LŐRINCZ L. LASZLO. A föld alatti piramis II

LŐRINCZ L. LASZLO A föld alatti piramis II.

IV. A „FOLD ALATTI PIRAMIS HADMŰVELET” Visszamentem a szobamba, es kozvetlen vonalon a koppenhagai egyetemet hivtam. Csak hosszas bugas es kattogas utan jelentkezett Europa. Egy ismeretlen nyelvű akarki makacsul probalt ugyan valamit magyarazgatni, de amikor belatta, hogy makacssagom legyőzi az ovet, ő is ratert az angolra. – Honnan beszel, mister? – Amerikabol. Santa Monicabol. – Viccel velem, mister? – Miert viccelnek? – Kit keres, mister? – Az egyetemmel beszelek? – Kit keres? – Halvorsson professzort. – Rolf vagy Knut Halvorssont? – A folklor tanszek vezetőjet. – Kapcsolom. Hosszas zorges, sipolas es mormogas utan megismetlődott az előbbi beszelgetes egy masik hanggal. Azt hittem, holyagot tor a fulemen a keszulek, mire vegre megkaptam Halvorssont. – Hallo! Halvorsson! – Igen. Ki az? – Peter Szilagyi vagyok, Santa Monicabol. – Uramisten! Ember, mi van? – Van egy kis sporolt penze? – Hat őszinten szolva... – Akkor mostantol kezdve mondjon le a sorről es a draga dan ebedekről.

– Hallo! Mit mond? – Hogy kezdjen el sporolni, Halvorsson! Rovidesen szuksege lesz penzre. Nem kivancsi Egyiptomra? – Hogy az ordogbe ne?! Mi tortent, Szilagyi? – Semmi kulonos – mondtam. – Semmi az egvilagon. Ha csak annyi nem, hogy nyert, Halvorsson! Május 21. Majd, ha elolvasod ezeket a sorokat, Renny, csodalkozni fogsz, hogy egy evig nem jegyeztem fel semmit a konyvecskembe, pontosabban abba a masikba, amiből ezt atmasoltam. Szolgaljon mentsegemul, hogy senkit sem erdekelt volna, talan meg teged sem, ami ez alatt az egy ev alatt tortent. Azert most megis megprobalom diohejban elmeselni a tortenteket. Ne legyen feher folt abban az időben, meg egy tenyernyi sem, amely szuletesedet megelőzte. Leirtam mar, hogy Malcolm papa „Fold alatti piramis hadművelet”-nek nevezte el azt, amire keszultunk. S bar senki nem ismetelte meg tobbe a javaslatot, ettől a perctől kezdve igy hivtuk az egyiptomi akciot. Tudomasul vettuk, hogy Malcolm papa lett terveink keresztapja. A kovetkező ertekezlet Nikosz Karabinaszt bizta meg a financialis hadműveletek vezetesevel. A nem egyiptomi eredetű dinasztiak kutatoja gorog csaladbol szarmazott, nagyapja meg Pireuszban arult zoldseget a kikotőnegyed ketes hirű leanyzoinak. Nikosz buszke volt szarmazasara, nemkulonben nagyapjara, akiről az a csaladi legenda jarta, hogy egyszer meg a gorog kiralyt is becsapta nehany drachmaval.

Hogy igaz volt-e a tortenet vagy sem, senki nem tudta ellenőrizni, de Karabinasz buszkebben viselte lelkeben, mint masok a nemesi okleveluket a sublot fiokjaban vagy szalagrendjuket a terduk alatt. Buszke volt ra, es nem akart meltatlanna valni a hires nagypapahoz. Igy aztan embernek kellett lennie a talpan, aki megprobalt anyagi ugyekben tuljarni Nikosz Karabinasz eszen. – Aki engem at tud verni – szokta volt mondogatni a hikszosz-szakertő –, az megerdemli, hogy megszedje magat rajtam! Nem tudok rola, hogy valaha is akadt volna ilyen. 2 Igy aztan, kozos megegyezessel, Karabinaszra es Celiara biztuk a hivatalos ugyek intezeset, mi pedig visszatertunk a dolgainkhoz. Karabinasz korultekintő ovatossaggal latott neki a munkanak. Gondosan megvarta, amig lezarulnak a jelentkezesek az egyiptomi asatasokra, aztan, kezeben a leletmentes fontossagat ecsetelő ujsagok cikkeivel, lerohanta mecenasainkat. Nehany nap alatt meggyőzte a Santa Monica-i polgarmestert, az allam kormanyzojat, a mormon egyhaz helyi vezetőjet es nehany nagyvallalat igazgato tanacsanak elnoket. Nehany helyre meg Malcolm papat is elcipelte magaval, aki savanyu keppel oltotte fel szurke csikos, ozonviz előtti ruhajat a szent cel erdekeben. Hazafele azonban valogatott serteseket vagdosott Karabinasz fejehez. S a forroverű gorog, akinek nem volt tanacsos meg tudomanyos kerdesekben sem ellentmondani – meg

kellett varni, mig magatol rajon a tevedeseire –, csak mosolygott Malcolm papa szidalmain. Valoszinűleg egy ismeretlen, kockafejű dinasztia jart az eszeben, amelynek segitsegevel atirhatja Egyiptom tortenetet. A varosi vezetes, valamint az egyetem koltsegeit biztosito mecenasok nehany het mulva igent mondtak. Vegul is, nem kertunk tőluk nagyon sok penzt. Karabinasz pontosan tudta, hogy meddig nyujtozkodhatunk. Ezt viszont az utolso fillerig ki is hasznalta. Mindenesetre a vegleges dontes előtt nagyaranyu kornyezetvedő tuntetes zajlott le a varosban. S bar egyiptomi piramisokrol vagy asszuani gatrol szo sem esett, elsősorban a varos kornyeki szemet- es vegyianyagtemetők ugye izgatta fel a kedelyeket, eskudni mertem volna, hogy Karabinasz keze is benne van a dologban. A tuntetők betortek nehany kirakatot – ahol azon nyomban megkezdődott a fosztogatas –, teleragasztottak a varost plakatjaikkal, ami velemenyem szerint ugyancsak a kornyezetszennyezes egyik modja volt, mivel valami ujfajta ragasztot hasznaltak, s ezaltal a plakatok eltavolithatatlanoknak bizonyultak. Szoval a kornyezetvedők megcsinaltak a maguk balhejat, a rendőrok tessek-lassek letartoztattak nehanyat, de mivel nem volt faji jellege az egesznek, nem csinaltak nagy dolgot belőle. A szemettelepek ugye egyelőre lekerult a napirendről.

Karabinasz a tuntetest kovető napon felkereste a kormanyzot, Haleyt. Haley eppen a telefonjanal kuporgott, falfeher arccal, es azt probalta kifurkeszni, hogy milyen hatassal voltak a Santa Monica-i zavargasok a keleti partra. Veszelyezteti-e nehany csirkefogo a politikai karrierjet? Nikosz eppen a megfelelő lelektani pillanatban erkezett, Haley meg nem tudta, hanyadan all a keleti liberalisokkal, azt azonban sejtette, hogy a kornyezetvedők, akiknek egyik resze demokrata, a masik resze republikanus, egyelőre csatat nyertek. A szemettelepet mashova kell vinni. Ekkor jelent meg Karabinasz, es terjesztette eleje penzigenyet valami olyasmire, aminek ugyancsak kornyezetvedő szaga volt. Haley kormanyzo alakanyaritotta nevet a papirra, amely ettől a pillanattol kezdve jo nehany ezer dollart ert. S arrol is gondoskodott, hogy a hir megjelenjek a helyi lapokban, ime Santa Monica ennyit aldoz a kornyezeti artalmaktol fenyegetett ősi kulturak megmentesere! Az pedig kulonosen tetszett a kormanyzonak, hogy se neger, se kommunista nem volt a sorainkban. Szerencsere a kockafejűek feltetelezetten negrid jellegeről nem tudott semmit, kulonben alighanem penz helyett a Ku-Klux-Klant tette volna a taskankba. Termeszetes, hogy az a dohany, amit osszeszedtunk, edeskeves volt ahhoz, hogy az asatasokat finanszirozzuk. Erre a penzre elsősorban a helyettesitesek miatt volt szukseg.

Aki nem ismeri a Santa Monica-i szisztemat, annak lehet, hogy furcsanak tűnik, amit elmondok. Tudni valo, hogy a Santa Monica Egyetemet az allam tartja fenn mecenasok segitsegevel. Felig allami, felig pedig maganintezmenynek szamit, s ennek megfelelően az egyetemi tanarok statusza is meglehetősen bonyolult. Mindenesetre, ami a lenyeg, hogy a nyari szabadsagon es az otevenkent jaro szabadeven kivul soha, semmifele szabadsag nem illetett meg bennunket. S ha valaki megis el akart menni valahova, akkor vagy felmondott orokre, vagy pedig koteles volt megfelelő helyettesről gondoskodni, persze sajat fizetese terhere. Igaz, hogy megkaptuk az engedelyt az expediciora, tanitasi kotelezettsegunk alol azonban mi sem bujhattunk ki. S mivel az otevenkenti szabad ev nem esett egybe a kutatasi evvel Egyiptomban, kenytelenek voltunk helyettes utan nezni. Erre kellett az a penz, amivel Karabinasz az allamot es a mecenasokat megvagta. Az igazi nagy penz azonban Leonard tabornok zsebeben volt, a Tudomanyos Tanacsban, Washingtonban. Ebből a zsebből kellett nehany szazezret a sajat zsebebe atcsalnia Karabinasznak, ha vegre akartuk hajtani a tervunket. Az ujsagok mar a New York-i es a washingtoni resztvevők nevsorat is kozoltek, amikor a mi kervenyunk befutott a Tudomanyos Tanacshoz. Szinte magam előtt latom Leonard elkepedt arcat, amint kezhez veszi jelentkezesunket.

3 Meg azon a delutanon csorgott a telefon Malcolm papa asztalan. Maga Leonard tabornok tartotta a kagylot, sajat, dollarokat osztogato kezeben. Előbb felhaborodottan kiabalt, hogyan kepzeljuk a dolgot, a hataridő regen lejart, osszesen ket templomot ashatnak az amerikaiak, es jo, ha az egyiket megkapjuk ajandekba. A New Yorkiak es a washingtoniak mar a felvonulasi tervet is beadtak, mi pedig meg azt sem tudjuk, hova akarunk menni! Malcolm papa pontosan tudta, hogy Leonard attol tart, megprobalunk templomhoz jutni, pedig azokat mar jo előre odaigerte, bizonyara megfelelő ellenszolgaltatas fejeben. Malcolm tette az ostoba, videki professzort, majd vegul kinyogte, hogy elsősorban azert akarunk asni, mivel a kornyezetvedők mozgalmai mar igy is szokőarnyi hullamokat vernek es atcsapnak a varos felett. Kulonben is, nem feltetlenul kell nekunk naptemplom, megelegszunk valami kisebb lelőhellyel is, de ertse meg Leonard, nekunk letkerdes, hogy kimehessunk leletet menteni Egyiptomba. Leonard a kezeit dorzsolte, es megigerte a tamogatast. Meg volt győződve, hogy sikerult atvernie bennunket, illetve elharitania a veszelyt sajat es vedencei feje felől. ' Csakhogy a hatterben Karabinasz professzor allt, aki ugyancsak a kezeit dorzsolgette. Nehany nap mulva megkaptuk azt az osszeget, amire szamitottunk, es az engedelyt, hogy a Tanacson

keresztul felvehetjuk a kapcsolatot az UNESCO megfelelő szerveivel. A penzzel egyutt erkezett Leonard telexe is, amelyben kozolte, hogy szivesen elvallalja kepviseletunket a vilagszervezetnel. Karabinasz megmutatta a telexet, mi pedig ugy rohogtunk, hogy majd kidőlt az oldalunk. Ugy ereztuk magunkat, mint a sakkjatekos, aki huzasaival valosaggal kenyszeriti ellenfelet, hogy oda lepjen, ahova ő akarja. Termeszetesen boldogan elfogadtuk Leonard ajanlatat, aki rovidesen ertesitett bennunket, hogy a nem mindennapi tolongasra valo tekintettel egy egyszerű kopt varoskat tudtak csak felajanlani nekunk – Abdallah Baharit –, Abu Szimbeltől kilometerre, őszinten sajnalja, de nem tudott tobbet tenni az erdekunkben. Malcolm papa azonnal valaszolt. Megkoszonte a Tudomanyos Tanacs es kulonoskeppen Leonard tabornok joindulatat, es kifejezte remenyet, hogy asatasunk szep sikereket hoz majd. Leonard erre mar nem is valaszolt, nyilvan nem tartott melto partnernek bennunket. Annyira sem meltatott bennunket, hogy jot rohogjon rajtunk. Mi pedig nyugodtan keszulődtunk az utra. Kitűztuk a hataridőt; es ezt is meglehetősen kesőre tettuk. Igaz ugyan, hogy igy kevesebb időnk maradt a tenyleges terepmunkara, mint a tobbieknek, remeltuk azonban, hogy addigra mar akkora lesz a kutatok nyuzsgese a faraok foldjen, hogy ugyet sem vet rank senki.

S amint kesőbb kiderult, Karabinasz szamitasai ismet tokeletesen bevaltak. Majus elejen, egy evvel azutan kerult sor az utazasunkra, hogy a ket katona bejott hozzam, Apisszal es Anubisszal. Egy ev! Mennyi minden is tortent ez alatt az idő alatt! Es megis milyen keves ahhoz kepest, ami azota telt el, hogy a kockafejűek megkornyekeztek Ehnatont, es uj politikat hirdettek a regi helyett. Aztan a repulőgep alol kiszaladt a Foldkozi-tenger, es nem sokkal kesőbb leszalltunk az egyiptomi fővaros repulőteren. Ulok egy palmafa arnyekaban, es a papirjaimat rendezgetem, ha ugyan arnyeknak lehet nevezni ezt a kis vekony, fekete csikot, ami a homokra vetődik. Mar jo feloraja azon gondolkodom, hogy miert eppen itt, a sivatag szelen epitettek fel varosukat az egyiptomi birodalmak utodai, miert nem mentek kozelebb a Hapihoz, vagyis a Nilushoz. Valoszinű, hogy akkor, az időszamitasunk szerint VIII-IX. szazadokban, Abdallah Bahari messzebb fekudt a sivatagtol, mint manapsag. Ulok a palmafa alatt, es mar a holnapra gondolok. Holnap reggel indulunk a piramisokhoz, hogy megkezdjuk az igazi asatast, amiről rajtunk kivul nem tud senki. Csak mi, akik kiterveltuk az egeszet es Halvorsson. Meg az egyetemi hallgatok sem tudnak semmiről; a megszallottak ugybuzgalmaval lapatoljak a homokot, es

hatalmasakat orditanak, ha egy-egy holttest előkerul. Jelenleg eppen Abdallah Bahari temetőjet assuk, jobban mondva annak a kozepkori varoskanak a nyugvohelyet, amely a mai Abdallah Baharit megelőzte. Igaz, hogy kozben az arabba valt falu jo harom merfolddel kozelebb koltozott a folyohoz, bizonyitva a hegy es a Mohamed mondas mindenkori időszerűseget. Terepjaronk ponyva alatt pihen, cuccaink pedig az eleskamrasatorban, gondosan osszecsomagolva. Ugy tervezzuk, hogy csak holnap hajnalban kozoljuk a tobbiekkel tavozasi szandekunkat. Felesleges lenne előre nyugtalansagot kelteni. A temető nem kenyeztet el bennunket leleteinek sokszinűsegevel. A kereszteny halottakat tobbnyire egyszerű vaszonba csavartak a tulelők, es igy tettek a homokba asott godrokbe, hiszen tudtak, hogy a szaraz es a meleg homok minden kulonosebb kezeles nelkul is mumifikalja őket. 4 Igaz, ami igaz, nem lehettek tul gazdagok a varoska lakoi. A VIII-IX. szazadra mar kodos messzesegbe tűnt az elmult evezredek gazdagsaga, es előrevetette arnyat az a szegenyseg, amely ma is ranyomja belyeget a kornyekre. Nehany hasznalati targy, egy-ket szegenyesebb ekszer; keresztek, gyűrűk, fejdiszek, aztan semmi. Ezert es csak ezert nem nagyon lett volna erdemes idejonnunk.

Az egyetemi hallgatok azonban maskent latjak a dolgot. Szamukra az asatas a nagy kalandot jelenti. Az ismeretlen Afrikat es az ismeretlen multat. Amit eddig csak konyvekben olvastak, most ott van az orruk előtt, beleertve a homokot es a palmafakat is. Tobbsegukben regeszek, de vannak koztuk műveszettorteneszek is. Szinte meghato, ahogy torik magukat. Legszivesebben meg ejszaka is asnanak, ha hagynam őket. Kozvetlenul utanuk Halvorsson kovetkezik, ha sorrendet allitanank fel lelkesedesből, ovig erő voros szakallat lengetve rohangal sirtol sirig, es sehol sem mulasztja el, hogy valami eredeti nepmese- vagy anekdotareszlettel kacagasra ne birja az ott dolgozokat. Ha nem lenne, ki kellene talalni. A tegnapi nap kulonosen sikeres volt a dan folklorkutato szamara. Az egyik lepedőbe csavart, mumifikalodott holttest labanal egyetlen, bőrből keszult csatos cipőt talaltunk. Amikor valamelyik hallgato felemelte es felmutatta, Halvorsson felorditott, mint a legendas nubiai oroszlan. A fejehez kapott, majd nekieredt a sivatagnak. Mint kesőbb kiderult, csak azert, hogy gondolkozzek. Ami a cipőt illeti, valoban van bizonyos erdekessege a dolognak. Egyiptologus korokben koztudott, hogy a mumiak labaihoz gyakran tettek cipőt, sőt neha meg fel is huztak a labukra, hogy a tulvilagon ne kelljen mezitlab szegyenkezniuk. Persze cipőn rendszerint saru ertendő, hiszen az egyiptomi birodalmak koraban meg nem ismertek a mai labbelikhez hasonlo zart cipőket. Szoval megtalaltuk a cipőt, es azonnal levontuk a megfelelő konzekvenciakat. Barmennyire is evezredek

multak el a klasszikus egyiptomi kor ota, az ősi szokasok tovabb eltek a koptok koraban. A keresztenyseg sem tudta kiszoritani az evezredes szokasokat, legfeljebb eredeti funkciojuk merult a semmibe. Lehet, hogy azok, akik a kopt halottakat eltemettek, mar maguk sem voltak tisztaban a sirba helyezendő cipő jelentesevel, csak odatettek a halott labahoz, mivel igy lattak a szuleiktől, nagyszuleiktől. Halvorsson agyaban azonban egeszen masfajta gondolatmenetet inditott meg a cipő. Előbb nem szolt senkinek, csak nekiiramodott a sivatagnak, majd amikor nehany ora mulva előkerult, es odajott hozzam, keszen is volt meglehetősen meresz elmeletevel. Amikor vegighallgattam, megvallom, kisse mellbe utott a dolog. Meg akkor is, ha kulonben nem sokat ertek a folklorhoz. Nos, Halvorsson az utobbi időben, főleg, amiota realis nyoma latszik az eltemetett piramisnak, Egyiptombol szarmaztatja a mesek tulnyomo reszet. Azt allitja, hogy az europai mesekincs zome Egyiptombol ered, csak az ősforrasok ismeretlenek. Es most előkerult ez a cipő. Halvorsson agyaban pedig megszuletett a gondolat: a mumiak labaihoz helyezett saru es a kozepkori keresztyen aldozati cipő nem lehetett-e a „Hamupipőke” mesetipus őse? Megvallom, szamomra semmi mas hasonlosag nincs a kettő kozott, mint a cipő, de hat Halvorsson a folklorista, neki kell tudnia, hogy mit beszel. Jelenleg derekig all egy kiasott sirban, es cipők utan kutat.

Yettmar es Karabinasz terdukre teritett terkepet nezegetnek, es megprobaljak kideriteni, hogy merrefele van az a bizonyos magassagi pont, amit a katonai terkep jelol. Annal is inkabb, mivel az egesz videk tokeletesen lapos, mint az errefele szokasos lepeny. Legmagasabb pontja, jo nehany merfoldet beleertve, a kozelunkben kornyadozo palmafak csucsa. Osima es Middleton, alighanem az Oreg tarsasagaban, valamelyik sator melyen sakkozik. Annyira sem erdekli őket a kopt temető, mint egy kozepes mozielőadas. Felemelkedem, hatrasetalok a terepjarohoz, es megveregetem az oldalat. Nem is annyira a kocsinak akarok kedveskedni, hanem Apisznak es Anubisznak es a kis keramia koporsonak, amelyek gondosan becsomagolva a kocsiban pihennek. Utolso ertekezletunk hatarozata ertelmeben ugyanis, vammal es lebukassal dacolva, megiscsak visszacsempesztuk őket, a tervek szerint majd ugy teszunk, mintha most talaltuk volna. Halvorsson hangos orditasara rezzenek fel, aki egy ujabb cipőt lengetve rohangaszik a sirok kozott. Jo isten, csak meg ne talaljon! Az lesz a legbolcsebb, ha illegalitasba vonulok! Május 28. Napok ota koslatunk a bozotosban, es meg mindig nem talaltuk meg a bejaratot. Lehet, hogy a katonak atvertek bennunket? Akkor viszont honnan szarmazik Anubisz es Apisz?

5 Pedig mar egy hete, hogy elhagytuk Abdallah Baharit. Az egyetemi hallgatok Middleton es Celia vezetesevel folytatjak a leletmentest, mi pedig, legalabbis hivatalosan, a piramisok es kornyekenek meresevel foglalkozunk. Terveink eddig kitűnően bevaltak. Amikor felvertuk satrainkat a bozotos kozepen, nem volt hiany latogatoban. Bar a kornyek első latasra kihaltnak tűnt, felora elteltevel annyian alltak korulottunk, mint egy kisebb labdarugo-merkőzesen. Gyerekek, kutyak, kecskek, sőt meg nehany teve is. Mi pedig azt tettuk, ami ilyenkor szokasos. Baksist nem adtunk es megjatszottuk a mogorva hivatalnokot. Nehany ora elmultaval aztan az alkalmi ismerősok lassan elszivarogtak, s estefele mar a legkitartobbaknak is nyoma veszett. Nem is kerultek elő soha tobbe, talan meg a kornyekunkről is elhurcolkodtak. Sokkal tobb bajunk van azonban a kobor kutyakkal, amelyek csordaszamra rohangalnak a bozotosban, es az az erzesem, hogy ha ehesebbek lennenek, minden kulonosebb teketoria nelkul a torkunknak ugrananak. Igy is tanacsos, hogy mindig legyen valami kemenyebb szerszam a kezunkben, ha eltavolodunk a tobbiektől. Kutatasunk harmadik napjan a rendőrseg is megerkezett. Elkertek a papirjainkat, majd hosszas tanulmanyozas utan bolintottak: maradhatunk, ha akarunk, csak azt nem ertik, hogy mi a fenenek.

Osimanak aztan sikerult egyszer s mindenkorra elriasztani őket. Sziszegő japan angolsagaval a piramisok epitesere vonatkozo valamennyi ismeretet rajuk zuditotta, az alatt a fel ora alatt, ameddig birtak. Ezutan futva menekultek az autojukig, es meg csak veletlenul sem neztek volna hatra. A lenyeg azonban az, hogy mar itt vagyunk egy hete, es a lejaratnak se hire, se hamva. Pedig hajszal pontosan felismertem a dombokat es meg azt a nagyobb bokorcsoportot is, amelyet a szeplős katona felrajzolt a papirra. Hiaba, a lejarat nem volt sehol... A nyolcadik nap reggelen aztan mar komolyan nyugtalankodni kezdtunk. Mi lesz, ha valoban valami ugratas aldozatai lettunk, vagy, ami csak valamivel jobb, nem talaljuk meg a lejaratot. Egy egesz ev kemeny munkaja vesz karba! Ezen a reggelen mar ranezni sem mertunk egymasra. Malcolm papa idegesen szivta a szivarjat, es egy vodorben kendőt aztatott, hogy fejere tegye a tropusi sisak ala. Jomagam a voros katona feljegyzeset nezegettem, pedig mar minden ceruzavonal ugy beegette magat a szaruhartyamba, mintha vele egyutt szulettem volna. Felettunk vakitoan ragyogott a nap, es az ejszakai hideg eppen uton volt, hogy atadja helyet a legnagyobb hősegnek, ami ezen a kornyeken szokasos. Yettmar es Karabinasz azon voltak, hogy a falbol magunkkal hurcolt merőműszereket felallitsak: ha

netalantan latogatokat kapnank, meg tudjuk indokolni tevekenysegunket. Osima kibukkant a satra ajtajan, egy ideig lofralt a kornyeken, majd nyakaba vette a műszert, amely arra volt hivatott, hogy kimutassa a fold alatt rejtőzkodő uregeket. S bar a keszitő ceg szakvelemenye szerint egy urgelyukat is jeleznie kellett volna, egy het alatt talan ha egyetlenegyszer lengett ki a mutatoja, akkor is hiaba astunk orakig a jelzett helyen; meg azt a bizonyos urgelyukat sem talaltuk meg. Alighanem elszundithattam a sator arnyekaban, mert arra riadtam fel, hogy Osima duhosen morog valamit, letepi nyakarol a keszuleket, es ingerult mozdulattal a homokba dobja. Szempillam resein keresztul lattam, hogy felkap egy jo masfel meter hosszu vaspalcat, es eltűnik vele a bokrok kozott. Amikor masodszor felriadtam, ismet Osima volt ebredesem oka. Keresztultortetett a bokrokon, egyenesen a satram fele, es ugy vagta oda a vasbotot a homokhoz, hogy a felpattano szerszam hangosan megcsorrent a fem satorcoveken. – Mi van? – riadtam fel, es szanaszet heverő papirjaimat probaltam osszekotoraszni. Osima megallt felettem szetterpesztett labbal, mint valami pogany győzelmi balvany, es lattam, hogy rangatodzik az arca az izgalomtol. – Megtalaltam – mondta halkan. – Alighanem megtalaltam...

Azt hittem, megall a szivveresem, de csak ultem tovabb, es elpotyogott papirjaim utan kotorasztam. Alighanem fel sem tudtam fogni a hirt teljes nagyszerűsegeben. – Hol? – kerdeztem vegul is tompa hangon. A bozotos kozepe fele mutatott. – Ott. Pontosan ott, ahol jelzik. – No... de hat... a műszer nem jelzett semmit. Letorolte a verejteket a homlokarol. – Megizelhetik a műszeruket. Jojjon velem, Szilagyi! Felvette a vasbotot, es keresztultortetett a bokrokon. En meg utana, mint a gazdajat tűzon-vizen at kovető vadaszkutya. Pontosan ott allapodtunk meg, ahol a rajz szerint a lejaratnak kellett lennie, s ahol a műszer minden igyekezetunk ellenere sem jelzett mind ez ideig semmit. 6 – Itt mar a bottal is probalkoztunk – mondtam. Osima nehanyat ugrott a homokon, de a homokszemek percegesen kivul nem hallatszott semmi mas. – Fogalmam sincs, mi tortenhetett. De figyeljen csak ide! Felkapta a botot, es beleszurta a homokba. Nehany masodpercig ugy fuggeszkedett rajta, mint a rudugro elrugaszkodasa előtt. A vasrud belemelyedt a sarga szemcsek koze, egyre rovidebb lett Osima kezeben, majd egyszerre csak csengő hang hallatszott, s meghajolt a vege. – Itt van! Hallja?

Egyszerre olyan gyengeseg fogott el, mintha lement volna a vernyomasom; szemem előtt fekete karikak ugrandoztak, s azon sem csodalkoztam volna, ha olimpiai karikakka fonodnak ossze. Hiszen győztunk! Megnyertuk az első menetet! Amikor elszalltak a karikak a szemem elől, megragadtam Osima vallat. – Biztos? – Annyit tudok, mint on. De hat mi a fene lehetne mas? Hiszen a rajz is pontosan itt jelzi! – Gyerunk vissza a lapatokert! Osima eldobta a vasbotot, es mintha kergettek volna bennunket, ugy vagtattunk at a bokrok kozott. A raktarnak hasznalt sator előtereből felkaptunk ket lapatot, es anelkul, hogy barki is eszrevette volna, visszaugettunk a lejarathoz. A japan leterdelt a homokra, es fulet a forro szemcsekre szoritotta. Oklevel tobbszor megutogette a talajt, majd elmosolyodott. – Nana hogy itt van! Csak azt nem ertem, hogy a fenebe kerulte el eddig is a figyelmunket. Ha belegondolok, hogy el is mehettunk volna! Tudtuk, hogy nyugodtan es modszeresen kellene dolgoznunk, de nem volt erőnk hozza. Felkaptuk a lapatokat, es lapatoltunk, mint az őrultek. Korulbelul feloranyi, szunet nelkuli lapatolas utan megcsikordult a kő a homok alatt. Addigra mar ugy neztunk ki, mint a hulyek. Arcunk veritekben es a beleragadt homokszemcsekben furdott, mintha valami furcsa,

szokatlan alarcot viseltunk volna. Csak a szemunk villogott megszallott tűzzel. Osima lehajolt, es tenyerevel ovatosan felresoporte a homokot. Az első, ami a szemembe tűnt, egy madar volt, egy horgas csőrű solyom, Horusz isten madara. Osima ekkor kimaszott a godorből, leterdelt a homokra, majd szep lassu mozdulattal hasra fekudt. Kezeit osszekulcsolta a hasa alatt, es fogalmam sem volt rola, hogy csak pihen-e vagy pedig imadkozik. Mindenesetre nekem is szuksegem volt a pihenesre. Nekidőltem a majd embermagassagura novekedett godor oldalanak, es lihegtem, mint a győztes agar a verseny utan. Aztan nem tudtam ellenallni a kőlap hivasanak; leterdeltem, es soporni kezdtem rola a homokot. Osima meg mindig a homokon pihent, amikor sikerult elolvasnom a feliratbol annyit, amennyit csak tudtam az egyre-masra legordulő homokgorongyok miatt. „En, aki legyőztem a skorpiokat, le fogom győzni ellensegeidet is. Ket szemem van: a nap es a hold; latova teszem a te szemeidet is. En, Horusz, a halhatatlan!” Amikor felocsudtam, Osima mar mogottem hasalt, es felhangosan betűzgette a feliratot. – Horusz tiszteletere allitottak – morogta es felallt, majd ratamaszkodott a lapatra. – Na es most? Kimasztam a godorből, es korulpillantottam. Elő leleknek se hire, se hamva. – Varjon itt, Bonny – mondtam, es mar futottam is vissza a satrakhoz.

Malcolm papa, fejen a kendővel, eppen tropusi sisakjat igazgatta magara, amikor előrontottam a bokrok kozul. – Hol vannak a tobbiek? Az oreg meghokkenve meredt ram; kezeben megallt a sisak. – Valahol arra... Eppen a műszereket allitjak fel. Mi tortent, Peter? – Megvan! – kialtottam ra, talan kisse hangosabban is, mint kellett volna. – Megvan! Malcolm papa csak allt, kezeből kihullott a sisak, es a vizes kendővel a fejen olyan volt, mint egy felresikerult beduin. – Hol? – nyogte vegre. – Osima ott van! Menjen egyenesen! – Es maris ott csortettem, ahol a legsűrűbb volt a bozot. Karabinasz es Yettmar egy teodolitszerű műszerrel vacakoltak, komoly keppel mericskelve valamit. Odaugrottam hozzajuk, es mar-mar kinyitottam a szamat, amikor Yettmar leintett. – Pszt! Azt hiszem, talaltunk valamit. Most aztan rajtam volt a csodalkozas sora. – Talaltatok? Ti talaltatok? Mi az ordogot talalhattatok? 7 Karabinasz ellepett a műszer mellől, ram nezett, majd a szepen csillogo tavcsőhoz hasonlo csőre mutatott. – Ertesz a helymeghatarozashoz? – Nem en! – Hat akkor figyelj ide! Latod ott azt a piramist? – Persze hogy latom! – Es a masik kettőt is?

– Azokat is. – Nos, vegyuk mindharom piramis csucsat. Kosd ossze a harom csucsot egy kepzeletbeli vonallal. – Hogy az ordogbe? – Hosszabbitsd meg a csucsokat egy kicsit, es kepzeld el, hogy fenysugarakat bocsatanak ki magukbol. A harom sugar eppen felenk tart. A sugaraknak egyszer csak, egyetlen pontban metszeniuk kell egymast. Kezdtem mar erteni, hogy mire gondol. – Na es metszik? – Metszik bizony. Nezz csak a nezőkebe! Beleneztem, de osztott szamskalakon es egy ide-oda billegő celkereszten kivul nem lattam mast. Raadasul a piramisok is a fejuk tetejen alltak. Elvettem a szemem, es csipőre tettem a kezem. – Nem mondanad el megis? – Dehogynem. Figyelj csak ide. A harom kepzeletbeli vonal egy pontban metszi egymast. Nezz csak bele meg egyszer, igy ni. Most beallitom... Hol metszi a harom vonal egymast? Egyszerre csak elesen kibontakozott előttem egy kep: a piramisok csucsaibol kiindulo sugarak, amiket a műszerben hajszalvekony fekete vonalak jeleztek, eppen egy, a homokbol eszrevetlenul kiemelkedő dombocska oldalan kereszteztek egymast. – Valami domboldalon talalkoznak a sugaraid. – Oke – mondta Karabinasz –, most vedd el a szemed a műszerről. Elvettem, es Karabinasz előremutatott.

– Hol van most a domb? Akarhogyan erőlkodtem, nem lattam sehol. – Micsoda hulyeseg ez? – formedtem ra. – Dehogy hulyeseg. Azert nem latod a dombot, mert nem tudod, hol keresd. A műszerben is csak azert veszed eszre, mert a sugarak eppen az oldalan metszik egymast. Erted? – Lehetseges. De meg mindig nem tudom, hova akarsz kilyukadni ezzel az egesszel. – Szegenyes a fantaziaja, Peter – morogta a fejet ingatva Yettmar. – Akar szegenyes, akar nem, Osima... – A dombocskat, amely a legmagasabb pont, a piramisokat kiveve, kozel s tavolban, pontosan egyenlő tavolsagra talaljuk a harom piramis csucsatol. Hajszalpontosan. Erre mar kezdtem felfigyelni. – Gondolja, hogy veletlen? Ezt Yettmar mondta. Megvontam a vallam, es szabad szemmel probaltam megtalalni a dombot, az azonban ugy beleveszett a hősegtől vibralo homoktengerbe, hogy kenytelen voltam lemondani rola. – Keptelen vagyok eszrevenni. Azt mondjak, hogy pontosan egyenlő tavolsagra van mindharom piramis csucsatol? – Amint latja. – Es ez... ez jelenthet valamit? Karabinasz is megvonta a vallat.

– A fene se tudja. Bar en nem nagyon hiszek a veletlenekben. A piramisokon kivul nincs errefele egyetlen valamirevalo magassagi pont sem. Kizarolag ez a nehezen eszrevehető dombocska. S ez is lepesnyire azonos tavolsagra van mindharom piramis csucsatol. Nos, hogy tetszik? – Mondja, Mr. Yettmar, vegeztek mar asatast azon a dombon? Yettmar megrazta a fejet. – Eppen az előbb neztem meg a katalogusban. Nem talaltak alatta semmit. Az is igaz persze, hogy ha valaki megprobalna ott asni, nagy faba vagna a fejszejet. Isten tudja, hany szaz vagy ezer tonna homokot kellene megmozgatni mar csak ahhoz is, hogy megfelelő kutatoarokhoz jussanak. Ekkor mar kezdett elegem lenni az egeszből. Malcolm papa es Osima csodalatos felfedezesunket bamulja, en meg itt vitatkozom veluk egy hulye homokdombrol. – A helyzet az – kezdtem –, hogy... De Karabinasz ismet felbeszakitott: 8 – Figyeld csak! Roppant erdekes. Tehat adva van egy magassagi pont a piramisok mellett... Az ordogbe is! Akkor pedig nem a domb az erdekes! Yettmar felkapta a fejet, es Karabinaszra meredt. – Mi az ordog...? – Figyeljetek ide! Hol metszi egymast a harom vonal? – A domb oldalan.

– Hat ez az! – csapott az oldalara Nikosz. – Es miert nem a csucsan? – Mert rossz helyen allunk – mondta Yettmar. – Ha azt akarod, hogy a metszespont pontosan a domb tetejere essek, odebb kell mennunk. Valamerre arra. – Es arrafele mutatott, ahol a lejarat fekudt. Karabinasz felugrott a levegőbe, es csuklani kezdett. – Megvan! Hogy a fene ette volna meg! Elkepedve bamultam ra, es megvallom őszinten, nem sokat ertettem az oromeből. Yettmar azonban, ugy tűnt, tudta, miert orul Nikosz. – Azt gondolod, hogy ez majd megmutatja...? – Tudja a fene. Egy biztos, hogy nemhiaba van ott az a domb! Lassan kezdtem elvesziteni a turelmemet. – He! Megmondanak vegre, hogy minek kell orulni? – Ide figyelj, Peter! – kapta el a karom Karabinasz. – Ott van az a domb! Eskuszom, hogy nem veletlenul van ott! Valaki oda csinalta! – Oda csinalta? – Odahordta, no. – Gondolod, hogy van alatta valami? – Tudom is en! Lehetseges. De most nem ez az erdekes. – Nem? Hat akkor mi a fene az erdekes? – A metszespont. Az, hogy nem a domb tetejen van. – De csak innet! Most mondtatok, hogy ha odebb megyunk, egy bizonyos pontrol pontosan a... Ekkor esett le a tantusz! A piramisok csucsat osszekotő kepzeletbeli vonalak csak akkor esnek a dombocska

tetejere, ha egy meghatarozott pontrol nezik őket. Hirtelen eszembe jutott Ibn Hamid szultan tortenete. „Menj arra, de ne menj egesz kozel hozzajuk! Maradj olyan tavolsagra tőluk, ahonnan ugy ket konyok nagysagunak latszanak. Es vigyazz, hogy pontosan deli iranyban allj tőluk...” Mi is deli iranyban voltunk a piramisoktol, es nagyjabol ket konyoknyinek latszottak. – A puding probaja a megeves! – mondta Karabinasz, es felemelte a műszert. – Yettmar, legy jo, es fogd a kezem, bele ne essek valamibe... Gyere, Peter, utanam! Kivancsi vagyok, hol van az a pont, ahonnan a sugarak a domb tetejen metszik egymast. Yettmar megfogta Karabinasz karjat, es vezette, mint vak embert a tarsa. En meg mellettuk ballagtam, es nagyjabol sejtettem, hogy hova fogunk kilyukadni. Csak meg azt nem tudtam, hogy mi az ertelme ennek az egesznek. Atcsortettunk a bozotoson, elmentunk az őrizetlenul hagyott satrak mellett, megkerultunk egy nagyobb tisztast, mikozben Karabinasz ugy vezenyelt, mint egy revkalauz. – Most egy kicsit jobbra, most balra, oke, egyenesen menjunk, igy tovabb! Ujra betertunk egy bozotosba, mentunk vagy harminclabnyit, majd Karabinasz intesere jobbra fordultunk. – Meg par meter! – morogta Karabinasz. – Azonnal ott lesz a metszespont a halom tetejen! Ebben a pillanatban kicsortettunk a bozotbol, Nikosz felemelte a kezet, es nagyot kialtott:

– Stop! Helyben vagyunk! Most aztan jol nezzunk korul, hogy mi a fene van itt, mert... Beleakadt a szo, mintha csak homokot tomtek volna a szajaba. Yettmar es en mar mindent tudtunk, Karabinasz azonban meg csak most kapkodta a levegőt. – Nahat...! Ez... ez! Nahat...! Leejtette a műszert, es ugy nezett a laba ele, mintha kiserletet latna, vagy mintha foldi manok igyekeztek volna hosszu sorban kifele abbol a godorből, amely ott volt haromhuvelyknyire Karabinasz cipői előtt. A godorben azonban nem manok toporogtak, hanem a homok alarcot viselő Osima es Malcolm papa, fejen a valaha vizes, de mar rancosra szaradt kendővel. Alattuk pedig, feszulten figyelve a tavolba meredt Horusz isten kedvenc madara: a horgas csőrű solyom. 9 – Hogy talaltatok meg? – kerdezte Nikosz, amikor kilihegte magat, es mar mindannyian fenn ultunk a godor szelen. – Tisztara veletlenul. Vasbottal. Leszurtam, es megcsikordult a kő. – De hiszen ezerszer elmentunk felette a műszerrel! – Semmit sem er az egesz. Vagy csak annyit, mint a varazsvessző. Nem is ertem, hogy a technikai fejlettseg mai allasa mellett nem tudnak valami normalis jelzőműszert kitalalni. – Kitalaltak mar eleget – dormogte Malcolm. – Egyik annyit er, mint a masik – legyintett Osima, es ledorzsolte a homokot az arcarol. – Egyebkent a

tavolsagmerő, ugy latszik, megfelelően műkodik. Hiszen egyenesen ide hozott benneteket. Karabinasz meg mindig a műszert piszkalta. – Mit gondoltok – kerdezte aztan halkan –, mi lehet az a domb? – Egyszerű magassagi pont – mondta Osima. – Biztos? Senki nem szolt ra semmit, hiszen mi lehet itt egyaltalan biztos? Karabinasz megcsovalta a fejet. – Nekem gyanus az a dombocska. Egyszerűen nem fer a fejembe... – Micsoda? – Hogy miert volt ra szukseguk. Osima nagy szemeket meresztett ra. – Hogyhogy miert? Hat nem te mondtad, hogy a tetejere kell esnie a metszespontnak? – De igen. Csakhogy nem latom be, miert volt ehhez eppen egy dombra szukseguk. Yettmar megvakarta a feje bubjat. – Hat... ezt en sem tudom. Hacsak azert nem, mert arra szamitottak, hogy a domb hosszu evek elmultaval is ott marad a helyen, mig egy masik targy, mondjuk egy fa vagy egy emlekoszlop, eltűnhet. Legalabbis azt hiszem. – Kik szamitottak erre? – Akik epitettek, az egyiptomiak. – Ertettek egyaltalan a faraok, pontosabban Ehnaton koraban, az ilyesfajta helymeghatarozashoz? Yettmar Karabinaszra bokott. – Tőle kerdezd! Karabinasz felhuzta a vallat.

– Tudja a fene. Őszinten szolva nagyon kevesse ismerjuk az egyiptomi tudomanyt, főleg a merestant. Forras alig maradt rank. Lehetseges, hogy ertettek hozza. – Ez idaig rendben is van – morogta Osima. – De meg mindig fennmarad a kerdes, hogy mi szukseguk volt erre a cirkuszra. A foldbe vagy sziklaba rejtett sirkamrakat altalaban az orokkevalosagnak szantak. Es elrejtettek a bejaratat. Azt akartak, hogy mindenki elfelejtse, es ne is nyiljon fel soha. Talan csak a feltamadaskor, ha bizonyithatoan hittek volna ilyesmiben. – Ezt hogy erted? – Ugy, hogy a piramisokon kivul nem hagytak hatra az utokor szamara semmifele jelzest arrol, hogy hol fekszenek elhunyt uralkodoik. Eppen ellenkezőleg. Azt akartak, hogy soha senki ne talalja meg őket. – Aha – kapta fel a fejet Malcolm papa. – Kezdem erteni, hogy mire gondol, Osima. – Itt viszont eppen ellenkező a helyzet. Ha igaz, amit allitunk. Felepitenek egy sirkamrat, elrejtik, aztan bonyolult modszerrel meghatarozzak a helyet vagy forditva. – Hogyhogy? – Előbb meghatarozzak a helyet, aztan epitik fel a sirkamrat. De ez lenyegeben ugyanaz. A fontos az, mintha csak azt akartak volna, hogy a jovőben valaki, talan az utodaik, igenis megtalaljak a halottakat. – Biztos ez? – morogta Yettmar.

– Nem biztos. De eppen most mondtatok, azert volt szukseguk a dombra, mert az megsemmisithetetlen, mig a fa vagy obeliszk nem az. Holott eppen arra kellett volna torekedniuk, hogy minden eltűnjon, ami barkit is sirkamra nyomara vezethetne. Malcolm papa felallt, es megkoszorulte a torkat. – Igy nem megyunk semmire, uraim. Hiszen azt sem tudjuk, hogy valojaban sirkamra fekszik-e az orrunk előtt vagy valami mas. Volnanak szivesek tajekoztatni a kovetkező lepesekről? Május 29. 10 A kora hajnali orakban felvertuk a satrat a levezető nyilas fole. Ezutan Osima kocsiba vagta magat, hogy ertesitse Middletont es Halvorssont az esemenyről. Mivel Abdallah Bahari tulsagosan messze volt ahhoz, hogy szemelyesen kozolhette volna veluk a jo hirt, a legelső postahivatalbol feladott egy taviratot az előre megbeszelt szoveggel: „A meresek folynak, tovabbi műszereket kerunk, Malcolm.” Mire visszaerkezett, mi mar elkeszultunk a levezető nyilas aladucolasaval. Nem kockaztathattuk meg ugyanis, hogy amig lenn tartozkodunk, rank omoljon a homok. Szerencsenkre es Karabinasz előrelatasa folytan jo nehany, masfel meteres betonacelt hoztunk magunkkal, igy az aladucolas nem jelentett kulonosebb problemat. A kitermelt homokot vodrokbe raktuk es kihordtuk a szabadba. Arra azert persze vigyaztunk, hogy ne epitsunk pupot belőle, ami feltűnhetett volna valami arra tevedt, hivatlan latogatonak.

Korulbelul ket-ket es fel orai munka utan sikerult feltarnunk a levezető nyilast zaro kőlapot. Kivancsi lettem volna, hogy az ordogbe tudtak odebb tolni a katonak. De hogy odebb toltak, az teny. Negy oldalrol alltunk neki feszitővasak es műanyag gurtni segitsegevel. Aztan egyszerre csak megmozdult a kőlap, es olyan konnyeden csuszott felre, mintha sinen mozgott volna. Osima megkocogtatta, es csodalkozva nezett fel rank. – Ez nem kő... Magam is megtapogattam, de csak sima hűvosseget ereztem, amely olyan volt, mintha marvanyt tapintottam volna. – Nem? Hat mi az ordog? Osima tovabbra is a kőlapon tartotta a kezet, es megcsovalta a fejet. – Hol van a vasbot nyoma? – Hol kellene lenni? – Valahol rajta. Gondoljon csak utana, Peter. Előbb a katonak feszegettek valamivel, aztan en bokodtem osszevissza a bottal. Es meg egy karcolas sincs rajta. Yettmar megvonta a vallat. – Hatha valahol a szelen talalta el, Bonny. Karabinasz felkapott egy ducnak szant vasat, es a kő fole tartotta. – Erről mindjart meggyőződhetunk! Malcolm papa felemelte a kezet, es raorditott: – Allj! Megőrult? A vegen meg osszetori es...

Karabinasz azonban ugyet sem vetve az oreg tiltakozasara, lecsapott a kőre. Hosszu, sargas fenyű szikra ugrott ki a vasbot hegye alol. Ekkora utes nyoman pattogni kellett volna a szikladaraboknak ezerfele. A fedőkő feluleten azonban meg csak egy apro karcolas sem latszott. Leterdeltem, es ujra megvizsgaltam a kovet. Sima volt, es amikor megemeltem, megemelkedett. Konnyeden, mintha ures lett volna a belseje. Ovatosan visszatettem a lejarat fole, mert ahogy elmozdult, megkezdődott a homokszivargas lefele, veszelyeztetve az aladucolt oldalfalakat. – Aligha egyszerű kő – mondtam, es azon gondolkodtam, hogy ha felemeljuk, ohatatlanul lezudul egy csomo homok a sirkamraba. – Akkor mi az ordog? – kerdezte Malcolm. – Valami asvany. Fogalmam sincs. Es neked, Karabinasz? – Nekem sem. Csak arra lennek kivancsi, hogy mi a nyavalyaval tudtak megmunkalni ezt a fura anyagot. Nezzek csak a hieroglifakat! Milyen sima a feluletuk. Pedig ketsegtelen, hogy ugy vestek őket a kőbe. – Elolvasta, Peter? – kerdezte Malcolm. – Igen. Egyszerű imadsag Horuszhoz. Semmi kulonos. – Akkor hat lemehetunk? – Ha elhuzzuk a kovet, beomlik a homok a sirkamraba – aggodalmaskodott Yettmar. – Na es? Csak annyi, amennyi a ducolas mellett ki tud szivarogni. Az meg nem erdekes. Ugyis lepotyogott

mar nehany kobmeter. Amikor a katonak kiemeltek a fedőkovet, annyi ment bele, amennyi csak belefert. Mielőtt a kő kiemelesehez kezdtunk volna, haditanacsot tartottunk. Megallapodtunk, hogy Malcolm papa fenn marad a sator előtt, es ha valami gyanusat eszlel, jelt ad a lampajaval, vagy egyszerűen csak lekiabal. Mindazonaltal remeltuk, hogy nem haborgat bennunket senki. Karabinasz vezenyszavara negy oldalrol megemeltuk a zarokovet. Korulbelul terdmagassagig emeltuk, aztan oldalt leptunk, es letettuk a homokra. Alatta ott sotetedett a sirkamraba vezető nyilas. 11 Felkattintottuk az elemlampainkat, hiszen odalenn evezredes sotetseg uralkodott. A sator elfogta a napot, kenytelenek voltunk lampafeny mellett dolgozni. Osima elővette a kotelhagcsot, es beakasztotta a veget az egyik tamfalgerendaba. Racsimpaszkodott, majd felem kacsintott. – Minden oke! Maga megy előre, Szilagyi? Szo nelkul a hagcsohoz leptem, es megkezdtem a leereszkedest. Ereztem, hogy ingadoznak alattam a fokok, de amikor Yettmar ralepett a vegere, stabilabba valt az egesz. Előretartottam a lampat, es maszni kezdtem lefele. Amit előszor megpillantottam, az a tomentelen mennyisegű homok volt alattam. Igazam volt, amikor felteteleztem, hogy a katonak műkodese nyoman alighanem felig megtelt a sirkamra. Nos, ha felig nem is, jo

nehany kobmeter volt ott alattam. Majdhogynem terdig suppedtem benne, amikor leleptem a hagcsoutolso fokarol. Tavolabb azonban mar nem volt homok, szilardnak tűnt a fulke talapzata. Oldalra huzodtam, es felvillantottam a lampat a lejarat fele. – Oke! Lenn vagyok! Johet a kovetkező! Ratettem a labam a legalso fokra, es megvartam, amig Yettmar is leerkezik. – Az ordogbe is – szimatolt korbe –, azt hinne az ember, hogy evezredek levegője van idelenn. Pedig nincs is olyan budos. – Az amerikaiak kiszellőztettek – mondtam. – Lehet, hogy szellőzik ez mashonnan is – morogta, es lampajaval a falakra vilagitott. – Nem lennek meglepve, ha talalnek egy szellőztető kurtőt valahol. Kozben a tobbiek is leertek, legutoljara Karabinasz az Aladdin-lampaval. Letette a homokdomb tetejere, mire az egesz fulket sargas, sejtelmes feny toltotte be. A falakrol valoban evezredek neztek le rank. A sirkamra mintegy harom meter szeles es hat meter hosszu lehetett. Ket hosszabb falan festett hieroglifak es kepek, az egyik rovidebben semmi, ha csak a szurke koszreteget nem szamitjuk, a velunk szembeni rovidebb falon pedig, ahogy a katonak mondtak, egy elfalazott ajto nyomai latszottak. Aligha erthetik meg, hogy micsoda izgalom vett erőt valamennyiunkon. Csak alltunk megkovulten, es a falakat bamultuk. Ahogy a tronuson ulő vagy a foldon terdelő alakokat neztem, egyszerre csak gyerekkori elmenyeim jutottak

eszembe, amikor a nevadai barlangokban maszkaltunk, es arrol abrandoztunk, hogy egyszer majd valami nagy felfedezest teszunk a fold alatt. Hat tessek! Az alom valora valt! Itt a sirkamra, ott az elfalazott ajto, es lehet, hogy mogotte ott var rank egy masodik Tutanhamon vagy a fold alatti piramis! Vegul is Karabinasz torte meg a csendet: – Mi ez? Sirkamra? – Lehetseges – morogta Osima. – De ha az is, nincs benne semmi, kiveve a homokot. – Abban a sarokban volt Anubisz, mellette pedig az Apisz-bika. Ott meg a kis szarkofag! – Es mutattam az iranyt, ahogy a katonaktol hallottam. – Nem valoszinű, hogy sirkamra lett volna – morogta Yettmar. – Hol van akkor a szarkofag? – Esetleg elraboltak... – Ezen a kis lyukon keresztul? – Vagy azon az ajton! Yettmar elhuzta a szajat. – Azutan meg befalaztak maguk utan? Na ne! A sirrablok nem fecserlik az idejuket. – Hat akkor mi a fene? – Előszor is mi van a falon? – kerdezte Karabinasz. – Peter, te olvasod legjobban a klasszikus szovegeket. Felemeltem a lampam, es a falra vilagitottam. Szembe velem egy tronszeken, jellegzetes testtartasban egy farao vagy előkelő szemely ult, labainal nehany kisebb alak hevert, akiknek a fejen valami koronahoz hasonlo fejfedő latszott. A kisebb figurak előrenyujtottak a tenyeruket; nehanyukeban kancsok, kannak latszottak, masoke viszont ures volt. Hatuk mogott ket hatalmas ferfialak allt, kezeben korbaccsal.

Mogottuk, egeszen a befalazott ajtoig, szeles gabonamező hullamzott. Nők es ferfiak hajlongtak a magasra nőtt szarak kozott, es furcsa formaju sarloikkal eppen aratashoz keszulődtek. Masok a gabonatabla szelenel alltak, es szelesre tartak a kezuket. Ismet masok vodorrel vizet mertek egy ontozőcsatornabol, es ovatos mozdulattal valami alacsony novenyre ontottek, ami talan kaposzta vagy salata lehetett. Szotlanul bamultuk a kepet, es probaltunk rajonni az ertelmere. – Hodolat a farao előtt – morogta Yettmar. – Na es a korbacsosok? – Nyilvan testőrok. 12 – Vagy munkafelugyelők. Kenytelen voltam eloszlatni tevedesuket. – Aligha – mondtam, miutan meg egyszer tuzetesen vegigszemleltem a kepet. – Aligha onkentes hodolat. Inkabb ugy tűnik, mintha egy meghoditott tartomany vagy orszag volt uralkodoi elismernek a farao fennhatosagat. – Megiscsak hodolat – mondta Yettmar. – Ilyen ertelemben igen. Azok a kis vacakok az aprobb emberek fejen nyilvan uralkodoi jelvenyek, koronak. A farao legyőzte őket, es most felajanljak orszagukat es uralmukat a győzőnek. – Es a vetes? – Alighanem a meghoditott orszagok gazdagsagara utal. Ezt latszik bizonyitani az is, hogy nem egyfajta

munkafolyamatot latunk a kepen. Itt aratnak, amott pedig azok a kitart karu ferfiak alighanem vetnek. A szelen meg salatat vagy micsodat ontoznek. Tehat arrol van szo, hogy ezek a munkafolyamatok egysegesen a meghoditott teruletek gazdagsagat abrazoljak, mondhatni leltarszerűen. – Ki lehet vajon a farao? – Fogalmam sincs. A feliratbol nem derul ki. – Elolvasta, Peter? – Csak ugy nagyjabol. Hallgassanak ide. „O, Re, akit Anionnak is hivnak, oszlasd el a sotetseget, es kuldj vilagossagot foldjeinkre. Kuldj vilagossagot varosainkra es falvainkra, kuldj vilagossagot katonainkra, az epitőkre es azokra, akik vigyazzak Hapi vizet. Oszlasd el a sotetseget, huzz fenycsikokat az eg szelere, hirdesse erkezesed vigassag es zene. Szaritsd fel az ejszaka konnyeit, adj nyugalmat es elegedettseget a szivunkbe! Es te is, ragyogo Szeth! Noveld meg a vizet, hogy a sas fole erjen, es alkonyi orakon hallhassuk szivet melegitő csobogasat. Aldassek a neved. Re!” – Naphimnusz – morogta mellettem Karabinasz. – Ezek szerint valoban nem sirkamra. Ha az volna, ketsegkivul itt lenne valahol az elhalt neve is a feliratban. – Akkor meg mi a fene lehet? Addigra mar kialakult bennem egy halvany feltetelezes, es nem is titkoltam el előluk az izgalmat, ami a szivemet szoritotta. – Ide figyeljenek, kollegak – mondtam. – Nagyon ugy nez ki a dolog, mintha egy sirkamra előkamrajaban,

előszobajaban lennenk. Erre utalnak a szobrok is. Anubiszt es Apiszt azert allitottak ide, hogy őrizze a sirkamrat. Ha netalan tan megis felfedezne valaki, ne engedje a halotthoz. Ez tehat annyit jelentene... Osima kinyujtotta a kezet, es remegő hangon kerdezte: – Az... ott... lehet, hogy sirkamra? Lehet, hogy... hogy... Ebben a pillanatban megdordult folottunk az eg. Remulten kaptuk fel a fejunket, de csak Malcolm papa volt a nyilasban. – He! Mi van? Nem bannam, ha időnkent engem is tajekoztatnanak. – Nem akar lejonni? – kerdezte Osima. – Csak ha eljon az ideje. – Az idő alighanem eljott, Malcolm – mondtam, es megfogtam a kotelhagcso veget. – Megtalaltuk a sirkamrat. He! Főnok! Lakatra zarja az ajtot! Harminc masodperc mulva Malcolm papa mar mellettem allt. Szo nelkul bamulta a falra festett kepet, majd a kis emberekre mutatott. – Nem egyiptomiak. – Hat kicsodak? – kerdezte Yettmar. – Nezze az arcukat. Es a bőruk szine is sotetebb, mint a faraoe. Szerintem negerek. – Csak nem pigmeusok? Az oreg a vallat vonogatta. – Fogalmam sincs. Mindenesetre keszitenunk kell jo nehany felvetelt. Nem lennek meglepve, ha kapcsolatban allnanak a kockafejűekkel. Karabinasz egeszen kozel lepett a falhoz, hogy arcaval szinte erintette a farao előtt hodolo kiralyokat.

– Nem negerek – mondta azutan. – Amennyiben az abrazolas valosaghű, inkabb semi vonasokat latok az arcukon. Ekkor mar valamennyien az elfalazott ajtot bamultuk, sőt maga Karabinasz is. Meg motyogott ugyan valamit a semi vonasokrol, de aztan elhallgatott. – Mit csinaljunk, főnok? – kerdezte az izgalomtol rekedten Osima. Malcolm papa megigazitotta fejen a zsebkendőjet, es a vilag legtermeszetesebb hangjan mondta: – Menjunk be. 13 Szinte szentsegtoresnek tűnt a szava. – Csak ugy, egyszerűen? – rebegte Yettmar. – Miert, mit szoktak ilyenkor csinalni? – kerdezte csodalkozva az Oreg. – En ugyanis meg soha nem fedeztem fel sirkamrat. Tutanhamon felfedezői mit csinaltak? – Fogalmam sincs – morogta Karabinasz. – Mindenesetre jol vessek az eszukbe minden mozdulatukat. Nagyon jol! – Miert? Csak nem hisz a faraok atkaban? – kerdezte halkan Osima. Az Oreg elmosolyodott. – Es ha hiszek? De nem azert mondtam. Ha valoban sikerul valami izmos dolgot feltarnunk, alighanem meg kell majd irnunk az expedicio tortenetet. S mi lehetne egy ilyen konyvben izgalmasabb, mint a nagy felfedezest megelőző masodpercek. Nos, uraim, keszen allnak? – Oke, főnok! – morogta Yettmar. – Mehetunk.

– Hat akkor gyerunk! Yettmar keresztet vetett, Karabinasz is keresztet rajzolt cipője orraval a homokba, az oreg szivott egyet az orran, arrol viszont fogalmam sincs, hogy en mit csinaltam. Alighanem a szamat ragtam Osima mellett, aki magaban beszelt japanul. Lehetseges, hogy őseivel konzultalt a dologrol. Felvettuk a homokra rakott feszitővasakat es a rovid nyelű jegcsakanyokat, amelyeket az előrelato Karabinasz szerzett be valamilyen alpinista szakuzlet vegkiarusitasan. Ha jol emlekszem, az oreg merte az első csapast az ajtora: alighanem kegyeletből engedtuk at neki anelkul, hogy előzetesen megbeszeltuk volna. Tett nehany utest, de amikor a csakany harapasai nyoman omlani kezdett a vakolat, es enyhe por toltotte be a kamrat, az Oreg megallt. – Nem lesz ez igy jo – mondta. – Megfulladunk a portol. Valami mast kell kitalalni. – Mi a fenet? – beketlenkedett Osima, aki mar egeszen beleelte magat a gondolatba, hogy nehany pillanaton belul talalkozik egy faraoval. – Szerintem vesni kellene, nem csakanyozni. Ugy joval kisebb a por. – Viszont joval tovabb is tart. – Időnk van – mondta az Oreg. – Es a farao is megvar, ha ugyan benn van... Kenytelenek voltunk megfogadni az oreg tanacsat. Ovatosan huzogattuk a csakanyok tűhegyes vegeit a

falon, de igy orak multan is csak centimeterekkel jutottunk előbbre. Esteledett, mire ugy-ahogy kiszabadultak az ajtot elzaro kőlapok a vastag vakolatreteg alol. Addigra viszont valamennyien holtfaradtak voltunk, reszben a munkatol, reszben a lenti levegőtlensegtől. Az Oreg egyszerre csak leroskadt a homokdombra, es elhalo hangon suttogta: – Nem birom tovabb... Javaslom, hogy hagyjuk a tobbit holnapra. Yettmar megtorolte verejtekben, homokban es meg ki tudja, miben furdő homlokat, es lelkesen rabolintott. – Igaza van, főnok. Ha igy folytatjuk, kinyiffanunk. Ma meg nem is kajaltunk semmit. Akkor ebredtunk ra, hogy egesz nap egyetlen falat etel nelkul vertuk a vakolatot. Osima a hieroglifaknak dőlt, es nagyot fujt a levegőbe. – Tenyleg, hagyjuk abba... Talan tisztessegesebb is, ha csak holnap folytatjuk. Amikor Middleton es Halvorsson is itt lesznek. Ugy sportszerű, hogy ők is benne legyenek a buliban. Hullafaradtan masztunk fel a kotelhagcson, es rogytunk le a gumimatracokra. S anelkul aludtunk el, hogy egyetlen falatot is ettunk volna vacsorara. Május 30. Arra ebredtem, hogy Halvorsson orditozik a satram előtt: – Kepzelje, főnok, tele vagyunk cipővel. De neki halvany fogalma sincs rola, hogy mit er az egesz! Ha rajtam mulna, nőket a tudomany kozelebe se engednek. Legalabbis, ami a folklortudomanyt illeti!

– Nem tulzas ez, Mr. Halvorsson? – hallottam az oreg csendes hangjat. – Miert lenne tulzas? Kepzelje csak, amikor a legutolso cipőt megtalaltam, ami csak meg jobban megerősiti a Hamupipőke-tipus es az egyiptomi halottkultusz bizonyos vonatkozasainak osszefuggeseit, rohanok hozza, hogy Celia kisasszony, nezze csak, mit talaltam. Mit gondol, mit mondott ra? – Fogalmam sincs – motyogta az Oreg. – Azt, hogy „latom, latom, kedves Halvorsson! De mi a fenet orul annyira? Vegul is micsoda maga, folklorista vagy suszter?” 14 Eppen akkor bujtam ki a satorbol, amikor a voros szakallu felhaborodastol elcsuklo szavai nyoman kirobbant az elemi erejű rohoges. Halvorsson sertődotten razta meg a szakallat. – Jol van, jol. Csak nevessenek. Akkor is nekem van igazam! Osima satra felől főtt rizs kellemes szagat hozta valami, szandekosan nem hasznalom a szot, hogy „szellő”, mert ugy allt a levegő, mintha a fold es a csillagok koze ragasztottak volna. Udvozoltem a sertődott voros szakallut es Middletont, majd megreggeliztunk. Eves kozben egyetlen szot sem ejtettunk az előttunk allo orakrol, eppen ugy, mint a labdarugok a nagy merkőzes előtt. De minden porcikankbol uvoltott az izgalom.

Amikor megettuk az utolso falatokat is, az oreg felemelkedett. – Uraim! Munkara fel! Tudom, hogy most nehany keresetlen szoval be kellene irnom magunkat az egyiptologia tortenetebe, de ezt magukra hagyom. Ki-ki megirhatja a nagy felfedezes előtti unnepi beszedemet. Csak vigyazzanak, hogy nagyjabol egyforma legyen! Mivel egyszerre csak ketten dolgozhattunk, Middleton a vakolatot veste, Osima pedig a homokon terdelve sarokba rakta a lehullott darabokat. Mi, tobbiek, az egyik homokdombon ultunk, es halkan beszelgetve figyeltuk a munkajukat. Egyszerre csak Middleton hatrafordult. – Vege. Nincs tobb vakolat. Csak kovek. Az elfalazott ajto, immar megszabaditva burkolatatol, ott gunnyasztott előttunk. Mintha csak arra vart volna, hogy felfedhesse evezredek ota feltve őrzott titkat. – Mi ez, fa? – kerdezte Yettmar, amikor vegighuzta kezet az ajtofelfan. Middleton letette a csakanyt. – En is megprobaltam kitalalni. Vagy fa, vagy kő. Olyan, mintha valami impregnalo anyaggal atitatott es megkovesedett fa lenne. – Vagy ez is valami ismeretlen asvany, mint a fedőlap – mondta Gsima sokat sejtetően. Middleton letette a csakanyt. – Akkor hat, hogyan tovabb? En ekkor mar az ajtonyilast eltorlaszolo kőlapokat vizsgalgattam. Mintegy tiz-tizenot centimeter vastag,

simara csiszolt lapok voltak, amelyeket kotőanyag nelkul helyeztek egymasra. Olyan finom munkat vegzett az evezredek előtti mester, hogy a legkorszerűbb, precizios kőcsiszolo gep sem tudna utana csinalni. Abszolut tokeletes volt a kőlapok illeszkedese. – Nos? – surgetett Malcolm. Tanacstalanul neztem vissza rajuk. – Nem tudom. Talan a legfelsővel kellene megprobalkoznunk. Jo nehany kilot nyomnak. Talan ha a felsőt megprobalnank betolni... A szemoldokfat pedig megkiserelhetnenk felfele fesziteni. Ehhez viszont ujabb előkeszuletekre volt szukseg. Osima felmaszott a satorba, es lehozott egy tabori szeket, en elvettem Middletontol a csakanyt, es felalltam a szekre. Karabinasz mellem allt, s mig a szemoldokfat probaltam felfele fesziteni, ő a kőlapot nyomta teljes erővel. Ereztem, hogy zsibbadni kezd a csuklom, es Karabinasz homlokan is gyufafejnyi izzadsagcseppek ugrandoztak az erőlkodestől. – Nem megy? – kerdezte lentről az oreg. Mar-mar eppen valami gorombasaggal akartam megtisztelni, amikor ereztem, hogy a kőlap megmoccan. Ha nehany tizedmillimeternyit is, de hatracsuszott. Erre akkorat orditottam, hogy Karabinasz majd leesett mellőlem. – Megmozdult! Istenem! Megmozdult! – Nem ereztem semmit – nezett ram elkepedve a gorog. – Pedig megmozdult! Folytassuk, Nikosz!

Tiz perc mulva jo tiz centivel sikerult hatrebb tolnunk a kőlapot. – Mit gondol, mennyi van meg hatra? – kerdezte az Oreg. – Legalabb tizszer ennyi – nyogte Karabinasz, es ujra nagyot lokott a kovon. A lap halkan megcsikordult, es ugy megindult, hogy azt hittuk, bezuhan a sirkamraba. – Allitsd meg valahogy! – kialtottam Karabinaszra. – Beesik es osszetor valamit... es... A kőlap ekkor magatol megallt, en pedig leugrottam a szekről. 15 – Tevedtem az előbb – lihegtem. – Meg egy lokes, es bepottyan a sirkamraba! – Hadd pottyanjon – mondta Osima –, mas megoldas ugysincs. – Es ha osszetor vagy szetrombol valamit? Malcolm papa tagadoan megrazta kendőbe csavart fejet. – Nem hinnem, hogy ilyen kozelre tettek volna a szarkofagot. De azert legyenek ovatosak! Ujra alafeszitettem a csakannyal, Karabinasz pedig megtolta a kovet. A kőlap megremegett, megindult, majd halk csosszanassal eltűnt a szemunk elől: tiz-tizenot centimeter vastag, fekete lyuk tatongott a helyen. Csak alltunk, es neman bamultuk a sotet rest. Szinte vartuk, hogy valami csoda tortenjek: talan vilagossag gyűljek odabenn, es valaki nevunk es jovetelunk celja utan tudakozodjek. A sirkamra azonban tovabbra is hallgatott, csak vekony, feher, kodszerű por szivargott ki a nyilason.

– Oke! – mondta Karabinasz. – Ugy tűnik, nem esett ra semmire. – A tobbit kifele huzzak – adta ki az utasitast Malcolm papa. – Be tud nyulni a resen, Peter? Odalapultam a kőlapokhoz, es lassan bedugtam a kezem a lyukba. Centimeterről centimeterre haladva nyujtottam tovabb, de nem utkoztem ellenallasba. Amikor mar ugy ereztem, hogy a kezfejem tuljutott a koveken, kicsit visszahuztam, es megtapogattam belulről a falat. Ereztem a kőlapok eles szeleit, amiből arra kovetkeztettem, hogy a tulso oldalrol nem vakoltak be. – Tud valamit csinalni, Peter? – toporgott alattam izgatottan az Oreg. – Megprobalok. Vigyazz, Nikosz! Megragadtam a lyuk oldalat alkoto kő belső szelet, es nagyot toltam rajta. Aztan mar meg sem lepődtem, amikor a kőlap megindult, es vagy huszonot centimeternyire kiugrott a falbol. Karabinasz megfogta, es maga fele rantotta. A lap feleje csusszant: egyenesen Middleton es Osima kezebe, akik a tormelek melle a falhoz tamasztottak. Atlagban ot perc alatt emeltunk ki egy kőlapot. A hatodik sor kőlap leszedese utan, amely eppen szemmagassagban volt, eltűnt előlem az utolso akadaly is, hogy bepillanthassak a sirkamraba. S amikor vegre benezhettem, nem ereztem mast, mint amit valamelyik

nagyobb muzeum egyiptomi kiallitasan ereztem volna. Az enyhe porban uszo kamra falait hieroglifak es kepek diszitettek; a szoba kozepen egy szarkofag allt, lathatoan kitűnő allapotban, mellette egy kisebb szarkofag, labaiknal pedig egyelőre alaktalan targyak, amelyeket a halvany fenyben nem tudtam jol kivenni. Most, hogy visszaemlekszem arra a napra, tudom, az is feltűnt akkor, hogy viszonylag tiszta es meleg volt odabenn a levegő. Nem ereztem a sirkamrak hűvoset, balzsamozas szagat vagy valami hasonlot. Inkabb olyasmihez volt hasonlithato, mint amilyen szag a gőzfurdők szarazgőzeből arad. Egető, meleg, izzadsaggal terhes. Persze az is lehet, hogy a sajat szagunkat ereztem. Karabinasz is belesett mellettem, majd elkerte Osimatol a lampajat. A ket lampa fenye mellett mar konnyebben ki tudtuk venni a homalyos targyakat. A tobbiek a hatunk mogott tolongtak, es izgatottan lokdostek a szeket. – Mi az ordog van odabenn? Szoljanak mar vegre, csak egyetlen szot! – konyorgott Malcolm papa. Karabinasz volt az első, aki megszolalt: – Sirkamra! Minden ketseget kizaroan megtalaltuk a sirkamrat! Malcolm papa nem birta tovabb, es a szo valodi ertelmeben letaszitott a szekről. Felkapaszkodott a helyemre, es atnezett a falon. – Uristen! – nyogte aztan. – Megvan! Megvan a farao! Sohasem hittem volna, hogy egyszer meg faraot

talalok! Őszinten szolva mi sem. Masfel orai kemeny munka utan bejutottunk a sirkamraba, amely egyszerű volt, mondhatni szegenyes. Meg sem kozelitette Tutanhamon, de meg az ovenel szerenyebben ellatott sirkamrak gazdagsagat sem. A szarkofag a sirkamra kozepen fekudt, mellette ketlepesnyire egy ugyanolyan kisebb, amely minden valoszinűseg szerint egy gyermek mumiajat rejthette magaban. Mindegyik szarkofag labanal a belső reszek szamara keszitett marvany kanopusztarto allt, a nagy szarkofag mellett meg egy kis, marvanybol faragott gombot is talaltunk, amelynek a rendeltetesere egyelőre nem tudtunk rajonni. A nagyobbik szarkofag lab feloli vegenel egy par bőrből keszitett saru maradvanya egeszitette ki a leletet. Lenyegeben veve ez volt minden, amit odabenn talaltunk. Sem ekszerek, sem pedig hasznalati targyak nem voltak sehol. Az első percek lelkesedese utan meglehetős csalodottsagot ereztunk. Ez lenne minden? Aztan Malcolm papa szolalt meg nagy sokara: – Hat igen. Nem valami bősegszaru... Az előbb meg azt hittem, hogy farao. – Miert? Nem az? – kerdezte Halvorsson. 16 – Kizart dolog. Egy faraot nem temetnek el ilyen szegenyesen. Sőt attol tartok, meg csak nem is

főtisztviselő. Talan egy kozonseges nemesember lehetett. – Es a felirat? – Majd Mr. Szilagyi. En ekkor mar lampamat a falra iranyitva, a feliratokat tanulmanyoztam. Ebben a kamraban is ket felirat volt, a ket hosszabbik falon. – Nos? – kerdezte a folklorista. – Mi van odairva, Peter? – Az egyik atokszoveg. Nem erdekes... – Dehogynem erdekes – makacskodott Halvorsson. – Ne feledje, hogy en nem vagyok egyiptologus. Meg sohasem lattam ilyet es... – Oke – mondtam. – Hallgasson ide. Megprobalom leforditani. „Hosszu ut utan megtertem oda, ahova megternem elrendeltetett. A vandor utja veget ert, az ut elfogyott. Az ehes nem eszik tobb ennivalot, a szomjas nem iszik tobb innivalot. A szem nem lat tobb fenyt, a ful nem hall tobb hangot. A lelek megmerettetik, mint zoldseg a piacon. Testem megtert a hosszu ut utan, csak nyugalomra vagyik. Ne zavarjatok meg a nyugalmat. Ha megis megtennetek, Ozirisz tudja, mi a teendő!” A tobbiek felkaptak a fejuket, előbb a falra, majd ram bamultak. – Erdekes – morogta Karabinasz. – Meg soha nem hallottam ilyesfajta atokszoveget. – Mi a furcsa rajta? – kerdezte idegesen a dan. – Nem is tudom. Talan az, hogy nem tartalmaz konkret fenyegetest. – Mi az, hogy konkret fenyegetes? – Nem mondja meg, hogy mi tortenjek azzal, aki megtori a halott orok nyugalmat.

– En nem erzek benne semmifele fenyegetest. Inkabb beletorődest. Egy olyan ember vallomasat, akinek mar minden mindegy. – Maga csak kepzeli – mondta Middleton. – Tudja, mit jelent az, hogy „Ozirisz tudja, mi a teendő”? – Fogalmam sincs. – Nos, Ozirisz a halottak ura. A tobbit mar elkepzelheti. A dan csak nezte a feliratot, mintha ertene, aztan a kozepkoru ferfi szepen faragott es festett arcmasat vette szemugyre a szarkofagon. Vegul ujra csak megrazta a fejet. – Nem tudom. Lehet, hogy igaza van. De en folklorista vagyok, es sok szoveget olvastam az elmult evek soran. Kozottuk atokszovegeket is. Ismerem, milyen az, amikor valaki atkozodik. Ez nem olyan. Higgyek el, ez nem akar fenyegetni senkit. Eleg neki a maga baja. Az Oreg felrantotta a vallat. – Akar fenyeget, akar nem, egyre megy. Most mar itt vagyunk. Es a masik felirat? Ez mar sokkal erdekesebb volt, mint az első. S ahogy elkezdtem silabizalni, onkentelenul is hangos szisszentes szokott ki a fogaim kozul. Karabinasz ram csodalkozott, majd ő is nekiallt az olvasasnak, aztan egyszerre csak nagyot kialtott: – Megvan! A szentsegit! – Micsoda? – dobbent meg az Oreg. – A kockafejűek... vagy a piramis. Mit tudom en! Az oreg is nekiallt az olvasasnak, de sokra nem mehetett vele, mert izgatottan tapogatodzott olvasoszemuvege utan, aztan csak legyintett, es felem fordult. – Nem mondana valami kozelebbit, Peter?

Eppen akkor fejeztem be a felirat forditasat. Megtoroltem a homlokomat, es hangosan olvasni kezdtem: – „Leereszkedtem a foldi vilagba, hogy fiaimmal es leanyaimmal legyek, akiket en teremtettem. Elhagytam a csillagokat, atyamat, Ret, a napot, hogy elpusztitsam az emberek ellensegeit. En, Imu, Re fia. Az emberek azonban nem ertettek meg a gondolataimat, nem akartak kovetni a torvenyeimet, nem akartak az utamon jarni. En, Imu, szerettem az embereket. Fel akartam emelni őket magamhoz, de az emberek elutasitottak, nem hittek a joban, uldoztek, es ellenem tortek. Oraim meg vannak szamlalva. Eletem rovid. Nem latom meg soha tobbe atyam hajlekat, Re templomat, amelyet elhagytam az emberek miatt. En, Imu, nem terek vissza soha tobbe! Megis arra kerlek benneteket, hogy ne szomorkodjatok. Hiszen hagytam hatra magot, amelyet barmikor elvethettek. A mag kinő, es a kalasz szarba szokken. Vigyazzatok, hogy jol vessetek el a magot! Keressetek jol termő foldet, amelyből kicsirazhat a kalasz. Ha a kalasz szarba szokkent, el kell ernie Re templomat. Keszitsetek fel a napbarkat, ultessetek bele, es inditsatok el Re temploma fele. A kormany az en kezemben lesz. El fogja erni Re templomat. Vigyazzatok a magra, ha megsemmisul, az en utam hiabavalo volt. Aldas ratok!” – Imu! – morogta az Oreg, es megvakarta a feje bubjat. – Legalabb azt tudjuk, hogy kit rejt a szarkofag. 17

– Ehnaton farao tanacsadojat, a titokzatos Imut – mondtam en. – Ez pedig, tudjak, mit jelent? – Termeszetesen – mondta Halvorsson. – Hogy egy lepessel ismet kozelebb jutottunk a fold alatti piramishoz. Fenn ultunk az oreg satraban majdnem valamennyien. Egyedul Middleton koslatott meg a sirkamraban, maga sem tudta volna megmondani, hogy mi utan. Egyszerűen nem hagyott beket neki a kamra. Vonzotta, mint lepket a feny. Tulajdonkeppen igy voltunk vele valamennyien, csak talan meg magunknak sem mertuk bevallani. Mindenesetre Middleton volt a legkevesbe szegyenlős kozottunk. Es alighanem a legkevesbe ehes is. Ma este is Osima főtt rizset ettuk, es termeszetesen a sirkamrarol folyt a szo. – Mindenesetre furcsa – morgolodott az oreg. – Egyaltalan nem olyanok ezek a feliratok, amilyet az ember elvarna. Valahogy masok. – Mennyiben? – kerdezte a dan. Az oreg elhuzta a szajat. – Az ilyesfajta feliratoknak kialakult hagyomanyai vannak. Az eddig feltart piramisok sirkamrainak a feliratait barmelyik szakkonyvben megtalalhatja. Ez azonban valami mas. Nincs benne semmi unnepelyesseg, semmi fenseg, semmi, ami a hatalomra utalna.

– Ne felejtse el, hogy nem farao nyugszik odalenn, hanem csak egy tanacsado. – Ugyan mar – mondta Osima. – A kisemberek feliratai neha sokkal hatalmaskodobbak, mint a faraoke. Halvorsson konyokere tamasztotta az allat aztan az Oreghez fordult. – Mondja, nem lehetseges, hogy hamisitvany? Malcolm ugy kapta fel a fejet, mintha parazsat dugtak volna a hona ala. – Micsoda? Hamisitvany? – A feliratra gondolok. Nem lehetseges? – Ki van zarva. A sirkamra sertetlen volt. A dan ujra csak felsohajtott. – Akkor nem ertem. – Mit nem ert? – A felirat szellemet. Valamennyiunknek kezdett gyanus lenni a dolog. Lassan-lassan meggyőződhettunk rola, hogy Halvorssonnak rendkivuli adottsaga van irott szovegek elemzesehez. – Hogyhogy a szellemet? – kerdeztem gyanakodva. A dan most felem fordult, es felemelte az ujjat. – Nezze csak, Peter... Hogyan is fejezzem ki magam? Ha nem tudnam, hogy ez az Imu az időszamitasunk kezdete előtti masodik evezred kozepen elt, azt mondanam, hogy ez egy kereszteny felirat. Legalabbis, ami a filozofiajat es a kepeit illeti. Figyelje csak meg. Előszor is ez a hasonlat a magokkal. Nem emlekezteti magat a mustarmagra? – Mustarmagra?

– Hat persze. A Bibliabol. Vagy a magra, amely jo talajra hull, es kinő belőle a Tanitas. Az uj tan. A keresztenyseg. Hiszen az őskeresztenyek is hol maghoz, hol pedig kovaszhoz hasonlitottak magukat es kozosseguket. „Vigyazzatok, hogy jol vessetek el a magot! Keressetek jol termő foldet, amelyből kicsirazhat a kalasz!” Mintha csak Pal apostolt hallanam valamelyik leveleben. – Ketsegkivul van benne valami – morogta Yettmar. – De gondoljon csak arra, hogy a keresztenysegnek is voltak előzmenyei. Itt van peldaul Keresztelő Janos es szektaja. Talan az ősi egyiptomi tanok is szerepet jatszhattak a keresztenyseg letrejotteben. – De van itt meg valami mas is – folytatta a dan. – Hogy is magyarazzam? Minden vallasi rendszer megteremti a maga kultur- vagy napheroszait, akiknek egyik feladata az, hogy a tulvilagrol leereszkedve vedelmezzek az emberiseget. Kulonosen az azsiai mitologiak vannak telis-tele heroszokkal, de Europaban sem ismeretlenek. Itt van mindjart Heraklesz. Felisten, aki az embereket oltalmazza. Ne vegyek szentsegtoresnek, de Jezus Krisztus is ilyen. Kulturherosz, az isten fia, aki magara veszi az emberiseg bűneit. A meghalo es feltamado istenseg. – Ugy gondolja, hogy ebben a feliratban is hasonlorol lehet szo? – Igen. Ez az Imu Re, a napisten fia: tehat napherosz. Feladata, hogy megovja az emberiseget, es meg is

tanitsa sajat tudomanyara. Hogy is van a szovegben? „Fel akartam emelni őket magamhoz, de az emberek 18 elutasitottak...” Ebben az ertelemben viszont kulturherosz is. Lehetseges, hogy nem termeszetes halallal tavozott az elők sorabol. S akarcsak Krisztus, Imu is fel fog tamadni, legalabbis a felirat szerint. – Ezt meg honnan veszi? – „Keszitsetek fel a napbarkat, ultessetek bele, es inditsatok el Re temploma fele. A kormany az en kezemben lesz...” Mi ez, ha nem a feltamadas megjovendolese? Hallgattunk egy darabig, majd Osima szolalt meg, elgondolkozva: – Ez tehat annyit jelentene, hogy egy vallasalapito sirjara bukkantunk? – Nem tudom – mondta Halvorsson. – Fogalmam sincs rola. Mindenesetre alighanem ez a legregebbi lelet, illetve irott emlek, amely az emberiseg bűneit atvallalo, meghalo es feltamado heroszokrol alkotott elkepzelesekre utal. Az időszamitasunk kezdete előtti masodik evezred kozeperől! – Imu tortenete tehat csak mese vagy mitosz, s amit ott lenn latunk a sirkamraban, csak egy masik vilag visszatukroződese, ahogy Platon mondana? – kerdezte ovatosan az oreg. Halvorsson hevesen megrazta a fejet. – Eppen ellenkezőleg! Ez idaig ugyanis az volt a hivatalos allaspont, hogy a nap- es kulturheroszok a

teremtő fantazia termekei. Most azonban be lehet bizonyitani, hogy mint annyi mas elmeletnek, ennek is valosagtartalma van. – Imu? – Imu. Kepzeljek el a kovetkezőt. Valahol, mondjuk Afrikaban, semi es neger torzsek keveredeseből kialakult egy viszonylag szűk korre korlatozodo magaskultura, s ennek nehany kepviselője kapcsolatba kerult az egyiptomi birodalommal, nevezetesen IV. Amenhotep faraoval. Megprobaltak az egyiptomi birodalmat atformalni sajat, ketsegkivul fejlettebb allamuk kepere. At akartak alakitani a tarsadalmat, amit az is bizonyit, hogy elvetettek a sokistenhitet, a politeizmust, es egyistenhitet vezettek be helyette: Aton, azaz Re, a napkorong hitet. Megszuntettek az Amon papok uralmat. Valosagos tarsadalmi forradalom ez, a masodik evezredben! – Mond valamit! – morogta Osima. – A farao is mellejuk allt, es egyutt probaltak atalakitani a birodalmat, amelybe vegul is belebuktak. Hogy is mondja Imu? „...az emberek elutasitottak, nem hittek a joban, uldoztek, es ellenem tortek. Oraim meg vannak szamlalva.” A tarsadalmat sajnos nem lehet mesterseges uton, nehany embernek atalakitani. Ha tortenelmi korulmenyek nem teszik lehetőve, nincs tarsadalmi forradalom. – Tehat? – kerdezte Yettmar.

– Tehat a kulturheroszok mitoszai nem legből kapottak; Ehnaton farao es tanacsadoi idejere vezethetők vissza. Ezt az esemenyt tukrozik a nap- es kulturheroszok mitoszai vilagszerte! Az elmelet csalogato volt, de nem tetszett nekem, hogy Halvorsson mindent, meset es mitoszt egyarant Egyiptomra vezet vissza. – Es ha masutt is megtortent ugyanez? Hiszen magasabb es valamivel alacsonyabb kulturak talalkozasanal megismetlődhettek hasonlo esemenyek. – Persze – mondta Halvorsson szarazon. – Csakhogy azokra nincs adat, erre meg van. Ketsegkivul ez is egyfele tudomanyos allaspont volt. Mindenesetre megfontolast erdemelt, hogy Halvorsson, ha masok elmeleteit kellett tamadnia, ragyogo es alkoto fantaziaval rendelkezett, de ha az ovet kritizaltak, tustent atlenyegult fantaziatlan pozitivistava. – Aztan van itt meg egyeb is – morogta a dan. – Vegul is, konkretan, mi az ordog az a napbarka? Osima ram nezett, en meg Yettmarra, vegul is a japan magyarazta el neki reszletesebben: – Tudja, hogy a gorog mitologiaban a Napnak szekere van, Heliosz-szekere: ezen szaguld vegig az egen. Tekintettel arra, hogy Egyiptomban a fő kozlekedes a Niluson es barkakon zajlott, a legelső elkepzelesek szerint Re is barkan utazik a fold korul. Vagy evezősok hajtjak a barkat – ezek a csillagok –, vagy vitorla viszi előre. A barkaban a Nap, Re ul, kiserőivel egyutt. Kesőbb a barka utasanak Oziriszt, az alvilag urat tartottak.

Azt gondoltak, hogy ejszaka a Nap leereszkedik a halottak birodalmaba, s fenyt visz az odalenn szenvedő szerencsetlenekre. Hat nagyjabol ez a napbarka. – Csak ennyi? – kerdezte csalodottan a dan. – No, nem egeszen... Ezenkivul meg a halottak lelke is a napbarkan utazott fel Rehez! Halvorsson felugrott, es nagyot orditott: – Ez az! Mondja meg egyszer! – A halottak lelke is napbarkan ment fel a Naphoz. Kulonosen a faraoke. A korabbi elkepzelesek szerint a farao lelke szkarabeussza is valtozhatott, de az ujbirodalom koraban mar csak a napbarkaban hittek. Ezert van egy-egy barka minden piramis mellett. Hogy a halott farao lelke rajta utazhassak fel a Nap birodalmaba. – Akkor vilagos, hogy ez a feltamadas! Imu is ezt mondja... 19 Ekkor felrebillent a sator ajtaja, es Middleton lepett be rajta. Homloka homokos volt, szemei veresek, arca beesett, mintha beteg lenne. – Nem akar vacsorazni, Middleton? – kerdezte az Oreg. – Vacsora kozben hallhat nehany bolcsesseget, amit itt a maga tavolleteben sutottek ki. Middleton levetette magat az Oreg tabori agyara, es nagyokat szuszogott. Aztan felult, es felenk fordult. – Nehany bolcsesseget en is kiotoltem. Vagy jobban mondva, feltettem magamnak nehany bolcs kerdest, es megprobaltam hasonloan bolcs valaszokat talalni rajuk. – Na es sikerult? – kerdezte nem minden el nelkul az Oreg.

– Reszben. Egy ideig a feliratot olvasgattam, es tudjak, mire jottem ra? Hogy miben kulonbozik ez a felirat a tobbi sirfelirattol. – Hat... egy csomo dologban. Stilusaban, tartalmaban, mondanivalojaban – morogta Yettmar. Middleton megrazta a fejet. – Nem. Nem es nem. A legfontosabb az, hogy ez a felirat uzenetet tartalmaz, a tobbi pedig nem! A tobbi vagy elatkozza a vakmerőt, aki megzavarja a farao nyugvohelyet, vagy egyszerű tortenest ir le. Hogy mit tett a farao uralkodasa idejen. De egy sem ir a jovőről! Nem ad utasitast a jovendőre nezve az utokornak. Ez pedig azt teszi... A magok, a napbarka es a kalasz. Csak nem ertjuk tisztan, hogy mit akar kozolni velunk. – Nem tuloz, kollega? – kerdezte az oreg. – Miert tuloznek? Ez az Imu, akarki legyen is, nem azert nem atkozta meg a sirjat feltarokat, mert elfelejtettek felfesteni az atkot a falra, hanem mert igenis azt akarta, hogy felfedezzek! Hogy egyszer valakik elolvassak az uzenetet, hogy kalaszba szokkenjen a mag, es a kalasz eljusson Rehez! – No persze – morogta az Oreg. – Csakhogy ennek igy nincs sok ertelme. Kar, hogy nem hallgatta meg Halvorsson elgondolasat. De mondok en maganak valamit. Valahol oriasi ellentet van a kozott, amit maga mond, es ha szabad igy kifejezni magam, a valosag kozott. – Espedig?

– Ha azt akarta volna, hogy felfedezzek a sirjat, es elolvassak a vegrendeletet, miert zaratta magat egy olyan sirkamraba, amelyet meg nehezebb megtalalni, mintha piramis ala temetkezett volna? Mintha szantszandekkal rejtette volna el magat. Middleton elmosolyodott. – Nincs ebben semmi ellentmondas. Ez az ember sokkal magasabb nivon allt, mint az egyiptomiak, es azt is tudta, hogy egyszer majd ők is elerkeznek a fejlődesnek arra a fokara, amikor egy egyszerű modszer segitsegevel meg tudjak hatarozni sirkamraja helyet. Azt hiszem, csak annyira rejtette el magat, hogy azert kesőbb meg tudjak talalni. – Gondolja, hogy ismerte azt a modszert, amelyet mi is ismerunk? – Fogalmam sincs – vonta fel a vallat Middleton. – Lehet, hogy ő egeszen masfajta meresi modot ismert. De hogy a piramisok csucsainak es a dombnak szerepe van a helymeghatarozasban, az biztos. Vegul is veletlenul talaltuk meg a sirkamrat, nem ugy, ahogy Imu akarta! – Nevetseges – morogta Osima. – Imu akarta! – Aztan meg valami – mondta Middleton. – Nem is biztos, hogy annyira elrejtettek ezt a sirkamrat... – Hogyhogy? – mordult ra az oreg. – Maganak ez nincs elegge elrejtve? – Gondoljon csak Subesipura – mondta Middleton. – Subesipura, a hettitara. Őt levezettek a fold alatti piramisba, latta is a belsejet, es nem kellett falat bontania. A gorog pedig feltehetően ezt a sirkamrat is

meglatogatta, es neki sem kellett feltornie lezart ajtokat. – Akkor hol a feneben van az a masik bejarat? – horkant fel Yettmar. – Valahol csak be kellett hogy jojjenek! – Ez a masik dolog, amiről beszelni akarok – nyujtozott ki Middleton. – Amig maguk itt filozofiai kerdesekről vitatkoztak, en talaltam meg egy ajtot. A sirkamra tulso oldalan... Csodalom, hogy nem vettuk eddig is eszre. Pedig be sincs vakolva folotte a fal. Június 1. Ma kibontottuk a masodik ajtot is. Sokkal konnyebben ment, mint az első, hiszen ezen nem volt vakolat. Yettmar ket kőlap kozott elszakadt selyemdarabot es egy meghatarozhatatlan eredetű bőrcafatot talalt. Szinte biztosak vagyunk benne, hogy Imu eltemetese utan jartak a sirkamraban, megpedig bizonyara nem sirrablok. 20 Amikor az ajtot kibontottuk, vegelathatatlan fold alatti folyoso tűnt a szemunkbe. Mar csak azert is vegelathatatlan volt, mert sehonnan sem szűrődott be feny. Ma mar hullafaradtak vagyunk. Holnap megkisereljuk az előrejutast a folyosoban. Június 2. Az Oreg nem erezte valami fenyesen magat, ezert ugy dontottunk, hogy odafenn marad, amig mi megprobalunk előrejutni. Karabinasz magaval hoz a műszerei kozul nehanyat, es pontos helymeghatarozasokat vegez.

Mivel addig nem mehettunk előre, amig Karabinasz meg nem hatarozta a folyoso iranyat, jobb hijan a falat tapogattam. Ugy tűnt, ugyanolyan kőlapokkal boritottak, mint amilyenekkel az ajtokat torlaszoltak el. Nehany percnyi munka utan Karabinasz osszecsukta allvanyat, es előremutatott. – Minden ugy van, ahogy gondoltam. Egyenesen a dombnak tart. Ekkor mar egyikunk sem ketelkedett benne, hogy a domb alatt rejtőzik az eltemetett piramis. Nagyjabol del lehetett, amikor elindultunk előre. Mintegy otven-szaz metert haladhattunk csak a folyosoban, amikor varatlan akadaly allta utunkat. Valamikor regen, talan evszazadokkal vagy evezredekkel ezelőtt kilazult egy kőlap az oldalfalbol, es a hasadekon homok zudult a jaratba. Eppen csak annyi hely maradt a tető es a homok kozott, hogy egy ember kuszva atferhetett a resen. – Megprobaljuk? – pislantott ram Karabinasz. Nehany pillanatig kacerkodtam a gondolattal, hogy igent mondjak, de aztan megiscsak felulkerekedett bennem a jozan esz. – Semmi esetre sem – hűtottem le a lelkesedesuket. – Hozunk nehany vasat, es aladucoljuk. A homokot pedig elplanirozzuk a folyoso aljan. Lattam az arcukon, hogy legszivesebben nekirontananak a lyuknak, es atpreselnek magukat rajta, egeszen az eltemetett piramisig, de aztan ők is belattak, hogy nem mehetunk fejjel a homokfalnak. Ha be talalna omlani,

amig mi a tulso oldalon vagyunk, alighanem orokre befellegzene a nagy felfedezesnek. Este tizre jarhatott az idő, amikor befejeztuk az aladucolast, es a jaratot annyira kibővitettuk, hogy meghajolva bar, de minden kulonosebb nehezseg nelkul atferhettunk rajta. Ekkor kovetkezett nepszerűtlen feladataim masodik resze. Igen hatarozott hangon befejezettnek nyilvanitottam a napi munkat, azzal az indoklassal, hogy alig allunk a labunkon, ami vegul is igaz volt. Most megis azt mondom, hogy barcsak ne tettem volna. Karabinasz es Yettmar morgott ugyan valamit, hogy eppen most allunk meg, a paradicsom kapujaban, meg hogy a nagy felfedezők nem ismertek ejszakat es faradtsagot, de azert engedelmesen ballagtak utanam, amikor elindultam felfele. Csak Halvorsson nezett vissza banatosan, mintha orokre bucsuzna a fel nem tart piramistol. Odafenn, az oreg satraban aztan elemi erővel tort rank a kimerultseg. Alig tudtam emelni a karom az izomlaztol, es ereztem, hogy szempillaim megallithatatlanul lefele igyekeznek. A tobbiek is csak kokadoztak mellettem, es alig vartak a pillanatot, hogy lerogyhassanak gumimatracaikra. Az Oreg figyelmesen hallgatta a jelentesemet, mikozben csővazakbol osszerakott karosszekeben pihent, labat az asztalon nyugtatva. Homloka izzadsagban furdott, s a lampa sarga fenyt szort az arcara. Ha nem vagyok hullafaradt, talan jobban odafigyeltem volna ra.

Mondom, figyelmesen vegighallgatott, es amikor befejeztem, nem szolt egy szot sem. Pedig elmondtam a holnapi terveket: hogy ott allunk a piramis kuszoben, a folyoso egyenesen a dombocskahoz vezet, amely alatt, ebben mar biztos voltam, megtalaljuk az eltemetett piramist. Csak nezett ram nyugodtan, es ujjaival halkan dobolt az asztalon. Nem is nagyon emlekeztem ra kesőbb, hogyan kerultem agyba. Csak a hajnali napsugarakra ebredtem, amelyek ott jatszadoztak az orrom korul es Osima kakasara, akinek kurttorka a reggelt hirdette. Június 3. A reggeli viszonylag csendben telt el, de valami megmagyarazhatatlan feszultseg vibralt a levegőben. Malcolm alig evett, tobbszor is felallt, es a sator bejaratahoz ment, hogy elnezzen a puszta felett a piramisok fele. Mintha csak vart volna valakire. Amikor befejeztuk az evest, es hozzakezdtunk napi rendszeres reggeli munkamegbeszelesunkhoz, az Oreg kelletlenul visszajott az ajtotol, es zsembes hangon megnyitotta az ertekezletet: 21 – Tegnap meghallgattam Mr. Szilagyi jelenteset a vegzett munkarol. Roppant orulok, hogy esetleg egy nagy felfedezes kuszoben allunk. Megis kenytelen vagyok rovidebb időre leallitani a munkat. Nehany pillanatig azt hittem, rosszul hallok, a tobbiek ugyszinten. Yettmar meg a szajat is eltatotta a megdobbenestől.

– Mit mond? – kerdezte rekedten, es az asztal szelebe kapaszkodott. – Mas munkaba kezdunk – mondta az Oreg. – Illetve dehogy kezdunk. Befejezzuk azt, amit mar reg be kellett volna fejeznunk. – Miről beszel, Malcolm? – kezdtem visszanyerni a lelekjelenletemet. – A sirkamrarol. Az eltemetett piramis bűvoleteben megfeledkeztunk a sirkamrarol. Pedig nem akarmilyen lelet. Lehet, hogy er annyit, mint a piramis. – Pokolba a sirkamrajaval! – robbant ki az elkeseredes Karabinaszbol. – Hogy johet a sirkamra az eltemetett piramishoz? Es az obeliszk? Az evezredes naptar? Ne akarja bemeselni nekem, hogy maganak a sirkamra fontosabb, mint az a csoda, ami esetleg orakon belul itt fekszik a tenyerunkon! Malcolm papa az asztalra csapott oklevel, hatarozottan, ellentmondast nem tűrően. – Az a fontosabb, ami a birtokunkban van! A piramis csak hipotezis! Adja Isten, hogy egyszer valosagga valjek! De amig a sirkamrat nem helyeztuk biztonsagba, egyetlen lepest sem teszunk a piramis fele! Ebbe aztan bele kellett őrulni! – De hat gondoljon bele, főnok – probaltam en is, eszervek segitsegevel, a lelkere beszelni. – Lehet, hogy igaza van a sirkamrat illetően. Sőt biztosan. De hat mit szamit mar ez a fel delelőtt? Ha elertuk a piramist, azonnal visszaterunk, es rendbe rakjuk a leleteket a sirkamraban. Az Oreg makacsul razogatta a fejet, majd amikor eszrevette, hogy hajthatatlanok vagyunk, kemenyebb

hangot kezdett hasznalni. – En vagyok az expedicio teljhatalmu vezetője! Akinek nem tetszik, fel is ut, le is ut! Irasban adja, hogy nem ert egyet az intezkedeseimmel, es maris szedheti a cuccat! Megertettek, kerem? Termeszetesen megertettuk. De csak a szavait. Azt azonban mar egyaltalan nem, hogy mi rejtőzik mogottuk. Csak nem lett feltekeny Malcolm papa a felfedezesunkre? De hat miert lett volna, amikor az expedicio az ő nevet viseli? Teljesseggel erthetetlen a viselkedese, es nem is tudtam massal magyarazni, mint hirtelen feltorő aggkori szenilitassal. Egymasra neztunk, es egymas szemeben kutattuk a valaszt. Vegre Osima torte meg a csendet: – Oke. Mit kell hat tennunk? Az Oreg felallt, es a sirkamra fele mutatott. – Mindent előkesziteni a szallitasra. Az utolso szogig! Mr. Osima elkesziti a szukseges felveteleket, Mr. Karabinasz a mereseket, a tobbiek pedig szallitanak es csomagolnak. Sajnos, idegen erőt nem alkalmazhatunk az ismert okok miatt. A piramis miatt – tette aztan hozza bekulekenyen. Middleton felkapta a fejet, es gunyosan az oreg fele biccentett. – Oke, főnok. Csak azt mondja meg, hogy hova lettek a skrupulusai. Otthon meg azt mondta, hogy minden az egyiptomiake... Most meg nemhogy itt hagynank nekik, amit egyszer mar masok elvittek, hanem azt is elvisszuk, amit mi talaltunk. Hogy jon ez ossze, főnok?

Malcolm lehajtotta a fejet, es nehany masodpercig gondolkodott. Aztan amikor megszolalt, nem voltam biztos benne, hogy azt mondja-e, amit eredetileg is mondani akart. – Az utolso szogig az egyiptomiak tulajdona itt minden. De ha mar belekezdtunk ebbe a jatekba, vegig is kell csinalnunk. Es ha befejeztuk, mindent visszaadunk a dokumentacioval egyutt. – Dokumentacioval? – kerdezte ertetlenul Osima. Az Oreg azonban nem volt hajlando tovabb időt vesztegetni az ugyre. Reszeről lezartnak tekintette az egeszet. – Komolyan gondolja, hogy a szarkofagot es a kanopusztartokat kicsempeszhetjuk az orszagbol? – kerdeztem duhosen en is, bar igyekeztem baratsagos kepet vagni. Meg csak nem is valaszolt. Megfordult es bement a satraba. Június 5. Ma vegre befejeztuk a leletmentest. A szarkofag faladaba csomagolva az auton pihen a kanopusztartokkal es a kis szarkofaggal egyutt. Csak az Uristen a megmondhatoja, hogy mit dolgoztunk az elmult napok soran, amig a dog nehez szarkofagot kiemeltuk a sirkamrabol. Ha kirugnak egyszer az allasombol, szallitomunkaskent is megkereshetem a kenyeremet. Ebben biztos vagyok. 22 A legduhitőbb persze az, hogy a piramis ott van tőlunk par szaz yardnyira, es nem szabad odamennunk

hozza. Olyan a helyzetunk, mint a vőlegenye, aki egy agyban alszik a menyasszonyaval, csak eppen ott van kozottuk a kistestvere is. Szinte sir a vagy az ejszakaban, a kistestver pedig bekesen szuszog, de az első gyanus reccsenesre kinyitja a szemet. Osima elfenykepezett nehany ezer negativot, Karabinasz pedig mindent kiszamolt, es millimeter pontossagig felmert. Emlekszem, satraink előtt hevereszve koltottuk el a vacsorat, es a piramisrol beszelgettunk. Az auto ott allt mellettunk, platojan a sirkamra tartalmaval. Malcolm papa arca kisimult, mintha megnyugodott volna, olyannyira, hogy nehany trefas szo is elhangzott, amit az elmult napok alatt annyira nelkuloztunk. Ha minden igaz, holnap meglatjuk az eltemetett piramist. Malcolm allt fel legelőbb, jo ejszakat kivant, es bevonult a satraba. Mi meg egy ideig beszelgettunk, de ovakodtunk felemlegetni az elmult hetet. Valahogy nem tudtunk eligazodni az Oregen. Június 6. Hajnalban ujra csak Osima kakasara ebredtem. Erces hangja volt, mint a csatakurtnek. S talan ez volt az, ami vegul is megmentette az eletet. Bar szinte naponta cukkoltuk Osimat, hogy mi lesz mar, mikor lesz leves a kakasabol, az az igazsag, hogy egyikunk sem kivanta a halalat. Legfeljebb a hienak, amelyek gyakorta keringtek ejszakankent a satrak korul. Kiugrottam az agybol, es kitantorogtam a satorbol. A nap mar meglehetősen magasan jart az egen, de

meztelen talpamat meg hűvos tenyerevel simogatta a sivatag. Kinyujtoztam, es arra gondoltam, hogy ma lesz a kritikus nap. Talan nagyobb nap, mint az, amelyen Tutanhamont felfedeztek. Eppen megfordultam, hogy visszamenjek a satramba, amikor remult kialtast hallottam a hatam mogott. Villamgyorsan visszafordultam, mert megereztem, hogy valami baj tortent. A szomszed sator előtt Osima allt, es tanacstalanul szettarta a karjat. Karabinasz pedig, aki Malcolm satrabol lepett ki, egyik tenyeret az arcahoz szoritotta, a masikkal pedig a combjat simogatta ketsegbeesett mozdulatokkal. Villamgyorsan vegigfutott rajtam a gondolat, hogy Jezusom, mi tortenhetett. Elloptak volna a leleteket, vagy esetleg beomlott a sirkamra? Ekkor felbukkant Halvorsson es Middleton is, mogottuk pedig Yettmar. A dan megrazta voros szakallat, es mindenkit megelőzve Karabinaszra orditott: – Mi tortent, Nikosz? Valami baj van? Karabinasz leeresztette mindket kezet, es leirhatatlan kifejezessel az arcan az Oreg satra fele intett. – Az Oreg... a főnok... – Mi van vele? – kezdett el rohanni Osima, es csak ugy ropteben kiabalta a gorog fele a szavakat. – Meghalt. Malcolm professzor meghalt... – nyogte Karabinasz, majd arcat a tenyerebe temetve leroskadt a

homokba. Osima felemelkedett az oreg agya mellől, es rank nezett. – Szivroham – mondta. – Amennyire meg tudom allapitani. Termeszetesen majd a boncolas... – es elhallgatott. – Mar egy hete ereztem, hogy nincs vele valami rendben – mondta Yettmar, es megsimogatta az Oregre teritett takarot. – Nem vettetek eszre? Folyton izzadt, es olyan szurke volt az arca... En... en... akartam is szolni, csak... Csak alltunk, es nem mertunk egymasra nezni. Ugy ereztuk, felelősek vagyunk az Oreg halalaert, hiszen eszre kellett volna vennunk, hogy az utobbi napokban milyen rosszul nezett ki. Beszed helyett inkabb csak lihegett, es mar a sirkamraba sem ereszkedett le. – De hat miert nem szolt? – tort ki Yettmar. – Mert nem akarta, hogy akarmi is elvonja a figyelmunket a munkatol – mondta Halvorsson. – Ismert bennunket jol. Tudta, hogy a munka megszallottjai vagyunk. Nem akart akadaly lenni az utunkban. – Inkabb belehalt – morogta Middleton. – Ezert csomagoltatta hat ossze velunk a leleteket! – Ezert. Nagy bajban lennenk, ha most kellene hozzafognunk. 23 – Eszerint szamolt vele, hogy... – Biztosan tudta. Es nem akarta, hogy ket szek kozott a pad ala essunk. Se sirkamra, se piramis. Most legalabb a sirkamra megvan. Mint rangidős professzor kenytelen voltam atvenni a parancsnoksagot. Előszor is el kellett rejtenunk a

sirkamrat, masodsorban pedig, de vele egyidőben, be kellett jelentenunk a hatosagoknak Malcolm halalat. Mar csak a meleg miatt is. A sirkamrat ket ora alatt elinteztuk: visszahelyeztuk a nyilaszaro kovet, majd homokot hordtunk ra. Ezutan utasitottam Yettmart es Halvorssont, hogy menjenek be a varosba, es az illetekes rendőrhatosagot ertesitsek Malcolm halalarol. Karabinasszal, Middletonnal es Osimaval pedig nekialltunk, hogy leltart keszitsunk a kiasott targyakrol. Yettmar es Halvorsson deltajban erkeztek vissza a rendőrseg autojan. Odafele autostoppal tettek meg az utat, mivel a kocsira feltetlenul szuksegunk volt a leltarozasnal: nem akartuk a szarkofagokat feleslegesen emelgetni. A melegtől tikkadt rendőrorvos es egy feltehetően bűnugyi nyomozo nem sokat torődott az uggyel. Feluletes pillantast vetettek csak szegeny Malcolm papara, es maris kiallitottak a hivatalos iratokat. Aztan betettek az Oreget a kocsi csomagtartojaba, es tovarobogtak vele. Ugy alltunk a kocsi verte porban, mintha az apankat vesztettuk volna el. Szegeny Malcolm papa! Vajon sejtette-e, hogy soha nem fogja meglatni az eltemetett piramist? 63 Június 10. A mai napon Malcolmot utnak inditottak Santa Monica fele, engem pedig, mint az expedicio ujonnan

kinevezett vezetőjet, beideztek a Regeszeti Hivatalba. Halvorsson kisereteben tettem eleget az idezesnek, tudat alatt talan abban remenykedve, hogy a dan derekig erő voros szakalla meglagyitja a Hivatal szivet. De ha megkerdeztek volna, hogy tulajdonkeppen mire is ertem ezt a szivlagyitast, keptelen lettem volna ertelmes valaszt adni. A leletek tulajdonjoga korul hosszu es keshegyre menő vitakat folytattunk egymas kozott. Vegul is ugy dontottunk, hogy nem csempeszunk vissza az Allamokba semmit. Nyilvan Malcolm papa is igy akarta volna. Ezert felirtunk mindent a talalt targyak koze, azokat is, amiket a katonak hoztak ki a sirkamrabol. Az egyeduli, amiben csaltunk: meghamisitottuk a lelőhelyet. Ugy tuntettuk fel, mintha a szarkofagokat es a szobrokat is Abdallah Bahari mellett talaltuk volna A Regeszeti Hivatalban ert az első kellemetlen meg lepetes. Kiabalo, egymast taszigalo embertomeg varta, hogy a Hivatal agyonhajszolt munkatarsai raussek a kiviteli engedelyt a papirjaikra. Igazi leletmentesi csucsforgalom uralkodott Egyiptomban. Jo masfel oraba kerult, amig vegre az illetekes ele jutottunk. Az ugyeletes illetekes egy fiatal, szemuveges ferfi volt, feltehetően egyetemi hallgato, akit a csucsforgalomra valo tekintettel rendeltek be adminisztrativ munkara. Joindulatu mosolyt kuldott felenk, amikor beleptunk a szobajaba, es intett, hogy foglaljunk helyet. Elismerően csovalta meg a fejet, amikor megakadt a szeme Halvorsson szakallan, de nem szolt semmit,

belemerult az atadott listak tanulmanyozasaba, es aprokat biccentett minden egyes tetelnel. Vegigtanulmanyozta a helyszinrajzokat is – nem sok erdeklődessel. Vegul letette maga ele a papirokat, es gondterhelten a szemembe nezett. – Egyszoval, ez minden? – Egyelőre igen. A tobbiek egy kopt temetőt asnak, de meg nincsenek kesz vele. Mi is maradtunk volna, ha ez a szerencsetlen halaleset... Elborult az arca, es reszvettel biccentett. – Termeszetesen. Igen-igen kellemetlen... Tehat ket szarkofag. Tudjak, hogy kie lehetett? Kicsit haboztam, de az ugy erdekeben kenytelen voltam elhallgatni az igazsagot. – Pontosan nem. Csak sejtjuk. – Farao? – Kizart dolog. Alighanem valamelyik farao tanacsadojae. – Aranyat, dragakovet talaltak a sirban? – Nem. – Kanopusztartot? – Kettőt. Mindegyiket marvanybol. Es egy marvanygombot. – Micsodat? – hajolt felem erdeklődve. Kezdtem megbanni, hogy emlitest tettem rola. Marvanygomb. Olyasmi, mint egy labda... csak eppen marvanybol. Elhuzta a szajat, es megcsovalta a fejet. 24 – Soha nem hallottam meg ilyesmiről. Nem valami illatszeres uvegecske lehet?

– Meglehet – siettem a valasszal. – Meg nem volt modunkban tuzetesen megvizsgalni. Tudja, a halaleset... Ujra csak a papirokba melyedt. – Es Anubisz? – Kabe ekkora. – Es mutattam. – Valami kristalyfeleből keszulhetett. Ledobta a papirt, es mar ujra mosolygott. – Hat ez nem valami sok. Őszinten szolva, sajnalom magukat. Egy vacak kopt temető jutott csak maguknak, es amikor veletlenul talalnak egy sirkamrat, abban sincs semmi koszonet. Raadasul Mr. Malcolm is... Tudja, hogy a hollandok egy igazi faraot talaltak? Olyan szomoru kepet vagtunk, hogy meg egy tomeggyilkos szive is megesett volna rajtunk. Halvorsson a szakalla szelet ragta, es majd kicsordultak a konnyei. Ugy tűnt, a dokumentaciot magunkkal vihetjuk es talan a kopt temető egy reszet is. A hivatalnok kihuzta a fiokjat, es kivett belőle egy pecsetet. Gondosan megfujta, majd a papirra vagta. – Igy ni! Hat akkor a viszontlatasra! Vihetik! Felalltunk, de nem jutott egeszen a tudatunkig, amit mondott. Halvorssonnak jott meg előszor a szava, megrazta a szakallat, es szinte suttogva kerdezte: – Vihetjuk? Mit? Most a tisztviselőn volt az almelkodas sora. – Hogyhogy mit? Hat az egeszet! Az utolso kanopusztartoig. Egyiptom ajandeka.

Majdnem elajultunk mind a ketten. A tisztviselő meg csak nezett bennunket, es nem ertette a dolgot. – Miert? Keveslik talan? Igazan... en adnek maguknak tobbet is, de hat vegul is keves az igazan szep templom, igy is jut belőle az USA-nak. A hollandok mar el is vittek a maguket. – De az az Apisz es Anubisz... feldragakőből vannak es... Egyszoval nem akartam atverni őket. A fiatalember turelmesen mosolygott. – A feldragakő nem dragakő. Ha arany ekszereket talaltak volna, kenytelen lennek itt fogni. Vagy ha mondjuk egy jelentős faraot. De igy! Megvakarta a fejet, majd hirtelen, mint aki rajott valamire, felkialtott: – Csak nem a marvanygomb miatt vannak ketsegbeesve? Nyugodjanak meg, az is az onoke. Csupan kivancsisagbol erdeklődtem utana. Kulonben biztos vagyok benne, hogy illatszertarto. Mas egyszerűen nem is lehet. Most pedig bocsassanak meg, kerem. Meg egyszer őszinte reszvetem Mr. Malcolm halala miatt, de sokan varnak odakint... Ugye, megbocsatanak? Június 15. Ma kaptam az ertesitest, hogy tavolletemben megbiztak a Santa Monica Egyetem Regeszeti Intezetenek vezetesevel. Tudom, hogy illett volna valami kis unnepet tartanunk, de Malcolm papa halala miatt egyikunknek

sem volt kedve hozza. Csendben megittunk nehany pohar italt, aztan meg az egyetemi hallgatok is aludni mentek. Lehet, hogy a farao atka lebeg felettunk? Június 17. Ugy dontottem, hogy visszaterek Santa Monicaba. Yettmar es Karabinasz kozoltek, hogy velem tartanak, mig a tobbiek folytatjak az asatast Osima kivetelevel, aki rovid szabadsagra Japanba utazik. Halvorsson, bar szivesen velunk jott volna, megis a cipői kozott maradt. Alighanem Celia Jordannak is jutott ebben valamelyes szerep. Este elbucsuztunk a hatramaradottaktol. Elegedett voltam, de nem tudtam igazan orulni semminek. Augusztus 25. A mai napon dr. Ragland, az Orvostudomanyi Intezet munkatarsa es Huber doktornő – aki mellesleg inkabb manokenre hasonlit, mint orvosnőre – megrontgeneztek a mumiakat. Megallapitottak, hogy a kisebbik szarkofag csecsemő helyett egy madar mumiajat rejti magaban, valoszinűleg egy ibiszet. Az igazi meglepetes azonban a felnőtt ferfi mumiajanak az atvilagitasakor erte őket. Kiderult, hogy a kozepkoru ferfi csontvaza nem olyan, mint a hetkoznapi embereke. Bordai nemcsak horizontalisan fontak korbe a mellkast, hanem vertikalisan is. Az egyes bordacsontok izuletekkel kapcsolodtak egymashoz, melyeknek a 25 nyomai vilagosan latszottak a rontgenfelveteleken. A csontvaz koponyaja valamivel kisebb volt, mint a

normalis meretű koponyak, azonkivul az alakja is eltert az emberi koponyaetol. Elől-hatul lapos volt, a teteje pedig egyenes, mindenfajta domborulat nelkul, mintha csak mestersegesen csiszoltak volna ilyenre. Agyanak terfogata is joval kisebb volt, mint az embereke, sulya pedig, Huber doktornő szerint, a felet sem nyomhatta az ember agyaenak. Mindez azonban meg nem volt eleg. Ragland doktor a mumia polyajanak atvizsgalasa kozben egy furcsa, szinte attetsző anyagbol keszult szkarabeuszbogarat talalt. Erre a napra ez volt minden. Augusztus 26. – Nos? – kerdezte Karabinasz. – Hogyan tovabb? – Nem tudom – huzta fel a vallat Osima. – De egy biztos. Az eltemetett piramis nem legenda. Es Ehnaton tanacsadoi is eltek. A racsos bordajuak. – Meg kell talalnunk a piramist – mondta Karabinasz. – Szerinted kik voltak? – kerdezte Osima. – Tanacsadok. – Egy eddig ismeretlen emberi faj? Mindketten ram neztek, mintha nekem kellene eldontenem a kerdest. – Sokat gondolkodtam a dolgon – mondtam. – Sőt azt is megtettem, hogy az ellenkező oldalrol indultam el. – Az meg mi a fene? – kepedt el a gorog. – Megforditottam az okoskodasunkat. Ugyanis az az egyik kiindulopontunk, hogy a racsos bordajuak egy magaskultura, vagy mondjuk inkabb, szuperkultura kepviselői voltak. De hatha nem igy all a helyzet? Hatha

eppen az ellenkezője az igaz? – Hogyhogy az ellenkezője? – Vegyuk az agymeretuket. Ragland szerint 700 gramm lehetett az agyuk sulya. Ez nagyjabol az emberi agy fele. Nem lehetseges-e, hogy eppen ezert vittek őket a farao udvaraba, mert... nos, mert rendkivul ostobak es primitivek voltak? Mondjuk, olyan funkciot toltottek be, mint az udvari bolondok. – Őrultseg – ugrott fel Osima. – Hiszen a forrasok egyertelműen azt kozlik velunk, hogy a racsos bordajuak legalabbis egyenertekűek voltak a tobbiekkel. Es itt van Imu sirfelirata. Egy udvari bolondnak nem irnak ilyesmiket a sirjara! – De hat az agymeret! – probaltam ketsegbeesetten vedeni altalam is tarthatatlannak itelt allaspontomat. – Ebben is van valami trukk. Eppen ugy, mint a csontokban! – kialtotta Osima. – A doktor megmondta, hogy lehetett az agyuk nehezebb, is, mint az emberi agy, es rovatkoltabb is. Ez nem bizonyitek! Itt tartottunk, amikor kopogtak. Kindler volt, a geofizikusoktol. Egy apro papirdobozt tartott a kezeben, amelyet ovatosan az asztalomra tett. – Itt van a bogara, Szilagyi... Hat sokra nem mentunk vele. – Meg tudtak valamit allapitani? – Sokat nem. Előszor is, nem faragtak, ez biztos. – Hat akkor hogy az ordogbe csinaltak? Kindler vegigjartatta rajtunk tanacstalan tekintetet, majd elmosolyodott.

– Most mondok egy marhasagot. Ne rohogjenek ki erte. Nincs semmi bizonyitekom, de az az erzesem, hogy ontottek. – Az isten szerelmere, ember! Hiszen ez valami kristaly! – Hat eppen ez az... Csak ugy nez ki. De nem kristaly. Legalabbis nem olyan, mint ami a termeszetben előfordul. – Nem lehet, hogy teved? Arnyek suhant at az arcan. – Termeszetesen lehet. A tevedest sosem lehet kizarni. Bar ellensegeim szerint tobbet tudok a kristalyokrol, mint a sajat felesegemről. Megneznem magamnak azt a pasast, aki kristalyugyben kiallna velem versenyezni! Ezt előrebocsatva mondom tehat, hogy ilyen termeszetes kristaly nincs. Ezt mestersegesen keszitettek! Karabinasz, akinek fogalma sem volt a kristalytanrol, feszulten figyelt, es megprobalta felfogni Kindler szavainak a lenyeget. – Ez annyit jelentene – kerdezte ovatosan –, hogy a bogarat valami uvegfeleből csinaltak? Kindler elismerően biccentett. 26 – Bravo! Epp ezt akartam mondani. Az a gyanum, hogy egy mesterseges, eleddig ismeretlen anyagokbol allo, uvegszerű targyat tartunk a kezunkben, amely egy szkarabeuszbogarat abrazol. – Nem lehetne rajonni az osszetetelere? – kerdeztem izgatottan. Kindler megrazta a fejet.

– Nem sok joval biztathatom, Peter. Ahhoz előszor is ossze kellene tornom a bogarat. S meg ha megtennem is, nem tudom, aranyban allana-e az eredmeny a karral. Elvileg ugyan megallapithatnank az anyag osszetevőit, de hogy milyen modon keszitettek, tovabbra is titokban maradna. Az osszetetelből nem kovetkezik egyenesen a gyartas technologiaja. – Mit tanacsol hat? Megrantotta a vallat. – Ha engem kerdez, azt, hogy hagyja beken. Gyonyorű darab, nem? Tobbet ernek vele, ha nezegetik, mintha osszetorik. – Ketsegkivul. – Hiszen annyi titok van a vilagon! Gondolja csak el, ahany festő volt a kozepkorban, annyifele kevereket hasznalt. Mindegyiknek megvolt a maga titka. Ezen az alapon levakarhatnank az osszes festmenyt, hogy megallapitsuk, mivel festettek őket. Ugye erti, mire gondolok? – Tokeletesen. – Kulonben gyonyorű darab. Sokaig gyonyorkodtem benne. Es tele van titokkal. – Titokkal? – Azzal bizony. Tegye csak a napra. Ahelyett hogy ezer szinarnyalatra bontana a nap sugarait, ő maga valtozik meg. Tejfeher lesz, mint a masztika, ha vizet ontenek hozza. Es nem melegszik fel. Furcsa, nem? – Es on mire gondol? Elővett egy cigarettat, ragyujtott, es kifujta a fustot. – Tamadt egy hulye otletem. De, kerem, ne mondjak el senkinek, mert nehany evig szeretnem megőrizni az

allasomat. – Hallgatunk, mint a sir – mondta komolyan Karabinasz. – Kitettem a napra a kicsiket. Es figyeltem, hogyan tori meg a sugarakat. S akkor egyszerre csak valami furcsa erzesem tamadt. Tudjak, mi? Mintha egy belső hang azt sugta volna, hogy a szkarabeusz nem erzi jol magat a napon. Mintha egy nyűgos gyerekhang sirt volna bennem, hogy vigyem el onnan a bogarat. Őrultseg, mi? Senki sem valaszolt. – Ekkor furcsa dolog tortent. A bogar egyszerre csak feherre valtozott, mint a tej. Nem lehetett atlatni rajta. Egyszerűen matt lett. Ertik? – Fantasztikus! – Szinte felve vettem a kezembe, hogy arnyekba tegyem. Ott aztan par perc mulva ujra atlatszova valt. Meg sohasem tapasztaltam ilyesmit. – Es on szerint ez micsoda? – kerdeztem tetovazva, es a dobozka fele sanditottam. – Ha en azt tudnam! Ha nem mondtak volna, hogy egyiptomi szkarabeusz a faraok korabol, azt mondanam, hogy vedekező reflexet epitettek be a bogarba. – Hogy az ordogbe...? – Igen egyszerűen. Valamilyen oknal fogva, hangsulyozom, ez csak feltetelezes, a bogarnak nem szabad

huzamosabb ideig napra kerulnie. Vagy a hő, vagy a feny miatt. Ertik, ugye? Valamelyiktől ovakodni kell. De ha megis megtortenik, hogy napra kerul, műkodesbe lep egy elharito rendszer, s a bogar elvesziti fenybeeresztő kepesseget. Ugye, teljesen őrult vagyok? – Mindenesetre igen erdekes, amit mond – tertem ki a valasz elől. – Tulajdonkeppen gyonyorű kis darab. Szivesen eljatszadoznek vele. Ha mar meguntak, csak szoljanak. Egy-ket napig meg vizsgalgatnam... Amikor elment, hosszu csend borult a szobara. Egyikunk sem szolalt meg: Karabinasz a foldet bamulta, Osima a falat, en pedig a dobozt, amelyben a szkarabeusz fekudt. – Egyre tobb a rejtely – mondta vegul Osima. Karabinasz elmosolyodott, es ram pislantott. – Meg mindig azt hiszed, hogy ezt az okos kis bogarat is gyengeelmejű udvari bolondok csinaltak? 27 Mit is valaszolhattam volna? Hiszen en is meg voltam győződve rola, hogy Ehnaton tanacsadoi szemelyeben egy eddig meg soha nem hallott szuperkultura kepviselőivel talalkoztunk. Szeptember 15. Egy hettel ezelőtt visszaerkezett az expedicio, es harom napig orommamorban elt a varos. Reszt vettunk a kormanyzo es a polgarmester fogadasan, lampionos felvonulast rendeztek a tiszteletunkre, s a helyi muzeumban

kiallitottak a kiasott targyakat: termeszetesen csak azokat, amelyeket a kopt temetőben talaltunk. A varos lakossaga megcsodalta a kopt kereszteket, cipőket es az ekszereket. Halvorsson szakallat nemkulonben. A kornyezetvedők atmenetileg megnyugodtak: a szemettarolo ugye, ugy latszott, orokre a feledes homalyaba vesz. Ezen a delutanon jelentkezett Kindler, aki a szkarabeusz mellett a gombolyű marvanygomb vizsgalatat vegezte. Izgatott hangon nyogte a telefonba, hogy a marvanygomb oldalan egy alig eszrevehető bejaratot talalt, melynek a dugojat vakuumszivattyuval sikerult eltavolitania. Termeszetesen azonnal atrohantunk Kindler laboratoriumaba, s szemugyre vettuk a csodagombot. Nekem, mint az intezet vezetőjenek, jutott az a megtiszteltetes, hogy evezredek ota előszor en nezhettem be a belsejebe. Kindler ceruzalampajaval bevilagitottam a lyukon: a vekony, de erős fenysugar eloszlatta a sotetseget. Megerőltettem a szemem, de sokat igy sem lattam. Csupancsak nehany millimeter vastag uledekreteget a marvanygomb aljan. Szeptember 17. A marvanygomb ott hevert előttunk az asztalon, gondosan ledugaszolva. – Gondolja, hogy meg tudja csinalni? – kerdezte Halvorsson Celiahoz fordulva.

A lany reszelt egyet a kormen, aztan bolintott. – Ő mondta, hogy szeretne latni az agyat. Hat most itt van, tessek! – De lehet, hogy ez nem is agy! – Hamarosan megtudjuk. Kulonben is az a jo, ha minel kevesebben vannak benn a buliban. Miss Huber mar ugyis tud rola. Mashoz akkor is raerunk elvinni, ha ő felsul vele. Ketsegkivul sok igazsag volt a szavaiban. A kerdes ugyanis az volt, hogy mit csinaljunk a marvanygomb aljan talalt uledekkel. Tudtuk, hogy feltetlenul vegyelemeztetnunk kell, valoban illatszert tartalmaz-e. Bar ennek ellent latszott mondani az a teny, hogy eppen egy ilyen nehezen nyithato csodagombbe tettek. Valoszinűbbnek tűnt – legalabbis Celia szamara –, hogy ez is kanopusztarto, mint a masik kettő. S talan eppen Imu Miss Huber altal annyira ohajtott agyat tartalmazza. – Tehat? – kerdeztem munkatarsaimat. – Szerintem is Miss Huberra kell bizni – mondta Osima is. – En legalabbis ra biznam. Mivel senki nem szolt ellene, elfogadtam a javaslatot, es felhivtam Miss Hubert. – Huber kisasszony? – En vagyok. Mi ujsag? Ujabb mumia? Ma mintha kevesbe lett volna szaraz a hangja. – Nem is tudom, hogyan kezdjem... – Csak nem akarja megkerni a kezemet? – Egyelőre nem. Kesőbb esetleg sor kerulhet ra. Nem tudom, remelhetek-e.

– Termeszetesen. Maga mindig. Addig meg turelmesen varok. Kulonben miről van szo? – Meg mindig szeretne latni Imu agyat? – Imu? – Akit megrontgenezett. A mumiaet. – O! Termeszetesen! De csak nem akarja bemeselni nekem, hogy valami csoda folytan előkerult emberunk agya is? – Nem is tudom. Mindenesetre maradt valami utana, amiről nem tudjuk, hogy micsoda. Valoszinűleg egy kanopusztartoban... 28 – Kanopusztarto? – Igy hivjak azokat az edenyeket, amelyekbe a belső reszeket helyeztek. – Aha, ertem. – Majd reszletesebben elmeselem. Szoval maradt valami utana, amiről nem tudjuk, hogy micsoda. Valami szaraz uledek. – Azt akarja, hogy megnezzem? – Szeretnem. – Miert eppen en? – Őszinte lehetek? – Termeszetesen. – Ha nem feltetlenul szukseges, nem akarnek ujabb szemelyeket bevonni a vizsgalatba. Apropo, nem is kerdeztem... Ert maga egyaltalan a vegytanhoz? Belekuncogott a kagyloba, ami inkabb kohecselesnek hangzott. – Na, hallja! Annyit mindenesetre, hogy megallapitsam, mit tartalmaz a maga kulimasza. Kuldjon at belőle

egy kaveskanallal. – Oke, doktornő! – Vagy nem is! Varjon... Van egy jobb otletem! Ne is vesztegessuk foloslegesen az időt. Kezd izgalomba hozni ez az agyvizsgalat. Tudja, mit? – Feszult figyelemmel hallgatom – mondtam az igazsagnak megfelelően. – Vegyenek ki a porbol vagy kenceből egy ujjhegynyit, es cseppentsenek ra nehany csepp hig alkoholt. Mondjuk, olyan 10-15 szazalekosat. Meg tudjak csinalni? – Igen... Azt hiszem. – Kitűnő. Az egeszet razzak ossze, es tegyek bele egy uvegbe. Azutan kuldjek at nekem. Ahogy leteszem a kagylot, előkeszitem az elektronmikroszkopot. Ha valoban agy, felora mulva kiderul. Oke? – Oke! – mondtam, es letettem a kagylot. Azonnal hozza is lattunk a munkahoz. Karabinasz kivette a dugot, amit korabban vekony lakkreteggel lattunk el, hogy megkonnyitsuk a marvanyfeluletek csuszasat. Osima belenyult egy hosszu vegű kanallal, es kikapart ketharom ujjhegynyi kulimaszt. Előbb vizbe tette felet, majd a masik felet meglocsolta egy kis alkohollal, ahogy Huber doktornő meghagyta. A szurkes por gyorsan oldodott a vizben es az alkoholban egyarant, kaveszinűre festve az oldatokat. Yettmar tűnődve allt az uvegecskek felett, aztan megrantotta a bajusza szelet.

– Nem akarlak idegesiteni benneteket, de ez sem egeszen normalis. – Micsoda? – kapta fel a fejet Halvorsson. – Nezzetek csak a por eredeti szinet. Egeszen halvanybarna, majdhogynem szurke. Az oldat pedig kaveszinű. Mintha valami kemiai reakcio... – Ugyan mar! – szakitotta felbe Middleton. – Nyilvan festekszemcsek kerultek az eredeti anyag koze. A szemcsek feloldodtak es megfestettek az oldatot. Vilagos, nem? – Miert tettek volna festeket a belső reszek koze? – Miert, miert? Mas sincs itt, csak miert! Remeljuk, egyszer ez is kiderul! – Ki viszi at a koktelt? – kerdezte Osima. Halvorsson felallt, es kinyujtotta a kezet. – Majd en. Azt hiszem, en ertek az egeszből a legkevesebbet, es teoriaim sincsenek. Huber doktornő halas lesz, ha legalabb addig tartom a szamat, amig mikroszkopozik. Megfogta az uvegeket, es elballagott veluk. Halvorsson tavozasa utan jo ot perccel kopogtak. Kindler volt, a geofizikus. – Bejohetek? – Termeszetesen. Faradjon be, Mr. Kindler. Csak nem jutott az eszebe valami? – Maga hizeleg, Peter! – mondta mosolyogva, es kopenye zsebebe dugta a kezet. – Annal sokkal rosszabb. Egy ujabb rejtely! – Micsoda?!

– Megkinalna egy cigarettaval? Szereztunk neki egyet, ragyujtott, es elegedetten konstatalta, hogy mindenki figyelme feleje fordul. – Szoval... A multkor elhallgattam valamit maguk elől. – Mi az ordogot? – komorodtam el. Nem szeretem, ha munkatarsaim a sajat szakallukra dolgoznak. – Lefenykepeztem a gombot... 29 Hat ez aztan mar igazan tobb volt a soknal! – Mr. Kindler – mondtam veszjoslo nyugalommal. – Megfeledkezett rola, hogy teljes diszkreciot kertem ontől. En hittem az on szavaban es... Hirtelen lefagyott a mosoly az arcarol. Elkomorodott, es szinte elejtette a cigarettajat. – On azt hiszi, hogy en... hogy en... – Miert? Mit kellene hinnem? Lerogyott egy szekre, es ram emelte fajdalomtol eltorzult arcat. – Mr. Szilagyi, lehet, hogy hulyeskedek neha, de en soha... semmilyen indiszkreciot nem kovetnek el. Ha en egyszer azt mondtam, hogy tartom a szamat, akkor tartom is. – De hat eppen most mondta, hogy lefenykepezte a gombot! Zsebebe sullyesztette a kezet, es kihuzott belőle egy vekony filmtekercset. – Tessek! Itt van valamennyi negativ. Es az előhivott kepek is itt vannak. Nem azert keszitettem őket, hogy... mintha piszkos szandekaim lettek volna vele... Isten a tanum!

Hirtelen megsajnaltam Kindlert. Lehet, hogy ostoba viccei vannak neha, de ez meg nem ok arra, hogy a legrosszabbat tetelezzem fel rola. – Nyugodjek meg, kerem. Egyelőre senki nem vadolja semmivel. Meselje el inkabb, hogy mik ezek a felvetelek. Kindler a mellette levő karosszekre rakosgatta a kepeket. A felvetelek szinesek voltak, egesz feluletuket kitoltotte a marvanygomb. – Csinaltam rola nehany felvetelt. Egyebkent eleg jo fotos vagyok. Tudjak, mar az elejen ereztem, hogy nincs valami rendjen ezzel a gombbel. Amikor meg nem tudtuk kinyitni. – Hogy erti ezt? – Csak gondolkodtam. – Gondolkodott? – Igen. Es arra gondoltam, hogy mit tennek en, ha az ő helyukben lennek, vagyis... ha lettem volna. – Es mit tenne? – Figyeljen csak ide. Csinalnak egy ilyen gombot, lezarjak es elkepzelik, hogy egyszer, a jovőben majd kinyitja valaki. Ertik? – Eddig igen. – Azzal is tisztaban kell azonban lenniuk, hogy nem olyan konnyű rajonni a dugo helyere. Hatha, akik megtalaljak, nem tudnak majd mit kezdeni vele. – Kezdem erteni, mire gondol. – Akkor pedig karba veszett az egesz. Ezert en, ha a helyukben lettem volna, mellekeltem volna egy hasznalati utasitast is hozza.

Valamennyien megkovulten figyeltuk Kindlert Nem is volt olyan ostobasag, amit mondott! – A falon nem volt ilyesmi – folytatta Kindler. – Mr. Halvorsson volt szives, es ismertette velem a felirat tartalmat. Abbol, legalabbis szamomra nem derult ki sok. – Sajnos, szamunkra sem... – morogta Yettmar. – Ekkor arra gondoltam, hogy hatha a gombre tettek a hasznalati utasitast. Rairtak vagy ravestek, vagy valamilyen egyeb modon juttattak ra. Szerintem teljesen logikus lenne. – Na es? – Arra gondoltam, hogy megvizsgalom a kicsiket. Sajnos azonban sem nagyitoval, sem pedig szabad szemmel nem lattam rajta semmit. Mar-mar letettem rola, hogy tovabb vizsgalodjak, amikor eszembe jutott a fenykepezes. Es csinaltam nehany kulonleges felvetelt. – Mit ert azon, hogy kulonleges felvetelt? – Kulonboző szinszűrőkkel, ultraibolya-szűrővel, kulonboző idővel exponalva. – Na es? – Azt hiszem, szerencsem volt – mondta, es ujra buszkeseg toltotte el a hangjat. – Tizezred masodpercnel narancssarga szűrővel fenykepezve ez latszik az oldalan! S felenk tartotta az egyik kepet. A fenykep feluletenek teljes egeszet betoltotte a marvanygomb, amely talan kisse vorosebb fenyben csillogott, mint a valosagban. S azon az oldalan, amelyet felenk mutatott, nehany leheletnyi vekony karcolas

latszott, s a rovatkak egszinkekje alaposan elutott a voros alapszintől. 30 – Latjak? – kerdezte Kindler. – Ugy csinaltam, hogy csak a felulet legyen voros. Minden resz, amelyik csak egy ezredmillimeternyire is alacsonyabb vagy magasabb az atlagszintnel, mas szinben jelenik meg. Őszinten mondom, jol sikerult! Elvettem tőle a kepet, es letettem az asztalra. A tobbiek korem gyűltek, es vallam folott a fotora lestek. Első pillantasra annyi latszott csak, hogy a marvanyba belekarcoltak valamit. Ez a karcolas azonban nem olyannak tűnt, mintha pajkos gyerekek hagytak volna rajta nyomot: egyenes vonalak egy fekvő V betűt alkottak, amelynek csucsan egy pont latszott, a V nyitott szara előtt pedig egy hosszu, fuggőleges karcolas huzodott. – Mi az ordog ez? – kerdezte Celia Jordan. – Talan valami hieroglifa – mondta Yettmar. Middleton megcsovalta a fejet. – Hieroglifa? Aligha... En inkabb valami mertani abranak vagy kepletnek neznem. – Mi a fene? – Nezzenek csak ide. A fekvő V a novekvő mennyisegek jele a matematikaban. Onnan novekszik, ahol a V csucsa van es arra, amerre a szarai nyilnak. S mi van a csucsan? Egy pont. A pont novekszik, es egy fuggőleges vonal lesz belőle. Mi ez, ha nem a novekves matematikai keplete!

Egyikunk sem szolt semmit, csak bamultuk mereven a karcolast. – De hat mit akarhattak vele? En azt hittem, hogy hasznalati utasitas... – Ne csuggedjen, Kindler – mondta Osima, es megveregette a vallat –, hiszen az is lehet. Nem valoszinű, hogy csak azt akartak volna kozolni, ismerik a novekedes fogalmat. Ha ismertek is, itt biztosan egeszen mast jelent. Vagy fel akartak hivni valamire a figyelmunket. – Biztos, hogy mas nincs rajta? – kerdezte Celia. Kindler megrazta a fejet. – Biztos. Illetve mast nem tudok kihozni belőle. Hacsak nem olyan technikaval dolgoztak, amit nem tudok lathatova tenni. Ebben a pillanatban felcsengett a telefon. Halvorsson volt a vonalban. – Mr. Szilagyi? – En vagyok. Mi van? – Ize... egy kis kellemetlenseg. Ereztem, hogy hatalmaba kerit az idegesseg, hiszen ez a megfejtetlen karcolas alaposan felturaztatta az idegeimet. – Milyen kellemetlenseg? – Ize... Roppant kinos... – Mi az, hogy kinos? Beszeljen mar ertelmesen, Halvorsson! – Ize... Kenytelen vagyok atadni onnek Huber doktornő uzenetet. En igazan...

Ugy szoritottam a kagylot, hogy majd’ osszetorott a kezemben. – Mondja mar, Halvorsson! – Hat... Azt uzeni Huber doktornő, hogy a jo edesanyjaval szorakozzon, de ne vele! Ha villam vagott volna a laboratoriumba, sem lepődtem volna meg jobban. Ereztem, hogy osszeakadnak a labaim, es kenytelen voltam lecsuccsenni az asztal szelere. – Hogy? – En igazan... csak atadtam az uzenetet, őszinten szolva magam sem ertem... – Tud maga egyaltalan ertelmesen beszelni, ember?! – formedtem ra. – Fogalmam sincs, mi tortent odaat maguknal, de szeretnem megtudni, erti? – Hat, en nem sokat tudok, Peter. Athoztam az oldatot Miss Huberhoz. Itt mar elő volt keszitve az elektronmikroszkop. A doktornő cseppentett az oldatbol az uvegre, belenezett, aztan karomkodni kezdett. – Hogy? – Muszaj elismetelnem? – Dehogy muszaj! Folytassa! – Kiabalt, ahogy a torkan kifert. Előbb azt hittem, foldhoz vagja az egeszet, de csak a targylemezt csapta a falhoz. Aztan elrohant. – De hat miert, az isten szerelmeert? – Hat... ami a lemezen volt... – Mi volt rajta? Nem azt mondta, hogy az oldatbol cseppentett ra? – Na igen... Csakhogy az az oldat... emberi spermat tartalmazott, Peter.

Ereztem, hogy egy jeges kez megmarkolja a torkomat, es megszoritja. – Es? – nyogtem rekedten. – Aztan? Ez meg nem ok arra... 31 – Csakhogy ezek a spermak mozogtak, Peter... Eltek, es bizonyara most is elnek. En igazan nem is tudom, hogy mit csinaljak... Nem hiszem, hogy Santa Monica fennallasanak nehany szaz eves torteneteben futottak mar olyan gyorsan fel merfoldet, főleg csoportosan, mint mi. Legelol Celia Jordan rohant, kezeit az oldalahoz szoritva: nyilvan visszaemlekezett egyetemi hallgato korara es akkori edzője utasitasara. Osimat a kamikaze lendulet vitte előre, engem viszont fogalmam sincs, hogy mi. Ennek ellenere harmadik helyen vegeztem a felmerfoldes futasban. A „sperma derbin”, ahogy kesőbb Middleton elnevezte. Halvorsson meg mindig a laboratoriumban allt, kezeben az oldattal, es a vilagert el nem eresztette volna. Olyan szerencsetlenul nezett rank, mintha miatta nem sikerult volna kirabolnunk az angol bankot. – Hala istennek, hogy itt vannak! – nyogte orommel. – Mar azt sem tudom, hol all a fejem. A doktornő bezarkozott oda! – Es egy ajtora mutatott, amely a laboratorium hatulso reszeből nyilott valahova. – Bent van? – kerdezte Osima suttogva. Halvorsson bolintott. Karabinasz felem nezett es Celia Jordan is. Mit volt mit tenni, en voltam a főnok.

Odaballagtam a bezart ajtohoz, es mit mondjak, nem voltak valami kellemes erzeseim. Őszinten szolva, magam sem voltam vele tisztaban, mi is tortenhetett. Halkan megkopogtattam az ajtot. – Doktornő! Semmi valasz. – Huber doktornő! Ugyanaz. – Peter Szilagyi vagyok. Kerem, mondjon mar valamit. Hiszen mar nem gyerek... – Mit akar? – hallatszott bentről a szaraz hang. – Engedjen be! – Menjenek a fenebe! Az egesz hulye banda a hulye mumiaikkal egyutt. Az ember tesz nekik egy szivesseget, es erre azt hiszik, hogy maris a pajtasuk lett! Felnőtt emberek, es ilyen eretlen es szellemtelen viccet... – Ereztem, hogy kibuggyannak a konnyei nagy elkeseredeseben. Nekidőltem az ajtonak, es gondolatban megkretaztam a hangom, mint a farkas a kecskegidak ajtaja előtt. – Higgye el, kedves doktornő, fogalmam sincs, mi tortenhetett – fuvolaztam. – De ha bebizonyosodik, hogy valaki hulye viccet csinalt, ugy kirugom, hogy a laba sem eri a foldet. Halvorssont pedig azonnal hazakuldőm Daniaba! Vege az osztondijanak... Akar bűnos, akar nem! Erre gyorsan kinyilt az ajto, es a resben megjelent Huber doktornő voros arca, ket mersekelten kisirt szemmel.

– Azt nem akarom – mondta rekedten, es megtamaszkodott az ajtofelfaban. – Amig ki nem derul... Halvorsson ugy allt vele szemben, mint a ketsegbeeses elő szobra. – Maga volt, Knut? – kerdeztem veszjoslo nyugalommal. A dan eskure emelte az egyik kezet, mig a masikban meg mindig az oldatot szorongatta. – Eskuszom, hogy nem csinaltam semmit! Egy pillanatra sem engedtem ki a kezemből. Atjottem az uton, a fasoron vegig, s amig csak a doktornő at nem vette tőlem az uveget, idegen a kozeleben sem volt. Eskuszom! – Nem talalkoztal valakivel utkozben? – suttogta Karabinasz. – Nem en. De ha talalkoztam volna is... Mondom, hogy egy pillanatra sem tettem le. Gyanakodva meregettuk egymast nehany masodpercig, aztan szegyenkezve sutottuk le a szemunket. Evtizede ismerjuk egymast, es el sem tudtuk kepzelni, hogy akarmelyikunk is ilyen ostoba viccet csinaljon. Gyengeden megfogtam a doktornő konyoket. – Kedves doktornő, lathatja, hogy akarmi tortent is, nem mi vagyunk a hibasak. Rettentő halasak vagyunk maganak, hogy segit nekunk. Hogy is jutna eszunkbe ilyen gyengeelmejű trefa. Hisz nekunk, doktornő? Vegignezett rajtunk, es nyilvan lathatott a szemunkben valamit, mert nagy komolyan bolintott. – Hiszek.

Megkonnyebbulten felsohajtottam. – Akkor hat ezzel meg is volnank. Most pedig azt javaslom, csinaljunk egy ellenprobat. – Ellenprobat? – Illetve ismeteljuk meg az egeszet. Hatha a targylemez volt a szennyezett. – Kizart dolog, magam mosom es... – Kozel volt hozza, hogy ujra sirva fakadjon. – Hol vannak a targylemezek? – kerdezte hirtelen Celia Jordan. 32 – Ott, a mikroszkop mellett a tartoban es... Ekkor Celia munkahoz latott. Kivette az oldatot a neman toporgo szakallas kezeből, es racseppentett nehanyat egy targylemezre. Matatott egy kicsit, majd hallottuk, hogy felbug a mikroszkop lezeregysege. – A legkisebb nagyitassal – mondta Huber doktornő. – Tulajdonkeppen kis mikroszkop is megtenne, de mi mar... Celia felemelte a fejet. – Ezek a kis ugribugrik spermak? Huber doktornő ekkor ugy latszik vegleg magahoz tert. Odalepett Celia melle, es felkattantotta a mikroszkop kepernyőjet. – Ezen konnyebben megy. Latjak maguk is? Termeszetesen lattuk. Es termeszetesen ketseg nem ferhetett hozza, hogy Huber doktornő igazat mond. A kepernyőn vidam kis sejtek fickandoztak jobbra-balra. Es nem volt okom ketelkedni benne, hogy valoban spermak uszkalnak a targylemezen.

Mielőtt meg vegleg elvesztettuk volna a fejunket, ereztem, hogy hatarozottan intezkednem kell. – Karabinasz es Yettmar. Atmennek az epuletunkbe, mi pedig itt maradunk. Ujbol mintat vesznek az uvegből, illetve a marvanybol. Kernek alkoholt a vegyeszektől, es tizszazalekos higitassal megcsinaljak az oldatot. Aztan, ha kesz, elhozzak ide. Addig mi itt maradunk. Van kifogasa ellene, doktornő? Miss Huber csak intett, hogy nincs. Karabinasz es Yettmar elcsortettek, mi pedig gondolatainkba merulve hallgattunk. Csak akkor emeltuk fel a fejunket, amikor nagy sokara Halvorsson megszolalt: – Es mi van akkor, ha... Nezesunk azonban belefojtotta a szot. Nagyot sohajtott, es behunyta a szemet. Biztosan arra gondolt, hogy mennyivel veszelytelenebb tudomany a mesekutatas. Felorat vett igenybe, amig visszatertek. S tovabbi harom percet, amig meggyőződhettunk rola, hogy a spermak ismet csak ott fickandoznak a mikroszkop alatt. Huber doktornő sapadtan torolgette a homlokat. – Mr. Szilagyi, en borzasztoan restellem magam, es bocsanatot kerek mindenkitől. Kerem, rettenetesen ostoba voltam es... Kit erdekelt mar ekkor, hogy Huber kisasszony haragszik-e rank vagy sem. Ugy ereztuk, hogy rank szakadt az eg vagy legalabbis az eltemetett piramis. Karabinasz szolalt meg elsőnek. Rekedt volt a hangja, mint a doktornőe.

– Nem vagyunk mi őrultek? Vagy megis valami vicc... – Milyen vicc? – kerdezte Osima. – Nem tudom. De hat normalis esszel elkepzelni... – A sajat szemeddel latod. – Azzal igen, csak az agyam nem fogja fel. Hiaba latom, nem hiszem. – Ez... egyszerűen lehetetlen! – mondta vagy jobban mondva sikkantotta Miss Huber, amikor megertette, miről van szo. – Ez lehetetlen... ellentmond minden biologiai ismeretnek! – Minden eddigi biologiai ismeretnek! – emelte fel a hangjat Celia. – Spermat lehetetlen konzervalni... hűtes nelkul ennyi ideig... Olyan ez, mintha maga a mumia ebredt volna fel. – Tud mas magyarazatot? – Nem, de... – Ezzel elhallgatott. – Nem vagyunk mi őrultek? – kerdezte Yettmar is, es felemelte a kezet. – Hany ujjamat mutatom, Peter? Senki sem nevetett a viccen. Egyszerre csak Halvorsson nyogese toltotte be a szobat: – Uristen! A matematikai keplet! Falfeher volt a kepe, ahogy rank meredt. – Micsoda? – kerdezte a doktornő ertetlenul. – A keplet... vagy akarmi. Amit belekarcoltak a marvanygombbe. – Mit akar vele? – kialtott ra Celia. – A pont a V jel csucsan... Ertik? – Uristen! A sperma... – Es a novekedes iranya... – A hasznalati utasitas!

Kiabaltunk osszevissza, mint a hulyek. Vegul is Halvorsson orditasa teritett ismet magunkhoz bennunket. 33 – Ertik? Hiszen erről szol az uzenet! Elhallgattunk, es ugy bamultunk ra, mintha maga Imu lepett volna kozenk. Halvorsson remegő kezet az eg fele tartotta, es mintha valami okori filmben jatszana profetat, szavalni kezdte: „... hagytam hatra magot, amelyet barmikor elvethettek. A mag kinő, es a kalasz szarba szokken. Vigyazzatok, hogy jol vessetek el a magot. Keressetek jol termő foldet, amelyből kicsirazhat a kalasz.” – Meg mindig nem hiszem el. Keptelen vagyok elhinni – nyogte a doktornő. – Hogyan lehetett konzervalni... Hihetetlen! – Nyilvan volt valami titkuk – mondta Yettmar. – Előszor is a gomb. Olyan trukkosen volt elzarva, hogy csak vakuumszivoval lehetett kinyitni. Azutan meg a barna festekanyag. Es meg mondja valaki, hogy nem magaskultura! Hat akkor mi az ordog? Halvorsson a homlokara utott, es megcsovalta a fejet. – Es en marha, meg azt hittem, hogy a keresztenyseg gyokereire talaltam ra. Mustarmagra meg effelere. Nagyon is konkret magrol van itt szo! De hat ki az ordog gondolhatta ezt a fold alatt? – Lesznek itt meg cifrabb dolgok is – mondta Karabinasz. – Ugyanis... Ereztem, hogy kozbe kell lepnem, mielőtt meg elvisz bennunket a fantaziank.

– Egyetlen szot sem tovabb! Nekiallunk, es minimum tizszer megismeteljuk a kiserletet. Alkohollal, vizzel, akarmivel. Kulonboző korulmenyek kozott. Es a legnagyobb titokban. Hajlando segiteni, doktornő? Szeptember 20. Huber doktornő megkoszorulte a torkat, es zavaraban ide-oda rakosgatta a papirjait. – Tulajdonkeppen nincs mit mondanom. Egyszerűen el sem tudom kepzelni az egeszet. Ha mas mondana, lehulyeznem, es javasolnam neki, hogy surgősen keressen fel egy idegorvost. Es megis. Minden a legnagyobb rendben van. Ertik? A legnagyobb rendben. Hogy a fene ott egye meg! – Mi a baja vele? – morgolodott Karabinasz. – Egyszerűen nem tudom elhinni. Meg most sem hiszem el. Biztos vagyok benne, hogy valaki valahol es valamivel becsap, becsapott, vagy be fog csapni minket. Es mi felulunk neki. Felulunk, mert tehetetlenek vagyunk! – Nem tuloz, doktornő? Huber hatrasimitotta a hajat. – Lehetseges. De harom napja alig hunytam le a szemem. Szinte mar benn lakom a laboratoriumban. Es ha megis behunyom, hat abban sincs sok koszonet. Tudjak, mik ugralnak a szemeim előtt? – Sejtem – morogta Yettmar. – Spermak – mondta a doktornő. – Emberi spermak. Es ha belegondolok, hogy meg lany vagyok... Egyedul Halvorssonnak volt mersze elkuncogni magat.

– Tehat, doktornő? – surgettem turelmetlenul. – A kiserletek pozitivak, Mr. Szilagyi. Es ugyanakkor erthetetlenek. Legalabbis szamomra. – Espedig? – A spermak... emberi spermak es megsem azok. – Hogyhogy? – Nezze csak... A spermak elő sejtek. Ezek azonban nem ugy viselkednek. Egyaltalan nem. – Amennyiben? – Amennyiben ezeknek semmi sem art. Szupersejtek. Kiszaradnak, es barmifele folyadek hatasara ismet eletre kelnek. Akar viz, sav, lug vagy akarmi. Nem probaltam, de eskudni mernek, hogy a fustolgő kensav sem artana nekik. Ez pedig minden, csak nem normalis dolog. – Van valami elkepzelese, hogy miert ilyenek? – Valami halvany. Alighanem attol a barna festekanyagtol, amely az oldatbol is kimutathato. Ugy is mondhatnam, hogy valami ismeretlen konzervalo anyagot kevertek a spermasejtek koze, amely megovja őket mindentől. – Nem tudja, hogy mi az? – Ha tudnam, mar reg bekentem volna magam vele. – Nem is lehet megallapitani? – Harom napja ezzel kinlodom. Es egyre inkabb az az erzesem, hogy nem is leszek kepes ra, vegtere is nem vagyok vegyesz! A tobbit magukra bizom. 34 Tenyerembe temettem az arcom.

– Uristen! Mit csinaljak? A tobbiek ugyanolyan tanacstalanok voltak, mint en. Csak neztek maguk ele, es ki tudja, mi minden forgott a fejukben. – Szuperkultura, nem vitas – mondta vegul Osima. – Akik ezt meg tudtak csinalni, legyőztek a halalt. – Nana! – emelte fel a fejet Celia. – Ne feledkezz meg rola, hogy Imu is meghalt es a tobbiek is. – Persze, persze – morogta a japan. Halvorsson megrangatta a szakallat, es szinte felve kerdezte meg Hubertől azt, amit en meg meg sem mertem kerdezni tőle. – Es... doktornő... vajon kepesek a megtermekenyitesre? Miss Huber szettarta a karjat. – Nem probaltam ki. De mit gondol, miert konzervaltak őket? Viccből? Mielőtt akarki valaszolhatott volna, kenytelen voltam mas iranyt szabni a beszelgetesnek. – Van itt meg egy sokkal lenyegesebb tema is, vagy legalabbis annyira kenyes, mint amiről beszelgettunk. Es azt hiszem, ezt kellene tisztaznunk legelőbb. Valamennyien felkaptak a fejuket, nehanyan ertetlenul. – Espedig? – kerdezte Middleton. – Egyszerűen arrol van szo, hogy hogyan tovabb. Eljutottunk egy pontig, alighanem az utolsoig, ahonnan meg van visszaut. Meg vissza lehet fordulni. – Visszafordulni? – ertetlenkedett Celia. – Hogyhogy? – Ugy, hogy mindenről jelentest teszunk. – Őrulteknek neznek majd bennunket – haborgott Karabinasz.

– Lehetseges – mondtam. – De előbb-utobb meg tudjuk győzni őket, hiszen cafolhatatlan bizonyitekaink vannak. Peldaul a piramis es... nos, a spermak is. Ebben az esetben felfedezesunk nemzetkozi kutatas targyava valna. – Gondolja? – kerdezte gunyosan Osima. – Biztos vagyok benne. – Es on szerint ez jo lenne? Szettartam a karom. – Azert vagyunk itt, hogy ezt eldontsuk. En csak felvazoltam egy lehetőseget. Bar en vagyok az Intezet vezetője, es ebben a minősegemben vannak bizonyos előjogaim, nem akarok donteni az onok beleegyezese nelkul. Legalabbis nem szeretnek. Varatlanul Huber doktornő emelte fel a kezet. Illedelmesen felallt, amikor szot kapott, lesimitotta a szoknyajat, eppen ugy, mint ahogy a liceumban tanulta. Valahogy furcsan unnepelyes lett az arca, es a hangja is szokatlanul meglagyult. – Tudom, illetlenseget kovetek el, hogy en jelentkezem előszor szolasra, hiszen en csak affele kultag vagyok, de ugy erzem, nem hallgathatok. Ha mar bevontak a kiserletekbe, kicsit magamenak is erzem az ugyet. Hadd mondom el hat, hogyan latom en. Termeszetesen megertem Mr. Szilagyi aggodalmat. Aligha lenne jogunk a fennallo szabalyok ertelmeben titokban folytatni a kutatasainkat. Mindenkeppen jelentenunk kellene felettes szerveinknek. Mar csak azert is, mivel az Intezet es vegső soron az alapitvany penzen dolgozunk. Ha

valaha is kiderul, siman perbe foghatnak bennunket. Ez a dolog egyik oldala. Ezzel tisztaban kell lenni valamennyiunknek. Megkoszorulte a torkat, majd folytatta: – A masik oldala viszont a kovetkező. Ha megtudjak, hogy mit csinalunk, perceken belul az egesz kontinens tudni fogja. A piramist megkeresik, kiassak, es ki tudja, mi van ott meg. Nem tudom, ertik-e, mire gondolok. Nem tudom, jo lenne-e a vilagnak, ha megtalalnak azt a piramist. Egyaltalan nem tudom... Yettmar megrazta a fejet. – Nem fejtene ki bővebben is, kisasszony? – Magam sem vagyok biztos semmiben – mondta Huber szinte ketsegbeesetten. – De gondoljak csak meg... Csak egyetlen dolgot hadd mondjak. Itt vannak ezek a nyavalyas spermak. Ahogy maguk mondtak, szuperspermak. Mi lesz, ha illetektelenek kaparintjak a kezukbe? – Miert? Mi talan illetekesek vagyunk? – kerdeztem. – Nem tudom, ki az illetekes. De egy biztos. Az atombomban is titokban dolgoztak, es most is titokban dolgoznak ezeregy dolgon. Miert ne tarthatnank mi is titokban, amig ki nem derul, hogy jo-e vagy rossz, amit a kezunkben tartunk? 35 – Mindez rendben-is lenne, kisasszony – mondtam, es tovabb provokaltam a vitat. – De ki hatalmaz fel bennunket, hogy mi dontsunk, akar az egesz emberiseg neveben? Ki hatalmaz fel bennunket?

Huber kisasszony kinyitotta a szajat, mondani akart valamit, de meggondolta magat, es gyorsan leult. Mar ulteből suttogta felenk: – A lelkiismeretunk. Semmi mas, csak az. Hallgattunk egy sort, aztan Yettmar nyujtotta fel a kezet. – Ketsegkivul sok igazsag van abban, amit Huber kisasszony mondott. En azt hiszem, a negyedet sem tudjuk annak, amit tudnunk kellene. De beszeljunk vilagosan! Azt hiszem, egyetertunk abban, hogy egy valamikori szuperkultura nyomaira bukkantunk. Talan ez is alatamasztja Spengler elmeletet. A kulturak eltűnnek, hogy kesőbb valamilyen modon ujjaszuljek onmagukat. De ez most nem fontos. A fontos az, hogy ez a szuperkultura szamos olyan ismeretnek volt vagy lehetett a birtokaban, amely nem biztos, hogy pozitivan befolyasolna a fejlődesunket. Talan olyan fegyverekkel is rendelkezett, amelyekhez kepest az atom vagy a hidrogen gyerekjatek. – Es hol vannak ezek a fegyverek? – vetette kozbe Halvorsson. – Talan a fold alatti piramisban. Emlekezzenek csak vissza a szemtanuk leirasaira. Azt hiszem, itt az ideje, hogy ujra alaposan vegigelemezzuk valamennyit. Az uj felfedezesek fenyeben. De folytatom. Kozismert, hogy szakadek szelen tancolunk. Az egesz emberiseg. Csak egy kis lokes kell, es belehullunk valamennyien. Es ha mi most ratalalunk valamire... Ertik?

Pontosan azt mondta, amit hallani akartam tőle. – Tehat? – kerdeztem. – En azt mondanam, hogy dolgozzunk tovabb a legteljesebb titokban. Itt, ahanyan vagyunk. Az a nehany kivulallo, aki sejt valamit, hamar elfelejt mindent, ha latszolag abbahagyjuk a kutatast. De mi folytatjuk. Es ha mar mindent tudunk – ertik? –, mindent, akkor majd raerunk donteni arrol, hogy mit es kinek adjunk tovabb! – Es a felelősseg? – Valamennyiunknek vallalni kell! Nem volt mas tennivalom, szavazasra tettem fel a kerdest. – Huber doktornő? Termeszetesen megbizom onben, de nem akarom olyan lepesre kenyszeriteni, amely esetleg az allasaba kerulhet. Nem tartanank arulonak, ha... – Magukkal tartok, es egyetertek Mr. Yettmarral. – Celia? – Oke. – Mr. Middleton? – En is. – Osima? – Ahogy eddig. – Nikosz? – Minden rendben, Peter. Halvorsson gyorsan feltartotta a kezet. – Most, hogy ezen tul vagyunk, talan folytathatnank az előbbi beszelgetest. Ugyanis ott tartottunk, hogy

vajon elkepzelhető-e... hogy vajon kepesek-e a spermak a megtermekenyitesre. – Valoszinűleg – biccentett a doktornő. – Akkor hat nincs mas megoldas, kovetnunk kell Imu utasitasat. El kell vetnunk a magot, amelyből majd kinő a kalasz! – Komolyan mondod? – bamult ra Celia. – A legkomolyabban. – Es hogy kepzeled el? – Hat... nem is tudom. – morogta a dan. – Talan lombikban? – Lombikban? – Olvastam, hogy gyakran csinaljak. – Stop! – vagott kozbe hirtelen Karabinasz. – Megvan! Knutnak igaza van! Huber doktornő azonban tulkiabalt mindenkit: – Lehetetlen! Egyszerűen lehetetlen! Nemzetkozileg tiltva van! Az olaszok csinaltak ilyesmit, de aztan abbahagytak. Ma meg nem lehet lombikban iranyitani a gyerek fejlődeset. Ki tudja, mi lesz belőle, ha anyamehen kivul fejlődik! Talan egy Frankenstein! Ebbe nem egyezhetem bele. Legalabb annyira veszelyes es felelőtlen dolog, mint ha elaruljuk a piramis es a magaskultura titkat! 36 Karabinasz Huber melle lepett, es atkarolta a vallat. – Alighanem tokeletesen felreertett, kedves doktornő. En csak arrol beszeltem, hogy ki kellene probalni a

spermak megtermekenyitő kepesseget. Erre pedig alkalmas a lombik. Ha sikerult, azonnal megszakitjuk a sejtek fejlődeset. Mit szol ehhez? – Hat, nem is tudom – tetovazott Huber. – Valahogyan csak ki kell probalnunk, hogy egyaltalan alkalmasak-e a megtermekenyitesre. Lehet, hogy felesleges dolgokrol vitatkozunk. Huber hirtelen az asztalra utott. – Oke! Rendben van! Elintezem. Osszehozom a spermakat nehany petesejttel. Uristen! Ha előre latnam, mi lesz belőle! Október 15. Huber doktornő faradt, szintelen hangon olvasta jelentese utolso mondatait: – A spermak megtermekenyitő kepessege jo. Művi uton megtortent a fogamzas, azaz a petesejt megtermekenyult. Haromheti novekedes utan beszuntettem a kiserletet. Azaz megoltem – tette hozza egeszen halkan. Olebe ejtette a papirjait. – Most mit csinaljunk? – kerdezte tompan. Zavartan bamultunk egymasra, mintha valami oriasi felfedezest tettunk volna. Ki tudja, talan az is volt. – Folytatni kell a munkat! – mondta hevesen Halvorsson. – Hogyan? – Akarhogyan! Imu igy akarja! A kalasznak ki kell kelnie a magbol, es szarba kell szokkennie.

– Hogy aztan elhajozhasson a napbarkan. – Miert? Te nem hiszed? – fordult Karabinaszhoz Halvorsson. – Jo lenne tudni, hogy mit hiszek es mit nem – morgott a gorog. – De most mar alighanem azt hiszem, hogy nem lenne szabad a magunk szakallara dolgoznunk tovabb. – Berezeltel? – tamadt ra duhosen Halvorsson. Karabinasz megrazta a fejet. – Dehogy. De ez mar nem regeszet. Ne feledjetek, regeszek es egyiptologusok vagyunk. A mi feladatunk az, hogy megismertessuk a vilaggal Egyiptom ősi kulturajat, a piramisokat, a faraokat, az egyiptomi nepet, amely ott elt, szenvedett ek szeretett a Nilus, azaz a Hapi volgyeben. – Egy koltő veszett el benned – mondta Osima. – Ennek ellenere azt hiszem, igazad van. – Ez mar nem a mi dolgunk – folytatta Karabinasz. – Lombikbebi, szuperspermak, genetika, hogy jovunk mi ehhez? Igen. Nem csinaltam be. De ezen az alapon a csillagaszatba es a politikaba is beleszolhatnank. Nem. Ez mar nem a mi ugyunk. – Ketsegkivul igy all a helyzet – morogta Osima. A tobbiek hallgattak, amit akar beleegyezesnek is vehettem. Celia a kormet reszelte. Middleton a foldet nezte, illetve a szobam padlojat borito nonfigurativ mintas

szőnyeget. Csak ekkor fedeztem fel en is, hogy a szőnyegen veges-vegig ugyanolyan, novekedest mutato abrak huzodnak, mint amilyet a spermatarto oldalara karcolt valaki sok-sok evszazaddal ezelőtt. – Doktornő? Huber doktornő lesimitotta a hajat, es mar ismet olyan szaraz volt a hangja, mint amikor belekezdett a kiserletekbe. – Alighanem igazuk van – mondta. – Vegul is azt se feledjek, hogy en radiologus vagyok es nem genetikus vagy sejtbiologus. Amiota csak elkezdtuk a kiserleteket, valami gyotor, amiről egyaltalan nem tudom, hogy micsoda. Nem, nem lelkifurdalas. Erre igazan nem szolgaltam ra. Magam sem tudom megmondani, hogy mi. Valami olyasmi, mint ami Nikoszt is gyotri. – Nem mondana el vilagosabban? – mordult ra Yettmar. – Hiszen en is csak ugy erzem, es nem minden erzest lehet vilagosan megfogalmazni. Jo, legyen. Megprobalom... Beszeltunk mar rola, hogy mennyi veszellyel jarhat, ha valami szornyű erő lappang a fold alatti piramisban vagy akar ebben a spermatartoban. Es hogy mi lesz akkor, ha ez az őrult es meg tinedzser korba sem ert emberiseg a kezebe kaparintja. De van a dolognak egy masik oldala is. Mi van akkor, ha az orok boldogsagot tartjuk a kezunkben? A halhatatlansagot vagy az eletkor meghosszabbitasanak a titkat. Es mi lesz,

ha elszurjuk? Ha avatatlan kezzel tonkretesszuk azt, amit evezredek hagyomanyoztak rank. Vallalhatjuk-e erte a felelősseget? 37 Sulyos csend ereszkedett a szobara. Akkora, hogy behallatszott a parkon athuzo villamos targoncak halk sivitasa. Alighanem szitalni kezdhetett odakint az eső, mert egyre tobb rovidebb-hosszabb villanas mutatta, hogy nedvesse valtak a targoncak aramszedői, es ahogy a felső vezetekkel erintkeztek, apro szikraeső robbant ki a vezetekből az erintkezes nyoman. Meg mindig hallgattunk, amikor odakinn megdordult az eg. Egy targonca sietősen felvisitott az ablak alatt, es behallatszott a szobaba, amint a vezető odaordit valakinek: – Vigyetek a balakat a pincelejarathoz! Ot perc es nyakunkon az istenaldasa! Celia kiment a kisszobaba, hogy kavet főzzon, en pedig szorakozottan lapozgattam az asztalomon felejtett demotikus szovegben. Ugy ereztem magam, mintha valamelyik kozeli hozzatartozom sulyos betegsegeről ertesultem volna. Mint amikor Redford megmondta, hogy Isabella menthetetlen. – Es a piramis? – kerdezte Middleton. – Majd masok... – Az vegul is egyiptologia. – Csakhogy szorosan osszefugg a spermakkal es Imuval. Sajnos, azt hiszem, hogy a vegen az egyiptologia profital majd legkevesebbet ebből az egeszből.

Felretoltam a szoveget, es igyekeztem kemeny lenni, mint egy intezeti igazgatohoz illik. – Akkor hat megegyeztunk? A kiserleteket befejezzuk. Holnap jelentest irok Washingtonba... es kerem, hogy amennyiben lehetseges, mi vegezhessuk az eltemetett piramis feltarasat. – Futyulnek majd rank – legyintett faradtan Osima. – Maga el is hiszi, Peter, amit leirt? – Meg nem irtam le semmit. – De leirja! – Mi mast tehetnek? Nem keszithetunk Frankensteint az egyiptologiai laboratoriumban. Maris aggodom valami miatt. – Aggodik? – kapta fel a fejet Yettmar. – Nem fognak-e elpusztulni a sejtek? Jovatehetetlen kart okoznank, ha elpusztulnanak a szakszerűtlen tarolas kovetkezteben. Hatha a hűtes nem tesz jot nekik... Oriasi reccsenes szakitotta felbe szavaimat. Valahova villam vagott odakinn: talan egy oriasi platanfaba az udvaron. A villamcsapast kovető dorges percekig tartott, es meg akkor is egyre morgott az eg, amikor Celia behozta a kavet. Mindenre pontosan ugy emlekszem, mintha tegnap tortent volna. En az iroasztalnal ultem, es kezem ismet visszatevedt a papirusztekercsre: forgattam jobbra, forgattam balra; minden kulonosebb gondolat nelkul. De ha voltak is gondolataim, nyilvan a masnapi jelentes korul forogtak. Mit irjak a kiserleteinkről? Valljam-e be, hogy

tovabb mentunk, mint ameddig szabad lett volna elmennunk? Te josagos Isten! Hiszen mar a legelső lepesunk is szabalytalan volt! Mar a sirkamrat is jelentenunk kellett volna a washingtoni kozpontnak. Nem is beszelve a leletmentesről! Most gondoltam előszor komolyabban ra, hogy masnapi levelem alighanem karrierem veget is jelenti. Ugy kezdtem műkodesemet, hogy tobb szabalytalansagot kovettem el ez alatt a nehany honap alatt, mint az egesz Intezet evszazados tortenete soran. Ha jol meggondoljuk, azert ez is valami. Huber doktornő velem szemben ult a sarokban egy oblos karosszekben, es ereztem, hogy nem veszi le rolam a tekintetet. Amikor talalkozott a tekintetunk, gyengeden es batoritoan elmosolyodott. Alighanem ő is tisztaban volt mindennel. Amikor Celia belepett a szobaba, Middleton felemelkedett a szőnyegről, ahol ult, elvett ket cseszet Celiatol: az egyiket Halvorsson fele tartotta, a masikat pedig letette maga melle. Celia atnyujtotta Middleton feje felett a talcat, hogy a tobbiek is vehessenek, amikor ujra megreccsent az eg. Nappali vilagossag arasztotta el a szobat:

en automatikusan behunytam a szemem, es belekapaszkodtam az asztal sarkaba. Ereztem, hogy enyhe legaramlat fuj vegig rajtunk, es megemeli az asztalomra tett keziratlapokat. Amikor kinyitottam a szemem, olyan merev volt a szoba, mintha előkepet adtunk volna elő egy jotekony celu előadason. A levegő kek volt, valoszinűtlenul kek, mintha olyan fenykepezőgep optikajan neztem volna keresztul, amely ele kek szinszűrőt tettek. Az ablakon tul is halvanykekbe oltozott a vilag: keken vilagitott az ablakkeret es az ablak alatt allo oles platanfa. Talan el sem jutott az agyamig Celia sikoltasa, talan vegigfutott rajtam a gondolat, hogy alighanem villamcsapas ert bennunket; mar nem emlekszem pontosan. Celia meg mindig a kezeben tartotta a talcat, Osima pedig felig gornyedten feleje hajolt, hogy cseszeket vegyen le rola. Middleton a foldon ult, es kek volt az arca, mintha tintaval ontottek volna le. Huber doktornő rajtam tartotta ultramarin szemeit, s ahogy a hajahoz nyult, kek szikrak pattogtak rajta. 38 A kovetkező pillanatban aztan beteljesedett a csoda. A szoba hatulso vege kodbe veszett, es ahol korabban Huber doktornő ult, harom piramis emelkedett az egre. A tavolban palmafak hajladoztak, es jol hallottam a szel halk sirasat is, amely valahogyan mas volt, mint amilyet nehany masodperccel ezelőtt hallottam.

Kinyujtottam nyakam a piramisok fele, hogy lassam a varost. A hazak azonban nem voltak sehol: meg a repulőtarsasag uvegpalotaja sem latszott a szelső piramis mellett, pedig ott kellett volna lennie. Belemarkoltam az asztalon heverő papirokba, es ereztem, hogy a lapok osszeroppannak az ujjaim kozott. Hirtelen kifinomult hallasom erzekelte, ahogy a gyűrott lapok lehullanak a szőnyegre, es a legaramlattol hajtva vegiggordulnek rajta. Talan nem is tudom soha visszaadni azt az erzest, amely ezekben a masodpercekben futott at rajtam. Ebren is voltam, es almodtam is. Mind a kettőt egyszerre. Hogy megis megmagyarazhassam, ami akkor tortent velem, az almok vilagaban kell keresgelnem. A furcsa, felig eber almokeban... Gondolom, mindenkivel megtortent mar, hogy azt almodta: ebren van. Pontosan tudta, hogy amit erez, ami tortenik vele, nem valosag, hanem csak alom. De megsem tudott tőle szabadulni, nem tudott visszaterni a valosagba. Hogy szemleletesse tegyem a hasonlatomat, kenytelen vagyok elmondani egy korabbi almomat. Talan valami regi tortenelmi konyvet olvashattam egy este, mert ejszaka azt almodtam, hogy a kozepkorban elek, es perbe fogtak boszorkanysag miatt. Mar nem emlekszem pontosan, mivel kelthettem fel az inkvizicio gyanujat, nyilvan modern tudomanyommal manipulalhattam valamit, eleg az hozza, hogy mar a maglyat is elkeszitettek a csuklyas hoherlegenyek, es megragadtak, hogy odakotozzenek a rőzsenyalabokhoz.

Ekkor valami furcsa erzes futott at rajtam, es hirtelen felebredtem. Pontosabban, almodtam tovabb, de azt almodtam, tudom, hogy almodom. Tudtam, akkor ott a rőzsenyalabok kozott, hogy almodom, hogy az agyamban fekszem sok szaz evvel az inkvizicio megszűnte utan, egy olyan foldreszen, amely akkor meg ismeretlen volt. Almodtam is, es tudtam is, hogy almodom. Ettől a pillanattol kezdve kimondottan elveztem a dolgot. Tudtam, hogy nem eshet bajom, hiszen legfeljebb felebredek, ha valami tortenne velem. Ezt ereztem abban a kek ragyogasban is. Tudtam, hogy almodom, hiszen amit lattam, nem lehet valosag. Ugyanakkor ebren is voltam, es kivancsian figyeltem, mi tortenik a szobaban. A harom piramis betoltotte a szoba hatulso reszet, es furcsa, soha nem hallott zajokkal telt meg a ter. Mintha vasalatlan kordek vonultak volna a piramisok mogott, meg a kerekek nyoszorgeset is hallottam, es csak aztan villant at az agyamon, hogy ez lehetetlen, hiszen akkor meg nem ismertek Egyiptomban a kereket. A kep ekkor elfordult. Mintha filmet neztem volna: a piramisok oldalra csusztak, es a videk ujabb reszlete tarult a szemeim ele. Szeles, csodalatosan tiszta, kekben jatszo folyo hompolygott sarga homokpadok kozott, amelyek egeszen a vizpartig ertek. A vizen barka suhant, es eppen az a jellegzetes alaku vitorla volt rajta, amilyet akkor hasznaltak Egyiptomban. Ekkor ujra ugrott a kep. Valami emelvenyről vagy dombtetőről keszulhetett a felvetel, mert alattunk fekudt

egy egesz varos. A piramisok eltűntek, csak palmafak latszottak es keskeny, kanyargos utcak sora. Bőrokkel es palmalevelekkel fedett, nyilvan agyagfalu hazak tomege zsufolodott ossze alattunk, es egeszen hozzank ert a lent zsibongo emberek larmaja. Kenyelmesen hatradőltem, es vartam, hogy az alom folytatodjek. Az alom, amelyről tudtam, hogy vegul is nem alom, csak azt nem tudtam, mi idezhette elő. Vegigfutott ugyan agyamon a gondolat, hogy alighanem sokkot kaptam a villamcsapastol, es talan mar uton is vagyok a korhaz fele. Elegedetten konstataltam, hogy addig sem vesztegetem az időmet, amig tulesem az operacion: az igazi tudos meg az elet-halal mezsgyejen is a tudomanyaval foglalkozik. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy a valosag is komoly szerepet kapott ebben a jatekban. Főleg akkor, amikor meghallottam Karabinasz remult hangjat. – Mi az uristen ez? Te csinalod, Peter? Tőlem teljesen fuggetlenul lendultek mozgasba hangkepző szerveim. – En nem csinalok semmit... Maguk is latjak? – Mi ez? Konyorgok... mondjak meg, mi ez – remegett Celia sirastol elcsuklo hangja. – Egyiptom? A regi Egyiptom? – hallottam Huber kisasszony fojtott suttogasat. – Nana – morogta Yettmar. – Az. Csak ne tőlem kerdezze. En ugyanis megőrultem. Vagy hallucinalok. – En is – mondta valaki.

– Csoda tortent! – kialtotta Halvorsson. – Megiscsak koze van a keresztenyseghez. Talan maga Jezus Krisztus...! 39 Ekkor a kep ismet valtott, jobban mondva, ugrott. Sik teret mutatott, talan egy sivatagi tajat, amelyet nehany palmafa hatarolt. Az egyik fa alatt sajatos egyiptomi oltozekben, felsőtestet alig takaro, kotenyszerű ruhaban, egy ferfi allt, es a sivatag fele nezett. Mogotte sargas volt az eg, talan a lenyugvo nap festette ilyenre a levegőt. A ferfi lassan előrelepett, es nagyot lelegzett. Karjait kitarta, mintha magahoz akarta volna olelni az egesz vilagot. A kamera lassan fordult, es mint az oktatofilmekben, tetőtől talpig vegigpasztazta a ferfit. Szinte felalomban hallottam Karabinasz hangjat: – Uristen! Nezzek a fejet! Felemeltem az ujjam, es a szam ele tettem, hogy csendre intsem. Talan attol feltem, hogy a kockafejű, alacsony, hosszu kezű, rovid labu ferfi meghallja a szavat, es a semmive foszlik. A ferfi azonban nem vett tudomast a gorogről. Meg egyszer szettarta a karjat a tavoli sivatag fele: talan az egboltot akarta atfogni egyetlen, oriasi olelessel. Csak allt mozdulatlanul hosszu masodpercekig, mi pedig sobalvannya merevedve bamultuk a tunemenyt. Valamelyik asztalon vagy a foldon megcsorrent egy kavescsesze, es a ferfi hirtelen hatrafordult, arra, ahol Miss Huber kucorgott. S ebben a szempillantasban ket masik, hozza hasonlo ferfi is feltűnt a palmafak kozott,

es lassan feleje kozeledett. Lepteik zajara fordult vissza az első ferfi, nem a kavescsesze csengesere. A ket kozeledő kozul az egyik ugyanolyan ruhat viselt, mint az egyiptomiak es mint a mi emberunk, a masik azonban valami furcsa, alighanem bőrből keszitett oltonyfelet, amely sokkal inkabb hasonlitott a modern ruhakhoz, mint az egyiptomiakehoz. Vilagosan kivehetően nadragbol es zakobol allt: meg a zako fazonjat is ki tudtam venni. A ferfiak kozeledeseben volt valami fenyegető. Talan azert vettem eszre, mert westernfilmeken nevelkedtem. S aki sokat latott ilyet, soha el nem felejti a pisztolyparbajba indulo cowboyok sajatos, kisse himbalodzo jarasat, gornyedt, megis mindenre ugyelő, halalosan eber testtartasat. Kezuk hanyagul logo, varakozoan gorbulő ivet, amellyel pillanatok tortresze alatt kepesek lecsapni pisztolyuk markolatara. A ket ferfi ugy kozeledett, mintha egy furcsa, kosztumos western vasznarol lepett volna le. Sarujuk talpa alatt sercegett a homok, es a tavoli folyo felől furcsa, frocskolő zajokat hozott a szel. A maganyos ferfi meredten bamulta őket, s neha-neha megrandult a szaja szele, mintha mondani akart volna valamit. Aztan, ugy latszik, fegyelmezte magat, mert tovabb hallgatott. Alig lehetett mar tobb a tavolsag tiz-tizenot meternel a kozeledők es a maganyos ferfi kozott, amikor azok megtorpantak. Mereven előretartottak kockafejuket, hosszu karjuk szinte a terdukig logott. Ketsegkivul volt

valami majomszerű ebben a furcsa testtartasban. A maganyos ferfi ekkor felemelte a karjat, nyitott tenyeret mutatva a masik kettőnek. S e nyitott tenyer egyertelmű parancsot fejezett ki: eddig es ne tovabb! A ferfiak megtorpantak, egyikuk megigazitotta magan a kotenyt, a masik pedig ovatosan zakoja ala csusztatta a kezet. Szinte mar ott volt a szamon a kialtas, hogy figyelmeztessem a maganyos ferfit, amikor a kozeledők egyike megszolalt. Mielőtt tovabb folytatnam a tortenetet, kenytelen vagyok valamire felhivni a figyelmedet, Renny. Valamire, ami dontő mertekben befolyasolta tovabbi sorsunkat. S ez a valami egy halk, akkor meg csak tudat alatt erzett kattanas volt. Valami kattant, aztan az egyiptomi kotenyt viselő ferfi kinyitotta a szajat, es furcsa hangtomeg aradt ki rajta. Jobb szot keresve sem tudnek talalni a leirasara. Hangtomeg, hangok kavalkadja, valami, ami nem emlekeztetett semmifele emberi beszedre. Inkabb zene volt, mint emberi hangok sorozata. Zenei hangok folytak egymasba, s valami furcsa, sohasem hallott harmoniaba olvadtak ossze. Ha nem lettek volna koztuk zongetlen futtyok es furcsa zorejek, kottazni is lehetett volna a hangok sorat. – Mi az ordog ez? – hallottam Middleton suttogasat. – Beszelnek – mondta valaki. – Ezek? Ez beszed? – suttogta Celia Jordan, aztan ujra csend lett, a szobaban csak a ferfiak szajabol arado muzsika hallatszott.

A ket kozeledő kozul az egyik, amelyik egyiptomi ruhat hordott, befejezhette mondanivalojat, mert becsukta a szajat, es kinyujtott kezevel vadlon a maganyos ferfi fele mutatott. A masik kozben előrelepett, arca eltorzult, fogai kivillantak vastag ajkai kozul, es csak egyetlen szo – ha egyaltalan szonak lehet nevezni egy zenei sort – hagyta el a szajat: – Imu! 40 – Imu! – suttogta mellettem Yettmar. – Az ott Imu! Zengett-zugott a szo a levegőben, a szellő felkapta, tovabbadta a palmaknak, es ugy ereztem, hogy az egesz vilag ezt a furcsa szot enekli, minden hangszer az ő nevet muzsikalja. – Imu! A legelső hang, az i vekony, de nem kellemetlen sivito futtyfele volt, mintha valaki egy igen magas hangot probalt volna előcsalni pasztorsipjabol. Az m pedig zengett, mintha csak orgonabol hivtak volna elő. Szep lassan, meltosagteljesen olvadt ossze az őt kovető u-val, es valamilyen furcsa modon egyszerre hangzott az egesz nev. – Imu! A maganyos ferfi meg mindig az eg fele tartotta a kezet, tilton, kifele forditott tenyerrel. A bőrzakos ekkor kirantotta kezet a zakoja alol, es Imu fele lenditette. Hiaba kisertem feszult figyelemmel a mozdulatot, nem tudtam semmit felfedezni osszeszoritott okleben, legalabbis olyasmit nem, ami pisztolyra vagy egyeb fegyverre emlekeztetett volna. Talan az egyik ujja vegen

lehetett valami, vagy egeszen egyszerűen csak egy kozepes meretű gyűrűt lattam rajta, amely megcsillant a lenyugvo nap fenyeben. Ebben a pillanatban kekes langcsova csapott a kepbe: egeszen vilagos es vakitoan kek, mas, mint amilyenben a szobank furdott percekkel ezelőtt. S meg ugyanebben a szempillantasban elsotetedett minden, az alakok eltűntek, csak mi maradtunk a szobaban. Felemeltem a kezem, es ezzel ujabb lapot vertem le a keziratbol a szőnyegre. S szinte ugyanebben a pillanatban ujra megjelent a ferfi a palmafa alatt, most eppen hattal allt nekunk: karjait kitarta, es magahoz akarta olelni a vilagmindenseget, aztan ket masik, hozza hasonlo ferfi tűnt fel a palmafak kozott, es lassan feleje kozeledett. Imu visszafordult a leptek zajara, es leeresztette a kezet. – Ez ugyanaz – mondta valaki felhangosan, talan Karabinasz. – Csend! – suttogta Yettmar. Minden ugyanugy tortent, mint az előbb. Mintha valaki ismet elkezdte volna jatszani ugyanazt a felvetelt. Ugyanugy es ugyanazokkal a szereplőkkel. Most is, mint az előbb, benultan szemleltuk a jelenetet. Az egyiptomi kotenyes előrelepett, kinyitotta a szajat, es omleni kezdtek belőle a szavak. Nem, nincs semmi tevedes! Ezuttal szavak, valodi emberi szavak! – Ebbe bele kell őrulni! – mondta Karabinasz. – Ugyanaz a felvetel es megsem ugyanaz... – Csitt! – torkolta le Osima.

A ferfi furcsa, ismeretlen nyelven beszelt, amely azonban minden ketseget kizaroan emberi nyelv volt. Sőt ahogy az első mondatok elhangzottak, valami halvany gyanu kezdett erlelődni bennem... A tobbi ugyanugy folyt le, mint az előbb. Imu felemelve tartotta a karjat, a bőrzakos pedig előrelenditette a kezet, es ismet felcsapott a vakito, halvanykek fenysugar. Első alkalommal itt ert veget a jelenet. Most azonban nem szakadt meg, hanem folytatodott. Amikor a kek feny felcsapott, a bőrzakos megtantorodott, es a levegőbe kapott. Valami apro targy hullott a kezeből a foldre, aztan lassan maga is melleje roskadt. Ekkor az Imu melletti fak kozul egy ujabb, eleddig lathatatlan, negyedik kockafejű lepett a szinre, előretartott kezzel, amelyben azonban nem volt semmi. Vagy talan neki is olyan apro targyat rejthetett az okle, mint amilyen a bőrzakosebol hullott a homokra? Ez a negyedik ferfi fenyegető arccal kozeledett a bőrzakos tarsahoz, kezet meg mindig előrenyujtva. Annak pedig egyszerre csak halalos sapadtsag ontotte el kulonben erősen barna arcat, es villamgyorsan terdre vetette magat. Fejet lehajtotta a homokra, es halkan morgott valamit maga ele A negyedik ferfi Imura nezett kerdő tekintettel, majd a terdelő feje fole tartotta a kezet. Imu mondott

valamit, mire a masik biccentett, es visszament a palmafak koze. Aztan fordult a kamera vagy az a szerkezet, amely a jelenetet elenk varazsolta, es maris a bőrzekes fekvő testet lattuk magunk előtt. Szinte valamennyien egyszerre kialtottunk fel a meglepetestől es a remulettől; a bőrzekes teste akkorara zsugorodott ossze, mint egy csecsemőe. Oriasi zanzakent fekudt a homokon, s arcan fajdalmas mosollyal a tavoli egre meredt. Ez volt az utolso, amit lattunk. Aztan ugyanolyan hirtelen, ahogy jott, eltűnt minden, es mi magunkra maradtunk a szobaban. Celia Jordan tert legelőszor magahoz. Halalsapadt arccal felemelkedett a foldről, ahova lecsuccsent, s kezdte osszeszedni a szőnyegre hullott kavescseszeket, mintha ez lenne most a legfontosabb dolog a vilagon. Mi meg csak bamultunk egymasra ertetlenul, es most jutott időnk ra, hogy megtoroljuk verejtekező arcunkat, es felszaritsuk szemunk sarkabol az izgalomtol kiult konnyeket. 41 – Mi volt ez? Fiuk, mi volt ez? – dadogta Miss Huber, es nagyot nyelt. – Eskuszom, en mindig is materialista voltam, de... – Jezus csodat tett! – morogta Halvorsson. – Miert eppen Jezus? – kerdezte Osima. – Mert... mert... Hat akkor ki?

Odakunn ugy zuhogott az eső, mintha dezsabol ontottek volna. A villamlas azonban eltavolodott tőlunk, es a mennydorgest is joval messzebbről hallottuk. – Tisztazzunk előszor valamit! – ugrott fel Karabinasz. – Mindannyian lattuk? – Őrultseg – mondta Celia. – Persze hogy lattuk. Ki ne latta volna? – Tehat ketsegkivul tortent valami – szogezte le Karabinasz. – Valamennyien ugyanannak a hallucinacionak valtunk az aldozatava. – Aldozatava? – Csak ugy mondom. Nem lenyeges, nincs jobb kifejezes. – Mifele hallucinaciorol beszelsz? – kerdezte Yettmar. – Hat amit lattunk. Mert nyilvanvaloan nem a valosagot lattuk ebben a szobaban, hanem hallucinaltunk. – Valamennyien egyformat es ugyanakkor? Karabinasz lehajtotta a fejet. – Na, igen – mondta halkan –, ez nem megy. Ez a nyom nem jo. Inkabb szuggesztiorol lehetne beszelni. – Hogy gondolod, Nikosz? – Hat... nem is tudom. Van ilyen, nem? Egyszerre egy egesz cirkusz kozonseget kepes megszuggeralni egy illuzionista. Mindenki azt latja, amit a pasas akar. Tomegszuggesztio... Hallgattunk egy kicsit, majd ismet en tettem ellenvetest: – Oke, Nikosz. Csakhogy ehhez az kellene, hogy valaki megszuggeraljon bennunket. Mondjuk, egy illuzionista, ahogy az előbb mondtad. Yettmar komoran bamult ram.

– Ne kerteljen, Peter – mondta rovid habozas utan. – Ha jol ertettem, azzal gyanusit bennunket, hogy kozulunk tette valaki. Itt ul kozottunk a trefacsinalo, es most jot rohog rajtunk, igy gondolja? – Nagyjabol. – Rendben van. Akkor en most unnepelyesen kijelentem, hogy soha a budos eletben nem ertettem semmifele hipnozishoz, es alighanem keptelen lennek barkit is meghipnotizalni. Es főleg nem hulyeskednek komoly dolgokkal. – Pontosan – biccentett Karabinasz. – De hiszen ez őrultseg! – csattant fel Osima. – Tiz eve ismerjuk egymast. Meg csak feltetelezni is, hogy... Kenytelenek voltunk hinni neki. Ekkor viszont valamennyiunket ugyanaz a gondolat kezdte foglalkoztatni, es feltűnően ovakodtunk tőle, hogy Huber doktornőre nezzunk. Lesunytuk a fejunket, mintha meg a halvany feltetelezes is tavol allna tőlunk, pedig a szivunk melyen mar ott elt a gyanu. Miss Huber nehany masodpercig a levegőbe meredt, majd megigazitotta terden a szoknyajat, es halkan, dadogva megszolalt: – Kerem... Igaz, hogy en orvos vagyok, de ez meg nem ok arra... Es kulonben is, en igazan mindent megtettem, hogy... hogy segitsek magukon. Es en soha, de soha nem vetemednek olyasmire, hogy... – es hirtelen sirosra torzult az arca. Celia lecsusszant a karosszek karfajarol, odaugrott Miss Huber melle, es atkarolta a vallat. Aztan rank nezett,

es soha nem latott harag villogott a szemeben. – Elment az eszuk, halljak? Azert gyanusitjak, mert orvos? En is megtehettem volna, hiszen ma mar minden marha megtanulhat hipnotizalni! Maga meg ne pityeregjen! Ha hulyekkel van osszezarva az ember, meg kell szoknia, hogy ugy is viselkednek. A majmoktol sem veszi senki rossz neven, ha grimaszokat vagnak a latogatora, vagy hozzavagjak a sargarepat az allatkertben! Na, ezt alaposan megkaptuk. Mindenki kifejtette mar a velemenyet a titokzatos jelensegről, csak Middleton nem. Ezt akkor meg nem fogtam fel teljes jelentősegeben, hiszen valamennyien azzal voltunk elfoglalva, hogy tisztazzuk magunkat Celia Jordan vadjai alol. – Teljesen felreertenek bennunket a holgyek – kapta maga ele a kezeit Karabinasz. – Eszunk agaban sincs Huber doktornőt gyanusitani. Ha jol emlekszem, egyetlen szo sem hangzott el, amely... – Szo az nem! – tort ki ujra Celia. – De a maguk sunyi hallgatasa tobbet mond, mintha megvadoltak volna. Ahelyett hogy megkoszonnek neki, amit ezert az eszeveszett ugyert tett! Most mar kenytelen voltam en is beavatkozni, megpedig egesz direktori tekintelyemmel. 42 – Allitsa le magat, Celia – mondtam nagyon hatarozottan –, mielőtt meg jovatehetetlen dolgokat vagdosnank

egymas fejehez. Miss Hubert senki sem gyanusitja, mint ahogy magat vagy engem sem. Egyszerűen csak merlegeltuk a lehetősegeket. Es az egyik lehetőseg az is, hogy valaki szorakozik velunk. Nem tudom ugyan elkepzelni, hogyan tehetne, de a lehetőseg akkor is fennall. Miss Huber, magat pedig arra kerem, hogy probaljon meg egy kicsit felulemelkedni a dolgokon. Higgye el, a mi idegeink sincsenek drotkotelből. De Halvorsson sem vagta oda az oldatot, amikor... hm... gyanuba kerult, hogy esetleg ő manipulalt vele. – Bar egy hajszalon mult csak – morogta a dan. – Oke, Peter – suttogta Miss Huber, es erőt veve magan ujra hatrasimitotta kulonben tokeletesen sima hajat. – Igyekszem uralkodni magamon. Csak kisse... hogy is mondjam, szokatlan a stilusuk. Amikor ugy-ahogy lecsillapodtunk, visszaterhettunk a tortentek elemzesehez. – A hallucinaciot tehat elvethetjuk – mondtam. – Hallucinacio előidezesehez hallucinogen anyagok szuksegesek. – Marad a hipnozis – mondta Yettmar. – Ahhoz viszont az kell, hogy valaki előidezze. Ekkor jelentkezett szolasra Middleton. Felnyujtotta a kezet, mintha ertekezleten lenne, aztan mosolyogva megszolalt: – Akar hallucinacio, akar hipnozis, kell lenni egy kozos dolognak bennuk... legalabbis velemenyem szerint. Nem? – Miről beszel? – Hogy minden, amit lattunk es hallottunk, illetve latni es hallani veltunk, csak a kepzeletunkben tortent meg

es nem a valosagban. – Igy van – mondta Yettmar. – Ez esetben pedig... nos, ez esetben tulajdonkeppen nem lattunk es nem hallottunk semmit, csak latni es hallani veltuk... – Vilagos – mondta meg egyszer Yettmar. – De mi az ordogot akarsz ezzel? Ekkor ismet felhangzott az a furcsa, halk kattanas, amelyet meg a jelenes bekovetkeztekor tudat alatt megfigyeltem, es mar tettem is emlitest rola. Egy kattanas, amely akkor hangzott fel, amikor a ket kozeledő ferfi megtorpant es beszelni kezdett Imuhoz. Amikor a kattano hang elert a fulemig, meglepett mozdulatot tettem es ereztem, hogy megrandul a kezem, mintha vedekezni akarnek valami ellen. A kovetkező pillanatban aztan megtortent a csoda; ismet megszolalt az a furcsa, zeneszerű beszed, amely a kockafejűek szajabol aradt. A szoba minden zugat betoltotte a hang, meghozza sztereoban. S pontosan onnan jott, ahonnan a sztereofelvetelek szoktak: a szoba kulonboző pontjain elhelyezett hangszorokbol! Felugrottam es orditani akartam, de Yettmar megelőzott. Egyetlen ugrassal atvetette magat a szoba kozepere helyezett dohanyzoasztalon, elkapta a magnetofon mellett kucorgo Middletont, es a foldre rantotta. Oklozte, ahol erte, es kozben ugy uvoltott, mintha megőrult volna.

– Te rohadt! Te aljas szemet...! Rohadt tetű! Ki akarod kesziteni az idegeinket? Megollek, mielőtt meg kirohoghetned magad az aljas vicceiden! A kovetkező perc a verekedese volt. Halvorsson es Karabinasz egyesult erővel probaltak lecibalni Yettmart Middleton hatarol, en pedig a kezet fogtam, nehogy utni tudjon vele. Ugy tűnt, hogy Yettmar egeszen elveszitette a jozan eszet. Szaja habzott, szemei voros fenyben egtek, es ugy megfeszult a teste, mintha merevgorcsot kapott volna. Azok ketten teptek-cibaltak, en a kezeit fogtam, Middleton pedig ott nyogott alatta, es rugta, ahol erte. Mar-mar azon voltam, hogy fejbe csapom egy vazaval, amikor mellettem termett Huber doktornő egy injekcios tűvel, s mielőtt meg barmit is kerdezhettem volna, ropteben belecsapta Yettmar karjaba. Tovabbi fel perc mulva Middleton kimaszhatott tamadoja alol, aki felig csukott szemmel hevert a szőnyegen, es horkolva szedte a levegőt. – Mi van vele? – nyogte Middleton, es Yettmarra mutatott. – Begolyozott? – Idegroham – mondta Huber szarazon, es visszault a helyere. A kockafejűek beszede kozben zavartalanul aradt a hangszorokbol; most mar azon a masik nyelven beszeltek, amely emberinek hangzott. Middleton visszaroskadt a helyere, es sertődotten tapogatta az arcat. – Ezt az őrultet! Majd kiverte a fogamat... Miert eppen nekem ugrott? – Nem is sejti? – kerdeztem tőle. A magnora mutatott.

– Ezert? Senki nem valaszolt, csak neztunk ra rezzenestelen tekintettel. 43 Middletont azonban ugy latszik, csak a verekedes razta meg. – Es pont az uj fogamra utott – morogta fajdalmas keppel, majd korbepillantott. – Mi van? – kerdezte aztan csodalkozva. – Ez eldonti a vitat, nem? – Milyen vitat? – kerdezte mogorvan Osima. – Hogy hallucinacio-e vagy sem. Vagy hipnozis... Ekkor mar mindent ertettem, es legszivesebben homlokon csokoltam volna Middletont. Middleton egyszerre csak elkepedt. Harsany csodalkozas ult ki az arcara, majd dagadt ajkait szetnyitva felnevetett. Nem mondom, nem volt valami szep a nevetese. – O, hat ezert esett nekem ez az őrult? Csak nem hiszitek, hogy en csinaltam a felvetelt? Hogy en hamisitottam... – s ujra nevetett, mikozben apro verpatakok csorogtak le az allara. – Nem beszelnel ertelmesebben? – huzta ossze a szemet Osima. Middleton ismet szora nyitotta volna sebes szajat, de Yettmar ekkor magahoz tert. – Middy – suttogta halkan. – Meg tudsz nekem bocsatani? Middleton odalepett hozza, es ratette a kezet Yettmar karjara.

– Csak ne izgasd fel magad, oregem. Nincs nagy vesz... Igaz, hogy az uj fogam meglazult, de oda se neki. – En azt hittem... hogy... meg akarsz trefalni bennunket. Hogy te csinaltad azokat a hangokat.,. Huber doktornő hirtelen felpattant, es elem allt. – Hat, ide figyeljen, Szilagyi! – kezdte, es feledve minden serelmet es konnyet, csipőre tette a kezet, mikozben ugy egett az arca, mintha ketertelmű trefakat meseltek volna neki. – Kenytelen vagyok belatni, hogy maguknak valamennyiuknek az őrultekhazaban lenne a helye. Kiveve talan ezt a szegeny lanyt, aki nem is tudom, hogyan keveredhetett maguk koze... Előszor engem gyanusitanak, hogy meghipnotizaltam magukat, aztan osszeverekszenek valami magnetofontrukk miatt. Most meg ugy tesznek, mintha mindent ertenenek, es osszecsokoloznak. Mondjak, komolyan azt hiszik, hogy maguk normalisak? Valoszinűleg szeles mosoly terulhetett szet az arcomon, mert meg csak fokozodott a duhe. – Hat csak szorakozzanak egymassal, de engem hagyjanak ki a jatekbol! Maga velem jon, Celia, vagy itt marad? De figyelmeztetem, lehet, hogy ujra duhongeni kezdenek. Celia mosolyogva megcsovalta a fejet. – Mar nem... Rosalinda. Mar minden oke. Huber arcara kiult az elkepedes. – Oke? Hogyhogy oke? – Minden tisztazodott. Miss Huber megszedult, es kenytelen volt a mellette allo karosszek karfajara tamaszkodni.

– Hat mar maga is? – nyogte panaszosan. – Maga is, Celia? Mi tisztazodott? Hat nem azert ugrott neki Mr. Yettmar Middletonnak, mert... ugy hamisitotta a szalagot? Biztosan el van rejtve valahol egy videomagno es... nem? Celia megrazta a fejet. – Nem. Yettmar valoban ezt hitte, de kiderult minden. Kiderult, hogy mit csinalt Middleton. Huber elsapadt, es remenytelenul bamult rank. – Uristen, ember! Mi derult ki egyaltalan? Mit csinalt Mr. Middleton? Csak nem azt akarja mondani, hogy semmi koze a magnohoz es... – Dehogyis – razta meg a fejet mosolyogva Celia –, dehogyis akarom mondani. Middletonnak valoban van koze a magnetofonhoz... bar tulajdonkeppen nem valami sok. – De hat... Mit csinalt vele, Celia? Celia Jordan Middletonra mosolygott. – Tulajdonkeppen nem sokat... Csak annyit, hogy amikor azok beszelni kezdtek, felvetelre allitotta a magnot, es benyomta a gombjat! Felora mulva tul voltunk mindenen: sertődesen, magyarazkodason, nehany szendvicsen es a kaven, amit Celia es Huber doktornő főztek. Mi addig osszetakaritottuk a romokat, amelyek viharos szovaltasaink kozben keletkeztek. Nehany kimult hamutarto, egy Nofretetefej utanzat es kedvenc golyostollam kerult a szemetkosarba.

Amikor elcsitultak a kedelyek, ismet megindulhatott a talalgatas. – Tehat sem hallucinacio, sem szuggesztio – mondta a meg mindig almos Yettmar. – Maga a keserű valosag. – En hallottam, amikor Middleton lenyomta a gombot, csak nem tudtam, hogy mi az a kattanas. Igy hat kezunkben van a dontő bizonyitek! – Mire? – kerdezte Osima. Nem is volt olyan konnyű valaszolni ra. Halvorsson vegigsimitott a szakaiian, es megszolalt: 44 – Azt hiszem, hogy keresnunk kellene egy kiindulopontot. – Feloraja azt csinaljuk – mondta Karabinasz. – Egy igazi kiindulopontot – folytatta zavartalanul Halvorsson. – Ugyanis a kerdest ketfelekeppen kozelithetjuk meg. – Espedig? – Idealista es materialista modon. – Ebben van valami – morogta Osima. A dan felemelte a huvelykujjat. – Vegyuk talan az elsőt... – Vegyuk – bolintottam. – Ez esetben a termeszetfelettiből kell kiindulnunk. Raakadtunk Imunak es tarsainak a nyugvohelyere. A feliratbol es mas jelekből arra kovetkeztethetunk, hogy nem szandekoztak orokre meghalni, inkabb azt akartak, vagy azt akarta Imu, hogy tovabb elhessen az utodaiban. S evezredekkel a halala utan mi megtalaltuk es meg is ertettuk a kivansagat. Erre mi tortenik? Ahelyett hogy azt tennenk, amit ő akar, visszarettenunk a feladattol, es

vissza is lepunk tőle. Hiszen eppen akkor hataroztuk el, hogy lemondunk a kiserlet folytatasarol. Percekkel kesőbb pedig bekovetkezett, ami bekovetkezett. Mi ez, ha nem Imu tiltakozasa? Vagy Malcolm papae – mondta halkan Celia. Mindannyian osszerezzentunk, meg nekem is hideg futott vegig a hatamon. – Azt akarjak, hogy folytassuk, amibe belekezdtunk – mondta Osima. Huber doktornő is osszerazkodott. – Lassan atalakulunk spiritiszta szeanssza. – Gondolja, hogy a kisertetek hangjat magnora lehet venni? – kerdeztem Halvorssontol. – Fogalmam sincs! Eddig meg csak mesekben talalkoztam veluk. – Nekem megiscsak szimpatikusabbnak tűnne a materialista felfogas. A dan tanacstalan kepet vagott. – Ez esetben meg csak talalgatni sem tudok. Ketsegtelen, hogy valamennyiunket ugyanaz a dolog foglalkoztat. Nem tudok masra gondolni... mint megiscsak hipnozisra. – Ugyan! Ne kezdje elolről, Halvorsson! Ezt mar egyszer elvetettuk. – A szandekos hipnozist igen... – Nem ertem... – Azonnal megmagyarazom. Bar nem tudom, hogy valaha is előfordult-e mar ehhez hasonlo eset. – Mihez hasonlo? Nyogje mar ki!

– Arra gondoltam, hogy lehet talan valaki kozottunk, akinek nagyon erős az akarata vagy az a kepessege, hogy a gondolatait at tudja vinni valamennyiunkre. Ertik? Valakinek az agyaban megjelent az iment latott jelenet, es a mi agyunk, mint a radiovevő atvette es tovabbitotta a szemunknek. – Es a magnetofonnak – mondta jelentősegteljesen Middleton. Hat igen, ezen bukott meg minden. – Mas materialista magyarazatot nem tudok – mondta csuggedten Halvorsson. – Hallgassuk meg meg egyszer a szalagot – javasolta Huber doktornő. Middleton visszafuttatta a tekercset, es ismet felhangzott a szelsuhogas, a palmafak koronajanak suttogasa es a vizilovak frocskolese a Nilus felől. Aztan az a furcsa hangzuhatag: zenei hangok, futtyokkel es kattogasokkal keverve, majd a masik, emberi beszed. Legvegul pedig egy gyors zizzenes, amikor felcsapott a kek feny, es megolte a bőrkabatost. A magnetofon megallt, es mi eppolyan tanacstalanok voltunk, mint korabban. Egy biztos. Nem almodtuk, ami tortent. – Lehet, hogy megiscsak a tulvilagrol?... – suttogta Celia. Karabinasz megcsovalta a fejet. – Furcsa, hogy meg egyszer megismetlik az egeszet, mintha csak a mi kedvunkert tennek... – De hat miert? – kerdezte Miss Huber. – Fogalmam sincs.

– Talan a nyelv miatt – morogta Yettmar. – Hogyhogy a nyelv miatt? – Valami mar akkor feltűnt nekem. A masodik felvetelen, illetve, mondjuk igy, az ismetlesnel. De csak most jutott eszembe, ahogy a nyelvekről beszeltunk. – Micsoda, az Istenert? – kerdeztem turelmetlenul. – Az aszinkronitas. 45 Ugy neztunk ra, mintha megbuggyant volna. – Micsoda? – nyogte Miss Huber. – Aszinkronitas? Az meg mi a fene? – Roppant egyszerű – mondta Yettmar. – Amikor az ismetlesnel emberi hangon beszeltek, a szajuk mozgasa nem volt szinkronban a szoveggel. Most mar meg mernek eskudni ra... Szinte magam előtt latom őket. Igen. Tokeletes aszinkronban van a hang a szajmozgassal! – De hat honnan tudja ezt biztosan, ember? Amikor meg azt sem tudjuk, hogy milyen nyelven beszeltek! – Annak semmi koze az aszinkronitashoz – legyintett Yettmar. – Kar, hogy nem tudtuk kepmagnora venni a jelenest. Hagyjanak csak egy pillanatra! – Ezzel behunyta a szemet, majd nehany pillanat mulva kinyitotta. – Igen. Vilagosan latom magam előtt a kepet... A bőrzakos mond valamit, es csucsorit a szajaval. Az első felvetelen, vagy... mondjuk az első megjeleneskor ennel a szajallasnal futty hangzott fel, ami nagyjabol megfelel az emberi szajallasnak, ha futyulni akarunk. Masodszorra azonban ugyanilyen szajallasnal olyan

hangokat hallottunk, amelyeket így lehetetlen lenne kiejteni. Ertik? Ez az aszinkronitas! – Es ez szerinted mit jelent? – kerdezte Middleton. Yettmar felhuzta a szemoldoket. – Csak talalgatok. – Espedig? – Mondjuk, az első jelenet volt eredeti szoveggel... a masikat pedig... hm... – Mi van a masikkal? – Azt hiszem, szinkronizaltak. Dobbenten bamultunk Yettmarra. Talan eppen azert, mert nagyon is valoszinűnek tűnt, amit mondott. – De hat miert? – kerdezte Miss Huber rekedten. Yettmar ujra csak a szemoldoket huzogatta. – Talan azert, mert sejtettek, hogy azt az első beszedet vagy micsodat a budos eletben senki sem fogja megerteni. – Hat nem is – mondta Huber kisasszony. – Ez ketsegtelen. Ez ugyanis... hm... biztosan nem emberi beszed. – Talan csak nem ismerunk hozza hasonlot – mondta Celia. Huber megingatta a fejet. – Nem ez a problema. Hanem a hangok. Ilyen hangokat, elsősorban a zeneiket es futtyoket, nem lehet emberi hangkepző szervekkel kiadni. Vagy legalabbis a ma ismert emberi hangkepző szervekkel nem – tette hozza. Ugy ereztem, valamelyest ketsegkivul előrejutottunk. – Ez tehat annyit jelentene – foglaltam ossze az elhangzottakat –, hogy uzenetet kaptunk. Akarkitől es

akarhogyan. De az uzenet nekunk szol... Es hogy meg tudjuk fejteni, szinkronizaltak, egy teljesen erthetetlen nyelvről egy masik erthetetlenre vagy jobban mondva ismeretlenre... egyelőre ismeretlenre, de ketsegkivul emberi nyelvre. – Igy van – mondta Huber. – A masik vilagosan emberi nyelv. – No de milyen? – vakarta meg a fejet a dan. – Egyiptomi – mondtam. – Oegyiptomi. A folklorkutatonak megmerevedtek az ujjai a feje tetejen, es ram tatotta a szajat. – Oegyiptomi? Ugy tudtam, hogy az a nyelv ismeretlen. Legalabbis a kiejtese... – Az is. De a kopt ismereteben bizonyos dolgok felismerhetők benne, igy van, Nikosz? – Most, ahogy mondod... – Masodsorban pedig milyen nyelvre szinkronizalhattak volna? – Mondjuk angolra. – Időszamitasunk előtt ezerotszaz evvel? Miss Huber kerekre nyitotta a szemet. – Maga komolyan azt hiszi, hogy akkor keszult a szinkron? – Ha a materialista megoldast valasztjuk, akkor kellett keszulnie! Karabinasz tenyerebe temette az arcat. – En megőrulok! – En is – helyeselt Halvorsson. Osima az orajara pillantott es felallt. – Nekem pedig mar nem fog az agyam. Javaslom, hogy fuggesszuk fel holnapig az ulesunket. Talan addig is

tortenik valami. Elhalasztana egy kicsit a donteset, Peter? Tudtam, hogy felteszi majd valaki ezt a kerdest, es magamban mar meg is fogalmaztam ra a valaszt. – Termeszetesen – mondtam hangosan. – Mindaddig, ameddig nem deritunk fenyt a tortentekre... nem irom meg a jelentesemet. Mindegyikuk melegen megszoritotta a kezem, ahogy sorban elhagytak a szobat. Soha nem ereztem meg ennyire biztosan, hogy a barataim. 46 Leoltottam a mennyezetvilagitast, es az iroasztalhoz leptem, hogy mielőtt elhagyom a helyiseget, lekattintsam az asztali lampat is, amikor megszolalt egy hang a hatam mogott: – Engem itt hagy? Ugy fordultam hatra, mintha kigyo mart volna a sarkamba.. Miss Huber ult a karosszekeben, es felem mosolygott. Annyira meglepődtem, hogy csak dadogni tudtam. – Maga... maga... – Hogy mit keresek itt? Itt maradtam. Ugy latszik, a tobbiek itt felejtettek. Lassan kezdtem csak magamhoz terni. – Hű, de megijesztett! – Azt hitte, hogy Imu vagyok? – Mit tagadjam, megfordult az agyamban. Felallt, kinyujtozkodott, es felem pillantott. – Befejezte? – Persze. Eppen haza akartam menni...

– Csak akart? Ereztem, hogy egyre nagyobb zavarba jovok, es merges is voltam magamra, hogy mi az ordog utott belem. – Gondolom, akar tőlem valamit. Egy kicsit elmosolyodott, ravaszkasan, szexisen, amitől ereztem, hogy dobolni kezd a halantekomban a ver. – Azert ez igy egy kicsit egyertelmű. Gondolom, jo darabon egyfele megyunk. Az eső reg elallt. Ha nem zavarom, magaval tartanek... Szorosan egymas mellett lepegetve vagtunk at a parkon, vegigmentunk a platansoron, es kifordultunk a szeles mezőre. A tavolban felcsillantak a sorhazak fenyes szemei, ott, ahol en is laktam. Sokaig hallgattunk, bar ereztem, hogy beszelnem kellene. Csak hat Isabella ota olyan nehezen jonnek szavak a szamra, ha egyedul maradok egy nővel. – Maga mindig ilyen felszeg? – kerdezte egyenesen, ahogy a hazak fele kozeledtunk. – Nem vagyok felszeg – mondtam kelletlenul. – Mintha felne tőlem – mondta, es volt valami provokativ a hangjaban. – Csak a tudomany, es a nők soha? Ekkor elpattant bennem valami. Talan az elmult orak okoztak, talan az ő kozelsege, talan mind a kettő. Mintha halo szakadt volna szet szivemen, amit meg Isabella font koreje. Magam szamara is varatlanul felnevettem. Kicsit gunyos volt a nevetesem, de ketsegkivul megkonnyebbult. – Ugyan – mondtam. – Tudja, ki vagyok en?

– Persze – hokkent meg meglepetten. – Csak be ne vallja, hogy a hasfelmetsző, es jo, hogy vegre kettesben vagyunk egy sotet mezőn. – Hat majdnem. Annak idejen San Antonioban en voltam az egyetemen a Don Juan. Senki sem ertett ugy a lanyok befűzesehez, mint en. Ketszer rugtak ki miattuk a kollegiumbol. Elismerően pillantott ram. – Ejha. Igazan nem latszik magan. – A latszat csal. – Komolyan mondja? Eddig nem vettem eszre. Nem is tudom, miert kezdtem neki Isabellarol beszelni. Amikor eszrevettem, mar kimondtam az első mondatokat, es nem volt visszaut. – Aztan egyszerre csak megnősultem. Magam szamara is varatlanul... igy mulik el a vilag dicsősege. Elhallgatott es ereztem, hogy nem akar beleturni a maganeletembe. Amiota kimondtam Isabella nevet, mintha kicsit tavolabbra huzodott volna tőlem, es az arcat is elforditotta. – Ot eve, hogy meghalt a felesegem... Isabella. – Bocsasson meg – mondta. – Nem akartam... – Tudom. Magamtol mondtam... Azota valoban kisse visszavonultam, es csak egyetlen nő arcat nezem meg őszinte rajongassal, napjaban tobbszor is... – Celia? – kerdezte, es valami furcsa szomorusag bujkalt a hangjaban. Onkentelenul is felnevettem. – Ugyan! Latta az asztalomon. Sajnos eppen osszetort. Kell szereznem helyette egy masikat. – Az az egyiptomi nő? Ki az?

– Nofretete. A vilag legcsodalatosabb asszonya. – Es a felesege? 47 Erősen koncentralnom kellett, ha magam ele akartam idezni Isabella arcat. – Isabella? Talan szerettuk egymast... Mindenesetre kezdetben biztosan... Nagyon megrazott, amikor elveszitettem. – Csak kezdetben? – Kesőbb, tudja, előjottek a problemak. Alighanem mindketten akartunk valamit az elettől. De mindegyikunk mast... S a kettő valahogy nem jott ossze. A ket dudas es az egy csarda tipikus esete. – Ne haragudjon... Mi volt a felesege? – Atomfizikus. Kivancsi ra, hogy halt meg? – Nezze, Peter, en egyaltalan... – Szazszoros dozist kapott. Robbanas tortent a reaktorban. Mikor odaertem meg elt es... – Ne! Lassan a hazam kapuja ele ertunk. Lehajtotta a fejet, es nem tudtam, hogy sir-e vagy csak gondolkodik. Kitartam előtte a kaput, es felkattintottam az udvari osveny neoncsovet. – Bejon egy italra? Tiz perccel kesőbb szemben ult velem a szőnyegen, es elgondolkozva forgatta kezeben a poharat. – Csodalom magat, Peter. Hogy meri vallalni a felelősseget. Mas mar regen bedobta volna a torulkozőt. Megvontam a vallam. – Tulajdonkeppen nincs sok veszitenivalom. Soha nem is szerettem a csucson lenni. Legszivesebben a

szobamban ulnek, es feliratokat fejtenek, ahelyett hogy egy egesz intezet log a nyakamon. Tudja, annak idejen elhataroztuk Isabella-val, ha megoregszunk, veszunk egy kis farmot San Antonio mellett, es odakoltozunk. Isabella lovakkal foglalatoskodik majd – alighanem ez volt az egyeduli, ami az atomokon kivul meg erdekelte a vilagon –, en meg majd megfejtek nehany szaz hieroglifat naponta. – Sosem gondolt arra, hogy gyerekuk legyen? Szavai mely sebeket szaggattak fel bennem, de nem akartam mutatni a fajdalmamat. – Dehogynem. Előszor termeszetesen nem akartunk. Sőt. Mindent megtettunk, hogy ne legyen. Kesőbb aztan mar nem vigyaztunk annyira, meg kesőbb pedig mar kifejezetten szerettunk volna. – Meddő volt? – En vagyok az. Lattam, hogy kikerekedik a szeme a meghokkenestől, szaja sarka remegett, mintha bevallottam volna neki, hogy en vagyok a regota korozott rablogyilkos. – Sosem hallott meg ilyet? – Dehogynem, csak... – Csak nem latott meg ilyen pasast. Igaz? – Igaz. – Akkor nezzen meg jol. Előszor en sem hittem volna. Sőt. Biztos voltam benne, hogy Isabellaban van a hiba. Mint ahogy a ferfiak altalaban biztosak szoktak lenni benne. – Hogy erti ezt? – Meg csak gondolni sem akarunk olyasmire, hogy bennunk is hibadzhat valami. Nem vagyok nőparti, de

ebben az esetben... Kulonben egyre megy. Vartunk egy ideig, es remenykedtunk. Persze csak annyira, amennyire a munkank engedte. Vegul is Isabella volt az, aki nem birta tovabb. Elment es megvizsgaltatta magat. Beleszurcsoltem a poharamba, es egyszerre csak ujra Isabella mellett ereztem magam, azon az atkozott, esős delutanon. – Hazajott az orvostol, es kerek perec kozolte velem, hogy ő teljesen normalis es egeszseges. Es ha valaki most megkettyintene, kilenc honap mulva egeszseges csecsemőt hozna a vilagra. Es jobban tennem, ha en is megvizsgaltatnam magam. Ha masert nem, hat azert, hogy egyszer s mindenkorra elejet vegyuk az esetleges vadaskodasoknak. Nem akar elhagyni, eszeben sincs, de tudni szeretne, hogy mi a hezag. Nem szolt tobbet, de nem is kozeledett hozzam. Es ha en probalkoztam vele, finoman, de hatarozottan elutasitott. – Annyira hianyzott neki a gyerek? – Nem hiszem. Csak gyűlolte, ha nincs valami szaz szazalekig rendben korulotte. Utalta a titkokat es a megfejthetetlen rejtvenyeket. Legalabbis a kornyezeteben. Nem tudta elviselni, hogy nem lathat a dolgok melyere. Gondolom, ezert is lett atomfizikus. Ez a dolog is elsősorban azert aggasztotta, mert megzavarta a nyugalmat es... hat, mert nem volt logikus. – Logikus? 48 – Persze. A logikus az, ha egy ferfi es egy nő lefekszenek, es ha nem vigyaznak, gyerekuk lesz. Az

ellenkezője viszont nem logikus. – Ertem... – Kenytelen voltam en is elmenni, hogy nyugalmat szerezzek vegre neki is es magamnak is. Es akkor kiderult minden. Nem vagyok nemzőkepes. – Biztos? – Szakemberek mondtak. Tobbszor is vettek mintat, es minden vizsgalatnak ez volt a vegeredmenye. Vegul is kenytelen voltam belenyugodni. – Es... Isabella? – Furcsa modon ő is megnyugodott. Hiszen tisztazodott korulottunk minden. Kiderult, hogy valamivel hibasabb arut soztak ra, mint amilyet akart, de azert nem annyira, hogy erdemes lenne reklamalni miatta. Csak annyira erintette, mintha mondjuk az derult volna ki rolam, hogy fel fulem van, csak gondosan elrejtem a helyet a hajam alatt. Egyszeriben elfojtotta magaban a kivansagot, hogy gyereke legyen. Ettől kezdve csak az atomjaival torődott. – Es magat... magara hagyta? – A, dehogy. Ugy ment minden, mint eddig. Csak tudomasul vettunk egy tenyt. Mint peldaul azt, hogy nem vagyunk gazdagok. Es ezek meg egyuttesen sem voltak elegsegesek ahhoz, hogy ne elhessunk bekessegben egymas mellett. – Es azután? – Ennek mar ot eve. Mit mondjak? Nem tettem le a gondolatrol, hogy farmot veszek San Antonio mellett.

Letette a poharat, hozzam hajolt, es megcsokolta a szamat. – Veled akarok aludni... Te is akarod, edes? Hajnal volt, amikor felebredtem. A kertben veszettul futyoresztek a rigok, es valamelyik fan egy harkaly kopacsolt megallas nelkul. Az oramra neztem: negy ora mult harom perccel. Rosalinda halkan szuszogott mellettem; lebontott haja satort vont mindkettőnk fole. Ovatosan felre kellett simitanom, hogy csondesen ki tudjak maszni az agybol. Kimentem a furdőszobaba, ittam egy fel pohar langyos vizet, es csak akkor jutott eszembe, hogy alighanem almodhattam valamit, ami vegul is felebresztett. Hiaba tortem azonban a fejem, nem tudtam visszaemlekezni ra, ami almomban tortent. Felsejlett ugyan bennem a gondolat, hogy alighanem Imuval volt kapcsolatos, de semmi sem maradt meg belőle, meg egy halvany toredek sem. Ovatosan visszalopakodtam a szobaba, bebujtam a hajzuhatag ala, es lehunytam a szemem, hogy ujra elaludjak, amikor Rosalinda megszolalt mellettem: – Mi baj, Peter? Gyengeden megsimogattam a hasat. – Semmi. Csak a rigok. Es alighanem almodtam is valamit. Felem fordult, es atolelte a nyakam. – Jot vagy rosszat? – Ha en azt tudnam! A legbosszantobb az, hogy nem emlekszem semmire. – Megesik az ilyesmi.

– Talan Imurol almodhattam. Felsohajtott, es a parnara ejtette a fejet. – Imu... Istenem... Mit nem adnek erte, ha megerthetnenk, ami tortent! A rigok veszettul futyultek a kertben, es en csendesen beletorődtem, hogy a mai alvasnak alighanem vege. – Pedig eskudni mernek ra, hogy logikus oka van mindennek. Ha megtalalnank a kulcsot, egyszeriben vilagossag derulne az ugyre. Erzem, hogy van valahol egy kulcs, amelyik nyitja a titkok zarjat... Hogy a nyavalya torje ki! – Vegiggondoltad mar lepesről lepesre a tegnapi napot? – Megprobaltam. – Es semmi? – Lehet, hogy almomban is ez foglalkoztatott. Valoszinűleg ezert is ebredtem fel. – Peter... – Tessek, edes. – En... biztos vagyok benne, hogy ez a jelenseg magyarazhato. 49 – Hat nem ezt mondom en is? – Valahol itt kell lennie a magyarazatnak a kezunk ugyeben. – De hol? – Nem tudom, Peter. De ketsegkivul kellett lennie egy forrasnak, amely kibocsatotta őket. – Kiket? – A hologramokat. Hiszen haromdimenziosak voltak, es terben mozogtak. Es hanggal egyutt. – Mire akarsz kilyukadni?

– Csak gondolkodom. Meg kell talalnunk a vetitőberendezest. Felkonyokoltem, es meglehetősen remulten nezhettem ra, mert visszanyomta a fejem a parnara, es betakart a hajaval. – Ha nem hiszunk a kisertetekben es csodakban, akkor meg kell keresnunk azt a szerkezetet, amivel odavarazsoltak őket a szobaba. Ujra csak kimasztam a hajzuhatag alol. – Nem vagy te tul racionalis, Rosalinda? Megrazta a fejet. – Ellenkezőleg. De biztos vagyok benne, hogy jo nyomon jarunk... Valaki odavetitette őket a szobaba. Az is bizonyitek erre, hogy egyszer meg is ismeteltek a felvetelt, meghozza szinkronizalva. – Vetitettek? De ki es hogyan? – Probaljunk csak visszagondolni a megjelenesuket megelőző masodpercekre. Mire tudsz visszaemlekezni? – Hat... őszinten szolva nem sokra. Mindenki ult, es Celia eppen behozta a kavet. – Kinyitotta az ajtot. – De rogton be is csukta. – Megvan. A talca! – Celia talcaja? – Mi mas? – Lehetetlen. Kutya kozonseges talca. Azon hozza be a kavekat evek ota. – Akkor valami mas. Te peldaul mit csinaltal, amikor Celia bejott a szobaba?

– En? Mit is? Ja, igen. Eppen egy demotikus keziratban lapozgattam. – Demotikus? – Egy kesei irasmodot jelent. – Mi volt benne? – A keziratban? – Abban hat. – A Halottak Konyvenek egy kesei valtozata, amely a bebalzsamozas előtti es utani... Osszerazkodott, elhallgatott, es arcomhoz szoritotta az arcat. – Nem lehet, hogy... attol a kezirattol? – Ostobasag – mondtam. – A keziratnak semmi koze Imuhoz. Es meg ha lenne is... Abban allapodtunk meg, hogy materialista alapokon allunk. Ha nem igy teszunk, ezerfele megoldas letezhet. Azaz egy sem. – Igazad van – suttogta. – Akkor tovabb kell keresnunk. Kellett lennie valamilyen targynak a szobaban, amely kapcsolatban van Imuval, es amelyről elkepzelhető, hogy adokent funkcional. Ha a keziratlapok nem... Ereztem, hogy elsotetul előttem a vilag; a rigok abbahagytak hajnali koncertjuket, beropultek a szobaba, raszalltak a szekekre, az asztalra, sőt meg a csillarra is jutott belőluk. Amikor aztan kenyelmesen elhelyezkedtek, egyszerre csak nőni, novekedni kezdtek, majd osszefolytak egyetlenegy, hatalmas rigova, amely kopacsolni kezdett a fejemen hegyes csőrevel. A fejemhez kaptam, hogy elhessentsem, de ekkor Rosalinda is eszrevehette, hogy nincs valami rendben velem, mert kodfatyolon at hallottam remult sikoltasat:

– Peter! Mi tortent veled, Peter? Ekkor mar az agy mellett alltam felig gornyedten, es szanalmas kiserleteket tettem, hogy magamra cibaljam a nadragomat, bar meg az alsonadrag sem volt rajtam. Kozben szunet nelkul morogtam valamit az orrom alatt, mintha meghaborodtam volna. Rosalinda kiugrott az agybol, atkarolt, es tenyeret a homlokomra tette. – O, Peter! Edesem... Mi tortent veled? Az előbb meg... Megtantorodtam, es belekapaszkodtam a karjaba, hogy el ne essek. – Rosa... linda... – motyogtam. – At kell... mennem... a szobamban... akkor ott volt az asztalon...! Leultetett az agy szelere, es simogatta a hatamat, mint a beteg gyereket, amig csak egeszen magamhoz nem tertem. 50 Amikor aztan ugy-ahogy megszűnt bennem a remeges, ket tenyerebe fogta az arcom, es kenyszeritett, hogy forduljak vele szembe. – Peter! Mi tortent? El kell mondanod, hogy mi tortent! Akkor hirtelen kitisztult a fejem. Vilagosan lattam magam előtt azt a pillanatot, amikor Celia behozta a talcat. Oriasit villant valami, megreccsent az eg, es kek feny toltotte be a szobat. S a kek feny az asztalomrol aradt. A szkarabeuszbol, amely a Halottak Konyvenek kezirata mellett hevert a lampa alatt. Kapkodva oltozkodtunk mind a ketten, es ropke felora mulva benn voltunk a szobamban. A korai virradat

aranyos fenyben furdette a platanokat, az ablakon beszokő sugarak voroses mintakat rajzoltak a karosszekek oldalara. A szobaban meg mindig meglehetősen nagy rendetlenseg uralkodott, bar ki-ki felallitotta eldőlt szeket, mielőtt tavozott volna. A kiomlott kavek azonban fekete foltot hagytak a szőnyegen, sőt valaki nehany kockacukrot is a foltok melle taposott. A kezirat lapjai osszekeveredve es osszegyűrve hevertek az asztalon. S mellettuk, kozvetlenul a lampa alatt pihent, csapjait faradtan a hatan nyugtatva, az egyiptomiak szent bogara, az ismeretlen anyagbol keszult szkarabeusz. Október 16. Ismet egyutt voltunk a szobaban. Es minden szem az aprocska szkarabeuszra tekintett, amely győzelemittasan hevert a tenyeremen. – Nem tudom elhinni! Egyszerűen nem tudom elhinni! – kialtotta Karabinasz, es rautott a szek karfajara. – Hiszen nincs benne semmi... Ha nem lenne olyan kicsi, atlatnank rajta! – Pedig semmi mas nem lehetett – mondtam –, hacsak... – Hacsak? – nezett fel Celia. – Hacsak nem hiszunk a szellemekben, illetve a termeszetfelettiben. – Ki van zarva – morogta Yettmar. – Mindennek termeszettudomanyos oka van. – Kiveve, aminek nincs – emelte fel a kezet Halvorsson, es mar-mar eles vita alakult volna ki, ha nem lepek gyorsan kozbe.

– Javaslom, hogy egyelőre hagyjuk az elmeleti kerdeseket. Ha jol sejtem, nagyjabol mindenki egyetert azzal, hogy csak a szkarabeusz lehetett az ado... illetve Nikosz kivetelevel valamennyien. – Alljon meg a menet! – szolt kozbe a gorog. – En is egyetertek. Csak egyszerűen nem tudom felfogni! Rosalinda odalepett hozzam, es megsimogatta a bogar hatat. – Nekem mar akkor is gyanus volt a kicsike, amikor Kindler megvizsgalta. Nem tetszett az a dolog, amit Kindler vedekező mechanizmusnak nevezett. Csodalom is, hogy nem en jottem ra. Mindannyian a szkarabeuszt bamultuk, majd Middleton tette fel az alapkerdest: – Hat akkor hogyan tovabb? – Ra kellene jonnunk a mechanizmusara – mondta Celia. – Esetleg ismet le tudnank jatszatni vele a jelenetet. Nem szoltam semmit, de egyre inkabb erlelődni kezdett bennem egy elhatarozas. Az az elhatarozas, amely kesőbb meghatarozta a sorsodat, Renny. Halvorsson felallt, es előrehajolva a szkarabeuszra nezett. – Van egy kerdesem, Peter – mondta aztan lassan. – Amiota ezt a kis mitugraszt figyelem, egyre itt kering az agyamban... Valamit nem ertek. – Espedig? – Hogy mi hozhatta műkodesbe. – En is eppen ezt akartam kerdezni – csatlakozott hozza Yettmar.

– Amiota kiastuk, nem tortent vele semmi. Hallgatott es lapult. Aztan egyszerre csak elkezdte a haromdimenzios kozvetitest. Es tudjak, mikor? Most ertettem csak meg, hogy mire gondol Halvorsson. – Amikor abba akartuk hagyni a kiserleteket – adta meg sajat kerdesere a valaszt. – Amikor arrol vitatkoztunk, hogy hogyan tovabb. Es tudjak, hogy hol volt akkor a szkarabeusz? – Hol? – kerdezte Rosalinda. – Itt! Az asztalon! – Es maga milyen kovetkeztetest von le mindebből? 51 – Milyet? Hogy ez mindent hall! Es ert is bennunket. Lehet, hogy ez is valamilyen vedekező mechanizmus, ertik? – Nem – mondta tomoren Yettmar. – Az isten aldjon meg, mi van ezen nem erteni valo? Beletaplaltak egy programot, ha ugy tetszik, amelyet minden korulmenyek kozott vegre kell hajtania. Illetve elő kell segitenie a program sikeret. S ő beavatkozik, ha ugy erzi, hogy veszely fenyegeti a programot. – Es mi az a program, ha szabad kerdeznem? – Termeszetesen Imu ujjateremtese. Karabinasz megrazta a fejet. – Ezt te sem gondolod komolyan. – Miert ne? – tort ki Halvorsson. – Miert ne? Allitom, hogy most is figyel bennunket, es lesi minden szavunkat. Nem lennek meglepve, ha nehany perc mulva ismet megjelennenek a hologramok. Celia batoritoan megveregette az orias hatat.

– Rajta, Knut! Biztassa egy kicsit... Hatha maganak engedelmeskedik! Ekkor varatlan dolog tortent. Ahelyett hogy Halvorsson megsertődott volna, odahajolt a tenyerem fole, es suttogni kezdett a szkarabeusznak, mintha valoban őszinten hitte volna, amit az iment mondott. – Idefigyelj, te kis haszontalan! Bizonyitsd be, hogy az vagy, akinek hiszlek! A program fugg tőle, erted? Ha nem bizonyitod be, hogy ertelmes leny vagy, nem tudjuk elvetni a magot, es sohasem lesz belőle kalasz. Erted? Csinalj mar valamit, kicsikem! De a szkarabeusz csak fekudt mozdulatlanul, es semmi nem tortent az egvilagon. Osszecsuktam a tenyeremet, es eltuntettem benne a bogarat. – Őrizzuk meg a komolysagunkat – mondtam es letettem az asztal szelere. – Amit on mond, Knut, annak nagyon kicsi a valoszinűsege. Ha ertene, amit beszelunk, vagy ha csak sejtene is, nyilvan tenne is valamit, hogy befolyasoljon bennunket. – Tegnap megtette! – Nyilvan veletlen volt! – Nincs ra semmi bizonyitek! Felemeltem a kezem, hogy elcsititsam őket. – Ez a feltetelezes surolja a termeszetfelettit! Javaslom, hogy probaljunk meg mas uton elindulni. – En is eppen ezt akartam mondani – emelkedett fel Middleton. – Es van is egy gondolatom. – Igen?

– Hatha rendszeres időkozonkent sugaroz... – Ugy erti, hogy mindentől fuggetlenul? – Csak talalgatok. Kepzeljek el, hogy mondjuk beleepitettek egy automatikat. S az automatika rendszeres időkozonkent megismetli az adast. Ez megmagyarazna mindent. – Azt is, hogy most miert hallgat. – Es honnan veszi mindehhez az energiat? – Fogalmam sincs – mondta Middleton – Talan... – A napbol! – rikkantotta Osima. – A napbol! Hogy erre nem gondoltam! – Es a sirkamraban? – kerdezte gunyosan Celia. – A sirkamraban nincs adas. Miert is lenne? Ki a fenenek? Imu mumiajanak? – Alighanem igaza van – mondta Yettmar. – Figyeljenek ide – mondta Osima, es visszaroskadt a szekebe. – Biztosan napenergiaval műkodik. Hiszen Kindler is mondta, hogy ha erős sugarzas eri, megvaltozik a szine. – Hogy jon ez ide? – kerdezte Yettmar. – Egyelőre nem tudom. Talan a tul erős sugarzas megrongalna az adot. Eleg neki a szűrt feny is. Ezert, ha erős sugarzas eri, eletbe lep a vedekező mechanizmusa. – Ez tehat annyit jelentene, hogy minden pillanatban megismetelheti az adast? – Vilagos. A kerdes csak az, hogy mennyi időnek kell eltelnie az egyes adasok kozott. – Es ha otszaz evnek? – kerdezte Celia. Nem valaszolt senki, csak hallgattak gondterhelten.

Ereztem, hogy el kell mondanom, amiről mar percek ota gondolkodtam. – Engedjenek meg egy megjegyzest – kezdtem. – Ketsegkivul erdekes, amit Middleton mond, de van bizonyos nehezseg a dologban... – Nana! – mondta Yettmar. – Miben nincs? 52 – Tudniillik, nem nagyon hiszek az előre beallitott automatikaban. Barkik keszitettek is a szkarabeuszt, ha egyszer ilyen magas fokon alltak technikailag, arra is gondolniuk kellett, hogy mi lesz, ha illetektelen kezekbe kerul a műszer. – Műszer? – Igen. A szkarabeusz. – Ne haragudjon, Peter – mondta Rosalinda. – Nemigen tudom kovetni... – Figyeljenek ide. Arra is szamitaniuk kellett, hogy akik megtalaljak Imu sirjat, nem fogjak megerteni, hogy mit akarnak tőluk. Vagy valami hasonlo. Szamitaniuk kellett ra, hogy esetleg olyanok kezebe kerul, akik halalosan megremulnenek, ha a hologramok megjelennenek előttuk, es esetleg meg is semmisitenek a sirkamrat. Ertik? Ha pedig automatikara allitottak volna az adast, előfordulhatott volna, hogy mondjuk kozepkori sirrablok előtt bukkan fel Imu. Azok pedig nem sokat teketoriaztak volna. Valahogy igy. – Mit akar ezzel mondani? – turelmetlenkedett Middleton.

– Azt, hogy nem hiszek az automatikaban. Nekik biztosaknak kellett lenniuk abban, hogy csak akkor jelenik meg a hologram, amikor arra szukseg van es eppen a megfelelő helyen. – Koszonom, Peter! – ugrott fel Halvorsson. – Hiszen maga az en elmeletemet tamogatja! Kenytelen voltam lehűteni a lelkesedeset. – Egyaltalan nem. A napelemeket meg el tudom kepzelni. Valoszinű igy is van... bar... – Bar? – Letezhet mas, orokke tarto energiaforras is. – Ugyan micsoda? – Ez nem a mi teruletunk. Inkabb folytatom. Nos, kidolgoztak egy modszert, hogy csak annak a szamara szolaljon meg a szkarabeusz, akinek az informaciot szantak. – Peldaul maganak? – kerdezte enyhe gunnyal Osima. – Dehogyis – raztam meg a fejem. – Nyilvan csak akkor kellett volna megjelennie az informacionak, vagy akarhogy nevezzuk is, amikor Imu mar ujjaszuletett. – Ujjaszuletett? – Vagyis... megszuletett a kalasz. – Ugy gondolja, hogy ez az uzenet neki szol? – Azt hiszem. Eppen ezert volt elrejtve a szkarabeusz Imu mumiajaban. Nyilvan ugy szamitottak, hogy akik megtalaljak a sirkamrat, előbb vegrehajtjak az utasitast, es csak aztan adjak az ő kezebe a szkarabeuszt. – Es ő? – Nem tudom. Talan tudni fogja, hogy mit kell vele csinalnia...

– Honnan a feneből? – Talan valami program a genekben. Uzenetfele. Halvorsson megcsovalta a fejet. – Megeszem a bakancsom, ha a maga otlete nem misztikusabb, mint az enyem...! Yettmar komor keppel fordult felem. – En hiszek maganak. Furcsa modon hiszek. Mintha valami azt sugna, hogy jo nyomon jarunk. Csakhogy van egy s mas, amit nem ertek. – Espedig? – Ha ugy van, ahogy maga mondja, akkor miert jelent meg előttunk Imu, illetve miert adta ki az informaciot a szkarabeusz? Hiszen nem is csinaltunk vele semmit... – Ezt en sem ertem – mondtam őszinten. – Talan valami technikai hiba tortent. – Technikai hiba? – Olyasmire gondolok, hogy nyilvan valami kulső hatasra kell az automatikanak műkodesbe lepnie. Mondjuk, ha Imu fia a kezebe veszi, olyan hullamok aradnak ki belőle, amelyek semmilyen mas előlenyben nincsenek, csak benne... Ertik? – Akkor viszont hogy indult be tegnap? – Valami hasonlo hatas erhette. Ha erre valaszt tudnank adni, nagyjabol igazolnank is az elmeletemet. Yettmar komoran bamult maga ele. – Probaljunk meg visszaemlekezni, mi tortent tegnap... – Vihar volt – mondta Celia. Valamennyien felkaptuk a fejunket. – Talan magneses vihar. – Villamlott is. – Lehet, hogy az elektromos energiatol?

Osima hirtelen felallt, megmerevedett, es az ablak fele nezett. 53 – Kek feny! – motyogta felhangosan, majd ram nezett es megismetelte: – Kek feny! – Mi van vele? – Nem emlekeznek? Kek feny aradt be az ablakon... – A szkarabeuszbol jott – mondtam. Megrazta a fejet. – Kivulről jott. A bogar csak visszatukrozhette. Biztosan kivulről jott! Lattam! – Mi a csoda lehetett az? – nezett ram Rosalinda. – Villamcsapas? Osima ismet megrazta a fejet. – Nem... Valami mas... Varjanak csak! – ezzel az ajtohoz ugrott, kinyitotta es eltűnt a folyoson. – Ezt meg mi lelte? – kerdezte Celia, de senkitől sem kapott valaszt. Middleton elgondolkodva emelte fel a mutatoujjat. – Azt hiszem, egyetertek magaval, Peter. Most, ahogy visszagondolok az adasra, az az erzesem, mintha nem is az elejen kezdődott volna. Mintha valahol a kozepe tajan kapcsolodtunk volna be egy kozvetitesbe. – Gondolja? – Talan ez a maga altal is emlitett hatas beinditotta az automatikai, de erőszakosan es nem ugy, ahogy normalis korulmenyek kozott kellett volna. – Normalis korulmenyek! – kuncogott Celia. Beszeltunk meg erről-arrol, de semmivel sem jutottunk előbbre. Osima meg nem jott vissza, es nelkule nem akartam belefogni a legfontosabb dolog targyalasaba.

Tizenot-husz perc elmultaval aztan ugyanolyan sebesen rontott be az ajton, ahogy kivagodott rajta. Haja zilaltan logott a homlokaba; keskeny szemei szinte lazban egtek. – Na, mit mondtam? – orditott rank. – Ezt hallgassak meg! – Ezzel kiintett az ajton, s a kovetkező pillanatban narancssarga overallos, magas ferfi lepett a szobaba, ajkan kenyszeredett, bocsanatkerő mosollyal. Osima megragadta a karjat, es az asztal ele taszigalta. A ferfi feljebb rantotta vallan logo szerszamtaskajat, es kerdőn pillantott ram. – Na? – kerdezte diadalittasan Osima. Celia lehajtotta a fejet, es kuncogott. Halvorsson pedig szakallaba rejtette az arcat. Meg a mindig nyugodt Middleton is elhűlve bamult előbb a ferfira, majd Osimara. – Maga kicsoda? – kerdeztem ovatosan, es megprobaltam fellelni a szerelőben Imu arcvonasait. Őszinten szolva keves sikerrel. – Cadix – mondta az ember. – Pontosan. Mr. Cadix. – mondta ekkor Osima, es megveregette a vallat. – Mr. Cadix a haziműhelyben dolgozik. Meselje el csak, Cadix, az uraknak, hogy mi tortent tegnap, amikor rank tort a vihar. Pontosan ugy, mint nekem. – Azt az izet is? – Azt is. – Hat... az ugy volt, hogy Mr. Jacobs mar hazaengedett volna bennunket – kezdte a ferfi –, amikor odalenn

delen piszokul elkezdett dorogni. Santa Lucia felől. Onnan meg tobbnyire vihar jon, kabe tiz kozul nyolc esetben. En mar meg is mosakodtam, amikor szolt Mr. Jacobs, hogy benn kellene maradni, mert kabe tiztizenot laboratoriumban meg dolgoznak, az orvosiban pedig valami nagy műtet van. – Nagy műtet? – Azt mondta Mr. Jacobs. Allitolag vizilovat operaltak. – Vizilovat? – motyogta elhűlve Halvorsson. – Az allatkert vizilovat. Megkajalt valamit, allitolag. Ezert kellett bent maradnunk. Ha valami zűr talalna lenni az aramszolgaltatassal. Tetszik tudni, a műtő miatt. – Van sajat aramforrasunk is – vetette kozbe Celia. – Hogyne – mondta a ferfi. – Csak nem tart soka. Kabe harom ora hosszat hasznalhato. Ezert aztan jobb, ha vigyaz az ember a halozatra. Lassan kezdtem megerteni, hogy miert hozta ide ezt a Cadixet Osima. – Es maguk vigyaztak? – kerdeztem mohon. – Mar ahogy tudtunk – mondta az ember gondterhelten. – Nem mindig sikerul. – Es tegnap? – Nem volt rovidzarlat – mondta Cadix. – Nem bizony – hagytam ra. 54 – Pedig lehetett volna. A villam egyenesen belevagott a targoncak felső vezetekebe! En mondom, maga az uristen vigyazott arra a vizilora. Es termeszetesen mi... Ha nem huzom le a kezi kapcsolot abban a pillanatban,

ahogy a feszultsegmerő kilengett, kiolvadt volna minden. Őszinten szolva nem sokat ertettem az egeszből, es nem is igyekeztem kulonoskeppen a melyere hatolni Mr. Cadix tudomanyanak. Megelegedtem annyival, hogy a villam belecsapott a targoncak felső vezetekebe, es ha Cadix nem manipulal olyan ugyesen valami kezi kapcsoloval, aramszunet kovetkezett volna be, illetve at kellett volna allnunk a sajat, gyengebb aramforrasunkra. Elgondolkodva neztem Cadix elegedett arcaba. Mi koze lehet ennek az egesznek a szkarabeuszhoz? – Hova csapott be a villam? – kerdezte hirtelen Yettmar. Cadix kimutatott az ablakon. – Ide ni! Pont az ablakuk ala. Hat nemcsak a vizilonak, hanem maguknak is piszok szerencsejuk volt, mar megbocsassanak. Ha egy kicsit odebb ugrik, hat... Meg magam is megijedtem, pedig oreg villanyos vagyok. – On is itt volt a kozelben? – Na, nem eppen. Volt az vagy haromszaz meterre is, de ilyen fenyt meg sohasem lattam villamcsapaskor... Egyszerre kaptuk fel a fejunket. Osima diadalittasan bamult velunk szembe. – Milyen fenyt? – kerdeztem ovatosan. – Előbb feher volt, aztan kek, majd meg ujra feher. Előbb nem is tudtam, hogy micsoda. – Hogyhogy előbb? – Hat... amikor a villam levagott, azt hittem, valamelyik laboratoriumba csapott bele, es felrobbantotta a vegyszereket. Mi masra gondolhattam volna? Nem lattam ugyanis a targoncak vezeteket.

– Es... azutan mit latott? – Hat a fenyt. Ahogy kiszaladtam az udvarra, mar tudtam is, hogy mi volt az. Sulyos csend nehezedett rank. Vegul Rosalinda suttogasa torte meg a mely csendet: – Es... vegul is mi volt az? – Ivfeny – mondta Cadix. – Szabalyos ivfeny. – Ivfeny? – kerdeztek egyszerre tobben is. – Hogy az ordogbe? – Pontosan meg en sem tudom – rantotta fel a hatara beszelgetes kozben lecsuszott ladajat Cadix. – Kulonben nem is lenyeges. Nem tortent nagyobb baja a vezeteknek, es aramkimaradas sem tortent. De ha onoket erdekli... Osima felemelte az ujjat. – Mondja csak, Mr. Cadix, gyakran előfordul, hogy villamcsapas nyoman ivfeny keletkezzek? A szerelő elmosolyodott. – Erdekes... Tegnap en is ugyanezt kerdeztem Pornini mernok urtol. Azt mondja, hogy nem gyakran, de előfordul. Valami vezetekek osszeernek... Őszinten szolva nem nagyon ertek az ilyesmihez, inkabb a gyakorlati dolgokhoz konyitok. – Nem tesz semmit, Mr. Cadix. – veregette meg a vallat Osima. – Nagyon sokat segitett nekunk. – Amennyiben? – kerdezte erdeklődve a ferfi. – Hat... fogadtam a kollegaimmal. Ők azt mondtak, hogy egyszerű villamcsapasrol lehetett csak szo.

Normalis fennyel. En meg azt allitottam, hogy valami mas is volt itt, nemcsak a villam fenye. Otven dollar volt a tet. Cadix elmosolyodott. – Gratulalok, Mr. Osima. On nyert. – Megengedi, Mr. Cadix, hogy ha behajtottam tőluk a penzem, vendegul lassam egy italra? Mr. Cadix arcan meg szelesebbre terult a mosoly. – Ilyen ugyekben mindig szamithat ram, doktor ur. Nem szoktam a meghivasokat visszautasitani. Amikor az ajto becsukodott mogotte, Osima diadalittasan nezett rank. – Nos? – Ha ez valoban igaz... – kezdte Middleton. – Miert ne volna az? – Meg kell bizonyosodnunk rola! – Hogy a fenebe? – kerdezte Celia. Osima ekkor mar elemeben volt. – Roppant egyszerű az egesz. Szerzunk valahonnan egy keszuleket, amely ivfenyt csinal. Es megprobaljuk, hatha beindul a verkli! – Es ha nem? – aggodalmaskodott Karabinasz. – Ha tonkremegy a kicsike? – Ennyi rizikot vallalnunk kell. Kulonben nem kell azonnal raereszteni minden kakaot. Csak ovatosan. Ha az a marha nagy villamcsapas nem artott neki, a mi kis ivfenyunk miert artana? 55 Elhallgattak, es mindannyian ram neztek.

– Hat... lehet benne valami – mondtam ovatosan. – Sőt... egyre gyanusabb a dolog. – Megcsinaljuk – mosolygott boldogan Osima. – Megcsinaljuk – bolintottam. – De csak ovatosan. Kulonben igaza van. Ennyi rizikot feltetlenul vallalnunk kell. Ezutan rovid megbeszeles kovetkezett az ivfennyel tortenő kiserlet lebonyolitasat illetően. Karabinasz vallalta a technikai reszletek kidolgozasat Osima segitsegevel. Egyebről aztan nem is esett szo, pedig lattam rajtuk, hogy szivesen beszelnenek a hogyan tovabb kerdeseről. Amikor felalltak, hogy ki-ki a dolgara menjen, visszatartottam Halvorssont es Yettmart. Meg egyszer vegighallgattuk a magnofelvetelt, aztan Yettmar kezebe nyomtam a kazettat. – A maguk dolga lesz, hogy megprobaljanak kideriteni valamit ezekkel a nyelvekkel kapcsolatban. Lehetőseg szerint ne vonjanak be idegent. Yettmar, maga tisztaban van a kopt nyelv es a hieroglifak minden fortelyaval. Probalja meg megfejteni, hogy miről beszelnek. – Oke! – bolintott Yettmar. – Es en? – kerdezte Halvorsson. – Maga egyutt dolgozik Mr. Yettmarral, Knut. A maga szovegerzekere alighanem nagy szuksegunk lesz, ha meg akarjuk fejteni a beszedjuket. Es hasznaljak a komputereket... ma delutan megszerzem az engedelyt. Es ha valamire meg mindig szukseguk lenne, forduljanak Ro... Miss Huberhoz.

Október 24. Oktober kozepetől kezdve Rosalinda minden ejszakajat nalam toltotte, nehany nappal kesőbb pedig hozzam koltozott. Azt hiszem, jobban megvoltam vele, mint annak idejen Isabellaval. Kis tulzassal azt is mondhatnam, hogy beleszerettem. Persze maskeppen, mint ahogy huszeves koraban szeret az ember. Mindenesetre ot hosszu ev ozvegyseg utan Rosalinda ujra otthont teremtett nekem, ha massal nem, hat a jelenletevel. Es onmagaban veve mar ez sem jelentektelen dolog. Az ivfenykiserlet előtti napon jelentkezett Halvorsson es Yettmar, miutan egy egesz hetig a komputerteremben dolgoztak, mint a megszallottak. Szerencsere nem is nagyon kellett konspiralniuk, hiszen mindenki megszokta mar, hogy az egyiptologusok mast sem tesznek, mint hieroglifakat kodolnak, hogy aztan ujra hieroglifakat kapjanak vissza. Egyszoval Halvorsson es Yettmar befejeztek a munkat, es bejottek a szobamba. Kiteregettek az asztalra a papirjaikat, es zavartan bamultak ram. Mar a nezesukből lattam, hogy sokra nem juthattak. – Nos? – kerdeztem batoritoan. Halvorsson Yettmar fele intett, aki megkoszorulte a torkat. – Mindent megtettunk, ami emberileg csak megtehető. Az osszes szamitogep nekunk dolgozott egy allo hetig. A genesek mar le akartak harapni a fejunket, mert nem tudtak kiszamolni valami DNS osszetevőket a

komputerek nelkul. Na mindegy. Hat akkor kezdjuk az elejen. Az első reszeről nincs sok mondanivalonk. Velemenyunk tokeletesen megegyezik Huber doktornő velemenyevel. – Amennyiben? – Nem emberi nyelv. – Hat mi az ordog? – Tudja a fene. – Ugy erti, hogy nem ma elő emberi nyelvek leszarmazottja? – Nem – es megingatta a fejet. – Nem ugy ertem. Ugy ertem, hogy ilyen emberi nyelv nem volt, nincs es nem is lesz. Ilyen hangokat nem lehet emberi torokkal kiadni. Halvorssonnak van is egy elmelete. – Espedig? – Rossz volt a szinkron. – Hogyhogy? – Egyszerű: nyilvan nem egyszerre vettek fel a hangot es a kepet vagy nem egy szalagra. Kesőbb valahogy ossze kellett dolgozni a kettőt, ami vegul is nem sikerult nekik. Valahogy eltorzult a hang. Ezert aztan megismeteltek az egeszet meg egyszer. Ketsegkivul logikus volt, amit mondott. – Maguk tehat ugy gondoljak, hogy ezek a zenei es futtyhangok a masodik verzio szovegenek torzitott valtozatai? Na es a masik? – Az sem sokkal konnyebb. A nyelv minden ketseget kizaroan oegyiptomi. 56 – Sikerult valamit megfejteni belőle?

– Nagyon keveset... Pedig mindent bedobtunk. A kopt es a hieroglifak azert kiadtak valamit. Főleg a maganhangzo-redukciokkal volt sok bajunk. – Mi az, amit megertettek belőle? Yettmar felemelt egy papirt, es belenezett. – Mondtam mar, hogy nagyon keveset... es az sem szaz szazalekig biztos. Csak talalgattunk. Neha csak egyetlen szobol probaltunk kovetkeztetni a mondat ertelmere. Mint a rossz diak dolgozatiraskor. Alighanem mi sem erdemelnenk jobbat egy gyenge elegsegesnel, ha osztalyoznak a forditasunkat. – Halljam a mondatokat! – mondtam idegesen. – Hat... nagyjabol igy hangzanak... Azok ketten odamentek Imuhoz, es a bőrkabatos igy szolt: „En maradok. Szolga voltam es szegeny, most ur vagyok... Labunk nyoma a semmibe veszett, es nem talal meg bennunket semmi vagy senki.” Erre Imu valami olyasmit mondott, hogy „varnak bennunket” vagy valami hasonlot. A bőrkabatos azt felelte, hogy „eltuntetlek es itt maradok”. Hat nagyjabol ennyi. Nem sok ertelme van, mi? Dehogyisnem volt. Es roppantul csodalkoztam rajta, hogy Yettmar nem sejt semmit, vagy ha sejt is, ugy tesz, mintha nem sejtene. Igazan kivancsi lettem volna ra, hogy miert. Október 25. Az ivfenyt előallito keszulek alig volt nagyobb egy aktataskanal. Karabinasz feltette az asztalra, majd kiosztotta a vedőszemuvegeket.

Magam sem tudom, mit vartam ettől a kiserlettől. Valoszinűleg a bizonyossagot, hogy nemcsak almodtuk az egeszet. Akinek nem volt dolga a keszulekkel, helyet foglalt valamelyik karosszekben, mikozben Yettmar bekapcsolta a kepmagnot. Minden keszen allt Imu fogadasara. Karabinasz piszkalt valamit a gepen, aztan felenk fordult. – Oke? Feltartottam a huvelykujjamat. – Oke, Nikosz! Kezdheted! A vilagoszold szemuvegen keresztul furcsa arnyalatot kapott a szoba, mintha soskamartassal ontottek volna le a butorokat. Rosalinda a szosz kozepen ult, es le nem vette szemet a szkarabeuszrol. Osima a szaja szelet ragta, Karabinasz keresztet vetett, majd bekapcsolta az ivfenyt. A varatlan gyorsasaggal fellobbano kekes lang veget vetett a soskamartas uralmanak. A szkarabeuszt is kekes ragyogas vette korul, es mintha lassan, lustan megmozdult volna. – Figyelik? Megmozdult... – Micsoda? – suttogta Osima. – A szkarabeusz. – Lehetetlen... En nem lattam semmit. – Lehet, hogy csak a szemem kaprazott? – Majd a kepmagno eldonti... Gondolja, hogy jutunk valamire?

Ebben a pillanatban a szkarabeusz korul megerősodott a ragyogas, es furcsa hangok toltottek be a szobat. Halk nyoszorges, fajdalmas kialtasok, nyekerges, csattanas – de sem ertelmes beszed, sem pedig az a furcsa zenei kommunikacio nem volt kivehető belőluk, amelyeket első izben hallottunk. – Ez meg mi az ordog? – ugrott fel Osima. Mielőtt barki is valaszolhatott volna, a zajok kitisztultak, es nem maradt mas a levegőben, csak egy motor ritmikus zakatolasa. Hol felerősodott, hol pedig elhalkult, attol fuggően, hogy aki iranyitotta, kevesebb vagy tobb uzemanyaghoz juttatta. A duborgesen atszűrődott egy lagy furulyaszohoz hasonlito hang: talan azok beszelgethettek, akik a zakatolast előideztek. Hirtelen meg jobban felerősodott a zaj, es olyan tisztan, mintha koztunk allt volna, megszolalt valaki: – Ogi! A zakatolas tulso oldalarol engedelmesen ismeteltek: – Ogi! – Ker! – folytatta enekelve az első. – Ker! – jott ra a valasz. – Horu! – enekelte az első hang, de sokkal erőteljesebben, mint eddig. 57 A motorduborges egeszen a fortisszimoig fokozodott, majd valahonnan messziről, talan acelfalakon tulrol, valaki megismetelte lagyan, ernyedten: – Horu!

– Mi volt ez? Uristen! Mi ez? – fordult felem falfeheren Osima. – Motor a faraok koraban? Karabinasz felem forditotta a szemuveget, bolintott, es kicsit babralt a keszuleken. A szkarabeusz mintha ismet megmozdult volna, de lehetseges, hogy csak az ivfeny keltette azt a latszatot. Meg a motor elhalo duborgeset hallgattuk, amikor Rosalinda a karomba kapaszkodott es a levegőbe mutatott. – Latod? Peter? – Hol? – Ott... a falnal... Alaposan megszorithattam a karjat, amikor meglattam a kepet, mert felszisszent es elhuzta a kezet. En ekkor mar alighanem magamon kivul lehettem, mert csak homalyosan tudok visszaemlekezni az esemenyekre. Mintha nem is en lettem volna, aki atelte a kovetkező percet; ma is ugy erzem, mintha valaki mastol hallottam volna. Pedig ott voltam a szobaban, es sajat szememmel lattam a csillagos eget es egy oriasi, voros korongot, amely az egesz egboltot uralta. S a csillagok kozul nem ismertem egyet sem. A csillagos eg jobbra-balra hullamzott, mintha nem rogzitettek volna le jol a felvevő vagy kozvetitő kamerat. A voros korong ott hintazott az ablakkeret es az iroasztalom kozott, mint egy elszabadult luftballon. Ebben a pillanatban nagyot sercent valami, mintha torott lemezreszre futott volna egy lemezjatszo tűje. A

reccsenes nyoman eltűnt a kep, hogy ujnak adja at a helyet. S a csillagos eg helyett Afrika oriasi kepe imbolygott a levegőben, nehany ezer meter magasrol fenykepezve. Aztan ujabb reccsenes, majd piramisok tűntek fel es hajladoztak, mintha foldrenges razta volna őket, es egy derekban ketteszelt ferfi lepegetett a szoba sarka fele; felsőteste hianyzott, hosszu kezei szinte a terdeig ertek. A reccsenesek egyre erősebbek lettek, kenytelen voltam kezemet a fulemre szoritani. Ekkor viszont a szemuvegem hullott az olembe, es szemembe vagott az ivfeny pengeje. Mar-mar kialtani akartam, hogy vessenek veget az egesznek, amikor Karabinasz felugrott es kirantotta a konnektorbol az ivfeny zsinorjat. A szobara csend borult: eltűnt a kekes feny, a hajladozo piramisok es a derekban kettevagott ember. A semmibe foszlott minden. Korulbelul harminc masodpercig nema csend ulte meg a szobat, aztan most is, mint mar annyiszor, Celia torte meg a csendet: – Csipjen meg, Knut! Majd kisse hatarozottabban: – Ne ott es ne annyira! Karabinasz szotlanul tekergette a kabeleket, Yettmar es Middleton egymast neztek, Rosalinda engem, Osima pedig a szkarabeuszt. Csak azt nem tudtuk, hogy a kicsike kit figyelt... Talan mindannyiunkat? Karabinasz vegre befejezte a tekercselest, es szembenezett velem. – Be kellett fejeznem, Peter. – Miert?

– Nem tudom... Ereztem, hogy be kell fejeznem. Talan a zaj miatt is... ereztem, hogy nem tokeletes. Osima megbiccentette a fejet. – Nekem is ez a velemenyem. Lattak a piramisokat? Hajladoztak, mintha foldrenges lett volna. – Biztos, hogy nem az volt? – kerdezte Halvorsson. Karabinasz megrazta a fejet. – Biztosan. Akkor megrepedeztek volna. Azt hiszem, Osimanak igaza van. Azonkivul itt van a derekba vagott ember is... – Brrr! – borzongott meg Celia. – Nincs ebben semmi borzaszto – morogta Karabinasz. – Alighanem ugyanaz az oka, mint a hullamzo piramisoknak es a furcsa reccseneseknek. – De hat mi a csoda? – kerdezte turelmetlenul a lany. – Az, hogy nem tudjuk kezelni a keszuleket. Rosszul es hibasan uzemelt. Osszevissza tovabbitotta az informaciokat. A reccsenesek is azt mutattak, hogy az ivfeny műkodesbe tudja ugyan hozni, de ugy, mintha mondjuk a legfinomabb repulőgepmotorba alacsony oktanszamu benzint ontenenk. Hamarosan tonkremenne tőle a motor. – Ezert hagyta hat abba... – Ezert. Sőt... nem is szabad tobbe kiprobalnunk, igy sem tudom, hogy nem okoztunk-e jovatehetetlen kart benne. 58 Odamentem hozzá, es atkaroltam a vallat. – Meg kellett tennunk, Nikosz. A sajat erdekunkben. Szomoruan biccentett.

– Tudom... igy legalabb biztosak lehetunk benne, hogy nem vagyunk őrultek. Bar... en ebben eddig is biztos voltam. De soha tobbe nem szabad erőszakot tennunk a kicsiken... Egeszen addig, ameddig... – Ameddig? – Tudod te azt jol – morogta, aztan elhallgatott. Visszamentem a szekemhez, es belerogytam. Vartam, hogy kitorjon a vita, mint mar annyiszor. Most azonban, furcsa modon, senkinek sem volt kedve vitatkozni. Csak ultek szotlanul, lehajtott fejjel, mintha megbenitotta volna őket az ivfeny. Vegul is Rosalinda torte meg a csendet. – Mr. Yettmar... On csinalta a szovegfejtest... Mi lehet ez az ogi, ker, horu vagy micsoda, ami kihallatszott a zajbol? Normalis beszed vagy az a furcsa kommunikacio? – Nyilvan az utobbi. – Van fogalma, hogy mit jelenthet? Yettmar szo nelkul megrazta a fejet. Halvorsson a levegőbe meredt, aztan lassan Rosalinda fele forditotta az arcat. – Nekem van... Csak ne nevessenek ki erte. – Ugyan mar! – Hat, en nem is tudom... Mintha szamok lettek volna. – Mire alapozza az allitasat? – A dan televizio hiradoira. Dobbent keppel bamultunk Halvorssonra. – A televiziora? – hűlt el Rosalinda. – Hogy gondolja, Knut? Ez ize... – Mindjart megmagyarazom – mondta az orias, es szokatlanul komoly volt a hangja. – Tudjak, mire

emlekeztetett engem ez az egesz...? Kepzeljek csak maguk ele, hogy startra keszen all egy raketa. Zugnak a motorjai: a szemelyzet ellenőrzi a hajtoművek műkodeset. Hol kisebb a duborges, hol nagyobb, attol fuggően, hogy a pilota mennyire hasznalja az uzemanyagot. Aztan egyszerre csak megkezdődik a visszaszamlalas: Ogi... Ker... Horu! A pilota a kabinbol ismetli a szamokat, majd oriasi duborges, es elindul az űrhajo a csillagok fele... Nos, engem ez az egesz erre emlekeztetett! Dobbent es nema csend fogadta a szavait. A dan megtorolte a homlokat, es halkan folytatta: – A kovetkező felvetel mar a csillagos eget mutatja... a voros korong pedig talan egy ismeretlen vilag, ahonnan az űrhajo felszallt. Aztan hosszu-hosszu ut a csillagokon at, majd a magasbol Afrika... Nem mond ez maguknak semmit? Rosalinda ekkor felallt, atkarolta a nyakamat, es futyult arra, hogy a tobbiek mit szolnak hozza. – O, Peter – suttogta vagy jobban mondva nyogte, mikozben az oldalamnak dőlt. – Felek... valami megmagyarazhatatlan veszelyt erzek... Peter. Nem lenne jobb abbahagyni ezt az egeszet? Es orokre... mindorokre elfelejteni? Senki sem szolt semmit, zavartan neztek a levegőbe vagy a szőnyegre. – Peter... hiszen ez az Imu... Rut, Mar es... Demu... O, Peter!

– Mi van veluk, edes? – simogattam meg a karjat Szomoruan megcsovalta a fejet. – En nem sokat ertek a tortenelemhez... az egyiptologiahoz meg kevesebbet... de... – De? Arcomhoz szoritotta az arcat, es szemeben konnyek csillogtak. – Ezek. ezek... nem foldi emberek, Peter! Október 26. Ket, almatlanul toltott ejszaka utan gyűltunk ismet ossze a szobamban. Valamennyiunknek sotet karikak huzodtak a szeme alatt: az atvirrasztott orak emlekei. Ket ejszaka kellett hozza, hogy megszulessek bennem az elhatarozas. – Nem akarok nagy szavakat hasznalni, kollegak – kezdtem. – Mindenki pontosan tudja, miről van szo. Azt mar korabban is sejtettuk, hogy a veletlen egy szuperkultura nyomara vezetett bennunket. Csakhogy akkor meg azt hittuk, hogy ez a kultura foldi eredetű. Ma mar tudjuk, hogy nem... Van valakinek ketelye vagy ellenvetese? Nem mozdult senki. 59 – Ez pedig megvaltoztatja az egesz ugyet. Felteszem a kerdest. Ki gondolja ugy, hogy at kell adnunk az informaciokat? Az eset ugyanis regen tulnőtt mar az egyiptologia targykoren. Talan a legnagyobb felfedezes a

vilagon, amiota az ember lemaszott a farol. Első izben nyilt meg annak a lehetősege, hogy kapcsolatba keruljunk foldon kivuli kulturakkal. Azt hiszem, fel sem tudjuk fogni teljessegeben, hogy mit is jelenthet. Szabad-e megtartani magunknak a titkot? Ez itt a kerdes! Valoban sulyos es eldontesre varo problema volt. Halvorsson elmosolyodott. – Maga meg nem dontott, Peter? – De igen. Es tudom is, hogy mit tennek, ha egyedul donthetnek. De nem donthetek egyedul. Onok a munkatarsaim. Az en velemenyem csak egy szavazat a sok kozul. Celia feltartotta a kezet. – Egyszer mar szavaztunk, Peter... Ha nem is erről, de hasonlorol. Es akkor is az volt a kerdes, hogy megtarthatjuk-e magunknak a titkot. Es hogyan valasztottunk? Ugy, hogy igenis ez a mi ugyunk. Az emberiseg ugye, es annak mi is resze vagyunk. Es ha most nyilvanossagra hozunk mindent? Mar regen nem arrol van szo, hogy ki assa ki előszor a fold alatti piramist, hanem hogy mi mindent jelenthet ez az emberisegnek. – Maga el tudja donteni? – kerdezte Osima. Celia megrazta a fejet. – En nem. De ők majd eldontik... – Kicsodak? – kapta fel a fejet megutkozve Karabinasz. – Azok, akik lejottek hozzank az egből. Imu es a tobbiek. – De hiszen Imu halott es a tobbiek is!

– Akkor majd eldontik azok, akik meg nem halottak. – Ez nem egeszen vilagos, es... – Mi nem vilagos? Egyszerűen arrol van szo, hogy vegre kell hajtanunk a programot, Imu vegakaratat. Az eszkozok a kezunkben vannak. Mindent megtehetunk, amit csak akarunk. Azt hiszem, ez az egyetlen lehetseges megoldas. Ujra ugy ereztem, hogy kotelessegem beavatkozni. – Lassan, csak lassan – emeltem fel a mutatoujjam. – Tehat Miss Jordan azt javasolja, hogy hajtsuk vegre a programot. Rendben van. Azutan a dontest bizzuk azokra, akik a program nyoman megszuletnek. Nem mereszseg ez? Felelőtlen jatszadozas az emberiseg sorsaval? Hiszen azt sem tudjuk, kicsodak. Es ha roppant erejű szuperkulturajukkal kipusztitjak az emberiseget, vagy legalabbis szolgasorba dontik? Sajnos, ez is lehetseges... Celia hatarozottan megrazta a fejet. – Nem hiszem. Nem es nem! – Ugyan miert nem? – Hat előszor is... A szuperkulturanak mar haromezer eve is a birtokaban voltak. Arrol nem is beszelve, hogy az emberiseg milyen technikai szinvonalon allott. Ha akkor nem tettek semmi rosszat, most miert tennenek... Hiszen Ehnatonnak is csak jot akartak. Nyilvan tanacsaik nyoman alakult ki az okor legmodernebb allama. – De a vegen csak rafizetett mindenki! – Ugyan... az akkor volt.

– Az emberiseg azota sokat tanult... – Engedje meg, hogy ezen jot rohogjek, Celia – mondta Halvorsson. – Az emberiseg ugyanis arrol nevezetes, hogy a budos eletben semmiből nem kepes tanulni. Sehol es semmikor! – Ezenkivul? – vetettem kozbe. – Ezenkivul azt hiszem, ők is vegigmentek a fejlődesnek azon az utjan, amelyen mi jarunk. Lehet, hogy ez az ertelmes lenyek fejlődesenek egyeduli utja az univerzumban. Nyilvan ők is tancoltak szakadek szelen, vivtak egymas ellen vilaghaborukat es a tobbi. Es bizonyara elerkeztek egy olyan szakaszba, amikor felul tudtak emelkedni onmagukon. Lehetetlen, hogy ilyen technikai bazis birtokaban ellensegei legyenek mas ertelmes lenyeknek. – Azt hiszem, Celia, magat kisse elragadta a hev – mondtam elgondolkodva. – Amit mond, arra nincs semmifele bizonyitekunk, bar rendkivul rokonszenvesen hangzik. Eszerint az univerzumban minden ertelmes lenynek el kellene jutnia arra a pontra, hogy raebredjen az ellenseges erzelmek es a gonosz indulatok ertelmetlensegere. Ne feledje, hogy ez csak elmelet. Bizonyitek inkabb az ellenkezőjere van. – Ne mondja! – De mondom. – Es mi, ha szabad kerdeznem? 60 – Eppen Imu es tarsai. Ha jol ertettem az uzenetuket, azon a jeleneten, amit lattunk, eppen egymast nyirjak

ki. Aztan mit szol ahhoz a mondathoz, hogy „szegeny voltam, es gazdag akarok lenni”? Nem ugy hangzik, mintha olyan valaki mondta volna, aki felulemelkedett az emberi gyengesegeken! – Mondhat amit akar, en kitartok az elmeletem mellett! – Ez rendben is lenne, Celia. A kerdes csak az, hogy elegendő-e ez a kiserlet folytatasahoz. Gondoljon csak arra a villanasra, amelynek nyoman osszezsugorodott a bőrkabatos. Es a szkarabeusz hologramtechnikajara. Es azota haromezer evet hagyott maga mogott az a vilag! – Az is lehet, hogy mar regen elpusztultak... Elpusztitottak onmagukat. – Talan menekulők voltak. Talan valami termeszeti katasztrofa elől menekultek. – Vagy felderitők. – Vagy bűnozők – mondtam en. – Elloptak egy űrhajot, es megpucoltak az igazsagszolgaltatas elől. – Honnan veszi ezt a marhasagot? – villantotta ram a szemet Celia. – Csak a lehetősegeket latolgatom. – Szep kis latolgatas! – Alljunk csak meg egy pillanatra! – kialtott kozbe Karabinasz. – Es mi lesz akkor, ha jelentjuk illetekes helyen a felfedezesunket? – Előleptetnek bennunket tiszteletbeli tabornokka. Azutan meg nagy eselyunk lesz ra, hogy vegignezhessuk, amint az emberiseg egyik fele a mialtalunk felfedezett szuperkultura „aldasaival” legyilkolja az emberiseg

masik felet. Viszont a dolog masik oldala, ha nem jelentjuk, es mi sem csinalunk semmit, talan a vilag egyetlen nagy lehetőseget szalasztjuk el. – Hej, Imu, alaposan feladtad nekunk a lecket! – fenyegette meg a szkarabeuszt Yettmar. Celia felem nyujtotta a kezet. – Es maga, Peter? Maga hogy dontott? Ereztem, hogy felem fordul a figyelem, es mindannyian elcsendesednek. Kis tulzassal azt is mondhatnam, hogy meg a legy zummogeset is meg lehetett volna hallani a szobaban. – Nekem is lenne egy javaslatom; egy programjavaslat. Mindazoknak a tenyeknek es felteveseknek az ismereteben, amik itt elhangzottak. Gondosan es alaposan vegiggondoltam mindent, pro es kontra. Sokat toprengtem olyan fogalmakon, mint vigyazatlansag, felelőtlenseg, hanyagsag, de olyanokon is, mint mereszseg, kockazatvallalas, hipotezis. Es a kovetkező elhatarozasra jutottam. Nekunk es kizarolag nekunk kell vegrehajtani a kiserletet! – Bravo! Uristen, ugy orulok, Peter! – sugarzott Celia. – Az indokok kozismertek. Nem hagyhatjuk ki a nagy lehetőseget, viszont azt sem engedhetjuk, hogy barki tőket kovacsoljon maganak a felfedezesből. Az egesz emberiseg erdeket kell szolgalnia, osszekapcsolni a nepeket egymassal, nem pedig tovabb novelni az ellenteteket. Mi partatlanok vagyunk. Tudosok, akiket csak a

kiserletunkből szarmazo, es hangsulyozom, az egesz emberiseget erintő haszon erdekel. Ezert hat nekünk kell vegrehajtanunk a nagy kiserletet! Hallgattak egy sort, majd Karabinasz emelte fel a fejet. – Mondd, Peter, gondolkodtal mar egyaltalan azon, hogy miből all ez a kiserlet? – Gondolkodtam. – Es mire jutottal? – Ujjateremtjuk Imut. Azaz a fiat... – Konkretan? – A spermak megtermekenyitő kepessege normalis. Jelenleg melyhűtőben vannak, az eredeti edenyben. A megtermekenyites tehat lehetseges. – Oke. Tegyuk most tul magunkat az ezzel jaro esetleges nehezsegeken. Es ha megszuletett? – Imu fia? – Igen. – Akkor visszamegy Imu hazajaba a napbarkan. – A napbarkan? Es hol van az a napbarka? – Az eltemetett piramis alatt. Subesipu latta. Tudod, mi az a fold alatti piramis? – Sejtem. – Nem lennek meglepve, ha megtalalnank alatta a napbarkat... es indulasra keszen. – Tehat az a terved, hogy Imu fiat visszakuldjuk a napbarkan oda, ahonnan jottek... az ősei. Es ha a napbarka nem műkodőkepes? 61 – Akkor sem veszitettunk semmit. Azaz dehogynem. De legalabb a lelkiismeretunk tiszta lesz: mi mindent

megtettunk, amit tehettunk. Kulonben miert ne lenne műkodőkepes? – Azert, mert Imuek sem mentek vissza vele! – Igen. Ez ketsegtelen. De lehet, hogy vissza akartak. – Akkor miert nem mentek? – Talan mert vartak valamire. Talan mert nehanyan nem akartak visszamenni. Emlekezz csak a bőrkabatos szavaira: „Szegeny voltam, es most gazdag vagyok. Eltuntetlek es itt maradok.” Mintha osszekaptak volna valamin. Lehet, hogy egyszerű űrhajosok voltak, akik kozul kettőt megszeditett az ujonnan felfedezett bolygo gazdagsaga. – De megoltek a bőrkabatost, es a masik behodolt. Miert nem mentek ezutan vissza? – Komolyan gondolod, hogy valaszolni is tudok ra? – Es ha visszatert Imu fia? – kerdezte Middleton. – Akkor mi lesz? – Ha szerencsenk van, osszekoti az emberiseget azzal az ismeretlen szuperkulturaval. Ez pedig belathatatlan tavlatokat nyithat előttunk. – Talan a halal belathatatlan tavlatait – mondta Osima. – Tegyuk fel, hogy visszater kozenk, ha elerte a celjat a napbarkan. Visszater a gyarmatositok elen. Hiszen micsoda neki a Fold? Egy idegen bolygo, ahol veletlenul a gyerekkorat toltotte. Semmi tobb. De a verei azok es nem mi! – Majd beepitunk egy biztositekot, hogy maskent erezzen. – Biztositekot?

– Imu fianak ugyanis foldi lesz az anyja. Es ő mar foldi programot is hordoz majd a genjeiben. – Ezt maga elegnek talalja? – Eleg kell hogy legyen... Egyforman keverednek benne a foldi es a foldon kivuli tulajdonsagok. Ő lesz az osszekotő kapocs koztunk es koztuk. Ez az egyetlen lehetősegunk arra, hogy megertsuk egymast. – Es ha nem sikerul neki sem letrehoznia a bekes kapcsolatot? – Ez az a kockazat, amiről beszeltem. De nem akarom, hogy ismet elolről kezdjuk a vitat, van-e jogunk kockazatot vallalni az egesz emberiseg neveben. En vallalom es kesz. Most mar csak az a kerdes, hogy vallaljak-e maguk is. – En vallalom – mondta Karabinasz. – En is – emelte fel a kezet Yettmar. – Ha maga vezeti a programot – mosolygott Osima. Middleton szotlanul bolintott. Ekkor minden figyelem a holgyek fele fordult. Celia arca kipirult a lelkesedestől. Rosalinda viszont sapadtan huzogatta az asztalteritő rojtjait. Vegul is mindketten igent mondtak. Az edesanyad is, Renny. November 11. Tegnap felesegul vettem Rosalinda Hubert. Nem mondhatnam, hogy nagy feltűnest keltettem vele, hiszen mindenki tudta, hogy a gyakorlatban mar nehany honapja a felesegem. Hazassagkotesunknek tobb komoly oka is volt. A legelső talan a konvencio. Aki nem ismeri egy amerikai

egyetemi campus eletet, nehezen tudja elkepzelni, hogy mennyire rabjava valik mindenki, aki benne el. Zaszlonkon a tiszta erkolcs. Egyszerűen es roviden: ugy kirugtak volna, hogy a labam sem eri a foldet, ha nem veszem felesegul a baratnőmet. Mifele erkolcsisegre nevelhetem a fiatal generaciot, ha magam is... Hat valahogy igy. Ezenkivul. Rosalinda teherbe esett. Bar meg semmi sem latszott rajta, nem volt halogatni valo időnk. Meglehetősen disszonans jelenseg lett volna egy intezetvezető egyetemi tanar es előrehaladott allapotban levő menyasszonyanak az eskuvője. Sietnunk kellett tehat. Nem szivesen mondom el a harmadik okot, mert a vegen meg valaki megragalmaz, hogy anyagiak miatt vettem el Rosalindat. De az igazsagnak tartozom vele, es neked is, Renny. A dolog ugy tortent, hogy Rosalinda orokolt, meghozza nem is keveset. Valami ismeretlen nagybacsikaja halt meg kozepnyugaton, s Rosalindara hagyott nehany hatalmas farmot, egy kukoricaolaj-feldolgozo gyarat, reszvenyeket es egy halom penzt a bankban. Miss Huber egy csapasra a kapitalistak koze emelkedett. Arrol sem szabad tovabba megfeledkeznem, hogy tulajdonkeppen ő vett el engem, nem pedig forditva. Persze boldog voltam, hogy vegul is osszejott a dolog. 62 Most is borzongva emlekszem vissza arra a csodalatos estere. Eppen tanacskozas utan voltunk, s kettesben setaltunk a platansoron at hazafele. Rosalinda akkor mar tudta, hogy orokolt, es ez bizonyos mertekig

feszelyezette tette a viszonyunkat. Hja, ahova egyszer a penz beteszi a labat! A nagy, kerek hold is felkelt, mintegy megrendelesre, s a mar hűvosodő esteben egyedul alltunk a platanok alatt. Rosalinda hozzam dőlt es megfogta a kezem. – Peter – mondta meleg, rekedtes hangjan. – Ugy erzem, elerkezett a nagy pillanat. En meg csak alltam, es valami egeszen masra gondoltam: talan a jovőnkre, talan mar rad, Renny. Aztan arra ocsudtam, hogy turelmetlenul megrangatja a kezem. – Hallod? Itt a nagy pillanat! – Mifele pillanat, edes? – kerdeztem ostoban. – Hat az, hogy megkerd a kezem... Ferjul szeretnelek venni, ha nincs ellene kifogasod. Hat igy tortent. Mindenki eljott az eskuvőnkre, aki csak benne volt az osszeeskuvesben. S termeszetesen akkor mar ott voltal te is. Es a szkarabeusz is Karabinasz zsebeben. Július 17. Ezen a napon es eppen a nappal egyutt szulettel, Renny. Amikor a voros napkorong felkelt a sivatag szelen, friss verrel ontozve a homokot, akkor sirtal fel előszor a korhazban. Harman voltunk a varoszobaban: Celia Jordan, Karabinasz es en. S amikor a napfeny vegigomlott a sivatagon, es az őzikeszemű nőver gratulalt, hogy fiam szuletett, madarat lehetett volna fogatni velem. Eppen ugy orultem neked, mintha az en verem lettel volna. Július 18.

Ma mutattak meg előszor a korhazban, Renny. Voros kepű, mindennapi kis csecsemő voltal, furcsa, szegletes fejjel. Es a bőrod is mintha barnabb lett volna, mint a tobbieke, bar ez errefele igazan nem feltűnő jelenseg. Az őzikeszemű nőver a levegőbe tartott, es te ram mosolyogtal a kepernyőről. Persze tudom, hogy az a kis fintor, amely vegigszaladt az arcodon, minden lehetett, csak eppen mosoly nem, de en biztos voltam benne, hogy valaki felem mosolyog ezekben a percekben. Lehet hogy mas időből es egy masik vilagbol. De valahonnan mosolyognia kellett! Amikor a kepernyő elsotetult, hogy mas gyerek kepevel ujra felvillanjon, es en eppen tavozni keszultem, az időkozben előkerult őzikeszemű apolonő zavartan ram mosolygott. – Mr. Szilagyi? – Igen... Az vagyok. – Az igazgato ur szeretne beszelni onnel. Ha nincs ellenere, odakisernem. Meg mindig a kepeddel voltam eltelve, Renny, es dehogyis gondoltam en rajtad kivul akarmire is. Vegre fiam szuletett. Es talan Isabellanak sem lenne ellenvetese, ha... Elhessegettem magamtol a materialistanak nem mondhato gondolatot, es mire felocsudtam, mar Carpenter doktor előtt alltam. Az őzikeszemű nőverke olyan zajtalanul tavozott, mint egy tavaszi fuvallat. Csak az ajto halk csattanasa teritett vissza a valo vilagba.

Carpenter doktor gratulalt az egeszseges kisfiuhoz, megkinalt egy itallal, beszelt erről-arrol, s ha nem altattad volna el, Renny, az ebersegemet, azonnal megereztem volna, hogy valami nincs rendjen korulottem. Vagy eppen korulotted. Amikor lenyeltuk az italt, es szorakozottan bamultam korbe a szobaban, azon torve a fejem, hogy mikeppen tudnek minel hamarabb meglepni, Carpenter doktor furkeszve vegignezett rajtam. – Peter... Mondanom kell maganak valamit. Volt valami baljoslatu a hangjaban, es normalis korulmenyek kozott azonnal eszre is vettem volna, igy is feltűnt valami, de nyomban tova is roppent. – A kisfiurol, Peter... Csak akkor zokkentem vissza a valosagba. Mintha egy hirtelen jott hurrikan tepte volna le rolam a boldogsag rozsaszinű kodfoszlanyait. Masodpercek toredeke alatt visszavaltoztam boldog apabol egy furcsa kiserlet vezetőjeve. –, 63 – Mi a baj, Carpenter? Nyugtatoan felem emelte a tenyeret. – Csak nyugalom, Peter, csak nyugalom! Semmi komoly. Ha ilyen lenne, megmondanam. Csak nehany jelentektelen aprosag! Hatradőltem a szekben, es ereztem, hogy megmerevedik minden tagom. S mintha a szivemet is acelabroncs szoritotta volna ossze. Ismertem mar az orvosok jelentektelen aprosagait!

Rekedten es targyilagosan reccsent a hangom: – Milyen aprosagrol van szo? Carpenter doktor felallt, elsetalt az ablakig, es kitekintett az utcara. Talan csak azert, hogy az időt huzza vele. – Hat... mivel is kezdjem? Mindenesetre az teny, hogy a gyerek erős, jo kotesű ficko. Minden eselye megvan ra, hogy szaz evig eljen. Tudtam, hogy ez csak bevezető. A lenyeg a „de” utan kezdődik. – De – kezdte Carpenter – azert van rajta valami, ami nem tetszik nekem. – Micsoda? – kerdeztem latszolag konnyeden, es azt szamitgattam magamban, hogy mi lehet az, ami feltűnt neki rajtad. Talan a kockafejed, a hosszu kezed vagy a rovid labad? Carpenter felem nezett, es megdorzsolte a homlokat. – A hangja... – mondta vegul. – A hangja... Most aztan rajtam volt az almelkodas sora. Mindenre gondoltam volna, csak erre nem. – Mi van a hangjaval? – Mar akkor feltűnt, amikor megszuletett – morogta Carpenter –, hogy valami nincs rendben a hangjaval, bar talan nem is ez a legjobb kifejezes. Valami plusz van benne, ami masban nincs meg. Erti? – Őszinten szolva nem nagyon. – Tudja, Peter, en is bent voltam, amikor a fia megszuletett. Ennyire igazan kotelez a baratsagunk. – Koszonom. – A, hagyja. Szoval kibujt a kicsike a barlangjabol, neman, mint az alvo medvebocs. Kicsit meg kellett

paskolnunk, hogy megkostolja a levegőt. A szulesz, Rizzi doktor racsapott, mire a gyerek elkezdett sirni. Ha ugyan sirasnak lehet nevezni, amit művelt. Ekkor mar kezdtem erteni mindent. Te josagos isten! Mi lesz ebből? – Hogyhogy? – kerdeztem ovatosan. – A normalis, atlaggyerekek ilyenkor sirnak. Szaz kozul szaz. A maga fia azonban enekelt. – Mit csinalt? – Nem talalok ra jobb kifejezest. Enekelt, szoveg nelkul. Trillazott, es meghatarozott dallamsorokat enekelt. Mintha egy enekesmadarat szult volna az anyja. Erti maga ezt? Nana hogy ertettem! – Es? – kerdeztem ovatosan. – Hat... a nőver majd elejtette. Ez műhelytitok, de Rizzi doktor kapta el. Maganak mint felig kolleganak, bevallhatom. Megtorolgettem izzado homlokomat. – Mas bevallanivaloja nincsen? – Dehogyis nincs. Ez meg csak a kezdet. De igazan nincs oka aggodalomra. Kedves volt tőle, hogy mindent megtett a nyugalmamert. – Aztan ezt csinalta siras helyett. Egesz este enekelt. A tobbiek meg ugy aludtak mellette, mint a tej. Szunyalt az egesz, maskor uvoltő korterem. A maga fia alomba enekelte őket. Ereztem, hogy valamelyest lazul a szoritas a szivemen. – Aztan? – Ma reggel megvizsgaltattam a torkat.

Mielőtt meg gondolkodhattam volna, valami ismeretlen erő fellokott a szekből, es duhosen szembeforditott vele. – Ki engedte meg? – orditottam ra goromban. Felhuzta a szemoldoket, es kitatotta a szajat, aztan nagyot nyelt es becsukta. – Kotelessegem volt – mondta szarazon. – Szepen enekelt, ez ketsegtelen, de daganat is okozhatta volna az elvaltozast a torkaban. A szepsegbe bele is lehet halni. Egyszerre visszatert a jozansagom, es borzasztoan szegyelltem magam ostoba kitoresemert. – Bocsasson meg, doktor... – Semmiseg az egesz, Peter. Tudom, hogy milyen lelkiallapotban van. – Tudja, kicsit kesei gyerek es... 64 – Termeszetesen. De folytatom. A gegeszek megvizsgaltak a torkat. Dr. Schutz a legkivalobb gegeszakertőnk. S tudja, mit vett eszre? Ha nem tudtam is, mindenesetre sejtettem valamit. – A kisfiunak nincsenek hangszalai – mondta csendesen, es gyorsan toltott meg egy italt maganak is es nekem is. Igyekeztem osszeszedni magam, es csak annyira latszani idegesnek, amennyire egy ujdonsult apahoz illik. Es be kellett vetnem valamicsket hajdankori szinjatszo tudomanyombol is. – Nincsenek? – szolaltam meg remegő hangon. Sajnalkozo tekintettel nezett a szemembe.

– Bizony nincsenek, Peter. Remegett a kezem, amikor felhajtottam az italt. Es egyaltalan nem is kellett megjatszanom a remegest. – Hogy lehet ez? Megvonta a vallat. – Fogalmam sincs. Nincs es kesz. Egyetlen darab sincs belőluk. Letettem a poharam, es artatlan szemeket meresztettem ra. – Ezt nem ertem, doktor, on azt mondta, hogy a gyerek enekelt, nem igaz? Akkor pedig... Ha nincsenek hangszalai... Erti maga ezt? Nagyot sohajtott, es megcsovalta a fejet. – Dehogyis ertem. Mar hogy a fenebe ertenem! Es pont a maga gyerekevel kellett ilyesminek tortennie! – De hat milyesminek? – kerdeztem ketsegbeesetten. – Mit tudom en! – fakadt ki. – Honnan az ordogből tudjam! A gyerekenek nincsenek hangszalai, es megis enekel. Ezt adja ossze! – Nem tudna ertelmesebben beszelni? – kerdeztem nyugodtan. Hirtelen jott nyugodtsagom kijozanitotta. – Bocsasson meg, Peter – mondta, es felhajtotta itala maradekat. – Szornyen ideges leszek, ha nem ertek valamit. A maga fia pedig maga az elő rejtely. Figyeljen csak ide. Tehat nincsenek hangszalai. Tudja, mi van a helyen? – Fogalmam sincs. – Nem fogja elhinni. Egy siprendszer. – Micsoda? – Siprendszer. Olyan, mint az orgonaban. Vekony csovek es bennuk csontsipok. Amikor belejuk neztem,

ugy ereztem magam, mintha almodnek. – Uristen! – nyogtem. – Uristen! – Ne legyen ugy ketsegbeesve, Peter. Sokkal jobb, mintha nema lenne. – De hat... mitől? – Tőlem kerdi? Valami mutacio. Nem hallott meg a contergan-gyerekekről? Sajnos, egyre tobb a szuletesi rendellenesseg. – Es... tehat nem nema? – De nem am! Sőt! – Mi az a sőt? – Figyeljen csak ide. Ha mas mondana, en is alig hinnem. A kicsit betettuk a tobbi gyerek koze, akik elaludtak az eneketől. Aztan megtanitottak sirni. – Hogy az ordogbe? – Nyilvan azok a sipocskak tobbre kepesek, mint a hangszalagok. Nem kell felnie, hogy nema gyereke lesz. Szoval amikor a gyerekek sirni kezdtek, a maga fia abbahagyta az eneklest. Patty nőver azt mondta, hogy figyelte a tobbieket. – Egy ketnapos csecsemő? – A hangjukat mindenesetre. – Megall az esz! – De meg am! Azutan megprobalta utanozni a sirasukat. – Uristen! – Előszor nem sikerult valami jol. Patty nőver vegig ott volt mellette. A gyereksiras keveredett az enekhangokkal es furcsa futtyokkel meg zakatolassal. Vegul aztan hibatlanul megtanult sirni. Es ma reggel mar nem enekelt. Csak sir, mint a tobbiek.

– Mit tegyek, Carpenter doktor? – Szerintem semmit. Legalabbis egyelőre. Ilyen korban ugysem tudjak megműteni. Meg ha kellene sem nagyon. Őt pedig aligha kell. Lehet, hogy egy csoda szuletesenek vagyunk a tanui. Mit gondol, Yma Sumac 65 meg nehanyan miert lettek az operaszinpadok oriasai? Mert valami nem volt rendjen a hangszalaikkal. Bing Crosbynak is ossze voltak nőve es allitolag Frank Sinatranak is. Lehet, hogy a maga fia lesz minden idők legnagyobb enekese. Gondoljon erre is, ne csak a dolgok hatranyos oldalara. Nagyot sohajtottam. – Majd megprobalom. Osszerancolta a szemoldoket, es felemelte az ujjat. – Es meg valamit... Teljesen egeszseges, csak a testi aranyai nem tokeletesek. Nem lesz orias... inkabb alacsony legenyke, rovid labakkal es hosszu kezekkel. A feje meg kicsit... hm... olyan kocka alaku. De a mai divatos hajviselet majd elrejti. A gombafejek korszakaban igazan nem problema az ilyesmi. Optimistan csengett a hangja, megis leplezetlen szanakozas volt a tekinteteben, ahogy utanam nezett. Március 24-szeptember 30. Osszeult a munkacsoport, es ugy dontottunk, hogy Rennyt hetes ovodaba adjuk. Mivel nem volt kozottunk szakkepzett pedagogus, hosszu időt vett igenybe annak eldontese, hogy mi lenne neki jobb. Egyesek inkabb azt szerettek volna, ha kizarolag csak velunk marad, es meg a felnőttek szeme elől is elrejtjuk, masok viszont –

elsősorban Celia Jordan – amellett kardoskodtak, hogy Rennynek baratokra es gyerekkorra van szuksege, es ezt semmifele kiserlet urugyen sem vehetjuk el tőle. Vegul is kozos megegyezessel ugy dontottunk, hogy az intezettől nem messze levő maganalapitvany ovodajaban helyezzuk el, tavol a kivancsi szemektől, de megis hasonlo koru pajtasok kozott. Bizonyos ovatossagi rendszabalyokat azert igy is kenytelenek voltunk betartani. Lapitottunk, mint bekak a lapulevelek alatt, nehogy idő előtt feny deruljon ra, miben mesterkedunk. Az alapitvanynal nem diktaltuk be a gyerek teljes nevet, csak a Rennyt. Maganalapitvany leven, nem is kivancsiskodtak sokat: megelegedtek annyival, amennyit kozoltunk veluk. Masodik rendszabalykent tobbnyire nem az anyja es nem is en mentunk erte hetvegeken, hanem vagy a csoportbol valaki, vagy pedig egyetemi hallgatok. Maskor pedig csak ugy egyszerűen az utcan kertunk meg arra jaro fiatalokat, hogy hozzak el Rennyt. Lehet, hogy felesleges volt az ovatossagunk, de ugy gondoltuk, hogy nem kockaztathatunk. Október 15. Renny valamivel kesőbb tanult meg beszelni, mint a tobbi gyerek. Kezdetben meg aggodtunk is, hogy talan nehezsegei adodnak hangszalagjainak hianya miatt, de szerencsere nem igy tortent a dolog. Amikor megszolalt, ugyanolyan tokeletes volt a hangja, mint a tobbieke. Ugyanugy megtanulta utanozni őket, mint ahogy annak idejen a sirast is elsajatitotta egyetlen ejszaka alatt.

Március 20. Karabinasz javaslatara elhataroztuk, hogy a szkarabeuszt elrejtjuk Renny szobajaban. Odaadni nem mertuk neki, mert feltunk, hogy elvesziti vagy lenyeli. Kulonben is egyelőre inkabb az autok erdeklik, s azok kozul is leginkabb a Forma l-es versenykocsik. Űrhajokra es egyeb elektronikus repulő szerkezetekre, amelyekkel Osima elhalmozta, ugyet sem vet. November 14. Ma ejszaka megtortent! Emlekszem, este Hofeherkeről es a het torperől meseltem neki. A terdemen ult, es feszult figyelemmel hallgatta. Amikor aztan a mese vegere ertem, lopva ralestem, hogy milyen hatast tett ra. Nagy, diobarna szemei a levegőbe meredtek, mintha a torpek hazikojat latna maga előtt. Ezutan nyugodtan elkoszont, es aludni ment. Masnap eppen vasarnap volt, es mi is tovabb hevereszhettunk az agyban. Rosalinda ujsagot olvasott, en pedig eppen a konyhaba indultam volna, hogy feltegyem a teat, amikor becsortetett Renny. Becsapta maga mogott a gyerekszoba ajtajat, es szokasahoz hiven odamaszott kozenk. Rosalinda letette az ujsagot, es a karjaiba vette. Renny Rosa vallara hajtotta a fejet, es almosan szuszogott, mintha nem aludta volna ki magat. Ovatosan a takaro ala nyultam, es megcsiklandoztam a talpat. Amikor erre

sem reagalt, szajamba vettem a huvelykujjat, es jatekosan megragtam. Erre mar felvisitott, mint egy kismalac. 66 Nehany percnyi jatek eleg volt, hogy kiűzze az almot a szemeből. Nagy komolyan atkarolta terdeit hosszu karjaval, ram nezett, es megszolalt: – Apa... Ismered te Imut? Mintha valaki varatlanul gyomorszajon vagott volna, ugy randultam ossze. Szemem sarkabol lattam, hogy Rosalinda kiejti kezeből ujra magahoz kaparintott ujsagjat, es szotlanul, kikerekedett szemekkel bamul Renny arcaba. – Hogy jut ez eszedbe... kisfiam? – nyogtem sapadtan, es hideg hullamok futottak vegig a hatamon. – Ejszaka ott volt nalam – mondta, es megvakarta a labszarat, mintha a vilag legtermeszetesebb dolga lett volna, amit kozolt velunk. – Hol? – kerdezte halkan Rosalinda. – Hat a szobamban... – Es.,. kicsoda az az lmu? – A baratom. Ti nem tudjatok? Rosalinda ram nezett, es nem mert valaszolni. Megszoritottam a kezet, es csendre intettem, a gyerekkel meg ugy beszeltem, mintha csak felig figyelnek oda arra, amit mond. Pedig alig hiszem, hogy az emberiseg torteneteben meg barkire is ennyire odafigyeltek volna, mint en őra.

– Mit mondott Imu? Hasra fekudt, meglobalta a labat, es nem valaszolt. Mintha megfeledkezett volna mindenről. Aztan reggelit kert, es hosszasan majszolta a vajas kenyeret. Ezen a napon nem esett tobb szo Imu latogatasarol. November 22. Nyolc nap mulva hozta ujra elő a dolgot. Most viszont nem az agyban fekudtunk, hanem egy napsutotte kerti padon ultunk, es Yettmart vartuk, hogy hetfő reggel leven, bevigye az ovodaba. Yettmar kesett, es mi kihasznalva a kesei verőfenyt, suttettuk magunkat az őszi nappal. Renny, amikor megunta a napozast, futkosni kezdett a pad melletti reten, es felszedett minden apro kacatot, amely valamire emlekeztette. Rovid percek alatt kezembe adott egy kolakupakot, amely Johnny mano sapkajara hasonlitott, ket-harom szines kavicsot es vegul egy fadarabot. A barnasfeketere korhadt agdarab nagyjabol masfel huvelyk nagysagu lehetett, es az egvilagon semmi erdekesseg nem volt rajta. Megis ugy dugta a zsebembe, mintha csodalatos erteket kepviselne. Nem is tudtam megallni, hogy meg ne kerdezzem tőle: – Hat ez meg micsoda. Renny? Tan csak nem pisztoly? Visszault mellem a padra, es nagy komolyan bolintott. – De az. Sugarvető. Csodalkozva pillantottam ra, de ekkor meg nem gyanakodtam semmire. Elvegre Halvorsson vagy akarmelyikuk beszelhetett neki ilyesmiről. – Sugarvető? – kerdeztem azert ovatosan.

– Az hat. Ilyennel olte meg Ret Demut... Ismet ereztem, hogy hideg borzongas fut vegig a hatamon, es lassan, de biztosan kezd kiszaradni a torkom az idegessegtől. – Kitől hallottad ezt, Renny? – kerdeztem, es gyors mozdulattal bekapcsoltam a zsebemben hordott aprocska magnetofont. – Kitől? Hat... Imutol. – Imutol? – Persze. Tőle... Te nem tudod? – Micsodat? – Hogy Imu nekem mindent elmond. Es meg is mutat. Csak van, amitől felek... – Es... mikor mutat neked mindenfele dolgot az az Imu? Talan este? Renny bolintott. – Akkor. Amikor lefekszek. Mindig akkor. Leoltom a lampat, es mar jon is Imu. Ő az en tunderem. Csak kivannom kell, es mar ott is van. Neked is van egy Imud? Latszolag szomoruan csovaltam meg a fejem. – Nekem nincs, Renny. Imuja csak gyerekeknek van. Felnőtteknek mar nem szokott lenni. – Kar – morogta elszomorodva, majd hirtelen felderult az arca, es felkialtott: – Tudod mit? Majd kolcsonadom neha neked, hogy meseljen. Es mutassa meg neked is a Voros Napot a Holl-negyszogben. 67 – Hol?

– A Holl-negyszogben. Imu ezt mondta. Biztosan valami olyasmi, mint az Operencias-tenger. Kepzelj csak el egy nagy voros napot. Teljesen jopofa. – Koszonom, Renny, hogy neha majd kolcsonadod Imut... De mit kell csinalnom, hogy nekem is meseljen? Osszerancolta a homlokat, es a fűre nezett. – Hat... előszor is gondolnod kell ra. En mindig ra gondolok. Meg Hofeherkere is, de ő nem jelenik meg soha, csak mindig Imu meg a tobbiek. – Tobbiek? – Az a masik harom. – Es... beszel is Imu? – Persze. Kulonben hogyan ertenem meg? – Es... ugy beszel, mint en? Renny ekkor meglatott egy lepket, es mindent feledve utana iramodott. En meg ott maradtam a padon, pedig legszivesebben utana rohantam volna, hogy visszavonszoljam, es folytassuk a beszelgetest. Egy orokkevalosagnak tűnt az a ket-harom perc, mig a lepke vegul is megelegelve Renny zaklatasat, atrepult a platansor folott, hogy eltűnjon a tavoli reteken. A kisfiu akkor visszajott, es mellem csuccsent a padra. – Elrepult – nyafogta. – Pedig mar majdnem elkaptam. Villamgyorsan megajandekoztam egy ragogumival, hogy feledtessem vele a banatat. – Szoval, Renny, azt kerdeztem, hogy Imu ugyanugy beszelt-e, mint en – igyekeztem folytatni a kerdezőskodest. Megvallom, aggodtam, hogy a lepkevadaszat kiűzte a fejeből Imut.

Aggodalmam azonban feleslegesnek bizonyult. Kicsit elgondolkodott, aztan engedelmesen valaszolt: – Imu? Hat... beszelt. Meg enekelt. De en mindent megertettem. Almomban neha a torpekkel is beszelgetek, es azokat is ertem. – Es... beszelt a Holl-negyszogről? – Uhum. Sokat, de en nem ertettem. Meg szamokat mutatott egy tablan. Ha iskolaba megyek, majd megtanulom őket. Mondd, apa, Imu tanito? – Lehetseges, kisfiam... – Mert mindig magyaraz. Es engem sohasem kerdez. – Te nem szoktal beszelni hozza? Hevesen bolintott. – Dehogynem szoktam! – Es ő? – Hat... nem mindig figyel oda. Csak mondja a magaet. Ezert is gondoltam, hogy tanito. – Es... mit meselt a Holl-negyszogről? – Hogy radion vagy micsodan... talan telefonon vagy videon felhivtatok őket... Te is felhivtad, apa? – Lehetseges, Renny... Mar nem emlekszem ra. – Valaki felhivta őket. Olyan lehetett, mint a teves kapcsolas. Kepzeld, egyszer csak jott egy hivas, es nem tudtak, honnan. Mintha most bebujnek oda a bokrok koze, es kiabalnek, hogy apa, gyere! Apa, gyere! Es te nem tudnad, hogy honnan hivlak. – Ezt is Imu mondta? – A, dehogy. Ezt en mondom. Tudsz ugroiskolazni? Tudod. Miss Holderland...

– Es meg mit mondott a hivasrol Imu? – Ja, Imu? Hat hogy keresni kellett, ki hivta őket. A főparancsnok kiadta a parancsot, hogy meg kell talalni az ertelmes lenyeket... Te ertelmes leny vagy, apa? – En igen... es te is, Renny. – Boldy is? – Ki az a Boldy? – Hat odabenn. Meg az ugroiskolat sem tudja. – Boldy is ertelmes leny. Nagyot sohajtott. – Hat jo. Legyen Boldy is. Pedig neki nincs olyan tanyerja sem. – Tanyerja? – Amilyenekkel az ertelmes lenyeket keresik. – Hol lattad ezt. Renny? 68 – Imu mutatta. Tudod, akkora volt, mint... szoval oriasi volt. Mint a meseben. Benne volt egy mező, egy erdő, ket hegy meg minden... – A tanyerban? – Uhum. Es csupa drot volt az egesz. Olyan, mint a pokhalo. – Ezekkel kerestek az ertelmes lenyeket? – Uhum. Azt hittem, a haloval megfogjak őket, de Imu bacsi megmagyarazta, hogy csak a hangjuk esik bele. – Megmagyarazta? – Elmondta nekem. Kerdeztem, es ő elmondta. – Mit mondott meg? – Hat, hogy beleesett a hang... es a parancsnok azt mondta, hogy meg kell keresni őket. Erre aztan elindultak, hogy megkeressek. – Imu?

– Meg meg sok bacsi. Te apa, ha lattad volna, mennyi űrhajo volt ott! Mintha csak moziban neztem volna őket! – Űrhajok? – Aha. Amilyet lattunk a televizioban... Ott repultek a csillagok kozott. Es az egyikben benne ult Imu bacsi a tobbiekkel. Nezd csak, apa! Visszajott a lepke! Ugye veszel nekem egy lepkefogot? Felpattant es eliramodott a platansoron at. December 24. Az egesz delutant azzal toltottuk, hogy karacsonyfat diszitettunk. Nalunk kerult ugyanis sor a nagy karacsonyi osszejovetelre: pulykavacsoraval, kugloffal es az elmaradhatatlan karacsonyi koktelokkal. Ekkor mar Szethy is jelen volt; igaz, hogy az egeszből nem ertett semmit, csak apro kezeit nyujtogatta a csillogo uveggombok fele. Renny Karabinasz oleben ult, majd leugrott, es kutatni kezdett a meg dobozban heverő karacsonyfadiszek kozott. Hol egy angyalt valasztott ki, hol egy betlehemi csillagot, es kovetelte, hogy valamennyi kedvencet rakjuk fel a fara. Yettmar es Osima egy elhagyatott sarokban sakkoztak, Celia pedig a konyhaban segitett Rosalindanak. Halvorssont hasznaltuk a fa mellett letranak: nyujtozkodas nelkul elerte a legmagasabb agakat is. Eppen Renny mellett alltam, amikor az az eset tortent. Benyult a dobozba, es a tavalyrol maradt, porosodo diszek kozul kihuzott egy kemenypapirra nyomott regi figurat, alighanem valamelyik apostol kepet, osszehuzott

szemekkel bamulta egy ideig, majd odanyomta Karabinasz orra ala. – Figyeled? Eppen olyan, mint Mar... Egyszerre elcsendesedett a szoba. Osima kezeben megdermedt a felemelt sakkfigura, es Halvorsson is ugy allt a fa mellett, mint egy oriasi, piros vegű jegcsap. – Csakugyan? – kerdezte nyugodtan Karabinasz Mintha kicsit masforma lenne. Renny osszehuzta a szemet, es tovabb szemlelte az apostolt. – Lehet, hogy megsem Mar bacsi – mondta aztan engedekenyen. – Neki kicsit masfajta a ruhaja. – Mikor lattad utoljara? – kerdezte kozonyosen a gorog. – O, hat nem is tudom. Imu nem nagyon szerette, lehet, hogy felt is tőle... Mar bacsi nem volt jo ember... Pedig minden embernek jonak kellene lennie, igaz? – Igaz – bolintott Karabinasz. – Mar bacsi mindent elhitt Demunak. Mar bacsi nem ertett a hajtoművekhez... es mindent elhitt, amit Demu mondott. Azert ezt feltehetjuk a fara. Te szereted Mar bacsit? – Nagyon keveset tudok rola – mondta Karabinasz. – Raersz egy kicsit? – Mire? – kerdezte felcsillano kedvvel Renny. Karabinasz megsimogatta a fejet. – Tudod, en milyen szarmazasu vagyok? – kerdezte, es intett Osimanak, hogy kapcsolja be a magnot. – Mi az, hogy milyen szarmazasu? – Hat tudod, en nem ezen a foldreszen szulettem, mint te. – Te is onnan jottel, ahol a nagy Voros Nap van?

– Nem, en nem onnan. Repulőgeppel jottem egy nagy tengeren at. Ugy hivjak azt az orszagot, hogy Gorogorszag. Es van ott egy nagyon erdekes karacsonyi szokas. Meg nem hallottal rola? – Nem en – csillant fel Renny szeme. – Mi az? – Hat... Amikor a karacsonyfat diszitjuk, mindenki mond egy erdekes tortenetet. Lehet mese is es olyan is, ami igaz. Ami megtortent azzal, aki meseli. De lehet olyan is, amit ugy almodott. Minden lehet. 69 – Hat akkor meselj! – kapaszkodott a nyakaba Renny. – Csakhogy az is hozzatartozik am, hogy annak kell elkezdenie a meset, aki a legkisebb. – Hat akkor Szethy... – Hiszen Szethy meg beszelni sem tud. – Akkor nekem? – Ugy latom, Renny, hogy neked. – En csak keves meset tudok... Miről meseljek nektek? A hetfejűről? Karabinasz ram kacsintott, mire en is beavatkoztam a beszelgetesbe. – Tudod mit, Renny? Beszelj nekik Imurol es a tobbiekről. Ők meg keveset hallottak roluk. – De hat az nem is olyan erdekes. – Azert csak beszelj roluk. A kisfiu nagyot sohajtott, es megadta magat. – Hat jo... Neked mar meseltem roluk, amikor a lepkeket fogtam. – Csak kergetted. – Akkor a halot is megigerted! – Hatha itt lesz a fa alatt?

Mint ket apro csillag, csillant fel a szeme. – Gondolod? Hat akkor meselek... Kezdjem el elolről? – Ahogy akarod, Renny. – Inkabb onnan, amikor meglattak a Foldet. – Meglattak? – kerdezte Karabinasz. – Az ablakon keresztul. Ez azutan volt, miutan sokat veszekedtek. – Veszekedtek? – Igen, a Szabalyzaton. – Nem mondtak, hogy mi az a Szabalyzat? – Imu bacsi elmagyarazta. Olyasmi, mint nalunk az ovodaban, hogy mit szabad csinalni es mit nem. Nekem peldaul tilos Jimmy torolkozőjebe torolni a kezem. Tudod, miert? – Miert? – Mert nem... ize... higieniakus... igy mondta Miss Mantovani. – Nyilvan a bacilusok miatt. – Nyilvan. – No es Imu bacsi mit csinalt? – Hat... volt nekik egy Szabalyzatuk. Csak nem volt leirva egy konyvbe, es a falra sem szogeztek ki, mint az ovodaban. Egy dobozban őriztek. – A Szabalyzatot? – Uhum. Ha meg akartad kerdezni, csak meg kellett piszkalni egy kicsit, es a Szabalyzat valaszolt. Minden kerdesre benne volt a valasz a dobozban. – Imu bacsi mutatta meg? – Uhum. – Es... miert vesztek ossze Imu bacsiek?

– Hat a Szabalyzat miatt. Tudod, azert repultek fel a piros nap bolygojarol, hogy megkeressek azokat, akiknek a hangja beleesett a hangcsapdaba. – Aha! – Ezert szalltak fel Imu bacsiek az egbe. Csakhogy masvalaki kozben megtalalta őket. – Ertem. – A Szabalyzat ekkor azt mondta, hogy mindenki forduljon vissza, mert a feladatnak vege. Eleg a meseből? – Meg nem, Renny. Ha nem faradtal el, folytasd tovabb. – Ahogy akarod. Demu bacsi vissza akart fordulni, mert ő volt a parancsnok. Imu szerint nem is ertett mashoz, mint a Sarkany vezetesehez. – Sarkany? – Igy hivtak a hajojukat... Na es vissza akartak fordulni, de ujabb hangokat hallottak. – Hangokat? – Hangokat... a honnan is... elfelejtettem. Olyan hangokat, mint amilyenek miatt elindultak. Csak most valahonnan mashonnan. Es Imu azt mondta, hogy meg kell keresniuk ezeket a hangokat is. – Milyen hangokat, Renny? 70 – Imu elmagyarazta. A hajo hangokat lő ki, es ezek a hangok elvesznek a csillagok kozott. De ha egy bolygo legkorehez ernek, visszaternek a hajohoz. Es ezek a hangok visszatertek. – Ertem. Es ezutan? – Ezutan nagy veszekedes volt. A Szabalyzat nem engedelyezte, hogy a hangok utan eredjenek. Demu azt

mondta, hogy ő a felelős a hajoert... de ekkor Ret orditani kezdett, hogy ő pedig nem fordul vissza, mert nagy a valoszinűsege, hogy olyan bolygora bukkantak, amelyen elkepzelhető az ertelmes lenyek lete. Muris, mi? – Micsoda? – Ahogy beszeltek. Ahogy ti szoktatok, amikor azt hiszitek, hogy nem figyelek oda. Ret bacsi ezeket az ertelmes lenyeket kutatta, Mar a csillagokat vizsgalta. – Es Imu? – Imu bacsinak mindent ossze kellett volna gyűjtenie, ha ertelmes lenyekre bukkannak. Minden irfo... onto... infro... – Informaciot. – Uhum. Azt. – Aztan? – Vegul is Imu es Ret győztek. A Szabalyzatot nem vettek figyelembe, es elindultak. Demu bacsi nagyon merges volt es haragudott, de atallitotta az iranyt. Es elrepult onnan, ide... – Ide? – Errefele. Leszalltak egy orszagban a tenger mellett. Csoda muris volt. – Mi volt a muris? – Hat amikor leszalltak. Az emberek kifutottak a hazakbol, es foldre vetettek magukat. Sok-sok ember, es mind ott fekudt a foldon. Es azt kiabaltak, hogy Re isten leereszkedett a foldre a napbarkan, hogy a farao szolgalatara legyen. Ekkor mar Demu es Mar sem haragudtak. Lenyeltek a gepeket, es kiszalltak.

– Lenyeltek a... gepeket?. – Igen. Hogy beszelni tudjanak az emberekkel. Mert az ő beszedjuket nem ertettek volna meg, igy aztan mar megertettek. – Mit csinaltak azutan? – Az emberek elvezettek őket ahhoz a ferfihoz, aki egy magas tronszeken ult es... ize... uralkodott. A nevet is megmondta Imu. Amenho... Amenhotep! Ez az! Amenhotepnek hivtak... Es ez az Amenhotep nagy szeretettel es felelemmel fogadta őket. – Miert, Renny? – Mert azt hitte, hogy az egből jottek, ami igaz is volt... De ő masvalahogy hitte. Azt gondolta, hogy Imu es Ret űrhajoja olyan hajo, amilyenek a folyon jarnak... a Hapin. – Hapin? – Igy hivtak a folyot a varos mellett. Es akkor Imu es Demu ujra veszekedtek. – Veszekedtek? – Imu azt mondta, hogy nem szabad eltitkolni előluk az igazsagot. Hogy a galaktikaban egyetlen elv ervenyesul csak, az igazsag elve. Demu ekkor azt kerdezte, ha ez igy van, akkor miert vertek at a Szabalyzatot. Imu azt mondta, hogy az mas. Demu csak nevetett es kiabalt, hogy az embereknek ez az Amenhotep a Szabalyzat, csak maskeppen nez ki, mint az ovek. Ha azt at lehetett verni, akkor ezt is at lehet. Es főkeppen a sajat erdekeben... Ertitek?

– Ertjuk, Renny – bolintottam aggodva, es az arcat furkesztem, hogy nem tulsagosan faradt-e. Rennynek azonban, ugy tűnt, meg sem kottyant a szellemi megerőltetes. Meselt tovabb, mintha mar kedvet lelne a meseben. – Ekkor Demu azt mondta, hogy csak mondjak Amenhotepnek, hogy ők istenek. Es ő, Demu maga Re... Furcsa, nem? Eppen olyan a neve, mint az enyem? Kiadta nekem ezt a nevet, apa? – En... Renny. – Es miert eppen ezt? – Mert... mert bizonyos ertelemben te is a Nap fia vagy... Re fia: Renny. – Hat ezt nem nagyon ertem. Ne meseljem tovabb? – Dehogynem, Renny, dehogynem! – csapott ra Karabinasz. – Csak meselj, amennyit jolesik. – Hat... akkor ezek negyen azt mondtak Amenhotepnek, hogy ők igenis az egből jottek, es hogy el kell rejteniuk a napbarkat. – Azaz a hajojukat. – Igen... Ezert epitettek egy olyan magas izet... 71 – Piramist. – Aztat. Piramist... es elrejtettek az egeszet a fold ala. A hajot is. – Ertem, Renny. Es miert nem tertek vissza a... Voros Naphoz? – Demu mindenaron vissza akart menni. De Imu es Ret azt mondtak, hogy nekik idő kell, amig megertik ezt a kulturat, igy mondtak. – Es megertettek?

– Hat... ezt nem tudom. Sok mindenre nem emlekszem... mert olyan unalmas volt. De egyre emlekszem... Amenhotep nagyon osszebaratkozott Imuval. Es Imu segitett is neki. – Hogyan segitett? – Akkor mar Imu nagy ember volt. Szep ruhakban jart, es ő volt... a főirnok. Es minden este beszelgetett Amenhoteppel. Amenhotep egyszer meg sirt is, mintha felt volna a sotetben. Elmondta, hogy nincs hatalma az emberek felett, mert van egy istenuk, akit osszekevernek Revel, es Amonnak hivjak. Amonnak pedig sok-sok szolgaja van, akik hatalmasabbak meg nala is, es nem torődnek vele, hogy ő mit mond. Es hogy az emberek az orszagban ossze-vissza imadnak mindenfele isteneket, es hogy ő akarmit beszel is, csak kirohogik, igy mondta. Ekkor Imu elrohant, es ejszaka jol osszeveszett Rettel. – Rettel? Hiszen ők ketten eddig mindenben egyetertettek. – Furcsa volt, amin veszekedtek. Nem is nagyon ertettem es most sem... Imu azt mondta Retnek, hogy ez a feudalis anarchia vagy micsoda, tűrhetetlen, es meg kell teremteni a kozponti hatalmat... es ezzel egyutt a monoteista hitvilagot... Erted ezeket az izeket? – Hat... ugy nagyjabol. – Az az igazsag, hogy en nemigen, Legalabbis sok mindent nem ertek. Szoltam is Imunak, hogy beszeljen ertelmesebben, de nem figyelt ram. Sohasem figyel ram. Csak beszel a levegőbe, es neha mozit mutat.

– Mozit? – Mint amikor apa elvitt a disneyre. Csoda jo volt. Te lattad a Százegy kiskutyáit – Lattam. – Melyik tetszett a legjobban? – Hat... nem is tudom. Azt hiszem, a kis kover. – Je! Nekem is... Cuki volt ugye, amikor beszorult a keritesbe? – En is jot nevettem rajta. De mi tortent aztan Amenhoteppel? – Kivel? – Azzal a... faraoval. Imu baratjaval. – Ja, azzal az emberrel? Nem is tudom. Mondtam mar, hogy Imu es Ret osszevesztek? – Valamit emlitettel... – Hat tudod, az ugy volt... Hogy is? Ret azt mondta, hogy beken kell hagyni ezeket az embereket. Csoda muris dolgokat vagott Imu fejehez. Mint peldaul, hogy... Hogy is, na? Megvan! Figyelj csak! „Tarsadalmi valtozasok csak akkor lehetsegesek, ha megertek ra a feltetelek!” Erted? Meg aztan: „Erőszakot nem szabad tenni egy meghatarozott fejlődesi strukturan, hiszen a gabona sem nő gyorsabban, ha valaki felfele rangatja, esetleg csak kiszarad!” Hat ilyeneket vagdosott Ret Imu fejehez! – Es Imu? – Nem nagyon tetszett neki. Valami olyasmit mondott, hogy ez mind igaz lehet altalaban, de ez most itt egy konkret eset. Es hogy az idősebb testver sem hagyhatja vizbe fulladni kisoccset csak azert, mert az beleesett egy

toba, es meg nincs itt az ideje, hogy megtanuljon uszni. Jo nagy hulyeseg, mi? – Hat... – Vegul is Ret beadta a derekat, Imu pedig munkahoz kezdett. Hogy pontosan mit csinalt, nem tudom, mert ez olyan unalmas volt, hogy mindig elaludtam, amikor Imu bacsi erről kezdett beszelni. Valami uj istent is csinaltak, Atont... Tobbre nemigen emlekszek... – Es azutan? – Azutan meg ujra nagy baj lett. Most mar Imu akart hazamenni a Voros Nap bolygojara, de ekkor Demu es Mar nem akart tobbe. Mindegyikuk nagy palotaban lakott, es sok-sok szolgaja volt. Sokat veszekedtek egymas kozott. Demu olyanokat mondott, hogy itt sok az arany es az asszonyok meg a rabszolgak, es majd bolond lesz a masodosztalyu kapitanyi fizeteseből elni, amikor itt kiraly. Ezt mondta. – Es Mar? – Neki Demu parancsolt. Azt csinalta, amit Demu mondott neki. – Ertem... 72 – Ezutan nagyon osszevesztek; ezt mar kepen is lattam. Ret megolte Demut. Olyan kis torpet csinalt belőle. Te nem lattad? – Hat... – Nagyon sajnaltam Demut. Jo ember volt, es előszor ő volt az, aki vissza akart fordulni a Voros Naphoz. Csak a tobbiek nem hagytak – Szoval Demu meghalt?

– Igen. Aztan eltemettek. Kivettek mindent belőle, es eltemettek. Tudod, mit csinaltak belőle? – Mit? – Mumiat. Olyat, amilyenekkel apa dolgozik. En nem felek tőluk, mert nem bantanak. Apa megmagyarazta, hogy a mumiak nem bantanak, mert mar nem is emberek. De azert nem szeretem őket. Tudod, miert nem? – Miert? – Mert nem szepek. Es oregek. Nem olyanok, mint mondjuk anya. – Hat ez biztos. Aztan eltemettek. – Kicsodat? – Hat Demut. – Ja, Demut? Igen, eltemettek... Es mind a harman nagyon sirtak, pedig nem is kaptak erte penzt. – Micsodat? – Hat penzt meg mindent. – Hogyhogy? – Ej hat! Ezt sem tudod? Amikor Demu meghalt, az az Amenhotep megparancsolta, hogy mindenkinek sirnia kell, amikor Demu mumiajat leeresztettek a fold ala. Egy szobaba. Csak nem volt ablaka. – Es sirtak? – Sokan voltak, akik sirtak. A szep ruhas emberek kozul pedig sokan penzt kaptak Amenhoteptől, hogy sirjanak. Es amikor Ret meghalt, akkor is sirtak. – Ret is meghalt? – Igen. Mar teat itatott vele, amelybe egy hosszu sapkas ember feher port szort. – Ki volt az az ember?

– A nevet nem tudom. De ahhoz az istenhez szokott imadkozni, akihez tobbe nem volt szabad. Valami Amonhoz vagy micsodahoz... Tudod, ezt az istent kergette el Amenhotep, mert Imu igy tanacsolta neki. Ez a csucsos sapkas ezert nagyon merges lett Imura, es amikor megtudta, hogy Ret olte meg Demut, Marhoz ment, es osszeeskudott vele... Jol mondom? – Jol, Renny. – Pedig ez nehez szo... – Tudom, Renny. Nagyon okos vagy. – Ezutan meghalt Ret, es őt is eltemettek ugyanugy, mint Demut... Es ezutan veszekedtek Imu es Mar utoljara. – Utoljara? – Igen. Imu bacsi nagyon szomoru volt, es azt mondta, hogy csak Ret bacsi tudta volna Demu halala utan megmagyarazni eltűnesuket a Voros Nap foldjen. Hogy most mar itt kell maradniuk mindkettőjuknek mindorokre... – Igen, mindorokre... – Ezutan Mart is megoltek. – Imu? – A, nem. A hosszu sapkasok. Katonakat toboroztak valahonnan, es megtamadtak Amenhotepet. Marnak es Imu bacsinak is menekulnie kellett. Mart elfogtak es megoltek. – Es Imu? – Imu bacsi elmenekult egy csomo emberrel. Tobbet nem tudok rola. Csak azt, hogy megmutatta, hogyan

kell elinditani a Sarkanyt. – Te tudod, hogyan kell elinditani a Sarkanyt? – Persze hogy tudom – bolintott buszken. – Hiszen szazszor megmutatta. Van hat kallantyu egymas mellett. Meghuzom az elsőt, kinyilik a tető, meghuzom a masodikat... ezt nem is tudom. De ha vegighuzom mindet, műkodesbe lep az au-to-mati-ka... igy mondta Imu. Csak huzogatni kell... De most menjunk, es nezzuk meg az ajandekokat, mert nagyon faradt vagyok. 73 Január 15. Ma dontottunk mindenben. Folytatjuk a kiserleteket, ameddig csak meg nem huzza Renny mind a hat kallantyut. Varom is es atkozom is azt a percet, amikor elerkezik az ideje... Eddig tartott a kemeny fedelű fuzet. Amikor befejeztem az olvasast, osszecsuktam, es a hasamra tettem. Aztan becsuktam a szemeimet, es engedelyeztem magamnak ot perc gondolkodasi időt. Az ot perc igen gyorsan elmult, s amikor a masodpercmutato a tizenketteshez ert, meg mindig nem tudtam, hogy normalis vagyok-e. Ugyanis elhataroztam, hogy beszallok a leghihetetlenebb buliba, ami csak rovid eletem soran az utamba akadt. 74 V. SZETHY Mivel nem volt sok cuccom, nem okozott kulonosebb nehezseget, hogy kifuvaroztassam magam a

repulőterre. Kifizettem a szamlamat, es a portarol rendeltem egy taxit. Nem Ramont, hanem valaki mast. Amikor befordultunk a repulőter fele vezető sugarutra, hatraneztem. Elegedetten lattam, hogy harom kocsi is kovet bennunket, meghozza eleg leplezetlenul. Hatradőltem az ulesen, es azon gondolkodtam, hogy vajon ki lehet a harmadik. A csarnok előtt megallittattam a taxit, kiszalltam, es ugyet sem vetve a mogottem csikorogva fekező cirkalokra, besetaltam az epuletbe. Eddig minden a legnagyobb rendben ment. Tettem nehany lepest előre, majd hanyagul leeresztettem a taskam magam melle. Elővettem a dobozbol egy cigarettat, es a szam sarkaba toltam. A kis ember a fekete kalapban talan tizenot lepesnyire lehetett tőlem, es amikor raneztem, felem kacsintott. Meggyujtottam a cigarettam, de a gyufaszalat nem dobtam el. Ovatosan elfujtam meg mindig langolo veget, papirzsebkendőt huztam ki a zsebemből, belecsomagoltam a gyufat, es elegans mozdulattal,mint gyakorlott kosarlabdazo – csont nelkul –, behajitottam a jo ot meterre levő szemetkosarba. Felvettem a taskam, es odaballagtam a kalaposhoz. – Hallo! – mondtam, es igyekeztem zavartan mosolyogni. – Minden oke? A kalapos ketsegbeesett grimaszt vagott, es megprobalt tisztaba jonni velem.

– Las Vegasba kerte a jegyet, igaz? – Persze. – Nem valtoztatta meg a szandekat? – Ne rohogtessen, Benny... Miert tettem volna? Hol a zsuga? – Egy pillanat... Kovettek? Rejtelmes arcot vagtam. – Tudtommal nem. Biztosan leszakadtak rolam a mokusok. – Eeegen. Szoval Las Vegasba? – Szoval oda. – Mr. Giraldini azt uzeni, hogy minden oke– mondta sohajtva. – Las Vegas is oke. – Kosz. Hol a zsuga? – Itt. – Ezzel a zsebebe nyult, es kihuzta a jegyemet. – Las Vegas. Hol akar megszallni? – Gőzom sincs. Mit ajanl? – Talan aVegat... – Odaszolt mar? – Nem volt ra meghatalmazasom. – Az istenert, Benny! Hat akkor szoljon oda! – Oke... Megteszem, ha felszallt. Kulonben tizenot perc mulva indul a gepe. Nem akarja feladni a poggyaszat? – Dehogynem. Csak nem cipelem a kezemben? Velem jon? A szemetladara lesett, es gyongyozni kezdett a homloka. – Magaval hat... Gyerunk gyorsan, ember! Elkisert a pultig, ahol feladtam a csomagomat. Orom volt nezni, ahogy gyongyozott a homloka. Eppen eltűnt

a taskam a csigalassusaggal vanszorgo szalag vegen, amikor a megafon a gepem indulasat jelezte. – Hat akkor, Benny... – mondtam es feleje nyujtottam a kezem. – Viszlat – mondta, es mar szakadt a verejtek a homlokarol. – Viszlat... Majd mintha eszet vesztette volna, megfordult es elrohant a szemetgyűjtő fele, ahova a gyufaszalat es a papirzsebkendőt hajitottam. Magam ele engedtem egy kover holgyet, majd keresztulleptem a korlaton, es nehany lepes utan a San Antonio feliratu ajtohoz leptem. Az ajtok feletti jelzőtabla mutatta, hogy tizennegy perc mulva indul a repulőgep a huszonnegyes kifutorol. Felvettem legszebb mosolyomat, es az őrt allo kisasszonyra villantottam. – Megbocsasson, madame – mondtam, es igyekeztem enyhe akcentust adni a szavaimnak –, San Antonioba szeretnek utazni... – Kerem? – fordult hozzam baratsagos pillantassal. – Az a helyzet, hogy a jegyem Las Vegasba szol. Alig hiszem, hogy lenne időm mar atiratni, es feltetlenul varnak delutan San Antonioban. 75 Elvette a jegyem, belenezett, majd visszaadta. – Semmi akadalya, uram. Ugyis fel hazzal vagyunk. Termeszetesen, ha vissza akarja kapni a kulonbozetet... – Nem ohajtom, kisasszony – mosolyogtam, es lopva hatralestem. – A legfontosabb az, hogy delutan ott legyek, mert fontos csaladi ugyek miatt... Kitarta előttem az ajtot.

– Jo utat, uram! Es kellemes tartozkodast San Antonioban! Egyebet en sem kivanhattam volna magamnak. Csak akkor mertem igazabol fellelegezni, amikor mar legalabb haromezer labnyira jartunk Santa Monica felett. Ahogy elkepzeltem a kis kalapost, amint a szemetkosarban turkal, a rohoges fojtogatott. Aztan lassan lehervadt arcomrol a vigyor. Sejtettem ugyanis, hogy ezzel a menekulessel meg egyaltalan nem usztam meg a dolgot. San Antonioban is a sofőrokkel kezdtem. Beszalltam egy, a repulőter előtt parkolo taxiba, aztan hanyagul odavetettem a pilotanak: – Vigyen Peter Szilagyi farmjara! Ez a huzasom azonban nem jott be. A sofőr feltolta szeles karimaju kalapjat, aztan a visszapillanto tukorben gondosan vegigvizsgalta az arcom. – Mit mondott, mister? – Hogy Peter Szilagyi tanyajara szeretnek menni. Megvakarta az allat, es a repulőter piros teglas epuletere meredt. – Peter Szilagyi? Kutya legyek, ha hallottam valaha is ezt a nevet. Pedig ismerem a farmokat a kornyeken... Biztos, hogy nem teved, uram? – Ide figyeljen, pajtas – mondtam neki. – Keresek egy farmot, es meg is akarom talalni. – Oke – mondta. – Ma szabad vagyok. Keressuk ketten. – Eppen erről van szo. De maga szerint ilyen farm nincs.

– En csak azt a nevet nem ismerem, amit mondott. Nem lehetseges, hogy mas a tulaj? – Lehetseges – mondtam. – Kitől tudnek valami informaciohoz jutni? Előhuzott a zsebeből egy szal gyufat vagy fogpiszkalot, s szajaba dugta es ragcsalni kezdte. – Tőlem – mondta rovid hallgatas utan. – Magatol? Hiszen maga, pajtas, annyit tud, mint en. – Az lehet. Csak eppen azt is tudom, hogy kitől kell megkerdezni. – Oke – mondtam es hatradőltem az ulesen. – Akar indulhatunk is. Jo felmerfoldnyi ut utan szolalt meg előszor: – Mondtam, hogy raszanom magara a napomat. De remelem, nem a szegenyhazbol eresztettek haza szabadsagra? Előhalasztam a zsebemből otven dollart, es leejtettem a mellette levő ulesre. – A nevjegyem. Ram vigyorgott a visszapillantoban. – Engem meg Ramonnak hivnak. – Magat is? – Miert? Meg kit? Kulonben nem lenyeges. Errefele az istent is Ramonnak hivjak. Kivancsi ra, hogy mit szokott mondani hasonlo esetben az anyosom? Intettem, hogy nem, ezzel aztan rovid időre be is fejeztuk a beszelgetest. Eppen csak annyi időm maradt, hogy megmossam az arcomat, es tiszta inget vegyek, maris kopogtattak. Kinyitottam, s a San Antonio-i Ramon allt a kuszobon. Ravasz, vekony bajuszkaval diszitett arca elegedett

verejtekben uszott, ahogy hanyagul az ajtofelfanak dőlt. – Maga meg nincs kesz? – kerdezte szemtelen mosollyal, majd elkomorult az arca, amikor megpillantotta a honom ala szijazott pisztolyt. – Ez a... – kezdte volna, de gyorsan leallitottam. – Semmi panik – mondtam es rakacsintottam. – Csiklandos a honom alja... igy ha valaki odanyul, megegeti a kormet. He? Lattam rajta, hogy nem tetszik neki a dolog. – Nem akarok sittre kerulni – mondta kenyszeredetten. – Ki a fene akar? Bujjon csak befele, Ramon! 76 Bejott, leult egy szekre, es csak akkor nyugodott meg, amikor felvettem a zakomat, a mosoly meg csak akkor tert vissza az arcara, amikor az emlitett zako zsebeből egy ujabb otvendolcsis vandorolt at a tenyerebe. – Hat akkor meseljen, Ramon! – Hat... nem volt konnyű dolog. Ugyanis Peter Szilagyi nevű hapsinak nincs farmja a kornyeken... – Ezt mintha mar mondta volna. – Csakhogy azota meg is bizonyosodtam rola. Kulonben az a masik hapsi vezetett nyomra. Illetve a haveromat. – Amennyiben? – Akiről a repterről idefele beszelt. Az a fiatal hapsi, aki kockafejű, hosszu kezű meg mit tudom en. – Na vegre! – konnyebbultem meg. – Beszeljen mar, az Istenert!

– Ki akarja nyirni? – kerdezte aggodalmasan. – Egy fenet akarom! Azert, mert pisztoly van a honom alatt, meg nem biztos, hogy mindenaron ki akarok nyirni valakit. Lehet, hogy eppen meg akarom vedelmezni. – Nem ugy fest – morogta. – Kicsoda? A fiu? – Dehogy... Maga... Kezdett elegem lenni a hulyeskedesből. – Talan terjunk a targyra – mondtam sertődotten. – Szoval? – Szoval sokan ismerik a pasast. Csakhogy nem Szilagyi... – Hanem? – Huber, Renny Huber. Nagyot sohajtottam. – Ez is jo. Hol lakik? – Kabe negyven merfoldnyire. A Huber-tanyan. – Oke. Vigyen oda. – Nem szeretem a lovoldozest – mondta fanyalogva. – Nem lesz semmifele lovoldozes. Letesz a kapu előtt, es mar johet is vissza. Kap ketszazat a fuvarert es kettőt, hogy felejtse el a mai napot. Megegyeztunk? Tiz perc mulva uton voltam a Huber-tanya fele. A San Antoniot korulolelő mező valaha nyilvan termőfold lehetett, kellemes, meg a mult szazadot idező tanyahazakkal s a valamikori foldműveskultura tagadhatatlan nyomaival. Az angol gyarmati időket utanzo tanyahazak mellett gabonabegyűjtő es – tarolo csűrokre emlekeztető, ma mar semmire sem hasznalt epuletek

emelkedtek az ujonnan telepitett, semmilyen stilusu udvarok diszeul. A fenyőkkel, tujakkal es agavecserjekkel beultetett kaktuszudvarokat mesterseges patakocskak szeltek at, es a kek vizű uszomedencekben barnara sult fiatalok lubickoltak. A Huber-tanya azonban valahogyan elutott a tobbitől. Reszben talan, mert a varosi kulteruletek es az igazi videk hatarmezsgyejen allt, reszben pedig bizonyara a tanyahaz celja miatt. Mig a tobbiek a pihenest es a hivalkodast szolgaltak, a Huber-haz alighanem a rejtőzkodest. A jo ketmeteres, szogesdrottal befuttatott kerites toveben erzekeny bucsut vettem Ramontol, es aktataskammal a kezemben maris ott alltam egy poros bekotőut vegeben. A nap elkeseritően tűzott a fejemre, es ereztem, hogy a taska felforrosodott femreszei egetni kezdik a kezem. Odasetaltam a szurkere festett vaskapuhoz, es megtapogattam. Eszrevettem, hogy valaha fekete lehetett, s a szurkeseg csak kesőbb utott ki rajta: mintha megőszult volna. Megtapogattam: itt-ott rozsdas volt, de csodara massziv. Neztem jobbra, neztem balra, de nem tudtam felfedezni a csengőgombot. Sem kopogtatot. Sem tevekamerat, amely eszrevehetett volna. Megnyomkodtam a kaput, majd az oklommel is megdongettem. Aztan rugdaltam is, de hiaba. Letettem az egyre forrobba valo taskat, es belestem egy resen. A haz maga vagy harom-negyszaz lepesnyire

fekudt a hosszu udvarban, amely mogott tovabbi epuletek es nyilvan park vagy mező huzodhatott. S az egvilagon semmi mozgast nem eszleltem a kornyeken. Ekkor ereztem csak, hogy kezdek megijedni. Csak nem repultek ki a madarkaim? Teblaboltam meg nehany folosleges percig, aztan ugy dontottem, hogy akarhogyan is, de bejutok a hazba. Setaltam nehany lepest a kerites mellett, egeszen addig, amig csak nem talaltam egy olyan helyet, ahol hianyzott egy tegla a falban. Felneztem a drotra, es csak remelni mertem, hogy nincs benne aram. 77 Letettem a taskam a foldre, kinyitottam, kivettem ket tartalek zsebkendőmet, aztan a zsebemből azt, amit eppen hasznaltam, vegul pedig lehuztam a nyakkendőmet. Gondosan osszecsomoztam őket, majd kerestem egy okol nagysagu kovet, es a vegere kotottem. Amikor elkeszultem vele, odatamasztottam a taskam kozvetlenul a fal ala, raleptem, es igyekeztem egyik kezemmel megkapaszkodni a hianyzo tegla helyeben, mig a masikkal feldobtam a kovet a drotra. A kő vegű nyakkendő kotel felrepult, megcsavarodott a szogesdroton, es csodak csodajara nem is szakadt el. Legalabbis eddig. Nagyot fohaszkodtam, es mivel tudtam, hogy a habozas csak porolto a tett tuzere, belekapaszkodtam es felhuztam magam a kerites tetejere. Innen a magasbol aztan mar jobban szemugyre vehettem a Huber-tanyat. A bezart kapun tul

gyongykaviccsal leszort ut vezetett a szeles kocsifelhajtoig a kuria ele. A ketszintes haz ablakait zoldre festett zsaluk fedtek, az oriasi teraszon megteritett kerti garnitura arulkodott a nemregiben elfogyasztott reggeliről. Nagyot nyeltem, es vegigfekudtem a tetőn, kozvetlenul a szogesdrot mellett. Leoldottam a nyakkendő kotelet, es tovabbi ot perc alatt felpecaztam magam melle a taskamat is. Ezzel gyakorlatilag kesz is voltam, hogy latogatast tegyek a Huber-tanyan. Gyorsan es főleg gondolkodas nelkul leugrottam a jo ketmeteres magassagbol, es elegedetten ereztem, hogy meg sem kottyant az ugras. Aztan meg elegedettebb lettem, ahogy a haz mellett felcsillano uszomedencet is eszrevettem. Istenem, de regen is usztam mar egy nagyot! Aztan szorosabbra rantottam az ovemet, es behuzodtam a fak ala. Ketsegkivul szeretek uszni, de semmi esetre sem viz alatt es egy tizenot fontos kővel a nyakamon... Ovatosan, fatol faig lopozkodva kozelitettem meg a hazat. Mertem remelni, nem kovetnek el olyan udvariatlansagot, hogy kutyakkal őriztessek az udvart. Mindenesetre kigomboltam a zakom, es kezem ugyebe huztam a pisztolyomat. Biztos, ami biztos, kutyaharapas ellen legjobb a 38-as Smith and Wesson. A furdőmedence korul jarhattam mar, amikor egyre inkabb hatalmaba keritett az az erzes, hogy feleslegesen

ovatoskodom. Szinte a bőromet egette a felismeres, hogy a haz lakoi kirepultek a feszkukből, es ha nagy szerencsem van, nem orokre. Ekkor mar futottam az epulet fele, mintha ettől fuggott volna, hogy elerem-e őket vagy sem. Felrontottam a lepcsőn a teraszra, mikozben futo pillantast vetettem az asztalon hagyott edenyekre. Ha nem rohanok annyira, miutan elkapott a panik, alighanem felfigyelek nehany aprosagra, amelyek ketsegkivul gondolkodasra es megallasra kenyszeritettek volna. Mondom, normalis korulmenyek kozott. Ez a nehany dolog a kovetkező volt: előszor is a tanyerok szama. Legalabb tiz tanyer volt ugyanis a hosszu asztalon es mindegyikuk mellett hasznalt evőeszkozok. Masodszor arra az el nem hanyagolhato tenyre is figyelnem kellett volna, hogy a reggelizők tobbek kozott lagy tojast ettek. Hogy mi koze mindennek a lagy tojashoz? Hat csak annyi, hogy a tanyerokra kifolyt lagy tojas meg csak akkor kezdett dermedni, amikor elfutottam az asztal mellett. Ez pedig koztudottan annyit jelent, hogy... Egyszoval normalis korulmenyek kozott fel kellett volna figyelnem ra. Az ajtohoz ugrottam, es nem is csodalkoztam rajta, amikor konnyeden kinyilott a taszitasom nyoman. Meg csak nem is nyikorgott, mint a kisertetjarta hazakban szokas.

Annyira ovatos azert voltam, hogy nem csuktam be magam mogott. S bar a napsugar betort a szobaba, az emeletre vezető falepcső kornyeken felhomaly uralkodott. Sőt kozvetlenul a lepcsőfeljaro mellett ejszakai sotetseg. A kuszobon tul megtorpantam, es szemugyre vettem az oriasi hallt. A Huber-kuria hallja inkabb egy nagyobb muzeum egyiptologiai gyűjtemenyere hasonlitott, mint videki tanyahazak bekes halijara. A falakat vegestelen-vegig alarcok, fenykepek es szegre akasztott edenyek boritottak, es csak sejthettem, hogy jo nehany targy nagyon hires leletek olcso masolata csupan. A lepcsőfeljaro sotetbe burkolozott reszen, ahogy szemem hozzaszokott a felhomalyhoz, ket mumiat is ki tudtam venni, akik ki tudja, miert, falhoz tamasztva aludtak evezredes almukat. S mivel semmi nem mozdult, ismet ram tort a remulet. Mi lesz, ha...? Aztan egyszerre csak valami furcsa kaparasszerű zaj es liheges toltotte be a szobat. Felkaptam a fejem, es a sotet sarok fele neztem. Aztan a szememhez kaptam a kezem, es erősen megdorzsoltem. 78 Az egyik mumia ugyanis eltolta magat a faltol, es dormogve megindult felem. Az első masodpercek vakremulete utan csaknem hangos hahotara fakadtam. Ezzel akarnak ezek megetetni? Engem?

A „mumia” fujtatva es horogve kozeledett. En meg nyugodtan leultem egy szekre, es feltettem a labam a szek mellett allo dohanyzoasztalkara. Zsebembe nyultam, kihuztam egy cigarettat, majd gyufat es ragyujtottam. A mumia megtorpant, amikor latta, hogy a zsebem fele kaparaszik a kezem, es tanacstalanul dormogott valamit, amikor eszrevette, hogy csak cigarettara gyujtok. Ugy dontottem, itt az ideje, hogy megkezdjuk a kommunikaciot. – Hallo, Amenhotep! – mondtam konnyed, tarsasagi modorban. – Hogy van? Ujra morgott valamit, es lassan ujra megindult felem. Baratsagosan ramosolyogtam, es a masik szekre mutattam. – Nem foglalna helyet? Gondolom, kenyelmetlen lehet abban a goncben... Ebben a szempillantasban felgyulladtak a villanyok, es vakito feny ontotte el a szobat. A mumia megtorpant es korbefordult. Ekkor vettem csak eszre, hogy a „mumia” nem mas, mint egy ember nagysagu, mumia formara festett pajzs, amelyet egy voros szakallu, nagydarab ferfi tart maga előtt. Most, hogy hatrafordult, lattam csak meg az alakjat, es biztos voltam benne, hogy Halvorsson az, a folklorkutato. Kinyitottam a szamat, hogy udvozoljem, amikor valahonnan fentről, a lepcsőfeljaro tetejeről kemeny hang

koppant a csendben. – Eleg volt, Knut! A vorosszakallu eltartotta magatol a pajzsot, es visszalepkedett vele a falhoz. Nekitamasztotta, majd felem fordult, es keresztbe tette mellen a kezet. Elvettem rola a szemem, es felneztem oda, ahonnan a hangot hallottam. Kozepmagas, őszes ferfi nezett velem farkasszemet. No es a kezeben tartott katonai karabely. Mivel vilageletemben udvarias fiu voltam, most sem tehettem erőszakot alaptermeszetemen. Felalltam, meghajoltam, es a lassan lefele lepkedő karabelyra sanditottam. – Hello, Mr. Szilagyi... hogy van? Amig Szilagyi leert a foldszintre, a tobbiek is előbujtak, ki innen, ki onnan. A hirtelenszőke Yettmar egy masik mumia mogul kuszott ki, mig a magas, fustos kepű, akiben Nikosz Karabinaszt sejtettem, a lepcsőfeljaro alol maszott elő. Osima, a japan pedig egyszerűen csak előttem termett, mintha egy japan kisertethistoriabol lepett volna elő. Odajottek hozzam, es szorosan kozrefogtak. Szinte erintette a mellem a karabely csove. – Maga kicsoda? – kerdezte Szilagyi. – Samuel Nelsonnak hivnak. – Motozd meg, Nikosz. Felesleges – mondtam. – A bal honom alatt van egy pisztoly es...

– Kuss! – mondta a gorog. – Es tartsd fel a kezed! Engedelmesen egnek emeltem a mancsaimat. Karabinasz keze gyakorlatlan mozdulattal futott vegig rajtam. Ettől a kutatastol alighanem a legfeluletesebben elrejtett fegyver is nalam maradhatott volna. Elvette a pisztolyomat, es a zsebebe dugta. – Leulhetek? – kerdeztem konnyeden, amikor lefegyvereztek. A ferfiak tanacstalanul neztek egymasra, majd Szilagyi bolintott. – Uljon. Lecsuccsentem, es erdeklődve pislantottam fel rajuk. – Hogy az ordogbe vettek eszre? Megiscsak van kamera a kapun? Nem valaszolt senki. Szilagyi odaadta a puskat a japannak, maga pedig az asztalka szelere ult. – Kicsoda maga, ember? – Mar mondtam, hogy Samuel Nelson vagyok. – Ha nem tudna, ez itt maganterulet! Szigoruan tilos errefele a maszkalas. Mit szolt volna, ha szo nelkul lelőjuk, amikor atmaszott a keritesen? – Attol tartok, hogy nem sokat. – Mi az ordogot keres maga itt egyaltalan? Es hogy jutott az eszebe, hogy csak ugy atmasszon a keritesen? – Nem tudtam kinyitni a kaput. – Eszerint ha maga nem tud kinyitni egy kaput, bemaszik a tetejen, mi? Arra termeszetesen futyul, hogy mi a velemenye minderről a haziaknak, mi?

Belattam, hogy elő kell vennem legbizalomgerjesztőbb mosolyomat. – Ugyan, dehogy. Csakhogy surgős beszelnivalom van a tulajdonossal. 79 – Kivel? – Mr. Szilagyival. Az arcizmuk sem randult, amikor kimondtam a nevet. – Mr. Szilagyival? Alighanem valami tevedes lesz a dologban, fiatalember. Ez a Huber-tanya... Mit akar maga attol a Szilagyitol? Hatradőltem, es hangsulyozott felsőbbseges mosollyal neztem vegig rajtuk. – Mielőtt valaszolnek a kerdeseikre, mi lenne, ha megismerkednenk? Mar mondtam, hogy Samuel Nelson vagyok. On, ha nem tevedek, Mr. Peter Szilagyi? – Honnan veszi ezt? Lebiggyesztettem az ajkam, es zavartalanul folytattam az „ismerkedest”. – Mr. Halvorsson? Igazan nem nehez felismerni. Es Mr. Osimat sem. Ezek szerint a hosszu, fekete arcu csak Nikosz Karabinasz lehet, on pedig Mr. Yettmar. Szoljanak, ha tevedtem volna! Termeszetesen nem szoltak, csak alltak, mint a covek a nyalokaban. – Celia Jordan hianyzik – fordultam a szoba kulonboző sarkai fele, es ugy tettem, mintha csakugyan azt varnam, hogy előbukkanjon valahonnan. – Es nem latom Huber doktornőt sem. Kulonben mindenki itt van... Talan csak...

Ebben a pillanatban hangos robaj hallatszott az emeleti szobak felől, egy kozeptermetű ferfi alakja bukkant fel a fenti felhomalyban, es csengő hangon leszolt a foldszintre: – Apa! Nezd csak, mit talaltam... Van itt ket, fel nem hasznalt repulőjegy, es arra gondoltam.. Elhallgatott, mert nyilvan furcsanak talalta a csendet. Ujra felhangzott a robogas, es valaki lefutott a keservesen nyikorgo falepcsőkon. – Apa! Mi van veletek? Mondom, hogy... Ekkor pillantott meg bennunket. Eppen a legalso lepcsőfokon allt, es le akart lepni a padlora, amikor vegre felfogta, hogy idelenn tortent valami. Barnas indianarcan arnyek futott vegig, amikor megpillantotta Osima kezeben a puskat es engem, a puskacső előtt. Nem mondhatnam, hogy oromet keltett volna benne a feltűnesem. Bennem az ove igencsak. Olyannyira, hogy puskat es pisztolyt feledve felugrottam, feleje nyujtottam a kezem, es alighanem sugarozhatott az arcom a felindulastol – Renny! – kialtottam, es valoban elontotte egesz bensőmet az orom. – Renny! O, hogy az ordog vigye el az egeszet! Csakhogy megtalaltalak! Nem tudom, Peter Szilagyi teamjenek mi okozta a legnagyobb meglepeteseket az elmult ket evtized soran. Megsem erhet talan a szerenytelenseg vadja, ha megjelenesemet a Huber-farmon ezek koze szamitom.

Renny leeresztette hosszu kezeit, es valoban volt valami majomszerű a tartasaban. Furkesző barna szemei azonban ritka ertelemről tanuskodtak. – Ez... kicsoda? – kerdezte, es ram mutatott. – Bemaszott a keritesen – mondta Szilagyi, es megvonta a vallat. – Talan Kindler nyoman juthatott el hozzank. Termeszetesen nem kerulte el a figyelmemet ez a mondat, csak meg nem tudtam, mit kezdjek vele. Elnyomtam a cigarettamat, es a taskam fele nyujtottam a kezem. – Megengedik? Osima az oldalamba nyomta a puska csovet. – Csak semmi szamarsag! Felkattintottam a taskat, es kivettem belőle a kockas fuzetet. Visszakattintottam, es letettem a fuzetet az asztalra. – Ezt onoknek hoztam... Pontosabban Mr. Szilagyinak. A gorog es Halvorsson erdeklődve hajoltak a fuzet fole. – Mi az ordog ez? Mielőtt azonban hozzaerhettek volna, Szilagyi odaugrott kozejuk, es felkapta az asztalrol. – Uristen! – kialtotta. – A naplom! A munkanaplom! Ami ott maradt a... – Santa Monica egyetemen – egeszitettem ki. – Nyilvan azt hitte, hogy elegett. Igaz? Nem valaszolt, hanem belelapozott a fuzetbe, es nem tudta eldonteni, hogy oruljon-e vagy essen ketsegbe. Vegul is felnezett ram, es hatartalan ketsegbeeses volt a szemeben. – Feltetelezem, hogy mindent elolvasott.

– Az utolso betűig – biztositottam joindulatuan – Mas is tud rola? – Egyelőre nem. 80 – Ez az a naplo, amiről beszeltel, Peter? – kerdezte komor keppel Karabinasz. Szilagyi szo nelkul bolintott. – Akkor nincs min gondolkodnunk... El kell tennunk a fickot lab alol. Csend fogadta a szavait, es en ugy ereztem, nem szabad időt adnom nekik, hogy hozzaszokjanak a gondolathoz. – Nem sokra mennenek vele – mondtam latszolag nyugodtan. Szilagyi elkeseredett keppel legyintett. – Persze hogy nem. Csak nem kepzelik, hogy idejon anelkul, hogy masolatot csinaltatott volna rola! Nyilvan a haverjai őrzik es ha... Nem fejezte be a mondatot, a tobbiek ugyis tudtak, mit akart mondani. Szilagyi ekkor mindenbe beletorődve oldalba bokott. – Beszeljen, ember. Mik a feltetelei? Mi a fenet akar egyaltalan? Mielőtt meg elkezdődhetett volna az erdembeli targyalas, tisztazni akartam valamit, mar csak azert is, hogy noveljem vele helyzeti előnyomet. – Maguk valamennyien egyutt vannak – mondtam, es elegedetten neztem vegig rajtuk. – Csak nem keszulnek valahova? Nem lennek meglepve, ha nehany utlevelet talalnek a pancelszekrenyben, odafenn.

– Maga nem fog itt talalni semmit, legfeljebb a sajat sirjat! – sziszegte Osima. Most mar biztos voltam a dolgomban. – Induljunk ki abbol, hogy mindent tudok – mondtam nyugodtan. – Ez pedig gyakorlatilag annyit jelent, hogy a kezemben vannak. Azt tehetek magukkal, amit csak akarok. – A dolog nem ugy fest – mondta Osima, es meg erősebben az oldalamba nyomta a fegyver csovet. – Onok meg akarjak talalni az eltemetett vagy fold alatti piramist. Es ha nem tevedek, Renny el fog repulni a Voros Nap foldjere, ha szabad igy kifejeznem magam. Tehat azert vagyok itt, hogy segitsek maguknak! – Na ne mondja! – csufolodott Karabinasz. – Azt hiszi, szuksegunk van a maga segitsegere? – Azt. – Maga nem is bekepzelt. Eppen egy ilyen koszos kis senki segitsegere lenne szuksegunk? Miert? Nem mondana meg, hogy miert? Villamgyorsan felkaptam az asztal sarkan allo viragvazat az egyik kezemmel, a masikkal pedig ugyanabban a szempillantasban elloktem magamtol a puskacsovet. A vazat a legkozelebb allo Halvorsson fejehez vagtam, a puskat pedig kiteptem Osima kezeből. Amikor valaki atkarolta hatulrol a nyakam, konnyeden, szinte vigyazva allon torultem, majd amikor a zuhanast is meghallottam, elmosolyodtam, es felejuk forditottam a puskacsovet. – Kezeket fel! Mindenki a falhoz! Te is, Renny! Renny feltapaszkodott a foldről, es odaallt a tobbiek melle.

Megvartam, mig Halvorsson is magahoz ter, es fejet simogatva odaszedeleg a falhoz, akkor aztan megkezdhettem a rovid lelkifroccsot. – Azt kerdezik, hogy miert van szukseguk segitsegre? Nezzenek korul... Hat ezert! Ezzel a hatasos mozdulattal az asztalra dobtam a puskat, es visszaultem a szekbe. – Vigyek ezt a puskat a fenebe! Meg veletlenul elsul, es kart tesz valamelyikunkben. Mr. Szilagyi... On itt a hazigazda. Kerhetnek ontől valamit, kerem? Megfordultak es odasomfordaltak hozzam. Ugy neztek ram, mintha en is a Voros Naptol jottem volna, mint Imu. – Mit akar, Mr.... – Nelson – segitettem ki. – Hat akkor, Mr. Nelson, miben lehetek a szolgalatara? – Ket napja, alig ettem valamit... es... meglattam odakint a lagytojas-maradekokat. Ugye erti? Mindig is sejtettem, hogy Rennynek van a legtobb esze koztuk. A tobbiek ugyanis meg erősen gondolkodtak, amikor ő mar ugetett is a konyha fele. Amikor bekebeleztem a lagy tojasokat, kesz voltam ismet a rendelkezesukre allni. Csakhogy nem voltam egeszen biztos benne, hogy ők is akarjak-e. Mindenesetre hatradőltem a szekben, es ragyujtottam egy cigarettara. S mig ongyujtom langja a cigaretta veget nyalogatta, lopva vegigkutattam őket. Igaz, ami igaz, nem volt tulsagosan vigasztalo, amit lattam. Azt hiszem, legbaratsagosabban meg Renny nezett ram, talan azert is, mert korban ő allt hozzam a legkozelebb. Hanem ami a tobbieket illeti...!

Szilagyi meg csak-csak, de a tobbiek ha olni tudtak volna a tekintetukkel, azt hiszem, hamarosan belem fagyott volna a lagy tojas... Peter Szilagyi megvarta, amig meggyullad a cigarettam, akkor aztan nekiallt a vallatasnak. 81 – Szoval azt mondja, hogy szuksegunk van magara. – Igyekeztem nemi bizonyitekkal szolgalni. – Testőrnek ajanlkozik? – Igy is lehet mondani. – Es ha nem tartunk igenyt ra? – Nem ragaszkodom a statushoz. – Ugy ertem, hogy egyaltalan nem tartunk igenyt magara. – Ehhez tulsagosan sokat tudok. – Hm. Ez igaz... Kindler vonalarol? – Fontos ez? – Meg nem tudom... Lehet, hogy igen. Hogy jutott a naplohoz? Gondolkodtam egy pillanatig, es arra az elhatarozasra jutottam, hogy jobb, ha nyilt kartyakkal jatszom. Ebből az ugyből ugyanis csak ugy tudok epen kikeveredni, ha felhasznalom őket a sajat celjaimra. Ehhez pedig alighanem őszintenek kell lennem. Legalabb 99 szazalekig. Elnyomtam a cigarettam, es előrehajoltam. – Ide figyeljenek. Előszor is uljenek le, mert utalom, ha nem kapok levegőt. Masodszor, teszek maguknak egy ajanlatot. Elmondok mindent, amit az ugyről tudok, es ha elmondtam, megismetlem az ajanlatomat. Ha

onok akkor is elutasitanak, veszem a kalapom, es soha tobbe nem hallanak rolam. – Ezt akar most is megteheti – mondta Karabinasz. – Azert megengedik, hogy elmondjam a mondokamat? Szilagyi udvariasan meghajtotta a fejet. – Parancsoljon, Mr. Nelson. Ha mar igy all a helyzet... Ujra ragyujtottam egy cigarettara, mert ereztem, hogy a kovetkező mondataimon mulik minden vagy legalabbis sok minden. – Előszor is Samuel Nelson maganhekus vagyok. – Ezt mintha mar hallottuk volna – morogta leplezetlen rosszindulattal Yettmar. – Tiz eve dolgozom a szakmaban, es meglehetősen jo hirem van a masik parton. – Kepzelem... – Ahogy mondom, Mr. Yettmar. Es meglehetősen tisztesseges fickonak ismernek. Mar amennyire egy maganzsaru tisztesseges lehet. – Azaz sehogy – mondta Osima. – Nahat, ennyire azert nem veszelyes a helyzet. Vannak egeszen rendes fickok is a szakmaban, ha nehez is elkepzelni. Es vegye hozza, Mr. Yettmar, hogy tobbsegunk a bűnozők ellen harcol. Csak hat mi is emberek vagyunk. Nyilvan teli hibakkal es felelmekkel. – Hagyja abba, mert meg elsirom magam – morogta a gorog. – Persze... Szoval sok kemeny ugyben vettem reszt az elmult evtizedben. Nemegyszer igencsak a nyakamon volt a kes. De mindig megusztam valahogy. Es ezt tobbek kozott annak is koszonhetem, hogy a maffiat

messzire elkerultem. Ha meghallottam, hogy valamiben benne van a csaladok keze, hat akkor biztos lehettek benne, hogy Samuel Nelson nincs azon a kornyeken. Tudjak, valahogy igy volt egeszseges. – Es maga ezt nevezi tisztessegnek? – Csak ovatossagnak, Mr. Karabinasz. Ha az allam nem tudja felszamolni, sőt meg korlatozni sem a műkodesuket, nem hiszem, hogy Samuel Nelsonra varna a dicsőseges feladat, hogy megtegye helyette. Szivesen atengedem a dicsőseget masoknak. – Folytassa... – A legutobbi időkben azonban nem voltam tulsagosan ovatos. Talan fejembe szalltak a sikereim, talan csak pillanatnyi kihagyas volt, nem tudom. Mindenesetre beletapostam valakinek a lelkivilagaba. Mond valamit maguknak az a nev, hogy Giraldini? Szilagyi megrazta a fejet, egyedul csak a japan rancolta ossze a szemoldoket. – Giraldini? Olvastam valahol. Valami nagymenő a keleti parton. – Hat igen. Csakhogy az a szo, hogy nagymenő, enyhe kifejezes. Giraldini az egyik legnagyobb csalad feje, nagyobb hatalommal, mint az FBI. Tobb szaz kemeny fiu lesi a parancsait. – Remlik valami. – Nos... sikerult Giraldini tyukszemere lepnem. Előszor csillant meg valami erdeklődesfele Szilagyi szemeben. – Hogy csinalta? 82

– Eskuszom, hogy veletlenul... vagy legalabbis majdnem veletlenul. Valakitől kaptam egy fulest, es tovabbitottam illetekes helyre. Ezutan Giraldinit bevarrtak nehany evre. – Csak? – Tobbre nem lehetett. Nem volt bizonyitek. Gondolom, ismeri mar ezt a figurat? – Ismerem. – Szerencsemre, akitől a fulest kaptam, meghalt anelkul, hogy engem be tudott volna moszerolni. – Hat akkor? – Nem ismeri Giraldinit. Amikor kijott a sittről, megindittatta a nyomozast. Ezer embere dolgozott ejjelnappal az ugyon. S tudja, mi lett a vegeredmeny? – Csak nem jottek ra, hogy maga...? – Ilyen egyszerű azert nem volt a dolog. Kozvetlen bizonyitekuk nem volt semmire, ezert Giraldiniek kizarasos alapon kozelitettek meg a dolgot. S a vegen csak harman-negyen maradtunk, akik tovabbadhattuk az informaciot. Tudja, mi ilyenkor a szabaly? – Hat gondolom, ki kell nyirni mind a negyet. – Ugy van. Csakhogy Giraldini megsem ezt tette, hanem magahoz hivatott, es megbizott egy feladattal. – Hm. – Mindjart erthető lesz minden. Elem tett egy fenykepet: egy masfel-ket eves kisgyereket. Aztan megbizott, hogy a fold alol is keritsem elő a kolykot. – A csecsemőt? – Pillanat. Csakhogy az a kep huszonket evvel ezelőtt keszult Santa Monicaban.

– Uristen! – Persze Giraldini leadott egy remtortenetet, bortonbe kerult baratrol, hűtlen felesegről, elhagyott kisgyerekről s a tobbi. – Maga persze elhitte! – Hulyenek nez, Mr. Szilagyi? Csakhogy kenytelen voltam elvallalni az ugyet. – Kulonben kinyirtak volna, mi? – Valoszinűleg, igy azonban nyertem egy kis időt. – Időt? Mihez? – Mindjart raterek. Pillanat... Szoval elkezdtem nyomozni a kepen lathato kisfiu utan, es eljutottam Santa Monicaba. Megtudtam, hogy az egyetem leegett. Aztan kezembe kerult az on naploja. Legvegul pedig eljutottam onhoz. Erti mar? – Hat... – Nyilvan meg mindig nem erti, miert akarok segiteni onnek. Hat figyeljenek ide valamennyien. Amikor Giraldini rajott, hogy csak negy szerencsetlen paria fujhatta be, gyakorlatilag alairta a halalos iteletemet. Valoszinű, hogy a tobbiek mar nem is elnek. Az en kinyirasomat azonban rovidke időre elhalasztotta. Szuksege volt ugyanis valakire, aki megtalalja a fenykepen lathato kisfiut, azaz teged, Renny. Tudta, hogy menő vagyok a szakmamban, es miutan halalra itelt, azt is tudta, hogy nem sokat kockaztat. Ha kideritettem az ugyet, akkor is raer megoletni. Az en jutalmam mindenkeppen nehany golyo. Sőt mar a fickot is kijelolte, aki az iteletet vegrehajtja. Egy kis hapsit, fekete kalapban...

– Kezdem erteni – mondta Szilagyi. – A dolgot bonyolitja, hogy a konkurens ceg, a Renzi csalad is beszallt a jatekba. Előszor arra gondoltam, hogy a kettőt kijatszom egymas ellen, de vegul is le kellett tennem rola. A kis kalapos figyeli minden lepesemet. Ha sokaig targyalgatnek, kikeszitene. – Most is a nyomaban van? – komorodott el Karabinasz. – Sikerult leraznom. De csak rovid időre. – Ertem. – Miutan olvastam a naplot, es mindent tudok, ket lehetőseg all előttem: vagy elmegyek Giraldinihez, es elmondok neki mindent... ebben az esetben meg is kapom a jutalmamat. – A golyot... – Ugy van. Vagy pedig – es ez a masik lehetőseg – megprobalok zold agra vergődni magukkal. Elhallgattam, es a tobbiek is hallgattak. Osszerancolt szemoldokkel meredt ki-ki a masikra vagy a foldre. – Ez az utolso es egyetlen lehetősegem – folytattam. – Kulonben vegem. – Tehat onnek van szuksege rank – dormogte Osima. 83 – En inkabb azt mondanam, hogy kolcsonosen egymasra vagyunk utalva – mondtam. – Csak nem gondoljak egy percig is komolyan, hogy sikerul vegrehajtaniuk a programot egy olyan ficko nelkul, aki erti a dolgat? Onok Giraldini es Renzi elleneben...? – Ki az a Renzi? – A masik ceg. Giraldini konkurense. Szilagyi elgondolkozva nezett ram.

– Es on, on hogy talalja meg a szamitasat? Haboztam egy icipicit, hogy feltarjam-e a kartyaimat teljes egeszeben. – Nezzek – mondtam ovatosan. – En itt elveszett ember vagyok. Csak akkor tudom felvenni veluk a harcot, ha ismeretlen terepre csalom őket. Szamukra ismeretlenre. Peldaul Egyiptomba. – Ott akar leszamolni veluk? – Ugy tervezem. Es ha rettenetes szerencsem lesz, maga Giraldini es Renzi is meg fog jelenni a szinpadon. Es ha meg nagyobb szerencsem lesz... – Elkapja őket. – Hat valahogy igy! – Es persze mi viseljuk az egesz kockazatat? – Ertsek meg, nem tehetnek mast. Meg ket-harom nap, es az egesz maffia a nyakukon lesz. Fogalmuk sincs, hogy mekkora veszely fenyegeti magukat. Ketharom nap, es maguk mar nem lesznek eletben, Renny pedig a maffia kezebe kerul. Erre merget vehetnek! Lassan-lassan kezdtek felfogni, hogy nem a levegőbe beszelek. – A maguk egyetlen eselye az, ha hallgatnak ram. Es az en egyetlen eselyem is. Ezert mondtam korabban, hogy egymasra vagyunk utalva. Remelem, felfogtak vegul is, hogy miről van szo? – Egyszerűen nem tudom elhinni – duhongott Karabinasz. – En viszont hiszek neki – morogta a japan. – Hogy jutott Giraldini a kephez? – kerdezte hirtelen Szilagyi.

– Fogalmam sincs. Ezt onoknek kellene tudniuk. Hallgattak egy darabig, majd Szilagyi megszolalt: – Alighanem Kindleren keresztul szivaroghatott ki a dolog. – Kindler? – Maga olvasta a naplot. Akkor azt is tudnia kell, hogy ki volt Kindler. – Gondolom, az a pasas, aki kihuzta a dugot a... – Ugy van. – Tehat megis arulo volt? Szilagyi megrazta a fejet. – Abban az ertelemben, ahogy maga gondolja, nem. – Hat akkor? – Szenvedelye volt a fenykepezes. Lefenykepezte a spermatartot elolről-hatulrol, ahogy ezt be is vallotta. – Emlekszem ra. – Aztan visszaadta a negativokat. – Erre is emlekszem. – Csakhogy nem mindet. Nehanyat megtartott maganak, előhivta őket, es feljegyzesei kisereteben beletette az egeszet egy boritekba. – Tudja, hogy mi volt azokban a feljegyzesekben? – Nagyjabol. Nem jart messze az igazsagtol. Azt kovetkeztette ki a kiserleteinkből, hogy rajottunk a titokra, hogyan kell feleleszteni a mumiakat. – A marha! – Varjon csak, Nelson... Kindler meg is elegedett ennyivel, es egyetlen lepest sem tett felenk. Csakhogy

nehany evvel ezelőtt meghalt, es a hagyateka Renny fenykepevel egyutt az unokaoccsenek jutott. A fenykepet. Rennyről ugyancsak Kindler csinaltatta, es mondanom sem kell ugyebar, hogy a mi megkerdezesunk nelkul. Biztos volt benne a szerencsetlen, hogy Renny nem mas, mint egy eletre keltett csecsemőmumia. – Ki az ordog az az unokaocs? – Teljesen mindegy. Egy bizonyos Dalton. Mr. Dalton. – Sohasem hallottam ezt a nevet. – Addig mi sem. – Hogyhogy addig? – Ameddig nem jelentkezett... 84 – Hogyan? Ez a Dalton jelentkezett maguknal? – Nehany honappal ezelőtt. – Milyen korulmenyek kozott? – Hat... irt egy levelet. – Ide? – Igen. – Honnan tudta a cimuket? – Fogalmam sincs. Mindenesetre kaptunk egy boritekot, amelyben elkuldte a spermatarto nehany fenykepet... es termeszetesen egy levelet is. – Sejtem, hogy mi lehetett benne... – Termeszetesen penzt kert. – Sokat? – Milliokat. – Ejha. Es maguk? – Termeszetesen nem valaszoltunk. Ha valaszolunk, beismertuk volna, hogy valoban azt tettuk, amivel...

hm... ez a Dalton meggyanusitott bennunket. – Hogyan reagalt ra? – Legnagyobb megdobbenesunkre sehogy. Ekkor hataroztuk el kulonben, hogy a Huber-farmot erődde alakitjuk at. Ekkor epitettuk a keritest is. – Ertem. Tehat Daltontol szerezte Giraldini az ertesuleseit. – Gondolja? – Mashonnet honnan? Nyilvan a maguk Dalton baratja kapcsolatba kerult a maffiaval. S ahhoz sem kell nagy kepzelőerő, Mr. Szilagyi, hogy kitalaljuk, hol lehet most ez a Dalton. Neki azonban ugy latszik kellett. – Miert? Hol van? – kerdezte ertetlenul. – Vagy a fold alatt, vagy a viz alatt – mondtam. – De az is lehet, hogy betonba ontottek. Mindenesetre egyvalamire merget vehet... –? – Hogy mar nem el. Giraldini nem az az ember, aki hagyja, hogy a zsiros falatokat masok zabaljak fel. – Uristen! Nem mondana meg, hogy hol itt a zsiros falat? Ezen aztan mar kenytelen voltam hangosan kacaraszni. – Nezze, Mr. Szilagyi, azt hiszem, onnek csak halvany fogalmai lehetnek a maffiarol. – Hat... igaz, ami igaz, nem vagyok szakertő ezen a teren. – Latszik is. Maguk, egyszerű polgarok hajlandok a maffiat holmi kozonseges bűnszovetkezetnek nezni. Pedig nem az, higgyek el! – Nem? Hat akkor mi a fene?

– Uzleti vallalkozas. Ahogy mondom. Csakhogy a maga sajatos szervezettsegevel es nemkulonben sajatos eszkozeivel! – Nem ertem, mire akar kilyukadni. – Csak arra, hogy a maffia is gondolkodik. Nem feltetlenul rabolni vagy gyilkolni akar, sőt elsősorban nem azt. – Hat mi a fenet? – Beszallni egy uzletbe. Es ha az uzlet legalis, annal jobb. – Ember! Gondolkozzek! Hol van itt uzlet? Talan a zsarolas? Megraztam a fejem. – Ugyan! Ha csak erről lenne szo, Giraldini hagyta volna az egeszet Daltonnak. Mit gondol, mit lehet magabol kizsarolni? – Hat... – Nem akarok talalgatni. De higgye el, ezert Giraldini a kisujjat sem mozditana. – Hat akkor miert? – Giraldini megtudta Daltontol, hogy maguk miben mesterkednek. – Ez lehetetlen! – Legalabbis azt, amit Dalton sejtett. Hogy maguk mumiakat elesztenek. – De hat... ez... szemenszedett... őrultseg! 85 – Csakhogy ezt Dalton nem tudta, kovetkezeskeppen Giraldini sem tudhatja. Szamara egy a lenyeg;

beszallni valami zsiros uzletbe. Es barmi aron! Erti? Mr. Szilagyi, ez a legfontosabb... Barmi aron! – De hat... mire szamit ez a Giraldini? – Nem tudom. Ő maga sem tudja. De szamit valamire. Talan arra, hogy a maguk modszerevel fel lehet eleszteni az osszes mumiat, amit csak előkapartak valaha is a homok alol. Talan azt hiszi, hogy a maguk varazsszere gyogyszerkent is felhasznalhato. Ambar azt gyanitom, őt, Giraldinit csak egy erdekli: mennyi penzt lehet kibanyaszni a maga kutatasaibol. – En meg mindig elkepzelhetetlennek tartom, hogy... – Ugyan mar, Mr. Szilagyi, mit tart elkepzelhetetlennek? – kerdeztem, es akaratom ellenere ingerulten csengett a hangom. – Figyeljen csak ide, es gondolkozzek Giraldini fejevel. Tehat... Megvan az elixirem, es van hozza egy mumiam. Abrakadabra... a mumia feleled. Nagyot nyujtozik, es kimaszik a szarkofagbol. Erre maga odamegy hozza, es baratsagos kerdeseket tesz fel neki. – Eskuszom, maga megőrult! – Nem en! Csak Giraldini vagyok. De folytatom tovabb. Odamegy hozza, es azt mondja neki: Ide figyeljen, Mr. Amenhotep, ez es ez a helyzet, on felebredt evezredes almabol, őszinten gratulalok, remelem, jol fogja magat erezni a huszadik szazad legvegen, az atomkor hajnalan. Es remelem, halas nekunk, amiert visszaterhetett ebbe az alomvilagba. Nos, talan ugy tudna leroni feltamadasa miatt erzett halajat, ha

felvilagositana bennunket, hol talalhatok aranykincsek, hol vannak meg elrejtett mumiak, egyszoval hol erdemes egy kis maszek asatast folytatni. Erti, Mr. Szilagyi? Az az erzesem, hogy Giraldini valami ilyesmire spekulal. Hiszen a maffia keze a nemzetkozi műkincskereskedelemben is benne van, meghozza konyekig. – Őrulet! – Akar az, akar nem, igy all a helyzet. – Na, es az a masik? – Renzi? – Alighanem. – Ugyanaz a teszta, mintha Giraldini lenne. Egyformak, csak a nevuk mas. – Ő honnan tudta meg? – Talan Daltontol. Lehet, hogy az a hulye, hazalni kezdett a csaladok kozott. Az is lehet, hogy Renzi tuntette el, nem Giraldini. Most, hogy lenyegeben mindent elmondtam, meg is konnyebbultem. Az ő kezukben a dontes joga. Es csak remelhettem, hogy ez a dontes kedvező lesz az en szamomra is, ha egyaltalan lehet valami kedvező meg ebben a slamasztikaban... Felemelkedtem es visszagyomoszoltem a revolveremet a honom ala. – Ha nem haragszanak, jarok egyet odakunn. Remelem, kutya nincs. Jo felora mulva visszajovok. Hanyjakvessek

meg jol a dolgokat. En mar nem tudok tobbet mondani maguknak. Mindenesetre hangsulyozom, hogy az egyuttműkodes mindket fel szamara hasznos lenne. Ez minden, amit elmondhattam. S mar-mar meglendult a labam, hogy elinduljak kifele, amikor kellemesen csengő hang torte meg a szavaim nyoman tamadt csendet. – Azt hiszem, igaza van, Mr. Nelson. En mindenesetre hiszek maganak... Felkaptam a fejem, es a lepcsőfeljaro fele neztem: odafenn, az első emelet magasaban, mintha csak a felhők kozul lepett volna elő, ket asszony allt egymasba karolva. Az egyik magas, karcsu, gesztenyebarna hajaban ősz csikokkal, s a hata mogul kiszűrődő feny előnyosen emelte ki dus melleit, hervadasnak meg alig indult, erett asszonyisagat. Mellette fiatal, tizennyolc-tizenkilenc eves leany allott, aki talan az asszony vallaig erhetett. Kisse hajlott tartassal pihentette szabad kezet a lepcsőkorlaton, barna indianarcan nyugodt mosoly ult, s amikor felreforditotta a fejet, hogy anyjara, Mrs. Szilagyira, azaz Huber doktornőre nezzen, az eles fenyben kirajzolodo profilja egyiptomi reliefek istennőit idezte. Ereztem, hogy megremeg a terdem, es onkentelenul buktak ki a szamon a szavak. – Maga... maga kicsoda? Visszaforditotta a fejet, es ram mosolygott. – Nem tudja? Renny testvere vagyok... Szethy.

Mintha reszeg lettem volna, tantorogtam kifele. Mindenkeppen szuksegem volt egy kis friss levegőre. Kikovalyogtam a tavacska melle, es mar vagy harmadszor kerultem meg, amikor odaert mellem. Alig erintette talpa a gyongykavicsot, es en megis hallottam a lepteit, attol a pillanattol fogva, hogy kisetalt a hazbol. Ha szentimentalis lennek, azt mondanam, hogy a szivemben visszhangzottak a lepesei. 86 Szerencsere azonban nem vagyok az, igy nem is tulajdonithattam masnak, hogy meghallottam, mint fejlett halloerzekemnek. Ugy legyen! Odalepkedett mellem, es halvany mosollyal felem nyujtotta a kezet. – Ugy illenek, hogy bemutatkozzam. Bar... ezt mar megtettem a lepcső tetejen. – Bizonyara az en nevemet is tudja. – Hat persze – mosolygott. – Hiszen hallottuk, amiről beszeltek odalenn... Azert csak kezet nyujtottunk egymasnak. – Hallo, Szethy. – Hallo, Sam. Csak igy egyszerűen: Sam. Meglehetősen dorzsolt fiunak tartom magam, de most, mit tagadjam, zavarban voltam. Hiszen azt sem tudtam, a fene vigye el, hogy voltakeppen kicsoda is ő. Huber doktornő lanya vagy Imue? Faraok leszarmazottja vagy egy idegen leny a Voros Nap orszagabol?

Megsejthette zavaromat, mert kohintett egyet, es elindult a haz tulso oldala fele, amerre meg nem jartam. Nehany lepessel mellette termettem, de meg mindig nem tudtam, hogy miről is beszelgessek vele. Szerencsere atsegitett a kezdeti nehezsegeken. – Maga... nem tudta, hogy letezem? – Tulajdonkeppen nem. Elkerulte a figyelmemet. Ebből is lathato, hogy rossz megfigyelő vagyok. – Hogyhogy? – Mr. Szilagyi... azaz az edesapja... azaz... – Nevezze csak nyugodtan apamnak, hiszen en is annak tartom. – Nos, hat az apja irt magarol a naplojaban. Tulajdonkeppen csak kozvetve. – Kozvetve? – Igen. Azaz... annyit irt, hogy az edesanyja Renny csecsemőkoraban ismet... hm... hat, ize... – Teherbe esett? – Igen... – Nos, valoban, ez volnek en. – Es... honnan kapta a nevet? – Szethről. A Sziriusz csillagrol. Tudja, ez volt a regi egyiptomiak kedvenc csillaga. Es a legfenyesebb is. Ő hozta meg a Hapi aradasat, amely megtermekenyitette a foldeket. Szeth nelkul nincs Egyiptom. Apa adta nekem a Szethy nevet... Szethy, azaz Szeth, a Sziriusz lanya. – Szep es kifejező – bolintottam. – Akarcsak Rennye – mondta. – Re fia: Renny. Hallgatva mentunk nehany lepest egymas mellett, aztan hirtelen megallt, felem fordult, es megfogta a zakom

gallerjat. Felagaskodott, hogy arca majdnem az enyemet erte. Haja surolta a nyakam, s valami enyhe, szantalhoz hasonlo parfumillat utotte meg az orrom. – Maga fel tőlem – nezett a szemembe. Oriasi barna szemei voltak. S barna szembogaraban piros karikak forogtak, amelyek egyre nagyobbak lettek, ahogy lassan elmerultem ebben a mindent elnyelő barnasagban. Erőszakkal szakitottam el rola a szemem, es ereztem, hogy gyongyozni kezd a homlokom. Es azt is tudtam, hogy aligha csak a San Antonio-i napsutestől. – Miert felnek? – kerdeztem halkan. – Mert azt hiszi, hogy nem vagyok foldi ember. – Hat... ami azt illeti... – Ostobasag – szakitott felbe. – Eppen annyira az vagyok, mint maga... Meg akkor is, ha... – Ha? – Ha az apam... Nem folytatta, csak jott hallgatagon mellettem, amig egy padhoz nem ertunk, amely egy magasra futtatott szőlőlugas alatt allott, nagyjabol a haz mogott. A lugas mellett harsfak bologattak, s nehez leheletuk betoltotte a kornyeket, vegervenyesen legyőzve a Szethy testeből sugarzo szantalillatot. Leultunk, es eppen mondani akartam valami ostobasagot, talan a harsakrol vagy valami masrol, mit tudom en, amikor eszrevettem, hogy konnyes a szeme, es razkodik a valla, mintha sirna. Ovatosan atkaroltam, es gyengeden magam fele forditottam.

– Valami baj van, Szethy? 87 Megrazta a fejet, mire nehany konnycsepp repult ki a szemeből, es eltűnt a fű kozott. – Semmi... csak... – Csak? – Meg soha eletemben nem beszeltem olyannal, aki tudta volna, hogy en... hogy... – Es ők? – Ők masok. Rosalinda az anyam, Peter pedig... nos, igen, Peter... hat ő vegul is az apam vagy nevelőapam. A tobbiek pedig mintha csaladtagjaim lennenek. Nagybacsik es nagynenik... Hiszen azota ismerem őket, amiota megszulettem. – Nem lehetett konnyű az elete, Szethy. Mintha fajdalmasan elmosolyodott volna. – Gondolja? Azt hiszem, el sem tudja kepzelni, hogy neha mi van a lelkemben. Es soha nem beszelhetek rola senkinek! – De hat ott van az edesanyja, Szethy! Lehajtotta a fejet, es az oleben osszekulcsolt kezeire nezett. – Igen. Az edesanyam... Tudja, Sam, sokszor azon toprengek, hogy szeretem-e igazan. – Lenne oka ra, hogy ne szeresse? Megcsovalta a fejet. – Nem tudom. Csak neha olyan furcsa erzeseim vannak, es furcsa dolgokra gondolok... – Mikre peldaul? – Hat... hogy joga volt-e hozza, hogy a vilagra hozzon?

– Joga? – kerdeztem csodalkozva: – Az emberek altalaban nem szoktak jogrol filozofalni, amikor hm... gyereket nemzenek. – Csakhogy engem nem nemzettek, erti? Nem is rohatnek semmit fel neki, ha egy meleg tavaszi ejszaka es a mezőn cirpelő tucskok szeditettek volna meg. Csakhogy en tudatos beavatkozas eredmenye vagyok... Jaj, de undorito meg kimondani is! – A vegeredmeny ugyanaz. – Nem tudom, hogy valoban akart-e engem az anyam... Erti? Engem! – De hiszen... – En csak egy kiserlet eredmenye vagyok. Renny masolata. A biztositek. – Biztositek? – Hat persze. Ha Rennyvel tortent volna valami, vagy tortenne, meg mindig itt vagyok en. Dublőz, ha ugy tetszik, vagy a masodik szamu tartalek űrhajos. – Azt hiszem, tuloz, Szethy. – Egyaltalan nem. De ez most nem is fontos. Inkabb az a problema, hogy nem tudom, valoban akart-e engem az anyam, vagy csak... azt akarta, hogy sikeruljon a kiserlet. Meggyőződesem ellenere megprobaltam megvigasztalni. – Nem hiszem, hogy okos dolgokon topreng, Szethy. Az emberiseg jelentős resze ugy jott a vilagra hogy nem akartak, sőt egyenesen mindent megtettek annak erdekeben, hogy ne jelenjek meg a siralom volgyeben. – Az azert egeszen mas!

– Miert mas? – Mert... Nem is tudom. Tudja, neha ugy erzem magam, amikor az anyam megsimogat, vagy ha kedves hozzam, mintha kitenyesztett csodanyul lennek egy nagyon szepen berendezett, oriasi ketrecben. A gazda neha odamegy, es megsimogatja a nyuszi fulet. Es termeszetesen buszke ra. Fűnek-fanak eldicsekszik vele, hogy mi van neki, es hogy egyedul, egyes-egyedul ő hozta letre! – Azt hiszem, igazsagtalan az edesanyjahoz, Szethy. – Lehet. De kerdeznek en magatol valamit. – Tessek. – Maga ismeri a tortenetemet. Mondja meg nekem, mi kesztette az anyamat arra, hogy a mehebe engedje annak az embernek... az apamnak a magjat? Hat ez bizony fogas kerdes volt, es aligha tudtam volna ra meggyőző valaszt adni. – Talan mert szerette az apjat – mondtam toprengve. – Tudja, hogy az apjanak... illetve Mr. Szilagyinak sohasem lehetett volna gyermeke? – Tudom. Mindent elmondtak nekem. – Az emberi lelek kiismerhetetlen, Szethy. A maga edesanyja talan azt kepzelte, hogy igy az apjatol, illetve Mr. Szilagyitol esik teherbe. Hiszen, mar megbocsasson, de az az Imu vegeredmenyben egy fikcio csupan. 88 – Maganak lehet, de nekem megiscsak az igazi apam! Ez is igaz volt, ketsegkivul. Hallgattunk egy ideig, majd ujra megszolalt:

– Az apamrol, illetve nevelőapamrol nincs mit mondanom. Igazan olyan, mint egy igazi apa. Es a lenyeget tekintve bizonyara az is. – Na latja! – Csakhogy neki is a kiserlet a legfontosabb. Neha rajtakaptam, amikor lopva vegigvizsgalt bennunket Rennyvel. Valami rettenetes volt ilyenkor a tekinteteben. – Rettenetes? – Hogy is mondjam? Valami, aminek nem lett volna szabad ott lennie. Ugy nezett rank, mint rabszolgakereskedő a rabszolgaira. Hogy megfelelunk-e egy bizonyos celnak. Folyton ezt kutatta bennunk. Hogy alkalmasak leszunk-e elrepulni a Voros Nap foldjere? Persze elsősorban Renny. – Azt hiszem, maga sokat kepzelődik, Szethy! – Maga mit tenne az en helyemben? Hiszen azt sem tudom, hogy ki vagyok. – Az, akinek hiszi magat. – Jaj, Sam, hagyja ezeket az atkozott kozhelyeket! Hat nem latja, hogy nem megyunk veluk semmire? Az en esetem nem olyan, mint masoke. Nemcsak egy egyszerű arva lany vagyok, aki nevelőszulőknel cseperedett fel. Az en apam harom es fel ezer eve halott. Hat ez ketsegkivul sulyos problema. – Meg akkor sem tudnam, hogy mitevő legyek, ha csak egy negyezer eves egyiptomi ferfi lenne az apam. Kepzelje el, ha tudja. Bar en azt hiszem, hogy Rennyn es rajtam kivul senki nem ismerheti ezt az erzest. Egy

apa, aki evezredek ota halott! Es meg ha csak ez lenne a problema... De az en apam nem is foldi ember... es az sem biztos, hogy ember-e egyaltalan. – Persze hogy az! – Miert? Mert hasonlit rank? A majmok is hasonlitanak! Az on... hm... apja osszehasonlithatatlanul intelligensebb... volt... nalunk. – Ez nekem nem mond semmit. Ha intelligensebb, sem biztos, hogy ember. Es legvegulre marad a legfontosabb kerdes, hogy tudniillik ki vagyok en. Lehajtottam a fejem. – Egy ismeretlen leny es egy ember keveredeseből jottem a vilagra. Ez ketsegkivul emberi voltomra utal. Hiszen allatnak es embernek koztudottan nem lehet kozos utoda. – Na latja! – De azert ember sem vagyok egeszen. Nezze a fejem – ezzel lehajtotta a fejet, es felretolta a kontyat. – Olyan, mint egy dobokocka, csak joval nagyobb. Tenyleg olyan volt. – Es nekem is olyanok a bordaim, mint a bortonracsok, es nincsenek hangszalagjaim. Mit akar meg? Ember is vagyok meg nem is. – Egeszen emberkent viselkedik – mondtam zavartan mosolyogva. – Persze, hiszen mindenre megtanitottak. De mar gyermekkorom ota rettegve figyelem magam, hogy mikor tor ki belőlem valami, ami nem emberi. Valami, amitől jobban felek, mint barki... – Mire gondol?

– Nem is tudom. Csak amikor előszor meglattam az edesapamat, akkor ereztem biztosan, hogy az ő genjeiből is van bennem es nem is keves. Es hogy ezek a genek uzenetet hordoznak, egy ismeretlen vilag uzenetet. Es hogy egyszer... egyszer... engedelmeskednem kell ennek az uzenetnek! – Maga latta az... apjat? – Imut? Termeszetesen. Miert ne lattam volna? Sőt tobbszor is... Es mit erzett? – Hogy mit ereztem? – kerdezte elgondolkodva. – Előszor, azt hiszem, csak undort... – Undort? – Csodalkozik? Meg csak kozepiskolas voltam. Es sohasem szerettem a mumiakat, bar nevelőapam foglalkozasa reven bőven volt alkalmam latni őket. Egyszerűen undorodtam Imutol. Borzalmas volt. Es meg borzalmasabb az a tudat, hogy ez a szornyűseg, az enyeszetnek es a hus romlandosaganak ez a szanalmas peldaja pont az en apam. Meg most is osszeborzongok, ha ragondolok! – Es kesőbb? 89 – Kesőbb? Kesőbb megnyugodtam, es sokaig elneztem az uvegtető alatt. Vajon ki volt, es hogyan elhetett? Szeretett-e valaha is, volt-e felesege, gyerekei... a testvereim. Mulatsagos, mi? – Egyaltalan nem erzem annak. – Pedig az. Negyezer ev csaknem. Es ő az en igazi apam!

A harsfakon nyugtatta a szemet, majd folytatta: – Kesőbb aztan eszrevettem magamon valamit. Azt, hogy nem olyan vagyok, mint Renny. Valahogyan mas. – Mas? – Renny csak a feladatnak el. Mindent azert csinalt, hogy elmehessen a Voros Nap foldjere, es megteremthesse az osszekottetest koztuk es a fold kozott. Tudja, neha egyszerűen felek tőle. – Rennytől? Bolintott. – Tőle. Sohasem felejtem el, hogy egyszer, amikor meg altalanos iskolaba jartunk, mit mondott. – Mit mondott? – Valami csetepate tort ki a gyerekek kozott, amilyen szinte nap nap utan előfordul abban a korban. Eleg az hozza, hogy az osztalytarsai valami miatt Renny ellen fordultak, es elagyabugyaltak. Na nem komolyan, csak kapott nehanyat. Renny sirva rohant haza, es ahogy vissza tudok emlekezni, csak ugy razta a duh. Es megallas nelkul orditozott, hogy leszamol azzal a piszok bandaval, menjen csak vissza a Voros Nap foldjere, levezeti azokat ide, es kiirtatja veluk az egesz emberiseget. En akkor ezt valahogy el is tudtam volna kepzelni rola. – Ostobasag! Hiszen kisfiu volt meg akkor. – Tudom. Csak nem birom azota sem elfelejteni a duhongő es fenyegető Rennyt. – Gondolja, hogy ez jelent valamit? – Nem tudom. Egy azonban ketsegtelen: Renny az apjara utott, en pedig az anyamra. Persze igy nagyon

banalisnak es hetkoznapinak hangzik: azt hiszem, hogy Rennyben az apai genek dominalnak, bennem pedig az anyaiak. Renny olyan akar lenni, mint ők, en pedig ember. Mint ahogy mindig is az szerettem volna lenni. Alighanem ez volt az oka annak is, hogy sohasem sikerult igazan kozel kerulnunk egymashoz. Az erdeklődesunk is egeszen mas. – Maga mit tanul? – kerdeztem megkonnyebbulve, hogy talan sikerul elterelnem a figyelmet nyomaszto onvallomasarol. – Orvostanhallgato vagyok. – Es Renny? – O, Rennyt minden erdekli. Egyszerre jart technikai főiskolara es bolcseszetire. Renny elő lexikon. Hiszen neki mindent tudnia kell. Be kell szamolni azoknak, rolunk! Hirtelen hozzam fordult. – Es maga? – Mit en? – Miert magandetektiv? – Kerdezzen konnyebbet. Valamiből csak meg kell elni. – Szereti, amit csinal? – Mikor hogy. Neha a tarsadalmi igazsag elharcosanak kepzelhetem magam. – Ne gunyolodjek. – Nem gunyolodom. – Es most? – Most? Egyszerűen a bőromet mentem. – Gondolja, hogy sikerulni fog? – Megprobalom. Bar a helyzetem egyaltalan nem rozsas.

– Hany eves maga, Sam? – Harminc. De miert fontos ez? – Nem tudom. Van felesege? – Csak volt. De ne beszeljunk rola. – Ahogy akarja. Mit gondol, el fog repulni Renny? – Ha a raketa műkodik es megtalaljuk, igen. Sajnalja? Furcsa kis mozdulatot tett a kezevel. – Persze, azazhogy... nem is tudom. Mondtam mar, hogy sohasem alltunk tul kozel egymashoz. Es vegul is neki a boldogsagot jelenti, ha elmehet... es azt hiszem, a tobbieknek is. – Es maga? 90 – En szeretnek teljesen ember maradni. Egeszen ember. Es a kockas bordaimat is szivesen elcserelnem egyenesekre. Aztan egyszerre csak elkomorult az arca. – Azert felek egy kicsit – mondta. – Felek Rennytől. Es feltem a foldet, es az utobbi időben egyre gyakrabban gondolok arra a napra, amikor Renny azt uvoltotte, hogy kiirtja az emberi fajt. Ekkor magam szamara is varatlanul, feleje nyultam, es kezembe vettem a kezet. – Az mar nagyon regen volt, Szethy... Hiszen Rennyt is idekoti minden... – Persze, persze – morogta zavartan, es felallt, hogy visszainduljunk a hazba. – Renny el fog repulni. Es en nem tudom, hogy latom-e meg valaha... Lassan mentunk a lugason at, es nem mondhatnam, hogy kellemetlenul ereztem magam.

Talan azert is, mert ameddig a hazhoz nem ertunk, nem huzta ki a kezet a kezemből. A felora letelt, es en ujra ott ultem veluk szemben a hallban. Mindenki ram nezett, mintha most latnanak előszor, es en megprobaltam olvasni a tekintetukből. Mielőtt azonban meg barmit is kiolvashattam volna, Peter Szilagyi felallt, mintha ertekezleten lenne, es megkoszorulte a torkat. – Kedves Mr....ize...Nelson. Ostobasag lenne, ha hosszasan fejtegetnem a dolgokat. Ize... Arrol van szo, hogy vegeredmenyben kenyszerhelyzetben vagyunk. S bar maga, hogy ugy mondjam, ajtostul tort a hazba, es... hm... hat... hogy ugy mondjam, hivatlanul is, megis, nincs mas valasztasunk, mint hogy megbizzunk onben. Az elmult feloracskaban kisse elbeszelgettunk... es hm... arra a megallapitasra jutottunk, hogy nincs okunk nem hinni maganak. Vegul is sokat ugysem kockaztatunk. Na. Ennyi az egesz. Gondolkodtam, hogy en is felalljak-e, aztan vegul is ulve maradtam. – Majd a jovő ad ra feleletet, hogy jol dontottek-e – mondtam, es ereztem, hogy oriasi kő esik le a szivemről. – Mindenesetre rajtam nem fog mulni a dolog... – Milyen dolog? – kerdezte hirtelen Renny, es kivancsian ram szegezte diobarna szemet. – Hat... ha minden ugy sikerul, ahogy szeretnem, valamennyien meg leszunk-elegedve. Maga elrepul, a

kiserlet tehat sikerrel jar, a tudomanyrol es az emberiseg esetleges jovőjeről nem is beszelve. – Es maga? – En csak ezutan jovok. De remelem, hogy az en dolgaim is elsimulnak, mikent a hullamok Giraldini es Renzi felett. – Ez meglehetősen koltői kep volt – mondta Huber doktornő elismerően. Pedig egyaltalan nem volt az. Nagyon is komolyan gondoltam, hogy a Nilus hullamai egyszer csak elsimulnak Giraldini es Renzi holtteste felett. Mert ha nem, valoszinű, hogy en kerulok oda. Amikor vegul is tisztaztuk a helyzetet, elerkezettnek lattam az időt, hogy raterjek a dolgok reszletesebb taglalasara. – Mikor akarnak indulni? – kerdeztem. – Nagyjabol egy het mulva – mondta Szilagyi. – Ekkor unnepeljuk ugyanis Renny huszonkettedik szuletesnapjat. – Van ennek valami kulonosebb jelentősege? – Hat... tulajdonkeppen nincs. Csak... amikor... szoval amikor Renny megfogamzott, megfogadtuk, hogy amint befejezi egyetemi tanulmanyait, elinditjuk... Roviddel huszonkettedik szuletesnapja utan. – Meg mindig nem ertem, hogy miert eppen akkor. – Mert... Nezze csak, Mr. Nelson... Egyszerűen fogalmunk sincs rola, meddig tarthat az ut. Kezdtem kapiskalni a dolgot. – A maga naploja szerint Imu es a tobbiek sem voltak oregek.

– De tul fiatalok sem. Mindenkeppen udvos lenne, ha Renny minel előbb el tudna indulni. Arrol nem is beszelve, hogy barmelyik pillanatban felfedezhetik a piramist. Ez ketsegkivul igy volt. Ekkor mar nagyjabol keszen voltam a tervemmel. – Hallgassanak ide – kezdtem. – Szereny szamitasaim szerint van meg harom-negy napunk. Hacsak nem tevedek. – Amennyiben? 91 – Amennyiben Dalton el. Lattam rajtuk, hogy nem tudnak kovetni. – Figyeljenek ide – mondtam turelmesen. – Dalton elkezdett hazalni a maffianal a titokkal, es ők megoltek, igaz? – Igaz. – Legalabbis ez volt az elmeletunk. S arra alapitottuk, hogy ha nem igy lenne, Giraldini vagy Renzi mar megszerezte volna Daltontol az onok cimet, es mar napokkal vagy hetekkel ezelőtt ideerkezett volna. Sőt akkor meg sem bizott volna engem Giraldini. Daltont tehat kinyirtak, mielőtt meg kiszedtek volna belőle a cimet. – Tiszta sor. – De van egy nagy hibaja. – Micsoda, az istenert? – Az, hogy egyaltalan nem biztos, igy tortent-e a dolog. Lehet, hogy Dalton a foglyuk, es megprobalja atverni őket. Hallgat a maguk cimeről. A kerdes csak az, hogy meddig. Lehet, ha megfenyegetik, kopni fog.

Ezzel is szamolnunk kell. – Mit tanacsol, Mr. Nelson? – Sokaig nem habozhatunk. Mondjuk... adjunk magunknak ot napot. Hogy allnak a csomagolassal? – Nagyjabol minden kesz. – Vizumok? – Rendben. – Akkor mar csak az enyem hianyzik... De en is megszerzem vagy itt, vagy ott... – Ugy erti, hogy odaat? – Termeszetesen. Jobb, ha ritkabban mutatkozom a varosban. Van ugyanis egy ismerősom... Alacsony, elegans kis ember, fekete kalapban. S atkozottul nem szeretnek talalkozni vele. A hajnal első sugarai beszoktek a szobamba a spaletta resei kozott, es kivertek az almot a szememből. Csendben feloltoztem, leosontam a lepcsőn, felkaptam az asztalrol ket ottfelejtett kekszet, es a fogam kozott morzsolgatva kileptem az udvarra. Csak remelhettem, hogy nem az egereknek tette ki valaki mereggel meghintve. Futottam vagy ket kort a tavacska korul, aztan leultem a partjara. Gondoltam, hogy egyedul leszek, de nem szamoltam a bekakkal. Oriasi, zold brekeke ult velem szemben a tavacska szelen: latszott rajta, hogy mesterseges telepites. Dolyfosen bamult ram gulu szemeivel, nyakan luktettek a hartyak, hatso laba nehaneha idegesen megrandult. Nehany masodpercig farkasszemet neztunk, majd ugy latszik, megunta a dolgot, mert hangos csobbanassal a

melybe merult. Megreccsentek mogottem a szőlőlugas nemregen vagott es foldre hajitott vesszői, amelyeken en is keresztullepkedtem, mikozben levonultam a partra. Hatraneztem, Renny allt mogottem. – Jo reggelt! – mondta baratsagosan, es lehuppant mellem. – Mindig ilyen koran kelő? – A mestersegemmel jar. Van, amikor egesz ejjel le sem hunyhatom a szemem. – Kepzelem. Sokat olvastam a maganhekusokrol. Nem fenekig tejfel az eletuk. – Hat nem. Na es maga? – Hogy én miert kelek koran? Nem is tudom. Nem vagyok jo alvo. Mostanaban meg kulonoskeppen nem. – Az utazasra gondol? – Arra is es mindenre. Magamra peldaul. Hogy ki vagyok, es miert teszem, amit teszek. – Es mire jott ra? – Azt hiszem, semmire. Pedig megprobaltam megtudni mindent. – Imutol? – Igen. Az apámtol. – No es? – Hat... sokkal nem lettem okosabb. Bizonyara tudja, hogy Imu csak hologram. Haromdimenzios felvetel. Ugyanazt ismetli a szerkezet. – Az apja... illetve Mr. Szilagyi naploja szerint maga egyszer azt mondta, hogy Imu valaszolt a kerdesere. Szomoruan razta meg a fejet. – Azt akkor csak ugy gondoltam. Hiszen tudja, hogy akkor meg gyerek voltam. Bizonyara kerdeztem

valamit tőle, aztan ugy ereztem, hogy az en kerdesemre valaszolt. De hogy valaszolhatott volna? Hogy valaszolhatna valaki harom es fel ezer ev tavlatabol? 92 – Azota is... Azota is talalkozott vele? – Persze. Majd minden este. Kivulről tudom minden szavat. – Ne haragudjon, Renny... hogy tudja műkodesbe hozni a szkarabeuszt? – Egyszerűen. Foleje tartom a tenyeremet. – Tehat nem kell hozza ivfeny? – Miert kellene? Ugy latszik, van bennem valami, ami meginditja az automatikai. Nyilvan igy terveztek. Emiatt kulonben sok bajom volt mar. – Mi miatt? – Hat, hogy van bennem valami... Kepzelje csak, ha megfogok egy exponalatlan filmet, total tonkreteszem. Csak azzal, ha megfogom. Utana olyan lesz, mintha kibontottak volna. – Valami sugarzas lehet. – Olyasmi. Csak nem lehet merni. Nyomot hagy, es megsem lehet merni. Csodalatos, mi? – Hat... Őszinten szolva, nem nagyon ertek az ilyesmikhez. – Ne feljen, nem veszelyes. Tudtommal meg senki nem betegedett meg tőlem. Meg az anyam sem, vagy legalabbis, akit annak mondanak. Megutotte a fulem a szavaiban levő furcsa mellekzorej. – Miert? Hiszen valoban ő az anyja. – Az anyam? Nem tudom... Mindenesetre ő hozott a vilagra.

– Gondolom, a kettő ugyanaz. Gunyos mosollyal nezett a szemembe. – Ugy gondolja? Akkor hat a lombikbebinek is a lombik az anyja? – Lombikbebi nincs. – De lesz. Biztosan lesz. Akkor majd vitatkozhatnak, hogy ki az anyuka. Gondolja, megkivanjak majd a kicsitől, hogy kezit csokolomot koszonjon a lombiknak, amelyből a vilagra jott? Nem vagyok szivbajos, de sertette a fulemet a hang, ahogy az anyjarol beszelt. – Ne feledje, Renny, a maga anyja elő ember! – Persze... Csakhogy maga se felejtse, hogy ő sajat maga osztotta ki sajat maga szamara a lombik szerepet. Es vallalnia is kell erte a felelősseget! – Maga nem szereti az anyjat? Haragosan megvonta a vallat. – Miert szeretnem? Halas vagyok erte, hogy a vilagra hozott. Megvedenem mindenki ellen. Erre kivancsi? – Es az apja? – Szilagyira gondol? O, hat hozza meg annyi kozom sincs, mint az... anyamhoz. Nevezzuk most mar igy, jo? Anyam nincs es nem is lesz! De apam van! – Imu? – Igen. Ő. – De hiszen... – Tudom, mit akar mondani. Hogy Imu halott. De hatha nem az? – Maga megőrult! – Vagy nem veglegesen az? Mit tud maga es en is azokrol? Az enyeimről? Hatha ott mar nincs is halal?

– Ne feledje, hogy ők is megoltek egymast! – Es ha fel tudjak tamasztani a halottakat? – Gondolom, arra akar kilyukadni, hogy szivesen magaval vinne Imu mumiajat. – Termeszetesen. Bar tudom, hogy egyelőre lehetetlen. – Es aztan... aztan mit csinal? Osszehuzta a szemet, majd felreforditotta a fejet. – Termeszetesen megteremtem a kapcsolatot az emberek es az enyéim kozott. Igy mondta, amit mondott: szorol szora. S ez az egesz egyre kevesbe kezdett tetszeni nekem. Talan eszrevehetett rajtam valamit, mert szelesen elmosolyodott, es megveregette a vallam. – Borzasztoan orulok, Sam, hogy velunk tart. Maga valahogy biztonsagot ad nekunk. Maga nelkul talan soha nem ernek el a Voros Nap foldjere. Aztan ram kacsintott, felugrott es elkocogott a park fakkal benőtt vege fele. En pedig tokeletesen egyedul maradtam volna gondolataimmal, amelyek csipkedni kezdtek az agyamat, mintha voroshangyabolyba dugtam volna, ha nem bukkan fel a beka ujra a kozelemben. Ram kacsintott es elvartyantotta magat. Tudj' isten, miert, de ettől sem tudtam megnyugodni. 93 Esteledett, es en ujra Szethyvel ultem a lugasban. A hold oriasi tanyerja eppen akkor kelt fel San Antonio felett, ugyhogy ezt az estet az isten is szerelemre teremtette.

Persze, ha volt az embernek kivel szerelmeskednie. Szethy felhuzta a labait a padra, es terdere simitotta szoknyajat. A feltamado ejszakai szellő meglobogtatta furtjeit, s a holdfeny elesen kirajzolta furcsa formaju koponyajat. – Kerdezhetek valamit? – tortem meg a holdfeny varazsat. Ram nezett, es szotlanul bolintott. – Maga is szokott talalkozni az... apjaval? – Peterrel? – Nem. Imuval. – Igen... Neha igen. – Mikor? – Hat... ha Renny megengedi. – Miert? Rennytől fugg, hogy... – Tőle. Barmennyire furcsa is, tőle. Mar gyerekkorunkban igy alakult a dolog. – Furcsa. – Lehet. Talan akkor nekem is az volt, de azota megszoktam. Most mar olyan, mintha mostohatestverek lennenk, akiknek egy az anyja, de mas-mas apa nemzette őket. Nekem ő az apam, Peter, neki pedig Imu. – Es... maga... nem hozta sohasem műkodesbe a szerkezetet? – A szkarabeuszt? Dehogynem. Amikor meg kicsi voltam. Neha nekem is megengedte Renny, hogy foleje tartsam a kezem. Ilyenkor aztan hamarosan megjelent Imu vagy a Voros Nap vilaga, vagy az ősi Egyiptom. Hiszen azert bennem is ott vannak azok a genek! – Erzi is őket? Szomoruan megrazta a fejet.

– Nem hiszem. Sohasem vettem eszre. Amiota az eszemet tudom, embernek erzem magam. S az a masik vilag olyan nekem, mintha meseben olvastam, vagy moziban lattam volna. Eppen a forditottja vagyok Rennynek. – Es... gondolja, hogy Renny... teljesiteni fogja a kuldeteset? Hiaba, nem tudtam kormonfontabban megkerdezni, amit tudni szerettem volna. Szethy vegigsimitott a hajan, es csuggedten lelogatta a kezeit. – Csak egyet tehetunk, hogy bizunk benne... Valaszolni sajnos nem tudok ra. Az utobbi időben, hm... meglehetősen eltavolodtunk egymastol. Elhataroztam, hogy őszinte leszek, brutalisan őszinte. – Nezze, Miss Szilagyi – kezdtem –, nem tudom, tudjak-e, hogy valamennyien a tűzzel jatszunk. Es ha minden igaz, akkor ehhez a tűzhoz a nuklearis energia, a lezertechnika es minden egyeb csak artatlan szentjanosbogar-feny. Amikor megtalaltam Mr. Szilagyi naplojat, es vegigolvastam, őszinten mondom, vegigborzongott a hatam a gyonyorűsegtől. Nem, nem Giraldini meg a masik ficko miatt. Az egeszen mas teszta... Engem is elkapott a nagy lehetőseg varazsa. Kapcsolatot teremteni foldon kivuli ertelmes lenyekkel, akik raadasul meg hasonlitanak is rank. Megtanulni a kulturajukat, atvenni technikajukat, civilizaciojukat! Oriasi dolog lenne... ha lenne. Csakhogy azota alaposan megcsappant az optimizmusom. – Renny miatt?

– Ahogy mondja. A naplobol ugyanis nem derult ki, hogy kicsoda Renny. Amikor olvastam, egy kockafejű, barna kis kolyok ugralt a szemeim előtt, egy atomkori Jezus Krisztus, aki elhozza az emberiseg nagy pillanatat. Azota azonban, sajna, nagyot valtozott a helyzet. – Gondoltam. – Furcsa, hogy eppen maganak mondom ezt, aki... hat vegul is ugyanolyan anyagbol keszult, mint Renny. Megis el kell mondanom. Egyszerűen nem bizom a fickoban... Es mar nem is tudom, szeretnem-e igazan, ha felrepulne oda es beszamolna nekik. Apropo... Nincs valami elkepzelese, hogy miert lett Renny olyan, amilyen... Miert kezdte gyűlolni vagy ha azt eppen nem is, de mindenesetre megvetni az emberiseget? Csuggedten megrazta a fejet. – Persze hogy nem tudom. Talan azert, mert Renny mindannyiunknal jobban ismeri a tortenelmet. Az emberiseg tortenetet. Csoda-e, ha egyszer s mindenkorra kiabrandult belőlunk? Igy mondta, hogy „belőlunk”. Kenytelen voltam en is megrazni a fejem. – Persze hogy nem csoda. Csak ez meg eppenseggel nem ok arra, hogy a ficko a nyakunkra szabaditsa azt a masik vilagot. 94 – Gondolja, hogy... esetleg megtenne? – Előfordulhat. Megtortenhet, hogy a maga testvere nem azt teszi, amire azok odabenn szamitanak. Esetleg

eppen az ellenkezőjet. S akkor en, Samuel Nelson leszek az emberi faj hohera... Legalabbis atvitt ertelemben. Mert most rajtam fordul meg minden... Ha ot perc mulva eltűnnek innen mindorokre, vege lenne a nagy kisertesnek. Egyedul nem boldogulnanak soha! – Akkor miert nem megy el? – kerdezte csendesen, es elforditotta a fejet. Magam szamara is furcsan es idegenul jottek a szamra a szavak. – Visszatart valami – mondtam. – Micsoda? – Egy barna szempar meg egy kockafej... Elismerően pillantott ram. – Maga aztan tud udvarolni! Az oriasi hold ott logott San Antonio felett, mint egy felfujt luftballon, s mintha biztatott volna, hogy rajta, Sam, rajta! Igy tortent, hogy megfogtam a kezet, es ő nem huzta el, atoleltem, es ő nem huzodott el tőlem, megcsokoltam, es ő visszacsokolt. Aztan kesőbb a vallamra hajtotta a fejet, es konnyek kozott suttogta: – O, Sam... Vegre, vegre megtalaltalak! A hold elegedetten vigyorgott San Antonio felett, en pedig rettenetesen szegyelltem magam. Egy fikarcnyit sem voltam szerelmes Szethybe, es most megis itt fekudt a karjaimban. Talan valami foldontuli vonzas aradt belőle, amelynek nem tudtam ellenallni, talan csak a tisztasaga volt az, ami megfogott.

Meg ma sem tudok valaszolni ra. 95 VI. A NAPBARKA A baj ott kezdődott, hogy nem volt vizum az utlevelemben. A hatosag embere elhűlt keppel nezett ram, es meg arra is keptelen volt, hogy leeressze a kezet, amelyben ott gunnyasztott a belepest szentesitő pecset. – Maganak nincs vizuma – morogta halkan, mintha maga sem hinne, amit lat, es ovakodik hangosan kimondani balsejtelmeit. – Maganak nincs vizuma, ember! – Nincs – hagytam ra elegedetten, mert a szemem sarkabol lattam, hogy az expedicio tobbi tagja minden komplikacio nelkul eltűnik a repulőter forgatagaban, miutan atjutott az utlevel- es vamvizsgalaton. Emberem segelykerőn a szomszedjara nezett, aki azonban nem ohajtott eszrevenni semmit. Egy szemuveges, magas holgy uti okmanyai fole hajolt, majd egy hosszu, gepelt listat nezegetett elmerulve. Lehajoltam a pasashoz, es igyekeztem a szemebe nezni. – Ide figyeljen, főnok – mondtam neki. – Nem volt időm odaat vizum utan szaladgalni. Szeretnek bejutni ebbe az orszagba... ami pedig... Remulten ram villantotta a szemet, majd a szaja ele tette az ujjat. Elővettem egy szazdollarost, konnyeden osszegyurtam ket ujjam kozott, es a vekony papirrudat odaejtettem az orra ele. A masik ekkor unott arccal felnezett, es mintha talalkozott volna a tekintetuk. Előrenyultam,

megpockoltem a papirrud veget, s az elegans szalloval bezuhant a szek ala, amelyen emberem ult. Az utlevelvizsgalo osszehuzta a szemet, es felemelte a hangjat. – Miert nem valtott odaat vizumot? A halaleset miatt? – Azert – hagytam ra. Fanyalogva forgatta az utlevelemet. – Nem szeretjuk az ilyesmit – mondta, es megcsovalta a fejet. – De hat egy-ket esetben kivetelt tehetunk. Mennyi ideig szandekozik az orszagban maradni? – Kabe egy hetig. – Ohajt valakivel kapcsolatba lepni? – Nem ohajtok. Kizarolag a piramisokra vagyok kivancsi. – Penze van? Elővettem a csekkfuzetemet, es megmutattam. Biccentett, es belecsapta a pecsetet az utlevelembe. – Egy het. Hat akkor erezze jol magat nalunk, Mr. Nelson! Fogtam a cuccom, es kigyalogoltam a nagycsarnokba. Meg sem lepődtem tulsagosan, amikor a kijarat előtt nekiutkoztem valakinek. Kis, elegans emberke volt, nyakkendőben, fekete kalapban. – Hello, Sam – mondta, es megemelte a kalapjat. – Hogy van? – Hello, Benny. Mikor erkezett? – En mar tegnap. Azota itt vagyok, es magat varom. – Tudhatta volna, hogy csak ma jovok. Megvonta a vallat, es elmosolyodott.

– Időm van, es szeretem nezni a repulőket. Kulonben hogy van? – Tűrhetően. – Gondolom, bemegy a varosba? – Szeretnek. – Foglaltam maganak szobat. – Nagyon kedves, Benny. – Szot sem erdemel. Bevihetem a city be? – Hat, ha arra tart... Engedelmesen kovettem, amint atkacsazott az epulet előtt varakozo gepkocsik tomegen, es odafurakodott egy oriasi, fekete batarhoz. – Itt is vagyunk – mondta elegedetten. – A Hiltonban foglaltam maganak szobat. – Ismeri az izlesemet, Benny – mondtam elismerően. A kicsi nem szolt semmit, beult a kormany melle, es mutatta, hogy foglaljak helyet mellette. Becsusztattam a csomagomat a hatulso ulesre, es ahogy beemeltem, ovatosan előrehuztam a revolveremet. Hogy eppen a kezem ugyebe essek. Inditott es elindultunk a varos fele. Jo ideig hallgatott, majd amikor eltelt a protokollaris tiz perc, lassitott, es fel szemmel ram pislantott. – Maga aztan alaposan atvert engem, Sam – mondta szemrehanyoan. 96 Olyan csodalkozo kepet vagtam, hogy barmelyik menő szinesz megirigyelhette volna. – En? – Megvallom, egy kicsit lebecsultem. Es alighanem a főnok is. De az a trukk elsőrendű volt.

– Milyen trukk? – A papirzsebkendővel es a gyufaszallal. Ugy megettem, hogy orom volt nezni. Vegul is azonnal elutazott? – Nemsokara. – Kepzelje, kenytelen voltam Las Vegasba menni, hogy megkeressem magat. Egy egesz napom rament, amig rajottem, hogy nincs ott. Giraldini meg orditott, mint a sakal. Azzal fenyegetett, hogy kitori a nyakam, ha engedem megpucolni. Jo, mi? – Elsőrendű – mondtam. – Ezutan visszamentem Santa Monicaba. Tovabbi fel napomba kerult, amig megtudtam, hogy San Antonioba repult. Erre, uzsgyi, maga utan! – Maga aztan kivalo a szakmaban, Benny! – mondtam udvariasan. – A, ne dicserjen. Soha nem tudom megbocsatani magamnak, hogy atvert azzal a szemetkosarral meg azzal a papirzsebkendővel. Elsőrendű huzas volt, Sam! – Gondolom, Giraldini is itt van a fedelzeten? – kerdeztem hanyagul. Ovatosan kikerult egy imbolygo kerekparost, aztan lefekezett a Hilton előtt. – Giraldini mindig ott van, ahol lennie kell! – mondta, es behuzta a kezifeket. – Hat akkor itt vagyunk, Sam. Felmehetnek magaval? – Csak jojjon, Benny! – Apropo – mondta a kicsi. – Behűttettem egy uveg bourbont. Jol tettem?

– Nem is tehette volna jobban, Benny. Szorosan egymas mellett alltunk a liftben, es ovakodtam tőle, hogy egy pillanatra is elengedjem a stukkerom nyelet. Beloktem a szobam ajtajat, előreengedtem, es lehajitottam a taskam a foldre. Benny beleroskadt egy szekbe, es ram emelte fekete szemeit. – Meleg van, Sammy – mondta. – Megengedi, hogy levessem a zakomat? – Termeszetesen – vigyorogtam ra, es meg szorosabban markoltam a pisztolyom agyat. Levette a zakojat, nagy műgonddal rateritette a szek karfajara, es meglazitotta pisztolytaskajat a hona alatt. – Csengethetek a bourbonert? – kerdezte, es lehunyta a szemet. – Majd en – alltam fel udvariasan, es anelkul hogy egy masodpercre is szem elől tevesztettem volna, megnyomtam a csengőt. Csak akkor nyitotta ki ismet a szemet, amikor a szobapincer megerkezett az itallal es a jeggel. Elkeszitettem a keverekeket, odatettem az asztalra az ovet, aztan kezembe vettem a poharamat. Erre egeszen kinyitotta a szemet, elvette az italat, felem emelte, es elmosolyodott. – Lazithat, Sam. Nem kaptam utasitast, hogy nyirjam ki. En pedig utasitas nelkul nem teszek semmit. Ezt, remelem, tudja? Bolintottam. – Akkor hat, egeszsegere! – Egeszsegere, Benny!

Felig kiittuk, letettuk az asztalra, s Benny elegedetten cuppantott. – Igazan kellemes volt. Ideje raternunk a komolyabb dolgokra, Sam. Erdekelne, hogy miert vert at Santa Monicaban. – Nem szeretem, ha kullancsok lognak rajtam. – En a maga testőre vagyok. – Az ugyanaz. – Oke. Es mit intezett odaat? Gyorsan felallitottam a csapdat. – Erről csak Giraldininek szamolhatok be. Fel tudna hivni Europat? – Felesleges. Giraldini itt van. Akar sikerult beugratnom, akar egyebkent is elmondta volna, most mar mindegy volt. Amiben remenykedtem, beteljesedett. – Beszelhetnek vele? – Annak is eljon az ideje... Tehat, Sam? – Alighanem megtalaltam a kicsiket... 97 – San Antonioban? – Meglehet. Ujra kortyolt egyet, es latszott rajta, hogy gondolkodik. – Meg mindig nem ertem, hogy miert vert at. – Mondtam mar az előbb. – Azt, remelem, tudja, hogy engem nem lehet csak ugy buntetlenul atrazni? – Sejtem. – Ott alltam a szemeteskuka mellett. Aztan leterdeltem es kotorasztam a szemet kozott. Tudja, mit ereztem, Sammy?

– Sejtem, Benny... – Ezert megolom, Sammy! – Ha tud, Benny. De az is lehet, hogy en olom meg magat! Halvanyan elmosolyodott, es bolintott. – Az is lehet. Bar, őszinten szolva, erre nagyon keves az eselye. – Azert, ha elerkezik az ideje, lehet, hogy megis megprobalom. Ujra bolintott, es kiitta az italat. – Mit mondjak Giraldininek? – Mondja azt, hogy megvaltoztak a korulmenyek. – Hogy erti ezt, Sammy? – Rajottem valamire. – Mire? – O, az nagyon sok penzt er, Benny! – Tobbet, mint amennyit Mr. Giraldini fizet? – Sokkal tobbet, Benny! – Tehat? – Mondja meg a gazdajanak, hogy ujra akarom targyalni vele az ugyet. Uj feltetelekkel. osszehuzta a szemoldoket, es megcsovalta a fejet. – Mr. Giraldini nem fog orulni neki. Erre aztan igazan nem tehettem mast, mint hogy edesdeden elmosolyodjak. – En sem orultem neki, amikor megbizott a feladattal. De hiszen maga ott volt akkor, Benny. Eleg egyertelmű volt a megbizasa, nem? S maga jol tudja, hogy ket labon jaro halalraitelt vagyok. Akkor meg miert ne kockaztatnek?

Nem szolt semmit, csak figyelte az arcom, rezzenestelen tekintettel. S mivel tudtam, hogy szorol szora beszamol beszelgetesunkről a gazdajanak, folytattam: – Giraldini felajanlotta nekem, hogy mielőtt magaval kinyirat, Benny, tehetek neki meg egy nagy szivesseget. Aztan ha megtettem, maga vegrehajtja az iteletet. Igaz? Szo nelkul bolintott. – Na latja? Kenytelen voltam belemenni az alkuba, mert aki időt nyer, az eletet is nyer. Igy aztan bele is mentem, Benny. Mit mondjak, belevetettem magam az ugybe. S csodak csodajara sikerult is megoldanom. Es most csak rohogok a maga főnoken, es en diktalom a felteteleket. – Csak aztan ra ne fagyjon a rohoges a kepere. – Ezt bizza csak ram. Giraldini azt hitte, hogy megetethet a zagyvalekaval. Mar akkor majdnem elsirtam magam, amikor elmeselte. Szerencsetlen barat, aki bortonben ult, elhagyott gyerek, hűtlen feleseg... Na ne, Benny! Szinte sertette az onerzetemet, ahogy lebecsult a maga gazdaja. – Akkor nagyon megszeppent kepet vagott. – Na persze, hiszen ott volt a maga ujja a ravaszon, Benny. Most azonban az enyem van rajta! Gyorsan korbeforditotta a szemet, mert egy pillanatig azt hitte, hogy valoban fegyvert fogok ra. – Ujra akarom targyalni a felteteleket, Benny! Jol jegyezze meg, es rebegje el a főnokenek. Mindent tudok arrol a sracrol, akit az a regi fenykep abrazol. Azt is tudom, mennyi penz van a bőre alatt. Mindent tudok, es

ujra akarom targyalni a felteteleket. Amelyeket most mar en diktalok. Kulonben... – Kulonben? – Kulonben lehet, hogy en is beadom ugyan a kulcsot, de Giraldini nem kap egy fillert sem. Inkabb megolom a sracot a sajat kezemmel, mint hogy Giraldini jusson hozza egyedul! – Oke! Megmondom Mr. Giraldininek. Feltapaszkodott es felvette a zakojat. S amig szep, kenyelmes mozdulatokkal magara igazgatta, kijatszottam egy masik csalilapot. 98 – Azt hiszi a maga főnoke, hogy egyedul van a vilagon! No es Renzi? Legfeljebb eladom a bulit a konkurencianak. Szinte Undorodva nezett ram. – Pitianer kis fereg maga, Sammy... El sem tudja kepzelni, hogy Giraldini es Renzi megegyezhettek? Mit ert maga az uzlethez, Sammy? – Bloffol, pajtas – mondtam latszolag elhűlve. – Csak azt nem ertem, honnan lehet olyan hire maganak, amilyen van – mondta, es megcsovalta a fejet. – Buta ember maga, Sammy! Elment, es en boldogan mosolyogtam utana. Soha nem ereztem olyan okosnak magam, mint akkor. Addig vartam csak, amig eljuthatott a liftig, akkor aztan lerobogtam a hatulso lepcsőn, s amikor kilepett a szalloda kapujan, mar ott is voltam a nyomaban. Lassu, kenyelmes leptekkel bandukolt a forro utcan, latszolag

ugyet sem vetett a korulotte hullamzo Keletre; csak ment, mint egy kis kerti uthenger. Celtudatosan, de esz nelkul. Meg sem lepődtem tulsagosan, amikor a harmadik utca sarkan feltűnt előttem az Excelsior-szallo portalja. Nocsak, itt lennenek a szomszedsagomban? Hatra sem nezett, olyan biztos volt a dolgaban. A tisztesseg kedveert azert itt is vartam nehany percet, mielőtt utanamentem volna. Az Excelsior hallja uresen tatongott a melegben, mint egy partra vetett hal szaja. Ket dulledt szeme ket, falaira fuggesztett domboru tukor volt, amelyekben meggusztalhatta magat a frissen erkezett vendeg, ha eppen akarta. Odamentem a pulthoz, es minden kulonosebb erdeklődes nelkul egy tizdollarost tettem az almosan mosolygo portas ele. – Mr. Renzit keresem. Villamgyorsan eltuntette a penzt, es a mogotte fuggő kulcstartoallvany fele bokott. – 101-es. – Es Mr. Giraldini? – 102-es. – Osszesen hanyan vannak? Kicsit ertetlenul nezett ram. – Az urak kozul, akik Szudanba keszulnek a vadaszatra? – Azok – hagytam ra. – Osszesen kilencen. Biccentettem, megfordultam, es a kijarat fele igyekeztem. Mar az ajtonal voltam, amikor elerte a fulem a

portas ertetlen sapitozasa: – De, uram... No de, uram... A ketszarnyu uvegajto zajtalanul zarult ossze mogottem. Alig voltam meg eletemben egyszer-ketszer Keleten, megis megereztem valamit a levegőben uszo feszultsegből. A bazarban az arusok most is hangosan kinaltak portekaikat, a borbely az utcan borotvalta onmagukat pamacsolo vendegeit, az utcasarkokon azonban tizesevei-huszasaval gyulekeztek az emberek, es szapora kezmozdulatokkal magyaraztak valamit egymasnak. Hangos kialtasok es izgatott torokhangok ropkodtek a levegőben, gyerekek futottak csoporttol csoportig; odakialtottak nekik valamit, mire meg hangosabbra hagott a vita. Ketsegkivul ott logott valami a levegőben, amiről meg nem tudtam, hogy micsoda. Elsetaltam a vitatkozo embercsoportok mellett, es hasztalan probaltam taxit fogni, mintha valamennyi eltűnt volna az elmult feloraban. Halkan elkaromkodtam magam, es igyekeztem a hazak arnyekaban maradni. Giraldini tehat kiegyezett Renzivel – foglaltam ossze magamban, amit a kalapostol hallottam. – Idaig minden a legjobb uton halad. Most mar csak az a kerdes, hogyan tudnam őket legalabb egy napra kikapcsolni. Ahogy ott bandukoltam a hazfalak arnyekaban, mindenfele kalandos otlet megfordult a fejemben. Bereljek fel valakiket, es raboltassam el őket? Hiszen nem is ismerek itt senkit. Amig pedig talalok valakit... Nem, ez

nem megy... Akkor meg mi a fenet csinaljak? Feltetlenul szuksegunk van zavartalan 24 orara ahhoz, hogy Renny elindulhasson. S ezt a 24 orat nekem kell biztositanom. Amikor kifordultam a sarkon, egy kis ujsagarus gyerek rohant nekem, meghozza fejjel es raadasul pont a gyomromnak. Nehany rovid pillanatig ugy ereztem, mintha erős gyomorszajutest kaptam volna egy merkőzesen, s a falnak dőltem, hogy megtamasszam magam. A gyerek kezeből szanaszet hullottak az ujsagok, ő maga pedig hangos orditassal vegigvagodott a foldon. 99 Amikor ugy-ahogy magamhoz tertem, a gyerek mar a foldon ult, es tele szajjal uvoltott. Konnyei lecsopogtek az allara, s az orrabol folyo takonnyal egyutt szelid patakocskava egyesultek. Odaleptem hozza, megfogtam a vallat, es felrantottam. Amikor aztan mar ugy ereztem, hogy a talpan all, elengedtem. Mint a rongybaba csukloit ujra ossze, es meg hangosabban orditott. Lassan, de biztosan kezdtem megijedni. Csak nem tortent komolyabb baja? Pont az hianyzik nekem, hogy elkapjon a rendőrseg, meg ha artatlanul is... Mire ujra a talpara allitottam, mar legalabb szazan alltak korulottunk. Előbb csak erdeklődve, majd amikor a gyerek masodszor is osszeesett, egyre hangosabban morgolodva. Igyekeztem nem megvarni, amig teljesen ellenem fordul a hangulat. Felrantottam ujra a sracot, s amikor mar

ott logott a karomon, masik kezemmel gyorsan a zsebembe nyultam, es ket darab egydollarost csippentettem az ujjaim koze. Aztan odatartottam az arca ele, amikor mar-mar ujra osszecsuklott volna. Isten csodaja volt, ahogy behunyt szemei ellenere is azonnal eszrevette, hogy mit tartok a kezemben. Konnyei a masodperc tortreszei alatt kiapadtak, s esze agaban sem volt ujra osszecsuklani: elkapta a penzt, es a kovetkező pillanatban mar mosolygott is. A tomeg hangulata egy csapasra megvaltozott. Akik eddig haragosan neztek ram, szelesen mosolyogtak, mondtak valamit, es tovabbmentek. Az ugy elsimult, nem volt ertelme tobbe foglalkozni vele. Megcsovaltam a fejem, es magamban en is mosolyogtam a fiu ravaszsagan. Tulajdonkeppen egesz tisztesseges penzt keresett nehany perc alatt. Az ujsagok pedig... S akkor megpillantottam egy ujsagot, amelyet az oromeben tovaszaguldo gyerek hagyott ott a foldon. Angol nyelvű helyi lap volt, s első oldalan vastag betűs főcim harsogta: Altalanos mozgositas! Felvettem a foldről, nekidőltem vele a mellettem levő hazfalnak, es csak a kiugrobb cimeket futottam at. „Pancelosok Del-Libanonban.” „Huszonnyolc pancelos dandar a hatarok menten.” „Visszavontak az ENSZmegfigyelőket!” Elolvastam meg nehany cimet, s annak ellenere, hogy a haboru ott logott a fejunk felett, elegedetten elmosolyodtam.

Most kapaszkodj, Giraldini! Ovatossagbol egy utcai fulket valasztottam. Szereztem egy trafikban nehany penzdarabot, s a trafikos utasitasanak megfelelően feltarcsaztam a rendőrseget. Hosszas bugas utan felvettek a kagylot, s egy baratsagtalan ferfihang kialtott bele: – Rendőrseg! Mit akar? Persze csak a hanghordozasbol sejtettem, hogy ezt mondhatja, mert az illető arabul beszelt. Mindezek ellenere vilagosan kiereztem a hangjabol a sertődottseget, hogy a haboru kuszoben jelentektelen bűnugyekkel kenytelen foglalkozni. – Beszel angolul? – kerdeztem, es csak tartottam a kagylot turelmesen, mikozben ő ismeretlen szavak tomeget zuditotta ram. Vegul is elhallgatott, s nehany masodpercnyi suket csend utan kellemes, baratsagos hang szolalt meg, most mar angolul. – Jo napot, uram, mit ohajt? – Kozerdekű bejelentest szeretnek tenni – mondtam tagoltan, hogy konnyeden megerthesse. – Milyen ugyben? – Politikai. Pillanatnyi csend utan izgatottabb lett a hangja. – Jol mondta, politikai? – Jol mondtam. – Kerem... hallgatom. Biztos voltam benne, hogy a tavolrol hallatszo kattanas egy magnetofon nyomogombjanak a hangja volt.

– Ide figyeljen – mondtam szandekosan gyorsan –, sok időm nincs. Amerikai vagyok es... nos, a maguk oldalan allok. Tegnap erkezett nehany ficko az Egyesult Allamokbol. Jelenleg az Excelsiorban laknak, es azzal az uruggyel jottek, hogy valami vadaszatra utaznak tovabb Szudanba. Nos, szeretnem, ha tudna, hogy azok ugynokei odaatrol. Megbiztak, hogy ezt kozoljem magaval. – Varjon! – kialtott ram ketsegbeesetten. – Ne tegye le! Kicsoda maga, es honnan beszel? – Elegedjek meg ennyivel. En is profi vagyok. Kapja el őket, amig nem keső! – Ezzel letettem a kagylot. 100 Vegre sikerult egy taxit keritenem, es jo felora mulva Rennyek hotelja előtt landoltam. Nem lehettem kulonosebben hodito jelenseg, megis ugy fogadtak, mintha en lettem volna a foldre szallt Messias. – Az isten aldja meg, hol volt idaig? – turelmetlenkedett Szilagyi, es idegesen torolgette a szemuveget. – En mar a kocsit is megrendeltem, es maga nincs sehol. Mar azt hittuk, hogy... – Mit hittek? – Hogy elkaptak. Renzi vagy a kalapos. Vagy mit tudom en. Korulalltak, es eppen hogy csak meg nem tapogattak, elek-e. – Ide figyeljenek – mondtam. – Koran kell felkelnie annak, aki Samuel Nelsont ki akarja kapcsolni a jatekbol. Ami pedig a kocsit illeti, nagyon jol tette, Mr. Szilagyi, hogy megrendelte. Hol van pillanatnyilag? – A szallo garazsaban.

– Oke – mondtam konnyeden. – Hajnalban indulunk. A kovetkező pillanat meg a csodalkozase volt, azutan elszabadult a pokol. – Hogyan kepzeli? – orditotta Karabinasz. – Hiszen meg normalis szerszamaink sincsenek! – Hat akkor szerezzenek! Ez a maguk dolga! – Azt igerte, hogy lesz nehany nyugodt napunk es... Ebben a szempillantasban valahonnan messziről nagy erejű hangrobbanas hallatszott, es ugyancsak a tavolbol szirenak idegtepő hangja hasitott a lassan leszallo ejszakaba. – Nyugodt napjuk? – kerdeztem meglehetős gunnyal. – Maguk nem tudnak semmiről? – Mi a feneről kellene tudnunk? – csodalkozott Osima. – Barmelyik pillanatban potyogni kezdhetnek a bombak. Ha jol mertem fel a helyzetet, alighanem egy uj kozel-keleti haboru kuszoben allunk. – Te josagos isten! – fohaszkodott Halvorsson. – Meg csak ez hianyzott! Renny csak allt mozdulatlanul, es keskeny vagasu szemeivel az arcomat furkeszte, akarcsak Szethy. – Nem akarok cinikusnak latszani – mondtam nemikeppen zavarba jőve pillantasaiktol –, de nem feltetlenul rossz, hogy eppen ezekben a napokban inditjuk utnak Rennyt... Eszrevettem, hogy ahogy kimondtam az utolso szot, Huber doktornő, azaz Mrs. Szilagyi felreforditja a fejet, es tenyereben rejtegetett feher zsebkendőjet a fogai koze szoritja.

– Gondolja, hogy jobban elterelődik rolunk a figyelem? – kerdezte Yettmar. – Alighanem az is. Ezenkivul ragyogo alkalom kinalkozott ra, hogy kikapcsoljam a jatekbol Giraldinit es a tobbieket. – Kinalkozott? – Hat igen, kinalkozott. Bar maguk azzal vadolnak, hogy nem csinalok semmit. Pillanatnyilag Renzi, Giraldini es a kalapos alighanem a rendőrsegen ulnek, es arra varnak, hogy a biztonsagi erők elszallitsak őket. – Uristen! – nyogte Renny elismerően. – Hogy csinalta? – Nekem is megvannak a magam kis szakmai titkai. Mindenesetre mostantol kezdve van, mondjuk... harminchat orank. De lehet, hogy kevesebb. – Ugy erti, hogy... – Hogy legkesőbb hajnalban indulnunk kell. Ha meg nem jottek volna ra, feljelentettem őket az allambiztonsagi szerveknel. Ki fog ugyan derulni, hogy artatlanok, de ez legalabb masfel napjukba kerul. Ez a legtobb idő, amire szamithatunk. – Koszonom, Mr. Nelson – sugarzott felem Renny. – Maga nelkul... Egyetlen intessel elhallgattattam. – Nincs itt az ideje, Renny. Majd egyszer, ha visszatert! Szemem sarkabol lattam, hogy Huber doktornő vallai megrazkodnak, es meg szorosabbra harapja zsebkendőjet a fogai koze. – Mi hat a teendő? – kerdezte Szilagyi. Osszerancoltam a homlokom, es gondolkodni probaltam.

– Hajnal előtt nem indulhatunk. Az utakon mindenfele torlaszokat emelnek. Ismerem az ilyen haborusdit. Mindenkinek reszket az ujja a ravaszon, es ilyenkor konnyen elsulnek a fegyverek. Főleg sotetben. – Tehat hajnalban? – Addig szedjenek ossze mindent, es probaljanak megerteni valamit: en mar befejeztem a kuldetesem. A tobbi a maguk dolga. – Szerszamokat kell szerezni – mondta Yettmar. – Emlekszel, Peter? – kerdezte Karabinasz. – Milyen vastag lehet az az utolso fal? – Legalabb egy ora, amig atjutunk rajta. Ha valoban az az utolso! 101 Ekkor mar szerencsere tokeletesen megfeledkeztek rolam. Osszebujtak a kis asztalka folott, mint az osszeeskuvők, es sejtettem, hogy egyikuk sem hunyja le a szemet ejszaka. Rovid ideig tanacstalanul alltam mellettuk, es azon toprengtem, hogy visszamenjek-e a szallodamba. Bar itt szemmel lathatoan nem volt szukseg ram, megsem szivesen hagytam volna őket magukra. Nem lehetett ugyanis előre kiszamitani az esemenyeket, es mi lesz akkor, ha holnap reggel nem tudok visszaterni hozzajuk? Meg a lehetősegeket latolgattam, amikor ereztem, hogy egy leheletkonnyű kez simitja vegig a kezem fejet. Szethy allt mellettem, es a fulemhez hajolt. – Gyere hozzam, Sam... Hagyjuk őket. Halkan becsuktuk magunk mogott az ajtot, es biztos voltam benne, hogy eszre sem vettek a tavozasunkat.

Csak Huber doktornő szeme villant felenk ketsegbeesetten, hogy Szethy pillantasaval talalkozva lesusse a magaet. Nem szerettem volna a szerencsetlen bőreben lenni. Alighanem most ertette csak meg, hogy mindket gyermeket orokre elveszitette. Hallgatva mentunk vegig a folyoson, es Szethy nem eresztette el a kezem. Ugyanugy, mint „odahaza”, San Antonioban. Ha beszelnem kellene rola, hogy mit ereztem akkor Szethy irant, alighanem zavarban lennek. Ketsegkivul jolesett kezenek simogato hűvose es az egesz lenyeből arado intelligencia, csak eppen abban nem voltam biztos, hogy szeretem-e. Abban pedig meg kevesbe, hogy egyaltalan letezik-e a valosagban szerelem. Amikor befordultunk egy rovidebb folyosora, meg szorosabban simult hozzam, es szinte a karomba vajta a kormeit. – Nalam maradsz ejszakara – mondta ellentmondast nem tűrő hangon. – Azt akarom, hogy ezt az ejszakat egyutt toltsuk! Ketsegkivul ez volt a legkezenfekvőbb megoldas szamomra is. Kinyitotta az ajtot, előrement, felkattintotta a villanyt, es meglehetős zavarban korbemutatott a szobaban. – Egy zsenge gyermek haloszobaja. Egy liliome, aki arra var, hogy leszakitsak... Ereztem, hogy apro kalapacsok kezdenek dobolni a halantekomon, es egyre erősebben verik, megallas

nelkul. A kalapacsot forgato torpek azonban nem a szoba lattan kezdtek el verni a fejem s meg csak nem is az egyik fotel karfajara gondatlanul rasimitott halvanykek bugyi miatt, hanem alighanem azert, mert kicsit sok volt nekik az elmult nehany nap. Szethy eltűnt az apro teakonyhaban, es rovidesen ket whiskyvel tert vissza. Az egyiket a kezembe nyomta, megvarta, mig visszaulok a fotelba, majd a labamhoz kuporodott a szőnyegre. – Hat akkor – mondta mosolyogva, es felem forditotta a fejet. – Rank es a sikerre! – Ugy legyen! – mondtam, es felig leontottem az italt. Elvette a poharamat, letette a szőnyegre, aztan atkulcsolta a labam, es a terdemnek dontotte a fejet. – Szeretlek, Sam – mondta aztan, es konnyei kozott ram mosolygott. – Tudom, hogy hulyeseg, de beled szerettem. – Miert lenne hulyeseg? – kerdeztem, es en is mosolyogni probaltam. – Mert te nem szeretsz engem. Onkentelenul is tiltakozo mozdulatot tettem, de ő gyorsan felnyult, es mutatoujjat a szajamra ejtette. – Csitt, edes... Jo, hogy tisztesseges es őszinte vagy. Nem is akarlak masmilyennek. – De hat... – Tudom. Lehet belőle meg szerelem is, de most nem az. Igaz, Sammy? Elvette az ujjat, es en megsem valaszoltam. – Latod, ezert szeretlek. Őszinte vagy es tisztesseges. Azt hiszem, az lenne a legnagyobb boldogsag az

eletemben, ha egyszer megszeretnel. Ereztem, hogy remeg a hangja, es kozel all a sirashoz. – Bocsass meg, Szethy – mondtam, es igyekeztem valoban őszinte lenni. – Azt hiszem, hogy meg soha az eletben nem talalkoztam olyan lannyal, mint te. Biztosan nagyon fogjuk majd szeretni egymast. De... – De? – Most az eletunkert harcolok, Szethy. Nem fontos, hogy hogyan, de ha nem sikerul... – Meghalunk? – En biztosan. – Es en? – Nem tudom, tudjak-e azok, hogy te is letezel... Remelem, nem. 102 – Es ha vege lesz mindennek? – Remelem, szerencses vege lesz. Megrazta a fejet, es a szőnyegre nezett. – Nem lesz szerencses vege, Sam. Rossz vege lesz. Most en fogtam be a szajat. – Nem vagyok babonas, Szethy, de miert kinozzuk egymast? – Rossz vege lesz, Sam... En megerzem. Furcsan, kisse rekedten kongott a hangja, mint az anyjae. Es en ereztem, a hideg futkos a hatamon, ahogy hallgattam. – Atok ul rajtunk, Sam. Miert is kellett Imunak idejonnie? – Ha nem jott volna, te sem lennel! – Ugy lenne a jo. Amiota elek, egy szornyű felhő arnyekaban elek. Minden pillanatomra arnyekot borit a

vegzet. Beavatkoztunk Isten munkajaba, ezert aztan el is kell viselnunk erte a buntetest. Megsimogattam a hajat, es magamhoz huztam a fejet. – Ostobasag, Szethy. Felsz egy kicsit, es ez termeszetes. Hiszen en is felek. Felek Renzitől, felek Giraldinitől, a kalapostol es Rennytől is. – Tőlem nem? – Lehet, hogy tőled is egy kicsit. Ram nezett, es konnyek csillogtak a szemeben. – Azert jut időnk a szerelemre, Sam? Raparancsoltam a torpekre, hogy hagyjak abba a kopacsolast, aztan felemeltem, es az olembe huztam. – Arra mindig kell jutnia, darling... Ejfel fele jarhatott az idő, s az utcakon hosszu konvojokban autok haladtak ismeretlen celjuk fele. Szethy a karomban fekudt, es neha-neha megeredő konnyei a mellemre csopogtek. Mar regen nem volt erdekes, hogy a boldogsagtol sir-e vagy mas miatt. – Lehet, hogy megszegtuk a vilagegyetem nagy parancsat – suttogta es felkonyokolt. – Micsodat? – Hat... hogy foldi embernek es nem foldi lenynek nem szabad... – De te foldi leny vagy. – Jol tudod, hogy nem. – A gondolkodasod foldi. – De lehet, hogy en is megvaltozom, mint... – elhallgatott, es nem fejezte be a mondatot. – Renny?

– Igen... – Nem tudom. Nem hiszek benne. Aztan kesőbb. – Sammy... Lehet, hogy ebből... hogy ebből gyerekem lesz? – Lehet – mondtam konnyeden, es valoban nem torődtem volna vele, ha gyerekunk lesz. Hiszen olyan egyszerűnek es hetkoznapinak latszott minden. Meg a boldogsag is. – Lehet, edes... – Tudod, szeretnem, ha lenne. Meg akkor is, ha kesőbb elhagysz! – Szethy! – Csak ugy mondom... Es remelem, hogy neki mar rendben lesz mindene. Nem lesz ilyen a feje es... ilyen a... Befogtam a szajat, es ujra szeretni kezdtuk egymast. Hajnalodott, amikor elszenderedett. A fulledt, forro levegő beosont az utcarol, es a falakbol arado hőhullamokkal egyutt kanikulat teremtett a szobaban. Szethy lerugta magarol a takarot, es ott fekudt mellettem barnan es szemermetlenul, mint egy pogany istennő. Kisse hosszu karjait szettarta, es kivancsian felagaskodo almamellei alatt előtűntek negyszogletű bordainak korvonalai. Fekete haja szethullt a feher vasznon, s furcsa kockafeje osszegyűrte a vankost. Felultem az agyon, es megprobaltam tisztaba jonni magammal. 103

Talan szeretem – gondoltam. – Talan annyira benne vagyok mar a buliban, hogy fogalmam sincs, kivel kapcsolatban mit is erzek. Nem tudom. Es ha valoban gyerekeim szuletnenek tőle? Mi lesz majd, ha nekik is kockafejuk es bortonracs bordajuk lesz, es visszakivankoznak oda! Arrol nem is beszelve, hogy egy harom es fel ezer eves mumia lesz az aposom. A hajnal fenyei egyre erősebbek lettek, es eppen arra keszultem, hogy felebresztem, amikor diszkreten kopogtattak az ajton. – Szethy... Kesz vagy, Szethy? – hallottam Szilagyi hangjat, es tisztaban voltam vele, hogy a kerdes nekem szol. Szethy kinyitotta a szemet, aztan ram mosolygott. – Igen, apam... Azonnal. A lepesek eltavolodtak. Szethy arca elkomorult, mikozben felem nyujtotta a kezet. – Bucsuzzunk el egymastol, Sam... Felallt, es meztelenul odaallt elem. – Tegyunk ugy, mintha orokre bucsuznank. Mintha en mennek Renny helyett... Igyekeztem jozanul merlegelni a dolgokat. – Előszor is nem te mesz, masodszor pedig Renny sem megy orokre. Bar, ami azt illeti, nem tudom, nem lenne-e jobb, ha mindorokre eltűnne. Fajdalmas fintor futott vegig az arcan, de nem szolt semmit. Kinyujtotta a kezet, es megsimitotta az arcom. – Tudnal szeretni... meg egyszer?

A folyoson megszaporodtak az ajtocsapodasok, es az utcan is egyre sűrűbben huztak el a zummogve kohecselő gepkocsioszlopok. S bar egyebkent egyaltalan nem lett volna ellenemre a dolog, megprobaltam raebreszteni a valosagra. – Mennunk kellene, Szethy – mondtam konnyeden, es igyekeztem vidaman mosolyogni, hogy meg ne sertsem. – igerem, hogy delutan... – Most akarom – mondta hatarozottan, es vegigfekudt mellettem az agyon. – Azt akarom, hogy biztosan gyerekem legyen tőled. Nagyot nyeltem, es csendben maradtam. Ereztem, ha tiltakozni probalnek, orokre elveszitenem. Pedig egyre inkabb ereztem, hogy szeretem. Megprobaljam megis megmagyarazni, hogy minden perc tetovazas a halalunkat jelentheti? Ha Giraldini kiszabadul, vagy ha kitor a haboru... Lehet, hogy maris kesesben vagyunk! Kisse felemelkedett, es magara huzott. – Tudod, eddig mindig csak magamra gondoltam. Amikor ereztem, hogy egeszen a tied vagyok... csak arra gondoltam, hogy mennyire jo is veled. Most valami egeszen mast szeretnek... – Micsodat, edes? – adtam meg magam. – Abban a pillanatban jovendő gyerekeinkre szeretnek gondolni. A mi gyerekeinkre. Hatha szerelmunk megvaltja őket, mint a bekakiralyfit a kiralylany csokja. Ők talan mar egészen emberek lesznek. Es semmi kozuk nem lesz evezredes mumiakhoz. Es azt szeretnem, ha te is csak rajuk gondolnal. Most, edes! Ugye, ők

mar egeszen emberek lesznek? Meglehetősen konnyeden haladtunk at az ellenőrző pontokon, amelyeket sebteben allitottak fel az ejszaka. Az első soromponal faradt, meghatarozhatatlan egyenruhaba oltoztetett katona szunyokalt, es csak rezignaltan intett, amikor lassitottunk mellette. A tovabbi kettőnel megneztek ugyan az utleveleinket, de nehany percnyi tanakodas utan tovabbengedtek bennunket. A sivatag fele vezető uton teherautok hosszu sora ozonlott talan Szudan fele, s az autok lancokkal betekert kereke oriasi porfelhőbe burkolta a videket. Karabinasz mellettem ult, es izgatottan szemlelte az eppen feltűnő piramisokat es a porfelhőből kikibukkano videket. – Sokat terjeszkedett a varos azota, amiota itt jartam – morogta, es latcsovet időről időre a szemehez emelte. – Remelem, nem epitettek egy lakotelepet a lejarat fole. – Gondolja, hogy megtalalja? – kerdeztem. – Egeszen biztosan. Legrosszabb esetben itt vannak a műszereim. – Mit gondol, mennyi időt vesz igenybe? 104 – Nem tudom. Talan csak ot percet. Maga olvasta Szilagyi naplojat. Tudja, hogy eppen a lejarat felett taboroztunk. Azota is, ha behunyom a szemem, minden homokszemet magam előtt latok, amely ott hevert annak idejen. Remelem, nem csalodom. Korulbelul harminc-harmincot perc mulva erkeztunk a helyszinre. S valamennyiunk oriasi szerencsejere

nemhogy lakotelepet nem epitettek a hajdani bozotos fole, hanem meg a bozotot sem irtottak ki. Bar nem voltam akkor itt, ilyennek kepzeltem a naplo leirasa alapjan. Leallitottuk a kocsit egy homokbucka melle, es Karabinasz kicibalta a műszereit. Hatara vette az allvanyt, es hangos kialtozassal, a tobbiekkel a nyomaban, eltűnt a bokrok kozott. Mire felocsudtam, egyedul maradtam Rennyvel. Az indianarcu fiatalember a dzsip oldalanak dőlt, es szemet behunyva furdette arcat az egyre melegebbe valo sivatagi szelben. Talan igy bucsuzott a foldtől, amely otthont adott neki, es felnevelte. Eppen azon voltam, hogy eloldalogjak a kozeleből, amikor kinyitotta a szemet, es megallitott. – Mr. Nelson... Azt hiszem, elerkeztunk az utolso felvonashoz. – En is azt hiszem – mondtam es megtorpantam. – Mit erez, Renny? Ugy tett, mintha nem is hallotta volna a kerdesemet. – Gondolja, hogy... sikerulni fog? – Nem tudom – mondtam az igazsaghoz hiven. – En csak egy kis maganhekus vagyok, es nem ertek a technikahoz. Sőt egyre gyakrabban kapom rajta magam, hogy azt varom, felebredjek... – Ki tudja kapcsolni Renzit es azt a masikat? – Csak remelhetem. – Hogy kepzeli a dolgot? – Miert erdekli az magat, Renny? Kicsit ingerulten nezett ram.

– Elvegre az en bőromről van szo, nem? Kenytelen voltam egy kisse kiabranditani. – Aligha – mondtam szarazon. – Nemcsak a maga bőreről, hanem valamennyiunkeről. Az apjaerol, anyjaerol a testvereeről... es ha meg nem sertenem, az enyemről is. Megdobbentett a reakcioja, ahogy kezet okolbe szoritva felem lepett. Egy pillanatig azt hittem, nekem ugrik, de aztan lattam, hogy csak a benne feszulő indulat rantotta ossze a kezet. – Ugyan! – kialtotta, es nagyot csapott a levegőbe. – Rajtam kivul most senki se fontos... Senki! Ezek valamennyien az eletuket adnak, hogy en elrepulhessek. Es ez igy is van jol! – Gondolja? – Tudom! Ez az isten akarata! – Nem is tudtam, hogy maga hivő, Renny. – Ne feljen, nem hiszek primitiv, szakallas istenekben. De a vilagmindensegnek biztosan van egy ura, vagy vannak urai. Es alighanem en is kozejuk tartozom! Merhetetlen gőg volt a hangjaban. – Nekem el kell ernem azt a vilagot, ahol ők, az enyeim elnek. Ez a vilagmindenseg parancsa! Letre kell hoznom a kapcsolatot koztuk es a Fold kozott! Mindenaron! Erti? Mindenaron! Ha mindenki beledoglik, nekem akkor is oda kell repulnom! Megmondom őszinten, gondolkodasra kesztetett, amit mondott. Csak eppen nem ugy, ahogy illett volna. Arra gondoltam ugyanis, nem jarna-e jobban mindenki, ha előhuznam a pisztolyomat, es beleeresztenek kettőt a

fejebe. A csabito gondolat meg csak erlelődott bennem, es szerencsere nem jutott el a kifejlődes stadiumaig, amikor Osima rontott elő a bokrok kozul. – Jojjenek gyorsan! Gyerunk, Renny! Nikosz megtalalta a lejaratot. Keresztulfutottunk a bokrok kozott, s hetven-nyolcvan lepesnyi tavolsagban felbukkantak előttunk a tobbiek. Valamennyien a foldon terdeltek, es a homokot soprogettek, egyedul Szethy allt felettuk, es valami kimondhatatlan varakozas ult az arcan. S valami megmagyarazhatatlan remulet is. Ha jobban odafigyelek, talan meg tudtam volna magyarazni a felelmet. Karabinasz felemelkedett, es diadalmasan a homok alol kibukkano kőlapra mutatott. – Mondtam, hogy minden szem homokot ismerek! Nem volt szuksegem a műszerekre sem. Eskuszom, sotetben is idetalaltam volna! – Mennyi idő is mult el azota? – kerdeztem, pedig pontosan tisztaban voltam mindennel. – Huszonnegy eve... Fiatalok voltunk es... Emlekeztek, fiuk? Emlekeztek meg Malcolm papara? 105 Ez nagyjabol abban az időben lehetett, amikor mi meg Oklahoma Cityben eltunk, es apam egyik naprol a masikra kamforra valtozott. Aztan anyam osszeallt egy ketmeteres negerrel, Timmel, az első ferfival, aki jo volt hozzam eletemben. Tőle tanultam meg, hogy a kemeny okol a legjobb ajanlolevel, de nem baj, ha a kemeny

okol alatt puha sziv rejtőzik. Megraztam a fejem, es elhessentettem magam elől Tim kepet. – Hogyhogy nem fedeztek fel azota sem? Pedig rengetegen jartak erre, a nyomokbol itelve... – Husz ev viszonylag keves idő, ha haromezerotszazzal hasonlitjuk ossze. Es az alatt sem bukkant ra senki. Nehanyan visszamentek az autohoz a satorert, Osima es Renny pedig nekialltak, hogy lehanyjak a jo meter vastag homokot a kőlaprol. Bar mindig is erdekelt a regeszek munkaja, kenytelen voltam visszaterni a sajatomhoz. Főleg, mivel sejtettem, hogy tulajdonkeppen csak most kezdődik. Vagy legalabbis nemsokara. Mig a tobbiek a satrak korul forgolodtak, elkaptam Szilagyit, es felrehuztam. – Szanna nekem nehany percet, Mr. Szilagyi? – Termeszetesen, de most igen fontos lenne... – Nem hiszem, hegy fontosabb, mint amiről en szeretnek beszelni. Erre aztan magahoz tert. – Persze, persze – morogta bűntudattal, es elszakitotta a szemet a tobbiekről, akik eppen most huztak fel a satrat a lejarat fole. – Parancsoljon velem, Mr. Nelson. – Mr. Szilagyi – kezdtem, es megprobaltam koncentralni, amennyire csak tudtam. – Ha jol emlekszem, valamelyik forrasa arrol beszelt, hogy van a piramisba egy masik bejarat is. – Feltetlenul lennie kell! – elenkult meg a hangja. – Hiszen Subesipu es a gorog sem e felől a bejarat felől

erkezett. De miert olyan fontos ez? – Mert... Őszinten szolva, sok minden fugg attol, hogy azt a masik bejaratot rnegtalaljuk-e. – Hogyhogy? – Nezze... Giraldiniek minimum nyolcan-tizen vannak. Csak ugy szabadulhatunk meg tőluk, ha bezarjuk őket a labirintusba. Kicsit meghokkent, es zavartan nezett ram. – Ugy gondolja, hogy... orokre? Erre aztan elfutott a mereg. – Miert, mit gondolt? Hogy bujocskat jatszunk veluk, es amikor megtalaltak bennunket, mi hunyunk, es ők bujnak? – Bocsasson meg – morogta megszeppenve. – Nem tudom, mikor engedi ki őket a rendőrseg. De lehetseges, hogy maris szabadlabon vannak. – Es a sator? – Ez? – Konnyen eszreveszik. – Csak vegyek. Eppen az a celom. –? – Csak igy tudjuk magunk utan csalogatni őket. Ha felfedezik a satrat. Es ha kozben nem talaltak egy masik bejaratot. – Az lehetetlen! – En is ebben bizom. Ez az egyetlen eselyunk. Ha el tudjuk őket kapni a fold alatt. – De hiszen... azt sem tudjuk, hogy mi var bennunket odalenn! – Stimmt. Csakhogy ők sem tudjak. Az eselyek tehat kiegyenlitettek. Sőt a mieink valamivel jobbak is.

– Amennyiben? – Ha az okori forrasok nem hazudnak, megiscsak van valami elkepzelesunk arrol, hogy mi van a fold alatt. Nekik pedig semmi. – Es gondolja, hogy... az a Renzi es Giraldini is lejon utanunk? – Biztos vagyok benne. Ez a falat tul zsiros ahhoz, hogy megbizzanak az embereikben. Nyugodjek meg, itt lesznek valamennyien. – Megnyugodtam – mosolyodott el halvanyan. – Bar, ami azt illeti, sokkal nyugodtabb volnek, ha nem lenne itt rajtunk kivul senki mas. – Mr. Szilagyi... ha megtalaljak a masik kijaratot, azonnal szoljon nekem. Ha pedig valami tortenne velem, arra menekuljenek. – Oke, de... – Maga szerint hol lehet? 106 – Szerintem a piramis kornyeken. – Oke. Indulhatunk? Szo nelkul megfordult, es a nyomaban en is bebujtam a satorba. Soha nem voltam meg egyiptomi sirban, es őszinten szolva engem is megejtett az evezredek varazsa, amikor a kotelletran leereszkedtem a sirkamraba. A beomlott homok elesen csikorgott csizmam talpa alatt, s a villanylampak fenye ujra eletet adott a falakra festett alakoknak. Megbabonazva alltam a sirkamra kozepen, es csak akkor riadtam fel, amikor Karabinasz a kamra vegeben

tatongo nyilasra vetitette lampaja fenyet. – Ott! Ott az igaza sirkamra! Szilagyi naplojabol visszaemlekeztem arra a napra, amikor betortek a sirkamraba. Szinte magam előtt lattam a pillanatot, ahogy egyenkent emeltek ki a koveket, es az evezredes nyugvohely lassan, lepesről lepesre feltarta titkait. Az ajtot hajdan eltorlaszolo kőlapok rendben egymasra rakva hevertek a falak menten – ugy emlekeztem, hogy Osima es Yettmar raktak oda őket. S mindennek tobb mint husz eve! S akkor hirtelen ugy ereztem magam, mintha en is itt lettem volna veluk azon a napon, amikor előszor pillantottak meg Imu mumiajat. Karabinasz megtorpant az ajto előtt, es vegigfuttatta lampaja fenyet a kamra falain. A furcsa, profilban festett szolgak es kiralyok mintha bosszankodva neztek volna rank, hogy ismet visszatertunk megzavarni orok almukat. – Emlekeztek? – kerdezte Karabinasz, miutan egymas utan atleptunk a masodik sirkamraba. – Itt allt a kis szarkofag, amiről azt hittuk... – Azt hittuk, hogy egy csecsemő nyugszik benne. – Ki gondolt volna madarra? – Ott volt Imu! – Ott pedig a kanopusztarto! – Nem, dehogy, tevedsz, Nikosz! A kanopusztarto kicsit odebb allt; ha behunyom a szemem, meg most is magam előtt latom! – Itt meg az a gombolyű marvany... – A marvanygomb!

Egyszerre csak elhallgattak, es zavartan bamultak maguk ele. Bizonyara az fordult meg a fejukben, hatha Rennynek es Szethynek nem is olyan kellemes ez az onfeledt visszaemlekezes. Rennyn nem latszott, hogy kulonosebben felizgatna a dolog. A fal mellett allt, es lampajat az egyik, kepekkel illusztralt feliratra iranyitotta. Sorra nezte az alakokat, es egyre valtoztatta lampaja fokuszat. Meglehet, hogy apjat kereste a kepek kozott. Nehany percre engem is megfogott az elmeny es a csodalatos latvany varazsa, aztan igyekeztem fuggetleniteni magam tőle. Soha jobb helyet, hogy leszamoljak Giraldiniekkal! Persze felő, hogy ők is eppen igy gondolkodnak! Korbeforogtam, hogy strategiai szempontbol is megvizsgaljam a sirkamrat, amikor gyenged szoritast ereztem a kezemen. Gyorsan oldalra pillantottam: Szethy allt mellettem. Attettem a lampamat a masik kezembe, es tenyerembe vettem a kezet. Ereztem, minden porcikaja remeg, ahogy a tobbiek szavait hallgatja. – Ne torődj veluk, edes! – suttogtam a fulebe, es gyengeden magamhoz szoritottam. – Ugy erzem magam, mintha... mintha kisertet lennek, akinek nincs joga a foldi elethez – motyogta maga ele. – Honnan veszed ezt a butasagot? – kerdeztem megrokonyodve. – Kepzeld csak el... Harom es fel ezer evig fekudtem eltemetve. Ezek kozott a falak kozott. Harom es fel

ezer evig ezek az emberek neztek le ram a falakrol, amig odakinn zajlott a vilagtortenelem. Borzaszto, Sam... Megrazkodott a valla. Talan az undortol, talan a remulettől. Meg szorosabban magamhoz huztam, es simogatni kezdtem a hajat. – Ostobasag, Szethy. Az, abban a gombolyű akarmiben nem te voltal. Olyan ez, mintha... mintha... Ketsegbeesetten kerestem a megfelelő hasonlatot, de nem jutott az eszembe semmi. Megkonnyebbulve hallottam hat, hogy Karabinasz a nevemet szolitja. 107 – Mr. Nelson... Ott kezdődik a folyoso. Annak idejen nem mehettunk tovabb Malcolm miatt. Akkor ugy latszott, hogy csak felorai munka kell, es elharul az akadaly előlunk. Persze, azota sok minden tortenhetett. Ott kezdődik a folyoso! A masodik sirkamra vegeből ujabb ajto nyilott s vezetett valahova a fold ala. Ereztem, hogy lassan, de biztosan elfog a felfedezők izgalma, es ha nem vigyazok, legyőzi bennem a hekust. Ovatosan kihuztam a kezem Szethy kezeből, gyenged csokot nyomtam az arcara, es magara hagytam. Megkezdődott hat a drama utolso felvonasa! Nehany lepessel Szilagyi mellett termettem, es meg mielőtt valamennyien betodultak volna a folyosoba, sikerult megallitanom őket. – Kerem... Mielőtt barmit is tennenk, szeretnem, ha megtanacskoznank a dolgot...

Termeszetesen ismet Renny volt az, aki megduhodott. – Tanacskozni? – formedt ram. – Mi szukseg van a sok szovegre? Nyomas, amig el nem erjuk a piramist! Addig tanacskozgat, amig beernek bennunket! Osszeszoritottam az oklom, es igyekeztem fekezni magam. – En megis azt ajanlanam, hogy beszeljuk meg a dolgokat. – De hat mit akar megbeszelni, az istenert! Minel előbb el kell ernunk... a napbarkat! A tobbiek lehajtottak a fejuket, es ujra ugy lattam, hogy Huber doktornőnek rangatozni kezd a valla, mikozben Szilagyi atkarolja, es a fulebe sugdos valamit. Igazan nem akartam moralis vitaba keveredni vele, főleg nem itt, a fold alatt. Megis kenytelen voltam keresztulvinni az akaratomat, ha ugy tetszik, barmi aron. Mindenesetre lehullott rolam a jo modor utolso retege is, es nem mondhatnam, hogy gyengeden ragadtam meg a karjat. – Ide figyelj, fiacskam! Mostantol kezdve en parancsolok! Kulonben soha nem latod meg a Voros Nap foldjet, de meg ezt sem, amelyik itt van nehany labnyira felettunk. Kirantotta karjat a kezemből. – Jol van, jol! Mit akar hat? – Előszor is figyelmeztetni szeretnelek, hogy nemcsak egyedul vagy a vilagon. Tudom, hogy teged semmi mas nem erdekel sajat magadon kivul, de talan masnak is van annyira ertekes a sajat elete, legalabbis onmaga szamara, mint neked a tied.

Gunyosan elhuzta a szajat, de nem valaszolt. – Ha te elrepultel... ami atkozottul kedvem ellenere lesz... hm... lehetőseg szerint mi is ki szeretnenk maszni innen, meghozza elve. Tovabba azt szeretnenk, ha azok a csirkefogok idelenn maradnanak. Vilagos? Barna szemeiben felvillant valami furcsa lang, aztan meglepő modon nyugodtan es engedelmesen csengett a hangja. – Bocsasson meg, Nelson. Mondja, mit kell tennunk! Mint aki jol vegezte dolgat, lecsuccsentem egy kőlapra, es felemeltem a mutatoujjam. – Előszor is nehanyan visszamegyunk a satorhoz, lebontjuk, es betemetjuk a kőlapot. – Megőrult? Hogy jovunk akkor ide vissza? – Idebentről tesszuk vissza a zarolapot, de előbb meg csinalunk odafenn egy homokcsapdat. Korem gyűltek, es ugy neztek ram, mint nem tul okos kisfiuk a tanito bacsira. Nagyot sohajtottam, es magyarazni kezdtem: – Az a lenyeg, hogy ne veszitsunk időt. Mr. Szilagyi, onok megszabaditjak a folyosot a homoktol es minden egyebtől, amivel el van torlaszolva. A fiatalemberre nincs szukseguk, ugyebar... Ha Mr. Osima lenne szives meg csatlakozni hozzank... – Ezer orommel – mondta a japan. – Tehat, a kovetkezőkeppen kepzelem el. A kocsit fel merfolddel messzebbre viszem. Renziek termeszetesen megtalaljak majd es... – Gondolja, hogy a nyomunkra akadnak? – kerdezte Yettmar. Ha van időm, nevetek a naivitasan.

– Mr. Yettmar, ezt bizza csak ram. Barmelyik ellenőrző pont keszsegesen felvilagositja őket az utiranyunkrol. Par dollar csodakra kepes! – Ertem mar. – Arra kell torekednunk, hogy minel tobb időt vesztegessenek el feleslegesen. Megtehetjuk, mert vegul is mi vagyunk előnyben. Ők keresnek, es mi bujunk. – Hogyan gondolja, Sam? 108 – Előszor is megtalaljak majd a gepkocsit. Ebből mar biztosaknak kell lenniuk, hogy itt vagyunk a kornyeken, azaz hogy itt van valahol a piramisba vezető ut. Tehat: a kőlap minden oldalara laza homokbol toltest emelunk, es belulről visszahelyezzuk a lapot. Csodalkozva neztek ram, de kerdezni nem mert senki semmit, meg Renny sem. – Ez a homokcsapda. A kesőbb megerősodő szel ugyanis rafujja a homokot a kőlapra, es valamelyest betemeti. – Ugyis megtalaljak! – mondta szinte karorvendő hangon Renny. – Talaljak csak meg, de minel kesőbb! Eppen ezert az ajtokat is visszafalazzuk! – Maga megőrult! – magasodott folem Renny. – Legalabb ket napba kerul! – Ket ora alatt megcsinaljuk! – De miert? – Hogy azok lebonthassak! Erre mar Szilagyi is beavatkozott a beszelgetesbe.

– Nezze, Mr. Nelson... Ezt mar en sem ertem. Ha nekunk ket ora kell a felrakasahoz, nekik kettő a kibontasahoz, hol itt az előny? Mutatoujjammal megkocogtattam a homlokomat. – Itt. Keszitek meg szamukra egy-ket meglepetest. Es kulonben is. Amig mi a falat rakjuk, maguk kibonthatjak a folyosot. Ertik mar? Nem mondhatnam, hogy a harom es fel ezer eves sirkamraban szavaim nyoman fellobbant volna az ertelem fenye. Vegul is negyen indultunk vissza: Renny, Osima, en es vegul Szethy, aki az utolso pillanatban csatlakozott hozzank. Minden ugy ment, mint a karikacsapas. Elvittem a kocsit egy ritkas bozotos kozepere, leteritettem nehany takaroval, es egy lapattal homokot szortam ra. Eleg feluletesen, de nem feltűnően. Eppen ugy, mintha valaki sietsegeben hanyta volna ra. Ezalatt Rennyek lebontottak a satrat, es elastak a homok ala. Ezutan elkeszitettuk a homokfalakat, meghozza a lejarat eszaki oldalan, mivel egyre erőteljesebben fujt a szel a Foldkozi-tenger felől, es ugy tűnt, hogy esteig meg sem all. Feldobtam egy marek homokot a levegőbe, s elegedetten lattam, hogy szarnyara kapja a homokszemeket, es konnyeden magaval ragadja őket. Kinyujtott karral tartottuk fejunk felett a kőlapot, mikozben lefele masztunk a hagcson. Szerencse, hogy konnyű, a kőnel sokkal sulytalanabb anyagbol keszitettek, igy aztan nem kellett felnunk tőle, hogy lesodor

bennunket a sirkamraba. Nagy huppanassal ugrott helyere a fedel, es mi maris ott toporogtunk a sotetsegben. Renny kikapcsolta a kotelhagcso egyik kapcsat, es ott maradt logva a masik felen. – Kapjanak el, emberek! Kikapcsolta a masik rogzitőt is, es egyenesen kitart karjaimba hullott a hagcsoval egyutt. Felkattantotta a lampajat, felvilagitott vele a kőlapra, es halkan csak ennyit mondott: – Koszonom, Sam. Amiota csak ismertem, ez volt az első kifejezetten emberi megnyilvanulasa. Leguggoltunk a sirkamra homokjara, es elegedetten hallgattuk, ahogy a szeltől hajtott homokszemek halkan muzsikalnak a kőlap tetejen. – Hamarosan betemeti – suttogta Szethy. Osima elegedetten ram nevetett. – Maga nagy ember, Sammy! Osszeutottuk a tenyerunket, es ugy ereztem, hogy ismet nőtt eggyel a barataim szama. Negyven perc alatt raktuk vissza az első ajtot. Mondanom sem kell, hogy nem sok koszonet volt ebben a visszarakasban, mar ami Giraldinieket illeti. Ugy igyekeztem, hogy minden kőlap megmozditasaval omlasveszelyt idezzek elő. Azt hiszem, a regi egyiptomi epitőmesterek megallas nelkul forogtak volna a sirjukban, ha latjak, mit művelek. A mi celjainknak azonban mi sem felelt meg jobban, mint ez az eletveszelyes kőhalmaz.

Renny, aki ugy latszik, egeszen betort a kezem alatt, megtorolte izzado homlokat, es gondterhelten bamulta az ajtot. – Jo, jo, hogy veszelyes. De mi lesz, ha egyszerre leomlik az egesz? Nem nyertunk vele semmit. 109 – Ne feljen, sokaig nem mernek hozzanyulni. Attol felnek, hogy agyonuti őket. Es azt hiszem, gyanakodnak is, hogy nem allitottam-e csapdat nekik. – Gondolja? – Biztos vagyok benne. A helyukben en is igy tennek. A masodik ajto felrakasara harmincot percet vesztegettunk. Ide is beepitettem ugyan nehany csapdat, de sokkal feluletesebben, mint az elsőnel. Tudtam ugyanis, hogy ha az elsőn tuljutottak, nem sokat gatyaznak a masodikkal. Meg azon az aron sem, ha bontas kozben agyoncsapja valamelyikuket. Csak remelhettem, hogy a kis kalapos lesz az első aldozat. A folyoso falai simak voltak, es ahol hianyzott egy-egy kőlap, meg a hajdani aso nyomat is ki tudtam venni, amellyel vegigegyengettek az anyagot. S mig előrefigyeltem, a vegtelennek latszo sotetsegbe, gondolataim visszaszalltak nehany ezer evvel. Vajon hol lehet mar az a kez, amely az aso nyelet fogta, es hol lehet maga az asonyel? Aztan megereztem a kezemen Szethy szoritasat, es nem gondoltam tobbe a multra. Korulbelul szaz-ketszaz metert mehettunk előre, amikor ismet omlashoz erkeztunk. Nem volt olyan nagy,

mint az előző, de igy is felorankba telt, amig megszabadultunk tőle. Ezutan mar nyilegyenesen vezetett az ut tovabb, talan egyenesen a fold alatti piramis fele. Ujabb ketszazotven lepes utan a folyoso hirtelen ketfele agazott. Bal kezről egy mellekvagat nyilt, es a főiranytol elkanyarodva beleveszett a sotetsegbe. Karabinasz vagy husz-huszonot meterre bemereszkedett az oldalfolyosoba, de hamarosan visszatert. – Nem latom a veget – mondta. – Ameddig csak eler a lampak fenye, nincs vege. – Nyilvan valahova a felszinre vezet – morogta Szilagyi. Egy ideig meg alldogaltak toprengő keppel, s mar-mar ujra elindultak volna, amikor Renny szava megallitotta őket. – Es ha... ha az a főag? Meghokkenve kaptak fel a fejuket, es meg Szethy szoritasa is megenyhult a kezemen. – Ez… ez... lehetetlen! – mondta Yettmar. – Miert volna lehetetlen? – Mert... egyszerűen nem volna logikus. A főag az, amely egyenesen halad, es az a mellekag, amelyik ebből elagazik, igy logikus. Renny elmosolyodott, es ujra csak nem volt szimpatikus a mosolya. – Tipikusan foldi logika. Es ha azok... ha az apám nem igy gondolkodott? Ketsegkivul volt valami abban, amit mondott, ennek elleniere ismet csak a fejembe zudult tőle a ver. Erőt

kellett vennem magamon, hogy hozza ne vagjak valami gorombasagot. Mielőtt azonban kinyithattam volna a szamat, Huber doktornő fordult felem. – On mit gondol, Mr. Nelson? Csendes szavai egyszeriben kihuztak a lelkemben gunnyaszto vipera meregfogait. Nagyot nyeltem, es igyekeztem hasonloan halk es nyugodt hangon valaszolni. – Ketsegkivul elgondolkoztato, amit Renny mond. Hogy tudniillik lehetseges egy, a mi logikanktol elterő gondolkodasmod is. Ennek ellenere nem hiszem, hogy a mi logikanknak nem megfelelő epitesi modszert alkalmaztak volna. – Miert nem? – kerdezte szinte sertődotten Renny. – Nezzek – mondtam turelmesen. – Ezek az emberek, vagy akarhogy is nevezzuk őket. nyilvan ertelmesebbek voltak, mint mi. Nyilvan tokeletesen bele tudtak magukat kepzelni a bőrunkbe. Ha azt akartak, hogy kozulunk valaki is eljusson a napbarkahoz, olyan utat kellett epiteniuk, amely egyenesen oda vezet... Ertik? Renny ujra csak megcsovalta a fejet. – Ne feledje, Nelson, hogy amikor a fold alatti piramist epitettek, meg valamennyien eltek. Szo sem volt rola, hogy mas utazik a Voros Nap foldjere, nem ők. Eppen ezert előfordulhat, hogy valamelyik mellekjaratbol vezet az ut a piramishoz. Ebben is lehetett valami igazsag, de ilyen alapon akar masnapig is elvitatkozhattunk volna feligazsagokon. Megutogettem az oldalfalat, es meg egyszer bemeresztettem a szemem az oldaljarat sotetsegebe.

– Termeszetesen ez is lehetseges – mondtam. – Es meg sok minden mas is, amire esetleg gondolni sem merunk. De egyet ne feledjenek. Nekunk kockaztatnunk kell! Kockaztatnunk, mert Giraldiniek is kockaztatnak. – Nem kerulhet tul sokba a kockaztatasa? – kerdezte Osima. – Dehogynem. De akkor sem tehetunk mast. Nem jarhatunk vegig minden mellekjaratot. 110 – Eddig meg csak ez az egy volt. – Merget vehet ra, hogy lesz tobb is. Egyebkent tartja az iranyt a folyoso? – Hajszalpontosan. Nem hiszem, hogy akar csak egy foknyira is eltert volna, amiota jovunk. – Akkor hat nekunk sincs miert elternunk tőle. Egyebkent valoszinű, hogy az oldaljaratok a felszinre vezetnek. – Gondolja? – Mi masert csinaltak volna őket? Nyilvan ilyen jaraton kozelitette meg a piramist az okori latogatok egyikemasika is. Nem? – Lehetseges. – Ez pedig azt jelentene, hogy ők is bejottek az oldalbejaraton at a főfolyosoba, es ott folytattak az utat a piramis fele. Meg mindig hummogve alltak, es a fejuket tortek, amikor varatlanul Renny sietett a segitsegemre. Szemmel

lathatoan egett benne a turelmetlenseg, amikor szinte hiszteriasan dobbantott a labaval. – Menjunk mar valamerre, az istenit neki! Belatom, hogy hulyeseget beszeltem az előbb. Nelsonnak igaza van, kockaztatnunk kell! Gyerunk hat, az ordogbe is! Szavai ismet előrelenditettek bennunket egeszen a kovetkező oldalfolyosoig. – Nem kellene megis legalabb az egyiken vegigmennunk? – kerdezte aggodalmasan Szilagyi, es arcomba vilagitott a lampajaval. Idegesen elkaptam a fejem, es ereztem, hogy Szethy megnyugtato simogatasa ellenere ram is atragad a hiszterias hangulat. – Vegye el azt a lampat! – orditottam ra, mire gyorsan elrantotta a fenyt. – Kirandulasokat pedig nem tehetunk. Mar csak azert sem, mert... Figyelje a labnyomainkat a porban! Ha visszaterunk az oldalfolyosobol, nekik be sem kell menniuk, tudni fogjak, hogy rossz nyomon jartunk. Felek, hogy mar igy is leadtunk valamelyest az előnyunkből. Ebben a pillanatban megmozdult folottunk a fold. A tavolbol, felulről, halk moraj szűrődott a fulunkbe, s legalabb tiz percig tartott a megallas nelkuli remeges. E tiz percből otot a falhoz lapulva toltottunk, es csak az otodik perc vegen mereszkedtunk előre ismetelt unszolasomra. – Mi ez... szivem? Bombaznak? – kerdezte halkan Szethy, es idegesen megszoritotta a kezem.

Karabinasz a tető fele forditotta a fulet, aztan megrazta a fejet. – Biztosan nem. Egyenletes, monoton zaj. Mintha folyo hullamai... – Megvan! – kialtotta Yettmar. – Megvan! Szilagyi es Renny sapadtan meredtek Yettmarra. – A Nilus? Hiszen akkor... akkor sosem erjuk el a piramist! – Lehetetlen! – mutatott az iranytűjere Osima. – A folyoso pontosan a piramis fele tart. – Hat akkor? – Tankok – mondta Yettmar. – Tankok es gepkocsik. Valahol az orszagut alatt lehetunk. – Nem szakad be a tankok alatt? – aggodalmaskodott Renny. – Remeljuk, meg nem. Egyszer biztosan beszakadt volna... Hiszen amikor epitettek, nem szamoltak a szudani autosztradaval. – Menjunk mar tovabb, az istenert! – surgetett bennunket Renny. Szotlanul lepegettunk egeszen addig, amig csak el nem ertuk a harmadik oldalfolyosot. – Mennyi lehet meg a piramisig? – kerdezte Osima az iranytűjet figyelve. – Szamitasaim szerint mintegy fel kilometer. De lehet, hogy kevesebb. – Meg mindig semmi elteres az iranytol. – Oke! Gyerunk tovabb! Hatramaradtam, hogy meg egy pillantast vessek az oldalfolyosora, es Szethy is ott maradt mellettem.

Amikor a tobbieket elnyelte a sotet, a karomba huzodott, es halkan sirni kezdett. Megsimogattam a hajat, es vigasztaltam, pedig tulajdonkeppen magam is vigaszra szorultam volna. – Csak meg egy kis kitartas, kedves. Meglasd, minden siman megy majd. Renny elrepul, mi pedig... Szamra tette az ujjat, es az arcomhoz szoritotta az arcat. – O, Sam! Pedig milyen boldogok lehettunk volna! – Azok is leszunk, kedves... Nem is olyan nagy dolog ez az egesz. Kulonb dolgokat is megusztam en mar az elmult evek soran. Igazan nem olyan nagy dolog par balfacan gengsztert elintezni. 111 Hazudtam, mint a vizfolyas, csak hogy megnyugtassam. Szethy meg mindig szorosan olelt magahoz, es ketsegbeesetten razogatta a fejet. – Rossz erzeseim vannak, Sam... Nagyon-nagyon ritkan erzek ilyesmit, de mindig beteljesedik! – Butasag, edes... Megerzesek nincsenek. – En megis megerzem a bajt. Egyszer is... De hagyjuk. Talan tőle orokoltem... az... apamtol! Halkan es kisse ijedten mondta ki az utolso szot. – De hat mit erzel? – ragadt ram is lassan a nyugtalansag. – Nem is tudom... O, Sam! Sohasem fogom tobbe meglatni a napot! Eppen valaszolni akartam valami megnyugtatot, amikor a sotetből felem csapott Karabinasz hangja. – Sam! Szethy! Hol az ordogbe csavarogtok? Szethy gyorsan kibontakozott a karombol, es megcsokolta a homlokomat.

– Sam... – Tessek, edes! – Ugye... nem felejtesz el soha? – De hat ez ostobasag! – Igerd meg, hogy nem felejtesz el – ismetelte csokonyosen. – igerd meg... – Jo, megigerem, de hat... – Es ha valaha gyerekeid lesznek... csak egyszer is, de ugye beszelsz nekik rolam? – Szethy! – Igerd meg, Sam! – Megigerem... – Mondd el nekik, hogy... szerettel egyszer valakit... akinek... akinek kocka volt a feje, es olyanok voltak a bordai, mint a bortonracs... – Megigerem. – Akkor hat, Sam... Mondta volna meg tovabb is, de a tavolbol fenycsova hullott rank, es ismet felenk csapott Karabinasz izgatott kialtozasa: – Jojjon mar, Nelson! Alighanem megtalaltuk a bejaratot! A folyosot ugyanabbol az anyagbol keszitett oriasi „kőlap” zarta el, mint amilyen a bejaratot takarta. S ennek az oldalara is hieroglifakat vesett vagy ontott az okori mester. Tanacstalanul nezegettem az egyetlen hosszu sorban elhelyezett feliratot, es ugyanugy tettek a tobbiek is. Csakhogy az ő szajuk mozgott, ahogy megprobaltak megfejteni.

Csodak csodajara Renny keszult el leghamarabb a megfejtessel. – Mintha mar olvastam volna valahol ezt a szoveget – csovalta meg a fejet. – De akarhogy torom is a fejem, nem tudok ra visszaemlekezni, hol... – Talan egy naphimnusz reszlete! – morogta Osima. – Vagy Osiris-ima! Ugy latszik, csak Szethy es en nem ertettunk az egeszből semmit. – Bocsassanak meg, hogy kozbeszolok – mondtam nem is palastolva idegessegemet. – Adando alkalommal tajekoztassanak engem is, hatha valami olyasmi van ott, ami engem is erdekelhet! – O, Mr. Nelson... Ezer bocsanat! – hapogott Szilagyi, es gyorsan olvasni kezdte: „A sas susogni kezdett, amikor Re megerintette, es foldig hajtotta karcsu derekat. A harmat pedig felroppent rola, es meg sem allt, amig meg nem pihenhetett a napbarka vitorlajan. Udv neked, harmat!” Gyanakodva neztem Szilagyira. – Maga szerint van ennek valami ertelme? Ram pislantott, hallgatott, majd felreforditotta a fejet. – Bizonyosan. Ertelmetlen dolgokat nem vestek volna a falra. Nem is olyan regen eppen maga mondott valami hasonlot, Nelson! Mielőtt meg duhbe gurulhattam volna, Szethy nyugtatoan a karomra tette a kezet. – Nyilvan nekunk szol, Sam. Vagy annak, aki... Talan Rennynek. Ő a „harmat”, ami felszall a napbarkan az egbe.

– Ezek azt hiszik, hogy en hulye vagyok? – kerdeztem hangosan, meg mindig Szethyre nezve. – Mert nem ismerem ezeket az atkozott jeleket, attol meg erhetek annyit, mint ők! 112 Karabinasz elem lepett, es osszekulcsolta a kezet, mintha imadkozna. – Ne idegeskedjen, Nelson! Az mar a veg, ha maga is megsertődik! Nagyobb szuksegunk van magara, mint valaha is volt. Nem akarta senki megserteni. De minek olyasmivel vesztegetni az időt, aminek most ugysincs jelentősege. Magamban igazat adtam neki, es mar csak a forma kedveert morrantottam nehanyat. Aztan odamentem a hatalmas kőlaphoz, es megprobaltam felretolni. Termeszetesen meg sem moccant. Rangattam, feszegettem, dongettem; mindhiaba. A kőlap ugy elallta az utat, mintha az idők kezdetetől az idők vegezeteig tarto akadalynak szantak volna. Meglehet persze, hogy nem is jartam olyan messze az igazsagtol. Halvorsson csuggedten leguggolt a homokra, es ugy nezett fel az iszonyu kőlapra, mint az indiai csecsemő a mellette elvonulo elefantra. – Vigyen el az ordog! – morogta keserűen. – Terad aztan igazan nem szamitottunk! Yettmar es Osima kozvetlenul az ajto mellett a homokot turtak rovid nyelű asoikkal. Nehany asonyom utan nagyot csikordult a fem. Szilagyi felemelte a fejet a csikorgasra. – Nem lehet kiasni a homokot?

Osima ledobta az asot, es a vagat falanak tamaszkodott. – Ezen nem jutunk at! Nezzenek ide, hogy a fene egye meg! Odasereglettunk az ajto melle, es szinte megbűvolve bamultuk a hatalmas kőtomboket, amelyek sorra bukkantak elő a homok alol. – Ezekkel a tombokkel raktak korbe az ajtot – mondta a japan, es belerugott a falrol lassan lepergő homokba. – Csak azt nem ertem, hogy a fenebe hoztak ide őket a fold ala. – Na es az ajtot? – kerdezte Middleton. Senki sem valaszolt neki. Csak alltunk, alltunk, es ha legalabb azt latom, hogy a fejuket torik, nem szoltam volna semmit. Az arcukon azonban nem ult mas, csak faradtsag es beletorődes a valtoztathatatlanba. Ez aztan ismet annyira felduhitett, hogy rajuk orditottam, mint kocsis a lusta lovakra. – He! Nem ez volt a megallapodasunk! Arrol volt szo, hogy maguk is megtesznek mindent, nemcsak en! Szilagyi szomoruan ram mosolygott. – Nem mondana meg, hogy mit tegyunk? – Mit tudom en! – orditottam magambol kikelve. – Maguk a szakemberek, vagy mi a fene! En elvegzem az en munkamat, maguk is vegezzek el a maguket! – Latja azokat a kőtomboket ott a homok alatt? – kerdezte szeliden Yettmar. – Nana, hogy latom! – Nos... hat minimum ket-harom tonna a sulya egynekegynek. Hacsak nincs valami varazsigeje, aligha tudjuk megmozditani őket. – Na es a kapu?

– Ez? – Mit gondol, melyik! – Lehetetlen attorni rajta. Ugyanabbol a femből vagy asvanyi otvozetből keszult, mint az a lap a lejaratnal. Nem torik, fűresz nem fogja, talan csak robbantani lehetne. Ambar a jelen korulmenyek kozott... – Ez annyit jelent, hogy feladjuk? – Talan meg kellene probalni valamelyik oldalfolyosot. – Jol tudja, hogy erre nincs időnk. Azt hiszem, Giraldiniek itt vannak maris a nyakunkon. Vagy keresztuljutunk ezen, vagy vesztettunk! Szomoruan bamult az ajtora, de nem szolt semmit. – Ide figyeljenek – kisereltem meg meg utoljara felrazni őket. – Probaljunk meg gondolkodni. Maguk azt mondjak, azok azt akartak, hogy Imu utoda eljusson a napbarkahoz. – Ez csak egy a feltetelezesek kozul. – Nincs időnk valogatni. Gondoljuk csak vegig a dolgot. Eszerint tehat ez ajto es nem akadaly, ertik? Ajto, amely az illetekes előtt kinyilik. Valahogy igy gondolom en. – Nem tul ertelmes – dunnyogte Yettmar. – Ertelmes vagy nem, valahol itt kell keresni a megoldast. – Meg mindig nem ertem – motyogta Halvorsson is. – Mit nem ert? Ha kapu es nem akadaly, akkor ki is lehet nyitni. Csak a nyitoszerkezetet kell megtalalni. Szandekosan nem mondok zarat es kulcsot. 113 Szilagyi csuggedten legyintett.

– Nezzen vegig rajta, Sam. Sehol egy karcolas, sehol egy lyuk. Fal ez, nem kapu! Abbahagytam a termeketlen vitat, es odaalltam a fal melle. Egeszen a hieroglifakhoz nyomtam az orrom, es vegigsimogattam őket. Hiaba, a legkisebb gyanus jelet sem tudtam felfedezni rajtuk. Vegső elkeseredesemben nagyot rugtam bele, es szinte sirva fordultam hatra. – Pedig biztos, hogy kinyilna. Talan van rajta valahol egy rejtett gomb, amely műkodesbe hozza. Biztos vagyok benne, hogy egy kapu előtt allunk. Es azok, akik epitettek, biztosan a mi helyunkbe kepzeltek magukat. O, a fene egyen meg benneteket, csak tudnam, hogyan forgott az eszetek kereke! Ebben a pillanatban megcsikordultak az ajtot oldalrol tarto kovek, es megremegtek. Felettunk a szudani autopalyan ujabb pancelos konvoj haladt delnyugat fele. A folyoso tetejeről szitalni kezdett a homok, es a kőajto is mintha megmoccant volna. – Mar csak abban bizom, hogy a pancelosok... – folytattam volna, de belem akadt a szo. A tankok moraja ugyanis lassan elhalt a messzesegben, a kovek azonban nem hagytak abba mocorgasukat, sőt mintha az ajto is remegni kezdett volna, mint a lepke szarnya repules előtt. – Nezzek! Uristen! Nezzek! – hallottam Huber doktornő kialtasat, es ereztem, hogy Szethy megragadja a karom. – Nezzek az ajtot! Valahonnan, talan a fold gyomrabol halk morgas csapott felenk, mintha almos oroszlan nyujtozkodott volna

bőseges ebed utan. Az ajto szemmel lathatoan megmozdult, mikozben megerősodott a tetőről hullo homokeső, es a folyoso oldalfalairol is homokos agyagos gorongyok hullottak a talajra. Az ajto melle epitett kőgat resei megnagyobbodtak, es a tobb tonnas oriasok ugralni kezdtek egymason, mintha varazslo erintette volna meg őket a palcajaval. – Sam! Az ajto! – hallottam Szethy kialtassa erősodott suttogasat, aztan nem hallottam tobbe semmit, mivel minden energiam a latoidegeimben koncentralodott, es alighanem meg azt sem hallottam volna meg, ha megszolalnak felettunk az utolso itelet harsonai. Latni viszont igazan volt mit. Előbb vastag es sűrű porfelhő takarta be az ajtot, majd egy friss, gyors legaramlat az arcunkba hajitott mindent. Remulten kaptunk a szemunkhoz, es karomkodva dorgolgettuk a belehullott homokszemeket. S mire megszabadultunk tőluk, minden ugy ment mar, mint a karikacsapas. Az ajto, a mozdithatatlannak tűnő akadaly, halk nyikkantasok kisereteben becsuszott a szemkozti falba vagott resbe, amely csak a kovek mozgasa utan lett lathatova. Csendben es pontosan, mint a legmodernebb, elektronikaval vezerelt nyilaszaro szerkezetek. Az ajto mogott pedig ujabb folyoso nyilt, amelynek a vege porfelhőbe veszett. – Csoda, ujabb csoda! Isten csodat tett! – motyogta Halvorsson, es keresztet vetett. – Honnan tudhattak, hogy mikor kell kinyitni? – nyogte Szilagyi, es szajtatva bamult ram.

– Mondtam, hogy ajto! – orditottam diadalittasan. – Mondtam, hogy csak a kulcsot kell megtalalni hozza! Ők pontosan tudtak, hogy az jon majd ide, akinek a birtokaban van a kulcs! Halvorsson csipőre tette a kezet, es gunyosan ram nevetett. – Mifele kulcsrol fecseg osszevissza, maga megrogzott ateista? Hol van az a csodakulcs? Most jott volna a valaszom, hogy keressuk meg, talan a nyitott ajtoban megtalaljuk, amikor a beallott csendben diadalittasan szarnyalt felenk a mogottunk allo Renny hangja. – Itt! Itt a kulcs! A kulcs, amit apam hagyott ram! S kinyujtott kezeben ott csillogott az ismeretlen kristalybol keszitett szkarabeuszbogar. – Honnan jott ra, Renny? – kerdeztem, amikor atbujtunk a masik folyosoba. – Megerzett valamit? – Nem is tudom – morogta elgondolkodva. – Alighanem a maga szavai adtak az első impulzust. Tudja, hogy akinek joga van behatolni a piramisba, annal ott kell lennie a kulcsnak is. Szinte tudat alatt kezdtem gondolkodni, hogy mi lehet nalam. Aztan mintha valami ismeretlen erő a kezembe nyomta volna a szkarabeuszt. Persze lehet, hogy csak ugy ereztem. – Latott valami villanast, sugarat vagy effelet? Hatarozottan megrazta a fejet. – Biztosan nem. Egyszerűen csak arrafele tartottam a bogarat, es az ajto megmozdult. Hat nem csodalatos? – Ketsegkivul az.

– He! – furakodott mellem Middleton. – Nem lehetseges, hogy megiscsak a tankoktol indult meg a zarolap? – Teljesen valoszinűtlen. De mindjart meggyőződhetunk rola. Renny! – Tessek? – Forduljon meg, es csukja be az ajtot! Csodalkozva meredt ram. 114 – Mit csinaljak? – Csukja be az ajtot! Nagy szivesseget tenne Giraldininek es Renzinek, ha nyitva hagyna! – Gondolja, hogy... becsukodik? – Probalja meg. Elővette a szkarabeuszt a zsebeből, es osszezarta az okleben.. – Es maguk? Maguk hogyan jonnek vissza? Igazan meghato volt, ahogy aggodott miattunk. – Velunk ne torődjon – mondtam, es magamban hozzatettem: „Eddig sem torődtel tul sokat...” Vallat vont, es kinyujtotta a kezet. Nem hiszem, hogy valaha is nagyobb szivszorongassal figyeltek volna egy produkciot, mint mi az ovet. A szkarabeusz ott fekudt a tenyeren, az ajto azonban meg sem moccant. – Na, mi lesz mar! – formedtem ra. – Mit tudom en – mondta tanacstalanul. – Az előbb sem csinaltam mast. – Akkor meg miert nem mozdul? – Fogalmam sincs... – Nem gondolt akkor valamire?

– Nem. Azazhogy... – Mire? – Alighanem arra, hogy jo lenne, ha kinyilna az ajto. – Hat akkor most gondoljon arra, hogy jo lenne, ha becsukodna. Na, gyerunk! Mire var? Lattam, hogy izzadsagcseppek futnak le a homlokarol a nagy erőlkodestől, s amikor mar-mar ujra rakialtottam volna, az ajto megmozdult, es kicsusszant a falbol. – Rajta, Renny! Tovabb! Olyan lassan mozgott a hieroglifakkal telerajzolt monstrum, mintha fajo idegeimen csuszkalt volna. Aztan vagy harminc-negyven centire a szemkozti faltol megallt, es nem moccant tobbe. – Gyerunk, Renny! Egeszen be kell zarnia, es megnyertuk a menetet. Orakig is eltarthat, amig atjutnak rajta! Renny erőlkodott, patakokban folyt rola a viz, az ajto azonban nem moccant tobbe. – Koncentraljon, Renny! Az istenert, probaljon meg koncentralni! Szinte sirasba fulladt a hangja, ahogy felem vinnyogta: – Nem birok! Nem birom becsukni! Akarmit csinalok is, nem mozdul! – Mozdulnia kell, mert kulonben vegunk! Ha bezarja, megnyertuk a meccset! Amig keresztultornek rajta, maga elrepulhet! – Nem birom! Ertse meg, hogy nem birom! Osszegornyedt, zsebre dugta a szkarabeuszt, es lihegett, mintha

eppen az előbb nyerte volna az ejfeli maratonit Sao Pauloban. Szilagyi odaugrott hozza, es atkarolta a vallat. – Jol vagy, Renny? Jol vagy, kisfiam? Renny bolintott, es eltolta magatol Szilagyit. – Minden o...oke! De nem... birom... becsukni... – Jol van, kisfiam, nem is kell. Majd kitalalunk valami mast. Aztan felem fordult, oklet razva. – Hagyja beken Rennyt, megertette?! A vegen meg e miatt a szar ajto miatt nem tud elrepulni! Kulonben is lehet, hogy elromlott a szerkezete. Mit gondol! Kozel negyezer evig allt itt a fold alatt! Igyekeztem lecsillapodni, hiszen vegeredmenyben rosszabbul is alakulhattak volna a dolgok. – Oke! – mondtam, es felejuk intettem. – Igazuk van... Lehet, hogy valoban a szerkezettel van baj. Maguk menjenek csak előre, en meg meg keszitek szamukra egy kis meglepetest. Megvartam, mig engedelmesen előreballagnak, es Szethyt is megprobaltam utanuk tuszkolni. – Menj te is, edes... Azonnal megyek en is. Szethy azonban hatarozottan nemet intett. – Itt maradok melletted. Amig csak... Nem volt időnk enyelgesre. Valasz helyett előbanyasztam a zsebemből egy kis robbanoszerkezetet, beastam az ajtonyilasba a kepzeletbeli kuszob ala, erintesre allitottam. Levertem a kezemről a homokot, aztan atkaroltam a vallat. – Gyerunk, edes! Ezzel is nyerhetunk nehany percet.

Par lepest tehettunk csak a tobbiek utan, amikor varatlanul megtorpant. – Mi tortent, edes? Egyik kezevel az alagut falanak tamaszkodott, a masikkal pedig belekapaszkodott a vallamba. Olyan erővel markolt a husomba, hogy felszisszentem. 115 – Jaj! Mi tortent, Szethy? Rosszul vagy? Előbb nem szolt semmit, csak lihegett; lattam, hogyan emelkedik es sullyed a mellkasa. Aztan megszolalt, rekedt hangon, mint az anyja: – Olyan furcsa, Sam... Minden olyan furcsa. Arra gondoltam, hogy az izgalmak viseltek meg az idegeit. – Figyelj ram, Szethy – mondtam olyan gyengeden, ahogy csak tudtam. – Csak egy kicsit kell meg turelemmel lenned. Egy egeszen kicsit. Nem lehetunk messze a bejarattol. Ha elertuk, megpihenhetsz... Felem forditotta az arcat, es ekkor ereztem csak igazan, hogy megijedek. Nem lattam a szembogarat, csak valami sargasfeherseg csillogott barna szeme helyen. – Szethy! – ugrottam hozza. – Szethy! Mi van veled? Lehajtotta a fejet, eleresztette a vallam, es nehany tetova lepessel elindult előre. Utana ugrottam, hogy a karjaimba kapjam, ha el talalna esni, de vegul is nem kerult ra sor: botladozva bar, de lassan elindult a tobbiek utan. Lehajoltam, zsebkendőmmel elsimitottam a homokot a robbantoszerkezet folott, aztan futasnak eredtem, hogy utolerjem.

Amikor ravillantottam lampam fenyet, ismet az egyik fal mellett allt, hattal a homoknak. Szemeiben most is feherseg csillogott, es nem lattam sehol sem a szembogarat. Nehany lepest tettem, hogy melleje erjek, es ha kell, ugy vigyem tovabb, amikor valami megakasztott, es szinte visszalokott oda, ahonnan elindultam. Ez a valami Szethy hangja volt. Mert megszolalt abban a pillanatban, amikor elindultam fele. Kinyitotta a szajat, s az ajkarol omleni kezdett valami, amiről ma mar tudom, hogy szavak voltak: egy ismeretlen nyelv zeneszavai. Zengett-zugott a hangja, mintha elektronikus hangszerek jatszottak volna furcsa melodiat, kicsit kakofonikus kivitelben. De volt valami megnyugtato ebben a muzsikaban, ketsegtelen. Megtorpantam, feleje nyujtott karom lehullt, es csak alltam, mintha sobalvannya valtoztam volna. Es ha most megkerdik tőlem, hogy miert lepődtem meg annyira, hiszen a tortentekből tudnom kellett erről a furcsa nyelvről, nos, hat nem kivanom senkinek, hogy szive valasztottja egyszer csak feherbe fordult szemekkel muzsikalni kezdjen neki, mint ahogy Szethy tette. Ha ugyan nekem muzsikalt. Amikor utolertuk a tobbieket, Halvorsson szemrehanyoan ram villantotta a lampajat, es halkan felmordult. – Attol tartok, hogy maganak itt lenne a helye, elol. Nagyot nyeltem, de nem valaszoltam. Yettmar kerdese elől azonban nem terhettem ki.

– Bedobott valami kis trukkot, Sam? – Alajuk tettem egy taposoaknat. Lattam, hogy Szilagyi megdobben, es majd kiejti kezeből a lampajat. – Mit csinalt? – Most mondom. Alajuk raktam egy aknat. – Es ha ralepnek? – Nana, hogy ralepnek! Azert tettem oda! Erre mar a tobbiek is korem gyűltek, Renny kivetelevel. – Nem magyarazna ezt el reszletesebben? – kerdezte Osima, es fenyegetően megvillant a szemuvege. Kezdtem nem erteni a dolgot. – Hogyhogy reszletesebben? Mi a fenet akarnak mar megint? Giraldiniek itt vannak a nyomunkban, maguk pedig, az isten tudja, mit akarnak. Nem mondanak meg, hogy mi szallta meg magukat? – Erről nem volt szo, Nelson – mondta Middleton. Egyszeriben azt hittem, hogy az őrultekhazaba kerultem. A fold alatti őrultekebe. – Nem erről volt szo? Hat miről, az istenert? – Maga azt igerte, hogy megved bennunket. De nem azon az aron, hogy verfurdőt rendez. Menjen vissza, es szedje fel azt az aknat! Isten a megmondhatoja, nem tudtam, hogy sirjak-e vagy nevessek. Kezembe temettem az arcom, es ugy is maradtam nehany masodpercig. S amikor elvettem, eppen olyan tanacstalan voltam, mint eddig. – Menjen vissza, es szedje fel az aknat! – ismetelte rikacsolva Szilagyi.

Ekkor ertettem meg, hogy a fele sem trefa annak, ami itt tortenik. Nocsak! Felebredt az ertelmiseg lelkiismerete, es pont akkor, amikor az en bőromre megy a jatek! Hatranyultam, mintha csak megvakarnam a derekam tajat, de ugyanazzal a mozdulattal mar ki is kaptam tokjabol a pisztolyomat. Leraztam magamrol Szethy kezet, es Szilagyi mellenek szegeztem a stukkert. 116 – Ide figyeljen, maga sult bolond! – kezdtem a lelki froccsot. – Nem erdekel, hogy a maga gennyes szeplelkenek tetszenek vagy nem tetszenek a modszereim. Maganak es a diszes bandajanak fogalma sincs arrol, hogy ki az a Giraldini. Es ha mar szoba kerult, hat azert letezhet az a csirkefogo es a tobbiek is, mert magukhoz hasonlo kulimaszlelkű ertelmiseggel van tele a vilag. Ahelyett hogy a helyszinen kinyirnak őket, ovadek elleneben szabadlabra helyezik, ami annyit er, mint halottnak a pofon! Most az egyszer azonban emberere talalt Giraldini es Renzi is. Ugy nyirom ki őket, ahogy tudom, ertik? Es ebben nem fognak megakadalyozni, szeplelkek! – Azt hiszem, igaza van, Sam – szolalt meg egy hang a hatam mogott. Villamgyorsan hatrafordultam: Renny allt mogottem. Feleje tartottam a pisztoly csovet, mire gyorsan megrazta a fejet. – Tőlem nem kell tartania, Sam. En el akarok menni innet, es ennek maga az egyeduli biztositeka. Inkabb

adjon nekem is egy olyan szerkentyűt! Par pillanatig haboztam csak. Aztan a derekam fele nyultam, es kivettem a masik pisztolyomat is. Feleje dobtam, es abban a pillanatban mar hatat is forditottam neki. – Ide figyeljenek! – mondtam. – Tobbe nem koptatom a szamat. Ertsek meg, hogy ossze vagyunk kotve. A kocsibol nem lehet tobbe kiszallni. Csak akkor menekulhetnek, es csak akkor repulhet Renny, ha Giraldinit es Renzit kinyirtam. Kulonben ők nyirnak ki minket. Mi ebben az erthetetlen? – Nem ohajtunk gengszterbandak jatekszereve valni – mondta Szilagyi hűvosen. – Meg abban az esetben sem... – Hoho, professzorkam! – kialtottam, es ereztem, hogy valami nagy-nagy ketsegbeeses koltozik a szivembe. – Ezt előbb kellett volna meggondolnia. San Antonioban meg nem volt ellenere, hogy kinyirjam őket! – Maga sem beszelt aknakrol! Gyenge szoritast ereztem a kezemen. Oldalra fordultam, Renny volt az. – Nem vesztegetunk tul sok időt? – kerdezte, es aggodalom tukroződott a szemeben. – Az ordogbe is, igazad van, Renny! Gyerunk, uraim! A maffiat meg hagyjak az en lelkiismeretemre. Majd csak elboronalom vele valahogy a dolgot! Alig mentunk nehany lepest előre, amikor Osima felemelte a kezet.

– Alljanak csak meg! Lejteni kezd az alagut! Alljanak meg! Megtorpantunk, es rameredtunk, ő pedig a kezeben tartott műszerre. – Egyre inkabb lejt. Hamarosan erezni is lehet. Alighanem itt allunk a piramis előtt. – Tavolsag? – kerdezte Szilagyi. – Nagyjabol annyi, mint a lejarat es a domb kozti tavolsag. Harminc meterre lehetunk a domb kozeppontjatol. – Irany? – Tovabbra is nyilegyenes. – Valaki vilagitson a foldre – mondta Szilagyi. – Ha nem tevedek, par emeletnyi melysegben lesz az, amit keresunk. Visszacsusszantottam a revolvert a zsebembe, es megprobaltam bekulekeny hangon targyalni vele. – Miből gondolja, hogy lefele kell majd mennunk? Kezemre pislantott, es amikor latta, hogy csak a lampa van benne, mintha megnyugodott volna. – Ket okbol is... Az első a forrasok. Az okori szemtanuk is lefele ereszkedtek. A masik pedig az, hogy... Ha a piramis csucsa a domb csucsa alatt van, akkor tobb emeletnyi melysegben kell huzodnia a fold alatt. – Valoszinűleg – hagytam ra, mert kozben valami egeszen mas foglalkoztatott. – Mondja, Peter – kerdeztem –, maga szerint milyen celt szolgalhatnak azok az oldaljaratok, amiket elhagytunk? Osszehuzta a szemoldoket, es felemelte az ujjat. – Erzi a levegőt?

– Nem en. – Ugy gondoltam, van levegő, jobban mondva, oxigen. Es merget vehet ra, hogy nem haromezer eves. – Tehat a szellőztetes miatt csinaltak őket. – Valoszinűleg. Talan valami barlangba vezetnek. Esetleg onnan is be lehet bujni ide, a fold ala! – Tehat a piramis a mellekbejaraton at is megkozelithető? – Tobb mint bizonyos. Gondolja csak meg. Ha egyetlen bejaratot epitettek volna, roppant kockazatot vallaltak volna vele? -Ők? – Azok hat. Egy foldrenges es fuccs az egesznek! Feltetlenul kellett mas bejaratot is epiteniuk! 117 Ekkor mar erezhetően lejtett a labunk alatt a talaj. S mig lefele tapogatoztunk az egyre meredekebbe valo talapzaton, megallas nelkul azon toprengtem, mi az eselye annak, hogy Giraldiniek talaljanak egy masik bejaratot. Gondolataimbol Middleton szinte remult hangja riasztott fel. – Nezzek csak! Vege az alagutnak! Osszetorlodtunk, mint pasztorat vesztett birkanyaj. Lampaink fenyeben csak a meztelen agyagfal allt velunk szemben, szepen lesimitva, ahogy haromezerotszaz evvel ezelőtt otthagytak a gondos munkasok. Szilagyi a falnak dőlt, es felhangosan felkacagott. – Vege! Hogy a fene egye meg, vege! A tobbiek csak alltak es bamultak a falat, mintha Imu jelent volna meg előttuk az agyagon a Voros Nap

orszaganak egesz hadseregevel egyutt. – Minek van vege? – kerdeztem gyanakodva, bar őszinten szolva meg sem kellett volna kerdeznem, hiszen arcukra volt irva a remenytelenseg. – Minek? Hat az egesznek... Nem latja, Nelson? Vakvaganyon voltunk. Megiscsak valamelyik oldalfolyoso vezet a piramishoz... – Miből gondolja? – Nem eleg maganak ez a fal az orra előtt? – De hat... miert csinaltak volna? – Kerdezze meg őket. Maga ismeri a logikajukat, nem? Legalabbis nem sokkal ezelőtt meg azzal hencegett, hogy ismeri. Megtapogattam a falat, aztan megvertem az oklommel is. Nem kongott, nem szakadt at – egyszoval pontosan ugy viselkedett, mint egy normalis alagutfal, amely mogott nincs semmi mas, csak az anyafold. – Renny? – fordultam a fiatalember fele. – Tessek – morogta csuggedten. – Nem erez semmit? – Nem en... Szethy is csak allt mellettem gornyedten, fejet a vallai koze huzta, es maga volt a megtestesult tanacstalansag. Akkor tortent előszor es utoljara, hogy tokeletesen elvesztettem a fejem. Tudtam, hogy Giraldiniek ott vannak mogottunk az alagutban, es remenytelen vallalkozas lenne most mar oldalkijaratot keresni.

Valoszinűleg felorditottam es karomkodni kezdtem, meghozza aligha valogatott kifejezesekkel. Aztan terdre vetettem magam a folyoso foldjen, es verni kezdtem a finom homokkal behintett agyagot. Mondom, orditottam, karomkodtam, es vertem a talajt a labunk alatt. Addig vertem, amig csak duborogni nem kezdett, mint egy eletre keltett nagydob a zenekarban. Akkor tertem magamhoz, amikor Szilagyi hozzam ugrott, felrantott a foldről, es megcsokolta a homlokomat. – Nelson! Maga egy zseni! Előre is bocsanatot kerek mindenert, amivel megsertettem es amivel feltehetően meg meg fogom serteni! Az uristen se gondolta volna! – Pedig gondolnunk kellett volna ra! – csovalta a fejet, homokot kopkodve, Halvorsson. – Eppen az iment mondta, hogy a piramisnak joval melyebben kell fekudnie, mint a folyoso szintje. A lejaratot rejtő kőlap ekkor mar felig kibontva fekudt előttunk; en a falnak tamaszkodtam es lihegtem, mintha verekedtem volna. – Elolvassam a felirast? – kerdezte Osima, es az előbukkano hieroglifakra mutatott. Ereztem, hogy visszater belem az erő, amit mindjart arra hasznaltam fel, hogy leintsem. – Erre most nincs idő. Nem hiszem, hogy eppen ide irtak volna valami fontosat. – Ez is valami idezet – morogta Middleton, es nyakat csavargatva probalta kisilabizalni a szamomra erthetetlen rajzokat. – Alighanem himnuszreszlet.

Szilagyi lehajolt, es Yettmarral egyutt felemelte a kovet. A fedőlap konnyeden engedett, es kivancsi lampaink hosszu, kőből faragott lepcsősort vilagitottak meg, amely valahova a sotet melysegbe vezetett. Lattam, hogy Huber doktornő keresztet vet, mikor Szilagyi es Yettmar ledobtak a kőlapot. Renny meredt szemekkel bamult a melybe, Szethy remegett, mint a nyarfalevel. En pedig megrantottam a nadragszijamat, es elindultam egyenesen lefele. Harmincket lepcső vezetett nyilegyenesen a fold gyomranak, a harmincadiknal azonban megereztem a fal iven, hogy elfordul. – Vigyazzanak – mondtam. – Elfordul a lepcső! Ovatosan lepegettek a nyomomban, kozvetlenul mogottem Peter Szilagyi. 118 – Nem kellett volna itt is alcaznunk a lejaratot? – dormogte a fulembe. – Felesleges. A labnyomok ugyis pontosan megmutatnak mindent. Itt nincs szel, ami homokot fujna ra. A lepcső ujra kanyarodott, azt az erzetet keltve bennem, mintha korbejarnank. – Nem is tudtam, hogy az egyiptomiak ismertek a csigalepcsőt – morogtam. Kinyitotta a szajat, hogy valaszoljon, amikor a lepcsősor hirtelen ujra kiegyenesedett, es a lampam fenye oriasi, mar-mar ismerős kőlapra vetődott, amely elzarta előlunk az utat.

– Adja hatra, hogy alljanak meg... Rennyt pedig kuldje ide. Lehuppantam a legutolso lepcsőfokra, es szemugyre vettem a kőlapot. Pontosan olyan volt, mint testvere odafenn, a folyosoban. Ezen is egyetlen sor hieroglif huzodott csak, s nagyjabol ugyanazokkal a jelekkel, mint a masikon. Persze – gondoltam – valoszinű, hogy csak nekem egyformak. Nehany masodperc mulva Renny furakodott oda mellem, es a kőlapra bamult. – Ez is ajto? – Annak kell lennie. Probalja csak meg... – A szkarabeusszal? – Nana! Es hogy elkeruljuk a sok totojazast, mindjart gondoljon arra, amire gondolnia kell. Hogy jaj de jo lenne, ha kinyilna a kiskapu! Na, gyerunk! Giraldini itt van a hatunk mogott! S mintha csak a veletlen akart volna nyomatekot adni szavaimnak, halk kattanas vagy pukkanas hallatszott valahonnan a messzesegből, s nehany szempillantas mulva enyhe legaramlat simogatta meg az arcunkat. Az első, miota csak leereszkedtunk a fold ala. – Mi volt ez? – riadt fel Szilagyi. – Alighanem az aknam... Hacsak... – Hacsak? – Nem robbantottak maguknak valahol masutt egy bejaratot. Ami meglehetősen valoszinűtlen. Gyerunk, Renny! Lasson munkahoz! A fiatalember engedelmesen a zsebebe nyult, előhuzta a szkarabeuszt, aztan behunyta a szemet, es kinyujtott

karjat az ajto fele tartotta. Tenyeren ott nyugodott a szent bogar, homlokan verejtekcseppek csillogtak az erőlkodestől. Rajta, Renny! Az uristenit neki, rajta! Nyomas, mozditsd el mar! Persze csak magamban kiabaltam, es legszivesebben az ajtohoz ugrottam volna, hogy segitsek neki eltolni a helyeről. Renny homloka izzadsagban furdott, es ereztem, hogy lassan, de biztosan vizes lesz rajtam is minden. – Nyomas! Gyerunk! – szakadtak ki szambol hangosan is a szavak. Az ajto pedig, mintha csak vezenyszavamnak akart volna engedelmeskedni, megmozdult, es reszelős sirassal. becsuszott a szemkozti falba. Homok es porfelhő hullt az arcunkba, megremegett felettunk a mennyezet, s a messzesegből is ujabb csattanasok hallatszottak. Renny nekiszedult a falnak, es lihegve kapkodta a levegőt. – Nem birom tovabb... Ez a... az... ajtonyitogatas kiszivja... az erőt... belőlem. Hona ala nyultam, es atsegitettem a porfelhőn, ahol korabban az ajto allt. Előrevilagitottam a lampammal, aztan hangos kialtasba tortem ki: – Megvan! Jojjenek gyorsan! Alighanem megerkeztunk! Nagy, Imu sirkamrajanal joval nagyobb terem allt előttunk, s feher falaival szinte vilagitott a lampafenyben. Velunk szemben ket masik bejarata is volt, ezeket azonban nem zarta ajto. Az első nyilasbol a mienkehez

hasonlo lepcsők vezettek valahova, zarofalnak azonban nyomat sem lattam. Szilagyi kinyujtotta a kezet, es a nyilas fele mutatott. – Ott! Ott a masik bejarat! Azon jottek be az okorban es... Yettmar megragadta a karom. – Nezzenek a tetőre! Valamennyien felkaptuk a fejunket, de nem lattunk a szoba feher mennyezeten semmit, nehany fekete foltot kiveve. – Nem latok semmit – suttogta Huber doktornő. – Nem latjak a foltokat? – Azt a feketet gondolja? – A faklyak korma! – kialtotta Yettmar. – Biztos, hogy jo helyen jarunk. Valaki mintha azt irta volna, hogy faklyat gyujtottak, nem olajmecset. Ott a fustje es a korma a falon. 119 Szilagyi es en ekozben mar a szoba sarkat vizsgalgattuk, ahol legalabb husz kisebb-nagyobb marvany- es kőedeny volt egymasra dobalva. Kerdőn neztem ra, es szinte megdobbentett izgatottan langolo tekintete. – Alighanem kanopusztartok. – Valamelyik forrasa aranykincsekről is beszelt. – Lehet, hogy itt van az is. Nezze csak, milyen gyonyorű ez a faragott csesze. Ha nem tevedek... Megragadtam a karjat, es vonszolni kezdtem a masodik ajtonyilas ele. – Erre most nincs időnk! Ha megusszuk, addig vizsgalhatja őket, ameddig csak akarja!

Az ajtonyilas előtt eleresztettem, es visszafordultam a mogottunk loholok fele. – Ide figyeljenek! Lehet, ez az utolso alkalom, hogy beszelni tudunk egymassal. Nincs időnk valamennyi termet vegigkutatni. Barmi tortenjek is, ha pucolni kell, azon a nyilason at menekuljenek. – Es ha... – nyogte Middleton. – Ha... Ki nyitja ki az ajtokat? – Aligha lesz szukseg ajtonyitogatasra. Subesipu es a tobbi latogato sem talalt ajtot, kulonben aligha johettek volna le a piramishoz. Most pedig rajta! Bevilagitottam az ajtonyilasba, es a fenysugarat kovetve bebujtam a masik kamraba. Aztan ott is maradtam, kozvetlenul az ajtonyilas mellett, mintha gyorsan szarado ragasztoval odaragasztottak volna. Mert amit odabenn lattam, megmerevitette az izmaimat, es enyhe szedulest kergetett a fejembe. Az ures, hatalmas terem egesz szembeni falat hatalmas csillagterkep foglalta el, amely az egbolt szamomra ismeretlen darabjat abrazolta. A csillagok szines kovecskekből voltak kirakva: sargakbol, feherekből es pirosakbol. S valahol majdnem a mennyezet es a fal talalkozasanal egy hatalmas csillagbolyban oriasi piros fenyforras pislakolt, majd akkora, mint a tenyerem. Megtoroltem a homlokom, es a falhoz tamaszkodtam. Uristen! Egy fenyforras, amelyik harom es fel ezer eve megallas nelkul vilagit! Nema csend uralkodott mogottem, pedig valamennyien ott alltak, alig nehany centimeternyire tőlem. A

csillag pedig baratsagosan vilagitott, mintha udvozolni akart volna bennunket. – A Voros Nap! – suttogta Renny. – Nezze csak a vonalakat – morogta Osima. – Milyen vonalakat? – Nem latja? Nehany csillagot kek vonalak kotnek ossze. – Latom. Mi ebben az erdekes? – Csillagkepek. Ugyanugy csillagkepeket latnak az egen, mint mi. – Maga lat ezekben kepet? – Ugyan... Ha felnez a csillagos egre, a mi csillagkepeinkhez is nagy kepzelőerő kell. Ketlem, hogy az Oroszlanban konnyen felfedezne az oroszlant! – Engem jobban izgat az a voros. Gondolja, hogy onnan jottek? – Egeszen biztos. Uristen! Es azota egyfolytaban vilagit! – Kesz csoda... Mi lehet az a kimerithetetlen forras, amely az idők vegezeteig műkodesben tartja? – suttogta megdobbenve Halvorsson. – Na es az ajto? Es a szkarabeusz? Renny a szoba kozepere tantorgott, es megbabonazva meredt a feje felett magasodo tobb ember magassagnyi csillagterkepre. – Uristen! Hat valosag! Minden valosag! Koszonom neked, apam! – Karabinasz... Meg tudod mondani, hogy melyik csillagrendszer ez?

A gorog meg egyszer vegigpillantott a falon, aztan megrazta a fejet. – Nem vagyok biztos benne, hogy valoban az Orion-e. Van bizonyos hasonlosag, de... – De? – Ha az is, egy oriasira kinagyitott reszlete csupan. Mindenesetre olyan messze van tőlunk, hogy tavcsovekkel nem bonthato fel ekkorara. – Es a Voros Nap? – Nem tudom azonositani. Talan egy radiocsillagasz... Lattam Szilagyi arcan a ketsegbeesest. Legalabb azt szerette volna tudni, hova repul a ficko, akit alighanem annyira a sajatjanak erez, mintha az igazi apja volna. Orakig tudtam volna bamulni ezt az oriasi, kozmikus terkepet, de tudtam azt is, hogy erre nem a mostani a legmegfelelőbb idő. – Tovabb! Gyerunk tovabb! – surgettem őket, es elsőnek ugrottam az ajtonyilashoz, hogy atbujjak a masik terembe. Mielőtt azonban elhagyhattam volna a terkepszobat, Renny kialtasa megallitott: 120 – Nezzenek csak ide! Mr. Nelson! Hatrafordultam, kozvetlenul a kuszob előtt. – Mi van? Felem mutatott valamit, de a tobbiek fejetől nem lathattam jol, hogy mi van a kezeben. – Mi az, Renny? – kialtottam turelmetlenul, es feleje fordultam. Az igazsaghoz tartozik azonban, hogy csak fel szemmel pislantottam oda, hiszen lelekben mar a masik teremben jartam.

A fejek szetvaltak előttem, es azonnal eszrevettem, amit Renny a kezeben tartott. Eszrevettem, de fogalmam sem volt rola, hogy mi az ordog lehet az. Szilagyi lehajolt, es alulrol felfele kukucskalva, az aljat vizsgalgatta a rejtelyes targynak, amit Renny felem mutatott. Első pillantasra lattam, hogy olyasvalami lehet, amit evezredekkel ezelőtt keszitettek. A valami egy mutatoujj volt, egy kozonseges emberi mutatoujj, s belul ures, mint a kesztyű ujja. Ismeretlen, fenyes, merev anyagbol keszult, s ahogy Renny a kezeben tartotta, piros kormevel eppen a masik terembe vezető ajtonyilasra mutatott. Megerintettem az ujjam hegyevel: hűvos volt es rideg, mint a műanyagok. – Hol talalta? – Itt a terkep előtt. Itt volt a foldon. – Talan a terkephez tartozik – mondta Halvorsson. Felneztem a csillagterkepre: a Voros Nap valtozatlanul felenk szorta hunyorgo fenyet, mig a fenytelen csillagok neman bamultak bennunket. – Mintha... talan... biztosan az ujjunkra kell huzni – morogta Szilagyi. – Talan... Renny arcara hirtelen csodalkozasfele mosoly ult ki, de amilyen hirtelen jott, olyan hirtelen el is enyeszett rajta. Ha nem siettem volna annyira, ha tobb időm van hasonlo megfigyelesekre, alighanem azt a kovetkeztetest

szűrtem volna le a mosolyabol, hogy rajott a furcsa targy rendeltetesere. Most azonban nem volt időm rebuszokon toprengeni. – Huzza, ahova akarja! – kialtottam rajuk, es hatat forditottam nekik. – Gyerunk at a masik terembe! Ket ugrassal az ajtonal termettem, ahonnan az előbb Renny kialtasa csalt el. Megfogtam az ajtofelfat, majd ovatosan attettem az egyik labam a kuszobon tulra. Mivel a talaj kemenynek tűnt, attettem a masikat is, es mar odaat is voltam. Nehany lepest tehettem a kuszobon tul, amikor vegre felfogtam, hogy hova is kerultem. Addig csak vitt a labam előre anelkul, hogy agyam kontrollalni tudta volna a megtett cselekves ertelmet es jelentőseget. Nehany lepes utan aztan eletbe lepett a kontroll, es csaknem felorditottam az oromtől. A fold alatti piramis belsejeben alltam! Tudat alatt ereztem, hogy a tobbiek is ott toporognak mogottem, de annyira eltoltott a pillanat nagyszerűsege, hogy az egesz vilagrol megfeledkeztem. Csak annyit tudtam, hogy en, Samuel Nelson ott allok az eltemetett piramis belsejeben, es azt latom, amit ők, a Voros Nap foldjeről, vagy amit Subesipu latott tobb ezer evvel ezelőtt. Nem mondhatnam, hogy kulonosebben erzelgős lennek, azt hiszem, ezt mar nem is egyszer bebizonyitottam. Most megis, ahogy vegigneztem a hatalmas termen, amely becsleseim szerint legalabb ketszazotven meter hosszu lehetett, konnyek szoktek a szemembe. Megvan hat az elerhetetlennek hitt es annyira vagyott piramis!

Amikor eltűnt az enyhe szedules, amely elfogott, es a konnyek is felszaradtak a szemem sarkaban, vegre felterkepezhettem, hogy hova is kerultem. Az a hely, ahol alltam, nem szoba volt, hanem egy oriasi erkely, amely egy irdatlan nagysagu terem falan fuggott. Alatta szeditő melysegben huzodott a piramis talapzata, felettem pedig szinte tobb emeletnyi magassagban a terem boltozata. S e boltozat eppen olyan volt, mint a piramisoke: negy oldala csucsban talalkozott a tető mertani kozepen. A piramis ures volt, leszamitva azt a hatalmas, szurkes szinű epitmenyt, amely szinte elfoglalta egesz belsejet. A szurkesfeher akarmi ketsegkivul egy oriasi raketa volt, melyből halvany, tejfeher feny szivargott, sejtelmes derengest bocsatva a piramis belsejebe. Onkentelen mozdulattal oltottam el a lampam, s az erkely korlatjanak dőlve megfeledkeztem időről, veszelyről, mindenről. Csak alltam es neztem ezt a monstrumot, amely evezredek ota bekesen aludta almat, keszen ra, hogy barmelyik pillanatban visszaterjen oda, ahonnan elinditottak. Ekkor megindult mogottem a szoaradat. – Uristen! – suttogta Szilagyi. – Hat megertuk... Nezd, Nikosz! – A raketa,.. – Imu raketaja! 121 – Legalabb szaz meter magas... – Nezzetek az ajtajat... Nyitva van az ajtaja!

– Gyerunk le a lepcsőn... Ereztem, hogy valaki felretol, es megindul azon a keskeny, korlattal biztositott csigalepcsőn, amely a raketahoz vezetett az innen fentről szeditőnek tűnő melysegbe. Aztan azt is ereztem, hogy Szethy megfogja a kezem, es mintha alomban hallottam volna a suttogasat. – O, Sam!... Olyan gyonyorű es... olyan borzaszto is! Felek tőle, Sam! Tudtam, hogy valami batoritot kellene mondanom, de egyszerűen nem jott a szamra szo. Mintha valami ismeretlen vonzasnak engedelmeskedtem volna, megindultam en is a csigalepcső fele. Szememet a raketara szegezve lepegettem lefele. – Ezert erdemes volt ennyit szenvedni! – hallottam valakinek a hangjat, mert ettől a pillanattol kezdve alig tudtam megkulonboztetni a hangokat egymastol. – Erdemes volt... Valaki felsirt a kozelemben, talan Huber doktornő, majd meghallottam Renny baratsagtalan dormogeset. – Ugyan mar... Minek ez a cirkusz? Nekem ott a helyem es kesz! – Biztos, hogy elindul? – suttogta valaki. – Imu mindent elmondott. Csak a fogantyukat kell meghuznom. De előbb el kell tűnnotok a kozelemből! – Bennunket ne felts, mi majd... Akkor tertem csak magamhoz, amikor lenn alltunk a raketa mellett, amely ugy magasodott folenk, mintha egy oriasira nőtt felhőkarcolo labanal alltunk volna. Szinte nem is tudtam, hogy ki beszel a hangomon.

– Gyorsan, gyorsan! – ismetelgette ez a hang a vilag legegyhangubb szoveget. – Jonnek Giraldiniek, jon Renzi. Ugy latszik, teljesen beleőrultem a detektivesdibe. A raketa ajtaja valahol irdatlan magassagban feketellett felettunk, s abbol az ismeretlen anyagbol keszult lepcsősor vezetett hozza, amiből a fedőlapokat is csinaltak. Kozvetlenul az ajto alatt furcsa jelek latszottak a szurke szivar oldalan, ezek azonban egyaltalan nem hasonlitottak a hieroglifakhoz. Pontok es vonalak kuszanak tűnő csoportjait festette vagy veste egymas melle az ismeretlen művesz. – Meg tudja fejteni? – fordultam Karabinaszhoz, es ereztem, hogy lassan eloszlik a kod a szemem elől. – Mit? – Nezze! Az ajto alatt... Nem feliras az? A gorog felfele meresztette a szemet, aztan elhuzta a szajat. – Fogalmam sincs. Nem egyiptomi. Mintha morze lenne. – Talan a hajo neve – morogta Yettmar. – A napbarka! Valahonnan a tavolbol mintha harsany puffanas hallatszott volna, amely egy leeresztett csapoajto hangja is lehetett. – Indulnia kell! – fordultam Rennyhez. – Mi mar nem tehetunk tobbet magaert... Renny előrelepett nehanyat, aztan visszafordult felenk.

– Hat akkor... Isten legyen... – s szemehez emelve a kezet, elfordult tőlunk. Huber doktornő kiszakitotta magat Szilagyi karjabol, es a fiahoz rohant. – Ne! Nem! Nem engedlek! Te az en fiam vagy es... Ostobasag ez az egesz! Te a fiam vagy, Renny, es nincs jogod... A fiatalember kitorolte szemeből a konnyeket, es gyengeden, de hatarozottan eltolta magatol az asszonyt. – Mennem kell... anyam! Azok ott varnak ram! Evezredek ota varnak, hogy visszaterjek. Oda kell mennem es... Hirtelen meghallottam a fulem mellett Osima suttogasat. – Gondolja, hogy elindul? – Renny? – Dehogy. Az űrhajo. – Biztosan. Ezzel a technikaval? Miota meglattam azt a csillagot a terkepen, mar semmiben sem ketelkedem. – Es a piramis teteje? – Ahogy az űrhajo elindul, kinyilik vagy osszedől, vagy mit tudom en... Biztosan kitalaltak valamit. – Adja isten, hogy sikeruljon! – Isten veletek! – kialtotta Renny, es nehany lepest tett felfele. – Isten veletek! Visszajovok, eskuszom... hogy visszajovok es... Ebben a pillanatban a fejunk folul geppisztolysorozat hasitott a csendbe. 122

Az első csattanasokkal egyidőben osztonosen a foldre vetettem magam, es Szethyt is lerantottam magam melle. A geppisztolyropogas az erkely felől jott, pontosan onnan, ahonnan lemasztunk. A sorozat elhallgatott, es a felharsano remult kialtozast Giraldini hangja vagta kette. – Kezeket fel! Vege a jateknak, Nelson! Ne csinaljanak ostobasagot! Lassan felalltam, es feltartottam a kezem. Lattam, hogy az erkelyen feltűnik Giraldini es meg nehanyan. Termeszetesen kozottuk volt a kis kalapos is. Mindenki dermedten allt, amikor azok megindultak lefele. Lattam, hogy a kalapos az erkelyen marad, es rank szegezi geppisztolyat. – Csak nyugalom! – suttogtam, meg mielőtt hozzank erhettek volna. – Ne mozduljon senki! Ha leernek, megprobalom elkapni Giraldinit is... – Megalljon! – hallottam hirtelen a kalapos orditasat. – Megalljon, Renny! Ha megmozdul, leszedem, mint egy verebet a... – Alljon meg, Renny! – orditottam en is. – Alljon meg, ez nem viccel! – Renny! – hallottam Huber doktornő sikoltasat egeszen mellettem. Renny azonban ugyet sem vetett a figyelmeztető kialtasokra, hanem szajat osszeszoritva maszott egyre magasabbra. – Alljon meg, Renny! – hallottam ujra a kalapos orditasat. – Alljon meg, szerencsetlen! Meg egy lepes es lovok!

– Renny! – orditottam ketsegbeesetten, es meg arrol is megfeledkeztem, hogy felfele tartsam a kezem. Ugy latszik, Giraldiniek is megfeledkeztek rolunk. Ott alltak a lepcsőn, nagyjabol feluton az erkely es a foldszint kozott, es ugy bamultak Rennyre, mintha csodat lattak volna. Ő pedig megallas es tetovazas nelkul kapaszkodott az ajto fele. Legszivesebben behunytam volna a szemem, de nem tehettem, igy hat kenytelen voltam vegignezni, amint eleri az ajto kuszobenek a magassagat, es győzelemittasan felnyujtja a kezet, hogy szempillantas alatt behuzza magat a raketaba. Aztan azt is lattam, ahogy a felcsattano sorozat nyoman megbillen, vallai megvonaglanak, a levegőbe markol, es mint kiterjesztett szarnyu madar belezuhan a semmibe. A sikoltasok es orditasok egyetlen, iszonyatos korusba olvadtak ossze, aztan Renny teste hangos puffanassal zuhant le kozvetlenul a kozelunkbe. Amikor odaugrottam hozza, mar halott volt. Szajabol keskeny vercsik szivargott, szempillai meg megmegrebbentek, de homloka mar nyugodt volt, es kisimultak rajta a rancok. Huber doktornő velőtrazo sikoltassal roskadt a fiura, Szethy a kezembe markolt, es alighanem ő is sikoltozott megallas nelkul. – Nem! – hallottam Szilagyi orditasat, es a mellettem zajlo dulakodasbol arra kovetkeztettem, hogy

megprobaljak lefogni, nehogy Giraldiniek fele rohanjon. Előhuztam a revolveremet, es a foldre vetettem magam. Csak abban bizhattam, hogy a nagy zűrzavarban a kalapos nem vesztegeti ram az idejet. – Kezeket fel! – hallottam ujra az orditasat. – Mindenki tegye fel a kezet, mert odaeresztek egy sorozatot! Hasra fekudtem, es feltamasztottam a konyokomet. Egy pillanatig celoztam csak, aztan meghuztam a ravaszt. A kis kalapos meghokkent, es mintha hatrebb csuszott volna a fejen a kalap. Amennyire ilyen tavolsagbol meg tudtam allapitani, elmosolyodott, szinte sajnalkozva. Aztan megcsovalta a fejet, es celzasra emelte geppisztolyat. Ekkor erte a masodik golyom; pontosan a homloka kozepen. – Gyerunk! A raketa moge! – orditottam, mikozben vaktaban leadtam meg nehany lovest a tobbiekre, akik vedtelenul kucorogtak a lepcsőn. – Jojjenek mar, az istenert! Felig hatrafordultam es lattam, hogy egy geppisztoly hullik lefele a levegőben, majd egy emberi alak koveti. Megemelkedett a gyomrom, amikor a talajba furodo emberi test semmihez nem hasonlithato hangjat meghallottam, de gyorsan erőt vettem magamon, es beugrottam a raketa moge. Odakinn zaporoztak a lovesek, es a golyok, mint lagy, őszi eső kopogtak a napbarka oldalan. Gyorsan korulpillantottam, es igyekeztem felmerni, hogy valamennyien megvannak-e. Szinte onkivuleti allapotban konstataltam, hogy Szethy nincs sehol.

Mint egy őrult ugrottam Szilagyinak, aki legkozelebb allt hozzam, es megraztam a vallat. – Hol van Szethy? Megmondtam, hogy... Szilagyi azonban nem figyelt ram. Egyik kezevel a zokogo Huber doktornőt olelte magahoz, masikkal pedig a konnyeit torolgette. 123 Egeszen nyilvanvalo volt, hogy nem is veszi eszre a jelenletemet. Mielőtt meg gondolkodhattam volna, hatalmas ugrassal kirepultem a napbarka mogul, es elterultem a foldon. Fejem felett golyok sziszegtek, s mint duhos darazsak furtak be magukat a foldbe. Csak idő kerdese volt, hogy eltalaljanak. Szethyre Renny mellett akadtam ra. Atolelve tartotta a fiu testet, es zokogott ketsegbeesetten. Mivel nem volt idő magyarazkodasra, egyszerűen felnyalaboltam, es visszarohantam vele a raketa moge. Isten csodaja volt, hogy ep bőrrel megusztuk. Visszazuhantunk a napbarka arnyekaba, es csak ekkor jutott valamelyes idő, hogy vegignezzek a tarsasagon. Huber doktornő Szilagyi vallan zokogott, a tobbiek pedig merev, apatikus tekintettel bamultak maguk ele. Negyed evszazad remenye, varakozasa es a nagy kapcsolat lehetősege mindorokre eluszott, mert egy kis szazhatvan centis csirkefogo megnyomta egy geppisztoly ravaszat. Tehetetlen duhomben a foldre utottem, es ujra a kezembe vettem a revolveremet, hogy ahanyat csak tudok,

leszedjek kozuluk, amikor valaki gyengeden lefogta a kezem. Szethy volt. – Hagyd most ezt, edes – mondta, ajkai korul szinte foldontuli mosoly jatszott, es abban a szerencsetlen masodpercben nem tudtam masra gondolni, mint hogy talan megzavarodott, vagy ideg-osszeroppanast kapott batyja halala feletti banataban. – Hagyd a pisztolyt, edes – mondta most mar hatarozottabban, es a meglepetes ereje akkora volt, hogy valoban leeresztettem a fegyvert. – Mit... mit akarsz csinalni? Előrenyujtotta mutatoujjat, amelynek korme rikito vorosre volt festve, s mint holland tulipan bimboja csillogott a szurke fenyben. – Mar mindent tudok... Uzentek ertem, edes... – Mi ez es... egyaltalan... micsoda... Hozzam hajolt, hűvos ajkaval megcsokolta a homlokomat. – Viszontlatasra, edes! Mennem kell! Nekem kell mennem... Ők akarjak igy! Csak most tudatosodott bennem, hogy mi tortenik, es hogy amit Szethy ujjan latok, az a furcsa kesztyűujjszerű valami, amit Renny talalt a csillagterkep előtt. – Ne felj, Sammy! Minden rendbe jon! Igyekeztem visszatartani, de ekkor mar valami nem emberi, foldontuli mosoly ult az arcan. – Én teljesiteni a kuldetest... es igy van ez jol. Nekem kell mennem... hiszen szivem alatt hordom a kapcsolatot, amely osszekot bennunket. Isten veletek!

Hallottam, hogy Huber doktornő ujra sikoltozni kezd, Szilagyi megprobal Szethy utan rohanni, Karabinasz lefogja, Halvorsson pedig kitart karokkal ordit, mintha megőrult volna. En magam igyekeztem Szethy utan vetni magam, de a kintről zaporozo lovesek akaratlanul is a foldhoz vagtak. A lovesek hirtelen elhallgattak, s a kovetkező pillanatban mar kinn is voltam a raketa mogul. Mit torődtem akkor mar a tobbiekkel, hogy ők is ott tolonganak mogottem, kiteve az ellenseg golyoinak! A lovoldozes azonban elhallgatott. A lepcsőn allok eszrevehettek, hogy valaki felfele igyekszik a raketa oldalan, mert beszuntettek a tuzelest. – Alljon meg, kisasszony! – hallottam egy hangot, talan Giraldiniet. – Alljon meg! Nincs ertelme az ellenallasnak! Nem akarjuk megolni, de nincs ertelme annak, amit tenni akar... Higgye el... Szethy ekkor megallt, husz-harminc meterre a fejunk felett, es elmosolyodott. Amig elek, soha nem fogom elfelejteni a mosolyat. Mintha Renny felsőbbrendű, gunyos tekintete csapott volna felenk onnan fentről, szinte az eg magasabol. Nem szolt semmit, csak kinyujtotta a karjat. Szinte lattam, hogy pirosra lakkozott kormen megcsillan a tejfeher feny, aztan egyszerre csak nem lattam semmit vagy csak igen keveset. Mutatoujjabol kekes fenysugar csapott ki, olyan, amilyennel Ret megolte Demut. Szemem ele kaptam a kezem, hogy vedekezzek a vakito csillogas ellen. S amikor visszakaptam, mar minden eldőlt.

A lepcsőn, ahol Giraldiniek alltak, osszetoporodott hullak fekudtek egymas hegyen-hatan. A tejfeher feny mintha megrebbent volna, s szinte bantotta a dobhartyamat a pokoli csend. Korulbelul ekkor ertettem meg mindent. Szivembe mart a fajdalom es a ketsegbeeses, de a kotelessegtudat vegul is legyőzott bennem mindent. Hozzajuk rohantam, es lokdosni kezdtem őket a lepcsők fele. – Rohanjanak! Arra, amerre bejottunk! Csak a masik ajtot valasszak, a masik kijarattal! Karabinasz! – Tessek! – Maga vezesse őket. Szethy nem varhat sokaig! Ha nem sietnek, itt veszunk valamennyien! 124 – Es maga? – Velem ne torődjek. Ne feljen, nem akarok meghalni! Igyekezzenek! Talan tiz-tizenot perc is elmulhatott, amikorra eltűntek a teremből. Egyedul maradtam Szethyvel, nem szamitva az osszetoporodott hullakat. Magam sem tudnam megmondani, hogy meddig allhattam a raketa mellett: talan tiz percig, talan feloraig. Talan arra vartam, hogy kinyiljon egy ablak, es bucsut intsen egy kez... Egyszerre aztan megremegett a raketa. Lustan mozdult, mintha elszokott volna a mozgolodastol. Megremegtek a falai, es előbb jobbra dőlt nehany centimetert, majd balra. Ekkor futni kezdtem a kijarat fele. Hogy ezutan mi tortent, nehez lenne elmondanom. Tonnas kőtombok

zugtak el mellettem, s az oriasi zajban egyszerre csak megpillantottam felettem a napot. Aztan valahonnan viz tort elő, es magaval ragadott. Talan a Nilus vize, talan valami megrepedt vizvezetekcsőe. A piramis teteje kettenyilt, es a raketa felroppent az egre. Amikor a viz kidobott egy homokbuckara, mar csak vekony tűzcsikot lattam belőle. ...Hat, nagyjabol ennyi volt az egesz. Kesőbb szundithattam egy keveset, majd felkeltem, megborotvalkoztam, es elsetaltam az ejszakai bar fele abban a halvany remenyben, hogy hatha ott talalom meg a szerencsetlen pilotat. A bar ajtajan azonban jokora lakat fuggott: sehol a kozelben nem volt teremtett lelek. Ekkor visszatertem a motel ele, es megprobaltam begyujtani oreg hataromat, hogy elrobogjak vele del fele. Hosszasan matattam a nehezen indulo motorral, mikozben ovakodtam egyszer is felnezni a felettem keklő egre. Ezt a furcsa szokast vettem fel az utobbi időben. 125 KOTETUNK IROJAROL Evekkel ezelőtt tortent – igen, lassan negy eve mar –, hogy a megszokottnal nehezebb helyzetbe kerult a Galaktika szerkesztősege. Mar nyomdaban volt az eppen aktualis szam, amikor varatlan level erkezett es tudatta, hogy az egyik amerikai iro, akinek nehany novellajat kozolni szerettuk volna, nem adott jogot a kozlesre. Nem ertettuk a visszautasitast, de a legfőbb baj nem ez volt. Ki kellett vennunk az amerikai novellakat

es mast tennunk a helyukre. Igen am, de mit? Felhasznalhato tartalekunk eppen nem volt, az idő pedig surgetett, a nyomda varta a csereanyagot. Lazas keresgeles kezdődott. Megfelelő meretű, jo irast kellett talalnunk, s magyart, hogy ne legyenek szerzőjogi problemak. Az egyik szekrenyben, a bekuldott keziratok kozott, mar regebben ott fekudt egy vastag, kek dosszie. Lektoralasra vart, s feltehetően visszakuldesre. Nezzuk, mi van benne. Hamarosan kiderult, hogy elbeszeleseket tartalmaz. Gyors atlapozas es beleolvasas kovetkezett. A kicsipett mondatok epek, kerekek, egeszsegesek voltak. Jo ritmusban kovettek egymast, kellő belső feszultseggel. Na, nezzuk az első novellat, elejetől vegig. Turelmetlen olvasas kovetkezett. A tortenet rablogyilkossagrol szolt, s csak az utolso nehany bekezdesben valt science fictionna, akkor derult ki, hogy „idegenek” is beleavatkoztak az esemenyekbe. Erdekes, jol megirt historia volt. Profi munka. Ezutan a kotet turelmes elolvasasa kovetkezett, az első betűtől az utolsoig. Jo novellak sorakoztak egymas utan, s koztuk egy kiemelkedő: A Nagy Kupola szégyene. A kiskatonarol, akiről kiderult, hogy hangya. Igazi, ravasz sci-fi volt, csak a vege fele kezdett gyanakodni az olvaso, hogy nem emberek a szereplők. Ez a novella megmentette a helyzetet. Ment a nyomdaba, hogy belekeruljon a Galaktika 34. szamaba, irojat Lőrincz L. Laszlonak hivjak.

Hosszu ideig ugy latszott, hogy ebből a Lőrincz L. Laszlobol kettő is van. Mert volt egy, aki mongol nyelveszettel, mitologiaval, nepkolteszettel s hasonlokkal foglalkozott, valahol a Magyar Tudomanyos Akademia kodboritotta magaslatain, s – tobbek kozott – elkeszitette a vilag első mongol mesekatalogusat, Mongolische Märchentypen cimmel, hősi eposzokat forditott, pasztorokkal, vadaszokkal baratkozott, jurtakban tanyazott, s a mongolisztika tudosainak zartkorű osszejoveteleire jart, lehetőleg az NSZK-ba vagy az NDK-ba. Es volt egy masik, aki gyerekkonyveket es sci-fi novellakat meg regenyeket irt, pillanatok alatt megtalalta helyet a magyar tudomanyosfantasztikus irok meglehetősen zart kozossegeben, regi notakat enekelt jokedveben, es felkeresre beszelgetett a hazankba erkező kulfoldi irokkal, szivesen kisergette japan vendegunket, Ida Midorit, aki kesőbb Tokioban azt irta rola, hogy „Lőrincz ur nagy trefacsinalo ember”. Az egyes szamu Lőrincz L. Laszlo valahogy Korosi Csornat, Stein Aurelt, Vambery Armint, Sven Hedint juttatta az ember eszebe, tehat olyan mitikus utazokat, akik a sivatagokat, pusztakat jartak, nagy folyokat usztak at, Tibet sziklas fennsikjain es homezőin koboroltak, talan azert, hogy a magyarok elveszett rokonait keressek, talan azert, hogy elkeszitsek egy mongol nyelvjaras szotarat, talan azert, hogy megtalaljak a hegyek kozott azt a

barlangot, amelyben az emberiseg tortenelmenek titokzatos iranyitoi eletuket elik. Ez a Lőrincz a vilagutazo es a tudos nemes keverekenek latszott, megszallottnak, aki irracionalis okokbol – mert mit keres egy somogyi parasztfiu Mongoliaban? – a mindennapi elettől tavol allo ugyekkel foglalkozik, es meg oromet is leli benne. A kettes szamu Lőrincz L. Laszlo viszont olyan, mint a tobbi science fiction iro, a kocsmaban, az autobuszon vagy az utca embertomegeben senki meg nem mondana rola, hogy mikozben egy uveg sort ker, a berlete utan kotorasz, vagy a kirakatokat nezegeti, valojaban nagy utazasokat tesz a vilagűrben, topreng a robotok lelektanarol, aggodik a vegyszerekkel szennyezett termőtalajert, a tulsagosan felfegyverzett emberiseg sorsaert, felfigyel azokra az osszeutkozesekre, amelyek a jelenben zajlanak ugyan, de mar a jovő gondjait jelzik, torteneteken tori a fejet, hogy „kicsit jobb es emberibb legyen a vilag” es benne konyvenek olvasoja. A ket szemely, barmennyire kulonbozőnek latszik is, termeszetesen azonos, es mi, akik eleinte csodalkoztunk azon, hogy egy komoly tudos miert nyit be a tudomanyos-fantasztikus irodalom sokak altal elutasitott vilagaba, ma mar tudjuk, hogy nem valami Doktor Jekyll-Mister Hyde jellegű tudathasadasrol van szo, hanem egy problemakra erzekenyen reagalo, a vilag sokfelesegere figyelő iro azonos gyokerű tevekenysegeről. Mert barmilyen furcsanak latszik is, s barmilyen ellentmondasosnak tűnik is az avatatlanok

szemeben, a tudomanyos munkassag nincs messze a fantasztikus irodalomtol, a mongol mitologia Orokkevalo Kek Ege nincs messze a science fiction Vegtelen Vilagűretől, s az űrhajosok jelleme – legalabbis az irodalomban – nem sokban kulonbozik az epikus hősoketől. 126 S az egesz szerteagazo tevekenyseg mogott ott all az a fiatalember vagy kamasz, aki – Lőrincz L. Laszlo vallomasa szerint – Kaposvaron, valamikor az otvenes evek kozepen amuldozva olvasta James Hilton eszkepista regenyet, a Kék hold völgyét, s elhatarozta, hogy meghoditja Tibetet, a valosagot es a fantasztikumot. Nem vagyok illetekes abban, hogy velemenyt mondjak ironknak a mongolisztika teruleten kifejtett munkassagarol, bar olvasokent elmondhatom, hogy erdeklődessel es izgalommal kovettem gondolatait es kozleseit a mongol mitologiarol es a nepkolteszetről irott konyveiben, s ezekben is elveztem stilusanak tisztasagat es fordulatossagat. Nyugodtabban beszelhetek viszont science fiction műveiről, azokrol, amelyek nyomtatasban mar megjelentek, s azokrol is, amelyek kiadasra varnak. Lőrincz irasainak egyik fő erőssege a pontosan es takarekosan megszerkesztett cselekmeny. Ezt azert is fontosnak tartom, mert a modern irodalomban, a kulfoldiben es a magyarban, mintha elfeledkeznenek az irok

erről az ertekről, mintha megvetnek es elutasitanak a jol felepitett konstrukciot es ennek elemeit, a konfliktusok fokozasat, az izgalomkeltő kesleltetest, a figurak cselekvesben megnyilatkozo jellemzeset. A science fiction nem mondhat le, es meg formailag teljesen modern valtozataiban sem mond le ezekről a hagyomanyos eszkozokről. Lőrincz is ezeknek birtokaban vezeti olvasoit, akar időutazasrol, akar egy gyerek es egy robot kulonos kapcsolatarol, akar mutans szornyetegekről, akar – mint ebben a konyveben – egy Egyiptomban talalt titokzatos, fold alatti piramisrol s az evezredekkel ezelőtt Foldunkre latogato idegenekről ir. Hadd jegyezzem itt meg, hogy realista tarsadalmi regenyeiben – peldaul a Rekviem a Kacsalábért cimű munkajaban – is megtalaljuk ezeket az erenyeket. Kepzelete erőteljes es eredeti. Latomasos kepeket rajzol az apat helyettesitő robotrol, a jovő elvadult es elhagyott varosarol, egy hangyabolyrol, a gorogok koze pottyant űrhajosrol vagy a fold alatti piramist kereső expediciorol. Masutt elmondtam mar, hogy a science fiction bizonyos ertelemben a nepmese rokona, hiszen igen gyakran kesz motivumokkal dolgozik, masok altal kitalalt otletekre, gondolatokra tamaszkodik. Antigravitacios anyagot, időgepet vagy lathatatlanna tevő csodaszert nem lehet minden

evtizedben kitalalni, am ezek a „talalmanyok” alkalmasak arra, hogy segitsegukkel az eredetitől elterő tartalmakat kozolhessenek az irok. Ilyenkor az iro eredetiseget nem az otletben, hanem a varians ujszerűsegeben, szellemessegeben kell eszrevennunk. A nagy, minden izeben uj otletet meg nem talalta meg Lőrincz, de biztos, hogy a regi motivumokat eddig ismeretlen oldalukrol mutatja meg az olvasonak. Jol tudjuk, hogy Egyiptom a titkok foldje, de azt csak Lőrincztől tudhatjuk, hogy a sivatag homokja alatt az ősidőkben epitett piramis rejtőzik, s hogy ez a piramis tulajdonkeppen egy hatalmas, indulasra kesz űrhajo siloja. Kulon kell szolnom Lőrincz munkainak egy sajatos vonasarol. A tudomanyos-fantasztikus irodalom nem arrol nevezetes elsősorban, hogy reszletesen es alaposan kidolgozza szereplőinek lelekrajzat. Sokkal fontosabbnak tartja a gyors es izgalmas cselekmenyt es ezzel osszefuggesben a tettekben megnyilatkozo embert. Lőrincz ebben a vonatkozasban nemileg elter a szokasostol. Alakjait melyebben erti, plasztikusabban jellemzi, tavlatait, lehetősegeiket a maguk bonyolultsagaban abrazolja. Felreertes ne essek, nem akarom ezzel azt mondani, hogy Lőrincz lelekelemző regenyeket ir, nem akarom őt Dosztojevszkijhez hasonlitani, csak alakjainak atelt embersegere akarom felhivni a figyelmet.

Es itt, igazsaga miatt, ideznek Lőrincz iroi vallomasabol. Az en novellaimban – irta – nem jatszanak jelentős szerepet titokzatos gepek, szintetizatorok, es ha vannak is ilyenek, csak diszletek, amelyek kozott nagyon is foldi tulajdonsagokkal megaldott vagy megatkozott hősok mozognak. Az idezet, tartalmanak elfogadhatosagan kivul, egy nagyon fontos emberi es iroi erenyről, az onismeretről arulkodik. Lőrincz L. Laszlo 1939-ben szuletett Szilvasszentmartonban, Somogy megyeben. Kozepiskolait Kaposvaron vegezte, ott jelentek meg első irasai is, a Somogyi Neplap hasabjain. 1962-ben vegzett az ELTE Bolcseszettudomanyi Karanak mongol-tortenelem szakan. A mongol es a tibeti nep folklorjaval, irodalmaval, tortenetenek bizonyos kerdeseivel foglalkozik. Tobb alkalommal jart hosszabb tanulmanyuton mongolok lakta teruleteken: Mongoliaban, Kinaban, a Szovjetunioban. 1967-ben lett a nyelvtudomanyok kandidatusa, ettől kezdve tudomanyos főmunkatars, jelenleg az MTA Nyelvtudomanyi Intezete mellett műkodő Orientalisztikai Munkakozosseg kutatoja. Kozel szaz tudomanyos cikke jelent meg, elsősorban a tibeti es a mongol folklor problemairol. A mongol nepkolteszetről es mitologiarol szolnak jelentősebb konyvei is.

Tudomanyos munkassaga mellett ifjusagi konyveket, tudomanyos-fantasztikus elbeszeleseket es regenyeket, valamint tarsadalmi regenyeket ir. A Kozmosz Fantasztikus Konyvek sorozataban jelent meg A Nagy Kupola szégyene c. sci-fi elbeszeles gyűjtemenye es A hosszú szafári c. regenye. Kuczka Peter 127 TARTALOM IV. A „Fold alatti piramis hadművelet” 2 V. Szethy 75 VI. A napbarka 96 Kotetunk irojarol 126 128