Michael Feeney Callan
ROBERT
REDFORD
n rendezővel, aki ly-ában osztott zerepet, és nagy hatást a fiatal színész , amellyel al szembement. zíves engedélyével)
(Robert Redford szíves engedélyével)
Az első sajtófotó, 1962-ből. „Kezdtem hinni, hogy színész leszek.” (Robert Redford szíves engedélyével)
Corey-nak, Parisnek és Ree-nek szeretettel és köszönettel – a csillagok valóságos útjáról
Hová lett a cowboy, lovával, coltjával és kalapjával, a mi földünk utolsó romantikus hõse? Mert hiszen az volt, romantikus. Amit elért, az erejével érte el. A kenyerét kemény munkával kereste meg, a pénzét kemény duhajként verte el… Bizony, a cowboy mindig is itt lesz közöttünk, láthatatlanul, várva, hogy eljöjjön az idõ, amikor kedvére élhet és játszhat megint. Vad, féktelen fajtája mindig is közöttünk élt, a kezdet kezdetétõl: fiatal férfi – kísértéseivel, hõs – szárnyak nélkül. OWEN WISTER: A virginiai – A préri lovasa
BEVEZETÉS
A szerelem, Amerika Sziklák, fák, arcunkba fúvó szél! a szilárd föld! a konkrét világ! a józan ész! Kapcsolat! Kapcsolat! Kik vagyunk? hol vagyunk? HENRY DAVID THOREAU: A maine-i erdõ
Nyári nap, igazi paradicsomi táj. Salt Lake Citytõl délre, egyórányira az I–15-ösön az Uinta Nemzeti Park táblánál fordulj keletnek, és kövesd a Provo-kanyon út vonalát egy folyó mentén, amelyben valamikor sûrû rajokban fickándoztak a pisztrángok. Haladj tovább észak felé az Alpine Loop úton, s a nyárfasor között elõbukkan, amit keresel: szerény földút végén kis faházak köre, mögöttük egy vagy két sílift, messze a magasban pedig a Timpanogos-hegy négyezer méter magasba nyúló gleccsercsúcsainak lélegzetelállító látványa. Eltekintve a néhány apró táblával jelölt ingatlantól meg a liftek póklábszerû drótköteleitõl, olyan az egész, mint kétszáz éve volt, amikor még az ute indánok lakták. Ma is otthon érzik itt magukat a földimókusok és négyféle kígyófaj is. Aranysasok repdesnek az égen. Hegyi oroszlánokat is láttak errefelé. A szarvasok száma ezrekben volt mérhetõ, egészen addig, amíg a kivételesen kemény 1990-es esztendõ meg nem tizedelte õket. Igaz, a jávorszarvasok azóta viszszasokasodtak. Úgy látszik, van a szervezetükben valami eredendõ mechanizmus a megújulásra. Ha kiszállsz az autóból (ide másképpen nem lehet eljutni), az Alpok mentolos intenzitásával bódít el a levegõ. Mélyeket lélegzel, hisz ebben a magasságban – több mint kétezer méteren – vékonyabb a levegõ. Nem egy látogatónak elered az orra vére. Irdatlanul nagy a tér. Hatalmas az ég. Hatalmasak a hegyek. Hatalmasak az ellentmondások. Henry David Thoreau egy ízben eltévedt a Katahdin-hegyen, és A maine-i erdõ címû írásában megkapóan írja le a természetnek mind a szépségét, mind a fenyegetését. Ez a hely kényszerít arra, hogy megállj. Robert Redford több mint ötven esztendõvel ezelõtt fedezte fel ezt a kanyont. Eredetileg illegális földfoglalóké volt. 1900-ban
10
Robert Redford
egy skót család vette meg a kormánytól hektáronként nem egészen 3 dollárért az 1877-es ún. Desert Land földtörvény kondícióinak megfelelõen, és ettõl fogva generációkon át juhtenyésztést folytattak rajta. 1950-re azonban a gyapjúpiac elhalt, a föld pedig lényegében gazdátlanul maradt. 1961-ben Redford és felesége egy hektárt vett belõle, hogy házat építsen rajta. 1968ban, amikor dõlt hozzá a hollywoodi siker, több ezer hektárnyi szomszédos területet vásárolt meg, amit késõbb Sundance-nek nevezett el, annak a filmnek az emlékére, amely meghozta neki az áttörést. 1980-ban itt alapította meg a fiatal filmesek támogatását célzó mûvészeti kolóniáját. „Számos remek kis filmet láttam, mint például a Heartland-et (Az ország szíve, Richard Pearce rendezésében), és láttam bennük a szenvedélyt, amelynek nem volt kifutása. Semmiféle infrastruktúra nem létezett e filmek támogatására. A hetvenes években Hollywoodot kizárólag a kasszasikerek érdekelték.” A gyógyír erre egy Redford teremtette mûvészeti közösség volt, amely részben a Yaddo mûvészeti kolónia mintáján, részben a forgatókönyvírás, forgatás és termékforgalmazás futószalag-elméletén alapult. Segítõknek a barátait kérte fel, így a színész Karl Maldent, az író Waldo Saltot és az operatõr László Kovácsot. Azok pedig jöttek, és beindították a gépezetet. Az elsõ szezonban tizenhét új filmest hívott meg Redford, és az eredmény kézzelfogható volt. A lelkesedés a munkaerkölcsben érhetõ tetten a leginkább: az emberek napi tizenhét órán át dolgoztak. Rövidfilmeket forgattak, vágtak, vitattak meg, forgattak újra és tökéletesítettek. A puszta ötlettel érkezett reménybeli filmkészítõk egy profi forgatókönyv kész vázával távozhattak. Ez az elsõ nyári mûhely néhány ezer dollárba került. Két éven belül tódulni kezdtek a szponzorok, és milliókat invesztáltak egy lényegében alternatív filmgyártásba. A nagyközönség szemében Robert Redford találta fel a független filmgyártást. Redford kezdeményezése az öko-aktivizmus és az indiánok jogvédõ mozgalmainak hullámain érkezett. Alapelve, saját szavai szerint, a kibékítés volt. Elismerte az üzlet fontosságát Hollywood számára, egyúttal felismerte a függetlenek frusztráltságát. És érezte azt is, hogy a kirekesztettség tudata elnyomja a feltörekvõ tehetséget. Környezetvédelmi aktivizmusa apropóján ezt
A szerelem, Amerika
11
írta a Harvard Business Review lapjain: „Az embereknek esélyt kell adni arra, hogy kiderüljön, milyen mértékben lehetséges köztük a megegyezés.” Redford úgy vélte, hogy ha felkarolja a függetleneket, azzal egyúttal Hollywoodot teszi jobbá. Csakhogy mindebben eleve ellentmondások rejlettek. Redfordnak nem volt ínyére Hollywood túlzott befolyása, és csak vonakodva engedett annak, hogy a Sundance kuratóriumában képviseletet kapjon az egyik filmstúdió. Világos demarkációs zónát akart. Makacssága indulatokat gerjesztett. Jöttek az újságírók, akik gyanakodással figyelték Redford sajátos altruizmusát. Az egyik egyenesen úgy vélte, hogy van ebben valami öntetszelgés. A színészt sztárrá és vagyonos emberré tették a lázadó hetvenes évek: „Ez az egész rusztikus tündérvár meg a mögötte rejlõ eszmények arra szolgálnak Redford számára, hogy ébren tartsa a nagy évtizedet, annak minden szkepszisével és õszinteségével együtt.” Olyan is volt, aki úgynevezett „hippi”-filmgyártással vádolta. Ám Redford keményen állta a sarat, még saját ügyvédei tanácsai ellenére is, akik azt mondták neki, hogy nem fogja bírni a jelzálogkölcsönök és rezsiköltségek évente több százezer dollárra rúgó terhét. Redford okosan manõverezett, hogy az álmát életben tartsa. Ekkor már állt a síliftet és egy egyszerû éttermet is magában foglaló családi síüdülõtelep. 1985-ben üzleti alapokra helyezte a vállalkozást, és jóváhagyott egy bõvítési tervet a birtok körüli szálláshelyekre, két apartmanházzal és vagy száz különálló villával, melyeknek mindegyike, a természet védelme iránti szenvedélyéhez híven, az erdõvonal alatt épült fel. 1989-ben indított egy westernruházattal foglalkozó katalógus-áruházat. E vállalkozások összességében kellõ hatékonysággal finanszírozták a mûvészeti mûhelyt. Ám Redford csakhamar érezte, hogy a mûhelynek szüksége van egy újabb, evolúciós lendületre. Sínen volt már a filmesek oktatása és a projektek kidolgozása, de nem volt hely, ahol e projekteket látni lehetett volna. A megmutatkozáshoz szükség volt egy fesztiválfórumra, és ez lényegében ott állt a küszöbön az Országos Film- és Videó Fesztivál formájában, amelynek Salt Lake City adott otthont. Redford 1985-ben megszerezte a rendezés jogát, és a fesztivált Park Citybe helyezte át, harminc mérföldre saját birtokától. Ettõl fogva a Sundance mûhelyprojektek egy lépéssel közelebb kerültek Hollywoodhoz.
12
Robert Redford
Az 1989-es filmfesztivál felszabadító hatással lett a Sundancere. Egyik filmjük – Steven Soderbergh Szex, hazugság, videó-ja – valódi kitörésnek bizonyult, és hatalmas hollywoodi forgalmazási üzletet nyert el. A filmet szerte a világon elismerés fogadta, reflektorfénybe állítva ezzel a Sundance Intézet elsõ alapelvét, nevezetesen azt, hogy az új mûvészeknek feltétel nélküli esélyt kell biztosítani az önkifejezésre. A Sundance-nak immár nemcsak nevelõmûhelye lett, hanem piaca is. Redford konok kitartással megvalósította az álmát. Nem õ ment Hollywoodba – Hollywood jött el hozzá. Így következett el egy évtizedes fejlõdés, hogy aztán a fokozatos szétesésnek adja át a helyét, mivel a Sundance üzleti szárnyai, melyek a mûvészeti intézetet voltak hivatottak anyagilag fenntartani, nem bírták a terhet. A Sundance megroggyant, de nem dõlt össze. Redford kénytelen volt megválni üzletének nagy részétõl, de az álmától nem. Miközben dúltak az üzleti harcok, a filmfesztiválok látogatottsága exponenciálisan nõtt. A nyári mûhely – ahol az egész vállalkozás elkezdõdött – továbbra is virágzott, az évente benyújtott forgatókönyvek száma immár ezres nagyságrendben volt mérhetõ. Redford teljesítményét mindig is beárnyékolta a hitetlenség. Az „opportunizmus” volt a leggyakoribb vád, noha nehéz belátni, hogy pontosan miféle önérdekûség mozgathatta egy téli üdülõhely felfejlesztésén túl. Kétség sem férhet hozzá, hogy amikor Redford elindította a Sundance Intézetet, õ már „megcsinálta” magát. Sztár volt, a hatvanas évektõl kezdve, s e státusa sziklaszilárd volt: sikerei, így a Butch Cassidy és a Sundance kölyök, az Ilyenek voltunk és a Nagy balhé igazi ikonná emelték. 1980-ban pedig azzal is lehetetlen lett volna vádolni, hogy ezen a ponton megrekedt. Ugyanabban az évben, amikor megtervezte a Sundance-mûhelyt, rendezõként is debütált, azonnali sikerrel: az Átlagemberek-et Oscar-díjjal jutalmazták, Redford pedig határozott második utat tört magának a filmpályán. Akkor hát mik voltak vajon az õ legmélyebb indítékai? Miért bírt a függetlenség akkora fontossággal a számára, hogy az egyik legeldugottabb és legvalószínûtlenebb helyszínen, a Utah állambeli Wasatch hegyekben építsen fel egy valóságos birodalmat? Ahhoz, hogy megértsük Robert Redfordot és az utat, amelyet bejárt, azt a szenvedélyt kell megértenünk, amely a Sundance-et
A szerelem, Amerika
13
létrehozta. Ez a könyv épp ebbõl az indíttatásból született – hogy megértsem, miképp jött létre az új mûvészetnek ez a szilárd alkotóbázisa Amerika szívében. Redfordot 1995 márciusában ismertem meg, a manhattani New School egyetemen, a Bravo televízió Inside the Actors’ Studio (kb: Színészképzõ) sorozata egyik darabjának felvételén. Azonnal tudtam, hogy írnom kell róla. Csodáltam, és az volt a véleményem, hogy munkásságának nagy részét nem értékelik eléggé, és rendezõi filmjeinek kulcsfontosságú tematikus összefüggései maradtak észrevétlenül. Azt is tudtam, hogy nem szereti a szabadfogású interjúkat, és noha kurátori értelemben nagyon is értékes számára a múlt, mint azt a Folyó szeli ketté és a Kvíz-show címû filmjei mutatják, a személyes múlt hidegen hagyja. Mindenesetre a közremûködését kértem, és ezt meg is kaptam. Ám amint megállapodtunk egy életrajzi együttmûködésben, a projekt azonnal megakadt. Redford legendás arról, hogy mindenhonnan elkésik (Paul Newman fel is vetette, hogy legyen a könyvem címe A kései Robert Redford), aminek teljes súlyával azonnal kénytelen voltam szembesülni. A fél világot átrepültem egy-egy találkozóra, amelyek vagy létre sem jöttek, vagy lényegében terméketleneknek bizonyultak Redford szétszórtsága miatt. Sartre megjegyzése jutott eszembe róla Alexandre Dumas Kean-jérõl, ami egy színész történetét meséli el. „Kean önmaga áldozata, aki sosem tudja, kicsoda is voltaképp, s hogy vajon szerepet játszik-e éppen vagy nem.” Lehet, hogy ez Redford alapvetõ jellemvonása is – profi ön-vájkáló, mint a jó színészek általában, aki rutinosan kerüli ki a lényeget? Vajon olyan elveszett-e õ is, mint Jay Gatsby, akit, mint mondta, úgy csodál? Nagyon hamar rájöttem, hogy Redfordot épp az ellentmondások és paradoxonok határozzák meg. Filmjeiben, akár politikával, akár családdal, akár „a rendszerrel” foglalkozik bennük, mindig egyértelmû dominanciával van jelen egyetlen ember és annak cselekedetei. Még romantikus bálvány-korszakának csúcsán, a hetvenes években, amikor nõi imádói a fehérnemûiket küldözgették neki, néhány éleslátó újságíró rátapintott néhány rejtett ellentmondásra. Egyikük megfogalmazásában Redford „finom ötvözete Owen Wister Trampasának, aki tisztában van
