LŐRINCZ L. LÁSZLÓ. A föld alatti piramis I. TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS REGÉNY KOZMOSZ KÖNYVEK A FEDÉL TŐKE PÉTER MUNKÁJA AZ UTÓSZÓT KUCZKA PÉTER ÍRTA

LŐRINCZ L. LÁSZLÓ A föld alatti piramis I. TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS REGÉNY

KOZMOSZ KÖNYVEK A FEDÉL TŐKE PÉTER MUNKÁJA AZ UTÓSZÓT KUCZKA PÉTER ÍRTA © Lőrincz L. László, 1986

I. BEVEZETÉS

Átkozottul sokat ittam akkor este. Előbb bourbont, később valami zöld színű kotyvalékot, amit az italkeverő erőltetett rám. Fáradt voltam és kifacsart, mint egy citrom; annak a vékony szeletnek a rokona, amely ott úszott velem szemben a zöld szirup tetején. Egy pofát kerestem akkortájt, és kergettem végig a déli államokon, pedig nem csinált mást a szerencsétlen, mint hogy igyekezett megfeledkezni a tartásdíjról, ami elhagyott feleségének és gyerekeinek járt volna. Én kaptam a megtisztelő feladatot, hogy kerítsem elő, akár a föld alól is, és könnyítsek rajta néhány száz dollárral. Éjfél felé járhatott, amikor a pilóta leült mellém. Borostás volt, karikás szemű, messziről bűzlött róla a lelki nyavalya. Valamit morgott, aztán leroskadt az asztalomhoz. Nem emlékszem, hogyan kezdődött a beszélgetés. Ő mondta a magáét, én pedig hallgattam. – Soha többé nem repülhetek. Kirúgtak és kész... azt mondták, a szívem és az idegeim. De hát mit csináljon egy pilóta a földön? Ittunk, ő meg csak mondta, mintha előre betanulta volna: – Én, pajtás, nem értek semmihez az égvilágon, csak a repüléshez. Az égi utakat jártam kora ifjúságomtól fogva. Senki nem értheti, pajtás, senki, hogy mi lesz egy pilótából, ha leparancsolják odafentről. Hát én most megmondom neked, pajtás... Hulla. Élő hulla, nekem elhiheted. Nektek, földi muksóknak, sokkal könnyebb minden. De én otthagytam valamit a felhők és a csillagok között. De mit hagytál te, például, odafenn? Jelent neked egyáltalán valamit az a szó, hogy „odafenn”? Ti, akik egész életetekben a földet tapossátok, el sem tudjátok képzelni, hogy milyen kegyetlenek a csillagok. Tőlem elrabolták, ami a legkedvesebb volt: az ifjúságomat. Hogyan is érthetnéd ezt, pajtás? Szerencséd van, hogy tőled még nem vettek el soha semmit! Pokoli mázlista vagy, pajtás! Ekkor már alig voltam ura önmagámnak. Minden sejtem, minden apró részecském egyetlen szót kiáltott csak, egyetlen nevet, amely úgy bömbölt bennem, mint hurrikánok itt, a délvidéken: – Szethy! Szethy! – Szerencsés fickók vagytok ti, földi emberek! Te boldog lehetsz és megelégedett... De tőlem elrabolt az a kegyetlen világ mindent! Tántorogva felállt, és megfenyegette a motel tetején túl húzódó eget: – Légy átkozott, te kék szörnyeteg! Te rohadt rabló! Add vissza, amit elvettél tőlem! Add vissza, te szemét! Ekkor vesztettem el az uralmat magam felett. Az arcába vágtam úgy, hogy megtántorodott és lezuhant az asztal mellé a földre. Mintha kívülálló lettem volna, hallottam a saját hangom, amint megállás nélkül üvölti: – Szethy! Szethy! Szethy! Még akkor is bömböltem, mint egy sebzett állat, amikor szállodai szobám felé támolyogtam a csillagfényes délvidéki éjszakában. Amikor leroskadtam az ágyamra, már elhalt ajkamon az ordítás, és nem maradt más, csak a mandulakoktél keserű íze. A kitárt ablakon át beragyogtak a távoli csillagok, és visszaidéztek az emlékezetembe mindent. Minden gyönyörű és ezerszer elátkozott percet és órát. Egészen addig tartott a szellemidézés, amíg a nap vörös sugarai fel nem tűntek a keleti égen.

2

II. KIS, ZÖMÖK EMBER, FEKETE KALAPBAN

Akkortájt történt a dolog, amikor a Lessing-ügyet befejeztem. Annyit mondhatok, hogy ronda egy ügy volt. Ronda, és ráadásul nem is fizetett valami jól. Elhatároztam, hogy néhány hétig nem vállalok semmit, csak az idegeimet pihentetem. Erre egyébként égető szükségem is volt, hiszen a Lessing-eset, úgy éreztem, cérnavékonyságúra koptatta őket. Pedig előtte még olyanok voltak, mint a drótkötél. Magáról a Lessing-történetről nincs sok mondanivalóm: az újságok részletesen, sőt túl részletesen is megírtak mindent. Mindenesetre volt egy olyan jelenet benne, amelyik, azt hiszem, néhány évet elvett az életemből. Ha olvasta a cikkeket, emlékezhet, hogy szerepelt a történetben egy óriási frizsider. Hát én voltam az a szerencsés, aki először kinyitotta. Kinyitottam az ajtót, csak úgy, szinte véletlenül, aztán szép lassan a nyakamba dőlt az egész eltűnt Lessing család: papa, mama, gyerekek, sőt a nagymama is. Meggyilkolva és jéggé fagyva. Sokat nem akarok beszélni róla. Mindenesetre, ha teleholdas éjszakákon izzadva és fogaimat csikorgatva ébredek, még ha nem emlékszem is vissza pontosan az álmomra, biztos vagyok benne, hogy a Lessing család hűtőszekrénye körül bonyolódott a dolog. Említettem, az idegeim kissé megviselt állapotba kerültek, és el is határoztam, hogy erőteljes, mondhatni, sokkszerű gyógymódot alkalmazok. Bezárkóztam az irodámba néhány láda bourbon társaságában, és naponta módszeresen leittam magam. Addig akartam folytatni az ivászatot, amíg a Lessing család emléke el nem halványodik bennem. Azon a délutánon már az első üveg vége felé jártam, amikor a kis pacák, a fekete kalapban, odaperdült az íróasztalom elé. Emlékszem, gyorsan arcom elé kaptam a kezem, mert átvillant az agyamon a gondolat, hogy termetét tekintve csak a kisfiú lehet Lessingék hűtőszekrényéből. A kis, zömök pacák megköszörülte a torkát, én pedig kénytelen voltam elvenni a szemem elől a kezem. S ahogy elvettem, azonnal beismertem, tévedtem: ezt az alakot még sohasem láttam. Megkönnyebbültem, de csak egy pillanatra. Aztán éreztem, hogy jeges verejték csorog végig a hátamon. Hiszen kétszer is rázártam az ajtót, és a biztonsági láncot is beakasztottam! Szemem sarkából az ajtó felé lestem. A biztonsági lánc érintetlen volt, és a kulcs is ott fénylett a zárban! Bár mesterségemnél fogva nemigen hiszek a természetfelettiben, most az egyszer citerázni kezdett a térdem. Vagy vizionálok, vagy valakinek a szelleme bukkant fel előttem. De hogy nem élő ember, az biztos! A kis ember körülnézett, mintha a másodrendű, olcsó metszetek érdekelnék a falon, aztán finom orrcimpái megrándultak, és beleszaglászott a levegőbe. – Bourbon – mondta aztán halkan. – Bourbon. És nem is akármilyen... Ha jól érzem, Stockwell, a Harminckettedik utcából. Úgy tűnt, akárkinek is a kísérlete, életében nagy tisztelője lehetett a finomabb bourbonoknak. Éreztem, az alkohol könnyű fátyola elröppen a szemem elől, és a fejem is egy csapásra kitisztul: egyre kevésbé hittem, hogy a túlvilágról látogatott meg valaki. Lekaptam a lábam az asztalról, és ráripakodtam: – Kicsoda maga, ember, és mi a fenét keres nálam?! A kis ember a homlokából a feje tetejére tolta a kalapját. – Azért vagyok itt, hogy elmondjam. De mi az ördögöt csinál itt, mi? Zugpiás maga, pajtás? Egyre inkább hatalmába kerített a méreg. Milyen jogon tör be hozzám ez a csirkefogó, és mit akar tőlem? És egyáltalán... hogy az ördögbe jött be? S mivel még mindig volt egy-két százalék esélye, hogy nem normális, földi ember, nem mertem úgy istenigazából ráförmedni. Bár, ahogy visszaemlékezem, közel járt a hangom a fortissimóhoz. – Hogy az ördögbe jött be? Hiszen beakasztottam a láncot! Nem is sejtette, mennyi minden függ a válaszától. Ha azt mondja, a falon keresztül jött, nem tudom, mit csinálok, de ha kiderül, hogy földi ember, nincs mese, hülyére verem. Kigombolta a zakóját, belenyúlt fekete, jól szabott mellénye zsebébe, és egy kis vékony, műanyag lapocskát mutatott felém. – Ezzel. Csak nem akarja azt mondani, hogy sose látott még ilyet? Úgy hírlik, hogy maga profi. Volt valami lekezelő a hangjában. 3

– És a lánc? Szinte unottan nyúlt mellénye másik zsebébe, és hosszú, vékony, acélból készített, ollóhoz hasonló valamit lengetett meg az orrom előtt. – Most már meg van nyugodva? Úgy kérdezte, mintha sejtette volna, hogy kísértetnek néztem. Éppen akkor dugta vissza a szerszámot, amikor úgy döntöttem, hogy mégiscsak megverem. Akárki is, megverem. Ennyivel tartozom az idegeimnek. – Nem látta az ajtót? – kérdeztem fenyegetően. – Dehogynem – mondta nyugodtan. – És az ajtón a kiírást? – Azt is. – Olvasni is tud? – Szoktam. – Csak ennyi a mondanivalója? Láttam rajta, untatja a beszélgetés. – Nézze, Mr. Nelson, feltétlenül beszélnem kellett magával. S miután a csengőt és a, telefont kikapcsolta, nem volt más választásom. Biztos lehet benne, hogy nem csináltam kárt. A zár még használható és a lánc... Nem bírtam tovább. Felpattantam, hogy rávessem magam az asztalon keresztül, de mielőtt még elrugaszkodhattam volna, valami megtorpantott. Ez a valami egy lefűrészelt csövű vadászpuska volt, ami nagyjából a mellem közepére irányult. A kis ember, a fekete kalapban, egyszeriben stílust változtatott. – Nyugi, nyugi – mondta, miközben pillanatra se vette le rólam a szemét. – Ne szamárkodjon, hapsikám! A lupara magamhoz térített. Visszaültem ugyan a székbe, de egyáltalán nem tettem le róla, hogy adandó alkalommal kitapossam a belét. Azért még mindig nyugtalanítóan izeghettem-mozoghattam, mert a kis ember a fegyverre kacsintott. – Mit gondol, hány sörét van benne? – Legalább ezer – morogtam. – Stimmel. És mit gondol, hány megy magába, ha meghúzom a ravaszt? – Legalább ezer – mondtam újra. Szerényen elhúzta a száját. – Ne hízelegjen, Mr. Nelson. Minimum száz biztosan elkerülné... Oltárian megnyugtatott. Kezdtem rosszul érezni magam, amiben az elmúlt napok ivászatai is szerepet játszhattak. Éreztem, hogy egyre gyengülök, és a homlokomat is kiveri a víz. – Nem tenné el ezt az izét? – nyögtem. A kis ember eleresztette a puskát, mire az könnyedén eltűnt a hóna alatt. Ha eddig nem sejtettem volna, kiféle-miféle is az én emberem, most megbizonyosodhattam róla. – Az az igazság, hogy magáért jöttem, Mr. Nelson. – Értem? – Úgy van. Egy megbízóm küldött magáért. Az a szándéka, hogy személyesen beszél önnel. – Miért nem jött ide a megbízója? És kicsoda egyáltalán? Úgy tett, mintha nem is hallotta volna az utolsó kérdésemet. – A megbízóm bizonyos okokból szeretné, hogy ön fáradjon hozzá, Mr. Nelson. Nyomós oka van rá, hogy ezt kérje öntől. – Nekem pedig nyomós okom van, hogy nemet mondjak. A kis embernek megkeményedett az arca. – Ne kényszerítsen, hapsikám, hogy kellemetlen legyek. Mr. Bettini ajánlotta magát a megbízómnak. Nagyot sóhajtottam. Mr. vagy inkább don Bettini az egyik legismertebb maffiafőnök, a Bettini család feje volt. Volt szerencsém – igaz, hogy csak futólag – személyesen is ismerni. Villámgyorsan végigfutott az agyamon néhány gondolat. Sokáig nem ellenkezhetem, mert a kis pasas belém ereszti mind az ezer sörétjét, vagy legalábbis száz híján valamennyit. De még ha nem tenné is, ujjat húznék a maffiával, ami talán még rosszabb, mint az azonnali sörétek. Ugyanakkor az is végigcikázott az agyamon, hogy Giraldini ügyétől eltekintve soha nem kereszteztem a digók útját. Inkább visszaadtam még a csöpögősen zsíros megbízatásokat is, ha kiderült, hogy ezáltal a családok működési területére tévedtem volna. 4

Giraldini ügyébe is csak véletlenül csöppentem bele. Olyannyira véletlenül, hogy nem tud róla senki, egyetlen digó sem. Egyszerűen csak annyi volt a szerepem, hogy kaptam egy besúgótól egy használható tippet, amit továbbfújtam a rendőrségnek. S magam rémültem meg a legjobban, amikor a tippet követően a zsaruk rámásztak Giraldinira, és bevarrták. A besúgót két nap múlva elütötte egy autó, de mivel névtelenül adtam le a tippet, biztos lehettem benne, hogy a digók semmiről sem tudnak. Hacsak a besúgó nem köpött, mielőtt elütötték. A kis ember türelmesen végigvárta, amíg gondolkodom, aztán feltette a kérdést: – Nos? Ellöktem magamtól az asztalt, és felálltam. Legalább három fejjel voltam magasabb, mint a kalapos. A kis ember az ajtó felé intett. – Ha úgy gondolja, mehetünk. Feltettem a kalapom én is, de még mindig topisabb voltam, mint az elegáns kis kalapos. Ez a felfedezés újra csak felhergelt, de nem tehettem ellene semmit. – Megengedi, hogy magammal hozzam a stukkeromat? – kérdeztem rosszmájúan. A kis ember az órájára pislantott. – Csak hozza, ha akarja. De azt ajánlom, hogy siessünk. A végén még rosszat sejtenek odaát. Szerettem volna tudni, hol van az az odaát. Kinyitottam, majd bezártam az ajtót. A kalaposnak igaza volt: a kulcsok simán forogtak a zárban, valóban nem rontotta el a szerkentyűt. Amikor kiléptünk a folyosóra, a kalapos arca egyszerre megváltozott: eltűnt róla az a joviális nyugalom, amely odabent jellemezte. Vonásai megkeményedtek, mint-az indián harcosnak, amikor az ellenség földjén jár. Nagy valószínűség szerint ott is járt. A ház előtti parkolóban fekete Oldsmobil várt bennünket. Emberem maga volt a sofőr és a kísérő is egy személyben. Amikor észrevettem, hogy nem utazik más is velünk, egészen megkönnyebbültem: nem a közismert „autózás” következik tehát. Bár, őszintén szólva, fogalmam sem volt, hogy miért akarna akárki is leszámolni velem. Akiket az utóbbi évtizedben elkaptam, nem egyhamar szabadulnak... A kis kalapos a vezetőülésbe ült, engem pedig a háta mögé ültetett, a hátulsó ülésre. Gyorsan tenyerembe vettem a revolveremet, és nagy kísértést éreztem, hogy a tarkójára üssek vele egy jó nagyot. Aztán elhessegettem magamtól a csábító gondolatot, a pisztolyt pedig visszacsúsztattam a zsebembe. Jó félórát utazhattunk teljes csendben, amelyet sem ő, sem pedig én nem iparkodtunk megtörni. Láthatóan nem csinált titkot belőle, hogy merre megyünk: sem a szememet nem kötötte be, sem pedig nem kanyargott ideoda sötét mellékutcákban, hogy irányt tévesszek. Egyenesen ment és magabiztosan. Amikor egy piros lámpánál megálltunk, és jó másfél percet várakoztunk, megkísértett az ördög. Csendben az ajtó kilincse felé nyúltam, és megpróbáltam, hogy nyílik-e. Lenyomtam a kilincset; az ajtó hangtalanul kinyílott. A keskeny résen állott benzinbűz öntötte el a kocsibelsőt. A kis embernek megrándult a feje, és anélkül hogy hátranézett volna, megszólalt: – Ne nyitogassa az ajtót, mert bejön a büdös. Ha ki akar szállni, csak szóljon. Odaállok a járdához, és kiszállhat. Bár én a maga helyében nem tenném. Volt valami a hangjában, ami azt súgta, hogy én se tegyem. Nem is tettem, hanem nyugodtan hátradőltem az ülésen, és behunytam a szemem. Most már biztos voltam benne, hogy nem akarnak kinyírni. Még egy félórát mentünk meglehetősen lassú iramban. Este volt, és a gépkocsik elöntötték a város utcáit. Mindenki örült, hogy a tél végre elhúzta a csíkot, és a tavasz leveleket lökött a fákra. A folyó felől enyhe, sós párát hozott a szél, amely néha hosszú percekre is eltüntette a benzinbűzt. A járdákon megnőtt a járókelők száma. Egymásba kapaszkodott gyerkőcök a tengerészek himbálódzó járását utánozva, lépten-nyomon beleütköztek a szembejövőkbe. Azok azonban csak mosolyogtak, és nem fordultak utánuk öklüket rázva. Hiába, tavasz van, hamisítatlan amerikai tavasz. Arra eszméltem csak, hogy befordultunk egy óriási kapufeljáróba, és ezután már ápolt bokrok között vezetett az utunk, minden bizonnyal magánterületen. Átkoztam magamat könnyelműségemért, hogy a tavasz kiverte a fejemből az óvatosságot. Fogalmam sem volt, hogy mikor tértünk le a New Yersey-be vezető útról, és mikor hajtottunk rá a magánútra. 5

A kis ember, a fekete kalapban, valami halk melódiát dúdolgatott, vagy inkább sziszegett a fogai között, és egyáltalán nem úgy festett, mintha rám utazna. Csak el ne kiabáljam. A kellemes, tavaszi autókázásnak azonban hamarosan vége szakadt, és odakanyarodtunk egy kastélyszerű ház elé. A gyöngykavics, amivel az utat felszórták, halkan csikorgott a fékező kocsi kerekei alatt. A kalapos behúzta a kéziféket, kinyitotta az ajtót, kiszállt, és nagyot nyújtózott, amiből arra következtettem, hogy magam is kiszállhatok. Kinyitottam az ajtót, és a következő pillanatban én is megropogtattam a csontjaimat. Olyanok voltunk, mint a tavaszt ünneplő macskák a háztetőn. A ház vagy kastély, amely előtt tavaszi tornamutatványunkat végeztük, nagyjából sötétségbe burkolózott, csak egy-egy ablakon szűrődött ki halvány fény az udvarra. A sápadt világosságban egyenesre nyírt bokrok hosszú sora tűnt el a homályban, és szinte biztos voltam benne, hogy az óriási parkban valahol lennie kell egy tavacskának is, a beömlő patakkal és a hozzá tartozó hagyományos fahidacskával. Éppen úgy, mint a mesében. Ekkor a kalapos rám mordult: – Megérkeztünk, Mr. Nelson. Csak arra, egyenesen! Aztán mutatta a karjával, hogy merre menjünk. Néhány perc múlva egy elegáns dolgozószobában landoltunk az első emeleten. S már-már kinyitottam a számat, hogy jó estét köszönjek, amikor észrevettem, hogy a szobában nincs senki, csak egy óriási íróasztal. A következő pillanatban kinyílt az íróasztal mögötti ajtó, és egy alacsony, szemüveges férfi lépett a szobába. Feléje fordultam, és csaknem felkiáltottam a meglepetéstől. Giraldini volt, a digó, akit bár közvetve, de én juttattam sittre. Nem mondhatnám, hogy megörültem neki. Néhány pillanatig égnek állt minden szál hajam. Nyilván le akar számolni velem... Az a rohadt besúgó köpött tehát, mielőtt a nyakára mentek volna az autóval! Ugyanakkor valami nem stimmelt a dologban. Akárhogy nézzük is, nem úgy raboltak el, hanem úgy hoztak ide, mint... hm... szakembert. Mint akinek munkát ajánlanak. A kis kalapos meg sem kísérelte, hogy eltitkolja előlem, hova tartunk. Csak az én hülyeségemnek és ennek a tökkelütött tavasznak tudható be, hogy fogalmam sincs róla, hol vagyunk. Ezenkívül sem a ház, sem a környék nem úgy fest, mint ahol bérgyilkosságokat szoktak elkövetni. Ámbár, a fene se tudja. Láttam már karón varjút éppen eleget! Nagyjából idáig juthattam a töprengésben, amikor Giraldini nagy robajjal beleroskadt az íróasztal mögötti óriási bőr karosszékbe. – Foglaljon helyet, Mr. Nelson – búgott a hangja. – Benny! Intézkedjék, hogy kapjunk valami italt! A kalapos kisietett, én pedig egyedül maradtam Giraldinivel. Raffaello Giraldini a legnagyobb stílű gazember volt az amerikai bűnözés történetében. Talán még az öreg Al Capone is tanulni járhatott volna hozzá. S olyan óvatos volt, mint az erdő szélén szaglászó kisnyuszi. Egészen három évvel ezelőttig. Akkor ugyanis az óvatos Raffaello belebukott egy egészen hétköznapi, haszonleső kis kurvába. S ahogy az már ilyenkor lenni szokott, a kicsike a nyakát törte a nagy Rafaellónak. A legborzasztóbb azonban az volt az egészben, hogy mint már említettem, ebben a nyaktörésben derékig benne voltam én is. És csak remélhettem, hogy Giraldini a sötétben tapogatódzik. Mert ha nem, alighanem utolsó perceimet élem. Én is beleroskadtam egy székbe, és megvártam, amíg a fehér kesztyűs inas tálcát tesz elém jeges bourbonnal, amitől valahogy megint csak kétségem támadt arra nézve, hogy ki akarnának nyírni. A kalapos még egyszer utoljára visszajött, éppen az italomat szürcsölgettem, amikor bedugta a fejét az ajtón. – Vigyázzon, főnök! Stukker van nála! Giraldini egyetlen, félreérthetetlen kézmozdulatára rosszkedvűen visszahúzódott a folyosóra. Giraldini alacsony, vézna, kopaszodó emberke volt, alig valamivel magasabb, mint a kalapos. Talán éppen azért is választott magának még nálánál is kisebb testőrt, hogy legalább valaki felnézhessen rá. Már ami a testmagasságot illeti. Giraldini is ivott, majd lassan letette az asztalra a poharát. Aztán fürkészni kezdett vastag szemüvege mögül. Hallgatott, és csak bámult rám jó másfél-két percig. A végén már kezdett kínossá válni a hallgatás. Csak nem azért hozatott ide, hogy farkasszemet nézzünk reggelig? Giraldini akkor végre megmozdult. Megmozdította a kezét, a fejét, végül a száját. Termetével ellentétben szép, búgó baritonja volt. – Örülök, hogy elfogadta a meghívásomat, Mr. Nelson. Roppantul örülök... Csak biccentettem, ami jobb körökben olyasmit jelenthetett volna, hogy részemről a szerencse. 6

– Az utóbbi időben, sajnos, nem volt módomban figyelni a működését, Mr. Nelson. Bizonyára tudja, történt velem egy kis malőr. Hja, még az USA igazságszolgáltatása sem tökéletes. Mindazonáltal az ügyvédeim éppen most dolgoznak perújrafelvételi kérelmemen. Igen fontos, hogy igazságot szolgáltassanak nekem. Roppantul kínos, ha egy tisztességes üzletember becsületén folt esik. Az enyémen pedig az esett, Mr. Nelson! Szépen csengett a baritonja, de nem adhattam át magam zenei élvezeteknek. Résen kellett álmom, hiszen lehetséges, hogy csak a szavai mögül tudom kiolvasni, mi a fenét is akar tőlem. – Tudja, egy véletlen juttatott a börtönbe. Valaki megrágalmazott. Sajnálatos módon olyan információk jutottak a birtokába, amelyeket felhasználhattak ellenem. És fel is használtak. Nem jut erről az eszébe valami, Mr. Nelson? Ismét visszatért a jeges szorítás a szívem köré. Úristen! Hát mégiscsak erről van szó! Mégsem biztos tehát, hogy élve hagyom el ezt az aranyos kis kastélyt. És akkor egy csapásra eszembe jutott az elegáns kis tavacska a kastély udvarán, a kis patakkal. Giraldini úgy látszik nem várt válaszra, hanem folytatta: – Néhány barátommal végiggondoltunk mindent. A rendőrségen is vannak barátaink. Sajnos, nekik sem sikerült megállapítaniuk, hogy kitől kapta a központ az információkat. A besúgójukat sajnálatos módon elütötte egy autó. Roppant sajnálatos és könnyelmű módon. Ezt olyan hangsúllyal mondta, hogy nem szerettem volna annak a hapsinak a helyében lenni, aki elcsapta a besúgót. – Amíg odabenn ültem, volt időm alaposan végiggondolni mindent. És idekinn is dolgoztak a barátaim. És, képzelje csak, lassan-lassan arra a megállapításra jutottak, hogy az információ csak három személy valamelyikétől juthatott a rendőrség kezei közé. Az egyik ön, Mr. Nelson! Bár kétségkívül nehéz helyzetben voltam, majdnem felkiáltottam az örömtől. A besúgó tehát nem tudott bemószerolni! Ezek szerint csak sötétben tapogatóznak... Ha tagadok, megmenekültem. Vagy legalábbis reméljük. Azt is reméltem, hogy nem árulja el az arcom a megkönnyebbülésemet. – Nézze, Mr. Giraldini – kezdtem –, ön bizonyára mindent tud rólam. Azt is tudja, hogy tizenhárom évvel ezelőtt váltottam ki az engedélyemet. Azóta jó néhány ügybe sikerült szerencsésen beleütni az orromat, és elég sokan is ismernek; ki így, ki úgy, Egyre azonban mindig roppantul vigyáztam, Mr. Giraldini. Hogy ne üssem az orromat olyan ügybe, amelyben a családok érdekelve vannak. Ilyen ügyet soha nem is vállaltam. Ezt mindenki tudja, rendőrségi és szakmai körökben egyaránt. És én soha nem szegem meg az elveimet, Mr. Giraldini. Soha! Kénytelen voltam hazudni és esküdözni, mint egy fürdős, csak hogy mentsem a bőröm. Giraldini nagyot sóhajtott. – Hát ez az! Kénytelen vagyok beismerni, hogy semmiféle bizonyítékunk nincs ön ellen. Többen azonban mégis meg vannak győződve, hogy az ön keze van a dologban. És addig-addig duruzsoltak, amíg végül engem is meggyőztek... Hohó! Mégiscsak baj van! – Esküszöm önnek, Mr. Giraldini... Gyorsan leintett. – Ne esküdözzön, felesleges. Úgysem hiszek a magafajtájúnak. Viszont bizonyítékom sincs. Ezért tehetetlen vagyok, ezt elismerem... Akkor mi a fenének hozatott ide? – gondoltam, de megkérdezni természetesen nem mertem. Nem lett volna ildomos. – Viszont csodálatot ébresztenek bennem az ön képességei, Mr. Nelson. Még az olyan öreg rókában is, mint én vagyok. Amit a Lessing-ügyben produkált...! Nocsak! – Bár, amint az előbb említettem, nagyjából meg vagyok győződve róla, hogy a maga keze is benne van az ügyemben könyékig, mégsem tehetek ön ellen semmit. Viszont van valami, amiben segíthetne nekem. Egy igen fontos ügyben. S ha úgy tetszik, könnyíthet a lelkiismeretén is. – Nincs min könnyítenem! – mondtam szemtelen határozottsággal. – Hát, ahogy gondolja. Mindenesetre szükségem van önre, Mr. Nelson. Maga a legkiválóbb magánzsaru az Államokban. S nekem szükségem van valakire, aki egészen kiváló. Valami ilyesmire gondoltam, amikor kiszálltam a háza előtt a kocsiból. Valami csinos és zsíros kis megbízatásra. – Miről van szó? – kérdeztem óvatosan. – Valakit meg kellene találnia. 7

– Valaki eltűnt? Szótlanul bólintott. – Megtudhatnék többet is az ügyről? Újra bólintott, és kihúzta a fiókját. Kotorászott benne egy ideig, majd becsukta, s amikor visszatolta, már a kezében volt egy fénykép. Levelezőlap nagyságú, töredezett széllel. Rápislantott, aztán keresztülhajolt az asztalon, és elém nyújtotta. – Erről lenne szó. Elvettem a képet, és megnéztem magamnak. Aztán már nyújtottam is vissza. – Sajnálom, Mr. Giraldini, de nem az én esetem. Csecsemőkkel nem foglalkozom. A képen ugyanis egy nagyjából féléves legényke feküdt, és nagy kerek szemekkel bámult a fényképezőgép hajdan volt lencséjébe. Meztelen popsiját felpúposította, mintha csak azt kínálná arca helyett a fényképésznek. Giraldini nem nyúlt a képért. – Ne hamarkodja el a dolgot, Mr. Nelson. Van néhány emberem, akik szenvedélyesen gyűjtik a bizonyítékokat. Ha mégis kiderülne, hogy az ön kezén át jutott valami a rendőrségre... Nem folytatta tovább, de én így is megértettem. Ha nem fogadom el a megbízását, számíthatok a családok bosszújára. Ez pedig annyit jelent, hogy lehetetlenné tesznek az Államok területén, arról nem is beszélve, hogy az életem sem ér öt centnél többet. Gondterhelten meredtem a gyerek popsijára, mintha csak onnan akartam volna leolvasni valamit, bár fogalmam sem volt, hogy mit. Gépiesen fordítottam meg a képet. A hátára bámultam, és megállt bennem a lélegzet. A bolondját járatja velem Giraldini? – Valami vicc akar ez lenni? – nyögtem. – Egyáltalán nem. – De hiszen... hiszen... Ó, az ördög vigye el, ezt előbb is észrevehettem volna! A papír ugyanis meglehetősen régies volt, és olyan emulzióval készült, amilyet manapság már aligha használnak. A hátulsó oldal közepén pontosan ott volt a felvétel dátuma is. S ez a dátum huszonnégy évvel ezelőtti időpontot jelzett! Szinte könyörögve néztem a maffiózóra. – Mr. Giraldini... Ugye csak blöff az egész? Nem kívánhatja tőlem, hogy... – Miért nem? – szakított félbe. – Mert... mert... Ez egyszerűen lehetetlen! Még egy tegnap készült fénykép alapján se tudnék megtalálni egy csecsemőt. Hiszen minden gyerek tök egyforma! – Van magának gyereke, Mr. Nelson? – Nincs. De hogy jön ez ide? – Mert csak az mondhat ilyen hülyeséget, akinek nincs gyereke. Őszinte sértődöttség csengett a hangjában. – Oké, oké, Mr. Giraldini! Lehet, hogy vannak megkülönböztető jegyeik. De beláthatja, hogy lehetetlen, amit kíván. Ez az... izé... illető huszonnégy évvel ezelőtt volt csecsemő. Ma már felnőtt ember. Hogy az ördögbe találjam meg egy ősrégi fénykép segítségével? Egyszerűen lehetetlen! Szinte szomorúan nézett rám. – Pedig az a hír járja, hogy ön az Államok legvagányabb magánhekusa. Hogy amit maga nem talál meg, az nincs is. Nem így van? – Ördögöt van így! – fakadtam ki. – Minden hülyeséget rádumálnak az emberre, csak hogy... – Kár, igazán kár – csóválgatta a fejét. – A baj az, hogy mit mondok majd az embereimnek, ha mégis úgy találják, hogy magának is köze volt ahhoz a régebbi dologhoz. Az az én bajom, Mr. Nelson, hogy erélytelen ember vagyok. Nem biztos, hogy vissza tudom tartani őket. Újra a kezembe vettem az asztalra dobott fényképet, és tanulmányozni kezdtem a gyerek csúcsos seggét. Teremtő Istenem! Hogy mászom ki ebből a pácból?! Csak néztem, néztem a gyerek fenekét, és gondolatban visszaszálltam huszonnégy évvel ezelőttre. Mi az ördögnek kellett téged lefényképezni, kisapám? – dühöngtem magamban, míg látszólag elmerülten bámultam a fotót. Giraldini türelmesen várakozott, nem szakított félbe. Hallottam, hogy a poharakkal csörög: nyilván italt töltött mindkettőnknek. Azt gondolhatta, hogy az Államok legkitűnőbb magánhekusa a megoldáson töri a fejét. Pedig ez a fej most olyan üres volt, mint egy hámozott luftballon. Amikor már percek múltak el a tanácstalan csendben, végül halkan megkérdeztem: – Tudja a gyerek nevét? 8

– Nem. A szemem sem rebbent. Már semmin sem csodálkoztam. Giraldini azonban úgy érezhette, illenék valami magyarázatát adni tájékozatlanságának. – Tulajdonképpen... illetve az a helyzet, hogy talán nem is volt neve. Amikor elkerült... izé... hazulról, még nem volt megkeresztelve. – Aha. – Na persze azóta nyilván van neve. Másképp nem is lehet, igaz? Csakhogy én nem tudom. Az is a maga feladata lesz, hogy megtudja. – Kösz. De azt csak tudja, hogy hol készült ez a kép. Vagy hol volt ez a gyerek csecsemő? Lassan, kényelmesen megvakarta szőrös karját. – Minden bizonnyal Santa Monicában. – Minden bizonnyal? – Minden bizonnyal. – Tehát nem biztos? Gondterhelten ráncolta össze a homlokát. – Nem egészen biztos. Egy azonban majdnem biztos. Santa Monica mellett kell lennie egy nevelőotthonnak. Elhagyott csecsemők és kitett kisgyerekek otthonának. Valami alapítványból tartja el magát. Minden valószínűség szerint ott nevelkedett a kisfiú... Azonkívül, hogy egyáltalán nem tetszett nekem ez a megbízatás, volt még valami, ami legalább ennyire nem tetszett. – Mr. Giraldini – kezdtem a mondókához. – Említettem már önnek többször is, hogy soha nem avatkoztam a családok ügyeibe. Ha ilyesmiről volt szó akármikor is, behúzódtam az irodámba, mint csiga a házába. Megfogadtam egyszer Szent Mártonnak, hogy feleslegesen nem viszem vásárra a bőröm. És ezt a fogadalmamat meg is szeretném tartani. Barátságosan elmosolyodott. – Rendkívüli bölcsességre vallanak a szavai, Mr. Nelson. Mindenesetre kár aggályoskodnia. Ez egészen másfajta ügy. – Másfajta? – Ahogy mondom. Volt egy régi, öreg barátom... Nem élt valami kellemes egyetértésben a feleségével. Történt egyszer, hogy a barátomat valami félreértés miatt hűvösre tették. Míg a börtönben ült, felesége meglépett a gyerekkel. Ezzel a kis csecsemővel. Nos, miután a barátom szabadlábra került, kerestetni kezdte a gyerekét. Már-már a nyomukra is bukkant, amikor váratlanul meghalt. Halála előtt rám bízta az ügyet, hogy keressem meg a gyereket, és neveljek embert belőle... – Hangja megremegett, mintha sírás fojtogatná. Ha nem lettem volna dörzsölt, öreg hekus, talán be is kaptam volna ezt a tablettát. – Természetesen kerestettem is, csak hát amint tudja, az üzletemberek nyugtalan életet élnek. És sajnos veszélyeset is. Egy időre le kellett mondanom a keresésről. Amikor aztán újra kezdhettem, azt a hírt kaptam, hogy az anya is meghalt, a gyereket pedig ez a bizonyos nevelőotthon vette magához, Santa Monicában. Ezután újra csak nehézségeim támadtak, és be kellett szüntetnem a keresést. Alighanem a megbízottaim sem voltak megfelelők... Most pedig az a ragyogó ötletem támadt, Mr. Nelson, hogy felfogadom az Államok legkitűnőbb magánhekusát. Ki tudna nyomára bukkanni a kicsikének, ha nem ő? Kétségkívül szép, kerek, érzelmes történetet mesélt. Csak egyetlen apró hibája volt. Nevezetesen az, hogy elejétől a végéig egyetlen szó sem volt igaz belőle. – Anyagiakra ne legyen gondja – folytatta Giraldini. – Hetente kap kétezret, és minden költségét fedezem. Ne legyen túlságosan sóher. Az a fontos, hogy megtalálja a kicsikét. Úgy beszélt, mintha még mindig csecsemő lenne az, aki a képen látható. – Utazzon Santa Monicába, és találja meg. Ha nincs ott, menjen utána akár a világ végére is. De találja meg nekem! Ha nem lettem volna öreg róka, talán még el is füttyentettem volna magam a meglepetéstől. Tehát ennyire fontos Giraldininek a gyerek? Jó lenne tudni, miért. – Mr. Giraldini... Igazán nagylelkű az ajánlata. – Elég a pénz? – Busásan meg vagyok fizetve. – Akkor mi a probléma még? – Amit az előbb mondtam. Nem akarok beavatkozni a családok ügyeibe. 9

Ingerülten felpattant, keresztülhajolt az asztalon, és egy pillanatig azt hittem, megüt. Lehet, hogy ez is volt a szándéka, de még idejében türtőztette magát. – Ember! Hányszor mondjam még magának, hogy semmi köze ennek az egésznek a családokhoz! Abszolút magánügy! A barátom máshoz is fordulhatott volna, de pechemre engem választott! Bólintottam, és úgy tettem, mint aki elhisz mindent. Végül is majdnem el is hittem... Mert el akartam hinni. Akik ismernek, tudhatják, hogy a tettek embere vagyok. Mikor a kis, zömök ember, a fekete kalapban, visszaszállított, már azon gondolkodtam, hogy mivel kezdjem a holnapi napot. A ház előtt megállította a kocsit, feje búbjára tolta a kalapját, aztán úgy tett, mintha valami fontos ügye lenne még velem. Lassan, komótosan nyitotta ki a kocsi ajtaját, mintha őszintén aggasztaná valami. Csak akkor szólalt meg, amikor éppen megfordulni készültem, hogy ott hagyjam az öreg Oldsmobilban. – Ember! – mondta. – Ráér még egy kicsit? – Mire? – kérdeztem, és meglehetősen mogorván csenghetett a hangom. – Átkozottul megszomjaztam egy bourbonra. Mint jó magánhekus, azonnal értettem a szóból. A kis ember bezárta az Oldsmobilt, és fellifteztünk az irodámba. Reggel aztán meglehetősen roggyant állapotban voltam, amikor a gép felszállt velem Santa Monica felé. A Santa Monica-i repülőtéren ettem egy komplett reggelit, és már csak arra kellett vigyáznom, hogy ki ne hányjam a hepehupás úton, amely a városba vezetett. A taxisofőr szünet nélkül káromkodott, miközben megpróbált átszlalomozni a mérhetetlenül sok betonkeverő és számomra rejtelmesnek tűnő útépítő gép között, amelyek fekete szurokpatakokat okádtak. – Pocsék út, mi? – vigasztalt a pasas. – Az – hagytam rá, és összeszorítottam a fogam. – Közelednek a választások – vihogott sokat sejtetően. – Ilyenkor egyszerre sürgős lesz mindenkinek minden. Tudja, négy évig csak szaporodnak a gödrök. Legfeljebb ha döglött macskát dobnak bele. A kutya se törődik semmivel. De ha jönnek a választások, egyszerre megváltozik minden. A kormányzó körmére égnek az ígéretek. Meg kell mondjam, abszolúte nem érdekelt, ki lesz a kormányzó Santa Monicában, és betartja-e az ígéreteit vagy sem. A világ már csak ilyen. Minden ígéretet úgysem lehet betartani. Egyszerre azonban valami megmozdult a fejemben. – Szóval a kormányzó strapálja magát? – kérdeztem könnyedén. – Úgy, ahogy mondja. – Különben ki a kormányzójuk? Úgy pislantott rám, mintha jegesmedve ülne mellette, és majdhogynem belevezette a kocsit egy égig érő betonkeverőbe. Az utolsó pillanatban rántotta csak félre a kormányt. – A szentségit! Tényleg nem tudja? – Tényleg. – Honnan jött? A keleti partról? – Onnan. – Odaát nem hallani Jimmy Goodmanről? – Valami rémlik. – Nos, az öreg Jimmy a mi kormányzónk. Ocsmány féreg, és nagy disznó. De legalább ilyenkor ki lehet zsarolni belőle valamit. Ha nem lenne Bill Thucker és Nathaniel Westford, nem is lenne belőle még egyszer kormányzó. Csakhogy ők vannak. – Csakugyan? – Vannak hát. Ők aztán tűzön-vízen keresztül mellette állnak. Thucker a kohóművekkel, Westford az ültetvényeivel. – Látom, maga nem nagyon szimpatizál velük. – Szimpatizál a fene! De ellenük se vagyok. Azt hiszi, más jobb lenne? A fenét! Az öreg hülyét legalább már megszoktuk. Igyekeztem témát váltani. – Mondja, van itt valahol egy csecsemőotthon? Olyan csodálkozva nézett rám, mintha Noé bárkáját keresném. – Csecsemőotthon? – Elhagyott csecsemők otthona. De lehet, hogy nagyobb gyerekek is vannak ott. Valahol a város mellett kell lennie. 10

Gondolkodott egy kicsit, aztán a homlokára ütött, aminek következtében ismét veszélyesen megközelítettünk egy aszfaltforrázót. – Maga biztosan a Harrison-alapítványt keresi. Ott fogadnak be csecsemőket. Csakhogy az éppen ellenkező irányban van. Odavigyem? Nemet intettem. – Előbb szállodába. Tudna ajánlani egyet? Ő ajánlott, én pedig elfogadtam. További húsz perc elmúltával aztán, az útépítő monstrumokat szerencsésen kikerülve, megérkeztem a Hotel Barbara elé. Közben fogalmam sem volt róla, hogy új fejezet kezdődött az életemben. Néhány óra múlva újra taxiba vágtam magam, és kiadtam a jelszót: – A Harrison-alapítványhoz. A sofőr bánatosan az orrába dugta mutatóujját, és szomorúan bámult rám. – Az meg micsoda, uram? – Csecsemőotthon. – Csecsemőotthon? – kérdezte, s egyre mélyebben dugta az ujját az orrába, ami feltehetően az elmélyült gondolkodás jele volt nála. – Nem ismerek a környéken semmiféle csecsemőotthont. Kénytelen voltam elmagyarázni neki, hogy merrefelé lehet. Mindent elmondtam, amit a másik sofőrtől hallottam. Egyszerre csak felderült az arca. Kirántotta az ujját az orrából, és valahova a távoli messzeségbe mutatott. – Aha! Akkor maga a kurvalerakatot keresi! Hát mér nem mongya? – Mi az, hogy kurvalerakat? Úgy vihogott, mint egy éretlen, vásott kölyök. – Hát ahová a városi bárcások lerakják a csomagjaikat. Érti, ugye? Picsi-pacsi, aztán kilenc hónap múlva gyün a csomag. A lányok meg elviszik oda, és megszabadulnak tüle. Ezer kurvalerakat. De mi dóga van magának arra? Nagyot nyeltem, és nem válaszoltam. A vezető fittyet hányva záróvonalnak, tiltó táblának, megfordult a főút közepén, és felbőgette a motort. Úgy száguldottunk a „kurvalerakat” felé, mintha kergettek volna bennünket. A Harrison-alapítvány éppen olyan volt, mint a magánalapítványok Amerika-szerte. Égig érő szögesdrót, kapu portással, hatalmas park s a parkban elszórt, bizonytalan célú épületek. Minden kellék biztosítva volt egy igazi rémfilmhez. A természet azonban ezen a napon nem akart horrort játszani. A nap ragyogott, az óriási hársfák csendesen susogtak, s valahonnan a kert belseje felől hangos gyereknevetést hozott a szellő. Kikászálódtam a kocsiból, és visszaszóltam a pilótának: – Meg tudna várni? A sofőr az órájára pillantott, aztán beleegyezően bólintott. – Nem bánom. Messze még a vacsora... Megfordultam, amikor utánam kiáltott: – Hé! Mister! Visszanéztem rá. – Mi van? – Aztán vigyázzon! Csak akkor vállalja az apaságot, ha már egészen a sarokba szorították! – S felnevetett egészséges, harsogó nevetéssel. Tudj' isten, valahogy nem volt kedvem vele nevetni. A portás magas termetű, fürkésző szemű ember volt. Nem láttam volna sok értelmét, hogy megpróbáljam átverni. Talán a főnökével könnyebben boldogulok. – Jó napot! – mondtam, amikor végre kegyeskedett rám emelni a szemét. – 'napot... Mit akar? Nem csengett valami barátságosan a hangja. Elővettem az igazolványomat, és az orra elé tartottam. – Hekus vagyok, és a vezetővel szeretnék beszélni. Végignézett a kártyámon, aztán lebiggyesztette a száját. – Maga csak magánhekus. Mit van úgy oda? Nem szóltam vissza, és ő sem szólt semmit. Felemelte a telefonkagylót, és rövid szünet után beledörmögte: – Mrs. Caen? Itt van egy hapsi, aki önt keresi. Magánhekus. Küldjem a fenébe? 11

Éreztem, hogy a beszélgetés kritikus ponthoz érkezett. Melléje léptem, szép csendesen kivettem a kagylót a kezéből, és belecsicseregtem: – Itt Samuel Nelson beszél, Mrs. Caen. A túlsó partról jöttem, csak hogy magával találkozhassak. Kellemetlen csend támadt a vonal végén. – Milyen ügyben? – kérdezte aztán óvatosan Mrs. Caen, akinek puha altja bársonyként simogatta a fülemet. Éreztem, hogy most kell bevetnem a leghatásosabb blöffszövegemet. – Asszonyom... Mr. Westford ajánlatára fordulok önhöz. Az alt egy csapásra csöpögni kezdett, mint a méz. – Ó, ön Mr. Westford barátja? – Ismerőse vagyok. Mintha egy kicsit csillapodott volna a mézcsöpögés, de azért nem nagyon. – Elmondaná, hogy mit óhajt? – Inkább személyesen. Elöljáróban csak annyit, hogy egy régi, több mint húsz évvel ezelőtti üggyel kapcsolatban szeretnék valami információhoz jutni. – Igazán? – Mr. Westford sajnálja, hogy nem tudott személyesen tisztelegni önnél, de... – Hiszen Európában van – mondta csodálkozva. – Éppen azért. Habozott még egy másodpercig, aztán nagyot sóhajtott: – Nos, jó. Bár igazán sok dolgom van. Ugye nem tart fel sokáig? – Maximum öt percig. – Oké! Adja Jacket. A hórihorgas portás elvette a kagylót, közben, mintha csak véletlenül tenné, a lábamra taposott. Nyilván ez volt a büntetés, amiért figyelmeztetés nélkül kikaptam kezéből a telefont. – Igen, igen, oké, asszonyom – morogta készségesen, és letette a kagylót. Rám nézett, majd kelletlenül a gyöngykaviccsal felszórt utacska felé mutatott. – Ezen menjen végig. Mrs. Caen várja önt. – Melyik épületben? Mélyen a papírjai fölé hajolt, és úgy tett, mint aki se lát, se hall. Végigmentem a gyöngykavicsos úton, és élvezettel hallgattam, hogyan csikorog a talpam alatt. A hársfák leveleiről nagy, nyálkás cseppek hullottak a fűre, és a gyantacseppeken úgy ragyogott a napsugár, mintha drágaköveket hullajtott volna el valaki a fűcsomók között. Talán egy tündér, aki páncélszekrényekre specializálta magát. Befordultam egy mellékutacskára. amikor észrevettem, hogy a gyöngykavicsos út egy nyári pavilonba torkollik. A következő pillanatban aztán szembe találtam magam egy középkorú, igencsak jó karban lévő, vörös hajú hölggyel. Hosszú, vörös sörénye tetején fehér nővérfityula ingadozott, mint egy léket kapott vitorlás hajó. Ahogy meglátott, barátságos mosoly kíséretében felém nyújtotta a kezét. – Mr. Nelson? Legyen üdvözölve a mi kis intézetünkben. Ugye, nem haragszik, hogy nem odabenn fogadom? Ilyentájban akkora a rumli, hogy elvész benne az ember. Biztosítottam, hogy szívem egyetlen vágya idekinn beszélgetni vele. Elmosolyodott, s a pavilon felé kormányzott. – Itt talán le is ülhetnénk. Állok rendelkezésére, Mr. Nelson. Hátradőltem a karosszékben, és gátlástalanul végigfuttattam rajta a szemem. Nem akarok nagyképű lenni, de láthatóan úgy hatott rá a pillantásom, mint salátára a tavaszi napfény. Kihúzta magát, szája szétnyílt és pihegett, mint egy kamasz lány. Nem is titkolta, hogy tetszem neki. Rávillantottam még egyet ünnepi mosolyomból, aztán mintha csak mellékesen tenném, rátértem jövetelem céljára. – Mrs. Caen... Egy régi história miatt repültem ide a másik partról. Egy ügyfelem bízott meg, hogy találjak meg neki egy elveszett kisfiút, aki valaha, igen régen, ebben az intézetben lakott. – Csakugyan? – Huszonnégy évvel ezelőtt. Összecsukódott a szája a csodálkozástól, és a pihegést is abbahagyta. – Mikor? – Nagyjából huszonnégy évvel ezelőtt. Lehervadt a mosoly az arcáról, hogy aztán annál hangosabban pukkanjon ki belőle a nevetés. 12

– Maga tréfál velem, Mr. Nelson? Vele nevettem én is. – Nem én. – Hány évesnek néz engem? Na! Őszintén! Hány évesnek? Negyvennek néztem, tehát harminchármat mondtam. – Na látja – emelte rám olyan csodálattal zöld szemeit, mintha pontosan eltaláltam volna a születésnapját. – Akkor meg hogy tudhatnék róla? – Nem is úgy értettem. Talán valami archívumban nyoma lehet... – Hogy hívják a gyereket? – kérdezte. – Fogalmam sincs. – Nincs? – Egy régi barátom barátjának eltűnt a gyereke. Régi és csúnya válási história. A feleség, aki mellesleg alkoholista volt, eltüntette a kisfiút, és minden valószínűség szerint ide hozta. Fogalmunk sincs, hogy milyen név alatt. Csak hümmögött, és lila gőzöm sem volt, hogy elhiszi-e a mesémet. Újra felemelte a fejét, és gondterhelten nézett a szemembe. – Igazán szeretnék segíteni önnek, Mr. Nelson... De attól tartok, nemigen fog sikerülni. Archívumunk van ugyan, de a legrégibb anyaga is ötéves. – Ez meg hogy lehet? – Öt évvel ezelőtt zúzdába küldtünk mindent. Jó ötven évre visszamenőleg. – Mindent? De hát miért? – A kormányzó utasítására. – Ezt nem értem. Valami halvány gyanú mocorgott bennem, hogy ez a megsemmisítés talán kapcsolatban lehet az én ügyemmel. Mrs. Caen azonban eloszlatta a gyanúmat. – Igen egyszerű az oka. Tudja, hogy a mi alapítványunk szeretetotthon is. Sok az olyan gyerek, akinek se apja, se anyja. Érti? Aztán egyszerre csak örökbe fogadja valaki. Évente átlag 100-150 gyereket fogadnak örökbe. Mióta a Harrison-alapítvány működik, majd négyezer elhagyott kisgyerek kapott új szülőket. S ezek a néhai csecsemők most már tekintélyes emberek. Érti már? – Ezt értem, de nem értem, hogy... – Mit nem ért? Az ember őrült, Mr. Nelson, vagy legalábbis nem normális. – Ez is kétségtelen, de... – Nos, vagy tíz évvel ezelőtt kezdődött. Ezek a közben tekintélyessé lett férfiak elkezdtek hozzánk járogatni. Akinek valami gyanúja támadt a származását illetően, kiautózott ide, és bevette magát az archívumunkba. Elkezdett kutatni a múltja iránt. Volt, aki meg is találta, amit keresett. Van fogalma, hány békés és elégedett családi élet esett szét csak azért, mert a családfő vagy a feleség megőrült, és kutatni kezdett a papírjaink között? Micsoda tragédiákhoz vezetett, amikor meglett, tekintélyes emberek rájöttek, hogy azok, akik kiskoruktól nevelték őket, nem az édesszüleik? Amikor aztán ezek a jelenségek egyre gyakrabban megismétlődtek – volt egy, amely a kormányzó urat nagyon is közelről érintette –, a kormányzó úr utasítást adott az archívum megsemmisítésére. Zúzdába vitték az egészet. Hála istennek! Puff neki! Hiába tettem meg az utat Santa Monicáig! – És a nővérek? Vagy a személyzetből akárki? Hátha emlékszik valaki a gyerekre? Újra csak megcsóválta a fejét. – A régiekből nincs már itt senki. Valamennyien jóval később jöttek. Tudja, a régiek elöregedtek. Az új, modem csecsemőnevelési és pedagógiai módszerek fokozottabb fizikai megterhelést rónak ránk. Az idősebbek ezt már aligha tudták volna vállalni. – Tud valakiről azok közül, akik annak idején itt dolgoztak? – Nem ismerem a címüket. Nem voltak idevalósiak. Amikor nyugdíjba kerültek, szétszéledtek, ki erre, ki arra. – Valaki csak van, aki Santa Monicában maradt? – Talán Mrs. Mantovani. Atyaisten! Megint egy digó! – Ki az a Mrs. Mantovani? – Gondozónő volt. A férje a Mantovani-kalapszalon tulajdonosa. Mrs. Mantovani inkább csak kedvtelésből dolgozott nálunk, hiszen aligha volt szüksége pénzre. Neki magának nem volt gyereke, így aztán mások gyerekeire pazarolta a szeretetét. Én még találkoztam vele. 13

– Meg tudná mondani, hogy hol lakik? Megrázta a fejét. – Sajnos nem. De nem lesz nehéz megtalálnia... ha még él. Keresse a volt Mantovani-kalapboltot. Mióta Mr. Mantovani meghalt, másként hívják, de az új tulaj biztosan eligazítja magát. Amikor elbillegett az ösvényen, hosszasan bámultam utána, s mielőtt befordult volna az épület sarkánál, még visszamosolygott, és felém intett. Visszaintettem neki. Igazán nem kellett nagy boszorkányság hozzá, hogy megtaláljam a Mantovani-kalapüzletet. Pontosan a főtér sarkán állt, szemben a polgárháborús emlékművel. Kellemes csengő csilingelt a fülembe, amikor belöktem az ajtót. Alacsony, kopasz emberke rakosgatott néhány kalapot ide-oda. Az üzlet telis-tele volt óriási kartondobozokkal, mintha csak egy kartonvulkán köpte volna ki őket magából. – Parancsol, uram? – mondta a kopasz, de felnézni már nem volt ideje a kalapokból. – Az üzlet régi tulajdonosát keresem – mondtam, és hanyagul a pultra támaszkodtam. A kopasz felnézett rám, ekkor először, és beleejtett egy kalapot az előtte fekvő dobozba. – A régi tulajdonost? – Aha. Lassan felállt, meghúzkodta könyökvédőit, és az üvegajtón keresztül a szoborra mutatott. – Látja azt a lovas katonát? – Látom. – Amerre a zászló mutat. – Látom. – Hát mindig csak arra. Egyenesen. Kábé másfél mérföld innen. Ott majd megtalálja. Nyilván azt hitte magáról, hogy átkozottul szellemes. Néhány pillanatig dédelgettem magamban a gondolatot, hogy keményebben honorálom vidéki szellemességét, végül aztán mégiscsak kénytelen voltam feláldozni büszkeségem a jövendő siker oltárán. Úgy vettem a lapot, mint egy pelenkás kezdő. – Miért? Mi van ott? – adtam fel neki a labdát, hadd üsse le a szerencsétlen. öntelt mosoly ömlött szét az arcán. – Ott, mister? A városi temető... Ott megtalálhatja mister Mantovanit. Felnézett rám, hogy lássa, mennyire méltányolom a humorát. Csodára méltányoltam. Úgy vigyorogtam, mint a kéményseprő, aki sonkát talált a kéményben. – Csoda humoros ember maga – adtam meg neki a kegyelemdöfést. – Én már csak ilyen vagyok – mondta önelégülten, aztán szinte szeretettel nézett rám. – Őszintén mondja meg, tényleg Mr. Mantovanit keresi? Csak nem rokona? Igazi ijedelem cincogott egérszívében. Kénytelen voltam megnyugtatni, nehogy szavát vegye a lelkifurdalás. – Én nem. De van egy barátja Cincinnatiban, ő kért meg rá, ha erre járok, szóljak be neki. Kérdezzem meg, mi lett a jegesmedvével. – Mivel? – Jegesmedvével. – Az meg mi az ördög? – A jegesmedve? Egy állat. Sosem látott még? Fehér a bundája és... – Az ördögbe is, ember, dehogynem láttam. Csak azt nem értem, mi köze az elhunyt Mr. Mantovaninak egy jegesmedvéhez. Közönyösen húztam fel a vállam. – Látja, ezt én sem tudom. Hacsak... – Hacsak? – Nem az öccse révén... – Öccse? Mr. Mantovaninak volt öccse? Elképedve füttyentettem egyet. – Maga nem tudta? A sokszoros milliomos állatkereskedő. A világhírű Mantovani-cirkusz. Azt akarja mondani, hogy sose hallott róla? Vidéki büszkesége nem engedte, hogy ne tudjon valamiről. – Dehogynem... Hallottam valamit – morogta zavartan. – Csak éppen... 14

– A maga módján az ön elődje is milliomos volt. Részesedett ugyanis a bátyja cirkuszából. Nem is értem, hogy mit vacakolt ezzel a kis üzletecskével, ha nem csinál semmit, akkor is hizlalhatta volna a bankbetétjét. Váratlanul leroskadt a dobozok mellé, és kezébe temette az arcát, miközben olyan nyögéseket hallatott, mint egy szülő elefánt. – Rosszul van? – kérdeztem részvéttel. – Átvert az a piszok – mondta még mindig kezébe temetett arccal. – Még halála után is átvert. Megvetette velem drága pénzen ezt a kócerájt, és én le is számoltam mindent az özvegynek az utolsó fillérig. Ha tudtam volna, hogy milliomos, csak a felét ígérem érte. Ó, az a pojáca! – Nono – emeltem fel az ujjam. – Azért egy halottról mégiscsak... Gyorsan felállt, és rendbe szedte zilált vonásait. – Elnézést, uram. Kissé elvesztettem a fejem. Mantovani úr halott. Mit óhajt tehát? – Megmondaná, hol találom az özvegyét? Kijött, vagy jobban mondva, kitántorgott velem a bolt elé, és saját kezével mutatta meg, hogy melyik irányban találom meg azt a kertvárost, ahol Mrs. Mantovani lakik. – Most már mindent értek – rázta meg a fejét búcsúzóul. – Egyébként éppen jókor érkezett. Mrs. Mantovani elköltözik innét. Talán holnap már utazik is. Lehet, hogy Cincinnatiba? Még akkor is szomorú képpel bámult utánam, amikor a sofőr kivette mutatóujját az orrából, és teljes gázt adott. Még mindig a nemes bosszú bűvöletében éltem, amikor leparkoltunk a kertes faház előtt. A nyitott ablakok gazdájuk levegőszeretetéről árulkodtak. Végigmentem a kerten, és bekopogtattam a faajtón. Kopogtatásomat hangosan verte vissza valami folyosóféle, de sokáig nem mozdult semmi. Már-már arra gondoltam, hogy a nyitott fatáblák mégsem jelentenek semmit, amikor az egyik ablakból ősz hajú asszony hajolt felém. – Kit keres? Láttam rajta, hogy régimódi, igen finom asszonyság lehet. Tipikus kalaposözvegy. S az ilyennel csak a viktoriánus szótár segítségével lehet szót érteni. – Mrs. Mantovanit – fuvoláztam, és majd pukedlit csináltam a nagy igyekezettől. – Várjon egy percig. Mindjárt lemegyek. – S eltűnt az ablakból. Másfél perc múlva kinyílt az ajtó, és az asszony megállt az ajtónyílásban. – Uram? – Mrs. Mantovani? – Igen. Mit óhajt? – Beszélni szeretnék önnel. – Milyen ügyben? Az istennek el nem mozdult volna az ajtónyílásból. Előhúztam a licencemet, és odatartottam az orra elé. – Magándetektív vagyok. Kerekre tágult a szeme. – Magándetektív? Jézusisten! Csak nem a hagyaték körül van valami zűr?! Olyan megnyugtatón mosolyogtam rá, mint a háromkirályok a jászolban fekvő kisdedre. – Furcsa ügyben szeretnék beszélni önnel, Mrs. Mantovani. A Harrison-alapítvánnyal kapcsolatban. – Ó! – csak ennyit mondott, aztán gyorsan kitárta az ajtót. – Fáradjon be, Mr... – Nelson. Samuel Nelson. – Örvendek. Bekalauzolt a társalgóba, és leültetett magával szemben. Rövid, rózsaszínű pongyolát viselt, és ahogy keresztülvetette egymáson a lábait, kivillant fehér, még mindig feszes combja. Bár, saccolásom szerint, elmúlhatott hatvan, sok tini megirigyelhette volna a berendezéseit. Képzelem, hogy nem lehetett fenékig tejföl a megboldogult Mantovani élete. Nem látszott észrevenni, hogy végigszalad rajta a pillantásom. Vagy ha észrevette is, nem mutatta. – Azt mondta, hogy a Harrison-házzal kapcsolatban akar tőlem megtudni valamit... – Pontosan. – Csakhogy azt hiszem, rossz helyen jár, fiatalember. Öt éve múlt, hogy otthagytam őket. – Nem tesz semmit. – Nem is kérdi, hogy miért? –? 15

– A módszereik miatt. Amit manapság a csecsemőkkel csinálnak, az nekem már sok. Lehet, hogy a régi iskola híve vagyok, de a régi módszerekben még volt valami humanizmus. Igenis volt. Amit ma csinálnak, az egyszerűen... egyszerűen... embertelen! Állatkertbe való módszerek! Phű! Lassan, de biztosan elindult a felhergelődés útján. – Mrs. Mantovani – vetettem gyorsan közbe –, egy kisfiúval kapcsolatban lenne szükségem némi felvilágosításra. Azt mondták, ha valaki emlékszik valamire, akkor csak ön lehet az! Láthatóan jólesett neki a dicséret. – Meghiszem azt! Olyan a memóriám, mint fiatal koromban. Kiről van szó? – Egy huszonnégy év előtti kisfiúról. Kiült arcára a csalódottság. – Ó! Olyan régi az ügy? Hát, nem is tudom... Az igazság az, hogy csak akkoriban kerültem oda. Emlékszem, külön harcot kellett vívnom Mantovanival. Azt akarta a szerencsétlen, hogy álljak be a pult mögé. Meg is mondtam neki, hogy abból nem eszik! Amint látható, nem is evett belőle szegény Mantovani. – Mégis, kiről van szó? Előhúztam a zsebemből a fényképet. Elvette, rápillantott, aztán felderült az arca. – Renny – mondta. – A kis Renny. Hatalmas kő esett le a szívemről. – Biztos benne? Sértődötten nézett rám. – Na hallja! Tudja maga, hányszor tettem tisztába? Még most is itt van előttem a púpos kis segge. Helyre kis legény volt. De mit akar tőle? Mi van a kis Rennyvel? – Fogalmam sincs róla, Mrs. Mantovani – mondtam az igazságnak megfelelően. – Éppen ezt szeretném megtudni. – Miért? – Örökség. Valami távoli rokona nagyobb összeget hagyott rá. Engem bíztak meg, hogy teremtsem elő a föld alól is. – Értem – mondta komolyan. – Nem is tudtam, hogy a kis Rennynek vannak rokonai... Erre elhatároztam, hogy módszeresen látok neki a kérdezősködésnek. – Tehát Rennynek hívták? – Igen, Rennynek. – Ez valami becenév? – Fogalmam sincs. – A családneve? – Nem tudom. Senki nem tudta. – Hogyan lehetséges ez? – Igen egyszerűen. Amikor behozták, csak annyit mondtak, hogy a kisfiú neve Renny. – Maguk... azaz a Harrison-alapítvány megelégedett ennyivel? Megrántotta a vállát. – Miért ne? A Harrison-cég magánalapítvány. Akár egy-egy napra is vállalunk gyermekgondozást. Valaki behoz egy gyereket, lefizet öt dollárt, és azt mondja, hogy este érte jön. Mi pedig szakszerűen ellátjuk a gyereket: pelenkázzuk, vagy ha nagyobb, játszunk vele, etetjük, tanítjuk. Este a szülő elviszi és lehet, hogy soha többé nem is látjuk. Vagy az ellenkezője is megtörtént már. Az egy napra beadott gyerek a nyakunkon maradt. – Ilyesmi is előfordult? – Hajaj, de még mennyi! Ilyenkor vártunk néhány napot, aztán áttettük egy másik részleghez. Azokhoz a gyerekekhez, akikről lemondtak a szüleik, vagy egyszerűen magukra hagyták őket. – Renny milyen volt? – Renny más tészta. Neki voltak gondviselői. Minden hét végén érte jöttek, sokszor háromnaponként is. Elvitték, aztán többnyire a hét elején újra visszahozták. – Tehát voltak hozzátartozói... – Most mondtam. – Mrs. Mantovani, vissza tudna emlékezni arra a napra, amikor először hozták be a kisfiút? Elgondolkodva rázta meg a fejét. – Akkor éppen nem voltam szolgálatban. Csak másnap tudtam meg, hogy új gyerek jött a hetescsoportba. – Hetescsoport? 16

– Így hívtuk azokat, akiket többnyire csak hétvégékre vittek el. Szombatra, vasárnapra; hétfőn reggel aztán visszahozták őket. – Értem.. De csak terjengett valamiféle hír arról, hogy kik lehetnek Renny gondviselői? – Ha igaz, amit a többiek beszéltek, és ha jól emlékszem... – huszonnégy év azért nagy idő – egy fiatal pár hozta be a kisgyereket. Valószínűnek tűnt, hogy házasok, még ha nem mondták is meg a nevüket. – És azután? – Hogyhogy azután? – Minden alkalommal ők jöttek a gyerekért? – Nem, dehogyis! S ez volt az, ami végül nekem is feltűnt. Ezzel kezdődött a szóbeszéd is... – Szóbeszéd? – Na, igen. Persze nem komoly. Csak amolyan gondozónői pletyka. – Miről, Mrs. Mantovani? – Hát a kisfiúról. Hogy kik lehetnek a szülei, ha mindig más hordja-viszi. Tudja, olyan hülyeségekről volt szó, hogy biztosan elrabolt milliomosfiú, mint a Lindbergh baby vagy álruhás királyfi meg ilyesmi. Hiszen tudja, mennyi marhaságot beszélnek össze az emberek. – Térjünk csak vissza a fiatal párra. Éppen csak odavitték a gyereket, és fel sem tűntek többé? – Hová gondol! Jöttek ők máskor is, éppen úgy, mint a többiek. Csak éppen nem derült ki, hogy ők-e a gyerek szülei. – Vagy? – Vagy mások. Semmi sem különböztette meg őket a többiektől. – Mrs. Mantovani, soha nem próbált az intézet tisztába jönni a kisfiú személyazonosságával? – Nem. De mondtam már, hogy ez nem volt szokásban a Harrison-alapítványnál. – Értem. Kik voltak a többiek? – Akik a fiúért jöttek? – Igen. – Hát... Nem is tudnám megmondani. Férfiak és nők vegyesen. Fehérek is és feketék is. Azt legalább tudtuk, hogy nem feketék a szülei... persze elég barna legényke volt. Lehetett benne egy adag mexikói vér. – Volt valami rendszer abban, ahogy érte jöttek? – Rendszer? Nem értem, mire gondol. – Hát, olyasmire, hogy mondjuk minden második héten ugyanazok vitték-e el. Volt-e valami rendszeresség, ahogy a fiúért jöttek? Megrázta a fejét. – Nem tudnám megmondani. De nem is hiszem. Azt hiszem, teljesen esetleges volt, hogy ki jött érte. Tudja, valahogy olyan furcsa volt az egész. Mintha az ezred fia lett volna. – Mintha micsoda? – Az ezred vagy a század fia. – Az meg micsoda? – Nem olvasott ilyesfajta háborús regényeket? – Nem én! – Mindegy. Képzelje csak el, hogy a bevonuló katonák a rommá lőtt ellenséges vagy éppen visszafoglalt városban, a romok között egy éhes és rongyos kisfiút találnak. Nincs iskola, nincs óvoda, és élelem sincs sehol. Az ezred ekkor magához fogadja a kisfiút. Mindennap más katona osztja meg vele az ebédjét, más tanítja írniolvasni, más varrja meg az elszakadt cuccát, más mos rá. Ilyen az ezred fia. – Azt akarja mondani, Mrs. Mantovani, hogy Renny is valami hasonló lehetett? Talán valami intézmény fogadta örökbe? Egy gyár vagy hivatal? – Úgy tűnt. – Ezért jöttek volna mindig mások érte? Beosztották volna a hétvégeket, hogy mikor ki viszi haza magához? – Úgy tűnt a dolog. – Mégis... milyenek voltak azok az emberek? – Hát, nem is tudom. Fiatalok... – Fiatalok? Mit jelent az, hogy fiatalok? – Mondjuk harminc alatt. – Valamennyi? – Valamennyi. – És... ön szerint milyen munkát végezhettek? 17

– Milyen munkát? – Úgy értem, hogy kétkezi munkások voltak-e vagy hivatalnokok. Millió jele van annak, hogy az ember megkülönböztesse őket egymástól. Mosolyra derült az arca. – Ó, így gondolja? Egészen biztosan hivatalnokok voltak. Fehér gallérosok. – Biztos? – Mérget vehet rá. Rendkívül finom és művelt emberek voltak. – Ezt miből gondolja? – Hát... az elejtett szavaikból. – Például? Miket ejtettek el? Szomorúan megrázta a fejét. – Erre bizony már nem emlékszem. De akkor biztos voltam benne, hogy egészen művelt emberek. Még csak nem is közönséges tisztviselők. – Hanem? – Nem tudom. Régen volt. Ezzel bizony nem mentem valami sokra. Tovább folytattam hát a kérdezősködést. – Mrs. Mantovani, nem tud visszaemlékezni valamelyikük nevére? – Nem én. De aligha mondtak neveket. – Meddig volt a kisfiú az intézetben? – Amíg el nem érte az iskoláskort. – Eeegen... És mivel hozták vissza a hét elején? – Úgy érti, hogy milyen közlekedési eszközzel? – Úgy értem. – Hát, többnyire kocsival. Egy fekete kocsival talán Buickkal. De volt, amikor furgonnal. Egyszerre felkaptam a fejem. – Furgonnal? – Amivel mindenfélét szállítani szoktak. Ja, és még valamit! Amikor egyszer visszahozták, talán éppen az a férfi és az a nő, akik először jöttek vele, valami tarka ruhában voltak. Mint a katonák. Érti ugye, mire gondolok? Lassan kezdett kialakulni bennem valamiféle kép. – Azt mondta, Mrs. Mantovani, hogy többnyire kocsival hozták. Azonkívül? – Hát, gyalog. – Gyalog? Volt arrafelé tömegközlekedés? A Harrison-intézet jó tíz mérföldnyire van a várostól. Lehetséges, hogy taxival jöttek? Megcsóválta a fejét. – Nem hinném. Ha taxival hozták volna, beálltak volna az intézet parkolójába, ahogy azt a saját kocsijaikkal is tették. Akár a fekete autóval jöttek, akár a furgonnal. Taxit azonban soha nem láttam a parkolóban. Pedig gyakran kinéztem, ha meghozták Rennyt. – Miért? – Ó, nincs annak semmi különösebb jelentősége. Tudja, egy ilyen intézetben soha nem történik semmi. S az ember minden apróságra odafigyel, hogy ezzel is enyhítse a napok egyhangúságát. A hétfő különösen érdekes nap volt, hiszen ekkor sok gyereket hoztak vissza; nagy volt a jövés-menés. Kedvenc szórakozásunk volt, hogy a parkolót figyeltük, és megpróbáltuk kitalálni, melyik apróságnak ki az apja, anyja. Néha még az is előfordult, hogy hollywoodi színésznők nálunk rejtették el a porontyaikat. – Tehát, ha jól értem, ez azt jelentené, hogy a kisfiúval ilyen esetekben gyalog jöttek a kísérői? – Valószínűleg. Csak ha igen kellemes volt az idő, akkor nem hozták kocsival. És taxival sem. Néhány másodpercig gondolkodtam még, aztán felálltam. – Nagyon köszönöm, Mrs. Mantovani. Nagyon sokat segített. – Szót sem érdemel. Igazán izgulok a kis Rennyért. Megérdemelné, hogy jó sorsa legyen. Már a küszöböt is átléptem, amikor hirtelen utánam kiáltott: – Mr. Nelson! Gyorsan megfordultam. Komor képpel bámult rám, és láttam rajta, hogy erősen töri a fejét. – Mr. Nelson... valami mintha eszembe jutott volna. Kérdezte, hogy nem emlékszem-e valakinek is a nevére azok közül, akik a kis Rennyt hozták. – Igen? – léptem közelebb. 18

– Nos, a nevükre nem emlékszem. De volt közöttük két hóbortos fickó. Az egyik vörös hajú volt és hosszú szakállú, olyan igazi viccmester. A másik hosszú és komor képű. Mint egy sértődött létra. De azért ennek is volt humorérzéke. Ha jól emlékszem, ezek mindig ugrattak bennünket és egymást is. S olyan furcsán szólították egymást. – Éspedig? – kérdeztem izgatottan. Szégyenlősen rám mosolygott. – Hát... úgy, hogy... újbirodalom és óbirodalom. Aztán látva elképedt arcomat, gyorsan folytatta: – Persze lehet, hogy ez is csak ugratás volt. Vagy valamit félreértettem. – Nem tesz semmit, Mrs. Mantovani. Hátha jó lesz ez is valamire. Elraktároztam a fejembe, aztán kiballagtam a taxihoz. Esteledett, amikor befordultunk Santa Monica főutcájába. A gépkocsivezető fél kézzel a kormányt fogta, másikkal pedig az orrát egyengette. Egyszer csak gyengén fékezett, és félig felém fordította az arcát. – Mondja, mister, magát nem idegesíti semmi? Felrebbentem gondolataimból, és koncentrálni próbáltam. – Például mi? – Például, ha követik. Gyorsan hátrafordultam, de csak megszámlálhatatlan reflektort láttam a sötétben. – Kicsoda? – Egy szürke sportkocsi. – Mióta? – Már dél körül észrevettem. – Akkor meg mi az istenért nem szólt?! – támadtam rá. – Nem tudtam, hogy mi az ábra. Hosszú ideig szeretnék élni. – Akkor most miért szólt? – Mert megsajnáltam. Úgy ül itt, mintha meleg szakajtóban ülne. És különben is, mindjárt lelépek. Megyek vacsorázni. Gondoltam, jobb, ha tudja, hogy kullancs akadt ránk. – Kösz. – Hova vigyem? – A szállodához. – Biztos, hogy oda akar menni? – Biztos hát' – Jól van, én csak megkérdeztem. Ilyenkor általában az a szokás, hogy egy átjáróhoz viteti magát az ember, kifizeti a taxit, bemegy, a másik oldalon pedig megpattan. – A szállodához vigyen! – Ahogy gondolja, mister. Lefékezett a szálloda előtt, aztán felém nyújtotta a névjegyét. – Ha szüksége lenne rám, ezen a számon megtalál. És én mindenkit le tudok rázni, mister! Úgy ismerem a várost, mint a tenyeremet. Felmentem a szobámba, és meg sem lepődtem túlságosan, amikor beléptem az ajtón. Mindenem szerteszét dobálva hevert a földön, még a fogkrémemet is kinyomták a tubusból. Bőröndömet felfeszítették – el kell ismerni, alapos munkát végeztek. Ölembe vettem a telefont, és mikor a központos jelentkezett, New Yorkot kértem. És Giraldini számát. Néhányat búgott a készülék, majd egy ismerős hang kezdett hallózni benne. – Én vagyok, az ivócimborája – mondtam neki. – És nagyon jólesne egy egész nagy bourbon, kevés vízzel és maximum két jégkockával. – Nekem is – mondta a hang. – Akkor jó. Kapcsolná a főnökét? Pár pillanat múlva Giraldini volt a vonalban. – Mi van, Nelson, hogy halad? – Köszönöm, csak megvagyok. Mondja, maga akasztott valakit a nyakamba? – No, de... hogy képzeli? 19

– Ide figyeljen, Giraldini. Nyomon vagyok, de nem szeretem, ha másra is figyelnem kell, nemcsak a munkámra. Valaki reggel óta azzal szórakozik, hogy a rendszámtáblám után furikázik. Azonkívül, úgy látszik, szereti a fogkrémemet is. – Mit beszél? Nem mondaná el értelmesebben? – Minek? Vagy úgyis tudja, miről van szó, vagy más keze is benne van a játékban. Tegyen belátása szerint. Ezzel visszaraktam a kagylót. Másnap reggel ittam egy kávét, és magamba gyömöszöltem egy sajtos szendvicset is. Valahogy elment az étvágyam a reggelitől és Santa Monicától. Főleg, hogy valaki a nyomomba eredt. – Így jár az, aki feladja az elveit! – káromkodtam, amíg elkeseredett küzdelmet folytattam a szendviccsel. – Ha csak Giraldini jár utánam, nincs nagyobb vész, mint eddig. De mi van akkor, ha egy konkurens cég akaszkodott rám? Hiszen jószerivel azt sem tudom, mire megy ki a játék. Mert hogy Giraldini nem mondott igazat, az fix. Mi lehet viszont az igazság? Legyűrtem valahogy a szendvicset, és átballagtam a szemben lévő könyvesboltba. Vettem egy Santa Monica-térképet, és visszamentem a szobámba. Kényelmesen letelepedtem egy fotelba, és törni kezdtem a fejem. Lássuk csak, mire mentem az elmúlt nap során. Először is – vettem sorba a dolgokat –, a legfontosabb, amit megtudtam, hogy a kisfiút nemcsak kocsival, hanem feltehetően gyalog is oda-odakísérték a Harrison-alapítványhoz. Ez pedig, jó esetben annyit jelenthet, hogy az az intézmény vagy akármi, amely a gyereket pátyolgatta, nem lehet messze a Harrison-alapítványtól. Azt a lehetőséget, hogy esetleg mégis taxival hozták, csak sem Mrs. Mantovani, sem pedig a többi gondozónő nem vette észre, egyelőre nem akartam figyelembe venni. Ezen majd akkor is ráérek töprengeni, ha az első feltevésem nem válik be. Vajon mennyit tud gyalogolni egy óvodás kisfiú? – töprengtem, és első ízben sajnáltam, hogy nincs gyerekem. Persze, jól néznék ki, ha lenne... Hova tenném például most is? Az természetesen fel sem merült bennem, hogy egy gyerek többnyire egy anyát is feltételez, aki rendszerint feleség szokott lenni. Tehát – boncolgattam a kérdést – mennyit is tud gyalogolni egy óvodás gyerek... Tegyük fel, hogy szép napos idő van, virágot bontó tavasz. A levegőben méhecskék döngenek, a patak partján. – Aztán dühösen megráztam a fejem, és elhessegettem a lírai gondolatokat. – Tehát, mennyit tud megtenni egy ekkora gyerek? Töprengtem egy kicsit, majd az egy mérföld mellett döntöttem. Ez meglehetősen belátható távolságnak tetszett. Kiterítettem a térképet az asztalra, elővettem a zsebkésemet, és a két pengét kinyitva körzőt csináltam belőle. A kisebbik penge hegyét beleböktem a Harri son-alapítvány kellős közepébe, a nagyobbikkal pedig egy kört írtam le az alapítvány körül, melynek minden pontja egy mérföldnyi távolságra volt a főépülettől. Meghúztam a kört, elvettem a zsebkést, és szemlélni kezdtem, hogy mi is van belül. Meg kell hagyni, elkeserítően kevés volt, ami felkelthette volna a gyanakvásomat. Mindössze egy gumiabroncsgyár és egy gőzmosoda. Semmi egyéb. Kicsit csalódottnak éreztem magam. Mrs. Mantovani elbeszélése nyomán nem úgy tűnt, hogy a kisfiút gumikészítő munkások vagy mosodai alkalmazottak cipelték volna ide-oda. Persze vannak ott irodaépületek is, azokban pedig fehér galléros hivatalnokok. Ennek ellenére nem nagyon tetszett a dolog. Idáig értem töprengésemben, amikor csengeni kezdett a telefon. Lélekben megerősítettem magam, és a kagyló után nyúltam. Nem csodálkoztam volna, ha a túlsó oldalról kinyírással fenyegetnek. Legnagyobb meglepetésemre azonban Mrs. Mantovani volt a vonalban. – Jó reggelt, Mr. Nelson – csicseregte –, ne haragudjék, hogy ilyen korán hívom. Amint tudja, néhány napon belül elköltözöm a városból, és az éjszaka eszembe jutott valami. – Csakugyan? – A kis Rennyvel kapcsolatban. Meglehetősen megkönnyebbültem. – Roppant hálás vagyok, Mrs. Mantovani Minden apróság nagyon fontos lehet. Csak úgy dőltek belőlem a közhelyek. – Hát én nem is tudom... Lehet, hogy semmi jelentősége nincs a dolognak. Sőt valószínű. – Sosem lehet tudni, Mrs. Mantovani. – Hát jó. Eszembe jutott, hogy egyszer a kis Rennyt valami baleset érte. 20

– Baleset? – Nem súlyos. Alighanem csak a lépcsőről esett le. Erre már nem tudok valami jól visszaemlékezni. – Értem. – Nekem kellett orvoshoz vinnem. Sokat sírt, és attól féltünk, hogy eltört valamije. – Aha. – Nem messze a Harrison-alapítványtól volt egy orvosi rendelő. Néhány száz méterre. Ezért is nem volt az alapítványnak külön orvosa. Ha szükség volt valakire, csak átszóltunk telefonon. – Ön viszont azt mondja, hogy a gyereket vitték át. – Igen, mert röntgenezni kellett. Röntgenkészülék pedig csak az intézetben volt. Az alapítványban nem. – Értem. – Valamelyik doktor, ha jól emlékszem, Davisnek hívták, megröntgenezte a kis Rennyt. Aztán valami egészen furcsát mondott. – Furcsát? Micsodát? – Hát, az igazság az, hogy nemigen értettem én sem. De a doktor egészen fellelkesült tőle. Még telefonált is valahova. – De hát mi történt? – Azt mondta, hogy a kis Rennynek nem normálisak a csontjai. – Úgy érti, hogy valami betegséget talált rajta? – Ezt kérdeztem én is. De ő azt mondta, hogy nem, a kicsi nem beteg, csak furcsán nőttek a bordái. Rendellenesen. – Meg tudná mondani, hogy mit jelent ez? – Megpróbálom. Doktor Davis le is fényképezte. Pár perccel később előhívták és meg is mutatták nekem. Hát, a kis Rennynek valóban furcsák voltak az oldalbordái. Egészen furcsák. – Milyenek? – Olyanok, mint a börtönrács. – Börtönrács? – Igen. Nemcsak vízszintesen voltak bordái, hanem függőlegesen is. Kockás volt belül az egész gyerek. A dolog kezdett egyre rejtélyesebb lenni. – Mrs. Mantovani, elmondaná az egészet szép lassan még egyszer? Elmondta. Szép lassan, még egyszer és ugyanúgy. Hogy a kis Rennynek kockásak voltak a bordái. – Aztán mi történt? – kérdeztem végül. – Semmi. A doktorok még telefonálgattak egy darabig, aztán hazamehettünk. Davis doktor azt mondta, hogy a kis Rennynek kutya baja. Ami meg a bordáit illeti, ártalmatlan fejlődési rendellenesség. Olyasmi, mint amikor valaki farokkal születik. Amikor letette a kagylót, csak álltam meredten, és nem tudtam mit kezdeni az új információval. Csak nem azért keresi Giraldini a kölyköt, mert kockásak a bordái? Válaszolni úgysem tudtam, hagytam hát a fenébe az egészet. Visszamentem a térképhez, és újra csak a tisztítóüzemre gondoltam. Mit kereshetett egy fiúcska a mosodában? Aztán váratlanul visszatértek a gondolataim Mrs. Mantovanira. Mit is mondott az öreglány? Hogy volt ott egy orvosi rendelő... A térképhez ugrottam, és keresgélni kezdtem. Hol az ördögbe van az az átkozott rendelő? Kerestem, kerestem, de sehol sem találtam. Aztán egyszerre csak kiejtettem a kezemből a bicskát, és akkorát nyerítettem, hogy nyilván őrültnek tartott volna mindenki, aki hallja. Sőt még a homlokomra is csaptam. Én marha! Hiszen minden huszonnégy évvel ezelőtt történt. Én pedig az idei kiadású Santa Monica-i térképre húzkodom a köröket! Kirohantam az utcára, és addig keresgéltem, amíg csak fel nem hajtottam egy antikváriumot. S további félóra múlva a kezemben volt a huszonnégy évvel ezelőtti Santa Monica térképe. Felvágtattam a szobámba, előkaptam a bicskát, és újra csak kört rajzoltam a Harrison-alapítvány köré. Aztán közelebb hajoltam, és belenéztem a körbe. Attól pedig, amit láttam, égnek meredtek a hajszálak a fejemen. Mert igaz ugyan, hogy rajta volt a térképen az orvosi rendelőintézet, ahol a kis Renny bordáiról megállapították, hogy olyan, mint a börtönrács, de rajta volt az azóta megszűnt Santa Monica Egyetem is három karával és a hozzá kapcsolódó tíz-egynéhány intézetével. Erre mondják jobb helyeken, hogy nesze neked, Sammy Nelson junior! 21

Néhány órával később már a kezemben volt a hajdani Santa Monica Egyetem pontos leírása a hozzá kapcsolódó intézetekével együtt. Néztem, néztem a töméntelen épületet, a karokat, az intézeteket, és egyre inkább kezdtem elveszíteni az önbizalmamat. Ha eddig nem éreztem volna, hogy gombostűt keresek szénakazalban, itt volt az ideje, hogy érezzem. Aztán csak sóhajtottam, és kiszelektáltam az egyetemi épületeket. Nem valószínű, hogy hét végére bárki is ide hozta volna a gyereket. Viszont ha hazavitte... Gyorsan az intézetek felé fordítottam a figyelmemet. Pontosan tizenkettő volt belőlük. Orvostudománnyal foglalkozó volt három, pszichológiai másik három, matematikai és fizikai úgyszintén három, egy régészeti, egy művészettörténeti és egy földtani. Tanácstalanul bámultam a papírokat, mintha csak tőlük vártam volna segítséget. Kicsi Renny... Hogy a fene vigyen el! Melyikben bujkálhattál annak idején? Aztán úgy döntöttem, hogy ideje megismerkednem a Santa Monica Egyetem intézeteinek belső felépítésével is. Végtére is Giraldini pénzén művelődöm. Kétségkívül sok érdekes dolgot tudtam meg a papírokból, az is kétségtelen volt azonban, hogy semelyiket sem tudtam kapcsolatba hozni a kis Rennyvel. Mégis leginkább a földtani intézetet nézegettem, hiszen alighanem itt kellett egy szögön lógnia a rejtély kulcsának. Hogy mire alapítottam a feltevésemet? Arra a furcsa félmondatra, amit Mrs. Mantovani ejtett ki a száján tegnap, hogy ti. az a fiatal pár, aki egyszer visszahozta a kis Rennyt, olyan ruhát viselt, mint a katonák. Hallottam valahol, hogy geológusok, vagy barlangkutatók, vagy mit tudom én kicsodák is ilyesmi ruhába öltöznek, ha komoly túrára készülnek. Itt kell hát keresnem és nem másutt! Kerestem, kerestem, és mégsem találtam semmit. Délutánra már kívülről megtanultam mindent; tudtam például a vezetők és a beosztottak nevét, csak még mindig fogalmam sem volt, hogy mire megyek vele. Pedig biztos voltam benne, hogy az intézetekben kell bujkálnia a megoldásnak. Bekaptam valamit ebédre, aztán újra csak a papírokba mélyedtem. A Santa Monica Egyetem Egyiptológiai Intézete. Vezetője: Peter Szilágyi. Két osztályra oszlik: az egyiptomi óbirodalom és az újbirodalom korának az osztályára. Ezek mindegyike további... Aztán egyszerre csak úgy éreztem, hogy megáll az ütő bennem. Az izgalomtól könnyek szöktek a szemembe, és elhomályosították az előttem heverő papírokat. Mit is mondott Mrs. Mantovani? Hogy az egyik vörös, magas férfi volt, fejlett humorérzékkel, a másik pedig komor képű, hosszú, fekete szakállas, létra. Mindenkiből viccet csináltak s gyakran egymásból is. Érthetetlen módon úgy becézték egymást, hogy „óbirodalom” és „újbirodalom”. Leroskadtam a pamlagra, és kilihegtem magam. Ó, hogy az ördög vigye el! Hát persze hogy régészek! És a terepszínű ruha is stimmel. Hiszen a régészek is terepen dolgoznak. Bár fogalmam sem volt, hogy egyiptológusok mit kereshetnek terepszínű ruhában Santa Monica körül. Ó, hogy az ördög vigye el! Idáig jutottam, amikor megcsörrent a telefon. Felvettem, Giraldini volt. – Meddig jutott, Nelson? Furcsa módon nem volt türelmetlenség a hangjában. – Semeddig. De dolgozom, ne féltse a pénzét. – Oké. Még mindig magán vannak? – Fogalmam sincs. Ma még ki sem mozdultam. – Aha. – Ne féltse a pénzét, idebenn is dolgozom. – Oké! Ha valami lenne, csak szóljon. És ne lepődjék meg, ha azokat, akik maga mögött ólálkodnak, valami baj érné. Igen? – Ez a maga dolga. Viszlát. Lementem a hallba, vettem egy újságot, majd a nyilvános fülkéből felhívtam a taxis számát. Tudj' isten, valahogy a szívembe lopta magát, ahogy az orrát túrta. Azonkívül azt sem szerettem volna, ha lehallgatják a beszélgetésemet. Kiballagtam a hotel elé süttetni a hasam egy kicsit a nappal. Jó negyedórai várakozás után berobogott az emberem, és úgy üdvözölt, mintha réges-régi ismerősök lettünk volna. – Jó reggelt, senor. Szép időnk van. Beszálltam, megadtam valami útirányt, aztán hátradőltem az ülésen. – Hogy hívják magát? – kérdeztem tőle. – Ramónnak, senor. 22

– Mexikói? – Csak az őseim, senor. Azoknak az ősei meg állítólag Peruból kerültek Mexikóba. Végül is inka vagyok, senor. – Szólíthatom Ramónnak? – Lekötelez, senor. Olyan kifogástalan volt az udvariassága, mint a Waldorf Astoria főpincéréé. – Követnek bennünket, Ramón? Belenézett a visszapillantóba, aztán halkan hátradünnyögte: – Így nehezen tudom megállapítani. De ha csinálhatnék néhány kunkort... – Csináljon csak bátran! Csinált néhány kunkort, ami azt jelentette, hogy végigsüvítettünk egypár keskeny, gyér forgalmú mellékutcán, s végül negyedórai tekergőzés után kifordultunk a főutcára. Ramón hátrafordult és rám kacsintott. – Ha követtek is, leráztam őket. Megállíttattam a kocsit egy árnyas fa alatt, de nem szálltam ki belőle. – Hány éve él a városban? – kérdeztem az emberemet. – Hát... gyerekkorom óta. Van vagy harminc. Akkor költöztünk ide Rosarióból. Az államokbeli Rosarióból. Tudja, az apám... – Oké. Azt beszélik, hogy abban az időben volt még egyeteme a városnak. – Rosariónak? – Dehogy. Santa Monicának. Ennek a városnak. – Ja, vagy úgy! Volt bizony. A Santa Monica Egyetem. Arrafelé, ahol a gyerekotthon van. Kinn a fenében. – Gyakran járt arrafelé? – Nem túl gyakran. Az egyetemiek kinn laktak a környéken. A professzorok magánházakban, a diákok pedig a campusban. Néha-néha akadt csak fuvar arrafelé. Inkább csak szemeszterkezdéskor. Voltak, akik más városokból jöttek vonattal, és az állomásról kivitették magukat a campushoz. Őszintén szólva ritkán álltam az állomáshoz. Nem túlságosan jó az ilyesfajta fuvar. A diákok a borravalóval is csínján bánnak, visszafuvar meg egyáltalán nincs. Inkább csak a kezdők voltak kaphatók efféle utakra. – De azért nagy néha megfordult arrafelé? – Igencsak ritkán. – Talán mégiscsak emlékszik egy s másra? – erősködtem. – Mire kellene? – Hát... mondjuk arra, hogy hogyan nézett ki az az egész. Tanácstalanul vakarta meg a feje búbját. – Őszintén szólva... Gondolom, olyan lehetett, mint minden egyetemi campus. A diákok faházakban laktak, a campus területén. A házakat görög betűkkel jelölték, nem is volt egyszerű odatalálni annak, aki nem tanulta meg őket. Én egyszer... No, de mindegy. Olyan volt, mint egy hatalmas park. Csak a kutatóintézetek voltak egymás hegyen-hátán. Ez volt aztán az oka a nagy bajnak is. – Nagy bajnak? Gyanakodva fordult hátra. – Maga még nem hallott róla? – Először vagyok Santa Monicában. – Pardon, senor. Hát az úgy volt, hogy az egész egyetem tökig leégett. – Mit mond? – Leégett. Azóta sincs egyetem Santa Monicában. – Körülbelül mikor volt ez? – Úgy tizennyolc éve. De pontosan is meg lehet állapítani. Tele voltak vele az újságok. Egy ilyen kis városban még az is nagy szó, ha egy szemetestartály kigyullad, nemhogy az egyetem! – Azt mondja, leégett az egész? – A kutatóintézetek és az egyetemi épületek porig. Szerencsére a diákoknak nem esett bajuk. Az ő szállásaik viszonylag messzire voltak a tűztől. – És... hogy történt? – Gyújtogatás. El is kapták a tettest. Éreztem, hogy izgalomba jövök. – Tehát elkapták. És ki volt az az őrült?

23

– Ahogy mondja. Egy őrült volt. A nevére sajnos nem emlékszem. A bíróság annak idején tárgyalta az ügyet. Valami szerencsétlen tökfilkó Indianapolisból. Talán egy szemesztert végezhetett itt, aztán rájött a dili. A lényeg az, hogy eltanácsolták. El is ment, de visszajött, és felgyújtotta az egészet. – Hogy a fenébe sikerült neki ilyen alaposan? – Véletlenül. Valami gyapotkócokkal gyújtogatott az a balfácán. Ahogy vissza tudok emlékezni, ebből még nem is lett volna nagy baj, de szerencséje volt a dilisnek, az egyetemnek meg pechje. Bedobott egy halom lángoló gyapotkócot az egyik pinceablakon, és az pontosan beleesett valami vegyszeres kádba, aminek elfelejtették feltenni a tetejét. A vegyszer belobbant, a többi meg már úgy ment, mint a karikacsapás. Egyik intézet égett a másik után! – Döbbenetes.,. – Naná hogy az! Képzelje csak el, később derült ki, hogy valamennyi intézet dugig volt tűzveszélyes vegyi anyaggal. Mintha csak háborúra készülődtek volna azok az ütődöttek. – Nyilván használták is a vegyi anyagokat. – Tudja a fene. De hogy jól égtek, az biztos. Egészen Santa Barbaráig látszott a füstje. Hiába volt bevetve a világ minden tűzoltója, leégett az egész, mint a pinty! – Halálos áldozat volt? Megrázta a fejét. – Szerencsére nem. Szerencsére vasárnap történt, amikor az intézetek zárva voltak. Csak az Isten a megmondhatója, mi történt volna, ha hétköznap dobja be a kócot az az őrült a pinceablakon. Így is volt azért baj éppen elég! – El tudom képzelni. – Aligha. Mert nemcsak az volt a probléma, hogy leégett minden, és felrobbantak a vegyszerek... – Hogyhogy? – Sugárfertőzött tett a terület Bizsergést éreztem a tarkómon, amit csak rendkívüli izgalmak esetén szoktam érezni. – Elmondaná bővebben? – Nagyon szívesen, senor. Az újságok részletesen írtak róla. Tudja, az intézetekben volt egy csomó radioaktív... izo... izo... – Izotóp? – Az. Az újságok megírták, hogy mire használták őket. Csoda muris. Képzelje csak el, a régészek azért gyűjtötték ezeket az izéket, hogy megállapítsák velük egy-egy kiásott micsodáról, hogy mennyi idős. Gondolta volna, hogy az atom ilyen okos? Én addig azt hittem, hogy csak bombát lehet csinálni belőle. – Aztán? – Gondolhatja. Amikor az intézetek leégtek, az izék kiszabadultak és elkezdtek sugározni. Állítólag életveszélyes volt a buli. – Nyilván. – Amikor a tüzet eloltották, katonai alakulatok járták végig az egészet, és megmérték a sugárzást. Azután húztak egy kerítést, és kitették a táblákat, hogy sugárveszély miatt a kerítés átlépése életveszélyes. Ez történt. – Csak ennyi? – Az újságok azt írták, hogy többet is kellene tenni, de nem volt rá pénz. Mire van itt egyáltalán? Valami újságíró megírta, hogy ki kellene kapálni a fene se tudja, hány ezer köbméter földet, hulladéktemetőbe szállítani és újat hozni helyette. Akkor lehetett volna használni megint azt a területet. – De nem történt semmi, igaz? – Hát, nem sok. Azt hiszem, a polgármester és a kormányzó csak röhögtek az újságcikken. Képzelheti, mibe kerülne annyi földet elvinni és újat hozni helyette. Azonkívül azt is megírták, hogy tizenöt év múlva az izotópok elpárolognak vagy mi a fene. Előbb eltűnik a fele, aztán a második fele, aztán ennek is a fele, úgy, mint a mesében. A végére csak a föld marad, izotópok meg sehol. – Szóval minden ott maradt azon a területen? – Hát minden azért nem... A tűzoltók, a Polgárőrség és a Nemzeti Gárda is kivonult a mentéshez. Az intézetek cuccait alighanem sikerült biztonságba helyezni. Főleg a régészekét. Csak hát minden, ami megmaradt, fertőzött lett. Képzelheti. Senki sem kaphatott vissza semmit, még egy szelet papírt sem. Volt is balhé hétfőn reggel. Összesereglettek a tudósok, és követelték a cuccaikat. – És? – Semmi. Nem kaphattak meg semmit. Még a ruháikat sem. A pénzüket se. Minden fertőzött lett. 24

– Hova lettek ezek a dolgok, Ramón? Csak nem semmisítették meg őket? – Biztosan nem. Legalábbis nem írták az újságok. Persze amit azok időnként összeírnak... Szóval valami katonai helyre vitték a cuccokat. Azt mondták, hogy tizenöt év után mindenki visszakaphatja, ami az övé. Jó kis vigasz, mi? Nem tudtam másra gondolni, mint hogy néhány évet késtem. – Nem tudja. Ramón, visszakerültek azok a holmik végül is a katonáktól? – Fogalmam sincs. Az újságok nem írtak róla. Vagy ha írtak is, én nem olvastam. – Maga szerint, ha visszahozták, hova tehették őket? Elgondolkodott, és egy kicsit megpiszkálta az orrát. – Hát nem is tudom. Ha a maga helyében lennék, felkeresném a seriffet. A seriffnek tudnia kell mindenről. Néhány másodperccel később úton voltunk a seriff hivatala felé. Ben Hawkins seriff hivatalában nagyjából húsz percet töltöttem. A nagy bajuszú marsall rendkívül készségesnek mutatkozott – Ramón szerint a közelgő választások miatt –, végignézett néhány papírt, és kisütötte, hogy a nem gépi berendezések a városi könyvtár raktárába kerültek, a gépek pedig a város cukorgyárának a raktárába. Amíg a városi könyvtár felé hajtottunk, igyekeztem összekaparni a gondolataimat. Az a kisebbik baj, hogy fogalmam sem volt, mit is keresek, inkább az izgatott, hogy hogyan jutok hozzá. Bár a könyvtárosokkal nem lesz talán nehéz boldogulnom. Ramón átadta magát a semmittevésnek, én pedig felügettem a hatalmas épület lépcsőjén. Pár perc múlva szemben ültem a Santa Moncia-i nyilvános könyvtár igazgatójával. Markáns arcú, vöröses ír ember volt az igazgató, inkább marhatenyésztőnek nézett ki, mint könyvtárosnak. Már az első mondatok után láttam, hogy nem lesz nehéz dolgom vele. Előhúztam az igazolványomat, és bemutatkoztam: – Samuel Nelson vagyok, New Yorkból. Magándetektív. Peter Szilágyi professzor a megbízóm. Úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna, hogy a Holdból érkeztem titkos küldetéssel. – Örvendek – morogta. – Miben állhatok a szolgálatára? – Szilágyi professzor megbízottja vagyok! – ismételtem határozottan. Árnyék futott át az arcán. – Ezt már hallottam. Azt mondja már meg, hogy ki a fene az a professzor? Ez egyszer nem tudtam haragudni faragatlan modoráért. – Tizennyolc évvel ezelőtt a Santa Monica Egyetem régészeti intézetének a vezetője volt. – Ja, vagy úgy – mondta minden érdeklődés nélkül. – Megbízóm hozzá szeretne jutni a holmijához. Amikor az intézetet sugárfertőzés érte, zárolták minden ingóságát. Állítólag tizenöt év elmúltával ide szállították őket. Rákönyökölt az asztalra, és a szemembe nézett. – Nemcsak állítólag, hanem biztosan. Itt foglalja nekem a helyet az a sok szemét. De már csak hat hónapig. Aztán viszik az egészet a szeméttelepre! Hozott magával teherkocsit? – Előbb csak meg szeretném nézni – mondtam óvatosan. – Már a megbízóm sem emlékszik pontosan, hogy mit hagyott annak idején az intézetben, őszintén szólva, nem is a berendezések és a ruhák érdeklik, hanem a feljegyzések. – Abból is van elég. – Tudja – kezdtem bizalmasabb hangra váltani –, megbízóm szerint csoda értékes feljegyzések maradtak ott a fiókokban. Nem vette a lapot, vagy legalábbis nem óhajtott haverkodni velem. – Képzelem – mondta szárazon, és felemelte a telefonkagylót. – A maga megbízója is megéri a pénzét, akárcsak a többi. Legalább ezer dollárunkba került csak a postabélyeg. Minden hónapban írtunk egy levelet valamennyi intézet minden munkatársának, hogy fáradjon ide hozzánk, és méltóztassék végre átvenni az elhagyott javait. De nem! Azt hiszi, egyetlenegy is válaszolt vagy idejött volna? Csak hallgatnak, mint a sült hal a tepsiben, mi pedig küldözgetjük azokat a rohadt leveleket. Mert ez a törvény, érti? Én pedig azt mondom, hogy fütyülni kellene az ilyen hülye törvényekre! Közben belehallózott valaki a készülékbe, mire abbahagyta az átkozódást. – Maga az, Billy? Van itt egy muksó, valami Nelson, magánzsaru, és az elhagyott cuccok iránt érdeklődik. Mutasson meg neki mindent. Oké? Vigyen, amit akar! Azonnal leküldöm liften. 25

Letette a kagylót, és az ajtó felé mutatott. – A folyosó végén van egy könyvszállító lift. Nyomja be az alagsort jelző gombot, Billy már várja. Sok szerencsét! Ezzel anélkül hogy kezet nyújtott volna, vagy bármiféle megbízólevelet kért volna, az asztalán heverő papírokba mélyedt. Minden jel arra mutatott, hogy minél gyorsabban meg akar szabadulni tőlem. Lelifteztem az alagsorba, ahol Billy várt rám. Helyesebben két óriási mankó, és közöttük valami kis maszat, ami állítólag Billy névre hallgatott. Kimásztam a fülkéből, és megpróbáltam elválasztani a pasast a mankóktól. Néztem, néztem, de nem ment. Reménytelenül össze volt gubancolódva az egész. – Hello, Billy! – üdvözöltem, és még idejében visszakaptam a kezem, amivel meg akartam veregetni a vállát. A végén még összeomlik itt nekem, mint a kártyavár. Valahonnan a mankók közül előkotorta a kezét, és felém nyújtotta. – Üdvözlöm, Mr. Nelson. Koch vagyok. Ilyen finoman hozta a tudomásomra, hogy nem tart igényt a billyzésemre. – A főnöke küldött, Mr. Koch – mondtam, átvéve a hivatalos hadovát. Komolyan bólintott, mint egy győztes hadvezér, amikor elfogadja az ellenfél teljes és feltétel nélküli kapitulációját. – Mindenről tudok, Mr. Nelson. Kövessen, kérem. Elindult előttem, én meg utána. Meglepően gyorsan haladt az óriási mankókon, és alaposan össze kellett szednem magam, ha lépést akartam tartani vele. Végigfutottunk egy cirka fél mérföld hosszú folyosón, befordultunk jobbra, befordultunk balra, végül megtorpantunk egy szürkére mázolt, óriási vasajtó előtt. Koch lehorgonyzott, egyik mankóját a falhoz támasztotta, apró kulcsot húzott elő a zsebéből, és villámgyors mozdulattal kinyitotta a zárat. Segíteni akartam, de szántszándékkal úgy rakta a mankóját, hogy ne férhessek hozzá. Ezután hátrébb lépett, kapart egyet az egyik mankóval az ajtó sarkán, mire az sarkig tárult. Ameddig csak elláttam, polcok végtelen sora húzódott egy végeláthatatlan teremben, s a polcokon a legkülönbözőbb használati tárgyak; tőlem kábé másfél méterre például piros vekkeróra nézett velem farkasszemet. Koch az egyik polchoz támaszkodott, és büszkén nézett végig birodalmán. – Hát, ez lenne az. Meg még túlnan, a másik teremben. A túlnan alighanem valahol a ködülte messzeségben lehetett. Ekkor hirtelen az eszembe ötlött valami, amitől ideges lettem. Nem nagyon és nem is sokáig, de mégis valami bizsergető érzés kezdett futkározni tőle a tarkóm táján. – Mondja, Mr. Koch – morogtam, és csak remélhettem, hogy nem érződik a hangomon nyugtalanság –, biztos, hogy már nem sugároznak? – Egészen nyugodt lehet, Mr. Nelson – nyekeregte, és szeretetteljes mosollyal legeltette szemét a kincsein. – Egészen biztos lehet benne. Minden évben jöttek emberek mindenféle készülékekkel, és megvizsgálták a radioaktivitást. Azt mondták, hogy egyre gyengébb. Tavaly meg már azt mondták, hogy jóval a veszélyszint alatt van az erőssége. De azért, a biztonság kedvéért, vártunk még egy évet. – Nagyon jól tették – mondtam megkönnyebbülve. – Mr. Fitzgeraldnak nem tetszik ez az egész – mondta panaszosan. – Meg akar szabadulni tőle. Pedig én szívesen... érti, ugye? Hogyne értettem volna. Az elmúlt évek alatt úgy hozzánőttek a tárgyak, hogy most úgy érzi, saját tulajdonától akarják megfosztani. – Mr. Koch – próbáltam vigasztalni –, egyelőre csak megnézem, mije maradt itt Szilágyi professzornak. Talán csak jövőre jövünk érte. De kérem, ezt ne említse a főnökének. Hálásan billentette felém a mankóját. – Bennem megbízhat. De úgyis vége mindennek. Elviszik az egészet a szemétégetőbe. Lassan végigsétáltunk egy hosszú polcsor mellett. – Ez a geofizikusoké volt – mutatott előre –, az meg ott az informatikusoké... – Én a régészeti hagyatékba szeretnék beletúrni – mondtam kissé türelmetlenül. Úgy látszik, megérezhette hangom rezgésén, hogy elegem volt a csevegésből, és egy csapásra átalakult hivatalnokká. – Kérem, Mr. Nelson, kövessen. A terem végében van a Régészeti Intézet cucca. Amint látja, minden tárgy alá egy cédulát helyeztem. A cédulán a talált tárgy jellemző adatai: úgymint szélesség, hosszúság, milyenség 26

stb. olvasható. Természetesen a vizsgált tárgynak megfelelően más-más paramétereket tüntettem fel. Ahol lehetett, megállapítottam a tulajdonos nevét, és elkülönítettem mások tulajdonától. Ahol nem lehetett... Csak hadovált tovább, de én ekkor már egészen másra figyeltem. Nevezetesen egy cédulára, amely ott villogott a vállam magasságában, gondosan a polc oldalához ragasztva. S a cédulán egyetlen mondat állt: Peter Szilágyi tulajdona. Első pillantásra kusza papírhalomnak tűnt az, amire a cédula mutatott. Ahogy azonban jobban végigfuttatom rajta a szemem, láttam, hogy spirálfüzetek, határidőnaplók, madzaggal összekötött iratcsomagok és néhány kemény fedelű könyvecske alkotja a kupacot. Ekkor megszólalt valahol a lelkem mélyén egy Geiger-mérőhöz hasonló műszer. Kattogni kezdett, és ez a kattogás azt jelezte, hogy figyeljek csak jobban oda arra a kupacra. Billy közben befejezte mondandóját, és némán figyelte, ahogy egyre közelebbről mustrálgatom a papírokat. – Peter Szilágyi tulajdona – morogta sokat sejtetően. – Meg szeretném nézni ezt a kupacot – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. – Megbízóm valami feljegyzéseket keres... – Ezért küldött magánhekust? – kérdezte Billy, és nekidőlt a szembeni polcnak. Erre már kénytelen voltam felfigyelni. Nem is olyan hülye a kicsike... – Hogy mondta? – kérdeztem, és közelebb léptem hozzá. – Engem nem tud átverni – próbálta megkeményíteni a hangját. Egészen melléje léptem, aztán gyors mozdulattal elkaptam tőle egyik mankóját. Felsikoltott, és szinte rácsavarodott a másikra. Mint az óriáskígyó a faágra a Walt Disney-filmekben. – Mi hát akkor az ábra? – Ötven rupó és a magáé, amit akar. – Enyém az anélkül is. Még szorosabbra csavarodott a mankón, és gyűlölettel teli világított felém a szeme. – Ha nem kapom meg az ötven ficcset, megnyomom a vészjelzőt. – Ez lesz az utolsó mozdulatod, Billy... Ott álltunk egymással szemben; láttam rajta, hogy reszket a félelemtől és a mohóságtól. Ekkor úgy tettem, mintha meggondoltam volna a dolgot. S az volt a legfurcsább az egészben, hogy tényleg meg is gondoltam. Visszanyújtottam neki a mankót. – Itt van, Billy. Látom, van benned üzleti érzék. Szeretem az ilyen pasasokat, Billy. Azt hiszem, megköthetjük a boltot. Elvette a mankót, és láttam, hogy remeg a keze. – Mire lenne szüksége? Közel hajoltam hozzá, mintha attól tartanék, hogy valaki meg találja hallani a hangom a labirintusban. – Merre vannak a terepszínű ruhák, Billy? Valahova a távolba bökött. – Ott. – Kettő kellene belőlük. – Kettő? Minek? Rátettem a tenyerem a felém eső mankó szárára. – Kérdeztem én tőled, hogy neked mire kell az ötven rupó? Erre úgy látszik felébredt. – Oké, Mr. Nelson. Sisakot nem kér hozzá? – Jó, hogy mondja. Sisakot is kérek. – Akkor hatvan ficcs. Elfogott a méreg, de végül is mit takarékoskodjak Giraldini pénzével? – Oké, Billy. Legyen hatvan. A két ruha és a két sisak. Ismét a távolba mutatott. – Ott vannak. – Majd te elhozod, Billy. Addig előkeresem a pénzt. És ne próbálj átverni. Két, jó minőségű terepruhára és két sisakra van szükségem. Jó minőségűre. Világos? Morgott valamit, és nekilendült, mint egy rajzfilmfigura. Mire felocsúdtam, már el is tűnt a távoli polcok között. 27

Tudtam, hogy nincs vesztegetni való időm, ezért villámgyorsan a polchoz ugrottam. Beletúrtam az irathalomba, de nem láttam semmi érdekeset. Számlák, érdektelen irkafirka, határidőnaplók. Bár tudtam, hogy ez utóbbiak érdekesek lehetnek, félretoltam őket. Éreztem, hogy másnak is kell lennie még valahol. Volt is. Majdhogynem legalul feküdt a vastag, kék fedelű könyv. Borítóját megkoptatta az idő, és tűzoltás közben alighanem kaphatott egy adag vizet is, de úgy egyébként nem volt semmi baja. Megfordítottam, mert a hátával felfele feküdt. Szinte az egész elejét elfoglalta egy hatalmas, öntapadó vignetta, amelynek a közepére szép, kalligrafált betűkkel egyetlen szót írtak: Renny. Amikor Billy Koch visszaügetett, a füzet már a kabátom alatt pihent, békés egyetértésben a stukkerommal. – Itt van – lihegte, és a madzaggal átkötött csomagra mutatott. – Kitettem a pájslimat, hogy a legjobbakat szedjem össze. Remélem, nem sajnálja tőlem ezek után azt a vacak hatvan ficcset? Benyúltam a tárcámba, és kivettem hat tízest. Lassan, komótosan a markába számláltam. Aztán visszatettem a tárcámat, és ugyanazzal a mozdulattal kihúztam a stukkeromat. Állati félelem csillogott a szemében, ahogy könyörgőre fogta a dolgot: – Jaj, ne! Ez magának a tisztességes üzlet? Én leszállítottam az árut, maga meg... – S vinnyogott, mint egy hóra vágott kölyökkutya. Egészen közel léptem hozzá, és a stukker csövével feltámasztottam az állat. – Én is a tisztességes üzlet híve vagyok, Billy. Nem veszem vissza a hatvan dollárt... – Hát akkor, mi az istent... – Nem szeretném, ha valami butaság jutna az eszedbe, Billy. Ha mondjuk kifelé menet mégiscsak megszólalna a riasztócsengő. És megpróbálnák elvenni a csomagomat. Érted, ugye? Ha valami vicces ötlet jutna az eszedbe, nem biztos, hogy jól sülne el a poénja. Megegyeztünk, Billy? Bólintott; erre elindultunk kifelé. Ramón békésen várakozott, és elmerülten piszkálgatta az orrát, amikor hónom alatt a csomaggal kijöttem a könyvtárból. Lesiettem a lépcsőkön, és egy kukát kerestem, ahova belehelyezhettem volna Billy Koch kincseit. Kuka azonban nem volt sehol, így hát magamnál tartottam a két ruhát és a hozzávaló sisakot. Legfeljebb a végén Ramónnak ajándékozom őket. A taxi odagurult a lépcső aljához. Ramón barátságosan intett, én visszaintettem, és csoda okosnak éreztem magam. Okosnak, fürge eszűnek és nagymenőnek, aki, ha kell, átvágja az egész világot. Alighanem ezért is nem vettem észre azt a fekete utcai cirkálót, amely azonnal elindult mögöttünk, mihelyst Ramón gázt adott. Amint mondtam, ekkor még nem vettem észre semmit. Elégedetten dőltem hátra az ülésen, és megtapogattam a könyvet, amely az ingem alatt rejtőzött. Renny! Végre megtudok rólad valamit, te kis eltűnt csirkefogó! Végül is nem tudtam türtőztetni a kíváncsiságomat; kihúztam a könyvet, és nézegetni kezdtem. Alaposan megbámultam a kötését, a vízfoltot a fedelén és a vignettát. Kinyitni azonban a világ minden kincséért sem nyitottam volna ki. Majd otthon, a szállodában, amikor fenékig kiélvezhetem a sikert! Ramón egyszerre csak hátrafordította a fejét. – Mr. Nelson! Újra rajtunk vannak! Felriadtam álmodozásomból, és rövid habozás után a kocsi ülése alá süllyesztettem a könyvet. – Kicsodák? – Fogalmam sincs. De amióta a könyvtár elől elindultam, rám ragadt egy fekete járgány. Nem is nagyon titkolja a csirkefogó, hogy követ bennünket. Mit csináljak, Mr. Nelson? Tényleg, mit is csináljunk? Dörzsölt fiú voltam már ahhoz, hogy tudjam, hány óra. Mit érnék vele, ha újra leráznánk őket, mint tegnap? Úgyis tudják, hogy melyik szállodában lakom. Jobb minél hamarabb túlesni az ismerkedésen. – Keressen valami elhagyatottabb helyet, és álljon meg az út szélén – mondtam Ramónnak. Megrántotta a kormányt, és hátranézett. Őszinte aggodalom tükröződött a tekintetében. – Mit csináljak, senor? – Amit mondtam. Álljon le valahol. Beszélni akarok velük. – Én leállhatok. De nem lesz ebből valami baj, senor? Bárcsak válaszolni tudtam volna neki!

28

Lefordultunk a főútról, befordultunk egy mellékutcába, majd egy következőbe, amely a város széle felé vezetett. Az út két oldalán agávécserjés húzódott, akácfákkal és néhány házzal tarkítva. A házak mögött deszkákból tákolt szerszámoskamrák roskadoztak, közöttük rozsdás kerekű traktorok nyújtogatták rövid nyakukat. A legmegfelelőbb hely volt arra, hogy kinyírják az embert. Intettem Ramónnak, aki lehúzódott az útról, és kelletlenül megállította a kocsit. Láttam, hogy falfehér az arca, és remeg a keze a volánon. A nagy fekete dög lágy mozdulattal mögénk állt, és úgy ringatózott, mint drága bárka a hullámok hátán. Egyébként, ami azt illeti, valóban nem tíz dollárba kerülhetett. Kinyitottam az ajtót, és látszólag nyugodtan kiszálltam. Pedig belül úgy remegett mindenem, mintha masszírozógép rázta volna. Tudtam, hogy sokszor beválnak az ilyen húzások, de csak egyszer tévedjen az ember... Többé aztán már nem lehet korrigálni, sajna. Megálltam az autó mellett, és feltettem a napszemüvegemet. Aztán kigomboltam a zakóm, és zsebre vágtam a kezem. Láthatták, és ha akarták, el is hihették, hogy nincs nálam fegyver. Végül is hárman kászálódtak ki a luxusbárkából: két fiú és egy csaj. A gyerekek a legmodernebb keleti parti bérgyilkos divat szerint voltak öltözve, és a lány sem nézett ki csóringernek. Ezt különben a kocsi után ítélve nem is vártam volna tőle. Kiszálltak, becsapták az ajtót maguk mögött, aztán odasétáltak hozzám. Egyikük benézett a taxi ablakán, és végigkutatta az üléseket. – Halló! – mondta közben a másik, és megsimította a kocsi maszatos oldalát. – Kirándulunk? A lány rám mosolygott, és egészen mellém állt. Éreztem, hogy édeskés illat árad a hajából, talán kicsit túl édeskés is. Megfogta a zakóm fazonját, és végigfuttatta rajtam a kezét. Egészen a térdemig. Finom, leheletkönnyű volt az érintése, és volt benne valami izgató. Talán még izgatóbb lett volna, ha fegyvert is talál nálam. A stukkerom azonban ekkor már a hátulsó ablakban pihent. – Mi az ábra, főnök? – kérdeztem a piperkőcöt, aki a lány mögött állt. – Van valami hézag? Unott mozdulattal cigarettára gyújtott, és a kialudt gyufaszálat óvatos mozdulattal a kocsi tetejére tette. Kifújta a füstöt, és a lányra nézett. Az bólintott, mire a piperkőc a kocsi oldalának dőlt. – Van valami hézag? – ismételtem meg a kérdést, és nem mondhatnám, hogy ragyogóan éreztem magam. A piperkőc rám mordult: – Kuss! Itt én kérdezek. Kinek dolgozol? – Magánhekus vagyok és... – Kinek dolgozol? – Giraldininek. – Á, szóval az öreg, szenilis Giraldininek. Hogy jutott eszébe annak a bűzlő majomnak, hogy magánhekust fogadjon? – Ezt talán tőle kérdezze meg. – Kuss! Mi volt a feladatod? – Mint már említettem, magánhekus vagyok, és mint olyanra, kötelező a titoktartás, amely... – Kuss! Ha nem válaszolsz, kilyukasztalak! Azt a remegő kocsonyát is kicsinálom a kormánynál, a kocsit meg felgyújtom! Beszélj! – Nos... De csak azért, mert fenyeget,.. – Gyerünk! – A könyvtárba kellett mennem. – Azt tudom. De miért? – Van ott a raktárban egy s más. Azért. – Bővebben! Ne kelljen minden szót kihúzni belőled. Gyerünk tovább! – Két terepszínű ruháról és két sisakról van szó. – A könyvtárból? – Ott voltak a raktárban. – Hogyan kerültek oda? – A Régészeti Intézet leégése után oda vitték őket. A piperkőc a csajra nézett, de nem láttam, hogy az reagált volna. Egyre csak engem bámult, miközben leheletnyit szétnyílott az ajka. – Ez már valami. Tovább! Miért kellett Giraldininek a ruha meg a sisak? Beszélj! – Ezt már nem tudom. Csak ennyire szólt a megbízatásom. – Hazudsz! 29

– Miért hazudnék? Mi érdekem fűződne hozzá, hogy fedezzem Giraldinit? Magánhekus vagyok, és pénzért végzem a munkám. Igazán mindegy, hogy ki fizet. A piperkőc újra a csajra nézett, aki finoman megbiccentette a fejét. Erre a hapsim a zsebébe nyúlt, kihúzta a tárcáját, kivett belőle két darab százdollárost, és felém nyújtotta. Megrántottam magamon a zakót, és a csaj felé fordultam. – Gyerekkoromban imádtam a meséket. Maga nem? Úgy nézett rám, mint egy hülye csavargóra. Én azonban zavartalanul folytattam: – Szóval, csodára szerettem a meséket. Főleg azokat, melyekben a három kismalac volt a főszereplő. Akik, tudja, mindig elmenekültek a három gonosz farkas elől. Már akkor is imádtam a hármas számot. A gigerli a csajra villantotta a szemét, aki újra csak biccentett. Az úrifiú ekkor hozzácsapott még egy százast a másik kettőhöz. Elvettem, és a nadrágzsebembe gyűrtem. Aztán a csaj felé villantottam ünnepi mosolyomat. – Oké. A magáé vagyok testestül-lelkestül. Ekkor mosolyodott el először. – Elég a lelke, momentán. Abból is csak az a része, amelyik beszélni tud. – Oké! – ismételtem. – Minden rendben. Szóval, Giraldini fogadott fel. Elég jó nevem van New Yorkban, nem hallott még rólam? – De nincs valami jó híre – mondta mély, alt hangján. – Pedig minden ügybe tisztességgel vágok bele – mondtam panaszosan. – Csak a körülmények – s a nadrágzsebemre csaptam, a három kiló tetejére. – Aztán? – Azzal bíztak meg, hogy jöjjek Santa Monicába, menjek el a Régészeti Intézetbe, és szerezzek egy terepszínű munkaruhát és egy sisakot. – Jó, jó, de miért? Széttártam a karom. – Fogalmam sincs. Nem kérdeztem. Nem vagyok túl kíváncsi típus. – Tovább! – Idejöttem, és meglepetve láttam, hogy az Intézet helyén zöld fű nő. Tizenhét éve leégett. Jó, mi? – Tovább! – Kinyomoztam, hogy az Intézet cuccait a helyi könyvtár alagsorában őrzik. Odamentem és megszereztem. Ennyi az egész. – Mit mondott Giraldini? Hány munkaruhát kell szereznie? – Hát... Konkrétan nem mondta. De legalább egyet, az fix. – Maga hányat szerzett? – Én? Kettőt. De ez tiszta véletlen. – Mr. Nelson. Teszek önnek két ajánlatot. Oké? – Nem vagyok abban a helyzetben, hogy ne hallgassam meg őket. – Tehát az első. Bekormányozzuk a kocsiját a bozótba, magát és a vezetőt aludni küldjük, és elvesszük azokat a ruhákat. Ez az egyik lehetőség. Hogy tetszik? – Inkább a másik variációt, ha lehetne... – Eladja nekünk a ruhákat. Darabonként ötszáz dollárért. Szép nyugodtan megráztam a fejem. – Bármennyire fáj is, de nem megy. Akkor Giraldini ereszt ólmot a fejembe. Hiszen tudja, hogy a könyvtárba mentem a cuccokért. – Honnan tudja? – Egy kis pasas állandóan követ. Különben a megbízást is ő közvetítette. – Benny – szaladt ki a piperkőc száján. A lány elgondolkodott. – Oké! Akkor csak az egyiket vesszük meg. Ötszáz rupót kap érte. Áll az alku? Sokáig nem illett hergelnem őket, hiszen ők voltak fölényben. – Miért nem az első megoldást választják? – kérdeztem merészen. – Nem is tudom – mondta töprengve. – Talán mert még szükségem lehet magára. A piperkőc leszámolt ötszáz dollárt, én pedig kicibáltam a kocsiból Billy Koch csomagját. A két pasas tüstént rávetette magát, szétcincálták, s amikor a két ruha és a két sisak már egymás mellett feküdt a földön, a csajra néztek. – Melyiket? – Mindegy. 30

A két pasas kiválasztotta a szebbik ruhát, a kevésbé horpadt sisakot, és berámolták a kocsiba. A csaj ekkor egészen közel jött hozzám. – Tényleg nem tud többet? – Tényleg. – Oké. A találkozásunkat meg felejtse el. – Naná hogy elfelejtem! – vigyorogtam. – Gondolja, hogy eldicsekszem vele Giraldininek? Még egyszer végigmért, és mintha már valami női kíváncsiság is lett volna a tekintetében. Aztán lusta mozdulatokkal, mint egy luxusmacska, a kocsihoz ment, és eltűnt benne. A fekete batár felbőgött, és mi újra kettesben maradtunk Ramónnal. Az inkák leszármazottjának szemmel láthatóan citeráztak a térdei, amikor kimászott a kormány mögül. – Mi volt ez, Mr. Nelson? – suttogta rekedten, és a távolban fekete pontnak látszó kocsi felé intett. – Üzlet – mondtam. – Csak egy kis üzlet. Megtörölte a homlokát, és megcsóválta a fejét. – Még egy ilyen üzlet, és kész vagyok. Hadd pihenjek néhány percet, senor! Megsajnáltam a fickót. – Ide figyeljen, Ramón – mondtam. – Mi most tulajdonképpen üzlettársak lettünk. Rám nézett, gyanakodva. – Hogy érti ezt, senor? – Épp a maga orra előtt bonyolítottam le egy jó boltot. Nyolcszáz dollárt hozott a konyhára. Azt hiszem, megérdemel belőle valamennyit. Tátva maradt a szája a csodálkozástól. Előhúztam a zsebemből a pénzt, és a markába számoltam négy darab százdollárost. – Így ni, Ramón. Most pedig húzzuk el a csíkot, nehogy itt találjanak bennünket, ha netalán meggondolnák a dolgot. Nem hallott még róla, hogy néha a legjobb üzleteket is vissza szokták mondani? Nem szólt semmit, csak visszamászott a volán mögé, miközben egyfolytában mozgott a szája, mintha imádkozna. Aztán a gázra lépett, és elhúztuk a csíkot. Elkértem a kulcsomat a portán, és már indultam volna a lift felé, amikor a portás utánam kiáltott: – Mr. Nelson! Valaki kereste. Vagy félórával ezelőtt volt itt egy pasas. – Miféle pasas? – Hát... olyan apró emberke, fekete kalapban. Leültettem az előcsarnokban. Biztosan ott lesz valahol. Megköszöntem a drótot, és kikukkantottam az előtérbe. A kókadt, hordókban álló pálmák mögött két erősen felsmukkolt hölgy beszélgetett, láthatóan unatkozva. Felderült az arcuk, amikor bekukkantottam, de azonnal le is lombozódtak, ahogy visszahúztam a fejem. Hátamra vetettem a terepszínű ruhát és a sisakot, és mint egy vízvezeték-szerelő, akinek lejárt a munkaideje, átballagtam a szomszédos trafikba. Szerencsémre senki nem volt a dohányüzletben, csak a kövérkés, nagy bajuszú tulajdonos, és olyan érdeklődéssel mosolygott rám, mintha már előre megpróbálta volna kitalálni, mire fogom költeni a pénzem. Közvetlenül a pult előtt egy üres szék állt. Talán azért, hogy a csak beszélgetni betévedőket hellyel tudja kínálni. Mindenesetre éppen jól jött nekem. Köszöntem, majd lepakoltam a cuccaimat a székre. Előbb a munkaruhát, aztán a sisakot. A sisakra pedig a könyvet, amely a következő pillanatban hangos puffanással lezuhant a földre. Lehajoltam érte, felvettem, és újra a sisakra tettem. Aztán óvatosan megfordultam, és a segítőkészen figyelő nagy bajuszúra mosolyogtam. – Van Caballeros szivarja? Görbe nagyujjával a pultra mutatott. – Vékonyát vagy vastagot? – Kellene két csomag vastag és két csomag vékony. Csodálkozva pislantott rám, de nem szólt semmit. A pult alá nyúlt, kihúzott négy csomagot, és az orrom elé tette. – Tíz dollár harminc. Zsebembe nyúltam, kihalásztam egy húszast, és leejtettem a pultra. Már akkor megkezdtem a mókát, mikor a visszaadással bajlódott. Felvettem a négy csomagot, tetejükre tettem a könyvet, és a sisakért nyúltam. Közben ügyesen meglöktem a ruhát, amely leesett a padlóra. Nagyot 31

nyögtem, és utánakaptam, hogy felvegyem. Ekkor meg a sisak repült a földre nagy zörgéssel, és gurult vagy másfél métert. Kiszámolta a pénzt, aztán együttérző fejcsóválással szemlélte reménytelen küzdelmemet. Nézte, nézte, majd amikor a visszajáró pénz egy része is szanaszét szaladt, bátorságot vett és megszólalt: – Nem fog ez így menni, mister... – Gondolja? – néztem rá angyali csodálkozással. – Ne hívjak egy taxit? – kérdezte türelmesen. – Á, itt lakom a szomszédban. Biztosan nem köszönné meg a sofőr, ha kétszáz méter miatt idebolondítanánk. Gondterhelten nézett az ajtó felé. – Hát igen... Sajnos, mister, szívesen segítenék, de nem hagyhatom itt a boltot. Beteg a feleségem, különben ketten lennénk itt, és nagyon szívesen... Gondoltam, jobb, ha ráteszek még egy lapáttal. Lehajoltam, felvettem néhány pénzdarabot, mire a sisak hangos kongassál messzire gurult, sőt az egyik szivarosdoboz is kinyílott, és a szivarok a földre hullottak belőle. Kijött a pult mögül, és segített felszedni őket. Aztán megvakarta a feje búbját. – Hát, ez tényleg nem megy. Tudja mit? Hagyja itt a cucc felét, és jöjjön vissza érte. Ha tényleg itt lakik, pár perc alatt megjárhatja. Úgy néztem rá, mintha ő találta volna fel a meleg vizet. – Látja, ez nem is olyan rossz ötlet! Itt hagynék három doboz szivart. Egyelőre elég lesz egy is. A ruhát meg a sisakot magammal viszem. És eltenné addig ezt a könyvet is? – Természetesen, adja csak ide. Megfogta a dobozokat, és a feje feletti polcra tette. Tetejükbe pedig a könyvet. – Mr... – Hobsonnak hívnak. – Mr. Hobson, nagyon köszönöm, hogy ilyen rendes hozzám. – Ugyan. Szóra sem érdemes. Mostanában költözött ide? Eleresztettem a fülem mellett a kérdést. – Tudja, előfordul, hogy sürgős munkára hívnak. Lehet, hogy mire hazaérek, már vár is egy hívás. Előfordulhat, hogy csak holnap tudok visszajönni a cuccomért. Jóindulatúan elmosolyodott. – Ne féltse a cuccát, Mr... – Brown. – Mr. Brown. Beteg a feleségem, és egyedül viszem a boltot. Nem nyúlkál itt senki rajtam kívül sehova. Ha el nem viszi, jövőre is ugyanitt találja meg a dolgait. Felnyaláboltam a ruhát és a sisakot, még egyszer megköszöntem a jóindulatát, és kihátráltam az ajtón. Jobb rejtekhelyet aligha találhattam volna Renny titkának. Ismét elmasíroztam a porta előtt, és felvitettem magam az emeletre. Amikor kinyitottam az ajtót, úgy fordultam, hogy a kezemben tartott ruha eltakarja előlem a szobát. Nagyot nyögtem, majd az egészet leejtettem az előszoba padlójára. S csak ekkor néztem a nappali felé. A kis ember, a fekete kalapban ott ült egy karosszékben, lábait az asztalon nyugtatva. Szivarjának füstkarikái vígan úszkáltak a levegőben. Úgy tettem, mintha meghökkentem volna. – Benny! Hogy kerül maga ide? Elégedetlenül kuncogott. – Hát már elfelejtette? A zsebébe nyúlt, kihúzta kedvenc szerszámát, a műanyag lapocskát, és felém mutatta. Barátságosan rámosolyogtam. – Nem úgy gondoltam. Tudja, hogy a csodálója vagyok. Csak a meglepetéstől tárult ki a szám. Letettem a ruhát és a sisakot a rekamiéra, aztán egy szék után nyúltam, hogy Bennyvel szemben az asztal mellé húzzam. A kicsi azonban villámgyorsan felpattant, és mellém ugrott. – Ugye nem haragszik, pajtás? – Ezzel szakavatott kézzel végigtapogatott. Amikor a stukkeromhoz ért, megtorpant, de aztán továbbfutott a keze. A stukker nem érdekelte. 32

– Most már elégedett? – kérdeztem, amikor visszaült, és a lábait is felrakta az asztalra. – Tudja, a szakma az szakma – kuncogta csendesen. – Megvannak az íratlan törvényei. – És a stukkerom? – Hiszen nekünk dolgozik, nem? Apropó... Mr. Giraldini üdvözletét küldi. – Köszönöm. – Érdeklődik, hogyan halad az ügy. – Nem túl jól. De alighanem nyomon vagyok. Mindent megteszek, amit csak tehetek. – Ebben nem is kételkedik senki, pajtás. De mi az ördögöt jelentsen ez a ruha meg a sisak? Csak nem csapott fel csatornatisztítónak? Játszotta az eszét, pedig tisztában voltam vele, hogy sok mindent tud. Sőt attól féltem, többet is, mint kellene. – Ide figyeljen, Benny – mondtam neki. – Tudja maga jól, mi ez itt. Ha jól sejtem, maguk is ott voltak a hátam mögött, amikor ide-oda furikáztam a Harrison-alapítvány és a város között. – Csak én – mondta. – Akkor azt is tudja, hogy mi lett az intézetekkel. – Leégtek. – Mint a disznóól. – Oké. Honnan veszi, hogy az intézeteknek köze van ahhoz a kis krapekhoz, akit Mr. Giraldini keres? Elmondtam neki, mire jutottam, amióta megérkeztem Santa Monicába. Elmondtam, hogyan derítettem fel a kisgyerek és a Régészeti Intézet kapcsolatát. Azt is elmondtam, hogyan tudtam meg, hogy az intézetek cuccait a könyvtárban őrzik. Figyelmesen hallgatott, és ezzel egy kicsit zavarba is hozott. Lehetséges, hogy kevesebbet tud, mint amennyit feltételeztem róla? – Tehát elment a könyvtárba – dünnyögte –, és szerzett két terepruhát és két sisakot. De miért, az isten szerelméért? Igyekeztem ártatlan képet vágni, mint mindig, amikor át akartam rázni valakit. – Nézze. Nekem az a feladatom, hogy megkeressem a kölyköt. Először is, valahogyan csak el kell jutnom valakihez, aki ismerte. Világos? – Oké. – Tehát. Itt vannak ezek a munkaruhák. Ahogy hallottam, van ott vagy kétszáz belőlük. – Ejha. – Tudja, ez mit jelent? – Őszintén szólva, nem. – Annyit jelent, Benny, hogy ezeket a speciális ruhákat nagy tételben vették valahol. Valahol az Államok területén. – Jelzés vagy micsoda nincs bennük? – Sajna. – Akkor meg mit akar csinálni? – Meg akarom tudni, hol adták el őket. Mivel speciális ruhák, van esélyem, hogy az üzlet nyomára bukkanok. – Hát... – És ha megtaláltam, talán az is kiderül, ki rendelte a ruhákat. És talán lakáscímet is hagyott az illető, nemcsak az intézet címét. Érti? Ezen a nyomon talán elindulhatok. Töprengett egy kicsit, majd megrázta a fejét. – Egyet nem értek... Ez az út túl komplikáltnak látszik. Nyilván iratok is maradtak ott a könyvtár pincéjében. Miért nem iratokat hozott magával? – Mert nem akartam kockáztatni. Havonta írnak leveleket az intézet alkalmazottainak régi címeire. Eddig még senki sem válaszolt. Tehát a régi címek rosszak. Vagy ha mégis megjelenik valaki... Csak felhívnánk a figyelmet magunkra. Elismerem, gyenge kis érvek voltak, de reméltem, hogy ha nem eszi is meg, legalább sikerül megzavarnom velük a fejét. Gondolkodott egy kicsit, aztán feltolta a kalapját a feje búbjára. – A könyvtárban így is elég nagy gáz van. – Gáz? – kérdeztem rosszat sejtve. – A sántát kinyírták! 33

Felpattantam, mintha rugók löktek volna magasba. De mielőtt még megszólalhattam volna, hangosan, szinte hisztériásan felkiáltott: – Nem én voltam! Mire odaértem, már kinyírták. Későn érkeztem, a jó úristenit neki! Azok nyírták ki, akiknek eladta a másik munkaruhát. Renzi emberei! Néhány pillanatig azt hittem, hogy szétpattan az agyam. – Maga mindent látott? – Persze. Ha bármit akartak volna magával, lepuffantottam volna őket. mint a veszett kutyát. De miért adta el nekik a cuccot? – Mert nem tudtam, hogy maga vigyáz rám. Különben is teljesen értéktelen. Fogalmuk sem lesz, hogy mit kezdjenek vele. – Gondolja? – Remélem. – Remélje is. Hallgattunk egy sort, majd halkan megkérdezte: – Mit szándékozik még csinálni? – Egy-két dolognak utána kell néznem. Aztán megpróbálom kideríteni, hol csinálták a ruhákat. Oké? – Maga tudja – mondta csendesen. – Az én dolgom az, hogy biztosítsam a hátteret. – Akkor tehetne nekem egy óriási szívességet. – Igen? – Vehetne ma estére egy repülőjegyet Las Vegasba. – Las Vegasba? – Oda. Mi csodálkozni való van rajta? – Tulajdonképpen semmi. Hacsak annyi nem, hogy túl drága hely egy magánzsarunak. – Félti a főnöke pénzét? – Ugyan... Tud az vigyázni a dohányára. De tényleg Las Vegasba készül? – Tényleg. – Nem mondaná meg, hogy miért? – Nem én. Nem szeretem, ha rajtam kívül más is tud a terveimről. Elgondolkozott, és látszott rajta, hogy rémítő gyorsasággal forognak a kerekek a fejében. – Jelentenem kell Giraldininek. – Hát jelentse. Azért mondtam el. A jegy pedig egyáltalán nem volt vicc. Tudom, telefonon is lehetne, de a körülményekre való tekintettel mégis jobban szeretném, ha maga intézné el. Kelletlenül emelkedett fel a székről: – Oké. Ráadásul azt hiszem, hogy igaza is van. Nem lennék meglepve, ha legközelebb Las Vegasban találkoznánk. Én viszont annál inkább – mosolyogtam magamban. Mondani természetesen nem mondtam semmit. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, vártam vagy tíz percig, aztán leballagtam a földszintre. A lift környékén nem ólálkodott senki, és a porta is nyugalmasnak tűnt. A biztonság kedvéért bekukkantottam még a társalgóba, de csak a két öreg csaj emelte felém részeg mosollyal reménytelen fejét. Úgy tűnt, tiszta a levegő. Átvágtam az utca túlsó oldalára, és eltűntem a sarok mögött. Ott azonban megtorpantam, hátamat az első kirakatnak döntöttem, és vártam, hogy mikor bukkan fel egy látszólag céltalanul cirkáló kocsi a közelemben. Vártam, vártam, de nem jött semmi. Ekkor irányt vettem a trafikos felé, és benyomtam az ajtót. A tulaj most is a dobozait rángatta ide-oda, és felderült az arca, amikor meglátott. – Dios, senor. Már attól tartottam, hogy ügyeletbe kellett mennie. Lassan becsukom a kócerájt. Éppen idejében jött. Vettem még egy doboz cigarettát a tisztesség kedvéért, aztán hónom alá csaptam a cuccaimat. Legfelülre a szivarosdobozokat tettem, a könyvet pedig legalulra. Zavartalanul értem vissza a szobámba. Mit mondott a kis kalapos? Hogy is hívják azt a bandát, aki megvette a munkaruhát? Renzi? Ezek is digók! Nagyot sóhajtottam, aztán kulcsra zártam magam mögött az ajtót, és a biztonsági láncot is beakasztottam. Leheveredtem a sezlonra, és a kezembe vettem a könyvet. Nagyjából két óra állt a rendelkezésemre. Aztán majd meglátjuk. Úgy éreztem, talán keményebb üzletet is csinálhatok valakivel, mint amilyet Giraldini kínált. 34

Csak még azt nem tudtam, kivel. Kinyitottam a könyvet. Kutya közönséges napló volt, olyan, amilyet százszámra árulnak minden papírkereskedésben. Csak éppen a napok nem voltak feltüntetve az oldalak tetején: használójára bízták, hogy beírja őket. Mindenesetre megvolt az az előnye, hogy el lehetett sikkasztani néhány napot anélkül, hogy oldalakat kellett volna üresen hagyni. Szilágyi apró, könnyen olvasható betűkkel írta tele könyvecskéjét. Aggodalmasan felsóhajtottam: talán több időre lesz szükségem, mint ahogy gondoltam. A visszaemlékezés mindjárt egy később betett oldallal kezdődött, amelyet egy másik, alighanem nagyobb formátumú füzetből téptek ki. Látszott, hogy az idegen lapot ollóval vágták kisebbre, hogy be tudják illeszteni a napló lapjai közé. Az is megkülönböztette a többitől, hogy amíg azokat általában világoskék golyóstollat írták, ez utóbbit zölddel. Kényelmesen hátradőltem a sezlonon, és olvasni kezdtem Peter Szilágyi feljegyzéseit.

35

III. RENNY KÖNYVE Ez a könyv Rennyé. Rennyé és az enyém. Lehet, hogy azoké is, de még nem tudom. Imádkozom Istenhez, hogy úgy legyen. Imádkozom, hogy tartsa meg nekem Rennyt, de azért is, hogy vegye el tőlem... Ez a könyv a vágy és a kívánság könyve. A vágyé, hogy maradjon mindörökre velem, maradjon az enyém. Hiszen én... De a kívánságé is, hogy amikor az idő elérkezik, menjen el tőlem! Néha remegek a boldogságtól, máskor meg sírni tudnék a félelemtől, hogy talán én vagyok a kiválasztott. Talán nekem adatott meg először az emberiség történetében. Talán mégsem vagyunk egyedül... Nagyon szeretlek, Renny! És szeretném, ha tudnál erről akkor is, amikor már nem leszel velem. Csak remélni tudom, hogy a szeretet általános, mint a világ legfontosabb összetevői: mindenütt létezik. Ebben reménykedem, Renny. Ha majd olvasod, csodálkozni fogsz, hogy rendhagyó naplót tartasz a kezedben. Sok benne a párbeszéd és kevés a leírás, nem úgy, mint egy naplóban lenni szokott. De én szándékosan írtam így, hogy minden mozzanatát, minden apró részletét megismerhesd ennek a történetnek. S az emberek minden szavát, hangjuk minden rezdülését, kezük minden mozdulatát. Még nem tudom, miért, de érzem, hogy egyszer ez nagyon fontos lesz neked, Renny. Ha elérkezik az idő, neked adom ezt a könyvet Most még a homokozóban játszol, de egyszer majd te leszel az Első! S akkor tudnod kell, hogyan történt. Ez a könyv az én könyvem és a tiéd, Renny! November 18. Változatlanul pocsék az idő. A felhők a fák tetején úsznak, hűvös szél fúj a kertben. Brrr! Akkor már inkább Egyiptom, a jó öreg napistennel. Mindenesetre hasogat a tarkóm, és lüktet a halántékom. Hiába iszom a kávékat, nem segít. Csak nézek ki az ablakon, és figyelem a felhőket. Vigye el őket az ördög! Íróasztalomon ott a papirusztekercs fénymásolata, előtte töltöttem az egész vasárnapot. Tulajdonképpen nem is az enyém, hanem Solté. Solt nyomta a kezembe, hogy csináljak vele valamit. Lehet, hogy végül is ez a nyavalyás papirusz vette el a kedvem. Nincs idegesítőbb, ha ott egy írás az ember orra előtt, és nem tud mit kezdeni vele! Emlékszem, tegnap este legszívesebben megtapostam volna. Egye meg a fene, hiszen végül is azért írták, hogy valaki elolvassa. De ha úgy írták, hogy nem lehet elolvasni! Hej, te balfácán írnok, te balfácán! Aztán elszégyelltem magam. Gondolatban bocsánatot kértem a több évezrede halott írnoktól. Honnan tudhatta volna a szerencsétlen, hogy egyszer, a csillagászati jövőben, sok ezer kilométerre, egy akkor még fel sem fedezett földön valaki el akarja olvasni, amit írt. Ráadásul olyasvalaki, akinek semmi köze ahhoz, amit ő a kortársaival tudatni akart. Nem tehetek róla, de a démotikus írást mindig is utáltam. Hiányzik belőle a hieroglifák megejtő szépsége és a hieratikus írás elegáns kalligráfiája. A birodalom hanyatlása, úgy látszik, az írás hanyatlását is maga után vonta. Persze tudom, hogy megint igazságtalan vagyok. Az i. e. 7-8. században keletkezett írás annak a kornak a szükségleteit fejezte ki, amelyben jelentősen megnövekedett a leírt szó gazdasági szerepe. Már nemcsak kőbe vésték a jeleket, hogy Re vagy a fáraók dicsőségét hirdessék vele, hanem gondosan papiruszra írták, hogy mennyibe került egy tojás a piacon vagy éppen egy vízilóbőr korbács. Summa summárum, a démotikus írás már írás a javából. Valahogy úgy viszonylik a klasszikus hieroglifákhoz, mint a klasszikus latin a provinciálishoz. Jó messze esett az alma a fájától mindenesetre. Órákat töltöttem vele, hogy néhány átkozott rövidítést megpróbáljak feloldani. De hát honnan az ördögből jöttem volna rá a titkára, amikor lehetséges, hogy ezt a típusú rövidítés- és összevonás-rendszert csak ez az írnok vagy iskolája használta, és viszonylag szűk területen. Mert ez is a démotikus, a népi írás sajátossága volt. Megvető pillantást vetettem a fénymásolatra, és éppen elhatároztam, hogy iszom még egy kávét, amikor felcsengett a telefon. – Mr. Szilágyi? – Igen. – Itt Celia Jordan. Arról van szó... 36

– Jaj, Celia! – Arról van szó, hogy egy külföldi kolléga óhajt önnel beszélni. – Külföldi kolléga? És éppen most? Legalább ismerem? – Attól tartok, hogy nem. Mr. Halvorsson, Koppenhágából. – Sohasem hallottam a nevét. – Mr. Malcolm sem. De hát mindenképpen önt óhajtja látni. – Celia... Maga már annyi bajból kihúzott Fáj a fejem, mintha nem is az enyém lenne, és undorító kedvem van. Nem tudná elirányítani valahova ezt a Halvorssont? – Attól tartok, Mr. Szilágyi, hogy nem. Állítólag az ön kedvéért jött ide, egyenesen Koppenhágából. – De kedves Celia! Én mindenkit ismerek, higgye el, aki a szakmában valamit is számít. És egyetlen Halvorsson sincs közöttük. Nézzenek csak a füle mögé. Nem egyetemi hallgató véletlenül, aki nálunk akarja folytatni a tanulmányait, vagy újságíró? Az utóbbit küldjék a pokolba, az előbbi meg iratkozzék be, de hagyjon nekem békét, jó? Rövid csend, majd újra Celia hangja: – Attól tartok, nem megy, Mr. Szilágyi. Knut Halvorsson professzor a koppenhágai egyetem általános folklór tanszékének a vezetője. Az öreg... izé, Malcolm professzor szerint fogadnia kell! Sajnálom, de... Megadóan az asztalra tettem a lábam. – Oké. Legalább beszél angolul? – Hát persze! – Azt, remélem, tudja, hogy én nem értek a folklórhoz? Nincs mégis valami tévedés a dologban? – Aligha. – Oké! Kísérjék át Halvorssont. Levettem a lábam az asztalról, és kiordítottam az ajtón. Kértem Bessie-től két kávét, és leroskadtam a fénykép mellé. Ha ezt a vacakot így oldanám fel, akkor viszont... Alaposan belefeledkeztem a dologba, és ahogy lenni szokott, éppen egy használhatónak látszó ötletem támadt, amikor kopogtattak az ajtón. Gyorsan felfirkantottam frissen született ötletemet egy papírfecnire, aztán félredobtam a ceruzát. De mégsem tudtam olyan gyorsan csinálni, hogy a belépő Halvorsson észre ne vegye. A koppenhágai egyetem folklór tanszékének a vezetője kétségkívül impozáns jelenség volt. Magassága két méter körül lehetett, hosszú, vöröses szakálla a derekáig ért. Ezenkívül mély volt a hangja, mint a cethalászoké. Belépett az ajtón, gyors pillantást vetett a kezemre, amely udvariasan elhajította a ceruzát, aztán felnevetett, mély, kongó nevetéssel. – Utál, mi? Először azt hittem, nyelvi problémái vannak. – Pardon? – Én is rühellem, ha munka közben zavarnak. Legszívesebben szétrúgnám a seggét a fickónak. Még akkor is, ha a főnököm. Különben Halvorssonnak hívnak. Zavartan nyújtottam kezet. – Peter Szilágyi. – Ne féljen, nem fogom sokáig zavarni. De roppant szükségem van egy kis segítségre. Azt mondják, csak ön segíthet rajtam, ha akad ilyen egyáltalán. Ezért aztán kénytelen vagyok önt háborgatni. Még azon az áron is, ha netalántán szétrúgja a seggem! Egyre jobban kezdett tetszeni a pasas. – Ha jól értettem, Mr. Halvorsson, ön folklórkutató? – Jól értette. Nem hallott még rólam? Igyekeztem udvariasan bánni vele, már csak magassági fölénye miatt is. – Bocsásson meg, de nemigen foglalkozom folklórral. – Nem is érdeklődik iránta? – Hát... hogy is mondjam? Csak annyira, amennyire időm engedi. – Szóval semennyire? – Hát ez azért így túlzás! Ha a kezembe kerül egy-egy cikk, szívesen belenézek. Hiszen a mesék bennünk élnek gyerekkorunk óta! Láttam, hogy veszélyesen csillogni kezd a szeme. Csak el ne sírja magát nekem ez a vajszívű óriás!

37

– Úgy van, ahogy mondja – mondta remegő hangon. – Mi, északiak különösen vonzódunk a mesék csodavilágához. Tudja, az északi erdők, a csillogó fehér hó, a csilingelő hóvirág és mindegyik kis csengettyű alatt egy-egy tündér. Hát nem csodálatos? Óvakodtam megszólalni, nehogy kipottyanjanak a könnyei. Erre gyorsan magához tért, és rám vigyorgott. – Ha mesékről van szó, elérzékenyülök. Szentimentális állat vagyok. És szeretem a szakmámat. Hát erről van szó! Közben behozták a kávét, és mi szó nélkül szürcsöltük, ami engem illet, abban a reményben, hogy a kávé illata elhessenti közelünkből a hóvirágok alatt sütkérező tündéreket. Szimpatikus, kedves őrültnek tűnt, csak még azt nem tudtam, hogy mi a fenét akarhat tőlem. Ekkor letette a kávéját, és felém fordult. – Hát akkor térjünk a tárgyra! Amint mondtam, mesetipológiával foglalkozom. Tudja, mi az? Nem mondta, de most tudomásul vettem. Ami pedig a tipológiát illeti, voltak halvány fogalmaim. – Nagyjából. Mintha nem is hallotta volna a válaszomat. Köd szállt a szemére, és zavartalanul beszélt tovább: – A meséket bizonyos hasonlóságok alapján típusokra osztjuk. Bizonyára ismer állatmeséket? – Természetesen. – Na, tudja, hogy az állatmeséken belül is sokféle van. Szólnak mesék vadállatokról, háziállatokról, rókáról, farkasról satöbbi. Ezeken belül is meg tudunk aztán különböztetni bizonyos típusokat, például azt, amelyben a róka gödörbe csalja áldozatait. Talán ismeri is? – Valami rémlik... – Oké. De nem emiatt jöttem. Ezt csak elmondtam, hogy tudja, nem a falvédőről léptem le. Nemrégiben Andersen-emlékérmet kaptam. – Ó, igazán? Örvendek. Ez roppant nagy dolog. Halvány fogalmam sem volt róla, mi az ördög az az Andersen-emlékérem. – Az utóbbi időben arab mesékkel kezdtem foglalkozni. Mondjuk, az utóbbi öt évben. – Igazán? – Előtte viszont bizonyos mezopotámiai anyag tipologizálásán dolgoztam. Találtam néhány érdekes dolgot, amelyet, azt hiszem, nem árt, ha megbeszélek egy egyiptológussal. Nos, hát ezért vagyok itt. Fellélegeztem. Végre valami konkrét és megfogható! – Milyen anyagról van szó? – Egy pillanat! Ismer ön egyiptomi meséket? – Nemigen – mondtam, és megcsóváltam a fejem. – Alig maradt ránk ilyesmi. Már ami persze az egyiptomi birodalom meséit illeti. – Mit gondol, miért? – Őszintén szólva még sohasem gondolkodtam ezen. Ámbár... azt hiszem, a mesék természete miatt. A mese tipikusan folklór műfaj. Szájhagyományozás útján terjed... nem nagyon írják le őket sehol a világon. – És ha mégis? – Ez aligha lehet más, mint tudatos gyűjtés eredménye. Egyiptomban mindenesetre nem írtak meséket hieroglifákkal a sírkamrák oldalára. Még mítoszokat se nagyon. Az egyiptomi kultúrából nagyjából és egészéből hiányzik a mítosz, a hősepika és a mese is. Persze vannak bizonyos részletek, nagyobb művek, úgynevezett intelmek részletei, amelyekben vannak bizonyos utalások mesékre is. Hiszen lehetetlen, hogy ne lettek volna meséik. Legfeljebb nem maradtak ránk. – Oké – mondta nyugodtan –, menjünk tovább. Engedjen meg egy kitérőt... – Csak tessék. – Kicsit vissza kell kanyarodnom a múltba. Méghozzá az egyiptomi múltba. Egészen az Újbirodalom korába... Egyszerre csak felébredtem. Kezdett érdekelni a dolog, mint ahogy minden érdekel, ami az egyiptomi történelemmel függ össze. – Ön bizonyára nálam is jobban tudja, hogy i. e. 1339-ben meghalt Tutanhamon fáraó, akinek a sírjába szerencsére sok mindent tettek, amit maguk, hál' istennek, meg is találtak. Azt is tudja mindenki, hogy Tutanhamon halála után nehéz idők következtek. Mivel a fáraónak nem volt örököse, aki elfoglalhatta volna a trónt, a szokásjog alapján feleségére szállott az uralkodás joga. Így volt? – Hát... lényegében így. De a helyzet azért ennél sokkal bonyolultabb... – Arra gondol, hogy Tutanhamon természetes halállal halt-e meg? – Például. 38

– Nemrégiben olvastam egy érdekes cikket. Arról, hogy megröntgenezték Tutanhamon múmiáját. S a fejében vérömlenyt találtak, így van? – Így – Ez pedig azt jelentheti, hogy minden idők legnagyobb régészeti leletének egykori tulajdonosát esetleg meggyilkolták. – Az egyiptológia számol is ezzel a lehetőséggel. – Annál jobb. De folytatom. Tutanhamon természetes vagy erőszakos halála után a trón a királynőre maradt, aki megpróbálta fenntartani uralmát. Nyilván mások is a trónra akarhattak ülni, mert igencsak inoghatott szegénykém feneke alatt a trónszék. – Eeegen... – Tudni való, hogy a keleti világ leghatalmasabb birodalma, vagy mondjuk, a második leghatalmasabb, a hettita volt. Élén királyával, Suppiluliumasszal. S a hettiták esküdt ellenségei voltak Egyiptomnak, így van? – Így – Tutanhamon özvegye, hogy trónját mentse, kétségbeesett és szokatlan lépésre szánta el magát. Követeket küldött a hettita királyhoz, felajánlva kezét és Egyiptom trónját Suppiluliumas egyik fia számára. – Honnan az ördögből tudja maga mindezt? – Suppiluliumas erre annyira meglepődött, hogy majd leesett a trónusáról, ha egyáltalán volt neki. – Nyugodjék meg, volt. – Eh, csak úgy mondom. Szóval erre ahelyett hogy elküldte volna a fiát, követeket küldött Egyiptomba, hogy megtudja, mi volt az oka Tutanhamon özvegye ajánlatának. – Mondja, maga tudja? – Naná. Nyilván az özvegy a trónon akart maradni. Az otthoniak pedig nem akarták. És csak úgy maradhatott volna ott, ha jelentős fegyveres erő garantálja a hatalmát. Ezek lettek volna a hettiták. Azonkívül, képzelje csak el, mennyire átrendezte volna az ókori kelet politikai arculatát egy egyiptomi-hettita szövetség. Szó se róla, jól volt tájékozva. Okosan érvelt, látszott rajta, hogy használja az eszét. Persze arról még mindig nem volt halvány fogalmam sem, hogy hova akar kilyukadni. – Most persze azt gondolja, hogy mi köze van ennek az egésznek hozzám? – Gondolom, elmondja. – El én. Méghozzá azonnal. Tehát Suppiluliumas parancsára követek indultak Egyiptom földjére, hogy kitudakolják, mi ez az egész. Nem valami grandiózus átverés húzódik-e meg az ajánlat mögött. A követek el is indultak, meg is érkeztek Egyiptomba, és találkoztak az özveggyel, aki megerősítette kívánságát. De ez most már nem is érdekes... – Hanem mi? – A követjelentések. – Követjelentések? – Ahogy mondom. A követek között volt egy bizonyos Subesipu, vagy hogy az ördögbe kell olvasni. Nem tudna segíteni? – Miben? – A név helyes kiejtésében. – Honnan tudnék? Annyit értek a hettitákhoz, mint maga. – Attól tartok, túlbecsül. Na, mindegy. Megmutattam néhány ókorosnak, de mindannyian mást olvastak ki belőle. Nekem, tudj' isten, miért, a Subesipu tetszett a legjobban. – Álljon csak meg! Azt mondja, hogy hieroglif formában találta meg ezt a nevet? – Egy fenét! Akkor egyiptológust kérdeztem volna a helyes olvasat felől, nem másokat. Ékírásos táblákon maradt fenn a neve. Azokból a furcsa jelekből meg nem könnyű kiolvasni egy ismeretlen nevet. Legalábbis azt mondják. – Értem. – Szóval ennek a Subesipunak fennmaradt egy jelentése vagy levele, ördög tudja, minek nevezzem, egy égetett agyagtáblán. Vagy tizenöt éve találták Irakban. – Hogy lehet az, hogy én nem tudok róla? – Mert még nem publikálták, hehehe! Tudja, milyenek a tudósok. A világ legnagyobb felfedezését is elfektetik, csak nehogy a konkurencia tudomást szerezzen róla. Nekem meg marha szerencsém volt, hogy hozzáférhettem. Szóval néhány égetett agyagtáblán maradt ránk Subesipu levele. Itt van egy papíron. Ha kíváncsi rá, felolvasom. Nem túl hosszú. – Hogy az ördögbe ne lennék kíváncsi! 39

– Hát akkor... Zakója zsebéből kihalászott egy négyrét hajtogatott hosszúkás papírt, majd elővarázsolt valahonnan egy múlt századi, drótkeretes szemüveget, és rövid krákogás után olvasni kezdett: „Hetustimnek az ő barátjától, Subesiputól. Tesup áldjon meg, barátom és kedves atyafiam. Mint az bizonyára már tudomásodra jutott, visszatértem onnan, ahonnan atyáink szerint nincs visszatérés. Láttam a világ végét, láttam az isteneket, Mardukot, Baalt és a többit. Láttam a sivatagi népeket és a hegyi népeket. Sok mindent láttam, amit két szemmel csak látni lehet. Hála legyen Tesupnak, sok mindent láttam. Az úgy volt, hogy a király parancsára útra keltünk, hogy elérjük Egyiptom földjét, amelyet az istenek országának neveznek. Már korábban is hallottuk a híreket, hogy az ottani emberek felett egy csodálatos isten uralkodik, akit Osirinek, Osirunak vagy valami hasonlónak hívnak. Olyasféle lehet, mint a mi istenünk, a világ létrehozója, Tesup. Korábban azt is hallottuk, hogy ennek az Osirunak az atyja és nemzője Re isten lenne, bár erről igen ellentmondásosak voltak az értesüléseink. Amint mondottam, felkerekedtünk a követséggel, hogy hódolatunkat tegyük Egyiptom királynőjénél, és kitudakoljuk, feltett szándéka-e, hogy feleségül megy Zannanzához, uralkodónk fiához és szeme fényéhez. Amint tudod, atyai barátom, küldetésünk sikerrel járt. A királyné szeretettel és tisztelettel fogadott bennünket Egyiptom földjén, és ígéretet tett, hogy kezét nyújtja Zannanzának, és kész annak férfitagját méhébe fogadni, hogy uralkodót nemzzen vele Egyiptom földjének. Eme utóbbit én is megtettem néhány egyiptomi némberekkel, s mondhatom, hogy a szerelem művészetében nem maradnak el a hírük mögött. Sajnálatos módon hazatértem után bizonyos kellemetlen tüneteket észleltem ama szervemen, amely egyiptomi földön annyi örömet szerzett nekem, s most egy idegenbeli orvos kezel naponta háromszor. Tesup nevében remélem, hogy hamarosan helyreáll bujaságom miatt megrendült egészségem. De tovább. Egyiptom uralkodónője, akit fáraónak neveznek, jóltartott bennünket, de csak rövid ideig, mert bár ellátott minden földi jóval, melyek egyikéről-másikáról már megemlékeztem, s amelyek hatását nyögöm még most is, egyúttal sietésre is ösztönzött. Elmondta, hogy rokonai és a katonák parancsnokai ellene áskálódnak, és szeretnék letaszítani elhalt férje trónusáról, így hát az idő sürgette, és nem maradt annyi időnk a kellemetes dolgokra, amint szerettük volna. Még tovább. Néhány hetet azonban a fáraó udvarában kellett időznünk, részben hogy kipihenjük az út fáradalmait, részben pedig, hogy a királynő előkészíthesse Zannanza herceg fogadását, amelynek hírét (az előkészületekét?) nekünk kellett volna megvinnünk. Áldassék Tesup neve! Ennyi hivatalos tevékenység közepette is jutott mód és lehetőség, hogy megtekintsünk egy-egy számunkra furcsa szokást és nevezetességet, melyekkel telis-tele van ez az ország, amelyről már talán mondottam, hogy két részből áll: egy alsó és egy felső részből. Ezek közül csak azt a részt tekinthettük meg, amely közel áll a tengerhez, ahova az a nagy folyó ömlik be, amelyet istenéről Hapinak neveznek. Tovább. Van ott ezen kívül más nevezetesség is. Van például egy csillag, amely ha feljön – ezt különben Szetnek vagy Szolnak hívják –, a folyó, azaz Hapi kiönt, és forró magjával megtermékenyíti a földeket, mint ahogy én is ezt tettem bizonyos némberekkel, akikkel kapcsolatos gondjaimról korábban már szót ejtettem neked, atyai barátom. Még ezeken is túl van ott más érdekesség is. Például. Ha egy uralkodó elhalálozik, nem temetik földbe vájt sírverembe, sőt nem is adják át a tűz mindent elemésztő lángjának, amint azt birodalmunk határvidékein bizonyos barbár törzsek teszik, hanem megőrzik az elhaltak testét, ami kész csoda. Teszik pedig ezt a következőképpen. Amikor az uralkodó lelke kiszáll a testéből, a testet megnyitják, és a könnyen bomló részeket eltávolítják. Ez a mi szemünkben meglehetősen barbár módnak tűnhet, annál is inkább, mert például a halott agyvelejét az orrán keresztül húzzák ki egy dróthorog segítségével. Őszintén mondom, atyai barátom, sehol sem szeretnék a közeli jövőben halott lenni, de Egyiptom földjén végképp nem. Akkor már inkább temessenek a lágy, hazai földbe, mint hogy az orromon... Brrr! (Vagy valami hasonló emfatikus felkiáltás. A jelet nem ismerem. A fordító, Mirko Kaschewsky megjegyzése.) Van azonban ennél fontosabb dolog is. Amikor a halottat megfelelő módon kezelték, hogy teste ellenálljon a pusztulásnak, titkos rítusok kíséretében eltemetik. Erről szólanék most néhány szót. Azt mondotta az a személy, akit a királynő kíséretünkre rendelt, hogy a halottak fölé épületet emelnek, amely olyasféle, mint azok az oszlopok, amelyeket Kisamu király hozatott a Görbe-tengeren túlról. Csakhogy azokból az oszlopokból legalább ezer beleférne egy ilyen csúcsos síremlékbe. Te most bizonyára bólogatsz, atyai barátom, és szavaimat a messzi földről megtért utazó túlzásának tartod. Pedig, kérlek, vegyél szó szerint mindent. Akkora az a síremlék, hogy talán csak a hegyek akkorák a Görbe40

tenger partján. Egynapi járóföldre is ellátszanak, és az egyszerű halandó méltán hiheti, hogy az istenek emelték őket. De erről ne többet. Ha engedélyt adsz, hogy meglátogassalak, és szerény szavaimmal elmondhassam úti élményeimet, sorát ejtem majd, hogy beszámoljak ezekről a néma óriásokról és az Oroszlántestűről is. De ezekről – mint mondottam – most ne többet! A kíséretünk mellé állított ember, amikor megtekintettük a síremlékeket, félrehúzott, és azt mondta, hogy van ezeknél az épületeknél sokkal érdekesebb is. Kérdésünkre azt felelte, hogy ez olyan titok, amelyről nem beszélhet, mert szigorúan tiltva van még az említése is. Ezért aztán, mivel tapasztalt utazó vagyok, és értem a világ dolgait, néhány kánaáni ezüstpénzzel voltam kénytelen megoldani a nyelvét, így igaz, atyai barátom! Ezután pedig a következőket tudtam meg. Elhalt királyuk atyja, bizonyos Ehnaton király, nem volt egészen beszámítható. Sőt kísérőnk szerint kifejezetten őrült volt. Azt tette, hogy egyik napról a másikra elkergette a papokat, az addigi isten szolgáit, és egy új istent állított az ország fölé. Már hallgatni is rettenetes... Egy uralkodó, aki azt képzeli magáról, hogy az istenek felett áll. Hihetetlennek tűnik, de igaz. Említést tett kísérőnk bizonyos férfiakról is, akik a király tanácsadói voltak. Nekem csak egy Imu nevezetű maradt meg az emlékezetemben azok közül, akik a királyt erre a bűnös útra taszították. E férfiakról is tilos beszélni, és ha mégiscsak szót kell ejteni róluk, az van szokásban, hogy nem nevükön nevezik őket, hanem ezt mondják: ők. Ebből aztán mindenki tudja, hogy kikről van szó tulajdonképpen. Nos, a kíséretünket tájékoztató férfiú elmondta, hogy ők titokzatos dolgokat műveltek és műveltettek az uralkodóval. Többek között építtettek egy hatalmas, négyoldalú síremléket is. Talán azért, hogy az uralkodó, talán azért, hogy az ő testüket rejtse majd magába haláluk után. Ezt ma már senki sem tudja. Elég az hozzá, hogy a síremlék nagy titokban megépült, de hiába is keresnéd, atyai barátom, akárhol is, bizony nem láthatod. Éspediglen azért nem, mert e síremlék a föld alá épült. Legalábbis így mondta akkor az az ember. Ebben a beszédben több képtelenség is volt. A legképtelenebb mindenesetre az, hogy a kísérő szerint a királyok azért építtetik ezeket a hatalmas hegyeket, hogy örökké hirdessék nagyságukat. Ami, hajói meggondoljuk, helyes is. De milyen nagyságot hirdethet egy olyan síremlék, amelyet nem lát senki, sőt még az istenek sem, odafentről? Hihetetlen és képtelen dolog! De tovább. Kísérőnk mondotta, hogy ennek a megtekintése teljesen lehetetlen, és feltétlenül halállal bűnhődne az, aki megkísérelne behatolni a föld alatti piramisba. (A piramis nevet önkényesen használom a mut, muti szó helyett, amely feltehetően síremléket jelent. M. K.) Ekkor már tudtam, hogy mi a teendőm. Későbbi időpontban felkerestem kísérőnket otthonában, és átnyújtottam neki egy bőrerszényt teli kánaáni ezüstpénzzel. Kísérőnk egy ideig jajveszékelt, hogy mi lesz a családjával, ha kiderül az, amire biztatni próbáltam, de feleségét sürgősen hátrahagyva, elment valahová, hogy nyélbe üthessük az üzletet. Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de valami kényelmetlen dolog is történt velem ezalatt. Kísérőnk felesége ugyanis oly leplezetlenül kínálta fel magát nekem, hogy undort és visszatetszést keltett bennem. Ezért arra törekedtem, hogy mihamarabb essünk túl a dolgon. Igyekezetem azonban hiábavalónak bizonyult, mert miképpen az egyiptomi némberek általában, ő is telhetetlenségről tett tanúbizonyságot, és már komolyan kezdtem aggódni egészségem miatt. Amire, jelenlegi állapotomat figyelembe véve, meg is volt minden okom. Legnagyobb örömömre kísérőnk egyszer csak visszaérkezett, és azt mondta, hogy valaki hajlandó elvezetni a föld alatti piramishoz még egy erszény ezüstpénz fejében. Ráálltam az alkura, és később odaadtam neki a kívánt erszényt. Kísérőnk utasítása szerint másnap a hajnali órákban, még sötéttel kellett útra kelnünk, és emberem váltig kapacitált, hogy töltsem náluk az éjszakát. Látva, hogy a némber is csak azt hajtogatja, és szemei felettébb csillognak, elhárítottam magamtól a meghívást, és bár veszélyeztetve a sötét utcákon testem épségét, de visszatértem szállásunkra. Néhány órai alvás után kísérőmmel és egy álarcot és parókát öltött férfival elindultam a piramis felé. A férfi méltóságteljes járású volt, ezért úrfélének néztem. Egyetlen szót sem ejtett ki a száján: ha kellett neki valami, vagy figyelmeztetni akart valamire, csak a fejével intett, így mentünk a piramis felé. Utunkat meglehetősen hátráltatta, hogy az esti némber szertelen ugrándozása könnyebb sebeket ejtett rajtam, és bőrnadrágom erősen dörzsölte őket. Így csak lassan haladhattunk, és a nap éppen felemelkedett, amikor egynéhány kisebb sziklacsúcs mellé értünk. A hallgatag ember ekkor a lábával dobogni kezdett a homokon, és lefelé mutogatott. Mint később kiderült, azt jelezte, hogy a piramis csúcsa éppen a lábunk alatt van. Én, őszintén szólva, ezt akkor még nem hittem el. Azt gondoltam, így akarja kiérdemelni a két erszény ezüstpénzt. 41

Innen is továbbmentünk azután. Felgyalogoltunk a csúcsok közé, melyről hosszasabban nem tudok értekezni, mivel nadrágom egyre jobban dörzsölte sebeimet, és már dolgomat végezni is alig mertem a fájdalomtól. Sőt olyannyira eszemet vette a viszketés, hogy még Tesupot is a számra vettem, és nem átallottam szidalmazni. Lehet, hogy ez az oka mostani bajomnak! A csúcsok között az álarcos egy rejtett barlang nyílását tárta fel előttem. Kísérőm fáklyákat húzott elő köpönyege alól, és meggyújtotta őket. Aztán mindhárman beléptünk a csodák barlangjába. A barlang lehetett vagy kétszáz lépés hosszú, és a falai mindenféle ábrákkal voltak díszítve. Szerettem volna jól megnézni őket, de kísérőnk és az álarcos is sürgettek, hogy a piramisban különb dolgokat is fogok látni, és ne vesztegessük ezzel az időt. Mentünk tehát tovább, egészen addig, amíg csak ki nem tágult előttünk a folyosó. Ahogy kitágult, mindjárt el is zárta egy hatalmas ajtó, amelyet alighanem réz és még valamilyen fém ötvözetéből készítettek. Megkocogtattam, és biztos, hogy nem aranyból volt. Az álarcos, akiről gyanítottam, hogy Amon isten papja lehet, egész egyszerűen félretolta vállával az ajtót, amely halk nyikorgással eltűnt a szemem elől. Az ilyen és hasonló dolgok különben egészen közönségesek ebben az országban. De tovább! Amikor beléptünk az elénk táruló terembe, mintha a csodák országába léptünk volna be. Ekkor már, mondanom sem kell, hogy a sivatag homokja alatt jártunk. Ebben a teremben olyan csodálatos dolgok voltak felhalmozva, hogy csak közvetlen beszédben tudlak majd, atyai barátom, tájékoztatni róluk. De addig is néhány dolog: Volt ott néhány asztal, akkora, amekkorán nálunk és a szomszédos, de uralmunk alatt álló területeken a lepényt gyúrják. Csakhogy ezeken az asztalokon nem lepény volt, hanem bizonyára kincsek vagy áldozati tárgyak, de sajnos nem tudta semelyikük sem megmondani, hogy mi micsoda. Lehet, hogy nem is akarták. Nos, jó. Volt ott azért olyan is, amire magamtól is rájöttem. A falon volt egy kép, amely sok-sok pontot ábrázolt. Lopva odanéztem és megállapítottam, hogy a csillagistenek vannak odapingálva, ahogy holdas és csillagos éjszakákon látjuk őket. Hála nagylelkűségednek, atyai barátom, amely lehetővé tette számomra, hogy tanuljak, még a titkos szentélyekben is, azonnal felismertem a csillagisteneket, legfőképpen Istárt. Kérdésemre kísérőnk azt válaszolta, hogy ők csinálhatták a képet, különösképpen Imu, aki nagy befolyást gyakorolt a fáraóra. Még valamit megfigyeltem, hogy a csillagistenek között volt egy, amely vörös fényben égett. Kérdésemre megszólalt az álarcos is, és azt mondta, hogy már apja idejében is így égett, és hogy az elhalt fáraók lelke élteti. Hogy így lehet-e, annak eldöntését rád bízom, atyai barátom. Titokban megjegyeztem a világító csillag helyét. A Császár mellett, a Haragos Vizimadár csőre szélén van. Lehetséges, hogy ott tartózkodik bizonyos idő elteltével a halottak lelke? Ezután tovább kellett mennünk. A következő teremben kincsek voltak, amelyek az elhalt fáraók tulajdonát képezték. Annyi volt ott az arany, hogy meg lehetne vásárolni belőle minden földet, határainktól egészen addig a parttalan vízig, amelynek olyan a színe, mintha a csatában elesettek vére ömlött volna belé. Annyi volt ott az arany és a szépen díszített drágaság. Ezek után azt mondták, hogy most megtekinthetem a napbárkát, amelyen a fáraó lelke utazik az égi vizeken a naphoz, Réhez vagy Amonhoz, amely az ő vélekedésük szerint ugyanaz. Ha ez így jó nekik! Beléptünk egy újabb terembe, és akkor szemembe tűnt a csoda. Atyai barátom és jótevőm! A piramis belül üres volt, és mi benn álltunk a belsejében. Felettünk, szinte az ég magasában, ahova a szem sugara csak fáradtan ér fel, ott volt a síremlék csúcsa. Olyan magasan, hogy még királyunk legkitűnőbb parittyásai sem tudnák keresztülhajítani. De ez még mind semmi ahhoz képest, amit ezután láttam. A hatalmas kupola legközepén ott állott a napbárka. Hosszú volt és keskeny, mint azoknak a hatalmas palotáknak az oszlopai, miket azokon a vidékeken lát az ember, amelyek a mi földünkkel ugyan nem határosak, de amelyeket urunk nemsokára meghódítani készül. Arra, amerre réges-régi agyagtáblák szerint ezer apró sziget emelkedik ki a tengerből, s amelyekről a hitetlenek és ostobák, akik nem tisztelik Tesupot, azt regélik, hogy a szerelem istennője rajtuk él, miután kiemelkedett a tengerből, amely a szülőanyja. Még hallgatni is rossz! De visszatérek a piramishoz. Ennek a hatalmas, mutatóujjszerű oszlophajónak a vége majdhogynem érintette a piramis csúcsát, talán ha néhány ujjnyi választotta el tőle. Az ujj végét csúcsosra faragták, hogy pontosan illeszkedett volna a piramis csúcsához, ha valami óriási erő felemeli. 42

Neked bevallhatom, atyai barátom és jótevőm, hogy szájam tátva maradt, és kezeim önkéntelenül is imára kulcsolódtak. Az álarcos ekkor hozzám fordult, és felhívta a figyelmemet az óriási ujj oldalán látható feliratra, amelynek betűi nem olyanok voltak, amilyenekkel mi tudatjuk szándékainkat azokkal, akiket illet, se nem olyan gyermeteg formájúak, amilyenekkel Egyiptom lakói írnak, akiknek ember- és madárformák, krokodilusok és egyéb, ismert és ismeretlen állatok hemzsegnek az írásukban. Neked elmondhatom, uram, hogy igen-igen gyerekes dolog ez! A napbárka oldalán furcsa jeleket láttam. Ezeket azonban az álarcos nem tudta megmagyarázni, és kísérőnk is csak a fejét rázta, amikor hozzá fordultam kérdésemmel, így hát ezekről nem kaptam kielégítő magyarázatot. Később az álarcos elmondta, hogy az istentagadó Ehnaton fáraó idejében sok titokzatos dolog történt az országban, és lehetséges, hogy a fáraó, akinek ma már a nevét is bűn kiejteni, ezzel az írással hódolt új istenének. Azt is mondta, hogy bizonyos varázslattal a piramis magától kinyílik, és láthatóvá lesz az égbolt s a hold, amint az égen halad. Ők tudják, hogy mi az igazság! Odamentem a titokzatos bárkához, és bár azok ketten erősen könyörögtek, hogy ne tegyem, mégis végigsimítottam rajta a kezemmel. S abból is látszik, hogy az óvatoskodás néha szükségtelen, mivel nem történt semmi, hacsak jelenlegi bajomat nem vezetjük vissza arra, hogy kifejezett tiltásuk és szerintem oktalan félelmük ellenére kezemmel illettem Ehnaton fáraó emlékét. De Tesup papjai azt mondták, hogy lelkem nyugodjék e felől békében! Erről még ennyit. Amikor kezemmel illettem ama óriási ujjat, ezt észleltem: hideg az érintése, és bronzbalták vagy ama fekete fémből készült tárgyak érintését juttatta eszembe, amelyeket a füves pusztákon lakó népektől zsákmányoltunk. Ezenkívül sima volt, mintha csak asszonyok csiszolták volna simára fátylaikkal. Ekkor nem várakozhattunk tovább, bár én szerettem volna maradni. Az álarcos és kísérőnk egyaránt sürgettek, hogy induljunk, mert mi haszna az egy-egy erszény kánaáni ezüstnek, ha megölik a tulajdonosát. Ezt mondták ők, és láttam rajtuk, hogy komolyan is gondolják a dolgot. Az álarcos ismételten felvilágosított visszatérőben, hogy a bárkát ők építették, talán azért, hogy kigúnyolják vele Re és Amon isteneket, ők tudják, hogy mit akartak vele... Most pedig rátérnék, atyai barátom, egy s más egyébre is. Említettem, hogy ama némberekkel történt esztelen vigadozásom miatt egészségi állapotomban jelentős romlás következett be, és ami folyadékot elfogyasztok, az nagy fájdalmak közepette távozik csak tőlem, s hogy a külországi orvosok tetemes pénzt követelnek gyógyításomért...” Halvorsson gondosan összehajtotta a papírokat, és az asztalra ejtette. – Na, mit szól hozzá? Ekkor kezdtem csak magamhoz térni. – Csodálatos! Egyszerűen csodálatos! Hol az ördögben találták ezt a csodát? – Nem is egy, hanem több tábla volt ott, ha jól tudom. De hogy hol...? Valahol Irakban vagy Törökországban. Ha érdekli, Koppenhágából megírom. – Naná hogy érdekel! – És egyébként? Felemelkedtem és járkálni kezdtem a szobában. – Mr. Halvorsson. Önnek fogalma sincs, hogy mivel gazdagította az egyiptológiát! Meglepetten kapta fel a fejét. – Csakugyan? Szinte nevetni való volt, ahogy ott feszengett a széken, és nem tudta, hogy komolyan beszélek-e vagy viccelek vele. – Mr. Halvorsson. Mi a véleménye, mi lehetett a piramisban az a hosszúkás valami, amit Subesipu ujjnak nevez? A dán megrázta vörös szakáiiát. – Megvallom, fogalmam sincs. De őszintén szólva, engem a dolognak ez a része nem is nagyon izgat... inkább... – Várjon csak, várjon! – emeltem fel az ujjam. – Mielőtt a maga dolgára térnénk, tisztázzuk előbb ezt. – Fogalmam sincs róla – ismételte megadóan. 43

– Akkor figyeljen ide. Én megmondom magának. Obeliszk! – Obeliszk? – Az bizony. Tudja, mi az? – Tudom hát. Csak éppen... – Csak éppen azt nem érti, hogy mit keres egy obeliszk a piramis belsejében. Igaz? Hogy miért rejtették a föld alá, amikor az obeliszknek az a funkciója, hogy hirdesse valakinek a dicsőségét. De hát ki a fenéét hirdethetné a föld alatt, igaz? – Így van. Bár, Subesipu szerint ezen is volt írás... – Volt. Csak sajnos arra már nem volt idejük, hogy megfejtsék. De ez nem is olyan fontos. – Nem fontos? Mondja, mi az ördögre akar kilyukadni? – Figyeljen ide, Halvorsson. Az a híradás, amit felolvasott, egy réges-régi egyiptológiai vita végére tehet pontot. – Naffene! – Pedig így van. Régóta folyik a vita a tudósok között, hogy mi volt az obeliszkek eredeti funkciója. Az egyiptológusok egy része azt az álláspontot képviseli, hogy az obeliszkek eredetileg is emlékoszlopok voltak, amelyek jelentős személyek vagy jelentős események emlékére születtek. Tehát, hangsúlyozom, egyszerű emlékoszlopok voltak. – Igazán hihető elképzelés – mondta Halvorsson. – Ezt bizonyítják a rájuk írt szövegek is. Tudomásom szerint... Kénytelen voltam udvariatlanul félbeszakítani. – Önnek még sok mindenről nincs tudomása az egyiptológiából, már megbocsásson... Egyáltalán nem sértődött meg. – Ez kétségkívül így van. – Akkor folytatom. A másik vélemény szerint az obeliszk eredeti funkciója nem emlékmű volt, hanem... – Hanem? – Naptár. Illetve csillagvizsgáló. – Hogyan? – kérdezte értetlenül. – Ön is tudja, hogy már a neolit embere is vizsgálta a csillagokat, pontosabban az égboltot. Hogy mit és mennyire, azt most ne bolygassuk. De vizsgálati eszközei közé tartozott egy földbe szúrt bot vagy később kőoszlop, amely megfelelő szögbe döntve napóraként is funkcionálhatott, ezenkívül árnyéka mutatta a nap állását különböző évszakokban és a nap viszonyát az egyes csillagokhoz. – Értem. Eszerint az obeliszk is hasonló funkciót tölthetett be. Legalábbis a kezdetekben. – Ez a másik feltételezés. Előbb csillagászati eszköz volt, majd némi funkciómódosulás révén emlékoszloppá alakult. Halvorsson ekkor nagyot kiáltott, és a térdére csapott. – Most már értem! Értem, mire akar kilyukadni! – Örülök neki. Subesipu leírása alapján szinte biztosak lehetünk benne, hogy a föld alatti piramis nem más, mint réges-régi csillagvizsgáló. Gondolja csak végig. Arról már beszéltem, hogy mi a fenének rejtenének emlékoszlopot a föld alá. De van még valami más is... – Micsoda? – Az, hogy a piramisnak feltehetően nyitható a teteje. – Az ördögbe is! – Úgy bizony. Mi mással tudná magyarázni ezt a dolgot? Éjszakánként nyilván kinyitották a tetőt, és lehetséges, hogy az obeliszk segítségével meghatározták a csillagok helyzetét. Sajnos, nem sokat értek a csillagászathoz. – Én sem. – Ezenkívül itt van a csillagtérkép. Amit Subesipu ott látott az egyik kamra falán. Szerintem egészen biztos, hogy csillagvizsgáló volt! Halvorsson megvakarta a kobakját. – Engem meggyőzött. Szó se róla. De mi a fenének kellett ezt az egész csillagdát a föld alá rejteni? Megvontam a vállam. – Ne feledje, hogy akkortájt a csillagászat még erősen kötődött a mágiához és a varázslathoz. Talán szentélyként is működhetett a föld alatti piramis. Azonkívül Ehnatonnak éppen elég baja lehetett az Amonpapsággal ahhoz, hogy féltse tőlük a csillagvizsgálóját. No persze ezek csak feltételezések. Gondolkodott egy ideig. 44

– Mondja – kérdezte aztán –, ki a fenék lehettek azok az ők? -Ők? – Akiket Subesipu csak őknek titulál. Ehnaton fáraó tanácsadói? – Fogalmam sincs. De ahogy az Amon-papság ellene szegült Ehnaton akaratának, nyilván olyanok is voltak, akik támogatták reformtörekvéseit. – Tehát a piramist Tutanhamon atyjának, Ehnaton fáraónak az idejében építették... – Az agyagtáblán ez olvasható. – Mr. Szilágyi, roppantul örülök, hogy segítségükre lehettem egy kérdés megoldásában. Tudja, engem miért érdekel ez az egész? Egyszeriben elszégyelltem magam. Iderepül Koppenhágából, legyőzve minden ellenállásomat, megismertet egy hallatlanul érdekes emlékkel, végighallgatja lelkendezésemet, és a végén még meg sem kérdezem tőle, hogy mit akar. – Ne haragudjék, Mr. Halvorsson – motyogtam telis-tele bűntudattal. – Miben lehetek most én a segítségére? – Tulajdonképpen semmiben. Már az is nagy segítség, ha hihetőnek tartja az agyagtábla híradását. – Kétségkívül annak tűnik. – Nos, önt a csillagvizsgáló-funkció izgatja, engem viszont a kincstár. – Hogyan? – A kincstárfunkció. Mert a leírás szerint az egyik kamra telis-tele volt drágaságokkal. – Kétségkívül. – Nos, engem ez izgat. Azzal együtt, hogy kinyílik a piramis teteje. – Ezt nem értem... – Mindjárt meg fogja érteni. Mondtam, hogy meseelmélettel foglalkozom. Hallott már Ali babáról és a negyven rablóról? – Persze hogy hallottam. – Akkor arról is tud, hogy ebben a mesében szerepel egy barlang, a Szezám. – Úgy van... Egy barlang, amelyben kincs van, s amely bizonyos varázstevékenység következtében, mondjuk egy titkos szó kiejtésére, kitárul. Csak nem gondolja, hogy... – De bizony hogy azt gondolom! Ez a típusú mese a nemzetközi mesekutatásban a 676-os számot viseli, Az Aarne-rendszer 676-os típusa. Engem pedig ennek a mesének az eredete izgat. Feltételezésem szerint a mese a régi Egyiptomban keletkezett, és valóságalapja van. Az, ami az agyagtábláról leolvasható. – Fantasztikus! – Az bizony. És talán ez a világ legrégibb meséje. Engem elsősorban az érdekel, hogy történetileg igazolható-e a föld alatti piramis. – Történetileg kétségkívül. Minden elképzelhető, amit Subesipu leírt. De ettől még egyáltalán nem biztos, hogy igaz is. – Nem? Hát akkor figyeljen ide. Mondok egy másik történetet. Természetesen csak akkor, ha ráér. Naná hogy ráértem. Kikiáltottam az előszobába, hogy hozzanak néhány szendvicset, és mire visszafordultam, már újabb papírok hevertek előtte az asztalon. – A következő már nem lesz olyan hosszú, mint Subesipu leírása. De legalább annyira érdekes, hiszen egészen más forrásból táplálkozik. Tudja, amikor a kezembe került Subesipu története és karnyújtásnyira a lehetőség, hogy tisztázhassam a 676-os típus eredetét, olyan izgalom vett rajtam erőt, amilyet még soha nem éreztem. Rohantam könyvtárról könyvtárra. Elmentem külföldre, végiglátogattam Európa egyetemeit. Találkoztam kismillió szakértővel. És hála az egek urának, sikerült is egynéhány dolgot összeszednem. De hallgassa csak meg a következőt. Jó hétszáz évvel Tutanhamon után... Ugye milyen vicces dolog ezt így kimondani? Hétszáz év. Csak úgy egyszerűen kiejtjük a szánkon, és dehogyis vagyunk tudatában annak, hogy mit is mondtunk! Hétszáz év! Hétszáz évvel Subesipu utazása után... Még elgondolni is sok! És képzelje csak el, még mindig 667 körül járunk, időszámításunk kezdete előtt! – Nekem mondja? Ne feledje, egyiptológus vagyok. – Igen. Maga talán jobban bele tudja magát képzelni az elmúlt időbe. De számomra olyan ez, mintha egy kútba néznék, amelynek nincsen feneke! – Hát nincs is... – No de folytatom. Ekkortájt a hettiták már eltűntek a történelem ködében, és új, ki tudja, hányadik olyan világbirodalom élte virágkorát Keleten, amely Egyiptom meghódításáról ábrándozott. – Ha nem tévedek, Asszíriát emlegeti. 45

– Úgy van, az asszír birodalmat, amelynek seregei Assurbanapli vezetése alatt egészen Thébáig nyomultak előre. I. e. 663-ban az asszír csapatok feldúlták Egyiptomot. Úgy tűnt, hogy a világ legrégibb és leghatalmasabb birodalma megszűnt létezni. De nem! Később újra felemelte a fejét: életre kelt, mint a főnix. – Ahogy mondja. Tenyerével rácsapott az előtte heverő papírokra. – Hát ebből az időből is van egy leírásom! Éreztem, hogy meleg hullámok futnak végig a fejemen, és izzadni kezd a homlokom. – Úgy érti, hogy... – Ez is agyagtábla. Csakhogy ez nem új. A múlt században találták, és néhányszor már ki is adták. Csakhogy a kutya sem fordított rá eddig figyelmet. – De hát... miért nem? – Mert mindenki epikus szövegnek hitte. Azt hitték, hogy egy eposz, vagy mit tudom én micsoda, talán egy hosszabb elbeszélő költemény részlete. Kétségkívül nem akárki írta. De figyeljen csak ide: „Én, Rántidi akkor előkaptam pajzsomat, és megcéloztam dárdámmal a víziszörny fejét. A szörny felém ugrott és üvöltött, mint a pokolbéli szörnyetegek. De én csak nevettem, én. Rántidi... Dárdámmal feléje böktem, és eltaláltam a szemét, Kitátotta száját, és felém kapott. Alsó ajka a vizet szántotta, felső ajka elhomályosította a napot, ezért hosszú ideig nem láttam semmit. Mikor a nap ismét sütni kezdett, csak a szörny fogai villogtak arcom előtt. Én újra marokra kaptam a dárdát, és a másik szemébe döftem. Én, a rettenthetetlen Rántidi. Katonáim mögöttem álltak, és biztattak a parton. De egy sem jött közelebb, hogy segítsen nekem. Diku, akitől kockán hetven aranyat nyertem, visszatartotta őket, és így kiabált nekem: Most mutasd meg, micsoda legény vagy, Rántidi! Eddig csak a kockát rázta a kezed. Most markold a dárdát. Rántidi! Csak röhögtek a parton, amikor a szörnyeteg rám támadt. Felső ajkától nem láttam a napot. Alsó ajka felkavarta az iszapot. Megragadtam a nyelet, erősen fogtam, és a másik szemébe döftem, így harcoltam én a folyó partján, én. Rántidi! A szörny ordított és kimúlt. Lábaim remegtek, de nem mutattam. Lehajoltam a vízbe, ittam belőle, és arcomat megkenve hálát rebegtem Assurnak és Istárnak. Azok a parton azt hitték, megsebesültem. Hallottam, amikor Diku ezt mondta a többieknek: Beteg ez, megsebesült. Kegyetlen, gonosz parancsnok. Fojtsuk a vízbe, és mondjuk azt, hogy a szörny megölte! Így kerültem a pokol szélére én, Rántidi! Lehajoltam, mintha újra innék, és megragadtam a dárdámat. A víz tükrében láttam, ahogy felemelkednek, hogy kardjukat gerincem mellé szúrják. Gyorsan megfordultam, és feléjük vetettem lándzsámat. Diku megtorpant, de késő volt. Fegyverem átfúrta a torkát és fekete vérével a homokot itatta. A többiek megálltak, majd tanakodván így szóltak hozzám: Bölcsen tetted, Rántidi! Ő ellened acsarkodott, és vízbe akart fojtani. Azt akarta, azt mondjuk, hogy a szörnyeteg ölt meg. Vezess bennünket tovább, Rántidi parancsnok! Ekkor Dikut megfogtuk, és a vízbe dobtuk. A zöld állatok előjöttek és megették. Megesküdtünk egymásnak, hogy azt mondjuk, Dikut az ellenség ölte meg, de mi bosszút állunk érte. Ezután sokáig mentünk. Előttünk a harci szekerek nyomot húztak a homokban, és mi erről tudtuk, merre kell mennünk. De hamarosan igen fáradtak lettünk. Én is, Rántidi. Estére kelve egy faluba értünk. A falusiak rettegve jöttek elénk, mert már hallották vitézségünket. Mi mosolyogtunk, és azt mondtuk, hogy fáradtak vagyunk, és enni akarunk. De lelkünk mélyén ravaszságot őrizgettünk. Tudtam, minek kell következnie majd. Hiszen a parancsnokuk voltam, én, Rántidi! Ettünk-ittunk, és asszonyokkal akartunk hálni. A falusiak sírtak, és megtagadták az engedelmességet, mire mi áldozatot mutattunk be Istárnak. Elfogtunk egy ismeretlen embert, felkötöttük a fára, lábainál fogva, aztán torkából vérét eresztettük. Kardjaink pengéjét vérébe mártottuk, és lándzsáink hegyét is. Így kellett tennünk, hiszen katonák voltunk, és legyőztük ezt az országot! Ezután a falusiak féltek és sírtak és el akartak futni. Mi ezt nem engedtük, és néhánynak a vérét vettük. A többi összebújt remegve, mint egy juhnyáj. Ekkor kedvünket tettük mindannyiukon, asszonyokon, gyerekeken, így kellett tennünk, mert katonák voltunk és legyőztük őket! És én vezettem őket, én, Rántidi parancsnok! Ezután elfogtuk az öregembert. Egy ember, akinek vérét vettük később, azt mondta, hogy az öregember tud a kincsről. Hatalmas kincsről, aranyról, ezüstről, fegyverekről. A saját fülemmel hallottam tőle, én, Rántidi! Ezután az öregember nem akart beszélni. Azt merte nekünk hazudni, hogy nem tud semmit. Ekkor felkötöttük a fára, és lándzsáinkkal döfködtük a lágy részeit. Mikor már attól tartottunk, megtér Istár birodalmába, levettük, és óvatosan megcsonkítottuk. Ezután beszélni kezdett! 46

Az öregember így beszélt: Nem messze innen, a puszta homokja alatt van egy hatalmas sírkamra, amely magas és csúcsos, mint azok, amelyek a föld felszínén állnak. Ezek a régi királyok sírjai. Csakhogy ez a sír a föld alatt van elrejtve, de egyébként ugyanolyan formájú és nagyságú, mint a föld felettiek. Mi csak nevettünk, és újra megszúrtuk az öreg lágy részeit. Ekkor azt mondta, hogy mindaz igaz, amiről beszélt. És ha megkegyelmezünk a falunak, megmutatja oda az utat. Én, Rántidi, ekkor gondolkoztam, és ezt gondoltam: Az öreg úgyis megtér Istár birodalmába. A falubeli asszonyokat elintéztük, a férfiak sokának és a gyerekeknek vérét vettük. Aranyuk, drágakövük nincs... Menjünk inkább arra, amerre az öregember mutatja. Ekkor én, Rántidi parancsára, még egyszer kedvünket tettük a falun, és elindultunk a sivatagban. Az öreget magunkkal vittük egy oroszlán szárított bőrén, és már nem döfködtük a lágy részeit. Ekkor már mindenfélét beszélt, és én, Rántidi parancsnok, attól tartottam, hogy mielőtt megtalálnánk a föld alatti sírt, megtér Istár birodalmába. Egyszer csak az öreg intett, és mi megálltunk. Az öreg lefelé mutatott, a homokra. Mi ugrálni kezdtünk, ahányan csak voltunk, és hallottuk, hogy alattunk dobog a föld. Ekkor dárdáinkat a homokba szúrtuk, de az nem ért keményet. Már-már az öregre akartunk rontani, amikor én, Rántidi, azt a parancsot adtam, hogy ássanak le jó mélyre. Én figyeltem, ők leástak. Amikor a gödör embermélynyi lett, egy lemászott, és lándzsáját ledöfte a mélybe. És a lándzsa elgörbült a rejtező köveken. Hangos vigasságra fakadtunk ott, én is, Rántidi parancsnok. Az öreg, bár már majdnem megtért Istár országába, elmondta, hogy a piramis varázsszóra kitárul, és kincsek mérhetetlen sokasága jelenik meg előttünk. Mikor a jelszót vagy a varázsszót követeltük tőle, azt mondta, hogy nem tudja. Parancsomra megszurkáltuk a lágy részeit, de nem szólt erre sem. Ekkor Kocsara odaugrott hozzá, és vérét vette. Szörnyű haragra gyulladtam, én, Rántidi. Parancsot adtam, hogy Kocsarát tegyék a gödörbe, és temessék be. Erre vita támadt. Kettőt saját kezűleg öltem meg, a többiek mellém álltak, így győztem én a föld alatti kőhegy felett, én, Rántidi parancsnok!” Rövid csend ereszkedett a szobára, amikor befejezte. Kellett egy kis idő, amíg összeszedtük a gondolatainkat. – Mit szól hozzá? – kérdezte aztán. – Undorító. – Na persze. De hát mi a fenét vár maga egy asszír zsoldostól? – Akkor is. – Persze hogy az. De mond ez magának valamit egyiptológiai szempontból? – Semmit az égvilágon. Mindenesetre a híradás valós tényeken alapszik. Assurbanapli valóban betört Egyiptomba, és az asszír csapatok valóban felégették a városokat. – És a föld alatti piramis? – Nézze csak, Mr. Halvorsson. Hogy is mondjam? Számomra ez a második híradás érdektelen vagy majdnem az. Ebben ugyanis semmit sem találok, amely a föld alatti piramis akármiféle funkciójára utalna. Pontosabban az obeliszk motívum hiányzik belőle. Nem maradt más, csak a sírkamra. Ez pedig nem érdekes! – Csak magának! Csak magának! – Lehetséges. – Engem viszont a folyamat érdekel! Látott már ennél szebb folyamatot? – Folyamatot? Mi az ördög az? – Figyeljen csak ide. Először volt a realitás, ha szabad így kifejezni magam. Valaki leírta a piramis eredeti funkcióját. Illetve kettős funkcióját: a csillagdát és a kincstárat. Ezt maga is elismerte, nem? – Dehogynem. – Tehát egyszer adva van a valóság vagy majdnem valóság. Aztán elmúlik hétszáz év, és a valóságból egyszerre csak mese lesz. Az asszír forrás szerint már csak a kincstárfunkció maradt meg, megfelelő varázselemekkel kombinálva. Varázsszót kell kimondani, és a piramis megnyitja titkát. Innét már csak egy lépés a szezám, tárulj! Megvontam a vállam. – Önnek bizonyára igaza van, Mr. Halvorsson. Vegye még azt is hozzá, hogy a történetet az asszír irodalom is átszűrhette a maga szűrőin keresztül. – Tényleg? – Szerintem igen. Igen valószínűtlen, hogy ez a Rántidi nevű gátlástalan csirkefogó maga írta volna a költeményt. Mert ez kétségkívül az, ahogy már ön is célzott rá. Nyilván valakinek elmesélte a kalandjait, aki irodalmi formába öntötte. Hogy aztán ő mit tett még hozzá, azt csak Istár tudja! 47

– Ez most nem is érdekes – legyintett a vörös szakállú. – A tények bizonyára megfelelnek a valóságnak. De azért azt hiszem, hogy önnek is jelent valamit Rántidi költeménye. – Éspedig? – Bizonyítja, hogy a hettita agyagtábla nem hamisítvány. – Valóban – adtam meg magam sóhajtva –, kétségkívül alátámasztja azt a feltételezést, hogy a föld alatti piramis létezett. Halvorsson mosolyogva a zsebébe nyúlt, és újabb papírokat húzott elő. – Ezt figyelje meg. Esküszöm, hogy ilyet még nem hallott. – Mi az ördög...? – Újabb évszázadok múlva a nagy hódító, Makedóniai Alexandrosz érkezett Egyiptom földjére. – Nagy Sándor. – Úgy van. S kíséretében volt valaki, aki gondosan feljegyzett mindent, amit az ismeretlen világban tapasztalt. Furcsa módon papiruszra írta feljegyzéseit és görögül. Ismerőseim szerint annyira hibátlan görögséggel, hogy minden kétséget kizáróan az lehetett az anyanyelve. – Hol találták a papiruszt? – A British Museumban. – Hogyan került oda? – Ezt ma már lehetetlen kinyomozni. Pontosabban, egy bizonyos Indiában szolgált Carwer ezredes ajándékozta vagy adta el nekik. De hogy ő honnan szerezte, rejtély. Nem is tartják valami sokra. És tudja, miért? – Kezdem sejteni. – Mert tele van mesés elemekkel. Ezért – a szakértők szerint – megbízhatatlan. Rákönyökölt az asztalra, és olvasni kezdte a lapokat: „Leheveredtem a tengerpartra, és a vízre néztem, amely ott hullámzott előttem. Szolgámat is megfoghatta a hatalmas tenger varázsa, mert csukló sírásba kezdett mögöttem. Éreztem, hogy az én szemeimet is könnyek borítják el, és kis híja volt csak, hogy nem borultunk egymás nyakába sírva: úr és szolga. Tudtam, hogy mindketten egyre gondolunk. Athénra, ahonnan az Ifjú (így nevezi a krónikás Nagy Sándort. A fordító, Ronald Buxman megjegyzése) kénye-kedve ragadott el bennünket. Ott azon az idegen tengerparton kezdtem csak átkozni előkelő neveltetésemet, amelynek során olyan tökélyre tettem szert a szép fogalmazásban, hogy Athén-szerte csodámra jártak. Most aztán süthetem a tudományomat. Bár maradtam volna egyszerű foltozóvarga valamelyik sarukészítő műhelyben, akkor legalább az otthon édes levegőjét szívhatnám az idegen, homokkal terhes lég helyett. De sajnos, úgy látom, a száműzetés keserű sorsát szánták nekem az istenek. Még akkor is, ha hódító vagyok, vagy legalábbis az itteniek annak tartanak, azok, akiket az Ifjú seregei térdre kényszeritettek. Pedig, ha tudnák, hogy nyomorultabb vagyok az utolsó egyiptomi szolgánál is. Hiába legyőzött ő, ha otthon van, és hiába tartozom én a győztesek közé, ha idegen földön kell eltöltenem ifjúságom legszebb napjait. Szolgám szeme könnyben úszott, amikor megmutattam neki, honnan érkeztünk ide. Hosszú ideig néztük a semmiben nyugvó Athént, helyesebben azt az irányt, ahol bölcsőnk ringott. De csak a tengerből felszálló pára cikázott fáradt és bánatos szemeink előtt. Amikor a tengerpartról visszatértünk, az Ifjú magához rendelt. Részeg volt, mint rendesen, és egymásnak ellentmondó parancsokat osztogatott mindenkinek. Nekem előbb azt mondta, hogy írjam le az itteni nép szokásait, majd hirtelen szándékát megváltoztatva másnak osztotta ki ezt a feladatot, nekem pedig azt az utasítást adta, hogy foglalkozzam a piramisokkal, a fáraók temetkezési helyével. Amikor végre nagy kegyesen elbocsátott magától, még utánam kiáltotta, hogy az ismeretlen fajta állatokról se feledkezzek meg. Mintha bizony Egyiptom állatai és a fáraók összetartoznának. Szólni természetesen nem szólhattam, hiszen nemegyszer előfordult, hogy szamoszi borok okozta mámorában dárdát vágott abba, aki szerinte oktalanul okvetetlenkedett vele. Ezt pedig, érthető módon, szerettem volna elkerülni. Az állatok összeírása nem volt ínyemre, de meg kellett tennem. Nem restellem bevallani, hogy félek tőlük, hiszen még a kutyákat is messzire elkerültem az athéni utcákon. Ha egy-egy kóbor dög szembe talált jönni velem, inkább átmentem a túlsó oldalra. Jobb a békesség. Szolgámmal és az egyiptomi kísérő urakkal kimentem a folyó partjára, hogy a vízben fickándozó és prüszkölő állatokról leírást készítsek. Amikor azonban megláttam őket, rosszullét vett rajtam erőt, és arra gondoltam, hogy inkább vízbe ölöm magam, semmint ilyen felesleges és számomra undorító tevékenységet végezzek. 48

Közös szerencsénkre volt ott egy katona, bizonyos Romostus, különben alighanem szír ember, aki jó nyelvérzéke révén annyira elsajátította a görög nyelvet, hogy túltett nem egy született görögön is. Ez a katona meglátta szomorú állapotomat, és részben sajnálatból, részben pedig a felajánlott tíz arany hatására átvállalta tőlem a feladatot. Szövegét később átstilizáltam, bár őszintén meg kell mondanom, nem kellett sokat változtatnom rajta. Nem lennék meglepve, ha rövidesen az Ifjú írástudói közé küzdené föl magát. Én mindenesetre szólok az érdekében, ha az Ifjút egyszer józanul találom. Elhagytam a folyót, és a kíséret felével a piramisokhoz mentünk, ott letáboroztunk, és én, ahogy parancsba volt adva, rajzolni kezdtem őket, amíg a katonák lelépték a kerületét, és szolgám számolni kezdte magasságukat. A mérési eredményekkel nem untatlak benneteket, azokat csatolva benyújtottam az Ifjú irodájához. E helyütt most néhány érdekesebb régi eseményről tudósítalak titeket, amelyeket eleddig még én sem olvastam sehol, pedig az Ifjú és nevelőapám parancsára már otthon elmerültem Egyiptom történetében Hallgassatok hát ide! Valaha, az aranykorban élt egy fáraó, akit Amenhotepnek neveztek. Kérlek, ne lepődjetek meg ezeken a barbár neveken, bármennyire mulatságosaknak tűnnek is. Magam tapasztaltam, hogy nekik ugyanilyen mulatságosak a mi neveink. S a szokatlan sokszor mulatságos, bár óva intelek attól, hogy lebecsüljetek más népeket. Nézzétek például a piramisokat! Nem szabad kinevetni azokat, akik ilyeneket építettek. És az Ifjú is... Bár sokat részeg, mégsem mosolyog soha az idegeneken. Meg akarja ismerni a szokásaikat és megtanulni tőlük mindazt, amit tanulni lehet. Csak ne inna annyit! Visszatérve Amenhotepre. Mesélik, hogy Amenhotep nagyra törő fáraó volt, akinek nem tetszett, hogy országa felett csak névleges úr ő, az igazi hatalom a Nap istene, Amon-Ré papjainak a kezében van. Ez idő tájt ugyanis nagyon elszaporodtak Egyiptom földjén a napisten templomai, és mindegyikben sok pap élt, akiknek az volt a dolga, hogy dicsőítsék AmonRét és fiát, a fáraót. Ahogy az már lenni szokott, egy napon Amon-Ré fia arra ébredt, hogy nem úr a saját trónján. Ezt különben nem ők mesélték nekem, ezt én írom így, de kétségkívül ez az események lényege. A papok kitúrták a fáraót és embereit a hatalomból. Bocsássátok meg közönségességemet, de úgy látszik, Amenhotep vizelni is csak akkor mehetett, amikor a főpap engedélyt adott rá. Hogy beletörődött-e Amenhotep fáraó a helyzetébe, arra az egyiptomi urak nem tudtak választ adni. Én azonban azt gondolom, hogy aligha. Csak hát a történet is azt mondja, hogy hiába állsz ki Korinthosz szélére ellenszélben, amely Helleszpontosz felől fúj; ha szembe köpsz vele, arcodba veri saját nyáladat, ha pedig könnyítesz magadon, behugyozza a sarudat. Így lehetett ez Amenhoteppel is. Nem lázadhatott a papok ellen, mert a hadsereg is őket támogatta. Ekkor, mesélőim szerint, váratlan dolog történt. Négy pap a fáraó mellé állt. Hogy honnan jöttek, senki nem tudta, egyesek szerint a memphiszi szentély lakói lettek volna, mások szerint Thébából, Líbiából vagy arról jöttek, ahol a Hapi ered. Szóval senki nem tudta, ki küldte őket. E négy férfi nevét megőrizték a régi papiruszok. Bár én nem láttam őket, de egyik hírközlőm szerint az ő apjának apja még látott ilyet. Ezek szerint a négy férfi neve: Rut, Imu, Mar és Demu volt. E nevek különben nem olyanok, amilyeneket Egyiptom földje lakóinak szoktak adni. A férfiak megjelenése bár titokban és rejtélyes módon történt, mégis sok mendemondára adott okot. Sokan azt beszélték, hogy Héliosz szekerén érkeztek a földre, ami valószínűleg csak kései magyarázat lehet, hiszen már réges-régi idők óta hajókat építettek a piramisok mellé, mert hitük szerint a fáraó lelke napbárkán utazik át az égi vizeken. Éppen ezért talán helytelen is Héliosz szekerét említenem, Héliosz bárkája helyett. Csakhogy Héliosznak mifelénk szekere van és nem bárkája. Ez is lényeges különbség a mi és az ő hitük között. Azt is beszélték, hogy e négy férfi Re isten négy fia, akik testvérüket, Amenhotep fáraót jöttek megmenteni. Tudom, a történet egy kicsit zavaros. Hiszen kitől kellett volna megmenteni a fáraót, mint saját atyjának, a Napnak a papjaitól? Ez pedig súlyos ellentmondás. De kérdem én tőletek, nem fordult-e már elő más országokban is, hogy egy-egy isten papjai annyira elszemtelenedtek, hogy magának az istennek kellett szétütnie közöttük. Én csak Dionüszosz tisztelőire emlékeztetlek benneteket... Na ugye? Hát itt is így eshetett a dolog. Hogy ezután mi történt, meglehetősen homályos. Annyi biztos, hogy Amenhotep kirúgta a papokat, és a négy férfival új istent csináltatott. Ezt pedig Atonnak hívták, aki továbbra is a régi napisten volt, csak más név alatt. Kérdem tőletek, nem remek ötlet-e ez? Még kacagtam is, amikor kísérőim elmesélték a történetet. Hát hogyan lehetne másképp megszabadulni a papoktól, mint úgy, ha azt mondjuk, hogy az az isten, amelynek a papjai, mostantól kezdve nem létezik. Ott maradtak Amon-Ré papjai hoppon, isten nélkül. 49

A hatalom újra a fáraó kezébe került, és azok négyen segítettek neki. Amon-Ré papjai pedig visszahúzódtak, és gyűlöletet melengettek a szívükben. Ekkor valami ismét történt. Azok négyen, az istenfiak összekaptak valamin, és Imu megölte Mart. Mart eltemették egy sírkamrába, de előtte bebalzsamozták, és kikészítették múmiának. Azután szerencsétlenség érte Demut, majd meghalt Rut is. Imu pedig soha többé nem ment vissza az égbe a naphajón, hanem szolgálta a fáraót. Amikor Imu is meghalt, vége szakadt a fáraó uralmának, aki ekkor már nem Amenhotep névre hallgatott, hanem az új isten tiszteletére felvette az Ehnaton nevet. Bár ne tette volna. Imu halála után ő is elhalálozott, fia pedig – Tutanhamon – visszatért Amon-Ré hitére. Az új papokat elűzték, a régiek pedig visszatértek. A világ visszaállt oda, ahonnan elindult. Mesélik, hogy sokáig keresték a négy férfi holttestét, hogy a folyóba szórják, de nem találták meg. Mesélnek valami föld alá rejtett piramisról is, de felvilágosult elmém elutasít magától mindenféle ostobaságot. Aki a mesét összekeveri a történelemmel, nagy hibát követ el! Az új fáraó idején egyszer véletlenül megtalálták Imu vagy valamelyik másik főpap múmiáját. Az Amonpapok feneketlen dühükben a folyóba akarták dobni, és félig már megfosztották gyolcsától is, amikor a fáraó megtiltotta, hogy bármit is tegyenek vele. Az új fáraó hatalma úgy látszik nagyobb volt, mint korábban az atyjáé. A múmia azonban ekkor már gyolcsától némiképpen megfosztva hevert, és a papok csodálkozva tolongtak körülötte. Imu (lehet hogy más volt, de mi nevezzük csak így!) csontjai ugyanis nem olyanok voltak, mint a normális embereké. Sorrendben: feje nagyjából akkora volt, mint másoké, feje teteje azonban lapos, és lapos volt a tarkója is. Inkább hasonlított kockához, mint emberi fejhez. Vonásai finomak voltak, és agyának térfogata kisebb, mint a miénk. Kezei hosszúak, lábai rövidek voltak. A legcsodálatosabb azonban az volt, hogy bordái, amelyek szabadon maradtak, ahogy a halotti gyolcsot letépték róla, egészen mások voltak, mint a közönséges halandóké. Nemcsak szélességében keretezték a mellkast, hanem hosszában is. Ekkor még én is kételkedtem a dologban, bár nem kellett volna. Kérdem tőletek, van-e jogunk kételkedni abban, amit nem ismerünk? Példát is mondok. Tudjátok-e, hogy hős Odüsszeusz bolyongása közben miféle furcsa szerzetekkel találkozott, hogy megvették Tróját? Gondoljatok csak Polüphémoszra. Egy szem ült a homloka közepén. És Pán és egyebek? Megvallom, én is kételkedtem. Egészen addig, amíg néhány napon belül meg nem mutatták nekem Imu(?) múmiáját. Erről csak keveset írok, mert a halottak mindig felkavarnak. Egyszerűen nem tudom tudomásul venni a halált. Nem és nem. Imut azonban láttam. Láttam a fejét, a karját, a kezét és a bordáit. És minden olyan volt, amilyennek leírták. Re fia volt, minden kétséget kizáróan. A föld alatti piramist azonban nem láttam. Bár mondják, hogy varázsszóra nyílik, és aki meglátja, vehet a benne felhalmozott kincsekből. Nekem azonban nem kellenek kincsek. Nekem a hazai levegő kell és a tiszta forrásvizek. Ha nem jutok haza hamarosan, meghalok...!” Halvorsson zsebre gyűrte a papírokat, míg halkan motyorászott a bajusza alatt. – Ha ezt olvasom, valahogy bánatos leszek magam is... Azért tudtak írni ezek a görögök! És több emberi érzés volt bennük, mint bennünk. Engem azonban ekkor már egészen más foglalkoztatott. – Ez egy új típusú forrás – mondtam nyugtalanul. – Nem a hettita leíráson alapszik. – Nem hát. Ebből is látszik, hogy a piramis legendája mennyire el volt terjedve Egyiptomban. Hol van itt már szó csillagvizsgálóról! – De hiszen említi a naphajót. – Csak éppen nem csillagvizsgáló és nem obeliszk értelemben. – Mit szól a négy istenfihoz? – Fogalmam sincs. Lehet, hogy ez is csak mese. Sőt biztosan az! Emlékszik még gyerekkora meséire? – Hogyne – mondtam bizonytalanul. – Akkor biztosan emlékszik a csodálatos társakra is. – Csodálatos társak? – Vagy emberfeletti képességekkel rendelkező kísérők, így nevezi őket a folklórtudomány. 50

– Hát, megvallom... – Biztosan emlékszik. A Fanyüvőre, a Hegymozgatóra, a Tengerivóra és a többiekre. – Így már egészen más! Persze hogy emlékszem. – Attól tartok, valami ilyesmiről lehet itt is szó. A csodálatos segítőtársak... Fantasztikus! – Mi a fantasztikus benne? – Hát nem látja? Ó, maguk földhözragadt szobatudósok! Kész csoda! Kezdett idegesíteni a lelkendezése. Erőt vettem magamon, hagytam, hadd kiabálja ki magát, s amikor úgy látszott, hogy kezd kifogyni a lélegzete, újra beleszóltam emfatikus monológjába. – Nem világosítana fel mégis? Bár valóban lehet, hogy korlátolt és ráadásul szobatudós vagyok. Engesztelőén a karomra tette a kezét. – Ne kapja már fel a vizet. De egyszerűen képtelen vagyok megemészteni a dolgokat. Lehet, hogy most teszem a folklórtudomány legnagyobb felfedezését a Grimm testvérek óta, és maga csak ül és csak ül, és nem ért semmit. Figyeljen ide, jóember... Nagyot nyeltem, de nem szóltam semmit. Megrázta vörös szakállát, és egyszerre csak eszembe jutott Vörös Erik, aki felfedezte Izlandot vagy Amerikát, vagy mit tudom én, micsodát. Lehet, hogy ez is felfedezett itt nekem valamit. És lehet, hogy én tényleg csak ülök itt, és nézek rá értetlenül? Mosolyt erőltettem az arcomra, de aligha nézhettem ki intelligensebbnek tőle. Halvorsson mégis másképp gondolhatta, mert lelkesen folytatta: – Először is a piramis. Az Aladdin-mesének valóságalapja van. A kitáruló, föld alatti piramis. Mert hogy volt egyszer, az hétszentség! Hiába néz így rám, én tudom, hogy volt! Akár obeliszk vagy naptár volt, akár csillagvizsgáló, akár kincstár. És ez az egész valóság folklorizálódott: mese született belőle. Felfedeztem tehát egy folyamatot: a mese születésének a folyamatát. Aztán itt vannak a természetfeletti segítőtársak. Hát nem érti? Még az alakjuk is eltér az emberétől. Gondoljon csak ennek a görögnek a leírására. Felfele is vannak bordái, és a feje sem normális. Mint a sámánok fölös csontjai! – Mint a micsodái? – kérdeztem elhűlve. – A sámánok fölös csontjai. Nem tudja, hogy a sámánoknak több csontja van, mint a halandó embereknek? – Valóban? – Egy frászt! Csak az a hír járja. Hogy ezzel is emberfeletti erejüket igazolják. Még a csontjuk is több, mint a normális képességekkel megáldott vagy megvert embereknek. – Gondolja, hogy Ehnaton segítőinek a bordái hasonlítanak a sámánok fölös csontjaihoz? – Egyre kevésbé kételkedem benne. Talán egy másik mesének is sikerül elkapnom az eredetét. – Hm. – Mondok magának még valamit. Tudja, hogy általában honnan származtatják a meséket? – Nagyjából. Ismerem Benfey elméletét, miszerint a mesék szülőanyja India. Legalábbis a legtöbb meséé. – Ez az! Hát nem! Én be fogom nekik bizonyítani, hogy igenis Egyiptomban születtek a mesék, a fáraók korában! És azt hiszem, egészen jó nyomon járok. Mielőtt még szóra nyithattam volna a számat, sokadik zsebéből kirántott néhány papírdarabot, és meglengette az orrom előtt. – Esküszöm, ez az utolsó. Több forrásom nincs. De ez a folyamat vége! Meg kell hallgatnia! S mielőtt még bármit is tehettem volna, gyorsan olvasni kezdte: „A Próféta futásának 241. évében Ibn Hamid szultán, aki különben Allah kedvence volt, rokonai cselszövésének áldozatul esvén, kénytelen volt elhagyni bőven termő földjeit, vizet zubogtató öntözőcsatornáit, s néhány hűséges emberével a sivatagba vette be magát. Ha nem így tett volna, nem kerülhette volna el a kegyetlen halált, melyet aljas rokonai szántak neki. Ibn Hamid azonban a Próféta kegyeltje volt, nemhiába építtetett mecsetet Omar kalifa tiszteletére; ezért sikerült kiszabadulnia ocsmány rokonai karmai közül, és a sivatagot járta néhány kísérőjével, akik között ott volt a palota hajdani kincstárosa és egy különösen vitéz ember, akit csak Abu Rasídnak hívtak. A szultán már huzamosabb időt töltött a sivatagban, azzal táplálkozott, amivel a pusztában kóborló és tevéjüket hajtó emberek megvendégelték: nyers tevevért ivott, ha megszomjazott, és még a homokdombok között sütkérező férgeket is megette, ha rájuk fanyalodott. Ibn Hamid azonban bízott a Prófétában, hiszen tudta, hogy a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig büntetését. Csak hát az évek szálltak, a gonosz rokonok pedig háborítatlanul bitorolták Ibn Hamid gazdagságát. Történt egyszer, hogy számum tört a sivatagnak arra a részére, ahol a szultán táborozott csekély számú hűséges embereivel. Ti, akik nem tudjátok, vagy csak hallomásból ismeritek a számumot, el sem képzelhetitek, micsoda borzalommal találta magát szembe a bujdosó szultán és kísérete. Az ég elfeketült, és a vihar homokot 51

sodorva magával, iszonyatos üvöltéssel csapott le rájuk, mintha ezer meg ezer éhes oroszlán keresett volna prédát. Mondják, hogy a számum egyenesen a poklokból jön. Hátán gonosz dzsinnek ülnek, akik kiszabadultak abból a börtönből, ahová Salamon király, a démonok és szellemek ura zárta őket. Azt is mondják, hogy minden ezredik évben néhány szempillantásra feltörik Salamon pecsétje; az ajtó kinyílik, és néhány démon megszabadul. Talán ezek azok, akik a számumot hajtják maguk előtt. Ibn Hamid szultánra és kíséretére lecsapott a vad vihar. Lefektették tevéiket, maguk pedig megbújtak az állatok mellett, és fejüket kendőikbe csavarták, így vészelték át, étlen-szomjan a vihart, amely pontosan három nap és három éjszaka dühöngött. Egy reggelen azután, amikor az utasok felébredtek lidérces álmukból, halotti csend honolt a sivatagban. A vihar amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen el is vonult. Nem maradt más a nyomában, mint a tenger hullámaira hasonlító homokhalmok. Azaz mégsem. Maradt valami más is, de a szultán és kísérete akkor még nem vette észre. A bujdosók felálltak, kiszabadították tevéiket a homok fogságából, és maguk is megtisztították füleiket, orrukat és szájukat a beléjük rakódott finom portól. Aztán leborultak Mekka felé, és dicsérték Allahot, hogy megmentette őket a pusztulástól. A szultán jó jelnek vette Allah és a Próféta segedelmét, és arra gondolt, talán nincs messze az idő, amikor elűzheti a bitorlókat, és visszaülhet ősei trónusára. Buzgón imádkoztak, de azért meghallották, hogy nem messze tőlük segítségért kiáltozik valaki. Először azt hitték, hogy dzsinnek játszanak velük; ők kápráztatják el őket, hogy elvonják figyelmüket az imától, de amikor a segélykiáltások szaporábbak lettek, abbahagyták az imát, és felhágtak egy magasabb homokdomb tetejére. Onnan aztán meg is látták, hogy ki kiáltozik. Nem messze onnan, ahol álltak, egy test feküdt a sivatag sárga porában, és már csak annyi ereje volt, hogy néha-néha felemelje a fejét. Mivel a Próféta és a Teremtő irgalmas szívet ültettek Ibn Hamid szultán mellkasába, hogy a szenvedőknek segítségére legyen, nem is habozott megtenni azt, amit a sors elrendelt számára. Embereivel a pusztában heverő testhez ment, pedig vakmerő dolog volt ez, nekem elhihetitek, igazhívők! Lehetett volna emberré változott démon is, amely sok bosszúságot okozhatott volna a jámbor Ibn Hamidnak! De szerencsére nem volt az. Hogy ki volt, azt csak Allah tudja, de démon biztosan nem. Esetleg dzsinn. Ibn Hamid intett egyik szolgájának, aki utolsó csepp vizüket is odaadta az ájultan heverőnek. Az megitta, és tüstént magához tért. Felült, és hálát rebegve nézett végig Ibn Kamidon és kísérőin. A kísérők csak nehezen tudták megállni, hogy gyászos helyzetük ellenére kacajra ne fakadjanak. Hát hogyisne, amikor a megmentett ember olyan mulatságos volt, hogy még a legkomolyabb férfiúnak is kacagnia kellett, ha rápillantott. Magassága csak egy megfelelően nőtt férfiember fele lehetett, lába-keze nagy, feje nagy, rajta két óriási füllel és hatalmas, horgas orral, és ráadásul – ó, minő szerencsétlenség! – háta közepére jókora púp nőtt. Csúf volt és mégis nevetséges. Ibn Hamid azonban nem nevetett, sőt embereinek is szigorúan megparancsolta, hogy ki ne merjék nevetni a szerencsétlent. Az pedig, ha hiszitek, ha nem, csak ült a földön, és kaparni kezdett a homokban. Csak kapart, kapart, majd kiáltozni kezdett, hogy hol a szőnyege, és hogy ellopták a szőnyegét. Aztán az égre nézett, mintha a felhőktől kérne tanácsot. S akkor Ibn Hamid szultán megértett valamit. Megértette, hogy a púpos emberke repülő szőnyegen szállt a sivatag felett, és talán a számum vagy valamelyik ellensége taszította le róla. A púpos még kotorászott egy ideig, de bizony nem találta meg a szőnyegét. Bánkódott ugyan még egy kicsit, de csak tessék-lássék. Ibn Hamid megosztotta vele maradék szárított datolyáját, s amikor továbbmentek, hamarosan oázisra találtak, ahonnan éppen kereskedők indultak a messzi távolba. A púpos illendően megköszönte a segítséget, és megkérte a kereskedőket, hogy vinnék magukkal. Azok azonban megmakacsolták magukat. Talán tartottak a kis ember furcsa küllemétől, talán attól féltek, hogy szerencsétlenséget hoz rájuk, vagy hogy dzsinn, aki csak arra vár, hogy eleméssze őket. Újra csak Ibn Hamid szultán lépett közbe. Maradék vagyonából tíz aranyat ígért a kereskedőknek, ha magukkal viszik a púpost. Azok, bár féltek, nem tudtak az arany csábításának ellenállni, és beleegyeztek a dologba. Mielőtt azonban elindultak volna, a púpos félrehúzta Ibn Hamid szultánt, és a következőket suttogta a fülébe: 52

– Ó, nagyhatalmú úr! Én tudom, ki rejtezik egyszerű burnuszod alatt, de erről most ne essék szó. Tiszta szívből kívánom, hogy érd el célodat, és ellenségeid pusztuljanak veszett kutyák módjára. Ó, nagyuram! Megmentetted az életemet, mert hiszen minden varázserőm ellenére nyomorultul elpusztultam volna a sivatagban, ha nem segítesz rajtam. Mert nekem is megvannak az ellenségeim, és semmiképpen nem könnyebb a győzelem rajtuk, mint neked a tiéiden. Ezért íme, vedd el ezt a gyűrűt, és menj messze északra, egészen addig, ameddig csak meg nem látod azokat a hatalmas sírokat, amelyekbe a föld régi királyai temetkeztek, és amelyeket piramisoknak neveznek. Menj arra, de ne menj egészen közel hozzájuk! Maradj olyan távolságra tőlük, ahonnan úgy két könyök nagyságúnak látszanak. És vigyázz, hogy pontosan déli irányban állj tőlük. Győződj meg róla, hogy nincs-e ellenség vagy kíváncsiskodó a közeledben, és ha nincs, dörzsöld meg e gyűrűt. Egyszerre csak nagy morajlás támad majd, és a föld alól új piramis emelkedik az égre. Dörzsöld meg akkor még egyszer! A piramis szétnyílik, és te beléphetsz a belsejébe. Látsz ott mindenféle ismeretlen dolgot, ezekhez ne nyúljál, menj csak tovább! Végre eljutsz a kincstárba, amely tömve van arannyal, drágakövekkel és fegyverekkel. Végy belőlük, amennyit csak akarsz, és segítségükkel foglald vissza őseid és jó atyáid trónusát! Ha eleget vettél a kincsekből, eredj ki a piramisból, és ne fordulj hátra. Vigyázz, hogy feleslegesen semmihez ne érj hozzá. Amikor kiértél belőle, menj messzire, és dörzsöld meg kétszer a gyűrű kövét. A piramis vissza fog süllyedni a föld alá. Ezután menj egynapi járóföldre, és ott állapodj meg. Imádkozz, és a gyűrűt dobd fel a levegőbe. Közben ennyit mondj: Térj meg oda, ahonnan jöttél. Ezután fordulj meg és menj utadra! És még valamit. Meg ne próbáld, hogy a gyűrűt megtartsd magadnak! Ha így tennél, semmivé lesz minden törekvésed, sőt kegyetlen halál áldozatául esel. Allah legyen veled, szultán! A púpos emberke elment a kereskedőkkel, Ibn Hamid pedig ujjara húzta a gyűrűt, és napi teendői után látott. Hosszú évekre meg is feledkezett a púpos emberkéről, mígnem egyszer véletlenül arra a vidékre tévedt, ahol piramisok emelkedtek a homokból az égre. Ibn Hamid szultánnak eszébe jutott a púpos emberke, és jóízűen elnevette magát. Hogy is ne nevetett volna, amikor olyan mulatságos dolgokat mesélt az a furcsa kis lény. Még hogy előbújik egy piramis a föld alól! Aztán a gyűrűre nézett, és komorrá vált a tekintete. Mintha a gyűrű zöld köve hívogatta volna titokzatos mosollyal: Gyere, Próféta kedvence, tegyél velem próbát! Simogass meg, és nem fogod megbánni! Ibn Hamid elgondolkodott, aztán parancsot adott kísérőinek, hogy nézzenek körül, nem ólálkodik-e a környéken ismeretlen ember. Azok elmentek, majd azzal jöttek vissza, hogy tiszta a levegő. Idegennek se híre, se hamva. Ibn Hamid szultán a piramisokra nézett, és elindult feléjük. Mikor már két könyöknyinek látszottak, megállapodott. Arra is vigyázott nagyon, hogy pontosan déli irányba legyen a régi királyok sírjaitól. Az isten kegyeltje ekkor háromszor leborult Mekka, a szent város felé, majd felemelkedett, és megforgatta a púpos dzsinn gyűrűjét. A föld ebben a pillanatban megrázkódott, mint büszke paripa, hogy levesse hátáról lovasát. Vonaglott, mint sivatagi vipera, amelynek a farkára tapostak. Az ég megzendült, s mintha mennyei kórus énekelt volna a bujdosó szultán feje felett. Ibn Hamid szívében nagyon megrettent, és forró imák hagyták el az ajkát. De még az első szúrákat sem fejezhette be a szent könyvből, amikor érezte, hogy valami eltakarja előle a napot. Rettegve pillantott fel, és látta, hogy óriási piramis emelkedik ki a puszta homokjából, hatalmasabb, mint a többiek együttvéve. Csúcsa a felhők között nyugodott, talán ott, ahol az igazhívők lelkei pihenik ki a hosszú földi út fáradalmait. A szultán és kísérete a homokra vetette magát, és szűkölt a félelemtől, mint anyját vesztett sivatagi rókakölyök. S félelmük csak növekedett, amikor az óriási piramis szétnyílott előttük, és az istenek építménye feltárta előttük feneketlen gyomrát. Ibn Hamid és emberei reszkettek, mint a pálmalevél a számumot közvetlenül megelőző fuvallatban, és fel sem tudtak emelkedni, hogy benézzenek a piramis szörnyűséges belsejébe. Ott hevertek a homokon, ájultan a félelemtől, hogy szemtől szembe látják a poklot és talán az elkárhozottak lelkeit is. Ekkor a piramisból mesebeli hang szűrődött feléjük. Lágy volt, mint a hurik éneke, de mégis erőteljes, mint sivatagi éjszakában az oroszlán üvöltése. Cseppet sem volt félelmetes e hang, sőt simogató volt és hívogató. A titokzatos hang ezt mondta: Feltárom előtted a titkomat, Ibn Hamid, Próféta kedveltje. Hatalmad van felettem, hát jer! Ne félj, az igazhitűek, akiknek tiszta a szívük, mint a tiéd, bántódás nélkül megcsodálhatják titkaimat. Jer, Ibn Hamid! Vegyél kincseimből, és szerezd vissza velük őseid trónusát, amelyen bitorló pöffeszkedik! Jer, dicső szultán! 53

Ibn Hamid ekkor bátorságot vett, és kísérőit hátrahagyva belépett a piramis belsejébe. Hogy ott mit látott, senki nem tudja, de amikor visszatért, arca ragyogott, és szívében nyoma sem volt félelemnek. Zsebei telis-tele voltak csodálatosnál csodálatosabb drágaságokkal és varázseszközökkel, amelyeknek mindegyike több ezernyi teve áránál is drágább és értékesebb volt. Ibn Hamid ezután hátat fordíttatott kísérőivel, majd újra megdörzsölte a gyűrűt. A piramis ugyanúgy süllyedt vissza a homok alá, mint ahogy kiemelkedett. Mikor a kísérők visszafordultak, ismét csak homok borította a vidéket, és meg nem mondhatta volna halandó ember, hogy mely dűnék alatt alussza álmát a piramis. Egynapi járóföldre távolodván, a szultán feldobta a gyűrűt a levegőbe, miután ezt mondta: Térj meg oda, ahonnan jöttél! A gyűrű felrepült, és csodák csodájára, ott maradt lebegve a szultán feje felett. Lebegett, lebegett, mintha csak valaki a tenyerén tartotta volna. Aztán egyszerre suhogás támadt, mintha láthatatlan madársereg húzott volna el a tábor felett. A gyűrű megremegett, majd olyan mozdulatokat tett, mintha valakinek az ujjara simult volna. A suhogás újra felhangzott, s mire a szultán pislantott egyet, a gyűrű már nem volt sehol. Ibn Hamid szultán ezután elindult ősei városa felé, miután útközben eladott egyet-kettőt a piramisból nyert drágaságok közül, és az árából hűséges katonaságot toborzott. Seregével visszafoglalta szülővárosát, és az uralkodásra érdemtelen és a népet kegyetlenül sanyargató rokonokat letaszította a bitorolt trónusról. Mondják, hogy száznegyvenhét évig uralkodott nagy bölcsességben Ibn Hamid szultán, míg végre megtért Allah paradicsomába. Áldassék a neve!” – Ámen! – mondtam. Halvorsson zsebre gyűrte a papírt, és immár ki tudja hányadszor, a szemembe nézett. – Nos? – Mese, színtiszta mese. – Természetesen, így lesz a valóságból mese. Ez annak a folyamatnak a végső stádiuma, amelyet már korábban felvázoltam. Első stádium: valóság, második stádium: a valóság maradéka fantasztikus elemekkel bővítve, ahol a valóság eredeti funkciója nagyjából elveszett, és végül a harmadik stádium: a tiszta mese. Hát nem gyönyörű? – De – adtam meg magam. – Továbbra is fenntartom az elméletemet. A mesék nem Indiában és nem egyebütt születtek, hanem az ókori Egyiptomban. Vagy legalábbis igen sok közülük. S ennek legszebb bizonyítéka itt hever előttünk. Új alapokra helyezhetném a mesetudományt... Elhallgatott, és az asztal térítőjét babrálgatta. Megütötte a fülemet a feltételes mód, és nem is tudtam, mire véljem. – Hogyhogy helyezhetné? Hiszen maga szerint csodálatosan világosak a bizonyítékai. Egy ókori csillagvizsgálóból, amelynek megnyitható teteje volt, kialakult a „Szezám, tárulj” mesetípusa. Szerintem ez egészen világos. Nem válaszolt mindjárt, hanem csak a terítőt gyűrögette. Aztán rám emelte a szemét. – Világosnak világos... Csak éppen száz százalékig nem bizonyítható. Tovább gyűrögette a terítőt, és nem nézett rám. Ekkor hirtelen világosság gyűlt a fejemben, mintha csak Allah gyújtott volna benne fáklyát. Csak nem azt akarja tőlem, hogy...? – Ember! – ordítottam rá. – Mi a fenét akar tőlem? Csak nem azt, hogy... Újra felemelte a fejét, és csendesen mondta: – De azt! Pontosan azt! Menjen el és keresse meg a piramist! Az lesz a döntő bizonyíték, ha megtalálja. Addig, bármennyire is meg vagyok győződve az igazamról, csak hipotézis az egész. Semmi több, mint hipotézis. – Maga megőrült! – Egyedül csak maga képes rá, hogy megtalálja. Érdeklődtem maga után. Azt mondták, hogy Peter Szilágyi egy darab száraz sakálszart is megtalál a Szaharában, ha akar. – Kösz. – És... maguknak lehetőségük is van rá. Nálunk nincs jelentős egyiptológia. Mindkettőnknek óriási haszna lenne belőle, nem beszélve a tudományainkról. Meg kell hogy keresse! Kifújtam magam, és nem engedtem szabad folyást a mérgemnek. Mégiscsak vendég és külföldi. Felém fordította óriási lapátszakállát, és nézett rám nagy kék szemeivel, mint játékát kérő óvodás az óvónénire. Uramisten, mit mondjak neki? 54

– Mr. Halvorsson – kezdtem, és igyekeztem összeszedni a gondolataimat. – Először is teljességgel lehetetlen, amit kíván. Teljességgel lehetetlen. Maguk Európában azt hiszik, hogy ideát kolbászból van a kerítés. Csak füttyentek egyet, és egy küldönc az asztalomra teszi az expedícióhoz szükséges milliókat. – Azért én sem képzelem ilyen egyszerűnek – mosolyodott el. – Nekünk igen szorosan kimunkált terveink vannak. Évekre előre meghatározzuk a kutatási területeket, és ezektől csak akkor térhetünk el, ha valami igen lényeges, új és előre nem látott tény eltérít, illetve arra ösztönöz bennünket. – Stimmel – mondta. – Tehát... Én csak akkor tudnék eltérni a tervtől, nem is beszélve a költségvetésről, ha valami olyan, mindenki számára egyértelműen világos ok merülne fel, amely indokolná ezt az eltérést. Nem tudom, világosan fejeztem-e ki magam. – Tökéletesen. Maga szerint nem elegendő ok, amit itt előadtam? – Szerintem nem. De nem is az a fontos, hogy én mit gondolok. Fontosabb az, hogy a költségeinket finanszírozó szervek mit szólnak hozzá. Őket kellene meggyőzni. Ezek az érvek pedig édeskeveset érnek a gazdasági szakemberek előtt. Csupa, csupa mese... Halvorsson felém pislantott. – Nézze, Mr. Szilágyi. Maga is tudja, hogy Schliemann hogyan találta meg Tróját. A görög eposzokban olvasott róluk. Slussz! Éppen olyan mese volt, mint ezek itt – és a zsebére ütött –, vagy még sokkal mesésebb. Mert az tiszta költészet volt, az én forrásaim pedig jórészt szemtanúk vallomásai. Ezt maga is elismerte az előbb. – Igen, de... – Ha Schliemann se hitt volna Trója legendájában, vagy azok, akik pénzt adtak neki, Trója még ma is a föld alatt feküdne. Ebben kétségkívül volt valami. – Ez feltétlenül így van – mondtam engedékenyen. – Hát akkor? – De arra is gondolnia kell, hogy hány expedíció végzett sikertelen munkát, azaz nem talált semmit. Trója, mint az egyik legsikeresebb, megmaradt a köztudatban, de arra a sok százra, amely sikertelenül végződött, a kutya sem emlékszik. Pedig azok is hihető dokumentumok alapján fogtak munkához! Halvorsson felugrott, és mint egy modern Hamlet, felém rázta az öklét. – Szó, szó, szó! Arról van szó, hogy hisz-e benne vagy sem. Én biztos vagyok benne, hogy ott van a homok alatt az a piramis! Maga az egyetlen, aki meg tudná találni. Bevonulhatna az egyiptológia nagyjai közé... én pedig a folklórtudományéba. Mit habozik hát?! Újra és határozottan megráztam a fejem. Én ismerem az amerikai viszonyokat, Mr. Halvorsson. Soha, senkitől egyetlen centet sem kapnánk ennek az anyagnak az alapján. Ebben biztos lehet. Leült, és szomorúan lecsüggesztette a fejét. – Őszintén szólva, nem is vártam mást. Tudtam, hogy így lesz! De azért megpróbáltam. Csak azt sajnálom, hogy amikor egyszer, talán a jövő században valaki kiássa, és hivatkozik majd rám, mint régi, elfeledett salabakterra, hogy íme, Halvorsson Koppenhágából a múlt században már megjósolta a felfedezés jelentőségét, én már nem értesülök róla. De megtettem mindent. A lelkiismeretem nyugodt. Igazán megsajnáltam. – Azt hiszem, a cikkét a 676-os típusról azért megírhatja. – Meg is írom. És maga is megírhatja az obeliszk eredeti funkciójához kapcsolódót. Megküldöm magának Koppenhágából az egész anyagot, a hivatkozásokkal együtt. És ha egyszer mégis felesleges pénzük lenne, csak füttyentsen, és én már másnap itt is vagyok, őszintén sajnálom, hogy nem sikerült dűlőre jutnunk. A viszontlátásra! Halvorsson elment, én pedig belemerültem a munkámba. Úgy-ahogy sikerült megfejtenem egy démotikus papiruszt, amely kulcsot adott néhány hieratikus megfejtéséhez is. Ment minden a maga útján. Jó két hét múlva megkaptam az anyagokat Halvorssontól köszönőlevél kíséretében. Megírta, hogy még egyszer elnézést kér alkalmatlankodásáért és erőszakosságáért, de biztos benne, hogy nagy felfedezést tennénk, ha össze tudnánk hozni az expedíciót. De hát végül is kénytelen belátni, hogy egyelőre lehetetlen az anyagiakat 55

előteremteni. Az anyagot elküldi és felhatalmaz, hogy írjam meg belőle az obeliszk eredeti funkciójával kapcsolatos cikkemet, ha akarom. Eltettem az anyagot a fiókomba, és feltett szándékom volt, hogy első adandó alkalommal megszülöm azt a cikket. Ez az adandó alkalom azonban csak nem akart elérkezni: újabb és újabb papiruszok kerültek elém, amelyek megfejtésre vártak. Halvorsson anyaga pedig ott porosodott a fiókomban, és egészen meg is feledkeztem róla. Lassan fél éve múlt, hogy a vörös szakállú dán meglátogatott. Aztán egyszer csak történt valami, ami újra eszembe juttatta a föld alatti piramist. És nem is akárhogyan. május 10. Madarak énekelnek odakinn a fákon, és nekem is énekelni lenne kedvem. Talán csak azért, mert tegnap este befejeztem végre a démotikus írásról szóló cikkemet. Azt hiszem, sikerült néhány eleddig megoldhatatlannak hitt problémát tisztába tennem. A jól végzett munka büszke tudatában nyugtattam lábaimat az asztal lapján, amikor felcsengett a telefon. Celia Jordan volt a vonalban. – Peter? – Én vagyok, kicsim... és boldog vagyok. Celiának elcsuklott a hangja, nyilván azt hitte, hogy valaki, talán egy szerelő, aki a központi fűtést javítja a szobámban, hülyéskedik vele. – Mr. Szilágyi? Kérem Mr. Szilágyit! Levettem a lábamat az asztalról, belefújtam a kagylóba, olyan zajokat keltve, mintha valakitől átvettem volna. – Halló? – Mr. Szilágyi? – Én vagyok, Celia. – Na végre! Valami hülye szórakozott az előbb velem. Megköszörültem a torkom, és nem válaszoltam. – Az a helyzet, Mr. Szilágyi, hogy itt van két úr... Izé... Na igen. Éreztem, hogy habozik a vonal túlsó végén, és nem tudtam mire vélni tétovázását. – Két úr? – Na igen. A... izé... hadseregtől. – Hadseregtől? – Igen... izé... – Mi az ördögöt akar tőlem a hadsereg? Azt hiszem, már alaposan benne vagyok a korban. Csak nem tört ki a világháború, amíg én a démotikus írást fejtegettem? – Attól tartok, Mr. Szilágyi, hogy... izé... szóval magánügyben keresik. Egészen paff voltam a meglepetéstől. – Magánügyben? A hadsereg? Engem? – Jobb lenne, uram, ha személyesen beszélné meg velük... Bizonyos okból kifolyólag... Ekkor valami halvány gyanú kezdett motoszkálni a fejemben. Minden eshetőségre készen tartottam egy revolvert a középső fiókomban, és most egyszerre csak az az eszeveszett ötletem támadt, hogy Celiát megtámadták. Soha nem hallott habozása, nyilvánvaló félelme csak arra utalhatott, hogy valakik arra kényszerítették, hívjon fel engem. Manapság annyi hasonló sztorit hall az ember! Kirántottam a fiókot, és a démotikus papiruszok fénymásolatai alól előhalásztam a revolveremet. Ellenőriztem, hogy minden oké-e rajta, aztán letettem a telefon mellé. Amikor pedig, mintegy három-négy perc elmúltával félhangos beszélgetést és tétova lépteket hallottam a folyosón, a kezembe kaptam. Az ajtó azonban nem nyílott; a hangok lassan eloszlottak a távolban. A telefonkagyló még mindig ott feküdt az asztalon, ahova ijedtemben hajítottam. Felkaptam, és a fülemhez szorítottam. – Celia? – Igen – mondta remegő hangon. – Mi történt magával? Hiába hallózok, nem válaszol. – Ott vannak még? – Itt... 56

Tudtam, hogy Celia előtt olyan telefonkészülék van, amelyhez csak egy hallgató tartozik. Egészen biztos tehát, hogy nem tudják lehallgatni a beszélgetésünket. – Celia... – Tessék. – Figyeljen rám. Csak igennel és nemmel válaszoljon. Oké? – Oké. – Ott vannak még? – Igen. – Hozzám jönnek? – Igen. – Valami probléma van velük? – Hát... igen. – Telefonáljak a rendőrségre? – Ne! – Ne? – Ne. – Egyedül intézzem el velük a dolgot? – Igen. – Maga hogy van? Csuklott egyet. – Köszönöm, jól. Később majd megyek... és kisegítem. – Oké, Celia. Csak semmi pánik. Minden rendben lesz. Az asztalra tettem a kagylót, és újra kezembe vettem a revolveremet. Kibújtam az asztal mögül, és odaálltam a fal mellé, ahol a nyíló ajtószárny biztosan eltakar majd, ha kinyitják az ajtót. Nem éreztem szemernyi félelmet sem, pedig tudtam, hogy emberrablókkal és terroristákkal nem lehet kukoricázni, hiszen azok sem kukoricáznak sokat. Talán a démotikus írás rövidítéseinek a megfejtése öntött belém annyi önbizalmat, hogy akár az egész maffiával szembe mertem volna szállni. Újra lépések koppantak a különben néma folyosón, és hangos nevetés ömlött végig rajta. Valahogy nem úgy közeledtek, mint a képzett terroristák. A falhoz lapultam, amikor a léptek megálltak a szobám ajtaja előtt. Aztán egy mély, rekedt hang, esküdni mertem volna rá, hogy egy fekete férfié, kissé akadozva motyogta: – Hé! Hova mész? Istókuccse ez a hapsi... szobája. Azt mondta az a tyúk odafenn... – Akkor meg mit állsz itt, te ló! – mondta egy vékonyabb hang, és az ajtó nagyot reccsent. – Bújj be, hapsikám! Valami nagyon nem tetszett nekem ebben a dologban. Mielőtt azonban bármit is tehettem volna, az ajtó kitárult, és két katona masírozott be az orrom előtt a szobába. Kezükben és a hónuk alatt papírba göngyölt csomagokat hoztak: csak úgy libegtek a papírszélek és a rosszul felkötözött madzagdarabok, ahogy bevonultak. Mivel tudtam, hogy a meglepetés ereje sokat ér, kibújtam az ajtó mögül, előreszegeztem a revolvert, és rájuk ordítottam: – Kezeket fel! – Majd jóval halkabban hozzátettem: – A büdös istenit! A két katona felém fordult, és tátott szájjal bámult rám. Mindkettő igazi óriás volt, az egyik fekete, a másik égővörös, tele szeplővel. A szeplős tért először magához. Óvatosan letette a hóna alatt tartott csomagot a földre, aztán engedelmesen az ég felé nyújtotta a kezét. Közben röhögött a hülyéje. A fekete arca hamuszürkére változott, majd rémülten felém nyújtotta a mutatóujját. – Hé! Tegye már el azt a stukkert a francba! Még elsül itt nekem... – Mi az, hogy elsül! – kérkedtem magabiztosan. – Egészen biztosan elsül, ha valami disznóságon törik a fejüket. A vörös felröhögött. – Disznóságon? Maga ki a fészkes fene? – Ahhoz magának semmi köze. Különben Szilágyinak hívnak. Erre a fekete is letette a csomagját, és ő is röhögni kezdett. – Szilágyi? Mit szólsz hozzá, Ronny? – Megdöglök a röhögéstől. – Tényleg maga Peter Szilágyi? 57

– Tényleg – Nem tenné el mégis azt a stukkert? – Nem én. – Na, jó – mondta a vörös. – Ha nem, hát nem. Nincs valami innivalója? – Nincs. Ez nem kocsma. – Hát az elég nagy baj. Igaz, Ronny? – Naná! Felvettem a telefonkagylót, amely egészen idáig az asztalon hevert, és amikor a fülemhez tartottam, hallottam, hogy Celia hallózik benne. – Celia? – Na, hála istennek. Ott vannak magánál? – Itt. És elkaptam őket. Nagyot csuklott. – Mit csinált? – Elkaptam őket. Még szerencse, hogy volt nálam stukker. Ekkor váratlan dolog történt. Celia nevetni kezdett egyre viharosabban, és a végén már beszélni sem tudott. Csak vihogott, mint egy kamasz lány, akinek véletlenül beesett egy levelibéka a bugyijába. – Mit nevet? – kérdeztem idegesen, mert a szemem sarkából láttam, hogy a vörös leguggol a földre, és kinyitja a televíziószekrény alsó fiókját. – Hé! – ordítottam rá. – Álljon fel, mert lövök! Tegye fel a kezét! Úgy nézett rám, mintha felpofoztam volna az anyját. – Ne hülyéskedjen már, főnök! Csak valami innivalót keresek. Minden rendes háznál van valami pia a televízió alatt. Celia közben valamelyest magához tért, és még mindig vihogva kérdezte: – Mit csinálnak? – Az egyik éppen négykézláb áll és... De mondja csak, a jó istenit neki, mi történik itt? Van ott valaki magánál? – Az égvilágon senki. – Akkor meg mit akart közölni velem? Mit nyögdécselt a telefonba? Köpje már ki végre! – Én? – csengett sértődötten Celia hangja. – Hiszen maga tette le állandóan a kagylót. Nem hagyott szóhoz jutni. Én csak figyelmeztetni akartam. A vörös tovább nyitogatta az ajtókat, mintha ott se lennék a háta mögött a stukkerral. – Figyelmeztetni? Mire? – Hogy mind a két katona tökrészeg. És piát követelnek. Nem mondtam, hogy segítek magán? Mindjárt leviszek két üveg italt. Megfelel? Dühösen letettem a kagylót, a pisztolyt pedig bevágtam a fiókba. A csattanásra a négykézlábon álló vörös felkapta a fejét, és kábán rám bámult. – Mi, van főnök? Lövöldözünk? A néger még mindig az asztal előtt állt, felemelt kézzel. – Eressze már le a kezét! – förmedtem rá. – Mit áll itt nekem, mint egy félresikerült szobor? Erre sértődött képet vágott, és leejtette a kezét. – A maga kedvéért csináltam – mondta megbántottan. – Hát nem a maga hobbija, hogy így fogadja a látogatókat? Ebben a pillanatban Celia lépett a szobába egy tálcával a kezében, hóna alatt két üveg bourbonnal. A vörös hajú felpattant, a lányhoz ugrott, átkarolta a derekát, és rángatni kezdte valami rock and roll-féle ütemre. Celia vigyorgott, sikítozott, a levegőbe emelte az üveget, de látszott az arcán, hogy roppantul tetszik neki a dolog. A néger dobolni kezdett a szék karfáján, és minden porcikája mozgott, mint a csont nélküli gumibabának. Lehunytam a szemem, és belecsíptem a karomba. Úristen! Biztos csak álmodom! Amikor kinyitottam, Celia már kitöltötte az italt három pohárba, a vörös kezére ütött, majd vihogva kiiszkolt a szobából. A két óriás beleroskadt egy fotelba, a poharakért nyúltak, aztán udvariasan dülöngélve rám emelték. – Maga nem iszik? Fejemben őrült iramban rohangáltak a gondolatok. Lehet, hogy bediliztem? Vagy ezek a dilisek mind a ketten, illetve Celiával együtt már mind a hárman? 58

– De iszom – nyögtem. – Töltene nekem is egyet? A vörös felém nyújtotta az egyik poharat. – Itt a pia. A pipi már töltött. Hát akkor, csirio! Felemeltem a poharamat, és egyetlen hajtásra kiittam az italt. Égette a torkom, mint a parázs, de most erre volt szükségem. A vörös meg a néger elégedett sóhajjal letették kiürült poharaikat, aztán a vörös felém bökött az állával. – Szóval maga az a Szilágyi? Mi a túró volt az a játék a stukkerral? – Vicc – mondtam –, hülye vicc! Nem öntene még egyet? A néger a vörösre kacsintott. – Te... Ronny. Kezd nekem tetszeni ez a fickó! Mi a véleményed? – Megjárja – mondta a vörös. – Bár nem ír a szerencsétlen, de azért megjárja. Egyetlen hajtásra kiittam a második poharat is, miközben azon töprengtem, hogy mikor is ittam ennyit utoljára. Sokáig azonban nem töprenghettem, mert könnyű köd szállta meg a fejemet, és egyszerre csak kedvesnek és szeretetreméltónak tetszett ez a két vadidegen katonagyerek. – Miről van szó, fiúk? – kérdeztem, amikor letettem a poharat. – Peter Szilágyi vagyok... Miről van szó, pajtikáim? A néger megrázkódott, büffentett egyet, aztán a vörösre mutatott. – Majd ő... A vörös összehunyorította a szemét, mintha valami pajzán dolgot akarna közölni velem, aztán megbillent, és belekapaszkodott az asztal lapjába. Bár már én sem voltam egészen józan, mégis feltört bennem a nyugtalanság, hogy ha ez így megy tovább, soha nem fogom megtudni, miért is jöttek hozzám. Itt pusztulunk delirium tremensben mind a hárman, ha csak Celia nem jön vissza hozzánk negyediknek. A katonák azonban másfél perc alatt legyűrték az ital alattomos támadását, vagyis semmivel sem lettek részegebbek, mint amilyenek már idáig is voltak. A néger nagyot sóhajtott, majd oldalba taszította a szeplőst. – Beszélj már, te! Lassan ránk virrad a hajnal! A vörös felnevetett, aztán továbbadta a taszítást nekem. – Van egy jó történetünk, hapsikám! Meghallgatod? Ekkor már természetesen tegeződtünk. – Mindent meghallgatok – mondtam nagyvonalúan, és csak legyintettem, ahogy a részegek szokták. A vörös feltette a lábát az asztalra, aztán beszélni kezdett: – Tudja, Mr. Szilágyi – kezdte, néha-néha azért visszatérve a magázásra –, Mr. Kaplan mondta, hogy toljuk ide a képünket a cuccal. Hát mi idetoltuk, nem? – Ide bizony, Ronny – helyeselt a másik. Köd mögül hallottam a hangjukat és a sajátomat is. – Mr. Kaplan? Ki az a pasas? – Ó, persze, te nem tudod... Mr. Kaplan a hadnagyunk, hogy nyugodjék békében! Hangosakat röhögtek, és megveregették egymás vállát. – Úgy értsem, hogy meghalt? Tovább röhögtek, újabb impulzust kapva a szavaimtól. – Az? Még hogy Mr. Kaplan? Dehogy halt meg! Azért nem olyan rossz fiú az. Csak néha megérdemli, hogy kibaltázzunk vele, ennyi az egész. Semmi több. – Oké! – mondtam. – Hát akkor igyunk Mr. Kaplan egészségére! Arra ocsúdtam fel, hogy már ki is ürült a poharam. – Mr. Kaplan azt mondta, hogy ilyen esetben fel kell keresnünk az illetékeseket. Érti? Az illetékeseket! Azt mondta, hogy valahol az Akadémián vagy hol a kukacban, ahol tanult, ott mondták neki. Mondja, Mr. Szilágyi, maga illetékes? Ebben a pillanatban csuklani kezdtem, és alig hallottam tőle, hogy mit is kérdez. – Mi... vagyok... én? – Csak azt kérdeztem, hogy maga az illetékes. – Na... ja... Naná... hogy én vagyok az illetékes. Mindenben... én vagyok, hukk! az illetékes...! – Akkor jó – bólintott a néger. – Akkor talán elmesélheted neki a dolgot, Ronny. Ahogy a hadnagy megmondta. Oké, Ronny? – Oké hát! Figyelsz, pajtás? – Csupa fül vagyok, pajtás – veregettem volna meg az asztal fölött a vállát, ha elértem volna odáig. Ehelyett azonban csak az asztal lapjára dőltem, és nagyot koppant a könyököm a fán. 59

– Akkor oké... Szóval az úgy volt, hogy csináltunk egy frankó kis hercehurcát, odaát... Tudsz követni? Mintha néhány pillanatra felszakadt volna a köd a szemem előtt. – Hercehurcát? – Olyasmit. De ez hadititok. Hadgyakorlatot, pajtikám! – Aha. Ez titok, mi? – Az hát. – Akkor ne is mondd el, pajtikám! – Éppen ez az, hogy el kell mondanom. Ezt kötötte a lelkemre a hadnagy. – Aha... Mit, pajtikáim? – Ez berúgott – hallottam a néger dörmögését, ami felháborodott tiltakozásra késztetett. – Még hogy én? Életemben nem voltam ilyen... hukk!... józan. – Szóval csináltunk egy hadgyakorlatot odaát – ismételte a szeplős –, Egyiptomban... Éreztem, hogy újabb ködcsomók úsznak el a szemem elől. Ha azt a szót hallom, hogy Egyiptom, még álmomból is felébredek. – Egyiptomban? – Ott hát. Csak nem verte senki dobra. Tudja, a hadnagy azt mondta, hogy a viszonyok arrafelé komplikáltak. Érti ugye, mit akart ezzel mondani? – Hát úgy nagyjából. – Akkor jó. Mi nem nagyon, csak tapasztaltuk a dolgok keményebbik végét. Nem nagyon komálnak arrafelé a népek bennünket. Mármint a katonákat. Kivéve a csajokat. – Azok komálnak – helyeselt a másik. – Namármost. Kinn voltunk a sivatagban azok mellett a háromszögletű... nem is, négyszögletű izék mellett... – Izék? – Azok a magasak, na... Hogy a fenébe is hívják őket? – A piramisokra gondol? – Na, ja. Pontosan azokra. Hát ott futkároztunk közöttük. Nem mondom, jó nagy darabok. A francba lehetett azt a sok követ összehordani! – Nem volt könnyű meló – bólintottam. – Na, ja. Egyszer aztán csoda jó buli történt. – És tenyerével a néger hátára csapott. – Igaz, Billy? – De még mennyire... hahaha! – Képzelje csak el, Mr. Szilágyi... Úgy szürkületben vonultunk előre, de még jó messzire a pi... Minek is hívják? – Piramisnak. – Na, ja. Szóval megyünk feléjük, még jó kicsinek látszottak; olyan másfél lábnyinak. Az volt a cél, hogy reggelre elérjük őket. Szedni kellett a papucsot, mert olyan meleg tud arra lenni, hogy lerohad az emberről a gatya. Maga is volt már arra? – Voltam. – Akkor tudja. Kutya meleg van odaát, mi? – Az. – Na ja. Szóval megyünk, és egyszer csak azt mondja a hadnagy, hogy csatárláncba felfejlődni, mert hamarosan jönnek a bennszülött csapatok, és egyesülnünk kell velük. Meg hogy tartsunk fegyelmet, mert rólunk ítélik meg szövetségeseink hadseregünk harci mókáját. – Micsodáját? – ütöttem fel félig részegen is a fejem. – Mókáját... vagy mi a szösz... Valamit mondott a hadnagy, istenuccse. – Nem morálját? – Na, ja. Úgy látszik, azt mondta. Nem mindegy? – Alighanem tényleg mindegy. – Szóval felfejlődtünk. Előttünk a másfél lábnyi magas pir... piramisok... mellettünk meg a homok, de nem üres homok, hanem bokrokkal benőtt homok. Érti, ugye? – Láttam már ilyet – mondtam. – Oké. Már felfejlődtünk, amikor Billynek... hát szóval, hogy is mondjam, el kellett végeznie a dolgát. Érti, ugye? – Természetesen – bólintottam, és arra gondoltam, hogy inni kéne még egyet, mielőtt végérvényesen kijózanodom. – A nagydolgomat – tette hozzá büszkén Billy. 60

– De csak kisdolgot mondtál! – Világos. Nem akartam balhét. A nagydolgot reggel kellett volna elvégezni a latrinán. Ha Kaplan megtudta volna, idegrohamot kap. Ezért aztán kisdolgot mondtam... – Értem. – Na ja. Erre ez elment a bokrok közé, mi meg addig leültünk a homokba. Már az, akinek nem kellett kisdolgozni. – Vagy mint nekem... – Azt csak neked kellett. Senki másnak. – Én ezt azért nem mondanám – tiltakozott Billy. – Én úgy vettem észre... – Most ez nem érdekes – torkolta le a szeplős. – Térjél a lényegre. Vagy térjek én? – Térjél – hagyta rá a fekete. – Na ja. Szóval leguggolt egy bokor mögé, s egyszerre csak... – Hé! Ott még nem tartunk! – kiáltotta közbe sértődötten Billy. – És a skorpió? – Akkor meséld te – rántotta meg a vállát a szeplős, és elkezdte bontani a másik üveget. – Ha jobban tudod, akkor csak meséld te! – Szóval leguggoltam egy bokor mögé annak rendje és módja szerint. Már éppen letoltam a nadrágomat, amikor megláttam a skorpiót. Brrr, de ronda volt! Látott már skorpiót, haver? – Láttam. – Szóval, ronda egy dög volt. Gondoltam, sokat nem vakerálhatok, mert beleharap a seggembe. Erre felhúztam a nadrágomat, és rátapostam. Csak úgy, a csizmám sarkával. Frankón beletapostam a homokba. Na, gondoltam, ennek csengettek, és újra letoltam a gatyámat. Sietni kellett, mert a többiek csak rám vártak, és nem szerettem volna, ha miattam lepi meg őket az ellenség. Már, tudja, a gyakorlatra kinevezett ellenség. Képzelje, hogy röhögtek volna rajtunk, ha kiderül, azért nyerték meg ezt a kamuháborút, mert Billy Smithnek nagydolgoznia kellett. Jó balhé, mi? Töltöttünk, ittunk, aztán folytatta: – Szóval már frankón megy a dolog, bámulok jobbra, bámulok balra, előszedem a papírt, és egyszerre csak mit látok? Ott, ahol az előbb beletapostam a skorpiót a homokba, mi van? Egy tölcsér... egy marha nagy tölcsér. – Micsoda? – Egy homoktölcsér. A homok meg csak folyik, folyik bele a közepébe, és a tölcsér egyre nagyobb lesz. Tudja, miért? – Valami volt odalenn. – Úgy bizony. Valaminek kellett lennie odalenn. Méghozzá egy lyuknak vagy mi a francnak. Valahogy beszakadt a teteje, amikor a skorpiót betapostam a homokba, az meg kezdett befolyni a lyukon. Egyszerre csak kezdett érdekelni a dolog. Azt hiszem, szimatot kaphattam, mint a jó vadászeb. Hány nagy egyiptológiai felfedezést köszönhettünk eddig is a véletlennek! – Mondja tovább, haver – sürgettem türelmetlenül. – A lyuk egyre nagyobb lett. Akkor már tudtam, hogy valami van odalenn. Felálltam, miután elvégeztem a dolgom, és visszamentem, hogy szóljak a hadnagynak... – Akkor jött a balhé! – röhögött a szeplős. – Naná. A hadnagy kiszúrta, hogy nemcsak kisdolgoztam, ebből aztán marha nagy ordítozás lett. Tudja, már ahogy az lenni szokott. Hogy miattam omlik össze egész szövetségi rendszerünk. És én leszek az oka, ha az oroszok bevonulnak Washingtonba. – Erre maga? – Mit tehettem volna? Befogtam a pofám, de előbb még elmondtam neki, hogy a sivatagban egy lyuk van, ezért voltam olyan sokáig. Erre mindenki csak röhögött, Mr. Kaplan meg azt mondta, hogy inkább az a baj, hogy a seggemen van egy lyuk, és az az oka mindennek. Még tanácsokat is adott, hogy mit csináljak vele. – Értem... De csak nem hagyta ott azt a lyukat? – Akkor kénytelen voltam. Ráadásul a szövetséges ellenségek is megjöttek. Kiugráltak a helikoptereikből és nagy ordítással ránk vetették magukat. Mi meg usgyi! Elmenekültünk onnan. – De nem sokáig tartott a balhé – morogta a vörös. – Nem. A heccnek hamar vége lett, mi meg elkezdtük a cuccokat cserélni az ellenséggel. – Cuccokat cserélni? – Azt hát. Csokoládét meg ilyesmit. Azok meg adtak helyette mindenfélét. Vízipipát, krokodilfogat és mütyüröket. Igaz, Ronny? – Így volt. 61

– De egyszer csak visszamentek oda? – Most akarom mondani. Délután már a piramisok lábánál voltunk, amikor a hadnagy odajött és megkérdezte tőlem nagy röhögve, hogy hogyan is volt azzal a lyukkal, amikor jött az ellenség. Mondtam neki erre, hogy nem kamu a dolog, tényleg volt ott egy nagy tölcsér, amikor beletapostam a skorpiót a homokba. Biztosan valami lyuknak kell lenni odalenn. Csak röhögött, de félrehúzott, és nagy komolyan beszédbe elegyedett velem. „Ide figyelj, Billy – mondta –, Egyiptom tele van elásott arannyal meg mindenféle kinccsel, amelyek azoké a fickóké voltak, akiket a piramisok alá temettek. Fogd be a pofád, és ne ordítsd világgá, hogy mit találtál! Ez a csürhe odamegy, és kiássa az egészet. Délután szerzünk három lapátot, és csendben kimegyünk oda, oké?” Mit mondhattam volna? Naná hogy oké volt! Meg is szereztük a lapátokat, és délután kiballagtunk a bozótosba. Én, Ronny és Kaplan hadnagy. Na, csirio! Összeütöttük a poharainkat. – Mondom, délután kiballagtunk hármasban a bozótoshoz, ami azért nem volt egy kéjmámor. Rohadt meleg volt, és a levegőből szitált a homok, mint ideát a harmat szokott középnyugaton. Ott csak homok potyogott, belement az ember gallérja mögé, és rohadtul kidörzsölte a nyakunkat. Piszok egy idő volt, na! – Szemét idő volt, az már szent! – helyeselt Ronny is. – Kaplan hadnagy már feleúton feladta volna. Lihegett, mint a tömött liba, és azt mondta, hogy oké fiúk, felejtsük el ezt az egész marhaságot, menjünk vissza a kantinba, és öblítsük le ezt a sok rohadt port a torkunkról. Nem mondom, első hallásra tetszett az ötlet, csak hát ekkor már ott voltunk a bozótos szélénél. Mi a francnak fordultunk volna vissza, amikor már ott álltunk, nem igaz? Az a gyanúm, hogy a hadnagy át akart verni bennünket... bár nem vagyok biztos benne. – Miért akart volna? – kérdezte Ronny. – Tudja a nyavalya. Na szóval bementünk a bozótosba, amit úgy látszik nemcsak mi, hanem a bennszülöttek is szabadtéri latrinának használtak. Annyi volt ott a fel nem robbant bioakna, hogy csak csa-csa-csa-lépésben tudtunk átmenni köztük. Bár a legtöbbje már egészen kiszáradt. – Nono! – emelte fel az ujját a vörös. – Volt azért ott még robbanásveszélyes is! – Végül csak megtaláltuk azt a helyet, ahol azt a rohadt skorpiót bedolgoztam a homok alá. Most is ugyanúgy ott volt a homoktölcsér, ahogy reggel otthagytam. Talán egy kicsivel nagyobb lett, de nem sokkal. – Roppant érdekes... – Nyilván a beömlő homok eltömte a nyílást. Erre gondoltunk akkor mi is. – Na és? – Hát körüljártuk a helyet, aztán Kaplan hadnagy egyszerre csak káromkodni, majd meg röhögni kezdett. „Ti rohadtak! – mondta. – Ti sereg szégyenei! Tudjátok, mi ez?” És felmutatta, amit a kezében tartott. Odanéztünk, hát egy konzervdoboz volt, valami húskonzervé. Mondom, mi akar ez lenni, hadnagy? Az meg csak felváltva káromkodik meg röhög, és olyan messzire dobja a konzervdobozt, hogy azt hittem, átesik Szudánba. „Mi ez, te ökör? – kérdezi végül. – Ez egy kiváló marhahúskonzerv, amit csakis az amerikai hadseregben rendszeresítettek. Még a szövetségeseknek sem adunk belőle, érted?” Mondom, értem, de akkor se tudom, hogy mi a francnak esett ki a formájából. Erre rám ordít, hogy: „Ide figyeljetek, idióták, még mindig nem tudjátok, mit jelent ez az egész?” Csak bámultunk rá, mint a borjú az új kapura. Ekkor hanyatt vetette magát a homokon, és úgy ordította felfelé a levegőbe, mintha csak ott ültünk volna a nem létező felhők szélén: „Előttetek is volt már amerikai katona Egyiptom földjén, balfácánok! Éppen egy éve, hogy volt itt egy nagy, közös hadgyakorlat. Ennek a maradványa ez a konzervdoboz, balfácánok! Itt táborozott valamelyik század vagy ezred, és amikor elhúzták a csíkot, a szemetüket meg a kakájukat beásták a földbe. Arra találtatok rá, kincskeresők!” Ezzel elterült a homokon, és lihegett, mint egy rinocérosz, amelyet a vadászok végigkergettek a világ dzsungeléin. Nem szóltunk semmit, se én, se Ronny, pedig legszívesebben beletömtük volna a pofájába a konzervdobozát, persze homokkal együtt. De azért rendes fickó az a Kaplan hadnagy, ha könnyen kiborul is a cipőjéből. Végül is csak ketten kezdtünk neki az ásásnak. Lapátolgattuk a homokot, csak úgy összevissza, Kaplan meg elaludt a napon, és horkolt, mint egy mormota. Lapátoltuk a latrinát, és már-már arra gondoltunk, hogy hagyjuk a francba az egészet, akár van lenn arany, akár nincs, amikor egyszerre csak Ronny ásója koppant egy nagyot. Óvatosan lenyúltam, hogyha mégiscsak konzervdobozok lennének odalenn, száraz szarral vegyesen, fel ne vágják a kezem. Mondom, lenyúltam, de nem volt ott se konzervdoboz, se más. Egy lapos, csiszolt követ érzett csak a kezem a homok alatt. Jobban mondva, az az igazság, hogy én már akkor aranyat éreztem. Mondtam is Ronnynak, hogy ide vigyázz, haver, van itt valami, és egészen más, mint ami elhagyott latrinákban szokott lenni. 62

Erre gyorsan tovább lapátoltunk, és már derékig álltunk abban a rohadt gödörben. Az oldala mindegyre beomlott, és már a tökünk is csupa homok volt. De akkor végre megpillantottuk azt a lapos követ. Mit mondjak, egy kutya közönséges kőlap volt. Akkora, mint egy kőkoporsó teteje, tudja, amilyeneket a múzeumokban mutogatnak, Európában. Amikbe a régi digók temetkeztek. Éreztem, hogy egyre izgatottabb leszek, és csak nehezen tudtam csillapítani kezem remegését. Azazhogy csak nehezen tudtam volna, ha nem áll éppen az asztalon a megfelelő orvosság. Ittunk azonnal néhány slukkot a megtalált kőre. Na, ekkor mondom Ronnynak, hogy fel kellene ébresztenünk a hadnagyot, mert az csak döglött szünet nélkül. Addigra már az egész kőlap kiszabadult a homok alól, és mindenféle rajzok látszottak a tetején. – Milyen rajzok? – kérdeztem reszkető hangon. – Amilyeneket azok a régi fickók rajzoltak, akik a pi... piramisok alatt fekszenek. A hadnagy az mondta, hogy írás. A franc se tudja. Bár a kínaiak is elég francos írással írnak, nem igaz? – Aztán? – Felébresztettük a hadnagyot, és megmutattuk neki a lapot. Erre úgy bezsongott, mintha Fort Knoxba törtünk volna be. Csak füttyentgetett a fogai között, amit akkor csinál, ha nagyon ideges, és fogalma sincs róla, hogy mit kellene csinálnia. Erre mondom neki, hogy na, hadnagy, most mi légyen. Ő meg csak füttyentgetett tovább, és a követ nézegette. Majd felemelkedett, abbahagyta azt a francos füttyögést, aztán azt mondta, hogy „legények, a franc se tudja, hogy mit csináljunk. Ez a kő világos, hogy nem latrinát takar. Bocs, hogy az előbb hülyeséget beszéltem, csakhogy az a konzervdoboz megkevert.” Mire mondtuk neki, hogy oda se neki, főnök, de most az a lényeg, hogy mit csináljunk. Erre csak a vállát vonogatta, és tovább nézegette a követ, amelyik még mindig ott hevert a gödör fenekén. Nézte, nézte, aztán megvakarta a feje búbját. „Nem tudom, fiúk – mondta –, egy biztos, hogy ezt a követ azok a manusok csinálták, akik itt uralkodtak ebben az országban, amikor Amerikában még indiánok sem voltak, nemhogy mi. Biztos van valami a kő alatt, amit meg kellene nézni, a kérdés csak az, hogy érdemes-e.” Erre Billyvel együtt marha pipák lettünk, félórája szórjuk azt a rohadt homokot, kiásunk egy teleírt követ, ez a piszok csak szunyált, és most még ő kérdezi, hogy érdemes-e. „Mindegy – mondtam neki –, magának akár érdemes, akár nem, mi Billyvel tovább ásunk, és ha aranyat találunk, annyi a magáé, amennyiért megdolgozott.” Erre beugrik a gödörbe, hogy „ne marháskodjatok, fiúk, nem úgy gondoltam én azt, csakhogy mondtak odahaza valamit, valami eligazításon, amit a tisztek számára tartottak, hogy műkincseket, ami alatt esetleg ilyen kövek is értendők, tilos kivinni az országból, és ha valaki ilyesmit talál, azonnal jelenteni kell, mert az itteni törvények nagyon szigorúak ilyen esetben, és kellemetlen lenne, ha éppen egy amerikai katona bukna le ilyesmin és a többi és a többi”. Elmondta a sódert, mire mi is mondtuk neki, hogy egyelőre kár izgulnia, még csak egy követ találtunk, majd ha jön az arany, akkor ráér sápítozni. Na. így aztán tovább ástunk. – És? – Jó félóra múlva ki tudtuk emelni a követ. – Úristen! Kiemelték? – Ki. Pedig elhiheti, nem volt könnyű buli. – Azután? – Hát... tele volt írva azokkal a régi betűkkel. Tudja. Mindenféle madarak meg emberek voltak rajta, és egymásra mutogattak. Mindegyiknek oldalra állt a feje: így ni! – És megmutatta. – Aha. Aztán? – Nagy nehezen félrefordítottuk. De előbb még csináltunk egy kis helyet magunknak, mert a talpunk alatt nem volt más, csak levegő. Jobban mondva, egy nagy üreg volt odalenn. – Úristen! Üreget mondott? – Aha. Amikor aztán végleg eltoltuk a kőlapot, a nap bevilágított az üregbe. És képzelje, egy szoba volt odalenn! – Szoba? – Az hát. Éppen olyan, mint egy lakás egyetlen szobája. Vagy egy kripta. – Úristen... Egy sírkamra... – Valami olyasmi. S az oldalfalai telis-tele voltak mindenféle rajzokkal meg ugyanolyan írással, mint amilyet a kőre rajzoltak. Csakhogy a falon színes volt az írás. Nyilván valami festő kente fel. – Aztán még mit látott, ember? – Hát... sok mindent már nem. Nagyjából üres volt az egész. És sok volt benne a szemét. Mintha csak szerteszét dobálta volna valaki. Főleg sok volt a mindenféle rongy. Mint egy hulladékgyűjtő állomáson. Semmi kétség, a sírt kifosztották – gondoltam. 63

– Na, akkor meg az volt a probléma, hogy ki menjen le. Kaplan hadnagy nem akart, Billyenek meg fenn kellett maradnia, hiszen az ő erejére szüksége volt annak, aki végül is leugrik a szobába. Na, végül is leugrottam, bár igazat szólva, elég büdös volt odalenn a levegő. – Tovább! – Hát, leugrottam és körülnéztem. A rongydarabokat szétrugdostam, de nem találtam semmit se közöttük. Nem volt ott egy darab arany se. Se drágakő. Akárkit temettek is ide, vagy akárkié volt is a kégli, arra volt csak esze, hogy kipingáltassa, de hogy a smukkjait nem itt tartotta, az hétszentség! – Ember, ne idegesítsen! Mi volt még odalenn? – Hát a képek a falon meg egy szobor a sarokban. – Úristen! Szobor? – Aha... Billy! A fekete katona ekkor az asztal alá nyúlt, előhúzta onnan azt az újságpapírba csomagolt valamit, amit korábban a hóna alatt tartott, és az asztalra tette. Aztán lassú, tétova mozdulatokkal letépkedte róla a papírt. Felemelkedtem és éreztem, hogy remeg minden tagom, és izzadság veri ki a homlokomat. Lélegzetem lelassult, és sötét karikák kezdtek táncolni a szemem előtt. Amikor Ronny a kezembe nyomta a teli poharat, anélkül hogy ránéztem volna, egyetlen hajtással kiittam. S még azt sem éreztem, hogy az alkohol marja a torkomat. A szobor pedig ott csillogott-villogott az asztalon, és amikor ránéztem, mintha barátságosan elmosolyodott volna. Anubisz volt, a sakálfejű isten féldrágakőből faragott, méteres szobra. Olyan gyönyörű, amilyet még sohasem láttam, s amilyet még nem is találtak soha. A szeplős megveregette a sakálfejű hátát. – Jó fej a hapsi, nem mondom. Mintha Walt Disney csinálta volna. Félénken mertem csak megérinteni, és ahogy megtettem, ujjaimon éreztem a piramisok és sírkamrák mélyének hidegét. Tudtam, hiába lesz ezután akármeddig is napfényen, örökké őrizni fogja a sírkamrák hűvösét. – Hát... ez volt az első. Aztán mögötte volt még egy másik. A néger ekkor újra az asztal alá nyúlt, és kihúzta a másik csomagot is. Kibontotta a papírból, amely egy, ugyancsak féldrágakőből faragott Ápisz-bikát rejtegetett. Ekkor már szakadt rólam a víz, és nem tudtam biztosan, hogy nem álmodom-e. – Ezután már nem találtunk semmit – mondta a szeplős szomorúan. – Azazhogy... – Igen? – Észrevettük, hogy ebből a szobából valaha volt egy kivezető út. – Kivezető út? – Vagy egy ajtó. De elfalazták. Látszik a falon, hogy elfalazták az ajtót. – Kibontották? Megrázta a fejét. – Erre már nem volt időnk. Meg szerszámunk sem volt hozzá. Vissza kellett mennünk a támaszpontra, De a hadnagy azt mondta, hogy ezeket a szobrokat hozzuk haza, és ajándékozzuk valami muksónak, aki múzeumban van, és ért hozzá. Biztosan megér neki vagy négy-öt üveg bourbont. – És jelentőségteljesen nézett rám. Odabotorkáltam az asztalhoz, felvettem a telefont, és feltárcsáztam Celiát. – Celia – mondtam, amikor jelentkezett –, lenne egy kérésem. – Parancsoljon, Mr. Szilágyi. – És hallottam, hogy vidáman cseng a hangja. – Menjen le a szupermarketba valakivel, és hozzanak két láda piát! Celia nagyot nyikkant, mint a házinyúl, amikor kupán vágják, hogy pörköltet csináljanak belőle. – Mennyit? – kérdezte aztán hitetlenül. – Két ládával. – Nem lesz az túl sok? Igyekeztem gondtalanul forgatni a nyelvem, mivel éreztem, hogy néha-néha bizony beleakadok még az egyszerűbb szavakba is. – Maga csak ne törődjön vele... vi... világos? – Világos – mondta sértődötten. – Ha meghoztam, mit csináljak vele? – Lenne sz... szíves... megkérni valakit, hogy se... segítsen lehozni ide. O... oké? – Oké! – És letette a kagylót. 64

Amikor Celia és az egyik portás behozták a láda bourbont, a néger békésen hortyogott egy fotelban, én pedig Ronnyval összeölelkezve érzelmes skót nótákat énekeltem. Ha jól emlékszem, tengerészdalok is voltak közöttük. A következő félórából csak halvány emlékfoszlányok maradtak meg az emlékezetemben. Celia és a portás felrázták Billyt, aki mindent akart, csak felébredni nem. Ronny még egy vizeskancsó vizet is a fejére öntött, hogy ébredésre bírja. Végül is Billy felébredt, és nagy nyögések közepette ragadta meg az italosláda fülét. – Te... igazán frankó... pajtás vagy – mondta, és megveregette a vállam –, igazán túl... fizettél bennünket. Becsukódott mögöttük az ajtó, és én tüstént leborultam az asztalra, hogy aludjak egyet, de hirtelen csak újra kinyílott, és Ronny dugta be rajta a fejét. – Majd elfelejtem... haver... ezt még ott találtam a rongyok között... Hálából a piáért. Na, csao... Letette a valamit a félig felborult karosszék tetejére, és becsukta maga mögött az ajtót. Nagyjából ez volt az utolsó pillanat, amire még vissza tudtam emlékezni. Amikor kinyitottam a szemem, késő délután volt: a nap vörösbe hajló sugarai éppen besütöttek az ablakon. Pokoli fejfájás gyötört, nyelvem mintha a szájpadlásomhoz ragadt volna. Odabotorkáltam a vízcsaphoz, vizet csorgattam a tenyerembe, és megittam. A szoba inkább csatatérhez hasonlított, mint tisztes tudós dolgozószobájához. Üres bourbonos üvegek hevertek szanaszét, és olyan tömör italszag áradt mindenhonnan, hogy akármelyik tengerparti kocsmának is díszére válhatott volna. Lerogytam a karosszékbe, és szembenéztem Anubisszal. Kékesfekete testén ragyogva törtek meg a napsugarak, úgy hegyezte a fülét, mint egy törzskönyvezett kutya, és csak nézett rám hűséges sakálszemekkel. Az Ápisz-bika a dohányzóasztal alatt szomorkodott, amíg csak fel nem emeltem, és oda nem tettem Anubisz mellé. Szemem ekkor a felborult harmadik fotel tetejére tévedt, és eszembe jutott Ronny búcsúja, hogy valamit még elfelejtett, és hogy odateszi a szék tetejére. Az újságpapírba burkolt csomagocska után kaptam, és lehántottam róla a papírt. S majd felordítottam a meglepetésemben. Egy agyagból égetett, valaha festett, kicsinyke szarkofágot tartottam a kezemben. Csak néztem ezt a tenyérnyi gyönyörűséget, aztán észrevettem, hogy a szarkofág teteje leemelhető: éppen úgy, mint az igazié. Visszamentem az asztalhoz, előhúztam fiókomból a zsebkésemet, kinyitottam, s a nyitott pengét óvatosan betoltam a szarkofág teteje és az alja közé. A tető megbillent; kis kattanással elvált az aljától. Óvatosan tartottam a tenyeremen, és arra gondoltam, hogy talán én vagyok az első ember, aki háromezer év óta kinyitja. Nagy lélegzetet vettem, aztán leemeltem a tetőt. A szarkofágban aprócska múmia feküdt; jobban mondva, múmiát utánzó agyagszobrocska. Bepólyált, kézzel festett, múmiát utánzó aprócska szobor. Óvatosan megfordítottam a szarkofágot, és hagytam, hogy a múmia a tenyerembe essék. Agyagból égették ezt is, akárcsak a szarkofágot, de ez utóbbival ellentétben a festék nem kopott le róla; olyan ép volt, mintha csak tegnap készítette volna az ismeretlen mester. A múmiakerámia középkorú férfit ábrázolt, ahogy ki tudtam venni. Kissé lapos orra volt és komoly, mondhatni komor vonásai. Mintha csak vonakodva fogadta volna el Ozirisz ítéletét. Ajka felett vékony, furcsa bajuszt viselt, amely egészen modernné varázsolta az arckifejezését. Nagyítóm után nyúltam, hogy alaposabban megvizsgáljam az arcot, hátha valamelyik neves fáraó vonásait ismerem fel a festményben, amikor észrevettem, hogy a szarkofágba helyezett múmia is kinyitható, éppen úgy, mint a matrjoskababák. Nekifeszítettem a késpengét, és néhány percnyi óvatos kaparászás után a múmia is szétnyílt előttem. Belsejében egy férfi teste feküdt, agyagból mintázva, s az agyagot borító halványszürke por arra utalt, hogy a bábut annak idején még fel is öltöztették, mielőtt eltemették volna. Tenyerembe vettem az apró figurát, és majd felkiáltottam a meglepetéstől. Látszott ugyanis, hogy a férfi meglehetősen alacsony termetű lehetett: alsó lábszárai rövidek voltak, teste hosszú, ahogy a mongol típusú népeknél. Karjai is aránytalanul hosszúaknak tűntek a teste mellett. A legérdekesebb azonban a feje volt. Bár az arca közönséges emberi arc, s ami a legfurcsább, bajusz és paróka nélkül, ellentétben a szarkofágba helyezett múmiaábrázolással, a feje teteje furcsa módon lapos volt, mintha a lágy agyagra véletlenségből rátenyerelt volna a művész. Tarkója pedig egészen csapott, s kis túlzással olyan volt, mintha fej helyett egy emberarcú kockát tettek volna a nyakára. Aztán még valami. Furcsa és megmagyarázhatatlan, de legfőképpen soha nem látott módon, a szobrot készítő művész a hajdani ruha alá 65

rárajzolta a testre az elhalt férfi csontvázának körvonalait is. A koponyától kiindulva a gerincoszlopot, a karcsontokat, a medencét, a lábszárcsontokat, meglehetősen elnagyolva, kidolgozatlanul. Engem azonban elsősorban a bordák döbbentettek meg. A bordák, amelyek behálózták a mellkast, nemcsak vízszintesen húzódtak, hanem függőlegesen is. Mint a börtönrácsok. Éppen úgy, mint ahogy abban a forrásban, amit Halvorsson a rendelkezésemre bocsátott, az ismeretlen görög férfi leírta Ehnaton fáraó tanácsadójának a múmiáját. Megfogtam a szobrocskát, és visszahelyeztem a múmiát ábrázoló dobozba, majd az egészet visszatettem, a szarkofágba. Aztán előkotortam egy halom régi újságpapírt, és becsomagoltam valamennyit: a szarkofágot, Anubiszt és az Ápisz-bikát. Aztán a hónom alá csaptam a csomagokat, és elindultam Edward Malcolm, az „Öreg”, intézetünk igazgatójának a szobája felé. Elismerem, nem lehettem valami gusztusos látvány azon a délutánon. Büdös voltam a piától, és koszos. Szemeim vérben forogtak, nyakkendőmet elvesztettem valahol, ruhám gyűrött volt, és bűzlött belőle az ital. Én, aki mindig elegáns és konszolidált látványt nyújtottam. Mary Ross halkan fel is sikkantott, amikor beléptem az ajtón. Már a belépésem is nélkülözött minden sikket és a jólneveltséget: mivel mindkét kezem tele volt csomaggal, nem tehettem mást, mint hogy az orrommal lenyomtam a kilincset, és nagy lendülettel berúgtam az ajtót. Éppen úgy, mint egy reményteljesen induló bankrablásnál a gengszterek. Mary Ross sikkantott egyet, és rám meredt. Szemei kidülledtek, mintha Drakulát látta volna belépni az ajtón. Megjegyzem, nem lehettem sokkal különb látvány én sem. Mary Ross csak nézett rám elhűlve, és hangtalanul mozgott a szája. Az is lehet, hogy imádkozott. Feljebb rántottam a csomagokat a hónom alatt, és ráförmedtem: – Benn van az Öreg? Mary szótlanul bólintott, majd amikor látta, hogy elindulok, felpattant, és az ajtó és közém vetette magát. – Mr. Szilágyi, nem szabad! Maga rosszul van! De hát mi történt, az istenért? Éreztem, hogy a szobrok újra lejjebb csúsznak, a nadrágommal együtt. – Semmi. Csak hulla részeg vagyok – mondtam mosolyogva. – Most pedig eresszen, mert leesik a nadrágom, és csíkos gatya van rajtam! A szigorúan prűd vénkisasszony, Mary Ross hátratántorodott, és nekidőlt a falnak. De még így is védekezően előretartotta a kezét. – Nem szabad, Mr. Szilágyi, nem szabad! – kiáltotta, és kövér könnycseppek gördültek le a szeme sarkán. – Mit fog szórni Mr. Malcolm? Ön az egyiptológia vezetője és... Ebben a pillanatban kinyílott az ajtó, és Malcolm papa dugta ki a fejét a résen. – Mi az ördög ez a lárma? Maga az, Szilágyi? – Beszélhetnék magával, Malcolm? – Hát persze. Mi az, ami annyira sürgős? Rövidlátó szemével észre sem vette, hogy valami nincs rendjén velem. Mary Ross eltolta magát a faltól, és siránkozni kezdett: – Én megmondtam neki, Mr. Malcolm. Kérem, Mr. Szilágyi... Megmondtam, hogy ilyen állapotban... Malcolm gyanakodva kapta fel a fejét. – Hogyhogy ilyen állapotban? Ki van milyen állapotban? Mary Ross elhallgatott, és csak szipákolt csendben. Az öreg meg azt hihette, rosszul hallott valamit, mert kitárta az ajtót, és betessékelt. – Bújjon már be. De csak röviden, mert éppen indultam volna haza. Mi szél hozta, Peter? Leültem vele szemben egy fotelba, és éreztem, úgy elkap a gyengeség, hogy beszélni sem tudok. Kiverte a víz a homlokomat, és attól tartottam, hogy pillanatokon belül elájulok. Tudtam, hogy az elfogyasztott italtól leesett a vércukorszintem, és a legokosabb, ha újra iszom valamit. – Nincs egy itala? – fordultam hozzá. A meglepetéstől eltátotta a száját. – Mi az, maga újabban iszik? – Csak reggel óta. Meghökkent, és felém pislogott a szemüvege mögül. – Ott a szekrényben... Töltsön magának. Kösz, én már nem kérek. Valami átkozott lekvárízű likőrt tartogatott a szekrényében, de az is jobb volt, mint a semmi. Amikor lefele ment a torkomon, még hányinger kerülgetett, lent azonban már egészen jól érezte magát, és esze ágában sem volt visszafordulni. Kinyújtottam a lábam, és Malcolmra mosolyogtam. 66

– Ajándékot hoztam, főnök. Még jobban meghökkent. – Mit beszél? Ajándékot? Nekem? Mi a fenének? – A születésnapjára. Happy Birthday to you... Malcolm gyanakodva a levegőbe szaglászott. – Maga ilyen büdös? Bourbon... Maga részeg! Mi történt magával, Szilágyi? Húsz éve ismerem, és még soha... Ügyet sem vetettem a sápítozására. – Amint mondottam, ajándékot hoztam a születésnapjára. Kicsit sápadtan dőlt hátra a székben. – A születésnapomra? Maga megőrült! Októberben van a születésnapom. Éreztem, hogy csalódás görbíti le a számat. – Tényleg? Akkor rászedett valaki. Megvan! Miss Ross! Ő mondta, hogy ma van a születésnapja. Malcolm megtörölte a homlokát. – Minden kétséget kizáróan, maga tökrészeg, Szilágyi doktor. Kérem, sürgősen hagyja el a szobámat. Menjen haza, és aludja ki magát. Én... Úgy tettem, mintha nem is hallottam volna, amit mond. – Nem kíváncsi az ajándékomra? – Semmire se vagyok kíváncsi. Majd holnap, ha kijózanodott, beszélünk róla. Most... Székem mellé nyúltam, és felemeltem az egyik csomagot. Letéptem róla a papírokat, és az asztal közepére állítottam Anubiszt. Csillogott-villogott, mint egy távoli csillag a trópusi égen. Malcolmban bennszakadt a szó. Remegő kezekkel megsimította a szobrot, és reszkető hangon kérdezte: – Ez... ez... mi? – Anubisz. – Anubisz? Izé... – „Ozirisz családjához tartozott Anubisz is, akinek ábrázolása vagy sakálfejű ember, vagy fekvő sakál. Mitológiai szerepét nem dolgozták ki részletesebben, ennek ellenére az egyiptomi istenvilág képeken és szövegekben egyaránt sokszor szereplő tagjai közé tartozik. Kimondottan alvilági isten, bizonyára a sivatagi temetőkben bolyongó sakálok gyakori látványa alapján kezdték az egyiptomiak a halottak istenének tartani. A sivatagi...” Felugrott, és az ég felé nyújtotta a kezeit. – Álljon meg, hé! Mit idézi itt nekem a saját tankönyvemet? Hiszen... – Maga kérdezte, Malcolm. Én csak válaszoltam. Ekkor Anubiszhoz ugrott, még mindig reszkető kezekkel megragadta, megfordította, és vizsgálni kezdte a talpát. A leltári számot kereste rajta. Ezalatt én lehajoltam, kicsomagoltam az Ápisz-bikát, és feltettem az asztalra. Melléje pedig az égetettagyagkoporsót. Malcolm még mindig a kezében tartotta Anubiszt, de már döbbent arccal Ápiszra meredt, majd a szarkofágra. Lassan letette a sakálfejű istent a szőnyegre, és öntudatlan mozdulattal meglazította a nyakkendőjét. – Ez... ez... lehetetlen! – dadogta. – Nincs rajta leltári szám! Bár borzasztóan utálatos volt, leöntöttem még egy félpohárnyit a likőrjéből. – Miért lenne? Háromezer évvel ezelőtt még, szerencsére, nem találták fel a leltárt. Vagy ha igen, én nem tudok róla. Megvizsgálta az Ápisz-bikát is, majd a szarkofágot. Aztán leroskadt velem szemben a székébe, és úgy lihegett, mintha végigkergettem volna a szobán. – Mr. Szilágyi... az istenért... mit jelentsen ez? – Ezért vagyok berúgva – mondtam. – Hogyhogy? – Két láda italért vettem az egészet. Csak nézett rám, mint a hülyére. – Akár hiszi, akár nem. Két katona találta a sivatagban. S eladták nekem két láda bourbonért. Persze, áldomást kellett innunk rá... Levette a szemüvegét, és lassan törölgetni kezdte. 67

– Azt mondja, a sivatagban? – Nagyjából. Gyanakodva csóválgatta a fejét. – Valami nem tetszik nekem, Peter. Ide tud figyelni? – Hogyan? Ja... megpróbálok. – Nem szoktak a sivatagban elhagyott Anubisszobrok heverészni. Főleg három és fél ezer évig. Nem is beszélve Ápiszról és erről az izéről. Mi is ez? – Majd később. – Szerintem valami disznóság bűzlik emögött. Mi a véleménye? – Hogy? Malcolm nagyot sóhajtott, és a szobrokra mutatott. – Mi legyen velük? – Maga a főnök. Az intézet számlájára vettem. Feltéve, persze, ha megtérítik a két láda bourbonomat... Különben mit szólna hozzá, ha lefeküdnék úgy tíz percre ide a kanapéra? Egy perc múlva már úgy aludtam, mint a bunda. május 16. Egy héttel később, pontosan tíz órára voltunk hivatalosak az Öreghez. Amikor beléptem a szobájába, a szobrocskák már ott trónoltak íróasztala tetején. Karabinasz és Yettmar pedig a földön térdelve vizsgálgatta őket. Malcolm elégedetten szivarozott egy fotelben, Celia a körmét lakkozta, Miss Ross pedig jegyzettömbbel a kezében az ajtófélfához támaszkodott, ugrásra készen. Az óriási rózsacsokrot, amit útközben vásároltam, mély és bűnbánó meghajlás kíséretében nyújtottam át neki. – Ne haragudjék rám, Mary – mondtam őszinte megbánással. – Olyan részeg voltam, mint a csap. Kénytelen voltam... Mary elvette a csokrot, és csak úgy lángolt az arca zavarában. – De, Mr. Szilágyi... én igazán... Tulajdonképpen nekem kellene bocsánatot kérnem. Maga a tudomány érdekében kockáztatja az egészségét... én meg... Elhallgatott, és segélykérőn nézett jobbra-balra. Yettmar még mindig a szobor mellett térdelve, összeütötte a tenyerét. – Bravó! Nincs szebb, mint a romantika! Szerelem és egyiptológia! Anubisz és egy csokor vörös rózsa! Mary Ross a csokor mögé rejtette az arcát, és legszívesebben elszaladt volna. Csak hát ő volt a mindenes titkárnő, és feltétlenül szükség volt a jelenlétére. Néhány pillanat múlva megérkezett Osima és Middleton is. Malcolm intett Rossnak, hogy csukja be az ajtót, és kapcsolja ki a telefont. Aztán eloltotta a szivarját, és végignézett a jelenlévőkön. – Először is, üdvözlöm önöket, uraim. Mindenki itt van? Miután senki sem válaszolt, folytatta: – Nagyjából mindannyian tudják, hogy miért kérettem ide önöket. Önök valamennyien az Egyiptológiai Intézet munkatársai, az én nagyra becsült kollégáim, és most, hogy komoly problémák merültek fel előttem, nem hozhatok döntést az önök véleményének meghallgatása, illetve tanácsaik nélkül. Osima hátradőlt, és behunyta a szemét. Nem voltam biztos benne, hogy hallja-e egyáltalán Malcolm szavait. – Néhány nappal ezelőtt furcsa dolgok játszódtak le az intézetben, amelyeknek többé-kevésbé Mr. Szilágyi volt a főszereplője. Kérem, Mr. Szilágyi, foglalja össze röviden az eseményeket. Felálltam és beszélni kezdtem. Nem a katonákkal kezdtem a történetet, hanem Halvorssonnal. Elmondtam, meglehetősen részletekbe menően, hogyan keresett fel a folklórkutató, beszéltem az eltemetett piramissal kapcsolatos forrásokról és végül arról, hogy mit akart tőlem Halvorsson. Ezután rátértem a katonákra, és elmondtam mindent, amit csak hallottam tőlük. Amikor befejeztem, súlyos csend ereszkedett a szobára, csak a gyufa sercegése hallatszott, ahogy Malcolm papa meggyújtotta a szivarját. Szinte valamennyien a szobrocskákat nézték elgondolkodva, de meg sem mukkantak. Ekkor újra szólásra jelentkeztem. – Ha megengednék, néhány gyakorlati kérdést szeretnék feltenni. Először talán Halvorsson professzorral kapcsolatban. Önök mit gondolnak róla? 68

– Milyen szempontból? – nézett fel Yettmar. – Lehet-e valami a mögött az elveszett piramis mögött? Osima kinyitotta a szemét, és megrázta a fejét. – Én nem hiszem. Szerintem tiszta folklór az egész. – Szerintem is – mondta Middleton. – Telis-tele van a világ folklórja elveszett vagy elrejtett kincsekkel, föld alatti üregekkel és a többivel. Szerintem sem lehet készpénznek venni. Malcolm csak pöfékelt, de nem szólt semmit. – Ki tudja? – csóválta meg a fejét óvatosan Yettmar, aki az egyiptológia mellett ékírással is foglalkozott. – Én nem találom olyan hihetetlennek. – Szóval szerinted építettek egy piramist a föld alá, és belerejtettek egy obeliszket? – kérdezte Middleton gúnyosan. – Ezt azért nem mondanám. De nem lenne helyes elvetni a lehetőségét egy föld alatti komplexumnak, amelyet ki tudja miért építettek. Lehet, hogy valóban csillagvizsgáló, ahogy Szilágyi kolléga gondolja, de lehet, hogy valami más. Én nem tartok minden legendát mesének. Sokszor, ha lefejtjük róla a mázt, előbukkan alóluk a meztelen történelem. – Ez alól aligha – morogta Osima. – Miért ne? Hiszen, ne feledjék, nem egyetlen forrásról van szó. Még csak nem is egy időből. Majdhogynem kétezer év van az első és az utolsó között. És valamilyen módon mindegyik az eltemetett piramisról tudósít bennünket. – Világos – mondta Karabinasz. – Csak meg kell találnunk a púpos dzsinn gyűrűjét, megsimogatni, és a piramis magától kibújik a homok alól. Yettmar elmosolyodott. – Miért a leghihetetlenebb történettel operál, Nikosz? Ibn Hamid kalifa története valóban mese. És talán Rántidié sem sokat ér. De a hettita Subesipu látta a piramist. – Mondja ő! – És az ismeretlen görög is, Nagy Sándor kíséretéből. – Ő nem a piramist látta. – Mindegy. De a piramissal kapcsolatos, amit leírt. Malcolm elérkezettnek látta az időt, hogy beavatkozzon. – Uraim! Valószínű, hogy ebben a dologban nem fogunk dűlőre jutni. Elméleti úton elég nehéz eldönteni ilyesfajta kérdéseket. Mr. Szilágyinak nem is az a célja, hogy önöket döntésre késztesse. – Lenne akkor olyan jó, és megmondaná, hogy micsoda? – kérdezte csúfondárosan Yettmar. – A kérdés az, hogy Mr. Szilágyi helyesen tette-e, amikor nem számolt be nekünk fél évvel ezelőtt Halvorsson látogatásáról. – Szerintem igen – mondta gyorsan Osima. – Felesleges lett volna a Tanács elé vinni az ügyet. Úgysem jött volna ki belőle semmi. – És önök szerint? Middleton félrehúzta a száját, Karabinasz is grimaszt vágott, csak Yettmar szólalt meg: – Szerintem sem lett volna értelme. De mire akar ezzel kilyukadni? – Csak arra – mondta lassan Malcolm –, hogy Mr. Szilágyi elküldte Halvorssont, mivel semmi esélyt nem látott rá, hogy valaha egyetlen fillért is kapjunk a föld alatti piramis megtalálására, Halvorsson adatai alapján. – Én is elküldtem volna – mondta Osima. – Naná – morogta Middleton. – Ez pedig azt jelentené – mondta pöfékelve Malcolm papa –, hogy a föld alatti piramist nem kell feltétlenül összekapcsolnunk az itt látható leletekkel. Legalábbis nyilvánosan nem. Ha egyáltalán teret adunk bármiféle nyilvánosságnak... Yettmar felemelkedett, és gyanakodva nézett az Öregre. – Hé! Malcolm! Mire megy ki itt a játék? Malcolm felém intett. – Peter! Felálltam, és vázolni kezdtem a tervet, amit az elmúlt napok során dolgoztunk ki. – Először is meg kell mondanom önöknek, én hiszek a föld alatti piramisban. Kérem, ne mosolyogjanak, el fogom mondani, hogy miért. Mindenesetre szeretném leszögezni, hogy nem vagyok fantaszta, és mihelyt egyetlen bizonyíték felmerül arra nézve, hogy csupáncsak legendáról van szó, mérlegelés és sajnálat nélkül elejtem az elméletemet. Erről csak ennyit. Talán azért is hiszek benne, mert személyesen találkoztam Halvorssonnal. Aki pedig csak egyszer is beszélt vele, nehezen tud szabadulni a hatása alól. 69

– Ez nem tudományos érv – mondta Osima. – Ezzel tisztában vagyok én is. És nem is csak azért hiszek a piramisban, mert Halvorsson is hisz benne. Hanem azért, mert nincs benne semmi hihetetlen. – Nana – morogta Yettmar. – Amikor először hallottam az eltemetett piramisról, és Halvorsson felolvasta a forrásait, azon kezdtem töprengeni, hogy mi is szólhatna a piramis ellen. S kénytelen voltam beismerni, hogy semmi. – Hogyhogy semmi? – Ahogy mondom. Végtére is mit tudnak önök felhozni a piramis ellenébe? Miért ne építhettek volna egy piramist a föld alá? – Nonszensz – mondta Osima. – Miért tették volna? – Ennek több oka is lehet. De javaslom, ne menjünk bele most ebbe. Mindenesetre már az ősember is nehezen megközelíthető helyekre építette kultuszhelyeit. Gondolok itt barlangokra, nehezen járható vízmosásokra stb. Az én véleményem szerint nagyon is elképzelhető, hogy egy föld alatti helyiségben felállítottak egy obeliszket, amit csillagvizsgálónak használtak. Mi szólna ez ellen? – Az, hogy még soha nem hallottunk ilyesmiről. Példátlan lenne az egyiptomi történelemben. És az egyiptomi építészet történetében is. Ezzel aztán sikerült is csapdába csalnom a japánt. – Rendben van, Bonny – mondtam. – Maga szerint hihetetlen a dolog, mert semmi hasonlót nem ismerünk Egyiptom történetéből, pedig azt aztán igazán jól ismerjük, így van? – Valahogy így. Felálltam, az asztalhoz mentem, levettem róla a szarkofágot, és felmutattam a tenyeremen. – Nézzenek ide, kollégák. Amit a tenyeremen tartok, kétségkívül az újbirodalom terméke. Legkülső része egy római típusú szarkofág, amely meglehetősen ismeretlen az egyiptomi temetkezési szokások között. – Nono, azért nem annyira – mondta Middleton. – Ezen belül pedig egy múmia szarkofágja található, amely a gyolcsba tekert halott körvonalait utánozza. Legbelül a felöltöztetett halott gipszfigurája fekszik. S ami a legérdekesebb, testére rákarcolták a csontvázát. Kérdem én, Bonny, ismer-e az egyiptomi leletek között ilyet vagy ehhez hasonlót. Köztudott, hogy ön a világ legkitűnőbb ásatási szakembere, önnél senki sem ismeri jobban a múzeumi anyagot. Ismer ehhez hasonlót? Osima szótlanul megrázta a fejét. – Eleve már ez a matrjoska módszer is szokatlan és ismeretlen, nemdebár? – Mi az ördög az a matrjoska? – kérdezte csodálkozva Middleton. – Nem ismeri a matrjoskababát? Az oroszok csinálják fából. Egy nagyobb babafigurában egy kisebb, abban egy még kisebb, abban annál is kisebb és így tovább. Nyolc-kilenc babát is egymásba raknak. – Értem. – Ezenkívül az is szokatlan, ahogy a múmia formájú szarkofágon belül külön figuraként ábrázolják a halottat. – Valóban az – mondta Yettmar. – Arról nem is beszélve, hogy a csontváz ábrázolása a halott figuráján... Osima letette a szemüvegét az asztalra, és a szavamba vágott: – Jól van, jól, feladom. Tudom, mit akar mondani. Hogy amit a tenyerén tart, az is egyedi darab, és ha tegnap reggel megkérdezett volna, hogy szerintem létezhet-e ilyen az egyiptomi művészetben, kiröhögtem volna. És most mégis ott van a tenyerén. Igaza van, Szilágyi. Talán elhamarkodott voltam az előbb, amikor gyors és sommás ítéletet mondtam. Lehet, hogy valóban létezik az a föld alatti piramis. De hogy miért csinálták volna, fel nem foghatom. Bár talán ebben is magának van igaza. Lehet, hogy csillagvizsgálónak készült. Egy azonban kétségtelen. Nincs a világnak az az alapítványa, amelyik egy fillért is hajlandó áldozni ilyen célra. Hacsak meg nem etetjük valamivel. Ekkor már kezdtem érezni, hogy alighanem csatát nyertem. Osimát sikerült jobb belátásra bírnom. Visszatettem a szarkofágot az asztalra. – Engedjenek meg még egy kérdést. Mi a véleményük ezekről a furcsa emberekről – és a szarkofág felé mutattam –, akiket a görög forrás Ehnaton tanácsadóiként említ? Gondoljanak szokatlan testfelépítésükre: a lapos fejre és a függőleges bordákra. Önök szerint mit jelenthet? Valamennyien Karabinaszra néztünk, aki legtöbbet értett közülünk az antropológiához, hiszen az idegen eredetű dinasztiák szakértője volt. Karabinasz csak hümmögött, és a vállát húzogatta. 70

– Hát, őszintén szólva, fogalmam sincs. Antropológiai szempontból a mongolid és a negrid típus között lehet. Persze az igazi csontokat is látnom kellene, így ugyanis abban a helyzetben vagyok, mintha valaki egy ógörög Polüphémosz-rajz alapján próbálná megállapíttatni velem, hogy az egyszemű szörny milyen embertípushoz tartozott. Middleton felnevetett, és még az Öreg is mosolyt erőltetett az arcára. – Az azonban egészen biztos – folytatta Karabinasz –, hogy semelyik idegen eredetű dinasztia harcosai nem hasonlítottak hozzá. Ez holtbiztos! – Hát akkor? – dörmögte Yettmar. – Nem tudom. A lapos fejre némi magyarázatot adhatna a negrid jelleg. – Mi a fene? – Tudjuk, hogy Egyiptom és Szudán között szorosak voltak a kapcsolatok. Bár a forrásanyag nem túlságosan kényeztet el bennünket. Éppen ezért lényegében nincs is fogalmunk róla, hogy az egyiptomi birodalom mennyire derítette fel Afrikát. – Alig valamennyire – mondta Middleton. – Valószínű, hogy soha nem jutottak el a Nílus, azaz a Hapi forrásvidékére. No de biztos ez? Tényleg így áll a helyzet, vagy csak nem maradt írásos emlék a felfedezésről? Tényleg nem ismerték a környező Afrikát? Vagy ha ők nem mentek is oda, nem lehetséges-e, hogy az afrikaiak jöttek el az egyiptomiakhoz? Megannyi megválaszolatlan kérdés... Osima feszült figyelemmel hajolt előre. – Arra gondol, hogy Ehnaton tanácsadói négerek lehettek? – Valami ilyesmire. Sőt most, ahogy mondja, támadt egy vad ötletem. – Éspedig? – A múmiakerámián kétségkívül egy mongolonegrid típusú férfi látható. Az időszámításunk előtti második évezred közepéről. Mit tudunk ebből az időből a belső-ázsiai népmozgásokról? – Nem sokat – mondta Malcolm papa, és takaros füstkarikát fújt ki a szájából –, de hogy a fenébe jön ez ide? – Képzeljék el a következőt. Belső-Ázsiából, azaz a Kínával és Tibettel határos füves pusztákról, elindul egy nomád nép, de nem Európa felé, a később megszokott úton, hanem levonul a Közel-Keletre, és valahogy eljut Afrikába. – Na ne! – kapott a fejéhez Middleton. – Ugyan, miért ne? Valahogy letelepszik Afrika szélén, talán éppen Etiópia és Szomália környékén, és keveredni kezd a negrid őslakossággal, így már tökéletesen magyarázható a mongolo-negrid típus. – És mindez ezer évvel a hunok előtt! – bólintott Osima jelentőségteljesen. – Úgy van – biccentett Karabinasz. – Talán még a maga ősei is benne voltak a buliban, Bonny! – Köszönöm szépen! – Ezzel megmagyarázható lenne a furcsa fejforma is. – Csak nem azt akarja mondani, hogy a hunok ősei kockafejűek voltak? – Semmi esetre sem. Ellenkezőleg. Mindenki tudja, hogy egyes afrikai törzsek ma is deformálják a fejet. Nyújtják, gömbölyítik, mit tudom én, mi mindent nem csinálnak vele. Valószínű, hogy ez is, mint annyi más művészeti tevékenység, évezredes múltra tekinthet vissza. Valószínűnek tartom, hogy koponyazsugorításról van szó. Valami deszkaketrecet vagy mi az ördögöt rakhattak az újszülöttek fejére, és a még lágy koponya szépen deformálódott. – Hahaha! Szépen! – emelte égnek a szemét Osima. – Mi a szösz, Bonny! – kapta fel a fejét Middleton. – Japán létére a fehér ember esztétikai korlátoltsága bújik ki magából? Csak az a szép, amit maga szépnek talál? Ezeknek a kockafejűeknek a maga kobakja lenne ronda, alighanem. Osima elvörösödött. – De hogy jönne össze ez a függőleges bordákkal? Karabinasz felsóhajtott, és széttárta a kezét. – Mindenre azért nekem sincs tippem... Bár, ki tudja... A törzsi harcosok még ma is csontvázat festenek magukra fehér festékkel, ha harci táncot lejtenek. Lehetséges, hogy ez is valami ilyesmi. – És ez is az afrikai eredetet bizonyítaná! – mondta Yettmar. – Álljanak csak meg, hé! – kiáltott közbe Middleton. – Az a görög hapsi azt írta, hogy látta a csontvázat. És a bordák függőlegesek voltak. Értik? Nem valami festék, hanem a csontok! – Újra van egy tippem! – mondta Karabinasz izgatottan. – Az előbb a fejdeformálásról beszéltünk. Lehetséges, hogy a felsőtestet is deformálták valamivel. Esetleg csontkalickával. Hogy laposabbnak vagy éppen 71

ellenkezőleg, izmosabbnak nézzenek ki. S azok a függőleges bordák ennek a kalickának a maradványai, amit a halottal együtt temettek el. – Nekem is van egy ötletem! – rikkantotta Osima. – És ha egyszerűen csak mellvért? Egy titkos mellvért, olyan funkcióval, mint manapság a golyóálló mellény? Elérkezettnek láttam az időt, hogy beavatkozzam. Messze voltunk már attól a ponttól, amikor fanyalogva fogadták volna a terveimet. – A dolog tehát így áll – szóltam közbe, mire valamennyien elhallgattak. – Úgy tűnik, elméleteknek nem leszünk híjával. Én a következőket mondanám. Hogy milyen elméletek igazolhatók és milyenek nem, majd elválik. Azonban a jelenség kétségkívül roppant érdekes. Mégpedig Egyiptom története szempontjából az. Azt eddig is tudtuk, hogy Afrika, elsősorban Észak-Afrika, befolyást gyakorolt az egyiptomi államra, akárcsak Ázsia a hettitákon és asszírokon keresztül. Keveset tudunk azonban arról, hogy FeketeAfrikának volt-e hatása rá. Azonkívül Ehnaton körül is túl sok a rejtély. Talán most majd közelebb jutunk néhány ismeretlen dolog megismeréséhez. Osima megdörzsölte az orrát, és gondterhelten közbeszólt: – Van a dolognak azonban egy bibije, Szilágyi. Ha jól értem önt, ennek a hosszú értekezletnek az lenne a célja, hogy megállapodjunk egy expedícióban, amely megkeresné az eltemetett piramist és Ehnaton tanácsadóinak múmiáit. – Nagyjából. – Csakhogy itt a baj. Bár én nyakig benne lennék és a kollégák is, vagy tévednék? – Nem tévedsz – mondta Karabinasz, és Middleton is jóváhagyóan bólintott. – Ennek ellenére fenntartom azt az állításomat, hogy nincs olyan alapítvány, amely egyetlen fityinget is adna nekünk erre a célra. Még talán, ha feltételezzük, hogy azok a tanácsadók valóban négerek voltak, valami jótékonysági alapítványtól, amely a feketéket támogatja... – Hülyeség! – mondta Yettmar. – Ilyen nincs. – Akkor ugrott az expedíció! – Dehogy ugrott! – kiáltott fel Middleton. – Átlátok én magán, Szilágyi, maga öreg róka! Maga úgy akar expedíciót szervezni, hogy egészen más okot jelöl meg, mint ami a valóság! – Hogyan? – képedt el Osima. – Ide figyeljen, Bonny! Mr. Szilágyinak teljesen igaza van. Fogjuk be a pofánkat. Nincs itt sem ismeretlen, föld alá temetett piramis, sem pedig kockafejű tanácsadók... – Hát akkor mi az ördög van? Middleton felugrott, az asztalhoz lépett, és a sakálfejű isten két füle közé tette a kezét. – Ez! Anubisz, Ápisz, és ha akarjuk, akkor ez a kis szarkofág is. Ezekkel kell érvelnünk. Értik? Osima hangosat füttyentett. – Erre már alighanem megnyílnak a bukszák! Főleg, ha a sajtó útján megdolgozzuk a közvéleményt. Az évezred lelete! Még jótékonysági gyűjtést is indíthatnánk! Egyszerre csak elszabadult a pokol. Mind a négyen összevissza kiáltoztak, csak Celia ült nyugodtan frissen lakkozott körmeit fújogatva, Mary Ross szeme pedig ijedten ugrált egyikünkről a másikunkra, mintha csak attól tartott volna, hogy pillanatokon belül kitör köztünk a verekedés. Malcolm papa újra nagy füstkarikát eresztett az ég felé, mielőtt megszólalt volna. Nyugodt, csendes volt a hangja, mint mindig, de nem lehetett nem odafigyelni rá. – Sajnos, barátaim, azt kell mondanom, hogy ez az út is járhatatlan. Méghozzá abszolút járhatatlan. Ezzel sem léphetünk a nyilvánosság elé. Lehetetlenség volna. – De hát mi az ördögért? – képedt el Osima. – Hiszen ennél gyengébb leletek nyomán is indítottak már ásatást. – Az lehet – mondta Malcolm –, sőt biztos. De mi akkor sem tehetjük. – Miért? Mondja meg már, miért? – Először is – kezdte sorolni az érveit az Öreg –, mert ezek az emlékek nem léteznek. Ezeket az egyiptomi törvényeket megszegve amerikai állampolgárok ásták ki egyiptomi földből, majd pedig kicsempészték őket az országból. Ráadásul az amerikai hadsereg katonái. Tudják, mit jelentene ennek a nyilvánosságra hozatala? Senki nem szólt semmit. – Nemzetközi botrányt. Arról nem is beszélve, hogy valamennyien repülnénk. Mármint innét, az intézetből. Karabinasz halkan maga elé dünnyögött valamit, majd az Öreghez fordult. – És... akkor mi lenne... ha, mondjuk, csalnánk egy kicsit. A tudomány érdekében, persze. – Hogy gondolja, Karabinasz? 72

– Mondjuk úgy, hogy eltitkoljuk az eredetet. – Eltitkoljuk? – Ahogy mondom. – De mégis hogy képzeli? – Figyeljenek ide. Még csak körvonalazódik bennem az ötlet. Hogyan is, no? Mondjuk a következőképpen: nyilvánosságra hozzuk, hogy a birtokunkba jutott néhány, az újbirodalomból származó régészeti emlék. Mondjuk, nemzetközi közvetítők útján. Ez még önmagában véve nem tilos. – De nem is támogatott. – Ezt tudom. Csak hát bizonyos célok megengednek bizonyos eszközöket. – Tovább, Karabinasz. – Tehát, nyilvánosságra hozzuk, hogy birtokunkba kerültek ezek a szobrok. Általában nem szokták sokáig firtatni az új tárgyak eredetét. A fő az, hogy nem valamelyik múzeumból lopták őket. Megjelölhetünk esetleg egy kitalált lelőhelyet, hogy a közvetítők szerint onnan valók. Vagy valami ilyesmit... Erre talán már adna valaki egy kis dohányt. Malcolm megrázta a fejét. – Nem megy, Karabinasz, sajna, nem megy. – Miért főnök? – Hallgasson ide. Már az se volna jó, ha az intézetet kapcsolatba hoznák a kétes hírű nemzetközi régiségpiaccal. Nem hiszem, hogy örülnének neki a mecénásaink. – Vannak nyilván köztük is. akik rugalmasan gondolkodnak. – Meglehet. De továbbmegyek. Még ha adna is pénzt valaki, nem tudom elképzelni, hogy mit csinálhatnánk vele. – Hogyhogy? – Pedig igen egyszerű a dolog, sajnos. Ha eltitkoljuk, hogy honnan kerültek elő a leletek, esetleg egy hamis helyet adnánk meg, még ha megkapnánk is az egyiptomiaktól az ásatási engedélyt, feltétlenül ott kellene ásnunk, ahova az engedélyt kértük. Érti? A lelőhely pedig ott van néhány mérföldnyire a nagy piramisoktól. – De hát, végtére is, miért ne kérhetnénk oda az ásatási engedélyt? – Több okból, kedves Karabinasz. Először is, mert meg kellene indokolnunk, hogy mi a fenéért akarunk ott ásni, ahol általános vélemény szerint semmi sincs már. Azt a területet háromszáz éve túrják hivatásos és amatőr régészek egyaránt. Általános vélemény szerint ma már egy tűnek sem szabadna ott lennie a homok alatt. – De ha mégis van! – Én csak az általános vélemény nevében beszéltem, nem a magaméban. Tehát eleve gyanút keltenénk, ha erre, a már mindenki által feltúrt és kizsigerelt helynek tartott részre kérnénk engedélyt. Arról nem is beszélve, hogy szünet nélkül, állandóan a nyakunkon ülne egy sereg érdeklődő, hivatalos és nem hivatalos egyaránt. Közel a főváros: a mi ásatásunk lenne a fő attrakció. – Olyan nagy baj ez? – Önmagában véve nem. Csakhogy ha mégis találnánk valamit, senki se mosná le rólunk a gyanút, hogy előre tudtunk a dologról. Ez pedig ismét csak nemzetközi bonyodalmakhoz vezethetne. Arról nem is beszélve, hogy még mindig megoldatlan a nagy kérdés: ki a fene fogja finanszírozni az ásatásunkat? Gondolja, hogy adna bárki is egyetlen dollárt, ha arra a nyomorult, ezerszer is átkutatott területre kérnénk? Homokszitálásra? Middleton a homlokához kapott, és égnek fordította a szemét. – Meg kell bolondulni! – nyögte. – A föld alatti piramis kiásására nem kérhetünk pénzt, mert nem adna rá senki, mindenki mesének tartaná, bennünket pedig jó esetben fantasztának, rossz esetben őrültnek. Jó. Ugyanakkor nem rukkolhatunk ki a ténylegesen létező leletekkel sem, mert illegális úton kerültek hozzánk. Be sem vallhatjuk a valóságban megtörtént eseményeket, mert ha nyilvánosságra hozzuk, holnapután ezrek kerekednek fel, és mire megmozdíthatnánk a kisujjunkat, kifosztják az egészet. Ha ugyan azon a sírkamrán kívül van még ott valami. – Pontosan így van – mondta Malcolm. – Ezért is kérek mindenkitől szigorú titoktartást! – Továbbá az sem lehetséges – folytatta kétségbeesetten Middleton –, hogy máshova kérjük az engedélyt, és máshol ássunk. Arról nem is beszélve, hogy ki a fene lenne hajlandó pénzt áldozni a mi látszólag ködös céljainkra? Megáll az ész! Malcolm nagyot pöfékelt, és elégedetten nézett végig rajtunk. – Hát így áll a helyzet, uraim! Pontosan idáig jutottam el én is Mr. Szilágyival. S azért hívtam ide önöket, hogy abban az esetben, ha elnyerem hozzájárulásukat az ügyhöz, közösen kíséreljünk meg kimászni a csapdából. Egyetértenek, uraim? 73

– Naná – morogta Yettmar. – Akkor pedig – mondta mosolyogva Malcolm – akár meg is kezdhetjük az értekezletet. A következő félóra nagyjából hallgatással és néhány vakmerő, de teljességgel keresztülvihetetlen ötlet felvetésével telt el. S már-már úgy látszott, hogy nem tudunk kiötleni semmi életrevalót, amikor az eddig némán jegyezgető Mary Ross megköszörülte a torkát, és szokásához híven bátortalanul szólásra jelentkezett. – Mr. Malcolm... – Mi van, Mary? – Csak arra gondoltam, hogy... a múlt heti körlevélre. Malcolm papa szájában megállt a szivar. – Mire? – A múlt heti körlevélre. Az Öreg felhúzta az orrát, és úgy mozgatta a ampáit, mint a sárgarépaszagot érző nyuszi. – Az meg mi az isten? – Én megmutattam, Mr. Malcolm – mondta Mary védekezve és egyúttal vádlón is. – Jól van, jól – intette le Malcolm papa. – Tudja jól, hogy vakon hiszek magának. De mit akar azzal a körlevéllel? – Az volt benne, hogy az oroszok... De hiszen maga is olvasta, Mr. Malcolm. Hiszen oda tettem az asztalára! Malcolm papa beleszívott a szivarjába, miközben elöntötte a fejét a vér. Néhány másodpercig hallgatott, majd remegő hangon megszólalt: – Kedves Mary! Lehet, hogy odatette az asztalomra a körlevelet, de én akkor sem olvastam! Nem olvastam és kész! Nem vagyok hajlandó minden szemetet elolvasni, még akkor sem, ha odakészíti. Világos? – Világos – mondta elsápadva Mary. – És elnézést kérek... Malcolm leverte szivarja hamuját, aztán nagyot sóhajtva Rossra nézett. – Most pedig, kedves kisasszony, nem mondaná el nekünk, hogy mi volt abban az átkozott körlevélben, ha már egyszer elkezdte? Valami oroszokról beszélt. Csak nem tört ki a forradalom Egyiptomban? – Nem, dehogy – mondta Mary Ross sértődötten, de amikor érezte, hogy minden szem rászegeződik, félretette sértődöttségét. Felülkerekedett benne a hűséges és főnöke mellett tűzön-vízen át kitartó munkatárs. – Az oroszok az egyiptomi kormánnyal együttműködve óriási duzzasztóművel építenek a Níluson, Asszuán körzetében. – Újabb konkurencia – mondta Osima. – Az oroszok eddig még nem nagyon érdeklődtek az egyiptológia terepmunkái iránt. – Mi a fene közünk van mindehhez? – kérdezte idegesen Yettmar. – A víztározó munkálatai során, de főleg elkészülte után, sok ezer négyzetmérföldnyi terület örökre víz alá kerül. Ugyanis ezeken a területeken duzzasztják az erőmű számára a folyót. Egyszerre csak oda kellett figyelni rá. Volt valami a hangjában, ami arra engedett következtetni, hogy nem érdektelen a téma, bár még fogalmunk sem volt róla, hova akar kilyukadni a duzzasztójával. – Sok ismert, és gondolom, még föld alatt rejtező emlék kerülne örökre víz alá. Többek között az Abu Szimbel-templom. – Ez lehetetlen! – pattant fel Middleton. – Ezt nem engedheti a világ! Malcolm papa halkan felkuncogott. – Mit nevet, főnök? – horkant fel a sértődött Middleton. – Magát, fiam. Nem engedheti a világ! Hol él maga, Middleton? Abu Szimbelt nem engedheti, Hirosimát engedhette... Nem is beszélve egyebekről. – De ez képtelenség! Most béke van! Mary Ross igyekezett túlkiabálni a lármát. – Éppen ezért írták a körlevelet. Az UNESCO felhívása minden nemzethez Abu Szimbel és a többi emlék megmentésére. – Na látja? – bökött az Öreg felé Middleton a mutatóujjával. – Mégsem engedi az emberiség! Az Öreg csak dörmögött valamit, aztán Mary felé intett. – Szabad kérnem, hogy folytassa, kisasszony? – Szóval az UNESCO felhívással fordul a világ kormányaihoz, hogy segítsenek megmenteni az elöntéssel fenyegetett terület emlékeit, többek között Abu Szimbel templomát. A templomot odébb kell szállítani, talán csak néhány száz yardnyira, ahova már nem ér fel a víz. – Talán csak... 74

– Na, igen. Ezenkívül van ott még vagy tíz egyéb templom. Naptemplomok. Az egyiptomi kormány ajánlata értelmében, aki akar, elvihet egyet. Ajándékba. Azok az országok, amelyek a legintenzívebben veszik ki a részüket a leletmentésből, ajándékképpen kapnak egy naptemplomot. Hát... erről szól nagyjából a körlevél. Hallgattunk egy sort, majd végül is Malcolm papa törte meg a csendet: – Igen. Kétségkívül szép gesztus az egyiptomi fél részéről. De érdekel bennünket egyáltalán ez a dolog? Osima megrázta a fejét. – Aligha. Ha megy is valaki, akkor is a New Yorkiak vagy a washingtoniak mennek. S ők kapják a templomot is. – Egyébként nem a mi dolgunk – mondta Middleton. – Templomok elszállítása, lebontása és felállítása nem az a kimondott gyönyör. Meglehetősen mechanikus munka. Arról nem is beszélve, hogy a klasszikus korban nem nagyon temetkezett arra a kutya sem. – Legfeljebb kopt temetőket találhatnánk. Malcolm papa Mary felé intett. – Hát, látja... Ez a sorsa a jóindulatú felhívásoknak. Az érdektelenség tengerébe fúlnak. Ekkor Karabinasz hirtelen óriásit kiáltott. Felugrott, és táncolni kezdett a szobában: karjait kitárta, mint egy bárányokra leső kondorkeselyű, és körbeforgott az asztalunk körül. – Ez megbolondult – szegezte le nyugodtan Yettmar. Karabinasz Malcolm megdöbbent pillantásától kísérve Anubiszhoz ugrott, és cuppanós csókot nyomott az orrára, aztán Mary Rosshoz futott, és vele is megismételte ugyanezt. A sakálisten változatlanul mosolygott, lehet, hogy tetszett neki a móka, nem így azonban Mary Ross. Elvörösödött, kezét az arca elé kapta, és nekitántorodott a falnak. – No de, Mr. Karabinasz... Mr. Karabinasz, az isten áldja meg! Mi történt önnel, Mr. Karabinasz? – ismételgette, és igyekezett kikerülni Nikosz Karabinasz meg-megújuló rohamait. Karabinasz erre gyorsan otthagyta Maryt, és Malcolmhoz ugrott. – Meg vagyunk mentve! – Maga megőrült! – mondta az öreg. – Hogyan? – Figyeljenek ide! Beszállunk az asszuáni leletmentésbe! – És? – Beszállunk. Erre biztosan adnak pénzt. És senki nem tudja meg, hogy tulajdonképpen mit akarunk. – Miért? Mit akarunk? – kérdezte Osima. – Leletet menteni. Mi mást akarhatunk Asszuánnál? Karabinasz a fejéhez kapott. – Hát nem értitek? Csak a pénzt kérjük erre! Tuti, hogy meg is kapjuk. Hiszen maguk az egyiptomiak kérik a segítséget. Hurrá! Mehetünk Egyiptomba! Ekkor már én is kezdtem kapiskálni a dolgot. Láttam, hogy Yettmar is, Middleton is Karabinaszra bámul, és éreztem, hogy vadul forognak a fejükben a kerekek. – Nono – mondta Malcolm papa, és izgatottan forgatta szivarját az ujjai között. – Ezzel még nem léptünk előre. Az előbb senki sem akart Asszuánba menni. Ha elvállaljuk a feladatot, el sem mozdulhatunk onnét. Arról nem is beszélve, hogy produkálnunk is kell valamit! – Ki mondta, hogy nem? Naná hogy produkálni fogunk! Az Öreg elnyomta a szivarját. – Megkérhetném, Nikosz, hogy beszéljen értelmesen? – Figyeljen ide, főnök! – roskadt le az egyik székbe Karabinasz. – Tuti, hogy minden bejön. Megpályázzuk az egyiptomi leletmentést. Az a lényeg, hogy ne siessük el a dolgot. Hadd tülekedjenek csak a New York-iak és a washingtoniak a jobbnál jobb helyekért. Ide a rozsdás bökőt, hogy mindketten egy naptemplomra hajtanak! – Abban biztos lehet! – Csak hajtsanak! Nem is szabad megelőzni őket. Mi csak akkor lépünk majd a porondra, amikor a javát már szétosztották. – Még mindig nem értem – mondta keserűen Osima. – A végére valószínűleg csak a vacak, kései és jóval értéktelenebb lelőhelyek maradnak. És éppen ez kell nekünk! – Lehet, hogy neked ez kell de nekem nem – mondta sértődötten a japán. – Dehogynem. Mindannyiunknak ez kell. Éppen ez. Ismerem odafenn az embereket. Miután már csak az alja marad nekünk, megsajnálnak, és igyekeznek egy kis plusz pénzzel kiszúrni a szemünket. – Ezt meg honnan a csodából veszi? – horkant fel Malcolm papa. 75

– Magam előtt látom az egészet. Az a vén, hájas Leonard, a Tudományos Tanács elnöke, majd megvesz, csak hogy minden a New York-i és a washingtoni fiúknak jusson. A nyugati partra meg köp! De én átlátok a vén zsiványon, és át is verem piszokul. Át én! – Jó, jó, de miért? – Miért? Mert mindent azoknak a csirkefogóknak szán! Tegyük fel, ha hárman pályáznánk az egyiptomi ásatási lehetőségekért, a New York-iak, a washingtoni stricik és mi, mit gondolnak, ki kapná az első osztályú lelőhelyet, na? Mérget vehetnek rá, hogy nem Malcolm főnök csapata Santa Monicából, hanem azok a nyálasok. Malcolm összehúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Még Celiát is elhagyta a hideg nyugalma, és abbahagyta körmei fújdogálását. Persze az is lehet, hogy csak megszáradt rajtuk a festék. – Így aztán, egy kissé késve, de beadjuk mi is a pályázatunkat. És tudják, mire? Naptemplomot ásni Asszuánnál! – Ez megőrült! – mondta Middleton. – Szinte magam előtt látom a vén Leonard hájas képét, amint elömlik rajta a feneketlen boldogság. „Ejnye, ejnye, ezek a kedves Santa Monica-i fiúk... Miért nem adták be idejében a pályázatukat? A New York-iak és a washingtoniak már megkapták a legjobb helyeket. Mit csináljunk szegényekkel? Nem maradt már más nekik, csak egy nyúlfarknyi kopt temető, a templom romjaival. Szegény, szegény, Santa Monica-i fiúk...” – És? – sürgette Malcolm türelmetlenül. – Megkapjuk a kopt temetőt. – Ki a nyavalyának kell? Talán magának? – Kell a fenének! Amikor értesítenek bennünket a döntésről, a látszat kedvéért még egy kicsit kell vernünk a balhét. Egy-két tiltakozó levél, aztán hagyjuk elaludni a dolgot. A vén csibész erre összedörzsöli a markát, és amíg dörzsöli, feléled benne valami tudományos lelkiismerethez hasonló. Értik? – Egy szót sem – mondta Osima. – Az öreg hájas elgondolkodik, és ezt mondja magában: „Ejnye, ejnye, Santa Monica-i gyerekek! Mégiscsak sajnálom őket. Míg a többiek naptemplomot ásnak, ezeknek nem maradt más, mint egy-két kopt szemétdomb. Nem túlzás ez azért? De hát mit lehet tenni? Nem teremthetek nekik is egy naptemplomot, hiszen az egész Egyesült Államoknak maximum kettő ha jut belőlük. Mégis sajnálom őket. Mit tegyek hát? Hoppá! Megvan! Megdobom őket még egy kis dohánnyal! Legalább befogják a szájukat, és nem sírják tele a világot, hogy a Tudományos Tanács elnöke ellopta a naptemplomukat. Mennyit is adjak nekik? Mennyit is, Uramisten? Százezer talán elég lesz.” Middleton félrehúzta a száját. – Aztán mi az ördögöt akar csinálni azzal a pénzzel, Nikosz? Fagylaltgyárat a sivatagban vagy játékbarlangot a beduinoknak? – Egyiket sem. És különben sem hagyom magam megsérteni. Tehát megkapjuk a pénzt és az ásatási engedélyeket. Erre mi fancsali képet vágunk, és nekikészülünk a kopt város, temető, templom és még mit tudom én micsoda kiásásának. – Már aki! – morogta Yettmar. – Felvonulunk a kopt lelőhelyre, és buzgón munkához látunk. Ellenőr egy szál sem, mert ki a fene kíváncsi ránk, amikor a többiek naptemplomokat mentenek, mi pedig elhagyott trágyadombokon turkálgatunk? – Ebben lehet valami – morogta az Öreg gyanakodva. – Még a helyi lakosok is messzire elkerülnek bennünket. Mit gondolnak, ki a fene fogja számolgatni, hogy hányan dolgozunk? Yettmarnak egyszerre csak felderült az arca. – Nikosz, te csirkefogó! – Naná. A véremben van! A kopt szeméttelep fölött aztán szépen kettéválunk. A csoport egyik fele továbbra is ott marad, és minőségi munkát végez. Ha valaki mégiscsak arra tévedne, lássa, hogy megy a munka. Malcolm papa zavarában harapdálni kezdte szivarja végét. – Ha jól értem, a másik fele pedig... – A másik fele turistaútra indul. Senki által nem ellenőrzött turistaútra. Most már Osimánál és Middletonnál is leesett a tantusz. – A piramisok mellé? – Naná. Pontosan oda. – A kutyafáját! Nem is olyan rossz ötlet! – derült fel Middleton képe. – De mi lesz, ha észrevesznek bennünket? 76

– Ettől aligha kell tartanunk. Jövőre Egyiptomot ellepik a kutatócsoportok. Egyik expedíció a másik farkára lép majd, annyian leszünk. Az egyiptomiak két hét alatt megszokják a nyüzsgést, és oda se bagóznak többé senkire. Azt csinálhatunk, amit akarunk. – Mégiscsak túl közel vagyunk a fővároshoz – aggodalmaskodott Malcolm papa. – Nem tesz semmit! – hadonászott Karabinasz. – Legfeljebb egy kicsit álcázzuk magunkat. – Amerikai katonáknak, mi? – röhögött Osima. – Nem feltétlenül. De ez sem lehetetlen. Mindazonáltal inkább azt ajánlom, verjünk fel egy jó nagy sátrat a lejárat fölé, hogy ha nagy lenne nappal a sürgés, éjszaka nyugodtan dolgozhassunk. Na? Valamennyien Malcolm papára bámultunk, aki még mindig a szivarját rágcsálta. Az Öreg végre felnézett és pontosan rám. – Mr. Szilágyi? – Nekem tetszik az ötlet – mondtam. – Ez valóban kitörést jelentene a csapdából. És nem hiszem, hogy eszünkbe jutna más. Szerintem kipróbálható. – Osima? – Szerintem is. – Middleton? – Oké. – Yettmar? – Benne vagyok. – Celia? – Nincs ott túl meleg? – Tehát egyhangúlag – morogta az Öreg. – Én azonban mégis félek. – Mitől? – kérdezte Karabinasz. – A lebukástól. – Hogyhogy? – Nézze csak, Mr. Karabinasz. Elismerem, hogy az ötlet nem rossz, esetleg ki is vihető. De azért sok benne a rizikó. – Éspedig? Lebukhatunk, amikor ássuk a sírkamrát. Tuti, hogy odajön valaki, és megkérdezi, hogy mit csinálunk. Mit mondunk erre? Hogy turisták vagyunk? A bokrok és millió határ gané kellős közepén? Nem hiszem, hogy akadna épeszű ember, aki elhinné magának. Karabinasz válaszolni akart, de leintettem. Elérkezettnek láttam az időt. hogy én is bekapcsolódjak a töprengésbe. – Rizikó természetesen akad. De van még időnk, hogy ezerszer átgondoljunk mindent. És mindenre keressünk megoldást. Ön az előbb a sírkamra feltárását említette. Hogy fel fogunk tűnni a hatóságnak. Oké. Fel kell készülnünk erre az eshetőségre is. – Például? – Mondtam, hogy van még erre elég időnk. De például úgy, hogy viszünk magunkkal egy kocsiderék műszert, és engedélyt kérünk a piramisok megmérésére. – Mi a fenét akar mérni rajtuk? – Akármit. Mindegy. – De hiszen azokat már összevissza mérték! Jobban ismerjük a súlyukat, magasságukat, köbtartalmukat, mint egy újszülöttét a saját apukája. – Nem baj. Akkor majd kitalálunk valamit. Valami hülyeséget. – Az nem lesz nehéz – morogta Yettmar. – Mostanában nagy divat az asztrológia. Mi majd tudományos asztrológiát csinálunk. – Mi a fene! – Beadunk egy kérelmet, hogy például meg óhajtjuk mérni a piramis és a Fiastyúk néhány csillaga által bezárt szöget, és ebből következtetni akarunk a Délisark jégpáncéljának időszámításunk előtt tízezerben történt megolvadására, ami Atlantisz pusztulását idézhette elő. Malcolm letette a szivarját. – Ez szemenszedett marhaság! – Persze hogy az. De ártalmatlan. Mármint az ő szempontjukból. Kinek árt, ha egy jól működő expedíció néhány őrült tagja ártalmatlan marhaságokkal tölti az idejét. Egy kicsit még koslatnak majd körülöttünk, hogy 77

nem ellenséges hatalmaknak dolgozunk-e, de amikor látják, hogy csendes őrültek vagyunk, hagynak a fenébe bennünket. – Ennél nagyobb baromságot még sohasem hallottam! – mondta vidáman Yettmar. – Éppen ezért fogja elhinni mindenki. Malcolm papa nagyot sóhajtott. – Rendben van. Mr. Szilágyi, dolgozza ki a részletes tervet. Adok rá két hetet. Aztán, ha minden oké, beadhatjuk a pályázatot. Pontosan egy másodpercnyi csend ereszkedett ránk, majd kitört a bolondokháza. Összekapaszkodtunk, és haditáncot jártunk a szoba közepén. Nekem aztán igazán volt miért táncolnom. Amikor elfáradtunk, visszahanyatlottunk a fotelokba. Malcolm papa, aki addig derűsen nevetgélt, most újra elkomorodott, és elgondolkodva vakargatta a fejét. – Azért van valami, ami nagyon nem tetszik nekem. – Éspedig? – kérdeztem. – Mi legyen a leletekkel? Egyszerre elment a kedvünk a nevetéstől. – Mert mi van akkor, ha találunk valamit? Mondjuk megtaláljuk az eltemetett piramist? – Akkor semmi – mondtam. – Az ügy tiszta. Megmagyarázzuk az egyiptomi hatóságoknak, hogy véletlenül bukkantunk rá. – Gondolja, hogy el fogják hinni? – Nem fogja érdekelni őket. Az a fő, hogy született egy új piramisuk. – Oké. És ha csak egy-két sírkamrát találunk? – Mindenképpen fel kell dolgozni az anyagot. Bejelentjük, hogy hagyjuk a fenébe a kopt temetőt, és teljes gőzzel ráállunk a feltárásra. – Rendben van. És ezekkel mi legyen? S Anubiszra és Ápiszra mutatott. – Szerintem vissza kellene vinnünk – mondta Yettmar. – Szerintem is – morogta Osima. – Csak az a kérdés, hogyan – intett a szivarjával Malcolm. – És mikor? Ha most visszavisszük, és lebukunk a vámnál... Lőttek az egésznek. – Arról szó sem lehet! – tiltakozott szinte mindenki. – Akkor ezt is el kell napolnunk – mondta Malcolm papa. – Egy viszont kétségtelen. Ezek az emlékek az egyiptomiaké. Valahogy vissza kell juttatni őket. Különben közönséges tolvajokká válunk. – Azért ez egy kicsit erős – tiltakozott Middleton. – Erős, nem erős, így van! Engedély nélküli műtárgycsempészés mindenképpen bűntett. Akár katona csinálja, akár civil. Arról nem is beszélve, hogy rekonstruálni kell az eredeti állapotot. – Akkor mégiscsak vissza kell vinni őket. – Rendben van, uraim. Kérem, Mr. Szilágyi, próbáljon meg valami megoldást találni erre is. – Oké, főnök! – Akkor hát, uraim, munkára fel! Kezdetét veszi a „Föld alatti piramis hadművelet”!

78

TARTALOM I.

II. III.

Bevezetés Kis, zömök ember, fekete kalapban Renny könyve

2 3 36

Alföldi nyomda (6766.66-15-2), Debrecen 1986 Felelős vezető: Benkő István vezérigazgató HU ISSN 0324-5225 Összkiadás: ISBN 963 211 703 4 ISBN 963 211 690 9 Kozmosz könyvek, Budapest Felelős kiadó: Sziládi János igazgató Felelős szerkesztő: Székely Éva Műszaki vezető: Szakálos Mihály Képszerkesztő: Szecskó Tamás Műszaki szerkesztő'. Rucsek Andrea 60 200 példány Terjedelem: 11,94 (A/5) ív. I-II. kötet össz.: 30,25 (A/5) ív. IF 5537 79