Laszlo Berger. Hazátlanul. Novella 2007

Laszlo Berger

Hazátlanul Novella – 2007

A postás egyedül élt kis lakásában, Kleveben, közel a holland határhoz, és már harminckét napja nem látogatta meg senki. Az első tizennégy napon még remélte, hogy legalább pár percre beugranak hozzá a gyerekei, de aztán a tizenhatodik napon rádöbbent, hogy még nagyon sokáig nem fognak jönni. Tudta, hogy szomorúak miatta, mert magányos és elhagyatott, és nem találja a helyét ebben az országban. A felesége már régen meghalt, és akkor kezdte el számolgatni az egyedül töltött napjait. Minden áldott nap, reggel hétkor lement a közeli közértbe, a főút másik oldalára, hogy tejet és kenyeret vegyen magának, délután négykor pedig a temetőbe ment, ahol a felesége nyugodott. Már évek óta ugyanazt a szakadt bélésű, szürke kabátot húzta fel, ha beköszöntött a tél, és így, a kabátja után ismerte az egész környék. A postás már igencsak öreg volt, magas, hórihorgas, sovány ember, és arcát mély ráncok tördelték piciny darabkákra. A jobb füle alatt és az állán jó pár kisebb-nagyobb szemölcs éktelenkedett, melyekre azt mondta az orvos, hogy valószínűleg a családjából hozta, és addig nem érdemes velük foglalkozni, míg komolyabb panaszokat nem okoznak. Ha állt, vagy ment, a bal vállát egy kicsit felhúzta, ami eredetileg egy rossz szokás volt csupán, és arra az időre emlékeztette, mikor még azon hordta a nagy, fekete postástáskáját. A szokásból azonban idővel tartáshiba lett, és ma, már ha akart volna sem tudott volna másképp menni.

Nagyon fáradt volt az öregember, és nemcsak a teste, de a lelke is megfáradt. Valaha fénylő, csillogóan fekete szemei elhomályosodtak és megszürkültek, mintha elhagyta volna őket az élet, és már csak amolyan fényképezőgépek lennének. - Egy kiló kenyér és egy liter tej. – motyogta magában, miközben remegő kezekkel beletette a kenyeret a bevásárlókosárba. Egy ideje gyakran beszélt magában, mert szüksége volt arra, hogy mondjon valamit. Különben is, ő maga volt a legjobb hallgatója. Na meg halott felesége, akinek ma már sokkal többet elmesélt magáról, mint régebben, mikor még fiatal volt, és büszke. Ha ott állt a sírjuk előtt, ahol már neki is helye volt, valósággal megszállta az alázat. Szívesen állt ott. Néha órákat is, teljesen megfeledkezve sajgó lábairól, melyek ilyenkor estére vészesen bedagadtak a víztől. Lánya minden nap felhívta, legtöbbször a vacsora után, és megkérdezte, hogy van. Ő pedig természetesen mindig azt mondta, hogy minden rendben; hisz mi más is jutott volna eszébe. Mikor kilépett a közértből, érezte, hogy keletről fúj a szél, melyet különösen szeretett, mert emlékeztette sok mindenre, ami régen nagyon fontos és szép volt az életében. Ilyenkor valamilyen titokzatos okból életre kelt benne a remény, hogy talán álmai még legalább részben valóra válhatnak. A remény, mely már annyiszor tartotta benne a lelket, és mely ilyenkor ugyanúgy felcsillant fekete szemeiben, mint mikor húszéves volt. Hideg volt. Összehúzta magán a kabátot, ahogy kaptatott fel a dombra, ahol egy bérházban lakott. Nem szerette ezt a környéket, és minden bizonnyal már rég elköltözött volna valahova Kölnbe, ahol a gyerekei is laktak, ha nem lett volna itt a felesége. De az itt feküdt a közeli temetőben, alig egy pár kilométerre a bérháztól, ahol több mint tíz évet töltöttek együtt. A kertészethez vezető út és a főút kereszteződésénél megint ott ültek a korhadt támlájú padon a naplopó fiatalok, akik az iskola helyett gyakran választották ezt a környéket. Mint mindig, most is bolondozni kezdtek az öregemberrel, de ő nem volt mérges rájuk. A kabátján nevettek, azon, hogy van

képe még a huszonegyedik század Németországában felhúzni egy ilyen rongydarabot, és hogy olyan benne, mint egy hajléktalan koldus. Más járókelők, az idősebbek és bölcsebbek, sem próbálták palástolni megvetésüket, bár olyanok is szép számmal akadtak, akik csak nézték szomorúan. Az ilyenek, a tapintatosabbak és a hasonló cipőben járó külföldiek, már messziről biccentettek felé, sőt néha beszélgettek is vele pár szót az időjárásról, a holland árakról, és a közelgő karácsonyról. Az öreg komótos léptekkel felment a dombra, a bérház második emeletére, és megkövült arccal csukta be maga mögött kicsiny lakásának ajtaját. Kétszer is rázárta kulccsal, mert bár tudta, hogy hozzá nem törne be senki, hisz a környékbeliek közül mindenki tudja, hogy nincs semmije, úgy vélte, nem kell az alkalmat megadni a tolvajoknak. Letette a bevásárlókosarát a konyhaszekrényre, aztán levetette a cipőit, felakasztotta a kabátját a fogasra, és leült a nappaliban, a Tv-vel szemben álló nagy szürke fotelba. Mint mindig, ha hazaért a boltból, most is vagy egy órát üldögélt ott, nézve a vitrinben porosodó emléktárgyakat, és a falon függő hat képet. Az egyik a felesége fényképe volt, fekete keretben, melyet az elmúlt években már többször is kicserélt, kiválasztva egy-egy másikat a családi albumból, hogy ezzel is felfrissítse egyre gyorsabban homályosuló emlékeit. A második és harmadik a fiáról és a lányáról készült. A következő két fényképen, melyek sokkal nagyobbak voltak az előzőeknél, két kis unokája volt látható, akiket ma már mindenkinél jobban szeretett. Végül, a hatodik kép egy festmény volt, és egy élettelennek látszó, sivár pusztaságot ábrázolt, gémeskúttal, és csodálatosan megválasztott színekben pompázó naplementével, a háttérben. Nem messze ettől a festménytől, közvetlenül a vitrin felett, egy kis kereszt lógott, a megfeszített Jézus fémszobrocskájával. Mosolyogva tekintett végig a képeken, aztán fáradt szemei megpihentek a kereszten. Később, mikor már egy kicsit összeszedte magát, kiment a konyhába, és megreggelizett. Csak keveset evett. Egy pár hónapja nem volt igazán étvágya, de nemigen foglalkozott vele, mert úgy gondolta, ez is csupán az öregedés egyik

kellemetlen velejárója, ahogy az is, hogy néha fél éjszakákon át álmatlanul forgolódik az ágyában, és gondolatai valahol a régmúltban kalandoznak. Ezzel szemben, nappal gyakran elbóbiskolt egy pár órára, általában az étkezések után. Így volt ez ma is. A nagy szürke fotelben aludt el, felhúzott vállakkal és előrecsukló fejjel. Vasalatlan ingének gallérja félig eltakarta ráncos arcát, és ha nem horkolt volna, olyan halottnak tűnt volna, mint az a pusztaság a festményen. Bal keze a széke mellett álló zsúrkocsin nyugodott, és ujjai egy műanyag pohár széleire tapadtak. Délben arra ébredt, hogy csengettek. Kinyitotta a szemeit, de jó ideig eltartott, míg teljesen magához tért. Álmaiban valahol nagyon messze járt. - Megjött az ebéd. – mondta az öregember fennhangon, és feltápászkodott, hogy behozza a lépcsőházból a műanyag ételhordót, kiöntse belőle az ételt egy másik edénybe, elmossa, majd visszategye a villanyóra szekrénykéjébe, ahonnan másnap a kifutófiú majd magával viheti. Miután végzett, elmosogatott, megmelegítette az ételt a mikrohullámúsütőben, és megebédelt. Valósággal úgy kellett magába erőltetnie a számára idegen ízű káposztát, és a barna szósszal leöntött gombócokat. Szinte sosem ízlett neki az étel, de megette, mert tudta, hogy ennie kell, ha még meg akarja valósítani utolsó nagy álmát. Na meg a lányának sem akart minden este hazudni, ha az felhívta, és megkérdezte, mit evett aznap. Ebéd után kivett a hűtőszekrényből egy üveg sört, és visszatért vele a nappaliba, a szürke fotelba. Bekapcsolta a tévét, hogy megnézze a déli híradót, és közben élvezettel iszogatott. Az utóbbi hetekben, a német tévében is sok szó esett 1956-ról, a magyar forradalomról, mely sokak szerint az első és talán legnagyobb sebet ütötte annakidején a kommunista diktatúra rendszerén, és az orosz megszállók megdönthetetlennek tűnő birodalmán. Ötven éve volt, hogy a magyarság páratlan bátorsággal ellenszegült a kegyetlen hódítóknak, és megpróbálta kivívni hazája függetlenségét. A kétarcú nyugati demokráciák pedig tétlenül nézték, és hagyták, hogy ez a kis nép elvérezzen az orosz túlerővel szemben. Nemhogy nem segítettek neki, de a háta mögött még el is

árulták; biztosították ugyanis az orosz elnyomókat arról, hogy azok bármit tehetnek, mert ők nem fognak beavatkozni. „Ez az, amiről persze még ma sem beszél ez a világ – gondolta az öregember. – Arról, hogy 1956 a nyugati demokráciák teljes csődje, és hazugságaik világos megnyilvánulása is volt. Akkor kiderült, hogy mit is várhatunk tőlük ténylegesen. Világosan kiderült, és mégis, máig hiszünk nekik. Csak én nem hittem soha nyájas hazugságaiknak, mert én ott voltam akkor, és láttam, amik történtek.” Kikapcsolta a tévét, meghúzta a sörösüveget, majd felállt, az ablakhoz ment, és behúzta a függönyt. A félhomályban levetkőzött, és lefeküdt a díványra, melyen délutánonként aludt. Magára húzta a pokrócot, feje alá göngyölte az ingét, és nemsokára elnyomta az álom. Álmában megint nagyon messze járt, Magyarországon, a Kárpátmedencében, a Pusztán, ahol elkápráztatta a puhán remegő aranyszínű naplemente; aztán a Kárpátok magas, fehérlő bércein, meg a nagy, elnyúlt hegyeken. Az utóbbi hónapokban mindig arra járt, ott, abban a meseországban, minden délután és minden éjszaka, hallotta a rónán vágtató lovak patáinak dübörgését, és látta a tekintélyes székely-kapukon áthaladó parasztszekereket. Álmaiban a Turul hátán repült, a Történelmi Magyarország határai felett, néha a nyugati, néha a keleti szelekkel szemben. Általában akkor ébredt fel, amikor körberepülték az országot, és ismét megérkeztek a Vereckei-hágóhoz, ahonnan mindig útnak indultak. A hatalmas ragadozó madár itt leszállt, ő pedig lemászott a hátáról, és leült arra a sziklára, ahonnan lenyűgözően szép látvány tárult elé nyugatnak, és melyet Árpád népeinek is látniuk kellett annakidején, immár több mint 1100 éve, mikor hosszú vándorlásaik után végre hazaértek újra, Szent Földjükre. Mert hogy a Kárpátmedence mindig is a magyarság ősi otthona volt, azt szintén álmaiban mondta neki egy hajlott hátú, fehérszakállú öregember. A feleségéről már évek óta nem álmodott, sem pedig azokról a nőkről, akiket élete során ismert. 1956-ról sem álmodott, a puskatüzekről, a tankok

ágyúinak dördüléséről, a rommá lőtt budapesti házakról, a felvonuló tömegekről, és a hatalmas Sztálin-szobor ledöntéséről. Hirtelen, minden átmenet nélkül, magától ébredt fel, délután három után, ahogy szokott. Feltápászkodott, bizonytalan léptekkel az ablakhoz ment, és félrehúzta a sötétítő függönyt. Hunyorogva kémlelte egy ideig a szemközti ház teteje felett az eget. „Ma már nem fog esni – gondolta elégedetten. – Hála Istennek. Ma tényleg muszáj kimennem az asszonyhoz, mert fontos mondanivalóm van neki. Akár esik, akár nem, mennem kell; de szerintem nem fog esni.” A fürdőbe ment vizelni, aztán megrázta összegyűrt ingét, és magára vette. Ez a lakás mindig nagyon jó meleg volt. Ezt szerették benne a legjobban, ő is, és a felesége is. Ha otthon volt, szívesen ledobott ugyanis magáról mindent, és csak egy szál trikóban és alsógatyában volt. Most viszont mennie kellett, így felhúzta a nadrágját. Beszélnie kellett ma az asszonnyal, és tudta, hogy nem halaszthatja tovább. - Hiába, vannak dolgok, öregem; amit az embernek meg kell tennie – mondta félhangosan. – Dolgok, amiket nem vállal át tőled senki más. Magára kapta a kabátját, és pár perccel később már ballagott is délnyugatnak, a kis vasúti híd felé, mely alatt ha átvágott, sokkal előbb a temetőhöz ért, mintha a főút felé körbement volna. Kicsit előbb indult a szokásosnál, de nem bánta, hisz ma több időre volt szüksége. Mire a vasúti hídhoz ért, már teljesen felébredt, bár az álmait még mindig magával vitte, mint valami kellemes, de mégis zavaró terhet. Tulajdonképpen így is meg kellett volna kerülnie a temetőt, ezúttal a másik irányból, de az évek alatt megismert egy-két olyan eldugott helyet, ahol az egyszerű drótkerítés nem volt teljesen rendben, és ahol innen is bejuthatott. A híd után nem sokkal le kellett térnie a keskeny betonútról, melyen gépkocsival egészen a Holland-Restaurant-ig fel lehetett jutni, és úgy száz métert kellett mennie a szántóföld szélén, a kerítés előtt magasodó tekintélyes fenyőkig. Ezek mögött húzódott az a cserjés, mely a kerítésen tátongó félméteres lyukat eltakarta. Valószínűleg csak igen kevesen

tudtak erről a titkos átjáróról, és azok is nagyon óvatosan bántak vele, mert a temető gondnokai vagy két éve nem vették észre. Ő is úgy tett, mintha csak kirándulna, túrázna a földek és erdők szélén, és mielőtt bemászott volna a cserjés mögé, mindig gondosan körülnézett, nem látja-e meg valaki. A temetőbe jutva gyorsan a kis kavicsokkal leszórt ösvényre jutott, mely egyenesen a felesége sírjához vezetett. Nagyon egyszerű sírja volt az öregember feleségének. Ő akarta így, még mielőtt meghalt. Az öregember pedig azt tette, amit az asszony akart. Kis fakeresztet állíttatott a fejvégre, melyen csak a név és az évszám állt, és ültetett a sírra egy mutatós futónövényt, mely teljesen befedte azt, és megakadályozta, hogy elszaporodjon rajta a gyom. De a kőkereten kívül semmilyen kő- vagy márványfedél nem került rá, és így valahogy természetesebbnek tűnt, mint a környező sírok rideg betonrengetege. Ami az öregembernek a legjobban tetszett benne, az az elhelyezkedése volt; egészen a temető leghátsó zugában, a fenyők tövében, a kis erdősáv szélén, alig tíz-tizenöt méterre a drótkerítéstől. Mikor az öregember négy óra után pár perccel odaért, már szürkült az ég, és a fák ágai összefolytak a szemei előtt, mintha egy romantikus hangulatú tájfestményt látott volna. Jó ideig némán állt a sír előtt, és csak nézte a fákat, a kusza futónövényt, és a kis fakeresztet. Aztán a torkát köszörülte, mielőtt megszólalt. - Szervusz, drágám… - kezdte. – Ma kicsit előbb jöttem, mert rengeteg mondanivalóm van, és te is tudod, hogy legkésőbb hatkor mennem kell újra, mert addigra teljesen besötétedik. Nem mintha félnék a sötétben, pláne akkor, ha te is itt vagy velem… De nem akarok feleslegesen botorkálni a sírok között, mert öreg vagyok már, és ha elesek, a csontjaimat töröm. Tudod, Anna, nem jó öregnek lenni, nem bizony. Az embernek mindig van valami baja; egyszer itt fáj, egyszer ott, meg már nem is igen tudok mit kezdeni magammal. Érzem, hogy évről-évre kevesebbet bírok, és egyre inkább nehezemre esik a gondolkodás. A gyerekek jól vannak, de mint mindig, mostanában is nagyon elfoglaltak, sokat dolgoznak, és előreláthatólag karácsonyig nem jönnek erre. Tudom, te már rég

elküldtél volna a közelükbe, valahova Kölnbe, és azt mondanád, hogy elég, ha havonta vagy kéthavonta egyszer meglátogatlak; de hidd el Anna, nekem az semmiképpen sem lenne elég. Biztosan gyakran untatlak azzal a sok butasággal, amit itt összehordok, de tudom, hogy te legalább megértesz, ahogy azt mindig is tetted. Egyszerűen szükségem van rá, hogy elmondhassam neked mindazt, amin az eszem jár; mármint az, ami még megmaradt belőle. Tudom azt is, hogy nem szabadna annyit gondolkoznom a múlton, hisz mindig mondtad, hogy túl sokat gondolkozom; de légy velem őszinte, Anna, mim marad még, ha már emlékeznem sem szabad? Tulajdonképpen nem is gondolkozom sok mindenről, hisz hónapok óta minden egyes nap csak ugyanaz jár az eszemben, de az annyira leköti az energiámat, annyira behálózza életem minden piciny részletét, hogy még az álmaimban sem szabadulok tőle. Már mondtam neked, hogy valami megoldást kell találnom erre az egész szituációra, amibe annakidején kevertem mindkettőnket, mikor rávettelek, hogy gyere velem. Több mint ötven év telt el azóta, egy egész élet. Az egész életünk, Anna. Az öregember elhallgatott, mert alig pár méterre tőle egy talpig feketébe öltözött öregasszony ment el, virágcsokorral a kezében. Nem akarta, hogy meghallja, hogy egy idegen nyelven beszél, mert abból már elég baja volt az elmúlt ötven évben. Nem mintha szégyellte volna az anyanyelvét, de itt a legtöbben úgy tartották, hogy szégyellnie kellene. Még mindig keletről fújt a szél, szürke felhőfoszlányokat kergetve az égen. - Tudom, te mindig is mondtad, de én nem akartam elhinni – folytatta az öregember, mikor újra egyedül maradt. – Elégszer mondtad, hogy nem helyes, amit teszünk. De én sajnos gyáva voltam, és talán még nem is az volt a legnagyobb bűnöm. Mikor azonban már mehettünk volna, anyagi okokból maradni akartam. Igen, az volt a legnagyobb vétkem! Ezért kellett örökre itt maradnunk mindkettőnknek. Hacsak… Nem tudom, hogy kezdjem. Hacsak meg nem valósítom életem utolsó álmát, és haza nem térünk.

Lehajtotta a fejét, és hosszú időre elhallgatott. Összekulcsolt kezekkel állt ott, figyelte a szél halk susogását, és egy távolban felhangzó mentőautó szirénáját. - Igen Anna, hazamegyünk, úgy döntöttem – mondta aztán, valamitől hirtelen felbátorodva. – Ha rajtam múlik, hazamegyünk. Vagy most, vagy már tényleg soha többé. Végre elérkezett számomra is a megfelelő idő, mikor mindent, ami ide kötött, el tudok ereszteni. Semmire nincs már szükségem, csak arra, hogy otthon legyünk újra, és érezhessem bőrömön a pannon szeleket. Én sem bírom tovább Anna, tényleg nem bírom tovább. Ne haragudj, hogy nem előbb döntöttem így! A gyerekek miatt pedig ne izgulj, meglátogatnak majd bennünket ott is, ha akarnak. Eddig sem nagyon erőltették meg magukat, ami a látogatásokat illeti. Ági ugyan naponta rám csörög, de ezt akkor is megteheti, ha ezer kilométerre leszünk tőlük. Persze most biztosan azt kérded, hogy akarlak hazavinni? Nos, majd meglátod. Már mindent pontosan megterveztem, és holnap megyünk. Szándékosan nem beszéltem neked eddig róla, mert gondoltam, csak idegeskednél. Mindent a legkisebb részletekig elterveztem, és ne félj, sikerülni fog. Nem várhatunk tovább, Anna, mert ha túlságosan megöregszem, már késő lesz. Érzem, hogy évről-évre, sőt hónapról-hónapra kevesebb az erőm. Felemelte a kezeit, és a sír fölé tartotta. Döbbent arccal nézte, mennyire remegnek azok, és mennyire kidomborodnak rajtuk az erek. Mintha valami számára teljesen idegen tárgyat látott volna. - Ezek a kezek – mondta. – Egy ideje nagyon megváltoztak. Egyszerűen nem tudom megállítani őket. Olyan, mintha önálló életre keltek volna, és nem is hozzám tartoznának. Félek, hogy már nincs messze az idő, mikor teljesen elvesztem felettük az uralmam. Akkor pedig nem fogok tudni írni, vagy autót vezetni, és akkor ki visz bennünket haza, Anna? A gyerekek biztosan nem. Rájuk ilyen szempontból nem lehet számítani, mert nekik már sajnos itt van a hazájuk, és még túl fiatalok ahhoz, hogy igazán megértsék, mit érzünk. Hogy is érthetnék, milyen nehéz volt itt az életünk, így hazátlanul? Nem, ők tényleg nem

érthetik ezt. Ezért tudom, hogy csak magunkra számíthatunk, ha még egyszer valaha haza akarunk jutni. Hisz gondolj csak bele, Anna; mit is keresünk itt ötven éve, ezen az idegen és számunkra ellenséges földön, ahol sosem fogadtak el bennünket igazán, és a mai napig Ausländer1 maradtunk? Te aztán tényleg tudod jól, milyen negatív mellékíze van itt ennek a szónak! De jaj, mit is beszélek; hát persze hogy tudod, hisz nem te, hanem én voltam mindig az a bolond, aki féltem hazamenni. De ez már a múlté, hidd el! Vén napjaimra megértettem, hogy egy embernek sosem szabad félnie, hazamenni. Ezután minden más lesz. Hazamegyünk. Összehúzta magán a szürke kabátot, mert hirtelen fázni kezdett. Lehet, hogy a levegő hűlt le megint, miután a horizonton lebukott a vörös Nap, de az is lehet, hogy a hideg ezúttal valahonnan belülről és mélyről jött. Egész testében megborzongott. - Nemsokára újra itt a karácsony, Anna – mondta. – Addigra túl kell lennünk az egész cirkuszon, a költözésen, és mindenen. Gyorsan be kell rendezkednünk új otthonunkban, hogy méltón ünnepelhessünk. Tudod, mennyire szeretem a karácsonyt. Holnap éjjel érted jövök… Kicsit úgy, mint a mesékben. De ne félj, minden rendben lesz! A gondnok este kilenc után bezárja a főkaput, és hazamegy. Semmit sem fog megtudni az egészből. Senkinek sem szabad megtudnia semmit! Elvégre ez csak a mi kettőnk ügye, nem igaz? Ha minden rendben megy, holnapután este már otthon leszünk, az új házunkban. Persze te még erről sem tudsz, mert nem akartalak túl korán felizgatni vele, de képzeld csak; vettem magunknak egy kis házat Nagycenken, a faluban, ahol egész gyermekkoromat töltöttem. Neked is tetszeni fog, biztos vagyok benne. Alig ötvenezer euróba került, ami ugyebár itteni viszonylatban igazán nem nagy pénz egy házért. Maga a ház kicsi, de a fényképek alapján nagyon aranyos. Ami pedig a legfontosabb, hogy egy több mint háromezer négyzetméteres terület tartozik hozzá; melyből, majd ha ott leszünk, egy szép parkot csináltatunk. Kivettem az összes spórolt pénzünket a bankból, amit eddig a gyerekeknek gyűjtöttünk, mert úgy gondoltam, csak jót teszek vele, ha a nagyobbik részét egy

ingatlanba fektetem. A halálom után amúgy is mindenünk az övék lesz. A nyugdíjamat már a jövő hónaptól átutalják egy ottani bankszámlára, és az egész csak pár euróba fog kerülni. Nagyot sóhajtott, mint aki megkönnyebbült, és lehunyta a szemeit. Úgy állt ott a szürkületben, mint egy szobor; tökéletesen beleolvadva a temető merev némaságába. - Hát igen, Anna, ilyen egyszerű volt – folytatta. – Holnap délután kettőre megyek az Europcar nevű autókölcsönzőbe, ahol egy Volkswagen-kisbuszt béreltem egy hétre. Aztán éjjel érkezem majd, mint a tolvajok… És indulunk. Mennünk is kell, mert délután négyre jön a Wohnungsgenossenschaft2 egyik megbízottja, hogy átvegye tőlem a bérlakást. Három hónapja mondtam fel. Tudom, most azt kérdezed, hogyan voltam képes mindezt az utolsó pillanatig magamban tartani, mikor egyébként mindent a legkisebb részletekig elmesélek neked. Persze, így első hallásra valószínűleg furcsán és hihetetlenül hangzik, de valahogy éreztem, hogy így a legjobb. Minden bizonnyal ez lesz az utolsó nagy vállalkozás az életemben, és ezt még egyedül kell lebonyolítanom. Rendbe akarok hozni vele mindent, és végre helyükre akarom tenni a dolgokat. Csak így nyugodhatok meg, és csak így mehetek végre tiszta szívvel hozzád, ha a Jóisten megengedi, és eljön az idő. Lehajolt, és óvatosan meghúzogatta a buja futónövény szárát. Aztán egy marék földet morzsolt szét az ujjai között. - Szerintem nem lesz túl nehéz a dolog – mondta. – Érzem, hogy menni fog. A nagycenki házat is már egy hónapja vettem, egy soproni ingatlaniroda közvetítésével, melynek munkatársai még a földhivatalnál is mindent elintéztek a számomra, úgyhogy oda sem kellett utaznom. Fantasztikus, hogy ma már ezen az Interneten keresztül milyen egyszerű mindent elintézni. Pár évtizede az ilyesmi még teljesen elképzelhetetlen volt. Úgy döntöttem, hogy a bútorok közül csak a szürke fotelt és a díványt visszük, mert azok még kényelmesen beférnek a buszba. Persze én is tisztában vagyok vele, hogy illegális, amit csinálok, hisz halottakat nem lehet csak úgy kiásni és máshova temetni, és előbb a

hatósságokhoz kéne egy kérvényt benyújtanom. Őszintén szólva azonban semmi kedvem hónapokat várakozni az engedélyre, utána pedig sok ezer eurót fizetni a különleges szállításért. Annyiba kerülne, hogy rámenne az egész maradék pénzünk. Nem lesz szükség semmire, csak a kisbuszra. Hosszú időre megint elhallgatott, és lehajtott fejjel maga elé meredt. Aztán egy pillanatra széttárta a karjait, és úgy folytatta: - Tudom, tudom, ez neked természetesen nem tetszik, mert te mindig a teljes becsületesség és tisztesség megtestesítője voltál, aki arra várt, hogy a Jóisten majd megoldja a gondjainkat. Én azonban ebben sosem hittem, és azt vallottam, hogy minden ember a maga sorsának kovácsa. Nem tagadom, én is az voltam; és ezért kell most mindezt a lelki nyomort végigjárnom… Na de holnap éjjel majd érted jövök. Hirtelen megiramodott a drótkerítésen tátongó nyílás felé, és anélkül, hogy egyszer is hátranézett volna, egész a betonútig sietett. Ott körülnézett, zsebre dugta a kezeit, és lihegve sétált hazáig. Másnap délig aludt. Pontosabban addig maradt ágyban, mert nagyon ki akarta pihenni magát. Pontban tizenkét órakor megszólalt a rádiója, és egy kellemes női hang elmondta a híreket. Feltápászkodott, és az ablakhoz ment. „Na, ma hiába vártak a közértben” – gondolta. – „És azok a naplopó suhancok sem fognak többet csúfolódni rajtam. Nem, végre vége az uralmuknak!” Hirtelen megtorpant, mert a bemondónő éppen Magyarországról kezdett beszélni. Arról, hogy a magyar fővárosban súlyos zavargások törtek ki, és az utcákon sok ezer ember követeli a miniszterelnök lemondását. Az öregember ugyan nem sokat értett az egészből, de mikor meghallotta, hogy a tömeg rázendít a magyar himnusz éneklésére, elérzékenyülve ült le a foteljába. Aztán gyorsan felállt, vigyázzba vágta magát, és a végét még a tüntetőkkel énekelte: „Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt…” A közvetítés itt megszakadt, a bemondónő más témába kezdett, az öregember pedig a fürdőbe ment, hogy lezuhanyozzon. Utána egy darabig még pakolt, majd félkettőkor taxiba ült, és elvitette magát az Europcar klevei

kirendeltségéhez. A kisbusz kulcsát átadó személyzet nagyon alaposan megvizsgálta a papírjait, és a bankját külön felhívták, hogy a kreditkártyája hitelességéről és az elegendő fedezetről meggyőződjenek. Az öregember magában ugyan kicsit bosszankodott ezen, de rég megtanulta már, hogy ő itt csak egy külföldi, akinek nincsenek valós jogai. Ezért aztán leült az egyik székre, türelmesen kivárta, amíg hárman is megvizsgálják a papírjait, hangosan betűzgetik és próbálják kiejteni a nevét, és a homlokukat ráncolva, gyanakodva mustrálgatják. - Uram, hogy ejtik a névét? – szólította meg az egyik hölgy, akit a kollegái nyilvánvalóan segítségül hívtak. – Hova kíván utazni a kocsival? Az öregember feltápászkodott a székről, lassú léptekkel a pulthoz ment, és halkan válaszolt: - A nevemet „Erdélyinek” ejtik, és hogy hova megyek, az az én dolgom, azt hiszem. - Igen, persze, Erd… Erdeli úr, csak fel akartam rá hívni a figyelmét, hogy ha az Európai Unió országain kívülre akar menni, akkor… - Nem akarok az Európai Unión kívülre utazni – vágott a szavába az öregember, továbbra is teljes nyugalommal. – Ha úgy gondolják, bérelhetek máshol is kocsit magamnak, és holnapután az egyik újságban olvashatnak majd arról, milyen diszkriminációnak vannak kitéve önöknél a becsületes külföldiek is… - Ne haragudjon, uram, de tudja, hogy… szabadkozott a középkorú hölgy. - Nem tudok semmit! – állította le ismét az öregember határozottan. – Nem tudom, hogy miért kell nekem ezt elviselnem maguknál, több mint ötven év itttartózkodás után, német állampolgárként. Mi a bajuk velem tulajdonképpen? Az, hogy magyar vagyok és magyar a nevem? Ezt csinálják az amerikaiakkal, vagy a franciákkal is, vagy csak a magyarokat részesítik ilyen különleges bánásmódban? Adok maguknak még öt percet, hogy kiadják nekem a megrendelt kocsit, és ha nem teszik, az első utam a Die Presse, vagy a Spiegel szerkesztőségéhez vezet, esküszöm. Nincs időm itt megvitatni önöknél a múltamat, mert sietnem kell.

- A kocsit tehát Bécsben kívánja leadni, nem igaz? – kérdezte a hölgy. – Ezt mindenképpen tudnunk kell, mert ha… - Igen, a kocsit Bécsben fogom leadni. – válaszolta az öregember, és letörölte homlokáról a verítéket. Nagyon megviselték már az ilyen incidensek, mert mióta nyugdíjban volt, és visszahúzódva, magányosan éldegélt, elszokott tőlük. Postásként gyakran érték hasonló atrocitások, megvádolták azzal, hogy beleolvas mások levelébe, kémkedik, kiszedi a borítékokból a pénzeket és más értéktárgyakat, meg hasonlók. De akkor, jó tíz-tizenöt éve még volt ereje és idegzete, hogy megvédje magát. Most azonban már csak egyet akart; valahogy hazajutni ebből az idegen országból. - Rendben van uram – mondta a hölgy, és a papírjaival együtt kiadta neki a kisbusz kulcsát. Kollegái a háta mögött összenéztek egymással, de nem szóltak semmit. A fenyegetés és az állampolgári jogokra hivatkozás most is megtette a hatását. Az öregember már nagyon jól ismerte őket. Egy fiatalember kikísérte az autókölcsönző parkolójába, és együtt felírták a kilométerállást. Aztán egyedül hagyta, és az öregember fellélegzett. Ha csak belegondolt, milyen nehéz is lett volna a helyzete, ha nem kapja meg a kocsit, megborzongott. Hisz felmondta a lakást, ma délután át kell adnia, és már a két gyülekezeti ismerőst is odacsődítette az evangélikus egyházból, ahova a felesége járt, mikor még élt, és akik az asszony halála után felajánlották neki, hogy ha segítségre van szüksége, nyugodtan forduljon hozzájuk. Ez volt az első alkalom, hogy élt ezzel az ajánlattal. Beült a kisbuszba, és beindította a motort. Nagyon régen nem vezetett már autót, de tudta, hogy olyan ez, mint a biciklizés, sosem lehet igazán elfelejteni. Összeszedte hát minden bátorságát, bekapcsolta a biztonsági övet, és elindult. A kuplunggal még volt egy kis problémája, de mire a lakótelepre ért, már belejött, és valósággal élvezte a dolgot. Leállt a ház bejárata előtt, és nagyot köszönt a bámészkodó, szájukat tátó szomszédoknak, akik eddig észre sem nagyon vették, és akiket nyilvánvalóan nagyon meglepett, hogy ilyen csendben és titokban felmondta a lakását. Most

persze hárman is az ajtókban csüngtek közülük, és nagyhangon kérdezgették, hova költözik, és miért. Azt mondta nekik, hogy a lányához megy, Kölnbe, mert ott több segítséget kaphat tőlük, és újra együtt lesz a család. Ezt a magyarázatot mindenki logikusnak és elfogadhatónak találta, és nem is kérdezgették tovább, hanem minden jót kívántak neki és sajnálkozásukat fejezték ki, hogy elmegy. „Persze, hogy sajnáljátok – gondolta az öregember. – Hisz jó bérlő voltam, és a légynek sem ártottam. Elvoltam magamban, a kis lakásomban, halkan, mindig kínosan figyelve arra, hogy ne zavarjam a szomszédaimat, és a hosszú évtizedek alatt sok-sokezer euró bérköltséget legombolhattatok rólam… De semmi másra sem voltam nektek jó. Soha nem hívtatok meg a kerti-partitokra, melyet hajnali háromig tartottatok, hatalmas zenebonát csapva, félévente egyszer, és soha nem fogadtatok be magatok közé, mint egyenrangú társat. Igaz, az utóbbi években már nem is nagyon próbálkoztam bekerülni a köreitekbe, elismerem…” Felment a lakásba, és lezárta a bőröndöket és dobozokat, melyeket az elmúlt hetekben folyamatosan telepakolt. Mikor kész lett, karba-tett kézzel járkált a szobákban, körbe-körbe, mint a ketrecébe zárt oroszlán. Búcsúzott a lakástól, melyben az utolsó boldog éveket töltötte feleségével, a drága asszonnyal, akit túl fiatalon vitt el a rák. Búcsúzott a halványrózsaszín falaktól, a széles terasztól, és a szemközti háztól, melynek két lakását néha órákon át figyelte a függöny mögül. Az egyikben egy néger házaspár lakott, egy kisgyerekkel, a másikban egy fiatal lány, hatalmas kutyával. Hosszú történeteket mesélhetett volna róluk, hisz tudta, mikor kelnek, mikor viszik a gyereket az óvodába, mikor jön hozzájuk a pereputty, és mikor vonyít egyedül otthon a kutya. Még azt is tudta, milyen alkalomra hogy öltöznek, és hol parkolnak a kocsijukkal. Igen, túl sokat tudott itt már mindenről és mindenkiről ebben az idegen országban, és ezért is nagyon ideje volt, hogy hazatérjen. Háromkor megérkeztek a segítők, az evangélikusoktól, akiket a pap küldött. Két tagbaszakadt fiatal fiú volt, akik vállalták, hogy segítenek neki a pakolásnál. Megragadták a díványt, a fotelt, és a ládákat, és alig egy fél órával később már

minden a kisbuszban volt. Akkor pihentek egy kicsit, majd a többi bútort a saját kisteherautójukba pakolták. A gyülekezet rajtárába szállították, ahonnan a szegény nagycsaládosok magukkal vihették belőle azt, amire éppen szükségük volt. Kétségkívül jól működött ez a szociális elosztó rendszer, és az öregember ezért mindenképpen becsülte az egyházakat. Mire kiürült a lakás, a Wohnungsgenossenschaft2 megbízottja is megérkezett, hogy átvegye a kulcsokat. Árgus szemekkel nézte végig a helyiségeket, megvizsgálva az ajtókat és ablakokat, a szőnyegpadlót, és mindent, amibe valamiképpen beleköthetett volna. De a lakás rendben volt, sokkal jobb állapotban, mint ahogyan annakidején átvették, és ezért nem talált benne semmi kivetnivalót. Aláírták a szükséges papírokat, meglehetősen formálisan minden jót kívántak egymásnak, és az öregember egyetlen aktatáskával a kezében beült a dugig pakolt kisbuszba. Mikor becsapta maga mögött az ajtót, valami különleges érzés kerítette hatalmába. Körülnézett. Tudta, hogy soha többé nem látja már ezeket a házakat, ezt a környéket, de még ezt a várost sem. Egy ekkora utat már csak egyszer lesz képes megtenni, és ezért az út csak egy irányba vezethet. Beindította a motort, és elindult. Úgy döntött, hogy a Klevei Kórház futurisztikusan megépített épülettömbje felé megy majd, ott tér rá az autópályára, és nem a város másik végén, hogy minél kevesebbet lásson belőle. Csak felkavarták volna az emlékek, és bár semmi sem tarthatta volna már vissza, nem akarta provokálni a sorsot. Mert tisztában volt vele, hogy bármit is tesz az ember, a hely, ahol élete legnagyobb részét tölti, meghatározza személyiségét, és egész lényét. Nem törölhette volna ki emlékei közül a szép és kellemes, vagy éppen érdekfeszítő eseményeket sem, és azok éppúgy múltjának részei maradtak, mint a csalódások, a borzalmak, és veszteségek. Nem feledheti a hangulatos kávéházakat a belvárosban, melyekben annyit üldögélt annakidején a feleségével, a városházát, és az Klevei Főtemplomot, melynek kicsiny oldalkápolnájába minden évben elkísérte feleségét gyertyát gyújtani.

Nem, nem akart több búcsút. Na meg, különben is volt még mit intéznie az indulás előtt. A korházhoz közeli Bauhaus áruházba ment, ahol vett egy ásót és két nagy zsák termőföldet. Nem volt egyszerű dolga, mikor a két ötven kilós zsákot egyedül be kellett tuszkolnia a busz első ülésére. De végül is sikerült, és csak ez volt a lényeg. Mikor ezzel is megvolt, leparkolt a kórház mögötti hatalmas parkoló szélén, felhúzta magának a vekkerórát, hátradöntötte az ülést, és aludni próbált. Erőt akart gyűjteni a következő nehéz órákra, mert tisztában volt vele, hogy nagyon komoly fizikai megterhelés vár rá. Nem aludt ugyan jól, de azért valamennyit tudott szundítani. Este kilenckor csörgött az óra. Már teljesen besötétedett. Nem vesztegethette az időt, rögtön indult is a temetőhöz. Előbb a főbejárathoz hajtott, kiszállt, és meggyőződött róla, hogy a kapu már zárva van. Ez azt jelentette, hogy a gondnokok a látogatókkal egyetemben elhagyták a temető területét. Visszaült a buszba, és megkerülve a temetőt, a keskeny betonúton a kis vasúti hídhoz hajtott. Innen a szántóföld melletti földúton egészen a lyukas drótkerítést eltakaró cserjésig jutott. Leállította a motort, lekapcsolta a fényeket, és az ásót magához véve már sietett is felesége sírjához. Közben egyfolytában meresztette a szemeit és imádkozott, hogy csak a következő egy órában el ne hagyja a szerencse. Gondolkodás nélkül, minden erejét összeszedve ásni kezdett. Megpróbálta gyökerestől kiemelni a futónövényt, ami sikerült is neki. Nagy mázlija volt, mert két napja kiadós esőzések voltak, melyek fellazították és megpuhították a talajt, s így könnyebben ment az ásás. Alig egy félórával később ásója a koporsó fedelébe ütközött. A holdfény csak néha bukkant ki a felhők mögül, de ilyenkor eleget látott ahhoz, hogy egy időre orientálja magát. Sem gyertyát, sem zseblámpát nem mert gyújtani, mert azt még a temetőn kívülről is megláthatták volna. - Szervusz drágám – lihegte, mikor végre annyira mélyre jutott, hogy az egyszerű fakoporsó alá tudott nyúlni, és kiemelte annak első felét a gödörből. – Ne haragudj, hogy csak így rád támadtam, de most nagyon nagy a tét, te is tudod. Ha elkapnak, vége minden álmunknak. Nem szabad, hogy elkapjanak!

Húzta-vonta a koporsót, veszetten kapkodta közben a levegőt, és szemei égtek a beléjük folyt verítéktől. Miután teljesen kiemelte, pár percet pihennie kellett. A térdére támaszkodva, meggörnyedve fújtatott. - Nem… nem nekem való már ez az egész, de túl sokáig vártam – kapkodta a levegőt. – Ha tíz évvel ezelőtt határoztam volna el magam, még sokkal könnyebb dolgom lett volna. Nem ártana valami segítség, de te is tudod, hogy manapság senkiben sem lehet százszázalékosan megbízni. Még a fiúnkban sem, hisz ott van az a német felesége, a Heidi. A gyerek mindent elcseveg neki, és az meg ki tudja mit tett volna, ha megtudja. A németekben nem bízom… Igaz, a magyarokban sem igazán… Megmarkolta a koporsót, és vonszolta a drótkerítés felé. Ez már nem volt olyan nehéz, de a baj az volt, hogy már eleve kifáradt az ásástól, és nem pihenhetett eleget, hisz sürgette az idő. Tisztában volt vele, hogy minél tovább tart az egész dolog, annál nagyobb a veszélye annak, hogy valaki meglátja, vagy felfigyel a cserjés mellett parkoló, dugig pakolt buszra. Így aztán, szinte megállás nélkül húzta a koporsót a kerítésig, majd a lyukon át, a cserjés előtt álló buszig. Mikor végre odaért, már annyira kimerült, hogy azt hitte, nem bírja tovább, és le kell feküdnie a földre. De aztán valahogy mégis erőt vett magán, és heves köhögés közepette kinyitotta a busz hátsó ajtaját. A díványon nem volt semmi, mert a két fiatalembert még a pakolás előtt kérte, hogy azt hagyják szabadon. Így aztán fel tudta rá most tolni a koporsót. - Hála az égnek, hogy eddig sikerült – mondta fennhangon, és kulcsra zárta a busz hátsó ajtaját. – Őszintén szólva, ettől féltem a legjobban. Ha most még kapok egy fél órát, és nem vesz észre senki, megnyertük a csatát. Az anyósülésen fekvő zsákok egyikét a vállára vette, és visszament vele a sírhoz. A drótkerítésen ezt is át kellett húznia, mert nem fért át vele. A sírnál felhasította az ásóval, és tartalmát a sírba öntötte. Pár perccel később már hozta is a másik zsákot, majd miután azt is kiürítette, betemette a sírt. A két ötven kilós zsák tartalma pont kitöltötte a koporsó megüresedett helyét. Végül gyökerestül visszaültette a terebélyes futónövényt is, beleszúrta a földbe a kis

fakeresztet, és egy sokfelé ágazó vékony faággal eltüntette a koporsó vontatásakor keletkezett nyomokat a fák között. Így a sötétben minden megint úgy tűnt, mint előtte, és remélte, hogy soha senki sem fog rájönni, hogy a sír megüresedett. Mikor azonban visszaérkezett a kocsihoz, a szívverése is majd elállt az ijedtségtől. Épp mikor be akart szállni a buszba, egy rendőrautó kanyarodott ki a híd mögül. Minden bizonnyal valamiféle esti őrjárat lehetett, mert lassan és csendesen haladt. Egy pillanatra remélte, hogy nem látják meg, de persze maga is tudta, hogy ahhoz már több kellett volna, mint puszta szerencse. A rendőrök természetesen észrevették, és mivel olyan helyen állt a busszal, ahova be sem hajthatott volna, megálltak a kis betonúton, pont elállva az egyetlen kivezető földutat. Az öregember látta, hogy ketten kiszállnak a kocsiból, és zseblámpával a kezükben egyenesen felé indulnak. „Ez nem lehet igaz – gondolta elkeseredetten. – Ez egyszerűen nem lehet igaz! Már majdnem sikerült, és akkor ezek…” - Jó estét – köszönt az egyikük, és a szemeibe világított a lámpájával. – Megmondaná, mit keres itt a fasor szélén ezzel a gépjárművel? - Jó estét, uraim – mondta az öregember, nyugalmat erőltetve magára, és közben hálát adott az égnek, hogy a sötétben nem látják olyan tisztán, mennyire piszkos lett a ruhája. – Csak egy kis sétát tettem itt a temető mellett, mint minden este, és már nem akartam előtte hazavinni a kocsit. Remélem, nem követtem el valami vétséget, mert nem láttam itt semmiféle tiltó táblát. - Adja ide a jogosítványát és a személyi igazolványát, kérem! – mondta a rendőr hidegen. Az öregember intett, hogy a papírjai a buszban vannak, majd beszállt, és kotorászni kezdett az aktatáskájában. Közben szerencséjére a keze ügyébe akadt egy papír-zsebkendő, melyben feltűnés nélkül valamennyire megtörölközhetett. A rendőr a zseblámpa fényénél vizsgálgatta egy darabig a papírjait, majd megjegyzés nélkül visszaadta azokat. - Itt lakik a lakótelepen?

- Igen – válaszolta az öregember. – Megyek is haza. Épp egy barátomtól hoztam egy pár kacatot, Frankfurtból, és gondoltam, a hosszú út után nem tenne rosszat egy kis séta az erdőszélen. - Mitől ilyen piszkos? Elesett? – kérdezte a rendőr, míg társa körbejárta a buszt. - Igen… igen, pontosan! – dadogta az öregember. – Megcsúsztam a vasúti töltés oldalán, mikor felmentem rá, hogy kikerüljem a tócsákat. Nagy esők voltak az elmúlt napokban, és még itt-ott áll a víz. - A következő napokra is esőket jósolnak – állapította meg a másik rendőr, aki a buszt megkerülte, és a kerekeit vizsgálgatta. Ezért sem a legjobb, ha ide bejön a busszal. Na meg, ez tulajdonképpen nem megengedett, ezt magának is tudnia kell. Akkor sem, ha nem tiltja tábla. Ez természetkárosítás, és képzelje csak el, mi lenne, ha mindenki ide parkolná a kocsiját az erdőszélre. - Gondoltam, nem olyan nagy baj, de megfogadom a tanácsukat, és többet nem hajtok rá a földútra – mondta az öregember. – Csak nem akartam elállni azt a keskeny kis betonutat. - Ott arra, a házaknál van elég parkoló – jegyezte meg a rendőr. – Ezután ott álljon meg! Jó éjszakát, uram. - Jó éjszakát, uraim – intett utánuk az öregember. – Köszönöm a megértésüket. Nem állok többet ide. Mikor a két rendőr visszaült a kocsijába, ő is elindult a busszal, és amilyen gyorsan csak tudott, kihajtott a főútra. Csak akkor lélegzett fel igazán, mikor befordult az autópályára vezető négysávos bekötőútra. - Hát, ez egy komoly helyzet volt, Anna, bizony nagyon komoly helyzet – mondta fennhangon, és egy pillanatra hátrafordult a koporsóhoz. – Őszintén szólva, már-már azt hittem, hogy elkapnak. De most úgy vélem, ha eddig megúsztuk, ezután sem lesz semmi baj. Bizakodó vagyok. Anélkül, azt hiszem, eddig sem jutottunk volna el. Minden bizonnyal hatalmas mázlink volt, hisz ha ezek csak pár perccel korábban odaérnek… Jaj, még a gondolattól is kiráz a hideg. Jobb nem gondolni rá.

Mikor az autópályára ért, már elmúlt féltizenegy. Gázt adott, és másnap hajnali kettőkor látta Frankfurt felhőkarcolóit, ötre pedig Nürnbergbe érkezett. Ott tankolnia kellett, és gondolta, akkor már pihen is egy keveset. Az autópálya hatalmas parkolójában, a sötét leple alatt, dobozokkal, bőröndökkel, és ruhászsákokkal gondosan lefedte a koporsót, majd az egészre egy jókora takarót terített. Aztán megint hajtott tovább, megállás nélkül Bécsig. A német-osztrák határon már évek óta nincs ellenőrzés, így ezen minden nehézség nélkül átjutott. Bécsnél

újra

tankolt.

Tizenegy

óra

volt.

Azon

morfondírozott,

megkíséreljen-e átjutni az osztrák-magyar határon nappal, vagy inkább éjjel próbálkozzon. Végül a második lehetőség mellett döntött, mert úgy vélte, éjjel a hidegben és sötétben talán kevesebb kedvük lesz a határőröknek szétszedni a kocsiját. - Itthon vagyunk, Anna – mondta az öregember lelkesen, mikor délután egy körül Kismartonba ért. – Még nem teljesen, de félig itthon vagyunk, hisz ez a föld alig nyolcvanvalahány éve még a miénk volt. Kétségtelen, hogy a megszállók itt vannak, de ha belegondolsz, hogy a törökök százötven évig, a Habsburgok meg szintén jó párszáz évig megszállás alatt tartották hazánkat, akkor mi az a nyolcvan év? Túl fogjuk ezeket is élni, Anna, mert bár a csatákat majdnem mindig elvesztette ez a kis nép a túlerővel szemben, a háborút mégis mindig megnyerte, mert túlélte összes megszállóját és elnyomóját. Igen, ez a mi hatalmas erőnk, asszony, a túlélés képessége. És ezért lesz mindig a miénk ez a Szent Föld… Most itt valahol megpihenünk, és várunk késő estig, úgy tíz óráig, nehogy az utolsó pillanatban valamilyen végzetes hibát kövessünk el. Vett magának a McDrive-ban egy pár szendvicset, mert már nagyon unta a kenyeret és a kolbászt, amit még Kleveben bepakolt az útra. Evett és aludt egy pár órát, aztán hallgatta a magyar rádiókat, amiket itt már fogni lehetett. Bár nem éppen kedvére való adások voltak ezek, mindenhol csak a popzene és az idétlen szövegek, mégis élvezte a dalok magyar szövegének számára néha mámorító ízét. Egyszerűen most minden jólesett neki, ami magyar volt, mert ötven év alatt nagyon kiéhezett rá.

- Ne félj, Anna, ezek a bolondok itt a rádióban nem a valós Magyarországot képviselik! – mondta, és hátrafordult a koporsóhoz. – Ezek csak azért beszélnek ilyen trágárul, mert azt hiszik, így jobban tetszenek a hallgatóknak. Kétségtelen, hogy bemocskolják a nyelvünket és ízlésünket, de biztos vagyok benne, hogy nem tudatosan teszik… A lényeg, hogy végre itthon vagyunk. Ez az egyetlen, ami még számít. A Kárpát-medencében vagyunk újra, mindketten, és hálát adok az égnek, hogy ezt még megérhettem… Jaj, most jut eszembe, hogy az Ági bizonyára már a rendőrséggel kerestet. Fel kéne hívnom, nem gondolod? Előszedte a zsebéből a mobiltelefonját, és felhívta a lányát. Persze, az úgy reagált, ahogy várta: - Hogy gondolod, hogy elmész otthonról, és még csak fel sem hívsz? – kiabált vele a telefonban. – Mi meg itt egész éjjel és délelőtt idegeskedtünk miattad. Még jó, hogy a Hannes volt annyira józan, és nem engedte, hogy azonnal kocsiba üljek, és rohanjak hozzád éjnek idején. Tudod, hogy felelőtlen vagy? - Most nincs sok időm csevegni, kislányom, de holnap felhívlak megint – nyugtatta az öregember. – Egy kedves barátomhoz jöttem, és ezért nem érsz el otthon telefonon. Ne izguljatok! Mond meg a Gábornak is, hogy jól vagyok… „Nem mintha azt hinném, hogy igazán érdeklem… - gondolta keserűen, mikor kikapcsolta a telefont. – Tudom jól, hogy a fiúnk már rég nem az igazi fiúnk; mióta teljesen elnémetesedett annak a Heidinak az oldalán.” - De hát, mit is várhatnánk tőlük, Anna? – kérdezte fennhangon. – Mi vagyunk az okai, hogy ilyenek lettek, hisz nekünk kellett idegenben élnünk. Most megkapjuk a sorstól azt, amit megérdemlünk. Mindig is mondtam, hogy a sorsunk mi magunk vagyunk. Este tízkor indult tovább. Sopronnál akarta átlépni a határt. A kelenpataki határátkelőnél alig voltak. Az osztrák oldalon Magyarország irányába már nem ellenőriztek, így az autósoknak csak egyszer kellett megállniuk. A magyar oldalon, a keskeny kis bódék egyikében két határőr ült. Egyikük a komputernél, a másik az ablaknál. Az öregember illedelmesen köszönt, és az útlevelét nyújtotta. A fiatal határőr azonban, ahelyett, hogy elvette volna azt, intett neki,

hogy álljon félre. Az öregember ereiben meghűlt a vér. Azt hitte, az egész egy rossz álom csupán, és a feje elvörösödött. Egy pillanatig arra gondolt, hogy talán a gázra kéne taposnia, mert itt már egyszerűen nincs mit vesztenie. De aztán minden lelki erejét összeszedve félreállt a busszal, a balszélső sávba, és várt. Néhány perccel később kijött a közeli épületből egy harmadik határőr, és odalépett hozzá. Barátságosan köszöntötte: - Guten Abend, Herr Erdélyi! Haben Sie etwas zu verzollen?3 - Beszélek magyarul – mondta az öregember, és mosolyogni próbált. – Nem, nincs semmi elvámolni valóm, hála istennek. Csak a személyes dolgaimat viszem a házamba, amit egy hónapja vettem itt Nagycenken. Akarja látni az adásvételi szerződést, vagy a földhivatal igazolását? A határőr, egy magas, középkorú férfi, gyanakodva húzta össze a szemeit. Kétségtelenül nagy gyakorlata volt már abban, hogy észrevegye, ha valaki túl kedves akar lenni. Szó nélkül körbejárta a kisbuszt, és zseblámpájával bevilágított a csomagtérbe. - Kérem, szálljon ki, és nyissa ki a hátsó ajtót! – mondta aztán, anélkül, hogy válaszolt volna a kérdésre. – Egy kicsit körül szeretnék nézni a buszban. Biztosan nagyon jók ezek az új Volkswagen buszok, de minden bizonnyal sokba is kerülnek, nem igaz? Az öné a busz? Mennyi időt szándékozik Magyarországon tölteni? Az öregember kiszállt, és miután kinyitotta a hátsó ajtót, szaporán beszélni kezdett, ami a vámtisztet természetesen még inkább gyanakodóvá tette: - Nem, nem az enyém a busz, uram. Nem kéne nekem, egyedül egy ekkora busz. Csak a költözéshez béreltem. Nyugdíjas vagyok, és életem estéjét a szülőhazámban szeretném tölteni, tudja? A gyerekeim Kölnben élnek, de nagyon elfoglaltak magukkal, meg a saját családjukkal. Így aztán, gondoltam, átköltözöm ide, ebbe a csodálatos kis országba, és itt élem le a maradék napjaim. Elvégre ma már ez is egy Európai Uniós ország, nem igaz? Az ember élhet itt is nyugodtan, német állampolgárként.

Természetesen

megkötöttem

mindenféle

biztosítást,

a

betegbiztosítást az egész unióra, na meg a házra is van biztosításom, meg még korábbról van egy életbiztosításom is, ami… - Én nem a bevándorlási hivatal vagyok, uram – intette le a vámtiszt, és kotorászni kezdett a csomagok között. – Engem csak az érdekel, mit visz ezekben a dobozokban? - Ezek csak személyes cuccok, uram – folytatta az öregember. – Ha akarja, szétszedheti őket, de nem fog találni semmi érdekeset. Ezek csak a személyes cuccaink voltak… A feleségem ugyan már meghalt, de nem volt szívem kidobni mindent, ami tőle visszamaradt. - Mi van a díványon? – kérdezte a tiszt váratlanul, és felemelte a takarót. – Ez nem egy koporsó, véletlenül? - De igen, uram, ez egy koporsó – mondta az öregember. – Magamnak készíttetettem, hogy ha eljön az idő… - És mi van benne? Érzem, hogy nem üres. Ez nem egy új koporsó, hisz koszos és földes. Tudja mit, kivesszük, és megnézzük közelebbről. - Nem lehetne valami kompromisszumot találnunk? – súgta neki az öregember, egész testében remegve. – Kérem! - Meg akar vesztegetni? - Nem, uram. Szó sincs róla, hogy meg akarom vesztegetni, csak élni szeretnék végre, egy szabad és emberi méltóságomhoz illő életet – mondta az öregember, és megragadta a tiszt kabátját. – Kérem, mielőtt intézkedik, legalább hallgasson meg! Adjon nekem egy pár percet, hogy mindent megmagyarázzak, hisz látja, hogy egy hetven év feletti vénember vagyok. Az isten szerelmére kérem! A határőr egy ideig szigorú tekintettel és ráncolt homlokkal nézte, de aztán megenyhült, és engedett a kérésnek: - Rendben van, zárja le a buszt, és jöjjön velem! Kap egy pár percet, hogy tisztázza magát, de aztán kinyitjuk a koporsót. Intett társainak, hogy minden rendben, és az öregemberrel a nyomában a szélső épületbe ment. Itt, úgy tűnt, a portáson kívül nem volt már egy lélek sem,

ebben a késői órában. Egy félreeső, kicsiny szobába mentek, melyben csak egy asztal és három szék állt. - Nos, itt nem hall bennünket senki – mondta a tiszt, miután leültek. – Beszélhet. - Nem is tudom, hogyan kezdjem – hebegte az öregember. – Maga nem ismer engem, de bizonyára nagy gyakorlata van, mert azonnal észrevette, hogy nem vagyok profi csempész, vagy valami ilyesmi. Egy megvénült, sok szempontból megkeseredett, szerencsétlen vénember vagyok, aki 1956-ban elmenekült ebből az országból, hogy most, ötven évvel később, könnyek közepette hazatérjen… Nem akarom kerülgetni sokáig a forró kását, mert tudom, hogy csak az idegeit húznám vele. A koporsóban a feleségem maradványai vannak, és ha kiveteti velem és kinyittatja, soha nem térhet haza szegény oda, ahonnan jött, és ahova egész életében visszavágyott. Én voltam az oka, hogy eddig nem térhetett vissza… Itt zokogásban tört ki, és jó pár percbe telt, mire annyira össze tudta magát szedni, hogy folytathatta: - Én voltam az oka, mert nem értettem meg, amit érzett. Lehet, hogy ettől a fájdalomtól is lett beteg és halt bele a rákba, még évekkel ezelőtt. Eltemettem Kleveben, Németország nyugati végében, ahol évtizedekig laktunk, és ahol a gyerekeink is felnőttek. Azt hittem, jól van úgy. De aztán, pár hónapja hirtelen felébredtem abból a szörnyű rémálomból, melyben addig éltünk, és rádöbbentem, hogy egész életünket tönkretettem a konokságommal. Az élet pedig, higgye el fiatalember, rettenetesen rövid. Sokkal rövidebb, mint ahogy az ember kezdetben gondolja. Egy reggelen úgy ébredünk, hogy öregek lettünk. Minden elszáll, mint a felröppenő madarak, melyeket egyik percben még ott látunk az ágakon, a következő percben meg már nem. Mégis, mintha minden tegnap lett volna… Majd egyszer meglátja, hogy igazam van. Kérem, engedje meg, hogy hazavigyem a feleségem! Engedjen át bennünket a határon, és ne szóljon erről soha senkinek, amíg csak él! Kérem, tegyen jót velünk!

A vámtiszt felhúzta a szemöldökét, és a fejét csóválta, mikor megszólalt: Tudja, hogy mit kér tőlem? Ha a feletteseim elkapnak érte, örökre búcsút mondhatok a karrieremnek. Nem is beszélve arról, hogyha a németek rajtunk keresik majd a maga kiásott feleségét… - Nem tudnak semmit – vágott a szavába az öregember, és összekulcsolt kezekkel könyörgött. – Kérem, ne áruljon el! Úgy ástam ki a feleségem, hogy senki sem látta, és a sírt feltöltöttem termőfölddel. Sosem fog rájönni senki. Örök sírhelyet vettem magunknak annakidején, vagyis csak a gyerekeim nyittathatják fel. De ők sem tudnak róla, tehát eszük ágában sem lesz ilyet tenni. Higgye el, mindent elrendeztem! Ha maga hallgat, sosem tudódik ki. Kérem! - Mit akar tenni a koporsóval? Hivatalosan nem temettetheti el újra, hisz ahhoz érvényes papírok kellenek. - Mint már említettem, vettem magamnak egy házat Nagycenken, a község szélén, egy nagy kerttel – mondta az öregember. – Gondoltam, ott temetem el. - Vagyis illegálisan – jegyezte meg a tiszt. – Azt akarja, hogy egy ilyenhez hozzájáruljak? Szennyezheti vele a talajvizet, és egyéb betegségeket is okozhat a dolog. - Igaza lenne talán, uram, ha a feleségem most halt volna meg egy pár napja vagy hónapja – mondta az öregember. – De ez a szerencsétlen asszony már tizenkét éve halott, tudja? Tizenkét év után már csak a csontok maradnak egy emberből, és azok nem okozhatnak semmilyen fertőzést. - Miért nem hamvasztatta el, ha haza akarta hozni? - Uram, egy pár hónapja még nem tudtam, hogy haza akarom hozni – mondta az öreg postás. Lehajtotta a fejét. Szemeiben könnyek ültek. – Kérem, értsen meg! Tudom nem egyszerű magának, de próbáljon megérteni… - Higgye el, jobban értem, mint gondolja – mondta a vámtiszt. – Erdélyből származom. Ha nem érteném, be sem hívtam volna ide, és szóba se álltam volna magával. Azt hiszem, nagy szerencséje van, hogy engem talált szolgálatban. - Ez azt jelenti, hogy elenged? – csillant fel az öreg szeme. – Azt jelenti, hogy mehetek?

- Biztos benne, hogy tényleg ezt akarja? Tudja, mi vár itt magára? - Hogy érti? - Nos, uram, nem akarom elkedvetleníteni, de ez az ország manapság nagyon nehéz helyzetben van. - Ez az ország mindig nehéz helyzetben volt – mondta az öregember. - Hatalmas bajok vannak itt – folytatta a vámtiszt, mintha meg sem hallotta volna a közbevetést. – Szerintem, nem jól dönt, ha hazajön. Igaz, magát az egész kevésbé érinti, mert a nyugdíját gondolom kintről és euróban kapja majd és a korára való tekintettel, megteheti, hogy csendesen, visszahúzódóan él. Így talán elkerülheti a csalódást. - Nem hiszem, hogy ilyen rossz a helyzet, de megfogadom a tanácsát, és óvatos leszek. Tudja, én itt a légynek sem akarok ártani, és csak azt szeretném, ha ezt a pár évet, amit még viszonylagos egészségben élhetek, a hazámban tölthetném, melyért ötven éve majdnem az életemet áldoztam. - Ötvenhatos volt? - Az bizony – mondta az öregember. – Igazi ötvenhatos. A többi egyetemista sráccal dobáltuk a Molotov-koktélokat a tankokra, és bizony többször is, majdnem otthagytam a fogam. Ma már nem lennék olyan bátor… És nem lennék olyan őrült, hogy hagyjam magam elűzni. - Jól tette, hogy kiment, amikor mehetett – mondta a tiszt, és felállt. – Csak azt tudom tanácsolni önnek, hogy legyen nagyon óvatos ebben az országban. Nem tudja, mi folyik itt. Farkasok ülnek a trónon, akik bármikor és szemrebbenés nélkül képesek elvágni a nyakát, ha az útjukban van. - Kinek lehetnék én útjában? - Azt ezeknél sose lehet tudni – mondta a határőr, és a kezét nyújtotta. – Minden jót, Erdélyi úr. Mehet szabadon. De ahogy eddig sem ismertük egymást, úgy ezután sem fogjuk, és ma sem láttam magát. - Köszönöm uram! Igazán nagyon köszönöm! – hálálkodott az öreg postás, és két kezébe fogta a fiatalabb férfi kezét. – Az Isten áldja meg magát az emberségéért és nagylelkűségéért. Fogadjon el tőlem egy kis pénzt a kávéjára…

- Tegye el a pénzét, és menjen, mielőtt meggondolom magam – húzta össze a szemeit a vámtiszt. – Mit gondol, mennyi pénzt össze tudnék én harácsolni, ha megvesztegethető lennék? Ne akarja, hogy kiábránduljak magából, és menjen már! Ja és még valami; ha ezen az ajtón kilépünk, a jelét se lássam bármiféle hálálkodásnak, mert akkor visszahozom ide. - Köszönöm uram, még egyszer – mondta az öregember alázatosan. A tiszt kitessékelte a kicsiny helyiségből, és a buszig kísérte. Az öreg postás még jó ideig figyelte a visszapillantó tükörben, hogy nem követik-e. Csak akkor nyugodott meg véglegesen, mikor Sopron határába ért. A legszívesebben megszállt volna ennek a gyönyörű városnak valamelyik kényelmes hoteljében, de félt egy egész éjszakára magára hagyni a dugig pakolt buszt. Ezért aztán, hogy ébren tartsa magát, megint evett három szendvicset az itteni McDrive-ban, majd megtankolt, ellenőrizte a guminyomást, és a Tescoáruház hatalmas parkolójában várta a reggelt. Akármennyire is igyekezett azonban ébren maradni, hajnali kettő tájban mégiscsak elnyomta az álom, és mikor ismét felébredt, már magasan állt a nap. A parkoló megtelt autókkal, az emberek tucatjai futkostak az autók között, és hirtelen elé tárult az élettől pezsgő Magyarország. - Na, Anna, azt hiszem, megérkeztünk – mondta elégedetten, és hátrafordult a koporsóhoz. – Nézd csak ezt a csodálatos látványt! Ez már a mi hazánk a javából, itt minden magyar. Magyarul vannak a feliratok a plakátokon, nagy H-betű virít az autók rendszámain, sőt sokan még a Nagy-Magyarországot ábrázoló matricáktól sem riadnak vissza. Itt szabad újra magyaroknak lennünk, Anna! Boldog vagyok, és tudom, hogy te is az vagy. Kiszállt, körbejárta a buszt, majd kinyitotta a hátsó ajtókat és megnézte, minden rendben van-e a csomagokkal és a koporsóval. Már épp azon volt, hogy tovább indul, mikor egy fiatal cigánylány lépett oda hozzá, és egy fekete bőrtáskát az orra elé tartva a portékát kínálta. Az öregember valósággal megijedt, mert olyan volt, mintha a semmiből jött volna. Próbált visszaülni a buszba, de a lány erőszakosnak látszott, és elé állt.

- Vegyen már valamit tőlem! – kiáltotta fennhangon. – Vegyen valamit! Nekem kell eltartanom a kistestvéreimet, és ha nem vesz, nem tudok nekik ma enni adni. Az öregember zavartan nézett körül. A lány olyan hangosan beszélt, hogy a közelben elhaladó embereknek is hallaniuk kellett. De senki még csak oda sem nézett. - Elnézést, kisasszony, de sietek, és nem akarok most semmit venni – mondta az öregember udvariasan. - Vannak minőségi karóráim nagyon olcsón, és ha megmondja, mit akar, egy nap alatt beszerzem – erőszakoskodott a cigánylány. – Segítsen rajtunk, uram, mert nem tudok enni adni a gyerekeknek! - Rendben van, rendben – mondta az öregember, és kivett a pénztárcájából tíz eurót. – Itt van egy kis pénz, hogy enni tudjatok ma este, de venni nem akarok tőled semmit. Most pedig légy szíves állj el az utamból, mert mennem kell! A lány elvette a pénzt, de nem tágított, hanem tovább erőltette a vásárlást. Az öregember egy darabig még nézte, hitetlenkedve és értetlenül, aztán érezte, ahogy úrrá lesz rajta a harag, és elordította magát: - Pusztulj az utamból már végre, te mocskos cigány, mert elégszer elmondtam már, hogy nem akarok venni semmit! Ha nem tudsz enni adni a kistestvéreidnek, hát mond meg a kedves szüleidnek, hogy menjenek dolgozni! A cigánylány ijedten ugrott félre, majd kezét a fejéhez emelve az ujjával mutogatta, hogy az öregember bolond. Ekkor már egy pár járókelő is odafordult, de mikor látták, hogy ennyi volt az egész, flegma arccal, szótlanul mentek tovább. Az öregember egész testében remegett, mikor visszamászott a vezetőülésre, és még akkor is hevesen lihegett az izgalomtól, mikor kihajtott a városból és a 85.-ös úton továbbindult. - Ezt nem kell olyan komolyan venni, Anna – mondta, és letörölte homlokáról a verítéket. – Ez csak egy kis buta cigánylány volt, aki az iskola helyett a nagy pénzt akarja csinálni. Nem ő a hibás, hanem a szülei. Így nevelik.

Azt csodálom csak, hogy az állam nem tesz ellene semmit. Igazán sajnálom, hogy olyan trágár módon elküldtem, de hát láttad, mit csinált velem. Úgy látszik, nem ért a szép szóból. Na, de felejtsük el az egészet! Nemsokára otthon leszünk. Majd meglátod, milyen szép a ház. A kulcsokat és a földhivatal papírjait már két hete megkaptam. Mire Nagycenkre értek, már megint jókedve volt. Izgatottan várta, hogy végre meglássa élete első házát. A Széchenyi kastélytól nem messze, a múzeumvasútnál talált egy turisztikai információs irodát, mely éppen nyitva is volt.

Bement

hát,

hogy

vegyen

a

községről

egy

térképet,

melyet

Németországban természetesen nem kapott. A fiatal hölgy a pultnál, meglehetősen unottnak tűnt és barátságtalanul morgott valamit az orra alá, mikor megkérdezte tőle, merre van az Egeresi-utca. Valami olyat, hogy ha vett térképet, már maga is megtalálja. Az öregember nem akarta tudni, jól hallotta-e, hanem illedelmesen elköszönt, és visszament a buszhoz. Ott széthajtogatta a térképet, és böngészni kezdte. Az Egeresi-utca a falu szélén volt, meglehetősen messze a Széchenyi-kastélytól. - Nem baj, hogy annyira kint van, Anna, hisz mindig is egy eldugott, romantikus helyet képzeltem el magunknak, öreg napjainkra – mondta. – Legalább csönd lesz és nyugalom. Mi kell nekünk még ennél több? Majd meglátod, jól fogjuk itt érezni magunkat! Beindította a motort, és próbálta a térkép alapján megtalálni az Egeresiutcát. Minél közelebb ért a keresett környékhez, a falu délkeleti végéhez, annál rosszabbak lettek az utak, és annál lepusztultabbnak látszottak a házak. Az utcanevek sokhelyütt nem voltak kitáblázva, így legalább háromszor meg kellett állnia, hogy a járókelőktől megérdeklődje, hol is jár éppen. Majd fél óra keresgélés után végre megtalálta az Egeresi-utcát, és alig pár perccel később a 28-as számot. Megrökönyödve állt a kerítés előtt. Nem akart hinni a szemének. A ház, melyet takaros és szép házként árultak az Interneten, és amiért ő ötvenezer eurót kifizetett, egy valóságos romhalmaz volt. A tető rogyadozott, a falak másfél méter magasságig szinte kivétel nélkül nedvesek voltak, a

nyílászárok állapotát pedig nem is igen lehetett volna szavakkal hitelesen leírni. A kéményt csak a szentlélek tartotta, és a kert inkább egy illegális szemétlerakó benyomását keltette. Az öregember riadtan forgolódott. A környező viskók sem néztek ki jobban, és inkább putriknak, mint házaknak lehetett volna nevezni őket. A betonút jó párszáz méterrel arrébb véget ért, és ide már csak egy sáros földúton lehetett eljutni. Rádöbbent, hogy nagyon csúnyán becsapták. A látvány lesújtó volt. Az öregember visszament a buszhoz, és beült. Nem szólt semmit, és a koporsóhoz sem fordult hátra, csak beindította a motort, és már hajtott is vissza, Sopronba. Kővé meredt arccal kereste az ingatlanirodát, melyen keresztül az egész házvételt lebonyolította. Délután három volt már, mikor megtalálta. A főnökkel akart beszélni, de az állítólag szabadságon volt. - Tulajdonképpen mit gondolt, mit kap ezért a pénzért? – vágta oda neki pökhendien egy alig harminc év körüli, nyakkendős és fehéringes fiatalember, aki mint üzletvezető-helyettes mutatkozott be. – Látszik, hogy régen nem él ebben az országban, tata. Az elmúlt ötven évben igencsak megváltoztak erre a dolgok, ha nem tudná. Nézzen már körül egy kicsit! Nem látja, hogy itt is ugyanolyanok az árak, mint ott, abban a csodálatos Németországában? Nem látja, hogy itt is emberek vannak, akik jól szeretnének élni? Maga idejön dúsgazdagon, és elvárja, hogy mindenki potom pénzért kiszolgálja és megkapjon mindent, mi szem-száj ingere, mi? Ha azt hiszi, hogy még ma is fillérekért felvásárolhatja ezt az országot, hát téved! Ma már fizetni kell, öregember, fizetni bizony! Idejönnek Nyugatról, ahol valójában senkik, és játszani akarják a valakit, mi? De ma már senki sem ájul itt el, ha meglátja a Volkswagen-buszát, és senki nem néz fel magára, ha kiejti a száján, hogy ’én nem tudni már magyarul’! Ahhoz jó húsz-harminc évvel korábban kellett volna hazajönnie! Ezt jól jegyezze meg magának, tata! - Őszintén szólva nem tudom, miről beszél, fiatalember – kezdte az öregember halkan –, de azt látom, hogy tele van gyűlölettel felém. Pedig nem azért jöttem, hogy a nagy üzletet csináljam itt, és nem is azért, hogy bárkit

lenézzek, vagy kihasználjak. Azért jöttem, mert szeretem a hazámat, és mert nekem ez a szó, haza, még jelent valamit. 1956-ban ezért az országért harcoltam, és bajtársaimmal egyetemben nagy árat fizettem azért, hogy egyszer a történelemkönyvekben az igazságot olvashassák a diákok ebben az országban is. Vettem maguknál egy házat, melyet még nem kaptam meg, hisz aminek a kulcsát és papírjait eljuttatták nekem, az nem az a ház, amit a képeken és leírásokon bemutattak. Ezt csalásnak nevezik, fiatalember, és ezért be fogom perelni magukat. - Micsoda? Beperel? Hogy oda ne rohanjak? – nevetett a férfi gúnyosan, és összekacsintott kolleganőjével, aki a háttérben mosolyogva nézte a jelenetet. – Mi a manó? Az úr beperel… Nahát! Hogy milyen bátor, és hogy megijedtünk! Nem is tudom, hova bújjak, így hirtelen… De talán az asztal alá lenne a legjobb. Nem tudom, mit képzel, tata, de azt tudom tanácsolni, hogy ha még maradt egy kis megtakarított pénze, akkor azt ne erre költse, hanem menjen vissza a nagy Németországába, és húzza meg magát ott, a kis bérlakásában. Mert hát, ahogy mondtam, itt is már minden sokba kerül, így a jogászok is. Bizonyítani meg úgysem tudna semmit, hisz egy a bíróság előtt elfogadható ajánlatot nem tart a kezében. Arra vigyáztunk, hogy bizonyítékai ne legyenek… Tudja mit, ha ezután házat akar venni, ne az Interneten keresztül tegye, hanem feltétlenül járjon komolyan utána. A házvétel, az ugyebár nem játék. - Maguk nemhogy csalók, de megátalkodottan gonoszak is! – kiáltotta az öregember, feldúltan. – Ezt még visszafizetem magának, fiatalember, személyesen. Arra mérget vehet. - Várom, szeretettel – mondta a férfi, és kitessékelte az irodából. Az öregember tudta, hogy vesztett. Mint már annyiszor életében, most is tudta. Visszahajtott Nagycenkre, a házához. Már sötétedett. Nagy nehezen, de sikerült kinyitnia a rozsdás, nyikorgó kaput, és annyira eltakarítania a ház elől a lomot, hogy legalább beállhasson a busszal a kertbe. Gondosan bezárta a kaput, majd kicsit alaposabban körülnézett. Az egyetlen, amiben üzletfelei igazat mondtak, az a terület elhelyezkedése és nagysága volt. A falu végén volt,

közvetlenül az erdőszélen, és az egyik oldalról övező, szomszédos putrik siralmas képét leszámítva, megnyerően szép természeti környezetben. A majd háromezer négyzetméteres terület mögött üdén-zöld mezők terültek el, itt-ott magányos fákkal és bokrokkal tarkítva a délen emelkedő domboldalakat. Nyugaton, a szemközti viskó mögött bíborvörösbe öltözött az ég, és remegve adta át helyét a lopakodó sötétségnek. - Neked viszont remek helyed lesz itt, Anna – mondta az öregember, miközben kipakolta a dobozokat és bőröndöket a ház ajtaja elé. – Azt hiszem, amellett a hatalmas, vagy százéves gesztenyefa mellett foglak eltemetni, még ma éjjel… Az tűnik a legszebb helynek itt, és onnan a kilátás is csodálatos a szemközti dombokra. Miattam meg ne izgulj, majd valahogy megleszek itt. Van még valamennyi pénzünk, és talán elég lesz arra, hogy lakhatóvá tegyem ezt a romot. Másra meg nekem már úgysem kell pénz. A megélhetésre a nyugdíjam is elég lesz. Sosem éltem nagylábon. Aztán a házhoz fordult, felnézett rá, és úgy folytatta: - Te meg, te öreg, vén ház, te ne félj, szeretni foglak így is, ahogy vagy, hisz te aztán tényleg nem tehetsz arról, hogy becsaptak. Végső soron igaza volt annak a pökhendi fiatal ficsúrnak, mikor azt mondta, hogy óvatosabbnak kellett volna lennem a házvételnél. Igaza volt, és tényleg nem szabadott volna megbíznom senkiben. Ha pedig elkövettem ezt a hibát, akkor vállalnom kell a következményeket, ahogy egész életemben is így volt. Ne félj tehát te ház, valahogy megleszünk egymással. Kinyitotta a bejárati ajtót, és már pont azon volt, hogy belépjen, mikor az egyetlen közvetlenül szomszédos ház felől valaki odakiáltott neki: - Halló, bácsi, halló! Jöjjön ide! Az öregember letette a dobozt, ami a kezében volt, és a kerítéshez ment. A másik oldalon egy kisfiú állt, kezében hosszú bottal. Mellette egy korcskutya csaholt.

- Hallgass, Dínó! – szólt rá a kutyára a gyerek. – Beszélnem kell a bácsival. Ő nem ellenség. Itt fog lakni mellettünk. Ez már egy nagyon öreg bácsi, nem kell félni tőle. Az öregember arca felderült, és elmosolyodott. Már régen hallott ilyen egyszerű és gyermekiesen őszinte szavakat. - Hát te meg ki vagy? – kérdezte a fiúcskát, aki meglehetősen rongyos ruhákat viselt. – Mi a neved és honnan tudod, hogy itt fogok lakni? - Én az Abos vagyok, azt pedig itt már mindenki tudja, hogy maga kicsoda. - Igazán? Na és ki vagyok? - A német gyáros – mondta a fiúcska. - Hogy micsoda? – nevette el magát az öregember, és kezét a szájához kapta. – Hát ezt a badarságot meg ki mondta neked? - Mindenki ezt mondja. - És milyen név az az Abos? - Az egy ősi magyar név – válaszolta a kisfiú. – Apám azt mondta, mikor még élt, hogy legyek büszke rá, de az anyukám Józsinak hív, mert szerinte nem volt igaza az apámnak. - És te melyik nevet szereted jobban? - Én az Abost szeretem, mert az az igazi nevem, és amikor az iskolában voltam, a tanár néni is így nevezett – hadarta a fiúcska, lehajtott fejjel. – De az anyukámnak ne tessék elmondani, kérem. - Minden köztünk marad, amit itt beszélünk – kacsintott az öregember, és a szája elé tartotta az ujját. – Ez lesz a mi titkunk. - Igen, ez lesz a titkunk! – kiáltotta a kisfiú, és örömében meghúzta a kutya fülét. – Hallod, Dínó, ez lesz a titkunk? - A nevedre pedig legyél csak büszke! - Gondolja? – kérdezte a kisfiú, és megint elkomolyodott. – Akkor is, ha az apám magyar volt, és ez egy magyar név? - Annál inkább! – bólogatott az öregember. – Miért ne lehetnél büszke a magyarságodra? Látod, én is azért vagyok most itt, mert magyar vagyok.

- Miért, elkergették miatta Németországból? - Nem, dehogy – nevetett az öregember, de aztán hirtelen ő is elkomorult, és pár percig döbbenten meredt maga elé. – Tulajdonképpen nem kergettek el… De ha úgy jól belegondolok, talán mégis… Lehet, hogy mégiscsak igazad van. - És azért kergették el, mert magyar volt? - Igen, talán azért is… - válaszolta az öregember. – De nem hagytam volna magam elkergetni, ha olyan nagyon ott akartam volna maradni. - Akkor meg miért jött vissza? Hisz ez egy vicc-ország. - Hogy micsoda? - Egy vicc-ország – ismételte a gyermek. – Az apukám mondta mindig ezt. - Miben halt meg az apukád? - Valami gyulladásban – mondta a kisfiú szomorúan. – Nagyon sok alkoholt ivott. Legalábbis az anyukám ezt mondja. Nem volt munkája, és barátai sem voltak, mert magyar volt. - Azért, mert magyar volt? Itt Magyarországon? - Igen azért – vágta rá a fiúcska, tágra nyílt szemekkel. – Anyukám mondta, hogy a magyarok nem szeretik egymást, mindig csak veszekednek és irigykednek egymásra, és ezért is jobb, ha mi inkább cigányok maradunk. - Az édesanyád cigány? - Igen – mondta a gyerek. – Cigány, mert az még mindig jobb itt, mint magyarnak lenni. Errefelé nem sok a cigány, de mi azok vagyunk. Legalábbis az anyukám ezt mondja… De a cigánygyerekek mégsem akarnak játszani velem, és már meg is vertek, mert azt mondják, magyar vagyok. Az öregember egy darabig csak nézte a gyermeket, és hallgatott. Megdöbbentették a szavai. A kutya körbe-körbeforgott, és minden áron meg akarta fogni a saját farkát. Valahol a távolban tehenek bőgtek. - Tudod mit, Abos? – szólalt meg pár perc hallgatás után az öregember, és megint mosolygott. – Ha akarod, holnap elviszlek egy kicsit buszozni a környéken. Elmegyünk Sopronba a Tűztoronyhoz, meg a fertődi Esterházykastélyba. Persze, csak ha az anyukád elenged. Akarod?

- Hát persze, hogy akarom! – kiáltotta a kisfiú lelkesen, és szemei felcsillantak. – Köszönöm, bácsi! Az anyukám biztosan elenged, hisz úgyis csak este van itthon. Egész nap a gyárban dolgozik. - Nos, akkor még ma este mond el az anyukádnak, hogy a szomszéd-bácsi, az Erdélyi Pista bácsi, aki több mint negyven éven át egy egyszerű postás volt Németországban, és csak azért jött haza, mert szereti a hazáját, holnap elvisz egy kicsit a környéken kocsikázni. Mond meg, hogy ha akar, ő is jöhet velünk. - Jó, megmondom! – kiáltotta a gyermek kitörő örömmel, és futni kezdett a házuk felé. Az öregember pedig visszament a buszhoz, felvette a földről az elé tett dobozt, és belépett vele a házba. Kellemetlenül dohos szag fogadta. A falakról hullott a vakolat. Letette a dobozt a bejárati ajtó mögé, és végigjárta a helyiségeket. Azokban is lesújtó kép tárult elé. - Tudod, te ház, nem vagy valami jó állapotban – mondta, és végigsimított a falakon. – Nem sokat foglalkozhatott veled az előző gazdád. Öreg és rozoga vagy te is, mint én. Ha fiatalabb lennék, beszereznék szerszámokat, és én magam rendbe hoználak; de öreg vagyok, és nem merek már belevágni az ilyesmibe. De azért majd egy-két apróságot megcsinálok rajtad… A nagyobb dolgokat meg majd megcsináltatom. Elégedetten állapította meg, hogy a falak téglából és nem vályogból vannak, és a fő tetőgerendákat is rendben találta. Minden dobozt, koffert és utazótáskát bevonszolt a konyha melletti kis helyiségbe, melyet valamiféle ebédlőnek szánhattak építői, majd a fotel és a dívány következett. Nagyon kifáradt, mire úgy-ahogy kész lett. A fotelt a leghátsó kis helyiségbe tolta, az ablak mellé, és beleroskadva jó darabig nézte onnan a ház erdőfelőli oldalán magasodó három hatalmas diófát. Lehettek már vagy százévesek. Vastag törzseiket egy megtermett férfi is alig érte volna körbe. Mégis, eltörpültek a kert két legnagyobb fája, a közvetlenül a hátsó kerítés előtt égbe törő mamutfenyő, és a nem sokkal idébb álló platánfa mellett.

„Tulajdonképpen, jó üzletet csináltam még így is – gondolta elmélázva a fáradtságtól. – Ha csak ezt a hatalmas területet nézem, és a csodás környezetet, már megérte. Németországban egy kis lakást sem kaptam volna ezért a pénzért.” Már sokszor kezdett újat élete során. Akkor, mikor tizenkét évesen elvesztette az apját, mikor felvették tizennyolc évesen a pesti műszaki egyetemre, mikor alig pár évvel később menekülnie kellett a brutális orosz megszállók elől, mikor Németországban elszegődött postásnak, mikor megszülettek a gyerekei, mikor nyugdíjba ment, és mikor meghalt a felesége. Már sokszor bebizonyította a világnak, hogy a jég hátán is megél, ha kell. Most újra eljött az idő, hogy bebizonyítsa. A semmiből kellett kezdenie újra és újra, és ilyenkor mindig vigyáznia kellett rá, hogy vissza ne nézzen, ha a cselekvésen a sor. Ez a legszebb szobád, te ház – mondta, őszinte elismeréssel a hangjában, lehunyta a szemét, és elaludt. Éjfél körül csörömpölésre ébredt. Először azt hitte, álmodik, de mikor újabb zörejeket hallott a kertből, gyorsan magához tért. Korát meghazudtoló fürgeséggel kelt fel a fotelból, és a bejárathoz sietett. Felkapcsolta a lámpát, és ugyanabban a pillanatban kinyitotta az ajtót. A busz mellett két fiatalembert pillantott meg, akik éppen azon mesterkedtek, hogy a kitört hátsó üvegen át benyúlva kirámolják a csomagtérben maradt néhány táskát. - Maguk meg mit keresnek a kertemben? – rivallt rájuk az öregember. – Hogy merészelnek ide bejönni? A tolvajokat alighanem nagyon meglepte a hirtelen jött házigazda, mert fejvesztve menekültek a kapuhoz, majd azon átugorva eltűntek a sötétben. Az öregember nagyot káromkodott, mikor a bejárat felől pont odavetődő fényben kicsit alaposabban megvizsgálta a busz kitört ablakát. A hátsó ajtó zárját nyilvánvalóan megpróbálták felfeszíteni, mert az is súlyosan megrongálódott. - Na, ez is jól kezdődik – fújtatott elkeseredetten, és dühében felkapta a vascsövet a földről, melyet, ki tudja milyen okból, a bejárati ajtó mellé dobott valaki. – Csak gyertek ide még egyszer, ti megátalkodott cigánybanda, majd

megtanítalak én benneteket kesztyűben dudálni! Mit képzeltek, hogy hol élünk? Ez egy Uniós ország, Európa közepén! Nem a Balkánon vagyunk! Az öreg postás még vagy fél órát állt háza ajtajában, a vascsövet lóbálva, és csak akkor ment vissza a házba, mikor a hideg nyugati szél visszakergette. Még mindig rajta volt a kabát, de így is fázott. Felhúzott alá két vastag pulóvert. Tudta, hogy másnap a legsürgősebb feladata az lesz, hogy valamiféle fűtési módot találjon. Na meg a melegvíz sem volt utolsó szempont, hisz napok óta nem fürdött. - Nem várhatok tovább, Anna, mert úgy látszik, itt sem vagyunk még teljes biztonságban – mondta, és a busz csomagterébe mászott, hogy megkeresse az ásót. – Úgy látom, el fog tartani egy darabig, míg biztonságot és nyugalmat teremtek. Hónapokba is beletelhet, mire új birtokunkat élhetővé teszem. Ez egy lepusztult cigányokkal teli környék, ahol mi egyfajta betolakodónak minősülünk. De ne félj, Anna, többet már nem költözünk; soha többé! Ez már nem Németország, ahol idegenek voltunk egy életen át. Nem, Anna, ez végre a mi hazánk, a mi szent földünk, amiért harcolni fogok, amíg csak élek. Nem űznek már el innen sem cigányok, sem magyarok, sem más nemzetek! Ez a mi földünk! Mikor megtalálta az ásót, kihalászta az aktatáskából a zseblámpáját, a kert végébe ment, és a terebélyes gesztenyefa alatt ismét ásni kezdett. Ezúttal azonban nem hajtotta senki, volt elég ideje, és élvezhette a hideg, csillagos éjszaka magányát. Többször hosszabb időre megpihent, körbejárta a mélyülő gödröt, és felnézett az égre. Elképzelte, hogy felesége valahonnan onnan, fentről figyeli, és mosolyog rajta, ahogy a hidegben megduzzadt ujjait tapogatja. Talán valamelyik csillag mögül figyeli, vagy ő maga a csillag. „Milyen szörnyen kicsik is vagyunk mi ezen a Földön! – tűnődött az öreg postás. – Ha belegondolok, olyan fölöslegesnek érzek mindent; 1956-ot, a menekülést, az ötven évet Németországban, a gyereknevelést, és ezt az öreg házat. Egyszerűen mindent. Ilyenkor fogalmam sincs, minek az egész. Persze te már sokkal okosabb vagy ott fenn. Talán nemsokára én is okosabb leszek.”

Ásott tovább, és hajnali kettőkor már olyan mély volt a gödör, hogy alig tudott kimászni belőle. Visszament a buszhoz, és óvatosan kiemelte belőle a koporsót. A fotelhoz és a díványhoz képest nem volt nehéz, és most már az is bíztatta, hogy eddig eljutott vele. A kiásott sírhoz vonszolta, majd leült a földkupacra, és hangosan fújtatott. Már nagyon elfáradt, és tudta, hogy a szíve bármikor felmondhatná a szolgálatot, így hát próbált másra gondolni. A falura, és hogy az mennyire megváltozott, és hogy bár itt nőtt fel, térkép nélkül sosem találta volna meg ezt az eldugott részét. Nem mintha megszépült volna, de mindenképpen más lett. Igaz, gyerekként az ember sok mindent másképp lát, és az ötven év távollét is bizonyára megtette a hatását. Mikor valamennyire összeszedte magát, feltápászkodott, lemászott a sírba, és maga után húzta a koporsót. Nem volt egyszerű nagyjából vízszintben tartani, és úgy lefektetni a szűk gödörben, hogy ne lépjen rá. Szerencsére a sír valamivel hosszabbra sikerült, s így még pont elfért mellette. Miután kimászott, ismét pihennie kellett. A szíve olyan hevesen kalapált, mintha ki akart volna ugrani a mellkasából. Négy óra körül járt az idő, mire betemette a sírt, és úgy-ahogy eltüntette a nyomokat. Az ásót a ház melletti fészerszerű melléképületbe vitte, majd kivette a táskájából a Bibliáját, és visszatért vele a gesztenyefához. Leült a sír mellé egy kis farönkre, és az erdő felé fordulva kinyitotta a könyvek könyvét, hogy felolvassa belőle a 21. zsoltárt, amit felesége halála előtt kért a paptól, saját temetésére. Az asszonynak ez volt a kedvenc zsoltára, és a pap erre építette egész beszédét. - Az úr az én pásztorom, nem szűkölködöm – kezdte az öreg postás remegő hangon. – Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért. Még ha a halál árnyékénak völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vígasztalnak engem. Asztalt terítesz nekem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam.

Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az úr házában lakozom hosszú ideig. Aztán felállt, megtörölte a szemeit, és úgy folytatta: - Látod, Anna, sikerült! Mégiscsak sikerült! Nem akartam eddig mondani, de nagyon féltem, hogy valami az utunkat állja; de sikerült. Hazahoztalak, Anna, és hazajöttem én is, mert végre elég vén lettem ahhoz, hogy belássam, ez a hazám, és itt a helyem. Ne haragudj, hogy csak most értettem meg… Tudom, én vagyok a fő hibás, de azért gyűlölöm érte azokat is, akik annakidején elűztek ebből az országból. Gyűlölöm őket, mert ha nem is tették teljesen tönkre, de igenis megkeserítették az életemet és az életünket. És amit akkor tettek, annak következményeit még ma is nyögjük. Gyerekeink idegenbe szakadtak, és már sosem lesznek igazi magyarok. Sosem lesznek olyanok, mint amilyenek mi vagyunk, és sosem fognak igazán megérteni bennünket. Azt, hogy mit jelent nekünk itthon lenni… Érzed ezt az illatot, Anna? A magyar föld illatát? Csodálatos, nem? Az öregember felnézett az égre és összekulcsolt kezekkel állt a sír mellett. A Bibliát mellkasához szorította. Nyugodtan állt, pedig nagyon fáradt volt, és fájdalmai voltak. A fájdalomról a lábaiban, kezeiben, és jóformán minden tagjában eddig nem volt ideje tudomást venni. - Sosem voltam igazán vallásos ember, de ez a 21. zsoltár tényleg nagyon szép – mondta. – Nem csodálom, hogy szeretted. Én nem tudok olyan szépen beszélni, mint az a pap, de amit mondok, az a szívem legmélyéből jön. Hála istennek, még tiszta az elmém, akár ezeknek a csillagoknak a ragyogása. Jó, hogy még addig hazajöttünk, míg világosan tudom, mit akarok. Az én koromban már sok olyan ember van, aki azt sem tudja, kicsoda, és hol van. Szörnyű lehet. Persze, a gyerekeink azt fogják mondani, hogy már én sem tudom… De te, Anna, tudod, hogy nem így van, és tökéletesen tudom, amit teszek, és azt is, hogy miért teszem… Képzeld, ma megismerkedtem itt a kis szomszédunkkal, a kis Abossal! Majd áthívom gyakrabban, mert nagyon aranyos kis fiúcska. Az anyja állítólag cigány, de mit számít. A lényeg, hogy ő nagyon aranyos. Azt mesélte, hogy nem akar magyar lenni, mert azt hátránynak tartja. Képzeld…

Hihetetlen, mi? A saját hazájában hátránynak tartja. Vicc-országnak nevezte Magyarországot. Mit szólsz ehhez? Az öregember reggel hatig még a sírnál maradt, majd bement a házba, és lefeküdt a díványra aludni. Sokáig aludt, és megint a Kárpát-medencéről álmodott. A következő hetekben pedig korát meghazudtoló energiával látott házának és kertjének rendbetételéhez. Ácsokat és kőműveseket hívott, teljesen kicseréltette a tetőt és a nyílászárókat, leszigeteltette és újrafestette a falakat, bevezettette a kert elején található gázcsonkról a gázt, megcsináltatta a központi fűtést, és a kerítést is újjáépíttette. A szomszéd kisfiúval, ígérete szerint elmentek autózni a környéken, megnézték a soproni Tűztornyot és a fertődi Esterházy-kastélyt, és nagyon összebarátkoztak. Úgy megértették egymást, ahogy csak egy gyerek és egy idős ember értheti meg egymást. A fiú éjszakára mindig átküldte a kutyáját hozzá, hogy az elriassza a tolvajokat, és a kutya szemmel láthatóan jól megvolt az öreg postással. Alig három nappal a megérkezése után az öregember a budapesti bevándorlási hivatalhoz is elment, és bekérvényezte a letelepedési engedélyt, mint német állampolgár. Szerette volna a magyar állampolgárságot is visszakapni, de arra azt mondták, meg se próbálja, mert az ő korában már semmi sansza rá, hogy megkapja. Így aztán, látszólag német maradt, de a szívében magyarabb lett, mint valaha. És tudta, hogy ez az egyetlen, ami számít. A feleségéről nem beszélt az öregember senkinek, még a fiúnak sem, és egy sziklakertet épített terméskövekből a sír fölé, hogy a kutya még véletlenül se kapjon szimatot, ha a kertben bóklászik. A sziklakert nagy lett és mutatós, és még a hó érkezése előtt megtelepedett rajta a moha és zuzmó. Mire eljött a karácsony, az öreg postásnak már semmi spórolt pénze sem maradt, de nem kesergett, mert a nyugdíja bőven elég volt ahhoz, hogy megéljen. Mióta közölte lányával, hogy hol van, az már nem hívta fel, és a kapcsolatuk teljesen megszakadt. Ez nagyon bántotta az öregembert, de tudta, hogy az utat, melynek nekivágott, végig kell járnia, és nem szabad visszanéznie. Karácsony

előestéjén, mint minden este, a sír felett magasodó sziklakert mellett álldogált, és nézte a távolban még kissé vörös eget. - Látod, Anna, mondtam, hogy minden rendben lesz – kezdte, és nagyot sóhajtott. – A gyerekek pedig, majd meglátod, idővel megnyugszanak, ha rájönnek, hogy az övék ez a ház, és ez a gyönyörű hely. Csak álmodhatnak az ilyesmiről abban a büdös, zajos Kölnben. A cigányok már megszoktak, és mivel jóban vagyok Abossal, valahogy el is fogadtak. Érzik talán, hogy nem vagyok az ellenségük, és csak azt akarom, hogy békében éljünk egymás mellett. Ha pedig ők nem bántanak engem, én sem bántom őket. Persze, túl szép volna, ha magyarnak tartanák magukat, és egyesült erővel építhetnénk ezt az országot, melyben mindnyájunknak élnünk s halnunk kell. De mit várjak a cigányoktól, ha még mi magyarok sem vagyunk képesek összefogni egymással? Mit is várjak addig tőlük, míg nem látják maguk előtt a példát? Mikor előnyösebbnek tartják, ha cigánynak mondhatják magukat, mert úgy érzik, akkor legalább nincsenek teljesen egyedül. Bizony, Anna, sok csalódás ért ebben az országban, és minden bizonnyal napról-napra több jön hozzá. A mesteremberek, a magyar mesteremberek, akik a házunkon dolgoztak az elmúlt másfél hónapban, ott vágtak át, ahol tudtak, sokszor számlát sem kaptam tőlük, és olyan pökhendien bántak velem, mintha nem is a saját házamban lennék. „Vidámabb dolgokat mesélj, te vénember! – gondolta, és a fejét ingatta kelletlenül. – Hisz itthon vagy, és elérted, amit akartál. Teljesült életed utolsó nagy álma. Nem kell mindig a klevei temetőbe menned, hogy elmondhasd feleségednek, mi új történt veled, hanem csak kijössz ide, a saját kerted végébe, ehhez a gyönyörű gesztenyefához, és miközben mesélsz neki, nézheted a magyar naplementét. Mi akarsz ennél többet?” De nem volt igazán kedve vidámabb dolgokról beszélni, mert mindig a gyerekei jutottak eszébe. A nyugati szél erőre kapott, és felborzolta a haját. Mindenfélén elgondolkozott, és megint a saját bűnén törte a fejét. Azon, hogy amit tett, annak ára van, és túl szép is lett volna, ha az árat nem kéne megfizetnie.

- Igen, Anna, ezt az árat még meg kell fizetnünk, azt hiszem – mondta. – A hazánkat visszakaptuk ugyan, de úgy tűnik, a gyerekeinket elvesztettük. Ám az is lehet, hogy már rég elvesztettük őket; már akkor, mikor kimentünk abba az idegen országba. Azt hittem, itt is felhívnak majd, legalább hetente egyszer, de már egy hónapja nem hívtak. Nem tudom, miért van ez, Anna. Miért bolondul meg mindenki ebben az országban, vagy ha erre az országra gondol? Miért? Miért lehet büszke egy osztrák, egy holland, vagy egy dán a hazájára? Azok is kis országok, és polgáraik mégis büszkék rájuk. De még milyen büszkék! Minket meg azonnal nacionalistának és sovinisztának neveznek más népek, ha büszkék akarunk lenni magunkra és arra, ami a miénk. Sokszor kedvem lenne elmenni valahova nagyon messze, és teljesen elfelejteni ezt a szerencsétlen kis országot. De magyarnak lenni egy olyan betegség, melyből sosem gyógyul ki az ember. Akárhova is mennénk, magyarok maradnánk, mert magyarnak születtünk. Ezt nem értheti meg az, aki még nem próbálta ki. Mi azonban kipróbáltuk, Anna, mi tudjuk, miről beszélünk. Tudjuk, hogy mindenhol csak hazátlanok lennénk, és bolyongnánk hazátlanul. Még a halálunk után sem nyugodnánk teljes békességben… Mégiscsak szent nekünk ez a föld, Anna, mégiscsak szent. Lehorgasztott fejjel ment vissza a házba, mely időközben nagyon széppé és otthonossá vált. A kicsiny hátsó helyiségben, melybe az első napon a nagy szürke foteljét vitte, gyönyörű, új fenyőbútorok álltak. A fotel és a dívány azonban még most is megvolt, és a falon, az új tévé felett ott lógott az a hat kép, melyek családjára és hazájára emlékeztették. Kellemes meleg volt. Hozott magának a konyhából egy üveg sört, leült az ablakhoz, és iszogatott, míg el nem nyomta az álom. Éjfél előtt pár perccel úgy ébredt, mintha valaki felrázta volna. Ijedten nézett körül, de rajta kívül nem volt ott senki. Bekapcsolta a rádiót, melyben éppen a himnuszt játszották. Felállt, vigyázzállásba vágta magát, és könnyes szemekkel énekelt. Közben a gyerekeire és unokáira gondolt. - Megvárjuk őket, te ház! – kiáltotta fennhangon. – Megvárjuk, amíg felébred ez a nép, és megérti, hogy ideje újat kezdenie! Elég a belső

viszályokból és egységtelenségből! Elég abból, hogy tönkretesszük magunkat! Sosem fognak legyőzni bennünket, ha mi magunk nem adjuk fel. Aztán visszaroskadt a fotelba, és hallgatta a híreket. De nem tudta végighallgatni, mert hirtelen valami nagyon nagy fáradtság jött rá. Valami olyan, amilyent még sosem érzett. Feje lehanyatlott, és kezéből kiesett a sörösüveg. Álmaiban megint a Turul hátán repült, valahol a Kárpátok felett, ahol már régen havasok voltak a hegycsúcsok, és haragosan süvített a szél. Büszkén tekintett le a tájra, büszkébben, mint valaha… Nagycenken is esni kezdett a hó, fehér leplet terítve a házra, a kertre, és a sírra. Megérkezett a várva-várt fehér karácsony, a béke és újjászületés áldott ünnepe.

Idegen nyelvű kifejezések fordítása 1 – külföldiek 2 – lakásszövetkezet (konzorcium) 3 – Jó estét Erdélyi-úr. Van valami elvámolnivalója?