Az én Kuczka Péterem Először levelet kaptam Kuczka Pétertől. Még gimnazista voltam, de már évek óta füzeteket és írógéppapírokat írtam tele halhatatlannak szánt novella- és regényötletekkel, -kezdeményekkel. Egy végre eljutott a végkifejletig, és miután szüleim aggódó szeme elé bocsátottam, úgy döntöttem, elküldöm az akkor épp magazinosodó Galaktikának is (elvégre szentül meg voltam győződve róla, hogy én leszek a következő Lőrincz L László vagy Nemere István). Izgatott várakozásomnak az a bizonyos levél vetett véget, egy nyomtatott lap, miszerint csak így tovább, lesz ez még jobb is, de ezt most, háát... inkább nem kérnénk. Aláírás: Kuczka Péter. Magam elé képzeltem, ahogy szigorúan csóválja a fejét, és kezével intőn egy világhírű szerzők müveitől roskadozó könyvespolcra mutat, mely fölött ott fénylenek a szavak: „Tanulni, tanulni, tanulni!" Visszavonulót fújtam, felhagytam az írással, és a fordítás kezdett foglalkoztatni - hobbiszinten, csak úgy magamnak. Egy nyári napon, 1990ben aztán összeszedtem a bátorságom, és immár személyesen léptem be a Galaktika szerkesztőségébe, hónom alatt egy éppen elkészült Brian Aldiss-novellafordítással. A roskadozó könyvespolcok fogadtak (fénylő felirat nélkül), és a szerkesztőség munkatársai, élükön Kuczka Péterrel, aki egyáltalán nem tűnt szigorúnak (bár később persze megismertem arról az oldaláról is). Kiderült, a fordítás jobban megy, mint az írás, így egyre többet dolgoztam nekik. Eközben sok időt tölthettem „a magyar sci-fi atyjának" társaságában, és ő fokozatosan amolyan mentorommá, sőt harmadik nagyapámmá vált. Rengeteget köszönhetek neki, többek közt azt, hogy valóban egy pillanatra se felejtsem el, a legfontosabb: „tanulni, tanulni, tanulni". Most lenne 90 éves. És lassan már tizenöt éve hiányzik.
Németh Attila irodalmi szerkesztő
6 Connie Willis: Tűzőrség (befejező rész)
20 Scifi-hősök: Inlerjú Steven Spielberggel
24
Jack McDevitt: Szól a rádió
3 4 Önműködő autó
38
Antal József: Invázió
49
A jövő otthona
50
Roman Afanaszjev: Ég és föld között
58
Bojtor Iván: Hallod, Borges?
64
Zöld jövő
66
R. A. Lafferty: Mr. Hamadryad
81
Kapcsolatfelvétel
82
Beszélő némaság
85
Intelligens dizájn
86
Thomas Pierce: Harmadik Shirley Temple
100
Filmajánló
102
Képregény: Meló (befejező rész)
109
Viktor Kolupajev: A zongorahangoló
Visszarepülni a múltba: izgalmas kaland. Ám e történet hőse sötét korszakba csöppen, s nem tudja, pontosan milyen szerepet szántak neki...
Connie Willis
(befejező rész)
TŰZŐRSÉG
November 25. - Ma eljött Enola anélkül, hogy hozott volna brandyt. Bathban fogja tölteni az ünnepeket a nagynénjénél. Legalább egy kis időre messze lesz a légitámadásoktól, és nem kell aggódnom miatta. Befejezte a történetet az öccséről, és elmesélte, reméli, rá tudja venni a nagynénjét, tartsa magánál Tomot a villámháború idejére, de egyáltalán nem biztos benne, hogy a nagynéni kapható lesz erre. Az ifjú Tom nem annyira rokonszenves kópé, mint inkább majdnem-bűnöző. Már kétszer zsebtolvajláson érték a Bank metróállomás óvóhelyén, és ezért vissza kellett költözzenek a Marble Archra. Amennyire telt tőlem, megvigasztaltam Enolát; azt mondtam neki, minden fiú rosszalkodik, ki előbb, ki utóbb. Amit igazából mondani szerettem volna, az volt, hogy egyáltalán nem kellene aggódnia, mert nekem úgy tűnik, az ifjú Tom született túlélő típus, mint az én saját kandúrom, mint Langby, akit teljesen hidegen hagy önmagán kívül mindenki, megvan mindene ahhoz,
hogy átvészelje a villámháborút, és magasra emelkedjen a jövőben. Aztán megkérdeztem, szerzett-e brandyt. A lány lenézett kivágott orrú cipőjére, és boldogtalanul motyogta: - Azt hitleni, teljesen elfeledkezett már róla. Kisütöttem egy mesét, miszerint az őrségben fölváltva veszünk egy-egy palackkal, amitől Enola kevésbé látszott boldogtalannak, ám nem vagyok róla meggyőződve, nem fogja-e ürügyként felhasználni utazását Bathba arra, hogy ne tegyen semmit. Kénytelen leszek itt hagyni a Szent Pált, és saját magam megvenni a brandyt, csakhogy nem merem Langbyt magára hagyni a templomban. Megígértettem vele: még ma, mielőtt elutazik, elhozza a brandyt. De mind ez idáig nem jött vissza, és már megszólaltak a szirénák.
November 26. - Enola sehol, és azt mondta, a vonata délben indul. Gondolom, hálásnak kellene lennem, hogy legalább biztonságban kiju-
tott Londonból. Talán Bathban majd elmúlik a megfázása. Ma este forgószélként berontott az egyik légós lány, hogy kölcsönvegye a priccseink felét, és beszámolt az East Enden lévő fölfordulásról, ahol egy felszíni óvóhelyet eltaláltak. Négy halott, tizenkét sebesült. - De legalább nem az egyik óvóhely lenn a metróban! - mondta. - Az lenne csak az igazi fölfordulás, nemde? November 30. -- Azt álmodtam, hogy elvittem a macskát St. John's Woodba. - Ez most valami mentőakció? - tudakolta Dunworthy. - Nem, tanár úr - válaszoltam. - Tudom, hogy mit kellett megtalálnom a szakmai gyakorlatomon. A tökéletes túlélőt. Szívós, találékony és önző. Ez az egyetlen, amit találtam. Tudja, meg kellett ölnöm Langbyt, hogy megakadályozzam a Szent Pál porig égetésében. Enola öccse elment Bathba, és a többiek egészen biztos nem fogják túlélni. Enola kivágott orrú cipőt hord télen, a metróban alszik, és fémtűkkel tűzködi meg fölcsavart haját, hogy az begöndörödjön. Kizárt, hogy túlélje a villámháborút. Dunworthy így szólt: - Talán inkább őt kellett volna megmentenie. Mit is mondott, hogy hívják a lányt? - Kivrin - feleltem, s azzal fölébredtem, átfagyva és borzongva. December 5. - Azt álmodtam, hogy Langbynél van a precíziós bomba. A hóna alatt hurcolta, mint valami barna papírba burkolt csomagot, ahogy kijött a Szent Pál metróállomásról, körbement a Ludgate Hill utcán, egyenesen a nyugati kapuhoz. - Ez nem méltányos - tiltakoztam, s széttárt karral útját álltam. - Most nincs szolgálatban a tűzőrség! Úgy ölelte magához a bombát, mint egy párnát. - Az a te hibád - közölte, és mielőtt megkaparinthattam volna a kéziszivattyúmat és a vödrömet, behajította a kapun. A precíziós bombát nem is találták föl a huszadik század végéig, s beletelt még tíz évbe,
mire a hatalmuktól megfosztott kommunisták szereztek egyet, és átalakították olyasvalamivé, amit az ember a hóna alatt cipelhet. Olyan robbanó csomaggá, mely negyed négyzetmérföldnyi területet adott át a teljes megsemmisülésnek a Cityből. Hála istennek ez olyan álom, ami nem válhat valóra! Napsütötte délelőtt volt az álmomban, és ma reggel, amikor véget ért az őrségem, kisütött a nap, hetek óta először. Lementem a kriptába, aztán följöttem újra, még kétszer körbejártam a tetőket, majd a lépcsőket meg a teljes környéket, benne az összes kis alattomos utcácskát, ahol egy gyújtóbombát esetleg nem vesznek észre. Utána jobban éreztem magamat, de amikor elaludtam, megint álmodtam, ezúttal tűzről és arról, ahogy Langby mosolyogva figyeli. December 15. - Ma reggel rábukkantam a macskára. Múlt éjjel súlyos légitámadások zajlottak, de többnyire odaát Canning Town felé, és szinte semmi említésre méltó a mi tetőnkön. Mindazonáltal a macska teljesen halott volt. Ott találtam a lépcsőn fekve ma reggel, amikor épp a magam privát ellenőrző körútját hajtottam végre. Sokk. Sérülésnek nem volt rajta semmi jele, hacsak az elsötétítéssel dacoló fehér foltot a torkán nem vesszük annak, de amikor fölemeltem, olyan volt, mint a kocsonya. El sem tudtam képzelni, mit tegyek vele. Egy őrült pillanat erejéig még az is fölmerült bennem, megkérem Matthewst, hadd temessem el a kriptában. Hősi halál a háborúban, vagy mi. Trafalgar, Waterloo, London, csatában elesett. Végül begöngyöltem a sálamba, elvittem a Ludgate Hillen egy lebombázott épületbe, és eltemettem a romok közé. Persze, semmi haszna. A romok nem fogják megvédeni a kutyáktól vagy patkányoktól, én meg sosem jutok másik sálhoz. Már szinte teljesen elfogyott a bácsikámtól kapott pénz. Nem lenne szabad itt üldögélnem. Még nem ellenőriztem a sikátorokat vagy a többi lépcsőt, és akadhat egy befulladt lövedék vagy késleltetett gyújtóbomba vagy akármi, amit nem vettem észre. Amikor idejöttem, úgy gondoltam magamra, mint nemes megmentőre, a múlt megvál-
>
tójára. Nem valami jól látom el ezt a feladatot. Legalább Enola kimarad belőle. Bárcsak lenne arra mód, hogy megóvásra Bathba küldjem a Szent Pált is! Múlt éjjel alig voltak támadások. Bence-Jones azt mondja, a macskák mindent képesek túlélni. Mi van akkor, ha a kandúr értem jött, hogy megmutassa az utat haza? Az összes bombát odaát Canning Townban dobták le. December 16. - Enola már egy hete visszajött. Megpillantani, ahogy ott áll a nyugati lépcsőn, ahol a macskát fölfedeztem, a tény, hogy a Marble Arch állomáson alszik, és egyáltalán nincs is biztonságban - ez túl sok volt nekem. - Azt hittem, Bathban van - jegyeztem meg ostobán. - A nagynéném azt mondta, hogy Tomot befogadja, de vele együtt engem nem. Tele van a háza evakuált gyerekekkel, és micsoda lármás egy társaság! Hová lett a sála? - kérdezte. - Rémesen hideg van itt a dombon. - Én... - nyögtem, válaszképtelenül. - Elvesztettem. - Sose tud másikat szerezni - jelentette ki. - Hamarosan jegyre fogják adni a ruhaneműt. Meg a gyapjút is. Sose kerít hasonlót. - Tudom - válaszoltam értetlenül pislogva rá. - Kész bűn eltékozolni a jó holmit - közölte. - Az bizony, bűn! Nem hiszem, hogy erre feleltem bármit is, csak megfordultam, és lehorgasztott fejjel eljöttem, bombákat és döglött állatokat keresve. December 20. — Langby nem náci. Hanem kommunista. Alig tudom ezt leírni. Egy kommunista! Az egyik bejárónő megtalálta a The Workert bedugva egy oszlop mögé, és lehozta a kriptába épp akkor, amikor jöttünk le a tetőről az első őrség végén. - Átkozott kommunisták! - mondta BenceJones. - Hitlernek segítenek, úgy bizony. Fölszólalnak a király ellen, bajt kevernek az óvóhelyeken. Árulók mind egy szálig! - Pont ugyanúgy szeretik Angliát, mint maga - jegyezte meg az egyik bejárónő.
- Nem szeretnek azok senkit magukon kivül, átkozott, önző banda! Nem lepne meg, ha azt hallanám, hogy telefonon tájékoztatják Hitlert - jelentette ki Bence-Jones. - Halló, Adolf, ide dobd a bombákat! A vízforraló kanna sivított a gázrezsón. A bejárónő fölállt, és kiöntötte a forró vizet egy csorba teáskannába, aztán visszaült. - De attól, hogy kimondják, amit gondolnak, még nem gyújtanák föl a jó öreg Szent Pált, ugye? - Persze hogy nem - válaszolta Langby a lépcsőn lefelé jövet. Leült, és lerántotta a csizmáját, kinyújtóztatta gyapjúzoknis lábát. Ugyan ki gyújtaná föl a Szent Pált? - A kommunisták - felelte Bence-Jones egyenesen rámeredve, és azon tűnődtem, vajon nem gyanakszik-e ő is. Langbynek arcizma sem rezdült. - Én a helyedben nem aggódnék miattuk mondta. - A nyavalyás fritzek azok, akik minden tőlük telhetőt elkövetnek ma éjjel, hogy fölgyújtsák. Hat gyújtóbomba ez idáig, és az egyik csaknem beleesett abba a nagy lyukba a kórus fölött. - Odatartotta a csészéjét a bejárónőnek, aki töltött neki teát. Meg akartam ölni, izzé-porrá zúzni ott a kripta padlóján, miközben Bence-Jones meg a bejárónő tehetetlen döbbenettel nézik, figyelmeztetést harsogva nekik meg az őrség többi tagjának. Ezt akartam üvölteni: „Tudjátok, mit tettek a kommunisták? Tudjátok? Meg kell őt állítanunk!" Még föl is álltam, el is indultam felé, mikor leült, lábát kinyújtva maga előtt, az azbesztkabát még mindig rajta. És akkor az aranyban fürdő folyosó gondolatától, meg a kommunistáétól, aki hóna alá szorított csomaggal olyan blazírtan kijön a metróból megint rosszul lettem, elkapott ugyanaz az elsöprő erejű szédülés a bűntudattól és tehetetlenségtől; visszaültem a priccsem szélére, s megpróbáltam kigondolni, mit tegyek. A többiek nem érzékelik a veszélyt. Az árulókról mondottak ellenére még Bence-Jones is azt hiszi, hogy ezek nem képesek többre, mint fölszólalni a király ellen. Ök nem tudják, nem tudhatják, mivé lesznek a kommunisták.
Sztálin az egyik szövetséges. A kommunisták Oroszországot jelentik. Sosem hallottak Karinszkijról vagy az Új-Oroszországról vagy bármiről azok közül a dolgok közül, amik miatt majd a „kommunista" a „szörnyeteg" szó szinonimája lesz. Ők ezt sosem fogják tudni. Addigra, mire a kommunisták azzá válnak, amivé fognak, nem lesz tűzőrség. Csak én vagyok tisztában azzal, mit jelent hallani a „kommunista" megnevezést ilyen gondtalanul kiejtve a Szent Pálban. Egy kommunista. Tudhattam volna. Tudhattam volna. December 22. - Újra dupla őrszolgálat. Semmit sem aludtam, és alig állok a lábamon. Ma reggel majdnem belezuhantam a szakadékba, csak úgy tudtam megmenteni magam, hogy térdre rogytam. Az endorfinszintem vadul ugrál föl-le, és tisztában vagyok vele, hamarosan aludnom kell, máskülönben Langby egyik élőhalottjává leszek, de nem merem egyedül hagyni őt a tetőn, egyedül hagyni a templomban az ő kommunista pártvezérével, egyedül hagyni bárhol. Még arra is rászoktam, hogy álmában figyeljem. Ha keríthetnék valami szintetikust, azt hiszem, pocsék állapotom ellenére képes lennék transzot előidézni. De még csak egy kocsmába sem tudok eljutni. Langby folyton fönt van a tetőn, csak az alkalmat lesi. Amikor Enola újra meglátogat, muszáj lesz meggyőznöm őt, hogy szerezzen nekem brandyt. Már csak néhány nap van hátra. December 28. - Enola eljött ma reggel, miközben én a nyugati előcsarnokban voltam, s fölállítottam a karácsonyfát. Már zsinórban a harmadik éjszaka döntötte föl a légnyomás. Rendbe raktam a fát, és épp lehajoltam fölszedni a szétszóródott angyalhajat, amikor Enola váratlanul előlépett a ködből, mint valami jókedvű szent. Lehajolt, gyors puszit nyomott az arcomra. Aztán fölegyenesedett (az orra vöröslött örökös megfázásától), és átnyújtott nekem egy színes papírba csomagolt dobozt. - Boldog karácsonyt! - mondta. - Rajta, nyissa csak kü Ajándék.
A reflexeim csaknem teljesen leépültek. Tudtam, hogy a doboz túl keskeny egy üveg brandynek. Mindazonáltal azt hittem, a lány nem feledkezett meg róla, és elhozta a megváltásomat. - Maga tündér - mondtam, és föltéptem a csomagolást. Egy sál volt benne. Szürke gyapjú. Teljes fél percig meredtem rá anélkül, hogy fölfogtam volna, mi az. - Hol van a brandy? - firtattam. A lány megdöbbent. Az orra még vörösebb lett, a szeme kezdett elhomályosodni. - Erre nagyobb szüksége van. Magának nincs ruhajegye, és szinte egyfolytában a szabadban kell tartózkodnia. Olyan rémesen hideg van mostanában! - Brandyre volt szükségem - közöltem mérgesen. - Csak kedveskedni próbáltam... - kezdett bele a lány, de én a szavába vágtam. - Kedveskedni? - mérgelődtem. - Brandyt kértem magától. Nem emlékszem, hogy valaha is említettem volna olyasmit: sálra van szükségem! Visszalöktem a kezébe, és elkezdtem kibogozni a színes fények egyik füzérét, amelyik összetört, amikor fölborult a fa. A lány magára öltötte ugyanazt a szent vértanú arckifejezést, amiben Kivrin annyira káprázatos. - Maga folyton odafönn van, és én aggódom - bökte ki sietve. - Tudja, ők tényleg próbálják eltalálni a Szent Pált. És olyan közel van a folyóhoz. Nem hiszem, hogy magának szabadna innia. Én... Kész bűn, ahogy nem törődik magával, amikor ők ilyen nagyon megpróbálnak kicsinálni mindnyájunkat! Olyan, mintha velük lenne. Folyton aggaszt, hogy egy nap idejövök a Szent Pálhoz, és maga nem lesz itt. - Hát, és pontosan mit is kellene tennem ezzel a sállal? Tartsam a fejem fölé, amikor ledobják a bombákat? A lány megfordult és elszaladt; két lépést sem tett meg, máris eltűnt a szürke ködben. Utánaeredtem, kezemben még mindig az öszszetört izzókkal, elbotlottam a füzérben, és lebucskáztam a lépcsőn, csaknem végig.
>
Langby segített föl. - Le vagy váltva az őrségből - közölte komoran. - Azt nem teheted! - tiltakoztam. - Ó, dehogynem tehetem! Nem akarok magam mellett egyetlen élőholtat sem a tetőn. Hagytam, hogy levezessen a kriptába, főzzön nekem egy csésze teát, lefektessen, mindezt igazán féltő gondossággal. Semmi jele, hogy pont erre várt. Csak addig fogok itt feküdni, míg meg nem szólalnak a szirénák. Ha meg már fent leszek a tetőn, nem fog tudni visszaküldeni anélkül, hogy ne váljék gyanússá. Tudják, mit mondott, mielőtt elment, ez az azbesztkabátos, gumicsizmás, odaadó tűzőr? - Azt szeretném, ha aludnál egy keveset. Mintha el tudnék aludni, amikor Langby fönt van a tetőn. Elevenen elégnék! December 30. - A szirénák ébresztettek föl, és a jó öreg Bence-Jones kijelentette: - Na, ettől valamivel jobban leszel majd. Végigaludtál egy napot. - Milyen nap van ma? - kérdeztem a csizmámért nyúlva. - Huszonkilencedike - válaszolta, és amikor már az ajtó felé rohantam, hozzátette: - Semmi szükség a sietségre. Ma késésben vannak. Talán egyáltalán nem is jönnek. Az lenne csak az áldás, az bizony. Beállt az apály. Megálltam a lépcsőhöz vezető ajtónál, s megkapaszkodtam a hideg kőben. - Minden rendben van a Szent Pállal? - Még áll - felelte. - Rosszat álmodtál? - Igen - hagytam jóvá az elmúlt hetek öszszes rémálmára emlékezve: a halott macska a karomban St. John's Woodban, Langby a csomagjával meg a The Workerrel a hóna alatt, Krisztus lámpása élesen megvilágítja a tűzőrség emlékkövét. Aztán eszembe jutott, hogy egyáltalán nem is álmodtam. Olyan alvásban volt részem, amilyenért imádkoztam: az a fajta alvás, ami elősegíti a fölidézést. És akkor emlékeztem. Nem a Szent Pálra, amit porrá égettek a kommunisták. Egy főcímre a napilapokból. „Eltalálták a Marble Archot. Tizennyolcan haltak meg a légnyomástól." A dátum nem volt kivehető, kivéve az évet.
1940. Már csak két nap van hátra 1940-ből. Fölkaptam a kabátomat meg a sálat, és fölrohantam a lépcsőn, futottam végig a márványpadlón. - Mégis, mit hiszel, hová a fenébe mész? kiabálta oda nekem Langby, akit nem láttam sehol. - Meg kell mentsem Enolát - jelentettem ki, és a hangom visszhangzott a sötét szentélyben. - Bombázni fogják a Marble Archot. - Most nem mehetsz el! - ordította utánam onnan, ahol majd a tűzőrség emlékműve fog állni. - Beállt az apály. Te mocskos... A többit nem hallottam. Addigra már lerontottam a lépcsőn, és bevetettem magamat egy taxiba. Majdnem az összes pénzemet oda kellett adnom, ami még megmaradt, a pénzt, amit olyan gondosan őrizgettem a visszaútra St. John's Woodba. Amikor még csak az Oxford Streeten jártunk, elkezdődött a bombázás, és a sofőr nem volt hajlandó továbbmenni. Kiengedett a koromsötétbe, s beláttam, hogy nem fogok odaérni időben. Légnyomás. Enola Összeroskadva fekszik a metróba levivő lépcsőn, kivágott orrú cipője még mindig a lábán, nincs rajta semmi külsérelmi nyom. És amikor megpróbálom fölemelni, az ép bőr alatt olyan, mint a kocsonya. Be kell majd burkoljam a sálba, amit adott nekem, mert elkéstem. Visszamentem száz évet azért, hogy túl későn érkezzek a megmentésére. Lélekszakadva szaladtam az utolsó háztömbök mentén, a lövegállás mutatta az utat, ami minden bizonnyal a Hyde Parkban volt, és szinte siklottam a lépcsőn le a Marble Archra. A pénztárban ülő nő elvette az utolsó shillingemet egy jegyért a Szent Pál állomásra. A menetjegyet bedugtam a zsebembe, és máris száguldottam a lépcső felé. - Tilos szaladni! - szólt rám nyugodtan a nő. - Balra, legyen szíves! A jobb oldali ajtót fából készült barikád zárta el, a fémkapuk mögötte behúzva és leláncolva. A táblát az onnan megközelíthető állomások nevével ragasztószalaggal átikszelték, és egy új, balra mutató feliratot szögeztek az akadályra, amelyen az állt: MINDEN SZERELVÉNY.
Enolát nem találtam a leállított mozgólépcsőkön vagy az előcsarnokban ülve, a falhoz támaszkodva. Odaértem az első lépcsőhöz, cs nem tudtam átjutni. Pont ahova léptem volna, egy család megterített uzsonnára, közös teázásra: kenyér és vaj, egy zsírpapírral fedett, kis üveg lekvár meg egy vízforraló kanna egy gázrezsón, olyan, mint amilyet Langby meg én nemrég kimentettünk a romok közül, mindez szépen elrendezve egy abroszon, melynek a sarkaiba virágokat hímeztek. Ott álltam lebámulva a réteges teára, ami zuhatagként terült szét és le a lépcsőfokokon. - Én... Marble Arch... - dadogtam. További húsz főt a szerteszálló burkolólapok öltek meg. - Maguknak nem szabadna itt lenni. - Pont annyi jogunk van hozzá, mint másnak - válaszolta harciasan a férfi -, és hogy jön maga ahhoz, hogy utasítson minket, menjünk arrébb? Egy kartondobozból csészealjakat előszedő nő ijedten nézett föl rám. A vízforraló kanna sípolni kezdett.
- Maga az, akinek odébb kell menni! - szólalt meg a férfi. - Akkor menjen! - Azzal felrehúzódott, hogy el tudjak lépni mellette. Bocsánatkérően oldalogtam el a hímzett abrosz szélénél. - Sajnálom - mentegetőztem. - Keresek valakit. A peronon. - Ott sose fogja megtalálni, cimbora! - jelentette ki a férfi, hüvelykujjával abba az irányba mutatva. Elsiettem mellette, közben csaknem ráléptem a szalvétára, és a sarkon befordultam a pokolba. Na jó, nem volt pokol. Eladónők hajtogatták össze a kabátjukat, és tették a hátuk mögé, ahogy nekitámaszkodtak a falnak, vidámak vagy morcosak vagy ellenszenvesek, ám határozottan nem kárhozottak. Két fiú dulakodott egy shillingért, hogy aztán elveszítsék a sínekre ejtve. Előrehajoltak a peron szélén, azon vitatkozva, leugorjanak-e érte, és a biztonsági őr rájuk ordított, hogy lépjenek hátra. Egy emberekkel túlzsúfolt szerelvény dübörgött át az állomáson. Egy szúnyog landolt az őr kezén,
>
aki nyúlt, hogy agyoncsapja, de eltévesztette. A fiúk nevettek. Mögöttük és előttük, szétterjedve minden irányban, elterülve, akár az áldozatok, az alagút kanyarjainak halálos burkolólapjain, beszorulva a folyosókba és fölzsúfolódva a lépcsőkre, mindenütt emberek. Emberek százai és ezrei. Visszabotorkáltam a lépcsőre, s közben föllöktem egy csészét. A tea úgy ömlött szét az abroszon, akár az áradás. - Én megmondtam, cimbora - közölte vidoran a férfi. - Pokoli odalent, nem igaz? És lejjebb még rosszabb. - Pokol - ismételtem meg. - Igen. - Nem fogom megtalálni a lányt. Nem fogom megmenteni. Ránéztem a nőre, aki a teát itatta föl, és ráébredtem, hogy őt sem tudom megóvni. Enola vagy a macska vagy bármelyikük, el vannak veszve itt az idő végtelen lépcsőházaiban és zsákutcáiban. Már száz éve halottak, menthetetlenek. A múlt menthetetlen. Megváltoztathatatlan. Minden bizonnyal ez volt az a tanulság, aminek megértésére ideküldött engem, ilyen messzire a történelem tanszék. Nos, jó, megtanultam. Akkor most hazamehetek? Hát persze hogy nem, édes fiam. Ostoba módon minden pénzedet elköltötted taxira meg brandyre, és ez az az éjszaka, amikor a németek fölégetik a Cityt. (Most, hogy túl késő, mindenre emlékszem. Huszonnyolc gyújtóbomba a tetőn.) Langbynek meglesz az esélye, és neked meg kell tanulnod a legkeservesebb leckét mind közül, azt, amit kezdettől tudnod kellett volna. Nem mentheted meg a Szent Pált. Visszamentem a peronra, és álltam a sárga vonal mögött, míg be nem futott egy szerelvény. Elővettem a jegyemet, és végig a Szent Pál állomásig a kezemben tartottam. Amikor odaértem, füst hullámzott felém, mint valami könynyű tajték. Nem tudtam kivenni a Szent Pált. - Beállt az apály - jegyezte meg egy nő reménytelenségtől kongó hangon, és én leestem a petyhüdt vászontömlők kígyóvermébe. A kezem bűzlő iszappal bontva került elő, s végül (túl későn) megértettem az apály jelentőségét. Nincs víz, amivel a tüzet el lehetne oltani. Egy rendőr állta utamat, és én ott álltam előtte tanácstalanul, hogy mit is mondhatnék.
- A polgári lakosságnak tilos a belépés! - közölte. - A Szent Pál nagy pácban van. A füst úgy kavargott, mint egy viharfelhő, hemzsegtek benne a szikrák, és a kupola aranylóan emelkedett fölé. - A tűzőrségben vagyok - adtam a tudtára, mire a rendőr karja lehullott, és én máris a tetőn termettem. Az endorfinszintem minden bizonnyal úgy ingadozott föl-le, mint egy légoltalmi sziréna sivítása. Onnantól fogva nincs semmi a rövid távú emlékezetemben, csak pillanatok, amelyek nem illenek össze egymással: amikor lehozzuk Langbyt, az emberek összebújva egy sarokban kártyáznak a templomban, az égő fadarabkák förgetege a kupolában, a mentő sofőrje, aki kivágott orrú cipőt visel, mint Enola, és gyógykenőcsöt ken megégett kezemre. Mindennek a kellős közepén pedig az egyetlen kristálytiszta pillanat, amikor leereszkedtem Langby után egy kötélen, és megmentettem az életét. A kupolában álltam, és hunyorogtam a füstben. A City lángolt, és úgy tűnt, a Szent Pál is meggyullad a hőségtől, hogy csupán a hangzavartól össze fog omlani. Bence-Jones az északnyugati toronynál volt, ásóval csépelt egy gyújtóbombát. Langby túl közel állt a bedeszkázott helyhez, melyet korábban áttört a bomba, és felém nézett. Egy gyújtóbomba csattogott mögötte. Megfordultam, hogy fölragadjak egy lapátot, és mire visszaperdültem, Langby nem volt sehol. - Langby! - kiáltottam, de nem hallottam a saját hangomat. Beleesett a résbe, és senki sem látta sem őt, sem a gyújtóbombát. Engem kivéve. Nem emlékszem, hogyan jutottam át a tetőn odáig. Azt hiszem, kötélért kiáltottam. Kaptam is. A derekam köré kötöttem, a két végét odanyomtam a tűzőrség kezébe, és leléptem a semmibe. A tüzek megvilágították a lyukat csaknem az aljáig. Magam alatt fehéres romok halmát pillantottam meg. Ott lesz alatta, gondoltam, és elrugaszkodtam a faltól. Olyan keskeny volt a hely odalenn, hogy nem volt hová szórni a törmeléket. Féltem, esetleg akaratlanul megkövezem őt, és megpróbáltam a deszka- és vakolatdarabokat a hátam mögé dobni, de alig volt hely megfordulni. Egy bor-
zalmas pillanatig azt hittem, egyáltalán nincs is ott, hogy a szilánkokra tört pallódarabok elsöprése üres padlót fog fölfedni, mint ahogy a kriptában történt. Megdermesztett a méltatlanság érzete, hogy át kell másznom rajta. Amennyiben Langby halott, úgy gondoltam, nem tudom elviselni a szégyent, ha tehetetlen testére taposok. Ekkor azonban fölnyúlt a keze, mint valami kísérteté, és megmarkolta a bokámat, én pedig pillanatokon belül megpördültem, és kiszabadítottam a fejét. Halotthalvány volt, de ez a sápadtság már régóta nem ijeszt meg engem. - Eloltottam a bombát - mondta. Csak bámultam rá, úgy elöntött a megkönynyebbülés, hogy meg sem tudtam szólalni. Egy hisztérikus pillanatig azt hittem, el fogom nevetni magam, annyira örültem, hogy élve látom. Végül ráébredtem, mit kellene mondanom. - Jól vagy? - kérdeztem. - Igen - válaszolta, és megpróbált fölkönyökölni. - Amilyen peched van! Nem tudott fölkelni. Fölnyögött a fájdalomtól, amikor megkísérelte áthelyezni a súlyát a jobb oldalára, és visszafeküdt, az egyenetlen törmelék undorítóan csikorgott alatta. Megpróbáltam gyöngéden fölemelni őt, hogy lássam, hol sérült meg. Bizonyára ráesett valamire. - Hiába - közölte. - Már eloltottam. Döbbenten pillantottam rá, mert attól féltem, félrebeszél, majd visszatértem a félbeszakított próbálkozáshoz, hogy az oldalára fordítsam. - Tudom, hogy erre számítottál - folytatta Langby, és hagyta, tegyek, amit akarok. - Ilyen hatalmas méretű tetővel előbb-utóbb meg kellett ennek történni. Csakhogy én mentem utána! Mit fogsz mondani a cimboráidnak? Az azbesztkabátja eltépődött, hosszú szakadás volt a hátán. Alatta Langby háta csúnyán megégett, és még mindig füstölgött. Nyilvánvalóan ráesett a gyújtóbombára. - Ó, istenem! - mondtam, s kétségbeesetten próbáltam megállapítani, mennyire súlyosak az égési sérülései anélkül, hogy megérinteném. Esélyem sem volt kideríteni, mennyire mélyek
>
az égései, de úgy tűnt, csak arra a keskeny részre terjednek ki, ahol elszakadt a kabát. Megkíséreltem kicibálni a bombát alóla, de a burkolata olyan forró volt, mint valami kemence. Viszont nem olvadt meg. A homok, amit odaöntöttem, no meg Langby teste együtt elfojtották. Fogalmam sem volt róla, vajon belobban-e újra, ha levegő éri. Körbenéztem, egy kissé vadul, a vödör meg a kéziszivattyú után kutatva, amelyeket Langby el kellett ejtsen, amikor leesett ide. - Fegyvert keresel? - érdeklődött Langby olyan tisztán és érthetően, hogy alig lehetett elhinni, súlyos sérült. - Miért nem hagysz csak úgy itt? Egy kis fagy, és reggelre végem. Vagy jobban szereted a piszkos munkádat titokban elvégezni? Fölálltam, és odakiabáltam a többieknek, ott fölöttünk a tetőn. Az egyikük levilágított egy zseblámpával felénk, de a fénye nem ért el hozzánk. - Meghalt? - kérdezte valaki föntről lekiabálva. - Hívjatok egy mentőt! - feleltem. - Megégett. Fölsegítettem Langbyt, s próbáltam úgy támogatni a hátát, hogy ne érjek az égéshez. Egy kissé támolygott, aztán nekitámaszkodott a falnak, és figyelt, miközben megpróbáltam betemetni a gyújtóbombát, amihez egy deszkadarabot használtam lapátként. Lehullott a kötél, és hozzáerősítettem Langbyt, aki, amióta fölsegítettem, nem szólalt meg. Hagyta, hogy a dereka köré tekerjem, s közben még mindig állhatatosan engem nézett. - Hagynom kellett volna téged megfulladni a kriptában - közölte. Alig állt a lábán, épp csak nekitámaszkodva a fából ácsolt dúcoknak, két kézzel kapaszkodott, az tartotta meg. Ráhelyeztem a kezét a lógó kötélre, amelyet egyszer rátekertem, hogy jobb legyen rajta a fogás, bár tudtam, hogy nem képes rá. - Tisztában vagyok veled az óta a nap óta ott a folyosón. Tudtam, hogy nincs tériszonyod. Lejöttél ide minden további nélkül, amikor azt hitted, hogy fölborítottam a drágalátos terveidet. Mi történt akkor? Hirtelen lelkiismeret-
furdalás? Ott térdepeltél, mint valami kisbaba, és nyöszörögted, hogy „Mit tettünk? Mit tettünk?" Hánynom kell tőled. De tudod, hogy mi buktatott le legelőször? A macska. Mindenki tudja, hogy a macskák utálják a vizet. Mindenki, kivéve egy mocskos náci kémet! Megrántották a kötelet. - Húzhatjátok! - mondtam, és a kötél megfeszült. - Az a NÖSZ-ös cula? Az is kém? A Marble Archon kellett volna találkoznotok? És te elmondtad, hogy azt fogják bombázni. Pocsék egy kém vagy, Bartholomew! Azt a te cimboráid már rég lebombázták, szeptemberben! Azóta már újra kinyitott. A kötél hirtelen megrándult, és elkezdte fölemelni Langbyt, aki elfordította a kezét, hogy jobban meg tudja markolni. A jobb válla súrolta a falat. Fölemeltem a kezemet, és enyhén meglöktem, hogy a bal oldala legyen a fal felé. - Tudod, most nagy hibát követsz el - jelentette ki. - Meg kellett volna ölnöd. El fogom mondani! Álltam a sötétségben, s vártam a kötelet. Langby elvesztette az eszméletét, mire fölért a tetőre. Elsétáltam a tűzőrség mellett a kupolához, aztán le a kriptába. Ma reggel megérkezett a levél a bácsikámtól, benne egy ötfontos bankjegy. December 31. - Dunworthy talpnyalói közül ketten is vártak St. John's Woodban, hogy közöljék, elkéstem a vizsgáról. Még csak nem is tiltakoztam. Engedelmesen utánuk csoszogtam, s el sem tűnődtem azon, mennyire méltánytalan levizsgáztatni az élőholtak egyikét. Nem aludtam... mióta is? Tegnap óta, amikor elmentem megkeresni Enolát. Száz éve nem aludtam semmit. Dunworthy a Vizsgaépületben tartózkodott, és rám hunyorgott. Az egyik talpnyaló odanyújtotta nekem a tesztkérdéseket, a másik szólt, hogy kezdhetem. Megfordítottam a papírt, és a sebesüléseimre adott kenőcs olajos foltot hagyott rajta. Értetlenül meredtem a sérüléseimre. Miután átadtam Langbyt, meg kellett fognom a gyújtóbombát, de ezek a sebek a kezem hátán voltak. A válasz várat-
lanul Langby hajthatatlan hangján érkezett hozzám: - A kötél horzsolta le, te bolond! Hát még azt sem tanítják meg a náci kémeknek, hogyan kell rendesen fölmászni egy kötélen? Lenéztem a vizsgalapra. Ez állt rajta: „A Szent Pálra esett gyújtóbombák száma: Aknák száma: Nagy erejű robbanótöltetek száma: A leggyakrabban használt módszer a gyújtóbombák , aknák , nagy erejű robbanótöltetek hatástalanítására. Az önkéntesek száma az elsö és a második őrségben. Sérültek: Halottak: ." A kérdéseknek nem volt semmi értelme. Alig hagytak üres helyet utánuk, épp csak annyit, hogy az ember odaírhasson egy számot. A leggyakrabban használt módszer a gyújtóbombák hatástalanítására. Hogyan tudnám beilleszteni mindazt, amit tudok, arra a kicsi helyre? Hol vannak a kérdések Enoláról meg Langbyről meg a macskáról? Odamentem Dunworthy asztalához. - Múlt éjjel a Szent Pál majdnem leégett háborogtam. - Miféle kérdések ezek? - Nem föltennie kellene kérdéseket, hanem válaszolnia rájuk, Mr. Bartholomew. - Egyáltalán nincs kérdés az emberekről tiltakoztam. A dühöm külső burkolata kezdett megolvadni. - De még mennyire hogy vannak - válaszolta Dunworthy, a második oldalra lapozva. - Sérültek száma, 1940. Légnyomás, repesz, egyéb. - Egyéb? - kérdeztem. A tető bármelyik pillanatban rám rogyhat, vakolatport és haragot záporozva. - Egyéb? Langby a saját testével oltott el egy tüzet. Enola egyre jobban meg van fázva. A macska... - Egy rántással visszavettem tőle a papírt, és odakörmöltem a légnyomás melletti keskeny résbe: „egy macska". - Hát egyáltalán nem törődik velük? - Ők statisztikai szempontból bizonyára fontosak - felelte -, de mint egyének csöppet sem lényegesek a történelem folyamatában. A reflexeim romokban hevertek. Meghökkentem azon, hogy Dunworthyéi csaknem
ugyanolyan lassúnak bizonyultak. Az ütésem csupán súrolta az állkapcsát, és levertem a szemüvegét. - De igenis lényegesek! - üvöltöttem. - Ők a történelem, nem ezek a nyavalyás számok! A talpnyalók reflexei nagyon gyorsak voltak. Nem hagyták, hogy nekiálljak még egyszer behúzni egyet, lefogták mindkét karom, és kiráncigáltak a teremből. - Ők ott vannak messze a múltban, és nincs senki, aki megmentse őket! Nem látják a kezüket az orruk előtt, és bombák esnek rájuk, és maga azt mondja, hogy ők nem fontosak? És maga azt állítja, ilyen egy történész? A talpnyalók kivonszoltak az ajtón, végig az előcsarnokon. - Langby megmentette a Szent Pált. Ennél hogy is lehetne fontosabb egy ember! Maga nem történész! Maga nem más, mint egy... Valami szörnyű néven akartam nevezni, de csak Langby szitkai jutottak eszembe. - Maga nem más, mint egy mocskos náci kém! - ordítottam. - Maga semmi egyéb, mint ingyenélő burzsuj cula! A kapun túl a talpnyalók ledobtak négykézlábra, és becsapták az ajtót az orrom előtt. - Akkor se lennék történész, ha fizetne érte! - kiabáltam, és elmentem megkeresni a tűzőrség emlékművét. December 31. - Ezt kénytelen vagyok részletekben leírni. A kezem még mindig elég pocsék állapotban van, és Dunworthy fiúcskái nem igazán segítettek a dolgon. Kivrin időről időre bejön a Szent Johanna-arckifejezését viselve, és annyi gyógyirt ken a kezemre, hogy a ceruzát sem tudom tartani. Persze, a Szent Pál állomás már nincs meg, ezért a Holbornnál szálltam le, sétáltam, s közben a Matthews főesperessel folytatott utolsó beszélgetésemre gondoltam, a város égése utáni reggelen. Ma reggel. - Úgy értesültem, megmentette Langby életét - mondta. - Azt is tudom, hogy maguk ketten mentették meg a Szent Pált múlt éjszaka. Megmutattam neki a levelet a bácsikámtól, és úgy meredt rá, mintha el sem tudná képzelni, mi lehet az.
>
- Semmi sem marad örökké megmentve - jegyezte meg, és egy rémes pillanatig azt hittem, közölni fogja velem, hogy Langby meghalt. Folytatnunk kell a Szent Pál óvását mindaddig, míg Hitler úgy nem határoz, hogy valami mást fog bombázni. Szerettem volna elárulni neki, hogy a London elleni légitámadásoknak csaknem vége. Hitler heteken belül elkezdi a vidék bombázását. Canterbury, Bath, mindig a székesegyházakat célozva. A főesperes és a Szent Pál túl fogják élni a háborút, és megéli még a tűzőrség emlékkövének fölavatását is. - Mindazonáltal reménykedem - jelentette ki. - Azt hiszem, túlvagyunk a legrosszabbon. - Igen, uram. - A kőre gondoltam, amelynek betűi még mindig olvashatók, ennyi idő elteltével is. Nem, uram, nem vagyunk túl a legroszszabbon. Sikeresen tájékozódtam majdnem a Ludgate Hill tetejéig, ott aztán teljesen eltévedtem, s csak tévelyegtem, mint temetőben az emberek. Nem emlékeztem arra, hogy a romok ennyire hasonlítanak a fehér vakolatporra, amiből Langby megpróbált kiásni engem. A követ nem találtam sehol. Végül csaknem orra buktam benne, s úgy ugrottam hátra, mintha egy tetemre léptem volna rá. Mindössze ennyi maradt. Állítólag Hirosimában maradt egy maroknyi érintetlen fa a becsapódási pontban. Denverben a parlamenti lépcső. Egyikükön sem olvasható ez: „Emlékezzünk azokra a férfiakra és nőkre a Szent Pál őrségében, akik Isten kegyelméből megmentették ezt a katedrálist." Isten kegyelméből. Az emlékkő egy része hiányzik. A történészek amellett érvelnek, hogy még egy sor szerepelt rajta, amin az állt, „mindörökre", de én nem hiszem, akkor biztos nem, ha Matthews főesperesnek volt bármi beleszólása. És az őrségből, akiknek dedikálták, senki sem hitte volna el egy másodpercre sem. Minden egyes alkalommal, amikor eloltottunk egy gyújtóbombát, megmentettük a Szent Pált, de csak addig, míg le nem zuhant a következő. Őrködve a veszélyeztetett helyeken, kioltva a kis tüzeket homokkal és kéziszivattyúval, a nagyokat a saját testünkkel azért, hogy megőrizzük
az egész hatalmas és bonyolult épületet a porrá égéstől. Ami úgy hangzik számomra, mint a „401-es történelem szakmai gyakorlat" kurzus tematikája. Milyen pompás időzítés fölfedezni, hogy mire valók a történészek, amikor egyetlen esélyemet, hogy történésszé legyek, olyan könnyedén hajítottam ki az ablakon, amilyen könnyen bedobták annak idején azt a precíziós bombát! Nem, uram, nem vagyunk túl a legrosszabbon. Ott voltak az égésnyomok a kövön, ahol a legenda szerint a Szent Pál főesperese térdelt, amikor a bomba detonált. Persze, tiszta koholmány, mivel a főkapu aligha alkalmas hely az imádkozáshoz. Sokkal valószínűbb, hogy egy turista árnya, aki beballagott, hogy megkérdezze, merre találja a Windmill Színházat, vagy egy lány lenyomata, aki elhozta az egyik önkéntesnek a sálát. Vagy pedig egy macskáé. Semmi sincs örökre megmentve, Matthews főesperes úr, és én ezt tudtam, amikor besétáltam a nyugati kapun azon az első napon, hunyorogva a homályban, de azért elég pocsék ez így. Itt állni a térdig érő törmelékben, amiből nem fogok tudni előásni sem összecsukható székeket, sem barátokat, tudván, Langby úgy halt meg, hogy náci kémnek hitt, tudván, Enola eljött egy nap, és én nem voltam ott. Elég pocsék érzés. De nem annyira pocsék, mint lehetne. Mindketten halottak, és Matthews főesperes is, de annak tudomása nélkül haltak meg, amit én mindvégig tudtam, és amitől térdre roskadtam a Suttogó Folyosón, gyásztól és bűntudattól gyötörten: hogy végül egyikünk sem mentette meg a Szent Pált. És Langby nem fordulhat hozzám, kábultan és búskomoran, hogy megkérdezze: „Ki tette ezt? A náci cimboráid?" És nekem azt kellene felelnem: „Nem, a kommunisták." Az lenne a legpocsékabb. Visszajöttem a szobámba, és hagytam, hogy Kivrin megint gyógyírt kenjem a kezemre. Azt akarja, hogy aludjak. Tudom, össze kellene csomagolnom és lelépnem. Megalázó lesz, amikor majd jönnek és kihajítanak innen, de nincs erőm, hogy szembeszálljak Kivrinnel. Annyira hasonlít Enolára.
Január 1. - Láthatólag nemcsak az egész éjszakát aludtam végig, hanem a délelőtti levélkézbesítést is. Amikor az előbb fölébredtem, ott találtam Kivrint az ágy végén ülve, kezében egy borítékkal. - Megjött a vizsgád eredménye - mondta. Karommal takartam el a szememet. - Csodásan hatékonyak tudnak lenni, ha akarnak, nem igaz? - De - felelte Kivrin. - Hát, akkor lássuk! - jelentettem ki fölülve. - Mennyi időm van, mielőtt jönnek és kidobnak innen? A lány átnyújtotta nekem a vékony, számítógép nyomtatta borítékot. Föltéptem a perforáció mentén. - Várj! - szólalt meg Kivrin. - Mielőtt kinyitod, szeretnék valamit mondani. - Gyöngéden a sebemre tette a kezét. - Nagyon is tévedsz a történelem tanszékkel kapcsolatban. Ők nagyon jók. Ez nem kifejezetten az volt, amit vártam tőle. - A jó nem az a szó, amit Dunworthyre alkalmaznék - közöltem, és egy rántással kiszabadítottam a cédulát a borítékból. Kivrin arckifejezése nem változott, még akkor sem, amikor ott ültem a nyomtatott eredménnyel a térdemen, ahol egészen biztosan láthatta. - Hát... - nyögtem. A cédulát a tiszteletreméltó Dunworthy saját kezűleg írta alá. Kitűnőt kaptam. Dicsérettel. Január 2. - Két dolog érkezett a mai postával. Az egyik Kivrin beosztása. A történelem tanszék mindenre gondol - még arra is, hogy elég sokáig itt tartsák engem pesztrálni, még arra is, hogy előhozakodjanak egy előre gyártott tűzpróbával, amit átélethetnek a történelem szakos hallgatókkal. Szerettem volna azt hinni, hogy ezt tették: Enola és Langby csak fölbérelt színészek voltak, a macska pedig okos robot, amelynek szerkezetét kivették a végső hatás eléréséhez. Nem annyira azért, mert szerettem volna abban a hitben élni, Dunworthy egyáltalán
, CONNIE WILLIS Amerikai írónő, tanárnő, 1945-ben született. Első SF-novelláját 1971-ben adta el a Worlds of Fantasy címü magazinnak. Számos regénye nyert különböző díjakat, közülük talán a leghíresebb a Hugót és Nebulát egyaránt begyűjtő Ítélet Könyve, amely immár magyarul is olvasható. Legutóbb lapunk 264. számában közöltük le „A mátka apja" című novelláját. Kedvelt témája az időutazás, műveiben előszeretettel alkalmazza a humor és a szatíra eszközét. 2011-ben SF Nagymesterré választották.
nem jó szakmailag, hanem mert akkor nem gyötörne az a kín, hogy nem tudom, mi lett velük. - Azt mondtad, ugye, hogy a te szakmai gyakorlatod Angliában volt 1400-ban? - kérdeztem, és olyan gyanakvóan néztem Kivrint, mint korábban Langbyt. - 1349-ben - pontosított, és az arca eltorzult az emlékektől. - A pestis évében. - Te jó isten! - fakadtam ki. - Hogy tehették? A pestis tízes. - Természetes immunitásom van - felelte, és lenézett a kezére. Mivel semmi nem jutott eszembe, amit mondhatnék, fölnyitottam a postám másik darabját. Jelentés volt benne Enoláról. Számítógép nyomtatta tények, adatok és statisztikák, csupa szám, amikért a történelem tanszék anynyira rajong, de ezek elmondták nekem, amiről addig azt hittem, sose tudom már meg: hogy kigyógyult a megfázásából, és túlélte a villámháborút. Az ifjú Tom meghalt Bathban a Baedeker légitámadások során, de Enola elélt egész 2006-ig, a Szent Pál fölrobbantása előtti évig. Nem tudom, elhiszem-e a jelentést vagy sem, de nem számít. Ez, pont mint Langby fölolvasása az öregembernek, az emberi kedvesség egyszerű gesztusa. Mindenre gondolnak. Majdnem mindenre. Azt ugyanis nem mondták el nekem, mi történt Langbyvel. De rájöttem, ahogy most ezt írom, már tudom magamtól: megmentettem az életét. Úgy vélem, nem számít, hogy esetleg másnap meghalt a kórházban. Dacára annak, amit a történelem tanszék megkísérelt tanítani nekem, azt az
egyet nem teljesen hiszem el, hogy semmit se lehet örökre megmenteni. Nekem úgy tűnik, Langbyt sikerült.
Január 3. - Ma elmentem meglátogatni Dunworthyt. Nem tudom, mit akartam mondani - valami nagyképű halandzsát arról, hogy készen állok szolgálni a történelem tűzőrségében, Őrt állni az emberi szív hulló gyújtóbombáival szemben, némán és szentül. De ő közellátóan hunyorgott rám az íróasztala mögül, és úgy tűnt nekem, hogy ő a napfényben fürdő Szent Pál utolsó ragyogó képétől hunyorog, mielőtt az örökre eltűnt, és ő mindenki másnál jobban tudja, hogy a múltat nem lehet megmenteni, így ehelyett azt mondtam: - Őszintén sajnálom, hogy eltörtem a szemüvegét, tanár úr. - Hogy tetszett a Szent Pál? - kérdezte, és pont mint az első találkozásom alatt Enolával, azt éreztem, rosszul értelmezem a jeleket, s ő nem veszteséget érez, hanem valami egészen mást. - Megszerettem, tanár úr - válaszoltam. - Igen - bólintott. - Én is. Matthews főesperes téved. Az egész szakmai gyakorlatom alatt küszködtem az emlékezéssel, hogy aztán rájöjjek, egyáltalán nem az az ellenség, és történésznek lenni végső soron nem valami szent kötelesség. Mert Dunworthy nem az utolsó reggel végzetes napfényétől hunyorog, hanem bele az első délután homályába, benézve az óriási nyugati kapun arra, ami - mint Langby, mint minden, minden egyes pillanat - meg van mentve örökre, bennünk. Vége Sohár Anikó fordítása
A BÉKA-DNS
különvéleménye
GALAKTIKA: Hogyan, mikor kezdett a filmezés iránt érdeklődni? STEVEN SPIELBERG: Tíz-tizenkét éves lehettem, és nem igazán szerettem olvasni, ezért inkább pálcikaemberkéket rajzoltam a könyv lapjainak sarkára. És amikor átpörgettem a lapokat, akkor az emberkék mozogni kezdtek, focilabdát rugdostak, meg ilyesmi. Ez volt az első mozgókép, amit készítettem. Körülbelül ebben az időszakban az édesanyám megajándékozta édesapámat egy 8 mm-es kamerával. Emlékszem, elmentünk nyaralni, de apám számra a filmezés csak annyit jelentetett, hogy kidugta a kamerát a kocsi ablakán, és mindent felvett vele, ahogy mozgott az autó. Egy nagy massza lett az egészből. Ám azon a nyaraláson vettem én is kezembe a kamerát először, és próbáltam kis jelenteket készíteni vele. Az egész családot bevontam a filmjeimbe, anyukám a kedvemért még cseresznyelekvárral is összekente magát, hogy úgy nézzen ki, mintha véres volna. G: Nagyon sok SF-filmet készített, ha jól tudom, az egyik legelső is science fiction volt. SS: Tizenhat évesen forgattam az első SFfilmemet, a Thunderlightot, amely idegenek inváziójáról szólt, az apukámtól kapott kamerámmal. A közeli színiiskola diákjait kértem fel a szerepekre. Be is mutathattam a helyi moziban. Ez volt az első film, amivel pénzt kerestem. Egy dollárt! G: Egyetlen dollárt? SS: Igen. Ugyanis 500 dollárt kértem kölcsön apámtól a forgatásra, és a belépőjegy egy dollár volt; eladtam 500 jegyet a filmemre, de valaki két dollárt adott, így kerestem egy dollárt. G: Az utóbbi években úgy tűnik, eltávolodott a science fictiontől. Elkészített néhány komoly történelmi filmet, mint a Schindler listája, a Ryan közlegény megmentése és most a Lincoln. Szakított a zsánerrel? SS: Amikor elkezdtem filmezni, gyakran kérdezték tőlem: mikor akarok már végre olyasmit
létrehozni, aminek értelme is van, ami a világra reflektál, elgondolkodtat. Mindenki azt mondta, hogy A cápa jó kis film volt, de csináljak már valami komolyat. És most, amikor úgy érzem, olyan mozikat készítek, amelyek jobbá teszik a viiágot, és valami fontosat alkotok, az emberek folyton azt kérdezik, hogy mikor térek már vissza azokhoz a szórakoztató filmekhez. Ügy érzem magam, mint Woody Allen a Csillagporos emlékekben, amikor egy „földönkívüli" néző ad neki végül tanácsot... G: Kedveli a földönkívüli-témát... SS: Ó, a földönkívüliek a hobbim! Mindenkinek van valamilyen hobbija, az enyém ez. Vannak emberek, akik elmennek egy faáruboltba, és tekebábut készítenek; én földönkívüliekről szeretek történeteket mesélni. G: Van valami elképzelése, honnan ered ez a lelkesedés? SS: Az apám nagy science fiction rajongó volt - gyűjtötte az Analog magazin számait és az Amazing Stories-köteteket a 40-es és 50-es évekből. Én is gyakran elgondolkoztam azon, mi volna, ha tényleg léteznének idegenek, és egy szép napon ellátogatnának a Földre. Amikor ilyen filmeket készítek, mint a Harmadik típusú találkozások vagy az E. T., be kell vallanom, hiszek ezekben a történetekben, valami különös, misztikus módon. G: A Harmadik típusú találkozásokban létrejön a kommunikáció az emberek és az idegenek között a zene révén. Ennyire fontos önnek a muzsika? SS: Amikor a filmet készítettem, akkor ezen nem kellett sokat gondolkodnom, valahogy természetesnek éreztem így. De néhány évvel ezelőtt egy interjúban, amikor erről a moziról beszéltem, a riporter emlékeztetett rá, hogy az édesanyám zenész volt, az édesapám pedig informatikus, vagyis talán a családból hoztam azt az elképzelést, miszerint a számítógép közvetítette zene a
kommunikációs kulcs. Megdöbbentő volt ez a felismerés számomra is ennyi évvel a film elkészülte után. G: Mesélne egy kicsit az A. I. - Mesterséges értelem című filmjéről? SS: Eredetileg Stanley Kubrick akarta megrendezni a filmet, Brian W. Aldiss egyik novellájából kiindulva, vagy húsz évvel ezelőtt. Én akkor csak producerként szálltam volna be. De aztán Kubrick sokáig halogatta a dolgot, mert a kisfiú szerepét nem merte valódi gyerekre bízni, viszont a számítógépes grafikát még nem érezte elég fejlettnek ehhez. A 90-es években pedig már úgy gondolta, jobb volna, ha az egészet eleve én rendezném, de meggyőztem, hogy inkább ő csinálja. Nagyon jó barátok voltunk. Végül is nem maradt már rá ide-
je, így a halála után mégis én fejeztem be a filmet. Kubrick egy nagyon erős vázlatot hozott létre, ha szabad így fogalmaznom, de kellett hozzá valaki, aki az egészet formába önti, kitölti a hézagokat. Kicsit úgy éreztem magam, mint a Jurassic Parkban a béka DNS-e, amit hozzá kellett tenni a maradványokhoz, hogy a dinoszauruszok életre kelljenek. G: Zavarta önt, hogy a film vége miatt sok kritikát kapott? Mennyiben tért el Kubrick elképzeléseitől, és miért érezte fontosnak, hogy így fejeződjön be a történet? SS: Sokan azt feltételezik, Kubrick ott fejezte volna be a filmet, amikor a gyerek lesüllyed a tenger mélyére, és addig ott van, amíg ki nem merül az eleme. De valójában Stanley is úgy kép-
>
zelte, hogy a vége 2000 évvel később játszódik, amikor emberek már nem léteznek, csak egy szilikonalapú életforma, amely megtalálja a gyermeket. Én nem tértem el Kubrick elképzeléseitől. G: A Mesterséges értelem után következett a Különvélemény című film. Kedveli Philip K. Dicket? SS: Mindig szerettem volna egy orwelli hangvételű filmet csinálni, mint amilyen az 1984. Ráadásul tetszett a regényben, hogy ez lényegében egy izgalmas krimi. 2001. szeptember 11. után pedig a politikai mondandója is megfogott. Hogyan érvényesülhet a szabad akarat egy ennyire kontrollált társadalomban? Ki tudja-e védeni az állam a gyilkosságokat, vagyis a terrorizmust a gondolatok ilyen szigorú ellenőrzésével? Nem biztos, hogy egy olyan társadalom, ahol egyáltalán nincs bűneset, mert előre megállítják, ideális. Az is elképzelhető, hogy a lehetséges társadalmak legrosszabbika.
G: Mik a távlati tervei? Maradt még olyan területe a filmkészítésnek, amit szeretne felfedezni? SS: Mindig szerettem volna összehozni egy musicalt. Nem olyat, mint a Moulin Rouge!, hanem egy klasszikus, régimódi musicalt, ahol mindenki beszél egymáshoz, majd dalra fakad, majd újra beszél, mint a West Side Storyban vagy az Ének az esőben című filmben. Igen, egy ilyet jó volna még készíteni. Már húsz éve foglalkoztat ez, de valami jó alapanyagra volna szükségem, ami izgalomba hoz... Kantum Linda
A zenének hatalma van Nem is sejthetjük mekkora.
Jack McDevitt
Szól a rádió
„És nem igaz, Kathie, hogy Fort Moxie megrekedt volna 1948-ban. Csak mert nálunk nincs kábítószer meg bűnözés, miért kell mindjárt csúfot űzni belőlünk? Ha a maga utolsó hívójának nem tetszik itt, nyugodtan menjen haza Minneapolisba]" „Jól hallom, hogy bosszankodik, Hal?" „Csak elegem van abból, hogy úgy beszéljenek rólunk, mintha mi itt este kilenckor a falnak fordulnánk, aztán jóccakát. A pénzünk bezzeg nem büdös nekik." „Jó, jó, de kérdeznék öntől valamit. És szeretném, ha őszintén válaszolna." „Rendben." „Megígéri?" „Úgy lesz." „Ön komolyan hisz benne, hogy idefent, a kanadai határ mentén izgalmas az élet? De úgy istenigazából?" „Bizony hogy hiszek! Hisz az egész világon errefelé lehet a legjobban vadászni. Gabe kocsmájának sincs sehol párja. És nálunk élnek a legérdekesebb népek. Ráadásul itt van nekünk a Világvége betelefonálós magazin."
„Hát, köszönöm, Hal. Látom, remek az ízlése. Én éltem már New Yorkban, Bostonban, D. Cben, de egyikbe se vágyom vissza. Soha. Végül is ízlés dolga. Egyszerűen szeretem a felföldi életformát, kedvemre van az elszigeteltség, és már el se tudom képzelni, hogy máshol is lakhatnék. Mellesleg ez itt a KMOX a tizenegy-negyvenes hullámhosszon, az észak-dakotai Fort Moxieból. Három perccel múlt kilenc, és minden vonal szabad. Tárcsázzák az 555-1738-at. Halló, Jennifer a városházáról!" „ Üdv, Kathie! Örülök, hogy visszatért közénk." „Kösz, hogy ezt mondja." „Gondoltam, tán érdekelheti a hallgatókat, hogy most zajlik a Fafúvósok Társaságának esedékes félévenkénti találkozója. Ha valakinek esetleg kedve támadna bekukkantani." „Kik alkotják a Fafúvósok Társaságát?" „Zenekedvelők vagyunk." „És mivel foglalkoznak a találkozókon?" „Ma este például Vivaldi a téma. Sejtem, hogy most mire gondol, de higgye el, Vivaldi csupa szenvedély!"
„Ha ön mondja." „Viszont tudja, mire vágyom igazából? Rákapatni a tagságot a New Age-re." „Most éppen hol tartózkodik, Jennifer?" „A városházán." „Azt értem, de nyilván nem a gyűlésteremben." Ja, nem, a konyhában vagyok. Ma én gondoskodom a büféről" „Nos, Jennifer, ha tényleg szeretné a fafúvósokat valami újdonsággal meglepni, akkor ma este nagyon figyeljen, megegyeztünk?" „Meg." „Ugyanis van valamim az ön számára. Tegnap épp hazafelé tartottam Bemidjin keresztül, amikor egy hagyatékkiárusításon akadt meg a szemem. Meg is álltam, és sikerült szert tennem egy sorozat antik zenélődobozra." „Nem épp efféléket forgattam a fejemben, Kathie." „Pedig nyugodtan forgathatott volna. Egy korábbi műsorban említettem már, hogy szenvedélyesen gyűjtök mindent, ami régi: órákat, lámpákat, könyveket, bármit. Otthon két szobám ilyen kacattal van teli. Űgyhogy muszáj volt megállnom, bár megvallom, nem vagyok oda a hagyatékkiárusításokért. Hogy az ember valakinek az apró-cseprő holmijára legyen kénytelen alkudozni. Önök is tudják, mire gondolok. Ráadásul a legtöbb darab fillérekért cserél gazdát. Ha jól belegondolunk, ez azért szörnyű. Hogy ami a tulajdonosának egykor felbecsülhetetlen értéket képviselt, azt most úgy kótyavetyéljék el, mint valami ócska limlomot. Engem az ilyesmi kifejezetten elszomorít, de azért nem annyira, hogy hébe-hóba ne élnék magam is az alkalommal. Szóval vettem egy gyönyörű, tizenkét darabból álló zenélődobozsorozatot fekete ónixból, gravírozva." „Gravírozott zenélődobozokat?" „Bizony. Ráadásul tele vannak energiával. Ügy szólnak, mint egy-egy Bose 601-es hangfal. A működési elvükre még nem sikerült rájönnöm, mert ahhoz szét kéne szedni egyet, és valahogy nem fűlik hozzá a fogam. De egy biztos, mindegyik New Age-es muzsikát játszik: zivatart, dübörgő marhacsordát, távoli dobokat, hóesést. Mindezt vonósokkal, elektronikus
hangszerekkel, meg olyan hangzással, amilyet még életemben nem pipáltam. Tálalja csak fel őket a fafúvósainak, és meglátja, még a lélegzetük is eláll tőle!" „Kösz, okvetlenül kipróbálom." „Amúgy is itt az ideje, hogy belehallgassunk az egyikbe. Itt-ott horpadtak egy kicsit, de valamennyi működőképesnek látszik. Most biztos azt hiszik, túlzok, de csak helyezkedjenek el kényelmesen, és kapaszkodjanak meg valamiben! Igazi New Age muzsika fog szólni, méghozzá teli torokból. Az ember nem is hinné, hogy egy zenélődobozból ilyesmi bújhat elő, de igenis előbújik. Űgyhogy, aki csak azért telefonálna be, hogy bolondnak nevezzen, az inkább ne is hívjon, oké? Önöknek semmi pénzért nem hazudnék. Mármost az egyetlen gond, hogy nem lehet őket a hálózatra kapcsolni. Ugyanis nincs rajtuk kimeneti csatlakozó. Ezért egyszerűen a mikrofon elé állítom őket. Kezdjük mindjárt azzal a három dobozból álló sorozattal, amelyik A Teremtés himnuszai összefoglaló címet viseli! [Megszólal a zene.] A zeneszámok, sorrendben: Az első napkelte az Égei-tenger fölött, Gyíkok a fövenyen és Kőkorszaki tábortűz. Önök most a Gyíkok a fövenyent hallják." - Falrengető, itt Vörös Szem. Be vagy kapcsolva, cimbora? - Még jó. Túl vagy már a vámon? - Naná. A Ribanc van szolgálatban. Apafej! Nem semmi az a spiné. Egyszerűen imád buzerálni engem. - Az mindenkit buzerál, Clyde. A magam részéről nem is bánom, mert szívesen legeltetem a szememet a karosszériáján. [Kivehetetlen válasz.] - Értem, mire gondolsz, Clyde. De mi a fene van nálad? Viharba kerültél? - Á, csak a rádió szól. - A rádió? A mindenségit! Tán megsüketültél? - Most, hogy mondod, tényleg túl hangos egy kicsit. Főként beszélgetős műsorok mennek, mármint a KMOX-en. Mindjárt elhajtok az állomás mellett. - Ez az, amelyik a temető fölött van, a domboldalon?
>
- Az, az. Hol akarod hogy találkozzunk? - Mit szólnál Sonny kocsmájához? - Rendicsek. Kábé másfél óra múlva ott vagyok. Atyavilág, Martie! - Most meg mi ütött beléd? - Itt a legjobb a vétel. Te, ez valami eszméletlen! Átirat a Fort Moxie-i Határállomás és a K17-es határjárőr között október 18-án, 21 óra 11 perckor lezajlott rádióforgalomról Fort Moxie: Shep, van egy határsértőnk. Járőr: Kilencmérföldnyire vagyok nyugatra a 11-esen. Máris indulok, Judy. Fort Moxie: Vettem. Járőr: Le tudod írni a járművet? Fort Moxie: Nem biztos, hogy járműről van szó. Járőr: Ismételd! Fort Moxie: Nem úgy mozog, mint egy jármű. Járőr: Kérlek, Judy... Fort Moxie: Hát nagy, és a mezőn halad, az erdősáv mögött. Innen nehéz kivenni. Henry kiment, hogy megnézze közelebbről. Járőr: Mit mondjak, elég lassú lehet, ha Henry gyalogosan a nyomába tudott eredni. Fort Moxie: Pont ez benne a Iegfurább. Ebben a sötétben még azt is nehéz eldönteni, hogy milyen messzire van. Járőr: Henryt látod? Fort Moxie: Csak a zseblámpája fényét, ahogy a fák közt mozog. Járőr: Értem. Fort Moxie: Biztos egy nyerges vontató. Túl nagy ahhoz, hogy más lehessen. Figyelj csak! Most ki kell menjek, vendég jött. Járőr: Rendben. Tudod, Judy, azért nem gondoltam volna, hogy... [A szavait fegyverropogás és kiáltozás szakítja félbe.] Fort Moxie: Jézusom! Ez Henry lesz! Járőr: Ne csinálj semmi hülyeséget! Pár perc, és ott vagyok. Fort Moxie: Várlak. Vége. Átirat a 11-es úttól északra, Fort Moxie határában gazdálkodó Michael Kotch és az észak-dakotai Cavalier megyében szolgálatot teljesítő rendőrségi diszpécser között októ-
ber 18-án, 21 óra 14 perckor lezajlott telefonbeszélgetésről Kotch: Hé, Andy! Elárulná, hogy mi a jó nyavalya folyik itt?? Diszpécser: Mire gondol, Mike? Kotch: Hát a nyavalyás földrengésre! Mennyire súlyos a helyzet? Diszpécser: Miféle földrengésről beszél? Kotch: A picsába, Andy! Hisz itt rázkódik az egész mindenség! Ha ez nem földrengés, akkor szóljon, ha majd az lesz, mer' én nem akarok a közelbe' lenni, az hótziher! Diszpécser: Mindjárt utánanézek. Kotch: Helyes. Aztán majd értesítsen, jó? EGYESÜLT ÁLLAMOK, HATÁRJÁRŐRSZOLGÁLAT Jelentés határőrizeti eseményről 21.26-KOR ÉRKEZÉS FORT MOXIE-I HATÁRÁLLOMÁSRA UGYANAZNAP 21.11-KOR HATÁRSÉRTÉS TÁRGYÁBAN BEFUTOTT SEGÉLYKÉRÉSRE. 11-ES ÁLLAMI FŐÚT ELLENŐRZÉSE SORÁN JOGSÉRTŐ CSELEKMÉNY NEM ÉSZLELHETŐ. ÉRINTETT JÁRMŰRŐL NINCS LEÍRÁS. FELTEHETŐLEG VISSZATÉRT KANADÁBA. CI HENRYNEK NYOMA VESZETT. KERESÉSBEN KÖZREMŰKÖDÖM. 9200001544882. Átirat a Cavalier megyében szolgálatot teljesítő rendőrségi diszpécser és Mark Wainwright gyártásvezető (KMOX) között 21 óra 27perckor lezajlott telefonbeszélgetésről Diszpécser: Te, Mark! Kaptatok ma este olyan hívást, amiben földrengésről számoltak be? Wainwright: Földrengésről? Hol? Diszpécser: Mike Kotch tanyájánál. És Margaret Banford, aki följebb lakik az úton, az is állítja, hogy remeg a háza. Wainwright: Odaküldesz egy járőrt? Diszpécser: Tod már elindult. Szóval nem hallottál ilyesmiről? Wainwright:Nekünk nem szólt senki. Diszpécser: Rendben. Csak gondoltam, megkérdezlek. „Hé, ebben tényleg volt kakaó, Kathie! Már ha érti, mire gondolok. És mindez egy zenélődoboz-
ból? Egészen képtelenül hangzik. A többit ís le akarja játszani?" „Párat ma, a többit holnap." „És mi lesz a kővetkező szám?" „Hát, az imént még az Utcakép Ur városábólt fontolgattam. De most már úgy vélem, hogy a műsornak jót tenne egy kis szex. Előbb azonban reklámszünet." Átirat a Tod Banik rendőr és a Cavalier megyében szolgálatot teljesítő rendőrségi diszpécser között 21 óra 35 perckor lezajlott rádióforgalomról Banik: Kotch házánál minden csendes. De valami mégiscsak történt idekinn. A szerszámkamra ugyanis ripityára tört, a szántóföldön meg mindenfelé hatalmas gödrök tátongnak. Diszpécser: Gödrök? Banik: Gödrök vagy árkok, nevezd őket, ahogy akarod. Keresztül-kasul az egész búzatáblában. Figyelsz? Nagyjából egyforma méretűek, a mélységük egy-két láb, a kerületük meg mint a járőrkocsié. Diszpécser: Van valami elképzelésed, hogy mik lehetnek? Banik: Nincs. De szerintem reggel fölküldhetnénk valakit helikopterrel, hogy a magasból is megnézze őket. Diszpécser: Miért mondod ezt? Banik: [Habozik.] Azért, Andy, mert ezek a micsodák pont úgy festenek, mint a lábnyomok. Átirat a Mrs. Agatha Willey és a Cavalier megyében szolgálatot teljesítő rendőrségi diszpécser között 21 óra 43 perckor lezajlott telefonbeszélgetésről Mrs. Willey: [Feldúltan] Kérem, Andy, valami történt odaát a Tastee-Freeznél! Diszpécser: Oké, Agatha, most próbáljon lecsillapodni, aztán szépen mesélje el, hogy mi zaklatta fel ennyire! Mrs. Willey: Pár perccel ezelőtt Bobby és Carol sikoltozva jöttek haza. Ugyanis átugrottak egy tejturmixra, mármint a Tastee-Freezbe, és most azt állítják, hogy egy sárkány megrohamozta az épületet! Diszpécser: Egy sárkány?
Mrs. Willey: Szó szerint. Diszpécser: És megrohamozta a TasteeFreezt? Mrs. Willey: Féltucatnyi kölyköt láttam átrohanni az úttesten, úgyhogy én is odamentem. Az egész épület romokban hever, és tudja, mit, Andy? Tényleg úgy fest, mintha egy kicsit megcsócsálták volna! Diszpécser: Amelia mit szól hozzá? Mrs. Willey: Fogalmam sincs. Bobby szerint az elsők közt húzta el a csíkot. „Oké, emberek, megint én vagyok. Hadd vezessem fel az adás következő részét a Szirének dalával... Egy pillanat, most kaptam a jelzést, hogy egy friss hír kedvéért megszakítjuk adásunkat. A KMOX híradós stábjával Adrian Carr jelen pillanatban a Tastee-Freeznél tartózkodik. Hahó, Adrian, miről tudsz nekünk beszámolni?..." Részlet a Fafúvósok Társaságának a Fort Moxie-i Városháza közösségi termében október 18-án megtartott találkozóján készült jegyzőkönyvből Mr. Cicotti nézetei arról, ahogyan kései alkotói periódusában Vivaldi a kontrapunktot és a disszonanciát egymás mellett alkalmazza, nagymértékben felháborították Mr. Armstrongot. Mr. Armstrong előbb kinyilvánította, hogy „hányni tudna", majd odáig ment, hogy fennhangon „tökfejnek" nevezte Mr. Cicottit. Mr. Cicotti erre indulatosan úgy válaszolt, hogy „nem áll szándékában efféle kijelentéseket egy botfülű csontkovácstól eltűrni", majd bocsánatkérést követelt. Kettejük között már-már tettlegességre került sor, mikor szerencsére felülkerekedett a józan ész, és 21 óra 52 perckor testületileg áttettük telephelyünket a büfébe. Jason Avery, titkár „...és a legutolsó hírek szerint, kedves hallgatók, senki sem sérült meg ma este a TasteeFreeznél. A rendőrség azzal az elmélettel állt elő, hogy valami jármű rohanhatott az épületnek, majd sietve elhajtott. Az ő felkérésüknek eleget téve szeretnék minden ottani kisgyermeket megnyugtatni, hogy semmiféle sárkány nem garázdálkodik szabadon Fort Moxie-ban.
>
Az este folyamán az előzőtől függetlenül egy másik incidens is történt: egy vámtiszt valahogy letért az útról, és vélhetőleg eltévedt az erdőben. A vámhatóság tisztségviselői osztagot szerveztek az eltűnt személy felkutatására. További részleteket egyelőre nem tudni, és az illető nevét sem hozták nyilvánosságra. [Elindul a zenei bejátszás.] Most pedig tengerre szállunk, hogy a szirének társaságában múlassuk az időt. Mellesleg, aki jól figyel, a tengert és a szelet is hallhatja. De legfőként a sziklákat." - Hahó, Clyde! Szerinted mi volt az a balhé a Tastee-Freeznél? - Az arabok, Martie, mi más? Az idióta seggfejek valami cuccai átlopóztak a határon, aztán a levegőbe röpítették magukat. - Gondolod, hogy az arab terroristák buknak a jégkrémre? - Miért ne? Ők is csak olyanok, mint akárki más. - Szerintem is. Te se dőltél be a belerohanós dumának, mi? - A fenébe is, dehogy! A Tastee-Freez kinn van a város szélén, közel a baseballpályához. Minden irányból kurva jól látható. Kizárt, hogy egy kamion kilapítja, és egyetlen szemtanúja sincs a dolognak! - Szerintem is. - A kurva anyádat, te szemét! - Ez mi volt, Clyde? Zűr van? - Egy pasas a Ford kombijában, hát nem pont az orrom előtt taposott a fékre? - Te, ezek mindenütt ott vannak az utakon. Az átkozott dilinyósok. - Most meg lehúzódik mögöttem. Atyagatya! Ezt nem hiszem el! - Mit nem hiszel el? - Ez megfordult! És most északnak hajt a délre tartó sávban! Ezt a megveszekedett idiótát! - Garázda, itt Vagány. Bent lesz ma éjjel? - Vagány, itt Garázda. Bocs, hogy elkéstem. Louisának ma volt a randija a Nagy Ővel, csak aztán összekapott a sráccal, és érte kellett menjek. - De most már minden rendben, Evelyn?
- Persze, és Louisa is túléli. A kis barátja egy balfácán, és erre most már ő is rájött. Meg remélem, arra is, hogy jobb, ha nem hordja magával a dugipénzét. Mi újság a határ mentén? - Nagyjából a szokásos. Bűnözési hullám van kialakulóban. A múlt éjjel valami kölykök autókáztak körbe-körbe az egész városban. Felhasították az avargyűjtésre használt zsákokat, és kiborogatták őket az úttestre. -És? - És ennyi. De Fort Moxie lakosságának így is eléggé idegborzoló. Várjon csak... - Ez meg mi volt?? - Egy csattanás. Az én fülemben nagyon karambolnak hangzott. Tudja, mit? Majd később még jelentkezem. A Kanadai Lovasrendőrség átirata a Joseph L. Hotchkiss közrendőr és az emersoni különítménynél (Manitoba) szolgálatot teljesítő ügyeletes tiszt között 22 óra 2 perckor lezajlott rádióforgalomról Hotchkiss: Van egy gyorshajtóm. Nyolcvannyolccal mértem be a Morrisból déli irányban kivezető úton. Fehér Honda Accord, 1990-es évjárat, a rendszám 3XG1154, manitobai. A 75ösön üldözőbe veszem. Ügyeletest.: Manitobai sprinter három-ikszgéza-egy-egy-öt-négy. Hotchkiss: Nem lassít. Jobb, ha riasztod Rodot. Ügyeletest.: A gyorshajtód nem szerepel a nyilvántartásban. Emersontól északra majd feltartóztatjuk. Hotchkiss: Te jó ég! Ez meg mi az ördög?? Ügyeletest.: Mi az, Joe? Csak nincs valami gáz? Hotchkiss: Itt jön mögöttem a következő! Egy fekete Jag. A szemétláda épp most próbál megelőzni! Részlet a Fafúvósok Társaságának találkozóján készült jegyzőkönyvből ...Mr. Casey Roil, aki a konzervatív ügyek pártfogójának szerepében szeret tetszelegni, a Mrs. Vestible és Mr. Heyer közötti összetűzés igen kényes pillanatát választotta ahhoz, hogy átálljon a másik oldalra. A csetepaté tetőpont-
ján szólásra emelkedett, és komor arckifejezésével mindenkibe belefojtotta a szót. „Hosszas és alapos mérlegelést követően - fogott bele érzelmektől fűtött hangon - úgy döntöttem, hogy félreteszem tartózkodásomat. Az ügyet elfogulatlanul szemlélők hadd lássák végre tisztán, hogy Vivaldi Négy évszakja reménytelenül gépies." Mr. Heyer erre vállon veregette, Mrs. Vestible-t pedig úgy kellett visszatámogatni a székéhez. Az általános felháborodás ordibálássá fajult, mire a vitavezető kénytelen volt energikus kopogással rendre utasítani a gyülekezetet. Jason Avery, titkár - Kész roncs az egész, Evelyn, de az égvilágon semmit se lehet kiokoskodni belőle. Pedig mindkét kocsit ismerem: a kis piros Buick Mark Epworthé, a Ford furgon meg Tommy Carlisle-é. Egyik jobban összetört, mint a másik. Mire odaértem, Mark és Tommy már javában veszekedtek. Hisz tudja: hogy kinek a hibája volt, meg ilyesmi. Aztán Tommy Visszaszállt a furgonba, de hiába. Talán elgörbült az elülső tengely, azért nem tudta megmozdítani. Ki is mászott megint. Mark addigra gyalogosan meglódult a nyugati városrész felé, Tommy meg utána. -És? - És ennyi. Mindkettőnek nyoma veszett. Az egyik kocsiban szól a rádió, de ezt leszámítva a járgányok tök üresek. - Biztos azért mentek el, hogy hívják a rendőrséget. - Kezdetben én is azt hittem. De az Amocóban van egy pénzérmével működő telefon, és azok ketten szabályosan elsétáltak mellette. Átirat az észak-dakotai autópálya-rendőrségtől Al Sakwith motoros rendőr és Mary Trevor őrmester között 22 óra 43 perckor lezajlott rádióforgalomról Sakwith: Ez a legpocsékabb dugó, Mary, amit valaha láttam errefelé. Vannak száguldozok, de olyan is akad, aki csinál egy U kanyart, aztán nekivág északnak a délre tartó sávban. Csak azon csodálkozom, hogy még senkinek se sikerült kinyíratnia magát.
Trevor: Gondolom, pont azért, mert a kocsisor csak vánszorog. Te, ide süss, odaküldöm Archie-t, hogy segítsen. Addig próbálj rendet csinálni, oké? Sakwith: Remek. Trevor: Mi a gáz? Fura a hangod. Sakwith: Csak mert dumáltam egyikmásik pasassal. Trevor: Na és? Sakwith: Merthogy mind pasas. És mintha mindegyik ugyanoda tartana. Trevor: Mármint hova? Sakwith: Fort Moxie-ba. Trevor: Fort Moxie-ba? Minek? Sakwith: Azt nem nagyon akarják elárulni. Csak kocsikáznak egyet, semmi különös. De azért fura. Trevor: Az. Majd odaszólok Cavalier megyébe a kollégáknak. Ki tudja, esetleg kiküldenének egy kocsit, minden eshetőségre. - Van még valami, Evelyn, amit nem értek. - És mi lenne az? - Az a nagy nyüzsgés ma éjjel a Temető úton. - És ez szokatlan? - Semmi sincs arrafelé, csak a temető. Meg a rádióállomás. Mégis legalább húsz járgány parkol ott, egymás hegyén-hátán. Totális a zűrzavar, egyik se moccan. És Mark meg Tommy is pont arrafelé indultak. Kíváncsi lennék, hogy mi a fene folyik itt. Átirat a Fort Moxie-i Határállomás és a K17-es határjárőr között 22 óra 46 perckor lezajlott rádióforgalomról Fort Moxie:Megint egy, Shep. Járőr: Ne már, Judy! Ezzel együtt már tizenegyen vannak, csak az utóbbi negyedórában. Fort Moxie:Hetvennel söpört át. Vadiúj, kék Saab manitobai rendszámmal, betűzöm: ikszhét-hét-egy-aladár-négy. Még mindig látom. Lassít, mint a többi, szerintem le fog kanyarodni Fort Moxie felé. És tessék! Innentől a tiéd, Shep. Járőr: Oké. Kaptam egy kis segítséget, úgyhogy megcsípjük. Fort Moxie: Szerinted mi ez az egész, Shep? És hová teker ez a temérdek nép?
>
Járőr: Rernélem, ülsz, ugyanis mind pasas, és mind Kathie Cross után kajtat. Fort Moxie:Ki után? Járőr: Kathie Cross után. Aki azt a betelefonálós műsort vezeti. Na, mindegy. Ha csak egy is elszabadul közülük, akkor a kis hölgy egy igen izgalmas éjszakának néz elébe, azt lefogadom. Átirat a KMOX-től Mark Wainwright és a Cavalier megyében szolgálatot teljesítő rendőrségi diszpécser között 22 óra 48 perckor lezajlott telefonbeszélgetésről Wainwright:A kurva életbe, Andy, nagyon elkelne számunkra a segítség! Diszpécser: Tudom, Mark, és hidd el, mindent megteszünk, ami tőlünk telik. Wainwright: [Üvegtörés zaja.] Itt fokozatosan romlik a helyzet. Hol a segéderő, akit ígértél? Talán azt a nyavalyás sárkányt kergeti? Diszpécser: Tod elakadt a dugóban. Már vagy nyolcvan járgány parkol a Temető úton. Tudod, mit akarnak? Wainwright: Asszem, Kathie-t. Diszpécser: A végén kiderül, hogy a kommunikációban volt a hiba. Talán azt hiszik, hogy a legelső jelentkező potya üdülést kap. Adtatok ma olyan reklámszöveget, amelyikből esetleg ezt a következtetést lehet levonni? Wainwright: [Hasadó fa eltéveszthetetlen recscsenése, utána éljenzés.] Jézusom, ezek betörik az ajtót! Diszpécser: Ide hallgass! Van az épületben biztonságos hely? Amit magatokra zárhattok? Wainwright: A stúdiók az emeleten vannak, a hátsó fronton. Van hozzájuk kulcsom. Diszpécser: Ma éjjel ki van még benn? Wainwright: Kathie. Diszpécser: Senki más? Wainwright: Senki. De miért kérded? Hogy majd azonosítani tudjad a tetemünket? Diszpécser: Zárkózzatok be hátul! Nem hinném, hogy aggodalomra lenne ok. Ezek az emberek szemmel láthatóan csak szórakozni akarnak egy kicsit. Már a határjárőr is odaérkezett. Lehet, hogy bentről másként fest a dolog, de a tömeg inkább felajzottnak tűnik, semmint veszélyesnek. Csak ne mutatkozzatok, amíg oda nem értünk!
Wainwright: Oké. És ha valakinek a fején csúcsos partisipkát látnék... [Az előzőnél is nagyobb robaj szakítja félbe, amit hosszas üdvrivalgás követ. A lármából is jól kivehető Kathie neve, amitől a tömeg tapsviharban tör ki.] ...majd értesítelek... [Az összeköttetés megszakad.] „Halló, Janet Winnipegből!" „Csak annyit szeretnék elmondani, hogy egyszerűen nem tudok betelni a zenélődobozokkal. Van valami elképzelése, hol juthatnék hozzá a bemutatott zeneszámokhoz?" „Sajnos fogalmam sincs. De ha valaki hallgat minket, aki már előzőleg is ismerte akármelyik produkciót, az telefonáljon!" „Mi lesz a következő?" „Őszintén szólva, még nem is tudom. De valami történik az állomás épületén kívül... Mark, elárulnád, mi az?... Értem. Hölgyeim és uraim, most kaptam a tájékoztatást a parkolóban zajló ribillióról. Aki hall engem a közreműködők közül, nagyon szépen kérem, hogy menjen haza! A rendőrség már úton van ide. Ez komoly, Mark? Tényleg fogalmad sincs, hogy mi folyik odakint? Micsoda pokoli éjszaka! Mellesleg az eltűnt vámvizsgálóról még mindig semmi hír. Oké, akkor folytatjuk az adást, rendben, Janet? Lássuk, mi a következő. Itt van például Enlil dala a folyón... eléggé unalmasan hangzik. Mit szólnának inkább A valkürök lovaglásához? „Végre valami, amit ismerek!" „Alig hiszem, mert ez itt nem Wagnertől való. Erősen kétlem, hogy ezekkel a valkűrökkel akárki akármikor együtt lovagolt volna. Félre is teszem egy másik estére. Emennek itt az a címe, hogy Vigalom Tenochtitlánban..." „Az valami azték micsoda?" „Gondolom. És ha ez ízelítő, akkor megállapíthatjuk, hogy az aztékok igencsak tudták a módját az ünneplésnek. Nos, próbálkozzunk inkább a Nupe termékenységi rítussal! „Garantáltan felpörgeti az embert." „Azért nem mindenkit. Gyanítom, hogy csak a nőkre van hatással." „De miért?" „Kezdjük azzal, hogy a pasik folyamatosan fel vannak pörögve. Rossz vicc volt, tudom, úgy-
hogy elnézést, srácok!... Egy pillanat, úgy hallom, Adrian Carr odakint van a KMOX parkolójában. Mi folyik ott, Adrian?" „SZIA, KATHIE! LEFOGADOM, HOGY RÁ SEM ISMERNÉL A HELYRE. MINDENÜTT ÖSSZETÖRT AUTÓK, NÉMELYIK EGYENESEN A TEMETŐBEN KÖTÖTT KI. DE HOGY TÉNYLEGESEN MI FOLYIK, AZT NEHÉZ LENNE MEGFOGALMAZNI. A TÖMEG EGY IDEJE AZZAL PRÓBÁLKOZIK, HOGY BETÖRJÖN AZ ÉPÜLETBE, MÁRMINT A KMÖX-HEZ." „De miért?" „NEM TUDNI. PRÓBÁLTAM KIKÉRDEZNI PÁR EMBERT, DE SZEMLÁTOMÁST SENKI SINCS TISZTÁBAN VELE, HOGY MI OKBÓL TÁMADT EKKORA CSŐDÜLET. AKIKKEL SIKERÜLT SZÓT VÁLTANOM, AZOK AZT ÁLLÍTJÁK, HOGY VELED AKARNAK TALÁLKOZNI. EGYÉBKÉNT PÁR PERCCEL EZELŐTT NÉHÁNYAN VALÓBAN BEJUTOTTAK AZ ÉPÜLETBE, ÉS MOST MINTHA AZ ÖSSZES TÖBBIT IGYEKEZNÉNEK KIVÜL TARTANI. A FŐBEJÁRATNÁL HATALMAS A TUMULTUS, EGYESEK A FALON FELKAPASZKODVA, AZ ABLAKOKNÁL PRÓBÁLKOZNAK, DE ODABENTRŐL ELLENÁLLÁSBA ÜTKÖZNEK. IGAZ IS, HALLOD EZT A ZAJT? EGY KISREPÜLŐ KÖRÖZ FÖLÖTTÜNK, ÉS AZ UTÓBBI NÉHÁNY PERCBEN FOLYAMATOSAN VIRÁGOKAT SZÓR A TÖMEGRE. TELJESEN ÉRTETLENÜL ÁLLOK A DOLOG ELŐTT, KATHIE. A RENDŐRSÉG A HELYSZÍNRE ÉRKEZETT, ÉS MÁR MEG IS KEZDTE A LETARTÓZTATÁSOKAT." „Beszélhetnénk valakivel a tömegből? Hogy megtudjuk tőle az okokat?" „HÁT JÓ, ESETLEG MEGPRÓBÁLKOZOM VALAKI MÁSSAL. VAN ITT EGY FIATALEMBER ZAJLÁDÁVAL A KEZÉBEN. ÖN, URAM. VÁLTHATNÁNK PÁR SZÓT?" [Visszhang a rádióból, majd kissé torzult hang felel:] „Bocs, haver, de most nem érek rá." „MEGKÉRHETNÉM, HOGY EGY KICSIT HALKÍTSA LE AZT A RÁDIÓT?" „Te most kekeckedni akarsz velem, cimbora?" „ÖN MI CÉLBÓL ÉRKEZETT IDE?"
„Mi közöd hozzá? Hé, nem te vagy az a rádióriporter? Az az Adrian mi-a-bánat-a-neve?" „ADRIAN CARR. KATHIE, HALLASZ ENGEM? A GÉP MEGPRÓBÁL LESZÁLLNI. MOST ÉR FÖLDET EGY BÚZATÁBLÁBAN." „Hé, te most Kathie Cross-szal dumálsz? Jövök, Kathie, az enyém leszel!" „Adrian..." „NAGYON KÖSZÖNÖM, URAM!" „Imádlak, Kathie Cross, és örökké imádni foglak!" „ÖNÖK ADRIAN CARRT HALLOTTÁK A KMOX PARKOLÓJÁBÓL." „Már úton vagyok'." „ISMÉT TIED A SZÓ, KATHIE." [Csend.] „Ühüm, Mark... És milyennek látod a helyzetünket? [Újabb, nagyjából egyperces szünet.] Értem. Most kapom a tájékoztatást, hogy a rendőrség véleménye szerint egy barátságos sokadalommal állunk szemben. Vannak ugyan emberek az épületben, de az emeletre láthatóan nem jutottak fel. Legalábbis még nem. Nagyon úgy fest, hogy akár tetszik, akár nem, ettől a betöréses történettől egy ideig még nem fogunk megszabadulni. [Megszólal a zene.]Micsoda fantasztikus sztori! Na, ezt überelje valaki! De most feledkezzünk meg az odakint zajló eseményekről, küldjük ágyba a gyerkőcöket, aztán irány a holdsütötte dzsungel a tüzes dobokkal és féktelen mulatozással! Bár jelen körülmények között ez talán nem is olyan remek ötlet. Mindegy, következzék a Nupe termékenységi rítus!" Átírat a Fort Moxie-i Határállomás és a K17-es határjárőr között 23 óra 16 perckor lezajlott rádióforgalomról Fort Moxie:Lehet, hogy még korai kijelenteni, de mintha abbamaradt volna a dolog. Járőr: Ezt örömmel hallom. Tizenkilenc idegen állampolgárunk van idelent, akiket hamarosan visszafuvarozunk hozzátok a határállomásra mindent lepapírozni. Csak még ki kell találjam a módját. Fort Moxie:Rendben. Szólj, ha valamiben a segítségetekre lehetünk! Járőr: Most szólok. Állítsátok fel az úttorlaszt! Henryt sikerült már előkeríteni?
>
, JACK MCDEVITT
Amerikai író, 1935-ben született. Már egyetemista korában első helyet szerzett egy irodalmi versenyen, amivel jogot nyert a megjelenésre az intézmény saját újságjában. Ezután közel 25 év telt el, mire profi magazinokban is publikálni kezdett. „Cryptic" (magyarul: Galaktika 117) című novellájából nőtt ki bemutatkozó regénye, a The Hercules Texí (1986), második kötetével pedig útjára indult az Alex Benedict-sorozat. Ennek öt darabja, a Született stratéga, a Polaris, az Elveszett kolónia, Az Ördög Szeme és az Echo immár magyarul is olvasható, s hamarosan megjelenik a hatodik, a Tűzmadár.
Fort Moxie: Csak a puskáját. Öt töltény hiányzik belőle. Járőr: Semmi mást? Fort Moxie: Fél pár cipőt.
Részlet a Fafúvósok Társaságának találkozóján készült jegyzőkönyvből Már épp végeztünk volna a Tavasz tételben a kisfuvola szerepének megvitatásával, amikor Mrs. Jennifer Rickett azon véleményének adott hangot, miszerint a klasszikus zeneköltők „az adott korban létező hangszerek lehetőségein belül ugyan rendben volnának, a modern technika azonban alaposan kitágította a határokat". Még hozzáfűzte, hogy a legújabb kor szerzőinek keze alól hatásukban jóval erőteljesebb alkotások kerülnek ki. Állításának igazolása végett kérte, hogy hadd kapcsolja be a rádióját, a KMOX állomáson ugyanis (mint elmondta) épp egy olyan kompozíció hallható, amely az ő véleményét támasztaná alá. Menten így is tett, mire a többiek - azon az alapon, hogy a felvetésről nem szavazhattak, ily módon az az engedélyüket sem nyerhette el - haladéktalanul óvást emeltek. A draytoni illetőségű Mr. Harkness azzal reagált, hogy a tagság sohasem adná ilyesmihez a hozzájárulását, és emlékeztetett rá, a Társaság csupa olyan személyt tudhat a soraiban, „akik szerint a tizenkilencedik század második fele óta nem született igazán nagy hatású zenemű". Amikor a vita kezdett elfajulni, Mrs. Rickett följebb tekerte a hangerőt, mire Mr. Daniel Philips, az alapító tagok egyike kísérletet tett arra, hogy kiragadja a készüléket a kezéből. Ekkor különös dolog
történt: Mrs. Ponnicelli felkapaszkodott az egyik tárgyalóasztal tetejére, s egy legkevesebb sikamlósnak minősíthető kifejezéssel férfi tagtársainak torkára forrasztva a szót, elkezdett együtt mozogni a zenével. A cselekmény újabb tiltakozó megnyilvánulásokat váltott ki, Mrs. Ponnicelli azonban (úgymond) fokozta a tempót, közben pedig a blúzát kezdte gombolgatni. Végül kibújt belőle, és nagyjából Mr. Quimby irányába elhajította. Nem akarok túlozni, de nekünk, többieknek egyszerűen leesett az állunk. Jason Avery, titkár Átirat a Tod Banik rendőr és a Cavalier megyében szolgálatot teljesítő rendőrségi diszpécser között 23 óra 21 perckor lezajlott rádióforgalomról Diszpécser: Hogy boldogulsz, Tod? Banik: Már lecsillapodtak a kedélyek. Mindenki csak áll, és bambán mered maga elé. Diszpécser: Jól van. A többit hagyd Horace-re, oké? Te meg csűrj át a városházára! Banik: [belsóhajt.] Ott meg mi a fene történt? Diszpécser: A fafúvósok találkozója zendülésbe csapott át. Banik: Te nem vagy komplett. Diszpécser: Vagy inkább orgiába. Attól függ, melyik beszámolónak hiszel. És vigyázz, úgy látszik, már be is indult a pletyka! „Az utolsó blokkhoz érkeztünk Világvége című betelefonálós magazinunk éjszakai adásában. Végre elcsendesedett a parkoló, a holdfényben a sírkövek fehéren világítanak, és a nagyvilágban minden visszazökkent a normális kerékvágásba. [Elindul a zene.] Most pedig, hölgyeim és uraim, az est záróakkordjaként következzen A főnix sikolya!" J. Magyar Nelly fordítása
Önműködő autó
Egyre többször röppen fel a hír: önműködő autót tesztelnek valahol. Lehetséges, hogy a gépkocsi hamarosan helyettünk fog vezetni? Pár éve ezért egy fabatkát sem adtunk volna, de az új hírek fényében bizakodóak lehetünk.
M
ENNYIVEL
EGYSZERŰBB és kényel-
mesebb az autózás, ha csak utasok vagyunk! Nincs fáradtság, stressz, lehet olvasni, nézelődni. Persze sokan szeretnek vezetni, és ott van ugyebár az élmény, de az esetek abszolút többségében nem ezért ülünk volánhoz. Mert kinek élvezet dugóban araszolni, megállni és elindulni újra meg újra, dühöngeni a pofátlan és a béna sofőrök miatt egyaránt. Vagy éppen nyomni a gázt a végtelenül unalmas autópályán.
Vezető nélkül Az önműködő autó olyan, akár egy vállalati sofőrös, csak sofőr nélkül, ezért megmarad az az intim szféránk, amelyhez normálisan hozzászoktunk. Ha megnézzük, ez a jármű nem más, mint egy speciális robot. Képes eljutni egyik helyről a másikra; az egyetlen trükkje, hogy a belseje kicsit nagyobb az átlagosnál, és emberek is elférnek benne. Már ha nem épp teherszállító. De egy ilyen robotot építeni nem is olyan egyszerű, évtizedek óta küzdenek vele a fejlesztők. A DARPA, az Egyesült Allamok Védelmi Minisztériumának kutatásokért felelős részlege évtizedek óta finanszíroz ilyen jellegű kutatásokat. Grand Challenge nevű versenyén már többször megmérkőztek az egyetemi intézetek csapatai, és csúfos kudarcot vallottak. Vezetni nem is olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Ahhoz, hogy egy autó önműködően közlekedhessen, három feltételnek kell teljesülnie. Először is „látnia", érzékelnie kell a környezetét. Tudnia kell, helyileg pontosan hol van a világban, figyelnie kell az utat, a felfestett jelzéseket, a táblákat, a többi járművet, az út melletti objektumokat és az úttestre rákerülő veszélyes dolgokat, legyen az egy kigurult labda vagy egy macska. Érzékelnie kell az útviszonyokat, az útburkolatot, az időjárást, a forgalom
sebességét, az autók mozgását. Észre kell vennie, ha felbontották az aszfaltot, vagy leesett egy csomag. Meg kell hallania, ha szirénázva közeledik egy autó, ha valahol csikorogva fékeznek, ha balesetre utaló csattanást hall, vagy éppen sikít valaki. A második, hogy az autónaktudnia kell befolyásolni a működését: elindulni, gyorsítani, fékezni, sebességet váltani, lámpákat és irányjelzőket kapcsolni, kikerülni, előzni, vészfékezni. Adott esetben egyenletesen kell tartama a sebességet, felvenni a forgalom ritmusát. A harmadik és legnehezebb feladat: irányítani az autót. Kell egy mesterséges intelligencia, amely folyamatosan veszi az érzékelők adatait, villámgyorsan feldolgozza azokat, és megfelelően reagál a körülményekre. Vegyük sorra a feltételeket. Ahhoz, hogy egy autó lásson, különböző szenzorokra van szüksége. Apró kamerákra. Ezek párosan kellenek, hogy térlátása legyen a kocsinak. Praktikus, ha az összes irányba egyszerre néz, ezért minden oldalon el kell helyezni ilyeneket. A távolság méréséhez lézert és radart lehet használni, amely a tér mélységében érzékeli a tárgyakat. Helyzetünk pontos meghatározásához ott a GPS. Ezek a műszerek egy ideje már elérhetőek, de napjainkra váltak olyan apróvá, pontossá és olcsóvá, hogy beépülhessenek a kocsikba. Ahhoz, hogy egy autó befolyásolni tudja saját működését, némely technológia már évtizedek óta rendelkezésünkre áll. Ilyen például az automata sebváltó, amely kiválasztja a motor optimális működéséhez szükséges sebességfokozatot. A szervokormányt egy ujjal tudjuk forgatni, de ezt akár az elektronika is elvégezhetné helyettünk. Az automatikus blokkolásgátló, a kipörgésgátló és a sebességtartó automatika is helyettünk kezelheti a gázt és a féket. Ezek mindegyike önálló kis egység egy apró számítógéppel. Ezek már adottak, hogy az autó magától menjen.
Nézzük a feladat legnehezebb részét: a mesterséges intelligenciát Számítógépeink régóta vannak, de méretük és működési sebességük nem volt még alkalmas erre a feladatra A DARPA versenyén 5-6 évvel ezelőtt az autók utas- és csomagtere tele volt pakolva számítógépekkel, de még ezek sem tudtak megbirkózni a feladattal. Ma egy mobiltelefon nagyobb kapacitással rendelkezik, mint akkor a teljes, autóba bezsúfolt komputerpark, Van egy rakás érzékelő, amely másodpercenként több tucatszor vagy akár több százszor információt küld a számítógépnek. A komputernek ezt nemcsak fogadnia kell fennakadás nélkül, hanem a pillanat törtrésze alatt feldolgozni, felismerni azokat a körülményeket, amelyek miatt szükséges a beavatkozás, és villámgyorsan végrehajtani ezeket a lépéseket Ehhez óriási számolási kapacitásra, hatalmas memóriára és villámgyors adatforgalomra van szükség. És egy rendkívül összetett mesterséges intelligenciára. A feladat érzékeltetéséhez egy egyszerű példa. Megy az autó, és lelép egy gyalogos a járdáról. A kocsinak érzékelnie kell az út szélét, a lelépő
gyalogost. Észlelnie kell, vagy megbecsülnie, hogy az csak le- és visszalép, az út szélén megy tovább, megáll ott, vagy éppen keresztben átvág az autó előtt. A járműnek el kell döntenie, megy tovább, fékez, vagy kikerüli a gyalogost. De eközben figyelnie kell a forgalomra, a többi autóra, hogy ezzel ne okozzon balesetet. Ugye hogy a számunkra oly rutinos vezetés nem is olyan egyszerű dolog? Hogy állunk most? Pár évvel ezelőtt még úgy látszott, nem fogjuk megérni az önjáró autók korát Nem állt készen a technológia De mindennap újabb és újabb híreket kapunk a kocsik „öntudatra ébredésé"-ről. Alig több mint egy éve új kifejezések és betűszavak jelentek meg az autókatalógusokban: adaptív tempomat (ACC - Adaptive Cruise Control), sávtartó automatika (LKAS - Line Keeping Assistant) és egy az ütközés erejét vészfékezéssel csökkentő elektronika (CMBS - Collision Mitigation Brake System). Ezek már mind önálló intelligenciával bíró rendszerek. A Hondánál összefoglalóan ADAS-nak (Advanced Driving Assist System) hívják. A BMW
>
legújabb vezetéssegítő rendszerével a jármű már képes önállóan előzni autópályán. Ugyanakkor baj esetén szépen megáll az út szélén. Vagy például az új E-osztályú Mercedes is tud önállóan parkolni. Az Audi nemrégiben mutatta be legújabb fejlesztésű autóját, mely miután a sofőr kiszállt belőle, képes önállóan behajtani a parkolóba, leparkolni, majd a távirányító hívására kiállni onnan, és visszamenni a tulajdonosához. (A bemutató videó megtekinthető a Galaktika weboldalán - www.galaktika.hu.) De tesztelik már a teljesen önálló autókat is. A Freie Universitát kutatói Németországban a nyár folyamán több alkalommal is kipróbálták saját fejlesztésű, sofőr nélküli járművüket. A szakemberek négy éven át dolgoztak a kutatáshoz használt autón, egy Volkswagen Passaton. A kocsi értéke 400 ezer euró (mintegy 115 millió forint). Nemrégiben a semmiből jött a hír, hogy a Google évek óta fejleszt egy önműködő autót, sőt egy tesztpéldányuk már régóta rója az utakat. Nyáron jelentették be, hogy az átalakított Toyota Prius eddig félmillió kilométert tett meg balesetmentesen, emberi irányítás nélkül. A napokban egy angliai egyetem hozta nyilvánosságra, hogy egy tablettel is el
lehet irányítani az autójukat, igaz, csak a megszokott, már bejárt útvonalakon. És vajon még hány gyár és kutatóintézet fejleszt titokban... Az optimistább iparági becslések szerint az évtized végére a szalonokban feltűnhetnek a teljesen automata gépkocsik. Erre kontrázott rá pár napja a Google egyik vezetője, aki szerint öt éven belül megjelennek az első ilyen autók a forgalomban. Most már csak abban kell bíznunk, elég hamar leesik az áruk ahhoz, hogy ne luxusjátékszerek, hanem mindennapi használati eszközök legyenek. Reméljük, az iparág gyorsan megkapja a szükséges kormányzati támogatásokat, mert ez nemcsak az egyének, hanem az országok gazdasági érdeke is. Kovács „Tücsi" Mihály
TENGERALATTJÁRÓ KAMERA
A
TENGERMÉLY CSODÁJA számtalan embert
lenyűgöz, de nagyon sokan nem mernek vagy éppen nem tudnak lemerülni a víz alá. Számukra lehet igazi ajándék ez a kis tengeralattjáró, amely több mint egyszerű játék. Hiszen nemcsak a víz alatti élet megfigyelésére alkalmas, hanem például a hajó átvizsgálására a vízvonal alatt, vagy tárgyak megkeresésére.
A tengeri használatra alkalmas minősítéssel rendelkező alapanyagokból készült kis tengeralattjárót egy iPad vagy notebook segítségével lehet irányítani (kezelését elsősorban az előbbire optimalizálták). A jeleket a két készülék között egy 30 méter hosszú kábel szállítja. (Ha eltévednénk vele odalenn, akkor vissza is húzhatjuk a jármüvet.) A kamera képét valós időben a számítógépnek továbbítja, ennek alapján navigálhatjuk a tengeralattjárót. A kép mellett egy virtuális műszerfal is megjelenik, amelylyel tájékozódhatunk a jármű összes fontos adatáról, és egy virtuális joystick segítségével irányíthatjuk a szerkezetet. A HD-kamera fényképeket is tud készíteni, a felvételeket egy 32 GB-os kártyán rögzíti. A megfelelő világításról nyolc változtatható fényerejű LED gondoskodik. A kis tengeralattjáró nem olcsó mulatság, 6300 dollárt kérnek érte.
H
OGY IS kezdjem?
Talán időrendben kellene. Az időrend fegyelme segít rendezni összekuszálódott gondolataimat. Életemet. Gondolataimat. A doktor legalábbis ezt mondja. Rábeszélt, hogy írjak. Ezért engedi, hogy írjak. Valójában nem kellene hinnem neki... De maradok az időrendnél. Logikusan hangzik. Annyira logikusnak legalábbis, mint bármi más ebben az őrületben. Mert állítólag őrült vagyok. Lehet. Maradjak az időrendnél!
A vakáció harmadik napja volt. Legalábbis a dátum a számítógépek képernyőin, az újságok fejlécén és a naptárokon azt mutatta. De ezt már csak később ellenőriztem ilyen pontosan. Amikor felébredtem a sötétben, az egyetlen dolog, amit tudtam, hogy nem érzem az Észak-Amerikai Mágnesvasutak kocsijának kis amplitúdójú, ultranagy hullámhosszú, tehát jobbára észrevehetetlen lengését. A mozgás hiánya - lehetetlen esemény: az expressz maglev sohasem áll le utasokkal a fedélzetén. Mivel az, hogy a vonat nem mozog, lehetetlen esemény, egyetlen megoldást találtam: nem vagyok a vonaton. És azonnal pánikba estem: baleset történt, és én megvakultam, ezért a sötétség... Kórházban vagyok! Aztán rádöbbentem, hogy teljes sötétség és csönd vesz körül. Kóma! A gondolat, hogy a világtól és testemtől elszakítva, saját elmémbe zárva lassan haldoklom, cselekvésre ösztönzött. Kinyújtottam a kezem, és abban a pillanatban fájdalom hasított a csuklómba. Alaposan bevertem valahová. Tehát nem kóma! Én tudok mozogni, még ha a külvilág nem is mozog úgy, ahogy kellene. Nem kóma. Viszont a sötétség és a csönd továbbra sem múlt el. Kórházban sincsen teljes csönd. Ha pedig olyan súlyosan megsérültem, hogy a látásom és a hallásom egyszerre veszett el, nem valószínű, hogy mozgatni tudnám a kezemet. A kézbeve-
Az nem baj, ha egy őrületnek rendszere van, csak ez a rendszer nehogy rátelepedjen a valóságra is!
Invázió Antal József
rés egyúttal annak a lehetőségét is elvette, hogy álmodom. Pedig logikusan álmodnom kellett volna: kora este indultam el, és az expressz első osztályú ülésgondolájában azonnal elaludtam, legalábbis az utolsó emlékem a sötétség, csönd és mozdulatlanság előli az a jótékony ellankadás, a ügyelem teljes hiánya, a test egyre halványuló érzékelése volt, amelyet közvetlenül elalvás előtt érez az ember. Persze fogalmam sem volt - most sincs -, álmában emlékszik-e az ember arra, hogy elalszik, beépítheti-e ezt az emléket az álom szövetébe. Mindegy volt és mindegy most is: az álomteóriát azelőtt elvetettem, hogy felmerült volna. Nyitott szemmel, a hátamon feküdtem, vaksötétben és süket csöndben. És nem voltam a vonaton. Ahol lennem kellett volna. Az expressz első osztályú ülésgondolájában. Akkor már ötödik éve, rögtön az első évtől kezdve, hogy tanítani kezdtem, a nyári vakációkat Calgaryban töltöttem. Egy középiskolai fizikatanárnak az atlantai tanév után és az at-
lantai nyárban az egyetlen esélye a túlélésre, ha a hűs északra menekül, lehetőleg el az emberek közeléből. Legalábbis nem kívántam kamaszgyereket látni a tanévkezdésig. Mindig első osztályon utaztam a nyaralásra, ezen sohasem garasoskodtam, mivel nem akartam a vakációmat a tízórás út leharcoltságával kezdeni, s a nyarat az erdei házikóban töltvén, ahol pénzbe jóformán csak az élelem kerül, megengedhettem magamnak, hogy az utazás adja költségeim legjelentősebb télelét. Valójában ezek a nyarak jelentették az esélyt évközben felgyűlt szakmai lemaradásom pótlására, egyszerűen időm sem volt a folyóiratok olvasása közben pénzszórásra. Jól éreztem magam egyedül az erdőben, kettesben a fizikával, és nem is hiányzott semmi. Az Elméletei finomítgattam, és vártam a technológiai áttörést a gyakorlati megvalósításhoz. Nem voltam keserű, akkor már régen nem. A tanári hivatás durvább-finomabb korundszemcséi, ragyogóak és fénytelenek, ritkán egészen feketék, addig súrolták a sértődöttség, sebzettség, kitaszítottság és a szégyen kiváltotta keserűség
magam köré növesztett zománcát, amíg az pár év alatt teljesen eltűnt. Talán egy kis lágy, szelíd irónia maradt utána. A mi korunkban egyáltalán nem hálátlan feladat fizikatanárnak lenni. A század derekának hatalmas technikai eredményei újra a természettudományok felé fordították az emberek - és a gyerekek - érdeklődését. Ennek megfelelően meg is fizettek bennünket. És a szokásos kamaszgúny semmiség a tisztelt kollégák szakmai gúnyolódásához képest. Azért hagytam ott a fizikusi pályát, mert kigúnyoltak. Ami azt jelenti, hogy porig, sőt még mélyebben megaláztak, mert az egyszerű, hétköznapi gúnyolódás ellen addigra már meglehetősen felvértezett az élet. Nem elég a meglehetősen szürke külsőm, ráadásul még a nevem is: amit én a fülem, a fogam meg Bannei miatt kaptam az óvodától kezdve, az megedzi az embert. Végtelenül pocsék dolog Nyúlbélának lenni. És mindig akad valaki, minden korosztályban, az oktatási rendszer minden elátkozott grádicsán, mindig akad egy szellemes alak, aki kimondja a Nyúlbélát, és hiába költözöl másik városba, hiába másik iskolába, a szürkeséged, a nyúlfüled, nyúlfogad, nyúlneved hozza magával a gúnynevet, a szellemeseknek túlságosan meg se kell erőltetniük magukat... Kezdem összekuszált az időrendet. Nem lesz így jó. Feküdtem a sötétben és a csöndben, és tudtam, hogy nem vagyok a vonaton. Tehát leszálltam. Mindössze arra nem emlékeztem, hogy hol és mikor. Ezek a premisszák ugyanis nagy valószínűséggel annak a megoldásához vezettek volna, hogy hol volt az a sötét, csönd és mozdulatlanság, ahol feküdtem. De nem emlékeztem semmire. Természetesen elméleteket kezdtem gyártani. Elméletekben mindig jó voltam. Ott a sötétben és csöndben a legragyogóbb elméletem a következő volt: nemzetközi bűnszövetkezet kábított el az expresszen, amíg aludtam, átraktak egy transzfervonatra, és azzal elhurcoltak, még
mindig álmomban, valahová egy középnyugati leszállóhurok Isten háta mögötti állomására Topekába, mondjuk -, aztán a maglevről is leszállítottak, és egy ócska, vénséges vén szedán csomagtartójában elhoztak egy még Isten háta mögöttibb kisvárosba, Tehénlepényfalvára, ahol bedobtak egy pincébe, hogy kivárják, amíg... Az „amíg"-ig jutottam. Nincs az a nemzetközi bűnszövetkezet, aminek pont az Atlanta Mays High fizikatanára kellene, különösen úgy, ha ez a fizikatanár éppen a szürke, nyúlfülű, nyúlfogú, nyúlnevű egyén, Bud Bannei, én. Még akkor sem, ha az a nemzetközi bűnszövetkezet tudna az Elméletről. Még akkor sem, ha az a nemzetközi bűnszövetkezet a fizikus közvélemény (már ha az MIT tucatnyi tanszéki fizikusának szemináriuma az egész fizikus közvéleményt jelenti) lesújtó véleménye (röhögés, röhögés, röhögés, mennyire fájt!) dacára komolyan venné az Elméletet. Mert megkínozhatnak, áramot vezethetnek a péniszembe, ceruzát dughatnak az ujjaim közé, és összeszoríthatják őket, kukoricára térdepeltethetnek ez Topekában igen könnyű lenne, ugyebár -, a gyakorlati megvalósításhoz egyetlen mikronnyival sem tudnám közelebb vinni őket. Nem létezik a Földön az a technológia, amellyel az Elmélet gyakorlatba ültethető lenne. Időrend! Időrend! Nehéz fókuszálni a gondolataimat. Az életemet. Annak ura vagyok! Én uralom az életemet. Mint a konstansok és műveletek az egyenlet változóit... Fókuszálni! Bár azt a ragyogó elméletet a bizonyítékok hatása alatt kénytelen voltam elvetni, egy szó megmaradt az agyamban: „pince". A helynek, ahol feküdtem, határozottan pinceszaga volt. Nagyon is hasonlított az én cascade-i pincéméhez. Egyértelműen birsalmasajt illatát és ócska bicikligumi szagát éreztem! Óvatosan körültapogatóztam: mintha linóleumon feküdnék. Anyagában mintás, domború linóleumon, világosan éreztem a fröcskölésminta apró domborulatait. Ugyanilyen mintás műanyag padló burkolja az én pincémet is...
Hirtelen felültem. Mi van, ha el sem utaztam, hanem csak valamiért lejöttem a pincébe, a bőröndökért, mondjuk, és valahogyan elveszítettem az eszméletemet? A felszállás csak álom, az önkívületi állapot hallucinációja volt... Igyekezni kell, hogy le ne késsem a vonatot! Felálltam, és óvatosan tapogatózni kezdtem a sötétben. Itt egy szögletes valami, ismerős, ebbe vertem a csuklómat, kitapogatom, fiókos szekrénynek tűnik, széles, olyasmi, mint nálam a pincében. Bizonyosra vettem, hogy a saját pincémben vagyok. A komód a lépcsőfeljáró mellett áll. Ha végigtapogatózom a tetején, a lépcsőig jutok, ha azon átnyúlok, a szemközti falon ott a kapcsoló. Ott volt. Régimódi porcelán forgatógomb. Elcsavartam. Semmi. Ellenkező irányba: semmi. A pincémben voltam, áram nélkül. A légkondi sem működött, kikapcsoltam és elzártam mindent, mielőtt elindultam. Emlékeztem a kapcsolódobozokra, szelepekre, kikapcsoló és elzáró mozdulataimra negyedórával azelőtt, hogy a taxi eljött értem, elvinni a maglevállomásra. A taxira is emlékszem, a Csorbafogú Tad vitt ki ócska Lincolnján, ami egészen sértődött lett attól, hogy a kerekeibe elektromotort, a motorja helyébe pedig akksikat építettek, és minden adandó alkalommal idegesen beremegett. Tad szokás szerint vad tekintettel meredt maga elé, és nem szólt, ezért szerettem vele az állomásra menni... Minden bizonnyal elindultam, amit viszont nem tarthattam lehetségesnek, mert akkor a vonalon lettem volna, márpedig nyilvánvalóan a pincémben voltam, áram nélkül, mert azt kikapcsoltam, negyedórával azelőtt, hogy a taxi eljött értem, elvinni a maglevállomásra, mert el szándékoztam utazni a vonaton, ahol lennem kellett volna... Az őrület látszott a legkézenfekvőbb megoldásnak, de az ember nem szívesen fogadja el, hogy eltávoztak az emeletről, különösen nem egy fizikus. Kvantummechanika ide, húrelmélet oda, vagy éppen ellenükre, egy valódi fizikus legalább szeretné megmagyarázni a világot. Lám, a káoszelméletről is szép lassan bebi-
>
zonyosodik, hogy csak kellő számú mérési pont kell, és akkor már nem is olyan átláthatatlan az a káosz... Szóval egy fizikus nem képes bizonyíték nélkül elfogadni még az őrületet sem. Felkúsztam a lépcsőn, rendben megtaláltam a pinceajtót, nem is volt bezárva, pontosan úgy, ahogyan emlékeztem; miért is zártam volna be, a környék biztonságos, a szomszédok, idősebb emberek, szívélyesek és éberek, a vén Freddy hetente átjön, és körbenéz, a pincében is, mert ezen a környéken a termeszek két hét alatt szétrághatják a födémet, ha nem elég éber az ember. Felegyenesedtem, elfordítottam a gombot, és kilöktem az ajtót. Kétségtelen, a saját házamban voltam. Ismerős félhomályban, a lépcső a fejem fölött az én lépcsőm, mely az én házam emeletére vitt, a padló nyikorgása a konyha előtt az én padlóm nyikorgása az én konyhám előtt. Félhomály. Éjszaka volt. A vonatot lekéstem. Viszont emlékeztem, hogy elalvás előtt az utaskísérőtől vörösbort rendelek, és meg is iszom. Azon a vonaton, melyei lekéstem. „Na - gondoltam -, most jöhet az őrület!" De semmivel sem éreztem magam flúgosabbnak, mint máskor. Mint akár most. Bár erről a jövőbeli állapotról akkor nem lehetett információm, így az, hogy most egy diliházban írdogálok, így de jure flúgos vagyok, nem befolyásolhatta akkori ítéletemet. Most sem érzem magam flúgosnak. Megint elvetettem az őrületet, mint magyarázatot, betapogatóztam a konyhába, és a bal szélső szekrény felülről harmadik fiókjából előkaparásztam a nagy rúdelemlámpát. Mert ott volt. Ahová mindig raktam. Bal szélső szekrény, felülről harmadik fiók. Világított. Vissza a pincébe, ingatag egómat a látás adományával megerősítve, megkerestem a kapcsolótáblát, és felnyomtam a biztosítékokat. Legyen világosság! Bizony, a saját pincémben voltam. A pazar fényben kinyitottam a vizet és a gázt is. Elvégre
a ma éjjelt biztosan itthon töltöm, fürödni kell, enni kell, még ha komplett hülye is az ember. Talán mégis őrült lehetek. Akkor, abban a helyzetben ugyanis semmiféle kétségbeesett kapkodásba nem kezdtem. Felmentem a konyhába, jól kieresztettem a vizet, feltettem a teáskannát, elővettem a vésztartaléknak félretett kétszersültet és konzerveket, ízletes hideg vacsorát rittyentettem magamnak, és szépen befaltam. Alighogy befejeztem, a bejárati ajtó zárja megcsikordult, az ajtó kivágódott, a vén Freddy szomszéd bevágódott, illetve becsoszogott, és elkiáltotta magát: - Jól van, fijúk, csak semmi pánik, fegyver van nálam, és nem félek használni, tegyétek a kezeteket a fejelekre, és gyertek ki a konyhábul! Vagy valami hasonló, filmekből eltanult baromságot mondott. Mindenesetre nem kockáztattam, hogy tényleg van nála fegyver és tényleg nem fél használni, és esetleg kárt tesz a menynyezetben. - Semmi baj, Freddy, csak én vagyok! Ilyesmit kiabáltam ki neki, nem emlékszem minden szóra, de nem is lényeg, leírom a párbeszédeket, nagyjából úgy, ahogy estek. Sohasem értettem az ilyen első személyű, múlt idejű monológokat az irodalomban, ahol az elbeszélő szó szerint idéz fel minden, harminc éve elhangzott mondatol. Harminc év alatt még a mechanikusan, mágnesesen, holografikusan - akárhogy! - tárolt infó is romlik, nemhogy az, amit abban a gusztustalan, szürke, leeresztett labdában leszünk félre: a fejünkben. Ki lenne rá képes pár erre specializált, félautista szerencsétlenen kívül, hogy felidézze szó szerint akár azt, ami egy órával azelőtt hangzott el? De persze hagyjuk meg az irodalmároknak az ő „költői szabadságnak" álcázott kicsinyes pontosságukat, mely nem egyéb, nem lehet egyéb, mint nagyszabású hazugság! Én lehetek nagyvonalú és pontatlan ebben az
esetben, én más miatt írok: Mert a doktor azt mondta, hogy rendbe rakjam a gondolataimat. - Azt mindenki mondhassa! - kiabált vissza Freddy, és pánik kezdett emelkedni a hangjában. - Freddy! Én vagyok, Bud! Tényleg závár csattant az előszobában! - Gyere ki a fejedre tett kézzel! Nemongyam mégeccer! Mit volt mit tenni, a fejemre tettem a kezem, és kimasíroztam az előszobába. - Doki! Emmán! Neharaguggyon! Hát nem utazott el... - Freddy elvörösödve hallgatott el, leeresztette az óriási és ócska vadászpuskát, és én nem értettem, hogy mi baja, aztán a látómezőmbe beugrott a könyököm, a csupasz könyököm, lenéztem, megláttam, hogy anyaszült meztelen vagyok, és visszaugrottam a konyhába. - Doki! Hajja! Emmán! - A vén Freddy nem talált szavakat. Elismerően füttyentett. Megértettem. Szürkeségemért, nyúlfülemért, nyúlfogamért és nyúlnevemért bőségesen kárpótolt a természet - másutt. Talán túlságosan is pazarul. Ha a középiskolában ezt valaha is meglátták volna a srácok, biztos vagyok benne, hogy a gúnynevemet „Baknyúlra" változtatják... Szóval, nemigen éltem én ezzel az adottsággal. Inkább szégyelltem. Előráncigáltam egy konyhai törölközőt, és zavarodottan magamra tekertem. Hogy nem vettem észre, hogy meztelen vagyok? És miért voltam meztelen? - Semmi baj, Freddy! Én vagyok. Éktelenül megfájdult a fogam, úgy döntöttem, inkább elhalasztom az utat, előbb megmutatom Mikenak. Szarban lennék, ha az erdőben kapna el... A hazugság gépiesen jött a számra, halálos bizonyossággal éreztem, hogy nem szabad egy szót sem szólnom a pincéről... - Aha. Azt jobban is teszi, Doki! Fájós fog minden tönkretesz, én mondom! Pláne az erdő-
be'! Hajaj! Csak nem láttam visszafele gyünni a Csorbafogút, aszittem valaki máris betört a házába... - Freddy végre leeresztette a puskát, és kezdte kipiszkálni a patront a töltényűrből. - Busszal jöttem vissza, a csomagjaimat meg feladtam, ha Mike megcsinálja a fogamat, úgyis elutazom... Magyarázkodnom kellett, és a hihető magyarázat sohasem tapasztalt könnyedséggel jött a számra. Csodálkoztam magamon, akkor először azon az éjszakán. Ez a hantagép lenne Nyúlbéla, hülye igazmondó? De egyik hazugság simán hozta a másikat, és Freddy a végére egészen megnyugodott, sőt mielőtt hazatakarodott volna, még pár kacsingató célzást is megkockáztatott a felszerelésemet illetően. Akkor ott maradtam magamra az este kérdéseivel, Freddy kérdéseivel, amelyek az én kérdéseim is voltak, és a válaszaimmal, melyek nyilvánvaló hazugságok voltak, Freddynek szánt hazugságaim, tehát nem válaszok az én kérdéseimre, melyek Freddy kérdései is voltak - csoda lenne, ha becsavarodtam volna? Annál is inkább, mert Freddy látott eltaxizni a Csorbafogúval, tehát elhagytam a házat, és azért nincsenek az előszobában a bőröndjeim, melyeknek itt kellene állniuk az előszobában, ha nem utaztam volna el, ha rosszul lettem volna a pincében, miközben sztendbájba tettem a házat, a bőröndjeim, mert elutaztam... És az ajtó azért volt zárva, mert elutaztam, amikor Tad tülkölt a ház előtt, ráfordítottam a zárat, kihúztam a bőröndöket, becsaptam az ajtót magam mögött, és a bőröndöket magam után vonszolva kimentem az szeszélyes, öreg Lincolnhoz. Ezekre emlékeztem én is, de nem emlékeztem, hogy feladtam volna a cuccot a vonatra, nem emlékeztem a visszaútra a busszal, nem emlékeztem, hogy a Locust Roadtól felgyalogolok az alvó házak között. Nem emlékeztem, mert tudtam, hogy ezeket én találtam ki, én hazudtam Freddynek,
>
aki viszont készséggel elhitte ezeket a hazugságokat, mert összhangban álltak azzal, amit látott, hogy a Csorbafogú elporzik velem a maglevállomás felé, és amit nem látott, hogy a Csorbafogú nem hoz vissza a házhoz. Valójában alig három percet várakoztam, belebegett a transzfer, felszálltam rá, az szépen felgyorsult az expressz sebességére, és utolérte, mellé zárkózott, végignéztem, hogy a két szerelvény, a nagy meg a kicsi szépen összekapcsolódtak, én pedig, magam mögött húzva a kis bőröndöt, átléptem az expresszre, megkerestem és elfoglaltam a helyemet, olvasni próbáltam, de nem akaródzott, a tanév fáradtsága egyszerre eluralkodott rajtam, kértem egy pohár Merlot-t, lassan megittam, és elaludtam a gondolában. Én erre emlékeztem, nem arra, hogy hazajövök a buszmegállóból, a zárba illesztem a kulcsot, kinyitom, bejövök, a vaksötétben bezárom az ajtót, a vaksötétben lemegyek a pincébe, a vaksötétben elfoglalom a helyet, ahol később magamhoz tértem, a vaksötétben levetkőzöm, és elveszítem az eszméletemet. Freddy legalább arra jó volt, hogy a taxi indulásáig rendbe tegye a dolgokat. Az őrületem, ha megőrültem egyáltalán, az őrültségei ugyebár csak, mint végső lehetőséget fogadom el, „Hányszor mondtam el önnek, hogy ha elveti a lehetetlent, ami megmarad, legyen bármilyen valószínűtlen, annak az igazságnak kell lennie?!", az őrület csak ezután kezdődhet, csak akkor kezdődött, amikor a Csorbafogú kifordult a Locustra, és eltűnt a jó öreg Freddy Koder látómezejéből. Úgy gondolkodtam, hogy ha a hazugságom valamiképpen mégis igaz, a holmimnak, a könynyű, szürke sportzakónak, a fekete vászonnadrágnak, a lilásbordó pólónak, a fehér bokszeralsónak és a szürkésbarna sportszandálnak a házban kell lennie. Pontosabban a pincében. A taxi beállása, melyet emlékezetem szerint fél nyolcra rendeltem, és este tizenegy, amely időpontra Freddy többször is felhívta a figyelmemet, mint amikor fény gyulladt a konyhámban, tehát
elő kellett keresnie öreg mordályát, de legfőképpen összegyűjteni a bátorságát, hogy rajtaüssön a behatolókon, vagyis az indulásom és a pincéből való feljövetelem ideje közöli, mely utóbbit a sütő órája is lelkesen megerősített, mindössze egyetlen busz hozott volna vissza, amelyik tízkor szedi fel az állomásról a városba visszatérő utasokat, és fél tizenegy tájban ér a Locustra. Igy az egész őrületre nagyjából huszonöt percem maradt volna, vaksötétben pincébe botorkálással, levetkőzéssel, eszméletvesztéssel, magához téréssel, kézbeveréssel, forgatókönyvek kiagyalásával, pincéből felbotorkálással, elemlámpakereséssel, pincébe leszállással, villanyfelnyomással, konyhába visszamenéssel együtt. Ebbe nemigen fért volna bele a holmim gondos szekrénybe hajtogatása. Először azért az előszobaszekrényt néztem meg. Semmi. Aztán lementem a pincébe, de nem találtam semmi különöset, semmi nyomát, hogy ott vetkőztem volna. A linóleumon még ott rajzolódott a csupasz seggem sovány, de zsíros nyoma, viszont sehol egy ruhadarab az este viseltek közül. Átkutattam a pincét, átkutattam az egész rohadt házat, és mindent úgy találtam, ahogy azelőtt hagytam, hogy lementem a pincébe, sztendbájba tenni a házat. Bud Bannie házát könnyű áttekintetni - mindig, mindenhol rend van, utazás előtt pedig már három nappal becsomagolja a holmiját... Az egyetlen megoldásnak az látszott, hogy meztelenül jöttem vissza a házba. „Örült vagyok, miért ne?" - gondoltam. Aztán eszembe jutott a kulcs. Miféle kulccsal jutottam be a lezárt házba, és hol van? Ez volt az utolsó kérdés aznap estére, mert egyszerűen annyira elfáradtam akkorra, hogy felbotorkáltam a hálóba, bezuhantam az ágyamba, magamra kapartam az ágytakarót, és másnap délig aludtam. A kérdéssel ébredtem, meg is válaszoltam: a kulcsot eldobhattam a kert-
ben. Egészen kipihent voltam ahhoz képest, ami történt, bár az ébrenlét rám zúdította az összes többi megválaszolhatatlan kérdést is. Nem valami fényes hangulatban ettem megint a kétszersültet és a konzerv pástétomot. Szerencsére a vén Freddyt sem hagyta nyugton az előző éjszaka, alighogy magamba tömtem az utolsó darab száraz macskaeledel-félét, zörgetett az ajtón. Gyanakodva méregetett, és az volt az érzésem, szeme időről időre a sliccemre téved. - Nem fáj mán a foga, Doki? - Nem tudom. Tele vagyok fájdalomcsillapítóval. Most keltem föl. Mindjárt hívom Mike-ot. - Egyébként jól van, Doki? - Mér' ne lennék jól? - Hát, Molly, tuggya milyen kotnyeles az öreglány, egyáltalán nem emlékezett rá, hogy maga hazagyütt vóna a busszal... - Különben hogy kerültem volna ide, Freddy? - Nemtom, Doki. De a Csorbafogú látta magát felszállni a transzferre... - Hát persze! Azon fájdult meg a fogam. Jöttem is vissza vele, nem szálltam át az expresszre... - A Csorbafogú nem látta magát kijönni az állomásról. - Mert biztos aludt a kocsijában. Vagy fuvarban volt... - Hát, meglehet. Én azért szólok a seriffnek... - Freddy komolyan aggódhatott valamiért. Ki tudja, miféle horrorforgatókönyvek pöröghettek abban a régi filmektől zavaros fejében? - Szóljon neki, Freddy! Megiszunk pár pofa sört hármasban. De csak ha hazajöttem Miketól. Nem akarok tablettán élni a nap hátralevő részében... Kitessékeltem a házból. A Csorbafogú „tanúvallomása" halomba döntötte a hazugságaimat, szembesített saját emlékeimmel. Az első osztályú ülésgondola pereme mint megkérdőjelezhetetlen valóság lebegett leragadó szemem előtt. Legalábbis emlékeim szerint. Csináltam egy pocsék kávét, megittam, és életet vertem kis Nissanomba a garázsban.
>
Szegénykét bakra tettem a nyári két hónapra, de Freddynek hála, mindenképpen kénytelen voltam legalább kamuból útba ejteni a fogászt. Különben sem árt: elfelejtettem megnézetni a fogam a nyaralás előtt, az ördög pedig nem alszik a kanadai erdőkben sem. Freddynek végül is igaza volt: ha a semmi közepén kap el a fogfájás, az eléggé kellemetlen. A kocsi hálásan gördült ki a garázsból, én pedig egyenesen megcéloztam Mike rendelőjét, ami ebben az öregedő kertvárosi negyedben a vén állkapcsok legszentebb zarándokhelyének számított. Mike fiatal volt, rettenetesen jóképű és az öreglányok imádták - remekül megélt mindezekből, ráadásul még a fogorvosláshoz is értett. Jóban voltunk, pár hetente összejártunk egy kis pókerre, fiatal agglegények, Joe Firpo, a drogista, meg Jake d'Etien, a helyettes seriff egészítette ki a csapatot. De ez nem tartozik ide. Az egy másik élethez tartozik. Az öreglányokhoz már eljutott katasztrofális fogfájásom híre, Feddy viszont még nem osztotta meg velük horror-elméleteit, így nagy együttérzéssel előreengedtek, és öt perc múlva már Mike székében hevertem. A szék eszembe juttatta az expressz ülésgondoláját, felnéztem a faliórára, és arra gondoltam, hogy éppen most szállok át a transzferre Calgary felé. Persze erről nem volt emlékem, az arról volt, hogy kértem egy pohár Merlot-t, lassan megittam, és elaludtam a gondolában. - Hol fáj? - kérdezte Mike. Tanácstalanul ránéztem: - Mindenhol. Keresd meg! Te vagy a fogkőműves... Megsértődött, de azért belenézett a számba. Egy darabig nézelődött, aztán egészen sértett arccal kiegyenesedett, és szemrehányóan rám nézett: - Miért szórakozol velem? - Mi van? - Fél éve sincs, hogy saját kezűleg tettem tömést a bal négyesedbe. Nyoma sincsen. - Szarul csináltad, kiesett a tömés. - Bud! A lyuk nincsen a fogadban! - Mike, azt tudod, hogy ilyesmi lehetetlen. - Sokkal jobban tudom nálad! Hogy csináltad? - Nem csináltam semmit. Biztosan a könyvelésedben van lyuk, és egy másik fogamat tömted be...
- Egyetlen lyukas vagy tömött fogad sincs. Az én lyukas könyvelésemben pedig, lássuk csak... négy tömött és egy kezeletlen zománchiba. Na, ez mind nincs a szádban! Hogy csináltad, Bud? - Mit, könyörgök? - Hol és hogy csinálták ezeket a tökéletes koronákat? Valami új típusú mesterséges gyökér? És miért nem nálam csináltattad? - Nem csináltattam semmilyen koronát. Saját fogaim vannak a számban. - Lehetetlen! Ez nem volt rendes dolog, Bud... - Nem csináltam semmit! Felálltam, és valósággal kirohantam a rendelőből. Nem emlékszem, hogy köszöntem volna. Arra sem, hogy bevágtam magam mögött az ajtót, vagy sem. Csak arra emlékszem, hogy akkor már tudtam, mi történt. Nem mentem haza, a bankba hajtottam, és kivettem a számlámról negyvenezer dollárt. Calgaryba suhantam a maglevvel, még csak nem is első osztályon, nehogy az ülésgondola megzavarja azt a mentális ködfátyolt, melyet azért vontam az emlékeim köré, hogy ne zavarjanak, amíg bizonyosságot nem szerzek, hogy gond nélkül eljussak Calgaryba, autót béreljek, és elhajtsak a kis házhoz, száznyolcvan mérföldre a várostól. Így aztán elhelyezkedtem a túlságosan is kényelmes turistaosztály-ülésen, egy magazinba temetkeztem, és lassan elaludtam, éppúgy, mintha a gondolában aludnék, az első osztályon, és az utaskísérő idejében felébresztett az átszálláshoz, én meg álmosan néztem, ahogy a hurkokat összekötő transzfervonat szépen felgyorsul az expressz sebességére, utoléri, mellézárkózik, végignéztem, hogy a két szerelvény, a nagy meg a kicsi szépen összekapcsolódnak, és átléptem a másik expresszre, a másik hurokra, ahonnan két óra múlva átszálltam a calgary-i transzferre, és a calgary-i állomásról kifelé még mindig én voltam, Bud Bannei, aki ugyan nem tud elszámolni egy fél éjszakájával, de köszöni, jól van, indul bizonyosságot szerezni, hogy nem őrült, hanem éppenséggel zseni, zseni, zseni, a fizika páratlan géniusza. Egy Ford százötvenest béreltem, pontosan olyat, amilyet mindig szoktam, de gondosan egy másik ügynökségnél, mert még ha őrült is lennék, hülye az nem vagyok, hanem valószínűleg zseni,
zseni, zseni, zseni. Ilyen könnyed eufóriában vezettem az erdei házikóhoz is, mert tudtam, hogy ott bizonyosság fogad az őrületem vagy a zsenialitásom felől, mert azért nem mindegy, hogy ki micsoda. Jóval előbb állítottam le a bérelt kocsit, és a házhoz settenkedtem. Jól ismertem magam, a délulánonkénti alvásaimat az egész délelőtti kimerítő tudóskodás meg a bőséges ebéd után. Ott feküdtem a függőágyban, Bud Bannei, a nyúlfülű, nyúlfogú, nyúl nevű atlantai fizikatanár, a Nyúlbéla, a potenciális Baknyúl, én feküdtem a függőágyban, a nyálam épphogy ki nem csorog a jóízű alvástól, és én álltam odakint a függőágyai bámulva, Bud Bannei, a nyúlfülü, nyúlfogú, nyúlnevű atlantai fizikatanár, a Nyúlbéla, a potenciális Baknyúl, én. Őrület! De nem vagyok őrült, ó dehogy! Valóban zseni, zseni, zseni, a fizika páratlan géniusza vagyok. Én tudom, hogy mi a megoldás, tudom bizony, és tudtam akkor is, és nem rettentem meg attól, hogy magamat látom, fel se merüli bennem, hogy megőrültem, mert tudtam, hogy mi az igazság, hozsanna az Úrnak! Az Elmélet működik, hozsanna az Úrnak! A technológia is megszületett hozzá, hozsanna az Úrnak, és ámen! Nem szóltam neki, magamnak, az idegennek, csak ellopakodtam a kis háztól, vissza a kocsihoz, vissza Calgaryba, vissza a maglevre, de ezúttal a midiandi és a nyugati hurkon keresztül Kaliforniába utaztam. Kaliforniába, hogy új életet kezdjek azzal a negyvenezer dollárral, amíg az a másik éli a maga nyugodt kis életét Atlantában, a kissé cinikus, de jó szándékú fizikatanár életét, akit a diákok a háta mögött Nyúlbélának hívnak, és aki egyáltalán nem haragszik ezért... Én mást akartam, ha már megajándékoztam magam ezzel a másik élettel, mást akartam, mindegy, hogy mit, magam sem tudtam, hogy mit, egyszerűen csak mást. Hiszen nyilvánvaló volt, hogy az a másik, az az atlantai Nyúlbéla nem elégedett az életével, évek, évtizedek múltán legalábbis nem, és Gyakorlatba tette át az Elméletet, az Elméletet, amelyet még diákkorában ötölt ki, amelyhez jelenleg még nem áll rendelkezésre a megfelelő technológia, amely megengedi, hogy visszafelé utazzon
az időben a saját testében, visszapörgesse az időt, visszafiatalodjék... És elveszítse minden emlékét, attól a pillanattól kezdve, amikor az idővonalak visszafejtve elágaztak egy atlantai létre, mely egykor visszakanyarodik majd hozzám, és az én létezésemre, melynek kezdő pillanata az a mozdulatlan, sötét és süket csönd a pincémben, a pincénkben, mert eszerint, ha az Elmélet működik, jövőbeli megfelelőm, aki nem az én jövőbeli megfelelőm, hanem az ő, az atlantai fizikatanár jövőbeli megfelelője, még mindig birtokában lesz a háznak, legalábbis bejut a pincéjébe, és elvégzi, amit kell. Ezért kerültem meztelenül a pincébe, ezért emlékszem másképpen az estére, ezért emlékszem, hogy az expresszen kértem egy pohár Merlot-t, lassan megittam, és elaludtam az ülésgondolában. Ezért nincsen egy lyukas fogam sem, valamikor tökéletesen begyógyították őket, saját fogaim anyagából, és így ép fogakkal tértem vissza a jövőből, illetve nem tértem viszsza, ez sohasem volt az én jelenem, csak addig, amíg felszálltam az expresszre, és elaludtam az ülésgondolában. Illetve ez az én jelenem, itt és
>
, ANTAL JÓZSEF
1965-ben született, civilben vegyészmérnök, biokémikusi végzettséggel. Első írásai 2000-ben láttak napvilágot az Álmodók című antológiában. Kisregénye, a „Justitia" 2005-ben jelent meg folytatásokban a Galaktikában, és az év közönségdíjasa lett. Diagnózis című regénye 2007-ben Zsoldos Péterdíjat kapott. 2009-ben jelent meg a Justitia regényváltozata. Legutóbb a „2014" címü novellát közölte tőle lapunk 269. száma, az egyelőre csak elektronikus formában olvasható iDeal pedig elnyerte a tavalyi Zsoldos-díjat.
most, éppenhogy az enyém, nem az övé, pihenjen csak Calgaryban, szövögesse álmait az Elméletről, mely végül kirúgatta az MIT-ről, véget vetett ígéretes fizikusi pályájának, és Atlantába, a Mays Highba juttatta. Az Elmélet, amely alapjaiban inkább filozófia, mint fizika, és amelynek gyakorlati megvalósításához jelenleg nem áll rendelkezésre a megfelelő technológia, de egyszer majd biztosan fog, erre bizonyíték az én puszta létezésem, tökéletesen igazodva az Elmélethez, amely abból indul ki, hogy az emberi agy mint az anyag legmagasabban szervezett formája képes kilépni az időből, és saját biológiai időkeretein belül tetszőleges irányban, tehát a múlt vagy a jövő felé elmozdulni, és itt a lényeg a korlát, az emberélet. Visszafelé fiatalodsz, egészen addig, amíg biológiai léted a megtermékenyített petesejt első osztódásáig követhető, de ezzel nem sokra mégy, mint ahogyan az előreutazással sem, az öregedéssel, melynek végső állomása a biológiai lét egy másik végpontja, a szerveződés ellentéte, a felbomlás. A jó öreg Entrópia, Hölgyeim és Uraim! Természetesen meg lehet találni a megfelelő köztes intervallumot, amelyben utazgathat az ember, illetve múlt- vagy jövőbeli kópiákat gyárt magából, a múltbelieket a jövő emlékei nélkül, a jövőbelieket pedig a múlt előrelátása nélkül - komoly kockázat, hogy diliházban találja magát az óvatlan utazó, de meg lehet találni az intervallumot, ahol érdemes megkockáztatni. Megkockáztatni az újrakezdést. Ez a gondolat attól kezdve bennem van, hogy az Elmélet felmerült bennem, és csak erősödött az MIT apró botránya után, ahol annyira nevetségessé
tettek, mert az Elméletet nem pusztán matematikával próbáltam elővezetni azon az álmos szemináriumon, hanem az általam kreált biológiai-filozófiai formalizmus eszközeivel, amely szintén matematikára épült, de amely axiómáinak felfogására és elfogadására képtelenek voltak. Hogy röhögtek! Most én röhögök, mert én újrakezdhetem, és újrakezdtem. Sőt újrakezdem. Újra meg újra. Mert Bud Bannei nem őrült. Mert Bud Bannei nem hülye. Az első sem volt az, aki visszaküldött a pincéjébe, arra a dátumra, amikor az újrakezdés a legkisebb kockázattal megvalósítható, de még nem késő, egyáltalán nem késő, hogy eredménye is legyen, csak arra kell vigyázni, hogy az Elmélet emléke még meglegyen, nem mehetek vissza tehát tizenkilenc éves korom elé. De nem is akarok. Most már látom, hogy én valamikor a diliházban töltött kéjes és pihentető napjaim utánra küldöm vissza magamat. Amikor már emlékeim lesznek az időutazásról is, a pince sötétjéről és csöndjéről, erről az írásról, melyet csak azért vetek papírra, hogy doktor Hare-nek, egyik jövőbeli csalódásom termékének örömet szerezzek, mert bizony drága kezelőorvosom is én vagyok, a jóságos, csodálatos fogsorú doktor Hare, akinek még a füle is olyan illemtudóan simul a koponyájára a plasztikai műtét után, hiába, a szépségipar csodákra képes, a szeme elárulja, az én szemem, az egykori nyúlfülű, nyúlfogú, nyúlnevű atlantai fizikatanár, a Nyúlbéla, a potenciális Baknyúl szeme. Ez utóbbi gúnynévre, gondolom, tökéletesen rászolgálna. Nem tudom, hány kópia létezik belőlünk szétszórva élettartamunk véges intervallumában, de amíg nem találunk elégedettséget saját életünkben, folytatni fogjuk az újrakezdést, újra meg újra, és lassan miénk lesz a világ...
Függőleges fürdőszoba
A
21. SZÁZADI életformaváltás következménye, hogy mind többen élnek egyedül, egyre nagyobb az igény az apró lakásokra. Ráadásul ezek lakói gyakran szinte egész nap dolgoznak, utána társasági életet élnek, jóformán csak aludni járnak haza. Nincs szükségük nagy térre, de azt elvárják, hogy azon a kis helyen minden megszokott funkciót elérhessenek, élvezhessenek. Az ő igényeikre gondolva jelenetek meg olyan megoldások, mint például az eltüntethető hálószoba, a másfél négyzetméteren működő konyha. Egy új fejlesztés bemutatja, hogy a fürdőszobában szükséges összes felszerelés és bútor elfér fél négyzetméteren, vagyis az egész fürdő nem igényel nagyobb helyet, mint egy zuhany fülke. Ez a függőleges fürdőszoba. A Vertebrae Verticai Bathroom leginkább egy gerincoszlopra emlékeztet. A 2,4 méter magas osz-
lop rozsdamentes acélból gyártott elemekből áll, melyek egy tengely mentén elforgathatók. Így helyet kapott benne legalul egy vécé, felette mosdó, tárolódobozok, víztartály és két zuhany is. Minden egység külön-külön mozgatható, és csak azt fordítjuk ki, amelyikre szükségünk van. Beépítése előtt csupán arra kell figyelnünk, hogy a „fürdőszoba" lejtése az oszlop tövénél elhelyezett lefolyóba gyűjtse a zuhany vizét.
Winbot, az ablakmosó robot:
A
FELÁLLÍTANÁNK a legjobban utált háztartási feladatok toplistáját, kétségtelenül dobogós helyezést kapna az ablakpucolás. Mindenki ismer legalább egy tucat trükköt arra, hogy kell tökéletesen megtisztítani az ablakot, de valahogy egyik sem az igazi. Épp ideje volt már, hogy valaki feltalálja az ablakmosó robotot. De a feladat nem is olyan egyszerű. Itt nemcsak porral, hanem vízzel is kell dolgozni, eltávolítani a nedvességet. És mindezt függőlegesen. Mégis találtak megoldást. Mert elkészült Winbot, az ablakmosó robot. Ecovacs cég új ablakmosó robotja, a Winbot Series 7 nevet viseli. (Gondolom, a Windows 7 már
foglalt volt.) A kis, 20x20 centiméteres robotot csak be kell dugni a fali konnektorba, rányomni az üveglapra, és bekapcsolni. A kétkilós robot szívóereje olyan nagy, hogy további tizenhét kilót is ráakaszthatnánk, mégsem esne le. Ezek után először feltérképezi a célfelületet. Megjegyzi azt a pontot, ahonnan elindult, és cikcakkban bejárja a teljes területet. Bevizezi, majd lemossa, végül szárazra törli. Ha elvégezte a feladatot, csipogással jelzi, hogy kikapcsolhatjuk. A robotban cserélhető és mosható tisztítópárnák vannak. A hírek alapján a gyártó hamarosan piacra dobja a készüléket az Egyesült Államokban. Becslések szerint az ára 300-400 dollár lesz.
Az elléntétes erők örök harca közepette létezhet-e olyan erős emberi érzes és akarat, mely segít nyugvópontra jutni?
Roman Afanaszjev
ÉG ÉS FÖLD KÖZÖTT 1
A lift csak nem jött. Igor az órájára nézett -hát így állunk. Késésben van. Szvetka már biztos elindult otthonról, és a metró felé igyekszik. Neki pedig még meg kell vennie a jegyeket. Hívja fel, szóljon, hogy késik? Nem. Különben is, lehet, hogy még odaér. Persze nagy kerülőt kell tennie: a metróval először elmenni a körgyűrűig, aztán átjutni a szomszédos szárnyvonalra, utána felfelé néhány megálló, de így még mindig gyorsabb, mint autóbusszal. Azok pocsékul közlekednek, az úton dugók, utassal is tele vannak - lévén vasárnap. Csak úgy tűnik, hogy toronyiránt gyorsabb. Szó sincs róla. Ha az ember elkap egy tragacsot - taxit vagy maszekot -, akkor hamar odaér. De taxira nincs pénz. Inkább meg kell próbálni, majd az előadás után venni kéne Szvetkának egy szál hosszú szárú, nagy, vörös rózsát - az ilyeneket imádja. Igor hallgatózott. Egy emelettel lejjebb kisgyermek kiabált, a lift ajtaja tompán zörgött, ahogy igyekezett elnyelni a babakocsit. Mér-
gesen beledöfve ujját a gomb piros szemébe, Igor a lépcsőre nézett. Aztán a liftre. Majd lekopogott a lépcsőfokokon, úgy döntve, hogy így gyorsabban leér. Késett, aggasztóan késett. Nem szép dolog. Megbocsáthatatlan. Szvetka persze nem fog megsértődni. És nem szól semmit. Meghallgatja majd az összes mentegetődzést, és bólint. De a tüzecske kialszik zöld szemében, az este el lesz rontva, és Igor ezt soha nem bocsátja meg magának. Csak ma ne. A taxi meg... Odagurulni sikkesen, ragyogva, kiszállni a hátsó ülésről egy csokor vörös rózsával, hanyagul belelépni az olasz lakkcipővel a moszkvai pocsolyába, beleburkolózni a fekete felöltőbe... Ebben az életben soha. A főiskolát rég maga mögött hagyta, van munkája, nem éhezik, hála istennek. De semmi más nincs, és nem is várható. Limonádé, metró és dominó - ezekre van a közeljövőben kilátása. Es Szvetkának is. Persze csak ha a lány igent mond. És ha ő, Igor Petrovics Bortnyikov, a hatökör, nem kési le az előadás kezdetét.
Úgy rohant ki a bejáraton, mintha ellenséges környezetből menekülne - kétségbeesetten trappolva, nem látva az utat. Kitárult az ajtó, és azonnal oldalra is vágódott, majdnem leverve a lábáról az első emeleten lakó Marvannát. Az valami gorombaságot morgott utána a fiatalságról, de Igor akkor már messze volt. Kiszaladt az udvarról, amikor szemben vele kifordult egy fehér hatüléses. Igor félreugrott, felsivítottak a fékek, és az autó megállt. Bortnyikov készült leteremteni a vezetőt, de az kinézett az ablakon, mire visszafogta magát. Rögtön felismerte - Szlavka Szedov, csúfnevén a Szürke. Tulajdonképpen a szomszédos udvarban lakott, de volt idő, amikor egy csapatban jártak bulizni. Aztán szétváltak az útjaik. Különösebben soha nem beszéltek egymással, valahogy nem volt közös témájuk. Mellesleg, Szvetka Levikinával is az egyik olyan régi táncmulatságon ismerkedett meg... Szvetka! - Szia! - lihegett Igor. - Szlav, dobj el a zöld szárnyvonalig, jó? Késésben vagyok. Szlavik súlyos tekintettel mérte végig Bortnyikovot, megrázta a fejét, arra készülve, hogy visszautasítja. Azonban hirtelen meggondolta magát. Összeszorította a száját, bólintott. - Ülj be!
2
Igor elhelyezkedett a hátsó ülésen, és mikor az autó mozgásba lendült, boldogan kinyújtotta a lábát. Minden úgy alakult, hogy jobban nem is lehetett volna. Odaér, s lesz ideje jegy vételre és Szvetka fogadására egyaránt. Hát még ha lakkcipője is... Bortnyikov a zsebébe nyúlt, kivette a tárcáját, és szomorkásan méregette szűkös készpénzét. A legnehezebb időszak - ez a fizetés már fogytán, a következő csak egy hónap múlva lesz. Mozira és virágra elég. És futtában bekapni valamit. Vagy... Igor elgondolkodva bámult Szlavik szőke tarkójára. Az hallgatott, láthatóan nem akart társalogni váratlan utasával. Lehetne talán tőle egy kis pénzt kölcsönkérni? Nem, valószínűleg nem érdemes - lám, elégedetlenül üldögél, megorrolt. Na és, vigye el az ördög! Meg kell
hívni a fizetésemből egy sörre, és egálban vagyunk. Elmerülve gondolataiban, hogy honnan szerezzen pénzt, Igor nem vette észre, mikor Szlavik halkan dörmögni kezdett. Azt sem fogta fel, hogy hozzá beszél valaki. Csak mikor a nevén szólították, akkor ocsúdott fel. - Mi? - kérdezte. - Mi van? Szlavik ránézett a visszapillantó tükörben, és azonnal elfordította róla a tekintetét. - Szvetkához mész? - kérdezte rekedten. - Aha - szólt Igor, és kibámult az ablakon. Kihalt sikátorokban haladtak, régi, kopott, négyemeletes házak között. Úgy látszik, a Szürke nagyon rövid útvonalat választott: az udvarokon át. Ennek Igor azonban csak örült - így gyorsabb. - Én meg hozzád mentem - szólalt meg Szlavik. - Hozzám? - csodálkozott Igor. - Minek? - Beszélni veled. Már régen készülök, de valahogy nem volt időm. Bortnyikov megfordult, és ismét a Szürke tarkójára nézett - hirtelenszőke, rövidre nyírt tarkó. Ez aztán a trükk. Vajon ez a féreg valamikor bepróbálkozott Szvetkánál? Lehet, hogy járt vele? Á, nem, a lány elmondta volna. Viszonzatlanul szerelmes? Féltékenységi jelenetet rendez? Ó, a fenébe, mennyire rosszkor... - Hallottál az alkotókról? - kérdezte a Szürke, akkurátusan kikerülve egy BMW-t, amely csaknem az utca közepére vágódott ki. - Mi? - csodálkozott Bortnyikov. - Az emberek alkotókra és pusztítókra oszlanak. Nem mondták neked? - Nem. - Jól van, akkor nekem kell. Az emberek olyanokra oszlanak, akik alkotnak, és olyanokra, akik pusztítanak. Kiegyenlítik egymást, de néha valamelyik oldal felülkerekedik. - Ezek az ördögök és az angyalok, vagy nem? - kérdezte Igor, miközben igyekezett megérteni, hova lyukad ki a Szürke. - Nem, hová gondolsz! - tiltakozott a másik. - Ezek közönséges emberek. Semmiről nem tudnak. Figyelj, él egy ember. Körülötte minden rendben: az ismerősei boldogok, nőnek a virágok, hónapokon át víz nélkül sem hervadnak el,
>
a kutyának is elmúlik minden baja. Az ilyen ember munkába áll valami társaságnál, akár házmesterként, és a társaság virulni kezd. Minden sikerül, minden úgy alakul, ahogy kell. Gyakran írnak verseket, képeket festenek, barkácsolnak valamit. Vagy zenét szereznek. Ök: alkotók. Valami újat hoznak a világba, így vagy úgy. - Aha - mondta Igor, és próbált rájönni, honnan tett szert Igor erre a szektás hülyeségre. Mintha legutóbb, amikor találkoztak, rendben lett volna. - Messze van még a metró? - Mindjárt odaérünk - ígérte Szlavik, és bekanyarodott egy hosszú, szűk, egyirányú utcába. - Hallgass meg! - Hallgatlak, hallgatlak - nyugtatta Igor, és elhatározta, hogy amint megáll az autó, kinyitja az ajtót, és gyorsan eltűnik. - Vannak még a pusztítók - folytatta a Szürke. - Nem tudnak semmit létrehozni, csak elrontani. Vagy elpusztítani. Természetesen nem szándékosan. Csak egyszerűen ilyennek születtek. Körülöttük minden rossz: elhervadnak a virágok, a szülők veszekednek, a műszaki dolgok elromlanak. Katasztrófák történnek. Tömeges öngyilkosságok. Tönkremennek a bankok, kormányok mondanak le, repülőgépek zuhannak le... - Megértettem, megértettem - szakította félbe Igor. - Hamarosan világvége lesz, mi? Győznek a pusztítók? - Semmit sem értettél meg - vágta rá sértetten Szlavik. - Ez egy szembenállás, érted?! Harc. Hadüzenet nélküli háború. A föld és az ég között háború dúl. Mindig. Mint abban az énekben, emlékszel? - Emlékszem - válaszolta Igor, és elhatározta, hogy elmenekül, mihelyst lassít az autó. Azt sem várja meg, hogy megálljon. Csak egy kicsit lassabban menjen ez a dilis, és agyő. Igor fel fogja tépni az ajtót, és elrohan a metróhoz. Aztán majd mindent elmagyaráz Szvetkának. A lány meg fogja érteni. - Ezt szinte senki sem tudja - mondta halkan Szlavik.- Érted, minden emberben van egy rész ebből is, abból is. Ez olyan, mint az a kínai jel: a fehér és a fekete csepp. Láttad már? Igor észrevette, hogy a másik ránéz a visszapillantó tükörben, és bólintott.
- És minden cseppben van még egy pont - folytatta Szlavik. - A fehérben fekete, a feketében fehér. Ez a harmónia szimbóluma. Az egyensúlyé. Amíg minden egyensúlyban van, az ember semmiben nem különbözik a többiektől. Egyszerűen csak él. De vannak olyanok, akiknél az egyensúly megbomlott. Ezek az emberek érzik egymást. És minél több bennük az eredeti szín, annál erősebbek. Érted? - Aha - hagyta rá Igor, miután felfogta, hogy ezzel a zavarodottal mindenben egyet kell érteni. - A világban harmónia van. A fehér és a fekete kiegyenlíti egymást. Az alkotók és a pusztítók kompenzálják a másik tevékenységét. De néha az egyik színből kezd több lenni. Ha a fehérből, az jó. Mindenki boldogan él. Viszont ha a pusztítóból lesz több, minden rosszul sül el. Mint most. - Ühüm - dünnyögte Bortnyikov, elhessegetve magától a vágyat, hogy valamit mondjon a sithekről és a jedikről. Az autó egyre lassabban haladt, és a férfi kezdett megfelelő letérő után nézni. Az utcácska annyira szűk és kopottas volt, hogy szörnyű érzése támadt. Hirtelen megértette, hogy nem a metró felé mennek. Szedov egészen más irányba vitte. - Szlav - szólt. - Mi a probléma? - A probléma a választásban rejlik - felelte Szlavik. - A pusztító képes jó dolgot tenni. Az alkotó pedig rosszat elkövetni. Ha ez kell az ügy érdekében, érted? - Igen - szólt Igor, észrevétlenül megragadva az ajtó kilincsét. - És nekem mi a dolgom? El kell döntenem, melyik oldalra álljak? - Nem - mondta halkan Szlavik. - Te már rég döntöttél. Most rajtam a sor. Az autó hirtelen fékezett. Szlavik elengedte a kormányt, gyorsan utasa felé fordult, bal kezében fém villant fel. - Nekem kell választanom - suttogta. - Bennem is megvan a fekete pont. Bortnyikov száját eltátva, értetlenül nézett a pisztoly fekete csövére, amely egyenesen a szívébe célzott. Szlavik tekintete semmi jót nem ígért. Vizes kék szeme megüvegesedett. Szája keskeny vonallá szűkült, pofacsontja élesen megfeszült, úgy tűnt, még egy pillanat, és átszúrja sápadt bőrét.
Igor az ajtókilincsbe kapaszkodott, arra készülve, hogy bármelyik pillanatban elmeneküljön. Most azonban félt megmozdulni. Szlavik be van lőve, világos, mint a nap. Benyelt valami vacakot, s most ki fogja őt nyírni. No nézd csak, teljesen szétesett, még csak nem is pislog. A legfontosabb nem ellentmondani neki. Nem bosszantani feleslegesen. - Tudod, Igor - mondta halkan Szlavik -, mindegyikünkben van jó is és rossz is. És egyszer mindenkinek választania kell. Bármi is lennél, alkotó, pusztító, mindig van választás. Csak most a világban több lett a sötét. És én választottam. - Szlav - szólalt meg nagyon halkan Igor. Szlavik... A pisztoly szárazon felcsattant, és Bortnyikov felvisított - élesen, vénasszonyosan, magas hangon. Szeme kimeredt, nem hitte el, hogy még él. A fegyver nem sült el. Szedov csodálkozva bámult a pisztolyra, még egyszer meghúzta a ravaszt, de újra csütörtököt mondott. Igor csak ekkor ordította el magát, miközben oldalra vágódott, egész testével az autó ajtajának csapódva. Az ajtó nem bírta, az ütéstől mindenestül kívágódott, üvegcserepet szórva szét az aszfalton. Igor kigurult az úttestre, és térdelésből, mint egy vérbeli sprinter, a legközelebbi sarok irányába startolt. Rohant, közben teli torokból üvöltött, kellemetlen nedvességet érezve a nadrágjában. És csak közvetlenül a sarkon, egy közönséges, kopott négyemeletes sarkán érte őt utol Szlavik kiáltása. Igor megfordult. Nem tudott mást tenni annyira erős volt a hívás, amelybe az őrült beleadta egész dühét és csalódását. Szlavik az autó mellett állt, és Igorra célzott a pisztollyal. A lövésig egyetlen szempillantás volt csak hátra; Igor valamiért tudta, hogy ezúttal el fog sülni a fegyver. Neki pedig nem sikerül ellépni oldalra. Hirtelen felkapta a kezét, elrejtve arcát a pisztoly fekete szeme elől... Az autó úgy lobbant lángra, mint a gyufa feje. Fellángolt, dörrent, sárga lánggal égett, félredobva a törékeny emberi alakot a pisztollyal együtt. És felrobbant, tüzet szórva szét a hídon. Kórusban szólaltak meg az autók riasztói, itt is, a szomszédos utcákban ís. Valaki kiabált az
ablakból, a távolban fékcsikorgás hallatszott. És akkor Igor felocsúdott. Megfordult, és találomra elrohant, abban reménykedve, hogy az út kivezeti a metróhoz. Szaladt, olyan nyomokat hagyva az aszfalton, mint a nedves földön. Lába alól repedések kígyóztak, de Igor nem vette észre. Autók mellett futott el, és a riasztók dudái örökre elhallgattak. Jelzőlámpákhoz ért, és azok egyszerre pislogtak valamennyi színükkel. Mégiscsak odaért a metróhoz. És hazament.
3
A lakásban halálos csend volt. Hallgatott a leégett hifitorony. A televízió, melynek megrepedt a képernyője, szintén örökre elnémult. Az egész házra csend telepedett. Igor a díványon ült, és a mobiltelefon maradványait nézte, amely egyenesen a kezében hullott darabokra. Félt. Félt megmozdulni, felkelni a díványról, és kezdeni magával valamit. Hiszen amikor belépett a lakásba, fáradtan, ijedten, égő szemmel, nem hitte. Az, ami Szlavik autójával történt, semmit sem jelentett. Előfordul. Zárlatos lett a kábel, a kocsi kigyulladt, aztán felrobbant. Szlavik meg - közönséges zavarodott, aki meghibbant a puhafedelű, vékony könyvecskék olvasásától, amelyekben önjelölt guruk mesélik el, hogyan kell helyesen megtisztítani a csakrákat és kijutni az asztrálsíkba. Ezt gondolta Igor, mikor hazaért. De aztán szétpattant a villanyégő, alighogy a kapcsolóhoz ért. Rossz érzése támadt. Ide-oda járkált a lakásban, érezve, ahogy a belsejében forog valami nagy és szörnyű, amit az autó felrobbanása hozott létre benne. Nem akarta ezt észrevenni, elkergette magától az őrült gondolatokat. De aztán tönkrement a hifi. A tévé. A fürdőben a vízcsap. Az egyetlen virág a lakásban - a szívós aloé -, az is elszáradt. Akkor Igor a díványhoz vonszolta magát, és űzötten nézve szét, megpróbálta felhívni Szvetlanát. A mobil széthullott a kezében. Felkiáltott, a fejéhez kapott, próbálta elűzni magától, ami a belülről jött... Az egész házban kialudt a villany. Egyszerre. Mintha lekapcsolták volna a főkapcsolót.
>
Hallgatózva, ahogy a szomszédok pusmognak a lépcsőfordulóban, és hiába kattogtatják a kapcsolókat a táblán, Igor azt gondolta: ha valakinek elment az esze, akkor az ő. Nem Szlavik. Elgyengülve, az orrán át zajosan lélegezve nyúlt el a díványon, és próbált megnyugodni. Ez nem tűnt egyszerűnek. A gondolatok ijedt varjúcsapatként kavarogtak a fejében, szíve a bordáit kalapálta, mint egy motor, az ereiben száguldott az adrenalin. És valami forgott a belsejében. Igor azonban egyenletesen lélegzett, és nem mozdult - mint a vizsga előtt, amikor majdnem elájult a magas vérnyomás miatt. És ez hatott. Visszaemlékezve az államvizsgákra, a diplomavédésre, és arra, hogy ez a diploma egy kopejkányi pénzt sem hozott neki, Bortnyikov megnyugodott. Visszatért a megszokott világ - problémáival és gondjaival együtt. Az üres pénztárcával, a tegnapi munkanappal és a meghiúsult randevúval. Igor felsóhajtott, és forgolódni kezdett a díványon. Megpróbált figyelni magára, arra az erőre, amely a belsejében forgott, és megérezte. Úgy, ahogy az ember érzi a kezét vagy a lábát... A teste része. És az erő engedelmeskedett neki. Igor óvatosan oldalra nyújtózott, és érzékelte, hogy nincs egyedül. Érezte - mint a hullámok a tavon: siklanak a tükörszerű simaságon, egymáshoz érnek, összeütköznek. Mintha valaki kavicsokat dobálna a vízbe. Ki? Ő maga. És még olyanok százai, mint ő. A láthatatlan tavat vízfodrok borítják, mintha erős szél lenne. Igor megérezte: elég ereje van, hogy igazi vihart fakasszon. A többiektől kis hullámok eredtek, gyerekjáték. Ő a legnagyobb hal ebben a tóban. Ha nem számítjuk azt a meleg hullámot, amely egyre közelebb és közelebb jön. Bortnyikov felemelte a fejét, és hallgatózott. Minden csendes: a szomszédok elhordták magukat, feladva a reményt, hogy megjavítsák a kapcsolótáblát. A villanyt nem kapcsolták viszsza. A csengő nem működött, de Igor tudta: az ajtó előtt áll valaki. Az, akitől ez a nagy és meleg hullám származik. A küszöbön áll, és vár. És Bortnyikov egyszerre megértette, kicsoda. Felugrott a díványról, és hanyatt-homlok kirohant a folyosóra. Megtorpant a tükör előtt,
kezével lesimította összekócolódott haját, és kitárta az ajtót. A lányon szellős, sárga nyári ruha volt ugyanaz, amit együtt vettek a nyár elején az egyik kiárusításon. Sovány, lebarnult kezét összefonta a mellén, álla felszegve, sötét, majdnem fekete szeme kihívóan néz. Hosszú, barna haja szétomlott a vállán, és úgy tűnt, Igor megremeg attól a meleg hullámtól, ami ettől a kis sovány lánytól ered, aki egy apró, felbosszantott madárfiókára emlékeztet. Szvetka. - Szvet - szólt a férfi. - Bocsáss meg! Én... Mindent megértett. Megérzett. És oldalt lépett. Levikina bement a folyosóra, megvárta, míg a férfi becsukja az ajtót, és hirtelen megfordult. - Szvet - mondta halkan Igor. - Igaz, ugye? A lány bólintott. Igor megérezte, ahogy a fény és melegség hulláma árad belőle. És találkozik a hideg és sötétség hullámával, ami őbelőle ered. - Mindent tudtál - suttogta Bortnyikov. Kezdettől fogva, igaz? - Igen. - Miért nem szóltál?! - háborodott fel Igor. Hogy voltál képes?! És megértette, hogyan. Ő maga gyengéd és előzékeny volt. Akkor őszintén elkeseredik, éjszakánként a párnájába sír. És mégis átadta volna a lányt orvosoknak. Csupa jóindulatból. - És Szedov? - kérdezte Igor. - Nem komplett. A fény és a sötétség közötti háborúról álmodik. Mindig ilyen volt, még akkor, három évvel ezelőtt is. - Várj csak... - mormogta a férfi. - De hogyan... Te is... Még azelőtt, ugye? - Igen. - Pont te! - szörnyülködött Igor. - Te direkt megismerkedtél velem, és mindig a közelben voltál, hogy kijavítsd, amit csinálok? A lány ismét bólintott, és Bortnyikov csillogást vett észre a szemében. A könnycseppek már megszülettek, még egy szempillantás, és legördülnek a napbarnított arcon, mint az esőcseppek a juharfa levelén. A lány nem haragudott, egyszerűen visszatartotta a könnyeit. - Szvetka - suttogta Igor, kinyújtva a kezét. - Szvetka...
>
, ROMAN AFANASZJEV
Orosz szerző, 1976-ban született. Jogi diplomát szerzett, majd írni kezdett. Első elbeszélése 1998ban jelent meg, aztán az ezredfordulót követően mind többet publikált. Bemutatkozó regénye, egy fantasy-trilógia nyitánya második lett az év elsőkönyves szerzőinek vetélkedésében. Azóta egy újabb trilógia és számos további regény, novella került ki a keze alól, változatos témákban. Legfrissebb kötete például hamisítatlan, kalandokkal teli űropera. Magyarul most jelenik meg írása először.
A lány előrelépett, a férfi mellére borult, szorosan átölelte, teljes erejéből. Igor nem látta az arcát, de érezte, hogy sír. Nem volt szüksége szavakra, hogy megértse. Lehet, hogy valamikor direkt férkőzött a közelébe. De most... Most vele volt. És csakis vele. Erről Igornak a lány hulláma beszélt, meleg, becéző, gyengéd hullám, amely félénken kopogtatott be az ő sötét bensőjébe. És a férfi beengedte. A hullámok összekeveredtek, és mivel nem tudtak összemosódni, a sötétnek és a fehérnek egy végtelen körtáncát járták. - Mint a kínai jel - suttogta Igor. - A fehér csepp és a fekete... Ök ketten ideálisan illettek egymáshoz, mint egy puzzle két darabkája. A hullámaik halk csobbanással egyesültek, egységes egészet alkotva. Egy harmonikus kört, amely elválasztotta őket a világtól, más hullámoktól ezen a valószínűtlen és láthatatlan tavon. - Szvetka - suttogta Igor, ajkával érintve a barna hajat. A lány még erősebben köréje fonta a karját, és hüppögött. Ugyanazt érezte, amit a férfi. Nem volt szükség szavakra - sem most, sem ezután. - És mi lesz ezután? - kérdezte Igor. - Mit fogunk tenni? - El kell mennünk - suttogta Szvetlana - a többiekhez. Be kell mutatni téged. Hogy mindenki tudja. - Hova? - Odaviszlek. Kérlek, most ne kérdezz semmit! Menjünk! Egyszerűen csak menjünk!
- Természetesen - szólt Igor. - Rögtön. Félrefordult, közben nem engedte el Szvetkát az ölelésből, lábával előkotorta a cipőjét. Belebújt. Együtt mentek ki a lépcsőházba, nem engedték el egymás kezét. Nem akarták, egyikük sem. Es nem voltak rá képesek. Összeölelkezve indultak lefelé a lépcsőn. Mint egy egységes egész.
4
Alighogy kiléptek a lépcsőtornácra, a férfi rögtön megérezte a különös hullámot, ami gyorsan és hatalmasan gördült a bejárat felé, mint egy cunami. Sehogy nem tudta kideríteni, jó vagy rossz ez a hullám. Annyira össze volt kavarodva benne, hogy Igor megzavarodott. Szvetka pedig azonnal megértette. Felkiáltott. Félrelökte a férfit, és az Igornak szánt golyó az ő mellébe csapódott. A sárga ruhán vörös virág nyílt ki. Szvetka megtántorodott, csodálkozva nézett a nyárikájára, és hanyatt zuhant, egyenesen a lépcsőtornác piszkos betonjára. A férfi térdre esett, de kezük szétvált, ahogy a szerelmesek válnak szét - lassan, akaratlanul. Igor akkor felkiáltott. És a világ megdermedt körülöttük. Ügy tűnt, hogy megállt az idő. A férfi mindent egyszerre látott: Szedovot a szomszéd bejáratnál, ahogy rá céloz a pisztollyal, a gyereksereget az udvaron, a régi hintánál, a vörös foltot a sárga nyári ruhán. És a lány csodálkozva tágra nyitott szemét, amelyben tükröződött az egész világ. Igor azt akarta, hogy minden máshogy legyen. Hogy Szvetka elmosolyodjon, és a véres folt tűnjön el a melléről. De a hulláma, korlátozottan és feketén, viharfelhőre emlékeztetőén, csak fenyegetően morajlott a lánytól eredő, kihunyó ragyogás hatása alatt. Ö egy pusztító. Ö nem tud semmit létrehozni. Csak megsemmisíteni. Egy szempillantásnyi ideje volt, mindöszsze csak egy szempillantásnyi, ami évszázaddá nyúlt. Igor érezte, ahogy Szedov ujja megmozdult a pisztoly ravaszán. Szlavik. Esztelen, úgy fröcsköl belőle a fény és a sötét, mint lyukas zacskóból a víz. Sötét pontja rég fekete takaróvá változott, és a világos, ami volt benne, alig észrevehető pacává szűkült össze. Hiszen ő maga
mondta: fekete is van a fehérben, fehér is a feketében. Így is lett. Így lett? Igor megérintette magát, és hozzáért a kis fehér gomolygáshoz. Az nőni kezdett. A fény elhagyta a sárga ruhás lányt, aki Igor lába előtt feküdt, a férfi fehér foltja pedig egyre nagyobb és nagyobb lett. Méretben már felért a pusztító fekete cseppjével. Szlavik ujja meghúzta a ravaszt. Nem sok idő, és az ólomdarab, ami most vasúti kocsi nagyságúnak tűnt, a hátába csapódik. Igor megértette, hogy csak egy szívverésnyi ideje maradt - anynyi, amennyi Szvetlanának. Ez alatt az idő alatt meg tudja semmisíteni Szlavikot, és az nem tudná meghúzni a ravaszt. Vagy pedig egész visszanyert melegségét át tudja adni Szvetlanának. És a folt eltűnne a lány melléről, szempillája megremegne, és újra ránézne szerelemmel. De minden egyszerre nem lehetséges. A pusztítónak, aki valamitől nagyobb lett, volt választása. Folytatni a megsemmisítést, vagy csodát tenni és meghalni. A probléma csak a választásban van - a pusztító tud jót cselekedni, az alkotó pedig rosszat. Valahogy így beszélt Szlavik, mikor ráfogta a pisztolyt. Választás. Mindig van választás. Mi jobb: bosszút állni a szerelmedért, és tovább élni, megnyugvást lelve abban, hogy sikerült a megtorlás, vagy meghalni, tudva, hogy a szerelmed nélküled fog élni? Akár így, akár úgy - a szerelmét nem fogja látni. Az élet nem lesz olyan, mint korábban volt. De a választás. .. Választás mindig van. Az idő ugrott egyet, egy rántással visszatérve a megszokott sebességhez. A lövedék nagy dörejjel becsapódott, éles fájdalom szúrta át Igor hátát, majd a mellét, érintette a szívét. A férfi a betonra zuhant, Szvetlana mellé esett. És mosolygott, mikor meglátta, hogy a véres folt nyomtalanul eltűnt a sárga ruháról. Még fel tudta emelni a fejét, és meglátta Szlavikot, aki leeresztette a pisztolyt, szemében értetlenség. És félelem. Aztán jött a sötétség.
5
Mikor Igor kinyitotta a szemét, rögtön meglátta a lány arcát. Napbarnított, sovány arc, könnyek piszkos nyomaival elcsúfítva. Sötét, majdnem fekete szemek, aggódva tekintők. És szerelemmel telve. - Igor - szólította a lány. - Igor!
A férfi meg akarta neki mondani, hogy ne keseredjen el, de nem tudta. Csak felemelte a kezét, megérintette a lány arcát, és megdermedt. Fájdalma nem volt. Szíve egyenletesen vert. A szíve. Igor feltámaszkodott, felült, és a megfogta a mellkasát. Megpróbálta elérni kezével a lapockáját - nem tudta. De már tudta: a hátán nyoma sem maradt a véres lyuknak. Akkor felemelte a fejét, a szomszédos bejáratra nézett, igyekezve, hogy tekintetével megtalálja a sötét alakot pisztollyal a kezében, de csak egy maroknyi hamut látott meg a lépcsőn. - Igor - suttogta Szvetlana, és átölelte a férfit. Az még mindig próbálta megérteni, hová tűntek a hullámok. És a tó - az egész varázslatos világ, amely nemrég megnyílt előtte. Megértette, csak magába tekintve. A sötét csepp egyenlő lett a fehérrel. A fehér pont pedig a feketével. Ideális harmónia - a pusztító is és az alkotó is egyforma teremtmény, ami nem képes felzavarni a láthatatlan tó vizét. Egyszerűen csak ember. Bortnyikov felnevetett, és átölelte Szvetkát - az egykori alkotót. Igen, az egykorit, mert hiszen a lány felhasználta a sötét pontját, hogy megsemmisítse azt, aki a szerelmét fenyegette. És aki most ugyanolyanná vált, mint ő maga átlagos emberré. Aztán felálltak a hideg betonról, és kézen fogták egymást - két ember, két világ, akik véletlenül találkoztak, és többé nem kell elválniuk. Elmentek a metróhoz. Még nem veszett el minden. Még oda lehet érni az esti előadásra, és az Igornál lévő pénz elég lesz egy szál hosszú szárú rózsára és egy kis ezüstgyűrűre. H. Fejérvári Margit fordítása
Ha egyszer véget ér a világ, mi lesz az utolsó dolog, amit hátrahagyunk magunkból? Érdemes lesz azt megőrizni ...
Bojtor Iván
HALLOD. BORGES?
B
ORGES
ÉLETÉT olvasom. Úgy sejtem,
mire a végére érek, én is meghalok. Borges élete. Hétszáznegyven oldal. Ennyi maradt a világból. A lámpa fénye elhalványul. Lekapcsolom. Várnom kell, míg az akkumulátorok újra feltöltődnek. A földön heverő konzervdobozok közt elbukdácsolok az ágyig. Fejem alá gyűröm a párnát, és hanyatt fekve bámulok a sötétségbe. Hónapok óta itt lapulok ebben a patkánylyukban. Nem merek kimenni. Nem akarom látni, mi van odakint. Még nem. Majd a végén. Talán... A legvégén. Mi maradt nekem a végtelennek kikiáltott térből? Egy bunker. Hat méter hosszú, öt méter széles, legnagyobb magassága talán két és fél méter lehet. Nem mértem le, nincs is mivel. Alattam még van két másik szint is, de a lejá-
ratot egy vastag betonlap fedi, annyira nehéz, hogy képtelen vagyok kimozdítani a helyéről. Az első napokban, ha zajt hallottam odalentről, reménykedve kopogtattam, hátha elrejtőzött valaki amelyben, még azelőtt, hogy én ideértem volna. Fülemet a betonra tapasztva, idővel beazonosítottam a hangokat. Hol az áramfejlesztő sivított, hol a víztisztító bugyborékolt máskor meg a levegőszűrő sziszegett. Hát, ennyit a lenti hangokról. A kintről behallatszó dübörgés nem változott hónapok óta. Eleinte nagyon zavart ez az állandó morajlás. Néha úgy éreztem, mintha a fejemben szólna, de már megszoktam. Egyetlen szórakozásom az olvasás. Néhány napja hirtelen az az ötletem támadt, hogy írok valamit. Amolyan búcsúlevélfélét. Ki tudja? Talán megtalálja majd valaki vagy valami. Bár alig hiszem. A táskámban volt egy füzet. Keres-
tem benne egy üres oldalt, letettem az asztalra, fogtam a tollat... és... És csak néztem, néztem a kockás lapot. Semmi sem jutott az eszembe. Még ültem a füzet felett egy darabig, majd elkedvetlenedve becsuktam, és olvastam tovább. Olvastam tovább Borges életét. A könyvet egy kimondhatatlan nevű szerző írta. Valami Amliwlison vagy Maliwilason. Érthetetlen, hogy akkor reggel miért ezt raktam el. Most persze jobban örülnék a Borges összesnek, de hát az öt kötet, ez meg csak egy, persze súlyra lehet, hogy ugyanennyi lett volna. Ott volt még a... a... Furcsa, Az is Borgesról szólt. Hm. Érdekes. Kétezer könyv közül valamiért abból a hétből választottam, pedig nem vagyok Borgesmániás. Akkor, abban a pillanatban mindössze hét könyvnek volt esélye, hogy megmaradjon, és mindegyik valamiképp kapcsolatban állt vele, vagy ő írta, vagy róla szólt. Titkon még mindig reménykedem, hogy abból a rengeteg mindenféle dologból - azt is mondhatnám, hogy metafizikai zagyvaságból -, melyekről Borges írt, néhány létezik. Az egyik ilyen az örökkévalóság, vagy ahogy ő nevezte, „időnkívüliség", ahonnan egyszerre látni mindent, a múltat, a jelent és a jövőt. Á! Ez csak fantazmagória. Vagy mégsem? Mi van akkor, ha mégis létezik? Mi van akkor, ha ő ott van, és látja ezt az egész rémséget? Még az is lehet, hogy pont engem figyel. Akkor biztos tetszik neki, hogy az egyetlen könyv, amelyik még megmaradt, az róla szól. Vagy talán megsértődött, mert nem az ő művei közül választottam? Nem hiszem. Szerinte úgyis csak egyetlen könyv létezett, maga az Univerzum, melyet az a bizonyos egyetlen Író diktált, aki valamiképp azonos volt mindenkivel, aki valaha tollat fogott a kezébe. No igen! Ez már múlt idő. Mert az a kötet, amelyik becsukva ott fekszik az asztalon - ha tetszik neki, ha nem -, annak az általa elképzelt, egyetlen Könyvnek az utolsó emanációja. Ha figyelembe veszem, hogy szerinte úgyis minden író azonos volt a világ összes írójával, akkor neki teljesen mindegy, ki írta, ő vagy az a kimondhatatlan nevű. Persze lehet, hogy annak jobban örülne, ha valamelyik kedvence: Homérosz, Dante vagy
Stevenson írta volna, vagy Scott, vagy... Á! Szerintem meg most már mindegy, hogy ki írta az utolsó könyvet: Dickens, Dosztojevszkij, Agatha Christie, Cholnoky Viktor vagy Kaffka Margit. Mi változik? Semmi. Nagy a hőség. Folyik rólam a víz. És ez a zúgás! Mintha megint a fejemben szólna... Ez meg mi? A part alatt, a part alatt, három varjú kaszál, három varjú kaszál. Ja! A telefon. Miért pont ezt a dallamot állítottam be? A halál kaszál odakint, nem a három varjú. Üzenetem jött. Nem nézem meg. Semmi értelme. Úgyis tudom, mi áll benne: „HŰ tíz napon belül 6000 forintot tölt számlájára, tőlünk 2000 forint bónuszt kap, melyet két hónapon belül használhat fel hálózatunkon belül." Egy szorgalmas automata meg egy ostoba műhold még dolgozik valahol, és kiszámíthatatlan időpontokban újra és újra elküldi ezt az üzenetet. Az első héten még napokat töltöttem azzal, hogy mindenféle ismert és ismeretlen számokat hívtam. Néha kicsengett... De nem vette fel senki. A telefon fényét irányjelzőként használva, elszédelgek az asztalig. Sokáig aludhattam, mert a lámpa teljes erejével világít. Szemem lassan megszokja a fényt. Lapozgatok a könyvben. Hol tartottam? Nem is emlékszem. Valójában nincs is kedvem olvasni. Inkább csak nézegetem a titokzatosan szomorú, múlt századi, fekete-fehér fényképeket: Borges és húga 1908-ban; Borges 1924-ben; A Sur folyóirat szerkesztőbizottsága a lap indulásakor 1930-ban (Borges szájában cigaretta - de rágyújtanék!); Borges és Adolfo Bioy Casares 1942-ben; Borges és Maria Kodoma valahol Olaszországban; Borges sírja. Hm. Borges sírja. Neki legalább van sírja. Vagy csak volt? Lehet, hogy már az sincs meg. Hallod, Borges? Meg van még a sírod? Tudod, ott Genfben. Látod onnan az örökkévalóságból? Vajon tényleg ott lehet? Alig hiszem. Írni kellene valamit. De mit? Búcsúlevelet? Azt már próbáltam. Inkább valami fikciót,
>
amibe bele lehet feledkezni, hogy ne gondoljak a valóságra. Regényt. Á! Ahhoz úgyse lenne türelmem. Novellát vagy esszét. Novellát vagy esszét? Vagy esszénovellát. Valami... Most majdnem azt mondtam, hogy borgesest. De miért ne? Elvégre ezt a műfajt ő találta ki. Legalábbis Bioy Casares azt állította. (Ezt nemrég olvastam a könyvben.) Ő már csak tudhatta, a barátja volt. Akkor legyen esszénovella! Mi kell hozzá? Valami jó téma meg pár tucat okoskodó idézet. A pontos idézeteknek most, azt hiszem, szűkében leszek, mert csak egyetlen könyvem van. Ha meg a fejemből kezdeném előbányászni őket, akkor óhatatlanul betüremkednének ide az emlékek, és azoktól jobban félek, mint attól a valamitől, ami odakint van. Persze kitalálhatnék néhány írót, görögöket meg rómaiakat. Azt hiszem, ez menne. Írom is: Számoszi Andronikosz. Vagy... Tiniai Eumolposz. Akinek főműve: Az istenek kertje. Vagy lehetne egy keresztény szent, mondjuk: Szent Taminosz. Ő írhatta volna Az éjjeli virrasztást. Vagy egy vértanú: Szent... Szent... Á! Ennek semmi értelme. Ha már itt van ez a könyv, miért ne idézhetnék ebből? Miért is ne? Mert akkor Borgesról szólna ez is, amit írok. Na ne! Még ez is? Itt már hónapok óta Borgesról szól minden. Hallod, Borges? Hallod?! Kezdesz az agyamra menni! Na tessék! Most még a lámpa is halványul. Eddig tartott. Gyerünk vissza az ágyra! A fenébe! Most már össze kellene szedni ezeket az átkozott dobozokat. Majdnem kitörtem a bokám. Nem Borgesról kellene írnom, hanem arról az egyetlen íróról, aki azonos Borgesszal, Stevensonnal, a kimondhatatlan nevűvel vagy az általam kreált Tiniai Eumolposszal. Borges és Stevenson... Stevenson és Borges... Ez az azonosság valamiért nem megy ki a tejemből. Talán erről olvashattam valamit. Az biztos, hogy nem én találtam ki. Majd utánanézek a könyvben. Talán benne van. Megtaláltam, pedig nem is kerestem. Visszalapoztam pár száz oldalt, mert rájöttem, hogy abból, amit az utóbbi napokban olvastam, egy
szóra sem emlékszem. Most újra 1933-ban járok. Annak az évnek novemberében jelent meg Norah Lange regénye, a 45 nap és 30 tengerész. Borges túlélte, pedig jól irányzott tőrdöfés volt. A történet egyik szereplőjét Stevensonnak hívták. Az őseivel kérkedő, könyvmoly agglegény ellenszenves figurájában mindenki ráismert. És ezt Norah Lange írta, a nagy Ő. Ezt inkább hagyjuk... Unom már ezt az életrajzot. Mégis jobb lett volna a Borges összes. Adathalmaz helyett most szívesebben olvasnék egy novellát. Talán a „Körkörös romok"-at vagy „A tükör és a maszk"-ot. De hát ez lehetetlen. Mégiscsak írni kellene valamit, azzal is múlik az idő. Írhatnék novellát is. Mi lenne, ha leírnám valamelyik novelláját, csak úgy, ahogy éppen eszembe jut? Á! Abból valami szörnyűség lenne. És ha megpróbálnám leírni szó szerint, mint egyik hőse, Pierre Ménard, aki betűről betűre újraírta az egész Don Quijotét? Nem egyszerűen csak lemásolta, hanem megküzdött minden bekezdésért, minden sorért, minden szóért, minden betűért. Azzal, hogy Cervantes és Ménard könyve teljesen megegyezett, azt sugallja, bármely író helyettesíthető egy másikkal, aki ha elegendő időt kap, megírhat vagy újraírhat bármilyen művet. Ménard beleképzelte magát Cervantes bőrébe, és valamiképp feloldódott benne, azonosult vele. Ez persze csak fikció, és talán így túl bonyolultan hangzik, de ha a különböző szuggesztiós technikákra gondolok, lehet benne valami. Festőkkel már kísérleteztek. Az amúgy valóban tehetséges alanyoknak azt hipnotizálták, hogy ők azonosak van Gogh-gal vagy Rembrandttal, a ráhatás eredményeként pedig van Gogh vagy Rembrandt stílusában készült festményeket alkottak. Ki tudja? Talán így születtek azok a képek, melyek eredetiségén évtizedekig vitatkoztak. Lehet, hogy tényleg ez volt az igazán kiváló hamisítványok titka? Vajon ez a technika alkalmazható lenne az írásra is? Nem tudom. Lehet, hogy kipróbálom. Végül is időm az van bőven. Lekattintom a lámpát. Az utolsó villanyégő van bent. A többi már mind kiégett, nem bírták a feszültségingadozást. Mi lesz, ha ez is kiég, és nem tudok se olvasni, se írni?
A dobozokat még mindig nem szedtem öszsze. Már megint. Kaszál a halál. Álmodtam. Arról a kinti világról. Színes volt, szélesvásznú és hangos, mint egy régi hollywoodi rémfilm. Nem akarok rágondolni. Inkább írok. Tegnap megfogalmaztam magamban azt a bizonyos első mondatot. A címen még gondolkodom. Meg az író nevén is. Még nem döntöttem el, hogy ki fogja írni. Én vagy Borges? Azt hiszem, rá hagyom. Hallod, Borges? Készülj! Most jön a nagy kísérlet. A legegyszerűbb technikákkal kezdem. Első a sima önszuggesztió. Hanyatt fekszem az ágyon, kinyújtózom, és lassan, mélyen beszívom a levegőt, majd lassan, ugyanabban a tempóban kifújom. Közben azt szuggerálom magamnak, hogy: „Én vagyok Borges. Én... Vagyok... Borges." Állj! Ez így nem jó. Mindjárt elalszom, és nem érek el vele semmit. Legyen inkább a telepátia! Telepatikus kapcsolalot úgy kell létrehozni, hogy a célszemély arcát intenzíven magunk elé képzeljük - még jobb, ha a fényképe is előttünk van -, és valami emóciót kiváltó eseményre gondolunk, majd hirtelen valami egész másra tereljük a figyelmünket, töröljük az előző gondolatokat. Ezt addig ismételgetjük, amíg a kapcsolat létre nem jön. Másoknak millióból egyszer ha sikerült, nekem húszból egy biztosan. De ez így egyirányú lenne. Borges biztosan megérezné a jelenlétemet - ha nem lennék túl szkeptikus -, de most nem az a cél, hanem hogy én értsem meg az ő gondolatait. Reménytelen. Amit akarok, az inkább a misztikusok céljához áll közel. Mert mit is akartak ők? Valamiféle azonosulást Istennel. A szúfik még a fokozatokat is meghatározták: az első az összekapcsolódás, ami kizárja a hívő és Isten azonosulását, a második az azonosulás, melyben természetük egyesül, a harmadik pedig a benne lakozás, melyben isten lelke lakja a misztikus megtisztult lelkét. Mikor Al-Halládzsot megkérdezték, hogy melyik út vezet Istenhez, azt válaszolta, hogy „Húzd vissza mindkét lábadat, az egyiket a földi életből, a másikai a túlvilágiból, és akkor nála vagy".
>
,
nyűséges csend támadt. Tényleg csend van. De mintha valami kaparászást hallanék. Lentről 1954-ben született magyar író, vegyész techni- jön. Ez csak valamelyik gép hangja lehet, eddig kus. 1980-ban kezdett publikálni az Ország-Világ elnyomta a kinti dübörgés. magazinban, majd további írásai jelentek meg a Talán ki kellene nézni, hogy mi van odakint? Veszprémi Naplóban is. Alapítója a veszprémi Kvark Nem. Azt aztán nem! Majd ha eljön az ideje, ha SF-klubnak, amely saját fanzint is adott ki előbb már nem lesz más választásom. Különben is, PreVega, majd Kvark címmel. Érdeklik a megma- írnom kell. gyarázhatatlan jelenségek, és tervei közt szereEz nem lehet igaz! Nem ég a lámpa. Égve fepel egy önálló novelláskötet összeállítása. „Vissza lejtettem. Lemerültek az aksik. És mi lesz, ha Karthágóba" című novelláját a Galaktika 217. szá- tönkrementek? Akkor közeleg a vég. mában olvashattuk, az „Eridhu romjai"-t pedig a Tényleg úgy vagyok, ahogy Al-Halládzs 267.-ben. mondta, egyik lábamat még visszahúztam a túlsó világból, a másikat meg már ebből. Ez így Nehéz értelmezni ezeket a szavakat, de ha az elég zavarosan hangzik. A kabbalista Luria is én helyzetemre gondolok, alkalmazhatom rá. valamiféle összehúzódásról beszélt. Szerinte IsNem vagyok sem az életben, sem a túlvilágon, ten a teremtés előtt visszahúzódott, hogy helyet adjon a teremtett világnak. Luriát valahol Borés... ges is idézi. Melyikben is? A Fitzgeraldról szóló A part alatt, a part alatt. Már megint ez a esszéjében. rohadt telefon... Ideje lenne kikapcsolni. Egyre Feltételezi, hogy miközben az a Rubáíjátot jobban bosszant. És különben is, csak hiú refordította, lelkébe beleköltözött Omar Khajjám ményeket táplál... lelke, mert Luria szerint „egy halott lelke beköltözhet egy szerencsétlenül járt másik ember Ma végre leírtam az első sort. „Állítólag valamelyik lepukkant atomreaktor lelkébe, hogy azt segítse". szarkofágjából bújt elő." Vicces. (Ezt én írtam, és nem Borges.) Borges, Borges. Folytattam volna egy akadémikus véleméRám is rám férne egy kis segítség. Hallod? nyét idézve, akit mivel nem emlékeztem a neIdeje lenne, hogy megszólalj! Üzenj valamit! vére, magamban elneveztem D. H. Mayernek. Üzenj már valamit! Hiába sunyítasz ott az Ő valami olyasmit mondott, hogy ami történt, örökkévalóságban, előbb-utóbb úgyis megidézaz a négyezer év alatt kidolgozott fizikai világlek. Majd meglátod! Kitalálok valamit. képünk megcsúfolása. Az endori boszorkány is megidézte Sámuel próféta szellemét. Persze ez már nekromancia De ezt már nem írtam le. A tollat bevágtam az asztal mögé. A lapot is kitéptem volna, lenne, és a régiek úgy tartották, ahhoz vér kell. Vér és kegyetlenség. Eritkó, a thesszáliai de nem engedett. Végül csak lapoztam egyet a füzetben, és most az üres oldal ott fehérlik az boszorkány átvágta a halott torkát, kampót akasztott testébe, és úgy vonszolta a barlangjáasztalon. A lámpa meg ég. Le kellene kapcsolni! ba, ahol rémséges praktikáitól az még egyszer, A három varjú meg csak kaszál, kaszál... utoljára megszólalt. De mindezek a valós vagy vélt szörnyűségek csak óvodások játszadozásáMi történt? Álmodhattam valamit? Talán megint a telefon? Nem. Sötét van, nem világít. nak tűnnek ahhoz a lidérces álomhoz képest, amely odakint van, melyet a valóság alkotott. Furcsa csend van. Megsüketültem? Nem. Elült odakint a dübörgés! Hát persze! Biztos arra ébredtem fel. Olvastam valahol, hogy az 1800Borges életét olvasom. Újra és újra visszalapoas évek végén egy éjszakán, amikor a Niagara zok néhány oldalt, mintha késleltetni akarnám befagyott, a környékén lakók mind felébredtek. azt, amiben már régen biztos vagyok, az elkeMint mondták, felriadtak, mert olyan szörrülhetetlent. Amit magamban bunkernek neveBOJTOR IVÁN
zek, az csak egy betonsufni egy hajdani kisváros szélén, a felismerhetetlenné vált valóság és egy rosszul megfogalmazott fikció határán. A szemem előtt összefolynak a sorok, elalszom, majd felriadok, és eltámolygok az ágyig. A bal oldalamon fekszem egy ideig, s mikor szúrni kezd a szívem, hanyatt fordulok és kinyújtózom. A forróság rám rohan, fojtogat, a homlokomon csiklandozva lefut egy izzadságcsepp. Erőltetem agyam, hogy Borgesra gondoljak, és ne arra, amitől három hermetikusan záródó vasajtó választ el. Sorban felidézem magam előtt a fekete-fehér fotókat, aztán agyam leragad annál a bizonyos utolsónál, a sírjánál. Elképzelem a szürke követ, felül a JORGE LUIS BORGES felirattal, alul az évszámokkal: 18991986. Tudom, hogy a kettő között egy véset van, vaksin bámulom. Első pillanatban úgy látom, mintha Borges arcát mintázná, de aztán tisztul a kép, és felismerem, hogy egy óangol pajzsdísz mintázatának másolata, hét harcost ábrázol, közülük három magasba tartja törött kardját. Alatta egy idézet, melyről azt hiszem, hogy spanyol nyelvű és meg sem próbálom elolvasni, de amikor közelítek hozzá, ki tudom betűzni: „...and ne forhtedon na". Nem tudom, milyen nyelven van, de érzem, mit jelent: „...és ne féljetek!" Lassan körbejárom a sírt, megnézem hátlapján a viking hajót, de a felirat megfejtésével rnár nem bajlódom. Más dolgom van. Írnom kell. Átolvasom, és közben titkon reménykedem abban, hogy a fenti sorokat Borges diktálta onnan az időnkívüliségből, mert ezekről az információkról csak úgy tudhatok, ha végigolvastam a könyvet. És akkor már nagyon közel van a... Kapkodva visszalapozok a füzetben addig a bizonyos első mondatig, melyet már egyszer leírtam. Elkezdem átmásolni a többi alá: Állítólag valamelyik lepukkant atomreaktor szarkofágjából... Pa-papa pam! Pa-papa pam! A telefon szól. Hol van? Ott felejtettem a párna mellett az ágyon. Ha még egyszer megszólal, kikapcsolom. Teljesen kizökkentett. Így sosem írom meg annak a néhány utolsó órának a történetét. Most kezdhetem elölről az egészet. Gyerünk vissza az ágyra!
Kinyújtózom, az Összegyűrődött takaró nyomja a hátam. Felkelek, elsimogatom a sötétben. Kitapogatom a telefont, és kikapcsolom. Talán ez az utolsó lehetőségem. Most végig kell csinálnom, ha törik, ha szakad. Visszafekszem. Próbálok Borges fényképére koncentrálni, de valami zavar. Mintha az ágy remegne alattam, és mintha valami távolinak tűnő zajt hallanék. Biztos lentről jön. Vagy kintről? Kit érdekel? Nem tudom, hogy kezdjem. Az összes azonosulási technika hasonló gyakorlatokra épül. Teljesen mindegy, hogy a jógik, a kabbalisták, a szúfik vagy a sínai-hegyi szerzetesek által kidolgozott módszerekre gondolok, mind-mind egy végtelenségig ismételgetett mondaton és légzésgyakorlatokon alapszik. A szerzetesek éppenúgy ismételgették a „Jézus-imádságot" - „Űr Jézus-Krisztus, Isten fia, könyörülj rajtam" -, mint a buddhisták azt, hogy „Om mani padme hum", vagy a zsidó misztikusok Isten titkos nevének betűit. A többi már csak a légzéstechnikán múlik. Hallod, Borges? Könyörülj rajtam! Borges, könyörülj rajtam! Hallod? Bé! Ó! Er! Há! E! Sz... Dörömbölnek a legbelső ajtón. Nem nyitom ki. Nem nyithatom kü Be kell fejeznem, amit elkezdtem. Már csak néhány sor van hátra... Galaktikus könyvtár Az üres hatszögtől (melyben nincsenek könyvek, csak egy mindenki által látható, de anyagtalan emberi csontváz) lefelé számolva a 344. szektor 18. emelet 1899. hatszög 8. polcának 24. könyve. Állítólag van egy fakszimile a 9621. szektor 19. emeletének 1986. hatszögében: mégpedig a hatodik polc tizennegyedik könyve. (Csak ennyi áll benne. A többi négyszázhárom oldal üres. A jelek megfejtése vitatott.)
VÍZHŰTÉSES NAPELEM
K
OMPUTEREKNÉL a vízhűtés nem új technológia, legalább egy évtizede vásárolhatók ilyen készletek az asztali számítógépek hűtésére. Ezek még a vizet használták hűtőközegnek levegő helyett. A legújabb fejlesztéseknél rnár a mikrocsipekben kialakított mikrocsatornákon áramoltatják keresztül a folyadékot. Bár a hétköznapi ember számára végzetes rémálom az elektronika és a víz találkozása, ez a technológia teljesen biztonságosan működik a szuperszámítógépekben, és a hűtővizet még fűtésre is felhasználják. Ezt a mikrocsatornás hűtést alkalmazzák most a napelemeknél is. Kevesen tudják, de nem mindegy, hogy a napelem milyen hőmérsékletű, csak egy bizonyos ideális hőfokon működik tökéletesen. Ezért szükséges lenne a hűtése. Az IBM zürichi laboratóriumának tetején már bemutatkozott az a kísérleti berendezés, amely erre is képes. A napenergia hasznosítására kél módszert használunk. A fotovoltaikus napelemtáblák közvetlenül alakítják át a fényt elektromos energiává, illetve a nap koncentrált hőjével valamilyen folyadékot melegítenek. Utóbbi módszerrel a
háztartásokban csak meleg vizet állíthatunk elő, de egy erőműben gőzt fejlesztenek, és turbinákat hajtanak meg vele. Az IBM új fejlesztése ötvözi a két eljárást. A gyűjtőtányér egy pontba fókuszálja a nap fényét, ezzel mintegy százötvenszeresére erősíti az adott pontot érő sugárzást. Itt azonban nem folyadékot melegít, hanem egy napelemegységet. A koncentrált fotovoltaikus (CPV) rendszerben a napelemek mikrocsövein folyik át a víz, az áramlás sebességét komputer szabályozza, így ideális hőfokon tartja a szerkezetet. Ugyanakkor a felforrósodott hűtővíz másodlagos energiaforrásként szolgálhat. A fejlesztők szerint például a Szaharában sótalanító üzemeket lehetne működtetni vele. Az IBM már korábban bejelentette, hogy ilyen rendszeren dolgozik, de a prototípus csak most készült el. A zürichi kísérleti egység 18%-os hatásfokkal működött, amely kitűnő eredmény egy fejlesztés alatt álló technológia esetében. A mérnökök célja a 40%-os hatékonyság, de ehhez a rendszernek el kell viselnie a parabolatükör által előállított ötezerszeres energiasűrűséget is.
FÜGGŐLEGES ERDŐ
E
GYRE
NAGYOBB divatja a van
a függőleges zöldfelületeknek, mert a városokban már csak vertikálisan található szabad hely. De az a két toronyház, amely Olaszországban épül, az eddigi legvadabb elképzeléseket is túlszárnyalja. Milánó Olaszország egyik legszenynyezettebb városa, igazi iparterület. Épp ezért tervezte ide az olasz Stefano Boeri különleges toronyházait, amelyek ha elkészülnek, önálló kategóriát képeznek majd az építészet keretein belül. Az épületpáros neve Bosco Verticale, vagyis függőleges erdő. A 27 emeletes építmények egyszerre fás ligetek és lakóházak. A függőleges erdő koncepciója egyszerű: az emeleteken a lakásokból teraszok nyúlnak ki, ide ültetik el a facsemetéket, amelyek az évek alall dús lombú fákká válnak. Az ötletnek számtalan előnye van. Nyáron a sűrű lombkorona árnyékolja a lakásokat, míg télen a csupasz ágak beengedik a napfényt. A zöld lombtakaró megszűri a levegőt, elnyeli a szén-dioxidot, és oxigént bocsát ki. Párásít, javítja a hely mikroklímáját. A lombkorona nemcsak árnyékot biztosít a forró nyári napokon, de zajszűrő hatása is jelentős. Az öntözést a lakásokban keletkező szürke szennyvízzel oldják majd meg. Boeri kiszámította: ha nem toronyházkoncepcióban épülnének meg ezek az apartmanok, hanem lakóparkként egymás mellett kapnának helyet, akkor azok 50 000 négyzetméter területet foglalnának el a természetből. A Bosco Verticale része a várost megújító BioMilano-tervnek. A várostervezők egy széles zöldsávot alakítanának ki Milánó körül, amely tisztábbá tenné a zsúfolt település levegőjét. A toronyházak mellett 60 elhagyatott gazdaságot is szeretnének újból életre kelteni, amelyek közösségi térként funkcionálnának a mindennapokban. A Bosco Verticale és a BioMilano-terv egy újfajta építészeti gondolkodásmód megtes-
tesülése, ahol a növényzet az építmények, az építészet szerves részévé válik. Ez egy igazi 21. századi válasz korunk városi problémáira, mely által lehetővé válik a természetes környezet megteremtése. A Financial Times a világ legizgalmasabb épülő tornyának nevezte a létesítményt. És ami a legfontosabb: ez nem fog a terv szintjén megrekedni. Az építkezést rnár tavaly megkezdték, az átadásra várhatóan még az idén sor kerül.
KÖRNYEZETFIGYELÉS MOBILLAL
M
ODER N
ÉLETMÓDUNK egyik hátránya,
hogy olyan környezeti terheléseknek is ki van téve szervezetünk, amelyeket nem tudunk érzékelni, csak műszerek segítségével mutathatók ki. Ilyen például a radioaktív sugárzás vagy az elektroszmog. A fukusimai atomerőműben bekövetkezett baleset ismét ráirányította a figyelmet ezekre a veszélyekre. Az ilyen műszerek azonban igencsak drágák.
A modern technológia már erre is kínál megoldást. Egy orosz cég olyan környezetmonitorozó egységet dobott piacra, amely csupán az érzékelőket tartalmazza. A szükséges elektronikus adatfeldolgozást, számítást és megjelenítést pedig mi más is végezné el, mint napjaink központi eleme, az okostelefon. A készlet négy darab dizájnos kis mérőeszközből áll, amelyeket egyszerűen a telefonra kell csatlakoztatni. Az első egy Geiger-Müller-számláló, amellyel a radioaktív sugárzást mérhetjük környeztünkben. A második az elektromágneses szennyezésre hívja fel a figyelmünket. A harmadik egy sokkal gyakrabban használható eszköz: a páratartalmat és hőmérsékletet mutatja. A negyedik a nitrátionok koncentrációját méri vízben, növényekben. A Lapka névre hallgató szenzor 220 dollárért vásárolható meg.
1 Egy ideje már az egész földgolyón érzékelhető volt a küszöbönálló változás előszele, azé a nagy fordulaté, amely a világ szórakozott, kicsinyes, kiszámíthatatlan, pazarló, de mégis emberi jellegét valami hűvös, kínosan beszabályozott, végtelenül kegyetlen, simulékony, bársonyos, macskaszerű és lényegében sátáni renddel fogja helyettesíteni. A változás kézzelfogható közelsége mégsem jutott el a tudatomig, amíg meg nem ismerkedtem Mr. Hamadryaddal. (Kókuszdióügynök vagyok, és üzleti útjaim szerencsés hozadékaként módomban áll ismeretséget kötni olyan emberekkel, mint ő.) Azt hiszem, Mr. Hamadryad volt a legfurcsább kinézetű személy, akivel életemben találkoztam. Ez eléggé meglepő, tekintve, hogy Dongolában, a Harmadik Zuhatag Klubban figyeltem fel rá, márpedig a Harmadik Zuhatag Klubban akkoriban nem volt hiány furcsa kinézetű úriemberekből. Ha ott szemet szúr valaki nos, az biztos, hogy nagyon furcsán néz ki. Léptek hallatszottak be a földpadlós folyosóról: ezekből ítélve egy nyersbőr csizmát viselő, bizonyára enyhén lúdtalpas teremtés közeledett, és egy másik, aki mezítláb járt, s mintha kettőt lépett volna egyszerre. A klubba már csak egyikük jött be, mégpedig az, akinek lúdtalpa és puha bőrből vagy velúrból készült csizmája volt. - Egy Sziklás Óriást - szólt oda az illető Ukalinak, a pultosnak, majd hozzátette: - és a szokásosat ebédre! - Természetesen, Mr. Hamadryad - válaszolta Ukali, s nekifogott a Sziklás Óriás elkészítésének. Hamadryad hangja leginkább fojtott vonításra vagy ugatásra emlékeztetett, mégsem csengett kellemetlenül. A Sziklás Óriás helyi specialitás volt: a környék sós kőporával meghintett pálmabort nagy, talpas pohárba töltötték, a tetejére pedig egy gólyatojást ütöttek. Ukali még hozzáadott egy keveset Aladdin szezámjából, és már készen is volt az ital. A Sziklás Óriás a Harmadik Zuhatag Klub különlegessége, és szinte sehol máshol a világon nem lehet hozzájutni. Hamadryadnak hosszú orra volt. Annyira, hogy akár akarta, akár nem, egyből feltűnést
Mik is vagyunk valójában, s mivé lehetünk? Nos, erre a filozofikus kérdésre kapunk most igencsak egyedi választ.
R. A. Lafferty
MR. HAMADRYAD keltett vele. Az átlagembertől elvárható látótávolság felét is meg kellett tennie a tekintetének ahhoz, hogy egyáltalán a saját orra hegyéig elérjen, és megnézhessen valamit a világból. Hamadryadnak barna szeme volt, és mintha soha nem arra nézett volna, akihez beszélt, inkább úgy tűnt, néhány méterrel az illető mögött, a levegőben állapodik meg a pillantása. Most rám emelte ezt a tekintetet, és kedélyesen rámosolygott egy jócskán a hátam mögött lévő pontra. Haja dús, furcsa tarajban kicsúcsosodó. Alacsony volt, és kissé görnyedt is, a mozdulatai azonban élénkek és fürgék. Szája - valahol a nagyon hosszú orr alatt - kedélyes komolyságot sugallt. Összességében kellemes fickó benyomását keltette, ezen furcsa megjelenése sem rontott. Ukali elkészült a Sziklás Óriással, és odanyújtotta az italt Hamadryadnak. Odakint újra hallani lehetett a mezítlábas, kettős léptek zaját, de senki sem jött be a klubba. Hamadryad egy pard d'orral, egy ősrégi szomáliai érmével fizetett az italáért. Ukali nem adott vissza a pénzből,
helyette az ujjával egy számot írt a levegőbe. Az aranypénzzel Hamadryad egy hétre előre rendezte számláját a Harmadik Zuhatagban. Aztán ez a furcsa ember odalépett az asztalomhoz, és leült. - Egyáltalán nem meggyőző a magyarázat, amit adtak - szakadt fel torkából az a kellemes vonítás vagy ugatás. - Úgy csinálnak, mintha jelentéktelen semmiség volna az egész. Ötszáz tonnás kövekről van szó, de ezek azt állítják, hogy farámpákon vagy földrámpákon lökdösték fel őket a helyükre, aztán meg elbontották a rámpákat. Átkozott banánlevél! fin mondom magának, képtelenség az egész. - Mivel foglalkozik? - kérdeztem. - Kozmológus vagyok - mondta. Újra hallottam, ahogy az a mezítlábas valaki fel-le járkál a földpadlós folyosón, és most már igazán kíváncsi voltam rá, kihez tartozhatnak ezek a nagyon súlyos, nagyon bársonyos léptek. - A barátja nem jön be? - kérdeztem Hamadryadtól, és a folyosó felé böktem a fejemmel.
>
- Ő nem a barátom. Ö a rabszolgám - javított ki Hamadryad. - Az imént bejött egy pillanatra (maga nem vette észre), de aztán újra kiment. Jobb szeretem, ha kint marad. És valóban, rémlett, hogy hallottam bejönni és kimenni a rabszolgát, látni azonban egyáltalán nem láttam semmit. Most már tudtam, hogy a súlyos és bársonyos, kettős léptek azt jelentik, a rabszolga négylábú teremtmény, és legalább ötször olyan nehéz, mint Hamadryad. - Gondoljon bele: még egy kisebb megalit építéséhez is ki kellett volna irtaniuk egy egész erdőt! Vagy ha feltesszük, hogy földrámpát használtak, több földet kellett volna megmozgatniuk, mint amennyit a világ összes földigilisztája áttúrt az elmúlt sokmillió év alatt - folytatta Hamadryad. - Nem tudom, hogyan csinálták, de ezt a mesét a fa- vagy földrámpáról akkor sem veszem be. Peruban háromszáz tonnás faragott köveket állítottak fel a kétezer-ötszáz méter magas, függőleges sziklaormok tetejére. Baalbekben ezertonnás kőtömböket emeltek az égbe. Miféle rámpán szállították fel ennyire magasra ezeket a hatalmas köveket? - Nem tudom. Nem vagyok rámpaépítő mondtam. - Tényleg? Pedig annak néz ki. Örülök, hogy mégsem az - válaszolta Hamadryad. - Én mondom, egy alapos kutatás bebizonyítaná, hogy soha nem létezett ilyen rámpa. Az lehetetlen, hogy valaki épít egy nagy rámpát, aztán nyomtalanul eltünteti. És ha már itt tartunk, az is kizárt, hogy az emelésre készülődve a földre fektetik ezeket az irtózatosan nehéz köveket, és azok semmilyen nyomot nem hagynak a talajon. Merthogy semmilyen nyomot nem találtak a megalitok környékén. Az idő azt fogja igazolni, aki kimondja: soha nem álltak ott rámpák. Az idő szinte biztosan azt fogja igazolni, aki kimondja: ha nem a magasból emelték volna őket, nem állnának ott ezek a hatalmas kövek mindannyiunk ámulatára a mai napig. Ukalira, a pultosra pillantottam. „A flúgosok melyik csoportjába tartozik?" - kérdeztem a tekintetemmel. Ukali felém fordult, és megmozdult a keze. A mozdulat arra hasonlított, mint mikor az arab ábécé használója
megpróbál az ujjával egy római H betűt írni a levegőbe. Egy H? Hamadryad egy húsvét-szigeti flúgos volt? Ez a folyton mozgó, kicsi sziget érdekelte, amely hol lassabban, hol gyorsabban sodródott előre elrendelt végcélja felé? Érdekes, ha tippelnem kellett volna, hogy a flúgosok kilenc csoportja közül melyikbe tartozik, ez lett volna az utolsó vagy utolsó előtti tippem. Egyszerűen nem úgy nézett ki, mint azok. Ukali kihozta Hamadryad ebédjét, amely egy szopós bárány tejtől feszülő gyomra volt. - Megnézheti az összes régi kőépítményt - folytatta Hamadryad azon a kellemes, mély, vonító hangon. - Nézze csak meg a kőkorszaki hosszúdombokat, a dolmeneket, a menhireket, cromlecheket, henge-eket, templomokat, piramisokat, az emberfejú szfinxeket, a kosfejű szfinxeket és a szentélyeket (hát nem furcsa, hogy az összes megalitikus építmény vallási célokat szolgált?), és mindenhol ugyanazt fogja találni: olyan köveket, amelyek túl nagyok ahhoz, hogy emberi eszközökkel megemeljék őket. A legnagyobb modern daruk sem képesek a levegőbe emelni háromszáz tonnát, márpedig a régi építmények nagy része ennél négyszer vagy akár nyolcszor nehezebb sziklákból épült. Egyszerűen nincs, és nem is volt soha olyan szerkezet, amely képes lenne rá. Ezeket nem gépekkel tették a helyükre. A rámpák meg az emelők pillanatok alatt használhatatlanná válnának a súly alatt. Az emelő által biztosított erőátviteli előny a súrlódás miatt hamar hátránnyá változik. Ezért van az, hogy az utóbbi háromszáz évben már nem használnak ilyen nagy köveket az építkezéseknél. Kivételt csak az a néhány roppant különleges épület képez, amelyeket mi, beavatottak építettünk saját céljainkra. Morzsák és Aladdin szezámjának szemcséi kavarogtak az asztal lapján, miközben a levegő rezzenetlenül állt. Láttam, hogy Hamadryad mozgatja őket az akaratával. Bár a dolog komoly összpontosítást igényelt, egészen úgy tűnt, mintha a férfi önkéntelenül csinálná. Ezt gyakorolta, amíg evett, ivott és beszélt, mert tudta: egy nap még szüksége lesz rá. Olyan képesség volt ez, melyet szeretett volna megőrizni és továbbfejleszteni.
Bár egész biztosan a flúgosok kilenc csoportjának egyikébe tartozott, nem úgy nézett ki, mint egy húsvét-szigeti. Félreértettem volna Ukali kézmozdulatát? - Mi a helyzet a Húsvét-szigeten? - kérdeztem. - Egyre gyorsabban sodródik - válaszolta, és elkomorult az arca. Most hirtelen már nem is tűnt olyan kellemes embernek, mint korábban. - Otthonom jelenleg a déli szélesség kétszázhetvenedik és a nyugati hosszúság száznyolcadik fokánál jár, de tovább sodródik. Nagyon félek, hogy megérem, mikor eljut a rettenet pontjához. Legfeljebb kétszázötven év, és odaér. Persze senki sem maradhat örökké a természet királya. Korszakok váltják egymást, új eónok jönnek a régiekre. - Mi az a rettenet pontja? - kérdeztem. - Hogy mi? - vakkantotta. Ekkor történt valami, amiről lemaradtam. Hamadryad kérdőn Ukalira, vagyis inkább Ukali mögé pillantott, én pedig éreztem, ahogy némán megkérdi a pultostól: „Ez a fickó a flúgosok melyik csoportjába tartozik?" Lekéstem Ukali válaszát: mire odanéztem, már befejezte a mozdulatot, amely arra hasonlított, mint mikor az arab ábécé használója megpróbálja valamelyik római betűt leírni ujjával a levegőbe. De vajon melyiket? Mit mutatott Ukali, melyik csoportba tartozom a kilenc közül? Nagyon megalázónak éreztem a helyzetet, de az egész csupán egy pillanatig tartott. Ukali és Hamadryad is udvarias, jól nevelt emberek voltak. Hamadryad együtt érzően és kedvesen válaszolt azon a mély, vonító hangján. - Nos, a déli szélesség huszonkilencedik és a nyugati hosszúság száztizenegyedik fokánál van a középpontja. Egy pillanatra azt hittem, szent dolgokból űz gúnyt. De nem ez történt, ugye? - Nem, dehogy - feleltem, és hirtelen nagyon tudatlannak éreztem magam. Ennek ellenére eltökéltem, hogy akármiről is beszél ez a flúgos, a végére járok. - De mitől olyan különleges ez a pont, amely a déli szélesség huszonkilencedik és a nyugati hosszúság száztizenegyedik fokánál található? - faggattam makacsul. Hamadryadot szemlátomást megdöbbentette a kérdésem. Azt gondolta talán, hogy mégis
>
szent dolgokból űzök gúnyt? Mikor végre megszólalt, úgy beszélt hozzám, mintha egy gyermeknek magyarázna. - Ez a földteke egyetlen olyan pontja, amely rejtve marad Isten tekintete elől. - Hogy lehet ez? - kérdeztem. - Nos, az Úr saját hüvelykujja árnyékolja be - felelte Hamadryad szomorúan. - Ha a sziget eléri azt a pontot, Isten többé nem segíthet nekünk. Többé senki sem segíthet. Nem sok intéznivalóm volt a környéken. A Harmadik Zuhatagnál nem nőtt kókuszdió, de az Indiai-óceán partvidékéről azért behoztunk néhányat, elvégre az embernek gondoskodnia kell a keze alá tartozó körzet egészéről. Miért érzem magam mégis kívülállónak? A földpadlós folyosóról továbbra is behallatszott a súlyos, bársonyos nesz, a puha tappancsú, hatalmas állat lépéseinek hangja. Kimentem, hogy megnézzem. Odakint világos volt, de nem láttam a jószágot. Hallani viszont nagyon is hallottam, és a szagát is éreztem. Léptei meggyorsultak, egyenesen felém tartott. Orromat megcsapta a jellegzetes állati bűz. Félelmet éreztem a levegőben - a saját félelmemet. Visszamenekültem a Harmadik Zuhatag Klubba. A félsz odakint maradt, de a fojtott vihogás utánam jött. Gonosz, macskaszerű kuncogás volt ez, olyan, mint amivel egy nagyragadozó neveti ki az alávaló embert. Most már tudtam, miféle állat masírozik láthatatlanul a folyosón. - És maguk hogyan viszik fel oda azokat a nagy köveket? - kérdeztem bosszúsan Mr. Hamadryadtól. - Ó, hát párducokkal - felelte egyszerűen Hamadryad. - Párducokkal? Nem leopárdokkal? - kérdeztem, merthogy a folyosón járkáló láthatatlan állat egy leopárd volt. - Párducokkal - ismételte meg Mr. Hamadryad. - Elvégre a leopárd nem más, mint egy feldühödött párduc. - De mégis, hogyan emelik a magasba a párducok az ötszáz tonnás köveket? Úgy hiszem, éppen ebben a pillanatban lépett be Mr. Caracal a Harmadik Zuhatagba.
Mr. Caracal nyájas, finom úr volt, hegyes füllel. Hamadryad nem kedvelte Caracalt, ez rögtön látszott. - Menj vissza! - parancsolta Hamadryad. Nincs jogod kijönni belőle. Caracal egy lenéző pillantást lövellt Mr. Hamadryad felé, azután zavaros dolgok történtek. - Ez lázadás! - visította Hamadryad, majd elhagyta a klubot, de az is lehet, hogy mindketten elmentek. Akárhogy is, valami félbeszakította a jelenetet, én pedig csak öt év múltán láttam viszont Hamadryadot.
2
A jin-jang váltakozás van-e ugyanolyan erős, mint a Majom-Macska váltakozás? Ezt még a kínaiak sem tudják biztosan. Miféle kényszerrel szorítja magához párját az erősebb fél? Vajon elég erős-e ez a kényszer ahhoz, hogy kettészakítsa a Földet? Paracelsus úgy gondolta, igen. Elég erős-e ez a kényszer ahhoz, hogy megmozgassa a hegyeket? Mencius úgy gondolta, igen. Elég erős-e ahhoz, hogy megmozgassa a földrészeket? Nem, ez nem valószínű. Szigeteket talán képes, de földrészeket nem. Avicenna úgy gondolta, még a kisebb szigeteket sem lehet évi egy quadamnál jobban elmozdítani. Néha bejár ide, a Geológusok Klubjába egy férfi, aki szerint ritkán mozdulnak a szigetek harminc centiméternél többet egy évben, és aki úgy véli, a Húsvét-sziget ennek a sebességnek a felével halad csupán. Szerinte a jin-jang és a Majom-Macska váltakozások között ugyanakkora erők feszülnek - és azt is állítja, hogy ez a két ellentétpár a legerősebb a világon. Az ember megmozdíthatja a homokszemeket egy markában tartott kis koronggal, ha az magában hordozza a jin-jang vagy a Majom-Macska ellentét-egységét. Hiába növeljük meg azonban a korong méretét, a hatás nem lesz erősebb. Kire hasonlítanak a húsvét-szigeti kőfejek? Miféle emberhez vagy szellemhez vagy sötét teremtményhez tartoznak ezek a hatalmas, torz tányérarcok? Az elkövetkező években ritkán fordult elő, hogy Rapa Nuin járva ne tettem volna fel magamnak ezt a kérdést, még ha a kőfejeknek
otthont adó dombot nem is másztam meg újra és újra. Évente legfeljebb egyszer jutottam el Gran Rapára - a kókuszdióüzlet nem igazán jelentős a Húsvét-szigeten -, ám a dolog nem hagyott nyugodni. Macskapofák voltak? Nem, az nem lehet, hiszen a macskák ijedten kuporodtak össze a nagy arcok tövében. A macskák egyáltalán nem érzik jól magukat a Húsvét-szigeten. Azt beszélik, az igazán nagy macskák ott még mindig a föld alatt vannak. Akkor talán kutyaarcok voltak? Egy nagyon kicsit talán hasonlítottak. Majomarcok lehettek? Nem, az nem valószínű. Miféle majomnak van ilyen hosszú orra? Hol máshol látni még ilyen hosszúkás, jó kedélyű, komoly arcokat? Tulajdonképpen van néhány hasonló az egyiptomi frízeken, bár a jól ismerteken nem találhatóak ilyen arcok, és azokon egyáltalán nem, amelyeket Quena tartománytól északra találtak. Van még néhány efféle a korai mexikói terrakotta szobrokon, de a mexikóiaknak sem majmuk, sem macskájuk nem volt, és a jin-jangjukból is hiányzott a jang. Van jó néhány olyan arc a régi kínai gúnyrajzokon, amelyet nem lehet másnak látni, mint majompofának. Gótikus faragványokon is találni olyanokat, melyekre a „macskajajj" a legtalálóbb elnevezés, és amelyek valójában a gótikus kornál később születtek. Egyes ír bronztárgyakon és attikai agyagedényeken is megjelennek ezek a hosszúkás arcok, még ha ezek nem is tartoznak a legszebb munkák közé. Néha a szarvasoknak is ilyen hosszú a képük, időnként pedig a csikók és a kutyák néznek ki így. Ez persze mind csupán figyelemre méltó egybeesés, nem bizonyít semmit. Nagyon ritkán ugyan, de előfordul, hogy valakinek ilyen arca van. Történetesen annak a valakinek is, aki miatt foglalkoztatni kezdtek a nagy kőfejek. Ez a valaki Mr. Hamadryad volt, a hosszúkás arcú, hosszú orrú úriember, akinek fojtott vonítás érződött a hangjában. Ő pont így nézett ki. De mi lehet a legfontosabb közös vonás a húsvét-szigeti fejekben, Mr. Hamadryad arcában és az imént felsorolt furcsa tárgyakban? Mi az, amitől ezek összetartoznak? Ami a húsvét-szigeti fejeket illeti, azok az arcok csak az igazság egyik felét mutatják, és azt, hogy valahol léteznie kell saját ellentétüknek. Valaki egyszer
azt mondta nekem, ezek az ellentétek még a föld alatti kövekben pihennek. Mikor legközelebb összetalálkoztam Mr. Hamadryaddal, nem a napfényes Afrikában, hanem az észak-amerikai kontinens egy félhomályos és kevéssé ismert szegletében jártam éppen. A Garfield megyei búzatermesztő törzs területétől délre, a tágas gyapotszavannáktól valamivel északra, a pekánerdőktől és a Kanada-folyót övező, sűrű cserjéstől nyugatra, a rövid lábú, fekete angus marhák nap perzselte legelőitől pedig keletre történt a dolog. Ötnapi járóföldre voltuk az Alabástrom-domboktól, egy poros, Oklahoma City nevű városban. Mivel kókuszdióban utazom, nem sok dolgom akadt a környéken. Benéztem a Cross-Timbers Kókuszos Édesipari Vállalathoz, aztán a Napozófedélzet Klubban üldögéltem, mikor ismerős zaj csapta meg a fülemet. Két pár láb léptei hallatszottak be a folyosóról: az egyik egy nyersbőr csizmát viselő, lúdtalpas személyhez tartozhatott, a másik erőteljes, bársonyosan csoszogó zaj viszont mezítelen talpaktól származott. Ezután belépett a klubba Mr. Hamadryad. Egyedül volt, a rabszolgát - már ha ő volt vele - odakint hagyta. - Egy Gyűrűsfarkú Hevítőt kérek, és a szokásosat ebédre - szólalt meg Mr. Hamadryad azon a kellemesen fojtott, vonító hangján, amelyet soha nem fogok elfelejteni. - Természetesen, Mr. Hamadryad - mondta Jane, a szépséges pultoslány, és nekiállt elkészíteni a Hevítőt. A Gyűrűsfarkú Hevítő lényegében tiszta, égetetlen fahordóban érlelt whiskyből állt, melyet literes befőttes üvegben szolgáltak fel. A tetejére hintettek még egy csipetnyi gipszet az Alabástrom-dombok lejtőiről, és ráütötték egy ollósfarkú tirannusz tojását. Mikor Jane letette elé az italt, Hamadryad még beleszórt egy kevés kölest az üvegbe - a kölesmagok szinte megszólalásig hasonlítottak Aladdin szezámjához. A Gyűrűsfarkú Hevítő a Napozófedélzet Klub specialitása volt, és a világon szinte sehol máshol nem lehetett hozzájutni. Mr. Hamadryad egy húszassal, ezzel a téglalap alakú, zöld papírból - vagy zöld bőrből - készült pénzzel fizetett az italért, amely az észak-
>
amerikai kontinens belső, sivár vidékein volt használatban akkoriban. A visszajárót nem tette el, így előre kifizette fogyasztását a hét hátralévő részére. Odajött az asztalomhoz, és leült. - Hogyan csinálták a párducok? - kérdeztem. Mr. Hamadryad rám emelte a tekintetét. Az ötéves kihagyás szemlátomást nem zavarta. - Ó, egy pillanatra elfelejtettem, miről is beszéltünk - mondta azon a kissé szórakozott, boldog, vonító hangján. - Biztosan azt gondolja, hogy ezzel akarták kiváltani magukat. Meg hogy különben is a rabszolgáink voltak, és rettenetesen szenvedtek a dologtól. A valódi magyarázat azonban a világ működésének alapjaiig nyúlik vissza, és ezen alapok részleges, ám folytonos mozgásával és kikristályosodásával függ öszsze. Ugye nem gondolták, hogy maguk az elsők, ugye? Mert nem azok. Maguk az utolsók. - Kik nem gondolták, hogy ők az első micsodák? - kérdeztem. - Maguk. Az új vonal népe - telelte Hamadryad. - Nem maguk voltak az elsők, és biztosan nem maguk voltak a legerősebbek sem. A viszálykodásaik, nos, meglehetősen szánalmasnak tűnnek azok számára, akik láttak már igazi viszályt. És a bukásuk... azt nehéz lesz mosolygás nélkül bukásnak nevezni. A mi bukásunk, na, azt nevezem! - Meséljen róla! - kértem. - Inkább nem - felelte Hamadiyad. - Beleszakadna az elméje és a dobhártyája. Ábrahám és Ádám előtt is voltak fajok, akik szövetséget kötöttek az Úrral. Hatalmas szövetségek voltak ezek, melyek megszegése elmondhatatlan következményekkel járt. Erőszak és földrengés és földcsuszamlás kísérte ezeket az irtózatos bukásokat. Miután kitobzódta magát a borzalmakban, Isten bűnbánatot gyakorolt, és a soron következő próbatételek egyre szelídebbek és szelídebbek lettek. Nem maradt volna élőlény a földön, ha nem így tesz. Még mi magunk is a sor innenső végéhez vagyunk közelebb. Semmit sem tudunk a valódi tisztítótűzről és a régiek dobhártyaszaggató szenvedéséről. Arra kárhoztattak minket, hogy a rabszolgák rabszolgái legyünk. Ezért láncolták össze a fajtánkat egy másikkal. Nem tudom, képes lennék-e elmagyarázni magának e kapcsolat ter-
mészetét, meg tudnám-é értetni, miféle közelség kíséri a végső elidegenedést, az egymásrautaltságot és a szembenállást. Ellenfeleinket talán a maguk válla fölött lebegő angyalhoz tudnám hasonlítani. - A vállunk fölött lebegő angyalhoz? - kérdeztem. Még soha nem hallottam ezt a kifejezést. - Ismeri őket, csak saját maga előtt is letagadja - mondta Hamadryad. - De kik is ezek az angyalok valójában? Úgy hallottam, a maga fajtája tényleg nem látja őket, de mindenki más (varázslók, szellemek, állatok és egyéb lények) tudja, hogy ott vannak. Szerintük a tény, hogy maguk nem vesznek tudomást a válluk fölött lebegő angyalról, legalábbis kegyetlen mellőzésnek minősül. Én ezzel szemben azt gondolom, hogy inkább vakságról és figyelmetlenségről van szó. De vajon tényleg büntetésből láncolták őket oda a vállukhoz? Vagy ami még érdekesebb: külön fajról van-e szó egyáltalán? Azt is mondják, talán csak nyomorék ikertestvérek ők, csúful eltorzult méhlepények. Néha tényleg ott vannak az ember vállán, mint apró, húsos kinövések. És ezeket, hiába tagadják le oly gyakran, maguk is ugyanúgy látják, mint mindenki más. Általában ruházattal és cinkos hallgatással leplezik el. De kik is ők valójában? A mi esetünkben egyértelmű, hogy két külön fajról van szó. Ellenségeink angyalként és rabszolgaként szolgálnak minket, de ha lejár az időnk, és kívül kerülünk Isten látómezején, megfordul a viszony, s hosszú ideig nekünk kell majd angyalként és rabszolgaként szolgálnunk ellenségeinket. Akkor minket kényszerítenek rá, hogy mozgassunk, emeljünk és cipeljünk, vágjunk és formázzunk. Mi, nagyszerű lények, rabszolgái leszünk a somfordáló párducoknak, és le kell dolgoznunk a váltságdíjunkat. Jane, a szépséges pultoslány kihozta Hamadryad ebédjét, és letette elé az asztalra. Egy szopós borjú tejtől feszülő gyomra volt a tálon. - Még mindig nem értem, hogyan képesek a párducok megmozdítani azokat a hatalmas, nehéz köveket - mondtam. - Sokkal nehezebb dolgokat is megmozdítanak - vonította halkan és ábrándosan Hamadryad. - Azt tudja, melyik a legalacsonyabb és a
legmagasabb rendű faj, amely részesült a Lélekben? A legalacsonyabb rendű mind közül azoknak a zagyván makogóknak a társasága, akik félreértik, mit jelent „nyelveken beszélni". Még a maguk szent könyvében is gondosan választották ki az igét, amelyet az ilyen beszédre használnak. Ügy mondják: tisztán beszél. Mert Isten nem az érthetetlenül makogók istene. Azok a legalávalóbbak, aki azt mondják: „Uram, szent vagyok. Képes vagyok az érthetetlen makogásra." Néhány millió mérfölddel az érthetetlenül makogók fölött helyezkednek el a kígyóbűvölők. Mi még a maga fajtájabelieknél is jobban irtózunk és félünk a kígyóktól. Valahányszor hozzáérek egy halálos kígyóhoz, feláll a szőr a nyakamon, márpedig nekem elég hosszú ott a szőr. És valóban, Hamadryad furcsa taraja szokatlan szőrszálakban végződött a tarkóján. - A kígyóbüvölőknek van vér a pucájában folytatta Hamadryad -, szemben az érthetetlenül makogókkal, akiknek semmi sincs ott. Mégsem ők a legnagyszerűbb faj, hanem a HitükkelHegyeket-Megmozgatók. Ők, a hegymozgatók, adják bele a legtöbbet, ők a legelőrébbvalók az összes büntetését töltő és váltságdíjáért dolgozó közül. A természetfelettiek elitje ők, és elhiheti, hogy amit csinálnak, azt nem csinálja utánuk senki. A hegymozgatásban nemigen lehet csalni. Az a legrettenetesebb feladat, amit ember vagy mágus valaha kapott. - Mit csinál itt, Észak-Amerika pusztaságain? - kérdeztem Hamadryadot. - Mit csinál ebben az oklahomai ivóban? - Hírt kaptam, és eljöttem, hogy megfigyeljem a Fekete-fennsíkot ennek az ivónak a sarkából - mondta. - Pontosabban azért jöttem, hogy szemrevételezzem azt az új tehetséget, aki a környéken tűnt fel. Az ellenséghez tartozik, a szolgákhoz, ám ennek ellenére érdemes megfigyelni. Három napig néztem, ahogy csinálja, és nagyon sokat kivett belőlem. Tudta, hogy a Fekete-fennsík negyed métert mozdult el három nap alatt? - Hallottam, hogy kisebb földrengés volt a környéken. - Egy fiatal és idomítatlan puma van a környéken, akinek veleszületett tehetségét nem köti gúzsba a rabszolgaság - magyarázta Hamadryad. - Bár jómagam irtózom minden
>
macskától, ezt bámulattal figyelem. Lélekgyötrő önfeláldozás, nagyszabású gondolkodásmód, rendkívüli lelkiség és féktelen állatiasság kellett ahhoz, hogy ez a fiatal puma három nap alatt negyed méterrel elmozdítsa a Fekete-fennsík nevű hegyet. Láttam. Tanúsítom. Istenre mondom, elmozdította. És még csak nem is azért csinálta, hogy megváltsa magát. Ez egy szabad puma. A tiszta, szeplőtelen Hit őrzője ő. - Mi köze van ennek a kőtömbök mozgatásához? - kérdeztem. - Ennek egy olyan hegy mozgatásához van köze, amely egymagában felér sok millió kőtömbbel - mondta Hamadryad. Már attól reszketés lett úrrá rajta, hogy elmesélte ezt az egészet, én pedig elgondolkodtam. Hamadryad külseje némiképpen megváltozott, mióta öt éve utoljára láttam. Arcának furcsaságai még élesebben kirajzolódtak. Bármit is fejeztek ki ezek a vonások, immár sokkal határozottabban fejezték ki. Hamadryad egyszer említést tett a görög és egyiptomi kosfejű szfinxekről, engem azonban most inkább a Mandrillus sphinxre, vagyis a Baidoában élő cerkófmajomra emlékeztetett. Morzsák és kölesmagok kavarogtak az asztalon, miközben a levegő rezzenetlenül állt. Láttam, hogy Hamadryad mozgatja őket az akaratával. Bár a dolog komoly összpontosítást igényelt, egészen úgy tűnt, mintha Hamadiyad önkéntelenül csinálná. Ezt gyakorolta, amíg evett, ivott és beszélt, mert tudta: egy nap még szüksége lesz rá. Olyan képesség volt ez, melyet szeretett volna megőrizni és továbbfejleszteni. Sokmilliószor erősebbre kellene azonban növelnie ahhoz, hogy felérjen a Fekete-fennsíkot negyed méterrel odébbmozdító fiatal, ellenséges puma erejével. Vajon a megmozgatásra váró hegyek vetnek árnyékot erre a rokonszenves emberre? - Játszottak valamilyen szerepet a mozgó hegyek a maguk régi viszályában? - kérdeztem. - Bizony, játszottak. Volt ott minden: Varázshegyek, Lebegő Hegyek - szakadt fel belőle a múlt. - De volt valami, ami nagyobb a hegyeknél, a hajóknál, a szigeteknél. Egy Pavilon! Ó, micsoda Pavilont csináltunk egyszer! A vízen lebegett, és hegyek, erdők és kertek sorakoztak a tetején. Kinek adatott még meg ehhez fogható fönséges kiűzetés? Sátor volt ez, egy kellemes
helyre felvert sátor, amely nagyobb a világnál is. Biztos megfigyelte már a parádékon azokat a feldíszített kocsikat, amelyeknek nem látni a kerekét, ezért olyanok, mintha lebegnének. A mi Pavilonunk szolgált mintául, ez volt az első virággal feldíszített szekér, a föld és tenger fölött elsuhanó, gyönyörű monstrum, és a miénk valóban lebegett. Talán ismeri a képzőművészetből az „akvarell" kifejezést. Ahogy egy költő írta, akiről néha azt gondolom, közénk való volt: „S a víz, mint boszorkány szeme: / kék és zöld és fe1 hér ". A mi mozgó hegyünk, a mi lebegő kertünk minden akvarell őse: a színek pokoli kavalkádja (amely nemrég még a színek mennyei kavalkádja volt) olyan elviselhetetlenül ragyogó, olyan élénk, olyan kaleidoszkopikus, hogy kiűzetett a földről. Igen: mi és a mi zöldellő, teraszos hegyünk, ez a roskadásig megrakott, mérföldes gyümölcsöstál, kiűzettünk a földről. Ott rekedtünk a mi hegy-sziget-bárkánkon, ott rekedtünk a kék és zöld és skarlát színeket tükröző óceánon. Ez volt a mi bíbor száműzetésünk a királyi, bíbor tengeren. - Csodásan hangzik, de mégis miről beszél? - kérdeztem. - Ó, valóban tele volt csodákkal, ám ezek a csodák nem voltak örömteliek - mondta szomorúan, mintha ő maga is ott lett volna. - Talán egyetlen faj sem akadt, akit annyi mindentől megfosztottak volna, mint minket. Tán azért történt így, mert mi nagyobb járművet kaptunk. A kertből távozván mindenki magával vitte annak egy darabját, ám voltak, akiknek csupán néhány sáros rög jutott a szent hely földjéből. Úgy hallottam, maguknak például gyalog kellett távozniuk. - Mármint a kertből? Igen, azt hiszem - feleltem. - A vizek közepén volt a kert, amelyből kilebegtünk - idézte fel Hamadryad. - Egy illatos, színpompás, elmondhatatlanul termékeny szigethegy tetején úsztunk ki. Az Olajfák hegyének vörös harmatára mondom, hogy gyönyörű látvány volt! Ráadásul királyok voltunk, még ha bukottak is. Továbbra is igánk alatt tartottuk rabszolgáinkat, akik, hogy megváltsák magukat a szolgaságból, kitermelték, elszállították és felállították óriási kőmásainkat.
De aztán sodródni kezdtünk. Mi egyik irányba akartunk menni, rabszolgáink, a macskák pedig egy másikba. Övék volt a szenvedés, de övék volt a mozgatás hatalma is. Olyan iszonyatos lelki- és akaraterő adatott meg nekik, amely mellett eltörpült a miénk, és amellyel köveket, hegyeket és szigeteket tudtak megmozdítani. Így aztán arra sodródtunk, amerre rabszolgáink akarták, ők pedig pontosan tudták, merre tartanak. Azután kisebb-nagyobb darabok kezdtek leszakadni kiűzetésünk gyönyörű szigetéről. Hideg lopakodott be a terembe, akár egy puha léptű macska. Hamadryad megborzongott, öszszehúzta magát, és mintha egyszerre elbizonytalanodott volna. - Milyen darabok szakadtak le a szigetről? kérdeztem. - Ó, sok száz darab szakadt le, míg végül csupán egy kicsi és nem annyira zöld rész maradt meg. Madagaszkár volt a leszakadó darabok legnagyobbika, és miután elvált tőlünk, sodródni kezdett vissza, az eredetünk felé. Létezése ma is megmagyarázhatatlan rejtély. Egyáltalán nem illik bele a környezetébe. Gondolom, azt maga is tudja, hogy a Madagaszkár szó annyit tesz: „macskák és majmok szigete". - Tudom - válaszoltam. Ekkorra azonban Hamadryadot felzaklatta valami; szenvedélyes vörösben és bíborban játszott az arca, és remegve hadart. - Vissza, vissza, menj vissza! - üvöltötte el magát hirtelen Hamadryad. És vajon mi volt az, amitől ennyire felindult? Mr. Caracal lépett be a terembe, és magával hozta a korábban a folyosóról behallatszó lépteket is. Ő volt az a valami, ami láthatatlanul járkált odakint. Most mégis egy nagyon is látható, simulékony, bársonyos ember állt előttünk, hegyes füllel. - Menj vissza! - üvöltötte Hamadryad. Nincs jogod kijönni belőle. Caracal azonban gőgös megvetéssel a szája sarkában elvigyorodott, és egészen úgy festett, mint aki menten széttépi Hamadryadot. Rettenetes összecsapás zajlott köztük valami kétes küzdőtéren, és Caracal ádáz módon kezdett fölébe kerekedni ellenfelének.
- Mr. Caracal tagja a klubnak? - kérdeztem Jane-t, a gyönyörű pultoslányt. - Az egyik vendégük nagyon nem örül a jelenlétének. - Én ugyan nem avatkozom bele - határolódott el Jane. - Soha sem tudhatja az ember, ki kerekedik felül. - Ez lázadás! - visította Hamadryad. - Még nem jött el az időtök. Caracal egyre közelebb került a győzelemhez, és úgy tűnt, másodpercek kérdése, hogy felfalja az élő és reszkető Hamadryadot. Ö ekkor egy viharos jelenet közepette elhagyta a Napozófedélzet Klubot. Valószínűleg mindketten elmentek. Akárhogy is, valami vagy valaki beavatkozhatott, én pedig újabb évekig nem láttam Mr. Hamadryadot.
3
Madagaszkár neve, ahogy utólag megtudtam, nem azt jelenti, hogy „macskák és majmok szigete". Ezt csak Hamadryad találta ki, én pedig, hogy ne tűnjek tudatlannak, buzgón helyeseltem neki. És a szent iratok arról sem beszélnek, hogy korábban más fajokat is kizártak volna a Gyönyörök Kertjéből. Persze lehet, hogy léteznek ilyenek krónikák valahol, csak azok korábbiak és kevésbé szentek. A kókuszdió-kereskedelmet irányító erők újra egy roppant terméketlen piacra sodortak. Drill Tengeri Bárjában ültem, Rapa Niuban, a Húsvét-szigeten. Sokat kérdezősködtem és gondolkodtam egy bizonyos árnyékról, amely időtlen idők óta a Föld arcára vetül. Aggódtam, hogy az immár évi százméteres sebességgel sodródó Húsvét-sziget elkezd majd beúszni ez alá az árnyék vagy vakfolt alá. És valóban így történt. A tengerpart egyes részei már árnyékban voltak, és úgy tűnt, eltűnt róluk minden élet, minden fény, minden értelem. Ezeken a sötét helyeken csakis értelmetlen dolgok történhetnek. És ha itt megtörténnek, akkor az egész világgal meg fognaktörténni. Lehetséges, hogy valóban van egy ilyen vakfolt a Földön? És ha igen, miért nem beszéltek róla korábban? Megkérdeztem erről a bár tulajdonosát, Drillt, aki megvakarta az orrát, és azt mondta:
>
- Igen, a folt létezik, és mindig is létezett. Hogy miért nem beszéltek róla? Egyszerűen azért, mert nincs rajta semmi említésre méltó. Nem fúj ott a szél, és nem mozdulnak a hullámok. Fagyott, mozdulatlan tajtékok viszont vannak, és ezek mély jelentéssel bírnak. A nap és a hold sem süt le a foltra, és a csillagok sem. Madarak nem repülnek el felette, halak nem úsznak el alatta. Nincsen derengés a mélyben, és az állatövi ellenfény sem látható a magasban. Az iránytű tanácstalanul billeg a tokjában, mert nincsen mágnesesség. A folt területén nincsen szárazföld, kivéve (legalábbis ezt beszélik) korszakváltáskor. Repülő nem száll keresztül rajta, mert a pilótának vakon kellene vezetnie a gépet. Hajó és csónak nem szeli át, mert nem vezet út sehová rajta keresztül. Nem esik alá sem hajózási útvonalnak, sem áramlatnak, sem szélnek. Habár általában semmi sem sodródik az árnyék területére, és nem is jut ki onnan semmi, sokfelé beszélik, hogy szigetünk éppen most kezd besodródni. Ez az a fehér folt a földgömbön, ahová a térképkészítők a jegyzeteket, a méretarányjelölést vagy a Mercator-vetületet szokták tenni. Láthatja tehát, hogy nincs ezen a folton semmi említésre méltó. Kivéve egyvalamit. Drill a kézfejére szórt egy kevés cápabőrborsot, majd lenyalta azzal a hosszú nyelvével, amely talán még arra is alkalmas volt, hogy megragadjon vele valamit. Rapa Nuin nem lehet valódi borshoz jutni, de az őrölt cápabőr pont úgy néz ki, és nem is olyan drága, ha az ember maga készíti. - Mi az a valami? - kérdeztem rá Drill várakozásának megfelelően. - A fagyott vagy mozdulatlan hullámok taraja kiad egy mintát, talán minden minták ősét felelte. - Mivel a folt Isten hüvelykujjának földre vetülő árnyéka, ezek a hullámszerű alakzatok valójában az Isten ujjlenyomatán lévő hurkok és spirálok másai. A minták mindegyikét rögzítették már, benne vannak a régi iratokban és dalokban is. Gondolom, mondanom sem kell, milyen jól jöhet ez. - Miért jöhet jól? - tudakoltam. - Be tudjuk azonosítani - magyarázta Drill. - Azonnal felismernénk, ha egy hamis Isten látogatna el a földre.
- A folt már a sziget felett van - mondta Chui, Drill takarítófiúja. Volt Chuiban valami furcsa; talán a munkaköréhez nem illő tisztaság, fegyelem, simulékonyság, nyájasság, hűvösség és hatékonyság tűnt fel az embernek. Képességei szemlátomást meghaladták az átlagos takarítófiúkéit. - És a folt alatti területeken felgyűrődik a föld. A gyűrődések ugyanazt a mintát mutatják, mint amit a mozdulatlan hullámok. És van még valami, amit megmutatnak, amit szó szerint feltárnak a gyűrődések: felszínre hozzák a föld mélyén nyugvó köveket. - Miféle kövekről van szó? - kérdeztem Chuit. - Azokról a bazaltkövekről, melyek az idők kezdete óta nyugszanak a Földben - válaszolta. - Azokról a kövekről, amelyeket valaki rettentő gyötrelmek árán kiás és elszállít és halványként felállít majd az új rabszolgatartóknak. Hogy kerültek Rapa Nuira bazaltkövek? Hogy használhat egy Rapa Nui-i takarítófiú olyan kifejezéseket, mint a „föld mélyén nyugvó"? Dulakodás hangja hallatszott be Drill Tengeri Bárjába. Egy nyersbőr csizmába bújt, lúdtalpas személy, és egy kissé csoszogva járó, mezítlábas teremtmény zaklatott léptei a kinti folyosón. És meghallottam Hamadryad haragos hangját: - Várni fogsz, bestia! Majd akkor veszed át az uralmat, mikor eljön az időd, egyetlen másodperccel sem korábban! -vonította. Hátborzongató, állatias kacajt hallottam; őrült hang volt, és benne visszhangzott egy tébolyult elme rettenetes szabályossága. Majd tompa, csontrepesztő erejű csapás hangja követte, és reszkető üvöltés - Hamadryadé. Elfogott a rettenetes bizonyosság, hogy Hamadryad halott. De aztán belépett a Tengeri Bárba. Kissé véres volt a bal válla és a karja, mégis, majdnem nyugodtnak tűnt. - Nem szabad kesztyűs kézzel bánni a rabszolgákkal - üvöltötte halkan -, de nem szabad elvétem sem a napot, mikor elérkezik. Persze nem akarom senkire rázúdítani a gondjaimat, már csak azért sem, mert a változás meglehetősen általános lesz. Ah, adjon egy Végső Katasztrófát, Mr. Drill! - Természetesen, Mr. Hamadryad - mondta Drill, és nekiállt elkészíteni az italt. A Végső Ka-
tasztrófa zöld, még erjedésben lévő pálmaborból készült, melyet nagy fakupában szolgáltak fel. Meghintették egy csipetnyi cápabőr-borssal, tettek bele néhány izgő-mozgó egyszarvú férget, végül pedig ráütöttek a tetejére egy kormorántojást. A Végső Katasztrófa Drill Tengeri Bárjának specialitása volt, és a világon szinte sehol máshol nem lehetett hozzájutni. - Túl nagy feneket kerítünk mindennek rikkantotta könnyedén Hamadryad, miközben Chui, a takarítófiú forrásban lévő hajókátránynyal próbálta elállítani a vérzést a karján és a vállán. Chui csillogó szemmel és újsütetű mohósággal végezte a feladatot. Vért szimatolt, fájdalmat szimatolt. Nem lehetett nem észrevenni a mozdulataiban bujkáló kegyetlenséget, nem lehetett nem arra gondolni, hogy annak a kátránynak valójában szükségtelen ennyire forrónak lennie. - A végső katasztrófa igazából nem is anynyira végső - tette hozzá Hamadryad. - Minket, eszkatológusokat gyakran ér az a vád, hogy minden történetből világvége-történetet fabrikálunk. Ez teljesen alaptalan: csupán korszakvége-történetek ezek, egy-egy fejezet lezárultát beszélik el. Vajon a Hamadryad irányában tanúsított puszta együttérzés miatt kezdett a bal vállam sajogni, bizseregni és lüktetni? Iszonyatosan erős fájdalom sugárzott ki innen a szívembe, a tüdőmbe, a májamba és a fejembe. Valami nagyon nem stimmelt ezzel az új fájdalommal, ezzel az ismeretlen, furcsa érzéssel, ezzel az újsütetű elhagyatottsággal. A vállnak nem szabadna ilyen mélyre érnie az emberben. És valami nagyon nem stimmelt a szigetünk viselkedésével sem. Megrázkódott és inogni kezdett, amitől hirtelen úrrá lett rajtam a tengeribetegség, és összezavarodtak az érzékeim. A sziget öt méterrel sodródott beljebb Isten hüvelykujjának árnyéka alá. Mikor elétették az italt, Hamadryad beleszórt egy marék alangfűmagot a kupába. A mag nagyon hasonlított Aladdin szezámjára és a kölesmagra. Hamadryad egy nui d'argile-lal fizetett a Végső Katasztrófáért, ami egy helyi agyagérme volt, és ötszázad annyit ért, mint a chilei pezó. Ennyi közel sem lett volna elég az italért, de úgy tűnt, mintha Drill és Hamadryad
>
rokonok lennének - meg aztán az ember mindig csődben és adósságban van, mikor elérkezik egy újabb kor. - Szigetünk maradványa, csökevényes otthonunk rövid időn belül teljesen beúszik az árnyék alá - közölte Hamadryad. - A világon minden sziget és kontinens leszakadt földdarab csupán, amely egyre messzebb sodródik a Paradicsomtól. De ez a mi szigetünk egykor a legnagyszerűbb volt a nagyszerűek között. Chui, a takarítófiú letépte rólam az inget, és elkezdte csíkokra és cafatokra szaggatni. Bár ez a viselkedés még Drill Tengeri Bárjában is szokatlannak számított, túlságosan nagy fájdalmaim voltak ahhoz, hogy tiltakozni tudjak. Olyan volt, mintha egy kard hegye fúródna át a vállamon, és a kimeneti seb sokkal jobban fájna, mint a bemeneti. Azután, nagy örömömre, Chui forrásban lévő kátrányt kent a háborgó területre. - Szeretik ezt - dévajkodott Chui. - Élvezetüket lelik az átkokban, mikor átveszik a hatalmat. A kátrányos kefe ezeket a dolgokat jelképezi. - Miféle dolgokat? - kérdeztem ingerülten. Lángolt a vállam, de volt benne valami, ami élvezte ezt a lángolást. A sziget ismét megbillent. Újabb részei kerültek be az árnyék alá. - Azok a félnótás álmodozók, akik hisznek az asztrológiában, mind azt mondják, hogy a Halak korát éljük - jelentette ki Hamadryad -, és hogy hamarosan átlépünk a Vízöntő korába. Micsoda vízfejű sültbolondok! Sem a mennyei, sem a földi csillagképekről nem tudnak semmit! A világ hosszú-hosszú idő óta a Majom dicsőséges korát éli, és most (ó, miért kellett ennek eljönnie!) átlép a Macska zsarnokian pedáns korszakába. Hamadryad szipogott egyet, és egy könnycsepp gördült végig hosszú orrán. Drill kihozta Hamadryad ebédjét, egy szopós malac tejtől feszülő gyomrát. Hamadryad remegő kézzel cápabőr-borsot és alangfűmagot szórt a tányérjára. Azután megebédelt. - Utoljára eszem szabad emberként - vonította halkan. Ami engem illet, elfogott az a zavarodott, feneketlenül mély érzés, mely a tífuszlázzal szo-
kott járni, és amelytől úgy érzi az ember, hogy kettő van belőle, és az egyik valamivel hátrébb áll, mint a másik. De hogyan törhetett ki rajtam ilyen hirtelen a tífusz? Vagy a kór maga is csupán egy előjeltöredék volna, figyelmeztetés valamire, ami hamarosan bekövetkezik? (A sziget újra megremegett, és tovább csúszott az árnyék alá. Hamarosan itt lesz a sötétség délelőtt.) Vajon a tífusz - amely megnevezés sokféle jelenséget jelölhet - egy éppen ebben a pillanatban érkező dolognak az előjele volna? - Az elméletei, ezek az emberek, minden, ami ma itt történt - kezdtem -, az egész a világégésről szól. De ha józanul megnézzük, milyen hatással van mindez az anyagi világra? - Azt nem tartja elég jelentősnek, hogy a Majmok ideje lejárt, és a Macskák korszaka következik? - kérdezte bánatosan Hamadryad. - Az egész világon az óvatos, lopakodó kegyetlenség és a rojtos fülű csalárdság lesz az úr. - Rosszabb lesz az, mint ami eddig volt? kérdeztem. Ettől nagyon ideges lett. - Elképzelhetetlenül rosszabb - károgta Hamadryad. Nem fogyasztotta túl jó étvággyal az utolsó ebédet, amelyet még szabad emberként költhet el. Fájdalmasan, szenvedések közepette, irtózatos szellemi gyötrelem árán mozgatta a cápabőr szemcséket és az alangfűmagokat az asztalon, de mégsem ért hozzájuk a kezével. Soha nem leszek rá képes - nyafogta. - Hogyan fogom akkor megmozdítani azokat a milliószor-milliószor nehezebb dolgokat? Ó, micsoda vajúdás ez a léleknek, és milyen rettentő sokáig tart a kárhozat! Ami engem illet, úgy éreztem magam, mintha széttéptek volna. Még mindig a kísérteties kettősség hatása alatt voltam. Feloldhatatlan identitásválság gyötört. Az egyik énem a testemben foglalt helyet, körülbelül a megfelelő helyen, a másik azonban valamivel a bal vállam mögött helyezkedett el. Bizonytalan voltam azt illetően, hogy melyik az igazi. Elmémet minden mással kapcsolatban is zavaró kételyek ülték meg. És a sziget, melyen álltunk, mostanra az árapály fogságába esett kis csónak ideges, kiszámíthatatlan ritmusában billegett. - Mije van meg azoknak, akiknek emelkedőben a csillaga, és mije nincs a rabszolgáknak?
- kérdezte Hamadryad fáradt, elmélkedő vonítással. - A jelenlét - válaszolta meg rögtön a saját kérdését. - A jelenlét? - csodálkoztam. - Azt hittem, a jelenlét az egyetlen olyan dolog, amelyben a legszegényebb, legnyomorultabb rabszolgák is osztoznak a gazdagokkal és hatalmasokkal. Mindenki jelen van valahol. - Ez nem így van - állította Hamadryad. Sok faj létezik, akik szinte soha nincsenek igazán jelen. Ez a maguk válla felett lebegő rabszolgákra is igaz. Az én rabszolgámra is - ekkor Hamadryad kissé megrázkódott -, ott kint a folyosón. Csak a teljes létezők bírnak jelenléttel, ám nem minden létező teljes létező. Olyan térbe és időbe lépünk most be, ahol sokan vissza fogunk fejlődni hiányos létezővé. Nagyon frusztráló, mikor az ember hiányos. - És láthatatlan? - És láthatatlan - helyeselt Hamadryad. Szomorú állapot ez. Sokan nem is tudják, hogy láthatatlannak lenni nem más, mint sötétben létezni, tárgyi és átvitt értelemben egyaránt. Új, szomorú állapotunkban csupán a munkánkon, az ásáson és a szállításon, a hódolaton és a váltságdíjon keresztül leszünk majd láthatóak. - Mit fognak ásni és szállítani? - kérdeztem Hamadryadot. - És kinek fognak hódolni és fizetni? - A nagy, hűvös macskák hatalmas bálványait ássuk és szállítjuk, és a nagy, hűvös macskáknak hódolunk és fizetünk majd - válaszolta Hamadryad rettegve. - Kényszeríteni fognak... ó, áá, ááá, áááárghh! - üvöltötte, és testét görcsbe rándította az átváltozás rettenetes fájdalma. Egy jelenlét érkezett a szobába, mögötte egy hiány vonszolta magát nyöszörögve. Mr. Caracal volt a jelenlét, amely a szobába lépett. Többé nem a folyosón hagyott, láthatatlan rabszolga: jelenlévő személy, egy macskaszerű valaki, akinek nagy bálványokat fognak emelni a földben nyugvó kövekből. A mögötte nyöszörgő hiány Mr. Hamadryad volt. Ügy éreztem, bennem is felütötte fejét a gyenge hiány, és ez most kezd kisurranni a testemből, hogy elszökjön, és láthatatlanul robotoljon valahol - márpedig nekem nem volt különösebb
>
, RAPHAEL ALOYSIUS LAFFERTY
Sokoldalú amerikai író. Munkássága nagy részét a fantasztikum témakörében alkotta, de kerültek ki keze alól tanulmányok, történelmi regények és önéletrajzi művek. 1914-ben született, és írni csak azután kezdett, hogy végigharcolta a második világháborút. Első SF-elbeszélése 1960-ban jelent meg, bemutatkozó regénye pedig nyolc évvel később. 2002ben hunyt el. Magyarul 1983-ban az Univerzum című folyóiratban olvashattuk egy elbeszélését, és azóta a Galaktika közölte le fél tucat novelláját.
érzékem a súlyos tárgyak lebegtetéséhez. Ó, micsoda gyötrelem vár rám! Ugyanakkor roppant erőssé és energikussá is váltam, és készen álltam rá, hogy elfoglaljam és átszellemítsem a testet, amely ott tántorgott a közelben: saját, régi testemet. Hamadryad immár nem volt több egy hoszszú orrú árnyéknál, a lábára nem illő csizmával. Aztán kilépett belőle, és láttam, hogy páviánlába van. Szabadságának régi jelképéből bújt kí. Nem volt többé csizmája, melyben szabadon járhatott, egy láthatatlanságba süllyedő, mezítlábas rabszolgává változott. Furcsálltam, miképpen nem tűnt föl korábban, hogy Hamadryad egy pávián. Mert pávián volt, egy cerkófmajom, egy mandrill - egy eltűnőfélben lévő mandrill. Furcsálltam, miként nem tűnt föl korábban, hogy a húsvétszigeti hosszúkás kőarcok valójában páviánpofák. És hogy a világ többi részén található faragott kőarcok is azok. Persze az is igaz, hogy a majmok közül a pávián képe hasonlít legjobban az emberére, és az is igaz, hogy minden teremtmény közül a majmok a leginkább hasonlatosak hozzánk. És amíg a majmok kora tartott, az emberek és a majmok többé-kevésbé felcserélhetőek voltak. Valami kilépett belőlem, és most ott szűkölt láthatatlanul a vállamon. Volt azonban valami más, valami valódi, ami ebben a pillanatban megszállta a testem, valami, ami nagy erőt és tartást hozott magával. Mr. Caracal rám kacsintott. Mr. Chui is, és most már egyértelmű volt, hogy több egyszerű takarítófiúnál. Drill azonban eltűnt, hogy láthatatlan rab-
szolgaként szolgálja végig az elkövetkezendő kort. Tiszta vagyok, nyugodt és kegyetlen. Ura vagyok magamnak, és a világ hozzám tartozó szeletének. Nyugodt macska vagyok, és többé nem hasonlítok a majmokra. A szobrok, melyeket majd a rabszolgák állítanak a föld mélyében nyugvó kövekből, hasonlítani fognak rám. Mostantól jogunk van az önkényes gyűlölethez. Milyen határtalan jogaink vannak immár! Észrevetted, mennyivel nyugodtabb a világ most, hogy bevezettünk bizonyos fegyelmező intézkedéseket? Észrevetted, mennyivel tisztább a világ most, hogy nekünk köszönhetően a „kegyetlen" többé nem számít szitokszónak? Nem tagadom, hogy valaha én és a fajtám is szétszórt, kicsinyes, pazarló és emberi volt. Nincsen valami elviselhetetlenül majomszerű abban a szóban, hogy emberi? De ez már a múlt. Hajlamaimat tekintve immár istenien dühödt, ám nyugodt és kegyetlen vagyok; vége a szétszórtságnak is - gondolataim szép szabályos rendben sorakoznak a fejemben. Valaha kókuszdióban utaztam. Egy majom voltam a régi rendszerben, aki majomdiókkal üzletel. A kókuszdióipar pedig - talán Adam Smith írta valahol - a szabad kereskedelem utolsó mentsvára volt. Szerencsére mára leromboltuk ezt a mentsvárat. Megszerveztük a kókuszdió-kereskedelmet, az utolsó majombizniszt. Megszerveztük a kókuszdió-kereskedelmet, és létrehoztuk a Nagymacskák Kókuszdió-kereskedelmi Világkartelljét. Magasságos macskák, megszerveztük az egészet! Marczali Ferenc fordítása 1: Samuel Taylor Coleridge: Ének a vén tengerészről, 125-126. sor, Szabó Lőrinc fordítása
ZAJLIK A SCIFI-KÖZÉLET, MINDEN SZINTEN
A
MAGYAR
ÍRÓSZÖVETSÉG SF-szakosztá-
lyának januári ülésén az utópia témaköre került terítékre. S. Sárdi Margit, a Magyar Scifi-történeti Társaság (MASFITT) elnöke, az ELTE BTK egyetemi docense a Jules Verne műveiben felbukkanó utópiák tartalmas, nem egyszer mulatságos összehasonlító elemzésével teremtett kellemes, nosztalgikus hangulatot. Pintér Károly, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense Sir Thomas More Utópiáját tárgyalta igen alaposan és részletesen. Ezen az estén a MASFITT 2012-es pályázatainak értékelésére és díjátadójára is sor került. Az egyetemi hallgatók számára kiírt pályázat (a tudományos-fantasztikus irodalom egy témakörét bemutató tanulmány elkészítése) első díját a társaság nem adta ki. A második díjat megosztva ítélte oda Hegedűs Norbertnek „Különös vendégek" és Pogácsás Péternek „Az örök visszatérés" című pályamunkáikért. Harmadik helyezéssel a társaság Dálya Gergely „A hidegháborús helyzet megjelenése a tudományosfantasztikus irodalomban a vasfüggöny két oldalán" című tanulmányát jutalmazta. Az egyetemi tanár szakos hallgatók számára kiírt pályázaton (kreatív óraterv készítése egy tudományos-fantasztikus regény vagy novella órai feldolgozásához) a legjobb eredményt Szabó Ágnes Verne Nemo kapitányáról szóló, 8. évfolyamos diákoknak szánt, harmadik díjjal kitüntetett óraterve érte el. 2013. február 5-én a Marczibányi Téri Művelődési Központban nem mindennapi felolvasóesten vehettek részt az érdeklődők. A Momentán Társulat immáron tíz éve invitálja a magyar kortárs irodalom szerelmeseit egy kis csevegésre; Kex és Tea című előadásukon ezúttal a science-fiction volt terítéken. A fiatal, ám
profi művészek többek között Ray Bradbury, Fredric Brown, Isaac Asimov és Örkény István műveiből rögtönöztek, majd Németh Attilával, magazinunk irodalmi szerkesztőjével Tóth Barnabás beszélgetett a magyar sci-fi helyzetéről. Az estet Pirisi László kvízjátékkal összekötött zongorabetétei gazdagították: a vendégek megtippelhették, mely scifi-filmből vagy sorozatból származik egy-egy futam. A Metropolis Media idei első kiadványának szerzője Adam Wisniewski-Snerg, aki a lengyel scifi-irodalom méltatlanul elfeledett, ám igen kiváló művelője volt; a kiberpunk egyik előfutáraként tekinthetünk rá. Történeteinek középpontjában a valóság és a mesterségesen generált realitás konfliktusa áll, melyek köré általában disztopikus társadalmat épített fel. A lator evangéliuma című regényének könyvbemutatójára február 14-én került sor a Tündérgyárban. Az interaktív beszélgetésnek - dr. Mund Katalin (a Booker online könyváruház ügyvezető igazgatója), Képes Gábor (muzeológus, író), Szélesi Sándor (író, forgatókönyvíró, szerkesztő) és Holló-Vaskó Péter (műfordító) részvételével - az SFportal Meetup adott helyet. Kovács „Rhewa" Andrea
Beszélő némaság 3.
ISTENI INFLAGRANTI
J
ACOPO
ROBUSTI,
közismertebb
nevén
Tintoretto (1518-94) a velencei reneszánsz és kora-manierizmus kimagasló mestere Harminc-egynéhány éves korában festette egyik olyan főművét, a Venus és Vulcanus címűt, amely nem egyházi, vallási témájú, nem a Signoria vagy a katolikus egyház (esetleg valamelyik főpapja) megrendelésére készült, és főként nem avatatlan tekintetek számára. A reneszánsz már megengedetté, sőt szinte kötelezővé tette az antik görög-római kultúra felfedezését, ismeretét, a benne való jártasságot. Magára valamit is adó nemesember vagy városi polgár legalább annyira eligazodott a görögrómai hitvilágban és az ókori szerzők művei közt, mint amennyire száz-kétszáz évvel korábbi elődei a kereszténység tanai, szentjei és szentirásának oldalai közt. Nem véletlen, hogy a velencei kelmefestő családból származó festőművész is beszélte ezt a nyelvet. A pápai állam fennhatóságával szemben erős konkurenciát támasztó köztársaság vonzotta a tehetséges művészeket (megfelelő nagyságú anyagi erő is volt mind az állam, mind az ottani egyház, mind a magánemberek tulajdonában). Nem véletlen, hogy a számos kiváló festőt, szobrászt, építészt (élükön Michelangelóval és Raffaellóval) begyűjtő Róma komoly ellensúlyává vált Velence az egyszerre, egy időben ott dolgozó Tiziano, Veronese és Tintoretto felsorakoztatásával (s mögöttük ugyancsak számos további kiváló művésszel). A művészek többnyire megrendelésre dolgoztak, abból éltek. A megbízások azonban téma, ábrázolás, megjelenítés szerinti kötöttségekkel jártak. Amit viszont a maguk kedvére festettek, abban szabadon választhattak témát, ábrázolásés megjelenítésmódot. Ilyen volt a Venus és Vulcanus című kép is. Témáját tekintve antik görög-római, ábrázolásában egy szinte teljesen meztelen női és egy alig takart férfitest uralja a képfelületet, s nem utolsósorban egy meglehetősen sikamlós történetet jelenít meg. Amely perszer a korabeli Velencében
nem számított üldözendő cselekménynek. Mindama szabadosság ellenére, amely Velence mindennapi életét jellemezte, az ilyen téma mégsem a köznép ámulására volt kitalálva, hanem az előkelők és gazdagok épülésére. Mert ugye amit szabad Jupiternek... Azt bizonyára szabad Venusnak is. A festményhez kapcsolódó monda úgy szól, hogy Venus hihetetlen szépsége teljesen megbabonázta és lenyűgözte az égieket, s olümposzi lakhelyükön minden isten fülig szerelmes volt belé (az istennőket pedig a sárga irigység emésztette). Hogy megelőzze a bonyodalmakat, Jupiter férjhez adta őt a csúnya és öreg Vulcanushoz, aki az Etna mélyén élt és a becsületes kovácsmesterséget gyakorolta. A fél lábára sánta Vulcanus nagyon ügyes mesterember volt, az Olümposzon mindenki nagyon megbecsülte csodás munkáiért. Állandóan el is látták mindenféle megrendeléssel. Igy hát nemcsak csúnyasága és idős kora, hanem rengeteg munkája miatt sem tudott olyan férje lenni a káprázatosan gyönyörű Venusnak, mint amilyenre az ifjú feleség vágyott. Ezért aztán az istennő olyan partnereket keresett, akikkel kárpótolhatta magát. A feljegyzések szerint igen sok szerencsés istent és halandót részesített kegyeiben. Érdemes megjegyezni, hogy miután Venus a fiatalság, a szerelem és az élvezetek istennője volt, az Olümposz közvéleményét befolyásoló, a főhatalomhoz közel álló istenek nem nagyon tiltakoztak kilengései miatt, pedig mind a többi isten, mind pedig az emberek erkölcseire nagyon vigyáztak. Juno, Jupiter felesége például semmilyen félrelépést nem nézett el senkinek, még őfőistensége férjeurának sem. Ezért volt kénytelen szegény hol aranyesőnek (Danaé), hol hattyúnak (Léda), hol bikának (Európa) öltözni, nehogy az asszony idejekorán leleplezze és megakadályozza szándékának kivitelezésében. (Tintoretto egyébként a Lédával megesett kalandot is megfestette, mintegy húsz évvel a Venus-Vulcanus után.) Tintoretto házastársi hűségéről nincsenek megbízható forrásból származó értesüléseink, arról azonban bőségesen szólnak az egykorú fel-
jegyzések, hogy nem ment a szomszédba egy-két alapos gazemberségért, ha előbbre akart jutni a sikerekkel és buktatókkal sűrűn ellátott művészi pályán. Kíméletlenül legyalulta az útjában álló versenytársakat, ha nem is olyan kíméletlenséggel, mint a közel két évtizeddel korábban született Benvenuto Cellini vagy a kései kortárs Caravaggio, akik több magánéleti ellenfelüket egyszerűen eltették láb alól. Ez a „majd én megmutatom, milyen legyen az élet" stílusú hozzáállás fedezhető fel a Venus-Vulcanus képen is, amennyiben a minél hatásosabban előadandó sztori kedvéért kicsit alakítgat itt-ott az alaptörténeten. Ez pedig a következő: Mars, a hadisten egyik első számú kedveltje volt Venusnak. Többször is találkoztak titokban. A Nap (illetve istene, Apollo) azonban hírül vitte Vulcanusnak a dolgot. A kovácsmester-isten ezért egy olyan, rendkívül finom, de nagyon erős és láthatatlan hálót kovácsolt, amely csak neki engedelmeskedett. Amikor eljött a megfelelő pillanat, ráterítette a vétkezőkre, és összecsődítette az Olümposz ap-
raját-nagyját, hogy tanúi legyenek a lelepleződésnek. Innentől aztán a mondai történet többféleképpen folytatódik és fejeződik be, lényeg, hogy a vétkesek szétválnak, de megmenekülnek, Vulcanus is megbékül és visszatér műhelyébe. Ahogy az lenni szokott isteni körökben, nincs büntetés, Venus is, Mars is, Vulcanus is háborítatlanul éli az életét, amíg világ a világ. Hogy néz ki mindez Tintorettónál? Nézzük csak: megvan Venus, megvan Vulcanus. Az öreg feltérdel az ágyra és erősen vizsgálja felesége szemérmét: vajon történt-e valamilyen gyalázat? Hát Venus mit tesz? Bizony nemhogy szégyenlősen eltakarná, helyette inkább feltárja magát. Mintha azt mondaná: „Ezt nézd meg, férjuram, ellen tudsz állni ennyi gyönyörűségnek?" És bizony Vulcanus arckifejezését látva biztosak lehetünk abban, hogy nem tud. Ehhez azonban arra van szükség, hogy sem a láthatatlan-letéphetetlen háló, sem pedig az olümposzi nyilvánosság ne zavarja a történetnek ezt a Tintoretto-változatát. Na jó, de hová lett a daliás és férfias Mars, a hadisten? Nos, ő bizony meglehetősen daliátla-
>
nul és gyáván a falnál levő asztal zöld térítője alá bújt, mégpedig teljes fegyverzetben, és jelenleg minden energiáját az köti le, hogy csendre intse a Vulcanus és közte levő kiskutyát, amely dühödten csahol, feléje fordulva. Ezzel azonban még nem ért véget a szereplők névsorolvasása. Van még valaki a szobában: az ablak alatti bölcsőben egy meztelen kisbaba, aki a felfordulás, égszakadás-földindulás, kutyaugatás ellenére édesdeden alszik. Kisbabáról aztán végképp nem volt szó az idevágó mondák egyikében sem! Igen ám, csakhogy ennek a pufók kisbabának szárnyai vannak. Hát akkor ő nem lehet más, mint Cupido. Vagyis az antik görög eredetiben Ámor. No, így már egészen más a leányzó fekvése, hiszen Cupido, aki nyílvesszőivel szerelmet ébreszt a halandókban, nem más, mint Venus és Mars édes-egyetlen gyermeke, akit - szüleinek folytonos más irányú elfoglaltsága miatt - maga Jupiter nevel. Jólnevelt kisbaba nemdebár jól alszik. Ha viszont a szerelem babaistenkéje alszik, akkor ott a szerelem sem ágaskodhat nyakra-főre. Lehet, hogy az ágyra térdeplő Vulcanus szívesen gyakorolná férji jogait (vagy elhanyagolt kötelességét), de Tintoretto szerint még nem alkalmas rá. Ezt jelzi Cupido mély alvásán kívül az a kis ágyékkötő-darab is, amely Vulcanus két lába közt lelóg, és amely eléggé össze nem téveszthető módon kirajzolja az isteni kovácsmester nemi szervét, s mint azt láttatni engedi... hát, hogy is mondjuk csak... bizony lelóg. És akkor most jön a csavar. Vagyis a tükör. Igen, a tükör, amely azon az asztalon található, amely alall Mars kucorog félig hasmánt, de teljes fegyverzetben, sisakostul, kardostul. Egyes elemzők szerint a tükör nem is tükör, hanem Mars mindig fényesen ragyogó pajzsa. Ha így volna, annál rosszabb lesz neki a Tintorelto-féle végkifejletben (nem a pajzsnak, hanem Marsnak). Mert nézzük csak, mil is fest a kelmefestő (olaszul: tintore) fia a néző okulására arra a tükörre (vagy pajzsra)? Hát igen: a Signoria vagy az inkvizíció kellemetlenkedéseinek elkerülésére azt is mondhatnánk, hogy az elöl látható hitvesi jelenetet hátulnézetben. Aha. Na jó: legyük fel, hogy pajzs. De akkor ki az a tökkelütött főhülye, aki egy pajzsot élére állítva
helyez el pásztorórára készülve, ahelyett hogy lefektetné? Élére állítva a bejárati ajtóhoz illik tenni, hogy a váratlan vendég felborítsa, hogy nagy zajt üssön, hogy elég idő legyen a szétrebbenésre. Helyes: akkor kegyen tükör. De ki az a megveszekedett vadmarha, aki egy tükröt az asztalra állít, félig eltakarva az ablakot, úgy nagyjából köldökmagasságba? Az már olyan régi igazság, hogy szinte közhelyszámba megy: jó festő jó képén semmi sincs véletlenül ott, ahol van. Jó festő mindig tudja, hogy mit miért tesz. Mármint a képpel. Számunkra is kiderül, csak jól meg kell nézni azt, amit láthatunk. A tükör ugyanis nem az előtérben megfestett pillanat egyidejű tükröződése, de nem ám! A tükör azt mutatja, amit - ha ott maradnánk, ha ott maradhatnánk még néhány percig - kicsit később láthatnánk. Amikor is Vulcanus mindkét lábával feltérdel az ágyra. Egyik kezével alányúl felesége szépséges combjának, befordítja, ahogy illik - és ahogy akkoriban csak egy istennek illett tennie, mert erkölcsös polgár nem vetemedett effélére otthon az aszszonnyal, legfeljebb a városban bőven található és messzeföldön híres kurtizánokkal -, és aztán hitvesi Venusa hátulnézetében gyönyörködve ad neki. Istenesen. Ahogy a vén cigány húzzavonja Vörösmartynál: „Isteneknek teljék benne kedve". Amiben az a gyönyörök gyönyöre, hogy az asztal alatt kucorgó hadisten kénytelen végignézni-szenvedni mindezt az utolsó, de a legutolsó cseppig. Nos, erről szól a szokatlan témájú festményen a szokatlan helyen levő tükör. A belátható jövőről. Amelybe csak egy nagy művész segítségével kaphatunk belépést. Persze azt sem mindenki. Csak Shakespeare-rel szólva - „akinek szép a lelkében az ének". Kenessei András
Kertészkedjünk az asztalnál! Egyre több otthonban kapnak helyet olyan bútorok, amelyek a természetet hivatottak közelebb hozni hozzánk. A mohával borított dohányzóasztalok, kőből faragott kanapék sokak számára bizarrnak vagy épp kényelmetlennek tűnhetnek, de tény, hogy látványosak és becsempészik a lakásba a zöldellő természetet. Ezek után nem meglepő, hogy a tervezők az irodákat is a külvilág jegyében akarják egyedivé tenni.
M
INDANNYIAN
SZERETNÉNK kicsit
otthonosabbá varázsolni a munkahelyünket, hiszen a nap jelentős részét ott töltjük. Ezt megtehetjük egy bögrével, fotóval vagy növényekkel. Utóbbi nemcsak saját közérzetünket javítja, hanem az egész légkört barátságosabbá teszi a kollégák számára is. Daniel Zellert, a norvég tervezőt is ez ihlette meg, mikor elkészítette terrárium asztalát. Szeretett volna olyan munkakörnyezetet létrehozni, ami segít egy kicsit kikapcsolni a stresszes mindennapokban. A sötétre pácolt fa íróasztal belsejében egy edzett üveg tárolófiók van kialakítva, ami majd a kertünket alkotja. Ide ültethetjük új donsült növényeinket. Ezek kiválasztásánál érdemes szem előtt tartani a fiók viszonylag kis méretét, és azt is, hogy lakói ne legyenek túl kényesek. A fiók könnyen kihúzható, ha öntözni vagy csinosítani szeretnénk az íróasztal élővilágát. Kertünkre a szabad kilátást az asztal közepén található, plexiüvegböl készült ablak biztosít) a, amin keresztül napközben bejuthat a természetes fény. Ha estig dolgozunk, akkor sem kell aggódni, mivel az ablak oldalára fel van szerelve néhány kis LEDlámpa, melyek segítenek, hogy hangulatvilágítás mellett gyönyörködhessünk kertünkben. Mikor megkérdezték Zellert, miért készítette ezt az asz-
talt, a válasz egyszerü volt: „Egy ilyennel bárki átvészelheti a telet mindenféle depresszió nélkül." Egyre több cégnél bevett szokás, hogy a dolgozók számára biztosítanak egy pihenőszobát, sőt lassan rnár a relaxációs kabinok is minden nagyvállalatnál elérhetők lesznek. A kis kertészasztal sajnos nem fog ilyen gyorsan elterjedni. Zeller nem tartozik azok közé a dizájnerek közé, akik tömeggyártásra terveznek, de bízzunk benne, hogy meggondolj a magát és addig is érdemes megnézni a többi termékét, amik szintén ötletesen kombinálják a természet kincseit a mindennap használatos tárgyakkal. Sőt egy kis kreativitással és kicsivel több kézügyességgel a zöldségnevű tervező nyomdokain magunk is elkészíthetjük saját kert-asztalunkat. Gricman Kata
LÉGPÁRNÁS SPORTKOCSI
E
GY LÉGPÁRNÁS JÁRMŰ nagy méretben harceszköz vagy különleges körülmények között szállításra alkalmas, kisebb méretben jó szórakozás. Bár tény, hogy nem könnyű vezetni. Tervezőik a külcsínnel nem sokat törődtek, a funkciónak rendelték alá a dizájnt. A legmeghatározóbb elem, az úszógumira emlékezető gumiszoknya nagymértékben behatárolja a lehetőségeket. A Mercier-Jones azonban teljesen új utat nyitott a légpárnások fejlesztésében. Személyes használatra szánt modelljeik már inkább lebegő sportkocsinak látszanak. Ezt a hatást is akarták elérni. A tervezés során napjaink szuperjárgányaiból merítettek ihletet: a figyelmes szemlélő több híres autócsoda vonalait is felismerheti. A szénszálas kompozit anyagból készült kaszni alatt sokkal szolidabb méretű szoknya öleli körül, ami nem rontja az autó megjelenését. A 378 cm hosszú, 188 cm széles és alig több mint egy méter magas jármű súlya 363 kg, de képes 227 kilónyi terhet szállítani, földön és vízen egyaránt. A felhajtóerőről és haladásról gondoskodó ventilátorokat villanymotor pörgeti fel, ezeknek az áramellátásáról viszont benzinmotor gondoskodik. Tíz másodperc alatt gyorsul fel 50 km/h utazósebességre, de képes túllépni a 120 km/h-t is. A két utas szállítására alkalmas légpárnás még nem kapható, ára várhatóan 4-5 millió forint körül lesz.
M
AWMAW
ESTÉLYT AD, és a fia három
órája késik. Már lemaradt az unokatestvére nyavalyás esküvői szertartásáról, a szőlőlével mondott köszöntőkről, a torta felvágásáról, és épp most fog lemaradni arról is, hogy a pár bolondul a kocsihoz fut. Az asztalokat kémcsövekbe tett fehér virágok díszítik, mivel a vőlegény kémikus egy textilgyárban, és kint a hallban van egy kinagyított fotó, amely az ifjú párt ábrázolja csecsemőkorából, amikor még nem ismerték egymást. Mawmaw csillagos ötösre értékelné az estét, ha nincs ez a dolog Tommyval. Tommy úton van hazafelé Atlantából, ahol egy népszerű show, a Visszahoztuk a kihalásból műsorvezetőjeként dolgozik. Minden részben ténylegesen visszahoznak egy régen kihalt, elfelejtett teremtményt- kardfogú tigrist, dodót meg efféléket. A műsor Mawmaw-ban visszás érzéseket kelt, de úgy tűnik, a nézők szeretik. Tommy mindig nagyon csinos a khakiszínű szafarikabátban. Az ifjú pár éppen indulni készül, amikor csörög a telefon. Az egyik nagybácsi „tudod, ki keres" szavakkal húzza a telefont az ajtóhoz, de Mawmaw leteszi, mert nem akarja hallani. Egy szót sem. Tommy mindig tele van kifogásokkal. Mawmaw átadja a kis rizses zacskókat a vendégeknek, a főbejáraton mennek ki, és rizszápor zuhog a menyasszonyra meg a vőlegényre, miközben beülnek a borotvahabbal és óvszerekkel díszített Plymouthba. Mindenki elmegy, az estélynek vége, és Tommy lemaradt az egészről. Világos, egy pillanatig sem gondol senki másra önmagán kívül. A ház újra üres. Mawmaw felmegy a hátsó verandára elszívni egy mentolos cigit, és hogy érezze a hűvös éjszakai levegőt szeplős arcán. Az éjszakai levegő része a természet erejének, és a természet erői emlékeztetik az embert arra, hogy milyen kicsi. Ha tudod, mennyire apró pont vagy a nagy egészben, azt is látod, mekkora ostobaság bármin idegeskedni. Ezt a módszert Mawmaw egy nőtől leste el a tévében; bár ő kifejezetten a pénzügyi problémákra gondolt, úgy tűnt, minden helyzetben működik. Emlékeztet arra: le kell mondani a vágyról, hogy mindent irányíts. Mawmaw érzi, hogy a lehelete csiklandozza a bőrét. Felismeri benne a természet erejét, ami
Sokszor felmerül a kérdés, erkölcsi szempontból milyen határokat kell szabni a kísérletezésnek, a mérhetetlen kiváncsiságnak. A válsz megtalálásához talán különös, keserédes
tapasztalat vezet... Thomas Pierce
HARMADIK SHIRLEY TEMPLE több mint az ő öreg, köszvényes léte. És megérti, hogy egy nap - ki tudja, talán még ma éjjel álmában - meghal, és Isten Örök Országába kerül. Érezni fogja az Ő szeretetét, és amikor ez megtörténik, minden csalódottsága, aggodalma olyan lesz, mint a harmatcsepp egy száguldó autó szélvédőjén: az üvegen foltok tűnnek fel, aztán minden kitisztul. Ez a gondolat valódi vigasztalásként hat rá. Mawmaw már közel áll ahhoz, hogy engedje elpárologni a haragját, de aztán hagyja, hadd jelenjen meg előtte Tommy arca azzal a kisfiús mosollyal, melyet mindig felölt, ha úgy akar tenni, mint aki nem érti, miért lehet rá bárki is dühös. Mawmaw elnyomja a csikket a lépcsőn, és bemegy, hogy összeszedje a piszkos tányérokat és poharakat. A valódi takarítás várhat reggelig. Fent felveszi a hálóingét, beszedi a gyógyszerét. Már az álom határán jár, amikor meghallja a furgon hangját a kocsibeállón. A veranda lámpái újult erővel zümmögnek fel. A hold több fényt árasztana, ha megtehetné. Tommy hazajött, és Mawmaw vágyat érez, hogy
énekeljen. Azt kívánja, bár ne ért volna véget a parti - akkor mindenki láthatná a fiát. A bejáratnál várja Tommyt, aki magához húzza, és szorosan átöleli. - Soványnak látszol - állapítja meg Mawmaw. - Nincs kedved egy kis kókuszolajban sült garnélához vagy egy szelet esküvői tortához? Tommy szeme véralfutásos, barna haja kócos. Öltönynadrág van rajta, és egy fehér atlétatrikó. Mawmaw nyolc hónapja és hat napja nem látta. Már majdnem megbocsátott neki, csaknem elfelejtette, milyen mérges volt egy órával korábban. - Jó okom van, hogy késtem - mondja Tommy, és megütögeti a furgont, amelynek az ajtaján rajta van a Visszahoztuk a kihalásból matricája. - Mutatni akarok valamit. Tölts egy italt mindkettőnknek, és találkozunk hátul! Mawmaw grépfrútlevet tölt neki egy magas, Duffy kacsás pohárba. Tommy a hátsó ajtón jön be a házba, és felkapcsolja a világítást az udvaron. Amikor Mawmaw odaadja neki az italt, nagyot kortyol belőle, és zavartan néz fel. Elő-
>
vesz egy flaskát a zsebéből, és tartalmát beleönti a pohárba. Az udvaron egy pokróc alatt van valami. Mozog. - Mama, arról, amit mutatni akarok neked, egy szót sem szólhatsz senkinek. Ha megteszed, nagy baj lesz. Baj, nagy bével - mondja Tommy; ledönti az italát, és félrehúzza a pokrócot. Mawmaw hátrahőköl. Valamilyen elefántféle van alatta. Szőrös. - Ne félj, nem veszélyes, egy Bread-szigeteki törpemamut. Az utolsó vadon élő példány úgy tízezer éve pusztult el. Ők a legkisebb valaha élt mamutok. Édes, nem? A mamut derékmagasságú, piszkosszőke, gubancos szőr borítja, amely leér egészen a sáros földig. Az agyara fehér és nagyon is valóságos, kifelé és felfelé csavarodik. Homloka magas és kidudorodik, sötétebb szőr borítja; ormánya a földet vizslatja, isten tudja, mit keres, aztán feltekeredik, mint egy kakaós csiga. - Mi az ördögöt csinál egy Bread-szigeteki törpeakármi a kertemben? - kérdezi Mawmaw. - Tudod, ez itt nagyon különleges. A munkatársaimon kívül te vagy az első újkori ember, aki pillantást vethet egy ilyen lényre. A részt, amiben szerepel, még nem adták le. Menj, simogasd meg! Barátságos. Tulajdonképpen háziállat. Shirley Temple a neve. - Shirley Temple? Nem hívhatod így - tiltakozik Mawmaw. - Shirley Temple volt Shirley Temple. - A kennelre mutat, amely alatt Shirley Temple, a dán dog nyugszik. Daganatai voltak, amiket nem lehetett eltávolítani. Az állatorvos el akarta altatni, de Mawmaw azt nem tudta volna elviselni. Végül egy éjjel véletlenül nyitva hagyta a kennel ajtaját, és a kutyát három nappal később találta meg kihűlve, összezsugorodva a veranda alatt. - Rendben - egyezik bele Tommy. - Bár tisztelgésnek szántam. Hívhatjuk Második Shirley Temple-nek, ha gondolod - mondja, és ráteszi a kezét a mamut agyarára -, vagy inkább Harmadik Shirley Temple-nek, tudod, végül is az első az a nyalókás, fürtös Shirley Temple. Ő itt nagyjából annyira veszélyes, mint az a kislány. Tommy végighúzza a kezét a mamut hátán, és az felpillant rá sötét, titokzatos szemével. Ügy néz
ki, mint aki nem tudja, mihez kezdjen ezzel az új helyzettel. - Már teljesen kifejlett? - kérdezi Mawmaw. - Nekem azt mondták. Nem lenyűgöző? Mawmaw bólint, mert a mamut valóban egy tudományos csoda, igazán lenyűgöző, de akkor is, későre jár. Mawmaw hajnali négy óta talpon van, a fogadás végső előkészületeit rendezte el, és a gyógyszerét is bevette. A holdfény megvilágítja hármójukat. Úgy döntenek, hogy Shirley Temple-t a kennelben hagyják éjszakára. Mawmaw nem minden barátja kedveli a fia műsorát, különösen nem az Isten Szent Fénye gyülekezetben. Amikor a műsort először bemutatták, Mawmaw még nem volt nyugdíjas, a templom gazdasági ügyeit intézte. Frank lelkész behívta kicsi, forró irodájába, és arról faggatta, nem aggódik-e a fiáért. Addig a pillanatig nem aggódott. Frank lelkész tud mindent, amit csak lehet Mawmaw-ról és Tommyról. Két hónappal a fiú születése után csatlakoztak az Isten Szent Fénye gyülekezethez. Mawmaw nem volt férjnél, mert Tommy apja már elvett korábban mást. Kyle Seevers hites könyvvizsgálóként tevékenykedett a szomszéd városban, és Mawmaw esti iskolájában tartott egy előadást. Nem volt képes elhagyni a feleségét, de igazi úriemberként viselkedett, rendszeresen postázott egy csekket, egészen addig a napig, amíg szívrohamban meg nem halt. Mawmaw úgy vélte, jobb, ha nem megy el a temetésére. Tommy ismeri a Kyle Seevers nevet, mert Mawmaw nem szereti a titkokat. Reggel Tommy lejön a konyhába, és megkérdezi, kaphat-e rántottát és grízt. Nem lehet visszautasítani. A haja égnek áll hátul, negyvenkét éves, de lehetne tizenkettő is. Mawmaw lábujjhegyen nyújtózkodik a serpenyőért a felső polcon, aztán lehajol a habverőért a legalsó fiókhoz. Energikusabbnak érzi magát, mint az elmúlt hónapokban. A térde is alig fáj. Tommy a kávéját kortyolja, és újságot olvas. A tojás sistereg a szalonnazsíron. - És hogy van Shirley Temple? - kérdezi Tommy. - Nem látok semmit kint. Mawmaw egész reggel szándékosan nem nézett ki a mosogató feletti ablakon.
- Nem látod? - Tommy felpattan, és kiviharzik a hátsó ajtón. Mawamaw figyeli, ahogy egy szál gatyában átsiet a füvön, és bemegy a kennelbe. A mamut a legtávolabbi sarokban bukkan elő a tölgyfa mögül. Messziről egészen kutyaszerű. De az a hosszú, kutató ormány. Azok az agyarak. Tommy leül a mamuttal szemben, és végigsimítja a piszkosszőke bundái. - Mosd meg a kezed! - szól rá Mawmaw, amikor Tommy visszajön. - Lehet, hogy beteg. - Mama, nincs semmi baja. Mawmaw nem szól, de figyeli, hogy Tommy milyen alaposan mossa meg a kezét a mosogatóban. Aztán leteszi elé az asztalra a tányért a reggelivel, és nézi, ahogy eszik. - Hogyan került hozzád ez az elefánt? Ez nem törvényellenes? - kérdezi végül. - Ez nem elefánt. Figyelj, beavatlak egy piszkos kis titokba. Ismered a Kihalásból Visszahozott Állatok Állatkertjét? - Igen, ahol az az édes gondozó befogadja az állatokat minden műsor végén. - Igen. Ő Samantha. Csakhogy nem fogad be minden állatot az állatkertbe. Ezt adásban sosem
mondjuk, de néha véletlenül ikreket klónozunk, ami egy szabályos bürokratikus rémálom. Annyi kurva törvény van, amit nekünk... - Ne használd a k betűs szót, kérlek! - Bocsánat, de így van. Azt hinnéd, atomfegyvereket tesztelünk. Addig tarthatjuk meg az ikerállalokat, amíg forgatunk, szóval használhatjuk bármelyikei a kamera előtt. De utána meg kell szabadulnunk az egyiktől. Samathának kell elaltatnia őket. Szörnyű. Tommy kis kupacba kaparja össze a grízt, és a szájába vesz még egy falatot. - Miért mondod el ezt nekem? - kérdezi Mawmaw. - Mert két törpemamutunk volt. Csak ezúttal Samantha képteleni volt rávenni magát, hogy megtegye. Szóval inkább hazavitte Shirleyt. Nem volt a legokosabb húzás, de mégsem olyan, mintha csak úgy elengedné az erdőben, érted? Akárhogy is, a műsornál gyanakodtak. El kellett tüntetnie a mamutot házból pár napra, hogyha valaki szaglászna, és én felajánlottam a segítségemet.
>
Harmadik Shirley Temple az agyarával túrja kint a földet, amikor Mawmaw az ablakhoz lép. Azon töpreng, mit eszik egy mamut. Vajon eszik tojást? A kutya Shirley Temple evett tojást. Tommy úgy tervezi, hogy egy hétig sem marad a városban, de a barátai találkozni akarnak vele. Egyik este egy gimnáziumi haverja, Mitch Mitchells ugrik be érte és viszi el, mint a régi szép időkben. Mitch nemrég vált el, és Tommy úgy gondolja, magányos, ami Mawmaw-t nevetésre készteti. Mit tud Mitch Mitchells a magányról? De amíg a nappaliban várja Tommyt, Mitch hosszan, szomorúan öleli meg. Mawmaw már vagy tíz éve nem látta. Ellentétben Tommyval, Mitch nem szépen öregedett meg. Tokája lett, és ritkás haja. Tisztán látszik, hogy csodálja Tommyt, a hírességet, és tele van kérdésekkel. Találkozott-e Tommy filmsztárokkal? Jár-e valakivel? Harapta-e meg, öklelte-e fel bármilyen állat, vagy szenvedett-e más, valamilyen egyelőre elképzelhetetlen módon testi sérülést? Egyáltalán, hogy keltik életre a tudósok az állatokat? Először is, szögezi le Tommy, nem találkozott filmsztárokkal, mivel Atlantában él, és nem Hollywoodban. Nem találkozgat senkivel, de biztos nem hírességgel, és a legfontosabb: ő fosszíliákat vizsgál, így egyetlen karcolásban sem volt még része. Ami a tudományt illeti, őszintén szólva arról gőze sincs. Ő csak az arc a tévében. Olvassa az utasításokat. Mondjuk, hogy sosem kell bepiszkítania a kezét. Mitch Mitchells a válaszok után azt hiszi róla, hogy borzalmas alak. - Megeteted a kutyát? - kérdezi Tommy kifelé menet, és Mawmaw bólint. A számítógépen azt mondják, a kőkorszaki mamutok füvet, gyümölcsöket, faágakat, bogyókat és dióféléket esznek. A kamrában van egy vödörnyi dióféle. Mawmaw kesut, mandulát és pekándiót önt egy fémtálba, s kiviszi oda, ahol a mamut kidugta az ormányát a kennel ajtajának egyik négyszög alakú nyílásán. Az ormány visszahúzódik, amikor leteszi elé a tálat. Úgy tűnik, az állatot nem érdeklik a diófélék. - Eszed vagy nem eszed, ez van - mondja neki Mawmaw, azzal bemegy a házba, belebújik kopott hálóingébe, és bevesz egyet a gyógyszereiből. Éjfélig mélyen alszik, amikor egy autó a kocsibehajtón felébreszti. Nem az ágyában fekszik; az asztalánál
ül, lábujjainak fele sötétvörösre van lakkozva, és a számítógépe egy kilencven oldalas szöveget nyomtat az ólomalapú festékek veszélyeiről. A gyógyszereinek néha lehet ilyen hatása. Zombivá változik tőlük. Az ablakhoz megy, de nem Mitch Broncója áll a bejárón, hanem egy taxi. Tommy egy köteg pénzt nyom a sofőr kezébe, és a ház felé botorkál. Mawmaw visszavonszolja magát a szobájába, és becsukja az ajtót. Fontolóra veszi, hogy bevesz még egy tablettát, de inkább bekapcsolja a tévét. Egy órával később Tommy műsora következik. Egy ismétlés a glyptodonról, egy őskori tatuféléről tüskés, buzogányszerű farokkal. A glyptodon akkora, mint egy kisebb autó. Glypto-Donnynak keresztelték. Tommy arról beszél, hogy az állat viszszatér a vadonba. A kamera követi a kis patakon keresztül a sárga fűvel borított, hullámzó prérire. Aztán Tommy belép a képbe, és odasétál egyenesen a szörnyeteghez, amellyel összehasonlítva egészen apró. Keményen megkopogtatja a páncélját, de Donny látszólag észre sem veszi. A műsor a glyptodon képével ér véget, amint egy furgon rakterében úton van az állatkert felé. Samantha karcsú, határozott nő göndör szőke hajjal, a hüvelykujját feltartva int Tommy felé, hogy minden rendben, és máris a stáblista jön. Még nem is világosodik kint, de Mawmaw lemegy, hogy feltegyen egy kávét, és megnézze Shirleyt. A diók eltűntek a tálból. A mamut nyöszörgő torokhangokat ad ki. Épp reggeliznek, amikor csörög Tommy telefonja. - Kérlek, ne az asztalnál! - kéri Mawmaw. Tommy felveszi. Átmegy a nappaliba, de Mawmaw hallja, hogy ideges. - Rendben - válaszolja valakinek. - És pontosan mit is javasolsz, mit csináljunk? - Járkál a szobában. - Ennek a szerelemhez semmi köze. Szerintem csak meg kell nyugodnod. Rendelj egy pizzát, és... Mawmaw kimegy elszívni egy mentolos cigit. Kétszer gyújt rá mindennap, egyszer reggeli és egyszer vacsora után. Maga hozta a szabályt, tinédzserkora óta így csinálja. Akkor még senki sem hívta Mawmaw-nak. Louisa Baker volt, a sötét hajú szépség, aki iskola után fagylaltot kanalazott a vegyesboltnál.
Egy varjú száll le a kennel tetejére, aztán elrepül. A kis mamut meg sem rezdül. Majdnem olyan, mint egy plüssállat. Miért nem mozdul? Amikor megmoccan, Mawmaw észreveszi, hogy visszatartotta a lélegzetét. A mamut bizonytalan léptekkel hátramegy a kennelben, ahol a kerítés túloldalán már az erdő kezdődik. Néha egy őz bukkan elő a fák közül, hogy megegye a lehullott kicsi, zöld almákat. Shirley Temple élvezné, gondolja Mawmaw, és egy utolsó slukkot szív a cigarettából. Tommy azt mondta, a késő pleisztocén korból való, kitépték a saját idejéből, és most kívül került Isten természetének törvényein. Isten hét nap alatt teremtette a világot, de azok nem feltétlenül huszonnégy órás napok voltak. Az Ő napjai közül egyetlen is tarthat egymillió évig. Az emberi idő nem jelent semmit a mennyek birodalmában, ahol az óráknak valószínűleg nincs más mutatójuk, csak Isten aranyló ujja. Vajon melyik napon teremtette Isten a mamutokat? Nem történhetett a hetediken, az a pihenésé. Elég valószínű, hogy a mamut az ötödik napon érkezett a világra, és még aznap délután el is távozott. A teremtmények létrejötte és távozása közt eltelt rövid időtől Mawmaw elkeseredik. Amikor visszamegy a házba, a tányérok még mindig az asztalon. Tommy fent van, éppen pakol. Amikor Mawmaw megkérdezi tőle, minden rendben van-e, azt válaszolja, hogy persze. Aztán hozzáteszi: - Hamarabb kell elmennem, mint vártam. - Samantha telefonált? Tommy kíváncsian néz fel, aztán tovább szedegeti a ruhákat a földről és a fotelből. - Az állatkerti gondozóval jársz a műsorból? kérdezi Mawmaw. - Nem tudom. Talán. Tényleg nem tudom. Figyelj, mama, nagyon sajnálom, de pár napra viszsza kell mennem Atlantába. Visszajövök, amint elrendeztem a dolgokat. - Mi lesz vele? - int Mawmaw az ablak felé, ahol másik vendég van. - Ne legyél rám mérges, mama, kérlek, de Shirleynek itt kell maradnia egy időre. Nem túl sokáig, ígérem. Csak arról van szó, ha tudni akarod, hogy az emberek kérdezősködnek. Samantha bajban van, mert bizonyítékot
>
akarnak, hogy a mamut meghalt. Valaki az állatkertből biztosan fecsegett. Segítenem kell megoldani ezt az ügyet. Samantha valószínűleg jó pár törvényt megszegett. Mawmaw nem kérdezi meg, hogy pontosan hány törvényt is szeg meg éppen a mamuttal a hátsó kertben. - Bármit teszel ís - folytatja Tommy, és becipzárazza a bőröndjét -, ne beszélj senkinek a mamutról! Ha ez a dolog elrendeződik Samanthával, kitaláljuk, mi legyen, ígérem. A mamut nem egészen egy hónapja van Mawmaw gondjaira bízva, amikor hullani kezd a szőre. Gubancos csomókban hever szétszórva a földön, előbukkanó bőre piros és gyulladt. Csavart agyarával az ajtót döngeti. Mawmaw leül egy konyhai sámlira a kennellel szemben. A napok egyre melegebbek, és nem tudja, mit tehetne. - Nem hazudok neked, aggódom érted mondja Mawmaw Shirleynek. - Tommy nem válaszol a hívásaimra. Ne nézz így rám! Pontosan tudom, mire gondolsz. Tommy nem hív, micsoda meglepetés. Bolhás vagy? Vagy csak vedlesz? Ez normális? Nem vagy hozzászokva ehhez az időjáráshoz, ugye? Harmincegy fok van ma, és csak melegszik az idő. Mi lesz később? Mawmaw gyanítja, hogy a mamut hozzádörgölőzik a kennel durva kerítéshez, de a következő hét során akárhányszor néz ki az ablakon, sosem tudja rajtakapni. A jószág általában csak ácsorog a hőségben, és levegőért küzd. De a szőre továbbra is hullik. Egy bőrfolt annyira kisebesedik, hogy Mawmaw kenőcsöt vesz elő, és óvatosan bekeni a mutatóujjával. - Csak hogy tudd, ez egy drága krém. Külön rendelem. Az arcomon használom, másként a szemem között nagyon száraz a bőröm. Igy jobb, ugye? Mawmaw Tommyt hívogatja, de csak a hangposta válaszol. Amikor a hőmérséklet eléri a harmincöt fokot, beviszi Shirleyt a házba, hogy hűsölhessen egy kicsit. Végigvezetni az előszobán igazi kihívás; a mamut csak a derekáig ér, de zömök teremtmény, túl nehéz, hogy felemelje vagy húzza. A mosókonyha felé tereli, ahol a szárító épp telepakolva centrifugáz. Mawmaw, hogy helyet csináljon az állatnak, felrak néhány tisztí-
tószert és dobozt a hátsó falra szerelt polcokra. Vízálló ponyvát terít le a földre, és feltekeri a légkondicionálást. Megtölti a mamut tálját babbal, narancshéjjal és diófélékkel - mindig a diófélék - és egy kis szénával, amit a kertészeti áruházban vett. Néhány régi törölközővel kicsiny zugot készít a mosógép mögött. Jó éjszakát kíván Shirleynek, és rácsukja az ajtót. Amikor végre bemászik az ágyába, a házban már sarkvidéki hideg van, négy pokróc kell, hogy ne fázzon. Reggel Mawmaw melegítőfelsőt és kabátot vesz. A mosókonyhában olyan szag fogadja, mintha egy cirkuszban lenne. A trágyát egy vödörbe lapátolja, és kiborítja a ház mögötti erdőben. Citromos aromagyertyákat gyújt, hogy elnyomja a szagot. Tommy még mindig nem válaszol a hívásokra, pedig közben Shirley debütált a Visszahoztuk a kihalásból adásában. Mawmaw hetekkel előre bejelölte a napot naptárban, és kivételes esetként a mamutot beengedi a nappaliba, elé rak egy kis tál tejet, majd belesüpped a fotelbe, amikor a műsor elkezdődik. A főcímdalt fejből tudja, a dudák és tam-tam dobok hullámzanak a tudományosan megkomponált elektronikus ütemek felett. Tommy elmond néhány alapvető dolgot a gyapjas mamutokról. Hogy nincsenek a földön már évezredek óta, a korai emberek túl sokat öltek meg közülük. A műsor nagyon védi a technológiát, amivel a mamutot létrehozták, ezért előreugrik Shirley születéséig, egy montázzsal mutatja be az első évét, ahogy a lába és az ormánya megnő, bundája elvékonyodik, agyara kinő. Aztán Tommy lép akcióba: megkérdezi az egyik tudóst, mit ettek a mamutok. Az erőtlen mosollyal adja tudtára, hogy a fagyott mamutok gyomra tele volt füvei és levelekkel, amikor megtalálták őket. De a tükörtojást és a grépfrút héját is szeretik. Hogy az M&M's drazsét ne is említsük, teszi hozzá Mawmaw. - Oda nézz, Shirl, látod magad? Igazán lenyűgöző. A következő jelenetben berakják Shirleyt a furgonba, és kiteszik valahol a kanadai sarkvidék közepén, ahol nagyjából hasonlóak a körülmények, mint a Bread-szigeteken voltak évezredekkel korábban. A furgon hátuljában egy prémes szegélyű kapucni van Tommy kipirult arcába húzva, s azt magyarázza, hogy Shirleyt kamerákkal és nyom-
>
követővel szerelték fel; e percben, évezredek óta először, meg fogunk pillantani egy vadon élő mamutot. Mawmaw tudja, hogy Shirley életben maradt, mégis erősen szorítja a fotel karfáját. Az állat megunja a műsort, és kisétál a konyhába. - Lemaradsz - hívja vissza Mawmaw. Hallja, ahogy a mamut agyara kopog a falon, miközben a ház hátsó részében bóklászik. Shirleynek már nem hullik a szőre. Szürke ótvaros hegek képeznek vékony réteget a kopasz foltokon, amelyek széttöredeznek a nedves törlőkendő alatt. De Mawmaw még mindig aggódik a betegért. Shirley nem iszik eleget. Fásultnak tűnik. Hasmenés jön rá. Mawmaw észreveszi a sötétzöld tócsákat a ponyván. Kivezeti Shirleyt a kennelbe, hogy fel tudja takarítani a mocskot. Az egész műanyag borítást a kukába dobja, és újat terít le. - Mit tehetnék érted? - kérdezi, amikor viszszavezeti Shirleyt a házba. - Milyen gyógyszer segítene? Vagy több napfény? A következő reggel Mawmaw arra ébred, hogy még több hasmenéses ürülék van mindenhol. A mamut próbál elrejtőzni a mosógép mögött, agyara csikorog a fémborításon. Mawmaw leül a számítógéphez, és rákeres arra, hogy elefánt meg influenza, de egyik találattól sem lesz okosabb. Belemeríti az ujjait egy tál vízbe, és benyomja a mamut ráncos, szürke szájába az ormánya alatt. - Gyerünk! Meg tudod csinálni. Csak egy kicsit! Szükséged van vízre. Újra megmeríti az ujjait, és ezúttal a mamut hagyja magát, azonban amikor a cseppek elérik a száját, újra szorosan összezárja, mintha a víz méreg lenne. Mawmaw megsimogatja az agyarát és kiálló homlokát, kisöpri a kócos szálakat sötét szeméből. Újra Tommy mobilját hívja, de megint csak a hangposta válaszol. - Tommy, Shirley Temple haldoklik. Csak gondoltam, tudnod kell. Mindent megteszek, de nem hiszem, hogy elég lesz. Talán Samanthának el kellene altatnia, ahogy kérték. Talán valami nagyon nincs rendben vele. Igazán nem tudom, miért hoztad ezt az átkozott állatot a házamba. Mawmaw elképzeli a mamutot holtan: szőke bundája kemény a megszáradt ürüléktől, szeme fehér, üveges. Nem tudja majd felemelni. Fel kell
darabolni, hogy ki tudja vinni a házból. Elképzeli a recés pengéket, a felfordulást. Ez az egész Tommy hibája. Miféle bolond gyereket nevelt fel? Ez a mamut nem tartozik ide, sem máshová. A Visszahoztuk a kihalásból egy kegyetlen műsor. A legkegyetlenebb. Shirley egy klón, ami azt jelenti, hogy tízezer éve egy tökéletes másolata taposta a földet. Az eredeti Shirleynek voltak szülei, és talán gyerekei is. Az eredeti Shirley valószínűleg valamilyen jeges tóba fulladt, lavina vagy kátránycsapda végzett vele. Mi van, ha évezredek múlva a tudósok Mawmaw-t is klónozzák? Milyen lesz a világ akkor? Rémisztő gondolat ötlött fel benne: mi van, ha Isten hetedik napja még mindig tart, ha még mindig pihen? Ez megmagyarázná, miért olyan hallgatag mostanában. Mi van, ha Isten a nyolcadik nap reggelén felkel, és úgy dönt, nem tetszik neki, amire itt lent jutottunk? Talán kegyetlen lesz az emberekkel, és újra kioltja a fényeket, visszataszítja a sötétbe a világot. Tízezer év múlva a föld hideg lesz és kopár, végtelen, fagyott pusztaság, ami sokkal jobban illik majd a mamutokhoz, mint az emberekhez. Ha ők - akárkik is legyenek - növesztenek egy új Mawmaw-t egy Petri-csészében, csak remélni tudja, hogy valaki egy kellemes, meleg szobába viszi. És ha megbetegedik, tán lesz, aki helyesen cselekszik, és orvost hív. Talál is egyet a sárga oldalakban. Doktor Mark Sing délután házhoz jön, amiért Mawmaw a szokásos díj dupláját ígéri neki. Az állatorvosnak sötét, fényes haja van, és bőrtáskája, amiről Mawmaw reméli, hogy tele van műszerekkel meg gyógyszerekkel. A házban még mindig hideg a levegő. A villanyszámla csillagászati összeg. - Meg kell esküdnie nekem, hogy senkinek sem szól arról, amit itt lát - kéri Mawmaw az orvost, aki vállat von, mintha ilyesmit már hallott volna korábban. - Komolyan mondom - folytatja Mawmaw, és egy lap hátuljára felírja: „Nem beszélek erről senkinek." - Írja alá! Írásban akarom látni. A férfi fáradtnak tűnik. Leveszi a szemüvegét, és tenyerével megdörzsöli a bal szemét. Aranyóra feszül a csuklóján. Aláírja a papírt, Mawmaw levezeti a haliba, és kinyitja az ajtót. A mamut a
törülközők között kuporog. Mawmaw mindent megtett, hogy kitakarítsa a helységet. Vaníliaillatú gyertya ég a mosógépen. A műanyag ponyva összegyűrődik a talpuk alatt. Dr. Sing kinyitja a száját, de egy szót sem szól. Letérdel a mamuthoz, kezét végighúzza a bundáján, megcirógatja kidudorodó homlokát. Shirley nem bánja, és Mawmaw ezt jó jelnek veszi. - Megkérdezhetem, honnan van? - tudakolja az orvos. - Mióta van meg? - Sajnálom, de nem válaszolhatok. Rendbe jön? Az orvos kinyitja a táskáját, és elővesz egy digitális lázmérőt. Párszor a kezéhez ütögeti, mintha bizonytalan lenne, hogy eredményes a mozdulat. Végül felemeli a mamut rövid, szőrös farkát, és gyorsan behelyezi. Shirley feje méltatlankodva fordul hátra, agyara nekiütközik az orvos bal vállának, majdnem ledönti a lábáról. A lázmérő sípol, és dr. Sing megnézi az eredményt. Mawmaw érdeklődik, hogy magas-e a láza, de a férfi nem tud biztos választ adni, mert fogalma sincs, mi lenne a normális. Azt válaszolja, valójában vérmintára lenne szüksége, hogy elvégezhessen néhány tesztet, de Mawmaw ezt nem engedheti. Dr. Sing felkel a földről, és kimegy a nappaliba. A falon meglátja a bekeretezett fényképet Tommyról a khaki színű ruhában. - Abból a műsorból van - állapítja meg. Mawmaw nem válaszol. - Amennyit tudok, attól akár lehet mamutinfluenza is - folytatja. - Egyértelműen dehidratáltnak tűnik. Talán adhatok neki intravénásan folyadékot. Mawmaw belegyezik, így ezt a tervet próbálják ki. Szerencsére Shirley nem tiltakozik, amikor beleszúrják a tűt. Mawmaw kifizeti a doktor szokásos díjának a háromszorosát, és újra megmutatja neki az aláírt papírt. - Ugyan, ki hinne nekem? - kérdezi az orvos, amikor elteszi a csekket. A következő reggelre a mamut visszanyeri az étvágyát. Mawmaw főtt rizst ad neki, és joghurtot. Aztán kiengedi az udvarra, és egy sűrű fogú fésűt végighúz gubancos, szőke bundáján. A mamut élvezi a műveletet. Aztán elkóborol a kert széléig, a
földet túrja. Mawmaw kiveszi a fésűből a benne maradt szőrt, húzogatja, csavargatja a szálakat. - Csinálhatnék belőle egy Shirley-pulcsit. Jó meleg lenne. Mawmaw már az ágyban van, amikor meghallja az első üvöltést. Bevette a gyógyszerét, de a hangra teljesen éber lesz. Talán a láz és a kiszáradás csak a kezdeti tünetei voltak valami sokkal súlyosabbnak. A mamut hosszan, torokhangon sír, szinte beleremeg a ház. Mawmaw arra vár, hogy megismétlődjön a hang, de semmi. Talán csak álmodta. Az elalvás határán jár, amikor újra előtör az a lassú, gyászos üvöltés. Mawmaw vállára teríti a legfelső pokrócot, eres lábára felhúzza a goofys papucsot, és minden lámpát felkapcsol lefelé menet. Shirley a mosókonyhában bámulja a virágmintás tapétát olyan közelről, amennyire csak az agyara engedi. - Mi van itt? A mamut nem mozdul. - Több vizet kell innod. Ennyi az egész. Valami influenzád van. Az alvás jót tenne. Mawmaw tart egy plusztablettát a zsebében, kiviszi a konyhába, és bevonja egy kis mogyoróvajjal. A massza beleragad a tálba, de a mamut ormánya megragadja a falatot, és szürke szájába tömi. - Bármi is a bajod, reggel megoldjuk. Mawmaw visszamegy az ágyába, és befészkeli magát a súlyos takarók alá. Pár perccel később a mamut újra felüvölt, de ezúttal ahelyett, hogy fokozatosan elhalkulna, a hang éles sikoltásban végződik, trombitaszerű, szaggatott harsogásban. Mawmaw fontolóra veszi, hogy bekapcsolja a tévét, de mégsem. Aggódik. Talán párzási időszak van. Ha igen, milyen tragikus! Shirleyt a legközelebbi legénytől is évezredek választják el. Újabb üvöltés hallatszik. A mamut csak a reggel első sugaraira csendesedik el. Shirley éjszakai riadalma már egy hete tart, amikor Tommy végül telefonál; hallani mögötte az utca zaját. Nem kér bocsánatot, amiért Mawmaw törődött Shirleyvel az elmúlt hónapokban. Ügy gondolja, talán az a legjobb, ha belehal a betegségbe. Mindenkinek az a legjobb. Azt mondja, a csatornánál még senki nem jött rá, hogy Samantha vitte haza a mamutot, de mindenkit figyelnek. Ezért nem viheti vissza Shirleyt Atlantába.
>
- Igazából már azon aggódtam, hogy nekem magamnak kell odautaznom és elaltatnom mondja Tommy. - És hogyan csinálnád? - Istenem, nem tudom. Gondolom, egy lapáttal. Vagy talán megmérgezhetném. Hálás lehetek, hogy nem ez lesz a vége, igaz? Mawmaw nem említi dr. Singet. És az üvöltéseket sem. Nem árulja el, hogy Shirley problémája valószínűleg inkább lelki, mint fizikai eredetű. Meghagyja Tommyt abban a hitben, hogy ő is holtan akarja látni a mamutot. Frank lelkészt felhívni kockázatos, de Mawmaw mindenre elszánt. Három éve a lelkipásztor imádkozott egy lány felett, akinek tumor volt az agyában, és az orvosok végzetes diagnózisa ellenére még két évig élt. Frank lelkész öl perccel korábban érkezik a megbeszéltnél, kérés nélkül veszi le nagy, fekete cipőjét az ajtóban. Szorosan megöleli Mawmaw-t, és megveregeti a vállát. - Nem kérek, köszönöm - válaszolja, amikor Mawmaw a nappaliban kávéval kínálja. - Túlzottan felizgat. A lelkész alaposan körülnéz a szobában, megvizsgálja az olajfestményt a falon, amely Tommyt ábrázolja kisbabaként, a régi teáskannát a porceláncsészékkel, az öreg elektromos orgonát a keskeny, fekete pedálokkal. Talán azon töpreng, Mawmaw-nak hogy telt ilyen szép nappalira a csekély templomi fizetésből. - Az orgonát a fiam hozta nekem, miután nyugdíjba mentem. Igazi meglepetés volt, higygyen nekem, nem én kértem - magyarázkodik Mawmaw. - Nagyon szép. De te fáradtnak tűnsz. Minden rendben? - Haldoklik a kutyám. Nem aludtam túl jól mostanában. - Sajnálattal hallom. Az ilyesmi sosem könynyű. Még mindig könnyes lesz a szemem, ha a pomerániai spiccemre gondolok, aki két éve pusztult el. Egy rézfejű kígyó marta meg. - Imádkozott érte? - Egy kutyáért? Minden olyan gyorsan történt. Órákon belül halott volt. Van gyümölcsteád?
- Persze - válaszolja Mawmaw, és kimegy a konyhába. Amíg a víz felforr, és a teafilter ázik a Mickey egeres bögrében, elképzeli, ami ezután jön, az első találkozás pillanatát. Megpróbálja maga elé idézni Frank lelkészt: a vízálló ponyva összegyűrődik a térde alatt, meleg kezét Shirley göndör szőrére helyezi. Elképzeli, hogy a lelkész szavai, mint a fény, körbefolyják a mamut testét, és borostyánszínű burkot képzenek körülötte. Mawmaw beviszi a teát a nappaliba. Frank lelkész éppen az elektromos orgona fölé hajol, a billentyűket nyomkodja. Nem kapcsolta be, így az nem ad ki hangot. Mawmaw odaadja neki a teát. - Tudod, nekem és a feleségemnek nincs kábeltévénk - mondja a lelkész -, de nagyon sokat hallottunk a fiad műsoráról mostanában. Igaz, hogy egy Neander-völgyi embert is felélesztettek? Két dologra gondolhatunk. - A lelkész haját barna pomádéval fésülte hátra. Az egyik ujja az alsó, a másik a felső B hangon van. - Szóval két lehetőség van. Amennyiben az Úr azért pusztította el a neandervölgyieket, mert így akarta, akkor szembemegyünk az ő akaratával, ha viszszahozzuk őket. A másik eshetőség, hogy sosem voltak ilyen lények, és azokat a fosszíliákat maga az ördög tette oda. Ez a második lehetőség persze rémisztő, mert nem akarnánk életet lehelni a sátán egyik teremtményébe. Mawmaw érzi a pulzusa lüktetését a halántékán. - Sosem élesztettek fel semmiféle ősembert válaszolja. - Csak állatokat. - Egyelőre - mondja a lelkész, mintha ráhagyná. Egymással szemben ülnek a karosszékben. Mawmaw tétovázik, még nem döntötte el, feladja-e a tervét. A hosszú csend után megkéri a lelkészt, hogy imádkozzon a fiáért. Frank lelkész a kezéért nyúl. Az elmúlt harminc évben Mawmaw sokszor fogta meg a kezét, és mondta utána a szavakat. Hányszor ragyogta be fénnyel szívének sötétségét? A lelkész mindent tud, minden anyagi vitát Tommy apjával, a látogatásokat a klinikán, és hogy mit tett akkor majdnem. Ismeri a kék köpenyt, a papírvékonyságú papucsokat, amelyek olyan finomak, mint-
ha ott sem lennének. A lelkész tud a kételyekről Istennel, a pokollal kapcsolatban, ő még azt is tudja, hogy mi van a halál után. Frank lelkész most Tommyért imádkozik. Arra kéri Istent, hogy hozza őt haza, és védje meg a gonosz erőitől a munkája során, vezesse vissza Isten ösvényére. A szavak úgy lebegnek a lelkész felett, mint a fátyolfelhők az éjszakai égen, szétszakadnak, és újra összegabalyodnak a magasban kavargó szélben. Mawmaw két lábbal áll a földön, de el tudná érni a felhőket. Ma akarná, keresztülbökhetné őket az ujjával, de nem akarja. Megismétli a lelkész szavait, ám ezúttal a lényre gondol a szomszéd szobában - azt reméli, a két ima együtt hatni fog. - Belevehetnénk a kutyámat is - szakítja félbe a lelkészt. - Persze. Idehozod? - Az állatorvosnál van. Frank lelkész elmosolyodik, és újra imára kulcsolja a kezét. Lágyan beszél, majdnem suttog. Istent kéri, hogy vigyázzon a drága - mi is
a kutya neve? - hogy vigyázzon a drága Shirley Temple-re. - Uram, áldjuk a szépséget minden teremtményedben, a halakban, madarakban, teknősökben és mókusokban, macskákban, kutyákban, még az oposszumokban is. Az éjszakai üvöltések nem szűnnek meg. A szomszéd telefonál, hogy panaszkodjon a zajra, és Mawmaw a tévére fogja, meg a rossz hallására. Megpróbálja égve hagyni a villanyt a mosókonyhában. Megpróbál törölközőket tömni minden ajtó alá, hogy tompítsa a zajt. Kinyomtat képeket más mamutokról meg a tundrai tájról, és kiteszi a falra. Egy éjjel félálomban Mawmaw attól fél, hogy a hang saját testének katakombáiból jön. Kinyitva a száját, félig-meddig várja az üvöltést, hogy megerősítse a gyanúját. Csak kis időkre tud elaludni. Arról álmodik, hogy Shirley a vezetője a hó és jég birodalmán át, meghatározhatatlan tájakon. Minden irány egyforma, de a mamut tudja az utat. Az a fontos, hogy hová igyekeznek, de reggel már nem emlékszik, miért.
>
, Thomas Pierce
Amerikai szerzőnk annyira frissen lépett a színre, hogy még mindig a Virginiai Egyetem bölcsészhallgatója. Jelenleg posztgraduális képzés keretében kreatív írást tanul, es épp csak elkezdett publikálni. Elbeszélései kisebb, helyi magazinokban jelentek/ jelennek meg, az igazi kitörés lehetőségét azonban a New Yorkertől kapta, mely decemberben közölte le ezt a novelláját. Évek óta vonzódik az őslények világához, e köré a téma köré fűzi föl készülő első önálló kötetének történeteit is.
Egyik éjjel ad a mamutnak három tablettát. A következőn négyet. De nem számít az adagolás, úgy tűnik, nem hatnak. - Mi bajod van? - kérdezi Mawmaw a földszintre menet; minden lámpa fel van kapcsolva, már teljesen kétségbeesett. - Mi akarsz tőlem? Párzási időszak van? Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de nincs kivel párosodnod. Egyedül vagy. Bele kell törődnöd. Megpróbáltam mindent, ami eszembe jutott. Kifogytam az ötletekből. Mawmaw visszamegy a haliba, a Shirley szobájába vezető ajtó nyitva van. - Ezt akarod? Ki akarsz jönni? Gyere! - Kinyitja a hátsó udvarra vezető ajtót. - Tedd, amit tenned kell! A nap arany és sárga csíkokban, lassan mozog a földön Mawmaw lába körül, aki majdnem biztos benne, hogy még soha semmilyen reggel nem ragyogott ilyen különös fénnyel. Úgy érzi, ezer évet aludt át. Belebújik a köntösébe és a papucsába. Csak amikor a lépcsőhöz ér, jut eszébe, hogy minden ajtót nyitva hagyott Shirleynek. A mamut nincs a mosókonyhában, sem sehol a házban. - Gyere elő, bárhol is vagy! Ne szórakozz velem! Mawmaw kilép a hátsó ajtón a napfénybe, és kiles a veranda szélén; minden eshetőségre felkészült. A kutya a távolabbi sarokban bújt el, hogy egyedül legyen a végén. De a mamut nincs ott. Sem sehol az udvaron vagy a kennelben. Shirley megszökött. Természetesen senki sincs, akit Mawmaw segítségül hívhatna, csak Tommy. Néhány csörgés utána a hangposta válaszol.
- Hívj vissza, Shirleyről van szó. De amint leteszi, már megbánja az üzenetet. Mégis mit mondana Tommynak? Hogy elvesztette a mamutot? Hogy valószínűleg itt kóborol a környéken? Beugrik a kocsijába, és megtesz pár háztömbnyi utat mindkét irányba, de túlságosan fél ahhoz, hogy igazából Shirley nevét kiabálja. Mawmaw a Payton Streeten észrevesz egy mamutszerű formát egy kőház mögött, de amikor közelebb megy, csak sárga pampafűnek bizonyul. Két utcával lejjebb egy ősz férfi kék melegítőben a Jack Russell terrierjét sétáltatja. A gazda és a kutya látványa, ahogy egy ritmusra lépnek, majdnem könnyeket csal Mawmaw szemébe. Hazamegy, és bekapcsolja a tévét a hálószobában. Várja, hogy Shirley felbukkan-e a reggeli hírekben, aztán a délutániban, aztán az estiben. Kimegy elszívni egy mentolos cigit, de azt sem tudja, melyik vége melyik. A hamu a földre hullik a lábánál. Elképzeli Shirleyt a szembejövő autók lámpái között egy forgalmas úton. Egy vadász célkeresztjében. A fejét kitömve egy falon. A negyedik mentolos ciginél tart, amikor meghallja az autót a kocsibejárón. Néhány perccel később Tommy jelenik meg a ház sarkában, az arca sápadt a lámpafényében. Kinéz a kennelhez, megkönnyebbültnek látszik, hogy nem látja a mamutot. Ha Shirley tudja, mi a jó neki, gondolja Mawmaw, nem fog a ház közelébe jönni, legalábbis addig nem, amíg Tommy itt van. - Kopogtam elöl - szólal meg Tommy. Felemelt kézzel védi a szemét a fénytől. - Gondolom, előbb telefonálnom kellett volna. Mawmaw szív még egy slukkot a mentolos cigiből. - Mi a baj? - kérdezi Tommy. - Csak én vagyok. Vancsó Éva fordítása
A FÖLD SHOW-JA Valóságshow az SF-filmekben
A
MŰVÉSZET SZEREPE minden korban
az, hogy hitelesen reflektáljon az emberi világra, ezzel többek közt utat mutasson a szemlélőnek, segítsen eligazodni a valóságban, feldolgozni a ténylegesen megtörtént eseményeket, társadalmi es egyéni traumákat, feszültségeket. A filmek szerepe, mint minden művészeté, ugyanez - a tudományos-fantasztikus tematikájú alkotások sem számítanak kivételnek. Korunk vitathatatlanul egyik legnagyobb figyelemmel kísért, társadalmi fontosságot szerzett médiaeseményei a valóságshow-k. Igy csak idő kérdése volt, hogy az 1990-es évek végén bombaként robbanó, megújult műfaj mikor jelenik meg filmek ábrázolásában is. A témát legjobban feldolgozó mozik egyike a szatirikus humort és erős társadalomkritikát sem nélkülöző 1998-as Truman Show. A film főszereplőjét, Truman Burbanket (Jim Carrey) már azelőtt elkezdik kamerázni, hogy megszületik; a műsor kedvéért egy gigantikus dóm-várost is felépítenek, és benépesítik mindenféle szerepet játszó színészek ezreivel. A díszlet tökéletes, a forgatókönyvet pedig egyetlen ember tartja a kezében meglehetősen szorosan: még az időjárást is a show atyja, Christof (Ed Harris) irányítja. Majdnem harminc évnek kell eltelnie, mire Truman ráébred, hogy egész életében egy nála nagyobb, rejté-
lyes erő irányította: elválasztotta igaz szerelmétől, elrémisztette az utazástól, elvett tőle embereket, és másokat lökött a helyükre... Azaz, röviden és tömören, nem a maga ura, élete hazugság, még felesége is csak fizetett színésznő. Truman természetesen az egyetlen ésszerű döntést meghozva szökni próbál, a show stábjának pedig döntenie kell: egyenes, élő adásban megölik őt, vagy hagyják rájönni életének valódi természetére - ez viszont a műsor végét jelentené. Az alibiváros, a kolosszális forgatás részére felépített díszlet-világ nem a Truman Show-ban tűnt fel először: a közelmúltban megjelent, Adam Wisniewski-Snerg által jegyzett regény, A lator evangéliuma (1978) is ezen alapötlet köré épül. A Truman Show-ból ugyan kiderül, hogy a műsornak hatalmas nézettsége és rajongótábora van, Snerg könyvének leghátborzongatóbb oldala azonban pont az, hogy nem tudjuk meg, ki, mit es miért is forgat a díszlet-városban. Azóta azonban sok év eltelt, rengeteg új típusú reality show-val. Vélhetően a „túlélő" műsorok inspirálták Suzanne Collins írónőt, aki a valóságshow és a gladiátorviadal ötletét ötvözte Az éhezők viadalában - a regényből készült film közönségsiker lett, 2012 nyarán mutatták be. Itt a valóságshow kettős céllal készül: amíg egyeseket szórakoztat, másokat elrettent a köz-
ponti hatalom elleni lázadástól. Maga a műsor ugyanis egy viadal, amelybe a leigázott 12 körzetből sorsolással választanak egy-egy fiút és lányt, akiknek életre-halálra kell megharcolniuk a túlélésért a mindent látó kamerák előtt. Ebbe a valóságshow-ba (a 21. századi elvárásoknak megfelelően) a nézők bele is szólhatnak: pénzükért segítséget vehetnek a támogatott játékosnak, miközben odakint, a luxusban élő Kapitóliumban fogadásokat kötnek rájuk. Ez a két lehetőség jól jellemzi azt az irányt, amibe korunk ilyen műsorai is haladnak: egyre intenzívebb reakciókat várnak (és kapnak) a nézőktől, szavazatokat kérnek, melyek pénzbe kerülnek, és természetesen a fogadóirodákban a valóságban is lehet téteket tenni jelöltünkre... Az egyik leigázott országrész, a 12-es körzet gyermeke Katniss (Jennifer Lawrence), egy talpraesett, illegális vadászattal foglalkozó lány, akinek a kishúgát húzzák ki a viadalra a hatóságok. Hogy mentse testvérét, önként jelentkezik, bár tudja, túlélni esélye sincs az egyes körzetekben előre kiképzett valóságshow-szereplőkkel szemben. A film nagy erőssége a Woody Harrelson által megformált, kiábrándult Haymitch, aki a 12es körzet két versenyzője mellett mentorkodik. Ő átlátja a viadal, a műsor mögötti logikát és erőt, így ő az, aki a nézővel érzékelteti Az éhezők viadalában látható média teljes hatalmát - ami mértékében és jellegében is riasztóan emlékeztet a va-
lóban, manapság létező tévéadók erejére. Ha nem ölik meg a versenyzőt, az még édeskevés: el kell érnie, hogy a nézőket megragadja a személyisége, az arca, valóságshow-sztárrá is kell válnia ahhoz, hogy túlélése garantált legyen. Katniss nem éppen behízelgő típus, ami a szívén, az a száján - pontosan ezzel nyeri meg a közönséget, és lesz a viadal egyik legnépszerűbb alakja. A film üzenete a sötét téma ellenére is pozitív: a főhősnő lehengerlő őszinteségével és a műsor szabályaira fittyet hányó magatartásával meghátrálásra kényszeríti a Kapitóliumot, legyőzi az elnyomók valóságshow-ját. Az már csak a film legvégén derül ki, hogy ezzel a zsarnok állam vezetője, Snow elnök egyáltalán nem békéi meg. A valóságshow készítője - csakúgy, mint a Truman Show-ban vagy éppen Snerg regényében - nem tűri, ha a szereplők szembemennek a forgatókönyv szellemével. Még akkor sem, ha ez a Nézőnek alkalmasint nagyon is tetszik. Holló-Vaskó Péter
Képregény a Galaktikában 2
Ú
J KÉPREGÉNYROVATUNK első története most befejeződik - ideje megismerni az alkotót. Fórizs Gergely 1983-ban született, a Nyíregyházi Tanárképző Főiskolán végzett rajz-vizuális kommunikáció szakon 2006-ban. Itt ismerkedett meg az ezt a képregényét is színező Haránt Artúrral, aki rá egy évre megalapította a Direkt fanzine-t. A kisméretű, fekete-fehér lap második számában már képregény is helyet kapott, és ezt éppen Fórizs jegyezte, A boncolás címmel. E négyoldalast egy adaptáció követte, egy Jorge Luis Borges-novellát dolgozott fel kilenc oldalon. Nem sokkal ezután jelentkezett és felvételt nyert a Magyar Képregény Akadémia alkotócsoportba, és a csapat Pinkhell című magazinjának valamennyi azóta megjelent számába adott képregényt, ezek közül kiemelkedik eddigi leghoszszabb munkája, a 28 oldalas Sea Zombies. Ezzel párhuzamosan dolgozott a Nero Blanco Comix antológiának is, ahol a legemlékezetesebb képregénye az SF-témájú Elitium-237 volt, Andok Tamás forgatókönyve alapján. 2008-ban részt vett és megosztott 3. helyezést ért el a Reneszánsz Programiroda által meghirdetett „Mátyás, a király" képregénypályázaton, ahol mai környezetben kellett újraértelmezni egy kiválasztott népmesét. Fórizsnak a Mátyás király és a cseh vitéz című műve bekerült a 2009-ben kiadott gyűjteményes kötetbe is. A Direktben megjelent A légy című képsor 2010-ben Alfabéta-díj döntős volt. Legújabb munkája néhány illusztráció a Direkt Bestiarium Hungaricum című különszámában, amely a 25. Képregénybörzén mutatkozik be a nagyközönségnek. Nem véletlenül hoztuk szóba a képregénybörzét, amely évek óta egyik legfontosabb találkozóhelye a képregényes szubkultúrának. Az elsőre 2001ben került sor Csepelen, csupán pár tucat rajongógyűjtő részvételével, ám ennek ellenére azonnal eldőlt, hogy évente két alkalommal is meg fogják rendezni. Az esemény valóban ki is nőtte a helyet, és 2004-ben a város másik végébe, egy újpesti iskolába költözött át, ahol hamar felfutott a részvétel, immár 500-600 vásárlóval-érdeklődővel. Minden ötödik látogató eladóként is jelen van a bolhapiac-részlegben.
Aztán kedvet kaptak a részvételhez az új képregénykiadók is, és rövidesen szokássá váll, hogy ehhez a rendezvényhez igazítsák megjelenéseiket. Szintén felismerték a kínálkozó lehetőséget a szerzői kiadású képregények alkotói, akiknek ez a legjobb alkalom találkozni a közönségükkel. Idén kényszerű helyszínváltásra kerül sor: a 25. Képregénybörze március 10-én, vasárnap lesz 10 és 15 óra között a Kispesti Művelődési Házban (Budapest XIX., Teleki u. 50.). Bayer Antal
Egy rakoncátlan pianinó rendbetételéhez. kell egy jó zongorahangoló. De a tökéletes megoldáshoz nem elég a hangszer belsejébe bepillantani.
Viktor Kolupajev
A ZONGORA HANGOLÓ
E
GYSZERŰEN MESTERNEK hívták. Senki sem
tudta, hány esztendős, de mindenki feltételezte, hogy legalább száz; a srácok pedig biztosak voltak benne, hogy legalább ezer, oly szikár és ráncos képű volt. Úgy tíz óra tájt jelent meg kis bőröndjével a lakásban, és sokáig lihegett, még akkor is, ha csak az első emeletre kellett felkapaszkodnia. Nyomban behívták a szobába, székkel kínálták, figyelmesen megtudakolták tőle, kér-e teát, mert egy zongorahangoló munkája aranyat ér: hangszer manapság sok van, majd minden lakásban, hangoló viszont nincs. S íme, most itt ül a tisztára takarított szobában, szaporán és aprókat liheg, megadón várja, szívverése mikor tér át a galoppról a ráérős kocogásra, és hallgat. Egy szót sem szól. Az őszes hajú öregasszony, aki közben félénken megkerüli a pianínót, kénytelen beszélni. Jól tudja, hogy ha megjött a zongorahangolómester, akkor a hangszerről kell diskurálni. Szívesen társalogna az időjárásról, erről meg arról, ám a helyzet arra kötelezi, hogy csak a hangszerről beszéljen. - Tessék, megvettük ezt a pianínót. Azt mondták, tanuljon játszani a kislány. Még hároméves sem volt,
máris elkezdték gyűjteni rá a pénzt. Most pedig azt mondják, hogy már részletre is lehet venni. Ám aligha tudod, hogy mi lesz holnap. Megvették, és hála istennek, Tanyusa már a második osztályt végzi. És játszik rajta. Hazajön az iskolából, nyomban leül melléje, vagyis ide a pianínóhoz. Már mindent ért. És a kottában is eligazodik. Az öregasszony elhallgatott, várta, hogy majd megszólal a zongorahangoló, ám az egy szót sem szólt. Amikor a csend már túlságosan elnyúlt, ismét beszélni kezdett: - Az anyjával, vagyis a lányommal esténként leülnek mellé. Klimpíroznak, pötyögtetnek szépen. Különösen ezek... az etűdök. Az apja is leül valahová az egyik sarokba, és hallgatja. Ül csendben, és hallgatja... A zongorahangoló némán bólintott, mosolygott valamin. - Tehát Tanyusa egykor jön haza? - kérdezte váratlanul gyerekesen csengő hangon, úgy, hogy a nagymama meglepetésében kis híján felkiáltott, hiszen erről egy szót sem szólt a férfinak... - Egykor, egykor...
>
- Nos, akkor egykor benézek! - jelentette ki vidáman és hangosan az öreg mester. Fogta kis bőröndjét, és kilépett a lakásból. Egy darabig álldogált a lépcsőházban, majd határozottan becsöngetett a szomszédos lakásba. Magas, telt asszony fogadta. Nehéz, pávákkal hímzett köntöst viselt, lábán felfelé hajló orrú velúrpapucs volt, mellét hatalmas bronzbross díszítette. - Kit keres? - Én vagyok a zongorahangoló - mutatkozott be csöndesen, fáradt hangon az öreg. - Á! Na végre! Jöjjön be! Már eleget tűrtük a szomszédokat. Törölje meg a lábát! Ide jöjjön! Erre a székre üljön le! A mi pianinónk cseh gyártmányú. Ezerháromszáz rubelt nyögtünk ki érte. Szép pénz! Ez pedig nem akar szólni. A mester a padlóra állította kis bőröndjét, és óvatosan leereszkedett a székre, mintha az nem bírná el sovány testét. A háziasszony a pianínóhoz lépett, felnyitotta a fedelet, és mind az öt ujjával a billentyűkre csapott. - Hallja? Egyáltalán nem szól. Az öreg egyik fülét a hangszer felé fordította, mint aki hallgatózik. Az asszony újfent a billentyűkre csapott, s őrült akkordot csalt ki a hangszerből. A zongorahangoló még mindig némán ült székén. - Mire vár?! - förmedt rá a háziasszony. - Ha eljött, akkor lásson munkához! Vagy maga is egy pohár vodkát akar? Azt már nem! Beállítottak ide, hogy kitisztítsák a fűtőtesteket, és rögtön vodkát követeltek! Utánuk pedig vagy harminc rubelbe került a javítás... Mi a csudát üldögél? - Ki játszik maguknál a hangszeren? - kérdezte óvatosan a mester. - Én. Egyébként Kolenykának vettük. Mi köze magának ehhez? - Van közöm hozzá - felelte határozottan az öreg. - Kolenyka! - hívta az asszony a fiút. - Gyere ide! A leckét majd utána megcsinálod. A szobából egy tíz év körüli gyerkőc lépett ki, s valahová a sarokba bámulva köszönt. - Nem akarsz játszani? - kérdezte meg tőle hirtelen a zongorahangoló. - Nem akarok! Nem akarok, és nem fogok! felelte hadarva a fiú, és rémülten az anyjára pillantott.
Az asszony ujjával megfenyegette, és szigorúan így szólt rá: - Micsoda gyerekség: akarok, nem akarok. Azt teszed, amit mondok. - Kolja, játsszál nekem valamit! - kérte őt a zongorahangoló. - Csak úgy magadnak. Én meg majd meghallgatom, mi történt a hangszeretekkel. A kisfiú elkomorult, ám mégis odaült a pianínóhoz, és játszott egy Czerny-etűdöt. - Ugye, hallja, milyen halkan szól? - jegyezte meg zordan Kolja mamája. - A második emeleten már semmit nem hallani. Akkor miért kérnek ennyi pénzt? - Az iskolában azt mondták nekem, hogy nincs hallásom - jelentette ki Kolja. - Nem a te dolgod, hogy van vagy nincs - szólt rá az anyja. Az öreg odalépett a pianínóhoz, és Kolja engedelmesen átadta neki a helyét. A mester ujjaival gyöngéden végigszaladt a billentyűkön, és óvatosan megsimogatta a hangszer lakkozott felületét. - Jó hangszer. Majdnem tökéletesen fel van hangolva. - De hiszen halkan szól - nyugtalankodott a háziasszony. - Ha a szomszédok játszanak, nálunk mindent hallani. Ha mi játszunk, egy kukkot sem hallanak. Egyszer sem jöttek be, s nem mondták, hogy zavarjuk őket. Én viszont majd mindennap kénytelen vagyok átkopogni a falon. Nem lehet nézni a tévét... Csináljon valamit, hogy hangosan szóljon! Hogy minden emeleten hallják! - Értem. Ez semmiség - jegyezte meg az öreg mester. - És mibe fog kerülni? - faggatta gyanakvón Kolja mamája. - Tíz rubelt kérek. - Ezért a semmiségért? - Van, akinek ez semmiség, van, akinek nem. - Ó, minek is vitatkozom egy ilyen kontárral! Úgyis kiszedi belőlünk az árát. - Én zongorahangoló vagyok - jelentette ki határozottan az öreg. - Istenem, meg fogja kapni a pénzét. Csak csinálja meg, hogy szóljon, akár a mennydörgés! - Megcsináljuk. Tehát, Kolja, te nem akarsz játszani a pianínón? - Nem - felelte a fiú, és a sarokba bámult.
„A csibésznek valóban nincs hallása" - jegyezte meg magában az öreg mester. Levette a pianínó két elülső fedelét, fönt és lent, apró kalapácsokat, kulcsokat, húrokat húzott elő kis bőröndjéből, és vagy egy óra hosszat bíbelődött a hangszerrel, közben senkivel sem törődött. Majd visszatette a pianínó fedelét a helyére, becsukta kis bőröndjét, és így szólt: - Kész. Kipróbálhatják. A háziasszony bizalmatlanul a hangszerhez lépett, és mind az öt pufók ujjával a billentyűkre csapott. Rémisztő dübörgés hallatszott, az ablakkeretben megcsördült az üveg, a tévéről leesett egy fürdőző nőt ábrázoló kerámiaszobrocska. - Na, most majd megemlegetik! - jelentette ki fenyegetőn a nagysága. - Ha Kolenyka elfárad, én magam ülök a pianínóhoz. Na, fiacskám, gyerünk csak! Ülj oda! Megnézzük, sokáig bírják-e! A kisfiú majdhogynem könnyek közepette odaült a pianínóhoz, s a lakást ismét hihetetlen dübörgés töltötte be. - Remek! - állapította meg Kolja mamája, és átadta az öreg mesternek a tízrubelest. Az ráérősen kopott pénztárcájába tette a pénzt, és megfogta kis bőröndjét. Alighogy átlépte a lakás küszöbét, a dübörgés nyomban megszűnt. Az öreg mester, biztos, ami biztos, még egyszer visszalépett, és elégedetten elmosolyodott. A lakásban mennydörgött a pianínó, és csörögtek az üvegholmik. Ám csak a lakásban. Falain túl a mennydörgés elcsitult. Az öreg mester értette a dolgát. Fölment a második emeletre, cs becsengetett az ajtón, ahonnan részeg gajdolás hallatszott. Itt tegnap óta születésnapot ünnepeltek. Az ajtót a családfő nyitotta ki, aki bizonytalanul állt a lábán, ám roppant udvarias volt. - Öregem, jöjjön csak be! Vártuk magát. A zajt nyomban kiküszöböljük. Nem akar felhajtani egy pohárral szeretett kislányom egészségére? Mellesleg elnézést. Az üvegek üresek. Ám ezt egy szempillantás alatt elrendezzük. Üljön asztalhoz! Ez a feleségem. Ő pedig vagy a feleségem fivére, vagy az unokaöccse. Az ördög tudja mind megjegyezni. Ez a hölgy az ő drágalátos felesége. Ő pedig az én Varkám. Az ördögbe is! Varka, hol vagy? Varka! - kiáltotta harsányan az apa. - Gyere ide! Játsszál nekünk a pianínón... Három etűdöt... Három etűdöt, az ördög elűzött - dudorászta, azzal hirtelen kacagni kezdett,
>
, VIKTOR KOLUPAJEV
1936-ban született szovjet-orosz szerző, aki 1966-os debütálását követően hamar hazája SF-irodalmának élvonalába küzdötte fel magát. Az embert középpontba helyező, derülátó jövőképű elbeszéléseit olvasva kritikusai Ray Bradburyhez hasonlították Híre a határokon túlra is eljutott, még Amerikában is jelent meg novelláskötete. A 80as évek második felétől tíz évig alig írt valamit, energiái nagy részét egy úttörő téridő-elmélet kidolgozása emésztette fel. Tucatnyi novellája olvasható magyarul, legtöbb a Galaktika korábbi számaiban. 2001-ben hunyt el.
s mindnyájan követték a példáját. - Az én lányom igazi tehetség! Versenyre akarják küldeni. Tehetség, ám nem tudom rávenni, hogy az apjának és a vendégeinek játsszon! Varka! No, Varjusenyka, játsszál nekünk! Az ajtóban egy kislány jelent meg. Tekintete haragos és kihívó volt. - Mit akartok? Már második napja üvöltöztök, es még játsszak nektek! Úgysem értetek semmit. - Én pedig azt mondom, játsszál! - parancsolt rá az apja. Az öreg mester hirtelen odakacsintott a kislánynak, az pedig a vállához hajtotta fejét, prüszkölt a nevetéstől. Majd a zongorához ült, és valami érthetetlen dolgot kalimpált végig rajta. A papa, a mama és a vendégek tapsoltak. - Kislányom, játsszál még valamit a vendégeknek! - kérte a mama. - Vodka pedig egy csöpp sincs - szólalt meg hirtelen az öreg, és egyszerre mindenki megfeledkezett a zenéről. - Mindjárt kitalálunk valamit - bizonygatta az apa, és egy perc múlva unokaöcs-fivérével lerohantak a boltba. - Nem szabad egyedül elengedni őket - mondta a feleség, s mindkét asszony a térje után rohant. - Most pedig megnézzük, mi történt a pianínótokkal - kezdte elégedett hangon a mester. - Senki nem fog bennünket zavarni. - Még hogy nem fog! Mindjárt visszajönnek, és kémek, hogy játsszam nekik a „Vágtat a kozák a völgyön át"-ot. - Nem jönnek vissza. Nem találják meg az ajtót. - Tényleg nem találják meg? Ez aztán remek! kiáltott fel a kislány. - Bárcsak mindig igy lenne!
- Így is lesz. Amint arra kényszerítenek, hogy játsszál, nyomban el kell menniük valamiért, s mindaddig nem tudnak visszatérni, amíg nem akarod beengedni őket. - És egyedül fogok játszani? - Egyedül. Senki sem fog zavarni. - Köszönöm, nagyapó, köszönöm! - A kislány az öreg mester nyakába ugrott, úgy, hogy az alig bírt megállni a lábán. - Én egyáltalán nem engedném be őket, és mindig csak játszanék. - Úgy lesz, ahogy akarod, Varjusenyka. Most pedig gyerünk, lássunk hozzá együtt! Egy óra múlva a pianínó már fel volt hangolva, s az öreg szemét fáradtan lehunyva és merengve mosolygott; hallgatta, hogyan improvizál Varenyka. Majd megsajnálták és beengedték a vendégeket a lakásba. A mester megkapta a tíz rubelt, s óvatosan beletette kopott pénztárcájába. Az apa pedig megint azt szerette volna, hogy a lánya játsszon a vendégeknek. Varenyka cinkosan az öreg mesterre kacsintott, es így szólt: -Szíves örömest. Ám alig ült a pianínóhoz, a papa felpattant. - És sört nem hoztunk! Menjünk csak, amíg nem zár be az üzlet! A férfiak csaknem futva ugrottak ki az ajtón. - Megint nem találják meg a lakást - nyugtalankodott a mama. - Ügyelni kell rájuk. - S mindkét asszony kiment a férfiak után. - Nos, ez remek! - kiáltott fel lelkesen a lány. Gyere el máskor is hozzám, nagyapó! Úgy szeretnélek még látni! - Eljövök, Varenyka, eljövök - ígérte az öreg mester, majd kacsintott, és kilépett az ajtón. Vagy öt percig álldogált ott, hallgatta, hogyan viszi bele a zenébe a kislány kicsi, tiszta és még nem túl bonyolult lelkét. Az udvaron pedig az apa és az anya éppen azon vitatkoztak, hogy melyik lépcsőházban laknak. A zongorahangoló értette a dolgát. Egy óra múlt öt perccel, s az öreg mester ismét lement az első emeletre, ahol Tanya lakott. A kislány már megjött az iskolából. - Szervusz, Tanyecska! - üdvözölte őt az öreg gyerekesen csengő hangon. - Maga a zongorahangoló? - kérdezte a kislány. - Felhangolja a pianínómat? Az A a harmadik oktávban elhangolódott, a D pedig leragad.
- Majd meggyógyítjuk. Jó pianínód van. - Üljön csak le! - sürgölődött a nagymama. Ebédeljen meg! Hiszen éppen itt az ideje. - Az ebéd megvár - lelelte a mester. - Először meggyógyítjuk a hangszert. De még ezelőtt, Tanyecska, kérlek, játsszál valamit! Én pedig leülök ide a sarokba, mintha itt sem lennék. Senki sincs itt. Játsszál! A kislány határozatlanul válogatott a kották közt, fogalma sem volt, mit válasszon. Egy Beethovenszonáta mellett döntött. Ezt a szonátát ritkán játszszák, ám az öreg mester sokszor hallotta. S már ki tudja, hányadszor csodálkozott azon, hogy a gyerekek milyen jól érzik a zenét, hogyan tudnak együtt szenvedni és örülni vele. Hibátlanul, ám mindegyik a maga módján. A kislány befejezte a játékot, és így szólt: - Nagyon szeretem, amikor apa hallgat. Olyan furcsán hallgat, mint aki segíteni akar nekem. És szeretek még négykezest játszani anyuval. „Igen - gondolta az öreg mester -, itt nem sok munkám lesz. Felhangolni az A hangot a harmadik oktávban, és meghúzni a D-t." Ám mégis egy teljes órát elbíbelődött a hangszerrel. Eközben hazajött ebédelni az apa, lábujjhegyen a heverőhöz lopakodott, felvett egy könyvet, végül azonban egyetlen oldalt sem lapozott benne. Az öreg mester a munkát befejezvén belerakta szerszámait ütött-kopott kis bőröndjébe, és így szólt: - Most pedig, Tanyusa, ellenőrizd, jól hangoltam-e fel a pianínódat! A kislány a hangszerhez ült, s ahogy játszott, úgy változott meg az apa arca. Kezdetben bizalmatlanság, csodálkozás, később leplezetlen rémület, majd végül lelkesedés és zavar ült ki rá. - Mit tett? - kérdezte halkan a mestertől. - Még sohasem játszott így. Egy gyerek nem játszhat így! Hiszen alig tízesztendős. Mit tett? - Felhangoltam a lánya pianínómat - felelte szerényen az öreg. - De... de itt valami hihetetlen dolog történt. Jobban érzi a zenét, mint én. - Valóban jobban érzi a zenét, mint maga, jóllehet maga is kiválóan érzi. Erről Tanyusa mesélt nekem. Az apa zavartan átnyújtott neki egy tízrubelest, s azt mondta, hogy bizony nehéz az ilyen munkát
pénzzel megfizetni. Vajon nem tehetne-e még valamit az öreg mester érdekében? A mester gondosan kopott pénztárcájába tette a pénzt, és felment a harmadik emeletre, majd a negyedikre, azután lejött, és átment a szomszéd lépcsőházba. Aztán ismét elkezdődött vándorlása az emeleteken. Este hét órára elfáradt, az évek már nyomot hagytak rajta, és bement a legközelebbi üzletbe. Itt cukorkát, a szomszéd boltban játékokat vett. Amikor pedig kilépett az üzletből, már egy sereg gyerek várt rá. Bement velük a parkba, és kiosztotta a cukorkákat meg a játékokat. Pontosan tudta, hogy kinek mit kell adni. Egyeseknek cukorkát, másoknak játékot. Majd tréfás mesét mondott nekik, amikor pedig a gyerekek egymás szavába vágva folytatták a történetet, s közben nevetgéltek, az öreg észrevétlen távozott közülük. Aztán megint bement egy üzletbe, s ismét találkozott kis barátainak egy újabb csoportjával gyerekekkel. Még új játékot is kitalált nekik, olyan érdekeset, hogy nyomban belefeledkeztek, ő pedig észrevétlen elment. Mikorra az üzletek bezártak, az öregnek nem maradt pénze. Most már nem kínálgatta a gyerekeket, csak halkan mesélt nekik valamit, s észrevétlen otthagyta őket, amikor érezte, hogy nélküle is elvannak. A nap már elbújt a házak mögött, az öreg pedig csak ment ráérősen, néha pianínó- és zongoraszót hallott - ezeket a hangszereket ő hangolta fel. Sokaknak dolgozott, fiúknak és lányoknak, felnőtteknek, sőt még egy öregasszonynak is, aki már huszonöt éve nyugdíjas volt. A felnőttek egyszerűen mesternek hívták, a gyerekek nagypapának vagy nagyapónak, mert senki nem tudta az igazi nevét. S talán volt már százéves is, de az is lehet, hogy ezer. A gyerekek legalábbis ezt hitték. Földeák Iván fordítása
