BÚGÓCSIGA Dr. Kiss Tamás

1

BÚGÓCSIGA Dr. Kiss Tamás

Még nappal is rettenetes volt a tompa árnyékoltság. Az utcákon nem égtek a lámpák. Égett krumpli szag és hullaszag keveredett a levegőben. Az emberek összevissza futkostak, sokszor feldöntötték egymást. Mintha patkányvárosban lettem volna. Labirintussá változtak az utcák. Egy-egy ajtó néha önmagától kidőlt a járdára, s mögüle különös hangok áradtak az éterbe. A gyengeségtől tántorgók, hol olajfoltokba, hol víz, hol vértócsákba gázoltak, de mintha észre se vették volna. Néha közeli és messziről jövő dörrenések rebbentették futásra a fáradt szíveket. Rémület lebegett az atmoszféra minden molekulájában. Az idő elakadt a barnán koszos félhomályban. Mintha folyton alkony lett volna. Senki sem szólt egy szót sem a másikhoz, szemük csak befelé, önmaguk felé nézett. Eltűntek a tekintetek. Az arcok szinte teljesen egyformák voltak, mintha elkoszolódott, elfeslett maszkok lettek volna. A barnásan koszos kabátok bokáig értek, jól bebugyolálva viselőiket. Rémület-bombák robbantak a gyomrokban, a fejeken és a szívekben. A macskakövek pedig tompán puffogtak a tétova talpak alatt.

2

Megbicsaklott bokákat, félrecsúszott életeket hordoztak töredezett poraikban. Mindenki magához szorított valami tárgyat. Markolásba dermedt kezük koszos fekete és sötétbarna foltokkal volt tele. Csak álltam egy porrá mállott, egykori járdaszélen, és nem tudtam mi is történik itt. Aztán én is elkezdtem futni. Rájöttem, hogy valahol elveszítettem szeretteimet, s fogalmam sincs, hogy merre lehetnek. De miért, és hogyan tűnhettek el? Aztán egy percre megálltam, s körül néztem. Hatalmas volt a forgatag, a zűrzavar, de az volt a legrémisztőbb, hogy nem lehetett emberi hangokat hallani, csak a léptek kaotikus dobogását. Hova nézzen az ember ilyenkor, ha nem az égre? Sötét fekete, barna és szürke felhők gomolyogtak. Sehol egy rés, ahol valami fény juthatna át ide, ebbe a rémületbe. Úristen! Hol vagyok? Hiszen semmire sem ismerek rá, és senkit sem tudok felismerni, mert minden tekintet egyforma. Lehet, hogy haldoklom valahol, és ez a pokol, vagy valami átmenet a másvilágba. Hát mégis létezhet ilyesmi? De nem tudom. Hiába próbálok kérdezősködni a futva botorkálók közül, hiába kiabálok rájuk, hogy álljanak meg már végre, mintha egy egészem más dimenzióban mozognának. Lehet, hogy ők nem is látnak engemet, de az is elképzelhető, hogy egymást sem látják, mert gyakran összefutnak, s olyankor egy-egy alak nagyot esik a kövezetre, de aztán feltápászkodik, és rohan tovább. Te jó ég! Vakok lennének? Megpróbálok közel férkőzni néhányukhoz, hogy velük futva talán rá pillanthatok a szemükre. Hamar rájövök, hogy vagy mindenki lefelé néz, vagy egyszerűen be van csukva a szemük! Mi következhet ebből? Mitől van ez az egész? Elfelejthették, hogy eddig hol voltak? Vagy sohasem tudták, hogy hol vannak? Vagy nem akarják tudni, hogy hol vannak, avagy hol voltak eddig? De tudják egyáltalán, hogy mit csinálnak? Mert egyre inkább úgy tűnik nekem, hogy nem, hiszen semmi célzatosság sem fedezhető fel mozgásukban. Mintha nem lenne iránya mozgásuknak, akárcsak a tekintetüknek. De mivel nem tudom megkülönböztetni őket, így fogalmam sincs, hogy az alakok, akik elfutnak előttem, ugyanazok-e, vagy mindig mások? Nem rohanok tovább. Már nem félek, csak megfigyelek, regisztrálok. Szédülés fog el a bűztől és a meglepettségtől. Lassú sétába kezdek – valamerre, mert nem tudom, hol vagyok, mi merre van, és azt sem tudom már, hogy hová akarok eljutni. Egyszerűen nincs hová. Most villan agyamba: vajon ezek itt férfiak, avagy nők? Mert ugye ebből a szempontból sem lehet őket megkülönböztetni! Egyszerűen egyformák! Elképesztő… Aztán egyik pillanatról a másikra megmozdult a talaj. Szerencse, hogy a járdaszélen álltam, mert elestem volna. Fura, ellentétes irányú mozgások indultak el, a kómában futkosók hol elestek, hogy egymásnak mentek. Mintha sávokra osztódott volna a föld, s ha valaki hirtelen át akart ugrani az egyik irányba vezető sávból a másikba, hatalmasat zuhant és ütközött az aktuálisan szembe rohanóval. Úgy tűnt az egész, mintha ellentétes irányú pályákra akarták volna állítani a sokaságot. Határozottan éreztem, hogy itt külső manipulációról van szó. Na és miért nem mozgok én? Miért nem indul meg alattam is a föld? Talán azért, mert nem vagyok érzékelhető azok számára, akik ezt az egészet okozzák? Mert az már világos, hogy az előttem pánikban rohangálók számára nem vagyok látható, és gyakorlatilag nem létezem számukra, de a csuszamlást okozók számára sem? Megborzongtam ettől…Mert, hogy idegen

3

vagyok…Leléptem a járdáról. És nem mozdult meg alattam semmi. Szilárdan álltam, de folyvást ki kellett térnem a zuhanó, rohanó, pörgő testek elől. Lábaim nem értek el a talajig, kicsit fölötte lebegtem. De biztos, ami biztos, légben járó módon visszakepesztettem a járdaszélre, majd elindultam az orrom után egyenesen, csak a földre tekintve, nehogy feltűnő legyek. Persze nem látnak engemet…Aztán egyszer csak, mintha a város szélére, végére értem volna, s bal felől egy, az eddigiekhez hasonló romosnak nevezhető házra leltem. A kidőlt ajtajú ház bejárata felé siettem, s ráálltam a maradék küszöbre. Be kell mennem a házba, hogy megpróbáljam fentről látni, mi is történik itt. A ház belülről egy totális nyomortanya volt. Kicsik és nagyok, gyerekek és felnőttek ültek, feküdtek egymás mellett, koszosan, barnásan és feketén. Szemük lehunyva…Megállapítottam, hogy a házak itt sem forognak, nem is dőlnek össze a földmozgás miatt. Belül romok: töredezett lépcső, leszakadt korlátok, szemét, bűz és mindenféle folyadék. Leírhatatlan…Az úgymond lakásoknak hol voltak, hol nem voltak bejárati ajtóik. Beléptem az egyiken, és semmi mást nem éreztem és láttam, csak huzatot. Valahol a harmincadik emeleten lehettem. Bűzös párát lihegtem magamból. Üres volt az egész lakás, s a függönyöket tépte a csípőssé vált szél. Az ablakok kitörve. Kinéztem. Döbbenetemben leesett az állam. Amit látnom kellett, az lényegében olyasmi volt, mint egy hatalmas, pörgő búgócsiga. Az egész a tornádó-elv működéséhez hasonlított leginkább. Ebben a végelláthatatlannak tetsző búgócsigában járták irdatlan vitustáncukat az erre ítéltek. A szó szoros értelmében be voltak pörögve, vagy inkább: pörgetve. Nem lehetett megállapítani, de a csigának igen sok kis sávja lehetett, s a szomszédosak valószínű, hogy ellentétes irányban pörögtek. Látható volt egy másik mozgásirány is, amit a taposómalomban őrlődők próbáltak érvényre juttatni. Ugyanis, a szélső „pályákról” egyre följebb, a csiga centruma felé akartak tülekedni. A középpont felé a csiga ugyanis enyhén emelkedett. Az elszánt tolakodást néha valóságos zuhanó-hullámok törték meg, amidőn a felfelé igyekvők, egymással, vagy a másik sávban szaladókkal összeütköztek, és ilyen esetekben testlavinák tömege zúdult alá. De hová lett a város, ahonnan menekültem? Mintha megsemmisült volna…De a búgócsiga, és az egész búgócsiga-küzdelem amúgy is minden képzeletet felül múlt, és nem tudtam a szememet levenni erről, a számomra rettenetes látványról. Megpacskoltam az arcomat, hogy meggyőződjek létezésem valóságáról, de éreztem az ütéseket, így arra a következtetésre jutottam, hogy vagyok, de hogy hol, arról találgatni sem mertem. Bevallom: megborzongtam és féltem. Már órákon át dermedten néztem ezt a pörgést, vagy pörgetést, és megfigyeltem, hogy a vertikális irányú hullámverések meglehetősen nagy változatosságot mutatnak. Hol nagyobbak voltak a búgócsiga-hullámok, hol kisebbek, hol meg alig hullámzott. Mintha lélegzett volna a búgócsiga. Te jó ég! Lehet, hogy az a pörgető masina él, és az emberek nem élnek? Mert ez a pörgető-gép sokkal inkább viselkedett, mint azok, akik a csúcsa felé törekedtek, és azok, akiket a városban láttam szaladgálni. Úgy tűnt, hogy először a kétségbeesésbe kergetik őket, aztán elkezdődik kiterelésük a városból, majd felterelik őket egy búgócsiga-szerű valamire, s ott végképp belepusztulnak ebbe a különleges via dolorosa-ba. Ha ez igaz, akkor ez egy ördögi logika! Egy szörnyeteg működése, aki, vagy ami korlátlan hatalommal működteti a szó szoros

4

értelemben vett földön futókat. Ebben az egész rémületben volt valami monotonitás, valami változhatatlanság, valami rettegő reménytelenség. Mókuskerék – villant át az agyamon…Hangok is voltak, de nem olyanok, melyeket megszoktunk. Mintha emberi belső hangok lettek volna, tompa szívritmus-szerű, ziháló ütéssorok, enyhén visszhangozva. Nem tudom pontosan leírni, mert nem lehet. Csak érezni lehet itt, felfogni szinte semmit. Ész, értelem? A nyomai is eltűntek, ha voltak itt valaha…Szeretet. Képtelen fogalom lehet errefelé. Őrjöngő tülekedés az, ami látszik, de minden tudat nélkül. Legfeljebb valami ego működik, valami elmebeteg módon önző meghasonlottság. De ez is olyan, mintha még erről sem tudna senki, mintha az észből eredő tudatosultság nyomai sem lennének jelen. Bezzeg a pörgetőgép! Mit mondjak: magamba roskadtam, elfogott a végső elkeseredés érzése. Lehet, hogy ez már a nihilizmus élő világa, viselkedésvilága, vagy még az sem, hiszen a nihilista gondolkodik. Akkor ez egy gépi nihil. A nihilizmus nihilizmusa. Persze nem tud róla senki…Próbáltam megértetni magammal, próbáltam néhány, az emberi viselkedés alkonyából ismert fogalommal illetni a tapasztaltakat, de legnagyobb kétségbeesésemre, azok a fogalmak túl szépek voltak mindarra, ami itt végbement. Nem segít többé a szó, nem fejezhet ki többé semmit. Ilyen jelenségekre nem készülhet fel értelmes lény. S ha már elvesztette értelmét, akkor úgy sincsen többé igénye szavakra, hiszen nem tud már érezni. Fáztam. Jegesedővé vált a feltámadó szél, s a csigamoraj zúgását már szinte fel se fogtam. Meredten néztem arra a közeli-távoli búgócsiga-küzdelemre, és egyetlen szó kezdett elmémben dominálni: pokol. De miféle pokol? Talán Dante pokla? De miért? Mit követtek el ezek a szerencsétlenek, vagy mit cselekedtek titokban, hogy ide jutottak? Hiszen láthatóan, nem tudják mit tesznek, illetve csináltatnak velük! Ekkor szörnyű gondolat talált utat bennem: talán most azt cselekszik tudattalanul, amit egykoron tudatosan tettek, s ezért e rettenetes büntetés? Ember mivoltukban embertelenek, embertagadók lehettek, észre sem vették egymást, pokoli önzőségben és erőszakban éltek, s most e borzalmas helyen, magukról már nem tudva bolyonganak, tapossák egymást? Már arra sem érdemesek, hogy szenvedjenek? Mert másokká váltak egykoron, mink akik, vagy amik lehettek volna. Most már egyre kevésbé tudtam „őket” sajnálni, és Dante Poklából is elmémbe került néhány sor. Merthogy Dante nélkül megélni a legújabb kor végét, nem volt tanácsos dolog mifelénk. Nézzük csak: „E szomorú házat azok nyerik, kik közönyösen éltek s kiket nem ért dicséret, sem gyalázat: s az angyalok, kik fellázadni féltek s hívek sem voltak: csak magukra voltak, lelkükben nincsen sem erény, se vétek. Az ég elűzte s itten kóborolnak, Mert őket a pokol is szégyenelte: Nem kellettek sem égnek, sem pokolnak.” (Harmadik Ének).

5

Közöny és undor…Ez lehetett etikájuk, szeretet helyett ezt sugározhatták, mint a csernobili reaktor-maradványok. Nem ismerték a bűnt, mert bűn volt minden percük. És itt, a vég végén, gép-maradványokká lettek. Az önmagukat lelküktől, tudatlanságukban tudattalanul megfosztottak végső sorsára leltem volna itt rá? Nincs sok kétségem. Csúnya gúnnyal mondhatnám: porból lettek, porrá váltak tudatukban. Ó szegény-buta emberiség! Miféle történelmet kreáltál magadnak! Mit okoztál magadnak a tudat és az elme tudatos nem tudása, illetve, önmagad tudatos, vagy tudattalan félrevezetése által, emberi mivoltod tudatossá tett nem tudása, azaz tudattalanná tett tagadása által: azáltal, hogy tettben és gondolatban egyaránt megtagadtad legfőbb kincsedet: a tudást arról, hogy mivel bírsz agyadban, hogy ténylegesen létezik egyéniséged, egyedi egyetlen tudatod, és elméd, mely alkotóerőd csúcs-immanenciája! Hagytad magadat, de magad is vétkeztél ó tömeg, s ó ti politikus prókátorok, hamis, egomán próféták…De nem érdemes már folytatni, sőt, a „mit idegeskedsz folyton ilyen hülyeségeken” önnyugtató, idegrendszert védő alapelv amúgy is elintézett már mindent. Etikák, ó! Embermentesítő sürgősségi ambulanciák! Nehogy

6

a végső betegségben vonagló gondolkodni képes potenciál túlélje, vagy megelőzze a végzetes tetteket, nehogy elkerülhesse öngyilkosságát. Na és mit értünk a keresztel, ó Krisztus! Mert tudjátok, hogy mi a kereszt? Hát nem láttok? Hát, amidőn egy ember kitárja karjait, hogy magához öleljen egy másikat, vagy egy világot. Akkor ő egy kereszt alakot formáz! Ó vakok! A kereszt maga az ember! De csak akkor, ha önzetlen ölelésre nyitja lelkét és testét! Ezek itt pedig, kezüket, és valami mást, testükhöz szorongatva rohangálnak barnás-fekete koszban, tekintet és arc nélkül. Nem kommunikálnak, láthatóan nem éreznek, nem kérnek egymásból. Csak kapnak és vannak. Kapnak valami működtetőt, és vannak, mintha nem lennének, mert valójában, mint értelmes lények nincsenek, nem léteznek. Megint jön Dante… ”életük, mely erényt ismerni ronda, Ismeretlenné rondította őket. Verődnek folyton e két régi pontra… Mert rosszul adtak s rosszul dugtak, okkal Hulltak a szép világból e zsivajba…” (Hetedik Ének.) De hol az a szép világ? Neked még biztosan szebb volt kedves Dante, vagy nem? Nem merek, itt és most nem merek belegondolni, mert akkor mindenféle múlt is összeszakad bennem. Persze már összeszakadt, megélvén mindenféle nihilizmust, a korosztályok nihilizmusát, mint szimultán feltörő káromkodó ordítást, ahogyan mindenféle egykori érték folyamatosan megtagadtatott, és megtagadtatik, de sajnos semmiféle új etika sem születik meg helyette. És ekkor vad robajra riadtam fel…A búgócsiga egyre meredekebbé vált, egyre több és több emberlavina zúdult alá, egymást verték, kaszabolták, rugdosták a tülekedésben az „emberek”. „Ütötték egymást – nemcsak kézzel épen, De fejjel, mellel, lábbal – s még mohóbban Fogakkal tépték – mindenféleképpen.” (Hetedik Ének) Jaj Dante! Legalább te ne kínozzál! A búgócsiga csúcsa egyre emelkedett, egyre meredekebb lett, és szinte lepusztultak róla a tülekedők. Majd valami emelvény-féleség nőtt ki a közepéből. És valami elkezdett mozogni a csúcsán! A devasztált, csupasz heggyé dermedt búgócsiga csúcsáról megszólalt egy hang. Emberi hang volt, csak kissé fura. Mintha dobozból bőgött volna fel. És mintha a történelem összes diktátora egyesült volna benne. Megmerevedtem. Aztán elbődült ez a valami, mert valakinek nem merem elnevezni. Böözsenyakkkhitíííídzseremááájjj…..!!!!!! Aztán ilyesfélét bőgött:grájcsódzségjúrijgedzseráájjjj….!!!!Buzzzórtsoraboripitííí!!!!!!....Gyíííloklévérgyíloklé véráááááá!!!!! Ez mintha magyarul lett volna…Rémület fogott el. Dugyegyáááá! Furegyurgyá….!!!! Nenenyeregyegrobáájjjjj!!!! – meg nem tudom, mert szinte eszemet vesztettem a visszhangtól, ami ezt az egész rémséget kísérte. És lassan, mint tétova vakok

7

elkezdtek a barnafekete-lények felfelé igyekezni a búgócsiga bőgő oldalán. Most nem taposták egymást: áhitatban, ámulatban lehettek. Majd egy tisztes távolságot elérve ordítani kezdtek, valahogy így: „Hejaaaaaáááááá!!!!!” Majd lerogytak. Aztán felálltak, és kissé feljebb mentek, szinte ingerelve az ordítozót, akitől nyilván valami csodát vártak. Vagy mégsem? Féltek talán? Ezek? Akik tök egyformák, és nem néznek soha egymásra, nincs mimikájuk. Ők? Rajongtak tán? Nem hinném, hiszen az is egy érzelem, nekik pedig, eddigi tapasztalataim szerint, olyanuk nem volt. Őseim emlékei rémlettek fel a fasiszta, kommunista diktatúrákról, meg talán még a mélyebb történeti-genetikai hozadékaimból. Tehetetlen düh fogott el. Mintegy önkéntelen belső fuvallat hatására, arcomat két kezembe temetve, imádkozni kezdtem, valami fura, saját könyörgést: „Ha voltál, ha vagy, akkor adj világot elmémbe. Könyörgöm, most ez egyszer, had érjek az égig! Feledd el, hogy nem tudtam hinni, hogy lelkem széttört szilánkjaival Téged sebeztelek vérig. Tudom, hogy öltünk Téged tettekkel és gondolatokkal, hogy ésszel feledtük az észt mindenkor, midőn imádtuk önmagunkat. Érzem, hogy nem érdemlünk soha már bocsánatot. De te vagy! Ugye Vagy? Most már tán azért, hogy elpusztíts bennünket, s akkor még hozzánk kegyes vagy. Mert ne hagyj így élni, de meghalni se. Öntudatlan keresztúton haljon el végleg az értelem? Kérlek, mondd, hogy megértsem, mondd, hogy érezzem, mondd, hogy megtudjam, miért kell itt lennem? Miért kell átélnem azt, mitől rettegek? Küldtél, vagy álmodom, mondd meg, hogy hol vagyok, s add, hogy értsem már, hogy mi az, mit hallgatok, s mi az, amit látok? Súgd, hogy megértsem, súgd, hogy elérjen, súgd, hogy megfejtsem akaratod!” „Hejaaaaaaaááááááá!!!!!!” – hallottam újra az üvöltést, és lezuhantam az ablakból.

8

Első révedésemben puhaságot éreztem. Össze voltam gömbölyödve, mint anyja ölében az embrió. Féltem. Izzadtam. Lassan kinyitottam szemeimet. Valamiféle fura valóság nehezedett rám, rémületes súllyal. De mi? Fejemben tovább zakatolt a koszosbarna búgócsiga, a tény, hogy jártam valahol, ami riasztóan „élethű” volt. De miféle tényről beszélek, és hol van a valóság? A valóság az, hogy nincs itt semmiféle búgócsiga, nincsenek elveszett, tántorgó, tudattalan emberek. Én vagyok itt, a saját ágyamban – kikészülve. Bizonyára álmodtam. Csakhogy ez az álomnak nevezett valami egyre erősebb realítás-érzetet gyújtott fel bennem. Késztetést éreztem arra, hogy ebben a „reális” életben is megkeressem a búgócsigát, és azokat az általam nagyon megsajnált emberkéket, akik körülötte és rajta voltak kénytelenek táncolni. Szomorú voltam, mint mindig, lassan majd negyven éve, legfeljebb csábított a kaland-szerű vágy, hogy megleljem a csigát, mely nyílván, hogy egyfajta önkéntelenné tett működtetőt kreál az emberekből. Tartok tőle, hogy nem kívül kell keresnem ezt a valamit, hiszen maximum óriáskerekeket és hullámvasutakat találnék. A bomba – vagy micsoda – itt, belül, az agyban van elrejtve. Egy fura, de megítélésem szerint ijesztően igaz mondat lepte el elmémet, mely szerint: egy teória akkor tekinthető igaznak, ha igazolásához nem kell másik teória. Tudomásom szerint ilyen jelenség eleddig még nem volt sohasem a tudományban, de a filozófiában sem. Mert-hát az emberi agy működéséből adódóan, minden „csak” filozófia: hamis meggyőződés, hiedelem, misztikum és/vagy szkepszis. És itt határoztam el, hogy elhallgatok. Beszéljenek mások helyettem, hiszen akkor nem kell semmiféle hipotézist sem felállítanom, így aztán nem

9

is lesz mit megcáfolni, vagy igazolni. Beszéljen a meztelenség, a valamivé vált ember. Majd kiderül, hogy ez a faj, egyedeit tekintve maga alatt, azaz: tudattalanságában, magánál, azaz: tudatánál, vagy tudata fölött: önmaga fölé emelkedve egzisztál. De talán az is kiderülhet majd, hogy az említett lehetőségeknek miféle árnyalataival találkozhatunk. Mindebből azonban egyáltalán nem biztos, hogy meg fogjuk tudni a legfontosabbat, hogy milyen is az ember természete. Biológiai indíttatású, és mentalitásbéli – mondhatni lelki – természete. Az „igazság” legtöbbször többszörös elrejtettségben létezik. Tudni kell azonban, hogy az elrejtő, legtöbbször maga az ember, aki képes elrejteni önmagát önmaga elől. Másik kérdés, vagy probléma, hogy ez az elrejtés tudatos, féltudatos, vagy tudattalan. És, hogy ezen lehetőségek miféle árnyalataival találhatjuk magunkat szemben, ha, mint „kívülállók” megpróbáljuk megfejteni e jelenséghalmazt. Mert először is kívül állóvá kell válni. De hogyan? És min kell kívülállóvá válnom? Kiken kell kívülállóvá válnom? A válasz egyszerű: magán az emberen, az embereken, így bizonyos értelemben önmagamat tekintve is kívül állóvá kell válnom. Azaz: meg kell szereznem önmagamat, egész emberi szubjektumomat, teljes egyedi egyetlenségemet ahhoz, hogy, mint kívülálló egyedi egyetlen tudjak bármit, vagy bárkit is szemlélni. Csak az egyedi egyetlenség-tudat képes identitásra, azaz én-megőrzésre, s ily módon kívülállóvá válásra. Meg kell tanulnom felismerni. De mit, és hogyan? Hát a csapdákat, melyek legtöbbször láthatatlanok, eltompított tudatokkal érzékelhetetlenek. Ráadásul, potenciálisan minden emberi gondolat, közlés, eszme csapda lehet abban az értelemben, hogy elveszítsem önmagamat. Hihetetlen érzékenység kell mindezek felismeréséhez. Mert mivé válhatok, ha belezuhanok egy efféle mentális csapdába? Például: mániákussá, rajongóvá, azaz elvakulttá, fanatikussá, de válhatok általa totálisan nihilistává, hitetlenné, és szerezhetek be mindenféle emberre jellemző mentális betegséget. Van egyáltalán ily szempontból egészséges ember? Nem biztos, hogy van. És akkor már nincs megfigyelés, nincs igény, nincs semmi, csak úszás, vergődés az árral. És mindezt, az egyedi egyetlenséget tükröző megfigyelő képességemet úgy kell megszereznem, hogy közben évtizedeken keresztül neveltek, azaz: eszmékkel, etikumokkal tömtek tele, hogy holmi automatikusan viselkedő „elvtárs”, vagy „polgár” legyek, azaz: ne én legyek én, illetve veszítsem el azt, ami én lehettem volna. Következtetés: mindenképpen meg kell szabadulnom a mindenkori tanult, illetve egzisztáló moráloktól. Talán ez a legdöntőbb elmebéli mozzanat: a morális tudat kikapcsolása, és vele szemben az alkotóképes: elemző, szintetizáló elmeműködés bekapcsolása. Úgy is kifejezhetem, hogy önmagam számára, a morál Brechti módon való gyakorlásának képessége teszi lehetővé az éleslátást, az észrevevést mindenféle emberi, mentális labirintusban. Mert a tudati működések labirintus-működések, és túlnyomó többségük a szó legszorosabb értelmében nem tudatosan tudatos, illetve válik nem tudatossá az élet során. A morál-, és eszme-tudat labirintusai kusza rendszereket alkotnak, melyben mindenféle kogníció, azaz bármiféle jelenség, tudott ismeret felfogása, lefuttatása, következtetések sorozatának kifejlődései, az egyén számára úgy lehetnek idegenek, hogy azt eközben, félrevezetettsége okán: saját magának tekinti. Ez a jelenség nem más, mint a tudati

10

benntlét az eszmei-morális csapdában, mely az egyén öntudatlan önmegsemmisítésében, mint folyamatban nyer megvalósulást. A végeredmény: a működtetettség, másképpen szólva: éntudat-vesztés. Az éntudat-vesztés egyenes út a nemtudatos tudatossághoz, melyben már észre sem veszem, azaz nem vagyok tudatában annak, hogy nem azt cselekszem, amit én akarok, hiszen nincsen már meg egyedi egyetlen énem. Bábu-állapot, vagy tudati kóma, de nevezhető kóma-tudatnak is. A mindenkori társadalmi morál, illetve nevelés tudatos, vagy éppen nem tudatos, vagy nem tudatosan tudatos módja, illetve célja nem más, mint az egyes emberi tudatok, így az ének nemtudatos tudatosságának kinevelése. Másképpen kifejezve: az éntudat, tudatos nem- éntudattá tétele. Mert végeredményben magamnál vagyok, így, mint biologikum, tudom, hogy mit teszek, tudom, hogy élek, tudom, hogy cselekszem, tehát tudatossággal bírok, csakhogy tudatosságom, éppen morális neveltségem okán, én-vesztésem következtében már nem lehet egyedi egyetlen: éntudatos tudatosság, hanem pusztán társadalmi tudat, csordatudat. Megtörtént tehát az éntudat, tudatos nem-éntudattá tétele. És ebbéli állapotomban már szinte semmit sem veszek észre, hiszen életem nem én-determinált formában, a maga egyedi egyetlenség-tudatában működik, nem elmeműködési vezérléssel, hanem valami, vagy valaki más érdekében, bennfoglaltságában vergődik. Pártkatona leszek, vagy éppen az aktuális morál-labirintus-tudatban szükségszerű mentalitásokat hordozó vezér, igazgató, államfő, diktátor – és egyéb lényféleség. Mondjuk: kereszténynek, vagy liberálisnak mondott filozófus, az evulociós elmélet elkötelezettje, vagy kreacionista, vagy csak fradi drukker, de mindenképpen egy én-mivoltomat kikapcsolt állapotban vergődő elkötelezett leszek. Az elkötelezettség szegregál és egománná tesz. És így építek fel, illetve építenek fel velem, egy teljes társadalmat, és így, ilyen éntudat-vesztett állapotban fogom leélni életemet ott, ahol sohasem lehettem és lehetek otthon. A történelem így aztán az emberi szenvedések történetévé vált. Megteremtettük a búgócsigát! Ebben a zárvány-csiga-rendszerben nagyon sokan tudják, hogy szenvednek, hiszen idegesek, fejgörcsük van, nyugtatókat, ajzószereket szednek, esznek, hogy kibírják életüket. Minderről tudnak. Persze, hogy tudják, hiszen – mint már említettem – a biológikumuk működik: élőlények ők. A szenvedés legmélyebb, mondhatni tudati-elmebéli oka: a tudatos nem-éntudat, mint egyfajta mentális, észrevétlen, rejtőzködő antigén alattomos hatásmechanizmusa, mely pszichoszomatikus módon teszi beteggé hordozóit. Nem sok gondolkodó fő érezte magát jól, és mondhatni otthon azokban a társadalmakban, vagy mondjuk úgy: szociokultúrális rendszerekben, kötelező módon elsajátíttatott morálokban, melyekben élni volt kénytelen. El kellett fogadnia: kifelé mindenképpen, de befelé! Az mindig egy egyedi egyetlen történet, és ily módon emberfőként változott és változó szenvedéstörténet. Az én-tudatát tudatos nem-éntudattá formált személy tehát nem tud arról, hogy amit gondolni és tenni vél, és ahogyan azt teszi, az nem az ő tudata, nem az én-tudatával végrehajtott gondolati-cselekvő tevékenység, hanem lényegében más én-tudatok foglalták el az ő sajátos, egyedi egyetlen, és megismételhetetlen én-tudatát, így saját akarata nem lévén, mások gondolatait, akaratát hajtja végre. A nevelés, és az adott társadalmi morál tehát, lényegében

11

egy, minden személynél véghezvihető én-szubsztitúciót hajt végre, s ha nagyon jól csinálja, mondjuk a demokrácia demagógiájába foglalva, akkor sikerülni is fog neki. De tudjuk jól, hogy vannak, akik nem szenvednek. Például azok, akik mindezt tudatosan végrehajtják, s ily módon elkerülik én-tudatuk megsemmisülését. Ők a nagy manipulátorok. Csak akkor van bökkenő, ha ők már még jobban én-tudatukat vesztett személyek. Mert úgy tűnik, hogy az én-tudatot tudatos nem-éntudattá vesztett, azaz: a tudatos neméntudattal létezőknél van még egy rosszabb kategória is, mégpedig: a nem tudatos neméntudattal létezők halmaza. Ők azok, akik tudatos nem-éntudatukat is elveszítik, s ezáltal egy nem tudatos nem-éntudatba zuhannak. Ők a tudatlanul boldogok, a morálok gátlástalan elfogadói és hirdetői, lényegileg az adott társadalom nevelési ideológiájának mintapéldányai, az abszolút értelemben vett beolvadtak, alkalmazkodottak, testi-lelki rabszolgák. Még végtelen opportunizmusuk, megalázkodásuk, eszmei hajlongásaik is tudatlanok. Ők a totálisan elhülyítettek, az „üde hülyék”, akiken már nem érdemes sajnálkozni. Ők a társadalmi morál kiépített elmeosztályának tudósai, legfőbb morális és tudományos tanácsadói: boldogok, végképp észlelhetetlenné tett lelki szegénységükben egzisztáló mindent kiszolgálni kész emberi roncs-robotok. Legszigorúbb értelmezésben, ők már nem felelhetnének meg a Homo sapiens fajba tartozás kritériumainak. Tőlük félnek nagyon, még a tudatos nem-éntudattal élők is, hiszen ők még – ha nem is tudják beazonosítani a valódi okokat – szenvednek, és ha szembetalálkoznak ezekkel a végső szerencsétlenekkel, akkor megsejtik roppant veszélyességüket, lényegében förtelmes nem tudatos nem én-tudatukat. És jaj azoknak, akik mindkettőt felismerik! Őket általában – így, vagy úgy -, de likvidálni szokták, sokszor közös erővel, megvalósítva a „társadalmi-morális összefogás” csodálatos, ámbár emberhez méltatlan tettét. Nos-hát: erre a felismerésre ébredtem. Most nem lehet más cél, minthogy teóriámhoz ne kelljen valami más elméletet csatolni, magyarázata gyanánt. Meg kell azzal is küzdeni, hogy, mint „kívülállót”, ne valami nagyképű hólyagnak tekintsenek, valami Isten-szerű lénynek, aki képesnek tartja magát az ítélkezésre, sőt csak önmagát tarja arra érdemesnek. Egy „kívülállóra” rá lehet kenni a végtelenül egoista jelzőt is, hiszen pokolian nagyképű, és csak magával van elfoglalva. Csak egyet felejtenek el az ítélkezők: ők nem biztos, hogy mélyen magukba néztek, és ezáltal kísérelték meg megőrizni, vagy visszaszerezni igazi énjüket. Lehet, hogy ma, de talán mindenkor „különc”, és „deviáns” is volt minden magába szálló ember, mert éppen ennek eredménye következtében kezdett „más” lenni. És ezt a másságot, néha fura gúnnyal, megvetéssel, legyintésekkel kísérik a tudatos nem-éntudatban, avagy a nem tudatos nem-éntudatban élők, bár akadtak jópáran, akik néhányukat meg is gyilkoltatták, be is börtönözték, vagy egyéb menticídiumokkal illették. Példa rá az egész emberi történelem. Hát tényleg „csodabogár” az, aki ismerni akarja önmagát? Nem, de sajnos több, mint az „átlagember”, aki attól átlag, hogy lényegében senki és semmi, csupán szolga és tudati földönfutó. Mert „ésszel él az

12

ember” – mondják az átlagos bölcsek, mert „tudni kell, hogy mikor, hol, kinek mit mond az ember”. Az ember…Az Ember? És itt érdemes néhány percnyi gondolkodási szünetet tenni a nagy és kisbetű okán… Apropó: az ítélkezők! Ők azok, akik a morált, a mindenkori társadalmi-politikai-diktatórikus morált, tűzzel-vassal betartatják, és a „sallangokat” levagdossák az elhajlásra hajlamos emberi természetből. Ők a jog, a bölcsesség és a hatalom szentháromságának emberei, a mindenkori társadalom lelkiismeretei, csak az a kár, hogy ők legtöbbször a nem tudatos neméntudattal „bírók” közül kerülnek kiválasztásra, mint, az emberi faj képességeihez viszonyítottan, kontraszelektív műtermékek. De hát rájuk épül a morál és az éppen aktuális társadalmi szerkezet. Ők tartópillérek, mert fegyelmeznek ott, ahol kell! Fegyverük és eredményük a megfélemlítés, és a félelem. A kiválóak eltiprásával szerzett karrierjük jutalmául, mindenféle kitüntetéseket kapnak, így az életük egy csodás eufória. Ilyen álmok, és ilyen valóságok láttán, én már nem félek. Emlékképeimben sokféle keresztre feszített „átlagember” sorsa él. Életek, melyeket nem megéltek, hanem leéltek, mert nem lehetett megélni, csak leélni, életek, melyekkel nem lehetett mit kezdeni a tudatos nem-éntudattal folytatott szakadatlan és reménytelen harcokban. Életek, melyeken többféle ideológia söpört végig, tudatok, melyek önrombolásokkal, vagy külső kényszerekkel váltak semmivé, vagy fájó nosztalgikus emlékekké. Tudatmilliók sorsai, melyek egy folytonos összeomlásban léteztek, és csak a biológiai élet hallatlan megtartásának akarása tartotta meg őket a létben. Ők a harcosok, az élet harcosai, akik néhány perces, vagy órás lelki megpihenéseikben, halk, eltitkolt imáikban folytatták harcukat önmagukért, saját énjükért, Emberi mivoltuk megtartásának lehetőségeiért, akik tudták, hogy „sehonnai bitang emberek” ülik a törvényt és kreálnak politikát mindenkor. Ők voltak, s napjainkban is ők a rejtőzködve is élők, akik, bár sokszor megteszik azt, amire kérik őket, de halk tudásukkal sejtik, mire megy ki a játék. Potenciális felébredők, mert, ha üt az óra, azaz, ha üt a tudatossá válás pillanata, akkor készek feláldozni önmagukat, mindenüket egy perc szabad gondolatért, egy saját tudat-pillanatért. Ez náluk valóságos extázis, önkívület, kilépés a pokolból, ha tetszik leugrás a mélybe a búgócsiga tetejéről. Kik ők tulajdonképpen? Egyszer szolgák, másszor rejtőzködő gondolkodók, aztán félők, és talán csak egy a biztos, hogy életükben tönkremenők, felébredésükben sokszor gyorsan halók. Foglalkozásukat tekintve talán legtöbbször tanárok, akik már nem bírják azt oktatni, ami számukra kötelező, akik már nem bírják hordozni azt a morált, amely szemük előtt teszi tönkre az embert, s főleg az ifjúságot. Reális jövőt nem láthatnak, mert azt a nem tudatos nem-éntudattal bírók kreálják, a pillanat hősei, így minden látomásuk abszurdumba, álomba fordul. És ebbéli pillanataikban lesznek egyedi, egyéni módon hívők, igazán mélyen, a reménytelenség sújtotta mélységekbe zuhantan hívők, ahol a hit, egy másik életté válik, tápláló látomásokká, lehunyt szemmel imádkozva feltáruló végelláthatatlan virágos rétekké, melyekben ott lüktet az örökkévalóság mámora. És ott, azokon az elíziumi mezőkön találnak rá önmagukra, legnagyobb és legveszedelmesebb titkukra. Egy halhatatlan, végtelen csendben, melyben ténylegesen megláthatják Istenüket. Azt

13

az Istent, aki csak az övék, csak a megküzdőké, a felébredésre elszántaké, a mélyen imádkozni képeseké. Mert ez az Isten nem a templomok holt, festett, kifaragott Istene, és sohasem a kötelező morál által megvallott Isten, hanem a megtalált, élő, létező, magasabb rendű emberi érzés, a szenvedve megtalálók végtelenül kiáradó sugaraival. Akkor született, amikor kitört az első világháború. Munkáscsalád gyermeke volt, így csaknem szükségképpen a Senki-sors várt rá. A Senkisorsokat hordozó milliárdok egyik egyede volt, és mégis, akárhogyan is nézzük, biológiai értelemben törvényszerűen egyedi egyetlen volt, mint minden más Senki-sorstársa. Senki más, így egyetlen más Senki-sorsú sem hordozhatott olyan géneket, mint ő. A „proletárcsalád” – mert így szokták nevezni azon famíliákat, akiknek nem ad a sors esélyt -, négy gyermeket hozott a világra, erre a fura emberi világra. Három fiú, és egy leány született. Az édesanya háztartásbeli, az édesapa vonatkalauz volt. Szebben kifejezve: jegyvizsgáló. Ennek a jóembernek a fia, a legkisebb, „bolondok napján”, azaz április elsején látta meg a napvilágot, nem kis örömet okozva a családi fészek újabb jövevényének. Nem kétséges, hogy burokba született: a családi, szülői szeretet csendes, de annál elszántabb ragaszkodásába, valamiféle kisközösségi zárványba, melyben a kenyérért folytatott küzdelem mellett lelki biztonság volt. Hallelúja kísérte a főétkezéseken megtört kenyeret, majd jött az elmaradhatatlan ima, meghozván a mélyebb befelé tekintés kísérletét. Kérdésünk: mit jelentett ez a befelé tekintés? Vajon milyen mély lehetett? Meddig tartott? Pontos választ sohasem kaphatunk rá, de talán arra igen, hogy milyen tudattal éltek a családban, miféle tudatdetermináns morálnak tettek eleget nap, mint nap. Egy jámbor család, mint amilyen ez is volt, számára a Katekizmus, mint egyfajta Biblia-kivonat volt az erkölcsi útmutató. A négy elemi mindennapjaiban, az iskolai imádkozásokban, a mindennapi étkezések kezdő pillanataiban, majd otthon az estebédeken és ünnepi ebédeken, a reggeli és esti röpke fohászokon váltak megszokottá az imák. A gyerekek számára kezdetben fura, játékos, sőt érdekes zsolozsmák lehettek, aztán kissé meghatott huncutságok, majd kamaszkoruk felé már átmentek megszokott monotóniába. Fontos kérdés: mindez tudatos volt-e? Képesek voltak arra, hogy mindezen vélt fokozatokat megéljék? És a legfontosabb kérdés: vajon mikor vált uralkodóvá bennük a tudatos nem-éntudat? Mikor, és hogyan sikerült, a tabula rasa ősi, mondjuk úgy: gyermeki tudatot, tudatos nem-tudattá tenni? Azaz: kikapcsolni azt az ént, mondhatni, a minden emberben nyugvó genetikailag is determinált, mindenkor egyedi egyetlen ős-ént, ami egy élet-önállóságot adhatott volna – jelen esetben – a család minden tagjának. Mert a legfőbb emberi lényeg, melyet a nevelésnek is fel kellene vállalnia, nem más, mint ennek az egyedi egyetlen ős-énnek, vagy én-csírának oly értelemben vett kibontakoztatása, hogy eközben ne szenvedjen csorbát az alakuló én, hogy mindenkor és mindig önmaga lehessen saját fő forrása, tudatépítő bázisa. A nevelés a bontakozó tudat simogatása, legfeljebb egyengetése, és, mindenfajta „orientációnak” már a formálódó éntudat természetes, mondhatni tehetségbázisú megismertségén kell nyugodnia. Az én-csírának, mintegy önmaga felé tett visszajelentések (feedback) hálózatain kell mindenkor tovább

14

fejlődnie. Ha nem elég jelentős mértékű az én-csíra önmaga felépítését segítő visszajelentő rendszere, akkor a mindenkori külvilág egyre súlyosbodó dominanciája lassan, de biztosan elveszi önállóságát. Csakhogy a nevelés ilyetén, mintegy az egyedi én-mivoltot a maga identitásában és egyediségében kibontani, majd azt megőrizni és megerősíteni képes módszere nem lehet más, mint a mester-tanítvány kettős meghitt viszonya. Mondjuk úgy, hogy az Upanisad-nevelési módszer alkalmazása, mely teljesen reménytelen jelenség volt és lesz Európában. Ebben, a luxusnak tekintett lehetőségben sohasem vehettek részt a Senki-sorsra ítéltek, azaz a Homo sapiens lefokozásra ítélt, adott társadalomi morálszolgálatokra besorozott, tudatos nem-tudatra ítélt tömegei. Az adott morálba való besorozás kisgyermekkorban kezdődik. Igen sok esetben már a családban, sőt: a csírák ott hajthatnak ki a legnagyobb morális intenzitással.

Mert a család úgy is felfogható, mint a legerősebb morális intenzitású kisközösség. Az anya ölelése, az apa bíztatása, együtt focizása a fiúkkal – nagy morális intenzitás.

15

A gyermeki tehetség észrevevése, és fejlesztése, akár tudatosan, akár csak úgy, hogy a szülők „engedik” a gyermekeket abban, hogy kedvenccé vált foglalatosságaikat végezzék: hatalmas morális intenzitás. A közös ima komolysága, egyáltalán, minden cselekvés, mely közösen, a család minden tagját érinti, és a komolynak mondható viselkedést szinte automatikusan kiváltja: nagy morális intenzitás. A családi rituálék és azok rendszeres ismétlődései: például a karácsony szent ünnepként való megülése, amidőn az apa a Bibliából felolvas gyermekeinek: hatalmas morális intenzitás. A névnapok és születésnapok megünneplései, melynek során az ajándékok drágasága, vagy olcsósága, esetleg a szegénység miatt, az ajándékok elmaradása: nagy morális intenzitás. Az apa ás az anya viszonya: annak melegsége, jósága, vagy elrettentő ridegsége: igen jelentős morális intenzitás. Veszekedések a szülők között: elborzasztó hatású intenzitás. Az asszony megverése a gyermekek előtt: nagy morális intenzitás. Az apa által gyakorolt rendszeres gyermekverés, mint például a férfivá nevelés „fontos eszköze”: hatalmas morális intenzitás. A gyermek kivételezettség-észrevevése: az öcsivel, vagy hugival többet törődnek a szülők, például az anya a lányával, az apa a fiával: igen jelentős morális intenzitás. És még sorolhatnám. De mindenféle morális intenzitás, mely a családon belül megy végbe, hatalmas jelentőségű az én-csira továbbfejlődésének minőségét illetően. Széteső, szeretettelenségben élő családnál, a gyermek, a felnövekvő kamaszodó én-csira, igen gyakran és könnyen odaadja magát bármiféle eszmének, így még érett én-tudatának kifejlődése és felismerése előtt, már tudatos nem én-tudatba, majd még könnyebben a nem tudatos nem én-tudatba zuhanhat, és egyszer és mindenkorra elveszik önmagának, s közben minderről semmit sem észlel. A gyermek lelkileg, majd testi mivoltában is elköltözik otthonából, mely valójában sohasem volt az otthona, hiszen negatív morális intenzitásokkal telítődött. Véleményem szerint, ezek a legelrettentőbb esetek, melyek emberrel egyáltalán megtörténhetnek, hiszen én-csírájukban ölik meg énjüket, s teszik őket mindenféle értelemben rabszolgákká. Tudatlanul születni, fel sem ébredni önmagamra, tudati kómába kerülni és úgy élni: értelmetlen rettenet, melyről hordozója szinte soha semmit sem sejt. És ebben az éntelenségben, - mert még énje észlelése előtt fosztották meg énjéről, egyedi egyetlenségétől, és minden természetes tehetségétől -, az ember azzá tehető, amivé a mindenkori morál és hatalom akarja. Adott társadalmi rétegmorál zárványába sorozva éli ki mindazon érzelmeit, melyekről sohasem fogja megtudni, hogy nem is az övéi. Annak örül, aminek örülnie kell, mert annak örül adott társadalmi réteg, vagy klikk. Így aztán, olyan nőt, és férfit választ magának, ami (vagy aki) „trendi” az adott társadalmi rétegben, helyzetben, pozícióban, olyan autót fog venni, amely megfelel az ő társadalmi-anyagi helyzetének, és olyan italokat fog inni, úgy, és azokkal fog bulizni, akikkel mindezt „kell” csinálnia, olyan lapokat fog forgatni, ami kellően divatos az ő helyzetében, szexuális morálja olyan lesz, mint rétegének példaképeié, és ha egyáltalán olvasni fog valaha, azt is úgy válogatja meg, hogy „modern”, „trendi, menő buli” legyen. Nem fog holmi klasszikusokat olvasni, pláne nem filozófiát, legfeljebb bestsellereket, és mindenfélét – ha ideje engedi, de a művelődés, mint fogalom fel sem merül benne ténylegesen, legalábbis nem úgy, ahogyan akkor merülne fel benne, ha ő lenne Ő, s nem valaki más, akiről semmit sem tud. Nem tudhat róla, de akkor

16

sem mond igazat, ha bemutatkozik, élete, pályafutása legtöbbször fel nem ismert tévedés, téves akarás eredménye, hiszen mint már említettük: biológiai értelemben vett akarata és ösztönei vannak – csak. De a mi átlagos katolikus munkáscsaládunknál mindez másképpen működött, ő nem a trendimorál gazdagabb képviselője volt, így ő, és sorstársai, más utakon érték el én-tudatuk módosulásait. A bolondok napján született apja, egy csendes, jó humorú ember volt, akinek – vasutas lévén – megvolt a maga szakmai zakatolása, és elfoglalt miniatűr kis helye azon a búgócsigán. Hol éjjel, hol nappal dolgozott, s a vonatok zakatoló, ritmusos kattogása itatta át agytekervényeit, vette birtokába egész idegrendszerét. Megvolt hát a saját kis mókuskerékrendszere, melyből persze kiszállni nem lehetett. Nem csak természetéből adódóan, de testilelki fáradtságai miatt is volt halkbeszédű, maga elé révedő kis emberke, aki úgy sodorta cigarettáit, mintha számára a dohányzás is tiltott gyümölcs lenne. Kék vasutas kabátjából már sohasem lehetett kimosni a fém,- és a szénfüst szagot, sem a dohányfüst örökkön körülötte szálldosó szellemét. Egész megjelenésében maga volt az engedelmesség. Engedelmes volt Istenéhez, gyakran és buzgón imádkozott a zakatoló csendszakaszokon, és sohasem panaszkodott, ha fájt a gyomra. Kevésétkű sovány lélek volt, léptei és egész megjelenése sokkal inkább egy érzelmekkel bíró suhanáshoz volt hasonló, mintsem egy halandó emberkéhez. Felesége pontosan azért szerette oly nagyon, mert ilyen volt. Ő is imádta választottját, aki mindig mosolyokkal és csókokkal fogadta „kis” urát, aki mindent jobban tudott az uralkodásnál. Arca cserzett sovány kis barnás jelenség volt, éles kékes szemekkel, melyekben folyton valami huncutság honolt. Úgy tudott vele nézni, mintha már mindent tudna e számára rongyos világról és életről, melyet csak aláhúztak szarkasztikus és sokszor viccesnek ható megjegyzései. De többnyire hallgatott. Csendben volt, mint egy leselkedő, aki azonban már jól tudja, hogy mit fog látni, ha észrevesz valamit. Számára is adott volt, az osztályának szánt morálkínálat, mellyel maga gazdálkodhatott. Érdekes ez a morálgazdálkodás-kérdés, hiszen ebben a tekintetben, úgymond, még a Senkisorsúak is szabadok voltak, s ma is azok. Csakhogy…A morálgazdálkodás e szabadsága már, a legtöbb esetben a tudatos nem-tudás állapotában jut érvényre, amidőn a kérdéses réteg, osztály, egyénei már magkapták a morális altatót. Nos, apai nagyapám, a vasutas, úgy a tízes évek vége felé, Magyarországon, egyfajta keresztény-munkás morálkínálatból válogathatott, s ennek megfelelően alakítgathatta saját, és családja életét. Sok választása, már kisgyermekkorától sem lehetett: a hittan oktatott és tudott tudati bázisán, továbbá az ebből a családba beszivárgott és hagyományozott morális-mentális intenzitások: a hívés mértéke, gyakorlásának gyakorisága a családon belül, és nyilvánosan, ebbéli tekintetben egyedi egyetlen sorsot adott neki. Csakhogy, mint már hangsúlyoztam, ez a sors, már másodlagosan egyedi egyetlen sors, hiszen nem az én-csíra önfejlődésének egyenes következménye, hanem a tudatos nem-tudat gyümölcse. A megtévesztett morálgyakorló természetesen minderről nem tud semmit, számára minden, amit, és ahogyan tesz, teljesen természetesnek tűnik, sőt példaértékűnek neveztetik, továbbadásra érdemesnek találtatik. Persze egyes jelentősebb

17

családi hitbéli-modifikátumok, akár jelentőséggel is bírhatnak, s akár egy potenciális énfelébredéshez is elvezethetnek. A rendkívüli erősséggel bíró családi morális intenzitások persze gyakorta a végletekbe is elsodródhatnak: végletes bigottságokhoz, avagy éppen hitbéli, morális reformációkba is torkollhatnak. De a XX. század húszas éveinek magyar pedagógiai főirányvonala is meglehetősen kétségbeejtő, a politikától alaposan beárnyékolt irányvonalat képviselt, melynek egyik eklatáns példája Fináczy Ernő, az akkori Pázmány Péter Tudomány Egyetem „pedagógia nyilvános rendes tanára”, pedagógiatörténeti könyve, esetünkben a „A középkori nevelés története”, című kötete, melyet a „Magyar Királyi Vallás és Közoktatásügyi Miniszter megbízásából” vetett papírra. Az MTA-tól 1920-ban „Évi Nagyjutalmat” kapott, 1926-ban pedig a Kir. Magyar Egyetemi Nyomda is kiadta, tehát egyetemi tankönyv lett belőle. Jóapám, akkor 12 éves volt, és majdani főiskolás korában ezt a könyvet olvashatta. A családban uralkodó vallási morál-intenzítás pedig kellő alapot is biztosított ahhoz, hogy a későbbi tanulmányok során ez a politikai-pedagógiai irányvonal el is találja a felnövekvő gyermek lelkét, gondolatvilágát. Apja hunyorgó, vicces leselkedése sajnos már nem segíthette tanulmányaiban, mert 16 éves korára elhunyt. Aztán rá néhány évvel az édesanya is elment – kizáródott és elfertőződött köldöksérvvel -, így a négy gyermek árvaságra jutott. A szó szoros értelmében, csak Isten maradt számukra! És Isten segített, mert megsegítették magukat. Mariska főzött, mosott, János, Márton dolgoztak, Feri, a bolondok napján született, meg tanult. Nyomornegyedben éltek, és csak karácsonykor jutott csokoládé a díszes fenyőfára, de így, ilyen viszonyok között is minden nap felhangzott Isten dicsérete. Mert ugyan ki más segíthetett volna? Az általános társadalmi morál nem, hiszen akinek volt, az már akkoron sem adott, és a 29-es gazdasági válság végképp betette a kaput. A kapitalizmus, és a magyar feudális elit szörnyűségei, erkölcstelen lumpságuk ugyan nem juthatott el a Senki-sorsúak kis családjaihoz, de a rossz érzés, az egzisztenciális félelem, és valami kifejezhetetlen fokú reménytelenség mélyen megülte e lelkeket. Egyre erősödött a lelkileg is elfogadhatatlan, hivatalos társadalmi morál-intenzítás, mely elől csak Istenhez, Isten házába lehetett elmenekülni. A klérus morális altatása sikeres volt, mert beterelték szegénykéket a számukra fenntartott egyetlen menedékhelyre, Isten karjaiba, és a mennyország tudatába. A hit terén, a tudatos nem én-tudat ugyan működött, de erősen szubjektiválódott, mert a misék zajoscsendes világában, vagy akár a hétköznapok étkezési imáiban, a hívő úgy hitt, ahogyan akart, azért fohászkodott, ami számára a legnagyobb szükség volt, így aztán egy számára letisztult Istenképhez intézte imáit. És ez már nem a társadalmi morál Istenképe volt! Fura, bár tudatvesztett ébredés volt ez, hiszen a tudatos nem én-tudat állapota már a gyermekkortól megszokottá vált, és mégis, egy tudattalan én-visszaszerzési lélekfolyamat játszódott le ezekben a kis szívekben, hiszen megtalálták a maguk számára ideális Istenképüket, ugyanakkor bölcsen, szinte hindu módra viselték sorsukat, s mondtak le a meggazdagodás, életükben csupán csak pillanatokra előtűnő vágyáról. Ők éltek úgy, ahogyan a legnagyobb szentek prédikáltak a szent életről. Tán érdekes, de nem lehet véletlen, hogy éppen az ilyen

18

Senki-sorsokban élőknél küszöbölődik ki az ego nagyra növekedése, és teremtődik meg helyette a tényleges „felebaráti érzés”, az áldozatokat is felvállaló segítés érzése, az Istenhit elmélyülése, az evangélium öröme, a szeretet kiáradása. Pedig ők bizony már saját bőrükön érezték azt, hogy van búgócsiga, és, hogy keményen pörgetik őket, de a „taposómalom”, ahogyan ezt az élet-gyilkos szerkezetet nevezték, kötelező penzumnak tűnt ezen a földön. Mindeközben fejlődött ki bennük a kettős tudatos nem-éntudat, szinte valami „második természet”, mely szinte az ősi én-csíra egyedi egyetlenjének helyettesítője lett. A lélek, a psziché szinte visszafelé előre fejlődött, miután súlyos pedagógiai-társadalmi mentális modifikációkat szenvedett el. De tudjuk, hogy a modifikáció, biológiai értelemben is véve, nem érinti a genetikai állományt, azt a regnumot, melyből, mint én-csirából, megfelelő családi-iskolai pedagógiát alkalmazva, kinőhetett volna az igazi, egyedi egyetlen én, avagy a tudatos én-tudat. Tudjuk jól, hogy a tudatos én-tudatok „forgatták fel” mindig a világot, miközben csak helyre akarták billenteni a búgócsiga megszüntetésével, mert mertek másképpen gondolkodni. De azt is tudjuk, hogy ők mindig fájó kisebbségben voltak jelen e földön. De „Isten útjai kifürkészhetetlenek”, így aztán sorra történtek a csodák a Senki-sorsú családdal is: a nyomorgó család tagjaiból tanult emberek lettek: Márton pap lett, János hivatalnok, Ferenc pedig tanító. Együttesen vallották, hogy „Isten nélkül ez sohasem sikerülhetett volna”. És igazuk lehetett ebben is. Pedig a szülők elvesztése köztudottan „Isten csapása”. De ők, hitükben sohasem képzelték azt, hogy Isten ártani akarjon halandóinak. Könnyezve tűrtek, robotoltak, csendesen ettek, szerényen hordták sivár öltözékeiket. De összetartottak, és nagyon szerették egymást. És akkor jött a legborzalmasabb, számukra, de az addigi történelmi világ számára is: a második világháború. És itt, e ponton értettem meg álmom egyik szörnyűségét: a búgócsiga tetejéről ordítozó elmebeteg hangját. Hitler. És az érte egymást taposók milliói, totális öntudatvesztésben tombolva. Nem mindennapi éntudat vesztéseket produkáló pedagógia kellett ahhoz, hogy nem tudatos nem-éntudatba döntsenek csaknem egy egész népet, nemzetet, és Európa jelentős részét. A morális intenzitás hihetetlenül magas fokát kellett megvalósítani mindehhez. És sikerült…Mert itt a tudatos nem-éntudat már nem lehetett elegendő, itt eufóriába züllesztett milliókra volt szükség, egy olyan egománia kifejlesztésére, mely az „ária” fajra terjedt ki, de ugyanakkor nem vett figyelembe senkit sem: sőt, az egyént, egyéniséget, egy rasszista morál fortélyos én-szubsztitúciójával szinte automatikusan, énöngyilkosságok elkövetésével tette emberroncs-automatákká, akik mindenre, akár saját családjuk kiirtására is képesek lehettek. Hatalmas lelki és fizikai robajokat okozó búgócsigahegyek gördültek végig a világon, melyeket én-tudatuktól végleg megfosztott, arctalanok hajtottak, s amit magukhoz tudtak szorítani, az nem volt más, mint tulajdon reszkető életük. Egyedül az élet-halál-tudat maradt meg gondolataikban, és a lélek minden zugát oly mélyen megtöltő félelem, hogy az már lassan észrevehetetlenné vált. Úgy féltek, ahogyan vizeltek, vagy aludtak, vagy ahogyan a szívük vert, mert lételemükké vált, mint testfenntartó ösztön. Szinte hallom öreg apám énekhangját, mikor azt dúdolta, hogy „Nagy István úgyis visszajön…” Valami határtalanul mély, elmondhatatlanul sötét melankólia kerít hatalmába, ha

19

visszagondolok azokra a percekre, amidőn apám oly csendes nyugalomban volt képes mindezekről emlékezni. Úgy éreztem, hogy nekem sokkal jobban fáj, mint neki, mintha én is ott lettem volna a jégmezőkön, mintha vele együtt ültem volna a szikkadó parazsaknál, hogy a hóléből meleg vizet csináljunk…Az emberi mivolt tudattalanná tett tagadása volt mindennek a mély lelki oka, maga a tudattalanná tett tagadás, az én-, és ember-tudattól való oly mérvű távolság, hogy a magát megtagadó, már nem tudhatja, hogy tagad, és azt sem, hogy mit tagad meg. Az önvesztés oly hatalmas mértéke, mely búgócsiga-hegyeket volt képes működtetni. Igen, képes volt rá, mert tényleg nem tudták már, hogy mit cselekszenek. Az ember ténylegesen kilépett Homo sapiens mivoltából. Az ember úgy volt képes emberi mivoltának megtagadására, úgy volt képes a belé ültetett etikum alkalmazására, hogy fogalma sem volt már emberi mivolta, így saját énje, egyénisége létezhetőségéről. Az ember által, emberségétől megfosztott ember, mint kitenyésztett, akár tömeggyilkosságra is alkalmas roncs-robot. Egyébiránt ez volt, s ma is ez az igazi háborús ideál. Pedig minden bölcsőben ringatott emberkében ott éledezik az én-csira, ami minden szépre és jóra is nyitott – nyitott lehetett volna. Sorsot kapott, és kap az én-csira, s így értelmezve ez már fátum, eleve elrendelés, és csupán az a kérdés, hogy hol, mikor, kik által vész el, válik torzulttá, nem-énné az a kis ártatlan csíra, s lesz valakiből egészen más ember, mint, ami természet adta természetéből lehetett volna. És közben elmegy az élet… Ott állt csendesen az ablaknál Halványuló kék szemét végtelen távolságra nyitva Alatta a búgócsiga-zaj zakatoló unalom-zsivalya Fenséges volt, nyugodt és törődött Sorsába, az elkerülhetetlenbe is beletörődött De sohasem beletörött. És úgy szólalt meg egyszer csak: hát elment az élet… És én sírtam mögötte, mert tudtam, hogy akkor is csak értünk aggódott Mi lesz, ha majd ő nem lesz, ha nem szerethet élő szívével Minket, a családot és Istent – Mindent A Napot, a világot és a kék eget A réteket, melyekből virágcsokrokat költött öreg kis keze És a szeme, az a felejthetetlen szeretet-szeme Szent Ferenc örök igézetét hordozó tekintete… És most is ott áll az ablaknál Hogy beengedje a szeretet fényét hozzánk mindörökre. Sírok, mert mást nem tehetek. Hogy apámat siratom, az rendben van, de még valami mást is, másokat is, élőket is és holtakat is, talán érzéseket, melyeket elnyelt a mesterkedés, melyeket, én-tudat fosztása okán, eltörölt, kitörölt magából az ember.

20

Csak elbeszélésekből ismerem az orosz hómezők borzalmait, az állva, mozdulatok közepette megfagyott emberek, lovak hó-jég-szobrait. Nagyon régen volt – úgy tűnik -, de napjaink emberei között élve, sajnos azt kell mondjam: nem sokat tanultunk belőle. Az „üde hülyék” most is gondolkodás nélkül készítik búgócsiga-szerkezeteiket, s a világ népessége 2013-ban is búgócsigákat hajt, búgócsigákban él. A reggeli ébredések sok esetben morálfenyegetettséggel teli feleszmélések, ha valaki még ezt észre tudja venni. Sokszor csak idő kérdése, hogy a tudatos nem-én tudatban élő túlnyomó többség, mikor adja meg magát végre, s válik „önként” nem tudatos nem-éntudat hordozóvá. Ha végigpásztázzuk a történelmet, akkor persze a látó ember könnyen észreveszi, hogy ez a végső-önelvesztés-mozzanat, mint egyetlen túlélési lehetőség az adott elviselhetetlenné vált morálban, igen gyakori jelenség volt. Minden egyénnek van egy morálfenyegetettségküszöbe, azaz egy olyan szubjektív tartása, ami meghatározza, hogy mikor, milyen szituációk, élethelyzetek hatására adja meg magát végleg, s válik az aktuális morál, társadalmi rendszer, annak bizonyos rétegének rabszolgájává. Az „ezt kell tenned”, „ezt kell meglépned”, és még hozzá teszik a „jók”, hogy „saját érdekedben”- világát éljük, ki tudja hány száz, hány ezer éve, pedig minden emberi lényben ott van az akarok, a szeretném világa, mely az egykori, elfeledtetett én-csíra világát idézi. Amivé, akivé válhatott volna az a valaki, aki most a morálkínálatot teljesítve, annak kényszerűségből is megfelelve, a „kellben” kell, hogy létezzen. Világát a kell-cselekvések töltik ki, melynek központi magja a megélhetés: a pénzhajsza önmaga és hozzátartozói létezhetőségének érdekében. És akinek ez „természetes”, az, mint ember, mint Homo sapiens, végleg elveszett, az elvesztette anatómiai, fiziológiai lényegét, önkéntelenül megtagadta egyedi egyetlen elmeműködését, és minden olyan tulajdonságát, melyekkel önmaga és közösségei harmonikus felépítésére és működésére, működtetésére képes lehetett volna. Itt nem az önmagunk fölé kerekedés misztikummá vált eseményéről van szó, mint azt szegény Nietzsche álmodta, hanem jobbára csupán, az én-elvesztés okozta önmaga alá kerülések fokozatairól lehet csevegni. Itt már alig létezik az „ich will”, s ha létezik is, akkor az, vagy korlátlan ego-tombolás, vagy az énvesztett lény akarása, olyan tárgyak, vágyak akarása, mely már nem az ő saját akarása, hanem a kínálat fokozataiból kiválasztható kényszer-akarás, ha tetszik trendi-kényszerakarás, s ily módon, még ebben a tekintetben is a „du sollst” parancsa marad az uralkodó. Ebben is megmutatkozik az egyén önmaga alá kerültségének mértéke, mely természetesen – emberről lévén szó -, szintén egyedi egyetlen fokozatokban mutatkozik meg. Hogy a tudatos nem-éntudattá modifikált ember mikor veszti el ezt, az amúgy - mint már kimutattuk - ,már eleve másodlagos, egyedi egyetlen én-tudat-megfosztásban egzisztáló önmagát is, az ténylegesen már csak idő kérdése, hiszen a létfenntartásban is megjelenő morálfenyegetettség nem ismer tréfát. Vagy szolgálsz, vagy véged van! Ez itt a jelszó, és az a működtető, de a szemérmetlen morálban csak néha kimondott lényeg. A Homo sapiens biológiai-elmebéli és morális potenciáljának megtagadása, azok érvényre juttatásának mindennemű megakadályozása, az emberiség legszörnyűbb, önmaga ellen elkövetett halálos bűne. A

21

faj kihalásának legfőbb oka. Első lépésekben – mint, ahogyan azt a történelem is igazolta már -, „az erősebb hatást kifejtő individuumokról”, az ő pusztulásukról van szó, (Nietzsche, „A hatalom akarása”, p. 293, 681), hiszen „a leggazdagabb és legbonyolultabb formák – könnyebben tönkremennek…, „az emberek között a magasabb rendű típusok, a fejlődés szerencsés esetei mennek tönkre a legkönnyebben”,…mert „a magasabb rendű típus összehasonlíthatatlanul bonyolultabb, és értékesebb…A zseni a létező lehető legfinomabb gép – következésképpen a legtörékenyebb is.” 684. Szegény Konrad Lorenz, bár érezte, ismerte ezen jelenséget, de talán még nem is merte egészen komolyan gondolni, mikor paradox módokon megnyilvánuló, önmagunk számára is „halálos bűnöket” produkáló természetünket próbálta elemezgetni.

Bárki is gondolná, rosszul gondolja, hogy itt valami Nietzsche-féle nihilista filozófia kibomlásáról van szó. Nem, ugyanis az emberiség többségének jelenlegi mentális helyzete már régen beteljesítette Nietzsche jóslatait. Az ember, még a Nietzsche által elképzelt

22

mélységeknél is mélyebbre zuhant, melynek kétségtelenül egyik alapvető oka, hogy nem volt képes megélni, átérezni nihilizmusának teljes borzalmait, s ennek következtében, nem felfelé, önmaga fölé törekedve próbált kijönni testi-lelki összeomlottságából, hanem éppen ellenkezőleg: lefelé, a végső elvesztettség, a faj kihalásának bebiztosítása felé mozdult és mozdul el napjainkban is. Az ember, önmaga és a világ számára exogén módon való bennfoglaltságot ért el, mely azt jelenti, hogy a morálok adta, és a pedagógiák által támogatott, én-tudat-fosztásokkal, továbbá a környezeti, ökológiai károk mérhetetlen sebességű növekedésével (Csernobil után jött Fukusima, és az összes titokban tartott borzalom), morális, és fizikai, egészségügyi értelemben is egyre nehezebbé, lehetetlenebbé tette életét a Földön. (Kiss 2011, 2012.). A probléma tehát a lokalitásokból, kozmikussá nőtte ki magát. De tegyünk egy röpke összehasonlítást Nietzsche megfigyeléseiből kiindulva. Ő a következőket írta „A modern elsötétedés történetéhez”, („Aus dem Nachlas…” 59, p. 39. magyarul), mi pedig hozzá tesszük az elsötétedettség mai, aktuális mértékét, az itt felsorolt dimenziókban. Kérdés: vajon melyik periódusában tarthat az európai nihilizmus? Egyáltalán: elégséges még e kifejezés? „Az állami nomádok (hivatalnokok stb.): „hontalanok”. – Ma már nincsenek, nem lehetnek „nomád hivatalnokok”. A hivatalnok a megtévesztett beavatott, vagy megtévesztettségében beavatott, „pártossá tett”, aki szélsőségesebb esetekben gátlástalan besúgó, s legfeljebb annyiban „nomád”, hogy gátlástalanul szolgálja a „következőket”, mintegy rabszolgalélekvándorlásban létező önmagáról már nem tudó. A nagy közösségi altatásban és alvásban, már nincsenek tudatosan vándorlók, makacsul önmagukat keresők. Központilag képezik őket tovább. Egyre beljebb, a semmi felé. Befelé hontalanok, kifelé képmutatók; nem tudhatják meg soha, hogy valójában kicsodák. Legfeljebb önmagukban háborgók, önmagukban, lelkükben nomádok. Valójában ők (is) nyomorultak. „A család alkonya”. – Teljességgel bekövetkezett, domináló jelenség. Morál-elem-sorrend, ami persze „trendi” lett: pénz, szex – és a nagy semmi ezek után. A gyermekek jelentős része családi nevelés nélkül veszíti el én-csíráját, azaz, gyakorlatilag a meghitt apai-anyai ráhatások nélkül, közvetlenül a mindenkori társadalmi csorda-morál támadásait kell elszenvednie, s lesz ebből adódóan, a szó sokféle értelmében földönfutó, majd a morálkényszer hatására egomán válogató, és érzelmeiben végletesen szegény. A szülők feladataikat vagy nem, vagy csak töredékesen töltik be, gyakori a gyermek elmenekülése otthonról. Felüti a fejét a gyermekgondozó ösztönök elnyomása – pl. a szoptatásé -, illetve az ivadékok szeretetének, a hozzájuk való ösztönös-morális-érzelmi kötődések is elsorvadnak. A „modern családban”, a külső partnerrel folytatott alkalmi szex, sőt a promiszkuitás sem ritka. Végzetes szereptévesztés és moráldeficit jellemzi ma a családokat, mely e gyermekre nézve igen erős negatív morál-intenzitást jelent. Ebben élen jár a nő „emancipált” mivolta, karrier-, és pénzéhsége, a szülni nem akarás, majd nem tudás, mely a család lerombolásának jelentős faktora. Nietzschének üzenve: még a bigott kereszténység is jobb lehetett, s lenne

23

annál a helyzetnél, mely már a gyermeki én-csíra önmaga alá kerülésén munkálkodik – tudattalanul! Ki hitte volna akkor? Ennyi most bőven elég itt. „A jó ember” mint a kimerültség szimptómája.” – A „jó ember”, akár „erős”, akár „gyenge”, például Nietzschei értelemben, mindenképpen kihalásra ítélt lény. Nietzsche még javában ostorozta a kereszténység „jó” emberét, ami mára már – kis kivételekkel -, de ugyancsak hiánycikké vált. Véleménye szerint a perzsa Zarathustra teremtette meg a „végzetes tévedést”, melynek morál a neve, melyet az ő Zarathustrájának kellett helyre igazítania, hogy megmenthesse az emberiséget. A perzsa volt az, aki a jó és a gonosz harcában találta meg a dolgok mozgató rugóját, és „ő terelte a morált mint magánvaló erőt, okot és célt a metafizika síkjára…” (In: „Ecce Homo” 3. magyarul, p. 132.).Ez nem más, mint az ember valódi természetének, ösztöneinek és testének megtagadása, „amaz idealista gyávasága, aki hanyatt-homlok menekül a valóság elől.” (Ugyanott.). Ezt nevezte ő „décadence-morál”- nak, amely „nem fér össze a fölemelkedő, igenlő élettel: mert az igenlésnek a tagadás és a pusztítás a föltétele.” (Ugyanott 4., p. 133.). A keresztény „jó” fogalma, és kinevelt embere semmi képpen sem kívánja meglátni a valóságot, sőt: az ellen nevel, ily módon minden tette: „ösztön-hazugságon alapul”. (U.o. 4., p. 133.). A jók létföltétele a hazugság”(4.), és ebben a szisztémában az optimizmus éppolyan „décadent” szemlélet, mint a pesszimizmus. Hatását pedig lásd a történelemben – mondja Nietzsche. Utalnék Fináczy könyvére, melynek keresztény neveléstörténetében olyan kitételek, morális elvek szerepelnek, minthogy a keresztény ember számára „nem ez az élet az ő igazi értelme, hanem a földöntúli élet”(1926, p. 3.), „arra törekszik, hogy elölje azt, ami benne érzéki, múlandó, tünékeny, s ami halhatatlan lelkének tökéletesedését, megtisztulását akadályoztathatná.” (p. 4.). A „keresztény ember dolga, a béketűrés, a sérelmek és szenvedések bátor elviselése, a szeretet, az önfeláldozás, az önzetlenség, a nyugalom, a béke, a szegénység, az alázatosság.” (p.4.). Világos, hogy Nietzschével szólva, a „metafizika síkjára” volt átterelve az emberi lét. A keresztény nevelés mindenkori célja volt az önmegtagadás, a földi életben előforduló emberi szenvedélyek eltüntetése a személyiségből, s ily módon kétség kívül féloldalas személyiségeket produkált, mely százmilliók előbb-utóbb, de kezdték megunni a „földöntúli életre” való várakozást, és szinte észre sem vették, hogy a kereszténység legfőbb alapelve: a feltétel nélküli szeretet, és jóság, mint a viselkedésben, és magában az etikumban is végzetes mértékben devalválódott. „Hamis partokat és bizonyosságokat hirdettek néktek; hazugságaikban születtetek és nevelkedtetek.” – mondatja Zarathustrával (4., p. 134.). Az ember ugyanis – ha komolyan vette -, akkor nem lehetett teljes ember. Nem kellett ehhez Nietzsche, az emberben, a gondolkodni próbáló, de már a tudatos nem-éntudatban élőkben is alapjaiban megroppant a szeretet eszméje, mert veszélyesen vékony, ideológiailag átitatott, majd folytonosan átpolitizált, sokszor iszonyatos kegyetlenségeket kiszolgáló – pl. inkvizíció – köntösökben adagolták a szerencsétleneknek, azt hívén, hogy már végképp működtetett tudatuakká tétettek. Zarathustra: „- keresztre feszítik, ki új értékeket vés új törvénytáblákra, és föláldozzák maguknak a jövőt, megfeszítenek minden emberi jövőt! A jók öröktől fogva a vég kezdetei…” (4., p. 134.).

24

Így válhattak a „jók”, a keresztényi értelemben, a lehető legrosszabbakká. A „jók” tehát erkölcsi értelemben is kimerültek. Ami az ösztönösen élő emberben is megmaradt, amit még a tudatos nem-tudatban élő is megtartott magának, az nem volt más, mint a megfeszített Krisztus teste, testi szenvedései, vére, és az ebben való részvétel testi-lelki szükségessége. A vallás, a hit terén is bekövetkezett a kettős tudatos nem-tudat állapota, mint az ősi, én-csíra szeretet-elvű megtartásának öntudatlan kísérlete, szemben a politikájában lezüllött, devalválódott klérussal, melynek, a hétköznapi tudatban is egyre kevesebb köze lett Krisztushoz, az ő szeretet-típusához, emberségének valódiságához. Utóbbi szinte automatikusan szegregálódott a szeretet-tudattól, és kiesett a vallási tudatból is. Sokszor, az én-tudat elvesztése okán, ez is teljesen tudattalanul, mindenféle átgondolás híján ment végbe az emberben, amit azonban már nem lehetett meggátolni semmivel. Emlékezzünk, hogy Szent Tamás miért is lehetett olyan sikeres hittérítő Indiában? Mert, mellőzve a klérus hatalmi ambícióit, csak Krisztus történetéről mesélt. A vallásos embernek ez a típusa már sokkal kevesebbet gondolt a mennyek országára, szeretett volna, itt e földön, szeretett Krisztusához imádkozva is boldog lenni, teljes emberi életet élni. Sőt, a túlvilágról és egyebekről hallott prédikációkat sem hitte és hiszi már el, de az nem jelenti azt, hogy nem imádkozik, nem jár el esetenként a templomba. Krisztus, egy etikai példaképpé vált, akinek „testi-lelki” jósága, tűrőképessége lett követendő példa, az élet jobb elviselhetősége, például a szegénység, betegség, és mindenféle mentális-testi bántások, megalázások, fenyítések, jogtalanságok túlélhetősége érdekében. Itt áll előttünk tehát egy másik, mondjuk „modern gondolkodású” kereszténynek nevezhető ember, aki nem lép ki materiális világából, szereti az életet, a testi örömöket, gyönyöröket, igényei vannak az élettel kapcsolatban, és nem hisz már a prédikációs mesékben, de éppen ember-mivolta miatt, mégis szeretne örökéletűvé válni, de valahogyan másképpen. Ma már senki sem beszélhet komolyan az örök életről, a túlvilágról, a feltámadásról; még a papok sem hihetik komolyan, legfeljebb az eltávozott, szeretett hozzá tartozók eltemetésének rettenetes pillanataiban. A „modern keresztény”, ha nem esik az énvesztettség okozta egomán állpotba, akkor akár „jó ember” is lehet. Ez azonban már nem, a Nietzschei értelemben vett, egykori „jó” ember. Más. Ez a jó ember már sokféle „kimerültség”következménye. A kimerültség, itt már kiábrándulások tömegeinek hozadéka. Elsődlegesen: kiábrándulás, az „emberből”, mint ideálisnak hitt lényből, aki, rejtélyes, vagy kevéssé rejtélyes, de mindenképpen esztelen okok miatt egyre nehezebbé teszi saját földi létezését, létfeltételeit önmaga számára teszi egyre kockázatosabbá. Kiábrándulás a történelemből: például; nemzete és a világ, vagy éppen az egyház történelméből, ezzel párhuzamosan; kiábrándulás a politikából, a jelen élethelyzeteket megkövetelő gazdaságipolitikai lét-szituációkból, mely önmagában, és embertársaiba vetett hitét is egyre gyengíti. Megjelent, egy újfajta „kiábrándult jó ember”, aki szintén nincs teljesen azzal sem tisztában, hogy honnan kapta neveltetésének alapjait, hacsak nem bírt viszonylag erős családi kötelékekkel. Műveltsége nem csupán keresztény alapokon nyugszik, sőt; egyre ritkábbá válik a kereszténynek nevezhető műveltség, holmi „globális”, de mélységesen személytelen, és permanens manipulációknak kitett műveltséggé. Úgy mondhatnánk talán, hogy „kurrens

25

műveltség”, vagy „információs műveltség”megszerezése a cél, a divat, melyben az érzelmeknek alig, vagy már egyáltalán nincs helyük. Az információdömping azonban nem műveltség, és csak a legritkább esetben integrálódhat szilárdabb, adja Isten, hogy filozófiainak is mondható műveltséggé. De még egy ilyen ember is lehet „jó ember”, ha képes a szeretet megélésének és átadásának bizonyos szintjeinek megélésére. Mert a szeretet érzése is mély biologikum, bár sajnos, éppen a nevelés és folytonos agyi manipulációk, melyek lényege az ego-növelés és függőség-tétel szimultaneizmusának megvalósítása, következtében, alaposan elsorvasztható. A XXI. század hajnalára szinte csak kiábrándult jó ember maradt már Európában. Ez a fajta ember, lényegében már Nietzsche nihilistája, hiszen szinte egész életében kritizál, majd tagad, és saját magára, úgymond „egyéniségére” próbál valamiféle morált, viselkedés-mintázatot kialakítani, bár eközben vallhatja magát „jó kereszténynek” is akár. Egyénileg már nem adakozik: nem megy el személyesen egy nyomortelepre, hogy élelmet osztogasson, mert fél, hogy megverik, csak nagyritkán ad alamizsnát a koldusnak, és lassan de biztosan elkezdi lenézni a „gyengéket”, akik nem találnak munkát maguknak, éheznek, lopásra és egyéb kriminalitásra kényszerülhetnek. Innen már nincs messze az a jelenség sem, amikor a „kiábrándult jó ember” megvetése is elkezdődik. Világos, hogy itt már nem, a Nietzschei értelemben vett keresztény hitben élő „jó ember” megvetéséről van szó. A helyzet sokkal súlyosabb és bonyolultabb. Az a „jó ember” már végső kihalásra ítéltetett, és mint jóságának gyakorlója köznevetség és gúny tárgyává lett. A „kiábrándult jó emberben”, hogy elkerülje megvetetté válását, megfogalmaztatik egy érdekes logikai fordulat, mely az ego-nevelés és függőségre nevelés egyenes következménye; a „jó”, mint „ki a jó” ember etikai kérdéséből, a „mi a jó” az embernek, illetve a „mi a jó nekem” „jósága” kerül abszolút preferenciális helyzetbe, s ez az a pillanat, amikor a jóság, mint a szeretet érzelmének megélése által kiváltott cselekvés, morál, etikai hitvallás, morálérzés megszűnik létezni az emberben. Mintegy észrevétlenül elhal benne. És a „mi a jó” kérdése már egyértelműen a testi örömökre való rákérdezéssé lesz, hiszen az úgymond lelki jóság „nem kifizetődő” az egománok számára, hiszen esetleg anyagi megterheléssel is járhat. Mondhatnánk: Nietzsche elérte célját – és mégsem! Ő már nem érhette meg az ember ilyen „alábukását”, önmaga alá kerülésének ilyen mély fokát. Többek között azért sem, mert az ő korában még szinte semmiféle szerepe sem volt a médiának – az újságoknak sem -, ezzel szemben a XX. század már a média általi nevelés, illetve felnőtt-nevelés legfontosabb közegévé vált. Megváltozott az élet értelme, az élet lényege nem valamiféle morál beteljesítése lett; legyen az bármiféle morál felvállalása. Legfontosabb a szórakozás, a „wellness”, az élvezetek és a pénz, illetve a birtoklás hajszolása lett, melyben az ego-félék hihetetlen tombolási terekkel rendelkezhetnek, hiszen az önösségnek nem léteznek határai. Az ilyen, és ehhez hasonló életvitel, élet-megélés azonban már nem sorolható a klasszikusabb értelemben vett morálok fogalmába sem. Helyette ego-morálok milliárdjai fejlődtek ki, csakhogy; ezek az ego-morálok, az emberi elmebéli, és tudati morál-képességek leépítésével alakulhattak csak ki, azaz a tudatos nem-én tudat permanens tudatosítása által. Folyton azt kell tudatni, illetve tudatosítani az alattvalókkal, hogy az emberi mivolt tudatlanná tett

26

tagadása az „én” legnormálisabb állapota, megtalálásának legoptimálisabb folyamata. Sőt: ez e létező legmagasabb értékű morál. Már nem tűnik fel a morálválasztékból történő kényszer-akarás és kényszerválasztás kényszere, hiszen az embert elringató szórakoztatásra épülő; mondjuk úgy, hogy show-morál, egy bizonyos szinten az eufóriához hasonló állapotot képes produkáltatni az emberrel, ami a megelégedettség látszat-érzeteiben is kifejeződhet. Az ego-növelés és függőség-tétel észrevétlen feltálalása, amely egyben a morálnak, mint olyannak végső eltüntetését jelenti, nyilván nem az elmeműködés serkentésével történik, hanem éppen hogy a show-morál kifejlesztésével és alkalmazásával. Az emberi alapgondolat nem a „jóra”, mint a hagyományosan értett lelki-testi jótéteményekre irányul, hanem a jelenben, illetve a jövőben megélendő élvezetekre, szórakozásokra, s ily módon a szórakoztató ipar, mintegy Isten szerepét veszi át, és leginkább a test Istenének szerepét tölti be. (Lásd Hamvas jóslatát is!) Az emberek már, többnyire nem a lehetséges morál-gyakorlások megvalósíthatóságán törik a fejüket, hanem a show-műsorok közül, illetve, pénzügyi helyzetüknek megfelelően, a különféle hedonista élvezetek közül válogatnak. Az ember-ember kapcsolatok lassan, de biztosan az ember-buli, ember-show, avagy ember-szórakozás komplementaritásokká változnak át. A hagyományosnak tartott műveltséget, holmi showműveltség veszi át, ami a kedvenc sztárok és életük alaposabb ismeretét jeleni leginkább. Erre találták ki a „bulvár sajtót” is. Az emberi lét újfent a „metafizika síkjára lett átterelve”mondhatjuk Nietzschével. Csakhogy ez a test, és az emberi lét tudatlanná tett tagadásának metafizikája. Úgy is mondhatjuk, hogy a tudatos nem én-tudat metafizikája, hiszen az ember e földi, testi mivoltában nincs magánál, nincs saját énjénél, hanem mások tudatát megvalósítva, totális hazugságban és tudattalan öncsalásban létezik, él. Él? Nem; búgócsigát működtet, illetve működtetnek vele. Amit megvalósít, az lényegében egy diktátum-morál. És e „morál” diktátum mivoltában nincs választása, mert élete minden pillanatában jelen van, kikerülnie lehetetlen. Mindennapos az újságolvasás, és a napilapok, politikai aljaskodások tömegeivel teltek, csakúgy, mint a mosolygós sztárhírekkel, felfújt tragédiákkal – és így tovább. Azon kívül, a „polgár”, minden nap leül a televízió elé, ahol híreket, filmeket, show-műsorokat néz. Lényegében szórakozik szegény, s közben nem tudja mit csinálnak vele. De ez így „természetes”. A „jó ember”, a maga moráljával már soha többé nem térhet vissza, hiszen ő nem ülne a televízió elé. Az ego-fejlesztés és függőség tétel mellett igen jelentős a megosztottá tevés is, hiszen az „oszd meg és uralkodj” elve mindig is elemi szükséglete volt a mindenkori hatalmaknak, melynek újkori frázisfogalom-álcája; a pluralizmus. Essenek egymásnak az én-tudatuktól megfosztott búgócsiga-elemek, akár egy népszerűvé tett show-műsor keretei között, nyírják egymást, ahogyan bírják, a médiák, a politikusok pedig gyártják az ellenség-képeket, illetve az egymásnak ellentmondó példaképeket. Így épül fel észrevétlen a diktátum- morál. Ez valamiféle – Nietzsche nyomán – „harmadik természet”, alapjaiban már nem a biológiai értelemben vett természetfogalommal értelmezhető valami; az öntudatlan, kondicionált tudatos nem én-tudat általi robot-természet, egyfajta ego-tudat, pontosabban: robot-ego-tudat működtetése, mely önmagától már nem is tudna működni, mert nincs hozzá morális energiája. Folyton kapnia

27

kell; információt, indítékokat, és egyéb, indukált emóciókat, mint üzemanyagokat. Kreativítás szűkében, melynek lényege az egyéniség kifejlettsége, nem tud mit kezdeni magával az egyén; azt teszi, amit mondnak neki azok, akik szintén nem azok már, akik egykoron lehettek volna, hiszen ők sem kivételek, mert én-csírájuktól őket is megfosztotta a politika által determinált pedagógia, mondhatni; elmemosó tevékenysége. A „jó ember”azért jó, mert szórakoztat, elterel, megoszt, megerősít a tévhitekben, elkendőzi, elfedi a valóságot. Brutálisan beavatkozik az egyének mindenféle, tudati, és nem-tudati szférájába, és teljesen ellenőrzése alá vonja a szerencsétleneket. Mindezt oly közelről teszik a „jók”, hogy a szórakozásokat, eltereléseket elszenvedő, legkevésbé kognitív utakon legyen képes valamit is felismerni, és azt sem veszi észre, hogy már régen, a legintimebb magánéletébe is bevonultak. És a véglegesen „kimerültté” tette ember, már a kijózanító szavakat tartaná a legnagyobb őrültségnek. Örül, hogy végre teljesen odaadhatta magát a semminek, melyről azt hiszi, hogy nem más, mint jól kifejlesztett egyénisége. A robot-ego-tudat csúcsa pedig mi is lehetne más, mint a libidóra is kiterjesztett uralom, melynek elérése talán a legkönnyebb a végletekig és végzetesen én-fosztottá tett emberben. Kifejlesztik a libidó-tudatot, ami nem jelent mást, mint a szex körüli vitustáncot. A szerencsétlenek egyfajta libidó-uralom rabjaivá lesznek, és valamiféle libidó-morálban kezdenek tengődni. Ekkorra már végleg beléjük költözik, és nemi szervüket is elfoglalja „Damon”, a „Running Man”című döbbenetes film istenített alakja, a legfőbb „jó”, aki mindenkit boldoggá tesz, hiszen végletesen felszabadítja az ösztönöket. Totális öntudatlan ösztönuralom hatalmasodik el az emberen. A libidó-tudat felerősíti az agresszivitásra való hajlamot, - és vice versa -, melynek kiépítése, kiépülése, szinte automatikusan végbemegy az éntudattalanítás következtében. Lassan, de biztosan kifejlődik, az agresszív ösztönök végletekbe érő kiélésére való késztetettség állapota, mely irányított deszublimáció által valósul meg. Hála a „jóknak”, az ember maga lesz a visszafordíthatatlan kimerültség, megsemmisültség. A Homo sapiens tudat-, és elme-mentesítése elérte csúcspontját, történelmi léptékekben is. Az embert be lehet csomagolni, rá lehet dobni a pultra, és mint holmi terméket bárhol adni és venni lehet. A lényeg: „trendi, divatos, vagy menő” legyen a csomagolás. Az ember-árunál azonban van egy kis bökkenő: a csomagolhatóság előtt már lejár a szavatosság, hiszen nincs semmi emberi, ami egy ilyen áru legfőbb lényegét adná, amiért érdemes lenne fizetni. „Was kostet?” lesz az emberből: te ennyit érsz nekem, én meg ennyit neked, s ha „oké”, akkor megköthetjük az üzletet, akár össze is házasodhatunk. Aztán majd együtt nézzük a sorozatokat és a show-műsorokat, reggelente együtt indulunk el a saját búgócsigánkba, hogy jót tegyünk jótevőinkkel, hogy megelégedésükre robotolva, megkapjuk tőlük elszórakoztatásunkat. Mindazoktól, akik – szegények -, szintúgy nem tudják, hogy kicsodák, hogy mit cselekszenek, de legfőképpen azt, hogy emberek, s azt végképp nem, hogy ki lehetne igazán a „jó”, de azt sem, hogy „mi is az a jó.” „Igazságosság mint a hatalom akarása (tenyésztés)”- A „tenyésztés” megtörtént, nincs mit beszélni az igazságról, igazságosságról. Maradt; a hatalom akarása. Az én-csírától, azaz az én-tudatától megfosztott, totálisan kitenyésztett robot-tudatú, aki totális ösztön-ember, vajon

28

miféle hatalmat akarhat? Miféle hatalom lehet az, mely minden emberi eszmét, minden egyéniséget, minden filozófiát nélkülöz? Miféle hatalom lehet az, ahol a hit, akár a valódi énemben való hit, vagy bármiféle istenhit, már fel sem merül a robotagyban? Hát, csak búgócsiga-hatalom. Őrjöngő pszeudo-én vergődés, mely mentális és fizikai szadizmusokban kulminál. És ebben a hatalomban, a legfőbb erény az ego-tombolás szintjére jutott dőzsölés és hedonizmus, mely állandó fenygetettséget produkál a „beosztottak” felé. A „beosztottak”, közülük sokan a Senki-sorsúak kenyerét eszik, tudatos nem-én tudatukban, félelmek és reszketések közepette hajolnak meg a „nagyok” előtt, és utolsó szikrájukkal még ők is bírnak a legkurrensebb érzelemmel, melynek neve: gyűlölet. A gyűlölet, mely, mint a „harmadik természet”, és a kurrens, totális én-vesztett- morál legfőbb hajtóereje, permanensen liftezik a hatalomban lévők között, továbbá lefelé a senkik felé, akik azonban – ha csak titkos gondolatokkal is -, de visszaküldik felfelé. Az igazságosság, mint tényleges emberi moralitás, egy ilyen robot-ego-tudatban fel sem merül. A kitenyésztettek korlátolt, vagy a hatalom birtoklása esetén korlátlan önbíráskodása, mint sikeres lobby kerül az igazságosság helyére. „Émelygősség és neurózis” – Részben megmaradt beteges-mentális attribútumok. A show-, és a libidó-morál által hajtott ember, aki ennek következtében élvhajhász és sok esetben alkohol-, kábítószer-, és egyéb élvezeti cikk-függővé lesz, pszichés károsodásai következtében egyre többet sír és nevet, egyre émelygősebbé válik, többek között émelygős történetek rabjává, melyet iszonyatos tömegben szolgáltat számára a média. Én-vesztettségében nem tudja igazi tehetségét gyakorolni, s ha valami ki is kívánkozna belőle, az csak fokozza benső válságait, törvényszerűen válik neurotikussá. De azért is válik azzá, mert esetleges „felébredési” kísérleteit azonnal megtorlás követi az aktuális morált képviselők hadától. Külső-belső szimultán frusztrációk érik, melyeket, igazi énjének hiányában nem képes leállítani. Hinni akar Istenben, de nem tud; hinni akar cselekedeteiben és gondolataiban, de azok valahogyan nem az igaziak, valami észrevétlen kényszer által folyton módosulnak, így nem képes meggyőződni tehetségéről, de igazán saját vélekedéséről sem. Önvesztettségében marad félember, sőt úgy érzi, hogy ténylegesen nem tud azzá válni gondolatban, amivé szeretne. Magány és a cselekvésekben való teljes megtorpanás. Magányérzet egy olyan akolban, ahol mindenkinek „hivatalból” boldognak kell lennie, ahol a médiák által közölt boldogítás oly mértéket ér el, hogy az már ösztönös védekezést vált ki, még a robot-tudatú lényből is. A parancsoló, őrjöngő pszeudo-én, aki lehet akár egy vezető show-man is, vagy politikus, vagy pénzember, akinek nagy hatása van a médiákra, éppen emberi morál-vesztettsége okán lő túl a célon, és éri el azt, hogy még a libidó-függővé tett ösztönember is meggyűlölje. A hétköznapi viselkedések zöme így aztán émelygőssé, velejéig hazuggá, és totálisan betegessé; neurotikussá válik. „Fekete zene: a sietős zene, de hová?”- Mondhatjuk mára, hogy a jazzban és rockban kulminálódott zene, aztán a „tucc-tucc”, zenének nem nevezhető embertelen zörej, majd ennek melléktermékei, illetve a „rap-zene”és társai következtek, melyekben totálisan megszűnnek az értelmes, érző ember, így általában, az ember-mivolt attribútumai. Nem

29

hinném, hogy ezen jelenségeket Nietzsche túl tudta volna élni…Utóbbiak búgócsiga-zörejek. A jazz, mint eredendően fekete zene, a dixieland, mint a „sietős” zene egyik őse még mélyebb érzelmek kifejeződései. A rabszolgává tett fekete embert, aki ritmusra élt, és benne volt a művészet génje, sohasem lehetett mentálisan totális rabszolgává tenni: érzelmileg semmi képpen sem. Ezért is vált a „művész” fogalma minden időben, a „gyanús”, „megbízhatatlan”, „szélsőséges természetű” egyének jelzője. A művészet, már jó ideje, mint menedék, a „sietős zene”, pedig, mint kirohanási kísérlet egy meggyűlölt etikumból. De ezen kísérletek is a tudatos nem-éntudatban élőktől származnak, így tökéletlenek, önpusztítóak, de kezdetben hihetetlenül gazdagok érzelmekben. A tragédia oka: a nincs „hová”. És egyre kevésbé van hová. Se befelé, se kifelé nincsenek már igaz, szabaddá tett, vagy tehető én-utak. Az ego-tudat pedig nem az érzések finomságára, a tevékenységekben rejlő örömökre koncentrál, hanem a „munkából” származó hatalmi-anyagi előnyökre. Már valahol a jazz is a nihilista ember zenéje volt, illetve azzá vált, de a rock – hogy a történeti sorrendet kövessük -, már egyértelműen az. Lehet, hogy csak számomra tűnik úgy, de a nihilizmus kifejezés, itt a „modern utánban”, vagy „posztmodernben”, már nem elegendő, már nem fejezi ki igazán, a maga teljességében, azt az önvesztést, azt az abszurdumot, amin az emberiség eleddig áthajtotta önmagát. A zene igen: a zene kifejez valami nihilizmuson túlit, és talán a festészetben eluralkodó „brutalitás” is (itt most nem fejtem ki részletesen, mit értek ebben a vonatkozásban brutalitáson). Valami posztnihilista, öntudatlan, énvesztett kiábrándultságot, melynek során az ember, öntudatlan módon nihilizálja önmagát. Tudatos nem-én tudatban végrehajtott önnihilizáció. De verbálisan még ez is kevés, elégtelennek bizonyuló kifejezés. Mert a nihilistává vált ember Nietzsche századában is ezt tette magával. Mi mást tehetett volna, ha belegondolt, belegondolni volt kénytelen az egyén, mint énmegfosztott nem-önmaga, vélt önmagába? És e belegondolásában ott, mélyen, nem azt találta, amit szeretett volna, bár azt sem tudhatta, hogy mit fog találni, ha befelé tekint. Hiszen én-megfosztása miatt én-öntudatlanságba süllyedt. Így aztán nem talált mást, csak válságot. Ha szabad ezzel az ósdi kifejezéssel élni: testi és lelki válságot lelt csupán önmagában. De ez már több, mint a nihilista által érzett válság. Ész-, és az azt kísérő érzelmi-válság, továbbá ösztönválság, de minden eddiginél mélyebb, elmebéli, tudatos én-tudatot nélkülöző ész-, érzelem, és ösztön-válságról van itt szó. Talán jobban érthető, ha csupán egy nevet említek. Jim Morrison. (Doors együttes). Az érzelmek elszabadulásának, elszabadításának oka: megszűnik az emberben ész és értelem bennfoglaltsága, főleg annak egyedi-egyetlen mivolta. Így aztán az érzelmek feneketlen mélységbe zuhannak, összekeverednek az eufóriával, illetve eufória-vággyal, és egyre több kábítószert igényelnek fenntartásukhoz. Megjegyzem, hogy ilyen, és egyéb más, „mélységi” válságszituációban is, igen jól lehet manipulálni a „tudatalatti” fogalmával is, mint sokan szokták, hogy eltereljék a valós lényegről a figyelmet. Mert a „tudat alatti” egy olyan izé, amire minden emberi nem érthetőt rá lehet fogni, s eközben a valóságot, a konkrét okokat és következményeket el lehet tussolni. Az ember – márcsak a „tudatalattija” miatt is -, az abszurdum metafizikájában él, melyet már a „posztmodern” fogalom abszurditása; egyfajta

30

modern utáni futurista őrület, mint valami homály-vágy-lét is igazol. Lényegében egy, az emberi mivolt identitás-zavarában tobzódó, mindent-szabad semmi, mely már születése pillanatában sivárság-kultuszra volt ítélve. Előzményei közül, például, a szürrealizmus, dadaizmus, mintegy a művész-énnel megáldott, tudatos nem-éntudatban létező emberből való érzelmi-eszmei kikényszerülés, kikényszerülési módok, ugyancsak az eszmei-emocionális zavarodottságok igazolásai. Zsenik által művelve, viszont tükörképek; a nem-éntudat-gyártók felé mutatott fügék, melyben kifejeződik az ember, mint abszurdumgyártó lény, így lényegében szürreális lénybeni valósága kerül felmutatásra, ami a valóság maga. Ezt a fájdalmas valóságot mutatja meg a szürrealista művész, irodalmár, festő, zenész, filozófus. A zene, így a „kortársnak” hívott muzsika is, jórészt, egyfajta abszurdum-metafizikai kísérleteknek is tekinthetők, felkavarva ősi érzelmeket, vágyódásokat, és, mintegy üstdobbal belevágva a jelenkori lelkület szürkeségébe. Hihetetlenül tömörré tett tarkaságok, vagy monotóniák. Fontos „jelek” még, a halálkultuszok, kultuszok, rítusok nélkül; „Death-metal”, mint halálstílus, de ez csupán egy kis jéghegy az elveszett, önmaga alá került ember csúcsai közül. Ez is „fekete zene”, a halál-élmény élve való megélésének aberrált ösztön-cél vágya, egyben élethalál-bagatelizáció, mint súlyos ész-, érzelem-, és ösztön-válság-szimptóma. Mert belülről nincs honnan, és kifelé nincs hová. „Az anarchista” - Amidőn a tudatos nem-éntudatban lézengő szükségszerű-neurózisos, egotudatából kiindulván, pusztán jóakaratból, meg akarja változtatni a morált, s általa a világrendet. Ő a kevésbé nihilista, vagy éppen a nihilizmus túlsó feléről jövő, a megvetés és az együttérzés embere, s így az „európai nihilizmus periódusait” tekintve, talán a „három nagy affektushoz” tartozik (Nietzsche, „Aus dem Nachlas…” 56, magyarul, p. 38.). „Együtt érzőnek” azonban semmi esetre sem mondható, hiszen a múlt, és a jelen moráljait egyaránt megveti, de bír egy halovány vízióval a jövőt illetően. És ez utóbbi az, ami rettenetesen megzavarja az éppen aktuális robot-ego-tudatúakat, és ők nevezik szegényt anarchistának. Fontos megjegyezni, hogy az „anarchista” kifejezést a tudományban is szokták osztogatni. Például szegény Kropotkin is megkapta, többek között azért, mert tudományos elméletében („Mutual Aid”), nem a Darwini evolúció hívének szegődött. Az ilyen okból valakire ráaggatott jelző az aggatóra nézve szégyen. Ki tehát az anarchista, és hol is van az anarchia? Gyökere ennek a jelenségnek is, feltétlenül az én-fosztottság, mely ezernyi mentális ágat szülhet. Így aztán például Nietzsche, a keresztények számára akár anarchista is lehetet. „Az értékek átértékelése.” Az anarchikus gondolkodás, mint szándékos megbotránkoztatás, vagy, mint a megbotránkoztatott ítélete valakiről, aki nem a „megfelelő normák” szerint él, vagy/és beszél. Így aztán a „felvilágosodás”összes híve is lehet anarchista a konzervatív ellentábor szemszögéből. Az anarchista így aztán szükségképpen a deviancia bizonyos minőségeit is jelképezheti. Sok esetben sokkal inkább megvetett, mint megvető. A terroristának nevezett ember, akár az anarchista bélyeget is viselheti, és vice versa. Attól függ, hogy ki milyen irányból stemplizik. Éppen annyira van rá szükség, mint a tisztes, elhülyült „biedermeyer

31

polgárra.” De azért nála mégis több, mert valamiféle katasztrófa-állapotra mutat rá egy katasztrófálissá vált periódusban. Bizonyos fokon és értelemben „döntésre ösztönöz.” („Aus dem Nachlas…” 56, magyar, p. 38.). „Az ember megvetése undor” - Szegény Sartre! Is! Lehetnek első felkiáltásaink. Alapkérdés: hogyan vetheti meg önmagát egy, magát értelmesnek tekintő lény? Talán éppen értelme okán? Lehet, hiszen a megvetés is intellektuális működést feltételez. Csakhogy el kell jutni a megvetés lelki állapotába, egy nihilista, szinte öngyilkos mentalitásba, és megint csak egy én-vesztettségbe, ahol az önértékelés vagy nem lehetséges már az egyedi egyetlen okán, vagy valami halovány én-visszaszerzési kísérlet áll meg, fullad bele az értéktelenség, értékvesztettség langyos vizébe. A megvetés; felvillanás, egy szürke, semleges, hideg embertengerben, ahol már egyetlen érték sem emberi érték, vagy már nem az embert, vagy csupán valami rész-embert, fél-embert képviselő értékek uralkodnak. A végső önmaga alá kerültség állapota, egy totális faji-, és egyéni, egyedi szintű tagadás. Önmegtagadás, azon belül a megváltozás lehetségességének, képességének külső és belső okokból levezetett tagadása, és mindenféle változtatás értelmetlenségének vallása is egyben. Amidőn a megtenni vágyott cselekedetek, és gondolatok, ugyan végső antagonizmusba kerülnek az uralkodó morállal, de ez az antagonizmus nem válik egy tudatos cselekvés motorjává, hanem a lehető legrosszabb történik; az ember, mint faj, illetve a szubjektum, mint én-vesztett tévelygő létének megvetettségévé alakul át. Tán már Nietzsche sem vetné meg az embert kereszténysége okán, hiszen az ember – főleg az európai -, már régen túl van a kereszténységen, de helyette semmit sem talált, sőt, az éppen Nietzsche által oly harsányan visszakövetelt ösztönök istenné válásával, test-, pénz-, és szex-kultuszával, a ló másik oldalára esett. Most már nem az Újtestamentum a „csábítás könyve”210, hiszen már alig olvassák, így „a kereszténység, mint csordaállat-morál”215, gyakorlatilag már szóba se jöhet. Már a XX. század elején sem a kereszténység tette tönkre az embert, hanem elsősorban az egománia, a gátlástalan karrierizmus, és hedonizmus, továbbá mindenféle vallásból eredő morál megvetése, mely egyenesen az emberi lelki élet megvetésévé is vált, hiszen az erős ember „nem lelkizik”, nem kell neki szellem, hit és isteni támogatás. Ő önálló, szabad, és csak önmagától függ. De mindhiába a hangoztatott, nagyképű állítások, a tudományokra való hivatkozás; az emberi faj, mint potenciális szellemi lény, nemhogy fejlődne, hanem egyre súlyosabb lelki-testi válságokat él át, egyre kevésbé képes felfogni megvezetettségét, így, észrevétlenül, de egyre inkább önmaga alá kerül. Koporsófedele nem más, mint önmegvetése, félelme és rettegése. A látszatot pedig a kirakat-emberek képviselik, a nem tudatos nem én-tudatban élők, akik, anyagi javaikban dúskálva hirdetnek erkölcsöt, morált, szokásokat. Show az élet. És még valami nagyon lényeges, ami csak úgy csendben lappang irodalomban és filozófiában: a tükör. Miért nem mer belenézni az európai filozófus? Vajon mi zavarja? Tulajdon ábrázata, vagy amit mögötte lát, vél látni? A filozófus feladata lenne, hogy tükröt mutasson századának, és bármiféle más kornak, hogy ő legyen a tükör, az eszmei-

32

elmevezérelt tükör, hiszen a „kiválasztottak” majd őket fogják olvasni, felcserélve mindenféle politikai indíttatású történelemkönyvet. Ha Nietzschét olvasom, akkor látom a kereszténység egyfajta erősen szubjektív tükörképét, és látom magának Nietzschének a vele kapcsolatos elveit, ítéleteit is. Számára a kereszténység, a keresztény ember, mint a megvetett ember tükre. Na és a megvető? Ő miért nem néz a tükörbe? Igazán se befelé, se kifelé…Sartre pedig „Az Undor”-ban már saját képét is utálja; nem bír belenézni a tükörbe, inkább másokat les benne. De azokat a másokat is megveti, és undora van mindentől, ami emberi. Hangulat? Biztosan az is. Nietzsche sokszor isteníti magát, és mégsem szereti magát. Úgy érzi az ember, hogy abban a XIX. században szinte már csak elsötétült elmék léteztek, és a gondolkodni tudók is azok voltak. Semmi sem volt jó azok számára, akik nem mertek tükörbe nézni. És a változtatásokat a test vegetatív, illetve szexuális igényrendszerei felé nyitották meg. Valahol tényleg undorító, ha az ember nem a fejével gondolkodik. De akkor mivel? Unamuno-módra, az egész testével? Abból meg csak „hús-vér”-undor lett. „Semmi sem hisz rendíthetetlenül önmagában” – írja Nietzsche „A modern elsötétedés” 57. passzusában. Hogyan is lehetne hinni a megvetettben, az undorban? A megvetett és undort keltett emberben? Akkor miben, és kiben? Itt már csak a semmi jöhet. Vagy a hit? Igen, mert mindenféle eszmét, és magát az eszméket valló embert is meg lehet vetni, éppen az eszméi által keltett undor okán, de a hitet megvetni ostobaság, mert nélküle még megvetni sem lehet senkit és semmit. Mert hogy legjobban a megvetés, az undor, és a szeretet kíván feltétlen hitet az embertől. Mivel ezek egyfajta szélsőségek. Akkor tehát minden nagy megvető, minden nagy undor-érző, egyben nagy és szilárd hittel is bírt? Egyáltalán nem, és mégis igen. Ők, a nem-hitben, a hivés mindennemű erős elutasításában, vagy a „hitbe ugrás képtelenségének” (lásd pl. Kierkegaard) hitében vergődtek, melynek folyománya az önundor, majd a minden ember undora, mint hit. Európai tragédia. Lehet, hogy „A három nagy affektus periódusa”, de talán inkább már a „katasztrófáé” 56. „Legelemibb különbség: az éhség vagy a bőség tesz-e alkotóvá? Az első hozza létre a romantika eszményeit.” – A lelki és testi éhség. Szegénység-gazdagság. Relatív, nem jellemző. Romantika…A mindig valamire éhesség, vagy inkább az emberibbre való éhesség. Mármint, ha a gondolkodó magánál van, és tudja, mint egyediség, hogy ő, mint egyén mire éhes, és az ember, mint faj, mire éhes. Ha valakiben még találkozik egy emberi, mondjuk: érzelmi éhség, az emberi értelem, mint valamire való éhség megnyilvánulásaival együtt. De az ember mindig éhes. Testi-lelki éhség gyötri, mely sohasem nyugszik el benne. Érzelem nem létezhet gondolat nélkül, de gondolat sem érzelem nélkül. Az ember, többek között ennek az immanenciának egyéni egyetlen mivolta. És itt van a bennfoglaltság fogalmának lényege: nem szedhető, nem téphető szét az érzelem és a gondolat, hiszen egyik sem létezhet a másik nélkül. A „romanitka” egy közös, együttes szellem-test-érzés, mint érzelem-gondolat-egység, továbbá mindennek, mint szubjektív, egyedi kifejezhetőségének éhségéből lett. Biztosan nem a Senki-sorsúak találmánya volt, hanem, akiknek volt erre vesztegetni való idejük, és bizonyára tele volt a hasuk. De ez nem bűn, inkább sors, vagy szerencse – talán. Nem lehetett mindenki egy Stendhal, akiben feltámadt a szenvedély-éhség, az érzelmek utáni éhség, és kimondta a kulcsmondatot, melybe, mint elkerülhetetlen csapdába, még talán az

33

olvasó is beleeshet, nevezetesen: „Soha nem hitte volna, hogy a gondolkodás érzelemre tanít; én magam sem.” („Histoire de la peinture en Italie”, Pődör László ford., p. 77.). Lám-lám, mily nehéz észrevenni, a gondolat által, vagy éppen egy érzelem által észlelni, hogy gondolkodás és érzelem; egyek. Mert a természetesség oly magas foka ez, annyira emberi jelenség, hogy ily evidenciára senki sem koncentrál, és mégis; mily döbbenetesen hat felfedezőjére. Annyira, hogy „romantika” lesz belőle. Stendhal hatalmas felriadása ez, no meg elődjének, Dubosnak, akinek könyvét kapja meg 1798-ban, amidőn a főiskolán első díjat nyer irodalomból. De van egy másik jelentős előzmény, aki nem más, mint Louis-íjoseph Jay, rajztanára, aki kiváló pedagógus volt, és gondozta a leendő zseni én-csíráját. Ő volt az, aki Beyle számára Dubos könyvét választotta ki. Az ő műve lett első művészettörténeti olvasmánya, mely, az ifjú életkorát is tekintve, alapjaiban meghatározta eszmeiségének továbbfejlődését, ugyanakkor nem korlátozta egyéniségének kibontakoztatásában. Sőt, az egyéniség, személyiség óriási jelentőségét hangsúlyozta, akárcsak Dubos, aki azt hirdette, hogy „a szép nem esztétikai formuláktól függ, hanem a művész személyiségétől.” (In: Pődör, p. 31.). „Érezni kell, nem pedig tudni” – írja később Stendhal, „Gondolatok”, című művében. Ez a felkiáltás-szerű kijelentés, ma is nagy szükségletet elégíthetne ki, hiszen felhívta, felhívná a figyelmet az érzelmek létezésére, hatásuk jelentőségére, s lényegében egész emberi mivoltunk legegyedibb immanenciájára. Nem véletlen, hogy a romantika utáni éhség permanenssé vált, és a nihilizmusba süllyedt ember, a test-ösztön-hedonista is, néhanapján vágyik valami homályos, „romantikus” eseményre, mely napjainkra, holmi szerelmes parkbéli andalgássá alacsonyodott. Nem, mintha utóbbit nem lehetne romantikának nevezni. Csak hát…Csak hát legtöbbször megmosolyogják a romantikus embert…Pontosabban azt az embert, aki „korszerűtlenül” él, mert nem bírja elviselni, és megvalósítani az éppen kurrens morálkínálatot, mert talán mélyebbek az érzései. És melankólikus, más az „életmódja”, mert egyedül van és marad mindörökké. Túlságosan jól működött mindig, s ma egyre jobban működik, a „Légy olyan, mint a többi”, s amikor ezt leírja Stendhal, akkor koránt sem csupán a művész egyéni lelkének kifejlődésére, kifejlesztésére gondol, hanem a mindenkori korra, és annak egyéniség-kifejlődést korlátozó szerepére. Visszatekintve, azt írja, hogy „A XV. század embere érzelmileg gazdagabb volt, mint a mai; az illem és a szokás nem fojtotta meg életét…” (In: Pődör, p. 74.). Lám-lám! Az a bizonyos „jólneveltség”, mely megítélése szerint, képes volt a művészetekből is száműzni a szenvedélyeket, művészet-, és emberpusztító is egyben. Ő a XIX. században reménykedett. Nietzsche éppen abban a században temette el az eladdig „gyengének” tartott embert, s jósolta meg, sőt élte át nihilizmusát. Teljesen mindegy, mivel az emberi faj, mindenféle értelmezettsége ellenére, érzelmei talaján képes csak tanulni, alkotni, és ítélkezni. A tudatos nem-én tudat állapot, mint ész-, érzelmi-, és ösztön-válság együttesében érintette a mindenkori embert, mégpedig attól függően is, hogy miféle rétegmorál zárványba született, vagy került bele. Ebből a rendszerből robbant ki az érzelem, s lett a romantika zászló vivője, ami teljesen logikus, hiszen a mindenkori morálfenyegetettség, illetve annak intenzitása, a tudatos nem-éntudat számára nem volt ésszel felfogható, így az ész, a

34

gondolkodás, az én-tudat visszanyerés kísérlete csak az emóciók fellobbantása útján válhatott, és válhat sikeressé. Viszont, az érzelmek felizzítása által teremtődik meg az egyéniséget visszaszerezni képes gondolkodás lehetősége. Az érzelem, a szellemi „bőség” záloga. Minderre azonban végképp képtelen az ösztönlény; a szex-, pénz-, és test-kultusz embere, aki, mint az emberi mivolt tudattalan tagadásában élő létező, legfeljebb eufória-vágyakkal bírhat, morálja a libidó-morál. Részben ezért is volt képtelen Nietzsche embere önmaga fölé kerülni. Érzelmek nélkül nincs, nem lehet egzisztáló emberi mivoltról beszélni. Mert az érző a legerősebb, hiszen érzelmei tehetik szabaddá, szabadabbá létezését. Köztudott, hogy a „fasza gyereknek” soha sincs nője, és mindig beteg… „Északi természetellenesség” - Kétségtelen, hogy az, amit kultúrának nevezünk, lényegében Délről érkezett, Délen keletkezett. Itt most nem beszélünk, a szintén fontos Keletről. Mert ott melegebb van, ott színes, illatos a táj, ott kékebb az ég, na és a tenger, mely a végtelenség, az erő és a változás lírai közege, s mindez igen erős hatással bír az emberi érzékekre és értelemre. Vissza utalhatunk itt Stendhalra is, aki az életmód és éghajlat összefüggéseiből jut arra a meglátásra, hogy, míg az északi embernek, a „túlságos hideg miatt” folyton mozognia, táplálkoznia kell, így csupán „pillanatai maradnak a gondolkozásra”, addig „a déli embert állandóan elmélkedésre készteti izmainak tétlensége.” (p. 81.). Az érzelmek, vágyak sokkal őszintébb kifejezése, áradása tapasztalható délen. Mindez lecsapódik a hétköznapokra, na és mindenek előtt a művészetre. A szellemes déli, általában mindig kiröhögte a morálfenyegetettséget, sokkal inkább képes volt önmaga maradni, ha máshogyan nem, hát nyakatekert filozófiákkal. A déli ember az északi morálszolga számára bonyolult, egzaltált, nem egészen normális, erkölcstelen, primitív, holmi kihasználni való lény. Holott az északi ezért vágyik a szeretetre, mert nem bírja saját fajtája hidegségét, kimért távolságtartását, folytonos álarcoskodását, és öntudatlanul is beleun pénzmániájába, szűkagyúságába. Egyszóval: természetellenességét. Mit is tehet? Elmegy Délre nyaralni, na persze magasan tartva fejét, hangsúlyozva felsőbbrendűségét, mely pusztán ostobaságának álcája, hiszen neki nem kell tudnia a görög filozófiáról, - nemhogy görögül! Na és, az északi ember zsugoribb, és sokkal gazdagabb a délinél. Nála a gyűjtés, a harácsolás a lényeg, a délinél a tékozlás; a pénz, a test, a lélek kiáradása, északi módon szólva; pazarlás, és jobbára ostoba hiábavalóság, és mulatozás a déli emberek élete. Jómagam nem akarok senkit sem megsérteni, hiszen az Északi táj, önmagában nem tehet semmiről sem. A természet ártatlan, nem hinném, hogy a morálok kifejlesztésében oly nagy szerepe lenne, de ökológiai értelemben azért feltétlenül vannak hatások. A hideg, bizonytalanság-érzetet kelt, így minden hétköznapinak tekinthető élet-mozzanat nagyobb kockázatvállalást jelent az egyénre és közösségeire, s ily módon sokkal hatékonyabb, nagyobb, és időben a lehető gyorsabban megszerezhető biztonság-érzet elérése a cél az élet minden területén. A cél szentesíti az eszközt, s ebben a formulában az ego, mely lényegében, az életben maradásért reszket, rendkívül nagy kiterjedéseket érhet el a hétköznapok minden területén. De nem az eszkimóknál, hanem az európai civilizációban! Nietzsche nyilván nem gondolt az eszkimókra, amidőn az „északi természetellenesség”fogalmát megszülte, pedig

35

tehette volna, mert – így utólag elképzelve -, valószínű, hogy az „erősek”, és a természetet tisztelő, az ösztönöknek is áldozók sorába emelhette volna e népcsoportot. Na de nincs az a „hülye” európai civilizált, aki ezek közé a „primitívek” közé menne élni, – legalább szaunájuk lenne! -, akik leginkább az arktikus fahatártól Északra, K-Szibéria, Grönland és Amerika északi sarkvidékeit lakják. De az „eszkimó” név se szalonképes manapság, mert „nyers halevőt” jelent, ami zavarja a kényesebbek étvágy-morálját. Többféle eszkimó-nyelv létezik, így leginkább ezek alapján különülnek, különítik el őket. (Pl.: kalaallitok, inuitok, inupiatok, jupik, Vitebsky, p. 44.). A zord, kemény természeti viszonyokhoz, mondhatnánk; ökológiai környezethez, szezonális tevékenységekkel – télen és tavasszal bálna, rozmár és fókavadászattal, nyáron és ősszel, akár a szárazföld belseje felé is benyomulva jávorszarvas nyájaikból élnek -, alkalmazkodnak. Logikus, hogy itt a csoportérdek az egyéni érdekek fölé nőtt, ugyanakkor, például a férfi vadásznak hatalmas fizikai és lelki erőre volt és van szüksége, hiszen elképesztő viszontagságok közepette kell megszereznie az élelmet családja számára. De ez ott természetes, mert ezt adja a természet. A keshedt európai civilizált pedig besétál a Sparba, és megveszi az alaszkai halat, és otthon, a meleg kályha mellett, különféle egyéb élvezetek kíséretében bepofázza. Ez is természetellenesség? Igen, akármennyire is nem tetszik kedves európai társaimnak, mert az önmagát civilizáltnak nevező ember, mindezt teljes természetességgel, egoja, felsőbbrendűsége tudatában, a természetről tudomást sem véve végzi el nap, mint nap, úgy élve, mintha nem is lenne tagja ennek a földi ökorendszernek. De hát nem is kell megküzdenie az élelméért, csak ledöcögni – kocsival leginkább! – a legközelebbi üzletbe, és kész. Természetellenességében aztán természetesen a testi-lelki elkorcsosulás vár rá, mint arra már oly sok rettenetes példa áll rendelkezésünkre. Nagy hedonizmusában nem tudja – legfeljebb TV-műveltsége szilánkjaiból -, hogy azok a „senkik”, még ráadásul „babonásak” is, dühöng náluk még a sámánizmus, noha a keresztény hittérítők már elég korán megpróbálták őket eltéríteni és megtéríteni. Jórészt sikerült is, de azért nem egészen. A sámán a szellemvilággal lép kapcsolatba, amúgy ő is vadászik, halászik, együtt él népével. Ez ott természetes. A szellemvilágba elutazva, annak hatásait közvetítve – sokszor önálló sámánnyelven – űzi ki a betegségeket a testből, segít elhárítani olyan katasztrófákat (ökológiaikat), melyek népének pusztulásához vezethetnek. De vannak „sámán-szeánszok” is, amidőn oktatják és szórakoztatják az egybegyűlteket. Mindezen tevékenységek a természettel való intim kapcsolat okán fejlődtek ki, mondhatni lelkükben, hogy valami módon szabályozni próbálják, jobbá, élhetőbbé tegyék hétköznapjaikat. Az európai ember – az északi is -, pedig arra kíváncsi főleg, hogy hogyan szexelhetnek az eszkimók a kunyhóikban! (Lásd az interneten…) Mondjam azt, hogy jellemző, nem egészen egészséges és természetes az erre való folytonos fókuszálás? Intimitás természetessége, tiszteletben tartása…Ugyan! Légkondi nélkül? Pedig az eszkimó, légkondi nélkül bírja ki életét, például az „igluban”, vagy jégkunyhóban, ebben a kupola formájú, hóból épített lakásban. Kint, a természetben, mínusz 45 fok van, belül, a kunyhóban pedig plusz 16, mert a test ennyire képes általában felmelegíteni a levegőt. Párban is építik ezeket; egyik a lakhely, a másik a „templom”, azaz a

36

szertartások, ünnepségek helye, de a kisebb iglu-csoportokat egymással hócsatornákkal is összekötik. A vadász is készíthet magának 1-2 napos időszakra egy kis iglut, míg el nem végzi feladatát. Ami nem komfortos, az persze ma már az északi civilizáltnak is „természetellens.” Lelke rajta. Az a természetes, ami kényelmes, komfortos, és lényegében teljesen természetidegen, hiszen a természet kizsarolásából származik. A természet tehát eszköz, amit le kell tarolni, amit használni kell, mint egy mosogató rongyot. Mert hát civilizáltak vagyunk. Érdekes, hogy Nietzsche mit mond a kultúra és civilizáció „antagonizmusáról”, s ily módon inkább az eszkimók pártjára áll. Szerinte nem kétséges a kultúra és civilizáció „elemi antagonizmusa”, hiszen; „A kultúra nagy pillanatai, morálisan szólva, mindig a romlás idejére estek; és megfordítva; az ember kierőszakolt, kikényszerített állatszelídítése („civilizáció”) a legmerészebb és legszellemibb természetű emberek elleni türelmetlenség korszakai voltak.” (Magyarul, p. 63. 121). Az ember szinte folyton azt kénytelen érezni, hogy a civilizáltnak nevezett világban, szinte állandóan a „romlás” periódusai követik egymást, és éppen a morálok immoralitása okán. A „civilizáció, mint állatszelidítés” sem más, mint valamiféle válságmozzanat-sor, betörés egy morálba; egy romlottból, egy másik elemien romlottba, azaz; természetellenesből a természetellenesbe, vagy természetellenesebbe. Az eszkimóknál, és egyéb „primitíveknél”, érdekes módon nem tudunk romlásokról, „kikényszerített állatszelidítésekről”, legfeljebb akkor, amidőn az önmagát természetellenességében természetesnek tartó európai civilizált nekiront egy másik civilizációnak, kultúrának, mert úgy érzi, hogy fel kell emelnie, jobbá kell tenni életkörülményeit. Talán azt sem tudja, hogy efféle céljaival önmagát teszi nevetségessé. De balga egomániájában nem jön rá, hogy ezen hozzá állásával, civilizátori arroganciája alkalmazásával, éppen, hogy kiírtja a céltáblául szánt népet. Természetelleneséget visz neki. „Északi természetellenesség?” Talán kissé eltértem a témától, de azt hiszem mégsem, mert tényleg van valami az északiakban, ami nagyon hideg, annyira hideg és számító, hogy az már az emberi természettel is ellentétes. Nemcsak a tájban, de a lélekben sincsenek színek. Helyettük pedig igen erős a hatalomvágy, és a zsugoriság. Legalábbis errefelé, úgy KözépEurópa nyugati fele felé ez nagyon így van. Pedig ez nem is észak. Mintha lecsúszna dél felé az egész természetellenesség. Amúgy öntudatlan módra. De nem is az égtájakkal van a baj, és egyértelmű, hogy már nem is csak az északi a természetellenes. Maga a rendszer-szolga vált azzá – tudatlanságában, mint tudjuk. Az „északi természetellenesség” alaposan kibővülni látszik, és már jó ideje van „eszkimó természetellenesség” is. Utóbbi sem más, mint az európai civilizáció „áldásos hatása”; a prémvadászattól kezdve egészen a videojátékokig…Mert, ha megrendelsz valamit a neten, és főleg, ha van neted, akkor mindent, mindenhová kiszállítanak, és már többé nem léteznek civilizációs határok, sőt etnikai rezisztencia sem. Ez itt kérem a globális jólét kora, a globalizáció mindent lesöprő – és nem elsöprő – folyamata, melynek az egyén már képtelen ellenállni, és, ha jól megdolgozzák gondolkodását, akkor, mint tudatos nem-én tudatú halandó, még jól is esik neki. Legyünk annyira optimisták, hogy, bár a lesöprés tény, (pl. kultúrák, népek lesöprése és átpolitizálása), de talán az emberi agy és elme teljes elsöprése nehezebb feladat, biológiai értelemben

37

feltétlenül. De addig is, mi északiak, megpróbálunk lezuhanni délre, mert nem bírjuk ki egymás között békében és harmóniában. Többféle zuhanás is van, s talán az egyik legszebb, az északi, Breton származású Renan aláhullása volt, akinek műveiből, maga Nietzsche is olvasott. Maga Renan így ír szülőhelyéről:”Én barbár szülőktől születtem, kék szemű istennő, derék és erényes kimmériai nép közt, mely sziklák szaggatta, örökké viharok verte, komor tenger partján lakik. Napot ott alig látnak….A felhők ott színtelenek, és egy kicsit még az öröm is szomorú…Gyermekkoromban sarki utakról szóló énekeket hallottam; úszó jéghegyek emlékére ringott bölcsőm, tejszerűen ködös tengerekére…”(Rónay György fordítása 1977, pp. 363-364.). És egyszer csak ott találja magát az Akropoliszon. „Amikor megpillantottam az Akropoliszt, az isteni nyilatkozott meg számomra, ahogyan első ízben akkor, amikor Kasziosz magaslatairól letekintve, megláttam a Jordán völgyét, és találkoztam az élő Evangéliummal.” (p. 361.). Mint igazi csalódott ember érkezik oda, aki megcsömörlött szinte mindentől, amit az északi Európában megtapasztalt. A szent helyen megpróbál ellenállni „végzetes tanácsadóinak”, mint a „szkepticizmusnak”, a „szellem nyugtalanságának”, és a „szeszélynek”. (p. 366.). Szinte visszaszerzi én-tudatát, ami csak a zsenik sajátja, és önmagát, önmaga számára lemeztelenítve vallja meg a hit és érzések nélküli világ, mint „romlott-bölcselet”tarthatatlanságát, mely önsajnálatot – és nem túlzás, ha itt megjegyezzük, hogy üres egomániát – okozva, egy teljesen neutrális; se szeretni, se gyűlölni nem képes embert hoz létre. Felvillan benne az európai ember által folytonosan kívánt „abszolút igazság”- vágy, és kiderül, hogy ennek teljesülhetetlensége legalább oly mértékben, a mindent elborító szkepticizmusban keresendő, mint magában az ember, emberi mivoltában; hogy nem Isten, így sohasem volt, de nem is lesz képes megalkotni az „abszolút igazságot”, bár Renan is téved, amikor azt emlegeti, hogy „valamennyien tévedtek, amelyek eddig azt hitték, hogy igazuk van.” (p. 368,). Fura kettősség, vagy tán hármasság fűti gondolatait, hiszen, a „mostani” élet beteges, szenvedésekkel teli, önsajnálkozó és lélekölő, a múltban a hiányosságokat, hibákat keressük, a jövő sem rózsás, mert „minket” is úgy fognak megítélni, „ahogyan mi ítéljük meg a múltat.” (p. 368.). Csapda…Többszörösen is az. Sőt, vergődés. A váratlanul, villámcsapás- szerűen felvillanó önmeglelés oka egy impresszió, a hely varázsa – ahogyan azt mondani szokták. Könyörög az istenséghez, hogy képes legyen megváltozni, hogy elhagyja gyengeségeit, fogadalmat tesz; „Fölhagyok vele, hogy betegségeimet szeressem, hogy lázamban tetszelegjek. Erősíts meg szilárd elhatározásomban, ó Üdvhozó; segíts engem, te, aki megmenthetsz.” (p. 367.). És egyébként is; „A világ számára nincs más üdvösség, mint visszatérni hozzád.” (p. 366.). Valami képpen visszafelé előre kellene „fejlődnie” az embernek, így neki is, mert a jelen hite, embere kevés, a jövőt ki tudhatja, de a múlt! Az valami, ott lehetne, akár egy új Istent is találni, valakit, vagy valamit, aki kivezet a kétségbeesésből. De az sem az igazi, mert, „Ha egy társadalom, ha egy filozófia, ha egy vallás birtokában lett volna az abszolút igazságnak, akkor ez a társadalom, ez a filozófia, ez a vallás legyőzte volna a többit, és ma már egyedül csak ez élne.” (p. 367.). De, mint már

38

említettük; ez nem sikerült, nem sikerülhetett. Mert az „abszolút igazság” elmebaj, és, aki azt gondolja, hogy birtokában van, az bizonyára őrült. A dolog tehát abszurd, mint kívánság. Így aztán, Renan, az „ima” végére, szükségképpen összeomlik. Nem tud mit kezdeni „mélységesen megromlott szellemével.” (p. 368.). Itt már felmerülhet az olvasóban az a kérdés, hogy vajon mindezt, amit elmondott, komolyan gondolja-e? Tartok tőle, hogy csupán „démon szállta meg”, mely egy nagy lelki szükség ürügyén mondatta vele azt, amit papírra is vetett. Ráadásul ezt az „imát”, nem a helyszínen, hanem később, 1876-ban Fontainebleauban írta, és eredendően nem imának, hanem „himnusznak” szánta, mint „a csodálat, az öröm, és a szeretet” kifejezésének. (Rónay, p. 719.). Az persze nem vitatható, hogy hatalmas éhség; a szeretni vágyás, és a hit utáni vágy hajtotta minden szavát, de hiába, mert bevallja, hogy „Elfajzottunk; mit lehet tenni? Továbbmegyek, leleplezem előtted szívem mélyének züllöttségét. Ész és értelem nem elégséges.” (p. 368.). Romantikus – mondhatnánk. Több kell; minden más, ami nincs, nem lehet meg az európai emberben, a gondolkodóban sem, mert valahol elveszíti, még az én-csíra stádiumában. Elveszik tőle azt a képességét, hogy tisztában legyen önmagával, és önmagát adva szerethessen, hogy értékeljék teljes mivoltában jelentkező emberi hitét, szeretetet adni és kapni vágyó szükségletét, de egyáltalán világossá válhasson előtte mindezek létszükséglete is, mely nélkül, hiába ismeri fel „szíve züllöttségét”, benne marad a búgócsigában, és már Dél sem segíthet. A szó legszorosabb, legemberibb értelmében marad természetellenes. Most éppen Északon. Mert mindegy, hogy hol van; nem tud önmagából teljességgel feltámadni, és teljes szívvel ragaszkodni valamihez, akár egy Istenhez, akár csak önmagához, vagy, ami a legfontosabb; az élethez magához, és annak szépségéhez. A magasztos, hitet sugárzó pillanatoknak hamar vége, és jön a szokásos – most nevezzük úgy, hogy halálfilozófia -, mely által „A feledés roppant folyama sodor egy névtelen örvénybe minket. Ó, feneketlen mélység, űr, te vagy az egyetlen Isten. Minden nép könnyei valódi könnyek; minden bölcs álma az igazság egy részét rejti magába. Idelent minden csak jelkép és álom. Az istenek éppúgy elmúlnak, mint az emberek, és nem lenne jó, ha örökkévalók lennének. A hitnek, amit vallottunk, sosem szabad bilincsnek lennie. Minden tartozásunkat leróttuk iránta, ha gondosan beburkoltuk a bíborszínű gyolcsba, amelyben a halott istenek alszanak.” (p. 368.). Mert hiszen tudjuk, hogy „Isten meghalt!” – mondja Nietzsche, avagy Zarathustra. És még sincs meg az „igazság.” Mert hiába halt meg Isten, és hiába minden bölcs álma „az igazság egy része”, ha az ember, a maga teljességét képtelen megélni, helyette búskomor idegbajában eltékozolja morális értékeit, és természetellenessé válik önmaga számára is. A nem-hit, modern, arrogáns modorú állapotának szinonimája – főleg a posztmodernben – nem más, mint a kétségbeesés. Mert az képtelenség – mondja a mindig korszerű ember -, hogy létezzen Isten, hogy legyen egy irányító, képtelenség a teremtés, képtelenség az örök élet, a feltámadás, sőt nevetséges, viszont igaz az evolúció, a test egyedüli mivolta, a lélek csak valami hitvány „metafizikai” találmány – és sorolhatnám. Mindent áthat a mechanikus szemlélet, melyet Nietzsche is elítélt, mint a meghalt Isten hirdetője. Mert egyszer csak, „mit tesz Isten!”,mint oly sok könyvben, például biológiai szakkönyvben is olvasható; „tudatára ébredt az anyag”, ilyen egyszerű az egész. Ha Isten nincs, majd

39

kreálunk másikat, s úgy teszünk, mintha nem tudnánk róla. Sokféle neve lehet, így például; természetes szelekció, statisztikai szignifikancia-szintek, az anyag, ami úgy viselkedik, mintha Isten cselekedeteit venné át – kérem győződjenek meg róla, ha tudnak. Ez természetes – Északon meg főleg. Közben pedig, önmagunknak sem bevallva; reszketünk a betegségektől és a haláltól. Mit lehet tenni, hiszen hinni az Isten névben már nem érdemes, le kell cserélni a nevét, mert helyette tudni kell. Érezni sem érdemes, mert az nem megbízható, helyette bohóckodni, szórakozni kell. Hiszen így természetes. Már, akinek; az embernek sajnos nem! Mégis ezt teszi, mert „így oké” – ennyi hozzá a filozófiája. Kár, hogy a világ „primitív”, megvetett fele boldogabb, mint azok, akik lenézik őket. Nyílt titok ez is, mint minden, és mégis tovább folyik az önámító színészkedés. Itt, a nagy civilizációban, minden természetesen zajlik, ösztön-represszióiból is felszabadult már az ember, így csak a tudományra, annak eredményeire támaszkodik. „Vidám” ez a tudomány, hiszen hallgatólagos megegyezések rejtett útjain halad, kikerülve minden súlyosnak mutatkozó ontológiai, episztemológiai problémát, nem is beszélve a „halott” filozófiáról. Az eredmények „önmagukért beszélnek”, így nem kell indokolni semmit. Mindenki boldog. Büszke lehet magára az ember. Természetesen nem járunk templomba, mert az nevetséges, szégyellné magát miatta egy modern gondolkodású ember, főleg egy tudós! Helyette kocsmába járunk, bulizunk, meg jóféle partikat tartunk. Egyébként sincsen „ pazarolni való időnk holmi hülyeségekre”, mert egyre több pénz kell, meg karrier, meg cucc, amit meg lehet venni. Az embertárs, mint „olyan”, mint ember nem érdekes, csak úgy, amennyiben haszon lehet belőle. Ez természetes. Meg az infarktus is, meg az agyvérzés is, meg a magas vérnyomás is, meg a cukorbaj is – meg ilyenek. Elvégre, az ember természetéből adódik, hogy mindent képes megszokni. Néha azért nem árt lazítani, és ilyenkor az elgyötört, álarcos ember elmegy egy „nagy tanítóhoz”, akik ma már gomba mód kezdenek elszaporodni, meghallgatja badar előadásaikat, jógatanfolyamra jár, ami csodás eredményeket hozhat, ha tényleg képzett jógihoz jár, közös mormolásos gyógyulás-szeánszokra, szellemidézés-szeánszokra megy, jósnőket keres fel, sámánista szertartásokat tart a grillezések után, misztikus filmeket néz, elkezd kutatni mindenféle titkos társaság után, sőt maga is próbál ilyeneket alapítani, vagy azokba belépni, beleszeret a scifibe, és bestsellerek lesznek a halál utáni életről szóló remekművek. Nem tudatos nem én-tudatában nem veszi észre, hogy mindezen cselekedeteivel – is -, totálisan ellent mond hétköznapokon hangoztatott ember-mivoltának, és hatalmas, szupermodern intelligenciája, nagyra tartott civilizáltsága semmissé válik. Mert „így természetes” – mondja szegényke. Nem tudhatja meg sohase, hogy az egész, így, ahogyan van, ahogyan él, az totálisan természetellenes. Pontosabban: paradox, mert emberellenes. Búgócsiga-tudat a búgócsiga-létben. Nincs több kérdés. „Az alkoholos italok szükséglete: a munkás „nyomora”. – Mindjárt egy jó irodalom a témához; Freud: „Rossz közérzet a kultúrában”. Arról is gondolkodik Freud, hogy mily nehéz lenne kibírni kultúránkat a különféle ajzószerek, így például az alkohol nélkül. De nem így van? Nem így volt? Mindig így volt? Bizony lehetséges! De ne feledjük, hogy például a „szómaivás” nem az volt! (Védák). Az alkoholizálás azonban, napjainkban, már az emberi

40

mivolt tudattalanná tett tagadásán túli, még annál is mélyebb állapot, a tudatos nem-tudat, nyilvánvalóan tudattalan önmegsemmisítő kísérlete, mégpedig súlyosan beteg, eufória-éhes önmegsemmisítése. Az alkoholizmus; maga, a beindult önmegsemmisítő gépezet. De honnan ered a szükséglet? Első lépésben az én-csíra megsemmisítése történik meg az egyénben. Kérdés: hol, mikor, hány éves korban, milyen – pl. családi – környezetben? Semmi képpen sem alkalmi, például törzsi rituálékhoz kapcsolódóan, mint a tradíciók megtartása okán iszik az ember, hanem belső szükséglet miatt, látszólag minden ok nélkül, vagy mindent oknak feltüntetve. Alkoholos irányítottság alá kerülnek az egyének. Ez mindenhol megtörténik, ahol a hedonizmus és a szórakozás, szórakoztatás központi „népnevelő” szándékokkal bír. Leginkább a kapitalizmus show-kultúrájában. Lényeg a mámor, az eufória érzése, érzetének kiváltása, kiváltatása az egyének által, mint az alkoholhoz nyúlás „logikusnak” beállított cselekvéssora által. Itt nem a „művészi”(Lásd Nietzsche: „A hatalom akarása, mint művészet”.) értelemben vett mámorérzésről van szó! „Dionüszosz” azonban innen sem száműzhető! Éppen azért nem, mert, az valami egészen más, mint az alkoholos italok szükséglete. A dionüszoszi ember, az „első természet” embere, mi úgy is érthetjük, mint az énjét megtartott, vagy visszaszerzett ember, aki egyéniség. Az énben maradás, vagy második énbe-térés állapota, a másodjára visszaszerzett „első természet”, legrosszabb esetben a kettős tudatos nem-én tudat átélése, és az onnan való visszatérés igényének felmerülése – számomra ez jelentheti a dionüszoszit. És itt, szükségképpen betoppanhat a művész, vagy „művészfilozófus” egyénisége (Lásd, „A hatalom akarása, mint művészet”, magyarul, p. 338-364.). Az ő mámora nem a tudatos nem-én tudatban élők mámora, és mámor-szükséglete. Ugyanis nem teljes mértékben külsőleg gerjesztett, és az én-nélküliség miatt egyéniség nélküli mámor az övé, hanem a saját egészséges ösztöneit, egyéni módon kiélni vágyó ember mámoráról van szó, melyben az egész biologikum, így az intellektus is, - ha tetszik, akkor az „Apollói” – is benne foglaltatik. Ez az ember magánál van, hiszen átértékel értékeket, az új szükségletek feszültségében él, az életnek és a jövőnek él, „neki az ízlik, ami számára előnyös…a szerencsétlenségek csak még erősebbé teszik…sok mindent kirostál…mindig a saját társaságában van.” (P. 417, 1003). A tudatos nem-én tudatban szenvedők, és a dionüszoszi közötti különbséget tökéletesen tükrözi Nietzsche 1009 passzusa. Néhány idézet ebből: „Az én értékeim szempontjai: …problémák vagyunk-e, vagy megoldások…tökéletesen eggyé válva a feladat kicsiségével, vagy tökéletlenül egy rendkívüli cél felé…Őszintén vagy színészkedve, színészként őszintén, vagy csak utánzott színészként…”képviselők” vagyunk-e vagy maga a képviselt dolog…”személyek” vagyunke vagy csak személyek metszéspontja…beteges betegségből vagy túlcsorduló egészségtöbbletből…elöl megyünk-e mint pásztor vagy mint „kivétel”(esetleg harmadik fajtaként, mint szökevény)…szükséges-e a méltóság - vagy „paprikajancsi” legyen az ember?...Keressük az ellenállást vagy kitérünk az útjából? Hogyan vagyunk tökéletlenek: „túl korán” vagy „túl későn”…természettől mondunk igent vagy nemet, vagy színesek vagyunk, akár a páva farka? Elég büszkék vagyunk-e ahhoz, hogy ne szégyelljük a hiúságunkat? Képesek vagyunke még lelkifurdalásra (ez a fajta egyre ritkább: korábban a lelkiismeretnek túl sokat kellett

41

furdalnia: most már mintha nemigen lenne neki mivel); képesek vagyunk-e még kötelességre?...”Röviden: én-tudattal bíró emberek vagyunk, vagy sem. A felébredéshez tartozik „az értékek átértékelése” is, ez nem vitás, de ez „csak úgy válhat valóra, ha már létezik az új szükségletek feszültsége, és az újat szomjazóké, akik szenvednek a régi értékektől anélkül, hogy tudatára ébrednének.” (Magyar p. 418., 1008). Röviden: a tudatos nem-éntudatban vergődnek. Létezett, és létezik „az új szükségletek feszültsége”, és „az újat szomjazók” is jelen voltak, vannak az időben, - leginkább az irodalom, és más művészetek köreiben -, de a tudatos értékváltást követelők, illetve szomjazók, ha sikerült is nekik egyfajta értékjavítás, az nem volt tartós, illetve történelmipolitikai deformációk által, vagy árán jutott érvényre, és történelemmé merevedett, élettelenné vált. A mindenkori nevelés, a mindenkori hatalmakat kiszolgáló, éppen aktuális én-csíra pusztítás elérte azt, hogy – Nietzschével szólva: „Forradalmat csináltunk a forradalom ellen…”, (magyar, p. 420, 1015. , ami egyben azt is jelenti, hogy a történelem folyamán sohasem volt olyan mérvű szabad értékváltás és értékfellendülés, ami ellehetetleníthette volna az én-tudat vesztés mindenkori politikai igényét, és végrehajtását mindazok részéről, akik már önmaguk sem viselték igazi énjük jellegzetességeit. Nem a tiszta ember, a teljes ember cselekedett, mondta ki a végszavakat, hiszen ők mindig is igen kevesen voltak, és a megvetettek sorait erősítették, hanem a már átneveltek szónokoltak az emberi méltóságról, morálról, és nem is tudták, hogy miféle faj egyedeihez beszélnek. Így gyakorlatilag sem volt és nem is lehet esélye annak hogy az ember – ad abszurdum -, dionüszoszi módon éljen. De ez nem jelent felmentést, mert még az én-tudatlanság ártatlannak látszó megkapása sem jelenthet kibúvót a történelmi léptékű szörnytettek alól. Akkor mi a megoldás? Úgy tűnik nem létezik megoldás, csak mámor.

42

A mámor, mely „megsokszorozza az erőt”, „hatalomérzetet” (magyar, p. 339., 800) ad, és ezen érzések, vagy hangulatok – melyek nagyon csalfák -, minden rendű, rangú és intelligenciájú emberben megtörténnek, függetlenül attól, hogy akar-é a morálon változtatni, vagy sem. Így aztán a mámort, mint bizonyos ösztön-felszabadítást, kis megnevelésekkel – melyekről már szóltunk is eleget -, bárkivel végre is lehet hajtatni. A mámor szükségletté válik ott, ahol nagy a morálfenyegetettség, ahol veszélyes tisztességesen élni – a szó mindenféle vallási és nem vallási értelmében -, vagy ott, ahol nem hagynak időt a polgárnak arra, hogy gondolkodjon, de arra sem, hogy válasszon, ahol a morál-kínálatok lényegében csak nevükben különböznek, vagy nem is léteznek. Ahol a különböző nemzedékek, különféle morál-köntösökbe lettek beöltöztetve, s ily módon nincs morálisan értékelhető kapcsolat közöttük. A mámor azonban feloldhat mindenféle morális és társadalmi különbségeket, nem is beszélve a nemi különbségekről. A legolcsóbb, mindenki által élvezhető, az alkoholos mámor. A Senki-sorsú munkás – mondhatni – egyetlen lelki-testi felszabadulása a tudatos nem-én tudat szörnyű nyomásából, mely még másféle „nyomorral” is párosul, s így válik számára

43

halálossá. Általánosságban, szinte minden társadalmi rétegben, nem az intellektuális tevékenység, de nem is igazán a sport, hanem a bulizás és az ivás válik a szabadidős programok centrumává, melynek a módja, és a késztetettsége a lényeges. Nincs intellektuális nyomor, ha nem tudja az illető, hogy mi is az intellektus, illetve az intellektuális igény és tevékenység. És ez már önmagában nyomor; az ember legsötétebb nyomora. Már az sem lelki nyomor, ha valaki vakon hisz a végzetben, Isten akaratában, s úgy marad szegény, anyagilag kiszolgáltatott beosztott valahol. A morál jól megnevelte őket. A nyomor ilyetén esetei nem fájnak. Csak annak fájhat, aki feleszmél, és megtagad mindent, amiben eddig hinni akart, vagy akikben eddig bízott, de nem segített rajta. De ez lehet egy egyetemi tanár nyomora is. Van tehát fájdalommentes, tudatlan nyomor, és fájdalmas, tudott, felfogott nyomor. Attól függ minden, hogy milyen fokú a tudatos nem-én tudat állapota. A „munkás nyomora” leginkább csak egy marxista, vagy marxistává érett fogalom, mely frázissá lett. Amúgy a nyomor mindent befed és elfed, így nem látszik a búgócsiga. A mámor „ösztön-ítéletre” sarkall, de „Minden ösztön-ítélet rövidlátó a következmények láncolata vonatkozásában; csak arra nézve ad tanácsot, mi a legközelebbi teendő. Az értelem lényegileg egy gátló apparátus az ösztönítélet azonnali reakciója ellen…”(Magyar p. 341, 804). – ha van, ha létezik az egyénben egy olyan maradék önbecsülés, mely képes felriasztani részeg álmából. Az ösztön, tehát mégsem minden, csak jól kondícionálható biológiai adottság, csak természetes része a teljes embernek, de vészes mértékben manipulálható, és minden életkorban bekapcsolható az én-elvesztés érdekében. Kijátszható és eljátszható vele az ember, az emberi mivolt. Nem létezhet csak munkás-nyomor, morálfenygetettségből adódó egyetemes szenvedés, de én-tudatlan-nyomor viszont annál inkább. Lényegében mindegy itt és most, hogy minderről mit is gondolt Nietzsche, és mit is gondolna most, hiszen ebben a tekintetben is ütemes volt a „fejlődés”, és a posztmodern-posztnihilista morálokban, a búgócsiga-szisztémák automatikus szerkezeteiben már sokkal alaposabban megdolgozott robot-tudatok a működtetettek, mint, akár csak 50-100 évvel ezelőtt. Ez a morál-robottudatban, vagy pontosabban; robot-morál-tudatban szenvedő ember, már igényli a magányt, gépeivel igényli a magányt, gép kell neki egy másik ember helyett, hogy virtualitását tekinthesse valóságnak. Azt a művi valóságot, melyben, számítógépe előtt üldögélve, a gombokat, csatornákat és egyebeket nyomogatva, végképp azt hiszi magáról, hogy szabad, hogy ő a működtető. Ide már nem is biztos, hogy kell az alkohol. Nietzsche 59-es passzusából, „A modern elsötétedés történetéhez”, címmel ellátott részből, még hátra van „A filozófiai nihilizmus” rész további nihilizálódásának rövid kifejtése. Úgy gondolom, hogy, amik itt elhangzottak, azokhoz nem kell másik teória, mert maguk sem azok. Ha „Az európai nihilizmus periódusai” című részhez lapozunk 56, akkor ott négy periódust találunk: „A homályosság periódusa, A világosság periódusa, A három nagy affektus periódusa, és a Katasztrófa periódusa.” (p. 38.). Ma már megállapíthatjuk, hogy valamennyit megéltük, illetve részünk volt különös elegyükben. Semmiféle régi eszmény sem volt képes megállni a lábán, kiállni a századok, évezredek sodrásait. Az ember mindig rosszul érezte magát moráljaiban, mert sokkal inkább fenyegette magát vele, mint felszabadította

44

szellemi és testi képességeit. Valami képpen mindegyit megbánta, aztán, ha nehezen is, de eldobta azokat. A világosság, a megvilágosodás valójában sohasem jött el a maga várt teljességében, mert azt maga az emberi mohóság, egománia hiúsította meg. És mindig jóval kevesebben voltak a meghiúsítók, mint azok, akik ténylegesen szerettek volna „másképpen élni”. Sajnos nem volt lényeges különbség, a „hanyatló-, és a felszárnyaló élet” között, hiszen, történelme során megjelenő, meghozott, és újnak számító értékek sem voltak alkalmasak arra, hogy kihozzák az emberből, a faj, biológiai értelemben is adott tehetségéből azt, amire valójában képes volt, vagy lehetett volna. Így aztán, az ember, történelme során sohasem lehetett igazán az, aki, így jobbára pótcselekvésekben tengődő, bizonyos, éppen aktuális politikai-történelmi eszmék által működtetett tömeg volt. A „régi eszmények” torzulva, sok metamorfózison átesve, de megmaradtak „életellenes eszményeknek”, ugyanakkor „távolról sem vagyunk elég erősek valami újra” (p. 38.). Sajnos, nem csak, hogy nem vagyunk elég erősek valami újra, hanem igen sokféle olyan új eszmét kreáltunk, melyek éppen hogy nem az önmagunk fölé kerekedést, hanem az önmagunk alá jutását idézték elő. Egy olyan posztnihilista korszak következett el, melyben egyre kisebb hely – ökológiai értelemben szólva, intellektuális és fiziológiai niche -, jutott az egyéniségeknek, a zseniknek, a kivételes tehetségeknek, és egy olyan morálnak, mely elősegíthette volna a faj egyedeinek teljesebb kibontakozását, valódi tehetségeinek megmutatását. Röviden; a teljes ember, mint ösztöntudat-elmelény együttes, harmónikus megjelenését. Nietzsche álma – úgy tűnik -, végleg veszendőbe ment. „A három nagy affeketus” közül a megvetés és a pusztítás abszolút győztes lett, az együttérzéssel szemben. Ok; az éntudat helyébe az egotudat lépett – észrevétlenül, a tudatos nem-én tudat körmönfont, majd később automatikusan működő kinevelése által. A megvetés és a pusztítás uralma egyben azt is jelenti, hogy a megvezetettek, illetve működtetettek tábora túlnyomó többségre jutott, mégpedig önfelébredésük teljes megakadályozása által. A többség, végképp elvesztette uralmát, önuralmát, én-uralmát, így nem volt képes, mert ezek híján nem is lehetett képes értékérzésre, így értékválasztásra. Az „adok” helyett a „kapok”, vagy az „adok-kapok” erőszakos ösztön-érzete került, mely jelentős mértékben meggyengítette a mélyebb, elmélyültebb szellemi tevékenységek felé fordulás, és művelés igényét is. Szinte tényleg „mindent szabad”, de vajon miben lehet szabad, egy tudatos, vagy nem tudatos én-tudatban vergődő senki? Miben is dönthet önállóan? Csak abban, amiről azt hiszi, hogy önállóan döntött, kiválasztva a tálalt lehetőségek közül, melyek már megint nem őt, nem az egyént reprezentálják, hanem az elsötétített tömeg-morált, annak éppen aktualizált, „trendi” ,tömeg-divat részeit. Nyilván, hogy ez már régen „A katasztrófa periódusa”,csak éppen nem egy „olyan tan térhódítása, amely megrostálja az embereket…döntésre ösztönözve gyöngét és erőset egyaránt.” (p. 38.). Sajnos már nem erről van szó. Csak a rostálás igaz. És a rostálás iránya sem kétséges, mert nem jött el az a bizonyos „olyan tan”, vagy, ha volt, akkor el lett rejtve, vagy ha jött valaki, és ki is állt valami ténylegesen „olyan tannal”, akkor „ az” likvidálva, elhallgatva, lett, de előfordult, hogy alaposan deformálva meg is jelenhetett. De minderről a „senki nem tud semmit” mentalitása szól. Az ilyen történetek túlnyomó többsége nem

45

kerülhet bele a történelembe, a tudománytörténetbe sem, hiszen legtöbbször letörlik azt, emberestül együtt, mint krétaport a tábláról. A tudományt, mára már egomán idióták versenypályájává változtatták, ahol csak elvétve számít a tehetség, sokkal inkább az impakt-faktor vadászat sikeressége, melynek érdekében a legsötétebb alkuk köttetnek meg. A művészet, pedig a név, a magát művésznek szánó egyén nevének, érvényre juttatásának protekcionista művészetévé lett, amelyben a művész neve abszolút prioritást élvez megalkotott műve kvalitásaival szemben. A minőség és a mélység elvárásának vágya kiszorult a hedonista-karrierista tudatos nem-én tudatban tengődők agyából, de leginkább – neveltetésük okán -, oda be sem kerülhetett. A katasztrófa tehát megtörtént, sőt kiteljesedett, de nem valamiféle „olyan tan” térhódítása okán. A jelenben már a katasztrófa utáni periódust éljük. Lényege; a katasztrófa akarása a tudatos nemén tudat által. Fellép a katasztrófa-érzés egy nem-tudatos permanenciája, melyet egyre nagyobb adagokban és sebességgel támogatnak a politika és a bulvár hírei. A pokoli az a dologban, hogy mindez a jótettek birodalmának látszólagos fátylában történik. Vannak, akik ezt tudják, és teszik, de vannak akik minderről nem tudnak, csak kapják és veszik. Nem véletlen hát a „filozófiai nihilizmus” sem. Ez a filozófiai nihilizmus, akár úgy is néven nevezhető, hogy indok-filozófia. És amit eddig láttunk, az egy regresszív spirál (Kiss 2012), mely a tudatot elfoglaló, beépített búgócsigaműködések következménye. Mert „Az európai nihilizmus periódusai” nem mások, mint a regresszív spirál utolsó etapjai. Az észnek, az igazi énnek nincs rá indoka, nincs rá magyarázata, legfeljebb annak a filozófiának, mely saját halálát hirdetve kering önmaga körül, és jelen képviselői – tisztelet a kivételeknek! – már a katasztrófa akarásának metafizikai indokait boncolgatják. Bár lehet, hogy nem is tudnak róla. Nem tudják, hogy akarják, de úgy beszélnek róla – sajnos sokszor a politikába csúszva -, hogy az mindenféle dekadencián és nihilizmuson túltesz; posztnihilista tetszelgéssé fajul. Legszebbek benne a bravúros, érthetetlen, kaotikus szövegek, szinte a szürrealizmust hívják ki önmaguk ellen, de csak öncsalások, pótcselekvések, messze a filozófiától. Mert ugye; indokolni kell, igazolni kell. Mit is? Ki tudja azt pontosan, de valami olyasmit, ami nagyon nem sikerült, és aminek nincsen jövője, de persze hitről már nem szabad beszélni, a vallás meg amúgy is megszűnik magától…Akkor hát, ha más nem adatik, beszélni kell erről a valamiről, és nem is nehéz, mert súg a búgócsiga. És mindenáron korszerűsíteni kell a filozófiát, be kell vezetni az „alkalmazott filozófiát”, de hogy mi is az, meg hogyan kellene művelni, arra nincsenek új válaszok, csak nyakatekert körmondatok. (Szándékosan nem idézek senkitől a morál miatt.) Mert a régi eszmék csűrés-csavarása nem hoz új ontológiát, fenomenológiát és episztemológiát, legfeljebb új válságokat. Pedig a filozófia nem fog megszűnni, és ma is van nem nihilista ága, még ha foglalkozik is a nihilizmussal. Csakhogy megváltoztak az idők, és ma már nem lehet filozófiát művelni, főleg nem „alkalmazottat”, valamiféle más szakmai alapképzettség nélkül. Megvan tehát a kiút, csak nagyon rögös, nehéz és járatlan út vezet hozzá. Ez utóbbit sajnos éppen a „profik” próbálják partvonalra juttatni, de megsúgom; nem sikerülhet nekik. Sohasem volt „tiszta filozófia”, s ha volt, akkor az badarságokat állított.

46

Nem árt gondolatban néha felidézni, hogy miért is voltak nagyok ebben a görögök? Bizonyára sejtették, vagy legalább érezték, hogy az emberi elme és gondolkodás, alapjaiban és kizárólagosan filozófikus adottságú. A nihilizmushoz az vezetett, így a filozófiai nihilizmushoz is, hogy egyetlen politikai, és filozófiai eszmevilág sem óhajtotta, vagy nem tudta vállalni az ember teljességének hirdetését. Az ember minden korban, mindenkor felemás lényként volt tekintve, és kezelve. A morálok is ennek megfelelően épültek, építtettek föl, mindig egy maghatározott emberoldalnak, ember-tulajdonság-csoportnak a dominánssá tétele által, ahogyan azt az egomán politikai elitek megkívánták. Nem véletlen, hogy csak a „meghívottak” lehettek mentesek a tudatos nem-én tudat állapotaitól. De a zsenik is elkövették azt a hibát, hogy egy-egy emberi tulajdonságot, vagy természeti, társadalmi jelenséget, illetve szükséget, túlhangsúlyoztak, szem elől tévesztve azt a tényt, hogy az ember, mint élőlény, egyensúlyt akar kívül és belül egyaránt. Mert ténylegesen abszurdum csak a túlvilágra készülni, de teljesen abszurd csak a testi vágyaknak élni, mint ahogyan teljesen ember-ellenes a kéjvágy örökös szajkózása, jelentőségének túlbecsülése is. Így aztán sohasem volt ritka bizonyos emberi sajátosságok nihilizációja, ami egyben azt is jelentette, hogy csaknem minden filozófia, részben nihilista is volt. A filozófiai nézetek felemás nihilizmusai, felemás ember-követelései, ábrázolásai, sokszor megálmodásai, oda vezettek, hogy szinte valamennyi, egykoron uralkodó filozófiai nézet, eszme, elértéktelenedett. Holott, bizonyára jóhiszeműen, valamennyi az igazságot óhajtotta bemutatni emberről, természetről és világról egyaránt. Mert mi is a nihilizmus, teszi fel a kérdést Nietzsche: „Hogy a legfőbb értékek elértéktelenednek.” (Magyarul, p. 15., 2). A definíció azonban nem pontos, mert nem emberi értékekről beszél, noha nyilvánvaló, hogy minden értéket ember teremtett. Számára a kereszténység, minden, emberről megfogalmazott tézisével és egész moráljával, ember elleni vétek, elértéktelenedése szükségszerű és elkerülhetetlen, már csak az élet lényege és értelme okán is. A kereszténység, és a buddhizmus, tehát nihilista vallások. A test, és az ösztönök kizárása, továbbá az én, az ego eltörlésének kísérleteivel, a kereszténység félembert kreált magának, egy csordaembert, aki az élet minden területén gyenge. A pesszimizmus és a nihilizmus, mint egymást kergető lelkiállapotok a morál tarthatatlanságának, alapjaiban elítélő mivoltának következményei, hiszen „a morális értékítéletek nem egyebek, mint elítélések, tagadások; a morál elfordulás a lét akarásától.” (p. 17., 11). A test, az ösztönök, a biologikum jó résznek tagadása csakis felemásságot eredményezhetett. De mi van akkor, ha csak az utóbbiakat tartjuk jelentősnek, és megfosztjuk az embert transzcendentális képességeitől, és letagadjuk a metafizika jelentőségét? Hát, ugyancsak felemás emberképet nyerünk vele. Nem kétséges, hogy a metafizika fogalmának, értelmezésének filozófia története, szintúgy felemás, hiszen kikapcsolja belőle a legfontosabbat; a metafizikai érzés jelenlétét, ami maga az ember. Átteszi valamiféle túloldalra, nem kellően megértve a görög előzményeket, és a mitológiai ember, mint emberi egész immanenciáit. Az emberi pszichés szükséglet megítélésének

47

felemássága, illetve a metafizikai képesség lebecsülése, avagy negligálása vezetett oda, hogy a filozófia – alapjaiban – nem volt képes telibe találni az emberi mivolt összetettségét. Bizonyos immanens emberi értékek, tehát az emberi természet folytonos elértéktelenítése történt meg a filozófiai eszmékben, csupán a nézőpontok határozták meg, hogy mit kell elhagyni, és mit felmagasztalni. Az etikákban, morálokban, pedig sokszor igen fura politikaifilozófiai viselkedési egyvelegek – lásd pl. Machiavelli, Bacon és sorolhatnánk – jelentek meg, melyek valójában nem mertek igazán hangsúlyossá tenni semmiféle emberi tulajdonságot, s éppen ezért tették, hagyták felemássá az embert. Sokszor valamiféle szituáció-morálok ütötték fel a fejüket, melyek ugyancsak több kárt, mint hasznot hoztak a pedagógia számára is. Álarc-morálnak is nevezhetjük ezeket. De ez mind filozófiai nihilizmus. Hangsúlyozni kell, hogy az emberi értékek, az emberi természet, bizonyos minőségeinek, hányadának elértéktelenítése történt és történik. A búgócsigához nem szabad egész embert nevelni, mert fel fog lázadni ellene. Így maradt meg örök dualizmusában a test-lélek problémája, és így emelkedhettek a test és az ösztönök isteni magasságokba. Mostanság utóbbiak „metafizikává” válását éljük, miközben az emberi szellem, elmeműködés, mint emberi immanencia merül feledésbe, sok más „gyenge emberre” jellemző morállal egyetemben. Miért ne lehetne az ember egyszerre metafizikai érzésű, transzcendentális igényű, testi, és ösztönlény? Nem az a természetes, hogy az egészséges emberben mindezek harmóniája van jelen? De igen – mondaná rá mindenki, csak nem biztos, hogy eszerint is cselekednének, illetve filozofálnának. Inkább megfelelnének az aktuális érdek-moráloknak. Nietzsche következő gondolatát természetesen a kereszténységre érti elsődlegesen, de ha bele gondolunk, akkor többről van szó. Íme:”Kardinális fontosságú, hogy a való világot megsemmisítsük. Ez a világ nagy kétségbe-vonója és leértékelője, ama világé, amely mi vagyunk: ez volt mindeddig a legsúlyosabb merénylet az élet ellen.”(p. 255. 583/2.). Kérdés: milyen is az a világ, ami mi vagyunk? Azaz; mi az ember, és milyen is az ember? Nem kétséges, hogy olyan a mindenkori ember, amilyenné formálja magát, vagy amilyenné formálják. Nagy különbség. És milyen az egészséges ember? Milyen fontos filozófiai kérdés is lehetett volna! Válasz: ösztöneiben, szellemében, mentalitásában, eszében egyedi egyetlen, de sohasem egomán. Mentális létezésének bázisa, a tudatos én-tudat, és egyedi elmeműködés. Így röviden és egyszerűen. Van ilyen? Talán, valahol túl a morálokon, elvonultan élve. Amúgy nincs, vagy gyáva és nem vállalja, és éppen ettől beteg; mentálisan és fizikálisan egyaránt; úgy egészében. Elsősorban éppen azért nincs ilyen ember, mert akár észrevette, akár nem is volt képes észlelni, de számára „a való világ megsemmisült.” Csak így szabadon idézve. Teljesen mindegy, hogy „a való világot” mely oldalról semmisítjük meg, mely oldalát dugjuk el, vagy tagadjuk el az embertől, a szerencsétlentől; a testet, vagy a lelket, a szellemet, a metafizikát tagadjuk-e meg belőle. Az eredmény mindenkor nihilista filozófia, rossz közérzet, pesszimizmus, dekadencia – és effélék együttese. Mégis lehet boldog ember egy nihilista is. De hogyan?

48

Hát úgy, hogy nem tudja kicsoda, micsoda, csak van, létezik. Nem az a való világ, mit ő annak gondol, de nem is gondolkodik ezen, mert neki úgy mondták meg, hogy mit kell látnia, éreznie és gondolnia, mely által automatikusan feltárul a „való világ”. És ebben az értelemben, a tudatos nem-én tudatban élők való világa, lényegében egy mások által festett metafizikai világ, melyben a magát elvesztett személy – akármilyen furán hangzik -, de hétköznapjaiban, önmagától teljesen elidegenített módon, ha tetszik önmaga mögött, mint ember, önmaga alatt él, egy meta-világban. „Felültették” – szokták mondani; a búgócsigára. De néha mégis kilóg a lóláb, a filozófiai nihilizmusból is. Mármint megmutatkoznak a nihilizmus jegyei; valami emberinek a roppant hiánya. Mámor, hedonizmus, egoizmus, alkoholizmus, agresszivitás, frusztrálás és frusztráltság, émelygősség, neurózis, idegösszeroppanás, anarchizmus, gátlástalan hatalomvágy, azaz; mindenféle olyan emberi tulajdonság, immanencia, mely elveszítette helyét, szerepét, alkalmazhatósági módjait, azok okait, mint az egész embert is jellemző tulajdonságok emberi alkalmazhatóságát. És mindezek ellentétei, melyet oly mértékben lenéztek, részben keresztény, másrészt buddhistahinduista mivoltuk miatt; a nem ártás, a feltétlen szeretet, a segítés, az altruizmus, az önfeláldozás, melyek szintúgy mély emberi immanenciák. Ezen jellegek úgyszintén elveszítették helyüket, szerepüket, alkalmazhatóságuk módjait és okait. A fő okok; a morálok immoralitásai, a filozófiák egyoldalúságai, a politikák gátlástalanságai. A kiút: legalább egy, mindeddig nem létező, nem-nihilista filozófia megalkotása, mely a teljes emberre képes koncentrálni, mely képes kimondani azt is, hogy nincs tovább mentség arra, amit az ember önmaga ellen elkövetett a történelemben, a politikában és a filozófiában, a morálokban. Egy olyan új eszme, új filozófia kell, mely nem a megfosztásra, hanem a megadásra koncentrál; megadva mindent az embernek, ami jár neki, hogy megközelítően olyan lehessen végre, amilyennek szánta a természet, vagy az Isten, vagy mindkettő.

49

Lepkefilozófia kell. De nevezhetjük bármi másnak is, akár madár-filozófiának, vagy lófilozófiának, vagy szegfű-filozófiának, vagy nőszirom-filozófiának is. Akárminek, ami nem emberi. Ami csak úgy magától van, úgy van, ahogy van, olyan, amilyen, és nem tud sohasem más lenni. Mindig önmaga, minden körülmény között önmaga marad, csak úgy viselkedik, ahogyan képes viselkedni, mert egyszerűen nem tud más lenni. Születésétől haláláig totális önmaga. És mégis egyedi egyetlen. Mert nincs, nem lehet két egyforma pillangó, még, ha azonos fajba is tartoznak. És nem létezhet két teljesen egyforma virág, és virágszirom sem. Primitívebbek, mint az ember – harsog az ítélet a búgócsiga-agyból, abból a szervből, mely oly könnyedén elvehető saját tulajdonosától. Attól, aki talán totális megbutitottágában is képes megcsodálni minden alsóbbrendű lényt, akinek kisgyermekei oly határtalan lelkesedéssel futnak minden megmozduló lény után, kergetnek lepkét, galambot, vagy kiscicát. „Automata-szerű lények ezek, hiszen nincs tudatuk, és önálló akaratuk. Azt teszik csupán, ami génjeikbe be van programozva. Állatok csupán – hangzik egy újabba ember-

50

felelet.” A lepkék – és természetes társaik -, mégis úgy futják be életüket, ahogyan egyetlen egy ember sem képes erre: ártatlanul, a maguk totális kiteljesedettségükben. Gyorsan halók, hozzánk képest is rövid életűek, és mégis: irigység „tárgyai”. Mert nekik csak a „természet” parancsol; a külső, az egyszer simogató, másszor kényszerítő, és a belső, mely által elvégzik feladataikat e világban, konkrétabban; itt e Földön. „Nem vetnek, nem aratnak”, mégis úgy tűnik, boldogan élnek. A fecskefarkú lepke nem téveszti meg a másik fecskefarkú lepkét, nem akarja rávenni arra, hogy más irányokba repüljön, hogy ne fecskefarkú lepke legyen, hanem mondjuk, egy egyszerűbb, kis káposztalepke. De mindegy, hogy melyik fajról van szó; az a könnyedség, amivel repülnek, ahogyan mozognak, ahogyan csak úgy üldögélnek egy virágon, az nem hasonlítható semmi máshoz, mint a szerelmespárok önfeledt táncához. Táncfilozófia kell, az élet táncának filozófiája, mely enged minden kibontakozásnak, széttör minden görcsös bilincset, mindent, ami tudatilag kötelező, ami béklyókat szorít a látásra és a gondolatokra. Kiteljesedés és beteljesülés; ez a lények feladata, és a filozófiának ezt kellene feltárnia, megadnia, felszabadítva a görcsöket, egy reális, könnyed szembenézéssel. Azt mondjuk, hogy egyetlen lepke sem képes szembenézni magával, elmélyedni saját fontosságában, meggondolni, hogy mit is kell most éppen cselekednie és hogyan is kell viselkednie. „Nincs tudatuk” – mondják a zoológusok, etológusok. Aztán egyszer csak észrevesszük, hogy egy nappali pávaszem ráröppen egy virágra, valami határtalanul szabad, hanyag mozdulatsorral, kicsit időzik rajta, aztán gyorsan tovaszáll egy másikra, s mindezt valami irtózatosan nagy magabiztossággal és tudással produkálja. Mindennel bír, amivel bírnia kell ebben az életben. Minden pillanata kiteljesedés és beteljesülés; a repülés, a mozgás akadálytalansága, a leszállások, rászállások, majd a felreppenések pillanatai, egy megvalósult élet-teljességet sugároznak. Ő egy elégedett lény, ha szabad egyáltalán ezt a kifejezést alkalmazni rá. De miért is ne lenne az? Pedig biztosan fázik, remeg, ha veri az eső, és talán meg is hal szegényke a súlyos cseppektől és a széltől, és bizonyára menekülni akar, hogy mentse életét, de ez is csak úgy, a maga természetességében történik meg vele. Mert maga az élet is egy könnyed, természetes dolog, és a halál sem lehet más. És széttörhetjük agyunk minden szeletét, hogy rávezessük magunkat, a hogy is kellene élni és gondolkodni probléma-csokorra, belegabalyodhatunk a legsűrűbb és legsúlyosabb teóriákba, legfeljebb egyre nehézkesebbnek, problematikusabbnak érezzük az életet, és egyre inkább frusztráltak leszünk saját magunk kreálta lelki-testi akadályaink miatt. Ezt nem tudja a lepke, mert helyette inkább él. Nem ez a feladata, mert ezzel nem is tudna se kiteljesedni, se beteljesíteni feladatát. Mert, ha valamilyen katasztrófa okán mégis ezt cselekedné, ember módjára próbálná élni az életét, akkor bizonyára csak ülne egy levélen, vagy egy virágon, hadonászna lábaival és csápjaival, tanakodna, hogy hová röppenjen, repülése közben váratlan módosításokat hajtana végre, röppálya-halmazok keverednének össze gondolataiban, és ki tudja, hogy hol landolna. Na és azt is meg kellene gondolnia, hogy hol szabad landolnia, nehogy valami nagy baj érje egy másik lénytől. Komolyan meg kellene fontolnia, hogy miféle övezeteket kell kikerülnie, és miféléken repülhet át, melyik zóna az ellenséges, és melyik nem, hol kell üdvözlő köröket leírnia, hol nem, hol kell álcáznia magát, és hol lehet végre

51

olyan, amilyen. Persze a lepke is óvatos, csak nem frusztrálja magát, nem tanakodik, nem kreál teóriákat; csak felszáll és leszáll – könnyedén. Őt a színek, illatok, hormonok, és mindenféle ökológiai tényező vezérli, valami könnyed külső-belső bennfoglaltságban. Mert hogy is lehetne repülni egy etikumban? Szellem-zátonyok között? Mire a lepke elérne a vágyott virághoz, már élni sem akarna többé, és repülni se tudna már. De egy lepke nem lehet nihilista, se depressziós, olyan még nem volt, és nem is lesz, mert egyszerűen nem lehet. Ő ilyen. Egyszerű. Számára minden kanyargós röppálya egyenes, megfontolás nélküli sorspálya, feladat-pálya, színek és fények kijelölte megvalósulás-út, melynek berepülése során sohasem merülhet fel a kételkedés. Ezért látjuk minden mozdulatát magabiztosnak. Nyilván, hogy az, hiszen szükségképpen kell annak lennie, különben eltévedhetne a légben, de ez nem fontos, erről nem kell tudnia, mert akkor a biztos beteljesülés felé haladó útján még elkezdene kételkedni magában. A kételkedés pedig tévútra sodorná, oda lenne a kiteljesedés és a beteljesedés. Belehalna a repülésébe. Rettenetes lenne, ha egy repülésre termett lény, egyszer csak nem lenne biztos abban, hogy tud repülni. Pontosan akkora hiba lenne, mint, amikor Ikarosz azt gondolta, hogy ő ember létére képes repülni. Tudathiba. De a lepkének nem lehet tudathibája, mert eszébe se jut ember-módon tudatosítani magában azt, amire képes, és így azt sem, amire nem. Így aztán könnyedén végrehajtja feladatát, beteljesíti életét; egyszerűen, természetesen. Könnyű neki; nem neveli senki, nem módosít rajta senki semmit. Pete mivoltában elhagyja anyja testét, és utána szabad. A természetből, az anya szervezetéből egy másik természetbe kerül, ahol génjei és adaptációja révén felépíti önmagát – minden emberi értelemben vett tudat nélkül. Neki másvalamije van, de biztosan nem emberi jellegű tudata, mert akkor lehet, hogy már kihalasztotta volna magát a sok okoskodás és kötelező viselkedéskényszer miatt. A kis peték lehetnek magányosak, de csoportosak is, utóbbi lehet, hogy a kívülálló számára biztonságosabbnak tűnik. Anyuci mindezt tökéletesen tudja, elvégzi, és nem bántja többé ivadékait. Nem akarja nekik megmagyarázni, hogy hogyan és mit kell csinálniuk, mert nincs rá szükségük. Emberi módon szólva; mindent tudnak már. A lerakott peték, egy – emberi kifejezéssel élve – ökorendszerbe kerülnek, és épülnek be, és mindenféle tudatos megfontolás nélkül kezdik el működésüket, mely működések szükségszerűek; mégpedig a fejlődő ivadékok, és az őket körül ölelő ökorendszer számára egyaránt. A születés pillanata nem más, mint egy szervi-testi bennfoglaltság elhagyása, egy másféle, leginkább ökológiai tekintetben értelmezhető bennfoglaltságba. Mondhatjuk azt is, hogy most a természet lesz az elhagyott anyai test, csak mások a léptékek, az arányok, és az ingerek is, de hát mást is igényel a világra jött élet. A bennfoglaltság; mindenféle működés kritériuma; anatómiai, élettani és ökológiai tekintetben egyaránt. Ezért mondhatjuk valamennyi faj, valamennyi egyedére azt, hogy „tudja”, mit csinál. Mi, emberek, ezt így tudjuk kifejezni; ennyit tudunk, így tudunk, és kész. Az élő „tudattalan”, nem visz be idegen lényeget, idegen viselkedés-arzenált, holmi sajátos tudatot a természeti rendszerekbe, így már születésekor pontosan beleillik. Ezért árad belőlük, így a lepkékből is a nyugalom és az erő, mondhatnám; a magabiztosság is. De az ember, mint élő tudatos lény, tudatának tudatában, folytonosan megismer, kognitív funkciói úgy működnek, hogy szinte kikényszeríti magából önmaga és

52

környezetének megváltoztatását. A tudatban való lét; változtatási kényszerré is lesz. A változtatási kényszerekből eredő tettek azonban igen sokféle visszacsatoláshoz vezetnek, melyek közül nem egy, rövidebb, vagy hosszabb távon meglehetősen ártalmas a tudattal bíró fajra és egyedeire. Sőt, az egész élővilágra. A tudatos-gondolati cselekvés, tehát igen sokszor adaptáció-ellenes, a létezést, és önmagát korlátozó, „esztelen” cselekedetek sorozata; a környezet, és a cselekvő számára egyaránt. Ez az, amit nem tudnak az állatok. Tökéletesen adaptálódni és élni viszont nagyon tudnak. Legyünk hát – mondjuk – lepkék? Nem, de nem ártana, ha képesek lennénk adaptálódni földi és emberi – mentális – viszonyainkhoz egyaránt. Merthogy e kettő sohasem sikerült igazából. Hátrány tán az emberi tudat? Nem, de nem ártana oly módon használni, mint mondjuk egy lepkefaj; úgy totálisan természetesen, valahogyan elengedve, szabadjára bocsátva, hagyni, hogy minden kis elméből és tudatból az lehessen, amire termett. Az élő, úgymond tudattal nem bírók, beleszületnek természetes környezetükbe, mely ugyan készen várja őket, és egészen más az eddiginél, például a peteburok világánál, csakhogy az érkezők totálisan kompatibilisek új környezetükkel; mondhatni, hogy már alkalmazkodottan, adaptáltan érkeznek meg oda. Ökológiai-fiziológiai és anatómiai értelemben így van ez az embernél is, de mentálisan nem! Mentálisan egy idegen világban landolnak az újszülöttek. Ők minimum két világra születnek; egy ökológiaira, és egy mentálisra. Utóbbi lehet maga a fátum. Senki-sorsúnak is lehet születni, de grófnak is. Viszont, például, egy atalanta lepke mindig és mindenkor atalanta lepke, sohasem születhet olyan környezetbe, mely mást követelne tőle, mint ami. Sohasem lehet Senki-sorsú, de milliárdos sem, mint, ahogyan sohasem lehet ló, tehén, vagy akár citromlepke. Ő csak atalanta lepke lehet, s mindörökre az is marad. Ez a sorsa, és ez egy normális, betölthető sors. A világ egyetlen más lénye sem akarja neki megmagyarázni, hogy mennyivel jobb lenne, ha sakktábla lepke formában született volna, de, ha nagyon akarja, akkor el lehetne valahogyan intézni ezt a különös metamorfózist. Csak nagyon kell törekedni, udvarolni, meg mindenféle immorálisat csinálni, és akkor elérheti egyszer, hogy sakktábla lepke lehessen. Csakhogy ez nem megy tudat és búgócsiga nélkül, sőt; normális én-tudat esetén is nehéz megvalósítani, hiszen a mentálisan rezisztens embert nehéz megvezetni, és lehet, hogy neki jó lesz, ha csupán citromlepke marad. Viszont, ha az utód már tudatos nem-én tudatban élő szülőkhöz érkezik, akkor nem mondhatja magát túlságosan szerencsésnek, annyira biztosan nem, mint mondjuk egy Ikarosz lepke. A pete után, a hernyó-állapot következik; mármint a lepkéknél. A hernyó, az emberi tudatban, leginkább valami szörnyűséget, szörnyszülöttet jelent. Sokakban kelt undort, ha ránéz egy hernyóra. Azt is hallottam már, hogy „hernyó vagy”, ami szinonimája a „gyökér vagy”, „gyík vagy”,valamiféle „csúszómászó”, aljas viselkedésnek. Antropomorfizáltunk egy fejlődési fázist, és ráhúztuk saját viselkedés-arzenálunk bizonyos, elítélendő attitűdjeire. Azt is mondhatjuk azonban, hogy analóg vizualizációt hajtottunk végre, egy lény fejlődési formája és saját szennyes viselkedéseink között, mintegy „lealacsonyítva magunkat” az állatvilág bizonyos lényeihez, ugyanakkor megrágalmaztunk egy lényt, hiszen elláttuk nem éppen jó

53

értelemben vehető morális emberi tulajdonságokkal. Utóbbi értelemben őt, őket, a lepkéket, pillangókat rágalmaztuk meg. „Primitív” dolog – mondhatnánk. De mennyire! Valamilyen rejtélyes ok miatt, a hernyó nem felel meg morálisan, de a mi vizuális „kultúránk” számára is idegen. Íme egy biológiai fejlődési fázis, mely a tudatos lény által, valamilyen ismeretlen ok miatt negatív értelmezést nyert. Mire képes az ember! A lepke ilyet nem tud tenni. Minek? Az édesanyja számára úgyis ő a legszebb, más meg nem érdekes. A hernyó-állapot a Föld élővilágának egyik legkülönlegesebb stádiuma. Egy élőlény metamorfózisának jellemző, egyedi állomása. És van olyan faj, amelyiknek nem is csupán egyetlen hernyó-stádiuma van, hanem több! Nem álarc, hanem, akárcsak a pete állapota; teljes megmutatkozás, és visszafordíthatatlan megmutatkozás, mert nincs belőle visszaalakulás, legfeljebb pusztulás. Mert az álarcra jellemző, hogy visszahozható, hogy újra felölthető. De itt erről szó sem lehet! A fejlődés itt egyirányú, és megismételhetetlen. A hernyóból ugyanis nem lesz másik hernyó, még akkor sem, ha többször leveti ruházatát, és a vedlés után már más színe lesz ennek a fejlődési formának. A kis hamis – mondhatnánk: vedlés után már senki sem ismerhet rá! Hajlamosak vagyunk, holmi stratégiát tulajdonítani a megváltozott alaknak, de a hernyó nem követ stratégiát: csak fejlődik, mert egyszerűen, a biológiai, és környezeti korlátai között szabad lehet. Nem morálok szabják meg neki, hogy mikor, hol, és hogyan érdemes „átvedlenie” mássá, hogy fenntarthassa életét. Sokan gátlástalanul átvedlenek, „átnyergelnek” bárhová, bármikor, ami biztosan igen jó egostratégia. Lelkiismeret? Buta kérdés! A hernyónak persze nem is lehetnek, úgymond érzései, mégis, a vedlések előtt valamiféle „aszkézist” végez magán, ugyanis előtte a hernyó nem táplálkozik. Mintha gyötrődne, hogy most mássá kell válnia, mintha büntetné magát, hogy már sohasem lehet „olyan”, amilyen volt. Lelkiismeret? Nosztalgia? Ugyan! Ez már tényleg buta kérdés. Régi bőre szinte leszárad testéről, elhal, élettelenné válik, felreped, és a szó szoros értelmében leveti azt. Közben megnő a teste, és új bőrében megjelenve folytatja életét. Megújul, szinte ujjá születik! Mondhatná: „fejlődöm!”De közben ugyanaz marad: ugyanaz a faj, a neki ideális környezetben, a rá, és csak rá jellemző viselkedésekkel. Sőt: ugyanaz az egyed marad, mert hiszen náluk sem létezhet két teljesen egyforma. Teljesen más, és mégis totálisan ugyan az! Ruhájához új szőrök és egyéb díszítőelemek fejlődnek, teste megnövekszik, de pont ebben a nagy megváltozásban marad állandó: állandóan önmaga: környezetével folytatott kapcsolatrendszereiben, viselkedéseiben, további metamorfózisaiban, egész öröklöttségi programjában. Mert mindezek kiteljesedettsége adja folytonos változásait, és állandóságát. Csak olyannak kell lennem, amilyen vagyok, mert akkor optimális az életem, akkor teljesíthetem be önmagamat, akkor leszek képes nagyot alkotni: szabadon! Szabadság, mint a biológiai adottságok lényege, azok kifejlődésének természetessége, mint élni hagyás természetessége, és az abban való megvalósulás. Emberi álom: lepkefilozófia csupán…Nincs ártás-, és nem-ártás-cél, nincs én-cél, és nincs mi-cél, csak az élőben rejlő természet adta életcél van, s annak teljes beteljesítése, kibomlásában való létezhetősége. Nem alakoskodó, álarcoskodó életvitel, és elérendő élet-cél-élet, nem előírás-megfelelés-élet, nem morál-korlátszabta-élet, hanem a faj által, biológiai értelemben megadatott, megkapott, és a maga

54

szabadságában megvalósuló élet, a lepkeélet. És ez az élet maga a természetfilozófia! Bár tudjuk, hogy egyes hernyók nagyon „veszélyesek” lehetnek, mert ragadozók, más lények életét fenyegetik, de nem tudnak mást, mintegy „kénytelenek” így, minden „jóság”, „empátia” nélkül élni, hogy azok maradhassanak, akik. De vannak olyanok, melyek például hangyákkal élnek együtt. Nem indulatból ragadoznak, és nem jótékonyság, vagy utálkozás miatt élnek együtt hangyákkal, hanem, mert ezt a feladatot kell betölteniük. Így maradnak azok, akiknek, amiknek maradniuk kell, önmaguk teljes megvalósíthatóságában. Deviáns, korrupt, aljas, és holmi talpnyaló hernyó nem létezhet. A lepkének szabad biológiai élet-tudata van. Mert, ha nem következik be környezeti katasztrófa, akkor mindenkor az lehet, és az is marad, ami. Persze azt kell hivatalosan mondanunk, hogy egy lepkének nem lehet tudata, de ahogyan él, ahogyan cselekszik, amilyen módokon adaptálódik, s amilyen aktivitással teszi mindezt, nem mondható el róla, hogy egy automata csupán, hanem sokkal inkább egy, számunkra furcsa biológiai szabadság birtokosa, melyben teljes boldogsággal kiteljesedhet. Cselekedetei pedig éppen ezen okoknál fogva jelennek meg úgy előttünk, hogy azt biológiai élet-tudatnak is nevezhetjük. Sorsát – akár szegény, a maga tudatos nem tudatában kreált, morálbúgócsiga-lét-társa, az ember -, a lepke sem kerülheti el, mert a hernyó stádiuma után, nem válhat más belőle csak báb. Mint, ahogyan az ember, a nevelés hatására, elméletileg, nem válhat mássá, csak az adott korra jellemző morál-diktátum, illetve morál-divatok egyedi hordozójává. Be kell szállnia az éppen működő búgócsiga-igába, hogy, mint működtetett megfelelhessen tudatos nem-éntudatának, észrevétlenül elvesztve szabadságra született biológiai én-tudatát. Így őbelőle nem, illetve nem pusztán báb, hanem bábu lesz. Micsoda különbség! Bár a báb fogalma is rettenetesen elítélendően hangzik, mint az önálló létre, gondolkodásra teljességgel képtelen ember, aki valakinek a bábja, azaz feltétlen talpnyalója, és kiszolgálója. Íme, a hernyó után, ismét egy fura analógia, melyről persze csak azok tudnak, akik valaha tanultak rovartant is, de szinte mindenki használja a kifejezést. Talán azért, mert többségünk önérzetes, egoista, álarcos bábu? „Én soha!” – hangzik a magabiztosnak szánt kijelentés – de ki mond mást? Ki mond mást a tudatos nem én-tudatban? Hát senki – és ez a lényeg, az önkéntelen elfogadás lényege! Ebben, a valamilyen fokon mindig kényszer-elfogadottságban való egzisztálásban lehet ténylegesen, akár a percek szintjén is, „bűn”, és „nyűg” az élet, egy éntudatát vesztett, vagy akár, erővel visszanyerni akaró gondolkodni képes lény számára, ami önmagában is kétségbe ejtő tény! Az ok: a mentalitás, a gondolkodni, és érezni képesség, mint, amúgy felismert biológiai adottság természetes használatának totális képtelensége. Annak képtelensége, hogy etikumaink, moráljaink, így egész biológiai-mentális kapcsolat-hálózataink, gondolati, todományos rendszereink, hétköznapi életünk, az embernek, az emberi faj biológiai immanenciáin nyugvó, így ténylegesen létező természetességében alkottassanak meg, és fejeződhessenek ki. Mert, mindebből adódóan, nem vagyunk már benne a természetben, mert levetettük természet adta, reális valónkat, és ez az önmagunk valóságától való megszabadulás, maga lett a történelem, és az ebből adódóan, szükségképpen félreértett „haladás”. Mert sajnos sohasem

55

fordítottunk kellő értelmet arra, hogy önmagunkat, mint egyéneket, illetve magát az emberi fajt, emberi fajunkra jellemző mentális eszközeink természetessége útján és módján figyeljük meg! Úgy is fogalmazhatnánk, hogy természetes emberi mivoltunk, képességeink, adottságaink leplezetlen vállalása mellett ismerhetnénk meg magunkat. Ha létezik olyan lény, mint az ember, aki képes lehet önmaga valóságának megismerésére, akkor annak a lénynek rendelkeznie kell az önmaga léte lényegébe való beleélési képességekkel, hogy olyannak ismerhesse meg magát, amilyen valójában. Ezen emberi képességeinket, eszközeinket akár emberi természetességeinknek is nevezhetjük, melyek alkalmazásával, önmegismerésünk sikeresebb lehetett volna. Egyszerűen: mindenféle elhamarkodott, egyoldalú, dualista, és egyéb filozófiai, biológiai, politikai, történelmi indíttatások helyett, egyszerűen be kellene vallani magunknak, hogy miféle lények vagyunk. Vagy ez a legnehezebb, mert színészetre születtünk, avagy azzá is válhatunk, mint, ahogy azt mindenkor tettük is? A tudatos nem-éntudatban fogant cél nem volt, nem is lehetett igazi természetes tudatos emberi cél, így nem volt más, mint emberi természetességeink kiemelése, kipusztítása az én-csírából. Az önmagát végzetesen félre ismert, egománná vált ember mindig másnak, többnek, jobbnak, és szebbnek képzelte magát, tényleges biológiai mivolta helyett, mely szinte teljes elrejtettségben maradt meg benne, így szükségszerűen, csak félreismerhette magát. Az eszméket, célokat, a gondolkodás módjait, – lásd a történelem és a neveléstörténet eszméit – már szükségszerűen nem a természetes szabad, önálló én-tudatú ember fogalmazta meg, hanem a mindenkori kinevelt, aki nem is tudhatott, illetve nem is tudhatta meg sohasem, hogy mifélék is lehetnek az emberi fajra jellemző természetességek. Egy lény, aki történelme során, lényegében nem önmagával foglalkozott, mert tudata eltéríthetőségéből adódóan, maga sem tudhatta meg a maga teljességében, hogy lényegében miféle lény, így kicsoda is valójában. Önmaga bábja, és bábuja lett, és maradt napjainkig is. Ha mindezt tudnák a lepkék, hát betegre röhögnék magukat. Számukra nem kellene elmagyarázni a lepkefilozófia lényegét, mert ők maguk annak megtestesítői. Élik a filozófiájukat, így élik önmagukat. Merthogy minden az élet áramából következik, az élők valamennyi rezdülése természetrezdülések milliárdjait jeleníti meg, illetve szimbolizálja, és éppen ilyen életáram-rezdülésmilliárd az értelem, és a gondolat is, melynek ugyanúgy egyedi egyetlenségei vannak az egyes egyénekben, mint, ahogyan minden lepke is egyedi egyetlen életrezdülés. A fő kérdés: tudjuk-e hagyni az élet-rezdülések természetességének érvényesülését? Ha igen, akkor be tudom teljesíteni életemet: az lehetek mindig, aki vagyok, és csakis azzá válhatok, amivé lennem kell. Ezen képességhez kell a legnagyobb intelligencia egy olyan lénynél, aki képes a világról és önmagáról gondolkodni. Neki ugyanis – ellentétben a lepkékkel – újra fel kell ismernie az életnek, és fajának élet-rezdülés természetességeit, azaz: valódi, a faj természetéből fakadó tulajdonságait, hogy aztán ezen természetességeknek, élete folyamán, eleget is tudjon tenni. Ez az élet, a biologikum adta természeti-tudati bukfenc, melynek sikeres elvégzése létfontosságú a magát értelmesnek tartó fajok számára. A lepke, nem emberi módon eszmél, csak a teljesíti életáram-rezdüléseit, azaz: életprogramját. Így nem lehet vita, hogy mit és hogyan tesz. Az emberi lepkefilozófia

56

lényege éppen az, hogy az emberi élet-rezdülések sajátosságainak, fajból adódó természetességeinek felismerése, és azok megvalósíthatósága által, gondolkodva válhassunk lepkékké. Mert akkor nem válhatunk hernyókká, bábbá, bábukká, akkor nem kellenek már álarcok sem többé. Az emberből fakadó élet-rezdülések természetességeiről, mint biológiai immanenciáiból adódó képességekről kell beszélni, különben folytatnánk az évezredes tévutakat. A biológia felfedezései, és a filozófia, de leginkább talán a művészetek egész eszmetörténete, de elsődlegesen a művész, mint teremtő, és a művészetet befogadó viselkedések kell, hogy megmutassák azon emberi élet-rezdülés-természetességeket, melyek által közelebb kerülhetünk önmagunk kendőzetlen, egomán-mentes megismeréséhez. Ki kell mondanunk végre nyíltan, az emberi életáram-rezdülés-természetességeket. Főleg azokat, melyek nélkül sohasem volt képes élni ez a faj, de mégis örökösen hadakozott ellenük. De ez csak az első lépés lehet. Nagyon késői lépés, így bizonytalan is – sajnos. Ki kell törni a báb-állapotból, mely tudva lévően mozdulatlan, majdhogynem dermedt, és mindenkor énjét-vesztett stádium. A feladat azért is nehéz, mert az életáram-rezdüléstermészetességek nem lehetnek társadalmi értelemben elfogadott értékek sem, hanem sokkal inkább azok, mélyen emberi kiindulásai. Faji-biológiai kiindulás-biztosítékok egy szabadabb, őszintébb léthez. Magam is megdöbbentem, mikor ráébredtem, hogy micsoda „bagatel” jellegekről van szó. Íme, egy felsorolás, ami persze lehet, hogy nem is teljes… Mosoly, nevetés, kacagás, komolyság, komorság, mérgesség, arcmimikák, sírás, zokogás, bánat, lehangoltság, kétségbeesettség, öröm, extázis, eufória, szeretet, szerelem, rajongás: egyszóval érzelmek, vagy megélések, átélések, beleélések. Aztán: élményszerző és élménymegélő képességek, melyekből tudomány, de elsődlegesen érzelmek, gondolkodási műveletek, mint filozófiai elmebéli élmények születnek, így például: transzcendentális élmények, spirituális élmények, gondolkodási élmények, belegondolási élmények, például: metafizikai élmények, illetve szépségélmény, alkotási élmény, mint például a művészeti tevékenység-élmény – és így tovább. Az élet, ugyanis, élmény, minden mozzanatában, minden tudatos, nem tudatos, érzelmi, hitbéli, akarati állapotában, mert az élő emberi egzisztálás a folytonosan élményben, élmények tömegében való létezést jelenti. Mondhatjuk; az élmény, maga az ember, és az ember, önmaga és a világ számára is élmény. Élmény minden, amit szépnek, vagy rútnak mondunk, élmény egy belülről fakadó érzelem, élmény, ha valaminek a megoldására bukkanunk, és élmény maga a gondolkodás, és az is élmény, ha csak a szellő érinti bőrünket, vagy a Nap melegít bennünket. A gyökerek, mint az életáram-rezdülések emberi természetességei, nem mások, mint az érzelmek, a hit és az akarás egymásban foglaltságai. Érzelmi képesség, mint emberi adottság nélkül nem létezhetnek élmények, élmények nélkül nincsenek érzelmek, hit pedig ugyancsak nem létezhet akarás, élmény és érzelmek nélkül, akarat pedig hit, érzelem és élmény nélkül. Mindennek semmi köze Istenhez, csupán az emberi alkathoz. Az embert legtöbbször, élményeiből is táplálkozó hite veszi rá arra, hogy akarjon, melyben az érzelmek, mint motivációk adhatják meg a cselekvés felé

57

vezető első-végső lökést, de az akarat motivál, hogy újabb élmények érjék – és nincs vége a láncnak. Bárhogyan is fontoskodunk, hit – érzelem – akarat szétválaszthatatlanok, különkülön nem bírnak emberi értelemmel, de értelmezhetőséggel sem. Így ember az ember, és ettől az, ami, és, aki. Az érzelmek közül a szerelem a legerősebb, a legkövetelőzőbb, mert a nemek között teremt kapcsolatot, és a szexualitás szükségességét, szükségletét hordozza. Mentalitás, érzelem, mint élmények, és egy másik személyben való hit vegyül a szaporodás, élvezeteket nyújtó élményével. Ebben az érzelmi állapotban fogalmazódik meg, illetve fejlődik ki a vágy nevű jelenség, melynek lényege a beteljesülés sürgető érzelmében, extázisában, illetve a beteljesülés bizonytalanságában rejlik, ami egy különleges fiziológiai-emocionális állapot. Ez a vágy is az emberi életáram rezdülések természetességéhez tartozik. Létrejött azonban a vágy egy másik értelmezése is, mely már a búgócsiga-társadalmak terméke. Akkor beszélünk erről a típusú vágyról, amidőn a tudatos nem én-tudatban robotoló emberi lény, olyan célokat tűz ki önmaga elé, melyeket, legtöbb esetben képtelen megvalósítani. Az efféle célkitűzés oka a megvezetettség, mely többnyire a médiákon keresztül ömlik az egyének felé, és teszi őket önmagukkal szemben kontrolálhatatlanná. Az irrealitás ilyetén megjelenése nagyon kedvez a pénzintézeteknek, politikának, hiszem megoszt, és megkönnyíti az uralmat. A búgócsiga-alkalmazott ugyanis elkezd robotolni egy vágy miatt, egy vágy után, és általában ebbe belerokkan. A tragikus vég szinte garantált. A lényeg: a felsoroltak, - kivéve a vágy második formáját -, ha tetszik, ha nem: a prioribiológiai értelemben adottak a Homo sapiens faj számára, melyekkel vagy él, azaz, vagy képes azokat a maguk természetességében alkalmazni, vagy ilyen-olyan okok miatt elfedi azokat. Utóbbi a dehumanizáció. Így aztán természetes, hogy minden búgócsiga-rendszer dehumanizált, alapjaiban az emberi természetességek ellen működő szisztéma. És csaknem minden társadalom ilyen jellegű volt, és ma is az. A történelem: dehumanizált emberek álarcosbálja, mely a faj mentális-fizikai-biológiai leromlásához vezet – vezetett. A felsorolás szándékosan nagyon vázlatos, és tudatosan nem követ semmiféle pszichológiai, vagy filozófiai rendszert, mert itt éppen az a lényeg, hogy a mindenkor, mindenki számára megadatott, mezítelen emberi megélés-lehetőségere mutassunk rá. Ha tetszik, akkor az éncsíra ártatlanságára is! Mindenféle egyéb klasszifikáció csak rontana az áttekintés átérezhetőségén. A lényeg itt a lehetőségekről szól. Azon a priori, ha tetszik biológiaigenetikai adottságokról van szó, melyeket vagy nem, vagy nem őszintén, nem a maguk természetességében alkalmaz az ember. Nem úgy a lepke! De lehet, hogy ő azért képes erre, mert nem tud az egészről semmit – mondja az okos ember, és mélyebb filozófiai értelemben, éppen ilyen kijelentéseiben nem tudja, hogy mit beszél.

58

A báb-állapot a legideálisabb létforma a búgócsigába kényszerítettek számára, mert a báb nem táplálkozik, és nem is növekszik – mármint a lepkéknél. Az embernél pedig a báb, nem mer ember lenni, és ha él, netán élni mer, akkor azt is titokban teszi. A legszörnyűbb talán az érzelem, illetve értelem-kimutatás-tilalom. Nem tudtam nem álmodni többet a búgócsigáról, és a búgócsiga-létről. Éberen is álmodtam: utcákon, tereken, színházakban, éttermekben, és otthon – és mindenhol máshol. Csak észrevenni tudtam már. És a rég meghaltakat, akiket sohasem láthattam, őket is szemlélni tudtam, szinte láttam, hogy hol, hogyan, mikor, mit kellett tenniük a hétköznapokban, szombatokon, és vasárnapokon, öltözködés, vetkőzés, szeretkezés közben, mosakodáskor, imádságok alatt, kényes beszélgetések során – szóval mindenkor és mindig. Nem bosszantsd fel, és ne nevesd ki a tanító bácsit, és kérlek, hogy a plébános urat sem, még akkor sem, ha az egyik dadog, a másik meg elvéti a miserendet – mondja az apa, s közben gyermekének ad igazat. Ő ugyanis befelé nevet, miközben kétségbeesett. Tudja, hogy ebben a szituációban is hazudnia kell. Ne kacagd ki a nagymamát, ha félrebeszél, ha azt mondja, hogy „romhat három”, mert ő már öreg, és te is leszel az egyezer! És mit szólsz majd, ha akkor téged is kinevetnek? Közben az apa is kacag befelé. Azonban nem tudja szegény, mert nem tudhatja, hogy minden dresszírozásra és megjátszásra fordított tanító-energiája búgócsigaenergiává alakul át, szaporítja rabszolgaságát, hiszen sejtve, nem sejtve, de búgócsiga-alanyt nevel, ő maga pedig totálisan belefárad ebbe. Ne borítsd ki apádat, anyádat ilyen dolgokon, hát nem látod, hogy éjt-nappallá téve robotolunk? És a gyerek nem látja, mert egyszerűen nem foghatja még fel. Csak az a természetes, hogy „nincs”, mert nincs rendes iskolatáskája, nincs rendes cipője, rendes ruhája,

59

és a vasárnapi sötétkék is viseltes, így aztán jobb, ha a reggeli misére megyünk, nem a délire. De ez van, nem telik többre. És az iskolában is előbb-utóbb ki fogják röhögni a társai, a tanító meg még jobban le fogja kezelni, ha látja, hogy a gyerek rongyosodik, szegényedik a többihez képest. Mit bőgsz, ha a Kovács fejbe vág!? Ne légy pipogya, de visszaütni tilos! – ordítja a tanító bácsi, és aztán mindkét rossz gyerek kap egy-egy körmöst. Miért vagy olyan komor, szomorú kisfiam? – kérdi kétségbeesett apja. Valami rossz történt az iskolában? Megvertek? Nem volt elég a tízórai? – kérdezi már felváltva apa és anya. Nincs válasz, de mindhárman szoronganak, sajnálják egymást, a szülőkben forr az indulat, de mindent ellep egy fura csend. Ne vágj pofákat, ha a Pista bácsiék jönnek! Nem kötelező imádni a rokonokat, de legyél kedves, viselkedj, ha itt vannak, és gyere be a szobába! Nem lehetsz olyan megátalkodott, hogy utálkozol, hiszen ők szeretnek, könyvet is vesznek minden karácsonyra neked! – kiabál szegény apuka, pedig pontosan tudja, hogy fia ugyanazt utálja a Pista bácsi feleségében, mint ő, de a gyereket jóra kell nevelni. Ez az ő kötelessége! Ha törik, ha szakad, báb állapotban kell tartania. Édesanya közben cinkosan mosolyog fiára, így közölve, hogy neki ad igazat. Fel foglak pofozni, ha a Gizi néninek szamárfüleket mutogatsz, és közben öltögeted a nyelvedet! Ő egy szent ember, apáca volt, tisztelni kell! Nem tehet róla, ha rángatózik a szája. A szülőknek könnyű, ők egymás között megmosolyoghatják. Vedd tudomásul fiam, hogy te különb vagy összes osztálytársadnál, mert te gazdag családból származol, nem szabad lealacsonyodnod hozzájuk! Éreztesd a fölényedet! Rémes ez az úgymond demokratikus keveredés! – mondja a habzó szájú, egomán üzletember, kedves fiának, akinek ez igazából még nem tetszik, mert jó dolog borsot törni a gügye rokonok orra alá. Csak meg ne tudja a papa. Hiába, egy tíz év körüli férfigyerek még igen éretlen! Ne bőgj, már eldöntöttük, hogy elit iskolába fogsz menni! És elfelejted a hülye pajtásaidat, akik csak visszahúztak eddig is! – Vége egy álomnak, sok barátságnak, mert „Ő”, a gyermekkirály kiváló, több, és jobb összes eddigi osztálytársánál. A gyermek persze szenved egy darabig. Igenis nyakkendőt fogsz húzni, mert gimnazista vagy! Nem érdekel, hogy a sok más proligyerek miben jár! Te más vagy, sokkal különb, és mi, a szüleid is különbek vagyunk más szülőknél. Az elitből is ki kell, hogy tűnjél! Megértetted?! - Meg…Csak el fogja veszíteni barátait, és gúny tárgyává lesz. Magába fordul, titokban másfelé kezd járni, és eltévedhet, de nagyon…Hacsak, már nem búgócsiga-tudatú, és kasztjának tudatos reménysége… Intézetbe mész, hogy megtanuld mi a rend! Hogy hazádnak hű polgára legyél, mert most erre van szükség. Mindenféle kihágásért meg fogsz bűnhődni, de remélem, nem hozol szégyent szüleidre. Jegyezd meg: neked sohasem lehet igazad az intézetben! Te tudományt, és erkölcsöt mész oda tanulni. Egy dolog a fontos: engedelmeskedni! Világos? - Kivé lesz szegény? Hacsak nem lesz narkomán, öngyilkos, hacsak nem szökik meg, akkor nagy az esély, hogy autokrata, egomán, aki egész életében visszafizeti embertársainak mindazt a szadizmust, amit „jó” neveltetése során kapott. Életrajzok keveregnek a fejemben…

60

Apák, és anyák, véletlen, álszemérmes alkalom-szexeikben nemzik a jövőt. Véletlengyermekek születnek egy „tisztességes” polgári morálban, melyben az igazi férfi klubokba jár, és szeretőket is tart. Ez így normális, akárcsak a misék, és a szentáldozások. Ők természetesen nem a Senki-sorsúak: ők az uralkodó osztály nemzetes tagjai. A bolondok napján született Senki-sorsúak, a „prolik”, és „köztisztviselők”, lefordítva: közönséges, lenézett bógócsiga-alkalmazottak, ők szemérmes szerelemben nemzik a leendő megalázottakat. Önmaguk, és egymás előtt is eltitkolva érzéseiket. És csak áramlik „a tömeg”, mert mindenhová, mindenkor tömeg kell. A gyerek, mindeközben, megtanul ragozni nyelvtan órán, és hangosan mondja: én vagyok, te vagy, ő van, mi vagyunk, ti vagytok, ők vannak. És ez nagyon helyes dolog! Csak nem tudja, hogy mit is mond! Lényegében csupán azt mondja, hogy; én, biológiai értelemben vagyok, mert létezem, te, biológiai értelemben vagy, mert létezel, ő, biológiai értelemben van, mert létezik, és mi is vagyunk, meg ti is, meg ők is, mert biológiai értelemben létezünk. A mi vagyunk-ban azonban benne van az én vagyok biológiai értelemben vett létezése, léte is, így ebben a kijelentésben már eltűnik az én, mint individuum létezése – biológiai értelemben is. Ugyan ez történik a te vagy, és az ő van eseteivel, akik kívülről, az énből nézve, mintha nem is olvadnának bele a mi vagyunk, ti vagytok, ők vannak kategóriákba. Pedig ők is úgy járnak, mint én, mert ők is ének. Mindezt meg kellene magyarázni a gyermeknek, mert ha nem, akkor már itt elkezdődik az én eltüntetésének mechanikus szakasza. Fura, de ki figyel erre? Senki, mert sokkal fontosabb, hogy a felnőtteknek előre kell köszönteni, az órákon mindig figyelni kell, minden feladatot teljesíteni kell, amit a suliban és otthon előírnak, és igenis fontos, hogy a gyerek zongorára, hegedűre, egyebekre, és angol nyelvre járjon, mert elő kell készülni az életre, ugyanis, később nem lesz rá elég ideje. Be kell törni, meg kell fegyelmezni, rá kell szoktatni „az életre”, hogy ne valljon szégyent, és főleg, ne hozzon szégyent a szülőkre. „Ich bin, Du bist, Er, Sie Es ist, Wir sind… - és így tovább, ha éppen németre jár. Aztán, ha gimnazista lesz, akkor menjen versenyekre, mondjuk; irodalomból, vagy ha zseni a „reál” tárgyakhoz, akkor matematikából, fizikából…A zongora, hegedű már nem olyan fontos, mert a művészetből nem lehet megélni, ha csak nincs pokoli szerencséje valakinek. „Hagyd már azt a rohadt hangszert! És ne folyton rockot, meg mit tudom én miféle förtelmet klumpírozz ratja! Nem érted, hogy a jövődről van szó, és mi szülők aggódunk érted? Normális diploma kell, nem holmi könnyelmű, szélhámos élet! A művészek beszámíthatatlanok, isznak, meg minden! És éheznek! Hát nem tudod, hogy a Joli néni is hogy megjárta?” Tudja egyáltalán a kedves szülő, hogy mit mond gyermekének, akit állítólag féltve óv, és szeret? Hát aligha! Mert ő robotol, a családjáért, beszállva a búgócsiga-szisztémába, és még büszke is rá. Szegény… A bepörgető búgócsiga szédítően forgó tetejéről pedig ömlik a mindig aktuális beszéd. Aktuális bábok szavalnak bábok millióinak, akik inuk szakadva kapaszkodnak önmagukért, én-vesztett, elfeledett önmagukért, a senkiért és semmiért. Egyre inkább rá kell jönnöm: ébren voltam álmomban is. Csak brutálisan reális volt a barnás feketeség, az embereknek álcázott robotok rohangálása, esendőségük, zuhanásaik,

61

kapaszkodásaik, testükhöz szorított kezeik, arctalanságuk, egyformaságuk…Hiába, nem lehet elszakadni a valóságtól, ha egyszer észreveszi azt az ember. De vajon mit ordíthatott a búgócsiga tetejéről, az az őrült robot? Miféle tudatban ordította azt, amit ordított? Vajon tudta, hogy félrevezet, vagy már ő is a tudatos nem én-tudat állapotában szenvedett? Egyáltalán: mennyit tudnak minderről a diktátorok, királyok, politikusok, és egyéb hozzájuk hasonlatosak? Mert a történelem azt mutatja, hogy a búgócsiga egyre gyorsabban pörög, egyre meredekebb az emelkedő a csúcs felé, egyre nagyobb a tülekedés, az agresszivitás, így a frusztráltság is, és egyre körmönfontabbak a beszédek. Megesik, hogy ebben az iszonyatos pörgésben válik mámoros érzetté az élet. „Mert tudod, én mindig pörgök, olyan pörgős vagyok” – hangzik a dicsekvés unos-untalan. Lehet, hogy valahol elkopott lelke mélyén visszhangzik a búgócsiga-csúcsember igéje: „Ti már egy másik, jobb világban éltek, a végtelen lehetőségek hazájában, csak folytonosan szorgoskodnotok kell!” Aztán: „Nem hiába dolgoztok rengeteget, előbb-utóbb el fogjátok érni álmaitokat! Mindent meg tudtok majd valósítani, gazdagok, boldogok lehettek itt!” Hol is? Hát, a búgócsigában! „Néha tényleg sok a futkosás, olyankor lenyomok két konyakot, meg egy cigi se árt, mert kell…De hát nem tehetek mást, kell a pénz, ami csak úgy csurog ki az ember kezei közül…” – mondja egy halandó. „Bármit megvehettek, ha szorgoskodtok érte. A választék korlátlan, akárcsak a fejlődésünk!” Kínálati jólét-mámor, mint energia az egyre gyorsabb pörgéshez, illetve bepörgetéshez. Aztán a vásárlási jólét-mámor, mint az „ész trónfosztásának” egy, ha nem a leghatékonyabb eszköze. Közben koldusbotra jut az értelem. Egyéb mámorok… Érdekes, koldusokat nem láttam a búgócsiga körül. Pedig vajon, hány és hány millió, földön fekvő, ülő koldus emelhette fel kezét, hogy kér…Ma már alig látni koldusokat: kitelepítették őket a belvárosokból, mintha nem is lennének. Csak szeretet-és boldogság-koldusok maradtak, de azok hirtelen, igen sokan lettek. A látszat mámora… Ha nem látom, akkor nincs, ha nem tudom, akkor sincs…”Miközben a banda, megvadulva nyomta a rock and rollt…”, És, „Jó lenne már haver, de jó lenne, ha leszállnál a csajomról!” (Skorpió zenekar, Frenreisz Károly). És nem is volt rossz a kísérlet, hogy a búgócsiga pörgésével szemben kell egy bepörgést csinálni, hogy megállíthassuk! Ez a kísérlet, utolsó alkalommal a hippik, rockerek álma volt. „Fekete pillangó” (Omega) lett belőle… Pedig mi megfejtettük, hogy mit is üvöltenek a búgócsiga-tetőkön ordítozók. És mi azt tovább ordítottuk, és ez az üvöltés ma is, és mindörökké aktuális lesz. Csak egy ideje már nem hallatszik. Óriásira nőtt a búgócsiga, minden testet-lelket letarolva halad egy galaktikus katasztrófa felé…Fekete pillangók, elhalt, lehullott virágok, száradt virágkoszorúk kísérik a menetet az egyre vadabb forróságokat hozó nyarakon, és az egyre fagyosabbá váló teleken. Már rég nem élnek a remények, és fagyossá vált szívek hajtják el maguktól a szeretetet, mint veszélyes fekete pillangót, mert megmaradt tudatukban még nem akarnak ölni.

62

„Ugye milyen jó már nektek! Nem kell gondolkodnotok sem, hiszen mi mindent kitalálunk helyettetek! Ugye ti már nem tudjátok, hogy kik vagytok, de nem is kell emiatt gyötörnötök magatokat, hiszen mi megmondjuk, kik vagytok! Teljesen szabadon választhattok mindabból, amit mi ajánlunk tinektek! Egyre nő a választék, egyre nő az életszínvonal! Ti már ne töprengjetek, ne törjétek a fejeteket, ne fárasszátok magatokat azon, hogy mit tesztek, hogy mit akartok! Mi mondjuk majd meg, mert mi csak a javatokat akarjuk! Mi már elértük a Mi-tudat fokát, hogy leépítsük az önző ént, ami mindig csak nyomort hozott rátok! Ti már folytonos boldogságban, és teljes szabadságban éltek!” Ez tényleg már egy „másik világ”… A pillangók pedig mit sem értve Tovább szálldosnak a megmaradt réteken Várják őket a virágok E csodás földi életen. Nem is sejtik, hogy volt egyszer e Földön is Virágtáncos nyár és búgó zümmögés Napkoronába foglalt arcokon égő remény

63

Kacagásba fúló morál-temetés. Föld és virág fedi már sok álmodó arcát Csillagtáncban érve el földi létük mámorát Színes ruhájuk pusztán levetett emlékké lett Elsodródott porszemeknek ígérve életet. Vajon mit mondanál most minderre Scott McKenzie? Érdemes lenne még San Franciscoba menni? Félek lefeküdni este. Mintha koporsóba lépnék. Időszakadást élek át, valahogyan így: Az ég a semmit pásztázza s látja a végtelen űrt Múltból guruló koponyák homokot, kavicsot sodornak tovább A Most suttogó pillanatát hamvadt arcok ráncai törik át Rács- és kalitka-tudat zörgeti a magányt s egy fenyőtobozt röpít a napfényes délután Emlékek nyílásaiban kezek és ibolyák jajszó, hahota, s valahol egy vonat megáll. EPILÓGUS A BÚGÓCSIGÁHOZ : Kényszerből Nietzsche, 868: „A jövő európai emberének összképe: hasonlít a legértelmesebb rabszolga-állatra, nagyon dolgos, alapjában véve roppant szerény, a végtelenségig kíváncsi, sokoldalú, elkényeztetett, akaratgyönge – egy kozmopolita indulati és értelmi káosz. Hogyan emelkedhetne ki ebből egy erősebb fajta? Egy klasszikus ízlésű? A klasszikus ízlés: a leegyszerűsödés akarása, a boldogság láthatóvá tételének és a félelmetességének az akarása, a pszichológiai mezítelenség bátorsága (- az egyszerűsödés a megerősödés akarásának következménye; a boldogság, a mezítelenség láthatóvá tétele pedig a félelmetesség akarásának konzekvenciája…). Ha az ember e káoszból föl akarja küzdeni magát az említett állapotba – akkor késztetésre van szüksége; választani kell: vagy tönkremegy, vagy érvényre juttatja

64

magát. Uralkodó fajta csak félelmetes és erőszakos kezdetekből nőhet ki. Probléma: hol vannak a XX. század barbárjai? Nyilván csak szörnyen hatalmas szociális válságok után válnak láthatóvá és konszolidálódnak – ezek azon elemek lesznek, amelyek önmagukkal szemben képesek a legnagyobb keménységre és a legkitartóbban képesek akarni…” (Romhányi Török Gábor fordításában, in: „A hatalom akarása”, p. 373.). Búgócsiga-szürrealizmus – néhány példa. A tudományos szürrealizmus Bevezetés – Irodalmi áttekintés – Anyag és módszer – Eredmények ismertetése – Megvitatás. Irodalom. – Egy jellegzetes tudományos dolgozat megbonthatatlan szerkezete. Mindig csak olyan kérdéseket tegyünk fel a természetnek, melyekre nagy valószínűséggel egzakt válaszokat kaphatunk. A legfontosabb mindenkor az empirikus megfigyelés, a jól, korszerűen megtervezett kísérlet, ami az egzaktság bázisa. A definícióknak hibátlanoknak kell lenniük, illeszkedve a már elfogadott paradigma tételeihez. Ily módon könnyen elérhetjük, hogy kutatásaink során nem követünk el hibákat, és a lehető leggyorsabban érjük el céljainkat. – A tabukérdések világának megszületése. Kizárólag a statisztikai összefüggések lehetnek oksági összefüggések. Az ok-okozat pusztán valószínűség. – Ontológiai értelemben vett tudat-katasztrófa előidézése. A filozófia puszta okoskodás, fölösleges ballaszt, megmérgezi a gondolkodást, kiiktatja a tudományos szemléletet. – Az emberre legjellemzőbb gondolkodási forma kikapcsolása. Az emberi agy működése analóg a számítógépével. Az agy lényegében egy hardwer. Az élet alapja a mechanikus materializmus tudományos szemléletén nyugszik. – Az ember, mint gép, szerkezet szemlélése. Az érzelmek kikapcsolása alapvető követelmény minden egzaktságra törő kutató-személyiség számára. A szubjektum nem játszhat szerepet a tudományos elmélet megalkotásában, vagy egy tudományos kísérlet kivitelezésében. – Az én, a személyiség kikapcsolása a kutatásokban. A kutató elemi etikai kötelessége, hogy mindenkor alávesse magát az uralkodó tudományoseszmei paradigma-légkörnek, és eszerint folytasson kutatásokat. Például: nem minősül tudománynak a darwinizmussal ellentétes elvek vallása, így azok oktatása etikai értelemben vétségnek számít. Etikailag, az anyag biológiai evolúciójának vallása kötelező érvényű. – Tudományos dogmatizmus. Egyéniség-irtás. (Lásd még pl. a „DNS-dogmát”.)

65

Új tudományos felfedezéseknek kizárólagosan azokat tekinthetjük, melyeket az éppen uralkodó tudományos paradigmák ideológiáival, és alkalmazott módszereikkel értünk el. - Módszertani-ideológiai terror. A mindenkori egzaktságot segítő módszer, maga is tudomány. (Pl.: Biostatisztika…) – Szolgából király, a valódi tudomány rovására.

Hogyan is szól André Breton 1924-ben megfogalmazott „Szürrealista Kiáltványában”, a szürrealizmus fogalom definíciója? Tessék: „A lélek olyan zavartalan önműködése, melynek célja szóban, írásban vagy bármi más módon kifejezni a gondolkodás valódi működését. Tollbamondott gondolat, függetlenül az értelem bármiféle ellenőrzésétől, s minden esztétikai vagy erkölcsi törekvéstől…A szürrealizmus bizonyos, korábban elhanyagolt gondolattársítási formák magasabb rendű valóságába vetett hiten, az álom mindenhatóságán, a gondolat öncélú működésén alapul. Arra törekszik, hogy végérvényesen leszámoljon minden más lelki működéssel, és elfoglalja helyét az élet főbb kérdéseinek megoldásában.” (In: Bajomi Lázár Endre: Szürrealizmus. 1968. pp. 174-175.). És akkor lássunk egy másik szürrealista definíciót is, mely nem más, mint az úgynevezett tudományos gondolkodás szürrealizmusa: Az értelemnek (léleknek?) olyan megzavart működtetése, melynek célja a szubjektív (én-működések) gondolati működések kikapcsolása, a gondolkodás, emberre legjellemzőbb – filozófiai értelemben vett – megnyilvánulásainak lejáratása és betiltása. Ebből adódóan, a tudomány fogalmának meghatározása lényegében

66

nem is lehet más, mint a pozitivizmuson nyugvó „egzaktság” statisztikai értelemben vett igazolása. Mintha a tudományosnak nevezett eredményeket nem is az ember produkálná. Mindebben az a szürrealizmus, hogy tudva-tudattalanul, de az emberi mivolt legalapvetőbb immanenciáinak megtagadásáról van szó. Áltudományos-emberellenes búgócsiga-ideológia. A mechanikus materializmus szemléletének uralma, és az én-fosztás elve, nem más, mint tudományos szürrealizmus, avagy tudományos nihilizmus. Másképpen: tudománynihilizmus, hiszen egy emberellenes, etikátlan nihilista elvrendszer vezérli a koncepciót. Ebben a nihilizmusban az a tragikus és végzetes, hogy az embert Emberré tevő viselkedések teljes kikapcsolására törekszik. A művészi értelemben vett szürrealista eszme, szinte pontosan ennek a tudományos szürrealizmusnak a tükörképe, mely szintúgy emberi immanenciákat tagad. Tudott, hogy a szürrealizmus egyik alapvető – ha tetszik – művelési módja, az automatizmus, például az automatikus írás. Elképzelhető a totális automatikus cselekvés egy ópiummámorban, amúgy, ha az ember teljesen magánál van, akkor az első lépések leginkább a nagyfokú motiváltságban, mint a cél felé vezető út első lépéseiben születnek. A nagyfokú motiváltság, mint adott, kitűzött cél elérésének vágya, kezdetben könnyen elaltatja a felmerülő kételyeket, a kutató például el is hiszi, hogy a módszer, amivel dolgozik megváltja a világot, és képessé teszi tárgyának totális megismerésére. Megjelenik, a kezdő kutatók eufórikusnak is nevezhető lelkiállapota. Ugyanezt szenvedi el a szürrealista művész is. A motiváltság, idő függvényében történő lankadásával, egyre nagyobb szerephez jut a gyakorlottság, vagy rutin, ami – akár indokolt, akár nem -, fokozza a biztonságérzetet. „Így kell ezt csinálni, és meg is jönnek az eredmények” – mondják az alkotók, lelkesen. A rutin, azonban, igen sok esetben, az önbecsapás felé is veheti az irányt, bizonyos szintjeit el is érheti, melyet vagy nem vesz észre, vagy, jól kondicionálva magát, nem tud már észrevenni a kutató. Breton is ad tanácsokat, melyek valójában arról szólnak, hogy miféle trükkökkel kell megőrizni, fenntartani az automatikus írás állapotát. Gyakorlottság, ide, vagy oda, az emberi mivolt meg-megszólal a kétely formájában, mely egyben fordulópont is lehet a kutató, vagy művész életében. Vagy képes azt mondani, hogy ebből elég volt, mindent másképpen kell csinálni, mert ez a tudományos paradigma-vonal nem megfelelő, illetve, ebben a stílusban nem lehet már újat alkotni, kimerültem módszerben és lelkiekben. De egyáltalán nem biztos, hogy eljut eddig a pontig, ami mindig is a kiválasztott szellemóriások privilégiuma volt. A többség tehát megy tovább a kitaposott módszertani utakon, mely sok esetben felveti kényszer állapotát, amit bizony nem egy alkalommal kell elaltatni. Ilyenkor a karrier, mint vágy és cél már sokkal inkább motivál, mint maga a kutatómunka célja és tárgya. Ezt a kényszert a gyakorlás, bizonyos gondolati ismétlések, „eredmények”el tudják altatni, kényelmes megszokássokká tudják transzformálni, észrevétlenné teszik magát a rutincselekedeteket is. Az automatikusan alkotni kívánó művész, vagy azt fogja hinni, hogy cselekedetei automatikusak, vagy azt, hogy az általa rendszeresen gyakorolt cselekvési, illetve gondolati műveletek, rá jellemző, magas szintű tudati, vagy ha tetszik, akkor tudatalatti működéseket testesítenek meg. A kutató pedig elhiszi, hogy a jól bevált módszerekkel, azok automatikus

67

alkalmazásával is el lehet érni új, korszakalkotó tudományos felfedezéseket. Mindkettő vak hit csupán! A tudományos szürrealizmus minden eszközzel rendet, egzaktságot, cáfolhatatlanságot akar, így nem is tehet mást, mint száműzi a filozófiát, magát a mélyebb gondolkodást, és száműzi az ént, a szubjektumot is, mert fél tőle, hiszen az intenzív elmeműködés minden hiányosságot feltárhat. Egyetlen barátja a matematika, és a statisztika, mivel – hite szerint – ezekben sohasem bukkanhat fel a személyiség léte. Mindent önmagán kívülről, objektíven próbál szemlélni, ami teljességgel abszurdum, hiszen totális énmegszüntetést, személyiség-gyilkosságot követel. Akik mégis úgy gondolják, hogy elérték a teljes én-vesztettséget, és átkerültek az egzakt tudományosságot garantáló „lélektani” állapotba, azok lényegében egy értelmi-érzelmi zavar-állapot-sorozatba jutottak, melyről azonban halvány sejtelmük sincsen. Az „ez van, így kell, mert csak így jó és egzakt” állapotában vergődnek. A tudatos nem én-tudat átirányítottsága a kutatások, művészetek világába; „újratervezés” a búgócsiga-megfeleltetés érdekében. JPS-agy kifejlesztés. Specialisták tömegkiképzése, akiket arra lehet használni, hogy bagatelizálják az egyetemesnek tekinthető, de akár lokálisan is megfigyelhető logikai összefüggéseket, avagy észre se vegyék azokat. „Holisztikusan” gondolkodók kitermelése, akik azt képzelik, hogy lehet mindent egyszerre, és a maga teljességében tanulmányozni, a részletek ismerete nem annyira fontos. Ők aztán lehetnek tökéletesen szürrealisták, akár Aragon, Breton utódai, de lehetnek szigorú materialisták, mechanikusan gondolkodó pozitivisták, mint például a „szupraindividuális organizáció” papjai, hamis prófétái, akik, teljes matematikai szemléletükkel, végzetes technokratizmusukkal is elősegítették az ökológia tudományának, elsősorban annak módszertanának teljes összeomlását. Nem véletlen, hogy egyre szaporodik „a nagy tanítók” száma, akik rettenetes zagyvalékokkal tömik a tudatfosztott embereket, szinte új nyelveket kreálnak, misztikumról, spiritualizmusról, univerzumról és mindenféle Istenről papolva, meggyalázva magát az embert, a gondolkodást, a filozófiát, de a művészetet, és az emberi léptékű tudományosságot. Közös vonásaik, hogy teljességgel el kívánják tüntetni az emberi természetessségeket, magát az emberi természetet, és valamiféle műembert szeretnének kreálni, búgócsiga-parancsra, melyről persze fogalmuk sincsen. Ez is automatizmus, mégpedig félelmetes, mert embermilliárdok szenvednek benne és általa. A végletek, s ily módon, az abszurd tudattalan uralmában él az emberiség jelentős hányada. „Abszurd drámában”, melyet önmaga tudattalanított mivoltában produkál önmagának. De ki olvas ma abszurd drámát? Nem kétséges, hogy a szürrealizmus nagyjai leginkább ébreszteni akartak, csakhogy elhajították az elme ép állapotát, és magát a gondolkodást. A mechanikus materializmust, pozitivizmust, és egyéb emberellenes izmusokat képviselő „nagyok”, a „modern tudomány” mai nagymesterei, pedig, holmi „haladás”, és „korszerűség” fellengzős hangzataival, elhajították az embert, magát az emberi mivoltot, a szubjektum sérthetetlen fenségét, végső soron az egyéni gondolkodás szabadságát, lényegében magát az elmét. A totális embertelenítés pedig maga a „posztmodern”, melyben minden emberi csupán „poszt”. A

68

művészetek jó részének trágárságba, brutalitásba fulladása, mely éppen, hogy nem emberi. És nem veszik észre, hogy mindez a jól működő búgócsiga-rendszer érdekében történik! Kik is voltak „a XX. század barbárjai?” Bizonyára voltak pillanatok ebben a kozmopolita, tudati, értelmi, indulati káoszban: mi és én, a rockerek, mi legalább üvöltöttünk! Az ember, mint káosz, a fizikai törvényeket meghaladó élet-törvények egzisztenciája által. Az ember, mint káosz, önmaga teljes megismerése képtelenségében. Az ember, mint káosz, totális tudati befolyásolhatóságában, én tudat-elveszthetőségében. Az ember, mint káosz, én-mivoltának, és én-minőségeinek kifejezés - képtelenségében. Az ember, mint káosz, tisztázhatatlan, avagy tisztázatlan szubjektív én-indulataiban. Az ember, mint káosz, affekcióiban, illetve azok megjelenítésében, megjeleníthetőségeiben. Az ember, mint káosz, maga kreálta etikai rendszerei általi vergődéseiben. Az ember, mint káosz, emberi teljessége megélésének képtelenségében. Az ember, mint káosz, egyedi egyetlen természetének, egyéniségének felfedezésében, és megélési képességében, illetve képtelenségében. Az ember, mint káosz, az univerzum és önmaga relációinak kijelölésében és megélésében. Az ember, mint káosz, a hétköznapi tudatban élés információ-dömpingjében. Csúcspont: az ember, mint káosz, saját, egyéni elmelét-mivoltában, gondolkodásában, gondolkodás-mechanizmusaiban, és jelenségeiben. Az ember, mint káosz, a Földön, mint a bolygón való élés biológiai-értelmi mechanizmusaiból adódó idegenségében. Az emberi káosz-érzet, mint nyugtalanságban, bizonytalanságban, pánikban, frusztrálásban és frusztrálódásban, hypochondriában, túlérzékenységben, apátiában, rezignáltságban, depresszióban, nihilizmusban, azaz mindenféle lelki betegségben való megjelenése, melynek kiváltó oka, az én-tudat nemlét permanenciája, a búgócsiga-tudat, mint az egománia által kényszerített kiszolgálása. A káosz-érzet jellemző cselekvései: kapkodás, időzavar, lótás-futás, érzelmi kitörések, agresszivitás, felhalmozási-vásárlási mániák, alkoholizálás, fokozódó önzés, és további pótcselekvés-tömeg, egyéni megjelenési formákban. Káosz-tudat. Szürreálisan nihilista, vagy nihilistán szürreális – ahogy jobban tetszik.

69

Szerelem (?) – szürrealizmus. A Kedves Férfi, érzelmei viharában azt mondá a Kedves Nőnek: szeretlek! Elbűvölés, mosolyok, kis hebegés, fodrozódó pillák, halovány kézfogás, és minden, mint amidőn az Univerzum épülni kezdett. Átromantizált percek, sétányok, fák és padok. Ő az ég, Ő a föld, ő a Mindenség, Ő az Istennő, itt, ezen a szép kék bolygón, és ez úgy természetes, ahogyan eső után sáros a föld, és csontokká szakad szét minden szépség a halálban. A belső lüktetés fura, fátyolos mámora lengi körül a levegőt, időtlenség-érzéssorok, és sorsok suhannak az összetalálkozó szembogarakban. Most nem hallani azt a fura zúgást, ami minden hajnalban kitör a sikeres talpra állás pillanatában, és folyvást ott van a cipők sarkaiban, mint valami kérlelhetetlen, ütemdiktáló ostor. Ehelyett most virágkoszorúeső hullik az égből, mintha San Franciscoban lennénk a hippik birodalmában. Ilyenkor derül ki világosan, hogy tényleg nem létezik az idő. De az is, hogy csak úgy átsuhanunk egy mámoros állapoton, amit úgy hívunk: élet. Mert most élünk, most van igazán Most, úgy, mint

70

előtte sohasem, és utána sem sohasem. A sohasem-világ, sohasem-szerettünk-így lélekdalában fújja hallhatatlan melódiáit, mely az öröklétből fakad, és az öröklétbe tart. De megszólal a telefon, mert annak az a dolga. Kiszakad az időtlenségből az idő, és ismét megmutatja magát a valóság. Fél három van, ami amúgy természetesen nem létezik, mert olyan nincsen, hogy fél három, de olyan sincsen, hogy fél öt, fél kilenc, fél hat, csak alkonyat van, hajnal, éjjel, reggel, nappal. De hiába van csak hajnal, reggel, nappal, este és éjszaka, azzal csak a kutyák és macskák, no meg a tanulatlan kakaduk törődnek, az ember a realitásban kell, hogy éljen. Halhatatlan aritmia indul el ég és föld, szív és elme között, és elfolyik a kozmosz-érzés, mint óvatlanul kiöntött sörről a hab. Egyre szaporább kavics-csörgetéssel ropognak a cipőtalpak, görnyedve nyúlnak az árnyak az elfogyó fakoronák után. Nem lenne baj, ha most hirtelen befutna a létbe az öröklét vonata, és kimerevítené a pillanatot, azt a mostot, ami sohasem volt, és utána sem lehet sohasem. De a búcsú sürgető zavarához közeledvén, mégis bevillan egy örökké tartó impresszió, és ez nem más, mint a kedves arcán felsejlő önfeledt-öntudatlan, éteri mosoly, melyen ott ragyog a szerelem öröklét-hozó virága, ami az egymásra pillantás tüzében emlékké foszlik. Talán nem is tud róla, amikor így tesz, pedig ebben a pillantásban sűrűsödik össze minden elmúlt, és eljövendő remény. Majd becsapódik a kocsiajtó, felzúg a motor, és megkezdődik a beszállás a búgócsigába. Atalanta lepke, ne várj csodát Rövid az élet, néhány szárnycsapás. A búgócsiga meg bábot kíván Mert abban kizárt a szárnyalás. Öntudatlan káosz-tudat monológ egy délutánon, és egy estén Belenyilalt, de már nem dagadt, csak az a kutya kuplung…Már háromnegyed három, merre is menjek, ja…erre közelebb lehet. De az a biciklis…Hű de korog, enni akar szegény, ma mikor is ettem utoljára? Nem emlékszem a reggelire se…Ja a kifli! Megint nyilal! Húúúú! Szerencse, hogy fékeztem…Tökrészeg alak, vagy nem tudom…Kicsit gyors a szívem most, meleg van nagyon. Mit rángatódzik megint a vádlim? Nem értem. Hol a napszemüvegem? Jaj, egy kanyar! Már biztosan elkésem, de megszokták, mindig megcsúszok…Most nem tudom felvenni, hiába csörög, ráadásul körforgalom. Na megérkeztem, le kéne parkolni…Basszus, sehol egy hely…Na ott! Talán…Jaj Istenem. Kiszállok végre. Izzadok, hol a sprayom? Nem érdekel, úgy jó, ahogy van…Csak lesz valahogy. De hol az ürge, aki azt mondta pontos lesz? Új feladat, izgalmas, igyekszem majd koncentrálni, de négykor már másfelé kellene szaladnom. Mi lesz, ha kések? Ne izgasd magadat, miért késnél? És lehet, hogy ma is megvárnak…Szeretnek téged, nem? De igen, azt hiszem. Azt hiszem ez az a pacák! Hello! Na most kiderül, hogy mit gondol erről a produkcióról! Mosoly, ja…De melyik? Ez a kis mindenes, aztán az enyhén bátorító, majd a protokoll, amiről minden pasi tudhatja,

71

hogy rajta kívül nem kaphat semmit. A szokásos unalmas szöveget nyomja, meghív, de nekem elég egy citromos limcsi, aztán végre belekezd, hogy hol, hogyan, miért és mikor kellene fellépnem..Na és a pénz öcsém? – tör be egyre hangosabban tudatomba a kérdés. Rákérdezni nem érdemes. Izzadok…Remélem nem vagyok szagos, meg nem is érezheti, mert igyekszem feléje fordulni. Hülye gondolatok. Felnézek ez égre, bárányfelhők és kékség…Na basszus, elkalandoztam, de nem is csoda ki vagyok merülve, meg nem is érdekel a dolog annyira. Aztán hirtelen rápillantok az órámra, fogalmam sincs, hogy miért, és miért pont most, de ezzel legalább lehalkítom az ürgét, aki egyre kevésbé érdekel. Ja, most felkapom a fejem, mert jön a dohány. Hát nem sok, de meg kell csinálnom. Úgy teszek, mint akinek éktelenül rohannia kell, és még ráadásul gyengélkedik is. Hirtelen búcsúzom, megadja a számát, és az új randihelyet, ahol elkezdhetjük a részletek megbeszélését…A gyerek hív…Ja Istenem, mi lehet vele? Semmi, oké, menj csak nyugodtan kirándulni, de vigyél magaddal elég vizet…Rohadt szomjas vagyok! De mit csinálhat a másik gyerek? Fel kellene hívnom. Nagy nehezen felveszi. Jól van szívem, akkor csak pihenj, hallgass zenét, és próbáld az új figurákat…, kösz, csak megvagyok, majd valamikor hazazuhanok. Mit vigyek? Igen, sajtot, zöldségeket, meg dinnyét…Jó! Csók! Te jó ég! A varrónő! Mennyi is az idő? Négy óra van, akkor még van tíz percem a próbáig. Indulás! Egész jól fog menni a kék háttérhez, majd ha besötétedik a tér, én pedig egy lámpást tartok majd a kezemben. Egymagam fogok világítani az éjszakában, mint egy csillag. A szoknya is kicsit áttetsző lesz, de nem akarom, hogy azt mondják szexi, hanem azt, hogy varázslatos. Igen, varázslatos vagyok, az természetes. Csak próba, próba, próba és próba, különben kijövök a gyakorlatból, na és a lábam is, hát még fáj szegényem. Nem baj, ez a sors, úgy tűnik ezt kell viselnem, nincs pardon nincs nyöszörgés, csak elfogadás, így kell fejlődnöm előre, újra és újra kihívásokat keresve, és megvalósítva…Szép is így. Na persze, hogy karambol van előttem, ki tudja, meddig kell állnom. Megpróbálom kikerülni, nem megy. Jön a rendőrség. Egy pali, mögöttem hadonászik az autójában. Hülye, idegbajos, mit tegyek, én sem tudok mozdulni. Megpróbálok énekelni, de nem sikerül. Rádió…tucc-tucc, és egyéb baromság, csak idegesebb leszek tőle. Gyerünkgyerünk, ne tököljetek, nem olyan nagy a baj. Most már biztos, hogy itt is megcsúszok, de legalább most állok pár percig. Gondolkodni kéne. De min? Nem jut eszembe semmi. Olyan üresnek érzem magamat, mint egy kaszni. Megdörzsölöm a halántékomat, nagyon zakatol… Klíma…Víz, szomjas is vagyok, alig látok már, zúg a fülem, letekerem az ablakot, bűz van…Na végre mozdul a sor, kábé tíz percet fogok késni, de nem érdekel…Irány a varrónő! Szép, nagyon szép, kicsit vissza kell venni a hosszából…Méreget, tűz, bök, de nem érdekes. Majd a hét második felében hívom, hogy mikor tudok ismét beszaladni. Most irány a dinnye, meg a sajt, aztán haza, utána órát adni. Megállok egy zöldségesnél, a dinnye megvan, utána irány a Spar…Hű de meleg a vizem, kellene egy hűtő, de mindig elfelejtem. Na itt meg akkora a tömeg, de mit lehet tenni… Lassan már öt óra is elmúlik, és én még nem vagyok sehol…Dehogyisnem, mit becsülöm le már megint önmagamat. Szuper vagyok, és még jól bírom is a strapát! Lassú a sor, tetű a kasszás, de hát ez van, nem kell panaszkodni, biztosan neki is megvan a maga baja, meg az összes előttem álló szerencsétlennek… De miért

72

neveztem én őket szerencsétlennek? Mindegy, ez nem a filozófia órája, legfőképpen nem a meditálásé…Lazítás, elernyedés – na ne vágyakozzunk, dolgunk van ugyebár. Kassza, fizetés, rohanás a kocsihoz, indulás…Újraindulás…Hazaérés, gyerekek, otthoni káosz, takarítani kellene, ha már egyszer félig kimeszeltem a lakást…De mikor? Leülök, szlopálom a vizet, és megpróbálok vacsit kotyvasztani, miközben sorra nem veszem fel a telefonokat. Mindent nem lehet egyszerre csinálni, pedig Isten bizony, én megpróbálom minden nap. Most jut eszembe a bankot elfelejtettem, de ha az egyik tanítvány ma fizet este, akkor nem lesz gond holnap sem. Jellemző rám, hogy nem a pénz jár az eszemben, a fellegekben járok, biztosan azt mondanák rólam. Szeretnék, és tudok is, csak nem mindig van arra ideje az embernek. Zuhanyoznom kell, és átöltöznöm, de gyorsan, mert ismét időzavarban leszek. Idő! Istenem! Hát ez rámfér…Végre érzem, hogy élek, érzem testem minden zugát, cirógat a víz, szeretem…Ez van most nekem…Aztán ébredés, öltözés, és egy kis magamba roskadás. Leülés az ágy sarkára, koncentrálás. Kirohanás a konyhába, etetés…Kérdés: mi is jön még máma? Egy kis gyümölcs, mert, ha mást eszek, akkor nem bírok mozgásórát tartani. Tele hassal nem lehet. Pedig éhes vagyok, de inkább ég a gyomrom. Talán tej? Nem, az nem megy a gyümölcsre. Barack, kis dinnye, puszi a gyerekeknek. Most lassabban megyek le a lépcsőn. Még egy rossz lépés nem kellene. Autó, ajtócsapódás, motorfelzúgás, indulás. De csak lassan, most lassan, mert azért elég volt ez a mai délután is…Na, mindenki itt van. Kezdés, tánctanítás, mozgáskoordináció, meg mit tudom én, már rutinból megy az egész. Mosolygok, élvezem, vagy csak megszoktam, hogy mosolygok, de amúgy tényleg nagyon élvezem. Ez az életem. Most azért már inkább magamnál vagyok…Aztán egyszerre este nyolc – elszaladt az idő, mintha végigálmodtam volna az egészet. Minden ment, mint a karikacsapás. Búcsúzás, egy hét múlva veletek ugyanitt. Addig gyakoroljatok ezt meg azt, meg amazt…Most indulok, de előbb átöltözés, székre roskadás, dehogy roskadás! Csak leülés pár szusszanásra! A napnak persze még nincs vége. Most jön az események átgondolása, a holnapok tervezése – valamikor az éjszakában. Becsapom a kocsiajtót, indítok, aztán gurulok, döcögök hazafelé. Végül is nem volt rossz a délután. Minden volt benne, ami kell nekem. Mert mi más kellene? Megint hív valaki, de most tényleg nem tudom felvenni. Majd megismétli, ha fontos neki. Ja tudom, ő hívott, akinek más is kellene, aki szerint nem tudom, hogy mit teszek magammal, mert csak rohanok, mint egy őrült. Biztos van benne valami, de ez az én életem, én akarom, hogy így legyen! Majd megérti, vagy nem…Lényegében nem hiányzik senki és semmi. Éjfélig irogatás, ügyintézés, holnapi feladatok. Alvás, álom. Álom? Nem szoktam emlékezni rá.

73

Egy teória akkor tekinthető igaznak, ha igazolásához nem kell másik teória. De ez, itt, mint kiderült: nem teória, hanem valóság! A valóság sohasem teória, csak teoretizálási alap. Félremagyarázati lehetőség. Ez a valóság az erekben, a szívben, a májban, a tüdőben és ritkábban az agyban lüktet: működik! A valóság, amit lát, érez, megélni vél az ember, az sajnos, igen sokszor, nem más, mint a búgócsiga-valóság. A szerelem szent perceiben, többnyire, még el lehet bújni előle, de egy szokványos napban, egy délutánban és egy napi robotban – sohasem sikerülhet a menekülés. Fenti „esettanulmányokat” nem kell magyarázni… A mély, tényleges, emberi immanenciákat viselő valóság, ami maga az emberi mivolt lényege, sajnos nagyon elrejtőzött, mondhatni tudattalanul rejtette el önmaga elől az ember. De mindenkor felvillan, akár egy szóban, egy átfutó gondolatban, egy észrevett bárányfelhőben, kék égben, egy pillantásban, hogy aztán elaludjon újra, elfedje az a másik „valóság”, melynek ajtaját oly büszke én-tudattal csapta magára ugyanez az ember. Nem is sejti, csak talán végső kétségbeeséseiben, hogy a búgócsigát, bizony saját maga hajtja már, szédülten, rohanva kapkodva a levegőt, és akik a tetejéről szónokolnak, azokat ráadásul ő maga választja ki – de ez is csak látszat. Maga a búgócsiga a legnagyobb, legvéresebb, legsötétebb valóság. Bábcsapda, ahonnan nincs felszállás. Aki mégis megkísérli, azt a mindenkori morál nevében lelövik. Mindezek megélt történetek, és álmok, mert hát utóbbiak is emlékek.

74

És rémálom volt az is, amidőn elképzeltem, hogy én, mint a bolondok napján született ember egyetlen fia, ott állok a gimnáziumi osztály előtt, és az igazgató kikérdezi tőlem családom életét. Mert a kommunizmusnak nevezett, rendszerváltás előtti búgócsigaborzalomban erre minden „felelős vezető” fel volt jogosítva. Őszinteségről szó sem lehetett, mert akkor az egész család, rokonsággal együtt ment volna a börtönbe. Természetesen hazudni kellett volna, az akkori morálfenyegetettség miatt, és valami módon meg is kellett volna felelni a „szocialista erkölcsnek.” Elkötelezettség-hangoztatás nélkül fabatkát sem ért volna az egész. De mit is mondtam volna, ha őszinte lettem volna? Mert ugye az a legegyszerűbb, vagy mégsem? Álmomból idézem: „Apám tanító, április elsején született. Abban az évben, amikor kitört az első világháború. Szegény proletárcsalád sarja volt. (Na ez bejött volna!). Négyen voltak testvérek. Nagy erőfeszítések árán tanító lett belőle. Egyik fiútestvére hivatalnok, a másik katolikus pap lett. (Na utóbbi betette volna már az ajtót.) Anyám gazdag dzsentri családból származott, német és osztrák felmenőkkel. (Ez is betette volna az ajtót.) Ők heten voltak testvérek. Anyám, a jómód ellenére tanult, és tanító lett, és, mint köztudott szegény család sarjához ment feleségül. (Ez azért nem nagy baj.) Anyai nagybátyáim közül, a Weder Laci bácsi disszidált Németországba, de a második világháború alatt az angoloknak kémkedett. (Ez is rontott volna a mérlegen.) Utóbbi ellenére nem jöhetett soha haza Magyarországra. Apám is hős volt a nagy világégésben, mert Munkács környékén több vagonnyi, deportálásra ítélt zsidót szabadított ki, mint zászlós. (Csakhogy akkor – bármennyire hihetetlen is -, de erős antiszemitizmus volt nálunk. A kommunista kormány az arab, például a palesztin felszabadítási frontokat támogatta a „cionista gyilkosok” ellen. Így aztán ez se lehetett volna jó pont. Na meg tiszt is volt szegény.) Mindezek után, a kommunisták koncepciós pert akasztottak a nyakába, de hála zsidó, és néhány nem zsidó barátjának, a kísérlet a bíróságon, nyilvános botrányba fulladt, és kiengedték apámat. Emlékszem, hogy gyermekkoromban, még sok zsidó látogatta meg, hálálkodva tetteiért. Sokszor sírtak is egymás karjaiban. (Hogy lehetséges az, hogy egy zsidó, és egy keresztény ember, egymást átölelve örülnek az életnek? Ráadásul apám mélyen vallásos katolikus volt, lopva templomba is járt. Úgy, hogy valahol, ez a morál maga! De valahol tilos, és akkor is az volt, így aztán végképp „gyanús elemmé” váltam volna.) Aztán 1956-ban apám forradalmár lett, harcolt a kommunista diktatúra ellen. (Ez biztos börtönt ért volna, talán még nekem is, ha bevallom.) Őt természetesen, rövid időre be is csukták. Drága keresztapám viszont katolikus pap volt, ráadásul kezdetben püspöki írnok, de mivel kifigurázta a részeg püspököt, mennie kellett. De nem sokáig lehetett szabad, mert uszítás vádjával öt év börtönre ítélték, ahol – elmondása szerint – rendszeresen megkínozták. Szabadulása után, egy kis zalai faluban lett plébános, ahol imádták az emberek. Egyébként senki, sohasem volt párttag. (Ezzel se állt volna azonban x-re a meccs.) Testvérem nincs – még szerencse! Ilyen családfával, családtagjaim tetteivel, az ég világon semmit sem lehetett kezdeni. Ki kellett volna egy másikat találni, melyben gyakorlatilag csak apám származása maradhatott

75

volna meg. De lehetetlen letagadni, és egyben megtagadni nemzedékek meggyőződését, életét. A család, tehát nem volt alkalmas a kommunista búgócsiga hatékony működtetésére. Egyébiránt el sem tudom képzelni, hogy drága szüleim miféle életrajzokat kreáltak maguknak, hogy megmaradhassanak állásukban, vagy dolgozni kezdhessenek valahol? Számomra ez egy örök rejtély, amiről persze mindkét szülőm hallgatott, én meg nem is mertem rákérdezni. 1990 után, annyit változott a helyzet, hogy a család élő tagjai, lényegében egyetlen párt számára sem feleltek meg. Létrehozták a kapitalista búgócsigát, melynek gátlástalan embertelensége legalább annyira taszítólag hatott ránk, mint nagyra becsült elődje. Valahol a rejtett tudatok mélyén mégis Marx eszméi győztek? A pluralista eszme-és pénzdiktatúra hamar kimutatta morálját, mely művészetre, tudományra, és mindenféle hétköznapi búgócsiga-létre, mint végső báb-állapotot hozó szabadság telepedett rá. Gyümölcse nem más, mint a válság apokalipszise. Csoda a dada, és a szürrealizmus kifejlődése? Hiszen dada az egész! Na meg „poszt…” Önök csak tudják! Fura, de egyébként totálisan természetes, hogy ebben az eszmei-politikai-tudati káoszban, éppen a szürrealisták mondták ki – talán utoljára – oly fékevesztett dühvel az ítéletet erre a végletekig aberrált, mert embert azzá tevő kapitalizmusra, melynek azért oly végtelen nagy az arcátlansága, mert azonosítani meri magát a civilizáció fogalmával! „Minden erőnkkel azt kívánjuk, hogy a forradalmak, a háborúk és a gyarmati felkelések megsemmisítsék a nyugati civilizációt, amelynek söpredékét Ön még Keleten is oltalmazza, és szerintünk ez a féregirtás, mint állapot, egyáltalán nem elfogadhatatlan a szellem számára.” – hangzik egy részlet, Paul Claudel, tókiói francia nagykövetnek, 1925 július elsején írt nyílt levélből, melyet a szürrealizmus nagyjai írtak alá. Tudjuk, hogy nem történt meg a „féregírtás”, mert akkor nem lenne búgócsiga, és nem lennének tudatos nem én-tudatban tengődő egyének az európai civilizációban. Akkor már egy másik európai civilizációban élnénk, egy rejtett vágy-civilizációban, melynek kimondása is bűn, mélyen őrzött titok. Most nem piál a hegy Mert nem engedi a kormányzat, hogy ezt tegye Nem is pipál a hegy, mert nem esett eső isten tudja mióta. Most menetelnek az emberek kockás egyenruhájukban, majd felcserélik csíkosra, fakóra és egyszínűekre Divat minden, ami egyveretű, és divat lesz a káosz-vers is. Almába bújnak a vénasszonyok Hogy kerekdedebbnek láthassák keblüket. Inkognitóba vonulnak a macskák, mert nem szeretik, ha az autók elütik őket. Jó, nem?

76

Az ember kivonul lazítani a természetbe és fogalma sincs, hogy ott mit lát, csak eszeveszetten rohangál, zabál és bepiál. Műanyagszeméttel áldja meg a hegykoszorút, vizeletével illeti szép tavait mert most bulizik, csinál valamit. Hát merne piálni a hegy? Vagy pipálni netán? Dehogyis, inkább szürrealista versekre vár. „Baromkodás a szabadban” – csendélet emberrel a búgócsiga-természetben. A posztantropológiai - posztnihilista festészet első gyöngyszeme. – Örvendjünk! Megjegyzés: a kép, nem látható alkotást hordoz. Jó, nem? És még nincs vége!