_ Milyen a szabadságom ára?

Szomszédok történelme

_ Milyen a szabadságom ára?

JUDr. František Emmert, a Cseh Köztársaság Tudományos Akadémiájának Állam- és Jogtudományi Intézete – tudományos közintézmény A Cseh Köztársaságban élő mai fiatal nemzedék a szabadságot (a személyi, a vallási, a szólásszabadságot stb.), valamint a polgári és politikai jogok érvényesülését teljesen magától értetődőnek tartja. Manapság ugyanis minden politikai, gazdasági és szociális vízió, program szorgalmazása a szabadság alaprajzán történik, azaz szabad, nyitott társadalmi közegben. A szabadság megőrzése országunkban a demokrácia további fejlődésének az alapfeltétele, és ezt a nézetet a politikai paletta minden demokratikus pártja osztja, tekintet nélkül politikai programjaik, nézeteik sokszínűségére. A szabadság elérése és védelme tehát nem bal- vagy jobboldali koncepció, hanem minden demokratikus politikai erő közös eszméje. Az, amit ma teljesen magától értetődőnek tartunk, országunkban alig huszonnégy évvel ezelőtt még teljesen hiányzott. A kommunista Csehszlovákiában egészen 1989 végéig nem volt szavatolható a személyi és a vallásszabadság, de az utazás, a politikai egyesülés, a véleménynyilvánítás, az információterjesztés, a gyülekezés és a szólás szabadsága sem. Az e jogok érvényesítéséért folytatott küzdelem a kommunista rezsim mind a négy hosszú évtizedében zajlott. A szabadsághoz vezető út hosszú volt, s közben maga a cseh társadalom is változott.

A csehszlovákiai kommunista rezsim berendezkedésének az időszakában, 1948 februárjában a nyílt kommunistaellenesség inkább csak kisebbségi vélemény volt. A társadalom nagy része akkoriban rokonszenvezett Csehszlovákia Kommunista Pártjával (amely a több jelöltet állító utolsó, 1946-os parlamenti választásokon a szavazatok több mint 40 százalékát szerezte meg). A népesség további jelentős hányada is kész volt aktív tiltakozás nélkül támogatni a kommunista hatalomátvételt, ami 1948 februárjában valóban be is következett. (Az akkor kezdődő totalitárius rezsim ellen 1948. február 25-én csak néhány ezer főiskolás tüntetett a prágai vár előtt.) Ezt a hozzáállást a korabeli társadalmi légkör és az akkori firss történelmi tapasztalatok kontextusában kell értelmezni. A cseh nyilvánosságnak akkoriban nagyon élénken az emlékezetében éltek a 30-as évek ún. nagy gazdasági válságának a katasztrofális következményei, amit rendszerszerűleg a kapitalizmushoz (ma úgy mondanánk, a piacgazdasághoz) mint olyanhoz kapcsoltak – főként a válság csúcsidőszakában a munkaképes lakosság mintegy tizenöt százalékát kitevő tartósan állástalanok akkori nehéz szociális helyzetét hozták azzal összefüggésbe. A jelzők nélküli piacgazdaság megújítását (visszaté93

rését) a háború utáni Csehszlovákiában senki sem kívánta. Még a néppártiak és a szlovák demokraták is szocializmust ígértek az utolsó, viszonylag még szabad 1946-os választások idején (természetesen masaryki, és semmi esetre sem szovjet kiadásban). Az ún. müncheni árulás okozta trauma – vagyis az, amikor a nyugati államok a háború előestéjén, 1938 szeptemberében feláldozták a demokratikus Csehszlovákiát abban a reményben, hogy ezáltal sikerül kielégíteniük a náci Németországot, s az a jövőben már nem fog agresszívan fellépni – a Szovjetunióval való rokonszenvezést erősítette a cseh társadalomban, mert az nem szerepelt az ún. müncheni egyezmény aláírói között. A csehek túlnyomó többsége 1945 után a Szovjetuniót – tekintet nélkül annak belső rendszerére – önzetlen támogatónak, a náci uralom alóli felszabadítónak tekintette (csehszlovák területen 1944ben és 1945-ben több mint 170 ezer szovjet katona esett el). A felszabadításért kifejezett hála cseh területen a nagy múltú (gyakorlatilag a 19. század első felétől létező) ruszofil magatartással vegyült. A 40-es évek végén és az 50-es években gyakorlatilag csak a lakosság négy kategóriája helyezkedett szembe a kommunista rendszerrel: (1) azok a polgárok, akik 1948 előtt


más pártokban politikai tevékenységet fejtettek ki, s nem értettek egyet a februári hatalomátvétellel; (2) a társadalom felső és középrétegei, amelyeket érintett az 1948 februárja utáni nemzeti tulajdonba vétel, s elvesztették társadalmi-szociális státusukat (a korabeli szóhasználat szerint lecsúszott elemek); (3) a vidéki lakosság egy része, főként Vysočina régióban, amely határozottan elutasította a mezőgazdaság kollektivizálását és minden földterület, gazdasági állat, épület és mezőgazdasági technika átadását az akkor alapított egységes földműves-szövetkezeteknek; (4) az egyházak – kivált a katolikus egyház – aktív hívei. Ugyanakkor a kommunisták egyházakkal és általában a vallással szembeni kifogásai szigorúan ideológiaiak maradtak. Az ateizmus – amit a kommunisták „tudományos világnézetnek” neveztek, a hivatalos marxista–leninista ideológia fontos részét képezte. Marx Károly azt vallotta: „A vallás az emberiség ópiuma.” A kommunisták végső célja az volt, hogy teljesen kiöljék a társadalomból a vallásos érzületet (amit a hiedelmekkel azonosítottak), ám érezték, hogy ez egy nemzedéken belül nem megy végbe. Éberen figyelték minden egyes állampolgár vallási-felekezeti hovatartozását. Az egyházon belüli passzív tagság nem okozott gondot, de az aktív hitélet a társadalmi érvényesülés komoly akadályának számított (s ez tulajdonképpen egészen 1989-ig érvényes volt). Az üldözést ugyan nem foglalták semmilyen irányelvbe, de a hívők nem gyakorolhattak bizonyos szakmákat, s megtagadták tőlük a képzéshez való szabad hozzáférést is. Például szinte gyakorlatilag kizárt volt hívők felvétele a pedagógiai karokra. Az egyház belső bomlasztására tett kísérlet – a rendszert támogató Katolikus Akció (1949) révén – egészében véve csődöt mondott. Ez a bábszervezet nem tett szert befolyásra. A kiközösített Josef Plojhar pap esete – aki a rendszert szolgálta, s 1948 februárját követően egészségügyi miniszter lett, végül pedig elérte az abortusztörvény liberalizálását (1957) – teljesen egyedülálló, kivételes volt.

Az egyház elleni hadjárat már 1949 ben megkezdődött – az elnyomó apparátus szigorú felügyelete alá került. Létrehozták az Egyházügyi Államhivatalt, amely az egyházon belüli minden tevékenységet, történést cenzúrázni akart. A független sajtótermékekek betiltották, a legfőbb egyházi vezetést szétverték, a püspököket – köztük Josef Beran prágai érseket is – munkatáborokba internálták. A püspöki tisztségek ily módon egészen 1989-ig betöltetlenek maradtak. Az egyház egy részét – a papi hivatás gyakorlásához szükséges állami hozzájárulás megvonásával – a földalatti mozgalomba (illegalitásba) taszították. A hivatalos propaganda a katolikus lelkipásztorokat züllöttekként, a Gestapo volt besúgóiként, az imperialisták ügynökeiként és „Vatikán szolgálóiként” ábrázolta. Az állambiztonság provokációk egész sorát szervezte meg a papok és plébániák ellen. A hivatalos jelentések szerint a plébániákon „nyugati kémek” szálltak meg éjszakára, a gyóntatószékekben fegyverekkel teli rejtekhelyeket találtak. A Ledče nad Sázavou településhez közeli Číhošť község templomában 1949 decemberében szentmise közben néhányszor megingott az oltár feletti kereszt. Az Állambiztonság (StB) egy hónappal később letartóztatta Josef Toufar helyi papot, és azzal vádolta, hogy állítólag „csodát” akart megrendezni. Az eset iránt maga Klement Gottwald is érdeklődött. Osvald Závodský StBparancsnok akkor sürgős utasítást küldött a nyomozóknak, hogy „mindenáron” el kell érni a pap „beismerő vallomását”. Toufart gumibotokkal verték és szomjaztatták, míg végül alá nem írta a beismerő vallomását. „Bevallotta” a ministránsok állítólagos szexuális zaklatását is, s azonnal aláírta, hogy nem alkalmaztak vele szemben erőszakot. A legfelsőbb helyekről érkezett utasításnak megfelelően február végén közvetlenül Číhošt községben „autentikus dokumentumfilmet” forgattak az „egyházi csalás” esetéről – ez a Běda tomu, skrze něhož přichází pohoršení című propagandafilm (a cím bibliai ige alapján kialakult szófordulat a cseh nyelvben, magyar jelentése: Jaj annak, aki által botránkozások esnek 94

– a ford. megj.). Az állambiztonság igyekezett arra kényszeríteni Toufart, hogy a kamera előtt mutassa be, miként manipulált a kereszttel zsinegek és gumik segítségével. Ő azonban a vallatás során alkalmazott kínzások után már képtelen volt járni. A jelen lévő ügyész ezért átöltözött papi ruhába, és ő szerepelt a filmben Toufar helyett. A pap két nappal később belehalt súlyos, hastájéki belső sérüléseibe. A rendszer a következő hónapokban megkezdte a kolostorok tömeges felszámolását, mégpedig a náci megszállást idéző, válogatás nélküli módszerek alkalmazásával. Az Állambiztonság egységei 1950 áprilisában két átfogó akció keretében (április 14-re és 26-ra virradó éjszaka) rajtaütöttek a férfi kolostorokon, és szerzetesek ezreit internálták néhány, előre kiválasztott objektumba (az ún. K akció). Ezzel egyidejűleg az igazságszolgáltatás koncepciós pereket rendezett a szerzetesek képviselőivel (1950 áprilisa). A vád azon alapult, hogy a Želivský klášteř nevű kolostorban „fegyvereket találtak”. Azokat maga az StB helyezte el ott. Az év hátralévő részében folytatódott a női szerzetesrendek fokozatos felszámolása is (az ún. R akció). A női rendeket lassabban számolták fel, mert az apácák száma lényegesen nagyobb volt, és kórházakban, egészségügyi intézményekben dolgoztak nehezen pótolható személyzetként. A konfiskált kolostorépületeket a hadsereg vette át, vagy szövetkezeteknek, kisebb számban pedig állami kulturális intézményeknek adták át. Kiterjedt elnyomást jelentett a cseh és főként a morva vidéken a mezőgazdaság kollektivizálása is. Elsősorban az önállóan gazdálkodó földműveseket, parasztokat érintette, akik elutasították az egységes földműves-szövetkezetekbe (a szlovákiai magyar köznyelvben bevett rövidítés: EFSZ, a szlovák rövidítés: JRD, a cseh rövidítés: JZD – a ford. megj.) való belépést. Az ún. kulákokkal (a korabeli szovjet terminológiából átvett kifejezés) szembeni, példát statuáló perek célja a többi ingadozó paraszt elrettentése volt. Ezen oknál fogva a pereknek és főként a súlyos büntetéseknek nagy teret szenteltek


a lapokban és a filmhíradókban. Az állambiztonság ebben az esetben is provokációkat hajtott végre. Vidéken bevetett ügynökei ejtőernyősöknek vagy nyugati „gyalogos ügynököknek” adták ki magukat. Az „illegalitás” érzetét keltették, és a falusiakat igyekeztek megnyerni az „ellenállásnak”. Éjszakai szállást kértek tőlük, vagy azt akarták, hogy legalább adják meg, mely kommunistaellenes gondolkodású személyekkel léphetnek kapcsolatba. Néhány esetben még kisebb „ellenállási csoportot” is maguk köré szerveztek. Mindazok, akik segítséget ígértek nekik, vagy nem tájékoztatták az Állambiztonságot, hamar előzetes letartóztatásba vagy bíróság elé kerültek. A büntetések pedig súlyosak voltak. Nem egy esetben a legsúlyosabbak. A titkosrendőrség így még azelőtt felszámolta a potenciális ellenállási mozgalom hátországát, hogy egy ilyen mozgalom egyáltalán létrejöhetett volna. A legtragikusabb nyilvánvaló provokációra a třebíči régió Babice községében került sor 1951 júliusában. A helyi iskolaépületben lelőtték Csehszlovákia Kommunista Pártjának három, alacsonyabb szintű tisztségviselőjét. A gyilkosságot Ladislav Malý követte el három helyi lakos közreműködésével (Malý személyét a mai napig titok lengi körül, valószínűleg az StB ügynöke volt). Az állambiztonság akkor több tucat olyan embert tartóztatott le, aki Malýval a gyilkosság előtt bármilyen kapcsolatba kerülhetett. A következő néhány perben az ún. babicei esettel összefüggésben 107 embert ítéltek el, sokakat húsz év vagy éppen életfogytiglani szabadságvesztésre. Tizenegy halálos ítéletet is kihirdettek. Három katolikus lelkipásztort kivégeztek. Tekintettel arra, hogy a tömeges elnyomás az 50-es években jelentős mértékben a katolikus egyház és a földtulajdonosok ellen irányult, a repressziót az egyes cseh és morva régiók eltérő mértékben érzékelték. A határ menti régiókat, amelyekben viszonylag nagy volt a kommunista pártra szavazók aránya, jobbára elkerülték ezek a megtorló akciók. Ugyanúgy a nagyvárosokat is, ahol nagyobb a munkások részaránya. Leginkább a vidék volt érintett, főként Vysočina térsége. A třebíči régióban az egysze-

rű falusi emberek letartóztatásának és kivégzésének emléke máig él. A cseh nyilvánosság túlnyomó részének a gondolkodásában – amely a 40-es és az 50-es évek fordulóján még mindig inkább kommunistapárti volt – csak az 1953 júniusában végrehajtott nagy pénzreform (a lakossági megtakarítások és készpénzkészletek elértéktelenítése) hozott jelentős változást, mert azt a társadalom jelentős része akkoriban „nagy lopásnak” tartotta. A kormány eljárása ellen még a kommunista párt egyes egyszerű tagjai is tiltakoztak. Sok helyen sztrájkoltak, Plzeňben pedig kisebbfajta városi forradalmat is megkíséreltek. A rendszer a tiltakozók ellen a rendőrséget, a Népi Milíciát, sőt a határőrséget is bevetette. A pénzreformot követően a kommunista rendszer Csehországban is hirtelen kezdte elveszteni a népszerűségét. A nyilvánosság tudatosította, hogy a rendszer gazdasági szempontból messze nem olyan sikeres, ahogyan azt a propaganda igyekezett állítani. Ez például abban is megmutatkozott, hogy a belgiumi Brüsszelben tartott híres Expo 58 világkiállításon a csehszlovák iparvállalatok hatalmas sikert értek el, sok vonzó üzletet kötöttek nyugati megrendelőkkel, de gyorsan megmutatkozott a központilag szabályozott tervutasításos gazdaság gyengéje, ugyanis a vállalatok képtelenek voltak a szerződésbe foglalt áru kért mennyiségben történő előállítására, s így a reményteljes külkereskedelmi kampány nagy kudarccal végződött. Ha eltekintünk a csehszlovák politikai emigráció 50-es évekbeli, nem éppen sikeres tevékenységétől (amit később maguk a nyugati kormányok is megszűntek támogatni), akkor az 50es évek második felében és a 60-as években a fennálló csehszlovák totalitárius rendszerrel szembeni egyetlen valóban jelentős és akcióképes ellenzék a kommunista párton belüli reformszárny volt. A sztálini korszak a 60-as évekbeli Csehszlovákiában még lecsengőben volt (szemben más kelet-európai kommunista országokkal, beleértve a Szovjetuniót is, ezekben ugyanis 95

jelentősebb politikai enyhülés ment végbe). A párton belül azonban egyre nőtt és nyíltabbá vált az akkori tekintélyelvű elnök, Antonín Novotný hatalomgyakorlási stílusával való elégedetlenség. A párton belüli ellenzéke felrótta neki, hogy túlontúl magához ragadja a hatalmat, s halmozza a tisztségeket. Elsősorban Szlovákiában erősödött az ellenszegülés, mert sok kommunista nem tudta megbocsátani, hogy 1960-ban felszámolták a szlovák szerveket. Jóvátételt követeltek, és az ország föderalizálását szorgalmazták. Történészek egy szűk csoportja az akkori rehabilitációs intézkedések révén hozzáfért az 50-es évekbeli koncepciós perek iratanyagához. Sorra kerültek nyilvánosságra a kínzásokról és a kikényszerített vallomásokról szóló, sokkoló információk, és számos, korábban idealista gondolkodású kommunista értelmiségiben erősítették a csalódottság és az illúzióvesztés érzetét. A gazdaság sem produkált megnyugtató eredményeket, annak ellenére, hogy a kommunista táboron belül a csehszlovákiai életszínvonal a legmagasabbak közé tartozott. Ota Šik élenjáró közgazdász 1963-ban elkészítette a gazdasági reformok tervezetét, de Novotnýnak nem volt bátorsága, hogy azokat végrehajtsák. A lakosság körében egyre nőtt az elégedetlenség. Az utazás terén megszüntettek néhány korlátozást. Csak 1965-ben több mint 150 ezer csehszlovák állampolgár utazott Nyugatra. Döbbenten tértek haza: a „kapitalista idegenben” sokkal dinamikusabban növekszik az életszínvonal, mint a kommunista Csehszlovákiában, az ott élők nem ismerik az üzletek előtti sorbanállást és a „hiánycikk” fogalmát sem, a munkások nagyobb fizetéseket kapnak, a kommunista államokéhoz hasonló szociális védelmet élveznek, s még ténylegesen szabadok is! A művészek – beleértve a tévéműsorok készítőit is – újonnan születő műveikben egyre nyíltabban és bátrabban mutattak rá a társadalom égető problémáira. Az 50-es évek fegyelmezett vörös propagandája összeomlott. A tévés alkotók, írók és


publicisták megszűntek támogatni azt – anélkül, hogy emiatt akasztófával vagy sokéves börtünbüntetéssel fenyegették volna őket. A 60-as évek második felében eljött a csehszlovák film aranykora. Olyan örök érvényű művek születettek, amelyek a mai nézőket is megszólítják. A Novotný-féle vezetés 1966 tanaszán még anélkül vészelte át Csehszlovákia Kommunista Pártja 13. kongresszusát, hogy hátrányt szenvedett volna. Novotný pozícióját a párt és az állam élén csak a csehszlovák írók következő évi (1967 júniusában zajló), 4. kongresszusa ingatta meg. Élenjáró cseh irodalmárok – zömmel pártigazolvánnyal a zsebükben – élesen bírálták nemcsak Novotný elnököt, hanem az egész előző két évtizedet. Előterjesztették a társadalmi újjászületésre és a nagyobb szabadságra vonatkozó közigényt, természetesen „a szocializmusnak és Csehszlovákia Kommunista Pártja uralmának a fenntartása mellett”. Mintha azt akarták volna, hogy a kommunista párt kapjon egy második esélyt is az igazi demokratikus szocializmus megteremtésére, amiben legalábbis egy részük még mindig hitt. Ezáltal megteremtették a művészek, a szlovák kommunisták és a cseh reformkommunisták közös, Novotný és az általa vezetett sztálinista szárny elleni platformját. Ezután a demokratizációs folyamat, a csehszlovákiai totalitárius rendszer részbeni lebontása következett 1968 tavaszán és nyarán, ami az ún. prágai tavaszként vonult a történelembe. A pártvezetésben többségbe kerültek a reformkommunisták, a népszerűtlen Antonín Novotnýt minden tisztségéből menesztették, és a párt élén Alexander Dubček ifjú reformkommunista váltotta őt (1968. január 5-én). A tömegtájkoztatási eszközök kezdettől jelentős mértékben támogatták mindezen változásokat. A nyilvánosság már 1968. január végén észrevette, mennyire feltűnően megváltozott a politikai eseményekről való tájékoztatás stílusa és egyes társadalmi témák feldolgozása. Ös�szeomlóban volt a cenzúra. A Rudé právo hirtelenjében olvashatóvá vált kommentárjai nyíltan bírálták a párt

korábbi politikáját. Nemcsak Novotný került terítékre, hanem az 1948 februárja utáni egész időszak, jóllehet a kommunisták hatalomra jutása és a „szocialista államberendezkedés” lényege továbbra is tabutéma maradt. A Csehszlovák Televízió 1968 júniusától a politikai hatalomtól majdnem függetlenül működött. Mi több, a Csehszlovákia Kommunista Pártjának reformpárti vezetésétől érkező egyes kérvényeket is elutasította; az ugyanis igyekezett legalább olyan mértékben korrigálni a televíziós közvetítést, hogy ne ingerelje a Szovjetuniót, amely akkor már a reformpárti Csehszlovákia elleni katonai fellépésre készülődött. Éppen ezért csak spekuláció tárgya lehet, miként fejlődhettek volna tovább az egyre öntudatosabb, viszonylag szabad tömegtájékoztatási eszközök, ha 1968. augusztus 21-én a szovjet tankok körbe nem kerítették volna a szerkesztőségeiket. A cenzúra eltörlése és a rendőrállam szerepének gyengülése 1968 tavaszi hónapjaiban lehetővé tette, hogy gyorsan nem kommunista társadalmi, sőt politikai kezdeményezések szülessenek. A CSKP reformszárnya is szorgalmazta a pártonkívüliek tevékenységét, és egyenjogúságot ígért a Nemzeti Frontba tömörült minden pártnak. A pártonkívüliek és az új politikai platformok ily módon képzeletbeli „zöldet” kaptak tevékenységükhöz. Az állam már nem lépett fel velük szemben. A Nemzeti Front addigi modellje összeomlott. A csehszlovák állampolgárok – kommunisták és nem kommunisták – mind pozitívan fogadták a megújulási folyamatot. Azt remélték, hogy a fejlődésnek köszönhetően újjászülethet a demokrácia, fellendülhet a gazdaság. Döntő többségük támogatta A. Dubčeket – nem mint kommunistát, hanem mint a változások letéteményesét. A nyilvánosság jelentős része akkor a CSKP által megjelenített szocializmust alapjában véve nem utasította el. Sőt, sokan hitték, hogy 1948 után „nem megfelelő emberek” fogtak hozzá „a jó elképzelések” megvalósításához. Az értelmiség és a társadalom körében továbbra is a baloldali orientáció volt túlsúlyban. Ugyanakkor létrejöttek és erősödtek 96

a nem kommunista kezdeményezések is, főként a nyári hónapokban. A reformkommunisták nagy népszerűsége ellenére magának a CSKP népszerűsége 1968 tavaszán és nyarán különösképpen nem nőtt. Megválaszolatlan kérdés marad tehát, milyen irányt vett volna a társadalom további polarizálódása, ha a szovjet tankok augusztus 21-én véget nem vetettek volna a prágai tavasz folyamatának. Kapott volna-e második esélyt a CSKP egy esetleges demokratikus választáson is? Ilyen választások felé tartott az ország? Mindenesetre a reformpárti vezetés 1968 nyarán erős nyomás alá került: a társadalom olyan további radikális lépéseket és változásokat követelt, amelyekre a reformista pártvezetés eredetileg nem is gondolt. A további történések közismert. A szovjet hadsereg 1968. augusztus 21-én megszállta országunkat. Csehszlovákiába teljes mértékben visszatért a totalitarizmus és a rendőrállam. Szovjet nyomásra a prágai tavasz fő képviselői is a megújhodási folyamat lezárására és a totalitárius állam újbóli bevezetésére kötelezték magukat. A demokratizálódástól való nagyon gyors eltávolodás időszaka (az ún. normalizáció) következett. Az első időszakban (1969 szeptemberéig) a demokratizálódási folyamat „lebontásában” a reformkommunistáknak is részt kellett venniük, miáltal jelentős mértékben diszkreditálták a prágai tavasz időszakát és eszméit. A csalódottságnak és az illúzióvesztésnek 1968 és 1969 fordulóján eluralkodó érzése a müncheni egyezmény megkötése utáni, 1938. őszi hangulatot idézte. A szovjet megszállással szembeni össznépi elutasítás fokozatosan kommunistaellenes hangulattá alakult. A cseh társadalom hatalmas eszmei és értékrendbeli fordulatot vett, amely több évtizedre meghatározta. A társadalom túlnyomó többsége megértette, hogy a szocializmus szovjet modellje megreformálhatatlan. Tízezrek léptek ki a CSKPból (még a tisztogatások előtt). Az ellenzék súlypontja a párton kívülre tevődött át. Míg a 60-as években elsősorban a reformkommunisták jelentették az ellenzéket, most nyilvánvalóan nem kommunista plat-


formként kezdett szerveződni, noha egy sor ún. hatvannyolcas (azaz volt reformkommunista – a ford. megj.) is hamar utat talált hozzá. Az ún. normalizációnak mindjárt a kezdetén meglepő eseményben volt része a nyilvánosságnak: a 20 éves, történelem és politikai gazdaságtan szakos Jan Palach egyetemi hallgató 1969. január 16-án Prága központjában demonstratív módon felgyújtotta magát. Kétségbeesett s egyben hőstettével nem közvetlenül a szovjet megszállás ellen tiltakozott, hanem elsősorban polgári ellenállásra akarta buzdítani a csehszlovák társadalmat. Három nappal később (január 19-én) belehalt súlyos sérüléseibe. Január 25-i temetése hatalmas össznemzeti kommunistaellenes tüntetéssé változott. Prága utcáin tízezrek csatlakoztak a gyászmenethez, köztük az egyetem és az egyház tisztségviselői is. Diákok néhány napos éhségsztrájkot tartottak Jan Palach emlékére, és a városközpontban lévő Szent Vencel-szobornál gyászünnepet tartottak. Palach tette külföldön is óriási visszhangot váltott ki, s jelentős mértékben rontott a Szovjetunió világbéli megítélésén. A csehszlovákok pedig általa jelentős erkölcsi hitelre tettek szert. Jan Palach neve a világtörténelembe is bevonult. További két égő „élő fáklya” következett még – de már jóval kevésbé ismertek, mint Palach. Február 25- én (annak az évfordulóján, amikor a CSKP magához ragadta a hatalmat) Prága központjában felgyújtotta magát a 18 éves Jan Zajíc és árpilis 4-én (a keresztény Nagypénteken) hasonló tettre szánta el magát a jihlavai párttitkárság épülete előtt a CSKP tagja, a Vysočanyban tartott pártkongresszus résztvevője, Evžen Plocek. A megszállás elleni tiltakozásul Ryszard Siwiec lengyel filozófus is felgyújtotta magát, mégpedig 1968. szeptember 8-án, ám tettéről a csehszlovák közvélemény a maga korában végképp nem szerzett tudomást. Ily módon nyilván Jan Palachot sem befolyásolhatta. A normalizáció végrehajtását követően – mely során a CSKP-ból 330

ezer embert zártak ki (azaz a tagság egyötödét), s amely 1971 őszén ért véget – a csehszlovákiai kommunista rendszer a következő tizennyolc évben társadalmi és gazdasági szempontból is csak stagnált. Végleg elveszett minden belső ereje és ideálja, amellyel megszólíthatta volna a nyilvánosságot. A rendszer a túlélésre rendezkedett be. Ennek ellenére az állampolgárok megbékéltek azzal a perspektívával, hogy nyilván az egész életüket abban a rendszerben élik le, mert az atomfegyverekkel felszerelt, két nagyhatalmi táborra osztott világ gyakorlatilag semmiféle eséllyel nem kecsegtetett. A Szovjetunió megsemmisíthetetlennek tűnt. S mint azt 1968. augusztus 21-e megmutatta, Csehszlovákia „örök időkre” neki volt ítélve. Az osztálynélküli társadalom eszméit egészében véve magukénak tekintették. A társadalom a következő időszakban jelentős mértékben materialista irányultságú volt. S ezen nincs mit csodálkozni. A CSKP totalitárius rendszere előbb felszámolta a polgári társadalmat a független egyletekkel, sajtóval és egyházakkal együtt, majd reálpolitikájával teljesen diszkreditálta magát a kommunista ideológiát is. Az emberek megszűntek érdeklődni a közügyek iránt. Hétvégi házakat, személyautókat szereztek, s az Adriai-, a Fekete- és a Balti-tengerhez jártak nyári szabadságra. Túlnyomó többségük ismét vagyonra és luxusra vágyott – és ennek a speciális Tuzex áruházakban való bevásárlás volt a csúcsa. A Tuzex egyedüliként kínálta minőségi termékek széles választékát, de csak valutáért vagy ún. bonért (szlovákul és csehül a többes számú bony alakban használták ennek az utalványnak a nevét, s ez alapján a csehszlovákiai magyar szóhasználatban is ez terjedt el, de a magyar szótári alak a bon – a ford. megj.). A csaknem teljesen kiegyenlített jövedelmek és minimális szociális különbségek korában a valutához hozzájutó polgárok jelentették az egyetlen előnyt élvező, módosabb társadalmi réteget, ami egyebek mellett az ún. szocialista építés fatális kudarcáról is árulkodott: az állt a legjobban, aki megengedhette magának, hogy a kapitalista külföldről szerzett árut vegyen az ugyancsak kapitalista külföldről szerzett pénzen... 97

S mégis éppen ekkor, a teljes társadalmi letargia idején kezdett formálódni a posztnormalizációs Csehszlovákiában egy független polgári ellenzéki mozgalom. Üldözött ellenzékiek és művészek (elsősorban 60- as évekbeli eltiltott színészek és irodalmárok, valamint underground zenészek) szűk csoportja 1976 végén összefogott a szintén nem túl sok polgári aktivistával és néhány ún. hatvannyolcassal. A lakásszemináriumok és a szamizdat kiadványok megjelentetése egy informális petíciós kezdeményezés megfogalmazásához és megszervezéséhez vezetett Václav Havel drámíró, Jan Patočka filozófus és Jiří Hájek volt külügyminiszter irányításával. Bátor lépésük a Charta ‚77 Nyilatkozataként vált ismertté. Noha a nyilatkozat szövegében a csehszlovák államhatalomhoz fordultak, amelyet arrra figyelmeztettek, hogy nem tartja be az emberi jogokkal kapcsolatos nemzetközi kötelezettségeit (akkor éppen a The Plastic People of the Universe underground együttes néhány tagjának a bebörtönzése kapcsán), felhívásuk valójában a nyilvánossághoz szólt. 1977 elején a világsajtó megjelentette a nyilatkozatot. Igaz ugyan, hogy a petíciót mindös�sze 242-en írták alá, súlyát mégis növelte az a tény, hogy nyilvánosan ismert személyiségekről volt szó. A Charta 77 petíciós kezdeményezése hamarosan állandó ellenzéki platformmá vált, amely egészen 1989 novemberéig fennmaradt. Az államhatalommal szemben és a külföldi tömegtájékoztatási eszközök előtt három szóvivő képviselte, akik folyamatosan váltották egymást. A kezdeményezés továbbra is informális alapon működött, s elsősorban bármiféle politikai program, hatalmi ambíciók nélkül. Polgári jellegének köszönhetően együtt tevékenykedhettek benne értelmiségiek, volt reformkommunisták, a burzsoázia leszármazottai (kommunista szóhasználattal a lecsúszott elemek), hívők, radikális baloldaliak és undergroud művészek. A chartás közegben 1978 áprilisában létrejött az Igazságtalanul Meghurcoltakat Védelmező Bizottság (VONS), amely a kormányt, a nyilvánosságot és a külföldet a politikai


okokból üldözött polgárok eseteivel akarta megismertetni, s a meghurcoltaknak vagy bebörtönözötteknek teljes körű segítséget akart nyújtani. Ám a bizottság alapítói maguk is nagyon hamar bíróság előtt találták magukat. A bizottság öt képviselőjét (V. Havel, O. Bednářová, J. Dienstbier, P. Uhl a V. Benda) 1979 októberében néhány év szabadságvesztésre ítélték. Az ún. lelkiismeret foglyainak új nemzedéke vonult börtönbe. A Charta 77 (a hozzá kapcsolódó kezdeményezésekkel, a VONS szervezettel és az INFOCH szamizdat kiadvánnyal) 1988-ig az egyetlen nyilvánvalóan ellenzéki kezdeményezés volt, amely azonban a társadalomtól elszigetelt maradt. Csehszlovákiában nem jött létre rendszerellenes tömegmozgalom (mint például a Szolidaritás a szomszédos Lengyelországban). A katolikus egyház, főként annak ún. földalatti része is fejtett ki ellenzéki tevékenységet. Vallási irodalmat csempésztek a köztársaságba, a hívők ún. közösségeket hoztak létre, amelyek a tagok lakásaiban

gyűltek össz. A rendszer a 80-as évek elején a korábbinál keményebben lépett fel a katolikus disszidensek ellen. Volt néhány kisebb per is (a ferencesekkel, František Lízny pap csoportjával és másokkal szemben). A kommunista korszak vége felé jelentős mértékben romlott az életkörnyezet, főként Észak-Csehországban, Észak-Morvaországban és Sziléziában – a nehézipar előző években történt, minden körültekintés nélküli fejlesztésének egyenes következményeként. Az őszi és téli hónapokban sok cseh várost rendszeresen inverz köd lepett el, amely mérgező anyagokat tartalmazott. Az ottani lakosság az egészségével nagy árat fizetett a szociálista építésért. A nyilvánosság az ökológiai problémák súlyos voltát teljes egészében az ukrajnai Csernobil atomerőművében 1986. április végén történt balesetet követően tudatosította. Noha a radioaktív sugárzásnak csak a pereme érintette Csehország területét, s nem okozott komolyabb károkat, a társadalom egy része pá-

nikba esett, mert meg volt győződve arról, hogy a csehszlovák és szovjet kormánykörök ismért hazudnak, amikor igyekeznek megnyugtatni a közvéleményt. Néhány napig ugyanis magának a katasztrófának a hírét is igyekeztek eltitkolni. A 80-as évek második felében a csehek ennélfogva is egyre inkább kezdtek érdeklődni az ökológiai témák iránt. Létrejöttek az első független ökológiai kezdeményezések, amelyek közül némelyeket (pl. Brontosaurus) megtűrt a hatalom, mások azonban azonnal „a rendszer ellenségeinek” a listájára kerültek. 1989-ban azután a fentebb említett érdekkörök – a katolikus aktivisták, a polgárjogi aktivisták vagy a környezetvédők – kölcsönös koordináció mellett vettek részt a csehszlovákiai kommunista rendszer gyors lebontásában. Ez bebetőzte a szabadság újbóli kivívása érdekében tett erőkifejtéseiket, amelyekért korábban aktivisták százai fizettek nagy árat, elsősorban azáltal, hogy bebörtönözték őket, vagy éppen lehetetlenné tették szakmai pályafutásukat.

Ajánlott irodalom Arendrová, H.: Původ totalitarismu I–III. Praha 1996. Balík, S. – Kubát, M.: Teorie a praxe totalitních a autoritativních režimů. Praha 2004. Mencl, V. a kol.: Československu roku 1968. Počátky normalizace. Praha 1993. Mencl, V. a kol.: Křižovatky 20. století. Praha 1990. Prečan, V.: Charta 77 očima současníků. Praha 1997. Vančura, J.: Naděje a zklamání. Pražské jaro 1968. Praha 1990.

98

_ Milyen a szabadságom ára?

Recommend Documents