szilánkokban KOLOZSVÁRI PAPP LASZLO
Éjjel van. Fehér lovak vágtatnak át rajtam. Az utcák széttárulkozó lábai között tűnnek el a megnyílt mélységben. Csend van. Csak a patám csattog. A hangok is sótartókban fekszenek el tudatom konyháján. A tulajdonomba vett utca kimerült acélszalag. Rezegve pihen lépéseim alatt. Fáradtak vagyunk. Koptatjuk egymást, döbbenek rá hirtelen. Épp most üzentem hadat életem minden fáradtságának. Fa üzent hadat a f űrésznek, vas a rozsdának. De: béke a háborúnak. Miért veszik én mindig csak akkor lélegzetet, amikor már éles pengék feszülnek a mellkasomban? Egyáltalán: nekünk miért csak egymillió áttételen át csúszik le torkunkon a falat? Éjjel van, nyugtatom magam. A nyugovóra térés napszaka. Végre lehetőségem nyílt elintézni valamit. Ezért nem nyugszom a nyugovóra térés napszakában sem. Persze, sohasem. De ez most más. Il szó nélkül elengedett. Hazárdjátékos. Feltett egy számra. Vagy kijövök neki vagy nem. Kijövđk, ki akarok jönni. Hát akkor rajta! Felhúzom a rácsokat. Kiviharzok ketreceimb ől. Az utca végén a híd következik. Mire a hídig érek, mindent megoldok, fogadom. Legel ői bikaként fújtat a függetlenségem. Nyeszlett torreádorként szegődök nyomába. Fegyverzetem tojáshéj, néhány félig égett gyufaszál, tapasztalataim, egyetlen véreres bunkóba s űrítve. Eddig még csak saját fejemen próbáltam ki. Bizony súlyos. De most, hogy közelebbr ől veszem szemügyre leend ő áldozatomat., mintha nem is állna olyan biztosan a lábán. S őt, mintha egyáltalán nem is állna a lábán. Nincs is lába. Ő maga sincs. Nem lettem volna független? Nem volna mit feláldozzak? Függetlenségem függ őségeim bonyolult-tetszet ős-elviselhet ő csoporto .. .
1090
sításából keletkezett. Fanyalogva nézem. Meg kell találnom az egyetlen lehetséges függ őséget, melyben független lehetek. A kirakat üvege Il arcát tükrözi vissza. Nagykereked ő szeme két várakozásgóc. A járda szélén Mátyás atya áll. Bólogat. Aggádó tekintetek követik utamat a híd felé. Nem tör ődök velük. Fehér lovak vágtatnak át rajtam. Nem voltam független a testemt ől. Etetnem kellett, pihentetnem kellett. A szememet sem használhattam a sötétben. Függtem a fényt ől. Nem voltam független az emberekt ől. Válaszoltam kérdéseikre, és meghallgattam kérdései,mre adott válaszukat. (Na most! Most ereszkedik ugrás el őtti pózba a majom a víz partján!) Nem voltam független a menetel ő katonáktól. Ültem az árok partján. Meztelen lábamra hínár tekeredett, és néztem a menetel ő katonákat. Nem függetleníthettem magam látásomtól. Márványpiedesztálról hordószónokok hirdették az épp aktuális igét. Bajuszukból serény takácsok fontak játékostorokat. Szavaik, mint kugligolyók surrantak végiga simára gyalult emberi változékonyságon, és mindig kilencet ütöttek. Víg kuglibábként reméltem, hogy néha (csak néha) elsuhan mellettem a golyó. És ha elsuhant volna? Nem suhant el. De mindig visszaálltam. Függetlenség. Itt a híd, ijedek meg. Könyökömet korlátjára szegzem. Nézem a vizet. A túloldalról rend ő r néz engem. Aztán békén hagy. Hálás vagyok. Független voltam-e, amikor elrugtattam ebb ől az országból? És függetlenebb voltam-e, amikor visszatértemben landolt velem a vonat, és időközben felgyűjtött tudatosságom? Hihetetlen érvénnyel érzem, hogy könyököm épp ezen a hídon kell. a korlábra szegez ődjön. Tudatom a szürke festék alatt épp ezen a hídon kell megérezze a mínium vörösét. A míniumot, ami nem hagyja rozsdásodni a vasat. És ingem sem. Micsoda függetlenség ez, érdekl ő döm. Az egyetlen lehetséges volna? A kisutcából fehér lovak vágtatnak el ő . Patájuk csattogása elhal a végtelenbe nyúló hídon. Miért gondoltam egy pillanatig is, hogy elveszíthetem a függetlenségemet, ha feleségül veszem Ilt, hökken ,belém a kérdések legegyszerűbbje. Rasszul használjuk a szavakat? Vagy attól féltem, hogy a jóllakottak hetyke csapatába léptetem el ő magam? Éjjel van. A felvont rács mögül nyúlként iramlik el ő tehetetlenségem. Makk fels ők alusznak bennem. Néha azt hiszem, felébreszthetetlenül. Nem tehetetlenségem lapít-e ismét a földhöz, érdekl ődöm bátortalanul. Repül őgép vagyok, persze, hogy repül őgép vagyok Akkor miért gurulok már évek óta? Miért tévedezek a kifutópályák körül évek óta? És most most nem szerelem-e 1e egyszer s mindenikorra a futómű vemet? S fekszem ezüstösen csillogó hasamra a lágy betonon? Hátam mögött kivilágított hernyóként dübörög fel a hídra a villamos. Mintha mi sem történt volna, jegyzem meg csipetnyi megnyugvással. Aceruzát is csak addig lehet hegyezni, amíg van. Késóbb elfogy. A két állapot között írni kell vele. Mióta hegyezem a ceruzát? És mennyi van még beló1e? Van-e még bel őle? És van-e, volt-e egyáltalán? Vagy csak ,szalmaszállal csiklandoztam az orromat a ceruzahe...
...
1091
gyező ember ősi mozdulatát imitálva? Köpök. Nyálam húsz métert zuhan. Hallom, amint a vízre csopádik. Csend van. Hol késlekednek azok a fehér lovak? Tehetetlenségem a nürnbergi székesegyház gyámpilléréhez tapaszt. Várom, hogy kővé váljak. Hogy én is tarthassak valamit. Legalább a falat. Ez eddig mindig fordítva történt. Légneművé váltam, hatol belém a képem. Még a szél is terelhetett. Csontom szél, húsom lehelet, idegeim falevélnyi libbenés. Az egyetlen légmozgás része. Nem lehetséges, tagadom kétségbeesetten. Tehetetlenségem légnerc "úvé változtatott. Fél perccel a megszilárdulás perce el őtt. Évek esetleges lebegésén trónolok. Mélyfúrásaim nem érnek szilárd talajt. Cölöpjeim leveg őbe merednek. Léggyökereimen keresztül táplálkozom. Talán ezert vagyok aránytalan. Fejem hordóvá puffadt, kezem elcsenevészesedett, már csak az ételt képes egérlyuk számba habarni. Lábam befelé n őtt a testembe. Csak saját tájaimat rovom kitartóan. Itt nincs ,irány, minden irány — irány. Itt még a fénysugarak is körpályán terjednek. Az egyetlen, legbens őbb, gumilabda világomban. Nem lehetséges, tagadom kétségbeesetten. HAT AKKOR MI AZ ANYÁD KESERVIT TÖPRENGSZ, érdekl ődő m lovagiasan. Sarkam összevágom. Hű lakáj vagyok. Kezemben ezüst tálca. Várom a választ. Karom a híd ikorlátjához ,kötözve, lábam a villamoshoz. Nyúlok. Már kétszer körülérem a Földet az egyenlít őnél. Kifeszített testemen kötéltáncosként egyensúlyozok. Alattam, gondolom, ásítozó űr, csendes, kötélességtudó szemetesemberekkel. Le is lehet esni, jut eszembe futólag. És most ismét átrobognak rajtam a fehér lovak. Patájuk .szikráitól kis lánglidércek gyúlnak ujjam hegyén. Dolgom van, terelem vissza magamat lehet őségeimbe. Még ma beszélnem kell Eszterrel. El ő adás után várt .. . És ha nem ma beszélek vele, fénylik fel tehetetlenségem csábítása.. Mátyás atya közeledik a hídon. Ilt hozza a karjában. Szomorúak. Mint kisegér, surranok át a lábuk között Ma kell beszélnem Eszterrel. Elindulok át a hídon. Ma kell beszélnem Eszterrel. Szólnom kell Péternek is. Mióta készülök írni Editnek? Érettségi után kértem egy tízest kölcsön. Ma éjjel megadom. Azt a háborút is meg kell már szüntessem. Mikor is indulok a Vénuszra? Felvállaltam az európai terek felseprését. De az utcák tisztaságát is el akarom végezni. A Louvre љan is rég töröltem port. Néhány dél-amerikai államf őt kell detronizáljak a szellemi szabadság nevében. Folyamatban van a galambdúcépítés. A világ minden m űvésze ide ,költözik. Verebékként guggolnak ujjpereceimen. Meg ne feledkezzek a hasadó atomok összeenyvezésér ől. Igen, és a megfelel ő embert a megfelel ő helyre Még ma, még ma el kell intéznem .. . Üres kézzel megyek Eszterhez. Ajándékaim porlékonynak bizonyultak. Csak nemlétemmel ajándékozhatom meg. Azzal, hogy úgy tettem, mintha ott lennék, pedig nem voltam ott, s most úgy teszek, mintha nem lennék ott, mert nem vagyok ott. Hatalmas szikla el őtt ülök kis, háromlábú széken. A szikla neve: hazugság. Faragom. Addig kell faragjam a sziklát, amíg elfogy. Még nagy. De majd most... A negyedik brandenburgi fogad, amint leérek a hídról. Épp az els ő ...
...
1092
tétel. Szeretnek engem az istenek. Meg kéne tanuljam t őlük magamat szeretni. Le kéne üljek a járda szélére. Bizonyos koron túl már nem lehet leülni a járda szélére, ha elfáradtunk és zenét szeretnénk hallgatni?, kérdem fonnyadtan. A járdaszél csak a kiváltságosaknak adatott meg. A kívül rekedt kiváltságosaknak? És a belülrekedteknek nem? Magas hátú, faragott székben ült Bach, ,és úgy gondolta, hogy ezt a mai jókedvét elküldi. Valami egészen egyszer űre gondolt, olyanra, mint egy füttyjel. Így kell kezd ődnie, hetyke, tréfás kihívással... Vagy nem? — Semmi bajom. Zenét hallgatok — mondom a fölém hajló, aggódó ismeretlennek. Szeretném, ha lábujjhegyen menne tovább. Bach csendesen átsétál a kövezeten. Fényt csihol a kanálisban is. Harsogó reggel volt, amikor úgy gondolta, hogy jókedvét elküldi nekünk. tTlök a járda szélén. Hant' száz éve ülök a járda szélén? Ha néha felállak, az azért van, hogy leéljem az életemet. Valamelyik teljesen esetlegeset. ІІ yenkor hetente háromszor (tiszta inget veszek, félreteszem a pénzt, hogy majd teljen. Elfelejtem, hogy mire teljen a pénzb ől, amit félretettem. Egyik életemben lombfűrészmunkákkal mulatom magam, másikban inkább aktfénykép-gyűjtésben tűnök ki. Harmadikban úgy döntök, hogy meghalok az ügyért. Negyvenkilencedikben poshadt hátizsákba gyömöszölöm tizenkét évem minden nyerseségét, és elindulok. És hozzávet őlegesen sem tudom megmondani, miért vagyok ott, ahol épp ott vagyok. Néha a földrajzi obto ~kat kísérelem megkülönböztetni más ottoktól. Teljes sikertelenséggel. De én mindig is a járda ;szélén ültem, és zenét hallgattam, ugye? Az én életem épp abban ,múlt el, hogy nem álltam fel a járda szélér ől. Mikulás bácsik jöttek, cukorral kecsegtettek, virgáccsal fenyegettek. Intim divatbemutatókat rendezett számomra a kor. A vérfoltos ingre felvett merinói gyapjú öltöny, népi hímzéssel megöltött gomblyukakkal különös sikert aratott. Aztán az örök gyalogjárást fogadók szektájának fekete luxusautón való érkezését mézhettem végig. Gyorsabban gyalogol, aki autón gyalogol! 1Jrtem, persze, hogyne érteném. Néha megkérdezték, — rosszul vagy? Nem, válaszoltam, nem vagyok rosszul. Csak ülök, zenet hallgatok. Egyéb látványban is volt részem. A lassan emelked ő vasgolyóban és a váratlanul lezúduló vasgolyóban. Kétezer év csontjai ropogtak ökle alatt. A vasgolyót ma m űanyag csomagolásban árusítják. A szememnek is kijutott. Üles transzparensek hasogatták a szivárványhártyámat, szürke felh őkarcolók osztották szabályos hasabokra a félhomályt a házsorok mélyén, a parkok levelére iparunk és telhetetlenségünk pora telepedett. Nem jutott id őnk rám figyelni, a járda szélén ül ő zenehallgatóra. Hallásomat robbanómotorok ritmikus robaja élesítette. Fülemb ől jelszavak színes csokra lógott. Nem tudott belém hatolni. Ferde lábaimon nem tudtam megállni. Ki ferdítette el a lábaimat? Ilyennek születtem? Lehet ilyennek születni? Feltápászkodok a járda szélér ől. Fejem fölött még nyitva az ablak. A zene már elhallgatott. Visszaköltözött ősburkába, — a lehetségesbe. Egyszer oda kellene elhatolni...
1093
Milyen kihaltak az utcák, állapítom meg nyugtalanul. Az emberrel töltött utcákat szeretem. Mégsem szeretem az emberrel töltött utcákat. Az ember csak foglalat: az ember foglalata. Tehát mégiscsak szavakon lógok, gondolom sajnálkozva. A szavak: kötélerd ő. Tévetegen mászkálok benne, mint falkájától elszakadt majom. Mindenki falkájától elszakadt majom?... De akkor hol a falka? Kipukkadt gumilabdaroncsot rugdosok magam el őtt. Nem úgy gurul, ahogyan szeretném. Kitartó vagyok. Csak az értelmetlenségben vagyok kitartó?, lepem meg magam legújabb kérdésemmel. Villamossal már rég Eszternél lenmék. Ezekért a ványadt, fehér gebékért, melyek néha átvánszorognak rajtam, igazán felesleges volt gyalog jönni. A fáradtság gyufaskatulyákban zörög bennem. Érzem saját szagomat. Inni ikéne valamit. Nincs pénzem. Eszter ablaka sötét. Lendületesen lépek a sarki telefonfülkébe. A hideg fémkagyló forró fülemre fagy. Hány telefonszámot tudok kívülről? ... Nagy ember volt! Búcsúzunk t ő-le. Kívülr ől tanulta meg a telefonkönyveket. Mire a Z-hez ért, mindig új könyvet bocsátottak ki. Nem törte meg. Kitartása példa és intés. Béke poraira... Nem veszi fel. Tehát nincs otthon, következtetek könnyedén. Éleslátásom meglep. Eszter szereti a telefont, jut eszembe furcsállóan. Eddig miért nem jutott eszembe furcsállóan. Eszter hatalmas telefonszámlái szemfed ő ként borulnak rám. Lebocsátom magam a gödörbe. Mindj árt éjfél. E,nne'k a kocsmának nigt-bar a neve. I .nélkül. Most összkuporodva les rám az őtb meletes ház földszintjén. És ha rám veti magát? Miért nem lettem alkoholista, fanvalag ma már masodszor. Zavar atudat, hogy Eszter, ha itt van, nincs egyedül. És nekem nincs időm. Vagy érám nincs? Az óra mutatáj a, ,mely er őmet jelzi, utolsó fokokon szökdécsel... Ha én megsz űnök, mivel pátolhatorn magam, jut eszembe futólag. Aztán belépek a ,kocsmába. A burleszk hős, ajki ,belépett a kocsimába, már meg is kapta a fokhagymával töltött habostortát a pofájába. Hatalmas, koromfekete bajuszkájú népizenész hajította felé. A hangulat lágy, roskatag fürtökben lóg a falról. Itt és így búsul az igaz ember, hagy vidam lehessen. Kisbaltával hasított utat magamnak a heged ű cérnaszálai között. Tisza épp kivi rágzában, zöldpaplanos kicsi hazám e ћґirá:gzóban. Vén betyár fújja citeráját, feketeszárú, piros menyecske terelgeti babáját, mert paplakban fonják a hollandf őkötős nénikék a májusfát a legények kalapjába, húzd rá, rigófüttyös kis katakombám, mert, zöldre van az eszünk festve, oda járunk minden este, hogy a testes falu szépe .. . Nekem is jókedvem kerekedik. Gyakrabban fogok ide járni, határozom el céltudatosan. Csak épp megválaszolok néhány alapvet ő kérdést, és elmegyek pingáló embernek. Hazám, ,hazám, te mindenem... Eszter lakkozott parasztszéken ül. Feje fölött varrattus törülköz ők baldachinja. Messzir ől észrevesz. Int. Visszaintek. Integetésünk más integetéseket juttat eszembe. Nekem a búcsúintésből és leintésb ől van jelentős tartalékom. Leintettségeim nyomán keletkezett dacomat szabályos .hasábakna vágom. Erre állok, ha azt akarom, hogy észrevegyenek. Most nem akarom. Művészköreimb ől származó néhány ifjú barátom kuporog a búbos kemence padkáján. Feltételezem, hagy igen kényelmetlen ülés esik a bobos kemence padkáján. De ők csak ülnek. Tisztelem őket. A búbos -
~
1094
kemence ajtaja nyitva, bent vörös celofánnal beburkolt villanykörte ég. Néhány pillanatig az életkép áldozata vagyok. A pincér fellocsol, parasztszéket tol ,alám (lakkozottat), megkérdi, mit akarok. Neon akarok semmit. Talán kés őbb. Igen, később feltétlenül rendelek egy zenél ő kutat, amit málnaszörppel feleresztett vörös bor tart moz+gás+tan, száz szál gyertyacsonkkal, negyvennyolcas huszárkapitánynak öltözött prímással, amint megtüzesített húrokon játssza a Csínom hazámat .. . Művészköreimb ől származó néhány ifjú barátom kitör ő lelkesedéssel fogad. Hiába, aki meg tudja valogatni a köreit ... A körökre mindig is különös tekintettel voltam... Te, Rezs ő, már rég nem jöttünk össze Rezsóék körével. Rezsóéknél mindig olyan érdekes Rezs ők jönnek össze. A múltkor összefutottam Rezs ővel. Meseli, hogy Rezs ő ... Nem az a Rezső, az a Rezs ő, nem az a Rezs ő, én a másik Rezs őről beszélek. Igen, épp most érkezett vissza hosszabb külföldi útról. Hogyne ismernéd, hisz mindig Rezsóéknél ül. Mondta is Rezs ő, hogy ett ől a Rezsőtől már aludni sem lehet ... Zenét is szerez, és dramatizálta a bibliát. E+gy meztelen n ő lesz a kereszt. Arra feszítik Jézust. A végén ű rhajába szállnak, és azt éneklik: a mi hajónk a legnagyobb, ... nagyobb, ... nagyobb .. . Eszter haragszik. Haragja az orra tövét keretez ő kis ráncba gy űl. Pillantása tollát hullató madárként száll el a fejem fölött. Bús ciprusként eresztek gyökeret a lakkozott parasztszékbe. Örvendenem kéne, hogy Eszter haragszik rám. Hogy valaki harag] ára rrLéltat. Fehér 16 dugja be fejét az ablakon. Visszakapja. Művészköreimb ől származó néhány ifjú barátom csakhamar megfeledkezik rólam. Soka dolguk. Választ kell adjanak a kémdésre: hogyan lesz statisztából m ű vész. Egyszer megkockáztattam a közhelyet: tehetség és munka. A bolondokháza, .ahová zártak, felhívta figyelmemet arra, hogy tevedni embertelen dolog. Ma már én is tudom, hogy a belét, de sej-haj a belét kell kitaposni... Ha álmomból keltenek is fel, kimondom: ne múljon .el napom, hagy ne húzzak vonalat a kocsmában. Csendes enyészetben trónolok a lakkozott parasztszéken. Arra riadok fel, hogy nekem itt dolgom van. Miért képzelem azt, hogy nem szabad +embertelennek lennem? Еs miért képzelem azt, hogy olyan jelent ős személyiséggé váltam, akinek bármily cselekedete embertelenné válhat. Visszatelepedek háromlábú ki+sszékerm.re a hazugságszikla elé. Még ,ma szilánkokká kell faragnom. Mi különbség van a kavicshegy és a sziklarom között?, hökkenek meg. Csak annak különbözik, aki különbséget tud tenni. Belefáradtam, hogy külünbséget tegyek. Kicsit haragszom magamra, hogy addig imádkoztam, amíg harmadik kezem nőtt. Cselekedtetnem kell. Nyomasztó. Imádkoztam volna azért, hogy még +egy nyelvem n ő j jön? Köztisztaságicélból? ... Jobb így. Lendületet viszek, elrúgom magam, Eszter pillantásán lengek. Lassan lehúzom. Hirtelen elbocsátom. Nincs miit kezdjek vele? Nincs er őm mit kezdeni vele. Közömbös dolgokról beszéagetünk. Já volna elrejt őzni a közömbös dolgok kacatjai alatt. Csodám három napja nagyon rég lejárt. Jó volt, amikor én lehettem a „fura idegen", akinek már a szagán is érezni lehet ... Beérték a .szagommal, én sértetlen maradhattam... Nézem Esztert. Nagyon szép. Miért gy őztem meg magam, hogy ez fontos. Miért bizonygattam ma, egész nap, hogy ez a legfontosabb. A 1095
habfürdő most ért a számig? Az els ő kortya sikamlós, szappanos léből? ... Nem, nem, védekezek kétségek között. Nem szeretem másvalaki árán lebecsülni magam. Nem szabad ... Puha rongygyal törlöm le a leköpött tükröt. Ma te tartottál életben -- mondom. Eszter megrezzen, ,megkérdezi, miért nem vártam el őadás után, hebegek valamit, nem nyugtatja meg. Gombás mártással leöntött pecsenye érkezik művészköreim ifjú kepvisel ői számára. Nem,en nem eszem. Inni? Inni ,se nagyon. Eszter, te miért nem eszel? Vigyáz a vonalaira. Szeretnék sós teasüteménnyé változni. Hadd ropogtassanak. Eszter esetleges életem volt. T űz, aminél a kezemet melengettem, hagy aztán egészen mást csináljak velük. Képzeletem építménye most itt áll közöttünk az asztalon. Kecses és ingatag. Megpöccintem a körmömmel, és összed ől... De hogyan épülhetett fel? Sokszor éheztem, de fakérget még nem ettem éhségemben. Szomjas is voltam, nem ittam ,pocsolyából. A döglött galambot is félrelegyintettem a szök őkút medencéjében ... N,agyon éhes voltam, és nem fogadtam el az el őkelő meghі,vást. Nagyon fáradt voltam, és fintorogva toltam el magamtól a konyakos poharat... Nézem Esztert. Nem akarom elhinni, hogy szál deszka volt, amibe kapaszkodva partra evickéltem. Nem tehetek róla, hogy nem lehetett köze ahhoz, hogy megszülettem, hogy elmentem, hogy visszajöttem. Hogy itt akarok lenni. Hogy élek. Én mindent megtettem. A legszebb reneszánsz városokat hordtam a lába elé, szigetet csöppentettem a tengerbe, .hogy lépni tudjon. Szép-étmenyeimb ől fontam számára diadalkaput. Nem tehetek arról, hogy rút-élményeimmel is azonos vagyok. Nem tehetek arról, hogy szigetek között fuldokoltam a tengerben, nem tehetek arról, hogy húgyszagú sikátorok, arc nélküli k őlakók, emberi mocsok áruházak, kemény valutában ,kifejezhet ő értékrend fogadott a legszebb reneszánsz városokban. Kíváncsian várom, hogy ezek után mit fogok mondani. Nem mondok semmit. A zenekar hangol, mindjárt felcsendül a sejbabám. A pincér rosszallóan sétál el mellettem. Kérek egy lehet őséget, félig nyersen. Nemsokára éjfél..A nap vége. Ahogyan azt mi, szokásos könnyelm űségünkkel megszabtuk. De a napoknak nincs vége. Én Іm. г belefáradtam. A napok még nem fáradtak bele? Mi volna, ha egyszer csakugyan véget érne a nap? A korty borból iismét el ővágtatnak a fehér lovak. Pillanatig rettent ő patájukat látom fejem fölött lebegni. Valamit szétrúgnak. Engem vagy ezt a betyáros sej,dejókedvemet? Rossz napom volt — válok egyszer űvé, mint egy atommáglya. Eszter elég hamar észreveszi, hogy lejárt gyermekautó vagyok. Keze kissé habozik, amikor a kulcs után nyúl. Fel akar húzni, ijedezek. De é:n is azt szeretném már, hogy kis köröket rójak az asztalon. Lágyan engedem át magam a zuhanásnak. Valami ígéretet csak kaptál — bizakodik helyettem is Eszter. A számítástechnikai intézetbe vennének fel lyukkártyának — röffen ki bel őlem a rutin. Így könnyű volna. De most nem a veszély el ől szaladok, hanem utána. Lassan én is hazavánszorgok. Kés ő van — válok magam számára is talányossá. 1096
Fáradt vagy? Minta homok. Szemcsés, folyékony. Mégiscsak disznóság, amit veled csinálnak. Csodálkozó pillantásom a népi ibrikr ől pattan vissza. Kiss ideig még jobbra-balra szökdécsel, majd elt ű nik a népi asztal lakkozott repedéseiben. Ki festette a fülemet pirosra?, pironkodik nagylányosan. Távoli patacsattogás hallatszik. Mondd még egyszer. Nem szép, amit veled csinálnak. KI? És MIT? Engem facsacsinak faragott meg a legf őbb fafaragó. t de látvány vagyok a gyermekszoba sarkában, tudom a fülemet csattogtatni, ha a hasamból ikilógó cérnát meghúzod, a belém épített elmés szerkezet iázik. Ehhez értek. Nem tudom fedezni a pléhbékaszükségletet. Hiába nyomjak le a hátsófelémet, nem ugrom fel, az állkapcsomat sem tudom csattogtatni, nem brekeg a belém épített elmés szerkezet. Jámbor csacsitudattal állok a forgalmas útkereszbez ődéseknél. Váram a csacsiszükséglet növekedését Még jegy hazugság. Hát én Eszternek már nem tudok igazat mondani? Nem szép, amit velem csinálnak — próbálok igazat mondani. Valában nem tudok igazat mondani. Nem esik? — kérdezi valaki. Miért? Te most jöttél. Nem, süt a nap. Hülye. Nem süt a nap, látom be én is. Miért ülök itt?, kérdem meglep ődve. Most már épp ideje lenne aludni. Átbocsátania napot az alvás enyészetének. Az enyészetnek egyáltalán. Miért ülök itt? Eszterrel kell beszélnem, Jut eszembe váratlanul. Mit kell beszélnem Eszterrel? Meg kell neki mondjam... Mit kell neki megmondjak? A jókedv fülsiketít ő cintányérokat ver körülöttem. Értesülök, hogy nem megyek én innen el, ,míg a gazda, házigazda Hatalmas sült pincért hordanak körül nyárson. Mindenki haraphat bel őle. Az odvas fogúak kétszer. A ,méz már bokáig ér. Odább egy vörös arcot t űztek gombostűkkel ∎ egy .félkilós kacsára. Miért ülök én itt? A ment ők lassan törnek maguknak utat a cimbalmon át. Rotyogok a halászlében, gerincemi•ő l már levált az omlós hús, ügyes kézmozdulattal ki lehet emelni a testemb ő l és ,a szálkáknak odakészített kistálkára helyezni. Fejemen félrecsapott pecsenye, gomibamártással. Miért ülök itt? Jönnek már azok a ment ő k vagy nem jönnek? Nem jönnek. Arcom rágás futósz őnyeg gondolataim fölött. Elmegyek — látok hozzá az ittmaradáshoz. Maradj még. Mindjárt megyek én is. Nem félsz, hogy együtt látnak meg bennünket az utcán? Miért? Az erkölcsrendészet .. . Mondok valami vicceset. Eszter csapzottan mosolyog. Pedig az erkölcsrendészet valóban összegy ű jti éjszaka a kiskorúakat. Kis-korúságom kidüllesztett beggyel .sétál az éjszaka Európában. Nem tudok felnő ni az éjszakai Európához. A nappali Európához szeretnék feln őni. De engem csak éjszaka engednek ki az utcára Európában. Aztán össze...
...
1097
fogdosnak. LUlhetek nyakiga porcukros intésekben, lovagolhatok a megmentésemre kiküldött józan kutyaszánokon, lefetyelhetem a nagykorúak asztaláról lecsöpög ő fanyar megfontolasokat, és méltósággal viselhetem heges faromon a huszonötöt. Mert azért mindennek van határa. A határtalanságnak is... Ott, ahol megszabjuk. De most nem err ől van szó, fegyelmezem magam. Mir ől van szó? Hogyan lehet csak valamir ől szó, amikor mindig mindemr ől szó van? Elképzelem Shakespeareit, akinek csak az A bet űt tanították meg a grammatikai suliban. Aztán minden meg nem írt drámája után megGsúnya fiú, hát szabad drámát főzték olajban. A kor divatja szerint nem írni? Képzeletem fej őstehén. Kőszénnel táplálkozik. Csak k őoiajat ad. Szarvával id őnként kiszúrj a a saját szemét. Tapsoltak? — kérdem. Egyszer már te is megnézhetnéd az el őadást. Mint mindig Hisz látod .. . Persze, hogy megnézem. Csak hát Eszter kénytelen úgy tenni, mint aki látja. Pedig nem nézem meg az előadást. Nincs id őm. Szünet nélkül el ő adáson ülök. Több mint tíz éve vagyok közönsége a Huszadik Század cím ű misztériuirnnak. Játék megszámlálhatatlan felvonásban, s űrű színeváltozással. Párnas székemb ől apró tövisek állnak ki. Nem nagyok, csak épp akkorák, hogy ülni ne lehessen. Pillantásomat egyszer ű és bonyolult származású fest ők próbálják rózsaszín űre mázolni. Eddig még mindig levetette magáról a mázt. De meddig?... Meddig jó ez? Lehet, hogy már rég nem a festéket vakarom magamról, hanem a húsomat? Hol csap át a festéktagadás önmagam tagadásába? Vajon nem zsugorodott-e elhanyagolhatóvá az a csöpp én, amit minden körülmenyek között tisztán akartam tartani? A zsugorodás mely pillanatában mondhatjuk becsülettel, hogy a zsugorodó valami már nincs is? Vagyok-e egyáltalán? Műveszköreimb ől való ifjú barátaim most személyenként jó félkilóval nyomnak többet. Elégedettek. Én is elégedett vagyok velük. Magammal miert nem vagyok elégedett? Eszter gyanakodva figyel. És ha most fognám azt a gombamártásos tányért és kinyalnám? Fiúk, én már nyaltam ki mások után tányért. Érdekes életet éltem. Változatos, kalandos életet éltem. Sok mindennel lephetnélek meg benneteket. Mi a bajod? — veszti el türelmét Eszter. Nincs türelmem türelme visszanyeréséhez. Várom a fehér lovakat. Miket? A fehér lovakat, sárga agyaraikkal, habfoszlányos pofájukkal, vérszőttes pillantásukkal. Talán egyszer hátukra pattanhatok, ,s vinnének kristályforrásokhoz, tobozterm ő erdők alá, csikorgó, vakító, tiszta telekbe, a zenébe .. . A pincér egymásra csapodossa a tányérokat. Vigyázat, közéjük szoN:épitáncosok rul a fejem. Na tessék, szétlapult. Nagy, nyers plötty jönnek, leakasztják a népi falról a népi lóvakarót, eltáncolják rajtam a sohsemhalunkmeget. Temetésem éjszakába nyúlik. Testem olyan hosszú, hogy nem tudnak befordulni vele a sarkon. Levágnak bel őle egy darabot a népi testlevágóval. Százhúsz népizenész rácsoskapus édesanyámat húzza utánam. A föld alatt tán csend van, jut eszembe reménykedve. .. .
...
...
...
.. .
...
1098
xos9
Miért ülök itt? Valami nagyon fontosat akarok mondani. Kinek akarok mondani... mit is akarok mondani? Ne, nekem netölts .. . Miért ülök itt? Esztert hallgatom. Beszél. Mit beszél Eszter? Azt beszéli, sejde, azt beszéli ... Mit beszél Eszter? És f őleg, de legf őképpen, miért ülök itt? És miért nincs csend itt, ahol ülök? Ha már ülök. Mert ülök, mint ház falán a vakolat, vakolatban a bevert szeg. A szegen kedves édesanyám képe lóg. Fejijei lefelé. Én fejjel felfelé lógok, nyakamon ;kötél. Kötélen lógok? Nyakamnál fogva? Mint az akasztott ember? De hisz akkor én ,már meghaltam. A halottnak mindent szabad. Mire gondolsz? — ,kerdi Eszter kedvesen. Miközben valami kedveset válaszolok, mert egy úr a népi nigt-bárban is úr, arra gondolok, hogy haza kéne menni aludni. Szeretem a friss ágynemű tapintását. Ha meleg van, mindig meztelenül alszom. És egyedül, jaj, egyedül... Sejdeegyedül, — találja ki gondolatomat a fehér , atlaszból szabott népi mellénykéj ű úr, ott, a dobogón. Szívembe zárom. Többé ki sem engedem. Hátha éhen pusztul. Vajon a szükség termi a kegyetlenséget, merengek néhany pillanatig. Nem döntöm el. A ránk szakadó csendben kis kék virágok n őnek az arcomra. Letépem, Eszternek adom. Hálás pillantással dobja le a padlóra ... Lassan minden visszanyeri eredeti alakját. Kezdem tudni, miért vagyok itt, hálás vagyok ifjú barataimnak, hogy a kemencepadkára húzódtak megbeszélni a művészetet. A következ ő muzsikáig mindent megoldok, fogadom. Eszter várakozásteljes. A pótanotor pótmotorja berreg fel bennem. Üzemanyagot vadában a semmib ől fakasztok már. Kicsit büszke vagyok magamra. Mátyás atyát keresem a sokadalomban. Nincs itt. Akkor hát egyedül... Ki vagyok facsarva — mondom mellékesen. A kezd őpillanatokon gondolkozom. A pillanaton, amikor még nincs semmi, aztán hirtelen van. Mozdony robog így ki az alagútból... A mozdony még mélyen a föld alatt liheg. Talán nincs is kijárata ennek az alagútnak. Igyál. Ilyenkor inni kell. Az ital feloldja a .. . Hagyd csak, ne oldja fel. Menjünk, ha akarod. Ne ,menjünk. Nem tudom, ki cseréli ki mindig a diafilmet a fejemben. Piszkos csirkefogó! Magas támlájú széken ülök. Alattam Görögország. A szék egyik lába az Olümiposzon. Billeg. El őttem Európa. Zaklatott földjével, zaklatott embereivel, zaklatott gondolataival. Sikló repüléssel indulok útnak, alig húzok el az Alpok fölött. Valamit keresek ... Valamit biztos ,keresek... Мiёгt másért lebegnék a tapadás helyett? Valaki részegen danol a hátam mögött. ČSsszeseprem morzsáimat a lakkozott asztallapon. Takaros kis csomó. Ráfújok, szétpreckel. Miért nem tudom azt mondani: Eszter, ne találkozzunk többé. Nem hiszek a végleges elintézésekben. Ami volt, mindig itt hordjuk. Egyetlen fegyverünk ellene: nem venni tudomásul. Rég nem tudok nem tudomásul venni. Fegyvertelen vagyok. Nem tudok védekezni, de nem tudok támadni sem. Ami volt, mindig itt Hordjuk. Miért ez a tudathasadásra való felszó-
lítás? Miért felejtsem el, hogy volt egy kor (életkor? történelmi kor?), melyben madarak tétova-céltudatos röpte volt az egyetlen, ami után igazodhattam? Miért felejtsem el, hogy évekig kád borította az én Európámat, hogy már annak is örültem, ha nem esett az es ő? Miért felejtsem el, hogy szükségszer űség (belső? ikülső? хnindkett ő?) feszítette ki a parittyát, melyben én voltam a k ő? Miért felejtsem el, hogy én visszajöttem és nem voltam mindig itt? Miért felejtsem el, hogy nem akartam h ű bálványimádó lenni? Hogy nem akartam hallani a lánc csörgését, ami egy íróasztalhoz, géphez, bárpulthoz, raktárpolchoz, mittudaménmihez köt? Miért felejtsem ei, hogy szerettem tágas, napos tereken üldögélni, hátamat a szök őkutak kő kávájához támasztani, s arcommal vízport fogni fel a leveg őből? Miért felejtsem el, hogy nem fogadtam el az árat, amit a .pénzért fizetni kell? Miért felejtsem el, hogy szerettem éhezéseimet, hogy szerettem repedez ő disznóhólyaggá zabáltságomat? Miért felejtsem el Esztert? Mert nem tudom elfelejteni Ilt? Miért nem tudom elfelejteni önmagam? Önmagamba és soha másba mindig vissza] átszam. Fehér 16 áll .mellettem, tenyeremb ő l eszi a zabot. Orrával odébb lökdösi félig ürített poharamat. Pofáját fekteti helyébe. Az emberek átsétálnak rajta. Nem veszik észre. Miért nem veszik észre? Emberek, itt egy nagy fehér 16 van, nyakát nyakamhoz dörgöli, halkan föl-fölnyerít, patája koccan, szőre fénylik .. . Eszter, adsz nekem egy kis szabadságot? Miért? Azt hiszem, hogy valamit végre el tudok intézni .. . Igen, torpanok meg, elintézni. Azt legalább, ami hatalmamban áll. Elintézetlenségeim kúszónövényekb ől kötöttek nyakamra fojtó nyakkendő t. Egyet, Eszter, legalább egyetlenegyet meg kell oldjak. Ne is kérdezd, nem tudom, mit remélek ett ől. Csak magamtól remélhetek valamit, és én holnap is csak én leszek. Mert már nem lehet leszoktatni önmagam meg őrzésér ő l ... De nem ezt akartam mondani, Eszter... Mit is? ... Mi, Illel, közös hidat építettünk a folyóra. Íve rettent ően benyúlt a mélység fölé. Láttál-e már hidat, ami csak az egyik végén van alátámasztva? ... Követed, amit mondok, Eszter?... Mi valamikor, én is alig tudom elhinni, együtt voltunk gyermekek. Még néhány millió gyermek rajzott körülöttünk akkoriban. De mi együtt voltunk gyermekek ... Hogyan lehet ezt úgy mondani, hogy meginduljon a föld? Délel ő tt nagyon értelmesen el tudnám ezt magyarázni. Sajnos, most este van. Ilyenkar, évek óta már, nehezen fog az agyam. Ezt a fél pohár bort is kár volt meginni. Alá kell dúcolni a híd mélység fölé nyúló másik végét. Addig nem építhet ő tovább ... Еrtsd meg, Eszter, hogy mi Illel már rég nem épülhetünk tovább. Megrekedtünk valahol a leveg őben, a magasban. De ha neked úgy tetszik, a mélyben ... Olyan mindegy ... Nagyon ritkán, életemben alig egypárszor éreztem, hogy valamit meg kell tegyek. Ez is olyan. Nem tudom megmagyarázni. Az erő feszítés szétzilál. Nénike jön, a szomszéd asztalról lesodort pohár darabjaival engem is összeseper. Tompán csilingelek a szemétlapátban. Eszter kipirul. Igen, ezt még ki kell bírni. Visszaemlékszem egy nagyon hideg télre. Hat évvel ezel őtt volt? Nem, nyalt. Testemb ől fonnyadtan csüngenek az elvagdosott küldökz.sinórok. Végükön drasz1100
tikus bog. Nem lehet másként, vigasztal a nénike. Szemétlapátjával na- . gyokat simogat a fejemen. Túlélem. A zenekar hangol. Valami édesbúsat, ha lehetne ... Hogyne, uram, a százasért mindent. Honnan tudják ezek, hogy nekem van egy százasom? A százas a lét alapfeltétele. Kisfiam, ma megint százas nélkül tetted ki a lábadat az utcára. Mit akarsz, mit ől vegyenek emberszámba? Hogy nem szőrös a kezed, minta majomé, nincsenek pikkelyek a törzseden, mint a krokodilusnak, az úszóhártya is hiányzik a lábujjad közül? ... Jó, jó, ez mind szép, de viszonylagos. Nem meghatár оzó jellegű, hagy úgy mondjam ... Csokolom a kezét, asszonyom, Heisenberg vagyok, világképletet árusítok ... És cip őfűzőt. Addig is élni kell valamiből. Leonardo a szomszéd sugárutat kapta. Ha felmosta, tíz percig festheti a Mona Lisát. Elégedett ember. Harmonikusan illeszkednek benne a küls ő és bels ő feltételek. Mi itt, kérem, .a halálunkra várunk, hogy végre azonosulhassunk önmagunkkal. Bevált módszer, már többen kipróbálták, — és sikerrel. Mit meg nem tesz az ember, hogy sikerrel éljen. Még a halált sem vonja meg magától. Jól van, fiúk, jöhet az az édesbús. Prézlivel, az kellemesen csiklandozza a nyeldekl őt. Az ember érzi, hogy van... Eszter még kérdez valamit. Válaszolok. Szomorúak vagyunk. Csendesen fuldoklunk a jókedv zörejében. Szeretnék valami szépet adni Eszternek. Kifordulnak kezemb ől a régi városok, szúrágta istenszobrok a barokk templomokban, dombra tekered ő örök dűl őutak. Kifosztottságom túl tökéletes. Ami nekem maradna, én lopom el. Semmit sem ajándékozhatok. Társaságunk ismét eggyé ömlik. Űgy látszik, közben megoldódtak a kemencepadkán az alapvet ő művészeti kérdések. Félrecsapott tetej ű szalmakazalként fekszünk egymáson. Csak egyetlen szikra kéne, hogy lángra lobbanjunk. Szalmalángra. Kár a szikráért. Vizes törülköz ővel terítem le magunkat. Eszter több pohár bort hajt fel gyors egymásutánban. Nem akadályozhatom meg. Orcája kivörösödik. Ezt a vörösséget már én is viselni fogom ezentúl. Belém ég. Az ifjú m űvészek méla dúdolása ágaskodó gilisztára emlékeztet. Emelgeti a fejét. Melyik végén is van a feje? Alapjában véve a földön teker ő dzik ... Csak magamért tehetek valamit. Másoktól csak elvárhatom. Elvárom. Elvárom, hogy ne tévesszük össze magunkat azzal a kutyával, mely saját ürülékét lefetyeli fel. Elvárom, hogy tiszta asztalkend őt terítsünk ölünkbe, amikor önmagunk elfogyasztásához asztalhoz ülünk. Elvárom, hogy zúzdába küldjük a fehér márvány istenszobrokat, a helyüket omlós levegővel töltsük ki. Elvárom, hogy olyan istenek legyünk, melyekről nem készülnek szobrok. Elvárom a csendet. A ,csend tisztelgését a legfontosabb munkák el őtt, a csend nyitott ölét megtermékenyít ő phallusunk el őtt. Elvárom a békét, a csend foglalatát. A háború háromlábú, macskafej ű tyúk. A természet képtelensége. Mikor igázzuk már le a természetet? Elvárom, hogy leigázzuk a természetet. Néha, amikor határokon vitt át a lábam, vagy mankóm, a vonat, sohasem tévesztettem össze helyét változtatd testem unmagamm ,al. Elvá1101
rom, hogy ügyünkben utazó nagyköveteink se hévesszék össze ügyük testét saját testükkel. Nekem volt nehezebb. Néha, amikor kisszékemen ülök, s a lábamnál hever ő lomhalmazból összeválogatom, összeillesztgetem önmagam, elvárom, hogy mások is képesek legyenek erre. Hogy ne n őjünk hozzá a ruhánkhoz, ne n őjünk hozzá a nyelvünkhöz, ne n őjünk hozzá kalapemel ő kezünkhöz, ne n őjünk hozzá az esetleges rosszhoz, de az esetleges jóhoz sem. Ilyenkor üveglapon mászó cserebogár vagyok. Alattam épp megölnek egy másik cserebogarat. Mindent látok. Hallom cérnaszál lábam kaparászását az üveglapon. Elváram, mi mást várhatnék többet, hogy cserebogárlábam tiltón kaparásszon az üveglapon. A hangulat végül is ,bezúzza ,koponyánъat. A léken válogatlanul önlik be az izzadt pinaér, a meggyalázott hangjegyekkel kipitykézett zenészek, jókedvt ől csatakos arcok, fejekben az eltemetett miértek, a nép retkes ujjáról lepattogzott kancsók és tányérok, nikoting őzt lehel ő, falra aggatott törülköz ők, nyálban ázó Júbos kemence, önmagukba visszatérő világmegváltók, a lakk merev hártyáján áttetsz ő igazi fa, a megereszked ő kontyok, a duhajság halálverítékét fröccsent ő tar koponyák, a várákozás kínjától izzadtan tekered ő harisnyagumik, a mellig érő elpöttyentett, kiöklendezett, rágatlanul kiköpött szótörmelék, vizeny ős hangszerek, lepedékes hangszerek, rendeltetésükben megcsúfolt hangszerek, a leveg ő mocskos rajztábláján kipreparált, széttárt szárnyú, hímportalan idegrendszerek, gyomorsavba maró borok és sörök, zümmögő, láthatatlan, fekete bogarai az enyészetnek, az el őre elivott holnapi nap és az el őre elivott holnaputáni nap is, a semnil terhe elé fogott, véresre korbácsolt jobbra érdemes er ők, poshadt, művirágok a vázákban és poshadt orrcimpa-virágok a szagok hamvasztójában .a zaj légkalapácsa alatt lapító dobhártyafoszlányok, a dugóhúzó alakúra kipödört fáradtság, a mai nap fáradtsága, a tegnapé is, de a holnapé is, az egymást kerget ő, kereng ő színes fények, az est fénypontja, a hangulat tet őfoka, maga az est .. . Eszter nem szól, amikor felállok. Nem tántorog, amikor végigmegyek az asztalok közöht. Nem ittam, verem büszkén a mellem. Beszakad. Már csak cafatjaim jutnak ki az utcára. Az éjuszaka tiszta csendje diófalevél. Fekszem rajta, rugalmasan ing alattam. Lassan minden visszaalakul. Еrzem ökölbe szorított kezemet. De ez csak játék. Nem akarom ökölbe szorítania kezemet. Csak lazá_ n, öt ujjam úgy lógjon kezemr ől, mint érett gerezd. A járda szélén, kongó villanyoszlop mellett fehér 16 vár. Engem hoz a hátán. Hazaindulok.
1102
