli változatukban, láttunk szorongásos vérfertőzést és gátlástalan
vérfertőzést, láttunk kiscsoportos orgiákat és tömeges feketemisét, előbb, mint tudtuk volna, mit is jelent az orgia és a feketemise, láttunk orális és anális szexet, mielőtt kikerestük volna a latin szótárból, hogy mi az orális és mi az anális, láttunk kéjgyilkosokat mindkét nembeli, sőt hímnős szereposztásban" premier plánban láttunk női szeméremnyílásokat is, mielőtt tudtuk volna, mi az a premier plán, láttunk szodómiát, mielőtt hallottunk volna róla, hogy a bibliai Szodoma unatkozó népessége találta föl a szexet állat és ember közt, mindentláttunk moziban vagy képernyőn, és mindent művészfilmeken, amelyekkel esztétikai nevelésünk ügyének letéteményesei tanítottak meg minket különbséget tenni művészi magaslatok és gejl giccs között, és mi fölöttébb fogékonyaknak bizonyultunk, megtanultunk félkegyelműen röhögni Rómeó és Júlia erkélyjelenetének gejl metaforáin a színházban, Tatjána gejl levéláriáján az ř operában, Sanseverina gejl könnyein a moziban és Natasa gejl ábrándozásán a Háború és béke második kötetének elején. Nem! Én sose röhögtem. Én csak kiszáradtam köztük, elsős gimnazista az elsős gimnazisták közt, tizenöt éves a tizenöt évesek közt Még mindig, hónapok után is falusi voltam köztük, visszahúzódó, gyanakvó, idegen. Részt sose vettem a ripők röhögésekben, de a fülemet nem tömhettem be elsüketítő viasszal, mint Odisszeusz a bárkán az elhülyítő hangok ellen. Lupták az osztály közepén szövegelt, karikás szemmel fürkészte, hogyan hat a szózat. Aztán ilyet szólt a csaj, csókolózzunk: Oké, mondtam, puszilgasd egy kicsit a farkam, utána majd csőrrel is smárolhatunk. Totál igaza lett a bratyeszomnak, rögtön rábukott a baba a fütykösömre Mielőtt átélhettem volna netán csak a hitvány másolatát annak a merész izgalomnak, amit Julien Sorel érzett ottan a kertben, este az asztalnál, amikor vakmerően elszánta magát a tettre, és megfogta madame de Renal szép kezét a sötétben, nekem az újságok szakszerű szexrovataiból kötelezően meg kellett tanulnom, hány erogén zónát kell piszkálni a nőnek a testén, és Vilcsi se lélegzetvisszafojtva csókolózni akart velem a Vársétányon a hársak alatt, hanem fölvilágosodottan pettingezni a Várhegy alatt, gerjedten lihegett, görcsösen markolta a csuklóm, erővel csúsztatta be a szűk bugyijába a gyáva kezem, fulladtan dadogott a fülembe, si-si-simogasd lassan a csiklóm! később, már a kivénhedt villamoson rázódtam, valahogy fölfordult bennem a gyomor, átcsuklottam a lépcső rácsán, kínlódva kihánytam a kólát, amit ővele, Vilcsivel ittam a Várban, a cukrászdában, másfél órája, vagy egy másik évezredben, rég, amikor még tán nem utáltam. itthon magamra zártam a fürdőszobát, forrót folyattam a csapból, sokáig sikáltam körömkefével a kezem, és amikor végre viszzintesbe kerültem, ezen a heverőn, ahol most fekszem, hiába bámultam
bele nagyra nyitott szemmel a sötétbe, ahogy most, nem bírtam bőgni sehogyse, nem bírtam bőgni, csak a fáradt szemhéjam nehezült el, ahogy most is vilcsivel én csak csókolózni akartam volna, szótlanul csókolózni behunyt szemmel, szelíden, szerelemmel, ottan a végig üres Vársétányon, ahol cikkanó denevérek nyilalltak a csöndben, a gázlámpák kék ködfényét mind messzi kerülték, otthon a kastélyparkban is este ősfák lombja alatt hussannak a párás sűrű sötétben, isza vadászok, hajnalig alszik a park körülöttük, hiszen estharmattal elültek a pávák is, behúzódtak a jázminbokrok alá, csak a könnyű permet hull, hull egyre a márvány kút kelyhe fölött. A BOSSZU NAPJA Hogy végzem? Nem tudom. Akárbogy: a búcsúszavát már tudom. Az! remélem: túlélem s bűnt is bűntudatlan ítélj Egy másodpercig látsz: látod a titkot. Te vagy a titok. Egy másodpercre mindennek jelentése van. EUGENE O'NEILL Nem akarok fölébredni. Nem akarok magamhoz térni. Nem akarom rányitni a szemem a napra, ami már elkezdődött körülöttem. Szabályosan reggeledik, érzem a szemhéjamon át a világosságot, de ameddig csukva tudom tartani a szemem, talán nem józanodok vissza a valóságba, ahonnan mégiscsak eltűnhettem valahogy az éjjel. Apa már itt van a fürdőszobában, áthallik ezen a vékony falon, a tus rózsájából egyenletesen sistereg a víz, apa ötkor kel, tehát biztosan elmúlt már öt óra, suhog a tusból a sugaras víz, negyed hat is lehet már, hiszen apa azzal kezdi, hogy kényelmesen megborotválkozni és csak borotválkozás után kezd zuhanyozni . . .Fél hat felé jár az idő, így lehet, madarak feleselnek a kertekben odalent, nem akarom hallani őket se, nem akarok tudni magamról, vissza kell kábítanom magamat a süket semmibe, ahol órákon át nem tudtam magamról, mélyen aludtam mostanáig, jó volt, megszűntem benne, elmúltam, mindig aludni, ez kéne nekem, visszamerülni abba a hangtalan, sűrű sötétbe, ahol élni se kell, elsülylyedve lebegni abban a gyapjas csöndben, elsüllyedve lebegni, ez kell, érzéstelenítve lehet lebegni, betemetve lehet lebegni az alján annak az ingó mélységnek, beleoldódni a vérmelegen tapadós talajába, talán meghalni puhán, elúszní az éjszaka rejtelmes szigetére, hogy ott a lakatlan parton szívjon magába a sívó parti föveny, a homokláp, nem fáj a halál úgy, elnyel a sárga homok, nem fájt Toninak se, ahogy belefulladt? Nem szabad életjelt adnom magamnak, mozdulnom se szabad innen a félálom födözékéből, félek, félek ettől a naptól, bekerit a világosságával, időt kell nyernem,
elaludni megint, feketén eltűnni az ébredezésből, vissza lebukni a csöndbe, ne érjen a most-nak a fénye az ablakból, ami nyitva maradt éjjelre, akarattal hagytam tárva, betódul rajta a reggel, madarak feleselnek, félek ettől a naptól, félek . . . a tegnapi naptól nem féltem, nem, már tegnapelőtt teli voltam borzongós várakozással, de nyugodtan aludtam azért, békében aludtam utolsót abban a csővázas, kórházszagú ágyban, türelemmel aludtam végig a nyolc órát, szabadulni fogok reggel szabadulni a százéves klinikáról - ezzel a jó érzéssel dőltem el este kilenckor, és ugyanez volt hajnalban, fél hatkor az első gondolatom, menten sietős lett minden, nem akartam már ott lenni tovább, kapkodtam volna, de nem volt értelme, ki kellett úgyis várnom, ameddig minden elintéződik a dolgok rendje szerint, valahogy sikerült is takarékra csavarni magam, fékezve mozogtam, ahogy lassított fölvételeken a futballsztárok a tévében, és ahogyan telt-múlt az idő bennem, meg körülöttem, akarattal kezdtem mérni, figyelni, hogyan fokozódík az izgalmam, különös volt, jó idegesség, olyan érzés, mintha először készültem volna nekivágni egy idegen városnak, ahová régtől vágytam már, ám éjjel, amikor megérkeztem, semmit se láthattam belőle, ki kell hát várnom a reggelt, hogy elindulhassak a fölfedezésére, ilyen különös, suta hangulatom volt, céltalanul tébláboltam, összevissza mászkáltam föl-alá a folyosón, melegem lett, a teraszra se ülhettem ki, akármikor engem szólíthattak, menjek a főnővérhez, vegyem át a papírjaimat, fárasztó idegesség mégse feszült bennem, csak a kölykös jókedv a tüdőmben, mint a mélymerülésre kiképzett búvárokban a részegségre hasonló fölfokozottság . . . Csönd a falon túl, apa már kint tesz-vesz a konyhában, maga főzi a friss kávét, fél füllel a rádiót hallgatja hat óra előtt öt percig, akkor kelti anyát, percre pontos a reggeli műsor minden hétköznap, nekem is megvolt a menetrendem, fél hétkor válthattam anyát mindig a fürdőszoba forgószínpadán, rend a reggelekben, rend a fejekben, senki se késik, senki se kapkod, bőven van idő mindenre, hibátlanul beleszoktam, belenőttem ebbe a higgadt rendbe, amit sose éreztem nyűgnek, sose, addig a pillanatig, amikor kibicsaklottam, két éve, de akkor a reggeli rendet is egyik napról a másikra leráztam a vállamról, elegem lett azarányokból, a szabályos verklivilágból, mindenből, amiben folyvást igazodtam okos szüleimhez . . . Verset is írtam magam ellen, apa ellen, anya ellen. Nem leszek fénymásolt kópiátok, fegyelmeteknek sótlan folytatója! silány vers volt, egyenértéktelen azzal a másik hússzal, amit szintén hamuvá égettem a rozsdás pincekazánban. Fekszek alattomosan, lapulok lustán, megbújok a félálom födözékében, hátha nem is kell beleébrednem később se a most ba, a tegnapi naptól nem féltem, hülye
jókedv bugyborékolt bennem, néha valósággal kiesett a fejemből, hogy nem kéjüdüléssel kellett öt hetet elheverésznem a sodronyos ágyon a nagy múltú klinikának a vendégszerető gyógyatmoszférájában, tegnap reggeltől szakaszos kihagyásokkal viszonyultam a tényhez, hogy belehalni ugyan nem haltam a szúrásba, ami öt héttel előbb érte a torkom, de a legmagasabb szintű két műtét se segített, néma maradtam, tegnap reggel mégse az állapotom tudatában vártam a percre, hogy elhagyhassam végre a helyszínt, öthetes önfegyelem kezdett oldódni belőlem, bamba fegyencek ocsúdnak olyan szomjas szabadulhatnékkal, ahogy bennem ropogott a tüdőmtől minden hajlékony bordám, megtágultak a gyűrött hörgőim, levegőt, sok-sok levegőt kívántam, az utcák füstbűzös levegőjét, amitől tán undorodok majd újra, de ott kint mégse a vén klinikának a kórszagú páráit kell szívnom, meszelésbe kötődött hajdani sebgőzök sunyi áporgását, hajnali háromkor kinyitottam már a szemem, megnéztem az órám, vártam a pirkadatot, hallgattam a hűtőgép csöndes zizegését, megszoktam hetek óta a hangját, untam is olykor, de ha hosszan hallgattam, hogy majdcsak elaltat, rendre el is szunnyadtam tőle, elég volt, most már vége a szomszédságnak, sose alszok többet egy hűtőgéppel az ágyam végében, szabadulni fogok reggel, szabadulni, kilépek az utcára, nekivágok valamerre, ha nem vár rám a zsaru, de ha értem jön, hát az se zavar majd, jókedvvel, földobva tekintek vissza a vén klinikára . . .! Túl a falon most már anya fürdik, más hangja van a tusnak a sistergése, puhán fölfogja a fürdőhab vattája a vízsugarak suhogását, hat perc az egész, sose tölt anya többet a kádban, másodpercre kiszámított munkát végez most is, be van osztva a reggel a rendszerben, amivé szervezte a napjait, óráit, ne folyékony massza legyen körülötte a lomha idő, ami úgyis múlik, hanem szakadatlan múlásában is hasznos anyag, sürgősségük alapján sorba szedett intéznivalók elvégzésének képlékeny közege, ami véletlenszerűen sose fogyhat, hulladéka se szóródjon szanaszét, anya ésszerű törtekre tagolta a nappalt, az idő okosan redukált ráfordítások sokaságává osztódik a furcsa erőtérben, ahol ő a királynő, asszonyi Krónosz a Krisztus utáni második évezred végső negyedében . . . Hiába kábítom az agyam, menthetetlenül magamnál vagyok már, behunyt szemmel is látom körülöttem a kora reggeli éles fényt, félek ettől a naptól, vagy ha nem a maitól, hát a holnapitól vagy akármelyiktől a következők közül, félek a tettemtől, meg kell cselekednem, meg kell szabadulnom a fujtogató terhétől, föllélegezni végre, mihelyt túlestem rajta, a lábam előtt fél lépésnyire fekszik majd a tetem, gumitalpú sportcipőm puha sarkával reccsentem el, kettéroppantom a Guru porcos gégéjét, hogy néma legyen, mint én, jogerősen néma, akár beledöglött már, mielőtt rálépek a torkára, akár nem
döglött bele a sorozatos agyrázkódásokba, a csontos két öklöm keltette szakító rezgéseknek az összeadódó herceibe, finoman rálépek a torkára, fokozatosan helyezem át az egész testsúlyom a gégéjére, koncentrált figyelemmel fülelek, jól halljam a rugalmas cső ropogását, megreped, elmorzsolja a súlyom, utána körülnézek szelíden, megkönnyülten, sóhajtok is egyet, mint aki alvadt vért köhögött föl a rossz tüdejéből és már megtisztulva vehet levegőt, telihabzsolják magukat sűrű levegővel a tágult hörgőim, nem is egyszerű Oz, hanem ózon égeti majd tisztára tüdőmben a számtalan apró, bágyadt légballont, ózontól annihilálódik, ózontól pusztul ki belőlem a vaksi szorongás, megszabadultam a terhemtől amitől már több mint öt hete kínlódok, már öt hete bomlik a szürke velő a fejemben, attól a naptól rothad az értelem, érzem, a présbe fogott koponyámban, attól a reggeltől, amikor beleszúrt a szemembe az újságból az a pár sor, a rendőrség Beke Antónia 19 éves segédápolónő tetemére talált rá . . . kábítószeres befolyásoltság . . . Toni narkósan fulladt bele ott a soroksári Duna-ágban a posványba, a hiénacsapat csak egy ideig csellengett dögevő kíváncsisággal a nyomában távolról, a Gurut kielégíthette a látvány, intuitív lelke a lány tántorgó figurájától biztos lehetett már benne, hogy másnaptól egy emberrel , kevesebb teng majd ebben a kétmilliós városban. - Toni ! . . . Egyáltalán miért hívjátok gurunak azt az okádék bandavezért? Van benne valami hindu vér? - Hindu? Még cigány se. - Guru . . . Tudod tulajdonképpen, hogy mit jelent ez a szó? - Nem tudom: Nem is érdekel. Látom, megmagyaráznád a nagyokos fejeddel . . . Hát nem kell, hogy megmagyarázzad. Te engem ne taníts! - Mi van veled ma? Mi bajod? Karikás a szemed . . . - Na és! Ügyeletes voltam az éjjel. - Nem voltál ügyeletes. - De ügyeletes voltam! És ha érdekel, egész éjjel dugtam egy orvossal! Egy fiatal orvossal, akinek akkora szerszámja van, mint egy elefántnak. És annak kellek, ha tudni akarod. Legalább a testem kell neki, érted? - A te dolgod. De az éjjel nem voltál ügyeletes, hanem a gurudnak a bandájával csavarogtál. - Hogyha ilyen jól tudod, minek faggatsz, hogy hol voltam az éjjel? - Arról, hogy hol voltál az éjjel, egy szóval se kérdeztelek. Csak azt kérdeztem, mi bajod . . . - Te vagy a bajom! Hogy mocsok vagy, az a bajom!. . . Mit bámulsz? Ronda vagyok, tudom. Karikás a szemem, hulla a pofám, ki vagyok akadva. Miattad vagyok kikészülve! És tényleg ővelük csavarogtam az éjjel, a Guru bandájával. Sőt, a Guru piájából ittam. a szigeten. Senkinek se ad sohase a saját piájából, fertőzéstől fél, az éjjel se adott senkinek, csak énnekem. Volt ottan egy szobor, ledöglöttünk a tövébe, nekitámaszkodtunk,
és végig énnekem dumált, senki másnak. Nem nyúlt hozzám, mert pont olyan önző állat, mint te, egy rohadék kéjenc, de tud hipnotizálni . . . Nem akartam mégis lehúztam a cipzárját . . . Mi van? Idegesít a sztori ? - Nem idegesít. Untat. - Nagyképű mocsok vagy. Azon élvezkedsz, hogy nyugis képet bírsz vágni. Meg azon, hogy nem nyúlsz hozzám. Az ilyen . . . ilyen ferde hajlamúak, mint te, ezek mennek sintérnek, hogy kínozhassák az állatokat! - Leitattak az éjjel, attól vagy árnyéka magadnak. - Magamtól piáltam! Engemet nem lehet leitatni! Van magamhoz való eszem, kezem is van, csőröm is van, önállóan tudok cuclizni minden üvegből. - Eriggy haza, aludd ki magad. - Jó vagy hozzám. Rohadj meg, te szemét perverz! . . . Mért nem vágsz pofon? Na! Mért nem ütsz le, mért nem rugdosol bele a hasamba? Na! Mi van? Taposd ki.. . - Hajlandó vagy észre térni? - Pusztulj el! - Hazaviszlek. - Haza!? Abba a kancakolostorba! Oszolj el, mert rögtön nekiugrok annak a szép szemednek! Tűnj el, nem hallod! . . . Engedd el a kezem! - Elég volt! Beülünk egy taxiba. Hazaviszlek. - Te! Engem! A beleidet viszed, a beleidet a két kezedben! -Toni! Tedd el ezt a kést! - Francot! Énnekem te nem parancsolsz! Belevágom a hasadba . . . - Ha ráütök a csuklódra, el fog törni . . . - Próbáld meg! - Tedd el a kést! - Nem! Eressz el! - Toni . . . - Kinyírlak! Aztán magamat is, de előbb téged . . . - Dobd le a kést! - Dögölj meg! - Toni! - Te barom! . . . Te gyilkos! . . . Eltörted a kezem! - Nem törtem el, csak rávágtam a tenyerem élével. Pár perc, és nem fog fájni. - Mit csináltál a kezemmel . . . - Amit előre mondtam. Ezt a rohadt rugós kést pedig elteszem. És hazaviszlek. Hallgass! Ne akard, hogy ott fogjam meg a csuklód, ahol legjobban fáj! Ott van a sportszatyromban a kés, el akartam dobni, de aztán mégse hullajtottam bele a csatornanyílásba a nővérszállás sarkán, amikor Toni már eltűnt a kancakolostor kapujában - hazudott, nem volt az a szállás kancakolostor, a gondnoknő, Feketéné valahogy vigyázni is próbált rá, a maga módján féltette, hiába . . . Borzongok, libabőrös a puplin alatt a karom, dideregnek a pórusaim, bele kell már néznem a fénybe, a csöndbe, amit körülöttem a tárgyak súgnak az ablakon
áramló hűvös levegőbe, őszi szagok páráznak a kertekből föl a négyemeletnyi magasba, beúsznak a bőrömre, pihésen lecsapódnak a mintázott nyakamon, már megint fázik a forradt hímzés, megszokta a géz melegét, nem akartam az éjjel újra bekötni, a kiskorú alszik még a szobája gyerekszagú csöndjében, hiszen iskolamentes ma a napja, sokszor volt nekem is lehetőségem lustán heverészni, de nem leltem örömöm sose benne, mindig kidobott bágyadt melegéből az ágy, egyszer se esett nehezemre lerúgni magamról a jó puha plédet, nem idegeskedtem hát ebben az elmúlt két évben se a sorbalakott munkásszállások avas közegében, valahányszor vasárnap reggel is ötkor-hatkor kelt, köhögött, matatott egyik-másik szobatársam, nem káromkodtam, mint némelyik ürge dühében, akik nem bírtak aludni a mászkálós, tébláb egyedek motozásától, én mindig derűsen hallgattam hurufos szóváltásaikat, fölkeltem az ágyból, ásítozva botorkáltam ki a gőznyirkos fürdőhelyiségbe, ásítozva kapartam a gyönge borostát méla tükörképemnek az állán, ásítozva verettem a bőrömről a közös szoba szürke szagát a zuhany rózsája alatt, és mint aki irhát vált, öltöttem a fölfrissült alakomra a farmermezt, hogy tíz perc múlva kisétáljak az öntudatos munkásosztály szeerves része gyanánt számontartott emberkeverék kolektív szállásának üvegtáblás kapuján a vasárnapi nagyvárosba, a tarka világba, az Életbe, ami nem volt jobb, se silányabb, mint az a szűkebb társadalom, aminek magam is két évig atomja lehettem, a négyágyas hálóhelyiségek füstös négy fala közt éppúgy, mint nappal a békés bérmunka szelíd frontján a lomha seregben, ahol önként integrálódott idegen voltam a versenyt csellengő tohonyák, lógós alakok cinkos, sunyi többségében, két évig minden helyemen bámész kívülálló maradtam. Akkorát villámlott, mintha vakut villantottak volna a ZIL tisztára mosódott szélvédője előtt. Kamarás előrenyúlt a volán fölött. Tenyere élével húzta le az üveg síkjáról a finom párát, ami a mi lélegzeteinkből csapódott le a hűs fölületre. - Fasza! - Előrefürkészett, bele a felhőszakadásba, ami nemcsak a portól tisztította meg az országutat, hanem szinte a járművektől is. - Ekkora zuhéban minden zsandár kivonja magát a forgalomból. Kinéztem magam mellett az ablakon. A nehéz teherautó vastag gumiabroncsai széles ívben verték ki magúk alól a habzó csatakot, mintha lapos szájú vízágyúból sugarazott volna át a padka szálajja fölött a sistergő nedű. - Magának nemigen lehet afférja a jardokkal. - Előrenyúltam én is, letörültem a szélvédő egy darabjáról a leheletlepedéket. - Maga sose iszik, úgy hallom. Meg úgy is látom. Két nap alatt, amióta magával járok, egyszer se parkoltunk le sörözni. - Pia miatt sose kellett tartanom a rendőröktől, komám.
- Legyintett. Megvakarta hegyes állát. - Annál inkább a fuvar miatt, amit éppen visz az ember. Hogy véletlenül merrefele csámboróg a szállítmánnyal. Nem fordultam feléje. Vártam, bökje ki végre, amit egyre mondana már, jó negyedórája, amióta csak elindultunk a Duna-parti depótól, ahol első osztályú folyami kaviccsal, minőségi sóderral rakták meg a markolók ennek a ZIL-nek is a billenős platóját. Buborékos volt a vastag vízréteg az úttest rücskös burkolatán. Kamarás csontos jobb keze feszesebben markolta a kormánykereket, mint egy perccel előbb. - Ide hallgass, fiatalúr! - Bal keze hüvelykujjával hátrabökött a válla fölött. - Erre a fuvarra . . . erre a sóderra nekünk mostan volna egy jó vevőnk. Előrebámultam a felhőszakadásba. Szemem se rebbent. Hallgattam, hadd folytassa. - Van egy címem. Tulajdonképpen meg is ígértem . . . Rendes faszi a fickó, megérdemli, hogy segítsünk rajta. Napok óta nem bírnak betonozni, sehol se kapnak sódert, se közelben, se akárhol. Érted az ábrát? Mérsékelt érdeklődéssel néztem rá. - Nem egészen. Elvigyorodott. - Rendben van, kis Lestár. Bírom az olyan krapekokat, akik szeretik tisztán látni, hogy mi a piaci helyzet. Megint megvakarta az álla hegyét. - Másfél hónapja rohadt sódermizéria van, hallhattad. A depók csak állami építővállalatokat szolgálnak ki, azoknak se bírnak eleget adni. - Előrelökte csúcsos állát, valahová jobbra, északnyúgati irányba mutatott vele a zivataros tájban. Ottan, ni, a Virágvölgyben nyolc nyaraló készülget tavasz óta. Nyolc jó nagy luxusvilla, komám, milliomos muksók építtetik mindegyiket. Gavallér pénzt tejelnek az anyagért, ha hiánycikk, mert nekik az időveszteség nagyobb költség, nagyobb veszteség, mint mondjuk akár dupla áron a sóder. - Átnyúlt hozzám, megbökte vaskos mutatóujjával a vállam. - Világos! Elővakartam egy cigarettát az overállom fölső zsebéből. - Hát a fuvarlevél? Amit most viszünk, ez a sóder a műszergyárhoz van diszponálva. Megint belevillámlott a szemünkbe az ég. Kamarás hunyorított. - Ne legyen gondod a papírokkal teneked. Az adminisztráció, az az én dolgom. Te diszkréten zsebrevágod a magad részét, aztán Jézus. Mint hogyha találtad volna a jattot. Hogy én micsodásan keverem a paklit, meg hogyan zsugázok a fuvarokmányokkal, téged az ne izgasson. Mennél kevesebbet tudsz, annál kevesebbet fájhat a fejed . . . hogyha esetleg úgy alakul például. Meggyújtottam a cigarettámat. - Maga a séf . . . Rám meredt. - Nem is érdekel, mennyi lesz a jattod? Ráfújtam a szélvédőre az első slukkot. A zuhatagban
ötven méternyire zöldellt a jobbra kitérő út előjelző táblája: VIRáGVÖLGY 300 m. - Azt is maga tudja, mennyi az ára egy ilyen pályakezdő tehetségnek, mint én. Bekapcsolta a jobbra kijelző indexlámpákat. - Garantálom, hogy nem jársz rosszul a bolttal, komám. Te frankón néma leszel. Semmi többet nem adsz a dohányért, mint azt, hogy tartod a szádat. Gilt? Azt hittem, odakínálja a tenyerét, csapjak bele. Eltekintett a parolázástól. Talán azért, mert már odaértünk a kitérőhöz, két kézzel kellett tekernie a volánt. Lekurbliztam magam mellett az ablakot, hadd jöjjön be egy kis esőszagú friss levegő. - Mondja . . . - Nem néztem rá Kamarásra. - Nem gyanús magának, hogy én ilyen egykettőre ráálltam a maga ajánlatára? Elnevette magát. Nem jókedvében. - Nem gyanús, komám. Van emberismeretem. Köpetnyi esőcsöppeket vert a képembe a szél. - Ugy értsem, hogy énrólam le lehet olvasni . . . vagyis lerí rólam, hogy egyből be lehet fűzni engem egy ilyen buliba? Rántott egyet a vállán. - Tudja a fene, mit lehet leolvasni rólad. Amire mérget merek venni, kis Lestár, hát arra az egyre merek, hogy te engem nem fogsz sehol se befújni. - Visszakapcsolt, rajta hagyta a markát a sebességváltó kar bütykös végén. - Túl van tárgyalva a téma, ne tökölődjünk rajta tovább. Ráláttam a völgy lejtőjére. sávokban megritkított ligetes terepen sorakoztak a lejtős parcellák, nemrég ásott alapok, négyszöges árkolt ábrák mintázták a talajt, vöröses friss téglahegyek magasodtak a téres telkeken, ázott vasbeton áthidaló elemek, kőszürke födémtálcák tűrték az esőt, nemrég tákolt kalyibák, szerszámkamrák, meglábakon álló deszkatetők adtak menedéket az egykét embernek, akik álmos, unatkozós türelemmel bámulták a világot, bambultak ki az ázott útra, ahol Kamarás, meg a mitfárerja gyanánt én, hoztuk a ZIIJ-lel a sódert, svarc a fuvar, tudták valahányan, de csak úgy háromszáz méter után intett ki az egyik fölvonulási fészer alól valaki, elegáns kis köpcös alak volt, módi világoskék szerelésben, ahogyan riviérai korzókon kell nappali kószálásra beöltözni, ha versenyképesen óhajt elkeveredni az újgazdag magyar üzleti réteg öntudatos, telivér, magabiztos képviselője . . . Kurta kilenc hét volt Kamarás mellett a pályafutásom, hatvankét napon át voltam szűkszavú kocsikísérő Kamarás nagy dög teherautóján, jól fizetett túlsúly, ha nem is passzív rakomány, hiszen eltettem a jattot esetről esetre, kísérletező kedvem kielégült, járatosabb lettem létünk hiteles mozgásainak sokszínű szférájában, havibéres érdeklődőként belepillanthattam a praktikus életművészek fortélyaiba, ilyen alkalmat hivatásos társadalomkutatók pénzért se vehetnek, szófukar kéjutazó voltam, nem kellett a dohány, mégis belehullt a zsebembe,
vagyis úgy pontos a képlet, hogy nem a pénz kellett, hanem közvetlen lehetőség arra, hogy Érezhessem, milyen állapot az, cinkosnak lenni egy igazi tolvaj oldalán, hát ezt a lehetőséget megkaptam, Kamarás dörzsölt, megfontolt furvézer volt, okosan mértéktartó, túlzásba sose vitte a bizniszt, óvatosan féken tartotta magát, komám, altolvaj vagyok én csak, mondta nemegyszer, heti három stika szállítmánynál sose több, ez volt az a fölső norma, amit ő tényleg sose hágott át, pedig annyi kísértés csábította, ajánlat ajánlat után, hogy más a helyében egykettőre lazított volna a pórázon, emiatt jóformán tiszteltem a tartását, zászlót hajtottam volna a józansága előtt, ha a fölszerelés keretében egy megfelelő vörös lobogó is lengett volna a ZIL tetején, Kamarás, úgy éljek, azóta is egyre teríti a sódert, lopja a zsákos portlandot, meg mindent, ami éppen aktuális hiánycikk, ecetes mosolyát még most is őrzi a sérült lelkem nagykapacitású mikrofotóraktára, tanulságos hetek emlékét tárolja a Kamarás-negatívom, huszonégyszer háromszáz, ez több mint hat lepedő, a kilenc hét így fizetett, szép mozgóbér volt, csupa meg nem szolgált százas esetről esetre, hiszen énnekem annál több sose volt a teendőm, mint fürgén leugorni a járgányról a fuvarcél helyszínén, beállni a visszapillantó tükör látóterébe, és pontosan mutogatni a földről, hátulról, hogy merre tolasson a ZIL-lel Kamarás, hova billentse a telken a rakfölületről a szállítmányt, meg hát hallgatnom kellett, aszerint, ahogy üzleti viszonyunk első napján bele mentem az egyezségbe, te frankón néma leszel! a pilótakabinban ennek megfelelően rázódtam nap nap után, sose kérdeztem semmit, néma maradtam, járatelósztáskor pedig, álmos hajnalokon, sose álltam le fecsegő pasasokkal traccsolni a diszpécserszoba gangján, végig megtartottam a szóbeli egyezményt, nem esett nehezemre az álmos cinkosság, kilenc hétig gunyoros szemlélődő voltam a taccsvonalon, jó pénzért szórakozó tétlen bűntárs, közönyös falazó, falmelléki gibic, kilenc hétignéztem fapofával a műsort, részesedésre röhögtem is, ásítoztam is egykedvűre meszelt maszkom takarásában, eladott tisztességemnek az ára tehát huszonégyszer háromszáz, kereken hatezerháromszáz volt, tetejébe a mitfárer keresetnek, a törvényes béremnek, a rácsos pénztárablaknál kilökött havi háromezerszázhúsz pénzért, fizetésért néma autszejder, szavanincs árnyék a pilótakabinban, a ZIL zötyögött, Kamarás olykor fütyörészve taposta a gázt, én meg unott ábrázattal merengtem a jobbján, épületes heteket töltöttem a ZIL huzatos vezetőfülkéjében, cinikus piti cinkos a megfontolt piti tolvaj zsoldjában, tipikus mai képlet az ős Duna-völgyben, csöppben a tenger a századvégi közerkölcsök magyarul szagló pöcegödrében. Dadogós anapesztusokat ver a szívem, már legalább negyedórája csinálja megint, nem akar lenyugodni, hiába zuhog hidegen ez a zápor a borzongó bőrömre a tusból,
nem reagál rá bennem a rossz ketyegés, ez a gyors dobszóló. Egyhangú jelesem volt végig biológiából, fix ötösöm mindig, félévkor is, év végén is, stabilan meg is alvadt bennem minden, amit fölszívtam az iskolapadban évek alatt, vagyis hogyha húszévesen is megbízhatok az emlékezetem szemétdombjában, akkor percenkint hetven dobogás a szabályos szívritmus, átlagosan hetvenszer lüktet a zsákjában percenkint az egészséges emberi pumpa, percenkint hetvenszer lök bele hetven milliliter friss vért az aorta csövébe, kerekítve tehát legalább százezret rúg egy normális mai emberben minden nap az érző szív . . . Naponta százezret. A másoké, a normálisoké. Az. enyim most is már negyedórája szaporábban szivattyúz, hetek óta bolond sietések jönnek rá, mintha a prof meg az adjunktusnő ottan a műtőlámpa vakító fényében nemcsak a fölsliccelt torkomban kurkásztak volna, hanem messze alatta a szívem szerkezetét is megbolygatták volna . . .Tudom, kivülről senki se nyúlt hozzá, nem is éntőlem függ tán, hogy félrever-e, magától kapcsol rá újra meg újra, magától vadult neki tegnap is, este is, éjjel is, valahányszor akármi szorongás ingerli, ahogyan most is, már negyedórája ijedten vergődik, hiába permetezem ezzel a hideg masszázzsal, a tus párhuzamos vízsugaraival, makacsul szaporázza, idegen ütemek, száműzetésbe zavart kedvenc költőm, Ovidius sánta szívében is ez volt sokszor a ritmusképlet, belehallatszott a fülébe, antik szívdobogásának leletét ilyen kalapáló verslábak hagyományozták az utókorra, klasszikus kardiogramok a római császárság limeséről, na végre, megint kipattant egy elmebajos ötlet az alattomos agyamból, ködösít az eszem, gáncsot vetni igyekszik a másik gondolatomnak, amit úgyse tudok befalazni, előjön rendszeresen, belesúgja tapintatosan lelkem csöndjébe a titkot, hogy most is azért ver félre a szívem, mert nehezemre esik félresunyítva bevallani, hogy hiába játszottam a magam megtévesztésére az előkelő kívülálló szerepét, igazából igenis egyenlő voltam az egyenlők között, hazug ődöngő, hiszen azzal a tétlen szemlélődésemmel is éppúgy szennyeztem ezt a fertőzött világot, mint az a sok bacilusgazda, akiket libabőrös utálattal néztem le, Kamarás meg a többi hasonló, köztük a puszta jelenlétemmel is elherdáltam a jussom . . . Négyen belerokkantak, két szíjastestű nagyapám, két vékonyka nagyanyám belerokkant a paraszti robotba, de tönkresilányult ízületekkel, visszeres lábbal is végiggürcölték mind a négyen az életüket, őnekik a látástul vakulásig volt csak az alkotmányos kiváltságuk, ők hagyományozták rám végrendeletnélkül az erkölcsi fölényt, amit én kíváncsi kísérletezéssel kártyáztam el. az ősi jogot, hogy legalább megvethessem az önként választott környezetem minden szemetét, a volántekerő Kamarást is, a megfontolt pitiáner tolvajt, vagy Cseszlákot,
akinek csapatában szintén szórakozásból színleltem a cinkost. - Lestár! Hallottam a rekedt kiáltást, de úgy tettem, mintha nem hallanám. Kétoldalt, ölnyire tőlem, vázhegesztők sisteregtek a gázlángos pisztolyaikkal, félig-meddig csakugyan elsüketült már a kemény, fárasztó sziszegéstől a két fülem, hitelesen játszhattam meg, hogy totál érzéketlenek minden közönséges kiabálásra az ellágyult dobhártyáim. Megátalkodottan fúvattam tovább a folyékony habarcsot a szitás dróthálóra. - Hé, bundás! - Cseszlák ezt már bele a fülembe recsegte. - Állitsd le ezt a kurva köpködőt! Kikapcsoltam a vakolatszórót. Leraktam a lábam mellé a nehéz csövet. - Mi van, főnök? - Gyere! - Megfogta a könyökömet. - itt a saját ugatását se hallja az ember. Kimásztunk az állványok közül, kibújtunk a pallók alatt a levegőre. Beálltunk az árnyékba, amit a toronydaru kezelőkabinja vetett a malterfoltos földre. Gyönge szél fújt, jólesett az izzadt vállamnak, a vizes nyakamnak. Cseszláknak kevés volt a szelíd szellő, levette fejéről a műanyag kobakot, azzal is legyezte magát. Kopasz koponyája körben gyöngyös volt, lencsényi verítékcsöppek csillogtak túlsúlyos egyéniségének tar kupoláján. Cigaretta után bányászott mészpöttyös nadrágja zsebében. Könyékig belefért a karja. - Gyújts rá! Volt még két-három Marlboro a meggyűrt tasakban. Kicsíptem az egyiket. Kivártam, hogy a pipec Ronson is előkerüljön Cseszlák feneketlen zsebéből. Élvezettel pattintott vele lángot az orrom elé. - Te egy intelligens srác vagy, Lestár. Egyetértésnek minősítette érdeklődő hallgatásomat. - Morognak rád a többiek. Nem láthatott meglepődést nyílt, várakozó tekintetemben. - Azt is rebesgetik, hogy kíbernek küldtek ide téged. Ez a főnév hiányzott a szókincsemből. - Lefordítaná, főnök? Azt, hogy maguknál bundás a neve az újoncnak, szintén maga tolmácsolta nekem. Hát a kíber, ez mit jelent? Gondterhelt pillantással pásztázta végig a toronydaru szikár szerkezetét. - Ugy gondolja a kollektíva, hogy téged a vállalat . . . Szóval, hogy a belső ellenőrzésnek, vagy éppen a góréságnak a kíbere vagy. A szemük meg a fülük. Alighanem azért osztottak be pont ide hozzánk, hogy kiszaszerold, nem amerikázunk-e. Igy gyanítják a legények. Az egész kollektíva. - Amerikázni . . . Tudtam a szó értelmét, de hallani akartam, hogy itt mit jelent, Cseszlák csapatának előkelő köreiben, ez a patinás kifejezés, amit az én történelmi műveltségem az egyszervoltholnemvolt bérharcok idejéből sajátos sztrájkmodor, munkalassítás gyanánt vett nyilvántartásba. - Amerikázni . . . éppen a ferkert fordítottja annak,
amit te csinálsz, bundás. Öszinte figyelemmel merengtem bele ravaszdi szemébe. - Mit csinálok én? Világosítson már föl, ki ne fúrja az oldalam a kíváncsiság. Kitermelt magából egy kurta, de harsány kacajt. - Jópofa vagy, elvtárskám. - Rögtön le is fagyasztotta szőrtelen ábrázatáról a kedélyt. - Hogy mit csinálsz? Hajtasz, mint egy zsoké a galoppon. Ugy csipkeded magad, mintha sztahanovista akarnál lenni a régi szép időkben. - Összeugrott a két gyér szemöldöke. Memóriájában megmozdult a múlt. - Amikor én tényleg sztahanovista voltam. Ezt a jelzőt is közoktatták történelemből a gimnáziumban. Sztahanovista = élenjáró dólgozó, termelési rekorder, a munka hőse (a szocialista építés kezdeti évtizedeiben a Szovjetunióban és a népi demokratikus országokban), apróbetűs két és fél sor volt az oldal alján. Végígpásztáztam Cseszlákot, ahogy ő az előbb a toronydaru szerkezetét. Nem hasonlított az állaguk. - Még mindig látszik magán, főnök, hogy az volt, sztahanovista. Törődik a dolgozók munkájával. Momentán például éppen az enyimmel: Informáljon már, mi baja van a termelékenységemmel. Ahogy számolom, éppen csak teljesítem a normát. Hogyha az a norma, amit maga kiszab nekem reggel, kezdéskor . . . Tettem is már keserű szemrehányásokat magamnak, hogy nem vagyok elég fickós. - Személyesen nekem semmi bajom veled, apókám. Vizsgálódó szeméből már oszladozott az önbizalom. Tőlem te akárkinek a kíbere is lehetsz. Ha nem volnál szimpatikus, nem is szólnák egy szót se. De hát szimpatikus vagy, így aztán nem akarnám, hogy az legyen majd veled is, ami a Ficzerével lett tavaly ősszel. Nem ízlett a Marlboro füstje, nem szívtam már, csak néztem, hogyan füstölög. - Ki volt az a Ficzere, és mi lett vele? Visszaillesztette szikkadó fejére a védősisakot. - A Ficzere, az egy izgága alak volt. Oltárian hajtott, sőt folyvást szapulta a társaságot, hogy ez meg az . . . például, hogy rossz nézni a lógásukat. Ilyen hapsi volt . . . Aztán egyszer odább kellett rakni egy nagy dög betongerendát. Hatan emelték, hárman-hárman az egyik végén is, a másikon is. Akkor lett az a baj a Ficzerével. Az a kettő, aki vele együtt emelte a gerenda egyik végét . . . hát ez a két ember valahogy nem bírta tovább azt a nagybaszom súlyt. Ettől persze azok is elejtették, akik a másik végén fogták. Csak a Ficzere tartotta, ameddig bírta. A kórházban aztán olyasmit motyogtak róla, hogy gerincsérvet kapott, meg mit tudom én, mit még. Szóval, pocsékul meg kellett operálni. Le is nyugdíjazták a szerencsétlen balfácánt. Mélázva tanulmányoztam dolgos kezét. Szórakozottan kapargatott egy mészfoltot nadrágjának a korca alatt. - Áldott jó ember maga, főnök. - Ábrándos mosolyt éreztem edzett, napégette portrémon. - Ugy vigyáz rám,
mint egy okos apa a hülye gyerekére. - Föltekintettem a kék tavaszi mennyboltra: - Mi bajuk van még a személyemmel, azon kívül, hogy maguk szerint rossz visszhangot keltek a hajtásommal? Marhára hajtok . . . sose hittem volna. Kétségek terhétől ingott a feje: - Éppen ez az, te gyerek! Te nem marhára hajtasz, hanem fene ügyesen. Ezért aztán még azt se hiszik el rólad a srácok, a kollektíva, hogy csak egy szimplicsek betanított munkás vagy. Tartósan ott honolt ábrándos orcámon a szelíd mosoly. - Pedig frankón az vagyok, főnök. Betanított munkás, sőt végig se csinálhattam az idomítást. Két hét után úgy rám unt az oktatónk, hogy azt mondta, borzasztó elégedett velem. Annyira elégedett, hogy máris átenged a termelésnek. Szóval, hogyha nincs akadálya, higgye el, hogy az vagyok, betanított munkás, szimplicsek betanított, ahogy mondta. Spicli viszont nem vagyok, ezt is hitesse el magával. - elejtettem a Marlboro maradékát, beledörzsöltem a gumicsizmám sarkával a porba. Hogyha engem maguk tényleg érdekelnének . . . vagyis hogyha egy dekát is izgatna engem, hogy mennyit izéliek . . . mennyit amerikáznak maguk, akkor nem csipkedném magamat, hanem ugyanúgy spórolnék a munkaerőmmel, mint ahogy az egész kollektíva. Hát nem lógok, hanem tényleg döfölöm magam, mert mocsokul utálom, hogyha nem bírok rendesen megcsinálni egy melót. Érthető, amit előadtam? mondja meg a kolektívának. Intett a cigarettája csikkjével, ne folytassam. koncentrált figyelemmel kutatott a szemem belvilágában. - Én téged semmivel se gyanúsítottalak, kisapám. Én csak lejátszottam neked a szöveget, a többiekét. Rántottam egyet a vállamon. - Hát akkor . . . - Várj még egy percet! - Mellém lépett, vállamra tette eres kezét, talán azért, nehogy megint rántsak raita egyet, illetlenül, mint aki nem kapott jó nevelést a szülői házban. - Értsünk szót, fiatalember . . . Ezek az én legényeim nem azért kímélik magukat, mert naplopónak születtek, hanem azért, mert gazdálkodni kell nekik az erejükkel. Műszak után ez a kis kollektíva mindig áttelepül egy maszek épitkezésre, ha érdekel. Tudtam róla. - Palotát építünk egy nagyrnenő színművésznek. Budán, a hegyoldalban. Akkora lesz, mint egy székesegyház. Egy katedrális. Persze, keresztelőmedence helyett úszómedencével. Nagy meló. Igen nagy. A nagy melónál pedig szigor van, kisapám. Ott minekünk egy proli hajcsár vállalkozó dirigálja a tempót meg a minőséget. Oda, apókám, oda nem lehet fáradtan beállítani. Megvált a Marlboro csikkjétől, hogy bizalmas kettesbe maradjunk. - Rajtad múlik, betársulsz-e. Én . . . no, miért ne . . . én rá bírom dumálni a kollektívát, hogy bevegyenek téged. Persze, csak akkor, ha itt se lógsz ki a
sorból. Érted-e? Ha nem adsz ki magadból minden erőt itt, ezen a placcon, ahol téged senki se hajszol. - Rávert a vállamra, utánozni próbálta a hangom, ahogy az imént én kérdeztem tőle, amit kérdeztem. - Érthető, amit előadtam? Hát akkor . . . tedd rá! A vállalkozótól minden délután meglesz az öt kilód. - Elkapta a csuklóm, tenyerébe csapta a kezem. - Most aztán gyere, megilet egy pofa sör. A toronydaru tetején megszólalt a duda, mintha áment mondott volna a történelmi jelentőségű egyezményre, amit Cseszlák kötött velem. Elballagtunk a konténer felé, ahol vetkőzni, öltözni, hűsölni, kártyázni, sörözni szokott a kollektíva. Akkora alumínium láda volt, mint egy fél vasúti vagon, villannyal, zuhanyozóval, hűtőszekrénnyel, szabályszerű szocialista konforttal, ami egy kiemelt állami nagyberuházáson megillet egy törzsgárdának minősülő összeszokott brigádot. Dugig volt dobozos sörrel a frizsider fölső polca. Holland sörrel, Heinekennel. Cseszlák föltépett kettőt. Össze is ütötte a két kecses alumínium hengert. - Egészségedre! - Hátraszegte okos fejét, becsurgatta a szájába a Heineken felét. Mondtam én, megmondtam a legényeknek, hogy nyugi, srácok, bízzátok a dolgot apátokra, bízzanak rám téged, mint pexízt a bankra. Bízzátok rám ezt a bundást, szót értek én ővele, jobban szót értek, mint a saját apja. A hűtött Heineken buborékosan bizsergette a nyelvem. Kesernyés volt, mint készségesen fejlődő személyiségemben a hangulat. Megtekintettem az ízléses sörösdobozt a kezemben. - Mennyi ennek darabja? - Ennek? - Cseszlák megtörülte a száját. - Fele, épp fele, mint a boltban. Hulladék áru ez, mint a Mariboro is, amit szívunk. Azok a strici furvézerek potyogtatják el minekünk az ilyen szajrét, azok a hétpróbások, akik az elosztóból fuvarozzák szét az üzletekbe az árut Harminc helyett tizenötért ejtik ezt a Heinekent, a Marlborót is fele áron passzolják, így aztán mindenki megtalálja a számítását: - Odakoccintotta újra a dobozát az enyimhez. - Mivelünk együtt te se jársz rosszul, ha eszed van, láthatod, kisapám . . . Nyolc óra huszonhárom perc. Hűvösen áll előttem ez a fél pohár tej, hűvösen füstöl a kezemben ez a félig szívott cigaretta, hűvösen vesz körül anya csillogón tiszta konyhája, ez a makulátlan patika. Minden tárgy, az egész couleur local fegyelmez a csöndjével, a rendjével, rákényszerít, hogy ne könyököljek magam elé az asztalra, hanem egyenes derékkal üljek szemben ezzel a félig fehér üveghengerrel és ezzel a homorú hamutartóval is, aminek porcelán öble pár perce még ugyanolyan tiszta volt, mint minden használati tárgy, minden sík és nem sík fölület, amit csak érzékelek körülöttem. Ötszázasok az asztal szélén. Anya hagyta rám, kora reggel, ahogy elment. Cédula is, anya kerek, fegyelmezett betűivel.
Két éve itthon felejtetted a megtakarított zsebpénzedet. Utólagos engedelmeddel eltettem Neked ezt a 4300 forintot. Pihenj, napozz! Ennivalót, hideget, találsza hűtőben. Én rendes ídőben itthon leszek, akkor azonnal főzök is Neked valamit. Csókollak. Anya Az ablak sűrű szúnyoghálójának szitáján át egyenesen rálátok a Kis-Gellérthegy délnyugati lejtőjére. Ott építgettem Cseszlák összeszokott kollektívájával azt a karos palotát, ami csakugyan templomhoz hasonlított barnásvörös, klinkertégla burkolatú falaival, románíves tóival-ablakaival, széles lépcsőivel, toronydíszes teraszával . . . olykor még este tizenegykor is ott máztunk, reflektorfényben robiztunk a hegyoldalban, és nem volt nap, hogy hatszáznál kevesebbet kaptam volna kézhez a végén. Cseszlák eleve napi elszámolást kötött ki, és fejrontkor a vállalkozó, a távoli tulaj teljhatalmú megbízottja egy fényes fekete, divatos diplomatatáskából számolta elő a munkabért, a munkaerő árát, szakszerűen pattogtatta a százasokat, ötszázasokat, akár egy biztos kezű bankpénztáros, Cseszlák mindig mérnök úrnak szólította a pasast, igenis, mérnök úr! máris meglesz,mérnök úr! és akkor se tudtam, máig se tudom, csakugyan mérnök volt-e, mindenesetre magas szinten értett a szakmához, diszkréten mindig mindenkin rajta tartotta a szemét, de nem dirigált, senkihez se szólt közvetlenül, minden utasítását Cseszlákhoz intézte fekete bajusza alól, és sose lehetett tudni, mikor bukkan elő valahonnan, de nem is figyeltük, lát-e, nem lát-e, önként igazodtunk egyre a hajtáshoz, amit Cseszlák diktált, fél cigarettát elszívni se állhatott félre senki se ottan, sört pedig semmit, még egy üres sörösüveget se tűrt meg a helyszínen a mérnök úr, és Valentint, pedig csak egyszer jelent meg szeszszagúan, Cseszlák rövid úton, csöndesen, de az érkezése pillanatától jogerősen kifelejtette a kolektívából. Terebélyes tölgyek takarják előlem most a Kis-Gel-thegy délnyugati lejtőjének építészeti ékességét, talán lakja is már, aki építtette, később sose tévedtem arra a tájra, ahol szakképzetlen személyemnek több mint nyolcezer forintot fizetett ki három hét alatt a mérnök úr, Cseszlák pedig szívből sajnálta, hogy nem számíthat tovább kifogástalan közreműködésemre, őszintén boszszankodott oktalan távozásom miatt, az ilyen munkaerőt, mint te vagy, kisapám, tenyészteni kéne, keltetőben kéne szaporítani! méla mosollyal nyugtáztam a kitüntető elismerést, búcsúzóul jólnevelten jattoltam a kollektíva minden tagjával, majd villamosra szálltam a hegy alatt, eldöcögtem rajta a Déli pályaudvarra, és másfél óra múlva már a Balaton felé csattogott velem a Dieselvontatású gyorsvonat, hogy másnaptól a Hullám Hotelben intelligens, barátságós és megbízható londíner gyanánt álljak az előkelő tóparti szálloda hasonlóan előkelő
lakóinak szolgálatára, nemcsak a mindig zsúfolt parkoló és a legtöbbször ugyancsak népes foajé területén, hanem magasabb nívón, emeleti szinten, az igényes vendég lakosztályában is, ha úgy hozza a helyzet. Törökülésben szobroztam a szőnyegen. Petra mögöttem térdelt. Két könyökével a két vállamon támaszkodott. Meleg szája a jobb fülemet simogatta. - A magyarok istenére esküszöm, nem hittem benne, hogy feljössz . . . hogy feljössz ide, közénk, akiket mélységesen megvetsz. - Én? - Te. Az a kifogástalan közöny az arcodon, ahányszor csak ránézel akármelyikre is azók közül, akik itt vannak . . . Jobb, ha tőlem tudod, hogy többször is kifigyeltelek lent a foajéban is, kint a-parkolóban is. Hideg futkos az ember hátán, ha látja rajtad azt a . . . azt a közönyös hányingert. És mégis feljöttél hozzám. Ezek közé. - Éjfélkor lejárt a szolgálatom. Tizennyolc társtalan társaslény töltötte meg a 104-es apartmant, a hall, a belőle jóbbra-balra nyíló két szóba és a két balkon negyvennyolc négyzetméterét. A lakosztályt Petra nevelőapja bérelte annak a néhány milliós nettó profitnak a csekély hányadából, amit nagy forgalmú lakásfelújító kisipari vállalkozó gyanánt inkasszált évről-évre három hivatalosan bejelentett és legalább huszonhárom feketén foglalkoztatott alkalmazottjának setörvényes munkája után. ő maga és beteges felesége csakis víkendezni jár le a Hotel Hullám 104-es apartmanjába, így a hét öt napján Petra rendszeresen egyedül honolt a lakosztályban, s nehogy nyomassza az elmagányosodás, némelyik este maga köré gyűjtötte a négycsillagos szállodában rendszeresen cserélődő aranyifjúságot, aminek változó létszámát javarészt fővárosi playboyok és playgirlök alkották. Erre az estére tizennyolc fő sereglett egybe a 104-esben. A tizennyolcadik jelenlevö én voltam, már nem a lampaszos londíneröltönyömben, hanem a szokványos szerelésemben, farmerban, kockás flanellingben . . . - Mikor megláttalak az ajtóban, egészen idegen voltál. An utter strander. Teljesen más vagy ebben a normális szerelésben, mint abban a lila londíner-egyenruhában. Esküdni merek, hogy ennek a maxos társaságnak sejtelme sincs róla, hogy ki vagy voltaképpen. Ha józanok lennének, talán akkor se jönnének rá, hogy te vagy az a londíner, akit odalent látnak, ha egyáltalán észrevesznek. A hangulatvilágításba borított hall közepén kvadrofon lemezjátszó muzsikált, National Panasonic, a japán szórakóztató elektronika képviseletében, high fidelity készülék, Rod Stewart rikácsolt a korongjáról, herélt harákolása fölülről is, oldalról is, a csillárra akasztott és a hall balkonjának ajtószárnyaira függesztett két-két hangfalból fröcsögött, aláspriccelt arra a hat hősre, akiknek az éjfél utáni első órában is volt még fölös kirietikus energiájuk, hogy hajladozó tornával, ficamos figurázással
vezekeljenek a strand selymes fövenyén tétlenül túlélt nappalukért. - Ohajtod, hogy illően bemutassalak a társaságnak? Petra puha szája beférkőzött a fülem mögé. - Hivatalosan, ünnepélyesen . . . - Inkább megőrizném az inkognitómat. Ha már az érkezésemmel nem keltettem föltűnést, eztán se háborgatnék senkit a létezésemmel. Egy ilyen józan jelenség, ami még vagyok, egyensúlyzavaró hatású lehet. - Igazad van. Ijesztően józan a szöveged. Túl a hallon, a hálóban, ahová ültömben is átláttam, nyolcan heverésztek. A terjedelmes francia ágy tetején két pár, egymásba álmosodott másneműek. A rugalmas kínai szőnyegeken is négyen, magukra maradt egyedek foglalkoztak megviselt énjükkel, csak fél testtel ebben a való világban, másik fél testükkel már kihanyatlottak konkrét környezetükből. Egy sörtehajú kis csaj, a nyolcadik emeletről, hason fekve, csecsemősen szopogatta a szőnyeg szélső szőrbojtját. Karnyújtásnyira a lábától Zamojszki, a szörfadonisz tartótta szóval teteme fölött a mandarinsárga mennyezetet. Az egyik éjjelíszekrény árnyékából Ohidi műveltségszociológus lelke vívódott a talánnyal, hogy a franciaágy tetején összetapadt párok közül melyik tartalmazza az ő feleségét. - Száraz vagy. - Petra már a nyelve hegyével ízlelgette a nyakamat. - Mit iszol velem? Nem éreztem szeszszagúnak a leheletét. Rágyönyörködtem romosodó vendégeire. - Ez a válogatott mit vedel? - Valami rémes pancsot. Polip egybekutyult mindenféle piákat abba a két vizeskancsóba. - Szemben velünk, ahová nézett, Polip, a kiugrott papnövendék egy hosszú sörényű bölcsészlány ölében rejtegette szakállas ábrázatát minden méltatlan tekintet elől. -Whískyt, gint, pálinkát, kólát, mindent összeöntögetett, a többiek pedig jeget dobáltak a zagyvalékba, rengeteg jeget, azzal gargalizálnak. Érdekel? - Ha lehet, mellőzném a misungjukat. Inkább azt igyuk, amit én hoztam. Mielőtt hozzámixelik a moslékukhoz. Ott hagytam az ajtó mellett . . . Mattüveges Napóleon volt, Grand Empereur. Elárvultan ült a padlón, ahová tettem. - A! Látom! Petra kígyóteste eldőlt a szőnyegen. Hasra fordult, elnyújtózott a fénytelen zöld palackig. Éppen elérte hosszú ujjaival. Megtapogatta Bonaparte aranyfóliából domborított félprofilját az üveg hasán. - Hello, Imperial Majesty! Két ujja közé csípte a palack nyakát, hátára hengeredett, ülő helyzetbe tornászta magát, és rögtön vissza is pördült hozzám a kerek fenekén. - Ijesztő! Ezért a francia konyakért egy vagyont fizettél! Mi vagy te? Ki vagy te? Álruhás milliomos? Kivettem vékony ujjai közül a császárfejes üveget. - Hitelesen azonos vagyok a látszatommal. Lődörgő
londíner vagyok ennek a négycsillagos szállodának az alkalmazásában, vagyis a külföldi vendégektől, akiknek még nem volt idejük beváltani a valutájukat, konvertibilis borravalót kapok a parkolóban, föltéve, hogy elég lakájosan nyitogatom a kocsijuk ajtaját. - És . . . udvariasan nyitogatsz nekik? - Szigorúan próbált belenézni a szemembe. - Öket nem részesíted sugárzó utálatodban? Eltekintettem a felelettől. Megtehettem. Hirtelen eltűnt, valahová mögém. Körültapogattam a Grand Empereur nyakát. Ezt a nemes nedűt - mondhattam volna Petrának - potom tizenöt dollárért vettem odalent a hallban, a souvenir shopban, miután kitakarítottam minden zsebemből minden konvertibilis valutát, három átlagos nap hullott borravalómat, márkában, schillingben, svájci frankban, hogy a shop minikomputerére bízzam, hány dollárra taksálja együtt a személyemben megtestesülő szállodaszolga monetáris gyűjteményét. Petra már újra mögöttem térdelt. Két meleg karjával átnyúlt a vállam fölött. Pohár volt mind a két kezében, szabványos szállodai vizespoharak, talán a 104-es lakosztály fürdőszobájának falipolcáról, talán vendégeinek a szobáiból. - Egymagadban nagyvonalúbb vagy, mint ezek összesen itt körülöttünk. Kit ismersz közülük? - Öntudatos vendégek nem ismerkednek szállodaszolgákkal, senki se mutatkozott be nekem, de a recepciós portásoktól nagyjából értesül az ember kinek-kinek a kilétéről. Belekuncogott a fülembe. - Én nem vagyok hát öntudatos vendég a szemedben? Én gátlástalanul szóba álltam veled. - Nem mutatkoztunk be egymásnak, tehát nem esett csorba az etiketten. - Kinyújtottam a lábam a padlón, hogy biztosabban üljek, ameddig a konyakot bontom. Komótosan kitekertem a Grand Empereur vékony nyakából a feszes parafadugót. Félig töltöttem Petra kezében a poharakat. Munkálkodásom idején nyolcra szaporodott a hálóban az a hat fő, akik Rod Stewart halálhörgésére vonaglottak. - Tartalmilag tökéletesen azonosak a jelenlevők, ahogy elnézem őket. Többé-kevésbé mindegyik a kegyelem állapotában van már. - A kegyelem állapotában! - Petra odafészkelődött mellém, vállamnak dőlt a vállával. - Fantasztikus stílusod van. - Vékony blúzán át megsimogatta hegyes, mellbimbóját a poharával. - Én most akarok eljutni . . . veled akarok eljutni a kegyelem állapotába. - Belenézett a konyakjába. - Tükröm-tükröm, mondd meg nékem . . . - Odatartotta elém. - Nézz bele te is! Belenéztem. Közben valaki a bokámba botlott. Két lúdtalpas mezítláb tapogatózott előre a szőnyegen, talán a fürdőszoba felé. - Helyet! Helyet! - A nyákos hang a magasban a két lúdtalphoz tartozott. A sztreccs kordnadrág is, lehúzott cipzárja körül tenyérnyi húgyfolttal. - Részeg söpredék vagytok! Petra könnyedén utána rúgott. Csupaslicc szoknyája
ágyékig visszacsúszott kreol combján a hirtelen mozdulattól. - Megint összepisilte magát ez a narkós hernyó! szájába vette pohara peremét. Lassan, eltökélten, összpontosított figyelemmel itta ki a konyakját. Mire az utolsó csöppet is lenyelte, mandulavágású szeme bágyadtan lecsukódott, akár az alvósbabáké. - Megittam tükörképünket, mind a kettőnkét. A lemezjátszó irányából alabástromképű kerub imbolygott felénk. A recepción a portások a divatos keraikusnő, Várnai Vilma selyemfiúját tisztelték daliás személyében: Csak a vállamba kapaszkodva engedte összebicsaklani délceg termetének csuklós csontrendszerét. Petra! - Bús baritonjában álmatag önvád búgott. miattad rúg ki engem a vénasszony! Lehámoztam a vállamról, amit ottfelejtett, kecses kezek frissen manikűrözött ujjait. Támasz híján meghajolt derékból, rázökkent túlfejlett teniszkönyökére: - Kirúg miattad engem a vénasszony . . . Petra behunyt szemmel fordult feléje. - O, Teddy, hiszen te vádolsz engem! - Oldalra ejtetfejét, rá a bal vállamra. - Engem, aki téged soha nem hívtalak, sohase füttyentettem érted, egyetlenem. Abszolút önként lóg ki a nyelved utánam. - Duzzadt mellbimbójához, mintha hűsítgette volna, megint hozzáérintette a poharát. - Araszolj haza a mamikádhoz, Teddy! puszilgasd a ráncos kacsóit, engeszteld ki szegény öregasszonyt, nincs szebb az önzetlen szerelemben a boldog kibékülésnél . . . - Fölpattant a szeme. - Gőzölj te strici! - Lágyan lehelte ki a négy szót. Forró karja hátulról kúszott föl a nyakam köré. - Hadd kóstoljam a szádat! - Majd később. - Töltöttem a poharainkba. Közben eddyt is szemmel tartottam. Krepdesin ingében, gyűrhetetlen krémfehér nadrágjában, fehérarany mandzsettagombjaival, monogramos füsttopáz peesétgyűrűjével, bal fülében a platina függővel egyenértékű volt forgalmi árban azzal az alig használt 100-as Audival, amivel a szállodán kívüli világban közlekedett. Még nem tettem vissza a padlóra a Grand Empereurt. - Egykortyot? Nem reagált szívélyes ajánlatomra. Nehézkesen, hosszú másodpercekig tartó kemény fizikai munkával emelte álló helyzetbe válságos egyéniségét. Nagy, leeresztett pillái alól egy porig alázott lélek keserű szemrehányásai kéklettek alá Hódosy Petrára, aki puszta szeszélyből éppen egy lézengő londínemre kapott étvágyat aznapi programjának finisében. Megbánod . . . - sóhajtotta aléltan. - Meg fogod bánni! - O, biztosan így lesz. - Petra szeme kinyílt. Ábrándos tekintettel követte a fővárosi apolló távolodó mozgását, ahogy a tohonya test óvatos manőverezéssel kanyargott vissza a hallba a padlón heverő eleven tetemek közt. - Ott fogok sírni, ahol senki se lát. Kivette poharát a kezemből. Vastag, visszabiggyedő
ajkához közelítette, de csak beleszagolt. Szűk szemenyílásából rám villant a két párás pupillája. - Mit bámulsz? Belecsudálkoztam hevülő lelkének tündöklő tükrébe. - A francia konyak akut hatásának látható jeleit tanulmányozom a száznégyes apartman lakójának izzó szemeiben. - Gúnyolódsz velem? - Mintha egy fényképezőgép lencséjén belül csettent volna a blende, egyszerre valami ellenséges homály lepte el a szembogarát. - Röhögsz rajtam? Hirtelen rándult a keze, de nem gyorsabban az én reflexemnél. Poharából a konyak nem a szemembe locscsant, csak a tenyerembe, amit magam elé kaptam. Kinyílt a szája, elállt a lélegzete. Megriadtan meredt rám. - Bocsáss meg! - Vékony ujjai közül kiesett a pohár. Meztelen térdén szétfolyt a konyak kortynyi maradéka. - Nem vagyok normális! - Szeme rátágult szeszharmatos tenyeremre. - Pofozz meg! Leráztam a konyakcsöppeket. - Nem egészen értem a száznégyes apartman lakójának óhaját. Reszketett a szája. Hitelesen remegett az alsó ajka, mintha hideg lelte volna. - Üss meg, nem érted?! Megmozdultam, hogy fölkeljek. Belemarkolt a karomba mind a két kezével. - Nem! Nem mehetsz el! Nem engedlek el! Már bele is fúrta konyakízű száját a konyakízű szájamba. Mintha finom fullánk játszadozott volna a fogaiin között, megborzongtam a hegyes, hajlékony nyelvétől. Nekifeszült a bordáimnak, hozzásimogatta kemény mellbimbóit az ingem flanelljához. Forró lett mind a két halántékomban a vérem. Láttam a két fűzetlen teniszcipőt, ahogy megálltak mellettem a szőnyegen. A karcos köhögést is hallottam. Fölöttünk csaholt, akit a piszkosfehé r tórnacipők viseltek el magukban. - Te! - Egy csontos, satnya kéz nyúlt hozzá Petra vál lához. Öt csenevész ujj, mindegyiknek fekete volt a körme. - Petra! - A teniszcipős jövevény másik keze már az én vállamat lapogatta. - Te is! A hallban a lemezjátszó korongján Rod Stewart már a végét járta. Fölnéztem. Petra is. A piszkosszürke teniszcipőben a televízióból közismert kultúrpolihisztor, a minden művészi témában illetékes atya, Blacha Benjámin elsőszülött fia, ifjabb Blacha- Benjámin tartózkodott. Köldöktől lefelé Calvin Klein farmer, deréktól nyakig Yale University Campus föliratú pólótrikó itta magába bőréből a bőséges izzadmányt, amit képlékeny, szalonnás testének nagy teljesítményű verejtékmirigyei szagosan választottak ki magukból. Fitos orra alatt a nemzőjétől örökölt keskeny száj közepéből vékony cigaretta lógott ki a kozmoszba. Gyanúsan vékony cigaretta, házilagosan töltött szopókás hüvelyben. - Mi kell, Benő? - Petra két ajka nedvesen csillogott.
Szeme csak résnyire nyílt meg, mintha álmából ébredt volna. - Nyögd ki, mi kell ! - Akartok füvet? - Az ifjabb Blacha satnya keze a Cal.vin Klein farzsebe körül tapogatózott. - Adok. Odább húzódtam terjengő lábszagának holdudvarából. - Van cigarettánk. Jóságosan vigyorgott le Petrára. - Ez a te atléta fiúd nem érti . . . Van még pár mariskám. Petra parázna szája visszalopózott a fülemhez. - Akarsz marihuánát? Nem néztem rá. Túl a lemezjátszón a sörtefejű kis csaj egy szál bugyiban kúszott ki a hálóból a hallba. Fejletlen mellei sápadt, vérszegény dudorok voltak bronzbarna fölsőtestén. Petra megpróbált belemarkolni a hajamba, hogy maga felé fordítsa a fejem. A hajam rövid volt, hosszú ujjai nem bírtak megkapaszkodni benne. - És én? - Szembogarán már megint ott volt az ellenséges homály. - Én . . . szívhatok? Nem voltam jelen. - Hozzád beszélek! Odadőlt elém a szőnyegre, onnan nézett föl a szemembe. - Azt magyarázod ilyen bőbeszédűen, hogy neked mélyen mindegy, szívok-e vagy nem? Rámosolyogtam, hogy újra jelen legyek. - Nem mindegy, hogy szólok-e vagy nem? Szűk szemenyílásában villant egyet a pupillája. - Nem mindegy! Prolongáltam békés portrémon a jámbor mosolyt. - Szavakkal senkit se lehet meggátolni, hogy marihuánából juttassa hozzá a pszichéjét tetrahidrokannabinolhoz, ami bizonyára ugyanúgy a természet ajándéka, mint a traubiszóda. Gonosz lett a szeme. - Mit mondtál? Mi van benne? - Időigényes . . . Sokáig tart kimondani. - Meg akarom tanulni Mondd még egyszer! - Tetrahidrokannabinol. Csak a szája mozgott. Hangtalanul ismételte el a nyolc szótagot. Közben a bal kezével fölnyúlt a magasba. Odafeszitette fehér tenyerét az ifjabb Blacha elé: - Tetrahidrokannabinol van benne, hogy tudjad. Adhatsz, Benő. - Jobb kezével gyöngéden megcirógatta az öklöm. - Ennek . . . ennek az én atléta fiúmnak az is mindegy volna, hogyha heroinnal szurkálnám magamat. - Kivette a piszkos ujjak közül a vékony cigarettát. - Tüzet is adj. Engem figyelt. nem lélegzett. - Mindegy? Legyen már merszed kimondani! A lángvégű gyufaszál aprókat remegett az ifjabb Blacha gyászoló körmei között. Rod Stewart a hallban éppen kimúlt a lemezjátszó korongján. Petra ellökte magát tőlem. Beleszívott a füves cigarettába. Fölfelé fújta a füstöt.
- Kösz, Benő. Most már elhordhatod innen a lábszagodat. Rám lehelte a marihuána langyos füstjét. - Miért hagyod, hogy szívjam ezt a rohadt füvet? A füstnek nem volt illata. Petra szája már nem volt nedves. - Hogyha nem volnék itt, kitől kérdeznéd meg? Mélyebbet slukkolt, mint elsőre. - Senkitől. De itt vagy, és tőled . . . tőled megkérdeztem. És még egyszer megkérdezem. Miért engeded? - Mert sose avatkozok bele senkinek az életébe. Lassan közelített a szájam felé a cigarettájával. Éreztem a parázs alattomos melegét. - Kiütheted a kezemből. Már szúrósan sütötte a bőröm a parázs. Nem húztam hátrább a fejem. - Te! - Petra szeme rezzent egyet. - Megégetlek . . . megégetlek, ha nem ütöd ki a kezemből! Érdeklődéssel szemléltem, mintha először láttam volna. Talán akartam is, hogy a bőrömbe fujtsa bele a füves cigaretta parazsát. Megrázkódott, mintha egyszerre belázasodott volna. Leejtette szép, könnyű kezét. - Ijesztő vagy! . . . Ugy nézel rám . . . olyan közönyösen, hogy egy pillanatig azt hittem, néma vagy! A hallban durva dobszóló döngött a fekete hangfalakból. Csöng, másodpercek óta csöng a telefon. Magabiztosan csöng, makacsul csöng. Aki ennek a lakásnak a számát hívja, amit én még mindig az otthonomnak tekinthetek, pontosan tudja, hogy a napnak ebben a kora délelőtti órájában se apa, se anya nincs itthon, vagyis tájékozottan biztos benne, hogy most csakis én lehetek jelen ebben a lakásban, tudja tehát, hogy én itthon vagyok. A megfejtés kétvariációs. Vagy Kisjutka csörget, vagy azseniális zsaru, dr. Zombori Ferenc rendőr százados, készültem mondani magának valamit, Balázs, de inkább holnapra halasztom . . . Öt perc múlva kilenc. Kisjutka kora hajnalban, háromnegyed kettőkor még ébren volt, miattam virrasztott, és ha igaz, hogy egy serdülő szervezetnek kell naponta a nyolc órányi alvás, akkor a kiskorú még egészségesen durmol a puha pehelypaplan alatt, kávéfényű haja szétterül a párnán . . . Lassan már fél perce csöng a telefon. Következetesen, egykedvű kitartással. Vagyis, az elemi logika szabályai szerint, dr. Zombori Ferenc százados keres, a budapesti rendőr-főkapitányság életvédelmi osztályának halk szavú, fáradt, de szívós tiszti kopója, aki azonban mégse erőszakos, hiszen végig az öt hét alatt, amióta foglalkozni kénytelen velem, egyszer se kisérelte meg, hogy nyomatékosan hasson rám. Még abban az élményben se részesített, hogy fölemelte volna a hangját. Fair játékos, fairnek kell lennem nekem is, nem illik próbára tennem edzett idegeinek tűrőképességét. hónapok óta nem volt telefonkagyló a kezemben. - Jó reggelt, Balázs. Ha az ágyból vagy a fürdőkádból ugrasztottam ki, sajnálom. Attól tartok, így lehetett.
Nyugodt hang, szürke hang, se szemrehányás, se gúny nem színezi, pedig dr. Zomborí Ferenc egzaktul tudja, hogy nem az ágyból és nem a fürdőkádból vánszorogtam ide a telefonhoz. Biztos benne, hogy szándékosan nem vettem föl legalább huszonöt másodpercig a kagylót. - Ott van a telefon mellett egy kék filctoll. Ha nem alkalmatlan magának, hogy félóra múlva felkeressem, koppantson rá vele kettőt a kagyló mikrofonjára. Ha viszont úgy jobb magának, hogy inkább egy óra múlva menjek, hármat koppantson. Nem távolbalátó a kapitány, de virtigli rendőr. Nem tudom, hányszor fordult meg ebben a lakásban, föltehető, hogy csak egyszer vette igénybe elfoglalt szüleim szűkös idejét, de amikor itt járt, aprólékosan befényképezett a memóriájába mindent, amit látott. Ezt a jelentéktelen, közönséges, filléres filctollat is leltározta, pedig itt, a telefon mellett szinte beleolvad a kék bársonyterítőbe, amin a készülék honol. Négy perc múlva kilenc. Ebből a napból még tizenhárom órának kell elmúlnia ahhoz, hogy nagyjából vége legyen. Rengeteg az időm. Mindegy, mikor nyissak ajtót ennek a jószemű zsarunak, aki a vonal másik végén türelemmeel várja a válaszomat. Essünk túl egymáson, és ne később, hogyha előbb is lehet. Sose fordult meg a fantáziámban, hogy egyszer majd egy filléres filctollal fogok felelni valakinek, méghozzá úgy, hogy nem is rendeltetésszerűen használom, nem irni fogok vele, hanem az akusztikus kommunikáció különös eszközévé lényegül majd át a kezemben. Két koppantás a kék filctollal. új vívmány az ember történetében. Két koppantás. Félóra múlva, hárommal. - Rendben van, Balázs. Fél tízkor ott leszek. Addig üresen zümmög a hallgatóban a membrán. Figyelmeztetően zümmög. Rosszallóan zümmög. Rendreutasitóan zümmög. Parancsolóan zümmög, szigorúan sürget, hogy tegyem le a kagylót, ne tartsam fölöslegesen működésben ezt a fontos készüléket, aminek hivatalosan távbeszélő a neve, és ebben az összetett szóban nemcsak táv-nak, hanem a beszélő-nek is jelentése van. Korlátozó jelentése. Hogy csakis azok használhatják a távbeszélő technikának ezt a változatát, akik célszerűen tudnak bánni vele, vagyis birtokában vannak a beszéd kézsségének. Aki nem bír beszélni, ne tartsa működésben a telefont, amihez valahogyan hozzáfért, mert az állomás illetéktelen igénybevételével csak ésszerűtlenül foglalja le a hasznos kapacitást az amúgyis szakadatlanul túlterhelt hálózatban. Akinek nincs második jelrendszere, az ne zümmögtesse a kagylót, ha netán ott van is a kezében. Ahogy a bénák jobban teszik, ha nem izegnek-mozognak, hanem nyugton kivárják, hogy valaki majd a tolószékbe teszi a tehetetlen testüket, a néma egyed se játszadozzon a telefonnal, hanem várjon türelemmel, hátha rácsörget valaki és megmondja, hogy egy
kék filctollal kettőt vagy hármat koppantson-e a mikrofon lyukacsos födelére . . . Ha fölvágnám itt a csuklómon ezt a lüktetős ütőeret, de egy idő után mégis úgy döntenék, hogy momentán mégse vágyakozok elvérezni, az egész emberi fajból Kisjutka volna az egyetlen, akit Föltárcsázhatnék, mielőtt vérbefagyok. Ha apának próbálnék telefonálni, a három titkárnője közül az egyik, amelyikhez éppen befutna a hívás, az ötödik hangtalan másodperc után vagy arra következtetne, hogy közben, ameddig ő füléhez emelte a hallgatót, megszakadt a vonal, vagy azt hinné, hogy valaki viccből nem válaszol az ő hallózására, és akár ezt, akár azt gondolná, bosszúsan csapná le a kagylót. Anyának csak egy titkárnője van, de az az egy is ilyen kétesélyesen reagálna a szótlanságomra. Kisjutka az egyetlen lény ezen a bolygón, aki tüstént tudná, hogy én vagyok az, aki a drótban hallgat. Kötelességtudóan elmosom és folttalanra törülöm a whiskyspoharat, amiből a tejet ittam, kiöntöm a vécébe és lehúzom a magányos csikket, amit termeltem, és gondosan elmosom, eltörülöm a hamutartót is, hogy tökéletesen helyreálljon anya makulátlan konyhájában a dolgok száz százalékig szabályszerű rendje, aztán Aztán kiülök a balkonra, és éltető csillagunk ibolyántúli és látható sugárzásában várom hogy fél tízkor megálljon a kapu előtt a kapitány porosfehér járműve . . . De mielőtt kitelepszek a napra,vételezek még egy cigarettát. Kell, pedignem kívánja a torkom. Kell, mert megint szaporázni készül a szívem. A slusszkulcs Messzire röppent bátyám Porschéjának a slusszkulcsa a domborfödelű cigarettás szelence mellett: Háromcentis vastag aranylánc, egyik végén az Excelsior közismert szimbóluma, a széttárt aranyszárny, másik végén maga a slusszkulcs. Aurél az este nem ide tette. Odabent hagyta a nappaliban, a dohányzóasztal közepén. Most viszont itt van, talán azért, mert amikor anya később kivitte a konyhába a poharakat, a tálcáról útkőzben rakta le ide. Idegen tárgy ebben a tiszta térben, hivalkodó csecsebecse, tizennyolc karátos fityegő tizennyolc karátos láncon, bizonyíték arra, hogy tizennyolc karátos testvérbátyám, Lestár Aurél nemcsak létezik, de itt is járt, és nyomot hagyott. Az Exeelsior tizennyolc karátos prímása pillanatnyilag a troposzféra fölső rétegeiben száltdos London felé egy sugárhajtású utasszállító gép tágas födélzetén. Ezüstmetáll dukkóval fényezett kocsiját négy emelettel lejjebb a kapu előtt, ezt az aranybizsura kapcsolt slusszkulcsot itt a negyedik emeleten helyezte letétbe, akár egy hirtelen ötlet hatására, akár előre megfontolt szándékkal, föltétlenül megbízható hozzátartozók szeme és keze ügyébe. Ha úgy sincs garázsom, mindegy, hogy a kéglim előtt áll-e, vagy itt a ház előtt . . . És nagyvonalúan fölhatalmazott, itt a kocsim, Balázs, rendelkezésedre áll.
Ezzel a slusszkulccsal százhetven lóerőt lehet mozgásba hozni a Porsche hajtóművében, és a százhetven lóerőből legalább százhatvan, de talán kétszáz kilométeres sebességet is ki lehet pörgetni, és ha igen, akkor azzal a kétszáz kilométeres sebességgel Nem útszéli fának, mert már ártatlan gyerekkoromban megtanultam, hogy ne bántsd a fát, hisz ő is érez! és a velem született környezetvédő ösztönöm szerint is gyűlölöm a tehetetlen természet tudatos pusztítóit, nem fának hát, ami egyre kevesebb, hanem egy behemót betonoszlopnak nekihajtani, ami egyre több van, kétszáz kilométeres látványos lendülettel megütközni vele . . . az a villámgyors és szavatolt annihilálódás. Egymagában súlytalan lenne a tenyeremben ez a finoman rovátkolt slusszkulcs, de a terpeszkedő aranyszárnnyal és a vastag aranylánccal együtt kérkedő súlya van. Ha elteszem, zsebemben hordom a lehetőséget, hogy mihelyt végzek az egyetlen teendőmmel, a guruirtás után rögtön a rendelkezésemre álló százhetven lóerős Porschéval, nagylelkű vértestvérem ezüstösen csillogó elit járművével kerekezzek ki ebből a három dimenzióból, amiben húsz éve ugyanolyan fölösleges vagyok, mint akik előttem távoztak és utánam fognak távozni belőle . . . Maradandóságuktól megfosztott költeményeim közül a legutolsóban valaha, több mint két éve, hoszszadalmasan elmélkedtem életem egyetlen zseniális fölismeréséről, miszerint bolygónk bioszférájának egyensúlyában bármelyik faj kipusztulásának megvan a maga törvényszerű következménye, minden fajnak az elmúlása zavart okoz a természetben, kivéve egyetlen fajt, az embert, a legönteltebbet, amelyik az evolúció csúcsteljesítményének nevezte ki magát . . . Ha az ember pusztulna ki, ez a jelentéktelen ökológiai fejlemény nem kárára, hanem éppen javára válna a Föld fönnmaradó élővilágának, az ember eltűnése üdvére lenne flórának, faunának, minden növényi és állati speciesnek, ami még megúszta, hogy az eszes ember hatására haljon ki a szárazföldön vagy a vizekben. Az ember valami szerencsétlen fejlődésügyi tévedés következtében jelent meg a békés bioszférában, fölösleges ráadás gyanánt kotyvasztotta világra az evolúció, maradéktalan kiselejteződésével tehát éppen az az egészséges egyensúly állna helyre, amit a létezésével végképp tönkretesz, hogyha még sokáig rontja a levegőt ezen a jobb sorsra érdemes glóbuszon, hosszú halandzsa volt, legalább százötven soros, rettegnek tőlünk mind az állatok félmillió fajt irtottunk ki eddig megdöntjük jégkorok rekordjait olajba fojtunk minden óeeánt dagályos versezet volt, bombasztos frázisgyűjtemény, de jó anyagra írtam a jambusokat, száraz papírlapokra, és jó huzatja volt a vén kazánnak, táncolt a láng a tágas
tűzterében, zabálta húsz hitvány költeményemet, lobogó líra lett a műveimből, parázsló poézisom pödrődve füstbe ment, hamvába holt a sok süket szöveg . . . gyönyörű verőfényben, reggeli ragyogásban sütkéreznek a kis kertek négy emelet mélységben alattam. Szemben egy hajlott derekú szilvafa koronája lóg ki a fonott drótkerítésen át. Hamvas kék foltok a zöld levelek közt, gazdagon meg van rakva minden ága. Szélről meg-megrezzen az egyik gally, cinke csipked a lomb takarásában egy érett szilvaszemet. Öreg, kihizott korcs kutya fekszik féloldalasan a fa tövében, széles fara a napon, szögletes feje az árnyékban. A korától kövér. Egyik szülője airdale terrier, a másik magyar vizsla lehetett. Énnekem sose volt kutyám. Nem is vágytam rá, hogy legyen. Lovat, azt igen, azt nagyon akartam. Saját lovat, aki kizárólag az enyim lett volna. Akit nemcsak lovagolhatok, mint a Murzát, hanem aki egészen a sajátom, a tulajdonom, a barátom. Akit senki más nem lovagolhat, nem etethet, nem itathat, nem csutakolhat, csakis én. Lehetett volna. Tízéves korom óta gyűjtöttem rá otthon a pénzt, félreraktam a felét minden hónapi zsebpénzemnek, a születésnapjaimra, a névnapjaimra, karácsonyokra is pénzt kértem ajándék helyett. Háromezer forintom volt, háromezerkétszáz forintom, mire tizennégy éves lettem. Ács Pali bácsi kancája nekem ellette volna a csikaját, amit a hasában hordott. De mire meglett az a kiscsikó, én már nem voltam Upordersen. Akkorra elmúlt a nyár, és énnekem már itt kellett lennem ebben az idegen városban, itt kellett laknom ennek az idegen háznak a negyedik emeletén, ahonnan most bámulok bele a verőfényes világba. Utolsó nap este elkóboroltam még a Malom utcába, Ács Pali bácsiék portájára, látni akartam még egyszer a Mancit, aki nekem ellette volna a csikaját a hordós hasából. Elmentem elköszönni Ács Pali bácsihoz, Hermina nénihez. Megálltam az istálló ajtajában, beleszagoltam a jó párába, ami a négy tehén, a hat bikaborjú, meg az egy ló leheletéből, a bőrük lélegzéséből, a szénájuk illatából, a trágyájuk gőzölgéséből keveredett össze az alacsony deszkamennyezet alatt. - Te vagy az, Balázs? Ács Pali bácsi éppen az almot tisztogatta az állatok alatt. Ügyesen emelte ki belőle, szinte egy szál szalma nélkül választotta ki a vasvillával és hajította mindjárt oldalra, a félig rakott bakszekérre a tehenek trágyáját, a terebélyes barna lepényeket. - Én vagyok . . . Azért jöttem, hogy elköszönjek. Nem nézett rám. Tette tovább a dolgát. Ahogy mozgott, rezdült egyet-egyet kerek álla alatt a feszes tokája. - Mert - Átnehezedtem a bal lábamról a jobb lábamra. - Mert reggel, vagyis hajnalban mi megyünk már. Rávert tenyérrel a legnagyobbik bikaborjú farára, húzódjon odább: - Hát csak menjetek. - Egykedvűen mondta, mint aki csak azért szól valamit, hogy ne hallgasson. - Ha köll,
hát köll. - Megállt a vasvilla a kezében. - Neked . . . köll. - Lassan rábólintott arra, amit gondolt. - Gyerek vagy, ott a helyed, ahol a szüleid vannak. Odatámasztotta a vasvillát az istálló falához. Nem akart rám nézni, aztán mégiscsak szembe fordult velem. Bütykös hüvelykujját beakasztotta kopott, kitérdesedett cejg nadrágjának a korcába, valahol a pocakja közepén. - Te nem tehetsz semmiről. Oldalra bámészkodtam, ne találkozzon a szemem az övével. - Én nem mennék, de hát . . . Öt lépésnyire álltunk egymástól. Akartam, hogy közelebb jöjjön hozzám, rátegye a vállamra a kezét, meg is rázzon egy kicsit, ahogy szokta, valahányszor azt számolgattuk, hány hónap múlva ellik a Manci. Állt a szattyánpej kanca fényesre kefélt faránál. Nem akart odalépni hozzám. - Gyereknek a szülei mellett a helye. Menned kell, hogyha apád megy. Pedig őneki nem kéne. Éppenhogy maradni kéne őneki. Maradni. Mert az emberek mind azt akarnák, hogy itt maradjon. Hogy ne adja más kezére ezt a gazdaságot . . . ezt az egész falut. Más kezére, hitvány ember kezére. Indulat nélkül mondta maga elé, amit mondott. Mintha nem is hozzám beszélne, hanem csak fönnhangon gondolkozna, akár egy öregember, aki egyszer majd őbelőle is lesz, tíz év után, húsz év után. A szélső állásban, öt lépésnyire tőlem megmozdult a Manci. Csapott egyet a dús farkával, légy után nyilván, ami nem hagyta békén. Dobbantott is egyet a bal hátsó lábával. Néztem. Nagy volt már a hasa. A csikótól nehéz, amit énnekem ellene, hogyha itt nem kéne hagynom. Odakint, szemben az eresz alatt, a kerekes kútnál fölgyulladt a villany a ház sarkán. Bevetődő fényétől egyszerre este lett az istálló alacsony mennyezete alatt. - Nem haragszok én az apádra, Balázs . . . Megmozdult alattam a lábam. Mintha attól tartottam volna, nem hallja meg, amit mondok, ha onnan szólok, ahol vagyok, léptem egyet feléje. Hozzá is, a Mancihoz is közelebb. - Nem apa akarja, hogy elmenjünk. Kinézett az istállóajtón, a kút felé, ahol Hermina néni azért gyújtotta meg a villanyt, mert ideje volt már itatni. - Már hogyne akarná. Fejes lesz belőle ottan. Még egyet léptem. - De ő nem akar, tessék elhinni! Oldalra nyúlt, hogy elvegye a vasvillát a faltól. Értésemre adni a mozdulattal, hogy ne tartsam föl a dolgában, itatni készül, kiereszteni sorban a kúthoz az állatokat, ne ácsorogjak hát akadéknak az útban. Aztán mégse emelte el a faltól a vasvillát. - Véded apádat, mert jó gyereke vagy. - Bal keze, amivel a vasvilláért nyúlt volna, mégiscsak a vállamon állapodott meg. - Én is mindig ilyen jó gyereket akartam,
fiúgyereket persze, de minálunk csak lány született mind a háromszor. - Borostás ábrázatáról enyészni kezdett a mogorva kedve. - Ládd, most hirtelen olyat gondoltam, mi volna, hogyha te valahogy nem is mennél el abba a nagy, messzi városba . . . - Megtapogatta tömött tokáját, ahol ősz volt a borostája, nem olyan sötét, mint az orra alatt, kétoldalt a kerek képén. - Ellakhatnál ittlen minálunk a leghátsó szobában. Hogyha három lánynak jó volt, ameddig el nem vitték őket a háztól, megtenné teneked is. - Elnézett a fejem mellett, biccentett is, tetszett neki, ami a fejében forgott: - Hiszen úgy mondtad imént, hogy te nem is mennél el innét, idehaza maradnál, hogyha tehetnéd. - Egyszerre a szemem közé nézett. - Mért ne lehetne? Bejárnál busszal a gimnáziumba ősztől, nyolc-tíz más diák is busszal jár be Uporvárra . . . Apádék se feledkeznének meg mirólunk, erről az árva faluról, hogyha te idehaza volnál. Már csak temiattad is ide kéne gondolni nekiek minden nap. Meg aztán . . . nem idegeneknél laknál itten, nem hát. Otthonosan lehetnél minálunk, rokonoknál. Onokatestvérek vagyunk anyáddal, másodonokatestvérek csak, de attól még virtigti vérrokonok. Igazat láttam a behízott szemeiben. Nagyokat lökött a szügyemben a szívem. Mégiscsak énnekem ellené a Manci a csikaját . . . Ránéztem a nagy hasú kancára. Sörénye, farka fakóbb volt a szattyánpej szőrénél. Ilyen szőkés lesz biztos a csikajának a sörénye, farka is. Az én lovamé. Mert akkor, hogyha maradok, hát mégiscsak enyim lehet a Manci kiscsikaja. Kiszáradt a szájam. Apának, anyának én vagyok már az egy gyerekük. Hogyha nem mennék velük, egy se volna nekik eztán. És apának én nemcsak a maradék egy fiavagyok, őneki én más is vagyok, te az én fajtám vagy, Balázs . . . Hogyha én nem mennék velük, ővele, rosszabbat tennék, mintha kezet emelnék rá! - Hajnalban énnekem indulni kell. Az a bütykös hüvelykujj meg az a bőrkeményedéses tenyér megszorította a vállam. - Indulni hát. Isten áldjon. Csak aztán találd is helyed ottan . . . Kint a ház sarkánál szárazon forgott, csikorgott a kút kereke. Hermina néni már nekifogott, hogy vizet húzzon az itatáshoz: Csörrent egyet a lánc, nekicsapódott a bádogvödörnek, aztán locsogva ömlött a vályúba a víz. A zörgésre, csobogásra elbődült az egyik szomjas tehén. - Mondok még egyet, de el ne feledd, te Balázs. Hogyha úgy esik egyszer, hogy sehogy se leled már a helyed ottan idegenben, hát idehaza, itten minálunk mindig nyitva a kapu teneked. Akármikor beállíthatsz, éjjel is ránk zörgethetsz az ablakon. Ugy jöhetsz, izenned se köll előre, mint hogyha haza jönnél meg. Leemelte nehéz kezét a vállamról. Elfordult tőlem, elballagott az istálló végébe, eloldani sorban a borjakat, hadd fordulnak ki az állásukból, hadd himbálják ki magukat
a kúthoz, ahol őket várja a vályúban a friss víz. A friss, hűvös víz, amit az én kiszáradt szájam is anynyira kívánt . . . Jólesik a homlokomnak, a nyakamnak, a vállamnak a nap őszies melege. Jólesik a jegenyéknek is, ragyognak a rengeteg zöld levelük fényével. Alig rezeg a lombjuk, a cigarettám füstje is egyenesen folyik fölfelé, nincs áramlás a langyos levegőben. Odalent üres az utca, reggel minden autó eltűnik a házak elől. Csak Lestár Aurél Porschéja csillog a helyén. Amióta itt ülök kint a balkonon, egyik kapun se lépett ki senki, a kertekben sincs mozgás. Nyugálom a vercSfényben, falusi utcának is hihetném a földszintes épületek sorát, hogyha nem a negyedik emelet magasából néznék le rájuk. Falusias békesség, akár Upordersen a Malom utcában, ahol a kútőrző szent Flórián szobra után Ács Pali bácsiék háza már az utolsó porta, az erdőszélig nyúlik a kertje. Három éve láttam utoljára Ács Pali bácsit. Tizenhét éves voltam már, legalább fél-fejjel magasabb nála, alig ismert rám, amikor ajtót nyitottam neki, hiszen három évvel előbb, tizennégy évesen köszöntem el tőle abban a jó szagú istállóban. Az országos mezőgazdasági kiállításra jött föl Pestre, itt szállt meg minálunk két éjszakára, Ditta lakatlan szobájában aludt, két hízott kacsát hozott, mindegyiknek akkora volt a mája, akár a májra hizlalt exportlibáké, mint hogyha előre tudta volna Hermina nénéd, hogy a tiétek lesz majd ez a két ruca én vittem ki reggel a kiállításra anya kocsiján, kísérgettem is ottan a vásárvárosban, megnéztem vele mindent, ami érdekelte, sört is ittunk egy nádfödeles kertvendéglőben, előbb ő rendelt ki két pohárral, később én, engedte, hogy én is fizethessek, azzal is ki akarta mutatni, hogy fölnőttnek tart, kész férfiember lett belőled három év alatt, te Balázs! napszálltáig mászkáltunk,leginkább olyan helyeken időztünk, ahol tenyészállatokat mutattak be a gazdaságok, hát igen, van jó tenyészanyag, hálisten! sötétedett már, mire haza indultunk, ünnepélyesen ki volt világítva a Lánchíd, a Halászbástya, a Vár, a Mátyás-templom, a Gellérthegy oldalában a vízesés, tetején a Szabadság-szobor, tartott még a csúcsforgalom, lépésben vánszorgott előre a rengeteg autó az Erzsébethíd három sávjában, méter magasan hullámzott előttünk a fényszórók pásztáiban a kocsik füstje, Pali bácsinak rezgett a tokája, valahányszor köhögnie kellett, fujtogatják magukat a népek! lámpafüzéres sétahajó készül kiúszni a pesti Vigadónál, csüggedten lógtak a zászlói, annyira nem volt mozgás a levegőben még a víz alatt se, hát a Nyolcas Pistára emlékszöl-e még, Balázs? mostan a nyáron érettségizett le, mehetett volna valami egyetemre, be is vált a fölvételi vizsgán, de aztán mégse ment, meggondolta magát, odahaza maradt inkább, nyolcvan disznót hizlalnak, segít benne az apjának. emlékeztem Nyolcas Pistára, hogyne emlékeztem volna,
két évvel idősebb volt nálam, de azért engedte, hogy vele vadásszak légpuskával vadgerlére, túl az Esperes-dűlőn a pagonyban, barátok voltunk négyen, Nyolcas Pista, Szejler Feri, Káplár Karcsi meg én, Nyolcas Pistának volt a legnagyobb esze az egész iskolában, első halásra megtanult mindent, most aztán mégis olyat gondolt, hogy nem kell neki az egyetem, otthon marad gazdálkodni az apjával, lenne csak énnekem is egy fiam, balázs, nem hat bikaborjat hizlalnék, tizenhatot legalább! Pali bácsi rákönyökölt a térdére, tenyerébe tette tokáját, úgy figyelte előttünk a látható bűzt a hídon, méter magasan hullámzott a fényszórók pásztáiban a kocsik sűrű füstje,hogyha mégis ráunszerre a fujtós városra, Balázs, gyere vissza, gyere haza, meglátod, mire megyünk mink ketten ráfordultam végre a Hegyalja útra, kettesbe kapcsolhattam az íves lejtőn, kevesebb volt már előttünk a kocsi, hogy a hídfőnél háromfelé oszladóztak a sorok, tavaszon beköttettem a gázt is a házba, fene úriasan fűtünk húsvét óta, meleg víz is mindig van a fürdőszobában, a Hegyalja út jobb oldalán, nagy volt már a tumultus, a sontváz blues band koncertjére tülekedett a tinédzser meg, a sarkon külön söpredékbe verődve a popperek, külön csürhében, a csövesek, fékeznem kellett, kóvályogtak szakadtak imbolyogtak át előttem az úttesten, te csak hallgatsz, te gyerek, pedig én komolyan mondom, hogy odahaza minálunk helyed van teneked, akármikor állítasz. hogyha egyszervégképp eleged lesz ebből a töméntelen emberből, mindenfelé annyi a nép, hogy egymás elül szívják el a levegőt, egyre csak szédülni köll miattuk . . . Már befordult a sarkon a porosfehér Lada két perc múlva fél tíz, példásan pontos a látogatóm, órát lehetne igazítani precíziós egyéniségéhez, másodpercre kilenc harminckor csilingelne az ajtón a lépcsőházból ha nem látnám az érkezését, és nem vonulnék ki elibe, hogy előzékenyen megkíméljem megviselt lényét a csöngetés közönséges műveletétől . . . -jó napot, Balázs. Kemény szája körül nem hiteles a barátságos mosoly. Erőltetett. Rossz kedvet vagy tán idegességet álcáz. Vagy csak a tartós fáradtságot, ami tegnap óta se múltů el a nyűtt, lestrapált lelkiségéből. - Láttam, napozott. Csatlakozok, ha megengedi. az erkélyen is beszélgethetünk. Már észlelte is a hibát, fáradtan is figyel magára. Nem pillant rám, nem ellenőrzi, meghallottam-e a botlott szót, ami énvelem kapcsolatban változatlanul nem helyénvaló. Az erkélyen is beszélgethetünk . . . Oké, beszélgethetünk. Ahogyan az elmúlt öt hétben a klinikán. Egyoldalúan. - Menjen csak előre, kérem, én majd maga után . . . önállóan is tétovázás nélkül ki tudna navigálni a hallon és a nappalin át a balkonra, de hogyha olyan társasjátékot óhajt játszani velem, hogy kettőnk közül az egyik nem ismeri a járást ebben a tágas hajlékban, fölválalom a kedvéért az itthonosan közlekedő partner szerepét. Két lépéssel előtte ténfergek a vastag szőnyegeken.
Mögöttem van, mégis látom az arcát. Tévedtem az előbb. Nem fáradt arc. Egy levert ember arca. Nívós neveltetésem diktálja, hogy megálljak itt a nappaliban, ennél a kis gurulós asztalnál, végigtekintsek apa látványos italkészletén, és kérdő tekintetet vessek a vendégre. Sikerült érthető magatartást tanúsítanom. A vendég érdeklődéssel szemléli a mutatós választékot. Francia konyak, Camus Cetebration, skót whisky, Johnnie Waker, cseh borókapálinka, Jetinek, örmény konyak, Ararat, orosz vodka, Sztalicsnaja, olasz ürmös, Martini dry. - Csábító az ötlet. Szabálytalan, hogy szolgálatban engedjek a kísértésnek, de bizonyos bölcsek nézete szerint attól emberaz ember, hogy esendő. Whiskyt kérek, egy ujjnyit, nem többet. Jég nélkül, szóda nélkül. Egy ujjnyi whisky, nem több, nem kevesebb. Pontos a szemmértékem, biztos a kezem. - Köszönöm. Pohár a vendég kezében, ital a pohárban, jólnevelten eleget tettem a szíveslátás szabályainak. Most már kitelepedhetünk az erkélyre. - Szép, pihentető a kilátás innen maguktól, Balázs. Lentről, az utcáról, ameddig a saroktólideért a házhoz, eh, nemcsak látta, hogy kint vagyok az erkélyen, de azt is megállapította, melyik székből süttetem magam az emelkedő nap simogató sugaraiban. Nem lenne azonos önmagával, ha nem figyelte volna meg. Nyertem. Habozás nélkül a másik székben helyezkedik el. - Egészségére. Éppen csak ízlelni kortyolt egyet a whiskyjéből. Tünődve biccent rá a Johnnie Walker aromájára. Nem nekem címezte a feje mozdulatát. Önkéntelenül bólintott. Saját magával beszélte meg a whisky zamatát. Oldalról éri férfias koponyáját a fény, de így is erős a fáradt szemének. Össze is hunyorítja. - Hosszú őszt jósolnak a költöző madarak, a rádióban hallottam hajnalban. Nem sietős az átutazó vándorcsapatoknak, hogy tovább igyekezzenek a Hortobágyról. Neki se sietős, hogy a lényegre térjen. A tárgyra, ami miatt hallgatag személyemre pazarolja értékes idejét. - Eső kellene, csendes eső, és legalább egy hétig tartson. Töprenkedő tekintete ide-oda ingázik a karcsú whiskyspohár, a kéklő mennybolt, meg a nyakamat dekoráló fehér gézkötés között. - A napokban vidéken voltam, sokfele szántanak az országutak mentén, de mindenütt úgy porzik a traktorok után a barázda, mintha füstölögne a föld. Ha az ősz is annyira aszályos lesz, amilyen a nyár volt. . . Hiába ragyog rám bágyadt melegével a nap, folyamatosan hideg van bennem. A rekeszizmom vidékén se lazul a sanda szorítás. - Nem irigylem az édesapja gondjait, Balázs. Szavakat termel ki magából, mondatokat rak össze belőlük, értelmes mondatokat, de ezek a mondatok másról szólnak. Ahogy a magasugrók járnak helyben anélkül, hogy fölvennék a földről a talpukat. Csak a
sarkukat emelik föl, rugóznak a lábukkal. Akkumulálják az energiát, izgatják az izmaikat, halmozzák az erőt, hogy nekilendűlhessenek a föladatnak, megrohamozzák a lécet. Ez a zsaru is így koncentrál. Beszél, másról, gyűjti a töltést, hogy abba kezdhessen bele végre, amit már tegnap mondani készült. Philip Morris. Mint tegnap, amikor mára halasztotta a mondandóját. - Megkínálhatom? Ameddig veszek a cigarettájából és elfogadom tőle a tüzet, ezzel is telik az idő. Ameddig ő is rágyújt, megint másodperceket nyer. Energiát akkumulálni a nekifutáshoz. Pácolt dohány, de alig illatos a füstje. A Sashegy oldalában rozsdásodik már egy-egy bokor. Ameddig a vendégemre vártam, észre se vettem őket. Vagy tán oda se néztem a Sashegyre. Szürke sziklák repedéseiben kapaszkodnak a sárga lombos cserjék. A hegy orma mögött megnyúltan libeg egy vattafehér bárányfelhő. Mintha rejtett barlang pipálna a túloldali lejtőn. Kék a kapitány szeme. Sötétebb kék, vagy fáradtabb kék, mint a kiskorúé. Ha félfordulatot tennék ültömben, rálátnék itt balra, egy emelettel lejjebb az erkélyre, ahonnan az éjjel felém nyújtozott a két kezével. Pizsama kabátjának bő ujja könyékig visszacsúszott a két karján. Gyere hozzám! Dr. Zombori Ferenc rendőr százados engem figyel. Gondterhelten tanulmányozza talányos vonásaimat. Nem ismeri, nem ismerhette meg igazából az arcom. Talán nem becsülöm túl magam, ha föltételezem, hogy nekem is ugyanúgy több arcom van, mint az átlagos homo sapiensnek. Más az arc, amikor hallgat valaki. Más, amikor mosolyog. Más, amikor nevet. Más, amikor mosolyogva hallgat. Más, amikor mosolyogva beszél. Más, amikor beszél, de nem mosolyog . . . Ez a fáradt nyomozotiszt, aki itt ül velem szemben, beszélni engem még sose látott Csak a néma portrémat ismeri. - Figyeljen ide, kérem . . . Hát nekilendült, hogy megrohamozza a lécet. Nem vett nagy lélegzetet hozzá. Hatáskeltő színeket se elegyít a fakó baritonjába. Rekedtes, kopott a hangia, ahogy általában. Nincs benne erély se, nincs benne indulat. - Magát valaki csaknem megölte, Balázs. Ha az a taxisofőr nem látja meg a reflektorfényben, hogy magának már csurom vér az inge nem kétséges, hogy ez a maga kísportolt alakja ott hűlt volna ki a közelben, valamelyik kihalt külvárosi utcában, valahol a flaszteron, éppen elterült volna a vérveszteségtől. Az volt a maga szerencséje, hogy amióta bontják azt a nyomornegyedet, annyíra hiányos már a közvilágítás az egész területen, meg az úttest is annyira tönkrement mindenütt arrafele, hogy az a taxis gyorsan bekapcsolta az országútí fényszóróját, nehogy belehajtson valami tengelytörő gödörbe: Meg aztán, gyanítom, félt is az atyafi azon a hírhedt környéken. Ott az a lepra talponálló, ahová az
utasát vitte, a Lordok Háza, azon túl már csak omladozó házak, mindenféle kültelki söpredékkel . . . Egy kicsit csoda is, hogy megállt maga miatt az a taxis. Tovább is söpörhetett volna ijedtében. Alighanem az is volt az első gondolata, a természetes reakciója. Fölszedni egy vérző embert, aki esetleg részeg is, fölszedni azzal a kockázattal, hogy nemcsak televérzi, de talán tele is hányja a taxit, sőt megeshet, hogy ott a kocsiban múlik ki Elsősorban ez a tisztességes taxisofőr mentette meg a maga életét, Balázs. Nem azért ül itt, hogy most gerjesszen bennem hálát egy hősies taxisofőr iránt. Értesülhetett róla, hogy félhulla állapotomban se kicsinyesen számoltam el meglékelt életem derék megmentőjével. Volt még pénzem, ott volt az ingem vérlucskos zsebében. Kicibáltam az egészet. Rábíztam, mennyit számol a szolgálataiért. Ezer5százzal díjazta magát. Megmutatta a három kék ötszázast a műtősfiúnak is, az adjunktusnőnek is ott a lift ajtajában. Mert ugye le kell mosatnom az egész hátsó ülést, kérem . . . Észnél volt idegességében is. Három olyan ötszázast válogatott ki, amelyik nem lett foltos a véremtől. Dr. Juhász Júlia éppen a kocsonyás flanellinget tépte rólam a nyakam alatt. - Sejtem, mire gondol . . . Nem, tényleg nem arról a taxisról akarok én ünnepi beszédet tartani magának. Már nincs a kezében a karcsú whiskyspohár. Félig fogyott cigarettáját is letette a hamutartó peremére. - Kötelességem, hogy még egyszer feltegyem a kérdést . . . hajlandó-e, miután bőven volt ideje, hogy gondolkozzon, közölni velem, ki szúrta le magát? Ameddig végigmondta a kérdését, átlényegült ez az ember. Egy idegen ül itt velem szemben. Nem közönyös idegen. Egy ellenséges idegen. Egy zsaru, aki türelmét vesztette miattam. Bal keze a zakója belső zsebében motoz. Szürke golyóstoll, rövid, csíptetős, zsebbe való, féltenyérnyi spirálnotesz, célszerű méretű, elfér egy férfizakó belső zsebében. Itt hever már az asztalon, itt van előttem mind a kettő. Eszközök az elveszett második jelrendszerem helyettesítésére, pótlására. - írja le, kérem, a tettes nevét: Azt is, hol található az illető. Fürkésszük egymást, dr. Zombori Ferenc rendőr százados meg én. Talán mégse ellenséges. Határozott. Eltökélt. - Meg akarom oldani végre, haladéktalanul meg akarom oldani most már ezt a nyúlós ügyet. Túl sok időt fordítottam már rá. Tapintatból, maga iránti tapintatból. De közben elfogyott az időm. Sajnálom, kapitány. Ha én most az ön személyében nyornra vezetném a hatóságot, a budapesti rendőr-főkapitányság életvédelmi osztályának fürge kopói rövid időn belül rálelnének a tettesre, bilincset kattintanának bűnös kezére, kocsiba löknék, beszállítanák, előállítanák,
kihallgatnák. Terjedelmes jegyzőkönyveket vennének föl, pedáns paksamétába rendeznék a Guru vallomását, a tanúk vallomásait, hosszú iktatószámot írnának a vaskos dossziéra, és eljuttatnák az ügyészségre a rengeteg papírt. A Guru bíróság elé kerülne, két-három nap alatt lezajlana a bizonyítási eljárás, aztán az ügyész elszónokolná a vádbeszédet, az ügyvéd is sietősen előadná szűkszavú védőbeszédét, a tisztelt bíróság visszavonulna tanácskozni, majd előjönne, ítéletet hirdetne a Népköztársaság nevében, és a vádlott börtönbe vagy fegyházba vonulna, egy évre, két évre, néhány évre. Függöny, taps, ruhatár . . . Fürkésszük egymást, dr. Zombori Ferenc rendőr százados meg én. Várja a válaszomat, feleletet próbál kiolvasni a szememből. Tegnap egy tizenhét éves lány, két kis öklével föltámasztotta az állát, mellettem hasalt a szobámban, a heverőmön . . . Csúcs dráma lehet, Balázs, mikor bepörgeted a felnőtteket! Hogy csak nézel rájuk ezzel a furcsa barna szemeddel . . . Nem akarom én bepörgetni ezt a zsarut. nem érdekel, ellenséges-e,határozotte, eltökélt-e, türelmes-e, türelmetlen-e. Hidegen hagy, hogy elfogyott a cérnája. Nem adom a kezére a Gurut, nem adom az igazságszolgáltatás kezére. Igazságot én fogok szolgáltatni. Tonit ketten gyilkoltuk meg, a Guru meg én. A közvetlen gyilkost én fogom elítélni. Kiirtom az élővilágból. Engem Toniért bíróság el nem ítélhet. Ellenem a fennkölt igazságszolgáltatásnak pillanatnyilag nincs vonatkozó paragrafusa a büntetőtörvénykönyvben. Énrám csak a Guru kiirtásáért lehet bilincset rakni, engem csak a Guru kiirtásáért lehet elítélni. De az az ítélet, amit egy eltiport féregért mondanak ki ellenem, az az ítélet Toni meggyilkolásáért lesz rám jogerős. És amikor majd elítélnek engem Toni haláláért, senki se fogja sejteni rajtam kívül, hogy én ítélkeztem mind a két tettes fölött. A Guru fölött is, magam fölött is. Az erkölcsi világrendet, kapitány, a bűnüldöző rendőrséget is, a büntető bíráskodást is körmönfontan kirekesztem ebből az igazságos ítélkezésből. Két ítélet lesz, kapitány, és mind a kettőt én mondtam ki, én is fogom végrehajtani. A hivatalos igazságszolgáltatás bölcs képviselőinek intuitív agyában ködfoszlányként se lesz jelen olyasféle gondolat, hogy az események legvégén, amikor fölöttem ítélkeznek, azt ők az én akaratom szerint teszik . . . Hogyha egyáltalán ítélkezhetnek fölöttem. Ebben a pillanatban biztosan érzem, hogy lesz elég akaratom távolban tartózkodó testvérbátyám ezüstmetáll dukkózású százhetven lóerős Porschéjával magánúton lezárni az ügyet. Ezzel a nemes gesztussal nullára redukálhatom az egyenletet, elegánsan fölmenthetem a bűnüldöző szerveket és az igazságszolgáltatási intézményeket minden olyan fáradozás alól, amit miattam lennének kénytelenek magukra vállalni . . . Ez az ábra, kapitány. Sajnálom.
Nincs tehetsége, hogy olvasson a szememből. Mentségére szolgál persze, hogy ezt a logikus levezetést, ami az agyamban zsong, Kisjutka látnoki szeme se tudná kisifrírozni a furcsa szememből. Nem mozdul a kezem, nem nyúl a golyóstollért, nem húzom közelebb magamhoz a férfizakók belső zsebeihez méretezett spirálnoteszt. Bal kezem mutatóujja és középső ujja között füstöl a felére rövidült Philip Morris. Vékony füstcsíkja egyenes, mint egy feszes zsinór. Látható, hogy leheletnyi áramlás sincs a levegőben. Arra is bizonyíték a cigarettám rezzenéstelen füstje, hogy lenyűgözően nyugodt a kezem. Bent a nappaliban elsőt kondult az ingaóra harangja. Még kilencet fog ütni egyhuzamban. Tíz óra. Fél órája, kerek harminc perce fecsérli rám fogyatkozó életét ez a fáradt rendőrtiszt. Hallja a bongó hangot. Aktivizálódik is tőle, rámarkol a szék fonott karimájára. - Maga, Balázs, valami ifjonti nagylelkűséggel fedezi a tettest. El tudom képzelni, hogy bizonyos sajnálattal is. Végtére . . . Még most se érzékelek indulatot a szürke hangjában. - Végtére ís . . . maga tényleg nem halt bele abba az életveszélyes szúrásba, igaz? Miért vágjon sittre valakit a képmutató társadalom, ha egyszer a sértett úgyis túlélte a bűntényt . . . Most, másodpercek óta, mégis hamis árnyalatot mérnek a szenzorok ebben a két éles fülemben. Most, másodpercek óta hazudik nekem ez a zsaru. És nem szórakozottságból, nem önkénteleenül hazudik, hanem megfontoltan, céltudatosan. Mint aki maradéktalanul megfejtette az ellenállásom rejtélyét. Mint aki pontosan kiszámította már, hogy én nem fedezem, hanem előle rejtegetem, magamnak őrzöm ellene a tettest. Már akkor is hazudott talán, amikor Aurélnak rebegett a fülébe valami ehhez hasonló szöveget, amilyent pillanatnyilag felém duruzsol? Másodpercek óta kíváncsian mélázok a szeme közé. Nem zavarja. Szenvtelenül állja bámész tekintetemet. Akár egy profi kártyás, akinek ott a kezében az adu ász, és már nincs is oka rá, hogy titkolja. - Tessék, Balázs . . . - Magabiztosan mozdítja a kezét. Felém, fél arasszal közelebb tolódik hozzám a spirálnotesz az asztal közepéről. - irja le, kérem, a tettes nevét. Ha eddig elhittem volna magának, amit el akart hitetni velem . . . azt, ugyebár, hogy nem ismeri a tettest . . . mostantól, talán egy perce már nem hihetném. - kemény szája körül kedvetlen a mosoly. - De hát, elárulhatom, eddig is biztos voltam abban, amit a maga őszinte szeme az előbb egyértelműen beismert. Legalább másfél centis a cigarettám hamuja. Szétesne, lehullna, hogyha csak egyet is rezzenne a kezem. Már csak ezért se nyúlhatok a noteszért vagy a golyóstollért. Vigyáznom kell erre a puha, porhanyó, pehelykönnyű pernyére, nehogy leváljon a parázsról, amiből hamvadt.
- Valóban tény, hogy nem halt bele . . . Szerencséje volt, túlélte azt a gyilkos szúrást, Balázs. Most sóhajtotta teli levegővel a tüdejét. Most szedi össze magát, hogy mégis kimondja, amit egész eddig habozott kimondani. - De néma lett attól a késtől. És nem átmenetileg, hanem végérvényesen. Nem a szemembe néz. Valahová fölém. Hazudik! . . . Hazudik? - Tudom, az orvosai váltig azzal áltatják, hogy van még esély. Hát . . . nincs esély, Balázs. Nincs. Idő kérdése, hogy ezt a professzor vagy az adjunktusnő is megmondja magának. Nekem kénytelenek voltak megmondani. Az én kérdésemre kötelesek voltak határozott feleletet adni. Mindent elkövettek magáért, mindent, amit csak megtehettek, de végül is be kellett ismemiük, hogy nem képesek többre. Egy ponton túl már tehetetlenek. Fel kell fognia, Balázs, hogy magát egy életre elnémította az a kés. Ez a mocskos igazság. Maga kényszerített rá, hogy tudtára adjam. Hogy megértessem végre magával, nincs joga leplezni a tettest. - Mintha egy vastag ér lüktetne a bőre alatt, rugósan vonaglik egy izom az állkapcsa tövében. - Sajnálom. Meg kellett tennem. Nem remeg a kezem. Látom. Nincs hidegebb bennem, mint egy percel előbb volt. Érzem. Talán a kötés . . . mintha ez a géz lenne egyre feszesebb, szorosabb a torkomon. Magát egy életre elnémította az a kés Az adjunktusnő hazudott nekem. Szükség lesz még egy műtétre, Balázs, van esélyünk rá, hogy sikerül helyreállítani, ami elromlott Hazudott, mért nem volt bátorsága megmondani, hogy nincs esély. Dr. Juhász Júlia engem hiteget, a professzor apát hitegeti. Néma vagyok és néma leszek, ameddig föl nem dobom a talpam. Fontoskodtak fölöttem a műtőben, színészkedtek a steril műszereikkel, eljátszották mókás szertartásukat a hivőnek, aki én voltam. Ez a zsaru még mindig jelen van. Együgyűen élvezi, hogy ugyanolyan gyöngéden melegíti kopár képét az őszi nap szelíd héve, mint az én bőrömet. Beleréved az atmoszféra kék végtelenjébe. Sikeresen rohamozta meg a lécet, hibátlanul átrepült rajta. Elégedett. kibüfögte magából a szöveget, amin eddig kérődzött. Megkönynyebbülten gyönyörködik a messzi háztetőkben. Sziklaszilárd a meggyőződése, hogy fölibém kerekedett. ő a nyerő: Oldódik belőle a feszültség, ami eddig nyomasztotta. Elönti a büszke bizonyosság, hogy másodpercek múlva, legkésőbb egy-két perc múlva megmozdul a kezem, megtörten magam elé húzom a spirálnoteszt, elgyöngült ujjaim közé fogom a golyóstollat, és reszkető betűkkel papírra vetem a tettes nevét. A tettesét, aki masszív nyomorékot csinált belőlem: hiszen Nem is tudom a Guru nevét. Talán Toni se tudta. Föl kell kelnem, mielőtt talpig elzsibbadok. Lábra kell állnom, ki kell egyenesednem, lépnem kell, járnom kell, át kell ténferegnem a nappalin, át kell botorkálnom
a hallon, végig kell kóborolnom az előszobán, el kell jutnom az ajtóig, meg kell fordítanom a zárban a kulcsot, hogy dr. Zombori Ferenc rendőr százados elhagyhassa ezt a kihűlt lakást, amit én még mindig az otthonomnak tekinthetek. Fölkeltem. Érzem. Állok a két lábamon. Némán magasodok bele a semmibe. Életfogytiglan némán. Szavahihető forrásból értesültem, hogy nincs esély helyreállítani, ami elromlott. Szederjes, hólyagos lett napbarnította bőröm alatt a hideg: Nem fáj, csak elmerevít. Nehéz vagyok magamnak. Puha a talpam alatt ez a vastag gyapjúszőnyeg érzem. Irányban is vagyok, látom: Átlósan haladok előre. Lomhán átcsellengtem a nappalin, ráérősen bódorgok előre, keresztül a hallon: Mögöttem,- kint az erkélyen még nem csikordult a fonott szék lába a kövön. Dr. Zombori Ferenc rendőr százados egyelőre még a helyén ül, de talán kikövetkeztette már a mozgásom vektorából, hogy hová tartok. Amire vártam, dübög már bennem. Hagyományosan félrever a szívem, hülyén ráng a rácsos zárkájában. Ismerősen terjed a szárazság is a szájamban. Magát egy életre elnémította az a kés. Ez a mocskos igazság . . . Nesztelenül fordul a tengelyén, miindig simán nyílik ez az ajtó. Csönd van a lépcsőházban: közönyös csönd. Tompa csönd. Üres csönd. Mintha lakatlan volna az egész ház. Hogyha egyszer be fogom csukni a zsaru után ezt az ajtót, első utam a konyhába vezet majd, ahogy oázisokban a kitikkadt sivatagi nomádok is először a kúthoz támolyognak. A kúthoz, mielőtt összerogynának. Erőszakosan behatolok anya békés birodalmába és gátlástalanul megbotránkoztatom a szentéiy előkelő berendezését. megnyitom a krómozott csapot, odabicsaklok a vastag vizsugár alá, mohón teleszivatytyúzom magamat belőle, mint egy lázasbeteg csavargó, aki már tudja, hogy gyógyíthatatlan. Nem terjeng alkonyi szürkület a szobákban. Nem gyűrődtek meg a szőnyegek a padlón. Nem bicsaklott ki a bútorok lába. Nem pattantak el a csillárokban a villanykörték. Nem szakadtak le a függönyök. Nem repedeznek a falak. Nem nyilvánítható katasztrófa sújtotta területnek ez a lakás, hiszen nem ingott meg a ház. Semmi se változott meg körülöttem. Csak én módosultam. Mintha most állt volna bele a torkomba az a penge. Magát egy életre elnémította az a kés. Ez a mocskos igazság. Dr.Juhász Júlia adjunktus hazudott nekem. Nem volt bátorsága megmondani az igazságot. Sajnált. Szánt. Miért ő legyen a hóhér, ha úgyis akad majd valaki más, aki fölvilágosít engem a tényállásról? Anyai érzésekkel viseltetett irántam, aggódó gyöngédséggel, már attól a perctől, hogy szaggatni kezdte rólam a lucskos, ragacsos inget, és közben összevérezte a szép keskeny kezét. egy hétig, valahányszor ő volt az éjszakai ügyeletes, este mindig az én ágyam mellett állt meg utoljára, és láttam a szép keskeny kezén, hogy simogatással vannak
föltöltve fehér tenyerében, vékony ujjaínak sápadt bőrében a tapintó idegvégződések, minden rendben, Balázs? szépeket álmodjon! Mit csináltam volna, ha őtőle hallom meg, hogy nincs esély? Nem bőgtem volna el magam. Most, pár perce, ahogy eljutott az értelmemig, amit a zsaru mondott, akkor se pördült meg körülöttem ez a napsütötte erkély, szemem előtt nem feketedett el a kék ég, nem mosödott el a sziklás Sashegy a rozsdás bokraival. Nem tűnt el belőlem a hideg, nem öntött el a forróság, nem vert ki a lázas veríték. Csak a szívem lassult le, mintha egyszerre elbágyadtak volna benne a billentyűk, hogy aztán menten fortéban kezdjen félreketyegni. Ahogy azóta egyfolytában csinálja. Talpon állok, elbírja a súlyomat a két lábam. Össze kellene csuklanom, vissza kéne rogynom abba a fonott székbe, előre kéne görnyednem benne, ahogy egy szabályszerű emberroncshoz illik. Még most se érem fől ésszel, hogy valóságosan, végérvényesen, változtathatatlanul nyomorék vagyok? Állok csak itt az erkély küszöbén, beletűz a szemembe a nap, bódult még bennem, kábult még az a másik, akiből valahogy kívülről szoktam néha nézni magam. Ö márfölfogta, hogy kiütött engem a zsaru, ő már érti, hogy nincs esély, de annyira elbénult attól a pár szótól, amit hallott, hogy őrjöngeni se képes. Vagy tán nincs is az a másik, akiből két-három lépés távolságból szoktam látni magam? Nincs? Egyszer lent ődöngtem a klinika kertjében. A sokszoknyás kis öreg parasztasszony fölnézett rám a fekete fejkendője árnyékából. Mondja már, lelkem, van-e már fél öt? Nem volt rajta a csuklómon az órám, nem mutathattam meg neki a számlapot, hogy legalább azzal a suta mozdulattal feleljek. Tehetetlenül, zavaromban, félkegyelműen bámultam le rá, hülyén tornyosultam előtte, talán vigyorogtam is, idétlenül, mint egy óriásnövésű csecsemő, aki még nem tud beszélni. Kepes a terasz kő mellvédjén könyökölt, onnan mórgott le a fejünkre. Néma az a fiú, mama! Hiáóa beszél hozzá. A ráncos, beesett szájú, öreg asszonyarc riadtan meredt rám. Kicsit ki is nyílt a keskeny szája, láttam a fogatlan, vértelen, lila ínyét. Félig hátrálósan, félig oldalazva tágult szegény a közelemből, mint aki lidércet lát, vagy kísértetet, amivel réges-rég, pendelyes korában rémisztgették sötétedés után a nála nagyobb testvérei. Egy ilyen derék legény hogy néma legyen! Megsüllyedt, dagadt bokája fölött ujjnyi vastag visszerek dudorogtak át agyonmosott, fakó flirharisnyáján. Néma vagyok. Ez a mocskos igazság . . . Abban a dögbűzös pincében nem láttam, hogy villant volna a penge. Csak egy tompa ütést éreztem a torkomon.Magát egy életre elnémította az a kés . . . Dr. Juhász Júlia hazudott. Nincs esély. Néma vagyok. Nem is volt esély. Már akkor néma voltam. Végérvényesen. Megváltoztathatatlanul.
Nem villant az a kés: Miért nem? Vissza kell hurcolnom magam a fonott székbe, vissza a napra, mielőtt rázni kezd a hideg. Két lépés. Legföljebb három. Messze van. De ottan belezökkenhetek ugyanabba a fonott székbe, amiben ülve megkaptam az értesítést, hogy nyomorék vagyok, tökéletesen nyomorék. Hallottam, amit a zsaru mondott, de nem állt meg bennem az ütő . . . keell a meleg, onnan a magasból, szívja ki belölem, szívja ki a bőrömből ezt az alattomos didergést ! Állt tegnap egy kecskeszakállas ember a sarkon, feléje ügettem, kopottas aktatáska volt a kezében. Fiatalember! Legyen szíves . . . Nem lassítottam. Sunyin húztam el mellette, mint egy leprás, akinek már lerohadt az orra. várjon már! álljon meg! Mi lett volna, hogyha mégis megállok neki? Gyagyásan bambulhattam volna bele a képébe, kifordíthattam volna a két tenyerem, ezt a két maradék szemléltető eszközömet, amivel még meg tudom értetni, hogy nem vagyok használható. Csak a két kifordított tenyeremmel tudok fölvilágosítani mindenkit, aki nem ismer, hogy használhatatlan vagyok a második jelrendszer frekvenciatartományában Ami énbennem megváltozott, visszafordíthatatlanul változott meg. Irreverzibilisen, mint a termodinamikában valami hővesztéses folyamat . . . Tudtam. Feleltem is belőle. Egyszer. Most nem tudok felelni. Most néma vagyok. Ez végeredmény. Módosíthatatlan. Helyreállíthatatlan. Kijavíthatatlan. Dömping áll rendelkezésemre a jelzők választékában. Melegít a nap. Oszlásnak indulhatok. A Sashegy repedéseiben még mindig ott kapaszkodnak azok a rozsdás cserjék. Az ormon túl háromszorosára hízott a bolyhos bárányfelhő. Már nem fehér. Hamvasszűrke, mint teli mosóteknőkben a fáradt szappanhab, upordersi parasztporták udvarain. Félig mögöttem, lent és messzi, egyszerre két villamos dübörög a Villányi úton. Egyik a Kőrtér fele fut, a másik a balatoni autópálya torkolata fele. Mióta markolom ennek a boldogtalan széknek a fonott karját? Rágémberedtek az ujjaim. Borzongok egyre, pedig már át kellett volna melegednem. Bolondul kalapál a szívem, a mozgással, az ilyen izommozgással pláne nagy hőtermelés jár együtt, én mégis fázok. Mit csináljak? Mit? Valami alaktalan, ólmos tömedék fagyoskodik hátul a koponyámban, a nyakszirt fölött, a bőröm alatt. Hátracsuklana tőle a fejem, ha nem tartanám mereven. Mi lesz velem? Odalent már nemembertelen az utca. Valaki befordult a sarkon. Ismerem. A falábú Vak: Hat éve ismerem. Amikor ide költöztünk ebbe a szép békebeli házba, ő már akkor is járta a környéket. Térdből amputálták a bal lábát valaha, a messzi múltban. A házmestemé szerint kaphatott volna művégtaggyári protézist is a térde alá, de nem kellett neki. Fából faragott tuskó van rászíjazva
a combja sovány csonkjára. Valamelyik menhelyre is beutalták volna. Oda se volt hajlandó. Délelőtt végigbiceg a párhuzamos mellékutcákon, megáll némelyik kertes ház kapuja előtt. Sose csönget. Nem kéreget. Ha kijön valaki, hogy adjon neki, elfogadja. Ha senki se jön ki, fél perc után továbbsántít. Kerűletünk kimért koldusa. Méltósággal éli az életét. Hat éve ismerem. Ameddig ki nem települtem ebből a békebeli házból, ebből a tágas lakásból, amit még mindig az otthonomnak tarthatok, sokszor találkoztam vele, rendszerint déltájban, egy óra után, amikor én már hazafele csellengtem az iskolából, ő meg éppen eltűnni készült a közéletből, mintha már elfogyott volna a délelőttre kiporciózott ereje. Sose alamizsnáztam neki, hat évig egyszer se, pedig nemritkán láttam még aztán is, hogy már kilakoltattam magam ebből a szülői hajlékból. A Körtéren szoktam látni, ott minden nap estefele hozza nyilvánosságra magát, összecsukható háromlábú turistaszéken trónol az újságos üvegpavilonjának oldalában. Ott adakoztam neki, hat év után. Egyszer. Előszőr. Harminchat napja. Nem köszönte meg. Valami mást mondott. Kérdezett is valamit. Nem feleltem neki, pedig akkor még nem voltam néma. Talán tíz perce állt el az átfutó zápor. Piszkos tócsák párologtak az aszfalt mélyedéseiből. Kék, sárga, rózsaszín reklámfények tükröződtek bennük, világító neonszavak egy négyemeletes bérház homlokzatáról. A szegényes eső meghozta a szürkűletet, a fotoszenzibilis relék alkonyatot regisztráltak, önműködően bekapcsolták a színes szövegeket. A flaszter fölött embermagasan is fülledt volt a megsűrűsödött levegő, mintha zsíros mosogatóleves gőze feküdt volna rá az egész térre, párák és szagok a túloldali zsúfolt gyorsbüfé dunsztos konyhájából. Öt perccel múlt öt a nyilvános vécé villanyóráján. A tér tengelyében, a hosszú járdaszigeteken, mind a két megállóban tömör tömeg várta mind a két irányból a 7-es villamos sárga szerelvényét. Tülekedő autók, erőszakos autóbuszok verték ki a szennyes esővizet a hullámos úttest horpadásaiból, föl a járdaszigetekre, föl a fáradt emberek lábára, akik a rájúk csapódó csatakot éppúgy megszokták már életük elmúlt éveiben, ahogy a villamosok vánszorgását: Egy háromantennás taxi büszkén behajtott a pirosba: Valahonnan ráfütyült egy éber rendőr. A taxisofőr fütyült a rendőrre, vidáman szétugrasztotta a zebrán a gyáva gyalogosokat, hősiesen söpört tovább a Tétényi úti fölüljáró fele. - Kurvanyád! A szűkszavú nyilatkozat egy szembejövő szónok szájából hangzott el. Tenorban. Meggyőződés nélkül. Talán nem is a tovatűnt taxi ellen. Esetleg ellenem, hiszen ki kellett kerülnie. Mokány magyar volt, öt-hat üveg sört szállított, nyúlékony necchálóban cepelte haza esti adagját. Hat perccel múlt öt a nyilvános vécé tetején. Valaki nyomatékosan oldalba taszított.
- Sétafikálunk? Csúcsforgalomban? Gólyanyakú egyed volt, éjjeli vaságyával se több ötven kilónál. Degeszre tömött, jonatánalmától illatozó hátizsák húzta vézna vállát. Sodorta a sokaság, tagbaszakadtnak tekinthette lendületes lényét a villamosmegállók irányába özönlő seregben, súlyos személyiséggé tömegesedett a kölcsönkapott gyorsulástól, elemében volt, mint zavaros ár tetején a hordalék, falusi utcák árkában, felhőszakadás után. Hátranéztem a vállam fölött, engesztelően révedtem utána, pedig már nem is láttam a púpos, ormótlan hátizsákját. Arcok hömpölyögtek szembe velem, mintha áramlásában szaporán osztódott volna az ellenirányba özönlő emberiség, merev arcok és ernyedt arcok, fásult arcok és ideges arcok, megszikkadt arcok és fölpüffedt arcok, mind szembe sietett velem, ügyet se vetett rám, mindenki menten kikerült, mindenki gyorsan eltünt mellettem, arcok egyedül, arcok párban, rengeteg arc, számtalan szempár, de senkinek a szeme nem akadt meg rajtam, senkinek se szúrt szemet, hogy ijesztően különbözök tőlük, senki se torpant meg tőlem, még azok se hökkentek meg, akik önkéntelenül belenéztek a képembe, senki se rezzent össze, egyetlenegy szembejövő se érzékelte, hogy ölni megyek. Hagytam szélről kiszitálódni magam a mögülem is előre csörtető emberfolyamból. Megcéloztam a legközelebbi kövér reklámoszlop teliplakátozott hengerét,hogy ravaszul födözéknek használjam, nekivessem a hátam, kényelmesen elszívhassak végre az oltalmában egy cigarettát, múlassam a lassú időt, sürgessem besőtétedni körülöttem a kavargó világot, amiből önszántamból, szabad akarattal fogom kirekeszteni magam, mielőtt véget érne a nap. A város peremén, ahol egy patkánybüdös pincében ölni fogok, ott csak később leszek aktuális. Az éjjeli élősdi, akit ott kell találnom abban a föld alatti féregfészekben, csak sötétedés után mutatkozik hugyágyú követőinek körében. Mikor jön ide a guru? a megalvadt genny, kocsonyás volt annak a pállott szájú pondrónak a szeme. Mindig csak este . . . Az utolsó cigarettámra gyújtottam rá. összegyűrtem az üres papírtasakot, beletapostam egy tenyérnyi tócsába a lábam előtt. Ötven lépésnyire, ahol kopott kis boltok sorakoztak a házak földszintjén, egy trafik is világított már. Kell majd cigarettát vennem, el ne felejtsem. Az államrendőrség mérsékelt komfortfokozatú fogdáiban még az önként jelentkező gyilkosokat se tartják el államköltségen cigarettával, noha a dohány, amíből a cigaretta készül, ugyanúgy állami monopólium, mint a bűnűldözés. Ember formájú árnyékok áramlottak szembe veleem a szürkületben, hogy a hasas hirdetőoszloppal együtt engem is kikerüljenek. Tempósan tűntek elő, sietősen surrantak el kétoldalt mellettem. Senki se nézett rám, senki se sejtette, hogy hamarosan fölszállok egy tömött villamosra, aztán átszállok és megint átszállok, hogy kijussak
egy külvárosi romházba, ahol meg fogom ölni Toni gyilkosát. Ellenkező irányba is ember formájú árnyékok mozogtak el mellettem a párolgó aszfalton, elmosódó alakok, mindegyiknek csak a tarkóját, a hátát, a farát láttam, ameddig bele nem fakultak a forgalomba. Ahogy elhúztak a közeg mellett, amiben én fújtam a füstöt, magukkal szívták a cigarettám szagát, ruhájukra tapadt valami elenyésző hányad abból a levegőből, amit kilélegeztem. Elloholtak a leheletemmel, távolodtak tőlem, mindegyik távolodott. Körben a tér kerületén egyszerre gyulladtak ki a lámpák. A nyilvános vécé tetején is kivilágosodott a villanyóra szögletes számlapja. Csaknem kilencven fokot zárt be rajta a két mutató. Háromnegyed hat volt: Pontosan háromnegyed hat. Pedig percekkel előbb még csak alig múlt öt. Átugrott negyven percet az idő? Lustán löktem el magam a hirdetőoszlop hengerétől. Hatkor sok bolt bezár, hátha a kis trafik is . . . Az újságárus üvegpavilonja mellett a falábú Vak már a helyén ült. Világtalanul meredt maga elé. Széles arca üres volt, akár egy vakolatlan tűzfal. Félig fogyott cigaretta állt ki a szája sarkából. Nem füstölt. Két bütykös kezét egymásra illesztve nyugtatta ép jobb lábának a térdén. Ettől a jobb válla magasabban volt, mint a bal. Szőrevesztett kucsma ásított előtte az aszfalton. Nem volt benne pénz, se papír, se fém. Három lépésnyire álltam előtte. Nem érzékelte a jelenlétemet: Meredek homlokát két párhuzamos ránc felezte. Balra a páros barázdától sötét májfolt mintázta a bőrét, elliptikus elfeketedés, nagyjából akkora, mint egy ujjlenyomat. Amilyen festékfoltot a rendőrségen az én hüvelykujjam hagy majd a daktiloszkópiai papíron, amit világos, szabatos, de szófukar vallomásomhoz fognak csatolni. A tettes önként jelentkezett és önként tett beismerő vallomást. Arra kérdésre, hogy mi volt tettének indítéka, nem adott választ . . .A vedlett kucsma következetesen üres volt az aszfalton. Hátranyúltam a farzsebembe: Feszes volt a tartalmától, tizennégy ötszázast meg három százast találtam benne. Maradékát annak a tízezerkétszáznak, amit könnyedén kerestem a két kezemmel, bizonyítékául annak a közísmert tételnek, hogy a szocialista Magyarország a korlátlan lehetőségek földje, híszen nem kellett vájárnak vagy vaskohásznak lennem a tíz lepedőért. Egy hónapig ülve üdültem egy fröccsöntő félautomata mellett, időnkint ügyesen megnyomtam egy gombot a gép oldalán, néha néhány kiló polimer granulátumot töltöttem a torkába, a fönnmaradó munkaidőmben pedig nyolcat elolvastam abból a tíz kötetből, amit egy Henri Beyle nevű éles szemű francia emberismerő írt életmű gyanánt a tizenkilencedik század első harmadában. Az oeuvre további két kötetét bizonyára a börtönkönyvtárból is kikölcsönözhetem . . . Megfontoltan osztottam kétfele a kopott, de a farzsebemben
simára vasalódott címleteket. A három százast négy ötszázassal együtt az ingem zsebébe gyűrtem, cigarettát spejzolni belőle a sitten. Tíz ötszázas maradt a tenyeremben. Kerek összeg. Ötezer. közelebb navigáltam a vedlett kucsmához. Puhán léptem, de a falábú Vak valahogy mégis érzékelte, hogy ott vagyok Csak az állát emelte meg, alig láthatóan, talán egy ujjnyival, mintha jelezte volna, hogy tud már rólam, bemérte a közelségemet. Odanyújtottam a kezem az üres kucsma fölé. Egyenkint hullajtottam bele a tíz ötszázas pénzt. Ameddig lassan alálebegtek a légben, különös csönddel dugult teli a két fülem. Mintha egyszerre kiürült volna körülöttem a aszfalt, Mintha csak mi ketten lettünk volna jelen, ketten egy elnéptelenedett aszfaltos sík kellős közepén, a falábú Vak meg én. Az utolsó ötszázas is megűlepedett a többinek a teteién. A világtalan ember feje mozdulatlan maradt. Végig mozdulatlan: Ha fényképeztem volna, tíz másodperces expozícióval is tökéletesen éles lett volna a fölvétel: Egyetlenegy ránc se rezdült a kiszáradt arcon. Hirtelen újra teli lett a tér. Két részeg tróger egymást támogatta. Három miniszoknyás lány karonfogva közeledett, versenyt vihogtak. Egy sovány fiatalasszony duplaszéles babakocsit tolt maga előtt. Két ikercsecsemő szendergett benne, kék takaró alatt. Az újságos üvegpavilonja előtt legalább tízen álltak sorban az esti hírlaposnál. A falábú Vak tétován, lassan mozdult, mintha álmában tapogatótt volna bele a levegőbe. Oldalra hajolt maga mellé, fölemelte a földről fehér botját. Nem a végén fogta. Ujjai párhuzamosan illeszkedtek rá. Szinte a mutatóujja nyúlt meg a fehér bottal. Pontosan kezelte. Gumizott végével belesimogatott a szőrevesztett kucsma közepébe. Finom érintéssel derítette föl a tartalmát. Éreztem, hogy megszámolja, a tíz ötszázast. Még egy ujjnyit megemelte borostás állát. Élettelen szeme pontosan belenézett a szemembe. - Hova készül? - Középen hiányzott egyik metszőfoga. Sz helyett s sípolt ki a szájából. - Ne csinálja. Fiatal még. Kár magáért. Puha léptekkel távoztam az életteréből. Nem néztem a lábam elé. Beletapostam egy tócsába. Túl a nyilvános vécén, fülsértő csikorodással kanyarodott a 4-es villamos háromkocsis szerelvénye. Még mindig bőven volt időm, hogy kivárjam a következőt. Irányt változtattam, betájoltam magam a trafik fele. Magánzó satnya suhanc görnyedezett a járda peremén. Celofánvékony fóliazacskó dekorálta vállig a fejét. hátra himbálta girhes főlsőtestét. Senki se lassított a közelében. Kikerültem. Egy nyúlós köpetet is, amibe csaknem beleléptem. Ott jár már az utca végén a falábú Vak. Egyik kapun se csöngetett be. Mintha csak azért ment volna végig a túloldali járdán, hogy szemlét tartson a házak során. Magabiztosan biceg, egyenesen előre, zsinórban a
járda közepén. Nem tapogat maga elé a fehér botjával. Egyenletesen halad. Ismeri az öreg aszfaltburkolat egyenetlenségeit, ismeri a kerítések különbőzőségeit, ismeri a távot is . . . Mintha látna, határozottan fordult el balra a sarkon. Eligazodik. Otthon van a világban. Én nem. Autó startol lent a ház elől. Ismerem a hangját. A zsaru kocsija. Miért csak most indul? Legalább tíz perc telt el azóta, hogy becsuktam utána az ajtót. Vagy tán nem is ő? De, az ő kocsija. Már ki is kanyarodott a sarkon, balra, mintha a falábú koldus után igyekezne: Már az időérzékem se hiteles. Négy emelet, egy perc a főldszintig. Kényelmesen is csak másfél. Maximum két perce csuktam volna be a zsaru mögött az ajtót? Hallottam a lépteit. Elindult a lépcső felé. Elindult lefelé a lépcsőkőn. Egy perc a kapuig . . . De hiszen én azóta vizet is ittam, és végignéztem, hogy a falábú Vak bejött ebbe az utcába, elmenetelt a túloldalon a kerítések sora előtt, aztán a másik sarkon . . . Mindegy. Teli vagyok vacogós rezgésekkel. Szűk vagyok magamnak. Mint néha a klinikán, azon a különös éjszakán is, amikor a folyosó végén kóvályogtam és kitártam az ablakot . . . Mozognom kell. Ki kell szabadulnom magamból: El kell menekülnöm erről a napos erkélyről. Itt ült szemben velem a zsaru, itt ült abban a másik fonott székben. Két perce, tíz perce . . . száz éve. Itt ült. Tárgyilagosan tájékoztatott, hogy néma vagyok, megföllebbezhetetlenül néma, végérvényesen néma. Ez a mocskos igazság . . . Égeti a szemem a nap ereje. Beléfulladok magamba. Hová tettem a kulcsot? Fordítottam rajta egyet a zárban. Hová tettem! ki kell szöknöm, ki kell törnöm ebből a levegőtlen lakásból. Ki kell mentenem magam, ki kell szabadulnom ebből a bezártságból, mielőtt rámfalazódnak az ajtók, rámfalazódnak az ablakok is, mint egy kötözött múmiára. Teli a váza anya vadvirágaival: Teli a szoba az illatukkal. Megfullasztanak. Itt a lakás kúlcsa. Azóta is a tenyeremben szorongatom . . . Itt a Porsche kulcsa is, Meg tudok szökni! El tudok rohanni valamerre. bármerre . . . Ráült egy cinke az erkély korlátjára: Fekete csík a sárgás bögyén. Fényes fekete a feje teteje is. Látja, hogy itt állok a szoba közepén. Gyanútlan. Élő feket csillogás a két apró szemében. Mihelyt mozdulok egyet, menten elröppen. Nem akarom elijeszteni: Százával szállták meg a széncinkék télen a fagyos fákat a kastély kertjében, ahol én otthon voltam. Avas szalonnát aggattam ki nekik. Látom magam a tévé képernyőjének szürkés tükrében. Szobrozok a szoba közepén, mozdulatlanul, el ne riasszak egy kíváncsi cinkét, állok borvörös melegítőben a képernyő keretében, arányos kicsinyitésben látom magam, jelentéktelen méretű ábra vagyok egy alig domború üvegfölület fókuszában, két kiterjedésű sík alak, hiányzik a harmadik dimenzióm A valóságos, a háromdimenziós
személyiségem is hiányos. Hibás szobor. Mozgó torzó. Csonka. Belül csonka. A második jelrendszer ment tönkre benne. Néma. Restaurálhatatlanul néma. Idő kérdése, hogy ezt a professzor vagy az adjunktusnő is megmondja magának . . . Nem, nem zavarodott meg az én kipróbált időérzékem. A zsarunak tényleg tíz percig, legalább tíz percig tartott, ameddig levándorolt a kapuig . . . Talán útközben, a lépcsőkön bánta meg egyszerre, hogy fölvilágosított engem. Ez a mocskos igazság . . . Talán megtorpant valahol, lefelé menet a lépcsőházban, nekidőlt döbbenetében az erezetmintás falburkolatnak, nekitántorította az önvád, bűnbánatot tartott lelkiismeretének színe előtt. Talán még a hevült homlokát is odanyomta a kőhideg műmárványhoz . . . Röhej. Eltűnt a cinkém. Untatta a látványom. Vagy az ösztöne kezdtejelezni neki, hogy heveny hullaszagom van. Hangtalanul hussant el az erkély korlátjáról. Megmozdulhatok: Már nem riasztanám el. Langyos fémek lapulnak a tenyeremben. Kulcsok. Átmelegedtek a bőrömtől. Két kulcs. Az egyik, a kisebbik, egy ezüstmetáll dukkózású sportkocsi slusszkulcsa. Az aranyszárnyas aranylánc is átvette a tenyerem melegét. Tizennyolc karátos fölhatalmazás: Itt a kocsim, Balázs, rendelkezésedre áll. Százhetven lóerő. Kétszáz kilométerrel kirohanni a lepusztult létezésemből! Törpe tükörképem még mindig ott van a tévé ernyőüvegén. Borvörös melegítőben. Épp elég proccos a Porsche magában, őnkéntelenül megbámulja a szenzációkra szomjas emberiség, nem fokozom föltűnő szereléssel az extrém látványt. Ott lóg az a könnyű kord farmer a szekrényemben, ott pihennek két év óta a rövid ujjú tropikál ingeim is, csaknem olyan világos anyag mindegyik, mint az a drapp nadrág: Most már csak el kéne vergődnöm odáig, el kéne jutnom a szobámba, ahol két év után ugyanúgy elrendezve találtam minden holmimat, ahogy annak idején hagytam őket, amikor örökre akartam kiveszni ebből az elrendezett életformából. Minden holmim használatra készen a helyén maradt. Minden nap hazavártak: Nem sejtették, hogy megnyomorítottan kerülök haza. Én már tlidom tudom, amit apáék még nem tudnak: Végérvényesen néma vagyok. A némaságom csak velem együtt múlik el. De elmúlik, mihelyt én elmúlok. Ez a mocskos igazság. valaki szembennéz velem a szekrény tárgyilagos tükréből. Meglehetősen keskeny arc, különös ismertetőjelei a pofacsontok, apa örökítette át nekem, Aurélnak nem, Dittának se. A szemem, a furcsa szemem, ahogy a kiskorú mondja . . . Nincs már ott alattuk a tegnapi árnyék, csak a fényük fáradt ebben a félhomályban, amitől nagyobbra nyitódnak a párás pupillák. Én vagyok. Tiszta kötés a torkomon. Rövid ujjúing, barnább tőle a bőröm, mint amilyen lenne, ha nem erősítené
a napszitta színét a karomón ennek a likacsos tropikálnak a drappja, a nyakamon meg a friss géznek a fehérsége: Fölöltöztem, szabályszerűen, ahogy ilyen kellemes őszi napokon kell igazodni a külső klímához, ha már egy ötszobás luxuslakásból távozok, és egy ezüstmetáll karosszériás sportkocsi kormányához ülök be lent a kapu előtt. Ameddig kényszeredetten átvedlettem, mintha csitult vollna bennem az a fázós vacogás. Talán el is ültek igen, mintha egészen megszűntek volna a bőröm alatt a lappangós rossz remegések. Alighanem éppen a mozgástól. Már attól a mérsékelt mozgástól is, amivel lomhán, gépiesen fölöltöztem,Nem úgy ver félre a szívem se. Csakugyan fékeződött. Csaknem taktusosan dobog újra. Mozognom kell. Még, még! Mozgatni magam: Gyorsan kiosonni ebből a hülyítő csöndből. Van neve . . . Ingerszegény környezet. Igen. Olvastam. Az ingerszegény környezet törvényszerűen enervál. Unalmamban olvastam, egy félautomata fröccsöntőgép mellett. Vagy máshol. Máshol? Persze. Ingerszegény környezetben. A klinikán. És nem is én olvastam. Kepes olvasta föl az újságból a hörgő hangján. Talán nem is csettent az ajtó nyelVe, mégis neheztelősen visszhangzik tőle a lépcsőház elegáns csöndje. Ebben a tiszta térben a rendnek a része a csönd. Ott, a sarokban, a mennyezet szögletében, ott tanyázott a pókom. A süket házmesterné hálóstul lesöpörte. Tisztaság. Lépcsők. Lemosott lépcsők. Ridegen ragyog. rájuk a műmárvány falburkolat csiszolt fénye. Zuhog, bever a fény az üvegtáblák nagy négyzetein. Ellenem árad, nyomna vissza a sűrű sugárzás. Odalent a kapu előtt biztosan átforrósította már a Porsche metálldukkós karosszériáját. Százhetven lóerő, egy ménes ereje melegszik a mozdulatlan motorban. Szorítás van a torkomban. Nem képzelgek. Valóságosan megszorult a kötés a néma torkom körül. attól a pillanattól, amit előre érzek. Itt van a tarkómban a kényszer, hegyesen áll benne a bőrömben, mint egy tűvékony szigony. Belém fog szúrni, bebökődik a nyakcsigolyáim közé. Bele kell akkor lépnem tőle a gázba. Rá fog rúgni a pedálra a lábam, tövig taposom, kitiprok minden teljesítményt a motorból, kétszáz kilométeres sebességgel neki egy vasbeton villanyoszlopnak . . . Nem akarom! Nem akarom. Nem akarom . . . Nem akarom, de szúrósan érzem, hogy mihelyt kitör rajtam az az akut őrület, meg fogom csinálni, meg kell csinálnom, nem bírom visszafogni magam . . . Megdöglök, véres roncs lesz belőlem, hideg hulla, mielőtt elroppantottam volna a talpam alatt Toni gyilkosának a porcos gégéjét . . . Estig, ma estig, vagy holnap estig hurkon kell tartanom magam. Mikorjön ide a guru? Mindig csak este . . . Ki kell húznom estig, holnap estig! Ki kell húznom, ameddig muszáj!
Kisjutka! Itt, ahol most állok, itt a harmadik emeleten . . . Éppen csak oda kell lépnem az ajtajuk elé . . . Hogyha ő mellettem van, bírok parancsolni magamnak, tapasztalatból tudom, tegnap valahogy kétszer is fegyelemre szorított . . . Itthon van, mondta az éjjel, mondta, hogy itthon lesz. És hogy tudjad, reggel nem kell iskolába mennem . . . Hogy most magammal vihessem. Túsznak. Félaraszos rézlap az apja nevével. Kelemen András. Álmmatagon hintázik a bimbam gömbölyű hangja az ajtón túl, odabent a homályban. Az éjjel nem csöngettem. Pizsomában várt a sötétben. - Helló! Hát tényleg te vagy az! Ez a lány, ez a hosszú lábú gyerek nem a tegnapi KisJutka . . . Ennek más a szeme, más az egész arca. - Na . . . gyere már beljebb! Már látom, mitöl más. A szemüvegétől változott meg az arca. Nagykeretes, drága modell. És a túlméretezett üveglencsék mögött nem mosolyog a szeme. Csak figyel, engem figyel, távolról figyel. - Jobbkor nem is jöhettél volna. Pont most ittam kávét. Maradt neked is. Még forró. Igen, jól látom, csak a szája mosolyog. - A szemüvegemen csodálkozol? Tanuláshoz kell . . . tudod, piszokul elfárad a szemem, ha írok vagy olvasók. Le is veszem . . . Feladott egy csomó barom példát a matekos némber, azokkal idegesítettem magam eddig. Egyet se csináltam meg. Nem érdekes. Sárga kezeslábasba van csomagolva bokáig. - Nem ez a citrom szerelés a kedvencem, ne ijedj meg, csak most felvettem, éppen az előbb, mert elkezdtem fázni. Odakint süt a nap, látom, de énrám mégis rám jött az alamuszi fázás. Foglalj helyet, hozom a kávét. Másképpen mozog is, mint tegnap: Van valami csüggedt a mozgásában. Tegnap gyors, izgatott volt minden mozdulata. Most minden lépése tétova, lassú: Aranyozott rámából két töppedt öregasszony figyel rám a falról. Kispadon ülnek egy falusi porta megszürkült deszkakerítése alatt. Kiaszott kezükön körbecsavarva rézkeresztes rózsafüzér. Kopott, kapcsos imádságos könyv az ölükben: Fekete fejkendőjük árnyékot vet vénecske arcukra. Akár upordersi nénikék is lehetnének, vasárnap délután, amikor még nincs itt az ideje, hogy litániára induljanak . . . - Tessék. Hallod, a kávéd! Belégyönyörödtél ebbe a képbe? Én is eléggé szeretem: A papa egyszer elvitt a szülőfalujába, ott még lehet látni ilyen régi parasztaszszonyokat, ilyen igaziakat . . . Képzeld, búcsú volt, a papa karon fogva bevonult velem a nagyvendéglő kerthelyiségébe, ott volt a bál, rengetegen megtáncoltattak. Egy jóképű fiatal agronómus odahívta a cigányt is. Tudod, mit húzatott a fülembe? Azt, hogy jaj de szép kék szeme van magának, nincs olyan a világon senki másnak.
Irultam, pirultam, isten bizony . . . Hány cukrot kérsz? Egyet? Kettőt? . . . Oké. Nem bólintottam, nem mozdult a szemem se, mégis kikódolta belőle a választ: Tegnap dél óta negyedszer lát, de már olyan praktikusan tud kérdezni, mintha tanfolyamon képezték volna ki, hogyan kell bánni egy néma alakkal. Kísérteties. Kiszúrta a kávéscsésze mellett a slusszkulcsot a szárnyas arany csüngővel. Rebbent is tán egyet tőle a kócos szemgillája. - Te . . . te autózni akarsz a testvéred kocsijával? Kerekedik a szeme, szinkronban tágulnak kék íriszeiben a pupillák. - Tényleg? Forró a kávé, jólesik a melege. Oldódik tőle a torkomban a görcs. - Veled akarok . . .! - Már csak egy keskeny karika a kék szivárványhártya a két kinyílt szembogara körül. - Engeded? Akarod? Meleg a lélegzetem a kávé jó zamatától. Elmúlt, szinte egészen elmúlt a szorítás is az elnyűtt torkomból. Megejtően szép tud lenni ez a lány a csillámlós két szemével. Megejtően . . . Tegnap óta már másodszor jut eszembe miatta apának ez az antik jelzője. - Hát akkor . . . akkor én most átalakítom magamat. Lábujjhegyen pördül a tengelye körül. Eddig észre se vettem, hogy mezítláb lebeg körülöttem a szőnyegeken. - Ha már te ilyen kordosan kiőltöztetted magadat . . . Ja, közben te visszaviheted a konyhába a csészét. Légyszíves. És a cukrot is. Kösz. Fekete fejkendőjük árnyékából gyanakodva tartanak tszemmel a rózsafüzéres anyókák, le ne csússzon az értékes kávéscsésze az aljáról az ügyetlen férfikezemben. Hiteles herendi porcelán mind a kettő. Vadrózsamintás herendi a füles cukortartó is. - Tedd csak bele őket a mosogatóba! Nem csukta magára a szobája ajtaját. Siettében hagyta nyitva? És ha szándékosan tette volna? Tegnap kétszer vetkőztethettem volna meztelenre ezt a kalandor szüzet. Válogat a szekrényében. Parányi bikini bugyiban apró fehér selyem háromszög a párnás ágyékán. Érzi a hosszú, íves derekán a lebarnult bőre, hogy én megtorpantam, elakadtam a látásától. Egyik kezemben egy törékeny csészealj meg a csésze, másik kezemben egy törékeny cukortartó. - Nos? - Hetyke, kihívó a két szép bimbós melle. Tetszem? - Nem mosolyog. - Hogyha . . . hogyha most látnád magadat, te! Most úgy él a szemed, Balázs, hogy én ilyet nem láttam soha még. Beszél a szemed. Gyönyörűeket, kedveseket . . . Meddig zabálom még a szememmel? Mint aki megbénult . . . Meg kell mozdulnom! Ne menj, nem kell: Merek én öltözni előtted. Merhet öltözni, merhet vetkőzni, merhet meztelenül bűvölni . . . Én nem vadulhatok meg, nem tehetem le vigyázva ezeket a könnyű porcelánokat, nem vághatom őrülten a sarokba se őket, nem kaphatom a karomba ezt az ártatlan tűzimádót, nem szökhetek el vele, nem zuhanhatok vissza ezzel a szép parazsas lánytesttel arra az ágyra, ahol engem dajkált, engem az éjjel Sose leszek már az, aki voltam. Az se leszek, ami még az éjjel is
voltam az öledben, kiskorú. Még reggel is hittem, hihettem, hogy van esély . . . Most már nincs. Nyomorék vagyok. Megmagyarázta egy udvarias rendőrtiszt, akit tán ez a lány is ismer. Nyomorék vagyok: Megváltoztathatatlanul. Ez a mocskos igazság. - Mi van veled? Balázs! Semmi sincs velem, csak mindjárt elmorzsolódnak ezek a méty gyökerű, hibátlan, erős fogaim, hogyha tovább is ilyen merevgörcsös harapással gyilkolom őket. El kéne lazítanom ezt a huliamerevséget az állkapcsomban . . . Nem lazíthatok. Elbőgném magam, mihelyt elgyöngülne a szájzáras harapásom. A konyhába . . . A konyhába akartam volna kimenni. A konyhába akartam eljutni ezekkel a kényes kávézó porcelánokkal. Nem bámulhatom tovább ezt az uszító testű lányt. Vigyáznom kell a kezemrevigyázva kell beleraknom a mosogatóba ezt a törékeny csészét, ezt a törékeny csészealjat. Valahová vigyázva leteszem ezt a cukortartót is. Össze kell szednem magamat! Ugyanakkora konyha, mint odafönt a miénk. Biztos ugyanolyan pedáns benne a rend is. Nem látom. Hályogos, teli van alattomos könnyekkel ez a két nyavalyás szemem. Magamért bőgök? Sajnálom magamat? Szánakozok magamon? Farizeus féreg vagyok. Részvét . . . Magamnak! Tonihoz miért nem volt részvétem? Flegma fölénnyel hagytam belepusztulni abba a szennybe, ahonnan felém fulladozott. - Mért akarod ott hagyni a Cseszlák csapatát? Gáz van, vagy átvernek? - Nincs gáz és nem vernek át: Fillérre ugyanazt a gázsit kapom, mint Cseszlák akármelyik régi pribékje. - Hát akkor? - Unom a képletet. - A hajtást? Pedig két hete még lelkesen lobogtattad a zászlót, hogy frankón tartod a tempót, amit ottan kell . . . - A tempóval semmi bajom. Se délelőtt, se délután. Csak a pofám ég, hogy délelőtt az állami építkezésen pihenem ki magamból azt a fáradtságot, amit tegnap estig a nagy művész nagy palotájának az építésén gyűjtöttem be. - Kitört benned a lelkiismeret, Balázs? Mik vannak! Csak azt nem értem, hogyha tényleg mindig olyan szemtelenül lődörögtök egész délelőtt ottan az állami placcon, akkor mért van felterjesztve kitüntetésre a Cseszlák galeri. Mert- minthogyha éppen te mesélted volna a múlt héten, hogy kitüntetés lesz és jutalom. Hogy augusztus huszadikán, az alkotmány ünnepén a Cseszlák mennybe megy. vagyis az Országházba, ahol a plecsniket osztogatják. Hogy van ez? - Ugy van, hogy a vállalatnak kijár egy csicsás brigádkitüntetés. Két brigád között lehet válogatni. A kettőközül a miénk a jobbik. Elképzelheted, milyen lehet a másik, meg a többi, hogyha a mi együttesünk a bajnok. A Cseszlák-féle kollektíva . . . Hát ezért sompolygok ki a társulatból. - És hová akarsz? - Nem mindegy? - Tudod . . . Szóval . . . nem, semmi.
- Mondjad, hogyha már elkezdted. - Semmit se kezdtem el. - Ahogy gondolod. - Balázs . . . Igérd meg, hogy nem fogsz lecikizni! Hogy nem nevetsz ki: Hogyha megígéred, akkor tovább mondom. - Ünnepélyes fogadalmat tegyek? - Látod, máris gúnyolódsz. - Akarsz még egy parfét? - Most mért tereled a fagylaltra? Látod, mindig ilyen fölényes vagy. Fagylalt . . . - Mert ha akarsz még egyet, most kell szólnom a pincérnek. Huszonkét perc múlva záróra. - Fújd fel a fagylaltodat. Magadat is! Ne haragudj. Hülye vagyok. És dühös vagyok magamra, hogy még mindig nem szoktam meg a spéci stílusodat. Elhozod kajálni Hamupipőkét egy ilyen szuper étterembe, kipengetsz minimum egy ezrest Hamupipőke miatt ezeknek a Hiltonrablóknak. én pedig olyan hálátlan bula vagyok, hogy nem úgy viselkedek, ahogy Hamupipőkének kell viselkedni a Hiltonban a te ezresedért. Utálom magamat. - Álmos vagyok, Toni, ne haragudj. Beszélj már, légyszíves, mondjad, amit akartál. - Ahogy parancsolod. Te vagy a főnök. Csak azt akartam mondani, hogy hogyha úgyis otthagyod ezt a bulit, vagyis a Cseszlákékat . . . hát akkor mért ne lehetne úgy csinálni, hogy például mind a ketten együtt tűnnénk el valamerre. Tudok egy olyat, hogy mi ketten együtt állatian kicselezhetnénk ezt a rohadt életet. Érdekel? . . . Hogyha nem is érdekel, most már elmondom végig. Hétfőn éjjel, mikor ügyeletben voltam, nem hagyott aludni két öregasszony, egymás után tisztába kellett tenni őket . . . Szóval, nem tudtam volna úgyse hunyni, de olvasnivalóm se volt, kínomban aztán találtam egy egészségügyi közlönyt, ottan hányódott a nővérszobában, pályázatok is vannak,mindig a végén, azokat nézegettem . . . Figyelsz, Balázs? - Ismételjem el, amit mondtál? - Nem kell . . . Szóval, volt egy olyan pályázat is a közlönyben, hogy Paksra lehet menni, oda, tudod, ahol most azt az atomerőművet építik. Egy ilyen menő helyen állati sok a pénz. Mindenre van, nem pitiánzkednek. Mindenre bőven van. Mindent szuperül fizetnek . . . Énnekem egyből négyezer lenne a pénzem. Négyezer Mit nézel? - Figyelem, amit mondasz. - Frankón négyezer! És nem kéne nővérszálláson csövezni, mindig egy vagon ideges csaj között, dilisek között, mert Pakson adnak szolgálati szobát is, egyszemélyeset, csak a fürdőszoba közös, de az nem érdekes, érted? -Megpályázod? - Hát ez az! Nem tudom . . . - Miért nem? - Mert . . . tudod, hogyha például mostan te olyat
szólnál, hogy oké, mért ne jöhetnél le te is Paksra . . . ottan annyi a meló, és ahogy mondtam, mindenre baro éreket adnak, a tévében is láttam olyan srácokat, mint te, mindegyik simán beismerte, csak úgy mellékesen, hogy hatezret, hétezret, hét és felet is összerobiznak egy hónap alatt Hallod? Analfabéta cigányok is felmarkolják a harmincforintos órabért, hát akkor te mennyit kereshetnél . . . ! - Magyarországon, ha nem büdös az embernek a fizikai munka, mindenki annyit keres, amennyit akar, csak egészsége, ereje legyen. - Hát akkor mért ne mehetnénk el mi ketten is együtt Paksra? - Miért ne mehetnél el Paksra? - Egyedül . . . - Hogyhogy . . . egyedül? Itt, ebben a kétmilliós fővárosban talán nem vagy egyedül? - Itt . . . itt nem vagyok egyedül. Itt énnekem itt vagy te. - Kéthetenkint egy-két órát csellengsz velem. Ettől nem vagy egyedül! Oriási. - Nem is kéthetenkint! Volt úgy, emlékezz csak, volt igenis, hogy minden héten hajlandó voltál! Igaz, hogy . . . Nem fontos. Csak . . . tudod, én csak azt szeretném, hogy értsd meg, hogy hogyha mi ketten együtt elmennénk Paksra . . . Várj, ne szólj közbe! Hidd el nekem, esküszöm, igazat mondok, én nem fogok ottan Pakson se akaszkodni terád! Énnekem nem kell, hogy annyiszor találkozzál, ahányszor én szeretném, hanem csak néha, csak olyankor mindig, mikor te akarod . . . Mindig csak akkor, megígérem! Most se csimpaszkodok, láthatod, és ottan se fogok követelőzni! Nem leszek kullancs terajtad! - Kérsz? - Nem kell, és te se gyújts rá, hanem énrám figyelj! Benne volt abban a pályázatban, hogy segédápolónők is jelentkezhetnek, mert biztosítják nekik, hogy elvégezhetik a továbbképzőt, és az énnekem szuper sansz volna, négyezer plusz szakképesítés, sőt nem kell tömegszálláson közösködni, mindig csak hisztis csajok között, mert mindenkinek van valami szerelmi tragédiája, vagy hogyha nincs neki, akkor más zűrje van, otthon, alkoholizmus, az apjuk, az anyjuk . . . Ottan Pakson lenne külön szobám, és négyezret már be lehet osztani valahogy . . . Érted? - Értem. - Hát akkor? - Hát akkor haladéktalanul pályázd meg azt a paksi állást. - Balázs! . . . Tényleg velem jössz? - Azt montam, pályázd meg azt a paksi állást, mert csakugyan előnyös. - Szóval . . . megint csak hülyítettél. Végig csak hülyítettél. Hagytad, hogy . . . Szórakoztál! Élvezted, hogy bepörögtem ! - Toni! Állítsd le magad! - Undorító vagy! - Ahogy gondolod. Mindenesetre maradj csöndben, és gondolkozz. Normálisan. Teneked semmi szükséged énrám. Tegyük föl, hogy lemegyek Paksra, veled együtt. És aztán? Aztán mi lesz? . . . Két hónap múlva otthagyom azt a bőkezű atomerőművet, otthagyom az egész
paksi eldorádót. Mert otthagyom, nem kétséges. Lelépek, és akkor te engem kinevezel ócska szélhámosnak, trógernak, gazembernek, és így tovább. Míre volna jó ez? Fölnőtt lány vagy, találtál magadnak egy klassz lehetőséget, egyből megtetszett, neked való esély . . . Hát, ha itt ez az alkalom, tessék, használd ki. Ehhez én ugyanúgy nem kellek teneked, mint ahogy az a Szent István szoborse kell,aki itt áll kint a téren. Azt se akarod magaddal cipelni Paksra . . . - Siralmas vagy. Én belelkesedtem, te meg kéjelegtél . . . Most már nem ingyen fizetsz ki egy ezrest miattam. Megkaptad a színházadat az ezresért. Megvetted. - Toni! - Ne rémülj meg, nem csinálok botrányt, nem égetlek le ebben a méltóságos Hilton-templomban. Nem rohanok ki, nem lesz cirkusz. Csendben tűnök el, mintha csak a vécére lejtenék. Már nem is vagyok . . . Mert hogyha még egy percig nézlek, tényleg a vécére kell kirohannom, nagyot hányni miattad, te szemét . . . - Aranyos vagy. Még el is mostad a csészét . . . Látszik, hogy a mamádtól tanultál rendet. Csakugyan átalakította magát ez a kiskorú. Combja közepéig föl van sliccelve a szűk fehér szoknyája, fehér az ujjatlan kis kabátja is, de magas nyakú, két sor fehér gomb végig a kosztümön válltól lefelé, csaknem térdig. Dittának is volt ruhája ilyen anyagból. Piké, ha igaz . . . Olyan rövid a kabát a csípője fölött, hogy egy ujjnyi kilátszik a dereka barna bőréből. - Megpróbáltam szerényen igazodni a szerelésedhez. Fehér a kesztyűje is, fehér pöttyös a vílágoskék tűsarkú cipője, kékpöttyös a fehér klipsz a fülcimpáján, legalább kétszer akkora, mint a gombok a ruháján, pedig azok se kicsik. - úgy álmélkodj rám, hogy csúcs önállóan terveztem ezt a kosztümöt. Igazán díjazhatnád egy elismerő pillantással. Na látod! Igy gondoltam. Tenyérnyi fehér tarisznya meg a csuklóján, ugyanabból a pikéből, amiből a ruhája. - Tőlem akár startolhatunk is, uram. Csak a szemeit nem látom. Fél arcát eltakarják a napszemüveg nagy zöldesbarna lencséi. Mögülük méreget. - Most, hogy nem melegítőben vagy, most veszem észre, Balázs, micsoda áramvonalas alakod van teneked. Azt hittem, csak profi tornászoknak van ilyen vállas figurájuk. Nekem is van. Én vagyok a deltás néma. Az áramvonalas nyomorék. A súlyom semmit se változott azóta, hogy búcsút mondtam a ringnek. Én változtam meg. Ha szoritóban vertek volna hülyére, akkor is többet érnék, mint most, némán. Ez a mocskos igazság. - Hát akkor indulatba jövünk? Igen. Levegő kell, mozgás kell, tér kell körém, hogy másra is figyelhessek, ne csak magamra. Lépcsők. Tisztán tartott lépcsők a lábunk alatt.
- Még ezeken a hatcentis toldalékokon is egy fejjel kisebb vagyok, mint te. - Jókedvűen pattog mögöttem a két sarka. - Borzasztó kíváncsi vagyok, hová viszel világot látni. Nem baj, hogy a nyakadba varrtam magam, Balázs? Bújik bele kesztyűs keze a tenyerembe. - Szoritsd meg! Megszorítom . . . Hadd játsszon. Beléfér a fogásomba a kis kemény ökle, melegszik is már a kezemtől. Nem érzi a tenyeremből, hogy magam ellen ültetem be túsznak a bátyám sportkocsijába, magam ellen csaltam el otthonról, magamat védem vele gyáván. Gyanútlanul kopog szaporán mellettem, bizalommal bújnak az öszszecsukódott ujjai, vigyázva szorítom, vigyázva melegítem a bőrömmel a kesztyűn át az apró öklét, egyszer madarat, dermedt verebet dédelgettem télen, fene fagy volt, ilyen óvatosan tartottam a tenyeremben, leszédült valahonnan föntről, a kastélykert egyetlenegy juharfájának valamelyik fagyos ágáról. - Remélem, a kocsi előállt már . . . - Fölszegve tartja copfos fejét. - A kaput, légy szíves! Zuhog alá a magasból a meleg, betódul a kapun. - Köszönöm. - Szemlét tart, megtekinti a kék eget. Indián nyár. Indián holiday, isn't it? Az, vénasszonyok nyara. Szikrázó nyár szeptember végén. Bizsereg a fény a Porsche kiglancolt karosszériáján. Tüzes lesz a kormánykerék, sütni fognak a bordás kagylóülések. Magam szállok be először, odabentről a fölemelt mutatóujjammal is tudom majd figyelmeztetni ezt a kiskorút, meg ne ijedjen, ha a szoknyáján meg a bugyiján át is megégeti a feszes fenekét a forró műbőr. - Vigyázz, Balázs, túl sokat állt itt a napon ez a tragacs! Egyszer a papa kocsijában nagy meglepetés érte a popsim. Nézd, ott van hátul az a vastag skót pléd. Add ide, magam alá teszem. Hosszabb a lábam, mint a rockprímás cingár futóművei, hátrább kell állítanom magam alatt az ülést. - Bomba kocsi! Csak egy kicsit olyan alacsony, mint hogyha mondjuk a földön ücsörögnék. Vigyázat, üresben van-e a sebességváltó! . . . Díszes bütyök a váltó karjának végén, átlátszó gömb szerves üvegből, az Excelsior kitárt szárnya van beleöntve: Forró, akár a volán. Üresben van a váltó. Megpörgethetem a motort. Mint egy műszer. Pöccintésre beugrott. Dúdolnak a dugattyúk a motorblokk síkos hengereiben. - Nem félsz tőle? Ezek a versenyautók gyorsak, mint a rakéta. Miért félnék? Tizennégy évesen kaptam volánt a kezembe. Két hét után már nem csak kint a határban, nem csak a poros dűlőutakon vezethettem apa dzsipjét. - Tényleg megengeded, hogy hazáig én vezessek? - Egyszer ezt is meg kell próbálni. - Apa rám hunyorított. - Itt vagyok melletted. Indíts . . . bátran, okosan. A gázpedál engedelmes volt a talpam alatt. Rákanyarodtam a bekötőútra. A telepjáró gumipapucsok alatt
dühösen csikorogtak a zúzott makadámszőnyeg apró kőszemei. Egy-egy éles szilánk ki is röppent a kemény abroncsok alól. - Kapcsolj kettesbe. Kinyomtam a kuplungot, váltottam a karral. A dzsip meglódult alattunk, kerekei már finomabban ropogtatták a megszórt útburkolatot. Rásandítottam apára. - Hű, de bitang! - Nézz a tükörbe . . . Fél kilométernyire nehéz teherautó iparkodott a nyomunkban. Ismertem a böhöm Dieselt, a gazdaságé volt az is, Karsai Tóni sárga Roburja. - Húzódj az út szélire. Kihúzódtam. A visszapiliantó tükörben a Robur legalább nyolcvannal közelített. Karsai Tóni messziről megismert, villantott egyet a fényszórójával. Már melegem volt. Büszkeség borzongott a bőrömben. Karsai Tóni fölnőtt legény, tavaszon szerelt le katonáéktól, én meg csak tizennégy éves vagyok, mégis vezethetek, ugyanúgy vezetek, mint ő! És Aurél huszonnégy, de kétszer is megbukott a vizsgán vezetésből, mire megkapta végre a jogosítványt! A teherautó lassított már a tükörben. Jelzett az indexével, hogymegelőz, de Karsai Tóni nem tépősen akart eldübörögni a dzsipem mellett. Utolért a Robur, egymás mellett húztunk. Láttam a szemem sarkából, hogy Karsai Tóni fölemeli az öklét, fölfelé mutat a hüvelykujjával. - Apa, mitakar a Tóni? - Gratulál. Azt üzeni, hogy prímán csinálod. A Robur motorja bődült egyet, a behemót teherautó megugrott mellőlem, és mire kettőt lélegzettem, már megint nyolcvannal söpört a falu felé. - Beléizzadtál, Balázs? Beléizzadtam. Mint kiskoromban, amikor borogatásba raktak, hogy lenyomják a lázam, hidegen tapadt a hátamon az ingem. - Csak . . . jogosítványom, az mikor lesz? - Ha a gimnáziumban is úgy fogsz tanulni, ahogy eddig, tizenhat-tizenhét éves korodra megkapod a jogosítványt is. Megígértem. Már elértem a jegenyesort. Két srác tehenet legeltetett az árokparton: Tizennégy évesek voltak, akár én. Nyolcadikos mind a kettő. Berkes Misa, Tóth Elemér. Misa látott meg elsőnek. Mondott valamit Tóth Elemérnek, aztán megforgatta a karikás ustorát. Akkorát durrant a végén a sudár, mint apa vadászpuskáján a golyós cső. Bal kézzel erősebben rámarkoltam a volánra, jobb kézzel intettem egyet a fiúk felé. Éreztem fényes ábrázatomon a boldog vigyort, rákövült szinte a képemre, mint a történelemkönyvünkben az etruszk szobrok száiára az archaikus mosoly, rajta is maradt, pedig már nem akartam . . . Ösztől ezt a két srácot se fogom látni, őszre én már rég nem leszek itten, apa ezt a dzsipet is le kell hogy adja . . . A falu szélén megálltam a táblánál. Hegyére fordított
háromszög, elsőbbségadás kötelező. Jobbról lomha vontató pöfögött a túloldalon, cammogósan húzta a púpos pótkocsiját. Teli zsákokkal volt megpakolva, tápot szállított szét a takarmánykeverőből, ki a házakhoz. Kipöccintettem jobbra az írányjelzőt. Kedvetlenül kanyarodtam rá a betonútra. Már egészen elmúlt belőlem a nagy örömöm, kilohadt belőlem, mintha az átízzadt ingem hűtötte volna le kétszáz méter alatt. - Kapcsolj vissza, fíam. Éreztem apa hangján, hogy jól tudja, mi jár a fejemben. Reccsentek egyet a váltóban a fogaskerekek, ahogy kettesbe löktem a kart. Nem nyomtam ki rendesen a kuplungot. Apa nem nézett rám. Szólni se szólt a hibáért. Szeiler Fenék házának az első kéményén mind a két gólya otthon volt. Az asszony a fészkén ült, az ura a fészek karimáján strázsált. Bogátiék utcai kiskertje kék volt a rengeteg májusi orgonától. Mester Gáborék kerítése előtt Marcsi a járdát locsolta. Nem néztem oda, észreveszi-e, hogy én feszítek apa dzsipjének a volánja mögött. Már nem érdekelt, látnak-e, megbámulnak-e. Bent a falu közepén, a templomdombon esti misére bongott a nagyharang. Túl a tornyokon helikopter lebegett a völgy fölött, mint egy szürke szítakötő. A rendelő udvarából éppen kifordult a körorvos Volkswagenje. A doktor kikönyökölt ballal az ablakon, -be nyitotta szét a mutatóujját meg a középső ujját. Apa intett, én is köszöntem. - Meg fogod szokni majd ott is az életet, Balázs. Fenemód meg lehet szokni a nagyvárost, láttam én már épp elég ember példáján. Meg aztán, ahogy említettem tegnap . . . minden nyáron annyi időt tölthetsz Markazi Miklósnál, Tippan Józsiéknál, Ács Paliéknál, amennyit csak akarsz. Hát erre gondolj. Értjük egymást? Bólintottam: Miért mondanám meg apának, hogy én nem akarok soha többet Upordersre jönni, hogyha egyszer elmegyek innen, mert el köll. És nem akarok nyaralni ebben a faluban, ahol mindig csak vendég lehetne belőlem, mindig! Én nem akarom többet sose látni a kastélyt, ahol valaki más lakik már az én szobámban a vastag bolthajtások alatt! Potoczkiék portáján még javában nyüzsögtek a kőművesek meg a culágerek. Egy hete kezdtek alpesi manzárdot rakni a ház tetejére . . . Basszusban bőg alattunk a négy széles gumiabroncs. Alig érinti a talpam a gázpedált, direktbe se kapcsolhatok, így is hatvanon áll a sebességmérő mutatója . . . Istentelen erő van ebben a szilaj motorban. Mit tudhat olyan úton, ahol nem kell rövidre fogni a kantárt? Kisjutka a kezem figyeli a kormányon. - Érdekes . . . sohase gondoltam, hogy egyszer autózni fogok teveled. Bele-belekap sűrű frufrujába a szél. - Sok mindent elképzeltem, de olyat sohase, hogy itt ülök melletted, méghozzá egy szuperkocsiban, és azt se tudom, hová viszel, de nem is izgat . . . Akartam sok
mindent, olyat például, hogy színházba hívjál meg egyszer, ne csak lányokkal kelljen mindig, vagy tucatátlag srácokkal, akiket már öt perc múlva libabőrösen unok, mert soha nem áll be a szájuk, mindenre kell nekik valami véleményt kipasszírozni magukból. Mindegyik kötelességének tartja, hogy sziklaszilárd micsodája legyen . . . álláspontja legyen akármiről, amit csak látott, amit csak hallott. Méghozzá extra egyéni véleménye, egyéni álláspontja! Olyankor aztán elkezdenek hetvenkedni, rálicitálni a másikra, mert persze hogy mindegyik százszor okosabb a másiknál, tökhülye az egész világ, csak ő a zseniális. És mindig az a vége az erőlködésüknek, hogy csupa közhely, amit kinyilatkoztatnak, csupa lapos közhely, hidd el. Két sirály kőröz az Erzsébet-híd fölött. Előkelően siklanak a magasban, meg se mozdul a szárnyuk, rábízzák magukat a fönntarto finom áramlásra. Ráforduljak a hídra vagy kanyarodjak le a rakpartra? - Szagoljunk vizet, Balázs! El van döntve a dilemmám. - Szeretem a Duna szagát. Kicsit pocsolyaszagú, mint a piacon a halaskofák standja . . . Ez van, ezt kell szeretni. Toni is szerette a Duna szagát. Éles a kanyar, de olyan erővel tapadnak a rücskös aszfalton ennek a kocsinak a príma papucsai, hogy viszsza se kell kapcsolnom. - És ha megtennél értem egy humanista szívességet . . . világlátás közben mellékesen beugorhatnánk a papához A kórházba. Reggel, hogy tudjad, mikor ő elment, én még javában aludtam, tegnap pedig elfelejtettem pénzt kiutaltatni magamnak, tehát most abszolút fizetésképtelen vagyok. Elviszel hozzá? Bőven belefér a programomba, ami nincs. Szent Lörinc kórház, dr. Kelemen András főorvos, a papa belgyógyász, nyolcvanágyas osztálya van . . . Tizenöt éves volt ez a kiskorú, amikor először álltam szóba vele. Akkor lett gimnazista, bálványimádóan bámult föl rám, az Excelsior szuperLestárjának irigylésre méltó testvérére, és legelrugaszkodottabb álmaiban se gomolygott olyan sejtelem, hogy egyszer, most, énvelem ül majd a rajongott rockprímás százhetven lóerős szuperPorschéjában. Az én leglidércesebb álmaimban se fordult elő olyan előérzet, hogy egyszer, húszévesen, hítvány nyomorék lesz belőlem, néma leszek, gyógyíthatatlanul néma. Ez a mocskos igazság . . . Pocsolyaszagú a Duna. - Tegnap este úgyis azt mondta a papa, hogy alkalomadtán látni szeretne téged. Alkalomadtán. Vannak őneki ilyen szavai. Hát adjuk meg neki az alkalmat. Jobb kezem a sebességváltó botjának díszes bütykén, Kisjutka kesztyűs ujjai az öklömön, véletlenül tévedtek rá: Vagy nem véletlenül. Alkalomadtán. Az apáknak még vannak ilyen választékos szavaik. - Nézd, milyen alacsony a víz. Ez is az aszálytól van,
mondta a rádió. Vasárnap óta nincs is rendes hajózás. Mintha nem is a Dunának lenne pocsolyaszaga. Mintha a véremből diffundálna az orromba a posványpára. A szaglásom hülye hallucinációja, tudom. Megint mérgezettebb az átlagosnál az áporodott közérzetem. Meredeken maródik szét a kikezdett idegrendszerem. Mi lesz velem? Mi lesz, hogyha már sose, percekre se fogok másra gondolni? Akármi másra . . . Mi lesz velem, hogyha már akarattal se bírom majd legalább percekre elterelni magamról,a centripetális gondolataimat? - Odanézz, Balázs! Föntről, a sétány korlátján könyökölnek, kéktarajos punkok bambulnak le a bátyám Porschéjára. Négyen vannak, hajdan hímneműnek szülte őket az anyjuk. Púdertől krétafehér mind a négynek a lárvás képe. - Most ujjabban ez a menő smink, ez a hullamaszk. Megbolydultak: Ismerik Aurél metáldukkós járművét, miért ne ismernék. Rohadt nagy a rejtély, nem az Excelsior császárát látják a Lestár Porsche volánjánál. Estig, mint a préritűz, városszerte szétterjed a hír a fariadópostáján, hogy egy ős-sztenderd fazon, kötés van a nyakán, az bitorolja a rockLestár csúcsjárgányát, látták, egy popper szexibabával közlekedett benne Budán, maxi napszemüvege, kávéfényű haja volt a szuperkis sajnak. Két optimista horgász baktat a partfal peremén, az egyiknek őszül már a haja, a másik gyerek még, apa és fia tán, kétszer két bambuszbot a vállukon, szák a kezükben, alighanem a Margit-híd alá vándorolnak, ott naphosszat pecáznak türelmes megátalkodottak. Apának egész életében az volt a titkos vágya, hogy legalább egy-egy este lejárhasson horgászni az Uporra, a kakasdi kanyarhoz. Sose volt rá ideje. A zsarunak, aki ma reggel tudatta velem, mi vagyok, az a vágya, hogy egyszer kedve szerint kiszunyálhassa magát. Mára se sikerült neki, láttam az álmos szemein. Gyűlölnöm kéne. Belétaposott a semmibe engem. Nincs bennem gyűlölet ellene. Nincs. Nem kegyetlen volt. Céltudatosan csinálta, amit cselekedett. Ki akarta csavami belőlem a tettes nevét. Csak azért világosított föl. Megelőzte az orvosokat, akiknek nem volt merszük megmondani, hogy hiába bűvészkedtek az átszúrt torkommal. Jobb kezem még mindig a sebességváltó karjának üvegbütykén, Kisjutka kesztyűs ujjai az öklömön. Jó keze van. - Balázs! - Takarásban a nagy, sötét lencsék mögött a szeme. - Szeretlek. - Kerek körmeit érzem a kesztyűn át is az öklöm bőrén: - Akarom, hogy tudjad! Folyton tudjad! Különös a hangja: Mélyebb, puhább is, nem olyan kamaszos, mint mindig. Mintha erőt akarna hipnotizálni belém. Pedig nem is sejti, amit én tudok már. Tízkor pontosan kondult apa állóórája a nappaliban. Tíz óra három perckor a zsaru kimondta . . . Tíz óra három perc óta nyomorék vagyok. Megváltoztathatatlanul. Ez a
mocskos igazság . . . Mielőtt eltűnök az életéből, értesítenem kell a fatálís fejleményről ezt a hízelgős kezű lányt. Ezt a megejtően kedves kiskorút. A lámpánál balra kell kanyarodnom a Szent Lőrinc kórház felé. - Helló, papa! - Szervusz, Judit! Micsoda megtiszteltetés . . . Két éve nem láttam Kelemen doktort. Semmit se változott két év alatt. Nem hízott, nem fogyott, se testben, se arcban. Szikár, szinte karcsú a frissen vasalt fehér köpenyében. - Szervusz, Balázs. Kemény a keze, csontos, száraz bőrű. Két éve is ugyanilyen ősz volt már a haja. Rövidre nyírt, mint az enyém. Sűrű szálú, mint a lányáé. - Foglaljatok helyet. Csupa napsütés a szobája. Sarkig tárva a széles ablak, kétoldalra széthúzva a könnyű fehér függöny, semmi se szűri a beeső fényt. - Ülj le te is, Balázs. Csillog az ablakpárkány, ragyog rajta a naptól a fehér lakk, Kisjutka nem félti tőle a kényes fehér szoknyáját. - Alantas anyagi ügyben látsz, papa. Nincs likviditásom. - Gondoltam. A mosolya, ez az egy módosult valahogy a doktor képén. Öregíti a fiatalos arcát. Meggyűrődik tőle a szája vidékén a bőr, megvastagodnak a hosszú ráncok az orra két oldalán. Apa portréján ugyanígy mintázódik ki, hogy elmúlt ötven. - Hagyhattam volna neked pénzt otthon. Elfelejtettem. - Nem baj, hogy nem hagytál. Igy legalább lett ürügyem, hogy ünnepélyes látogatást tegyek nálad. Egyébként tényleg borzasztó exkluzívan jöttem . . . Balázs hozott ide autóval, a bátyja kocsiján, biztos láttad otthon a kapu előtt. - Akaszd le magadról ezt a sötét szemüveget, fiam. Mintha álarcot viselnél. - Bocsánat, főorvos úr. Mindig megfeledkezek róla, hogy utálod ezt a pajzsot. Kelemen főorvos úrnak olyan kopott a levéltárcája, mintha egykorú volna vele. - Vásárolni is akarsz? - Eszemben sincs. Szerény napom van. Kétszáz is pont elég önbizalmat ad. Három százas az íróasztal sarkán. - Hogy megalapozottabb legyen az önbizalmad. Innen hova mentek tovább? - Találomra. Amerre Balázs visz. Rábíztam magamat. A levéltárca eltűnt, töltőtoll van már Kelemen doktor kezében. Iratok az asztalán, előrenyomtatott papírok, telegépelve mindenféle betűkkel, számokkal: Rólam is töltöttek ki ilyesfajta nyomtatványokat a klinikán. Diagnózis. Kórelőzmény. Terápia. Zárójelentés. Mégse fog hozzá, hogy aláírja őket. Fölöttem tart szemlét. - Sokáig voltál távol, fiatalember. Hosszú a lába, hosszúak a léptei. Már itt is áll előttem, nyúl a kezemért. - Mutasd egy percre a csuklód. Papírszárazak az ujjbögyei a pulzusomon. A legtöbb orvos keze száraz. Sokat mossák. Valahányszor több szennyesem gyűltt össze, mint átlagosan, két ing, fehérnemű, zsebkendők, zoknik, az én ujjaimon is kiszikkadt a bőr a mosószer lúgos habjától a munkásszállások megviselt mosdókagylóiban.
Kisjutka szeme hol rajtam, hol az apján. Otthon, mielőtt elindultunk, félhomályban láttam. Most erős fényben ül az ablakpárkányon, nem álcázzák a sötét lencsék se a szemeit, lecsupaszítja az arcát az éles megvilágítás. Duzzadt a szemehéja, mintha reggelig virrasztott volna. Vagy mintha nemrég sírt volna. Még mindig Kelemen doktor kezében a csuklóm. - Rendetlenkedik olykor ez a te szíved, Balázs. Igazam van? Nem azért kérdezte, hogy választ is kapjon. Okos ujjai kitapintották már a pulzusomon, mi az ábra. - Gyere el velem szomszédolni, ha nincs ellenedre. Nagyvizitig van még szűk negyedórám. Nekem is van. Sok negyedórám van. Kelemen doktor is eljátszadozhat velem. - Csinálunk egy gyors kardiogramot. Kisjutka félszemmel őt fürkészi. Félszemmel engem. - Jöhetek én is? - Ha Balázst nem zavarja, hogy ott leszel. Ruganyosan toppan le az ablakpárkányról. Karnyújtásnyira állunk egymástól. Igy, közelről, hitelesen másnapos, szinte gyulladt a szeme héja. - Megengeded? Azért nyitottam ki az ajtót . . . öt héten át annyit vizsgálgattak engem, hogy már nem zavar, hanyan vannak jelen. A klinikán is kétszer rám kapcsolták az EKG vezetékeit. Kétszer nem mutatott ki semmit a műszer. Egy egészséges szív eléktrokardiogramja íródott ki először is, másodszor is a hosszú szalagra, rendre szabályos villamos jeleket szívott ki belőlem a bőrömön át az a néhány drót. Négy ágy a folyosón, röstelkedve húzódnak meg a fal mellett. Az elsőn egy sovány öregember. Csukva a szeme, aszott az arca. A második ágyon tízévesforma fiú. Alszik. A harmadikon kontyos nő fekszik. Falnak fordult. Szipog. A kórtermekből senki se lézeng kint, nagyvizit előtt ágyban illik várakozni a szertartásos főorvosi körmenetre. Nincs kílincs az utolsó ajtón. Csak kulccsal nyítható. Zománcos tábla a közepén. EKG. Akármit fog kideríteni rólam a gép, nem oszt, nem szoroz a cakkos görbéjével az állapotomban. Fordul a zárban a kulcs, nyílik az ajtó. Nyikkan egy szék odabent, valaki fölkelt róla. - Melinda, kérem, szerszámozza fel ezt a fiút! Hidegek a bőrömön, a két csuklómon a nedves klipszek. Hidegen szorítja a bal bokámat is a nyirkos bilíncs finom rugója. Hideg a hátamnak a vékony vászonhuzaton át a vizsgálóasztal műbőr kárpitozása. Kisjutka háttal az ablaknak. Árnyékban az arca. Az apja a géppel babrál, szakszerűen: A klinikán öt hétig tettek-vettek körülöttem ugyanilyen szakszerűen az ottani komoly, fehér köpenyes személyiségek. Öt hétig elmókáztak velem, fényes fémszerszámokkal ügyeskedtek a roncsolt torkomban, gégetükrök kis kerek nyílásain át vizsgálgatták az eredményt, amit látni akartak . . . szükség lesz még egy műtétre, Balázs, van esélyünk
balga bizalommal hittem Juhász Júlia adjunktusnak, hittem a bátorító szürke szemének, ma reggelig hittem, tíz óra három percig hittem, amit hazudott nekem, tíz óra három perc óta nem hihetek semmit, tíz óra három perc óta tudom, hogy nincs esély, leszakadt a redőny, sose lehetek még egyszer újra ugyanaz, ami húsz évig voltam, senki se varázsolhat vissza, senki se operálhat ép élőlényt belőlem, nyomorék vagyok, ez a mocskos igazság . . . Most dr. Kelemen András belgyógyász főorvos, Kisjutka tekintélyes apja mókázik rajtam, mert a verőfényes főorvosi szobájában valami jelből leolvasta rólam, hogy gyors anapesztuszok kalapálnak olykor a bordáim rácsa alatt, rendetlenkedik olykor ez a te szíved, Balázs, le is tapogatta a bal csuklómról, kiszámolta az ütőér kék lüktetéséből, hogy nem tévedett a tapasztalt szeme, most pedig ezzel az oszcilloszkópos műszerrel is hitelesítteti, hogy igaza volt. Legyen sikerélménye. Szótlan asszisztensnője monumentálisan strázsál mellettem. Nagydarab, mégis arányos formájú fehérnép, megnyúltan tapad széles medencéjén, vastag combjain a vékony fehér vászonköpeny, csupa húsos egészség, pirospozsgás a közönyös kerek arca, upordersi konyhakertekben láttam ilyen dús testű menyecskéket nagy nyári melegekben, ahogycsak ujjatlan pruszlikban, kurta alsószoknyában hajladoztak, kapálták, gyomlálták sárgarépás, petrezselymes, zöldborsós ágyásaikat. Fehér fölöttem a sima mennyezet, sose untattak a fehér mennyezetek, fehér volt a kliníkán is a repedezett plafon, fehér a szobámban is otthon, elálmosodok a fehér fölületektől, most is egy-két perc alatt el tudnék aludni, ha hagynának, a börtönökben is biztosan fehér meszeléseken bámészkodhatnék . . . Nem megyek börtönbe ! - Szeretném tudni, mi pattant most a fejedben, Balázs. Jár az áram a szívem meg a műszer között, jár a fénypont az oszcilloszkóp kerek ernyőjén, jár a küró szerkezet tompa tűje a hálómintás papírszalagon, pumpál a szívem, táncol a fényes folt, ugrál a hullámaimtól a kiíró tű, rólam árulkodik minden elektromos impulzus, tiszta röhej, fölösleges játszadozás, hajszálnyit se javít a lepusztult lényegemen. - Hát köszönöm, végeztünk. Pufók, párnás a keze ennek a terebélyes nőnek, gömbölyűek az ujjai, tapogatósan kapcsolják le rólam a ruganyos bilincseket, átmelegedtek a klipszek, szinte meg is száradtak a bőrömtől. Kisjútka kezében az ingem. - Nem fáztál? Ezt csak a szája kérdezte, a fejében más forog, látom a bágyadt szeméből. Mosolyog, automatikusan, tükrözi a gépies grimasz, amit rajtam lát. Kelemen doktor keze a vállamon. Másik kezében a szalag a szívem őszinte vallomásával. - Pár nap múlva, ha már alaposan kipihented magad, látni akarlak. Nincs nagy baj, alighaneme gyáltalán
nincs is baj, de okosabb, ha teszünk róla, hogy ne is legyen: Nyugalomban is száz a szivverésed. Kisjutka álla alatt már a mutatóujja, meg is emeli a lánya szép fejét, nézzen a szemébe. - Este később kerülök haza, hét után, mondd meg jóanyádnak. - Ellenőrzi egy pillantással az ingem, feszesen betűrtem-e körben a nadrágom derekába. - Szeretném, ha tisztességesen ebédelne a lányom. Ügyelj, nehogy elbliccelje. Hajlamos rá. Bólintanom kell, bízhat bennem. - Rendben van. - Ugrik vissza a pillantása az egy szem lányára. - Van pénzed? Kisjutka csukott szájjal sóhajt. Kecsesen billentí oldalra a fejét. - De papa! Azzal kezdtem, hogy megcsapoltam a pénztárcádat. - Persze. - Száraz ujjak csavarják tekercsbe az EKGszalagomat. - Ovatosan vezess, vigyázz magatokra . . . - Nem, nem mindenben szórakozott a papa. Orvosi dolgokban mindig olyan a feje, mint egy klassz komputer. Ülünk egy kerek pázsit partján, egy piros padon. Üres a kórház kertje,körülöttünk. Vén, rücskös derekú tölgy áll a gyöpágy közepén. Öregebb, mint ez a kórház. - Láthattad, egyből kiszúrta . . . valamiből rögtön lefigyelte rólad, hogy egy kicsit nem oké a szíved. Furcsa. Tegnap este, mikor futottunk, nem is lihegtél. Furcsa vagy te tetőtől talpig, Balázs. Egymás mellett a kezünk a pad piros rácsozatán. - Egyszer . . . nem is régen, két hete talán . . . kérdeztem a mamádtól, éppen a klinikáról jött haza, felszaladtam hozzátok, hogy mi van veled. Aztán valahogy elég sokat beszélgettünk. Terólad. Azt mondta, kiskorodtól különös srác voltál. Rendhagyó. Ezzel a szóval mondta. Ugy laktál egy grófi kastélyban, mintha beleszülettél volna. Tízévesen úgy ülted meg a lovat, mintha beleszülettél volna a nyeregbe. Tizennégy éves korodban úgy vezettél autót, mintha odaszülettél volna a volánhoz . . . És énnekem borzasztó jó volt, hogy ezt elmondta. Olyan volt, mint hogyha azt mondta volna, hogy igazam van. Hogy mindig igazam volt terólad. Mert én mindig tudtam, hogy te egy különös srác vagy. Kell a kezemnek, hogy érezzem a hűvös kezét. Már nincs rajta a vékony kesztyű. Kell, hogy rátegyem a kezére a kezem. - Mi van veled? Ne ijesztgess! Először fordul elő a történelemben, hogy magadtól hozzám érsz. Önként . . . Jól vagy, Balázs? Nem vagyok jól. Nyomorult vagyok. Egy órája csak, alig több, hogy a zsaru tárgyilagosan pofámba vágta az igazat. Tíz óra három perc óta bűzlik szét bennem, amit mondott. Ötnegyed órája füstöl szét a fejemből, hogy igy nem lehet élni. Most még csak az eszemmel tudom. Az eszemmel se egészen, hiszen egyik-másik pillanatban azt hinném, ha hihetném, hogy nem is igaz . . . De ahogy ketyeg előre az idő, egyszer csak tudni fogom. És
ahogy még inkább múlik az idő, egyszer csak egészen tudni fogom. Akkor már nemcsak az eszem lesz teli ezzel a rohasztó mérgezéssel. Szétsompolyog minden sejtembe, föltölti az egész testemet, szétszivárog az ujjaim hegyéig a hajszálereken, elüszkösödök tőle, semmi mást nem fogok tudni, csak azt, hogy néma vagyok. Hiába érintem ezt a lányt, hiába próbálok védőoltást szopni magamba az ujjaimmal, a pórusaimmal a bőréből, értelmetlen ez a kétségbeesett játék. Ha belekapaszkodnék, ha ráfonódnék, ha ráragadnék kézzel, lábbal, szájjal, a bőrömmel, akár egy polip a tapadókorongjaival, hiába szorítanám minden erőmmel magamhoz, hiába harapnám az élő húsát, hiába szivnám a meleg vérét, az életével se segíthetnék magamon. szívja a szájam. ő tapad hozzám. Tőlem, belőlem forrósodott át az arca, a szája, a meztelen térde, borzongó dereka a tenyeremben. Ha most belebukhatnék vele ennek az ápolt pázsitnak a sűrű füvébe, most nem volna fegyelmem magam ellen, most egy durva szakítással tépném le tilalmas testéről a ruhát, mentsen meg, váltson meg a lázával, ébresszen föl ebből a levegőtlen lidércnyomásból, amiben döglődök . . . - Szeretlek? Érezzed már! Szeretlek, Balázs! Párát piheg a szája, párákat súg a fülembe. Tíz ujjal marja a vállam az ingemen át, vér ütne ki rajtam, ha keményebb, hegyesebb volna a körme. - Én is tudom, értsd meg! Én is tudom . . . Vakít a verőfény. Didereg a válla a két markomban. Vérágas az ő szeme is. - Nekem is megmondta megmondta a hekusod. Becsengetett, mikor eljött tőled. Megmondta. Nedves a szája, akár az enyém. Egymás szájától nedves a szájunk. Rácsöngetett a zsaru? Megmondta őneki is. Ez a mocskos igazság . . . Miért mondta meg ennek az ártatlan lánynak? Miért? - Nem érdekel! Értsd meg! Nem érdekel! . . . Szeretlek! Erre gondolj, semmi másra! Mókus a fűben. A tölgy koronájából futott le a pázsitra. Már ez az őrült lány is látja. Szorítjuk egymás kezét. Kapaszkodunk. Egymásba fogódzunk. Mókus a fűben. Ügyet se vet ránk: Ül a két hátsó lábán. Nyújtózik. Fülel. Arrafelé hallgatózik, ahol autóbusz zúg a téglakerítésen túl. - Tegnap nem tudtam, hogy véglegesen . . . Most már tudom. De ettől énbennem semmi se lett más. Elment a hekusod, beesukta az ajtót, és csak álltam ott az előszobában. Nem csuklottam össze. Hallgatóztam, hogy mi van. Hogy bennem mi van. Belül. És csak azt éreztem, hogy semmi se lett más bennem. Emlékezzél, mit dadogtam teneked tegnap . . . hogyha nyomorék lennél, akkor is kellenél nekem. Tegnap se tudtál beszélni hozzám, most se tudsz. Semmi se lett más. Tegnap se voltál nyomorék. Most se vagy. Csak valahogy nem olyan vagy, mint a többi ember . . . ennyi az egész. De hát sohase is voltál olyan,mint a többi ember.
Nem olyan vagyok. Nem vagyok olyan. Más vagyok. Eljutottam oda, ahol már semmi sincs. Tudom, mi a semmi. Recés fogak ropognak a sivár fejemben, a koponyám kirepedezett csontjaiban. Mozogni kell! Felijeszteni ezt a gyanútlan mókust, iramodjon vissza a fára. Visszaülni egy ezüstmetáll dukkózású sportkocsiba. Fordítani egyet a slusszkulcson. Megpörgetni a motort. Kiengedni a kéziféket. Kinyomni a kuplungot. Gázt adni. Elszökni innen. Innen is. Tovább szökni. Akármerre . . . Meghajtani ezt az engedelmes kocsit! Meghajtani magam, hátha elrohanhatok a közelemből! Piros a lámpa. Hirtelen váltott. Csikorognak a fékek, blokkolnak a kerekek, torpannak a kocsik mellettem, hőkölnek mögöttem is. A rockprímás Porschéja nem blokkol, nem csikorog. Tapintani iselég ezt az érzékeny fékpedált, alig érintette a cipőm talpa, döccenés nélkül állt meg alattunk a négy széles kerék. Hirdetőoszlop a járda szélen, tarka henger, tetejéig felragasztva rock-reklámokkal. RAT-TAIL-ROCK CANCER IDIOTS SNATCH Az Excelsior pesti pénzért pillanatnyilag nem kínálja magát. MOR-BUS-BLUES-BAND DULLARDS CADAvEIt !AMOltAL! Az Excetsior ma az angol fővárosban angol pénzért angolul rikácsol. - A papa szerint a rock egy rafinált technológiája az agymosásnak. A koncerteken kitombolja magát a tömeg, persze a pénzéért, az együttesek pedig elsiratják a tömegnek a világot, persze a sztárgázsijukért, két órát őrjöngenek a közönségnek a társadalmi igazságtalanságokról, a tömegvelük őrjöng két órát, mindenki kedvére üvölthet, mindenki kedvére csápolhat, a mob felé bepiál, felé bekábítózza magát, maxi siker, mindenki megkapta a magáét, mindenki megtette a magáét, a világ viszont masszívan marad a régiben, másnapra míndenki másnapos, egy napig le van vezetve a vízgőz a fejekből . . . És néha én is azt hiszem, hogy igaza van a papának. Hogy tényleg hülye handabandázás az egész, telik vele az idő, és közben mindenki állatian átveri magát. Beszél a kiskorú, beszél, hogy ne érezzük kettőnk között a hallgatást. Álarc mögött a szeme. Takarásból tűnődik a provokatív plakátokon. A CADAVER méregzöld, az IDIOTS vérvörös, az AMORAL, epesárga. Csicsás betűk, szecesszíós betűk, kihívó betűk, agresszív betűk. Verseny a vevőért. A fizetőképes keresletért. - A papa keserű ember lett. Mert régen nem ilyen volt ám . . . Azért imádtam mindig, mert klassz volt, klassz maradt, pedig annyi míndenen átment, annyi rohadtságot átélt, mégis stabil maradt, ő tartotta annyi mindenkiben a lelket, sok mindent tudok én róla a mamától . . . Zöld a lámpa, megugrathatom a járgányt: Állva maradt mögöttünk az egész kocsisor. A kiskorú nem észleli, hogy jobbról is, balról is volántekerő kan pasasok bámulják. A kiskorú azon töpreng, hogy Kelemen doktorból keserű ember lett. Apából is keserű ember lett . . .
Teli van autókkal a hat sáv végig a hídon. A budapesti Erzsébet-híd voltaképpen versenyképes a San Francisco-i Golden Gate-tel, átok reá, ki panaszkodni mer, három sávban tülekszik Pestről Buda felé, három sávban törtet Budáról Pest felé az erőszakos forgalom. Lestár Aurél proccos Porschéja jobbról is, balról is vonzza az élénk érdeklődést. Előkelő egyed az átlag áramlásában. Röhej. Ha tudná a bámész közönség, hogy egy herélt torkú nyomorék csavarog céltalanul ebben az ezüstmetáll sportkocsiban . . . Ez a mocskos igazság! - Meg van változva a papa, és én állati sokszor szenvedek attól, hogy ő ilyen lett. Hogy este, mikor végre hazaér, mindig csak ül, tőlt magának, szívja a cigarettáit egymás után, és csak néz maga elé, aztán mikor én bemegyek, például kinyitni a tévét, mert néha rám jön, hogy megnézném a híradót, akkor ő kimegy, undora van már tőle, hogy minden este az amerikai elnököt mutogatják minekünk, azt a retusált ripacsot, így hívja, allergiás rá, rájuk, az amerikaiakra american way of life! s valahogy igaza is van, mikor olyat mond, hógy az az egész amerikai életforma azzal kezdődött, hogy hősiesen kiirtották az indiánokat, és most is mindenkit ki akarnak irtani, aki nem fekszik le nekik, Chileben, N'icaraguában, Grenadában, mindenhol. És valahogy abban is igaza van a papának, hogy olyanok, mint a rögeszmések, folyton azzal hipnotizálják magukat, hogy ők a legnagyobbak, ők a legokosabbak, ők a legerősebbek, ők a leggazdagabbak, and so on. Mintha lettek volna nekem is már ilyen gondolataim. Álmosan ácsorogtam egy négycsillagos balatoni luxusszálloda tágas halljában, rózsaszín rágógumit rágtam unalmamban, és rózsaszín rágógumit rágtak a recepciós portások, rágógumit rágtak a ténfergő takarítónők, a presszóban a fehér pártás fölszolgálók, a foajé végében a színes tévé előtt a vörös képű svéd vendégek, akik egy nap alatt pecsenyére pörkölődtek a vízen, rágógumit rágott a souvenir shop pultja mögött a két bronzhajú valutapillangó, rágódva szemléltem az épületes életképet, az american way of life! látványos diadalát, victory of the chewing gum ! rászabadították a rágógumit a világra, és most már az egész civilizált emberiség ugyanúgy csámcsog, ahogy ők kérődznek, nekik adózik öt kontinens a kokakóláért is, rászabadították a világra az LSD-t, a heroint, a hasist, a marihuánát, szétexportálták a repülőgép-eltérítést, az emberrablást, a pornót, a homoszexualitást, aznap olvastam egy eldobott Newsweek nagy riportját a legfrissebb amerikai ajándékról, AIDS a ragály neve, csupa nagybetűvel, rondábban rohadnak el tőle az emberek, mint a leprától, amerikai buzivárosokból terjeng, mint a tuberkulózis, áttelepült már a vén Európába is, holnap akár a fogékony Kárpát-medencében is fölütheti a fejét, bőven burjánzanak már nálunk
is a büszke buzik, american way of Iife, hosszú hajat a hímneműeknek, fülbevalót is az átszúrt cimpájukba, a a nőknek pedig body buildinget, karatét, dzsudót, tinédzsereknek szexszektákat, gyerekeknek pónit, pisztolyt, pederaszta szülőket, pszichiátert . . . Föl van szaggatva a belső sáv. Öt méter hosszú a bontás. Rövid lövészárok. Hárman tartják a frontot a partján, okkersárga overáll a díszegyenruhájuk, tántoríthatatlanul állnak a vártán, elszántan őrzik az ásást, amit kikapart nekik a mobil exkavátor. Ünnepélyesek, mint a hősök szobrai hazafias emlékművek talapzatain. Ismerem a fennkölt arckifejezést, amitől átszellemülnek markáns vonásaik. Keményebben kell koncentrálniuk, mint a sakksportban a nemzetközi nagymesterekrlek zsebből huszonegyeznek. Én is tudok. Cseszlák kitüntetett kollektívájában kaptam kiképzést a zsebzsugázásból. Nemes sport. Némán nem játszható. - Keserű ember lett a papa, nem találja a helyét a világban, emészti magát, nem ilyen világot akart volna ő, forradalmár volt fiatalkorában, tudom a mamától . . . Apa is forradalmár volt. Lakhatóvá akarta tenni . . . Mit akart lakhatóvá tenni? - Láthattad, rend van a papa osztályán, tisztaság van, és jelenleg csak három ágy volt, csak három beteg volt a folyosón . . . De ez a rend őnéki bitang sok energiájába kerül. Minden kórteremben kétszer annyi ágy van, mint ahányra méretezték azokat a szobákat, és hogyha bejön egy járvány, például egy influenza, télen, akkor hetekig csúcs tele vannak a folyosók is pótágyakkal. És soha nincs elég takarítónő, és a legtöbb beteghordó manus rendőri felügyeletes bűnöző, és hol vattahiány van, hol gyógyszerhiány van, és főleg mindenféle hiány van, és tízszer meg kell gondolni, merjen-e rászólni egy orvos, sőt a papa is merjen-e rászólni egy selejtes nővérre, mert az illető rögtön rohan a munkakönyvéért, és egy piszok, egy embertelen ápolónő is jobb, mint a semmilyen, a rendes nővérek pedig, akik rég ott vannak a papa osztályán, a megbízhatóak, azok úgy agyon vannak hajtva, hogy egymás után belerokkannak. Meg ahányszor elromlik egy műszer, hetekig kell várni a karbantartóra, a papa a saját zsebéből oszt nekik borravalót, hogy szíveskedjenek . . . és pont ugyanez van, hogyha betörik egy ablak, vagy hogyha csőrepedés, közben pedig folyton arról csacsognak a tévében, hogy lényegében minden oké az egészségügyben . . . Lényegében! Ettől a szemét szótól is rögtön elsápad a papa. Lényegében . . . Lényegében tényleg minden oké. Csicsás szuperszínházakat építenek tízmilliárdért, de az ország fővárosában negyven év alatt összesen egy kórház épült, pedig közben egymillióból kétmillió lett a lakosság. Hogyha ilyen témákról van szó, a papa mindig szerényen belesápad, és azt mondja, hogy csoda, természet-
tudományilag megmagyarázhatatlan csoda, sőt mesébe illő misztikum, hogy az öreg kórházak nem egyszerre dőlnek össze, hanem csak egymás után. Egyenként, sorban, bizonyára azért, mert őbennük még van belátás, lojalitás, humánum. Ilyen a papa humora . . . Én viszont éhes vagyok. Én is. Delet harangoznak a belvárosi templomban, az egyetemi templomban, a ferencesek templomában. Ugy látszik, a déli harangszótól nemcsak az ép emberiségre, de a nyomorékokra is rögtön reflexesen rátör az éhség. - Hová viszel ebédelni? Ezt még nem találtam ki. Ezt az elegáns lányt csak elegáns helyre vihetem. Elit helyre. Tavasz óta már nem egy, hanem három elit szálloda ékesíti a pesti Dunapartot, elit éttermekkel . . . - Bekapcsolhatom a rádiót? Arra való. Teléfunken gyártmány, tökéletes hangminőség. Bolygónk darabokra hullásának neszeit is tökéletes hangminőségben lehetne hallani belőle. - A bonni kormány szóvivője tegnapi sajtóértekezletén bejelentette, hogy lényegében minden készen áll az új amerikai Pershing rakéták fogadására és hadrendbe állítására. A bejelentéssel kapcsolatban Moszkva a TASZSZ hírügynökséget felhatalmazta annak közzétételére, hogy a Szovjetunió hatékony ellenintézkedésekkel. . . Három pincér adja az éttermen át a díszkíséretet, a főpincér mellettünk menetel, két beosztottja mögöttünk. - Ahogy parancsolják. A teraszra. Valóban gyönyörű időnk van ma, és idefent, öt emelet magasságban egészen tiszta a levegő. A főpincér fiatal, tartós hullám a kékesfekete hajában, féltucat gyűrű a két ápolt kezén. Magas sarkú a lakkcipője, pipiskedve ringatja a szélesedő, szalonnásodó csípőjét. Sötétzöld szmokingját nem tegnap kezdte kihízni derékban. - Még éppen idejében tetszettek jönni, kisasszony. Félóra múlva minden hely foglalt lesz a teraszunkon. Délben az ifjúságé a terasz. Az étterem is üres még, gyönge huzat leng benne, rengeteg porcelán csillog a fehér damaszt abroszokon. Sötétzöld szmokingos pincérek sétálnak a terített asztalsorok között, látnak minket a szemük sarkából, Kisjutka nyúlánk alakja mágnesesen vonzza a diszkrét érdeklődésüket. A hosszú teraszon legalább húsz asztal. Feszes futószőnyeg az asztalsor mentén, sötétzöld, mint a pincérek szmokingja. - Parancsoljanak. Terebélyes, sárga-vörös csíkos napernyők árnyékolják az asztalokat. Remek a rálátás a Dunára, a budai Várra, a királyi palota kupolájára, a Mátyás-templom csipkés tornyára, a Halászbástya íves kőrrmellvédjeíre. Történelmi tájkép a táplálkozáshoz. - Kisasszony . . . A főpincér gyűrűs kezei hátrább emelik a széket a kiskorúnak. -Uram. Mögöttem is jelen van az egyik zöldszmokingos: Leülhetek, bizalommal, pontosan fogja a seggem alá igazítani
a párnabetétes széket. Lent a Dunán kenusok kapálják a vizet, három kétszemélyes kenu siklik párhuzamosan az Erzsébet-híd felé a hűs habokon. Két étlap a harmadik pincér két kezében. Idősebb ember, maradék haja fortélyosan keresztbe van fésülve a szögletes koponyáján. Az egyik étlapot a főpincérnek nyújtja, a másikat nekem. Aranybetűs bordó étlap, a Vár arany sziluettjével. Bordó az asztalterítő is, bordók a fakarikákba fogott szalvéták. - Aperitif? A kérdés nekem szól. Már kinyitottam az étlapot, figyelmesen szemlélem a szöveget, nem kell észrevennem, hogy tőlem vár választ. - Két dzsúszt kérünk. - Kisjutka határozottan bólint rá öntudatos, antialkoholista nyilatkozatára. - Narancsot, jéggel. - Rámosolyog a harmadik pincérre. - Sok jéggel. Szinte gyerek még. ez a zöld szmokingos srác, szőkék a pelyhek pisze orra alatt. Bűvölten bámul a kiskorúra. Talán egyidősek, talán fiatalabb is. a szalmahajú siheder. Három meghajlás, csaknem egyszerre. Három sötétzöld szmokingban három világszínvonalú idomítvány távozik a teraszról. Rang szerint vonulnak el, legelöl a magassarkú, mögötte a kopaszodó, hátul a pelyhes szájú utód. Aranyszegélyes tányérok a bordó terítőn, aranymintás porcelán virágváza az asztalunk közepén, frissek benne a sárgaszívű margaréták, fehérek a szirmaik, mint Kisjutka piké kosztümje. - Nem baj, hogy a tiszteletedre nem teszem le a szemüvegemet? - Tétova a keze. Bátortalanul nyúl át a tányérok fölött. - Ég a szemem, mintha bőgtem volna. Nem akarom, hogy lássa ez az árgus személyzet. - Hidegek az ujjai. Elbújnak a tenyeremben. - Mutasd meg az étlapon, mit akarsz enni. Voltam már nézője ilyen jelenetnek. Tavaly, abban az önkiszolgáló étteremben, szemben a Vígszínházzal. Öreg arcú fiatal nő állt előttem a tolóablakok előtt a mongol idióta fiával. Mutasd meg, drágám, mít akarsz enni . . . A gyöngeelméjű gyereknek nyitva volt a vastag szája. Bambán bámult be a tálaló rozsdamentes tartályaira, a gőzölgő szaftokra, a zsíros köretekre. Találomra rábökött valami káposztás keverékre. Azt választotta. Mi a különbség egy mongol idióta kis krapek meg én közöttem? Legföljebb annyi, hogy az én portrém egyelőre nem bárgyú még az idült elhülyüléstől. Rozsdás hátszín. Rábökhetek. Marhahús. A családban apa meg én voltunk mindig az ősmagyarok. Marhahúst akármikor, akármilyen formában, mint a messzi nomád őseink a népvándorlás korának finisében . . . - Oké! Nagy ötlet. Én is. És vitaminsalátát! Te is? Mindegy. Legyen. Valahogy már nem is vagyok éhes. - Balázs . . . Melegíti vékony ujjait a tenyeremben. Oldalról kapja az arca a fényt, áttetszik a szeme a sötét lencséken. Szép
fiatal özvegyek álcázzák így magukat népes temetéseken újhullámos francia filmekben. - Nem hiszem el, amit a hekusod fecsegett! Nem hiszem el! Van valami szelíd torzulás a szájam körül, érzem. Mosolynak is tekintheti a kiskorú. - És nem hiszek az orvosaidnak se! Nem igaz, hogy a huszadik században, a huszadik század végén. Hogyha ők tehetetlenek, hát majd vannak mások, más sebészek, máshol, akárhol! Biztosan lehet találni másokat, akik meg tudnak csinálni egy olyan műtétet, ami teneked kell! Megejtő ez a lány. Csak ez a szó illik rá, apa antik jelzője. Hisz, mert hinni akar. De ha nem hiszi is, amit mond, hitelesen játssza nekem ezt a megható indulatot. - meg fogsz gyógyulni! Tartós a szájam körül a torzulás, amit érzek. Láthatja rajtam, hogy hálás vagyok. Mint egy vesztes bunyós a hűséges szurkolóinak, akik a k. o. után is konokul kítartanak mellette . . . De miért csöngetett rá erre a lányra a zsaru? Miért mondta el neki is . . .? Most már biztos vagyok benne, hogy ezt a gyereket is kihallgatta, ameddig én a ktinikán voltam. Rendben van, kihallgatta. De ma, tíz óra három perc után . . . ma miért volt fontos dr. Zombori Ferenc rendőr századosnak, hogy rácsengessen Kelemen Juditra, erre az ártatlan lányra, aki semmit se tudott, ma se tud semmit rólam. miért? Alpakka tálcán hozza a kopaszodó kockafejű a két sűrű dzsúszt. Mintha áttetsző ragasztó rögzítené széles koponyáján a párhuzamos hajszálakat. Akár a hegedűhúrok Másik kezében csinos kis alpakka vödör, teli tömör jéggolyókkal. - Parancsoljanak. - Köszönjük. - Kisjutka nem húzza az ujjait vissza a tenyeremből. - Legyen szíves két rozsdás hátszínt, két vitaminsalátával. - Kitűnő vörösborokat ajánlhatok a sülthöz. - Elkerülnek a figyelmes pincérszemek, de ez az ember mégis lát engem. Látja a nyakamon a kötést . . . - Soproni kékfrankos, villányi kabernet? - Nem kérünk. - Köszönöm. A sötétzöld szmoking száznyolcvan fokos tengely körüli mozgást végez, de a tartalma nem néz rám a száznyolcvan fokos fordulat közben, nem pillant rám önkéntelenül se. Mereven menetel vissza az étterembe. Fehér kötés van a torkomon, és mindenben ez a fehér ruhás lány nyilatkozik ennél az asztalnál. - És a papa egyszer olyat mondott, hogy semmire se szabad egyből kinyilatkoztatni, hogy lehetetlen. És azt is mondta, hogy elvileg semmi nem lehetetlen! Hát te se vagy lehetetlen eset, fix, hogy ezt mondaná a papa, hogyha megkérdezném . . . Ma már szíveket ültetnek át! Kelemen doktor nem gégész. Nem az ő fölségterülete a torkom. - igyunk dzsúszt, Balázs. Egészségedre. Hideg, édes, natúr narancslé. Ittam ilyent már, egy
körúti diszkóban, ahová nem kellett volna bemennem. Taktusra táncoltak a forró reflektorfények, telt ház volt a tömött hodályban, csapkodtak a csóvák, színek szökeltek az imbolygó fejeken, hajlékony lányok haja festődött meg pillanatokra a pásztás villózásban a zsúfolt parketten, kihevült srácok tornásztak a Long Live I,ove ütemére, Olivia Neuton-John kamaszos szopránjától rezonált a sok ablak, tarkára kipingált vékony üvegtáblák zümmögtek a hangszórók monoton tamtamjától, fülledt füst oldotta magába a kétnemű izzadság kusza gőzét, Glory, Glory, Hallelujah . . . Álmosan ültem a fal mellett a narancs-dzsúszommal a tenyérnyi ovális asztalnál, Toni már tíz perce nekem táncolt a tömegben, kifakult géz gönc volt a ruhája, kalkuttai import, kispénzű kelekótya csajok tűntek föl nyáron az utcán félpercenkint ilyen törlőrongy szerelésben, elárasztotta a Gangesz-parti kínálat a várost, drágán, loncsuniformis hőséges hetekre, se tiszta, se piszkos . . . Toni eltűnt a tömegben, Toni újra előtűnt a tömegből, rázta a vékony vállát, átrezgett a hegyes kis melle a gyűrött géz ritkás rétegein, rámvillogtatta szabályos szép fogait. - Gyere, mért nem jössz? Szalmaszakállú nyurga pacák, huszonéves fickó volt a fiúja, komor képű, csupacsont srác, ideges szöveget makogott, láttam a morc mimikáján, újra meg újra gorombán csuklón kapta Tonit, dühösen követelte, ne ott kellesse magát mindig az én közelemben, Toni őrá is nevetett csak, csillogtak a sűrű szép fogai, hülyítette a szalmaszakállút, újra előttem rázta a vállát, hangtalanul kacagott. - Gyere, mért nem jössz? Csípte a füst a szemem, beleuntam a diszkótamtam lomha dübörgésébe, a tonnás fáradtságom is fönt a fejemben zsongott már, levegőre kívánkoztam a füstös zajból, a szúrós izzadsággőzből, ki a hóba, hátha esik még, megszorítottam az asztal szélét, talpra emeltem az ólmos csontjaimat, negyven perc villamoson ilyenkor éjféltájt, mire elvergődök a város másik végébe a mélyépítők munkásszállásának kaszárnyaszagú melegébe, ahol már két hete abban a vendégszerető vaságyban termeltem alvás közben is újra a munkaerőmet . . . - Gyere, mért nem jössz? - Hajnalban munkába megyek. Négykor a vekker beledalol a fülembe. - Kikísérlek! Másodpercenkint taszítottak rajtam valahonnan, tűrtem, Toni két keze rámarkolt a karomra, velem vonszoltatta magát kifelé. - Egyszer se láttalak eddig. Mért? - Sose jártam ide. - Én is csak nemrég. Most vagyok itt harmadszor. A szűk ruhatár bádogborítású pultján hegyekbe dobálva hevertek a cuccok, a padlón színes hócsizmák sorakoztak. az ajtónál hóle állt a kitaposott parkett odvas mélyedéseiben. - Ki vagy? - Toni zőld szeme lázas volt. - Mért néztél annyira engem?
- Ott ugráltál, éppen előttem. - De úgy néztél, hogy melegem lett. - Nem miattam. - De, temiattad! . . . Holnap látni akarlak. Itt. Ugye eljössz! Vigyázz! Egy ideges kéz már belekapott hátul a galléromba. Nem hatott rám a meglepetés erejével. - Hát itt vagy, csórókám! Kecsesen kifordultam a satnya fogásából. Lépésnyire állt szemben velem a szalmaszakállú. Megszemléltem. - Mi baj van, pajtás? Álla elé emelte az öklét. Balkezes . . . Sajnáltam. Izzadságcsöppek tapadtak zsíros bőrén az orra tövében. - Kopj le, komám, ez van. Ki engedte meg, hogy kicipeld ide Tonit? Már szomorúan sajnáltam. - Nem volt kiirva rá, hogy engedélyhez van kötve . . . Erőtlenül ütött. Jobb tenyérrel, puhán elkaptam a hitvány balegyenest, ráharaptam öt ujjal az öklére, bal kézzel rácsattantam a csuklójára. Már le is vehettem az ökléről a jobb tenyerem. - Ne veszítsd el a higgadtságod, pajtás. Nem bírta kitépni a csontos csuklóját a kezemből. - Dögölj meg! Hátrahúzta a bal lábát. Tudtam, rögtön lendül a csánkja. Eleresztettem a jobb öklöm. Szügyön érte, kímélni akartam a törékeny pisze orrát. Nekiröppent a tapétás falnak. Megragadt rajta mintának. - Jaj istenem, huligánok! - A szeplős ruhatárosnő égnek emelte két hurkás karját. - Hagyják abba! Hívom a rendőrséget! Ábrándosan rámosolyogtam. - Semmi setörtént. ez a kedves krapek rövidesen lábadozni fog, nekem elhiheti . . . - Álmos tekintetem Tonira tévedt. - Hol a ruhatári számod? Szeppenten szívta be a száját. A ruhatári számot a göncére gombostűzve a melle fölött viselte. - Kösz. Kihúztam a gyűrött gézből a tűt. Letettem- a pultra a számot. Az enyimet is. Meg egy papírhúszast a szeplős ruhatárosnő lelkének gyógykezelésére. Még mindig ijedten tartott szemmel. - Nem ütötte agyon? Ha nekem rosszul lesz itt ez a szerencsétlen . . . Elvettem a kezéből Toni kabátját. A szalmaszakállú már kezdett kiválni a kopott tapétából. - Csupa egészség a fiú. Mindjárt elmúlik a csüggedése. Toni kabátja könnyű volt, nem télre való. Rátettem a vállára. Mire belebújt, magamra cibáltam a steppelt anorákom. Az ajtón kívül félaraszos hó szőnyegezte a flasztert, de a mennyekből már csak gyéren pilinkéztek a pelyhek. Toni belémkarolt. - Tényleg nem ütötted agyon? - Takarékon tartottam magam. Igaz is . . . lelki vigaszra szorul a srácod. Miért nem maradtál mellette?
Fázósan behúzta nyakát a széllelbélelt őszi kabát gallérjába. - Nem tudom. Kellett volna? - Vele jársz, nem? - Csak ide a diszkóba. - Lebiggyedt a szája. - Senkivel se járok, ha érdekel. - Nem tartozik rám, mit csinálsz. - Hát akkor mért loptál el magaddal? Megálltam. - Ugy találod, hogy el vagy lopva? Vidáman villogott rám a két zöld szeme. - Hát . . . nem úgy toporgok melletted ebben a hóban, mint aki ott lett felejtve. Ugy elvetted a ruhatári számomat, hogy szólni se tudtam. Aztán csak rám dobtad a kabátomat . . . - Visszaszállítsalak? Egyszerre kialudt a szeme. - Ha akarok, magamtól is visszatalálok. Ha te akarod, akkor is. Menjek? Bokáig csaplattunk a laza hóban. Egy pihe Toni szájára tapadt. Lenyalta. - Nincs íze. Ránéztem a lábára. Kivágott körömcipőben taposta az olvadékony havat. Máris bokáig nedves volt a testszínű nylonharisnyája. - Végre észreveszed, hogy jó lábam van! Még a szobatársaim is bevallják, hogy szuper futóműveken közlekedek. - Biztosan igazuk van, de szerintem most csak arra jók ezek a szuper futóművek, hogy összeszedj velük egy szuper tüdőgyulladást. Hova kell hazamenned? - Egy kancakolostorba. Egy nővérszállásra, ha érdekel. Legalább száz méterre, a második utcasaroknál világítottak a taxik a drosztban. - Ne ijedj meg! Lehajoltam, fölkaptam a karomba. -De. Megakadt a torkában a hang. belecsudálkozott a szemembe. Ráölelte magát a nyakamra, bedugta hideg orrát az anorákom föltűrt gallérja alá. - Hogy te miket csinálsz velem! Könnyű volt a teste. Meleg volt a szája. Előbb csak kuncogott. Tíz lépés után már nevetett. - Nem igaz! Hogyha ezt elmondanám a szobatársaimnak . . .! Hogy egy srác engem a karjában vitt a körúton! Kiakadnának, és rám sütnék, hogy én vagyok a világ legnagyobb hazugja! A Honvéd utca sarkán piros volt a gyalogátkelő lámpája. Megálltam. Megcsókolta a nyakam. - Te aranyos! Az úttest túloldalán idült házaspár várta, hogy zöldre váltson a lámpa. Minket néztek. Átívelt a havas zebrán kollektív, savanyú rosszallásuk . . . - Olyan jóízűen eszel, hogy öröm nézni, Balázs. Eszem ezt a húst, pedig már nem vagyok éhes. két falat után abbahagytam volna, hogyha hajdani gyerekkoromban nem programozódott volna belém, hogy amit a tányérra rakattam anyával, azt mind az egészet meg kell
enni. Amikor tavaly ősszel egy hónapig ebédet hordtam ki a furgonnal, a budai iskolákban a konyhás nők sorra nekem panaszolták, hogy sok gyerek éppen csak beleharap a rántott csirkecombba, aztán otthagyja, moslékba megy a drága étel, disznókhíznak rajta főváros környéki falvakban, ahonnan kisteherautókkal iárnak be élelmes gazdálkodók az iskolai hulladékért, hogy ne rohadjon el haszontalanul a drága étel. A Boróka utcai suliban tábla lógott a tálaló párakönnyes falán. Amit ti ittpazaroltok, abból sok éhező gyermek jóllakhatna a szegény országokban! Fakó volt már a megsárgult kartonon az írás, kiszívta a betűk színét a zsírszagú ételgőz. Rozsdás marhasült. Omlós, ízes, illatos. Az ízletes étel a hasznos életörömök egyike, így olvastam öt éve egy zseniális wagybrit nyelvleckében. Énnekem öt hete nem szuper életöröm, hogy táplálom magamat. Mindent megettem a klinikán is, amióta nekem is normális ételeket kezdtek tálalni a nővérek. Normálisan megettem mindent, mert mindig éhes lettem, mert makacsul egészséges a gyomrom. Hogyha fakéregből vagy fűrészporból főzték volna a langyos krumplipürét, alighanem azt is legyűrtem volna. Normális a gyomrom. Még most is normális. Most, itt, ennél az asztalnál is normális. Mintha nem is szólt volna semmit tíz óra három perckor a zsaru. Normális a gyomrom, mint az átlagos emberiségé. A reflexeim is normálisak maradtak . . . Mozgok, tíz óra három perc óta is egyre mozgok, járok a lábaimon, autót vezetek, ülök egy elit szálloda elit éttermének a levegős teraszán, kés a jobb kezemben, villa a bal kezemben, használom a kést, használom a villát is, falatokat vágok, falatokat rakok a szájamba, megrágom, lenyelem . . . minden oké. Mintha még mindig nem hinném, amit tudok. Még mindig nem fogom föl? Mikor szakad át a fejemben az a gát, amitől még mindig normális vagyok? Mikor fog robbanni bennem a pánik? Röhej. Látok, hallok, élek . . . én vagyok a plusz egy fő a nyomorékok világlétszámának a végén. A nyomorék, aki egyébként normálisnak érzi magát. A néma. Ez a mocskos igazság . . . Teli már a terasz, meg van szállva minden terített asztal a sorban a kovácsoltvas korlát mentén, alpakka villák, alpakka kanalak, alpakka kések koccannak aranyszegélyes tányérokhoz, fűszeres illatok úsznak a lassú légáramlás tetején, egyik vendég se idősebb, mint Kisjutka vagy én, csak az önkifejező öltözékében meg a túltenyésztett szőrzeteivel különbözik tőlünk a többség, kirojtosított szárú farmernadrágok nyújtóznak az asztalok alatt, csupasz csülkök kitaposott tornacsukákban, zsákszoknyák, csípőre tekert textildarabok a nőnemű altestek takarói, köldöktől fölfelé.condra most a menő módi, tolsztoji muzsikruhácska, zsákruha foszlós darócból, hasra csomózott ing, foltos kacabajka, divatbemutató
bölcsész népviseletből, műrongyokból műnyomorúság, kontra az aranyszegélyes porcelán terítékhez, az aranydomborítású étlaphoz, amiben csak a legcsóróbb húsétel telik ki egy szorgos szövőlány napi béréből, playboyok zarándokhacukában, playgirlök kolduskosztümben, Budapest belvárosának bánatos aranyifjúsága, byroni szplín a szemekben a szorgos szövőlány napi béréért rendelt szerény fogásokhoz, varsói világfájdalom a szorgos szerkezeti lakatos napi béréért rendelt kevésbé szerény fogásokhoz, nyűgösen csócsálják a fehérjedús sztékjeiket, sikerült kétségtelenül elit helyre hoznom Kelemen Judit gimnáziumi tanulót, különleges korosztályunk krémjével, Budapest belvárosának borús lelkű beltenyészetével szívhatunk egy levegőt, apostoltekintetű bölcsészek, mártírábrázatú joghallgatók, kis kultúrkurvák is keverednek köztük, lézengő stricik is . . . Mintha egy szomorú szekta szertartása zajlana ezen a teriengőzárt teraszon, öt emelet magasságban a földhöz ragadt valóság fölött, emelkedett egyéniségek táplálják testüket, életunt étkezésük csak kényszerű velejárója a fennkölt létüknek, idegen a szuperlatív szellemüktől, megalázottan teljesítik állati porhüvelyük terhes parancsát, megvetik magukat ezért a szégyenletes életfunkcióért, siralomvölgy a világ, alantas anyagcserének alávetve gyötrődik a megnyomorított lélek, Fellini filmjeiben helytállna a kép imbolygó álomjelenetekben . . . - Mondok valamit, Balázs, de oda ne nézz! - Egykedvű arcjátékkal kísérletezik a kiskorú, hasonulni igyekszik a környék népességének réveteg mimikájához. Sikertelen alakítás, nem meggyőző a bohóckodása. - Van mögötted egy torzonborz ürge, jobbra mögötted . . . Kétszer akkora szakálla van, mint Marx Károly atyánknak, csak nem olyan higiénikus. De nem a szőrméje a lényeg, hanem ahogy élelmezi magát! Ugy tele van rakva az asztala, hogy szerintem három átlagember helyett zabál. És közben minduntalan idekukkol hozzánk. Vagy te vagy jó nála, vagy én. attól tartok, hogy mind a ketten. Mért is ne lehetne biszex? De ne fordulj hátra, mondtam! Miért ne tekintsem meg? Hogyha netán mégis ezt a lányt videózza, méla érdeklődésemmel lelohasztom a lázas libidóját. Patrik ! Patrik, a prófétalelkű világmegvető. Azonos, csak a testtömegében tapasztalható bizonyos módosulás. Negyedmázsával nehezebb, mint a távoli történelmemben volt, amikor kamaszkorom környezetszennyezője gyanánt működött közre az elfajult fejlődésemben önzetlenül fertőzött a fölsőbbrendűség filozófiájával. Körben a kigömbölyödött fején kétszer akkora a tenyésztett szőrzet, mint annak idején volt, amikor tartósan megtisztelt melankólikus mételyeivel. Nyomott orra alatt a keskeny
szájára is vastagon ránövesztette a fekete bozontot. Most a burjánzó Nietzsc-bajusz takarásában kell neki meglelni kanállal, villával a bélsatorna fölső nyílását. Három fogásból fal, három alpakka edényből tunkol, három irányból csipked a tányérjára, fölváltva lapátol szószos húsokat, lágy étel az abrakja, rágnia nem kell, kímélheti a sárgás, megromlott fogait, csemegézhet pépes falatokkal, csak olykor mégis nyelnie kell . . . Ettől a fölfújt korcstól hagytam én hónapokig mérgezni magam, hagytam, hogy beetesse nekem Nietzschét, orrhangon szövegelt a fülembe, átszellemülten idézte a Nietzschéjét, mit érsz, ha nincs meg benned erő és akarat, hogy nagy fájdalmakat okozz?! A részvét a leghitványabb tehetség! A gyenge nők és a gyáva rabszolgák a részvét legnagyobb művészei! Rám ismert, vigyorog, gyűrődik a bőr a behájasodott szeme sarkában, hajlong is, bizonytalanul bókol ültében, ráismertem-e én is, ettől a ripőktől cucliztam be a narkót, Nietzsche! aki zuhanni készül, lökj is rajta egyet. megtettem Toni ellen, ha nagy fájdalmat okozol, és hallod a jajgatást, amit az a kin váltott ki, amit te okoztál, ez a nagyság, ennek a szőrfejű szellemi toprongynak szolgáltam évek után is, Toni fulladozott már, hagytam belefulladni a posványba, ez a nagyság! - Balázs! Mi bajod? . . . Hova mész? Mozgásigényem van. Cselekvésre szomjas a tespedt szervezetem. Játékos kedvem támadt. Valami rendellenes eseményt áhít a rendhagyó lelkem. Hepeninget, ami fölrázhat tunya tétlenségemből. Szórakozni szeretnék, kiskorú, szórakozni, abban a mélyebb értelemben, ahogy Blaise Pascal francia bölcstől olvastam, ugyanis Pascal se hiányzik a zűrös műveltségemből, és Pascal egyik kcserű töredéke szerint az esendő ember, aki szórakozni akar, elviselhetetlen állapotáról kívánja ez úton kétségbeesetten másra terelni figyelmét! Nincs ok aggodalomra, kiskorú, nem kell megijedned, jámbor a félnótás mosolyom, távol áll tőlem, hogy eszelős legyek, csak valahogy vérengzős hangulatom van. öt-hat méter a mértani táv a prófétalelkű világmegvető dúsan terített asztaláig. Még mindig vigyorog. Örömében, hogy évek után újból láthatja hajdani képlékeny tanítványát. Álcázott ajka körül zsírfoltos a kondor sűrű szakáll. - O, Balázs! - Szíve mélyének melegétől izzad a fagygyús párnába benőtt szeme rám. - Lestár Balázs, kellemes meglepetés! Nem, Patrik, nem kell fölkászálódnod a székedről, nem hagyhatom én, hogy erőlködj ezzel a túltáplált alakoddal . . . Nyiszlett, hájas a válla a bal markomban. - Mit akarsz?! Csaak azt, hogy ülve maradj, szőrcsászár! Most nekem éppen ebben a szintben áll kézre a jógiszakállas képed. - Mit csinálsz? . . . Na de kérlek! Hepeninget csinálok, magamnak. Jobb kézzel marokra
fogom egy Nietzsche-rajongó kórokozónak az elsatnyult csuklóját. Csenevész csontok, erőtlen inak. Tradicionálisan tövig rágva most is a körme. - Na de kérlek! egyhangú a szöveg, szónok! Változatosságot kéne vegyíteni hozzá. - Megőrültél? Korláttalan korunkban ez is lehetséges. Megőrültem? A kérdés tisztázásra szorul. Momentán azonban más elfoglaltságom van, most ezzel a túlfinomult filozófusi kézzel kecsesen bele kell kanalazni a langymeleg gombamártásba. Megmerítjük a satnya kacsót az alpakka edény nyúlós tartalmában, reszketegen, ahogyan fuldoklók keze kotor víz alatt az iszapban. - De kérem! Miért nem kiabál ez a dzsungelszőrű ínyenc? Miért csak nyöszörög? Budapest belvárosának bús aranyifjúságát riadóztatná, ha ordítana egyet. Bizonyára jelen van néhány lelkes Nietzsche-tanítvány is körülöttünk ebben a hérész nyájban . . . Hepening! Teli már a filozófus finom tenyere, zamatos malter párolog benne, fűszeres vargányamártás, tapadós öntet, elég híg! -Nem! De igen . . . Ernyedt csuklója erőtlen, engedelmes a kemény markomban. Keze kecsesen emelkedik, engedelmeskedik a kezem harapófogójának zsibbadt ujjai közül töményen csurog a tejfölös szósz. Leápoljuk vele, Patrik, leápoljuk a rémült portrédat, beledolgozzuk a mártást a begöndörödött szakálladba a pancsos mancsodról, ne ficánkolj, bizd rám, mit csinálj, tartom a csuklód, végezd szépen a keshedt kezeddel, amit kell, így, így ügyesen, beissza mohón a bozontod a gombacsirízt, légy rátarti magadra, te szupersztár vagy most egy hepeningben! Műalkotás a hepening, Patrik, modern műalkotás szabadon választott eszközökkel, a műalkotó mindig egyéni találékonysággal, elmésen döntheti el, milyen tárgyakat alkalmazzon, milyen eszközöket használjon, a Nobel-díjas Heinrich Böll bizonyos hősei egy klassz, újdonatúj Bundeswehr-gépkocsit égetnek föl, igen, vannak az én színes műveltségemben ilyen újkeletű olvasmányélmények is elrakva, kincstári terepjárót használtak hepening céljára a Gruhlok, nekem ihletadó anyagom csak a gombakenőcs lehetett most, kicsiny országban gyér a szegényes választék, tejfölbe habart gomba, szakállba itatva, szobrász szerszámja a véső, én Patrik satnya kezét használtam a szószos hepeningemhez. Pompás. Föl van töltve a dús jógiszakálla, ez a csurgós mű az én hepeningem leleményes végterméke. Remekmű. Közönyös ez a sanda közönség, senki se tódul a helyszínre, senki se ünnepel engem, senki se háborodik föl, hatástalan hepeninget produkáltam, semmi rajongás, semmi harag, csupa bamba tekintetű nézőt látok csak körülöttem, kollektív érdektelenség, még a sötétzöld
szmokingos pincérek se tanúsítanak izgalmat, szinte szórakozottan strázsálnak az étterem szélesre széthúzott üvegajtajának küszöbén, semmi siker, hiába csöpög egyre a bongyor szőrzetből a tömény szósz, mint gumifából a gyanta, nem arat tapsot a művem, homlokom nem koszorúzza babér, pedig ez hiteles hepening volt, egy virtigli világmegvető filozófus nyilvánosan, önnön mellső végtagjaival kente föl önnön csupaszőr képére a mártást! Megbuktam modern művészetből. Nem vagyok zseniális. Nem őrjöng a közönség, nem vevő senki az én hepeningemre. Ödönghetek vissza az asztalhoz, ahonnan az ihlet bűvöletében keltem föl két perccel előbb. Kisjutka egyenes derékkal, bénultan ül a helyén. Sötét szemüvege mögül mereven, esetleg ijedten fürkészi az arcom. Szaporán lélegzik, krétafehér. - Ez . . . ez . . . méltatlan volt hozzád! Méltatlan volt? Miért méltatlan a hullához, hogy oszladozik? Én már mindent megengedhetek magamnak. Én eljutottam oda, ahol már semmi sincs. És ahol semmi sincs, ott mindent szabad. Szétesni is, mint mezőn a mérgezett dögök. - Az a szerencsétlen alak . . . Én nem azt mondtam neked, hogy engem fixíroz! Én csak azt mondtam, hogy néz minket! Most, most lett teljes a kudarcom! Félreértés a hetedik hatványon. Gyanítom, hogy ez az egész kábult környezet végzetesen félreérti a történteket. A mezítlábasok, a kacabajkások, a condrások, még a szmokingos pincérek is masszívan azt hiszik, hogy ennek a társaságomban tartózkodó jólöltözött ifjú hölgynek a védelmében cselekedtem, mint egy daliás dArtagnan. Röhej. Akár át is hajíthattam volna tehát a terasz kovácsoltvas korlátján a prófétalelkű világmegvetőt, megröptethettem volna, mint egy postagalambot! Négyszáz-valamennyire jön ki a számla, ha jól emlékszem az étlap háromszámjegyű áraira. Hatszázban bőven benne a borravaló is. Tizenöt lépés távolságból látja a sokgyűrűs főpincér a kezemben a pénzt, egy százas az ötszázashoz . . . Sötétkék tartós hullám a hajában, semleges megelégedés a szemében. Kívül esik a véges látókörén, hogy egy motyogós vendég ragacsos gombamártást törülget bordó szalvétával a szotyakos szőréből. Ilyen az élet. A flaszter mozog alattunk, vagy a Porsche négy kereke? Ha mégis a bátyám kocsija gurul előre, hát csigalassan kúszik, lépést tarthat vele a járdán, aki akar. Beszorultam ebbe a béna kocsisorba, ujjnyi a térköz az autók között, szakadatlan a sor a szűk mellékutcában előttem is, ameddig egyáltalán látok, mögöttem is, ameddig a viszszapillantó tükör lát a szememmel. Vánszorog csak a négy kerekén abátyám proccos sportkocsija, lustábban, mint egy úthenger. Kényszeredetten járnak föl-alá a motorblokk tükörsima hengereiben a síkos dugattyúk. Olajozott unalommal, kelletlenül. Tőlem undorodik ez a járgány.
Kisjutka szótlanul ül mellettem, cövek van most a hajlékony derekában. Miért maradt egyáltalán velem? Miért nem hagyott faképnél, hang nélkül, mihelyt kilépett előttem a szálloda forgóajtóján? Miért szállt be megint mellém? Ö maga se tudja. Hallgat.Undorodik tőlem. Forradások fájnak a fércelt nyakamban. Minden varrat nyoma fáj a nyakamon. A varratok nyoma fáj? Francot. Én magam fájok magamnak. Undorodok magamtól. Lépésben gurul a négy kerék, csicsás üzletek két sora közt mászik előre a százhetven lóerő, napernyős kirakatok kínálják magukat, egymásra licitálnak a harsány portálok az utca két oldalán, snack bár, trikotázs, sörbár, módi butik, drink bár, szépségszalon, koktélbár, hobby shop, török eszpresszó, rockerkirakat, teli szögekkel kivert bőrdzsekikkel, szöges csuklószorítókkal, szöges nyakörvekkel, rétesbolt, szolárium, teenagerfodrászat, palacsintasütő, jeans bazár, city grill, jogging szerviz, posztergaleria kétnemű aktokkal, souvenir trafik, játékterem pénznyerő automatákkal, video, hi-fi, LPs, ho, dog, arany-ékszer, hamburger, angol úriszabó . . . korlátlan a kínálat végig a frissen renovált házak földszintjén, fogyasztani tessék! költeni tessék! italbőség, ételbőség, árubőség, Európa minden bóvlija kapható! zabolátlan a választék, világ gyárosi jólétet játszik Budapest belvárosa, nyüzsgés a butikokban, nyüzsgés a shopokban, nyüzsgés a hárokban, habzsolni tessék! naphosszar villódzik ajátéktermekben a falánk fényrulett, csattog a fénikarú rabló, nyelik a pénzt, adják a pénzt, nyerni tessék! veszteni tessék! a tévé szerint tízmilliárd dollár az ország adóssága, vagy csak nyolcmilliárd? mindegy, fő a forgalom, kit érdekel, hogy hitelben a jólét, nyüzsgés végig az utcán, nemzetközi nyüzsgés, jenkik mini filmkamerákkal, Hungary is beautyful. szemmel látható, hogy Hungary a szabad vállalkozások eldorádója, szabad a verseny, fogyasztani tessék! kéregető purdékat filmeznek a jenkik, original pictures from Budapest! mint a bogáncs, ragadnak a szurtos törperomák bosszús járókelőkre, odább két dróthajú, izzadt arab valutát árul, kötegben a dollár a nyirkos kezükben, két társuk kanáriszőke prostikkal alkudozik, atlétatrikós tetovált csavargók napoznak a sarkon, versenyképes márez a beautyful Budapest Amszterdammal, Hamburggal, ha csak a mocsok a mérce, undorom van a belvárostól, fönt kalapál újra a torkomban a szívem, el akarok tűnni ezekből a szűk belvárosi utcákból, itt araszolni tudok csak, mint egy hernyó a falánk hangyák közt, ki kell keverednem a Kálvin térre, onnan jobbra talán tovább szökhetek egyből, a Körúton túl hatsávos az Üllői út, megugrathatom ezt a kocsit, ne gyötrődjön alattam, kifelé, kifelé! Alig mozdult a gázpedálon a lábam, mégis bődült egyet ez a bivalyerős motor. Kisjutka összerezzent, mintha én ordítottam volna. Néz, néz a sötét szemüvege
mögül, idegent lát bennem, igaza van . . . Idegen vagyok én mindenhol, magamon belül is. - Nem hittem volna, Balázs, hogy te is olyan vagy, mint a világ. Tebenned is annyi sok erőszak van, hogy félni kell tetőled. Tudom, én csiholtam ki belőled az erőszakot . . . de volt mit kicsiholni. Nagyon bánom. Hogyha volna bennem vox humana, akkor se világosítanám föl ezt az ártatlan lányt a tökéletes tévedéséről. Nem árulnám el neki, hogy semmi oka, igazán semmi oka, hogy szemrehányást tegyen magának. Elmebetegnek is tartana, hogyha elmagyaráznám, mi a képlet Patrikkal, Nietzschével, Tonival. Meg azért se gagyognék semmit, mert zavaros hazudozás lenne a szerecsenmosdató szövegem. Nem Patrik dumálta ki az én nemes lelkivilágomból a velem született humanizmust. Én magam irtottam ki magamból azt is, ahogy minden mást is, ami normális. Szégyelltem a szánalmat, rühelttem a részvétet, ami olykor mégis bolygott bennem Toni iránt. Hát mégis kijutottam végre a Kálvin térre! Pótkocsis kamionok a külső sávban, nekivetkőzött sofőrök a szervókormányoknál, ellenzős sapkájuk alatt derékig meztelenek. Nagyhangú rádiók bömbölnek ki a tágas kabinokból, versenyben bőgnek a hangszórók a dübörgő Diesel-motorokkal. Le-lenéznek a sapkájuk sildje alól a pilóták rám, megmustrálják a Porsche ezüstmetáll kaszniját, ritka márka az ősmagyar aszfalton, láttára szabályszerűen megfordul az országutak vándorainak unott fejében a kérdés, hogy ugyan mi az ábra? miből tart fönn ilyen extra sportkocsit ez a gézbekötött torkú, huszonévesforma fazon? miből hozta magának össze a stexet erre a príma ezüstdukkós négykerekűre? . . . egykedvűen utálnak a hálópriccses fülkéik magasából. Igazuk van. Mindenkinek igaza van. Fut alattam a Porsche a hatsávos úton. Diesel-füst, benzinfüst, vastag a levegő. Miért gondolta rólam ez a lány, hogy énbennem kevesebb az erőszak, mint a nagy átlagban? Nem tudom megkérdezni tőle. Semmit se tudok kérdezni tőle. Senkitől se tudok semmit se kérdezni. Mi lesz? Igy nem lehet élni! Némán élni csak olyan helyen lehet, ahol senki se szólhat hózzám. Ahol csönd van. Ahol legföljebb a természet ad hangokat, az állatok, a szél, a növények, a víz. A többi néma csönd. Hamlet. A gazdag műveltségemből. Csönd . . . Az kéne. Hogyha két sarokkal előbbre fordítok egyet a volánon, bekanyarodok balra, ottan, a tér közepén, ott van az a templom . . . Ha ugyan megvan még. Ha nem építettek tízemeletes toronyházat a helyére betonpanelekből, évek alatt, amióta valahogy egyszer se vetődtem a városnak ebbe a vén negyedébe. Elhagyjuk a hatsávos utat, kiskorú, kiosonunk ebből a tömény bűzből, keresünk egy templomot, ahol esetleg csönd van. Négy éve jártam utolszor errefelé, tél volt, Pakodit kellett meglátogatnom, osztályfőnöki útasításra.
Látni se bírtam a róka pofáját, stréber volt, tanárok talpnyalója, törleszkedő takony, mégis elvállaltam, hogy az osztály nevében . . . Narancsot vittem, banánt vittem, tíz percig időztem az ágyánál, sápadt volt, hamuszürke, a teste meg már feleakkora csak, mint ameddig járt suliba, de a fölpüffedt hasa, mint egy túlfújt labda, kinyomta a paplant, hónapok óta hiányzott akkor már, idegen volt a szememnek, iszonyodtam tőle, a hirtelen őszült anyja kísért ki a házból, leukémiás a fiam! Ott van a templom, tartósan, ott van a tér közepén. Hely is van, csak három kocsi parkol, odaférek melléjük negyediknek. - Mit keresünk itt! Ebbe a templomba akarsz . . .? Ebbe a templomba akarok beosonni: A csöndjébe. Csak kis időre. Az a csönd, odabent, kell most az a csönd, kell a fertőzött fejemnek. - A papának volt egy barátja . . . Peterdi Mihály plébános úr volt a neve. Meghalt, a télen. Vidéken volt a temploma. Balatondiósdon. Kiskoromban egyszer úgy látogattuk meg, nyaralás közben, hogy én is vele mentem, a papával. És be is mehettem a templomba! Csodálatos volt. Tudod, az illat! Nem tudtam, mi az. A papa megsúgta, hogy tömjén. Tisztára beivódott a falakba. Most is érzem, csak rá kell néznem erre a templomra. Tényleg bemegyünk? Bemegyünk. Gyógyírt kapsz a sokkra, amit az aljas hepeningemmel okoztam neked, Kelemen Judit. Lehűt, lecsillapít, megnyugtat mind a kettőnket a templom csöndje. Odabent én is a saját közegemben leszek egy ideig. Templomban természetes, ha néma az ember. - Csak nehogy zárva legyen! Kiskorom óta soha nem voltam templomban! Egyszer se jutott nekem se eszembe, mióta ebben a kétmilliós városban vegetálok, hogy templomba tegyem be a lábam. Otthon . . . Upordersen mindig karácsony hetében vonzott igazán a templom. Friss fenyőgallyak keretezték az avítt betlehemet szent József oltára előtt, háromkirályok hódoltak benne a jászolnál, Máriácska hajolt a piciny pólyába kötött kis Jézus fölé, minden nap besurrantunk ketten a templomba karácsony táján, Szeiler Feri meg én, mindig olyankor, hogy még senki se legyen kettőnkön kívül a gót csúcsívek alatt, csudát látni akartunk, vártuk, mozduljanak egyszer a fából faragott figurák, a szúpöttyös szobrocskák, látni akartuk a barmokleheletét, ahogy melegítik a pólyás kis Jézust . . . Ez a lány tömjénillatra emlékszik, ha templomot lát, én mindig otthoni fenyőgallyakét érzem. Nyitva van a templom. Nekünk. Nekem. Hogy pár percre befogadjon a csöndjébe. Színes fénypászták a levegőben, sárga, piros, kék kévékbe keverednek, ólomfoglalatokba szorított máriaüvegeken átoldott fények fonódnak anyagtalan nyalábokba fölöttünk, festett üveglapokból összerakott kép minden
ablak a gótíves nyílásokban, egymásra tekintő szentek, kettő-kettő a csúcsba keskenyedő kőkeretekben. Lejtős már a sugárzás kintről, kora délutáni napsütés siklik be a színezett üvegek szűrőin, foltokat fest a kőpadozatra. Hosszú lánc végén az örökmécs kelyhében vöröses fény is reszket a szentély közepén. Állok a padsor végében, Kisjutka mögött, bátortalanul ült be az utolsó padba elém, levette a szemüvegét, gyűrűbe szorított két copfja között puha, elszabadult hajszálak hajolnak össze a pelyhes nyakszirtjén, leheletre is érzékeny barna pihék. Ketten vagyunk a csöndben a csúcsívek alatt. Kopott előttem a pad háttámlája, sokan nyugtatták már rajta az összekulcsolt kezüket, amióta áll ez a templom. Kopott a négyzetes kőlap is a lábam alatt, homorúra csiszolt, mint a többi, kivástak a kortól, rengeteg ember talpától. Homályban a főoltár, árnyékban a túloldali mellékoltár is, csak a gyertyatartók círádáin csillog az ódon aranyozás. Itt a mi oldalunkon a mellékoltár képén szent Ferenc beszél a madarakhoz. Jártam apával, anyával az úton Cannario és Bevagna között, a legenda helyén, ahol Isten szegénykéje, a poveretto prédikált a madárseregnek a mezőben, vetni sose vettek, aratni sose arattok, Isten mégis gondot visel rátok, ennetek ád a réteken, innotok ád bő forrásainak édes vizéből, fészkelni enged benneteket az élő fák dús lombjaiban. és mert fonni se, szőni se tudtok, melengető tollakkal ruház titeket és fiókáitokat . . . Tizenkét éves voltam, ott, Olaszországban töltöttem be a tizenkettőt, másnap széttaposott madártetemektől volt szennyes hosszú kilométereken az országút, mérges gáz pusztította el őket, valami vegyi üzemből sodorta szét a vidéken a mérget a szél a fészkelő helyeikre, tán menekülni akartak, röptükben hullottak le az útra, egyszer csak éppisztolyos csendőrök, szigorú karabinereik állították meg a mi kocsinkat is, mogorván más irányba tereltek, le volt zárva már az egész fertőzöttkörnyék . . . Emberek ellen Isten se tudott gondot viselni az assisi szent szelíd madarainak kései utódaira. Barna csuhában, elragadtatottan prédikál az oltárképen szent Ferenc a seregbe verődött madaraknak, áldást oszt vézna kezével, gyűrűs dicsfény lebeg tonzúrás feje fölött, koldussaru a sebzett lábán . . . Ugyan ismeri-e Kisjutka ezt a legendát? s tudnék-e róla én, ha nem jártam volna arrafelé-is? Apa osztotta be végig az úton a pénzünket, minden este kasszát csinált, mire futja, mire nem már . . . Assisi városa nem volt benne a pénzügyi tervünkben. Te mondd meg, Balázs, elmenjünk-e odáig? Mert a benzin árán, ami Assisibe kell meg vissza, éppen egy farmernadrágot vehetünk teneked! ránéztem, miért tőlem várja, hogy mondjam, mi legyen, láttam a szemében, hogy próbára tesz, megrántottam a vállam, soká jó lesz még nekem ez a gatya rajtam, menjünk csak el oda
is, Assisibe, menjünk! Mégis megkaptam az új farmert, anya megvette, mielőtt hazaindultunk, Rómában, az utolsó napon. Nem hoztam áldozatot. Csönd. Fényfoltok a kőkockákon. Vibrál az örökmécses. Kisjutkának csak a szája mozog. - Gyere, ülj ide mellém! Berillkék szemmel néz föl rám, tegnap csillogott rám így a szeme, tegnap délelőtt, amikor még egyikünk se tudta, hogy én végérvényesen nyomorék lettem. Végérvényesen néma. Ez a mocskos igazság . . . Szűk ez a pad az én hosszú lábaimnak. - Térdelj le, jobban elférsz! Én is, látod . . . Hány éves lehettem, amikor utoljára térdepeltem templomban? Nem tudom. Kicsi voltam: Öreganyám vitt el a templomba, szent Balázs napján, a névnapomon. Térbetyüj le! Sokan térdepeltünk, apró gyerekek, sorban, vártuk a balázsolást, az áldást a torkunk oltalmára. Később föl kellett állnunk, ne kényszeredjen mélyre hajolni beteg, csúzos derekával a plébános úr. Gyertyákat, keresztbe tett szentelt gyertyákat tartott a vékonyka nyakunkhoz, hogy szent Balázs megmentse a torkunkat minden bajtól, kórtól, gyilkos betegségtől. Később, sokkal később, verset is találtam egy Babits-kötetben, átlapoztam volna rajta, ha meg nem akad a szemem a nevemen. Balázsolás. Szépen könyörgök, segíts rajtam, szent Balázs!Mire emlékszek még abból a versből? Kéne erőltetnem az eszem, lehetek-e még mindig büszke a szuperlatív memóriámra? mint a szepegő kamasz, térdepIek itt . . . Foszlányok. Gyermekkoromban két fehér gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon . . . Csak foszlányok, összefüggéstelen sorok. Lásd, így élünk mi, gyerekmódra, balgatag, hátra se nézünk, elfutunk a zajló úton . . . Örményföld püspöke volt szent Balázs, Diocletianus császár ölette meg. Te ismered a penge élet, vér ízét, a megfeszitett percelcet a szakadt légcső görcseit s a fulladás csatáját és rémületét . . . Illik rám, öt hét óta igazán illik már rám a nevem, egyszer gondoltam is erre az ágyban, a klinikán. Ismerem én is a penge élet, vér ízét, a fulladás rémületét, rászorítottam a fölszúrt torkomra a véres tenyerem, botorkáltam előre a gödrös úttesten, átszivárgott merev ujjaim között aůvérem, ragadósan, melegen . . . Öt hete még csak? Kopott a térdeplő deszkája is, térdek dörzsölték le róla a festéket, térdek, akár az enyém. Szent Balázsnak nincs oltára ebben a szűkös templomban. Szent Ferenc aureoláját mindjárt eléri a lejtős fény. Két madár kering körülötte a képen, látva a csőrük, Isten szegénykéjének énekelnek. Poveretto, poveretto, a tonzúrás minorita idegenvezető minden mondatában benne dobolt Assisiben ez a szó. - És még soha nem imádkoztam valakiért. Senkiért. Magamért se, igaz. Simogatja az arcom Kisjutka suttogása. Sántán kalapál a szívem. Kihallik a bordáim alól?
- És csak egy imádságot tudok. Csak a Miatyánkot. A nagymama tanított rá. Elimádkozom érted. Meg kell szabadulnom ettől a lánytól. Meg kell szabadítanom magamtól. Nem lett volna szabad magammal hoznom. Nem lett volna szabad túsznak vennem magam mellé. Hogyha egyedül söpörtem volna el otthonról, talán már nem lennék terhére magamnak. Elszakadt volna bennem a fék, nekikormányoztam volna a korlátnak a hídon a Porschét. Nem kellett volna becsöngetnem hozzá . . . Már tegnap délelőtt, már akkor nem kellett volna hazamennem. Nem kellett volna beülnöm a klinika előtt a zsaru kocsijába. Kóvályoghattam volna gyalog, ki a város széléig, ki abba a bontásra ítélt utcába, vissza abba a nyírkos pincébe, ahol életfogytiglan nyomorék lettem egy kés sunyi pengéjétől. Ott kellett volna kiböjtölnöm az estét, már tegnap, konokul kivárni, hogy besötétedjen ott a föld alatt, kivárni, hogy előbújjanak a patkányok, a gurupatkány meg a többi rühes . . . Már túl lennék az egészen. Kisjutka csakugyan imádkozik. Értem imádkozik. Azzal az egy imádsággal, amit ő is tud. Az a pince . . . Ha ugyan nem hagytak ott öt hete végleg. Ha nem menekültek el akkor rögtön, hogy közelébe se keveredjenek többet a helyszínnek, ahol mind látták a gyertyavilágnál, hogy kibuggyan a nyakamból, elönti az ingem a vér. Meg kell néznem a helyszínt, oda kell mennem, látom-e friss nyomukat! Meg kell néznem a helyszínt, még most, nappal. Ha elhagyták azt a patkánytelepet, napokig járhatom éjjel a várost, hogy rájuk akadjak valahol, szemetes parkokban, koszos külvárosi tereken, vagy a Margitszigeten, vagy a Dzsumbujban, akárhol. Nagy ez a város, de annyira nem nagy, hogy egy-két nap alatt rájuk ne találjak! De előbb azt a pincét kell újra látnom. Ha öt hete elspricceltek is onnan a vérem láttán, öt hét alatt, hogy semmi se történt, senki se kereste őket, vissza is települhettek közben. Oda kell mennem! Szemembe világít a máriaüvegek lágy fénye. Rávetül Kisjutka profiljára is már. Megejtően szép ez a lány. Értem imádkozik. A Miatyánkot mondja. Bocsása meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek . . . Vétkezni? Toni ellen én nem vétkeztem. Tonit én belezavartam a halálba. Ez nem vétek volt. A vétek megbocsátható. A vétek jóvátehető. Mi a neve annak, amit én cselekedtem? Mi a neve a jóvátehetetlennek? Visszamenőleg semmi se változik meg, nem támadnak föl a holtak. Toni belefulladt az iszapba. Nincs isten, akinek joga volna megbocsátani. Az se vétek volt, amit a pincepatkányok tettek Tonival. Nem vétkeztek. Megölték. Velem együtt csinálták. Nem vétkeztek Toni ellen, nem vétkeztek ellenem. Én is csak ugyanazt teszem velük, amit ők tettek Tonival. Elraktam azt a rugós kést, amit Tonitól vettem el. Ott van a sportszatyrom
fenekén. Nem lesz bennem düh. Közönyösen eresztem ki a Guru vastag vérét, ahogy biztos kezű böllérek a disznókét fagyos téli hajnalokon, upordersi parasztházak havas udvarain. Megint egyenletesen ver, szabályosan dobog újra a szívem. - Most jó nekem. Biztosan attól ilyen jó, hogy imádkozhattam érted. Miért jó, hogy imádkoztam érted? Nehéz a templom ajtaja. Lassan fordul a tengelyén. Símán, de lassan. - Vagy egyszerűen azért jó, mert olyan nagy nyugalom volt itt a templomban? Lehet. A csönd. A békesség. Akkor is, ha önámítás az egész. Egyszer láttam a tévében, hogy süketszobában kísérleteztek fehér köpenyes fizikusok. A főnökük magyarázta a kedves nézőnek, hogy a süketszobában abszolút a csönd. A külvilág teljesen kirekesztve. Csakis olyan zaj képződhet, amilyet ők akarnak. Más nesz nincs. Csak a csönd van. Akkor eszembe jutott, hogy ha nem megy tropára ez a gennyes bolygó, tíz év múlva vagy húsz év múlva mindenhol lesznek majd olyan süketszobák. Kint be lehet dobni a pénzt egy taxaméterbe, mint egy nyilvános vécé ajtaján, erre kinyílik egy zsilip, be lehet sétálni, le lehet ülni egy forgó fotelba, vagy le lehet feküdni egy hosszú heverőre, és a zsilip bezárul, csönd van, abszolút csönd, ül az ember, fekszik az ember, ki van szigetelve a világ, ki van rekesztve minden robaj, minden zaj, minden zörej, minden nesz, még tán a villanyt is ki lehet oltani ottan, csak a csönd van, csönd, mint a világűrben, lenyűgöző csönd, pihentető csönd, gyógykezelő csönd, akkora csönd, mint sehol a földön, és aki eltölt fél órát abban a csöndben, fölfrissülten távozhat a zsilipen át, föl lesz pumpálva egy napra való csönddel vagy fél napra való csönddel, attól függ a hatás, hogy mennyi időt töltött a süketszobában, és lassan mindenki elkezdi majd kitanulni, hogy menynyi a saját adagja, és annyi pénzt potyogtat be a taxaméterbe, amennyi időt bent akar tölteni az abszolút csöndben, biztos lesznek rengetegen, akik minden pénzüket arra költik, hogy süketszobákban bújjanak meg időről időre, sőt sokan süketszobával kábítóznak majd, az abszolút csőnddel narkózzák magukat, nem LSD-vel utaznak, hanem a csönd viszi át őket a személyi megnyugvásukba, amíg csak bele nem diliznek . . . Miért ne? Kezemben a cakkos slusszkulcs, látom. Be kéne csúsztatnom a kormányzár nyelves nyílásába. Nem sietős. Süt a nap, normálisan ketyeg a szívem, hat még bennem a templom csöndje, fa alatt álltam le, árnyékban, nem tüzesedett át újra a kaszni, van tető a fejünk fölött, hirtelen zivatarban se áznánk bőrig, itt és most még tőlem függ, indulok-e, veszteglek-e Holnap, holnapután már semmi se függ majd tölem. - Hadd nézzelek! Kisjutka két hűvös tenyerében az arcom. Már csak az kéne, hogy lehúzza hüvelykujjal a szemhéjam, megnézni,
nem vagyok-e vérszegény. Nem vagyok vérszegény. Nyomorék vagyok. Ez rosszabb. Pillanatnyilag egy nyugodt nyomórék tartózkodik a bőrömben. Nyugodt néma, de néma. Ez a mocskos igazság . . . - mondta a zsaru tárgyilagosan. - Nem is vagy te ugyanaz, aki megalázta azt a szegény szakállas alakot. Teljesen átalakultál. - Száraznak érzi a száját. Megfontoltan nyálazza körül a nyelve hegyével. - Te egy kedves, klassz fiú vagy. Precíziósan illesztgeti a szájamon a két nedves ajkát. Az abszolút csönd szentélyeinek zsilipjei zárnak majd ilyen pontosan a sci-fi jövőben. Ezt a lányt kellett volna szeretnem, ezt a lányt szerelemmel szerethettem volna, amikor még azonos voltam magammal. Még így, nyomorékon is belebódulnék a csókjába, ha engedném elbénulni a józan görcsöt a két halántékom alatt, de énbennem már sose lazulhat a hűvös háló, amit magamra tekertem, ketrecnek, éppen az ő védelmében . . . ragadd torkon magad, nyomorék! - Gyönyörűen ki tud fényesedni a szemed . . . ez a titkos, furcsa szemed. Mindig, ahányszor csak megcsókollak! Odanézz! Húzzuk el innen gyorsan a csikot! Két kislány bámul ránk abból az első emeleti ablakból, éppen szemből. Ötévesek? Hatévesek? Ikrek. Szőkék. Nyitva a szájuk. Vissza a hatsávos útra. Talán tényleg meghajthatom a rockprímás sportkocsiját, ha csak egy rövid szakaszon is! - Azért kértem pénzt a papától, hogy az én ebédemet én fizethessem ki. Aztán mégis nem én fizettem a magamét. Most légy szíves elfogadni. Nem bontotta le a csuklójáról a kis fehér zsákot, de kikotort belőle mindent az ölébe. Három százas, személyi igazolvány, zsebkendő . . . egy névjegyforma papír is, hatjegyű szám rajta, talán telefonszám. Nem nézek rá. Nekem most az utat kell figyelnem, fegyelmezetten, összeszedetten. Száznegyvennel búg, muzsikál alattunk a Porsche négy széles gumiabroncsa. Most érzi elemében magát a karosszéria takarásában ez a vad versenymotor. Befüttyög, szinte visít a sebes szél, be az ablak keskeny résén. Kisjutka nem érzékeli, hogy száznegyvennel tépünk a repülőtér felé. Üres a gyorsforgalmi út, ráragaszthattam a sebességmérő piros mutatóját a száznegyvenre. Bitang erő van ebben a szilaj szerkezetben, hadd kapjon még egy kis kakaót! Százötven! - De tényleg! Tessék elvenni tőlem ezt a pénzt! Nem veszem el, kiskorú. Százötvennel szirénáz be a szél a szemembe. Négyezer-háromszázat hagytam otthon két éve, mintha szórakozottan felejtettem volna ott a betétkönyvet a helyén, ahol mindig hevert, az íróasztalomon. Hatszázat költöttem belőle egy órája egy elit szálloda elit éttermének teraszán, háromezer-hétszáz a maradék, az se kell nekem semmire se, élni se, hogyha
esetleg élni engedném magamat . . . Élni? Ha így múlhatna el az életem, futtában, százötvenes sebességgel, ahogy most mozgok térben, időben. - A repülőtérre megyünk? Oda. Ott meg tudok fordulni, vissza, ellenirányba, át ennek a gyorsforgalmi útnak a másik sávjára, vissza, a város felé. - Én mindig csak olyankor voltam eddig a repülőtéren, mikor a papa utazott külföldi kongresszusokra. És egyszer se repültem még, pedig már tizennyolc vagyok. Más lányok az osztályban már berepdesték fél Európát. Mi, a család, valahogy mindig autóval mentünk . . . Kérlek, vedd már el ezt a vacak pénzt! Erős a keze, nehéz rászorítanom a térdére. Rövid a ruhája, meztelen a térde, meleg a bőre a térdén, melegebb, mint a keze. Ha lenne rá ideje, ki tudna billenteni engem ez a lány. Nem lesz rá ideje. Tábla. Nyíl balra. Repülőtér. Egy repülőgép fehér árnyéka a zöld táblán. Száznegyven. Százhúsz. Száz. Nyolcvan. Hatvan. Szembe semmi forgalom. Bekanyarodhatok a főépület elé. - Nézzük meg, Balázs, hátha épp indul egy repülőgép! Szeretem nézni, ahógy felszállnak! Ez is belefér az időmbe. Ott a taxik mögött kényelmesen le is parkolhatok. Nemrég landolhatott egy járat, ideges utasok tapossák egymás sarkát a kijárat lábrácsain, mellettük tülekednek, akik vártak rájúk, henye hordárok cipekednek, taxik startolnak másodpercenként a lépcsők elől . . . Én se repültem még sose, mi is mindig autówal utaztunk külföldre, néha szerettem volna pedig repülni, de egyszer se jutott eszembe, hogy megkérjem apát . . . Külföldre sose is kívánkoztam. Furcsa. Ahányszor mégis rám jött a nyugtalan utazhatnék, mindig csak haza mentem volna, vissza a kastélyba, ami százszor meszszebb van, mint Dubrovnik, százszor messzebb, mint Róma, ezerszer messzebb a tengerentúlnál. Mindennél messzebb, mert oda, abba a régvolt kastélyba vissza én soha nem mehetek. Kisjutka keze megint a tenyeremben, mi ketten nem sietünk, minekünk senki sincsen utunkban. Hosszú sorok állnak a check in csinos jegykezelőinek táblás pultjai előtt, degeszre tömött bőröndök csattognak a pontos poggyászmérlegeken,lengő mutatók ugrálnak a körskálákon, kockás utazószatyrok, kistáskák a kezekben, színes jegytömbök a kezekben, aranybetűs útlevelek a kezekben, beszállókártyák a kezekben, zöld szövegek villognak a számítógép-terminálok képernyőin, tolongás a gyorsbüfénél, számok pörögnek, zöld lámpák égnek, pirosak pislognak a tájékoztató táblákon, turistacsoport tódul ki a vámfolyosóból, itt a nyomasztó nyüzsgés újra, megint itt van körülöttem . . . Máris megfutnék innen, ha tehetném. Tehetném. Nem teszem. - Kérjük frankfurti kedves utasainkat, fáradjanak útlevél és vámkezeléshez! Valami jó füst csapta meg az orrom. Az a tweedzakós
öregúr fújja pipából, idelibbentette hozzám a huzat. Rágyújtanék. Nincs cigarettám. - Miért álltál meg? Nem megyünk ki a teraszra? De, kimegyünk. Cigaretta miatt nem adok elő némajátékot. Nem mutatok be nyomorék pantomimet ennek a lánynak. Nem fogom össze a mutatóujjam meg a középső ujjam, nem teszek velük cigarettázós mozdulatokat, nem bökök az állammal a várócsarnok egyetlen trafikja felé . . . Meg se tudnám értetni, hogy milyen cigarettát akarok. Mutogathatnék oda a pult mögé a teli polcra, kukán, harmadrendű külföldinek nézne a túlsminkelt trafikosnő, primitív barbárnak minősítene. akit még csak nem is gyarmatosítottak a múltban, hiszen annyit se tud sejpíteni, hogy please, amennyit pedig ma már egy busman is könnyen kinyög, ez csak döfköd az ujjaival, mintha az amazóniai dzsungelből vetődött volna ide egy magaslégköri ciklonnal. Mi a franc lesz velem? Mit vállalnék, ha elszánnám magam, hogy így, nyomorékan, némán kóvályogjam végig az életemet a hangos társadalomban? Besomfordálhatnék önkiszolgáló áruházakba, ahol csak bele kell szedni a kosárba, amire szükségem van, szöveg nélkül fizethetnék a pénztárnál is, oké de hogyha véletlenül mégis rám kérdezne a pénztárosnő, van-e kisebb pénzem is ötszázasnál, vagy ha rám szólna egy rövidlátó, hogy olvassam már le neki a tartós tej dobozáról, meddig van szavatosság rajta, félkegyelműen nimikázhatnék mindegyiknek. Megbámulnának, velük hülyéskedik-e, vagy tényleg fogyatékos a fickó? Kisétálunk a teraszra, kiskorú. Fázok ettől a fülledt levegőtől. Kimegyünk, vissza a napra. Mozdul, gyámoltalanul mozdul a tenyeremben az ökle. - Kicsit nagyon szorítod a kezemet. Nem vettem észre. Kapaszkodok a kezébe, ahogy az a mongol idióta gyerek fogódzott az anyjáéba a Vígszínházzal szemben az önkiszolgáló étterem konyhaszagú tálalója előtt. Jó ez a szél, itt a repülőtér szürke betonja fölött mindig fúj, mintha a távolban túrázó turbóhajtóművek forgatnák fáradhatatlanul. Fölkönyökölhetek a korlátra, megmarkolhatom, mintha elroppantani próbálnám, ennek a vékony vascsőnek nem fáj, ha szorítom. Tízen csellengnek rajtunk kívül ezen a tágas tetőn, amit legalább ezer integetőre méreteztek, fényképezhető sokaságra, amint papírzászlócskákat lenget, színes kendőket lobogtat, virágcsokrokat ráz a tévések kameráihórihorgas, lapos hapsi járkál föl-alá a terasz másik végében. Nem sétál, sietősen menetel. Hosszú léptekkel tapos láthatatlan átlókat a rapcsos kőlapokon. Csontra fogyott a képe, sötét is, mintha bazaltkőből pattintották volna az éleit. Vékony az arca, hajlott, mint a ragadozó madaraké. Magában beszél, gesztikulál is hozzá. Senki se hederít rá, Kisjutka se nézi. Csak én látom?
Sárga fölvezető autó nyomában gurul már, közelít a helyére a frankfurti Lufthansa-gép. Beállt már ide a terasz alá a csuklós busz is, minden ajtaja nyitva, várja a vámtól a frankfurti kedves utasokat. A bazaltfejű ember elfáradt a gyaloglásba. Féllábon áll, akár a magányos gályák. Hátával a várócsarnok eszpresszójának szivárványos üvegfalát támasztja. De a szája még mindig mozog sötét karvalyorra alatt, váltig mondja magának a monológját. Kisjutka a fényes gépben gyönyörködik. Kuncog, csintalanul. - Hogyha úgy tudnál repülőgépet is vezetni, mint autót, most rőgtön ünnepélyesen javasolnám, kössük el ezt a Lufthansát, menjünk rajta világgá. Nézz a szemembe! megtennéd a kedvemért? Meg kell hintáztatnom a két copfját. Előbb az egyiket. Most a másikat is. - miért nem? Vállamon a két keze. összekulcsolódnak a nyakam mögött hosszú ujjai. - Igazad van. külön-külön dutyiba csuknának téged is, engem is. Nem vezekelhetnénk együtt. És nem is egyforma ítéletet kapnánk. Én biztos többet, a fölbujtónak több jár. A bazaltbál metszett fej mereven szemmel tart minket az eszpresszó üvegfalától. - Hát akkor . . . nem megyünk világgá. Simogasd meg a homlokom a száddal . . . Kösz. Szeretem érezni a szádat. Kószál körülöttünk a szél, bebujkál az ingem tropikál szitáján, befeszíti Kisjutka két kerek combjának völgyébe a vékony fehér szövetet. Hallgatnom kéne rá, játszatnom kéne a képzeletem . . . elkötni egy útrakész repülőgépet, lehetőleg Jumbót, meredeken fölhúzni a gomolygós felhők fölé, vagy megbújni vele a párák puha közegében, abban a vastag vattában, és találomra betájolni magunkat, aztán ráhagyni a gépet a komputenzált robotpilótára, navigáljon velünk valamerre! . . . Hová? Hol van békesség, hol van nyugalom ma? Nicaraguában hábonú van, Csádban háború van, Libanonban háború van, Kambodzsában háború van, Mozambikban háború van, Afganisztánban háború van, Angolában háború van, Eritreában háború van, Irakban háború van, Iránban háború van, Salvadorban háború van, Bangladesben polgárháború van, Törökországban hadiállapot van, a Falklandokon hadiállapot van, Chileben különítmények gyilkolnak, Guatemalában katonatisztek gyilkolnak, Brazíliában indiánirtók gyilkolnak, és Korzikán és Koszovóban és Jeruzsálemben és Madridban terroristák gyilkolnak, Burrnában ópiumcsempészek gyilkolnak, Olaszországban a maffia gyilkol, Hamburgban a rockerek gyilkolnak, Indiában tamilok meg bengálok tizedelik egymást, New York utcáin néger bandák meg fehér bandák rendeznek mini vérfürdőket egymás rendszeres ritkítására . . . így kerek a világ. Mernem manőverezhetne velünk a robotpilóta? Nem áll rá Kisjutka játékának hullámhosszára a szegényes fantáziám.
Kiszikkadt belőlem a költői képzelet. Maradt a valóság, stabilan, pontosan akkora a tömege, mint a nyomorék személyem súlya. Környezetem legtarkább látványaitól se mozog, nem gerjed be a lomha agyam. Elhagyta a hűs árnyékot a bazaltfejű ember, itt lenn szerepel már ő is a korlátnál, törten hajol át rajta a csontos fölsőteste. A csuklós buszt szemléli a terasz alatt, mozog egyre a szája, mintha a szállingózó utasokból tartana gyors népszámlálást, hanyan sétálnak föl a hosszú, behemót Boeingre. Alakok mozognak a magasban, az irányítótorony üvegfalán belül. mindent látnak, mindenre fígyelnek, tőlük függ minden forgalom, de ők maguk nem röpülhetnek. Tágas üvegkalitkájukból, akár egy víztelen akváriumból kísérik szemmel a mások röpülését. Ahogy eltűnnek a gépek lassan a kék atmoszférában, a sötét radarernyőn még sokáig nyomon követik a röptük fényét. Beszélhetnek is rövidhullámú rádiójukon a távolodó pilótákkal. Ez a fő különbség- köztük és köztem. Én már mindig csak nézhetek másokra, mások után. Beszélni sose beszélhetek senkivel. Se szemtől szemben, se rádión. Én ugyanis végérvényesen néma vagyok. Tíz óra három perc óta tudom. Ez a mocskos igazság . . . A végén megjön az elmebaj is. Türelmetlenül dörögnek, keményen búgnak a frankfurti hőlégsugaras hajtóművei. - Szomjas lettem, Balázs. Hadd hivjalak meg egy hűsitőre! De csak úgy, hogyha most tényleg én fizetek! Itt a terasz alatt teli van már, indulni készül ki a Boeinghoz busz. Három hidraulikus ajtaján bőszen berregnek a csöngők. Zárja is sorra az ajtókat a sofőr. Hova lett a bazaltfejű hapsi? Megvan. Hátrahúzódott a magas korláttól, vissza az árnyékba. csaknem az eszpresszó fényvisszaverő üvegfalához. Mit akar? Sötétszürke az arca, sziklakemény, mintha tényleg megkövülés merevedne a bőrén. Mire készül ez az ember? Meglódult! Rohan, neki a vaskorlátnak! Még elvághatom az útját! El kell lökni magam, nekilőni, nekidobni a testének magamat, vállal földre teríthetem, essen le a hosszú lábairól, mielőtt nekiugrik a korlátnak! miért nem mozdulok? Miért nem?! Röpül egy árnyék, hosszú test,megnyúlt a saját öngyilkos lendületétől, röpül át ívben a mellmagasan feszülő korláton, nyaklik is egyet, bicskásan megrándul a kék levegőben, késő! Miért nem hajítottam elibe magamat? . . . Kisjutka sikít? fékek csikorognak a mélyben, késő! Nem képes blokkolni tucat fék se, nem ránt vissza egy tíztonnás tömeget! Nem hallottam a földre verődött test tompa csattanását. Nem hallottam, hogy odavágódott a betonhoz. Kihagyott a hallásom, kihagyott egy pillanatig? Mint a szemem is kihagyott, amikor nem látta a kést villanni a gyertyavilágnál? Honnan hirtelen ennyi sok ember itt a tetőteraszon?
Honnan csődültek egyszerre elő? Állnak, végig a korlát mentén, kihajolnak, mintha parancsra, vezényszóra sorakoztak volna a vashoz . . . Lenézzek én is a mélybe? - Ne, Balázs! Ne nézzed! Elvékonyodott, recsegős hangok kiabálják túl egymást odalent. Fejvesztett utasok nyomakodnak elő három nyíláson a buszból. Fékezéskor a harmonikájánál könyökösre beroggyant a nehéz, csuklós kocsiszekrény, mintha derékban félig kettétört volna a fékek ráharapós erejétől. Tányérsapkás, zöldparotis kiskatonák futnak, három szőke határőr sprintel három irányból a buszhoz, honnan bukkant-egyszerre elő három egyformán szőke? Markolja a két kezem, görcsösen markolja a tíz ujjam az érdes vaskorlátot. Rücskös a festett fém a merev tenyeremben. Vér a fakószürke betonon, vörös vér, sehol a sovány test, csak a vére szivárog a busz bénult tömege alól. Azon a csontos testen torpant meg a túlsó kerék, átroppant rajta, megölte. Miért nem hallottam a földre csapódását? Jajgat már valahol, közelít egy mentőautó. Kisjutka kerek körmökkel marja a borzongó karomat. Vér a betonon, vörös vér. Itt, a szemem láttára kinyírta magát egy ember. Másodpercek alatt történt. Vagy csak képzeltem a vágtáját? Képzeltem csak az ugrást? Kisjutka a könyököm karmolja körömmel. Reszket, egész testében remeg. Megtörtént, mégis megtörtént. amit én is láttam! Egy őrült átröpült a korláton, lezuhant tíz méter mélybe, kiszámítottan az éppen meglódult busz bal első kereke alá. Egy roncsolt hulla hever a tíztonnás tömeg takarásában, vérzik, még mindig vérzik, kitiportatta magából az életét . . . El kell vinnem, el kell rángatnom, el kell cipelnem innen ezt a dermedt lányt, mielőtt összebicsaklik alatta a lába! Gyere! Hát ez a téboly! Kiáltani akartam, ráhörkenni, ne vonszoltassa magát . . . Kiütött egyből a veríték, kícsapódott a hideg a homlokomon. Ki van száradva a nyelvem, a szájpadlásom. Kiszáradt a nyakamban a néma torkom is. Vergődik az összehúzódott bordáim szorításában az ócska szívem. El kell menekülnöm innen ezzel a rémült lánnyal! - Hát ennyi . . . csak ennyi az élet? Vagyis inkább . . . csak ennyi a halál? Rejti az álarc Kisjutkát, rejti a napszemüveg két nagy lencséje a kék íriszét, árnyékban a félelme, amivel még mindig föl van töltve a sápadt bőre alatt a nyakán az ütőér. Azt hiszem, ez a lány élőben még sose látta senki halálát. Halkan fut a Porsche, alig hatvannal siklik a rücskös burkolaton, valahogy nem kell a sebesség, nem kell a sivító szél, amitől kifelé jövet elnyugodott a fejemben a nyűgös hangulatom. Föltelepült egy felhőre, kiselejtezte magát egy ember, nem kellett ez az élmény, nem kellett se nekem, se a kiskorúnak, nem nemesített semmit labilis lelkünk megrongált állapotán. Hatvanon áll a piros mutató, nem rezdül, nem sietek,
van bőven időm, és nem sok a dolgom. Tájékozódó látogatást kell tennem egy omladozó külvárosi ház penészes pincéjében. Megvan a nyirkos pince, öt hete vár rám, öt hete vár vissza. Vakolatlan, könnyes téglafalak. Köztük lettem nyomorék egy éles késpengétől, köztük fogok ölni . . . ma este? holnap? holnapután? - Mikor a nagymama meghalt, én nem néztem meg őt a ravatalon. Nemůakartam látni. Féltem volna tőle, borzadtam volna, pedig nagyon, igazán nagyon szerettem. Nem akartam félni tőle. Azt akartam, hogy tisztára úgy emlékezhessek rá mindig, ahogyan még rendesen élő volt . . . mindig úgy, amilyennek utoljára láttam. Mielőtt a kórházba bevitték. Mikor még nem is gondolhattuk, hogy jön már az az agyvérzés. Mikor még nevetett. Csúcs fiatalosan tudott nevetni, mert a hangja egy cseppet se öregedett meg. Akkor is jót nevetett valamin, mikor legutoljára láttam. Éppen nem sokkal előbb járt ott nála a postás, hónap vége volt, hozta a nyugdíját. Még el se tette a nagymama onnan a pénzt, onnan az asztal széléről, soha nem rakta el addig . . . megvárt vele mindig, hogy előbb odaadja nekem a járandóságot, ahogyan rászoktatott. Megpuszilt, kiutalta a százast, tedd el, kisonokám. Mert sohase úgy mondta, hogy kisunokám, hanem kísonokám . . . És három nap múlva halott volt. Hirtelen rosszul lett reggelizés közben, elvesztette az eszméletét, bevitte a kórházba a mentő, nem is tért egyszer se magához a három nap alatt . . . a papa osztályán halt meg. És én úgy akarom őt látni magamban, egész életemben, ahogyan legutoljára nevetett. A postáson nevetett, hogy spicces volt az öreg, belekezdett egy viccbe, háromszor belekezdett, de sehogyse tudott kilyukadni a végéhez, tök kiesett a tintás fejéből a poén. Ezen nevetett a nagymama, úgy nevetett, mint egy fiatal lány! Ugy akarom látni magamban mindig, hogy nevetős a szeme . . . Én Tonit semmilyennek se akarnám látni magamban, mégis mindig előjön bennem a film. Most is. A parti fövenyben látom, belefulladt már a homokból hígult nyúlós iszapba. Izgága taxisofőrök előznek sorra, megint egy fölhergelt profi húz, füstöl, recseg el mellettünk. Ingerli a dinka volántekerőket, hogy csak alig hatvannal cammog a proccos Porsche előttük. Hidegen hagy az ádáz vértolulásuk. Semmi se érdekel, ők se. Nincs nyoma bennem a hős kőképű alak bukfences haditettének se. Odaverte magát tíz méter mélyben a szürke betonhoz. Elvághattam volna az útját, megtörhettem volna a sprintjét, leteríthettem volna vállal, leüthettem volna ököllel, gáncsot vethettem volna a röppencs karrierjének. Nem térítettem le a pályájáról. Nem dobtam elibe magam, kíváncsi közönnyel végigszemléltem a horror színjátékát, mint egy cirkuszi szaltót. Miért nem taglóztam le, miért nem rúgtam ki alóla a lábát? Most élne. Keményet taknyolt volna a smirglis kölapokon, véresre gyalult ábrázattal
finiselt volna a korlát talpazatánál, de azóta is élne . . . - Bevittek a múlt héten egy fiút a papa osztályára, valahonnan a szomszédból, egy házból, ami ott van szemben a kórházzal, vagyis az ambulanciával. Megmérgezte magát a bolond, megtömte magát egy láda kemény altatóval, de annyit azért mégse nyelt, hogy meg ne lehetett volna menteni . . . például, hogyha egy órával elöbb rátaláltak volna a szülei, és hogyha nem lett volna valami vele született zűr is a lepra szívével. A papa szerint csak ráijeszteni akart a szülőkre . . . hát rájuk ijesztett. Ez a több mint kész, ez a plusquam perfectum, nem a régmúlt a latin nyelvtanban. - Azt mondta a papa, hogy úgy bánt az életével az a fiú, mintha lett volna neki még egy élete, egy tartalék élete a farmernadrágjának a farzsebében. Szerintem persze a felnőttek is pont így bánnak az életükkel. Mért lett öngyilkos előttünk az az ember, pont a szemünk láttára? Beteg volt, tumoros, gyógyíthatatlan eset? Örült volt, komplett elmebeteg? Vagy kiakadt a sok alkoholtól? Vagy nem kapott útlevelet? Vagy meghalt a szerelme? Vagy pont ezzel a frankfurti repülőgéppel hagyta el a nője, és ő nem bírta kibírni, hogy hűtlen a csaj? Előre mereng a sötét lencsék takarásából, előre mereng a bogártetemektől szeplős szélvédő üvegének síkján át a város felé, ahol bizonyára el lehetne nyomozgatni a válasz után . . . de minek? Énnekem eddig miért nem gerjedtek ilyen kegyes, érzelmes, részvétből fakadó, de egyúttal tárgyilagos kérdések a fantáziadús lelkemben? Láttam egy röpke halált, de ameddig Kisjutka elő nem hozta a témát, másodpercig se nyomasztott az eset rejtélye, a bazaltképű öngyilkos alak tragikus tettének oka . . . Az az ép észjárás, ahogyan ez a lány gondolkozik itt mellettem. Rögtön föltenni a kérdést, hogy miért történt, ami történt. Énnekem miért nem ilyen normálisan jár a fejembena szerkezet? Már az agyam se szabályszerűen ketyeg? Öt hete néma vagyok, még csak öt hete néma, de máris izmosodik bennem a krónikus elhülyülés? az agy már sokkal előbb elkezdődött . . . Attól, hogy legalább két év óta konokul, akarattal nézek kívülről mindent, ami történik körülöttem? Attól, hogy akarattal idegen voltam mindenütt, minden közegben, ahol csak megfordultam? Idegen mindenkihez, aki élt, mozgott körülöttem. A CHEMOLINVEST munkásszállójának udvara ugyanolyan üres volt, mint más átlagos délutánokon. Egyedül hasaltam a hátsó kerítésnél a gyapjas gyöpön, ami szinte csakis énnekem tenyészett legalább három négyszögölön. Alig egy hónapja, amikor beköltöztem a komor, kétemeletes épület második emeletén a 79-es szobába, a repedt ablaküvegen át menten fölfedeztem magamnak a zöldet a szűkös, poros udvar végében. Három négyszögölnek saccolta a paraszt szemmértékem, amit
kölyökkoromban apa táplált a fejembe, hogy ne csak négyzetméterekben meg hektárakban lássam majd körülöttem az élő földet, hanem abban a léptékben is, ahogy addig számolták a gazdák a táblák nagyságát, ameddig el nem lett rendelve kizárólagos területmértéknek a hektár. Rajtam kívül senki se járt ki napozni a fűbe. Műszak után a segédmunkások haladéktalanul nekiültek a néphagyomány gyanánt ápolt társasjátékuknak, nekiültek a sörnek, a bornak, a fröccsnek. Engem senki se terhelt a jelenlétével a kétlepedőnyi gyöpön, egymagamban napozhattam a csíkos pokrócon, amit Perlaky úr adott minden nap kölcsön a portásfülke leltári állományából, Perlaky úr, dr. Perlaky Pál, a hajdani jónevű alkoholista, akit négy éve kezeltek ki a mindenivásból, de a mérgezett máját már nem bírták restaurální, így aztán májzsugoros meggyőződéssel hirdette az antialkoholista igét élőszóban is, sajátkezűleg alkotott plakátjainak szívbe markoló szövegeivel is, fönnhangon legalább annyira hatástalanul, mint írásban. Társadalmi munkában ő igazgatta a CHEMOLINVEST munkásszállásának kis könyvtárát is, hétről hétre, leginkább kedden végigjárta a kapcaszagú szobákat, minden szálláslakónak kiosztott egy-egy kötetet, a következő kedden pedig begyűjtötte tőlük a számozott könyveket, hibátlan halmazállapotban, hiszen senki se tett kárt lapozgatással ezekben a precízen nyilvántartott közművelődési kellékekben. Amit az egyik szobában összeszedett, a következő szobában újra elosztotta, aztán negyedévente írásban jelentette a forgalmat a főkönyvtárnak, szépen rajzolt számokkal informálta a T. címet, hogy a föntnevezett munkásszálló betűre fogékony lakói három hónap alatt ismét kereken tizenkét könyvet kölcsönöztek ki fejenként. Fáradhatatlan könyvtárosi munkáját már három berámázott oklevél tanúsította a portásfülke poros falán, négy-öt színevesztett aktposzter közt Én voltam az egyetlen kuncsaftja, aki rendre el is olvastam, amit nekem osztott ki, de kettőnk közül erről én tudtam csak, ő naiv bizalommal föltételezte rólam is, hogy ugyanúgy nem rongálom a rám tukmált regényeket, ahogy a többi szálláslakó segédmunkás se, portól is óvom egy hétig a könyvet a bádog szekrényemben, ahogy ez egy kulturált munkásszálló kulturáltlakójától magától értetődően elvárható. Hasaltam a gyapjas fűben. Olvasni akartam, kivételesen nem Perlaky úr állományának valamelyik számozott kötetét, hanem egy kopott kis kötetet, Byronbreviárium, amit műszakból jövet antikváriumban vettem a Kiskörúton, olcsón, kereken tíz zsömle árába került, vedlett volt, kedvemre való, hogy a szekrényem fenekén felejthessem két-három hét múlva, amikor majd föltűnés nélkül odábbállok erről a munkásszállásról is. Régi darabvolt, az időtől megsárgult a papírja, a század elején nyomták, nagyokat döccentek benne a versek,
csak az egyik sikerült valahogy olvashatóbbra az átlagnál. Tűrj és gondolkozzál, s alkoss tenszívedben Külön világot, hol mi sem zavar. Igy jutsz közelébb a szellemekhez, és igy Harcolhatsz győzelmesen tenmagaddal. Nem vigyorogtam, csak méláztam a fennkölt verssorokon: Egy-két évvel előbb még biztos mélyebben hatott volna rám a byroni spleen, nem hagyta volna, hogy elharapódzzon bennem a szender. De ott a fűben erősebb volt bennem a masszív fáradtság, mint a sánta skót lord emelkedett versezete. Aznap is kora hajnalban, negyed ötkor keltem, utána három átszállással több mint egy órát rázódtam vánszorgó villamosokon, hogy időre kiérjek a vegyipari, gépgyár alsó telepére, ahol már egy hete új műhelycsarnokot alapoztunk, és alig álltunk munkába, valahogy végig, egész nap úgy alakult a meló, hogy nem lehetett lazítani szűk negyedórát se, szakadatlanul jött csurgós teherautókon a központi keverőtelepről a friss beton, szokatlan erős hajtást diktált a tempós szállítás, alig győztünk fordulni a gumikerekű talicskákkal, egymás sarkában ingáztunk a sorba fektetett sáros deszkákon, déltájban már nem éreztem a vállam, kettőre pedig, mire átadtuk a placcot a váltásnak, fából volt már a merev derekam is. Műszak végére még Mikes is kiborult, annyira elpilledt, hogy káromkodni se maradt már kedve, csak annyit szólt, amikor nagy köpködve visszakacsázott az építésvezetőség fabarakkjából, hogy meg van fejtve a húzós tempó titka, célprémiumosnak nyilvánították a melónkat, ettől lett hirtelen egyből flott az anyagellátásunk mától, súlyos stex hull le a főnökségnek, egy percig se vitás, ha mi hozzuk július egyre a tervet, hát ehhöz igazodjon mindenki! világos? Összetettem magam előtt a pokrócon a két öklöm, rájuk raktam a homlokomat. Kényeztette, meleggel simogatta a hátam a délutáni napsütés. El akartam aludni. Arasznyira az orrom előtt pöttöm katicabogár hintázott egy hajladozó fűszálon. Érezte a lélegzetemet. Próbálgatta a szárnyát, nyújtóztatta, de nem szállt föl előlem. Mintha a hónalját szellőztette volna vidáman. Hónalj-e a szárnya töve egy ilyen apró rovarnak? . . . Ráásítottam. Megijedt. Elröppent. Már hallottam, hogy léptek csikorognak az udvaron át. Nem emeltem föl a fejem. Hadd higgye, aki jön, hadd lássa, hogy alszok. Kákosi volt. Nem szorgalmazta, hogy egyenes vonalú egyenletes mozgással közelítsen meg. Másfél literes csattos üvegben hozta magával a fröccsét, domború barna hasán dajkálta a pintest. - Hinnye, Balázs, te megint itt húzod a lóbőrt! Fölkönyököltem, hunyorogtam, hadd győződjön meg, hogy az ő hangjától ébredtem a legszebb álmomból. Ásítottam is egyet a tiszteletére. - Hoztam le utánnad fröccsöt, ki ne tikkadj! - Kiegyensúlyozta
magát a szétvetett kurta lábain. - Fele bor, fele szóda. Izzadtál te is épp eleget máma. Nem néztem föl rá. - Maga jól tudja, hogy én nem iszok sose fröccsöt. Ellágyultan gyönyörködött a csatosüvegében. - Teneked hoztam le! . . . Lásd, idehoztam utánnad. Robotolni nagyon bírsz, látjuk. Sose köll minekünk rápótolni miattad, hogy ne legyen híja a normának . . . De hát inni is egyet, sose ülsz közibénk. Mért nézöl te le bennünket? Fölkeltem a pokrócról. - Ki mondta, hogy én lenézem magukat? Szétnyúlt kétoldalra a húsos szája: Sárga volt, sok silány cigarettától sárga a pár foga, ami még állt legelöl a vastag ínyében. - Mondjuk, hogy én mondom. Én, a saját kontómra! - Lenyelte a bő nyálát. - Most aztán mit csinálsz? Megversz? Itt vagyok, üss meg, erősebb vagy, fiatal vagy! Egy katicabogár, talán akit ott láttam a fűben, rászállt a meleg vállamra, megült rajta, szelíden, bizalommal. Alig volt barnább, mint a megégett bőröm. Öt néztem, nem Kákosi zsíros képét. - Nem bántott maga engem. Billent egyet a súlyos teste, fél lépést közelébb is döccent hozzám. - De pedig csak tudd meg, hogy én is azt tartom tefelőled, amit itten a többi piás prosztó . . . én se tudom, hogy mért dekkolsz te közöttünk. Ki elöl rejtődzöl? Meleget lihegett a szemembe a szája. - Mért nem a saját úrfajtáddal tartasz? Külföldi vagy itten, az vagy te közöttünk, hiába beszélsz magyarul mivelünk. Mintha vizes szellő mozdult volna mögöttem. Végignyalta a hátam. Összehúzódott tőle a bőröm, hidegen rándult szűkebbre a tarkómon. Kákosi kimondta, amit én egyszer se mertem elismerni magamban. Külföldi vagy itten, az vagy te közöttünk . . .! Igy mondta, mert nem jött nyelvére a pontos szó: idegen. Az vagyok. Az voltam mindenhol, mindig, amióta ebben az akromegál városban vegetálok, sőt duplán idegen vagyok, amióta hazulról, gondviselő szüleim szép, széltől óvó hajlékából is kivezényeltem magamat. Amióta kisettenkedtem apa meg anya kényeztető közegéből. Idegen vagyok, ez van. Mert ővelük, apával, anyával vagyok én azonos attól fogva is egyre, hogy eltéptem tőlük magamat. Kiszakítottam a háromdimenziós egyéniségemet a gondoskodásuk rácsos erőteréből, amivel születésemtől bekerítettek, rést ütöttem a rácson, kicsapódott rajta a testem, de attól a stabil töltéstől, amit odahaza szívtam föl tizennyolc év alatt, menthetetlenül idegen maradok, akárhova is száműzöm magamat, hogy megszabaduljak a rám örökített énjüktől. Akárkik között húzom meg magamat, hitelesen hasonulni sehol se tudok én. Idegen lennék, ha akár tizenötmillió fényév távolban keverednék el valami sosevolt földön kívüli társadalomban, ottan is elkülönítendő idegent érzékelnének bennem, akik befogadnának . .
Kákosi pontosan ezt próbálta a fröccsös szájával belefújni az egykedvű portrém közepébe. Lassan mozdult a kezem. Elvettem dajkáló karjából a pintest. Meghökkent, kimeredt a szeme, beleszáradtak az izzadt gyűrődések a pozsgás képébe. - Agyoncsapsz? Kipattintottam a rugós csattot a palack száján. Odaemeltem az orromhoz. Rizlinget hígított benne Kákosi sok szódával. - Egészségire. Langyos lett az üvegben a fröccs, addig dajkálgatta a szíjas karján. Nyeltem vagy másfél decit a savanykás, buborékos léből. - Köszönöm. Megtörültem az üveg száját, visszacsattintottam rá a gumiperemes fajansz zárófejet. Még mindig málós nedvesség lépte Kákosi apró, mélyen ülő gombszemeit. - Fajin úrigyerek vagy, szuperan bírsz te viselkedni, Balázs. Tebeléd még belekötni se köthet az ember. Arasznyi közelből utálkozott a szemem közé. - Még belekötni se, így van . . . Mintha terepjárónak készült volna ez a Porsche a gyárban, valahol Stuttgart mellett, ha jól tudom. Mintha négy lágyan fölfújt labdán gurulna, hintázik alattunk, minduntalan nagyokat leng a spéci rugóin. Vágtázó sportkocsinak, sima burkolatokra, sík sztrádákra tervezték a zuffhauseni konstruktőrök, de volt bennük látnoki lélek, hogy esetleg rázós ralliterepre is elhurcolják a típust elvetemült alakok, mint én . . . Tán amióta élek, húsz éve se nyúlt senki ehhez a vén külvárosi mellékutcához a két járda között. Először csak fölfagyott, megrepedezett, később darabokra töredezett, elmállott, elmorzsolódott a sorsára hagyott úttesten az egykori flaszter, aztán már egykettőre meghullámosodott, kikopott a lazább réteg, araszos bordákat, mély iyukakat nyomtak, vájtak, köszörültek bele lassan a járművek, tüzelőszállító stráfkocsik, költöztető teherautók, szemétgyűjtő sárga kukások. Annak is egy-két éve lehet már, hogy kiüritették az utolsó házat. Azóta az utca elején, túl a kanyaron sorra lekopasztották mindkét oldalon a védtelen épületekről a tetőket, háromszáz méterre mögöttünk most is két teherautót pakol púposra bontott anyagból egy táborra való zsebra cigány, rá se fütyültek az ezüstfényű Porschéra, annyira csipkedik magukat. Szavahihető személyiségtől, Kamarástól tudtam meg tavaly, hogy a bontás bazmagy bolt, mert ha nem az volna, nem is haraptak volna rá a cigányok, tudják a romák mindig, mit csinálnak, dönteni kell csak, szétcincálni a gazdátlant, könnyű a meló, és vagyonért méregetik ki a régi, de príma kisméretű téglát, aranyat ér az öreg faanyag is, láttam már magam is, hogy olykor erősebb is az újnál, tarřtósabb, hiszen évtizedeket szolgált ki keményen . . . - Ezen a környéken sohase jártam még. Kísérteties. Kiabál Kisjutka feszes testtartásából, hogy taszítják a halott házak.
- Tényleg hátborzongató. Minthogyha mindenki elmenekült volna, ahogyan régen a háborúban, vagy még régebben, mikor pestisjárványok is voltak . . . - Félkézzel a kesztyűtartó födelet fogja, kitámasztja magát, ne inogjon jobbra-balra, ahogy hányódik alattunk a kocsi. - Moziban láttam egyszer a pestist: Félelmetes volt, hogy totál üres a város, nyitva maradtak az ajtók, csupa pókháló volt minden ablak, és a szél úgy csapkodta a kapukat, minthogyha szellemek ténferegtek volna ki-be rajtuk. Ebben a bontásra ítélt utcában nincs háború, nincsen pestis, de a keresztbe szögelt lécek az ablakokon, a kitört üvegek, a megsüppedt kőkerítések, az elroggyant deszkapalánkok, a megdűlt kémények, a beszakadt palatetők, a lelógó ereszcsatornák ágyúdörgés meg távoli gyászharangok kongása nélkül is éppen eléggé gyászos képet formáznak így együtt. Nem várhatom el Kisjutkától, hogy féktelen jókedvet robbantson ki belőle a látvány. Temető ez a hosszú, kipusztult utca. - Nem tudom, mért kellett errefelé kerülnünk, Balázs, mindenesetre nem bánom, hogy ilyet is láttam, ilyen szomorú utcát. Csak ezt a hullámautózást kezdem már egy kicsit unni. Nem vagyok hajlamos tengeri betegségre, de azért . . . Ki kéne szobrásznom egy bátorító mosolyt a merev portrémra. Talán sikerül. Túl a sarkon pedig pihenőt tartunk, túl a sarkon a második épülettel szemben pár percre kikötök ezzel a megtornásztatott járgánnyal. Gödrök az útkereszteződésben is, fél méter mélynek látszik az egyik, okosabb, ha elkerülöm . . . - Bitangul tudsz manőverezni. Persze. Hibátlan a térlátás a szememben, pontosak a reflexek a kezemben. Manőverezni tökéletesen lehet egy ilyen érzékeny, ügyes, engedelmes sportkocsival még némán is. Vissza lehet találni a helyszínre, ahol egy ember formájú féreg nyomorékot csinált belőlem a késével . . . Helyben vagyok újra. Nem omlott össze a ház, piszkos deszkák takarják most is a félvak ablakait, ugyanott korhad a kifeszített kapuja, ahol öt hete volt. Öt hete. Öt hete néma vagyok . . . ez a mocskos igazság! Döng a szügyemben, tompán döng a szívem. Miért nem kérdezi most ez a lány, hogy minek álltunk meg? Napsugarak villóznak a motorház hosszú födelének ezüst síkján. Kisjutka lazít. Áll a kocsi, nem hintázik alatta az ülés, elnyújtózhat, hátraejtheti a fejét. A visszapillantó tükörben üres mögöttünk végig az utca. Előre is üres, ameddig ellátok. Mintha igazán egy kipusztult városba tévedtünk volna. Leveszem az álarcot Kisjutka szeméről. Látni akarom a kócos szempilláját. Oda akarok hajolni a szájához, érintse meg a szájam, kapcsolja át más taktusra a szívem hülye pufogását. Homlokomon a hideg tenyere. Nem akarja, hogy megcsókoljam. Bennem kutat a berill szemével. - Nem akarok itt lenni! Olyan itt, mint egy temetőben.
Talán tényleg egy hulla fölött álltunk meg. Itt van elföldelve alattunk. Menjünk el, menjünk innen! Ijesztő ez a lány. Két perce sincs, hogy én gondoltam, amit ő most mondott ki. Temető ez az utca: Beléhall a fejembe, kiérzi belőlem, amit nem bírok kimondani ? Boszorkány. Szűz boszorkány. Nem veszem le a gyújtást, hadd járjon a motor. Megérti belőle a kiskorú, hogy mindjárt visszajövök? - Hová mégy? Balázs! Meggyőzően reprodukálja magán a két perccel korábbi grimaszt a képlékeny ábrázatom. A világtörténelem legmegnyugtatóbb mosolya honol a szájam körül. Rögtön visszajövök, kiskorú, most még nem enyészek el mellőled. Visszatérek a pincéből, ahová tartok, aztán előbb hazaviszlek szerető szüleid ölelő karjaiba, és csak estére, vagy holnap, vagy holnapután évülök el újból, akkor már végleg kitoloncolom magamat a te bimbózó ifjúságodból! Panaszosan csikorog rozsdás zsanérján a roskadt ajtó. Sötét mélység előttem a pince, áporodott űr, dohos is, mint a koporsók. Ez a híg homály, ami mögülem beszivárog, csak a töredezett téglagarádicsra csurográ. Legalább gyufa lenne nálam . . . Salétromos pára, sötétség. Más bűzt még nem érez az orrom. Ha tíz-húsz kilóval nagyobb volna a súlyom, szétesnének alattam a lépcső málladozó téglái. Mintha így is inognának a talpam alatt. Valami koppant. Nem a közelemben. Legalább négyöt méterre előttem. Vagy oldalt? Talán egy tenyérnyi habarcs, maradék vakolat vált le a falról. De ha nem . . . Ha bujkál itt valaki, kedvére leüthet, aztán szakszerűen szétkalapálhatja egy téglával a fejemet. Ha nem téved a talpam, lent állok már a szivacsos talajon. Igen. Hiába tapogatózok előbbre, nincs több lépcső. Egyenesben vagyok. Dagadt húsdarab a szívem. Lustán ráng. Nincs bennem semmi szorongás? Üres ez a pince, még azt az émelyítő ragasztószagot se szűri az orrom a penészes, fujtós levegőből, amit egyszer a messzi múltban, több mint öt hete éreztem. Amikor először léptem be, ahogy most, a megvetemedett, korhadt ajtót itt a lépcső tetejében. Valami van a lábam előtt. Könnyű faládát érintett meg a cipőm puha orra. Üres faláda, oldalára fordítva áll. Igy akkora, mint egy szék, vagy mint egy alacsony asztal. Por tapad róla az ujjaimra. Egy ilyen ládán égett a gyertya, a pállott szájú suhanc gyertyája. Itt van! Rá van merevedve a deszkára, lecsurgott sztearin köti hozzá. Kéne, hogy legyen gyufa is, miért ne lehetne akárhol itt a közelben? Csak türelemmel kell tapogatóznom az okos ujjaimmal. És ha mégis lapul valaki a sötétben? . . . Ha nem mozdulok, meghallhatom a lélegzését. Rejtett nesz. Kaparászós mini mozgás. Egér? Egerek? . . . Meg a szívem hangszigetelt dobogása. Senki sse
lélegzik. Pillanatnyilag én se. Szálkás deszkákat simogatnak az ujjaim. Púderesen ragadnak a portól. Gyűrődik, reccsent is egyet a sarkam alatt valami. Gyufásdobozra léptem? Az. Érzem a cipőm hajlékony talpán át. Legyen világosság! Hiába rángatom ezt a vizes gyufaszálat, lekenődik róla a meglágyult foszfor. Megszívta magát nedvességgel ebből a dohos levegőből. Majd ez a másik szál . . . Nna! Belobbant. Van lángja: Sárga. Világít. Húz, vonzódik a gyertya kormos kanócához. Ég a gyertya, ég, el ne aludjék . . . Sose jártam óvódába. Járhattam volna, de akkor még csak feleakkora volt az upordersi óvoda. Elvettem volna a helyet, egy helyet elfoglaltam volna azoktól, akik sokkal inkább rászorultak. Apa nem akarta. Mire meg új szárnyat építtetett az óvodához, én már ískolás voltam. Hatéves koromig minden hétköznap délelőtt öreganyám vigyázott rám, délután négykor anya vitt haza tőle a kastélyba. Irigyeltem az óvodásokat, én csak otthon, anyától tanulhattam meg az énekeiket. Ég a gyertya, ég . . . Ég a gyertya, ingatag lángja nyúlósan bevilágít mindent körülöttem. Még mindig összetartják a repedezett mennyezetet a rozsdás, rohadó síngerendák. Még nem pergett ki minden malter a megtágult fugákból. Üres vodkás üvegek, szétszórva a földön, vastag rajtuk a párás por. Könnyesek a kopasz téglák is a vastag falakban. Ott fut egy egér! Apró szeme villant egyet a gyertya gyér fényében is . . . itt meg, a lábam előtt, szürke, puhány pincebogarak rajzanak a ragyás pincefenéken. Eltaposott csikkek. Átitatta a nedvesség valamennyit. Mégiscsak hetek óta kihalt már ez a föld alatti hodály. Sehol egy friss lábnyom a ködlepedékes porban, hiába böngészek a földön ezzel a füstölgős gyertyával. Végleg megpattant innen a Guru a tanítványaival, közelébe se sompolyogtak ennek a pincének azóta, hogy látták kifakadni a torkomból a vérem. Vagy mégse? . . . Amott az a hemzsegő hangyacsapat! Mit csinálnak, mit csipegetnek, mi az a friss zsákmány, ami izgalomba hozta őket? Félig föltépett szardíniás doboz belsejében nyüzsögnek. Nem zavarja őket sürgő szorgalmukban a gyertyavilág. Már olajos lepedék sincs a deformált doboz fényes fenekén, tökéletesen kipucolták. Hetekig is heverhetett az átnyirkosodott földön ez a megkezdett konzerv, de akár tegnap vagy ma is eldobhatta akárki. Gyorsak a hangyák. Honnan tudjam, mikor bukkant rá a halszagú leletre a hangyasereg földerítő előőrse? Hűvösen izzadnak a fal pőle téglái, mintha elgőzölgő esőcsöppek zsugorognának rajtuk. Ott állt, háttal a falnak, két bordás bádoghenger közt állt a Guru, félig fogyott gyertyák égtek a roggyant pléhtartályok tetején, sercegtek a füstös gyertyabelek Ösztövér volt, de szélesvállú. Nyers, durva, kirojtosodott
háziszőttesből fércelt inge csaknem az ágyékáig csüngött a sovány csípője körül. Nem volt gallérja a göncnek, gombok se voltak a szegetlen nyíláson, amiből inasan nyújtózott elő csutkás nyaka a vastag, nyíratlan, vörösfekete szakáll takarásában. Két kurta karja esetten lógott le a nyizger lábai mellett. Mintha sorvadt dongákra lett volna ráhúzva a szűk, szennyesszürkére fakult farmernadrágja. Satnya combjai közt foldás feketült a kifeslett slicce alatt, mintha tenyérnyi sötét húgyfolt lett volna a fakulatlan, indigókék szövetdarab, amivel kipótoltatta a foszladozó cejg rongyosodását. Két karhossznyira álltam szemben vele. Mozgékony, lebegő árnyékok szűkültek, tágultak homorú halántékán a gyertyák nyavalyatörős lobogásától. Csöppek csurogtak le a sápadt gyertyákról, alvadósan, ahogy vértelen sebekből szivárog a taknyos genny. Nem ketten voltunk a salétromszagú térben. Éreztem, szinte láttam is, ameddiglefelé lépkedtem a csorbult téglagarádicson, hogy legalább tízen sunyítanak rám a homályból, kushadt korcsok lesnek a nedvedző négy fal tövéből, görnyedten lapuló hitvány hiénák hunyorognak felém nyálkás szemmel, mint az a pállottszájú, akiből kora délután kiköpültem, hogy a tetves sámánjukat majd csak este találhatom itt. - Mit kívánsz tőlem, testvér? Más hangot, hortyos hangot, turhás tenort képzeltem Toni hóhérjának a torz testéhez, nem egy hordómellű operaénekes túlfejlett tüdejének mély, bongó baritonját. Tömény volt, bársonyosan tapadós is volt ez a lágy hang, mint a nehéz dióolajak, amikkel munkásszállások gőzös mosdóinak vakfoltos falitükrei előtt kanos cigány csávók piperézik bodorított hajukat vasárnap ebéd után, mielőtt kirajzanak kurvázni a városba. - Mit kívánsz tőlünk, testvér? Rugósan csettent valahol mögöttem egy magnetofon kapcsolója. Repedten okádta a gép a vegyeskórust az agyonhasznált szalagón dadogó Hairből Hare Krisna, hare Krisna, Krisna, Krisna, Hare, haare Az összenövesztett szemöldökszőrzet árnyékában zöldessárga köpetkarikák csillogtak a gyertyáktól. Közepükből összehúzódott lyukakkal feketéllett rám a Guru vizenyős félelme. - Toni testvérünk átváltozása miatt gyűlölsz minket, testvér? Ne csináld! Mi a jóságos Maharishi jógi tanításából tudjuk, hogy semmi a földi halál. Mögöttem kínjában sírósan hörgött már a rekedt magnó túlgerjedt hangszörója. Hare Krisna, hare Krisna, Krisna, Krisna, Hare, haare Léptem, súlytalanul mozdultam egyet előre. Kartávolságból
szurkált sárga szemével a szőrös fej. - Szép a halál, egy új élet szép kezdete, testvér, elmondom . . . Kilökődött a bal öklöm. Ott roppant az ütésben a bal vállam sűrített rugóereje, belelőtte az öklöm töltését az egybenövesztett gyapjú szemöldök hornyos felezőpontjába, az orrgyök szőrlepedékes nyergébe. Már nem hallottam a krisnás magnetofon fáradt recsegését. Láttam a vért a Guru kihasadt bőrén. Láttam, hátrabicsaklik a hosszú nyak tetejében a jógiszakállas fej. Koponyája bozontos csúcsával csattant neki távolról a ragyás falnak. Jobbal nyúltam utána. Zsíros, puhaszálú szakállat markolt az öt ujjam. Megrántottam az ernyedt testet. Tehetetlen konc volt, erővel kellett megemelnem. Ballal belecsaptam a sóhajosan széttágult szájába. Kiszakadt a kövér ajkán a vörös hús, beletépett a fogának az éle. Jégkavicsok sorakoztak a szemhéjam karimáján. Most megölöm, most eltöröm, szétcsavarom, kettétépem a kampós nyakcsigolyáit! Éles fütty fúródott a fülembe. Két oldalról fogtam, tíz ujjal markoltam a torkát, nyomtam az ádámcsutkáját. Láttam az árnyékok mozgását, falra tapadtak, akár a csigák, araszolva, lapulva osontak a roggyant lépcsőhöz . . . Nem fájt a tompa ütés. Épp a nyakam közepén ért. Pattant egyet a porcos gégém, mintha fakéreg reccsent volna, a nyírek szikkadt bőre reped meg ilyen hershanggal . . . Vér buggyant a kezemre. A fölszúrt torkom köpte a vért . . . nem igaz! Sűrű, szirupos vér tódult lassan a nyelvem alá is. Kést vágott a nyakamba a patkány! Nem volt a kezemben semmi erő. Kialudtak a gyertyák. Nem tudom, ő szúrt-e alulról azzal a késsel. Vak voltam, fogcsikorítva ölni akartam, gyilkolni, Toni hóhérjának a hosszú nyakában kettétépni a csontok csigolyás láncát,vak voltam a jégkavicsos láztól, nem láttam mást, csak a jógiszakállas fej dülledt, kigúvadt szemeit, nem láttam, nem is éreztem meg, odamászik-e, mellém kúszik-e bármelyik pöce pincehiéna. Nem tudom, és ez nem is változtat a rokkant képletemen. Néma vagyok, nyomorék vagyok attól a késtől, életfogytiglan nyomorék . . . ez a mocskos igazság! Döglődik a gyertya. Odakint rám vár, aszalódik a Porschéban Kisjutka, kereken hat perce, hogy elbambultan idézem a múltat ebben a málladozó, savanyú pincében, hülyeség . . . Nem tudom, visszajár-e a banda. Késő este megint kijövök helyszínelni. Elfújjom a gyertyát? Alig ég már, szén a kanóca . . . Ha így hagynám is, pár perc múlva magától belefulladna a nyúlós sztearinba. Nem gyúlna meg alatta a láda, nem borulnának lángba a nedvedző falak, nem válna tűz martalékává ez a nyálkás pince, ahol öt hete csöndben el is vérezhettem volna, ha máshová szúr az a kés . . . ha ütőeret ér a nyakamban a penge. Lustán elfolyt volna a bíbor vérem, szép sápadt, kifakult hulla
maradt volna helyettem az alvadt ragacsomban, senki se bukkant volna az oszladozó tetememre, kikezdtek volna az éhes hangyák, megmásztak volna a vaksi pincebogarak . . . Akik egyszer bontani kezdték volna a házat, jól fejlett csontvázra lelhettek volna esetleg épp itt, ahol állok. Alig leheltem a lángra, kialudt. Billegnek a lépcső roncs téglái, hatodszor érzik a súlyom. Ott van a vérem a korhadt küszöbön. Penészes, de sötét folt. Öt hét után is látható. Büszke lehetnék, hogy ilyen tartós nyomot is sikerült egyszer hagyni magamról, húszéves pályafutásom alatt legalább egyszer. Vakít a nap. A kapu fölött már csak egy kajla szögön lóg a lekókadt házszámtábla. SasÁrpád utca 27. Mintha jó pénzért őrizné a kocsit, Kisjutka fegyelmezetten ül a helyén. Nem fogja megkérdezni, mi dolgom volt hét-nyolc percig ebben a halálra ítélt házban. Buzog benne a kislányos kíváncsiság, de már beletörődött, hogy hiába kérdezne, felelni nem tud a néma, akit bennem lát közeledni. Mosolyog, megkönnyebbülten, hogy itt vagyok végre megint. Még fél perc türelem, kiskorú, rögtön vége a hőkezelésnek, mindjárt megugrik a Porsche, hűs szellő fúj rád a lehúzott ablakokon. - Csupa piszok lett a kezed! Látom. talán találok a kesztyűtartóban valami rongyot . . . Perfumed hanky! Oké. Illatosított nedves papírzsebkendő, hermetikusan zárt zacskóban. Csak ez illik egy elegáns versenykocsihoz. - Pocsék pacsulí szaga van. Az. de a piszkot prímán leszedi, és máris kidobom. Mehetünk. Unta az alapjáratot a motor, lelkesen iszsza a gázt, szinte dalolnak örömükben a fürge dugatytyúi. - Megkérlek, Balázs, állj majd meg valahol egy telefonfülkénél. Fel kell hívnom a mamát. Biztos többször is hazacsörgött már. Nem tudja, mért nem vagyok otthon. Ezen a kihalt tájon nincs telefonfülke. Ezen a kihalt tájon lámpa is alig ég esténkint. Ezen a kihalt tájon az utcán is elvérezhet, akit torkon szúrtak, ha netán nem veszi észre egy kóbor taxis a tántorgó egyéniségét. - Orsika rém neurotikus tud lenni miattam. Például igazán ritkán fordul elő, hogy valahonnan később érek haza este, mint ahogyan megígértem. Olyankor mindig rájön az aggály. Még cigarettázik is, kint fújja a füstöt az erkélyen. Aztán persze én mégiscsak hazaérek, sohase kallódtam még el . . . Izgatott ez a lány, összekulcsolva a két keze a meztelen térdén. Hadar, hadar, Orsika rém neurotikus tud lenni miattam, de valami más jár a fejében. - Képzeld a mamát, hogy hősiesen cigarettázik! Le se tudja szívni a füstöt. És hogyha egyszer végig kellene hallgatnod a monológját! Hogy például a múltkor négy toportyán csavargó megerőszakolta az ő egyik tanítványát, egy másodéves bölcsészlányt, aki asztmás, majdnem belehalt, a saját melltartójával tömték be a száját. És ez a szörnyűség a Városliget szélén történt, száz méterre
az Állatkerttől. Arról a szuperkoncertről ment volna haza a lány, tudod, a Nagysámán . . . akkor kapták el bevonszolták a bokorba, fejbe is rúgta az egyik rohadék. Ilyenek miatt retteg értem a mama. És hiába szólok közbe, hogy én este sohase csellengek semerre szólóban, ő csak mondja a magáét az erőszakról . . . .Az erőszakról A három egyenruhás rendőr kint maradt a szálloda forgóajtaja előtt. A két civil nyomozó bebolyongott a foajéba. A recepción Golla volt az ügyeletes helytartó. Számlákat szortírozott. Látta, hogy jönnek a méla zsaruk, de csak akkor nézett föl, amikor már ott álltak előtte a pultnál. - Tessék, uraim. A testesebbik nyomozónak gyűrött volt a füle, mint a kiérdemesült birkózóké. Füstlencsés szemüveggel dekorálta magát. - Jó napot. - Ezt a társa nevében is mondta. - Rendőrség. A másik zsaru cingár volt, de colos. Foltosan hámlott a rózsapíros homloka is, hegyes orra is, mintha reggeltől egyfolytában mohón égette volna magát a tűző napon. Megmutatta személy igazolványát. Golla megtekintette a fényképes flepnit. - Köszönöm. - Ezüst töltőceruzájának tompa végével belepiszkált hosszúra növesztett, bongyor barkójába. Miben lehetek segítségükre, főhadnagy úr? A cingár nyomozó szemlét tartott a levélrekeszek föléaggatott szobakulcsok fölött. - Egy visszatérő szállóvendégükkel kapcsolatban terheljük magát a látogatásunkkal, tisztelt Golla elvtárs. De ha zavarja, hogy elvtársnak szólítom . . . Ugy értesültem, újabban maguk olykor már a párttaggyűléseken is elvétik a szót . . . úrnak titulálják egymást. A lift mellől szemléltem unalmamban a háromszemélyes jelenetet. A szálloda légkondicionált hallja üres volt, a vendégek többsége a hotel exkluzív strandjának pázsitjain pörzsölődött, tíz kulcs se hiányzott a mahagóni levélfachok horgairól. Golla nem nyugtázta a rendőrtiszt álmatag megjegyzését. - Kit keresnek nálunk, kérem? - Egy bizonyos Pemmer Elemért. - A colos főhadnagy hámló bőrpelyheket dörzsölt le hegyes orráról. Az is lehet persze, hogy nem ezen a néven lébecol itten. Mutatunk róla egy művészi fotót. Karfiolfülű társa rakta le a pultra a sokszorosított fényképet. - Ismerős? Golla nem nyúlt hozzá a fotóhoz. Föléje hajolt: - Mivel hívta fel magára a rendőrség figyelmét ez az úr? - Nemi erőszakkal. - A cingár újra a számozott szobakulcsokat kezdte tanulmányozni. - Mellékesen ki is rabolta a két nőt. - Visszacsúsztatta a fényképet birkózó termetű kollegája elé. - Ismerős az illető? Golla megfontoltan bólintott. - Ha nem tévedek, pillanatnyilag bent ül a drink bárban. Tapasztalatom szerint az a kedvenc tartózkodási helye.
A két nyomozó összenézett. - Kösz, Golla úr. - A colos kigombolta vajszínű vászonzakóját. - Itt jobbra, ha jól emlékszem. Elténferegtek a drink bár felé. Golla benyúlt a portáspult egyik fiókjába. Fémnyelű fésűt vett elő. Igazgatni kezdte ápolt hajában a hibátlan választékot. Tűnődve támasztottam a lift mellett a betonpiller intarziás faborítását. Szivtam még egy utolsót a cigarettámból, mielőtt beledobtam a csikket a társaságomban díszelgő hamutartó méteres rézhengerének kerek szájába. A drink bár mattra mart üvegfalán belül fölborult egy bűntelen bútordarab. Pohár is tört, panaszosan csörrent szét a kemény parkettán. A recepciós pult mögött Golla tovább tökéletesítette mintaszerű frizuráját. Golyófejű, rozmárbajszos hímnemű főemlős tört ki a drink bárból. Mélynövésű dalia volt, dagadt vállú, mint egy idült súlyemelő. Rövid ujjú pólótrikója alatt két vastag kötél feszült, a hasizma. Felém sprintelt, föltartóztathatatlanul, akár, egy célra törő rögbicsatár. A nyitott liftajtót célozta meg mellettem, arasznyira a könyökömtől. A két nyomozó egyszerre rohant ki a drink bár rézoszlopos ajtaján. A cingár főhadnagy hámladozó homlokzatáról víz vagy valami más le csurgott, mintha cinóber képének közepébe löttyintettek volna egy kehelyre való koktélt odabent. Szórakozottan rúgtam egyet a gyanútlan hamutartón, sarokkal, ahogy messzi diákkoromban a fűfoltos futballpályán passzoltuk néha oldalra a pepita bőrt. A méteres rézhenger kondult egyet, megbillent, megadóan elfeküdt a lift küszöbje előtt. A pólótrikós emberszabású már nem bírta blokkolni a lendületét. Éppen a rézhenger közepére ugrott rá. Talpa szelíden megcsúszott a fényesre szidolozott fémlemezen. A henger megint kongó hangot adott, meghorpadt, begurult a tükörfalú liftszekrénybe. A tömpe izomtest akrobatásan hátrazuhant, ahogyan profi műugrók dobják magukat rükvercbe a trambulinok végéről. Nagy feje, mint a pöröly, megdöngette a hall műmárvány padlóburkolatát. Nem hullt szét a betonkoponyája, de menten kábult lett a lórúgással versenyképes ütéstől, tömör alakjának állaga szinte képlékenyre puhult, lankásan ragadt meg a kőkemény síkon, mint egy kiköpött rágógumi. Lépésnyire tőlem toppolta magát a két nyomozó. A cingár szaporán lihegett. Végigmért, közelről végigvizsgálta a bordólila londíner szerelésem. Nem talált rajta többnapos főzeléknyomokat. - Magának aztán van vér a pucájában! - Gintől, fűszeresen szaglott a harmatos arculata. - Helyén van az esze, jók a reflexei, fiam. Talpra emeltem a horpadt rézhengert. Belényúltam. Nyomtam egyet a torzulásán. Csak részlegesen regenerálódott a horpadás. Nem erőltettem. A karfiolfülű nyomozó hasra fordította az ájult izomtetemet. Bilincset halászott ki bő nadrágjának mély fenekű farzsebéből. Szakképzetten csettintette rá az eszméletlen
alak vaskos csuklóira. Mire fölegyenesedett, bádog cigarettadoboz volt a kezében. Odakínálta nekem a régészeti értékű dóznit. - Ismered, öcsi? - Nem lehetett több negyvennél, de a két gyűrött, rút füle közt ötvenet fejezett ki a fáradt ábrázata. - Ismerted az ügyfelünket? Nem vételeztem a megcsappant cigarettakészletéből. - Egy vendég a négyszáz közül. Már a három egyenruhás rendőr is sorfalat állt a liftre merőlegesen. Az egyiknek két méter magasban ült őrmesteri fején a tányérsapkája. - Elvihetik, elvtársak. - A colos főhadnagy rágyújtott a társa cigarettájából. Elfújta a gyufát, beleejtette a megrokkant rézhengerbe. Biccentett a londínemek, aki én voltam. - Még egyszer kösz, fiam. Elvonultak. A kétméteres őrmester vállon vitte az ájult hominidát. Golla elősétált a recepció magas mahagóni bástyája mögül. Tüzetesen szemügyre vette a lift kiürült környékét. Megfontoltan lehajolt, fölszedett egy barna hajszálat a műmárványról. Megnézte, mielőtt belehullajtotta a horpadt rézhengerbe. Megcsóválta jól fésült fejét. - Minek avatkoztál bele? Jó vendégünk volt ez az úr. Két kézzel hintette a pénzt. Elmélkedve merengtem magam elé. Történelmi tény, hogy engem is száz forinttal díjazott a krapek, amikor két napja fölcígöltem a cuccát a 411-esbe. - Rángások jönnek rám, ha olyan férget látok, aki nőket erőszakol meg. Golla elfordult hálátlan személyemtől. Indult vissza a pultja mögé. Csapott válla fölött szózatolt hátra a címemre. - Ha hosszú életű akarsz lenni a szakmában, jegyezd meg, hogy ebben a brancsban mindenki csak a maga dolgát . . . Rendőr helyetted sose fogja a vendég pogygyászát cipelni. - A cingár nyomozó hangsúlyával tette hozzá: - Fiam! Végre megint sima már a terep, nemrég locsolóautó vizezte végig az utcákat a tízemeletes háztömbök között, még mindig frissen nedves az úttest, gőzöl az aszfalt. Csenevész fák kornyadoznak a járdák szélén, satnya a lombjuk, kókadt leveleikről csak a ritka esők mossák le néha a port, sose lesznek ezekből vastag törzsű platánok. Hátitáskás kisgyerekek kiabálnak a Porsche után, görkorisok, gördeszkások kergetik egymást a foltozott flaszteron, kamaszok pattogtatják a pingponglabdát kemény betonasztalokon, hosszú sor kígyózik az ABC hátsó bejáratánál, ÜVEGVISSZAVÁLTÁS, telefonfülkét is kéne találni itt valahol . . . van, ott van a sarkon. Kisjutka is kiszúrta már. - Állj meg, légy szíves. Nem olyan egyszerű. Arasznyira egymástól parkolnak a járdák mentén, még a megtaposott füvön is autók sorakoznak. Ha a fülkénél állok meg, elzárom egészen a két kocsisor között az utat. Jobb, ha már itt félrehúzódok,
itt még van fél hely a járdaszegélyen, fölcsámpázhatok rá a Porsche farával. - Sietek . . . Ennek a lánynak a mozgása is megejtő, alig éri a lába a földet, minden lépésnél libben egyet napszínű combja körül a fehér kosztüm kis szoknyája, hintázik a vállán a gyűrűbe fogott két copfja, más fogja szeretni, nem én, más fogja levetkőztetni, más bontja ki egyszer a kávéfényű sűrű haját, nem egy nyomorék . . .ez a mocskos igazság! Áll a nyitott telefonfülke előtt, nem lép be levenni a kagylót. Fordul is már, bosszúsan, nem libben a térde fölött a fehér szoknyája. Fölnéz, balra, onnan a félemeletről, abból a kitárt ablakból szólt le hozzá az az ősz hajú asszony. Bólint, mozdul, látja, hogy már le is döccentem a járdaszegélyről. Tessék, visszaszállhat a kedves utas. - Le van tépve a kagyló, még a vasláncot is levágták, a dobozt meg egészen kibelezték. Azt mondja az öreglány, egy hónapja nyírták ki a fülkét, azóta csak egy eszpresszóból tud telefonálni a környék, ott a szalagház végénél, ott majd fordulj jobbra! . . . A táblát meghagyták. Hogy ne rongáld a telefont, életet menthet! Bomba kiáltvány! Egy hónapja nyírták ki a fülkét. Erre szakosította a narkós pincegörényeit a Guru is. Hogy ne legyen telefon, mikor például orvost kell hívni . . . Toni egy Marlboro csikkjével játszott. Legalább kimúlik valaki, és eggyel kevesebb ember marad ezen a bűnös földön. Minél kevesebb az ember, annál kevesebb a gonoszság. Aki feldobja a talpát, senkinek se fog ártani többet . . . Visszasompolyognak-e néha a pincéjükbe? Itt kell jobbra . . . Látom is, ott az az eszpresszó. Fagylaltért állnak sort előtte a környék tinédzser társadalmának türelmes képviselői minden méretben, a laklitól a pöttömig. Kilóg a parkoló autók közé is a sor. - Ne is menj közelebb, Balázs, úgy sincs hely. Itt kiszállok. Kék a végtelen ég a magasban a tízemeletes betonházak fölött. Ott a tizedik emeleten ablakot pucol egy fürdőruhás fiatal nő. A hatodikon túlfejlett filodendron bicsaklik át a balkon korlátján. Alatta csökött tévéantenna könyököl ki az ablak keretéből. Jobbra egy öregember ácsorog a szűk erkélyen, hosszú szárú cseréppipa lóg a szája sarkában, nem füstöl. Szőnyegek egy párkányon, odabent villanyfénynél takarít valaki, kevés neki a délutáni világosság. Hány százan laknak jobb híján ebben a monstrum házban? Zárva a legtöbb ablak, egyforma roletták, napszítta sárga vásznak a dupla üvegablakok mögött, mintha a nappali fényre már semmi igényük nem lenne a szürke betonba szorított helyiségeknek. Megfulladtam volna, kiszáradtam volna, ha arra ítélik hat éve apát, hogy itt Budapesten minekünk is ilyen megzsugorított lakóskatulyák közül kell választanunk . . . Vagy csak bediliztem volna idővel, szép lassan csavarodtam volna be, részlegesen kiveszett volna belőlem az élet, ahogy világvárosi állatkertekben a jól táplált, de betonpadlós műbarlangokban tartott fürge vadakban is elsatnyulnak
az ijesztő izmok, elhal bennük idővel a fajfönntartó ösztön is, rács mögött nem szülnek rabságra utódot. Biztosan kackiás elmebeteg lett volna belőlem. Azóta a világ rég megszokta volna a gyagyás állampolgárt, nekem magamnak se lenne semmi gondom a félkegyelművel, aki bambán tengne helyettem. Nem lennék értéktelenebb, mint az a szívdobogós néma, aki egy ideges lányra várakozik Lestár Aurél rockprímás föltűnő sportkocsijában. Magasba hurcolt virágtalan muskátlikat locsol egy toronykontyú testes asszony a hetediken, kícsurog a víz a vörös cserepekből, lefolyik a fakó falpanelén, nem először már, párhuzamos leszivárgások mintázzák az ablak alatt a szürke betont, mintha fakító sós szenny oldódott volna elő a porózus cementelemekből. Drótháló feszül a szomszéd ablakon, ki ne essen a gyermek, hogyha netán fölmászik kínjában a keskeny párkányra. Mérik az eszpresszóban a folyékony gépfagylaltot, egyenkint sorjáznak ki a spirálpúpos tölcsérekkel a srácok. Kisjutka szlalomozva kerülgeti őket. Itt se tudott telefonálni. Mindegy. Ugyis egyenest hazaröptetem innen. Mosolyog. Himbálóznak a fémgyűrűs varkocsai, hosszú combján minden lépésétől megnyílik a szűzi fehér szoknya kacér hasítéka. - Na képzeld! Van telefon, sőt működött is a kedvemért. És a kétforintosért, amit beledobtam. Mosolyog, de valahogy most se az ő mosolyát látom, se a szép puha szája körül, se a kócos szempillái alatt. Belefáradt ebbe a napba? Belefáradt, ez az objektív képlet. Az lenne a szabálytalan, ha nem fáradt volna bele. Mi öröme volt-reggel óta? Tíz óra után a zsaru . . .ez a mocskos igazság! Miért mondta el ennek a lánynak is . . .? Mindegy. Délben az én aljas hepeningem . . .ez méltatlan volt hozzád! Aztán a reptér teraszán az a thriller bukfenc . . . hát ennyi, csak ennyi az,élet? És az a pestises utca, Sas Árpád utca 27. olyan itt, mint egy temetőben! . . . Épp ideje, hogy megszabadítsam a nyomasztó társaságomtól. Elhúzzuk a csíkot, kiskorú, szélsebesen hazaszállítlak. Fagylaltozó srácok bámulnak a járdáról egy metálldukkós Porsche után. - Én most veled akarok maradni, Balázs! Állunk egymással szemben a harmadik emeleten. Remeg a barna bőre alatt ez a lány. - Veled akarok maradni, mert én most nem bírnám ki, hogy egyedül legyek. Énnekem ilyen rohadt napom még sohase volt. És minálunk még senki sincs otthon. Bizony isten, félnék magamban. Nem néz a szemembe. Leszegve a fáradt feje, ökölbe szorítva a keskeny keze, összeharapja a sápadt száját. Mint aki mindjárt elbőgi magát. Elfogyott, mostanra fogyott el a cérnája. - Hívjál magaddal, légy szíves! Kézen fogjam? Lehet, hogy éppen attól buggyan ki belőle a bőgés, hogyha megéríntem. Hát bőgjön . . . Megint ítt ez az apró ökle a tenyeremben. Görcsösen
markolja kezében a semmit. Minden lépcsőn hozzám súrlódik a válla. Süt a bőre, érzi a bőröm az ingem rövid ujján át is. De a kis kemény ökle csaknem hideg a tenyeremben. - Hogyha hülyének tartasz, hát igazad van. Néha én is pont olyan kibírhatatlan neurotikus vagyok, mint Orsika . . . Például éppen most. Jobb, ha tőlem tudod, hogy ez a zűr is benne van a genetikus kódomban. Negyedik emelet. Ott a sarokban, a mennyezet szögletén fészkelt szakadékóny hálójában a pókom. Borítékok lógnak ki az ajtónk levelesládájának rézfödeles nyílásán. Apa kétnapi postája, tegnap nem jött a levélhordó. Sose tartotta titokban apa a lakcímét, nem titkos még a telefonszámunk se, Lestár lajos agrármérnök, akárki könnyen kikeresheti a fővárosi telefonkönyv második kötetéből. Kisjutka szokásból csuszolja cipője talpát a lábtörlőn. - Tiszta vizet kívánok. - Karcos a hangja, mint a tegnap esti kutyás kissrácé. - Egy nagy pohár tiszta vizet, jó hideget! Startol is egyből a konyha felé. - Te is kérsz? Megtorpant a konyha küszöbén. Rám kell néznie, hogy kiderüljön, innék-e hideg vizet én is. Száraz a szájam, de nem vagyok szomjas. Beviszem apa asztalára a postát. Még mindig friss a tarka csokor, üdék a lakás árnyékos atmoszférájától anya változatos vadvirágai. Egyik szál se vedlik, nem is kókad a szirmuk. Vizet cserélni a vázában, kora reggel anyának természetesen erre is volt ideje. Éjfél körül, mielőtt lefeküdt, apa kint hagyta az íróasztalán a diktafonját. Azután, hogy én elvonultam, rá is mondott még valami szöveget a szalagra. Nem fejezte be, úgy látszik, benne maradt a készülékben a kazetta. Szétrendezzem a postáját? Hivatalos borítékok, írógéppel címezve, újságok, a Közgazdasági Szemle szeptemberi száma, magánlevelek, kézzel címezve, az egyik hazuról jött, föladó Ács Pál, Malom utca 16. Uporderse. . . Ács Pali bácsi. Reggel eszembe jutott az utolsó látogatásom az Ács-portán, és ez az ő levele, egyenetlen, durva betűk, vasvillához van szokva az ő keze is, nem olyan vékonyka golyóstollhoz, amilyennel ezt a szabványos kupertát címezte. Mit írhat benne apának? Száraz a szájam, de vizet nem kívánok. Szeszt akarok, legalább egy kiadós korty kemény piát, kifertőtleníteni a szájamból az íztelen lepedéket, ami szétülepedett a nyelvemen, megtapadt a szájpadlásomon órák alatt a városban, sterilizálni akarom a korpás nyeldeklőmet, Egy whiskyvel lemaratni a nyálkahártyáimról, aztán kifújni magamból az alkoholos leheletemmel a port, füstöt, benzinbűzt vagy a szagmaradékukat, az utcák lebegős szennyét, amitől elszoktam öt hét alatt a klinikán, kisóhajtani a whisky kcsernyés gőzével az orromon át annak a penészes pincének a fújtós, rohadós áporgását is . . . Nem kell pohár, tudok én szopni a Johnnie Walker elegáns üvegéből.
- Hát te meg whiskyt iszol? Azt. Méregtelenítek. Nyelek még egy negyedik kortyot is, hadd zsibbadjanak el szerte a szájamban a kényes ízérző idegek. Zsezseg is már körben a nyelvem, a szájpadlásom, a torkom: Ebből a mutatós szögletes whiskysüvegből töltöttem dr. Zombori rendőr századosnak is egyszer a távoli múltban. Épp öt és negyed órája. Amikor még nem informált hivatalosan, hogy ne melengessek a keblemben optimista illúziókat, hanem kezdjem el tudatosítani a naiv agyamban, hogy jogerősen néma vagyok. Öt és negyed órája leraktam a közlékeny zsaru elé fél pohár whiskyt a balkon asztalára. Pár perc múlva tett róla, hogy egzaktul értesüljek a hullaszerű helyzetemről. - Félelmetes vagy, Balázs! Legalább egy decit kicucliztál a papád drága whiskyjéből! Nagyjából hiteles ennek a kiskorú lánynak a szemmértéke. Legalább egy decivel megcsappant az üvegben a skotch. Engedelmesen bizseregnek tőle a nyelvemben a kusza kapillárisok. Dr. Zombori Ferenc szájában is fölpezsdült a keringés ettől a férfias, füstaromás skót árpapálinkától, Tíz óra három perckor már nem volt minimálisan se rekedt a behízelgő hangja. Magát egy életre elnémította az a kés . . . Tíz óra három perc óta totálisan tisztában vagyok a mutáns minőségemmel. Életfogytiglan néma vagyok. Csak a mindenféle megtévesztő jelek miatt érzékelem úgy újra meg újra, hogy konokul tovább él az a példány, aki voltam. Látható vagyok, téblábolok a térben-időben, célszerű cselekvéseket végzek, élettelen tárgyakat és élő embereket észlelek egyre a környezetemben, sőt tudom is, hogy én érzem az ingereket csak éppen nem vagyok azonos. Majd ha megint egyedül maradok, majd akkor omlik romba a látszat, széthullik a fantom, aki most még vagyok, robban majd bennem a mocskos igazság! Kisjutka fehéren leng körülöttem. Szemmel tart, fölügyel rám. - Ne igyál többet, szépen kérlek! Nem iszom többet. Most már tiszta a szájam, tökéletesen dezinficiálta a whisky, már csak a két kezemről kell lesikálnom az ócska szagot, a papírzsebkendő nedvéből rájuk szikkadt pacsulit. - Hogyha megmostad a kezed, gyere utánam a szobádba. Itten olyan nagy a rend, hogy az embernek nincs mersze leülni. Szagtalan a kezem. Fehér a tenyerem. Öt hét alatt a klinikán nyomtalanul eltűntek róla a vastag bőrkeményedések. Mintha sose markoltam volna se lapát nyelét, se talicska szarvát. Ott felejtettem apa íróasztalán a Porsche slusszkulcsát. Letettem az újságokkal. Visszaviszem a nappaliba ahonnan elvettem, a cigarettás szelence mellől. Rend a lelke mindennek. Mit táplált be apa az éjjel a diktafonjába? Sose hallottam még szalagról a hangját. Csak ezt a billentyűt kell megnyomnom. Sebesen pörög hátra az orsó. Ennyit elég is . . . éppen csak belehallgatok egy másodpercig. - Több mint három évtizede ismételgetem szinte rögeszmésen
minden lehetséges fórumon, hogy ebben az országban gyakorlatilag ma is másodrendű állampolgár a paraszt. Nemcsak azért, mert a mi falvaink egyhatodában a huszadik század utolsó negyedében is szennyezett, sőt sok helyen mérgezett talajvizet iszik az ásott kutakból fölnőtt is, gyerek is. Nemcsak azért, mert a falusi lakosság csaknem kétszer annyit fizet a villanyáramért, mint amennyit a fővárosiak fizetnek. Nemcsak azért, hogy javarészt vagy egészen a saját zsebéből fizet meg minden közművesítést a paraszt. Nemcsak azért, mert olykor a legközönségesebb gyógyszerért, de számtalan iparcikkért is a saját pénzén kell beutaznia a városba. És nemcsak azért, mert a községek a saját adóbevételeik fölött se rendelkezhetnek azoknak a falúsiaknak a javára, akik ezeket a pénzeket befizetik. Efféle köztudott hátrányokat untig lehetne sorolni. Inkább egy olyan tényt említek hát, ami nem közismert . . . Hogyha nem tudnám, hogy apa beszél, csak gyanítanám, hogy ismerős ez az ember, akit hallok. Színehagyott ez a hang, kilúgozza belőle a mágnes azt a kesernyés ízt, amit mindig érzek apa élő hangjában. - Parasztasszonyok, parasztfeleségek tízezrei vállalnak részt rengeteg robottal az élelmiszer-termelésből avval, hogy jóformán segítség nélkül, egy szál maguk nevelik tucatszámra a disznót, fejik a három-négy-öt vagy több tehenet, gondozzák a borjakat, etetik a hízóbikákat. Ezek az asszonyok kora hajnaltól késő estig talpon vannak, felelősséggel, kockázattal, évek óta, évtizedek óta, és csak idővel, ahogy közelíteni kezdik a negyvenötöt, akkor ijednek rá, hogy őnekik ebben az országban semmi joguk a nyugdíjra! Most, most már mintha indulat is ropogna ebben a géphangban. Mintha a mágneses erőtér szűrőjén is átpattognának apa akaratának hangsúlyai. - Ebben az országban nincs törvény, amelyik lehetővé tenné, hogy a keserves keresményükből nyugdíjjárulékot fizethessenek be ezek az elhasználódó parasztaszszonyok. Önekik nincs rá joguk, hogy legalább maguk gondoskodhassanak öregségükre akármilyen csekély nyugdíjról. Nincs joguk arra, amihez akármelyik küpec handlrenak, henye butikosnak, bóvlival üzérkedő kufárnak ugyanúgy természetesen joga van, mint az olcsó városi vülanyáramhoz. Amióta az eszemet tudom, apa makacsul mondja mindig a magáét, mindig a parasztokért, akiket már csak ő meg még pár tucat ráhajazó mániás ember ért, ismer, véd ebben az országban. Még kevesebben azóta, hogy újból terjed a módi, megint az a sikk, hogy a ganajtúró parasztot pocskolja minden pösze kultúrpróféta a képernyőről. Koptatjuk a szánkat, koptatjuk egyre, Balázs, jóformán semmi haszonnal, de hogyha mink se védnénk a parasztot . . . - Mit tesz hát kínjában az ilyen asszony, hogyha maholnap eléri a negyvenötöt? Fölhagy az ország számára létfontosságú háztáji állattartással, és elvállal akármilyen
filléresen fizetett állást, hogy tíz év alatt kikaparhassa magának a legminimálisabb nyugdíjat. Egyedül Horka megyében, ahol vizsgálatot végeztettem, több mint kétezer negyvenes parasztasszony mond le ezekben az években az állattartásról, fölhagynak az értékteremtő gürcöléssel, hogy elszegődhessenek segédmunkásnak, betanított munkásnak, takarítónőnek, hivatalsegédnek, konyhalánynak, éjjeliőrnek vagy akárminek, mert csak ezen az áron kaparhatnak össze öregségükre valami minimális nyugdíjat, ami a létminimumnál is kevesebb lesz persze, legföljebb arra futja majd belőle, hogy kiegyenlíthessék a villanyszámlát, kifizethessék az adót a házuk után, megtalpaltathassák a lábbelijüket. Nem hivatkozok úgynevezett emberi szempontokra, amikor most ezekről a másodrendű állampolgárokról szólok. Csak közgazdasági következményeket sorolok föl. Először: a magyar élelmiszertermelés szenved ellensúlyozhatatlan veszteséget avval, hogy minden megyében évről évre száz és száz, évek alatt ezer és ezer portán sorvad el a szerződéses állattartás. Ami a pontos adatokat illeti . . . Vissza kell igazítanom a szalagot oda, ahol az éjjel apa megállította. Nem titkos gondolatai őneki, amiket mond, ne vegye észre mégse, hogy belehallgatóztam. - Mit csinálsz, Balázs? Rádiózol? Hol vagy? Itt vagyok Kelemen Judit, nem kallódtam el, megyek már, nehogy szorongani kezdj az egyedülléttől ott a szobámban. Kibújt a cipőjéből, hanyatt nyújtózik a heverőmön. Barnább a bőre, fehérebb a ruhája ebben a félhomályban, könnyű teher a sudár teste, alig süpped alatta a kockás pléd. Árnyékosan áramlik a csönd a redőnycsíkos levegőben. - Volt már a te életedben olyan, hogy elárult valaki? Mi keringhet most a fejében? Mitől bújt ki a száján ez a kérdés? Elárulni Ki árulhatott volna el engem akármikor is? Apa, ő igen, ő elárult engem, hogyha még most is rögeszmésen árulásnak minősítem, amit azzal követett el ellenem, hogy magával hurcolt ebbe az elhízott városba. Sakkban volt, nem tehetett mást, be kell látnom végre, hogy így volt. Mindegy. Sőt az a furcsa, hogy éppen itt, ahová átplántált, ebben az ellenséges városban lettem védett mindenféle-fajta árulás ellen, ami érhetett volna, hiszen árulást csak egy barát követhet el egy barát ellen, én pedig ebben a fujtogató más életben, amibe belehurcoltak, elejitől akarattal immunizáltam magamat, csökönyösen begubóztam, hogy senki se szelídíthessen magához, senki se próbálhassa meg beetetni nekem, hogy ő a barátom. Kezdettől kiközösítettem magamat, már a legelső naptól senkit se eresztettem lépésnyi közelbe se magamhoz, önkéntes szólózásban dribliztem végig a négy nyúlós évet egy szupersznob gimnázium hétszázvalahány létszámú tinédzser tömegében, végig megátalkodott magánzó maradtam, mint egy túsz, akit a saját meghódolt törzse adott zálogba a hódítókhoz. Nem
fogvicsorítva riasztottam el magamtól őket, akik csapódtak volna hozzám, hanem közönyös távolságtartással, profi lettem az elhárítós cselezésben, mintha velem született tehetségem lett volna a taktika, amivel sorra kibekkeltem minden közeledést. Elsőben még hónapokig törleszkedtek hozzám, srácok is, lányok is, versenyt ráhajtottak, hogy haverkodhassanak velem, hívtak házibulikra, hívtak moziba, hívtak csavarogni, én pedig egyszer se közöltem, hogy lehetőleg ne sportoljanak a szimpátiámért, szövegben sose voltam flegma fazon, csak éppen elpasszoltam a megjelenéstaz aktuális házibulin, és hiába lesték a mozik szemetes lépcsőiről is, hogy fölbukkan-e végre az áramvonalas alakom, meg a téren az óra körül se találtak, ahonnan diszkóba szokott tódulni a horda. Igy is hónapok múltanak el, mire közhírré lett az agyakban, hogy énmiattam kár csipkedni magukat, mert frankón az az ábra, hogy én hamis okmányokkal lézengek, álnéven kóválygok a normál emberiségben, a valódi nevem nem Lestár, a valódi nevem még alliterál is Hétfőtől én voltam a hetes, krétát is nekem kellett zsákmányolnom minden reggel a fösvény gondnoknőtől. Énvelem, érdekes, sose morgott a hörghurutos öreglány, engem nem nevezett ki pazarló népségnek. Öt krétával sprinteltem föl a szellőzetlen alagsorból a huzatos első emeletre. Az árkádos folyosók üresek voltak, percekkel előbb becsöngettek már, és a berregés után mindenki köteles volt írásbeli igazgatói átok terhe mellett a saját osztályában tartózkodni, csak a közoktatók tanúsítottak késést egyelőre, mert hagyományosan elhúzódott a tanáríban a reggeli kávészimpozion. Puma volt az ügyeletes edzőcipőm márkája, pumasebességgel súhantam végig az első emelet hosszú folyósóján. A fakóbarna ajtók csukva voltak, mindegyik mögött legalább harmincan füttyögtek, kiabáltak, a második á-ban magnó is üvöltött, a bátyám bőgte belőle az Excelsior éléről a Botrány Bluest. Túlcsúszás nélkül fékeztem az első cé repedezett ajtaja előtt. Még hozzá se nyúltam a kilincshez, máris megállt a levegőben a kezem. Odabentről baljós hangélmény keltett sötét gyanút a fülemben. Tömény csönd terjengett az ajtón belül, mintha titokzatos tömegszerencsétlenség ölte volna halomra a harmincegy főt, ameddig én a krétabeszerzéssel fáradoztam. Vigyázva nyitottam ki az ajtót, nehogy fejbeverjenek a tekercsbe csavart vászon falitérképek, amiket esetleg nekitámasztottak a hangtalanok. Nem zuhannak elém térképek, nem ütköztem volna bele a tanári asztalba se, nem volt odatolva a megsülylyedt küszöbhöz. Mindenki a saját helyén honolt, mintha heveny hipnózis hatása alá került volna az osztály. Harmincegyen könyököltek bénán a háromszemélyes asztalokon. Harmincegy
első cés meredt rám mozdulatlanul, míntha várva várt látomás testesült volna meg a lényemben. Kriptaszagúan lebegett a levegőben a zűr. A falitábla fekete síkja előtt üres volt a selejtes tanári asztal, üres volt mögötte a nyakladozó szék is. Senki se települt ki hülyéskedni a tábla elé. Hát akkor mi a franc ez a balhés csönd? Fölnéztem a táblára. Semmi. Vagy mégis! Míelőtt lenyargaltam a gondnokságra, a tábla tetején, a jobb sarokban fehér krétával, az én betűimmel volt fölírva a nevem. Hetes: Lestár Balázs. Ameddig teljesítettem a távot az alagsorba meg viszsza, átalakult a szöveg. Letörülték, ami ott volt. Mást írtak araszos betűkkel a helyére. Hetes: Blazírt Balázs!!! Világoskék krétával kaparták föl három fölkiáltójellel a tábla sarkába. Álltam az ajtóban, nem néztem végig a két asztalsoron. Vártam, pukkadjon ki a kollektív röhögés. Mintha beintett volna egy karnagy, egyszerre büffent elő belőlük a kánon. Kolonics hasból vihogott, mint egy prérikutya, Andai kikerekedett szájába belefért volna egy szabályos teniszlabda is, Doleska dülöngött, mint egy dervis, Balmazy nyálat permetezett, Elbert ököllel ütötte az asztalt, Kézdi a széke tetején szökdécselt, Nyurkó csápolt, Nagy Mari rázta a csontos vállát, Rutta visított, mint egy csimpánz, ha a farkát húzzák, Somló rám böködött a vonalzójával, Tordi HIeléna tenyérrel vert taktust egy bordó diplomatatáskán, Csere Ildi magát csöcsörészte, Gerőnek a lila nyelvét láttam, vakogtak, nyíttak, hujjogtak, akár a bolondok, akiknek viszketőport szórtak a részeg ápolóik a gallérjuk alá. Álltam előttük az ajtóban, megszámoltam tenyeremben az öt krétát, megvoltak hiánytalanul, le is rakhattam volna sorba mind az ötöt az ablakpárkányra, de nem mozdultam, csak bámészkodtam, mint egy upordersi parasztgyerek, aki életében először csudálkozhat szét a fővárosi állatkert egzotikus faunájában. Nagyra nyitott szájak tátogtak felém, mintha éntőlem kunyerált volna kiflivégét valamennyi. Szinte egyszerre fogyott ki belőlük a hang. Egy-egy kóbor röhögés belehorkant még a lihegős csöndbe, de lejárt már bennük a herkentyű. Elméláztam a fejek fölött a semmibe, amit egy kopár fal sárgás síkja határolt a terem távoli végében. Nyilatkozatom szűkszavú volt. - Bender log. Nem vetett lobot a tekintetekben az értelem. Inséges érdeklődéssel csüggtek szófukar szájamon a kíváncsi szemek, ahogy süketek próbálnak olvasni közlékeny embertársaik ajkairól. Nem volt jelentése a velőkben a két szónak, amit hozzájuk intéztem. Üres maradt a csönd, mint a helyem a harmadik sorban, ahol nem ültem. - Hülye bunkó barmok vagytok! - Zolnai Vilcsi kiáltott.
Dühös sírás didergett a fiús hangjában. - Gőzötök sincs, hogy mit mondott nektek a Dzsungel Könyvéből! - Kipirult, mire rámnézett. - Marhára igazad van, Balázs . . . ez a banda a majmok népe! Gerő fölnyerített. Lomhán csatlakozott, aki ingert érzett, nem volt már feleakkora se a társas hangerő, mint az előbb. Vihogtak, heherésztek, teli torokból már senki se röhögött. Mellettem kinyílt az ajtó. Keretét Tardos száztíz kilós tömege töltötte ki. Sasszeme rózsás zsírvánkosok közül vett célba, ahogy dagadt homokzsákok lőréseiből irányul a fegyverek torka a senki földjén ácsorgó ellenség védtelen, magányos alakjára. - Szórakoztatjuk az osztályt, Lestár? - Hanyag mozdulattal, messziről röptette a tanári asztalra a viharvert osztálynaplót. - Bohóckodunk? Tájszólásban legalább? - Személyesen is birtokba vette a tehetetlen bútördarabot. Vállalta a kockázatot, hogy a fél segge súlyával megterhelje a védtelen asztallap sarkát. - Hát akkor bocsássa talán rendelkezésemre az ellenőrzőjét, öregem. Mozgásba hoztam magam, hogy előbb elhelyezzem az ablakpárkányon az öt krétát, aztán Tardos tanár úr rendelkezésére bocsássam az ellenőrzőmet, ami még makulátlan volt. Hátam közepén talált el dallamos hangja. - Persze választhat is, öregem. Ha magának kellemesebb, vívhat ellenem a táblánál. Választottam egyet az öt krétából. Fölvonultam vele, mint egy párbajhős, starthoz álltam matematikából a tábla előtt, aminek fölső jobb sarkában világoskék betűkkel, három fölkiáltójellel alliterált a keresztnevem és a díszítő jelzője: Blazirt Balázs!!! Langyosan zsong az agyamban a whisky. Fénycsíkosan lebeg fölöttem a foszlós füst. Fegyelmezetten fekszek Kisjutka mellett a heverőmön, amit átmenetileg használok csak. Tűröm, hogy kényeztesse a homlokomat a hűs tenyerével ez a nyugtalan lány. Miért nem melegszik át a kezében a vér a homlokom harmincfokos infravörös kisugárzásától? - Meggyűlölnéd, aki elárulna? Honnan tudjam? Attól tartok, sose lesz alkalmam elárultatni magamat, hogy utána a csalódottságom gyászos állapotában tanulmányozhassam, miféle dühök tombolnak az orvul megsebzett lelkivilágomban. - Meggyűlölnél, hogy ha pont énrólam derülne ki, hogy elárultalak? Kettőnk közül én szivattyúztam ki egy makroadagot apa whiskysüvegéből, mégis ennek a lánynak a tiszta esze állít föl képtelen egyenleteket. Engem, kiskorú, akkor se árulhatnál el már, hogyha esetleg mégis lappangna tebenned hajlam, hogy akárkit elárulj. Én holnapra, holnaputánra véglegesen katapultálok a te ártatlan kis életedből, ahol tegnap meg ma bizonyos hangulati zavarokat okoztam a jelenlétemmel. Arra se lesz lehetőséged, hogy védj engem, arra se, hogy elárulj. - Mostan valahogy hiába vallatom a szemed . . . ezt a
két furcsa szemed. Nem látom bennük, mire gondolsz. Megölnél, hogyha elárulnálak? Hibás a hanglemeze. Miért firtatja újra meg újra, hogy elromosodnék-e, ha egyszer elárulna? Miért ismételgeti ezt a dilinkós kérdést, miért variálja? Hogyan árulhatna el engem? Én csak egy árnyék vagyok itt mellette, véletlen árnyék, most még látható, holnapra nyomom se marad. Jóformán semmit se tud rólam, semmit se ismer belőlem, mit árulhatna hát el rólam, mit használhatna ki ellenem, mit dörzsölhetne föl akárhol a káromra? Ugyanúgy ismeretlen vagyok őneki is, mint ahogy mindenki másnak is, akik tudnak a lényegtelen létezésemről. Sose ismert senki se engem. Ami aljasat elkövettem a törpeszabású életem folyamán, a rövid távú pályafutásom alatt, senki se tudja, csak én: Mit tud rólam apa, mit tud anya? Pedig ők ketten tizennyolc évig közvetlen közelből . . . - Ne nevess ki magadban! Nem nevetek. Mindjárt elnyomom ezt a senyvedt cigarettát, mindjárt megszívom még egyszer a whiskysüveget, mindjárt rágyújtok másik cigarettára, rohadtul kívánom, hogy elzsibbadjon a fejem, elfátyolosodjon a látásom! Aludni, elaludni, az kéne nekem most tán leginkább. Hogy sose ébredjek föl, vagy ha magamhoz térnék egyszer mégis, ne én legyek az már! . . . Megint megbokrosodott a bolond szívem, nagyokat ver a bordáimra a burkából, ahogy én pörölyöztem rég olykor kesztyű nélkül, olykor a kesztyűs öklömmel a bamba homokzsákot a csődörszagú boxterem orrfacsaró izzadságpárájában. - Sajnálod a zsákot, vagy azt hiszed, tésztát dagasztasz? - Bittó agyonbagózott basszusa teli volt letargiával. Több erőt azokba az ütésekbe! Hátranéztem, letekintettem százhatvanöt centis egyéniségére. - Véresre vertem már a bunkóimat, mester. Vegye le a kesztyűm, meglátja, cafatokban lóg róla a bőr, a kezemről. Szomorú szemei vészt jósoltak. - Kihúzod a gyufát, ha elkeserítesz. - Beállt, szembe velem. - A te korodban . . . mert én is voltam tizenhat éves . . . a kősziklát kettérepesztettem a patáimmal. Válla elé emelte a két kezét. - Itt a tenyerem. Bombázd meg, de csak akkora erővel, ahogy a zsákot püfölted! Kinyitotta a csápjait. Mindegyik tenyerébe bőven beleülhetett volna egy futball-labda. - Gyerünk! Vállai alatt a két békáján akkora erek dudorogtak, hogy lazán átcsúszott volna egy ceruza is a kaliberükön. - Üss! Belécsapódott bal tenyerébe a jobb öklöm. Nem ugrott ki könyökben a forgócsontja, bitang erő volt a bicepszében is, az alkarjában is. Egész testében tántorodott meg az ütésemtől. - Tovább ! Megkapta a jobb tenyere is a bal öklömtől. Ballal erősebbet ütöttem. Előre volt feszítve a fölsőteste, mégis megingott. - Mondtam, hogy csibész vagy . . . - Meglökte vállával
a homokzsákot. - Lazsáltál! Ha olyan erővel gyopáltad volna, ahogy belepancsoltál a tenyerembe, megrepedezett volna már ez a zsák. Négyen-öten álltak már srácok félkaréjban körülöttünk. Odaléptem Vidráhóz. - Kösd le a kesztyűm! Tanácstalanul bámult rám. Odapislogott Bittóra is. - Leszedhetem, mester? Bittó szeme összeakadt az enyimmel. Látta rajtam, hogy több kettőnél, ami van bennem. Intett Vidrának. - Na, tekerd le. A bikanyakú srác kibontotta a bal csuklómat. Beszorítottam erősen az állam alá a kopott kesztyűt. Kicibáltam belőle az agyonkínzott öklöm. Csupa vér volt a fásli az ujjaim tetején. Fogam közé haraptam a végét, rántottam rajta egyet. - Várj! - Bittó már ott állt mellettem. - Majd én . . . Vigyázva kezdte leforgatni a véres bandázst. - Fáj? Hallgattam. Rávakkantott a többiekre. - Ti csak folytassátok! Majd ha a ti mancsotok is ilyen vásott lesz, akkor lazítsatok. - Lefosztotta a rojtos bőrömről a fásli végét. - Előbb is nyekereghettél volna, te bimbó ! Rávigyorogtam. - Igy se dicsért meg, mester. Nem sandított föl rám. - Indíts, leápollak. - Összemarkolta a véres pólyát. Előttem cammogott be az öltözőbe. - De egy percig se képzeld, hogy sajnállak. Téged senki se kényszerített, hogy bunyózni gyere. Magadtól döntöttél, mink csak hívtunk, sőt én még a legelején megmondtam, téged is figyelmeztettelek, hogy ebben a sportban az az első, hogy hozzá kell szokni a fájdalomhoz. - Kinyitotta a vízcsapokat. - Megmondtam, vagy nem mondtam meg? - Figyelmeztetett, mester. Langyosra keverte a vizet. - Hát azért! . . . Ami eddig volt, az csak túró. A szorítóban, élesben, ott leszel meredeken megkínozva. Én magam gondoskodok róla, hogy megtanulj mindent kibírni. Belőled menő bunyós lesz, híres verekedő leszel, de csak akkor, ha mindig hallgatsz rám . . . Add ide a másik első lábad is. Kikötötte, lehúzta a jobb kesztyűm is. Meztelenre borotvált koponyája ide-oda mozgott az állam alatt. - Olyan öklökkel fogsz találkozni a ringben, hogy faltörő kosnak nézed majd némelyiket, ha eltalálnak. Pedig el fognak találni, te pedig ki fogod állni. Ez a box. Nagy bunyós leszel, de pocsékul meg fogsz szenvedni érte. - Odatartotta a langyos víz alá a két kezemet. Puhán folyt rá az ujjaimra, mégis marta a kirongyosodott húsomat. - De a szorító, az mégis egy tisztességes aréna. A három kötél közt te is ütsz. Pont annyi előnyöd van, meg pont annyi hátrányod is, mint az ellenfelednek. Pont annyi jogod van, mint a másiknak. - Lerázta a két megviselt öklömről a vizet. - Hol találsz ilyen
ferplelt az életben? Sehol, te bimbó! A boxban csak az edződ baszhat ki veled, a ringben csak a bíró. De az életben akárki! Az életben pitiáner pasasok is úgy beakaszthatnak neked, hogy akkorát taknyolsz, mint egy maratoni táv, aztán mire hátranézel, azt se látod már, ki volt az a sumák. Tampont vett elő a vöröskeresztes szekrényből. Letapogatta vele a dagadt húst az öklöm ütőfölületén. - Szennyes az élet, Balázs, mindenki bepiszkolódik, aki nem vigyáz. Sőt aki vigyáz, az is. Az élet ellen nem szerződik veled a biztosító: Nemcsak a magyar állami biztosító, de még az a londoni brahis biztosító se, az a . . . Kisegítettem: - A Lloyd. - Az. Pedig a Lloyd, az minden rizikót elvállal. De az élet . . . az élet még a Lloydnak is cikis ellenfél. Az életre senki se kiált rá, hogy stop. A kastélyra gondoltam. Magamra. Apára. Akaratlanul mondtam ki: - Tudom. Fölnézett rám. Lebiggyedt a nikotinfoltos ajaka. - Micsoda? Mit tudsz te! Lófaszt tudsz te az életről taknyos! . . . Mi vagy te? A nagyember apádnak az elkényeztetett kölyke vagy, az vagy! Egy kis lord vagy! Kiemelt egy tubus sprayt is a szekrényből. Befújta belőle a tépett bőröm. Hideg volt a szeszes permet, jólesett a kezemnek. Lengettem, hadd szikkadjon rá gyorsan a hűs hártya. Bittó becsukta a szekrény ajtaját. Már csak magának morgott. - A kis lord . . . - Maradj! Majd én kiviszem a hamutartót . . . Látod, milyen vagy! Nem hagyod, hogy egy kicsit is kényeztessen az ember. Nem hagyom. Már rég nem vagyok a kis lord. Nagy jellemgnóm volt Bittó, de mentségére legyen, hogy ő tudatosította bennem, amit addig nem sejtettem, a lényegemet Hogy szerető szüleimnek az elkényeztetett csemetéje vagyok. A kis lord. Bittónak gőze se volt, mekkorát mondott. Hogyha nem kurblizta volna be az agyamat, évekig eltartott volna, mire magamtól fölfedezem, hogy mi az én gyógyíthatatlan szervi bajom, amitől sehol se vagyok helyemen. Igy is, hogy Bittó beiktatta bennem a fölvilágosodás korát, így is időbe telt, két évbe, mire megleltem a gubancomban a madzag végét. Hogy abban a nyáron hűvös, télen meleg upordersi kastélyban én voltam a kis lord, és a Murza széles hátán a nyeregben is én voltam a kis lord, és apa erős dzsipjének a volánjánál is én voltam a kis lord, és a srácok között, tán még Szejler Feri szemében is én voltam a kis lord. Sose éltem vissza a kislordságommal, sose követelőztem, sose volt kísértésem, hogy parancsolgassak a srácoknak, sose viszkettek bennem szeszélyek, éppen csak természetes volt, hogy mindenki mindig rendes hozzám, és minden jó hozzám, ami körülvesz, és minden teljesül, ami kedvemre való, vagy minden kedvemre való, ami teljesül. mintha a világ, amit ismertem, helyettem találna ki mindent, ami aztán csakis jó lehet
nekem. Egyszerűen eszembe se jutott, hogy másképpen is lehetne, mint ahogyan van. Volt gyerekkorom, volt mit elvenni tőlem. Ragyog még vagy öt ujjnyi nedű a Johnnie Walker szögletes üvegében. - Balázs! Kérlek, szépen kérlek, ne igyál többet! Maximálisan igaza van ennek a lánynak. Nekem ma még nagy esti portyám lesz a sötét magyar fővárosban. Belenyúlhat a kóborlásom a késő éjszakába is. Nem bóklászhatok lassú közhasználatú járműveken, muszáj a bátyám szekerén folytatnom a földerítést, ha mozgékonyan akarom bejárni a lehetséges helyeket. Ki kell lehelnem magamból estig ezt a whiskyt is, ami most a felhős fejemben libeg, nincs garanciám a szondás jardok ellen. - Hadd igazítsam meg a kötést a nyakadon. Gyűrött. Majd később. És majd én. Keresek friss gézt . . . Most levegőt akarok. Friss levegővel, nagy lélegzetekkel lenyugtatni a szívem, ne ficánkoljon az óljában. Kivonulok az erkélyre. Legyezzen meg a szellő, hátha susogni is fogok, mint a rezgő nyárfákon a hamvas levelek. Megállt egy kocsi lent a kapu előtt. Magas a túrája. Alapjáratban is úgy zúg, mintha még most is nyomná a gázt, aki a volánjánál trónol. Kihúzva felejtette a szívatót? Persze. Most vette ki a slusszkulcsot. Állnia kéne már a motornak, de egyre visszabeszél belőle az utógyújtás. Janina, a Skodájával. Soós Igorné, kamaszkori kudarcom. Ört áll a Skoda mellett, nem érti, miért duzzog még mindig a négy henger. Dobogós helye lehetne a legtehetségtelenebb autósok világversenyén. Csak most hallgatott el a motorja. Most már megkönnyebbülhet. Mintha különleges érzék jelezné neki, hogy nézik valahonnan, körbe tekinget. Fogadok, rögtön fölpillant ide is, a negyedikre. Nyertem. - Csao, Balázs! Itthon vagy? A látvány szerint, amit az erkélykorlát fölött nyújtok, reálisan itthon vagyok. Janina számára persze haszontalanul. Nem tudok lekiáltani hozzá, nem tudom tanácsolni neki, hogy nyúljon már be még egyszer a kocsiba, lökje vissza a szívatót, nehogy esetleg napokig duplán szoptassa benzinnel a motort. Ring a csábos csípője, be is lejtett már vele a kapun. - Rendes tőled, hogy mégiscsak hallgatsz rám. - Kisjutka a whiskysüveg száján matat, szorosra akarja tekerni a piros kupakot. - És hogyha nem volnál ilyen feldúlt, azzal még boldogabbá tennél. Mit csináljak, mondd meg, mit csináljak, hogy lenyugodjál? Nem tudom, mit kéne csinálni velem, hogy ne vibráljon bennem minden ideg. Mindenfelé teli vagyok rezgésekkel a bőröm alatt, mintha egy pókháló lappangna az epidermiszemben, pókháló, aminek csak egy szálát kell megpiszkálni akárhol, máris végigfut rajta keresztbe-kasul az érintés. Be fogok csavarodni. Szürke galambok húznak a Sashegy orma felé. A magasban vattás bárányfelhők . . . Lomha idill. Nincs nesz.
Csak a szívem döng. Százat ver a szívem, Kelemen doktor megmérte. Minek? Csöngetnek! Ki lehet? Mit csináljak? Röhej . . . Egyből beszűkült a torkom. És a gége megszorul, megszorul. Szabályszerűen megijedtem a csöngetéstől. A tehetetlenség ijedtségével, ahogy a gyerekek, amikor úgy érzik, hogy védtelenek. Ez most már váltig így lesz? Mindig elfog majd a gyámoltalanságom, a nyomorékságom félelme? Mit lát rajtam ez a lány? Ijedtség van az ő szemében is. De neki mitől? Ö nem néma. Attól ijedt, amilyennek engem lát? Belésápadtam? - Maradj csak, majd én megnézem, ki az. Nem! Én megyek, én nyitok ajtót, mintha egyedül lennék idehaza. Ajtót nyitok, szemébe nézek az illetőnek, aki ott áll, megajándékozom a meglepetéssel, amit nyújthatok, és kibírom, hogy rám mered, talán valami rémülettel is, hogy idiótát lát. El fogom tűrni! Van bennem elég whisky. Kelemen Judit, te csak ülj le, ide ülj, és itt maradj ezen a széken, így . . . Itt maradsz, és én jelenek meg az ép emberiség képviselőjének, aki rám csöngetett. Nem foszthatom meg a spéci élménytől, amivel csakis én szolgálhatok. Kezdjük az edzést, néma! Ruganyos léptekkel, magabiztosan, ahogy egy öntudatos nyomorékhoz illik! Fordítani kell egyet a kulcson, határozott mozdulattal, mintha másra se vártam volna mostanáig, mint arra, hogy itt álljon a küszöb előtt, aki itt áll. Janina! Hibátlan hófehér fogsor, megbabonázhatna a szexbombás mosolyával. - Vártál . . . aranyos vagy. Mintha menten elkaptam volna a csuklóját, hogy magamhoz rántsam, mellettem is áll már, félig nyitva a szája, nyúl a háta mögé, ujja hegyével hajtja be az ajtót. - Nem merted biztosra venni, hogy feljövök . . . eltaláltam? Nem csettent a kilincs nyelve, de csukva az ajtó. - Te kedves kamasz! Mert ha nem tudnád, még mindig kamaszos vagy ezzel a tiszta szemeddel. Monumentális show lesz, ahogy bevezetem a nappaliba Kisjutka színe elé. - Férfi lett belőled, Balázs, de az arcod valahogy kisfiús maradt. Pláne, hogy ilyen megilletődötten nézel rám! No, barátságosabb arcot kérek! Itt vagyok, látod, elhiheted már! Vékony ruhájának mély a kivágása a két dús keble között. Még mindig nem hord melltartót, pedig mintha megszavazhatná már magának. - Lejössz hozzám, vagy itt maradunk? - Ravasz ujjai lustán kószálnak az ingem gombjai közt. - Nos, mi legyen? Nem hallja Kisjutka macskalépteit. Én se hallanám, ha a nappaliban nem roppant volna a szőnyeg alatt a parketta, ott, ahol éntőlem is reccsenni szokott finoman. - Jobb lesz, ha leloplak magamhoz, ugye? Most derrnedt meg az arca! Eltűntek húsos ajka mögött
a hibátlan szép fogai. Összeszorítja föstetlen száját, belesápadt a két ajka, mindegyik elvékonyodott. Mintha rémeket látna mögöttem. Pedig csak Kisjutkát láthatja a nappali ajtajának keretében. Ott van egyáltalán az a lány? Hátra kellene néznem, de olyan bénán horgonyoz az ingem gombjain ez a nő, mintha éppen azt akarná megakadályozni, hogy megfordulhassak. Fantasztikus! . . . Soós Igorné helyében én is masszívan megkövülnék ettől a lírai látványtól. Nyúlánk akt, Kisjutka kecses teste, meztelen alakja díszlik a nappali ajtajának fehér keretében. Kis híján pőre szobor csakugyan, parányi bikini bugyijából áll az egész ruhatára. Ugyanaz az erotikus jelmez, amiben ma már láttam egyszer, délelőtt láttam egy emelettel lejjebb, a Kelemen lakás lányszobájának nyitott ajtaján át . . . Pimaszul hetyke a labdafeszes két melle, hegyes bimbójuk ékszer a dölyfös domborművön. -csókolom, Janina néni. Ö köszönt, nem kétséges. Janinának köszönt, ez is kétségtelen. - Kisjutka! Te itt vagy?! Nincs levegő Soós Igorné elbénult tüdejében. Én is alig hallottam a három szót, Kisjutka szexi sziluettjét pedig tán meg se közelítette Janinának ez az elfulladt lihegése. Az ősi erények haldoktó papnői, szibarita koruk fertőjétől mérgezett vesztaszüzek lehelték ki hajdan ilyen halkan a háborgó lelkük maradékát. Kelemen Judit karcsú aktja felénk lebeg a fátyolos félhomályban. Sejtelmes árnyék a rajongó ellenfényben, ami az ajtó világos négyszögéből simogatja a topless kontúrját. - Itt vagyok. Nem baj? Enyhül a görcs Janinának a karvaly ujjaiban, nem teszik próbára tovább az ingem gombjainak szakítószilárdságát. Múlik a vákuum is Soós Igorné tág tüdejében, most telnek meg a hörgők hólyagai sok-sok levegővel benne. - Szégyentelen kölyök! Ha Orsika látna . . .! Kisjutka szája körül szavatoltan szűzi a szende mosoly. - O, sokszor látott már így a mama, így, egy szál bugyiban . . . sőt bugyi nélkül, tessék elképzelni! Hová enyészett mellőlem Soós Igorné? Hová lett tünékeny alakja? Most jött, csak percekkel előbb, és máris mennie kell? Durván csattan, Janina kezétől csattant mögöttem az ajtó nyelve. távolodó cipősarkak kemény koppanásai pattognak a lépcsőházban. Mintha egy könyörtelen bíró verné a sértett erkölcs nevében kalapáccsal, ítélethirdetéshez a pulpitusát. - Hülye voltam, Balázs? Egy pillanat alatt átalakult ez a lány. Most a megszeppent meztelenség testesül meg benne. - De hát nem hagyhattam, hogy megerőszakoljon téged! Riadtan pislog. Mitől fél? Hogy fölpofozom? - Mert megtette volna! . . . Azt hiszed, nem tudom, hogy a csajod volt? Most már megmondhatom! Engemet észre se vettél, de őhozzá mindig beszöktél, a lakásába! Tudtam, hogy őrülten szexeztek, és rohadtul gyűlöltelek, hogy a szeretője vagy, pedig őneki mindig volt felnőtt hapsija is!
Szinte dadog, annyira remeg a szája. Egyre ijedten vizslat a kócos szempillái alól. - És most is lecipelt volna magához téged! Minden szótól rezdül a bimbós melle. Fázok a meztelen testétől, mintha kettőnk közül én lennék a pucér, érezni akarom, a meztelen bőrömmel akarom érezni a bőrét, a megcserepesedett szájammal akarom érezni a száját, megcsókolni a duzzadt mellbimbóit, ölelni, vigyázva szorítani, ezt akarom ! Duruzsol a teste a forró bőrén át. Én ölelem? Én. Én szivom a száját, ő nyújtóztatja a tíz ujjamban a hajlékony, hosszú derekát, lábujjhegyen áll, izgalmak merevednek az izmos combjaiban, sósan marja már a szemem sarkát a saját fájásom, össze ne roppantsam a könnyű testét! - Nehéz vagyok! Tegyél le! Könnyű a tested, Kisjutka, könnyű, mint egy kisgyereké, síkos a száraz bőröd, zsong a kezemben, úszik a tested az árnyékos levegőben, homorú hátú madarak siklanak le ilyen lebegősen a rétre, ahogy most én teszlek le az ágyam közepére, puhán, ez a bolyhos gyapjú pléd már várt a te lázas, meztelen, elszánt testedre, ne hagyj idetérdelni tehozzád, rúgj le a bujtogató tested közeléből, védd meg már magadat, verekedj magadért, lökj le a földre, ne engedd, hogy ne vigyázzak rád . . . Csábít, szit a nyitott szájával, összecsukódnak a kócos szempillái, nekem most kéne gorombán megragadnom a vállát, reccsenjen meg a bugris markomban, hogy fájjon a csontja, sikitson, rándúljon meg, térjen eszére, hogy én is . . .! Szivom a száját, ég a szemem, tépődik már a-kezétől rólam az ingem, két szív ver veszetten a torkom alatt, kapkod a két keze rajtam, szaggat, vetkőztet, sebeket hagy a bíbor mellbimbója a szájam húsában, harapós fogait melegíti a vállam, csontra lemeztelenedtem a gyors, zabolátlan ujjaitól, kell, kell, kell ez a lány! Elrántotta a nedves száját, menekülne, de mégse, megadja magát a szilaj testének. - Ne bánts nagyon engem! . . . - Pulzál kék íriszében a tükrös szembogara. Sötét most benne az arcom. - Ne legyen rossz, ne nagyon fájjon . . . csináljad szerelemmel! Csönd van? Csöndet hall a fülem, csupa csöndet. Nesztelenül nehezül ránk, elaludt a világ. Borzas, megnyúlt hullámokon úszik valamerre a testünk, együtt, összeölelnek az ernyedt hullámok, elaltat a lélegző suhogásuk. Fogódzik bennem a két barna, meleg karjával. Körmeinek gömbölyű éle bemélyed a nyakszirtem kihevült bőrébe, ne mozduljak. Félénk rángások rezzennek még mindig, bujkálnak a pilledt csípőjében, ijedt combjában, alélt, laza izmaiban, ahogy gyerekekben hüppög vissza néha a múló fájás. Nem jajdult föl, nem sikított, hősiesen belefúllasztotta magába a sírását. Föl se nyögött. Csak a szájamban éreztem a párás, panaszos kis sóhajtását. Mikor? Mikor? Hiszen mintha azóta, hogy élünk, mintha azóta ölelném, ő is azóta szorítana engem görcsös erővel.
- Tudtam . . . tényleg tudtam, Balázs, tudtam, hogy nem fogsz te fájni nekem. Tágult szemmel néz a szemembe. Mióta? Fényes a két kócos szempillája. - Látod, látod . . . mégiscsak meghódítottalak magamnak. Téged kívántalak, mindig csak téged, értsd meg már! Hideglelős homlokom beleillik a válla kagylós hajlatába. Szeretem. Nyomorékon. Némán. Mit csináljak magam ellen? Még ma kitakarítom magam a tizenhét éves életéből. Elkotródok, megszabadítom magamtól. Sose lásson, sose szégyenkezzen az önfejű könnyelműsége miatt. Utálkozni fog így is, undorodik majd tőlem, ahányszor eszébe jutok. Hallom a homlokommal a vére szelíd áramlását a válla selyemsima bőrében. - Kiengednél a fürdőszobába? Üt az ingaóra apa szobájában . . . három, négy, öt. Egymásba bong az öt kondulás, ahogy mindig. Öt óra. Húsz-huszonöt perc múlva megáll a kapu előtt anya apró Polski Fiátja, fél hat után lefékez a ház előtt apa szolgálati kocsija is. Ugy könyöklök Kisjutkával ezen az erkélyen, mintha őrájuk várnánk. Kékesszürke az ég a Sashegy fölött. Egyre köröznek a lomha galambok az orma fölött a magasban, meg-megcsillan a szárnyuk a lejtős napsugarakban. Siklani készül a sárga korong, közelíti a rőt horizontot. Lusta, tömény nyugalom terjeng az egész atmoszférában. Kék, közönyös nyugalom. Érinti egymást a vállunk. Ha valaki figyelné ezt a házat, mondjuk erős lencsés távcsővel a Sashegy tetejéről, egy nyugodt fiatal lányt meg egy nyugodt fiatal fickót látna ezen a tágas balkonon. A lány ujjatlan fehér kiskosztümben, a fickó világos kordfarmerben, rövid ujjú tropikál ingben. Egy nagy teljesítményű távcső objektívjén át kiderülne esetleg, hogy az ing egyik gombja, fölülről a harmadik leszakadt. Egyéb rendellenesség nem észlelhető a szemmel tartott személyen. A napbarnított bőrű lányalakon se. Mindegyikük magatartása arra vall, hogy tökéletesen kiegyensúlyozottak. Megkerülte a Sashegy ormát a galambcsapat, visszafelé tart már. A napkorong rögtön ráül a budaőrsi dombok tetejére. Kisjutka szeme a galambok röptét kíséri. - Érzem a szíved dobogását. A vállammal érzem. A válladon át. Add ide a kezedet. Rásimogatja nyakára az ujjaimat. - Érzed ezt az ütőért? Szabályosan lüktet forró nyakában a vére. Hiszi csak, hogy szaporábban a normálisnál. Öbenne már elcsillapodott . . . Ott a fürdőszobában legalább tíz percig hűtögette magát a zuhannyal. Rajtam nem segített a hideg tus. Egyre kileng a szívem. Sose fárad bele már? - Balázs . . . azt akarom mondani még, hogy egy percig se legyen értem gondod. Te is vigyáztál rám, de azért én is vigyáztam magamra. Észnél voltam, pedig nehezemre esett gondolkozni, de rögtön utána lenyeltem a tablettát . . . Tudod, amit utána kell mindig a nőknek. Posztinor, így hívják. Csúcs józan a céltudat ebben a lányban. - Látom rajtad, mire gondolsz. - Rebben egyet a két
kócos szempillája, de alattuk dacos a szeme, mint egy profi párbajtőrvívóé. - Oké, igazad van. Elvetemült alak vagyok. Halálbiztos voltam benne, hogy én leszek a bajnok. Amint meghallottam, hogy hazajössz, egyből kiutaltam magamnak egy posztinort a mama készletéből. Légy szíves, tessék mosolyogni! Miért ne? Ameddig kitermelek egy gyöngéd vigyort a javára, ezzel is múlik a nap. Aztán egyszer csak be is esteledík majd. És most én is valahogy halálbiztos vagyok magamban. Ma este, ma éjjel be fogom cserkészni magamnak a szőrös gyilkost, egy-két óra alatt a nyomára jutok ebben a püffedt nagyvárosban, tudom, érzem. Még mielőtt éjfél lenne, mi ketten szemtől szemben leszünk, mint két elítélt. Még ma kiirtom Toni hóhérját, ez az éjszaka arra való. Tiszta, nyugodt a fejem, minthogyha túl is lennék már az egészen. Gyilkosság . . . Az lesz. Nincs súlya Kisjutka kemény homlokának a vállam gödrében. Sűrű copfja magától bújt a kezembe. Jó volna szeretni ezt a konok lányt, szerelemmel, hiteles szerelemmel, ahogy senkit se szerettem még. Ahogyan most már, nyomorékon úgyse szerethetem. Engem holnaptól sose lát. - Most is, így állva el tudnék aludni a válladon, észre se vennéd. Nem vagyok álmos, nehogy azt hidd, hanem egy kicsit boldog vagyok. Érted? Te csináltad. És hogyha elaludnék, egy kicsit tovább tartana, hogy egy kicsit boldog vagyok. Én pedig hogyha most egy kicsit arra a másikra hallgatnék, aki nem lehetek, menten fölkapnám a karomba megint, hogy visszaraboljam abba a messzi szobába, ahol csuda történt egyszer, régen, vagy sose tán . . . így lehetett, hiszen álmomban volt. - itt a papád kocsija. Igen, itt a sötétkék Volvo, apa máris hazaért, legalább tíz perccel előbb, mint tegnap, fél hat előtt sose ér haza máskor, még csak öt óra tizennyolc . . . Megelőzte a csúcsforgalmat a hídon. Száraz a torkom, dönget alatta az ócska szívem. Megyek ajtót nyitni apának. -Jövök én is! - Szervusz, kísasszony. Szervusz, Balázs. Beléborzolt a hajamba, ahogy tegnap, ahogy régen, ahogy mindig, ameddig az ő fia voltam. Este, ha annyira későn jött meg a kastélyba, hogy én lefeküdtem már, akkor is óvatosan benyitott a szobámba, igen sokszor jött meg későn, olykor már elaludtam a vastag bolthajtások alatt, de azért éreztem, hogy az ágyam mellett áll a sötétben, áll pár pillanatig, meg azt álmodtam néha, hogy mégiscsak belefésül a kurta hajamba öt ujjal. - Ne zavartassátok magatokat. Elvegyem tőle a táskáját? A messzi múltban az én kizárólagos jogom volt, hogy apa táskáját a szobájába vigyem, odaállítsam az íróasztala mellé. Tétova a kezünk. Az enyim, ahogy a táskájáért nyúlt, az övé, ahogy ideadja. - Köszönöm. - Élesek a ráncok a szája kemény sarkában, élesebbek, mint tegnap voltak. - Kelemen doktor fölhívott. Mondja, voltatok nála. Nekem az a dolgom, hogy a táskát szállítsam. Kisjutka kötelessége felelni helyettem is.
- Tekeregtünk a városban. Közben voltunk a papánál is. Mért telefonált? Apa már a fürdőszoba ajtaját nyitja. - Ennek a fiúnak a szíve miatt. Ide szoktam leállítani apa táskáját, ide az íróasztal oldalához, hogy a keze ügyében legyen, ha majd leül. Igy, most már hagyományos a képe A táska az asztal mellett, a napi posta az asztal közepén. Legfölül Ács Pali bácsi levele. Hazulról. Hallom már odalentről anya törpe négykerekűjének a hangját is, zsémbesen cserreg a Polski Fiat léghűtése. Leszaladok elibe, három szatyornál sose kevesebb a bevásárlása. Kisjutka még mindig az előszobában ácsorog. - Hova vágtatsz? Vagy mutogatok, vagy rántok egyet a vállamon, vagy kézen ragadom. Másképp választ én nem tudok adni. Röhej. Gyorsan fogok bedilizni. Engedelmes a keze. - Megjött a mamád is? Üzemképes a logikája. Énmellettem ez a kötelező minimum. Melyikünknek rosszabb? Mindegy. Magamnak én vagyok hatvankilós kő a nyakamon. Mennyi idő alatt rohasztja el a tehetetlenség egy ilyen nyomorék némának a gyatra idegeit? Nem akarok becsavarodni! Addig kell leselejteznem magamat, ameddig nem késő. Mielőtt végleg kiakadok. Mielőtt bamba félkegyelmű képződik belőlem. Összeszokottan táncol lefelé az én két lábam meg Kisjutka két lába a lépcsőn. Csak oldalról látom az arcát. Szűk a szeme. Ideges. Meglehet, éppen olyan rozsdás kérdések csikorognak benne is éppen, mint az én túlpumpált, nyűgös agyamban. Anya ott áll már a lift előtt. Tökéletes volt a tippem. Két tömött reklámszatyor, egy necc, teli zöldségekkel, plusz egy retikül. Hát szabadítsuk meg a cuccaitól . . . - Kedvesek vagytok. Szervusztok. Fáj a feje. Ismerem a szeme sarkában ezeket a kis sugaras ráncokat. Ahányszor akutabban megviselt a fegyelmezett anyalelke, olyankor látványosabbak ezek a cérnás szarkalábak. Amikor dr. Lestár Ditta tudatta az érzelmes búcsúlevelében a szívderítő hírt, hogy rosszkedvében távolba szakad. Amikor először engedték be az ágyam mellé a klinikán . . . - Igen, mi kedvesek vagyunk! - Kisjutka kurta nevetése hamis, mesterséges, mint egy beszélő komputer kacaja. - Jó nevelésben részesültünk a családban. - Csakugyan? Anya száján a kedves mosoly szintén legalább annyira mesterséges, mint egy színes művirág pasztell polimerből. Tartom a liftajtót, fáradjanak be a tükrös kabinba. Anya is belenéz a tükörbe, Kisjutka is megtekinti magát. Mind a kettőnek a szemében ott a tompa feszültség. Miattam, természetesen. Suhan a lift, emelkedik velünk, négy emelet alig egy perc. - Apa itthon van már? Bólint a fejem. Most megint versenyképes vagyok egy hosszú másodpercig akármelyik primitív robottal. Egyszerű
kérdésekre programozott egyszerű automata. Tudok igennel felelni és nemmel válaszolni. Nagy élmény. Negyedik emelet. Miért néztem bele én is a tükörbe? Nem érdekel, látható-e a saját feszültségem a szememben. Biztosan búcsúzóul néztem bele. Ez volt a búcsújáratom ebben a liftben. Figyelemre méltó mozzanat. Arról árulkodik, hogy lappang még valami szentimentális hulladék a pszichém poros pincéjében. Száraz a torkom. Már akkor is száraz volt, amikor megláttam, hogy apa kocsija megáll a ház előtt. A whisky maradékát, azt kívánom. Attól megint elbódulnának a nyomott agyamban a leprás gócok. Nyitva a liftajtó, őrt állok, ameddig a hölgyek kivonulnak. Liftek előtt szobrozni, ebben a műfajban is van bizonyos gyakorlatom. Egy négycsillagos balatoni szállodában szereztem, ahol nem vertem ki Petra kezéből a füves cigarettát. - Elutazol? - Látod. - Miért? - Semmi közöd hozzá. Neked az a dolgod, hogy a csomagjaimat hozd le az autómhoz. Ezért hívattalak. - Ahogy a kedves vendég parancsolja. Miért utazol el? - Beteg vagyok. - Nem látszik. - A cuccaimmal törődj. Igyekezz! Mit bámulsz? - Nem is tudom. Majd érdeklődök magamnál. Ha kiderül, hogy mit bámultam, megírom. - Ez humor volt? - Nem. Mi bajod van? - Nem tartozik rád. A bőröndöt a csomagtartóba tedd. Mozogj már! - A csomagtartó kulcsát, ha lehet . . . - Mennyi borravalót kell kapnod? - A kulcsot kértem. - Én pedig azt kérdeztem, mennyi borravalót adjak. - Jó utat a kedves vendégnek. - Várj ! - Miért? - Mert úgy döntöttem, hogy mégis meglékelem a francos fölényességedet. - Mit? - A közönyödet. - Érzékeltettem, hogy nem fogadok el borravalót tőled. - Tudok jobbat, amivel kikezdhetem rajtad a dukkót. Tényleg érdekel, mi bajom van? - Érdekel. - Szifiliszem van, kedvesem. Szifiliszem, mint egy ordas kurvának. - Nem igaz! - Képzeld el, igaz. Pechemre. - Petra! - Ne majrézz, kedvesem. Nem kaptad meg tőlem. Teveled három hete feküdtem le utoljára . . . vagyis először. A vérbajt pedig két hete szedtem fel. Tizenöt napja . . . hogy pontos legyek. Tegnap derült ki a doktornál, hogy frankón szifilisz. Vagy luesz, hogy a dokit idézzem. Kiadós szifilisz, a te jóvoltodból.
- Mit csináltál? - Több mariskát szívtam a kelleténél. Mert élveztem, hogy tényleghfeldob. Mint az a legelső, amit nem vertél ki a kezemből. Aztán úgy alakult, hogy akkor . . . tizenöt napja, mint említettem . . . akkor rekordot javítottam. Ugy bezsongtam a fűtöl, mint egyszer se előbb. Olyan részeg voltam, hogy tisztára begerjedtem. - Kivel feküdtél le? - Nem mindegy teneked? - Nem. - Ne játszd meg, hogy izgat a pechem! - Ki fertőzött meg? - De kíváncsi vagy egyszerre! - Ki fertőzött meg? - Ideges vagy? Téged semmi veszély nem fenyeget. Nem vagy buzi, se biszex, nem kaphatod el tőle. - Ki volt? - És ha nem mondom meg? . . . Na, ne törd össze a vállam! - Ki volt az? - A nyalka selyemfiú. Teddy. Ha teneked ennyire fontos . . . Teddy volt. - Nem igaz! Kitaláltad az egészet. Azzal a takonnyal te nem! . . . - De. Én. Azzal a takonnyal. Teddyvel. Igazad van persze, soha nem feküdtem volna le vele. Akkor éjjel se nyúlhatott volna hozzám, ha történetesen nem vagyok tele . . . na mivel? Tetrahidrokannabjnollal. Tőled tanultam meg, kedvesem, hogy így hívják a marihuána mérgét. Nós, akkor éjjel már annyi tetrahidrokarrnabinol volt bennem, hogy én is dugni akartam. Teddyvel, mert az a takony énvelem akart. Hát dugtunk. - Nem hiszem el! - Pedig elhiheted. undorító volt. bőgtem utána. Mi van? nem hallgatsz végig? - Nem igaz! Te nem akarhattad! Letepert! - Na nem. Azt még befüvezve se hagytam volna, hogy rám másszon. Meglovagoltam a . . . - Hallgass! - Finnyás vagy, kedvesem? akkkor nem is karmolászom tovább az érzelmes lelkedet. Kérem a slusszkulcsot. Kösz. Ne légy bánatos, engem gyorsan ki fognak kúrálni . . . csak valahogy inkább kihagytam volna az élményt. - Ha még itt volna az a strici . . . - Mít csínálnál vele? Megölnéd? . . . Hülye. Inkább énrám vígyáztál volna. Rajtad múlt. Na, so long. Felejtsd el, kedvesem. See you again! - Tisztességesen ebédeltetek? Több mint tisztességesen. Hepening is volt az ebédhez. Saját attrakcióm. Apa a postájával babrál. Szórakozottan. Ács Pali bácsi levelét maga elé vette, a többi boriték nemigen érdekli. - A kisasszony hol van? Kint áll az erkélyen, szalmaszálon tonikot szíw. - Itt vagyok! Lesem, mikor jön már a mama. Apa szemlébe kezdett a pipái fölött. Öt pipa, két angol,
két francia, egy holland. Miért drukkolok, hogy a régi kis angol pipát válassza ki, a jászolból, amit Korocsány Rudi bácsi faragott neki? Összeakadt a szemünk. Hunyorít. - Tömsz nekem egyet? Most egyszerre nem száraz a szájam. Összefutott benne a nyál. Odahaza, Upordersen tömtem utoljára pipát apának. A mokány kis angolt tömöm meg neki most is! Nyitja az íróasztal fiókját. Az kéne, azt akarom, hogy a svéd paklit szedje elő. - Ebből a Borkum Riffből tán . . . Másodszor jön már be, amit kivánok. - Anyád ennek a füstjét jobban szereti. Mit lát Kisjutka onnan az erkélyről? Miért hajol át a korláton? Mi van ott, odalent? Mindig bírtam ennek a svédül pácolt dohánykeveréknek az aromáját. Kiskoromban apaszagú dohánynak hívtam. Fondorlatosan bele van gőzölve egy leheletnyi konyakillat is a jó zamatába, de ezt csak később tudtam meg. Kisjutka cipőjének a sarka csikordult ekkorát ott a balkonon? Szinte pördült egyet az érces kőpadlón. háta mögött markolja a korlátot. minket néz. Attól sápadt, amit ott lent látott? - Zombori százados . . . Ő jött. ettől ijedt meg? Az én zseniális zsarum úgy látszik meglátogathatja ezt a lakást, mint aki haza jár hozzánk. Csak ha én végleg eltűnök majd innen, szüleim hajlékából, csak akkor szokik majd le erről a címröl. mit felejtett el reggel a kapitány, miről óhajt még informálni engem? Tíz óra három perckor már megmondta, amit gondolt. ez a mocskos igazság! Van még hozzátennivalója? legyen. Kibírom. Állampolgári kötelességem, hogy tökéletesen tömjem meg apának ezt a pipát. Tágas az öble, csalóka, sokkal több fér bele ebből a barnásfekete svéd dohányból, mint egy átlagosból. Én persze boldog vagyok, ha apa régi pipáival kell bíbelödnöm. Nem nyomkodom szorosra. Kisjutka oldalról tart szemmel. mellettem ül riadtan. apa szemből. higgadtan. hidegen hagyja a hír, hogy itt a százados. mintha csak is azt várná, koncentrált türelemmel, hogy győztesen fejezzem be a műveletet ezzel a régi mokány kis angol pipával, meg a pácolt konyakszagú . . . Máris csönget a lépcsőházból a rendőrség legszívósabb nyomozója. anya még kint van a konyhában. megtiszteltetés Zombori századosnak, hogy meghajolhat előtte. mert meghajol anyának, egy percig se vitás. Kész. Apa fölső fokon elégedett lesz ezzel a szakszerű töméssel. te fiú! Végignéztem, érzékkel csináltad. otthonosan fészkel a mokány kis szerszám a kezében. Nem nyúl a gyufáért. Elöbb még kezet fog majd a zsaruval . . . rágyújtani, pláne pipára, azt csak összeszedetten, odafigyelősen szabad. A főkapitányság életvédelmi osztályának képviselete már a nappalit bitorolja. Hát itt a makacs inkvizitor. Közeleg. Nem kell megfordulnom, látom Kisjutka szeméből. - Jó napot kivánok. jó napot, százados elvtárs. - Apa barna szeme hítelesen barátságos. - kerüljön beljebb, kérem.
- Köszönöm. fél fordulatot kell csak tennem, hogy alig nyolc órás kihagyás után újra szembe ülhessek az én visszajáró zsarummal. - Helló, Balázs. Hagyományosan kopott a kemény baritonja. hagyományosan hűvös a csontos keze. Hagyományosan gyűretlen rajta az ing. ennek a speciális rendes tisztnek csak a fáradt arca gyűrődött már, miattam ebben az elmúlt öt hétben amíg a megfigyelése alatt voltam. Kíváncsi vagyok, nyílvánosságra hozza-e, hogy ismeri Kisjutkát is. - Helló, kíslány. Közzétette. a kislány hamvas portréján legalább harmincnyolc fok a hőség. - Jó napot kívánok. Apa szájából barnás füst gomolyog. - Foglaljon helyet, százados elvtárs. - Komótosan ballag ki a nappaliba. - Talán az erkélyen, ott jó levegő van még. Én is izzadok. daliás katonáinak nyílt tekintete kiséri apa fegyelmezett mozgását, ahogy áthalad a nappalin. Zombori Ferenc százados lassan fordul apa után. - Köszönöm, nem ülök le. szűkre szabott az időm. Kéken lengi körül apát a mokány kis angol pipa füstje a nappalí lassú légáramlásában. - Na persze . . . Visszajáró vendégünk szájának két szögletében mélyek a barna barázdák. Éles a két rövidebb ránc is az orra fölött, egyenes, sűrű szemöldökei között. - Magának most velem kell jönnie, Balázs. Nem hallottam baljós elszíneződést a rekedtes hangjában. Hová invitál, és miféle nyomós okból? Azt jelenti, amit mondott, hogy le vagyok tartóztatva? Miért? Mert öt hét óta az én csökönyös hallgatásom miatt topog egy helyben, nem jut előbbre millimétert se a nagy fontosságú nyomozás? . . . Oké, részemről indulatba jöhetünk. Mintha taszítottak volna kisjutkán, hogy a karcsú testével elibém toppanjon . . . Akár két kis korbács, lendültek egyet a vállán a gyűrűs varkocsai. - Mért akarja bevinni Balázst?! Fanyar mosoly dereng a zsaru fáradt ábrázatán. - Mert így alakultak a dolgok. Feszesek az izmok Kisjutka pihés nyakszirtjén, ahol ketté van fésülve a kávészínű haja. - Akkor pedig én is vele megyek! Olyat maga nem mondott nekem, hogy el fogja vinni, hogyha. . . Érdekelhetne, mivel fejezte volna be a mondatot ez az izgatott lány, ha nem harapja el a közepén. Olyat maga nem mondott nekem . . . Nem érdekel, mit nem mondott neki a zsaru. - Most pedig olyat nem mondok, kislány, hogy nem kísérheti el. Csak éppen . . . nem való ilyen ifjú hölgy a főkapitányság komor falai közé. Megkondult, bong apa állóórája mögöttem. Hat óra, közép-kelet-európai zónaidő szerint.
Részemről mehetünk. Ugyanúgy ülök a zsaru mellett ebben az enyhén cigarettaszagú kocsiban, mint tegnap, ugyanolyan bő rajtam a biztonsági öv, mint tegnap volt, és dr. Zombori Ferenc kapitány ugyanolyan lezseren vezet, szinte pihen csak a jobb keze ott a volánon, ahogy tegnap, amikor a klinikáról szállított haza szívességből. Csak annyi a különbség, hogy most nem szívességből furikázik velem, hanem hivatalból, és nem olyan helyre fuvaroz, ahol én vagyok otthon, hanem a főkapitányságra, ahol ő érezheti nyeregben magát. Bízik a rendőrségi couleur local spéci hangulatának hatásában? Hogy a főkapitányság komor épületében a különleges genius loci majd csak kicsiholja még az én tartózkodó egyéniségemből is a segítőkész együttműködést? És ha azért jött értem, mert mégis itt a zsebében a letartóztatási parancs? . . . Ez a logikus lehetőség igazából csak most mozdult meg a flegma fejemben. Belöknek egy poloskairtó-szagú üres magánzárkába, miért ne tehetnék? rám csapják a vasajtót, rám zárják, mint egy szófukar bűnözőre, hogy ráérősen elmélkedhessek a kopasz falak között, majd csak megjön a tartós csöndben a hajlandóságom a segitőkész együttműködésre az egy helyben topogó nyomozás sikere érdekében . . . Reális esély. Lefutott már a délutáni csúcsforgalom a közlekedésben, ötvennel gurul alattunk a zsaru Ladája a Lánchídon át, maximum öt perc múlva megáll a deeák téren a főkapitányság előtt, és énnekem ott be kell mennem vele abba az ötemeletes szürke kaszárnyába . . . Különös, hogy most, amióta ebben a porosfehér kocsiban szállítódok, abszolút normálisan ketyeg a szívem. Nem is hallom, nem is érzem az egykedvű dobogását. Bolond hús ez a táncos izom a kemény bordáim alatt. Tegnap, ahogy kétszer is kiadósan megfuttattam magamat, kora délután egyedül, késő este meg ezzel a lánnyal, előszörre se, másodszorra se jött rá a tempós dzsogging közben a rángó dübögés, az a félrekolompos sunyi tamtam, és most se dobál ja magát a kalitkájában, semmi szorongás benne, pedig ebben az ismerős járműben éppen olyan helyre hurcol a hívatlan sofőröm, ahová még sose kívánkoztam. Hallgatag autózás. Amióta elindultunk, se Kisjutka nem szólalt meg, se ez a visszajáró zsaru nem nyitotta szóra a száját. Mit akarnak tőlem a főkapitányságon? Miért nem kérdezték meg szerető szüleim ettől a tiszteletreméltó rendőrtiszttől, hogy mi a terve velem? Kisjutka ellenségesen ékesíti a hátsó ülés túlsó sarkát. Meztelen térde sötétbarna az árnyékban a kurta kosztümszoknya fehérjétől. Copfos feje mögött az a lyukacsos fekete skatulya az autórádió egyik hangszórója. Hat óra óta a slágermúzeum muzsikál a fülembe, halkan, mintha véletlenül maradt volna bekapcsolva a műszerfal alatt a készülék. Két perce kölyökkorom kedvence, a
Bee Gees . . . The singer sang his song. Tízéves lehettem, amikor magnóra vettem ezt a számot. Bitangul bírtam a Bee Gees stílusát. Évek, öt-hat év múlva is majdnem minden nap lejátszottam magamnak az agyonhasznált kazettát, ezzel a songgal. Aurél testvéri fölénnyel röhögött rajtam. Nálad még mindig ez a cukrozott lépesméz a menő, öcsike?Hangosabbra csavartam a magnót, meg is morogtam a rockprímást, mint egy harapós házőrző. vernéd te a falba a segged örömödben, hogyha volna tehetséged, hogy hasonlits rájuk. Irigyled, hogy őnekik vannak dallamaik, ti meg csak ordítoztok az Excelsiorban, üvöltöztök, mint a fába szorult féreg! . . . Meg akarta simogatni a fejem, elnézően, ahogy egy kis falusi hülyére mindent ráhagy egy heavy rockos nagymenő a magasból. Fölkaptam a magnómat, kirohantam a kastélykertbe. Reflektorfényben fürdeti a víz a szökőkút patinás szobrait az Engels tér közepén. Túl a téren a főkapitányság masszívan parkol a régi helyén. Szívósan idétlen építészeti képződmény, sose mulasztottam el megbámulni, valahányszor errefelé csellengtem a múltban. Egy bankpalota, egy gondosan álcázott fegyház, meg esetleg egy taxielosztó telefonközpont is hibridizálódik a basztárd látványában. Mit akarnak kezdeni benne a néma egyéniségemmel? . . . Izgat? Egy milligrammot se. Tartja a normál taktust közönyös keblemben a pumpa. Gyakorlottan lövi be magát a kék-fehér járőrautók közé ez az én alkalmi sofőröm. Sasszeme messziről kiszúrta az egyetlen rést a kék lámpás rendőrkocsik sűrű sorában. - Megjöttünk. Hát ő tényleg hazaért. Mintha időzítve, a tiszteletére kapcsolták volna be éppen most körkörösen a tér peremén a pazarló díszkivilágítást. Minden karcsú kandeláberen lelkesen kigyúltak a hideg sugarú higanygőzlámpák, hogy alattuk az éles fénytől egyszerre elharapódzzon a szeptemberi esteledés. - Itt vár a kocsimban, kislány, vagy levegőzik egyet a téren? Kisjutka megint gyanúsan merevíti a hajlékony derekát. Nem szívből fakadó szimpátia villog a kócos szempillái alól. - Mért nem mehetek be magukkal? - Mert ahová mi megyünk, ott magának semmi keresnivalója. Ezt a hobortos hekushangot még sose hallottam ennek a megfontolt embernek a szájából. Könyékkel lök egyet az ajtón. Mondana még valamit. Lenyeli. Kisjutka kivárja, hogy két lábbal álljon az aszfalton a mogorva zsaru. - Mikor hozza vissza Balázst? Zombori százados akarattal nem hallja. Nekem int a szemével. - Jöjjön . . . Hátulról vékony, erős ujjak markolják a vállam. - Én árultalak el! Szálka akadt az agyába ennek a dinka kiskorúnak. Kitaszítja az ajtót, kipattan a kapitány elé. Szikrát szór a szeme. - Maga rávett, hogy kémkedjek, mint egy spicli, Balázs ellen! Maga rávett, hogy eláruljam! De azt is ígérte,
igenis megígérte, hogy nem lesz neki semmi baja! Hát most mért viszi be?! Képes rá, menten nekiugrik ennek a védtelen nyomozónak. Épp ideje, hogy kikászálódjak kényelmes helyemről, hátha segítségére kell sietnem a rendőrségnek. Hátha a testemmel kell oltalmaznom egy bevadult ifjú amazon lobogó dühe ellen. Maga rávett, hogy kémkedjek, mint egy spicli, Balázs ellen!. Mit kellett volna éppen Kisjutkával kikémleltetni a káromra? Sóhajt a szuperzsaru. Húzza a száját. - Ha mindenképpen jönni akar, hát jöjjön, kislány. Két testes, korosabb főtörzsőrmester posztol a vártán a főkapitányság rácsüveges főkapujában. Kollektívan ismerik Zombori századost, rugóra jár a kezük, kollektíven tisztelegnek neki jobbról-balról. Vetnek egy kollektív ellenőrző tekintetet Kisjutkára is. Engem nem tüntetnek ki a főtörzsőrmesteri érdeklődésükkel. Nem érzem mellőzve magam. Távoli konyhaszagok terjengnek, ódon hagymazamat ízesíti a lépcsőházban a lankadt légáramlást. Szembetűnően sok a rendőr szerte a földszinten. Rendőrök ácsorognak számozott szürke ajtók előtt. Rendőrök cigarettáznak, cseverésznek rácsos ablakok mélyedéseiben. Egy langaléta rendőr szakaszvezető görnyedt alakot sétáltat maga előtt. A göndör tollazatú fülbevalós pofa két csuklóját könnyű kézibilincs dekorálja. Dr. Zombori Ferenc rendőr százados két lépéssel előttünk menetel, otthonosan halad előre ezen a tágas, szürke folyosón egy konkrét cél felé, amit hármunk közül ő ismer csak. Kisjutka szorosan mellettem lépked, keze meg-megérinti a csuklóm. Nem veszi észre. Összeszorítja a száját, sápadt. Maga rávett, hogy kémkedjek, mint egy spicli, Balázs ellen! . . . Én árultalak el! . . . Orák óta, azóta, hogy a városból hazavittem, ezt a rejtelmes rögeszmét repetálja. Mit kémkedhetett volna ki a ma elkövetett történelmi tetteimből? Hogy a rockprímás bátyám százhetven lóerős sportkocsijával többször is tudatosan túlléptem az engedélyezett sebességet, többször is elvetemülten megszegtem a kreszt, a repülőtér felé menet is, visszafelé is? Ezt a szándékos szabálysértést csakugyan elárulhatta volna az én kíváncsi zsarumnak, otthon, fél hat után, de ha megtette, hát csakis gondolatátvitel útján tehette, jelen voltam, nem váltottak szót a köszönésen kívül . . . Nem tiszta a képlet. Lépcső jobbra. Kihalt. Lefelé vezet. Valami alagsorba. Bűnügyi filmekben rendszerint rideg pincékben sorakoznak a zord zárkák. - Jöjjenek utánam. Másfelé merre mehetnénk? Sziklás szakadékok meredélyein se követik engedelmesebben az újonc hegymászók a tapasztalt alpinistát, mint amilyen híven mi ketten sétálunk a nyomában ennek a rosszkedvű rendőrtisztnek. Nem pince ez a hosszú folyosó. Alagsor. Egyforma fehér burák, végig a spriccelt mennyezeten, légypöttyös opálgömbök, ötlépésnyire egy-egy, mégis gyatra, álmos
a fény, mint egy levegőtlen hullamosóban. Ajtók. Szürke funérajtók. Mindegyik egérszürkébb, mint sorra a többi. Zománcos szobaszám mindegyiknek a szürke szemöldökfáján. Meddig vándorolunk még? Tiszta a lábam alatt a linóleumos padló, fertőtlenítő vegyszertől szaglik, mégis szinte ragad rajta a futócipőm puha talpa. Tiszták a kopár falak is kétoldalt, tükrös rajtuk a szürke olajfesték, mégis viszolyogva simít nám végig a puszta kezemmel, tapadós szennyet látok a dermedt mázon, begazolt bűnözők kenték rá nyirkos tenyerük savanyú lepedékét. Na mi van? Célt értünk, vagy csak pihenőt tartunk? Kétjegyű szám a szemöldökfán. Zombori nem kopog, egyből nyitja az ajtót. Nem cella. Elég tágas helyiség. Legalább hat méter hosszú. Két üres iróasztal a végében. Balra, a falnál még egy. Foglalt. Csontos képű fiatal rendőrtiszt körmöl rajta, szolgálati szerelésben, tarkójára tolt tányérsapka a ritka sörényű koponyáján, megfeketült vén pisztolytáska a csípőjén, tartalom is van benne. egy aranycsillag a vállán. Hadnagy. Vastag, vöröses harcsabajusz árnyékolja piros, gyerekes száját. Kell a szőrpamacs, kell a kis orra alá. Hatásosan férfiasitja. Ismeri Zombori századost. Talpra rugózza, kihúzza magát. - Százados elvtárs . . . Nagyvonalúan int a zsarum neki, roggyon vissza a székre, ne kapkodjon a sildes sapkájához. - Szervusz. A túlsó falnál alacsony gépiróasztal. mögötte nagy szemü, vékony nő cigarettázik. egészséges, kerek arcát ügyesen keskenyíti a lenge, előrefésült, sima hajával. - Jó estét, Angéla. - Jó estét, százados elvtárs. A hadnagy engem néz. A nő Kisjutkát nézi. Zombori a két üres íróasztalt. tervei vannak a két inséges irodabútorral. Megérinti Kisjutka könyökét. - Ott foglaljon helyet, kérem. Az üres íróasztal fölött a plafont éri a szellőzőablak fölső szegélye. Sűrű rajta a vasrács. Ventillátor pörög a közepén. Kisjutka kölletlenül ül be alája. Hátrapillant énrám is a kedvetlen kapitány, nyílvántart, mint a gondviselés. - Maga, Balázs, ott a másik asztal mögött . . . Egy fekete meg egy korallpiros telefon honol a harcsabajszú hadnagy Iróasztalán. Választok. Zombori százados habozás nélkül dönt. A fekete készülékröl emeli le két ujjal a kagylót. lerakja a hadnagy elé. - Hát akkor szólj Szekeresnek. Sivár a szeme akár a kifagyott tarló. Házasember a rozsdás bajszú hadnagy. Jobb kezén a jegygyűrűje. Éppen a gyűrűsujjával tárcsáz. Kettes. Kettes. Hatos. Vállával fogja füléhez a kagylót. - Halló! . . . Zombori százados elvtárs megjött. Nem várfeleletre. Hanyagul mozdít egyet a vállán, hagyja leesni a kagylót. Hibátlan a mutatvány, nem először adja elő.
Fogójával hull tenyerébe a jól idomított bakelit. Zombori bólint. -Tányérozni mikor fogsz? Valahol zene szól. Halkan, szűrten. Kisjutka is hallja. Fölszegve az álla, feszes a dereka. Mintázni lehetne róla a várakozó dac márványszobrát. Meztelen térdét melegiti a vékony ujjaival. Mögülem, a falon át hallom a gyönge zenét. Mozart. A C-dúr concerton két hegedűre és zenekarra. Nekem is megvan, sztereó lemezen. A harmadik tétel rezeg át hozzánk a falon. Vivace. olyan, mint egy menüett. Az én lemezemen Gidon Krémer meg egy nő hegedül. a nő neve? . . . Nem jut eszembe. Több mint két éve nem volt a kezemben az a lemez. Két évig egyszer se hallottam igazi zenét. Az is teljesítmény tőlem, hogy egyáltalán ráismerek még erre a Mozartra. ráismertem, de csak a két hegedűről. Nagy táv két év az elhülyülés poros országútján. Már Zombori is hallja, hogy a fal muzsikál. Most neszelt föl a hadnagy. A zenére figyel már a sovány gépírónő is a fültakaró frizuráján át. Hangverseny a budapesti rendőr-főkapitányság exkluzív alagsorában, rabicfalon keresztül, kiváltságos közönségnek, válogatott meghívottaknak. Vendéglátóm a spéci koncertterem közepén áll. Engem néz. Én őt nézem. Öt héttel ezelőtt sejtelmünk se volt egymás létezéséről. Öt hét után most az ő vendége vagyok. Különleges élmény. Háttérzene az élményhez: Wolfgang Amadeus Mozart. Mit tudok én erről a kitartó rendőrtisztről? Semmit. Ingerem se volt sose ebben az öt hétben, hogy akármit megtudjak vagy kitaláljak róla. Ugyanúgy nem érdekelt, ahogy mások se érdekelnek. Miért érdekelt volna, hogyha a saját személyem se érdekel? Itt ácsorgok egy üres íróasztal mögött a budapesti rendőr-főkapitányság alagsorának 31-es helyiségében, és fölsőfokon nem izgat, minek kell nekem itt lennem. Zenét hallgatok, mert vékony rabicfalon át szól . . . Még ebbe a halk muzsikába is belekopognak. Megint egy rendőr. Nagy fejű, csapott vállú, zömök őrmester. Széltében szinte kitölti az ajtó keretét. Csontos bal csuklójáról gumibot himbálózik. - Százados elvtárs . . . - Smirglis a hangja. - Az őrizetes! Félfordulattal üríti ki az ajtót. Széles háta fölött kigyüremlik zubbonya gallérján a szalonnás tarkója. - Belépni! Oldalazva csetlik át a magas küszöbön egy csontvállú, csimbókhajú girnyó. Belelóg a szakállas hullapofájába a csapzott faggyúsörénye. Nem igaz! . . . Ez a girhes csorvasz . . . Az! A Guru! Áll a szívem. Béna. Tűhegyes jégcsapok szurkálják a beszűkült burkát. Zombori szemmel tart. Sakkban tart a szemével. Itt van, az ő markába került Toni hernyó hóhérja . . . Itt a Guru, itt van előttem. A főkapitányság alagsorában. Szőrös, beesett mellén nyitva a mocskos gönce. Terjeng, idegőzöl az orromba a húgyszagú áporgása. Három rendőr szeme rajtam. Zombori bábszínháza! Megelőzött. Ő kapta el ezt a húgyszagú férget.
Most ismert föl! Tátva az odvas szája. Nincsenek fogai? én vertem ki elől minden agyarát? Ugrana hátra, de csak tekereghet a nagy fejű őrmester satumarkában. - Ne hagyják! Mélyről, a beléből hörög ez az üszkös pondró. - Engedjenek innen! - Vonaglik atagbaszakadt őrmester grabes ujjainak szorításában. Agyonver! Vigyenek ki! Zombori engem néz. Semmi se mozdul a kiszikkadt képén. Nyel egyet. Rá se pillant Toni eszelős hóhérjára. - Vigyék el az őrizetest. Megkaparintotta előlem. Honnan tudta, hogy erre a gennyes gyilkosra vadászok? fújtja a gégémet a géz, beleizzadt körben a bőröm. Leszakítom. Lélegezni akarok. - Mit csinálsz? Kisjutka kiáltott. Mit csinálok? Nem akarok megfulladni. Ne rémüldözz, nem tépem föl a torkom! Marja, szorítja, két kézzel fogja a csuklóm. Lóg rajtam a teste egész súlyával. Optimista sziluettek szobroznak a víz partján. Kitartó horgászok markolják a sötétben a hosszú botokat. A Feneketlen-tó fanatikusai. A tóparti teniszpályák salakján már nem poffognak a labdák. Ráesteledett az egész parkra. Gőzöl a tó. - Nem szabad neheztelnie erre a kislányra, Balázs. Persze, amennyiben könnyebb magának attól, ha mégis neheztelhet valakire, hát énrám haragudjon. Mellettem is le van tekerve a kocsi ablaka, Zombori százados mellett is. Kilógatja rajta a bal karját, kint füstölteti fogyatkozó cigarettáját. - Hadd tegyem hozzá, hogy ártani én se akartam magának. Nem is ártottam. Még azt is ki merem mondani, hogy használtam. Megóvtam magát valami jóvátehetetlentől. Nem zárom ki, hogy esetleg egy tudatos gyilkosságtól. Röhej. Hogyan pusztíthattam volna ki a Gurut az élővilágból, hogyha már napok óta vagy hetek óta a rendőrség raktározza a főkapitányság egyik hermetikus fogdájában? - Nekem meg kellett találnom a tettest, aki torkon szúrta, megnyomorította magát. Púp lett volna a lelkemen, szakadás az önérzetemen, a szakmai hiúságomon, ha éppen ezt az egyszerű esetet nem tudom megoldani. Mosolyog. Őszinte öngúnnyal. Mélyre slukkolja a füstöt. Szeme fehéren tükrözi a cigarettája parazsát. Kisjutkát keresi a visszapillantó tükör sötét síkján. Itt hallgat mögöttem ez a lány, meghúzza magát a hátsó ülés sarkában. - Mindenkit felkértem, elsősorban a maga szüleit, Balázs, aztán ezt az ifjú hölgyet, de másokat is, akik számba jöhettek . . . segítsenek nekem, tájékoztassanak rendszeresen és részletesen a maga mozgásáról, kísérjék figyelemmel, mihez kezd idekint a világban . . . Maga az oka, hogy ehhez a kényszerű eszközhöz kellett folyamodnom. Maga, Balázs, nem volt hajlandó együttműködni velem, én pedig nem kényszeríthettem erőszakkal, hogy a segítségemre legyen, nem csavarhattam ki magából azt a tanúvallomást, amitől egy csapásra megoldódott volna a
kérdés. Ki kellett várnom, vagy ki kellett provokálnom, hogy esetleg tudtán kívül nyomra vezessen. Türelemjáték lesz, beletörődtem, nem volt más variánsom. Nem számítottam ugyan rá, hogy ennyire gyorsan . . . Átúszkál a kocsin a tópart fűszagú párolgása az enyhe huzatban. - Szerencsém volt. Nem sokadszor ebben az életben. Elsősorban azért volt szerencsém, mert néha olyan adatok is fennakadnak a fejemben, amiket tulajdonképpen meg se kéne jegyeznem. Ilyen véletlen szerzemény a memóriámban egy cím . . . a Sas Árpád utca huszonhét. A Sas Árpád utca 27. pincéjében gyertyák égtek. A Sas Árpád utca 27. pincéjében a harekrisna üvöltött egy ócska magnetofonból. Az omladozó lépcső küszöbén még ott van a vérem foltja. - Nem az életvédelmis kollégák kapták el a bandát. Egy nagyobb szabású rutin razzián akadtak fenn a kerítőhálóban, mint nagy fogáskor a kishalak. Éppen tíz napja. Kábult volt mindegyik a narkótól, csak másnapra kezdett forogni a nyelvük. De másnap már noszogatni se kellett őket. Tudják, ez a leghitványabb fajta. Ömlik belőlük a hántolt rizsa, önként, mindegyik feldörzsöli az összes többit, hogy mentse a saját bőrét. Versenyt mázoltak mindent a bandavezérre, a tönkretett telefonfülkéket, a feltört élelmiszerboltokat, satöbbi. Hintették a sódert, hogy mindennek az a megszállott őrült az oka, uralkodott rajtuk, rájuk kényszerítette az akaratát, hipnotizálta, megfélemlítette mindegyiküket. Csupa nyuszi egy kobrakígyó hatalmában. Gyönyörű, nem? Vizsgálati fogságban makulátlan aprószent ez a típus. Sötétkék az ég a Feneketlen-tó fölött. Derengős foltok rajta a halvány bárányfelhők. Hangulati háttér Zombori százados halk meditációjához. - Belenéztem az egyik jegyzőkönyvbe. Mellékesen köpte el a csóró, hogy volt nekik sokáig stabil támaszpontjuk is egy külvárosi romházban, a Sas Árpád utca huszonhét pincéjében. Át is futhatott volna a szemem ezen a mondaton abban a jegyzőkönyvben. Merő véletlen, hogy megült a fejemben a cím. Kisjutka fejében is megült. Csaknem tíz percig az a megbillent házszámtábla volt az egyetlen olvasmánya, magába fényképezhette akaratlanul is onnan a Porschéból. Unalmában is megjegyezte, ameddig én a Sas Árpád utca 27. penészes pincéjében mókáztam, mint nyomkereső. Vagy nem unalmában. Ösztönösen kitalálta, hogy én nem holdkórosan keveredtem el arra a kihalt környékre. így logikázott, hogy nem azért parkoltam le éppen a Sas Árpád utca 27. korhadt kapujával szemben, mert történetesen ott jött rám a pisilhetnék. - Kora délután, amikor ez a kislány megtelefonálta nekem, hogy maga hol, merre kocsikáztatta őt, hát nem a legjobbkor referált. Ketten is ültek nálam, fontos ügyben, sürgősen kellett dönteni, intézkedni. Türelmetlen voltam, legszívesebben félbeszakítottam volna a szövegét,
hívjon fel máskor . . . de ahogy lélegzetet vettem, hogy ilyet mondjak, abban a pillanatban elhangzott a telefonban a Sas Árpád utca huszonhét. Fölösleges folytatni, kapitány, nekem már bőven tiszta a képlet. Kisjutka nem az aggódó édesanyjának telefonált abból a lakótelepi cukrászdából . . . - Egy óra múlva előttem állt az egyik piti fazon a Sas Árpád utcai bandából, nevezzük így őket. Kértem a kollégákat, hogy a legközlékenyebbiket tálalják. Értettek a szóból. Lerítt csórikámról, hogy labilis fej, ki lehet nyitni a sípládáját, ha vérszagú is a téma. Az ilyennek elég, ha az ember hosszan, mélyen belenéz a szemébe. Hát én mélyen belepillantottam a kacsintójába. Kovászos volt benne a majré. Megérdeklődtem tőle, hol a kése, amivel öt hete megsliccelte egy fiatalember torkát. Nem tette próbára a türelmemet. Megesküdött a nagymamája egészségére, hogy nemő, dehogy ő, sose merne ő valakit késsel. Nem ő, hanem a bandavezér, a Guru. Részletesen kipakolt, mondhatnám színesen. Odafönt a sötétkék égen valahol a közelben tévelyeg a hold. - Most már hazaviszem magukat. Csaknem úgy mondtam, hogy . . . aggódó szüleikhez. Nem mondtam volna igazat. A maga édesapját, Balázs, már öt óra előtt felhívtam. Mindenről referáltam neki, mielőtt az engedélyét kértem, hogy igénybe vehessem a fiát egy gyors szembesítés erejéig. Nem tapsolt az édesapja az ötletemhez, de nem is tiltakozott. Holnap még meg kell köszönnöm a megértését. Messzi elibénk pásztáznak az úttest száraz kockakövein a fényszórók. Zölden fénylik a műszerfal kilométerskálája. Rádereng ennek a győztes zsarunak a portréjára. Nem mosolyog. Nem diadalmas. Még szerény elégedettség se virágzik az arcán. Szeme alján mélyek a fáradtság télkarikái. Állunk a kapu előtt. Kisjutka ökle meghúzódva melegszik az ujjaim kosarában. Nézünk egy távolodó autó vöröses helyzetlámpái után. Még látjuk, de mindjárt kifordul a sarkon. Most tűnt el: Benne Zombori százados is kitelepült a jelenemből. Nem az ő hiánya miatt szecskás a jövő, ami rám vár. Orgonaillatot érzek a szembeni kertekben. Messzi a május, a június is, legalább három hónapja kifonnyadtak a cserjék zöldjéből a csüggedt lila fürtök. Upordersen orgonabokrok, orgonafák bókolnak ki végig a főutcán a parasztporták fehérre föstött léckerítéseinek tetején. A Porsche előtt, most látom, itt parkol már Kelemen doktor dínósárga fiátja. Hogyn ránéztem, Kisjutka is észreveszi. - Ó, a papa is hazaért! Gyere! . . . miért nem? Nem tudom. Nem elég, hogy a lábamon állok? Mázsás bennem a fáradtság. Öklömnyi vasgolyó hintázik egy zsákban a bordáim alatt. - Inkább levegőzni akarsz? Nem rossz tipp. Szuszogjuk ki magunkból! Szuszogjuk ki az életre szóló élményt, ami a budapesti rendőr-főkapitányság levegőtlen alagsorában ülepedett belénk, ezt gondolja. Zsugorítja, szorítja, apróbbra markolja ijedt öklét a kezemben. Pislog, Les a kócos szempillái alól.
- Gyűlölsz? Rázna a hangtalan röhögés, ha épp most hagyna ki bennem az önkontroll, ez a görcsös fék. Megokádni való látvány lehet, ahogy egy néma krapek hahotázik. Miért gyűlölném ezt a naiv lányt? Semmiről se tehet. Ártatlan eszköz volt egy monstre manőverben, amivel célszerűen bekerítettek engem, hogy kirekesszék minden további balszerencsés fordulat legkisebb esélyét is, biztonságosan kizárjanak minden fejleményt, amivel csak árthattam volna magamnak és újabb csorbát ejtettem volna annak a közismert és köztiszteletben álló közéleti személyiségnek a tekintélyén, aki történetesen azonos apával. Az a közvetlen sérelem, ami engem ért, közvetve apa közmegbecsüléssel övezett alakját is érintette, Lestár Lajos fiából faragott nyomorékot egy köztörvényes bűnőző. Ez a közveszélyes bűntény a közrendet kezdte kitehát a közbiztonság őrei maguknak tartották fönn a jogot, hogy megtorolják a véres tettet, kötelességük volt megakadályozni, hogy önbíráskodásra kerüljön sor netalán, vagyis elejét kellett venniük annak, hogy én dönthessek a tettes további sorsáról, akár úgy, ahogyan Zombori százados hitte, hogy én próbálom kibújtatni a törvény sújtó keze alól, akár úgy, ahogy én tényleg akartam, hogy magam álljak bosszút Toniért, magamért . . . Sikerült a zseniális rendőri manőver, jó csillagzat alatt született a zsaru, bekerített, azzal nyert a galoppon, hogy Kisjutkát tette meg befutóra. Ezzel a lánnyal nyert, aki itt áll mellettem ebben a holdas, bárányfelhős szeptemberi estében, meztelen karjával a csontos könyököm simogatja, fejét nekibiccenti a vállamnak, és a bőrömön át regisztrálja a nőnemű érzékenységével, hogy ellene nincs nekem indulatom. Veszettül dobálja magát a szivem. Kisjutka miatt: Lappang egyre a nyakszirtemben a forróság, amit ő karmolt bele egyszer . . . Ott a szobámban, a fénycsíkos puha árnyékban. Vacogtam a meztelen, elszánt combjai közt, megfujtottam magamban a fogadkozó józanságomat, nem esett nehezemre, a vézna képmutatást könnyű leteperni, nem akartam már megmenteni azt az akkori szűzlányt, nem akartam már óvni magamtól, a mohó nyomoréktól, a falánk állattól, aki voltam, nem védtem meg, rászabadítottam magamat . . . csináljad szerelemmel! - Meddig fogunk még itt hűsölni? Én már kiszuszogtam . . . ne nevess ki, kegyetlenül éhes lettem! Ez perdöntő érv. tilos éheztetni egy tizenhét éves egészséges lányt, egy fejlődő fiatal szervezetet. - Most pedig te fogsz minálunk vacsorázni, Balázs! Tévedsz, kiskorú, nem vacsorázok. Futni fogok, futnom kell, ki kell rázni a mellemből ezt a nyavalygós szívdobogást, át kell mosni a fülledt, renyhe tüdőmet sok levegővel, meg kell kergetni a kába fejemben az alvadt vért, futnom kell, kilihegni magamból. mit?
Üres vagyok. Éppen a vákuum, az sajog, az fáj bennem. Hagytam idáig kézen fogva vezetni magam, Kisjutka, de innen, tőletek, a harmadik emeletről most már majd egyedül. - Mért nem akarsz minálunk vacsorázni? Elég ebből a hamis társasjátékból! Hiába kutat a pupillámban a találékony logikájával. Kiolvasni csak azt lehet az én beszédes szemeimből, ami kézenfekvő. - Hát akkor én se eszem! . . . Terhedre vagyok? Mindjárt elbőgi magát. Mit csináljak? Nem lökhetem be erővel a lakásuk ajtaján. Vándoroljunk tovább kézen fogva, koppanjanak a kis tűsarkú cipők a kemény lépcsőkön, hadd rögzüljön a memóriám hangmúzeumában ez a kip-kop, Kisjutka lépteinek hangemléke,legyen mit előhívnom,valahányszor nagy lesz bennem a csönd . . . Anya vár a nyitott ajtóban. - Nálunk vannak a szüleid, Kisjutka. Na, gyertek! - Helló, Orsika! Szertartásosan dörgöli Kisjutka az anyja magas homlokához az orra hegyét. Kelemenné sima, barna haja jóval rövidebb, mint volt, amikor két éve utolszor láttam. Éppen mert annyira dús ez a haj, szinte sötétebb is a lányáénál. Orsika . . . Füstlencsés szemüvegben, mint mindig. Már két éve is fényérzékeny volt a szeme. - Helló, papa! Kelemen doktor sovány arcának horpadásaira fehér foltokat világít a konyakja, fölvetíti rá a csillár erős fényét a folyékony tükörfölület. Hatan ülünk már szüleim tradicionálisan tökéletes lakásának nappalijában, remekül restaurált biedermeler karosszékeken. Optimálisan hűvös a hőmérséklet, borostyánsárga az öblös kis kelyhekben az örmény konyak, frissek a szendvicsek, harmatos szinte a rózsaszín gépsonka a vékony, vajazott zsúrkenyérszeleteken. Kisjutka kék szeme anyát kérvényezi. - Nekieshetek ennek a finomságnak? Dél óta éhezek egyfolytában. - Egyél, csillagom. - Anya egyenes háta tökéletesen párhuzamos a szék támlájának meredek síkjával, fegyelmezett testtartásából a laikus szem nem veszi észre a fáradtságát, de engem most se téveszt meg az összeszedettségével, én a kezét is látom . . . Ernyedt a keze, bágyadtan lóg le a szék karjának végén. - Mindenki egyék. Mire elfogy, megsül a pizza. Apa a pipájával pepecsel, a parazsat nyomkodja a szurkálónak a talpával. A fekete csutorából szerényen szivárog a kék füst, rásimul apa dudoros öklére, meglapul a csontok barna bőrén, mint kaszálókon a koraesti szénaillat az Upor partján, az ártéri laposban. - Pár perc múlva megint fölhív egy rokonod Svájcból, Balázs. Tudja tehát már az én távolba szakadt nővérkém is, hogy megint közös szüleink lakásán vagyok található. Azt is tudja talán, hogy egy klinikáról kerültem haza újra? Lehet. Miért hív külön engem? Mit mondhat Ditta nekem? - Papa? - Kisjutka egyszerre két irányból, két szendviccsel
táplálja magát. Előre hajol, hogy belelásson az apja szemébe. - Valld be, fontos beszédet akarsz tartani. Fogj hozzá, nézd, mindenki repes! Fogadok, hogy a doktor előbb iszik egy korty konyakot. Nyertem. Hosszú kortyot ivott. Ízlik neki ez az örmény márka. Örményföldi konyak. Örményföld püspöke volt szent Balázs, aki nem védett meg engem a bajtól. nincs jókedv Kelemen doktor okos szemében. - Megtisztelnél, Balázs, ha már holnap befeküdnél hozzánk. Végére kell járni szabályszerűen, nyugodtan kell tisztázni, mi újság a te szívügyeidben. Nem fekszek be az osztályára! Nincs a szívemnek semmi baja! Éppen olyan, mint én. Néha bolondul elharapódzik benne a pánik, megbokrosodik tehetetlenségében, hányja-dobálja magát, aztán belefárad a félelmébe, lehiggad, mint a földönfutó, ha körülnéz és látja, hogy senki se hajt a nyomában. - Hallgass a papára! - Kisjutka két falat közt akar meggyőző hatást gyakorolni. - Szuper-lelkiismeretes belgyógyász, énnekem elhiheted! Lelkes a reklám, mégse tudom díjazni. Engem többet senki se fektethet kórházba: Elég volt. Énbelőlem senki se tud már normális emberi példányt restaurálni. Nem fognak szórakozni velem! Nem játszhatja el senki se újra, hogy fontos az orvosi nagy lelkének a sorsom. Az adjunktusnő is hazudott. Szükség lesz még egy műtétre, Balázs, van esélyünk . . . Nincs esély, és én nem vagyok fontos. Magamnak se vagyok fontos. Egy órával ezelőtt még volt egy maradék célom, ki akartam irtani egy férget a Föld ökoszisztémájából. Most már arról se fantáziálhatok, hogy megszabadítom a védtelen emberiséget Toni hóhérjától. - Vannak bizonyos ingervezetési zavarok, Balázs . . . olyan rendellenességek a szív munkájában, amiket csak kórházi körülmények közt lehet mérni, kezelni. Kelemen főorvos úr jóindulatú ember, írásban tanúsítom akármikor az öt kontinensnek, de énrólam most már egy ilyen jóindulatú belgyógyász se akarjon gondoskodni. Senki se gondoskodjon rólam! Itt ül körülöttem öt ember, háromról közülük kiderült, hogy eszterláncba fogóztak a szuperzsaruval, megmenteni engem . . . tettek róla, ügyesen, okosan, hogy ki ne egyenlíthessem a számlám, megfosztottak a hitvány, nyomorék vegetálásom maradék értelmétől, fondorlatosat léptek, hurrá, szimplán ellopták a Gurut, csúcsbiztos széfbe került, még a huzat se tehet kárt benne, a széltől is óvják, bomba húzás volt, ekkora susztermattot sose kaptam a fönnállásom alatt . . . Tölteni kéne magamnak még egy tripla adag örmény konyakot, ez a nívós márka való most a szegény, bús, vesztes agyamnak. Töltök! Jó konyak ez, sima, akár az olaj, lepucolja a nyelvemről a homokszemcsés üledéket, a romba borult lelkem sok kcserű bomlástermékét . . .
Csöng a telefon, ugyanúgy csöng, mintha innen a városból hívná akárki a számunkat, benne van Budapest is a nemzetközi távhívó rendszerben, közvetlen tárcsázással hívhatnak nemcsak Svájcból, de akár New Yorkból is, és a budapesti lakos is közvetlen tárcsázással hívhatja hőn szeretett nagynénjét Kanadában, kolosszális a fejlődés, földig hajtsuk meg a zászlót, de ha ott a lakótelepen, ahonnan Kisjutka hívta a főkapitányságot, este bezár az a szóló cukrászda, utána akárki simán belehalhat az infarktusba, a tízemeletes házakban nincs egy árva magántelefon se, a nyilvános telefonfülkéket meg hónapokra kiiktathatják humanista huligánok, ha csak egy kitalálja, mint a Guru, hogy úgylesz szebb a jövő, ha sietve kipusztul az emberiség. - Lestárné . . . Szervusz, Ditta. Igen, kislányom, itthon már az öcséd. Mit mondhat Ditta nekem? - Szervusz, Balázs. Szervusz, kistestvér. Olyan tiszta a hangja a hallgatóban, mintha a szomszéd lakásból telefonálna. Csaknem négy éve, hogy nem hallottam ezt a kesernyés, gyöngéd hangot. Ditta velem mindig kedves volt . . . - Csak ma tudtam meg . . . anyáék biztos mondták, szóval, csak dél óta tudom, hogy . . . baleseted volt. Aurél hívott fel délben Londonból. Nem változott semmit se a hangja, csak enyhén racscsol, ahogy németek, angolok ejtik a szókban az r hangot. - Aurél úgyszólván mindent elmondott rólad. Egy órája, amikor vettem a bátorságot, hogy hazatelefonáljak miattad, anyától voltaképpen már nem is kellett semmit kérdeznem rólad. Ez a hang itt a hallgatóban egy fölnőtt nőnek a hangja. Elmúlt belőle az a nyávogós, éneklős pesti affektálás, amit valahogy sose bírtam régen a kottájában. - Most neked csak annyit akarok mondani, drágám, hogy egy kis ideig légy türelemmel. Én már ma délután beszéltem egy kollegával, aki itt egy neves intézetben dolgozik . . . Neurokirurg az illető. Idegsebész, hiszen érted. Igen, értem, és azt is előre tudom, mivel folytatja ez a kedves hang, Ditta komoly hangja. Csak éppen nem érdekel az ígéretes szózat. Rálátok a tárt ajtón át apa íróasztalára. Egy levelet látok az asztal közepén, a pipatartó jászol mellett, Ács Pali bácsi ma jött levele, föladó Ács Pál, Uporders, Malom utca . . . - Csak kis ideiglégy türelemmel. Vállalni fogja egy itteni team a műtétet, még egyszer meg fognak operálni téged. Ács Pali bácsi keze nehéz volt a vállamon abban a jószagú istállóban. Mondok még egyet, de el ne feledd, te Balázs! Hogyha úgy esik egyszer, hogy sehol se leled már a helyed ottan idegenben, hát idehaza, itten minálunk mindig nyitva a kapu teneked. Akármikor beállíthatsz, éjjel is ránk zörgethetsz az ablakon. Úgy jöhetsz, izenned se köll előre, minthogyha haza jönnél meg . . . - Volt már dolguk olyan extrém esettel, mint a tied.
Nem volt az sem egyszerű műtét, de pompásan megoldották . . . Nem tudom, mit írt apának Ács Pali bácsi, nem is érdekel. Azt se tudom, hallotta-e Ács Pali bácsi, hogy balesetem volt. Balesetem, ahogy Ditta finoman, tapintatosan kifejezte. Nem tudom, eljutott-e Upordersre a híre, hogy nyomorék lett, aki voltam. Mindegy. Hogyha úgy esik egyszer, hogy sehol se leled már a helyed . . . - A nervusz lanngeusz rekurrensz . . . De ezzel most nem traktállak. Az a lényeg, hogy kíjössz ide hozzám, Svájcba. Nem megyek. Kelemen doktor kórházába se, Svájcba se. Most már senki se gondoskodjon rólam. Hogyha tényleg lehetett volna kezdeni valamit azzal a totálkáros idegemmel, nervus laryngeus recurrens, megnéztem az adjunktusnő asztalán egy anatómiai atlaszban, nem némán engedtek volna ki engem a klinikáról, bűvészkedtek volna tovább is az extrém torkommal. Miért ne tudnának ugyanannyit, mint a svájci idegsebész kollégáik? Nem bírták megcsinálni. Ez a mocskos igazság! Svájcban se tudják. - Apáék elintézik otthon a hivatalos formaságokat, útlevél, pénz, vízum, hogy aztán azonnal utazhass . . . A többi az én dolgom lesz. Várlak! Máshol várnak engem. Nekem, ahogy ott hever apa kétszázéves íróasztalán, olyan most az a levél, az a fehér papír, akár egy üzenet. Néma üzenet egy némának. Jusson eszembe, amit ő mondott, Ács Pali bácsi, abban a tejszagú, trágyaszagú meleg istállóban, a szattyánpelyhes nóniusz kanca, a Manci faránál. Hogyha úgy esik egyszer, hogy sehol se leled . . . - Szervusz, drágám. Bízz bennem! Csönd a kagylóban. Csönd a fejemben. Egymást nézzük apával. Anya kettőnket figyel. Tudják, mit hallottam a nővéremtől. Meglehet, Kelemen doktor is tudja. Miért ne? Ha engem kell bekeríteni, mindenki örömmel . . . Azért invitál már holnapra az osztályára, hogy addig is gondviselő fölügyelet alatt legyek, ameddig intéződik a svájci utam? Zseniális. Kollektiv gondviselés lappang körülöttem, apa menedzselésében . . . Miért nem két éve csinálta? Miért nem pofozott bele akkor a falba, két éve, a nagy show alkalmával, amikor hallgatagon eljátszottam magamnak, őneki, anyának az álmatag lázadót? Eltűnök, harag nélkül, és ti se haragudjatok rórwr . . . Ezzel a vesztes agyammal olyan suta érzésem van most, hogy tán hagytam volna is, tűrtem volna, hogy fölcsapkodjon festéknek a falra. Egymást nézzük apával. Anya kettőnket. Kisjutka csak engem. És ha mégis azt kéne csinálnom, amit Ditta beszélt? Hiszen ma tíz óra három percig abban a másik szózatban is hittem időnkint, amivel anyáskodó őrangyalom, Juhász Júlia adjunktus hitegetett a klinikán. Szükség lesz még egy műtétre, Balázs, van esélyünk . . . Röhej. Semmire sincsen esély, te itt Budapesten, az
ódon, öreg klinikán, se a távolba szakadt aggódó nővérem svájci idegsebész kollégájának abban a föltétlen nagyhírű klinikáján. Egykedvűen jár a szívem, normális a taktus. Néznek. Senki se lát ujjongó újjászületést a nyugodt portrémon. Nincs napfényes reneszánsz a beszédes, furcsa szememben. Nem szökdécsel a csilláros plafonig ditta reménytolmács telefonjától a rugalmas, sőt áramvonalas alakom. Néznek. Mire várnak? Mit akarnak tőlem? Gesztikulálni, mint a süketnémák, sose lennék képes. Inkább beledöglök, mint mutogassak. Ott a boríték, föl van tépve, hazulról jött . . . Elvörösödtem? Látják Mindegy. Ács Pali bácsi hazulról írt. Ács Pali bácsi parasztportáján énnekem sose kell majd mutogatnom. Ott az a tágas jószagú istálló, rám bízhatja az állatokat. Pár nap alatt én mindent, még tehenet fejni is megtanulok. Tisztán tartom. ellátom a nyolc-tíz kis bikaborjút, kint a hidasban a négy hízót, két ólban a két anyadisznót, vagy amenynyit tart éppen, sose bántotta az orrom az ólszag, megteszek én mindent Ács Pali bácsi egész portáján. Kint a telek lábjában, a hátsó kertben rám bízhatja kaszálni a fél hold sűrű lucernát, nem felejtettem el én szép rendet vágni, a vasvillát, a kapát, a gereblyét megfogni se kell nekem újra tanulnom. Énnekem semmi se kell más, mint az az egy, hogy emberek közé sose kelljen . . . Hátra, a kertek alatt a határba kijárni. szekérrel, azt majd, hogyha akarják, miért ne csinálnám? Kint a mezőben titka az ember. Apa tudja az észjárásával, megfejtette már, minek állok az íróasztala mellett. Vastag a toll puha filc hegye, vastagok Ács Pali bácsi kuperiájának hátán a diákos kajla betűim. elviszel engem holnap, Upordersre, haza, lesz helyem Ács Pali bácsi talán befogad. Nekem őnála lesz jó. Te megérted, apa? főlkelt a helyéről. megharapja keményen a kurta pipáját. Idejön hozzám? - El is olvashatnád azt a levelet. Ács Pali bátyád írta. Kihúzza a kétrét hajtott írást. tessék. Itt, ami téged is érint . . . hogyha aztán kieresztik a kórházból, küldjed haza azt a szeegény gyereket. Minálunk itten nyugta lehet majd egy akkora nagy bajára, ami érte. Te tudod legjobban, hogy ebbe a házba sose volt szokásba a búcsújárás, nem bámulhatják buta népek. Aztán meg a Manci lovunk unokája, a Csillag is váltotta már afogófogait, két és fél éves, embert birna a hátán. Szűk a nyakamban a szétkaszabolt torkom. Számon tartott Ács Pali bácsi, tudja a sorsomat. . . Sok levegőt, sok hűs levegőt kíván a tüdőm. Futni! Magamban. Kisjutkával? Kilihegni magamból ezt a nyomást . . . Pattan a székből Kisjutka, utánam, libben a gyűrűs
két varkocs a vállán. - Hová mész? A szobámba. Átvedlek melegítőbe, ahogy tegnap. Szinkronban dobban a négy talpunk a lehűlt aszfalton, alig van hangja a négy puha talpnak a flaszter nedves síkján. Minden kertből, jobbról-balról megpermeteződött végig az úttest, mintha titokban összebeszéltek volna, akik nemrég öntöztek, ne maradjon por a házakat elválasztó közterület örökárva burkolatán se, ha már sose járnak is erre a zöldövezetben a sárga hasú locsolóautók. Kisjutka keményen tartja a tempót, összeszorítva a szája, erősebb most az ütem, mint tegnap amit diktáltam, lássam, mit bír a félnótás motorom, percenkint csaknem kétszázat dobban a lábunk, jó ez a ritmus, nincs bennem lihegés, szaporán pumpál a tüdőm, és mégse dugul föl a torkomig, félre se ver most a szeszélyes szívem, nem kalapálja bolondul a bordákat, nem hajigálja magát a kalitkájában, hajtja a véremet, hajtja, ahogy kell, semmi kolontos tamtam. - Las-sít-sunk már . . . sok nekem így . . . Lágyan dobban és lágyan dobban és lágyan dobban a lábunk, mintha kövér, szivacsos gumiszőnyeg volna az aszfalt. - Kösz . . . most jobb . . . ez az én tem-póm . . . csak így öre-ges-sen! Villog a sarki higanygőzlámpától a berill szeme. Kuncog, ütemre. Szeretem. Szerelemmel. Szűkölni fogok még érte, miatta, éjszaka fölnyöszörög majd sokszor bennem a rossz fájás, hogy nincs ez a lány. Még nem tudja, hogy én holnap sunyin elnavigálok ebből a bűvös légtérből, ahol ő él. Másfél nap alatt átcsavarogtam az ártatlan történelmén . . . Meggyűlöl. Azt akarom, hogy meggyűlöljön. Ha nem volnék nyomorék . . . - Nézd, ott a lámpafejű haverunk! Ott áll tényleg a sarkon a jól fésült szetterrel a rézhajú kis srác. Lesnek ránk, mint tegnap, hogy amint odaérünk, meglóduljanak ők is. - Csókolom! jöhetünk? Kisjutka csak int. Már csetteg a két sarkatlan szandál. - Elég rég várok. Mért jöttetek későbbenmint tegnap? - Mert eddig más dolga volt a fiúmnak. - Most se beszél? Most már ismer is engem. - Még nem eléggé. Majd ha sok este futottunk már így együtt . . . - Holnap is, holnapután is? Kisjutka szemében nedves a fény. Rám néz. Egy csöpp legurult az orra tövéig. - Hé, mit bőgsz? - Pélszemmel sandít föl rá a kölyök. - Tudtam, hogy neked is ciki. Mindig csak hallgat. Mért nem unod már? Lengnek a fémgyűrűs copfok Kisjutka nyakában. - Mert szerelmes vagyok bele. - Sóhajt egy hektó levegőt. - Hogy tudjad. Száraz a két ajka. Szipog. Dühösen. A rézfejű kis srácra dühös. - Mit akarsz még? - Én? . . . Én semmit.
- Eriggy haza! Késő van. -jó. Én elmehetek. Szia. Holnap? Lemaradtak. Állnak az út szélén a lámpa alatt. Kisjutka a srác rézdrót-tollazatát simogatja. Beszél is hozzá. Engeszteli? Holnap . . . Holnap én nem futok itt Kisjutkával. Holnaptól egy nyomorékkal kevesebb lesz Budapesten. - Várj meg! Várlak. Nem futok el. Nem most futok el. Hajnalban fakulok ki ennek a lánynak a színképéből. Hogyha elindulok hajnali négykor apával, fél hatra leérek Upordersre a Porschéval. Apa rögtön fordulhat. Fél nyolcra leparkolhatja a Porschét annak a békebeli háznak a kapuja elé, ahol én másfél napig újra előfordultam. Les le a hold, minket les, bámulja, hogy egy árnyékunk van csak. Kisjutkának hűvös a szája, szelíd, simogat csak az ajkaival. Mennyi idő kell hozzá, hogy az árnyékomat is kiselejtezze a fölsebzett emlékezetéből? Fölriadok majd mindig, ahányszor megbizsereg majd álmomban a szájam sejtjeiben ez a hűvös, puha érintés. - Szeretlek. Én sose szerettem magamat. Képes ez a lány magam helyett is szeretni engem? Képes belém hipnotizálni, hogy higgyek . . .? Miben higgyek? Hogy tán lehet élni még így is, nyomorékon? - Meg kell gyógyulnod! - Görcsös erővel, tíz ujjal markolja a vállam. - Azt akarom, akarom, akarom, hogy mondjad nekem egyszer . . . kell, hogy halljam is, ne csak érezzem, hogy szereted te ezt a dilis lányt! Szeretem. Magam ellen is szeretem, tán szerelemmel. Hajnalban ezért katapultálok a környezetéből. Megtisztul. Kijózanodik. Fölnőtt lesz. Becsapott fölnőtt. Óvatos, ellenséges, egyre gyanakvó, immunizált . . . Védett lesz. Védett? VÉGE
