_Milyen a szabadságom ára?

Szomszédok történelme

_Milyen a szabadságom ára?

Marek Stawski A második világháború utáni lengyelországi politikai és társadalmi helyzetet a Moszkvában, lengyel radikális baloldali aktivisták által kidolgozott ún. júliusi kiáltvány határozta meg. Ezt 1944-ben hirdették ki, amikor az 1. lengyel hadsereg kísérte Vörös Hadsereg felszabadította a német megszállás alatt álló lengyel területeket. Mivel hosszú ideig senki sem látott lengyel egyenruhás katonát, az történt, hogy a lakosság túlnyomó többsége lelkesedéssel fogadta a kiáltványt. Sőt, a manifesztum gazdasági követelései gyakorlatilag nem különböztek azoktól, amelyeket a londoni lengyel kormány követelt – agrárreformot és társdalmi demokratizálást feltételeztek. Nem volt benne semmilyen forradalmi jelszó, és semmi, ami olyan nagyon jelentős intézmény ellen irányult volna, mint amilyennek a katolikus egyház számított. A júliusi kiáltványnak csupán egyetlen pontja érintett egyházügyi kérdéseket: az egyház és az állam különválasztását, a felekezeti szabadságot és más felekezetek vagy egyházak egyenlőségét követelte (ezek közül a háború előtti Lengyelországban nem kevés volt). Ám egyre világosabbá vált, hogy a vallási közömbösségüketet hirdető új kormányszervek és a katolikus egyház között előbb-utóbb konfliktusnak kell jelentkeznie. Bizonyos értelemben mindkét fél egymással vetekedő, a „lelkek” feletti uralomra törekvő társadalmi intézmény volt.

A kezdeti időszakban szinte semmi sem utalt a későbbi konfliktusra, sőt az új kormány a katolikus egyház támogatására törekedett, és Bolesław Bierut új köztársasági elnök egyházi szertartásokon is részt vett. Lengyelországban az egyháznak rendkívül nagy volt a jelentősége. A nemzet lelki erejének számított, és az annexiók idején mindig a nemzet oldalán állt – függetlenségi küzdelemre szólította fel, a szó fizikai értelmében is segítette. Másfelől azonban megjegyzendő, hogy a lengyel kommunisták többségét katolikus templomban keresztelték, s nem ritkán katolikus iskolákat végeztek. Mindenesetre nem teljesen ateista környezetből származtak, és semmi esetre sem olyan közegből, amely számára a katolikus hagyományok idegenek lettek volna – eltérően azoknak a szomszédos országoknak a kommunistáitól, amelyekben az egyháznak már régen más volt a helyzete (például Csehszlovákiában). Az első összeütközésre már 1947- ben sor került, amikor az új népi kormány kiadott egy dokumentumot, miszetrint „...a Szentszék által egyoldalúan megsértett Konkordátum a továbbiakban érvénytelen”. A hivatalos szervek ily módon tagadták meg a Vatikán és a Varsó között már 1925- ben megkötött diplomáciai egyezmények érvényességét. Az ilyen döntés indoka viszonylag jelentős volt. A kormány azt állította: az a tény, hogy XII. Pius pápa az

140

1939- ben a Harmadik Birodalomhoz csatolt lengyel területeken az eltávolított lengyel püspökök helyére új német püspököket jelölt, a konkordátum megsértésének minősült. Nemzetközi jogi szempontból ez valóban annak is számított. Ámde sokkal fontosabb – noha a kormánykörök által formálisan nem említett – ok volt az a tény, hogy a Vatikán nem ismerte el az új lengyel határokat az Odera és a Neisse mentén, s habozott, hogy e területeken állandó egyházi igazgatást alakítson ki (ami új püspökök kinevezésével függött össze). Az ún. visszaszerzett tartományok (Ziemie Odzyskane) Lengyelország számára alapnak számítottak, az új állam sine qua non feltételének, és a kormányzati szerveknek érthetően nagyon fontos volt, hogy Wrocławban, Szczecinben és Olsztynben lengyel püspökök legyenek – ezen nincs mit csodálkozni. A kommunista hivatalok és a katolikus egyház közti viszály további eleme volt elsősorban az ún. Caritas, a vallásoktatás és a polgári esküvők kérdése. E téren a lelkek feletti uralomért folytatott küzdelem időnként élesebb formát öltött, noha természetesen nem olyan éleset, mint a szomszédos Csehszlovákiában, ahol egyetlen éjszaka leforgása alatt börtönbe zárták a szerzeteseket. Amikor Stefan lengyel hercegprímás, azaz Stefan Wyszyński bíboros igehirdetésében határozottan tiltako-


zott a Tygodnik Powszechny nevű újság betiltása és más kormányzati intézkedések ellen, s non possumus jelentős kijelentéseket tett, másnap őrizetbe vették, elszigelték. Ami azonban fontos: nem vetették börtönbe, hanem őrizetben tartották egy régi, félreeső kolostorban, alapos ellenőrzés mellett.

1956-os XX. kongresszusán elmondott híres beszéde után kezdett változni. Hruscsov nyíltan elítélte a sztálini politikát és a személyi kultuszt. Az 1956-os év a kommunizmus történetében mérföldkő volt, Lengyelországban és Magyarországon, de Csehszlovákiában és az NDK-ban is jelentős változatások mentek végbe.

Az egyházzal szembeni represszió, amelynek Wyszyński őrizetbe vétele volt az előjele, a legkeményebb sztálinizmus időszakában ment végbe, amely Lengyelországban 1947-től 1956-ig tartott. Ez az időszak egyben a sztálini hatalmat ellenzők brutális, sokszor fiktív és helytelen vádak, bebörtönzés és halálos ítélet alapján történő eltávolításának az időszaka volt. Az eltávolítás elsősorban a Nemzeti Fegyveres Erők (Narodowy Siły Zbrojne) partizáncsoportjainak a tagjaira vonatkozott, mert ezek a csoportok a háborút követően nem tették le a fegyvert. Az új helyzetet úgy értelmezték, hogy Lengyelország újabb megszállás alatt van, s úgy vélekedtek, hogy a Nyugat harmadik világháborút idéz majd elő – a Szovjetunió ellen. Megfeledkeztek azonban arról a tényről, hogy Európa ilyetén felosztása és Lengyelországnak a szovjet érdekszférába vonása éppen a nyugati szövetségesek műve volt, akik ismét jelét adták, mit jelentenek számukra a szövetségesi egyezmények és kötelezettségek. Itt megjegyzendő, hogy mind az Egyesült Királyság, mind pedig az Amerikai Egyesült Államok legitimnek ismerték el a varsói kormányt, felvették vele a diplomáciai kapcsolatot, és elismerték az új határokat. Ugyancsak meg kell jegyeznünk, hogy az üldözés egyaránt érintette a Honi Hadsereg (Armia Krajowa) egyes volt katonáit, valamint a Nyugaton harcolókat, részben azokat, akik a háború után visszatértek Lengyelországba. A sztálini időszakra az erős személyi kultusz, a társadalom abszurditásig fokozott indoktrinációja volt jellemző; a propaganda a nemzetek apjaként és jótevőjeként festette le Joszif V. Sztálint, sőt, szinte emberfeletti emberként (übermenschként), aki örökké élni fog.

Lengyelországban repedések keletkeztek az Lengyel Egyesült Munkáspárt (PZPR) elit közegében, amely két, egymással szembenálló táborra osztódott, az ún. puławianokra és a natolińczikokra, s a megosztottság egyre nyilvánvalóbbá vált. A társadalmi forrongás Poznańban, 1956 júniusában érte el a tetőpontját, amikor a Cegielski Művek munkásainak a börtönök megnyitása és bűnözők szabadon bocsátása miatti sztrájkja utcai zavargásokká változott. A sztrájkot az ötéves terv kudarca és a drasztikus áremelés váltotta ki, de szem előtt kell tartani, hogy jelentős mértékben a nemzetközi események – a többi közt a koreai háború – következménye is. Lengyelország – a keleti blokk további államaihoz hasonlóan – nem volt magányos, elszigetelt „Gulag-szigetcsoport”, s azok az események, amelyekben a Kelet és a Nyugat nagyhatalmai vettek részt, erősen befolyásolták a belpolitikai helyzetet – társadalmi és gazdasági szempontból egyaránt. Ám az ún. poznańi felkelés leverése következményekkel járt, kormányzati körökben változások következtek be, s a sztálini időszakban bebörtönzött Wladyslaw Gomułka lett az Lengyel Egyesült Munkáspárt első titkára és az ország vezető képviselője. Gomułka 1956. október 24-én híres beszédet tartott a varsói Defilad téren. Lényeges politikai változásokról tett bejelentést, és a félmilliós tömeg tapssal szakította meg a szónoklatát. Ez végképp nem volt meglepő, hiszen nyíltan elsimerte az előző vezetés által elkövetett hibákat: A poznańi munkások (...) a rossz ellen tiltakoztak, amely mély gyökeret eresztett társadalmi rendünkben, s amely fájdalmasan sújtotta őket, az ő gondolatuknak számító szocializmus alapelveinek a megsértése volt (...). Gomułka hatalomra kerülése és a „szocializmushoz vezető lengyel út” meghirdetése nyugtalanságot

A helyzet Nyikita Hruscsovnak a Szovjetunió Kommunista Pártja

141

keltett Moszkvában, és a Vörös Hadsereg Lengyelországban állomásozó egységei Varsó felé vonultak. Az időnkénti állítások ellenére a lengyel hadsereg nem maradt a kaszárnyákba zárva, és a parancsnokok nem a passzív kivárást választották. Varsó peremén teljes harci készültségben helyezkedtek el a Belbiztonsági Hadtest (Korpus Bezpieczeństwa Wewnętrznego) katonái, és a szárnyukon fehér-piros sakktáblával díszített repülőgépek a levegőből ellenőrizték a szovjet hadsreg manővereit. Másrészt a balti szovjet flotta zárlat alá helyezte a lengyel kikötőket. E komoly helyzetben, amikor csak egy hajszálon múlott a konfliktus, a politbüro ülésére Varsóba érkezett Nyikita Hruscsov, és kikövetelte, hogy találkozhasson Gomułkával. A lengyel vezető a beszélgetés során meggyőzte őt, hogy bizonyos változásokat kellene elfogadnia Lengyelországban, amelyeknek azonban nem kell feltétlenül a politikai rendszer változását jelenteniük. Wladyslaw Gomułkára később akként tekintettek, mint aki megállította a szovjet tankokat, megállapodott a lengyel szén Szovjetunióba exportálásának igazságos feltételeiről, s végre megtisztította a Lengyel Néphadsereget (Ludowe Wojsko Polskie – LWP) az ún. szovjet tanácsadóktól. Stabilizálódott az egyház is; Wyszyński elhagyhatta internálása helyét, és teljes egészében elláthatta érseki és hercegprímási feladatait. Rehabilitálták a Honi Hadsereg katonáit és a nyugati fegyveres erők képviselőit, sokan közülük az LWP kötelékében az aktív katonai szolgálathoz is visszatérhettek. Az Angliában harcoló repülőrajok pilótái vagy a haditengerészet tisztjei magas katonai pozíciókat tölhettek be, tábornoki rangra emelkedhettek, ami például Csehszlovákiában egészen egyszerűen elképzelhetetlen volt. Néhány év viszonylagos nyugalom után – amit a kis stabilizáció néven ismert gazdasági fejlődés is kísért – a hatvanas években újabb nehéz, sőt válsághelyzet alakult ki, egyházi és társadalmi területen egyaránt. E vonatkozásban két eseménynek kell figyelmet szentelnünk. Az egyik esemény kiváltói a kormányzati szervek


voltak azáltal, hogy már az ötvenes évek második felében lehetetlenné tették az iskolai hittanoktatást, ami ellen a katolikus egyház tiltakozott. Az egyházi hivatalok felháborodást váltottak ki az állami szerveknél az 1965-ben a német püspökökhöz intézett híres levelükkel, amelyben a lengyel egyházi méltóságok „bocsánatot kértek, s megbocsátást kértek”. Ily módon készült az egyház arra, hogy megünnepelje a kereszténység lengyelországi felvételének az ezredik évfordulóját, és a levél, amely elismerte a német kultúrának a lengyelországi kereszténység fejlődésére gyakorolt hatását, a második vatikáni zsinat reformjai szellemében tett lépés lett volna. A kommunista hatóságok ezt a lengyel–német viszony (különösképpen az el nem ismert nyugati határ) kontextusában a püspökök „önkényes” politikai akciójának, „németbarát demonstrációnak” minősítették, sőt a lengyel jogrend ellen elkövetett árulásnak. Ezen események következtében Wyszyński bíborostól megvonták a hozzájárulást római útjához, amelynek a millenniumi év megnyitása és elsősorban – ugyanezen okból – VI. Pál pápa látogatásának a megszervezése lett volna a célja. A gniezdói egyházi ünnepségek során éppen ezért üresen hagyták a pápai trónt, a tiltakozás és szomorúság beszédes gesztusaként. Az ezredévi ünnepségek tehát a kölcsönös versengés és feszültség légkörében zajlottak. A hatóságok akadályozták, hogy az egyház szertartásokat szervezzen, az embereket pedig akadályozták, hogy részt vegyenek a szertartásokon. A kormány ezzel összefüggésben (az egyházi évfordulóra tekintettel) nagy léptékű konkurens ünnepségeket szervezett a lengyel állam ezeréves fennállása alkalmából. Ezen ünnepségek jelképévé vált a többi közt az a katonai díszszemle is, amely a lengyel hadsereg kontinuitását és jelenlegi erejét volt hivatott demonstrálni. Nem szabad megfeledkezni arról a megvalósított tervről sem, amely keretében sok új iskola épült, s azokban máig diákok ezrei tanulnak. A „kommunista fordulat” egyik legfontosabb esztedeje a drámai 1968-as év volt a maga nemzetközi kontextusával. Egyértelműen a csehszlovákiai irányváltással és demokratizációs

folyamattal kezdődött, és a lengyel közvélemény reakcióját ez a szlogen fejezte ki: „Egész Lengyelország vár a maga Dubčekjára”. Ám az első lengyelországi összeütközésekre és forrpontra a közel-keleti politikai helyzet következtében került sor, amikor Izrael támadást intézett az arab államok ellen. Tekintettel arra, hogy éppen ők voltak a szovjet blokk szövetségesei, Lengyelország (akárcsak több szocialista ország) megszakította az Izraelllel fenntartott diplomáciai kapcsolatot. Egyben magában Lengyelországban is politikailag motivált kampány indult a zsidók ellen. Zsidóellenes tisztogatások kezdődtek a pártban, az egyetemeken és a hadseregben is. A zaklatás következtében zsidó származású lengyel állampolgárok ezrei hagyták el az országot, s távoztak nyugati államokba. Ezzel egyidejűleg kulturális erjedés indult, amely a Nemzeti Színház Ősök (Dziady) című színdarabja kormány általi betiltásának volt a következménye; a darabot oroszellenes hangsúlyai ürügyén tiltották be. Ez végül Varsóban drámai eseményekhez vezetett, a Varsói Egyetemen folyó sztrájkhoz és a diáktüntetések rendőri egységek általi brutális eltiprásához. Nem hagyható említés nélkül az a tény, hogy 1968 a keleti blokk országai számára a csehszlovákiai eseményekhez kapcsolódóan komoly év volt – szükségessé vált ezeknek az eseményeknek az értelmezése. Ezzel kapcsolatban komoly szerepet játszott Wladyslaw Gomułka, aki de facto a csehszlovákiai beavatkozás egyik ihletője lett. Csehszlovákiában nagy gyorsan mentek végbe a demokratizációs folyamatok és a lényeges változások, sőt, mondhatni, Alexander Dubček várakozásainak is elébe mentek. A helyzet kezdett ellenőrizhetetlenné válni. Abban a helyzetben, amikor Csehszlovákiában megjelentek a semlegességet követelő hangok, Gomułka aggódni kezdett a szovjet blokk egysége miatt. Csehszlovákiának a Varsói Szerződésből és a keleti blokkból való kilépése Gomułka szerint automatikusan a nyugati érdekszférához való csatlakozást jelentette volna, kiváltképp a Német Szövetségi Köztársa142

ság befolyása alá kerülést. Akkoriban az Odera és Neisse menti állandó határt Nyugat-Németország nem ismerte el. Gomułka, a visszaszerzett tartományok (Zeme Odzyskane) volt minisztere számára e határok Lengyelország léte szempontjából elsőrendűek és kulcsfontosságúak voltak. Ezenkívül emlékezett arra, hogy a németek 1939-ben Csehszlovákia felől is megtámadták a lengyel területeket. A Lengyelország határaitól délre zajló eseményekre tehát úgy tekintett, mint amelyek veszélyeztetik a lengyel „szuverenitást”. A Lengyel Néphadsereg (LWP) ezért – a katonák számát és a technikát tekintve a második legnagyobb hadseregként – a Vörös Hadsereg oldalán aktívan bekapcsolódott a „Duna” hadműveletbe. A lengyelekre taktikai feladatokat bíztak, a többi közt azt, hogy az északi területeken tartsák a laktanyákban a csehszlovák egységeket, s akadályozzák meg azok esetleges katonai akcióit. Megjegyzendő, hogy a lengyel közvélemény különféleképpen értékelte a lengyel katonák csehszlovákiai intervencióját – az igazi felháborodásról, amiről Ryszard Siwiec önégetése is tanúskodik, az elfogadás időnkénti megnyilvánulásain keresztül, egészen a támogatásig (elsősorban pártkörökből). A beavatkozásnak katonai okokból is minden bizonnyal megvolt a maga jelentősége: jó tesztje volt ez a lengyel hadsereg állapotának és műveleti minőségeinek, s a hadsereg „nagyon jó” eredményt ért el ezen a vizsgán. A hatvanas évek részletesebb leírásához tartozik az ellenzék fokozatosan formálódása is. A kezdeteket a Lengyel Egyesült Munkáspárton (PZPR) belül kell keresnünk. A későbbi ellenzéki aktivisták többsége – Karol Modzelewskivel és Jacek Kurońnyal az élen (akikhez később Adam Michnik is csatlakozott) – már korábban is a párt tagja volt. Látták, hogy gazdasági és politikai reformokra van szükség, de a létező rendszer keretében. Ámde az ellenzéki struktúrák csak a hetvenes években kezdtek formálódni Edward Gierek politikájának az összeomlása és az azt követő, a drasztikus áremelések miatti munkássztrájkhullám (Radom, Ursus és Plock) után. 1976-ban létrejött a Munkásvédelmi Bizottság


(Komitet Obrony Robotników – KOR), amelynek az volt a feladata, hogy anyagilag és erkölcsileg is segítse a bebörtönzött munkásokat. Röviddel ezután további ellenzéki szervezetek alakultak, mint például Kazimierz Świtoni Szabad Szakszervezetekje (Wolne Związki Zawodowe) 1978-ban és a Leszek Moczulski vezette Független Lengyelország Konföderációja (Konfederacja Polski Niepodległej) 1979-ben. Az ellenzéki tevékenység mégis Gdańskban érte el a csúcspontját, ahol az 1980-as hajógyári sztrájkok és a munkástüntetések következtében az állami szervek elfogadták a tiltakozók 21 követelését. Wojciech Jagielski miniszterelnök-helyettes és a sztrájkoló munkások vezére, Lech Wałęsa aláírta az ún. augusztusi megállapodásokat. A pontok a többi közt a szabad szakszervezetek elfogadására, a sztrájkjog szavatolására és a politikai foglyok szabadon bocsátására vonatkoztak. Ezen események következménye volt a „Szolidaritás” Független Önkormányzó Szakszervezet (Niezależny Samorządny Związek Zawodowy „Solidarność”) létrejötte 1980. szeptember 17-én Gdańskban. A Szolidaritás élén Lech Wałęsa állt, és az általa vezetett egész mozgalom később kulcsszerepet játszott a kommunista Lengyelországban végbement rendszerváltás előkészítése során. Meg kell emlékeznünk arról is: a változások folyamatában fontos szerepe volt, hogy Karol Wojtyła krakkói érseket 1978-ban II. János Pál néven pápává választották, ami lényegesen erősítette a lengyelországi katolikus egyházat. A szentatya szülőhazájában tett első, 1979-es látogatásának nagy jelentősége volt, és varsói kijelentései – „jöjjön el a Te lelked, s újítsa meg a föld, e föld képét” – jelképes jelentésre tettek szert. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy II. János Pál pápa személyisége nemcsak Lengyelországban, hanem a szovjet blokk további államaiban is befolyásolta a helyzetet. II. János Pál amellett, hogy lengyel volt, elsősorban arra emlékeztetett, hogy szláv is, ezért nem volt számára közömbös a többi szláv nemzet sorsa. Ezt a prágai érsekkel és cseh hercegprímással,

František Tomášekkel való 1979-es találkozója során világosan ki is fejezte. Akkor ezt mondta: „Az Ön nemzete mindig is közel állt a szívemhez, s most még közelebb került ahhoz. Megteszek mindent, ami az erőmből tellik, hogy segítsek Önnek ebben a nehéz helyzetben.” Ellenzéki körökben is sor került a lengyel–csehszlovák közeledésre, már a hetvenes évek végén kapcsolatba léptek egymással a Charta 77 aláírói és a lengyel KOR képviselői. Ezek a kapcsolatfelvételek kezdetben titkos konspiratív találkozók voltak az Óriás-hegységben (Krkonoše), szórólapok cseréltek és vittek át határon, s végül 1981 októberében megállapodást írtak alá az együttműködésről, valamint a Lengyel–cseh–szlovák Szolidaritás (Solidarnośc PolskoCzesko-Słowacka) létrehozásáról. Különösképp aktív együttműködés vette kezdetét 1983-ban, a lengyelországi rendkívüli állapot eltörlése után, ami kétségtelenül hozzájárult a két ország közeledéséhez és végső soron a politikai változásokhoz is. Említésre méltó, hogy a cseh másként gondolkók számára Lengyelország és a politikai helyzet ottani alakulása sokkal szabadabbnak tűnt, ami jelentős mértékben inspirálta őket, s támogatta földalatti tevékenységük bővülését. A kommunizmus időszaka azonban nemcsak politikai események által, az egyház és állam közti viszonnyal vagy az ellenzéki akciókkal jellemezhető kor volt, hanem emberek millióinak mindennapi életét is meghatározta, s ezeket a hétköznapokat – mint mindig a történelemben – a gazdasági és a politikai helyzet is befolyásolta. A második világháborút követően Lengyelország jelentős mértékben tönkrement, és olyan városok hevertek romokban, mint Varsó, Poznań, Wroclaw és Gdańsk. Megsemmisült a köz- és vasúti infrastruktúra, tönkretették a mezőgazdasági földterületet. Embermilliók halála és a gazdasági veszteség olyan ténynek számított, amivel a háború utáni, a központi tervgazdálkodásra áttérő kormányoknak is számolniuk kellett. Az 1947 és 1949 közti időszakra jóváhagyott hároméves terv a gazdaság 143

újjáépítését feltételezte, s annak az ipar államosításával összhangban kellett végbemennie. E szándék valóra váltásának az volt az előfeltétele, hogy az egész társadalmat megnyerjék az újjáépítésnek, és az emberek – az általános vélekedéstől eltérően – munkakedvtől égve, lelkesen készen is álltak. Sőt, kezdetben a társadalom döntő része még az akkori propaganda támogatta ún. munkaversenyt, azaz a napi gyártási normák túlteljesítésére hirdetett versenyt is megértéssel fogadta. Mindez végül ahhoz vezetett, hogy a hároméves tervet teljes gazdasági siker koronázta. Az embereknek új életmódot kellett elsajátítaniuk az új társadalmi-politikai feltételek közepette, de az egyre elmélyülő sztálinista indoktrináció és brutalizáció korában a kezdeti lelkesedés alábbhagyott. A nép ún. ellenségeinek a Biztonsági Hivatal (Urząd Bezpieczeństwa – UB) általi leleplezése és a vád alá helyezés veszélye apatikus óvatossághoz vezetett, sőt félelmet keltett a mindennapi életben. Az ötvenes években megkezdődött az iparosítás első szakasza is, amely során gyakorlatilag a nulláról teremtették meg a nehézipar, a hajógyártás és a gépipar alapjait, s fejlődött a barnaszén kihasználásán alapuló energetika. Meg kell azonban jegyezni, hogy az ipari fejlődésnek ezt a szakaszát a geopolitikai helyzet feltételezte, amely helyzet zárt, a világpiactól elvágott gazdasághoz vezetett. Ez az ötvenes évekbeli iparosítás az egyszerű lengyelek átlagfogyasztásának a rovására haladt előre, ami a következő években az életszínvonal csökkenését idézte elő, és sztrájkokhoz vezető társadalmi elégedetlenséget szült. Ezen oknál fogva az emberek a Wladyslaw Gomułka hatalomra kerülésekor reménykedve és örömmel fogadták a változások bejelentését, amikor a sztrájkhullámok után az ország visszatért a további gazdasági célok teljesítéséhez. Az ún. enyhülés időszaka nagyon fontos volt a lakosság mindennapi élete szempontjából; jelentős mértékben eltávolodtak a kollektivizálás tervétől, s Lengyelország a keleti blokk egyetlen olyan országává vált, amelyben fejlődni kezdett a magánvállalkozás és a kereskedelem. A központi gazdaságirányítás


rendszerének reformja és az élelmiszertermelés támogatása a lengyelek életszínvonalának jelentős emelkedéséhez vezetett. Gyakran megfeledkeznek arról a tényről, hogy a parasztok és a munkások éppen akkoriban kezdtek rendszeresen húst enni, és a lakosság élelmezésének a minősége lényegesen javult. Ebben az időszakban a mindennapi élet visszatért a rendes kerékvágásába, a sztálinista terrort megtestesítő Biztonsági Hivatal (UB) eltűnt, sztálinista tisztjeit bíróság elé állították, elítélték. Az emberek körében kialakult annak az érzése, hogy van értelme a társadalmi szolidaritásnak. Erről tanúskodik a magyarok spontán támogatása az 1956-os forradalom idején. A lengyelek tömegesen és készségesen ruhát és gyógyszert gyűjtöttek, majd azt hivatalosan Magyarországra szállították. Ezt követően Lengyelországban üdülést szerveztek magyar gyerekeknek, akiket a drámai politikai események valamilyen módon érintettek. A lengyelországi helyzet hatvanas évekbeli javulásának világos jele volt az, hogy egyre több átlagpolgár számára vált elérhetővé a tévékészülék, amellyel nagyon jó program volt fogható. Éppen akkoriban jelent meg a képernyőkön a „Kobra” Szenzáció Színháza (Teatr sensacji „Kobra”), valamint az olyan jó lengyel tévésorozatok, mint a Polgárháború („Wojna domowa”) vagy az Életáldozat („Stawka większa niż życie”). Olyan időszak volt ez, amikor létrejöttek az első lengyel kabarék, amelyek máig örömet szereznek a nézőknek, szórakoztatják őket, és sokkal jobbak, intelligensebbek, mint a jelenlegi kabarék. A lengyelek életszínvonala és életminősége a hatvanas évek végén kezdett jelentősen csökkenni; 1970- ben drasztikus áremelést hajtottak végre, ami az ötéves terv csődjének és a vietnámi háborúval kapcsolatos világméretű válságnak volt a következménye. Az áremelés a lengyel partvidéken drámai eseményekhez, sztrájkhullámhoz és a rendőrséggel való összetűzésekhez vezetett, s végeredményben a legfőbb állami szervekben is változásokat idézett elő. A hetvenes évek elején új korszak kezdődött a Lengyel Népköztársa-

ság (Polska Rzeczpospolita Ludowa – PRL) történetében: Edward Gierek kormányzásának az évtizede. Erre az időszakra a világ felé való nyitás, az új technológiák támogatása és a meglévő ipar modernizálása volt jellemző. Politikai nyitást is jelentett, hiszen egyre többen utaztak Nyugatra, s onnan is újabb és újabb kulturális újdonságok és fogyasztási cikkek érkeztek. A hetvenes évek gazdasága egész sor jelentős beruházást is hozott, amelyek tartósan beírták magukat a Lengyel Népköztársaság gazdasági sikerei közé, noha ezt ma ideológiai okokból határozottan tagadják. A nyugati bankoktól szerzett hiteleket a katowicei kohók és acélművek fejlesztésére, a plocki vegy- és kőolajipar bővítésére használták, kiépítették a gdański Északi Kikötőt, növelték a hajógyártást. Akkoriban Lengyelországnak volt a legerősebb flottája a Balti-tengeren, megelőzte a szovjet és a svéd flottát is. A lengyel Linie Oceaniczne társaság a legnagyobb hajótulajdonossá vált, hajói a világ legtávolabbi kikötőibe is eljutottak. Jelentős volt a fejlődés a közés vasúti közlekedés terén is; számos új út épült, például a Varsó és Katowice közti ismert autópálya, amely máig az egyik legjobb lengyel sztráda. Ha nem létezne, Csehország és Magyarország felé csak egyszerű állami utakon lehetne közlekedni. A Fiat 126p (lengyelországi becenevén maluch, azaz kicsi, magyarországi becenevén Kispolszki) a Gierek-éra jelképévé vált. Olasz licenc alapján történő gyártása Tychy és Bielsko-Biała városok gyáraiban kezdődött, s ekkoriban vált a „lengyel utak királyává”. Piacra dobták a nagyobb Fiat 125p-t is.Megvásárlásához hosszú sorokban való várakozás kötődött, vagy különféle módokon lehetett utalványhoz jutni. E két jármű a Lengyel Népköztársaságban végbement teljes gépesítés folyamatának a lezárultát jelentette. A Gierek-korszak nagyon fontos vonása volt a lakásépítés is, amely az ún. nagy deszkaként ismert technológiának köszönhetően 1978-ban máig túl nem szárnyalt rekordot értek el a befejezett és használatra átadott lakások számát illetően – a lakások száma elérte az évi 288 ezret. Nem 144

voltak nagy lakások, általában kétszobásak konyhával. Akkoriban kezdték mondogatni, hogy „szűkös, de saját”. Ezzel összefüggésben családbarát politikát hirdettek, amelynek egyik kísérőjelenségei voltak a fiatal házaspároknak létesített üzletek és kölcsönök. Ma ezt a tényt nevetség tárgyává teszik, akkor azonban jelentős népességszám-növekedést eredményezett, lényegesen fiatalítva a lengyel társadalmat. A korszak további jellemző vonása volt az élelmiszer-termelés növekedése, az üzletek polcai különféle árufajtákkal teltek meg. A lengyelek egyre több citrusfélét fogyasztottak, s itták a licenc alapján gyártott PepsiColát és Coca-Colát. A háztartásokban kezdték színesben nézni a televíziót, mert a Lengyel Népköztársaság – a második európai államként – áttért a fekete-fehér sugárzásról a színesre. A lengyelek tisztességes színvonalú tévéműsorokat láthattak, mint például a tudományos-ismeretterjesztő „Szondák” („Sondy”) című műsort, az olyannyira akedvelt amerikai westernfilmeket vagy a lengyel valóságra merészen reflektáló kabarékat, amelyekbe nagyon merész szövegeket sikerült becsempészni, amelyek nevetség tárgyává tették a politikai rendszert és a kormányt. Amikor a Gierek-korszakról vagy általában a Lengyel Népköztársaságról esik szó, nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a sport terén a lengyelek jelentős eredményeket értek el. Az állam kiváltképp a hetvenes években kezdett jelentős mértékben beruházni a testkultúra fejlesztésébe. Számos új sportlétesítményt épített, szpartakiádokat, sportversenyeket szerveztek iskolai, egyetemi szinten. Akkor kezdődtek az átigazolások, és a lengyel klubok játékosai külföldre jártak. A sport akkor sokkal inkább az érdeklődés homlokterében volt, mint manapság. A futballválogatott, az atléták vagy a kerékpárosok győzelme az ún. Békeversenyen lelkes és büszke lengyelek millióit szegezte a tévéképernyők elé. Gyakran politikai elégtételről volt szó, elsősorban akkor, amikor a Szovjetuniót győzték le. A lengyelek fehér-piros mezben játszottak,


mellükön a sassal, és a győzelmet a nemzeti himnusszal ünnepelték. A hivatásos szinten és nemzetközi küzdőtereken elért sportsikerek érthető módon a hétköznapokban is éreztették hatásukat. A fiatal nemzedék élete az udvaron és a sportpályán zajlott, ahol a fiúk azonnal a tanítás után fociztak, a lányok ugrálókötéllel ugráltak, ún. klasyt játszottak, vagy pedig gumiztak. Az udvarok – amelyek a kor jellemző vonásai közé tartoztak, és a fiatalabb nemzedéknél a szomszédközösség integráló elemei voltak – mára teljesen eltűntek. A sikeres gazdasági fejlődés időszaka, kiváltképp Gierek évtizede jelentős mértékben serkentette a lakossági keresletet, ami lényegesen meghaladta az ország gyártókapacitásait. Ugyanakkor megjelentek a kölcsönökkel kapcsolatos problémák, mert a pénz egy adott pillanatban elfogyott. Ezt az ország helyzetének a romlása okozta – a gyártási lehetőségeknek megvolt a maga határa, mert a fogyasztás nem csökkent, s egyek árufajták esetében hiány keletkezett. Elsősorban azért, mert nem mindig volt belőlük elengendő. Így tehát emelkedni kezdtek az árak, amelyek 1971 óta változatlanok voltak, és ezt követően fokozatosan áttértek az áruelosztás fejadagrendszerére, valamint bevezették a cukorés húsjegyeket. Ezek a gondok végül közéleti abszurditásokhoz vezettek a Lengyel Népköztársaságban – üresek voltak az üzletek polcai, sorba kellett állni az áruért, fel kellett írni a sorrendet a sorakozásnál, megjelentek a tisztességtelen eljárások, lopták a vécépapírt, sőt, szinte vadásztak arra. Ez az életszínvonal fokozatosan eltávolította Lengyelországot a szomszédos államoktól, a lengyelek kezdtek üzleti céllal külföldre utazni, gyorsan hírhedtté téve magukat Bécsben vagy Budapesten. Utaztak Csehországba és a Német Demokratikus Köztársaságba is, és érkezéskor poggyászuk olyan hétköznapi árucikkekkel volt teli, mint az edények, étkészletek, evőeszközök, cipők, iskolatáskák stb. Az üzleti áruhiánytól a társadalmi feszültségekhez vezető út rövid volt,

és az állami szervek egy adott ponton már nem tudtak mit kezdeni ezekkel a problémákkal. Ez az ún. stabilizáció kezdetét jelentette. Ehhez minden bizonnyal hozzájárult a Szovjetunió hatalmi köreiben bekövetkezett változás, Mihail Gorbacsov 1985-ös hatalomra kerülése. Ő reformprojektet indított három alapvető jelszóval: peresztrojka (átépítés), glasznoszty (nyíltság) és uszkorenyije (a gazdasági fejlődés gyorsítása). Az ezzel párhuzamosan már évek óta zajló lengyelországi politikai változások, amelyeknek a Szolidaritás volt a jelképe, kerekasztal-tárgyalásokhoz, szabad választásokhoz és a volt disszidens Tadeusz Mazowiecki irányította kormány megalakulásához vezettek. Mindez hatással volt a keleti blokk más országaira is, Csehszlovákiában az ellenzék tevékenysége és a kommunistaellenes tüntetések az ún. bársonyos forradalomhoz vezettek, aminek következtében Václav Havel lett a köztársasági elnök. Magyarországon 1990-ben kompromisszumuos megállapodás született a kormány és az ellenzék között, aminek köszönhetően szabad választásokat tartottak. A volt szovjet blokk országainak politikai rendszerében végbement változások integrációs folyamatokra és különféle szintű együttműködésre ösztönöztek. Ezek egyike volt az ökológia mint tudomány is, amely az erőszakos iparosítás miatti környezetszennyezés következményeit vizsgálta. Lengyelországban az első természetvédelmi találkozókat kizárólag az ellenzéki csoportok szervezték. Ennek az időszaknak az egyik fő témája a stonavai kokszolómű kérdése volt, amelyet csak a csehszlovákiai változásokkal kapcsolatban oldottak meg. A miniszterelnöknek és a Charta 77 szóvivőinek levelet küldtek, amelyben kifejezték abbéli reményüket, hogy a születőfélben lévő csehszlovákiai demokrácia segít megóvini Közép-Európát az ökológiai katasztrófától. Ez a megkezdődött változások tisztességes voltáról tanúskodott volna. Az 1990-es évre nemzetközi hajózást terveztek az Oderán, hogy figyelmeztessenek a folyó rossz állapotára. A csehszlovák kormány végül döntést hozott: leállítatta a mun145

kálatokat azokon az épületeken, amelyek veszélyeztették a környezetet, a többi közt megszakították a stonavai kokszolómű építését, amit a lengyel sajtó jelképes címmel üdvözölt: Stonava – finit corona opus. Ily módon lezárhatjuk a lengyelországi kommunizmus időszakával kacsolatos fejtegetéseinket. A lengyel kommunizmus lényegesen különbözött a Csehszlovákiában és Magyarországon uralkodó állapotoktól. Megjegyzendő, hogy a kommunista Lengyelországban lényegesen nagyobb volt a társadalmi szabadság, mint a keleti blokk többi országában. Ennek különféle okai voltak, a többi közt a történelmi hagyományokra, a lengyel kommunisták származására volt visszavezethető (akiket néha csak nehezen nevezhetünk kommunistáknak), s az eltérés végső soron a lengyelországi katolikus egyház különleges helyezetével is magyarázható. A sztálinista időszakot leszámítva a Lengyel Népköztársaságban szinte minden volt, beleértve az aktuális helyzetet nevetség tárgyává tevő tévékabarékat és a közkedvelt államellenes fellépéseket is. Ezzel összefüggésben tudatosítani kell, ki adta elő ezeket, mert az ún, átlag Kowalski sokkal többet engedhetett meg magának, mint mondjuk egy egyetemi tanár. Milyen az én szabadságom ára? Némi egyszerűsítéssel megállapíthatjuk, hogy a kommunista Lengyelország átlagpolgára bizonyos mértékű szabadságáért a gazdasági helyzet, az áruellátás nehézsége volt az ár, s az, hogy kénytelen volt megszokni egyes nevetséges és abszurd dolgokat. Végül is a lengyelországi tüntetésekre elsősorban gazdasgi okokból került sor, s csak másodsorban a politikai szabadságjogok miatt. A hosszú évek során minden társadalmi csoportnak mások voltak az elvárásai; amikor 1968-ban a diákok tünettek, a munkások nem értették a tiltakozásukat, s otthon is maradtak, míg az 1970-es események elsősorban a munkásokat érintették. A Lengyel Népköztársaság időszaka különféleképpen ítélhető meg és tehető mérlegre, ám ez már nem a történész feladata, akinek az a tiszte, hogy megbízható módon sorakoztassa fel a tényeket – a véleményalkotást meghagyva az olvasónak.


Irodalom A. L. Sowa, Historia polityczna Polski 1944 – 1991, Kraków 2011. A. Karpiński, Jak powstawały i jak upadały zakłady przemysłowe w Polsce, Warszawa 2013. P. Raina, Kardynał Wyszyński. Losy więzienne, Warszawa 1983. P. Machcewicz, Polski rok 1956, Warszawa 1993. W. Lanquer, Historia Europy 1945 – 1991, Warszawa 1993. L. Kowalski, Kryptonim „Dunaj”: o interwencji wojsk polskich w Czechosłowacji w 1968 roku, Warszawa 1992. J. Eisler, Polski rok 1968, Warszawa 2006. A. Krawczyk, Praska wiosna 1968, Warszawa 1998. J.J. Lipski, KOR, Warszawa 2006.

146

_Milyen a szabadságom ára?

Recommend Documents