12 Elmélkedés 1. Hajlandó-e a világ olyan abszurdumokba bujtatni vágyait, mint fogható, látható délibábok. Az ember miért nem egyén önnön maga felett, hogy miért nem uralkodik saját akaratán, és miért társul álmatlan éjszakákon oly gondolatokhoz mik életének végét akarják. Hogy jő az ember fejébe a létezésének megszakításának gondolata, s miként lehet elkerülni az önmagunk felemésztését. Tudatunk által miként őrizhető meg egy olyan lét, mi nem hullámvölgyeken bukdácsoló autóként suhan, hanem kiegyensúlyozott tudatos s mondhatni boldog. Popper Péter: „ki mondta, hogy az élet egy boldog dolog?” Elgondoltató, miként éljünk úgy, hogy az élet alapvetően úgy van kiötölve, hogy szívet facsarjon, őrületbe kergessen, mélységekbe taszítson. Ha ezek alapján indulunk el, hogy ezek valamelyike, vagy alfajai időről időre előfordulnak életünkben, akkor saját magunkat taszítjuk bele eme bizonytalan állapotokba. A megoldás mindenki szívében ott rejlik, csak épp a kulcsot meg kell találni hozzá a világban. 2. Ha eggyé válsz az élettel, elmerülhetsz a széles homokviharban, ami úgy fedi be majd tested, mint szén a fehéret. Ha majd egyszer kinézel az ablakon, és rájössz, hogy nem attól leszel valaki, amitől az ember tartja magát, hanem amire tartja magát, nem másért, és nem másokért, hanem magáért, hogy másokért lehessen maga, de ne a mások tegyék önmagává. A következő történet nem arról szól, amiről íródik. A következő történet, nem arról szól, amire gondoltam miközben írtam. Másról. Mély mázas hangját kieresztette. Ő egy szín. Egy rikító aranyló, de mégis oly fakó. Ő egy szomjas hal, egy fulladozó szélfuvallat, egy fázó Nap kit kiver a veríték. De ki ő, ki lehet ez az abszurd lény, ki lehet, kicsoda. Ő nem több mint egy pillanat, ő körülötted él s néha-néha előbukkan. Ő az aurád, az őrangyalod, az álmaid s minden mikor észreveszed, s elmosolyodsz, rádöbbenve arra mennyire nem látod a világot, ami mozog, épül, változik, virágzik, melegszik, örül, hogy élsz, örül, hogy mosolyoddal, gondolatoddal, egy biccentéssel elismered a csodát. Tán végigsimítod a tenyered a nedves pázsiton, s rájössz, mennyire élet nélkül létezel, mennyire vágytál erre, ami körülvesz, ami a végtelenbe szalad bele s körülötted, benned áll össze gondolattá, egy érzéssé, végül egy mosollyá. Szíved mélyén tudod, hogy elszáll a pillanat, de szunnyadni az éberálom is megpihen. A pillanat színe, a pillanat hangja lehorgonyzott egy tengerkék tengeren, és várja, hogy észrevedd. Csak egy pillanat, és észreveszed. Ha most elhiszed nekem, észreveszed.
3. Elhamarkodottan ítél a bíróság, ha a madrigálizmusról van szó. Elhamarkodottan szól a hangfalakból minden értékes szó. Pillanatnyi elmezavar és rögtön, színtiszta igazságot vélünk felfedezni a mozivászon oldalfalán. Csicsás betűk, alkalmi vegyészek művészetei, kollázsok, elmaradott szabványok. Számtalan folt, árulkodó vallomások, álmosító suhintások, gesztusok, mind ott. Ha félrenéznénk és meg is tesszük, kincsesbánya rejlik ott. De ezen felül, ha a madrigálizmusról van szó a bíróság mindig, teljes mértékben, elhamarkodottan ítél. Ha színtiszta foltokra bukkan a költő, ráveti magát, marcangolni kezdi, feszíti ahogy tudja, kiszívja minden erejét. Mázolja a betűket, mázolja az agya tekervényes folyosóira, a koponyacsontjára, a fogaira, a szemgödrébe, és kapaszkodik, hogy megtartsa, mert l’art pour l’art, el nem ereszti, míg értelmezni tudja a fogalmazhatatlan megfogalmazódót, de mégis figyelemreméltó, már-már úgymond alapjaiban véve, de mégis merészen kijelentve, a műalkotást. Kibogoznám ezt a csomót, de nem teszem, mert eme csomó nekem megkötött. Hihetetlen érzés, mikor a madzagot húzod, érzed minden rezdülését, érzed minden bolyhos kikandikáló szál szívverését, ajkaidból kifut a vér, szemed kigúvad, arcod cukros mosolyra nyúlik és…a bog megfeszül, megrándul, szíved egy pillanatra megáll, a levegőd elakad, és megvan, megvan a bog végre, ott van, készen áll, egyszerű tökéletes, mint egy égitest. Az égitest végiggurul a horizonton, szürrealista mandulamagként megnyúlik, rávetül a szellemiségre, szürrealista egyetemes alaktalan szellemiségre, kilép az univerzum tükréből, és megáll előttünk. Harmatos gőzbolygóként, kilincs nélküli ajtóként, számtalan karnyújtásként, programozó kincstáraként. Árnyéka rád vetül, árnyákodat kivesézi, kifilézi, eldobja, maga alá gyűri, és porrá zúzza. Szürrealista. Szürrealista. Egyszerre két zene szól. Egyik fülemmel azt. A másikkal amazt. Hol marad a varázs? Most képzeljünk el egy kocka finom édes, krémes csokoládét. Ez a csokoládé szenved. Ez a csokoládé szenved, a szokványos csokoládé lététől, ezért elolvad. Groteszk az, ami nem olyannak látszódik, amilyennek a látszat csal. Abszurdnak az, ami nem meglepő, de tudat szerinti feltételezett akadállyal telíti meg az emberi begyökösödött elmét. Az életnek csak egy helyen lehet vége. Csakis a legvégén. Ott fog várni majd egy autó, tetején zongorahúrok, oldala impresszionista festők dedikált alsónadrágjaikkal, és előtte egy csodaszép mongúz áll. Ha ott állsz előtte mezítelenül, ha majd ott állsz az éjben, a sikátorok romos falai közt, szellőzők kénes WC illatosító szaga járja majd át az orrodat, ha majd ott állsz, előtted a fekete autó, tetején zongorahúrok, oldalán impresszionista festők dedikált alsónadrágjaik, és előtte a mongúz, egy fekete csokornyakkendőben, ne lepődj meg, majd ha ezt kérdezi: - KÉRDÉS vagy FELELEK?
Majd válaszolj, nagyzolva, karistold meg a szélvédőt, vakard meg a fejed búbját, és mond. - vagy. Hogy a szélsőségek távol álljanak, ha pisztolyt tartanak a fejedhez, és könyörögsz, hogy csak álom legyen. És akkor megérted, hogy mindenki eggyé vált a romhalmazzal, a sikátorral, a zagyva impresszióval, a kísérteties valóság bátortalan valóságtalanságától, és kies hontalan szemrebbenés nélküli embertelenségétől. Kiölik az emberből az emberséget, de mi marad. Minden más, ami ál, és csurgó nyál. Végigfolyik a lábad előtt, belecsobbansz és átérzed az üres fortyogó buggy…nincs mit fokozni. Kárörvendő lennék, ha megtenném. Szürrealista kapaszkodók, de egy biztos. Ha a madrigálizmusról van szó, a bíróság mindig kivétel nélkül elhamarkodottan ítél. 4. Végtére is elkötelezettek volnánk. Ezt mondaná a pap a kolostor folyosóján, ha rájönne, hogy az apácák titkon prostituáltak és a mocskosabbnál mocskosabb lelkeket kényeztetnek a zárda falai közt. Mégse tenné hozzá faramuci módon - a helyzet magaslatán - ha magatehetetlenül ott állna szenvedély, kényszer, és magatartásproblémákkal küszködő, okleveles jogász csecsemőkkel akik mind arra kérik, hogy gyónhassák meg eltévedt lelküket, amikor nem az igazság megvédésére esküdtek fel, hogy: tetted volna azt, amit te akartál tenni. Semmi nem találékonyabb azoknál a számkivetett lelkeknél, akik kirekesztve a társadalomból megpróbálják az átlagember lehetetlenjét és sikerrel nyugtázzák azt. Akik tudat alatt képesek cselekedetre késztetni testüket s oly dolgokat véghezvinni, amit haladás irányába mozdítják a társadalmi berendezkedést. De mégsem történik semmi mivel kóros az, ami kényszer, ami anti-naturális. És hogy megcáfoljam önmagam, abszurdumokba öltöztetett filozófia köntösébe bujtatott giccses, de mégis reálisan új elméleteim, ki kell fejtenem még egy tényt. Ha ezt elolvassa, majd egy embernek mondható ember, úgy gondolom, nem fogja megérteni miért és mit szerettem volna átadni. De nem is ez a cél. Ez most művészet, ami abból fakad, amiből a folyó. A körforgás. Hogy elültessem a gondolatot. A fejben. Szép virág nő belőle. És szerteszáll. 5. Harmadnapon az ember megteremti az undormányos világot, negyednap rájön, hogy kénytelen élni mikor nem is akar, ötödnap rájön a kényszer lehetetlen és másodlagos tulajdonjog, amit elsajátít az állat is. Az ember fejlődésének csúcspontján állattá változik, és evolúciós magaslatokon barangol, majd olyan tehetetlen gondolatokkal, amikkel végre bebizonyíthatja, hogy emberi létének megcáfolása egészen egyszerű emberi tulajdonság. A diktátor teljhatalmú. Kezében a császárság erejével, a hadsereggel, akik az ő szavát isteni sugallatnak veszik, átírja a törvényeket és magát meghagyja
örökös,teljes jogú, teljhatalmú uralkodónak. Caesart meggyilkolja a fogadott fia így, megváltozott a hagyaték, a romló, de megőrzött emlék, a hibás szóhasználat, hogy nem ugyanaz a dictator, mint a diktátor. Más a jelentés, más a felfogás, egy szó, amit meggyaláztak az idők során, egy szó, ami a védelmezőből pusztítót alkotott, egy szó, ami belenyugodott. Magvas dolog, amikor abszurd tények és bizonytalan állítások összekeverése mind egy dologért szajkóznak, hogy miért, miért, miért…miért van értelme, hol lesz a vége, kinek lesz címezve, ki fogja elhinni, és ki fog érte tűzbe lökni, és ki fog meleg kezet nyújtani érte. De látom a képet, hogy egy akárki, egy bárki olvassa, elgondolja, hogy mi is lehetett ez az egész, ami játszódik ebben a hatalmas színdarabban, és szája szélén elmosolyodik, hogy nono… és ha százból egy, ha ezerből egy, ha a milliárdból egy…akkor sikerült, akkor a start céllá deformálódott, s a kocka az élére állt. Egy fecske ürüléke kalapos úr fejére pottyan, egy hölgy szalonnát válaszol a szemével, és haragos tacskó nővérek összevesznek a legújabb divaton. 6. Én ugyan nem nyugszom bele minden féle marha nagy koalíciós agyrémbe. Én nem fogok behódolni egy abszurd rendszer karizmatikus alkarjának. Én nem leszek al-csicskása egy hatalmi szervezetnek, ami nem több egy főzőműsor kasztrációs szellemi torzulásától. Ha valaki hát én nem leszek a többi bolondja. Megmaradok saját egésznek, teljes maradványnak, egy fajtatiszta hülyének. Ilyennek látom, így maradok, olyan amilyennek látni akarom a világot. Látni akarom az embereket, olyannak amilyennek akarom. Színesnek, de nem holmi gyermekded kifestőnek. Színesnek belül, bármit is jelentsen ez, teli érzelmekkel a szívükben gondolatokkal a fejükben megmagyarázhatatlan döntésekkel, spontán agyament ötletekkel, és figurákkal, katarzissal, dallamokkal mosolygós visszatükröződő szempárokkal. Legyenek szépek, de ne a divat szerint szépek. Legyenek természetesek, tiszták, üdék, amennyire telik, legyenek frissek és ötletesek, szenvedélyesek és nem megbántódók. Hogy milyen legyen a varjú? Kissé eltértem a tárgytól, de szaladjunk is bele a maradék képbe. Szobalány és egy feketeruhás torz alak. Az alak pördül, fordul, a szobalány alszik, de felkel egy pillanat alatt, pokoli hasmenés gyötri. Mintha fáradt öregemberek szuszmákolnának a végbele peremén, szőrtelen seggluka pulzáló lukán. A toalettre rohan, alfelét fogja, fogát összeszorítja, ajkából vér serken. Nagyzási hóbortját túlhajszolva robban bele a klozetbe. A torz alak egy rózsát vesz elő a mellényzsebéből és könnyes szemmel a szobalány után rohan. ‐ Kedvesem, édes drága kedvesem, hát megtaláltál, hát csak ugyan itt vagy velem? Mily csodás ez az élet! Hatalmába keríti a bérgyilkost a büszkeség. Hogy milyen megbízást kapott? Nem árulhatja el. Motelszobájában a barna lepedőn ül. Cigarettára gyújt, majd kilép
az erkélyre. Hűvös városi levegő fúj. Sötét van. A túlsó ház ablakában egy pár szeretkezik a toaletten. A férfinek horogkereszt a vállán a nőnek Dávid csillag a lapockáján. A férfi leborotválja a nő hónalját, majd a nő kifesti a férfi lábkörmeit vörösre. Vérvörösre. A pár hevesen szeretkezik a fürdőkádban. A férfi hirtelen beveri a fejét a fürdő csapba feje vérezni kezd, de nem érdekli. Szereti a nőt. A bérgyilkos a csikket elpöcköli. Megnézi, meddig zuhan s sandán elmosolyodik. Az ágyról felveszi távcsöves puskáját, a korlátra támasztja s belenéz a távcsőbe. Most már közelről lát mindent. A férfi liheg akár egy farkas vadászat közben, a nő vonaglik alatta. Szinte hallja a hangjukat, a férfi hörgését, s a nő nyögését. A nő körmeivel felszántja a férfi hátát. A bérgyilkos a ravaszra helyezi mutatóujját és meghúzza a ravaszt. A férfinek szétloccsan a feje és a csempére fröccsen az agyveleje. A nő sikít, mint egy csecsemő. Teste csupa vér és agyvelő, nem tudja magáról ledobni a testet. A kád nedves s a vér is csúszik. Nem bír kikászálódni, közben zokog és visít halálra rémülten. A bérgyilkos bemérte a fejét. Lassan a ravaszhoz nyúl ám a lövés elmarad. A nő felugrott valahogy a kádból a testet maga alá gyűrve, s oly hevesen lépett ki a csúszós csempére, hogy a csillámló vér kiszökött a lába alól s tornászmutatványként verte bele a kád szélébe a fejét úgy, hogy a koponyája mint egy lágy tojás szétnyílt azon nyomban. A bérgyilkos fegyverét felemelve fáradtan törölte meg szemét. ‐ Így is megteszi. 7. ‐
A számból vetted ki a szót. Melyikből? A Karolina megmondta. Megmondta, hogy soha ne engedjem kivenni a számból a szót. Amúgy se beszélek sokat, de amikor mondok valamit akkor ne kössön bele ilyen fasz. Mit gondol ki ez? Szórakozik velem? Úgy, mint egy huncutkodó kiskutya aztán meg tökön harap. Szakadjon meg az ilyen.
‐
Matild monológját hallottuk. Tapsoljuk meg! (taps) Na, és akkor most hallgassuk meg Juditot. Judit meséld el mi történt veled!
‐
Hát nekem volt egy barátom nagyon szerettem, de otthagyott. Aztán felkerestem és elhajtott, mint egy kurvát, akit felszedett tegnap éjjel. Olyan megalázó volt. Tisztára elhidegült tőlem. Nem tudom, hogy lehet ilyen gyorsan megváltozni. Azt hittem még szeret. Na, mindegy aztán láttam, hogy egyik nap felszáll a villamosra és elkezdtem sírni. Mert tudják… tudjátok, ez annyira, ez annyira, hogy is mondjam…(sír)
‐
Ne borulj ki Judit. Senkit sem érdekel, mit mondasz. Nem is vagyunk sehol. Csak pofázz!
Hatodik kerületi színtársulat Ábrahám Kolos emlékére. A közönség hümmögve tapsol nincs nagy üdvrivalgás csak szolid taps. Taps? Igen. Mert nem értik mi volt. Ha nem tapsolnának, értenék. A közönség a műsor része, alvó viaszbábúk. Várják a
tűz fényét, az elolvadás szárnyát. Hogy végre mehessenek, és azon morfondírozzanak, hogy talán a másik sem értette, de ha azt mondom én igen? Én leszek a nagyobb! Kifele menet a színházból alkohol szag csapja meg Károly orrát. Parókáját megigazítja, és széles orrán feltolja a szemüveget. Körül kémleli a helységet, száján a bőr megfeszül, vértelenné válik, szeme hunyorog, orrlyukai kitágulnak és szagol. Honnan jön. Kellemes borgőz és női parfüm illata. Szagol. Szimatol, mit egy vadász eb, szimatol, mint az anyja miután későn ért haza. Befordult a bejárat melletti szűk folyosón. Ezen a részen az épület üres volt csak a lakkcipője kopogása visszhangzott. A falakon gyéren világított arcképek és néhol egy-egy bekeretezett kitüntetés, oklevél. A folyosó végén egy ajtó nagy fakerettel és díszes kilincsel. Halkan arcát az ajtóhoz tapasztja és hallgatózik, s közben mélyen beszippantja a bor és a parfüm illatát. És még valami. Halk nyögést hall. Háta libabőrös lesz ez angyali hang hallatán. Lejjebb hajol majd az aranyozott díszes kilincs lyukához tapasztja a szemét. Szemüvege nem engedi elég közel így remegő kézzel veszi le és szinte belefolyik a kulcslyukba. Látása homályos, de látja ó micsoda tünemény micsoda lázadó ifjú leány. Kanapén fekszik, kezei a lába közt cirógatja édes kelyhét a kicsapongó lágy nedvedző szemérmét. Mellkasa hirtelen az ég felé emelkedik, mellbimbói heves táncot lejtenek, ajka forró a vértől, s meleg hang tör fel lelkéből, szemhéja lecsukódik. Hirtelen a hajához kap jobb kezével s mélyen beletúr. Másik kezével egyre hevesebben és szenvedélyesebben, vadul combjai szétnyílnak teljes betekintés adva a gyönyör bugyraiba. Fényes izzadság folyik végig a sípcsontján egészen a nagylábujjig, amely begörbül, s a csepp megpihen a végén. Károly hetvenkét éves, tüdőbeteg és rákos. De az élet nem kívánságműsor. És beront. 8. Elszórtan jelenik meg életemben a magány, elszórtan értesülök, hogy halálhíremet keltik a népek és szükségét érzem végakaratom sürgetésének, hogy lássam még a földet felülről és érezzem a bűz illatát. Segítségért kiáltanék, tudnék is, de oly könnyű, vékony jeget törnék át, hogy filmszalagom csengőn szakadna ketté és megszennyezné ez isteni kettősséget, e reménytelenséget és szükségtelen veszett kényszeredettséget. Rettegett félelem lett úrrá a diktátoron, félt mert ráomlik világa, félt mert a nép már félt tőle, és félt mert félt a félelem szülötte erőszaktól, félt a rá háruló megalázástól. Rettegett és félt, tudta, hogy a fejében a nép szól, tudta, hogy hívják és lesújt rá csorba bárd, utolsó pillanatait végignéző szempár lesz. Szerelmes volt egy lányba, mert az meglátta őt. Azért látta meg, mert egymásra néztek és azért néztek egymásra, mert láttak egymásban. Látta benne a kék szempárt, látta benne a bőrt, látta benne az orrot, az ajkat, és a szemöldököt. Látott egy hajat s minden hajszálat egyenként látott. Minden lélegzetét hallotta, minden halk hangját, minden pislogását, szemhéjának csukódását, könnyének frissítő szomjoltó valóját. Látta benne magát, látta, ahogy távolodik, látta, hogy saját
fogai összeszorulnak, látta, hogy nem tudja nyelve kimondani a szavakat, hogy jéghideg könnycsepp csordul végig arcán, karjai ölelésre készülnek, de körme mélyen tenyerébe vájódik… Remélte, hogy az idő megoldja és végre forró homokból kihúzhatja fejét. Remélte, hogy csókot lehelhet a halál ajkára, hogy végre elégtételt vegyen azért amiért a fejébe hatalmas harangokat és gondolat vízesést rakott. Halált kívánt halálának, hogy bárcsak ne kelljen e világnak élnie bár ne kelljen e világnak alkotnia, bár ne kelljen e mocsokba dagasztania keblét, hogy ne ily körülmények közt érje a csalódás saras fröccsenése. Hogy vízesése fejéből ne poros földre hulljon, hol repedező bőrtömlők hájjal kenegetik sárga körmeiket, és ne kellene e világra olyan életet élni hol elmosódó körvonalként, forrásban lévő vízként, állandó halál közelben közlekedve csak öklendezve lehetne megalkotni egy lehetetlen, kitalált, álnok, irreális ködvilágot. Hogy e képkeretbe kép kerüljön és ne egy köpés a fogatlan néptől, ne egy köpés a hazug árnyékoktól, ne egy köpés a leskelődő könyörgőktől. Csak végigsétált a megállóban, felszállt a villamosra és kinézett az ablakon. Meglátta saját arcát, úgy érezte öreg és fáradt. Pedig csak e világ burkolódzik rozsdafoltos, gennyben úszó rongyokba, hogy ködös tekintetekben őrültet fedezzenek fel és taszítsanak a porba. Hogy felkelj és járj. Bár álmodni a kötelességtudók is tudnak, igaz álmokat csak a félők tudnak igaz félelmükben. Igaz álmokat szerethet egy állat is. Igaz álma lehet egy bálnának, egy tigrisnek, álma lehet a bolhának, és álma lehet az embernek. Az ember olyan állat kinek álma a halál. Vajon melyik más élőlény álmodik halált? Az ember olyan állat, amely megálmodja, hogy öl, hogy kínoz, hogy fájdalmat okoz, hogy eltör egy csontot. Ilyenkor mosolyra húzza ajkát, tán nyelvével végig is nyalja, szemei ide-oda cikáznak, mert majdnem elélvez, úgy kívánja ezt az álmot. Úgy féli a halált, hogy csak halált lát, csak öl és bugyogó vér fröcsögését látja minden csapban. Megölne akárkit és akármit egy szelet hallgatásért, ráhányna megcsúfított testére és közben azon elmélkedne, hogy a vacsorát így meg úgy fogja enni, feleségébe hogy fogja péniszét helyezni s mily erőszakosan fogja meghágni. Az ember egy olyan állat, kinek álmai sosem érnek fel a valóság szörnyűségeivel, mert az igazi ember körülöttünk lakmározik, bennünk van, alattunk, lelkünkben és mindenhol. Az ember nem állat. Az ember egy olyan élőlény, amely halált lát és nem fél tőle. Az ember – maga az ember. 9. Virág és kelyhek, töredező üstökök, hallgatnak mint a sírban, egy épp behunyt szempár külhon idején. Holdkelte, holdnyugta, szokványos idézetek, színes vadgyökér ugrik fel a tollazódó borostyán faggyúakkordjáról, s ez oly zene, mint kísértetetek járása szűkebb teleken. Segedelem. Apja szeg-szó, anyja mostohám, atyja őneki vigasztalhatatlan sok-szűz. Arája ő a kerge, kinek zavaros az elme. Ők elfordulnak egy utcán, nékem hátát mutatván szeretet nélkül, anyjuk távolán, segítség híján, a pokolba taszítván, de nálam a lelkem, nálam van mindenem. Nálam a tudatom, nálam van mindenem. Nálam a testem, megtörhetik, törjék, nem restellem. Én egyedüli a földön, én vagyon
egyedül, én vagyok az, aki én vagyok, tán más vagyok? Nem, én vagyok, bizonygathatom, hogy én vagyok. Elvesztem hitem, lassan megfosztanak lelkemtől, lassan tudatom beburkolózik párnahuzatok közé, lassan kérges lesz a bőröm és lereped szívemről a fal, a bástya, a torony, és a míves kapuzat, mivel elfértem testem üregeiben. Tán szánakozást érdemlek, tán vigaszt, tán hősi tetteim szavakra méltók, tán fellegekbe emelkedhetnék, mint csuda mesekönyv Krisztus névvel, tán én lennék egy valami, de e vágy gyermekded, e vágy már nem az enyém. Értem már az elhullást, értem a halált, értem, hogy nem leszek, értem, hogy miért. Értem, hogy nem vagyok, értem, hogy semmi vagyok, értem, hogy sehol vagyok, értem nem vagyok. Tudom, hogy nem leszek, tudom, hogy voltam, tudom, hogy szerettem. Tudom, hogy élek, tudom, hogy írok, tudom, hogy érzek, tudom, hogy akarok, tudom, hogy szenvedek, tudom a vigaszom, és látom a jövőt, az ismételten jövőt, és tudom, hogy nincs jövő, és tudom, hogy láthatom, mert nincs jövő. Ez a tudatom, ez a lelkem, ez a testem, ami megtört, ez a testem, ami meggyötört, ez a testem, ami elenyészhet. Mert tudok, mert érzek, mert a lelkem elszáll, a tudatommal messze testemet elhagyván, füstként a koromtej világűrbe, ahol elképzelhetem, hogy szállok határok nélkül, magamnak határokat állítván, mert én lelkem határokra szabta magát, én tudatom szerelmes a határtalan koromtej világűrbe. Szám száraz, testem érez, a földön papírok, a lámpa ég, én álmos vagyok, de aludni nem akarok. Oly sok idő az élet. Hogy miért szenvedünk? Hogy miért keresünk? Hogy miért írunk? Hogy miért rohanunk? Hogy félhetek e? Hogy féljek e? Tán elmúlást okoz annak a tudata, hogy elpocsékolom az időt. Elpocsékolom? Nem tudom, de majdnem, hogy biztos. Hogy mit szeretnék? Szépséges, de milyen szépséges is lenne számomra. Felhagyni a várossal,itt hagyni a port, a koszt, a rohanást, az idegességet, a szorongást, a félelmet... Szabadnak lenni, a magam ura lenni, egymagammal lovagolni a sík pusztában. 10. Egy színes tollon változtatni kéne, mert foszlányos idegek szaggatják tűkkel. Siket volt, öreg is, de lelke üres és tiszta. A magánytól elzárva, fölé kerekedvén meglelé a szűk folyosók tágasságát. A sötétben az ég felé fordítá orcáját tudván, hogy a nap süt reá. Ősz haján kikopva foltok, szeme alatt éveinek karikái göröngyös térképként, szája sarkában cinkos redők lapulnak. Szíve nem nyomasztott földi halandóság akaratgyenge kísértéseitől, tüdejét nem zúzza össze tengernyi savas víz, térdeit nem rogyasztja a rőzse és tüskeeső mérhetetlen vallatása. Magatehetetlen és szabad. Füléből vér patakzik, nyelvére ráharap, fogai csikorogva egymáshoz érnek, hosszú sárga körme a tenyerébe vájódik, kibuggyan forró vöröse, orrát megcsapja a vasszagú vér szaga. Lassan homályosodik, a cinkos mosoly újra megbújik, s hirtelen
villám csap gerincébe, mellkasa megemelkedik, tüdejéből kiszakad a levegő, hörögve felordít, majd meghal. 11. Amikor épp azon tűnődtem, mikor oszlik fel felhő a fejem felett, hirtelen hatolt belém a felismerés. Tényként kezeltem, hogy a megkínozottak közt olyan is akadt, kiket körülvett a családi idill, akik nem voltak többek olvadó viaszgyertyáknál, tüneményes csillagszóróknál. Felmerült, hogy talán nem a világ a hibás a bajért, az általános bajért, én vagyok felelős, s alakíthatnám magam, de hagyom, hogy a szél és a talaj formálja vigasztalan testem. A bogárszemű tátongott egymagában. Ha mese lenne a valóság, én meg nem születnék, mert tudnám, a valóságból nem fakad mese, és a világba nem való a valóság, csak ábránd. Visszatér hozzám a honvágya a képzeletemnek. Dalí: „Az hogy nem értem a képeim mondanivalóját még nem jelenti azt, hogy nincs is.” Határozottan érzem, ahogy összecsukódik a tető fejem felett, a falak egyre szorosabban nyomják össze tüdőmet, és lélegzetem lassan elhal, és aki nem leszek, az maradok. Persze akit úgy szeretek, s még mindig előttem a kép, majd könnyeit az én vállamra folyatja, s az én szívem törik össze nem az övé. Vigasztalhatatlan vagyok e szempontból, még mindig lidérces hangként sóvárog a megbocsátás bűze. Ő e pillanatokban inkább meghunyászkodva elhátrál, fejét magasra szegezi, szavai mérgesek, savasak felém, és szükségtelenül magától eltaszítván, megint a gyötrelemből mélyebbre sulykol, lábamra ólom csizmát szorít. Nem támogat, nem sír értem, nem szeret még azt sem, csak fél attól, ha szeretne, de tudom nincs miért. De szeretem. Eltipornának is szeretném e kígyót, akit én védelmeznék bajban, felé tartó golyó elé ugranék, húsomat szelném, csontomat törném, lelkemet eladnám. Befészkelte magát a szívem legmélyebben búgó tárnájába, s ott birkabundába takarózva lakomázik, a szerelmem zokogó kertjéből. Igazából már halottnak kéne lennem. Vajh mi ez a szokás, ami rám tör ily erővel, amit vasakaratú tudatom tüzes lángja sem bír. Vajon mért nem szabadul a rab, ha kinyitják a ketrec zárját. Félek. Ha szenvednék fájdalomtól, ha szenvednék gyötrelemtől, ha szenvednék fenyítéstől. De nem szenvedek ezektől. Én szenvedek a semmitől, a kilátástalanság kilátásaitól, attól hogy előretekintek, attól hogy elgondolom mi lesz, és mi lehet, attól hogy komor jövőt látok, s igazat. Attól, hogy tehetetlen vagyok a tetteimmel, attól, hogy a tetteim morzsái elsöprődnek, s a tettek sora egy rendszertelen rendszer értelmetlen, álnok, hazug, mondvacsinált ügyeit képezi, amiben részt venni, élni benne, nem akarok, elmenni, elmenekülni, nem tudok, és benne lenni muszáj, és kötelesség. Így vagyok én a szenvedéssel, és kérdik tőlem, hogy mondjam meg mi a bajom? A jelen és a jövő. A jelen, ami sokoldalú, sokrétű lehetne, nem elnyomott emberekből és elkorcsosult emberiségből, nem szürke talajból és betonházból, nem autóból és plazmatévéből, nem szobákból és ruhákból, nem szépségről és divatról,
nem hazugságról és suttogásról, nem hazafiasságról és ennek meghazudtolásáról, nem olyan szerelemről amiről nem álmodnék, hanem hallatán elámulnék, és ilyen világtól elfordulnék… Egy olyan világban élnék... ahol nem kell élnem. 12. Ki is volt az a rettegett hadvezér? Rettegett emberekről írok most, levágott testrészekről, miért borzaszt a vér? Félünk talán a valóságtól? Félnék levágni egy tehenet? Elmetszeni a torkát? Félnék kitörni egy kutya nyakát? Félnék embert ölni? Nem félek a vértől, se a hústól nem félek, csonttól se a halálsikolyától. Nem félek a haláltól, az élettől inkább. Az élet a legijesztőbb dolog az életemben. A megnyugvás, a teljesített vég, amit úgy várok. De nem akarok meghalni, nem azt írom, szó se róla. A félelemmel szembenézek, az élettel megküzdök, még ha az életembe kerül is, s végső csatában én elnyerem dicső jutalmamat, s majdan elbukok mindenekelőtt, és halál fiaként zúdul rám a föld és a sár, giliszták és csúszómászók lepik el bőröm alatt az izmokat, csontom üregébe szú mászik. De nyerek annyi biztos. Nem szent. Küzdöttem, hogy békére leljek, de itt volt benne. Szavaim közt rejtvény rejlik, ezt ki is mondom. Nem kutatásra vágyó rejtvény, hanem egy lélek tükör, amibe belenézve, csupa ismétlődés látok végtelenbe. E tükör én vagyok, és két tükör vagyok. A tükörképemre nézek, s így a végtelenbe ellátok. Szememet lehunyni nem tudom, folyvást a végtelenbe utazom, s azt kémlelem vajh melyik az utolsó tükör, melyik, melyik, melyik… de mindig jön új és táplálékul szolgál, szeme gödre csillog, és vezekel a bűnökért, amiket még el sem követtem… de kamatostul. A társaságot elutasítom, a magányt utálom, köztes utat nem találom, a hiányt folyvást érzem, s arra vágyom. Nem vagyok ember, inkább állat. Éjjel vadászom a réges-régben. Szükségtelen megkérdeznem, azt mondják: az van, amit teszel, azzá válsz, akivé akarsz. Én magam akarok maradni, én azzá váltam, akivé válnom kell, és addig folytatom e formálódást ameddig tökéletesen el nem veszik az értelme az alaktalannak, és kiteljesedek mint pillangó a bábból. Teljességet el nem érhetem hisz a jelenlétét majdan meg nem érthetem, s nem érzékelhetem, talán elsuhan talán hagy valami nyomot, talán pont most ez az. Kétlem, de reménykedem, hogy a végtelen nem csupán ábránd egy énből, hanem az éréshez egy megvilágosult amorf körgyűrű, amiből kijutni csak a fény, és a szebb felé lehet. Tekintsünk hát előbbre, szegezzük a szemhéjunkra, fessünk rá egy csorba köcsögöt, nem holmi üstöt nem is a szó szinonima jelentését,.. Rendezzük vonalaikat, a csipát szemünkből üstökösként hajítsuk a mélybe, testünket a láthatatlan hegy ormaira függesszük, hajunkat nyírjuk meg, kopaszra, tetováljunk cipzárt a homloktól a tarkóig, nyissuk meg fejünket, elménket tárjuk a végességbe. Terítsük ki lelkünk végtelen tavát, hangunkat ordításba szögezzük, lábunkkal heves mozdulatokat téve meneküljünk, farkunkat ágaskodni hagyjuk, és pisáljunk tán vért, vagy ami jólesik, és csodáljuk meg művünket. Megteremtettük a végtelen elejét ahonnan elindul a béklyó, a
végtelen végét, egy szónak értelmetlen enyészetét, egy szó elhamvasztását, egy szó temetését. Véges se Végtelen nincs többé, és örökké leszek én, hogy ennek ellentmondjak, és el ne higgyem, hogy ezt elhittem, hogy ezt elhiszem.
