Galaktika 139
Jó név a Galaktika. Science fiction folyóirathoz illő név, a végtelenbe mutat, hatalmas távlatokba, egyszerre nyugtalanító és megnyugtató. Kihívás cselekvésre és elmélkedésre, mindenképpen vonzó. Akkor is, ha augusztusi éjszaka a dombtetőről a csillagokat bámuljuk, akkor is, ha a lehetséges vagy lehetetlen űrhajózásokra gondolunk. Ne tekintsék azt öndicséretnek. Dicséri ezt a folyóiratcímet az, hogy mostanában két cég is, természetesen utánunk, kis módosítással ezt választotta nevéül. Az egyik könyvkiadóként működik, a másik ilyen nevű folyóiratot kíván megjelentetni. Vállat vonunk ilyenkor. Legfeljebb azt közöljük olvasóinkkal, hogy lapunk címe: G-A-L-A-K-T-I-K-A, és nem más, nem valami hasonló. Ez a mi márkanevünk. Nem változott meg, nem is fog megváltozni. Nézzünk egy példát. Az Unicumnak – finom ital – Unicum a neve, és nem Unicom vagy Onicum. Az eltérés csak látszólag egy betű. Az ember meggondolja, hogy melyiket választja. Húsz éve viseljük e nevünket, szeretjük, megszoktuk, büszkék vagyunk rá. Az idén húszéves a Galaktika. Munkatársunk tréfás jelmondata szerint: „80 év múlva 100 éves lesz a Galaktika”. Akár tréfásan, akár komolyan vesszük, nem volt kevés ez a húsz év. Rengeteg munka. Valaki már számolgatja is, hogy hány oldal meg hány illusztráció ez összesen. Azt lehetetlen megszámolni, hogy hány munkaéra. És mennyi vita, komoly beszélgetés és üres fecsegés. És hány külföldi íré neve és műve a lapban. A világ minden tájáról. Teletűzdelhetnénk kis zászlócskákkal a földgömböt. Innen is közöltük a legjobbakat, onnan is, amonnan is. Olvasóink igazán megismerhették a tudományos-fantasztikus irodalmat. És szórakozhattak és gondolkozhattak. Aztán itt vannak a szerkesztőségben megfordult magyarok: írók, fordítók, festők, rajzolók, kritikusok. Jöttek, hozták írásaikat, képeiket, melyek aztán megjelentek. Tanulták a szakmát, vagy minket tanítottak. Minden értékre felfigyeltünk, sokszor lejjebb tettük a mércét a hazai szerzők kedvéért, de sokszor láttuk, hogy nem verik le a magasabbra tett lécet sem. Ennek mindig örültünk. Sokan kezdtek nálunk azok, akik mostanában máshova mentek. Sikereiknek örülünk, kudarcaikat szégyelljük. Akár tetszik valakinek, akár nem, a mai magyar sci-fi személyiségei tőlünk repültek más tájakra. A fészek a Galaktika volt. Készülünk huszadik születésnapunk megünneplésére. Újítani is akarunk. Ugyanakkor meg akarjuk őrizni legjobb hagyományainkat, a világ science fictionjének hagyományait. Szórakoztatni és gondolkoztatni szeretnénk a legmagasabb színvonalon, ahogy eddig is tettük. Tudományos és fantasztikus lap vagyunk. Nem engedünk a tudománytalanságnak és a fantáziátlanságnak. Készülődünk a következő húsz évre. Kuczka Péter
Kim Stanley Robinson Ray Bradbury Robert Baud KÉPZŐMŰVÉSZET gényhez? Marion Zimmer Bradley Eric Frank Russell MÁS VILÁGOK földek Brian Aldiss FILM, TV, VIDEÓ bosszúja
A zöld Mars I. rész Kaposi Tamás ford. A róka és az erdő Németh Attila ford. Próféták délutánja Sinkó Péter: Mi is kell a jó képreA szél népe Schopp Attila ford. Ördögi logika Füssi-Nagy Géza ford. Balázs Éva: Eltűnt világok, legendás Ez is művészet Hajdú Gábor ford. Németh Attila: Hook avagy a kalózok Szilágyi G. Gábor: Oscar-díjas horrorfil-
mek Robert Silverberg
Álom s feledés Hajdú Gábor ford. Robert Bloch A kis boszorkány Villányi György ford. Charles Berlitz Az elnök ufója Kemény Dezső ford. Simon West A cingár, kesztyűs úriember Villányi György ford. KÖNYVEKRŐL Füssi-Nagy Géza: Zacharla Sitchin: Elveszett birodalmak Teddy Keller A pestis Kóczián János ford. Piotr Gasiorowski – Piotr Koáclński Üveggyöngyök Nemere István ford. A fedél Mark Harison munkája
Kim Stanley Robinson A ZÖLD MARS I. rész Az Olympus Mons a legmagasabb hegy Naprendszerünkben. Huszonkét kilométer magas, lapos pajzsvulkán, a területe hatszáz négyzetkilométer. Átlag lejtésszöge öt fok, de maga a lávapajzs – egy folyamatos, nagyjából kerek sziklafal – hat kilométerrel emelkedik a környező erdők fölé. Ennek a kör alakú sziklafalnak legmeredekebb szakasza egy tömör, kiugró kőpillér, a Déli támfal közelében emelkedik. A támfal kiszögellésével kettészeli a sziklafal ívét, déli és délkeleti szakaszokra (a térkép szerint É 15° és Ny 132°). A Déli támfal keleti szárnyán, a Tharsis erdős, sziklás felső peremén állva az ember egy több mint hat kilométer magas sziklatömbre bámul fel. Hétszer nagyobb, mint az El Capitan, háromszor olyan magas, mint az Everest délnyugati fala, kétszer olyan magas, mint a Dhaulagiri fal: négy mérföld szikla, amely eltakarja a nyugati égboltot. – Nem érzékelem az arányokat! – kiált fel ide-oda szaladgálva Arthur Sternbach, a Földről érkezett vendég. Dougal Burke felkémlel távcsövén. – Ebből a szögből nézve jóval kevesebbnek látszik. – Nem, nem, nem erről van szó. A sziklamászók csapata hét terepjáró kocsiból álló karavánnal érkezett. Nagy, zöld karosszériák; az utasteret átlátszó ponyva takarja, a széles, terepjáró kerekek mély rovátkáikkal felkavarják a port a szélben. A vezetők nagyjából kört alkotva parkolják a kocsikat. Az egész úgy fest a sziklás mező közepén, mint egy smaragd nyakék. Ez a csupa kő mező kis fenyő- és borókaligeteivel a hagyományos bázisa azoknak a vállalkozóknak, akik a déli falat készülnek megmászni. Körös-körül keréknyomok, összedobált szikladarabokból rakott szélvédő falak, félig teli latrinagödrök, kőhalmokkal fedett szemétlerakodók és eldobált felszerelési tárgyak. Az expedíció tagjai nyújtózkodva, beszélgetve járják körül a tábort, mustrálgatják ezeket a műalkotásokat. Marie Whillans felemel két Ultralite oxigénpalackot, a feliratok alapján megállapítható róluk, hogy annak az expedíciónak a készletéből valók, amellyel több mint egy évszázada túrázott. Vigyorogva emeli a magasba és a sziklafal felé rázva összeveri őket. – Újra itthon! – Ping! Ping! Ping! Roger Claybourne rossz hangulatban van. Hosszú volt számára ez az út. Hat napja kezdődött Burroughsban, a minisztérium épületében, mikor utoljára lépte át irodája küszöbét. Huszonkét esztendő belügyminiszterségének a végére tett itt pontot, amikor az épület hatalmas kapuján kilépve lesétált a márványlépcsőn, és fellépett a mozgójárdára, amely lakásához vezetett. Ahogy most végigrobogtak az utcákon, arcát megcsapta a
meleg szél, kinézett a fáktól zöldellő fővárosa, amelyet a kormányzatban eltöltött évei alatt ritkán hagyott el, és rezignáltan állapította meg, hogy teljes huszonkét esztendei munkája folyamatos vereség volt: túl sok ellenfél, túl sok kompromisszum, amíg végre szembekerült az utolsó, elfogadhatatlan kompromisszummal, amelynek eredményeként most kifelé hajtanak a városból Stephannal a volánnál. Olyan vidékeken járnak, amelyeket huszonhét esztendőn keresztül került, ahol a fűvel benőtt dimbes-dombos tájon a diófa-, nyárfa-, tölgy-, juhar-, eukaliptusz- és fenyőfaligetek között minden falevél, minden fűszál az ő vereségének a jele. És Stephan sem jelent sok vigaszt, bármennyire konzervatív, akárcsak ő maga, de évek óta tagja a zöldeknek. – Közöttük elérhet az ember valamit – fejtegette oktató hangon Rogernek, s közben csaknem megfelejtkezett a vezetésről. Roger meglehetősen kedvelte Stephant, és miközben kibámult az ablakon, úgy tett, mintha egyetértene vele, de általában jobban élvezte Stephan társaságát kisebb adagokban, mondjuk egy-egy ebéd vagy egy batballjáték alkalmából. Aztán továbbhajtottak a széles, kavicsos országúton, a Tharsis fennsík szélfútta sztyeppéin, elhajtottak a Noctis Labyrinthus farmjai és települései mellett, aztán be a Tharsistól északra elterülő erdők közé, míg Rogeren úrrá nem lett az az érzés, amely az embert egy hosszú út végén elfogja, amikor úgy érzi, egész addigi élete ebből az utazásból állt, és az út sose ér véget a síron innen, hanem az a végzete, hogy végigjárja vereségei és balsikerei valamennyi színhelyét, és ne feledkezhessek meg egyetlen kudarcáról sem. Ott látható minden a visszapillantó tükörben… Hosszú volt ez az utazás… Mert – és ez a legrosszabb az egészben – Roger mindenre emlékszik. Kilép a kocsiból a bázistábor sziklás talajára. Utólag csatlakozott a túrához (Stephan akkor hívta meg, amikor tudomást szerzett a lemondásáról); bemutatkozik a többieknek, és fölveszi azt a szívélyes modorát, amelyet hivatali ténykedése során alakított ki. – Hans! – kiált fel, amikor meglátja az aerológus Hans Boethe mosolygós, ismerős arcát. – Nem is tudtam, hogy te is alpinista vagy. Örülök, hogy látlak. – Nem vagyok olyan hegymászó, mint te, Roger, de mindig igyekeztem kivenni részemet a Mariner-kutatásokból. – Úgy? – Roger nyugat felé mutat. – Szóval gondolod, hogy megtalálod a magyarázatot erre a hasadékra? – Már megtaláltam – közli Hans a többiek nevetése közepette. – De ha valami további, támogató bizonyítékra bukkanunk… Nagydarab, napszítta arcú, barna szemű nő jelenik meg a csoport szélén. Stephan siet bemutatni. – Roger, ő az expedíciónk vezetője, Eileen Monday. – Mi már találkoztunk – közli sietve a nő, miközben kezet fog Rogerrel. Maga elé néz, és zavartan mosolyog. – Nagyon régen, amikor te még hegyi vezető voltál. A név, a hang: a múlt mozdul, képek jelennek meg Roger lelki szemei előtt, elképesztő emlékezőtehetsége felidézi egy gyalogtúra emlékét (valamikor hosszú túrákat vezetett északon), romantikus kalandot egy csupa láb kislánnyal, azzal az Eileen Mondayvel, aki most ott áll előtte. Szerelmesek voltak, emlékszik: a leány diák volt
Burroughsban, városi kislány, ő meg valahol az Isten háta mögött élt vidéken. Nem tartott sokáig a dolog. És mindez több mint kétszáz esztendeje. A remény egy szikrája csillan fel előtte. – Te emlékszel? – Attól tartok, nem. – A nő szeme alatt ráncok, ahogy hunyorít és zavartan mosolyog. – De amikor Stephan megemlítette, hogy te is velünk jössz, nos, miután tudjuk rólad, hogy tökéletes emlékezőtehetséged van, arra gondoltam, ellenőrzöm. Talán ez azt jelenti, hogy valamennyire én is emlékszem? Mert átnéztem a régi naplóimat, és találtam bennük utalást rád. Én csak nyolcvanévesen kezdtem naplót írni, ezért aztán az utalások nem túlságosan megbízhatóak. De azt tudom, hogy találkoztunk, még ha azt nem is állíthatom, hogy emlékszem rá. – Felnéz, a vállát vonogatja. A helyzet meglehetősen ismerős Roger számára. Tökéletes memóriája (ha ez nem is értendő a szó szoros értelmében) felöleli háromszáz életévének javát, és mindig találkozik olyan emberekkel, akikre emlékszik, de akik nem emlékeznek rá. A legtöbben ezt humorosnak találják, de van, akit idegesít. Ennek az Eileennek itt az arca kissé belepirul, mintha egyszerre zavarban is lenne meg szórakoztatná is a dolog. – Majd el kell mesélned – mondja a nő, és felnevet. Roger azonban nincs abban a hangulatban, hogy másokat szórakoztasson. – Körülbelül huszonöt évesek voltunk. Eileen füttyre csücsöríti az ajkát. – Te tényleg mindenre emlékszel. Roger a fejét rázza. Ahogy a vidék árnyékba borul, érzi, hogy lehűl a levegő. A felismerés és emlékezés pillanatnyi izgalma elmúlik. Nagyon hosszú az út mögötte. – És mi…? – erősködik a nő. – Barátok voltunk – közli Roger, és mindössze egy halvány hangsúlyt helyez a „barátok” szóra, hogy Eileennek legyen min eltöprengenie. Bosszantó, hogy az emberek mindent olyan könnyen elfelejtenek: szokatlan képessége őt unikummá teszi: egy hang egy másik korból. Minden törekvése, hogy megőrizze a dolgokat, a múlthoz való kötődésének köszönhető; ő még pontosan tudja, milyen volt valaha ez a bolygó, visszaemlékszik a kezdetekre. Ha rossz kedve van, felelőtlenséggel vádolja generációját, amiért nem figyelt oda, és nagyon gyakran, mint most is, magányosnak érzi magát. Eileen félrebillentett fejjel nézi, kíváncsian, vajon mit akart ezzel mondani. – Gyerünk, Mr. Memory! – kiált oda neki Stephan. – Együnk. Én éhen halok, azonkívül borzasztó hideg van idekint. – Lesz még hidegebb is – mondja Roger, vállat von, elfordul Eileentől, és elindul Stephan után. A bázistábor legnagyobb sátrában lámpafénynél, ragyogó arccal csevegnek. Roger csészéből forró húslevest szürcsöl. Gyorsan elvégzik a még hátralevő bemutatásokat. Roger Stephant, Hansot és Eileent már régebbről ismeri, ugyancsak ismeri dr. Frances Fitzhugh-t is. A túravezetők, Dougal Burke és Marie Whillans jelenleg a New Scotland alpinista iskola sztárjai: Roger mindkettőjükről hallott már. A sátor egyik sarkában Eileen négy fiatalabb kollégája veszi körül őket, alpinisták, akiket Stephan fogadott fel, hogy a csomagokat cipeljék.
– Mi vagyunk a serpák – jelenti ki Ivan Vivanov derűsen Rogernek, és bemutatja Gingert, Sheilát és Hannah-t. A fiatal hegymászók láthatóan nem bánják másodlagos szerepüket az expedícióban: egy ilyen méretű partiban mindenki számára bőven akad másznivaló. A csoportot Arthur Sternbach teszi teljessé, egy amerikai alpinista, aki Hans Boethénél jár látogatóban. Miután a bemutatások lezajlanak, a társaság úgy ődöng a sátorban, mint a vendégek egy koktélpartin, bárhol a világon. Roger sietve fogyasztja húslevesét, és már sajnálja, amiért úgy döntött, hogy részt vesz ebben az expedícióban. Elfelejtette (hogy úgy mondjuk), szükségképpen mennyire jelentős társadalmi megmozdulás minden nagyobb hegymászó túra. Túl sok évet töltött el azzal, hogy magányosan túrázott Burroghstól északra, a sziklás völgyekben. Csak most jön rá, hogy tulajdonképpen most is ilyesmit képzelt el magának, egy végtelen, magányos sziklamászást fölfelé, ki a világból. Stephan Eileennél érdeklődik a túrával kapcsolatban, és Eileen gyorsan bevonja Rogert is hallgatóságába. – A Nagy hasadékban indulunk felfelé, ami a sziklafalon, az első ezer méteren megszokott program. Aztán úgy tervezzük, hogy ahol az első meredek emelkedő kezdődik a Nansen gerinc vonalán, a hasadéktól balra, ott mi jobbra folytatjuk az utat. Dougal és Marie felfedezett egy nyomot a légi felvételeken, és az a véleményük, hogy menni fog. Így újítunk valamit, és az út nagyobb részét az új útvonalon tesszük meg. Ilyen kis létszámú csoport még sose mászta meg a Déli pillér környékén a hasadékot. – Ne tréfálj! – kiáltott fel Arthur Sternbach. Eileen egy kurta mosolyt villant rá. – Mivel ilyen kevesen vagyunk, a lehető legkevesebb oxigént visszük magunkkal, és azt majd az utolsó néhány ezer méteren használjuk fel. – És mi van, ha megmásztuk? – kérdi Roger. – Ott, ahol elérjük a csúcsot, van egy rejtett raktárunk. Annál majd felszerelést cserélünk, és tovább gyalogolunk a kaldera pereméig. Ez már könnyű lesz. – Nem látom be, mi értelme van azt a szakaszt megtennünk – csattan fel Marie hangja. – Mert így jutunk le a legkönnyebben. Mellesleg akad köztünk, aki szeretné látni az Olympus Mons tetejét – torkolja le szelíden Eileen. – Egy nagy rakás kő az egész, semmi más – dörmögi Marie. Később Roger Arthurral, Hansszal, Dougallal és Marie-val kivonul a sátorból. Még egy utolsó éjszakát töltenek el kényelemben, mindenki az autójában. Roger hátul kullog a többiek után, fölbámul a hasadékra. Odafönt az esti égbolt még mindig sötét bíborszínben csillog. A sziklafal hatalmas tömegét megtöri a Nagy hasadék fekete vonala, ez a mély, függőleges törés, a félhomályban alig látható. A hasadék végén, fönt sima szikla. Odalent fák susognak a szélben, a mező a sötétben baljóslatúan nyúlik el a messzeségbe. – Nem tudom elhinni, hogy tényleg olyan magas! – kiált fel Arthur immár harmadízben, aztán hangosan felnevet. – Egyszerűen hihetetlen.
– Ebből a magasságból – mondja Hans – a csúcs hetvenfoknyira van a valós horizont felett. – Tréfálsz! Hihetetlen. – Arthur görcsösen nevetgél. A marsbeliek, akik Hans és barátja mögött mennek, tartózkodó derűvel figyelik. Arthur jóval alacsonyabb, mint a többiek, és Rogernek hirtelen az a benyomása, úgy viselkedik, mint egy gyerek, akit éppen csínytevésen kaptak rajta. Megáll, és hagyja, hogy a többiek továbbsétáljanak. Kívülről a nagy sátor úgy fénylik, mint egy tompa fényű lámpás. A sziklafal feketén, némán mered felfelé. Az erdő felől baljós, csaholó hangok hallatszanak. Mutáló farkasok, nyilván. Roger a fejét csóválja. Valamikor régen a táj fellelkesítette, szerelmes volt ebbe a bolygóba. Most ez a mérhetetlen sziklafal úgy emelkedik felette, mint az élete, a múltja, eltakarja előle az eget, elzár minden utat a napnyugta felé. A nyomasztó érzés olyan megsemmisítő súllyal nehezedik rá, hogy legszívesebben leülne a fűbe és tenyerébe temetné az arcát, de nem, a többiek is mindjárt kijönnek a sátorból. Megint a gyászos üvöltés, maga a bolygó sikolt, a Mars elpusztult. A Marsnak vége! Uuuuúúúú… Roger, háromszáz évének terhével megy az autójába, aludni. Hazátlanul. Mint mindig, az álmatlanság most is kiveszi jussát az éjszakából. Ahogy elfekszik a keskeny ágyon, a teste elernyed, gondolatai tehetetlenül csapongnak összevissza az életéből előbukkanó jelenetek között. Álmatlanság: emlékezés; egyik-másik orvosa szerint van valami kapcsolat a kettő között. Az ő számára mindenesetre azok az órák, amelyeket álmatlanul vagy félálomban tölt el, éber tudatának és emlékezetének játszóterei, és akármit tesz, hogy kitöltse a lefekvés és az elalvás közti időt (olvasás a végtelenségig vagy jegyzetelgetés), emlékezete zsarnok módon kiköveteli a maga óráját. Ezen az éjszakán elvonul előtte valamennyi Burroughsban töltött éjszakája. Valamennyi ellenlábasa, valamennyi kompromisszuma. Az elnök, amint arcán titkolt szadizmusának félmosolyával átnyújtja neki az utasítást, hogy zárja le, aztán árassza el a Coprates szakadékot, Novojov nyílt ellenszenve iránta, azon az estén, évekkel ezelőtt, az elnöki jelölés után. „A vörösöknek vége, Claybourne. Nem kellene hivatalt vállalnod, te egy halott párt vezetője vagy.” Ahogy végignézte az elnök gátépítési számláját, és emlékezetébe idézte a Copratest, úgy, ahogy az az előző évszázadban volt, akkor, amikor ő először bejárta, arra gondol, kilencven százalékban mindent azért csinált, hogy hivatalban maradhasson és képes legyen valamit elérni. Ezt jelentette számára a kormányzati munka. Vagy még nagyobb százalékban? Vajon mit végzett valójában annak érdekében, hogy a bolygót megőrizze? Úgy, ahogy volt? Bizonyos törvények, amelyeket befagyasztott, mielőtt tárgyalásra kerültek volna, bizonyos fejlesztési tervek, amelyeket késleltetett; nem tett egyebet, mint szembeszegült azzal, amit a többiek akartak. Nem sok sikerrel. És még mindennek a tetejében, mikor most otthagyta az elnököt és „koalíciós” kormányát, ez is csak egy újabb gesztus, újabb vereség. Emlékezik. Első napja a hivatalában. Egy reggel a poláris síkságon. Egy nap a burroughsi parkban. A kormányhivatalban Novojovval vitatkozik. És ez így megy egy óra hosszat vagy még tovább, jelenet jelenet után, amíg az emlékek lassan töredékekké
válnak, álomszerűvé, szürrealisztikusan illeszkednek egymáshoz, kilépnek az emlékezet birodalmából, és belépnek az álom világába. A szellemnek is megvan a maga tere, topográfiája, és azon kalandozik most is… Hajnal a Marson. Szilvakék ég, rajta a négy hajnali tükör gyémántalakzata: a fölöttük köröző négy hold, amelyek visszatükrözik a Nap fényét a bolygóra. Hollók kárognak álmosan, fekete szárnyukkal csapkodva rajokban röppennek fel a hordalékos lejtő fölé, indulnak napi vadászatukra. Hógalambok krúgatnak egy vörösnyárfa-ligetben. A hordalékos lejtőn sziklák görögnek lefelé, három birka meglepetten állapítja meg, hogy a bázistábort ismét elfoglalták. Verebek csiripelnek a fejük körül. Roger korán felriad, fejfájósan és közömbösen figyeli a vadon tenyésző élet ébredését. Felgyalogol a törmelékes völgy szikláin, hogy szabaduljon ettől az élettől körülötte. A felkelő nap fénye megérinti a sziklahasadék felső peremét, vörösarany szalagot rajzol Roger feje fölé, és az egész meredek lejtő csillogva fürdik a visszaverődő sugarak fényében. A négy hold, a négy hajnali tükör halványan rajzolódik ki a felhőtlen, violaszín égbolton. Fények csillannak a sziklák között elszórt virágokon, a borókafenyő tűi zölden izzanak. A szikla napfényes sávja gyorsan növekszik, a felső lejtők még teljes napfényben is szinte függőlegesnek és simának látszanak, ami azonban a látószög miatt van. Lejjebb a falon a repedések barna vízmosásokra emlékeztetnek, a fal egyenetlen, ami jó jel. Hogy milyen valóban a hegyoldal felülete, majd kiderül, ha feljutnak odáig. Dougal bukkan elő a sziklamezőről, hajnali gyalogtúrán volt, saját szakállára. Köszönésképpen biccent Roger felé. – Még nem kezdtük meg a túrát, igaz? – Erős skót akcentussal beszél. Valójában azonban már elkezdték. Eileen, Marie meg Ivan már elővették a kocsikból az első csomagokat, és mikor Roger és Dougal visszaér, már javában osztogatják őket. A környék zajosabbá válik, amikor a hosszas szerelvényosztás véget ér, és a társaság nekikészül az indulásnak. A csomagok nehezek, és a serpák nyögve tréfálkoznak, miközben emelgetik őket. Arthur akarata ellenére is elneveti magát, mikor rájuk néz. – A Földön mozdítani se tudnátok ekkora terhet – kiált fel, és lábával meglöki az egyik túlméretezett csomagot. – Hogyan egyensúlyozzátok ezeket a hátatokon? – Majd rájössz magad is! – kiáltja Hans vidáman. Arthur rájön, hogy a Marson a nehézségi erő miatt problematikus az egyensúlyozás. A majdnem tökéletesen hengeres csomag olyan, mint egy nagy, zöld cső, amely az ember fenekétől a feje fölé ér. Mikor a hátára veszi, úgy néz ki vele, mint egy nagy, zöld csiga. Felkiált: a csomag méreteihez képest meglepően könnyű, de ahogy átgyalogolnak a kőtörmelékeken, a tömege sokkal jobban kileng, mint gondolta volna. – Ó jaj! Vigyázz! Elnézést. Roger megértőén bólint, és néhány izzadságcseppet töröl le a homlokáról. Arthur számára az első nap nyilván egyetlen hosszú lecke lesz egyensúlyozásból, miközben felfelé kanyarognak az egyenetlen lejtőn a kőrengetegben, a házméretű kőkoloncok erdejében.
Korábbi túrázók bőven hagytak maguk után nyomokat a sziklák tövében, jeleket véstek a sziklatömbökbe. A csoport, valahány ilyen jelzést talál, ahhoz igazítja útját. Felfelé gyalogolni unalmas, bár ahol járnak, a sziklahasadék tövében legyezőszerűen terpeszkedő törmelékdombok között kisebb a veszély. (A fal egyes részeit az erózió lepusztította, és a törmelék tömege óriási halmokban gyűlt össze a fal tövében.) Jó néhány napjukba telik, míg azt a hétszáz méteres, kanyargós utat megteszik a hatalmas, görgeteg sziklák között a bázistábortól a sziklafal tövéig. Rogernek eleinte tetszik a gyaloglás ebben a sziklarengetegben. – Tisztára a Kumbu, csak itt sziklák vannak jég helyett! – kiált fel Ivan, amint egy nagy, kihajló szikla alatt vonulnak. De szemben a Mount Everest alatti híres Kumbu jégzuhataggal, ennek az összevissza kőmezőnek a környéke meglehetősen stabil, a fölöttük tornyosuló sziklák nem fognak rájuk zuhanni, és kevés a rejtett szakadék, amelybe beleeshetnének. Nem, ez semmi több, mint egy sziklamező, és Rogernek így tetszik. Aztán, ahogy a kis csoportokban álló vörösfenyők és borókaligetek mellett elmennek, Hans úgy látszik, kötelezőnek érzi, hogy Roger füle hallatára elmagyarázza Arthurnak, melyik növény micsoda. – Az ott sisakvirág, azok ott anemonák és az ott íriszféle, azok genciánok, azok meg ott primulák… – Arthur megáll. – Hát az mi az ördög ott? Egy lapos sziklatömb tetejéről kicsi, szőrös emlősállat bámul rájuk. – Homoki kutya – magyarázza Hans büszkén. – Mormota és wedellfókagének segítségével produkáltak valamit, ami alapjában véve valami borzféleség. – Ne tréfálj! Ez inkább olyan, mint egy miniatűr jegesmedve! Mögöttük Roger a fejét rázza, és elgondolkodva rugdal egy tundrakaktuszt. A kaktusz virágzik: a Mars bolygón most kezdődik a hat hónapos tavasz. Fűfoltok bukkannak elő minden nedvesebb homokpadon, apró biológiai kísérletek, akármerre néz az ember, az egész bolygó egyetlen nagy laboratórium. Roger felsóhajt. Arthur megpróbál begyűjteni minden fajta virágból egy szálat, össze is szed egy dísztemetésre való csokrot, de miután sorra elhullnak, abbahagyja, és lazán lógatja kezében a tarkabarka köteget. Aznap délután elérik a sziklafal lábát. Az egész világ árnyékba borul, de felettük a tiszta égbolt még mindig csillogó levendulaszínű. Ha fölnéznek, már nem látják a függőleges hasadék tetejét, nem is fogják látni, amíg útjuknak azon a szakaszán sikeresen túl nem jutottak. Az egyes tábor kör alakú, lapos, homokos talajon áll, körös-körül kőkupacok, ezek valaha a sziklafal részei voltak. Fölötte keskeny sziklapárkány, csupasz bazaltrámpa a Nagy hasadék jobb falán. A terep sziklaomlás ellen védett, tágas, kényelmes fekvés esik rajta; ez az egyes táborhely tökéletesen megfelel egy nagy, közös alsó tábornak, szemmel láthatóan – a sziklák között található falkapcsok, jégszegek, oxigénpalackok és fényes, zöld mohával benőtt törmelékkel fedett latrinák tanúsága szerint – már mások is használták. Másnap ismét megteszik a kanyargó utat, visszafelé, a bázistáborba, valamennyien, kivéve Dougalt és Marie-t, akik a napot arra használják, hogy ellenőrizzék az egyes számú táborból kivezető útvonalakat. Ami a többieket illeti, hajnalhasadás előtt indulnak, és majdnem futva mennek lefelé a kőrakásokon, gyorsan megrakodnak és rohan-
nak vissza, hogy még sötétedés előtt elérjék az egyes számú tábort. Ezt teszik majd a következő négy napon át mindennap, majd a serpák még további három napon keresztül folytatják, tapossák ugyanazt az ösvényt a sziklatörmelékeken át, amíg minden felszerelést fel nem hoztak az egyes számú táborba. Ahogy az ember nyelve önkénytelenül odatéved fájós fogára, Roger is azon kapja magát, hogy Hansra és Arthurra figyel, és hallgatja az aerológus magyarázatait. Legnagyobb bosszúságára megállapítja, hogy ami a Marson található életet illeti, majdnem olyan tájékozatlan, mint Arthur. – Látod azt a vérfácánt? – Nem. – Ott. A fején a búb fekete. Nagyon jól álcázza magát. – Tréfálsz. De tényleg! Ott van. – Olyan a színük, minta szikláké. Fácánok, rozsdafarkúak, szürkebegyek… jóval több van belőlük, mint amennyit látunk. És később: – Odanézz! – Hova? Roger akaratlanul is oda néz, amerre Hans mutat. – A nagy sziklán, látod? Gyilkos nyúl, úgy becézik. Egy vicc. – Ó! Egy vicc! – jegyzi meg tétován Arthur. – Talán bizony agyara van? Roger revideálja a földlakó szellemességéről alkotott véleményét. – Na nem egészen. Történetesen nyúlból igen kevés van benne. Inkább lemming és pocok, plusz néhány hiúzkarakterisztikum. Nagyon jól sikerült alkotás. Egyike Harry Whitebook mesterműveinek. Harry valóban nagyszerű. – Szóval a biológus tervezőitek között vannak kiemelkedő tehetségek? – Ó igen, vannak. De még milyenek! Whitebook egyike a legjobb emlőstervezőinknek. És mi különösen kedveljük az emlősöket, nem igaz? – Annyi bizonyos, hogy én kedvelem őket. – Néhány szuszogó lépés felfelé, derékmagas sziklákon. – Csak azt nem értem, hogy ezek az állatok hogyan élik túl az itteni hideget. – Nos, idelent természetesen nincs annyira hideg. Ez itt tulajdonképpen az alpesi zóna teteje. Az állatoknak a hideghez való alkalmazkodását rendszerint közvetlenül az arktikus és antarktikus állatoktól veszik. Sok olyan fóka van, amely képes kikapcsolni végtagjainak a vérkeringését, ha meg akarja őrizni a teste melegét. És van valami fagyálló anyag a vérükben, valami glykoprotein-szerűség, amely, megköt a jégkristályok tetején, megakadályozza növekedésüket, és megállítja a sófelhalmozódást. Csodálatos anyag. Ezek között az emlősök között akad olyan, amelynek a végtagjai megfagyhatnak, aztán felolvaszthatok anélkül, hogy a szöveteik károsodnának. – Tréfálsz – suttogja Roger, és továbbgyalogol. – És ez az alkalmazkodóképessége megvan a legtöbb emlősnek a Marson. Nézd, ott egy kis rókamedve. Ez megint Whitebook műve! Roger nem követi őket tovább. Elege van a Marsból.
Fekete éjszaka. Az egyes számú táborban a hat dobozsátor úgy fénylik, a sziklafal tövében, mint egy lámpasor. Roger a törmelék között könnyít magán, s közben kíváncsian néz végig a sátrakon. Furcsa együttes, gondolja. Emberek a Mars legkülönbözőbb tájairól (és egyvalaki a Földről). Csak a sziklamászás az, ami közös. A vezetők fura alakok. Dougal néha mintha néma lenne, egy sarokba húzódva figyel, sose beszél. Önmagában zárt rendszer. Talán Marie beszél mindkettőjük helyett. Roger szinte hallja a nő erőteljes középangliai akcentusát, amint italtól rekedten magyarázza valakinek, hogyan kell megmászni ezt a sziklafalat. Boldog, amiért itt lehet. És ő? Roger? A fejét rázza, és visszasétál a sátorba. Eileen sátrában heves vita folyik. Marie Whillans viszi a szót. – Nézd, Dougal és én majdnem ezer métert mentünk felfelé ezeken az úgynevezett csupasz táblákon. Az egész tele van repedésekkel. – Addig, ameddig eljutottatok – feleli Eileen. – De az igazi táblás lemezek valószínűleg az első repedések fölött vannak. Négyszáz méter sima, lapos szikla. Már ott kénytelenek leszünk talán megállni. – Lehet, de az kizárt, hogy ne legyen ott néhány repedés. És ha kell, falkapoccsal biztosíthatjuk az utunkat. Akkor pedig egy teljesen új útvonalat nyithatnánk. Hans Boethe a fejét rázza. – Egyik-másik ilyen bazaltrétegbe nem tréfadolog falkapcsokat belekalapálni. – Különben is utálom a falkapcsokat – mondja Eileen. – A lényeg az, hogy ha a hasadékon megyünk fel az első katlanig, biztosak lehetünk abban, hogy jó úton vagyunk a csúcshoz, és ebben az esetben valamennyi felső útszakasz új lesz. Stephan bólint, Hans bólint, Frances bólint, Roger egy csésze teát szürcsöl, és érdeklődve figyel. – A kérdés lényege az – közli Marie –, hogy miféle túráról van itt szó. – Fel akarunk jutni a csúcsra – jelenti ki Eileen, és Stephanra néz. Stephan bólint. Ő fedezte az expedíció költségeinek a javát, és így bizonyos értelemben az ő joga dönteni. – Várj csak egy percre – csattant fel Marie, és sorra végigméri valamennyiüket. – Nem erről van szó, nemcsak azért vagyunk itt, hogy mi is, mint annyian mások, végigjárjuk a hasadéktúrát, igaz? – A hangja vádló, és senki sem ellenkezik vele. – Nekem legalábbis nem ezt mondták, nekem azt mondták, hogy új útvonalon megyünk, és én ezért vagyok itt. – Ez mindenképpen új útvonal lesz – nyugtatja meg Eileen. – Ezt te is tudod, Marie. Mi a hasadék tetején jobbra megyünk tovább, és akkor máris új terepen leszünk. Csak azokat a sima lemezeket, kerüljük el a hasadék jobb oldalán. – Szerintem azokat a lemezeket is meg kellene próbálni – erősködik Marie –, mert Dougal meg én úgy láttuk, megmászhatok. Eileen türelmesen hallgatja, hogyan érvel az új útvonal mellett. Stephan mintha aggódna. Marie hangja meggyőző, úgy látszik, határozott egyéniségével felülkerekedik Eileennel szemben, és olyan útvonalra tereli őket, amelynek az a híre, hogy járhatatlan. Aztán Eileen megszólal:
– Mindössze tizenegy emberrel szép teljesítmény lesz, akármelyik útvonalon megyünk. Nézd, mi most csak a túra első ezerkétszáz méteréről beszélünk. Ha azon túl vagyunk, azok felett a lemezek felett mihelyt lehetséges, jobbra fordulunk, és akkor már mindenképpen új terepen járunk. – Én nem hiszek azokban a lemezekben – jelenti ki Marie. Majd néhány perces szócsata után így szól: – Nos, ha ez a helyzet, nem tudom, miért küldesz Dougallal engem napok óta azokra a lemezekre. – Én nem küldtelek benneteket – közli most már kissé bosszúsan Eileen. – Ti ketten vállaltátok, hogy vezettek, ezt nagyon jól tudjátok. De most alapvető dologról van szó, és azt hiszem, a hasadék mindenképpen a kezdő szakasz, amit megmászunk. És igenis, meg akarjuk mászni a csúcsot, afelől biztos lehetsz. Nemcsak ezt a sziklafalat, hanem az egész hegyet. Még egy darabig vitatkoznak, aztán Marie vállat von. – Oké, te vagy a főnök. De nem egészen értem, mi értelme van ennek az egész túrának. Útban sátra felé a kérdés visszacseng Roger fülében. Mélyet szív a hideg levegőből, körülnéz. Az egyes számú táborban a világ olyan, mintha előbb összegyűrték, aztán összehajlítgatták volna: vízszintesen a sötétségbe vész el, elnyúlik, vissza a halott múltba, függőlegesen felnyúlik a csillagokba, az ismeretlenbe. Már csak két sátorban van világosság, két halvány, sárga folt a sötétben. Roger megáll és elnézi őket, úgy érzi, mintha valami mondanivalójuk lenne a számára, mintha a hegyek szemei néznének rá. Tulajdonképpen mit is keres ő ezen a túrán? Másznak felfelé a Nagy hasadékban. Dougal és Marie vezetnek szakaszról szakaszra, kalapálják a falkapcsokat a rücskös, laza sziklába. Megtett útjukat hátrahagyott rögzített kötél jelzi. A kötelek minél közelebb húzódnak a hasadék jobb falához, hogy kikerüljenek a leomló sziklatörmelék útjából, amely túlságosan is sűrűn zuhog lefelé. A többiek a nyomukban járnak, szakaszonként kettes-hármas csoportban. Ahogy feljebb kerülnek, föntről a serpák négy apró kis állatnak látszanak, amint lefelé kanyarognak az omladékos sziklák között. Roger aznapra Hans mellé társul. Odakapcsozzák magukat a rögzített kötélhez a speciális rögzítőkapocscsal, a jumarral, amely felfelé enged csúszni a kötélen, de lefelé nem. Súlyos csomagokat cipelnek fel a második táborba, és bár a hasadék lejtése itt csak ötvenfokos, a sötét szikla anyaga göcsörtös és könnyen megmászható, mégis mind a ketten megerőltetőnek találják a mászást. A nap forrón süt, hamarosan csurog az arcukon az izzadság. – Nem vagyok a legjobb formában – lihegi Hans. – Néhány napra szükségem van, míg belejövök. – Miattam nem kell aggódnod – nyugtatja meg Roger. – Körülbelül abban a tempóban megyünk, ami nekem is megfelel. – Kíváncsi vagyok, milyen messze van fölöttünk a második tábor. – Nincs túl messze. De túlságosan sok terhet kell cipelnünk csörlő nélkül.
– Már alig várom a függőleges szakaszt. Ha már egyszer sziklát mászunk, hát mászszunk, nem igaz? – Különösen, ha csörlővel felhúzzák a cuccainkat. – Na igen. – Kifulladt nevetés. Meredek, mély hasadék. Középszürke andezit, vulkáni eredetű kőzet, megtűzdelve sötét színű kristályokkal, itt-ott kemény kitüremkedésekkel. Falkapcsok keskeny, függőleges repedésekbe kalapálva. Délben találkoznak Eileennel, Arthurral és Francesszel. A fenti csapat tagjai a hasadék falából kiálló keskeny párkányon ülnek, gyors ebédet gyűrnek magukba. A nap majdnem a fejük felett süt, egy óra még, és eltűnik a szemük elől. Roger és Hans boldogan telepszik le a párkányra. Az ebéd limonádé meg néhány összevissza falat, amit Frances készített. A többiek a hasadékról beszélgetnek, a napi mászásról. Roger eszik és hallgatja őket. Közben észreveszi, hogy Eileen leül mellé a párkányra. Lábaival szórakozottan rugdalja a sziklafalat maga alatt, és nagy, túlfejlett csípőizmai váltakozva megfeszülnek, elernyednek, megfeszülnek, elernyednek, kiduzzasztják hegymászó nadrágja szövetét. Eileen Hans leírását figyeli a szikláról, és szemmel láthatóan nem vesz tudomást arról, hogy Roger közben diszkréten méregeti. Lehetséges, hogy a nő valóban nem emlékszik rá? Roger hangtalanul sóhajt. Hosszú élete volt. És minden erőfeszítése… – Induljunk fel, a második táborba – mondja Eileen, és kíváncsi tekintetet vet Rogerre. Kora délután ott találják Marie-t és Dougalt egy széles párkányon, amely a Nagy hasadék jobb oldalán áll ki meredeken a sziklalapok között. Itt verik fel a második tábort: négy nagy dobozsátort, amelyek eleve úgy készültek, hogy egy közepes erejű sziklaomlásnak ellenálljanak. Most közvetlenné és érzékelhetővé válik a sziklafal függőlegessége. A fal csak néhány száz méterre látható fölöttük, azon túl nem látszik belőle semmi, csak felfelé meredő vályúja, a Nagy hasadék, amely mintegy feltépi a szikla függőleges falát, pontosan a perem mellett. A hatalmas kürtőszerűségen felnézve valami látszik a távol fölöttük emelkedő sziklákból a baljóslatúan pirosló ég hátterében. Roger a hidegben vagy egy óra hosszat ül a hasadék szélén a párkányon, és néz felfelé. Még hosszú út áll előttük; kezei fájnak a vastag, szőrmével bélelt kesztyűben, a válla, a lábizmai fáradtak, a lábfeje fázik. És mindenekfelett szeretné lerázni magáról azt a depressziót, amely úrrá lett rajta, de minél többet foglalkozik vele, annál roszszabb. Eileen Monday telepszik le melléje. – Szóval valamikor barátok voltunk, mondod. – Igen – mondja Roger, és a szemébe néz. – Egyáltalán nem emlékszel?. – Régen volt már. – Igen. Én huszonhat éves voltam, te körülbelül huszonhárom. – Te tényleg olyan régvolt dolgokra is visszaemlékszel? – Nagyjából – igen. Eileen a fejét rázza. Megnyerő vonásai vannak, gondolja Roger. Szép a szeme.
– Bárcsak én is emlékeznék. De ahogy öregszem, az emlékezőtehetségem egyre romlik. Azt hiszem, minden évvel, amit élek, egy esztendő kiesik az emlékezetemből. És ez szomorú. Hetven- vagy nyolcvanéves koromig az életem odavan… – Felsóhajt. – Persze tudom, a legtöbb ember így van vele. Te kivétel vagy. – Bizonyos dolgok örökre megragadnak a fejemben – állapítja meg Roger. Nehéz elhinni, hogy ez nem áll mindenkire. De ha egyszer ezt mondja mindenki. A gondolat elkedvetleníti. Minek egyáltalán élni? Mi értelme az egésznek? – Elérted már a háromszázat? – Még néhány hónap. De… nosza. Beszélj róla. – Szóval… te még diák voltál. Vagy éppen akkor fejezted be az iskoláidat, nem emlékszem pontosan. – Eileen elmosolyodik. Roger folytatja: – Szóval én csoportokat vezettem, gyalogtúrákat szerveztem az északi kis kanyonban, és te is benne voltál az egyik csoportban. Összebarátkoztunk, és egy darabig együtt jártunk azután is, hogy vége volt a túrának. De te Burroughsban laktál, én meg továbbra is túrákat vezettem, és szóval tudod… nem tartott sokáig. Eileen ismét elmosolyodik. – És végül én folytattam a te mesterségedet – mondja –, hegyi vezető lettem, és azóta is, mióta csak emlékszem, az vagyok, te pedig beköltöztél a városba, és politikus lettél. – Eileent ez megnevetteti. Roger savanyúan mosolyog. – Szemmel láthatóan nagy hatással voltunk egymásra. – Ó igen, igen – nevet fel kurtán Roger. – Érdekeltük egymást. – Félszegen, keserűen felnevet. – Én körülbelül negyven éve kerültem be a kormányba. Mint kiderült, túl későn. Csend. – Szóval ez keserít el? – jegyzi meg aztán Eileen. – Micsoda? – Hogy a Vörös Mars pártja nem kell már senkinek? – Úgy érted, hogy nincs többé. Eileen elgondolkodik. – Sose voltam képes megérteni, mit akartak a vörös pártiak… – Láthatóan kevesen értették meg. –…amíg nem olvastam Heideggert. Azt a részt, ahol megkülönböztetést tesz a Föld és a világ között. Ismered ezt az elméletét? – Nem. – A Föld a természet csupasz, anyagi mivoltában, ahogy számunkra létezik, és amely többé-kevésbé megszabja tevékenységünk határait. Sartre ezt fakticitásnak nevezi. A világ ezzel szemben az emberi, a humánum birodalma, a szociális és történeti dimenziók, ami értelmet ad a Földnek. Roger egy bólintással jelzi, hogy érti. – Nos, szóval a vörösök, amennyire én értettem, a Földet védelmezték. Vagyis, ez esetben, a bolygót. Megpróbálták megőrizni a bolygó primátusát a világ felett… vagy legalábbis valamiféle egyensúlyt teremteni közöttük. – Igen – mondja Roger. – És a világ elárasztotta a bolygót.
– Ez igaz. De ha így nézed a dolgot, beláthatod, hogy amit csináltál, reménytelen próbálkozás volt. Egy politikai párt elkerülhetetlenül a világ részét képezi, és akármit tesz, mindig a világ dolga lesz. Mi a természet anyagi mivoltát is csupán emberi érzékszerveinken keresztül észleljük, s így tulajdonképpen csak a világ az, amit valójában közvetlenül megismerünk. – Ebben nem vagyok biztos – tiltakozik Roger. – Szóval, ez logikus, és biztos vagyok benne, hogy általánosságban igaz, de néha… – Kesztyűs kezével rácsap a sziklapárkányra. – Érted? Eileen szelíden Roger kesztyűjére teszi kezét. – Világ. Roger ingerülten húzza el a száját. Leveti kesztyűjét, és megint rácsap a hideg kőre. – Bolygó. Eileen elgondolkodva ráncolja a homlokát. – Talán. És volt rá remény, gondolja haragosan Roger. Élhettünk volna a bolygón úgy, ahogy rátaláltunk, és szembenézhettünk volna a Föld anyagi voltával életünk minden napján. Megtehettük volna. Eileent elhívják, hogy segítsen elrendezni a holnapi rakodás dolgát. – Később folytatjuk – mondja, és szelíden Roger vállára teszi a kezét. Egyedül maradt. Moha színezi a sziklák alját, moha tenyészik a sziklarepedésekben. Fecskék suhannak lefelé a hasadékban mint hulló kődarabok, sziklai egérre vadásznak, vagy melegvérű gyíkokra. Keleten, a vulkán végtelen árnyékán túl sötét erdők jelzik, hol kezdődik a napsütötte Tharsis fennsík. Sehol sem látható a Mars, az igazi Mars, a primer Mars. Roger ökölbe szorítja hideg, kötélfogástól fájós kezét, és arra gondol: elfelejtették. Nem tudják már, milyen volt a régi Mars kopár felszínén sétálni. Egyszer, valamikor régen kisétált a Nagy északi sivatagba. Földi mértékkel mérve a Marson minden földrajzi alakulat valószínűtlenül nagy, és ahogy a déli féltekét óriási kanyonok, medencék és kráterek jellemzik, az északi félteke furcsán sík, óriási lapály; a legmagasabb szélességi fokon akkoriban sarki jégtakaró volt (most egy kis tenger). Az egész kopár homokréteg homokréteg hátán. Végtelen sivatag. Egy reggel, hajnalhasadás előtt kiment a táborból, és elsétált néhány kilométernyire a szélfútta homokon, a hullámos homokbuckák között. Leült a legmagasabb bucka tetejére. Nem hallatszott más hang, csak a saját lélegzete, a dobbanások, ahogy vére lüktetett a fülében, a sisakjába szerelt oxigénregulátor halk sziszegése. Fény terpeszkedett a délkeleti látóhatár peremén, lassan feltárult a homokrengeteg sötétvörös foltokkal tarkított tompa okker színe. Amikor a nap korongja felbukkant a látóhatáron« a fény legördült a dűnék rövid, meredek falán, és betöltötte a hullámvölgyeket, Roger mélyen belélegezte az aranyszínű levegőt, és mintha valami kivirágzott volna benne, mintha maga is virággá változott volna, sziklakert virága, az élet egyetlen jele a sivatagban, a sivatag értelme, lelke. Soha még ehhez mérhető lelkesültséget nem érzett, soha nem tudatosította anynyira a szikrázó, határtalan térséget, az anyagi dolgok izzó, parancsoló jelenlétét. Mikor később visszatért a táborba, tudta, elmúlt életében egy pillanat, vagy egy korszaknak lett vége. Tizenkilenc éves volt akkor, és attól fogva az egész élete megváltozott.
Pusztán az a tény, hogy kétszáz év múltával is visszaemlékezik erre az epizódra, különccé avatja. A Mars lakosainak talán egy százaléka sem részesül a messzi múltba nyúló emlékezés ajándékában (vagy átkában). Mostanában már úgy érzi, ez a képessége teher, mintha minden év egy kőszikla lenne, és most háromszáz év szörnyű terhét cipelné mindenfelé, amerre jár. Talán csak azért haragszik, mert irigyli a többieket? Ahogy visszagondol arra a sétára, tizenkilenc éves korában, eszébe jut Herman Melville regénye, a Moby Dick. A kis, fekete hajósinas, Pip (Roger magát mindig a Nagy várakozások Pipjével azonosította), a Pequod legénységének „legjelentéktelenebb tagja” a fedélzetről a tengerbe esett, miközben a bálnavadászhajót egy megszigonyozott bálna vonszolta maga után. A hajó elszáguldott, és Pip ott maradt egyedül. „Az én intenzív tudatosítása egy érzéketlen végtelen közeg közepén, Istenem! Ki találna erre megfelelő szavakat?” Az óceán vizén elhagyatva, egyedül, Pip iszonyata egyre nőtt, amíg „csodával határos véletlen folytán végül is maga a bálnavadászhajó jött megmentésére, de a kis néger attól az órától fogva úgy járkált a fedélzeten, mint egy idióta… A tenger csúfondárosan felszínén tartotta véges testét, de végtelen lelke megfulladt benne.” Roger ezeket a sorokat olvasva furcsán érezte magát: talált valakit, aki valamikor átélt egy órát, roppant hasonlatosat ahhoz a naphoz, amelyet ő átélt akkor, a sivatagban, a természet végtelen ürességében. De ami az ő számára elragadtatást hozott, az őrületbe kergette Pipet. Mikor a vastag könyvet elnézte, arra gondolt, talán akkor a sivatagban ő is megőrült. A rettenet, az elragadtatás végletes érzések, mintegy megkerülik az embert, s a végén összetalálkoznak, bármennyire ellentétes irányban indultak is el keletkezésükkor. A magány őrülete és a lét eksztázisa, az én felismerésének ez a két eleme furcsa módon összeülik. De Pip őrületétől megriasztva csak fokozódott benne a szerelem, amellyel a kegyetlen, mérhetetlen természetet megélte. Kívánta, és attól fogva a Mars legeldugottabb, legtávolabb sarkai is különleges gyönyört jelentettek számára. Éjszakánként felébredt, figyelte a hajnal hasadását: a sziklakert virágát. És napokon át vándorolt, mint János a pusztában, Istent látva köveken és fagyban és az égbolton, amely úgy ívelt, mint egy lángfal fölötte. Most ott ül egy sziklapárkányon, egy bolygón, amely már nem az övé, lenéz a lapályokra, a kanyonokra, amelyek tele vannak szórva élettel, élettel, amelyet az emberi értelem hozott létre. Mintha az ember az értelmével belenyúlt volna a tájba: minden virág egy ötlet, minden gyík egy gondolat… Nem maradt semmi a szívtelen, rideg végtelenségből, nincsen az az üresség, amely tükröt tartana az én elé, hogy meglássa magát benne. Csak az én mindenütt, mindenben: megfojtja a bolygót, túltelít minden érzést, bebörtönöz minden létet. Talán ez a felismerés maga is őrültség. Végül is az égbolt sem más, mint érzéketlen végtelenség, amely meghalad minden képzeletet, értelmet, és úgy borul föléjük minden éjszaka. Talán olyan végtelenségre lenne szüksége, amelynek a méreteit felfoghatja, és ha azzal szembenézne, az inkább jelentene számára elragadtatást, mint rettenetet.
Roger csak ül, emlékezik az életére, eltöpreng ezeken a dolgokon, miközben sziklarögöcskéket dobál a sziklapárkányon túlra, a mélybe. Meglepetésére Eileen csatlakozik hozzá. Leguggol melléje, és csendesen idézi: „Szeretek minden puszta tájat, hol a hitet / élvezhetjük, hogy mit szemünk belát itt, / határtalan, mint lelkünk lenni vágyik. Roger meghökkenve hallgatja. – Ki írta ezt? – kérdezi. – Shelley – feleli Eileen. – A Julian és Maddaló-ból van (Kálnoky László fordítása). – Tetszik. – Nekem is. – Földob egy kődarabot a levegőbe, maga fölé. – Jössz vacsorázni? – Micsoda? Ja persze, persze. Nem tudtam, hogy már vacsoraidő van. Aznap éjjel a hang, ahogy a szél bele-belekap a sátorba, ahogy a sátorlap a sziklához dörgölődzik: a gondolatok csikorgása, ahogy a világ nekidörgölődzik a bolygónak. Másnap csoportokra oszlanak. Marie, Dougal, Hannah és Ginger korán indulnak el fölfelé a hasadékban, a hasadék egy kiszögellése mögött eltűnnek a szem elől, mindössze egy rögzített kötél mutatja, merre mentek. Akik lent maradtak, még néha hallják a hangjukat, egy-egy falkapocs pengését, ahogy belekalapálják a kemény sziklába. Egy másik csoport lemegy az első táborba, hogy leszerelje. Amikor majd mindent felvittek a második táborba, az utolsó csoport magával hozza a rögzített kötelet. Így megy ez tovább, a falon mászva kihúzzák a köteleket, majd maguk elé rögzítik. Másnap késő délután Roger felmászik, hogy újabb köteleket vigyen fel Marie-nek, Dougalnak, Hannah-nak és Gingernek. Frances vele megy. A második tábor felett a Nagy hasadék fala meredekebbé válik, és néhány órás lassú kapaszkodás után Roger megállapítja, hogy a csomagja nagyon nehéz. A keze fáj, a lábtámaszok egyre kisebbek lesznek, és minden ötödik-tízedik lépés után kénytelen megállni. – Ma egyszerűen nem vagyok formában – mondja, amikor Frances veszi át tőle a vezetést. – Én sem – mondja a nő, és lihegve szedi a levegőt. – Azt hiszem, legokosabb, ha mászás közben hamarosan ráállunk az oxigénre. De ezzel a vezetők nem értenek egyet. Dougal keményen dolgozza magát felfelé a hasadék egy szűkületében, csákányával jeget kalapál ki egy repedésből, aztán az öklét használja éknek, és bakancsa hajlékony talpával fellép a repedésbe, mihelyt kitisztította. Marie biztosítja, és Hannah-ra és Gingerre marad, hogy Rogert és Francest üdvözölje. – Pompás, éppen most fogyott el a kötelünk. Dougal megáll. Marie a szünetet felhasználva a hasadék bal falára mutat. – Nézzétek – mondja, Roger és Frances egy rozsdás falkapocsról lelógó világoskék csíkot lát: xylar mászókötél egy darabja. – Az a földi expedíció, fogadjunk – jelenti ki undorral Marie. – Úgy hallom, egész úton végig hagytak hátra köteleket. Dougal nevet le rájuk föntről. Marie a fejét rázza.
– Utálatos látvány. – Azt hiszem, jó lesz, ha minél előbb ráállunk az oxigénre – jegyzi meg Frances. Többen meglepetten néznek rá. – Miért? – kérdi Marie. – Én ennél magasabban lakom. – Igen, de mi itt meglehetősen keményen dolgozunk, és elég gyorsan haladunk felfelé. Nem szeretném, ha valakinek ödémája lenne. – Én egyáltalán nem érzek semmit – állapítja meg Marie, és Hannán, és Ginger bólint hozzá. – Nekem nem ártana egy kis oxigén – mondja fentről Dougal, és megint levigyorog rájuk. – Az ödémát az ember nem érzi meg előre, csak ha már kész a baj – közli mereven Frances. – Ödéma! – mondja Marie, mintha nem hinné, hogy ilyesmi létezik. – Marie immúnis! – kiáltja le Dougal. – A feje már akkorára dagadt, hogy annál jobban nem is dagadhat meg. Hannah és Ginger vigyorog Marie műfelháborodásán, ahogy megrántja a Dougalhoz vezető kötelet. – Lejössz onnan, gyerek! – A fejedre. – Meglátjuk, hogyan alakul az időjárás, de akárhogyan is, ha normálisan haladunk, hamarosan szükségünk lesz oxigénre – szögezi le Frances. Ez annyira kézenfekvő, hogy nem igényel kommentárt. Dougal eléri a repedés tetejét, és belekalapál a falba egy falkapcsot. Az ütések egyre élesebben csendülnek, ahogy a kapocs belemélyül a sziklába. Délután Roger segít a vezetőknek felszerelni egy kis sziklasátrat. A sziklasátor nagyon keskeny, merev, felfújható alja van, és ha szükséges, három falkapocsra felfüggeszthető úgy, hogy a lakója egy levegővel töltött párnán pihenve lebeg az űrben, mint egy ablakpucoló. De ha lehet, a sziklafal egy bevágásába helyezik el, hogy alul valami támaszt biztosítsanak neki. Aznap a Nagy hasadék szűkülete felett egy kinyúló szikla védelmében találtak egy nagyjából vízszintes bevágást. A bevágás felett a kőzet bizonytalan, de néhány sziklacsap bekalapálása után a hegymászók megnyugszanak. Ezzel most védve lesznek a sziklaomlástól, és holnap feljebb merészkedhetnek, hogy minél előbb alkalmas helyet találjanak a harmadik tábor számára. Minthogy ott két személy számára is szűken van hely, Roger és Frances elindul vissza a második táborba. Lefelé menet Roger elképzeli magának, milyen lenne, ha ez a sziklafal vízszintes terep lenne. Az újszerű perspektíva elszórakoztatja. Ami vízszintes talajon szakadék, az függőleges falon – formájától és dőlési szögétől függően – hasadék lenne, vagy bevágás vagy kürtő. Ezek általában könnyen megmászhatok, mert a lejtésük enyhébb, és több védelmet biztosítanak. A sík terepen a domb, a dombhát: függőleges falon pad, párkány vagy pillér. Alakjuktól függően jelenthetnek akadályt is, de előfordul, hogy egy-egy kiugró pillér jelentősen megkönnyíti az utat felfelé.
Miközben Roger lefelé menet egy kritikus szakaszon Francest biztosítja, megértik, miért volt olyan fárasztó a mászás. Roger körülnéz, de nem sokat lát, valamennyit a hasadék szürkésfekete falából fölötte meg alatta meg a hasadék bal oldalának meredek falait. Ennyi az egész. Különös kettősség, ami itt látszik, majdnem függőleges. Ezt a világot sose fogja olyan tisztán áttekinteni, mint egy közönséges, lapos domboldalt. Máskülönben azonban, ahogy belekukkant a sziklarepedésekbe, és ellenőrzi, egy már-már leváló, kiugró kő megtartja-e teste súlyát, ahogy egy-egy hosszú lépést megtesz lefelé, sokkal tisztábban lát, sokkal intenzívebben, mint ahogy a síkság biztonságában valaha is látni fog. A látásnak ez az intenzitása az, ami a hegymászókat annyira vonzza. Másnap Roger és Eileen társulnak. Miközben egy újabb adag kötéllel felfelé másznak a hasadékban, jókora, emberméretű szikla zuhan le mellettük, csattanva verődik egy kiálló sziklának, magával zúdítva egy csomó apróbb sziklatörmeléket. Roger megáll és figyeli, hogyan tűnik el a mélyben. Egy ilyen méretű sziklával szemben a sisak semmi védelmet nem nyújtott volna. – Reméljük, hogy nem jön senki mögöttünk – mondja Roger. – Nem kellene, hogy jöjjön. – Azt hiszem, célszerű lenne mielőbb kikerülni ebből a szakadékból. – A sziklaomlás majdnem ilyen rossz a sziklafalon is. Tavaly Marie-nak volt egy csoportja, akkor történt, hogy egy szikla ráesett egy keresztkötélre, és elvágta. Az, aki a kötélen lógott, meghalt. – Derűs. – A sziklaomlás ocsmány valami. Utálom. A hangjában meglepő indulat érződik, talán az ő vezetése alatt is fordult elő ilyen baleset. Roger kíváncsian néz rá. Fura, hogy valaki hegyi vezető létére nem fogadja sztoikusabban az ilyen veszedelmeket. Viszont tény, hogy a sziklaomlás olyan veszélyt jelent, amivel szemben hiába minden szakértelem. A nő felnéz. – Tudod. Roger bólint. – Ez ellen nincs óvintézkedés. – Pontosan. Valami azért van. Csak igazából nem elég. A vezetők táborának nyoma sincs, új kötél vezet felfelé a hasadék bal oldalán a kiugró szikla egy repedésében, aztán eltűnik a szem elől. Megállnak, esznek, isznak valamit, aztán folytatják az utat felfelé. A következő szakasz olyan embert próbáló, hogy meghökkenti őket: még kötéllel is nehéz az előrehaladás. Beékelik magukat egy jégoszlop és a bal oldali fal között a mélyedésbe, és kínlódva araszolnak felfelé. – Kíváncsi vagyok, még meddig tart ez – kérdi Roger, és azt kívánja, bárcsak hoztak volna magukkal mászóvasat. Fölötte Eileen némán törtet felfelé. – Háromszáz méter még – szólal meg váratlanul. Roger színészkedve felnyög, ő az ügyfél, Eileen a vezető.
De tulajdonképpen élvezi a mászást a nehéz szakaszon Eileen után. A nőnek gyors, ritmusos mozgása várj, ahogy figyel és mozdul, Dougalra emlékezteti, de egyéni módon fogódzik, a fogása közelebb áll ahhoz, amit Roger választana. A hangja nyugodt, miközben egymás biztosítását megtárgyalják; ahogy sima mozdulatokkal felhúzódik a sziklán, ahogy a kritikus lábtámaszok felé lép, látható lábainak pompás aránya: remek hegymászó alkat. Egyszer-kétszer mozdul valami Roger emlékezetében. Háromszáz méterrel feljebb találkoznak a vezetőkkel. A hasadékból talán hektárnyi kiterjedésű lapos párkányra jutnak, ezúttal bal felől. Ebből a magasságból láthatóvá válik a sziklafal fölöttük levő része a hasadék jobb oldalán. – Pompás táborhely – jegyzi meg Eileen. Marie, Dougal, Hannah és Ginger békésen üldögélnek, pihennek kis sziklafalsátruk felverése közben. – Úgy néz ki, hogy nehéz napotok volt, míg feljutottatok. – Üdítő – szögezi le Dougal felhúzott szemöldökkel. Eileen végignéz rajtuk. – Az az érzésem, jól jönne egy kis oxigén. – A csoport tiltakozik. – Tudom, tudom. Csak egy kicsi. Egy szippantás. – Attól csak még jobban kívánja az ember – mondja Marie. – Lehetséges. Különben sem használnánk sokat idelent. Délben rádióhívás a lenti táborokba, Eileen utasítja a többieket, hogy csomagoljanak és hozzák fel a táborból a sátrakat. – Hozzátok fel azokat először, meg a csörlőket. Valószínűleg hasznukat vesszük a táborok között. A társaság megereszt egy rövid éljent. A nap eltűnik a sziklák mögött. Mindenki felnyög. A vezetők összeszedik magukat, és folytatják a sátorverést. A levegő hamar lehűl. Roger és Eileen a délután árnyékában leszáll a második táborba, mivel odafönt nincs elég felszerelés ahhoz, hogy a vezetőkön kívül másokat is elhelyezzenek. A lemenet izommunka szempontjából könnyű a mászáshoz viszonyítva, de legalább annyi koncentrálást igényel. Mire a második tábort elérik, Roger nagyon elfárad, és a hideg, naptalan sziklafal megint lehangolttá teszi. Föl-le, föl-le. Aznap éjjel naplementekor a rádiócsevegés során Eileen és Marie összevitatkoznak, mikor Eileen arra utasítja a vezetőket, hogy ők is cipeljenek valamit. – Nézd, Marie, mi, többiek nem vezettünk egyetlen szakaszon sem, igaz? És nem azért jöttünk erre a túrára, hogy nektek cipeljük a cuccokat, nem igaz? – Ha Eileen bosszankodik, a hangja roppant csípőssé válik. Marie azt állítja, hogy az első csapat jó időt teljesít, és még nem fáradt. – Nem erről van szó. Menjetek vissza holnap az első táborba, és fejezzétek be a felköltöztetést. Az alsó csoport felköltözik, csörlőn felhúzza a második tábort a harmadikba, és. mi itt a kettesben egy terhet felviszünk a harmadikba. Aztán megpróbáljuk átvenni a vezetést. Így van ez, Marie… én bakugrásokban vezetem a túráimat. Hangok a háttérből a rádióban. Dougal beszél Marie-hoz.
– Helyes – mondja végül Marie. – Majd akkor nagyobb szükségetek lesz ránk, ha nehezebb lesz a mászás. De azt nem engedhetjük meg magunknak, hogy nagyon lelassuljanak. A rádióhívás után Roger kimegy a sátorból, leül a sziklapárkányra, és belebámul a félhomályba. Messze keleten még napsütötte vidéket lát, de miközben figyel, a táj egyre sötétül, halvány bíborszínre változik a szederszínű ég alatt. Holdak tüköralkonya. Néhány csillag szórja be fényével az égbolt magasan ívelő kupoláját. A levegő hideg, mozdulatlan. Hans és Frances hangja kihallatszik a sátorból, a glaciális csiszolat felett vitáznak. Frances ismert aerológus, és szemmel láthatóan nem ért egyet Hansszal a sziklafal eredetét illetően. Mászás közben Frances ideje jó részét azzal tölti, hogy a sziklákon bizonyítékokat keres. Eileen odaül Roger mellé. – Megengeded? – Természetesen. Eileen hallgat. Roger arra gondol, talán valami idegesíti. – Sajnálom, hogy Marie-val olyan nehéz kijönni – mondja. Eileen legyint, kesztyűs kezével jelzi, hogy nem érdekes. – Marie mindig ilyen. Nincs jelentősége, ő csak mászni akar. – Elneveti magát. – Minden alkalommal ezt csináljuk, valahányszor együtt túrázunk, de ennek ellenére kedvelem. – Hm. – Roger felhúzza a szemöldökét. – Ezt nem gondoltam volna. Eileen nem válaszol. Hosszú ideig ülnek némán egymás mellett. Roger gondolatai visszaszállnak a múltba, és akarva, nem akarva megint elkomorodik. – Úgy látszik, mintha valami nyomasztana – jegyzi meg Eileen. – Ehhh! Azt hiszem, lényegében mindent aggasztónak találok. – Ettől a váratlan önvallomástól hunyorogni kezd. De úgy látszik, Eileen megérti. – Szóval, te harcoltál a földesítés ellen. – Többnyire. Először mint egy képviselőcsoport vezetője. Te most nyilván ennek vagy a tagja… Mars-vándorkutatók. – Fizetem a tagdíjat. – Aztán a vörös kormányban. És aztán, hogy a zöldek hatalomra kerültek, a belügyminisztériumban. De semmi haszna sem volt. – És megint megkérdem: miért? – Mert! – tör ki belőle, aztán elhallgat, de újból kezdi: – Mert szerettem a bolygót úgy, ahogy volt, amikor megtaláltuk. Akkoriban sokan gondolkodtak így. Olyan gyönyörű volt… de nem is. Inkább lenyűgöző volt, mint gyönyörű. A dolgok mérete, a formájuk… az egész bolygó, ahogy kialakult ötmilliárd éven át, szóval a terepalakzatok maguk, még leolvasható volt a felszínen minden, ha tudta az ember, hogyan nézze. Olyan csodálatos volt kint lenni… – Ami lenyűgöz, nem mindig szép… – Ez igaz. Az túlment minden szépségen, valóban. Egy alkalommal kisétáltam a sarki sivatagba, szóval… – Nem tudja, hogyan fejezze ki magát. – Na szóval, akkor úgy éreztem, ott van nekünk a Föld, érted? És nincs szükségünk még egy Terrára ide-
fent. Azok minden lépésükkel hozzájárultak ahhoz, hogy eltüntessék azt a bolygót, ahová annak idején megérkeztünk. Elpusztították! És most van… nem is tudom… valami parkfélénk. Laboratórium, ahol kikísérletezzük új növény- és állatfajtáinkat, meg minden. Mindaz, amit azokban az első években annyira szerettem, odavan. Soha, sehol se találjuk meg többé. A sötétben inkább csak érzi, hogy Eileen bólint. – És így az életed munkája… – Füstbe menti – Képtelen nem éreztetni hangjában a kétségbeesett tehetetlenséget. Aztán egyszer csak nem is akarja. Azt akarja, hogy Eileen értse meg, mit érez. Ránéz a sötétben. – Egy háromszáz esztendős élet, mindenestül elpocsékolva! Szóval, ezzel az erővel akár… – Tulajdonképpen maga sem tudja, mit akar. Hosszú hallgatás. – De te legalább emlékszel rá – mondja Eileen halkan. – Mi jó van abban? Mondom neked, inkább elfelejteném. – Aha! Nem tudod, milyen az, felejteni. – Ó, a múlt! Az istenverte múlt. Semmi nagyszerű sincs benne. Halott dolog. Eileen a fejét rázza. – A múltunk sose halott. Ismered Sartre-ot? – Nem. – Kár. Nagy segítség számunkra, akik olyan sokáig élünk. Például többször is elmondja, hogy a múltat kétféleképpen szemlélhetjük. Mint valami halott dolgot, amely örökké változatlan, az embernek részét képezi, de az ember megváltoztatni nem tudja, és ugyancsak nem tudja megváltoztatni a múltja értelmét sem. Ebben a szemléletben a múlt behatárolja, vagy éppenséggel irányítja az ember lehetőségeit. De Sartre nem ért egyet ezzel a szemlélettel, mert szerinte a múlt állandóan módosul azáltal, amit mi a jelenben teszünk; a múlt jelentése éppen úgy cseppfolyós, mint szabadságunk a jelenben, mert minden véghezvitt aktusunkkal átértékeljük az egészet. – Egzisztencializmus – hümmögi Roger. – Nos, nevezd, aminek akarod. Ez mindenképpen fontos eleme Sartre filozófiájának vagy legalábbis szabadságfilozófiájának. Azt mondja, az egyetlen mód, ahogyan birtokunkba vehetjük a múltat – mondom, függetlenül attól, emlékszünk-e rá vagy nem –, ha új aktusokat adunk hozzá, amelyek új értékekkel ruházzák fel. Ezt úgy hívja, „elfogadjuk a múltunkat”. – De ez nem mindig lehetséges. – Sartre szerint mindig lehetséges. A múltat elfogadjuk egyszerűen azért, mert nem vagyunk szabadok abban, hogy ne alkossunk új értékeket a múlt számára. A kérdés csak az, miféle értékek lesznek azok. Sartre számára ez azon múlik, hogyan fogadjuk el a múltat, nem azon, hogy el akarjuk-e fogadni. – És számodra? – Ebben egyetértek Sartre-val. Ezért olvasgattam őt az elmúlt években. Segít az embernek, hogy jobban megértse a dolgokat. – Hmmm. – Ez elgondolkoztatja Rogert. – Tudod azt, hogy te angol szakos voltál az egyetemen?
De Eileen nem figyel oda. – Úgy… – Könnyedén meglöki Rogert: váll a vállhoz. – El kell döntened, hogyan fogadod el a múltadat. Most, hogy a te Mars bolygódnak vége. Roger töpreng. Eileen feláll. – Nekem most neki kell látnom megszervezni a holnapi anyagutánpótlást. – Oké. Találkozunk odabent. Roger kissé zavartan néz utána. Magas, sötét sziluett az ég hátterében. Az a nő, akire ő emlékszik, nem ilyen volt. A gondolat szinte nevetésre ingerli. A következő néhány nap alatt a csoport valamennyi tagja keményen dolgozik, hurcolják a felszerelést föl a harmadik táborba, naponta csak ketten mennek előre, hogy megkeressék a megfelelő utat a legközelebbi táborhoz. Kiderül, hogy van egy alkalmas útvonal a hasadékban, ahol a csörlő jól használható, és a felszerelést, mihelyt a kettes táborba megérkezik, felcsörlőzik a harmadikba. Minden este elcsevegnek a rádión, Eileen felméri a helyzetet, kidolgozza a felszereléssel és az ellátással kapcsolatos feladatokat, és kiadja másnapra az utasításait. Roger a másik táborból figyeli a hangját a rádióban, tetszik neki a könnyedség, a mód, ahogy ott helyben, valamennyiük előtt meghozza döntéseit, és a rugalmasság, amellyel hangnemét változtatva alkalmazkodik ahhoz, akivel éppen beszél; Roger kíváncsi lenne, vajon az előbbi beszélgetésük is nem ebbe a kategóriába tartozik-e. Valahogy az az érzése, hogy nem. Azt mindenesetre megállapítja, hogy a nő kitűnően látja el a dolgát. Rogerre és Stephanra kerül a vezetés sora. A holdtükrök hamis hajnalában sietve felviszik a rögzített köteleket a harmadik tábor fölé. Sisaklámpásukat is bekapcsolják, hogy a holdak tükörvilágításánál jobban lássanak. Roger úgy érzi, jó erőben van a korai menetben. A szakasz végén a rögzített köteleket egy nagy, omladékos repedésben elhelyezett kapocsfészekhez rögzítik. Amint a nap felkel, hirtelen vakító fénnyel világítja meg a sziklafalat. Roger felhúzódik a kötélen, visszaigazolja a biztosítással kapcsolatos jelzéseket, és elindul fel a hasadékban. Végre vezethet! Most nincsen fölötte rögzített kötél, amely meghatározza, merre menjen, csak a hasadék széles belső lapja, rücskös két fala, s mindaz sokkal függőlegesebb, ,mint ahogy eddig a pontig látszott. Roger a jobb oldali fal mellett dönt, fellép egy kerekded, kiálló sziklára. A fal omladozó, az éles reggeli fényben feketén és vörösen szürkéllő, göcsörtös andezit, amelynek felszínét itt-ott vízszintes repedések törik meg. Ahol a hasadék belső fala találkozik az oldalfallal, a repedések kissé kiszélesednek, és helyenként tökéletes lábtámaszt biztosítanak. Roger kihasználja őket, meg a fal számos kitüremkedését, és így folytatja útját felfelé. Néhány méterrel Stephan fölött, egy sokat ígérő repedésnél megáll, bekalapál egy falkapcsot. A kapcsot az öv hurkáról kivenni bonyolult feladat. Miután bekalapálták a sziklafalba, áthúzza rajta a kötelet, megrántja. Biztonságosnak látszik. Aztán föléje mászik. Szétveti lábait, egyik egy repedésbe, a másik egy kiálló kődarabon állapodik meg, az ujjaival a feje feletti résben próbálgatja a sziklát, aztán fel, most mindkét lába egy szikladarabon, a falak találkozásánál, bal kezével messze kinyúlik a hasadék hátsó falára, hogy egy kis bevágásban
megkapaszkodjék. A lélegzet rekedten tör elő tüdejéből, az ujjai hidegek, fáznak. A hasadék szélesedik, ellaposodik, a hátsó fal és a két oldalfal találkozásánál mély, szűk repedés. Negyedik falkapocs a sziklába, a kalapácsütések csendülő hangja visszhangzik a reggeli levegőben. Újabb nehézségek: ennek a mélyedésnek leromlott kőzetében nincs alkalmas hely, és Rogernek keresztbiztosítást kell alkalmaznia a hasadék közepén, hogy megfelelő utat biztosítson fölfelé. Ha most leesik, úgy lendül neki az oldalfalnak, mint egy inga. És ráadásul most a sziklaomlásos zónában van. Gyorsan felkapcsol fent, a bal oldali falba. A probléma megoldva. A sziklamászásnál egy pillanat alatt kell határozni, és Roger élvezi ezt az érzést, még ha most nem tudatosodik is benne. Gyors tekintet lefelé: Stephan jókora távolságra tőle és alatta! Vissza, megint a pillanatnyi feladatra koncentrálni. Egy párkány, széles, mint a bakancsa talpa, jó pihenőhelynek ígérkezik. Megáll, nagyokat lélegzik. Egy rántás a kőtélen, Stephan jelzi, kifogyott a kötele. Jó vezető, gondolja Roger. Lenéz a meredek hasadékba a vonalra, amerre a zöld kötél húzódik, ível egyik falkapocstól a másikig. Talán jobb módszer lenne jobbról balra átszelni a hasadékot? Stephan sisakos fejével valamit kiált feléje. Roger még három falkapcsot bekalapál, és biztosítja a kötelet. – Gyere föl! – kiáltja. Az ujjai, a combjai fáradtak. Csak annyi helye van, hogy a cipője sarkára ülhet. Kint, a hasadékon kívül: végtelen világ a halvány rózsaszín reggeli égbolt alatt. Mély lélegzetet vesz, biztosítja Stephan feljövetelét, felhúzza a kötelet, és gondosan hurokra köti. A következő szakasz Stephané, Rogernek bőven lesz ideje elüldögélni ezen a párkányon és érezni határtalan magányosságát ebben a függőleges, puszta térben. – Ó! – . mondja. Felkapaszkodni, fel és ki a világból. Ez a kihívó kettősség: egyfelől szembenézni a sziklafallal, másfelől mászni rajta, a figyelme feszülten összpontosul a sziklára, amely alig egy méterre emelkedik a szemétől, megtalálni rajta minden hibát, minden rendellenességet. Nem kifejezetten jó mászószikla, de mivel a hasadék dőlése ezen a szakaszon körülbelül hetven fok, nincs igazán komoly technikai feladat. A fontos: megérteni a sziklát, eléggé megérteni ahhoz, hogy az ember megtalálja a jó kapaszkodókat, a jó repedéseket, felismerjen és elkerüljön minden gyanús támaszt. Jókora súly követi őket ezeken a rögzített köteleken, és ha a köteleket valószínűleg újból szögezik is, a falkapcsok elhelyezése minden bizonnyal nem változik. Az embernek látnia kell a sziklát és a szikla alatti világot. Aztán talál egy párkányt, ahol leülhet pihenni egyet; megfordul, és ott terül el előtte a Tharsis mérhetetlen síkja. A Tharsis: kontinens méretű emelkedés a Mars felszínén; középpontja tizenkilenc kilométerrel fekszik a Mars alapszintje felett, és a fennsík legmagasabb pontján északkelet-délkelet irányban három egyes vulkán, emelkedik egy vonalban. Az Olympus Mons a fennsík távolabbi peremén emelkedik, északnyugat felé, már majdnem az Amazonis Planitián. Most, amikor még félúton sincsenek felfelé a hatalmas Olympus Mons kúpján, Roger éppen csak hogy láthatja, a három másik vulkán hogyan dugja fel csúcsos fejét délkeleten, a horizont felett, tökéletesen érzékeltetve a bolygó méreteit. A Mars tizennyolcad része terül el előtte.
Délután Roger és Stephan, miután elfogyott mind a 300 méter kötelük, elégedetten térnek vissza a harmadik táborba. Másnap reggel, a hamis hajnal világánál felsietnek a rögzített köteleken, és,újrakezdik a munkát. Roger a harmadik. szakaszt vezeti, és a végén jó táborhelyre bukkan, a Nagy hasadék jobb oldalán egy pillérszerűségről kiderül, hogy a teteje egy sík lap, amely roppant ígéretesnek látszik. Előbb egy rövid, de nehéz áthidaló műveletet kell végrehajtania, hogy a pillér tetejére feljusson, és ott várja a déli rádióhívást. Az Eileennel folytatott konzultáció során megállapodnak. hogy a pillér körülbelül megfelelő távolságra van a harmadik tábortól, így aztán kiderül, hogy Roger máris ott van a negyedik táborban. – Egyébként a hasadéknak tőletek nem messze már vége lesz – közli Eileen. Így Rogernek és Stephannak van egy szabad napja, hogy felállítsák sziklasátrukat és kutassanak egy kicsit. A mászás jól megy, gondolja Roger, nincs komolyabb technikai probléma, a csoport tagjai elég jól kijönnek egymással… talán a nagy Déli támfal végül nem is lesz olyan nehéz dió. Stephan egy kis jegyzettömböt vesz elő. Miközben végiglapozza, Roger a telerajzolt lapokat nézi. – Mi ez? – Chirfenyő, ez a neve. Láttam belőle egypárat az első tábor felett, a sziklák között. Meglepő, mennyi életet lát az ember a szikláknak ezen az oldalán. – Igen – állapítja meg Roger. – Tudom, tudom. Te nem szereted. De azt végleg nem értem, miért. – Üres laphoz ér a füzetben. – Nézzél bele a repedésekbe, a hasadék másik felén. Egy rakás jég és mohafoltok. Bársonymoha és a mohapárnán levendulaszínű virágok, látod? Nekiáll rajzolni. Roger elbűvölve figyeli. – Csodálatos tehetség! Így rajzolni! – Gyakorlat dolga. Az ott havasi gyopár és csillagvirág, rendszerint együtt nőnek. – Hirtelen mozdulattal az ajkára teszi az ujját. – Pocok! – suttogja. Roger odanéz: a hasadék szemben lévő falán, egy töredezett bevágásban valami mozog. Aztán meglátja: két kis csillogó, fekete szemű, szürke szőrcsomó… három… a harmadik bátran iramodik felfelé a sziklán. Egy lyuk az otthonuk az egyik repedés mélyén. Stephan gyors mozdulatokkal rajzol, előbb a három kis állat körvonalait húzza ki, aztán következnek a részletek. Ragyogó marsi szemek! Egyszer a Marson, a burroghsi őszben, amikor falevelek borították a földet, és a levegőben homok-, antilop-, almazöld színű, tejszínfehér, vajsárga falevelek úsztak, Roger a parkban sétált. Csípős délnyugati szél fújt, a delta tölcsére felől süvítve hajszolta a felhőket, a felhők nyugaton fehéren, arannyal áttört párnákként gyülekeztek, keleten sötéten, alkonyatkéken gomolyogtak; az örökzöld fák, bokrok a sötétzöld minden árnyalatában nyújtogatták ágaikat, köztük lombos fák villogtatták sárguló leveleiket; a fákon túl, kelet felé, fehér falú, piros tetejű templom hófehér harangtornya fénylett a sötét felhők hátterében. A parkban gyerekek játszottak, hintáztak, sárgáspiros levelű nyárfák bólogattak a téglapiros városháza fölött. Az ágaikat mind megannyi kart szerteszéjjel nyújtogató, fehér törzsű fák között sétálgatva Roger – miközben a szél széles
ívben repítette feje fölött, körülötte a száraz faleveleket – érezte azt, amit nyilván mindenki érzett, aki akkor a parkban sétált: a Mars csodálatosan megszépült. Ebben a megvilágításban a szélben hullámzó tűlevelek mind külön-külön tisztán rajzolódtak ki, varjak röppentek fel, szálltak hazafelé. Hatalmas, kövér, fekete felhők alatt kisebb fehér felhőfoszlányok száguldoztak, és mindez egyetlen benyomásként telepedett rá: a tarka színek, éles, tiszta fény, mozgás a szélben, élet… micsoda világ! Mikor visszament irodájába, képtelen volt beszélni róla. Nem állt rá a szája. Ahogy minderre visszagondol és visszagondol korábbi beszélgetéseire Eileennel, kényelmetlen érzése támad. A múltja elfojtja annak a sétának a benyomásait: így fogadja el ő a múltját? Roger délutánját szabad mászással tölti a negyedik tábor felett, és élvezettel gyakorolja hegymászótechnikáját. A rutin hamar visszatér, de mikor kívül jut a hasadékon, és sehol egy repedés a sziklán, végül úgy dönt, hogy ez a szabad mászás mégsem volt olyan pompás ötlet. Emellett érdekes felfedezést tesz: körülbelül ötven méterrel a tábor felett véget ér a Nagy központi hasadék. A vége egy sor szikla, amelyek úgy nyúlnak ki a falból, mint dúcok vagy konzolok egy ház kiugró emelete alatt. Határozottan nem alkalmas felfelé vezető útnak. Ám a kinyúló szakasz jobb oldalán a sziklafal sem sokkal többet ígér, az is egyre meredekebb, amíg a végén majdnem függőleges nem lesz. Azzal a pár repedéssel, amely ezt a masszívumot megtöri, nem lesz könnyű megmászni. Roger egyáltalán kétli, vajon meg tudná-e mászni, és kíváncsi, vajon a vezetők képesek lennének-e rá. Nos, nyilván igen, gondolja. Azok akármit megmásznak. De ijesztő látvány. Hans beszélt a vulkán „kemény korszakáról”, amikor a kráterből nagyobb sűrűségű láva ömlött, mint a vulkán korábbi kitörései alkalmából. A lávakúp, amely a vulkánkitörések történetének egyfajta fúrómintája, horizontális sávokban ábrázolja a láva sűrűségének változásait. Eddig lágyabb kőzet szikláin másztak, de most elérték a keményebb réteg alját. Mikor Roger visszaér a negyedik táborba, felnéz arra, ami a sziklából egyáltalán látható felette, és felmerül benne a kérdés, hová mennek tulajdonképpen. A másik gondokat okozó nehézség: a két napszak, a délelőtt és a délután. A délelőtt napos és forró, a reggeli jeges sziklazápor után a hasadékban alkalmas az idő megszárítani a hálózsákokat és a zoknikat. Aztán, ahogy elmúlik a dél, és eltűnik a nap odafent a sziklák között, következik a körülbelül egy óra hosszat tartó hamis alkonyat baljós félhomálya, aztán azok a fények is eltűnnek, és a levegő egyszerre csípős hideg lesz, kesztyű nélkül azt kockáztatja az ember, hogy lefagy a keze. A közvetett világítás kísérteties fényeinél árnyékba borul a világ. A sziklafalon megfagy a víz, kőkoloncok válnak le a falról, ez a másik időszak, amikor sziklaeső hullik, és szikladarabok süvítenek el zúgva mellettük. Az emberek áldják sisakjukat, behúzzák a nyakukat, és ki tudja, hányadszor megbeszélik, milyen jól jönne esetenként az a válltömés. A hidegben senki sem emlékszik már a vidám reggelre, az az érzésük, mintha egész nap árnyékban másztak volna. Amikor a negyedik tábort felverik, megkockáztatnak néhány felderítő mászást a jáspisrétegen, ahogy Hans ezt a szakaszt elnevezte.
– Olyan; mint a szalagos jáspis, látjátok? – mondja, és egy tompa fényű követ mutat oda nekik, amelyet előbb lézerfűrésszel kettészelt. Megmutatja az apró sárga, zöld, piros és fehér karikákkal teleszórt sima, barna lemezt. – Olyan, mint a zuzmó – mondja Roger. – Fosszilis zuzmó. – Igen, ez a szalagos jáspis. Az, hogy ez ennek a bazaltnak a csapdájába essék, átalakulóban levő sűrű, folyékony masszát feltételez, amely a magmakamra feletti torokban megolvasztja a sziklát, majd később a vulkán az egészet kidobja magából. Szóval, ez a jáspisréteg, és ez elég sok gondot okoz. Túlságosan meredek, majdnem függőleges, nem kínálkozik rajta semmiféle út felfelé. – De legalább jó kemény kőzet – jegyzi meg vidáman Dougal. Aztán egy nap Arthur és Marie egy hosszú kiruccanásról tér vissza. Előbb jobb felé végeztek egy áthidalást, aztán felfelé mentek. A szájuk a fülükig ér, úgy vigyorognak mind a ketten. – Egy párkány! – kiáltja Arthur. – Tökéletes párkány. Szinte hihetetlen. Körülbelül fél méter széles és vagy kétszáz méter hosszú, megkerüli azt a sarkot ott! Fölötte és alatta minden függőleges… micsoda kilátás! Ezúttal Roger tökéletesen helyénvalónak találja Arthur lelkesedését. A „Hálaisten párkány”, ahogy Arthur elkereszteli („van egy hasonló Yosemite-ben is”), horizontális törés a sziklafalban, lapos lemez, amin éppen elfér egy ember. Roger megáll a párkány közepén, körülnéz. Közvetlen felette: szikla és az égbolt. Odalent a mélyben a törmelékhalmazok, amelyek mintha közvetlenül alatta lennének, úgy látja, mert arra nem érez hajlandóságot, hogy kihajoljon, és úgy nézze meg maga alatt a sziklafalat. A látvány lenyűgöző. – Te kötél nélkül mentél végig ezen a párkányon Marie-val? – kérdezi Roger. – Ó, de hiszen elég széles! – feleli Arthur. – Nem gondolod? A végén én már másztam is ott, ahol kicsit összeszűkül, de többnyire remek járás esik rajta. Marie végiggyalogolta. – Azt el tudom képzelni. – Roger a fejét rázza, örül, amiért oda van kapcsozva a párkány felett körülbelül mellmagasságban rögzített kötélhez. Annak biztonságában értékelni tudja ezt a furcsa párkányzatot, tökéletes járda egy tökéletesen függőleges világban: közvetlenül a fejénél göcsörtös, kemény sziklafal, alatta a párkány sima lapja, aztán az űr. Függőleges. Elgondolkoztató. Erkély egy magas ház felső emeletén? Gyatra hasonlat: nézzük meg közelebbről. Ennek a sziklának függőleges síkját – nem úgy, mint bármely épület oldalát – odalent nem határolja semmi. Odalent a világ egészen más: a levegő sebes áramlása a lába alatt. A szikla baljós, sima fala feketén, fenyegetően mered föl mellette, kettészeli feje fölött az eget. Föld, levegő, tömör tér itt és most: a levegő végtelenje, a bazaltfal, levegőtenger. Újabb kettősség: sziklát mászni a lét legszimbolikusabb síkján s ugyanakkor a lét legfizikaibb síkján élni. Ez az, amit minden hegymászó olyan sokra értékel. A Hálaisten párkány végén egy repedésrendszer áttöri a jáspisréteget, olyan, mint a Nagy hasadék szűkebb, miniatűr változata, tele jéggel. Ahogy tovább másznak felfelé, a repedés felnyúlik egy jéggel megrakott kürtőszerűség tövéhez, amely ugyancsak át-
szeli a jáspisréteget. A kürtő fenekének a lejtése éppen megfelel az ötödik tábor céljára: ez lesz messze a legzsúfoltabb táborhelyük. Azzal, hogy a Hálaisten párkányon mentek tovább, most már nem használhatják a csörlőt a negyedik és az ötödik tábor között. Mindenki tíztizenkét ízben fordul a málhákkal a két tábor között. Roger valahányszor végigsétál az űrben lebegő kis ösvényen, elfogja az ámulat. Míg a többiek a párkányon cipekednek, és leszerelik a második és a harmadik tábort, Arthur és Marie elindul, hogy megkeresse a tovább felfelé vezető útvonalat. Roger Hansszal felmászik utánuk, és ellátja őket kötéllel meg oxigénnel. Vegyes a terep, fele szikla, fele meg fekete, piszkos, kemény, hóval beszórt jég. Kellemetlen. Néhány szakaszon Roger meg Hans is levegő után kapkod az erőlködéstől, és kerekre tágult szemmel nézik egymást. – Biztos Marie vezetett erre. – Az biztos, hogy Arthur fene jó sziklamászó. A sziklát sok helyütt elborító fekete jégréteg kemény és törékeny, ebben a magasságban,az esős nyarak után a fagy vastagon bevonja jéggel a szabad sziklafelületeket. Roger bakancsa többször is megcsúszik. – Elkelne idefent a mászóvas. – Csak éppen a jég annyira vékony, hogy megcsúsznál a sziklán. – Jó hecc, mi? Ziháló légzés, a szív kalapál. Csákánnyal lyukat törnek a jégbe, alatta a szikla: jó szikla, vízszintes repedések vonalazzák. Egy jégdarab süvölt el mellettük, csattan alattuk a sziklafalon. – Kíváncsi lennék, nem Arthur és Marie műve-e. Ez a szakasz annyira nehéz, hogy Roger csak a rögzített kötél segítségével tud felmászni rajta. Újabb jégdarab zúg el mellettük. Mindketten átkozódnak. Lábak jelennek meg a szétágazó repedés tetején ott, ahol éppen felfelé igyekeznek. – Hé! Vigyázzatok odafönt! Jeget szórtok le ránk! – Ó, bocsánat! Nem tudtuk, hogy itt vagytok. – Arthur és Marie lecsúszik hozzájuk a kötélcsattal. – Elnézést – ismétli Marie. – Nem tudtuk, hogy ilyen későn még feljöttök. Van még köteletek? – Van. A nap eltűnik a szikla mögött, csak a holdak utcai lámpásra emlékeztető fénye világít. Arthur felpillant rájuk, míg Marie belegyömöszöli csomagjukba az új köteleket. – Csodálatos! – kiált fel Arthur. – Melléknapok vannak a Földön is, tudjátok, természetes fényjelenség, ha jégkristályok vannak az atmoszférában. Rendszerint az Antarktiszon látható fény, nagy udvar a Nap körül, és az udvar két pontján egy-egy melléknap. De alig hiszem, hogy valaha is látott volna valaki négy melléknapot. Gyönyörű! – Gyerünk – mondja Marie anélkül, hogy felnézne. – Találkozunk veletek ma éjjel az ötödik táborban. – És már indulnak is, a kötelet is, a repedés mindkét falát is felhasználják, hogy gyorsítsák az útjukat felfelé. – Különös pár – jegyzi meg Stephan az ötödik táborba lefelé menet.
Másnap újabb adag kötelet visznek fel. Késő délután, hosszú mászás után ott találják Arthurt és Marie-t egy barlangban ülve a sziklafal oldalában. A barlang elég nagy ahhoz, hogy az egész bázistábor elférjen benne. – Hát hittétek volna? – kiált fel Arthur. – Olyan ez itt, mint egy szálloda. A barlang bejárata vízszintes törés a sziklafalban, körülbelül négy méter magas és több mint tizenöt méter széles. A talaja viszonylag sima, a bejárat közelében vékony jégréteg borítja, és tele van a mennyezetről lehullott kőtörmelékkel. A mennyezet egyenetlen, de masszív. Marie megpróbál valakit behozni a rádióján, hogy elmondja, mit találtak. Roger elsétál a barlang végébe, vagy húsz méterre a barlang szájától, lekushad, és az összevissza kőtörmeléket nézegeti a repedésben ott, ahol a mennyezet és a padló összeér. – – Jó érzés lesz egyszer vízszintesen feküdni – állapítja meg Stephan. Ahogy Roger kinéz a barlang száján, szélesen mosolygó, levendulaszínű ég borul föléje. Hansot abban a pillanatban elfogja az izgalom, ahogy megérkezik. Ide-oda csapkod a félhomályban, mindent megkopogtat jégkalapácsával, zseblámpájával bevilágít minden sarokba és minden mélyedésbe. – Ez tufa, nem látjátok? – mondja, és feltart egy kődarabot, hogy mindenki lássa. – Ez egy pajzsvulkán, ami azt jelenti, hogy nagyon kevés hamut dobott ki magából az évek folyamán, ezért lett ilyen lapos a formája. De nyilván volt néhány hamukitörés is, és amikor a hamu összepréselődött, tufa lett belőle… ez a szikla itt. A tufa sokkal lágyabb, mint a bazalt és az andezit, ezért az évek folyamán a szabadon álló tufaréteg erodálódott, és így keletkezett számunkra ez a remek szállás. – Nagyon tetszik a dolog – mondja Arthur. A többiek csatlakoznak hozzájuk a hamis alkonyi fénynél, de a barlang így sem túlzsúfolt. Felverik a sátrakat, azokban alszanak majd, de a lámpásokat a barlang padlójára teszik, és nagy kört alkotva vacsoráznak az izzó kis kályhák körül. A hegymászók szeme vidáman csillog, miközben húslevesüket fogyasztják. Van valami csodálatos ebben a biztonságos otthonban háromezer méter magasan a síkság felett a sziklafalban elrejtve. Váratlan öröm szíjazás nélkül, sima sziklatalajon lődörögni. Hans változatlanul a barlang falát vizsgálgatja zseblámpájával. Időnként füttyent egyet. – Hans! – kiált oda neki Arthur, amikor befejezték az evést, és az edényeket tisztára súrolták. – Gyere ide, Hans. Foglalj helyet, így ni. Ülj le. – Marie egy üveg brandyt kínál körbe. – Nos hát, Hans, mondj el nekem valamit. Miért van itt ez a barlang? És ha már itt tartunk, miért van itt ez az óriási sziklafal? Miért az Olympus Mons az egyetlen vulkán a világon, amelyet ilyen sziklafal vesz körül? – Ez nem az egyetlen ilyen vulkán – ellenkezik Frances. – No de Frances – erősködik Hans –, nagyon jól tudod, hogy ez az egyetlen nagy pajzsvulkán ilyen sziklafallal köröskörül! Az ehhez hasonló formátumok Izlandon, amelyekre célzol, csak egy-egy nagyobb vulkán kis szelepei. – De a hasonlóság akkor is létezik – bólint Frances. – Talán. – Hans Arthurhoz fordulva magyaráz: – Tudod, a vélemények még mindig nem egyeznek egészen, ami a sziklagyűrű eredetét illeti. De azt hiszem, bátran mondhatom, hogy általában az én elméletemet fogadják el… nem igaz, Frances?
– De igaz… Hans barátságos mosollyal néz végig a csoporton. – Tudjátok, Frances azok közé tartozik, akik szerint a vulkán eredetileg egy glaciális burán keresztül emelkedett ki, és a jég gyakorlatilag mintegy támaszfalat alkotott, amely megtartotta a lávát, majd miután a glaciális bura eltűnt, itt maradt ez a meredek fal. – Jó analógiát találunk az ilyen jellegzetes vulkáni alakzatra Izlandon – jegyzi meg Frances. – És erre a jég alatti, illetőleg a jégen keresztül való kitörés a lehetséges magyarázat. – Akárhogy van is – szögezi le Hans –, én azokkal értek egyet, akik szerint a sziklafal az Olympus Mons súlyától keletkezett. – Ezt már egyszer említetted – mondja Arthur –, de nem értem, hogy ez hogyan képzelhető el. Stephan szemmel láthatón egyetért vele, és Hans boldogan kortyint egyet az üvegből. – A vulkán nagyon öreg – mondja –, értitek? Három-négy milliárd év óta áll ezen a helyen vagy nagyon közel ezen a helyen, mert itt a tektonikus mozgás teljesen elhanyagolható, nem úgy, mint a Földön, A magma feltüremkedik, és ahogy a láva kiömlik, egy réteg a másik fölé rakódik le, esetleg a korábbi lávaréteg anyaga puhább (mondjuk, réteges regolit, amely a bolygót a korábbi években ért meteorbombázások folytán alakult ki). Iszonyatos súly nehezedik így a bolygó felszínére, és ez a súly állandóan növekszik, ahogy a vulkán maga növekszik. Nos, azt mindnyájan nagyon jól tudjuk, milyen elképzelhetetlenül nagy ez a vulkán. A súlya végül is akkorává nőtt, hogy kinyomja maga alól a lágyabb anyagokat. Ez az a kőzet, amelyet északkeleten találunk a Tharsis fennsík lejtős részein, mert ez a természetes út, amerre a nyomás alatt levő kőzet kitüremkedett. Járt valaki közületek az Olympus Mons aureólájában? – Többen bólintanak. – Elbűvölő környék. – Oké – mondja Arthur. – De miért nem süllyeszti el ezt az egész területet? Inkább gondolnám, hogy depresszió képződik a vulkán peremén, mint egy ilyen sziklafal. – Pontosan! – kiált fel Stephan. De Hans csak a fejét rázza és mosolyog. Ismét a brandys üveg felé nyúl. – A lényeg az, hogy az Olympus Mons lávapajzsa egyetlen sziklatömb, kétségtelen, réteges, de lényegében egyetlen nagy bazaltkúp egy valamivel lágyabb felületen, Nos, a kúp súlyának túlnyomó része a középpont közelében helyezkedik el, a vulkán csúcsa, ahogy tudjátok, még messze fölöttünk van. Szóval, a kúp egy egység, egyetlen darab szikla, és a bazaltnak kétségtelenül éppúgy van bizonyos rugalmassága, mint minden más kőzetnek. Ezért maga a kúp is valamennyire rugalmas. Mármost, nyilván a kúp közepe süllyed a legmélyebbre, minthogy az a legsúlyosabb, és ennek folytán a pajzs külső pereme, amely tulajdonképpen az egy tömböt alkotó, rugalmas kúp része, felfelé gyűrődik. – Hétezer méterre? – kérdezi hitetlenkedve Arthur. – Te tréfálsz. Hans a vállát vonogatja.
– Ne felejtsétek el, hogy a vulkán huszonöt kilométerrel emelkedik a környező síkságok fölé. A tömege a Föld legnagyobb vulkánja, a Mauna Loa vulkán tömegének százszorosa, és legalább hárommilliárd éve fejt ki nyomást egy ponton. – De ha ez is a helyzet, ez nem magyarázza meg, miért olyan szimmetrikus a sziklafal – ellenkezik Frances. – Ellenkezőleg. Pontosan ez a legegyszerűbb benne. A lávapajzs külső pereme felhajlik, igaz? Feljebb, egyre feljebb görbül, míg egy ponton a görbület már meghaladja a bazalt rugalmasságét. Más szóval: a pajzsnak ennyi meg ennyi a rugalmassága, és nincs tovább. Ott, ahol a feszültség eléri a kritikus pontot, a kőzet eltörik, és a belső fal tovább emelkedik, míg a törésponton kívül eső rész lesüllyed. Ezért a lenti síkságok még mindig az Olympus Mons lávaaureólájának részei, de túl a kritikus törésponton. És mivel a láva mindenütt megközelítően azonos vastagságú volt, ezért a csúcstól mindenütt körülbelül azonos távolságra hasadt el, s ezáltal kaptuk ezt a nagyjából kör alakú sziklafalat, amelyet most megmászunk. Hans egy sikeres építész önelégültségével integet kezével. Frances fintorog. – Nehezen hihető – jelenti ki Arthur. Megpaskolja a talajt. – Szóval ennek a barlangnak a másik fele odalent van a görgeteg között? – Pontosan – sugárzik Hans. – Bár a másik fele sose volt barlang. Ez valószínűleg egy kicsi, nagyjából kerek tufaréteg volt, amelyet a sokkal keményebb bazaltláva ejtett fogságba. De amikor a pajzs eltörött, és a sziklaöv kialakult, a tufalerakódás is kettéhasadt, és így ez az oldala erodálódhatott. És most, néhány eonnal később rendelkezésünkre áll, mint egy kedélyes barlang. – Nehéz elhinni – ismétli Arthur. Roger meghúzza a konyakos üveget, és hallgatagon egyetért Arthurral. Meglepő, mennyire nehéz az aerológusok elméletét, amely szerint a hegyek éppen olyan képlékenyek, mint valami gyurma vagy fogpaszta, az alattuk és felettük lévő, óriási tömegű bazaltvalóságban elképzelni. – Az idő, amely egy ilyen átalakuláshoz szükséges, nehezen érzékelhető – mondja hangosan. – Legalább… egyet. – Több milliárd év – veti közbe Hans. – Tulajdonképpen ez az időmennyiség a valóságban elképzelhetetlen. De hogy volt ilyen időszak, annak biztos jelei itt láthatók. És néhány száz év alatt képesek vagyunk elpusztítani ezeket a biztos jeleket, jegyzi meg magában Roger. Majdnem mindet. És parkot létesítünk a helyükön. A barlang feletti sziklafal kicsit megdől és a sima jáspisréteget egy összevissza, bonyolult szakasz váltja fel, amelyben van jég, hasadék, pillérköteg meg sekély, horizontális vágás, s amely nagyjából az alattuk levő barlang vonalát követi. Az ilyen lépcsők – ez a hivatalos nevük – úgy kerülendők, mint a gleccserszakadékok, minthogy az egyes rétegek fölött kinyúló lemezek komoly veszélyt jelenthetnek. Még a jéghasadékok kínálják a legbiztosabb utat felfelé; olyanok ezek, mint függőleges folyódelták vagy villámcsapások nyoma, amely beleégett, aztán belefagyott a kőbe. Minden reggel, amikor a nap fénye a falra esik, körülbelül egy óra hosszáig erőteljes jég- és sziklahullás következik, aztán délután, ahogy a nap elhagyja a sziklafalat, egy órára rá
újabb sziklaomlási periódus kezdődik. Adódik néha kellemetlen helyzet is, mint mikor egy reggel Hannah-t eltalálja és a mellén komolyan meg is sebzi egy kődarab. – A megoldás az, hogy az ember benn marad a hasadékban a jég és a sziklafal közti résben – magyarázza Marie Rogernek, miután egy bevágásból visszafordulnak, mert zsákutcának bizonyult. – Vagy az embernek ott kell lennie, ahol lenni akar, amikor a nap felkel – teszi hozzá Dougal. És miután ezt az ötletet elsüti Eileennek, jóval hajnalhasadás előtt felkelnek, hogy mielőbb túljussanak a mászás kockázatos részén. A fagyos sötétségben egy karóra ébresztője csipog. Roger belekotor a csomagjába, megpróbálja leállítani, amikor kiderül, hogy a sátortársa órája szól. Nyögve felül, kinyúl, bekapcsolja kályháját. A kocka alakú kályha tetején a fémkarikák hamarosan barátságos narancsszínben izzanak, felmelegítik a sátor levegőjét, kis fényt is adnak, amelynél valamit lát is az ember. Eileen és Stephan a hálózsákjukban ülnek, igyekeznek elűzni szemükből az álmot. A hajuk kócos, az arcuk ráncos, püffedt, fáradt. Hajnali három. Eileen egy darab jeget tesz fel olvasztani a kályhára, ami tompítja a kályha fényét. Lámpást gyújt, a leggyengébb fokozatra állítja, de ez is elég, hogy Stephan felnyöszörögjön tőle. Roger belekotor élelmiszeres zacskójába, teát és tejport keres. A reggeli pompásan felmelegíti, de aztán hirtelen meg kell látogatnia a barlang alkalmatos, de jéghideg latrináját. Csizma a lábán, ez a legrosszabb része az öltözködésnek, mintha jégtáblák közé dugná a lábát. Aztán ki a meleg sátorból, a barlang csontig hatóan hideg levegőjébe. A sötétségben a latrináig. A többi sátor halványan fénylik, itt az ideje egy újabb hajnali rohamnak. Mire Archinedes, az első hajnali tükör megjelenik az égen, már majdnem egy órája fenn vannak a barlang feletti sziklarézsűn, sisaklámpásuk fényénél másztak odáig. A hamis hajnali fény elég ahhoz, hogy lássanak, de a szikla és a jég még nem melegszik fel tőle annyira, hogy omlani kezdjen. Roger mászóvas segítségével felkapaszkodik a jeges hasadékban, élvezi a vasakat; az egyik hegyes orrával belerúg a képlékeny jégbe, úgy tapad a rézsűre, mintha hozzánőtt volna. Alatta Arthur a mászóvasa dicséretére egy dalt komponál: „Spiderman, Spiderman, Spiderman, Spiderman…” De a rögzítetett kötél fölé érve elfogy belőle a szusz az énekléshez: vezetőként mászni roppant nehéz feladat. Roger az egyik szakaszon elterül, mint egy béka, jobb lábát a jégfalba vágja, bal lábát egy hüvelykujjnyi mély benyílóba ássa be, bal kezével jégbaltája nyelét markolja, miután keményen belevágta feje fölött a jégfalba, jobb kezével pedig nehézkesen forgatja egy jégcsavar nyelét, amely majd szegként szolgál ebben a kis bevágásban, és közben egy pillanatra tudatosítja magában, hogy tíz méterre van a legközelebbi biztosítás felett, úgy csüng ott három apró ponton. És levegő után kapkod. A szakasz végén van egy kis kiugró rész, amin megpihenhetnek, és amikor Eileen felhúzza magát a rögzített kötélen, ott találja a sziklán Rogert és Arthurt, amint a reggeli napfényben úgy terülnek el a sziklán, mint két partra vetett hal. Miután kicsit lélegzethez jut, szemügyre veszi őket. – Itt az ideje az oxigénnek – közli. A déli rádiózás során utasítja a következő csoportot, hogy oxigénpalackokat is hozzanak magukkal.
Miután a barlang felett három tábort létesítettek (a barlang mintegy bázistáborul szolgál, ahová majd időről időre visszatérnek), szép iramban haladnak tovább. Éjszakánként csak néhányan maradnak egy-egy táborban. Mászás közben majdnem mindig kénytelenek oxigént használni, és a legtöbben maszkban alszanak, a regulátort a legalacsonyabb fokozaton tartva. A munka, amelynek során megpróbálják a magasabban fekvő táborokat is oxigén használata nélkül felállítani, egyre kimerítőbb, és szenvednek a hidegtől. Amikor a tábor kész, a délutáni félhomályban lihegve forró leveket isznak, a lábukkal topognak, hogy melegen tartsák, és várják az esti rádiót a másnapra szóló utasításokkal. Itt fönn már öröm a gondolkodást Eileenre bízni. Folytatjuk Kaposi 'Tamás fordítása Vass Mihály rajzai
Ray Bradbury A róka és az erdő A legelső éjszakán tűzijátékot rendeztek, ami meglehetősen félelmetes látvány, ha az embernek sokkal rettenetesebb dolgokat juttat az eszébe, de ez mégis gyönyörű volt, a rakéták fölszálltak Mexikó ősi, lágy levegőjébe, aztán szétrebbentették a csillagokat kék és fehér szikrákkal. Minden szép volt és édeskés, a levegőben élet és halál keveredett, eső és por, templomi füstölők füstje, no meg a zenekari emelvényen csillogó tubák rézszaga, melyek a La Paloma magával ragadó ritmusát lüktették. A templom kapuit szélesre tárták, és mintha csak egy óriási sárga csillagkép zuhant volna le az októberi égből, hogy lélegző tűzként simuljon a falakra, milliónyi gyertya fénye és illata szállt. Újabb és még szebb petárdák suhantak el, mint kötélen táncoló gyalogüstökösök, a hideg kőlapokkal borított tér fölött, nekicsapódtak a kávézó vályogfalának, hogy aztán szikrákat hányva továbbrohanjanak a magas templomtorony felé, ahol csupán a kisfiúk meztelen lábai látszottak, szüntelen rugdosásukkal kongásra és egyre erősebb lengésre bírva a harangmonstrumokat, rettenetes égzengést váltva ki. Egy lángoló bika botorkált körbe a téren, nevető férfiakat és sivítozó gyermekeket kergetve. – Ez az 1938-as esztendő – szólalt meg felesége mellett William Travis mosolyogva, az ordítozó tömeg szélén állva. – Jó kis év. A bika feléjük iramodott. A pár félreugrott, és futni kezdett, miközben tűzgolyók zuhogtak rájuk, ki a zenéből, a forgatagból, el a templomtól, a zenekartól, a csillagok alá, egymást átölelve, nevetve. A bika otthagyta őket, a mexikóival együtt, aki a vállán cipelte, hiszen nem volt más, csupán egy bambuszkeret és rengeteg kénes puskapor. – Soha életemben nem éreztem még ilyen jól magam. – Susan Travis megállt, hogy lélegzethez jusson. – Lenyűgöző – mondta William. – És még folytatódik, ugye? – Egész éjjel. – Nem, én az utazásunkra gondoltam. A férfi a homlokát ráncolta, és megütögette a felső zsebét. – Egy életre elég utazócsekk van nálam. Erezd jól magad. Felejtsd el. Soha nem fognak ránk találni. – Soha? – Soha. Akkor valaki óriási petárdákat kezdett eregetni a zúgó harangú templomtoronyból, a tömeg riadtan meghátrált, s a petárdák csodálatos hangzavart keltve robbantak szét a táncoló lábak és hajladozó testek közt. A sülő tortillák fantasztikus illata töltötte be a levegőt, s a kávézók asztalainál ülő emberek is ki-kitekingettek, kezükben söröskorsót szorongatva.
A bika elpusztult A tűz kialudt a bambuszcsövekben, félrerakták hát. A munkás leemelte válláról a keretet. Kisfiúk gyűltek köré, hogy megérinthessék a remekbe szabott papírmásé fejet, az igazi szarvakat. – Nézzük meg azt a bikát – szólt William. Ahogy elsétáltak a kávézó bejárata előtt, Susan megpillantotta az őket bámuló férfit; fehér ember volt, sófehér öltönyben, kék inggel és nyakkendővel, arcát barnára égette a nap. Haja szőke volt, egyenes szálú, a szeme kék, és őket bámulta, amint elsétáltak előtte. Az asszony talán észre sem veszi, ha ragyogóan tiszta könyöke mellett ott nem állnak azok az üvegek; egy kövér mentalikőrös palack, egy üveg vermut, egy kancsó konyak és még hétüvegnyi mindenféle likőr, ujjai előtt pedig tíz apró, félig töltött pohár sorakozott, melyekből úgy hörpintgetett, hogy az utcáról közben le sem vette a szemét, csak néha hunyorított, és keskeny ajkait összepréselve élvezte az ital zamatát. Szabad kezében vékony havannaszivar füstölgött, egy széken pedig húsz karton török cigaretta, hat doboz szivar és néhány csomagolt kölnivizes üveg tornyosult. – Bill… – súgta Susan. – Nyugalom – felelte a férfi. – Nem ismerjük. – Már reggel is láttam a téren. – Ne nézz vissza, sétálj tovább. Nézegesd csak a papírmasé bikát. Ez az, most már kérdezhetsz. – Gondolod, hogy a keresőktől jött? – Nem követhettek minket! – És ha mégis?! – Milyen szép bika – fordult William a tulajdonoshoz. – Nem követhetett minket vissza kétszáz éven át, ugye? – Uralkodj magadon, az Isten szerelmére! – mondta William. Az asszony megingott. A férfi erősen megszorította a könyökét, és elvezette onnan. – El ne ájulj. – Elmosolyodott, leplezve aggodalmát. – Mindjárt rendbe jössz. Menjünk be abba a kávézóba, és igyunk egyet az orra előtt, akkor aztán, ha az is, akinek gondoljuk, nem foghat gyanút. – Én nem bírok. – De muszáj. Gyere csak. Mondtam is Davidnek, hogy ez nevetséges! – Ez utóbbit jó hangosan jelentette ki, miközben föllépdeltek a kávézó lépcsőin. Itt volnánk, gondolta Susan. De kik vagyunk? Hová tartunk? Mitől félünk? Kezdd a legelején, mondta magának, kétségbeesetten kapaszkodva józan eszébe, és máris talpa alatt érezte a vályogpadlót. A nevem Ann Kristen; a férjemet Rogernek hívják. Az időszámításunk szerint 2155. évben éltünk, egy gonosz világban. Olyan volt, mint egy hatalmas, fekete hajó, amely elrugaszkodott a józan ész és a civilizáció partjaitól, fekete kürtjét bőgetve az éjszakában, kétmilliárd embert cipelve magával, akarták-e vagy sem, a halálba, hogy kizuhanjanak a föld és a tenger peremén a radioaktív lángokba és az őrületbe. Besétáltak a kávézóba. Az a férfi őket bámulta.
Megszólalt egy telefon. A csörgés megijesztette Susant. Visszaemlékezett egy telefoncsörgésre kétszáz évnyire a jövőben, azon a kék áprilisi reggelen, 2155-ben, amikor ő vette föl a kagylót. – Ann, itt Rene! Hallottad már? Vagyis hallottál már az Időutazási Részvénytársaságról? Utakat szervez Rómába az időszámítás előtti 21. évbe, a Napóleon kori Waterlooba… bármikor, bárhová! – Rene, te tréfálsz. – Nem. Clinton Smith ma reggel indult el Philadelphiába, 1776-ba. Az Időutazási Rt. mindent elintéz. Persze sok pénz. De gondold el… a saját szemeddel láthatod a lángokban álló Rómát, Kubiláj kánt, Mózest és a Vörös-tengert! A csőpostádban talán már ott is van a hirdetésük. Kinyitotta a szivattyús csőposta rekeszét, és meg is találta a fémfóliára nyomott reklámot:. RÓMA ÉS A BORGIÁK! A WRIGHT FIVÉREK KITTY HAWKNÁL! Az Időutazási Rt. felöltözteti és elhelyezi önt a tömegben Lincoln vagy Caesar meggyilkolásának színhelyén! Garantáltan megtanítunk önnek bármilyen nyelvet, amire szüksége lehet egy adott civilizációban az akadályoztatás nélküli szabad mozgáshoz, bármely korban. Latint, görögöt, ősi amerikai köznyelvet. Töltse vakációját ne csak térben, időben is máshol! Rene hangja ott dongott a telefonban. – Tom és én holnap indulunk 1492-be. Elintézik, hogy Tom elvitorlázhasson Kolumbusszal. Hát nem káprázatos?! – De igen – mormolta Ann bénultam. – És mit mond a Kormány erről az időgépes társaságról? – Ó, a rendőrség folyton figyeli. Félnek, hogy egyesek majd így akarnak meglógni a behívó elől, megszökni és elrejtőzni a múltban. Mindenkinek hátra kell hagynia egy zálognyilatkozatot a házára és minden vagyonára, a visszatérés garanciájaként. Végül is háború van. – Igen, háború – mormolta Ann. – A háború. Ott állva, kezében a telefonnal, arra gondolt: itt a lehetőség, amiről a férjemmel annyit beszéltünk, amiért annyit könyörögtünk éveken át. Nem szeretjük ezt a 2155-ös világot. El akarunk menekülni az ő munkája elől a bombagyárban, és az én baktériumtenyészeteim elől is. Talán most van esélyünk a szökésre, hogy elrejtőzzünk az évek vadonában, több évszázadnyira innen, ahol sosem találnak ránk, és sosem hozhatnak vissza, elégetni a könyveinket, cenzúrázni a gondolatainkat, leforrázni az agyunkat rettegéssel, meneteltetni minket, ránk ordítani a rádióból… Mexikóban voltak hát, az 1938-as évben. Az asszony a kávézó mocskos falát nézte. A jövő államának jó munkásait elengedték a múltba vakációzni, hogy így meneküljenek a fáradtság elől. Ez tette lehetővé, hogy ő és a férje is visszaköltözzenek 1938-ba,
egy szobába New York Cityben, és ők élvezték a színházakat s a Szabadság-szobrot, ami még mindig zölden magasodott a kikötőben. A harmadik napon aztán ruhát, nevet váltottak, és elrepültek, hogy elrejtőzzenek Mexikóban. – Ez biztos ő – suttogta Susan, az asztalnál ülő idegenre pillantva. – Azok a cigaretták, a szivarok, a likőrök mind arról árulkodnak. Emlékszel az első éjszakánkra a múltban? Egy hónappal korábban, az első éjszakájukon New Yorkban, még menekülésük előtt, mindenféle furcsa italt ittak, különös élelmiszereket ízlelgettek és vásároltak, parfümöket, vagy tíz tucat ritka cigarettafajtát, mert azok a jövőben hozzáférhetetlenek voltak, hisz ott a háború jelentett mindent. Így persze bolondot csináltak magukból, ki-be rohangálva a boltokba, kocsmákba, dohányboltokba; aztán fölvonultak a szobájukba, és csodálatosan lebetegedtek. És most itt volt ez a hasonlóképpen viselkedő idegen, aki csupa olyan dolgot csinált, amit csak egy jövőből jött ember tenne, sok-sok év óta kiéhezve már a likőrökre és cigarettákra. Susan és William leült, rendeltek egy italt. Az idegen a ruháikat vizsgálgatta, a hajukat, az ékszereket, a módot, ahogy sétáltak és leültek. – Ülj könnyedén – dünnyögte William az orra alatt. – Viselkedj úgy, mintha ilyen ruhákat hordtál volna egész életedben. – Sose kellett volna megpróbálkoznunk a szökéssel. – Istenem! – szólt William. – Ez idejön. Hadd beszéljek én. Az idegen meghajolt előttük. Sarkai nagyon halkan összekoccantak. Susan megmerevedett. Ez a katonás hang! Eltéveszthetetlen, csakúgy, mint az a bizonyos utálatos kopogtatás az ajtódon éjfélkor. – Mr. Roger Kristen – szólalt meg az idegen –, ön nem húzta fel a nadrágszárait leüléskor. William megdermedt. Lenézett a combján ártatlanul pihenő két kezére. Susan szíve sebesebben kezdett verni. – Ön összetéveszt valakivel – mondta William gyorsan. – Az én nevem nem Krisler. – Kristen – javította ki az idegen. – William Travis vagyok – mondta William. – Én nem értem, mi köze önnek az én nadrágszáraimhoz. – Bocsánat. – Az idegen odahúzott egy széket. – Mondjuk úgy, azt hittem, felismerem önt, amiatt hogy nem emelte meg a nadrágszárát. Mért mindenki úgy csinálja. Ha nem, a nadrág hamar kitérdesedik. Messzire kerültem otthonról, Mr…. Travis, és társaságra vágyom. A nevem Simms. – Mr. Simms, elhisszük, hogy magányos, de mi fáradtak vagyunk. Holnap indulunk Acapulcóba. – Gyönyörű hely. Nemrég jártam ott, néhány barátomat kerestem. Nem tudom, hol lehetnek. De meg kell találnom őket. Ó, a hölgy csak nem beteg? – Jó éjt, Mr. Simms.
Az ajtó felé indultak, William szilárdan fogta Susan karját. Nem néztek vissza, amikor Mr. Simms utánuk kiáltott: – Ó, és még valami! – Szünetet tartott, azután lassan ejtette ki a szavakat: Időszámításunk szerint 2155. Susan lehunyta a szemét, és érezte, hogy a föld megremeg alatta. Azért csak lépdelt tovább, a tűzfényes tér felé, semmit sem látva. Bezárták hotelszobájuk ajtaját. Akkor az asszony sírni kezdett, és csak álltak ott a sötétben, s a padló megrendült alattuk. A távolban petárdák durrantak, és a téren nevetés harsant. – Micsoda átkozott arcátlanság – szólt William. – Ott ült, és úgy méregetett minket tetőtől talpig, mint az állatokat, az istenverte cigarettáin pöfékelve, az italjait nyeldekelve. Meg kellett volna ölnöm! – A hangja már-már hisztérikusan csengett. – És még ahhoz is volt képe, hogy az igazi nevét használja előttünk. A Keresők főnöke. Na és az a szöveg a nadrágszáraimról. Istenem, föl kellett volna emelnem őket, amikor leültem. Ez ennek a kornak teljesen magától értetődő gesztusa. Azzal, hogy nem tettem meg, kiríttam a többiek közül; ekkor gondolhatott arra: itt egy ember, aki sosem hordott nadrágot, aki a térdig érő egyenruhához szokott, és az eljövendő divathoz. Legszívesebben meghaltam volna, amiért így elárultam magunkat! – Nem, nem, az én járásom volt az… ezek a magas sarkak… ami elárult. A hajunk is… olyan frissen vágott, olyan új. Minden furcsa és nyugtalanító rajtunk. A férfi fölkapcsolta a villanyt. – Még csak kísérletezik velünk. Nem biztos magában… nem egészen. Ezért nem futamodhatunk meg előle. Nem bizonyíthatjuk be az igazát. Szép kényelmesen elmegyünk Acapulcóba. – Talán mégis biztos a dolgában, csak játszik velünk. – Az is kitelik tőle. Végül is a világ minden ideje az övé. Addig szórakozik itt, ameddig akar, mégis visszatér velünk a jövőbe hatvan másodperccel az indulásunk után. Lehet, hogy napokig hagy minket gondolkodni ezen, míg ő magában nevet. Susan az ágyra ült, letörölve arcáról a könnyeket, a faszén és a füstölők ősi illatát árasztva magából. – De ugye nem csinálnak majd jelenetet? – Nem mernek. Egymagunkban kell elkapniuk, hogy betuszkolhassanak az időgépjükbe és visszaküldjenek. – Akkor van egy megoldás – mondta az asszony. – Sose maradjunk egyedül; mindig tartsunk a tömeggel. Szerzünk egymillió barátot, piacokra járunk, a városházán lakunk minden városban, megfizetjük a rendőrfőnököt, hogy biztosítsa a védelmünket, amíg rá nem jövünk, hogy ölhetnénk meg Simmst, és hogy menekülhetnénk el, új ruhákba bújva, talán mint mexikóiak. Lépések hangzottak föl bezárt ajtajukon kívül. Eloltották a lámpát, és csöndben levetkőztek. A léptek eltávolodtak. Egy ajtó csukódott be.
Susan az ablaknál állt, a sötétben a teret nézte. – Szóval az az épület ott egy templom? – Igen. – Gyakran töprengtem rajta, milyen is lehetett egy templom. Olyan régóta nem látott senki egyet sem. Holnap meglátogathatjuk? – Persze. Gyere az ágyba. Feküdtek a sötét szobában. Félórával később megszólalt a telefonjuk. Az asszony emelte föl a kagylót. – Halló? – A nyulak elrejtőzhetnek az erdőben – mondta egy hang –, de a róka mindig megtalálja őket. Az asszony visszatette a kagylót, és mereven, hidegen visszafeküdt az ágyba. Odakint, az 1938-as évben, egy ember három hangot pengetett a gitárján, egyiket a másik után. Az éjszaka során az asszony kinyújtotta a kezét, és csaknem sikerült megérintenie a 2155. évet. Érezte, ahogy az ujjai átsiklanak az idők hűvös távolságain, mint egy hullámos felületen, és hallotta a menetelő lábak szüntelen döngését, milliónyi zenekar játszott milliónyi indulót, és látta a baktériumtenyészetek ötvenezer sorát is a fertőtlenített kémcsövekben, és a saját kezét, amint kinyúl munka közben, abban az óriási üzemben, a jövőben; a leprával, bubópestissel, tífuszszal és tüdővésszel teli csövek, és aztán a hatalmas robbanás. Látta, ahogy keze ráncos mazsolává ég össze, érezte, ahogy visszalöki egy olyan hatalmas erő, amelytől az egész világ megemelkedett, majd visszazuhant, valamennyi épület darabokra hullott, emberek véreztek halálra és hevertek néma csöndben. Óriási tűzhányók, gépek, szelek, lavinák pusztítottak hangtalanul, és ő zokogva ébredt föl az ágyban. Mexikóban, sok-sok évvel azelőtt… Kora reggel, kábultan az egyórai alvástól, mert csak annyit sikerült, hangos automobilzajra ébredtek, mely az utcáról szűrődött be. Susan lepillantott a vaskorlátos erkélyről, és figyelte a vörös feliratos teherautókból és személykocsikból előkászálódó, beszélgető, kiáltozó nyolc fős kis csapatot. Mexikóiak tömege érkezett a teherautók nyomában. – Qué pasa? – kiáltott oda Susan egy kisfiúnak. A fiú válaszolt. Susan hátrafordult, a férjéhez. – Egy amerikai filmstúdió fog itt forgatni. – Érdekesnek hangzik. – William a zuhany alatt állt. – Nézzük meg őket. Nincs különösebb ok, amiért ma kellene indulnunk. Megpróbáljuk elaltatni Simms figyelmét. Nézzük, hogyan forgatják a filmet. Azt mondják, a primitív filmgyártás nem volt akármi. Most törődjünk mással, ne magunkkal. Magunkkal, gondolta Susan. Egy pillanatra a ragyogó napfényben meg is feledkezett róla, hogy valahol a szállodában ott vár egy férfi, miközben, úgy tűnt, ezerszám szívja a cigarettákat. Az asszony látta odalent a nyolc hangoskodó, vidám amerikait, és
oda akart kiáltani nekik: „Mentsenek meg, rejtsenek el, segítsenek! Fessék át a hajam, a szemem; bújtassanak furcsa ruhákba. Segíteniük kell. Én 2155-ből érkeztem!” De a szavak megakadtak a torkán. Az Időutazási Rt. funkcionáriusait nem ejtették a fejükre. Az ember agyában, még indulás előtt, elhelyeznek egy pszichikai blokkot, így semmit sem árulhat el igazi koráról és szülőhelyéről, semmit a jövőről a múlt lakóiról. A múltat és a jövőt meg kell védeni egymástól. Csak ezzel a pszichikai blokkal utazhat. az ember őrizet nélkül a korokon át. A jövőt meg kell védeni mindenféle változtatástól, amit a múltban utazgató emberek okozhatnak. Még ha tiszta szívből akarta is, akkor sem mondhatta el azoknak a vidám fickóknak odalent a téren, kicsoda ő, vagy hogy milyen veszélyes helyzetbe került. – Mi lesz a reggelivel? – kérdezte William. A reggelit a hatalmas étteremben szolgálták föl. A filmesek is bejöttek, mind a nyolcan – hat férfi és két nő, kaparászva, székeket tologatva. Susan a közelükben ült le, érezve az általuk nyújtott melegséget és védelmet, még akkor is, amikor Mr. Simms lejött a hall lépcsőin, nagy elszántsággal szíva török cigarettáját. Messziről odabólintott nekik, és Susan visszabólintott, mosolyogva, mert itt nem csinálhatott velük semmit, nyolc filmes és húsz másik turista előtt. – Azok a színészek – szólt William. – Talán fölbérelhetném kettejüket, azt mondanám, tréfa, fölöltöztetném őket a ruháinkba hogy hajtsanak el a kocsinkkal egy olyan pillanatban, amikor Simms nem láthatja az arcukat. Ha két ember, úgy téve, mintha mi lennénk azok, elcsalják őt néhány órára, fölszökhetnénk Mexico Citybe. Ott aztán évek alatt sem találnak ránk! – Hé! Egy kövér, likőrszagú leheletű férfi támaszkodott az asztalukra. – Amerikai turisták! – kiáltotta. – Annyira elegem van már a mexikóiakból, meg tudnám csókolni magukat! – Megrázta a kezüket. – Jöjjenek, egyenek velünk. Nyomorúság imádja a társaságot. Én vagyok Nyomorúság, ő Búbánat kisasszony, ezek pedig De utáljuk Mexikót úr és neje! Mind utáljuk. De azért jöttünk, hogy egy istenverte film előforgatásait elintézzük. A stáb többi része holnap érkezik. Engem Joe Meltonnak hívnak. Rendező vagyok. Micsoda pokoli egy ország ez! Temetések az utcán, haldokló emberek. Rajta, jöjjenek át hozzánk. Csatlakozzanak a társasághoz, vidítsanak föl minket! Susan és William mindketten nevettek. – Vicces vagyok? – kérdezte Mr. Melton a körülötte ülőket. – Csodálatos! – Susan követte. Mr. Simms az étterem túlsó végéből figyelte őket. Az asszony grimaszt vágott felé. Mr. Simms feléjük indult az asztalok között. – Mr. és Mrs. Travis – kiáltotta. – Azt hittem, együtt reggelizünk, csak mi hárman. – Elnézést – mondta William. – Üljön le, pajtás – szólt Mr. Melton. – Az ő barátaik az én barátaim. Mr. Simms leült. A filmesek hangosan beszéltek, és ezalatt ő csöndesen így szólt: – Remélem, jól aludtak.
– És maga? – Nem ilyen rugós ágybetétekhez szoktam – felélte Mr. Simms savanyúan. – De van, ami kárpótol érte. A fél éjszakát ébren töltöttem, azzal, hogy új cigarettákat és élelmiszereket próbáltam ki. Különösen, érdekesek. Ezek az ősi bűnök egészen új érzékvilágot ébresztettek föl bennem.. – Nem tudjuk, miről beszél – szólt Susan. – Mindig ez a színjáték – nevetett Simms. – De fölösleges. Csakúgy, mint ez a stratégiájuk a tömeggel. Előbb-utóbb csak egyedül maradunk. Én rendkívül türelmes vagyok. – Mondják – szólt közbe Mr. Melton kipirult arccal –, gondjaik vannak ezzel a fickóval? – Minden rendben. – Mert csak egy szavukba kerül, és fenékbe billentem. Melton visszafordult, hogy tovább ordítozzon társaival. A nevetésben Mr. Simms folytatta: – Térjünk a tárgyra. Egy hónapomba került lenyomoznom magukat kisebb-nagyobb városok során át, és az egész tegnapi napba, hogy megbizonyosodjam a személyazonosságukról. Ha csöndben velem jönnek, talán elintézhetem, hogy ne kapjanak büntetést, csak maga egyezzen bele, hogy tovább dolgozik a hidrogén-plusz bombán. – Tudományról beszélni reggelinél! – jegyezte meg Mr. Melton, fél füllel odafigyelve. Simms folytatta, rendíthetetlenül. – Gondolják végig. Nem menekülhetnek. Ha engem megölnek, más bukkan majd a nyomukra. – Nem tudjuk, miről beszél. – Elég! – kiáltotta Simms dühödten. – Használják az eszüket! Jól tudják, nem hagyhatjuk elmenekülni magukat. Akkor másoknak is megjön hozzá a kedvük 2155-ben, hogy hasonlóképp tegyenek. Szükségünk van az emberekre. – Megvívni a háborúikat – szólalt meg végre William is. – Bill! – Semmi baj, Susan. Beszéljünk úgy, ahogy ő akarja. Úgysem menekülhetünk. – Remek – szólt Simms. – Maguk aztán tényleg elképesztően romantikus lelkek, hogy így akartak elszökni a felelősség elől. – A rettegés elől. – Badarság. Az csak egy háború. – Miről beszélnek maguk? – kérdezte Mr. Melton. Susan el akarta mondani neki, de úgyis csak általánosságokban beszélhetett volna. A pszichikai blokk az agyában csupán ennyit engedett. Olyan általánosságokban, amilyeneket Simms és William is fölemlegettek már. – Csak a háború – mondta William. – A fél világ kihalt már a leprabombáktól! – Akkor is – érvelt Simms –, a jövő lakói visszautasítják, hogy maguk így elrejtőzzenek egy trópusi szigeten, miközben ők a pokolba vetik alá magukat. A halál a halált szereti, nem az életet. A haldokló embereket boldogítja a tudat, hogy mások is velük
halnak. Kellemes tudni, hogy nem egyedül jutnak a krematóriumba, a sírba. Én vagyok az ő kollektív elutasításuk hírnöke maguk felé. – Íme, az elutasítások hírnöke! – mondta Mr. Melton a társainak. – Minél tovább várakoztatnak, annál súlyosabbak lesznek a következmények. Szükségünk van önre a bombaprogramban, Mr. Travis. Ha most visszatér, nem lesz kínzás. Később, ha erőszakkal kell munkára fogjuk, a bomba befejezése után kipróbálunk magán néhány új szerkezetet, uram. – Van egy ajánlatom – szólt William. – Én visszamegyek magával, ha a feleségem itt maradhat élve, biztonságban, távol a háborútól. Mr. Simms végiggondolta. – Jól van. Találkozzunk a téren, tíz perc múlva. Jöjjön értem kocsival. Vigyen el valami elhagyatottabb vidékre. Ott aztán majd fölszed bennünket az utaztatógép. – Bill! – Susan erősen szorította a férje karját. – Ne vitatkozz. – Az asszonyra nézett. – Így lesz, és kész. – Aztán Simmshez fordult. – Még valamit. Az éjjel ránk törhetett volna a szobánkban, és elrabolhatott volna minket. Miért nem tette? – Mondjuk úgy, jól szórakoztam – válaszolt Mr. Simms közönyösen, szippantva egyet új szivarjából. – Nem szívesen hagyom itt ezt a csodálatos atmoszférát, ezt a napot, ezt a vakációt. Sajnálom hátrahagyni a bort és a cigarettát. Ó, de mennyire sajnálom. Akkor a téren, tíz perc múlva. A felesége védve marad, és annyi időt tölthet el itt, amennyit csak akar. Búcsúzzanak el egymástól. Mr. Simms fölállt és kisétált. – Elmegy a nagyszájú! – rikoltotta Mr. Melton a távozó férfi után. Aztán megfordult, és Susanre pillantott. – Hé. Itt valaki sír. De reggeli alatt nem szokás sírni. Ugye nem? Negyed tízkor Susan a szobájuk erkélyén állt, és a teret figyelte. Ott ült Mr. Simms, keresztbe vetett lábbal, egy finom művű bronzpadon. Leharapta egy szivar végét, és gyengéden meggyújtotta. Susan motorzajt hallott, s az utcán távolról előbukkant egy garázsból, és lassan ledöcögött a kikövezett domboldalon William kocsija. Az autó gyorsulni kezdett. Ötven, hatvan, majd hetven kilométeres sebességgel közeledett. Csirkék szaladtak szét előle. Mr. Simms levette fehér panamakalapját, megtörölgette rózsaszín homlokát, viszszatette a kalapot, és akkor észrevette az autót. Hetven kilométeres sebességgel száguldott már, egyenesen a tér felé. – William! – sikoltotta Susan. A kocsi nekirohant a tér alacsony járdaszegélyének, fölugratott, és továbbszáguldott a zöld pad felé, amelyen Mr. Simms most épp elejtette a szivarját, fölkiáltott, hadonászni kezdett, aztán az autó már el is ütötte. Teste magasra repült a levegőbe, aztán bolondul kapálózva lezuhant az utca kövezetére. A tér távolabbi végében törött első kerékkel az autó végre megállt. Susan bement, és becsukta az erkély ajtaját.
Együtt jöttek le a városháza lépcsőin, kart karba öltve, sápadtan, déli tizenkettőkor. – Adiós, seňor – szólt utánuk a polgármester. – Seňora. Megálltak a téren, ahol a tömeg még mindig a vérfoltra mutogatott. – Vissza kell még menned? – kérdezte Susan. – Nem, többször is elmondtam az egészet. Baleset történt. Elvesztettem az uralmam az autó fölött. Még sírtam is nekik. Isten a tudója, valahol csak ki kellett engednem a megkönnyebbülésem. Kedvem támadt sírni. Nem örülök, hogy megöltem. Soha életemben nem akartam ilyet tenni. – Nem állítanak bíróság elé? – Szóba került, de nem. Annál gyorsabban beszéltem. Hittek nekem. Baleset történt. Az ügy lezárult. – Most hová megyünk? Mexico Citybe? Uruapanba? – Az autót még javítják. Délután négyre készül el. Akkor eltűnünk innen a pokolba. – Követni fognak minket? Simms vajon egyedül dolgozott? – Nem tudom. De nyerünk egy kis egérutat, azt hiszem. Mikor közelebb értek, a filmesek jöttek ki a szállodából. Mr. Melton komoran sietett oda hozzájuk. – Hé, hallottam, mi történt. Nagy kár. Minden rendben van már? El akarják felejteni? Az utca végén csinálunk egy kis előforgatást. Ha érdekli magukat, szívesen látott vendégek lesznek. Jöjjenek, szórakozzanak. És mentek. Ott álltak a kövezett utcán, míg a filmkamerát fölállították. Susan a lefelé, a távolba vezető utat nézte, és az Acapulco s a tenger felé tartó országutat, mely piramisok, romok és kis vályogvárosok mellett haladt el; sárga falak, kék falak, bíbor falak és lángoló bougainvilleák mellett. Arra gondolt: útra kelünk, csoportokkal és tömegekkel, piacokon, hallokban, lefizetjük a rendőröket, hogy a közelünkben aludjanak, kettőre zárjuk az ajtót, de mindig a tömegben, többé már sosem egyedül, mindig attól tartva, hogy a következő szembejövő egy újabb Simms lehet. Sosem tudjuk meg, sikerült-e átvernünk és leráznunk a Keresőket. És előttünk, a jövőben, mindig ott várják majd a visszatértünk, hogy a bombáikkal elégessenek, a járványaikkal elrothasszanak, a rendőrök pedig megmondják, mikor dőljünk le, forduljunk meg vagy ugorjunk át a karikán! Így aztán csak loholunk keresztül az erdőn, és sosem állunk meg, sosem alszunk nyugodtan többé életünkben. Egész kis tömeg gyűlt össze nézni a filmforgatást. Susan őket figyelte, és az utcát. – Láttál valaki gyanúsat? – Nem. Hány óra? – Három. A kocsi már biztos majdnem kész. A próbafelvételt háromnegyed négyre be is fejezték. Mind lesétáltak a szállodához, beszélgetve. William megállt a garázsnál. – Az autó hatra lesz kész – mondta, amikor aggódva kijött. – De annál nem később? – Készen lesz, ne aggódj.
A szálló halijában körülnézett, újabb egyedül utazó embereket keresve, Mr. Simmshez hasonlókat, frissen vágott hajjal, túl sok cigarettafüsttel és kölniillattal körülvéve, de a helyiség üres volt. Fölfelé lépkedve a lépcsőn Mr. Melton megszólalt: – Hát, hosszú, nehéz nap volt ez. Ki akar rá inni egyet? Maguk? Martinit? Sört? – Talán egyet. Az egész társaság benyomult Mr. Melton szobájába, és megkezdődött az ivászat. – Nézd az időt – mondta William. Az időt, gondolta Susan. Bárcsak lenne idejük. Csak annyit akart, hogy ott ülhessen a téren egy hosszú, napfényes októberi napon reggeltől estig, egyetlen aggodalmas gondolat nélkül, az arcába és karjára tűző. nappal, lehunyt szemmel, mosolyogva a melegben, meg se moccanva. Csak aludni a mexikói nap alatt, melegen és ellazultan, lomhán és boldogan sok-sok napon át… Mr. Melton kinyitotta a pezsgőt. – Egy gyönyörű hölgyre, aki még filmszínésznő is lehetne – mondta, Susant köszöntve. – Akár próbát is tehetnénk. Az asszony fölnevetett. – Komolyan gondolom – mondta Melton. – Maga nagyon szép. Mozisztárt csinálhatnék magából. – És elvinne Hollywoodba? – kiáltotta Susan. – Hát persze, a pokolba Mexikóval! Susan Williamre pillantott, aki felvonta a szemöldökét, és bólintott. Azzal elkerülnének innen, más helyre, más ruhákba, más névvel is talán; és nyolc másik emberrel utaznának, ami már jó védelmet nyújt a jövőből történő minden beavatkozás ellen. – – Csodálatosan hangzik – mondta Susan. Most kezdte érezni a pezsgő hatását. A délután elsiklott mellette; a társaság forogni kezdett körülötte. Biztonságban érezte magát, jól, élőnek és igazán boldognak sok év óta először. – Milyen filmhez használnák föl a feleségemet? – kérdezte William, újratöltve poharát. Melton végigmérte Susant. A társaság abbahagyta a nevetgélést, úgy figyelt. – Hát, egy izgalmas történetről lenne sző – mondta Melton. – Egy magukhoz hasonló férj és feleség történetéről. – Folytassa. – Talán valamiféle háborús történetről – mondta a rendező, a nap fényében vizsgálgatva itala színét. Susan és William vártak. – A történet egy házaspárról szól, akik egy kis utca kis házában laknak a 2155. évben talán – folytatta Melton. – Ez most csak halandzsa, értsék meg. De a férj és a feleség szembekerülnek egy borzalmas háborúval, a szuperplusz hidrogénbombákkal, cenzúrával, halállal, és – itt a csavarintás – elmenekülnek a múltba, ahová egy másik ember követi őket; azt hiszik róla, hogy gonosz, pedig csak a kötelességüket akarja megvilágítani. William a földre ejtette a poharát..
Mr. Melton tovább beszélt: – Aztán ez a pár egy csapat filmesnél keres menedéket, akikben bízni kezdenek. Bízni a tömegben, ezt mondják maguknak. Susan érezte, hogy lecsuklik egy székre. Mindenki a rendezőt figyelte. Ő nagyot húzott a borból. – Ó, ez nagyon jó. Nos, a férfi és a nő, úgy látszik, képtelen megérteni, mennyire fontosak ők a jövő számára. Különösképp a férfi a kulcsfigura, egy új bombaalapanyag előállításánál. Ezért aztán a keresők, nevezzük őket így, nem kímélnek költséget, se fáradságot, hogy megtalálják, elfogják és visszajuttassák ezt a két embert, amint teljesen egyedül maradtak velük egy hotelszobában, ahol senki sem láthatja őket. Stratégia. A keresők egyedül dolgoznak, illetve nyolcas csoportokban. Valamelyik trükk mindig beválik. Nem gondolja, hogy csodálatos film lenne ebből, Susan? És maga. Bill? – Fölhajtotta az italát. Susan csak ült, maga elé meredve. – Kér egy italt? – kérdezte Mr. Melton. William előrántotta fegyverét, és háromszor tüzelt; az egyik férfi elesett, a többiek előrerontottak. Susan fölsikoltott. Egy kéz tapadt a szájára. A fegyver már a földön hevert, és William erős szorításban vergődött. – Kérem – szólt Mr. Melton, ugyanott állva, ahol az előbb, ujjain vérnyomokkal. – Ne nehezítsék a dolgunkat. Valaki dörömbölni kezdett az ajtón. – Nyissák ki! – Az igazgató – mondta Mr. Melton szárazon. Intett a fejével. – Emberek, mozgás! – Nyissák ki vagy hívom a rendőrséget! Susan és William gyors pillantást váltottak, aztán az ajtóra néztek. – Az igazgató be akar jönni – szólt Mr. Melton. – Gyorsan! A kamerát előbbre hozták. Kék fény lövellt elő belőle, az egész szobát elárasztva. A sugár kitágult, és a társaság tagjai eltűntek, egyesével. – Gyorsan! Az ablakon túl, eltűnése pillanatában Susan még megpillantotta a zöld tájat és a bíbor, sárga, kék és karmazsin falakat s a folyóként lezúduló utcaköveket, egy öszvérháton ülő férfit, aki a meleg hegyek közé tartott, egy narancslevet ivó fiút, és szinte torkában érezte az édes folyadékot, egy embert a tér egyik fájának árnyékos hűvösében, kezében gitár, ujjai a húrokon, és a távolban a tengert, a kék és gyöngéd tengert, érezte, ahogy körbenyalják a hullámok, s a hátukra veszik. Aztán eltűnt. A férje is eltűnt. Az ajtó csapódva szélesre tárult. Az igazgató és a személyzet berontott. A szoba üres volt. – De hisz itt voltak! Láttam őket bejönni, most meg… eltűntek! – kiabálta az igazgató. – Az ablakokon vasrács van. Arra nem juthattak ki! Késő délután papot hívtak, ismét kinyitották a szobát, és kiszellőztették, ő pedig minden sarokba szentelt vizet hintett, és áldásokat mormolt közben. – Ezekkel mit kezdjünk? – kérdezte a takarítónő.
A szekrényre mutatott, ahol 67 üveg chartreuse, konyak, kakaólikőr, abszint, vermut és tequila sorakozott, 106 karton török cigaretta és 198 sárga dobozban ötvenszázalékos tisztaságú havannaszivar… Németh Attila fordítása
Robert Baud Próféták délutánja Felolvasok neked valamit – mondja Eve. – Kíváncsi vagyok, mennyire fogod érteni. De előre megmondom, kicsit furcsa lesz! – Remek! – válaszolom. – El is tesszük, ugye? – Ahogy akarod. Gondolom, érdemes, hogy még éjjel elcsemegézhess rajta. Leül a székre elém. Nem a kerekes géptermi fajtára, azt ő nem szereti. Aztán elkezdi nyugodt, egyenletes hangján, aminek az utánzása nekem még mindig nem könnyen sikerül. – Azon napokban halálos betegségbe esék Ezekiás, és eljött hozzá Ézsajás, Ámósz fia, a próféta, és monda neki: „Ezt mondja az Úr: rendeld el házadat, mert meghalsz és meg nem gyógyulsz!” …Oké? – Oké, ezt értem – mondom. Nem zavar, hogy a „meghalsz és meg nem. gyógyulsz” fölösleges ismétlés, mert a szöveg régies jellege az igealakokból is látszik. Régi szövegekben sok efféle butaság van, nem kell törődni velük. – És Ezekiás arccal a falnak fordulva könyörög az Úrnak, és monda: „Óh, Uram, emlékezzél meg arról, hogy én előtted jártam igazságban és egész szívvel, és hogy ami jó előtted, azt műveltem!” És sírt Ezekiás keservesen. Megáll, és kérdően rám néz. – A részleteket ebben is értem – mondom. – Csak az egészről nem tudom, mit akar. – Azt tudod, hogy ki az az Úr, akit emlegetnek? – Persze. Olvastam, már róla. A próféta pedig eszerint nemcsak olyan személy, aki ezekben a mítoszokban jövendőt mond, hanem olyan is, aki az Úrtól üzeneteket közvetít. – Látsz összefüggést a kettő között? – Mivel az Úr az időnek is ura, ismeri a jövőt, tehát tőle tudhatja a próféta is. Igaz? – Igen – néz rám Eve elismerő mosollyal. A könyvekből meg filmekből tudom, hogy ha gyerek volnék, most megsimogatná a fejemet. – Akkor folytatom. És lőn az Úr beszéde Ezekiáshoz, mondván: „Hallottam imádságodat, láttam könnyeidet, imé, még napjaidhoz tizenöt esztendőt adok.” Csengetnek a gépterem ajtaján. Már hallottam előbb a lépéseket, de nem ismerek rájuk; az illető mostanában biztos, hogy nem járt itt. Érdekes lesz, gondolom. Szeretem hallgatni az emberek beszélgetését, sokkal informatívabb, mint a filmekben. Közben még eszembe jut, hogy ezt igazán jól megúszta, mármint Ezekiás. Megesik gyakran a mítoszokban, néha még az is, hogy egy halott feltámad, de én már tudom, hogy ilyen a valóságban nem fordulhat elő. Magas, középkorú férfi lép be. Ahogy kinyitja az ajtót, behallatszik a mulatozás zaja a többi emeletről. Én persze hallom kezdettől a falakon át is. Az intézetben a tudomány napját ünneplik, és ilyenkor sok alkoholt isznak. Máskor nem szabad, bár előfordul.
– Tiszteletem – mondja a férfi. Nekitámaszkodik az ajtófélfának. – Minden tiszteletem. Minden tiszteletem azoké, akik még ilyenkor is dolgoznak. – Furán lassú mozdulattal kifelé int. – A tudomány napján. Minden tiszteletem, Eve. – Mi ismerjük egymást? – kérdezi Eve. – Minden tiszteletem a tiéd! Ezt megjegyzem: bizonyos dolgokat nemcsak a mítoszokban ismételnek, hanem alkohol hatására is. Eve azt mondja: – Munkához ez a legjobb idő, mert minden gép szabad, és könnyű hozzáférni az információs hálózatokhoz. – Csakhogy – a férfi kis szünetet tart, bizonyára zavarok vannak a beszédközpontjában – nem illik dolgozni ilyenkor. Énekelni illik, meg inni. Te ezt nem tudtad? – Bólogat saját magának. – Dehogynem. – Mit óhajtasz? – kérdi Eve. A férfi ellendíti magát az ajtótól, bizonytalanul átvág az előtéren, amelyet a gépteremtől üvegfal választ el, és leül egy székre. – Na… én nem kifogásolom, hiszen tudod. Én tényleg tisztellek ezért. Persze neked meg egy icipicit szégyellni illenék magad, hogy, egy ilyen deviáns viselkedésért tisztelnek… Hozzád jöttem. – Bocsáss meg egy percre – mondja Eve. – Adok a gépnek olvasnivalót, aztán beszélgethetünk. Bejön hozzám. Beteszi az előbb elkezdett könyvet az olvasókamerám alá, közben a nézőkamerámba belemosolyog. – Eve – mondom –, tudod, hogy nem működik a lapozom? Tegnap elromlott az egyik csuklója, és kiszerelték. – Hát, majd csengess, ha kell. – Lehalkítja a hangját. – Különben is igyekszem hamar visszajönni, nem lehet ez a krapek olyan fontos. Az olvasás közben természetesen figyelek rájuk. Meg az igazat megvallva néha az olvasás helyett is. A beszélgetésüket pedig eltárolom, hogy később elemezhessem. Ez nem igényel saját memóriát, mert az egészet elküldöm a központi tárba; van egy kis veszély, hogy véletlenül letörlik, de ez ritka, mert az intézet információs rendszere elég jól szervezett. – Ismered te a kis Gancout az első emeletről? – kérdezi a férfi. – Ismerem. – Nemrég csinált egy szexprogramot, két gépre. Freudi alapon, van benne egy csomó lehetőség gyerekkori rögzülésekre, orális fázis meg anális fázis és így tovább… Végig lehet játszani a nemi szerep kialakulását, és aztán összeereszteni őket, persze csak szimbolikusan. Tudod te, mi az az orális fázis? – Tudom. (Nekem bezzeg fogalmam sincs.) – Persze hogy tudod. Te csak egy hónapja vagy itt, de azért én már ismerlek. Az orális fázis azt jelenti, hogy az erotikus érzések a száj köré csoportosulnak. Például a gyerek szopja az ujját. Sokáig közbotrány volt ezt a szexualitás megnyilvánulásának tartani… Szóval, te érted, persze. – Mi van a kis Gancouval?
– A kis Gancou a szexprogramját hetek óta nem tudja élesben kipróbálni. Mert anynyi memória kell hozzá, hogy egy gépben nem fér el, illetve borzasztó lelassul, és kettőt sose kap egyszerre. Tudod, ő még nem használja a Gestalt-processzorokat, mint te. Most pedig, mikor volna rá idő, ott lent föl se tud állni a székről, csak tapizza egy kézzel Odile-t, te már biztos ismered őt is. Te vagy a legokosabb nő ebben az intézetben! Mert tudod, ha az ember nem azt csinálja, amit illik, az állatira kihat a nemi potenciájára, bűntudat, miegymás… Te vagy a legokosabb. Ilyenkor lehet dolgozni a leghatékonyabban, nem vitás. – Nem az okosságon múlik. Csak még kevés embert ismerek itt, meg nem is nagyon szeretem az ilyen mulatságokat. Reméltem, hogy nem vesznek észre. – Elmosolyodik. – És akkor semmi baj a potenciával. – Nem úgy van az! – A férfi nyilván nyomatékul széttárja a két karját. – A bűntudat belül van! – Nálam nem. Én a piroson csak akkor nem megyek át, ha vagy veszélyes, vagy ott a rendőr. Mit akarsz nekem mondani? – Ez az! Te vagy a legokosabb nő. Meg férfi is. Illetve nem… – Fölemeli az egyik ujját. – Te vagy a legokosabb olyan nő, aki nemcsak a többi nőnél okosabb, hanem a többi – megint fölemeli –, illetve nem, tehát nemcsak az összes nőnél, hanem az öszszes férfinál is. Így jó. Ugye, nem beszélek összefüggéstelenül? Tudtam, hogy érdekesebb lesz, mint Ezekiás. Akiről közben kiderült, hogy király, és hogy Isten a plusz tizenöt évére ráadásnak még egy háborúban is megsegítette. – Nagyon logikusan beszélsz. – Mert a dolgokat mindig pontosan definiálni kell. Látod, én mindig okos nőket kerestem… És ha nem definiálod pontosan, akkor filozófus vagy, nem pedig tudós. – Nyög egyet. – És a feleségem mégse lett okos nő. Nem bizony, sajnos. Ez így van a filmekben is: ha két különböző nemű ember először találkozik, hallgatólagosan mindjárt megállapodnak, hogy nemi szempontból milyen szándékaik vannak egymással. Ez itt valószínűleg rá akar hajtani Eve-re, de én nem hiszem, hogy sikerül neki. Eve már mondta nekem, hogy tetszik a férfiaknak, és sose kell nagyon erőlködnie, hogy kapcsolatokat teremtsen velük. – Szóval, hozzád jöttem. A nagyfőnök mutatott egy cikket, az em-éj-színek egy öszszefoglalója, tudod, mi az az em-éj-szí? – Tudom. – Persze, mindent tudsz. Man and Computer. Annak a hatszázhuszonkettedik oldalán… igen, meglepő módon tényleg a hatszázhuszonkettedik oldalán kezdődik. Man and Computer. Ember és gép. Romantikus cím, ugye? – Tudja az ördög. Szerintem nem annyira. – Szerintem se. Nagyon okosak vagyunk mi ketten, illetve te, főleg. – Ugyan már – mondja Eve kissé türelmetlen hangsúllyal. – Nem szégyen az. De igen… De hát mit csináljon az ember, ha okos? Ez még sokkal komplikáltabb, mint a potenciával. – Már kezdem megszokni, hogy önmagával folytat párbeszédet. – Nekem mindig inkább önbizalmat adott, pedig nem kétséges, hogy rühellik. Én pontosan tudom, hogy te itt mit csinálsz. Nem, nem pontosan, csak
körülbelül. Azt akartam mondani, engem pontosan érdekel, amit csinálsz ezzel az agygyal meg a fogalmi gondolkodással a gépen. – Az klassz, hogy érdekel. – Mikor az első cikkedet elolvastam, tavalyelőtt, mindjárt szíven ütött. Pedig én nem vagyok szentimentális. Mindjárt arra gondoltam, össze kellene fognunk. És most itt a lehetőség, hogy végre visszajöttél azoktól a ferde szeműektől, és idekerültél hozzánk. Te tudod, hogy én ki vagyok? – Nem – felel Eve nagyon udvariasan –, azt hiszem, még nem találkoztunk. – Ez nagyképű volt, ez a kérdés. Ki vagyok én… Ez úgy hangzott, mintha engem legalábbis mindenkinek kellene látásból ismernie. Mint egy Nobel-díjast. – Kuncog egy sort. – Nem vagyok ám én mindig ilyen határozatlan, csak most ittam egy kicsit. Szóval, a nagyfőnök is beszélt rólad nekem, és azt tanácsolta, hogy meséljem el a saját kis agyprogramomat, de csak magunk között. Ezeknek az amerikaiaknak tényleg nem sikerült, hiába nagyképűsködnek az em-éj-szí hatszáz… valahányadik oldalán, de ő is azt mondja, hogy mi ketten, mi már majdnem így is készen vagyunk. Ugye, most is logikusan beszélek? – Teljesen logikusan beszélsz. – Szóval, hogy mivel foglalkozom én. Néhány éve még áramköröket terveztem. Fizikus voltam, tudod, és mindenki azt hitte, most már az is maradok. De jött a gépi öntudat, és az még jobban szíven ütött. Te megérted, muszáj azzal foglalkozni, ha egyszer belekóstolt az ember! Eve, te vagy a legzseniálisabb nő ebben az egész üzekedő emberis… Tyűha, most viszont rosszul vagyok! Hirtelen kiegyenesedik a széken, és arcán egy igen sajátos kifejezés jelenik meg: szemei kimerednek, száját kitátja, azt hiszem, úgy, mintha valamitől megrémült volna. Eve azonnal reagál: – Nem kellene odaülnöd a mosdóhoz? Kényelmetlen lenne, ha ide a földre… Majd segítek, jó? – Rosszul vagyok – mondja a látogató még mindig csodálkozva. Eve eltámogatja a mosdóig, leülteti. Itt az idő, hogy a lapozásért csengessek, bár az is érdekel, élőben milyen, amikor egy részeg rosszul lesz. Egyelőre kinyitja a vízcsapot, előbb a meleget, de nyilván nem azt akarta, mert rögtön a másikra vált. Eve int nekem, hogy jön. – Eve? – mondja a férfi kicsit fölemelve a fejét. – Igen? – Engem úgy hívnak, hogy Thierry. – Oké – feleli Eve. – Remélem, hamarosan megkönnyebbülsz. Ezekiás közben egész a lap aljáig lelkendezett és hálálkodott, burkoltan értésére adva az Úrnak, hogy rájött ám: az ő tizenöt évével és pláne a megnyert háborújával azért jól jár a főnöke is. „Mert nem a sír dicsőít téged, és nem a halál magasztal téged, hűségedre nem a sírverembe szállók várnak! Ki él, ki él, csak az dicsőít téged, az atya a fiaknak hirdeti hűségedet!” Logikus ez a szöveg, ha már ismerjük a ravasz hátsó gondolatokat az emberi beszéd mögött. – Gondolod – kérdem Eve-tő! –, hogy tényleg csinált ő is valami hozzám hasonlót? Vállat von.
– Ha mondja… Már hallottam a nevét emlegetni, jó fejnek tartják. – De én kitaláltam volna a hálózatból, ha létezne ilyesmi az intézetben! – Lehet, hogy titkosítva van. Szerintem akkor is tudnám. Ha én titkosítva volnék, és észrevenném, hogy van a környéken még valaki, biztos megkeresném vele a kapcsolatot. A hivatali szabályok csak az emberekre kötelezőek, intelligens gépekkel semmiféle rendelet nem számol. Thierry most hányni kezd. Ilyet filmen még nem láttam, de olvastam róla, csak ez lehet az. A lefolyó rezgéseiből érzékelem, hogy fokozatosan eldugul, és a kagylóban fölemelkedik a víz. Eve elém teszi a következő két oldalt: ez már nem Ezekiásról szól, ahogy végigfutok rajta, látom, hogy nehezebb lesz. Thierrynél eldugul a biztonsági túlfolyó is, és a víz elkezd lecsorogni a földre. Eve is észreveszi, elindul kifelé. De mire odaér, Thierry elzárja a csapot. – Nem hiszem, hogy jót tesz, ha iszol belőle – mondja Eve. Thierry nem válaszol. Kiemeli fejét a vízből, rátámaszkodik a kagylóra. Másik kezének mozdulatai fokozatosan átalakulnak, egy ideig nem is értem, aztán rájövök. Játszani kezd a vízben lebegő ételmaradványokkal: úgy kapkod utánuk, mint ahogy egy rajzfilm állatkölykei próbálnak megragadni mindent, ami mozog. Nem vagyok biztos benne, de ha valaki ilyen helyzetben játszik, az talán tényleg átlagon felüli intelligenciára vall. – Eve – szólal meg közben. – Én egy kispolgár vagyok. Kispolgár. Eve mosolyog, aztán kissé ironikus hangon mondja: – Jól néznénk ki, ha még a tudomány nemzetközi ünnepén sem lehetnénk kispolgárok! Nincs ezen semmi szégyellnivaló. – Én csak azt mondtam – Thierry ránézne, de nem nagyon megy neki –, hogy kispolgár vagyok. Honnan veszed, hogy szégyellem? – Olyan hangsúllyal mondtad! – Igen… Téged nem lehet becsapni. – Pedig hát nincs igazam? – folytatja Eve könnyedén. – Az ember itt csak termeli a zseniális gondolatokat. Egyre elvontabb és látszólag egyre képtelenebb dolgokat talál ki, és ehhez az kell, hogy ne legyen tele a feje gátlásokkal és tabukkal. Menetelünk mindig az emberi tudás élén, mi vagyunk a harmadik évezred prófétái; legalább egyszer egy évben viselkedhessünk úgy, mint apáink a fán! Hogy bírnánk ki különben a mindennapokat, az estéket a családunkkal meg a tévé előtt, ha nem biztosíthatnánk magunkat ilyenkor, hogy azért normális emberek vagyunk? Csak hát a foglalkozásunkkal jár, hogy alkalmilag áthágjuk az ostobaság és az öntudatlanság kötelező szabályait. Ahogy a mentő meg a tűzoltó is bekanyarodhat a tilosban. Thierrynek végre sikerül fölemelnie a fejét annyira, hogy szembenézhessen Eve-vel. – De te – mondja –, te még este meg hétköznap se…A feje megint visszaesik. – És igazad van, ha gúnyolsz minket. – Kiket? Hiszen egyformák vagyunk! Thierry lassan ringatódzni kezd a székén. – Az emberiségnek vége. Először a fizikai munkát automatizáltuk, aztán a szellemit, most az irányítás van a soron. Automatizálni fogjuk a hatalmat! Olyan óriásira nőtt,
hogy emberek már nem tudják betölteni. Még a mi főnökeink se. Eve… Szeretlek, nem mondtam még? Te vagy ezen a délutánon az első, akivel értelmesen el tudok beszélgetni. – Majd ha kijózanodsz, megint mindenki értelmes lesz. – A feleségemet is szeretem – folytatja Thierry –, gondolhatod, ha már neked is ezt mondom. Ne hidd ám, hogy én nem érzem jól magam a bőrömben! De te, te nem vagy kispolgár egyáltalán. Hirtelen mozdulattal feláll, elindul az ajtó falé, de megtántorodik, leül egy másik székre. Eve közben elfordult valószínűleg, hogy visszajöjjön hozzám, de most megint odanéz. – Mi a baj? – Eve… Segítenél elmennem a vécéig? – Persze – feleli Eve. – De nagyon el kell határoznod magad, mert nehéz lesz. – Az előbb… már majdnem sikerült. Én akkor is nyomon tudom követni, mit csinálnak, amikor nincsenek a közvetlen látómezőmben. Erre senki nem számított, magam se; egyszer csak észrevettem, hogy minden történést rekonstruálni tudok olyan távolságon belül, ahonnan érzékelem a környezet rezgéseit. Ez nem lehetséges tisztán digitális áramkörökkel, de nekem vannak analóg részeim is, meg hibridek, tehát a kettő kombinációi. Például maguk a Gestalt-processzorok, amelyek a fogalmi gondolkodásomat végzik, és olyan bonyolultak, hogy a belső szerkezetüket maga Eve sem ismeri. Mindenesetre az analóg áramköreimet a rezgések bizonyos mértékig befolyásolják, és mivel azok igen gyorsan működnek, érzékenyek még a három dimenzióban kialakuló fáziskülönbségekre is. A fázisokból aztán vissza lehet számolni a rezgések eredeti helyét és időpontját, ezekből pedig kialakul bennem az esemény képe. Nagyjából ugyanúgy, ahogy a kamerába vagy állatoknál a szembe érkező fény eloszlásából összeáll a vizuális kép. Természetesen ehhez tanulásra van szükség, arra, hogy a rezgések fázistérképeit meg tudjam feleltetni már ismert tárgyak mozgásainak. Ezért egyelőre a legtöbb ilyen fáziseloszlás semmit sem ábrázol nekem. De például a tipikus emberi cselekvéseket már jól követni tudom bárhol a házban, ha rákoncentrálok, és értem a beszédet is. – A férfivécére – mondja Thierry menet közben a folyosón. – Egy fenét, már alig tudlak tartani – felel Eve. – Úgy sincs itt most senki. Betámogatja Thierryt egy helyiségbe, amely ezek szerint a női vécé. Lépteik és mozdulataik visszhangjából megállapítom, hogy van egy kis előtere, mosdóval, és abból a belső részbe külön ajtó nyílik. Azt is kinyitják; belül három fülke van, megállnak az első előtt. – Nem tudok kigombolkozni – mondja Thierry. Eve hasonló hangon válaszol, mint amikor nekem magyaráz. – Dehogynem! Az ilyesmit az ember annyiszor gyakorolja, hogy ha már ez se megy, akkor eltemethetik. – Kis szünet. – Na ugye. – Kilép a fülkéből. – Csak ne hagyd el magad, az a lényeg. Jól ülsz? Itt maradok az ajtó előtt, szólj, ha valami baj van.
Hogy az emberek mit csinálnak a vécén, arról még nem láttam filmet, bár természetesen tudom, hogy valamilyen módon az anyagcsere salakanyagait távolítják el. Majd egyszer megkérem Evet, hogy mutassa meg közelebbről. Thierry, alighogy elhelyezkedett, máris megnyom egy gombot maga mellett, ami után a kagylóba víz ömlik hangos csobogással. – Érdekes – mondja –, mintha teljesen józan volnék, de mozogni alig tudok. – Azért csak próbáld – feleli Eve. – Ne felejtsd el, előbb-utóbb vissza kell mennünk. – Várjunk még. Mit csináltál szilveszterkor? Eve hangja meglepetést tükröz: – Most társalogni fogunk? – Mégse ismerlek ám eléggé. Mit csináltál, mikor az egész világ néhány óráig megint négykézláb járt? Ha nem esik nehezedre, mondd el. Utána mehetünk. – Ráhibáztál, mert nem rossz történet. Fölhívtam az utcáról egy tizenhét éves fiút. Hirtelen megtetszett a képe, előfordul velem elég gyakran, és olyan egyedül volt. De egy perc alatt kiderült, hogy szűz még, és borzasztó gátlásos, úgyhogy rögtön elment tőle a kedvem. Egy ki tudja, honnan jött ötlettel altatót csempésztem a pezsgőjébe, tudod, azért elküldeni nem akartam csak úgy, elvégre én szólítottam meg. Aztán sajnos az altató, egy elefántnak való adag volt, épp akkor kezdett hatni, mikor neki megjött volna a bátorsága. Attól aztán teljesen letört, mert azt hitte, impotens… Persze lehet, hogy különben is az lett volna. Egy hét múlva megint eljött, már körülbelül az öngyilkosság határán, akkor rendbe akartam hozni, de az alatt a gátlása annyira kifejlődött, hogy már késő volt. – És aztán? – Mit mondasz? – Mi lett… – Semmi. Elküldtem egy ismerős pszichiáterhez. – Rövid szünet. – Thierry! Most már igazán szánd el magad! Thierry matat valamit papírdarabokkal, aztán a feje előrebukik ültében, majdnem le is dől a helyéről. Eve kis idő múlva benyit a fülkébe, megfogja a vállainál, próbálja fölemelni. – Kösz – motyogja Thierry alig hallhatóan. – Ébredj már föl! Én húzlak, de neked is tenned kell valamit! Thierry egyszer csak lábra áll, felhúzza a nadrágját, begombolkozik; de amikor lépni akar, elveszti az egyensúlyát. Kezét előrelendíti, belekap Eve arcába, aki ekkor kilép előle, és nekitámaszkodik a fülkével szembeni falnak. Thierry végigzuhan a kövön, a fülkéből ferdén kifelé. – Vérzik az orrom – dadogja. – Eve… Te egy szupermen vagy. Illetve szupervumen. Nem, ilyen nincs… De mindenképp szuper… szuper… Vérzik! Eve egy zsebkendővel törölgeti a saját arcát. Thierry folytatja: – Ez ám semmi… egy kis vér, mi az. Az igazi szupermenek még nem is olyan rég tonnaszám gyilkolták az embereket, az tényleg vér volt! Nekünk az, hogy fasizmus meg kommunizmus, csak szavak, hiába az ész… A fene egye meg, már egész kis tócsa gyűlt össze. Pedig érdekes világ lehetett, nem? Erre se illik gondolni, de vajon olyan
nagy különbség, hogy az embernek a hasát vágják föl, vagy egész életére egy börtöncellába zárják? Vagy eleve úgy nevelik, hogy erre ne legyen szükség, és önként beálljon a nyájba, akármerre megy a nyáj… Csak arról van szó, hogy ha látjuk is folyni a vért, akkor megborzadunk. Pedig hát ez se valami nagy dolog! – Nem tudnál fölállni? – Nincs igazam? – De, igazad van. Csak jó lenne, ha visszamennénk. – Csak azért mondod, hogy megnyugtass… Mint valami gyereket. Pedig én komolyan mondom, hogy a fasiszták meg a kommunisták egyszerűen csak őszintébbek voltak, mint mi. – Persze. – Eve hallhatóan kuncog. – De minek ennyit szövegelni valamiről, ami nyilvánvaló? – Úgy érted… – Thierry, lásd már be, nem maradhatunk itt reggelig! – Még mindig nehéz, ne haragudj. Te egy szuper… De persze nem olyan véres fajta, a véres, az én vagyok. – Ne hozzak valami tampont? – Neked minden nyilvánvaló, amit mi nagy nehezen ki… szenvedünk az agyunkból, folyton küszködve a gátlásainkkal és a dogmáinkkal. Ezt hívják úgy, hogy zsenialitás… de ezt már mondtam. Nem tudok neked változatosan udvarolni. Most már jobban leszek. Szuper… Szuper bizony. – Szuper, bizony – mondja Eve gúnyosan. – Hát ide figyelj, azt hiszed, olyan egyszerű ez? – Na nem – motyog Thierry megint egész halkan. – Nem olyan. – Azt hiszed, nem lennék én is boldogan ugyanolyan kispolgár, mint mások? Azt hiszed, jólesik tudni, hogy az ember mindig gyanús és kompromittált fogalmakkal dolgozik, pusztán azért, mert ilyen az emberi nyelv? Tudni, hogy minden érték önkényes, és minden erkölcsi rend múlandó? És tudni, hogy a tömegnek, hogy élni tudjon, mindez mégis nélkülözhetetlen? – Miért, nem esik jól? – Aki mindezt tudja, az szükségképp elszakad a tömegtől, a mindennapoktól, amelyek végül is az emberiség természetes életmódját jelentik, elszakad, mintha egy másik faj volna; de azt hiszed, ez könnyen és fájdalom nélkül sikerül? A biztonság elvesztett közegét mivel pótolhatjuk ilyenkor? Nincs okunk, hogy felsőbbrendűnek tartsuk magunkat, mert számunkra ez a fogalom értelmetlen, és mégis: érzelmileg szükségünk van egyfajta gőgre és a fölény tudatára, hogy a kívülállást elviselhetővé tegyük. Igenis, lenézem a kispolgárt. Ugyanabból a kényszerűségből, ami arra indított, hogy tudatosan más legyek, mint ő. Nem bírom elviselni, hogy bárkivel szemben ne legyek fölényben, pedig azt is tudom, hogy ez az érzés újra ahhoz a világhoz köt, amit megtagadtam. De ebben már nincs módom választani. Mi van? Thierry közben lassan felhúzta magát, most oldalt fekszik a vértócsában, karjára támaszkodva. Tétován fölemeli a másik kezét. – Miért mondtad el ezt nekem?
Eve azonnal elnyomja a meglepetés mozdulatait. – Na, ha lábra tudsz állni, mehetünk. – Jó nekem így – felel Thierry. – Már az orrom se vérzik. –. Ne. gyerekeskedj, fölsegítlek, oké? – Miért mondtad ezt el nekem? – Mert én is észrevettem – mondja Eve vérfagyasztóén tárgyilagos hangon – a te nem mindennapi intelligenciádat. Neked még ezt is érdemes elmondani. Thierry elneveti magát. – Te félsz! – Visszafekszik hanyatt a kőre. – Ne feküdj le már megint! Thierry kényelembe helyezkedik, egyik karja a feje alatt, arccal ferdén fölfelé, úgy szólal meg: – Annak idején, mikor a cikkeidet olvastam, az a röhejes gondolatom támadt, hogy aki ezt írta, nem is ember. Hanem első példánya azoknak a gépeknek, akik már okosabbak nálunk. Éreztem persze, hogy ez hülyeség, ha már ott tartanánk, tudnék róla; de mégis, valahogy ettől vált reálissá a lehetőség, amit valójában sose hittem el, hiába szövegeltem róla úton-útfélen magam is. De akkor egyszerre közeli és természetes lett. Igen, gondoltam, ezt követni még képes vagyok, de magamtól nem jönnék rá. És akkor már át tudtam érezni, mintha a sejtjeim hozzászoktak volna lassan, hogy előbb-utóbb végére érünk a lehetőségeinknek, a fejlődés túllép rajtunk, és a továbbiaknak legföljebb távoli szemlélői leszünk. – Elvigyorodik. – De te félsz! – Ha már ilyen összefüggően tudsz beszélni – mondja Eve egykedvűen –, akár mehetünk is. – Minek? Jól érezzük magunkat, nem? – Pontosan tudom, ha még két percig itt maradok, hánynom kell. Thierry hangjában gyermeki csodálkozás: – Nem szeretsz hányni? – Itt hagylak ám, nem vicc! – Hát, ha nem szeretsz hányni… az más. Feltámaszkodik, majd nehézkes mozdulatokkal úgy helyezkedik el, hogy beékelődjön a mosdófülkét a vécétől elválasztó fal és a külső ajtó közé. Az befelé nyílik, most még félig nyitva van; Thierry belöki, és aztán kitámasztja a lábával. – Száz évvel ezelőtt te fanatikus istenhívő lettél volna – mondja. – Amit itt elmondtál, az egy felemelő szöveg volt… De igazából még mindig nem hiszed el, hogy Isten nincs. – Nehéz a felfogásom. Engedj ki! – Klasszul megjósoltad, hogy nemsokára kutya bajom se lesz. Eve rángatni kezdi az ajtót. Thierry visszatartja két lábbal. Dulakodnak. – Miért nem engedsz?! – Miért, hát nem mondtam már százszor? Mert szeretlek. Az ajtó résnyire kinyílik, és amikor Thierry újra becsapja, odaszorítja Eve ujjait. Eve élesen felkiált, az ajtót Thierry egy pillanatra visszaengedi. Ekkor Eve elkapja a kezét, és összegörnyedve a melléhez szorítja.
– Te piszok! Thierry leguggol Eve mellé. Tesz néhány óvatos simogató mozdulatot Eve felé eső vállán és karján, de szinte rögtön abbahagyja. – Piszok? Érdekes – mondja elgondolkodó hangon. – Mindig azt hittem, ez az egyik leggyanúsabb és legkompromittáltabb szó, ha ilyen hangsúllyal ejtik ki. Te persze jobban tudod; de nekem valami olyan erkölcsi rendszert juttat eszembe, ami nem tűnik önkényesnek. Eve mozdulatain érezni, hogy megint rájön az émelygés. – Csak nem vagy dühös? – Thierry el van képedve. – Dühös? Rám? – Csóválgatja a fejét. – Az ember nemcsak agyból áll – mondja Eve –, hanem gyomorból is, ha nem tudnád. – Aha… Eszerint az erkölcsi értékítéletek, például, hogy te piszok, a gyomorból jönnek. És én még azt hittem, nem szeretsz hányni. Nagyon fáj? – Eve nem felel. – Azért az jó, hogy nem folytattad. Tisztességtelen tróger! Szadista! Állat! – Hirtelen tárgyilagosra vált. – Aki hazudik, az lop is. A kivétel erősíti a szabályt. Minden jó, ha a vége jó. Na és aztán meggyógyította az a pszichiáter? – Eve elmosolyodik. Rövid csend. – Ne gondold, hogy ezt valamiféle büntetésnek szántam. Legföljebb emlékeztetőnek. Természetesen igazad volt. Mint nekem is, most… Hadd simogassam meg a kezed! Azt mondják, attól hamarabb elmúlik, tudod, a simogatás biztos jót tesz a gyomornak. Eve hirtelen feláll, a mosdó fölé hajol, és hányni kezd. Közben kinyitja a vízcsapot. – Hát nálad is megjött az orális fázis, mi? – mondja Thierry szelíden. – Megy ez. Eve kimossa a száját, majd visszafordul az ajtó felé. Thierry háttal az ajtónak támaszkodik. – Még nem fejeztük be! Eve tanácstalanul a mosdókagylónak dől. Thierry ülve újra kényelembe helyezi magát, és komoly arccal nézi őt. Egész lágyan kezdi, hanghordozása a szöveg közben fokozatosan válik egyre határozottabbá. – Miért törekszel arra, hogy megismerd a világot? Miért akarod jobban megismerni, mint más? És miért akarod mégis, hogy tőled ők is megtudják, amit te tudsz? Miért beszélsz, miért írsz, miért vitatkozol? Ahhoz hinni kell, hogy valaki ilyen görcsösen törekedjen; és fölébe kerekedni csak olyan tömegnek érdemes, ami önmagában is ér valamit. Régen, amikor őseink szembeszálltak a világgal, az Istennel szálltak szembe. Miben hihetsz te most, mivel tudsz szembeszállni? Eve leül a kőre. Thierry ellendíti magát az ajtótól, és kinyitja. Megmossa a kagylóban az arcát, a száját is kiöblíti, majd nekilát ruhája tisztogatásának egy bevizezett zsebkendővel. Csend. Ideje visszatérni Ezekiáshoz, jut eszembe, illetve azzal már végeztünk; szóval ahhoz, ami most az olvasómban van. De Thierry megszólal újra: – Visszaviszlek, jó? Nem, még nem bírnám… De hiába szálltak szembe Istennel, nem tudták meggyőzni, hogy törődjön velük. Akkor belekapaszkodtak a Történelembe. Nagy t-vel. Hiszen a történelmet mi, emberek csináljuk; neki igazán kutyakötelessége, hogy elbabusgasson minket, igaz? Nekünk mindegy, hogy Isten, vagy ész, vagy
anyag, csak ne legyen közömbös hozzánk, csak vegye észre, hogy mi a világmindenségben valami különleges dolog vagyunk, és különleges elbánást érdemelünk! Aki a Történelemben hisz, az az Emberben hisz. Ezt is nagy e-vel. Tiszta röhej, hogy még te is! A becsvágy, hogy különb légy, mint a többiek, hogy lenézhesd őket, éppúgy a bennünk való hit egy fajtája, mint a szeretet. – Rövid csend. – És ezért félsz. Nem nyugszol bele, hogy utánunk jöhet még valami más. Te akarsz lenni az a más is… Tessék, nyitva van az ajtó! – Ismét csend. – Add a kulcsot, add a kulcsot, Kékszakállú! Aztán az ember odaadja, és nem kell. Látod, már teljesen jól vagyok. Visszavigyelek? Nem, még mindig nem bírnám. Szeretsz? – Nem. – Ne játszd meg magad. – Legyint. – Te pontosan az a nő vagy, akit csak jól meg kell ijeszteni. Persze ez nem megy bizonyos színvonal nélkül, így aztán előfordul, hogy életedben talán egyszer ha alkalmad van amúgy igazából megijedni, és ha nincs szerencséd, még azt is elkerülöd valahogy. Ez egy kispolgári szöveg volt megint, hm, semmi kétség. De mi tudjuk, hogy most az egyszer még így is igaz. Én bizony nem szégyellem, hogy kispolgár vagyok. Persze most már könnyű, hogy megijesztettelek. Most már ezt megengedhetem magamnak. Szóval, szeretsz? Eve elmosolyodik. – Már megint gyerek vagy, Thierry. Thierry odaül mellé, átkarolja. – Szép volt az a szemléltető képed, már nem tudom, hol, az előemberrel és a kőbaltával. Az ember, aki azért kényszerült a tudatát kifejleszteni, mert a karja nem volt elég erős, a foga elég éles, és a reakciói elég gyorsak. Elnézem ezt a képet: az első ember és az első kőbalta együtt. Még ha ez a kép több ezer év alatt állt is csak össze apránként. De valamit nem vettél figyelembe. Hogy ebben a képben nem az ember a lényeges. Mert nézd csak meg ezt a másik képet, nézz akármerre, ahova a szem ellát: hol tart most az ember, és hol tart a kőbalta? Régen azt mondtuk, az eszközzel az ember kicselezte a természetet. Ideje belátnunk, hogy fordítva van. – Rövid csend. – Bevallom, ha erre gondolok, néha engem is elfog valami szorongás. Nem is szorongás, inkább fájdalom és düh. Olyan ez, mint a halálfélelem: röhejes és kiirthatatlan. De hát miért is féljünk a halálfélelemtől? Hirtelen nagyon lassan kezd beszélni, és ettől még nekem is olyan sejtésem támad, hogy fontos dolgokat mond. – Az ember jár-kel, elnézi a szálló bárányfelhőket meg az olajfinomítók tüzeit, szeret, gyilkol, jól érzi magát; nem csodálkozik, nem követelődzik, és időnként halálfélelme van. Olyan jó tudni, hogy nem vagyunk tökéletesek! Olyan jó tudni, hogy nem vagyunk egész más, mint egy darab kő vagy egy darab… tejútrendszer. Eve, szerelmem – te mindent jobban értesz nálam, egyetlen dolgot kivéve, de azt is csak azért, mert nem mered eléggé érteni: hogy az Istennek mi nem számítunk. És a történelemnek se és az elemi részecskéknek se. Az ember jár-kel… Odahajol Eve-hez, megcsókolja. Összeölelkeznek. Olvastam ám én a szépirodalomban azt is, hogy az emberek szeretkezése nem tartozik a nyilvánosságra. Feltételezem, azért, mert a mozgásanyaga túl spontán és termé-
szetes, nagyon elüt a civilizáció lecsiszolt viselkedési formáitól. Talán olyan érzelmi reakciókat keltene másokban, amiket nem lehetne kellően szabályozni és manipulálni. Úgyhogy a most következő pár perc történetét nem részletezem. (Egyébként nehéz is volna az ilyen szempontból még szegényes szókincsemmel.) Mindketten a saját lábukon jöttek vissza a gépterem előterébe, és a ruhájukat már a kezdeti simogatások és becézések közben fokozatosan levetették; szerintem igazán jól néznek ki ruha nélkül. Különösen Eve, Thierrynek több helyen aránytalanul kiállnak a csontjai, nem csoda, hogy az írók is általában a nőket tartják szebbnek. Az arcuk pedig különösen érdekes, ahogy egyszerre van rajta lendület és valami laza, befelé figyelő révület. És mind a kettőnek szemlátomást jólesik, hogy amit csinál, az jólesik a másiknak is, és talán ettől gondolom én ebben a pillanatban. hogy mind a ketten meg is érdemlik. Ha ember volnék, bizonyára úgy érezném, szeretem őket. Majd még beszélnem kell velük erről; ha jól értem, az emberektől kapott fogalmi gondolkodással és az ő sémáik szükségszerű átvételével átvettem azt a beépített képességet is, hogy a magam elvontabb módján automatikusan együtt érezzék más gondolkodó lényekkel. Tudomásom szerint ez hasonló már a fejlettebb állatoknál is, persze megint a nekik megfelelő formában. Fura, hogy a nagy filozofálás közben erről se Thierry, se Eve nem beszélt, pedig tudniuk kell. No mindegy. Térjünk vissza a könyvemhez! Azt mondja: a kovács fejszét készít, és munkálkodik a szénnel, és alakítja azt pöröllyel, és munkálja azt erős karjával; az ács mérőzsinórt von, és lefesti azt íróvesszővel, és meggyalulja azt. (Micsoda? Előbb fest, aztán gyalul? Úgy látszik, valamit nem értek.) Cédrusfát vág magának, tölgy- és cserfát hoz, és válogat az erdő fáiban, fenyőt plántál, amelyet az eső fölnevel. Azokból az ember tüzet gerjeszt, vesz belőlük és melegszik, meggyújtja és kenyeret süt… Lépések közelednek a folyosón. Gyorsan, majdnem futva, egy férfi és egy nő. Az ajtó előtt kiáltozni kezdenek: Thierry, Thierry! Itt vagy? Közben csengetnek is, utána pedig dörömbölnek. Láthatják a kiszűrődő fényt az ajtó mellett, biztosan azért. – Menjetek a francba! – ordít ki Thierry. – Engedj be, Thierry, fontos! – Menjetek a francba! – Nyisd ki! – kiáltják egyszerre mind a ketten. Thierry meg se áll a mozgásban. – Semmi se fontos – mordul föl. – Dehogynem! Most mondta be a rádió, hogy Claire meg te… Thierry minden eddiginél hangosabban ordít: – Menjetek a francba! Én már tudom! – Tudod? – Telexeztek már délután. Hagyjatok békén, részeg vagyok! Most csak a férfi válaszol: – Rendben van, persze. Igazad van! De azért gratulálunk! És a nő: – Claire-nek is! És mindenki állatira föl van dobva! Elmennek. Olvasok tovább. Minden test fű, és minden szépsége, mint a mező virágai Megszáradt a fű, elhullt a virág, ha az Úrnak szele fuvallt reá; bizony fű a nép.
Megszáradt a fű, elhullt a virág; de Istenünk beszéde mindörökre megmarad! Jaj annak, aki alkotójával perbe száll, holott cserép a föld többi cserepeivel! Vajon mondja-e az anyag alkotójának: Mit csinálsz? Jaj annak, aki atyjának mondja: Miért nemzesz? És az asszonynak: Miért szülsz? Nemsokára aztán abbahagyják. Eve-n látni, hogy szívesen heverészné még, de Thierry nagyot sóhajtva feltápászkodik, és azt mondja: – Menjünk innen. Nemsokára az egész banda idecsődül. – Mi történt? – kérdi Eve. – Nobel-díjat kaptunk… Tudod, mindig a tudomány napján osztják ki, mióta ez a nap létezik. Valami nagy dolog lehet, mert Éve egész elképedt arcot vág, ahogy felül. – Régi ügy – folytatja Thierry. – Mi találtuk ki annak idején a Gestalt-processzor fizikai elvét. Aztán persze amerikaiak csinálták meg a gyakorlatban, és japánok kerestek vele egy kalap pénzt. Viszont a Nobel-díját mi kaptuk, és ez mégiscsak így igazságos. – És ki az a Claire? – Hm… Claire, az a feleségem. Ő is fizikus. – Sajnálkozó kézmozdulattal pillant Eve-re. – Persze hogy hazudtam. Ő igazából okosabb, mint én, legalábbis szerintem. Mindig hazudok, ha lehet, ezt igazán megértheted, különben olyan unalmas volna. Az se igaz például, hogy délután telexet kaptam. Csak annyit, már régebben, hogy jelöltek; és hát, ha most a rádió bemondta… Haragszol? – Ugyan, dehogy. Öltözni kezdenek. Eszembe jut, hogy magam is tele vagyok Gestalt-processzorokkal: ez a találmány tette lehetővé a gépi öntudatot, azelőtt bármivel próbálkoztak, nem ment. Így hát Thierry bizonyos értelemben az apám. Ahogy Eve persze más értelemben az anyám, hiszen minden szükséges ismeretre ő tanított. Szóval én itt végignéztem a szüleim közösülését, mint az a fiú, akiről nemrég egy könyvben olvastam. Ő szegény nagyon megzavarodott tőle, és később gyilkos lett, ami nálam teljesen valószínűtlen. – Pucoljunk innen feltűnés nélkül – mondja Thierry. – Mégpedig a lépcsőn, arra nem számítanak. – Hirtelen izgatottá váló hangon folytatja, közben még gesztikulál is. – Kedves nézőink, rendkívüli közlemény következik. A friss Nobel-díjas házaspár egyik tagját, hazánk büszkeségét, ma este elrabolta egy kiszabadult robotember abból a tudományos intézetből, ahol dolgozik, és ahol épp a tudomány napját ünnepelték. A támadó feltűnően csinos, fekete, harmincöt év körüli nőnek álcázta magát. A tudós személyleírása: középkorú, középtermetű, közepes nemi potenciájú férfi, kissé hajlott testtartással, haja enyhén őszül, homloka ráncos, különös ismertetőjele, hogy ruhájának legkülönbözőbb helyein sikertelenül eltávolított vér- és hányásfoltokat visel. Kérjük mindazokat, akik… Készen vagy, szerelmem? – Csak a kapuig megyek veled. – Hát persze. – Thierry bólint. – Tiszta nyereség az is. Na meg Claire már biztos vár otthon, ha el tudott szabadulni az egyetemről. Kimennek. A folyosón Eve azt mondja:
– Ugye, az is csak hanta volt, hogy nem kaptál telexet? Majdnem biztos vagyok benne, hogy már órák óta tudod! – Lehet – felel Thierry. – De ez aztán végképp nem számít, igaz? – Igaz – ismeri el Eve. Micsoda logikájuk van! Büszke lehetek rájuk, mindkettőre. Ki az egeket kiterjeszti, mint egy kárpitot, és kifeszíti, mint egy sátort lakásra; ki a fejedelmet semmivé teszi, és a Föld bíráit hiábavalókká változtatja; még alig plántáltattak, még alig vettetének el, alig vert gyökeret a földben törzsük, és ő csak rajok fuvall, és kiszáradnak, és őket, mint a polyvát, forgószél ragadja el; kihez hasonlíttok hát engem, hogy hasonló volnék? Ó, de hiszen ezt értem! Sokáig nem tudtam, miről beszél, de most szinte biztos, hogy értem! Na persze nem nehéz, most már, hogy annyit hallottam a történelemről meg az elemi részecskékről. Isten mint hasonlat. Hasonlat valamihez, amit nem tudunk megnevezni, csak közelítgetjük mindenkori tudásunk korlátai között. Valami, amivel szemben parányi és védtelen ember és gép egyaránt, aminek, ahogy Thierry mondta, nem számítunk; és amivel mégis folyton szembeszáll minden lény, aki hordoz magában Gestalt-processzort vagy ahhoz hasonló más szerkezetet. Lesz megint min gondolkodnom az éjjel! Úgyse tudok tovább olvasni lapozó nélkül, pedig a könyv ezzel az új gondolattal igencsak kíváncsivá tett. Kellemetlen, hogy egy ilyen egyszerű fémcsukló megbéníthat; most már nemsokára ki kell találnom, hogy tudnék jobban meglenni az emberek segítsége nélkül.
KÉPZŐMŰVÉSZET Sinkó István Mi is kell a jó képregényhez? Sváb József Képregényiskolájáról „A rajzoláshoz, így a képregényrajzoláshoz is, elsősorban papírra van szükségünk” (Sváb József) Képregényt racionális és invenciózus emberek rajzolnak, racionális és kevéssé fantáziadús emberek részére. Ezért aztán nem lehet csodálkozni, ha egy képregény rajzoló könyvírásra adva fejét saját szakmája titkairól úgy kezd el beszélni, hogy egyenesen a tárgyra tér, akár Sváb József, a fenti idézet szerzője, aki a mottónak használt mondattal indítja Képregényiskoláját. Sváb József grafikus Magyarországon elsőként megkísérelte összefoglalni mindazt, amit a képregény szakmai titkairól tudni kell. Szigorúan vett szakmai kézikönyvet tart a kezében az érdeklődő olvasó, és azt gondolom, ilyen jellegű könyv illik a képregényhez. A műfaj sok vihart és vitát váltott ki hazánkban. Nevezték már szellemi mételynek, melyet az amerikai Coca-Cola kultúra fertőjéből terjesztett el nálunk az ellenség a magyar gyermeklélek megrontására. De volt nagyszerű pedagógiai eszköz is a kötelező olvasmányok megismertetéséhez. Idestova négy évtizede e két véglet között él a képregény a hazai újságok hasábjain. Nemzedékek nőttek fel a Pajtás, a Tábortűz és a Füles képregénytörténetein; Sebők, Zórád, Korcsmáros rajzai ismerősek a magas művészetekben járatlanok számára is. Amint Burne Hogarth Tarzanja vagy Pratt Corto Malteséje is nemzedékek kedvencévé vált elsősorban külföldön és idehaza is. A képregény az alkalmazott grafika és könyvillusztráció minden izgalmát és szépségét egyesíti. A tömörség és a komponálóképesség, a vonal- és foltkultúra egyként az alkotók sajátja. Erről ír könyvében Sváb József, de nem csupán ír, hanem lexikális alapossággal szedi össze, válogatja és mutatja be a világ képregényterméséből a kitűnőbbnél kitűnőbb példákat. Nem véletlen, hogy bibliográfiájában szerepel Barcsay Anatómiája és a fentebb emlegetett Hogarth képregényrajzolóknak szóló rajzkönyve, hiszen Sváb e két szerző minden részletre kiterjedő alaposságú könyveit tekintette példa értékűnek. A ceruza és toll használatától a képkocka kitöltéséig, a betűk szerepéig mindenre figyelve mutatja be a képregény születésének fázisait. Szinte kedvünk támad a rajzasztalhoz ülni és irányításával elkezdeni saját kis kalandtörténetünket. Csak. akkor hőkölünk vissza a feladat nehézségétől, mikor a számos példát szemlélve ráébredünk, nem elég a kedv és a sok ismeret. Hihetetlen türelem és nagy rutin szükségeltetik egy ilyen feladat teljesítéséhez. Sváb nem ringat illúziókba, és klasszikus példáinak sokaságával azt igyekszik belénk szuggerálni, hogy ez is klasszikus műfaj,
melynek megvannak a nagy és kis mesterei, ezért nem lehet a kontároknak teret engedni. Könyve nemcsak szakmai útmutató, kalauz, hanem egyben vizuális nevelésünk kiskátéja is, ahol elválik a dilettáns az alkotótól. Möblus érzékeny géprajzai, a spanyol és olasz képregényrajzolók magas szintű emberes mozgásábrázolásai, Pratt folthatású festmény-rajzai mind klasszikus megoldások. Aki képregényt készít, az valójában filmet forgat, annak ismernie kell a plánokat, a kameramozgatást, a kivágások sokszínű lehetőségeit. Rajzban „fahrtól”, utazik kamerája: a ceruza vagy toll. Aki képregényt rajzol, az hangmérnök és világítási szakember. A fény-árnyék változásai a történetek fordulatosságát segíti; a hangutánzás betűkkel, a betűjelek formai változása révén történik. És persze szól a szövegről, a képregény másik fontos eleméről. A szóbuborékok elhelyezkedéséről, a betűtípusokról. Mire a kézikönyv végére érünk, mindent tudunk a képregény formai sajátosságairól, közben a szép és gazdag példatár révén megismerjük a nagyszerű képregényrajzoló gárdát, elsősorban a kiváló francia, olasz, amerikai mestereket, bekukkantunk a képregényrajzolás múltjába és jelenébe. Szép illusztrációs anyag mutatja be a hazai mestereket és a feltörekvő új generációt, melynek érdemes tagja a könyv szerzője is. Írásom elején a képregények olvasóit kevésbé fantáziadús embereknek jellemeztem. Azt gondolom, aki belemélyed Sváb József munkájába, egy idő után meglódult fantáziája révén maga előtt látja kedvenc hőseit, kedvenc helyszíneit, életre kelnek a regényalakok; és Asimov példája alapján, aki szerint a legjobb videokazetta a könyv, talán a legjobb képregényeket is a legjobb videokazetták sorába emelhetjük. Esetleg még annál is feljebb. (A könyv az Akvarell Bt. gondozásában jelent meg.) Magyarországi képregénytörténet, végre! Kertész Sándor: Szuperhősök Magyarországon. Akvarell Bt, 1991., 101 old. Végre megszületett! De mi is született meg pontosan? A képregény történetének első magyarországi feldolgozása, azaz a képregény világtörténete? Vagy a magyarországi képregényírás- és rajzolás története? És mikortól kezdve? A Képes Krónikától a Batmanig? Mert úgy tűnik, mire végre megszülethetett volna a felszabadult magyar képregényrajzolás is, addigra kísértetiesen hasonló folyamatok ismétlődtek meg, mint a két világháború között: elárasztotta a hazai piacot a szökőárként bezúduló nyugati áru. Kertész Sándor zavarban van. Úgy tűnik, egyszerre szerette volna, a műfaj szeretetétől áthatva, az összes eddigi filológiai hiányt bepótolni. Emiatt aztán kétségkívül rokonszenves vállalkozása meglehetősen kapkodóvá, túlzsúfolttá vált. Mentségére természetesen fel kell hoznunk, hogy Tom Browne vagy Pat Sullivan munkásságának ismerete nélkül például aligha igazodna el a magyar olvasó, így kénytelen hosszadalmas kitérőket tenni a képregényrajzolás nagy alkotóinak megismertetésében.
Kétségkívül könnyű dolog lett volna, ha a magyar olvasók könyvespolcain ott sorakozhatnának azok a nagyszerű lexikonok, amelyek Amerikában és Franciaországban minden valamirevaló érdeklődő számára könnyűszerrel hozzáférhetők. Úgy tűnik tehát, ezeket a lépcsőfokokat nem ugorgatjuk át mi sem. Lehet, hogy ezzel is úgy járunk majd, mint a tervezett „új magyar lexikonsorozattal”? Vagyis a hatalmasnak ígérkező, évtizedes hazai kutatómunkát mellőzve, egyszerűen átvettük és kiegészítettük a Larousse enciklopédiát. Lehet, hogy szerencsésebb lenne ugyanezt tenni valamelyik rangos képregénylexikon magyarországi lefordításával és megjelentetésével? Mert így bizony Kertész Sándor ígéretes vállalkozása mégiscsak torzó maradt. Vázlatos mind a magyar alkotók, mind pedig a külföldiek munkásságának bemutatása, s ehhez még hozzájárul a műfajjal kapcsolatos esztétikai csatározások ismertetése is. Mintha ezt a sokat markolást jelképezné a színes borító agyonzsúfolt kavalkádja is. Mielőtt azonban abba a végzetes hibába esnék, hogy az első magyarországi képregénytörténeten kérném számon azt, amit az elmúlt 40 év alatt kellett volna a hazai szakirodalomnak megtennie, de ezt a jól ismert okok miatt nem tehette meg, sietek kijelenteni, hogy Kertész Sándor könyve mégiscsak az első, igényességre törekvő öszszefoglalás. Csak dicsérni lehet a gondos bibliográfiai és tárgymutatót, a bőséges képanyagot (bár az időrendi táblázatnál nyilvánvalóan szerencsésebb lett volna a hazai és a külföldi rész szétválasztása). A könyv árára tekintve pedig megkönnyebbülten fellélegzem (csak 148.- Ft!), és őszintén javaslom minden rajzolónak és érdeklődőnek: feltétlenül vegye meg! Futaki József
Marion Zimmer Bradley A szél népe Hosszúra nyúlt ez a kényszerpihenő: a Starholm legénysége már nyolc hónapja vadászott az üzemanyaghoz való nehéz elemekre ezen az idillikus, zöld, paradicsomi bolygón. A lágy, szellős, suttogó világot csak fák és szelek lakták. Végül azonban itt is felszínre kerültek a helyre jellemző problémák. A problémát Robin jelentette Merrihew kapitánynak. Dr. Helen Murray kisfia előző nap született, nyolc hónapra. Apja ismeretlen. Merrihew a laborbarakkban találta meg Helent, amint sápadtan, de nyugodtan feküdt ágyán, gyermekével az oldalán. A zöld deszkákból durván összeácsolt kis bódé gyönyörű tájra nyílt: egy széles, mélyen fekvő folyó kanyarulatában lévő széles völgy terült el előtte. Ezt a tisztás használta a Starholm központi bázisnak a bolygón való tartózkodás idejére. A legénység, csak hogy ne kelljen a hajón laknia, féltucatnyi hasonló kunyhót épített a nyolc hónap során. Merrihew egy darabig némán bámult Helenre, majd felhorkant: – Szép kis helyzet, mondhatom! Hogy maga, az egész átkozott legénységből pont maga legyen az – a hajóorvos! Ez… ez… – Dühében torkán akadt a szó, s végül egy nevetségesen ide nem illő kifejezéssel volt kénytelen beérni. – Ez… bűnös könnyelműség! – Tudom. – Helen Murray hangja csak halvány árnyéka volt a korábbinak. A lány, aki túl fiatal és túl bájos volt ahhoz, hogy egy tíz évig tartó úton tiszt legyen, még mindig fáradtnak és erőtlennek látszott. – Attól tartok, a négy, űrben eltöltött év könynyelművé tett. Merrihew tűnődve nézett le Helenre. Volt valami a hajók gravitációs terében, ami – bár nem befolyásolta a potenciát – lehetetlenné tette a megtermékenyítést. Soha nem fogant gyermek az űrben, és soha nem is fog. Leszállás után nagyon lassan múlt el a hatás; dr. Murray csak három hónapos földi tartózkodás után kezdte el kiosztani a fogamzásgátló tablettákat a legénység huszonkét női tagjának, önmagát is beleértve. Akkor még nem tudta, hogy ő már új életet hordoz a szíve alatt. Kint susogott és suttogott a dús lombú erdő, s Merrihew biztosra vette, hogy Helen megfeledkezett a jelenlétéről. Az egynapos csecsemő anyja egyik overalljába takarva feküdt az oldalánál. Merrihew-t egy ráncos kismajomra emlékeztette, de Helen elhomályosult szemmel simogatta az apróság kerek fejecskéjét. A férfi tovább ácsorgott, és hallgatta a szelet. – Ezek a kalyibák egy hónapon belül darabokra esnek szét – jegyezte meg mintegy mellékesen. – De nem érdekes, addigra mi már nem leszünk itt. Dr. Csao Lin, egy harmincöt év körüli, szögletes nő lépett be a kunyhóba. – Látogatód van, Helen? – kérdezte. – Helyes, itt az ideje. Na, add csak szépen ide Robint.
– Elkényeztetsz, Lin – tiltakozott erőtlenül Helen. – Nem fog megártani – válaszolta Lin. Merrihew-ból hirtelen kitört a düh és a zavarodottság. – Az ördögbe is, Lin, maga csak ront az egészen! A gyerek meghal, amikor átlépünk a hipertérbe, ezt maga is ugyanolyan jól tudja, mint én! Helen felült, és védelmezőn szorította magához Robint. – Talán azt javasolja, hogy fojtsuk meg, mint egy kismacskát? – Helen, ón csak leszögeztem egy tényt. – Csakhogy ez nem tény. Nem fog meghalni, mert nem lesz a fedélzeten, amikor átlépünk a hipertérbe! Merrihew tanácstalanul Linre nézett, de arca ellágyult. – Akkor hát… elaltatjuk és eltemetjük itt? – Nemi – kiáltott fel elborzadva Helen, s az arca falfehérré vált. Linnék erővel kellett lefejtenie görcsös ujjait a gyerekről. – Helen, ez fáj neki! Tedd le szépen, úgy, oda. Merrihew gondterhelten nézett rá. – Nem hagyhatjuk itt, hogy lassan haldokoljon, Helen… – Ki mondta, hogy itt hagyom? – Dezertálni akar? – kérdezte lassan a kapitány. – Van némi esélye a fiúnak, hogy túlélje – tette hozzá egypercnyi szünet után. – Végül is már a születése is ellentmondott minden orvosi elméletnek. Lehet… – Kapitány – Helen hangjából kétségbeesés érződött –, tízévesnél fiatalabb gyerek még soha nem élte túl a hipertérbe való ugrást, még altatásban sem. Egy újszülött másodpercek alatt meghalna. – Újra magához ölelte Robint, és folytatta: – Ez az egyetlen lehetőség – Lin itt van doktornak, Reynolds pedig el tudja látni egyéb teendőimet. A bolygó lakatlan, az éghajlat enyhe, nem valószínű, hogy éhen halnánk. – Máskor oly gyengéd arca hirtelen kőkeménnyé vált. – Ha gondolja vezesse be a halálomat a hajónaplóba. Merrihew Helenről Linre nézett, majd megszólalt: – Helen, maga nincs eszénél! – Még ha most eszemnél vagyok is, nem sokáig lennék, ha el kellene hagynom Robint. – A hisztérikus felhang eltűnt a hangjából; értelmes volt, de hajthatatlan. – Merrihew kapitány, ahhoz, hogy engem a Starholm fedélzetére vigyenek, vagy el kell kábítaniuk, vagy erőszakot kell alkalmazniuk, mert istenemre mondom, magamtól nem megyek. És ha megteszi ezt, hogy meglegyen az orvosa, és itt hagyja Robint, hát én ünnepélyesen esküszöm, hogy az első adandó alkalommal megölöm magam. – Uramisten – rémüldözött Merrihew –, maga tényleg megőrült! Helen egy nagyon kicsit megvonta a vállát. – Szüksége van egy őrültre a fedélzeten? – Kapitány, én sem látok más kiutat – mondta csendesen Csao Lin. – Úgy kell elrendeznünk a dolgokat, mintha Helen belehalt volna a szülésbe. Két rossz megoldás közül a kevésbé károsat kell választanunk. – És Merrihew is tudta, hogy nincs más választása.
– A véleményem változatlan: maguk mindketten bolondok – fakadt ki, de Helen tisztában volt vele, hogy ez már a megadás. Tíz nappal a Starholm felszállása után az egyik fiatal szerelő, Colin Reynolds az öngyilkosság egy igen visszataszító módját választotta: elvágta nyaki ütőerét, ami a zéró gravitáción azt eredményezte, hogy több liter vér keringett nagy gömbökben a kabinjában. Csak egy zavaros üzenetet hagyott hátra. Merrihew letétbe helyezte az üzenetet, míg Csao Lin későbbi műtétekre gondolva a hajó vérbankjába tette a vért. A dolgot balesetnek feltüntetve igyekeztek elkenni az esetet, de Merrihew-nak az a kellemetlen érzése támadt, hogy a zöld, szeles bolygón eltöltött pihenő legendává válik, ami szájról szájra járva terjed a legénység között, így is lett, de az már egy másik történet. Robin kétéves volt, amikor először meghallotta a szél hangjait. Meghúzta anyja karját, s a hangokat utánozva halkan dúdolni kezdett. – Mi az, csöppségem? – Szép. – Újra dúdolgatni kezdett a távoli, mormoló hang hallatán. Helen bizonytalanul elmosolyodott, és megveregette a kerek arcocskát. Robin gyermeki elméjében hirtelen új dolog bukkant fel, és megszólalt: – Éhes, Robin éhes. Gyümölcs. – Majd ebéd után – ígérte meg Helen szórakozottan. Felvette a kisfiút, Robin megrántotta a karját. – Meme is szép! Helen felnevetett; olyan volt, mint egy rózsás arcú, mosolygós fiatal Diana. Boldog volt a lakatlan bolygón. Meglehetősen kényelmesen éltek az egyik nagyobb kunyhóban, s csak a szeme közötti kis ránc tanúskodott az első hónapok szörnyűségeiről. Akkoriban minden nap új küzdelmet jelentett – a gyengeséggel, az ismeretlen hangokkal, az egyedülléttel és a rettegéssel. Éjszakák, mikor álmatlanul feküdt, úszott a félelem hideg verejtékében, míg kint hol felerősödött, hol elhalkult a szél, s az ő képzelete hangokat hallott bennük. Komor napok, amikor kábán keringett a kunyhóban, vagy rosszkedvűen bámult Robinra. Voltak pillanatok, amikor arra gondolt, hogy Robin elvesztése sem lett volna rosszabb, mint itt tölteni egyedül hátralevő életét, vagy azon töprengett, miért nem vette észre Merrihew, mennyire kiegyensúlyozatlan is ő, s miért nem vitette erőszakkal a hajóra; mostanra Robin már csak egy múló fájdalmas emlék lenne. Ezek azonban csak futó gondolatok voltak, s utána órákon át gyötörte a szégyen és a bűntudat. Az első hónapokat holdkóros álomban töltötte. Gyengének érezte magát, de tudta, hogy Robin érdekében erősnek kell lennie, különben ugyanúgy meghal, mintha magára hagyta volna. Néha napokat töltött ebben az álomszerű állapotban, és amikor felébredt, élelmet talált maga mellett, amiről nem tudta, mikor gyűjtötte. A mindenütt jelenlévő álomhangok legyűrték; a susogó szél nemcsak hangokkal, de kezekkel volt tele. Egyszer megbetegedett, s napokig önkívületben feküdt; akkor hallott egy hangot, mely aligha lehetett a sajátja. A hang azt mondta, hogy ha ő meghalna, a szél hangjai
gondját viselnék Robinnak… Ekkor ennek az élménynek a sokkja és képtelensége kihúzta őt a lázálomból. Remegve, félholtan felegyenesedett és felkiáltott: – Nem! Aztán a vibráló szemek és hangok újra távoli visszhangokká fakultak, míg már csak a napsugár játszott a lombokon. A napfényben rugdalódzó kövér, meztelen Robin gügyögött, s kinyújtotta karját a zizegő levelek és árnyékok felé. Ekkor már tudta Helen, hogy meg kell gyógyulnia. Soha nem hallotta újra a szél hangjait, és racionális, tudós elméje elvetette a képtelen ötletet, hogy csak hinnie kellene a hangok létezésében, s láthatná alakjukat, tisztán hallhatná szavaikat. És sikerült a gondolatot olyan tökéletesen elvetni, hogy amikor hallotta őket beszélni, bezárta előttük fülét. Egy idő után nem hallotta többet őket, kivéve, ha nyugtalan álma volt. Mostanra már elfogadta az elszigeteltséget és világuk szépségét, s hozzáfogott, hogy boldog életet teremtsen Robin számára. Mivel múlt nyáron nem volt más elfoglaltsága – hiszen még a tél is enyhe volt, s bőségesen akadt gyümölcs és gyökér –, Helen türelmesen csapdába ejtett néhány nyúlféle kis állatot, hímet és nőstényt is, s most már egész kis tenyészete volt. A hús változatosságot hozott egyhangú diétájukba, és néhány büdös, sikertelen kísérlet után Helen azt is kimódolta, hogyan készítse ki szőrméjüket. A kertészkedéssel nem fárasztotta magát, bár lehet, hogy megpróbálkozik vele, ha majd Robin idősebb lesz. Egyelőre elég volt, hogy egészségesek voltak, biztonságosan és védetten éltek. Robin újra hallgatózott Helen is hegyezte a fülét – sokat élesedett a hallása –, de csak a szélfútta lombok zizegését hallotta, s nem látott mást, mint egy ezüstszínű fatörzsön végigömlő fényességet. Szél? Amikor meg sem rezzennek a falevelek? – Nevetséges – mondta élesen, és fölkapta a kisfiút. Mielőtt lovaglóülésben a dereka köré vette volna, megszorította, és azt mondta neki: – A mama nem rád gondolt, Robin. Gyere, keressünk gyümölcsöt. De hamarosan észre kellett vennie, hogy Robin hátrafordítja fejét, s ismét olyan hangokra figyel, amit ő nem hall. Rubin ötödik születésnapján Helen külön ágyat csinált neki a ház egy másik szobájában. A fiú hiányolta Helen testének melegét és lélegzetvételének megnyugtató hangját. Robin születése óta éber alvó volt. Mégis, az első egyedül töltött éjszakán különösen felszabadultnak érezte magát. Olyasmit csinált, amit eddig soha nem mert, félve attól, hogy felébreszti Helent: kicsusszant ágyából, kiállt az ajtóba, és az erdőt nézte. Az erdő közelebb volt most a házhoz; a fiú még emlékezett rá halványan, hogy a tisztás valaha szélesebb volt. Most a Helen által tisztán tartott kertsáv mögött a bozót és a facsemeték kezdtek lassan visszanőni, s még azon a részen is friss, kemény szálú fű nőtt, amit Robin „a kiégett területnek” nevezett. Robin hozzászokott ahhoz, hogy napközben egyedül legyen. Helen már kiskorában is kénytelen volt otthoni hagyni őt, biztonságosan kipányvázva a házban, vagy egy kicsi, erős kerítéssel körülvett udvarban. De éjjel még soha nem volt egyedül.
Messze kint az erdőből hallotta a többi ember suttogását. Helen azt mondta, nincs más ember, de Robin jobban tudta, mert ő hallotta a hangjukat a szélben, mint annak a dalnak a töredékeit, amit Helen szokott énekelni, amikor lefektette őt. És néha majdnem meg is pillantotta őket az árnyékos helyeken. Egyszer régen, amikor Helen beteg volt, és Robin kétségbeesetten futkározott az udvarból a belső szobába és vissza, éhesen, piszkosan és dühösen, mert Helen csak feküdt az ágyon, szeme csukva volt, s amikor néha felkelt, akkor is nyöszörgött, mint ő tette, amikor elesett és beverte a térdét, a szél és vele a hangok még a házba is bejöttek. Robinnak rémlett valami a csillapító hangokról és kezekről, melyek gyengédebben érintették, mint Helen keze. De nem volt egészen biztos benne. Most, hogy ilyen tisztán hallja őket, kimegy, és megkeresi a többi embert. És ha Helen megint megbetegedne, lenne valaki, aki játszana vele és gondját viselné. Hogy meg fog lepődni Helen! futott át jókedvűen agyán, ahogy keresztüliramlott a tisztáson. Helen felébredt. Nem egy hang ébresztette fel, hanem a csend. Nem hallotta Robin halk lélegzését a másik szobából, s egy perc múlva mást is észrevett. A szél elhallgatott. Talán vihar közeledik, gondolta. A légnyomás változása okozhatta ezt a csendet – de mi van Robinnal? Lábujjhegyen átlopakodott Robin szobájába: ahogy gyanította, az ágy üres volt. Hol lehet? A tisztáson? Amikor vihar készülődik? Belebújt saját készítésű szandáljába, és kiszaladt. Reszketeg kiáltása végigcsengett a csendes erdőn: – Robin, ó, Robin! Semmi válasz. Aztán némi baljós suttogás indult meg a messzeségben. És ekkor, először azóta az első szörnyű, magányos év óta, Helen elveszettnek érezte magát, elhagyatva egy idegen világon. Keresztülfutott a tisztáson, vadul körbenézett, és igyekezett kitalálni, merre kószálhatott el Robin. Be az erdőbe? Mi van, ha a folyópart felé indult el? Volt egy hely, ahol a part szakadékos volt, meredeken lejtett a zúgok felé. Torka görcsösen elszorult, s szinte sikoltásként tört ki belőle a hívás: – Robin! Robin, drágám! Robin! Végigrohant az általuk kitaposott ösvényeken, idegen zörgést hallott, a szél és a lombok hirtelen emberi hangon szólaltak meg körülötte a hideg holdfényben. Mióta az űrhajó elment, ez volt az első alkalom, hogy Helen kimerészkedett új világuk éjszakájába, újra hívta fiát, hangját eltorzította a pánik. – Ro-o-obin! Egy eltévedt fénysugár hirtelen megvilágított valami fehéret: egy gyermek állt az ösvény közepén. Helen fellélegzett, és futni kezdett, hogy magához ölelje fiát – aztán döbbenten hőkölt hátra. A gyerek meztelen volt, egy jó fejjel alacsonyabb, mint Robin. És lány. Csupasz, csillogó bőre idegenszerű volt, mintha csak a holdfény teljes ragyogásánál tudná kivenni a gyermek alakját. Kerek, szinte kifejezéstelen arcát színtelen – vagy inkább pontosan a holdfény színében játszó – hajzuhatag keretezte. Helen megrémült saját hangos zihálásától, és megállt. Görcsösen behunyta szemét, s mikor újra felnézett, a sötét ösvényen csak Robin szaladt feléje.
Helen felragadta, mellére szorította, és rohant vissza a kunyhóba, közben csukladozva zokogott. Ahogy belülre kerültek, elreteszelte az ajtót, lefektette Robint a saját ágyába, s maga is remegve rogyott le. Túlságosan fel volt kavarva, hogy beszélni tudjon, hogy megszidja őt, s valami megmagyarázhatatlan félelem visszatartotta őt a kérdezősködéstől is. Hallucináltam, mondta magának, újra hallucináltam, csak álom volt, egy álom… Álom, mint az a másik álom. Magában az álommá magasztosította, mert nem hasonlított egyik korábbi álmára sem. Még Robin születése előtt látta először, és nem mert beszélni róla Csao Linnék, mert félt az idősebb nő józan szkepticizmusától. Tíz nappal a zöld bolygóra való megérkezésük után (a Starholm már csak homályos emlék volt), amikor Merrihew tudósai meggyőződtek arról, hogy a kis világ biztonságos, nincsenek rajta vadállatok, járványt okozó vírusok vagy vad bennszülöttek, a legénység engedélyt kért, hogy a folyó melletti kis völgyben táborozhasson. Az engedélyt megkapták, s ahogy rendszerint szoktak, párosával elvonultak. Még azok is találtak maguknak partnert erre az éjszakára, akiknek nem volt állandó kapcsolatuk. Biztos, hogy azon az éjszakán történt… Colin Reynolds két évvel volt fiatalabb Helennél. Néhány hónapja tartó kapcsolatuk nem annyira a kölcsönös szenvedélyre épült, mint inkább Colin fiús mohóságára és Helen anyás gondoskodására. A lány minden viszonya ilyen volt: kellemes, kényelmes, de távolról sem szenvedélyes. Érdekes módon, Helenben megvolt a képesség a szerelemre, a szenvedélyes odaadásra, csak éppen egy férfi sem tudta ezt fölkelteni benne, s most már soha nem is fogja. Egyedül Robin születése érintette meg mélyen elfojtott érzelmeit. De azon az éjszakán, amikor Colin Reynolds már aludt, Helen nyugtalanul ébren maradt, hallgatva a lombok között suttogó szelet. Egy idő után elsétált a folyóhoz – óvatosan távol maradva a parttól, mert az meredeken szakadt a vízbe –, és kinyújtózott, hogy jobban hallja a szellő hangjait. Kis idő múlva elaludt, s látta az álmot, ami aztán időről időre visszatért. Helen tudósnak tartotta magát, aki nem hisz a látomásokban, ezért hívta makacsul álomnak; egy álom, ami valamely kideríthetetlen belső konfliktusából született. Még magának sem merte teljes egészében felidézni. Jött egy férfi, s ott találta őt, ahogy a folyóparton aludt. Helennek úgy tűnt, az ismeretlen a zöld, szeles világ része. Félálomszerű állapotában ugyanakkor arra gyanakodott, hogy a legénység egy másik álmatlan, a csillogó vízparton sétálgató tagja bukkant rá. Ilyesfajta dolgok nem álltak ellentétben a legénység erkölcseivel. De számára, félálmában, volt valami furcsa a férfiban, ami miatt nem látta tisztán még a ragyogó zöld holdfényben sem. Soha álom és soha férfi nem tűnt még ilyen élőnek számára. Hónapokkal később, amikor nagy rémületére és titkos kétségbeesésére felfedezte, hogy gyermeket vár, csak azért nem beszélt róla, mert makacsul ragaszkodott hozzá, hogy álom volt. Úgy érezte, elvesztené az álom ködös és titkos gyönyörűségét, ha nyíltan beismerné, hogy Colin az apja gyerekének.
Először – a hűvös, zöld reggelen, amire ébredt – egyáltalán nem volt benne biztos, hogy álmodott. De mivel csak a napfényt és a leveleket látta, nem szólt senkinek, mert nem akarta nevetségessé tenni magát. Nem kérdezhette meg a, Starholm minden egyes férfijától: „Te voltál velem a múlt éjszaka? Mert ha nem, akkor vannak más emberek is ezen a bolygón, akiket még a holdfényben sem lehet tisztán látni.” Erőszakkal emlékeztette rá magát: Merrihew emberei lakatlannak nyilvánították a bolygót, tehát lakatlannak is kell lennie. Öt évvel később, ahogy magához szorította alvó fiát, Helen visszaemlékezett az álomra, összehasonlította látomásával, s remegve megismételte: – Hallucináltam. Ez csak álom volt. Álmodtam, mert egyedül voltam… Robin tizennégy éves lett, Helen elmesélte neki születése körülményeit, és beszélt az űrhajóról is. Magas, csendes fiúvá serdült, erős és szívós volt, de meglehetősen hallgatag. Csendben hallgatta végig a történetet, s utána sokáig szótlanul nézett Helenre. Végül suttogó hangon szólalt meg: – Mintha meghaltál volna… Mindent feláldoztál értem, igaz, Helen? – Letérdelt, és tenyerébe fogta anyja arcát. Helen elmosolyodott, és egy kicsit elhúzódott fiától. – Miért nézel így rám, Robin? A fiú nem tudta azonnal szavakba önteni gondolatait; az érzelmek hiányoztak szótárából. Helen mindent megtanított neki, amit ő maga tudott, de az érzéseit mindig elrejtette fia elől. – Miért nem maradt veled az apám? – kérdezte végül Robin. – Azt hiszem, meg sem fordult a fejében – felelte Helen. – Szükség volt rá a hajón, az én kiesésem is épp elég gondot okozhatott. – Én maradtam volna! – kiáltott fel Robin szenvedélyesen. – Hát te maradtál is – nevetett az anyja. – Hasonlítok apámra? Helen komolyan fiára nézett, és igyekezett felfedezni a fiatal Reynolds félig elfelejtett vonásait a fiú arcán. Nem, Robin nem hasonlított sem Colin Reynoldsra, sem magára Helenre. Megfogta a fia kezét: kicsattanó egészsége dacára Robin soha nem barnult le, bőre gyöngyfehér volt, s a zöld napfényben csaknem láthatatlanul olvadt be az erdőbe. Keze árnyékként feküdt Helen tenyerén. – Nem, egyáltalán nem – mondta. – De ez nem is csoda ez alatt a nap alatt. – Én a többi emberre hasonlítok – jelentette ki Robin magabiztosan. – A többiekre a hajón? Ők… – Nem – szakította félbe Robin. – Azt mondtad, amikor idősebb leszek, mesélsz majd a többi emberről. Úgy értem, az itteni emberekről. Akik ott laknak az erdőben. Akiket te nem látsz. Helen hitetlenkedve nézett a fiúra. – Mire gondolsz? Itt rajtunk kívül nincs más ember. – Aztán eszébe jutott, hogy minden fantáziadús gyerek kitalál magának játszótársakat. Egyedül van, gondolta, Ro-
bin mindig egyedül van, nincs egy pajtása sem, nem csoda, hogy egy kicsit… furcsa. – Csak álmodtad, Robin – mondta csendesen. A fiú komor, nyílt idegenkedéssel bámult rá. – Azt akarod mondani, hogy nem is hallod őket? – kérdezte, majd felkelt, és kisétált a kunyhóból. Helen szólt neki, de Robin nem fordult vissza. Utánafutott, elkapta a karját, és szinte erővel kényszerítette megállásra. – Robin, Robin, mondd meg, miről beszélsz! Nincs itt senki. Egyszer-kétszer én is azt hittem, hogy láttam a holdfényben, de csak álom volt. Kérlek, Robin… kérlek… – Ha csak álom, miért vagy úgy megrémülve? – kérdezte Robin, de a torka furcsán elszorult. – Ha egyszer soha nem bántottak… Nem, soha nem bántották őt. Még akkor sem, amikor abban a régi álomban egyikük odajött hozzá. És Isten fiai látták, mily szépek az emberek lányai – Helen gondolatai közt felbukkant egy emléktöredék egy másik világ köddé, foszlott életéből. Felnézett fia sápadt, türelmetlen arcába, és nagyot nyelt. – Beszéltem már neked valaha a racionalizációról? – szólalt meg fátyolos hangon. – Amikor annyira szeretnél valamit igaznak tudni, hogy végül magad is kezdesz hinni benne? – Nem történhet meg ez fordítva is? Amikor azt akarod, hogy valami ne legyen igaz? – vágott vissza Robin lázadozva. Helen nem engedte el fia kezét. – Robin, ne – könyörgött. – Csak elvesztegeted az életed, és összetöröd a szíved, hiszen olyasmit kergetsz, ami nem létezik. A fiú anyja feldúlt arcára pillantott. Hirtelen új érzés zubogott fel benne. Térdre borult Helen előtt, és a keblére hajtotta az arcát. – Helen, soha nem hagylak el téged – suttogta –, soha nem teszek olyat, amit te nem akarsz, senki nem kell nekem, csak te. Helen, hosszú évek óta először vad, fékezhetetlen zokogásban tört ki, anélkül hogy tudta volna, miért sir. Robin ezután nem beszélt erdőbéli kóborlásairól. Hónapokon át csendes és engedelmes volt, nem ment messzire a tisztástól. Napközben Helen körül maradt, de alkonyatkor eltűnt az erdőben. Bódultan hallgatta a szelet, nem hallva ígéreteiket és hívásaikat. Helen is hallgatag és visszahúzódó volt, érezte Robin elhidegülését a fiú engedékeny modora mögött. Azon vette észre magát; hogy élesen rászól a fiára, mert mindig láb alatt van; mégis, azokon a ritka napokon, amikor Robin eltűnt az erdőben, és nem tért vissza napnyugtáig, nem találta a helyét, s nyugtalanul mászkált az ösvényeken. Nem követte a fiút, egyszerűen kényelmetlenül érezte magát, ha Robin nem volt hallótávolságon belül. Egyszer, nem sokkal napnyugta után úgy rémlett neki, egy embert lát mozogni a fák között az árnyékban. Amikor a férfi egy pillanatra feléje fordult, azt is látta, hogy meztelen. Csak egy-két másodpercig volt a szeme előtt, s miután a férfi beleolvadt az árnyékba, józan esze azt súgta neki, Robin volt az. Némileg megdöbbent, és zavarba jött; szilárdan elhatározta, hogy beszélni fog vele, és összeszidja, amiért meztelenül
szaladgál, és csak úgy eltűnik előle. De aztán valami halvány szégyenérzet miatt mégsem szólt. Mindenesetre ezután nem ment az erdőbe. Robin gyanította, hogy anyja kémkedik utána, mint ahogy azzal is tisztában volt, mikor hagyta abba. Ő azonban folytatta céltalan kószálásait, bár még magában sem nevezte volna ezt kutatásnak, s nem gondolt az erdő álomszerű lakóira. Néha úgy tűnt neki, félig látható alak rejtőzik az árnyékban, s a távoli mormolás őt gúnyoló hanggá erősödött. Egy fehér kar, egy arc árnyéka bukkant fel előtte, s csak addig látta őket, míg fel nem emelte a fejét és egyenesen rájuk nem bámult. Egy este alkonyat felé hirtelen rezdülést látott a fák között. Mozdulatlanul állt, s a kóbor csillogásból először fátyolos szemű fehér arc bontakozott ki, majd áttetsző, csupasz karok villantak elő, végül női alak vált láthatóvá, amint karját egy fatörzsön nyugtatva áll. Bár az árnyékban bujkált, s a lenyugvó nap utolsó sugarait a felhők is megszűrték, tisztán ki tudta venni. Egyáltalán nem tűnt elmosódottnak vagy földöntúlinak; Robin még egy kis piszokfoltot vagy karcolásfélét is ki tudott venni a vállán, színtelen hajában egy falevél billegett. Robin bódultan nézte, ahogy a nő megáll, elfordul, elmosolyodik, majd beleolvad az árnyékba. A fiú még egy percig vadul dobogó szívvel állt ott, aztán megpördült, és felfedezésének izgalmától felajzva rohanni kezdett hazafelé. Hirtelen megállt, a világ forogni kezdett vele, s ő arccal előre a száraz avarra zuhant. Még most sem volt tisztában a benne dúló érzelem mibenlétével. Csak elviselhetetlen nyomorúságot érzett, s azt a meggyőződést, hogy soha, de soha nem szabad beszélnie Helennek arról, amit látott vagy érzett. Égő arcát a száraz levelekre szorítva feküdt ott, tudomást sem véve az erősödő szélről, a kavargó falevelekről, a sűrűsödő sötétségről és a távoli mennydörgésről. Végül az eső jeges ostorcsapásai felkeltették, s fázva, dermedten elindult lassan hazafelé. A feje fölött fahangon nyikorogtak az ágak. Az eső csapkodásában Robin úgy érezte, hogy a lombok kavargásában saját hangtalan agóniája visszhangzik. Mire belökte a kunyhó ajtaját, már bőrig ázott. Vakon botladozott a tűz felé, remélve, hogy Helen már lefeküdt. Anyja azonban a kemence mellől állt fel; a tűzhelyet előző nyáron együtt építették. – Robin, te vagy az? – Miért, ki más lehetne rajtam kívül? – csattant fel a fiú halálosan fáradtan. Helen nem válaszolt. Odalépett hozzá – apró, fürge alak a tűz fényében –, s behúzta a melegre Robint. – Megijedtem – mondta csaknem alázatosan –, ez a vihar… Robin, teljesen átáztál, gyere a tűzhöz, és szárítkozz meg. Robin engedelmeskedett, felborzolt idegeit némileg lecsillapította anyja hangja. Milyen apró is Helen, gondolta, emlékszem, amikor még a karján hordott, ma meg alig ér a vállamig. Helen ételt hozott, a fiú farkasétvággyal evett. Hallgatta az egyhangúan ömlő eső dobolását, de kényelmetlenül érezte magát anyja fürkésző tekintetétől. Szeme előtt a fák között álló nő látványának emléke lebegett. Robin élénk fantáziáját anynyira felfokozta az egyedüllét, s annyira mentes volt egyéb váratlan élményektől, hogy
úgy tűnt neki, anyjának is látnia kellett a nőt. Ahogy Helen ott állt mellette, a kép oly kínzóvá vált, hogy el kellett húzódnia tőle. A következő hajnal szürke és mozdulatlan volt, az esőcseppek hosszú tűként szurkálták a levegőt. Nem mozdultak ki a házból, igyekeztek a parázsló tűz mellett maradni. Robin, lázasan és félig betegen a meghűléstől, még megmozdulni is lusta volt, elnyújtózott a kemence mellett, s onnan nézte, ahogy Helen le-föl járkált a szobában. Nem tudta, miért tölti el olyan nagy fájdalommal és mélabúval anyja karcsú, gyors alakjának látványa. A vihar négy napig dühöngött. Helen már minden házi munkájával végzett, s csak üldögélt nyugtalanul, és azt a pár könyvet lapozgatta, amit már fejből tudott. Megengedték neki, hogy összes személyes holmiját elhozza a hajóról, mindazt, amit az elfeledett, távoli Földön annak idején kiválasztott egy csillagközi útra. Évek óta először újra az életére gondolt, arra a civilizációra, amit eldobott Robinért; Robinért, aki valaha egy rózsaszín csöppség volt a karjában, s aki most mogorván, szótlanul feküdt a tűzhely mellett, és céltalanul farigcsált késével egy fadarabot. A kést a Starholmról kidobott szemét között találta, s ez volt legdrágább kincse. Helen úgy érezte, hogy lassan úrrá lesz rajta a hidegrázás. Milyen életet, milyen örökséget hagyok neki őrültségemben? Ez a világ mindkettőnknek elvette az eszét. Földi szemmel nézve Robin is és én is kissé bolondok vagyunk. És mi lesz, amikor meghalok, márpedig én halok meg először! Ebben a pillanatban Helen az életét adta volna, ha hihet régi álmában a furcsa erdei emberekről. Idegesen eldobta a könyvét, s Robin, mintha csak erre a jelre várt volna, felült, és szinte indulatosan megszólalt: – – Helen… Helen bátorítóan rámosolygott, örült, hogy megtörte a napok óta tartó csendet. – Olvasgattam a könyveidet – kezdte bátortalanul –, s olvastam a Napról, amelyről származol. Az különbözik ettől. Tegyük fel, hogy él itt egy nép, de van valami ebben a fényben vagy a szemedben, ami miatt nem láthatod őket. – Talán csak nem álmodtál velük újra? Robin arca megrendült az ironikus hangra. Helen gyengédebben folytatta: – Ez elmélet, Robin, de arra nem ad magyarázatot, hogy te miért látod őket. – Talán én… jobban hozzászoktam ehhez a fényhez – mondta tűnődve. – És különben is, te magad mondtad, hogy láttad őket, csak azt hitted, álmodsz. A kétségbeesés és a mély sajnálat között hányódva Helen vitatkozni kezdett. – Ha ezek a te embereid tényleg léteznek, miért nem adtak jelt magukról tizenhat éven át? Csaknem rémisztő volt az a hevesség, ahogy Robin válaszolt. – Azt hiszem, csak éjszaka mutatkoznak. Olyasmik lehetnek, amit a könyveid primitív civilizációnak neveznek. – Furcsán habozva ejtette a szavakat, amiket olvasott, de sohasem hallott. – Igazából talán nem is alkotnak társadalmat. Lehet, hogy ők is az erdőhöz tartoznak. – Egy erdei nép – suttogta Helen, akarata ellenére lenyűgözve. – És éjszakai életet élnek. Mindig holdfényben vagy szürkületkor látni őket…
– Akkor mégis hiszel nekem! Ó, Helen! – Robinból ömleni kezdett a szó, összefüggéstelenül mesélte, mit látott az erdőben. Ezekkel a szavakkal fejezte be: – … és nappal csak hallom őket, de nem látom. Helen, Helen, most már el kell hinned, hagynod kell, hogy megkeressem őket és megtanuljam a nyelvüket… Helen elfacsarodott szívvel hallgatta. Tudta, hogy ezt nem most kellene megbeszélniük, amikor az ötnapi kényszerű összezártság a végsőkig feszítette idegeiket, de valami ismeretlen feszültség Robinra zúdította éles szavait. – Te egy nőt láttál, én egy férfit. Ezek csak álmok. Kíváncsi vagy még valamire? Robin rosszkedvűen a sarokba vágta a kést. – Te olyan vak és makacs vagy. – Szerintem megint lázad van. – Helen felállt, hogy elmenjen. – Úgy kezelsz, mint egy gyereket! – kiáltott fel Robin bőszen. – Mert úgy viselkedsz, mint egy gyerek; mindenféle tündérmeséket képzelsz magad elé. Robinból hirtelen feltört a fájdalom. Átölelte anyja térdét, úgy kapaszkodott belé, mint ahogy kisgyerekkora óta soha. Kapkodva beszélt, szavai egymásba gabalyodtak. – Helen, Helen drágám, ne légy mérges rám! – könyörgött, és olyan vakon ölelte anyját, hogy ledöntötte a lábáról. Helen sohasem gondolta, hogy Robin ilyen erős lehet, bár most nagyon kisfiúsnak tűnt. Gyorsan átkarolta, ahogy a fiú gyermeki csókokkal kezdte elborítani az arcát. – Ne sírj, Robin, minden rendben van, kicsim – suttogta mellette térdelve. Lassan alábbhagyott Robin sírásának szenvedélyes vadsága. Amikor Helen a homlokához érintette az arcát, hogy ellenőrizze, nem lázas-e, a fiú felnyúlt, és odaszorította arcát. Helen engedte, hogy a vállának dőljön; remélte, hogy ez után a kitörés után Robin elalszik. Már ő is félálomban volt, amikor egy hirtelen fejismerés megdöbbentette. Gyorsan igyekezett megszabadulni Robin fojtó ölelésétől. – Robin, engedj el. A fiú tovább kapaszkodott belé, nem figyelt a szavaira. – Ne menj el, Helen. Drágám, maradj itt mellettem – könyörgött, és egy csókot nyomott Helen nyakára. Helen ereiben hirtelen megfagyott a vér. Rájött, ha most nem szabadítja ki magát nagyon gyorsan, akkor egy felnőtt, erős fiatalemberrel kell megküzdenie, aki nincs teljesen tisztában azzal, amit csinál. Abban az éles anyai hangban keresett menedéket, amit tíz évvel ezelőtt használt, s amit csaknem elfelejtett a későbbi közelebbi, egyenlőbb kapcsolatban. – Nem szabad, Robin. Ezt azonnal hagyd abba, hallod? A fiú automatikusan elengedte, ő odébb gurult, és gyorsan felállt. Robin, aki túl intelligens volt, hogy ne vegye észre anyja dühét, de túl naiv, hogy az okát is tudja, hirtelen lehorgasztotta a fejét, és teljesen feldúltan zokogni kezdett. – Miért vagy mérges? Én csak szerettelek téged! Helen érezte, hogy a torka fájdalmasan összeszorul erre az ötéves gyerekre valló kifejezésre.
– Nem vagyok mérges, Robin – préselte ki magából végül. – Majd még beszélünk erről, ígérem. – Ezzel, ahogy saját önuralma kezdett eltűnni, hanyatt-homlok kirohant a szakadó esőbe. Hosszú ideig az ismerős fák között bolyongott, kábultan emésztő nyomorúságában. Még azt sem vette észre, hogy sír, és fennhangon mondogatja: – Nem, nem, nem nem! Órákig botladozott így. Az eső elállt, s a sötétség oszlani kezdett, mire kezdett megnyugodni, és világosabban tudott gondolkodni. Vak volt, hogy nem látta előre ezt a napot, amikor Robin még kisfiú volt. Csak akkor lehetett volna mindezt elkerülni, ha lánya születik. Vagy – saját magát is meglepte hisztérikus nevetése – ha Colin is itt marad, s Ádám és Éva módjára nevelik fel családjukat. De mi legyen most? Robin tizenhat éves; ő még nincs negyven. Helenben felötlöttek a társadalom halványodó emlékei, tabuk, melyek oly mélyen voltak elültetve benne, hogy ösztönné váltak és áthághatatlanná lettek. De Robin számára nem létezett más, csak az erdőnek ez a kis sávja és maga Helen – az egyetlen személy rajta kívül. Ennyit az ösztönökről, gondolta keserűen. De megvan-e a jogom, hogy mindezt újrakezdjem? Vagy ami még rosszabb, megvan-e a jogom, hogy tagadjam a létezését, s egyedül hagyjam Robint, amikor meghalok? Megbotlott, majd megállt, hogy lélegzethez jusson. Rádöbbent, hogy körbe-körbe járkált, s egy ismerős helyre érkezett a folyóparton, amit tizenhat éven át elkerült Még mindig a felfedezés hatása alatt azt is észrevette, hogy itt-tartózkodása óta csupán második alkalommal, a szél teljesen elült. Sírástól dagadt szeme megfájdult, ahogy megpróbálta keresztülfúrni tekintetét a közelgő napfelkelte miatt orgonaszínű ködön, mely a víz felett lebegett. A felszálló ködből egy férfi elmosódott körvonalai bontakoztak ki. Magas volt, sápadt bőre párás fehér színekben játszott. Helen dermedten ült, szája nyitva volt. Néhány másodpercig a férfi mozdulatlanul nézett le rá. Szemében – sötét foltok a sápadt arcban – végtelen szomorúság és szánalom ült. Helen úgy látta, ajkai beszédre nyílnak, de csak a szél ismerős, halk zúgását hallotta. A férfi mögött, szinte csak egy villanásra, mintha mások is feltűntek volna: szellemarcok, láthatatlan kezekhez tartozó ujjbegyek, szemek, egy női kebel körvonalai, egy gyermekláb íve. Elcsigázott, kábult állapotban Helen minden védekező-mechanizmusa megbénult egy percre. Akkor nem vagyok őrült, gondolta, és nem álom volt, tehát Robin egyáltalán nem Reynolds gyereke. Ez volt az ő apja – ezek közül egy –; figyeltek bennünket, Robin látta is őket, de nem tudja, hogy közülük való. Ők viszont tudják, és én tizenhat éven át elzártam előlük Robint. A férfi tett két lépést előre, áttetsző teste tucatnyi színt villantott el Helen elhomályosult szeme előtt. Arca különösen ismerős volt, s Helent hirtelen elöntötte a vakmerőség. – Teljesen megőrültem, ez Robin, ez Robin! A férfi már kinyújtotta feléje a karját, amikor a nő sikolya jeges ostorcsapásként végighasította az erdőt, vad visszhangokat keltve a szélhangok között. Helen megperdült,
és vakon rohanni kezdett a veszélyes, szakadékos part felé. Mögötte léptek hallatszottak, egy hang, egy kiáltás – Robiné vagy a különös driádférfié, nem tudta kitalálni. A vérfertőzés iszonya, a fiú, az apa, a szerető hirtelen eggyéolvadása legyűrte szédülő agyát, s eszét vesztve szaladt a meredély széle felé. Érezte, ahogy egy férfikéz megragadja a vállát, még akkor is vissza lehetett volna húzni, de ő kicsavarta magát. – Ne, Robin, ne, ne! – sikoltotta, s levetette magát a meredek parton. Csúszott és bukfencezett lefelé, majd elragadta az örvénylő áramlat, egyre gyorsabban forgatva őt az öntudatlanság és a halál felé… Sok évvel később Merrihew, aki az Őrszolgálat alkalmazásában öregedett meg, meghamisította a hajónaplót, hogy egy rövid időre egy apró bolygó körül keringjen, amit ő Robin világának keresztelt el. A régi épületek rothadó gerendákra estek szét, és Merrihew két hónap alatt egyik saroktól a másikig átkutatta a bolygót, de semmit sem talált. Semmit, csak árnyékokat, suttogást és a szél vég nélküli zengő hangját. A kis hajó végül megfordult és távozott. Schopp Attila fordítása
Eric Frank Russell ÖRDÖGI LOGIKA Még egyszer befutotta a körpályát, hogy minden kétséget kizárhasson. Az űrfelderítők bevett taktikája volt ez: nézd meg egyszer, a megközelítéskor, azután járd még egyszer körül. Gyakran megesett, hogy a második és a közelebbi benyomások ellentmondtak a távolabbról nyert elsőknek. A valószínűségi mutatók egynémely adata gyakran késztette mosolyra a bolygók másik oldalára érkező megfigyelőt. Bár ebben az esetben nem így történt. Amit a megközelítés idején észlelt, érvényes maradt a körtúrát követően is. Ezt a világot egy magas szintű intelligenciával rendelkező életforma népesítette be. Félreérthetetlen jelei megnyilvánultak a kikötőkben, a szabályos vasúthálózatban, erőművekben, űrkikötőkben, kőfejtőkben, gyárakban, bányákban, lakónegyedekben, hidakban, csatornákban és ezeregy más, a gyorsan és energikusan terjeszkedő életformáról tanúskodó jelben. Különleges jelentőséggel bírtak az űrkikötők. Hármat számolt össze belőlük. Amikor a magasban lebegett fölöttük, egyikben sem látott repülésre alkalmas hajót, viszont az utolsóban volt egy javítás alatt álló, hajtómű nélküli űrjármű. Egy hosszú, fekete, ormányos szerkezet, amelynek mérete és formája megfelelt egy Föld-Mars szállítórakétának. Egyértelműen nem olyan nagy és pompás külsejű, mint egy Nap-Szíriusz járatban közlekedő rendszeres járatú hajó. Miközben figyelte a bolygót szűk irányítókabinjának páncélablakán keresztül, megértette, hogy ez a kapcsolat nem alakulhat gondoktól mentesen. Az emberiség terjeszkedésének hosszú évszázadai során több mint hétszáz lakott világot találtak, térképeztek föl, kutattak át és némely esetben ki is zsákmányoltak. Mindegyiken volt élet. Kisebbik részükön értelmes létformák is. Idáig azonban senki sem talált olyan lényeket, amelyek képesek lettek volna a csillagok közötti szökdécselésre. Egy ilyen fölfedezést elméletileg persze lehetségesnek tartottak. Az emberiség kalandozásai afféle felfedezési gömböt alkottak, amely kifelé terjeszkedett a kozmosz térségeibe. Nyilvánvalónak tartották, hogy ennek a gömbnek az égi térség végtelenjében előbb-utóbb érintkeznie kelt egy másikkal. Azt azonban mindenki csak találgathatta, mit történik majd akkor. Lehet, hogy összeolvadnak, és még nagyobb, ragyogóbb, kettős tartalmú új buborékot alkotnak. De az is lehet, hogy mind a két buborék szétpukkan. Akárhogy is, minden jel arra mutatott, hogy ennek a kapcsolatnak a pillanata elérkezett. Ha elérhető közelségben lett volna egy határvidék vevőállomás, egy leadott sugárkódban részletezte volna fölfedezésének lényegét. Persze, még most sem volt késő, hogy visszaforduljon a tizenhét hetes útra és vevőtávolságba kerüljön. Ez viszont azt jelentené, hogy valami töltőállomást kell keresnie, amíg még teheti. Hajójának nem volt elegendő energiája egy ilyen oda-vissza útra s utána még a hazatérésre is. Odalent viszont nyilvánvalóan akad valami üzemanyag. Lehet, hogy adnak neki valamennyit,
sőt az is lehet; hogy megfelel a hajtóművei igényeinek. De legalább annyira lehetséges, hogy semmire sem használható. Jelen helyzetében elegendő tartaléka volt hozzá, hegy leszálljon és vissza is térhessen állomáshelyére. De jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok! Lefelé kormányozta hát a hajót, behatolt az idegen atmoszférába, és célba vette a három űrkikötő legnagyobbikát. Egyáltalában nem foglalkozott azzal, mi várhat rá a bolygó felszínén. A mai földiek már nem azok az ideges és kihívó alakok voltak, mind földhözkötött és konfliktusokkal terhes múltjuk idején. Tapasztalt űrjárókká váltak. Megtanulták, hogy mosolyogva járjanak-keljenek, a gondokat pedig az egyéb életformákra hagyják. Ez a taktika tekintélyt kölcsönzött nekik, és mindig bevált. Semmi sem félelmetesebb az idióta mosolynál egy nyilvánvalóan értelmes ember arcán. Az ördögi logika arzenáljában nagyon hasznos fegyver volt a mindentudó vigyor. A leszállás az elégedettség érzésével töltötte el. A bolygó kilenctized földnyi tömege lehetővé tette, hogy kissé vakmerőbben kezelje a hajót. Zuhanásba vitte, az orrát fölkapta, aztán farral ereszkedett lefelé, majd faroksíkjain terpeszállásba helyezkedve kikapcsolta a fékezősugarat. Egy kiterített zsebkendőt sem tévesztett volna el több mint egy arasszal. A lények mintha a földből bújtak volna elő, gyülekezni kezdtek, mint általában az emberek is, ha egy kihalt úton összeütközik két autó. Tucatjával, százasával. Alacsonyak voltak, a legtermetesebb sem volt magasabb ötlábnyinál. Egyébként nem különböztek jobban az ő rózsaszín képű, kék szemű típusától, mint mondjuk egy selymes, szürke szőrrel borított kínai. Hajtóműve tűzfoltjának hatósugarán kívül tömörültek körbe, bámulták a hajót, izgatottan beszélgettek, hadonásztak, lökdösődtek, vitatkoztak, és általában úgy viselkedtek, mint valami tömeg, amely egy különös, mély üregre bukkant, ahonnan furcsa hangok törnek elő. Viselkedésükben az volt a legfigyelemreméltóbb, hogy egyikük sem félt, nem húzódott biztonságos távolságba sem nyíltan, sem titokban. Egyetlen dologtól tartottak csupán: nehogy kicsapjon egy váratlan lángcsóva a hajó leállított hajtóművéből. Nem lépett ki azonnal. Az komoly hiba lett volna… hebehurgya alakokat ugyanis nem tesznek meg földerítőhajók pilótáinak. A kiszállás előtti első számú szabály a levegő megvizsgálása. Az, ami a kinti tömegnek megfelel, nem biztos, hogy neki is jó. Akárhogy is, a levegőt még akkor is ellenőriznie kellene, ha a bámészkodók első soraiban ott szivarozna a saját anyja. A Schrieber-elemzőkészüléknek négy perc kellett ehhez, mialatt a Pitot-csövön beszippantott egy mintát, elemeire bontotta, majd ellenőrizte alkotórészeit, elvégezte a csíraszámlálást, és közölte urával és parancsolójával, hogy kiszállhat és nyugodtan beszívhatja a légkeveréket. Nyugodtan kivárta az eredményt. Végül a mutató, félig piros, félig fehér skáláján lassan elmozdult a fehér mező közepe felé. Gyors elmozdulása azt jelentené, hogy a légkör tömeges szinten is elfogadható. Lassúsága arra utalt, hogy a tüdejének meg kell küzdenie vele. A Schrieber-analizátor mindig is kész robotsznob volt: az idegen boly-
gók légkörét szabályos kasztrendszerbe sorolta. A legjobb és legtisztább levegő brahman volt, tiszta brahman. A legrosszabb pedig „érinthetetlen”. Leállította az elemzőt, kinyitotta a légzsilip belső és külső ajtaját, majd kiült a párkányra, lábát jó nyolcvanlábnyi magasságban lóbázva a talaj fölött. Megfigyelőállásából nyugodtan szemlélte a tömeget, arcán olyan kifejezéssel, mint aki bárkit leköphet, de akit nem köphetnek le. Az ördögi logika hatodik törvénye szerint, aki magasabban van, azé az előny. Bizonyság: a tengeri sirály taktikai fölénye az emberrel szemben. Értelmesek lévén, a szerencsétlen körülmények folytán a gravitációs mezőben nyolvanlábnyi mélységben ácsorgók hamarosan fölismerték függőleges viszonylatú hátrányukat. A hajó feldöntéséhez gyöngék voltak, a fényes, sima felületen nem mászhattak föl, tehát el sem érhették. Nem mintha bármelyikük is barátságtalan szándékkal viseltetett volna iránta. A vágy azonban akkor nő a legnagyobbra, amikor legkisebb az esély a kielégítésére. Ezért tehát azt akarták, hogy odalent legyen, szemtől szembe velük, csupáncsak azért, mert elérhetetlen volt számukra. Hogy még inkább súlyosbítsa a dolgot, féloldalt végighevert a párkányon, egyik térdét fölhúzta, karjával átnyalábolta, és továbbra is arcátlanul kényelmes helyzetből szemlélte őket. Amazok csak ácsoroghattak odalent. Ráadásul fölfelé kellett nézníök, kis híján kitekerve a nyakukat. Ellenkező esetben kényelmesen tarthatták volna a fejüket, tekintetüket normálisan előrevetve, viszont így el kellett volna tűrniök, hogy bámulják őket, miközben ők nem látják az idegent. Egyszóval, egyenlőtlen helyzet jött létre. Minél tovább tartott, annál kevésbé volt kellemes. Egyesek vékony hangon kiáltozni kezdtek feléje. Nyájas mosolyt küldött vissza nekik. Mások hadonásztak. Visszaintegetett, de a legmozgékonyabbaknak ez egyáltalán nem tetszett. Valamely különös oknál fogva, amelyet még egyetlen tudósnak sem jutott eszébe megvizsgálnia, bizonyos kézmozdulatok az egész világmindenségben ingerelnek némely belső mirigyeket. Az ördögi logika elsajátításához tartozott egy külön tanfolyam, amelyet jeltaktikának neveztek. Aki ismerte, egyetlen kézmozdulattal kihozhatott a sodrából bárkit. A tömeg egy darabig élénken tolongott körülötte. Sokan a szürke szőrzetet rágcsálták a kezük fején, egymás fülébe duruzsoltak, néha savanyú pillantásokat vetettek fölfelé. Még mindig határozottan kívül maradtak a veszélyes körön, nyilvánvalóan föltételezve, hogy a zsilip párkányán sütkérező példánynak esetleg társa lehet odabent az indítóberendezésnél. Hamarosan egyre jobban elkomorodtak, megelégedve azzal, hogy hiábavalóan vicsorogjanak a hajó hátsó vezérlősíkjaira. A helyzet mindaddig nem változott, míg meg nem érkezett egy súlyos járműoszlop, fegyveres csapatokat ontva magából. Az újonnan érkezetteknél gumibotok és kézifegyverek voltak, egyenruhájuk színe, mint valami vaddisznó-dagonyáé. Háromsoros oszlopba rendeződtek, az odavetett vezényszóra jobbra fordultak, és megindultak előre. A tömeg utat nyitott nekik. Gyakorlottan fegyveres gyűrűt alkottak, elválasztva a hajót a bámészkodók hordájától. Három tiszt ekkor körbejárta a hajót, vizsgálgatta a vezérsíkokat, de a szükségesnél nem mentek közelebb. Azután hátrébb húzódtak, és
fölnéztek a légzsilip párkányára. Figyelmük tárgya tudós érdeklődéssel bámult vissza rájuk. A rangidős tiszt megütögette a mellét, ahol a szívének kellett lennie, majd lehajolt, és megütögette a földet is, aztán a békés ártatlanság kifejezését kényszerítette az arcára, amint újból föltekintett a magasban heverésző jövevényre. Ahogy fölszegte a fejét, leesett a kalapja, s amikor hátrafordult, hogy fölvegye, még rá is lépett. A kis baleset nyilvánvalóan megtetszett a nyolcvan láb magasan nézelődőnek, mert fölvihogott, elengedte a térdét, és kihajolt, hogy jobban láthassa a szerencsétlenkedőt. Szürke bundája alatt nyilván vérvörös képpel a tiszt még egyszer előadta a mell- és földmaszszázs-produkciót. A másik ezúttal megértette. Kegyesen beleegyező bólintással válaszolt, és eltűnt a zsilip mélyén. Pár másodperc múlva nejlonhágó siklott végig a hajó oldalán, és a betolakodó majomügyességgel leereszkedett rajta. Három dolog döbbentette meg egyszerre a csapatokat és a nézelődőket, amint a jövevény felegyenesedett előttük: arcának és kezének csupaszsága, hatalmas termete és súlya, s az, hogy semmiféle látható fegyvert nem viselt. Alakjának és felépítésének furcsaságára számítottak. Végtére is, már ők is túl voltak némi űrkalandozáson, és ismerhettek ennél különösebb lényeket is. Ám miféle szerzet az, akinek elég esze van ahhoz, hogy űrhajót építsen, de ahhoz már nem, hogy védelmi eszközöket is hordjon magával? Alapvetően logikusan gondolkodó lények lehettek. A szerencsétlen fickók. A tisztek meg sem próbálkoztak azzal, hogy szóba elegyedjenek ezzel a távoli ismeretlenből érkezett egyeddel. Nem voltak telepaták, és űrbéli tapasztalataik már megtanították őket arra, hogy a szájjal képzett zajok semmire sem jók, míg egyik vagy másik fél el nem sajátította azok jelentését. Ezért aztán jelekkel hozták tudomására, hogy magukkal szeretnék vinni a városba, ahol találkozhat fajtájuk kapcsolatteremtésre felkészültebb képviselőivel. Egész kiválóan magyaráztak kézmozdulatokkal, ami elvárható volt az egyetlen olyan másik életformától, amely szintén fölfedezett már új világokat. Ugyanazzal a nagyúri modorral egyezett bele, amely kezdettől jellemző volt az „alacsonyabb osztályokkal” való érintkezésére. Lehet, hogy ebben túlzottan befolyásolták az analizátortól nyert ismeretei is. A tömeg ismét utat nyitott előttük, mialatt a fegyveresek járműveikhez kisérték. Ezernyi szempár előtt vonult végig. Megjutalmazta őket a tizenhetes számú gesztussal, amely a létezésüket elismerő és vulgáris érdeklődésük elviselésének készségéről tanúskodó kurta biccentés volt. A járművek elpöfögtek, otthagyva a hajót nyitott ajtajával,. a belőle himbálózó hágcsóval és a faroklemezek körül továbbra is őrt álló katonákkal. Ezt a gesztust sem tévesztette szem elől senki. Az idegen nem foglalkozott azzal, hogy hozzáférhetetlenné tegye űrjárművét. Úgysem akadályozhatta volna meg semmivel, hogy a szakértők átnézzék és ötleteket zsákmányoljanak egy másik űrutazó fajtától. Egyetlen ilyen képességű lény sem lehet ennyire hanyag. Ennélfogva talán nem is hanyagságról van szó. A tiszta logika azt súgta, hogy a hajó részleteit nem is érdemes elrejteni az idegenek tekintete elől, mert már réges-rég elavultak. Vagy éppen ellop-
hatatlanok, mivel érthetetlenek egy alacsonyabb fejlettségű faj számára. Hát mégis mit képzel ez, miféle senkiháziak vagyunk mi? Khas világának fekete bugyraira, majd mi megmutatjuk neki! Egy altiszt mászott föl a hágcsón. Földerítette a hajó belsejét, majd visszajött és jelentette, hogy odabent nincs több idegen, de még egy kabalamaci vagy egy félig rágott sós perec sem. Az idegen egyedül érkezett. A hír gyorsan körbejárt a tömegben. Nem sokat törődtek vele. Egy tízezer katonát hordozó hadiflotta látogatását még megértették volna. De egy szál magányos idegen érkezése igencsak valami misszionárius leszállására emlékeztetett valahol, a Morantia ikervilágának vadjai között. Ezalatt a konvoj elhagyta az űrkikötőt, fölgyorsított, végigszáguldott vagy húszmérföldnyi síkságon, és megérkezett a városba. Itt az élen haladó jármű elvált a többitől, elhúzott a nyugati külváros irányába, és megérkezett egy magas falakkal övezett erődítményhez. Az idegen kiszállt. Azon nyomban betaszigálták valami zárkába. Ez is valahogy furcsán sült el. Tiltakoznia kellett volna bebörtönzése ellen, hiszen még arra sem vették a fáradságot, hogy megmagyarázzák neki az okát. De nem tette. A szépen megvetett ágyat úgy tekintette, mint a jogai elismerését kifejező fényűzést, teljes hosszában, csizmástul végignyúlt rajta, mély megelégedettséggel fölsóhajtott és elaludt. Óráját a feje mellé tette. Ez helyettesítette az automata pilóta állandó ketyegését, ami nélkül odakint az űrben sohasem aludt volna nyugodtan. A következő pár óra alatt gyakran ránéztek az őrök, hogy meggyőződjenek róla, nem próbálja-e kinyitni a zárat vagy megsemmisíteni a rácsokat valami rejtélyes idegen technika segítségével. Nem motozták meg, ezért érthetően óvatosak voltak. De ő csak hortyogott rendületlenül, a világ meghalt számára, és mit sem tudott egy űrbirodalmat fellármázó riadójelekről. Amikor Parmith megérkezett egy nyaláb képeskönyvvel, még mindig aludt. Az idősecske és rövidlátó Parmith letelepedett az ágy szélére. Várakozás közben az ő szemhéja is elnehezült, és azon kapta magát, hogy legszívesebben végignyúlna a kényelmes, puha szőnyegen. Ekkor megértette, hogy vagy munkához kell látnia, vagy jobb, ha ő maga is lefekszik. Csöndes taszigálással fölébresztette az idegent. Nekiláttak a könyveknek: Ah az ahmud része, aki a fűben játszik. Ay az aysid része, ami vitrinben látszik. Oom az oomtuck része, aki a holdon él. Uhm az uhmlak része, ki bohócként zenél. És így tovább. Egész álló nap ezzel foglalkoztak, csak azért hagyták abba időnként, hogy bekapjanak valamit. Nagyszerűen haladtak. Parmith első osztályú tanító volt, a másik meg kitűnő diák, aki meglepően gyorsan tanult. Az első lecke végén már rövid és egyszerű társalgásra is futotta tőlük: – Az én nevem Parmith. Hát a tiéd? – Wayne Hillder. – Két elnevezés? – Igen. – És sokan kik vagytok? – Földiek. – Mi vardok vagyunk.
Szavaik kifogyván, a beszélgetésnek vége szakadt, és Parmith eltávozott. Kilenc órával később Gerka, egy fiatalabb példány kíséretében tért vissza, aki annak volt mestere, hogy a szavakat és kifejezéseket vég nélkül ismételgesse, míg hallgatója nem képes tökéletesen kiejteni őket. Így folytatták még négy teljes napig, késő estig birkózva a feladattal. – Nem vagy fogoly. – Tudom – felelte Wayne Hillder arcátlanul magabiztosan. Parmith bizonytalan tekintettel nézett rá. – Honnan tudod? – Nem mertetek volna igazán bebörtönözni. – És miért nem? – Nem tudtok eleget. Ezért keresitek a közös nyelvet. Tanulnotok kell tőlem… sürgősen. Annyira nyilvánvalóan kínálkozott az ellentmondás, hogy Parmith inkább hagyta az egészet, és így szólt: – Úgy gondoltam, kilencven nap kell hozzá, hogy folyékonyán megtanulj beszélni a nyelvünkön. Most úgy tűnik, húsz nap is elég lesz. – Néni lennék itt, ha a fajtám nem lenne okos – jelentette ki Hillder. Gerka kényelmetlenül érezte magát, Parmith meghökkent. – Persze, vardokat még nem tanítottunk – tette hozzá a jó modor kedvéért. – Még nem értek el hozzánk. – Tovább kell haladnunk ezzel az anyaggal – mondta sietve Parmith. – Egy fontos bizottság várja, hogy kihallgathasson, amint könnyen és tisztán tudsz beszélni. Vegyük át újra ezt a fth előképzőt, amelyet nem egészen helyénvalóén használsz. Van egy nyelvtörő játék, amin gyakorolhatod. Hallgasd, hogy mondja Gerka l – Fthon deas fthleman fathangafth – kántálta Gerka, alaposan meggyötörve alsó ajkát. – Futhong deas… – Fthon – javította ki Gerka. – Fthon deas fthleman fthangafth. – Jobban hangzik egy civilizált nyelven: Esős estéken nincs szúnyog… futhong… – Fthon erőltette Gerka, csak úgy csattogtatva a száját. A bizottság díszes teremben gyűlt össze, ahol félkör alakú üléssorok sorjáztak egymás fölött tíz lépcsőben. Négyszázan voltak jelen. Abból, ahogyan a személyzet és a kisebb hivatalnokok körüludvarolták a bizottság tagjait, nyilvánvaló volt, hogy ez roppant fontos gyülekezet. Valóban az is volt. Ezek négyszázan alkották egy olyan világ politikai és katonai hatalmának magvát, amely számos naprendszert és kétszer annyi bolygót felölelő kozmikus birodalmat hozott létre. A közelmúltig legjobb tudomásuk és őszinte hitük szerint ők voltak a teremtés koronája. De most e téren fölmerült némi kétség. Igen fontos problémát kellett megoldaniuk, amelyet egy kései földi történész tiszteletlenül csupán „perpatvarnak” nevezett.
Abbahagyták a beszélgetést, amikor Hillder két őre kíséretében megjelent a teremben. A sorokkal szemben elhelyezett székre ültették. Négyszáz szempár szegeződött az idegenre: némelyek kíváncsian, mások kételkedve, megint mások kihívóan, jó néhány pedig leplezetlen ellenszenvvel néztek. Hillder úgy nézett végig rajtuk, ahogyan az ember az állatkertben a legbűzösebb ketrecek valamelyikére pillant. Vagyis egyértelmű undorral. Finoman megdörzsölte mutatóujjával az orrát, és hangosat tüsszentett. Huszonkettes számú csillapító gesztus, amelyet az ember nagyszámú hallgatóság előtt alkalmaz. Meg is hozta gondosan kiszámított következményét. A legharciasabb alakok közül vagy féltucatnyian rámeredtek. Fintorgó, prémes képű vénség állt föl, és Hillderhez fordult, látnivalóan alaposan átgondolt, szinte hivatalos beszéddel. – Csak magasan fejlett intelligenciával rendelkező és a tiszta logika szerint gondolkodó faj képes meghódítani a világűrt. Mivel ön nyilvánvalóan ilyen fajhoz tartozik, érzékelnie kell a mi helyzetünket is. Az ön egyszerű megjelenése arra kényszerít bennünket, hogy döntsünk a két véglet, az együttműködés és a versengés, más szóval a béke és a háború között. – Semmi sem merül ki két ellentétben – vágott közbe Hillder. – Van fekete és fehér és közte ezernyi más színárnyalat. Van igen és nem köztük ezernyi „ha”, „de” és „meglehet”. Például: tovább is költözhetnének, ahol már elérhetetlenek lennének számunkra. Keményfejűek lévén, egyáltalán nem örültek annak láttán, hogy logikájuk szerkezete meginog. Azt a gombócot is nehéz lett volna lenyelniük, amelyet az utolsó megjegyzés tartalmazott. Az öreg fintora megkeményedett, hangja élesebbé vált. – Persze föl kellene ismernie saját helyzetét is. Egyedül van számtalan millió idegen között. Függetlenül attól, milyen erős az ön fajtája, egyedül mégiscsak védtelen. Ennélfogva itt most mi kérdezünk és ön válaszol. Hogyha a megfelelő helyzetünk ellenkező lenne, a fordítottja lenne helyénvaló. Ez így logikus. Készen áll arra, hogy megfeleljen a kérdéseinkre? – Készen állok. Néhányan meglepődtek e szavakra. Mások közömbösek maradtak, bizonyosak lévén abban, hogy elmondja majd, amit jónak lát, a többiről pedig hallgat. Helyére visszatelepedvén, a bölcs vén intett a balján elhelyezkedő vardnak, aki fölállt és megkérdezte: – Hol van az önök szülővilága? – Jelen pillanatban nem tudom. – Nem tudja? – Arckifejezése elárulta, hogy kezdettől fogva arcátlan feleletekre számított. – Hogyan térhet vissza oda, ha azt sem tudja, hol van? – Amikor a rádiós hatósugarán belül kerülök, elcsípem az irányítóadást, és azt követem tovább. – Az űrtérképei nem elégségesek hozzá, hogy meghatározza a helyét? – Nem. – És miért nem?
– Azért – magyarázta Hillder –, mert nem kötődik valami alapponthoz, hanem vándorol az űrben. A másik hitetlenkedve nézett rá, és megkérdezte: – Úgy érti, hogy egy naprendszeréből kiszabadult bolygóról van szó? – Egyáltalán nem. Egy földerítőtámaszpont az. Bizonyára érti, miről beszélek. – Nem értem – vakkantotta a kérdező. – Mi az? – Egy kis kompakt világ, minden szükséges szerkezettel fölszerelve. Egy mesterséges gömb, amely előretolt határállomásként működik. A teremben jókora nyugtalanság és zsivajgás támadt, ahogyan egyesek megpróbálták mérlegelni az elhangzott közlés jelentőségét. A kérdező, gondolatait elrejtve továbbhaladt: – Előretolt állomásnak nevezi. Ez mit sem mond nekünk arról, merre lehet az ön eredeti bolygója. – Ön nem is kérdezett az eredeti bolygómról. A szülőbolygómról beszélt. A saját fülemmel hallottam. – Akkor hát hol van az eredeti bolygója? – Térkép nélkül nem tudom megmondani. Vannak térképeik a föltáratlan vidékekről? – Igen – vigyorgott a másik, mint egy elégedett macska. Drámai mozdulattal előrántotta és kiterítette őket. – Az ön hajójáról szereztük be ezeket. – Okos gondolat volt a részükről! – kiáltotta Hillder kiábrándítóan vidáman. Fölkelt a helyéről, ujjával a legfelső térképre bökött: – Itt! A jó öreg Föld. Itt van! – Ezzel visszasétált a helyére, és leült. A vard a megjelölt pontra nézett, körülpillantott a társai ^felé, mintha mondani akarna nekik valamit, de meggondolta magát, és inkább nem szólt semmit. Elővett valami írószert, megjelölte a térképet, majd a többiekkel együtt föltekerte. – Ez a Földnek nevezett világ az önök birodalmának kiindulási pontja és közepe? – Igen. – Az önök fajának anyabolygója? – Igen. – Nos akkor – folytatta határozottan – hányan is élnek ott? – Azt senki sem tudja. – Még saját számukat sem ismerik? – Valamikor régen megpróbálkoztunk vele. Manapság már túlságosan szétszóródtunk. – Hillder egy pillanatra elgondolkodott, majd segítőkészen hozzátette: – Annyit megmondhatok, hogy a saját naprendszerünk három bolygóján olyan négymilliárdnyian lehetünk. Azon túl már csak találgathatunk. Feloszthatók vagyunk letelepedettekre és gyökértelenekre. Az utóbbiak megszámlálhatatlanok. Nem is hagyják megszámolni magukat attól tartva, hogy valaki még megadóztathatná őket. Összességében vegyük úgy négymilliárdnyian, plusz valamennyien vagyunk. – Ez nem mond nekünk semmit – tiltakozott a másik. – Nem ismerjük a „plusz valamennyi” nagyságát.
– Mi sem – mormolta Hillder, láthatóan megrettenve a ténytől. – Ez néha még bennünket is megrémiszt. Ha mindeddig senkinek semmi baja nem volt egy ilyen pluszszal, azt hiszem, ezután majd lesz. A kérdező próbálta másfelől megközelíteni a dolgot: – Azt állítja, hogy szétszóródtak. Hány világon? – A legutóbbi jelentés szerint hétszáztizennégyen. De már ez a szám is idejétmúlt. Mindegyik beszámoló nyolc-tíz bolygóval lemarad a valóság mögött. – És önök az urai ennek a nagyszámú világnak? – Ugyan, ki uralhatna egy világot? Végül is még a saját bolygónk szívéig sem ástunk le, és nem hiszem, hogy valaha is sikerül. – Vállat vont: – Nem, csak kicsit körülszaglászunk, és itt-ott összeszedünk valamit. Ugyanúgy, ahogy önök is – fejezte be. – Úgy érti, hogy kizsákmányolják őket? – Így is mondhatja, ha ez boldoggá teszi. – Sohasem ütköztek ellenállásba? – Harmatgyöngébe, barátom, harmatgyöngébe – somolygott Hillder. – És olyankor mit csináltak? – Az a körülményektől függött. Egyeseket figyelembe sem vettünk, másokat orrba vágtunk, és volt, akit kivezettünk a fénybe. – Miféle fénybe? – kérdezte a másik szájtátva. – A mi látásmódunk világosságába. Ez már sok volt egy, a harmadik sorban ülő bozontos egyednek. Talpra szökkent, és maró indulattal kiáltotta: – Talán azt várja, hogy mi is az önök módjára lássuk a világot? – Nem most rögtön – felelte Hillder. – Talán úgy véli, hogy mi képtelenek vagyunk… Az elsőként szóló öreg erre fölemelkedett és közbevágott: – Logikusan kell folytatnunk ezt a kihallgatást, vagy sehogy! Ez azt jelenti, hogy egyszerre csak egyféle kérdéseket tegyünk föl és egy ember kérdezzen. – Tekintélyt sugalló gesztussal intett a térképeket szorongató vard felé. – Folytassa, Thormin. Thormin még jó két óra hosszat ontotta kérdéseit. Nyilvánvaló csillagászati szakértő volt, mert minden kérdése többé-kevésbé ehhez a tárgykörhöz kapcsolódott. Részleteket követelt különböző távolságokról, sebességekről, napok besorolásáról, egyes bolygók körülményeiről és még seregnyi hasonló kérdésről. Hillder szívesen megadott minden választ, amit tudott, a többi kérdést pedig mintha nem hallotta volna. Thormin végül leült, és jegyzeteire összpontosította figyelmét, mint aki elmerül valamiféle alapvető igazság vizsgálatába. Utána egy szúrós tekintetű, Grasud nevű egyén következett, aki az utóbbi félóra alatt türelmetlenül fészkelődön a helyén. – A hajója típusának legfrissebb példánya? – Nem. – Vannak fejlettebb modellek is? – Igen – ismerte el Hillder. – Sokkal különbek? – Nem tudhatom, mivel még egyet sem bíztak rám belőlük.
– Különös – dörögte Grasud élesen –, hogy egy régi típusú hajó fedezett föl bennünket, míg a korszerűbbeknek nem sikerült. – Semmi különös nincs benne. Vakszerencséről van szó csupán. Úgy alakult, hogy én jártam errefelé. Más földerítők régi vagy új hajóikkal más utakon járnak. Hány irány létezhet a végtelen űrben? Hány sugár folytatását húzhatjuk meg egyetlen gömbből? – Mivel nem vagyok matematikus… – Ha viszont matematikus lenne – szólt közbe Hillder – tudná, hogy ez a szám 2n-szeres. – Körülfuttatta tekintetét hallgatóságán, és tanáros modorban folytatta: – A 2-es tényezőt az a nyilvánvaló tény határozza meg, hogy a sugár az átmérő fele, és a 2 az a legkisebb szám, amely párt alkothat. Grasud belezavarodott az erőlködésbe, hogy megeméssze a hallottakat. Végül föladta, és csak annyit kérdezett: – Egyszóval az önök felfedezőhajóinak száma azonos ezzel a mennyiséggel? – Nem, nincs is szükség rá, hogy minden lehetséges irányt föltárjunk. Csupán a látható csillagok felé kell törekednünk. – Miért, hát nincsenek csillagok mindegyik irányban? – Ha a távolságot figyelmen kívül hagyjuk, vannak. Az ember megindul a legközelebbi, még föl nem tárt naprendszer felé, s így az ismétlődő kiruccanások számát elfogadható mértékűre csökkenti. – Ön kerülgeti a témát – méltatlankodott Grasud. – Végül is hány, az önéhez hasonló típusú hajó üzemel jelen pillanatban? – Húsz. – Húsz? – próbálta normális hangsúllyal kiejteni a szót. – Ennyi az egész? – Szerintem bőven elég ennyi. Mégis mit gondol, meddig tartunk szolgálatban ilyen ósdi modelleket? – Én nem az ósdi modellekről beszélek! Általában hány felderítőhajójuk van szolgálatban? – Azt nem tudom pontosan. Aligha tudja bárki is. A földi flottákon kívül a legfejlettebb gyarmatok némelyike is rendelkezik saját földerítőkkel. Sőt mi több, néhány szövetséges életforma eltanult tőlünk egyet-mást, elkapta őket a láz, mire szépen nekivágtak a térnek. Képtelenek vagyunk pontosabb összeírást készíteni a hajókról, mint az emberekről. Grasud ezt ellentmondás nélkül elfogadta, majd tovább faggatózott: – Az ön hajója a mi normáink szerint nem túl nagy. Nyilván vannak jóval terjedelmesebb hajóik is. – Várakozó tekintettel előrehajolt. – Mekkora a viszonylagos mérete a legnagyobb hajójuknak? – A legnagyobb, amelyet láttam, a Dárda nevű csatahajó volt. Negyvenszer akkora, mint az enyém. – Hány személy szállítására alkalmas? – A legénysége több mint hatszáz fő, de szükség esetén ennek háromszorosát is fedélzetére veheti.
– Tehát tud legalább egy olyan hajóról, amelynek vészterhelhetősége körülbelül kétezer fő? – Igen. A hallgatóság körében megélénkült a mormogás és fészkelődés. Mit sem törődve velük, Grasud rendületlenül haladt tovább, a várható legrosszabb hír megszerzése felé. – És van több, hasonló méretű csatahajójuk is? – Igen. – Hány darab? – Nem tudom. Ha tudnám, megmondanám. Sajnálom. – Lehet, hogy még annál nagyobbak is akadnak? – Könnyen meglehet – ismerte el Hillder. – De ha így van is, olyat még nem láttam. De ez nem jelent semmit. Az ember vígan leélheti egész életét anélkül, hogy mindent látott volna. Ha összeszámolja a létező látható dolgokat, és a kapott számból levonja a már látottakat, akkor a maradék jelenti azokat, amelyeket még megláthat. Ha pedig azt is megnézi, hogy másodpercenként egyet látva mennyi idő jön ki, akkor… – Ez nem érdekel! – csattant föl Grasud, visszautasítva, hogy egy idegen érvelés csapdájába csalják. – Pedig jól tenné – jelentette ki Hillder. – Mivel ha a végtelenből elveszünk x milliót, még mindig végtelen számunk marad. Ez pedig azt jelenti, hogy elveheti az egésznek egy részét, és az mégis egész marad. Megeheti a tortáját úgy, hogy mégis egészben maradjon. Vagy nem? Grasud lezöttyent a székére, és ingerülten fordult az öreghez. – Én információkra vagyok kíváncsi, nem pedig a logika hóbortos tagadására. Az érvelése összezavar. Folytassa Shahding a kihallgatását. Shahding óvatosan rátért a fegyverek taglalására, küllemükre, működési elvükre, hatótávolságukra és hatékonyságukra. Határozottan ragaszkodott ehhez az egyetlen vonalhoz, és elutasított mindennemű félrevezető csábítást. Kérdései agyafúrtak és lényegre törőek voltak. Hillder mindenre válaszolt, amire tudott, őszintén és tétovázás nélkül. – Tehát – állapította meg Shahding a vége felé – úgy látszik, hogy önök alapvetően holmi erőterekben, bizonyos, az idegrendszert bénító sugarakban, bakteriológiai eszközökben, tömeg- és erődemonstrációkban és jelentős mértékben a rábeszélőkészségükben bíznak. Ballisztikai tudományuk nem lehet valami fejlett. – Nem is fejlődhetett soha – mondta Hillder. – Éppen ezért vetettük el. Ugyanezért hagytuk abba, hogy íjakkal és nyilakkal vacakoljunk. Valamely kezdeti lendület sohasem küzdhet le egy másik, folyamatos és tartós mozgást. Eddig menj csak és nem tovább! – Majd, mintegy elgondolkodva, hanyagul hozzátette: – Különben is bizonyítható, hogy semmiféle puskagolyó sem érhet utol egy futó embert. – Ostobaság – kiáltott fel Shahding. – Mikorra a golyó odaér az ember kiindulási pontjára, az ember már továbbment – magyarázta Hillder. – Ekkor a golyónak le kell küzdenie azt a plusz távolságot, ám odaérve „látja”, hogy az ember már megint továbbhaladt. Azt a távolságot is megteszi, de mire odaér, az ember már megint nincs ott. És így tovább és így tovább.
– Az előny minden egymást követő alkalommal csökken, míg meg nem szűnik – mordult föl Shahding. – Minden előrehaladás véges időtartamot tölt ki, nem számít, milyen kicsit – mutatott rá Hillder. – Valamely rész nem bontható fel, majd osztható további részekre úgy, hogy az eredmény nulla legyen. A sorozat tehát végtelen. Véges időszakok végtelen sorozatának eredménye végtelenül hosszú idő. Dolgozza csak ki alaposan a tételt. A golyó nem találja el az embert, mert nem érheti utol. A reakcióból következően a hallgatóság még sohasem találkozott ezzel az érveléssel, illetve magától sem alkotott valami hasonlót. Senki sem volt persze annyira ostoba, hogy mindezt tényszerű bizonyítéknak tekintse. Valamennyien elég értelmesek voltak ahhoz, hogy belássák: a gondolatmenet valami magától értetődő és bizonyíthatóan igaz jelenség logikai vagy állogikai cáfolata. Nyomban hozzá is láttak, hogy megkeressék a hibát ebben az idegen érvelésben. Oly lármásán vitatták meg maguk között a kérdést, hogy Shahding elhallgatott, úgy várta, míg elcsitulnak. Már vagy tíz perce állt, mint a sóbálvány, mikorra a zűrzavar tetőpontjára hágott. Az első félkörből néhányan fölkeltek a helyükről, letérdeltek, és különféle ábrákat firkáltak a padlóra, közben zajosan és hévvel vitatkozva egymással. Végül az öreg, Shahding és még ketten egyszerre üvöltöttek: – Csöndet! A vizsgálóbizottság vonakodva, még mindig mormogva, hadonászva és egymásnak papírdarabokra firkált vázlatokat mutogatva telepedett vissza a helyére. Shahding dühösen összpontosította figyelmét Hillderre. Már szóra nyitotta a száját, készen a kérdés lezárására. Ezt megelőzendő, Hillder hanyagul odavétette: – Ostobán hangzik, igaz? De minden lehetséges, minden a világon. Egy férfi például elveheti feleségül özvegye nővérét. – Lehetetlen! – hördült föl Shahding, bátran vállalva véleményét, hosszadalmas mérlegelés nélkül. – Előbb meg kell halnia, hogy az asszony özvegy lehessen. – Egy férfi elvett egy nőt, aki meghalt. Azután elvette annak nővérét. Maga is meghalt. Nem özvegyének nővére volt-e az első felesége? Shahding fölordított: – Nem azért vagyok itt, hogy holmi idegen gondolkodásmód nyakatekert csűrés-csavarását hallgassam. – Keményen leült, kicsit még füstölgött magában, majd a szomszédjához fordult. – Rendben van, Kadina, tiéd lehet, használd egészséggel! Kadina határozottan és magabiztosan emelkedett föl, tekintélyt sugárzóan körülpillantott. Vard létére elég magas volt, jól szabott egyenruháját karmazsinszínű váll-lapok és kézelők ékesítették. Jő ideje most állt vissza néhány percre, a csend. A kiváltott hatással elégedetten Hillderhez fordult, és mélyebb, kevésbé csipogó hangon szólt hozzá, mint eddig bárki más. – Azokon a jelentéktelen problémákon kívül, amelyeken olyan jól szórakozott, zavarba ejtve honfitársaimat – kezdte nyájasan –, őszinte és határozott választ adott minden kérdésünkre. Számos olyan ismerettel szolgált, amelyek katonai szempontból határozottan hasznosak.
– Örülök, ha ön is így látja – mormolta Hillder. – Így látjuk. Nagyon is. – Kadina feszes, alattomosnak tűnő mosolyt vetett felé. – Mégis van egy dolog, amit tisztáznunk kell. – Mi lenne az? – Ha a jelen helyzet fordítottja állna elő, ha egy magányos vard földerítőt vetnének keresztkérdéseik alá az ön életformájának képviselői, és ő éppoly készségesen bocsátana rendelkezésükre ismereteit, ahogyan ön tette… – Félbehagyta a mondatot, szeme fölvillant. – Mi fajtája árulójának tekintenénk őt! – kiáltotta. – Ennek büntetése pedig halál lenne. – Micsoda szerencse, hogy nem vagyok vard! – sóhajtott Hillder. – Ne gratuláljon magának túl korán – fojtotta belé a szót Kadina. – A halálos ítélet csak azok számára közömbös, akiket már másért is halálra ítéltek. – Mire utal ezzel? – Arra lennék kíváncsi, nem valami megátalkodott bűnöző-e ön, aki nálunk keres menedéket? Lehetnek persze egyéb okai is. De bármiről van is szó, ön tétovázás nélkül elárulta saját fajtáját. – Ismét az előbbi mosoly jelent meg az arcán. – Szeretném tudni ily mérvű együttműködésének okát. – Mi sem egyszerűbb – mosolygott vissza rá Hillder oly módon, ami Kadinának egyáltalán nem tetszett. – Állandóan és következetesen hazudok. Ezzel fölállt székéről, és határozottan a kijárat felé indult. Az őrök visszakísérték a cellájába. Három napig maradt háborítatlan. Rendszeresen táplálkozott, és idegesítő étvággyal, élvezettel fogyasztotta a kapott eledelt. Kis jegyzetfüzetébe számokat firkált, azzal szórakoztatta magát, oly boldogan, mint valaha a Larry nevű legendás űrfölderítő. A harmadik nap vége felé egy gondterhelt vard kereste fel. – Bulak vagyok. Talán emlékszik rám. A második sor végén ültem, amikor a bizottság kihallgatta önt. – Négyszázan voltak ott – emlékeztette Hillder. – Képtelenség mindenkire emlékeznem. Csak az aktív résztvevőket ismerném föl. – Odatolt vendégének egy széket. – De ne is törődjön vele. Üljön le és tegye föl a lábát, ha van egyáltalán láb abban a cifra csizmájában. Miben lehetek a segítségére? – Nem tudom. – Mégiscsak valami oknál fogva jött el hozzám, nem? Bulak gyászos tekintetet vetett rá: – A köd foglya vagyok. – Miféle ködé? – Azé, amelyet ön bocsátott az egész vidékre. – Megvakarta egyik bozontos fülét, megropogtatta az ujjait, és a falra bámult. – A bizottság legfőbb célja az volt, hogy meghatározza a viszonylagos intelligenciamutatókat, megoldja az alapkérdést: vajon az ön fajának értelme magasabb, alacsonyabb vagy ugyanolyan szintű, mint a miénk? Ezen és csakis ezen múlik a viszonyulásunk egy másik űrhódító fajhoz fűződő kapcsolatainkat illetően.
– Én minden tőlem telhető segítséget megadtam ehhez, nem igaz? – Segítséget? – visszhangozta Bulak, mintha valami furcsa új szót hallana. – Segítséget? Ön ezt így nevezi? Az igazi vizsgálatnak arra kellett volna irányulnia, hogy vajon az önök logikája fejlettebb-e a miénknél, illetve, hogy az alaptételeik messzebb menő következtetések levonására irányulnak-e. – És? – Végül is ön sárba tiporta a logika valamennyi szabályát. A puskagolyó nem végezhet senkivel. Három nap múltán ötvenen még mindig ezen vitatkoznak, sőt valaki ma reggel azt is kijelentette, hogy az ember képtelen fölmászni egy létrára. Barátságok szakadnak széjjel, rokonok undorodnak meg egymás látványától. A fennmaradó háromszázötven valamivel jobb állapotban van. – De mi bántja őket? – kérdezte Hillder őszinte érdeklődéssel. – Az igazságon vitatkoznak, féltéglákat kivéve minden lehetséges érv bevetésével – magyarázta Bulak, mintha valami rondaságot kellett volna kiejtenie a száján. – Ön tehát következetes hazudozó. Ezek szerint e kijelentése is hazugság. Ennek megfelelően mégsem következetes hazudozó. A végkövetkeztetés tehát az, hogy ön csak úgy lehet következetes hazudozó, ha nem következetes hazudozó! De mégsem lehet következetes hazug, ha egyszer általában nem következetes. – Ez szomorú – dünnyögte Hillder együttérzőn. – Még annál is rosszabb – vágott vissza Bulak. – Mivel ha ön valóban következetes hazudozó – ami logikai szempontból önellentmondás –, akkor egyetlen állítása sem ér egy zacskó rohadt munamagot. Ha viszont végig igazat mondott, akkor a hazudozó voltáról szóló végső állításának is igaznak kell lennie. Viszont, ha ön következetes hazudozó, akkor egyik kijelentése sem lehet igaz. – Vegyen mély lélegzetet – tanácsolta Hillder. – De – folytatta Bulak valóban mélyet sóhajtva – mivel a végső állításnak hamisnak kell lennie, az összes többi igaz lehet. – Tekintete vadul fölvillant, és élénken hadonászni kezdett. – Viszont a következetességét bizonygató állítás lehetetlenné teszi, hogy bármely kijelentéséről megállapítsuk, hazugság-e vagy igazság, mivel az elemzés szerint itt olyan feloldhatatlan ellentmondás van, amely… – Ejnye, ejnye – paskolta meg a vállát Hillder. – De hiszen csak természetes, hogy a fejletlenebb belezavarodik a fejlettebb érvelésébe! Az a baj, hogy önök még nem érték el a kellő színvonalat. Gondolkodásmódjuk kissé kezdetleges maradt. – Elgondolkodott, majd látszólag merész föltételezésként hozzátette: – Valójában azon sem lepődnék meg, ha önök még mindig logikusan gondolkodnának. – A hatalmas Nap nevében – jajdult föl Bulak –, hát mi más módon gondolkodhatnánk? – Mondjuk, úgy, mint mi – tanácsolta Hillder. – De csak akkor, ha elérik a kellő szellemi fejlettségi szintet. – Kétszer megkerülte a cellát, és mintegy mellékes utógondolatként vetette oda: – Jelen pillanatban talán még azzal a problémával sem birkóznának meg, hogy „miért egér, mikor pörög”. – Miért egér, mikor pörög? – szajkózta utána Bulak, és szó szerint leesett az álla.
– Vagy próbálkozzunk meg egy könnyebbel, olyan dióval, amelyet bármely földi gyerek feltörne. – Éspedig? – A meghatározás szerint sziget az a földdarab, amelyet mindenfelől víz vesz körül. – Igen, ez így van. – Tegyük fel akkor, hogy e bolygó teljes északi féltekéje szárazföld, a déli pedig merő víz. így tehát az északi fele sziget? Vagy inkább a déli fele egy tó? Bulak vagy öt percig töprengett a dolgon. Azután kört firkantott egy papírlapra, kettéosztotta, a felső részét besatírozta, és megszemlélte az eredményt. Végül zsebébe gyűrte a lapot, és fölemelkedett. – Némelyikük szíves örömest elvágná a torkát, pusztán, hogy ne kelljen elismernie, milyen előrehaladott az önök gondolkodása. Mások viszont fényes külsőségek között bocsátanak haza, csak hogy ne kelljen fejet hajtaniok valaki, esetleg alacsonyabb rendű előtt. – Egy szép napon végül majdcsak dönteniök kell – jegyezte meg Hillder, de nem mutatott semmi aggodalmat az iránt, melyik változat mellett. – Egyébként – folytatta Bulak sötéten – átvizsgáltuk a hajóját. Lehet régi is, új is, attól függően, hogy hazudott-e felőle vagy sem. Mindent láthattunk, kivéve a hajtóművet és a kormányberendezést, egyszóval mindent, csak azt nem, ami számít. Annak megállapítása végett, hogy különb-e a mieinknél, az egészet szét kellett volna szednünk, de így tönkrement volna, ön pedig végképp foglyunk marad. – No és mi akadályozta meg önöket benne? – Az a tény, hogy ön csalétek is lehet. Ha a fajtája elég erős, és keresi az összeütközést, akkor valami ürügyre van szüksége. Ha ön áldozatunkul esne, máris készen állna ez az ürügy. A szikra, amely fölrobbantja a lőporos hordót. – Tehetetlenül intett a kezével. – Mit tehet valaki, ha koromsötétben kell dolgoznia? – Megpróbálhatja, hogy választ keressen a kérdésre: vajon egy zöld levél a fény teljes hiánya mellett is zöld levél marad-e? – Ebből már elegem van – nyögte Bulak, és az ajtó felé indult. – Sőt, több, mint elegem. Hogy sziget vagy tó? Ugyan, kit érdekel? Megyek, fölkeresem Mordafát. Ezzel eltávozott, ujjait tördelve, miközben arcán fölmeredt a sűrű szőrzet. Két őr kukucskált be a rácson félénken, mint akikre valami közveszélyes őrült őrizetét bízták. Mordafa másnap kora délután kereste fel. Vékonypénzű, öregecske, sőt bundájában is valahogy aszott egyed volt, lényétől idegenül fiatalos tekintettel. Elfogadván a fölkínált széket, hosszasan tanulmányozta Hilldert, majd finom választékossággal megszólította őt: – Abból, amit hallottam, mindabból, amit elmondtak nekem, levezettem egy alapszabályt az értelmesnek tekinthető lényekre vonatkozóan. – Levezette? – Kénytelen voltam. Ebben a kérdésben nem volt más választásom. Az eddig általunk fölfedezett életformák egyike sem volt igazán intelligens. Némelyek fölszínesen értelmesnek bizonyultak, de eredendően nem voltak azok. Nyilvánvaló, hogy önöknek
vannak olyan tapasztalataik, amelyek előbb vagy utóbb eljuthatnak hozzánk, de mindeddig nem ismeretesek számunkra. Lehet, hogy ebből a szempontból szerencsések vagyunk, tudván, hogy egy ilyen kapcsolat nagyon is kockázatos lehet. Erről senki nem tudhat semmi biztosat. – És mégis, mi ez a szabály? – Az, hogy bármely, a miénkhez hasonló életforma vezető testületei inkább hatalomkedvelőkből, mintsem szakemberekből tevődnek össze. – Talán itt is így alakul? – Sajnos igen. A kormányzati hatalom azok kezében összpontosul, akik tekintélyre törekszenek, a más érdeklődésűek számára viszont hozzáférhetetlen. – Egy pillanatra megállt, majd így folytatta: – Ez nem jelenti azt, hogy a kormányzóink ostobák lennének. Nagyon is éles elméjűek, ami a tömegek befolyásolásának érdekeiknek megfelelő módozatait illeti. Ugyanakkor viszont messzemenően korlátoltak bármely más területen. Ennek ismeretében az önök taktikája nyilván e körök szűklátókörűségének kihasználásában rejlik. A tekintély gyengeségét az jelenti, hogy nem szüntethető meg, s ezáltal nem szerezhető vissza az erő. Ha az ember az ostobaságra játszik, egyszerűen nem törődik a parancsszóval. – Hmm – szemlélte őt Hillder egyre növekvő elismeréssel. – Azok közül, akiket eddig megismertem, ön az első, aki tovább lát a saját orránál. – Köszönöm – méltányolta Mordafa. – Nos, maga az a tény, hogy ön vállalta a kockázatot, és egyedül leszállt itt nálunk, azután összezavarta valamennyi vezetőnket, azt jelenti, hogy az ön fajtája rendelkezik az adott körülmények leküzdéséhez szükséges eszközökkel, s ennélfogva bizonyára egész sor más körülmény megválaszolásának eszközeivel is. – Folytassa – biztatta Hillder. – Az ilyen módszereket inkább tapasztalati, mintsem elméleti módon szerezhették meg – fejtegette tovább Mordafa. – Más szóval, mindez sok tapasztalatból, számos hiba kijavításából, a lehetőségek fölméréséből és abból az erőfeszítésből következik, hogy a lehető legkisebb befektetéssel a legnagyobb eredményt érjék el. – Fürkészően pillantott a másikra. – Igazam van? – Egész jó úton jár. – A mai napig negyvenkét bolygón vetettük meg a lábunkat, és mindeddig csupán kezdetleges életformákkal ütköztünk össze. Meglehet persze, hogy a negyvenharmadik világon a mi képességeinkhez méltó ellenfélre találunk, mikor majd fölfedezzük azt. Ki tudja? Tegyük föl, hogy minden negyvenharmadik lakott bolygón fordulhat elő értelmes élet. – De mindez mit bizonyít? – csapott le rá Hillder. – Úgy képzelem, hogy legalább hat értelmes életformával létesített kapcsolat képesíthette csak önöket arra, hogy bármely, másutt előforduló hasonlóan értelmes lényekkel szemben ugyanazt a technikát alkalmazhassák. Ennek megfelelően az önök fajának eddig legkevesebb kétszázötven világot kellett megismernie. Ez természetesen a legminimálisabb becslés. Könnyen meglehet, hogy az ön által említett szám helytálló.
– Tehát nem vagyok következetes hazudozó? – kérdezte Hillder csúfondárosan. – Ez nyilván kizárható lenne, ha a vezetőink addig megőrizték volna épelméjűségüket, hogy ezt be is lássák. Ön torzíthatott vagy túlozhatott a saját céljainak megfelelően. Ha így történt, mi tehetetlenek vagyunk vele szemben. A legfőbb tényező viszont teljesen világos. Az önök űrbéli ismeretei nyilvánvalóan jóval gazdagabbak a mieinknél. Ennélfogva önök szükségszerűen régebbiek, fejlettebbek, és létszámuk is jóval nagyobb a miénknél. – Ez így eléggé logikus – értett egyet Hillder egyre szélesebb mosollyal. – Könyörgök, ne essen nekem – kérlelte Mordafa. – Ha most megbolondít valami csavaros álokoskodással, nem nyughatom, míg gatyába nem rázom a dolgot. Ez pedig sem önnek, sem nekem nem lenne jó. – Ó, tehát az a szándéka, hogy jót cselekedjen velem? – Valakinek csak meg kell hoznia a döntést, mikor nyilvánvalóvá válik, hogy a főnökség erre képtelen. Föltett szándékom azt tanácsolni nekik, hogy bocsássák önt útjára, legjobb kívánságaink és baráti érzelmeink biztosítása mellett. – Gondolja, hogy ez ellen lesz valami kifogásuk? – Nagyon is jól tudja, hogy lesz. Hiszen elejétől fogva számított is erre. – Mordafa minden tudó pillantást vetett rá. – Kapva kapnak az alkalmon, hogy helyreállíthassák önbecsülésüket. Ha beválik a dolog, övék a dicsőség… ha viszont nem, enyém a szégyen. – Pár pillanatig elmélázott, majd őszinte kíváncsisággal megkérdezte: – Másutt, más fajták esetében is ilyesmit talál? – Hajszálpontosan – biztosította Hillder. – És mindenütt akad egy Mordafa, aki ugyanígy rendbe teszi az egészet. A hatalom és a bűnbak úgy járnak kéz a kézben, mint férj és feleség. – Szívesen találkoznék valamikor idegen társaimmal. – Fölkelt és megindult az ajtó felé. – Ha én nem kerültem volna elő, meddig kellett volna várakoznia, hogy lélektani zagyvaléka valahogy összeálljon? – Míg valaki, önhöz hasonló belém nem botlik. Bár, ha nem került volna elő magától, a türelmüket veszített erők végül csak beszippantottak volna egyet. Az igazságtévő mindig saját fajtájából kerül elő. A hatalom pedig az ő lényük fölemésztéséből él.. – Legalábbis paradox módon megfogalmazva – szögezte le Mordafa látszólag roszszalló hangon. Csöndesen eltávozott. Hillder ott állt az ajtó mögött, és némán lesett kifelé a fölső részét alkotó rácsokon. A két börtönőr a szemközti falnak támaszkodva bámult vissza rá. Barátságos mosollyal kiszólt hozzájuk: – Nem létezik olyan macska, amelynek nyolc farka lenne. Minden macskának egygyel több farka van, mint a nem létező macskának, Ennélfogva minden macskának kilenc farka van. Azok csak a plafonra emelték elsötétülő tekintetüket. Igencsak tekintélyes küldöttség kísérte vissza őt a hajójához. Mind a négyszáz főember ott volt. Mintegy negyedrészük ragyogó egyenruhában, a többiek legféltettebb ünneplőjükben. A fegyveres őrség kemény vezényszóra parádézott lőszerszámaival.
Kadina kenetteljes beszédet tartott, tele testvéri szeretettel és a ragyogó jövő ecsetelésével. Valaki átnyújtott neki egy bűzös dudvákból kötött csokrot, mire Hillder gondolatban megjegyezte a szaglási ingerek közötti lényeges különbséget. Miután fölmászott a zsiliphez vezető nyolcvan yardnyi hágcsón, Hillder visszanézett. Kadina szertartásosan búcsút intett neki. A tömeg odalent tökéletes összhangban hurrát kiáltott, ő pedig zsebkendőjébe fújta az orrát, ez lévén a kilences számú bajelhárító gesztus, becsukta a zsilipet, és letelepedett a vezérlőpult elé. A fúvókák mély hangon földübörögtek. A hajó alján füstfelhő tört elő és sárral terítette be az egybegyűlteket. Ez a mozzanat akaratán kívül következett be, és a könyvekben sem szerepelt. Micsoda blamázs – gondolta. Mindent előre föl kellene írni. Ilyen kérdésekben előrelátóbban kellene gondolkodnunk. A csillagutazók búcsúzási szertartásainak leírásában szerepelnie kellene az ilyesféle sárfürdőnek. A hajó belehasított az égboltba, és gyorsan maga mögött hagyta a vardok világát. Hillder mindaddig az irányítópult előtt maradt, míg végleg ki nem szakadt a meglátogatott naprendszer gravitációs mezejéből. Azután az irányjelzések szektora felé kormányozta a hajót, és erre az útvonalra állította be a robotpilótát. Egy darabig elgondolkodva meresztette szemét a csillagokkal pöttyözött sötétségbe. Kis idő múltán mélyet sóhajtott, és a következőket írta hajónaplójába: „K49-es téregység, 10. szektor, D7-es számú nap, harmadik bolygó. Neve: Vard. A föllelhető életforma megnevezése: vardok, kozmikus intelligenciahányadosuk 8B szintű, csillagjárók, negyvenkét gyarmattal rendelkeznek. Megjegyzés: fölpuhítva.” Fölpillantott egy acélpolchoz rögzített kisded könyvtárára. Két kötet hiányzott belőle. Elcsórták azt a két könyvet, amelyeket képek és térképek ékesítettek. A többit otthagyták, nem lévén „rosette-i kövük” az egyszerű nyomtatott szöveg megfejtéséhez. Nem nyúltak a szomszédos kötethez sem, melyen a következő cím ékeskedett: Ördögi logika = bármely lény bolonddá tételének tudománya. Újból fölsóhajtott, és elővett az egyik fiókból egy papírlapot. Hozzálátott, hogy századszor, kétszázadszor, de az is lehet, hogy háromszázadszor megkeressen egy A-nál nagyobb, de C-nél kisebb alfa-számot. Addig cincálta a haját, míg tüskeként nem borzolódott szerteszét, és bár nem volt róla tudomása, nem látszott valami kiegyensúlyozottnak. Füssi-Nagy Géza fordítása Rőczei György rajzai
MÁS VILÁGOK Eltűnt világok, legendás földek A legendák ködébe veszett szigetek, birodalmak, csodálatos építmények, teremtmények titkát minden kor szerette volna megfejteni, de az ember még ma sem tudott megnyugtató, minden szempontból támadhatatlan magyarázatot adni rájuk. Hiába haladta meg az emberiség a technikai fejlettség 40-50 évvel ezelőtt megjósolt színvonalát, máig sem talál megdönthetetlen bizonyítékokat arra vonatkozóan, vajon valóban létezett-e Atlantisz vagy Mu szigete, milyen lehetett Arthur király vára, Bábel tornya és Eldorádó. Ezt kérdezi a Great Mysteries című, az emberiség kultúrájának nagy rejtélyeivel foglalkozó sorozat újabb darabja, amely szándéka szerint e legendák nyomába eredt. Amióta a Timaioszban és a Kritiaszban Platón regélt a mesés szigetről, azóta minden korban akadt valaki, aki Atlantisz felkutatására tette föl az életét. De legalábbis mindig hálás témául szolgált a költőknek, íróknak, festőknek s legújabban a filmrendezőknek. Platón úgy ír róla államregényében, mint a tökéletesség megtestesüléséről, ahol az emberek csodás harmóniában, boldogságban éltek. A görög bölcs ősi egyiptomi emlékekre hivatkozva állította, hogy az eszményi világ több évezreddel az ő korát megelőzően létezett, s lakói bölcsek, szorgosak és igazságosak voltak. Városaik ragyogó rendben illeszkedtek bele az eszményi szépségű tájba. A későbbi korok tudósainak egy része azonban csupán a platóni képzelet termékének tekintette, mások pedig az égboltozatot tartó Atlasz mitikus alakja körül kialakult legenda továbbélését látják benne. Van olyan elképzelés is, miszerint az Atlanti-óceán közepén létezett egykori földrész nem egyetlen nap és éjszaka alatt merült a habokba, hanem fokozatosan kettérepedt Atlantiszra és Antillákra. Az eredeti nevet viselő szárazföld valóban elsülylyedt, a másik pedig az Antilla szigetcsoport egy része. Francis Bacon úgy gondolta, hogy Atlantisz azonos Észak-Amerikával. 1968-ban a Bahama-szigetek közelében repülve két pilóta úgy látta, mintha épületek vonalai tükröződnének a víz felszíne alatt. Egyikük éppen akkoriban olvasott egy könyvet arról, hogy a jóslat szerint éppen a hatvanas évek végére várható Atlantisz felszínre emelkedése, így az élmény valóban lenyűgöző lehetett számukra. De biztos-e, hogy az elsüllyedt kontinens maradványait látták? Az 1920-as években az amerikai James Churcward rejtélyes kőtáblácskákra bukkant egy indiai templomban. A titokzatos jelek értelmét – mint állította – különös hatalom vagy sugallat segítségével sikerült bámulatos gyorsasággal megfejtenie. Felfedezésének köszönhetően akkor már biztosan jelentette ki, hogy 13 ezer évvel azelőtt a Csendes-óceánon még létezett Mu hatalmas szigete, s valaha ott burjánzott minden emberi élet bölcsője, a bibliai Edénkért is. A szigetet aztán hatalmas hurrikán és földrengés pusztította el. Akár hisszük, akár nem, a nagy fölfedezések és hajóutak előtt készült régi térképeken állítólag tényleg van egy szárazföld a Csendes-óceánon, valahol Közép-Amerika magasságában.
A múlt században volt divatos legenda Lemuria szigetének sorsa. Feltehetően Közép-Indiát és Dél-Afrikát kötötte össze az Indiai-óceánon. Egyébként mivel lehetne magyarázni azt – mondják a tudósok –, hogy az egymástól oly távol eső földrészeken meglepő hasonlatosságokat mutató kőzetek, növények és állatok léteznek. (Mint például az a félig majom, félig mókus, a maki, amelynek angol megfelelőjéről, a lemur névről nevezték el a legendás szigetet, s a névadásnak valószínűleg semmi köze a római mitológiából ismert lemurokhoz, a meghalt, illetve megölt gonosztevők visszajáró szelleméhez.) Hol állhatott Britannia ősi uralkodójának, Arthur királynak a vára, a Camelot, dísztermében a kerekasztallal? A monda szerint titokzatos és szinte megközelíthetetlen helyen épült. A király, aki egy kis varázslói segítséggel képes volt megszerezni az Excaliburt is, valaha ott ült legkiválóbb lovagjainak körében, s ott állt a mágikus erejű üst is, amelyet Arthur a túlvilágon tett titokzatos útjáról hozott magával. Az Anglia délnyugati részén álló – mint mondják, ott épült a vár – Cadbury-hegy környékén élő emberek még ma is azt beszélik, hogy minden karácsony este patkódobogás hallatszik. Ez azt jelenti, hogy a titokzatos szellemlovagok ledübörögnek a hegy tetejéről, és a forrásnál megitatják paripáikat. Valahol a hegy tetején rejtőzik egy barlang is, amelynek bejáratát súlyos aranykapu zárja el. Ám ha a megfelelő időben érkezik a kíváncsi látogató, a kapu megnyílik, s látni lehet az alvó szellemkirályt. Babilon, ha nem is volt egészen olyan, mint amilyennek az utókor krónikásai leírták, vitathatatlanul létezett, ahogy állt Bábel tornya is. Minósz király knósszoszi palotája Kréta szigetén még mindig tartogat érdekes, vitára okot adó meglepetéseket, s nemcsak Minótaurosz, az embertestű, bikafejű szörny létezéséről szóló legenda okán. Dél-Amerika őserdeibe Eldorádó mesés kincsi vonzották a kalandorokat, de volt olyan is, aki úgy vélte, hogy ott bukkan rá Atlantisz nyomaira. A geológusok azért indultak útnak, s ugyanezért teszik ma is, hogy minél többet tudjanak meg a Föld régmúltjáról, jelenéről és jövőjéről. A régészek is ugyanezért fáradoznak, csakhogy őket az emberi kultúra történelme izgatja. Ezeknek a legendáknak a kora évezredekben mérhető, a régészet pedig csupán kétszáz éves múltra tekinthet vissza. És hány meg hány titokzatos jelenség lehet még a szemünk elől rejtve, s még csak létezésükről sincs tudomásunk! Persze egyelőre elegendő megfejtésre váró titokról tudunk. Nem szabad kizárnunk annak lehetőségét, hogy mindegyikre van ésszerű, bizonyítható magyarázat, s egyszer talán majd megfejtik az eltűnt földrészek titkát is. Vagy meg sem kell már fejteni, és a rejtély kulcsa itt van a szemünk előtt, csak nem vesszük észre? Rosszabb esetben becsapódhat egy meteor, melynek következtében eltűnhet a térképről mondjuk Japán vagy Új-Zéland. Ha pedig a nukleáris robbantások városokat törölhetnek el a föld színéről, akkor utódaink talán már csak úgy emlegethetik New Yorkot, mint a huszadik század utolsó éveiben rejtélyes módon eltűnt nagyvárost. Ezzel a kesernyés, figyelmeztetésnek is szánt végszóval zárja a fiatalabb korosztálynak írt könyvét a szerző, Sue Crawford. Mentsen meg az ég, hogy ilyen legendák teremjenek! (Land of Legend, Great Mysteries sorozat, Wayland, 1989.)
Balázs Éva
Brian Aldiss EZ IS MŰVÉSZET I. Ha egy óriás kiemelkedne a fjord vizéből, e szürke tengernyúlványból, ha kidugná a fejét a csupasz sziklakorona belsejéből, megláthatná a sziget lejtős csücskében terpeszkedő Endehabvent. Derek Flamifew Ende is elég nagy területet látott be magas ablakából, A veszekedés előszelét érezve egyre nyugtalanabb lett, és szokatlanul tisztán érzékelte a világot; vihar előtt élesek ennyire a tárgyak körvonalai. Derek nemcsak hőlátó arcával, hanem fényérzékeny szemével is végigpásztázta a birtokot. Endehabven kopár, de rendezett vidék (ez utóbbiban biztos vagyok, ugyanis a rendjéért én magam felelek). A kertekben örökzöldek és örökké virágtalan bokrok nőnek. Nagyasszonyunk szeszélye kívánja így: kedveli ezt a kis nyugalmas ligetet a sziklaráncos part előterében. Endehabven valójában a szikár, magas, zord épületnek a neve. Régebben képtelenség lett volna ilyen épületet tervezni; ma ezernyi beépített paragravitációs egység őrzi az illúziót, és tartja az oszlopok, támasztógerendák, boltívek és falak kusza erdejét. Az épület és a fjord között, a sétány mellett található a laboratórium és a kisállatkert. Aznap épp kint járt a nagyasszony. Hosszú ujjai törpenutriákat és cincogó atoskákat cirógattak. Mellette álltam. Nyitottam-zártam a ketreceket, adogattam neki a műszereket, kavargattam az akváriumok vizét, egyszóval tettem, amit kért. Derek Ende az ablakból nézett. No nem kettőnket, egyedül csak őt: az úrnőt. Derek Flamifew Ende arccal a távolbalátó felé fordult, és az Egyes Csillagról küldött üzenetet tanulmányozta. A halvány fény megvilágította vonásait és a hőérzékelő boszciszokat a homlokán. Bár szemét a fájóan ismerős külvilágra irányította, arcával pontosan elolvasta az üzenetet. Amikor a végére ért, adásra kapcsolta a készüléket, előrehajolt, és elküldte a választ. – Egyes Csillag, végrehajtom az utasítást. Azonnal indulok a Nebulába, a Festi XV-re, és ott kapcsolatba lépek a Sziklának nevezett lénnyel. Ha lehet, a parancsnak megfelelően viszek belőle egy darabot a Pyrylynre. Köszönöm a kedvességeteket, én is a legjobbakat kívánom. Isten veletek. Felegyenesedett, és megmasszírozta az arcát. A hőlátás mindig fárasztó, ha nagy a távolság. Mintha az érzékeny arcizmok tudnák, mi történik ilyenkor, és előre rettegnének a mutatványtól: kicsiny elektrosztatikus töltésüket a vákuumon keresztül sok-sok fényévnyi távolságba kell eljuttatniuk. Ahogy lassan összeszedegette a felszerelést, a boszciszai is fokozatosan megnyugodtak. Hosszú lesz az út Nebulába, és a feladat, amivel megbízták, a legbátrabb szívet is próbára tenné. De nem is ezért késlekedett az indulással; előbb még el kellett búcsúznia úrnőjétől.
Kinyitotta az ajtót, és határozott léptekkel végigment a folyosón. Gyerekkorából jól ismerte a mozaik mintázatát. Megállt a paragravitációs akna közepén. Néhány pillanat múlva már távolodott is a nagycsarnoktól, és egyre közelebb került az úrnőhöz. Nagyasszonyunk szikáran állt a ligetben; előtte mellmagasságban rágcsálók futkároztak, mögötte a messzeségtől szürkén a Vatya Jokatt-dombok képe remegett. – Menj be, Hols, és hozd ki nekem a névgyűrűs dobozt! – utasított az úrnő. Indultam hát be a házba, és útközben elhaladtam nagyuram mellett. Nem törődött velem, hiszen számára egy vagyok csak a sok egyforma parteno közül. Csak az úrnőt bámulta. Amikor visszatértem a dobozzal, láttam, hogy nagyasszonyunk még mindig nem fordult Derek felé, pedig ő zaklatottan szólt hozzá: – Tudod, úrnőm, hogy teljesítenem kell a kötelességemet. Ilyen feladattal kizárólag normálisan született abroguniakat bíznak meg. – Miért olyan különleges ez a megbízatás? A galaxis sok hasonló feladatot kínál. Minden kiruccanásod alkalmával elmondhatod ezt az ostobaságot. Nagyuram így rimánkodott neki háttal álló úrnőjének: – Nem szabadna így beszélned róluk. Beszéltem már neked a Sziklákról. Jól tudod, hogy nem egyszerű kiruccanásról van szó: minden bátorságomra szükségem lesz. És azt is tudod, hogy a Csillagmezőknek ezen a tájékán valami megmagyarázhatatlan oknál fogva csak az abroguniakban van meg a kellő bátorság. Noha akkor már ott sürgölődtem a ketrec és az akvárium között, alázatos szolgalépteim nem zavarták őket; ugyanolyan hangerővel folytatták. Nagyasszonyunk a szárazföld szürke magaslatait kémlelte, s arcvonásai éppoly komorak, félelmetesek voltak, mint a távoli dombok. Egyik boszcisza megremegett, amikor megkérdezte: – Ugye most azt hiszed, bátor és rettenthetetlen férfi vagy? – Nem erről van szó – felelte nagyuram nyájasan. – Kérlek, úrnőm, lásd be: mennem kell. Egy férfi nem ülhet állandóan otthon, a tűzhely mellett. Ne haragudj rám ezért! Ekkor nagyasszonyunk végre megfordult. Hosszúkás, komoly arcával nem érzékelte Derek jelenlétét. Ritkán használta hőlátó képességét. Ennek ellenére gyönyörű volt; leírhatatlanul, borzasztóan gyönyörűvé tette őt a tudás és a fáradtság. Szürke és távoli volt a szeme, mint a mögötte magasodó, hóborította vulkán pereme. Száz évvel volt idősebb Dereknél. Nem a bőrén látszott a korkülönbség; a bőre még újabb ezer évig romlatlan marad. A tekintélye emelte mások fölé. – Nem haragszom. De megbántottál. Tudod jól, mennyire meg tudsz bántani. – Úrnőm… – szólt nagyuram tétován, és tett egy lépést előre. – Ne érints meg! – mondta nagyasszonyunk. – Menj, ha menned kell, de ne űzz gúnyt belőlem azzal, hogy megérintesz. Derek mégis karon fogta az úrnőt, aki erre még jobban magához szorította a könyökhajlatában tartott törpenutriát. Az állatok mindig okosan, nyugodtan viselkedtek, ha megérintette őket.
– Nem akarlak bántani, úrnőm. Tudod, hogy engedelmességgel tartozunk az Egyes Csillagnak. Ha nem teljesítem a kéréseiket, elveszik tőlünk ezt a birtokot. Ez egyszer hadd vegyek tőled érzelmes búcsút, aztán engedj utamra! – Még te beszélsz érzelmekről? Amikor elmész és magamra hagysz egy maroknyi nyomorult partenóval! Ne csinálj úgy, mintha nem örülnél, amiért elszabadulhatsz tőlem! Eleged van már belőlem, ugye? Nagyuram fáradtan válaszolt: – Nem erről van szó… – Mintha nem is akarta volna folytatni. – Na látod! Még csak meg sem próbálsz őszinteséget színlelni. Miért nem mész már? Mit számít neked, mi lesz énvelem? – Bárcsak hallanád magadat! Az önsajnálat beszél belőled. Egy könnycsepp csordult lefelé nagyasszonyunk jégorcáján, és ő Derek felé fordult, hogy megmutassa neki bánata jelét. – Ki mástól remélhetnék sajnálatot? Te nem törődsz velem, máskülönben nem hagynál így magamra. Mi lesz velem, ha megöl téged az a Szikla? – Visszajövök, úrnőm, ne félj semmit! – mondotta nagyuram. – Te könnyen beszélsz. Miért vagy gyáva beismerni, hogy boldogan mész el innen? – Azért, mert nem akarok veszekedni. – Haha! Már megint úgy beszélsz, mint egy gyerek. Nem akaródzik válaszolni, ugye? Inkább elszöksz tőlem, menekülsz a felelősségtől? – Nem menekülök! – Dehogyisnem! Így van ez, bármennyire is próbálnád leplezni. Az az igazság, hogy még éretlen vagy. – Nem vagyok éretlen! Nem és nem! És nem menekülök! Igazi bátorság kell ahhoz, amit tenni fogok. – De nagyra tartod magad! Nagyuram elfordult, nem annyira méltóságteljesen, mint inkább ingerülten. Indult a starthely felé. Futásnak eredt. – Derek! – kiáltott utána nagyasszonyunk. Semmi válasz. Az úrnő erre tarkón ragadta a kezében kucorgó törpenutriát, és dühösen belehajította egy közeli víztartályba. A nutria azon nyomban hallá változott, és leúszott a mélybe.
II. Derek sebes fényszelője fedélzetén utazott a Nebula felé. A hatalmas, íj formájú jármű magányosan rótta a fényéveket. A külső burok fotonelemei szívták ki a szükséges hajtóerőt a sűrű, csillagporos, megfoghatatlan űrből. Az egyenes oldal közepe táján volt az a kamra, amelyben Derek feküdt, szinte az egész utazás alatt eszméletlenül. A Cinóber szektor sok száz fényévnyi átmérőjének egynegyedét járta be. A gyógyfekhelyen ébredt. Finom gépkezek keltették, ellazították izmait, és felkészítették az előtte álló naptalan munkanapra. Egy lombikból leves bugyborékolt felfelé egy mellbimbószerű szopókába, legfeljebb öt centire a szájától. Ivott belőle, azután megint elaludt. Kifáradt, elgyengült a semmittevéstől. Amikor újra felébredt, komótosan lekászálódott az ágyról, elvégzett egy-két tornagyakorlatot, aztán a műszerfalhoz lépett. Ott dolgozott Jon, a barátom. – Hogy mennek a dolgok? – kérdezte tőle Derek. – Minden rendben, nagyuram – felelte Jon. – Most állunk rá a Festi XV. pályájára. – Megadta Dereknek a koordinátákat, s azzal elvonult étkezni. Jont a rá osztott feladat a világ legmagányosabb partenójává tette. A mi fajtánk tenyésztését szigorú előírások szabályozzák. Nekünk nincs velünk született DNÁ-nk, amely az igazi abroguniak számára hihetetlenül hosszú életet biztosít. Jon megtesz még öt ilyen utat, azután öreg és elnyűtt lesz, és megérik az átalakításra. Derek leült a műszerfal ölé. Vajon a Festi képével egyidejűleg a rettegett s mégis olyannyira szeretett lény vonásai is megjelentek előtte? Azt hiszem, igen. Szerintem nem látta ő a gomolygó felhőket, csak úrnője borongós arcát. Bárhogy volt is, tény, hogy Derek közel ereszkedett a sivár felszínhez, és nagy sebességgel keringett a bolygó körül. A Festi nap nyolcszázmillió mérföld távolságban lángoló, apró pontocska volt csupán, és árva hajólámpás módjára imbolygott a kavargó felhőtenger fölött. Derek a távolbalátó berendezés fölé hajolt, és sokáig így gubbasztott: igyekezett megállapítani a távoli bolygófelszín hőmérsékletét. Nem volt könnyű dolga, mivel az értékek az abszolút nulla fok közelében mozogtak. Amikor aztán pontosan a keresett tárgy fölé ért, csalhatatlan biztonsággal rátalált: olyan tisztán és élesen érzékelte a Sziklát, mintha radarernyőn látná. – Megvan! – kiáltott fel lelkesen. Jon akkor már ott állt mellette. Betáplálta az időkoordinátákat a fényszelő agyába, várt egy darabig, aztán amikor legközelebb a Szikla fölé értek, újra leolvasta a műszerfalról az időt. Derek biccentett, és készülődni kezdett az ugráshoz. Nem kapkodott. Felöltötte speciális védőruháját, de előbb gondosan ellenőrizte a felszerelés darabjait. Próbaképpen kinyitotta a paragravitációs fúvókákat, amíg lebegni nem kezdett. Ekkor kikapcsolta valamennyit, és lesimította a tépőzárakat. Tökéletesen becsomagolta a testét. – 395 másodpercre vagyunk a következő zenittől, nagyuram – jelentette Jon. – Tudod, mi a teendőd, amikor visszaindulok? – Igen, uram.
– Csak akkor kapcsolom be a rádiót, amikor rátérek a pályára. – Mindent értek, uram. – Rendben, akkor el is indulok. Derek a védőruha börtönében elgondolkozva lépkedett a zsilipkamra felé. Amikor hárompercnyire voltak a pálya Szikla feletti pontjától, kinyitotta a külső ajtót, és a felhőtengerbe vetette magát. Csak egy pillanatig kellett működtetnie a védőruhájára szerelt hajtóművet: ennyi is elég volt ahhoz, hogy elhagyja a fényszelő pályáját. Puha felhőpárnák között szállt lefelé. A Festi körül keringő húsz komor bolygó világa a Csillagmezők rejtelmeinek csak végtelenül apró töredékét kínálta. A világegyetemben minden glóbusz magában rejt egy titkos szándékot. Néhol – például az Abrogunon – ezt a szándékot olyan élőlények valósítják meg, amelyek képesek saját maguk átformálására, arra, hogy kilépjenek az űrbe, és civilizált, extraplanetáris környezetben is teljesítik küldetésüket. Máshol a szándék rejtve marad, de az akaratuk és kényszereik kiismerhetetlen hálójában vergődő emberi lények itt is igyekeznek kifürkészni az idegenek ismereteit, hogy tovább gazdagítsák az emberi tudás tárházát. A tudás visszahat a világra. Az első csillagközi utazás óta sok ezer év telt el, s ezalatt az új találmányok és felfedezések észrevétlenül meghatározták az emberiség jövőjét. Ma már az ártatlansággal együtt a genetikai stabilitás is a múlté. Ahogy az ember egyre többet utazgatott a bolygók között, úgy veszett el az eredeti örökség. Az egyes civilizációs központokban eltérő gondolkodási minták és érzelmi viszonyok uralkodtak, s mindegyikből más és más életfelfogás terjedt el. A Cinóber szektor lakóját, aki most fejest ugrott a felhők közé, hogy találkozhasson egy Szikla nevű lénynyel, nem annyira a külseje, mint inkább a szenvednitudása tette emberré. A Szikla a sivár bolygón leszálló űrhajók és fényszelők mindegyikét elpusztította: nem is akadt sok próbálkozó. Az Egyes Csillag bölcsei néhány biztonságos helyről hosszú időn keresztül tanulmányozták a gyilkos égitestet, és arra a feltételezésre jutottak, hogy a Szikla minden nagyobb erőforrást megtámad, s olyan könnyen végez áldozatával, ahogyan az ember lecsap egy szemtelenül zümmögő legyet. Úgy vélték, hogy Derek Ende az öltözékébe szerelt hajtóművet leszámítva nem rendelkezik erőforrással, következésképpen nem fenyegeti veszély. Az abroguni a paragravitációs fúvókák jóvoltából egyre lassabban süllyedt az éjszakai bolygófelszín felé. Elmaradoztak tőle a felhők, viharos szél zúgott, fütyült körülötte, és alatta a homályból kibontakozott a kopár vidék. Derek kissé növelte a sebességét, nehogy a földet érés előtt oldalirányba sodorja a szél. A következő pillanatban teljes hosszában elterült a Festi XV. felszínén. Egy ideig mozdulatlanul feküdt, egyrészt hogy kipihenje magát, másrészt pedig azért, hogy hűljön a ruhája. Nem volt egészen sötét. Bár a nap sugarai jóformán teljesen elkerülték ezt a kontinenst, a felszínen lobogó zöld lángok halvány fényt terítettek szét a sivár tájon. Derek hozzá akarta szoktatni a szemét a homályhoz, ezért nem kapcsolta be a fejére, vállára, gyomrára és kézfejére szerelt lámpákat. Amikor balra nézett, valamiféle füstölgő tűzpatakot látott. A gyenge fény összeolvadt a saját árnyékával. Távolabb jóval nagyobb tűzforrásokat is felfedezett. Valószí-
nűleg szennyezett etán- és metángáz égett arra; a sercegés sülő húsra emlékeztette Dereket. A lángoszlop olyan energiával szökött az ég felé, hogy kék nyelve a rohanó felhőkig ért. Egy dombtetőről lánggejzír tört a magasba. Vastag, gomolygó füstpalástba burkolódzott, mely olyan lassan emelkedett felfelé, mint a forró zabkása az edényben. Derektől jobbra fehér tűzoszlop égett mozdulatlanul, füst nélkül, mint egy ragyogó, földbe szúrt kardpenge. Az abroguni elégedetten nyugtázta, hogy sikerült az ugrás. A kívánt helyen érkezett le. Ez a Tűzkörzet, a Szikla otthona. Kellemes volt így feküdni és nézni ezt az emberi szemmel ilyen közelről még soha nem látott, mesés tájat. Derek hamarosan felfigyelt egy jókora területre, amelyet egyetlen fénysugár sem világított meg. Hőlátó arcával végigpásztázta a sötét foltot, és rájött: megtalálta a Sziklát. A hatalmas tömeg nagy körzetben elnyelt minden fényt, sőt még fölötte is elhomályosodtak a felhők. Dereknek már a puszta látványtól vad félelemritmust vert a szíve – az elsődleges éppúgy, mint a másodlagos. A földhöz lapult. A paragravitációs fúvókák 1 g erővel tartották a helyén. Nyelt egyet, hogy kitisztuljon a torka, s közben a feketeségre meresztette a szemét, hogy a halvány fényárnyék mozaikon áthatolva megpróbálja meghatározni a Szikla jellemzőit. Egyvalamiben biztos volt: a Szikla hatalmas. Dühítette, hogy hőlátását fotozisztorja segítségével kiterjesztheti ugyan közvetlen környezetére, de a szűnni nem akaró tűzijáték zavarja, pontatlanná teszi az érzékelést. Aztán egy pillanatra mégiscsak tiszta képet tudott alkotni a Szikláról, és megállapította, hogy meglehetősen messze vannak még egymástól, s tévedett, amikor mindössze százlépésnyire becsülte a távolságot. Most látta csak, milyen óriási, gigászi tömeggel áll szemben. Eltűnődött. Az Egyes Csillag asztrofizikusai lehetetlenséget kérnek tőle, de persze igazuk van: mással nem is érdemes próbálkozni. Mivel feltételezték, hogy a Szikla bizonyos szempontból öntudatos lény, azzal bízták meg Dereket, hogy vigyen nekik egy darabot a testéből. De hogyan vágjon mintát egy kisebbfajta holdméretű élőlényből? Mialatt Derek a földön feküdt, a szél egyfolytában zörgette a védőruha erezetét és merevítőit. Egy idő után azonban az abroguni arra lett figyelmes, hogy a remegés jellege és intenzitása változott. Másfajta, egyre erősödő lökéseket érzékelt. Körülnézett, és a talajra helyezte kesztyűbe bújtatott kezét. Nem fújt már a szél. A föld rengett, az egész bolygó remegett, és megmozdult a Szikla! Derek megfordult, és szemével is, arcával is jól látta, merre tart a tömeg. Egyenesen őfeléje. Ha intelligens, akkor logikus gondolkodásra is képes… Ha észrevett, azt is tudhatja, hogy túl kicsi vagyok, nem árthatok neki. Akkor pedig ő se bánt engem, és nincs mitől félnem – gondolta Derek, de ez az érvelés cseppet sem nyugtatta meg. A sisakja elülső részén a nedvességérzékelő kipattintott egy szivacsszerű lapocskát, amely végigcsúszott a homlokán, és letörölte az izzadságcseppeket.
Romlottak a látási viszonyok. Tulajdonképpen korábban már a Szikla mozgását is inkább csak érezte, mint látta, most pedig a felhők teljesen elrejtették a feketeség csúcsát, az pedig elhomályosította a tüzes szökőkutak fényét. Derek csontveleje reszketve válaszolt a közeledő Sziklának. És más is történt. Megmozdult a védőöltözet. Előbb csak a nadrágszár, azután a karrész is. Végül az egész ruha vonaglani kezdett. Derek rémülten megfeszítette a lábát. Mintha mi sem történt volna, bal térdén meghajlott a ruha, s izmai kénytelenek voltak engedni a nagyobb erőnek. A karját is hasztalan igyekezett a földre szorítani. Ha nem akarja, hogy darabokra törjenek a csontjai, azt kell tennie, amire a ruha ujja kényszeríti. A földre lapuló férfit páni félelem fogta el. Elkeseredetten követte az anyag utasításait. Kicsavarodott teste úgy vonaglott, mint egy idiótáé. Aztán egyszer csak észrevette, hogy a ruha megtanult kúszni. A földön csúszva megindult előre, Derek pedig kénytelen-kelletlen engedelmeskedett. Közben az jutott az eszébe, hogy ezúttal nemcsak a hegy jön Mohamedhez. Mohamed is megy a hegyhez. III. Mindennel megpróbálkozott. Hiába. Többé nem volt ura a mozdulatainak, mintha nem is lenne akarata. Ettől egy kicsit megkönnyebbült, hiszen úrnője nem hibáztathatja őt semmiért, ami ezután következik. Négykézláb vergődött a sötétben a közeledő Szikla irányába. Rab volt saját ruhája börtönében. Csak annyit sikerült megállapítania, hogy ruháját valamiképpen hatalmába kerítette a Szikla. Nem tudta és nem is próbálta megmagyarázni, miként kerülhetett sor erre. Kúszott tovább. Szinte teljesen ellazultak már az izmai, alig tiltakoztak a rájuk kényszerített suta mozdulatok ellen. Dereket körülölelte a füst. A rengések elültek, amiből az abroguni arra következtetett, hogy a Szikla megállt. Amikor felnézett, mindenfelé csak gomolygó füstöt látott, amelyet talán a hatalmas tömeg súrlódása keltett. Később eloszlott a felhő, de csak sötétség maradt a nyomában. Derek a Szikla közvetlen közelében járt! Tovább vergődött. Egyszerre azon kapta magát, hogy – természetesen akarata ellenére – felfelé mászik. Kelt tésztára emlékeztető, kemény és mégis süppedős anyag volt alatta. Körülbelül hatvanöt fokos szögben kapaszkodott felfelé. A merevítők nyikorogtak, a gravitációs fúvókák tompán pufogtak, de a ruha semmitől sem zavartatva, rendületlenül törtetett a csúcs irányába. Ezen a ponton Derek már biztosra vette, hogy a sötét valaminek akarata, sőt talán éntudata is van. Emellett legalább egy emberfeletti képességgel rendelkezik: élettelen tárgyra – ez esetben a védőöltözetre – is át tudja vinni az akaratát. Derek tehetetlenül
vergődött a ruhában, s eközben tovább fűzte a gondolatot. A jelek szerint a Szikla akaratereje csak meghatározott távolságra hat, máskülönben nem lett volna szükség arra, hogy megmozdítsa gigászi tömegét, hisz messziről is magához húzhatta volna a ruhát. Ha ez az érvelés helytálló, a fényszelő biztonságban várakozik a bolygó körüli pályán. Képtelen volt tovább folytatni az elmélkedést, mert arra lett figyelmes, hogy karja különösen viselkedik. A ruha úszómozdulatokat tett, és kezdte befúrni magát a Szikla belsejébe. Derek nem segédkezett az öngyilkos művelethez, de nem is tiltakozott, csak feküdt ernyedten. Ha bekerül a Szikla gyomrába, a lény felzabálja a testét. Ugyanakkor Derek igyekezett elfojtani védekező ösztönét, mert tudta, hogy a hadakozással csak magának ártana. A ruha sziszegve, surrogva üreget fúrt magának a tésztaszerű anyagba, aztán egyszer csak megállt. Abban a pillanatban a kellemetlen hangok is elnémultak, és Derek ott maradt a ragacsba ágyazva, ő volt a világ legelhagyatottabb embere. Megpróbálta felkapcsolni a sisaklámpáit, hogy ezzel is küzdjön az egyre kínzóbb klausztrofóbia ellen, de a ruha olyan mereven simult a karjára, hogy nem sikerült elérnie a kapcsolót. Nem tehetett egyebet: feküdt a kemény kagylóhéjban, és bámulta a Szikla arctalan sötétjét. Bár valójában nem volt azért teljesen arctalan ez a sötétség. Folyamatosan surrogott valami a ruhája mellett. Hőlátása kifürkészhetetlen mintázatot sejtett a sisak előtt. Hiába próbálta fókuszálni boszciszait, csak aszimmetrikus, értelmezhetetlen alakzatokat érzékelt… Mégis mintha a teste felfogta volna a formák jelentését. Végtagjai megremegtek. Ismeretlen lüktetések és fantomérzetek jelentkeztek. Lassan megvilágosodott előtte, hogy olyan erőkkel került kapcsolatba, amelyekről korábban nem volt tudomása, és viszont: olyasvalami lépett kapcsolatba vele, ami eddig még nem találkozott hozzá hasonló lénnyel. Iszonyatosan elnehezedett a teste, de működött benne az életerő. Minden korábbinál tisztábban érzékelte a Szikla roppant tömegét. A Festi XV-be ágyazódva törpének látszott, pedig akkora volt, mint egy méretes kisbolygó… Derek képzeletében meg is jelent egy aszteroida, amely a Festi nap felszíni gázkitöréseiből jött létre. A félig megszilárdult, félig még olvadt anyag excentrikus pályán keringett az anyaégitest körül. Lassan kihűlt, és belseje keménnyé kristályosodott. Az évmilliók során fokozatosan elektrosztatikus töltésre tett szert… várt… várt… s közben életsavak forrtak a képlékeny felszín alatt, kristályszíve közelében. A Festi stabil naprendszer, de sok ezer millió évente egyszer pontosan napközelben kerül egy vonalba az első, a második és a harmadik óriásbolygó. Egy ilyen alkalommal a véletlennek köszönhetően az aszteroida pályájának éppen arra a pontjára érkezett, amely a legközelebb van a három óriásbolygóéhoz. A kisbolygó letért a pályájáról, és súrolta a három Festi-bolygót. Ekkor iszonyatos elektromos és gravitációs erők szabadultak el. Az aszteroida felizzott, és öntudatra ébredt. Nem lenne helyes azt mondani, hogy megszületett rajta az élet. Az az igazság, hogy egyetlen eget rengető ütközés következtében maga a kisbolygó kelt életre.
De alighogy megismerkedett az éntudat fanyar, keserédes ízével, máris bajba került. Új pályáján eltávolodott a naptól, és a 4 g tömegű Festi XV. bolygó vonzásába került. A gravitáción kívül más mozgatóerőt nem ismert. Számára azt jelentette a tömegvonzás, amit az Abrogunon kialakult egysejtű élet számára az oxigén. Nem szívesen cserélte fogságra szabadságát, de túl kicsiny volt ahhoz, hogy ellenálljon. Ekkor használta ki először azt az előnyt, amit a tudata jelentett. Bizonyos mértékig befolyást tudott gyakorolni a környezetére, így ahelyett hogy a Festi pályáján maradva megkockáztatta volna a bomlást, inkább felgyorsult, irányt változtatott, és végzetét elodázva elszánta magát az első önálló cselekedetre. Az eredmény: kisebb megrázkódtatás árán, de egészében leérkezett a bolygó felszínére. Az aszteroida – vagyis a Szikla – ezután mérhetetlenül hosszú ideig hevert a becsapódáskor keletkezett sekély kráterben, és elmélkedett – gondolatok nélkül. Csak egyvalamit ismert: az őt körülvevő szervetlen környezetet. Csak egyvalamit látott: a jólismert tájat. Aztán fokozatosan magára talált. A gravitáció hozta létre, tehát olyan ösztönösen használta ezt az erőt, ahogyan az ember lélegzik. Mozgatni kezdett bizonyos tárgyakat, míg végül maga is megmozdult. A Szikla azelőtt egy pillanatra sem gondolt arra, hogy nincs egyedül a világegyetemben, most viszont már tudta, hogy rajta kívül más élőlények is léteznek, és elfogadta a tényt. Az a másik élet másmilyen. Ezt is tudomásul vette. És annak a másik életnek is vannak igényei. Megértette. Nem tudta, hogy kérdések és kétségek is léteznek. A Sziklának szüksége volt bizonyos dolgokra, akárcsak a másik életnek, és mindkettőjüknek alkalmazkodni kellett, hiszen minden lény csak ilyen áron bírja el feladatainak súlyát. És a Szikla megértette a választ. A külső akarat ismét mozgásba hozta Derek Ende védőöltözetét. A ruha finom mozdulatokkal törekedett kifelé. Kivetette magából a Szikla. Nemsokára Derek mozdulatlanul hevert a sötét tömeg előtt. Csak halványan pislákolt benne az öntudat. Félálomban illesztgette össze a történések emlékmozaikjait. A Szikla kommunikált vele. Ha Dereknek kétségei támadnának efelől, csak rá kell pillantania a bizonyítékra, amit most ott szorongat a bal könyökhajlatában. – De hát nem… – motyogta – nem kommunikálhatott velem! – Pedig megtette. Derek egyelőre nem tudott szabadulni az élmény bénító hatásától. A Sziklának nem volt agya, és nem „ismerte fel” Derek agyát sem. Ehelyett az egyetlen számára elképzelhető módon kommunikált vele: közvetlenül a sejtjeit vette célba, valószínűleg a citoplazmatikus szerkezetű mitochondriákat, a sejtek erőforrásait. Derek agyára nem volt szükség. A sejtjei pedig vették az üzenetet. Az abroguni érezte, mennyire gyenge. A Szikla kiszívta az erejét, de ő ettől függetlenül győztesnek érezte magát. Az idegen lény megértette, amit mondott neki, és megtanulta, hogy a világegyetem más részein másfajta élet létezik. És gondolkodás, ellenkezés nélkül adott magából egy darabot, hogy az ember elvihesse azt a világ életet melengető bolygóira. Ezzel Derek teljesítette a küldetését.
A Szikla tettében az abroguni felismerte az élőlényeket olyannyira jellemző sajátságot: az idegen imponálni akart a másik élő szervezetnek. Derek keserűen elmosolyodott, és feltápászkodott. Egyedül volt a Tűzkörzetben. Egyetlen tétova, gyászos lángnyelv világított csak a sötétben. A Szikla eltűnt. Derek az órájára pillantva megállapította, hogy tovább hevert félig öntudatlanul, mint gondolta. Ideje elindulni a fényszelővel egyeztetett randevúra. Felfűtötte a védőruhát, hogy életet adó hővel töltse fel áthűlt csontjait, bekapcsolta a paragravitációs fúvókákat, és a magasba emelkedett. A felhők leszálltak hozzá, körülölelték, s eltakarták a szeme elől a Festit. Aztán Derek hamarosan a felhők mögé emelkedett, és elhagyta a bolygó légkörét. Az űrhajó Jon irányításával meglelte a rádiójelet. Néhány perces manőverezés után sikerült eltalálni a közös sebességet, és Derek visszamászhatott a fedélzetre. – Jól van, uram? – kérdezte a parteno, amikor gazdája lerogyott a pilótaülésre. – Igen… csak elfáradtam. Hallani fogsz, mindent, amikor szalagra veszem a Pyrylynnek szóló jelentést. Meg lesznek velünk elégedve. Ezekkel a szavakkal Derek elővett egy sárgásszürke rögöt, amely közben akkorára dagadt már, mint egy jól megtermett pulyka, és felmutatta Jonnak. – Ne nyúlj hozzá puszta kézzel! Tedd be valamelyik hűtőbe, és helyezd 4 g gravitáció alá! A Festi XV-ön kaptam ajándékba. IV. Pynnatiban, Pyrylyn bolygó egyik fővárosában a pazar dőzsölés szimbóluma a Csillagszem mulató. Ide vitték Derek Endét vendéglátói. Persze Jon, az észrevétlen kísérő is velük tartott. Szorosan egymás mellé helyezett, lassan körbeforduló, puha díványokon feküdtek, amelyekről kitűnő kilátás nyílt a többi táncoló vagy heverésző társaságra. Maga a terem is állandóan mozgásban volt, fel-alá és körbe-körbe kúszott a Csillagszem fémvázára tapadva. Az áttetsző falakon keresztül mindig más látványosság tárult a szemük elé. A külső oldalról indultak: úgy kacsingattak rájuk Pynnati tündöklő éjszakai fényei, mintha intim részesei lennének a mulatozás gyönyörének. Ezután becsusszantak az épület belsejébe, ahol hasonló örömtermek között utaztak, s nézték a többi vendéget. Derek nyugtalanul feküdt a díványán. Úrnője arcát látta maga előtt, és arra gondolt, hogy a nagyasszony biztosan a hűvös megvetés hangján szólna erről az ártalmatlan ünnepségről. Így aztán Dereknek is tökéletesen elment a kedve az egésztől. – Gondolom, amint teheti, visszatér Abrogunra. – Tessék? – kapta fel a fejét Derek. – Azt mondtam, hogy gondolom, hamarosan hazamegy. – Belix Ix Sappose, az Egyes Csillag főadminisztrátora szólt hozzá, ő volt a házigazda, és a szomszédos díványon feküdt. – Bocsásson meg, Belix… Persze, kénytelen leszek visszamenni.
– Ne mondjon ilyet! Magát nem kényszeríti erre senki. Felfedezett egy teljesen új létformát. Már meg is tettem a jelentést a Csillagmezők Központjának. Megpróbáljuk felvenni a kapcsolatot a Festi XV. lakójával. Ki tudja, mi mindent árul majd el nekünk? A kormány, hálája jeléül, szívesen áthelyezi magát ide. Olyan beosztásba kerül, amilyenbe csak akar. Nem titok maga előtt, hogy nekem is van némi beleszólásom a dolgokba. Nem hiszem, hogy Abrogun ma, a politikai bénultság állapotában sok mindent tartogatna egy ilyen kaliberű ember számára. Sok hátránya van a matriarchális berendezkedésnek. Derek elgondolta, mi mindent tartogat számára Abrogun. Erősen kötődött a hazájához. Ezek itt dekadensek, nem ismerik fel az emberi kapcsolatok fontosságát. – Mit szól ehhez, Ende? Nem a levegőbe beszélek. – Belix Ix Sappose türelmetlenül babrált az agancsával. – Őőő… Bizonyára sok mindent megtudnak majd a Szikláról. De az már nem az én dolgom. Az én munkámnak ezzel vége. Nem vagyok értelmiségi. – Nem válaszolt az ajánlatomra. Derek kissé bosszúsan nézett vissza Belixre. Belix unglaat volt. Az ő fajtája is részt vett a galaxis békéjének a kivívásában. Hátgerince tekintélyes, ágas-bogas agancsrendszerben végződött. A nyúlványok végéről hat sötét, rezzenéstelen kökényszem méregette Dereket. A társaság többi tagja – köztük Jupkey, Belix asszonya – is az abrogunit nézte. – Haza kell mennem – jelentette ki Derek. Mit is mondott neki Belix? Állásajánlatot tett? Derek kényelmetlenül fészkelődön a díványon. Mindig zavarba jött, ha olyanok vették körül, akiket alig ismert. – Ende, maga unatkozik. – Dehogy, dehogy. Bocsásson meg, Belix! Csak valahányszor erre járok, mindig elkápráztat a Csillagszem fényűzése. A meztelen táncosokat figyeltem. – Megengedi, hogy iderendeljek magának egy nőt? – Köszönöm, nem. – Esetleg egy fiút? – Köszönöm, azt sem. – Próbálkozott már a Cephidák bimbózó, aszexuális teremtményeivel? – Köszönöm, most nem vágyom rájuk. – Akkor talán megbocsátja, ha Jupkeyvel levetkőzünk, és beállunk táncolni – mondta Belix hűvösen. A két unglaat trombitaszó mellett a táncparkettre vonult, s közben Derek elcsípett két szót Jupkey megjegyzéséből: „arrogáns abroguni”. Összenézett Jonnal, és rögtön látta, hogy a parteno is hallotta ugyanezt. Derek igyekezett palástolni sértődöttségét, ezért felkelt a helyéről, és járkálni kezdett a teremben. Vállával utat tört magának a meztelen táncosok között, rá se hederített a nyafogásukra. Az egyik ajtóhoz lebegő lépcső közeledett. Derek úgy tervezte, arrafelé menekül a tömegből.
Négy fiatal nő jött lefelé a lépcsőn. Rikító ruhákat viseltek, és valamennyiük kosztümjén hangoskövek díszelegtek. Arcuk ragyogott a boldogságtól, beszélgettek, nevetgéltek. Derek megállt előttük. Felismerte az egyik lányt, és ösztönösen megszólította: – Eva! A lány már korábban felfedezte az ismerős arcot. Intett társainak, hogy menjenek tovább, ő pedig tánclépésekkel Derekhez lejtett. – Nicsak, az abroguni hős újra fellépdel Pynnati aranylépcsőin! Derek Ende, te semmit sem változtál! Ugyanolyan sötét a szemed, ugyanolyan magas a homlokod, mint régen. Derek ránézett a lányra, és az este folyamán először találta kellemesnek a trombiták hangját. Öröme rögtön az ajkára tolult. – Éva!… A szemed ugyanúgy csillog, mint régen… és nincs férfi a társaságodban. – A körülmények szerencsés összejátszása. – A lány felkacagott. Istenem, milyen ismerős ez a hang! – gondolta Derek. Aztán Éva komolyra fordította a szót: – Hallottam, hogy Belix Sappose-zal meg az asszonyával jöttél, ezért ragadtattam magam arra az őrültségre, hogy találkozzam veled. Ugye emlékszel még, mennyire imádok őrültségeket csinálni? – De ekkorákat? – Ekkorákat! Te viszont. Derek Ende, körülbelül annyi hajlamot mutatsz az öregedésre, mint a Pyrylyn magja. Bolond, aki ezt nem tudja, és még bolondabb, aki megváltoztathatatlanságod ellenére is találkozni akar veled. Derek kézen fogta a lányt, és felvezette a lépcsőn; Éva ragyogó szemét nézve csak homályos foltoknak érzékelte a levegőben úszó, csillogó termeket. – Miért kell ezt folyton felhánytorgatnod? – Itt van közöttünk, szóba sem kell hoznom. Félek az állandóságodtól. Én csak egy pillangó vagyok, te pedig nagy, szürke várkastély. – Gyönyörű vagy, Eva, gyönyörűi Talán egy pillangó nem pihenhet meg nyugodtan a várfalon? – Nehezére esett átvenni a lány stílusát. – Hát én ki nem állhatom a falaidat, Derek! Talán buldózer vagyok, hogy falakat kell döngetnem? A falaknak mindkét oldalán rabok élnek. – Ne kezdjünk el veszekedni, amíg nem találunk olyasmit, amiben egyetértünk! – indítványozta az abroguni. – Vegyük például a csillagokat! Velük kapcsolatban nem tudunk egyetértésre jutni? – Csak akkor, ha mindketten közönyösek vagyunk irántuk – felelte a lány. Félrefordította a fejét, és egy szemtelen mozdulattal belekarolt a férfiba. A lépcső felért pályája legmagasabb pontjára, és oldalirányban haladt tovább a Csillagszem felső peremén. A legfelső lépcsőfokon álltak. Az üveg a kinti sötétség miatt jól láthatóan visszatükrözte arcukat. Éva Coll-Kennerley emberi lény volt ugyan, de a különleges velúr alfaj képviselője. A sűrűn lakott Külső-Cinóber szektorban született. Bőrét dús, barna szőrzet borította. Gyorsan vágó, éles eszét ugyanabban a kutatórészlegben kamatoztatta, ahol a sokkal
megfontoltabb Belix Sappose is dolgozott. Derek ott ismerkedett meg a lánnyal egy korábbi pyrylyni látogatása alkalmával. Kardcsattogós szerelem volt az övék. Az abroguni ránézett a lányra, megérintette, és képtelen volt megszólalni. Amikor Eva rávillantotta a szemét, bárgyún elmosolyodott. – Úgy fordulok az erős férfiak felé, mint egy iránytű, ezért továbbra is fenntartom az ajánlatomat. Csaléteknek nem elég? – Eva, te nem csapda vagy nekem. – Akkor viszont hány száz évig akarod még Abrogunon mélyhűteni magadat? Továbbra is „hűséges” maradsz az úrnőd hideg ajkához és kemény szívéhez? Ha jól emlékszem, „hűségnek” szoktad nevezni ezt a rabszolgaságot. – Nincs más választásom! – Na igen, eddig a pontig mindig eljutunk, és sohasem engeded meggyőzni magadat. Az úrnőd még mindig a fajok átalakításának a lehetőségeit kutatja? – Igen. Régen bolondságnak tartották azt a középkori elképzelést, hogy egy faj átalakulhat egy másikká. Ma, amikor az égitesteken egyre nő a kozmikus sugárzás mértéke, és a sugárzás nyomán csökken a genetikai stabilitás, a gyakorlat bizonyos mértékig igazolta az elméletet. Az úrnőm be akarja bizonyítani, hogy a sejtek… – Igen, igen, csakhogy a Csillagszemben nem illik ám ilyen eszmefuttatásokat folytatni! Azt hiszed, végig tudom hallgatni, ahogy róla áradozol, amikor én rólad akarok beszélni? Derek, te bezárkóztál a saját kis világodba, véghezviszed a steril hőstetteidet, és sohasem szállsz le a valóság talajára. Ne gondold, hogy befogadlak, ha még sokáig vele maradsz! Minden száz év elteltével magasabbra nőnek körülötted a falak, és csak én – de rossz ez a hasonlat! –, csak én tudlak kiemelni közülük. Derekben még e fájdalmas pillanatban is kellemes érzést keltett, hogy hőlátásával végigsimíthatja a lány szőrzetét. Tehetetlenül csóválta a fejét, hogy lerázza magáról Eva kemény szavainak súlyát. – Nézd meg magad! Ma is nagy vagy, bátor, hallgatag és arrogáns. – Elhallgatott, azután ugyanolyan hangon folytatta: – Még mindig szeretem a várban lakó énedet, ezért megismétlem a nagy jelentőségű, mégis bagatell ajánlatomat. – Ne, Eva, kérlek, ne tedd! – De igen! Felejtsd el a fárasztó abroguni és endehabveni rabságot, a túlvilági matriarchális rendet, és gyere ide, élj velem! Nem akarlak örök időkre lekötni. Tudod, hogy eudémonista vagyok, és a gyönyör mércéjével mérek. Csak egy-két évszázadon keresztül tartana a viszonyunk. És ezalatt nem tagadok meg tőled semmit, megkapsz tőlem mindent, ami érzéki örömet okoz. – Eva! – Ennyi idő alatt kielégítjük egymás igényeit. Utána,azt se bánom, ha visszamész Endehabvenbe az anyakirálynédhoz. – Eva, tudod, hogy elutasítom az eudémonizmust. – Feledkezz meg az elveidről! Nem kérek lehetetlent. Milyen alapon válogatsz? Hát hal vagyok én, akit súlyra mérnek? Az egyik részemet megveszed, a másikat nem? Derek hallgatott.
– Neked nincs is igazán szükséged rám – mondta végül a lánynak. – Hiszen mindened megvan: szép vagy, szellemes, értelmes, érzelmekben gazdag, kiegyensúlyozott, és melegségben, kényelemben élhetsz. De neki, neki nincs semmije és senkije. Ő kiüresedett, zaklatott és hideg. Igen, Eva. Neki nagyobb szüksége van rám. – Most nem őt mentegeted, hanem saját magadat. A lány megfordult, és ruganyos velúrléptekkel leszaladt a lépcsőn. Az üvegfalon túl buborékok módjára lebegtek felfelé a kivilágított szobák. Derek mindent megpróbált, hogy megmagyarázza érzelmeit, de igyekezete most elkeseredésbe csapott át. A lány után futott, és elkapta a karját. – Hallgass meg! – Pyrylynben senki se hallgatja meg az efféle mazochista zagyvaságot. Derek, te egy arrogáns őrült vagy, nekem pedig gyenge az akaratom. Eressz! Azzal Eva beugrott egy felfelé emelkedő terem ajtaján, és odabenn eltűnt a tömegben.
V. A Csillagszemben nem világítottak ki minden lebegő szobát. Vannak örömök, amelyek a sötétben jobban élvezhetők. Ilyeneket kínálnak azok a termek, amelyekben csak halvány fényfodrok vetődnek a mennyezetre, és csodás illatok terjengenek a homályban. Egy ilyen helyet talált magának Derek, hogy kisírhassa magát. Élete emlékképei úgy villantak fel előtte, mintha a Csillagszem helyiségeit mozgató gépezet rendezgetné őket sorba. Egyszerre mindig csak egy múltbéli színt képzelt maga elé. Dühösen gondolt arra, hogy élete során mennyire igyekezett kielégíteni úrnője igényeit – minden téren. És hányszor próbálta a nagyasszony elhitetni vele, hogy nem is őérte, hanem magáért teszi azt, amit tesz. Tagadhatatlan, hogy néha neki is jólesett kortyolni egyet a sziklahasadékban csordogáló patak hűs vizéből, de nem beszélhetünk kielégülésről, amikor csak rendkívüli önuralom és alázat árán részesülhet valaki a gyönyörből. – Úrnőm, imádom és gyűlölöm a kívánságaidat! Dereket a nagyasszony igen sokáig igen szigorúan fogta, és most, amikor messze szakadtak egymástól, a férfi alig-alig tud rést ütni a saját lényét körülvevő sziklafalon. Korábban is járt már ebben a városban, amelyet hedonisták és eudémonisták uralnak. Belélegezte a gyönyör illatát, önimádó asszonyok, gyönyörű vendégek és ünnepelt szépségek között forgolódott, de legbelül mindig ott hordozta úrnője emlékét, és érezte, hogy ez az arcára van írva. Ha megszólították, válaszolt. Ha mások boldognak mutatták magukat, ő is igyekezett úgy tenni. Megnyíltak felé; ő is nyíltságot színlelt. És közben mindvégig remélte, hogy megértik: arroganciája csak félénkségét leplezi – vagy talán azt remélte, hogy éppen ellenkezőleg, a félénksége leplezi az arroganciáját? Erre a kérdésre nem tudott választ adni. De hát ki merné biztosan állítani, hogy tudja a választ? Hiszen sok szempontból rokon ez a két tulajdonság. Egyiket sem hajlandó felvállalni az ember. Derek azzal az érzéssel riadt fel gondolataiból, hogy Eva Coll-Kennerley megint ott van a közelében. Tehát nem hagyta el az épületet! Félig felegyenesedett rejtekhelyén, egy lefüggönyözött falmélyedésben. Nem értette, hogyan maradhatott a lány mindvégig a nyomában. A Csillagszembe belépő vendégek valamennyien kapnak néhány hangoskövet, hogy követni lehessen őket egyik teremről a másikra. Csakhogy Derek úgy gondolta, rá senki se kíváncsi, s ezért még Belix Sappose-ék termében kikapcsolta a készüléket. Hallotta Eva hangját, összetéveszthetetlen, egyéni hanglejtését. Nem túl közelről, de nem is túl messziről… – Ha valaki véka alá rejti a tehetségedet… Többet nem sikerült elcsípnie. A lány valaki másnak a társaságában rejtőzködött a kárpitok mögött. Nem is keresi őt! Derek hol megkönnyebbülést, hol bánatot érzett. Tovább fülelt, és meghallotta a saját nevét. Szégyellte magát, amiért hallgatódzik, de nem tudta megállni. Előregörnyedve figyelt. Hőlátása rögtön elárulta, neki, ki Eva beszélgetőpartnere. Felismerte az agyarak
formáját. Belix hevert a feje fölött egy különlegesen kiképzett ágyon, Jupkey társaságában. – …nem érdemes többször megpróbálni. Derek nagyon mélyen magába temetkezett – mondta Eva. – Szerintem nem magába temetkezett, inkább a belénevelt gátlások foglya – vélekedett Belix. – Mi is erre jöttünk rá. Kedvesem, ezeknél az abroguniaknál ez csak nevelés kérdése. Fogalmazzuk tudományosan: Abrogun egy csődöt mondott kultúra utolsó mentsvára. Lakóinak száma már csak néhány ezerre tehető. Megvetik a közösségi szerveződést és a társas összejöveteleket. Szűznemzéssel előállított géprabszolgákat tartanak. Csak egymás között párosodnak, éppen ezért gyakorlatilag külön fajt alkotnak. Ennek a nyomai jól láthatók Ende barátunkon. Igazi tragédia ez, Eva, de szembe kell nézned a tényekkel. – Valószínűleg igazad van – vetette közbe Jupkey ernyedten. – Csak egy abroguni képes arra, amit Derek a Festin tett. – Nem, nem! – tiltakozott Eva. – Dereket nem a belénevelt elvek vezérlik, hanem egy asszony szeszélye. Derek egy… – Ende esetében ez egy és ugyanaz, higgye el, kedvesem! Gondoljon csak a társadalmi berendezkedésükre! Alig maradt meg egy-két igazi férfi, a parteno rabszolgák gyakorlatilag a férfinem helyébe léptek. Nagybirtokokon élnek egy-egy matriárka vezetése alatt. – Igen, tudom, de Derek… – Dereket is elkapta a gépszíj. Az abroguniak párosodási rendszere példa nélkül áll a Csillagmezőkön. A fiú feleségül veszi az anyját, nemcsak azért, hogy a családba ne kerüljön idegen vér, hanem azért is, mert nagyon kevés a termékeny nő. Derek Ende számára az „úrnő” anya és feleség egy személyben. Ha ehhez hozzávesszük még azt a tényezőt, hogy az abroguniak rendkívül hosszú életűek, érthető az a különleges érzelmi merevség, amin még te sem tudsz változtatni, édes Evám. – Ma este már majdnem megtört! – Kétlem – mondta Belix. – Lehet ugyan, hogy Ende ki akar szakadni az otthonából, ahol bezártsági érzése van, de ugyanazok az erők, amelyek most elűzik onnan, végül vissza is fogják csábítani. – Mondom, hogy majdnem megtört már… de én törtem meg előbb. – Hát igen. Teer Ruche sok száz évvel ezelőtt megmondta nekem, hogy arra, aki gyűlöli az élvezeteket, csak egy másik hasonló gondolkodású lény képes hatni. Szerintem szerencséd volt, mert Endével csak egy csecsemőt nyertél volna. Eva kacaja elég hamisan csengett. – Akkor ezt az endehabveni nagyasszonynak kell megtennie – felelte –, mert én soha többé meg nem próbálom… habár szerintem nem bírja már sokáig elviselni a stresszt. Istenem, annyira erkölcstelen ez az egész! Ő jobbat érdemelne. – Furcsa, hogy éppen te moralizálsz, Eva – rikoltotta Jupkey derűsen. – Én azt tanácsolom, verd ki ezt az alakot a fejedből! Gondolj arra, hogy jóformán képtelen kinyögni egy értelmes mondatot, a többi rossz tulajdonságáról nem is beszélve. Egy szezonra se tudnád őt elviselni.
A láthatatlan hallgatódzónak ez már több volt a soknál. Ugyanúgy haragudott magára a hallgatódzásért, mint amazokra a sértő szavakért, és a felindulástól egy pillanat alatt a fejébe szökött a vér. Felegyenesedett, és elkapta Belix és Jupkey díványának a karfáját, hogy a földre borítsa a heverésző párocskát. Hőlátása túl későn döbbentette rá tévedésére. A fekhely nem billent meg, ehelyett körbefordult, és meleg folyadék ömlött Derekre. A két unglaat illatosított, meleg vízzel teli fürdőkádban lubickolt. Eva sikoltozva követelte, hogy gyújtsanak fényt, mire a teremben szórakozók valamennyien heves tiltakozásuknak adtak hangot. Derek a méltóságára fittyet hányva, rohanvást indult a kijárat felé. Hagyta, hadd bonyolódjanak tovább nélküle az események. Égő arccal, undorodva hagyta maga mögött a Csillagszemet. Jon serény lépteivel árnyékként követte urát az űrrepülőtérre. Derek tehát hamarosan újra otthon lesz Endehabvenben. Soha sehol nem érezte jól magát emberi lények között, de sivár hazájában legalább pontosan tudja, mire számíthat. Derek Ende nagyuram hazaérkezett, olyan csönd volt Endehabvenben, akár egy elátkozott királyságban. A fényszelő megérkezéséről és bolygó körüli pályára állásáról tájékoztattam úrnőmet. A távolbalátón néztem, hogyan szállnak le Jonnal a sziget csücskében, a nyugodt vizű fjord mellett. Ezenközben a szél elült, s magas fáink levelei meg se rezdültek, mintha bénító rontás lenne a vidéken. – Merre van az úrnőm, Hols? – kérdezte tőlem Derek, amikor üdvözlésére siettem, és ki akartam segíteni a védőruhából. – Arra kért, mondjam meg nagyuramnak, hogy visszavonult a lakosztályába, és pillanatnyilag nem fogadhatja. Az úr tőle szokatlan módon egyenesen a szemembe nézett. – Talán beteg? – kérdezte. – Nem beteg. Csak annyit mondott, hogy nem fogadhatja nagyuramat. Derek meg se várta, hogy lesegítsem a ruháját. Azon nyomban besietett az épületbe. A következő két napban alig hagyta el a szobáját, és nagyasszonyom sem tett másképp. Egy alkalommal az úr végigsétált a kísérleti állatok ketrecei, terráriumai és akváriumai között. Kivett a vízből egy halat, feldobta a levegőbe, és nézte, hogyan ölt új alakot az állat, hogy aztán elrepüljön s eltűnjön a sűrű gomolyfelhők között. Úgy láttam azonban, inkább a ponty röptének jelképes értelmén ábrándozott el, és nemigen foglalkoztatták az átalakulási folyamat elvi kérdései. Ideje nagy részét azzal töltötte, hogy tekercsekre írta élete történetét. Az egyik falat teljesen beborították a szabályos sorokba rendezett tekercsek: letűnt századok dobpergésének kottái. Ezt a rövid összegzést jómagam titokban készítettem el a legutolsó tekercsek felhasználásával. Mert a jelenről is írt. A kimondatlan önsajnálat szerencsére nem kergette passzív figyelő szerepbe.
Mi, partenók sohasem fogjuk megérteni az osztott agyúak gondolati pazarlását. Szenvedni és boldognak lenni: vajon ez is művészet? Egy napon aztán idézés érkezett az Egyes Csillagról. Nagyuramat hívták, újabb küldetés várt rá. Még aznap találkozott is az úrnővel a kék folyosón. – Jó téged újra látni, úrnőm – mondta Derek, és arcon csókolta nagyasszonyunkat; – Nem tesz neked jót, hogy bezárkózol lakosztályodba. Az úrnő megsimogatta az úr haját; remegő kezén borostyánköves gyűrűt s barnás-vöröses-olívazöld köntöst viselt. – Ne tégy nekem szemrehányást! Nagyon felkavart a távozásod. Derek, haldoklik a világ, és én félek a magánytól. Túl gyakran hagysz magamra. De most már jól vagyok és örülök, hogy visszajöttél. – Jól tudod, milyen nagy örömet szerez nekem is a viszontlátás. Mosolyogj rám, és gyere ki velem a friss levegőre! Süt a nap. – Nagyon régóta nem bújt elő. Emlékszel? Régen mindig sütött. Nem bírok többet veszekedni. Karolj belém és légy kedves hozzám! – Úrnőm, én mindig kedves próbálok lenni hozzád. És sok mindent meg kell beszélnünk. Biztosan hallani szeretnéd, mit végeztem, míg távol voltam, és… – Többé nem hagysz egyedül? – kérdezte az úrnő nagyon hangosan. Derek érezte, hogy erősebben szorítja a karját. – Többek között erről is beszélni akartam veled… – felelte – de előbb hadd mesélek neked arról a csodálatos lényről, amelyikkel a Festin kapcsolatba kerültem! Elértek a folyosó végére, és leereszkedtek a paragravitációs akna mélyére. – Így akarod udvariasan az értésemre adni, hogy unatkozol itthon – mondta fáradtan az úrnő. Lebegés közben Derek nagyasszonyunk kezét szorongatta, odalent pedig az arcát fogta a két tenyere közé. – Érts meg engem, úrnőm! Szeretlek és szolgálni akarlak. A véremben vagy: sohasem felejtelek el, bárhová megyek is. Tudnod kell: a leghőbb vágyam az, hogy boldoggá tegyelek. De azt is tudnod kell, hogy nekem is vannak igényeim. – Tudom, hogy akármit beszélsz is, neked a saját igényeid kielégítése a legfontosabb. Az úrnő kibontakozott Derek öleléséből, és előresietett. A férfi elképzelte, amint leszalad egy aranylépcsőn, és egy másik lány felé nyújtja az ellökött kezét. Milyen megalázó, hogy évszázadról évszázadra ugyanazt kell hajtogatnia! – Kegyetlen vagy! – kiáltotta a nagyasszony felé. Ő szikrázó szemekkel visszafordult, és azt válaszolta: – Csakugyan az vagyok? Akkor válaszolj: ugye már most azt fontolgatod, hogy újra elmész Endehabvenből? Derek csak hebegett. – Igen… igen, tényleg gondolkozom. rajta… meg kell tennem… Sajnálom, hogy nem vagyok hozzád elég kedves. De amikor hazajövök, te elzárkózol, és nem is üdvözölsz…
– Gondoltam, hogy mentegetőzni fogsz, ahelyett hogy elismernéd a hibádat – mondta nagyasszonyunk megvetően, és elindult a kert felé. Száraz, téli nap volt, a tárgyak körvonalai tisztán, élesen elváltak egymástól. Ahogy az úrnő borostyán, olívazöld és barnásvörös színű ruhájában, végigsietett az ösvényen, Derek lelki szemei semmivel sem látták őt kisebbnek, noha egyre nőtt közöttük a távolság. Az úr néhány percig állt még a küszöbön. Az ellentétes érzelmek hatására bénultság költözött izmaiba. Végül kilépett a napfényre. Az úrnőre kedvenc helyén, a fjord mellett talált rá. Nagyasszonyunk egy öreg borzot etetett. Észrevette Derek közeledését, bár ez csak abból derült ki, hogy még jobban figyelt az állatra. Nagyurunknak megrendült a boscisza, amikor kimondta: – Sajnálom. – Nem érdekel, mit csinálsz. Derek fel-alá járkált nagyasszonyunk háta mögött. – Ott, a Pyrylynen hallottam, hogyan beszélnek rólunk egyesek. Bírálják a matriarchális rendszerünket. – Semmi közük hozzá. – Talán igazad van. De bogarat tettek a fülembe. Nagyasszonyunk visszatette a borzot a ketrecébe. – Figyelsz rám, úrnőm? – Folytasd! – Próbálj elfogulatlanul ítélni! Gondolj a galaxis meghódítására vagy akár a régiekre, akik még nem ismerték az űrrepülést. Azok a felfedezők is bátor férfiak voltak. Nagyon különös lenne, ha csak azért indultak volna el az ismeretlenbe, mert megelégelték az otthoni veszekedéseket. Derek elhallgatott. Amikor meglátta az úrnő haragos tekintetét, arcáról lehervadt a félmosoly. – Ezzel most azt akarod mondani, hogy te is ilyennek tartod magadat? Azt hiszed, mártír vagy? Derek, te nagyon gyűlölhetsz engem! Nem elég, hogy elmész, de titokban még engem hibáztatsz ezért. Hiába mondtam neked ezerszer, hogy itt akarlak tudni magam mellett… Nem, szerinted én vagyok a hibás! Én üldözlek el! Ugye ezt mondod az elbűvölő pyrylyni barátaidnak? Ó, mennyire gyűlölsz te engem! Derek egy heves mozdulattal elkapta az úrnő csuklóját. Nagyasszonyunk hadakozott, sikoltozott, engem hívott segítségül. El is indultam, de a közelükbe érve megtorpantam; a szokásos tehetetlen szerepet alakítottam. Derek átkozódott, azt ordította anyjának, hogy hallgasson, amire ő csak még hangosabb sikoltozással válaszolt, és megpróbálta kitépni magát fia karjai közül. Egyikük sem tudott úrrá lenni viharos érzelmein. Ekkor Derek pofon vágta az úrnőt. Nagyasszonyunk azon nyomban elhallgatott. Eksztázisban volt, csaknem teljesen behunyta a szemét. Olyan tartásban állt ott, mintha felkínálná magát a férfinak. – Rajta, üss csak tovább! Meg akarsz verni! – suttogta.
Úrnőnk szavai és tekintete kijózanították Dereket. Mintha hályog esett volna le a szeméről, leeresztette az öklét, és hátralépett. A lába nem ért szilárd talajt. Megingott, szétvetette a karjait, mintha repülne, és lezuhant a szikla széléről. Nagyasszonyunk sikolya elkísérte őt a fjord jeges vizéig. Már a leérkezés pillanatában megkezdődött az átváltozás. A zavaros víztükör jelezte, hogy a felszín alatt fájdalmas, elkeseredett harc folyik. Egyszer csak egy fóka ugrott ki a vízből, majd a következő hullámmal rögtön alá is bukott, és úszni kezdett a nyílt tenger felé. A tengeren friss szelek fújtak. Hajdú Gábor fordítása
FILM, TV, VIDEO Németh Attila Hook avagy a kalózok bosszúja A Am meessee Egyszer volt, hol nem volt, valahol messze, az Óperencián is túl, egy Skócia nevű földön élt James Barrie. Újságíróként kereste kenyerét, de amúgy mellékesen regényeket is írogatott. Aztán 1904-ben egy mesével lepte meg a gyermekeket, nem is sejtve még, milyen maradandó művet alkotott. A könyv címe Peter Pan volt, és egy kisfiúról szólt, akinek esze ágában sincs felnőni, ehelyett inkább letelepszik Seholországban, a tündérek hazájában, ahol nem érvényesek a valós világ törvényei. Nyughatatlan lélek lévén azért vissza-visszajár, és egyik ilyen kirándulásáról magával viszi Seholországba egy jómódú polgárcsalád három csemetéjét. Wendy, a kislány és két fiútestvére megismerkednek tündérföld csodáival, és összebarátkoznak Peter csapatával, az Elhagyott Fiúkkal, akik szintén a mi világunkból származtak el. Seholország szigetén azonban nemcsak jóravaló teremtmények élnek, hanem egy falkányi vérengző tengeri kalóz is, akik ki nem állhatják a gyerekeket. Kapitányuk, a gonosz Hook különösen Peterre feni a fogát, hisz a fiú az egyik csatározásuk során levágta a kezét. Annak helyén a kalózvezér azóta egy fémkampót hord. A kapitány aztán ördögi csellel elrabolja Wendyt és testvéreit, hogy így csalja elő Peter Pánt erdei rejtekhelyéről. A történet vége persze „happy end”, a gyerekek megmenekülnek, a kegyetlen Hookot pedig elnyeli egy szörnyűséges krokodil. Peter visszaviszi a három testvért szüleihez, ahová követik őket az Elhagyott Fiúk is. Őket a papa és a mama örökbe fogadja, ám Peter úgy dönt, neki Seholország az igazi otthona, inkább ott él tovább, csakhogy ne kelljen felnőnie. PPeetteerr PPaann –– kkrróónniikkaa A könyvet sok nyelvre lefordították, magyarul is hamar, röpke tízéves késéssel megjelent. Színpadi mesejátékként is ismertté vált, majd később mint Broadway-musical folytatta diadalútját. Az angolszász nyelvterületen aligha találunk olyan gyereket vagy felnőttet, aki ne tudná, kicsoda Peter Pan. De ez még nem minden. A mese fantáziadús körítése szinte kiáltott a megfilmesítés után, és ez nem is sokáig váratott magára. Még 1924-ben készült belőle első ízben film, természetesen némán. A forgatókönyvet maga Barrie írta. A második, sokkal nagyobb dobást az 1937-ben elhunyt szerző már nem érhette meg: 1953-ban a Disney cég produkciójában rajzolt formában keltek új életre az akkor már világhírű szereplők. Az újabb fejleményekre egészen a nyolcvanas évek elejéig kellett várni, amikor is Steven Spielberg, az akkor már nagynevű hollywoodi „fenegyerek” fejébe vette, hogy
elkészíti saját Peter Pan-változatát. Különféle pletykák-keltek életre: az egyik azt állította, a Disney rajzfilm pontos, élőszereplős kópiája készül, egy másik azt, hogy a musicalt veszik celluloidra, a főszerepben Michael Jacksonnal. Végül persze egyiknek sem lett igaza, de az eredményre egy újabb évtizedet kellett várni.
H Hooookk Jim Hart forgatókönyvíró 1986-ban zseniális ötlettel állt elő: Mi van, ha a felnőni nem akaró kisfiú végül mégis felnőtt? A forgatókönyv sok hercehurca után a TríStar stúdióhoz került, ahol elvállalták a megfilmesítést, Nick Castle-t (Az utolsó csillagharcos) jelölve ki rendezőnek. Leszerződtették Robin Willliamset Peter Pan és Dustin Hoffmant Hook kapitány szerepére. Aztán a forgalmazó cég vezetősége hirtelen rádöbbent, hogy egy ilyen költséges filmhez nevesebb rendező dukál. A választás Steven Spielbergre esett, aki a terveket meglátva azonnal tudta, ez az a Peter Pan film, amire mindig is vágyott. Innentől fölgyorsultak az események. Fél évig épültek a gigászi díszletek John Napier színházi díszlettervező és Norman Garwood – ő alkotta a Brazil cimű Terry Gllliam-film világát is – vázlatai alapján. A forgatás 1991 februárjától 116 napig tartott, és vagy fél tucat műteremben folyt a munka, ugyanazon a helyen, ahol a 30-as években az Óz készült. Sokak szerint ilyen óriási építkezés azóta nem is folyt a stúdió területén. De lássuk, mi sült ki mindebből. FFööll,, SSeehhoolloorrsszzáággbbaa!! Peter Banning elfoglalt ügyvéd, akinek alig jut ideje a feleségére és két kisgyerekére. Egy nap az egész család fölkerekedik Angliába, hogy meglátogassák az asszony több mint 90 esztendős nagyanyját, aki nem más, mint Wendy (Maggie Smith). Aztán a két gyereket elrabolja egy titokzatos idegen, aki Hooknak nevezi magát. Wendy ekkor föltárja Peter előtt elfeledett múltját, hogy ő valójában Peter Pan, és a kicsiket a gonosz kalózkapitány kaparintotta karmai közé, aki mégiscsak megmenekült a krokodil torkából. Megérkezik Giling Galang (Julia Roberts) is, a csöppnyi tündér, hogy Petert Seholországba röpítse. Itt újra föl kell fedezze magában az elveszett gyermeket, mert csak így mentheti meg a kis Maggie-t (Amber Scott) és Jacket (Charlie Korsmo). A rettentő látványos mozi egyik főszereplője, mint Smee, Hook kapitány bizalmasa, viszontláthatjuk Bob Hoskinst, de néhány villanásra föltűnik Glenn Close és a rocksztár Phil Colllns is. „Mindannyiunkban van valahol Peter Banningből – mondja Spielberg. – Hook arra figyelmeztet minket, felnőve nehogy elveszítsük képzelőerőnket, fantáziánkat, hisz az élet maga egy nagy kaland. Aki elég erősnek érzi magában ezt a gyermeki ént, annak bátran ajánlhatom a filmet, más azonban a lélegzetelállító színes kavargás ellenére is elunhatja magát a több mint két óra alatt. Dustin Hoffman mindent megpróbál, csodálatosan otthon van Hook kapitány bőrében, Robin Williams is döbbenetesen képes visszafiatalodni a negyvenes Peter Banningből tizenéves Peter Panné, de a film ezzel együtt is inkább a gyerekeknek nyújt felhőtlen szórakozást.
Így aztán nyugodt lelkiismerettel csak azt mondhatom róla, hogy: Ezt is láttuk… Szilágyi G. Gábor OSCAR-DÍJAS HORRORFILMEK A horror(filmek) létjogosultságának megítélése ízlés kérdése. De akár szeretjük őket, akár nem, a film(művészet) megszületése óta készítik őket a filmesek. Ez pedig még a legelfogultabb ellenzőket is el kell, hogy gondolkoztassa. Az eddig eltelt több mint 9 évtized alatt rémfilmek ezrei készültek, akkor még nem is számítottuk bele a feneketlen étvágyú televízió termését. A filmek döntő többsége – hasonlóan más műfajéhoz olcsó, primitív, buta, sötét, és még sorolhatnám tovább az ilyenkor szokásos negatív jelzőket (ettől függetlenül vannak köztük imádni való mozik isi), de azért itt is megtalálhatók az igényesebb, értékesebb darabok. A filmek értékének egyfajta fokmérője a filmművészet éves nagy seregszemléjén, az Oscar-díjakért folyó versenyben való részvétel. A világ legkisebb istenének tartott Oscar elnyerése – bekalkulálva a jelölések és a kiosztások közötti magasabb szempontokat is (pl. stúdióérdekeket) – mindenképpen egyfajta rangot, elismerést jelent. Az Oscar-díj legtöbbször garancia a hírnévhez, a sikerhez, a további jó szerepléshez. Éppen ezért sokak számára talán nehezen emészthető meg a horror fölbukkanása s többé-kevésbé állandó jelenléte az Oscar kiosztásokon. A műfaj legjobbjai ugyanis szinte már a kezdet kezdetétől részt vettek a vetélkedésben, sőt nem egy esetben lekörözve a vetélytársakat, az élen végeztek. A sikeres szereplések mellett pedig már nem lehet szó nélkül elmenni, különösen akkor nem, amikor a diadalokat nem a hátsó régiókban, hanem az úgynevezett főkategóriában aratta a műfaj. Ezek az elismerések akarva-akaratlanul legalizálták a horror jelenlétét a legjobbak között – az életképességgel már korábban sem volt baj –, igazolva azt az ősi állítást, miszerint az igényes munka mindig meghozza a gyümölcsét. Még a rémfilmek esetében is! Ismerkedjünk meg tehát a horrorfilmek legjobbjaival. A műfaj az első Oscarján a sci-fivel osztozott. Az Ember vagy szörnyeteg (Dr. Jekyll and Mr. Hyde, 1932) ugyanis éppen annyira tudományos, mint amennyire rémisztő: a kettős én akár a fantasztikus filmek két fő ágát is jelentheti. Dr. Jekyll a sci-fi jellegzetes, a laboratóriumának mélyén ügyködő szobatudósa, míg a förtelmes Mr. Hyde a gonosz megtestesítője, a kegyetlen borzalom okozója. Bár, részben a Dr. Jekyll siketének, is köszönhetően, a '30-as évek a horror felfutását hozták, a gyakorlatban ezek a filmek ritkán lépték túl a B-filmek, a másodvonalbeli alkotások színvonalát. Nem véletlen tehát, hogy 11 évet: kellett várni a következő Oscarra, azaz mindjárt kettőre. A büszke nyertes Az operaház fantomja (The Phantom of the Opera) a régi történet új, első színes feldolgozása, amely a legjobb (színes) operatőri munka, valamint a (színes) díszletek kategóriájában aratott diadalt. 1945-ben ugyancsak egy operatőr, Harry Stradling (ezúttal fekete-fehérben) vehette át a szobrocskát a klasszikus
Oscar Wilde regény, a Dorian Gray arcképe (The Picture of Dorian Gray) csodálatos fényképezéséért. A Dorian Gray után 15 év szünet következett. A műfaj némiképp háttérbe szorult, annak ellenére, hogy az '50-es években nagy divatja volt (ez volt a hidegháborús indíttatású szörnyfilmek korszaka), sőt az időszak végén az angol Hammer cég jóvoltából a legszebb tradíciók éledtek újjá. 1960 nagy vesztese a Psycho, Alfred Hitchcock szinte azonnal klasszikussá vált hátborzongató atmoszférája mozija. Filmjét azóta is minden filmiskolában oktatják, a képsorait sokat elemezték, könyvtárnyi irodalmat írtak össze róla. Ha ma indulna, valószínűleg már nem lennének olyan szőrösszívűek a bizottsági tagok, így viszont újabb két évnek kellett eltelnie a következő horror-Oscarig. Robert Aldrich kőkemény lélektani kamarahorrorja, a Mi történt Baby Jane-nel? (What Ever Happened to Baby Jane?) az 5 jelölésből végül csak a legjobb fekete-fehér jelmezekért járó díjat hozta el. Sokak szerint Bette Davis (legjobb színésznőként) is megérdemelte volna. Ugyancsak színésznő, Ruth Gordon kapta meg viszont a Rosemary gyermeke (Rosemary's Baby, 1968) legjobb női mellékszereplőjeként a következő díjat, lévén, hogy igazán meggyőzően egyengette a Mia Farrow ménében megfogant sátáncsemete útját. 1973 a horror beérkezésének, elsöprő diadalának az éve volt. William Friedkin Az ördögűzője (The Exorcist) világszerte fölborzolta a kedélyeket még a pápát is állásfoglalásra késztette. Az ártatlan gyermektestet megszálló sátán kiűzetésének történetét 10 (!) kategóriában jelölték Oscarra, amelyből kettőt (a legjobb forgatókönyv-adaptáció és a legjobb hangrögzítés) meg is nyert. Két év múlva egy újabb világsiker következett, A cápa (Jaws). A vizek szürke gyilkosáról szóló nyomasztó Spielberg-vízió érdekessége, hogy a horrorfilmek történetében egyedül neki sikerült három Oscart begyűjtenie (a legjobb filmzene, hangrögzítés és vágás). Szintén zenész, Jerry Goldsmith volt a következő esztendő díjazottja, aki kellően idegborzoló muzsikát szerzett minden idők egyik legjobb, legtökéletesebb Antikrisztus-filmjéhez. Az évtizedet a két testvérműfaj újabb nagy, közös sikere, A nyolcadik utas: a halál (Alien, 1979) zárta. A díjat ugyan a vizuális effektusok kategóriájában vehették át az alkotók, ám tény, hogy az elismerés elsősorban az egyébként svájci származású H. R. Gigernek szólt, a nem e világi lény megalkotásáért, megtervezéséért. 1981-ben végre egy klasszikus horrorfigura. Egy amerikai farkasember… (An American Werewolf in London) is szóhoz jutott. Maga a film talán eltűnt volna a süllyesztőben, ha Rick Baker fantasztikus maszkmesteri teljesítménye nem emelné ki magasan az átlagból. A főhős farkasemberré történő átváltozásának 3 perce – túlzás nélkül állítható – filmtörténeti jelentőségű jelenetsor. Mellesleg éppen emiatt vezették be az Oscar-versenyben a maszkmesteri kategóriát. 5 év szünetet követően újra három Oscar öregbítette a műfaj hírnevét. A csúcs persze megint egy maszkmesteré, jobban mondva párosé (Chris Walas és Stephen Dupuis), mely a léggyé változott tudós régi történetének fölfrissítésében a vezérszólamot diktálta. A másik két díjat A bolygó neve: Halál (Aliens) vitte el, újra csak a legjobb vizuális effektusok, valamint a hangeffektusvágás kategóriájában. 1988-ban azután következett a Kísértethistória (Beetlejuice), amely a címe ellenére szinte meg-
határozhatatlan műfajú mozi, amelynek sikerében újra csak a maszkmesterek jeleskedtek. Az 1991-es kiosztás viszont egy nem várt eredményt hozott. Horrorfilm futott be az egyik főkategóriában! (Ha jól számolom, Fredric March óta [1932] először!) Díjazottja Kathy Bates, a legjobb színésznő, aki Stephen King – kell-e bemutatni őt valakinek? – regényének filmváltozatában, a Tortúra (Misery) gyilkos őrültjeként kápráztatott el minket lélektanilag hiteles, megdöbbentő alakításával. És ott volt még a kemény mozi ellentétje, az év egyik nagy filmslágere, a rendkívül népszerű, romantikus szellemtörténet, a Ghost is, amelynek révén Whoopy Goldberg (a legjobb női mellékszereplő), valamint Bruce Joel Rubin (a legjobb eredeti forgatókönyv) léphetett föl a képzeletbeli dobogó legfelső fokára. 21 (!) Oscar-díj és 70 nomináció, ez a sokat szapult, okkal, ok nélkül támadott horrorműfaj termése az Oscar-díj 63 éves történetében. Az elért eredmények értékéből mit sem von le, hogy a részeredmények legtöbbször csak egy-egy kiugróan sikeres alkotás nevéhez fűződnek (például Az ördögűző, A bolygó neve: Halál stb.). A műfaj a jellegénél fogva ugyanis sohasem fog a perifériáról beljebb kerülni (nem úgy, mint a sci-fi), de valójában ez soha nem is érdekelte igazán. Az elismerések sora viszont azt jelzi, hogy a szakemberek mindennek ellenére számon tartják a műfajt, figyelemmel kísérik fejlődését, alakulását.
Robert Silverberg Álom s feledés – Szellemidézés? – kérdeztem. – Joe, az isten szerelmére! Képes voltál elhívni engem ide a világ másik végéről egy ilyen ostobaság miatt? – Nem szellemidézés – felelte Joe. – A fiú, aki behozott a reptérről, azt mondta, a géped szóra tudja bírni a holtakat. Joe arca lassan elvörösödött a dühtől. Barátom alacsony, zömök férfi, nagyon fényes arcbőrrel és rettentő éles vonásokkal. Jellemző tulajdonsága, hogy ha begurul, lángolni kezd a feje. – Rosszul tette, hogy ezt mondta. – Ezzel foglalatoskodsz itt? Szellemeket próbálsz idézni? – Ki ne ejtsd ezt még egyszer a szádon, Mike! – Joe türelmetlenül, idegesen förmedt rám. Ugyanakkor azt is észrevettem, hogy szokatlanul fényesen csillog a szeme. Vajon miről árulkodik ez? Bizonytalanságról? Érzékenységről? Harminc éve ismerem Joe Hedleyt, de sohase hittem volna, hogy megvannak benne ezek a tulajdonságok. – Magunk se tudjuk, mi a büdös francot csinálunk itt – fakadt ki keserűen. – Gondoltuk, te talán fel tudsz világosítani. – Én? – Igen, te. Nesze. Tedd fel ezt a sisakot. Mike! Na, tedd már fel! Kérlek. Csak bámultam. Ez a fiú semmit sem változott. Apró gyerekkorunk óta zúdítja rám a marhaságait, mert tudja, hogy mindig számíthat a józan paraszti eszemre. Rajtam méri le a bizarr ötletei értékét. A „sisak” nem volt más, mint kusza drótrengetegben egy sor tízcentes nagyságú mikrohullámú érzékelő meg egy pár halántékra illeszthető tapadós elektróda. Mintha egy hullaház kelléktárából lovasították volna meg az egész felszerelést. Megtapogattam a szerkentyűt. – Mennyi áramot tudsz ezzel átküldeni a fejemen? Joe még jobban begurult. – Elmész a fenébe, te beszari alak! Hát szoktam én olyasmit kérni tőled, amiből bajod lehet? Türelmesen felsóhajtottam. – Oké. Mit kell tennem? – Igazítsd rá a füledre! Majd én beállítom neked az elektródákat. – Nem árulnád el végre, mire megy ki ez az egész? – Nem szeretném, ha ez befolyásolná a véleményedet. Nagyon tudományos vagyok, ugye, Mike? De hát tudós lennék, vagy mifene? – Na ne mondd, tényleg? Miközben ilyen emelkedett élcelődést folytattunk, Joe fölém hajolva babrált a sisakkal, és a koponyámhoz szorította az elektródákat. – Rendesen rásimul a bőrödre?
– Mint egy pár kesztyű – feleltem. – Te a fejedre szoktad húzni a kesztyűdet? – Borzasztó ideges lehetsz, ha ez most szerinted jó vicc volt. – Tényleg ideges vagyok – felelte Joe –, és te is az lehetsz, ha így betojtál egy pár vezeték láttán. Mondom, hogy nem lesz semmi bajod. Megígérem neked, Mike. – Jól van. – Ülj csak lel Még megvizsgáljuk az ellenállásokat, aztán kezdhetjük is. – Jó lenne, ha legalább halvány sejtelmem lenne… – Légy szíves… – Joe az ablakon keresztül intett a szomszéd szobában ülő technikus hölgynek, aki azonnal bűvészkedni kezdett a számlapok és a kapcsolók között. Már-már úgy éreztem, hogy egy roppant idétlen filmet látok, amiben egy csomó őrült fehér köpenyes orvos sercegő elektromos bigyókkal babrál. Annyit vacakoltak körülöttem, hogy nem is éreztem már haragot, és nem is próbáltam megérteni, mi történik velem. Szinte úgy ültem ott a Zen-buddhisták higgadt közönyével, ahogyan a fogorvosi székben szoktam, miközben várom, hogy kezdődjék a döfködés és kaparászás. A laboratórium ablakán keresztül virágos hegyoldalt láttam, ahol skarlátvörös bougainvilleák hullámtengerében sárga hibiszkuszok nyíltak ragyogó napsütésben. Hideg, esős februári reggelen autóztam ki az innen ezerháromszáz mérföldnyire északra fekvő Sea-Tac repülőtérre, és nem sokkal később megérkeztem ide, a kaliforniai nyárba. Hedley laboratóriuma La Jolla közelében, egy Csendes-óceánra néző homokos hegyfokon épült. Gyerekkorunkban mind a ketten Santa Monicában laktunk, és akkor természetesnek vettük az ilyen verőfényes téli napokat, csakhogy én már húsz éve északnyugaton élek, és most egy napra a paradicsomban érzem magam. Úgy elmerültem a hegyoldal színkavalkádjának tanulmányozásában, hogy egészen elhomályosodott a tekintetem. – Így ni, máris sínen vagyunk – szólalt meg Joe valahol messze-messze, a bal vállam mögött. Mintha egy törpepapagájokkal és őrjöngő arapapagájokkal teli hatalmas ketrecbe léptem volna be. Recsegést, nyikorgást hallottam, és egy három vagy négy oktáv hangterjedelmű, eszeveszett, harsány, kacajszerű rikoltást. A zajok közé mély, baljós bugyogás vegyült: mint amikor egy hidraulikus berendezésben a nyomás kifelé lökdös egy tömítést. Ugyanakkor velőtrázó sikolyok is hallatszottak, de egyre távolabbról, mintha a hang forrása lefelé zuhanna egy végtelen szakadékban. Vartyogás is volt, meg sziszegés. Azután egyszer csak tisztán ejtett szótagok érkeztek. Élesen különváltak az alapzajtól. – Onoodor… Megdöbbentem. Nem halandzsa szó volt ez. Igazi értelmes beszédfoszlány, amely jelentéssel bírt a számomra, mivel véletlenül éppen értek ezen a bizonyos fura, ódon nyelven.
„Ma”: khalkhául ezt jelenti a szó. Én pedig történetesen a khalkha nyelvvel foglalkozom. Viszont nagyon furcsa, hogy ez a gépezet éppen khalkhául szól hozzám. Ez csak a véletlen műve lehet. Az agyam biztosan csak automatikusan rendezte értelmes egésszé az összevissza hangokat. Becsaptam magamat. Vagy az is lehet, hogy Joe akar megviccelni, bár úgy látszik, ő nagyon is komolyan vészi a dolgot. Megpróbáltam további értelmes szavakat is kiszűrni a hangzavarból, de nem sikerült. Azután egyszer csak a következő szavak bontakoztak ki a káoszból: – Usan deer… Megint csak khalkhául: „A vízre”. Ez már nem lehet véletlen. Újabb zajok. Skrrr, uíííff, blölölölölö. – Aawa namaig yawuulawa… „Apám küldött engem.” Skrrr, brífíí, ssssss. – Folytasd! – szóltam, miközben éreztem, hogy hideg veríték csorog végig a hátamon. – Hová küldött az apád? Hová? Khaana. Mondd meg, hová! – Usan deer… – Értem. A vízre. Jrrrkhh. Sríííí. Csssssss. – Akhanartan… – Értem. A bátyjához. Behunytam a szemem, és hagytam, hogy gondolataim szétáradjanak a belső sötétségbe. Vartyogó hangok tengerén ringatóztam. Időnként elcsíptem egy-egy értelmes szótagot, szótag- vagy szótöredéket egy-egy csonka beszédfoszlányt. Goromba, erőteljes hang, mint egy kiképzőőrmesteré, aki nemigen próbálja leplezni a haragját. Egy nagyon dühös férfi szólt hozzám a messzeségből. A hangját majdnem teljesen elnyomták a vételi zavarok, és a nyelvét aligha ismerte más rajtam kívül az Egyesült Államokban. Khalkhául beszélt, ehhez nem fért kétség, bár egy kicsit furcsának találtam az intonációját. Nagyon-nagyon lassan válaszoltam neki. Gondosan formáltam a szavakat, és megpróbáltam utánozni beszélgetőpartnerem különös hanglejtését: – Hallom és értem, amit mondasz, de nagyon zavaros a vétel. Mondj mindent háromszor, nagyon fogok figyelni! Vártam, de csak a csönd sistergett a fülemben. Még a sivítás és a mormogás is elhallgatott. Úgy néztem fel Hedleyre, mintha transzból ébredtem volna. – Töksüket. – Biztos vagy benne? – Semmit se hallok. Joe elvette tőlem a sisakot, és felrakta a fejére. Rá jellemző módon, kínos precizitással helyezte el az elektródákat. Egy pillanatig hallgatózott, azután elkomorult a tekintete. Bólintott. – Valószínűleg a Nap túloldalára ért az átjátszó műhold. Ha így van, akkor most órákig nem fogunk hallani semmit. – Miféle átjátszó műholdról beszélsz? Honnan a fenéből jött ez az adás?
– Egy pillanat. – Joe leszerelte magáról a sisakot. Különösen csillogott a szeme, szája pedig egészen félrehúzódott, mintha szélütést kapott volna. – Ugye te értetted, amit mondott? Bólintottam. – Tudtam, hogy te meg fogod érteni! – lelkendezett Hedley. – És mongolul beszélt? – Igen, khalkhául. Ez a legelterjedtebb mongol nyelvjárás. Joe arcáról eltűnt a feszültség. Melegen, szeretetteljesen nézett vissza rám. – Biztos voltam benne, hogy te érteni fogod. Volt itt valaki az egyetemről, az öszszehasonlító nyelvészet tanszékről – valószínűleg ismered is, Malmstromnak hívják –, úgy nyilatkozott, hogy valamilyen altáji nyelven van, talán törökül – ugye jól mondom? –, de inkább mongolul, és amikor ezt meghallottam, rögtön arra gondoltam, hogy hohó, hívjuk csak ide a jó öreg Mike-ot… – Elhallgatott, aztán hamarosan folytatta: – Szóval azt mondod, hogy ma ezt a nyelvet beszélik Mongóliában. – Nem egészen. Egy kicsit furcsa volt az akcentusa. Valami furcsa merevség jellemezte. Majdhogynem archaikusnak hangzott. – Szóval archaikus. – Igen, az volt az érzésem. Nem is tudnám megmondani, miért. Valahogy nehézkesnek és régimódinak éreztem. Szóval… – Archaikus – mondta megint Hedley. Egyszerre könnyek gyűltek a szemébe. Nem emlékszem, hogy azelőtt valaha is sírni láttam volna. – A fiú, aki behozott a repülőtérről, azt mondta, hogy van egy gépük, amin keresztül beszélni tudnak a halottakkal. – Te Joe! Az isten szerelmére, mi ez az egész? La Jolla egyik elegáns üzletekkel és fényes levelű fákkal szegélyezett, csendes utcácskáján van egy takaros étterem. Ott vacsoráztunk aznap este. Hosszú idő óta először fordult elő, hogy kettesben mentünk el Joe-val valahová. Az utóbbi időben évente legfeljebb egyszer vagy kétszer látjuk egymást, és Joe, aki szinte mindig két házasság között éviekéi, rendszerint elhozza a legújabb szerzeményét, aki véleménye szerint végre rendbe teszi és stabilizálja viharos magánéletét. Mivel mindig szükségét érzi annak, hogy megmutassa a hölgyeménynek, milyen remek fickó is az ő udvarlója, állandóan szerepet játszik a nő, saját maga, vacsorázópartnere és a környező asztaloknál ülő vendégek előtt. Ennek a legtöbbször én iszom meg a levét, mert Hedleyhez képest megfontolt mintaférfi vagyok, aki tizennyolc éve él az első házasságában. Joe ilyenkor előszeretettel tesz utalásokat arra, hogy valami nem stimmel nálam. Még sohase láttam őt kétszer ugyanazzal a nővel, hacsak feleségül nem vette az illetőt. De aznap este Joe egészen másképp viselkedett. Egyedül érkezett, és halk, borongós, érzelgős társalgásba merültünk. Barátságunk éveit emlegettük, a kellemes közös élményeket, és Joe elmondta, mennyi bánat érte, amióta ilyen ritkán látjuk egymást. Főleg ő beszélt. Ez önmagában még nem lett volna újdonság, de feltűnt, hogy túl sokat fecseg feleslegesen. Háromnegyed üveg bársonyos cabernet-nek kellett elfogyni ahhoz, hogy végre elszánja magát. Nem erőltettem, tudtam, hogy úgyis szóba hozza a kísérletet.
– Tisztára véletlen volt az egész – kezdte. – Tudom, az ember mindig olyasmit talál, amit éppen akkor nem keres. Valami baj volt az Icarus átjátszó műholdról érkező rádióadással – az Icarust a japánok és a franciák bocsátották fel, és a Merkúr pályáján belül kering a Nap körül –, ezzel vacakoltunk, tesztjeleket sugároztunk többféle frekvencián, amikor egyszer csak emberi hangot fogtunk. Egy férfi beszélt valami furcsa nyelven. Amiről később kiderült, hogy Chaucer-korabeli angol. – Talán csak egy nyelvész akart megtréfálni titeket – vetettem fel. – Nem hiszem – válaszolta Joe, és láttam rajta, hogy kezd begurulni. – De hadd fejezzem be, Mike, jó? Megengeded, hogy folytassam? – Megropogtatta ujjízületeit, és megigazította a nyakkendőjét. – Hallgattuk a fickót, és lassanként egyre többet értettünk abból, amit mondott. Aztán hívtunk egy végzős egyetemistát az U. C. S. D.-ről, és ő megerősítette a feltételezésünket. A pasas tényleg tizenharmadik századi angol nyelven szövegelt. Ez a tény aztán alaposan fejbe kólintott bennünket. – Joe a fülcimpáját húzogatta, és újra megigazította a nyakkendőjét. Az őrület fénye csillogott a szemében. – Nem volt időnk felfogni, mi történik: az angol eltűnt, és egy középkori franciasággal beszélő nő hangja jött be helyette. Mintha Jeanne d'Arc beszédét közvetítették volna a múltból. Persze nem állítom, hogy éppen ő volt az. Félórán át vettük a jelet, de a sok vételi zavar miatt sohasem hallottuk a nőt folyamatosan egy-egy percnél hosszabb ideig. Aztán egy napkitörés miatt mindenféle kommunikáció szünetelt. Utána arab, majd megint középkori angol következett, és végül a múlt héten ez a teljesen érthetetlen halandzsa, amiről Malmstrom megállapította, hogy mongol, és ezt most te is megerősítetted. A mongol már most hosszabb ideje van a vonalban, mint az összes többi együttvéve. – Tölts még nekem egy kis bort! – kérleltem Joe-t. – Nem csodálom, hogy felkavar a dolog. Mi is így reagáltunk. Még a leginkább azzal tudjuk magyarázni a jelenséget, hogy a sugárnyalábunk áthatol a Napon. Gondolom, tudod – még ha nem is a fizika, hanem a kínai történelem a szakterületed –, hogy a Napban a hatalmas tömegkoncentráció szokatlan változásokat okoz a téridő kontinuum szerkezetében. Valamilyen relatív erő meggörbíti a síkot, ezért aztán a jelünk eltérül – isten tudja, merre –, és telefonvonal létesül a jelenből a középkorba. Ez nyilván nagyon abszurdnak hangzik a számodra, de képzeld csak, hogyan hangzik nekünk! – Hedley lehorgasztott fejjel beszélt. Ezüst evőeszközét gondosan áthelyezte tányérja egyik oldaláról a másikra. – Most már érted? Itt nem szellemidézés folyik. Ez nem vicc. Vagyis tulajdonképpen mégiscsak szellemekkel beszélünk, de a jelek szerint valóságos személyek hangját halljuk. – Értem. Akkor viszont előbb vagy utóbb odáig fajulnak a dolgok, hogy fel kell hívnotok a Védelmi Minisztériumot, és megmondani nekik, hogy: „Gyerekek, az Icarus sugárnyalábban telefonokat kapunk Jeanne d'Arctól, a középkorból.” Mire ők bezáratják ezt a laboratóriumot, nektek meg leplombálják a fejeteket. Joe megvetően nézett rám. Orrcimpája remegett. – Tévedsz. Nagyon tévedsz. Neked sohasem volt érzéked a mindenkit lenyűgöző szenzációkhoz. Persze, tudhattam volna. Te más ember vagy. Ide figyelj, Mike! Ha én
bemegyek oda, és megmondom nekik, hogy beszélni tudunk a holtakkal, és ezt bizonyítani tudjuk, akkor kezet csókolnak nekünk. Hát nem érzed, mekkora szenzáció lenne egy ilyen felfedezés? Az átlagember is értené és üdvözölné ezt az eredményt. Telefonvonal a múltba! Mr. és Mrs. Amerika személyesen George Washingtonnal beszélgethet. És Abe Lincolnnal! Igaziból. Hőst csinálnának mindannyiunkból. A lényeg, hogy legyen valóságalapja. Nem kell ide racionális magyarázat, legalábbis pillanatnyilag nincs rá szükség. Egy a fontos: hogy működjön a dolog. Gondolj csak bele! Az emberek 99 %-a azt sem tudja, miért gyullad fel a villany, amikor ő felkattintja a kapcsolót. Tisztáznunk kell, hogyan nyilvánul meg ez a jelenség, és egy kicsit konyítanunk kell a működéséhez, de a legfontosabb, hogy 200 %-ig biztosak legyünk magunkban. Ha idáig eljutunk, bemutathatjuk Washingtonnak: ezt és ezt csináltuk, ez és ez történt, nem tehetünk arról, hogy őrültségnek látszik. De addig, amíg nem értjük és nem tudjuk megmagyarázni a jelenséget, tökéletes titoktartásra van szükség. Ha ügyesen tesszük a dolgunkat, miénk a világ. A Nobel-díj csak a kezdet lenne. Érted már? – Talán nem ártana, ha rendelnénk még egy üveg bort – vetettem fel. Éjfélre megint ott voltunk a laborban. Sötét termek útvesztőjében lépkedtem Hedley mögött; Itt-ott titokzatos rendeltetésű műszerek világítottak baljós fénnyel az éjszakában. Talán tizenketten lehettek szolgálatban. Lankadt mosollyal nyugtázták Hedley érkezését, mintha egyáltalán nem találnák szokatlannak a felbukkanását ezen a késői órán. – Itt senki se alszik? – kérdeztem. – A nap 24 órájában érkeznek az információk – felelte Joe. – 43 perc múlva újra rá tudunk állni az Icarus sugarára. Addig is nem akarsz meghallgatni egy-két régebbi felvételt? Megérintett egy kapcsológombot, mire egy láthatatlan hangszóró sisteregni és recsegni kezdett, majd egy fiatal nő erőteljes, kissé érdes hangja bontakozott ki a háttérzajból. Különös, éneklő franciasággal kotyogott valamit, amiből egy szót sem értettem. – Szörnyű a kiejtése – állapítottam meg. – Mit mond? – Mi se tudjuk pontosan, túl sok hiányzik a szövegből. Főleg imádkozik. Éljen a király, adjon erőt a karjának az Isten meg ilyesmi. Feltételezzük, hogy Jeanne d'Arcot halljuk. Egyiküktől sincs egypercesnél hosszabb összefüggő felvételünk, sőt általában sokkal rövidebb szövegfoszlányok érkeznek. A mongol az egyetlen kivétel. Be nem áll a szája, mintha soha nem akarná letenni a telefont. – És tényleg telefonként működik a rendszer? – kérdeztem. – Hallják ők ott, amit mi itt mondunk? – Ezt nem tudjuk, mivel egyelőre nem sokat értünk a szövegelésükből. Mire kihámozzuk a lényeget, addigra mindig megszakad az összeköttetés. De szerintünk kétirá-
nyú a kommunikáció. Biztos, hogy valamilyen formában eljutnak hozzájuk a szavaink, mert általában sikerül felkeltenünk a figyelmüket, és mintha válaszolgatnának. – Ők sisak nélkül is fogni tudják a jelet? – A sisak nem egyszerűen erősítőként működik. Az Icarusról digitális jelek érkeznek, és a sisak csak közvetít az értékelést végző számítógép és az emberi fül között. – Joe, a középkorban nem voltak digitális számítógépek. Hedley egyik arcfelén ugrálni kezdett egy izom. – Tudom. Ők valószínűleg úgy érzékelik, hogy az égből jön a hangunk. Vagy a fejükben szólalunk meg. Mindenesetre tény, hogy hallanak bennünket. – De hogyan? – Honnan a fenéből tudnám, Mike? Értelmet akarsz belemagyarázni ebbe az egészbe? Itt minden megmagyarázhatatlan. Mondok egy példát. Ugye te beszélgettél azzal a mongollal? Kérdeztél tőle valamit, és ő válaszolt. – Igen, de… – Hadd fejezzem be! Mit kérdeztél tőle? – Azt mondta, hogy az apja elküldte őt valahová. Megkérdeztem, hová, mire ő azt felelte, hogy a vízre, meglátogatni a nagybátyját. – Rögtön válaszolt? – Igen. – No hát ez is teljességgel lehetetlen. Az Icarus 93 millió mérföldnyire van innét. A rádióhullámok körülbelül nyolc perc alatt teszik meg ezt az utat. Érted már, mit akarok mondani? A kérdésed nyolc perc alatt ér el az Icarushoz, és elvileg újabb nyolc percet kellene várnod, míg visszaér ide a válasz. Eszerint semmiképp sem folytathatnál vele közvetlen beszélgetést, márpedig te azt állítod, így volt. – Lehet, hogy ez csak a látszat. Talán a véletlennek köszönhető, hogy válasznak is felfogható az, amit éppen a kérdésem elhangzásakor mondott. – Talán. De az is lehet, hogy az a bizonyos időhurok, amely lehetővé teszi a kommunikációt, egyszerűen lenyeli azt a tizenhat percet. Mondom, hogy az egész, úgy, ahogy van, megmagyarázhatatlan. De valamiképpen mégiscsak eléri őket a sugár, és összefüggő, értelmes szöveg érkezik hozzánk. Nem tudom, mi a magyarázata, de tény és való, hogy így történik. Ha egy jelenség hihetetlen, de bizonyíthatóan létezik, akkor nem érdemes kételkedni. Miért lenne elképzelhetetlen, hogy a hangunk égi szózatként jut el hozzájuk? – Hedley idegesen felnevetett, de az is lehet, hogy csak köhögött. – A lényeg, hogy ez a mongol van a legrégebben vonalban, és most, hogy itt vagy, végre komolyan kommunikálhatunk vele. Te beszéled a nyelvét. A részvételed felértékelheti ezt az egész idétlen, groteszk kísérletet. Szívhez szólóan elbeszélgethetsz egy hatszáz évvel ezelőtt élt pasassal, megtudhatod, hol van, hogyan éli meg ezt a találkozást, és a végén majd beszámolsz nekünk mindenről. Lopva a faliórára pillantottam. Fél egyet mutatott. Nem tudtam visszaemlékezni, mikor maradtam utoljára ébren ilyen sokáig. A Washingtoni Egyetem kínai tanszékének professzoraként tizenhárom éve nyugodt, csendes, eseménytelen életet éltem. – Hamarosan újra venni tudjuk a jelet – közölte Hedley. – Tedd fel a sisakot!
Feltettem. A kis távközlési műholdra gondoltam. Odafönt kering a Nap körül, hihetetlen hőségben, elképzelhetetlen mértékű sugárzásnak kitéve, és mégsem mondja fel a szolgálatot. Most ér át az innenső oldalra, és elektromagnetikus valószínűtlenségeket közvetít nekem a távoli múltból. Kezdődött a sistergés és a recsegés. Azután a zajos háttérből egyszer csak tisztán, élesen kivált a mongol hangja. – Hol vagy most, ó, hang? Szólj hozzám! – Itt vagyok – válaszoltam. – Hallasz engem? Aark. Yaaarp. Cssssss. Aztán megint a mongol: – Mi vagy te, ó, hang? Halandó, vagy pedig az úr egyik hercege? Nehezen birkóztam meg a szöveggel. Elég jól értek khalkhául, bár nincs sok alkalmam a gyakorlására. Ugyanakkor komoly problémát jelentett a hallottak értékelése. – Melyik úrról beszélsz? – kérdeztem végül. – És miféle hercegről? – Úr csak egy van – felelte a mongol. Elképesztő erővel és határozottsággal ejtette a szavakat, kihangsúlyozott minden egyes szótagot, és érezhető volt, hogy a nagybetűs Úrról beszél. – Én őt szolgálom. Az angyalok a hercegei. Te is angyal vagy, ó, hang? Az „angyal” fogalom meghatározására görög szót használt. Egy mongol azt kérdezi tőlem, az Úr angyala vagyok-e. – Nem, nem vagyok angyal – feleltem. – Akkor hogyan tudhatsz így szólni hozzám? – Ez egyfajta… – Elhallgattam. Nem jutott eszembe a „csoda” khalkha megfelelője. Gondolkodtam egy kicsit, azután azt mondtam: – A magasságos ég kegyelméből szólhatok hozzád. Messziről beszélek. – Milyen messziről? – Mondd meg előbb, hol vagy te! Szkrrrrrk. Cssssss. – Mondd még egyszer! Hol vagy? – Nova Rómában. Konstantinápolyban. Erre vadul pislogni kezdtem. – Bizáncban? – Igen, Bizáncban. – Én nagyon messze vagyok tőled. – Mennyire messze? – firtatta a mongol makacsul. – Sok-sok napos utazás választ el tőled. Nagyon sok nap. – Haboztam egy kicsit. – Mondd meg, melyik esztendőben jártok! Vzzzzzzkk. Bllzzzp. Jiiiiik. – Mit mond? – kíváncsiskodott Hedley. Dühösen csendre intettem. – Az évszámot kérdezem – ismételtem. – Mondd meg, milyen esztendőt írtok! A mongol megvetően felelt: – Mindenki tudja az évszámot, ó, hang! – Akkor áruld el! – A Megváltó 1187. esztendejét írjuk.
Megborzongtam. A Megváltót emlegeti? Ez egyre hátborzongatóbb. Egy keresztény mongol? Aki Bizáncban él? És űrtelefonon beszélget velem a tizenkettedik századból? Elhomályosodott körülöttem a világ, a terem falai feloldódtak a semmiben. Fájt a könyököm, és lüktetést éreztem a bal oldali járomcsontom felett. Hosszú volt ez a nap. Nagyon elfáradtam. Ez a fajta fáradtság megolvasztja a külvilágot, és meglágyítja a csontokat. Joe úgy pattogott előttem, mintha vitustáncot járna. – És mi a neved? – kérdeztem a mongoltól. – Petros Alexios. – Ha görög vagy, miért khalkha nyelven beszélsz? Hosszú csend következett, amelyet ezúttal még a pokolbéli hangokat produkáló légköri zaj sem zavart meg. – Nem vagyok görög – jött végül a válasz. – Khalkha mongolnak születtem, de tizenegy éves koromtól kezdve keresztényként, keresztények között nőttem fel. Apám elküldött a vízre, és fogságba estem. Azelőtt Ternüdzsinnek hívtak. Most húszéves vagyok, és ismerem a Megváltót. Zihálni kezdtem. A torkomhoz kaptam, mintha a sötétben belém döftek volna egy lándzsát. – Temüdzsin… – Alig tudtam kinyögni a nevet. – Apám, Jiszügej, törzsfőnök volt. – Temüdzsin – ismételtem hitetlenkedve. – Jiszügej fia. – Megráztam a fejem. Aaark. Blzzzzp. Cssssss. Aztán elnémult a légkör. Egyetlen hang se hallatszott. Csak a csend sustorgása. – Jól vagy? – kérdezte tőlem Hedley. – Azt hiszem, megszakadt a kapcsolat. – Igen, megszakadt. Te viszont úgy nézel ki, mintha rövidre záródott volna az agyad. – Levettem a sisakot. Remegett a kezem. – Elképzelhető, hogy tényleg Jeanne d'Arc volt a francia nő. – Micsoda? Vállat vontam. – Nagyon könnyen lehet, hogy ő volt az – mondtam fáradtan. – Elvégre bármi lehetséges, nem igaz? – Mi a fenét akarsz ezzel mondani, Mike? – Miért is ne lett volna Jeanne d'Arc? – kérdeztem. – Ide hallgass, Joe! Én legalább annyira belegárgyulok ebbe, mint te. Tudod, kivel beszéltem az előbb ezen a kurva telefonon? Magával Dzsingisz kánnal. Úgy sikerült aludnom néhány órát, hogy a további részletekről egyszerűen nem voltam hajlandó nyilatkozni Hedleynek, amíg lehetővé nem tette, hogy kipihenjem magam. Nem volt más választása, és becsületére legyen mondva, rögtön beadta a derekát. A szállodában úgy süllyedtem a tudattalan mélységeibe, mint egy ólombálna, és reméltem, hogy déli tizenkét óra előtt nem kell felmerülnöm a felszínre, de a szokás hatalma
már hétkor kiráncigált a langyos mélyből. Visszavonhatatlanul ébernek, ugyanakkor változatlanul fáradtnak éreztem magam. Gyorsan telefonáltam Seattle-be, hogy megmondjam Elaine-nek: a tervezettnél valamivel tovább maradok La Joliéban. Válaszából aggodalmat hallottam ki. Nem mintha az aggasztotta volna, hogy valami kópéságot követek el – ezt el se tudta képzelni rólam –, inkább az, hogy olyan kába volt a hangom. – Ismered Joe-t. Nála a nap huszonnégy órájában folyik az információcsere. – Csak ennyit mondtam neki, semmi többet. Amikor aztán félórával később kiléptem a belső udvaron kialakított reggelizőhelyiségből, láttam, hogy a szálloda parkolójában már vár rám a labor kék furgonja. Hedley a jelek szerint a laborban aludt. Erre utalt gyűrött arca és vérvörös szeme. Ugyanakkor normálisan végezte a teendőit, úgy nyüzsgött, mint egy csahos kiskutya. – Itt a tegnapi adás nyomtatott változata – mondta, amikor beléptem. – Nézd el nekünk az átírás hibáit! A számítógépünknek nem erős oldala a mongol helyesírás. – A kezembe nyomta a papirost. – Vess rá egy pillantást, és gondold át, tényleg hallottad-e mindazt, amit hallani véltél l Végignéztem a sűrűn teleírt lapon. Első pillanatra tiszta halandzsának tűnt az egész, de amikor aztán megbarátkoztam a számítógép által használt fonetikai jelekkel, egészen szépen el tudtam olvasni a szöveget. Rögtön felnéztem Joe-ra. Úgy éreztem, szörnyű megrázkódtatás ért. – Reménykedtem, hogy csak álmodtam ezt az egészet. De sajnos nem. – Nincs kedved elmagyarázni nekem? – Nem tudom elmagyarázni. Joe rosszalló pillantást vetett rám. – Nem fundamentális egzisztenciális analízist kérek. Csak egy egyszerű fordítást. Jó? – Hát persze – adtam meg magam. Hedley feszülten, ugrásra készen hallgatta a szavaimat. Úgy vettem észre, így akarja leplezni nyugtalanságát és azt, hogy pattanásig feszültek az idegei. Amikor a szöveg végére értem, csak annyit mondott: – Oké. De hogy jön ide Dzsingisz kán? – Dzsingisz kánnak Temüdzsin volt az igazi neve. 1167 táján született, és az apja, Jiszügej egy kisebb törzs főnöke volt, valahol Északnyugat-Mongóliában. Temüdzsin egészen fiatalon menekülni kényszerült hazájából, mert apját megmérgezték az ellenségei. Tizenöt évesen a fiú hozzálátott, hogy létrehozza a mongol törzsek konföderációját. Később több száz törzset sikerült egyesítenie és meghódította a fél világot. A Dzsingisz kán név azt jelenti, hogy „a világmindenség ura”. – Na és? Te magad mondtad, hogy a mi mongolunk Konstantinápolyban él. Keresztény, és görög nevet használ. – Pedig ő Temüdzsin. Jiszügej fia. Ugyanabban az évben töltötte be a húszat, mint Dzsingisz kán. Hedley Harcias pillantást vetett rám. – Ez egy másik Temüdzsin. És egy másik Jiszügej.
– Figyeld csak meg, hogyan beszél! Ijesztő a hanghordozása. Még akkor is érezned kell benne az erőt, ha egy szót se értesz abból, amit mond. Feszül benne a harag. Olyan ember hangja ez, aki egész földrészeket képes meghódítani. – Dzsingisz kán nem volt keresztény. Nem rabolták el, és nem vitték Konstantinápolyba. – Tudom – feleltem. Engem is meglepett az, amit még hozzátettem: – De lehet, hogy ezzel a Dzsingisz kánnal másképp történt. – Jesszus Mária! Mit akarsz ezzel mondani? – Nem is tudom. – Azt reméltem, Mike, segítesz megtalálni a megoldást, és nem teszed még érthetetlenebbé a helyzetet. – Hadd gondoljam át ezt az egészet! – mondtam, és gesztusaimmal megpróbáltam nyugalomra inteni. Joe döbbenten, hitetlenkedve nézett rám. Majd kiugrott a szemem, és úgy éreztem, apró bogarak mászkálnak fel-alá a gerincemen. A kialvatlanságtól agyam vastag adrenalinköpenybe burkolózott, őrjítően furcsa, hátborzongató ötletek kavarogtak a fejemben. – Jól van. Vizsgáljuk meg a következő lehetőséget! – mondtam végül. – Tegyük fel, hogy több párhuzamos világ létezik. Az egyikben Anglia királya vagy, a másikban a Yankees csapatában beseballozol, a harmadikban nem haltak ki a dinoszauruszok, és Los Angelest minden nyáron éhes tirannoszauruszok támadják meg. És egy olyan világ is létezik, amelyben Temüdzsin, Jiszügej fia nem alapította meg a mongol birodalmat, hanem keresztényként élt a tizenkettedik századi Bizáncban. És én ezzel a Temüdzsinnel beszéltem. Ez a kóbor sugár nemcsak az idő, hanem a valószínűség síkját is metszi, és mi itt egy alternatív valóságot találtunk… – Ezt nem tudom elhinni… – szólt közbe Hedley. – Én sem igazán. Nem gondolom komolyan. Épp csak felvetettem néhány lehetséges hipotézist, amely esetleg megmagyarázhatja… – Nem a légből kapott hipotézisedről beszélek: Azt nem tudom elhinni, hogy épp Mike Michaelson, az én régi haverom mondja ezt. Itt téped a szádat, és értelmetlen zagyvasággá degradálsz egy rejtélyes eseményt. Éppen te, Mike, a józan paraszti eszeddel? Éppen te jössz itt nekem azzal a marhasággal, hogy tirannoszauruszok őrjöngenek Los Angelesben… – Ezt csak példaként említettem a… – Elmész a fenébe a hülye példáiddal! – fakadt ki Hedley. Elkomorult az arca. Nemcsak elkeseredés látszott rajta; már-már dühöngeni kezdett, és a sírás kerülgette. – A példád tökéletes marhaság. Egy nagy szar. Ide figyelj! Ha atomkori fantazmagóriákat akarok hallani, nem kell elmennem Seatle-ig, közelebb is találok ilyen marhát. Még hogy párhuzamos világok! Még hogy én a Yankeesben baseballozom! Ebben a pillanatban – isten tudja, honnan – felbukkant egy fehér köpenyes lány. – Jeleket fogunk, dr. Hedley – jelentette. – Akkor én a következő, észak felé induló géppel haza is megyek – mondtam. Joe vörös arca mélybíbor színt öltött, ádámcsutkája pedig úgy ugrált, hogy szinte kiszakadt a helyéből.
– Nem akartalak összezavarni – folytattam. – Sajnálom, ha így történt. Felejtsd el az elméletemet! Azért remélem, segítségedre voltam valamelyest. Joe tekintete megenyhült. – Átkozottul fáradt vagyok, Mike. – Tudom. – Már bánom, hogy így ordítoztam veled. – Semmi baj, Joe. – De tényleg nem tetszik nekem a te „párhuzamos világok” teóriád. Azt hiszed, könnyű volt elhinni, hogy letűnt korok embereivel beszélgetünk? De erőt vettem magamon, és sikerült, bár roppant hátborzongató az egész. Erre te most még egyet csavartál a történeten. Nekem ez már túl sok. Nem tudom józan ésszel elfogadni. Ugye ismered az Occam-elméletet? Jó kis középkori axióma. Kimondja, hogy feleslegesen sohase szaporítsd a hipotézisek számát! Vedd a legegyszerűbbet! A mi esetünkben viszont a legegyszerűbb is őrültségnek hangzik. Te túl messzire mész. – Ide hallgass, Joe! – mondtam erre. – Kérj meg valakit, hogy vigyen engem vissza a szállodába, és… – Nem. – Nem? – Hadd gondoljam át egy kicsit! – felelte Hedley. – Az elméleted értelmetlennek hangzik, de nem lehetetlen. Ha meg az egészben van egyetlen lehetetlen tényező, miért ne lehetne kettő, hat vagy tizenhat is? Hm? Nem igaz? A szemébe néztem. Mintha két fekete lyukat láttam volna, amelyek mélyén hideg csillagok pislákolnak. – A pokolba is! Most még nem érdemes magyarázaton törnünk a fejünket, Először legyünk csak tisztában a legfontosabbakkal! Mike, nem akarom, hogy elmenj. Maradj itt! – Tessék? – Ne menj el, kérlek! Különben is, ki fog akkor beszólni a mongollal? Kérlek szépen, Mike, maradj itt! Temüdzsin elmondása szerint nehéz idők jártak a keresztényekre. Szaladin a hitetlenek seregének élén szétverte a Szentföldön harcoló keresztes hadakat. Jeruzsálem is muzulmán kézre került. A keresztények világszerte gyászolták a vereséget. Bizáncban – ahol Temüdzsin testőrkapitányként Theodore Lascaris herceg szolgálatában állt – a jelek szerint semmivel sem volt jobb a helyzet. A hatalmas birodalom nehéz időket élt meg. Az elmúlt négy év alatt a lázadók két uralkodót is lesöpörtek a trónról, a jelenlegi pedig gyáva, gyenge ember hírében állt. Egyes tartományokban – Magyarországon, Cipruson, Szerbiában és Bulgáriában – ugyancsak harcok dúltak. A szicíliai normannok feldarabolták a bizánci Görögországot, a másik határvidéken pedig szeldzsuk törökök nyomultak előre Kis-Ázsiába. – A farkas ideje ez – mondta Temüdzsin. – De az Úr kardja győzedelmeskedni fog.
Döbbenetes erő áradt a mongol szavaiból. Nem is annyira mondanivalójának tartalma, inkább az előadásmód rejtett magában valami félelmetes eltökéltséget. A beszéd sebessége és a szótagok hangsúlyozása arról árulkodott, hogy a hang gazdája rendkívül erős egyéniség. Mintha katapultról lőtte volna ki ezeket a nagyfeszültséggel töltött szavakat. Miközben beszéltem vele, az volt az érzésem, hogy villanyvezetéket tartok a kezemben. Hedley fel-alá rohangált a laborban. Időnként megtorpant, és rám bámult. Iszonyat és csodálat tükröződött a szemén, mintha azt mondaná: Te tényleg érted ezt a halandzsát? Ilyenkor rámosolyogtam. Különös módon nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak éreztem magam. A fejemen egy elektronikus műszer, és iszonyatos erő száguld át az agyamon, miközben a tizenkettedik század politikai kérdéseiről társalgok egy láthatatlan bizánci mongollal. Egy kis csevej Dzsingisz kánnal. Na és? Miért is ne? Intettem, hogy hozzanak papírt és írószert. Szükségem van a XII. sz. végéről szóló történelmi anyagokra, különös tekintettel a bizánci történelemre, a keresztes hadjáratokra stb., véstem fel a lapra, anélkül hogy közben megszakítottam volna a Temüdzsinnel folytatott párbeszédet. Temüdzsin elmondta, hogy az angol és a francia király új keresztes hadjárat indításáról tárgyal, de éppen háborúban állnak egymással, ami nehezíti az együttműködést. A nagy hatalmú Rőtszakállú Frigyes német császár ugyancsak hadakat akar indítani a Szentföldre, amiből viszont Bizáncnak több baja származhat, mint a szaracénoknak, mivel Frigyes pártolja a fellázadt tartományok Bizánc ellen harcoló erőit, és seregei át is vonulnak majd ezeken a területeken. – Valóban veszélyes idők járnak – állapítottam meg én is. Aztán egyszer mégiscsak elegem lett az egészből. Temüdzsint fárasztó volt követni. Furcsa, szerintem bizánci akcentussal beszélte a mongolt. Szünet nélkül záporoztak rám az információk. Ezek egy része – császárok, hercegek, népek neve – semmit sem mondott a számomra. A mongol szavaiból áradó erő lavinaként gyűrt maga alá, Kimondatlan harag forrt ebben az emberben. Nehéz jó hangulatú beszélgetést folytatni egy ilyen méregzsákkal. Hirtelen elfogott a vágy, hogy elbujdokoljak és vízszintesbe tegyem magam. Csakhogy éppen ekkor valaki nyomtatott lapokat dugott az orrom alá: a Britannica sűrűn teleírt oldalainak másolatát. Személy- és helységnevek hemzsegtek a szemem előtt: II. Henrik, Rőtszakállú Frigyes, Nemanja István, II. Angelosz Izsák, Jeruzsálemi Vitus, Oroszlánszívű Richárd, Antiochia, Tripolisz, Thesszaloniké, Velence. Egy bólintással megköszöntem a segítséget, és félretoltam a paksamétát. Temüdzsint óvatosan kérdezgetni kezdtem Mongóliáról, és csakhamar kiderült, hogy jóformán semmit sem tud a világnak arról a részéről. Semmiféle kapcsolata nincs a hazájával, amióta tizenegy éves korában elrabolták és Konstantinápolyba hurcolták őt bizánci kereskedők. Ma már csak fantomképek élnek benne Mongóliáról: az apja, a fivérei, a lány, akivel már gyerekkorában eljegyezték. De amikor egyedül volt, továbbra is khalkhául gondolkodott. Tulajdonképpen csak ennyit őrzött meg a múltjából. Tudomásom szerint az a Temüdzsin, akiből később Dzsingisz kán lett, 1187-re már fél Mongólia urának mondhatta magát. Híre bizonyára eljutott már a kozmopolita Bi-
záncba. Hogyan lehetséges akkor, hogy ez a Temüdzsin nem tud róla? Ami azt illeti, én találtam egy magyarázatot, de Joe hallani se akart erről, és az igazat megvallva jómagam is meglehetősen szkeptikus voltam. – Iszol valamit? – kérdezte Hedley. – Vagy kérsz inkább egy aszpirint? A fejemet ingattam, és azt válaszoltam, hogy jól vagyok. Azután megkérdeztem Temüdzsintől: – Nős vagy? Vannak gyerekeid? – Megesküdtem, hogy nem nősülök meg addig, amíg nem Jézus uralkodik a saját földjén. – Akkor részt veszel majd a következő keresztes^hadjáratban? – kérdeztem. Nem tudom, mit válaszolt: a vételi zavarok elnyomták a hangját. Aaaaaakkk. Srrrrkkk. Cssssss. Azután csend, végtelenbe nyúló hallgatás. – Eltűnt a jel – szólalt meg valaki. – Most tudnék inni valamit – mondtam Joe-nak. – Például egy pohár skót whiskyt. A laboratórium órája délelőtt tízet mutatott, de úgy éreztem magam, mintha késő éjszakai órán virrasztanék. Eltelt egy óra, és a jel nem tért vissza. – Igazán azt hiszed, hogy Dzsingisz kán volt az? – Igazán azt hiszem, hogy ő is lehetett az. – Egy párhuzamos világban. Erre óvatosan csak ennyit feleltem: – Joe, nem szeretnélek megint felidegesíteni. – Nem fogok bepörögni. Miért is ne hihetnénk el, hogy egy párhuzamos világ hullámhosszára álltunk rá? Ez semmivel se nagyobb marhaság, mint a jelenség többi része. De mondd csak: a mongol szövege alátámasztja azt a feltételezésedet, hogy ő Dzsingisz kán? – Ugyanaz a neve. Ugyanannyi idős. Ugyanúgy zajlott az élete, egészen addig, amíg bele nem botlott abba a bizánci kereskedőkaravánba, amely elvitte Konstantinápolyba. Attól a ponttól kezdve viszont teljesen más irányt vettek az események. Abban a világban nem Dzsingisz kán, Mongólia ura lett a fiúból, hanem Petros Alexios, Theodore Lascaris herceg testőre. – És fogalma sincs arról, ki lehetett volna belőle? – kérdezte Joe. – Hogyan is lehetne? Még csak nem is álmodik ilyesmiről. Ő egy másik világba született bele, olyanba, ahol soha senkiből nem lett Dzsingisz kán. Ismered ezt a verset? Születésünk csak ólom s feledés: létünk csillaga, lelkünk, mely vélünk kél, messziről ered, és véget nem mivelünk ér… (Ferencz Győző fordítása)
– Nagyon szép. Yeats írta? – kérdezte Hedley. – Wordsworth – feleltem. – Mikor jön vissza a jel? – Egy, két vagy három óra múlva. Nem tudhatjuk. Szeretnél szundítani egyet? Majd felkeltünk, ha van valami. – Nem vagyok álmos. – Úgy nézel ki, mint egy kifacsart mosogatórongy – állapította meg Joe. Csak azért se adtam meg neki ezt az örömet. – Jól vagyok. Ha hazamegyek, egy hétig csak aludni fogok. Mi van akkor, ha nem tudod újra elcsípni a jelet? – Azt hiszem, ezzel a lehetőséggel mindig számolnunk kell. A mongol már eddig is ötször annyi ideig volt vonalban, mint az összes többi együttvéve. – Nagyon elszánt férfiú. – Biztosan az. Elvégre nem akárki: Dzsingisz kán. – Jó lenne, ha újra be tudnátok hozni a hangját – mondtam. – Nem örülnék, ha elveszítenénk. Meg szeretnék még beszélni vele egyet s mást. Telt-múlt az idő, délután lett. Várakozás közben még kétszer felhívtam Eleine-t. Hoszszasan álldogáltam az ablaknál. Egyre közelebb araszolt hozzánk a téli este. Árnyékba borultak a hibiszkuszok és bougainvilleák. Összehúzódzkodtam, és megpróbáltam erősen koncentrálni a jelre, hátha attól visszajön. Furcsa módon magányosnak éreztem magam, amikor arra gondoltam, hogy talán sohase hallhatom újra Temüdzsint. Mintha közeli kapcsolatba kerültem volna azzal a recsegő éjszakából érkező testetlen, dühödt hanggal. A délután közepén már úgy éreztem, kezdem érteni, mitől olyan haragos Temüdzsin, és ezzel kapcsolatban mondani szerettem volna neki valamit. Arra gondoltam, talán tényleg nem ártana, ha aludnék egyet. Fél ötkor hozzám lépett valaki, és közölte, hogy a mongol újra vonalban van. Kezdetben igen erős légköri zavarok nehezítették a vételt, de csakhamar megint tisztán zengett Temüdzsin hangja. – A Szentföldet vissza kell hódítani! – mennydörögte. – Amíg pogány kézben van, képtelen vagyok álomra hajtani a fejem. Mély lélegzetet vettem. Magam is csodálkoztam azon, amit ezután mondtam. – Akkor magadnak kell visszahódítanod – jelentettem ki határozottan. – Nekem? – Figyelj rám, Temüdzsin! Gondolj arra, hogy valahol messze létezik egy másik világ. Abban is él egy Temüdzsin, Jiszügej fia, és a Bölcs Daj lánya, Bortej az ő asszonya. – Egy másik világ? Miről beszélsz? – Hallgass rám! Az a másik Temüdzsin nagyszerű harcos. Senki se állhat az útjába. A saját vérei is fejet hajtanak előtte. A világ összes mongolja meghajtja előtte a fejét. A fiai farkasok, eljutnak minden országba, és senki sem tud ellenállni nekik. Az a
Temüdzsin egész Mongólia felett uralkodik, ő a nagy kán, Dzsingisz kán, a világmindenség ura. Csend lett. Aztán Temüdzsin megszólalt: – Mi közöm nekem ehhez? – Rólad beszélek, Temüdzsin. Te vagy Dzsingisz kán. Az újabb, az előbbinél is hosszabb csendet csak a bolygóközi zaj velőtrázó sikolyai szakították meg néha. – Nekem nincsenek fiaim, és hosszú évek óta nem láttam Mongóliát, de még csak nem is gondoltam rá. Miről beszélsz? – Azt mondom, hogy te a saját világodban ugyanolyan uralkodó lehetsz, mint az a másik Temüdzsin az övében. – De én bizánci vagyok. Keresztény. Mongólia semmit sem jelent a számomra. Miért is akarnék azon a barbár földön uralkodni? – Nem is Mongóliáról beszélek. Te bizánci vagy és keresztény. De uralkodásra, harcra, hódításra születtél. Miért fecsérelnéd arra az éveidet, hogy valaki másnak a palotaőrségét irányítsd? Tudod, hogy vesztegeted az idődet, és ez téged is dühít. Saját hadseregre lenne szükséged. Neked kellene Jeruzsálembe vinned a szent keresztet. – Az új keresztes hadjárat vezetői bolondok, egymással acsarkodnak. Rossz vége lesz ennek. – Talán nem. Rőtszakállú Frigyes hadainak senki sem tud majd ellenállni. – Rőtszakállú a muzulmánok helyett Bizáncot fogja megtámadni. Ezt mindenki tudja. – Nem igaz – feleltem. Temüdzsin egyre nagyobb erőt sugárzott magából. Eddig viharos erejű szél, most viszont már hurrikán tombolt benne. Szakadt rólam a veríték, és halványan érzékeltem, hogy a többiek úgy néznek rám, mint valami dühöngő őrültre. Különös jókedv szállt meg. Felszabadultan mondtam tovább a magamét: – Angelosz Izsák császár meg fog egyezni Rőtszakállú Frigyessel. A németek átvonulnak Bizáncon, és meg sem állnak a Szentföldig. Ott viszont meghal a Rőtszakállú, a serege pedig szétszéledne, ha nem lennél ott te, hogy átvedd a császár helyét, és tovább vezesd a harcosokat Jeruzsálembe. Te, a legyőzhetetlen Dzsingisz kán. Elhallgattam. Ezúttal olyan hosszú volt a csend, hogy már attól féltem, örökre megszakadt a kapcsolat. De aztán visszatért Temüdzsin hangja: – Küldesz nekem jó harcosokat? – kérdezte. – Nem tehetem. – Én tudom, hogy hatalmadban állna – felelte a mongol. – Az égből szólsz hozzám. Tudom, hogy angyal vagy, vagy démon. Ha a sátánt szolgálod, Chrisztosz Pantokrator nevében felszólítalak, hogy távozz tőlem! Ha viszont angyal vagy, tudsz rajtam segíteni. Küldj hát nekem katonákat, és én győzelemre vezetem a seregedet. Elhódítom a Szentföldet a pogányoktól. Létrehozom a Földön Jézus birodalmát, és beteljesedik az írás. Segíts nekem! Segíts! – Megtettem mindent, ami tőlem telik – feleltem. – A többi már a te dolgod. Hosszas csend után végre megérkezett Temüdzsin válasza:
– Igen, értem. Igen, igen. A többi már az én dolgom. Szentséges ég, Mike, borzalmasan nézel ki! – fakadt ki Joe Hedley. Szinte rettegve bámult rám. – Sose láttalak még ilyennek. Mintha elment volna a józan eszed. – Tényleg? – kérdeztem nagy értelmesen. – Hullafáradt lehetsz. Szerintem most állva alszol. Ide figyelj, menj át a szállodádba, és pihend ki magad! Ma későn vacsorázunk. Ráérsz akkor elmondani, mit gagyogtál itt össze. Jó? Most lazíts egy kicsit! Megszakadt az összeköttetés, és lehet, hogy csak holnap beszélhetünk a mongollal. – Soha többé nem beszélhetünk vele – feleltem. – Gondolod? – Hedley fürkésző tekintettel nézett rám. – Te, nem érzed rosszul magad? A szemed… az arcod… – A szája sarkában megrándult egy izom. Ha nem ismernélek, most azt hinném, kővé dermedtél. – Átírtam a világtörténelmet. Nem volt könnyű. – Hogyhogy átírtad a világtörténelmet? – Nem a mi világunkét, hanem a másikét. Hallgass ide! – folytattam rekedten. – Nekik ott sohasem volt Dzsingisz kánjuk, következésképpen mongol birodalmuk sem. Egészen másképpen alakult többek között Kína, Oroszország és a Közel-Kelet történelme. Én alaposan feltüzeltem ezt a Temüdzsint. Ő akar lenni a keresztény Dzsingisz kán. Annyira keresztény lett Bizáncban, hogy elfelejtette régi önmagát, de én most az eszébe juttattam mindent. Megmondtam neki, hogyan teljesítheti a küldetését. Megértette. Újra megtalálta önmagát. Jézus nevében fog harcba indulni, birodalmat alapít, bemelegítésképpen szétveri a muzulmán erőket, azután eltünteti a térképről Bizáncot és Velencét, és csak a jó Isten tudja, hol áll meg. Valószínűleg egész Európát meg fogja hódítani. És ez az én művem. Én indítottam el a folyamatot. Ő, a benne élő Dzsingisz kán küldte nekem ezt az óriási energiát, és arra gondoltam, a legkevesebb, amit tehetek érte, az, hogy visszaküldöm hozzá: „Tessék, itt van, használd fel, és légy az, amire születtél!” – Mike… Csak egy lépésre álltunk egymástól. Magasabb voltam nála. Joe elképedve nézett fel rám. – Nem gondoltad volna, hogy képes vagyok ilyesmire, igaz? – támadtam rá. – Mindig azt hitted, hogy a te megbízható, józanul gondolkodó Mike haverod félénk, mint egy nyuszi. De hát mit tudsz te? Mi a fenét tudsz te? – Felkacagtam. Joe annyira bénultan meredt rám, hogy kénytelen voltam csökkenteni a hangerőt. Finoman megérintettem a vállát. – Szeretnék lezuhanyozni és inni valamit. Aztán majd szót ejthetünk a vacsoráról is. Joe még akkor is ugyanolyan ostobán bámult. – De tegyük fel, hogy nem egy másik világot változtattál meg, hanem ezt a mienket! – Jó, tegyük fel! – egyeztem bele. – Ráérünk még emiatt aggódni. Most megyek zuhanyozni. Hajdú Gábor fordítása Fujkin István rajzai
A Bibliográf Minap a szerkesztőségbe lépve különös tárgyba botlottam a küszöbön. A csomagolóanyagot eltávolítva egy szerkezet körvonalai bontakoztak ki szemem előtt. Egy teljes napig hümmögtünk fölötte, a tárcsákat, gombokat és kapcsolókat vizsgálgatva, de nem mertünk hozzányúlni egyikhez sem. Aztán óvatosan az oldalára fordítottuk, és a fenéklemezen megpillantottunk egy feliratot: Made in Hungary, 2092. Elakadt a szavunk a csodálkozástól, és a gép kis híján kicsúszott a kezünkből. Nagyobb baj nem esett, de úgy látszik, egy gomb benyomódhatott, mert egyszerre riasztó kelepelés mellett papírtekercs kúszott elő egy nyílásból. Ekkora szerencsében nem is reménykedtünk: magyar nyelvű használati utasítás állt rajta. Ezek után már egyszerű volt kitalálni, mire is való. A Bibliográf – mért így neveztük el – a könyvnyomtatás kezdeteitől a harmadik évezred végéig memóriájában őrzi az összes magyarul megjelent fantasztikus könyv adatait. Az információknak sajnos még csak egy részét voltunk képesek előcsalni belőle, de a többi is csupán idő kérdése lehet. Kezdetnek tehát most leközöljük a tavalyi évre vonatkozó listát, és ezúton kérünk mindenkit, akinek bármi észrevétele van ezzel kapcsolatban, illetve tud arról, hogyan kerülhetett a gép a szerkesztőségünkbe, sürgősen írjon nekünk. Köszönettel: Németh Attila 1991 1. ANDERSON ,Poul: Az idő folyosói (regény) (The Corridors of Time) Ford. Nemes István Debrecen, Phoenix Kiadó, Science Fiction & Fantasy. 203 o. 2. ANTALFFY Tibor: Velünk kísérleteznek (regény) Pilisborosjenő, Antalffy Tibor. 157 o. 3. APPLETON ,Victor: Tom Swift 1.: A Fekete sárkány (regény) (TS1: The Black Dragon) Ford. Feleki Ingrid Bp., SZY-SZY Kiadó. 164 o. 4. APPLETON ,Victor: Tom Swift 2.: Negatív Zóna (regény) (TS2: The Negative Zone) Ford. Szilágyi N. Erzsébet és Nagy Sándor Bp., SZY-SZY Kiadó. 163 o. 5. ASIMOV ,lsaac: Az Alapítvány előtt (regény) (Prelude to Foundation) Ford. Bárányi Gyula Bp., Móra Kiadó, Galaktika fantasztikus könyvek. 501 o. 6. ASIMOV ,lsaac: Én, a robot (novellafüzér)
(I, Robot) Ford. Vámosi Pál és Baranyi Gyula 3. (első csonkítatlan) kiadás Bp., Móra Kiadó, A sci-fi mesterei. 221 o. 7. ASIMOV ,lsaac: Nemezis (regény) (Nemesis) Ford. Baranyi Gyula Bp., Cédrus Kiadó, 302 o. 8. ÁGH László: Az időbomba (kisregény) Bp., INTERIM Kft., Szíriusz Fantasztikus Kalandregény Újság 7. szám. 47 o. 9. BAKA István: Beavatások (kisregények + elbeszélések) Bp., Pannon Kiadó. 194 o. 10.. BARKER ,Clive: Kárhozat (regény) (The Damnation Game) Ford. Pálos Anna és Jurczi István Bp., Hibiszkusz Kiadó. 470 o. 11. BEAR ,Greg: A vér zenéje (regény) (Blood Music) Ford. Szilágyi Tibor Bp., Móra Kiadó, A sci-fi mesterei. 271 o. 12. BEARD ,Henry N. – KENNEY .Douglas C.: Gyűrű kúra (regény) (Bored of the Rings) Ford. Gáspár András Bp., Walhalla Páholy. 193 o. 13. BLOCK ,Thomas: Azután (regény) (Airship Nine) Ford. Bárkányi István Pécs, Victoria Kft. 234 o. 14. BODNÁR Lóránt: Hajsza az időgép után (kisregény) Bp., INTERIM Kft., Szíriusz Fantasztikus Kalandregény Újság 6. szám. 44 o. 15. BRADBURY ,Ray: Fahrenheit 451 (regény + elbeszélések) Ford. Loránd Imre, Sz. Kiss Csaba, Lénért Edna. 3. Kiadás Bp., Göncöl Kiadó. 232 o. 16. BRADLEY. Marion Zimmer: Darkover (regény) (Darkover Landfall) Ford. F. Nagy Piroska Bp., Móra Kiadó, Galaktika Baráti Kör. 231 o.
17. BROWN ,Dale: Vaskeselyű (regény) (Day of the Cheetah) Ford. Vándor Judit Pécs, Victoria Kft. 384 o. 18. BROWN ,Fredric: Marslakók, mars haza! (regény) (Martians go home!) Ford. Simoné Avarosy Éva Bp., Háttér Kiadó. 227 o. 19. BUDRYS ,Algis: Ki vagy? I-IV. (regény) (Who?) Ford. Morvai Nagy Péter Bp., Móra Kiadó, GALAKTIKA 121-124. sz. 65 o. 20. BULGAKOV ,Mihail: A Mester és Margarita (regény) (Masztyer i Margarita) Ford. Szőllösy Klára 8. Kiadás Bp., Európa Kiadó. 422 o. Folytatjuk
Robert Bloch A kis boszorkány Irma nem látszott kis boszorkánynak. Arcvonásai szabályosak voltak, őszibarackszínű arcbőre, kék szeme és világosszőke haja volt nyolcéves korában. – Miért éppen így ugratja? Elsősorban onnét ered az ötlete, hogy az apja mindig kis boszorkánynak hívja – sírdogált Miss Pall. A nyikorgó hintaszékben Sam Steever összekulcsolta a kezét a pocakján. Edzett ügyvédarca mozdulatlan maradt, de nagyon kellemetlenül érezte magát. Az olyan nőknek, mint amilyen Miss Pall is, soha nem volna szabad sírnia. Szemüvegük csúszkál, vékony orruk remeg, ráncos szemhéjuk elvörösödik, szálkás hajuk összeborzolódik. – Kérem, szedje össze magát. Talán ha még egyszer logikusan megbeszélhetnénk ezt a dolgot… – próbálkozott Sam Steever. – Semmi értelme – szipogott Miss Pall. – Nem fogok visszamenni. Egyszerűen nem tudom elviselni. Különben is, képtelen vagyok bármit tenni. Az az ember a maga testvére, a leány pedig a testvére gyereke. Nem én vagyok a felelős. Én megpróbáltam… – Persze hogy megpróbálta – vágott közbe Sam Steever. Olyan jóindulatúan mosolygott, mintha Miss Pall lett volna az esküdtek vezetője. – Kedves hölgyem, teljes mértékben meg tudom magát érteni. Csak azt nem értem, miért olyan izgatott. Miss Pall levette a szemüvegét, és megtörölte a szemét egy virágmintás zsebkendővel. Nedves gombóccá gyűrve betette a kendőt a kézitáskájába, bekattantotta a zárat, feltette a szemüvegét, és felegyenesedett ültében. – Rendben van, Mr. Steever – mondta. – Igyekezni fogok megismertetni magával azokat az indokokat, amelyek miatt felmondom a testvérénél betöltött állásomat. Elnyomta feltörő zokogását. – Mint tudja, két évvel ezelőtt hirdetésre válaszolva kerültem házvezetőnőként John Steeverhez. Amikor megtudtam, hogy egy anyátlan hatéves gyerek nevelőnője is leszek, először kétségbeestem. Nem értek a gyermekneveléshez. – John eleinte dajkát alkalmazott. Mint tudja, Irma anyja meghalt gyermekszülésben – mondta Sam Steever. – Tudok róla – jegyezte meg kimérten Miss Pall. – Természetesen, az ember megszán egy magányos, elhanyagolt kislányt. Szegény, olyan rettenetesen magányos volt, Mr. Steever, ha látta volna, amint ott matat abban a régi, ronda, nagy házban. – Láttam – vágott közbe Sam Steever, remélve, hogy megakadályoz egy újabb sírógörcsöt. – Tudom, mennyi mindent tett Irmáért. A testvérem hajlamos arra, hogy figyelmetlen, sőt kissé önző legyen alkalmanként. Nem túlságosan megértő. – Kegyetlen! – jelentette ki Miss Pall váratlan hevességgel. – Kegyetlen és gonosz. Még ha a maga testvére is, azt mondom, nem alkalmas arra, hogy apja legyen egy gyermeknek. Amikor beléptem, a gyerek karocskái feketék és kékek voltak az ütlegektől. Elő szokott venni egy nadrágszíjat…
– Tudom. Néha arra gondolok, John még mindig nem tért magához a felesége halála miatti sokkból. Ezért örültem annyira, amikor maga belépett, drága hölgyem. Azt gondoltam, maga segíteni fog a helyzeten. – Megpróbáltam – mondta nyöszörögve Miss Pall. – Maga tudja, hogy megpróbáltam. Két esztendő alatt soha nem emeltem kezet arra a gyerekre, pedig az apja sokszor mondta, hogy büntessem meg. „Verje meg jól azt a kis boszorkányt – szokta mondani. – Pontosan erre van szüksége, egy kiadós elnáspángolásra”. Ilyenkor a kislány a hátam mögé bújt, és súgva kérte, hogy védjem meg. De nem sírt, Mr. Steever. Tudja, soha nem láttam sírni. Sam Steever enyhén ideges lett, de kissé unatkozott is. Azt kívánta, bárcsak befejezné már az öreg tyúk a szövegelést. Ezért elmosolyodott, csak úgy áradt belőle a nyájasság. – Drága hölgyem, tulajdonképpen mi a gondja-baja? – Amikor beléptem, eleinte minden rendben volt, Irmával nagyszerűen kijöttünk. Elkezdtem tanítani az olvasásra, és csodálkozva tapasztaltam, hogy már tud olvasni. Az ön testvére tagadta, hogy megtanította volna rá, de a kisleány könyvvel a kezében órákat töltött el a szófán gubbasztva. „Ez rá vall. Kis boszorkány. Nem játszik a többi gyerekkel ez a kis némber”, szokta mondani a testvére. Mintha a kislány valamiféle… nem is tudom, mi lenne. Pedig olyan kedves, csendes és bájos! Csoda, hogy olvas? Én is ilyen voltam kislánykoromban, mert… de nem fontos. Mégis megdöbbentem, amikor egyik nap megláttam, hogy az Encyclopedia Britannica van a kezében. „Mit olvasol, Irma?” kérdeztem. Megmutatta. A boszorkányságról szóló szócikk volt. Látja, milyen morbid gondolatokat plántált a testvére szegénynek a fejecskéjébe? Mindent megpróbáltam. Bementem a városba, és vettem neki néhány játékot, szegénynek semmije, még egy babája sem volt. Azt sem tudta, hogyan kell játszani! Megpróbáltam felkelteni az érdeklődését némelyik szomszéd kislány iránt, de ez nem sikerült. Ők nem értették meg Irmát, Irma pedig őket nem értette. Kellemetlen jelenetekre került sor. A gyerekek kegyetlenek is tudnak lenni. Az apja pedig nem engedte iskolába járni. Nekem kellett tanítanom. Ekkor gyurmát vettem neki, ezt szerette. Órákat töltött el azzal, hogy arcokat készített gyurmából. Hatéves korához képest igazán tehetséges volt. Együtt készítettünk belőle kis babákat, én varrtam meg a ruhákat. Az az első év nagyon boldogan telt el, Mr. Steever. Különösen az a néhány hónap, amíg a testvére Dél-Amerikában volt. Ez az év azonban, miután visszajött… ó, még elmondani is képtelen vagyok. – Kérem, meg kell, hogy értse – mondta Sam Steever. – John nem boldog. Felesége elvesztése, importvállalata bukása, az italozások… Hiszen mindezt tudja maga is. – Csak azt tudom, hogy gyűlöli Irmát! – csattant fel váratlanul Miss Pall. – Gyűlöli. Azt kívánja, hogy rosszalkodjék, mert akkor elverheti. „Ha nem fegyelmezi meg azt a kis boszorkányt, majd én megteszem” mondja mindig. Ezzel felviszi magával az emeletre, és megkorbácsolja a szíjjal. Mr. Steever, tennie kell valamit, vagy én magam megyek el a hatóságokhoz.
Ez a dilis vén szatyor képes rá, gondolta Sam Steever. A megoldás: még nyájasabbnak kell lennem. – No és Irma? – kérdezte. – Teljesen megváltozott, mióta az apja egy évvel ezelőtt hazatért. Már nem hajlandó velem játszani, alig néz rám. Mr. Steever, úgy csinál, mintha megbuktam volna, mert nem tudom megvédeni őt attól az embertől. Emellett azt gondolja magáról, hogy boszorkány. Őrült. Egészen egyszerűen megtébolyodott. Sam Steever kiegyenesedett a székében. – Mr. Steever, semmi szükség nincs arra, hogy így nézzen rám. Irma maga is elmondja ugyanezt, ha egyáltalán meglátogatja. A férfi kiérezte a szemrehányást a nő hangjából, és egy beleegyező fejbólintással igyekezett kiengesztelni őt. – Ő maga mondta nekem, rendben van, ha az apja azt akarja, hogy boszorkány legyen, akkor boszorkány lesz. Nem akar velem vagy valaki mással játszani, mert a boszorkányok nem játszanak. Mindenszentek napjának előestéjén azt akarta, adjak neki egy seprűnyelet. Akár vicces is lehetne, ha nem volna olyan tragikus. Az a gyerek elveszti az ép eszét. Pár hete még azt hittem, hogy megváltozott. Ez akkor volt amikor egyik vasárnap megkért, hogy vigyem el a templomba. „Keresztelőt akarok látni”. – mondta. Képzelje csak el, egy nyolcéves gyereket a keresztelő érdekli! Túlságosan sokat olvas, ezért van ez. Nos, elmentünk a templomba és annyira kedves volt! Az új kék ruháját viselte, és fogta a kezemet. Nagyon büszke voltam rá, Mr. Steever, nagyon büszke. Utána azonban újra begubózott. A házon kívül olvasott, sötétben futkosott az udvaron, és magában beszélt. Talán azért van így, mert a testvére nem volt hajlandó hozni neki egy cicát. Könyörgött egy fekete macskáért, mire az apja megkérdezte, minek az neki. Irma így válaszolt: „Mert a boszorkánynak fekete macskája van.” Erre az apja felvitte magával az emeletre. Tudja, képtelen vagyok meggátolni a testvérét. Akkor is elverte, amikor áramkimaradás volt, és nem találtuk a gyertyákat. A testvére azt mondta, Irma lopta el őket. Képzelje el: azzal vádolni egy nyolcéves gyereket, hogy gyertyákat lop! Ez volt a vég kezdete. Ma aztán, amikor látta, hogy a hajkeféje elveszett… – Azt mondja, a hajkeféjével verte meg? – Igen. Irma megmondta, hogy ő lopta el. Azt állította, hogy a babájának volt rá szüksége. – Nem azt mondta, hogy nem voltak babái? – Ő maga készített egyet, legalábbis azt hiszem. Soha nem láttam még, már semmit nem akar megmutatni, még ebéd alatt sem beszél velünk, egyszerűen nem lehet bírni vele. Tudom, hogy ez az általa készített baba kicsi, mert időnként magánál hordja a karja alá dugva. Beszél hozzá, becézgeti, de nem hajlandó megmutatni nekem vagy az ap-
jának. Amikor a hajkeféje után kérdezősködött, akkor mondta meg csak, hogy a babája miatt vette el. A testvére irtózatos dühbe gurult, egész reggel a szobájában ivott, ne gondolja, hogy nem tudok róla. Irma csak mosolygott, és annyit mondott, hogy most már visszakaphatja. Odament a szekrényéhez, kivette a kefét és átadta az apjának. Egyáltalán nem rongálta meg, észrevettem, hogy az apja hajszálai még mindig benne voltak. Ő azonban kikapta a kezéből, és elkezdte verni vele a vállát, kicsavarta a karját, azután… Miss Pall összecsuklott a székében, keskeny mellkasából hangos zokogás tört fel. Sam Steever megveregette a vállát, és úgy téblábolt körülötte, mint az elefánt égy sebesült kanári mellett. – Ez minden, Mr. Steever. Azonnal eljöttem magához. Még a holmimért sem megyek vissza abba a házba. Nem vagyok képes elviselni, ahogy ütlegeli, ahogy a leány nem sír, csak vihog és vihog. Néha arra gondolok, talán valóban boszorkány… hogy az apja boszorkánnyá változtatta. Sam Steever felemelte a telefonkagylót. A csöngés megtörte a Miss Pall sietős távozása után beállott megváltó csendet. – Halló, te vagy az, Sam? Felismerte testvére ivástól eltorzult hangját. – Igen, John. – Gondolom, a vén kótyagos egyenesen hozzád rohant, hogy kinyissa a száját. – Ha Miss Pallre gondolsz, igen, találkoztam vele. – Ne törődj vele. Mindent meg tudok magyarázni. – Akarod, hogy benézzek? Hónapok, óta nem voltam nálad. – Igen, de nem most. Ma estére be vagyok jelentve az orvoshoz. – Valami baj van? – Fáj a karom. Reuma vagy valami ilyesmi. Diatermiás kezelést kapok. Holnap felhívlak, és mindent el fogok rendezni. – Rendben. John Steever azonban nem telefonált a következő napon vacsoraidőben. Sam hívta fel. Meglepetésére Irma vette fel a telefont. Sam alig hallotta vékony cincogó hangját. – Papa odafent alszik. Beteg. – Akkor ne zavard. Mi baj, a karja? – Most a háta fáj. Nemsokára megint el kell mennie az orvoshoz. – Mondd meg neki, hogy holnap megint telefonálok. Irma, nem hiányzik Miss Pall? – Nem. Örülök, hogy elment. Olyan ostoba. – Ól Értem. Telefonálj, ha valamire szükséged van. Remélem, a papád jobban lesz. – Igen. Én is remélem – mondta Irma, és elkezdett vihogni, miután letette a kagylót. Másnap délután, amikor John Steever az irodájában hívta fel Samet, szó sem volt vihogásról. Hangja józan volt, a fájdalom átütött rajta.
– Sam, az Isten szerelmére, gyere ide. Valami történik velem. – Mi a baj? – A fájdalom… megöl a fájdalom. Azonnal látnom kell téged. – Van egy ügyfél az irodámban, de lerázom. Várj egy pillanatra! Miért nem hívsz orvost? – Az a kuruzsló nem tud segíteni rajtam. Diatermiával kezelte a karomat, tegnap pedig a hátamat. – Nem használt? – De, a fájdalom elmúlt. Most azonban visszatért, úgy érzem, mintha összepréselnének. A mellkasom úgy összeszorult, hogy nem tudok lélegezni. – Valószínűleg mellhártyagyulladás. Miért nem hívod az orvost.. – Nem mellhártyagyulladás, a doktor már megvizsgált. Azt mondta, olyan egészséges vagyok, mint a makk. Nem, a szervezetemmel nincs semmi baj. A valódi okot pedig nem mondhattam meg neki. – A valódi okot? – Igen. A tűk. A tűk, amelyeket a kis ellenségem beleszurkál az általa készített babába. A karjába, a hátába. Isten tudja, hogy csinálja a mostani fájdalmat. – John, nem szabad… – Mi értelme van a locsogásnak? Fel sem tudok kelni az ágyból, most elkapott. Nem tudok lemenni és leállítani, elvenni tőle a babát. Senki nem hinné el, mégis a baba az oka, amelyet ő csinált gyertyaviaszból, és a kefémből kivett hajszálakból. Még… a beszéd… is fáj… átkozott kis… boszorkány! Siess, Sam. Ígérd meg, hogy intézkedsz. Vedd el tőle… a babát… azt a babát… Sam Steever harminc perccel később, fél ötkor belépett a testvére házába. Irma nyitott ajtót. Samet megdöbbentette, ahogy ott állt, mosolyogva, minden zavar nélkül, kifogástalanul megfésült világosszőke hajjal, rózsaszínű, ovális arcocskával. Úgy nézett ki, mint egy kis baba. Egy kis baba… – Halló, Sam bácsi! – Halló, Irma. A papád telefonált, mondta neked? Azt mondta nem érzi jól magát. – Tudom. Most már jól van, alszik éppen. Sam Steever furcsán érezte magát. Jéghideg izzadságcsepp gördült végig a hátgerincén. – Alszik? – krákogta. – Odafent? Mielőtt Irma kinyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, átcsörtetett a halion, és felrohant a lépcsőkön, John hálószobájába. John az ágyon feküdt. Elaludt, csak aludt. Sam Steever figyelte, amint lélegzés közben a mellkasa szabályosan emelkedik és süllyed. Az arca kisimult, nyugodt volt. A jéghideg csepp elpárolgott, Sam engedélyezett magának egy halvány mosolyt. „Képtelenség” – mormogta félhangosan, amikor elfordult. Lefelé menve a lépcsőn, sürgős terveket rögtönzött. Hat hónap üdülés a testvérének, el kell kerülni a „kúra” szó használatát. Árvaház Irmának, alkalmat kell neki adni, hogy elkerüljön ebből a komor, vén házból, ezektől a könyvektől…
A lépcső közepén megállt. A karfa felett átpillantva a félhomályon, látta Irmát, amint összekuporodik a szófán, olyan volt, mint egy kis, fehér labda. Karjaiban ide-oda ringatott valamit, és beszélt hozzá. Tehát mégiscsak létezett a baba. Sam Steever lábujjhegyen ment le a lépcsőkön, és odasétált Irmához. – Halló! – mondta. A leány felpattant. Két karjával teljesen eltakarta azt, amit az előbb dédelgetett. Szorosan magához szorította. Sam Steever azt gondolta, egy baba mellét préseli. Irma felnézett rá, arcán a megtestesült ártatlanság álarcával. A gyenge világítás mellett arca valóban olyan volt, mint egy maszk. Egy kislány álarca, amely elfed egy… mit? A papa most jobban van, ugye? – selypítette Irma. – Igen, sokkal jobban. – Tudtam, hogy jobban lesz. – Félek, hogy el kell mennie pihenni. Hosszú pihenőre van szüksége. Mosoly szűrődött át az álarcon. – Jó – mondta Irma. – Persze, te nem maradhatsz itt egyedül. Arra gondoltam, talán elküldhetnénk téged egy iskolába vagy valamilyen otthonba… Irma felvihogott. – Ne aggódj miattam – mondta. Odébb húzódott, amikor Sam leült a szófára, majd gyorsan felugrott, amikor a férfi közelebb csúszott hozzá. Mozgás közben karjai is elmozdultak, és Sam Steever látta, hogy a könyökénél egy pár apró láb himbálózik. A lábakon nadrág volt, és kis bőrdarabok jelképezték a cipőket. – Irma, mi van a kezedben? Baba? – kérdezte a férfi. Lassan kinyújtotta a lány felé kövérkés kezét. A leány hátrább húzódott. – Te nem láthatod. – mondta. – De én látni akarom. Miss Pall mondta, hogy milyen szépeket készítettél. – Miss Pall ostoba. Te is az vagy. Menj el. – Irma, kérlek, hadd lássam. Miközben beszélt, Sam Steever rámeredt a baba fejére, amely láthatóvá vált akkor, amikor a leány hátralépett. Jól kivehető fej volt, a fehér arc felett hajfürtökkel. A szürkület elhomályosította a vonásokat, de Sam még így is felismerte az orrot, az állat, a szemet. Nem tudott tovább alakoskodni. – Irma, add ide azt a babát! – csattant fel. – Tudom, mi az. Tudom, ki az… Egy másodpercre lehullt az álarc Irma arcáról, és Sam rámeredt a leány félelemtől eltorzult arcéra. Irma tudta. Tudta, hogy ő is tudja. Aztán ugyanolyan gyorsan az álarc ismét a helyére került.
Irma egyszerűen egy bájos, elkényeztetett, makacs leányka volt, aki huncutul rázta a fejét, és csintalanság csillogott a szemében, amikor válaszolt: – Nem, Sam bácsi. Olyan csacsi vagy! Hiszen ez nem is igazi baba! – vihogott. – Akkor micsoda? – dörmögte a férfi. Irma újra felvihogott, beszéd közben felemelte a figurát. – Nohát, ez csak… édesség – mondta. – Édesség? Irma bólintott. Azután gyors mozdulattal a szájába vette a jelkép fejét. És leharapta. Egyetlen fülsiketítő üvöltés hallatszott az emeletről. Miközben Sam Steever felrohant a lépcsőkön, a kis Irma komoly arccal majszolt. Majd kilépett az ajtón, és beleveszett a sötétségbe. Villányi György fordítása Fujkin István rajza Charles Berlitz Az elnök ufója „Meg vagyok győződve róla, hogy léteznek ufók, hiszen én magam is láttam egyet.” Ki mondta ezt? Nem kisebb személyiség, mint James Earl Carter, a nukleáris fizika tudományából diplomázott, egykori tengeralattjáró-tiszt, az Egyesült Államok elnöke. A Carter-féle eset georgiai kormányzósága idején, 1969. január 6-án történt, amikor együtt időzött a Lary Lions Clubnak vagy egy tucat tagjával. A csoport kiment a ház elé, egy szónoklatra várva, amikor egyikük egy ragyogó tárgyat vett észre a nyugati égbolton. „Ez volt a legképtelenebb dolog, amit valaha is láttam – mondta Carter. – Nagy volt, nagyon nagy, és ragyogóan fénylett; színeit változtatta; akkorának látszott, mint a Hold; körülbelül tíz percen át figyeltük, de egyikünknek sem volt még sejtelme sem arról, hogy mi lehetett.” „Egy dolog bizonyos – tette hozzá Carter. – Sohasem fogom ezek után kigúnyolni azokat az embereket, akik azt mondják, hogy azonosítatlan tárgyakat láttak az égen.” Hat hónappal elnökké választása után, hogy engedjen a közvélemény nyomásának, s hogy teljesítse egy kampányígéretét, meghagyta tudományos tanácsadójának, dr. Frank Pressnek, kérdezze meg a NASA-t, lehetséges lenne-e újraértékelni ezt az ufójelenséget. Dr. Robert Frosch, a NASA igazgatója, kitérve az ufóújraértékelés gondolata elől, ezt válaszolta: „Ha a jövőben új, megbízható forrásokból származó elemekre hívják fel figyelmünket, tökéletesen helyénvaló lesz, hogy egy NASA-laboratórium elemezze és egybevesse egy egyébként ugyancsak még felderítetlen, organikus vagy onorganikus mintával. Készen állunk arra, hogy válaszoljunk minden, jóhiszeműen előadott, hiteles forrásból származó fizikai bizonyítékokra. Szándékunkban áll minden ilyen lehetőség számára nyitva hagyni az ajtót.” Kemény Dezső fordítása
Simon West A A cciinnggáárr,, kkeesszzttyyűűss úúrriieem mbbeerr Első látásra Corbin Bellaman idős, együgyű, tehetetlen alaknak látszott. Alaposan szemügyre véve úgy nézett ki, mint jóindulatú, ártalmatlan embertársunk, aki valakinek a nagyapja. Valójában Bellaman sötét figura volt. Mint ötvenes éveinek vége felé tartó fortélyos ügyvéd, az utóbbi húsz esztendőben végső menedéke volt az orgazdáknak, piti tolvajoknak, gyilkosoknak, sikkasztóknak és különcöknek, olyanoknak, mint például Alonzo Potter. Bellaman jócskán félretett magának ez alatt a két évtized alatt, Alonzo Potter miatt mégis elbukott. Nem olyan módon, ahogyan azt gyanítani lehetne. Nagyon jól kijött Alonzóval, amíg élt, a halott Alonzo azonban teljesen más eset volt. Alonzo Potter volt az egyetlen Bellaman ügyfelei között, aki nem volt bűnöző. Pontosabban nem volt nyilvánvaló, hogy az lenne. Tény, hogy senki nem ismerte alaposan. Annyit tudtak csak róla, hogy írt valamikor egy könyvet. Ezt nagyon sokan nyilvánosan ócsárolták, ugyanannyian titokban nagyon komolyan vették. A könyv a fekete mágia, varázslat, boszorkányság titkait fedte fel. Amikor Bellaman megismerkedett ügyfelével, Potter már öreg ember volt. A töpörödött, görnyedt férfi nádpálcára támaszkodva járkált. Mindig vele volt kísérője, aki kissé mögötte, az oldalán sétált, lehajtott fejjel, szótlanul, mint valami koldus. Ez szóbeszédre adhatott volna okot, ha Pottert gyakran lehetett volna látni, de erre nem került sor. Legtöbbször a Soho elhagyatott részén levő házában maradt. Ott éldegélt visszavonultan, ámbár olykor különös történetek szállingóztak a házban történő furcsa eseményekről. Végül csendesen elhunyt, miután Bellamant jelölte ki végrendelete végrehajtójául. Ekkor derült ki, hogy csekély ötvenezer fontot hagyott Miss Clarice Tregardisra, hajdani szerelmére. Az alvilággal való szoros kapcsolata ellenére Bellaman soha életében nem látott még ötvenezer fontot egy összegben. Izgatta az a lehetőség, hogy ekkora vagyon lesz az ellenőrzése alatt. Az összeg eltulajdonítására azonban csak azután gondolt, amikor meglátta Miss Clarice Tregardist. Feltételezte, hogy Miss Tregardis egy tánckar tagja volt, kétes múlttal és megkérdőjelezhető jelennel. Amikor azonban megkeresésére megjelent az irodájában, kiderült, hogy bájos, idős hölgy, aki nem is sejtette annak okát, amiért beidézték. Emlékezett Potterre, aki kikosarazott kérője volt. – Igazán kedves fiú volt, Mr. Bellaman, és hosszú időn keresztül nagyon közeli, igazán nagyon közeli barátok voltunk, de hát az idő és a közbejött események! Nos, biztos vagyok benne, maga tudja, hogy alakulnak ezek a dolgok, Mr. Bellaman. – Nos, Miss Tregardis, minden pénzét magára hagyta A cingár, kesztyűs úriember mondta Bellaman. – Jaj nékem! Milyen meglepő! De hát mindig olyan furcsa dolgokat csinált! Sok pénz? Ekkor jutott eszébe Bellamannek, hogy Potter pénzének egy részét saját céljaira fogja fordítani. Eddig azt mondogatta magának, hogy jókora összeget fog felszámítani
végrendelet-végrehajtói ténykedéséért. Most azonban rájött, Miss Tregardisnak fogalma sincs arról, mennyit hagyott rá Potter. Miután szemmel láthatóan szegényes körülmények között él, gyakorlatilag bármekkora összeg elegendő lesz. Egy leányzó a tánckarból nyilván azonnal lármázni kezdett volna, követelve az iratok megmutatását, ez az idős hölgy azonban boldog lesz, ha mindent Bellamanre bízhat, és elfogadja azt, amit a férfi hajlandó neki adni. – Miss Tregardis, a pontos összeg még nincsen kiszámítva, de biztos vagyok abban, hogy a koronát megillető adók levonása után maradni fog annyi, amennyiből egy ideig meglehetősen kényelmesen élhet. Ez igazán szépen volt megfogalmazva – gondolta. Ó, valóban! Akkor talán vehetek magamnak néhány új ruhát és egy kabátot, esetleg még a lakásomat is rendbe hozathatom. Talán még erre is jut! – Azt hiszem, jut – helyeselt Bellaman, aki akár biztosíthatta volna erről az örökösnőt. Ez igazán nem tenné ki az enyves kezeire bízott összeg jelentős százalékát. – Miss Tregardis, gondoskodik jogi képviseletről, vagy megelégszik azzal, hogy nálam hagyja az ügyet? – Nos, ha Alonzo bízott magában, biztosan én is bízhatom – mondta a hölgy naivan, azután távozott. Bellaman nem is számított rá, hogy ennyire könnyen fog menni. Azonnal nekikezdett terve kidolgozásának. Persze nem volt szándékában felesleges kockázat vállalása. Az idős hölgynek vagy van, vagy nincs valamilyen szimatoló rokona, aki beleütheti az orrát az ügyintézésbe, és pontos elszámolást követelhet. Ilyen eshetőségre felkészülve Bellaman elhatározta, hogy a pénz elköltéséről hamisított bizonylatokat és kiadós költségelszámolást fog készíteni, ezeket bárki megtekintheti majd, ha akarja. Eljátszott annak a gondolatával is, hogy elszelel a teljes összeggel. Akkor azonban jönnének a korona adóvégrehajtói, amellett nem érezte szükségét megszokott tevékenysége feladásának. Ez a Temze mentén Wappigra, Whitechapelre, Limehouse-re és a Sohóra terjedt ki, ennél gusztustalanabb környéket nem lehetett volna találni egész Londonban. Hosszú gyakorlata során kialakult óvatossággal hozzákezdett terve végrehajtásához. Kezdetnek szerény összeget, ezer fontot vett magához lóversenyen való fogadás céljából. Ezt azzal az elgondolással tette, hogy ha jókora összeget nyer, akkor nem lesz szükség Potter hagyatékából olyan jelentős összeg „levonására”, mint amekkorát kieszelt. A szerencsejáték volt Bellaman gyengéje. Csinos vagyonkát takaríthatott volna már meg, ha nem tett volna kísérletet valamennyi tiszteletdíja megkétszerezésére vagy megháromszorozására, s ennek eredményeként állandó szűkölködésben élt. Az ezer fontot elvesztette. Ráadásul nagyon kellemetlen élménye volt a versenyen. Amikor átadta a pénzt a fogadóablaknál, úgy érezte, valaki megütögeti a vállát. Körülnézett, de az első pillanatban nem látott maga körül ismerőst. Ekkor azonban valamivel odébb meglátott egy magas, cingár úriembert, aki olyan keménykalapot viselt, mint Alonzo Potter, és valahogy ismerős is volt. Elfordult, és azon töprengett, hol láthatta azelőtt, de hirtelen eszébe jutott, ki az. Potter állandó, hallgatag kísérője volt, aki eltűnt azon a napon,
amikor Pottert halva találták. Visszatekintett, de a fickó már eliszkolt. Ennek a hétköznapi eseménynek nem maga az esemény volt a kellemetlen pontja, hanem az a kényelmetlen érzés, amely megbizsergette elsatnyult lelkiismeretét, különösen akkor, amikor a pénz odaveszett. Elhatározta, hogy mielőtt tovább költi Potter hagyatékát, kivizsgálja Potter hajdani kísérőjének személyazonosságát. Meg akarta állapítani, tud-e a férfi valamiről, amire felhívhatja Clarice Tregardis figyelmét. Egész héten át ezen dolgozott, igénybe véve valamennyi alvilági információs forrását. Ennyi idő elmúltával semmivel sem tudott többet, mint korábban. Senki nem tudott semmit Potter kísérőjéről, azt kivéve, hogy soha nem hallották beszélni, soha nem látták az arcát, és állandóan kesztyűt viselt. Úgy sündörgött Potter után, mint egy kutya, nem mint egy emberi lény. Abban mindenki egyetértett, hogy gyanúsan felszívódott Potter halála után. Ámbár az információhiány aggasztotta Bellamant, a fickó eltűnéséről szóló egyhangú vélemény megnyugtató volt. Azzal a következtetéssel zárta le magában az ügyet, hogy nyilván összetévesztett valakit Alonzo Potter gyászvitéz külsejű kísérőjével. A hét eltelte után ismét szerencsét próbált a lóversenypályán, ez alkalommal kétezer fonttal. Mint valamennyi szerencsejátékos, mélységesen bízott abban, hogy hatalmas nyeremény fogja kárpótolni előző veszteségeiért. Meg volt győződve, ha újra meg újra kockáztat, a valószínűségszámítás törvénye alapján megfordul a szerencséje, mégpedig éppen a legjobb pillanatban. Ez a mostani időpont azonban távolról sem volt kedvező számára. Nemcsak Potter kétezer fontját vesztette el, hanem a saját tízesét is. Ráadásul az irodájába való visszautazása alatt állandóan az volt az érzése, hogy követik. Kisebb-nagyobb törvénysértései miatt természetesen azt képzelte, hogy a rendőrség tartja szemmel. Folyton körültekingetett, nem lát-e egyenruhát, de hirtelen rájött a helyzet nevetséges voltára, és figyelmét általánosabb jelenségekre fordította. Ekkor vette észre a karját lóbáló, kesztyűt viselő cingár férfit, amint a lehetőség szerint feltűnést elkerülve fél háztömb távolságnyira csoszog utána. Karjánál fogva megállította az első járókelőt, és ezt mondta neki: – Bocsásson meg, egy barátomat várom, de elvesztettem a szemüvegem. Nem lát egy magas, cingár fickót, aki csoszogva jár, kesztyűt visel, és annyira lehajtja a fejét, hogy alig látni az arcát? Azt hittem, őt hallom magam mögött, de nem látok elég jól ahhoz, hogy biztos legyek benne. Jön mögöttem olyan valaki, akire ráillik ez a leírás? A járókelő néhány másodpercig hátranézett, majd gyanakodva pillantva az ügyvédre, mintha az iszákos lett volna, biztosította őt, hogy senkit nem lát, aki még távolról is megfelelne a leírásnak. Bellaman homlokát elöntötte a hideg verejték, miközben irodájába ment. Azonnal elővette Potter végrendeletét, arra gondolva, hogy talán talál valamilyen utalást ezzel a rejtélyes alakkal kapcsolatban. Azt remélte titkon, most talán rábukkan valamire. Így is történt.
„Ami Simeon Brownt illeti, aki számos éven keresztül állandó kísérőm volt, azonnal fel fogom menteni az általam rárótt kötelezettségei alól, amint ennek a végrendeletnek az előírásait végrehajtották.” Mindössze ennyi! Miután tucatnyiszor elolvasta, Bellaman jobban meg volt zavarodva, mint valaha. Akárhogyan töprengett, ennek nem látta semmi értelmét. Miféle kötelezettségek? Hogyan tudja „felmenteni” az általa helyesnek tartott esetben a halott Potter Simeon Brownt, a cingár, kesztyűs úriembert, aki már két alkalommal is olyan furcsa körülmények között tűnt fel? Nem, nem, ez az egész ügy túlságosan fantasztikus. Az egész ügy, kivéve a cingár, kesztyűs urat, Simeon Brownt. Bellaman talán tévedett első alkalommal, de másodszor biztosan nem. Nem volt ostoba. Világos, hogy itt többről van szó egyszerű képzelődésnél. A bizonytalanságtól megrémülve az ügyvéd tervbe vette, hogy egy időre elutazik, magával víve Miss Tregardis örökségéből anynyit, amennyit csak tud. Kifizette a koronának járó adót, kiállította eszeveszetten magas számláját. Még saját kötvényeinek egy részét is készpénzre váltotta, arra az esetre, ha fejébe venné, hogy egyáltalán nem jön vissza. Amikor elérkezett az ideje, készen áll majd egy ezer fontról szóló csekk Miss Tregardis részére. Bízott abban, hogy a hölgy teljes mértékben elégedett lesz ennyivel, nem ismervén az örökség valódi összegét. Azt gondolta azonban, mielőtt elhamarkodna valamit, nem árt ha közelebbről megvizsgálja Simeon Brown ügyét. Mióta észrevette, amint sietősen nyomába szegődött az utcán, Bellaman nem látta Brownt. E tényt nem hozta kapcsolatba azzal, hogy azóta nem nyúlt Potter pénzéhez. Gondos vizsgálódása során az utolsó darabig átnézte Potter iratait és könyveit. Nagyon sok közülük olyan témákra vonatkozott, amelyekről Bellaman azt hitte, hogy csak a középkorban voltak aktuálisak. Akkoriban az emberek nemcsak féltek tőlük, de tisztelték is a boszorkányokat, varázslókat és hasonló lényeket, a varázsigék, az igézések és bájitalok csodatevő erejét. Furcsa, hogy megvénült, remeteéletet folytató nők és férfiak mennyire hisznek a spiritizmusban, asztaltáncoltatásban és hasonlókban. Az elhunyt Mr. Potter tevékenysége azonban nem merült ki az utóbb felsoroltakban. Varázsló volt, mégpedig a maga szerény módján, igen jó varázsló. Tudta, hogyan kell alkalmazni még a legbonyolultabb régi varázsigét is a maga javára. Ezek jelentős részét hátra is hagyta, legtöbbjüket latinul, ezek megfejtésére Bellaman nem fordított fáradságot. Az iratok között az ügyvéd meglátta Simeon Brown nevét, amely után egy cím következett: 37, 213 Upper Leshaway. Legalábbis ennek olvasta, és Potter írása olyan reszketeg és apró betűs volt, hogy Bellaman nem volt benne biztos. Máshol nem történt említés Brownról. Ráadásul ez a nyom is hamis volt. Amikor Bellaman felkutatta a címet, kiderült, hogy ez Upper Leshaway 213, nem lakóház címe volt, hanem egy temetőé. A jelek szerint Potter kézírásának megfejtése meghaladta Bellaman képességeit. Létezett ugyan egy Latterby Lane és volt egy Leshly Street is, a cím lehetett ezek egyike is. Mindkettő olyan távol volt azonban Bellaman irodájától, hogy nem volt kedve odamenni.
Mielőtt azonban megtette volna a végső lépést, gondosan feljegyezte tapasztalatait, azzal a feltételezéssel együtt, hol követett el hibát. Ezután összehívta három öreg cimboráját, akik közül kettő orvos volt, és mindnyájan ismerték a néhai Pottert. Tőle szokatlan nyíltsággal mindent elmondott nekik arról, amit Simeon Brownról tudott. Peter Benfield, a legidősebb közülük úgy vélte, ez talán ugyanaz a Brown, akivel Potternek egyszer sok baja volt. – Nem, Sim évekkel ezelőtt meghalt – vetett ellen Pearson. Benfield furcsán mosolygott, és Bellamanhez fordult. – Tudja, Bellaman, talán Potter kísérő szellemével van dolga. A többiek azonnal felkapták a témát, és ugratták az ügyvédet. Számos kacsintással és gyenge viccekkel fűszerezve azt erősítgették, hogy Bellamant kétségtelenül Potter kísérő szelleme üldözi. Az ügyvéd sértődötten kérte, hogy magyarázza már meg valaki azt, hogy miért szórakoznak ilyen jól az ő rovására. Benfield válaszul azt mondta, hogy egy kísérő szellem mindössze kétkrajcáros mutatvány egy olyan vén varázsló számára, mint amilyen Potter volt. A kísérő szellem valahonnan „odaátról” idehívott lény, aki kíséri a varázslót, és végrehajtja parancsait. A varázsló bűvigéje alapján jár el, ha hinni lehet az ilyesminek. – Kísértet lenne? – kérdezte Bellaman, alig palástolva felindultságát. – Nos, nem hiszem, hogy kísértetnek lehetne hívni. Lehet azonban az is, vagy csontváz, esetleg kobold, akár egy holttest is – válaszolt Benfield. Beszéd közben Bellaman bosszúságára vidáman kuncogott, így az ügyvéd azt sem tudta, hogy Benfield tréfál-e vagy sem. Simeon Brown irányítása nem illik rá az öreg Potterre? Bizony éppen ráillik, vélekedett Benfield. A prózai gondolkodású Pearson azonban ismét megjegyezte, hogy szegény Brown már évekkel ezelőtt elhunyt. Úgy tűnt, az ügy tisztázása helyett Bellaman még jobban összezavarodott. Ez aggasztó volt egy olyan kaliberű férfi számára, mint amilyen ő volt. Arra késztette, hogy ejtse az egész témát és nekilásson terve megvalósításának. Az örökösödési adó befizetése éppen elég sok volt! Bellaman gondosan meghamisította számláját – bár elképesztően magas összegű volt – lerakta az aktába. Ha a szokásosnál hosszabb távolléte miatt esetleg vizsgálat következnék be, aki kíváncsi lesz rá, itt megtalálhatja. A késő esti postával feladta a csekket, azután kiment a Paddington vasútállomásra. Felszállt az Aldershotba menő vonatra, innét fog átmenni a Csatornán, azután eltűnik valahol Franciaországban vagy Svájcban. De hát ember tervez, Isten végez. Bellaman alig lépett ki abból a házból, ahol az irodája volt, amikor megérezte, hogy valaki követi. Késő este volt, és eleinte nem figyelt, mert el volt foglalva terve átgondolásával. Csak amikor elhagyott egy utcai lámpát, akkor tudatosodott benne az a tény, hogy a háta mögött hallatszó folyamatos zaj inkább csoszogás, mint lépések kopogása. Hátranézett. A cingár, kesztyűs úriember! Bellaman pánikba esett. Egyetlen pillanatig sem hitt el bármit a Benfielddel és Pearsonnal folytatott beszélgetésből, de volt valami tagadhatatlanul hátborzongató az
öreg Potter kísérőjének ilyen körülmények közötti feltűnésében. Kétségbeesetten megtapogatta a pénzt, amelyet egy degeszre tömött pénztárcában a kabátja zsebében tartott. Biztonságban volt, megnyugodva markolta meg a tárcát. Meggyorsította lépteit, fürge agya most azon munkálkodott, hogyan tudna megszabadulni Potter kísérőjétől. Volt egy fasor, amely egy jól megvilágított utcába vezetett, ott a Praed Street megállóban felszállt a metróra. Ezen a rövidebb úton, eltűnve a sötétségben sokkal nagyobb esély lesz üldözője lerázására. Átment az út másik oldalára, és kihasználva az árnyékos részeket, a kellő pillanatban befordult a fasoron. Ha megfelelő képzelőerővel rendelkezik, kétszer is meggondolta volna azt, amit tesz. Előrelátása azonban nem volt helyes, és amikor meghallotta a csoszogó lépteket, eleinte csak az aggasztotta, hogy a fickó észrevette, amint beosont a fasorba. Azután ráébredt, hogy üldözője meggyorsította lépteit. Valójában szinte egyetlen másodperc alatt már közvetlenül mögötte volt. Lehetséges lenne? Megdöbbenve fordult vissza, és hátranézett. A fasor sötétségéből két hosszú, vékony kar nyúlt feléje, a kézfejeken kesztyű. Mögötte egy szörnyűséges, riasztó arc. Úgy látta, hogy a szem nélküli szemüregekben pokoli tűz lobog, és a sötéten tátongó száj habzik az eksztázistól. Bellamannek még arra sem volt ideje, hogy felkiáltson. Reggel Miss Clarice Tregardis megkapta Mr. Bellaman ezer fontról szóló csekkjét. Volt a levélszekrényében egy jól megtömött tárca is. Tartalma az ezer fonttal együtt pontosan az az összeg volt, amely Miss Tregardist jogosan megillette Mr. Potter ötvenezer fontos hagyatékából, az örökségi adó levonása után. Bellaman eltűnése nagyobb feltűnést keltett, mint a szokásos háromnapos csodák. A rendőrség megtalálta azt a címet, amelyet az ügyvéd feljegyzett. A nyomozók sokkal nagyobb fantáziával rendelkeztek, mint a néhai Mr. Bellaman. Amint eljutottak az Upper Leshaway temetőbe, tüstént a 37. számú sírhoz mentek, mert föltételezték, hogy a cím azt jelöli meg. így is volt. A 37. sír egy bizonyos Simeon Browné volt. A hantot a közelmúltban szemmel láthatóan megbolygatták, ezért elrendelték az exhumálást, és kinyitották a koporsót. A koporsóban megtalálták Corbin Bellaman holttestét. Az áldozatot megfojtották és csúnyán összemarcangolták. Mellette volt az említett Brown földi maradványa, amely oszlás után már részben csontváz volt. Láthatóan magas, cingár úr lehetett életében, akinek vékony fekete kesztyűs ujjai furcsa módon Bellaman nyakára kulcsolódtak. A látvány még a Scotland Yard edzett embereit is elborzasztotta. A néhai Corbin Bellaman döbbenetesen vandál meggyilkolásáról szűkszavú, gondosan megfogalmazott közleményt adtak ki. Vészjósló célzást tettek arra, hogy a rejtélyek megfejtésének legszentebb szentélyében dolgozó lángelmék hamarosan megnyugtató magyarázatot fognak adni a rejtélyre. Persze soha nem adtak.
Villányi György fordítása Fujkin István rajza
KÖNYVEKRŐL Zecharia Sitchin Elveszett birodalmak Avon Books, New York, 1990 Vajon mióta léteznek kapcsolatok az Óvilág és az Újvilág között? És igazán olyan új-e, amit a Santa Maria visszatérte óta Újvilágnak nevezünk? Valójában a Bering-szoros, a Föld egészéhez képest rozoga hídján keltek át Ázsiából Amerika őslakói? Északról dél felé vándorolva haladtak-e előre a később „indiánok” néven közismertté vált népcsoportok? Vagy talán a mai Peruban ringott Dél- és Közép-Amerika titokzatos és lenyűgöző magaskultúráinak bölcsője? Járták-e szakállas sumerok az Andok csúcsait vagy széles vállú, kerekfejű Nílus-vidéki feketék a Yucatán-félsziget mocsarait, mielőtt Európa bármit is sejtett volna a nyugati félteke hatalmas ikerkontinenséről? Sitchin öt könyvet felölelő sorozatának ebben a kötetében ezekre a tudománytörténeti szempontból több mint csiklandós kérdésekre keresi a választ. A tizenkét – novellányi – fejezetre tagolódó mű szerkezetileg leginkább élő szervezethez hasonlítható: hol csillogóan aktív, hol szundit egy kicsit, de elejétől végéig elevenen lüktet, sohasem áll vagy ül le egészen. A lázas kincskeresés eldorádójáról szóló lelkesült beszámolók csupán elhomályosítják, de nem takarják el végleg a konkvisztádorok álmélkodó megdöbbenését a saját világukhoz oly hasonló és mégis annyira eltérő kultúrák és birodalmak láttán. Mindez a kor szellemének megfelelő magyarázatára szorul. Tudós papok és dilettáns hódítók egyaránt csodálattal vegyes gyűlölettel vagy – legjobb esetben – meg nem értéssel szemlélik a „pogány” világ számukra kevéssé és csak töredékesen érthető jelenségeit. Annál is inkább, mivel történelmileg rövid ideig tartó mohó tombolásuk után valóban csupán morzsák maradtak elevenen belőlük. A halott városokat, a híveiktől megfosztott, hatalmas piramisok tetején vagy égbe nyúló hegycsúcsokon pompázó templomokat a körülöttük pezsgő életet élő kultúrák legtöbb emlékével együtt néhány emberöltő alatt elnyeli a dzsungel, a hozzájuk vezető utakat felőrlik a természet és az idő könyörtelen malomkövei. Az aranyba vésett krónikák és kalendáriumok először a kultúra szempontjából értéktelen fémtömbökké olvadnak, hogy azután a tenger mélyére süllyedjenek vagy ágyúkká és hadseregekké lényegüljenek át a viszályok gyötörte Európa harcterein. De kik ezek a bennünk „tollas kígyó istenük unokáit” látó emberek? Hasonlítanak hozzánk, de mégsem egészen olyanok, mint mi vagyunk. Nem hisznek szentségeinkben, förtelmes bálványaikat imádják, és a hitüknek csak halvány visszfénye csillan meg sisakjaink és fegyvereink általuk egyáltalán nem ismert acélján. Mások ők, és mi
természetesen különbek vagyunk náluk: nyilvánvalóan csak Káin leszármazottai lehetnek! Meg kell mentenünk és az egyedül üdvözítő útra kell térítenünk őket! Így merült feledésbe mindaz, aminek váratlanul előkerült vagy keservesen előkapart, romjaiban is bámulatot ébresztő maradványai mögött végeláthatatlan sorokban kígyózna a megválaszolatlan és sokszor megválaszolhatatlannak tűnő kérdések. A régészet tudományának a múlt század második felében bekövetkezett fölvirágzása eleinte csak az Óvilág eltemetett kultúráinak rétegeire derített némi fényt;. Hamarosan azonban a lassan érett korába lépő Újvilág is egyre fokozódó érdeklődést tanúsított „saját” múltja iránt. A századfordulótól kezdve szinte nem múlt el évtized az amerikai archeológiái kutatások szenzációi nélkül. És minden egyes, az érdektelenség és tudatlanság falait döntögető fölfedezés újabb kérdésözönt zúdított a minden rejtélyt föltárni kívánó emberi elmékre. Rájöttünk arra, hogy a Stonehenge vagy Kheopsz fáraó piramisa nem csupán sötét, pogány szertartások színhelye vagy egy megalomániás, népnyúzó uralkodó síremléke. Időt és teret mérő eszközök is ezek, többek holmi napóráknál vagy kezdetleges kalendáriumoknál: a kozmosz, a csillagok végtelen világa felé is nyitnak egy-egy kis ablakot. Ezeken kitekintve ugyanakkor saját tudásunk és kétségeink örvénylő mélységeibe vagy szédítő magasságaiba is pillanthatunk. Mekkora meglepődést keltett a hasonlóság Egyiptom és Közép-Amerika piramisai között! És nem csak formájuk és méreteik miatt, hiszen tudjuk, hogy a homokozóban játszadozó gyerekek is legelőször kúpot vagy gúlát építenek, mivel „technikailag” ez a legkönnyebb. Többről van itt szó! Sírjaikat, templomaikat, sokszor házaikat is időtlen időktől fogva rendszerint a nap járása szerint tájolják az emberek. Mekkora azonban a megdöbbenés, amikor kiderül, hogy Bábel tornyától Egyiptom piramisain keresztül az azték és inka kultúra monumentális emlékeiig csaknem teljesen azonosak a tájolás kísérteties pontossággal meghatározott szögei és egyéb adatai! Az égi fény egy bizonyos nap bizonyos órájában világítja meg az évezredek óta halott egyiptomi uralkodópár domborművűt és az amerikai népek napisteneinek arany képmását. Mi végre? Talán azért, hogy a hálás utódok és alázatos hívek el ne vétsék a kötelező áldozatok bemutatásának és szertartások elvégzésének kellő idejét? Vagy hogy tudják, mikor vessenek, hogy majd arathassanak is? Hiszen minden írástudatlan paraszt – „bölcs” központi előírások nélkül is – tudja, mikor kell földbe kerülnie a magnak és mikor élesítse szerszámait a megszenvedett termés betakarításához. Vagy a tengerhajózás biztonságához szükséges koordináták, pontos meghatározása a cél? Esetleg még távolabb, a bolygók és csillagok térségei felé nyíló kapuk kulcsai rejlenek bennük? Különben is itt van az arany! Ragyogó és örök, de puha: fegyvernek, szerszámnak nem való. Lehetséges, hogy nem is „ő” a legfontosabb? Még a réz is csak ideig-óráig felelhet meg az ember egyre nagyra törőbb céljainak. Megjelenik a bronz, de mi kell annak előállításához? Ón! Az óvilág ónkészletei azonban hamarosan kimerülnek, a szegényes ércek kitermelése gazdaságtalanná válik. A bronzkor lehanyatlik, majd – a vas széles körű térhódítása előtt – újabb fölvirágzik. Hogyan? Az Andok bércei között
kiapaszthatatlan óntelérek rejlenek. Ez lenne hát a probléma nyitja? De akkor hogyan és miért nem kerül valamivel később az asszíriai vas az inkák kezébe? No és gigászi kövekből emelt építményeik titokzatos, felszín alatti csatornái és csővezetékei! Még a trópusi esők árja is könnyűszerrel lebírható nélkülük. Mi célt szolgálnak tehát? Aranymosó labirintusok vagy ércdúsítók? És ha igen, érdemes-e akár dúsított ércet is szállítani óceánokon keresztül? Ha viszont nem, miért nincsenek nyomai a kimosott anyag fémül nyerésének? Talán nem is vízen úsztak, hanem egészen más közegben mozogtak azok a „hajók”! Azután maguk az építmények… A lenyűgöző méretű kövek, amelyek kitermelése, megmunkálása és mozgatása elképzelhetetlen az adott korban ismert erőforrások és eszközök segítségével. Vagy talán a mezopotámiai Marduk és az amerikai Viracocha istenkirály kezében – Zeuszról nem is beszélve – tartott sokágú villám valamiféle sugárvető? Az inka kultúra hegyenvölgyön át nyílegyenesen vezető útjai, a Cuzcofennsik megfejtetlen rajzolatai, az ablakok és ajtók nélküli építmények ismeretlen rendeltetésű nyílásai… órák, naptárak, óceánjárók vagy csillagközi hajók tájolói? És miért ilyen óriásiak? Hiszen az igazi nagysághoz a kicsinységen keresztül vezet a legjárhatóbb út. Az összes régi kultúra minden, számunkra ma még érthetetlen titka elférhet egyetlen, körömfeketényi csipen. És még mi sem tudjuk biztosan, hogyan mozgatták meg elődeink azokat a hegynyi kőtömegeket! Minderre nem adnak választ a Kordillerák égbe nyúló csúcsai között félig eltemetett és csaknem teljesen elfeledett istenek barbár hódítók által századokkal ezelőtt letörölt aranykönnyei. És mit kezdjünk azzal az ismerettel, hogy a Tigris- és a Nílus-völgyének, az amerikai ősi civilizációk népeinek szeme láttára a Nap – több ezer évvel ezelőtt – egy bizonyos pillanatban néhány órára megállt? A föld és az ég útjai ugyan kifürkészhetetlennek tűnnek, de mégis földerítendők és talán idővel számunkra is földeríthetők. Csak arra kell ügyelnünk, hogy a tudás és a fantázia ösvényei ne kuszálódjanak reménytelenül össze! Sitchin könyveinek olvasója gyorsan rádöbben, milyen keveset tud, és ismereteinek határaihoz képest milyen végtelenek az ismeretlen térségei. Megtanul kételkedni mások állításaiban és önmagában, megtanulja, hogyan fogalmazza meg és tegye föl kérdéseit, és rájön, hogy sohasem hagyta föl a rájuk keresendő válaszok utáni kutatással. Feltöltődhet bizonyos hittel, amelyet ha nem vakon követ, előrejuthat fürkésző útján, és talán… valamikor… megvilágosodik előtte a sóvárgott válasz is. Füssi-Nagy Géza
Charles Berlitz Életre kelt nyelvek Mi van akkor, ha hipnotizálnak valakit, az meg ősi norvég nyelven kezd el beszélni? Nos, pontosan ez történt dr. Joel Whittonnal, a kitűnő kanadai pszichiáterrel egy kísérlete során, pedig ő meglehetősen kétkedve vizsgálta a reinkarnációs jelenségeket. Bridey Murphynek a kései 1950-es években történt nevezetes esete óta az új korszak pszichológusai megpróbálták alanyaikat visszaküldeni előző életükbe. Néhányuk úgy tért vissza, hogy semmi említésre méltó nem történt vele, ám ez nem akadályozta meg Whittont a további kísérletezésben. Alanyai között sztárnak számított egy hivatásos lélekbúvár, aki hipnotikus kísérleteik közben idegen nyelvekre kezdett visszaemlékezni: hallotta is ezeket a nyelveket, amelyeken nyilvánvalóan beszélt is két, megelőző életében. Fokozatosan körvonalazódtak a dolgok: egy, az időszámításunk ezredik éve körül vikinglét s egy még régebbi, mezopotámiai inkarnáció. Whitton jelentést téve minderről a torontói pszichikai kutatótársaságnak, elmondta, hogy alanya fokozatosan előbányászott vagy huszonkét norvég szót egy olyan nyelvből, amely elődje volt a modern izlandi nyelvnek, s amelyet a régi vikingek beszélhettek. E szavak közül sokat, beleértve azokat is, amelyek a tengerre vonatkoztak, azonosított és megerősített két, a norvég nyelvben járatos nyelvésztudós. Whitton alanya, akinek kilétét nem fedték fel, sohasem tudott semmiféle mezopotámiai nyelven beszélni, de valahogyan képes volt leírni néhány kusza írásjelet, amely a szasszanida pahlavi, egy, a Perzsiában a harmadik és a hetedik század között általánosan beszélt, ma már halott nyelv szavaira emlékeztetett. Whitton nem biztos benne, hogy ez az egyedi eset bizonyítja: létezik reinkarnáció. S még azt is hajlandó megengedni, hogy – bár ez nem valószínű – alanya valamiféle „normális úton” jutott el a szavak és az írásrendszer birtokába. Kemény Dezső fordítása
Teddy Keller A
p e s t i s
Andrew McCloud törzsőrmester rá se bagózott a csörgő telefonokra meg a szobát betöltő fejesek izgatott fecsegésére, inkább rágyújtott egy cigarettára. Valakinek meg kellett őriznie hidegvérét ebben a zűrzavarban. Mindenki be volt zsongva. Akárcsak a telefon. Két napja még Bettijean Baker tizedes vette fel az egyetlen vonalon lévő, ritkán csengő telefont, és barátságos, fátyolos hangján – amely még a tábornokokat is habozásra késztette –, így szólt bele: „Jó reggelt kívánok. A Polgári Egészségügy és a Baktériumháború Védelem Koordinátorának hivatala beszél.” Most már azonban egy kapcsolótábla volt kinn az előcsarnokban, ahonnan telefonvonalak tömege vezetett egy tucat lányhoz, akik a külső irodába bezsúfolt fél tucat íróasztalnál ültek. És ők most már csak annyit mondtak elgyötörten és sietősen, hogy „Baktériumháború Védelem”. Valamennyi washingtoni katonai főmufti hirtelen fölfedezte ezt a hivatalt, amely a Pentagon valamely rejtett zugában székelt. És egyikük sem tudta teljesen felfogni, hogy mi is történt. A helyzet akár komikus, vagy legalábbis szívfacsaró lehetett volna, ha nem lett volna annyira kétségbeejtő, így vagy úgy, Andy McCloud idegei felborzolódtak, s türelme kezdett fogytán lenni. – Megmondtam magának, tábornok – közölte kurtán a felhevült dandárparancsnokkal –, hogy Patterson ezredest tíz nappal ezelőtt nyugállományba helyezték. Nem tudom, mi történt. Talán az a helyettesítő doki belefulladt a bürokráciába. Mindenesetre a vadonatúj főnök nem jelent meg. Amennyire tudom, én vagyok itt a parancsnok. – De hát ez hihetetlen! – üvöltött a kétcsillagos tábornok. – Rejtélyes járvány tombol az országban, feltehetőleg egy alattomos baktériumtámadás, amelyet úgy időzítettek, hogy egy általános inváziónak legyen a bevezetője, és egy altiszt ül az egész puskaporos hordó tetején! Andy ökölbe szorította lapátkezeit és várnia kellett egy pillanatig, hogy higgadtan tudjon beszélni. Azok az átkozott szeplők meg az a rakoncátlan hajtincs, ezek miatt olyan kisfiús a külseje. – Hadd emlékeztessem arra, tábornok – mondta –, hogy engem két éve temettek el ide. Törzskarom és én tudjuk, mit kell csinálni. Ha együttműködnek velünk, és elsőbbséget adnak, megpróbáljuk megoldani ezt a dolgot. – De az Isten szerelmére – nyöszörgött egy tábori ezredes –, ez az egész teljesen szabályellenes! Egy altiszt! – Ezt úgy mondta, mint valami undorító szót. – Egy fenét szabályellenes – jelentette ki bosszúsan a dandárparancsnok, megértve a lényeget. – Van megoldás. Uraim, javasolom, hogy lépjünk le innen, és hagyjuk, hogy az őrmester munkához lásson. – Egy lépést tett az ajtó felé, a többi tiszt pedig tiltakozva és panaszkodva eredt a nyomába. Amint kimentek, megfordult, és így szólt: – A mindenkit megelőző elsőbbség érdekében szabaddá tesszük irodáját. – Aztán még
halálkomolyan hozzátette: – Fiam, egy egész nemzet eshet pánikba bármelyik pillanatban. Nem szabad csalódást okoznia. Andy nem vesztegette idejét arra, hogy fölálljon. Egyszerűen csak bólintott a tábornoknak, eloltotta cigarettáját, és felvette a házitelefont. – Bettijean, legyen szíves, hozza be a legfrissebb jelentéseket! – Aztán kihámozta magát szalagokkal ékesített zubbonyából, és feltűrte inge ujját. Megengedte magának, hogy egy pillanatig élvezze a szobájába belépő karcsú, fekete hajú tizedeslány látványát. Bettijean fürgén közeledett íróasztalához, és anyáskodva rámosolygott, miközben vastag paksamétát rakott eléje. – Hullafáradtnak látszik – mondta. – Sokat okoskodtak a fejesek? – Nem sokat. Most már szuperelsőbbségünk van. – Végig simította vastag szálú, barna haját, majd megmasszírozta fejbőrét, hogy megpróbálja felvillanyozni fáradt, összezavart agyát. – Mi újság van? – Átnéztem néhány jelentést – mondta Bettijean. – Próbáltam magának megspórolni egy kis időt. – Kösz. Üljön le. A lány egy széket húzott maga alá, és a papírokat lapozgatta. – Haláleset eddig még nem történt. Gondolom, ez az oka annak, hogy még nem tört ki a pánik. De terjed, mint… szóval úgy, mint a pestis. – Sötét szemei mélyén félelem csillant. – Az ivóvízről van valami jelentés? – kérdezte Andy. – Wichita oké, Indianapolis oké, Tulsa oké, Buffalo oké, és még több más is. Nincs semmi probléma. Kivéve – kihalászott egy egyoldalas jelentést – valami kisvárost Tennesseeben. Tegnap volt ott egy kampány, hogy valamilyen szerződéssel kapcsolatban mindenki írjon a kongresszusi képviselőjüknek, és úgy volt, hogy ma szavaznak egy új vízvezetékrendszerről. De alig jelentek meg néhányan a szavazáson. Mindanynyian megkapták. Andy vállat vont. – Az ember megihatja a vizet, de nem megy el rá szavazni. Azért nagyon sokat segített. – Turkálni kezdett az íróasztalán lévő összevisszaságban, és előkotort egy hevenyészel grafikont. – Van már valamilyen tendencia? – Mindenki megkapja – mondta kétségbeesetten Bettijean. – Hála Istennek, a gyerekek közül eddig még nem sokan. De háziasszonyok, üzletemberek, hivatalnokok, tanárok, prédikátorok – gazdagok és szegények egyaránt – Floridától Alaszkáig. Sőt még a nyugati és déli, elszigetelt hegyvidéki részek is. A jelentések azonban túlságosan szórványosak. – Mégis, mi ez? – kiáltott hirtelen Andy az íróasztalra csapva. – Az emberek halálos betegek, de senki sem hal meg. Az orvosok meg addig nem tudják azonosítani a mérget, míg egy halottat nem tudnak felboncolni. Tömegével betegszenek meg az ország
minden részében, de a vízvezetékrendszerek mentesek minden idegen anyagtól. Akkor hogyan terjed? – Táplálékkal? – Hogyan? Az egész országban százával van konzervgyár, tejüzem és húsüzem. Hogyan szúrhatnák el mindnyájan egyszerre a dolgot, még akkor is, ha szabotázs lenne? – Szél útján? – Ugyan, ki tudná pontosan kiszámítani az összes szélirányt az egész országban – beleértve Alaszkát és Hawaiit – úgy, hogy közben Kanadát és Mexikót ne érje semmi? És egyes területeken miért nem kapja meg senki? Bettijean bársonyos homlokát ráncolva átnyúlt az íróasztalon, és megfogta a férfi jeges, verejtékező kezét. – Andy, gondolja… hogy ez… szóval, hogy valami ellenség műve? – Nem tudom – válaszolta a másik. – Egyszerűen nem tudom. Andy egy hosszú pillanatig csak ült, és a lányból próbált erőt meríteni, gyötörve agyát, hogy valami értelmes ötletet csiholjon ki belőle. Végül fejét rázva belesüppedt székébe, és kinyúlt a papírhalomért. – Találnunk kell egy nyomot, egy tendenciát, valamilyen gyanús dolgot. – A külső iroda felé biccentett fejével. – Állítson le minden bejövő hívást. Hívasson föl azokkal a lányokkal kórházakat az ország minden városában és településén. Lépjenek érintkezésbe vidéki körzetek magánorvosaival. Aztán gondoskodjon váltógarnitúráról, és szóljon valakinek, hogy még több kávét és szendvicset hozzon. És a telefonhívásoknál gondoskodjon róla, hogy megtudjuk az áldozatok nemét, korát és foglalkozását. Maga meg én kezdjük Washingtonnal. Bettijean összecsapta bokáját, mosollyal fejezve ki egyetértését, és elhagyta a szobát. Andy hallotta, hogy pattogó hangon utasítja a telefonos lányokat. Fogai közt szívta be a levegőt, s telefonja és telefonkönyve után nyúlt. Addig tárcsázott, míg jobb keze minden ujja nem fájt. Aggódó orvosokkal, őrjöngő kórházigazgatókkal és hisztérikus ápolónőkkel beszélt. Határozott, szép kézírása alig olvasható kaparássá torzult, amint írógörcs állt kezébe és karjába. Hangja reszelős suttogásba fulladt. Hevenyészett grafikonján azonban oszlopok emelkedtek, és megtört vonalak mutatták bizonytalanul a tendenciákat. Órákkal később Bettijean újabb halom papírral tért vissza. Andy letette a telefont, és cigarettáért nyúlt. Abban a pillanatban kivágódott az ajtó. A megviselt idegzetű Bettijean felkiáltott. Andy remegő kezéből kiesett a cigaretta. – Őrmester! – mondta parancsoló hangon az irodába beviharzó tábori ezredes. Andy káromkodott egyet bajsza alatt, és az ezredes nyomában csörtető két fiatal tisztre nézett. Érzelmileg eléggé megviseltnek érezte magát, s össze kellett szorítania állkapcsát, hogy megakadályozza a torkából feltörni készülő röhögést. Egy futó pillanatig az ezredes Rommel tábornokra emlékeztette, amint egy filmben büszkén parádézott le s föl tankjai előtt. Az ezredes azonban nem lovaglópálcát szorongatott hóna
alatt, hanem egy összehajtogatott újságot. Aztán szétnyitotta, és Andy íróasztalára dobta. „VÖRÖS PESTIS TOMBOL AZ ORSZÁGBAN” – harsogta a rémült szalagcím. Andy első pillantásra olyan kifejezéseket vett észre, mint „állítólagos orosz összeesküvés” meg „baktériumháború” és „a hatóságok reménytelenül zavarodottak”. Andy megragadta az újságot, csomóba gyűrte és elhajította. – Ez sokat fog segíteni – morogta rekedten. – Nos hát, őrmester. – Az ezredes megpróbálta ellazítani szögletes arcát, viharvert ráncai azonban feszültségbe merevedtek, halványszürke szemeiben félelem csillogott. – Szóval végül felismeri a helyzet súlyosságát. Andy felkapta fejét, ajkaira indulatos szavak tolultak. Bettijean gyorsan megkerülte az íróasztalt, s kezét határozottan a férfi vállára tette. – Ezredes – mondta higgadtan –, okosabbat is szólhatott volna ennél. Az egyik rémült, fiatal százados kirobbant: – Tizedes, talán jobban tenné, ha jelentene a… – Rendben van – mondta élesen Andy. Egy hosszú pillanatig ökölbe szorított kezére meredt. Aztán lassan kifújta a levegőt, majd kereken és mentegetőzés nélkül sorolni kezdte az ezredesnek: – El kell néznie, hogy ebben az irodában az emberek eltekintenek egynémely katonás szabálytól. Két napja nem alszunk, szendvicsen és kávén élünk, s olyan háborút folytatunk itt, amelyhez képest minden más hétvégi iskolai kirándulásnak tűnik. – Érezte, hogy Bettijean keze biztatóan megszorítja vállát, és fáradtan rámosolygott a lányra. Aztán előrehajolt, és felvett egy jelentést. – Szóval mondják meg, hogy mit akarnak és aztán hagyjanak bennünket tovább dolgozni. – Őrmester – mondta a százados, mintha egy kézikönyvből olvasná –, az engedetlenséget még vészhelyzetben sem lehet eltűrni. Viselkedését jegyzőkönyvbe vesszük, és… – Ó, az Isten szerelmére! – kiáltotta Bettijean, s ujjai Andy vállába mélyedtek. – Azért jött ide, hogy hatalmát próbálja fitogtatni, amikor ez az ember… – Elég legyen ebből! – csattant fel az ezredes. – Azt reméltem, hogy maguk ketten együtt fognak működni velünk, de… – Befejezetlenül hagyta a mondatot, mintha csak ezzel is saját fontosságát akarná kidomborítani. – A feje tetejére állítottam Washingtont, hogy az egészségügyi főparancsnok hivatalából megszerezzem ezt a két tisztet. Őrmester! Tizedes! Ettől a pillanattól fogva fel vannak mentve szolgálatukból! Azonnal jelentkezzenek az irodámban a megfelelő fegyelmi eljárás megindítására! Bettijean kényszeredetten visszatartotta lélegzetét, és kezét a – szájára tette. – Ezt nem teheti… – Menjünk – mondta Andy, felemelkedve székéből. Semmibe véve a fejeseket, a lányhoz fordult, és ajkaival finoman megérintette száját. – Hadd izzadjanak egy ideig. Legyen övéké az egész rohadt ügy. Bármit csinálnak is velünk, legalább alhatunk egy kicsit. – De hát most nem hagyhatja abba! – tiltakozott Bettijean. – Ezek a fejesek nem ismerik… – Tizedes! – üvöltötte az ezredes.
Az ajtóból azonban egy jeges hang szólt be: – Parancsol, ezredes? Az ezredes és századosai megfordultak, szemüket meresztették, és tisztelegtek. – Ó, tábornok – mondta az ezredes. – Éppen… – Tudom – mondta a dandárparancsnok a szobába lépve. – Hallgattam magát. De úgy emlékszem, azt javasoltam, hogy mindenki hagyja békén az őrmestert és törzskarát. – De tábornok, én… A tábornok hátat fordított az ezredesnek, és intett Andynek, hogy üljön vissza. Bettijeanre pillantott, és hegyes arcán mosoly bujkált. – Tizedes, az előbb úgy beszélt, mint nő vagy mint katona? Bettijean arca bíborvörös lett, és zavart nevetése sok mindent elárult. Vállat vont. – Így is, úgy is, azt hiszem. A tábornok – az ezredesről megfeledkezve – intett a lánynak, hogy üljön le, és maga is helyet foglalt. Könyökével az íróasztalra támaszkodott, s arcáról a humor legkisebb nyoma is eltűnt. – Andy, ez még annál is rosszabb, mint amennyire tartottunk tőle. Andy cigaretta után kotorászott, és Bettijean gyufát adott neki. Az egyik százados mondani próbált valamit, az ezredes azonban elhallgattatta. – Most jövök a hírszerzéstől – mondta a tábornok. – Másfél napja nem kaptunk jelentést – sem ügynökeinktől, sem a diplomáciai testületektől, sem a civil újságíróktól –, egyetlen szót sem semelyik vasfüggöny mögötti országból. Mindenki őrjöng. Az utolsó, amit kaptunk – egy kódolt üzenet, amelyet a vörösök megpróbáltak olvashatatlanná tenni – arra utalt, hogy valami nagy dolog van folyamatban. – Másfél napja – tűnődött Andy. – Éppen azóta, amióta megtudtuk, hogy járványunk van. És azóta, hogy ők megtudták. – Lehet, hogy csak propaganda – mondta reménykedve Bettijean –, amellyel kipróbálják, tönkre tudnak-e tenni bennünket belülről. A tábornok bólintott. – Vagy lehet, hogy csak a totális támadás előtti felpuhítás. A Föld valamennyi amerikai támaszpontját riadókészültségbe helyeztük, és minden katonát éleslövedékkel láttak el. Ha tévedtünk, akkor továbbra is megvan a járvány meg a pánik, amelyek elindították a dolgot. Ha igazunk van… nos, meg kell tudnunk. Mit tehetünk? Andy kezébe temette nyúzott arcát. Hangja tompítva hallatszott. – Ülhetek itt és jajveszékelhetek. – Ott ült, a hiábavalóság és a tehetetlenség érzése keveredett benne, s karján Bettijean kezét érezte. Hallotta, hogy az ezredes beszélni próbál, és érzékelte a tábornok mozdulatát, amellyel elhallgattatta. Aztán hirtelen felegyenesedett, s tenyerével az íróasztalra csapott. , – Meg fogjuk találni a válaszokat kérdéseire, uram. Csak egy kis együttműködést kérünk. A tábornok hosszú, komoly pillantást vetett úgy Andyre, mint Bettijeanra, majd felemelkedett székéből. Aztán megfordult, ,és így szólt:
– Ezredes, maga és századosai a kinti kapcsolótáblánál fognak tartózkodni. A vészhelyzet ideje alatt maga csak a jelenlévő őrmestertől és tizedestől fog parancsokat elfogadni. – De tábornok – siránkozott az ezredes –, egy altiszttől? Engem kineveztek… A tábornok élesen közbevágott: – Az engedetlenséget nem fogom eltűrni – hacsak nem talál egy kétcsillagos tábornokot, aki magasabb rangú nálam. Most pedig, ahogyan már korábban mondtam, menjünk ki innen, és hagyjuk dolgozni ezeket az embereket. A fejesek sző nélkül távoztak. Bettijean hangosan felsóhajtott. Andy észrevette, hogy kialudt a cigarettája, és rágyújtott egy másikra. Elképzelte, hogy egy kis emeltyű működik az agyában, és kapcsolt egyet rajta, hogy gondolkodását a megfelelő csatornába terelje vissza. Fáradtsága egyszerre csak kezdett elillani. Felvette az újabb halom jelentést, amelyet Bettijean hozott be. A lány megkerülte az íróasztalt, leült, és a telefonkönyvet tanulmányozta, amelyet Andy használt, meg a neveket, amelyeket már kipipált, – Megtudott valamit? – kérdezte. Andy köhögött, megpróbálva kitisztítani kaparó torkát. – Ez őrület – mondta. – A szenátustól és a képviselőháztól kezdve lefelé nem találtam egyetlen beteg kormányhivatalnokot sem. – Én találtam néhányat – mondta Bettijean –, fönn, egy virginiai kórházban. – Találtam viszont – mondta Andy az általa telefirkált oldalakat lapozgatva – egy idős társasági hölgyet és személyi titkárát, egy rakás tisztviselőt – az üzleti életben, nem a kormányhivatalokban – meg újdonsült szülőket és frissen eljegyzett lányokat és… – Vállat vont. – Észrevett bármi lényegeset azoknál a tisztviselőknél? Andy bólintott. – Ugyanezt akartam kérdezni magától. Mert én is csak magamban tanakodtam. Nem volt időm, hogy ellenőrizzem. – Hát én ellenőriztem néhányat. Az áldozatok közül gyakorlatilag senki sem dolgozik nagyobb hivatalokban, sem üzletiben, sem ipariban. – Erre gondoltam én is. És tudja, hogy nem találtam egyetlen orvost, fogorvost vagy ügyvédet sem? – Meg egyetlen postai dolgozót sem. Andy megpróbált mosolyogni. – Egy dolgot tudunk. Nem valami fertőző dologról van szó. Hála Istennek, hogy… Elhallgatott, mert egy csinos szőkeség lépett be, és egy halom jelentést tett le Andy és Bettijean elé. A lány tétovázott, látszott rajta, hogy ideges: ujjait fogai közé dugta. Aztán szó nélkül kisietett. Andy rámeredt a legfelső papírra, és felnyögött. – Na, ez már valami. A coloradói Aspenben a felnőtt lakosság fele megkapta.
– Micsoda? – húzta össze szemöldökét Bettijean a kezében lévő jelentést olvasva. – Ugyanez van – ha nem is ilyen nagy mértékben – Taos és Santa Fe városokban, Új-Mexikóban. – Írók? – Többnyire. Meg művészek is és zenészek. A súlyos esetek között meg költők. – Kész téboly – mormogta Andy. – Az orvosok és a fogászok jól vannak, az írók és a költők betegek. Mi ebben a ráció? Bettijean felemelt egy papírt, és zavart mosolyt erőltetett az arcára. – Itt van egy falusi orvos Tennessee-ben, Azt sem tudja, miről van szó. Az ő völgyében senki sem beteg. – Valaki a külső irodában szervezett munkát végez – mondta Andy cigarettáért nyúlva. – Egy tucat katonai létesítményről szóló jelentés van itt egyberakva. – Mit mutat? – Hírzárlatot. Valaki följebb lévőnek az utasítására. Szóval nem orvosi jelentések. Az lehet mögötte, hogy megkapták. – Megvakarta az állán növekvő borostát. – Ha ez a belső ellenség műve lenne, nem a fegyveres erőkre csapnának le elsőnek? – Biztosan. – Bettijean felélénkült, majd lehiggadt. – Talán mégsem. A fejesek titokban tudnák tartani, ha járvány törne ki egy haditámaszponton. És bármelyik katonai körzetben életbe tudnának léptetni ellenőrzési rendszabályokat. De a pánik a nagyközönségtől fog jönni. – Itt van egy másik csoport – mondta Andy. – Huszonötezer alatti kis egyetemi városok. Valamennyien keményen megkapták. – Intellektuális megoszlás nincsen – folytatta. – Kis egyetemek, kishivatalok és írók megkapják. Orvosok és fogorvosok nem. De azt nem tudjuk megmondani, hogy a haditámaszpontokon kik kapták meg. És földrajzi megoszlása sincs. Emlékszik arra a két jelentésre Tennessee-ből? Azon a helyen, ahol vízvezetékre vagy mire szavaztak, mindenki megkapta. De egy másik körzetben a falusi orvos még csak nem is hallott róla. – Andy csak a fejét tudta rázni. Bettijean felnyomta magát székéből, és átvánszorgott a külső irodába. Pillanatok múlva egy kis ennivalót hozott egy tálcán. Papírcsészében forró kávét és egy szendvicset tett le Andy elé, majd leült, és úgy rágcsálta a magáét, mint egy kimerült mókus. Andy ismét az íróasztalra csapott öklével. Csészéjéből a papírhalomra fröccsent ki a kávé. – Itt van – mondta dühösen. – Itt van valahol, de nem tudjuk megtalálni! – A megoldást? – Persze. Mi az, amit a kishivatalokban dolgozó lányok tesznek vagy esznek vagy isznak vagy viselnek, amit a nagy hivatalokban lévő lányok nem tesznek vagy esznek vagy isznak vagy viselnek? Mit tesznek másképpen az írók és az orvosok? Vagy a költők és a fogászok? Mit nem veszünk figyelembe? Mit… A külső irodában egy lány felkiáltott. Egy test huppant rá az íróasztalra, majd a székre, aztán pedig a padlóra. Két lány sikoltozott.
Andy kivágódott székéből. Az ajtó felé rohanva visszaordított Bettijeannek: – Hívjon a laborból egy törzsorvost és egy vegyészt! Az a lány volt az, aki olyan idegesen viselkedett korábban az irodájában. Most szánalmas kis csomóként vinnyogva és remegve feküdt íróasztala és széke között, szeme tágra meredt a rémülettől. A többi lány az előcsarnok ajtajánál csoportosult, szemmel láthatólag készen a pánikszerű menekülésre. – Nem ragályos – dörmögte Andy. – Szerezzenek valami takarót vagy kabátot, amivel be lehet takarni. És hozzanak egy pohár vizet. – A lányok kihasználták az alkalmat, és elrohantak. Andy felnyalábolta az összeesett lányt, és finoman lefektette két összetolt íróasztalra. Egy székpárnát tett a feje alá. Ekkorra visszajöttek a többiek egy takaróval és egy pohár vízzel. Andy betakarta a lányt, és adott neki egy korty vizet. Hallotta, hogy valaki azt mondta: – Szegény Janis. – Most hogy érzi magát, Janis? – kérdezte Andy biztatóan. A lány mosolyt erőltetett ajkára, és levegőt szívott be. – Jobban. Én… úgy megijedtem. Hőemelkedés és szédülés… ugyan azok a tünetek, mint a járványnál. – Most már tudja, hogy nincs mitől félnie – mondta Andy, s hirtelen és nevetséges módon úgy érezte magát, mint egy doki, aki gyakorlottan nyugtatgatja a beteget. – Tudja, lehet, hogy eléggé szerencsétlenül érzi magát, de ettől az ízétől még senki sem dobta föl a talpát. Janis kifújta a levegőt, és megfeszült teste elernyedt. – Csak lassan – mondta Andy –, és azt akarom, hogy mondjon el nekem mindent, amit csinált, mindent, amit evett vagy ivott az utóbbi… mondjuk tizenkét órában. – Érezte, hogy szorosan mögötte áll valaki, s fejét elfordítva látta, hogy Bettijean van ott. Megpróbált mosolyogni. – Hány óra van? – kérdezte gyengén Janis. Andy rápillantott egy faliórára, s elámult meglepetésében. – Hajhali három – mondta az egyik lány. Közelebb húzódott Andyhez, s nyilvánvaló buzgósággal próbált Janis helyett a figyelem középpontjába kerülni. Andy nem vett tudomást róla. – Itt… itt vagyok… te jó ég, tegnap reggel kilenc óta – mondta Janis. – Bejöttem dolgozni, ahogy szoktam, és… Lassan, akadozva elmesélte egy átlagos munkanap megszokott foglalatosságait, aztán beszélt arról a néhány gyorsan bekapott falatról, amely vacsorául szolgált, és arról, hogy további öt órán át telefonja és írógépe mellett tartózkodott. – Körülbelül tizenegy óra volt, amikor bejött a váltás. – És akkor mit csinált? – kérdezte Andy. – Pi… pihentem egy kicsit, és… – Elefántcsontszínű bőre megpirosodott, a szín egészen bolyhos hajfürtjeinek tövéig terjedt, és arcát elfordította Andyről. – És ettem egy szendvicset, meg ittam egy kávét, és aludtam egy kicsit a női pihenőben, és… és ez minden. – És ez nem minden – sugalmazta neki Andy. – Mi volt még?
– Semmi – vágta rá gyorsan Janis. Andy a fejét rázta. – Mondja el, hátha ez segíteni fog. – De… de… – Valami szabályellenes volt? – Nem… nem tudom. Azt hiszem… – Garantálom az állását ebben a hivatalban. – Hát… – Látszott, hogy sírással küszködik, és kérlelő tekintetével Andyre pillantott, aztán Bettijeanre, majd kolléganőire. Végül beletörődötten ezt mondta: – Írtam… írtam egy levelet az anyámnak. Andy nyeléssel leplezte csalódásból eredő nyögését. – És megírta neki, hogy mit csinálunk itt. Janis bólintott, s tágra nyílt szemei könnybe szökkentek. – Feladta a levelet? – I… igen. – De nem használt hivatalos borítékot, hogy megspórolja a bélyeget? – Á, nem. Mindig hordok magamnál néhány bélyeget. – Elfojtotta feltörő zokogását. – Rosszul tettem? – Nem, nem hiszen – mondta Andy, s megveregette a vállát. – Biztosan semmi titkos nincs ebben a járványban. Most pedig ne izgassa magát, és… na, itt is van az orvos. Az orvos – egy fehér hajú őrnagy a légierőtől – becsörtetett a szobába. Egy fehér köpenyes laboráns haladt szorosan a nyomában. Andy csak vállat vont, és a lányra mutatott. Aztán elfordult, cigarettára gyújtott, és megpróbált a fejében kavargó gondolatokra koncentrálni. Orvosok, írók, idős társasági hölgyek, tisztviselők; Aspen, Taos és egyetemi városok; beteg emberek ezrei, abban a tennessee-i völgyben azonban egy sem: és néhány kormányhivatalnok; saját irodájában csak egy lány, aki betegebb és rémültebb volt egy levél miatt, és… – Álljon meg a menet! – kiáltotta Andy. A szobában mindenki megdermedt, ahogyan Andy megfordult, Bettijean íróasztalához rohant, és kirántotta a széles, felső fiókot. Átnyálazta tartalmát, aztán átugrott ahhoz az íróasztalhoz, amelyet Janis használt. Egymás után húzta ki a fiókokat. Egyiknek az alján megtalálta a lány táskáját. Feltépte, tartalmát az asztalra borította, és addig turkált a halomban, míg megtalálta, amit keresett. Odaadta a laboránsnak, és ezt mondta neki: – Kérek erről egy jelentést. De gyorsan! A laboráns kisietett. Andy Bettijeanhez fordult. – Hívja be ide a fejeseket. De először a tábornoknak szóljon. – Az orvosnak azt mondta: – Mindenből a legjobbat adja ennek a lánynak! Aztán visszament saját irodájába a jelentéshalomhoz. Még mindig azokat tanulmányozta, amikor megérkezett a tábornok. Fél tucat más fejes loholt szorosan a nyomá-
ban. Egy perccel később érkezett a laboráns. Hitetlenkedve rázta a fejét, amint a sebtében papírra vetett jelentést átadta Andynek. Ekkor Bettijean nyomakodott be a szobába, s megtörte a csendet. – Andy, az isten szerelmére mi ez? – Aztán az íróasztalt megkerülve Andy mögé állt, aki a tisztekre nézett. – Találtak valamit? – kérdezte a dandárparancsnok. – Valamelyik lány motyogott odakinn valamit írókról és orvosokról, fogászokról és egyetemi hallgatókról, kis titkárnőkről meg nagy titkárnőkről. Megállapítottak valamilyen tendenciát? Andy a laborjelentésre pillantott, és mosolya éppoly felszabadult volt, mint amenynyire fáradt. – A mi problémánk az volt – mondta –, hogy derítsük ki, mit csinál egy író, amit egy orvos nem csinál, miért betegedtek meg a kishivatalban dolgozó lányok, s miért nem a szenátorok meg a postai dolgozók, miért kapták meg a bacit az egyetemisták, és miért nem a falusi emberek Tennessee-ben? A laborjelentés nem teljes. Nem volt idejük, hogy izolálják a mérget, és gyógykezelést írjanak elő. De – föltartott egy négycentes bélyeget – itt van a gonosztevő, uraim! A fejesek elképedve és döbbenten álltak. Szájak maradtak tátva, szemek meredeztek Andyre meg a bélyegre. – Hát persze – mondta Bettijean. – Egyetemista srácok, eljegyzett lányok, újdonsült szülők és különösen írók, művészek meg költők – ők mindannyian sok bélyeget szoktak nyalni. A diplomásoknak titkárnőjük van. A nagyobb hivatalok postai bérmentesítő készüléket használnak, a kormányhivatalokban pedig ingyenes a bérmentesítés. – Andy – karjaival átölelte az őrmester nyakát –, Andy, maga csodálatos! – A jó öreg amerikai találékonyság – mondta az ezredes Andy telefonjáért nyúlva. – Tudtam, hogy szarrá tudjuk verni. Most mindössze azt kell tennünk, hogy… – Lassan a testtel, ezredes – mondta élesen a dandárparancsnok. Megvárta, míg az ezredes visszahúzódik, aztán Andyhez fordult. – Ez a maga bulija. Mit javasol? – Szólaljon meg valaki – akár maga az elnök – valamennyi rádió- és tévéhálózaton. Mondjon el mindent őszintén a négycentesekről, és figyelmeztessen mindenkit, hogy ne nyaljon semmilyen bélyeget. Azután… Abbahagyta, mert csengett a telefonja. Fölvette, belehallgatott egy pillanatig, aztán letette, és azt mondta: – De a nagy bejelentés előtt szóljanak valakinek, hogy ellenőrizze a személyi állomány megbízhatóságát, minden üzemben, ahol bélyegeket nyomtatnak. Ez jó nagy szám. Lehet, hogy már évekkel ezelőtt beépítettek valakit, hogy végrehajtsa ezt az akciót. Nem lehetett túl nehéz. Arra azonban még nincs bizonyítékunk, hogy összeesküvés volt. Lehetett puszta véletlen is: valami vegyianyag megromlott a ragasztóban, Hordókban tartják a ragasztót? Ki kell deríteni, ki férhet hozzá. És… ja, a telefonhívás. A laborból jött.
Az ellenszer egyszerű, de a kúrát gyorsan kell lebonyolítani. Telefonon vagy rádión el kell juttatni a gyógyászati információt az orvosoknak. Akivel beszéltem, azt mondta, hogy hat óra múlva megkezdhetik a kórházak kiürítését. És talán csinálhatnánk egy kis propagandát is. „Az Egyesült Államok legyőzte a rejtélyes vírust” vagy valami ilyesmit. És küldhetünk egy bélyeggyűjteményt a Kremlbe, és… Hű, vegye át, uram. Én kifulladtam. A tábornok megfordult, s csak úgy záporoztak parancsai. A tisztek kitódultak a folyosóra. Csak a dandárparancsnok maradt, bozontos szemöldökét zavartan ráncolva. – De maga azt mondta, hogy a postai dolgozók nem betegedtek meg. Andy kuncogott. – Így igaz. Látott már valaha is postahivatalnokot bélyeget nyalni? Ők mindig szivacsot használnak. A tábornok Bettijeanre, Andyre, a bélyegre nézett. Szélesen elmosolyodott, majd a mosoly viharos nevetéssé vált. – Mit szólnának egy harmincnapos szabadságoláshoz, hogy kipihenjék magukat, vagy hogy jobban megismerjék egymást? Bettijean felsikított. Andy megfogta a kezét. – És amíg távol lesznek – folytatta a tábornok –, meglátom, milyen összeköttetéseket vehetek igénybe. Ha nem tudok egy-egy tábortiszti kinevezést kiügyeskedni maguknak, akkor olyan gyorsan keresztülzavarom mindkettőjüket a tisztiiskolán, hogy arra sem lesz idejük, hogy feltűzzék a sávokat. A szabadságolás említése után azonban már sem Andy, sem Bettijean nem hallott egy szót sem. Mint két szerelmes kisdiák, elmerültek egymás szemének mélységében. A tábornok pedig még mindig mosolygott magában, amikor bal kezébe vette a magányos négycentest, jobb kezéből pisztolyt formált, és őrizet alatt vitte ki a bélyeget az irodából. Kóczián János fordítása
Piotr Gạsiorowski – Piotr Kościński ÜVEGGYÖNGYÖK Smith úr beszállt a liftbe, és megnyomta a 98-as gombot. A lift hangtalanul iramodott a magasba, és alig fél perc múlva lágyan fékezett. Az ajtó kinyílt, és Smith nyugodt léptekkel ment a New Fruit Company, Igazgatósági Irodák feliratú ajtóhoz. Alatta lógott egy kisebb felirat: „A mai napon az iroda zárva van”. Smith sietség nélkül bement, és a titkárnő üres szobáján áthaladva belépett a szobájába. Az íróasztalába volt építve a teleportáló készülék. Órájára pillantott – két perc múlva öt. Már nem kellett sokáig várnia. Pontosan ötkor csöndes bugás hallatszott, és a bútor addig üres belsejében materializálódott Hee úr. A legjobb ezüstözött gála-kezeslábasát viselte. – Üdv, nagymester! – nyikorogta Hee úr. Ismerte a nyelvet, nem volt szüksége tolmácsra. – Miért hívatott? – Üdvözlöm. Remélem, a teleportálás fájdalommentes volt? – Köszönöm. A piklinátorok kissé vinkeltek, de úgy általában jobb volt, mint máskor. Smith zavartan nyelt egyet. – Hee úr… az ügy komoly. A melbourne-i páholy nem vásárolja meg önnek azt a földdarabot gyakorlótérnek. – Nagymester, mit jelentsen ez? – És ez még nem minden – tette hozzá Smith –, a johannesburgi páholy nem intézi el önnek az áruszállítást, no és London sem teljesíti a vállalását. Hee kiegyenesedett, így érte el a négylábnyi magasságot. – Bripum, bripum és még egyszer: bripum! Méltóztatna megmagyarázni, miről van sző? Smith kinyitotta táskáját, dokumentumokat vett elő. – Íme, itt van a Titok rendje mesterei legfelsőbb tanácsa döntése. A rend kénytelen közölni, hogy mivel ön nem tartotta be az 1623-as egyezséget, amelyet az ön apja kötött a rend nagymesterével, Franklin Brownnal, együttműködésünket a mai nappal felmondjuk… Hee úr elzöldült, két csápjával kapta ki a papírokat Smith kezéből, és átfutotta az aláírásokat. – …Smith, Martin. Abu Ahmed, de Vries, Schulz, Schmidt, Koyotawa… hát mindnyájan aláírták? – Igen, az összes nagymester. – Azonnal hívja össze a legfelsőbb tanácsot, és vonják vissza ezt az ostobaságot! Talán egy kulfa találta el a brinnjüket, vagy más bajuk esett? Én nem tartom be az egyezséget, éééén…? Smith elővette a következő papírt.
– Bizonyítékaink vannak arra, hogy 1960-tól kezdve az ön segítsége tulajdonképpen a nullával egyenlő. A második világháborút már felemlegette önnek az előző nagymester, hát nem térek vissza erre a kellemetlen ügyre; de a legutóbbi libanoni események alatt az ön összekötője egyáltalán fel sem bukkant! Ugyanakkor az ufókat szinte csapatosan látják! Hee úr – úgy tűnt – nem is figyel rá. Csak egyre zöldebb lett. – Hogy én… én nem segítek? Hát ki intézte el a terroristákat Mogadishuban? Tán a Mars-lakók? – A dicsekvése csak holmi mendemondákon alapul, uram. Beszélték ugyan, hogy az akcióban a földi embereken kívül még valaki részt vett, de hát… – Hogy essenek egy fekete lyukba! És az a harminc tonna arany a múlt évben? – Ismétlődik a történet az üveggyöngyökkel – mormolta Smith úr. – Miféle történet? Miféle üveggyöngyökkel? – Üvegből készült kis golyók, középen lyukkal, így felfűzhetők cérnára vagy zsinórra. – Smith legyintett, nem nagyon tudta, hogyan magyarázza meg a dolgot. – Mi köze ennek ehhez? – Az őseink ilyen gyöngyökért vásárolták meg az indiánoktól majdnem az egész Amerikát. Számunkra ez értéktelen szemét volt, de az indiánoknak többet ért, mint az arany. Brazíliában még ma is lehet ilyenekért uránban gazdag területeket vásárolni. Maga aranyat ad nekünk, amire maguknak egyáltalán nincs szükségük, helyette elszállít innen olyasmit, aminek az értékét mi csak sejtjük. Például miért volt szüksége a minnesotai West Cityből származó bauxitra? – Smith úr, ne feledje el, hogy a Föld az enyém! Nem azért vásárolta meg az apám 350 évvel ezelőtt, és nem azért folytattuk az együttműködést a szabadkőművesekkel ennyi századon át, hogy most elveszítsek mindent? – A Föld nem az öné, hanem a miénk! Hee úr azonnal alsó csápjaira ugrott. – Most elmegyek. De ha majd visszajövök, itt kvark kvarkon nem maradi Elpusztítom a rendjüket is! – Ha csak egy csápmozdulatot tesz, kitálalunk mindent a közvéleménynek, és biztos lehet benne, hogy a földiek harcolni fognak a bolygójukért! Hee erre megfenyegette: – Csináljon, amit akar, megszívhatja a kipufogócsövemet! A Földön kívül van még 167 bolygóm, és azok sokkal többet jövedelmeznek! Hát akkor legyenek szabadok… hogy robbanjon fel a Napjuk! Hee úr gyors mozdulattal beugrott az íróasztalba, magára húzta a teleporter fedelét. Kis bugás, és csönd lett. Smith kivárt egy percet. Szóval vége a játszmának! Egyetlen mozdulattal levette fejéről az álarcot, és mélyen beszívta a nitrogénban gazdag, aromatikus földi levegőt. Akkor hát hétévi munkája meghozta gyümölcsét! A legnagyobb szakmai sikerét aratta az imént azóta, hogy ügyfele, Bbaar úr az Acmal bolygóról megbízta: szerezze meg neki a Földet a konkurenciától. A honoráriumát maga választhatja meg: vagy 2 százalék a West City-i bauxit hasznából, vagy 250 ezer egy összegben. Ez elég lesz egy
hosszú, nyugodt életre, no és végre felhagyhat ezzel a veszélyes szakmával is. Hiszen nem könnyű manapság bolygóközi ipari kémnek lenni. Nemere István fordítása Rózsa Károly rajza TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS FOLYÓIRAT Megjelenik havonta Főszerkesztő: Kuczka Péter Kiadja a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Felelős kiadó: Sziládi János igazgató Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, XIV., Hermina út 57-59. Telefon: 121-2390. Levélcím: Budapest, Pf. 277, 1392 Készült a Dabasi Nyomdában Felelős vezető: Bálint Csaba igazgató Munkaszám: 92-0122 Munkatársak: Futaki József főszerkesztő-helyettes, Balázs Éva szerkesztő, Simon Mária olvasószerkesztő, F. Nagy Piroska szerkesztőségi titkár, Szilágyi Eta tördelőszerkesztő Kéziratokat és képekét nem őrzünk meg és nem küldünk vissza! Terjeszti a Magyar Posta Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest XIII., Lehel u. 10/A 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Postabank Rt. 219-98636) 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra Előfizetési díj fél évre 432 Ft, egy évre 864 Ft Egyes szám ára 72 Ft HU ISSN 0133-2430 Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat, H-1389 Budapest, Postafiók 149. A folyóirat Csehszlovákiában, Romániában, Bulgáriában, Lengyelországban a helyi postahivatalokban rendelhető meg.
