KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK SZERKESZTI: KUCKA PÉTER

KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK

SZERKESZTI: KUCKA PÉTER

SZEPES MÁRIA

Tükörajtó a tengerben TUDOMÁNYOSFANTASZTIKUS REGÉNY

KOZMOSZ KÖNYVEK BUDAPEST, 1975

A FEDÉLTERV PANNER LÁSZLÓ MUNKÁJA

AZ UTÓSZÓT FARKAS HENRIK AZ ÉLETRAJZOT KUCZKA PÉTER ÍRTA

Szepes Mária, 1975

© Silent Library Project - Poty, 2012 http: //www. scribd. com/doc/69940481/A-halhatatlansag-halala Aki tud SLP-hez ACC-ot segítsen

TARTALOM

„Homo submarini” Oanna és Oannes Hullámjáték Az élet kenyere Chriseis A tengerből jött ember Holtpont ! Az eltűnt csiga Az áttörhetetlen fal Lehetetlen lehetőségek

7 10 14 19 27 31 34 38 49

„Meggyűrűzött madarak” A megszakított áramkör A meghasadt kristály Árnyak Pellengér Az első modell A főtárgyalás ,,Meggyűrűzött madarak” Ötön túli érzékszervek A kozmikus kripta A tizenhármak Az őrző Poszeidónisz Mélyvíz Hasadó gombák Utolsó órák A tükörajtó kulcsa

59 67 71 75 81 89 98 106 111 115 119 121 128 131 135 139

,,Az idő összeforrt sebe” A mitikus név Visszatekintő tükör A jövő árnyai Jelbeszéd két part között „Az idő összeforrt sebe”

146 153 156 161 162

Néhány szó a szerzőről Utószó

166 170

„HOMO SUBMARINI”

OANNA ÉS OANNES

Az ezüstös buborékfelhőben emelkedő Medúza belsejében alig lehetett észlelni a mozgást, noha a mélységmérő mutatója a hetvenötös számon rezgett. A jármű az ötezer-hatszáz méteres mélységből úgy fúrta át magát a tenger súlyos víztömegén, mint egy űrrakéta a földet körülvevő légóceánon. A tágas, diszkosz alakú laboratórium belsejében egyenletes, sós illatú légkör uralkodott. A Medúza utasainak szervezete az enyhe túlnyomást csecsemő-, sőt embriókoruk óta megszokta már. Aquapolisban születtek. A tengeri nemzedékhez tartoztak mindketten, s a víz alatti „új világrész” a szárazfölditől teljesen eltérő atmoszférája létfeltételükké változott. Oanna és Tymon doktor saját külön bolygójuknak érezték a kétszemélyesre tervezett Medúzát.

Tymon bizonyos volt benne, hogy egyedül, Oanna nélkül sohasem hozhatta volna létre a mélytengeri kutatás forradalmasító laboratóriumot, amely embereket juttatott az óceán legmélyebb pontjára és veszély nélkül vissza is hozta őket onnan. A gondolat születésének pillanatában még egyikük sem hitte, hogy a gyermeki „agy-rohamozás” valószínűtlen képzetei valóban testet ölthetnek egykor. A feladatot, egy igen régi oceanográfiai tételt, Oanna édesapjától, Galenus professzortól kapták, próbálják kibontakoztatni a benne rejlő lehetőségeket. Fantáziáljanak róla szabadon. Ne riadjanak vissza a legmeg-hökkentőbb feltevésektől sem. Alig nyolcévesek voltak akkor, bár a tengeri nemzedék szellemi fejlődésében ez éppen kétszer annyi évet jelentett. A tétel, amelyet csaknem kétszáz évvel ezelőtt, a XX. század utolsó harmadában fogalmaztak meg, így hangzott: „Nyomás nincs, csak nyomáskülönbség van.” Azután megkapták a szellemi „indítórakétagyújtást” is hozzá: „A mélytengeri állatok testnedveiben a belső nyomás kiegyensúlyozza a külsőt.” Tymon valójában e gyermekkori szabad fantáziálás alatt találta fel a Medúzát, noha gyakorlati megvalósításához évtizedes, szívós erőfeszítés kellett. Munkájában csalódások, holtpontok hullámvölgyei újabb nekirugaszkodásokkal váltakoztak. Mindegy. A sötét időszakok keserű ízét elmosta a siker. A Medúzának most már számtalan társa cserkészte be a tenger embernek eddig hozzáférhetetlen mélységeit. S az elvet, hogy a mélytengeri járművek, épületek falaiban a mélytengeri 7

állatok testnedveinek összetételéhez hasonló folyadék belső nyomása automatikusan kiegyenlítette a növekvő vagy csökkenő külső nyomást, egyre több területen, így a nagy mélységekben folyó építkezéseknél is alkalmazni kezdték. A laboratórium készülékei felszíni vihart jeleztek. Képernyőjükön haragoszöld, hegymagasságú hullámok tornyosultak, de idelent a tenger víztömege szinte mozdulatlan volt. Védett csend vette körül őket. „Ha az embrió tudatosan érezni és gondolkozni tudna, ilyen hálás öröm- fogná el az anyaméh magzatvizében” - suhant át Oanna agyán. Mennyire szerette ezt az álomszerű lebegést az óriási mélység és a homályos tükörként csillámló felszín között! Csak itt érezte biztonságban magát. A szárazföld nyugtalan légtengerében, mikor fellátogatott valamelyik emberektől, járművektől nyüzsgő partra, pánik fogta el. Hiányzott neki a víz puha, védő párnázata, az a folyékony elem, amely durva zajokat, mozgásokat kiszűrő álomanyagként fogta körül a tengerben. Minden nyersnek, érdesnek, rikítónak tűnt odafönt. Emberek, állatok, járművek hirtelen, lármás megnyilvánulásait támadásnak érezte. Csak felszíni erdők, ligetek magányában tudott , elnyugodni, ahol a bokrok, fák levelei s a selymes, virágos fűtenger halk zúgással lengett, hullámzott, mint a tenger élő vegetációja. Szárazföldi kollégáinak szégyellte bevallani, hogy a madarak éles csivitelése, üveghangú füttyei, trillái megijesztették ilyenkor. Pedig, szerette a madarakat, amelyeknek csaknem valamennyi előképét megtalálta saját környezetében, a vízben, s Aquapolis terein, kertjeiben, ahol a dísznövények nagy része is élő, érzékeny állat volt. Tymonnak már egészen korán elárulta szorongását a fenti dolgoktól. Persze akkor még alig voltak szavai hozzá. Aquapolis mélytengeri óvodájában egy fiatal delfin nőstény háttal szorosan a hímjéhez simult, azután ketten együtt villámgyorsan keringeni kezdtek körülöttük az óvodaparkban, ahol a gyerekek együtt hancúroztak a szelíd, kíváncsi halakkal, fóka-, delfin- és vidrakölykökkel. A delfinek részéről kihívás volt ez, vajon az óvodások követni tudják-e őket a szédítő forgásban. Oannának és Tymonnak sikerült. Eközben érezték meg az összesimulás gyöngéd áramát, azt, hogy sokkal jobb egymásban megtámaszkodva taposni a vizet. E pozitúra feloldotta magányukat. Csak mozdulatjelzéseket válthattak közben, vagy hangtalanul kuncogtak védőálarcuk alatt. Nevetésük fölfelé szálló légbuborékai s testük gyönge rezgése árulta el, hogy titkos vidámságukat is megosztották egymással. Oanna akkor egy ízben ujjával a felszín felé mutatott, s mindkét kézfejét megforgatta: „Nem jó odafönt. Nem szeretem.” E kézjátékot Tymon rögtön megismételte. Környezetük sokat mulatott együttes delfinkeringésükön. Társaik állandóan csúfolódtak rajta. Mégis kitartottak mellette. Kamaszkorukig. A pubertás félszeg szégyenkezése elriasztotta őket attól, hogy ennyire bizalmas közelségben mutatkozzanak mások előtt. De ahogy egyedül maradtak az Aquapolison túl kitáruló mélytengeri erdők piros 8

korallsziklái, lengő moszatfátylai, csillámló, sűrű halrajai között, összesimultak. Keresték egymás testének biztonságát. Éppúgy, mint Scilla és Arlequin. E velük együtt növekvő két delfin állandó pajtásukká, kísérőjükké lett. A mélytengeri óvodában nevezték el Tymont Oannesnek, Nesnek, Oanna után. Hozzászoktak, hogy elválhatatlanok. Oanna és Oannes. Vállalták az új nevet. Szerették Oannest. Az asszír-babilóniai mítosz szerint ő volt az első „kétéltű ember”. A mélytengeri nemzedéket erősen foglalkoztatta ez a ,,félisteni ős”, aki nappalait a szárazföldön töltötte. Az emberi fajta asszonyaival gyermekeket nemzett. Tudományra, művészetekre, szántás-vetésre, állattenyésztésre tanította őket. Városokat, templomokat építtetett velük. Törvényeket, mértéket adott nekik. Beavatta őket mindazokba a tevékenységekbe, amelyek a közösségi élethez szükségesek. De amint a nap leszállt, a tengerbe merült, s ott töltötte az éjszakát. A XXII. század modern „kétéltű!” úgy érezték, valamiképpen inkább Oannestől, mint a felszíni halandóktól származnak, még akkor is, ha nincs halfarkuk, s bőrüket nem borítják ezüstös pikkelyek.

9

HULLÁMJÁTÉK Érzékeik ébredésekor Oanna és Oannes. delfinpárként lebegő teste szinte észrevétlenül siklott át a gyermeki összesimulást az öleléstől elválasztó határvonalon. E nap minden évfordulóján felkeresték a kis polinéziai szigetet Aquapolis közelében, ahol először ismerték meg az egykori bennszülöttek szokásait. Tanulmányi , kiránduláson voltak a mélytengeri Halbiológiai Egyetem többi végzős növendékével együtt. A sziget spirál formájú, áttetsző falú néprajzi múzeuma szárazra vetődött tritonkürtcsigához hasonlított. Ez az építészeti stílus, éppúgy, mint általában az egyre nagyobb hatással érvényesülő, új művészeti irányok, a tengerből került a szárazföldre. Akár a partra kúszó vagy röppenő élet maga, Aquapolis művésznegyedéből hódította meg a föld vízből kiemelkedő részeit. .E művésznegyedet az ősi Egyiptom alviláglegendája után ,^mentinek” nevezték el. A múzeum harmincöt évvel ezelőtt, 2160-ban épült. Termeinek valamennyi falán naparanytól átszőtt tenger alatti táj vetülete rezgett rebbenő halrajokkal, barna és mályvaszínű tengeri sünökkel, fantasztikus rákokkal, kígyókarú, tűzvörös csillagokkal és virágmedúzákkal. Úgy érezték, otthon vannak e zárt, tengeri csigaházban. Egyik helyiség falainak hínárőserdejében látták meg az apró tengeri kagylók, csigák ékköveivel díszített totemoszlopot. Barna testű, izmos, fiatal emberpár merült alá a szerelem időtlenül régi oltárához. Az élő múlt termében jártak, ahol színes, plasztikus körpanorámában pergett a sziget népének története. Az egykori házassági szertartás legtitokzatosabb aktusához érkeztek, amely e nászmerüléssel az emberi lét gyökereihez vezette vissza az életet továbbszövő szeretőket. A meztelen mellű lány laza, virágos ágyékkötője s hosszú, fekete haja liánkarokként lengett a szüntelen víz alatti áramlásban. A lány leoldotta ágyékkötőjét és ráakasztotta az oszlopra. Nem viseltek védőálarcot. Tüdejüket gyöngyhalász elődeik évszázados gyakorlata és a kora gyermekségüktől űzött merülések rendkívül hosszú víz alatti tartózkodásra tették alkalmassá. Oanna nem mert Tymonra nézni, de tudta, azonos gondolat villáma fénylett fel benne. Erre vártak mindketten. Még aznap délután az oszlop keresésére indultak, társaiktól elszakadva az élénkzöld parti hullámok zajlásában. Felügyelőik valamennyi ükét megajándékozták az egykori bennszülöttek színes ágyékkötőjével. A lányok illatos trópusi virágokkal díszítették a hajukat, ahogy a múzeum szépséges árnyalakjain látták. Oanna és Oannes nem vittek magukkal védőálarcot. Feltűnt volna a többieknek. Százszor is lemerültek a parti vizek mélyére. Beúsztak a 10

védett kis öblök üveg-szerűen áttetsző, folyékony aranyába, míg megtalálták végre az oszlopot. Oannát Tymon hangja hirtelen visszarántotta a Medúza belsejébe emlékei közül a jelenbe. - Hol jártál? - kérdezte a férfi mosolyogva, de szeme éber és nyugtalan volt az irányítóasztal tárcsái fölött. Oanna visszamosolygott rá. - Nem tudod? - Sejtem. - Honnan sejted? - Közeledik az évforduló. A hetedik. Hét év! - Oanna hitetlenül megcsóválta a fejét. - Nem lehet igaz. Alig néhány perce történt. Tymon mosolyát árnyék fedte el. Oanna moshatóbbnak találta így felhős, tűnődi) szemmel és vékonyra zárt szájjal. Felidézte izgatott, kisfiúarcát, mikor együtt vittek véghez valami külön ..delfinakciót", titkot osztottak meg egymással, vagy közösen hallgatták a vén Szel ion múltat idéző meséit az iskola élő kertjében, szünetek alatt. Barátja arcának valamennyi rezdülését ismerte, mégse szokta meg soha. Tudta, az is leolvassa róla mindem érzését, talán gondolatát is, de az utolsó két évben valahogy másképp volt minden, mint azelőtt. Nem tudtak teljesen vak bizalommal azonosulni egymással. Pszichológiai gyakorlata ezer mentséget. pontos neveket talált a férfi állapotára. Agyonhajszolja magát. Rászokott a Phantasolra. Alig alszik. Étvágytalan. A kimerültségtől egyre ingerlékenyebb. De az értelmes meghatározások nem segítettek sem Tymonon, sem rajta. Tehetetlenül szenvedett Tymon furcsa megváltozásától. Néhány hónappal ezelőtt, mikor barátja nála töltötte az éjszakát, mély álmából arra riadt fel, hogy Tymon a derengő fényben éberen nézi. - Mi bajod van? - kérdezte tőle kényelmetlenül. - Kirké lehetett ilyen zaklatóan fiatal, mégis valahol a mély tudat óceánjában évezredesen öreg - mondta Tymon a könyökére támaszkodva. - És szép. Fogalmad sincs róla, milyen ijesztően szép vagy. - Ijesztően? - Rossz érzés érintette ettől a kifejezéstől. - Kirké kegyetlen volt. Én nem vagyok kegyetlen. - Ezt te nem érted. A szépségben mindig van valami kegyetlen. Nem lehet megragadni. Nem lehet teljesen birtokolni. Külön marad. És távol. - Képzelődsz! Szelion már gyermekkorunkban mondogatta, annyira hasonlítunk egymáshoz, mintha testvérek lennénk. Akkor te is szép vagy. És kegyetlen. - Erőltetett nevetése visszhang nélkül maradt. - Szelion téved! - Tymon csökönyösen megmaradt saját benső kínpadján. - Minden mélytengeri gyerek hasonlít egy kicsit a másikra. Mert valamennyien túlnyomás alatt születtünk. Neked hínárzöld, 11

keskeny szemed van, tele zátonyokkal. Te arra születtél, hogy szenvedést okozz! - Honnan veszed ezt az őrültséget?! - Hirtelen megéreztem. Egyik éjszaka. Talán másfél évvel ezelőtt. Egyszerre tudtam, hogy . . . Hiába! Ezt nem lehet megmagyarázni ! Oannának az volt a képzete, Tymon fénysebességgel távolodik tőle, magába zuhanva egyedül hagyja őt. Ezt nem tudta elviselni. - Ne! Kérlek! Ne! - Átölelte, hozzásimult. - Félek, ha ilyen bolondságokat beszélsz! Közeledése felgyújtotta a férfit, de szeretkezésük nem tüntette el Oanna szorongását. Mintha barátjában rejtett betegséggócot pillantott volna meg, amiről nem tudott eddig. Tisztában volt vele, hogy a tengeri nemzedék érzékenyebb, kiegyensúlyozatlanabb a földi generációnál. Ideg-feszültségük nagyobb, szellemi fejlődésük gyorsabb. S Tymon az egyenlők között is az első. Alig húszévesen nyerte el Aquapolis Oceanográfiai Akadémiájának egyik legnagyobb kitüntetését. Oanna édesapja, Galenus professzor mellé került asszisztensnek a biotechnika fakultására. Ott is együtt dolgoztak tehát. Idegorvos barátjuk, Tenniosz gyakran célozgatott bizonyos kedélyviharok alkalmával Tymon „énhasadásaira”. Tréfásan persze. Mikor barátja egyik idegösszeomlásakor komolyan megkérdezte tőle, Tymont valóban beteges idegalkatúnak tartja-e, nem adott egyenes választ: „Éppúgy tudod, mint én, hogy a szülei tragikus balesetének sokkjától még mindig nem sikerült teljesen megszabadítanunk. Ne törődj vele. Majd kinövi. Különben is te vagy a legjobb gyógyszere!” Akkor kezdett igazán nyugtalankodni miatta. Tymon alig nyolcéves volt, mikor szülei meghaltak. Sohasem beszélt róluk. Együtt pusztultak el kis mélytengeri járművükben, amelyet Tymon futólag egyszer „vacak, kezdetleges tragacsnak” nevezett, de többet nem mondott róla. Újra rápillantott az irányító asztal tárcsái között manipuláló férfira, aki ösztön-és gondolatvilága minden területén társa tudott lenni, csak biztonságérzetében nem osztozott. A víz áttetszőbbé vált a gyöngyuszályos Medúza körül. Felbukkantak Aquapolis sziderionlámpáinak távoli fényrezgései. A széles, domború ciklopszablak kivetülő sugárnyalábjában megjelent két delfinjük, Scilla és Arlequin nevető pofája. Hiába zárták be őket az Akadémia parkjának etetőhálójába, kiszabadították magukat, mert csalhatatlan „radarjuk” közeledésüket jelezte, és ilyen messzire is eléjük úsztak. Szemük csillogott, madárcsőrszerű, nyitott szájukból légbuborékok szálltak fölfelé. Riadt csikóhalak, smaragd- és sárga színű csíkokból szőtt díszpalástú, türkizkék arcú császárhalak, ormányos pillangósügérek menekültek riadtan óriási örvényt kavaró bukfenceik elől. Hangszórójukon át hallották fütyülő, csipogó kiáltozásukat, amelyet az ultrahangadapter emberi fülnek is tisztán érzékelhető, széthúzott skálájú „delfinénekké” fordított le rögtön. Oannát, valahányszor hallotta, mélyen megrendítette vak, boldog 12

emberimádatuk, amely e szelíd, elképesztő teljesítményekre idomított tengeri emlősöknél túlhaladta a kutya ragaszkodó hűségét. Egész fajtáját érdemtelennek érezte erre az ujjongó örömhimnuszra. Igaz, már nem pusztították őket esztelen vadsággal, s vagy másfél évszázada az ember egész szégyenteljes offenzívája megszűnt saját bölcsője, életfeltételeinek forrása, a tenger ellen. De a delfinek akkor is hóhéraik szövetségesei, életmentő segítőtársai voltak, mikor azok könyörtelen hajtóvadászatot folytattak ellenük. Oanna hirtelen kikapcsolta az adaptert. Tymon meglepődve rápillantott. - Buta érzékenység - mondta Oanna zavartan. - Ilyenkor mindig verekedni szeretnék tudatlan elődeinkkel! Tymon újra munkájához fordult,, s Oanna rögtön megérezte, ez megint rejtőzés. A férfi következő mondata igazolta sejtelmét: - Bíróság elé állítanád a halászokat, és rájuk olvasnád, hogy a delfinek sokkal jobbak, intelligensebbek, mint az emberek. Azután meztelenül a vízbe hajszolnád valamennyit, és szigonnyal halásznál rájuk. - Nemcsak őket kényszeríteném rá, hogy átéljék a delfinek szenvedéseit, hanem megbízóikat is! Neked nem az a véleményed, hogy a delfinek jobbak az embereknél? - Bizonyos értelemben igen. - Tymon még mindig kerülte a pillantását. - De ha pontosan akarom meghatározni, azt kell mondanom: a delfinek részben többek, részben kevesebbek nálunk. - Mi a több bennük? Tymon idegesen elnevette magát: - Humánusabbak az embernél. - És miben kevesebbek? „Miért faggatom, hiszen érzem, megint tilos területre csúszunk át, amit jobb nem érinteni” - jelzett veszélyt Oanna értelme, de valami csökönyös ingerültség továbbsodorta az annyiszor megjárt zsákutcában. - Nincs bennük semmi becsvágy! - Tymon újra bekapcsolta az ultrahangadaptert. Hirtelen beomlott hozzájuk a tengeri koncertmillió árnyalata: halak fecsegése, mormoló, fütyülő, röfögő, csipogó, magas üveghangon sikkantó, trillázó staccatók, surrogó, zúgó, pattogó zörejek. Ez is gondolatálcázás volt. - Nem kívánnak hasznos műveket létrehozni. Nem teremtenek civilizációt. - Igaz. Van azonban egy csomó magasabb rendű érzékszervük, amelyeket a mi biotechnikai civilizációnk meg sem közelített eddig. Én imádom a delfineket! - Alaposan el is kényeztetted őket! Napról napra engedetlenebbek és pimaszabbak! - Tymon hangját most már nyílt sértődöttség színezte át. - Csak okosak és leleményesek. Gyerekek maradtak. Rosszalkodnak néha. Mint mi annak idején. Örülök, hogy ilyenek. Te nem?

13

- Engem zavar, hogy testük felépítése annyira hasonlít a miénkhez. Mikor Arlequin nyakát átöleled a vízben... - megtorpant. Szeme rávillant Oannára. - Csak játszom vele és Scillával -mondta hűvösen. „Meg kell őriznem az önuralmamat! - ismételgette magában. - Csak így segíthetek neki leküzdeni ezt az ostoba mániát!” - Én büszke vagyok erre a hasonlóságra! - szakadt ki belőle mégis. „Miért kiáltottam ezt ilyen hangosan, mint egy dacos kölyök?” - Nem akart ellenkezni Tymonnal. Naponta elhatározta, kerüli a delfintémát. Legtöbbször emiatt támadt közöttük nézeteltérés. Nevetségesnek találta, hogy barátja erre is féltékeny, de nem szabad mutatnia, mert akkor a férfi egyre karmolóbb, mindkettőjüket megsebző szavakba hajszolja magát. Mint kisfiúkorában. Saját asztala mellől átnyúlt Tymon kezéhez. Annak ujjai védekező polipkarokként megrándultak tenyere alatt. - Nes - kérlelte halkan. - Ugye tudod, milyen alaptalan őrültség mesterséges összeütközéseket teremteni közöttünk? Te meg én. És minden rendben van. Nos? Nem kapom meg a válaszjelszót? Tymon arca megenyhült. Másik kezével megdörzsölte magas, keskeny homlokát. Mennyire ismerte Oanna ezt a mozdulatot! - Te meg én - súgta a férfi alig hallhatóan. - Csak ez van. Semmi más nem számít! - Hátradőlt. - Szamár vagyok. Bocsáss meg. Holnap elmegyek Tennioszhoz, és feltöltetem az idegeimet. - Elkísérlek. - Nem! Nem szükséges. Ez megint hiba volt. Tennioszra is féltékeny. Mindenre és mindenkire gyanakszik, aki a közelébe kerül. Pedig soha semmi okot nem ad rá. - Jó. Ahogy akarod. - Persze még este átszól Tenniosznak, küldjék el Tymont pihenni. Ő is szabaddá teszi magát arra az időre.

AZ ÉLET KENYERE Oanna benyomta az egyik emelő billentyűjét. Egy csomó, mélységből felmarkolt plankton siklott a kísérleti tartályba, növények, állatok, egysejtűek és gerincesek elhalt tetemei, amelyek szüntelen esőként permeteztek alá a tengerfenékre, a halak „legelőjére”, az ott élő szervezetek táplálékául. Már a gépesített algagyártelepek sugárzó asztróniumtömbjei fölött lebegtek- A tenger alatti „mezőgazdaság” e nagyüzemei hatalmas kígyótestekként fonták körül Aquapolis egész környékét. Széndioxiddal dúsított, levegővel mozgatott tartályaiban éjjel-nappal termelték az emberi táplálkozás, takarmányozás és gyógyítás alapanyagát, a „zöld 14

lisztet”, amely a biokémikusok kezében nagy hatású megelőző, serkentő és hiányokat pótló vegyszerekké, tápszerekké változott. Kenyeret, süteményeket sütöttek belőle, de nem volt olyan ínyenceknek való ételkülönlegesség, illatos gyümölcssűrítmény, frissítő ital, mesterséges tejtermék, amelyet hiteles módon elő ne állítottak volna a fehérjék, zsírok, vitaminok e csodálatos növényveteránjaiból. Hajdan ott küzdöttek az őstenger meleg vizében, s most az emberiség jelenét és jövőjét biztosították. A naponta nyolcszor osztódó egysejtűek nemcsak a leggazdagabb szervesanyagforrást jelentették, hanem az ember létlehetőségének nélkülözhetetlen feltételét is. Az általuk termelt széndioxidért oxigént - tiszta levegőt - adtak cserébe a tengerben és a föld egész légkörében. Az áttetsző asztróniumfalon át látták a tartályok körül tevékenykedő algacsoport tagjait; kollégáikat, barátaikat. Ha Oanna lehunyta a szemét, képzeletében megjelent az arcuk. Együtt nőtt fel velük. Jó érzés volt közéjük tartozni Aquapolis merész kísérletének részeként. S e kísérlet eddig sikeres volt. Olyan, amilyennek a tudomány látnokai jövendölték. Valamennyit lehozták magukkal új tengeri hazájukba. Beépítették mindennapi életükbe. Abissziumból készült szobraikat sós tenger mosta a víz alatti város sugárútjain, terein. Tantételeiket, izgalmas feltevéseiket színes, plasztikus emlékalakjuk hologramja ismételte, belső városuk archívumának, Poszeidónisznak komputercsarnokában. Mert Aquapolis azzá lett, aminek szánták: a föld életfeltételeinek őre a tenger alatt. Új nyersanyagok, üzemanyagok és táplálékok kimeríthetetlen forrását tárta fel, s az embert, aki a XXI század elején már rohamosan haladt önnön elpusztítása felé, megmentette a végső katasztrófától. Mert a tizenkettedik óra baljós jelenségeivel párhuzamosan kibontakoztak a tudományos fejlődés ragyogó eredményei is. A tudattágító fejlődés új pedagógiai módszereket teremtett. S e reform nem csupán kiváló szakembereket, hanem egyetemes látású agyakat fejlesztett ki. Felismerték, hogy az égető problémák szinte emberfeletti erőfeszítéseket, teljes irányváltoztatást követelnek, mégpedig egészen szokatlan eszközök alkalmazásával. A „hogyan tovább?” előrejelzése valójában már megszületett akkor az asztrofizikusok, biokémikusok, a társadalomtudomány kutatói, futurológusok, technikusok, írók fejében. Sőt, eszméik gyakorlati megvalósításán is dolgoztak már kutatócsoportok a föld különböző pontjain, részletmegoldásaikat, csak össze kellett vetni egymással. Az asztronauták tenger alatti támaszpontjai, ahol hosszú űrutazásaikra készültek elő, az oceanográfusok nyersanyag-, energia-, oxigén- és édesvíztermelő laboratóriumai szórványosan már létrejöttek a víz színe alatt. Ugyanolyan elvek alapján épültek, mint az állandó Hold- és Mars-támaszpontok. A minden természetes anyagnál ellenállóbb, alkalmazkodóbb új műanyag, az asztrónium lehetővé tette, hogy az ember az övétől teljesen eltérő körülmények közé is magával 15

vihesse létfeltételeit, légkörét, s a maga mikroéletterében ki is termelhesse azokat. Aquapolis olyan „csillagváros” volt a; víz alatt, mint a kozmosz óceánjában úszó bolygókon létrehozott települések. Óriási központi csarnokát - főterét - sugár alakban szétágazó útfolyosóit, épületeit nyomásálló, szívós asztróniumbura védte a tenger benyomulásától. Külső tereire, kertjeibe, mélyebben fekvő tájaira éppúgy sajátos járműveken vagy védőöltözékben rándultak ki a városlakók, ahogy a kozmonauták közlekedtek az űrben. A város maga azonban csak lassan alakult ki a XXII. század egyik legnagyszerűbb tudományos és esztétikai remekművévé. Alapjait - első sejtjeit - a szárazföld különféle tudományos fakultásainak áldozatkész kutatócsoportjai rakták le 2105-ben a Csendes-óceán medrének „fennsíkjain”. Sok tényező sürgette őket e veszélyes és akkor még erős kétkedéssel fogadott vállalkozás megkezdésére. Ellenzői, támadói súlyos ellenérvek, sötét jövendölések, gúny és lekicsinylés alig kivédhető zárótüzébe fogták őket. Tervüket meg is hiúsították volna, de a vészjelek szaporodtak. A körülmények egyre romlottak odafent. A „kozmikus nosztalgiához”, amely a kiúttalannak tűnő földi problémák elől a kozmoszba menekült, most a tenger csendjének honvágya társult. S az embernek - fejlődése e válságos szakaszában - minden oka megvolt rá, hogy visszatérjen élete gyökereihez, a tengerbe, s bizonyos értelemben elölről kezdjen mindent. A tenger most. is megnyitotta előtte kimeríthetetlen ősforrásait. Ahogy a „tengeri pionírok” eredményei, munkájuk jelentősége a köztudatba került, a kis laboratóriumlánc rohamosan növekedett. Valóságos „merülési láz” fogta el a szárazföldi menekülőket, akiknek rohamát nehezebb volt visszaverni, mint annak idején a támadók gáncsoskodását. De a sajátos feltételek szűrőrendszerén át is megindult a nagymértékű bevándorlás a „csend világába”. Az új tengeri nemzedék létfeltételeit a szokatlan ¡körülményekkel birkózó első telepesek teremtették meg. Aquapolis keletkezése előtt csaknem másfél évszázaddal egy szülőorvos már rábukkant a túlnyomás alatti terhesség meglepő következményeire. Az ilyen módon született gyermekek fejlődése, az akkori felfogás szerint, „ijesztő módon” felgyorsult. E kisdedek már két-három éves korukban írni, olvasni, számolni tudtak. Emlékezetük egy tizenkét éves, normális gyermek felfogásának megfelelő ismeretanyagot rögzített, s megfigyelő-, összpontosítóképességük elérte néha a felnőttekét. Ez a klinikai főorvos sűrített levegővel töltött, légmentesen zárt műanyag sátor alá helyezte a terhes nőket térdtől nyakig naponta néhány órára. Mintegy tucatnyi gyerek született ezen a módon, s ebből az akkori világlapok óriási szenzációt dagasztottak. Fotókat is közöltek a „koravén, boldogtalan, mesterségesen tenyésztett csodagyermekekről”. A felháborodott tiltakozások, ellenérvek, támadások pergőtüze kivégezte ezt a korai próbálkozást, amely valóban 16

időszerűtlen volt még. Éppúgy, mint az első szervátültetések az immunológiai problémák megoldása előtt. A biokémia és molekuláris biológia forradalmi eredményei nélkül e túlfeszült idegzetű kisdedek valóban szerencsétlen szörnyetegek voltak, akik villámgyorsan elégtek túlhevített gondolataik tüzében. Saját mellékveséjük, a feszültség termelte adrenalin végezte ki őket. Más volt a helyzet a tenger alatt élő kutatócsoportok utódainál. Asszonyaik természetes körülmények között éltek ott enyhe túlnyomás alatt, egész terhességük idején. A belső Aquapolis asztróniumépületeiben, terein, sugárútnyi folyosóin, liftjeiben, járműveiben kiegyenlített, de fokozottabb feszültség uralkodott, mint a szárazföldön. Ennek hátrányos hatását részben a mélytengeri tudomány, részben az ott élők és a bennszülöttek szervezetének alkalmazkodóképessége ellensúlyozta. Izgalmas statisztikák készültek róla, hogyan kelnek életre bennük bizonyos képességek és csökevényszervek. Tüdejük átalakult, mint az egykori gyöngyhalászoké. A tengeri generációhoz tartozó bennszülöttek 2-3 percet is képesek voltak a víz alatt tölteni védőálarc nélkül. Ami még mindig szánalmas eredmény volt a hatszáz méteres mélységbe merülő tengeri emlősök, fókák és delfinek 30-40 perces teljesítményéhez képest. De a legutóbbi nemzedék kis „ebihalainál” már a kétéltűség halvány tünetei mutatkoztak. Mintha kezdtek volna életre kelni bennük azok az évmilliós, ősi érzékszervek, amelyek embrionális fejlődésük korai szakaszaiban minden esetben megjelentek, s lepergették az élet kialakulásának eposzát az anyaméhben. Hiszen a magzatvíz összetétele ugyanaz,mint a tengeré. E rohamosan átalakuló gyermekeknél sok ösztönös többletképesség jelentkezett. Bizonyos ultrahang-érzékenység, tengeri emlősökéhez és halakéhoz hasonló tájékozódási ösztön ébredt bennük. A tenger alatti nemzedék egyáltalában nem hasonlított az egykori sikertelen szárazföldi kísérlet mosolytalan kis szörnyetegeihez. Delfinszerűen játékos, éles eszű, vidám „kétéltűek” nyüzsögtek a bölcsődék, óvodák, iskolák, kollégiumok védett, belső termeiben és külső gyakorlóterein. Villámszerű áttekintéssel, hihetetlen fogékonysággal szívták magukba az ismereteket. S minden tudnivalót éhesen elnyelő értelmükhöz kellett átalakítani. Ki kellett dolgozni a tenger alatti pedagógia módszereit is. Mégpedig erőltetett menetben. Mert a túlnyomás feszültsége agyuk tízmilliárd agysejtjéből sokkal többet kapcsolt tudatuk forgalmába, mint hasonló korú szárazföldi társaiknál. így történt, hogy az Aquapolisban született gyermekek már tizennégy-tizenöt éves korukban az Oceanográfiai Akadémia végzős növendékei, s tizenhét-tizennyolc évesen gyakorló orvosok, kutatók, tanítók, felfedezők és jelentős művészek voltak.

A Medúza az élő kertek közé ágyazott tenger alatti óvodához, a „Kagylóhoz” érkezett, amelyet számtalan apró, külön „Csigaház” 17

sugárzó kúpja vett körül: a felügyelők szállásai. Oanna szíve átmelegedett, mikor elsiklottak fölötte. Mennyi friss, tavaszi öröm, személyiségét szétoldó élmény fűzte ehhez a korallcsipkés édenhez! Hányszor érezte, Emikor széttárt karral, szabadon repült a vízben a halakéhoz hasonló, természetes mozgással, hogy semmi különbség nincs közötte és a delfinek, fókák, kérdőjellé görbült tengeri csikók, szelíd baráthalak között. Ő is, mint a többi tengeri gyerek, előbb tanult meg úszni, mint járni. Egyre több városi és mélymerülésre épített járművel találkoztak. A Medúza színes fényjelekkel üdvözölte őket. Utasaik nagy része az algagyárak, oxigénüzemek és a tengerből édesvizet szűrő vagy hidrogén- és luciferinenergiát termelő telepek felé tartott, hogy leváltsák kollégáikat. Voltak, akik az ötezer-hatszáz méteres mélységben levő kék algák „termőföldjére” igyekeztek, ahol bonyolult keresztezési eljárásokkal új, magasabb rendű algafajtákat tenyésztettek, amelyek fokozott fehérje-, .vitamin- és oxigéntartalma egyre szélesebb rádiuszú antibiotikumok, szérumok, megelőző gyógyszerek készítését tette lehetővé. A Tymon által felfedezett nyomáskiegyenlítő falakkal épülőben volt ott már a legmélyebb település is, klinikákkal, szanatóriumokkal, ahol a szervcseréket végezték, vagy három atmoszférás túlnyomás alatt pihentették s megújították kimerült, idős emberek egész ér- és ideghálózatát.

18

CHRISEIS Villogó gyöngysor ablakokkal szikrázott alattuk a Poszeidón express. Óriási, üvegkábelszerű, mágneses pályán haladt könnyed siklással, mint az angolnák. A mélytengeri metró Aquapolis központja és leg-bizarrabb városrésze, Amenti között közlekedett. E művésznegyedet szobrászok, festők, építészek, zenészek alakították ki mélytengeri biotechnikusok segítségével. Mert ebben az oceanikus létformában, ahol a természet milliónyi életváltozatot szőtt állandóan, az emberekhez közelebb hajoltak az álmok. Ami a szilárd földön a túlfűtött fantázia kicsapongásának tűnt volna, itt harmonikusan belesimult a tenger kozmoszának eleven remekművei közé. Oanna éveken át tétovázott Amenti és az Oceanográfiai Akadémia között. Gyermekkora mesevilágát édesanyja festőműterme jelentette Amentiben. A művésztelep építészeti megoldásait az emberi képzelet legragyogóbb teljesítményének érezte. Sohasem tudott betelni fehér, rubint-piros, zöld, ultramarinkék lámpaként világító kovamoszat vagy virágállat formájú épületeivel. Öt a zene vonzotta leginkább. A Zeneakadémia koralltelephez hasonló tömbje színorgonaként váltogatta sugárnyalábjainak színeit, mint a világító halak. ,E zeneközpontot a muzsikusok szeszélye a legkülönösebb lakóházformákkal vette körül. Voltak közöttük krizantém-szerű i^agy viaszrózsák, amelyek hegye lilásan szikrázott, élő lampionokként világító virág- és holdmedúzák, tüskés bőrű tengeri liliomok, meghökkentő szépségű sugárállatábrák, vegyi szerkezetek, molekulaláncok és atomformák. Külső és belső világításukat a fényvegyészek oldották meg a legartisztikusabb technikával. A fényvegyészet is az Oceanográfiai Akadémia egyik új tudományágának, a kísérleti analógiatannak igen eredményes fakultása volt. Kutatóinak zseniális felfedezései Aquapolis rendkívüli életformájának, valamennyi létesítményének megfelelő áramforrást és üzemanyagot biztosítottak. A hasonlósági feltételek elvéből született „szimiláris biotechnika” a szárazföldi tudománynak is egyik alapja volt. Sajátosan oceanográfiai vonatkozásaiból azonban páratlan felismerések születtek. Az, hogy minden életműködés valamilyen áttételben hasonló egymáshoz, s valamennyi technikai szerkezet előképe megtalálható a természetben, a tudomány évszázados alaptételeként szerepelt. Az alkalmazott hasonlósági biotechnika e régi tétel, de teljesen új szempontok és összefüggések alapján kezdett el vizsgálni egy csomó élet jelenséget, így a mélytengeri állatok természetes fényforrásait is. Elemezte a halak véréből táplálkozó, velük közösségben élő baktériumok vegykonyhájának működését és azokat a fénykibocsátó anyagokat, amelyeket a világító halak maguk termelnek ki, az úgynevezett luciférint, s annak a luciferáz nevű erjesztő által létrehozott oxidációját. A kutatócsoport a kísérletek során rátalált e különböző 19

fejlettségű, erősségű, színű világítóberendezések összetételének, működésének kulcsára és egyre növekvő méretekben utánozta le a természetet. Az egész tengeri elektronika a világító állatok idegrendszerrel szabályozott mirigyműködésének párhuzama volt. De a tengeri gyógyszervegyészet, az irányított fotoszintézis, a tengeri mélylélektan, amely a tudattalan óceánjának rejtett kozmoszába hatolt a hasonlósági elemek fonalával, a hidrogénenergiával vegyített biomechanika - mind e felfedezések láncreakciójaként született. Oanna rajongott az édesanyjáért. Tehetsége, szépsége mérhetetlenül vonzotta, de el is bátortalanította. Külsőleg talán hasonlított hozzá, de korlátlan függetlenségét nem örökölte. Ő képtelen volt túltenni magát nagy tudású, szórakozott, szánnivalóan tehetetlen apja iránti szorongó ragaszkodásán. Akkor is mellette maradt volna, ha Tymon nem szövődik az életébe. Nemcsak azért, mert a természet párhuzamaira épült biomechanika és tengeri gyógyszervegyészet izgalmas meglepetései éppúgy lenyűgözték, mint apját és azt a férfit, akihez sorsát kötötte. Nem tudta elfogadni anyja cáfolhatatlannak tűnő s annyira okos érveit, amelyekkel apjától elkülönülő élete helyességét bizonyította. Szerinte - összetartozásuk ellenére, vagy éppen azért szükséges, hogy együttlétük mindig szokatlan, ünnepi kivételt jelentsen. Csak így okozhatnak egymásnak szüntelenül megújuló örömet. Együttélésük közös szakmai gyakorlattá szürkülne, amelyben elkerülhetetlen az egymástól eltérő, nagyon önálló egyéniségek villongása, versengése. Így a napnak legnagyobb részében mindkettőjüket betölti saját munkája. S beszámolójuk erről a másiknak változatos szórakozást jelent rövid esti együttlétük idején. Apja otthona a laboratórium. Övé a műterem. A gyermeknevelés s a létszükségletek fedezésének gondját átvette állampolgáraitól Aquapolis. Azért, mert amit létrehoztak, minden a közösségé volt. Nos tehát? Sok vitájuk végződött ezzel a felhúzott szemöldökű, kicsit neheztelő kérdéssel. S anyja félig nevetve s némileg kesernyésen tette hozzá: Apád boldog és elégedett így. Te miért hadakozol velem helyette? Féltékeny vagy anyádra? Nem volt féltékeny. Mikor hiányát érezte anyja amentibeli légkörének, mindig felkereshette. Tudta, az is örül neki. Minden tervébe, gondolatába beavatja. Fontos neki. Őszinte hozzá. Nincs közöttük semmiféle gátlás vagy színlelés. Furcsa módon még korkülönbség sem. Egykorú barátnőjének érezte. Nem is szólította anyjának. Chriseisnek nevezte. Ez a híressé vált név jelentette őt. Kiemelte. Elkülönítette. Hasonlíthatatlanná tette, mint saját stílusa és színei. Tengervízálló freskói, muraijai, s graffitói, festményei és szobrai sok középületet díszítettek nemcsak Aquapolisban, hanem a felszínen is. - Te visszaélsz apa tapintatos szelídségével - mondta neki egyszer. Tudom, mennyire hiányzol neki. Anyja nem haragudott. Mosolygott. Ahogy gyermekkorában megmosolyogta csökönyös követelőzéseit. 20

- Valamit rávetítesz, ami neki eszébe sem jut. Apád munka közben teljesen azonosul azzal, amit csinál. Saját személye egyszerűen eltűnik a tudatából. Nem más olyankor, mint egy magasfeszültségű elektronikus agy. S ebben az állapotában minden és mindenki terhes neki. Én is. Eleinte, mikor még . . . szóval buta, fiatal és önző voltam, elégszer tapasztaltam. Szenvedtem miatta. Pedig nem tehetett róla. Ilyen. - Azt akartad mondani: mikor még szerelmes voltál belé? - igazította ki Oanna hevesen. De Chriseist nem hozta ki a sodrából. Korkülönbségüket egyedül ez az Oannának érthetetlen, benső egyensúly árulta el. - Most jobban szeretem apádat, mint akkor. Csak másképp - felelte nyugodtan. - Okosabban., Nagyobb biztonságérzettel. Türelmesen. Nekünk már nem kell szavakkal és külső gesztusokkal ismételgetnünk egymásnak, hogy összetartozunk. A tüdőmnek sem kell naponta bizonygatnia, hogy szervezetem beépített része. Tudom anélkül is. Te ezt még nem érted. Válságos, heves viszonyod Tymonnal ideges rövidzárlatok, elragadtatások és letörések lüktetése. Szép, de borzalmas dolog ez a szüntelen féltékenység és bizonytalanság. Most van itt az ideje nálatok. Mégis nagyon jó túl lenni rajta. Bár a ti esetetekben talán sohasem szűnik meg. Te a saját magad által elképzelt „animust” saját kiegészítő színedet találtad meg Tymonban. Csodálod és szánod egyszerre. Tymon pedig a szülei balesete óta. . . nem normális. - Hogy mondhatsz ilyet?! - Mindenesetre kiegyensúlyozatlanabb többi aquapolisi kollégájánál. Elismerem, hogy a legjobb koponyák egyike. Engem azonban sokszor nyugtalanít. Elsősorban az ijeszt meg, hogy mindketten tudattalanul élvezitek a szenvedést. Bár ez a baljós előérzetekkel teli drámaiság a tengeri nemzedék sajátja. Még fel nem derített szubmolekuláris zavarféle, amely a sok nyilvánvaló előny mellett veszélyezteti és terheli a mélytengeri túlnyomás alatt született gyermekeket. Úgy tudom, Tenniosz és Singh foglalkoznak ezzel a problémával. - Lehet. De amit felsorolsz, okos, könyörtelen alibi. Látnod kellene apát, mikor lemondod valamelyik közös estéteket, mert éppen kollektív szakmai pankráció van nálad. Zavart és nyugtalan lesz. Elégedetlen a munkájával, a fürdővizével, nem ízlik neki az étel. Engem is összeszid. Megtiltja, hogy önimádó futóbolondoknak nevezzem a kollégáidat. Halálosan fáradt, de végül is beül a mágneses tragacsába, és valamilyen ürüggyel beesik hozzád. Útközben azonban elfelejti, mire akart hivatkozni. És rettentően szerencsétlen abban a bandában. Egyetlen szót nem tud váltani senkivel. Te meg türelmetlenül keresztülnézel rajta! - Krízis , , . Chriseis. Soha jellemzőbb nevet nem viselt még asszony ezen a földön! - szólalt meg mellette Tymon. Oanna felrezzent töprengéséből, azután nevetni kezdett. A másik gondolatfonalának megragadása is cinkosságukhoz tartozott. 21

-- Nyertél. Rá gondoltam. Telepátia volt vagy következtetés? - Egyik se. Az arcodról olvastam le. Van egy sajátos arckifejezésed, mikor anyádra gondolsz, amit már sokszor elemeztem. Chriseiskomplexumnak nevezem. - Pontosabb meghatározást kérek! - Önkínzás, érzelmi éhség, elégedetlenség, féltékenység és rajongás. - Jó. Apa-arcom nincs? - Van. De annak a tükörképét rajtam is megláthatod. - Igaz. Apa számtalan elbűvölő tulajdonsága között az egyik szinte a csodával határos. - Mégpedig? - Tudod, milyen sokat jelent nekem, mégsem vagy féltékeny rá. - Furcsa. Már én is tűnődtem rajta. Talán mert az idősebb, érettebb önmagamnak érzem. És sajnálom néha. Mintha mindaz, ami hozzáköt és amit teszel érte, velem zárna közös áramkörbe. Ez az önazonosítás valósággal zavarba ejtő, de szükséges, mert bevallom . . . - Folytasd! - Ha nem így volna, talán sok minden zavarna. Vele kapcsolatban is. Különös, hogy Chriseis is azt mondta, a saját maga által elképzelt animust, saját kiegészítő színét találta meg Tymonban. S hogy mindketten tudattalanul élvezik a szenvedést - gondolta Oanna. - Tymon önazonosítása valójában önsajnálat. Chriseis okos. Tisztábban lát náluk. - Vajon miért kötötte hozzá az életét? Annyira különböznek egymástól. S apád annyival különb nála. - Tymon hangjában ingerültség rezgett. - Nem különb. Csak más. A szerelem mindig egymást kiegészítő ellentétek ellenmozgása. - Ez megint egy Tenniosz-labdacs. És te lenyelted. A nemi aktus ellenmozgás. De az összetartozás az unió. Egymásba oldódás. A szerelem száma a kettes. Ahol a te a fontosabb, nem az én. Anyád egyedül csak . önmagát szereti. Szörnyeteg. Én sohasem tudtam volna élni vele. - Elfelejted, hogy az anyám! - Ez nem ok rá, hogy elködösítsem a hibáit. - Ugyanilyen keményen ítélnél, ha a saját szüléidről lenne szó?! Oanna rögtön megbánta, amit mondott, de Tymon gyors válasza egészen felkavarta. - Igen! Meg is tettem! - Tymon mereven maga elé nézett, és nagyon sápadt volt. - Apámat gyűlöltem,* és anyámat megvetettem. Most tudod. - Tymon. . . ezt még sohasem mondtad. Nem hiszem. Ez nem lehet igaz! - Igaz. - Ez az érzés. . . nem természetes. Anyád imádott. És te hasonlítasz apádra. Ahogy én is hasonlítok Chriseisre. - Nem igaz! 22

Mindketten önkéntelenül a fölöttük ferde szögben hajló xenontükörbe pillantottak. Ózontól és a napgenerátor szűrt sugaraitól barnás, keskeny arcuk valóban hasonlított, mégis erősen különbözött egymástól. Oanna vonásaiban ott kísértett Chriseis duzzadt kislányszája, ködös szeme, fejéhez tapadó, lángokként csavarodó, aranycsillámú haja. Tymon szeme sötét volt, s ajka zárkózottan elvékonyodott. - Csak annyira hasonlítasz Chriseis-hez, amennyire egy szelíd, élvezhető .gomba hasonlít a mérges gombához! - Elfogult vagy! Haragszol rá. És nemcsak a hibái miatt. Chriseis jó. Őszinte és erős. Mi pedig . . . - Gyengék vagyunk? Ez a beismerés is Chriseis hatása. Engem nem tudott megfertőzni ezzel a szuggesztióval. De óvakodom tőle. Vedd tudomásul, nem ő az erősebb! Mi vagyunk erkölcsileg érettebbek, tehát sebezhetőbbek nála. Van lelkiismeretünk. Amit jóságnak hiszel benne, az mohó sikerszomj! Tudatosan dramatizált hiúsági aktusok sorozata! Az őszintesége pedig kíméletlen cinizmus! - Tymon! Térj eszedre! - Eszemnél vagyok. Apádat majdnem megölte. - Most már aztán ... - Talán nem így van?! Mikor beleszeretett a tanítványába, akinek az anyja lehetett volna! - Megígérted, hogy erről a válságról nem beszélünk többé! Mindketten nagyszerűen viselkedtek. Apa elengedte Chriseist. - Közben pedig lassan, észrevétlenül előkészítette az öngyilkosságát. Ha én nem fedezem fel a kívülről szigetelt védőköpenyében a sugárzó andróniumot, akkor . , . - Chriseis önként maradt apával! Anélkül, hogy tudott volna erről a kísérletről. Az ember életében vannak ilyen mélypontok. Ezt neked kellene a legjobban megérteni. Éppen ezzel a sugárzó andróniummal kapcsolatban. Hány éjszakán át akartál rábeszélni arra, hogy legyünk együtt öngyilkosok, amíg . . . - Az egészen más! . - Nem más, Tymon! Chriseis már előbb elküldte magától azt a szegény anyaéhes gyereket. - Te mindenre találsz mentséget, ha Chriseisről van szó! Ez nyílt vád volt. Tymon Chriseis fejét követelte. Egyre sürgetőbben és egyre gyakrabban. El akarta választani tőle. Féltette Amenti nyugtalanító varázsától. Eddig azt hitte, főképp az ott élő fiatal művészek - persze mindig a férfiak - izgalmas, mulatságos és eredeti egyéniségének hatásától. Most azonban minden összezavarodott benne. Tymon nyíltan kijelentette, apját gyűlölte, anyját megvetette. Tenniosz tudott erről? Mindig Tymon „bűntudatáról” beszélt az esettel kapcsolatban, ami újra és újra fellobbant benne. „Váratlanul tört rá, mikor már azt hitte, az idő iszapja betemette.” Miért? Mikor szülei a munkahelyükről elindultak, hozzá siettek az intézetbe. Megint ijesztően felszökött a láza, félrebeszélt, és hívta őket. „Tymon mindig 23

betegségekkel tiltakozó és zsaroló gyerek volt”-- magyarázta neki Tenniosz. Oanna igen elfogadhatónak tűnő elméletet épített erre a bűntudatra. Azt gondolta, hogy Tymon egész későbbi munkássága, a balesetbiztos, szinte tökéletes Medúza is ellenmérge, kiegyenlítője volt annak az ócska járműnek, amely szülei koporsójává lett a tenger mélyén. Azért hajszolta agyon magát a kísérletekkel. Futott emlékei testetlen árnyai elől. Túlfutott a saját teherbírásán. Ez az elmélete hirtelen összeomlott. Tymon zaklatott idegéletének más rugója volt. Valami, amit vele sem osztott meg. - Te sohasem kívántad apád vagy anyád halálát gyermekkorodban? kérdezte Tymon halkan, furcsa, hideg hangon. - Nem! - Mikor igazságtalanok voltak hozzád, vagy féltél, hogy megbüntetnek valamiért? - Nem! Tymon! Soha! - Hazudsz. - Ugyanaz a furcsa, egyenletes hidegség. - Minden gyerek gondol rá néha. De később még emlékezni sem mer rá. Én merek. Oanna egyszerre megértette, hogy Tymon saját szüleivel hadakozik benne tovább. Főképp Chriseis testesítette meg azt a független erőt és kritikát, ami szembeállította apjával. Tymon sohasem bírta el a kritikát. Nem alkalmazkodott. Hozzá kellett alkalmazkodni. Érezte, Chriseis sohasem hódolt be neki teljesen. Figyelte és bírálta. Saját anyját, aki rabszolgai imádattal szolgálta őt, azért vetette meg, mert nem tudta érte teljesen feladni az apját. Gyerekkori betegségekkel őt büntette, őt parancsolta vissza az ágyához. Nem ismert megalkuvást, és nem osztozott. Igaza lenne Chriseisnek? Tymon a baleset óta nem normális? Miért a baleset óta? Sokkal korábbi, mélyebb gyökerű góc ez. E gondolat sötét mélységbe zuhanó erővonal volt. Oanna visszahőkölt tőle. Rémeket lát. Tenniosz figyelmeztette volna. Tudta, nem szabad sem magyarázkodnia, sem kérdezősködnie most. De bármennyire szenvedett a közéjük növekvő csendtől, amelyben gyanúsítások, beteg elképzelések duzzadtak fel szinte tapinthatóan, mégsem tudta megtagadni Chriseist. Képtelen volt odavetni őt Tymon birtokló dühének. Hallgatott. Pedig beszélnie kellett volna. Nem önmaga, hanem Tymon idegroham határáig sodródó állapota miatt. Mit mondjon? Honnan vegye a gyógyító tűt, amely elpattant ja közöttük e képzetek mesterséges léggömbjét? - Rendben van. - Nem nézett Tymon-ra. - Egy ideig nem látogatom meg. Azután . . . meglátjuk, Tymon mélyet lélegzett, mintha súly gördült volna le a melléről. - Ez is valami. Ne érts félre, én . . . - Nem értlek félre. A szánalom megint elmosta Oanna neheztelését és szorongását. Tudta, megalkuvása legfeljebb kis fegyverszünetekhez vezet, de lényegében minden a régiben marad. Tymon tovább zsarolja őt is 24

érzelmi válságaival. Végleges döntést akar kicsikarni tőle. Ő pedig nem tud dönteni. Egy csipkés korallszikla mögül eléjük bukkant tenger alatti „hazájuk”, amelyet nem a természet, hanem emberkéz hozott létre e valószínűtlen környezetben. A mindig új, meglepő Aquapolis az esztétikai öröm és csodálkozás kimeríthetetlen forrása volt. E hirtelen felfénylő városkép Oannában öreg mestere, Metisz Aquarius szonátájának fölfelé futó hangsorával társult, amelyet a színorgona egyre áttetszőbb színábráinak ragyogása kísért. Metisz zongoravirtuóz és Aquapolis egyik veteránja volt. Éveken át tanult nála Amenti Zeneakadémiáján, míg őt is fel kellett áldoznia Tymon féltékenységének. Aquapolis kúp, csészealj, spirál formájú villái, középülettömbjei, útfolyosói és egymás fölött sorakozó síkjainak felvonókkal összekötött keszonrendszere körül széles tengeri sugárutak, nagy terek tágultak szét. A felszínről lelopott napsütést a víz pasztellzölddé szűrte. A föléjük hajló sziderion fényszórók aranyárnyalatú, erős fényözönében szédült halak nyüzsögtek. A házak falai, ablakai is szivárványosan csillámló szikrákat ontottak. E sokszínű sugárzás, a fényvegyészek és fényszobrászok közös alkotása, az állandó ünnep izgalmával telítette a tenger alatti várost. E feszültség éppoly frissítő volt, mint Aquapolis ionizált légköre. Ilyen atmoszférában minden megtörténhetett. A tengerlakók képzeletének küszöbén a valósággá testesülő, utópisztikus látomások között ősi legendák alakjai tolongtak. E létforma megsokszorozta munkájuk lendületét. Éberebben voltak jelen saját életükben, mint a szárazföldiek. S villáik, szanatóriumaik hűs sötétjében mélyebben tudtak alámerülni pihentető álmok kiterjedéseibe. A külső tereket, középületek parkjait díszítő szobrokban az emberiség emlékezetének őstípusai és jövőről szőtt elképzeléseinek eszményei öltöttek formát. Az oceanográfia úttörőinek, kutatóknak, felfedezőknek, aquanautáknak, művészeknek abissziumniásai jól megfértek tengeri eposzok hőseivel, akiknek pikkelyes teste körül lomha, hínárhajú szirének heverlek. Tritonok, sellők szájából bizarr hang-tónusokkal együtt a „vízből keletkező tűz” szikraszokőkútja tört elő. A kertépítők művészi, élő fákat komponáltak a nomádul burjánzó vízinövények, korallok, kovaivarú mossatok. tengeri tollak keresztezéséből. Ékköves hidrakarokként vonagló virágágyak, hullámzó hinárszőnyegek tömegében kúpos csigák, kasztanyettként csattogó kagylók, arasznyi rózsahalak, bohóchalak, tengeri uborkák, rákok, tűztestű zsákállatok, lábasfejűek áramlottak. Az örök lebegés, sodródás e kozmoszában végtelen folyamatossággal keringett az élet csillaga. Felkelt és alámerült. Millió életforma született, és millió lény semmisüli meg benne. E közegben az élet valóban „a természet legszebb találmánya, s a halál a mesterfogása volt azért, hogy sok élete lehessen”. Az utakat, tereket gyors mozgású, tenger alatti járművek, pikkelyes védőruhába öltözött, uszonyos „gyalogjárók” népesítették be idomított 25

barna és kék delfinek, Aquapolis biztonsági és közlekedési „rendőreinek” felügyelete alatt. Nyüzsögtek körülöttük a vidám, fehér hasú, kíváncsi barátfókák is. Őket s a többi ártalmatlan vagy szelídített tengeri állatot megtűrték az ember szövetségesei, de a ragadozókat távol tartották a településektől. Nyitott etetőhálóik hullámos, fénylő rácsokként csillantak meg a vízben. Az oda helyezett, védőgyógyszerekkel kezelt táplálékukhoz ultrahangrezgések vonzották őket. Mióta rájöttek, hogy az emberekkel való együttélés egy csomó „civilizációs bántalmat” lobbantott fel a delfinekben, megfelelő összetételű védőeledelre szorították őket. Oanna a Cousteau tér fölött hirtelen megállította a Medúzát, Látta, amint a lazán torlódó hálólebenyt orrukkal félretaszítva, Scilla és Arlequin besiklottak az egyik etetőhálóba. Többi társuk közé keveredve úgy vetették magukat az ételre, mintha napok óta nem ettek volna. - Nézd! Micsoda szélhámosok! - nevetett Oanna. - Ha nem magam tömném meg a hasukat reggel a legfinomabb falatokkal, most megszakadna a szívem a lelkifurdalástól! Akkor történt. A látvány, amely hirtelen kitárult előttük, elvonta figyelmüket saját problémáikról.

26

A TENGERBŐL JÖTT EMBER Először a légbuborékok szaporodtak fel ugrásszerűen az etetőhálóban, s a víz elhomályosult, mintha rengeteg tintahal lövellt volna ki sűrű, védekező váladékot, de nemcsak ezen az egyetlen helyen. Most már az egész tenger forrt, habzott, örvénylett Aquapolis épületei körül. Fokozatosan elsötétültek az óriási sziderion fényszórók is, mintha messze sugárzó fénymagjukra fojtogató energiahurkot vetettek volna. A házak csillámló falaira, ablakaira ismeretlen, titáni árnyék vetült. S e vulkanikus, baljós feszültség valamiféle kitörési pont felé közeledett. Oanna és Tymon dermedten figyelték a sohasem látott, érthetetlen folyamatot. Fullasztó súlya, mellükre, agyukra nehezedett. Különös féleszméletlenségbe sodorta őket. Mi volt ez? Tudatukban halvány, kusza gondolat-kísértetek áramlottak. Felderítetlen, pusztító erők törtek rájuk a tengerből? Az élet magzatvize fellázadt saját szülöttei ellen, s most újra olvasztótégelyébe veti őket? A vég érkezett el váratlanul akkor, mikor tele reménnyel létük csúcspontján képzelték magukat? A sistergő, habzó zúgásból fenyegető moraj gördült elő. Hangereje egyre növekedett. A zavaros, sötét víztömeget vakító villanások hasították át. A Medúza billegni, forogni kezdett. Rengett az óceán? Nem sejtett vulkán kitörése feszítette Aquapolis biztonságosnak vélt talaját? Járművüket dobhártyafeszítő robbanássorozat rázkódtatta meg, amelyet brutális lökések kísértek. Belső világításuk teljesen elhomályosult. Jelzőfényeik, irányítótárcsáik nem működtek. Oanna forgó ülése kiszakadt csavaraiból. Tymon elkapta, kiemelte a zuhanó karosszékből, és magához szorította. Reszketve kapaszkodott karja menedékébe. Nem tudta, saját szíve dörömböl-e, vagy a férfi lüktető erei dobolnak a testén. A guruló műszerek, kémcsövek csörömpölését süketítő külső omlás zaja kísérte. De nem lezúduló kövek, víz- és földtömeg robaja, hanem hosszú, süvegszerű, szinte zenei zendülés, mintha mérhetetlen vastagságú jég- vagy kristálylap tört volna cserepekké. Azután csend lett. Az idegerejüket összezúzó lárma és zűrzavar után beállott némaság mély, sötét ürességbe szívta le őket. Egész szervezetük erőapályba került. Szédültek. Hányinger fojtogatta őket. Oanna fejébe görcs hasított. Mintha narkózisból ébredtek volna, lassan erősödött tudatukban, hogy a Medúza belseje kivilágosodott. Jelzőrendszerük fényszemei újra felizzottak. A hátrazuhant karosszék meg sem rezdült. 27

A törhetetlen abissziumműszerek, kémcsövek állókép tárgyaiként hevertek körülöttük., És odakint? A sziderion fényszórók megint nappali ragyogással szőtték át a kitisztult, elnyugodott víztömeget. Az épületek, szobrok, fák, virágágyak, luciferin szökőkutak mind a helyükön voltak. A lámpákat rebbenő, fényszomjas halrajok tolongták körül. Mi történt? Hány évszázadnyi óra telt el közben? Oanna a kronométerre nézett. Zöld kristálynyila harminc másodperccel jelzett többet, mint mikor utoljára rápillantott. Emlékezett rá. A delfineket figyelte az etetőhálóban, akkor nézte meg az időmérőt. Harminc másodperc. Nyilván valami közös áramkörbe zárult, sajátos látomás volt az egész, mert odakint semmi nem változott. Senki nem vett észre semmit, illetve ... Mégis történnie kellett valaminek, ami kitépte a karosszékét a csavarokból, és földre szórta a műszereket. A Medúza belsejében egy felderítetlen eredetű, mérgező kisülés mesterséges kataklizmát vagy annak képzetét idézte elő. Oanna még mindig Tymon karjába kapaszkodott. Nem akart változtatni ezen az egymásban megtámaszkodó helyzeten. Nem is volt ereje hozzá. Első szavai zokogással együtt törtek elő a torkából: - Nes! Élünk! Nes! Aquapolis sértetlen! - Nyugodj meg! Oanna! Hallod?! A végére járunk, mi okozta ezeket az ijesztő tüneteket! Újabb vizsgálatokat kell elrendelnünk. Egyelőre leállítjuk az egész Medúza-tervet. Senkit sem tehetünk ki hasonló megrázkódtatásoknak! Oanna érezte, Tymon is remeg egésztestében. - Egyáltalában nem bizonyos, hogy csak itt, a Medúza belsejében ment végbe ez az érthetetlen folyamat. Talán nincs is összefüggésben vele! ~ Oanna kitekintett a mozdulatlan víztömegre. Még mindig az etetőháló fölött lebegtek. Szívdobogása újra meglódult. - Nes! - mondta halkan. - Az etetőháló üres. Hová lett Scilla, Arlequin és a többiek? Az ételadagoló is eltűnt. - Az nem lehet! Oanna hirtelen mozdulattal nagyobb fényerőre kapcsolt. Valamennyi éles sugárnyalábot az etetőhálóra összpontosította. Tymon feje az arca mellé simult. - Szétszaladtak! - Ők ketten akkor is itt lennének, ha . . . Nes! Nézd! Már Tymon is látta a szokatlan nagy, áttetsző formát az etetőhálóban. Teljesen különbözött az eddig ismert hüllő völgy tölcsér formájú képződményektől, amelyeket ha megérintettek, a csalánozók enyhe, csípős érzését hátrahagyva a bőrön, szétoszlottak, mint a mélytengeri állatok által kilövellt fényfelhő. E jelenség alakja elsősorban méreteiben különbözött a többi határlénytől, azután . , . Nem! Egészen másról volt szó! A szemük káprázott?! 28

Közeledésükre az átlátszó forma nem oldódott fel a kavargó vízben. Sűrűsödni kezdett! A Medúza fényszóróinak sugártapogatói már furcsa körvonalakat fejtettek ki a rejtélyes állagból. Árnyalni kezdték. Idomok duzzadtak fel rajta. Síkok, hajlatok tették plasztikussá, majd . . . Egy ember alakjává szilárdult, aki tehetetlenül, ájultan sodródott az elcsillapuló, lassú, áramlásban. Ismeretlen anyagból készült aquanautaöltözéket nem luciférintől csillámló pikkelyek, hanem szaggatott ütemben felvillanó, különböző színű fényhasadékok borították, amelyek úgy lüktettek, mint a szívdobogás. Tágultak, összehúzódtak, forogtak, és apró fényrobbanásokat bocsátottak ki. Arcát, fejét is ez a hüllőbőrszerűen tapadó anyag fedte. Legelső reflexük a kapkodó sietség volt, hogy az idegen testét kimentsék a vízből. A Medúza hajlékony amőbacsápjai hosszan lenyúlva, óvatosan körülburkolták az eszméletlen embert. A feszültség-kiegyenlítő kamrán át lassan, fokozatosan beemelték a jármű belsejébe. Rácsúsztatták a falról lenyitott kerevetre. Most látták, hogy szikáran keskeny, de csaknem két méter magas valaki. Oannában nyugtalanságot, szinte szorongást keltett eltakart arca, bár szokatlan védőálarcának vékony anyagán átderengtek a vonásai. A mesterséges világításban a fények kialudtak mozdulatlan testén. Nyakán alig látható, de nagyon szívós fonálon soktekervényű, apró, csiga- vagy kagylószerű tárgy függött. Ennek fénye még mindig annyira szolarizált, hogy szúrta a szemüket. Még sohasem láttak ilyet. Valami dísz vagy műszer lehetett, amelynek rendeltetését nem ismerték. Lábáról hiányzott a mesterséges uszony. Megpróbálták lefejteni róla az öltönyt, de nem találtak rajta semmiféle nyitószerkezetet. Úgy tapadt rá, mint a saját bőre. -- Nes! - súgta, Oanna rémülten. - Az álarcán sincs nyílás! Megfullad! Vagy máris . . . Tymon az idegen szíve fölé hajolt. Hosszan hallgatózott, mialatt Oanna az eszméletlen ember csuklóján próbálta kitapintani az ütőeret. ,,Nem szabad becsapnia magát. Lehet, hogy saját érverése halvány visszhangját érzékeli ujjai alatt. Mintha . . - Van még szívverése. De gyenge - egyenesedett fel Tymon. Homlokán verejtékcseppek csillogtak. - Azonnal be kell vinnünk az Intenzív Osztályra! - Addig megfullad! - Oanna remegő kézzel kereste a rejtett zárat a hideget árasztó, vizes testen - Meg kell nyitnunk valahol! Gyorsan! Segíts! Ahogy magára vette, úgy le is lehet fejteni róla. Siess! Tymon hirtelen megmarkolta Oanna karját: - Figyeld! - Ne húzd az időt! Nem érted, hogy . . . 29

- Az arcát! Figyeld az arcát! Oanna az idegen arcára pillantott. Mintha szemén át áramütés érte volna. De a szúró, éles villanás, amely végigrándult minden érzékén, nemcsak ijedt csodálkozás volt, hanem valami más is, amit nem tudott és nem mert megfejteni. Az idegen rövid, gyűrűs, rőtarany hajjal borított feje és arca csupaszon feküdt előttük a kereveten. Védőálarca lemállott vagy elpárolgott róla. Testét azonban még mindig az ismeretlen anyag borította. Oanna egészen távolról hallotta Tymon töprengő hangját, mintha nem is a füle mellett beszélt volna: - Érthetetlen! Képtelenség! Az a benyomásom, rápermeteztek valami elasztikus védőanyagot, amely külső hatások• hoz alkalmazkodva eltűnik, ha nincs rá szükség. Ez Kwannon elmélete. Még kísérleti stádiumba sem juthatott el nálunk, mert lehurrogták a Tudományos Tanácsban! Mindenki nevet rajta. - Igen. Emlékszem - bólintott Oanna gépiesen. - A Cerberus egy csomó ízléstelen karikatúrát publikált Kwannon permetruháiról. De miért maradt meg a testén ez az anyag, ha . . . - Nem tudom. - Oanna zsibbadt önfeledtséggel nézte a barnás árnyalatú, lehunyt szemű férfiarcot. Semmi kétsége nem volt benne, hogy férfi. Alapos fiziognómiai tanulmányai alatt, amelyre új típuselméletéhez volt szüksége, a Föld valamennyi emberfajtájának rengeteg arcváltozata között még sohasem találkozott hasonló vonásokkal vagy jelleggel. Mégis mintha már . . . mintha nem először látta volna. Agyrém! Ki kell tépnie magát e rendkívüli arc bűvöletéből! A vezérlőasztalhoz sietett, és elindította a Medúzát. - Hívd a központot, apát és az Intenzív Osztályt! Állítsd rá a holovízió valamennyi vizsgálóberendezését és a diagnóziskomputert! Addig is megteszünk érte mindent, ami módunkban áll, hogy legalább életben tartsuk!

30

HOLTPONT A fényszórók pasztellzöld sugárözöne alatt az idegen meztelenül feküdt a műtőasztalon. Csak a vékony fonálon függő, ismeretlen rendeltetésű, csigaszerű tárgyat hagyták a nyakán. A szál, amely tartotta, elszakíthatatlannak tűnt, és nem akartak vesződni vele. A ruhát sem az Intenzív Osztály ápolói fejtették le róla. Elpárolgott. Egyszerűen eltűnt a szemük előtt, mint a Medúzában a védőálarca. Barnás fényű bőre rendkívül arányos csontok, izmok, inak épületét borította be. Egyetlen grammnyi felesleges hús nem volt rajta, de nem hatott szikárnak. Lehunyt szemmel, békésen pihent, mintha aludt volna. Pedig eszméletlensége csaknem elérte a halálküszöböt. Órák óta élesztgették. Minden szervére nagy hatású fényinfúziók lánca összpontosította sugarait. Ereibe a legtöményebb életerősűrítmény ömlött. Pulzusának. szívverésének képernyőre rajzolódó görbéje mégsem emelkedett. Mély ájulás völgyében nyúlt el szélesen. Pedig semmiféle sérülés nem volt rajta, sem kívül, sem belül. E nagyszerű test és szokatlanul fejlett agyaikat értelmes reakcióinak hiánya félelmetes volt. A körülötte tevékenykedő orvosok száma egyre növekedett. Élesztési kísérleteikbe belevonták már az egész Szinteziont, Aquapolis tudóskollektíváját, valamennyi tudományág legkiválóbb képviselőit is. Tehetetlenségükkel együtt feszültség növekedett közöttük. Ingerültségüket a teljesen érthetetlen, szokatlan jelenségek sora lobbantotta fel. Ez az izgalom gyökerében inkább rejtett szorongás volt. Az idegen szervi működései alig vagy egyáltalában nem érték el - az életszintet. Semmiféle betegség nyomát sem lelték benne. A halál sem állt be nála. A lét határmezsgyéjén pihent előttük egy olyan stádiumban, amelyet egyetlen tenger alatti vagy szárazföldi ember nem viselt volna el roncsoló, benső folyamatok nélkül ilyen hosszú ideig. Oanna arra eszmélt fel, hogy körme nyirkos tenyerébe vájódik, térde ólomszerűen nehéz, és reszket a kimerültségtől. Kora délelőtt óta le sem ült. Együtt dolgozott a. többiekkel, vagy csak állt várakozva, életjelt remélve a „felfüggesztett létbe” zárult idegentől. Kollégáival szinte közös személyiséggé oldódva, nem folytattak külön beszélgetéseket. Oanna csak távolról, a cél mögött mozgó árnyakként észlelte a célzásokat a sokkra, amely megrázta egész Aquapolist. Tehát nem a Medúza mikroklímájában végbemenő jelenségről volt szó. A delfinek eltűnése is bizonyította. Erre azonban most nem tudott gondolni. Semmi más nem foglalkoztatta, csak a fényzuhatagba emelt, rejtélyes emberábra, aki saját lenyűgöző látványán túl semmit nem árult el önmagáról. ,,Nem szabad meghalnia!” ismételte magában csökönyösen. Lehet, hogy hangosan ki is mondta, de senki se törődött vele. A teremben levő kollégáiban ugyané cél árama izzott: Nem szabad meghalnia! Nem temetheti magába a titkot, amely 31

szélesen gyűrűző tengerrengés, felderítetlen eredetű szívó-kiáradó energiák kavargásában hozzájuk sodorta. Az elementáris hatásúnak tűnő kataklizma azonban különösen fékezett., lényegében ártalmatlan volt. Nem tett semmi kárt Aquapolisban azonkívül, hogy néhány értékes, szelíd tengeri állatot megsemmisített. „Látnom kellene a szemét! - Ez is távoli gondolatárny volt Oannában a vezérszólam mögött, de más ízű és más színű képzet. Boldog és ijedt érzéstartalom vegyült hozzá. Mintha túl erős hevítő áramot kapcsoltak volna idegeibe. Érthetetlen volt, hogy egy szokatlanul arányos, de élettelen test és lehunyt szemű férfiarc ennyire megrendítette. Olyan volt, mint az az önmagába zárt, rejtélyes márványszobor, amelyet a tengerfenék iszaprétege alatt találtak Tymonnal gyermekkoruk „archeológiái korszakában”. Ő nevezte el polinéziai Apollónak. De akkor és később sem érezte ezt a dúlt, baljós elragadtatást. Bár Tymon a szoborra is féltékeny volt, és egy idegösszeroppanás árán elérte, hogy a mélytengeri múzeumnak ajándékozza. Töprengve nézte a férfi vonásait. Erős állát. Mély álmú mosolyba simult, összezárt, kemény, száját. Egyenes orrát. Domború szemhéjának, vastag szemöldökének, magas homlokának rejtvényét. E sajátos erővonalak szokatlan hevességű, zaklató vonzást sugároztak. Amilyet az óceán színes és elektromos ragadozói gyakorolnak zsákmányukra. Félelem fogta el hirtelen. Szemét erőszakkal elvonta a látványtól. Tymont kereste, mint mindig, menedéknek. hogy megtámaszkodjék benne. Tymon azonban most nem őt, hanem az idegent figyelte. Feszült, keskeny arca furcsa érzékenységgel felöltötte, tükrözte annak vonásait. Egészen különleges képessége volt az ilyen azonosulásra. Ha akarta, így „fejtette meg” az embereket. De állatokkal, tárgyakkal is ösztönösen „formát cserélt” már kisfiú korában. „Ilyenkor azt teszik, amit kívánok tőlük. És elárulják magukat. Úgy táncolnak, ahogy fütyülök nekik” hetvenkedett már az óvodában Oannának. Mikor később a hasonlósági elvre épült szimiláris biotechnika gyakorlataira került a sor, tanárai szerint ő értette és beszélte legjobban a „párhuzamok világnyelvét”. Nemcsak Oanna, a többiek is Tymont nézték lámpalázas izgalommal, az infúziókon kívül leállítva minden élesztési kísérletet. Az életszintmutatók már alig rezzentek. Gyakorlatilag a tengerből jött embert csak másodpercek választották el a klinikai halál állapotától. A két férfiarc - Tymoné és az idegené - egyre közelebb került egymáshoz. Különös, hogy a minden képességét összpontosító, eleven Tymon mennyire gyengének, színtelennek tűnik az idegen erőt és hatalmat sugárzó lénye mellett - figyelt Oanna önmagába kívülről és távolról, mintha rohamosan elszakadt volna attól a Tymonhoz tartozó valakitől, aki volt. - Hogyan születhetett meg benne ez a szöveg? Miféle hatás ez, 32

amely úgy lenyűgözi, mint elektromos rája az áldozatát. Tymon valamit tart a kezében. Csak nem egy lézerműszert emel fel? Oanna szájára szorította a tenyerét, hogy fel ne sikoltson: - Ne! Tymon a műszer hegyét lassan az idegen nyakán levő mesterséges csiga felé közelítette, mintha hipnotikus álomban tenné, valami belső parancsra figyelve. Megöli! A lézerműszer rubinthegye a finom spiráltekervényekből álló tárgy közepéhez tapadt. Oanna keze kinyúlt, hogy eltépje onnan, de hirtelen megállt a levegőben. Az idegen szemhéja rezegni kezdett. Szeme lassan kinyílt. Pillantása ködös-, semleges közönnyel Oannán pihent. Oanna azonban visszahőkölt e hűvös pillantástól. A világítóan zöld szem úgy ért érzékeihez, mint a lézerműszer metsző sugara. Szerette volna eltakarni magát előle. Túl ijesztő, elviselhetetlenül bonyolult érzésáramokat zúdított a lényébe. Fájdalmat keltett benne. De ez a fájdalom gyönyört okozott. Az idegen tekintete, amely egyre tisztult, s fürkészőn tapintó élességében miniden érzékét átható közelség volt., elfordult róla. Sorra vette a műtőasztal körül tolongó orvosokat, ápolókat s a Szintezion tagjait. Ahogy közvetlen kapcsolatuk árama gyengült, már Oanna is észlelte a készülékek mutatóinak jelzéseit. A színes lámpák felélénkülve lihegtek. Az egész terem pozitív, jó áramokkal telt meg. A tengerből jött. ember élt! Vére forró áramlással keringett. Szíve egyenletes dobbanásokkal lüktetett. Tüdeje mélyen, szomjasan beszívta a műtő ionizált levegőjét. Oanna mellében sírás zihált, de száján hisztérikus nevetésként buggyant ki. Mindenki vele nevetett. Egymást ölelgették. Galenus professzor Tymon vállát veregette, Tenniosz, Singh, az agysebész nyakába esett. Lusin, az Intenzív Osztály főorvosa kezét tördelve csendért könyörgött. Mindnyájan egyszerre beszéltek, kiáltoztak, mintha lerészegedtek volna. Az Idegen pedig kissé riadt pillantással, komoly, értetlen arccal felült a műtőasztalon, és óvatos, gyakorlott ujjakkal kezdte lekapcsolni magáról az infúziós hálózatot.

33

AZ ELTŰNT CSIGA E mozdulatától egyszerre csend támadt. A légkör megtelt egy másfajta izgalom fokozódó idegenkedésével. Ennek az érzésnek nem volt neve. Csak annyit mondhattak volna róla. hogy valami nincs rendben. Ami lejátszódik előttük, gyökeresen eltér a szokott folyamatoktól. A teljes élettelenséget átmenet-nélkül felváltó erőteljes elevenség nem felelt meg az ismert szabályoknak. Halálos ájulásából senki sem eszmél fel úgy, hogy rögtön birtokába kerül minden képességének. De valóban birtokába került-e? - Kicsoda ön? Honnan jött? - kérdezte Galenus professzor. Az Idegen nem válaszolt. Látszólag nem is hallotta a kérdést. Töprengve nézegette a sugárinfúziókat. Meg is érintette őket. Lehet, hogy a hallásával történt valami? Galenus professzor a tengerből jött ember vállához nyúlt. Az összerezzent, és rögtön a nyakához kapott. A csiga már nem volt rajta. Az elszakíthatatlannak tűnő fonállal együtt eltűnt, levegővé vált anélkül, hogy észrevették volna. Hiszen senki sem figyelt rá. És ha figyelt volna? Az Idegen arcán először tükröződött ijedtség. Csapdába került madár riadalmával tekintett körül. Sorra vette az arcokat. Hosszan tanulmányozta őket. Közben láthatólag megnyugodott lassanként. - Kicsoda ön? - kérdezte most Tenniosz emelt hangon. A meglepően világoszöld szem pillantása Tenniosz szemébe kapcsolódott, majd a száját figyelte, de megint visszafordult a szeméhez. A műtőben egyszerre bábeli nyelvzavar tört ki. Ahányan voltak, annyiféle nyelven szóltak hozzá. Ugyanazt a kérdést ismételték élő és holt nyelveken, lassan, tagoltan, majd kiáltva. Az Idegen egyikről a másikra nézett. Tekintetével szájuk mozgását, szemüket, homlokukat pásztázta, de láthatólag nem értette, mit mondanak. Singh, társait türelmetlenül félretolva, két ujját saját fülébe dugta, azután megrázta a fejét, de közben hangosan ki is mondta: - Nem hallja, amit mondunk? Az Idegen halványan elmosolyodott. Le-siklott a műtőasztalról. Odalépett a sziderion fényszórók kapcsolótáblájához. Biztos mozdulattal megfogta az egyik tárcsát, és arcukat figyelve lassan lecsavarta a középső fénycső sugarát. Majd mindkét kezét a fülére szorította. - Poszeidónra! Ez világos jelbeszéd volt! - kiáltotta Tenniosz. - Azt mondja, mindjárt megsüketül, ha nem fogjuk halkabbra a szót. A hallása tehát ép.

34

A szekrényhez sietett, kivett belőle egy orvosi köpenyt, és átnyújtotta az Idegennek. Az engedelmesen rögtön magára öltötte, és leült a feléje kínált, kényelmes karosszékbe. Tenniosz hozzálépett, és barátságos, zsongító hangon beszélni kezdett: - Kérem . . . tudom, nem érthet meg bennünket. De nyilván érzi, nem vagyunk emberevő vadak, bármennyire annak látott bennünket első pillanatban. Örülünk, hogy sikerült eszméletre térítenünk. Mái azt hittük, meghal. Egészen közel állt hozzá. Azt hiszem, teljesen érthető, hogy szeretnénk tudni: honnan jött, kicsoda valójában. Hogy került ájultan a tengerbe? Hová lettek a delfinek az etetőhálóból? Mi történt aquanauta-felszerelésével és a nyakán levő készülékkel, amelynek nem ismerjük a rendeltetését? Hogyan tűnhettek el ezek a szilárd, megfogható, anyagi állagú tárgyak a szemünk előtt, méghozzá nyomtalanul? Bevallom, megjelenésének külső körülményei, szervi reakciói sem illeszthetők bele eddig megismert világképünkbe. - Lassabban beszélj! - szólt közbe Oanna türelmetlenül. Ő is szorosan az Idegen mellé húzódott. - Látod, mennyire figyeli a szájmozgásodat! -- Azt hiszed, attól jobban megérti egy ismeretlen nyelv szavait? - Igen! - Oanna fázott, és hőhullámok öntötték el. Legszívesebben megmarkolta volna az Idegen mindkét vállát, nehogy eltűnjék hirtelen, ahogy a rajta levő holmik párává oszlottak. - Különben sem a szájmozgásomat nézi. Állandóan a homlokom közepét fixírozza, mintha lyukat akarna égetni bele - folytatta Tenniosz anélkül, hogy szemét elfordította volna az Idegen arcáról. A tengerből jött ember pillantása azonban már átsiklott Oannára. Az csaknem felkiáltott szeme fizikai érintésétől. Ő is a homlokán, két szeme között érezte a szívó és behatoló, mágneses erőt. Mintha gondolatai, képzetei befelé terjedő kiterjedéseiben kutatott volna, felderítve benne minden emléket. Szerette volna a kezét felemelni, és rászorítani az arcára, de tehetetlen volt. Azt a bénult megadást érezte, amelyről szórakozott atomfizikus kollégájuk beszélt. A nukleáris kísérleti osztályon védőöltöny nélkül lépett be saját laboratóriuma sugárpengéi elé. Későn vette észre, mit csinált. Hosszú pillanatokig képtelen volt megmozdulni vagy menekülni. „Úgyis hiábavaló gondolta. - Mindennek vége.” Néhány évtized előtt még így is lett volna. De ma már gyógyítani tudták a legsúlyosabb sugárbetegséget is. Fiatal kollégája megmenekült. Őt azonban ki menti meg attól, ami történik vele? Miféle ismeretlen mérgezés ez, amely erős kábítószerként érzékeibe hatol? Lerombolja erkölcsi gátlásait. Megszünteti felelősség-érzetét. Képtelenné teszi az ellenállásra. Elveszti arányérzékét. Minden összezsugorodik körülötte. Ami fontos volt eddig, szürke hamuvá hamvadt. Talaj nélkül sodródik, mintha elszakadt volna gyökereitől. 35

Tenniosz még mindig biztató, zsongító szavakat pergetett: - Majd megtanulja a nyelvünket. Lassan rávezetjük mindenre. Behatol a mi tenger alatti, szárazföldi és kozmikus kultúránk valamennyi régiójába. Cserébe pedig megismertet bennünket saját világával. Eloszlatja nyugtalanságunkat. Nekünk tisztáznunk kell idekerülése ellentmondásait. Agyalkatunk sajátossága és törvénye, hogy kutassuk, megnevezzük, átvilágítsuk azt, amit még nem ismerünk. A mi Földünkön nincsenek felderítetlen területek és ismeretlen nyelvek. Ez okozza zavarunkat. Távoli bolygókkal, naprendszerünkön kívül csillagszigetekkel való kapcsolataink még igen gyengék, noha felfogtunk, s megfejtettünk néhány értelmes. kétségtelenül intelligens forrásból származó jelzést. Azt látom, hogy ember. Mégpedig egészen magasrendű típus. Intelligenciafoka kivételes. Tudósaink már égnek a türelmetlenségtől, hogy alaposabban átvizsgálják agyát, idegrendszerét, tudattalanja kiterjedéseit, és megfejtsék szervezete molekuláris rejtjeleit. „Szép ez az ember?” - tűnődött Oanna szédülten, mikor az Idegen szeme újra Tennioszra vándorolt. Férfival kapcsolatban mindig émelyítette ez a jelző. Az Idegenben sem a szépség érintette elsődleges hatásként. Valami több annál. Karját egy kéz fogta meg. Nehéz volt szemét elvonnia az ismeretlenről, de lassan, mintha ellenálló közegben mozgott volna, mégis odafordult, és szembenézett a halálsápadt Tymonnal. Ez azonban most semmit nem jelentett neki. Terhére volt. Hihetetlenül eltörpült benne az egész ügy. mintha fénysebességgel távolodott volna tőle az űrben. Tymon kezét lesöpörte a karjáról, és visszafordult az életadó hőt árasztó forráshoz, „Így bámulhatnak be ránk Scilla- és Arlequin a Medúza fénylő ablakán - suhant át az agyán. - így keringenek a halak az etetőháló ultrahangrezgéseinek láncára fűzve.” - E párhuzamhoz semmiféle érzés nem társult benne. Nem is merült fel benne, hogy az összehasonlítás megalázó lehet. Tenniosz egyre ömlő szavai puszta ritmussá lettek benne. Értelmükre csak akkor figyelt fel, mikor az megemelte a hangját: - Legalább egyetlen szót szóljon a saját nyelvón! Azután majd fordítunk és egyeztetünk. Valahol el kell indulnunk. Érti?! - Hogy érthetné, ha egyszer nem beszéli a nyelvünket! - tört ki Oannából. Az Idegen azonban megszólalt. Halkan, szavakat kereső erőfeszítéssel: - De . . . igen. Értem. Értem már. Üdvözlöm valamennyiüket. Ahogy látom, így köszönnek egymásnak. És köszönöm. Köszönöm, hogy . . . Hálás vagyok. Ez pontosabb. Nagyon hálás vagyok, hogy segítettek rajtam. - Az ő nyelvükön beszélt minden idegen akcentus nélkül. Éppolyan tagoltan ahogy ők szóltak hozzá. Hangja mély, kulturált és hajlékony volt. Kellemes, erőteljes, mint egész lénye. Tenniosz simán ömlő szóáradata elakadt. Éppúgy meghőkölt ő is, mint a többiek. 36

Galenus professzor szólalt meg először. Kissé fulladtan, akadozva kérdezte: - Ezt . . . magyarázza meg kérem! Az előbb még semmit sem fogott fel abból, amit mi. . . Látszólag a Föld egyetlen élő vagy holt nyelvét sem ismerte, most pedig . . . Nem hinném, hogy csak játszotta előttünk a némát. Mi oka lett volna rá? Visszaemlékezett rá hirtelen? Talán beszélte gyermekkorában, és most. . . - Nem kellett visszaemlékeznem rá. Itt volt előttem. Egy kis időbe telt, míg átnéztem nyelvük anyagát. Bocsánat. Azt hiszem, világosabb, ha azt mondom, lecsapoltam az önök nyelvét. Alapjában egyszerű nyelvi törvényeik vannak. És alig kétszázezer szót használnak gyakorlatilag. - Ho . . . honnan csapolta le a nyelvünket? - dadogta Tenniosz. - Az agyukból. Abban minden elraktározódott. Nem? - Az Idegen halvány csodálkozással felvonta a szemöldökét. - Az agyunkból olvasta ki? - hajolt közel hozzá Oanna. - Mágneses pólus vonzotta benne? - Igen. - És rögtön használni tudja, mintha saját ismeretanyagaként felszívta és beépítette volna a tudatába? - Ha egyszer elolvastam! - Az Idegen hangjában türelmetlenség rezdült. - Az önök könyveiben, magnó-, filmszalagjain, komputereiben nem marad meg minden, amit egyszer rányomtattak, ráveti tettek és beprogramoztak? És az anyag rögződött. - Valami olyat mondtam, ami . . . ? - Hirtelen elnémult. Arcán zavar tükröződött. - Visszajátszása éppoly természetes, mint. . . - Ez későbbi kérdés, Oanna! - csattant fel Galenus professzor. - A sok probléma között még erre is rákerül a sor. Most az a fontos, hogy megtudjuk végre: kicsoda ön?! Az Idegen ránézett Galenus professzorra, és hallgatott. Nem ellenszegülőn, titkolózva, hanem önmagába figyelve, töprengő tanácstalansággal. Szemébe tehetetlen, mentegetőző szorongás ült ki lassan. - Bocsássanak meg, kérem! Szívesen felelnék erre. Mindenre felelek, amit kérdeznek, de . . . nem tudom! - Kezét homloka elé kapta, és dörzsölni kezdte szeme fölött a bőrt. - Fogalmam sincs róla, ki vagyok! - Haja tövénél verejtékcseppek csillantak meg. Másik keze tétován újra a nyaka fele tapogatózott, azután csüggedten lehullt. - Ha megvolna . . . ha megvolna a . . . - Mi volna meg?! - sürgette Tenniosz mohón. - Nem tudom. Elfelejtettem. Az Idegen szeméből olyan riadalom sütött rá a pszichológusra, hogy az önkéntelenül vállon fogta, mintha meg akarná támasztani. - Elég egyelőre! Pihenjen. Ilyen sokk után nem lehet valakit rögtön keresztkérdések alá fogni! - kiáltotta Oanna szenvedélyesen. - Orvosok vagytok ti vagy inkvizítorok?! - Testével elfedte az Idegent. 37

Ne félj! - mondta neki Tenniosz hűvösen. - Nem bántjuk. Nyugodtan elmehetsz. Vigyázunk rá. Vizsgálatainkkal olyan kevés megrázkódtatást okozunk neki, amennyire emberileg lehetséges. Orvosok vagyunk. Nem inkvizítorok. Oanna érezte, őt is maga ellen fordította, de nem törődött vele. - Itt maradok - mondta végérvényesen. - Siess inkább Tymon után! Az előbb kirohant a műtőből. Azután, hogy leráztad magadról a kezét. Nagyon rossz állapotban lehet. Szüksége van rád. Oanna csak a fejével intett nemet.

AZ ÁTTÖRHETETLEN FAL

Oanna lassan sodródott a tömeggel a belső Alfa Centauri téren. Ismerőseinek jobbra-balra köszöngetett, némelyikkel váltott is néhány szót, de nem tudta, mit beszélt, és milyen kérdésekre felelt. „Csak álmodom önmagam - gondolta közben szórakozottan. Álmodom, hogy itt járok ebben a nappali fényben úszó, tenger alatti csillagvárosban, ahol tisztább a levegő, és halkabbak a zajok, mint a felszínen. Lehet, hogy valaki Tymon iránt is érdeklődött, mert azt hiszi, még hozzá tartozom, pedig . . .” Valaki azt kérdezte, igaz-e, hogy Tymon beteg. Igen. Corcyrion volt, az építész. Azután furcsán nézett rá. De miért? Mert olyan futólag felelt neki? Valami olyasfélét mondott, az igazságnak megfelelően, hogy nem tudja, javul-e az állapota. Nem látogatta meg. Sétája nem volt céltalan. Most már mindig egyetlen cél felé tartott, de húzta az időt. Tudta, hogy az Idegen Tenniosz-hoz került a belgyógyászok, frenológusok, anatómusok, hematológusok, endokrinológusok, nyelvészek, ideg- és génsebészek, biokémikusok kezéből, akik egész szervezetét átvizsgálták, és fizikailag teljesen egészségesnek találták. Tenniosz pedig altatja, mielőtt kezelésbe venné. Apjától engedélyt kapott rá, hogy ott legyen mellette abban a féléber állapotban, amelyben Tenniosz kérdéseket intéz hozzá. Addig ráér. Nincs sok beszélnivalója Tenniosszal. Megállt, és nézte a térről csillag alakban szétágazó sugárutakat, amelyeket a tenger alatti építészet fantasztikus épületei szegélyeztek. A járművek nesztelen halmozgással áramlottak az úttesten két, egymással szembe ömlő fényfolyamként. A belső város óriási asztróniumcsarnokának áttetsző falain kívül a tenger és a külső terek, utak örökké mozgó világa hullámzott különböző áramlatoktól széttördelt fények között. Megengedték, hogy ott legyen mellette. És ha nem kap engedélyt rá? Visszatarthatta-e akárki vagy akármi attól, hogy vele legyen? Akkor is, ha az Idegen lényéből érzékeibe csapó áram felőrli végül? 38

Eszébe sem jutott küzdeni ellene. Mintha a felszíni part a dagály ellen küzdött volna. Erre nem voltak szavak. Saját régebbi erkölcsi mértékével sem lehetett felmérni. Nem érthette meg senki. Apjának próbálta megmagyarázni, azután tehetetlenül abbahagyta. Fényévnyi messzeségbe került valamennyi szempontjuktól. Legfeljebb annyit láttak rajta, hogy teljesen átalakult. Talán megőrült. Egykori önmaga szemével ő is így ítélt volna. S mivel valamikor közéjük tartozott, tudta, nincs tárgyalási alapjuk. Hogyan világíthatta volna meg előttük a változást, amely egyszerre kitépte múltjából? Valami ismeretlen erő kiszakította saját fajtájából, és katapultszerűen átrepítette egy idegen kiterjedésbe, ahol egyedüli létfeltétele a tengerből jött ember volt. Az Idegen barátságos semlegessége egyáltalában nem zavarta. Idegen? Nem. Képek nélkül emlékezett rá. Ismerte, ahogy a kiismerhetetlen tengert. Semmi sem lehetett közelebb hozzá. Tudata, személyisége őstalaja volt, mint egykor a magzatvíz. E vulkanikus, végletekbe lengő erőre várt önmagában. Saját életérzésénél is hevesebb tartalma volt. Mit számított az, hogy saját szenvedélye hiába ontotta egyelőre a folyékony lávaanyagot? A másik még nem ébredt fel teljesen. Nincsenek emlékei. Rejtélyes felbukkanásának megrázkódtatása tiszta táblává törölte önmagáról való tudatát. S eddig hiába kísérleteztek emlékezete homályba merült zónáinak felderítésével. Különféle gyógyszeres hatásoknak, sokkoknak, provokációknak tették ki. De reakciói mindig az orvosoknak és a Szintezion tagjainak okoztak meglepetést. Azért, mert pontosan értette, miről van szó. Becsületesen segíteni akart nekik. Velük küzdött, hogy felfeszítse a múltja és közötte lezuhant csapóajtót. Sőt A kísérletekről, amelyeket folytattak vele, többet tudott, mint ők. Mindazok, akiknek dolguk volt vele, intelligenciáját „félelmetesnek” találták. Oanna elmosolyodott. Észre sem vette, hogy a tér luciferin szökőkútjánál áll, és kezét a változó színű sugaraikban tartja. Singh, az agyspecialista a maga óvatos módján csak annyit mondott: „Esküszöm, ilyen súlyú és ennyire bonyolult szerkezettel, mint amelyet ez a fickó visel a fejében, még sohasem volt dolgom! Mintha a tízmilliárd agysejtjéből legalább tizenöt milliárd üzemelne. Értelmi szintjét számokkal alig lehet mérni. Talán csak a komputerek képesek rá. Vagy ő maga. Bonyolult számítások eredményei éppoly villámszerűén jelennek meg tudatában, mint bizonyos tudományos feltevések végkövetkeztetései, amelyekhez mi még egyáltalában nem jutottunk el. Ismeretanyaga univerzális. Nem szakosított. Mintha egyszerre rálátna valamennyi tudományágra, és összefüggéseikben szemlélné őket. Csak éppen önmagáról nem tud semmit.” Oanna továbbindult ajkán azzal a puha, kábult mosollyal, amelyet környezete egyre inkább eszelőssége bizonyítékának tekintett. Belül, képzelete álomterében magával vitte a tengerből jött ember arcát, 39

szemét. Hajlékony meztelensége képét. Hangja izgalmas színét. Mintha lápisz égette volna bele, s ez a ráperzselt bélyeg egyre mélyebb rétegekbe maródott benne. Tenniosz a Cassiopeia sugárúton levő kúpos csiga formájú szanatóriumába csak azokat vitette át a központi ideggyógyászatról, akikre személyesen akart felügyelni a nap minden órájában. Az épület belül is az ősi labirintusspirál ábrája volt, amelyben „lélekvezető” kalauzolja a pszichét önnön problémái útvesztőjéből a gyógyulás kapujáig. Oanna egy pillanatra megtorpant a szivárványosan csillogó bejárat előtt. Eszébe ötlött, hogy a beteg Tymon nyilván ugyanebben a szanatóriumban pihen mély narkózisban. Hiszen Tenniosz legjobb barátja. De inkább furcsának, mint kényelmetlennek találta, hogy elmúlt és új élete két főszereplője együvé került. Jelképes értelmet látott benne. Az sem lepte meg, hogy Tennioszt egyedül Tymon legjobb barátjának nevezte önmagában. Azelőtt mindkettőjükhöz egyformán közel állt. Most azonban ez is megváltozott. Minden kicserélődött benne. Régi külseje csak álruhája valakinek, aki az Idegennel együtt idegenné vált abban a világban ahol született. A bejárat ajtaja nesztelenül a falba gördült. Oannát beszívta a szanatórium pasztellzöld és ezüstös fényárama, amely halvány, zsongító illat és kellemes hangrezgés volt egyben. Mennyire szerette ezt a légkört valamikor . . . még évszázadnyi napok előtt is! Hányszor nyugodott meg lassan ringatózó, testéhez alakuló légkerevetén. És most? Bekopogott a rendelőbe. - Szabad! Tenniosz magas, hajlott alakja a régi örömmel emelkedett fel íróasztala barikádja mögül. Ő azonban új szemmel nézett rá. Mint mindenre. Azóta. Mintha először látná nőiesen érzékeny száját, erős, törött orrát, összehúzott, sötét szemét és keskeny, magas homlokát, amelyre sűrű, fekete haja éles hegybe ívelő Mefisztó-vonalat rajzolt. - Már vártalak! - mondta a férfi eléje sietve. - Tymon nemsokára felébred. Nem adtam be neki új dózist. Hirtelen felkattantotta az introvíziót. A képernyőn megjelent Tymon verejtékes arca. Szeme és kiálló arccsontja alatt mélykék árnyékvölgyek terjengtek. Álla borostás volt. Orra kihegyesedett. Mintha már meghalt volna, pedig csak aludt. És idegen volt. Teljesen idegen. - Zárd el, kérlek. Nem miatta jöttem - vonta el róla közönyös szemét. Színtelen hangja, teljes érzéketlensége jobban megdöbbentette Tennioszt, mintha sikoltozó idegrohamot kapott volna előtte. Egész lénye riadt kérdőjellé alakult át. Oanna figyelmesen nézte - és olvasta gondolatait. Érezte, mint szorítja benne háttérbe a mindent értő, semmin sem csodálkozó orvost az ember felháborodása. - Oanna! Mi történt veled?! Az ég szerelmére ! Pelenkáskorotok óta összenőtt ikerpár vagytok Tymonnal. Kevésbé csodálkoznék rajta, ha a 40

fél lábam leválna rólam, és elsétálna tőlem, mint azon, hogy te . . . Hát Tymon már semmit nem jelent neked?! Milyen nehéz erre őszintén felelni. Tymon már semmit nem jelent neki. Semmit. De ezt az egyetlen, szörnyű igazságot mégsem mondhatta ki így. Hangosan. Még az élettelen tárgyak is tiltakoztak volna ellene. Szemét elvonta Tenniosz iszonyodó pillantásától, és alig észrevehetően megrázta a fejét. - Szóval semmit? - Tenniosz várt. Hitetlenül. Szinte reménykedve. S mikor Oanna nem felelt, felkiáltott: - Lehetetlen! Csak így ... egyik pillanatról a másikra ? Miért? Az ember egyik pillanatról a másikra megszületik. Egyszerre jelen van a létben, a lét minden csodájában. Egyik pillanatról a. másikra hal meg. Kialszik benne minden fény és érdekeltség. Tenniosz közelebb lépett hozzá. - Ilyen nincs! Hacsak ... - Hacsak? - Megőrültél! - Lehet. Neked jobban kell tudnod. - Rendben van. Mondjuk ... az erkölcsi érzékedet megbénította valami sokk. Érzelmileg közönyös lettél Tymon iránt. Ami még mindig képtelenségnek tűnik előttem, hiszen ... de ezt hagyjuk most. Nem szédülsz? - Nem. - Nem érzel rosszullétet, kábulatot? “Jól érzem magam. - Tehát nem tagadhatod, hogy ébren vagy. Tudomásul veszed, ami történik körülötted. Akkor az agyadig mindenképpen elér a gondolat, hogy ha Tymonnal valami végzetes dolog történik, akkor te vagy felelős érte! - Sajnálom, Tenniosz. Nem tehetek róla. - Örökké nem altathatom! Nem tarthatom állandóan kívül a saját életén. A tudománynak éppúgy szüksége van rá, mint Aquapolisnak. Egy szegény állatot sem öl meg az ember oktalanul. Miért? Oanna! Miért? Mit vétett ellened? - Semmit. Ő az maradt, aki volt. Én változtam meg. Más vagyok. Nincs semmi közöm ahhoz, aki tegnap voltam. Nincs semmi közöm ahhoz az önmagamhoz, aki Tymonhoz tartozott. - Tudod, hogy nevezik azt az embert, aki nem érez felelősséget? Akinek megszűntek az erkölcsi gátlásai? - Igen. Moral insanitynak. - Oanna leült egy karosszékbe, hátradőlt, és lehunyta a szemét. Homloka mögött plasztikus árnyalással ott világított a tengerből jött ember világoszöld, fürkésző szeme. - Ne törődj velem. Kérlek. Senki se értheti ezt. Te sem - mondta halkan. - Valóban nem érthetem? - Tenniosz hangja inkább keserű volt, mint gúnyos. - Pedig közhely. Belebolondultál a Homo Submariniba! 41

- Így is mondhatod. - Nem is tagadod? - Nem. - Legalább magyarázd meg, hogy . . . Oanna szeme rányílt. Mialatt Tenniosz háborgó pillantását viszonozta, úgy érezte, nem ő, hanem az Idegen tekint ki belőle. Tenniosznak látnia kell. Az Idegen testének éppolyan része, mint saját vérkeringése. Birtokba vette, ellepte, betölti őt maradéktalanul. - Minek magyarázzam? A földrengés vagy ciklon sem magyarázza önmagát. Van. Tenniosz arca megenyhült. Most az orvos kerekedett felül. „Sajnál” - állapította meg Oanna. De kívülállása, távollétérzete egyetlen pillanatra sem hagyta el. - Beteg vagy? - Nem hiszem. Jó nekem így. Fáj. Zaklat. Millió volttal megfeszít. Mégis jó. A betegség rossz. - Eddigi tanulmányaid alapján te mit mondanál arra az állapotra, amit én tapasztalok nálad? - Ugyanazt, amit te. - Oanna elmosolyodott. - És éppannyira nem volna igazam. Ébren van már? - Tymon? - Nem. Ő. Részt veszek a kísérletben. - Mit akarsz tőle? Tenniosz orra fölött megjelent két mély ránc. Homlokán kiduzzadtak az erek. Oanna ismerte ezt a kifejezését. Tenniosz alapjában ingerlékeny természet volt. Gyermekkorukban számtalanszor tanúja volt dührohamainak. Különféle fegyelmező gyakorlatok egész skáláját csinálta végig, míg szertelenségét önuralma ellenőrzése alá vonta. „Befogta hasznos üzemanyagnak.” Oanna azonban annyira rendíthetetlen és elszánt volt, hogy nem kételkedett benne, csak ő győzhet e néma küzdelemben. Most mindjárt mélyet lélegzik, és átsiklik egy viszonylag semlegesebb témára - követte a Tennioszban lejátszódó folyamatot, mintha látta volna a gondolatait. Ezt az újfajta észlelési érzékenységet is felfokozott érzelmi feszültsége okozta. Minden képessége meghatványozódott, mióta az Idegen uralkodott benne. - Tudod, hogy a tengerből jött ember megőrjítette a szárazföldet is? mondta Tenniosz mély lélegzettel. - Titkárságunk alig győzi az érdeklődők rohamát. Kénytelenek voltunk néhány apró hírt kiszivárogtatni róla, különben az újságírók, holovíziósok, felszíni kutatók és kíváncsi dilettánsok szétfeszítenék Aquapolis kereteit. Szállodáink, szanatóriumaink, akadémiai, klinikai vendégszobáink, még az asztronauták gyakorlótámaszpontjának villái is tele vannak száraz” vendégekkel. - Mit szivárogtattatok ki róla? 42

~ Természetesen azt, amit nem tudtunk. Ha belegondolok felbukkanása körülményeibe, én is elszédülök. És ha tesztjeit, különféle megnyilvánulásait vizsgálom, még inkább! Tennioszt most már magával ragadta a téma. Oannát és saját személyét is halvány kísértetté sápasztották, a kérdés lenyűgöző arányai. - Tudományunk eddigi megismerése, jövőkutatásunk legmerészebb következtetései alapján egyszerűen lehetetlen, hogy itt van, így van itt, és ilyen. Még elfogadhatatlanabb képtelenség a rajta levő holmik elpárolgása és mindaz, ami megjelenése után következett. Mert mi történt? A nyakán levő, ismeretlen rendeltetésű tárgyat Tymon lézerműszerrel megérintette. Erre magához tért a legmélyebb életapályból, amely már elérte a halálküszöböt. A legcsekélyebb utóhatás nélkül mindent tudomásul vett maga körül. Pillanatok alatt áttekintette és beszélte a nyelvünket. Beavatottként használja tudományos eredményeink legbonyolultabb alkotásait. Ismeri fejlődésünk mai végösszegét. Jelenlegi stádiumunknál azonban sokkal messzebbre következtet. Mindent jobban tud nálunk. De saját nevéről, nyelvéről, élete előzményeiről halvány fogalma sincs. Most nem beszélek arról, hogy az övéhez hasonló aquanautaöltönyt sohasem láttunk. Még nem találtuk fel a légzőkészülék vagy oxigéntermelő, szűrőszerkezet nélküli védőálarcot. Nincs olyan eltéphetetlen fonalunk, esetleg hajszálvékony láncunk, amely azt a csigaszerű tárgyat a nyakához erősítette. Végül e tárgy eltűnése betetőzött mindent. Mit kezdjen az ember ennyi megoldhatatlan kérdéssel? Oanna bólintott. - Majd felszínre hozzuk a mély tudatába zuhant személyes emlékeit. Egyelőre nem érez, nem vonatkoztat saját személyiségére semmit. Harmadik személyként pillant önmagára. Észrevetted? - Igen. De ez védekezés. Abban, ami történt, valamit nem tud elviselni. Éppúgy, ahogy mi sem vagyunk képesek elviselni vele kapcsolatos tudatlanságunkat. Már az is puszta agyrém, hogy úgy tárgyalunk róla, mintha lénye és léte valóságos tény lehetne! Tenniosz egyre hangosabban beszélt. Fel-alá rohangált a rendelőben, és gesztikulált közben. Majd a holovízióhoz lépett és behangolta. Oanna szúró, de most már sokkal többet tudó izgalommal élte át újra az áttetsző forma megjelenését az etetőhálóban, amely fokozatosan a tengerből jött ember alakjává szilárdult. A képet a Medúza felvételei automatikusan rögzítették. Az eszméletlen ember tehetetlenül lebegett a vízben. Öltönyén hasadékszerű fények nyíltak és csukódtak. Úgy lüktettek, mint a szívdobogás. Tenniosz a kép egyes felnagyított részleteit a nagyobb fali képernyőre vetítette. A nagy képteret teljesen betöltötte az Idegen arca a ráfeszült védőálarccal, amely alól kirajzolódtak orrának, homlokának körvonalai. 43

- Látod? - mutatott rá Tenniosz, mintha tőle kérné számon. Semmiféle légzőkészülék nincs rajta! Ennek az embernek meg kellett volna fulladnia a legalább tíztizenöt perc alatt, amit így a vízben töltött. - Nem fulladt meg. - És miféle anyag ez?! - Ki tudja? - A legnagyobb baj az, hogy egyetlen mikrorészecske sem maradt a kezünkben belőle. így akármennyit vizsgáljuk, elektronmikroszkópjaink éppoly keveset mondanák róla, mint saját szemünk. Egyik kutató esküszik rá, hogy szerves anyag, amelyen kopoltyúk nyílnak és csukódnak. A másik szerint élő anyaggal kombinált, ismeretlen alapelemekből vegyített műanyag. Folyékony állapotban vitték rá a testre, s ez a permet a körülményekhez alkalmazkodva eltűnik, elpárolog. Sorolhatnám a különböző feltevéseket órákig, de egyiktől sem lettünk okosabbak! - Valamennyit ismerem. Apának azonban van egy feltevése . : . Habozva elhallgatott. Tenniosz felhúzta a szemöldökét. - Furcsa. Tegnap még nem beszélt róla a Tudományos Tanács ülésén. - Saját maga is bizonytalan benne. Annyi támadás érte már a láthatatlanból a látható világba átrezgő energiák elmélete miatt. Szerinte a mi létformánk és az antivilág határvonala „az élet magzatvizében”, a tengerben húzódik. - Melyikünk nem hallott még Galenus professzor elméletéről! Tenniosz szemében türelmetlen csalódottság tükröződött. - E pillanatban remekül kisegítene bennünket a professzor teóriája. De antianyaggal való kísérleteink bizonyítják, hogy ezen a határvonalon nem juthat át hozzánk élet sem a tengerben, sem a szárazföldön, sem a levegőben. Atomjaira bomlana. S e megsemmisítő folyamat lassítása, az egzakt tudomány valamennyi becsületes kutatója szerint, teljességgel lehetetlen ! A holovízió képernyője elsötétedett. Tenniosz szemét nyomkodva, homlokát dörzsölve állva maradt mellette. E mozdulat megint felidézte Tymon alakját. Ő is a szemét nyomkodta, homlokát dörzsölte, ha fáradt volt. De Oanna elhárította a képet. - Lehetetlen! - mondta ingerülten. - Milyen könnyen lenyilazzátok ezzel a szóval az égről a szárnyas képzeletet. Apa legalább alázatos. Soha nem felejti el azt, amit még nem tud! Singh majdnem megzavarodott az Idegen értelmi szintjének magas jelzésszámától, és kétségbeesésében megpróbálta saját feltevései szűk kutyaóljába gyömöszölni. Mesterséges embert, homonculust akart csinálni belőle! - Erre mindannyian gondoltunk - bólintott Tenniosz hűvösen. - De ez az ember nem utópisztikus robot. Élő szövetekből, erős anyagi alkatelemekből tevődik össze. Fizikumának egésze éppoly rejtélyes végeredményt mutat, mint bármelyik zseniális földi emberé. Nincs 44

egyetlen mesterséges pótszerve sem, ami valóban ritka dolog. De tegyük fel, hogy belemennénk apád kedvenc elméletébe . . . - Rögeszmét akartál mondani. - Nem. Galenus professzor mindenkinél közelebb áll hozzám. Ugyanazokat a ritka emberi tulajdonságokat, kivételes szellemi képességeket szeretem és tisztelem benne, mint te meg Tymon. Ne hidd, hogy az én fejemben nem fordult meg ez a bizarr lehetőség. Vagy lehetetlenség. Túlságosan megfertőzött vele gyermekkorom óta. Közös tündérmesénk volt mindig. De az ő mitikus „Similáriájában”, az antianyag tükörvilágában ha a jelenségek pontos tükröződések is,, éppen a vetület törvénye alapján mindennek fordítottnak kell lennie. Mint a tükörben. A mi emberünk azonban nem ilyen tükörkép. Agya, idegközpontjai a miénkkel azonos módon működtetik szervezete valamennyi tevékenységét. Szívét a bal oldalán viseli. Máját, epéjét a jobb oldalán. A kizárás elvének alkalmazásával azonban nem jutunk közelebb valódi kiléte, hovatartozása rejtvényének megfejtéséhez. Tenniosz már az irányítóasztal billentyűsorán manipulált. Oannában felfokozódott az izgalom. A benső folyosó felőli ezüstzöld falfelület félrehúzódott, és heverő gördült be rajta. Az Idegen, két öklét feje mellé emelve csendesen aludt. Lazán elnyúlt teste teljes nyugalmat árasztott. Csak arcán tükröződött valami feszült, befelé hallgatózó figyelem. A fal visszasiklott a helyére. Tenniosz a magas kerevet jobb oldalához állt, és az Idegen fölé hajolt. - Hall engem? - kérdezte halkan. - Igen. - Nyissa ki az öklét! A két kéz engedelmesen kinyílt, de ott maradt a feje mellett, tenyérrel fölfelé. Oanna nézte- az erőteljes, mély rajzú tenyeret, amelyből hosszú, izmos ujjak ágaztak széjjel. „Mennyivel több vonal hieroglifája vésődik bele, mint a miénkbe! Egy sok ezer éves fa évgyűrűi. Igen. Mi sokkal fiatalabbak vagyunk nála. Ez bizonyos” - tűnődött Oannában kettéhasadt énjének másik fele, mialatt Tenniosz munkáját figyelte. - Összpontosítson arra, amit kérdezek! - Tenniosz megemelte a hangját. - Emlékezzék! A nevét akarom tudni! A két szemöldök összehúzódott. Az arcon nyugtalanság hullámzott át. Felelet nem érkezett. - Hogy hívják? Mondja meg a nevét! A széles homlokon verejtékcseppek jelentek meg. - Zárlat! - mondta fulladtan. - Fal. Áttörhetetlen fal. - A fal nem áttörhetetlen! - szuggerálta Tenniosz. - Ráirányítja a lézervésőt! Most! 45

Az Idegen verejtékes arca kínlódva elfordult. Feje megemelkedett, majd visszaesett. - Lézervéső. Gyerekjáték - súgta alig hallhatóan. - Akkor nukleáris olvasztót használunk! A két tenyér újra ököllé szorult. - Nem jó! - zihálta. - Téves. - Szeme kipattant. Éberen szembenézett Tenniosszal. - Rossz az irány - mondta nyugodtan. - És sok Phantasolt használ. Nehéz a szervezetnek megbirkózni vele. Ártalmas. És fölösleges. - Megint kisiklott! Most Tenniosz homloka fürdött verejtékben. Kimerültén leült egy karosszékbe a kerevet mellett. - Valamiféle energiaorkán szélvihara ellen küzdők. A Phantasol nem ártalmas ebben az egyszeri, kivételes adagolásban. Csak ha hozzászokik valaki. - Utolsó mondatát az a halványan oktató hangsúly színezte át, amellyel sokszor felbosszantotta Oannát. - Azért kellett többet használnom, mert kisebb adag meg se kottyan magának! - Mi szükség van rá, hogy vegyszerekkel kábítson? - Csak azok segítségével kísérelhetem meg a fal áttörését, amely elzárja saját emlékeitől. Én szuggesztióval dolgozom. A Phantasol csak meggyengíti görcsös ellenállását. - Nem fejtek ki semmiféle ellenállást. - Tudatosan nem. Az akadály a tudattalanjában keletkezett. Azért kell féléber állapotba helyeznem, hogy a szervezet irányítását a vegetatív idegrendszer vegye át. Az Idegen nyugtalanul felült. - Tudatos és tudattalan. Az éjszakai és nappali idegrendszeri funkciók. Álom és éberség. - Fejét kissé türelmetlenül megrázta. - Ön úgy beszél az emberről, mintha ezek a dolgok nem tartoznának szervesen össze benne, hanem szétvágva, külön rángatóznának, vagy egymás ellen küzdenének! - Mindig örülök, ha ilyen spontán módon megnyilvánul - bólintott Tenniosz pedánsul. - Ez is kiindulási alap. Rövid, féléber állapotában, mikor a nevét; kérdeztem, eléggé kínlódott és ilyen szavakat használt: „Zárlat. Fal. Áttörhetetlen fal.” - Emlékszem. - Emlékszik? - Persze. Az embert nem lehet saját akarata ellenére elkábítani. - Téved. Az embert lehet. Egyedül önnél tapasztaltam az ellenkezőjét. De miért éppen ezen a területen volna más, mint szabályerősítő kivétel? Bár .. . mégis engedelmeskedett az akaratomnak. Öklét kinyitotta. Felelt a kérdéseimre. Persze csak úgy, ahogy tudott. - Mert akartam engedelmeskedni. Szerettem volna felelni a kérdéseire. Kínlódásomat az okozta, hogy segítőkészségemet megpróbálta lenyűgözni. Pányvát vetett a lábamra, és azt kívánta, úgy fussak közös célunk felé. Meg kell érteni! Képességeim birtokában, 46

éberen, „tudatos és tudattalan zónáim” teljes fényében többet tehetünk együtt. Önöknek csak egy izgalmas, tudományos problémát kell megoldaniuk. Nálam sokkal többről van szó! - Leszállt a kerevetről és könnyű, szanatóriumi köpenyét összefogva járkálni kezdett. Valamiről, ami a saját életemnél is fontosabb! - Meztelen, barna lábfeje minden lépésnél mélyen belesüppedt a ruganyos, hínárzöld soleilszőnyegbe. Oanna feszült figyelemmel követte mozdulatait. Arcát úgy fordította feléje, mintha a nap forró sugaraiba emelte volna. Az Idegen azonban nem vett tudomást róla. Töprengő monológot folytatott, s Tenniosz nem szakította félbe. - Nem érthetik meg ezt a . . . ezt a talaj veszettséget! Mintha lényem legfontosabb része súlyosan megsérült volna, kizárulva, csonkán tengődöm valami elviselhetetlen idegenségben! - Megállt. Kezét felemelte, mintha meg akart volna kapaszkodni. Szeme támpontot keresve kötött ki Oannán. Tekintetéből megint reménytelen, meztelen magány sütött ki. - Nem ismerem a nevemet! Nem emlékszem rá, honnan jöttem Múltam képeit elvették tőlem! - Ki vagy mi vette el?! - hajolt előre Tenniosz sürgetően. Újra bekapcsolta a holovíziót. A képernyőn az Idegen felbukkanását megelőző tengerrengés kavargott. Az Idegen megtorpant. Nézte a képet. - Erre emlékszik? - Nem. - Pedig ezzel a kísérettel érkezett. A kép továbbpergett. A lassan elnyugvó vízben kialakult a nagy, áttetsző forma, majd emberalakká szilárdult. - Szóljon kérem, ha eszébe jut valami arról, amit lát! Az Idegen némán, értetlenül rázta a fejét. - Milyen anyagból készült ez a felszerelés? Mik ezek a fénylőn lüktető nyílások rajta? Kopoltyúk? - Nem tudom. - És ez? Mi ez a műszer? Mi a rendeltetése? - Tenniosz átvetítette a fali képernyőre az Idegen nyakán levő, felnagyított, csigaszerű tárgyat. - Állítsa meg a képet! - csattant fel az Idegen hangja. Közelebb lépett a szinte kör ül járhatóan plasztikus felülethez. Hozzáhajolt. Kezét feléje nyújtotta. - Hol van . . . hová lett ez a tárgy?! - Hangját izgalom fűtötte át. - Hogy nevezik ezt a tárgyat? Mire szolgált? Ki készítette? Az Idegen ujja tétován követte a levegőben a műszer spirálfordulatait. Fontos. Nagyon fontos - mormolta halkan. Ujjhegye megállt a tárgy közepénél. - Tudom, hogy ez a kulcsa mindennek. Igen. Bizonyos vagyok benne! - Szenvedélyes követeléssel Tenniosz felé fordult. - Mi történt vele ?! - Eltűnt. Elpárolgott, mint a védőálarc az arcáról és az öltöny a testéről. De csak később. Ön eszméletlenül feküdt. Nem kétséges, hogy 47

Tymon felvillanó sejtelmének és ennek a tárgynak köszönheti az életét. Mi hiába kísérleteztünk, nem tudtuk eszméletre téríteni. Gyakorlatilag már halott volt, mikor Tymon e csiga középpontjához érintette egy lézerműszer rubinthegyét. Egyszerre új életáram kapcsolódott a testébe. Mintha valóban kulcs lett volna. Kulcs. De minek a kulcsa? - Mikor tűnt el? - A feleszmélését követő zűrzavarban. Nem vettük észre. Nem figyeltünk rá, csak önre, a műszerekre és egymásra. Ünnepeltünk. Akkor vált köddé. Nyoma sem maradt. Egyedül a kép rögzíti. Talán így is rekontstruálni tudjuk. Az ön segítségével. Az Idegen megrázta a fejét. - A kép nem elég. Ki ez a Tymon? - A kérdést Oannához intézte. - Vele együtt találtuk meg önt. Mélytengerjáró laboratóriumunk, a Medúza éppen az etetőháló fölött lebegett, mikor megtörtént. - Oanna torka kiszáradt, hangja elrekedt. A férfi rátűző pillantása megint fizikai érintés volt a testén, sok ezer voltos áramot kapcsolt érzékeibe. - Tymon most beteg. - Sajnálom. Remélem, hamarosan meggyógyul. Szeretném neki megköszönni, amit értem tett. És önnek is. - Engem boldoggá tett, hogy megtehettem. - Oanna összekulcsolta két kezét. - Életem legnagyobb ajándékát adta vele. Egyikük sem vette észre a nesztelenül félresikló falat, s azt, hogy Tymon mikor lépett a rendelőbe. Tennioszt a felerősödő légáramlás tette figyelmessé a falsápadt, egész testében remegő alakra, aki mögött ezüstös ködben, üresen tátongott a folyosó. Egyetlen ápoló sem volt a közelben. Egyedül Tenniosz agyán villant át a pillanat ezredrésze alatt a gondolat, hogy Tymon a Phantasol utóhatásaként még álomittas. Megszűnt benne minden erkölcsi ellenőrzés. Közéjük álmodja önmagát. Rettentő álmot teljesít be féltékenysége ámokfutójaként. Összeszorított jobb kezében tart valamit. Mit? Lézervésőt? Senki se mozdult. - Nes! Oanna sikolyával egyidejűleg a gyilkos sugár belemart az Idegen testébe. Másodpercek alatt hosszú, mély sebek égtek a mellébe, gyomrába, homlokára, ágyékába. Kéz- és lábujjai összezsugorodtak. Nyakát füstölgő, fekete hurok szorította egészen vékonyra. Egyetlen jajszó nélkül összerogyott. Élettelen roncshalmazként hevert a szőnyegen.. Tymon mögött rémült ápoló bukkant fel. Fecskendőjének eszméletbénító kábítószerfelhőjével ártalmatlanná tette. Oanna azonban már nem látta az ápoló karjába hanyatló Tymont. Elájult.

48

LEHETETLEN LEHETŐSÉGEK Mikor Oanna magához tért, a rendelő hevérőjén feküdt. Senki sem törődött vele, bár a fényárban úszó rendelőben és műtőben nyüzsögtek a selionköpenyes emberek. Eltakart arcukból csak szemük világított ki. A rendelő ajtaja tárva-nyitva állt. Az orvosokon kívül a Szintezion valamennyi tagját mozgósították. Az orvosok műtétre készültek. Ápolók, ápolónők, vérplazmával, szív-, tüdő-, veseműködést helyettesítő készülékekkel életerő-fokozó permetinfúziókkal szaladgáltak. Különféle műszerek tartályaira sziderion fényszórók sugara tűzött. Minek ez a komédia? Mit próbálnak jóvátenni? Mit próbálnak igazolni utólag? Oanna arra sem érzett erőt, hogy a szemét nyitva tartsa. Tymon meggyilkolta a tengerből jött embert. Akit ő keltett életre. Őrületében nemcsak önmagát, saját jövőjét zúzta össze, hanem egy csomó más dolgot is, amelyek szétágazó fonalait most fáradt volt követni. Olyan elvakult dühvel roncsolt széjjel egy embert, amelyre nem tartotta volna képesnek, hiszen . . . Valóban nem tartotta képesnek rá? Tymon sokszor megijesztette indulatai vadságával. Talán csak egy barlangi ember tudott ilyen mértékben gyűlölni és ennyire gátlástalanul bosszút állni. Tymon ősi vérbosszút teljesített be az Idegenen. Azért, mert megérezte, hogy az elvette tőle a nőstényét. Úgy irtotta ki, hogy egyetlen ép testrésze nem maradt. A tudomány kétségtelenül egyik legnagyobb veszteségét gyászolja az Idegen megsemmisítésében. És ő? Egyelőre felmérni sem tudta. Olyan volt maga is, mint egy nagy szerencsétlenség sebesültje, aki zúzottan ébredezik a romok alatt, s kábulatában még nem érzi, mi történt vele. Csendben feküdt. Agya üres volt. Érzései nem rezdültek. Menekülő védekezéssel kapaszkodott e tompa érzéketlenségbe. Nem akart hallgatózni, kilesni belőle. Kagylóként zárult önmagába. - Hol van? - ütődött dobhártyájához Singh hangja anélkül, hogy értelmébe hatolt volna. - A zárt osztályon. Alszik. - Tenniosz beszélt. - Vigyázni kell rá, nehogy kárt tegyen önmagában. - Ezt apja mondta. - Tymon? Tymon nem! Előbb robbantja fel az egész világot! Micsoda kemény hang! Mintha gyűlölné Tymont. Persze. Securon. Egykori osztálytársuk. Tymon őt is elmarta tőlük. Féltékenységből. Pedig nem is tudott mindent a próbálkozásairól. Az erőszakosságáról. Securon veszedelmes ellenség. Hogy kerül ide? Igaz. A legjobb idegsebész. Őt is riadóztatták. Annak ellenére, hogy Tymon lehetetlenné tette Aquapolisban. 49

Miért fontos, hogy Tymont megakadályozzák bármiben is? Már úgysem él. Önmagát is kivégezte. Rövid, halk utasítások. Sürgető felszólítások. Ingerülten vitázó félszavak. Milyen messziről érintették. - Nem! - Ez erős! - Nem lehet annyi mindent! - Úgyis fölösleges, hiszen ... - Mégis meg kell próbálni! - Mit lehet itt még . . . - A szíve mintha.. .. - Amíg a legkisebb élet jel mutatkozik ... - Ilyen szörnyű sérülések esetén úgysem lehet tovább . . . „A szíve mintha . . . életjel?” Oanna szeme kinyílt. Felült. - Vége - mondta Tenniosz fakón. - Jobb így. - Bizonyos, hogy . . .? Zavaros hangok morajlottak fel egyszerre. - Igen. Igen, ha mondom. Klinikai halál. Csend. A pasztellzöld köpenyes embergyűrű szétvált a műtőasztal körül. A kudarc üres, hideg némaságában (Dánná rálátott az Idegen roncsolt testére, amelyet a halál zúzómalmai már csaknem felismerhetetlenné őröltek. Az elindult folyamatot Oanna vette észre először. Azt hitte, megzavarodott. Egy rögeszme buborékja zárja körül. Mennyire kívánta, hogy ez a buborék soha el ne pattanjon! Legyen a börtöne örökre! Moccanni sem mert. Lélegzetét visszafojtotta. A műtőasztalon fekvő hullán apró változások mentek végbe. Mintha a süppedt hús telítődött volna. Mintha megfeszült volna rajta a bőr. A kékes hullafoltok halványulni kezdtek. Mintha az élettelen szürke nyirkosság halvány, belső lüktetésnek adott volna helyet. A műtő légköre hirtelen megtelt izgalommal. Új remény, hitetlen döbbenet árama kapcsolódott bele. Eleven szikraként idegzetből idegzetbe pattant. Fellángolt. Fokozódott. Robbanáspontjáig hevült. Oanna kiáltást hallott. - Figyeld az elektrokardiográfot! Azután: - Nézd! A légzőkészülék! Persze lehet, hogy a rögeszme buborékján belül történt. Semmi köze nem volt a valósághoz.

50

Nem is fontos, hogy köze legyen hozzá. Már nem kételkedett benne, hogy álomfolyamatot szemlél talán mély ájulásban. Csak képzeli, hogy ül, a műtőbe figyel, és . . . Felkel. Átpréseli magát az embergyűrűn. Ott áll közvetlenül a műtőasztal mellett. Egy káprázat tanúja, ami emberrel sohasem történhet meg a valóságban. Csodát él végig. Ez a csoda azonban a holovízió képernyőjén át az egész világot megrendítette. Nem Oanna látomásában. A föld anyagi valóságában. A klinikai halál állapotában levő test villámgyorsan regenerálódni kezdett. A műtőben levő orvosok, tudósok és a földbolygó valamennyi nézője előtt. Összezsugorodott kéz- és lábujjai kinőttek. Sebei nyomtalanul beforrtak. Átvilágított benső szerveinek roncsolt részeit új, egészséges szövetek pótolták. A rákapcsolt készülékekbe átömlött az újjáéledt szervezet valamennyi működésének ritmusa és erővonala. Zúgott, ketyegett, fújtatott, kattogott a műtő minden berendezése. A fényskálák színeket lihegtek. A komputerek adatok tömegét fordították hanggá: - Szívműködés egyenletes. - Légzés szabályos. - Vérnyomás . . . Vérsejtek száma . . . Mirigyek állapota . . . Idegreflexek . . . Látás .. . Hallás . . . Szaglás . . . Tapintás . . . Agyreakciók . . . Számok. Szavak. Hűvösen semleges megállapítások, amelyek hangyaméretűvé zsugorodtak a tények felmérhetetlen jelentősége mellett. Még mindig nem mozdult senki. Az elképzelhetőn túlnövekvő történések szökőárjában éppúgy, mint Oanna, talán valamennyien saját eszük épségében kételkedtek. Mert ami lejátszódott előttük, nem tűrte a kételyt. Annak ellenére, hogy teljességgel lehetetlen volt. Az Idegennek kinyílt a szeme. Fel akart ülni. De kötelékek szorították a műtőasztalhoz. A szokás beidegzett vetülete vagy a pánik jele volt, hogy egy holttestet a műtőasztalhoz erősítettek, mikor semmi reményük nem volt rá, hogy valaha megmozdulhat. - Miért kötöztek le?! - Az Idegen hangjában tiltakozó ingerültség rezgett. - Oldozzanak fel, kérem! A felszólítás parancsként hatott. Ránduló igyekezettel kezek nyúltak feléje. Pillanatok alatt szabad volt. Az eseményeket nem lehetett követni. Nem lehetett elfogadni. Védekezni, tiltakozni kellett ellene. Mert az a valaki, aki percekkel előbb még személytelen holttest volt, most ... Felült. Körülnézett. Arcán ugyanaz a zavart riadalom tükröződött, mint a rábámuló emberek szemében. Két lábát könnyedén a földre lendítette, és teljesen ép emberként szállt le a műtőasztalról. 51

A gyűrű azonban nem tágult körülötte. Nem szóltak hozzá. Dúlt, verejtékes arcok fordultak feléje. Tanácstalan megrendülések árama átcsapott az ő idegeibe is. - Miért néznek így rám?! Szorongva hátrálni kezdett, de a műtőasztal útját állta. - Miért hallgatnak? Hangját megemelte. - Mi történt?! Kiutat keresve körülnézett. - Mit akarnak tőlem?! - Ön nem tudja? - Tenniosz gyorsan lélegzett, mintha futott volna. - Mit nem tudok? - Tymon doktor . . . most nem tartozik ide, miért és milyen állapotban . . . lézervésővel összeroncsolta az ön egész .szervezetét. Szíve, tüdeje, belei, ivarszervei halálosan megsérültek. A feje csaknem levált a nyakáról. Kéz- és lábujjai szénné égtek. Készülékeink tanúsága szerint ön meghalt. Exitált. Ezután legalább háromnegyed óráig az élet semmiféle jelét nem mutatta. Mivel nemcsak belső szerveit, idegpályáinak nagy részét, hanem agyállományának legalább kétharmadát is elpusztította a merénylet, joggal tételeztük fel, hogy ... - Tévedtek! - Az Idegen nagy lélegzettel nekitámaszkodott a műtőasztalnak. Láthatólag megnyugodott. - Életerőm gyökerei, szervezetem szubmolekuláris rendszere épen maradt. Újjá tudta építeni a testemet. Készülékeik nem pontosak! - Hogy meri azt állítani, hogy a készülékeink nem pontosak?! Securon hangja éles volt, mintha személyében sértették volna meg. - Nem jelezték azt a küszöbállapotot, amely az életműködés megszűnése és a teljes elhalás között legalább másfél órán át lehetővé teszi a csonkolt szervek pótlását. Milyen tapasztalati alapra építi ezt az abszurd időmeghatározást?! Singh úgy nézett rá, mintha kísértetet látna. - Az elektronjaimba épült ellenőrző rendszerre. - Értetlenül megrázta a fejét. - De miért kell egy évezredek óta ismert természeti törvényt magyaráznom önöknek, amely valamennyiük sajátja? Valami tesztet próbálnak ki rajtam? - Nem! Szó sincs róla! - tiltakozott Tenniosz. - Akkor miért tesznek úgy, mintha az embernek azon is csodálkoznia kellene, hogy a gyík kinöveszti lemetszett farkát? - Azon nem csodálkozunk - mondta Galenus professzor fáradtan. Szemét lehunyta egy pillanatra. Mikor újra kinyitotta, tűnődő szánalom csillant benne. - Valami nagy félreértés van közöttünk, barátom! Az Idegen reménykedve feléje fordult. - Miféle félreértés? Galenus professzor öregesen meggörnyedt. 52

- Az ön léte és a mi létünk közötti félreértésről beszélek. Attól tartok, amit mondanom kell, jobban meglepi, talán jobban megijeszti, mint ahogy bennünket pánikba ejtett ez a . . . jelenség, tömegszuggesztió . . . őszintén szólva, nem is tudom, minek nevezzem azt a produkciót, amit az előbb lejátszott előttünk. - Mit játszottam le önök előtt? Az Idegen állkapcsán látszott, hogy fogát összeharapja, mintha óriási súlyt kellene felemelnie. - Egy olyan mutatványt . . . vagy folyamatot. amely teljességgel ellentmond a mi természeti törvényeinknek! - Kérem! Beszéljen világosabban! - Homlokán erek kék rajza lüktetett. Galenus professzor nehézkesen leült egy székre. - Mi ismerjük a természet önmagát megújító erejének bizonyos jelenségeit. Kísérletezünk vele - mondta türelmesen. - Egyes esetekben már felhasználtuk ösztönös zsenialitását. Módszereit, több-kevesebb sikerrel utánozni próbáljuk. A rák gyógyítását a hullámmechanikának, a szubmolekuláris jelenségek kutatásának köszönhetjük. De mindarról, amit a természet oly rejtélyes biztonsággal létrehoz, pótol, működésben tart, még mindig igen keveset tudunk. Csak tüneteiben észleljük. Okozataiban vesszük tudomásul. Mindenesetre bizonyos: még nagyon távol vagyunk attól, ha ugyan valaha is elérkezünk odáig, hogy halálos sérülés esetén csonkolt szerveinket külső segítség nélkül pótolni tudjuk „az elektronjainkba épült ellenőrző rendszer” alapján. Ez, ha jól értettem, az ön felfogása szerint gyakorlatilag egyfajta értelmes, tudatosan irányított, benső folyamatot jelent? - Önöknél mást jelent? - Az Idegen hangja elrekedt. - Egészen mást. Orvostudományunk eléggé fejlett már. Belgyógyászatunk hozzánőtt, sőt túlszárnyalta sebészetünket, így nagyrészt megelőzésekkel gyógyítunk. Sikeres szervátültetéseket hajtunk végre ott, ahol mégis szükségessé válik. Szervbankokkal, az eredetinél tartósabb, jobban működő, mesterséges szervekkel dolgozunk, amelyeket az ember teste már nem vet ki magából. A kóros sejtburjánzásokat, járványokat, a vírusbirodalmat sikerült megfékeznünk. De be kell vallanom, az ember még nem vált átprogramozható, tökéletes vegyi gépezetté. Hajlamait nem tudjuk születése előtt meghatározni, vagy akaratunk szerint irányítani. Legfeljebb befolyásolni. Bizonyos mértékig. A benne rejlő hibás elvet sem vagyunk képesek biológiai eszközökkel átszövegezni. Köznapi emberből nem operálunk lángelmét. Legfeljebb a visszaeső, veszedelmes és gyógyíthatatlan bűnözőket tesszük egyfajta operációval ártalmatlanná. De hála gyógyászatunk fejlődésének, ezek egyre kevesebben vannak. Azokat a nyugtalan fiatalokat, akiknek száma szintén rohamosan fogy, fegyelmező szanatóriumokba zárjuk átmenetileg. Csak addig, míg nem tudnak beilleszkedni közösségünkbe. 53

Legtöbben nyomtalanul kiheverik az ilyenfajta pszichikai bárányhimlőt, és hasznos tagjai társadalmunknak. A mi viszonylatunkból tehát az eddig megtett utunkkal nem lehetünk elégedetlenek. Megtisztítottuk a Föld vizeit és légkörét. Új táplálék- és nyersanyagforrásokat tártunk fel. Kimeríthetetlen energiatartalékaink vannak. Az átlagos emberi élettartamot alaposan meghosszabbítottuk. Hacsak valami szokatlanul bonyolult kórság nem tör ránk. elérjük a száz éven felüli életkort. Akit azonban halálos baleset ér, vagy gyilkos merénylet áldozatává lesz. amely szervei, szövetei nagy részét elpusztítja, az meghal. És ha perceken belül nem tudják feléleszteni a klinikai halál állapotából, végleg és visszavonhatatlanul halott marad! Az Idegen annyira elsápadt, hogy arca szinte világított az enyhébbre hangolt fényben. Arcát, nyakát, mellét verejték öntötte el. - Nem . . , nem tudom elfogadni, amit mond! - suttogta. - Minden sejtem tiltakozik ellene! Az előbb az volt az érzésem, valamiféle sokknak tesznek ki, hátha visszanyerem tőle az emlékezetemet. Azután rájöttem: nem. Komolyan beszélnek. Az igazat mondják. Az önök igazát, ami . . . ami lesújtó és elviselhetetlen! - Hangjában most már pánik remegett. - Ezek szerint ... ha jól értettem azt, amiben annyira szeretnék tévedni . . . önök teljesen kirekesztve élnek szervezetük életfolyamataiból. Értelmükkel nem képesek hatni rájuk. - Szorongva figyelte Galenus professzor arcát, aki lassan igent bólintott. Az Idegen úgy rezzent össze, mintha e mozdulattól fájdalmas sérülés érte volna. - Szóval . . . így van. - Nagyot lélegzett. - Szerveik működését nem az eszük és akaratuk irányítja. Ha testüket komoly baj éri, súlyosan megsérül, működésében veszélyes zavarok támadnak, nincs semmi hatalmuk fölötte! - Vannak orvosaink! - vetette közbe Securon indulatosan. - De belső orvosuk megbénul. Teljesen kizáródik a gyógyítás művéből. Akkor, mikor a legnagyobb szükség van rá. Egyedül rá! Nála van a szervezet egyetlen, semmi mással nem helyettesíthető, építő formulája! A külső segítség csak zárt sziklasíron dörömböl tehetetlenül a legsúlyosabb esetekben! Nem értik?! - Fokozódó felindulással, egyre hangosabban beszélt, mintha nagyothallóknak kiáltozott volna. - Nem! - mondta Securon hidegen. - Persze. -- Látszott, az Idegen uralkodni próbál magán. - A külső orvos, aki bonyolult esetekben inkább találgat, mint tud, betegét bizonytalan kimenetelű kísérleteknek veti alá. A szirnptómák sokszor félrevezetik, még ha gépek támogatják is a kórtünetek felsorolásában. Esetleg erőszakos, fölösleges műtétet hajt végre rajta, ami egész további életére felborítja benne a természet egyensúlyát! - Kézfejével letörölte homlokáról a verejtéket. - Azért nem állunk ennyire rosszul! - vetette közbe Tenniosz. - Mi nem találgatunk! Pontos diagnózist állapítunk meg. Ha lehet, elkerüljük a műtéti beavatkozást. Ma már gyógyszeres kezeléssel, természetes 54

eszközökkel és lélektani hatások alkalmazásával érjük el legnagyobb eredményeinket! Az Idegen megrázta a fejét, mint aki álomból akar felébredni. - Egészen másról beszélünk. Igaza van Galenus professzornak! Önök és én... itt, valami szörnyű tévedés történt, amit . . . Kérem! Elég volt! Túl megy azon. amit . . . Egyre bizonyosabb vagyok benne, hogy rosszul értettem! Teljes képtelenség! Agyrém ! - Mit nevez agyrémnek? - hajolt hozzá Tenniosz, dúltságát észlelve, megnyugtatóan. Az Idegen hálásan nézett rá. - Amit elhitetni próbálnak velem. Hogy az önök vérkeringése, szíve, ideg-, mirigy-, nyirokrendszere, agya akaratuktól független, vak gépezetként működik. És ennek az elfalazott gépezetnek irányító tárcsáit nem önök kezelik! Rám akarnak ijeszteni. Ugye? Feleljen már! Ez a gyógymód veszélyesebb a betegségnél, ha emlékezetzavaromat annak nevezhetjük! Nyugtassanak meg végre! - Sajnálom, barátom - mondta Galenus professzor halkan, szinte mentegetőzve. - Ez az igazság. A helyzet képtelenségét mindannyian érezték. Agyuk, idegrendszerük éppúgy nem bírta a feszültség fokozódását, a megválaszolhatatlan kérdések súlyát, mint a halálból megéledt emberé. Mert amit olyan hitetlenül kérdezett, amire választ követelt, az nem képzelet szülte feltevés volt, hanem röviddel ezelőtt a saját testén lejátszódó jelenség. Valami, ami kézzelfoghatóan, ellenőrizhetően megtörtént. A saját és a dokumentációs műszerek szeme előtt. Idegenkedő szorongással nézték, amint a tengerből jött ember megfordult. Lassú, botorkáló léptekkel átment a rendelőbe. Arcra borulva ráfeküdt a he verőre, amelyről Oanna kelt fel az előbb. Senki más nem követte, csak Oanna. Sohasem hitte volna, hogy a szánalom ilyen benső égési sebbé fokozódhat valakiben. Mit tegyen? Hogyan vigasztalja? Mivel nyugtassa meg? Szavai hasznavehetetlen, szürke rongyok. Mit mondhatna az Idegen minden emberi mértéken túlnövekvő megrendülésének oldására? Csendesen sírni kezdett. Egy idő múlva megérezte, hogy már többen állnak mögötte. Figyelik az önmagába zuhant menekülőt. Tenniosz hirtelen előrehajolt, és megérintette az Idegen vállát. Az összerezzent. Felnézett. Arca merev, tragikus álarc volt. Szeme mint a kialudt parázs. Felült. - Kérem - mondta fakón. - Tudom, megijesztettem önöket. - Segíteni szeretnénk önnek! - Tenniosz hangja halk és zsongító volt. - Önök? Nekem? E felkiáltásban nem volt semmi lekicsinylés. Csak keserűség. Mégis összezsugorította valamennyiüket, mintha, hirtelen egy valamikori pigmeus törzs embernyájává törpültek volna mellette. Szeme hirtelen 55

részvéttel méregette őket. A szavak úgy buktak ki a szájából, mintha kietlen egyedüllétében monológot, folytatott volna: - Nem hittem, hogy valaha is találkozni fogok ezzel az ősi módon kezdetleges életformával! Nem! Fogalmam sem volt róla! Bizonyosan láttam. Igen. Látnom kellett valahol, valamikor e pokol dokumentumait, amely tele van ismeretlen nyavalyákkal és erőszakos halállal. De sohasem fogtam fel teljes valóságában, mint így. Itt. - Magára eszmélt hirtelen. Zavar öntötte el. - Bocsássanak meg. Állapotom egyetlen mentsége, hogy magam is majdnem az eszemet vesztettem a . . , kétségbeeséstől, mikor felismertem, hova kerültem ! Vadul, szinte vádaskodva nézett egyikről a másikra. - Miért hagyott cserben az emlékezetem?! Mi okozta ezt a zárlatot? Hogy kerültem ide?! - Mi is ezt kutatjuk! Az előbbi kitörése elárulta, tőlünk nem várhat segítséget. Akkor segítsen ön nekünk! - sürgette Tenniosz. - Próbáljon visszahatolni emlékezete küszöbéhez, a legutolsó képhez, amit fel tud idézni! Az Idegen engedelmesen, töprengve maga elé nézett, befelé figyelt. - Egy műtő. Furcsa. Szokatlanul bonyolult és . . . kezdetleges. Körülöttem tolongó emberek. Arcok. Rám bámuló szemek. Félelem. Idegenség. Magány. Távoliét mindattól, ami . . . nem tudom, mitől. De ez nem térben levő messzeség. Saját gyökereimtől szakít el. Összegörnyedt. - Próbáljon a nyelvre visszaemlékezni, amelyen beszélt! Egyetlen szóra, amelyből kiindulhatunk! - Lenos tolakodott az Idegen mellé, akinek a biokémia mellett szenvedélye volt a nyelvészet. ,,Lenos és Securon. Mindketten Tymon halálos ellenségei. Lenos Securon árnyéka volt mindig - gondolta Oanna. - Csak a szenvedélyes barátság lendülhet át a gyűlölet ilyen végletébe. Lenos is előkerült tehát valamelyik felszíni egyetemről, ahová Tymon száműzette Aquapolisból. Minden befolyását latba vetette ezért. De aknamunkája nem sikerülhetett volna, ha kettejük viselkedése nem szolgáltat alapos okot rá.” Az Idegen Lenos kövér, puha arcát figyelte, amelyet egészségtelenül megsápasztott a Föld felszínének szokatlan légköre. Ő is a tengeri nemzedékhez tartozott. - Ezt már kérték tőlem. Első feleszmélésemkor - mondta. - Nem. Egyetlen szóra sem emlékszem, mert. . . hogyan fejezzem ki? . . . a nyelv csak másodlagos dolog. - A nyelv az ember és ember közötti legfontosabb híd! Az értelmes beszéd az ember egyedüli rangja és kiváltsága a Földön! - csattant fel Lenos. - Minden nyelv gyökere a közös kép -folytatta az Idegen türelmesen, mintha gyerekhez beszélne. - Akárhányféle szóval fejeznek ki egy fát vagy állatot, az lényegében egyetlen dolgot jelent. Nem tudom, miért és hogyan jött létre ez az alkati különbség közöttünk, de én minden 56

nyelven értek és beszélek. Egyszerűen azért, mert látom ezt a közös képnyelvet. - Hol látja? - Lenos csupa gyanakvás volt. - Az önök agyában. Természetesen. - Természetesen! . . . Ha! - Nem tehetek róla. Próbálja felfogni. Valami belém épült tulajdonság ez, amit használni tudok, mint madár a szárnyát. - Nem érzi, micsoda képtelenségeket állít?! - Lenos hangja szinte nőiessé vékonyodott, mint mindig, ha elöntötte az indulat. - De igen - bólintott az Idegen. - Hiszen látom a viszonylatukat hozzá. Mit tegyek? Hogyan értessem meg magam? - Sehogy! Ahhoz valami közös tárgyalási alap kellene! - vágta oda neki Lenos. azután halkabban hozzátette: - Bocsásson meg! Ez tapintatlan ostobaság volt részemről. Hiszen az első feleszmélése után alig egy órával kifogástalanul beszélte a nyelvünket. Átnéztem a dokumentációs anyagot, és ez teljesen felkavart. Az Idegen nem felelt neki. Űzött pillantása megint Oannán kötött ki, de amit mondott, űrbe kiáltott sző volt. Mert azoktól, akik körülvették, nem várhatott rá feleletet. - Most már bizonyos, hogy nem tartozom ide! De akkor . . . hol az én fajtám? Hol a saját életformám, amelyben otthon vagyok ?

57

„MEGGYŰRŰZÖTT MADARAK”

A MEGSZAKÍTOTT ÁRAMKŐR

Tymon perét hetekig tartó huzavona előzte meg. Szenvedélyes viták folytak róla a tengeri és szárazföldi tudomány képviselői, jogászai és a közösség vezető személyiségei között. E csoportos vagy bizalmas megbeszélések azonban nem vezettek megegyezésre. A történelemnek talán egyetlen ismert szerelmi drámája, bűnügye, erkölcsbotránya sem kavart olyan globális izgalmat, nem keltett a közvéleményben hasonló érdekeltséget, mint ez az ősi vadsággal, de utópisztikus eszközökkel elkövetett merénylet. A főmotívumot ebben sajátos módon nem a tengerből jött ember személyének megfejthetetlen problémája jelentette. Az legfeljebb idegenkedő kíváncsiságot keltett, mint valami emberi valóságon kívül eső, tudományos kérdés. Senki sem tudta saját tapasztalataival, becsvágyaival lemérni. Legfeljebb annyiban talált benned összefüggést saját sorsával, amennyiben új felfedezések, esetleg a jövőkutatás előrejelzései érintették; árnyékot vetettek rá, vagy fényes kilátást nyitottak előtte. Tymon azonban közülük való volt. A korszak egyik legkiválóbb elméjeként tartották számon. Népszerű volt, és nagyon fiatal - ami ellenállhatatlan hatást gyakorolt az ifjúságra. Mégpedig nemcsak tehetségével, erényeivel, hanem szertelen, különc megnyilvánulásaival is. A holovízió képernyőjén vívott szópárbajaival. Meghökkentő javaslataival. Támadó szellemességével. Példaképpé vált. Senkinek nem volt annyi rajongója, utánzója, irigye és haragosa a fiatalok között, mint Tymonnak. Sokan pártfogolták, becsülték az idősebbek között is. De bizalmas barátjának senki sem nevezhette magát Oannán és Tennioszon kívül. Tenniosz egyszer azt mondta Oannának róla: „Tymonnak csak vakon engedelmes követői vannak, akik mindenben egyetértenek vele. És főleg felnéznek rá. Senkivel sem áll szóba egy szinten!” „Velem sem?” - kérdezte Oanna megbántottam „Te más vagy. Ha az ember tetőtől talpig látni akarja saját alakját, mindig egy szinten áll a tükörképével. Tymon valójában Narküsszosz. Külsőleg rendkívüli módon hasonlíttok egymásra. S amiben különböztök belül, az is az ő lényének lehasadt része. Egyik a sok közül. Bizonyos azonban, hogy benned is önmagát szereti, és önmagával harcol. Nem tudtad?” „Nem! Oanna sértődöttsége fokozódott. - Te sem követed őt vakon, mégis egyenrangú barátjának tekint!” „Az egészen más. Nekem kötelességem, hogy tiszteletben tartsam betegeim rögeszméit. Tymont sem ingerlem soha. így azt hiszi, feltétel nélkül egyetértek vele. Az igazság az, hogy őszintén szeretem és nagyra becsülöm őt. De ez nem akadályoz meg 59

abban, hogy tisztán lássam jelleme beteges vonásait. Idegorvos vagyok.” Oanna e beszélgetés után sokáig neheztelt Tennioszra, de szavait sohasem felejtette el. Tymon személyes tragédiája váratlan és nyugtalanító visszhangot keltett a fiatalság legnagyobb részében. Különösen Aquapolis és a szárazföld diákságában, de a kutatók, technikusok között éppúgy, mint a hírközlés és különféle szolgáltatások területén dolgozó fiatalokban is. Főképpen azok háborogtak a várható súlyos ítélet miatt, akik befolyásolható, képlékeny egyéniségüket valamiképpen azonosították a szertelen, merész és sikeres Tymon-nal, de becsvágyukhoz hiányzott a tehetségük. Vagy egyszerűen éretlenek voltak, és tüzet fogott bennük a gyengék névtelen elégedetlensége. Tymon szuggesztív egyénisége gyújtószikraként hatott az ifjúság kötéssel, törvénnyel ösztönösen szembehelyezkedő forrongására. Különösen azokra, akik türelmetlenül tagadták az idősebbek eredményeit, és képzeletükben mindent jobban oldottak meg náluk. Volt ebben valami elementáris és ijesztő erő; mint a tavaszi zöldár dúlásában. Aquapolisban, de a szárazföldön is tüntetések robbantak ki Tymon mellett. Romantikus hőst láttak benne, aki erkölcsi gátakat elsöprő szenvedélyében elégtételt vett magának egy árulásért. S a „rend védelmezői” a szó szoros értelmében a fejét követelték. Egy olyan fejet, amelynek a párját az egész földgolyón hiába keresték volna. El akarták veszíteni, annak ellenére, hogy vetélytársának, az Idegennek végül is nem esett semmi bántódása. Rejtélyes őshüllőként pótolta megcsonkított részeit. Oanna, aki Tymonhoz tartozott, e természetellenes robothoz kapcsolta életét. Tymont eltaszította magától. A várható büntetés amúgy is kényes pontja, Tymon valódi állapota körül a legvadabb híresztelések kaptak lábra. Az érzelmi drámán messze túlemelkedő, intrikákról, Tymon egészségét, esze épségét fenyegető machinációkról beszéltek. A híresztelések forrását senki sem ismerte pontosan, de mindenki hozzátett valamit, saját képére torzította, s úgy adta tovább. A lázongó tömeg végletes indulatai főképpen Oanna ellen irányultak. Ahogy önazonosító rajongásuk növekedett Tymon iránt, úgy fokozódott gyűlölködő haragjuk „az áruló”-val szemben, aki szerencsétlensége okozója volt. De szenvedélyes tiltakozásuk egyre inkább átcsapott mindazokra, akik „a másik oldalon” álltak. A vádat képviselték. Arra törekedtek, hogy „kiagyalt ürügyekkel" Tymon megzavarodott elmeállapotára, közveszélyességére hivatkozva” ártalmatlanná tegyék őt. A Tudományos Tanács és a Szintezion „összeesküvése” bármit megtehetett. Például gyógyíthatatlan őrültté nyilváníthatta Tymont. Hatalma volt hozzá. Az pedig nemcsak védett, kényelmes, fegyelmező szanatóriumi kényszertartózkodást jelentett volna élete hátralevő részére a hírhedt aquapolisi „Búvárharangban”, hanem sokkal rosszabbat annál. Meg kell tehát akadályozni! Mindenáron. És minden eszközzel! 60

A hatóságoknak hamarosan tapasztalniuk kellett, hogy Tymonban micsoda veszedelmes válsággóc öltött testet. Amint megjelentek az első hírek arról, hogy Tymon idegállapota több mint aggasztó, elmeállapotát különleges orvosi bizottság vizsgálja Tenniosz klinikáján, középiskolás és egyetemi diákok megrohanták az Oceanográfiai Akadémiát; Galenus professzor laboratóriumát a távollétében súlyosan megrongálták. Két asszisztensét, akik a berendezéseket menteni próbálták, könnyebben megsebesítették. Az egyik keszonliftben ügyetlenül összeállított robbanószerkezetet találtak. Chriseis műterme az Amentiben órákon át sötétbe borult. Elektronikus zárak között várta, míg fogságából kiszabadítják, mert holofónja sem működött. Oanna garmadával kapta a fenyegető holofónokat, sürgönyöket. A belső - Alfa Centauri téren könnygázzal töltött palackot dobott valaki utána a sodródó tömegből. Nyilvánvaló volt, hogy a tömeghisztéria fokozódik. Fiatalok spontán tüntetése robbant ki Aquapolis terein, sugárútjain, de a szárazföld városaiban is. A hírközlő szervek pillanatok alatt, szinte egy időben juttatták el „a pszichikai vírus” fertőzését a földgolyó minden lakott területére, s aki hajlamos volt rá, abban fellobbant a kór. A tüntetők nagy táblákon vitték Tymon színes, felnagyított fotóit, Galenus professzor, Oanna, Chriseis, a Tudományos Tanács és a Szintezion tagjainak torzrajzait. Az Idegent hatalmas, gyűrűs testű őshüllőnek ábrázolták. Tymon ütemesen ismételt, állandóan felzúgó neve olyanná vált jelmondataikban, mint a tüzes korbács. Kihajszolta őket józanságuk, egyéni felelősségük gátjai közül. Indulataik úgy tapasztották tömeggé őket, mint mágnes a vasreszeléket. Romboltak, . gyújtogattak. Inzultálták a rendfenntartó közegeket. Megtámadták Tenniosz magánklinikáját. Ki akarták szabadítani Tymont. Tenniosz kénytelen volt igénybe venni a harmadfokú készültség idegbénító fecskendőit, amelyek legalább negyvennyolc órára kikapcsolták a zendülők eszméletét. Erre Aquapolis fennállása óta még nem volt példa. A mélytengeri és szárazföldi fegyelmező gyógyintézetek zsúfolásig tömve voltak újabb merényletekkel fenyegetőző fiatalokkal. A félrévületben, szinte önmaga sorsán kívül lézengő Oannában mindaddig nem vált tudatossá, mi történik körülötte, míg az Idegen kíséretében el nem látogatott ugyanabba a polinéziai Néprajzi Múzeumba, ahol Tymonnal is járt annak idején. Az Idegen kezelése az Orvosi Tanács véleménye szerint nem zárlatot, hanem teljes mozgási szabadságot kívánt. Ha kedve tartotta, Aquapolis valamennyi - létesítményét meglátogathatta, de szívesen látták a szárazföld tudományos intézményei is. Oanna nem tágított mellőle. S mialatt árnyként követte mindenüvé, furcsa árnyékká vált maga is. A Néprajzi Múzeumban állandóan nyüzsögtek a látogatók. A végtelenbe mélyülő falakon most is a múlt plasztikus eseményei peregtek. Különféle szárazföldi és mélytengeri iskolák növendékei 61

nézegették a naparanytól átszőtt, tenger alatti táj vetületét. Rejtett hangszórókból ömlő magyarázatot hallgattak hozzá, amelyet a tenger hanghatásait tükröző zene festett alá. Békés, ártatlan kép volt, szétlazuló, egymástól el-elszakadó csoportokkal, a látvány bűvöletébe veszett, tűnődő fiatalokkal. Ez az idill azonban csak addig tartott, míg Oanna az Idegennel együtt be nem lépett a terembe. Azonnal felismerték őket. A holovízió képernyőin mozgó, színes, plasztikus alakjuk állandóan ott élt az emberek otthonában, a. bevásárlóközpontokban, a munkahelyeken és a járművek belsejében. Magánéletük minden részlete köztulajdonná vált. Mintha egy központban elektronikus tárcsát csavartak volna meg, a gyűlölet görcse egyszerre kapcsolódott valamennyi fiatal testébe. Arcuk elborult. Egymáshoz sodródtak. Testük a másik testéhez szorult, szinte közös áramkörben azonosult vele, s ez ijesztő módon hasonlóvá tette őket egymáshoz. Minden előzetes szándék és terv nélkül egy részük némán az ajtó felé tódult. Hátukat nekivetve eltorlaszolták. A többi széles kört alkotott Oanna és az Idegen körül. Lassan nyomultak feléjük. Egyre szűkítették a kört. Szájukból fulladt, dühös kiáltások szakadtak ki: - Lotyó! Mocskos szajha! Gyilkos! Áruló! A szörnyű jelzők sokasodtak. A jelen békés együttélésében sohasem hallott szidalmak, trágárságok szegődtek hozzá. A fiatalok keze ökölbe szorult.. Karjuk fel-emelkedett. Váratlanul és villámgyorsan történt az egész. Oanna még fel sem fogta, hogy ez az embergyűrű körülötte zárul hurokká. Őt ragadták meg először. Rövid köpenyét letépték róla. Cafatokká szaggatták. Ütlegek érték. Lábát elrántották alóla. Haját markolták. Azután rettentő súly zúdult rá. Tüdejéből kiszorította a levegőt. A fejében lüktető megduzzadt erek zúgásán át egyre halkabban csapódtak tudatához a fenyegető durvaságok. Megadta magát. E veszett csordává vadult falka karmaiból úgysem menekülhet. Elevenen széttépik, mint a farkasok. És nemcsak őt, hanem Hirtelen elengedték. Szabad levegő, tiszta tér tágult köréje. Zihálva, levegő után kapkodva nézte az előregörbült, görcsös tartásból visszahőkölő. zavart arcokat. Mintha részeg álomból ébredtek volna. Hajuk még ziláltan előrelógott. De szemükből nem tűnt el a réveteg homály. Félig nyílt szájuk nyálzó és laza volt. mint az idiótáké. Egyszerre Oanna is meghallotta a szinte dobhártyasebző, magas, parancsoló hangot. Olyan volt. mint a lézerkés. Áthatolt a legsűrűbb anyagon is. Támadói alázatos, rémült kutyaszemét követve, pillantása a hang forrása felé fordult. 62

Az Idegen mozdulatlanul állt a kör közepén. Nagyon sápadt volt. Szeméből ismeretlen erő villáma csapott ki. A terem pillanatok alatt kiürült. Egyedül maradtak. Az Idegen testének feszültsége feloldódott. Válla előreesett. Tenyerével egy pillanatra eltakarta a szemét. Azután felpillantott, és odalépett a földön fekvő, meztelen Oannához. Mikor karjába emelte, az feljajdult. De nem összevert, vérző teste fájdalmától, hanem, a mérhetetlen iszonytól, amit a férfi szemében látott. A Néprajzi Múzeum segélyhelyén ellátták Oanna sérüléseit. Sebeire védő plazma került. Idegeit is megnyugtatták a különféle csillapító permetek. A szótlanul várakozó Idegen némasága nagy benső háborgás vékony hártyája volt. Oanna érezte. A levegő szinté lüktetett körülötte. S e testén messze túlterjedő légkörben volt valami elutasító. Nem merte megszólítani. Az Idegen a Medúza belsejében is elzárkózott tőle. De milyen magától értetődő szakértelemmel foglalta el helyét a másik irányítóasztalnál! Úgy nyúlt a bonyolult vagy rejtett hangoló tárcsákhoz, mintha ő maga tervezte volna korszakuk e legmodernebb járművét. Felfogóképessége Oannát újra és újra megdöbbentette. Agya mintha a röntgen-és térhatású elektronmikroszkóp valamennyi tulajdonságát egyesítette volna. Amint rátekintett valamire, egy tárgyat, a kezébe vett, könyvet nézett át, vagy lepergettek előtte valami tudományos anyagot, azt rögtön minden részletében áttekintette, és saját szellemi tulajdonaként használni tudta. De e rendkívüli emlékezet saját személyét illetően nem működött. Valami leblokkolta, ahogy a gyógyíthatatlan, közveszélyes bűnözők és elmebetegek agyát blokkolják le részben, hogy . . . Ettől a gondolattól elmenekült, mert Tymon ügyének kiúttalan csődtömegét idézte fel benne. A csend elviselhetetlenné vált lassan a kis mélytengeri laboratórium belsejében. Kimondatlan kérdések és elhallgatott válaszok feszültek benne. Oanna úgy érezte, ha az Idegen nem szól hozzá, a csillapító permetek ellenére, önuralma gátjait idegroham feszíti széjjel. Sikoltozni, törni-zúzni kezd, mint a Néprajzi Múzeum tömeghisztériájának megszállottal. Önfegyelme végső határvonalán azonban a férfi- hozzáfordult és ránézett. Oanna előtt nem volt kétséges, tudja, mi történik benne. Saját viharzó gondolataival párhuzamosan követi az ő, akaratán túlcsorduló válságának emelkedő lázvonalát. Ahogy szemük találkozott, Oanna azt kívánta, bár inkább elleplezte volna azt, amit pillantása feltárt előtte. A csodálkozás árama ütötte meg, mikor rájött, minden szóbeli közlés nélkül olvasni, tudja gondolatait. Idegeibe ömlik a férfi iránta táplált érzéseinek csillagtávoli tartalma. 63

Most már teljesen bizonyos volt benne, hogy e képesség a másik agyának kölcsönfényeként lobbant fel saját tudatában. Az Idegen szánta őt. Szerette is. Ahogy ő szerette két eltűnt, szelíd delfinjét. De éppoly lehetetlennek érezte a szerelmi egyesülést vele, ahogy ő viszolygott volna szegény kis Arlequintól, ha az szenvedélyes vágyat árul el iránta. E reménytelenség azonban nem oldotta fel saját érzelmi sugárfertőzése hatását. Az tovább történt benne. Elölte régi énje utolsó atomját is. Nyomorúságát nem takarta el a másik elől. Tekintete meztelenebbül tárult eléje, mint összevert teste a múzeum padlójának kagylómozaikján. Szerette, és szolgálni akarta. Ahogy Arlequin szolgálta őt egykor. Ellenszolgáltatás nélkül. Gyöngédsége morzsáiból élve. Anélkül, hogy azonos létforma szintjére kívánt volna emelkedni vele. A néma párbeszéd egyértelmű és világos volt mindkettőjük előtt. Fölöslegessé tette a szavakat. Mikor a férfi szeme elfordult róla, és Oanna megszólalt, nem erről beszélt. - Hogyan fékezte meg őket? - kérdezte. Az Idegen lassan megrázta a fejét. E mozdulattal megint valami makacs, lidérces álmot akart lerázni magáról. - Nem értem - mondta halkan. Maga elé nézett, mintha egyedül lett volna. - Nem tudom a helyére tenni. Hihetetlen. Annyira távoli. Mikor azt gondolom, nagyobb megrázkódtatás már nem érhet, egyszerre... - Egyszerre ? - Hol tartanak önök? - fordult Oanná-hoz szinte számonkérő követeléssel. - Micsoda állapotban élnek? Miféle vak erőknek szolgáltatják ki magukat védelem nélkül? Nem látják, mi történik? Oanna gyomra görcsbe rándult a szorongástól. Mintha vészbíróság előtt állt Volna egy halálos bűnért, amelyet önkívületében követett el. - Miről beszél? - dadogta. - A szigetelés nélküli áramról ezekben a gyerekekben! Miért nem ellenőrzik a fiatalok lényének legértékesebb hajtóerőit? Miért nem használják fel arra, amire való? Arról sem tudnak, hogy az irányítás nélküli tömegindulatok kiszámíthatatlanabbak és veszedelmesebbek, mint valamennyi robbanóanyaguk együttvéve? - Nem értem! - Oanna bűntudata elmélyült a tehetetlenségtől. Az Idegen hosszan, némán figyelte. Oanna megint, érezte az agyában a másik gondolatradarjának csaknem fizikai érintését. Mikor az végre lehunyta a szemét, megkönnyebbült. A férfi mormolt valamit. Szavait hallotta, de értelmük nehezen jutott el tudatáig. - Persze hogy nem érti. Hiszen közéjük tartozik. „Mi lett belőlem? - tűnődött Oanna. - Hová távolodtam önmagámtól? Nem érzem megalázónak, hogy valahonnan lenéz rám. Fényévek messzeségéből figyel. Irtózó szánalommal mérlegel.” Azután mégis halvány ellenállás lobbant benne. 64

- Úgy érti, hasonló esetben én ugyanúgy viselkednék, mint ezek a „szegény gyerekek”? Hiszen „közéjük tartozom”. Nekirontanék védtelen embereknek, és ha nem akadályoznak meg benne, elevenen széjjeltépném őket? - Már beszéd közben elszállt belőle minden háborgás. Hangja csendessé szürkült. „Teljesen ki vagyok szolgáltatva neki - gondolta. - Ahogy egykor p. kísérleti állat ki volt szolgáltatva az ember tudományának. De ő saját érzéseimmel kényszerít agya homloklámpája elé.” - Miért viselkednék másképp? Most indulataik célpontja volt. Ez kizárta az egységes áramkörből. Ha osztozik jogosnak vélt felháborodásukban valaki más ellen, ugyanolyan dühvel marcangolta volna gyűlölete tárgyát, mint ők. - Ezt. . . ezt visszautasítom ! Én nem vagyok vadállat! Az ember kultúráját nem rombolhatja le pillanatok alatt egy vak indulat, csak azért, mert... - Félreért! Én nem külön-külön róluk és önről beszélek. Hanem arról, amivé együttesen összezárulnak egy közös rögeszme hatására. Ennek az állapotnak nincs semmi köze a személyükhöz, kultúrájukhoz és erkölcsi meggyőződésükhöz. Ez a személyiség alatti, ösztöncsomópont vak szörnyeteggé válik, amelynek csak pusztító impulzusai vannak. Ahogy a szökőárnak sincs köze a városokhoz, amelyeket eltöröl a föld színéről. Az ösztönök áradásának veszélyét azonban . éppúgy meg kell fékezni, mint a természeti csapásokét! - Maga valóban azt hiszi, mi semmit nem tudunk a tudattalan hajtóerőkről? Eszmélésem legelső óráiban nyugtalanítani kezdett ez a fogalom. .Mi az, hogy tudattalan? Tudom, Tenniosz megmagyarázta, mit jelent. Az embert valamiféle jéghegynek tekintik, amelynek hathetede a víz alatt van, s csak egyhetede az ami racionális tudatának neveznek. A többi rejtélyes, kiszámíthatatlan, sokszor ellenséges hatalom. Pusztító kisüléseit éppúgy elfogadják, ahogy a föld történetének kezdetén beletörődtek a pestisjárványokba és erdőtüzekbe. - Ez nem így van! A tudattalan felderítésére óriási erőfeszítéseket teszünk. Megfigyelés alatt tartjuk. Feltérképezzük. Kitűnő gyógyszereink vannak, amelyekkel befolyásolni tudjuk, és megfelelő reakciókat váltunk ki belőle! - Ezzel megint csak kívül akarnak hozzáférni valamihez, aminek a kulcsa belül, önmagukban van! - Az elektronika törvényeinek is? - Oanna hangja egy pillanatra visszanyerte régi, gunyoros árnyalatát. - Annak is. Egész tudományuk a megfelelő hasonlóságok elvére, az analógiákra épül. Ismerik az élő anyag szerkezetét. De az emberi lélek anyagcseréjét, mágneses áramának keringési zavarait, rövidzárlatait nem tudják előre felmérni és kiküszöbölni. Csak azokhoz a tárcsákhoz nem törnek utat, amelyekkel az élet elemi erőit irányítani lehet! 65

Nagyot lélegzett, mintha háborgása gyeplőjét visszarántotta volna. Bocsásson meg - mondta halkabban. Oannára megint rásütött szánalmának zsibbasztó sugárzása. Zaklatottsága feloldódott, egész lénye megsemmisült benne. Ugyanazt a könnyed lebegést érezte, mint a tenger áttetsző vízében. - Mi lesz velem? - kérdezte váratlanul és egészen érdektelenül. - Nem tudom. - Az Idegen szeme elsötétedett. - Ha segíteni tudnék ... - Nem lehet. Az előbb megmentette az életemet. - Önök is ezt tették velem. - Néha az a benyomásom, az élete nem is forgott veszélyben. - Ki tudja? Nem vagyok bizonyos benne. - Hogyan állította meg a támadóimat? - Megszakítottam az áramkört, amely közös görcsbe rándította őket. - Mivel szakította meg ? Azzal a különös hanggal, amit én is hallottam? . - Azt hiszi, az ember összpontosított akarata kevésbé éles, mint a lézerkés? Az Idegen szeme elsiklott róla. A levegő kihűlt. Oanna megborzongott. - A fiatalok gyűlölnek engem. Tymon miatt. - Tymon csak modell. Félvezető. Minden zavaros elképzelés képlékeny alanya. Az elégedetlenek belevetítik mindazokat a tulajdonságokat, amelyeknek ők maguk híjával vannak. S ebben az állapotukban már teljesen mindegy nekik, Tymon a valóságban mennyire nem azonos e vetület-el. Az Idegen most nem nézett rá. Maga elé figyelt, s szemét szemhéja domború függönye mögé rejtette. „Nem akarja, hogy lássam, amit ő lát” - gondolta Oanna. Érzékeibe sajátos vészjelek kapcsolódtak. Magános, tengeri kalandozásai alatt régebben is előfordult, hogy csaknem állati ösztönnel előre megérezte egy cápa közeledését. Most azonban nem törődött a halk, benső jelzésekkel. A pillanatba zárulva élt. És csak addig élt, míg a tengerből jött ember megtűrte maga mellett.

66

A MEGHASADT KRISTÁLY Tymon esetében a várható súlyos ítélet Aquapolis és a Föld felszínének vezetőit is erősen aggasztotta. Az Orvosi Tanács komputereken sokszorosan átszűrt vizsgálatai egyre kétségtelenebbé tették, hogy Tymont Oannához rögződő, meghasonlott érzései messze túlsodorták a beszámíthatóság határán. Köz- és önveszélyességét a merénylet is bizonyította, amely az Idegen megfejthetetlen gyógyulása ellenére befejezett gyilkosság volt.. A tény persze, hogy végül is nem volt „holttest”, egy csomó bonyolult jogi kérdést vetett fel. De a probléma súlypontja nem ez volt. Az álomittas gátlástalansággal elkövetett bűntett, a szakértők vizsgálatai szerint, egy régóta lappangó, alkati idegzavar kirobbanási pontját jelentette. Ezt a hajlamot Tymon szüleinek tragikus halála felerősítette, és különféle értelmi, erkölcsi hatások felszíne alatt tovább növelte, mint egy lassan fejlődő daganatot. Csak idő és provokáció kérdése volt, hogy betegsége mikor jelentkezik a legváratlanabb formában. Tymont még mindig Tenniosz magán-klinikáján tartották rövid időkre megszakított tudatderengésben. Ébrenlétei alatt azonban egyre hozzáférhetetlenebbé vált. Gondolatai önhevítő, csökönyös dühvel egyedül a féltékeny bosszúra irányultak. Annak ellenére, hogy a fiatalok nagy részének egyre növekvő nyugtalansága miatt a hatóságok Tenniosz klinikáját nem tartották eléggé biztonságosnak, Tenniosznak sikerült elintéznie, hogy Tymont egyelőre ne szállítsák el a sok ezerszeres mélységben folyó algagyári építkezések kórházrészlegébe. A kiszabadítási kísérletek és fenyegetések ellenére sem tudta rászánni magát, hogy szerencsétlen barátját az örök éjszaka mélységébe száműzze. A főtárgyalás tartamára haladékot harcolt ki részére, bár tisztában volt vele, amit csinál, puszta önáltatás. A további kezeléstől nem remélt semmit. A tünetek lesújtóan világosak, egyértelműek voltak. De elviselhetetlen volt neki a gondolat, hogy Tymont éppen saját géniuszának egyik legnagyobb alkotásába börtönözzék be, amely az emberi létforma hozzáférhetetlen végvára volt a földön. Az ő nyomáskiegyenlítő megoldásának alapján kezdtek e mélytengeri építkezéshez; A méretek ilyen mértékben való növelésének azonban váratlan mellékhatásai támadtak. Erőltetett menetben való kiküszöbölésükhöz e pillanatban nagy szükség lett volna Tymon biotechnikai ötletek tűzijátékát ontó agyára. Persze egészséges állapotában. Tenniosz azt is tudta, hogy mesterséges önkívülete Sem tartható fenn hosszabb ideig egészsége súlyos károsodása nélkül. Ébersége pedig .. . kivételes képességeit a téboly rohamosan emelkedő özönvize öntötte el. Tenniosz maga is olyan kétségek közt őrlődött, amely önfegyelme végső határáig sodorták. Tymon ellentmondó érzéseket váltott ki belőle gyerekkora óta. Barátsága iránta ingerült ellenszegüléssel vegyült. Főleg 67

azért, mert Tymon. rendkívüli tehetsége szokatlan gyengeségekkel párosult. Sokszor haragudott rá azért, hogy olyan szuggesztív hatással van rá. Józan esze ellenére aláveti magát akaratának. Sőt. Ostobán éretlen szeszélyeinek is. Később, mikor már az orvosa lett, ezzel a magatartással sikerült megőriznie barátságukat. Tymon tragédiája ébresztette rá, menynyire kötődik hozzá. Félti. Súlyos felelősséget érez iránta, mintha idősebb bátyja lenne. Bűntudatát is terhelte, hiszen ismerte kóros egyensúlytalanságát. Ha jobban vigyáz rá, ha alaposabban felméri állapotát a merénylet előtti érzelmi válságában, talán megakadályozhatta volna a legrosszabbat. Persze ez is önbüntető búj ócska volt saját magával, hiszen nyilvánvaló, hogy Tymon akkor már túlzuhant a be-számíthatóság határvonalán. Mégis ez az önvád hajszolta folyton újabb, reménytelenebb vizsgálatokba, kezelési, megközelítési kísérletekbe, noha Tymon állapota egyre súlyosbodott. Az elektronikusan zárt ajtók pánikot keltettek benne. Tenniosz legóvatosabb szavai is dühös gyanakvást, rohamot váltottak ki belőle. Elhatalmasodott rajta az üldözési mánia. Lénye építő erői saját végletükbe lendültek át. Éppúgy, mint Oanna iránti szerelme. Rombolási ösztön, gyűlölet izzott benne mindenki iránt, aki korábbi életében fontos volt neki. Végül már Tenniosz sem léphetett be hozzá testi épsége veszélyeztetése nélkül akkor, ha ébren volt. Azután egy megdöbbentő fegyelmi vétséggel kapcsolatban kiderült, hogy a fiatalok zendülésének híre eljutott Tymon-hoz. Üzenetváltások történtek, amelyek megerősítették téveszméiben. Abban, hogy azok, akik fogva tartják, összeesküdtek ellene, és az életére törnek. De a tilos kapcsolat a fiatalokban is veszedelmes gyúanyaggá vált. Tenniosz az egyik ápolónál levelet talált - nyilván nem az elsőt -, amelyet Tymon küldött híveinek. E saját nevével jelzett, zavaros egzaltációjuk ellenére szuggesztív írások Levelek a pokolból címmel kerültek a köztudatba. A szabad versként ható művet, amely Tenniosz kezébe került, csak Tymon valódi drámája mentette meg a nevetségességtől. Kézről kézre járt minden betűje. - Röpiratok formájában terjesztették. Tenniosz ugyanezt a levelet utcákon körbehordozott plakátokon, világító festékkel falakra mázolva látta viszont. Tehát sikerült mégis eljuttatnia azokhoz, akiknek szánta. Amenti egyik fiatal zeneszerzője zaklató kórusmuzsikává dolgozta fel. Egyre lázasabb, gyorsabb ritmusban ismétlődő vezérszólamát négerdobok tompán pufogó csontzenéje kísérte. A fiatalok kísérleti stúdiójában oratóriumként adták elő. A szavalókórusok antik siratóénekként felszárnyaló zúgása a szereplők és a hallgatóság idegeit a legvadabb kitörésekbe hajszolta. A pokol legmélyéről szólok hozzátok, Barátaim! Zárt ajtók és zárt lelkek börtönében sínylődöm. 68

Nem tudom., mikor van nappal, és mikor van éjszaka. Csak addig védekezhetem, míg ki nem oltják eszméletemet. Agyamat,amely őket szolgálta eddig, roncsolt sejthalmazzá akarják változtatni! Ártatlan vagyok! Elő embert én nem öltem soha! Egy mesterséges szörnyet próbáltam ártalmatlanná tenni, akinek sebezhetetlen testét gonosz erők mozgatják. Ha élőlény lenne, meg kellett volna halnia. De hol itt a gyilkos? És hol itt az áldozat? A gyilkos az én cellám előtt várakozik, hogy fecskendőjével örökre elnémítson. Az áldozat egyedül én vagyok! • Ne higgyetek hóhéraimnak, ha azt állítják: „Tymon őrült! Tymon gonosztevő!” Soha nem voltam józanabb! Soha nem láttam világosabban, és azt kívánom, bár inkább megvakultam volna! Sötétség és gyűlölet vesz körül. Akikben bíztam, elárultak valamennyien. Az igaz ember kényelmetlen az aljas cudarnak. Misericordia! Segítsetek! Ma az én életemet fenyegetik, holnap a tiéteket. Rám olvasott ítéletük hurok a ti nyakatokon is! Fogjatok össze Tymonért és önmagátokért! Én ismerem legtitkosabb terveiket és formuláikat. Ismerem a rejtekutakat is, amelyek az útvesztőből kivezetnek. Utasításaim elektronikus zárakon át is 69

eljutnak mindazokhoz, akik nem félnek a cselekvéstől! Az ápolót, aki a levelet rejtegette, és ki akarta csempészni a klinikáról, rögtön leváltották, és fegyelmi eljárást indítottak ellene. Az üzenetváltások azonban tovább folytatódtak. Olyan munkaerők váltak a ,,Tymon-ragály” hordozóivá, akik sok éven át a klinika legmegbízhatóbb munkatársainak számítottak. Tymon „mártíriuma” valósággal kiforgatta őket erkölcsi normáikból és józan eszükből. Vonakodás nélkül bevallották, hogy éltek vissza Tenniosz bizalmával. Milyen módszerekkel játszották ki éberségét. Az intervízió ellenőrzését Tymon utasításai alapján tették ártalmatlanná. Logikusan érveltek, mégis megszállottak voltak, Tymon rögeszméjének megszállottjai. Mert minden akció mögött Tymon őrületében is zseniális, ravasz agya működött. Az ő sugalmazására cserélték, fel a csillapító, altató gyógyszereket képzelethevítő Phantasol-lal. Tymon hosszú időket töltött így, mély eszméletlenséget mímelve, valójában égő éberségben. S ezt az éberséget olyan tervek kidolgozására fordította, amelyek minden részlete ragyogó volt, csak éppen alapja hiányzott; téveszméje ködében lebegett gyökértelenül. Hívei azonban rendíthetetlenül kitartottak mellette. Vállalták, sőt keresték a meghurcolást, büntetést. Számuk egyre szaporodott. A későbbi események sodrában Tenniosz már tisztán látta, micsoda felelőtlenség volt Tymont, a tárgyalásig a klinikán tartani. Mintha őt magát is vakká tette volna a Tymonból áradó, idegeket, fertőző erő. Mentegette. Küzdött érte. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy a korszak egyik legkiválóbb tudósát valamelyik fegyelmezőintézetbe, elmegyógyintézetbe, mélytengeri vagy kozmikus börtönbe zárják. Időt akart nyerni. Mintha szuggesztió alatt cselekedett volna. S mikor rájött, mit idézett fel ezzel, már késő volt.

70

ÁRNYAK Aquapolis Tudományos Tanácsa utolsó ülését tartotta a főtárgyalás előtt. Tenniosz szeme, körbefordulva sorra megpihent a kerek asztalnál ülő kollégái arcán. „Tanácstalanok gyülekezete - gondolta. - Inkább ez a meghatározás illene ránk. Magamat sem kivéve”. Sóhajtva elővette jegyzeteit. Valamennyien ..érezték a körülmények, kényszerítő erejét s azt, hogy a döntés elkerülhetetlen. De nem tudtak dönteni. Tymon közéjük tartozott. Forró viták, kudarcok, eredmények, sikerek kovácsolták össze őket a közös küzdelmek forrasz-tóanyagával. Ez az önazonosítás tette most elviselhetetlenné, hogy múltjuk, jelenük egy élő része fölött „semleges szak-véleményt” mondjanak. Ami valójában és végérvényesen az ítéletet jelenti. Hiszen az egész vád vagy kórkép - az általuk feltárt tényekre épült. A tények azonban tények voltak. ... ... „A határozatlanság tesz mindannyiunkat annyira ingerültté állapította meg Tenniosz. Titokban a szájába csúsztatott egy csillapító pasztillát. - Egyszerűen képtelenek vagyunk kiszolgáltatni Tymont a törvénynek, amely mindenkit személytelen alanyként kezel. Pártatlanul. De lehet-e Tymont pártatlanul kezelni?” Auriol, az ügyész beszélt. Persze megint fontoskodott. Tenniosz csak fél füllel figyelt rá, - . . . Egy ilyen súlyos bűncselekmény esetén a bíráknak nem sok választásuk marad. - Auriol idegesen végigsimította egyenes szálú, sárgás haját, és tarkóján gyűrögetni kezdte. E modorosságát Tenniosz most rendkívül ellenszenvesnek találta. Egyébként jól megfért vele. Megbízható, de egy kicsit nagyképű fickónak tartotta. - Senki sem titkolja közülünk, lelkiismeretünket mennyire megterhelik azok a fegyelmezőintézmények, ahová néhány nehezen vagy egyáltalában nem kezelhető embert kénytelenek vagyunk bezárni. Rövidebb-hosszabb időre. Ebben az esetben azonban, a forrongó fiatalok miatt nem tartom biztonságosnak sem Tenniosz klinikáját, sem Aquapolis „Búvárharangját”. Ezt egyébként illetékes helyeken már többször hangoztattam. Beadványt is készítettem róla. „Ez nekem szól! A holovíziónak is nyilatkozott. Telekürtölte egész Aquapolist, mennyire felelőtlenek vagyunk. Mossa a kezeit. És mellébeszél. Húzza az időt, hogy ne kelljen nyíltan színt vallania! Áthárít” - háborgott magában Tenniosz, azután kitört: - Csak nem akarsz egy idegbeteg, túl-érzékeny aquapolisi tudóst valamelyik szárazföldi szanatóriumba csukatni? „Nem szabad így kiabálnom. Auriol egészen megrémült tőlem. És miért ugrottam fel a helyemről?” - Tenniosz ökölbe szorította zsebre dugott kezét, de nem tudott uralkodni magán. - Úgy beszélsz, mintha nem lennél tisztában 71

vele, hogy Tymon a tenger mélyén, túlnyomás alatt született. Létfeltételei itt alakultak ki. Állapota így is katasztrofális! Csak a huzamos felszíni tartózkodás hiányzik ahhoz, hogy ... - Elakadt. Hirtelen eszébe jutott, hogy Auriól nem a szárazföldet, hanem a mélytengeri algagyár-építkezések kórházát ajánlotta Tymon tartózkodási helyéül. Gyorsan leült. - Bocsánat - mondta halkabban. - Egy idegorvos idegességére legfeljebb magyarázat van, mentség nincs. Az utóbbi napok engem is kimerítettek. - Mennyire jutottál az ápolóiddal? - vetette közbe Singh, az agysebész. - Nem lehet rést találni rajtuk. A bűntudat árnyéka sem merül fel bennük. Olyanok, mintha részegek lennének. A középkor tömeges vitustáncai óta ez a legveszedelmesebb pszichikai ragály, amelyről hallottam. - A szárazföldön is fellobbant már! - vágott közbe Auriol halvány szemrehányással, mintha ezért is Tennioszt vádolta volna. - Futótűzzé vált. Rohamosabban terjed, mint valamikor a kolera. Ha Tymon egyik megszállott hívét elfogjuk, húsz másik támad helyette. És ugyanazzal a robbanótöltettel rohan tovább. Időzített, eleven rakéta mindegyik! - Csak azt nem értem: hogyan dagadhat egy sajnálatos, de mégiscsak magánügy ilyen veszedelmes közüggyé? - tört ki Sirghből. - Magánügy? - Auriol dühösen felnevetett. - Közhely! Ez a dagályos. história lényegében a XIX. század füzetes regényeibe való! Egy férfi beleszeret egy lányba. A lány egy ideig enyeleg vele, azután izgalmasabb szerető után néz. A jelölt azonban, tudomásom szerint, fütyül rá. - Sohasem hittem, hogy ennyire ostoba vagy!- - Tenniosz egészen elrekedt az indulattól. - Lehet, hogy a paragrafusokhoz értesz, és Singh remekül hámoz agyvelőket. De az ember egészéhez annyi gőzötök sincs, mint egy XX. századbeli szakbarbárnak! Azt hiszitek, az érzések hajtóerőit kiiktathatjuk történelmünk legfontosabb rugói közül, míg ember él a Földön? Írjunk akár időszámításunk után ötezret, létünk alapáramai sohasem válnak közhelyé! - Prédikálj a diliházadban, ne itt! - Már Singh is állt, és öklével verte az asztalt. - Az elmebaj, úgy látszik, valóban ragályos! - Nem hiszem, hogy ez a vita időszerű éppen most! - Galenus professzor nem emelte meg a hangját, éle mégis szétpattantotta a harag piros buborékját. Singh szégyenkezve maga alá húzta hátrataszított székét. - De abban bizonyos vagyok, hogy egy olyan fontos ember magánügye, mint Tymon, nem lehet más, csak közügy. Azért vagyunk itt. Csend támadt. Mindannyian az elnöki székben ülő, törődött öregemberre néztek, mintha hosszú idő után most látnák először. 72

„Nagyobb súlyt hordoz, mint amekkorát elviselhet - villant fel Tennioszban az aggódó felelősségtudat. - Sohasem panaszkodik. Az orvosi vizsgálat elől elzárkózik. Meg kell támasztanom valahogy, mert így… - Azt már körülbelül megfogalmaztuk, mit nem tehetünk Tymonnal folytatta Galenus professzor. - Ami annyit jelent, hogy tudjuk, mit nem akarunk tenni vele. Nincs értelme a köntörfalazásnak. Tényeket állapítottunk meg. A tényeket minden lehetséges eszközzel ellenőriztük. E tények mozaikja ijesztő összkép ábráját rajzolja ki. Nekünk ezért az összképért, pontosabban: annak következményeiért vállalnunk kell a felelősséget. Senki sem szólt. Az ülés résztvevőinek még a tekintete is elkerülte Galenus professzor lassan körbeforduló pillantását. Egyedül Tenniosz nézett szembe vele kék árnyékok közé süppedt szemmel. Azon tűnődött, milyen különös, hogy éppen ők ketten Galenus professzorral, akik legjobban ismerik és szeretik Tymont, kényszerülnek e felelősség vállalására. Minden önsajnálat nélkül, csaknem személytelenül gondolt arra, mennyivel egyszerűbb volna önmagát félreállítania az útból, ha ezzel- megoldaná a helyzetet. Mert az ítélet nagyrészt az ő pontos, adatokkal, képletekkel, szemléletes illusztrációkkal, elektronikus tesztekkel alátámasztott vizsgálataira épül majd. Az ítélet megszövegezői és végrehajtói valóban moshatják kezeiket. Hiszen csak a közösség határozatát teljesítik be. Önkéntelenül Auriol, az ügyész, és Singh, az agysebész felé pillantott. Mindkettő leszegte a fejét, konokul, maga elé nézett, mintha semmi közük nem lett volna ahhoz, ami történik. És ami történni fog. Tenniosz megborzongott. Máris az iszonyat légüres tere veszi körül őket. Mert mindenki előtt nyilvánvaló, mi felé tereli őket valami átkozott szükségszerűség. „Nem szeretnék a bőrükben lenni!” - Ez a menekülő mondat gyerekkora humuszából bukkant fel benne. Miért? A saját bőréből nem bújna ki szívesen? Azután váratlanul, szinte klinikai kíváncsisággal érintette magában a kérdést: „Vajon mire gondolnak magukban most ők ketten?” „Mennyire gyűlölöm őket! Mocskos, képmutató banda! Tenniosszal az élükön! Elmegyógyász! Idegorvos! Paccer! - gondolta Auriol, és összeszorította a fogát. Érezte, hogy a nyaka kivörösödik. - Persze könnyű most az én kezembe áthajítani az egész csődtömeget. Egyik se hajlandó parazsat markolni. Csak nekem kell mindent lenyelnem, és minden piszkos munkát elvégeznem, amit ők . . . Miért nem találtak jobb megoldást annál a szörnyű kudarcnál, amit „átmeneti megoldásnak” hazudnak?” - A haja tövében verejték ütközött ki, és a gyomra is fájni kezdett, mint mindig, ha arra a „helyre” gondolt, amit néven sem akart nevezni magában. S éppen Tenniosz óvta az ilyen elfojtásoktól. Azt mondta, nézzen szembe vele inkább, különben kórképző góccá válik a tudattalanjában. Tennioszéban talán nem? Ő is félbolond már ettől a Tymon-szindrómától. - Szerette volna elővenni 73

görcsoldó orvosságát, de nem merte. Tudta, úgy figyelik titokban, mintha bélpoklos lenne. Le kellene köszönnie a hivataláról. Beteg. Pokolba az egésszel! Egyetlen embert nem képes többé „oda” küldeni. Legkevésbé Tymont. Egyre gyakrabban álmodik arról a helyről. Hány ítéletét harcolt ki eddig? Húszat? Huszonötöt? Dénius, a kéjgyilkos volt az utolsó. Dénius egymaga több embert ölt meg, amíg rájöttek, hová tűnnek a tanítványai. Legalább huszonöt ember vált élőhalottá azért, mert ő olyan ragyogóan, minden kétséget kizáróan építette fel a vádat ellenük. De hiába voltak a bizonyítékok megtámadhatatlanok. Hiába voltak az elítéltek közveszélyes szörnyetegek. Minden felelős tudós a XXII. század legnagyobb szégyenének tekinti azt a „végállomást”. Egymás között sem beszélnek róla. Lehetőleg nem publikálják. Persze éppen ezért foglalkoztatja az embereket. Mindig kiszivárog valahogy. Többet is képzelnek róla így .. . bár talán a valóságot a legijesztőbb legendák sem szárnyalhatják túl. Annak ellenére, hogy e szanatórium gyógyíthatatlan elmebetegei, bűnözői már teljesen ártalmatlanok. Szelídek. Túlságosan azok. Tiszta, ápolt, jóltáplált. . . minek nevezhetné őket? Élőlényeknek semmi esetre sem. Minden fizikai igényükről robotgépek gondoskodnak. Testi kényelmetlenségeiket, betegségeiket orvosolják. Szerveiket, vérkeringésüket, izmaikat kiváló erőnlétben tartják. Munkaerejüket maradéktalanul felhasználják. Terápiás célból. Csak éppen . . . nem emberek többé. Valamikor gyilkos indulatok éltek bennük. Becsvágyaik voltak. Terveket kovácsoltak. Nyilván jó szándékok is éltek bennük. Szeretkeztek, harcolták, menekültek és fogságba estek. Saját beteg agyuk vagy kriminális hajlamaik hajszolták csapdába őket, míg ... A közösség nem tudott mást kezdeni velük. Kérdés azonban, hogy a halálos ítélet nem volna-e emberségesebb ennél az állapotnál? Élő személyzet nem bírja elviselni a remény, vágy és értelem nélküli, üres emberhüvelyek közelségét. Börtönük azért kering külön pályán, messze kint a kozmoszban, távol az egészséges emberi életformától. A robotok nem kapnak idegösszeomlást, és nem lázadoznak a foglyok fénytelen, alvadt szemétől. A robotokat nem üldözi álmukban tekintetük parttalan, halálos üressége. De Auriol képzeletének, lelkiismeretének benső kiterjedéseiben állandóan ott rója magános köreit az élőhalottak erődje, amelyet a köznyelv „Kozmikus Kriptának” nevezett el. Singh horizontális és vertikális vonalakat húzogatott a maga elé helyezett füzetbe. Arra gondolt, ha Tymonnal később történik ez az ostoba baleset, akkor agyának egyes használható részeit esetleg átmenthetné, s veszély nélkül felszabadíthatná a blokád alól egy későbbi időszakban. S akkor, bizonyos beszűkülésektől eltekintve, egészen jó munkát végezhetne, mondjuk a matematika területén. így azonban.. . Kísérletei még nincsenek olyan stádiumban; hogy megkockáztathatná. Gyűlöletes dolog! Egy ilyen baromság miatt a legkitűnőbb agyak egyikét feláldozni! Mégse csinálhatnak mást. A folyamat annyira gyors és romboló. Persze mintha a saját fogát húznák - de mit tegyen? 74

Valakinek vállalkoznia kell rá. ő legalább pontos, tiszta munkát végez. Szemét lehunyta egy pillanatra. Hirtelen maga előtt látta Tymon felnyílott koponyáját. Kirajzolódtak előtte a perifériák, amelyeket le kell blokkolnia. Rövid, veszélytelen rutinoperáció. Semmiféle kárt nem tesz a szervezetben. A statisztikája kitűnő. Csak éppen . . . Felnézett. Keze ön-tudatlanul, de nagyon szabályos, négy-szögletes betűkkel lassan leírta: „Kozmikus Kripta.” Azután mikor rájött, mit csinál, gyorsan kiszakította a lapot a füzetből, Összegyűrte és zsebre dugta.

PELLENGÉR Tymon sorsa valóban annyira közüggyé vált, hogy perében nem rendelhettek el zárt tárgyalást. Nem pusztán azért, mivel a nyilvánosság kizárása ellenkezett a társadalom törvényeivel. A közösség érdeke néha szükségessé tette bizonyos szabályok felfüggesztését. Ebben az esetben azonban a titkosság csak fokozta volna a legvadabb híresztelések és feltevések zűrzavarát. A Tudományos Tanács főként Galenus professzor, Tenniosz és Auriol állásfoglalása alapján hozta meg a közös határozatot, amely szerint a merénylet valamennyi előzményét, vizsgálati anyagát, tanúvallomását nemcsak a választott bíróság, hanem a Föld egész lakossága elé tárják. A dokumentációs anyagot lepergetik előttük, akkor is, ha az veszedelmes gyúanyagot rejt magában. Ezt a kockázatot vállalniuk kellett. A főtárgyalást az ifjúság körében tapasztalható, egyre aggasztóbb jelenségek: tüntetések, verekedések, szabotázsakciók előzték meg. Az Idegen, noha a közeljövőben a holovízió világszínpadára kerülő valóságdráma egyik főszereplője volt, teljesen kizárult a csaknem fejvesztettségig fokozódó izgalmak áramköréből. De csendes, alkalmazkodva figyelő magatartása annyira érthetetlen és megközelíthetetlen volt e vonatkozásban is, hogy senkivel nem ütközött, mintha láthatatlan lett volna. Kezelése gyakorlatilag már befejeződött. Csak úgynevezett ellenőrző látogatásokat tett az Oceanográfiai. Akadémia különböző fakultásain. De hogy ki kit ellenőrzött ilyenkor, azt senki sem tudta volna eldönteni. Szállása is ott volt egyébként Galenus professzor laboratóriuma mellett. Tennioszt gyakran felkereste magánklinikáján. Szívesen kalandozott Oannával együtt Chriseis „alvilágában”, Amentiben is. Tenniosz túlterheltsége, rossz idegállapota ellenére is követni próbálta a különös gyógyfolyamatokat - ha ugyan azok voltak -, amelyek a tengerből jött emberben lejátszódtak. E változások 75

természetét nehéz volt meghatározni. Minden egyes beszélgetésük új meglepetést okozott Tenniosznak, és szaporította a megválaszolhatatlan kérdések számát. Értelmi szintjének első felmérése is hihetetlen koncepciót mutatott. De úgy tűnt, ez a fokozat csak a mélypontja, kezdete egy rohamosan emelkedő és táguló folyamatnak, amelyhez valami rejtélyes, lényeglátó érzékelés társult. Tenniosz jegyzőfüzetében repültek ¡az ideges kérdőjelek: „Mi ez? Agyradar? Szellemi röntgen? Az értelem eddig ismeretlen, infravörös rögzítőképessége, amely közelről és távolból egyforma élességgel szemlél, átvilágít? Kétségtelenül, a jelenségek legrejtettebb összefüggéseit, sőt mélyrétegeit is feltárja előtte! Senki előtt nem merném kimondani a szárnyas gondolat régi, elcsépelt hasonlatát, nála azonban ... ahogy a bénultságából lassan éledő madár újra használni tudja a szárnyát, úgy nyílnak fel benne ezek a tehetségek. Mi ez? És miért nem oldódik fel benne a saját kilétére vonatkozó zárlat? Látszólag ő maga is keresi az utat önmagához. Egyre idegenebbül, elveszettebben sodródik közöttünk.” Ez a régi énjétől teljesen elszakadt idegenség Oannában is eluralkodott. S e benső amputációval lénye valamennyi vénája a tengerből jött ember felé nyílt. Csak feléje. Kilobbant múltja már nem volt életképes benne. Holt teherként hurcolta magával. Ha rövid időre meg kellett válnia a férfitól, szorongás, tériszony, ingerültség fogta el. S az most nem kísérhette el Tenniosz klinikájára. Egyedül kellett mennie. Pedig Tenniosz tisztában lehetne vele, hogy az állandó faggatás sehová nem vezet. Még akkor sem, ha valaki olyan tapintatos igyekezettel csinálja, mint ő. Mert a Tudományos Tanács többi keselyűje nem annyira diplomatikus. Már egész fegyverzetüket felvonultatták ellene. Még fenyegették is. Auriol például. De ¡a hülyén résztvevő gyöngédség sem. volt elviselhetőbb. Singh pedig olyan türelmetlenül követelőzött, mintha ellopott volna valamit.. Mit akarnak tőle? Miért próbálnak megérteni .valamit, amit ő maga sem ért? Mióta ül ebben a rendelőben, amelyet annyira megtanult félni és gyűlölni azóta, hogy .. . Miért nem engedik haza? Miért ment engedik vissza hozzá? Egyszer elromlott a légzőkészüléke, mikor a vízben együtt cserkésztek Tymonnal. Akkor érezte ezt a légszomjat, míg Tymon, rá nem kapcsolta saját légzőkészülékét. Tenniosz nem veszi észre, mi történik vele? Különféle hevítő és csillapító infúziókat kapcsol rá. Akaratát zérópontra csökkenti, majd a normális szint fölé kényszeríti. A nyelve zsibbad. Mégis felelnie kell. Phantasolt használ? Azt is. Miért vitázik vele, mikor mindent ráhagy. Nem ellenkezik;. Egyetlen szóval sem. Gyermekkora színes, plasztikus képeit pergeti előtte. A falak kitágulnak. Két gyerek lebeg együtt a zöldesen áttetsző vízben. Rebbenő halrajok, piros korallerdők között két idegen gyerek. Oanna és Oannes. Mi köze hozzájuk? Apja megkímélhetné ettől. Tenniosznak nem áll hatalmában. Törvény 76

kötelezi rá. De anélkül is ráfeszítené tudományos módszere kínpadjára. Könyörtelen kíváncsiság készteti rá. De nemcsak az. Tenniosz is szembe került vele. Ma már inkább ellensége, mint barátja. Megint a tesztek. Papír és színes kréták. Valamikor Tymonnal különféle játékokat találtak ki, hogy becsapják a pszichológust. Tymon sokszor ráijesztett az öreg Solovra, aki Tenniosz elődje volt. Borzalmas jelképeket csempészett az ábrák közé, egészen addig, míg . . . furcsa. Éppen Tenniosz volt az, aki rájött, hogy Tymon minden vonal- vagy színszövevénye egyetlen témát kerülget. Azt rajzolja körül. Néha csak töredékeit, sötét sárkányfoltjait vázolja fel. De ha e részleteket kiegészítik, az a kis mély tenger járó alakul ki belőle, amellyel szülei szerencsétlenül jártak. Pedig Tenniosz akkor még csak a tanulmányait végezte velük együtt. Tymon ijesztő dühkitöréssel válaszolt Tenniosz felfedezésére. A rajzokat összetépte, és barátjához vagdosta. Később, ha szóba került, azt állította, Tenniosz elmélete erőltetett marhaság. S gúnyosan bizonygatta, akármit ki lehet hozni az ilyen csökevényekből. Követelte, adjanak neki hasonló feladatokat, s ő valóban nagyon tökéletesen, de erősen vitatható módon azt az ábrát rajzolta meg belőle, amit kívánták. Akkor már nem ellenkeztek vele. Különösen szülei tragédiájával kapcsolatban, amelynek emléke, Oanna is úgy hitte akkor, gyógyíthatatlan sérüléssé vált benne. Oanna keze ernyedten az ölében nyugodott. Tenniosz sürgetésére felrezzent. - Miért nem rajzolsz? - Mit rajzoljak? Megint a türelmes, de elkínzott arckifejezés. Halk, éleket kerülgető hang. - Nem gondolod, hogy amit teszek, a te érdekedben teszem? - Nem tudom. - Nem tudod, hogy miért akarok magyarázatot és mentséget találni arra, amire senki sem talál mentséget? Oanna némán megrázta a fejét. Tudta, e mozdulata Tenniosz tépelődésektől megnyúlt sovány arcába kergeti a vért. Jól ismerte összeszűkült szemének sárga indulatvillámait. Mégse segíthetett rajta. Pedig csaknem megsajnálta hiábavaló erőlködéséért. Most ez a mély sóhaj. Mintha zsákot emelt volna. Alaposan megküzdött önuralma visszaszerzéséért. - Elfogadható érveket próbálok találni részedre. - Hangja tárgyilagos volt, csak egy kissé fulladt. - Kérlek. Oanna szeme elsiklott róla. - Ne haragudj. Mit kívánsz tőlem? - Vallomást. Indokokat, amelyek megfelelő módon csoportosíthatók. - Minek?

77

Tenniosz felugrott, és járkálni kezdett. Megint feldühítette. Most lelassítja lélegzése ritmusát, és számol közben. Rendben van. Újra visszaült a helyére. Arckifejezése határozottan kérlelő. - Próbálj rám figyelni! Próbáld komolyan venni a helyzetet, amelybe kerültél! - Igen. - Ha nem sikerül részvétet keltenem irántad, nemcsak a zsűriben, hanem az egész közvéleményben, akkor ... - Nem fog sikerülni. Te is tudod. - Oanna szelíd közönyében volt valami, ami egy pillanatra lefegyverezte Tenniosz indulatait. Szóval egyetlen indokod az, hogy minden érzésed, érdeklődésed kialudt hirtelen Tymon iránt? - így is mondhatod. - Egyik pillanatról a másikra? Oanna bólintott. Szavak úgysem fedik azt, ami történt. - Figyelsz? - Figyelek. - Tymon gyerekkori barátod és munkatársad volt. Minden érdeklődését, gondolatát megosztotta veled. Nem találod különösnek, hogy ilyen érzelmi körülmények és viharosan heves nemi kapcsolat után. - Különösnek találom. - Ő vette el a szüzességedet! - Ezt a mondatot már újra az indulatok katapult-ja lökte ki. - El tudtad képzelni akkor, hogy más férfival is viszonyod legyen ? - Nem. - Tymon mindig betegesen féltékeny volt rád. - Igen. - Mindenkivel meggyanúsított. Legtöbb barátjával szakított miattad. Gyakran veszekedtetek? - Gyakran. - A veszekedést Tymon kezdte? - Legtöbbször. - A féltékenysége terhes volt neked ? - Inkább sajnáltam érte. Próbáltam megnyugtatni. De ő nem megnyugodni akart, hanem… - Hanem? - Chriseis azt mondta róla, hogy Tymon keresi a szenvedést. Igaza volt. - És rád hogy hatott Tymon önkínzása ? - Fárasztott. De néha érdekesnek találtam. - Tymon mit érzett Chriseis iránt? - Gyűlölte. Mint mindenkit, akihez ragaszkodtam. - Apádat is ? - Őt nem. Legalábbis a merénylet előttig. Vele, furcsa módon, azonosította magát. De például a két delfinünket, Sciliát és Arlequint 78

sem becézhettem a jelenlétében. Még azokat a tárgyakat is elkobozta tőlem vagy megsemmisítette, amelyekben különleges esztétikai élvezetet találtam. Rád is féltékeny volt. Az utóbbi időben azért nem kísértem el, mikor meglátogatott. - Tehát sajnáltad? - Sajnáltam. - Nem akartad, hogy kínlódjon miattad? ;; - Nem akartam. - Tudtad, hogy betegesen érzékeny. Állandó túlfeszültségben él. Tapasztaltad, mennyire szertelen. Nem bírja a korlátozást. Ha valamit elhatározott, abban nem ismert mértéket. De fizikai kimerültsége mélypontján is a veled kapcsolatos érzelmi válságok juttatták el az idegösszeomlásig. Nem is egyszer. Átélted néhány ijesztő dühkitörését. Securon és Lenos elleni hadjárata bizonyította, milyen engesztelhetetlenül, szinte pusztító módon tud gyűlölni. És nem ismer kiengesztelődést. Megakadályoztad égy öngyilkossági kísérletét. Elmondanád, hogyan történt? - Tudod. Nem? - Az introvízió nesztelenül lüktető felvevőgépei felé pillantott. Erről csaknem megfelejtkezett. Pánik fogta el. Gyötrő kiszolgáltatottságot érzett, mintha hálószobája titkos résén át kaján arcok leselkedtek volna rá. - Ez több, mint amit... - Nekilendült, hogy felállton és elmenjen, de mozdulata félúton ernyedten abbamaradt. Minek? Úgyis utolérik. Nem menekülhet előlük. Hátradőlt. Szemét lehunyta. Egyedül van. Közöttük már teljesen egyedül van. - Én akadályoztam meg, hogy a szigetelt védőköpenyében magával hordja a . . . - megtorpant. Ezt mégse! - Magánál hordja az apádtól elkobozott andróniumot, mikor azt hitte, beleszerettél Securonba - fejezte be Tenniosz a mondatot. - Csak ijesztgetett vele, Valójában nem ő akart meghalni - mondta merev arccal. - Hanem? - Depressziós rohamaiban többször felajánlotta, legyünk közösen öngyilkosok. - Most már úgy beszélt, mintha egy erdő közepén magános monológot folytatott volna. - Szerinted megtette volna? - Nem hiszem. - Miért nem hiszed ? - Mert valójában .. . - Ezt nem mondja ki. Tymon valójában gyáva volt. Rettenetesen félt a haláltól. Ha őt meg is öli, utána bizonyosan . . . Nem. Erről nem beszélhet. - Nem tudom! Hányszor mondjam még?! kiáltotta. - Amíg megértem, hogy érző, értelmes asszonyból hogyan válhattál ilyen érzéketlen szörnyeteggé! Hová tetted a lelkiismeretedet? Ma nincs egyetlen olyan gondolkodó ember a Földön, aki ne benned látná Tymon szerencsétlensége okát! Barátaid, kollégáid, sőt még a szüleid is 79

elidegenedtek tőled. A fiatalok annyira gyűlölnek, hogy megfékezésükre már a hatóság ereje sem elegendő. - Te is gyűlölsz engem, Tenniosz? - Az orvosod vagyok. Hogy kérdezhetsz ilyet? Igazad van. Anélkül is érzem. De ha barátomnak nem is nevezhetlek többé, mint orvosom sem tudod, mi történik bennem? Tenniosz kikapcsolta az introvíziós rögzítőket. Fáradtan hátradőlt. Talán sejtem. - Ránézett Oannára, aki keskeny alakjával, fejéhez tapadó, lángokként csavarodó hajával úgy ült előtte, mintha egykori önmaga lett volna. Pedig lényének egyetlen atomja sem volt a régi. . Láthatatlan szenvedélyerők felőrölték önmagával való azonosságát. Részvét kígyója csavarodott rá belül. - Bár sohase fogtátok volna ki a tengerből Neptunnak ezt az emberbőrbe bújtatott bosszúját az emberi fajta ellen! - tört ki belőle tehetetlen haraggal. - Ne légy elvakult azért, mert egy pillanatra megsajnáltál. Ő nem tehet semmiről. Még csak nem is viszonozza az érzéseimet. Személyi tudata raktárába falazva érzékei is alszanak. De bizonyos, hogy nem akar ártani senkinek. Hiszen megmentette az életemet. - Azért vagyunk kénytelenek eltűrni, hogy vele maradj! Amint Tenniosz kimondta ezt, már meg is bánta. Sejtette, milyen választ kap rá. - Persze. Mert csak addig vagyok biztonságban. Különben már darabokra téptek volna a te érző, értelmes, lelkiismeretes embertársaid! - Az én embertársaim? - A rövid fegyverszünet megszűnt közöttük. Te hová tartozol, Oanna? - Hozzá. Ne beszéljünk rólam. - Miről beszéljünk? - Róla. Teljesen feladtátok a reményt arra, hogy visszanyeri az emlékezetét? - Nem. Új módszereket dolgoztunk ki. Az ő segítségével. Tevékeny és készséges munkatárs. De mit remélsz a gyógyulásától te? - Miért kellene remélnem valamit, mikor már mindent megkaptam. - Anélkül, hogy ő . .. - Igen. - Beteg vagy, Oanna. Talán Tymonnál is betegebb. De sajnos, ezt rajtam kívül senki sem hiszi el. Értelmes és látszólag beszámítható maradtál. A vizsgálatok sem testi, sem elmebeli elváltozást nem mutatnak nálad. Pszichikai állapotodat közhelyszerű érzelmi fertőzésnek tartják. Mit tegyek veled ? - Sajnálom, Tenniosz. Hálátlan ügyet próbálsz védeni. Saját meggyőződésed ellenére. - Hogy érted ezt? - Tymon a legjobb barátod. Azután is, amit tett. Cselekedetei rugója világos előtted. Megérted, félted őt, és mérhetetlenül szánod. Mert szenved. Jó orvos vagy. Velem azonban más a helyzet. Én boldog, 80

vagyok. Azóta, hogy megismertem őt, az öröm olyan mértékét ízleltem meg, amit szavakkal nem lehet megközelíteni. Én sem tudtam elképzelni, míg át nem éltem. Ha választás elé állítanának egész régi életem és a mai egyetlen pillanata között, ezt a pillanatot választanám. Akkor is, ha kivégeznének utána.. - Miért, Oanna? Magyarázd, meg, - miért! - Hogy tudnál megérteni egy olyan jelenséget, amely nem egyezik semmiféle tapasztalatoddal? Ha azt mondom, egyetlen ilyen másodpercbe évezrednyi teljesség fér bele, akkor . . . - Attól, tartok, amiről beszélsz, arra igen lesújtó, de pontos meghatározások találhatók az elmekórtan irodalmában. - Lehet. Azzal is tisztában vagyok, hogy az ilyen mértéktelen, szerinted embertelen, illetve kóros boldogságot nehéz megbocsátani valakinek: - Megbocsátani? Legfeljebb megdöbbentesz. Részeg embert már láttam önmagában szónokolni, vagy egy képzelt partnerrel huzakodni. De a minden viszonzás nélkül lobogó szerelmi elragadtatást én egészen másképp nevezném. - Nevezd, aminek akarod. Elmehetek? - El. Nem tudom, itt voltál-e valójában. - Emlékszel, mit írtak régen a sírkövekre? - Mit? - „Csak a teste.” Oanna felállt, és köszönés nélkül. kiment a rendelőből.

AZ ELSŐ MODELL

Az Idegen az Oceanográfiai Akadémia biotechnikai laboratóriumának kísérleti asztala mellett egy modellen dolgozott. Módszerei teljesen rendhagyónk és érthetetlenek voltak Oanna előtt. Szokása szerint szemben ült vele tétlen személytelenséggel; teljesen feloldódott a másikban. A Tudományos Tanács, közös megállapodás szerint, az Idegent megpróbálta beépíteni az Aquapolisban folyó, sokirányú munkába. Ezt a munkaterápiát Tenniosz dolgozta ki részére. Az új gyógymód egy régi pszichotechnikai törvényre épült. ,A módszert szófelejtéseknél, ébresztési utasításoknál, feladatok alvás alatti megoldásánál, tudattalanba merült álmok felidézésénél igen jó eredményekkel alkalmazták. Egy gondolatparancsot kellett élesen exponálni az agyban. Azután az erős érzelmi és értelmi árammal töltött szöveget mintegy bumerángként elhajítani, „vadászatra küldeni a mélytudat raktárában”. A gyakoriéi szerint a kísérlet akkor lehetett sikeres, ha a feltett kérdéssel nem foglalkoztak többé. Ami csak egy teljes figyelmet lekötő, más 81

irányú érdeklődés segítségével lehetséges. Ebben az esetben a bumeráng, felderítő körét befutva, egy idő múlva visszaérkezik, és az egészen más témával foglalkozó gondolatok közé váratlanul becsúsztatja az eredményt. Az Idegen e módszernek is készségesen alávetette magát. Oanna gyanúja szerint főként a háborítatlan szabadság miatt, amelyet a laza ellenőrzés alatt élvezett. Egyedül a munkaterület kiválasztása okozott némi nehézséget nála. Érdeklődése egyetemes volt. A különféle tudományágakat egyszerűen nem tudta különválasztani magában. - Nem lehet - mentegetőzött Tenniosz előtt. - Egyik tudományos irány töredékes a másik nélkül. Veszélyes tévedésekhez vezet. Végül is ő maga teremtette meg sajátos munkaszintézísét. Annak eredményeképp kezdett hozzá meghökkentő „sugárállat-komputere” létrehozásához. Ez valóban lekötötte teljes figyelmét. A legérzékenyebb elektronmikroszkóp gyújtópontjában bonyolult, kristályos szerkezetű sugár állat - radiolária, - hevert. Csipkeszerűen artisztikus, óriásira nagyított ábrája a kísérleti állvánnyal szemben levő, holovízió egyik képernyőjére vetült. A másik képernyő a szintén sokszoros nagyítású, kagylószerű tárgy hologramját mutatta, amely Tymon lézerműszerének érintésére eltűnt az Idegen nyakáról. Az állványon lassan kialakuló modell egyesítette magában a sugárállatok szerkezetét, és az eltűnt, mesterséges kagyló üreges spiráltekervényeit. Az anyag, amelyből készült, teljesen eltért azoktól az alkatelemektől, amelyekkel a korszak biotechnikusai dolgoztak. Kétségtelen azonban, hogy éppúgy a természet módszereit utánzó hasonlósági elven alapult, mint a XXII. század egész tudománya. Sok tekintetben mégis eltért tőle. Sem fémet, sem ismert műanyagot nem használt fel hozzá. Sajátos kémiai vegyületekből, óriási hőhatás alatt keletkezett kristályokból szerkesztette össze. A csodálatos szépségű, apró remekmű úgy sugárzott, mintha színes drágakövek belsejébe izzó parazsat helyeztek volna. A konstrukció üreges volt, de a kristály fazettáktól körülhatárolt üregeket füzesen- rezgő fény nyilak szőtték át". Úgy tűnt, elevenebb élet lüktet bennük, mint a színektől vibráló, szilárd vázban. Oannát furcsa kábulatba ejtette a miniatűr ékszer. Szemét nem tudta elvonni tőle. Idegpályáin zaklató áramok keringtek. Bőre; felületét borzongás fésülte érdessé. Perzselt szárnyú gondolatbogarak keringtek körülötte. Ez a modell él. Ijesztő hatalom összpontosul benne. Egyre növekszik. El kellene fordulni tőle, különben sugarai átjárják, mágneses ereje üregeibe szívja, közléseket zúdít át rajta, amelyeket nem tud elviselni. Belehal. Teste atomjaira bomlik tőle, mint ahogy az a mesterséges kagyló megsemmisült. E benső vészjelek ellenére, egzaltált sírástól homályosuló, szemmel tovább bámulta a modellt, amely úgy látta . . . lélegzik. Fényei 82

szaggatott morzejelekként villognak, érthetetlen üzeneteket közvetítenek hozzá. Valahol az ultrahangok határán megérintette a radioláriakomputer ezüstösen szakadozó zengése. De e halk melódia szétszaggató erővel mart érzékeibe. Reszketett, rángatózott, mint a nyavalyatörés. Segítségért akart kiáltani. Nem tudott. Porszemként sodródott a modell gigászivá növekedett belsejében. Szélorgonák borzalmas szépségű fortisszimója őrölte a kéj és fájdalom hangkései között. Üvöltő víztömeg korbácsa sújtott rá. Agyába hevítő mérgekkel töltött színek tüskéi szúródtak. Őserdő rovaroktól nyüzsgő lián-tömege fonta körül. Torkára, mellére csavarodott. A fulladás határán szökőárszerű hullám dobta magasra hirtelen. Labdázott vele. Halálfélelem gyászosan mélylila hullámvölgyéből tavaszi öröm csúcsára hajította. Érzékeiben mágneses zivatarok, elektromos kisülések villámai szisszentek. Lehunyt szeme mögött napfoltkitörések narancsvörös máglyája lobogott szédítő titánmorajjal. E tébolyig tetéző hang-, szülés erőözön elbírhatatlan fizikai kínná változott. Valaki feljajdult. Agonizáló, szinte állati sikoly volt. Azután rájött, ő kiáltott. A védekező, panaszos hang saját torkát hasítja, tüdeje csaknem kiszakad tőle. Csendburát borítottak rá hirtelen. Bár sohasem érne véget ez az áldott némaság. Hűs, bársonyos sötétség olvasztaná magába örökre. Valami rezzen. Ne! Nem kíván megint önmaga lenni! A feketeség legmélyén gondolatdenevérek csaponganak. Szárnyuk suhogása nem ér el a hallható hangig. . Mégis; dereng. Láthatatlan köldökzsinóron át szelíd erő ömlik ereibe. Anyatej. A tejes, fehér holdfény gyermeki rózsaszínné árnyalódik. Persze. Meghalt. Szétesett. Bezúzták, de javított formában kiöntik megint. Most van születőben. Mindjárt felébred egy üde léthajnalban, és újrakezd mindent. Szeme kinyílt. A kereveten feküdt. Az Idegen hajolt föléje. Hevült, szokatlanul nyugtalan arccal. Ujjai Oanna ujjai közé kulcsolódtak. Onnan ömlött testébe az ismeretlen áram. Minden rendben van. Rendben van. Nem mozdul. Pihenj Az Idegen szája nem mozgott, Oanna mégis hallotta ezt a szöveget, mintha a férfi agyából saját agyába vetült volna. De nem puszta, szöveg volt, hanem folyékony fény. Mintha valamennyi sejtje kiürült kehely lett volna. E kelyhek lassan színültig teltek naperejű életplazmával. Mélyen felsóhajtott. - Figyelnem kellett volna rá - mondta az Idegen, gondolatait most már halk szavakká formálva. - A komputert rögtön szigeteltem. Sajnos, majdnem elkéstem vele. Oanna pillantása a férfi arcán pihent. „Milyen fúrása a szeme!” tűnődött közben. - Izgatott remény és türelmetlen csalódottság 83

tükröződik benne. Vajon közelebb került-e hozzá így, vagy . . .? Ez még mindig szánalom. Semmi egyéb. De valamire ráébredt. Emlékek törték át benne á zárlatot.” Ezek az emlékek - amit érzett inkább bizonyosság, mint balsejtelem volt: ami e kísérletek alatt történik, egyre inkább elválasztja tőle a férfit. Felült. Az Idegen vállán, át a kísérleti állványra nézett. A komputert szigetelő bura takarta. - Hogy érzi magát? Nem szédül? - kérdezte a férfi. Oanna megrázta a fejét. - Sikerült? - kérdezte nyugtalanul. - Még nem. Csak részben. De nyomon vagyok. - Keze kikapcsolódott Oanna kapaszkodó ujjai közül. A forrás, amelyből olyan szomjasan merített, elapadt. A felegyenesedő alak újra teljesen elkülönült tőle; megközelíthetetlen önmagává zárult. - Amit radioláriakomputernek nevez, az működött! - Oanna úgy mondta ezt, mint egy vádat. Érezte, a másik titkol előtte valamit, ami izgalomba hozta. Csaknem szétfeszíti a visszagyűrt mondanivaló. - Működött. De gyenge. A konstrukció hiányos. Egyelőre. Mégis ... - Mégis? A férfi hosszan, mélyen beszívta a levegőt. Mellkasa felduzzadt. Arca áttüzesedett, mintha erős, balzsamos ózont lélegzett volna. - Vannak biztató tünetek. Kitért előle. Rejtőzött. Pedig egész lénye meghatványozódott. Most már bizonyos volt benne, hogy amit a szemében lát, az reménykedő izgalom. - Ez a hiányos konstrukció majdnem elpusztított engem! Fellángoltam, és kiégtem tőle. Mintha villám sújtott volna belém. Halott voltam. Maga keltett életre. Miféle gép ez? A férfi árnyékos pillantása töprengve önmagába figyelt. Igen. Túl erős áramütés érte. Eszembe sem ötlött, hogy ami nekem életelemem, az Önnek ennyire veszélyes többlet. - Fejét megrázta. Hangja zavart és bűntudatos volt. - Nem tudom magamhoz engedni a feltevést, amit ez a jelenség is nyilvánvalóvá tesz. Mint a többi. Egyszerűen képtelen vagyok hozzászokni a gondolathoz. Mintha álmodnék. Keresem a kiutat belőle. Nem lehet belenyugodni! - Mibe nem lehet belenyugodni? - Az önök jelenébe. Hogy ez ennyire régen volt. Már úgy értem, részemre. - Mi volt ennyire régen? És mit jelent ez a maga részére? - A múlt beláthatatlan mélységét jelenti, Oanna. - De hiszen itt van! Maga is itt van ebben a mi jelenünkben! - Nehéz kifejezni ezt. Mintha visszanéznék valamire, amit már láttam egyszer. Hogy milyen formában és hol, képtelen vagyok felderíteni. De lassanként mindent tudok róla. Ismerem. Emlékszem rá. Igen. Emlékszem rá, mint a saját fajtám történetének egykori 84

eseményeire. Foglalkoztam vele. Ahogy a Föld jelenkori történészei foglalkoznak az ember egy-egy fejlődési korszakával. - Mondjuk a barlangi ember életformájával - vetette közbe Oanna. - Megbántottam? Nem akartam. Csak próbálom megértetni magam. Persze nem lehet. Képtelenség elfogadni ezt az egyidejűséget. - Miféle egyidejűséget? - Hogy valóban jelen vagyok itt, ez a jelen azonban mégis lezárult történelem bennem. Haragszik? - Nem. „Az a furcsa, hogy valóban nem haragszom - gondolta Oanna. Pedig engem is valamiféle makogó őslénynek lát egy archaikus táj tudatmocsarában. Talán azért nem bánt meg vele, mert magamra « is az ő szemével nézek. Az ő viszonylatával azonosítom magam. Arlequin sem sértődött meg rajta, hogy delfinnek tekintettem.” - A hasonlatom valószínűleg tapintatlan. Teljesen félreérthető. Ha belekezdtem, mégis folytatnom kell, mert így megbocsáthatatlan. Ismerem eddig megtett útjukat. Látom erőfeszítéseiket. Eredményeiket nemcsak értékelem, hanem nehézségeik tudatában egyre jobban csodálom is. Tudom, nagyrészt fékezetten és felderítetlen természeti erők között élnek, amelyek saját lényükben és külső környezetükben szüntelenül megoldatlan kérdéseket vetnek fel. Kiszámíthatatlan veszélyek árnyékában, egy csomó, még le nem küzdött kórságtól sújtva, ijesztően rövid ideig élnek. A fizikumukban rejlő képességeknek csak igen kis töredékét vették birtokukba. Agyuk hatalmas erőművei még felfedezésre, hasznosításra várnak. Lényük hasadt. Tudatuk és tudattalanjuk jelenségeit csapóajtó zárja el egymástól. Holott egész szervezetük irányítótárcsái egyedül tudattalanjuk birodalmában hozzáférhetők. Mindaz tehát, amit e lenyűgözött állapotukban létrehoztak, több mint hősiesség: mitológia! A legendavilág eposzainak hősei futnak így neki a sötét vaksorsnak. Ismeretlen sárkányerőkkel küzdenek meg puszta kézzel. Ami ugyanaz, mint mikor önök a tudattalan ősáramainak vezetékeibe markolnak meztelen ujjakkal. S a természeti erőkkel vívott háború milliószámra semmisíti meg törékeny szervezetüket a halálból való feltámadás reménye nélkül. Mi más ez, mint a hőskor, az idő mérhetetlen mélységében? A férfi lángolása átcsapott Oanna idegeibe is, de csak növelte zavarodottságát. Nézte, ahogy a saját látomásaitól űzötten fel-alá rohan a laboratóriumban, majd hirtelen megtorpan előtte. - Nem érti, micsoda távlatok nyílnak ebben a bizonyosságban az emberiség előtt? Micsoda remény jelzőtüzei égnek benne? Oanna elszédült hirtelen a férfi hevületének követhetetlen magasságában. Túlfeszített gumiszálként visszacsapódott tudata gátjai közé. Szorongó kételyek martalékaként gubbasztott saját jelenében. - Ezek nem az én távlataim. Saját személyiségem talán néhány pillanat múlva szétpattan, akár a vízbuborék. Amit mond, felkavar és megijeszt. Még azt sem tudom elképzelni, hogy az emberiség később, 85

valamikor elérkezik egy ilyen jövőhöz. Nem tudom, mire építi azt a feltevést, hogy . ,, - Ez nem feltevés! Gyors, heves ellenvetései Oanna torkára forrtak. Érvei barikádját, páraként oszlatta széjjel a férfiből áradó bizonyosság, ami nem sző volt, hanem a megélt tények ereje. „Amit mondott, azért igaz, mert ő maga a valóságban itt van. És pontosan az aki!” - gondolta. Felállt a kerevetről, és a kísérleti állványhoz lépett. Kezét a szigetelőbúra felé nyújtotta. - Ne! Kárt tesz magában! - Magában nem? - Nem. - Miért? A férfi tanácstalanul, némán állt, azután félig elfordult tőle. - Nem éri be annyival, hogy kímélni, szeretném? - Ne kíméljen. Magyarázattal tartozik nekem a modelljével kapcsolatban. Nem érzi? - De igen. A magyarázat adagolását illetően azonban egyre bátortalanabb lettem.. Még nincs megbízható mértékem hozzá. Én magam is kísérleti stádiumban élek. Hogyan fogalmazhatnék teljes pontossággal, főleg idegei teherbírásához mérten, ami annyira más, mint az enyém? - Próbálja meg! - Valamikor a Föld ősnépei természet feletti magyarázatokat kerestek a hold-és a napfogyatkozásokra. Üstökösök és egyéb „égi jelek” megjelenéséhez ijesztő legendákat fűztek. Később a csillagászat fejlődésével megértették e jelenségek valódi okát. De még sokáig nem ismerték összefüggéseiket az egész Földdel és az emberi természettel. Az orvosmeteorológia azután helyükre tette a dolgokat. Ma már tudják, hogy a hold vonzereje nemcsak a tenger szintjét emeli meg dagálykor, hanem az élő szervezetek nedveire, sőt a Föld egész légkörére ilyen mágneses hatást gyakorol. Az ember szíve, vérkeringése, idegrendszere éppúgy a napfoltok, kozmikus sugárzások, mágneses zivatarok szeizmográfja, mint a Föld mélye és felszíne. - A modellről beszéljen! - Arról beszélek. Nyomorékságomban, amely makacsul elrekeszt saját múltamtól, valamennyi feltevésem visszavezet ahhoz a tárgyhoz, amelyet Tymon lézerműszere eltüntetett a nyakamról. - A klinikai halálból támasztotta fel vele! - Az volt a szándéka, tudom, ön a múltkor azt mondta nekem, néha az a benyomása, az életem nem is volt veszélyben. Emlékszik?. - Igen. - Bennem is egyre fokozódik az az érzés, amit már meggyőződésnek nevezhetnék. hogy az a radioláriakomputer a kulcsa mindannak, ami történt velem. Valamiféle biztonsági szelepként működött volna, ha 86

Tymon, a bűvészinas, bele nem avatkozik abba a folyamatba, ami már elkezdődött a műtőasztalon. - Ami éppúgy eltűntette volna a szeműnk elől, mint a védőruháját és a kagylót? - Igen. Oanna keze feléje kapott, mintha meg akart volna kapaszkodni benne. Úgy érezte, hirtelen elvonták tőle a levegőt. - Nem ... ez . . . mindennél rosszabb, amit - Miért? - Mert... - Mit mondhatott volna? A férfi úgyis értette. A gondolataira felelt. - Az én hajótörésem súlyos zavarokat okozott ebben a korszakban. Tymont olyan hatások közé taszította, ami túlhajszolta erkölcsi gátrendszere határain. Szerencsétlenné tette, és megfosztotta ép eszétől. Engem pedig . . . - Nos? - Száműzött valahonnan, ahová tartozom. Akármit teszek, ellentmondásba kerülök jelenük ritmusával. Veszélyeket idézek fel. Más feszültségrendszerhez tartozom. Túl erős áramokat hordozok. Puszta jelenlétem sugárbántalmakat, rövidzárlatokat, kisüléseket okoz. Ez az, amit nem fogtam fel mindjárt. A különbség mértékét. Az előbb csaknem megöltem a természet gyökérhangjainak elemi erejével, amit tökéletlen játékszeremmel az ön számára is érzékelhetővé tettem. Semmi más nem történt, minthogy szélesebb skálán látta és hallotta , az állandóan jelenlevő valóságot. E természeti ősáramoknak felvevő és leadó antennája valamennyi élőlény. Mégis anyaméhet akartam felnyitni szülésre érett időpont előtt. Próbáljon megérteni, Oanna! Az általam okozott problémák felelőssége állandóan újabb terheket rak rám! Lelki ismeretem gátjai között tehetetlen fogolynak érzem magam. Ki kell jutnom innen, mielőtt a köztem és az önök világa közötti ellentmondás, rezgéskülönbség olyan láncreakciókat indít el, amelyeket nem lehet megállítani többé! Minden sejtemben benne feszül ez a lehetőség. Látom! Emlékszem rá! Ne kérdezze, hogyan. Én sem tudom pontosan. Azért kísérletezem. Létre akarom hozni azt a műszert, amelyet Tymon elvett tőlem! Menekülnöm kell innen! Nem egyedül a magam érdekében! Korszakuk békéje csak akkor áll helyre, ha az idő sebe újra beforr utánam. Az érzelmi fertőzésnek pedig, amelynek érzésvilágában akaratlan okozója lettem, talán már előbb meg fogom találni az ellenszerét. - Furcsa. Ebben az egyetlen vonatkozásban még maga is mennyire tájékozatlan! - mosolygott rá Oanna csaknem . derűsen. S e semmiben sem reménykedő, személytelen mosoly egy pillanatra valóban érettebbé tette a férfinál. - Miben vagyok tájékozatlan? - Én nem akarok kigyógyulni az „érzelmi fertőzésemből”. Az életem sokkal kevesebb nála. 87

- Ki keli gyógyulnia belőle! - Miért? - Ez . . . Phantasol-mámor! Elszakítja a valóságtól, a környezetétől! - Senkihez sem tartozom, csak magához.. Késő. Nem tudta? - Nem! Én . . . - Semmi felelősség nem terheli érte. Szeretném, ha megtűrne maga mellett. Mást nem kívánok. A holofón zöld jelzőfénye lihegni kezdett, majd melodikusán rájuk csörrentett. Oanna gépiesen a kapcsolóbillentyűhöz ért, azután ijedten visszahőkölt Chriseis előtte lebegő, háromdimenziós alakjától. Az anyja mögött csillogó nagy tükörben megpillantotta saját riadt, sápadt arcát. Sohasem tudta megszokni a képtelefont felváltó holofónt, amely egyetlen villanással szinte érinthető, körüljárható valóságként idézte magánéletébe mindazokat, akik beszélni kívántak vele. - Meddig várjunk benneteket? Fél óra múlva kezdődik! - mondta Chriseis türelmetlenül. - Mi kezdődik? - kérdezte tétován. - Oanna! Térj magadhoz! Elfelejtetted? Te vagy a koronatanú! - Ó . . . persze., Bocsáss meg. Rögtön indulunk. A holofón képernyője kialudt. Oanna a háta mögött figyelő férfihoz fordult. - Chriseis tudja, hogy fölösleges újra végigélnem az egész reménytelen ügyet. A vallomásom a többi dokumentációval együtt úgyis a rendelkezésükre áll. De büntetni akar. - Szeretné felrázni vele. - Nemcsak erről van szó. Hiába leplezi. Ennek a főtárgyalásnak szerinte is én vagyok az egyetlen vádlottja. - Rólam megfelejtkezik ? - kérdezte csendesen az Idegen.

88

A FŐTÁRGYALÁS Chriseis műtermének falain most festmények, mozaikok, freskók helyett sötéten csillanó, érzékeny kristályfelületek derengtek a félhomályban. E képernyők sorát néhány nyomásálló, ovális akváriumablak szakította meg, amelyeken át a tenger zöld, légbuborékos, fonadékos vize, állati élettől nyüzsgő, hullámzó növényzete nézett be hozzájuk. Chriseis nyugtalanító plasztikái is eltűntek. Nem volt helyük „az évszázad perének” szereplői között. A test formáihoz alakuló, súlytalanító légkarosszékekben, amely az embereket állandóan ruganyos, kényelmes lebegésben tartotta, kevés kivétellel ott ült Aquapolis egész Tudományos Tanácsa, élükön Galénus professzorral. Tenniosz távolmaradása érthetőbb volt, mint Singhé és Auriolé. Bár azt, hogy az utóbbi kettő nem jött el, kivétel nélkül mindenki titkos megkönnyebbüléssel vette tudomásul. Tisztában voltak vele, milyen hálátlan szerep vállalására kényszerültek. Visszahúzódásuk éppannyira igazságtalan, mint képmutató. Mert abban, aminek történnie kell, mindannyiuknak egyforma része van. De jelenlétük éppen e lelki kényelmetlenséget fokozta volna szükségtelenül. Tenniosz nem hagyhatta el a klinikáját, ahol Tymont őrizték. Eljöttek Chriseis tanítványai, művészkollégái is; különös, egymástól korban és külső megjelenésben végletesen különböző társaság. Legtöbbjük benső függetlenségét, képzelete sajátos formavilágát meghökkentő jelmezzel, díszes vagy toprongyos öltözékkel, esetleg annak csaknem teljes hiányával fejezte ki. Egyedül a „nagy öregek” viselték egyszerű, puha köntösüket, s gyérülő hajuk keretében a képzelet izzó szobrászkésével egyedi remekművé metszett arcukat. Nekik már nem kellett külsőségekkel is bizonyítaniuk jelenlétüket a világban. Ők mindenesetre Chriseisszel és Galenus professzorai való összetartozásukat fejezték ki azzal, hogy nem otthon, zárt, talán ellenséges frontot alkotva nézték végig a tárgyalást. Együttérzésük azonban csak nekik és Tymon szerencsétlenségének szólt. A műterembe lépő Oannára szinte jeges érintésként sugárzott az egykori barátaiból áradó hideg. Az Idegent nyilván nem tudták belevonni emberi problémáik közé. Semleges, nyugtalan kíváncsisággal tekintettek rá, mint egy felderítetlen természeti jelenségre, aki éppoly kevéssé volt felelősségre vonható a történtekért, mint egy elemi csapás az általa okozott kárért. Köszönésüket mormoló hangok viszonozták. Mikor Oanna szeme hozzászokott a homályhoz, meglepődve látta, milyen sokan gyűltek össze. Kollégái - akik Tymon kollégái is voltak - nem jöttek el. Ez is állásfoglalás volt - ellene. Két ember azonban, akiknek jelenlétére nem számított, rossz előérzetet keltett benn#. Mit keres itt Securon és Lenos? Hogy kerültek ide? Tudott róla, hogy a Tudományos Tanácsban meghallgatták szakvéleményüket. De annak, hogy ebbe a legbenső 89

körbe léphettek, baljós jelentősége volt. Szárazföldi „száműzetésükből” visszatérhettek nyilván. Megaláztatásaik vesszőfutását azonban nem felejthetik el. Neki nem. Hiszen nemcsak Tymon oldalán harcolt ellenük, hanem valójában őmiatta, indult el az egész kegyetlen hadjárat. Más ürügyekkel persze. Azt, ami még barátságuk idején közte és Securon között történt, Tymon soha nem tudta meg. Nem merte megmondani neki. Csak gyanakodott. Mindenkire gyanakodott. Még az alapjában ártalmatlan, puhány Lenosra is, akinek sohasem volt önálló véleménye. Securon árnyékaiként, mindben ben hiú, tehetséges barátját utánozta. Vakon követte a legnagyobb ostobaságokba is. A kihegyezett történetek, amelyek Tymon be-számíthatatlanságáról, bogarairól szárnyra keltek, mind Securon sértett hiúságának maró savában fogantak. Securon sohasem törődött bele abba, hogy Oanna nevetségessé tette, és kisiklott az ügyesen megszerkesztett hálóból, amit a készséges, ostoba Lenosszal együtt szőttek köréje. Őszintén szólva, hallott már Securon hírhedt „nőügyeiről”. Tudta, hogy ellenállhatatlanságára, hódításaira büszkébb, mint tudományos eredményeire. Hajviseletén, öltözködési módján és azon, hogy minden alkalmat megragadott duzzadó izmai mutogatására, állandóan derültek Aquapolisban. Azt mesélték, úgy ápolja a testét, mint valamikor egy reneszánsz kurtizán. De hogy mennyire brutális tud lenni, Oanna nem hitte volna addig, míg saját bőrén nem tapasztalta. Securon nyilván pontosan tájékozódott Tymon távollétéről és apja elfoglaltságáról. Még akkor sem sejtett rosszat, mikor Securon valami ürüggyel, Lemos társaságában váratlanul beállított hozzá. Mivel nem volt egyedül, leültette és frissítővel kínálta. Lenos azonban hamarosan kiténfergett a szobából, Securon pedig a tárgyra tért. Minden bevezetés nélkül. Cinikusan. Oanna próbálta eltitkolni, mennyire megijedt. De mikor Securon le akarta fogni, kiszabadította magát, és az ajtóhoz futott. A kijáratot Lenos nagy vízilóteste, támasztotta meg. Némán elállta az útját,. Mialatt a mellét öklözve el akarta lökni, piros arccal, sóvár szemmel, hülyén vigyorgott. Securon visszarántotta. „Mindig logikus fejed volt, Oanna - mondta, mikor bezárta az ajtót. - Mit gondolsz, meddig húzhatod ezt a nemadomolcsón hülyeséget?” Felkapta, mint egy súlytalan gyereket, és bevitte a hálófülkébe. Oanna agya lázasan dolgozott. Teste elernyedt. Mosolygott. „Rendben van. - Securon hajába markolt. - Előbb igyunk valamit!” Securon dorombolni kezdett, mint egy kandúr. „Ez már beszéd!” Undorodott tőle. A gyomra forgott az illatfelhőtől, amely a férfi testéből áradt, mikor lázasan ledobálta a ruháit. „Rögtön jövök!” siklott ki a karjából. - „Hová mégy?” „A fürdőszobába. Te addig szólj ki Lenosnak, hogy elmehet. Hallgatózik.” „De kényes vagy!” - Securon hangja rekedt volt az izgalomtól. Elküldte hűséges ajtónállóját. Oanna a fürdőszobában megvárta, míg visszafeküdt az ágyba, azután automatikus rögzítővel rázárta az ajtót. Köpenyt kapott magára, és 90

átbújt a fürdőszoba félretolható kis „vészkijáratán”, amely apja hálószobájába vezetett. Ezt az ajtót is bezárta maga mögött. A szánalmas Casanova-história befejeződött. A póruljárt csábítót végül Galenus professzor szabadította ki fogságából. Securonnak jó oka volt rá, hogy a történteket ne terjessze sehol. Lenos sem merte kinyitni a száját. Abban bizonyosak voltak, hogy Oanna nem beszél - Tymon miatt. S Galenus professzor hallgatásában egyikük sem kételkedett. Tymon érzékeny szimata mégis megérzett valamit, s Securon engesztelhetetlen volt. Az ellenségeskedés kirobbant közöttük. Securon dühe látszólag, áttételesen Tymonra irányult. De minden támadás mögött a nevetségessé tett hím gyűlölködő hiúsága keresett elégtételt. Az eset után egy ízben, erősen phantasolos állapotban az Akadémia elhagyatott folyosóján Lenosszal együtt inzultáltak Tymont, aki derekasan védekezett. Végül is azonban győzött .a túlerő. Tymon bokaficammal, bordatöréssel, zúzódásokkal kórházba, két támadója néhány hétre Aquapolis fegyelmezőszanatóriumába, a „Búvárharangba” került. Elbocsátásuk után kezdődött szárazföldi száműzetésük. S most itt voltak újra. „Ellenséges területen?” Vagy már nem voltak ellenségek? Hirtelen megérezte a valót. Bármilyen elképesztőnek tűnt is, Tymon szövetségeseként jelentek meg. Balsorsa elégtétellel töltötte el, és kibékítette Securont. Most egész haragja ellene fordult, aki hiúságán soha be nem gyógyuló sebet ejtett. Lenosszal együtt ő is bekapcsolódott az „áramkörbe”, amelyről az Idegen beszélt. Ez az áram azonban most nem egy középkori falu lakosságát hajszolta rángógörcs-be, hanem a XXII. század ifjúságának egy részében lappangó sérült elégedetlenséget, önazonosító, heroizáló ösztönt fonta láthatatlan hurokká. Az ő nyaka körül. Csak addig él, míg az Idegen mellette van. Azután pedig ... Ki törődik vele, mi történik azután? A képernyők kivilágosodtak. Oannát megint szédülés fogta el, mert a lebegő, háromdimenziós hologramok szinte végtelen világszínpaddá tágították a műtermet. Szereplők és nézők között elmosódott a határ. A visszajátszott képsorok mozgó ábrája felrajzolt matematikai tétel volt, amelynek megoldása hiányzott egyelőre. A nézők között persze voltak olyanok, akik saját plasztikus másuk vallomását úgy hallgatták a képernyőről, mint a színészek, akik a befejezett mű szereplőjéből annak közönségévé váltak. S éppen annyira nem változtathatták meg alakításuk egyetlen szavát vagy mozdulatát sem. Először Auriol, az ügyész hűvös hangja ismertette az introvízió által rögzített bűncselekményt. A mindent ellenőrző és mindent feljegyző dokumentációnak ezt a módját valamennyi gyógyintézetben, szanatóriumban és klinikán bevezették már.

91

A teljes életszerűséggel térbe mélyülő rendelő egyik fala azonban hiányzott most. S e hiányba belefért a Föld egész lakosságának esküdtszéke. A cselekményt először abban a tempóban pergették le, ahogyan a valóságban végbement: villámszerű gyorsasággal. Azután lassítva visszajátszották. Megállították. Közelnyomultak a részletekhez. A folyosóra nyíló ajtó újra és újra nesztelenül falba^ gördült. A háttér ezüstös ködében megjelent Tymon dúlt alakja. Kezében éles rubintnyílként megvillant a lézervéső. A gép közelrohant sápadt, álomittas arcához, majd kezéhez, amelyben a lézervésőt tartotta. Ujjai görcsösen markolták a fegyvert. Azután újra a rebbenés nélkül tágra nyílt szeme jelent meg a képernyőn. Most már Tenniosz vette át a szót Aurioltól. „A már ismertetett kémiai hatás pontosan megfigyelhető a pupillákon. Tymon nem volt képességei teljes birtokában. Sajátos tudatderengésben cselekedett. Álomittassága megszüntette benne az erkölcsi kontrollt. Minden reflexét vegetatív ideg-rendszere irányította. A féltékeny bosszú önmagát beteljesítő álomingerré lett benne. Tettét úgy vitte véghez, mint egy hibásan programozott robot.” Tenniosz semleges hangja és a lejátszódó események támadóan eleven borzalma közötti ellentét a nézőkben szinte elviselhetetlen feszültséggé fokozódott. Chriseis zihálva felzokogott Oanna háta mögött. Most lett tudatossá Oannában, hogy az első sor egyetlen légkarosszékét neki tartották fenn, Az Idegent is „áramkörön kívülre” helyezték, távolabb tőle. De ott volt a közelében. Beérte ennyivel. Ami lepergett előtte, most- nem érintette mélyebben, mint a holovízió bármelyik adása. Saját alakja is idegenül mozgott előtte, mint egy rég halott leányé, akit ismert valamikor, de érzései már nem emlékeztek rá. „ ... és itt felvetődik a felelősség kérdése” - folytatta Tenniosz. A kép pergett tovább. Felgyorsulva. Lassabban. Meg-megállva. Lidérces álom óriásivá növekvő jelképeiként rárontva a nézőkre. A gyilkos sugárfegyver belemart a tengerből jött ember testébe. A pillanat tört része alatt hosszú, mély sebek égtek a mellébe, gyomrába, homlokára, ágyékába. Kéz- és lábujjai összezsugorodtak. Nyakát mintha fekete hurok szorította volna. Fejét csaknem lemetszette a törzséről. Egyetlen jajszó nélkül összerogyott. Élettelen roncshalmazként hevert a szőnyegen. Sérülésein külön elidőzött a kép. A merényletet lassítva többször visszajátszották. Tymon mögött rémült ápoló bukkant fel, és fecskendőjének eszméletbénító kábítószerfelhőjével ártalmatlanná tette. Tenniosz szavainak értelme időnként teljesen kiesett Oanna tudatából, mintha közben mélyen elaludt volna. De ami elért hozzá, az sem telt meg élő tartalommal.

92

,,Ki felelős azért, ami történt? Az orvos? Az ápolók? Az a leány, aki szenvedélyes féltékenységét kiváltotta, és közönyével rögeszmévé fokozta? Részben mindegyik, és lényegében egyik sem.” „Az a leány, aki mozdulatlan viaszbábuként fekszik a heverőn, én vagyok.” - Oanna erre a gondolatra is kívülről és távolról pillantott rá önmagában. Arca közelrohanva növekedett a képernyőn. Chriseis műtermében mélyebb, feszültebb lett a hallgatás. „Milyen sűrű, fenyegető ellenszenv árad az eszméletlen leány felé!” - E szöveg megint harmadik személyben villant fel Oannában. „Vajon az a tény, hogy Tymon doktor a tett elkövetésekor nem volt beszámítható állapotban, teljesen felmenti-e őt a felelősség alól? Ezt a kérdést nem én vagyok hivatva eldönteni. Bizonyos azonban, hogy olyan problémáról van szó, amelyet éppen a vádlott rendkívüli képességeire és fontos munkásságára való tekintettel. . .” A vádlott. Tymon. Tymon mély álomba merült, borostás arca a képernyőn. Nes. - Oanna úgy érintette magában ezt a nevet, mint egy halott madarat. Merev, , üres tárgy volt. Dermesztően személytelén. Miért nem érez legalább szánalmat iránta? Miért foglalta el a szánalom helyét benne valami ijesztő felismerés, aminek nevet sem mer adni magában. Mikor körültapintja, iszony és tiltakozás támad benne. Mintha vasrácsok mögött egy szörnyeteg villanna meg e homályban. Azelőtt sohasem látta vagy sejtette ezt, pedig ott volt. Meglapulva várakozott. Mennyivel könnyebb volna Chriseisnek, apjának, ha „emberibben” viselkedne. Megalázkodna. Vádolná magát. Ha nyomorúságos állapotával elégtételt szolgáltatna a vérére szomjazó bosszúvágynak. Tenniosz még mindig beszélt. „Valamennyi lehetséges vizsgálat és kezelési mód kipróbálása után, nemcsak a magam, hanem az egész Tudományos Tanács egyeztetett szakvéleménye alapján kénytelen vagyok önök elé tárni, hogy Tymon doktor ma betegebb, mint a tett elkövetésekor volt. Értelme épségét, felelősségtudatát egyetlen pillanatra sem nyerte vissza azóta, hogy ...” Tymon éber, simára borotvált arca a képernyőn. Közel lebeg Oannához. Ránéz. Ijesztően sovány. Sárgás, gyűrött, csontokra tapadó bőrén halálfej tűnik át. Szeméből az a rácsok között lapuló szörnyeteg leselkedik, aki... „A megrázkódtatás sokkja minden erkölcsi gátat felrobbantott benne. Barátaitól is elfordult. Ellenségeinek hiszi őket. Aquapolis egyik legzseniálisabb építője-ként, ma már csak a pusztítás és megtorlás tévképzete él benne. Ez a mánia, a korábbi lénye roncsaiból összetapadt torzképződmény valamiféle világszabadító, világmegváltó bálvánnyá emelte önmaga előtt. Az a rögeszméje, hogy neki kell leszámolnia mindazokkal, akik megfosztották jogaitól és szabadságától. Mikor tudomást szerzett róla, hogy áldozata meggyógyult, él, dührohamában csaknem megölte egyik ápolóját.” 93

A konok, megközelíthetetlen Tymon. Keskenyre zárt szája mozog. Beszél. Persze. Ez a kezelés alatti párbeszéd, mikor Tenniosz még reménykedett a gyógyulásában. „Engedj szabadon! Nincs jogod elvenni az öntudatomat! Miféle aljas összeesküvés eszközévé aljasodtál? Ki bírt rá arra, hogy ép ésszel bolondok közé csukass ? Ő?!” „Ki az az ő?” „Ne tégy úgy, mintha nem tudnád!” Ahogy szemben ül vele, Tenniosz görnyedt hátán látszik, milyen súlyosan érinti, amit tennie kell. „Beteg vagy. Alig állsz a lábadon. Én nem változtam. Gyógyítani akarlak. A klinika megvéd egyelőre bizonyos következményektől. Ha kilépsz a kapun, én már nem segíthetek neked.” „Nincs szükségem segítségre! El akarok menni innen!” „Hová?” „Nem a te dolgod!” „Tymon! Az én dolgom. Kérlek! Mit akarsz tenni?” „Amit tennem kell. Én soha semmit nem hagyok befejezetlenül!” „Szóval új merényletre készülsz?” „Merényletre? Ha egy tengerben hányódó andróniumbombát ártalmatlanná tesznek, az merénylet szerinted?” „Élő emberről van szó, Tymon!” „Ha nem volnál ennyire undorító, azt mondanám, nevetséges bárgyúságokat fecsegsz! Valamennyien elkaptátok ezt a leprát. Először Oanna, azután a többiek. Nem akadályozhatod meg, hogy kiirtsak egy virulens ragály gócot. És mindazokat, akiket már gyógyíthatatlanul megfertőzött! Minden perc drága. A bélpoklosság terjed!” „Kiket akarsz kiirtani? Oannát?” „Először a gyökeret. A gócot. Chriseist. Kobratojásból csak kobra kel ki. Mindig sejtettem. Galenus Chriseis sugalmazására építette titokban azt a tengeri robotot. Ellenem. És én még mesteremnek tartottam. Nem tudtam, hogy marja az irigység. Maga alá akar gyűrni. Sohasem tűrte a magánál különb, fiatalabb embert. Az is a megsemmisítési tervhez tartozott, hogy a lányát az ágyamba engedte. Mérgezett csaléteknek. Hol az apám, hol az anyám külsejét öltötte fel. Az ő hangjukon beszélt hozzám. Álnok gyöngédséggel tenyésztette bennem az ötleteket. Aranytojó tyúkocska voltam neki. Kizsarolta az agyamat. Most fölösleges szemét lettem neki. Zúzóba akar gyömöszölni. Persze az összeesküvés feje Chriseis. Pontos értesüléseim vannak mindenről! Te is Chriseis drótján rángatózol. De az alattomos hülyeséged téged sem mentesít az ítélet alól!” „Figyelj rám, Tymon!” - Tenniosz hangja fulladt és kérlelő. „Nem érdekelnek a hazugságaid!” „Elfelejtetted a gyerekkori vérszerződésünket? Ha később nevettünk is rajta, mindig tudtuk, valami érvényes benne, amíg csak élünk!” „Mikor aludtál együtt Oannával?” Hogy kihegyesedtek a fogai! Egy farkas vicsorít így. 94

„Soha!” „Hazudsz! De nem fontos. Úgysem tudom megszámolni a szeretőit. A szirének emberhússal élnek. Telhetetlenek.” „Tymon!” „Most persze el akarod hitetni velem, hogy megzavarodott az agyam. Képzelődöm. Ne erőlködj. Nem fogtok megőrjíteni! El akarok menni innen!” „Megöltél egy embert. A klinikai halál beálltáig véghez vitted a bűncselekményt.” „Nem élőlényt öltem. Szerencsétlen gyengeelméjű! Eszedbe sem ötlött, hogy ha valóban ember lenne, belehal a roncsolásokba? Nem követtem el bűncselekményt! Engedj el!” „Nincs rá felhatalmazásom. Ha a vizsgálat téged igazol, úgyis szabadlábra helyeznek”. „A Tudományos Tanács, amelynek Galenus és az apám az elnöke? Egy percig sem maradok tovább!” „Sajnálom, Tymon!” „Aljas áruló! Nyomorult pribék!” Tymon már nem hasonlított régi önmagára. Felugrott, és Tennioszra vetette magát. A kép újra visszaváltott eltorzult arcára. „Az üldözéses elmezavar tipikus ábrája kétségtelenné teszi, hogy Tymon doktor ma köz- és önveszélyes őrült. A terápia, amelyet kezelésére kialakítottunk...” - Tenniosz hangja megint elmosódott Oanna tudatában. Képsorok peregtek tovább előtte. Fülében szöveg- és zaj töredékek zakatoltak. Szemét színek égették. Vallomások. Szakvélemények. Tesztek. Átvilágított agyperifériák. Rajzok. Tymon szülei, a halbiológiai kutatócsoport tagjai. Tymon anyja. Most veszi észre, mennyire hasonlít hozzá. Ugyanaz a nagy, rebbenő szem, vékony, gyenge, legörbülő száj. Az apja sokkal kiegyensúlyozottabb, mint amilyen Tymon valaha lehetett volna. Arca erős, markáns. Azért félt tőle, és azért gyűlölte, mert félt tőle. Kiugró sasorra és átható tekintete miatt. A kis mélytengerjáró diszkosz, amellyel szerencsétlenül jártak. Tymon apja bütykölte össze, és nevetséges módon ragaszkodott hozzá. Pedig előzőleg már voltak bajok vele. Tymon mint az Oceanográfiai Akadémia kitüntetett növendéke. Tymon és Oanna együtt. A. tanteremben. Közös kirándulásokon. Víz alatt lebegve. A laboratóriumban. A Medúza első terve. A kísérletek. A modell. A mélytengeri algagyár konstrukciója. A makett. És a befejezéshez közeledő építkezés. Galenus professzor vallomása. Milyen öreg. Mennyire elgyötört. És Chriseis. Hunyorogva, szavakat keresgélve. Az izgalom mindig megnyújtja és idegenné teszi az arcát. Valaki megint sír a háta mögött. Chriseis? Saját plasztikus tükörképe lebeg előtte a képernyőn. Tenniosszal való párbeszédét játsszák vissza. Mikor mondta ezt a szöveget? Évezredek előtt? Egyáltalán mondta-e? „Valóban nem ő akart meghalni.” 95

„Hanem?” „Depressziós rohamában többször felajánlotta, legyünk közösen öngyilkosok,” „Szerinted megtette volna?” „Nem hiszem.” „Miért nem hiszed?” „Mert valójában . . . Nem tudom! Hányszor mondjam még?” Mikor lesz vége ennek? Moccanás nélküli, sötét harag növekszik körülötte. Jegesre hűti a levegőt. A képernyőn már a Néprajzi Múzeum terme mélyült a falba. Oannán rémület vett erőt. Fel akart állni, hogy elmenjen, de lábában nem volt semmi erő. Úgy érezte, nem bírja elviselni, hogy még egyszer megtörténjék az, amit egyszer sem mert egészen átélni. Tymont nyíltan vagy gondolatban mindenki felmenti. Neki semmi mentsége nincs? Nem látják, hogy valami átalakulás ment végbe benne, ami erősebb nála? Nem tehet róla! Ne! A kép könyörtelenül pergett tovább. A legapróbb árnyalatokig megismétlődött minden. Azután lassítva még egyszer. És még egyszer. A fiatalok lassan nyomultak feléjük. A kört egyre szűkítették. A kört egyre szűkítették. Oanna a képernyő előtt sikolyt gyűrt vissza a torkába. „Lotyó! Mocskos szajha! Gyilkos! Áruló!” Szörnyű jelzők! Trágárságok. Miért kell ezt is szüntelenül ismételni? Oanna csak látszólag ült mozdulatlanul a karosszékében. Valaki elfutott benne. Kanyargó, ködös útvesztőben nyargalt a jelenné vált múlt vérebei elől. Mégis érezte az arcát, hátát érő, agyáig hasító ütlegeket. Valaki belerúgott. Az Idegen arca jelent meg a képernyőn. Oanna hirtelen meghallotta éles, torokhangú kiáltását. Félelme kialudt. Lényének körvonalai megint feloldódtak a férfiból áradó fényben. Az események fonalát sem tudta követni egy ideig. Tenniosz hangja úgy ütődött a füléhez, mint zárt ablakhoz a legyek. „A vádlott eszméletét nem hagyhatjuk meg hosszabb ideig. De nem is altathatjuk állandóan egészsége károsodása nélkül. Ébrenlétei alatt viszont rohamai egyre súlyosabbak. Nem eszik. Nem alszik. Képtelen leülni. Cellájában kilométereket gyalogol. Felhívásokat diktál. Tudja, az introvízió minden szavát rögzíti. Kóros állapota ellenére szaporodnak a szövetségesei.” Megint Auriol beszél. Elérkeztek a tortúra végéhez? ,,. . . egészsége hanyatlásának arányában növekszik rögeszmétől fűtött szuggesztivitása. Legmegbízhatóbb embereink közül egyre többet fertőz meg a Tymon-ragály. Hiába váltogatjuk őket. Fokozott óvatossági rendszabályaink ellenére egyre nyugtalanítóbb szabotázsakciókról kapunk jelentéseket. Tymon (doktor és a külvilág között eddig nem sikerült megszakítanunk az érintkezést. Ezen sürgősen változtatnunk kell. Vannak teljesen hozzáférhetetlen intézményeink. 96

Aquapolis biztonsága követeli, hogy ne legyünk többé tekintettel bizonyos egyéni, de ma már sajnálatosan értelmetlen szempontokra. Mostani tartózkodási helyéről az üzenet-váltásokat mindig azok segítik elő, akiknél erre az? előzmények alapján semmiképp nem számíthattunk. Ugyanígy kerül csillapítószer helyett desztillált víz vagy Phantasol a fecskendőbe. Tymon doktor beszédeinek hanglevonatai eljutnak valamennyi iskolába, egyetemre, akadémiára, termelő központba es egyéb intézmények-be. A fiatalság forrong. Kötelességüket teljesítő, idősebb embereket megtámadnak az utcán és a munkahelyeken. Tüntetnek „az újra eluralkodott gerontokrácia” ellen. Az utóbbi évtizedekben úgyszólván zérópontra süllyedt bűnözési statisztikánk grafikonja ugrásszerűen emelkedik. Lazul a munkafegyelem. Romlik a közbiztonság. A fiatalok egy része csoportokba verődve középületeket, járműveket rongál meg saját készítésű robbanószerkezetekkel. Hatósági személyek, a Tudományos Tanács tagjai fenyegető leveleket, holofónokat kapnak. A válságos helyzet megoldása nem tűr halasztást! Tymon doktor állapota reménytelen. Tévképzetektől fűtött, éber agya ma veszélyesebb a közösségre, mint egy bolygónyi hatósugarú, időzített bomba. Üldözési mániájának szikrái egyre több egyensúlytalan, zavaros fejet gyújtanak fel. Tehetsége pótolhatatlan értéket jelentett az egész emberiségnek .a múltban. Ma már azonban korszakunk egyik legnagyobb veszteségeként kell elkönyvelnünk. Nincs többé. Közösségi életre alkalmas képességei elpusztultak. Az a szerencsétlen, szellemileg rohamosan felbomló roncs, ami megmaradt belőle, világméretű epidémia forrása. Ártalmatlanná kell tennünk! Míg nem késő! Mi nem hozunk halálos ítéletet. Sem gyógyíthatatlan elmebetegek, sem bűnözők ellen. De állapotuk szerint kezeljük őket. Kötelességünk gondoskodni róla, hogy sem emberéletre, sem kultúránk vívmányaira nézve, ne jelentsenek veszélyt! Felkérem a tisztelt bíróságot, hozza meg ítéletét!” Tymon sorsa senki előtt nem lehetett kétséges. A műteremben ülő nézők képzeletére rávetült hirtelen a Kozmikus Kripta fekete keselyűárnyéka. Közös bűn, elintézetlen probléma volt ez a megoldatlan megoldás. Olyan, mint az atomkor elején a sugárveszélyt hordozó anyagok kérdése. Azt a salakot is kilőtték valamikor az űrbe, mint most azt a börtönt, ahová a leblokkolt agyú, közveszélyes őrülteket és gonosztevőket száműzték. Mert puszta létük és közelségük anyagbontó sugárzásként hatott az emberi lelkiismeretre. Tymon fanatizált hívei sem kételkedtek benne, mi lesz a bíróság ítélete. Mintha Auriol szavai jelszóként hangzottak volna el, a képernyők kialudtak hirtelen, és teljesen elsötétültek a műterem fénytestei.

97

,,MEGGYŰRŰZÖTT MADARAK" A néma sötétség néhány pillanatra megbénította. a jelenlevők cselekvési képességét. Azután az idegeiken végigrángó pánik szinte egyszerre tépte ki őket a tanácstalan mozdulatlanságból. Rémült tevékenységi ösztönnel felugrottak. Egymásnak ütközve, kiáltozva rohanni, intézkedni akartak. - Mi történt ?! - Világosságot! - Értesíteni kell a központot, hogy . . .! - Szabotázs! A vonal süket! - Lehet, hogy támadni fognak! - Az ajtókat! - Kinél van fegyver? - Ha robbanószerkezet, akkor úgyis hiába ... Chriseis hosszan felsikoltott: - Neee!. . . Nem én vagyok! A hangom . . . Hasonlítunk egymásra, mert. . . Ne bántsanak! Fáj! Dulakodás zaja. Csörömpölés. Tárgyak, „testek csattanása. Fulladt, artikulálatlan hangok. Oanna megpróbált abba az irányba nyomulni, ahol az Idegent tudta. Ha eléri, megmenekül. Mintha ragadozóktól nyüzsgő mocsárban vergődött volna. Kezek ragadták meg. Elgáncsolták. Ujjak karmoltak a testébe. Ökölcsapások csattantak rajta. Ugyanaz a lidércnyomás zárta körül, amelyet a Néprajzi Múzeumban élt át. De most senki se segített rajta. Valami a nyakára csavarodott. Vékony műanyag zsineg? Mindegy. Megadta magát. Szaggató fájdalommá változott testét átengedte támadóinak. Végezzenek vele gyorsan. . Valaki fáklyát gyújtott. Lobogó szurokfáklyát. Az előbb még vaskarikába szorítva, antik dísztárgyként díszítette a falat. Gyenge fényforrás volt, de megvilágította, az egész alvilági látomást. És helyükre tette a dolgokat. Oanna csak a föléje hajló, eltorzult arcokat látta. Valamennyi Tymon vad farkasarcához hasonlított. Azt hitte, álmodik. Vagy meghalt már, középkori festők poklába zuhant, s az ő vízióik szörnyei marcangolják. Nyakán enyhült a, szorítás, de füle még zúgott. Agya összezavarodott. A két legközelebbi démonmaszk alól előderengtek lassan Securon és Lenos arcvonásai. Ez több. volt, mint amit elviselhetett. Zokogva felkiáltott. A föléje görbülő alakok hátrahőköltek. Hunyorgó, bamba kábulattal felegyenesedtek. A szurokfáklyát az Idegen emelte magasra. Az ő arca is merev álarc volt. Szeme az iszonyat tükre.. 98

- Foglalják el a helyüket, kérem -mondta színtelenül. - Meg kell beszélnünk a tennivalókat. Halk hangjában hatalom volt. Oanna megkapaszkodott benne. Támolyogva felállt. - Segítsenek neki! Elesik! - A felszólítás parancsként hatott, de Oanna visszahúzódott a feléje nyúló, buzgó készségtől. Egyedül apja karját fogadta el, aki Chriseis mellé segítette az egyik karosszékbe. Oanna gépiesén a nyakához nyúlt, és bontogatni kezdte róla a rávetett hurkot. Chriseis testéről csaknem hiányzott a ruha. Vállán hosszú, vérző karmolások sötétlettek. „Összetévesztették velem - gondolta Oanna. - Alakja, arca olyan, mint az enyém. A hangja hasonló. Vak rémületében megtagadott engem. Szegény. Mi mást tehetett volna?” - Egyelőre nem tudjuk, mi történik, és mi az, amit tenni kellene! Oanna nem ismert rá apja hangjára. Rekedt volt és erőtlen. - Önök nem tudják, mi történik? - Az Idegen lehajtotta a fejét. Nem. Persze. - Alig lehetett érteni, olyan halkan beszélt. Mintha önmagának magyarázta volna a hihetetlent. Oanna hirtelen megérezte teljes kirekesztettségét egy tőle egészen távoleső korszak magányában. Egyedül volt közöttük. Mert valamennyiüktől különbözött. - Nehéz nekem - folytatta azzal a fakó mormolással, amiből fokozódó reménytelensége vonta ki a színt. - Bocsássanak meg. Még nem látok egészen tisztán, és ami lassan kialakul előttem, az ... Látszott, erőszakkal kitépi magát gondolatai örvényéből. - Ha jól értettem Galenus professzor szavait, amint önöknél megszűnik az áramszolgáltatás, közlekedés, a technikai vagy biotechnikai hírközlés lehetősége, valamiféle külső és belső sötétségbe zárulnak. E kapcsolat és visszhang nélküli űr képzetével szemben teljesen tehetetlenek. - Mit szörnyülködik itt rajtunk, mint valami nagyképű misszionárius egy páviáncsordán?! Maga talán tájékozottabb nálunk azzal a nevetséges szurokfáklyával a kezében? - Lenos ingerültsége valamennyiük szorongó feszültségét tükrözte. - Igazuk van. Az én szokatlan alkatom valóban nem tartozik önökre. Csak annyiban, amennyiben segíteni tudok vele. -Az Idegen újra nyugodt volt. - Arra felelek, amit kérdezett. Igen. Teljesen tájékozott vagyok. Az adás folytatódik. Csak Amenti luciferinközpontját rongálta meg néhány . . . meggyűrűzött madár”. Emberekről van szó, ugye? Galenus professzor felkapta a fejét. - Mi van velük? - kérdezte élesen. - Kitörtek a fogságukból. Mégpedig az őreik segítségével. Az intézményt, ahol őrizték őket, „Búvárharangnak” nevezik itt. A felszínen azonban más a fegyelmező szanatóriumok gúnyneve: 99

„Purgatórium”. Ott is forronganak Tymon barátai. Mit jelent az, hogy „meggyűrűzött madarak”? - Lehetetlen! - Galenus professzor riadtan felemelkedett. - A fiatalkorú bűnözőket ellenőrző, elektronikus gyűrűrendszert nem lehet áttörni! - Miért ne lehetne áttörni? - kérdezte Securon baljós derűvel. - Ki tervezte a védőgyűrűt? Galenus hirtelen visszaült a helyére, mintha minden erő kiszaladt volna a testéből. - Tymon - súgta szinte hang nélkül. - A fiatalok testébe operált, miniatűr védőgyűrűről van szó, amely központi felügyelet alatt tartja őket? - Az Idegen Galenushoz fordult. Securonra ügyet sem vetett, mégis az feleit a professzor helyett: - Minden szavukat, és mozdulatukat ellenőrzi ! Még álmukban is Tymon kondicionáló igéivel oltogatja közösségellenes hajlamaikat! „Miért olyan diadalmas? Miért olyan mámoros? - rebbent meg Oannában a félelem. - Mit tud? Mire készül?” - A hipnopédia, az álomban való tanulás szövegei azonban cserélhetők! - folytatta Securon szokatlan és dúlt hevülettel. - De a szívveréssel együtt lüktető szavak nemcsak könnyebben elsajátítható ismeretanyaggá, hanem leküzdhetetlen hajtóerővé válnak. Különösen, ha összecsengenek! a fiatal szervezetek romantikus lángolásával és elégedetlen indulataival, professzor úr! Ez pedig hatalmat jelent annak á kezében, aki hozzáférkőzik az aquapolisi és felszíni ellenőrző központok hullámhosszának rejtjeleihez! - Ezek.. a kódok ... - Galenus megragadta az Idegen karját. - Részben már Tymon . irányítása alá kerültek. - És hol van Tymon? - Chriseis fogai összeverődtek. Didergett. - Kiszöktették a szanatóriumi cellából. A tárgyalás alatt. A, „meggyűrűzött madarak”. Volt, aki belülről is segített nekik. Ott is megrongálták az elektronikus és luciferinhálózatot. Tenniosz riadója nem érte el idejében a hatóságokat. - Ő maga védekezett, ahogy tudott. Súlyos sérüléseket szenvedett. Az Intenzív Osztályra, szállították. Tymont pedig kézről kézre adják. Rejtegetik. Amíg el nem jut a céljához. Ő dolgozta ki a tervek minden részletét. A kitörést, zűrzavarkeltést. Robbantásokat. Túszok foglyul ejtését. Túszok foglyul ejtését? Micsoda rémregény ez? - A holovízió kommentátora az emberiség gyermekkorába való visszazuhanásnak nevezi. - Nem! Ezt . . . ezt nem lehet elhinni!- Galenus szédülten megrázta a fejét. - Példátlan! - Egyáltalában, nem az - mondta az Idegen. - A történelem gyakran megismétlődő ábrája. Ha egy fejlődő társadalom eredményei tudatában elfelejtkezik megoldatlan problémáiról, az ellenőrzés lazul, és a réseken át újra betörnek a dzsungel erői. - Kiket ejtettek foglyul? 100

- Auriol ügyészt, Singh agysebészt. A bírót, aki a tárgyalást vezette. Rajtaütésszerűen törtek be hozzájuk. Senki se készült fel rá. Az adást figyelték. Jól választották meg a pillanatot. - Mit csinálnak velük? - Chriseis is suttogott, mintha nagybeteg jelenlétében beszélt volna. - Arról majd Tymon határoz. Hová megy?! - emelte meg a hangját az Idegen. Lenos már az ajtónál állt. Összerezzent, mintha ráütöttek volna. Visszafordult. - Megnézem a luciferinközpontot. Valamit értek hozzá, ha nem tudná! Elegem van a maga szurokfáklyájából! Szeretnék végre fényt látni! - Ingerült hangjából magyarázkodó zavar csendült ki. - Már útban van Amenti felé egy javítócsoport, Nemsokára megindul az áramszolgáltatás. Azt tanácsolom, maradjon veszteg. A barátait, akiket Tymon értünk küldött, sikerült ártalmatlanná tenni, mielőtt elhagyták volna a keszonrendszert. Nincs, akiket beengedjen azon az ajtón, Lenos! - Vigyázzon a szavaira! Nem tudja, kivel beszél! Az én türelmemnek is van határa! - Lenos nyakán kiduzzadtak az erek. Arcát vérhullám öntötte el. - Ha közénk való. normális embernek tartanám, megtanítanám becsületre! De egy fecsegő, hibbant eszű szélhámossal nem tárgyalok! - Üldözött pillantással a jelenlevőkhöz fordult. - Csak nem hiszik el ezt a sok zagy-vaságot? Mi lelte az embereket ma? Látják, hogy nincs adás! Készülék nélkül senki se képes híreket fogni! Mivel tenné? - Talán az agyával - mondta Oanna halkan. - A hatóságok úrrá lettek a helyzeten. Egyelőre. - Az Idegen arcán újra megjelent a befelé hallgatózó kifejezés. - És Tymon? - kérdezte Chriseis. - Tymont nem találják. - Az Idegen szeme körbevillant, és megállt hirtelen Securon karosszékében feszülten, szinte ugrásra készen előrehajló alakján. - Adja ide a fegyverét! - Ez már aztán ..! - Securon felugrott. - Kikérem magamnak! Hallja! Az Idegen Securon felé nyújtotta a kezét. - Kérem! - Hangja egészen halk volt, de úgy hatott a vonakodva közeledő Securonra, mintha megkötözte és magához húzta volna vele. - Nem tűröm, hogy rágalmazzon! Vonja vissza, amit mondott! Azonnal vonja vissza, különben . . .! - Már ott állt az Idegen előtt, homlokába lógó hajjal, egész testében remegve. Külön életre kelt, ellenszegülő férgekként kapaszkodó ujjai a köpenyét gyűrték. Hirtelen a zsebébe nyúlt, kivette lézerfegyverét, és az Idegen tenyerébe ejtette. Azután visszatámolygott a karosszékéhez. Leült. Arcát a kezébe rejtette. 101

Kigyúló fény ütötte szemen őket. A műterem újra határtalanná tágult. A képernyő térbe mélyülő távlatai a technika hajótöröttéit összekapcsolták a külvilággal. Amit láttak és hallottak, nem mondott újat nekik. A képek az események színhelyét mutatták. A kiürült, feldúlt Búvárharangot. Tenniosz magánklinikájának helyiségeit. A rendelőt, ahol Tennioszt harc-képtelenné tették. Ami mozdítható volt, mindent összetörtek. Tymon üres cellájának érintetlen, elektronikus zárja azonban elárulta, hogy nem erőszakkal nyitották ki.. , A merénylők, akik közül hetet a mélytengeri keszonban sikerült elfogni, konok, diadalmas kajánsággal integettek a felvevőgép felé. Tolakodva, lökdösődve arcukat a nézők felé fordították. Egymást kézen fogva láncot alkottak, karjukat magasra emelve mutatták, összetartoznak. Büszkén vállalják mindazt, amit tettek. Szemük részegült volt. E hevület önmaguknál fontosabbnak tűnő célt adott nekik. Hangjuk ütemes szavalókórussá ömlött össze: „Vesszenek az agykasztráló hóhérok! Vesszen Aquapolis hatalombirtokló gerontokráciája! Tymon! Tymon! Tymon a szabadító! Tymon az értelem! Tymon az út!” Oannán rosszullétszerű izgalom vett erőt a tompán zúgó, fenyegető hangtól, amelynek lüktető ritmusa elmúlt korszakok harci dobjainak pergését idézte. A különféle riportokból azt is megtudták, hogy a közbiztonsági okokból alkalmazott elektronikus védőgyűrűrendszer hullámhosszkulcsai részben és átmenetileg szerencsétlen, őrült feltalálója, Tymon doktor kezébe kerültek. Gyakorlatilag így szinte korlátlan befolyást nyert néhány, forrófejű, gátlástalan anarchista fölött. A gyűrűrendszer hatástalanítása megindult. A „meggyűrűzött madarak” közül még mindig sokan szökésben vannak. Tymon és a túszok hollétéről semmi hír egyelőre. A hatóságok nagy apparátussal nyomoznak utánuk. Riasztották valamennyi tengeri, szárazföldi, légi és kozmikus ügyelet őrszemélyzetét. Elektronikus szemek, sugártapogatók figyelik a közlekedési utakat, járműveket, középületek lehetséges búvóhelyeit. - Nem tűnhetett el a tengerből, a föld felszínéről vagy a légkörből a foglyaival együtt! - Chriseis felkiáltása az Idegennek szólt, aki az asztali szökőkút alá tartotta a fáklyát, míg az szisszenve ki nem hunyt. „Lehetetlen, hogy ne hallotta volna, mit mondott Chriseis. Húzza az időt. El akarja odázni a választ. Tudja, hol van Tymon. Tud a túszok hollétéről is” - született meg Oannában a bizonyosság. Galenus professzor az Idegenhez lépett. - Kérem ... - mondta habozva. - Ha esetleg a hatóságok segítségére lehetne valamiben ezzel a . . . képességével . . . - E pillanatban nem tehetek semmit. -Az Idegen még mindig a fáklyával vesződött, hogy ne kelljen a professzorra néznie. - És a hatóságok sem. 102

Lassan szembefordult Galenusszal, mint aki feladja a tények takargatását. - Tymon. a híveivel és a túszokkal együtt már elhagyta a Föld felszínét. - Minden kozmikus járművet ellenőriznek! - Az összekötő fényrakéta asztronautája éppúgy segítségére volt, mint a kilövő állomás személyzetének egy része. Akik ellenálltak, azokat ártalmatlanná tették. - Hová mentek? - A Föld legtávolabbi űrállomására. Körülbelül egy félórával ezelőtt meg is érkeztek. - De hiszen az a... - Galenus professzor nem fejezte be a mondatot. Teljes képtelenség! Már csak azért is, mert. . . - Miért volna képtelenség?!.- Chriseis hangjában hisztéria rezdült. A Kozmikus Kripta lakóit is Tymon-gyűrűvel ellenőrzik! Ő tervezte meg annak az embersalak-lerakodóhelynek egész önellátó automatizmusát! Ott legalább két tucat elektronikus szálakon rángatott robot áll rendelkezésére! Az űrállomás gyakorlatilag bevehetetlen erőd! Se kitörni belőle, se kívülről hozzáférni nem lehet! Különösen, ha sikerül pályamódosítást végrehajtania, és bekapcsolja körülötte az izolációs teret. - Pontosan ez történt - bólintott az Idegen. - A földi távirányító berendezések és a többi űrállomás sugárcsapdái teljesen hatástalanok vele szemben. Miért kellett ezt a távoli és teljesen gépesített kozmikus állomást ennyire szigetelni? Lakói úgysem törhetnek ki zárlatukból. - Két évvel ezelőtt a kozmikus fegyelmező szanatórium ápoltjait még nemcsak gépek, hanem emberek is ellenőrizték -mondta Galenus vonakodva. - Akkoriban néhány sajnálatos eset történt. . . - Mi történt? - Kísérleteket tettek a betegek kiszabadítására, és az egész intézmény megsemmisítésére. - Kik tettek kísérletet rá? - Orvosok, ^ápolók, technikusok. Akik hosszabb időt töltöttek ott. Akkor jöttünk rá, hogy a teljesen humánus körülmények ellenére a páciensek állapota nem tűri az emberközelséget. Egészséges emberekből sajátos idegzavart vált ki. - Tünetei? - Depresszió. Lelkiismeret-válság. Bűntudat. Tévcselekvések. Ezért kellett áttérnünk a teljés automatizálásra. Azt is megoldottuk, hogy a szanatórium szükség esetén teljesen hozzáférhetetlenné váljék. Persze épelméjű, ép idegzetű embert nem engedtünk többé belépni oda. - Arra sohasem gondoltak, hogy ha az automatizált űrállomás irányítását maga a megbomlott agyú feltaláló veszi át, az emberiség e betokosított vírusgócát veszélyes fegyverré teheti a Föld ellen? Galenus professzor hallgatott. 103

- Tymon őrült. De zseniális őrült. Vannak fegyverek az űrállomáson? - Csak kémiai eszközök, amelyekből. . . - ... a legnagyobb hatású robbanószerek állíthatók elő. A kozmikus járművet Tymon máris átprogramozta. Saját hullámhosszát állandóan változtatja. Bizonyos, hogy jelentkezni fog. Holofónon. Valamennyi hírközlő bolygóval meg tudta teremteni az összeköttetést. Feltételeket diktál majd. Fenyegetőzik. - És határidőt szab! - szólalt meg Securon váratlanul. - Megteheti. A Kozmikus Kriptát bőven ellátták üzemanyaggal. Élelem-, levegő- és víztartaléka három évre elegendő. Egy ilyen kitűnően felszerelt, hozzáférhetetlen támaszpontról jól el lehet játszogatni a mi kis bolygónk sakktáblájának apró vezérfiguráival! Tymon elsőrendű sakkjátékos. Az ellenfél néhány fontos bábját máris sikerült kiütnie. Oanna minden kifejezését ismerte, de ezt a ferde, vékonyajkú mosolyt még sohasem látta az arcán. Kihez hasonlít így? Persze. Tymonhoz. - És veled mi lesz, ha egy ámokfutó őrült nyeri meg a partit?! - tört ki belőle. - Gyűlölted Tymont! Gúnyoltad, támadtad, rágalmaztad, ahol tehetted! Nyilvánosan megszégyenítetted. Lenosszal úgy összevertétek, hogy kórházba került! Tymon bosszúálló. Sohasem felejt! Securon arckifejezése nem változott. Szeme tág, eszelős derűvel nézett maga elé. - Tymon tudja, mit csinál. Ha tisztára söpri az egész táblát, annál egészségesebb. Legalább újra kezdhet mindent. Hazugságok nélkül. Földünk egyetlen vezérelve ma: Tymonnal, vagy Tymon ellen. Aki vele tart, megmarad. Aki ellene fordul, annak pusztulnia kell. - Csökönyös, mániákus gépiességgel beszélt. - Securon! Elvesztette az eszét? - szólt rá Galenus megdöbbenve. Ébredjen fel végre! - Inkább aludjon el. Olyan mélyen, mint á barátja - mondta halkan az Idegen. - Okosabb kivonni őket a forgalomból. Legalább huszonnégy órára. Ha magukhoz térnek, alig fognak emlékezni rá, mit tettek, és mit mondtak Tymon bábjaiként. Hogy került a testükbe az elektronikus gyűrű? - Ez . . . erről nem beszélhetek - dadogta Galenus professzor. - Úgyis nyilvánvaló! - mondta Chriseis türelmetlenül. - Securon és, Lenos Tymon inzultálása után néhány hétre a Búvárharangba kerültek. Nem először. Tymon azonban ezúttal ragaszkodott hozzá, hogy a testükbe operálják a gyűrűt. Elővigyázatból. Nagyon elfajult közöttük a viszony. Nem bízott bennük. - Aki - megjárta a Búvárharangot, és gyógyultan távozott onnan, annak a testéből soha nem távolították el az elektronikus gyűrűt? firtatta az Idegen. 104

- Ritkán - ismerte be Galenus. - Rendszerint olyan emberek kerülnek fegyelmezőszanatóriumba, akiknek erkölcsi ellenállása gyengébb, mint a többi emberé, s válságok idején nemegyszer csődöt mond. A gyűrűkön át tapintatos, észrevétlen felügyeletet gyakorolunk fölöttük. Securon és Lenos esetében szokatlan feszültségben élő, érzékeny idegzetű tudósokról van szó, akik fontos posztokon teljesítenek szolgálatot. A gyűrűk jelenlétét szigorú államtitokként kezeljük a rehabilitáció után. Legalábbis eddig sikerült titokban tartanunk. Náluk éppúgy, mint a többieknél. - Az elbocsátottak tudnak róla, hogy egy ilyen apró . . . ékszert viselnek magukban? - Nem. A mély narkózisban végzett műtét technikája olyan, hogy nem vehetnek tudomást róla. - Testük melyik részébe operálják a gyűrűt? - A fejük tetején levő tobozmirigy fölé. Nagysága alig nagyobb , egy mákszemnél. Az Idegen elfordult tőle. - Remélem - mondta -, pontos feljegyzéseik vannak a kirepült „meggyűrűzött madarakról”. És idejében rájuk találnak! Securont és Lenost mindenesetre meg kell szabadítani a veszedelmes Tymonparancsoktól! Galenus professzor sietve a holofónhoz lépett.

105

ÖTÖN TÚLI ÉRZÉKSZERVEK A mély álomba-merült Securont és Lenost elvitte a mentőszolgálat. Chriseis és Oanna Sérüléséit védőpermettel vonták be. A javító és ellenőrző szervek távozása után a holovízió adását egyetlen, apró képernyőre összpontosították, hogy lépést tartsanak az eseményekkel. Azután vártak. Senki se mozdult Chriseis műterméből. A jelenlevők nem tudták volna pontosan megmondani, miért maradnak együtt. Biztonságérzetük elhagyta őket. Tudatuk küszöbén félelem szivárgott át. Az eddig világos, logikus jelenségek egyszerre kiszámíthatatlanná váltak. Ki tudhatta, mit hoz részére a következő pillanat? A távoli űrben keringő, magányos űrszanatórium amúgy is képzeletük sötét madara volt. Lappangó betegséggócnak érezték, amely most halálos kórrá lobbant fel. Talán egyedül Oanna értette és ismerte e riadt összebújás ingerét az egyetlen fix pont körül, amely egyensúlyban maradt, s védelmet jelentett a felbillent dolgok között. Bogarak vonzódtak így a sötétségből a fény mágnese felé. Azt is tudta, e rajzásban a többiek külön-külön éppannyira magukba zártak, magányosak, mint ő. Az Idegen nesztelenül ide-oda járkált a műterem mesterséges mohaszőnyegén. A falak gördülő lapját sorra átfordította, előhívta zárlatukból Chriseis életörömtől szikrázó festményeit, freskóit, szobrait. Fényeket gyújtott. Fakó, zöld homály helyett hőt árasztó, aranysárga sugarakkal bombázta a fagyos csendet. A légkör szabályozóhoz lépett. Ózonos, üde szellő lebbent a szobába, s motozni kezdett az emberek .arcán. A hajukban babrált. Mély, oldó sóhajra késztette őket. Tüdejükből kiszellőztette a szorongás fülledtségét. Szívük lassabban, egyenletesen lüktetett. Bekapcsolta az apró vízorgonát, Chriseis egyik leggyógyítóbb művét, amelyet valamennyi klinikán és szanatóriumban felállítottak már idegekre ható, frissítő vagy nyugtató hatása miatt. A melódia halk legyezőfutamait különböző magasságúra hangolt fémlapokra hulló cseppek ezüstös zengése, suhogása kísérte. A vékonyan permetező vízsugarak között apró fénypontok vibráltak színüket változtatva. Az emberekben behúzta karmait a rémület. Talán elrendeződik minden. Az élet ritmusa továbblüktet. S amíg élnek, addig remélni lehet. Addig érdemes harcolni, elhárítani. Igen. De hogyan? Galenus professzor megköszörülte a torkát. Mikor megszólalt, szavaiban valamennyiük gondolata öltött testet. - Remélem nem veszi tőlünk rossz néven, ha szeretnénk jobban megérteni azt, ami történt? - Inkább önök vehetnének rossz néven tőlem sok mindent, amit. . . Nos. Ezt tudják - felelte az Idegen. - Olyan eseményeket indítottam el 106

itt, saját szándékom ellenére, hogy saját lelkiismeretem törvénye ellen vétenék, ha nem állnék rendelkezésükre minden képességemmel! Annak ellenére, hogy e képességek önöknek éppannyira ijesztőek és szokatlanok, mint nekem az, hogy egyelőre hiányoznak a szervezetükből! - Egyelőre? Hogy érti ezt? - kérdezte Chriseis.• - Növekszik bennem a meggyőződés, hogy a különbség közöttünk nem lényegbeli. Nem alapvető. Inkább az időben van meg. Ne értsenek félre! Ez nem valamiféle fejlődési rangsorolás. Mikor önök Szókratészről vagy Leonardo da Vinciről beszélnek, egyáltalában nem gondolnak arra, hogy ők alacsonyabb rendű lények voltak, mint bármelyik ma élő ember, csak azért mert nem ismerték és nem használták a modern technika különféle vívmányait. Az eltérést közöttünk én főképpen abban látom, hogy önök mechanikai és biotechnikai eszközökkel növeltek maguknak külső, többletérzékszerveket. Annak a fajtának, amelyhez én tartozom, átfordult a fejlődési iránya. Erőfeszítései belső érzékszervek életre keltésére összpontosultak. Ezt az átfordulási pontot én az intenzív agykutatás területén sejtem, amellyel már önök is foglalkoznak, bizonyos segédeszközök segítségével, amelyekkel „visszatáplálják” az agyba a szervezet tudattalan működéseit, s megpróbálják így tudatossá tenni például a szív-, működés, vérkeringés, mirigykiválasztás folyamatát. Egyfajta benső szabályozást kísérelnek meg létrehozni, ami hosszabb távon eredményesebbnek bizonyulhat akármiféle kémiai vagy egyéb gyógyítási eljárásnál. Később természetesen sokkal gyorsabb és megfelelőbb módszerekre bukkannak majd. Bizonyos azonban, hogy az én többletérzékszerveim önökben is benne rejtőznek. Szunnyadnak még. De képzeletükön át hírt adnak magukról. Ebből születnek legnagyobb felfedezéseik. - Azt akarja mondani ezzel, hogy az ilyenfajta képességek, amelyek megnyilvánulásának tanúi voltunk, minden emberben meglevő lehetőségek? - kérdezte Galenus hitetlenül. - Igen. Hogy bennem kibontakoztak, az természetes fejlődés eredménye. - Csak azt kellene megtudnunk, hogy ön miképpen, hogy és mikor ment keresztül ezeken a fejlődési fokozatokon? - Nem tudom. Még nem. Bizonyos, hogy érzékelőképességem sokkal szélesebb skálájú az önökénél. Szervezetem tudatosabban kapcsolódik a természet elemi erőforrásaihoz. Tudomásul kell vennem például, hogy mialatt önök, technikai civilizációjuk összeköttetéseitől elrekesztve süket és néma sötétségbe zárultak, ón tovább láttam és hallottam az adást. - Hogyan? - Ahogy Oanna mondta. Az agyammal. - A saját agyával fogta fel a fény- és hanghullámokat, amelyeket nálunk csak külső mechanizmusok változtatnak át képpé és hanggá? 107

- Így van. Be kell vallanom azt is, hogy e külső eszközöknek való teljes kiszolgáltatottságuk bennem csaknem rémületet kelt. - Rémületet? - Nehéz ezt megmagyarázni. Tudom, hogy testüket éppúgy átjárják ugyanazok a rezgések, sugárzások, mint az enyémet. Idegeiket kozmikus hatások tartják állandó zárótűzben. Zaklató vagy inspiráló külső áramok kapcsolódnak érzésvilágukba, de nem veszik észre. Vagy ha sejtenek is valamit róla, sem elhárítani, sem felhasználni nem képesek őket bonyolult közvetítők nélkül. Igén sok területen alkalmazzák eredményesen a természet biotechnikáját, de arra még távolról sem ébredtek rá, hogy agyukban minden lappangó képesség megvan érzékelési érzékenységük szinte határtalanná szélesítésére, arra, hogy saját maguk váljanak a legtökéletesebb komputerré, ugyanakkor annak mérnökévé is. Fogalmuk sincs róla, hogyan férhetnek hozzá a testük atomjaiban lekötött energiákhoz. Pedig az minden külső erőműnél hatalmasabb generátorrá, felvevő és leadó központtá tehetné valamennyiüket! - Bocsásson meg. . . amit mond, legfeljebb érdekes, de képtelen fantasztikumnak tűnik a mi értelmünk előtt. - Galenus professzor fáradtan hátradőlt. - Nem akarom megbántani. - Nem bánt meg, professzor űr. Ezekre a dolgokra nem reagálhatnak másképp. Noha meggyőződtek róla, hogy én Amenti energiaközpontjának megrongálása után is felfogtam a holovízió híreit. Mert azok itt rezegtek a műteremben. - Az Idegen lehunyta a szemét. Az én tudatom kiterjedéseiben továbblüktetett a fények, színek, közlések áradata. - Felnézett. - Hogyan tudnám megjeleníteni önök előtt ezt az állapotot? Próbáljanak elképzelni egy világméretű repülőteret, amely ugyanakkor kilövőállomás és hírközlőközpont is, ahová állandóan jelentések, párhuzamosan mozgó képsorok, szárnyas járművek, űrhajók, fényrakéták futnak be egyszerre több dimenzióból. Nem. Ez nem jó. - Tehetetlenül szembenézett zavartan rábámuló hallgatóival. - De hiszen önök is tudják, hogy az indulatok, gondolatok éppolyan ősáramok, mint a természet többi hajtóereje! - Tudjuk. Igen. - Galenus hangjában furcsa megbántottság rezgett. Egy kicsit mintha csodálkoznék rajta. Ahogy mi is meglepődünk azon, ha egy majom valami egyszerű, összefüggő dallamot pötyögtet le a zongorán. - Apa! Igazságtalan vagy! - kiáltotta Oanna. - Tudom. Elnézést kérek. Folytassa! - Ha ezeket az ősáramokat az értelem nem vonja ellenőrzés alá, pusztító szökőár lesz belőlük. - Az Idegen halkan, szinte mentegetőzve beszélt, mint aki érzi, hallgatni most sokkal félreérthetőbb volna. - Mit gondol, miért létesítettünk fegyelmező szanatóriumokat? Puszta kedvtelésből? Kísérleteink a fiatalok erőinek hasznos mederbe terelésére nagymértékben sikeresek. S csaknem elenyésző a százalékaránya azoknak, akiknél erre egyáltalában szükség van. 108

Közösségi életünk éppen elég izgalmas célt és feladatat ad az ifjúságnak. Ha megnézi statisztikáinkat ... - Ismerem őket. Az a baj, hogy ez az elenyésző kisebbség válságok^ idején éppolyan nagy veszélyeket tud felidézni, mint egyetlen apró vírusgóc a szervezetben. A módszereik valóban kitűnőek. De legtöbbször későn, utólag alkalmazzák őket. Mikor a góc már fellobbant, és áttételessé vált. Pedig e területen még fontosabb az előrejelzés, mint természeti katasztrófák vagy járványok esetében. - Ha jól értem, önben működik ilyen előrejelzés? - Különben hogy tudta volna megakadályozni Lenos és Securon akcióját? - szólt közbe Oanna türelmetlenül. - De milyen módon történik ez a fajta előrejelzés? - firtatta Chriseis. - Nem tudom. Van. Jelentkezik. Olyasformán, ahogy hideget, meleget, illatokat vagy fényhatásokat érzékel az ember. Csírája, gondolom, abban a kiszámíthatatlan, gyenge előérzetben lappang, ami átvonul néha idegeiken, álmaikon. - Kérdezhetek valamit a Néprajzi Múzeumban történtekkel kapcsolatban? -mondta Galenus. - Tessék. - Ön azt a vérengzést nem erőszakos eszközökkel hárította el. A kezét sem emelte fel a megvadult gyerekek ellen. Mit tett velük, hogy egyetlen pillanat alatt teljesen meghunyászkodtak? Mivel félemlítette meg őket? - Amit tettem, annak semmi köze nem volt a megfélemlítéshez. Önök bizonyos kórokból vakcinát vonnak ki, és azzal gyógyítanak. Mérget ellenméreggel hatástalanítanak. Rövidzárlatok, kisülések forrását technikai eszközökkel orvosolják. Én is egy veszedelmes, pszichikai áramzavart küszöböltem ki. - Hogyan? - A kontaktus megszakításával. - Azzal a hanggal, amelyet a holovízióban hallottunk? - Önök nem alkalmazzák az ultrahangot az orvostudományukban és építészetükben? Tudomásom szerint vannak már ultrahang sugárvetőik is. Ha tehát gyógyítani, építeni és támadni lehet vele, miért ne lehetne a hanggal kötni és oldani? Az önműködő kapcsoló hirtelen felerősítette a holovízió hangját, s az apró képet átvetítette egy nagy, központi képernyőre. - Figyelem! - emelte fel a kezét Galenus. A következő pillanatban mindannyian talpon voltak. Aquapolis biztonsági központja riadót jelzett. E baljós üvöltést már hosszú évtizedek óta nem hallották. A képernyőt sűrű, zavaros víztömeg öntötte el. Sötét anyagtömeg törmeléke örvénylett benne. A képet kommentár kísérte: - A mélytengeri algagyár építkezésénél robbanás történt. A gyár központi dómja csaknem teljesen megsemmisült. A nagy hatósugarú robbanószerkezet emberéletet nem követelt áldozatul. A merényletet 109

munkaidőn túl követték el. A laboratóriumok, villák, szanatóriumok sértetlenek. Az anyagi kár azonban felbecsülhetetlen. Gyorsan változó képek mutatták a töredékes hírözönt, amely bezúdult a holovízió központjába: - A Föld első, sikeres fényrakéta-eltérítése! - A Kozmikus Kripta Tymon doktor ellenőrzése alá került! Vele vannak a túszok és a Búvárharang szökevényei. Számuk egyelőre ismeretlen. - Tymon doktor állandóan változtatja az űrben keringő fegyelmezőszanatórium hullámhosszát! Fenyegetései közül sikerült néhányat rögzíteni: „A mélytengeri algagyár felrobbantása csak a kezdet!” A műterem megtelt Tymon fulladt suttogásával. Oanna gyomrába görcs állt a félelemtől. Ismerte ezt a hangot. Tymon idegrohamok dühében préselte ki így a szavakat összeszorult torkából. Miért, miért nem fedezték fel előbb, hogy súlyos betegség lappang benne? Nyugtalanító tüneteire mindenki mentséget keresett. Ő is. Míg szerette és sajnálta. Tenniosz hosszú tanulmányt dolgozott ki Tymon rendkívüli agyalkatáról, amelynek velejárója a túlfeszült, egyensúlytalan idegélet. Elméletét a szülei balesetekor elszenvedett „alapsokk” köré építette. „A merénylet figyelmezteti ellenségeimet, bármikor visszavehetek mindent, amit adtam! Megvannak hozzá az eszközeim. Aquapolis vezetőségével nem működöm együtt többé. Átvettem a közösség irányítását. Százezer formában és millió alakban támadok. Kő kövön nem marad Aquapolisból, ha a feltételeimet nem teljesítik!” Itt megszakadt a szöveg. „Milyen buta. Mennyire gyerekes. Primitív” - merült fel Oannában. - Nem akar párbeszédet. Hullámhosszról hullámhosszra szökik előle. Minden önálló agyat halálos ellenségének érez - szólalt meg az Idegen, mintha gondolataira felelt volna. - Vajon miféle feltételeket szabott? - kérdezte halkan Chriseis. - Ön is érzi, nem? - fordult hozzá az Idegen. - Itt rezeg körülöttünk. Négyünk fejét követeli. Cserébe a túszokért és Aquapolis épségéért.

110

A KOZMIKUS KRIPTA Tymon a színes fényeket lihegő, automata vezérlősor félkörében ült, és visszajátszotta a Földnek küldött üzenetét. Az előtte világító holovízió sovány, égő szemű arcát tükrözte. - Igazad van. Mint mindig - mondta saját, felnagyított tükörképének. - A személyes jelenlét fontos. Nagyon szuggesztív. - Teljesen elmerült önmaga szemléletében. A látvány komor elégtétellel és emelkedettséggel töltötte el. - Cselekvő ember lettél végre! - Merev hódolattal meghajtotta a fejét. - Büszke vagyok rá, hogy én lehetek az egyetlen igazi szövetségesed. A döntéshez nincs szükségünk senki másra. Akik az utasításokat végrehajtják, csak statiszták. De nem kell tudniuk róla! Háta mögött motozást hallott. Ki zavarja? Hogy mer megmoccanni valaki a Föld újjáteremtésének aktusa közben? - Térdre! - táplálta be a parancsot az elektronikus gyűrűlánc irányítókomputerébe. Azután elfelejtkezett róla. Szemét újra a képernyőn beszélő, óriási Tymon vonta magára. - Elnézésedet kérem - mondta alázatosan saját másának. - Ott tartottunk, hogy mindent elölről kezdünk. A hibás konstrukciókat bezúzzuk, azután újra kiöntjük. Javított formában. Könyökéhez hozzáért valami. Egész teste összerándult tőle. Üldözött pillantással felnézett. Egy ember tálcát nyújtott feléje térden állva. Fémcsillogású, szürke formaruhát viselt. Mellén nagy tizennyolcas szám világított. A tálcán zöld algatea gőzölgőit. Egy tányéron az apró, színes élelemtekercsek összetételét, hatásuk természetét számjelzések mutatták. Tymon hátrahőkölt. - Mi . . . mit akarsz?! - hebegte szorongva. - Ki küldött? Tenniosz? Altatni fognak? A térden álló alak durva vonású arcát mintha szürke zsírkőből faragták volna. Rövidre nyírt haja is szürke volt. Kis, lapos füle a koponyájához simult. Színtelen, domború szemére félig ráborult a szemhéj. Szivárványhártyája kocsonyásnak tűnt, mint a halottaké. Néma állhatatossággal nyújtotta a tálcát Tymon felé. Az hirtelen mozdulattal kiütötte a kezéből. - Nem fogtok megmérgezni! Feje fölött fémes, mély, vontatott hang szólalt meg: - Alacsony a kalóriaszint. Az összeállítás megfelel a hiánynak. Vérnyomás csökkent. Pulzus gyenge. Szívműködés egyenetlen. Ájulásveszély! Ájulásveszély! Infúziópermetet bekapcsolni! A mennyezetről zajtalan észre vétlenséggel manipulátorok ereszkedtek le. A karosszékből emberi karokhoz, kezekhez hasonló csápok nyúltak elő, és szorosan Tymonra csavarodtak. Szívósan 111

lefogták. Számtalan szórófejből ömleni kezdett rá a gyógyszerekkel vegyített tápanyag. A nagy nyomással kipréselt mikrorészecskék köpenyén áthatolva, pórusain keresztül benyomultak a testébe, s a nagy hatású intron vivőanyag segítségével pillanatok alatt eljutottak agyába, szívébe, tüdejébe, véráramaiba és idegrendszerébe. Ajkán elhalt a tiltakozó kiáltás. Már nem ellenkezett. Átengedte magát a mesterséges karok szelíd ölelésének. Mélyet sóhajtott. Beszívta a szivárványos felhővé sűrűsödő permetet, amely hűs sátorként vette körül. Áldott erőket ömlesztett szervezetébe. E burok védő anyaöl volt körülötte. Az eszméletlenség küszöbe felé sodródva kábult jóérzés áradt el benne. Minden rendbe jött. Szerencse, hogy elfelejtette kikapcsolni az életveszély-manipulátort, különben . . . Amint álomba merült, testéről pihekönnyen felemelkedett a bilincs. Az infúziós permet szórófejei visszahúzódtak a mennyezeten levő tartályukba. Egyik kar elzárta a holovíziót, és új parancsot táplált a komputerbe: - Felállni! Izmokat ellazítani. Helyben-futás. Utána A csoport elvégzi a soron levő munkát. B és C csoport táplálkozik. Az alvó Tymon háta mögött nesztelen mozgással telt meg a tér. A szürke, alvadt szemű alakok felálltak térdelő helyzetükből. Gépies mozdulatokkal kinyújtóztatták elgémberedett tagjaikat. A tornagyakorlatok után az egyik tíztagú csoport folytatta irányított tevékenységét. Beindították a tisztító motorokat. Ellenőrizték a hő- és fénygenerátort, a gravitáció-kiegyenlítő, vízszűrő, oxigéntermelő berendezéseket. Egyetlen szó nem esett közöttük. Az ütközéstől, . egymás érintésétől azonos pólusú, mágneses sugárzás taszította el őket. A másik két csoport tagjai - már sejteni sem lehetett, férfiak vagy nők voltak-e születésükkor - az élelmiszerfalhoz léptek. Egyik közülük ujjait végigfuttatta a programozó és vegyítő billentyűsoron. A fal mögött halkan zúgó, sistergő áramlás indult meg. Néhány perc múlva lenyíltak az adagolópolcok, és rájuk csusszantak az élelemmel megrakott tálcák. Az alvadt szeműek minden sietség nélkül nyúltak a tálcákért. Leültek vele a zsámolyszerű, kerek székekre. Táplálékukat meghatározott sorrendben fogyasztották el. Lassan, hosszan rágtak. Folyadékot kortyoltak közben. Mind egyszerre, mint a közös áramkörbe kapcsolt gépek! A manipulátor újabb parancsot táplált a komputerbe: - A szolgáltató részleg kímélő diétát és gyógyszert visz a zárt cellákba a túszoknak. A közös terem közveszélyesei étkezés idejére felébrednek. A leves sűrítménybe adagolt H+R+A+Q vegyületből kivonni a Phantasolt. A tálcákkal szürke árnyékmenet indult a félregördülő ajtón át a hideg, kék fényárban úszó folyosóra. Három cella előtt megállt egy-egy tálcavivő. Kinyílt ajtajukon túl láthatóvá lettek az apró, egyszemélyes hálókamrák, amelyekre éjjel-nappal könyörtelen, kék fény zuhogott felülről. 112

A túszokat a heverőhöz szíjazták. Fal-sápadtan, éberen feküdtek, zúzott testtel, dagadtra vert arccal. Mikor szíjaik megoldódtak, nem mertek felülni. Auriol. az ügyész, akinek szeme csaknem eltűnt felduzzadt arcában, megszólította a szürke alakot, aki az apró lábakon álló tálcát eléje rakta a heverőre. - Kérem . . . orvosra lenne szükségünk, mindhármunknak! Azt hiszem, Singh van a legrosszabb bőrben közöttünk és . . . - A fény rávetődött hirtelen a gépiesen mozgó, néma alak üres szemére. Auriol torkában nyögéssé torzult a szó. Fejét menekülve elfordította. Az ütések, sebek egyszerre kezdtek sajogni a testén, de a látványt, amely az , idegeihez ért, elviselhetetlenebbnek érezte minden testi fájdalomnál. Az a szörnyűség, amit eddig érvek, tények s a megosztott felelősség torlaszával sikerült távol tartania magától, most teljes súlyával egyszerre zuhant rá. Míg nem kellett egyik szerencsétlen élőhalottal sem szembenéznie, sikerült valamennyire elaltatnia lelkiismeretét. Hiszen csak mániákus gyilkosokat, gyújtogatókat, a világgal feloldhatatlan összeütközésbe került anarchistákat, megátalkodott, visszaeső bűnösöket juttatott a Kozmikus Kripta végső azilumába. És vonakodva, saját tehetetlenségétől iszonyodva tette mindig. A legvégső esetben. Mikor minden más eszköz csődöt mondott. De egyetlenegyet sem látott közülük így, az ítélet végrehajtása után. Mikor Singh már közveszélyes dúvadakból akarat és indulat nélküli hüvelyekké operálta őket. Valójában sohasem merte érinteni magában a Föld e külső sötétségben keringő szégyenét, amely valamennyiük közös kudarca volt. Mindig visszautasította, hogy elképzelje őket, azóta, hogy egyetlen pillantást vetett Singh dokumentációs anyagára. És most itt volt összezárva velük. Hiába ártalmatlanok. Puszta létük vád ellene. És nemcsak ők vannak itt! Hirtelen a tudatába kapcsolódtak az elmúlt napok eseményei. Képtelen volt megállapítani, hetek vagy csak órák teltek-e el azóta, hogy a Búvárharang meggyűrűzött madarai rátörtek otthonában, és magukkal hurcolták. Mocskos, torzonborz, Phantasoltól részegült elrablói, mintha az őstörténet barlangjaiból kúsztak volna elő, a ,,Tymon-formulával” a testükben. Nem hallgattak emberi szóra. Nem ismertek könyörületet. Bizonyos, hogy mindhármukat agyonverték volna, ha Tymon-nak nem lenne más célja velük. Mert Tymon őrületében rendszer és ravasz logika van. Eszelős bosszúművében éppoly számító és zseniális, mint a merénylet előtti munkájában volt. Rögeszméjét minden részletében megszervezi. Tévképzetei köré gyakorlati állványzatot épít. Az embereket, akiket felhasznál, vak eszközökké formálja. Megnyergeli a legkisebb ellenállás vonalán sodródó gyengeségeiket és éretlenségüket. Szüntelenül ismételt jelszavakkal, vádakkal és ígéretekkel hevíti ösztöneiket. Kábító- vagy korbácsolószerekkel avatkozik szervezetük működésébe. Szükség esetén kikapcsolja öntudatukat, és tetszhalott ember-konzervekként tárolja őket a legközelebbi bevetésig. Mesterségesen szított dühük elől 113

most is csak úgy tudta elvonni őket, hogy elvette eszméletüket. Különben ... Nem merte végiggondolni, mi lett volna különben. Mert ami történt, legfeljebb halasztást jelent... A vége nem kétséges. A Kozmikus Kripta elkülönítése túlságosan sikerült vállalkozás volt. Ahogy az ember ösztönvilága feloldhatatlan csődtömegeit tudattalanja mélyére süllyeszti, az ő humánus közösségük e sehová be nem sorolható, ártalmas emberselejt börtönét az űr legtávolabbi kiterjedéseibe tolta. Auriolnál senki se tudta jobban, miért kellett elrekeszteni minden egészséges emberi kapcsolattól. A Kozmikus Kripta ellenőrző személyzetének első csoportjai még lelkes áldozatkészséggel vállalkoztak úttörő szerepükre, míg össze nem roppantak az embertelen légkör pszichikai terhelésétől. Most értette meg, miképpen válhattak beszámítható, lelkiismeretes emberekből őrjöngő fertőzöttekké e száműzetésben, s miért kerültök végül maguk is az „alvadt szeműek” közé. A kozmikus börtönszolgálatra már nem akadt önkéntes vállalkozó. S a csökkent erkölcsi értékű, fegyelmezésre odaküldött személyzet egyre veszedelmesebb, kiutakat keresett kény szer tartózkodási helyéről. Szervezett börtönlázadások törtek ki. Az emberek megtagadták az utasítások teljesítését. Fenyegetőztek. Romboltak. Feltételeket szabtak. Éppúgy, mint most Tymon. De akkor még, a Földdel való szorosabb függésükben ki lehetett fárasztani, éheztetni őket. Azután . . . Tymon megoldotta a Kozmikus Kripta teljes automatizálását. S e megoldás tökéletesnek tűnt addig, míg ki nem derült, hogy az egész önellátó, elektronikus rendszer megbomlott aggyá alakult át. Irányítását egyetlen rögeszme vette át. Auriol heverőjéről eltűnt a tálca. Hozzá sem nyúlt. Túlságosan betegnek, reménytelennek érezte magát ahhoz, hogy enni tudjon. Mikor a permetinfúzió az ő fekhelye fölött is működni kezdett, meglepett hála villant benne. Fájdalmai enyhültek. Görcsös szorongása kioldódott. Váratlan jóérzését az sem zavarta, hogy cellájában újra felmorajlott Tymon hangja. A feltételeit ismételte el minden félórában a túszoknak is, hogy tudomásul vegyék, mi vár rájuk, ha követeléseit nem teljesítik. Aprólékosan ecsetelte, milyen halálnemet szán nekik, és miféle eszközök állnak rendelkezésére Aquapolis megsemmisítésére. Auriol figyelme elkalandozott. Számolni sem tudta, hányadszor hallotta ezt a szöveget. Agyában halvány gondolatárnyak merültek fel. Furcsa. Miért burjánzik elő újra és újra a legmagasabb rendű civilizáció talajából is az ember mélytudatában lappangó dzsungel? Lehet, hogy a biokémia rohamos fejlődése végleg megoldja majd a gének tökéletes programozását? De vajon a jövendő felsőbbrendű emberei, a „farmakonok”. boldogabbak lesznek-e, mint a mai ember, tudata alvilágába kapaszkodó gyökereivel és csillagokba emelt, homlokával? Az Idegen, akinek Tymon a fejét követeli, az talán a minta, akivé az ember lesz egyszer, ha már . . . 114

A gondolatfonál elszakadt. Auriol a zakatoló múlt és bizonytalan jövő között az álom időtlen menedékébe érkezett.

A TIZENHÁRMAK

„Kicsorbult a feje ennek a bandának?!” - gondolta Typhon ingerülten. Félmeztelenül ült egy lecsavarozott, kerek széken. Nagyon sovány és magas volt. Csomós, szőke haján kagylókoszorú csúszott félre. Csontjai csaknem átszúrták színtelen bőrét. ,,Sohasem szoktak ilyen gyomorcsikarós kék fényt gyújtani reggel. Elveszi az étvágyat és a melódühöt. Az ő bajuk!” - Világos, pelyhes bajusza, szakálla ellenére szinte gyermekesen fiatalnak tűnt. Duzzadt, legörbülő szája, szokatlanul kis orra fölött csak véreres, táskás szeme árulkodott ijesztő kicsapongásokról. Nagyot ásított, és majdnem kiütötte az előtte álló alvadt szemű kezéből a tálcát. - Mit akarsz? - kérdezte kábán. Beletúrt a hajába, megrázta a fejét, azután fellesett az alvadt szemű arcába. - Hej, Szürkepofa! Ki csinált ilyen ocsmányra? - Elvette a tálcát. Szeme lesiklott róla. Mi a fészkes, bélpoklos nyavalya lelte, hogy alig lát? A teste nehéz, mint az ólom. Halvány megkönnyebbülést érzett, mikor az alvadt szemű eltűnt előle. Nem tudta pontosan, miért. Rápillantott a tálcára. - A denaturált abrak megint. Hogy forduljon ki a belük tőle! - Rossz közérzete egyre ingerültebbé tette. Mikor az első falatokat a szájába tömte, újra felmerült előtte az alvadt szemű arca. Összerázkódott. - Ez a hullaszürke koporsószökevény és a piszkos, nyavalyatörős fény . . . valami nem stimmel itt! Csak eszébe jutna. Phantasol kellene. Persze! Régen tankolt! A didergő, lúdbőrös ásítozás és a cement a tagjaiban. Biztos jel! Hányinger fogta el. A tálcát a földre hajította. - Mi lesz már? Elvonókúrán van? Mindjárt kiveri a taktust! Tessék! - Remegni kezdett. Tagjai rángatóztak. - Rothadt csűrbe! - Ki hajlong előtte? A Szürkepofa. Összeszedi a szétgurult ételcsomagokat, és visszarakja a tálcára. - Phantasolt kell kapnom! A szentségedet! Lenyelted a nyelvedet? Mintha beszéd közben centrifugában forgatnák. Vékony rezgő fejhangon hebeg. Talán ez az oszlásnak indult húsdarab nem is érti, mit mond. Már megy. Elmegy anélkül, hogy segítene rajta! - Tehetetlenül sírni kezdett. Nincs senki, aki hallgatna rá? Hol vannak a többiek? - Uzumé! Uzumé! - Saját kiáltásától megriadva körülnézett. Amit látott, az még erősebben felkavarta. Hová került? Támla nélküli székeken kuporognak valamennyien, mint az iskolában. Fejük ide-oda imbolyog. Rongybabák. Akárcsak ő. Ölükben tálca. Kezük 115

bizonytalanul keresi a szájukat. Csoda, hogy nem a fülükbe rakják a kalóriát. Uzumé előre-hátra hajlong. Hosszú, ragacsos haja az arcába lóg. Vagy Fylla az? Kit érdekel? Mindjárt hányni fog. Rosszulléte ellenére halvány elégtételt érzett, mikor észrevette a székről lecsúszott, öklendező Kalchast. Miért örül annak, ha Kalchast ilyen visszataszítónak látja? Nyavalyásnak és kiszolgáltatottnak. Most bezzeg nem tépi a száját. Nem ostorozza, hajszolja őket a mérgezett nyelvével! Vele kezdődött minden. Nélküle már régen visszakerült volna Galenushoz az Akadémiára. Hirtelen a saját piszkában fetrengő Kalchasra pillantott, azután düh fogta el. Már gondolkozni sem mer a sitten, mintha Kalchas azt is meghallaná. Legtöbben így vannak vele. De félnek bevallani. Ő is fél tőle. Senkiben sem bízik. Még Uzuménak sem mondta el soha, pedig régóta vele alszik. Uzumé persze tudja. Uzumé rendes. Csak kár, hogy teljesen gyagya. Ha többet szív be a fekete nektárból, középkori siratóasszonnyá változik. Most is ő himbálja magát a zsámolyon. Arca keserű maszk. Mind ilyenekké válnak. Uzumé is laza húsú, kiszívott rongy lett közöttük. Csak ne üvöltene és kántál-na egyre hangosabban! Minden szava lüktető fejébe, kavargó gyomrába hasít. - Ó, Typhon, szegény, eltévedt kisfiam! Hogyan védjelek meg mindnyájunk farkasától és önmagadtól? Hogyan védjelek meg saját húsomtól, amely kiszívja a csontjaidból a velőt? Ó, jaj, jaj nekem, jaj nekünk, elátkozott tizenhármaknak! Bélyeggel jelöltek meg bennünket! Kitaszítottak a világból! Kalchas kezére adtak bennünket! Kalchas a remény szikráját is kiölte belőlünk! Tíz körömmel vájom ki mind a két szemét, hogy te újra láthass! Puszta kezemmel fojtom meg, hogy szabad levegőhöz juthass végre! Szegény bél-poklos üdvösségem, Typhon! Typhon! - Pofa be! - mordult rá Kalchas öklendezés közben. ,,Megfojtani Kalchast?” - Typhon őrjítő Phantasol-éhségéről is megfelejtkezett egy pillanatra. Reszketése szinte elcsitult. - Mi lenne, ha Kalchas eltűnne közülük? Hányszor gondolt rá tehetetlen szégyenében, mikor olyan lett ennek a ragyás te-tűnek a kezében, mint a kenhető sár. A legaljasabb disznóságot is megtette, csakhogy a cimborájának, bizalmasának nevezze, és ne öntse le a gúny maró savával a többiek előtt: .,Babázol még, Typhon? Mikor cserélték a pelenkádat, Typhon?” De mindnyájan így ugrottak át a kezében tartott, tüzes karikán. Miért nem veszik észre azok a tökfejek a Búvárharangban és a Tudományos Tanácsban, hogy ha Kalchast kiemelik közülük, megszűnik a gennygóc, ami fertőzi őket? - Hol késik Singh lézerkése? Kalchas-nak a Kozmikus Kriptában a helye! Mire várnak?! Valamennyien Kalchas agyának pokolfazekában totyogunk! Oltsák ki a tüzet alattunk! Oltsák ki! - Uzumé ökle nagyokat csattant hervadt mellén. - Szívesen megszülnélek még egyszer, Typhon, hogy tiszta légy megint, mint a tenger a korallszigetünk fölött. De nekem nem lehet gyerekem! Kalchas megmérgezett! 116

„Engem talán nem mérgezett meg?” - Typhon torka összeszorult az önsajnálattól. Legalább a görcs szűnne meg a gyomrában. Tiszta volt. Igen. Az óvodában mindenki becézte. A felügyelőnőtől zenélő gyöngykagylót kapott ajándékba, hogy mondja ki a nevét selypesen. Attól kezdve gyöngy öcskéj ének szólította. Kalchas ragasztotta rá ezt a rohadt csúfnevet is: ,,Typhonnak hívnak! Érted? A másik nevedet elfelejted! Ez a kénszagú, régi ördögnév a kitüntetésed!” - vihogta azzal a félretaposott szájával. - „Valamennyi ördögfiókának én vagyok a keresztapja. Nálam mind a tizenhármán újjászülettetek a világ ostorának! Az angyalarcoddal te vezeted a sort ellenük! Nélkülünk úgyis azt hinnék, mindent tökéletesen csinálnak! Mi tükröt tartunk eléjük, hadd rázza a hideglelés őket a saját ragyás pofájuktól! Földrengést támasztunk alattuk, hogy ne higgyék, biztos talajon állnak!” Kalchas arca, melle és háta csupa göröngyös, fehér forradás volt. Alig tízévesen ügyetlenül fabrikált szerkezet robbant szét a kezében. Az volt a „tűzkeresztsége”. Maga sem győzte számolni, hányszor és mennyi időt töltött azóta. fegyelmező-szanatórium bán merényletekért, erőszakos nemi közösülésért, kábítószerlopásért, rablásért. Typhon előregörnyedt. Kezét gyomrára szorította. Üresek a belei. Mégis ennie kellett volna. Hirtelen összerezzent. Tymon hangja ijesztő erővel tört elő a falakból. Az ultimátum szövegét ismételte. Typhon kábult fejébe éles fájdalomként hasítottak, az utolsó napok emlékei. Érzéstartalma azonban most nem ért el az agyáig. Valahol tudata küszöbénél gyilkos indulat tombolt, de nem az ő indulata. Iszonyodó kívülállással figyelte az idegeibe bocsátott, idegen áramot. Ez fűtötte, korbácsolta, mikor a tizenhármakkal együtt kitört a Búvárharangból. Ez üvöltött ki a torkán a párzó macskák hangján, mialatt a túszokat ütötte, rúgta. Pedig nem az ő ügye volt. Kalchasé. Kalchasnak égi mannaként esett az ölébe a Tyrnon körüli forrongás. Felcsapódó hullámát megnyergelte. Közeledett a türelmi idő végéhez. Tudta, mi vár rá mint gyógyíthatatlan, visszaeső bűnösre. Auriolt vele akarta kivégeztetni. Igen. Emlékezett rá! Ettől az emléktől rángatózni kezdett. Kalchas torz ördögpofáját egészen közel tolta hozzá a tumultusban. Nem tágított mellőle. „Fojtsd meg, fiókám! Szorítsd ki a levegőt a mocskos hóhérból! Ne simogasd! Told ki a szemét! Úgy! Nagyobbat rúgj! Ne lásson, ne halljon többé! Minden ítéletért külön halált haljon!” A nyakába lihegett, vicsorgott, lökte, rángatta hátulról. Typhont hirtelen vak rémület fogta el. Mi történt Auriollal? Mi történt az államügyésszel? Nem emlékezett rá. Piszkos, sűrű köd gördült eszméletére. Megölte volna? . . . Csak nem ölte meg Auriolt? Nem Nem igaz! Kalchas a felelős mindenért! Ő nem is tud róla! Arcát kezébe temette. Lecsúszott a székről. Fejét két felhúzott térde közé hajtotta. Embrió-pozitúrába helyezkedett,, mint mindig, ha nem 117

volt hová menekülnie. Térdét átkulcsolva lassan lóbál ni kezdte magát előre-hátra, előre-hátra. Valaki jajongott. Talán Uzumé. De lehet, hogy ő maga. A zokogó hang halottat siratott el: - Miért kellett nyomorultul elpusztulnod, mielőtt felnőttél volna? Senki se könyörült rajtad! Éretlenül hajszoltak ki a védett anyaölből. Mit tettek veled, te szegény, édeni gyermek?!

118

AZ ŐRZŐ Megint Chriseis műtermében gyűltek össze valamennyien, akiket sorsuk olyan szokatlan közösségbe zárt, amelyben nem volt valódi közelség. Kivéve Chriseist és Galenust. Ők valóban összetartoztak. Az Amenti lakók inkább Chriseis barátai voltak. Az Idegent sehová nem lehetett besorolni. Mégis mágneses központtá vált. S nemcsak Oanna érezte így. De ő látta legvilágosabban. Mert nemcsak saját szemével pillantott mindarra, ami történt, hanem az Idegenével is. E személyét háttérbe szorító, feszült érdekeltségben kirekesztettsége egyáltalában nem nyugtalanította. Pontosan érzékelte, mit várnak tőle a többiek. Azt, hogy önként adja magát hóhérkézre. Ő oldja meg helyettük, amit saját lelkiismeretük, igazában önkíméletük tilosnak ítél. Anélkül, hogy rájuk gördítené a felelősség terhét. Ők majd félrenéznek, de lába alá csúsztatják az odavezető járművet. Agyában felrémlett egy régi kép. Történelmi tanulmányai alatt bukkant rá. Csak arra emlékezett, hogy valamelyik korai emberfajtánál az volt a vallási törvény, hogy ha a törzs halálos ellensége a templomba menekült, és megfogta a bálvány karját, nem ölhették meg. Biztonságban volt. De csak addig, míg fáradt keze le nem csúszott a bálványról. Akkor rárohantak és felkoncolták. E XXII. századi modern civilizáció áldozatai éppúgy kapaszkodtak az Idegenbe, akinek lényéből ismeretlen erő áradt. Hiába vigyáztak rájuk Aquapolis hatóságai, jelző- és elhárító- berendezései. Csak az ő közelében érezték biztonságban magukat. A külső, védelmi eszközökön mindig támadhat rés. Mert hozzájuk hasonló emberek alkották és ellenőrzik őket. Az Idegen más. Benső egyensúlya emberi indulatok hullámtörője. Feltartja az ellenük zúduló indulatok szökőárját. De meddig? Chriseis légkarosszékében előrehajolva vázlatokat készített ideges kézzel, azután félredobta őket. Galenus jegyezgetett, de tolla minduntalan megállt a papíron. Szeme elrévedt, ajka mozgott. Egyedül Oanna nem próbálta a tevékenység látszatát kelteni. Ölbe tett kézzel ült, és az Idegent, figyelte, aki valóban elmerülten dolgozott. A műterem egyik állványán arasznyi, gótikusán keskeny alakot formált Chriseis jadehoz hasonló, gyúrható symilonjából, amely a rigorinpermet hatására csillámló, tömör anyaggá szilárdult. A kisplasztikán kialakult lassan a mellen keresztbe tett két kar. Arcvonásai mintha lepel alól rajzolódtak volna elő. Vajon mit akart kifejezni ezzel a merev tartású, múmiához hasonló figurával? Az Idegen egy csomó üvegesen áttetsző poszeidonátot markolt • fel az alacsony munkaasztalról, és a szobor köré építette. Egyre többet halmozott fel belőle kör alakban, s az alakot a közepébe süllyesztette. Ott lebegett mélyzöld, sűrű ember-masszaként a poszeidonát érzékeny, képlékeny állagában. E soha teljesen meg nem alvadó vegyületet nem sorolhatták sem a kolloidok, sem a kristályok közé. Valahol a folyékonyság és kristályosodás közötti senkiföldjén állandóan tovább 119

történt. Körfolyamatok rögzíthetetlen felhőjátékát játszotta. A környezet szín- és hangrezgéseit szeizmográfszerűen visszatükrözte. Buborékok, erővonalak keletkeztek benne. Finom rajzú jégvirágok, kristályrácsok hálózták be. Teljesen elködösödött. Csillagszerű pontok szolarizáltak benne, majd anyaga szinte láthatatlan aurává tisztult. Oanna nem tudta a szemét elvonni a születő műtől. Furcsa izgalommal érezte, milyen ellenállhatatlan erővel szívja magába a kis gótikus figura. Vele együtt mélyen belesüppedt a rezgő, áttetsző anyagba. - Anyaméh! - rezdült meg benne hirtelen. De ugyanakkor abban is bizonyos volt, hogy ez az anyaméh a világmindenség. amelynek ez az alak éppúgy a része, mint valamennyi élet körülötte. A plasztikával való teljes azonosulás nyitott szemű révületbe ejtette. Úgy pihent el ebben az állapotban, mint embrió az anyatestben. Chriseis hangjára rezzent fel, aki már ott állt az Idegen mellett. - Mit akar ábrázolni ezzel a figurával? - Tudja. Nem? - Az Idegen nem fordult meg. - Maga minek nevezi? - Őrzőnek. - Az Idegen rámosolygott. De Chriseis nem pillantott vissza rá. A gótikus alakot nézte, amelyet rejtélyes, élő jelképek rezegtek körül. Oanna anyja szemében felismerte saját révülete visszfényét.

120

POSZEIDÓNISZ Galenus professzor előadása megkezdésére várt az Oceanográfiai Akadémián. Valamivel korábban érkezett. Kényszerítette agyát, hogy az éppen előtte álló munkával foglalkozzék. Elkalandozó gondolatait visszaparancsolta a semleges, időtlen témára, amely nem vele kezdődött, és folytatódni fog akkor is, ha ő már . . . Nem. Ez is csapda. Fel kellene ébredni ebből a lidércnyomásból, amely falat emel tiszta értelme elé. A dolgok felbomlott rendje, az építő munka folyamatosságának megszűnése kínozta legerősebben. Egyéni problémái szinte eltörpültek mellette. Számtalan párhuzamos kísérletsorozat állt befejezés előtt. A fázisokat lelkiismeretesen ellenőrizni kellett. Az osztályokban a tengeri nemzedék fiataljai beavatásukat várták azokba a szakismeretekbe, amelyekkel továbbfejleszthetik majd Aquapolisnak, ,,a tiszta tudomány városának” az egész Földre nézve annyira fontos életformáját. A rendszeresség, amellyel napi teendőit végezte, valójában védekezés volt a rátört zűrzavar ellen. De összpontosításra edzett, logikus agya hiába próbálta kirekeszteni a robbanással fenyegető válságot. Elintézése nem. tűrt halasztást. Mégsem találtak megoldást rá! Túlnőtt rajtuk. Pedig a percek rohantak. Az idő égett. Az ultimátum lejártáig alig volt tizenkét órájuk. A különböző hullámhosszokon újra és újra megismételt fenyegetések forrpontra hevítették a nyugtalanságot. A dolgozószoba ajtaja fölött megcsendült három melodikus jelzőhang. Az órára pillantott. Még korán van. A diákok nem gyűlhettek össze a laboratóriumban. Ki lehet az? - Első reflexe a menekülés volt. Rossz hír megint? Vagy valami meddő vita? Bekapcsolta az íróasztalán levő képernyőt, amellyel az Akadémia valamennyi helyiségét végigpásztázhatta. Sheol és Queb, két tanítványa állt az ajtón kívül, azzal a sápadt, álmatlan feszültséggel, amely a merénylet óta az arcokat annyira hasonlóvá tette egymáshoz. A mikrofonhoz hajolt. - Mit kívánnak? Dolgozom. - Professzor úr! Jöjjön át velünk Poszeidónisz komputercsarnokába! - Ez nem kérés, hanem követelés volt. - Minek? - Galenus már nyílt elutasítással beszélt. - Úgy gondoljuk, a múlt legjobb koponyái tanácsot adhatnának arra a kérdésre, amire mi nem találtunk feleletet. De most valami másról, sokkal többről van szó! Bűn és ostobaság volna kihagyni ezt a kísérletet! - Galenus még sohasem látta Quebet ilyen ingerültnek. Idegeit kihívó, támadó hullámok érték Sheol felől is. - Jöjjenek be! - Mély sóhajjal hátradőlt.

121

Mikor két fiatal tanítványa íróasztala előtt állt, akkor látta, milyen nagy változás ment végbe bennük. A félszeg, kínosan pedáns Sheol csontos alakja körül nyitottan lebegett a gyűrött védőköpeny. Borostás arcán, szeplős mellén verejtékcseppek futottak le. Mindig simára kefélt vörös haja most lángoló bozóttá meredt szögletes homloka fölött. Queb széles, olajos fényű indiánarcából két fekete hasadékként villant a szeme. - Velünk kell jönnie! - Sheol kezét letámasztva rágörbült az íróasztalra. Zavaros, zöld pillantása ellenségesen tapadt Galenusra. - Most nem akarom bővebben kifejteni, hogy ők miért tudtak többet nálunk! - Queb hangja sem volt tiszteletteljesebb. - Pedig érdekelne - mondta Galenus hűvösen. - Benne éltek egy csomó válságban, és megoldották őket! - kiáltotta Sheol. - Életveszélyek sorozatán küzdöttek át magukat. Úrrá lettek az egész emberi fajtát fenyegető katasztrófák fölött. Különben mi nem lennénk, itt! Galenus felállt és megtántorodott. Most érezte csak, mennyire kimerült és gyenge. Az utolsó huszonnégy órában nem aludt, és alig evett. Semmiféle frissítő gyógyszert nem vett magához. Nem is tudatosította, miért sietteti szervezete csődjét. Talán mert a magára erőltetett rendszer mögül egyszerre eltűnt a gazdag tartalom, ami értelmet adott annak, amit csinált. Arra gondolt futólag, régebbi századokban úgy. hitték, a halottakon még egy ideig tovább nő a szőrzet és köröm. Ernyedt önfeladása elé azonban mesterségesen hevített bosszúság paravánját tartotta most, inkább tanítványai iránti szánalomból. Ne vegyék észre. Még ne. A gyerekek megrémülnek, ha látják, hogy a szülők, az erősek összeroppannak. - Poszeidóniszt, az archívum komputercsarnokát én hívtam életre, mikor ti még nyafogó fókakölykök voltatok az óvodában! Én küzdöttem meg érte minden lekicsinyléssel és ellenvéleménnyel szemben! - Maga is örült növekvő méltatlankodásának. Az is erő volt. - Könnyű azoknak, akik készen kapnak mindent! Jól tudom, nem puszta kegyelet vagy érzelgősség az, amit ott csinálunk. De a múlt rekonstruált agyaiból önmagukon messze túlmutató csodát várni nemcsak önáltatás, hanem veszélyes zsákutca is. Egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak most, hogy felszított reményeket követő csalódásokkal őröljük fel az erőnket! Az idő a körmünkre égett! Nem értitek? Idióták! Két tanítványa egy pillanatra meghökkent a szokatlan hevességen és azon, hogy letegezte őket. Galenus is elszégyellte magát, de nem mondhatta nekik: „A hetvenkedő düh az egyetlen üzemanyagom e pillanatban. Ne vegyétek rossz néven egy vén áldozati baromtól, akit a körülmények sarokba szorítottak.” - Mentegetőző szavak helyett velük ment tehát. Hátát kiegyenesítve elébük vágott. Ő vezette őket egyre hosszabb léptekkel, mintha az archívumban sürgős elintéznivaló, vagy más megoldás várta volna. Pedig csak arról volt szó, hogy valamiben meg kellett kapaszkodnia. Átkozott dolog ez a búcsúzó érzelgősség. 122

Rendben van. Személyes világalkonyban járkál, tesz-vesz kapkodva. A feléje rohanó éjszaka előtt, ami néhány óra múlva elnyeli. Siratja mindazt, ami félbemaradt. Ami még szebbé, fontosabbá vált attól, hogy elveszíti. Önmagát siratja Chriseisszel és Oannával együtt, akik annyira hozzá tartoznak, mint saját teste. Az ultimátum elhangzása után egyetlen percig nem volt kétséges előtte, hogy Aquapolisnak meg kell maradnia. Négy ember élete nem nagy ár érte. Persze nem szabad, hogy áldozatuk hiábavaló legyen. És senki más nem vállalkozhat a Kozmikus Kripta szerencsétlen ragadozójának ártalmatlanná tételére, egyedül ő. Hiszen Tymon, a régi Tymon már úgyis halott. Az anyagbontó salakot, amely egykori értékéből visszamaradt, meg kell semmisítem. Menet közben megtorpant. Az iszonyat úgy zuhant rá, mint egy óriási jégbolid. Kihűlt, összegörnyedt tőle. Kezét szívére szorította. - Rosszul van, professzor úr?! - Queb elkapta, nehogy a földre zuhanjon. Galenus kivonta magát a karjából. - Nem. Menjünk! - Arca egészen szürke volt. „Nem szabad rágondolnom!” - csaknem futott az önmagára mért feladat elől, ami ellen egész erkölcsi alkata, minden sejtje tiltakozott. Az élet értékeinek kutatására, megőrzésére született. Arra, hogy gyógyítson és építsen. S most, saját kivégzése előtt mégis ki kell irtania egy embert. Benső meghasonlottsága ellenére Poszeidónisz felé közeledve idegeibe kapcsolódott a régi áram, a felfedezés izgalma. De ezt az érzést most, felbukkanása pillanatában máris fájdalmas emléknek érezte inkább. A különös, mégis logikus kísérlet valamennyi részlete éles tisztasággal pendült végig képzeletén. Mintha e kihívást az egyre tökéletesebb s mind nagyobb önállóságra törő gondolkodó gépek sugallták volna: a nagy halottak életre keltésének kísérletét. Azok felidézését is, akik műveiken, leveleiken, kortársi mozaikokon, néhány portrén, fotón, esetleg porhüvelyükön kívül személyes lényükről nem sok nyomot hagytak maguk után. A kibernetikusokból, biotechnikusokból, történészekből, pszichológusokból, zenészekből, írókból, képzőművészekből álló kutatócsoportnak ezekből az apró részletekből, leheletnyi nyomokból, csonka töredékekből kellett leleményes elemző és egyeztető módszerekkel összeállítani azokat az adatokat, amelyeket e sajátos feladatra épített komputerekbe betápláltak. A gondolkodó gép azután továbbfolytatta az egyre újabb árnyalatokra bomló egyéniség felderítését. A tudományos és művészi ostrom zárótüze végül a rengeteg mozaikot egységes, eleven embervilágegyetemmé forrasztotta össze. A múltban porladó személyiség, saját korától független életre kelt Poszeidónisz komputercsarnokában. A szellem, amelyet idéztek, megjelent minden képességével, egyedi agyalkatával, jelleme gátlásaival, iszonyaival és becsvágyaival. Életre keltek szokásai, modorosságai, problémái,, egész fogalomtára. De ami leginkább meglepte a kutatókat, képzelete kimeríthetetlen találékonysága is mozgásba lendült. Fantasztikus párbeszédek váltak így 123

lehetségessé a jelenné tett múlt különböző rétegeinek egyidejűségében. Demokritosz akár Marxszal vagy Engelsszel, Leonardo da Vinci Edisonnal, Einsteinnel, Hippokratész Pasteurrel, Freuddal, Junggal, Descartes Kanttal, Hegellel, Rotterdami Erasmus Albert Schweitzerrel, Shakespeare Zolával, Bach Liszttel, Sztravinszkijjal, Bartókkal, Machiavelli Churchillel, Roger Bacon Kaffkával, Brechttel cserélhette ki nézeteit, sajátos vérmérsékletétől függően sokszor éles, szenvedélyes szócsaták formájában. A közvélemény először szenzációhajhászó érdekességnek tekintette az „elektronikus szellemidézést”, s ennek megfelelően fogadta. Az emberek tódultak Poszeidóniszba. Divattá vált, hogy problémáikat Szokratésszel, Lorenzo Medicivel vagy Camus-vel beszéljék meg. Galenust eleinte bosszantotta e lealacsonyító félreértés. Később azonban örülni kezdett a „cirkusznak”. Váratlan segítőtársat kapott benne a Tudományos Tanács többségének véleményével szemben, akik az egész költséges kísérletsorozatot komolytalan, haszontalan időrablásnak nevezték. A világérdeklődés reflektorfénye azonban megnövelte Poszeidónisz tekintélyét. Annál is inkább, mivel egymaga több hasznot hajtott, mint a közösség többi, sokkal fontosabbnak ítélt vállalkozásai együttvéve. Galenus és kutatócsoportja pedig csendben, .minden pillanatnyi véleményhullámzástól függetlenül folytathatta kísérleteit a megelevenítés még különösebb változataival. A kritikusok és a közönség legnagyobb ámulatára hiteles művek születtek Shakespeare, Molière, Voltaire, Puskin, Csehov, Shaw, Dosztojevszkij, Tolsztoj, Gorkij, Flaubert, Dumas, Gogol, Faulkner, Hemingway, Brecht, Solohov modorában, amelyek szerkezetükben, mondanivalójukban, stílusukban magukban viselték alkotójuk minden jellegzetességét. S nem halvány utánérzések, hanem eredeti, friss opusok voltak, amelyeket szerzőjük tehetsége teljében - írhatott volna. A regények, novellák, versek megjelenését éppoly heves viták és hangos sikerek követték, mint a drámák, vígjátékok, szatírák bemutatóját. A szakemberek közül senki se tudta pontosan, hová sorolja e termékeket. Semmi esetre sem tekinthették őket eredeti alkotásoknak. De éppannyira nem voltak puszta utánzatok sem. Inkább eredeti magról szaporított, friss hajtások. Az elektronikus Bach, Mozart, Beethoven, Chopin, Liszt, Paganini, Debussy, Csajkovszkij, Rimszkij-Korszakov, Szkrjabin, Schumann, Schubert, Mahler, Muszorgszkij, Cézár Frank, Bartók, Kodály, Montrijon, Surjakin, Ziliát zongoraszonátái, orgonaművei, szimfóniái, fúgái, vonósnégyesei, zongora- és hegedűversenyei, oratóriumai, szimfonikus költeményei, kórusművei, operái ugyanilyen ellentmondó, de egyértelműen óriási hatást keltettek. A tudósokkal, felfedezőkkel más volt a helyzet. Az őket foglalkoztató problémák megoldásához a modern tudomány eredményeire, eszközeire és fogalomnyelvére volt szükségük. Ezért a XXII. századba átemelt agyakat fokozatos „iskoláztatásnak” vetették alá, tudatukba táplálva az emberiség az ő haláluk óta megtett útjának 124

valamennyi felfedezését. Az izgalmas kérdés az volt, micsoda távlatokkal és gyakorlati lehetőségekkel gazdagodott volna Hippokratész, Paracelsus, Galilei, Kopernikusz, Newton, Einstein, Tupoljev, Komarov zsenije a XXII. század tudományos eredményeinek birtokában? Ebben az irányban is voltak már több mint biztató eredményeik. Mikor Leonardo da Vinci egy csomó műszaki alapfogalom és adat betáplálása nyomán megtervezte az első, valóban használható repülőgépmodellt, amely már elérte a XX. század első évtizedének technikai szintjét, Queb és Sheol összeölelkeztek örömükben. Maga Galenus is megindultságot érzett. Örök útitársaik műveltségi fokát sikerült lassan az idő mély kútjából saját korszakuk szintjére emelni. Nem külső, gépies adathalmazként, hanem természetes módon továbbfejlesztve, beépítve saját benső képességeik keretei közé. Éppúgy használni tudták, mint abszolút hallásukat, matematikai tehetségüket, vagy sajátos látásmódjukat. S ha így folytatják, akkor a futurológusok, prognosztikusok segítségével az emberi géniusz csodálatosabb lelőhelyeit tárhatják fel, mint amelyék a Föld egykori olajforrásai, kőszén-, arany- és gyémántbányái voltak. Eddig jutottak el kísérleteik folyamatában, mikor megtörtént a tragédia. A fejlődés simán gördülő fogaskerekei közé apró kavics került. Ha ő maga kizuhan a sorhól, beláthatatlan időre kérdésessé válik, folytathatják-e, amit elkezdtek. Egy kis kavics. Egyetlen ember beteges idegalkatából keletkezett csomó. A tudattalan hordaléka. Mégis életveszélyes vérrög lett belőle a közösség szervezetében. Poszeidónisz mindig elhagyatott volt a kora reggeli órákban. De Galenus tudta, hogy látogatottsága ugrásszerűen növekedett a merénylet óta. Az emberek a jelen és jövő válságai elől „őseikhez” zarándokoltak az archívum komputercsarnokába, úgy, ahogy elődeik egykor bálványaikhoz, jósaikhoz tódultak háborúk, elemi csapások idején. Beléptek Poszeidónisz kapuján. A széles, kör alakú előtérben Kronosz kétméteres poszeidonátszobra fogadta őket világos és sötétebb tónusokat váltó csillámlással. A szobrot a „komputer-Rodin” vázlatai alapján Chriseis készítette el. Szüntelen körfolyamatokat tükröző, rezgő anyaga maga volt az időbe zárt időtlenség. Galenus még soha nem látta ilyen rejtélyesen szépnek és újnak. A csillag alakban szétsugárzó folyosókról hangszigetelt fülkék nyíltak. Ajtajukon csak egy-egy név mutatta, melyik tudós, művész, filozófus egyéniségének világegyetemébe vezetnek széttáguló falakkal, a korszak színes, plasztikus hátterével és a hiteles környezetbe helyezett alak hologramjával, aki úgy mozgott, ült, társalgott, kérdezett, felelt, vitázott, ahogy a maga korszakában tette esetleg évszázadokkal ezelőtt. Galenus hirtelen megállt az előtérben, és csaknem nekiütköző tanítványaihoz fordult: - Hová megyünk? 125

Sheol vette át a vezetést. A látogatók elől elzárt laboratórium felé viharzott lobogó, gyűrött köpenyében. Galenus alig tudta követni. Ahogy elsiettek az ajtók mellett, fájdalmasan ismerős nevek szikrái pattantak agyába. Mindegyik külön vezérmotívumot rezegtetett meg idegeiben. Egy pillanatra esztelen sóvárgás támadt benne, mi lenne, ha bemenekülne valamelyik fülke végtelenbe mélyülő kiterjedései közé, talán a múlt egyik tenger mosta görög szigetére, ahol a párás ég már összeér a földdel, s a mondahősöket végül minden veszélyből kimentik Olümposz szeszélyes istenei? A laboratórium küszöbén furcsa gondolattársítással felvillant agyában a tengerből jött ember alakja, aki pusztán azzal, hogy minden ismert mértéktől eltért, életformájukban ijesztő örvényeket kavart. E sehová be nem illeszthető különbözésnek nem lett volna szabad lennie, ahogy a folyók nem folyhatnak visszafelé, s a csillagok nem változtathatják meg pályájukat. Mégis volt. Érthetetlenül. S ez az abszurd rejtvény az egészséges emberi természetben rosszullétszerű kényelmetlenséget okozott. Galenus erőszakosan eltépte figyelmét a témától. Mi haszna, ha egész lénye tiltakozik e logikával befoghatatlan probléma ellen? A laboratórium állványán új komputer lélegzett, lüktetett színes fényszemekkel. Élt már. Galenusnak nem lehetett kétsége felőle, tanítványai kinek a belső és külső alkatát, gondolkozásmódját, jellemét, szokásait, fogalomvilágát, ismeretanyagát, reflexeit, agyperifériáit, érzékeny idegrendszerét, molekuláris rejtjeleit próbálták önemésztő hevességgel felépíteni néhány átvirrasztott éjszaka árán. A szokatlanul gazdag alapelemeket a főtárgyalás anyagából merítették. A holovízió képernyőjén megint Tymon élete pergett. Lassítva, metszetekre bontva, részleteiben felnagyítva. E sokrétegű feltérképezés cselekménye azonban megállt a tragédia küszöbén. A termékeny, közösségért dolgozó Tymont nem engedte tovább a téboly szakadéka félé. Abban az állapotában idézte fel, mikor zseniális agya még feleletet talált a megoldhatatlannak tűnő kérdésekre is. S aki talán egyedül volt képes rá - Queb és Sheol feltevése szerint hogy magából a kórból kivonja későbbi betegsége vakcináját. Galenus visszariadt a kísérlettől, maga sem értette, miért. A gondolat kétségtelenül logikus volt, de eleven embert, akármilyen állapotba került is, sohasem próbáltak még életében ilyen „énhasítással” elválasztani fénye kóros részétől. A viszolygás azonban mélyebben rejtőzött benne. Tymonnak nemcsak tehetségét értékelte nagyra, hanem szerette, és különös szorongással sajnálta is. Sokáig nem értette, mert nem akarta néven nevezni, miért szánja e nagyra hivatott, sikeres tudóst, aki talán a legnépszerűbb volt valamennyi fiatal kollégája között. Mindent elért, amire képessége volt, és korábban érte el bárkinél. Oanna iránti szerelme a pubertás küszöbén beteljesedett. Nemcsak eredményei, hanem környezetének tagjai is elkényeztették. Ömlött hozzá az 126

elismerés. Döntő szava volt a Tudományos Tanácsban. Neve fogalommá vált a fiatalok között. Rengeteg utánzója támadt. A tudomány e rohamos fejlődésének korszakában, mikor a legfantasztikusabb elméletek sorra megvalósultak, a tengeri nemzedék úttörői váltak az ifjúság eszményképévé. Ami önmagában egészséges folyamat volt, hiszen a magatartásukat, kedvteléseiket, öltözködési módjukat, hajviseletüket majmoló kamaszok tudományos erőfeszítéseik rendszerét is magukba szívták, utánozni próbálták, hogy módszerük segítségével ők maguk is a világérdeklődés reflektorfényébe kerüljenek. E hősimádatot, valamennyi példakép között Tymon szuggesztív egyénisége vonta magára legerősebben. S az ő esetében most e hipnotikus hatás veszedelmes fegyverré lett a közösség ellen. Galenus néhány percig némán figyelte az Oceanográfiai Akadémia zsúfolt nagytermében előadó Tymon arcát a holovízió képernyőjén. Beszámolóját tartotta a Medúza első, sikeres modelljének elkészítése után. Éppen felépült legutolsó idegösszeomlásából. Ezt a rövidzárlatot is, éppúgy mint az előzőket, mindenki a túlfeszített munkának tulajdonította. Látszólag Tenniosz is. Pedig ő gyermekkoruktól kezdve ismerte Tymon kórosan érzékeny ideg- és kedélyéletének nyugtalanító grafikonját. A meredek hullámhegyeket és egyre mélyülő hullámvölgyeket. És nem egyedül Tenniosz ismerte e tüneteket. Valamennyien tudtak róla, akik közel voltak Tymonhoz. de elködösítették a nyilvánvaló tényeket. Takarták, mentegették nemcsak a külvilág, hanem önmaguk előtt is. A felvevőgép ráutazott Tymon arcára, amelynek a közeli képben túlméretezett vonásait a feszesen fénylő bőr alatt finom csontok tartották össze. Persze nagyon sovány volt akkor, de parázsló szemének elmerevedő pillantása, természetellenesen tág pupillája . . . Phantasol? Nem. Az örvénylő indulatvilág belülről sugározza vulkanikus fényét erre az álarcra, amely inkább takar, mint feltár, de árulkodik is annak, aki nem saját képzeteit, rokonszenvét vetíti rá. A ragadozó vonalú, kiugró orr, keskeny, süppedt halántékú, túl magas fantaszta-homlok és a két mély zárójel közé börtönzött száj, amelynek vékonyra zárt vonalában lézerkésélű bosszúvágy lappang. Milyen ernyedetlen szívóssággal követte Securon. és Lenos nyomát, míg valamennyi fórumon lehetetlenné nem tette őket. Az indítóok féltékenység volt, mint mindig. De azután a nyilvánosság előtt folyó összecsapásokban két volt barátja olyan bírálatok lavináját zúdította rá, amelyek közül a legenyhébbet sem tudta elviselni. És Oanna. Aki a soha nem csillapuló, gyűlölethez hasonló szerelmi harcban teljesen kivérzett idegileg, még mielőtt az Idegen felbukkant volna. Világosan megérezte hirtelen, Tymon micsoda sorsot szánt Oannának és mindazoknak, akik hozzá tartoznak. Mert először nézett rá úgy, hogy valóban látta is. Tymon felelősségtudata teljes apályából véres azték szertartások szörnyű roncsai bukkantak elő mikor a 127

természet haragvó erőit élő áldozatok lassú kínhalálával akarták kiengesztelni. Anélkül hogy hátrafordult volna, megkérdezte: - Meddig jutottatok vele? - Egyelőre személytelen vonalon közelítettük meg - mondta Queb mohó igyekvéssel. - Ott minden simán gördül. A logikai láncok pontosak, feszesek. A személyes vonalra nem akartunk rátérni addig, míg a professzor úr . . . - Nem mertünk hozzányúlni - ismerte be Sheol. Galenus rápillantott Sheolra. Elnagyolt vonásai, hajszíne ellenére benne is ott tükröződött Tymon alvilági indulattüzének visszfénye. Mintha felmeredő, vörös sörényébe áramot kapcsoltak volna, még a borostás állán kiütköző szőrszálak és szeplői is haragos szikrákként villogtak.

MÉLYVÍZ

- Kezdjünk hozzá - mondta Galenus színtelenül. Mielőtt az ösztön-érzelem-ingervilág tárcsáját megcsavarta volna, tétovázott; egy pillanatig. E skála a derűs pasztellrózsaszínűtől felfutott egészen az alvadt-vérszínű, feketés árnyalatig. Még sohasem volt ennyire bizonyos benne, mi következik. Sajnálta két agyonhajszolt tanítványát. Féltette őket a kudarc megrázkódtatásától. - Nem kell ehhez komputer - szerette volna mondani nekik, - Ilyen nyilvánvaló esetben a józan emberi értelem és egészséges ösztön is eljuthat az egyedüli végkövetkeztetésig. Bekapcsolta az értelmi kontroll aranysárgáját is. Tymon elhallgatott a képernyőn. Előrehajolt. Figyelt. Várta a kérdéseket. „Mennyire gyanakvó! Milyen előre meghatározott egész magatartása!” - suhant át Galenus agyán. A kísérlet teljes hiábavalóságának fokozódó érzése elvette minden erejét. Alig tudott megszólalni: - Tymon! - Igen, professzor úr! A készséges jótanuló-hangsúly. Securon kíméletlen, ravasz törtetőnek nevezte Tymont a keserű harag éveiben. És Chriseis, akinek villámszerű felismeréseiben annyira megtanult bízni, azt mondta róla: „Ebben a fiúban van valami rejtett veszély. Talán maga sem tud róla. Ahogy a szunnyadó vipera nem tud saját méregfogáról.” Pedig még gyermekek voltak akkor; cinkosok Oannával az egész világ ellen. Ő megütődött ezen a hasonlaton. „Ugyan! Nézd, milyen ártatlanul hancúroznak egymással. Akár a delfinek!” - Chriseis megrázta a fejét: 128

„Szeretném, ha neked lenne igazad. Én valami kóros fanatizmust érzek benne.” „Erre nincsenek érveid!” - vitatkozott vele. „Érveim? Figyeld az erőszakos játékait és sértődött reakcióit, ha ellene irányul egy kis ugratás, vagy az igazát kétségbe vonják. Valóban nem vetted észre, micsoda zsarnok?” „Nem!” Heves ingerültséget érzett akkor. Most azonban tudta, indulatkisülése saját nyugtalansága elleni védekezés volt.. - Figyelsz rám, fiam? - Figyelek, professzor úr. - Egy problémát tárok eléd, amely nagyon bonyolult. Téged is közelről érint. - Igen. - Tymon arckifejezése nem változott. Vagy mégis? Az értelmi kontroll sárga fénye fakóvá halványult. - Azt is mondhatnám, a probléma benned gyökerezik. Tymon szeme összeszűkült. Száját vékony vonallá zárta össze: - Pontosabb meghatározást kérek! - Az indulatok vöröse elmélyült. „Vigyázni!” - gondolta Galenus. - Aquapolis létéről van szó. És még annál is többről. A színek egyensúlya helyreállt. Tymon hitetlenül, egy kis megvető fölénnyel elmosolyodott. - Mi ez? Valami teszt? Próbatétel és beugratás? - Sajnos nem. Az életünk függ tőle. Az enyém. Chriseisé, Oannáé. És a tiéd is. Tymon szemöldöke fölött két mély ránc jelent meg. A színek lihegni kezdtek. Az értelmi kontroll skáláján pasztellsárgától narancsvörösig terjedő árnyalatok hullámzottak. - Mi van Oannával? Beteg? - Nem. - Veszélybe került? - Igen. - Hol tartózkodik most? - Chriseisnél. - Van vele valaki más is? - Nem erről van szó. - Miért nincs itt? Felügyeletre szorul? - Nem. - Miért nincs velem? Fenyegeti valaki? - Sokan fenyegetik. - Miért? - Miattad. - Megölöm, aki kezet emel rá! - Rossz az irány, Tymon! Olyan helyzet alakult ki, amelyen egyedül te segíthetsz. Ha akarod. - Nincs olyan helyzet, ami elválaszthatná tőlem! Látni akarom! Most rögtön! Chriseis rossz hatással van rá. Érte megyek! 129

- Tymon, várj! Nem ismerheted az előzményeket az időnek azon pontján, ahol most állsz. Valaki megjelent Aquapolis-ban, aki . . . - Oanna életében jelent meg valaki? - Mindnyájunk életében jelentős szerepe van. - Férfi? - Ha segíteni akarsz rajtunk és önmagadon, meg kell őrizned a nyugalmadat! A sárga skála színei csaknem láthatatlanná fakultak és felizzott a baljós vörös árnyalat az ösztönvilág poklában. - Kérem az adatokat! Galenus szólni akart két tanítványának, állítsák le a kísérletet. De azok mohó igyekvésükben egymást hajszolva táplálták be a komputerbe az események valamennyi részletét. Összetanult, felgyorsult mozgásukban volt valami szokatlanul mániákus elem, ami megijesztette Galenust. Az érzelmi kontroll skálájának alvadtvér-színű izzása már feketés árnyalatokban villódzott. A feszültségmérő veszélyhatárt jelzett. - Elég! - kiáltott rájuk, de nem tudta megállítani őket. Tovább nyomultak a benső dráma robbanáspontjáig. S akkor bekövetkezett az, ami e súlyos tétel egyedüli végösszege volt. Tymon, akinek ragyogó intellektusából megpróbálták saját kórsága ellenszerét kitenyészteni, a szemük előtt alakult át értelmes emberből sarokba szorított vadállattá. Szivárványhártyáját véres nedvesség futotta be. Hosszú fogai fölött kivillant sápadt ínye, ahogy száján fenyegető morgáshoz hasonló, érthetetlen szavakat lökött ki. Orra hegyesen előugrott süppedt arcából. Egész lénye széthullt; kiszáradt dzsungelként lángolt gyűlölete tűzcsóváitól. Galenus a tárcsák felé nyúlt, hogy eltörölje e kétségbeejtően nyilvánvaló csőd dokumentációját, de a komputer már előbb elvégezte helyette a megsemmisítés művét. Szisszenő szikraesőt vető kisülések közepette elégette valamennyi szigetelését. Vezetékeiből bűzös, vékony füstkígyók kanyarogtak elő. „Ilyen kénes kísérettel tűnt el a föld felszínéről a középkori mondák ördöge” - gondolta Galenus. Anélkül hogy egyetlen szó esett volna köztük arról, ami történt, mindhárman a laboratórium ajtaja felé siettek. Menekültek a színhelyről.

130

HASADÓ GOMBÁK Tymon a szervezete egyensúlyát helyreállító pihenés után újra ébren volt a Kozmikus Kripta vezérlőasztala mellett. A gyógyszerek, frissítő permetek parázslóan elevenné tették. De töredékekre hasadt lénye zűrzavarát is a legmagasabb energiaszintre emelték. A fénykereső kristálya érzékeny villódzással világított előtte a műszerfalon. Hajlékony ujjai határtalan óvatossággal hangolták a felderítőtárcsa két piros sugárpengéjét. A „meggyűrűzött madarak” jelzéseire horgászott. S mikor a vékony sugárkereszt. közepén elfogta valamelyiket, rákapcsolta a koncentrátort, amely szörnyű parancsok szuggesztióját égette gyanútlan áldozatába. Anapheonban, a halbiológiai rezervátum óriási előcsarnokában ketten teljesítettek szolgálatot. Szonin, aki inkább mindenese, mint vezetője volt e páratlan intézménynek, és Szavitri, az asszisztensnője. Különös, néma közösségben éltek ketten. Érzelmi ügyeiket sohasem érintették szavakkal, pedig volt egy gyermekük is a mélytengeri óvodában. Kapcsolatuk természetes kiegészülésként jött létre, s nem szorult külső bizonygatásra. Közös témájuk a munka, pontosabban az Anapheon-nal összefüggő kutatások, kísérletek voltak, a legkülönfélébb tengeri élőlények sajátos létfeltételeinek megteremtése természetes közegükben. Szonin, nagy puha testével, esett vállával és fényes, domború, pillátlan szemével maga is egy barátságos fókához hasonlított. Vízen kívül esetlenül, nehézkesen mozgott. De amint felöltötte pikkelyes védőruháját, és ritka növényi, állati szervezetek felkutatására indult a tenger mélyebben fekvő, szűzi tájaira, saját elemébe került hirtelen. Fürge, hajlékony, átmeneti lénnyé változott a halak, fókák, delfinek és az ember között. Szelíd, lomha félszegsége mögött fáradhatatlan szorgalom hajtóereje zakatolt hajnaltól éjszakáig. Keze alatt a mélytengeri akvárium a Föld egyik legnagyobb tudományos értékévé növekedett. Nemcsak a különleges, technikai megoldások miatt, amelyek segítségével a tenger kimeríthetetlenül gazdag faunáját és flóráját észrevétlenül összeszőtte a mesterséges korlátokkal. Hanem mert minden életforma a maga természetes körülményei között bontakoztathatta ki sajátos jellegét a különféle nyomásszinteken tartott térszigeteken, amelyeket láthatatlan szideriongátak és rezgésfalak választottak el egymástól. Anapheon látogatói széles folyosók neuritablakainak nagyítólencséin át figyelhették egymás mellett olyan növények, élőlények szokásait, megnyilvánulásait, amelyek egyébként a természet birodalmának egészen ellentétes szektoraiban voltak otthonosak. A különböző nagyságú fajták mellett a neuritlencsék a tengerfenék planktonjait is közel hozták a nézőkhöz. Titánivá növekedett, áttetsző mikroorganizmusok folytatták álomszerűén fantasztikus létüket az 131

emberek szeme előtt. Gyöngyökké fűződő egysejtűek, kerekesférgek, tűzpiros, égszínkék vagy smaragdzöld csápú, átlátszó testű evezőslábú rákok, egyetlen fejtetőszemű küklopszok, vízibolhák, csodálatos fényeket villantó dinoflagelláták planktonszervezetei szaporodtak, oszlottak, amőbacsápokat növeltek zsákmányuk felé szüntelen lebegésben. Külön mesevilágként tárult fel Anapheonban a növény- és állatvilág közötti rejtélyes határlények birodalma. Növényeké, amelyek inkább helyhez kötött állatok, és állatoké, amelyek állandó mozgásban levő növények voltak. Szavitri finom csontú, hajlékony alakja, világítóan sápadt arca, nagy, sötét szeme, egész tétova, kecses lénye olyan volt, mint egy szép similonszobor, amely valami durva ütés következtében eltörött, s azután nagy szakértelemmel összeragasztották. De egy alig észrevehető dolgot sohasem lehetett teljesen helyrehozni benne. Mert Szavitri valóban „eltörött” egyszer. Csaknem szilánkokká zúzódott, még az egyetemen, alig tizenöt éves korában. Ma már maga sem értette, hogyan kerülhetett Kalchas hatalmába. Évfolyamtársak voltak. Kalchas sohasem tetszett neki. Inkább irtózott tőle. Aljas, önző, feltűnést hajhászó selejtembernek tartotta. Mégis lenyűgözte valahogy, szorongó gyengeségén és az érzésein át. Egyszerűen képtelen volt ellene szegülni, nemet mondani neki, mikor gátlástalan erőszakosságával rátört. Tiltakozását úgy sodorta félre, mint orkán a falevelet. Könnyeit köznevetség tárgyává tette. Olyan dolgokba hajszolta bele, amelyektől félt és undorodott. Mindig a gyöngékhez, szelídekhez vonzódott. Olyanokhoz, mint Szonin. Ennek ellenére részt vett a veszett akciókban, amelyek Kalchast és bandáját, a „tizenhármakat” hírhedtté tették egész Aquapolisban. Hiába akart szabadulni tőle. Szőrös, forradásos mellét öklözve hiába sikoltotta arcába iszonyatát. Kalchas tüzes bélyegként égette húsába, agyába parancsait: „Türelem, kicsikém! Hamarosan bekenlek bűzös mocsokkal tetőtől talpig, hogy ne érezd különbnek magad nálunk! Ügyes kezed és jó fejed van. Te fogod elkészíteni a durranó békát, amellyel ráijesztünk az öreg Cápauszonyra a múltkori fegyelmiért! Ördögfiókává avatunk vele!” A Cápauszony Taris professzor, öreg tanárjuk gúnyneve volt. Mikor Szavitri elbújt, bezárkózott kétségbeesésében, Kalchas rátörte az ajtót. Végül elkészítette a robbanószerkezetet, és részt vett a merényletben. Elfogták őket. Valamennyien a Búvárharangba kerültek. „Meggyűrűzött madár” lett belőle, s ma is ott kínlódna, ha Szonin nem siet a segítségére. Szonin is tanította őket. Szavitri úgy hitte, igen jó szakmai kapcsolatuk volt egymással. Szonin a maga csendes módján mindent megfigyelt, és sokszor többet tudott tanítványairól, mint azok önmagukról. Azért ért el náluk kitűnő eredményeket. Ismerte Szavitri félénkségét, leigázhatóságát és rajongását az Anapheonban folyó munkáért, amit Kalchas egyszerűen ócska cirkusznak nevezett. A közösség erkölcsi kordonán belül létrehozott valamennyi eredmény, 132

sikeres mű a gúny maró savát termelte Kalchasban. Mikor Szavitri egyszer a szemébe vágta, hogy saját silány tehetségtelensége miatt irigyli a tehetség és tudás potenciáját, az csaknem félholtra verte. Mindenki gyanús volt neki, akit a „nyáj” elismert. Szavitri azonban nem engedte elvenni magától Szonin iránti tiszteletét. Ebben állhatatos volt. Nyíltan nem mert kiállni érte. De megtanulta, hogy a legvadabb szidalmak pergőtüzében is néma maradjon. E makacs, zárkózott hallgatás csaknem az eszét vette Kalchasnak. Verte, gyalázta. Szavitri hallgatott. És ezzel a szívós kitartással először keltett Kalchasban valamiféle nyugtalanságot, amelyben volt egy kis tisztelet is. Ő ugyan megvetésnek álcázta. „Mit kezdjek egy ilyen agyalágyult tehénnel?! Csak kérőddz a Szoninodon!” De azontúl békén hagyta. Szavitri a laboratóriumban töltött kísérleti óráknak örült legjobban. Ott elfelejtkezett minden problémájáról. Sokszor meglepődött rajta, gondolatai mennyire egy sínen futnak Szoninéval. Mikor bekerült a Búvárharangba, Szonin mozgósította érdekében a Tudományos Tanácsot és külön Tennioszt. Kezességet vállalt érte. Nem kívánta, hogy magyarázkodjék. Nem kételkedett benne. Mikor elengedték, maga mellé, vette Anapheonba asszisztensnőnek, s hamarosan az élettársa lett. Öt gyönyörű, együtt töltött év alatt egyikük sem bánta meg. Szavitri minden reggel bűntudatos szorongással szakadt ki az alvás és ébrenlét közötti tudat-félhomályból, ahol még ott lappangott Kalchas ijesztő árnyéka. Meddig tarthat ez a teljesség? Szabad-e ennyire felhőtlenül boldognak lennie Szoninnal azután, amibe belesodródott, és „tetőtől talpig bekenték bűzös mocsokkal”? Nem fog-e érte nyúlni Kalchas a fertőzött múltból, hogy visszarántsa a Tizenhármak közé a pokolba? Ezen a napon, 2195. november tizennegyedikén, déli fél tizenkettőkor érte nyúlt. De Tymon kezével. Szonin szólt hozzá. Arra kérte, menjen a táplálékadagolóba, és csökkentse. le a kék cápák ételadagját, mert az ellenőrző grafikon egészségtelen súlygyarapodást mutat. Szavitri bólintott és elindult. A folyosó hajlatából még visszanézett. Szonin ott állt az előcsarnok similon szoborcsoportja mellett, amely labdázó delfineket ábrázolt. A delfinek szájából feltörő vízsugarak állandóan a levegőben pergették a színeket játszó poszeidonátgömböt. Szavitri agyán átvillant, milyen kár ezért a sok szépségért. Kár Szonin óriási munkájáért, és kettőjük életéért is. De e gondolat nem ért el idegei vezetékrendszeréig. Nem érzett sem félelmet, sem szomorúságot. Az ellenállás árnyéka sem merült fel benne. A parancs erősebb volt saját személyiségénél. Nem a táplálékadagolóba ment, hanem Szonin barkácsolóműhelyébe, ahol megtalált mindent, amire szüksége volt. Villámgyorsan összeállította az egyszerű robbanószerkezetet. Kalchas alaposan begyakoroltatta vele. Két vastag szonálcső, benne néhány 133

Összedrótozott nuklonrúd s egy hozzákapcsolt, önmagától bepergő indító rugó, amely öt perc alatt szikrát ad. A köpenyébe rejtett készülékkel elindult Anapheon lelke, a nagy vezérlőfülke felé, ahol az akvárium valamennyi élőlényének létfeltételeit biztosító energiatelep lüktetett. Szavitri ujjainak érintésére kinyílt a „szentély” hármas ajtaja. Egy pillanatra megtorpant. Feszülten figyelt befelé, hová helyezze a készüléket. Mindegy. Célnál van. Hatása akkor is teljes lesz, ha magánál tartja. Ahogy Szonin siető lépteit meghallotta, hátra sem fordult, csak begördítette maga mögött az ajtókat. Saját léte egyszerűen kitörlődött a tudatából. Szonint a zárt ajtók megmentették a robbanás erejétől. A törmeléket, géproncsokat, állathullákat sodró, bezúduló vízár végzett vele. Szavitrin és rajta kívül nem volt emberveszteség. Az Anapheon csak délután fogadott látogatókat. Barátai később, nagy gyászuk ellenére is úgy érezték, a szörnyű katasztrófában talán a sors egyetlen, könyörületes ajándéka az volt, hogy Szonin imádott Anapheonjával együtt pusztult el. Ugyanezen a napon késő délután Poszeidónisz, az archívum komputercsarnoka ellen is merényletet követtek el. Ott azonban a robbanás nem okozott olyan teljes pusztulást, mint Anapheonban. Az épület egy része alaposan megrongálódott, de a kár nem volt helyrehozhatatlan. Queb emlékezett az utolsó látogatóra, mert feltűnt neki, mennyire hasonlít Tymonhoz. E hasonlatosságot a húsz év körüli fiatalember hajviseletével, öltözékével, egész magatartásával erősen kihangsúlyozta. Zaklatottnak, kimerültnek látszott, mintha nem aludta volna ki magát. Álla borostás, szeme véreres volt. Az előcsarnokban őgyelgett látszólag céltalanul. Nyugtalanító, nem teljesen normális ember benyomását keltette. Queb szemmel tartotta. Többször elhaladt mellette, de kutató pillantását a fiatalember nem viszonozta. Feszült- arccal maga elé bámult, mintha befelé hallgatózott volna. - Vár valakit? - lépett oda hozzá Queb. Tymon hasonmása nem felelt. Homlokát ráncolva nézte Queb száját, akinek az volt az érzése, nem hallja és nem látja őt. - Mindjárt zárunk! - emelte meg a hangját fokozódó rossz érzéssel. Kérem, hagyja el az Archívumot! Megkönnyebbülésére a fiatalember sarkon fordult, és a kijárat felé sietett. Mint később nyilvánvalóvá vált, zárás előtt sikerült észrevétlenül visszasurrannia. Abban a pillanatban következett be a robbanás, mikor az ellenőrző komputer jelezte, hogy idegen van az épületben. A merénylőt az ügyetlenül szerkesztett készülék robbanási gócától mintegy húsz méterre találták meg cafatokká tépett ruhában, több sebből vérezve, ájultan, de élve. Sérülései nem voltak súlyosak. Mikor magához tért, kiderült, hogy az Oceanográfiai Akadémia előző évben 134

végzett biotechnikusa, és nem emlékszik semmire. Queb azért nem ismerte, mert néhány hete szabadult a Búvárharangból, s nem először töltött ott hónapokat. Már tizenkét éves korában lopáson érték. Társai szekrényeit fosztogatta. Legutóbb veszélyes sugárzó anyagokat tulajdonított el a laboratóriumból. Alig fél órával később, a luciferincentráléban tettek ártalmatlanná egy nuklon-bombát. Majd gyors egymásutánban a keszonrendszer három felvonójában, a Triton klubban és az Akadémia képmagnóraktárában történtek kisebb-nagyobb robbanások, károkat, sérüléseket okozva. Minden merénylet körül felbukkantak a „Tymon-hasonmások”. Jó néhányat elfogtak közülük: diákokat, technikusokat, fiatal kutatókat,medikusokat, művészeket, de számuk egyre növekedett. Hasadó gombákként sokszorozták meg Tymon beteg egyéniségét. Ha egyiküket ártalmatlanná tették, tíz másik lényébe pattant át a rögeszmeszikra, anélkül hogy akárcsak ismerték volna egymást. Most már olyanok is voltak közöttük, akik sohasem járták meg a Búvárharangot. Ezek az álTymonok a testükbe épített elektronikus gyűrű nélkül is felvették és véghez vitték Tymon szuggesztióját. A gondolatvírus saját elégedetlenségükben, erjedő ösztönvilágukban lelte meg táptalaját. Arra, amit elkövettek, vagy elkövetni szándékoztak, csak homályosan vagy egyáltalában nem emlékeztek. Bármelyik szemtanú többet tudott mondani róla. A pánikot fokozták a Kozmikus Kripta változó hullámhosszon sugárzott holovízió-adásai. A legnyugtalanítóbb hatást azonban nem Tymon fenyegetései, hanem a rövid időközökben újra és újra elismételt szövegek keltették. E lassan, tagoltan ejtett, rombolásra uszító parancsok voltak a szellemi ragály legveszedelmesebb terjesztői. Tymon minden merénylet után felsorolta a „sikeres vállalkozásokat”, s hozzátette, ezek csak az akciók kezdetét jelentik. Ha Galenust, Oannát, Chriseist és az Idegent másnap este nyolc óráig nem szolgáltatják ki neki, kő kövön nem marad Aquapolisból.

UTOLSÓ ÓRÁK Aquapolis Oceanográfiai Akadémiájának tanácstermében teljes volt a létszám. A Tudományos Tanács valamennyi tagja elmondta már, amit mondhatott. Az érvek megfogyatkoztak, az agyak kiürültek a téma körüli meddő keringéstől. A túl hosszú készenlét feszültségét fásultság váltotta fel. Csak azért maradtak együtt ebben az ernyedtségben, mert nem volt hová menniük a megoldatlan probléma elől. A fénylő számlapú óra időzített bombaként ketyegett az emelvény fölött. 135

Nem volt egyetlen felszólaló sem, aki szenvedélyes szavakkal meg ne tagadta volna Tymon feltételeinek teljesítését. E buzgó egyértelműségben volt valami gyanús igyekezet. Mintha önmagukat akarták volna meggyőzni. De minél többször ismételték a nemet, annál inkább kilúgozódott belőle az ellenállás ereje. Sőt. A kizárás elve egyre plasztikusabbá tette az egyedüli megoldás ábráját, az igent, amely elhordozhatatlan teherként súlyosodott valamennyiük lelkiismeretére. Galenus professzor pontosan tudta, mi megy végbe bennük. Értette őket. Felmérte didergő, súlytalan szavaikat, és látta félig elgondolt gondolataikat, amelyek úgy szálldostak agyukban, mint tűzvész után a szél sodorta hamu. Csak önmagán csodálkozott. Nem hitte, hogy ennyi lázongó undor és háborgó ellenszegülés él benne. Mikor végérvényesen eldöntötte, mit kell tennie, úgy képzelte, egészen egyszerű lesz a dolog. S talán fölösleges gesztusok nélkül is valahogy . . . felemelő. Miért képzelte ezt? Baromság. Mikor az ember visszazuhan saját ősállapotába, nyomorúságos képet mutat. Legjobb esetben szánalmat ébreszt. Ő azonban túlságosan érdekelt volt ehhez. Támadva védekező életösztön szűkölt benne, akár a kőkorszak barlangi emberében. Meg fogja tenni persze. Nincs más választása. De nekik se teszi könnyűvé. Nem fogja sietős készséggel kiszolgálni őket. Kollégái, barátai, tanítványai úgy húzódnak el tőle, mintha félig már oszlásban levő ragály-hordozó lenne. Légüres tér veszi körül. A félelemből és iszonyból szövődő, vastag üvegfalon át sürgető, gyűlölködő pillantások tapadnak rá: mire vár? Miért tétovázik? Miért nem ajánlja fel önként, amit meg kell tennie? Mit számít négy ember élete az egész közösség életével szemben? Szóljon már! Tegyen valamit! Vegye le róluk a döntés felelősségét! Váltsa meg őket a szégyenkezés és utólagos önvád gyötrelmeitől! Elhatározásán nem változtatott a mély és sötét szakadék, amely közte és társai között megnyílt e nehéz órában. Az ő helyzetükben talán ő sem viselkedik különbül, így azonban . . . nem is akart élni azután, hogy az emberi természet e mérhetetlen hitványságát megpillantotta. Úgysem tudna visszatalálni többé régi ügyeihez, még régi önmagához sem. A csend sűrűvé vált és elviselhetetlenné erjedt. Miért nem mozdulnak? Miért nem rohannak rá puszta kézzel, hogy az ököl jogán döntésre kényszerítsék? Csak ülnek magukba zuhanva. Megránduló ujjaikat egymásba kulcsolják. Várnak. Csak várjanak! Guldtopp asztmásan, nehezen lélegzik mellette. Hány éve dolgoznak már együtt a tengeri életmód okozta szervi elváltozások kiküszöbölésén? Legalább két évtizede. Guldtopp mindig asztmásan lélegzik, ha feldühödik valamin, és indulatát nem meri kiordítani. Jó szakember, de magánügyeiben határozatlan, gyáva senki. Galenus lopva rápillantott. Guldtopp kövér, rózsaszínű csecsemőfeje teljesen szőrtelen volt. Hervadt, nőies száját sértődötten összecsücsörítette. Vizenyős szeme mintha hályogossá vált volna. „Mindjárt zokogni kezd - gondolta utálkozva. Guldtopp olyan könnyen sír mint egy szenilis vénasszony.” 136

És a többiek? Emlékei róluk negatívvá váltak egyszerre.. Éles, sötét foltokként csak gyengeségeiket emelte ki. Például Ilyn. A borúsan nagyképű asztrofizikus. Mindig tele van célzásokkal, titkos utalásokkal valamire, amit egyedül ő tud. S ha mond valamit, szeme hiún körülvillan, bezsebeli az elismerés naptallérait. Tangaroa, a tanítványból lett munkatárs, Tymon után a legtehetségesebb asszisztense, akinek hajlongó, simulékony törtetése fölött szórakozottan napirendre tért eddig. Tystriont, Aquapolis legzabolátlanabb kibernetikus-zsenijét sohasem szerette. Tystriont általában utálta mindenki, de ő legalább mentegette eddig. Most azonban . . . micsoda fajankó! Folyton önmagáról beszél. Végtelen monológot folytat. Egyedüli főszereplő a világon. Egy széket hátrataszítottak az emelvény végén. Végre! Ruyan fel akart ugrani, de meggondolta. Pedig minden szem rámeredt unszoló követeléssel. Miért éppen ő törje át a kordont? Nem. Ruyan sohasem vállal hálátlan szerepet. Csak helyesel, közvetít, fülbe suttog, dicsér. Még egyszer sem kapta rajta nyílt állásfoglaláson. A molekuláris biológia sokat köszönhet neki, de mint ember... rongy! Tapogató, párnás ujjhegyeivel állandóan göndörített hajfürtjeit, állát, homlokát becézgeti. Minden tükrös felületben szerelmesen ráles önmagára. A tanítványa pedig . . . Typher ostoba kis kakas. Csinos kolléganői jelenlétében elmebajos kukorékolásba kezd, kiizzad, hévül. Nephyl a lantjával csinál bolondot magából. A háta mögött kinevetik mutáló fejhangon előadott halandzsáiért. Ha már oda kell vetni valakit Tymon meggyűrűzött madarainak, miért nem ezek közül áldoznak fel valakit, aki ... Elég! - Galenus fél kezével eltakarta a szemét. Senkire sem háríthatja át az áldozatot. Névre szól. Felnézett. Azért sem törődik a hülye, aljas reménykedéssel rátapadó pillantásokkal! Felemelte a kezét. Mintha a teremben levő valamennyi ember egyszerre lélegzett volna fel vízen végigzúgó szél suhogásához hasonlóan. - Barátaim! - mondta, és megvetette magát e megszólításért. Mi a pokol fenekéért kell most is hazudnia? Megengedheti magának, hogy őszinte legyen. - Pontosabban: hallgatóim, akiket eddig barátaimnak hittem! - Szinte élvezni kezdte az általános meghökkenést. - Most délután öt óra van. Este nyolckor lejár történelmünk legképtelenebb ultimátuma, ami ízléstelen viccnek is ostoba volna, de sajnos igaz. - Az volt az érzése, az emberek lélegzeni is alig mernek, nehogy megzavarják a halállal terhes gondolat vajúdását, amelynek szavakká születését oly szorongva lesték. - Meghallgattam álláspontjukat, hozzászólásaikat. Érveiket és ellenérveiket. Be kell vallanom, ennél erőltetettebb, hazugabb szócséplésben még nem volt részem. Felkavarodott a gyomrom tőle. Mert valamennyien pontosan tudtuk közben, hogy egészen másról van szó. Arról, amit elhallgattak. A dolog egészen egyértelmű. Azt követelik 137

tőlem, engedelmes áldozati birkaként teljesítsem kötelességemet. A családommal együtt engedjem át magam a nyilvános kivégzésnek, mert egy elmeháborodott zsaroló így akarja. Puszta cseretárgy lett belőlem. Vagy én, vagy maguk. Az már egyáltalában nem számít, hogy egyelőre élünk, és mit csinálnak velünk azután, hogy betöltöttük a nekünk szánt szerepet! S mindezek tetejében még azt kívánják tőlem, hogy a felelősség is egyedül az enyém legyen érte. Nem, Aquapolis polgárai! Ezt az egyet nem ússzák meg szemforgató sajnálkozással! Részt kell venniük a gyilkosságban! - Mire akar kilyukadni ezzel a köntörfalazással?! - ugrott fel Tangaroa rákvörösen. - Miért húzza az időt? Minden perc drága! Téved, ha azt hiszi, átrázhat bennünket! - Negyedóránként történik valami jóvátehetetlen szerencsétlenség nemcsak Aquapolisban, hanem a felszínen is! - ordította Ruyan. Székét hátrarúgta. - Azt hiszi, van még választása? Rajtunk akar bosszút állni a ringyó lánya miatt?! - Csendet! Csendet, kollégáim! - könyörgött Guldtopp siránkozó vénasszony-hangon. - így nem jutunk előbbre! Galenus professzor jól tudja, mi forog kockán! - Esze ágában sincs tudomásul venni! - Tystrion rekedt basszusa a többi szólam fölé emelkedett. - Azzal sem törődik, ha salakká darálják mindazt, amit létrehoztunk! A saját bőrét akarja menteni! - Ha ő nem menekülhet, legalább magával ránt bennünket is! Nephyl, a játékos, könnyed dallamokat szövő lantos most rátalált marcona tónusaira. - Azt szeretné, ha beledögölnénk a szégyenbe és lelkiismeret-furdalásba, mert elcseréltük őt az életért! Nem, professzor úr! Nem fog lelki nyomorékot csinálni belőlünk is, mint Tymonból! És ha eltűnik közülünk, ne tartson attól, hogy mártírrá avatjuk! - Ezt a ragályt a Galenus-klikk hozta ránk! - Tymon az ő áldozatuk! - Tymon egymaga többet tett Aquapolisért, mint ők együttvéve! - Tymon nélkülözhetetlen érték! - Hiába akarják elhitetni, hogy gyógyíthatatlan! - Tymont meg kell menteni! Mindnyájan összevissza kiáltoztak, a székeket döntögették, verték az emelvényt, fütyültek, doboltak. , A fülsüketítő lármában Galenus nyugodtan ült a helyén. Tudta, amit vár, nem késhet soká. Elsőnek Ilyn ökle csapott le rá a nekizúdult tömegből. Mielőtt eszméletét vesztette volna, még hallotta Guldtopp rémült malacsivítását: - Ne öljétek meg, tökfilkók! Tymon csak élve fogadja el őket! Kábítsátok el! Egy fényrakétával előreküldjük, hogy meggyőzzük jóakaratunkról!

138

A TÜKÖRAJTÓ KULCSA Chriseis Oanna szobájának légkarosszékében ült azzal az égő tétlenséggel, amelyet nagyon tevékeny emberek éreznek, ha körülményeik elrekesztik őket a sokirányú, állandó aktivitástól. Az utolsó órák valami torz, belülről számtalan eltérő feszültséget hordozó egységbe kovácsolták a két halálra ítélt asszonyt. Tudomásuk szerint Galenus a Tudományos Tanács ülésén tartózkodott. Az Idegen az Oanna lakrésze melletti kis laboratóriumban dolgozott. Chriseis szerint Oanna most is e helyiség „küszöbén feküdt” gondolatban, akkor is, ha látszólag szemben ült vele. Szeme rebbenve utat keresett hozzá. A radioláriakomputer-sokk óta az Idegen kérésére kívül maradt a kísérleteken, de elveszetten lézengett nélküle. Hallotta, hogy Chriseis beszél hozzá. A szavak súlytalan, üres buborékként ütődtek tudatához. „Foglalkozzék valamivel. Ne legyen tétlen visszfénye valakinek, aki annyit sem törődik vele, mint saját falra vetülő árnyékával!” Igen. Persze. Mivel foglalkozzék? „Például Tymon ultimátumával. És azzal, hogy rövidesen úton lesznek a Kozmikus Kripta felé. Ott pedig ...” Oanna bólogatott. . Szemén látszott, mennyire távol van; képzelete mindig egy fénypont lidércét követi. Chriseis válla fölött átnézve azon tűnődött, vajon hol tart a kísérlet. Az Idegen rábukkant-e arra, amit keresett? És ha megtalálja, mi lesz velük? - Figyelsz rám? - kérdezte Chriseis türelmetlenül. - Persze - mondta Oanna. Tekintete el-siklott anyjáról. - Megrémítesz. Olyan a szemed, mint a Kozmikus Kripta lakóié! Oanna felállt. - Hová mégy? - kiáltott utána ingerülten, mikor kiment a szobából. Oanna á laboratórium előtti öltözőszobába menekült, hogy közelebb legyen hozzá. A laboratóriumban rezzenés nélküli, aggasztó csend volt. Némaságából hiányzott a halk motozás, zizegés, apró koccanások nesze, ami a legmagányosabb kísérleti tevékenységet is kíséri. Valami üresség, valami szédítő messzeségbe zuhanó távolság érzete csapta meg hirtelen. Mi történt? Csak nem tűnt el az Idegen a zárt helyiségből, ahogy védőöltönye és a nyakán levő kagyló semmivé foszlott előttük? Nem. Az nem lehet. Nem engedheti át őket a sorsuknak! Nem hagyhatja el őt, mint szárazra hajított, vergődő halat! Az ajtóhoz sietett. Hallgatózott. Lélegzete neszét is érezni szokta. Csend. . Hirtelen félregördítette az ajtót. Azután vak rémülettel állva maradt. Fejét védekező tiltakozással rázni kezdte: nem! Nem! Nem! Kezével maga elé kapott, hogy elhárítsa a rázuhant lázálmot. 139

De nem álmot látott. A tengerből jött ember súlytalanul lebegett a mennyezet magasságában. Szemét lehunyta, mintha egy benső táj határtalan kiterjedéseit szemlélte volna. Arcán közölhetetlen öröm fényei vonultak át. Oanna éles kiáltására felrezzent. Pehelyként leereszkedett a földre. Minden pórusából életerő sugárzott. Megváltozott. Feléledt, mintha tömény ózont lélegzett volna be. - Visszanyert valamit, ami végérvényesen elzárja tőlem. - Oanna úgy érezte, támpont nélküli messzeségben monológot folytat, mikor gondolatait kimondja. - Mindig féltem tőle. Most megtörtént. Hangjában olyan keserűség rezdült, hogy tüskéje átszúrta az Idegen boldog életérzése burkát. - A súlytalanság az ember természetadta képessége, akkor is, ha itt még nem bontakozott ki benne! - Csaknem mentegetőzött. Oanna szeme körülfordult a laboratóriumban. Az állványon ott csillogott bonyolult spirál járataival az Idegen nyakáról eltűnt kagyló. A „kulcs”. De minek a kulcsa? - A nevét! Tudja már a nevét? - követelte szinte ingerülten. - Még nem egészen az enyém. Mintha üvegfalon, tengermorajláson át hallanám. Az is lehet, hogy az utolsó szerep sugallja, amit el kell játszanom itt. - A nevét! - Mit tud a nevekről, Oanna? - Tudattalan problémagócok megnevezésére gondol? - Sokkal többre. Nem véletlen, hogy a lélekgyógyászok a psziché rejtett drámáinak meghatározására mitikus neveket használnak. Az ember mindig a legendákhoz nyúl vissza, ha egy szót jelképes, örök tartalommal akar megtölteni. - Titok? - Micsoda? - A neve. - Nem. Csak átmeneti jelmez rajtam. Tárcsa, amely erőket mozdít meg, mint az önök elektronikus indítóbillentyűi. - A valódi nevét kérdeztem! - Nagyon egyéni. A Föld mai nyelvén közölhetetlen. De arra, amelyet használnom kell egy feladat betöltésére, olyan módon eszmél majd rá, ahogy a természet jelenségeit felismeri. Oannát baljós előérzet fogta el. Feszültsége könnyekké oldódott. - Ne sírjon, kérem! - Az Idegen tanácstalanul vállon fogta. - Mivel ijesztettem meg? - Annyira félelmetes ez az egész! Nem emberi! A természet törvénye ellen való! - zokogta. - Téved, Oanna. - Az Idegen hangja halk és nyugodt volt, de a bizonyosság, amely túl erős áramként kicsapott belőle, átfűtötte, megremegtette Oannát. - Az ember meg fogja tanulni testsúlya csökkentését és azt is, hogyan szabályozza szervi működéseit. Nem kell 140

mindig kirekesztve élnie a benne is működő, szüntelenül megújuló természet erőiből. Rájön, milyen módon férhet hozzá önmagában e kimeríthetetlen forráshoz! - Honnan veszi azt, hogy az ember valaha is ilyen természetellenes képességhez juthat?! - Az én fajtám elérte ezt a stádiumot. Onnan. Próbáljon megérteni, kérem,, akármilyen óriási időtávlatból kiáltom ezt! Mesterséges módon már önök is létre tudják hozni a Földön a súlytalanság állapotát. Antigravitációs kísérleteiknek értékes részleteredményei vannak. Hányszor repült álmában? - Sokszor. A vízben is súlytalanul lebegek. Olyankor úgy érzem, az az egyedüli, természetes állapot, amely felszabadít és boldoggá tesz, de.. - Szeretném eloszlatni a kételyeit. Azzal, amit már tud és tapasztalt. Nem beszélek másról, mint a jelenünkben is meglevő csírákról, gyökerekről, amelyek a jövőben törvényszerűen kibontakoznak. Élő szervezetek nemcsak öt érzékszervvel fogadják be a világot. De a szélesebb valóságra nyíló érzékszervablakok egyelőre nem az emberben, hanem a növényi és állati élet különféle organizmusaiban jeleznek töredékesen, egymástól elszakadva, az öntudat összefoglaló végösszege nélkül. Az ember meg fogja szüntetni az éji és nappali idegrendszeri működései közötti hasadást. Felszámolja a tudattalanja határtalan kiterjedéseitől elválasztó barikádokat. Valamennyi megéledt, többletérzékszervével érezni, látni, hallani fog. Mert e felfogóskála összessége jelenti a lét teljes képét. Ma öt apró, elhomályosult pincenyíláson át les rá a valóság néhány részletére. De ez a börtönállapot véget ér! - Sohasem fogom megérteni! - Oanna hangja makacsul ellenszegülő volt. - Csak annyit érzek, hogy elveszítem. Máris távolodik tőlem, mint egy robbanó gyorsasággal száguldó üstökös, amely valami idegen naprendszer felé tart és ... - Hirtelen elakadt. - Maga már tudja, kicsoda! - Ez megint vádként hangzott. - Tudja, honnan jött és hová igyekszik! Az Idegen hallgatott. - Hogyan érti azt, hogy a maga fajtája már elérte ezt a fejlődési stádiumot? Hol a maga fajtája? Milyen nagy az az ,,időtávlat”, amelyből felém kiáltja ezt a fantasztikus utópiát, amelytől a legvakmerőbb futurológusaink is visszariadnának? - Pedig ez a gondolat gyakran felmerül Aquapolisban. Vitáznak róla. Kísérleteznek vele. Galenus professzor jó néhány tanítványát beoltotta már a feltevéssel, hogy a tenger magzatvizében rejtőzik a zérón innen és zérón túl elterülő két világ megközelíthető érintőpontja. Itt kell keresni a nyitóformulát, a lassítási folyamat rejtjelét, amely a két rendszer érintkezését nem egymást megsemmisítő robbanások láncreakciójává, hanem baráti kézfogássá teszi. - A tükörvilágról beszél? Az Idegen bólintott. 141

- Önök az antianyag univerzumának nevezik. A feltevés itt is évszázadokkal ezelőtt született. Úgy tudom, az ezerkilencszázhatvanas években. Az antirészecskék létét már akkor bebizonyították. - De mindmáig kérdés maradt, vannak-e az antianyagnak összetett formái! - Galenus professzor és kutatócsoportja másképp vélekedik erről. Meggyőződésük szerint az antianyagot éppolyan hatalmas erők tartják össze, ahogy a magenergia összetartja a földi atomokat. - Apát sokan fantasztának nevezik „tükörvilág-rögeszméjéért!” Humoristák köszörülik rajta a tollúkat. A Tudományos Takács majdnem fegyelmit indított ellene futurológiái tanulmányáért, amelyben egy eddig fel nem fedezett antiplanétát jelenít meg a tudományosfantasztikus írók eszközeivel. Ezen - az antibolygón antiemberek antijárműveken utaznak, antitáplálékot vesznek magukhoz, s általában minden életfolyamatnak, tevékenységnek antipárhuzamát élik. ugyanúgy, mint a mi világunk lényei. Nem arról van szó, hogy a tömegspektrométer segítségével felfedezett antirészecskék létébén kételkednénk. De az ember által összpontosítható leghatalmasabb energiákkal bombázott berillium is csak olyan jelenségeket hozott létre, amelyek távolról sem bizonyítják azt, hogy az antianyag tükörszerűen megkettőzi a dolgokat! „Miért vagyok ennyire ingerült? - gondolta Oanna. - Úgy harcolok, mintha az életem függne tőle. hogy megcáfoljam azt a feltevést, amelyet vonzónak és nagyszerűnek találtam eddig.” - Az önök elméleti fizikája még mindig a legnagyobb zűrzavarban forrong az anyag és antianyag között fennálló szimmetriák, tükörszerű azonosságok problémáitól. A valóság azonban messze túlemelkedik minden elméleten! Oanna remegett, kiizzadt az izgalomtól. - Valóságot mondott? Nem tudom, a maga fajtájánál mi a valóság. Nálunk, a kísérletek alatt történt súlyos balesetek nyomán senki sem tudta megcáfolni eddig azt a tényt, hogy ha az anyagot saját antianyagpárhuzamával összeköttetésbe hozzák, olyan robbanást idéz elő, amely mindkettőt megsemmisíti. Tudja, hány kutató halt meg az elmúlt másfél évszázad alatt a „tükörvilág küszöbénél”? - Én itt vagyok. - Az Idegen ezt olyan halkan mondta ki, mintha szunnyadó beteg lett volna a laboratóriumban. Szeme tűnődő szánalommal pihent Oannán. Látta, a feszültség mint sodorja teherbírása végső határa felé. - Ne féljen tőlem! - A lány kezéért nyúlt. - Ez nem félelem! - tört ki Oannából dideregve. - Valami egészen más! - Megint érezte a testébe ömlő életerőt. Érzései hullámverése lecsillapodott. - Hogy csinálja ezt? - kérdezte a férfitól mély sóhajjal. - Ugyanúgy, ahogy Aquapolisban áramot csapolnak le a kapcsolókon keresztül a luciferincentráléból. - De magának nincs szüksége közvetítőre - mondta Oanna elnehezülő szemhéjjal. - Honnan . . . 142

- A mi centrálénk maga a természet. - Ki az a „mi”? Hol van a maga helye a világok között? Nem tudom, hogyan nevezzem azt a kiterjedést, ahová tartozik. „Mese. Különös mese - gondolta egyre kábultabban. Gyerekkoromban hallgattam így Chriseist, mikor repülő sárkányokról, idegen bolygók varázserejű hőseiről mesélt, akik nem emberekhez, hanem szárnyas virágokhoz, felhőkhöz, pillangókhoz hasonlítottak.” - Nevezze Tükörvilágnak. Ott van a helyem, Oanna. A „másik oldalon”. Egy évtízezredekkel későbbi fejlődési stádiumban. Mi már felfedeztük saját világunk tükörmását ebben a világban. Létéről számtalan kísérlet győzött meg bennünket, amelyek természetét nem értené, azért nem beszélek róla. - Ennyire kevésre becsül? - Nem, Oanna. Félreért. Nincsenek közös fogalmaink hozzá. Senkivel nem tudnám közölni itt, milyen módon szelídítettük meg a két világ küszöbenergiáit, hogy átjussunk „a tükör másik oldalára”. Hiányoznak hozzá egy hosszú fejlődési skála előfeltételei. - Maguk megfékezték „a küszöb őrzőjét”? - Részben. - De miért éppen saját történelmük primitív mélymúltjába lépett át évtízezredekkel érettebb kultúrájuk tükörmásából? - A kísérlet során baleset történt, amely a tengerben rejtőző „tükörajtón” átdobott Aquapolisba. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. A mi fejlődési fokozatunk zaklatóan idegen töltése súlyos zavarokat okozott civilizációjuk menetében. Munkatársaim rögtön helyrehozhatták volna a hibát, ha Tymon lézerműszere nem szakítja meg a kapcsolatot testem és a nyakamra erősített dimenziókomputer között. így eltűnt a tükörajtó kulcsa. Átrezgett az antidimenziókba. Én pedig itt maradtam nyugtalanító rejtvénynek, tragikus utópiának, amelyet csak tagadni és megtagadni lehet, mégis van. A baleset sokkja engem is- megfosztott emlékezetemtől és képességeim egy részétől, egészen addig, amíg . . . Mindkettőjük szeme az állványon csillogó dimenziókomputer felé fordult. A laboratórium ajtaja a falba gördült hirtelen. Keretében Chriseis állt mereven, évtizedeket öregedve. - Apát elhurcolták a Tudományos Tanács üléséről. Egy fényrakétán már úton van a Kozmikus Kripta felé - mondta furcsa, megkövesült nyugalommal. - A barátai és kollégái szolgáltatták ki Tymonnak. Oanna a nyakához kapott. - Most ... mi lesz? - fordult az Idegenhez. Chriseis felelt helyette: - Ti azt teszitek, amit akartok. Én utána megyek! - Sarkon fordult. - Várjon, kérem! - szólt rá az Idegen nyugodtan. - Együtt megyünk. Átszólok a kilövőállomásra, hogy indulunk. 143

Mielőtt a holofónhoz lépett volna, a komputert a köpenye zsebébe tette.

144

„AZ IDŐ ÖSSZEFORRT SEBE”

A MITIKUS NÉV Attól kezdve, hogy az elkábított Galenus professzort a manipulátor a Kozmikus Kripta egyik fülkéjébe gördítette, Tymonon heves tevékenységi kényszer vett erőt. Nem tudott a helyén maradni. Bekapcsolta az ellenőrzőkomputert, és nyugtalan járkálásba kezdett. Állandóan úton volt a folyosókon, a „meggyűrűzött madarak” közös termében, a hajtóművek, 1 égés víztisztító berendezések, légnyomáskiegyenlítő generátorok, a súlytalanságot megszüntető gravitációs energiatelep hídjain, a zuhanyozó- és permetkamrákban, hálófülkékben, tornatermekben, pihenőszobákban, raktárakban. Mindent felmért, megszámolt. A karjára csatolt apró diktafonba statisztikai adatokat, zavaros gondolattöredékeket motyogott közben; szónokolt és fenyegetőzött. Az újra mély álomba merített „tizenhármakat” hosszasan vizsgálta. Egyenként föléjük hajolt. Felemelte szemhéjukat, a pulzusukat mérte. Laza ajkukat szétnyitva megnézte fogaikat. A nők arcáról félresimította a zsíros, csapzott haj pászmákat. Uzumét karjánál fogva ülő helyzetbe húzta, majd megrázta. A nő feje úgy lengett a nyakán, mint egy rongybabáé. Kalchashoz hozzáérintette könnyű cipője orrát, majd belerúgott. Kalchas felnyögött álmában. Tymon a szájához emelte a diktafont: - Disznók! Piszkos állatok! - mondta, mintha fontos szöveget rögzített volna. - Rothadnak belül. Szajhák, Hóhérok. Idióták. Mindmind. A pupillák tágak. A fogak hiányosak. A bőrükön mocsok ragad. Micsoda műszerek ezek? Bűnös hanyagság. A komputerek ellen fegyelmit indítok. - Szeme körbejárt. - Jól van. Jól van. Majd később. Uram, a holovízió képernyőjén! Te látsz engem! Tudod, milyen óriási súlyt cipelek! Tüskés, fekete dróttal kötöztek meg belül. Fáj! - Arcán könnyek futottak végig. - Szemétre való csürhe, drága barátaim! Amidőn elhatároztuk, hogy véget vetünk Galenus rémuralmának . . . Hirtelen elvesztette a mondat fonalát. Érdeklődése kialudt az egymáson hentergő testek iránt. Türelmetlen sietséggel kirohant a teremből a folyosóra. Galenus professzor cellájának kémlelőnyílásához ment, és benézett rajta. - Jönnek már! Jönnek ők is! - suttogta biztatón a lehunyt szemű, elgyötört öregembernek, aki úgy feküdt a heverőn, mintha már meghalt volna. - Ünnepélyesen megesküszöm az Ő mindenható szeme előtt, aki én vagyok, hogy rend lesz a világon! A véráldozatra szükség van. Szobrot is kapsz a Pantheonban. Kérlek, ne vitatkozz velem! Én tudom a leckét. Mindig megtanultam. Pontosan tudtam, mi a hibája annak a 146

tragacsnak. Sohasem hittél nekem. A bizalmatlanságodért gyűlöltelek. Anyám tőlem vette el, amit neked adott. Ha velem marad akkor, és nem téged választ, má is élne, és feleségül venném. Oanna csak bitorolta a helyét. Miatta kell meghalnia. Szép halál lesz. Lassú. Látványos. Miért van az, hogy két testvér közül az egyik mindig Káin, és a másik Ábel? Keljen fel, barátom. Maga nem az apám. Azt megöltem. Békével elbocsátom. Kiléphet az űrbe a csillagok közé! Mikor látta, hogy a professzor nem mozdul, ingerülten legyintett: - Csupa agyalágyult hülyével vagyok körülvéve! Az alvadt szeműek néma árnyakként mozogtak körülötte. Egyiknek megragadta a karját. - Hogy hívnak? - Bizalmasan közel hajölt hozzá. Az nem húzódott el. Nehéz szemhéjjal maga elé nézett. - Tizenhét - mondta gépies engedelmességgel. - Ugyanez a szám világított a melléről és hátáról is. - Nekem megmondhatod. A nevedet kérdeztem! - Állát megfogva, arcát maga felé fordította. - Tizenhét - ismételte az alvadt szemű tompa egyenletességgel. Tymon nagyot lökött rajta. Az alvadt szemű elesett, gurult egyet, gyorsan újra felállt és továbbment. - Mi az? - Tymon remegni kezdett. - Miért nem szól hozzám senki? Halottak ezek? Visszasietett a vezérlőfülkébe, és leült. Felnagyított alakja plasztikusan lebegett előtte a képernyőn. Az ultimátum szövegét ismételte. - Miért hagynak egyedül? - kérdezte Tymon saját tükörképétől panaszosan. - Félnek tőlem. - Arca hirtelen nagyon fáradt lett. Józan és reménytelen. - Beteg vagyok - suttogta, és eltakarta a szemét. A holovízió másik képernyőjén megjelent a közeledő fényrakéta szikrázó, hosszú csóvája. Egyre növekedett. Tymon felpillantott. Arcán hitetlen öröm villant. - Végre! Az ellenőrzőkomputer visszafelé számolt : - Hat ... öt. . . négy . . . három . . . kettő . . . egy. A Kozmikus Kripta egész tömege megrezdült. - A kapcsolat létrejött! - A komputer fémes hangja betöltötte az irányítófülkét. - Három személlyel indul a manipulátor. Tymon felugrott. - Itt vannak! - kiáltotta a képernyőn lebegő óriási önmagának. Elhoztam őket! Ahogy kívántad. Csinálj velük, amit akarsz. Vonj ki a vérükből ellenmérget. Zúzd porrá a csontjaikat! Őröld meg az agyvelejükét! - Néhányszor körülszaladgált a vezérlőfülkében, azután megállt az irányítókomputer mellett, és betáplálta parancsait. - Mindenkit felébreszteni! Irány a központi csarnok! Riadó! 147

A Földnek szóló adást és a veszélyelhárító komputert kikapcsolta. A holovízió helyi sugárzócentrumához lépett, amely a Kozmikus Kripta valamennyi képernyőjére egyszerre rádobta fényzuhatagban fürdő, megsokszorozott alakját. Mellét részegült életérzés feszítette. Százfejű, ezerkarú titánnak érezte magát. Az introvízió fénytapogatóival végigpásztázta a folyosókon tolongó, rémült, éber foglyokat, akiket az alvadt szemű számemberek a központi csarnok felé vonszoltak. Valamikor ismerte őket. De most már az sem érdekli, melyik kicsoda. Az introvízió érzékeny szemét a felvonó ajtajára állította be. Arca kínos vigyorba torzult az izgalomtól. - Mindjárt meglátod őket, uram - suttogta csontos, remegő ujjait ropogtatva. Hátán hideg verejtékcseppek futottak le. A felvonóból elsőnek Chriseis lépett ki sápadtan, de látszólag teljesen nyugodtan. Szeme alá kék árnyékok mélyültek, mégis időtlenül szép volt, s ez Tymonban lázongó ingerültséget keltett. Öreg, törődött, rémülettől szűkölő lotyónak kellene lennie, akinek bőrén gennyes fekélyek nyílnak a gonoszságtól! Összerándult, mintha szívgödrébe kést döftek volna. Chriseis mögött felbukkant Oanna. Egy új, sokkal soványabb, kemény és idegen Oanna, aki. . . Szembenéztek. Tymon a térbe mélyülő képernyőkről, számtalan, óriási alakban, Oanna magányosan és védtelenül. Védtelenül? Azt a veszedelmes emberutánzatot mellette, akit vagy „amit” a tengerből fogtak ki, annihilátorba fogja gyömöszölni, mint a salakot! Alkatrészeinek romboló sugárzása is tűnjék el nyomtalanul! Egyetlen kép- és hangdokumentum sem maradhat vissza arról, hogy megjelent, itt volt, és úgy tett, mintha élt volna! - Erre tessék! - kiáltotta előzékenyen. - Végig a folyosón, azután jobbra! - Előrehajolt, karját kinyújtva gúnyos lakáj-mozdulattal mutatta az irányt. - Köszönöm, hogy idefáradtak! Oanna elkapta a szemét róla. Chriseis ügyet sem vetett rá. Egyedül az Idegen viszonozta pillantását. Miért néz így rá?! Mintha ő volna fölényben. Azért ennyire nyugodt a kivégzése előtt, mert nem ember. Szörnyeteg. Galenus kifelejtette belőle a halálfélelmet. Nem hiteles. Elárulta magát. Még mosolyog is halványan. Csúfondárosan vagy . . . szánakozva? Hogy meri sajnálni, lesajnálni, összezsugorítani őt a foglyai előtt? Kilopta az agyából a titkot, hogy a részvét epévé változtassa a vérét. Törnie-zúznia kell tőle! Miért nem fordítja el a szemét róla? Nem engedi el a tekintetét. Megkötözte. A belsejébe nyúl. Pillantása sugárkésként hatol át benne valami puha, nyúlós masszán és... - Nee! Elég! - Kikapcsolta a holovíziót.

148

Meg kell előznie őket a központi csarnokban! Valami emelvényt vitet be oda, arra helyezik a karosszékét. Egyedül ő ül. A többiek állni fognak. Mialatt hosszú léptekkel sietett a folyosón, érezte, hogy többi alakja tolongva követi. Mindannyian a hátához simulnak. Lökdösik. Érthetetlen szavakat mormolnak a fülébe. A nyakába füttyentenek. Fenyegetik. Próbált megállni, de nem tudott. Hátrafordulni nem mert. Tovább kellett rohannia, mert a mögötte növekvő tömeg elől csak előre menekülhetett. A központi csarnok már zöldesfehér, vakítóan éles fényárban úszott. A „tizenhármak” kerek, támla nélküli székeiken ültek kóválygó fejjel, piros, beragadt szemmel, vagy még a földön feküdtek, mogorván hátat fordítva a többieknek. A foglyok bizonytalanul álltak a lábukon. Az alvadt szeműek tartották őket kétoldalt. Auriol, az ügyész minduntalan összecsuklott. Singh egyenesen állt megvető elkülönüléssel. Könyökét kitépte támogatói kezéből. Szemét félig lehunyta. Száját a düh vékony késvonallá préselte. Galenus teljes súlyával ránehezedett a két számemberre. Úgy tűnt, az ébrenlét és ájulás közötti keskeny pallón támolyog. Mire Tymon a központi csarnokba érkezett, már elfelejtkezett az emelvényről és karosszékről. Izmait megfeszítette, nehogy megint elfogja a remegés. Nem hitte volna, hogy Chriseis, illetve az anyja és ő ilyen váratlan hatást tesznek egymásra. Pedig évek óta készült erre a találkozásra. Pontosan nyolcéves kora óta, mikor Chriseis, dehogy Chriseis. az anyja . . . hát nem mindegy? Most nem foglalkozhat ilyen mellékes részletekkel! Azóta készült rá, hogy szemtől szembe kerüljön vele és az apjával. Ne csak oldalt lappangjanak, elugorva a homályba, ha rájuk néz. Vagy belerejtőzzenek a húsába, a gyomorszájába, az álmaiba. Persze megint Chriseis törtet legelöl. Milyen határozott. Régen, mikor kisfiú volt, anyja nem tűnt ilyen határozottnak. Sokat sírt. Kérlelte. Dédelgette. Mindent megengedett neki. Az apja tilalma ellenére. Sokszor hazudott is érte, nehogy büntetést kapjon. Mégis elment. Azon az ócska tengeralattjárón .Hogyan változhatott ilyen sziklakeménnyé? Honnan veszi ezt a fensőbbségei? Nem néz rá. Mintha- levegő volna. Vagy ő lenne halott kettőjük közül. Hová siet? Galenushoz. Átfogja a vén bűnös vállát. így simult apjához is. Megcsókolta. Előtte, öt-nem dédelgette. Mindenkinek hazudik. Hiszen egyedül önmagát szereti. Most szembefordul vele. Ne! Ez rosszabb! Mindjárt megszólal! - Adjanak egy széket a férjemnek! Beteg! Chriseis ingerült hangja cserepekké törte a néma mozdulatlanságot. Egyik lógó hajú nő a „tizenhármak közül felállt, és támlátlan székét odavitte Chriseisnek, - Állj! - kiáltotta Tymon. Kezét ökölbe szorította. - Ki parancsol itt? 149

Száraz, zörgő morajlás támadt. A „tizenhármak” nevettek. Azután mintha kiáltásának visszhangja támadt volna, a kérdést több szólamban csúfondárosan megismételték, magasan, mélyen. rekedt pincehangon, falszettóban: „Ki parancsol itt? Ki parancsol itt?” - Én! - Tymon már toporzékolt. Arccsontjain vörös foltok égtek. -.Én! Én! Én!” - ismételték vihogva a tizenhármak". „Meg akarok halni - gondolta Auriol. - Nem bírom elviselni, hogy ami történik, megtörténhetett velem.” Typhon támadó kamaszhangja új jelszót dobott fel:. - Phantasolt akarunk! Ha megvonják tőlünk a Phantasolt, szétszedjük ezt az ócska koporsót! Társai rögtön átvették tőle a szólamot: - Phantasolt! Phantasolt! A földön hentergők is feltápászkodtak. Lassan nyomulni kezdtek Tymon felé. - Állatok! Férgek! - ordította Tymon az egyre szorosabbá váló gyűrűben. - Fontosabb dolgotok van most! Utána annyi Phantasolt kaptok, , hogy fürödhettek benne! - Vigyen el az ördög! Ide a gyógyszer-fal formuláját, vagy lecsavarjuk minden kiálló testrészedet! - Klachas szemfehérje kilátszott. Forradásai világítottak. Az Idegen most is elkülönülve állt. mintha varázskör feszült volna körülötte. Kezében tartotta a kagyló alakú dimenziókomputert. Ujjhegyeivel hangolni, érintgetni kezdte. Senki se figyelt rá, egyedül Oanna. Riadalom és elbűvölt várakozás lobbant benne. Kioltotta a félelmét. Lebegve önmaga fölött tartotta, mint játékos vízsugár a könnyű labdát. A sűrű, mérgezett légkört oldó enyhület szőtte át. A fényről súlyos drapériák gördültek félre. Úgy tűnt, eddig csak vékony szalmaszálon át jutott levegő a tüdejükbe. Ismeretlen ózont szívtak be mélyen, felszabadultan. A begörbült ujjak ellazultak. A megterhelt gerincek kiegyenesedtek. Láthatatlan naperő olvasztotta le róluk zérópont alá zuhant emberségük jégpáncélját. A Föld nedvei anyatejként zuhogtak rájuk. Nem torpantak meg külső körvonalaik határán. Elárasztották egész szervezetüket. Beömlöttek nyirok-, vér- és idegrendszerük pályáira. Áttörték sejtjeik falát. . Kibontakoztatták bennük az önbizalom eltemetett magvait. Az óvatosan irányított, lassan fokozódó hatás a remény balzsamával vonta be lényük sajgó sérüléseit. Oanna látta, mi történik. Egyszerre mérhetetlenül többet tudott minden tudásánál. Eggyé vált azzal, aki a természet gyökérhangjainak opusával összevonta az időt, s az érlelés folyamatát szédítően felgyorsította. Vele együtt érzékelte az útvesztőbe zárult, szervezetünkben vagy értelmükben megcsonkított emberek állapotát. Megértette: nem tehettek mást, mint amit tettek. Elrekesztve létük 150

gyökereitől éhen és szomjan halódtak belül. Éretlenek voltak, és gyűlölték a gyümölcsözőket. Az építés nemző erőfeszítésére képtelenül csak rombolni tudtak. A szitok és gúny, a mocsárban fetrengő elaljasodás, torz könyörgés, az ütés visszájára fordult simogatás volt bennük. Hordába verődve összebújtak, szeretkeztek, de sohasem forrtak közösséggé. Sündisznókként véresre szúrták, gyűlölték egymást, hiszen gyűlölték önmagukat is. Hangjuk süketnéma üvöltözés volt, pedig kristályosán, tisztán énekelni szerettek volna, mint a madarak. Az emberre és műveire hajított pokolgépük robbanása toporzékoló esengés volt. „Figyeljetek! Itt vagyok! , Nézzétek, mit tudok! Vigasztaljatok, és higgyetek bennem, akkor én is bízni tudok abban, hogy érek valamit!” Az Idegen gyökérhang-komputerén át a természet hajolt közel a megnyomorítottak és megalázottak sebeihez. Lappangó életcsírákat késztetett bennük kipattanó mozdulásra. Terelte, irányította őket: „Erre! Erre! Minden sziklában forrás rejtőzik. Törj utat hozzá!” S ami csonka volt, kiegészült. A jelenlevőkben súlyos álmok rétegein át egy igazabb eszmélet öklözte magát felszínre. Új pillantással néztek egymásra. Az alvadt szeműek tekintetében élő öntudat gyűlt ki. De nemcsak az ő megbénított agyukról pattant le az abroncs. Mérgezett hegyű, szöges drótok láthatatlan kötegei csavarodtak le az emberekről, amelyek elválasztották őket egymástól. Az alvók felébredtek az Idegen elemi erőket idéző hangszerétől. Ez a jövőtől kölcsönvett, varázslatos instrumentum holtnak hitt magvakból hatalmas életfát növesztett. - Orfeusz! - zendült meg Oannában a mitikus szépségű név. amely „átmeneti jelmez volt rajta feladata betöltésére”. „Az ember mindig a legendákhoz nyúl vissza, ha egy szót jelképes, örök tartalommal akar megtölteni” - emlékezett vissza utolsó beszélgetésükre. S Hippokratész egyik tétele is új jelentőséget nyert benne, pedig azt hitte, mélyebbet, többet már nem tudhat meg róla: „Ahol méreg van, ott rejtőzik a gyógyszer is.” Mintha szélhárfák hangja zúgott volna. Auriol úgy érezte, az öröm napszálaival átszőtt, egyszerű melódia hűs gyöngyszemekként gurul végig az idegein. „Különös - gondolta. - Sohasem hittem volna, hogy éppen a Kozmikus Kriptában értem meg a feltámadás csodáját.” Chriseis Galenus mellett állt, de már nem kellett őt támogatnia. Meghitt mozdulattal csúsztatta karját a karjába. E kontaktus megszűntette szorongó magányukat s a kényszert, hogy önmagukkal foglalkozzanak. Szemük Tymont kereste, aki távolabb tőlük a falhoz támaszkodott. Magánya teljes egyedüllét volt. Mintha a senkiföldjére vetődött volna. Tisztuló érzékeivel senkivel, még önmagával sem talált kapcsolatot. Szemét bántotta a fény. Félszeg, szégyenkező tanácstalansága úgy lengett rajta, mint a fák hajába akadó pára. Chriseis és Galenus egyszerre lendültek feléje. - Szeretném, ha együtt mennénk a vezérlőfülkébe - mondta neki Galenus régi beszélgetéseik fonalát követve. 151

- Igen - bólintott Tymon még mindig tétován. - Hihetetlen - tette hozzá azután. - Mi hihetetlen? - Hogy élünk. - Elindult az ajtó felé, közben vissza-visszafordult, hogy meggyőződjék róla, most Galenus, a mestere követi, nem pedig önnön lényének lehasadt árnyai.

152

VISSZATEKINTŐ TÜKÖR Tymont nem a tenger ringató víztömege, hanem sűrű felszíni erdő vette körül. De a környezetben, ahol a szélben hajladozó fák. zúgása annyira hasonló volt. a gyermekkora óta megszokott neszekhez, éppolyan védettnek érezte magát, mint Aquapolisban. Ha szemét lehunyta, a kettő teljesen eggyé oldódott benne. Ő kérte, hogy szárazföldi szanatóriumba küldjék vizsgálati fogsága alatt gyógyulni. Bár valójában már nem volt beteg. De el akart menni Aquapolisból egy időre, hogy tisztábban lásson, s e távlatból mindent a helyére tegyen. Az orvosi vizsgálatok eredménye nemcsak őt magát, hanem azokat is meglepte, akikkel együtt élte át a változást, ami semmivel nem volt mérhető, amit mértékül elfogadhattak volna. Szervezete újjáépült. Előző leleteire, amelyek alapján menthetetlennek ítélték, rohamos regeneráció cáfolt rá. jelleme torzulásai eltűrték. Az érzelmi sokktól egymással meghasonlott töredékekké szaggatott lénye újra egységgé forrt össze. Ösztönei, indulatai fölött az értelme vette át az ellenőrzési. Tenniosz, aki az Orvosi Tanáccsal együtt a vizsgálatokat lefolytatta, és az összehasonlításokat végezte, az öröm és zaklatott védekezés furcsa állapotába került. A rendhagyó folyamat jobban összezavarta és megrendítette, mint egy földrengés, amely hirtelen elrántja az emberek lába alól a talajt. De Tymon is ugyanezzel az ellentmondással küszködött. Öt is megijesztette a messze jövő betörése a jelenbe. A tengerből jött ember „dimenzió-balesetnek” nevezte, amelynek okát és hatását meg kell szüntetni, mert interferenciát okoz. Felborítja a fejlődés természetes rendjét. Anyagbontó, sugárzó energiák tömegét veti jelenük medrébe, amelyek bontani kezdik a fontos hidakat, mielőtt rajtuk át a másik partra érhetnének. Az események e logikán túli végeredményét valóban nem lehetett elfogadni. De az Idegen vajon hogyan akarja begyógyítani az idő nyitott sebét, amely mindannyiukat beteggé tette, túlhajszolta saját teherbírásuk határain? Tymon néha már dolgozott is. Vázlatokat készített a Kozmikus Kripta átalakításáról és új felhasználási lehetőségéről. Tervezete szerint az egykori fékező, büntetőintézmény kisebb közösségek kísérleti tégelyévé válhatott volna, ahol a fiatalok önkormányzata teremti meg az együttélés különféle modelljeit. Kipróbál, tapasztal, menet közben módosít, távoli felügyelettel, de beavatkozás nélkül. Az Anapheon helyreállításának terve és a mélytengeri algagyár befejező szakasza is foglalkoztatta. Tudtára adták, hogy törvényszerű felelősségre vonása ellenére munkájára számítanak. Ő maga sem képzelte másképp, noha az enyhítő körülmények és a várható, talán felmentő ítélet ellenére a közeljövő egy pontján másfajta ítélőszék várakozott rá. Az a belső bíró saját mértéke szerint ítélt. Erre azonban nem akart gondolni most. Ráér. Ha elérkezik az ideje. Az egymást megtermékenyítő és kiegészítő 153

gondolatok lefoglalták minden figyelmét. Nem menekülésszerűen kapcsolódott hozzájuk. Egyszerűen jobban érdekelték szűkös egyéni problémáinál. Csak néha rezzent rá, micsoda áldott segítséget jelent e másfajta érdeklődési szint barikádja közte és bűntudata, az önmagánál fontosabb célok és sajgó egyedülléte között. Emlékezetében előbukkant néha Oanna halvány alakja, de sűrű felhők között utazó, kihűlt égitestté változott benne. Nem búcsúzott el tőle. A kérdést feltette magának: fél-e a találkozástól? Nem. Sem vágyat, sem haragot nem érzett iránta. Gyűlöletté erjedt szerelme kialudt. Mintha szövetségeseinek vagy ellenségeinek vélt társaival együtt nem térben, hanem időben tettek volna meg néhány évszázadot a Kozmikus Kriptában. S e szédítő gyorsasággal haladó időrakétában minden. heves, személyes érdekeltsége sajátos távlattá fakult, olyan módon, ahogy a leszűrődött öregségből tekint vissza valaki saját éretlen, zavaros ifjúságára. Alkotóereje azonban nem apadt el. Inkább felfokozódott az összevont érlelési folyamatban. A szenvedélyét tápláló hajtóerők más medret kerestek. Mintha újászületett volna, alig érzett azonosságot egykori énjével. Már sebhelyeit is meg merte érinteni önmagában, s hitetlen ámulattal eszmélt rá: nem fájnak többé! Vajon mi történik Oannával? Ki tud-e bújni régi személyisége gubójából? Mikor gyerekek voltak, azt mondták rájuk, annyira hasonlítanak egymáshoz, mint az egypetéjű ikrek. Hirtelen megsajnálta Oannát. Az ablakhoz lépett. Sokárnyalatú, őszi táj nézett vissza rá. Az égen óriási, piros lampionként kigyúlt a nap. Rohant az este elől. Szinte zuhanásszerűen merült a fák mögött az éjszakába. Megborzongott. Idegen és nyers volt neki ez a világ. A szanatórium parkjának sűrűsödő homályában mozgás rebbent a fák között. Két alak bukkant elő az úton. Csak fehéren villanó arcuk foltját látta. Vonásaikat nem tudta kibontani a sötétből. Ismerősnek tűntek. Mintha egy darabos mozgású, erős mellű anya sétált volna hirtelen felnyurgult fiával. Ottléte alatt nem találkozott emberekkel. Kerülte őket. Magányra volt szüksége. Figyelte a közeledőket, de . hiába erőltette a szemét. A határozott formákat elmosó alkonyat különös játékot űzött emlékezetével. Régen halott anyját és önmagát vélte látni bennük. S amint ez az eszébe villant egy pillanatra teljesen azonosultak a rájuk vetített képpel. Anyja emlékéhez most először nem társult a védekező, vádló szorongás, ami befalazott kísérletként élt benne a baleset óta. Pedig most sem volt bizonyos benne, és már sohasem fogja megtudni, mi történt valójában abban a mélytengeri járműben, amellyel munkahelyükről elindultak. A gyermekotthonból riasztották őket. Világosan fel tudta idézni, milyen kaján elégtételt érzett egy-egy ilyen láz- és rángó-görcsrohamnál. Valósággal belehajszolta magát, fokozta, addig erőltette, játszotta, míg komolyan, ijesztően fellobbant. Nemcsak önmagát, mindenkit elhitetett vele. Persze zsarolás volt. Anyját azért 154

büntette, mert túlságosan engedékeny, alázatos rabszolgája volt. Apja kemény szigorát próbálta enyhíteni vele. Anyja kettőjük között őrlődött. Anélkül hogy akkor nevet tudott volna adni dühének, azért kínozta a gyengék kegyetlen fegyverével, ijesztő rosszulléteivel, mert apját is szerette. Nem egyedül neki szentelte minden érzését Nemcsak anya volt, hanem feleség is. Megvetette érte, hogy annyit hazudik, alakoskodik apja előtt - az ő védelmében. És olyan magatartást koldul érte, ami terhes neki. A legkisebb gyöngédséget is megvonta tőle, mert szinte éhen halt nélküle. Azt is anyja engedte meg neki, hogy babráljon a mély tengerjáróval. Apja tudta nélkül. Érdekelte minden szerkezet Apja halálát sokszor kívánta. Valahányszor egy szerencsétlenségről szóló tudósítást látott a holovízióban. az áldozatot mindig behelyettesítette apjával. Részletesen elképzelte az életüket apja ellenőrzése, parancsai nélkül. Anyja teljes kiszolgáltatottságának gondolatától szinte megrészegült. Pontosan emlékezett rá, mit érzett, mikor értesült a szerencsétlenségről: ijedtséget - és megkönnyebbülést. Azt sem merte megfogalmazni eddig, hogy félelme sokkját elsősorban az váltotta ki: mi lesz, ha megtudja valaki, a baleset előtt hozzányúlt a tengeralattjáróhoz? - Hajtóművét szétszedte, és újra összerakta. Értett hozzá. Máskor is megtette. Izgalmas, tilos játék volt. Bizonyos, hogy nem szándékosan idézett elő hibát benne. Inkább javítani akart rajta. Hogy apja meglepődjék, és elismerje ügyességét. Később azonban emlékei összezavarodtak. Annak ellenére, hogy a szerencsétlenség után mindenki vigasztalta, kényeztette, sokszor riadt fel álmából fulladozva, görcsös sikollyal. Azt álmodta, ő zárul be a tenger mély szakadékába guruló, tehetetlen járműbe, sötétség veszi körül, és lassan elfogy a levegője. A szanatóriumi kúrák alatt azonban mindinkább beleélte magát az árva áldozat szerepébe. A halvány neheztelés, hogy anyja elhagyta őt, nemcsak a halálában, hanem életében is különös elégtételt; okozott neki. Most már az is világossá vált előtte, Chriseis miért keltett benne olyan viharos gyűlöletet, s mi okozta végül Galenusszal való meghasonlását, mikor erkölcsi gátjai meglazultak, s értelme elborult. A két alak elhaladt az ablak alatt. A szobából kivetülő fényben hirtelen felismerte bennük az egykori „ördögfiókákat" , Uzumét és Typhont. Ők is segítették a szökésben, Uzumé széles, csontos arcának, tompa szőkeségének így elnyugodva is volt valami ősi módon harcos amazonjellege. Milyen vadul védte őt. Uzumé ütötte le Tennioszt. És Typhon? Ezt a nevet bizonyosan Kalchas akasztotta rá. Ijedt, sovány kisfiú. Olyan, mint ő volt. Uzumé az anyaösztönét éli ki ebben a szerelemben. Elfordult az ablaktól. Nemsokára visszatérhet a tenger magzatvizébe. Végigcsinálja, amit várnak tőle. Azután ... a többi az ő dolga a saját lelkiismeretével. Hiába mondta neki Tenniosz: „Akik meghaltak, azokon már nem segíthetsz. 155

Azokat szolgáld, akik élnek. Nekik fizess.” Vajon bármelyik felelős ember, ép esze birtokában tovább tudna-e élni olyan tettek emlékével, amelyek őt terhelik? Szonin és Szavitri. Mindketten a barátai voltak. Tűnődve figyelt önmagába valami furcsa sejtelemre. Vajon ott találja-e Oannát, mikor visszatér Aquapolisba?

A JÖVŐ ÁRNYAI

Oanna mái sejtette a közeledő eseményeket, csak azt nem tudta, neki milyen szerepet szánt a sors e feléjük rohanó holnapban. Fölöslegesnek érezte magát. Valójában már senki se számolt vele. Nevét áthúzták a „jelenlevők” listáján. Ott várakozott az egymásba szövődő cselekményen kívül. Mindenkitől elszakadt. Önmagától is. Lényének magas lánggal lobogó maradéka a tengerből jött emberhez tartozott, aki elmenni készült valahová, ahová e világból való ember nem követheti. Ember nem. De . . . Az Idegen, aki a Kozmikus Kriptában végbement „összevont lélekérleléséhez”, Orfeusz mitikus nevét öltötte fel, Chriseisszel, apjával és Tenniosszal beszélgetett az Oceanográfiai Akadémia társalgójában. Igazi nevét nem mondta meg senkinek, Furcsa módon nem is kérdezték tőle. Oanna is érezte, szelíd, de áttörhetetlen zárlat tartja vissza tőle. Bizonyos volt benne, hogy a többiek ugyanígy vannak vele. Az agyukban torlódó kérdés megtorpan az ajkukon. Másról beszélnek. Mert ő így akarja. Nem rejtőzésből. Neki nem ugyanazt jelenti az elnevezés, mint nekik. Valami bizalmasabbat és árulóbbat. Érthetetlenül hatalmasat, ami viselőjét nemcsak megkülönbözteti, hanem köti és kényszerítheti. Oanna kívül ült a körön. Nem tudott szabadulni a képzettől, hogy ha feléje pillantanak, keresztülnéznek rajta,, mint a levegőn. Galenus professzor, Chriseis és Tenniosz úgy viselkedtek az Idegennel, mintha egy nem egészen emberformájú, nyomasztóan rangos, átutazó vendéget búcsúztattak volna igyekvő udvariassággal. Kimerítette őket, hogy ismeretlen fogalomnyelvét érteni akarták. Elgémberedtek a folytonos szellemi nekirugaszkodástól, amellyel közelebb kívántak jutni valakihez, aki állandóan egyforma távolságban maradt tőlük. Míg ott volt, a megismerésére törekvő inger csillapíthatatlan gyulladásként égett bennük, de feltámasztotta védekezőösztönüket is. Egész szervezetük elhárító antitesteket termelt a húsukba fúródott, idegen anyag ellen. Már gondolataik takarításáról is lemondtak. Az ellen is hiába tiltakoztak volna, hogy egy röntgenkamrában átvilágítsák őket. - A két életforma valóban nem tartható fenn egyidejűleg - bólintott az Idegen hosszú csend után, amelyben csak három vendéglátójának 156

gondolatai lármáztak. - Túl nagy a különbség a két. alkat között. Ez a feszültség a ma emberének idegzetében veszélyes zavarokat okoz. Ilyen ugrás nincs a fejlődés természetes menetében. Legalábbis nem szabad hogy legyen. Ha két eltérő életszint között mégis létrejön a rendhagyó érintkezés, tragédiák láncreakciója indul meg. „Új érzékszervek kifejlődése szükséges hozzá. Úgy, ahogy a kopoltyú tüdővé alakult; át a szárazföldre lépő élőlényekben” - gondolta Oanna. Azután váratlanul, minden különösebb hatás nélkül felbukkant benne Tymon alakja. Mintha éles sziderionreflektor világította volna meg egész kapcsolatukat, kezdetétől végleges befejezéséig. Viszonyukban Tymon csak behelyettesített benne valamit önmagából, amivel harcban állt kora gyerekkorától kezdve. S valóban Narküsszosz játékát játszotta általa. Ha megölelte, lehasadt másik felével szeretkezett. S most megszűnt benne az egymással testvérharcot folytató részek háborúja. Békét kötött önmagával. Az Idegenre pillantott, aki Chriseis kérdésére figyelt. - És önben milyen hatásokat vált ki ez a rendhagyó pólusérintkezés most, hogy tudja, kicsoda és hová tartozik? - Megnyomorít. Elviselhetetlennek érzem - ismerte be az Idegen. Testi-lelki fogság állapotába börtönöz. Azért kell kilépnem belőle. A kulcsot megszereztem hozzá. Munkatársaim bizonyosan megteremtették már visszatérésem feltételeit. Keresik velem az összeköttetést. - Az ön által dimenziókomputernek nevezett „kulcs”, amellyel a Kozmikus Kripta lakóit megmentette egymás elpusztításától, nem a mi fejlődési törvényeink vagy fejlődési szintünk ellenére fejtette ki hatását? Annak idején ugyanez a ”radiolária-hangszer” csaknem megölte Oannát. A fegyelmezőszanatóriumban nem tartotta veszedelmesnek a használatát? - firtatta Chriseis. - Veszedelmesnek tartottam. Mégis alkalmaznom kellett. Egy nagyobb veszély el ion, amit akaratlanul én idéztem fel. Tenniosz előrehajolt. Ahogy kifejtette előttem, ön emlékszik arra az óceán mélyén végzett kísérletsorozatra, amelyet a mi anyagi világ-egyetemünkkel párhuzamos „antianyag kozmosz antiföldjén” folytattak társaival, hogy felfedezzék saját bolygójuk tükörmását a másik oldalon, és kapcsolatot teremtsenek vele. Földünk létéről számtalan konkrét bizonyítékot szereztek. Úgy, ahogy nekünk is vannak meggyőző, bár egyelőre kevésbé hasznosítható bizonyítékaink az antianyag létéről. E kísérletek során történt az a baleset, amely önt átdobta a tenger „tükörajtaján” a Föld Aquapolisába. - Tenniosz homlokán kidagadtak az erek. Hevült arcán verejték csillant. Mióta sérüléseiből felgyógyult, gyakran szédült. Különösen, ha felizgatta magát. Most is tudta, helyesebben tenné, ha nem bocsátkozna mélyebben e kérdésbe. Valószínűtlen kiterjedéseit úgy sem tudja átfogni. Mégsem volt képes rá, hogy megállítsa saját sziszifuszi lendületét. - A sokk nemcsak emlékezetét homályosította el egy időre, hanem megfosztotta olyan képességeitől is, amelyeket sajátos 157

civilizációjuk évtízezredes érési folyamata fejlesztett ki a szervezetében. Így van? - Így. - Az Idegen szeme tűnődő figyelemmel pihent Tennioszon. Arckifejezésében készenlét árnyéka lappangott. „A szavak mögé is hallgatózik - gondolta Oanna. - És sajnálja őket. Valamiért, amit egyedül ő lát, a többiek nem láthatnak.” - Azután mikor e sokkból felgyógyult, sejtelme bizonyossággá lett folytatta Tenniosz -, hogy a mi anyagi világunk, amely ugyan teljesen párhuzamos az önök antianyag létformájával, az idő egy más pontján, fejlődése sokkal korábbi stádiumát éli. - Ugyanakkor csodálatos perspektívát nyitott előttünk! - szólt közbe Galenus professzor szokatlanul emelt hangon, amely könnyed próbált lenni, de erőltetett volt. „Nyugtalan szorongását takarja vele szegény - visszhangzott Oannában. - Vajon mitől ijedt meg?” - Azt mondta, az ember is eljut ugyanazokhoz az eredményekhez, amelyeket az ön fajtája elért. A mi világmindenségünk minden mozzanatában ugyanazokat a tapasztalatokat éli át, amelyeket önök is átéltek a tenger tükörajtaján túl. Ugyanolyan felismerésekhez jut. Ugyanazokat a tévedéseket követi el. ¡És hasonló módon próbálja orvosolni őket. - Igen! Igen! Erről van szó! - Tenniosz még sohasem szakította félbe Galenus professzort, de most senki sem ütődött meg rajta. - Önnek ma, emlékezete, képességei teljes birtokában, saját történelmükre visszatekintve, ismernie kell a mi történelmünket is. Mert ami nekünk a jövőt jelenti, az ön viszonylatából befejezett múlt! „Hová sodródunk? - szűkölt Tennioszban erőtlenül. - Vissza! Vissza!” De a szoba már megtelt azzal a lámpalázas izgalommal, ami az embereket évezredeken át jövendőmondókhoz, sarlatánokhoz hajszolta. - Volna néhány kérdésem önhöz! Nem mintha hinnék abban . . . pontosabban: nem hinném, hogy el tudnám fogadni a jövő bármilyen valószerű, kész receptjét, mégis . . . - Ez nem hit kérdése. - Az Idegen arcán mosoly suhant át. „Gyermekeknek tart bennünket! - Oanna csak őt figyelte. - S hozzá képest azok vagyunk.” - Hanem? - kérdezte Tenniosz. - Egy matematikai tétel végeredménye sem hit kérdése, ha pontosan állítjuk fel, és jól tudunk számolni. Tenniosz bólintott. - Első kérdésem: beleavatkozott-e történelmünk menetébe azzal, hogy Tymont és vele együtt néhány embert, nem tudom, milyen módon és miféle eszközökkel. önmaguk fölé szöktetett? - Nem. Helyreállítottam a dolgok szükségszerű sorrendjét, amit szándékom ellenére felborítottam. Módszerem azonban nem ellenkezik a természet törvényeivel. 158

- Hogy érti ezt? - tört ki Chriseisből. - Az én dimenziókomputerem legfeljebb abban különbözik az önök mechanizmusaitól, hogy segítségével nem külső térben, puszta vetületként, hanem az idő valóságos kiterjedésében összevontam egy folyamatot. Egészséges csírákat bontakoztattam ki, amelyek ott lappangtak a fertőzött magok között. E beavatkozás nélkül a beteg irány uralkodott volna el az emberekben, mint a gaz az ápolatlan búzamezőn. - Átprogramozta bennük a molekuláris kódot? - Semmi ilyet nem tettem. Önök gyakran lefotografálják egy növény fejlődését a földből kibukkanó első csíra megjelenésétől levelei, virágja kibomlásán át a hervadásáig. Vetítés alatt az összekopírozott képek sorából kimaradnak a napok, hetek alatt végbemenő mozzanatok. A virág nemcsak térben, hanem az idő dimenziójában is a nézők szeme előtt nyújtózik, növekszik, szirmokat bont, majd pillanatok alatt elhullatja őket. Ezt az időben való mozgást, egyelőre mesterséges módon, önök is láthatóvá teszik. Miért ne volna lehetséges ugyanezt a jelenséget véghezvinni a valóságban az ember benső folyamataira átvetítve? - Mert... - Tenniosz szava elakadt. Hátradőlt, mintha valami nagy súlyt a földre ejtve feladott volna egy erejét meg- 1 haladó küzdelmet. - Amit ön mond, részünkre logikai bukfenc. Ellenkezik megismerésünk törvényeivel. Lehetetlen. A mi valóságunkban a vetület mindig vetület marad. - És a jövőnk? - kapta fel az elszakadt gondolatfonalat Chriseis. - A jövőnk, ami a ,,tükörvilágban” már befejezett múlt? Tymon ön szerint sohasem jutott volna el a válság kirobbantásáig, ha létformánkba nem tör be egy idegen áram, ami elsodorta tőle Oannát? - A válság mindenképpen kirobbant volna. Ezt ön is érezte. Ha nem most, akkor később. Tymon előbb-utóbb találkozott volna egy anarchiát okozó provokációval. A környezetével, a világgal való összeütközéseinek sorozata világosan mutatja, értelme milyen kevéssé uralkodott ösztönei fölött. - De Tymon most teljesen átalakult! - Tenniosz lényébe izgalom új árama kapcsolódott. Felállt. Járkálni kezdett. Észre sem vette, beszéd közben milyen széles gesztusokat használ. - Valahol a lénye gyökerében történt benne változás. Káros indulatai kialudtak. - Hirtelen megállt az Idegen előtt. Mutatóujjával feléje szúrt. - Ez azt jelentené, hogy a közbeeső, ijesztő mozzanatok végképp kimaradtak Aquapolis történetéből? - Ki állíthat ilyet, aki ismeri az egyén és környezete kölcsönhatását? Az emberek saját sorsukon túl a közösség megoldatlan problémáinak gyújtószikrái is. Amíg vannak bizonyos hiányérzetek, és az együttélés nemcsak hasznos értékeket, hanem salakot is termel, a szikra nem szükségképpen egyetlen valakiből pattan ki. 159

„Megint gyerekekhez beszél - Oannában úgy születtek ezek a kommentárok, mintha valaki tárgyilagosan, halkan beszélt volna benne. - Próbál valamit megértetni velünk, amit önvédelemből el kell hogy hárítsunk.” - Tymonban kétségtelenül megszűnt ez a veszély - folytatta az Idegen. - Hogyan? „Tenniosz csaknem toporzékol belül” - jegyezte meg Oanna rejtett kommentátora. - Éretté vált. Percek alatt vészelte át az egyébként talán évtizedekig tartó időszakot, mikor éretlenségében salakrobbantó pusztítás eszköze lehetett volna. A hatás, ami érte, tudattalan/a mélységéből felemelte tehetsége valódi szintjére. Önmagánál nagyobb, fontosabb célt adott neki. - Szeme rátűzött Tennioszra. - Ön tudja, mit jelent ez. - Igen, de . . . - Tenniosz pillantása bizonytalanul elrebbent róla. - Értem - mondta az Idegen, s óvatos kézzel rejtőző érzéseikhez nyúlt. - Szeretném feloldani jövőbe kémlelő nyugtalanságukat. Bár saját iszonyodó visszahőkölésük már feleletet ad rá. Bizonyos személyes részletek feltárásától egészséges ösztön tartja vissza a küzdő embert, aki a holnapot mindig jobbá akarja alakítani a mánál. A jövőjük egyébként már itt van a jelenükben. Ahogy a jelenük a múltból nőtt ki. A jövőben éppúgy leküzdik majd a fejlődésükkel járó válságokat, ahogy tegnapjuk veszélyeivel megbirkóztak. Ezek általánosságok, amelyekben megtalálja a helyét minden ember egyéni erőfeszítése. Tekintet nélkül saját, külön sorsára. Dátumokat, események időpontját várják tőlem? Azt, hogy megjósoljam vállalkozásaik jó vagy rossz kimenetelét? Nem teszem. Senki sem adhat pontos formulákat feladataik megoldására. Egyetlen diák sem állná meg a helyét az életben, ha minden vizsgatétele megoldását előre a kezébe adnák. A küzdelemhez szükséges erejüket venném el. Az élethez nincsenek előre elkészített receptek. Erőltetett menet közben, a fejlődés lépcsőfokait egyre magasabbra építve, egyedül önök maguk vonhatják ki tévedéseikből a gyógyító szérumot. Chriseis hátradőlt, szemét lehunyta. Mély lélegzete inkább a megkönnyebbülés, mint a csalódott várakozás sóhaja volt. - Mikor indul? - kérdezte halkan. - Néhány óra múlva.

160

JELBESZÉD KÉT PART KÖZÖTT Senki se figyelt Oannára. Senki se vette zokon, hogy úgy követi az Idegent, mint az árnyéka. Meg sem kérdezték, hová megy. Köszönést sem dobtak utána. Csak Chriseis kísérte tekintetével néhány pillanatig, mintha elsikló párafoszlányt nézne, azután ő is elengedte. „Majd gondolta. - Majd ha roncsként kivetődik valamelyik zátonyra, összeszedem azt a keveset, ami megmaradt belőle.” - Fejét tehetetlenül megingatta. - Mit tehet vele? Mit tehet érte, ha ő maga nem akarja? Az Idegen a laboratóriumba ment, nyomában Oannával. Oanna leült, mialatt a férfi eltüntette kísérletei nyomát. „Hogy az idő sebe nyomtalanul beforrjon utána” - merült fel a lányban. - A Medúzával megyünk? - kérdezte. - Igen. - Ugyanoda, ahová érkezett? - Az a legmegfelelőbb pont. - Tenniosz azt mondja, ha követném, a maga világának küszöbéig sem érkeznék el. Testem a pillanat töredéke alatt atomjaira bomlana. Az Idegen nem nézett rá, és nem felelt. Oanna nyugodt volt. Mert nem kellett döntenie. Hiszen nem volt más választása. Az Idegennek is szembe kellett néznie ezzel. - Ha a mi oldalunkról, a mi eszközeinkkel közelítjük meg az antivilág küszöbét, akkor Tenniosz és a Tudományos Tanács elmélete bizonyosan helytálló - mondta állhatatosan. - De a két kiterjedés közötti pallón, amelyet a maga társai fektetnek a lába elé, miért ne juthatnék át én is? A férfi ráemelte szilárd tekintetét. - Nem vihetem magammal. A kísérleteim alatt kóstolót kapott belőle, miért. - Túléltem. Hozzáedződöm. És nem táplálok hamis reményeiket. De mi is együtt élünk a természet különböző fejlődési fokozataihoz tartozó lényekkel. Szeretjük és védjük őket. Ők pedig szolgálnak bennünket. Kiegészítjük egymást. - Induljunk! - mondta az Idegen, és menekülve elfordult tőle. Oanna követte. Végigsiettek a folyosón. Az állomás előtti öltözőfülkében felöltötték pikkelyes védőruhájukat. - Tudom, azt hiszi, felőrlődnék abban a másik létformában - folytatta Oanna a keszon nyomáskiegyenlítő felvonójában, amely a várakozó Medúzához szállította őket. - És itt nem őrlődöm fel? Az utak bezárultak mögöttem. A szüleim megsirattak, és elszakadtak tőlem. A barátaim úgy tekintenek rám, mint egy halottra. A senkiföldjén nem lehet élni. A férfi szólni akart, de hallgatott inkább. Tanácstalan feszültség örvénylett közöttük. 161

„Meggyőződése, hogy nem vihet magával. És azt is tudja, hogy nem hagyhat itt” - állapította meg Oanna belső kommentátora tárgyilagosan, mikor egymás mellett ültek a Medúza vezérlőasztala mellett. Az Idegen egyenesen maga elé nézett; a műszereket figyelte. Oanna a karjára tette a kezét. A férfi, anélkül hogy feléje fordult volna, határozottan megingatta a fejét. Tehát nem. A holovízió minden mozzanatot feljegyző szeme rögzítette ezt az egyértelmű jelbeszédet. Alakjukat a Föld valamennyi készüléke a nézők elé vetítette. De ami történt, azt az emberek benső életébe tolult plasztikus kép nem tette közelebbi és elfogadhatóbb valósággá. A kíváncsiság még csillapíthatatlanabb ingerré növekedett bennük. S most, hogy a saját törvényeiknek annyira ellentmondó „dolog” eltűnni készült az életükből, megkönnyebbülést éreztek, mintha szervezetük valóban egy veszedelmes vérrögtől szabadult volna meg. Jó volt tudni, hogy saját létformájuk anyagi védőborítása hamarosan összezárul mögötte, s egy idő múlva úgy emlékeznek rá, mintha csak legendaként hallottak volna róla a múlt irtózatos mélységéből.

„AZ IDŐ ÖSSZEFORRT SEBE" Egyedül Chriseis értette meg a két mozdulat teljes jelentőségét. A holovízión ott lebegett előtte Oanna életnagyságúnál nagyobb alakja. Abban az évszázadok előttinek tűnő korszakban, mielőtt az Idegen megjelent Aquapolisban, lányára pillantva mindig valami ijedt, szinte fájdalmas érdeklődés ébredt benne. E mindent átmetsző választóvonal bárdjának lecsapódásáig sohasem érezte, hogy Oanna teljesen különvált tőle. Küzdenie kellett a képzet ellen, hogy valamiképpen még része a testének. Lehasadt róla, kíváncsian elúszik tőle, veszélyes helyzetekbe sodródik néha, de a közöttük húzódó, láthatatlan köldökzsinór fonalán mindig visszatér hozzá. Idegei ugyanúgy rezdülnek, mint az övé. Még gondolatfolyamatait is követni tudta. Szemének sérülten titkolózó kifejezésében saját elhallgatott érzéseit leste meg. Attól a pillanattól kezdve azonban, hogy a tenger ezt az anyagbontó sugárzással telített, ember formájú bombát létformájukba hajította, Oanna régi egyénisége piros lávaanyaggá olvadt szerelme sugárfertőzésében. Emberi kapcsolatai elégtek. Megszűnt önmaga lenni. S amivé koros hevülete átalakította, az az új lény - vagy visszfény? - rohamosan elidegenedett: egész környezetétől. Mintha emlékei is eltűntek volna. Chriseis már nem érezte a húsából való húsnak. A hozzá hasonló keretben csak kísértett valaki, aki egykor hozzátartozott. S erre a rejtélyes módon megsemmisült lányra reménytelen sajgással tekintett vissza. Gyászolta, 162

de már gyógyuló fájdalommal. Képtelen volt azonosítani a Medúza vezérlőasztala mellett ülő, keskeny, hajlékony alakkal. Arca kétségtelenül a tengeri nemzedék sajátos jeleit viselte, de kifejezése, ahogy szemét az Idegenre emelte, s egész lénye fényszomjas halként feléje fordult, ingerült taszítást váltott ki belőle. Megalázónak és nevetségesnek érezte ezt a teljes kiszolgáltatottságot, noha őt magát is megérintette a férfi benső erejének félelmetes vonzása. S tudta, az éppoly kevéssé tehet róla, mint egy radioaktív kobaltdarab. Mikor az Idegen határozottan megrázta a fejét, e tagadó mozdulat tragikus kiúttalansága elektronmikroszkóp alatt figyelt élettani folyamatként világosodott meg előtte. Az Idegen éppúgy nem vihette magával Oannát, ahogy a madár nem ragadhatott fel a légóceánba egy szerelmes halat élettársául. Persze el sem juthatna abba a közegbe. A küszöbe előtt elpusztulna. De Oanna jelbeszédének is igaza volt. A két világ közötti nihilben sem hagyhatta. Miért nem gyógyította meg őt is? Miért nem égette ki belőle az esztelen, reménytelen szenvedélyt, ahogy Tymonban eloltotta az egész közösségre tűzcsóvát vető, beteg lángolást? Nyilván megpróbálta. De Oannában már felemésztett mindent e kórság. Áttételessé vált. Semmi más nem maradt belőle, csak maga a betegség. Milyen áttetsző az arca. Szinte világít. Lekopott róla a mesterséges napzománc. Ilyen kifejezést sohasem látott rajta. Nem fél. Nem remél. Nincsenek feltételei. Van. De meddig? Hogyan élhet tovább egy ember, aki ilyen mértékben feladta önmagát? Az Idegen nyugtalan. Határozatlan. E furcsa embererődön átvonuló érzelmi rezdüléseket ismerte. Hiszen úgy vetődött ki az ő világuk partjára, mint liliputiak közé egy ájult, tehetetlen Gulliver, akit saját kiterjedéseinél körülhatároltabb, hozzá képest szűkké és kezdetlegessé zsugorodott életjelenségek kötöztek a Föld háromdimenziós létformájához. Látta eszméletlenül. Látta a klinikai halálból emlékezet nélküli félöntudatra ébredni. Idegeibe kapcsolódott tanácstalan rémülete, ahogy lassan tájékozódni kezdett „dimenzió-hajótörése” színhelyén. Öt is megrázta a Föld egész lakosságának iszonya, mikor csonkolt hullából újra ép, eleven emberré vált a szemük előtt. Hiányzó végtagjait kinövesztette, mint a gyík. S ezen az iszonyon nem változtathatott a férfi az övékénél is nagyobb megdöbbenése tehetetlenségük fölött, hogy testüket képtelenek újjáépíteni. Sőt a hála sem oldotta fel taszító érzéseiket, mikor megmentette őket a pusztulástól. Hiába volt minden törekvésében jó szándékú, zseniális „óriás”. A szokatlanul erős áram, amely sugárzott belőle, kiégette az emberi idegzet és érzelemvilág vezetékrendszerét. A holovízió képernyője a Medúza útját mutatta. A kis diszkosz alakú jármű már Aquapolis vízi negyede fölött lebegett: közeledett célja felé. Most azonban nem találkozott gyors mozgású társaival s pikkelyes védőruhába öltözött „gyalogjárókkal”. A téren csak az oceanográfia úttörőinek, a tengeri eposzok hőseinek magányos abissziumszobrai tűnődtek talapzatukon. Lábuk körül lomha, hínárhajú szirének, tritonok hevertek. Szájukból különös hangtónusokkal együtt „a vízből keletkező 163

tűz” szikraszökőkútja tört elő. A buja színekben burjánzó vízinövények, korallok, kovaivarú moszatok, tengeri tollak kereszteződéséből komponált élő fák lassan ringtak a víz áramlásában. Hiányoztak az idomított, barna és kék delfinek s a vidám, kíváncsi barátfókák is. Nemcsak az emberi, hanem az emberrel társulásban levő élet is elvonta magát „az anyagi világ végéhez” közeledő s az antivilág küszöbe felé tartó jármű útjából. A Föld lakói fedezékekből, messziről figyelték lélegzet-visszafojtva e több mint kockázatos vállalkozást, amely első ízben is felidézte egy kataklizma minden tünetét. Ki tudhatja bizonyosan, hogy „a zérótól visszafelé kezdődő számsor” kozmoszának pillanatnyi feltárulása nem tör-e olyan szívó, bomlasztó erővel rájuk ezúttal, amely megsemmisíti Aquapolist vagy akár egész életformájukat? A Cousteau tér fölött a Medúza megállt hirtelen. Mint akkor. Az etetőháló üresen lengett alatta. A jármű oldalán levő nyílásból emberalak siklott ki pikkelyes védőruhában. Egyedül. Néhány pillanatra felvillant a Medúza belsejében ülő Oanna is a képernyőn. Ujjai a tárcsák színes billentyűsorán manipuláltak. A járművet el kellett távolítani a veszélyzónától. Chriseis mély sóhajjal hátradőlt. Oanna itt maradt. E gondolat azonban nem megkönnyebbülést, hanem fokozódó nyugtalanságot keltett benne. Az Idegen akarata a vezérlőasztalhoz kötözte? Különben hogyan tudta visszatartani a mágnes az utána szívódó vasreszeléket? Óriási felelősség zuhant rá hirtelen. Szégyenkező bűntudattal figyelte saját ingerültségét. Akármennyire szereti, félti Oannát, érezte, képtelen megbirkózni e feladattal. Barmit tesz érte, csak roncs, elidegenedett nyomorék marad közöttük. A figyelőszolgálat elektronikus szeme újra a színhely felé fordult, amelytől a Medúza gyorsan távolodott. Először a légbuborékok szaporodtak fel az etetőhálóban, amelynek közepén ott lebegett mozdulatlanul az Idegen teste. Nyakán megcsillant a kis kagylószerű dimenziókomputer. A víz teljesen elhomályosult. Forrni, örvényleni kezdett Aquapolis épületei körül. Chriseis élesen felkiáltott a műtermében levő holovízió képernyője előtt. Két tenyerét arcára szorította. Hirtelen még egy alak úszott át a képtéren, és alámerült az etetőháló nyugtalan habzásában. Chriseis érzéseiben gátszakadás történt. Torkából zokogás tört fel. Mindaz, ami elválasztotta egyetlen lányától, ami megriasztotta és feldúlta, eltűnt a gyász óriási fájdalmában. Egész testében remegett. Galenus már ott térdelt mellette, tehetetlenül vigasztalni próbálta, a kerevetre fektette.

164

- Nemcsak azért, mert én sohasem látom többé! - zihálta Chriseis. Ha tudnám, hogy van valahol, és maradt valami reménye... De elpusztult, mielőtt élt volna! A hatalmas sziderion fényszórók fokozatosan elsötétültek a képernyőn, mintha messze sugárzó fénymagjukra fojtogató energiahurkot vetettek volna. A házak falaira, villogó ablakaira títáni árnyék vetült. E baljós, nehéz nyomás, vulkanikus feszültség valamiféle kitörési pont felé közeledett. A nézők szorongva figyelték a már egyszer látott, de éppannyira érthetetlen folyamatot. Súlya mellükre, agyukra nehezedett. Különös féleszméletlenségbe sodorta őket. A sistergő, habzó zúgásból fenyegető moraj gördült elő. Hangereje egyre növekedett. A zavaros, sötét víztömeget vakító villanások hasították át. Újra hallották a hosszú, üvegszerű zenei zendülést, mintha mérhetetlen vastagságú jég- vagy kristálylap tört volna cserepekké. Azután csend lett. Az idegerejüket összezúzó lármát és zűrzavart követő néma mozdulatlanság mély, sötét ürességbe szívta le őket. Egész szervezetük apályba került. Szédültek. Hányinger fojtogatta őket. - Chriseis! - suttogta Galenus, és felesége zokogástól rángó vállára tette a kezét. - Chriseis, nézd! - Hangjában volt valami érthetetlen, Chriseis lénye gyökerét érintő szín. Felnézett, mintha narkózisból ébredt volna. Lassan erősödött a tudatában, hogy a sziderion fényszórók megint nappali ragyogással szövik át a tisztuló víztömeget a holovízió képernyőjén. Az épületek, szobrok, luciferin szökőkutak mind a helyükön vannak. A lámpákat rebbenő halrajok tolongják körül. A figyelőszolgálat elektronikus szeme újra az etetőháló még mindig habzón forrongó vizére irányult. Chriseisnek úgy tűnt, egy pillanatig még látja a két alakot, azután áttetsző körvonalaik feloldódnak, rohamosan eltűnnek az egymáson átrezgő erővonalak mögött. Az etetőháló teljesen üres volt egy ideig, azután . . . ... mintha a víz egyik habzó örvénye szülte volna újjá őket, felmerült a képernyőn Scilla és Arlequin csillogó, fürge halteste, palackorrú, nevető pofája. Hancúrozva közelúsztak a lencséhez, összesimultak és szétváltak, mint akkor, amikor . . . - Chriseis - mondta Galenus halkan. - Ha ők ketten visszajöttek, akkor. . . - Igen - súgta Chriseis. - Igen. - És csendesen újra sírni kezdett. A forrongó víz teljesen lecsillapult. Az éles színvillanások fokozatosan kialudtak, mint mikor óvatosan becsuknak valami keskeny tükörajtót, amely mögött egy szédítően idegen életforma fényforrásai ragyognak. 165

NÉHÁNY SZÓ A SZERZŐRŐL

1. Sokféleképpen osztályozták már a tudományos szabatosságra vágyó, törekvő olvasók és irodalmárok a science fictiont, keresgélve a dobozokat, amelyekbe ennek a mozgékony, változó, folyvást átalakuló műfajnak engedetlen specieseit elhelyezhetik. Az antológiák szerkesztői - például Damon Knight - szívesen csoportosítják ugyan a látszólag egynemű történeteket robotokról. Holdutazásokról, időgépekről, Mars-lakókról, a Jupiter meghódításáról vagy a 2000. év eseményeiről írott elbeszéléseket, de ez a módszer, ez a meghatározás inkább csak a kiadók és szerkesztők dolgát könnyíti meg, és nem alkalmas a valódi tájékozódásra. Mégis van egy felosztás, amelyet komolyabban kell vennünk, szempontjait esetleg el is fogadhatjuk. E szerint a science fiction két nagy csoportra osztható: az axiomatikus-tudományos és a poétikus-társadalmi csoportra. Az elsőre jó példát adnak Verne regényei vagy az újabbak közül Isaac Asimov legeredetibb könyve, az En, a robot. Ebben az író felállítja a robotika „három törvényét- - mintegy axiómákat aztán megvizsgálja, hogy ezek a törvények hogyan állják meg a helyüket különböző feltételek közt, vagyis hogyan viselkednek a pozitronagyú robotok, ha ellentétbe kerülnek a törvényekkel, illetve mi lesz akkor, ha a törvények belső ellentmondásai érvényesülnek. A science fictionnek ez a típusa szívesebben, beszél tudományos és technikai, mint társadalmi kérdésekről, még akkor is, ha egyes képviselői azért vonzódnak a társadalom problémáihoz is. A másik csoportot legtisztábban talán Ray Bradbury novellaciklusa, a Marsbéli krónikák testesíti meg. Bradburyt inkább a társadalmi viszonyok érdeklik - a „morális kérdések, ahogy ő mondta ember és ember kapcsolata, az elidegenedés, a modern körülmények között megnehezedő élet, az érzelmi elsivárosodás, a manipuláció vagy az eltorzulás égető gondjai. Ennek a típusnak a szerzői érzelmesek és indulatosak, röviden líraiak, szeretnek töprengeni az úgynevezett „végső kérdéseken”. Az első csoport írásmódja tárgyilagos, szűkszavú és logikus, a másodiké játékos és színes képekben gazdag. Teljesen tiszta típusok természetesen nincsenek, a legtöbb műben ilyen vagy olyan arányban keverednek a fenti jellemvonások. De jegyezzük meg talán, hogy az utóbbi években előretört a poétikus-tár166

sadalmi science fiction, nagyobb sikereket ért el, jobb műveket adott az olvasóknak. Ha Szepes Mária regényeit kategorizálnunk kellene, azt mondhatnánk, hogy a poétikus-társadalmi science fictionhöz tartoznak.

2. Kezdetben volt a holdutazás . . . Először vitorlás hajókkal, madár vontatta kocsikkal, a levegő felszálló páráival, mágnessel, szárnyas paripával s ki tudja még, mivel kívántak eljutni a Holdra őseink. Aztán jöttek a ballonok, a lakható ágyúgolyók, az antigravitációs anyagok s végül a rakéták. A képzelet kínálta lehetőségek közül az emberiség a rakétát tartotta megvalósításra leginkább alkalmasnak - és íme, az első holdutazók rakétával szálltak le a melankolikus égitesten. Nagyon lemaradva a képzelettől. Mert a képzelet időközben megteremtette a fénysebesség sokszorosával száguldó űrhajókat, s hátukra pattanva bejárta a naprendszert, a tej utat és a világ-egyetemet; találkozott és barátkozott vagy megütközött bogárszemű szörnyekkel, értelmes polipokkal, kocsonyás Vénuszlakókkal, szuperintelligens vagy szubintelligens teremtményekkel, az űr minden rendű és rangú lakójával, beleértve azokat is, akik antianyagokból vannak, és azokat is, akik egyszerűen felfoghatatlanok számunkra. A science fiction egyre távolabb hatolt a térben, egészen az univerzum végéig, és egyre távolabb - a múltba, vagy a jövőbe - az időben. Aztán az íróknak fel kellett figyelniük néhány érdekes számra. A tudósok kiszámították, hogy nincs annyi energia a Földön, amellyel a hozzánk legközelebb eső csillag bolygóját elérhetnénk. Közben előretört a biológia, ketyegni kezdett a „biológiai pokolgép”. Közben a Föld közeli jövője katasztrofális képet mutatott, a jövő belépett mindennapos gondjaink közé. Az írók gyorsan megértették a tényeket. Visszavonultak a tér és idő végtelenjéből, észrevették, hogy a végtelennel nemcsak a, világűrben találkozhatnak, hanem az emberben is. Felismerésüket megerősítette a biológia és a lélektan. Hirtelen divatossá váltak a pszichológia eredményei, az emberi lélek vagy szellem vagy tudat csodái. A tudományos-fantasztikus regényekben megszaporodtak a gondolatolvasók, a gondolatátvivők, az emberi fajta új mutációi, a szuperagyak, a szuperérzékszervek, a különleges (ESP) képességek. Aki a science fictionnek ezzel az áramlatával akarna vitatkozni, az inkább a népmesék sárkányaival, varázslóival, boszorkányaival, vagy Faust ördögével és démonaival szálljon vitába. A csodálatos képességű 167

emberek nem valóságosabbak, mint a fénynél nagyobb sebességű űrhajók. Arra jók, hogy fantasztikus formái legyenek valóságos emberi tartalmaknak, hozzászámítva, hogy a kaland, a csoda és a titok is tartalom, és nem idegen az emberiségtől. A science fiction horizontális terjeszkedése után a mélyfúrások ideje következett. Ha Szepes Mária regényeit kategorizálni akarnám, azt mondanám, hogy a Science fictionnek ehhez a korszerűbb, frissebb, befelé forduló, semmiképpen sem a technika imádatába vesző, lélektani irányzatához tartoznak.

3. Szepes Mária művészcsaládban született, művészek között nőtt fel. Apja korán meghalt, anyja énekesnő volt, nevelőapja filmdramaturg, forgatókönyvíró, később filmrendező, a legtermékenyebb magyar filmrendezők egyike. Munkásságáról komoly elismeréssel beszél a magyar filmtörténet, s a filmlexikonok azt is megemlítik, hogy filozófiai témájú könyveket is írt. Szepes Mária is foglalkozott a filmmel, írt néhány forgatókönyvet, írt néhány regényt, a legutóbbi években pedig néhány, itthon és külföldön egyaránt sikeres ifjúsági regényt. Korábbi művei közül talán legjelentősebb A vörös oroszlán című regénye, amely a halhatatlanságról, az örök élet italáról szóló szépséges középkori legendát meséli el, alakok és sorsok kavargását a Föld nagy színpadán, az idő múlását ábrázolja, bemutatva a kérészéletek mélyén rejtőző örök emberi érzelmeket, gondolatokat, vágyakat. A tudományos-fantasztikus irodalom területére először az 1871-ben megjelent Surayana élő szobrai című regényével lépett. Ez a könyve már sajátos színt jelentett, sajátos vonásokkal gazdagította a magyar tudományos-fantasztikus irodalmat. Különös, sokszor részletező, aprólékos stílusa, képeinek szokatlansága, fantáziájának gazdagsága gyakran meglepte az olvasót. A világ, a jövő világa, amelyet Szepes Mária kedvtelve rajzolt, mindenesetre egészen más volt, mint amit a Science fiction bizonyos típusainál már megszoktunk. A tudomány és technika csodái nem kellékek voltak ebben a regényben, nem is kaptak túlzottan nagy szerepet, nem takarták el a szereplők indulatokban, érzelmekben gazdag személyiségét. A science fictionben oly ritkán megjelenő szerelmet Szepes Mária az emberi életben betöltött helyének megfelelően ábrázolta. De a Surayana élő szobrai figyelmeztetés is volt. Teremtsünk magunknak harmóniát - mondta a regény, mert a technika és a tudomány csak eszközök, és nem varázspálcák problémáink megoldásához. Az embernek fel kell emelnie magát a jövőhöz, és a külső világban megteremtett rendet a belső világban is létre kell hozni. 168

Új regénye, amelyet most tart kezében az olvasó, arra vall, hogy Szepes Mária levont néhány tanulságot előző könyvéből. A cselekmény szerkezete egyenesebb vonalú, a stílus - bár megőrzi értékeit - kevésbé bonyolult. Más a színhely, mások a szereplők, a kötet mondandója mégis hasonlít a Surayana élő szobrai mondandójához. Az ismeretlen dimenzióból érkező férfi lénye polarizálja az elfojtott ellentéteket, kihívja a rajongást és a tagadást, és. ezzel végtelen veszélyek forrásává válik, amelyekről nem is tehet, és amelyekre idegenül néz.. A baj a földi ember indulataiban, billenékeny állapotában van. Erre figyelmeztet a regény, és így tölti be feladatát - azt, hogy ismereteket adjon rólunk, mulatságos vagy veszélyes kalandjainkról, válságainkról és egészségünkről, szellemünk, lelkünk kozmikus méretű végtelenjéről. Kuczka Péter

169

UTÓSZÓ

Biztosra vehetjük, hogy a tenger alatti város - az Aquapolis - az ezredforduló előtt felépül. Persze egyelőre nem lesznek fényes sugárútjai, kivilágított terei; inkább amolyan víz alatti falu áll majd a tenger színe alatt. Lakóinak kalandjai azonban éppoly érdekesek és izgalmasak lesznek, mint Oannáé és Oanneszé. Lebegnek a kék, kristálytiszta vízben, s ha hosszabb útra indulnak, kicsiny tengeralattjáróba ülnek. A fantasztikus regény tehát a megvalósulás küszöbére érkezett, illetve jórészt már meg is valósult. Florida partjai előtt s a Földközitengeren az 1960-as években megjelentek a hatalmas teherszállító hajók, zakatolni kezdtek az emelőberendezések, s hangos lánccsörgéssel, csobbanásokkal merültek a mélybe a gömb alakú, henger formájú acélszerkezetek. Azután könnyűbúvárok merültek alá; irányították a tengerfenék iszapjára ereszkedő szerkezeteket, acélhorgokat kapcsoltak a fémgömbökhöz, s a víz alatt sisteregve működni kezdtek a hegesztőkészülékek. Összeszerelték, helyükre horgonyozták a „víz alatti házakat” melyek azonban inkább valamiféle fantasztikus űrállomásokhoz hasonlítottak. Majd elkészültek a garázsok is, s megérkeztek a tenger alatti közlekedés eszközei, a merülő csészealjak. Működni kezdtek a légsűrítők, a bonyolult klímaszabályozó berendezések, s most már beköltözhettek a víz alatti település első lakói. Többségük biológus volt; az egyik legjelentősebb kísérlet során azzal a feladattal bízták meg őket, hogy tanulmányozzák a közeli korallszirt élővilágát. De nyilván ők is jól tudtak, hogy tulajdonképpen ők maguk a kísérlet tárgyai. A sok millió dollárt nem a rákocskák életének kutatására áldozták. A víz alatti települést azért hozták létre, hogy felderítsék; hogyan képes elviselni az emberi szervezet a mélyben tartózkodást huzamosabb ideig, és hogy meghatározzák az ember víz alatti tartózkodásának feltételeit. Persze legjobb, ha mindjárt eláruljuk, ez távolról sem valamiféle rekord-hajszolás, hanem igen komoly dolog. A kísérletek gyakorlati célok megvalósítása érdekében folynak. Azt már a szép számmal megjelenő könnyűbúvárkodásról szóló könyvekből tudjuk, hogy az emberi szervezet viszonylag jól elviseli a nagyobb vízmélységben uralkodó nyomást. Szepes Mária jól mondja könyvében: lényegében csak nyomáskülönbségekről beszélhetünk, a víz nyomása elviselhető. Ma már búvárok dolgoznak 100 méternél nagyobb mélységekben, azokban a szintekben, ahol az első világháború idején még nem egy tengeralattjáró acélbordázatát összeroppantotta a ránehezedő víztömeg. 170

A búvár azonban nem érzékeli a „rettenetes nyomást” - ugyanis testének mintegy 70%-át víz alkotja, márpedig a víz gyakorlatilag összenyomhatatlan. Tüdejében; pedig ugyanolyan nyomású gáz, illetve gázkeverék van, mint amilyen a külső nyomás. Az automatikusan működő légzőkészülék a fémpalackból mindig a környező víz nyomásának megfelelő gázkeveréket szolgáltatja; így pl. 80 méteres mélységben a búvár kb. 8 atmoszféra nyomású gázkeveréket lélegezbe. A mélységbe való lemerülés viszonylag gyorsan történhet, munkát azonban csak rövid ideig végezhet a búvár a 100 méter körüli szintekben. Sietnie kell a visszatéréssel, hiszen a felszállás egy teljes napnál is tovább tarthat. Szervezete ugyanis telítődött a nagy nyomású gázzal; ha hirtelen emelkedne fel a felszínre, fájdalmas görcsök között pusztulna el. Szervezetében a gáz buborékok formájában szabadulna fel. Az óvatlan búvárral lényegében az történne, amit egy hirtelen kinyitott ásványvizes üveg esetében tapasztalunk. A víz - ahogy felszabadul a. nyomás alól - pezsegni kezd, buborékok jelennek meg benne. Az ember vérében a buborékok görcsöket, halált okoznak. Ezért kell a búvároknak órákon át különböző, „előírásos” vízmélységekben tartózkodniuk, „kizsilipelni” szervezetüket, míg megszabadulnak a nagynyomású gáztól. Idejük túlnyomó részét kínos és hosszadalmas „ácsorgással” kell töltsék, ami - különösképp ha hideg a víz és sötét éjjel van - nem éppen kellemes dolog! S a hatalmas nyomáskülönbség bizony alaposan igénybe veszi a szervezetüket. E problémákat egy csapásra megoldja az „Aquapolis” - illetve annak szerény előfutára, a víz alatti ház, a víz alatti kis település. A heteken, hónapokon át „mélységi házban” tartózkodó búvárok között nyilván nők is akadnak majd; hiszen az első kísérleti, víz alatti házak esetében az egyik „váltás” teljes egészében nőkből állt! Szerelem pedig a víz alatt is lehetséges, így azután biztosra vehetjük, hogy tenger alatti esküvő is lesz. így idővel egész családnak ad majd otthont a gömb alakú acélház . . . De itt álljunk meg! Már túlságosan sokszor írtuk le a „lesz” szót, sokat foglalkoztunk a jövővel, ez pedig a fantasztikus regények íróinak a feladata, mi most maradjunk inkább a jelenben. Arra a kérdésre azonban még felelnünk kell, hogy miért lesz a közeljövőben már oly sok búvárra szükség, ami indokolná az „Aquapolisok” építését? Kezdjük talán azzal, hogy a kontinenseket körülvevő „szárazföldi talpazat” - azaz a 200 méternél sekélyebb vizű „sekélytenger” földünkön összesen majdnem akkora területet tesz ki, mint Afrika. Ekkora, kontinens nagyságú terület vár meghódításra. A sekélytengerek fenekén kőolaj van, méghozzá igen sok kőolaj. Ennek jelentőségét napjainkban, amikor oly sokat olvasunk az energiaválságról - nem kell ecsetelnünk. A tengerfenékről származó kőolaj kiaknázása azonban igen költséges, hatalmas építkezéseket igényel. Hogy hogyan aknázzák ki a kőolajat, az sok mindentől függ. Hisz kőolaj van a fagyos, sarkokat övező tengerek mélyén, s a csodálatosan kék, meleg vizű trópusi tengerek alján is. A víz mélysége pedig néhány méter és több száz méter 171

között váltakozhat. Már javában járják a tengereket az úszó olajfúró berendezések, s a sekélyebb tengerekből már évtizedek óta termelik a kőolajai. A munka java azonban most indul meg; olyan területeken is kutatnak olaj után, ahol a kitermelés nagy költséggel jár, s igen magas szintű technikai felszerelést igényel. Az emberiség mái nem nélkülözheti a tengerfenéken rejtőző olajat; kerül, amibe kerül, felszínre hozzák. De a veszélyek is igen jelentősek. A szárazföldeken mindennapos jelenség, hogy az olajkút kitör, s hatalmas sugárban, ezertonnás mennyiségben szökik fel az olaj. Ha ez a tengerfenéken történik, félóceánnyí vízterületen is elpusztíthat minden élőlényt. Ezért szükséges a fokozott óvatosság; minden csavarnak a helyén kell lennie, minden óvatossági rendszabályt be kell tartani. Persze a nyersanyagok feltárása és kiaknázása- mellett ezernyi más feladat is szükségessé teszi a búvárok jelenlétét; ott dolgoznak majd pl. a tengeri farmokon is. A közeljövőben felépülő „Aquapolisok” tehát inkább víz alatti munkásszállások, mint fényes nagyvárosok lesznek; lakóik életébe azonban mindenképp érdemes egy kissé bepillantanunk. Kezdjük talán a „házzal”. A házak alakja, igen különböző lehet, egy tekintetben azonban megegyeznek. A bejárat, az ajtó alul van, a lábakon álló ház alján. Ezt az ajtót nem zárja vízhatlan retesz, acéllemez: egyszerű kerek nyílás van az előszoba alján, mely kútgyűrűhöz hasonló hengerben folytatódik. A víz nem hatol be a házba, ugyanis az egész ház a búvárharang elve alapján működik. Olyan, mint egy szájával lefelé a vízbe nyomott pohár vagy palack; ebbe sem hatol be a víz, mindaddig, míg fel nem billentjük; ekkor buborék formájában kibuggyan a levegő, s a helyére beáramlik a víz. Az eddig megépült víz alatti házak előszobáját acélrács rekesztette el a külvilágtól. Az építők arra is számítottak, hogy egyik-másik búvár sietősen tér majd haza, esetleg egy emberevő cápa elől menekülve, s akkor jó lesz majd védelmet találni a rács mögött. Ha vendég jön a házhoz, létrán mászik felfelé, s egyszerre kidugja a fejét a vízből; teste a vízben van, feje pedig a „szárazon” - mindez akár 80 méterrel a víz színe alatt! A többi helyiséget már ajtók választják el egymástól; hisz nem kis gond a levegőt állandóan megfelelő hőmérsékleten tartani, a páratartalmat lekötni. Persze a levegő sem közönséges „levegő”, hanem hélium és oxigén keveréke, azaz „héliox” - nitrogén nélkül, ugyanis a nitrogén nagy nyomás alatt káros hatású. A sajátos gázkeverék azonban különös következményekkel jár; a férfiak hangja is magas, madárcsicsergés-szerű. S a dohányosok is bajba kerülnek; a víz alatti házak légkörében nem gyullad meg a gyufa, nem ég a cigaretta. De itt amúgy is tilos a füstölés; túlságosan drága és értékes a levegő, nem szabad szórakozásból szennyezni. A házból - ha az akár 80 méteres mélységben áll is - a búvárok minden előkészület nélkül kijöhetnek dolgozni, úszkálnak a vízben, majd természetesen „kizsilipelés” nélkül vissza is bújhatnak a ház légterébe. Itt persze ugyanolyan a nyomás, mint a környező vízben; ha 172

tegyük fel- csökken a házban a levegő nyomása, akkor a ház alján levő nyílásban emelkedik a víz, az „előszobában” esetleg derékig ér. A behatoló víz biztosítja, hogy a házban nem csökkenhet a levegő nyomása. Ha sűrített levegőt préselnek a ház légterébe, akkor az kiszorítja az „előszobából” a vizet. S ha nyitva felejtenék a sűrített levegő csapját, akkor sem történhet baj; a „felesleges” levegő buborék formájában kitódul a ház alján. S itt mindjárt el kell mondanunk, hogy a „víz alatti városokat”sok helyütt „víz feletti víz alatti városok” fogják helyettesíteni. Ezek talán kevésbé romantikusak, de előnyük, hogy pl. egy hajón is kialakíthatók. így a búvár bárhol leszállhat és felemelkedhet. A szervezet „kizsilipelése” ugyanis úgy is megoldható, hogy a hajóban „túlnyomásos” kabint rendezünk be, ahol a levegő tegyük fel, 8 atmoszféra nyomással nehezedik a búvár testére. Ha a búvár a túlnyomásos kabinban egy légmentesen záró (túlnyomásos levegőjű) liftbe száll, s ezzel ereszkedik alá, akkor minden további nélkül kiléphet a 80 méteres mélységbe, s ugyanígy percek alatt fel is jöhet a hajóra. A sötét tengermélyben végzett munka után a búvár nyugodtan sütkérezhet a felszínen; a napsütést azonban persze csak légmentesen záró vastag üvegfal mögül élvezheti. Ha a túlnyomásos kamrájából hirtelen elillanna a levegő, búvárunk bizony alighanem meghalna. Lehetséges tehát, hogy ez a megoldás elterjedt lesz majd, de nem pótolja a valódi „tenger alatti városokat”. S most fordítsuk figyelmünket a víz alatti városok lakóira; vizsgáljuk meg, hogyan jár-kel (helyesebben mondva úszkál) a tenger alatti lakos? Testük melegét persze többnyire búvárruha óvja, rendes felszerelésükhöz tartozik a búvárszemüveg és az uszony, no meg az „oxigénpalack” is. A vízi tüdő, az „aqualung” hatalmas fejlődésen ment át az utóbbi évtizedekben. Automatikusan a mélységnek megfelelő nyomású gázkeveréket szolgáltat a búvár számára, a mélység változásával változik a gáz összetétele; nagyobb mélységben már nem lélegzik nitrogén-tartalmú gázt a búvár. A régebbi készülékekkel felszerelt búvár minden „kilélegzéskor” hatalmas buboréktömeget bocsátott ki; a legújabb „szuperautomata” készülékek már kiküszöbölik ezt a pocsékolást. A búvár ugyanazt a gázkeveréket lélegzi be újra és újra, a készülék csupán oxigént adagol hozzá, s elnyeli a széndioxidot, no meg állandóan „frissen tartja” a levegőt. Az ilyen készülékkel felszerelt búvár felett már csak néhány kis buborék szállingózik. Alaposan tévednénk azonban, ha azt hinnénk, hogy a lelkes könnyűbúvárok elégedettek a technika e csodájával. Cousteau kapitány meg sokan mások is a „vízi ember” - a „Homo aquaticus” megjelenéséről, kialakulásáról álmodoztak. S álmaik jóval merészebbek voltak, mint a fantasztikus regények íróié. Ebbe most nem mélyedhetünk el, annyit azonban megjegyzünk, hogy tervei között szerepelnek olyan készülékek, melyek segítségével az ember az oxigént egyenesen a vázból nyeri. Ez már tehát valóságos „műkopoltyú”, 173

mellyel bárki korlátlan ideig tartózkodhatna a vízben. S a „homo aquaticus” tüdejét már valamilyen folyadék tölti ki, mert sebészi úton tökéletes vízi élőlénnyé operálták. A „vízi ember” álma éppenséggel nem nevezhető újnak; hiszen nyilván az antik görögök sellői és tritonjai sem voltak elődök nélkül; s a nagy sikerű fantasztikus film „kétéltű embere” sem az egyetlen „halember.” Létezik írói szabadság, s akkor a fantasztikusregény-írói szabadság vagy a meseírói szabadság, szinte határtalan; egy regény értékét nem az határozza meg, hogy milyen mértékben hiteles biológiai vagy technikai szempontból; azzal azonban tisztában kell lennünk, hogy az ember szárazföldi élőlény, és sohasem lesz belőle „vízi lény.” Itt azonban álljunk meg egy pillanatra. Szárazföldi állatok voltak a delfinek és a többi cetek ősei. Fokozatosan alkalmazkodtak a vízben való élethez, s ennek során elcsökevényesedtek hátsó végtagjaik, „halfarkuk”, azaz farkúszójuk fejlődött, ki, ultrahangadásra és felvételre lett szervezetük alkalmas. Ma már olyannyira halszerűek, hogy alig akarjuk elhinni azt - az egyébként vitathatatlan tényt hogy négylábú, talajon futkosó, fára mászó őseik voltak. Ha a delfinek ennyire átalakultak, ugyan miért ne alakulhatna át az ember is? A delfinek ősei alá voltak vetve a kegyetlen természeti törvénynek, a természetes kiválogatódásnak, a Darwin által felismert szelekciónak. Ha a kis delfinős nem bírta a víz hidegét - elpusztult. Ha nem tudott elég gyorsan úszni, s így nem volt képes halat fogni - elpusztult. Ha nem látott jól a víz alatt, s képtelen volt vadászni - elpusztult. Azok a delfinek maradtak életben, amelyek bírták a víz hidegét, s elég ügyesek, rátermettek voltak a vízi életre. A nemzedékek milliói során alakult, változott a delfinek és a többi cetek nemzetsége, míg valóban „hal formájúak” lettek, vízi állatokká váltak, noha tüdővel lélegeznek. Az ember azonban már nincs a természetes kiválogatódás hatalmában. Ha a . búvár fázik - ruhát ölt, víz alatti házba megy. Ha beteg - az orvos meggyógyítja, így tehát az „Aquapolis” lakói sem évszázadok:, sem évezredek alatt nem válnak „halemberekké . Az emberiség tehát a jövőben sem válik két részre; - szárazföldi élőlények vagyunk, s azok is maradunk. Aligha kétséges azonban, hogy az emberiség jelentős része közelebb kerül majd a tengerekhez, óceánokhoz. S most nem csupán azokra gondolunk, akiknek munkahelye lesz a tenger; évről évre többen üdülnek, pihennek a tengerek partjain, mind többen lesznek, akik búvárkészülékkel vagy legalábbis búvárszemüveggel és uszonnyal mennek kirándulni a ,,csend világába”. Farkas Henrik

174