Krauss Ottó:
Mérföldkövek Ruháskosaras gyerek voltam. Ma már csak nagyon kevesen tudják, hogy Budapest ostromának hónapjaiban azokat a csecsemőket hívták így, akiket szüleik jobb híján, - akkor még a babahordozó, sőt a Mózes-kosár is ismeretlen fogalom volt, - a száraz ruhák leszedésénél használt kb. 80x50 centis vesszőkosárban menekítették az óvóhelyre. Nekem jó két hónapig volt otthonom ez az alkalmatosság. Álmomat nem lábujjhegyen járó, suttogva beszélő felnőttek vigyázták, hanem légvédelmi szirénák, repülőgépek zúgása, tüzérségi gránátok és repülőbombák robbanásai adták az akusztikus hátteret, miközben fejünk felett ötemeletes házunk felét lebombázták. Mindezt szüleim elbeszéléseiből tudom, magam természetesen semmire sem emlékszem, de szent meggyőződésem, hogy valahol egészen mélyen
ezek
az
emlékek
is
megvannak.
Hogy
azután
hogyan
befolyásolták
személyiségfejlődésemet, azt kideríteni egy agy kurkász számára nagyon szép feladat lehetne. Mint mindennek, a háborúnak is egyszer vége lett. Született egy öcsém, aki, mint pár évvel később egy iskolai évnyitóbeszédében igazgatónk nagyon elmésen megjegyezte, „már a béke gyermeke” volt. Lassan eltűntek a bombatölcsérek a térről, már a 2-es busz is a Lánchídon járt, - nem kellett kerülnie az azóta feledésbe merült Kossuth-híd felé, - és házunkat is újjáépítették. Éltük egyetlen kis életünk hétköznapjait olyannak, amilyennek adódott. Ahogy nem hiányzott a déligyümölcs, úgy az utazás sem, mert azt sem tudtuk mi az és természetesnek vettük, hogy ha egyszer-egyszer egy tábla csokoládé került a házhoz azt elzárva tartották és szigorúan porciózva adták nekünk. Az államosítás után és az ötvenes évek elején komoly anyagi gondokkal küzdöttek szüleink. Gyakran eltűnt egy-egy ezüst tárgy, vagy váza a lakásból és apám ostromot átvészelt és féltve őrzött bélyeggyűjteménye is érzékelhetően zsugorodott. Hatodikos voltam, amikor szüleim elhatározták, hogy 12 év után meglátogatjuk a határtól 12 kilométerre lévő Nagyváradon élő nagynénémet. Annak rendje és módja szerint kaptunk meghívólevelet és beadtuk a kérvényt. Meg is érkezett az útlevél, ami akkor még tényleg egy „levél”, egy A4-es papír volt. Öcsémmel az egész nyári szünetet, tíz hetet Erdélyben töltöttük,
1
három helyen rokonoknál. Akkoriban nem is ismertem fel, de ez az út jelentősen befolyásolta későbbi életemet, akkor ismertem meg az utazás ízét. Mire ’56 szeptember 1.-ére hazajöttünk, érzékelhetően megváltozott a világ, valamilyen várakozással teli hangulat fogadott. Alig nyolc héttel később egy napfényes kedd délutánon nagyanyámmal a Belvárosban jártunk nadrágot venni. Láttuk a József Attila utcában a lyukas nemzetiszínű zászlókkal és a transzparensekkel vonuló tüntetőket. Mire hazaértünk a rádióból már a forradalom híreit hallhattuk. A következő alig 12 nap reménykedéssel és várakozással telt. Állandóan a rádiót hallgattuk, a BBC, a Szabad Európa, az Amerika Hangja frekvenciái között váltogattunk. Korunknál fogva túl kicsik voltunk, hogy tevékenyen részt vegyünk az eseményekben, de ahhoz elég nagyok, hogy ha nem is mindent, de sok mindent megértsünk. Bár a Déli pályaudvartól csak két villamosmegállónyira laktunk, környékünket a harcok nem érintették. Egy alkalommal egy szovjet tankoszlop végigvonult házunk előtt és a távoli lövések hangja is eljutott hozzánk. Mi, gyerekek többnyire az élelmiszer beszerzésben vettünk részt, Kossuth-címereket festettünk és sokat olvastunk. Azon a borús novemberi vasárnap reggelen is az alkotásutcai pékség előtt álltuk a többórás sort kenyérre várva, amikor a szovjetek bejöttek a városba. Láttuk a harckocsioszlopot csikorogva végigvonulni a macskaköves úttesten. A következő hetek elkeseredés és reménykedés között vergődve teltek. Mint oly sok magyar családban, nálunk is felmerült a menni, vagy maradni kérdése. Mi végül a maradás mellett döntöttünk, pedig lett volna kihez menni. A felejthetetlen napok emlékével teltek a következő évek. Mikor leérettségiztem, hat évvel első külföldi utam után, barátaimmal elhatároztuk, hogy kerékpárral bejárjuk a Felvidéket. Ekkor is kellett még meghívólevél, melyet egyik barátom Pozsonyban élő rokonai küldtek. Az útlevelet, ez akkor egy betétlap volt a személyi igazolványban, több hetes várakozás után kaptuk meg. Körülbelül egy hónapot voltunk úton meglátogattunk tucatnyi várost, kirándultunk a Magas-Tátrában és a Szlovák Paradicsomban. Felejthetetlen hetek voltak. Egyetemi éveim alatt könnyebbedett az útlevél megszerzése a „baráti” országokba (NDK, Lengyelország, Csehszlovákia, Románia és Bulgária). Még mindig esetenként kellett kérni és heteket várni rá, de majd minden évben éltünk a lehetőséggel. A nyugati országokba továbbra is nagyon nehéz volt kiutazási engedélyt kapni, Szovjetunióba utazási iroda, - ekkoriban ez az IBUSZ-t jelentette, - volt szinte az egyetlen lehetőség.
2
Az egyetem elvégzése után munkába álltam és hamarosan megnősültem, majd jöttek a gyerekek. Az első években Győrben laktunk, ott kaptam szolgálati lakást. Szinte hetente jártam vonaton Budapestre. Hazafelé már Tatabányán felszállt pár eltéveszthetetlen külsejű férfi és végig igazoltatta az utasokat. Aki nem tudta hitelt érdemlően bizonyítani, hogy dolga van ezen a környéken, azt leszállították, és felültették a visszairányú vonatra. Ezekben az években a nyugati határvidékre, így Sopronba is csak külön engedéllyel lehetett utazni. Szerencsétlenségemre szakmám és munkaköröm következtében abba a kategóriába kerültem, akik számára Nyugatra még a háromévenkénti kiutazási lehetőség sem volt megengedett. A rendszer kificamodott gondolkodására jellemző, hogy ez a tilalom csak a magán utazásokra vonatkozott, hivatalos kiküldetésben akármennyit és akárhová utazhattam. Még a ’60-as és ’70-es évek fordulóján jó fél tucatszor jártam, esetenként több hétre, Olaszországban, majd tíz évvel később hasonló gyakorisággal Franciaországban, és közben számos más helyen, még Kanadában és Japánban is. Ezen utak során partnereink jóvoltából több turisztikailag is érdekes helyen megfordulhattam. Emlékszem, még ’69 tavaszán Milanóból felautóztunk a Lago di Maggiore-hez, egészen a svájci határig. Kísérőink felajánlották, hogy menjünk át Svájcba. Mi ijedten utasítottuk vissza a lehetőséget, amikor mondtuk, hogy otthon komoly gondjaink támadhatnak, ha kitudódik, hogy más országban is jártunk, mint ahová kiküldtek, nem értették. A „hivatalos utak” alkalmával egyetlen perccel sem lehetett tovább maradni, még saját költségre sem, - a repülőgép lekésések esetén magyarázkodni kellett. A magán utazás tilalmát nagyon szigorúan vették. Amikor ’75 nyarán a tágabb családdal Jugoszláviában terveztünk nyaralni, a három másik család gond nélkül megkapta az útlevelet, de nekem informális csatornákon finoman jelezték, hogy jobb lenne visszavonnunk a kérvényt. Végül feletteseim közbenjárására és személyes garanciavállalására kaptuk meg a kiutazási engedélyt. Mondanom sem kell, többé nem kísérleteztem… Maradtak a „baráti országok”. A ’70-es évek közepétől már ötösével adták a kiutazási engedélyt, nem túl gyakran éltünk vele, eleinte a gyerekek még kicsik voltak, inkább hazai célpontokat kerestünk. Azért jártunk Bulgáriában, párszor rokonlátogatáson Nagyváradon és többször a Felvidéken és ’87-ben első lakókocsinkat Dél-Csehországban és Drezda környékén próbáltuk ki.
3
A ’70-es és ’80-as években munkámból következően nagyon sokat utaztam az országban. Megfordultam szinte minden szegletében. A szabadságok többségét is a hazai vidékek bejárásával, - országúton és vizen, - töltöttük. A ’80-as évek vége felé enyhébb szelek kezdtek fújni a Duna partján. Ennek egyik első megnyilvánulása volt, hogy ’88-ban állampolgári joggá tették a szabad utazást, bárki kaphatott világútlevelet. Ez felülírta a munkakörömből következően rám szabott röghöz kötöttséget is. Mint akkoriban szinte mindenki, mi is kiváltottuk az új útlevelet. Eleinte nem nagyon használtuk, a helyzet olyan volt, mint azzal a madárral, akit évekig kalitkában tartanak, és amikor kinyitják a kalitka ajtaját, nem repül ki. Bécsbe ugrottunk ki egy-egy napra, oda nem kellett vízum. Ez volt az az időszak, amikor az M1-esen Trabantok és Wartburgok tetején százával hozták be a Gorenje hűtőket. Mi nem éltünk ezzel a lehetőséggel, csak élveztük, hogy sétálhatunk az eddig csak a legendákban szereplő Mariahilferstrasse-n, a Ring-en és egyáltalában azt, hogy ott lehetünk. Amikor ’89 augusztusának végén, pár héttel a határnyitás előtt, egy nagyobb szakmai összejövetelre Berlinbe utaztunk, ahol az NDK-s, cseh és szlovák kollegáinkkal találkoztunk, a félnapnyi szabad időt mi magyarok tüntetően Nyugat-Berlinben töltöttük. Igaz sok időnk nem maradt a városra, mert a határátkelés odavissza 2-2- órát vett igénybe… A világútlevél egy hosszú folyamat első jelentős állomása volt. Én szeretem innen számolni azokat a változásokat, melyek napjainkra ténylegesen szabaddá tették az utazást. ’90 január elején állást változtattam, egy európai multinacionális csoport magyarországi képviseletét vállaltam el. (Világútlevél nélkül ezt nem tehettem volna meg.) Munkám során majd minden nyugat-európai országgal kapcsolatba kerültem. Korábban némi kétellyel voltam az Európai Unió működőképességét illetően. De amikor a napi munka során meggyőződhettem arról, hogy a történelmi előzmények után hogyan tudnak együtt dolgozni németek a franciákkal, olaszok az osztrákokkal, spanyolok, belgák, dánok, svájciak és sorolhatnám, - kételyeim eloszlottak. Új munkámmal a korábbinál több külföldi utazás járt. Eleinte még gondot okozott a vízumkényszer. Még élt az a korábbi években kialakult gyakorlat, hogy németek, franciák, angolok és más országok állampolgárai a magyar határon fél óra alatt megkaphatták a beutazási engedélyt, nekünk viszont a követségeken kellett intéznünk és 4-6 hetet kellet 4
várnunk, amíg megkaptuk. ’90 első felében a nyugat-európai országok sorra szüntették meg ezt az akadályt. Valamikor nyár elején Párizsban voltam párnapos üzleti úton, - ekkor már nem „hivatalos kiküldetés”, hanem „üzleti út” néven illettük ezeket az utazásokat, - odafelé még kellett a vízum, visszafelé már nem. A vízumkényszer eltörlése is egy fontos lépés volt az utazások szabaddá tételében. Sokáig a külföldi hatóságok számára is furcsa volt a helyzet. ’91 őszén kocsival mentem üzleti okokból Svájcon keresztül Franciaországba. A svájcifrancia határon félreállítottak és sokáig tanakodtak, mit is kell kezdeni velem, végül minden vizsgálat nélkül továbbengedtek. Még ’90 nyarán Isztrián töltöttünk pár hetet. Felfigyeltünk egy hirdetésre, mely egynapos hajóutat kínált Velencébe. Akkor és ott érzékeltem először igazán a világútlevél és a vízummentesség szabadságát, saját döntésünk volt, hogy rászánjuk-e azt a pénzt, el akarunk-e menni oda. Visszaemlékeztem a Lago di Maggiore mellett, a svájci határnál jó húsz évvel korábbi esetre. Természetesen bevállaltuk és egy nagyon emlékezetes napot töltöttünk feleségemmel és lányommal Velencében. Ez egyben az első volt azon helyek közül, amelyeket meglátogatva a korábbi évtizedekben, megfogadtam, hogy ha lehetőségünk lesz rá, együtt is felkeressük. Újabb pár évnek kellett eltelnie, hogy a külföldi utazások egy további akadálya elháruljon. Ez pedig a forint konvertibilissé tétele volt. Korábban a hivatalos utakon kapott napidíjakból megtakarított és féltve őrzött összegek mellett csak különböző csalafintaságokkal szerzett valuta állt az igen szerény hivatalosan megkapható keretek mellett rendelkezésre. Emlékszem, milyen felemelő érzés volt, amikor először fizettem külföldön azzal a bankkártyával, melynek fedezetét az a számla szolgálta, melyre fizetésemet kaptam. Mi nagyon kihasználtuk a világútlevél adta lehetőséget. 2004-es nyugdíjba vonulásunkig minden nap szabadságunkat olyan helyen töltöttünk, mely korábban el volt zárva előlünk. Többnyire
körutakat
tettünk
Európában.
Ezt
leghatékonyabban
és
legolcsóbban
kempingezéssel lehetett megtenni. Nem volt idegen tőlünk ez az utazási forma, addigra több mint harminc év sátorozás állt mögöttünk. Bejártuk lakókocsival Norvégiát, a Loire völgyét, a Benelux államokat, Normandiát, Nagy-Britanniát, a Francia Riviérát, jártunk Olaszországban, Németországban és sok-sok más helyen. Gyakran üzleti utakkal kötöttük össze körútjainkat. ’94 nyarán feleségemmel és lányommal egy nagy körutat tettünk. Jártunk Olaszországban, Franciaországban, Andorrán átkelve kicsit benéztünk Spanyolországba, visszafelé Svájcon, 5
(érintve Lichtensteint is) Németországon és Ausztrián keresztül jöttünk haza. Több esetben többször is ki-betértünk egy-egy országba. 24-szer kereszteztünk határt, sehol sem kértek semmilyen papírt sem, csak az Andorra-Spanyolország határon érdeklődtek cigaretta és ital után a vámosok. Általában senki sem volt az átkeléseknél, vagy csak úgy tessék-lássék intettek tovább. Hegyeshalomnál viszont másfél órát vártunk a belépésre… A magunkfajta, sokat utazó számára 2002. január 1.-e volt a következő jeles nap. Ekkor vezették be az eurót, és ez azt jelentette, hogy az általunk legsűrűbben látogatott országokba már nem kellett annyi pénztárcával utazni, ahány ország, hanem egyetlen valuta is elég volt. Nem kellet jó fél tucat árfolyamot figyelni és azokkal szorozni-osztani. Nem kellett többé figyelni, hogy minden érintett ország valutájából legyen elég velünk és az ország elhagyásakor ne maradjon túl sok nálunk. Elegendő volt az euró árfolyamát követni és Hegyeshalmon túl egyetlen pénztárcát használni. Így köszöntött ránk a 2004-es év és annak is tavasza. Ebben az évben április 30.-a számunkra különösen jeles nap volt, egy egészen más, új élet ígéretével. Ez volt négy munkában töltött évtized után mindkettőnk utolsó munkanapja, ezen a napon vettük át régen áhított lakóautónkat, mely a következő években igazi második otthonunk lett, és nem utolsó sorban csatlakoztunk az Európai Unióhoz. Az utazások területén az előző másfél évtizedben bevezetett könnyítések után az uniós csatlakozás már látszatra nem sokat jelentett. A szlovén, osztrák és szlovák határokról eltűntek a vámosok és velük együtt a gyakran megalázó csomagokban turkálás (na, és az ÁFA, közismertebb nevén Mehrwertstauer, visszatérítés lehetősége is, de ezt nem nagyon bántuk), nem kellet már útlevelet hordani magunkkal, elegendő lett a sokkal kézre állóbb személyi igazolvány kártya, a reptereken és határátkelőkön használhattuk a korábban irigykedve nézett, EU állampolgároknak fenntartott kapúkat. Fontos volt, hogy megkaptuk az akkor még E111 nyomtatványnak nevezett EU egészségbiztosítási kártyát a vele járó szolgáltatásokkal és az uniós országokban jogosultságot mindazon kedvezményekre, melyeket a helyiek élveznek. De a legfontosabb az volt, hogy ezután egészen más attitűddel utaztunk. A nyelvi eltérések ellenére szinte otthon érezhettük magunkat egész NyugatEurópában.
6
Pár év várakozás után Magyarország is csatlakozott a Schengeni Zónához és ezzel a határőrök is elhagyták posztjaikat az átkelőknél. Már Hegyeshalomnál sem kell megállni, csak a tucatnál is több sáv és az elhagyott épületek emlékeztetnek a régi időkre. Az új lehetőségeket kihasználva megvalósítottuk régi álmunkat és az elmúlt tíz évből kilencben (2009-ben családi kötelezettségek miatt nem mentünk) nyáron 3-5 hónapot úton töltöttünk. Az összesen több mint három év jó kilencven százalékában az EU országokat jártuk. Megfordultunk Írországtól Szicíliáig, Portugáliától Erdélyig nagyon sok helyen, nagyon sok emberrel találkoztunk. Több száz települést jártunk be, az ókortól a közelmúltig számos történelmi és ipari emléket, a legkülönbözőbb vallások templomait és kolostorait kererstünk fel, felsorolni is nehéz, hány természeti különlegességnél, vízeséseknél, barlangokban,
sziklaképződményeknél,
folyóvölgyekben,
fjordoknál,
tengerpartokon
fordultunk meg, tucatnyi tenger partján strandoltunk, tucatnyi hegység magaslataira másztuk fel, tavai partján pihentünk meg. Egy-egy helyen sohasem töltöttünk két hétnél többet, de általában csak 3-4 napot, nagyon ritkán tértünk vissza olyan helyre, ahol korábban jártunk. Mára Európában nemcsak majd minden olyan helyet felkerestünk, melyeket korábbi „hivatalos útjaimon” feltettem arra a bizonyos képzeletbeli listára, ahol a feleségemnek megmutatni szánt látnivalókat soroltam fel, de nagyon-nagyon sok további nevezetességet is. Tíz év után sem untuk meg európai barangolásainkat, és ha egészségünk engedi, még jó pár évig tervezzük folytatni. Még mindig a bőség zavarával küszködünk, ha uticélt kell válasszunk. Az elmúlt jó húsz évben többezer külföldivel volt alkalmam hosszabban-rövidebben beszélgetni, kollegákkal, kempinges társakkal, az utca emberével, nemzetközi kitekintéssel rendelkező üzletemberekkel és egyszerű nyugdíjasokkal. Eleinte a rendszerváltás és az azt megelőző évtizedek eseményei iránt érdeklődött többségük. Ekkoriban bár igen nagy empátiával, de azért jól tettenérhető leereszkedéssel közelítettek felénk. Mára ez elmúlt és teljesen egyenrangú félként kezelnek mindenfelé, bár sokszor még mindig kissé kurriózumnak tekintenek. Annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedben száznál is többször keltem át különböző határokon, melyeket sokszor csak egy tábla jelzett, vagy néhány elhagyott épület emlékeztetett a régi időkre, még ma is minden esetben egy kisebb görcsöt érzek a gyomromban. Tudomásom szerint korosztályom többsége érez hasonlóan. Én már feladtam, 7
hogy ez valaha is megváltozik. Különösen Hegyeshalommal vagyok így, hiszen évtizedekig ez volt az ígéret földjének szimboluma. Természetesen minden korosztály másként éli meg az elmúlt évtizedek változásait. Gyermekeim számára, akik az „ötablakos” időszakban nőttek fel, a külföldre utazás már nem volt annyira különlegesség, mint gyermekkorunkban nekünk. Ha korlátozott területre is, azért sok helyre eljutottak, különösen fiam a sport révén. Korosztályuk számára valószínűleg a szabad munkavállalás sokkal fontosabb uniós jog, mint az utazás szabadsága. Unokáim már EU polgárnak születtek. Ők sokkal nyitottabbak, számukra egészen természetes, hogy jártak már Rómában, hogy láthatták a Barcelona sztárjait játszani a Camp Nou-ban (igaz mi ennyi idős korunkban akár hetente láthattuk Puskásékat), hogy felismerik a világ számos nevezetességét az Eifel toronytól a Neuschwanstein-i várig, a Sidney-i operaháztól a Fehér házig. Ők feltehetően a külföldi tanulás lehetőségeit sokkal többre fogják értékelni, mint a szabad mozgás jogát. Bár a világútlevél bevezetése óta nagyon messzire jutottunk, még előttünk van két nagyon fontos lépés. Az egyiket talán még mi is megéljük, ez az euró bevezetése Magyarországon. Ez elsősorban még szorosabbá, még visszafordíthatatlanabbá tenné kötődésünket a kontinens nyugati feléhez, de a magunkfajta, sokat utazók számára nagy könnyebbség is lenne, ha elmaradna az állandó számolgatás és nem kellene mindig figyelni az árfolyamot, most mennyivel zároltak egy kártyás fizetésnél és pár nappal később mennyivel számolták el az eurót. A másik lépés sokkal nehezebb és csak remélni tudjuk, hogy ha gyerekeink már nem is, de unokáink megélik. Ez pedig a hazai jövedelmek uniós szintre, nem a mostani, a majdani szintre emelkedése. Ez tudná mindenki számára igazán hozzáférhetővé tenni az Európai Unió adta előnyöket, ez tenne mindenkit egyenrangú európai polgárrá. 30-40-50 évvel ezelőtt elképzelni sem tudtuk, reménykedni sem mertünk benne, hogy valaha ezt megérhetjük. Számunkra ezek a lehetőségek adnak kárpótlást az előző évtizedekért. Pár hete a Kossuth rádióban hallottam egy beszélgetést Lengyelország budapesti nagykövetével, Roman Kowalskival. A riporter arról faggatta, szerinte mit is jelent az Európai Unió. A szabadságot említette elsőnek és legfontosabbnak. Messzemenőkig egyetértek vele. Budapest, 2014. március
8
