Leszkoven László. A lélek nyelvén. Hatra Mag Kft. Miskolc, 2011

Leszkoven László

A lélek nyelvén

Hatra Mag Kft. Miskolc, 2011.

I. fejezet Bevezetés – mi dolgunk a lelkünkkel? „Definíciókkal jobb végezni, mint kezdeni…” – írja egyik művében (Játékfilozófia) Babits Mihály. Ő úgy értette, hogy bajos bármit is definiálni, mielőtt megismertük – előbb beszéljünk róla, majd ezután megpróbálkozhatunk a megfogalmazással. Igaz, vannak olyan fogalmak, melyekről mindenkinek van némi fogalma – szerinte ilyen a filozófia, az esztétika – ez azonban nem von le semmit a tanács mély bölcsességéből. S ha megfogadjuk, akkor a „mi is a lélek…” kezdetű filozófikus kérdésre könyvünk utolsó fejezetében kellene választ adnunk, miután már elég sok mindent elmondtunk arról, amit még meg sem határoztunk… … a probléma azonban nem ilyen komoly. Úgy érzem, hogy a lélek is azon fogalmak közé tartozik, melyek nem szorulnak magyarázatra, több okból sem. E könyvben ezt a tudományosnak éppenséggel nem mondható, ám véleményem szerint vitán felül álló tételt szeretném néhány fejezetben alátámasztani (ez az egyik cél…). Ezért én a babitsi intelmet e gondolat felé hajlítva fogadom meg: a definícióval jobb végezni… már a könyv elején. Méghozzá véglegesen. Nem is foglalkozok ezt követően fogalommal (nem is tudnám megfogalmazni, bár a lelkünk működését – amennyire átlátom – néha majd megpróbálom körülírni). A lélek egyébként is határtalan, teljes és bizonyos értelemben a világmindenséggel azonos: egy ráhúzott fogalommal csak szűk ketrecbe zárnánk. Gárdonyi Géza írta valahol: „Istenből való részecske minden lélek…” és igaza is van. A Teremtőt sem tudjuk definiálni. Végül pedig: akinek mond valamit ez a szó – lélek – azzal úgyis egy nyelvet beszélünk. S a könyv végére – remélem – kiderül, hogy mit is értek én azon, hogy „lélek”… Hogy az ember – különösen a magyar nyelven gondolkodó ember – számára a lélek fontos dolog, abban is megismerszik, hogy számtalan szófordulat, szólás, állandósult szókapcsolat használja lélek szavunkat. Ha az alábbi néhány sort átolvassuk, ennek ékes bizonyítéka már előttünk áll. Magyar ember olyannal, ami nincs, vagy amiről azt sem tudja, mi az, nem foglalkozik ennyit… Lássunk tehát néhány példát! Nem meglepő, hogy már a születéssel és ellentétével, a halállal (elmúlással) is számos szókapcsolat foglalkozik (a halál ugyanis nem az élet ellentéte, hanem a születésé). A lelket (életet) lehel bele kifejezésünk a teremtést, az életre keltést jelenti. Egy ismert gyermekvers nagyon szép sora „…lélek lép a lajtorján…”, a földi életre leszülető lélek érkezését is jelentheti, de – gyakrabban említett összefüggésben – az élet értelmére: a lelki fejlődésre is utalhat.

Aki meghalt, arra mondjuk, hogy kilehelte a lelkét, vagy kiszakadt a lelke. Ha valaki már csak alig él és távozását, elmúlását érzékeltetjük, arra mondjuk, hogy már csak hálni jár belé a lélek, csak az imádság tartja benne a lelket, ha viszont még ittlétére utalunk, azt mondjuk, még piheg benne a lélek (még él…) Ami él és létezik, gyakran lélekként emlegetjük – elsősorban az embert. Nem csak megszólításokban – pl. lelkem, drága (édes) lelkem, kedveskedve lelkecském… – hanem általában. Hány lelket számlál a falu, kérdezhetjük, de azt is kérdezhetjük, hogy hány lelkes az egyházközség, melyben a lelkipásztor dolgozik. Elhagyatott vidék az, ahol nem él egy árva lélek sem. A lelkünk beszél hozzánk. Általában jó, ha hallgatunk a lelkünkre, mert a legnagyobb bölcsességek a lelkünkbe vannak írva… Ha a lelkünkbe nézünk, megtudjuk mi fontos igazán, segítséget kapunk a jó és a rossz közötti választáshoz. Az nem baj, ha döntéseinknél magunkra gondolunk – igaz viszont a mondás: „lelkiismereted méri önzésed őszinteségét – hallgasd hát figyelmesen!” Aki önmagát keresi, az gyakran lélekúton jár (vö. Tolvaly Ferenc: 40 nap lélekúton). A lelkiismeretünk iránytűként is szolgál – a szó szoros értelmében szolgál minket. Nem szükséges magyarázni, mit érez az ember, amikor valamit se teste, se lelke nem kíván. Egyértelmű az erkölcsi hozzáállásunk ahhoz a dologhoz is, amire nem visz rá a lélek… belső tiltakozásunkat fejezi ki a nem venném a lelkemre szófordulat is. Ha azonban valamit a lelkünkre veszünk, az bizony képes sokáig nyomni a lelkünket… úgy érezzük, mintha mázsás súly nehezedne a lelkünkre. Az érzéshez sokszor szinte érezhető fájdalom is társul, ami a lelkünkbe mar, lelkünkbe markol. Akinek a lelkivilága érzékeny, nehezebben éli meg, mint akinek kemény a lelke. Éppen ezért nagyon fontos, hogy könnyíteni tudjunk a lelkünkön, jó néha kiönteni a lelkünket. Erre egy jó beszélgetés kiváló alkalmat teremt, persze olyannal, akit lelkileg közel érzek magamhoz. Nagyon szemléletes egy török eredetűnek mondott szólás, mely szerint „köntös szennye kimosva, lélek szennye kimondva múlik el…” S ha a beszélgetőpartnerünk megnyugtat, arra – egy székely szólás szerint mondhatjuk, hogy meghozta a lelkünket… (nyugalmat hozott). Egy beszélgetés persze akkor is kapóra jöhet, ha egyszerűen csak könnyebb a lelkünknek valakit bevonni a döntésünkbe. Vannak viszont olyan helyzetek, amikor magunk is tudjuk: hibát követtünk el. Ha súlyos a vétek, tettünk a lelkünkön szárad – mások ilyenkor távolságtartóan úgy nyilatkoznak rólunk, hogy lelke rajta… különösen, ha figyelmeztettek minket, de nem hallgattunk az okos szóra, na meg a lelkiismeretünkre. Ezután idővel megérkezik a lelkiismeretfurdalás, amelynek segítségével tanulnunk kell a hibáinkból de nem szabad leragadnunk, mert akkor a furdalás a lelket marcangoló érzéssé mélyül, amire pedig semmi szükség nincs. Persze az sem jó, ha túl hamar altatjuk el a lelkiismeretünket… A legfontosabb dolgok az életünkben azok, amelyeket a lelkünk mélyén tudunk, s mindig fontos az, amiért – így sóhajtunk fel sokszor – a lelkünket is odaadnánk. Azt is tudjuk, hogy csak szívvel-lélekkel érdemes csinálni bármit is, ha viszont fáradozásaink nem járnak sikerrel, arra mondjuk, hogy elvesztem vele a lelkem… Akit

pedig testestül-lelkestül elfogadunk és szeretünk (pl. ilyen lehet a testi-lelki jóbarát), azért a lelkünket is kitesszük néha… Aki viszont a lelkét is odaadta vagy odaadná (eladta vagy eladná) az ördögnek, attól jobb távol maradni. Mint ahogyan attól a menyecskétől is, akire azt mondják: „többet ér a teste, mint a lelke (szép, de rossz asszony)”. A lélek „minősége” (régiesebb kifejezéssel: minéműsége…) az ember jellemzésének is fontos – igen gyakran pontos – fokmérője. Nagylelkű az, aki megértően, nagyvonalúan jószándékú, áldozatkész. A legnagyobb dicséretek közé tartozik, ha valakiről azt mondják, hogy áldott jó lélek, vagy jótét lélek, nemes lélek, de a jóindulatot, a szelídséget mutatja a galamblelkű kifejezés is. Ha viszont valaki rókalelkű, vagy sötét lelkű – jobb, ha nem állunk szóba vele, de a lelkünket biztosan nem bíznánk rá. Nem éppen hízelgő jellemzés, ha valakire azt állítjuk lelketlen – az egekig magasztaljuk ellenben azt, akiről így szólunk: hatalmas lelke van (vagy sóhajszerű félmondatként: „…mekkora lelke van…”). Őszinteségünket, tiszta szándékunkat fejezzük ki, ha mondandónkhoz hozzáfűzzük: „… isten látja a lelkemet.” Persze mással is előfordul – főként aki jól ismer – hogy a lelkembe lát, különösen, ha a szemembe néz, mivel – szoktuk mondani – a szem a lélek tükre. Aki közel áll hozzám, attól viszont a sértés is rosszul esik, úgy érezhetem, hogy a lelkembe tiport, a lelkembe (lelkivilágomba) gázolt. Ezer a lelke – mondták régen arra, akit vakmerőnek ismertek. De tudták azt is a régiek, hogy „nehéz abba lelket önteni, kinek szíve elveszett… értve ezalatt, hogy aki félénk, bátortalan, azt nem egyszerű feladat erősíteni, lelkesíteni. A lélek szó jelzi a szóban forgó dolog, tulajdonság, körülmény stb. fontosságát, központi szerepét. Amikor a társunkat nagyon fontos dologgal bízzuk meg, de még inkább, amikor nagyon fontos tanítással látjuk el, akkor mondjuk, hogy valamit a lelkére kötünk, a lelkére beszélünk, a mondanivalónkat a lelkébe plántáljuk. Amikor valaminek a javáról, központi, meghatározó részéről, éltető eleméről szólunk, szívesen használjuk lélek szavunkat: a gulyáslevesnek a jó pirospaprika adja meg a lelkét, de egyébként is rend a lelke mindennek… E bevezető fejezet után a következőkben a témák és gondolatok laza füzérként állnak az Olvasó elé. Minden egyes rész írásakor az volt az érzésem, hogy a téma olyannyira kimeríthetetlen, hogy az egyes fejezeteknek talán soha nem lesz vége… és ez nem is csoda. Lelkünk életünk minden pillanatában érezteti jelenlétét, csiszolása, alakítása (tisztítása) – Steiner szavaival élve: „munkálkodásunk a lélek sivárrá válása ellen” – állandó feladatunk. A választott témák kifejtése egy könyvnyi terjedelmet igényelne fejezetenként – ezért az itt elmondottak csak gondolatébresztők lehetnek. Pontosan azt éreztem, amit Arany János írt a Családi körben: „megered lassanként, s valamint a patak, mennél messzebbre foly, annál inkább dagad…” Éppen ezért tartom fontosnak külön hangsúlyozni, hogy a könyvbeli fejezetek elsősorban a gondolatébresztést szolgálják, a felvetések minden esetben továbbgördíthetők és – mint az iménti „aranyos” idézetben a patak – a továbbgondolással újabb és újabb szálak jelennek, jelenhetnek meg, melyeknek még a jelzése sem várató el a teljesség igényével. Ráadásul e könyv nem szakkönyv, s bár

a komolyságot egészen nem nélkülözi, a cél mégis elsősorban az érzékeltetés, a gondolatok (magok) elültetése, az Olvasóval való együttgondolkodás – inkább, mint az egyes témák szakirodalmi igényességű elemzése. A könyv e „bevezetővel” együtt tizennégy, önálló írást tartalmaz, melyek nincsenek egymással olyan szoros összefüggésben, mint egy regény fejezetei. Lesz ugyan átfedés, előre- vagy visszautalás az egyes részekben, ez azonban nem akadályozza meg, hogy mindenki tetszése szerinti sorrendben haladjon a könyvben. Ha mégis kapcsolatot keresünk a témák és azok gondolatébresztő kibontása között, a kulcs a könyv címében rejlik. Minden egyes fejezet rövid mottója lehetne, hogy lelkünk szól hozzánk, s minden körülöttünk, ami fejlődésünkkel összefügg, eltérő erővel, több-kevesebb sikerrel, de a lelkünk nyelvén szól hozzánk. A világmindenség minden jelensége – az a zűrzavar is, amit teremtettünk magunk körül – a tapasztalatszerzésen, az élethelyzetek átélésén, megélésén keresztül lelki épülésünket szolgálja. S ha elfogadjuk azt a tételt, mely szerint a világban való jelenlétünk végső eredendő oka és végső célja egyszerűen megfogalmazva lelkünk tökéletesítése és csiszolása, úgy magától értetődik, hogy a tanulnivalóknak a lélek nyelvén kell megszólalniuk, a lelkünk nyelvén kell elénk állniuk. Így függ össze útkeresés és egyensúly, lelki betegség és gyógyulás, önmagunk megismerése és születési képletünk, magyar hagyományunk és a mesélés fontossága… hogy csak néhány témát említsek a könyvből. S hogy aztán értünk-e a jó szóból, elsősorban már rajtunk múlik.

II. fejezet Az úton járás fontosságáról Gerd B. Ziegler írja egyik könyvében (Tarot – a lélek tükre) a Nagy Arkánum „Mágus” lapjának üzeneteként, hogy „minden tapasztalás jogos, mert tudatunk a földi köntösben csak a jó és rossz, a világos és sötét, az isteni és a földi pólusai közti feszültségtérben megélt saját tapasztalataink útján fejlődik.” Ez a gondolat fejezetünk mottójaként is szolgálhat, s ha hozzávesszük, hogy a tarot egész filozófiája lényegét tekintve az élet teljességének megéléséről, az érzelmi, lelki, testi tapasztalatok átélésének, megértésének és feldolgozásának szükségességéről, az úton előttünk álló akadályokról és azok elhárításáról szól – egy paklit az Olvasó kezébe adva e fejezetet akár le is zárhatnám. Ehelyett az úton járással kapcsolatban néhány gondolatot szeretnék az érdeklődőkkel megosztani – részben a fenti alaptétel igazolásaként és alátámasztásaként, részben pedig a továbbgondolás, további gondolkodás végett. Mit is értek e fejezetben – és néhány alkalommal a későbbiekben is – „úton járás” alatt? Magát egész életünket, az élet teljességének megélését, a tapasztalatok megszerzését, begyűjtését, befogadását, értékelését, feldolgozását és beépítését – a jelenlétet a világban. Az úton járás – jelen-létünk a világban – folyamat. „Körforgásszerű folyamat”, mely bizonyos életfeladatokat, megoldásra váró helyzeteket, de ajándékokat (divatos kifejezéssel élve „bónuszokat”) is folyamatosan tár elénk – azért, hogy ebből dolgozzunk, épüljünk és fejlődjünk. Ezt azért szükséges hangsúlyozni, mert a ma emberének egyik legnagyobb problémája, hogy nem érzi, nem akarja vagy nem tudja tudomásul venni e „folyékonyságot”, az élet legjobb értelemben vett képlékeny gördülékenységét, hanem életét szakaszokra szabdalja, szilánkokban szemléli, ráadásul úgy, hogy minden egyes elemet (a jelen pillanatot, a mát) az előzménytől és a jövőtől elszakítva, mereven, bezárkózva él meg. Be akarjuk csapni magunkat, elaltatjuk a lelkiismeretünket – mely folyamatosan súgja, hogy ezzel valami nincs rendben – és azt mondjuk, hogy ez a viselkedés, nézőpont céltudatosság… pedig nem az. Semmit nem érthetünk meg igazán, ha nem fogadjuk el annak előzményeit és nem törekszünk egyben következményeinek megértésére is. Mert minden folyik, minden változik, alakul körülöttünk, bennünk és minden csak a pólusok – a pólusok közötti mozgás – megélése útján érthető meg igazán. Bár e felvezető gondolatok már rámutatnak arra, miért is tartom annyira fontosnak a folyamat és folytonosság hangsúlyozását, az alábbiakban igyekszem még jobban körüljárni e nagyon (mondhatni életbevágóan) fontos kérdést. „Csak ezt a hetet éljem túl…” – a „határidőnapló-effektus” Ha a fentiekkel általában tisztában is vagyunk, akkor is nagyon ritkán hangsúlyozzuk, hogy életünkben mennyire fontos az úton járás maga, életünk minden

percének megélése. Ennek okai nagyon sokfélék, melyek közül most csak néhányat emelek ki – a sor sajnos nagyon hosszú. A mai világban „eluralkodott” az eredmény-központúság. Ehhez ráadásul a mindent megmérni, hozzámérni, összehasonlítani akarás kényszere is társul, és ami szomorú, hogy néha valóban jobb meggyőződésünk ellenére is kénytelennek vagyunk becsatlakozni e „rendbe”, „úszni az árral” – bár sokszor úszás helyett ez inkább rosszízű, félelemmel és kételyekkel teli sodródás. Amolyan „rossz sodródás” – szemben azzal az állapottal, amikor éppen (még vagy már) nem kell tenni semmit, mert a dolgok maguktól működnek, s mert a helyzetünk külső beavatkozást már (ritkábban: még) nem igényel. (Mennyire jellemző és egyben milyen rossz szó az „eluralkodott” kifejezés is. Az uralkodni szavunk alapvetően jó hangzású és rezgésű, felelősségteljes fenséget áraszt, a szó szinte magában hordozza a jó eredményt is: uralkodni annyi, mint vezetni, élen állni, felügyelni, rendet tartani… az eluralkodik kifejezés ezzel szemben minden fenséges érzés nélkül terpeszkedik előttünk, sőt rajtunk… kényszerít, lefojt…) Teljesítménykényszer mindenhol és minden szinten. Hogy ennek milyen szerepe lehet (van is) a lelki betegségek kialakulása, elmélyülése terén – akár mint közvetlen kiváltó ok, akár, mint a válságot súlyosító körülmény – arról a lelki gyógyítással foglalkozó szakirodalom bőségesen beszámol. A hatás azonban megmutatkozik témánk terén is. A határidőnaplónak élünk. Észrevétlenül alakul át magatartásunk, a világhoz való hozzáállásunk: gondolataink beszűkülnek, szervezetünk felpörgetett állapotba kerül – ezzel együtt lelkiállapotunk elképzelhetetlenül alacsony rezgésű állapotba süllyed. Rettegünk a mától, mert annyi feladatot tűzünk ki magunk elé (kapunk és veszünk magunkra), hogy képtelenség elvégezni. A nap végére nem vagyunk elégedettek sem a mennyiséggel, sem a minőséggel (mert valahol hibádzik majd, talán itt is és ott is…), a legnagyobb baj mégis az, hogy sokszor már feszültséggel indul a nap, a várható eredménytelenséget pedig produkáljuk is: a „jóslat” önbeteljesítő üzemmódban áll elő. Úgy fohászkodunk, hogy csak a mai napot éljem túl, csak ennek a hétnek legyen vége… és észre sem vesszük, hogy egy idő elteltével mindig a holnapot várjuk, tehát mást, mint ami van. És ez nagy különbség ahhoz képest, ami helyes lenne: mert így egyre messzebb kerülünk attól, hogy most jól érezzük magunkat a világban. Elvész „a mának élés” jó értelemben vett érzése. Ilyen körülmények mellett nagyon sok esetben nem vesszük észre a figyelmeztető, óvatosságra intő jeleket sem – melyek nehogy betegségek legyenek! Pedig a régi korok emberétől ebben a vonatkozásban is sokat tanulhatnánk. Ha csak arra gondolunk, hogy az esztendő körében mindennek – fizikai és szellemi-lelki szinten egyaránt – megvolt a maga ideje és helye, már érezhetjük, hogy biztosabb támasz volt e szerves gondolkodás az embereknek, mint bármi a mai rohamtempóban. A régiek tudták és életüket is eszerint igyekeztek élni és berendezni, hogy a világ működése a legnagyobbtól a legkisebb egységig pontos rendben körforgás-szerűen működik. Ahogyan a természetben az előkészület, a megújulás és növekedés, az érés, a betakarítás végül a lebontás szakasza követi egymást, majd gördül az élet az elmúlásból

törés nélkül az új élet születésébe stb. úgy zajlik az ember fejlődése is az égi terv szerint, a természet szakasztott mására. Az asztalon ott volt a kalendárium, mely évről évre, napról napra emlékeztetett a teendőkre, tudnivalókra és tudni illendőkre, ünnepeinkre. Ha az emberek előre is tekintettek, azt általában nem statisztikai szemlélettel tették, hanem a meghatározott napon esedékes teendő előkészítése, a felkészülés végett. Nem csak ismerték, hanem tartották is magukat a törvényhez, miszerint minden gyümölcsnek idő kell, hogy beérjen. Nagyon elgondolkodtató Molnár V. József megállapítása, aki szerint régen faluhelyen a kisgyermek nevelése szinte teljes egészében az öregekre hárult – akik együtt éltek a családdal. A szerző szavaival a nevelés optimuma valósult meg azáltal, hogy a kicsiket, akik még közel voltak a Teremtőhöz és frissen élt bennük az ajándékba kapott tudás, a gyakorlati dolgokra azok tanították, akik életük alkonyán már közel kerültek a Teremtőhöz, azok az öregek, akik megtapasztalták az eredendő tudás érvényét és értékét (Molnár V. József: Örökség). Türelem… Nagyon sokáig és sokféleképpen lehetne még ezt a kérdést körüljárni. Ehelyütt most kizárólag arra szeretném a figyelmet felhívni, hogy az előző pont bevezető gondolataiban említett rossz beidegződés (a „határidőnapló-effektus”) szinte törvényszerűen hozza magával a minket érő ingerek, információk, történések, kapcsolatok stb. helytelen értékelését, mi több félremagyarázását, torz értelmezését. Nézzünk erre egyetlen példát. Nagyon gyakori lelki probléma, hogy olyanért okoljuk magunkat, aminek nincs valós alapja: „ha ezt vagy azt tettem volna…”, vagy „ha még egy kicsivel türelmesebb lettem volna…” – szoktuk mondogatni és tápláljuk magunkban kitartó önváddal a magunkkal szembeni elégedetlenséget, mely egyebek mellett az alárendeltség- és kisebbrendűség érzés melegágya. Az idézett sóhajoknak (vagy felkiáltásoknak) van értelme, de csak addig, amíg a tanulást szolgálja, addig tehát, amíg mögötte szívből jövő, érzelmi töltéssel bíró (akár fájdalmas) megértés áll, ilyen esetben ugyanis a folyamat a fejlődésről szól. Egészen más a helyzet – s ezt nem kell részletezni – amikor a tanulás hiányzik, nincs elfogadás, alázat és feldolgozás. Ha tehát a sóhajnál megállunk, de csak azért, hogy másnap mélyebbről induljunk, azzal semmit nem érünk el. Tudomásul kell venni, hogy az út, amin járunk – ezt hívjuk a „nagybetűs életnek” – tanulási szakaszokból áll. Senki nem születik mesternek, csak kemény munkával válhat azzá. Ha hibázunk, azért „büntetés” jár – nem a rossz értelemben véve – hanem azért, mert a leckét meg kell tanulni. Ez a szabály. Tisztán kell azonban látni azt is, hogy a fejlődés, csiszolódás folytonossága miatt képességeink (és persze képességeinkhez mért feladataink) is változnak. Ebből egyenesen következik az is, hogy mindent a maga szintjén kell megmérni: a mérést (értékelést) lehet ugyan a tökéleteshez (a kitűzött célhoz), mint ideához viszonyítani, de mindenképpen a magunk állapotához kell igazítani. Ez alatt azt értem, hogy nem tehetünk szemrehányást magunknak olyan dolog miatt, amit korábban érzelmi-lelkiszellemi fejlettségünk akkor adott állapota szerint meg sem tehettünk volna (más

szempontból közelítve: a „kudarcot” el sem kerülhettük volna). A kérdés mindig csak annyi, hogy megtettél-e mindent, ami tőled az adott állapotodban elvárható volt? Ha igen, úgy nem hibáztál – a történtekből tanulj. Nem csak egyedüli szereplője vagy az Életnek, vannak körülmények, amik alakulása nem rajtunk múlik: lehet, hogy ma másnak kellett győznie. Ha viszont nem tettél meg mindent, a hibát fel kell ismerni, okát fel lehet és fel is kell kutatni, a kudarcélményt fel kell dolgozni – a lehető legrövidebb időn belül, a lelki teher hurcolását és válságig mélyülését elkerülendő. Soha ne felejtsük, hogy míg utunk egy adott állomásához eljutunk, az mindig egy folyamat eredménye (nem egyszerűen csak ott vagyunk…). Kitérők, elágazások „tévelygések…” is előfordulnak... Ám ahogyan Coelho is írta A fény harcosának kézikönyve című gyűjteményes kötetében: az ember körül minden, a győzelmek és a vereségek, a lelkesedés és a csalódottság – hozzátartozik „a Jó Harchoz…” és egy Triszmegisztosznak tulajdonított mondás szerint, „akik tántorognak, még nem biztos, hogy eltévednek: a bizonytalanság is lehet az igaz út keresése…” A „tévutak” tehát nem tévelygések – mert tanulni lehet, kell is belőlük. Ez nagyon nehéz dolog, könnyebb kimondani, leírni, mint alkalmazni és eszerint szemlélni a dolgainkat. A kudarcok, a veszteségek feldolgozása életünk egyik legnehezebb feladata, különösen, ha megragadunk abban az állapotban, hogy „életünk nem jó irányba halad”, „nem hozza azt az eredményt, érzelmi, lelki, fizikai többletet, amire vágyunk…” Veszteségnek sokszor az „elvesztegetett időt” tekintjük, az elvesztegetett energiát sajnáljuk…Vegyük észre, hogy ez a hozzáállás mozdulatlan, merev – ennek következtében hibás. Amikor az életünket kudarcnak tekintjük, akkor valójában életünk pillanatnyi állapotáról mondunk véleményt – kirekesztjük azonban az „értékelésből” a múltbéli történések feldolgozását, de még inkább: a múltbeli történéseket érzelmi állapotunk szűrőjén keresztül szemléljük. Ugyanez a helyzet a veszteség-élmény kapcsán is: a jelenlegi negatív állapotból kiindulva („gödörmélye” nézőpont…) mindazt, ami eddig történt, csak veszteségként tudjuk „értékelni”: hiszen abból az alaptételből indulunk ki, hogy „kudarc van”, „minden rossz”, „el vagyok veszve” – ez pedig meghatározza (és sajnos nagyon rossz irányba tereli) az értékelést. Ebbe a merev szemléletbe ugyanis nem fér bele semmi jó. Ilyenkor az ember úgy közelít a dolgokhoz, hogy „ami jó esetleg történt velem, végeredményben az sem jó, mert most helyrehozhatatlanul és véglegesen rossz a helyzetem…” és ez egy ördögi kör… Ehelyett arra kell koncentrálni, amit a Belső Hang sugall, méghozzá folyamatosan. Minden hozzátartozik az élethez, mindenből tanulni kell. Ha a helyzetünket nem „veszteségcentrikus” nézőpontból (elnézést a szóösszetételért, de ezt találtam leginkább kifejezőnek) vizsgáljuk, hanem mintegy kívülről, magasabb nézőpontból, mindenesetre szélesebb és rugalmasabb látókört és látásmódot engedélyezve magunknak, úgy a helyzet megváltozik: a merev hozzáállás lazulása folytán csökkenni fog a hibás értékelés esélye. Mára a lelki egészséggel foglalkozó tudományágak is hangsúlyozzák a krízishelyzetből való tanulás jelentőségét, s akármilyen furcsán is hangzik, az elemzésekben ez tudományos tételként fogalmazódik meg. Egy válsághelyzet következtében életünk gyökeresen

megváltozik – ezt a megállapítást azonban úgy is érthetjük, hogy jó esetben épülhetünk a veszteségekből. Az arculcsapásokból is jobb tanulni, mint egy életen át hordozni csupán a fájdalom és sértettség érzését. Ha pedig ezt elfogadjuk, akkor a „veszteség és kudarc” a tapasztalatszerzés és a továbblépés szükséges elemeként rögtön más színben tűnhet fel. Életünkben a tanulás során szerzett tapasztalatok mindig épülésünkre válnak, akkor is, ha utunk a fejlődésünk során irányt vált, más hivatást választunk, új területen fogunk dolgozni (ezt hívjuk ma divatosan úgy, hogy „váltottunk…”). Meg kell azonban érteni, hogy csak a higgadt vizsgálódás, helyzetünk tiszta, korrekt és kiegyensúlyozott értékelése után tudunk abban a kérdésben dönteni, mihez is kell kezdenünk a megtanultakkal. Az a lényeg, mit adunk MAGunkból! Akárhová is kerülünk, akármi legyen is az életfeladatunk, annak tökéletes megvalósításával a tökéleteset és a teljeset adjuk. Nincs tehát fontosabb és kevésbé fontos hivatás (Széchenyi István írta Naplójában, hogy „csak ott mennek a dolgok jól – ahol pl. a szabó, szappanfőző, cukrász, etc. és mindenki más is meg van győződve róla, hogy az ő iparán, az ő üzletén fordul meg az állam sorsa…”), s nem is az a fontos, hogy mit csinálunk, hanem inkább az, hogy benne legyen minden, aminek benne kell lennie. Fizikai és érzelmi-lelki értelemben véve egyaránt. Persze, a „mindegy” abban az értelemben veendő, hogy a hivatások egymáshoz nem mérhetőek, illetőleg úgy is, hogy utunk során előfordulhatnak váltások – élesebb vagy kevésbé élesek: attól még utunkat járjuk és a lelkünket csiszoljuk. Ha mindennapi életünkben magunkat adjuk, akkor – a címbeli csupa nagybetűs írásmód is rámutat – legbelső lényünkből, lényegünkből, lelkünk mélyéről táplálkozunk. Ha igazán a helyünkön érezzük magunkat, biztosak lehetünk abban, hogy minden nehézség ellenére fénymagunk dolgozik: munkánkban, de minden szavunkban, kisugárzásunkban, a világban való jelen-létünkkel (lásd a fentebb mondottakat a jelen-létről!) isteni lényünk jelenik meg, az ideális állapot készül megvalósulni. Ilyen esetre talál igazán József Attila verssora: „az én vezérem bensőmből vezérel…”. Ehhez az kell, hogy legalább egy kicsit – s ha lehet, egyre jobban – higgyünk magunkban. Emlékezzünk a mustármagok példájára… Nem vitás, hogy ez nagyon nehéz feladat. A napi küzdelemben részt vevő tudatos énünk (egonk) – irányító szerepét féltve – gyakran „céltudatosan” törli, átprogramozza a természetes hajtóerőként működni képes energiát, az önMAGunkba vetett hitet. Hitet abban, ami mélyen legbelül bennünk van – ez ugyanis lényünk lényege, tiszta lelkünk maga. A mindennapi élet idegörlő és életerőnket elszívó harcai során lelkünk nem veszhet el, legfeljebb mi érezhetjük (érezzük is) magunkat elveszve. A kettő között azonban óriási különbség van, s nagyon fontos, hogy ezt felfogjuk és megértsük. Amikor elgondolkodunk azon, hogy mi az, amit igazán szeretnénk, amit a lelkünk legmélyén kívánunk – észre sem vesszük, de már a legmélyebb és legtisztább igazság mezején járunk és életcélunkon gondolkodunk… ha ezt követően jön a „de hát…” vagy a

„jó, csak éppen…” kezdetű monológ, az már a tudatos én (az ego) beleszólása a Személyes Történet alakításába… Példaként álljon itt egy régi történet – a tanulsága magáért beszél. Történt egyszer, hogy egy öreg teaszertartás-mester vitába keveredett egy karművésszel, aki kihívta őt párbajra. A teamester el kellett, hogy fogadja a kihívást, bár kardot még soha életében nem fogott a kezébe. Végső kétségbeesésében elment egy kardvívó iskolába, hogy legalább az alapállást tanítsák meg neki és becsülettel halhasson meg. Elérkezett a párbaj napja. A teaszertartás-mester és a kardművész találkoztak a párbaj helyszínén. Nem volt kétséges a viadal kimenetele, a teamester szívében-lelkében felkészült a halálra. Mélyen meghajolva köszöntötte kihívóját, s arra kérte, engedje meg, hogy életében utoljára neki szolgálhasson fel teát. A harcművész meglepődött, de nem utasíthatta vissza a kérést. A teaszertartás-mester hozzálátott teendőihez, s mivel meg volt róla győződve, hogy életében utoljára teheti, teljes odaadással és átéléssel végezte a ceremóniát. A kihívó – maga is mester a saját területén – csodálattal figyelte, majd az öregember lába elé borult. Köszönetet mondott neki a megismételhetetlen élményért, s elállva a kihívástól arra kérte, fogadja el őt tanítványának… A gyakorlatok tökéletesítése és a jellem fejlesztése… A távol-keleti harcművészetek közül kétségkívül a legismertebb a karate. Nagyon sokan tudják, hogy a kézzel lábbal folytatott küzdelem mellett – sőt, azzal együtt, még inkább: azt megelőzően – a karate, mint a többi hagyományos küzdőművészet életmód és filozófia is egyben. A karate egyik ágának megalapítója, Funakoshi Gichin a következőket mondta: „a karate célja nem a győzelem, vagy vereség eldöntése, hanem a gyakorlatok tökéletesítése és a jellem fejlesztése…” E gondolat nem csak a küzdősportok gyakorlóinak adhat fontos útravalót (az „úton járáshoz”), üzenete ugyanis általános. A legnagyobb mesterek vallották Funakoshival együtt, hogy az életben nem a külső (fizikai) harc a fontos – hanem az élet maga a harc, méghozzá (egy Coelhotól kölcsönvett fordulattal élve) a teljesen és teljesként megélt élet maga a Jó Harc. Önmagunk (magyarosabban: önMAGunk) tökéletesítése, csiszolása, önmagunk folyamatos legyőzése, meghaladása valamilyen nemes cél érdekében. A gyakorlás technikai része alatt az ütések, rúgások és lépések helyett nyugodtan érthetjük napi teendőinket: munkánk, hivatásunk, emberi kapcsolataink, társas viszonyaink stb. bizonyos értelemben mindennapos harcaink színterei. Megannyi kiváló terep a gyakorlatok tökéletesítésére. S ahogyan a karate gyakorlása, technikájának és filozófiájának elsajátítása (elsajátítás=magunkévá tétel) magunkon való külső és belső munkálkodást követel meg, ugyanígy van ez minden „mesterséggel” is. Ezért mindegy, hogy mit csinálunk, ha lelkünk tiszta üzenetét követjük, és figyelünk az intelemre: „dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.” Akármerre is fordítjuk tekintetünket, le vagy fel, kifelé vagy befelé – a lényeg ugyanez marad életünk minden területén. A fejezetet indító Ziegler idézet is beleillik

ebbe a gondolatmenetbe: a tudat fejlődése a folyamatos tapasztaláson keresztül történik, két kiegészítéssel: előszöris fejlődésről csak akkor beszélhetünk, ha a tapasztalások – a gyakorlatok – nem folynak át értelmetlenül rajtunk, hanem törekszünk a megértésre, a tapasztalatok feldolgozására, a nyert eredmények beépítésére. Másodszor a fejlődés alatt a tudat fejlődését (karatés hasonlattal kifejezve „edzését”) és a lélek fejlődését egyszerre és egyaránt érteni kell. A kettő egyébként nem választható el egymástól, más kérdés, hogy a tudatos én és a lélek alakítása, fejlesztése során – szellemtudományi vizsgálódások által igazoltan – az idő haladtával egyre inkább a lélek tökéletesítése felé kell venni az irányt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a „kara te” kifejezés szó szerinti fordításban „üres kezet” jelent, s tudjuk, hogy ez nem egyszerűen a fegyver nélküliséget jelenti, hanem elsősorban a belső csendre, a cselekvő személy – a harcművészetet gyakorló – zavaró körülményektől mentes ürességére, a mindenség törvényeire való nyitottságra utal, akkor a fenti néhány sor mondanivalója érthetőbbé válik. A lényeg – vagyis a gyakorlatok folyamatos tökéletesítése és a jellem fejlesztése – együtt jár a befelé figyeléssel, a csenddel, az egyensúly tiszteletével és a történések (külső, belső reakciók, környezeti hatások, kapcsolatok, energiák, rezgések…) megélésével és távolságtartó, mégis emberközeli megfigyelésével. Nyugalommal, ha úgy tetszik. És lazítással… Lazíts! És a végére egy „lazító gondolat”. Az úton járás, a Személyes Történetünk megvalósítása minden emberi lélek életében (életei össz-folyamában) a legszebb regény, amit a világban csak írni lehet. Mégsem közhely, hogy az élet szép, csak meg kell látni az értelmét. Első lépésként az is bőven elég – életeken keresztül tanuljuk ezt is – hogy felismerjük és elfogadjuk: e szépséghez az út sokszor könnyeken, fájdalmakon és bosszúságokon keresztül vezet. Ha viszont nyitottak vagyunk, lassan nyitottá válunk annak elismerésére, hogy − minden, ami történik velünk, körülöttünk, az értünk van, annak indítója és végső értelme bennünk van (hiszen a világ mi magunk vagyunk), − hogy nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogy elterveztük, − hogy vannak időszakok, melyek kifejezetten – és elkerülhetetlenül – „nemszeretem” kapcsolatokról és élethelyzetekről szólnak, − de rajtunk áll, mit kezdünk a bennünket érő hatásokkal, − és a mi dolgunk, hogy mindenből a lehető legjobbat hozzuk ki, a bajt is akár előnyünkre fordítva, akkor nagyon sok esetben könnyebb kezelni a megpróbáltatásokat. Egyénre szabott, hogy kinek mi segít e felismerésekben (ez ráadásul egyénen belül is a különböző életszakaszokban más és más), a veszélyhelyzetek jó megélésében (sokszor a válságok át- és túlélésében), a bosszantó akadályok kezelésében – végső értelemben önmagunk elfogadásában.

E fejezet zárásaként érzésem szerint tökéletesen illeszkedik a mi népünkhöz hasonlóan ősi gyökerekkel bíró észak-amerikai indián hagyományok prérifarkas ábrázolása és üzenete. A prérifarkas nagy játékos: kitűnően kezeli és éli meg a káoszt, az életet a maga teljességében veszi tudomásul, minden jóval és rosszal – pl. a zűrzavarral együtt (aminek teremtésében gyakran maga is tevékenyen részt vesz…). Valamennyi állatszellem közül talán ő az, aki a legtisztábban érzi a rend és a káosz egyensúlyát, mindkettő szükségességét és mindkettő megélésének fontosságát. Ehhez egyik eszköze a mindent megfigyelő és semmit ki nem záró széles látókör – a prérifarkas körbejár mindent, nem zár ki egyetlen lehetőséget sem az életében, mondván „soha nem lehet tudni, mi mire lesz jó…” És a könnyed humor. Azt üzeni, hogy soha ne felejtsünk el nevetni – elsősorban magunkon, saját „bosszúságainkon”. És ha egy prérifarkas küldi üzeneteit életünkbe, akkor egy idő után azt tapasztaljuk, hogy kitartóan addig bosszant minket, míg ezt meg nem értjük. Ha megsértődünk, az csak annyit jelez, van még mit tanulnunk. És kezdi elölről… A prérifarkas – szemben az előítéleteinkkel – nagyon komoly szellemi tanító. Jeanne Ruland Az állatok ereje című könyvében így ír a prérifarkasról, érdemes hosszabban idézni – talán az egész fejezet összefoglalójaként is megállja a helyét: „a prérifarkas … arra bátorít, hogy fejlesszük saját erőinket, és ne riadjunk vissza a hibáktól. … A táncoló erőket egyensúlyba hozza bennünk. Bevezet a jelenben való létezés és az óra értékelésébe – nem a tegnap, nem a holnap, hanem a ma az egyedüli, ami számít. Csak a most fontos, a teljes jelenlét, a kreatív és megfelelő reakció. … Megmutatja, hogy magunkban hordozzuk a Nap és a fény részecskéit, valamint a Holdét és a sötétségét, és ezek között a határok elmosódnak. Ami sötét, az lehet fényes is, de a fény lehet sötét is. Léteznek saját utak, de magasabb rendű vezetés és sorsakarat is. A prérifarkas elfogadja azt, amit az útja hoz. Így megtanul örülni annak, amire rábukkan, és kihozni abból a legtöbbet…”

III. fejezet Gondolatok az egyensúlyról Bevezető gondolatok „Az egyensúly törékeny dolog – a lélek egyensúlya is az…” (Munkácsi Gabriella) Egyet kell értenünk a szerzővel, kiegészítve a gondolatot azzal, hogy az egyensúlyi – nyugodt, elégedett – lelkiállapot elérése és fenntartása, megtartása nagyon sok esetben a legnehezebb feladatok közé tartozik. Az egyensúlyi állapotot általában jónak, hiányát kifejezetten károsnak tekintjük. E könyvben is több esetben említésre kerül, hogy egyes betegségek – főleg lelki és érzelmi – betegségek egyik oka a lelki egyensúly hiánya. Itt rögtön magyarázatot kell adnom – legalábbis megpróbálom – egy következetlennek tűnő megoldásra. Tudniillik az egyensúlyról szól(na) a fejezet, mégis olyan gondolatok kavarognak bennem, melyek inkább „kerülgetik” a témát – nem rossz értelemben, hanem mintegy „támogatólag…” Fogalmazzunk úgy: a gondolatok körbejárják a kérdést. Hasonló a helyzet, mint a lélek fogalmával (lásd első fejezet): lehet, hogy az egyensúly definíciójával itt is jobb lenne azonnal végezni. Miért is? Arra a kérdésre, hogy mi az egyensúly, leggyorsabban úgy tudunk válaszolni, hogy érzelmünkkel vagy értelmünkkel ragadjuk meg a vizsgálandó kérdést, s azt próbáljuk meg ízlelgetni, milyen érzést kelt bennünk a szó. Egyensúly… leginkább belső nyugalom. Csend, mosoly, elégedettség, jókedv. Manapság talán a csend és a nyugalom, ami az egyensúlyt említve azonnal eszünkbe jut – talán azért, mert leginkább erre vágyunk és erre lenne szükségünk. Ez jön elsőre. Aztán kiegyenlítődés. Ha valamiből túl sok van, vagy túl kevés – ilyenkor is szóba kerül az egyensúly, az ideálisnak vélt állapot beállításának, visszaszerzésének igénye. Béke – ez a belső nyugalom testvére, amikor érezzük, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Nem kell semmiért küzdeni, nem kell semmit sem megváltoztatni. Az igazi béke mindig egyensúlyi helyzetet jelent – ha ez hiányzik, úgy csak fegyverszünetről beszélünk, melyből ki kell(ene) nőnie a békének. Igazságosság – ez is az egyensúlyhoz tartozik, külön magyarázatot nem igényel (ha igen, úgy egy külön könyvnyit, bár akkor már régen rossz…). Elfogadás és megértés… engedés és elengedés… azt hiszem, sokáig lehetne még sorolni a lehetséges kapcsolódási pontokat. E könyvben viszont az egyensúly hiányáról ejtek leggyakrabban szót. Ennek oka a fentiek fényében már világos. Amikor jól érezzük magunkat, ez az egyensúlyi állapot szinte fel sem tűnik, észre sem vesszük (elég nagy baj…) – ezzel szemben a problémák, gondok, bajok, konfliktusok stb. azonnal ráirányítják figyelmünket a kibillenésre és igénylik az egyensúly visszaszerzését. Ez természetes folyamat – megjegyzésként talán csak annyi kívánkozik ide, hogy jobban meg kellene becsülnünk az egész-séges egyensúlyi állapotokat. Nem azért, mert kevés van belőle, sokkal inkább azért, hogy többször legyen részünk benne.

Egyensúly és dinamika Ha az egyensúly megbillen, az még önmagában nem baj. Kissé profán módon fogalmazva azt is mondhatnánk, hogy azért sem, mert „szokása és természete is neki” (ti. az egyensúlynak), hogy billen. Ha az egyensúlyi állapot megbomlását érzékeljük, a kimozdulás a visszarendeződés iránti vágyat váltja ki belőlünk, ami helyzetértékelés, teendők végiggondolása után cselekvésre, majd a megtett lépések eredményének (esetleg maguknak a lépéseknek) ellenőrzésére késztet minket. Ez a folyamat maga a tanulás, a fejlődés. Életünkben számtalan alkalommal zajlik le ilyen folyamat, anélkül, hogy ebbe egyáltalán belegondolnánk. Nem szabad szem elől téveszteni azt sem, hogy az egyensúlyi állapotba való minden visszarendeződés feltételezi – legalább ideális állapotában, vágyaink (emlékeink) tárgyaként – hogy ismerjük az egyensúlyt: különben nem tudnánk inkább ösztönösen, néha tudatosan az egyensúly, a rend irányába törekedni. Az ideális állapot tehát nem idegen számunkra. Van olyan megközelítés, mely szerint az egyensúly, mint fogalom egyenesen a rendszer funkciói közötti koordinációval egyenlő. Nagyon szemléletes, különösen, ha a fogalmat darabjaira bontjuk. A definíció olyan állapotról szól, amikor működünk, végezzük a feladatainkat és az egyes „alrendszerek”, egységek az egészen belül egymással összehangoltan működnek. Vagyis nem egyszerűen egymás mellett, hanem összehangoltan. Ebben az értelemben az összehangolt működés kiegyenlítődést is jelent – a megközelítés ugyanis valóban működésorientált: az egyensúlyban benne van, ha egyik vagy másik rendszerelem (tegyük hozzá, inkább rövidebb, mint hosszabb időre) nagyobb aktivitást mutat, mint a többi. Ennek lehet természetes oka, vagy kiválthatja a működő rendszerre hatást gyakorló külvilág ingerfolyama is. A jól működő szervezet (rendszer) ugyanis megfelelő (adekvát) választ ad az őt kívülről érő hatásokra. Az egyensúly tehát semmiképpen nem egyenlő a „meditációs mozdulatlansággal” vagy „téren és időn kívüliséggel”. Nézetem szerint az egyensúly – és itt már beszélhetünk testi-lelki-érzelmi egyensúlyi állapotról is – éppen azt jelenti, hogy az emberi szervezet a feladatai ellátása közben, tágabb értelemben véve a világban való „jelen-lét” állapotában összehangoltan, EGYségként működik. Önmagunk megismerése Nem lehet elégszer hangsúlyozni önmagunk megismerésének fontosságát. Mára világossá vált, hogy nem ismerjük igazán sem a világot, sem önmagunkat. Másképpen is fogalmazhatunk: legfőképpen önmagunkat nem… Pedig az önismeret külső és belső viszonylatban egyaránt biztonságot nyújt és – legyen szabad ezzel a szemléletes kifejezéssel, élni – szilárdságérzetet adhat. Gondoljuk csak végig, ha feltérképezzük, megismerjük, helyesen értékeljük és jól kezeljük magunkat (MAGunkat), olyan kiapadhatatlan erőforrásra teszünk szert, melyhez bizalommal és bátran nyúlhatunk, amíg élünk. Még tovább lépve: a rendelkezésünkre álló (magunkkal hozott) erőforrásokat is csak úgy tudjuk használni és alkalmazásba

venni (kiaknázni), ha egyáltalán tudunk róla, hogy vannak… Mert nem csak akadályokat és feladatokat készítettünk elő magunk számára leszületésünk előtt, hanem útjelző táblákat és segítséget nyújtó erőforrásokat is elhelyeztünk a csomagunkban (ez a gondolat a következő, születési képletünkről szóló fejezetben központi elemként szerepel majd). Közismert szállóige a delphoi jósda bejárata felett őrködő figyelmeztetés: „ismerd meg önmagad…!” Az embereknek kérdéseik voltak, vannak és nagyon valószínű, hogy lesznek is – a jósda a bizonytalansággal küzdő, kérdések által gyötört embereknek – az istenek üzenetét közvetítve – segített hosszú időn keresztül. Az érintettek pedig rá sem jöttek, hogy a legfontosabb tanácsot már a belépés előtt megkapták – ha úgy tetszik, akár vissza is fordulhattak volna (sokan a híresen-hírhedten kétértelmű jóslatok hallatán utólag már bánták az áldozatot…). Az üzenet önmagunk megismerésére szólít fel. Minden lényeges kérdés, minden minket érintő probléma gyökere és megoldása (oldása, eloldása vagy feloldása) egyaránt bennünk van, a válaszok is belül keresendők. A kérdésektől és a bizonytalanságtól gyötört elme azonban elsősorban kívülről keresi a gyógyírt: ez pedig annyiban ész-szerű (értsd ésszel felfogható, logikus és érthető), hogy a belső rendetlenséget tapasztalva eszünkbe sem jut belülről kifejteni a megoldást… pedig erre utal a mondás folytatása is, tehát ismerd meg önmagad, hogy megismerd a sorsodat, vagy hogy közelebb kerülj az istenekhez (a fordítások és magyarázatok eltérőek). A fentiekben sok igazság van. Elég csak belegondolni, hogy minden kapcsolatunkban és konfliktusban az igazi állandó mi magunk vagyunk. Az ember persze változik, de a jelenléte – ő maga – befolyásol, alakít, színez stb. minden őt érintő kérdést. Ebben az értelemben véve nem túlzás azt állítani, hogy valóban mi vagyunk a világ közepe, pontosabban az ember, méghozzá minden egyes ember. Ahol a magyar pásztor a botját a földbe szúrta, ott volt a világ közepe. Mátyás királyunk kérdésére is (hol kél fel a Nap?) ebben a szellemben felelt a csavaros eszű, de tiszta szívű cinkotai kántor: „felségednek Budán, nekem meg itt, Cinkotán…” Ez az „én-központú” világnézet nem önzés, hanem a legfontosabb tudnivalók egyike, melyet a szellemi törvények is megerősítenek. Elegendő itt az „amint fent, úgy lent, ahogy kint, úgy bent…” triszmegisztoszi alapigazságra gondolnunk. E tétel tudása és elfogadása nagy feladat és komoly segítség az életünk során. Ha változtatni akarunk a körülményeinken – témánkhoz visszakanyarodva: az egyensúlyt keressük – a legjobban teszzük, ha belül kutatunk. Ha magunkban – leginkább: MAGunkban – keressük az okokat, magyarázatokat, összefüggéseket. Ez egy nagyon nehéz próbatétel az életünkben, ráadásul nem is egy próbatételről van szó, hanem konfliktushelyzetek, szembesülések, felismerések stb. egész sorozata áll előttünk, vár ránk, annak érdekében, hogy fénymagunkat csiszolva előrébb jussunk az életben. Itt szeretnék egy nagyon régi imát közreadni, mert tapasztalataim szerint kevesen ismerik – pedig nagyon szép és nagyon tanulságos a szövegbeli kiemelések jelen alfejezet témájához való kapcsolódásra hívják fel a figyelmet:

„Tisztíts meg engem Istenem, tisztítsd meg külsőmet és belsőmet, tisztítsd meg testemet, lelkemet és szellememet, hogy teremjenek bennem fénymagok és fáklyává lehessek! Hadd legyek láng, hogy mindent énmagamban és mindent magam körül fénnyé válthassak át!” A fejlődés – küzdelem A lelki fejlődés útja folyamatos küzdelem – és ez mindenkire igaz, teljesen függetlenül attól, hogy az illető személy szerint a spirituális gondolkodás útján járónak tartja-e magát vagy sem. Ezt a harcot több-kevesebb intenzitással mindenki átéli, méghozzá lelkiállapotának aktuális jellemzői által meghatározott módon és mélységben. (Ráadásul a fenti üzenet abban az értelemben univerzális, hogy a mikro- és makrokozmoszra megfelelően vetítve egyaránt és egyidőben érzékelteti hatását: a küzdelem tehát úgy zajlik bennünk, hogy az egyszerre érinti minden kapcsolatunkat, viszonyunkat.) Tanulságos felidézni Szun-ce A háború művészete című könyvének egy idekívánkozó megállapítását, mely így szól: „Ha ismered önmagad és ismered ellenfeledet is, száz csatában sem kerülsz bajba. Ha ismered önmagad, ellenfeledet azonban nem, úgy esélyeid egyenlőek. Ha ellenségedet és magadat sem ismered, biztosan bajba kerülsz.” Úgy gondolom, hogy ez a tanítás (melyet a mester az ie. V. század tájékán vetett papírra – Kínában, tehát a papír nem tévedés…) nagyon fontos alapigazságra mutat rá: a világunk megismerésére tett erőfeszítéseink mellett legalább ugyanannyi lépést kell tennünk önmagunk megismerése érdekében. Ha abból indulunk ki, hogy életünk célja (Coelho kedvelt és beszédes kifejezésével élve) Személyes Történetünk megélése, betöltése, ehhez hozzávesszük, hogy akkor vagyunk a helyünkön igazán – és érezzük magunkat egyensúlyban – ha belső indíttatásból cselekszünk, talán nem állunk messze a valóságtól azzal a következtetéssel, hogy ezért is nagyon fontos önmagunknak (önMAGunknak) a megismerése. Ehhez azonban azonnal hozzá kell tennünk, hogy önmagunk megismerésekor az ember teljességére kell gondolnunk: magunkra, ahogy vagyunk. Nem csak a belső, nem csak a külső, hanem kívül-belül, test és lélek, a jó és a rossz, a bennünk élő fény és az árnyék stb. megismerése egyaránt fontos. Sokszor hangsúlyozzák, hogy a „lelki fejlődés” befelé és felfelé történik. Szemléletes, de nem teljesen helytálló. Én szeretem inkább úgy megfogalmazni, hogy a fejlődés fogalma – amit ezután értünk alatta – jobban kifejezze a körforgást, a kölcsönhatást, a visszacsatolás természetes jelenségét: igaz, hogy a lelki fejlődés a befelé tekintéssel, a befelé figyeléssel valósulhat meg, de csak annak egyidejű rögzítésével, hogy e fejlődés célja és értelme kifelé is meg kell, hogy nyilvánuljon. A „megvilágosodás” egy pillanat – ha mégoly fontos is – az emberi lélek életében, a világban való jelenlétünk azonban nem pillanatszerű, hanem nagyon is hosszú folyamat. A lelki

fejlődés – és önmagunk megismerése – ezt az időszakot, vagyis e világban él életünket kell, hogy támogassa. A fejlődés és az önismeret ebben a megközelítésben a legjobb és legnemesebb értelemben vett öncél. Ezzel a megállapítással azonban közvetlenül még nem jutottunk közelebb a megoldáshoz, bár (ahogyan azt az előző fejezetben is hangsúlyoztuk) maga a folyamat – a törekvés, az igyekezet – is nagyon fontos, ha nem a legfontosabb. A következő fejezetben tekintsünk át egy lehetőséget a sok közül, mely segíthet megismerni, megérteni és elfogadni magunkat, hogy aztán azzá válhassunk, akinek születnünk adatott… Születési képletünkről – horoszkópunkról – lesz szó.

IV. fejezet Születési képletünkről, avagy: ez van, ezt kell szeretni… A születési képlet (horoszkóp) legegyszerűbb megközelítésben nem más, mint egy síkban kiterített bolygótérkép, mely a születés helyén és pillanatában éppen aktuális – pontosan akkori – bolygóállást mutatja. A születési képletben tehát bolygókkal (ideértve a napot és a Holdat is), házakkal, állatövi jegyekkel, sarkallatos pontokkal (pl. Aszcendens), fényszögekkel és elem-minőségekkel (tűz, víz, föld és levegő) dolgoznak az asztrológusok. Az alábbiakban – bármennyire is érdekes lenne – nem asztrológiával fogunk foglalkozni, hanem a címbéli állításból kiindulva igyekszem a születési képlet fogalmához közel kerülni és a róla alkotott véleményemet formába önteni. Az alábbiakban kifejtett gondolatok tehát nem tudományos igényű fejtegetések, hanem csupán a csillagok és a lélek bölcsességére rácsodálkozó ember papírra vetett gondolatai. „Ez van…” Először tehát azt kellene meghatároznunk, mi is az, ami van… életünkkel, sorsunkkal kapcsolatban hogyan jön képbe a horoszkóp. Vannak, akik úgy tartják, hogy a születéskori bolygóállás determinálja életünket, s ha eleve elrendelést nem is jelent, a dolgok alakulásába beleszólásunk nem sok van: minden előre pontosan kiszámítható és kalkulálható. E szélsőséges nézet aztán az asztrológia létjogosultságát és komolyságát kétségbe vonók táborának kiterjedt támadási felületet nyújt. A másik véglet szerint a képlet mindössze egy „kiindulási ábra” melytől szabad akaratunknál fogva minden irányban, bármerre eltérhetünk. Ez utóbbi megközelítés már több használható elemet tartalmaz, de nem fedi egészen a nézetem szerinti valós helyzetet. Ha asztrológiai képletről beszélünk, el kell fogadnunk, hogy az ember földi leszületése – inkarnációkon keresztül – a tanulás és a lélek fejlődése, sorsfeladatok elvégzése és életkapcsolatok megélése érdekében történik. Amikor a leszületés (a testet öltés) lehetővé válik, vagyis ennek bonyolult előfeltételei összeállnak, az elkészült (bár később még csiszolható és alakítható) sorsterv megvalósításához a lélek bizonyos értelemben véve adottságokat és lehetőségeket kap (ezek sora, minősége nagyban függ eddig megtanult leckéinktől, az elrontott, elkerült feladatok sorától és súlyától stb.). A leszületéshez a lélek ezzel készül, ezt hozza: ennek hozadéka lesz alapvető „lelki beállítottságunk”. A feladatok tükrében azonban az is előre látható, hogy milyen erőforrásokra lesz szükségünk – ezt nyújtják, nyújthatják számunkra a kozmikus erők. A kettőnek azonban – a léleknek egyrészről és az erőforrásoknak, az univerzum erőviszonyainak másrészről – közel kell állnia egymáshoz, hiszen egyszerűen megfogalmazva a cél és az eszköz viszonyában vannak: márpedig a Teremtő alkalmatlan eszközzel nem indít útnak minket. Ha a lelki beállítottsághoz nem simulnának a planétahatások, úgy éreznénk magunkat, mint a partra vetett hal…

A születés-leszületés pillanata azért fontos, mert a testet öltés időpontjában az aktuális kozmikus sugárzások, az égi konstelláció által meghatározott energiaviszony finoman, de határozottan beleszövődik az ember lelkébe, a lélek mintegy átitatódik e bolygóhatások végtelen erőrendszerével. És bár ez egy igen fontos élmény, nézetem szerint ebben a folyamatban mégis az elsődleges, mondhatni domináns hatású maga a sorsfeladat, mely meghatározza az élet kiteljesítéséhez szükséges aktuális (jelen életbeli) feladatokat, teendőket, tanulni- és megértenivalókat stb. Ennek ismeretében kalkulálhat a lélek a szükséges segítő és feszítő (hátráltató, gátló) bolygóhatásokkal, fényszög-kapcsolatokkal és így tovább. Lényegében ezért választja meg gondosan a lélek a leszületés időpontját. A leszületéskor mutatkozó bolygóállás is – amint arra Baktay Ervin félszáz évvel ezelőtt igen szemléletesen rámutatott – azért fejt ki döntő hatást az életünk folyamán, mert az illető személy „belső összetétele” (nézetem szerint alapvető lelki beállítottsága) pontosan egyezik a konstelláció erőhatásaival. Baktay úgy fogalmazott, hogy az ember az életbelépés pillanatában úgy veszi fel magába a kozmikus sugárzásokat, mint a lágy viasz a befogadó forma minden apró részletét. Úgy vélem, hogy a bevezetésben említett szélső nézetekkel szemben ez a megközelítés rugalmasabban láttatja az asztrológiai képlet jelentőségét. Ha ugyanis a fentieket elfogadjuk, ez magyarázatul szolgál arra, hogy miért tud a horoszkóp olyan pontos képet rendelkezésünkre bocsátani az illető személyre nézve. Pontosan azért, mert a születéskori bolygóállás a leszületett lélek eredeti – érkezéskori – természetének szinte majdnem tökéletes lenyomata. (Nem kevésbé fontos kérdés, de – mivel az asztrológiai képlet kérdéséhez közvetlenül nem kapcsolódik – ehelyütt nem foglalkozunk azzal, hogy a leszületendő lélek munkálkodása sok esetben már az anyaméhen belül megkezdődik. Csak egyetlen példával élve – nézetem szerint legalábbis – a születést megelőző bizonyos helyzetek kialakulása is sokszor karmikus terhek megélésével, ha lehetséges, akkor oldásával kapcsolatos. Pl. méhen kívüli terhesség, farfekvés, köldökzsinór nem kívánt helyzete stb. de akár a spontán vetélés is. E tény megjegyzése mellett is a fentebb előrebocsátott és az alábbiakban kifejtendő hozzáállással kell a születési képletünkre tekinteni, hiszen a születésünk után, saját testünkben leélt életünk szolgál a sorsfeladatok megoldásának elsődleges terepeként.) A fentiekből következik az is, hogy életünket nem a csillagok határozzák meg: a bolygóállások, zodiákus jegyek, házak és fényszögek nem kényszerítenek minket semmire. A sorsfeladatunkat, sorstervünket mi magunk állítottuk össze – eddigi leckéink, tanulmányaink eredményeit felhasználva – s ennek megfelelően gondoskodtunk erőforrásokról és akadályokról is, méghozzá az égi bölcsesség birtokában ebből is és abból is a megfelelő arányban. Gyönyörűen fogalmazta meg ezt Babits Mihály egyik versében, amikor azt mondta: „..a csillagok örök forgása néked forog… Ó hidd el nékem, benned a Cél és Nálad a Kulcs…” …erőforrások és akadályok…

Ha a fentieket továbbgondoljuk és az említett értelemben fogjuk fel asztrológiai képletünket, egyenesen adódik a következtetés, hogy a leszületés pillanatára többékevésbé pontosan (inkább többé, mint kevésbé…) megválasztott konstelláció lényege, hogy az univerzum kozmikus erőforrásokkal támogathassa, segíthesse céljaink megvalósítását. Itt természetesen ismét együtt és összességében értendőek bolygóhatások, fényszög-kapcsolatok, házbeli elhelyezkedések stb. Ezeket az elemeket úgy kell tekinteni, mint lehetőségeket, mint rendelkezésre álló erőforrásokat, melyeket helyesen és jól használva szolgálatunkba állíthatunk. Gyakran hallani jó és rossz bolygókról, kedvező és ártalmas fényszögekről. Valójában azonban minden bolygó (nem meglepő módon) ott van, ahol lennie kell. A képlet minden eleméhez nyíltan és elfogadóan kell hozzáállni, hogy megláthassuk és megérthessük annak értelmét. Valahogy úgy áll a helyzet, hogy az önmagunk megismerésének folyamatában horoszkópunk segítségével „közel kell engednünk magunkhoz saját magunkat…” Akkor is, ha kevésbé tetszik, amit látunk, hallunk. És sokszor bizony itt a lényeg – tetszik-e vagy sem. Igen gyakran mi ruházzuk fel a bolygóhatásokat jó vagy rossz minősítéssel, minősítünk planétákat, fényszögkapcsolatokat jónak vagy kártékonynak… Ami szépnek, erőt sugárzónak, bíztatónak tűnik, azzal szívesen foglalkozunk, ízlelgetjük, értelmezzük, hosszabban foglalkozunk vele és gyakran könnyebben meg is jegyezzük. Ami viszont kevésbé tetszik, arra könnyebben rásütjük, hogy „ez azért nem igaz…”, „nem ilyen vészes a helyzet…” vagy „ez bizony a kártékony fényszög hatása…” Az is előfordul, hogy ami – jellemfejlődésünk kezdeti szakaszában – nem illik bele a magunkról eddig kialakított képbe, egyszerűen kidobja a tudatunk, nem is emlékszünk rá. Ez egyes esetekben világosan jelzi, hogy ott van feladatunk – az ego ezekkel a területekkel nem szeret szembenézni… Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a horoszkópban megjelenített bolygók ott vannak, ahol lenniük kell, olyan állásban és összetett hatással, melyet leszületésünk időpontját – a pillanat energiaminőségét – megválasztva lelki beállítottságunkkal egyezőnek, mi több, a feladataink elvégzését segítőnek tartottunk. Mivel feladatainkon egy életen át kell dolgoznunk, természetes, hogy a planéták hatásait is egy életre szólóan választottuk ki. A képletben bennerejlő üzenetek ezért – nézetem szerint – szükségszerűen − inkább irányt mutatnak, mint kész tényeket közölnének, − adottságainkra, lelki és érzelmi lehetőségeinkre utalnak, engednek visszakövetkeztetni, − a képletbeli mondanivaló egyaránt tartalmazhat dinamikus és statikus üzeneteket is, képletesen szólva egyes elemei felszólító módban (cselekvésre indítóan), mások kijelentő módban (állóképszerűen) vannak megfogalmazva, − mindezt azonban úgy, hogy a képletből mindig kiolvasható, szó szerint sugárzik belőle a fejlődésre indítás és az egyensúlyra törekvés. Itt kanyarodjunk vissza egyetlen rövid gondolat erejéig a „rossz” bolygókhoz. Ezt a kérdést általánosságban nem lehet megvilágítani, hiszen nem lehet a képletből egyes

elemeket kiragadni és ezeket a többitől különválasztva elemezni. Minden bolygó, házhatás, elembeli tulajdonság a képlet összes elemének, adatának ismeretében értelmezhető, hiszen egy nagyon bonyolult rendszeről, az ember lelki alkatának kozmikus erőviszonyokkal együttértelmezett lenyomatáról van szó. Más kérdés – bár nem kevésbé fontos – hogy egy gátlónak, visszahúzónak tartott, feszítő hatásúként értelmezett fényszög-kapcsolat adott esetben éppen az egyensúly megteremtéséhez lehet szükséges, vagy éppen a feszültség elmélyítésével indítja el a szükséges és kívánt lelki fejlődést. Gondoljunk csak bele: a lélek meghatározott feladatok megoldását (megoldását, nem pedig letudását!) készíti elő a leszületéskor. A feladatok alatt életfeladatokat, sorsfeladatokat kell értenünk, melyek egyúttal életünk végéig tartó tanulást és tapasztalást is jelentenek. A tanuláshoz és a tapasztalatszerzéshez pedig nem egy eleve „akadálymentesített” környezet szükséges (hogyan is szól a sokat idézett imádság? „Erőt kértem az Úrtól, s Ő feladatokat adott, melyeken megedződhettem…”). Sorsunk ebben az értelemben gyakran éppen a nehéz terepre vezérel minket, hogy feladatok között edződjünk. Fontos hangsúlyozni, hogy soha nem maradunk magunkra a gátló fényszögekkel és „nehéz bolygóminőségekkel.” Ha pl. egy képlet nagyon sok szembenállást (oppozíciót) tartalmaz, akkor azt mondhatjuk, hogy az illető személy alighanem nehéz életet választott magának – de biztosak lehetünk abban is, hogy az illető személy születési képletében megtalálnánk az erőforrásokat is, melyek a mélység megélése közben segíteni képesek az emelkedést és irányt mutatnak számára a fény felé is. Arról nem is szólva, hogy szellemi segítőink (angyalok, szellemi vezetők) pontosan tudják, látják a bennünk rejlő képességeket, az előttünk álló feladatokat és akadályokat, sorstervünket stb. kérésünkre ezért ennek ismeretében tudják segítő energiáikat a legtisztább értelemben véve szolgálatunkba állítani. Ez mindenképpen jó hír… … ezt kell szeretni… Pontos asztrológiai képletünk véleményem szerint végső értelemben nem más, mint tulajdon lelkünknek a mai önvalónkhoz intézett tiszta üzenete. Azért a mai önmagunkhoz szóló üzenet, mert a képlet az értelmezéssel nyílik meg számunkra. Másképpen fogalmazva: az információ, melyet megszerezni szeretnénk, bennünk van – mindig is bennünk volt – de nyitottá kell válnunk arra, hogy az útmutatás átszűrődjön hozzánk. Ha valamit nem akarunk megérteni, nem is fogjuk (persze igaz az is, hogy amíg nem vagyunk valamire érettek, azt csak nézni fogjuk, de nem látni…). A horoszkóp csak egy tükör – bár nagyon jó kis tükör… – ahhoz hogy hasznos legyen, bele kell néznünk. Érdemes ehelyütt egy bekezdésnyi kitérőt tennünk. Nagyon érdekes ugyanis, hogy amikor horoszkópunkat szemléljük, valóban szembenézünk önmagunkkal. A születési képlet ábráját ugyanis olyan térképnek kell tekinteni, melyben mi vagyunk a világ közepe, mi magunk vagyunk középen, a kör középpontjában, arccal kifelé fordulva, vagyis olyan a helyzet, mintha a képletben lévő személy pontosan a szemébe nézne az én-térképet vizsgáló önmagának. Felettünk a zenit, az ég legmagasabb pontja (dél), alattunk észak, az éjszaka, jobb kezünk irányában a kelet

(a kezdet, ahonnan indulunk, itt van az Ascendens pontja és az I. ház csúcsa) végül képzeletben kinyújtott bal kezünk nyugatnak néz (ez jelöli ki a Descendens pontját is a képletben). Térjünk vissza a témánkhoz. Fontos, hogy én-térképünk akkor tud minket eligazítani, ha − rendelkezünk már némi információval magunkról (a születési képlet nem fog mindent készen a kezünkbe adni…), − fontos, hogy legyenek kérdéseink, a kérdések ugyanis a lelki fejlődés, a továbblépés iránti vágyat, az önmegismerés szándékát jelképezik. Mindezek nagyon lényegesek, mert a horoszkóp – határozottan így érzem – nem öncél és nem játék: bármikor kérjük, ad ugyan információkat, szolgáltat adatokat, de ezek mélysége azon múlik, milyen mélyen vagyunk hajlandóak mi magunk az eligazítás érdekében a születési képlet összefüggéseiben – saját magunkban! – elmélyülni, magunkkal szembenézni. Ebben az értelemben véve horoszkópunk életünk végéig tartogat számunkra „újdonságot” s bár a képlet, az ábra maga nem változik, ahogy alakulunk, úgy válnak világossá korábban észre sem vett összefüggések, úgy tisztulnak meg félreértett, félreértelmezett konstellációk. A horoszkóp lehetőséget ad arra, hogy megtudjuk – de még inkább: megértsük – a bennünk rejlő lehetőségeket, tisztában legyünk adottságainkkal, képességeinkkel stb. Ez az önmegismerési folyamat egyes esetekben fokozatosan, szinte zökkenőmentesen zajlik le, de többször találkozunk olyan helyzetekkel, amikor az illető személy akadályok, lelki-érzelmi válságok egész során keresztülvágva jut el önmaga kiteljesítéséig. Mivel azonban a képletben a fentiek szerint saját lelkünk tükröződik vissza, az életfeladatok feltérképezése és megértése – az úton járás, a megvalósítás, a folyamatos cselekvés szerepét és jelentőségét ehelyütt nem érintve, de semmiképpen sem lebecsülve – a siker záloga. Ennek azonban az ellenkezője is igaz: komoly problémát jelenthet a lélek életében, ha tiltakozik a benne élő tehetséggel (értve ehelyütt: amit tennie kell és amire lehetősége is nyílik), ha nem használja ki, s még inkább, ha elfojtja a benne rejlő erőforrásokat. Ez a tiltakozás (mely a helyzet, körülményeink és elsősorban önmagunk meg nem értéséből fakad) a legtöbb esetben fokozatosan – égi rendeltetésünk és vállalt feladatunk elfogadásával – szeretettel oldható. …hogy azzá válhass, amivé születned adatott… A születési képletünk az általunk bejárandó szellemi-lelki fejlődés útjára enged visszakövetkeztetni. Látni engedi, mit választottunk, milyen sorsfeladatok megoldását, beteljesítését, vagy másképpen fogalmazva: életünk milyen irányban való kiteljesítését határoztuk el, tűztük ki célul – leszületésünk időpontját megelőzően. Nagyszerű dolog, ha eljutottunk odáig, hogy úgymond „tüzetesebben utánanézünk” a bennünk rejlő erőforrásoknak, s dolgozni kezdünk velük.

Önmagunk megismerése, megértése, elfogadása nagyon nehéz feladat – erről egy külön fejezetben még említést fogok ejteni. Ehelyütt az eddig elmondottakat úgy szeretném továbbgondolni, hogy egy nagyszerű meseregény két kötetéből vett idézettel közelítem meg mondandómat. Önmagunk megismerése egy folyamat eredményeképpen valósul meg, lépésről lépésre. Ez szükségképpen változást is jelent, változást is hoz magával. Munkácsi Gabriella Rózsaláng-sorozatának hősnője, Lelle egy tizenéves kislány, aki fél a benne lévő ősi örökséget, a fák hatalmas erejét elfogadni és használni, mert attól tart, hogy megváltozik, s azok, akik fontosak számára (s akiknek talán ő is fontos) eltávolodnak, elszakadnak tőle. Úgy véli, hogy a benne lévő, eddig ismeretlen, rejtőző tulajdonságok felszínre hozása megváltoztatja, mássá teszi őt. Inkább harcol saját magával, tagadja önmagát és ragaszkodik a világ azon állapotához, amit eddig megismert… Lelle is kétségbeesve fakad ki: „De én nem akarok más lenni!” A segítségére siető rokona – egy faelf – így válaszol erre: „Mikor az első lélegzetedet vetted ezen a világon, már más voltál… az örökséged átélése nem szakít el azoktól, akik igazán fontosak… viszont képessé tesz, hogy felismerd a valódi mozgató erőket.” (Munkácsi Gabriella: A sebesült király) A regénybeli mondatok – bár nyilvánvalóan más környezetben és más témához kapcsolódva születtek – témánkhoz is illenek. Érdekes és érdemes megfordítani a kérdést: a változás vajon mihez képest változás? Gondoljuk végig nyugodtan és higgadtan. Nem úgy áll-e a helyzet, hogy most vagyunk mások és most gondolkodunk, érzünk másképpen, mint ahogyan leszületésünk előtt elterveztük (amivé válnunk kellene)? Ennél fogva nem az lenne a jó, ha a születéskor elhatározott irányhoz – melyhez az erőforrásokat és az eszközöket megrendeltük, megteremtettük – tartanánk magunkat? Hiszen sorsunkat (értve alatta: teendőinket, feladatainkat, utunk főirányait, készségeinket és adottságainkat…) pontosan úgy égettük lelkünkbe, ahogyan a faelf mondta: az első lélegzetvétellel (a lélek testet öltésével…). Ebben a megközelítésben pedig a változás éppen a helyes állapot felé törekvés – nem pedig a jónak tartott és eddig egyedül ismert (s ezért megszokott) helyzettől való eltérés. A „változás” ilyenformán éppen az eltervezett cél betöltése, nem pedig elkanyarodás, eltávolodás, szakadás. Ismerős érzés Lelle félelme és gyötrelme? Pedig ha a lelkünk mélyén érezzük, hogy mi a jó, mi a helyes, akkor a változástól nem szabad félni, mert ilyenkor a változásban (a változtatásban) biztonság van. A változás ugyanis ilyenkor a már bennünk lévő anyag megmunkálását jelenti. Ha látjuk, megértjük, mi bontakozhatna ki belőlünk, már csak egy lépés felismerni és tudatosítani, melyik oldalunkat erősítsük, hogy – ismét egy „rózsalángos gondolatot” ideigazítva – valóban azzá válhassunk, amivé születnünk adatott…

V. fejezet Adás-vétel Az Olvasó ne ijedjen meg! A fejezetben nem a kötelmi jogi „egyszeregyről”, az adásvételi szerződésről lesz szó. Bár a kifelé és befelé áramlás, az egyensúly és a két szembenálló oldal kölcsönös feltételezettsége és egymást kiegészítő volta miatt akár még párhuzamot is vonhatnánk… de nem tesszük. A fejezetben az információáramlás – befogadás és kiárasztás – legáltalánosabb kérdéseiről szeretnék néhány gondolatot megfogalmazni. Elöljáróban azonnal rögzíteni is kell: e fejezetben a gyakran használt „információ” kifejezés alatt a lehető legszélesebb tartalmat értem – adatok, tények, tudnivalók, ismeretek, közlések, a társadalmi és természeti környezet ingerei, testünk jelzései stb. is a fogalom alá értendők. Mivel e könyv nem tudományos értekezés, nem szakkönyv, ennyi lazaságot elbír. Meg fogjuk látni azt is, hogy a lényegét tekintve maga a téma igényli a rugalmasságot. A vételről Rögtön meg is kell fordítanunk a címbeli elnevezéshez képest a téma tárgyalását: először a vételről lesz szó. Életünket információk áramlása jellemzi, ezek a legkülönbözőbb formában, időben, intenzitással érnek minket, akár akarjuk, akár nem. A történések, ingerek néha tudtunkkal és akaratunkkal érnek minket (pl. kifejezett tanulás), néha az akaratlagosság teljes kikapcsolása mellett (sugallatok, megérzések). Sőt, információk – ismétlem a legtágabb értelemben véve – (el)érnek minket gyakran akaratunk ellenére is (vö. a Beszélgetés az Angyallal fejezetben mondottakkal). Ha pedig az életünk szerves részét képező információk áramlását ki sem zárhatjuk, még inkább fontos, hogy tisztában legyünk fogadásuk: be- és elfogadásuk jelentőségével. Egészen pontos hasonlatként használhatjuk a rádió működését. A zavartalan vételhez kissé leegyszerűsítve három tényező szükséges: adatáramlás, megfelelő készülék és ráhangolódás. Az elsővel – az adatok áradásával – általában véve nincs gond (elképzelhető, de ennek témája már kívül esik e könyv lehetőségein), mert a rádiós hasonlatot görgetve az egész univerzum egyetlen hatalmas és éjjel-nappal adást sugározó rádióállomás, mely a „központi adó” mellett megszámlálhatatlan kisebb-nagyobb, felleltározhatatlan formában és alakban, többé-kevésbé összetetten, változó intenzitással, hatásfokkal és végtelen számú végső céllal működő kisebb állomást is magában foglal. Információ tehát van bőven. A megfelelő készülék már kicsivel bővebb tárgyalást igényel. Ez ugyanis magát az embert jelenti, testünket, szellemünket és lelkünket. A külvilágból érkező jeleket ugyanis testünkkel fogjuk fel, elsősorban „hagyományos értelemben vett” érzékszerveinkkel (látunk, hallunk, tapintunk…), de ide tartozik az ún. finomérzékelés, vagy a félreértések elkerülése érdekében fogalmazzunk egy kicsit másképpen: a szokásosnál finomabb érzékelés is. Mára már nem vitatott az a megállapítás, hogy az emberi test végeredményben nem más, mint egy nagyon

finom bioenergia mező, melynek vannak finomabb és durvább részei (előbbiek a test fizikai szemmel általában nem látható rétegei, utóbbiak pedig a fizikai testünket alkotó sejtek, szövetek, szervek összessége). Az sem képezi vita tárgyát, hogy a világunkat – megint csak leegyszerűsítve a kérdést – a leginkább helytálló megközelítésben egyetlen hatalmas, bár többrétegű és igen összetett energiamezőként kell felfognuk, mely megint csak hagyományosan is érzékelhető (sűrű, durva szerkezetű) rezgésekből (ez a fizikai világunk), valamint nagyon finom – esetleg jelenleg még csak kísérleti, netalán intuitív-elméleti módszerekkel megfigyelhető – részekből, elemekből, tényezőkből tevődik össze (utóbbira példa lehet a mostanában sokat emlegetett és nagyon komolyan vett ún. „nullponti energiamező”). Nem tekinthetjük a valóságtól elrugaszkodott következtetésnek – megállapításnak – hogy az emberi lényt jelentő és a világunkat alkotó összetett és sokrétű energiamező kapcsolatban áll egymással, információt cserélnek és „kommunikálnak”. Ha az univerzumban létező, jelentést hordozó rezgések összetettségét nem vitatjuk, el kell fogadnunk azt is, hogy a mindennapi, kézzelfogható jelek mellett számos olyan inger is ér mindannyiunkat, melyek tisztább és érzékenyebb „vevőkészüléket”, nagyobb odafigyelést, érzékenységet igényelnek. Ez nem „különleges képesség” kérdése, bár sokan vannak közöttünk, akik – mivel ez a feladatuk, sorsuk – nagyobb érzékenységükkel tudnak embertársaik segítségére lenni (pl. finomenergiával gyógyítók, szellemgyógyászattal foglalkozók stb.). „Alapállapotunkban” – mondhatni „a gyári beállítás” folytán – szervezetünk képes a finom energiák érzékelésére (a képesség fejleszthető). Ez a nyitottság azonban nagyon sok oknál fogva jellemzően folyamatosan romlik, míg végül odáig juthatunk, hogy újra kell tanulnunk mindazt, ami velünk született… Ebben a romlási folyamatban komoly tényezőként vannak jelen a környezeti hatások, pl. környezetszennyezés, méreganyagok jelenléte életünkben, beleértve azokat is, melyekkel magunkat romboljuk (élelmiszeradalékok, drogok, alkohol, kávé), és a pszichés, érzelmi-lelki szennyezőanyagok is. Ezen kívül adatáramlást befolyásoló tényezők az eleve energiaromboló testi betegségek, de ide soroljuk az alacsony rezgésű lelkiállapotokat is, pl. lelki betegségek állandósult velejárói, stressz, félelem, önbizalomhiány, elveszettség-érzés, bizonytalanság, féltékenység, önvád… a helyzet azonban bizonyos esetekben itt is egyénre szabott. Ahol váratlan helyzetben egy átlagember pánikba esik, „blokkol”, másnak ott kell a legjobbat teljesítenie – gondoljunk egy mentőtisztre, tűzoltóra – ideértve azt is, hogy utóbbiaknak éppen ebben a helyzetben kell a legpontosabb, legnagyobb hatásfokú, legfinomabb érzékeléssel rendelkezniük. Számukra olyankor nyílnak meg az égi csatornák, amikor másnál „bedugulnak…” Néhány gondolattal korábban már említettem, hogy az ember alapvetően vételre van hangolva. Amilyen információra szüksége van, azt – ha jó állapotban van a szervezete, mégpedig érzelmi-lelki-testi viszonylatban is – fel tudja venni a környezetéből és a rezgéseket többnyire torzulásmentesen tudja fogadni (befogadni), ez pedig a pontos eredményt adó feldolgozás egyik elengedhetetlen

előfeltétele. A rádiós hasonlatot folytatva olyan ez, mint amikor a rádiókészülék a közszolgálati csatornák vételére minden további nélkül alkalmas (ezekre egyébként a ráhangolódásunk is automatikus). Ha ehhez képest különleges, speciális adó vételére szánjuk rá magunkat, az már külön munkálkodást igényel(het) tőlünk. Az adásról Ez a rész sikerrel pályázhat a könyv legrövidebb alfejezete cím elérésére. Az adatok kifelé áramlásához ugyanis nagyjából ugyanazt kell szem előtt tartanunk, mint az előbbiekben, talán azzal a különbséggel, hogy a fizikai test tisztasága és érzékenysége (közvetlenül) kevésbé fontos kritérium. Ez azonban csak a közvetlen előfeltételeket tekintve igaz. Ahhoz ugyanis, hogy a kiáramlás pontos, tiszta, helyénvaló legyen, elengedhetetlen a „vétel” tisztasága – hiszen az információközlés (mind a tényadatokat, mind pedig a kommunikáció lefolyását tekintve) akkor lehet sikeres, ha a rendelkezésünkre álló adatok, jelek pontosak. Szabályos vétel nélkül tehát nincs megfelelő adás sem. A fizikai test állapota tehát mégis fontos, csak éppen nem közvetlenül, hanem inkább közvetve, a vétel eredményessége érdekében. Ugyanakkor azt is figyelembe kell vennünk, hogy az információadás (kifelé áramoltatás, kiáradás) indoka, módszere, formái – egyszerű adatközlés, tanítás, gyógyítás, magasabb vagy alacsonyabb rezgésű rétegekkel való kapcsolatfelvétel stb. – olyan sokrétűek, hogy egyszerűen lehetetlenné teszik, hogy néhány sorban írjak róluk. A kommunikáció, metakommunikáció formáiról és eszközeiről egyébként könyvtárnyi szakirodalom áll az érdeklődők rendelkezésére. Ehelyütt – a következő, terjedelmesebb alfejezetben – inkább egy gyakori problémáról fogok említést tenni, melyet az adás-vétel folyamatának mindkét oldalán jelentkező zavar okoz. Ha bezárkózol: se ki, se be…! Amikor lelki betegségekről, vagy fizikai-testi tünetek lelki okairól beszélünk, nagyon sokszor egyszerűen úgy gondolkodunk, hogy – a fentiekhez kapcsolódóan – „vételi problémáról” van szó. Úgy látjuk, hogy az érintett személy nincs ráhangolódva az ideális, egészséges rezgésre, „nem veszi az adást”, ennek következtében érzelmi és lelkiállapota a kívánatostól eltér, esetleg torzul stb. Ez sokszor valóban így is van, ezt az állapotot pedig a finomhangolással – összecsengő, egymást támogató testi, lelki és érzelmi segítségnyújtással stb. – kezelni lehet. Néha könnyebb, máskor nehezebb, de most nem erről kell szólnunk. A helyzet ugyanis gyakran egy vételi problémánál összetettebb. Arról van szó, amikor (legtágabb értelemben véve) a rezgések fogadásának (vételének) zavaraihoz a kiáramlás (az adás) akadálya is párosul. Sajnos feszítő, hajszolt, a nyugalmat nem ismerő, önmagunk megismerését a legkevésbé támogató világunkban ez a helyzet egyre gyakrabban fordul elő. A lelki-érzelmi bezárkózásról lesz szó.

A külvilágtól, szűkebb vagy tágabb környezetünktől való félelmek, átélt sérülések, valós vagy vélt fenyegetések a leggyakoribb okai annak, hogy valaki a bezárkózás mellett dönt. Ebben a körben külön kell említést tennünk a szeretettől való félelemről is: amikor a beteg tart, fél a szeretet megnyilvánulásaitól, mert sérülési lehetőségeket lát benne. Erre egy kicsit később visszatérek, lépjünk azonban most tovább. Ilyenkor egy nagyon veszélyes és alig kezelhető folyamat indul el. Az illető képletesen szólva elkezd páncélt építeni maga köré. Ennek végtelen számú előfordulási formájával találkoznak lelki segítők (gyógyítók, orvosok, pszichiáterek stb.) munkájuk során, olyannyira széles a skála, hogy még érzékeltetni sem lehet. E páncélépítésnek látható megjelenési formája is lehet, így pl. az érintett személy szemmel láthatóan magába fordul („magának valóvá” válik), elvonul embertársaitól és a világtól, megjelenhet szokatlan, a többség által nem tolerált viselkedésben stb. Előfordulhatnak konkrét betegségben megjelenő jelek is: pl. bőrbetegségek, mint a pikkelysömör. Nagyon fontos azonban megjegyezni, hogy a bezárkózásnak van olyan formája is, ami külső szemlélők előtt teljességgel felismerhetetlen (sőt, az illetőt sikeresnek és boldognak tartják, akár világszerte ismert és irigyelt személy is lehet…), a lelki problémáról esetleg csak fizikai tünetek (betegségek) tanúskodnak, illetőleg a baj csak érzékenyebb személyek számára lesz látható. Amiről ez az alfejezet szól, az a lelki és érzelmi bezárkózás, mely nem feltétlenül mutatkozik meg külsőleg is. A bezárkózás célja, hogy az érintett megvédje magát az őt ért (jövőben általa vélten érhető) sérülésektől. Kialakul egy „ez nem az én világom…” szemlélet, „engem hagyjanak ki ebből…” vagy „nekem nem kellenek barátok, nincs szükségem barátokra” vagy „én soha nem leszek szerelmes…” stb. nézőpont. Ehhez az alaphelyzetünkhöz képest átformált beállítottsághoz nagyon gyakran keres és talál támogatást a beteg valamilyen tevékenységben, cselekvésben, magatartásformában, ami távol tartja, elriasztja tőle a külvilágot (pl. deviáns viselkedés), mi több, jelentősen dagasztja a neki célzott kritikafolyamot. Ez viszont öngerjesztő folyamatként hullámzik végig (át és vissza) az érintettben: − a segítő szándékot elutasítja, mondván, hogy „nem kerülhet hozzám közel, nem engedhetem magam megsebezni…”, − a közeledést támadásnak tekinti és aktívvá teszi a védőpajzsot („a tüskéket élesíti”), − a „hagyj békén” és a „nekem (úgyis) mindegy” hozzáállás a nem kellően elszánt és nem kevésbé érzékeny közeledésnek a jövőre nézve hatékonyan elejét veszi, − ugyanakkor a külvilág – esetleg sokszor, sok tekintetben jogos – kritikái vagy el sem jutnak az érintetthez (működik a zárlat) vagy egyenesen megerősítésként szolgálnak arra, hogy „kell ez a védelem, hiszen még azok is ellenem fordulnak, akiktől nem vártam”. Újabb és újabb megerősítések… … és a páncél egyre keményebb. A „védelem” egy idő után olyan erős, begyakorlott és hatékony, hogy viszonylag „jól” távol tartja a külvilági ingereket, emellett – első

látásra legalábbis – nem zavarja az illetőt abban, hogy élje az életét. Még normálisnak is láthatják (finom esetben bogarasnak, vagy a fentebb említett kifejezéssel élve „magának valónak” látszik, de nem több). A problémáknak azonban nincs vége. Ezekben a helyzetekben az érintett személy – a lelki problémával küzdőt ebben az értelemben hívhatjuk betegnek – nagyon sokszor a lelke mélyén nem érzi jól magát ebben az állapotban. Ideig óráig persze rendben van, sőt, a „káros hatások” kiszűrése folytán úgy érzi, hogy kifejezetten jól alakulnak a dolgok. Éli az életét, aztán – ez személyenként ismét nagyfokú különbséget mutat – valamilyen oknál fogva, hirtelen, vagy lassanként egyre sűrűbben villannak be vagy szűrődnek át sugallatok, megérzések, érik őt tapasztalatok stb. melyek hatására változni szeretne. Kezdetben úgy, hogy a pajzs maradjon és kitartson (hiszen annak „jótékony hatását” sokáig élvezte) ám emellett szeretne nyitni is. Talán úgy érzi, hogy megerősödött annyira, hogy már képes a lábán megállni – a megszűrt állapotban eltelt évek, évtizedek ha teljes nyugalmat nem is, de bizonyos nem kívánt hatásoktól („nemszeretem” helyzetektől) mentességet biztosítottak számára. Mentesség alatt érthetjük már azt is, amikor tudatosan zárom ki az életemből a világ nagy részét. És ekkor a beteg azt kezdi érezni, hogy valami nem jól van, mert a külvilág nem úgy reagál az ő rezgéseire, ahogyan ő szeretné, vagy ahogyan gondolja. Pontosan akkor, amikor érzékennyé válik a világra, amikor látni kezdi a körülötte lévő életviszonyokat: nyílni kezdene, gyakran – számára érthetetlen okból – sorra mennek tönkre a kapcsolatai, a dolgok egyre kevésbé működnek körülötte (ráadásul pont akkor jön ez a felismerés, amikor az illető érzékenysége megnövekszik, amikor úgymond tisztulni kezd – hiszen csak ekkortól válik számára nagyon sok összefüggés érthetővé). Az a baj ugyanis, hogy a páncél viselésének ára van. Az érintettek ugyanis nincsenek tisztában azzal, hogy az itt tárgyalt „védelem” (néha olyan, mint egy betonbunker) építése és erősítése nem csak a kívülről érkező hatásokat szűri meg, hanem kizárja (blokkolja vagy intenzitásában gyengíti) a belülről kifelé induló, vagyis az általunk szándékoltan útnak indított energiákat is. A leggyakoribb probléma ilyenkor az lesz, hogy az illető nem érti, hogy szeretete miért nem éri el azokat, akikhez érzéseit címezte. Ezért szól úgy az alcím, hogy „ha bezárkózol: se ki, se be…” A pszichés folyamatokkal vagy lelki betegségekkel foglalkozó irodalom (beleértve szakirodalmi műveket is) gyakran említik azt a lelki blokkot, amikor ilyen vagy olyan okok miatt valaki fél attól, hogy őt szeretni fogják, nem tudja elfogadni és/vagy megfelelően kezelni a felé áradó szeretetet. A bezárkózásnak ez is egy lehetséges oka, s mivel az ember alapvetően szeretetteli lény, aki szeretettel és szeretetből él, az ilyen okból történő zárás a legsúlyosabb lelki problémák közé tartozik. Lehet, hogy az érintett személy tudja is magáról, hogy fél a szeretettől (erre esetenként „racionális” magyarázatai is lehetnek, mint pl. szeretett személy elvesztése, családi viszonyokon belüli egyéb sérülések, amiket összefüggésbe hoz, összekapcsol a szeretettel). Ezért félig tudatosan, félig öntudatlanul (egyre hosszabb idő után

automatikusan és észrevétlenül) elzárja magától, kerüli, kivédi, elhárítja azokat az energiákat, rezgéseket, melyek az őt érő, felé irányuló szeretettel kapcsolatosak. Tisztán kell ugyanakkor látni, hogy a „szeretet-érzéstől” való ilyen formájú félelem nem jelenti egyúttal azt is, hogy az illető ne vágyna arra, hogy ő szerethessen mást! Éppen ellenkezőleg. Az ilyen teherrel küzdőkre nagyon gyakran jellemző, hogy amennyire félnek az őket érő – és gondolataikban, mély érzéseikben fájdalommal, csalódással, sérülésekkel vagy annak lehetőségével párosított – szeretettől, ugyanolyan erővel vágynak arra, hogy másokat szerethessenek, másokról gondoskodhassanak stb. Csakhogy a félelemből induló és táplálkozó bezárkózás ugyanazt a rezgést fogja blokkolni befelé is, kifelé is. A különbség csak annyi, hogy a külvilág ingereinek lefojtása nagyjából tudatos, a kifelé irányuló rezgések „bentrekesztése” viszont nem szándékolt… és készen áll a csapda, az ördögi kör, mert a beteg úgy érzi, hogy a sérülésektől védekeznie kell (a magyarázat készen áll), de nem érti, hogy az ő legtisztább érzései miért nem érnek célt, miért számol be környezete arról, hogy őt hidegnek, érzéketlennek, szeretetre képtelennek érzékelik… Az ilyen betegségek gyógyítása nem mindig könnyű feladat, képzett terapeutát, gyógyítót igényel. Annyit talán rögzíthetünk, rendszerint ahol a félelem gyökerezik, általában azon a területen jelenik meg az oldás lehetősége is, másképpen közelítve a kérdéshez úgy is fogalmazhatunk, hogy a lelki probléma oldásához hasonló terepen kell mozgatni a beteget. Nézetem szerint a hagyományos orvoslás lehetőségei mellett nagyon jó hatásfokkal képes ezen a területen segítséget nyújtani a meseterápia. A szeretet energiája és a mesék ugyanis azonos lényegűek. A fentiek természetesen csak általános, igen nagy vonalakban vázolt s csupán az érzékeltetést célzó példasorként állhatnak előttünk. A tárgyalt lelki folyamatoknak itt csak a felszínét, gyakori megjelenési formáit tudtuk áttekinteni. Ráadásul – a témába ehelyütt mélyebben bele nem bocsátkozva – arra is figyelemmel kell lennünk, hogy a lelki problémák területére lépve minden azonnal szubjektívvé és egyedivé válik. Vannak ugyan bizonyos törvényszerűségek, lehetnek eligazodást segítő tapasztalatok, ám ami az egyik embernél egy pillanat alatt kezelhető élethelyzet, az a másiknál egy életre szóló törést (pontosabban egy életen át kitartó – megoldandó – feladatot) is eredményezhet. Ennek megfelelően az oldás, oldódás, gyógyulás mikéntje, időtartama, szakaszai, a feldolgozás katarzisszintje stb. egyénenként és élethelyzetenként nagyon változatos lehet.

VI. fejezet A hagyományról Általános megjegyzések Mára egyre többet lehet hallani, olvasni arról, hogy világunkat behálózza (vagy a világ maga) egy hatalmas energiamező, melyet különböző megközelítésekben és sokféleképpen érzékelhetünk, vizsgálhatunk, létezését tudományos kutatások is igazolják. Így hallani „morfogenetikus mezőről”, tudati mezőkről vagy „nullponti energiamezőről” stb. Ezekről nem fogunk szólni, az érdeklődők – óvatosan válogatva az elérhető anyagok között – a világhálón információhoz juthatnak. Az alábbiakban én a „hálóról” másfajta értelemben, megközelítésben fogok beszélni. Nézetem szerint az egész világmindenség egyetlen hatalmas, kiterjedésében végtelen, igen összetett és bonyolult energia-háló, energia-szövet. Olyan hatalmas, minden elemében mindennel összefüggő, vég nélküli, hogy azt a hétköznapi fogalmainkkal elképzelni is nehéz, felfogni, megfogni, különösen pedig dolgozni vele szinte lehetetlennek tűnik. Éppen ezért ezt az energiamezőt valahogy megfoghatóvá, „kézzel foghatóvá” kell tenni, „le kell képezni” (ez a szójáték e fejezetben még visszaköszön) emberi léptékeinkre, úgy, hogy ez a mindent behálózó erőrendszer az emberek számára érthető legyen. Másképpen fogalmazva ahhoz, hogy ez az energiaháló, erőrendszer, ne csak egy elvileg létező, gyakorlatilag viszont megfoghatatlan információmennyiség legyen, közel kell hozni az emberekhez és érthetővé kell tenni számukra (számunkra). Még jobban közelítve fejezetünk témájához: meg kell – és meg is lehet – értetni az emberekkel a világ bonyolult összefüggéseit, el lehet fogadtatni azt, hogy a rendszer működik és működtethető, s hogy ennek a működésnek (működtetésnek) vannak kézzelfogható és magától értetődő eszközei. Ezek az eszközök egyszerűen és világosan fogalmazva a kezünk ügyében vannak, a mi nyelvünkön íródtak és kis odafigyeléssel (a legjobb szó, mely a lényeget tökéletesen kifejezi a ráhangolódás) könnyen érthetőek, gyakorlati alkalmazásba vehetők, úgyszólván mindennapjaink részévé tehetjük őket. Így húzódhat be a világ „összenergiája” a maga teljességében és megdöbbentő egyszerűségében az életünkbe. Az egyik ilyen, az egységes világmindenségből leképezett energiaszövet a hagyomány (egy másik, amiről e könyvben szót ejtek: a mese, népmese, egy további pl. a nyelv). A hagyományról ehelyütt a legtágabb és legátfogóbb értelemben szólok, vagyis a hagyomány (hagyománykincs) fogalma alá vonok mindent, amit az emberi lélek ebben a körben ősi gyökereihez ebben az értelemben közel érez. Ez a megközelítés tehát nem egyezik a néprajz tudományának „hagyomány fogalmával”, inkább a néprajzi kutatás tárgyával mutat rokonságot (pl. a különböző mesterségek, foglalkozások, díszítőművészet, népi hiedelmek és népi gyógyászat, zene és tánc, népköltészet, ünnepek, rítusok…). Az érdeklődők figyelmébe ajánlom Lükő Gábor

– A magyar lélek formái c. művét (mely nem könnyű olvasmány, de érdemes belenézni) valamint a Magyar néprajz c. többkötetes munkát. A hagyomány rendeltetése és célja folytán nem más, mint a világmindenséget behálózó összefüggésrendszer, az őslogika és eredeti tudás (mindegy hogyan nevezzük) emberekhez való közel hozásának, megértetésének, elmagyarázásának és működtetésének eszköze. A hagyománykincs tartalmazza azokat az értékeket, összefüggéseket, azt a tudást és információt, ami az egészséges mindennapi élethez szükséges lehet s amely a világ és önmagunk megértéséhez, a mindenségben való eligazodáshoz, önmagunk (önMAGunk) megtalálásához, helyünk megleléséhez elengedhetetlen. Csodálatos dolog a hagyomány. Úgy tűnik ugyanis, mintha a hagyomány a nagy egész, a világmindenség része, emberre szabott, „egyszerűsített” darabja lenne, de ez nem így van. A hagyományunkban benne rejlő, nyitott szemmel és szívvel keresve megtalálható összefüggések az „emberhez szólva emberléptékűen”, praktikus gondolkodással tárulnak elénk – mégis az egész világot, annak minden igazságát felvonultatva. Egy mesei fordulattal élve (és ez nem mese): aki nem hiszi, járjon utána. Érdemes belenézni a Pap Gábor által szerkesztett Csodakút c. gyűjteményes kötetbe, de említendő (ugyancsak nem könnyű olvasmányként) Rozsnyai Ágnes – A magyarság spirituális gyökerei c. műve vagy Kocsis István – A táltos paripa. Egyszerűbb szövegezésű, de nem kevésbé hasznos információkat tartalmaznak Színia irodalomjegyzékben megemlített könyvei. A hagyomány ebben a felfogásban tehát „szövet a szövetben”, önálló, mégis az egész szerves részét képező energiamező. A EGÉSZ-nek a szó legteljesebb értelmében véve természetes része. Nem úgy, mint a kút kávája, vagy az autó motorja, hanem inkább olyképpen, mint a csepp a tengerben. A rész csak ebben az értelmezésben „darabja” az egésznek, hiszen ez a rész (vagyis a csepp – a hagyomány) magában hordozza az egész (az óceán – a világmindenséget behálózó energiarendszer) teljességét, egységét. Magában foglalja és kifejezésre is juttatja az ősforrás üzeneteit, adatmilliárdjait, összefüggéseit. Magában foglalja és hordozza a valódi „világ-Háló” alaptulajdonságait, ebben az értelemben pedig a hagyomány maga a világot átszövő Háló is egyben. A fentiekből következik az is, hogy a hagyomány nem valami ósdi, régi dolog, (a hagyományos a hétköznapi kifejezésmódban sokszor valami meghaladottat, idejét múltat is jelent). Ez messze nem így van. A hagyomány helyes megközelítésben és felfogásban az egységes és élő, működő világegyetem kezdetektől érvényes alapigazságait ma is alkalmazható módon kifejezésre juttató erőrendszer. Célja és rendeltetése szerint is örök, hiszen a Földön élő embereknek (lelkeknek) kíván eligazítást, segítséget, támaszt nyújtani minden időben. Észre kell vennünk, hogy a hagyomány-rendszerben – mint látni fogjuk, elég tágan felfogva – lényegében minden benne van, amire a léleknek szüksége lehet, méghozzá abban a formában és olyan módon, amiben és ahogyan megfogni, értelmezni és alkalmazásba venni azt a lélek képes. Nem előreszaladva, de érdemes belegondolni: a hagyománykincs elemei mind-mind hordoznak a mindennapi élethez (és egy

életre) szóló üzenetet, tanítást, praktikumot… néha egyszerűbb, néha viszonylag összetett formában. A hagyomány célja hogy segítsen felkészülni az életre és eligazodni az életben, s ha problémával küzdünk, akadály áll előttünk, adjon útmutatást. Az első fordulatban inkább általános szerepére, tanító és nevelő hatására helyeződik a hangsúly, míg a másodikban inkább a probléma-megoldásra. Tanítás persze ez utóbbi is, de már „élesben”. Akár így, akár úgy, nézetem szerint vitathatatlan, hogy a hagyományerő-és energiarendszere csak első ránézésre statikus, sokkal inkább élő, dinamikus: „mozgató” és fejlődést segítőszerepénél fogva kimozdító, elmozdító, továbblendítő hatású. Rá kell mutatni, hogy bár a hagyománykincs, mint speciális érték- és információrendszer, tudáshalmaz tartalmaz az emberiség minden tagja számára érthető és értelmezhető világos elemeket, mégis ott és azok számára működik igazán jól és a legnagyobb intenzitással, ahová és akiknek szánták. És itt érkezünk el a fejezet talán legfontosabb mondanivalójához. A világot behálózó energia-szövet, erőrendszer és az emberi lélek kapcsolata szoros. Ma már egyre kevésbé vitatott az a tényállítás, hogy az ember képes ebből az általános, közös „tudásbázisból” adatokat „lehívni” és azt a maga számára értelmezhető ismeretanyaggá alakítani. Ezzel a kérdéssel nem is kívánok ehelyütt foglalkozni (a kérdésre a meséről szóló fejezetben egy fontos gondolat erejéig visszatérek). Ha viszont a hagyomány e kozmikus erőrendszer egyik szövetét képezi, úgy igaz kell, hogy legyen az is, hogy az emberi lélek kapcsolatot tud teremteni ezzel a világmindenségből eredő és abból táplálkozó energiahálóval. Ha pedig igaz, hogy a hagyomány (célja szerint) az ember világban való jelenlétének, itt létének, életének mindennapjainak segítője – úgy elengedhetetlenül szükséges az is, hogy ez az energiaszövet, a hagyománykincs a megszólított („célzott”) lélekhez legyen igazítva. A hagyomány álláspontom szerint az adott lélekcsoportnak szánt és rájuk alakított erőrendszer. A magyar (nép)hagyomány A magyar hagyomány, néphagyomány ezért a magyar lélek gondolkodásmódja, működési ritmusa és törvényszerűségei szerint alakult ki és került felépítésre. Ez a biztosíték és egyben magyarázat is arra, hogy a magyar lélek a magyar hagyomány erőmezejében érzi otthon magát s a magyar lélek a magyar néphagyomány elemeiből tudja a leginkább tisztán kinyerni a számára éppen szükséges információkat. A hasonló a hasonlót vonzza elv itt is működik: a tiszta magyar lélek elsősorban (illetve előbb-utóbb) önkéntelenül a magyar hagyományban keresi legmélyebbről jövő kérdéseire a választ. A mi életünkre a magyar módon, magyar gondolkodással megfogalmazott – szívünkből szóló, lelkünkre kötött – üzenetek hatnak a legjobban, így lesz a hagyomány hatékony, s így juthatunk vele ötről a hatra (ahelyett, hogy ötölnénk-hatolnánk). A ránk szabott háló nekünk készült, rólunk szól, ráadásul a lelkünk nyelvén. Élő erőrendszer, amit működtetni kell. Van olyan álláspont, mely szerint az a tudati mező (esetleg így a hagyomány is), melyet nem erősítenek folyamatosan gondolati úton – azzal pl. hogy dolgoznak vele, alkalmazásba veszik – egy idő után halványul,

majd erejét vesztve kialszik. Nem elképzelhetetlen, hogy ez így is van, magyar hagyományunk azonban ne legyen e „kísérlet” alanya… Az sem lehetetlen, hogy amikor egy erőrendszert halványulni látunk, talán a saját gyengülő „vételi” képességünk visszatükröződését észleljük. Vagyis: mi nem vagyunk már nyitottak az energiaáramlásra, abból kevesebb szűrődik át, gyakorlatlan szemünk pedig észre sem veszi az üzeneteket, a jeleket… így, ha mégis a hagyományra gondolunk, magunkból kiindulva ugyan, de azt látjuk gyengülőnek, gyengébbnek… Akár igazak e fenti gondolatok, akár nem, annyit biztosan állíthatunk, hogy komoly erőforrásról mondunk le, ha ezt az energiamezőt kihasználatlanul hagyjuk. Az a megállapítás azonban, hogy a hagyomány egy – nézetem szerint legalábbis – összefüggő energia-szövetként, hálóként értelmezhető és érzékelhető, nem jelenti egyúttal azt is, hogy minden időszakban, minden élethelyzetben mi több: minden egyes embernél ugyanúgy fejtené ki a hatását. A lényeg ugyanis a kapcsolaton van, azon a köteléken, azokon a szálakon, melyek ezt az erőrendszert az egyedi lélekhez kötik, de inkább fordítva: azokon a szálakon van a hangsúly, melyekkel az emberek (lelke) az adott élethelyzetekben e hagyományrendszerhez kötődnek. A kulcs tehát mégiscsak bennünk van, jobb is, ha elsőször mindig magunkban keressük. Hogy mennyit működtessünk belőle és miként, arra nincs recept. A teljes elfordulás – legyen annak bármilyen oka – nyilvánvalóan a leglazább kapcsolatot jelenti, míg a hagyományrendszer elfogadása és céltudatos működtetése az energiaháló legerősebb és leghatékonyabb kihasználását jelenti. Itt a kihasználást a legjobb és legtisztább (s nem átvitt) értelemben kell venni: hiszen ez a célja, hogy adjon, építsen, erőforrásként szolgáljon. Ez a szolgálat a teremtett világ természetes összefüggéseinek nagyon jó példája. Csak a gyökér kitartson…! Mai világunkban különösen igaz, hogy nem élhetünk biztos támasz nélkül. Elsodorhatnak olyan erők, melyeket mi gerjesztettünk, de még csak nem is értünk. Gárdonyi Géza mondatja az Egri csillagokban Dobó Istvánnal a várostrom előtt, hogy Eger az ország utolsó védőbástyája, mert „az apróbb várakat lerázza a török, mint a diót…” Egyre inkább az az érzésem, hogy a mai világunkban megszámlálhatatlanul sok „érzelmi-lelki törökvésszel” kell számolnunk – és ezek egytől egyig alkalmasak arra, hogy lemorzsoljanak, darabokra szedjenek, rafináltabb esetben átmossanak minket (említhetném az agresszió számos, mára szinte intézményesített formáját, de példákat hozhatnánk a végtelenségig a fogyasztói társadalom vívmányaiból is…). Biztos háttér, gyökerek nélkül alig állhatunk meg a lábunkon – ezért is van annyi embernek elveszettség-érzése. Ezekben az időkben utolsó bástyánk lehet a hagyománykincsünk – minden elemével, az alkotóelemek legmagasabb rezgésű összeműködésével együtt. Ez az ősi tudás, a mindenséggel azonos lényegű, azzal EGYségben szinkronban lüktető, ránk alakított, nekünk és hozzánk szóló erőrendszer nem csak eszköz a kezünkben mindennapjaink megsegítésére (ez sem kevés!), hanem egyenesen gyökerünk. Ezzel – ezen keresztül

– kapaszkodhatunk anyaföldünkbe, s találhatjuk meg a biztonságot, nyerhetünk folyamatosan erőt. Nem a témánkról szól, de mindenképpen idekívánkozik Alföldi Géza egy nagyon szép verse, íme: „Csak a gyökér kitartson Kint a szőlőnkben, emlékszem rája Deszkakunyhónk előtt állott Öregapám diófája. Ha vihar támadt - szőlőkötözéskor Dörgött az ég, csattant a villám, Füstölt az úton a felpaskolt por, Ahogy végigverte a dörgő esőostor, Bebújtunk a kunyhóba. Onnan néztem, Miként robognak a felhők az égen. Nagyapám a fát leste. Vajon elbír-e a széllelő Recsegett, ropogott öreg teste, A szél a gallyakat csomósan tépte, Hullott a zöld dió áldott termése, Mozgott a föld is, ahogy a vihar rázta, De győzte a vihart öregapám konok, Törzsekopott diófája. Csak a gyökér kitartson!... Még ma is hallom - motyogott nagyapám: Nem lesz baj, gyerek! Dió lehullhat, Új tavasszal terem az ág újat, Ág is nő a letépett helyére, De ha a gyökér nem bírná tovább, A diófának, kisunokám, vége. Most is vihar, szél tépi, rázza De állja a vihart Árpád vezér Ezeréves, öreg diófája. Kárpátoktól az Adriáig nyúlnak a gyökerek Tapadnak a földre, hogy termés legyen

Az örök magyar szőlőhegyen, Hogy élni tudjon: dió, levél, ágak ... - Adj! Uram, elég erőt a harcos diófának! Lehull ezer dió, millió lesz holnap, Letörhet száz ág, ezer nő helyére S ha csupán a csonka törzs marad, Ha új tavasz zsendül, kifakad! Uram, csak Te lássad, Hogy ezen a véres, küzdelmes harcon A gyökér kitartson. A gyökér kitartson!” A magyar néphagyomány elemei – ha a fentebb idézett néprajzi művekbe akár csak belepillantunk – bizonyítottan ősi tudást hordoznak, tartottak meg évezredeken keresztül és tárnak elénk ma is. Egy rövid fejezetben képtelenség még kiragadva is példákat hozni ősi műveltségünk kincsestárából. Ha csak a hagyományos népi díszítőművészetet (faragás, festés, hímzés…) nézzük: a legegyszerűbb rajzokban, ábrákban felismerhetően, kivehetően megtalálhatóak a világ működésének szabályai, törvényszerűségei, a MAG és az Életfa (Világfa) motívum, az ember test-szellemlélek hármasságának ábrázolása stb. hogy csak a legismertebbekről tegyek említést. Ha pedig többezeréves rovásírásunkat vennénk szemügyre (aki teheti, foglalkozzon vele!), megdöbbennénk azon, milyen hihetetlenül erős, elképzelhetetlenül mély összefüggések rejlenek az egyszerű jelekben… a rovásírás egyébként a hagyomány mellett elsősorban a nyelv, mint fenti értelemben vett erőrendszer része. Hagyománykincsünk tehát nem öncél, hanem működőképes és hatni tudó erőforrás (ilyen a mese is, mely a következő fejezet témája). E kincs ápolásával nagy feladat és felelősség hárul ránk. Éljünk vele tisztességgel.

VII. fejezet A meséről Bevezető gondolatok Az alábbiakban nem mesét írunk, hanem a meséről fogalmazunk meg néhány gondolatot. Örvendetes, hogy napjainkban egyre többen fedezik fel a mese – ezen belül is a magyar népmese – csodálatos világát, s ahogy egyre többen foglalják írásba véleményüket, nézeteiket a meséről, úgy színesedik és formálódik ez a terület. A mesét állandónak és öröknek tartjuk, azonban ez nem igaz. Egyrészt a mese folyamatos változáson megy át, alakul és átalakul (jó esetben formálódik, rosszabb esetben torzul), erről azonban nem kívánok szólni. Sokkal fontosabb arra rámutatni, hogy az emberiség megváltozott életkörülményei és életminősége miatt a meséhez való hozzáállás is változik, a meséhez való régi viszonyulás már nem tartható, nem is működik. Elegendő ehelyütt arra rámutatni, hogy korábban a mese elsősorban felnőttekhez szólt (bár a gyermekek elől sem volt elzárva), a mesehallgatás és a mesélés egyaránt az élet szerves részét képezte (a felnőttek nem tartották „gyerekesnek” a mesehallgatást). A mese tanító, nevelő, világszemléletet formáló, alakító, az életet magyarázó szerepe ugyanakkor közelebb is állt a régi idők emberéhez. Talán az emberek is közelebb álltak önmagukhoz – az „elidegenedés”, vagyis a társas és társadalmi kapcsolatok lazulása, szakadása önmagunktól való eltávolodást is hozott. Összetettebb, sokkal több információt árasztó és zavarosabb világban élünk. Ma éppen ezért inkább a meséhez való visszatalálás jelenti a legfontosabb feladatot, a mesének az életünkbe való visszaépítése, a mese-erő felélesztése köti le figyelmünket. Ebben segíthet az a tudat, hogy a mese ma is jelenlévő és hatékony része életünknek, működtethető: problémáink megértéséhez és megoldásához, testilelki-érzelmi egyensúlyunk megtalálásához, visszaszerzéséhez stb. a legtermészetesebben használható. A mese tehát napjainkban is kéznél van, hozzájutni egyszerű – ha távol van tőlünk, annak jobbára bennünk van az oka. A mese (népmese) hatásmechanizmusát, szebben megfogalmazva „hatóképességét” a mesékben rejlő szimbólumok értelmét számos tudományterület vizsgálja. Külön öröm, hogy a magyar kutatók (irodalomtörténészektől kezdve pedagógusokon át a pszichológusokig) mind többen ismerik fel a magyar népmesék kincseit és adják közre kutatási eredményeiket, tapasztalataikat. A mindennapi mesélés mellett (ami a mese hétköznapi életét, éltetését jelenti) az ő munkájuk is fontos, hiszen a mesében rejlő tudás több szinten, több síkon helyezkedik el, mélységeiben elmerülve egyre magasabbra juthatunk. A mese jelentéstartalma a maga teljességében csak több tudományág és tudományterület különböző szemléletű és munkamódszerű bevetésével tárható fel igazán (ha egyáltalán feltárható). Mindenesetre a meséhez való többszempontú közelítés komoly létjogosultsággal bír, annak ellenére – sőt, inkább amellett és éppen ennek okán – hogy az egyes megközelítések néha nem

tudnak közös nevezőre jutni a mesét (szokták mondani, „mint olyat”) illetően (tehát nem az egyes mesék, hanem „a mese” megközelítése során). Ilyen pl. a mese fogalma, csak nagyjából behatárolt a mesekategóriák köre, vitás a mese, a valóság, a fantázia és a képzelet kapcsolata stb. S ez nem is csoda. Elég abba belegondolni, hogy az egyes tudományterületek mind-mind önálló tudományos tételekkel, axiómákkal dolgoznak: a meséhez értelemszerűen ezeken keresztül közelítenek. A különböző területekről nyert megállapítások azonban nem feltétlenül kell, hogy tudományosan jelentsenek egységes egészt (erre nem sok esély adódik…). Sokkal fontosabb, hogy a vizsgálódások eredményei elsőbbség és felsőbbség vitatása nélkül egyre több adattal, összefüggéssel gazdagítsanak minket. Az élő mese és a lélek kapcsolata A mese (és elsősorban a magyar népmese) él. Valóban él. A mesével foglalkozó tudományterületek – a lényegre koncentrálva, részletesebb elemzés nélkül – nagyjából egyetértenek abban, hogy a mesék szoros kapcsolatban vannak a kollektív tudattalannal (mely archetípusokon és szimbólumokon keresztül tárolja az emberiség közös tudásanyagát, tapasztalatait), de összefüggésben van az ún. archaikus tudással is, mely talán legegyszerűbben egy teremtőképes, mágikus erőként fogható fel, aminek segítségével az általános és közös tapasztalatok – a bennünk élő tudás – gyakorlati hasznosítását teszi lehetővé. E tudományosan hangzó megközelítés azonban finomítható, továbbgondolható. A leginkább úgy képzelhetjük el a mesét ebben az összefüggésben, mint egy finom, színes szálakkal többszörösen átszőtt, minden irányban kiterjedő és jelen lévő tiszta energia-hálót, energia-szövetet. E szövedék „anyagát” én a lélek finom anyagához hasonlónak képzelem el – ezzel magyarázható a kettő (ti. a mese és a lélek) nagyszerű és termékeny egymásra hatása (hasonló gondolatokat fogalmaztam meg a hagyomány kapcsán is a … fejezetben). A népmese azért tudja megérinteni a lelket – a magyar népmese a magyar lelket – és azért tud oly hihetetlenül pontos segítséget nyújtani, mert természetük, rezgés-szintjük (ti. a meséé és a léleké) alapjaiban véve azonos gyökerű és azonos működési elvű. Ha a mese és a mesét átélő (olvasó-hallgató) találkoznak, a lélek állapotának függvényében (ez a „lelkiállapot”) megvalósul a kellő ráhangolódás. Tudományos kutatások (a pszichológia, pszichoanalízis, pedagógia, különböző kommunikáció-elméletek stb.) igazolták, hogy a meséből az alany (elsősorban a hallgató, de nézetem szerint a mesélő is) számára minden külön tudományos magyarázat, elemzés, előkészítés és „autentikus értelmezés”, alapképzettség nélkül személyes élményeket felidéző, problémákra rámutató (feltáró) és megoldási lehetőségeket nyújtó történet kerekedik ki. Ráadásul – és itt a lényeg – e meséből figyelemre méltó módon mindig azok az elemek domborodnak ki, melyekre a hallgatónak éppen (ott, akkor) szüksége van. A lélek ugyanis dolgozik a mesével – azzal a mesével, ami a lélek nyelvén íródott.

A mese egyszerre jelent egy másik valóságot, amit nevezhetünk sokféleképpen: mesevilág, varázsvilág, tündérvilág, másik dimenzió stb. és jelenti magát az eszközt is e világba való átlépéshez. Másképpen fogalmazva: a mese felfogható úgy is, mint egy magasabb világ, a teljesebb, az EGÉSZ értelmében vett világmindenség, mely magában foglalja a mi életünket is (hétköznapi tapasztalatainkat, érzéseinket – hiszen a mese erről szól) és átjáró is egyben, mely e világba átvezet minket, s mely az átlépést a legtermészetesebb úton lehetővé teszi. A kulcs – a „kapu hasonlatot” továbbgördítve – a mi lelkünkben rejlik. A kaput mi nyitjuk: a meséből (amint azt említettük és a tudományos vizsgálódások is jórészt megerősítik) mindig az nyílik meg és annyi szűrődik át a megértési folyamat során, amire és amennyire éppen szükség van. Nagyon érdekes, de egyáltalán nem meglepő, hogy a meséhez a pszichoanalitika módszerével közelítő tudományos munkák is általában elismerik, de legalábbis nem vitatják, hogy – Bettelheim megállapítását idézve – „a gyermek megérzi, hogy belső problémái szempontjából (melyekkel egyedül nem bír megbirkózni) a sok mese közül pillanatnyilag melyik az „igazi”, és azt is érzi, hogy a probléma megoldásában milyen segítséget nyújt neki a mese.” Kicsit korábban pedig így fogalmaz: „a mese ott kezdődik, ahol a gyermek éppen tart a fejlődésben, és ahonnan, ha elhanyagolják, elutasítják vagy lebecsülik, a mese segítsége nélkül nem tudna továbblépni.” (Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek). A meseanyagban való elmerülés mélységét, de még előbb a meseválasztást, a szívünkhöz közel álló (érdekesnek, vonzónak, hozzánk közel állónak stb. tartott) szereplő kiválasztását, az elindulás és kutatás irányát stb. tehát a lélek nyitottsága és igényei szabják meg – a lélek konkrét állapota, az adott „lelkiállapot”, de sok esetben a a problémamegoldáson dolgozó lélek céljai – és ez határozza meg, hogy melyik mese kapuja és milyen tágra nyílik. Ha korábban azt mondtuk, hogy a lélek dolgozik a mesével, akkor ezt fordítva is megismételhetjük: a mese is dolgozik a lélekkel. Határozottan úgy tűnik, dolguk van egymással… A mese ráadásul a fentebb kifejtett „anyag-azonosság” folytán (még egyszer: nézetünk szerint a mese energia minősége és a lélek finomenergia anyaga azonos lényegű) a lélek nyelvén szólal meg – ezért találhatja meg azt is, amit tudatosan ki sem mondunk, vagy még inkább: igyekszünk elfelejteni, szőnyeg alá söpörni és tudomást sem venni róla. A lélek is tudja, mit keressen a mesében és ott mindent meg is talál. A mesében ugyanis – különösen a magyar népmesében – minden megtalálható, amire a léleknek szüksége lehet, másrészt bármit is keressen a lélek a mesevilágban, végeredményben a saját anyagát keresi, tehát ismerős terepen mozog. Nem tévedhet el. A mese világa egészen biztosan a lélek belső világa. Talán ezért is van, hogy a mese mélyebbre képes hatolni, mélyebb összefüggéseket képes feltárni, mint az ún. „racionális” tudat. Válsághelyzetben ez a tulajdonság – nem túlzás ezt állítani – életet menthet. Ezért van, hogy a mese hatni képes akkor és ott, amikor és ahol az ébrenléti tudatos gondolkodás a megszokott „igaz-hamis” sémákat követve és ahhoz igazodva nem képes megérteni (néha még észlelni sem) a problémákat, s nem tud megoldást találni. Nézetem szerint ezért éppen a „megszokott” kategóriák

félretétele, az igaz-hamis értékpár általában elfogadott viszonyítási pontjainak meghaladása (átértékelése), vagyis a mesevilágba való átlépés hozza magával a megrekedt élethelyzetből való kimozdulás, kilépés lehetőségét. Ez az átlépés egyfajta dimenzióváltás, az új mozgástér (mesei világ) alapigazsága pedig az, hogy minden lehetséges, csak akarni kell és tenni érte, belső erőink mozgosíthatók, a csoda természetes, a hős nincs egyedül, segítők veszik körül és támogatják feladatai megoldása során. Hétköznapi kategóriáink – „az van, amit megfoghatok” és van rá tudományos magyarázat, ha lehet, minél több… – a mesébe való átlépéssel mintegy „felfüggesztődnek”. Mindez azonban még kevés, tovább kell lépnünk: ha a mese világában járok, el kell fogadnom, hogy amit ott látok és hallok, az valóság, méghozzá ugyanolyan, mint az, amiben élek. A mese egyébként éppen azért képes ma is segíteni és gyógyítani, mert a lélek nyelvén íródott és íródik. Honti János mutatott rá egyik kitűnő művében arra, hogy „a meseteremtő lelki folyamatok állandóak” és a mese élő kapcsolatban van a hagyománnyal, és a mesén kívüli, „nem-mesei világlátással”. A mese azért sem válhat ósdivá és nem avulhat el, mert „ahogy a folyóvizeknek öntisztító erejük van, úgy van meg a mese hagyományos világképének, a mese hagyományos világképét szolgáló és kifejező differenciáló lelki folyamatnak az az ereje, hogy tisztán tartsa meg maga-magát.” (Honti János: A mese világa) A mesében egyébként is minden él – nézetem szerint ebből is fakad, hogy a mesét minden egyéb magyarázat nélkül is élőnek érezzük. Különleges lényekkel, csodás és „szokatlan” tulajdonságokkal majd minden nép meséjében találkozunk (ettől a mese még nem „fantáziavilág” – messze nem az!), a magyar népmesék azonban abban (is) különböznek más meséktől, hogy a körülöttünk lévő mesei valóságban minden létezőt magától értetődően lélekkel rendelkezőnek tekintenek (fa, virág, állatok, természeti jelenségek, pl. hegy, patak, felhő, eső, de a hagyományosan mesei lények is ilyenek, sárkányok, főnix vagy griffmadár…). Ráadásul nem mindegy, hogy a mesebeli szereplőt hogyan szólítjuk meg – akárcsak az életben: mindent és mindenkit a maga nyelvén és nevén kell szólítani („szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál”) és tisztelettel kell bánni vele. A mesei világ - valóság Ha a mesét egyszerűen csak egy „képzelt” világnak, egy a mesét szerző által életre hívott fikciónak tartjuk – mint azt teszi nagyon sok tudományos megközelítés (tudományos módszerek alkalmazásával nem is igen tehet mást) úgy számos összefüggés és magyarázat elkerül minket, kihullik a markunkból. A mesevilágról kézzelfogható – kézzel megfogható – bizonyítékok ugyan nincsenek a kezünkben (legalábbis nem hozunk magunkkal aranyágat és hétmérföldet lépő csizmát a szó szoros, hétköznapi értelmében), a mese mégis valóságos. Amit pedig elhozunk onnan (a mese mezejéről), az ugyan nem a „jelen világi értelemben” véve megfogható tárgy, mégsem állítható, hogy a látogatók bizonyíték nélkül, üres kézzel lépnének ki a mesékből. Valamit tehát hozunk, s ha ezt a valamit hozzuk magunkkal, akkor nem állíthatjuk, hogy a mese csak „kitalálmány”… Erre a kérdésre hamarosan visszatérünk.

Érdemes eljátszani (de leginkább megbarátkozni) a gondolattal, hogy a mesei világ igenis van, létezik egy másik síkon, összefüggés-rendszerben (másik dimenzióban), s ezért nem értelmezhető az evilági – itt (és csak itt) többé-kevésbé jól működő – módszerekkel. Nem hagyhatjuk ugyanis figyelmen kívül, hogy a mese nagyon is evilági kérdésekkel foglalkozik, olyanokkal, amelyek itt – vagyis a testünkkel megtapasztalt világban – fontosak számunkra. Lehet, hogy e kérdéseket, problémákat jobban szeretjük „lelki” vagy „érzelmi” konfliktusokként (félelem, önbizalomhiány, kisebbrendűség érzés, beilleszkedési zavar, elveszettség érzése, súlyosabb esetben depresszió…) emlegetni, az viszont kétségtelen, hogy e problémák valóságos megrekedést is okoznak: a lelki válság a megélt családi kapcsolatokban, munkahelyi teljesítményben, a karrierben, vagyoni helyzetben stb. erősen éreztet(het)ik hatásukat. Miért lenne olyan nehéz eljutni ahhoz a felismeréshez, hogy a mese egyik célja, bennerejlő, ősi feladata éppen az, hogy az emberi lélek gyökereihez a legfinomabb módon elérve a fizikai létezésünk során elszenvedett, átélni kénytelen és nagyon is valós gondjaink megoldásához, konfliktusaink és megrekedéseink feloldásához nyújtson kézzelfogható, használható és értékes segítséget? Amikor válsághelyzetben érezzük magunkat, éppen az a legnagyobb baj, hogy a megszokott, úgymond „hagyományos” gondolkodás csődöt mond, nem segít. Amit megtanultunk, megtapasztaltunk, amit és ahogyan eddig csináltunk, nem működik, elromlott, visszafelé fordult, hatástalan, nem tetszik… A megoldást ezért kell egy másik – újszerű, de mégsem idegen – nézőpontból keresni. Olyan, mintha a kimerült rendszer újraindításához egészen más energiaforrást kellene keresnünk (ez lesz a mese), ami azonban közel van és illik is a gépezetünkbe (ez vagyunk mi magunk). A mesei erőforrásnak (hívjuk most így) alapvetően a következő elvárásoknak kell megfelelnie: − az életerőt felemésztő „ördögi körhöz” képest újszerű legyen, új irányt, új területet jelentsen, különben mit sem ér, hiszen a rendelkezésre álló evilági eszközöket már bevetettük, ott megrekedtünk. − fontos, hogy érthető legyen számunkra, mert ha idegen nyelven szól, ha üzenetei megfejthetetlenek, annyi, mintha nem lenne, − lényeges, hogy a lelkünk számára – ahol a probléma gyökerezik – az erőforrás eredendően ismerős legyen, különben a válaszokat nem fogja elfogadni, kémiai hasonlattal élve az idegen anyagot azonnal kicsapja, − végül fontos, hogy (az előző követelménnyel szoros összefüggésben) a mesei világnak a lélekben gyökerező, tehát velünk élő és ebben az értelemben mindenképpen valós elemeket kell felmutatnia, ellenkező esetben torz üzenet érkezik és nem kívánatos reakciókat vált ki. Ebben a vonatkozásban határolható el legjobban a mese a fantáziavilágtól, a kreált, hipermodern és nagyon is valóságosnak tetsző virtuális valóságoktól….

A már eddig elmondottak alapján is látható, hogy a mese valamennyi fenti kritériumot kielégíti. A mese és a lelki gyógyulás A mese nem az értelmezés, hanem a ráhangolódás, az átélés miatt igazán hatékony. Nem a szimbólumok tankönyvi vagy tudományos jelentésének ismerete a lényeg, hanem egyszerűen fogalmazva a mese csodavilágába való önkéntes belépés. Az az akarat, az a szándék, hogy az olvasó-hallgató átadja magát a mesének, s hagyja, hogy az magával ragadja. Ez a ráhangolódás nem mindig jelent a hétköznapi értelemben vett tudatosságot, nem feltétlenül működik „irányított akarattal”. Legtöbbször – elsőre bármilyen furcsán is hangzik – szinte megy magától. Önműködően, hiszen a mese és a lélek kapcsolata mélyebb, mintsem azt teljes egészében irányítani, befolyásolni lehetne (a gyógyítás, meseterápia esetében kissé más a helyzet). A legjobb és legszerencsésebb, ha a mese és a mesehallgató egymásra találása valóban spontán, örömteli módon valósul meg. Adódhatnak azonban olyan élethelyzetek is, melyekben a mese világának elfogadása, a mese által képviselt nagyenergiájú erőforrásra (rezgésminőségre, fényhálóra stb.) való rácsatlakozás szándékolt (tudatosan átélt) és általában nagyobb intenzitású, mint az egyszerű olvasgatás. Másképpen fogalmazva: átélhetünk olyan élethelyzeteket, lehetünk olyan érzelmi és lelkiállapotban, melyben a lélek mentőövként számít, mentsvárként vágyik a mesére. Ez még nem menekülés, már csak azért sem, mert természetes és helyes reakcióként is jelentkezhet (nagy hiba, hogy egyes tudományos nézetek a válsághelyzetben való meséhez fordulást automatikusan menekülésként jellemzik és kezelik). Más kérdés, hogy főleg mély krízishelyzetekben, a megrekedés, az útkeresés nehezebb szakaszaiban, olyankor, amikor valóban elveszve érezzük magunkat gyakran már nem a kiút keresése (mint aktív, cselekvő állapot) jellemzi a meséhez fordulást (ami inkább a világtól való elfordulás), hanem a veszélyesnek, kilátástalannak, tarthatatlannak érzett állapotból való menekülésről van szó. A menekülés, mint iménti megjegyzésünkben rámutattunk, passzív, éppen ezért nehezen kezelhető állapot. Ilyenkor tehet és tesz is különösen nagy szolgálatot a lélek számára a mese. A mesevilág óriási, tudományosan igazolt előnye minden más – ember által alkotott, fantázia alapú – „világhoz” képest, hogy biztonságot sugall és megnyugtat, de rámutat a problémák lényegére is. Itt azonban nem áll meg, hanem megoldási lehetőségeket tár elénk, ráadásul cselekvésre (átgondolásra, szembenézésre, értékelésre majd konkrét lépesekre) ösztönöz. E tulajdonsága a mesének egyedi és utánozhatatlan: a lelki problémák megértéséhez olyan világot járva vezeti el a gyógyulni (tágabban értve ezalatt: továbblépni, épülni, rossz állapotából kilábalni, vagy csak egyszerűen tanulni) vágyót, mely egyszerre ismerős (evilági) és csodával teli (újszerű). A mese a megoldási lehetőségeket a lélek nyelvén megfogalmazva belülről (a belső magból) fejti ki, a mesehős maga jön rá a probléma okára, megtanulja, hogy a pozitív tulajdonságok használata előbbre viszi, a negatív tulajdonságok pedig legyőzendőek. „A magyar népmesékben a hangsúly … a cselekvés erején, a mágikus tetteken van, mégpedig erős felszólító jelleggel. A magyar népmese nem ismeri a kívülről jövő megváltást.

Egyetlen utat ismer: az individuális megszabadulás útját.” (Boldizsár Ildikó: Meseterápia – mesék a gyógyításban és a mindennapokban). Az embernek – ha lehet, magától – kell ráéreznie arra, hogy a mese természetes úton, biztonságosan képes őt a megoldás irányába terelni. Hangsúlyozom, hogy ennek nem kell tudatosnak lennie: a meséhez fordulás sokszor ösztönös, s a beteg egy idő után „csak” annyit vesz észre, hogy jobban érzi magát, a mesehallgatás, a meseolvasás megnyugtatta, megkönnyebbült (mintha a teher egy része lekerült volna a válláról…) stb. Ezért is nagyon fontos, hogy a mese elérhető és kéznél lévő eszköz legyen mindenki számára: legyen magától értetődő az alkalmazásba vétele, működtetése. Meggyőződésem, hogy ha lehetőséget adunk a mesének arra, hogy a feladatát elvégezze, a mesében azok is támaszra találnak, akik jelenleg a problémáik megoldását a menekülésben látják. Ahol a lelki válság kevésbé mély, vagy a krízisben lévő személy fogékonysága, nyitottsága, esetleg a mese mélyebb gyógyító rétegeire való érzékenysége bármely okból nagyobb, ott a mese mintegy önműködően, spontán képes katalizátorként az emelkedést elindítani és az egyensúly megteremtését támogatni. Ahol nagyobb a baj, érdemes – az egyébként többféle formában is alkalmazható – meseterápia erejét szakképzett terapeuta, gyógyító segítségével igénybe venni. A mese és a lelki gyógyítás kapcsolatáról – röviden A mesét, meséket újabban egyre szélesebb körben alkalmazzák terápiás célokra, a legkülönfélébb (bár elsősorban pszichoszomatikus) betegségek gyógyítása érdekében. A mese életének e területéről (melyet egyébként nagyon fontosnak tartok) nem írok részletesen, több okból. Egyrészt a téma felszínes érintése is külön kötetet kívánna, másrészt a mese terápiás célú működtetése komoly, szakértelmet és előképzettséget igénylő munka. Mivel azonban nem vitás, hogy a mese – nézetem szerint különösen a magyar népmese – alkalmas lelki gyógyításra, a fejezet zárásaként ezt a kérdést néhány szóval megemlítem. Korábban már szót ejtettem arról, hogy a meséből mindig az az információ, tudáselem szűrődik át a mesehallgatóhoz, amire éppen szüksége van, méghozzá olyan intenzitással, sűrűséggel és mélységben, amilyenre éppen szükség van. Ez az önszabályozás (mely gyakorlati tapasztalatokkal is alátámasztott) elsősorban abból következik, hogy a mese és a lélek – akár akarjuk, akár nem (de miért ne akarnánk?), illetve akár tudunk róla, akár nem – dolgoznak egymással, s e közös munka közben mindkettő ismerős terepen dolgozik – méghozzá a mi érdekünkben. A mese és a lélek ilyen együttműködése a mese gyógyító képességének elsődleges záloga. A mesében megtalálható komplex tudás ugyanakkor nem egyszerűen „passzív” információhalmaz, hanem sokkal több annál: élő anyag, mely nézetünk szerint a lélek anyagából áll. Amit a lélek és a „meseszövet” kapcsolatáról és összefüggéseiről írtunk, hatványozottan igaz ebben a kérdésben. Más kérdés, természetesen, hogy a gyógyításra, lélekgyógyításra célirányosan alkalmazott (és arra alkalmas) mese esetében a „nem alkalmazunk többet, mint ami

szükséges…” homeopátiás elv világosan rámutat a gyógyító (meseterapeuta szakember) személyének fontosságára. Ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni. Ilyenkor ugyanis a mese jellemzően nem általános ismeretanyagot közöl és nem finoman munkálkodik, épít. A beteg gyógyítása során a gyógyítónak ki kell választania a megfelelő mesét (de legalábbis irányítania, felügyelnie kell a választást), a munkamódszert, a gyógyítási folyamatot a kezdetektől a végéig ellenőriznie és értenie, éreznie kell. Mivel a terapeuta az ember fizikailag legkevésbé befolyásolható „részével”, a lelkével, személyiségével, érzelmeivel stb. dolgozik, ez a terület igényli a gyógyító munkában a legnagyobb beleérző képességet, érzékenységet, mi több: „beteg-érzékenységet” (ez a pszichiátriai kezelésekre is vonatkozik, de általában igaz a lelki gyógyításokra). A mese egyébként nem kifejezetten – megfordítva: nem célzottan terápiás eszközként – alkalmazva is gyógyít. Éppen az általam e fejezetben érintett spontán módon. Egyszerű olvasgatással, meséléssel, mesehallgatással is. Ennek a jelentőségét nem szabad lebecsülni. A következő fejezet éppen ezért a mesélés fontosságáról szól.

VIII. fejezet A mesélés fontosságáról A mese életét és lényeges feladatát tekintve a legszélesebb közönséghez szól: mindenkihez. A mesélés ma elsősorban a szülő és nagyszülő feladata (szerepe) kellene, hogy legyen – szemben a régi korok gyakorlatával, ahol a mesélés szakavatott mesemondó dolga volt. S azért kellene, így feltételes módban, mert ezen a téren van még mit tennünk (sajnos). Kétségtelen, hogy a mesében rejlő mély tartalom felszínre hozásának egyik útja a tudományos kutatás és elemzés, melynek fontosságát nem lehet elégszer hangsúlyozni. Nézetem szerint azonban a mese életre keltésének és életben tartásának legfontosabb módja és területe a mesélés – a mindennapi mesélés. Erről ejtek most néhány szót. Indulásként le kell szögezni és világossá kell tenni: a meséléshez nem szükséges előképzettség, nem kell hozzá sajátos, kivételes egyéniség, jó retorikai képesség, nyelvérzék… Ha a szülő az említett „erények” egyikének-másikának esetleg birtokában van, az jó, mert színesebbé, ízesebbé, gördülékenyebbé, összességében élvezhetőbbé stb. teheti a mesélést, emelheti a mese-élményt, de nem ez a lényeg. A mese mindenkié: minden szülőé és nagyszülőé, aki leül gyermekével, unokájával mesélni. Mindenkié, aki hajlandó időt szánni arra, hogy elmerüljön ebben a varázsvilágban. No és azoké, akiknek életében eljött az idő, hogy mesélni kezdjenek – mert pl. gyermek (unoka, kistestvér…) érkezett az életükbe. Ha a jó szándék meg is van, gyakran találkozunk azonban azzal, hogy a szülő (az alábbiakban értek alatta minden mesélőt) nem mer, nem akar a gyermekének mesélni. Az aggodalmak azonban – bármi is legyen a hátterükben – a leggyakrabban alaptalanok. Tudok-e mesét olvasni…? Nem kell különleges szaktudás birtokában lennünk ahhoz, hogy a meséhez nyúljunk, a meséből és a mesével tanuljunk. Nem kell érteni a psziholingvisztikához és nem kell feltétlenül elmerülni a magyar népmese és az évkör asztrológiai kapcsolódási pontjaiban sem. Azt is mondhatjuk, hogy – és ebben bírjuk a „mesetudományok” megerősítését is – sokkal fontosabb a mese életre keltése, átélése, a kapcsolat megteremtése mese-mesélő-mesehallgató között (tehát a mesélés folyamata általában), mint a mese értelmezése, a szimbólumok, képek, jelek, jelrendszerek megfejtése. Nagyon egyszerűen kifejezve részben és elsősorban ezt értettem az előző fejezetben a mese spontán működése alatt. Attól sem kell félni, hogy olyan mesét vegyünk elő, amelyben – úgy véljük – túl sok olyan fogalom található, amit a gyermek nem érthet. Ne zavarjon minket, ha eddig még nem beszéltünk a kicsinek „gyémánt félkrajcárról”, vagy nincs otthon a konyhában (pincében, padláson) egy „kis gömböcünk” (esetleg padlásunk sincs). Ne aggódjunk: gyermekünk hozzá van ehhez szokva, hiszen számára így működik a

világ. Legfeljebb megkérdezi, hogy ez micsoda, az micsoda… ehhez pedig mi vagyunk (legyünk is…) hozzászokva. Egyébként sem baj, ha a gyermek a mesehallgatás során közbe- közbekérdez, s különösen nem, ha alkalmanként neki tetsző módon alakítja a mesét (pl. szerinte Piroskának nem az egész ruhája piros, hanem csak a szoknyácskája és ehhez ragaszkodik), és figyeljünk, ha egyes meseelemeket következetesen elhagyni vagy módosítani kér. Ezekből tanulhatunk! Amúgy a gyerekek nem egyformák – van, aki szereti figyelmesen hallgatni a mesét, a másik állandóan kérdez, a harmadik úgy tesz, mintha mást csinálna (vagy ténylegesen mással foglalkozik) – sőt maguk is változnak, egyszer ilyen a meséhez és a meséléshez való viszonyulás, máskor olyan. Ezen ne csodálkozzunk – ilyenek vagyunk mi is. De azon se lepődjünk meg, ha gyermekünket a mese helyett látszólag jobban leköti a nagyitól kapott piros kisautó, ám másnap a mesei tanulságot váratlanul számon kéri rajtunk… Engedjük el félelmeinket…a mese biztonságos A mesével foglalkozó szakirodalom – elsősorban a mesét pszichológiai nézőpontból közelítő tudományterület – több okból is óvatosságra int a meseolvasással kapcsolatban. Ezek részben a meseválasztásról szólnak, ti. hogy nem mindegy, gyermekünknek milyen életkorban pontosan milyen típusú mesét választunk, másrészt „meseolvasás-technikai” utasításokat közölnek. Így pl. hogy a választott mesétől soha ne térjünk el, a mese úgy olvasandó, ahogyan leírva van, vagy pl. hogy a mesét feltétlenül végig kell olvasni, nem szabad félbehagyni. Sokszor találkozunk olyan megállapításokkal, hogy amennyiben a szülő ezektől az útmutatásoktól eltér, előfordulhatnak kisebb-nagyobb, a gyermek lelki fejlődését érintő problémák. Én – a tudományos gondolkodás iránti „kötelező tisztelet” mellett, vagy annak ellenére – nem osztom ezeknek az aggályoknak a többségét. Abból indulok ki, hogy a mesék a legszélesebb közönség számára születnek, melyeknek minden időben és minden társadalmi körülmények között el kell látniuk a hozzájuk fűzött feladatot. A mesének tehát természeténél fogva jellemzője, hogy széles körben való alkalmazásra és működtetésre szánták őket: a meséhez túlnyomórészt laikusoknak kell nyúlniuk és tudományos ismeretek nélkül kell értelmüket feltárni. Vitán felül fontos és nagyon hasznos a mese tudományos kutatása, ám azt nem mondhatjuk, hogy a mese mindennapi alkalmazásához az ilyen kutatások eredményei feltétlenül szükségesek lennének. A mese ugyanis – amint azt az előző fejezetben igyekeztem megvilágítani – a lélekkel való szoros és szerves kapcsolata miatt természetesen alkalmazva biztonságosan és spontán képes működni. Az előző fejezetben kifejtetteket továbbgondolva leszögezhetjük, hogy természetes úton alkalmazva a mesét, úgymond egyszerűen csak mesélve: „…hol volt, hol nem volt…”, teljesen biztonságos. Megítélésem szerint a szülő az esetek nagy többségében ki tudja választani, hogy gyermekének milyen mesét olvasson, ha nem elsőre, hát második próbálkozásra. Érezni fogjuk hamar, hogy gyermekünk milyen típusú történetekre

nyitott és mi az, amire azonnal rávágja: „ez nem jó…” vagy „ezt nem szeretem…” Sokat segítenek a könyvesbolti forgalomban kapható mesekönyvek, melyek általában jó szerkesztésűek – aztán ízlés dolga kiválasztani a megfelelőt. Gondot csak az okozhat, hogy a szülő általában saját magára gondolva választ gyermekének, tehát azt veszi meg, ami szerinte tetszik majd a gyermeknek. Ismétlem: lehet, hogy elsőre így van, mert aztán kialakul a rend és hamar ráérzünk a csöppségek igényeire. Abban igazat adok a felvetéseknek, hogy bizonyos életkorban meghatározott mesék előnyösebbek lehetnek a gyermek számára, mások talán korainak tekinthetők. Egyetlen példával élve a tündérmeséknek (varázsmeséknek) – vagyis azoknak, melyek a mesék közül talán a legösszetettebb, leginkább komplex formában mutatják be, tárják elénk a szereplők lélekfejlődését és a mesetörténet során bejárt szellemi utat – kétéves korban még nem jött el az idejük, de semmiképpen nem értek egyet azzal, hogy szigorúan életkorhoz kössük az egyes mesetípusok „szülő általi bevetésének” időpontját. Ezt a kérdést környezet, szülő és gyermek lelki fejlettsége, befogadóképessége nagyban befolyásolhatják. Meglátásom szerint azonban a szülők képesek jól ráérezni a helyes sorrendre. Nem mindig egyszerű, okozhat fejtörést (ha álmatlan éjszakákat nem is…) de előbb vagy utóbb ráérzünk. A meséket – ha csak lehet – valóban végig kell olvasni. Nem szabad azonban a szülőt (akinek így is van elég baja – elsősorban önmagával – s azon „feszül”, hogy vajon a legjobbat adja-e a gyermekének, nem hibázik-e… valahol, valamiben, bárhol… bármiben…) az őrületbe kergetni azzal, hogy a félbehagyott mese traumát okoz a gyermeknek (sajnos találkozni ilyen megjegyzésekkel). Ha lehet, olvassuk végig a mesét, magyarázzuk meg, oldjuk mi magunk nyugodt hangon az esetleg körvonalazódó feszültséget. Ebben sokat segíthet, ha a szülő-gyermek, olvasómesehallgató közötti kapcsolat harmonikus, a gyermek bizalommal fordul édesanyjához, édesapjához. Lépjünk tovább (…figyelj csak, mindjárt megoldódik…). De ha a gyermek kifejezetten tiltakozik, inkább hagyjuk félbe a mesélést, mintsem az ismeretlen traumától való félelmünk miatt rákényszerítsük a gyermeket a mesehallgatásra (…végighallgatod fiam, különben…). A félbehagyás amúgy is legfeljebb az adott mese befejezésének elodázását jelenti, de ilyen helyzetekben maradjunk a gyermek mellett – érezze, hogy ha a mese esetleg nem is úgy alakult, ahogy szerette volna, a mesélőben továbbra is megbízhat. A mesélés abbahagyása egyébként is általában számunkra (tehát a mesélő nézőpontjából vizsgálva a kérdést) jelent egyfajta kudarcélményt – mondván: „annyira szerettük volna, de nem sikerült végigmondani…” Az sem baj, ha gyermekünk mesehallgatás közben elalszik – de tapasztalatom szerint ez a mesemondó szülővel is megtörténhet. Különösen, ha elalvást segítő meséről van szó – nálam ilyenkor a mesélés néha célt téveszt: apa hamarabb alszik el, mint a csemete… (aztán arra ébredek, hogy „apa, mesélj… apa, mesélj…”). Ne haragudjunk magunkra, mert elaludtunk, de kicsinyünkre sem, ha ő viszont kíváncsi az esetleg már századszor hallgatott mese végére… Bár, ha a szülő a lazító, napot záró esti mesét fejből mondja és mindig másképpen, jogos igény a figyelmes kisfiú, kislány részéről, ha a mesét az utolsó szóig hallani akarja… hátha ez a változat fog a leginkább tetszeni.

Gyakran szóba kerülő – a mesekutatás szakirodalma által is sokszor vitatott – probléma, mit mondjunk a gyermekünknek, ha tündérekről, sárkányról, hatlábú táltos paripáról, varázslókról stb. mesélve gyermekünk megkérdezi, hogy „anya, apa, ez igaz? ilyen van…?” Több pszichológus véleménye szerint az ilyen kérdésektől való félelem az egyik leggyakoribb ok, ami miatt a szülő nem akar, nem mer gyermekének mesét olvasni – legfeljebb állatos mesét (bár ott a kézenfekvő kérdés: a mi cicánk miért nem beszél?). Úgy gondolom, hogy ilyen helyzetben nincs, nem lehet kötelezően előírt, egyetlen helyes magatartásról beszélni. Ilyenkor a szülőre kell bíznunk a megfelelő lépést és választ, ez ugyanis igencsak környezet- és neveltetésfüggő kérdés. Ha gyermekünk ahhoz szokott, hogy tündérek, angyalok vannak, bár nem mindig látjuk őket és nem mindenki látja őket, ez a kérdés talán fel sem merül – mindenesetre könnyebb dolgunk van… Ha azonban a kicsi olyan környezetben nő fel, ahol ez a téma nincs napirenden, a szülők nem hisznek az angyalok létezésében, vagy egyszerűen nem akarnak (esetleg nem tudnak) a gyermeküknek erről beszélni, másképpen kell a beszélgetés fonalát gombolyítani. Mindenesetre nem marasztalható el a szülő akkor sem, ha meggyőződése, világnézete alapján azt a választ adja, hogy „ilyenek csak a mesében léteznek…” – maga a mesélés sokkal fontosabb, semmint hogy e kérdésektől félve a mese mellőzése mellett döntsünk. A mesélés és egymásra hangolódás A legfontosabb a tisztaszívű, nyílt hozzáállás. Ha elérkezett a mesemondás időpontja, szánjuk rá azt a néhány percet, fél órát a mesére! Fújjuk el a napi gondokat és – „… na lássuk csak, mi bújik elő a mesekönyvből…” hozzáállással kezdjünk bele. Így meg is tettük az első lépést a varázslatos mesevilág megnyitásához. Néha ez a legnehezebb. A többi előbb-utóbb megy magától, s mint minden a világon, igazán csak gyakorlás kérdése. A mese és a lélek szoros kapcsolata nem csak a ráhangolódást segíti, de beállítja a mesében bennerejlő (jobb szeretem ezt a kifejezést a „kódolt” helyett) üzenetek adagolását is. Amint azt korábban említettük: a mese terepén a lélek otthon van, pontosan tudja – a gyermeki lélek, ha tiszta, még jobban, mint a miénk – mire van szüksége, s miből mennyit enged magához. Az otthoni mesemondás veszélytelenségét a meseterápiával foglalkozó szakemberek is megerősítik. A mesélés egyébként – lelki szempontból is – nagyon fontos eleme a család életének. Amellett, hogy kitűnő időtöltés, a csemete figyelme egyszerűen és hasznosan leköthető s a szülő is jól érzi magát (ezért kell, hogy jó szívvel, lazán meséljünk). A mesélés közben szülő és gyermeke közel kerülnek egymáshoz – jó, ha egyébként is közel vannak, de ilyenkor a közeledés még meghittebb lehet – és fontos ráhangolódások történnek. Ez elsőre biztosan furcsán hangzik, de elmondom, mit értek alatta. A mesemondás közben szülő és gyermeke egymásra hangolódnak. A szülő a gyermekét figyeli, érdekli-e a mese, mikor kerekedik el a szeme, egyetért-e az öreg király döntésével, ő adna-e a pogácsából az éhes kisegérnek, neki lenne-e ötlete,

hogyan fogja meg a szétszaladt nyájat… nem baj, ha anya, apa ezt meg is kérdezi „menet közben” a kicsitől. A gyermek pedig édesanyjára, édesapjára figyel (akkor is, ha közben tesz-vesz, épít vagy átépít…), hallgatja a történetet és érzékeli a szülő kisugárzását – jobban, mint gondolnánk. Ugyanakkor a szülő-gyermek egybekapcsolódás mellett az érintettek – vagyis a mesélő és a mesét hallgató (aki alatt a mesemondó szülő jelen lévő párját is érthetjük) – ráhangolódnak a mesevilágra, és megtörténik erre a közös, általános tudásanyagot magában foglaló, magasabb energiájú hálóra való szeretettel teli kapcsolódás. Ez a mesélésnek egy nagyon fontos hatása: a mese spontán működéséről korábban elmondottak szerint ugyanis ilyenkor az éppen szükséges minőségű és mennyiségű adat (információ, rezgés, tudás) szűrődik át a mesélés szereplőibe (apa, anya, gyermek). E csendes pihenő így észrevétlenül közös munkává is válik. És nem csak a gyermek tanul a meséből, hanem bizony a felnőtt is. Ha ebből csak annyit érzékelünk, hogy jó volt mesélni – gyermekünk pedig másnap ismét kéri ugyanazt a mesét (és néha a legapróbb eltérésre is felhívja a figyelmünket – akkor is, ha esetleg meg voltunk győződve róla, hogy nem is figyelt…) – már megérte. A mese és a mesélés azonban szülőnek és gyermeknek egyaránt alkalmat ad és lehetőséget nyit az elmélyülésre, a közös nevetésre: a nevetés pedig – bármilyen furcsa – a legjobb ráncigazító! A jó hangulatú mesélés emellett „kipárnázza” a szülő napközben meggyötört, munkában megtépázott idegsejtjeit – pihentető terápiás alkalmazása ezért nekünk is feltétlenül javasolt!

IX. fejezet A haragról és egyéb lelki nyavalyáinkról… Bevezető gondolatok Ha lelki szemeinkkel el kellene képzelnünk a haragot, olyannak tűnne, mint az érintett személyek közötti erős, durva kötelék, bilincs. Ha a lelkek közötti kapcsolatot finom rezgésű energia-szövetként képzelnénk el, e szövet szálait a harag folytán „besűrűsödött” (nem teljesen illő hasonlattal élve „filcesedett”) alakulatként érzékelhetnénk. E rossz értelemben sűrűsödött szálak jellemzője, hogy negatív energiákkal vannak töltve, a pozitív, éltető – teremtő – energia áramlása megreked, elakad a személyek között. Előrebocsátjuk, hogy könyvünkben elsősorban az emberek közötti (tehát a társas kapcsolatokra jellemző) érzelemről fogunk beszélni, annak ellenére, hogy a harag érzése sok esetben személytelenné válik (vagy személytelenül születik), mert annak nincsen (már nincsen vagy nem is volt) „célszemélye” csak tárgya (pl. egy helyzet, egy állapot, de ide sorolhatjuk azt is, amikor a cél közösségben, csoportban fogható meg). Ebben az állapotban az oldás (oLDáS – áLDáS) mindenképpen szükséges, mert a harag mindkét részről komoly energia-rabló jelenség. Ráadásul a negatív, alacsony rezgés nem csak közvetlenül az érintettekre van (lehet) kihatással, hanem rajtuk kívül mindenkire és mindenre, akikkel érintkeznek, vagy amivel találkoznak (dolgoznak, tevékenykednek, amivel energiát cserélnek stb.). Szükség van tehát valamilyen „oldószerre”, mely kifésüli, újra finom szálakká nemesíti a szóban forgó energiahálót, fénnyel tölti meg a halványuló, fakuló szövetet. Mielőtt azonban továbblépnénk, érdemes néhány szót ejteni a haragról és a harag természetéről. Nem azért, mert megérdemli, hanem azért, mert muszáj. Jelen van az életünkben, bizonyos élethelyzetekben, bizonyos embereknél erősen meghatározhatja a lelkiállapotot, gondolatokat, tetteket. A következő lépésben pedig a haragtól valón szabadulás néhány kérdését vesszük (kissé rendhagyó szempontból) górcső alá. A címben megelőlegezett „egyéb lelki nyavalyák…” (félelmek, önbizalomhiány, megalázottság-érzés, lelkifurdalás…) felismerését az olvasóra bízzuk, azzal, hogy a fejezetbeli megállapítások oldásról és áldásról, a negatív energia gúzsba kötő hatásáról, a megbocsátásról és az elengedésről mondottak ezekre is megállnak. Néhány gondolat a haragról… A harag nagyon sokféle lehet, van jogos illetve kifejezetten igazságtalan és ártalmas harag is. Minden, mint látni fogjuk az érzéshez magához illetve az érzés kiváltójához (személy, körülmény stb.) fűződő viszonyon múlik. A harag néha kifejezetten hasznos, mert tettekre sarkall. Megrázom magam és azt mondom: „eddig és nem tovább…!” Az is lehet, hogy a harag és annak oka

egyszerűen csak bosszant és felpaprikáz (csípős hangulatba kerülök), komolyabb esetben már fűt is, de van, amikor a harag hosszan és tartósan forr. A példákat és hasonlatokat hosszan lehetne sorolni. Ez a harag azonban, még – félre ne értsük – de lehet előremozdító, sőt (lásd a fentebbi példában) nemes harag is. Amikor a mesebeli király a gonosz mostohával vagy az országra törő rablóhaddal szemben éktelen haragra gerjed, indulatát nem tekintjük sem alaptalannak, sem igazságtalannak, sőt „együttérzünk” vele: a helyében bizony mi is így (tréfásan megfogalmazva: „talán még ígyebbül…”) jártunk volna el. Ez a harag tiszta gondolkodású és józan érzés. Mátyás királyunk mesebeli igazságosságának felemlítése nélkül is megértjük haragját a népnyúzó bíróval vagy az ingyen nem temető pappal szemben… de ismeretes Jézus és a kufárok története is – a jogos harag megnyilvánulásaként. Van azonban a haragnak másfajta megjelenési formája. Ez az érzés sértettségből, valamilyen megrövidítettségből, csalódásból (csalatkozásból vagy megcsalásból) ered. Ez a harag gyakran eléri a túlfűtöttség olyan fokát, ahol már dühnek, súlyosabb esetben gyűlöletnek hívjuk. Az ilyen haragérzés általában támadó tartalmú és indíttatású, gyakran párosul hozzá megtorlási vágy (a kettő együtt: a harag és a megtorlás vágya – a bosszú). A harag e formája keletkezésekor még figyel az indokára, táplálkozik is abból, de egy idő elteltével ez az érzés „önjáróvá válik”, az ok megszűnésével is fennmarad, állandósul (sőt: képes az indok át- illetőleg félreértelmezésével újratermelni magát). Az indulat ilyenkor a legkevésbé tiszta és átgondolt, éppen ellenkezőleg: szemünkre (agyunkra) ráborul az a bizonyos lila köd… és ilyenkor a lila szín egyáltalán nem a spirituális emelkedettséget jelző szín… A haragtartásról… A fentebb elmondottak tükrében – miután oly sok rossz dolgot mondtunk (bár nem haragból) a haragról – talán nem is tűnik furcsának a következő kijelentés, mely így szól: a harag a haragtartót sebzi meg jobban. A szólás kiválóan rámutat arra a tényre, hogy a harag bizonyos szempontból akaratlagos jelenség, aminek a lényegéhez közelítve világossá válik, hogy a haragtartó személye a lényeg, a harag oka kevésbé fontos, mint annak érzése. Lássuk, miről is van szó. Belegondoltunk-e már abba, hogy nyelvünknek a haragot tápláló személyre van kifejezése és azokra is, akik kölcsönösen haragszanak egymásra: előbbi a haragtartó, az utóbbiakat haragosoknak hívjuk. Azt a személyt ellenben, akire a harag érzése irányul, csak körülírni tudjuk: „ő az, akire haragszanak”, vagy még kevésbé szépen „ő a harag címzettje”, „célszemély”. Nézetünk szerint ez a nyelvi tény is igazolja, hogy a probléma lényege szempontjából a haragtartón van a hangsúly, ami egyúttal rámutat arra is, hogy a megoldást (az oldást) is nála kell keresnünk. Vagyis először a haragvót kell szemügyre vennünk – az érzés kiváltó oka ráér (s mint látni fogjuk arra is inkább az oldás szempontjából fogunk kitérni). Ízlelgessük tovább egy kicsit ezt a szót – gyönyörű magyar nyelvünk erre máskor is igencsak rászolgál. Haragtartó… szemléletes: aki haragszik, maga tartja

kézben a dolgokat, indító hasonlatunk képeinél maradva a haraggal átszőtt szövetszálakat… ez a fogalom kíméletlenül rámutat arra, hogy − amikor haraggal teli a szívünk, ebben a nehéz viszonyban van egy nálunk gyökerező és tőlünk induló akaratlagos tényező (a harag tartása), másrészt (de ebből következően is) − a haragtól szabadulni is csak akkor tudunk, ha akarunk: az, hogy magunknál tartjuk-e a negatív érzelmekkel átitatott szálakat, ragaszkodunk-e az alacsony rezgésű, a saját mozgásunkat is nehezítő kötelékhez, bilincshez, vagy eloldjuk magunktól… ez bizony alapvetően a mi döntésünk. A helyzet azért nehéz, mert amíg a harag (és emlékezzünk a bevezető sorok között tett megállapításra: így „működik” a többi lelki nyavalya is…) fogva tart minket, addig sajnos a tőle való szabadulás kérdése fel sem merül bennünk. Jórészt azért nem, mert ez az energiarabló helyzet átalakítja, átformálja a gondolkodást, egyirányba (lényegében csak a harag köré) tereli a figyelmünket, s nemigen enged más nézőpontot érvényesülni. Az alacsony rezgésű állapotoknak ez a csapda-természete nagyon erősen akadályozza nem csak a kilépést, hanem még azt is, hogy az illető tudatáig egyáltalán eljusson a „kilépni, kimozdulni, szabadulni muszáj…” gondolata. Ezért nagyon fontos felhívni a figyelmet e helyzetekre, mert valós veszélyt jelentenek és magunktól felismerni őket – a dolog természete miatt – nagyon nehéz. A negatív energiaállapot ugyanis mind rövid-, mind hosszútávon komoly érzelmi-lelki és egy idő után fizikai tünetekben is megnyilvánuló betegségekhez vezet, illetve vezethet. Ha pedig a beteg azt sem tudja, hogy problémáinak fő oka az egyensúlyi helyzetből kibillent, a rendes útról kisiklott érzelmi-lelki energiaállapota, akkor a gyógyulási esélyek is alacsonyak. Az oldás „módszertanáról”… Bármilyen fellengzősnek is tűnik az alcímbeli kifejezés, a helyzet nem túl bonyolult – igaz, a döntéseket meghozni, ha éppen ez az egyik életfeladatunk (éppen egy „karmikus kötelékünkkel” küzdünk…) nem olyan könnyű. Általában igaz, hogy mindenkinek a maga keresztje a legnehezebb, a megoldandó feladat nem mérhető patikamérlegen: nincs olyan, hogy „neki könnyű dolga van, nekem sokkal nehezebb…” minden viszonylagos, minden a maga körülményei szerint és a maga környezetében mérlegelendő és értékelendő. Mindenesetre azt mondhatjuk, hogy az oldásról könnyebb beszélni, mint véghezvinni, de beszélni kell róla – már csak a lehetőségek és a tennivalók felismerése érdekében is. Hogy legalább az első lépést megtehessük. Amennyiben a haragot a „szövetszál” hasonlattal jellemezhetőnek fogadjuk el – tegyük meg a példa és a magyarázat érthetősége kedvéért – akkor ez a negatív energiájú kapocs lényegében három részből áll: egy szálból (ami inkább lánc, kolonc…) és annak csatlakozásából mindkét érintett személyben. Ez a kapcsolódási pont köti hozzánk az energiát, vagy fordítva: ezen keresztül kötjük magunkhoz, tartjuk magunknál a negatív energiát, amit a harag névvel illetünk.

Ahhoz, hogy ettől a helyzettől szabadulni tudjunk, a bennünk lévő kapcsolódási pontot kell megragadnunk. Elsősorban és leginkább ezt, a másik két elem vagy nem ránk tartozik (pl. a másikban gyökerező kapcsolódási pont), vagy nem sok értelme van a saját dolgunk kezelése nélkül foglalkozni vele (ez lenne a „harag szála”). Egyébként is igaz, hogy a problémát a gyökerénél kell megragadni, de jelen esetben ez az egyetlen helyes és eredményre vezető módszer. Ez alatt a következőt kell érteni. Az elengedésnek valóban belülről kell indulnia, onnan ahol a probléma gyökerezik, a lelkünk mélyéről. Ezért a harag elengedésének, a megbocsátásnak, a másik fél, a helyzet, a körülmény stb. elfogadásának (a felsorolás a végtelenségig folytatható) mélyről jövő megértésből kell kiindulnia. A megértés nem azonos a másik véleményének automatikus átvételével, nem jelent alárendeltséget (megalázkodást pedig végképp nem). Az „elfogadó megértésnek” és a „megértő elfogadásnak” a lelki egyensúlyból, annak igényléséből kell fakadnia. Be kell látni, hogy a haragtartás szükségtelen, káros, életet mérgező és életerőt elemésztő állapot. Az erre való ráébredés – nézetünk szerint legalábbis – hideg távolságtartással elképzelhetetlen, vagyis feltételez és megkíván a másik féllel egy meghatározott szintű és intenzitású azonosulást. Ez a másikhoz való közeledéssel jár illetve kapcsolatot javító közeledést is eredményez(het). Az elengedésnek tudatosnak kell lennie. Szabad akaratunkból kell döntenünk a harag elengedéséről. Ennek nem mond ellent, ha a beteg embernél a gyógyító valamilyen betegség lelki okaként a mélyen izzó haragot diagnosztizálta, ezt megbeszélte a beteggel, aki ezért dönt a haragtól való megszabadulás mellett (vagyis a közvetítő igénybevétele, a gyógyító általi segítségnyújtás nem von le semmit a saját akarat fontosságából és nem befolyásolja az akarat meglétét). Ha viszont döntöttünk, az elhatározásnak véglegesnek, feltétel nélkülinek és teljesnek kell lennie: lehetetlen megszabadulni olyasmitől, amit a lelkünk mélyén akarunk… így van ez a haraggal és más negatív érzelmekkel (káros szokásokkal) is. A harag elengedése, a megbocsátás, a megbékélés folyamatában nem várhatunk, nem hivatkozhatunk a másik személyre (a körülményekre és élethelyzetekre). Ha a haragtartó személy a belülről – szívéből-lelkéből – kiinduló folyamatot következetesen végigviszi, az oldás akkor is bekövetkezik, ha a másik félnél fogadókészség egyáltalán nincs, vagy az még nem optimális. Erre azért kell a figyelmet felhívni, mert az oldási-oldódási folyamat gyakran akad el vagy szakad meg láthatóan idő előtt, mert a folyamat indítója a másik félnél (haragosánál) a válaszreakciókat várja, figyeli és értelmezni, értékelni próbálja. „Én már megtettem az első lépést, ő miért nem…” vagy még előbb: „Miért én tegyem meg az első lépést…” Ezzel azonban feltételessé teszi az elhatározása végigvitelét, mintha azt mondaná, hogy „megbocsátok, de csak akkor, ha…” ami sajnos majdnem azonos értelmű azzal, mintha azt mondaná, hogy „nem bocsátok meg addig, amíg…” és ezzel az oldódás meg is rekedt. Egyébként, ha belegondolunk, félig haraggal szívünkben meg sem tudjuk ítélni, hogy a másik személy „hogyan áll a mi elengedésünkkel…” Ez egyébként is a mi magánügyünk – ahogyan a másik léleké, hogy a maga feladatát ő hogyan oldja meg. Ez egy nagyon nehéz pont, mert az ilyen

és ehhez hasonló gondolatok sokunkban – sokáig észrevétlenül – szinte „automatán járnak”… Gyakran nem is tudatosul: ezzel a „de” szócskával nagyon sok folyamatot képesek vagyunk megakasztani… így talán érthető, mit is kellene az elengedés és a megbocsátás feltétel nélkülisége alatt ebben a vonatkozásban érteni. Van egy mondás, mely szerint „a megbocsátó ember legalább olyan áldást nyer, mint akinek megbocsátottak…” Ha ezt az igazságot a megbocsátás helyett a haragra és a harag elengedésére alkalmazzuk (s ez az elengedés gyakran a megbocsátással egyező, vagy ahhoz kapcsolódó feladatként jelentkezik), érdekes következtetésre juthatunk. A magyar nyelv mássalhangzó-bokor szemlélete alapján az áLDáS az oLDáS-sal rokon kifejezés. Az iménti idézetet a haragtartó személyére értelmezve arra a megállapításra jutunk, hogy a haragtartó szempontjából nézve a harag elengedése oldást, oldódást jelent. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a haragot (vele együtt a kiváltó okot, a sérelmet, sértést stb.) a megbocsátással kell elbocsátanunk. E kifejezés kettős értelme összefügg – egymást támogatja, kiegészíti. A megbocsátás tehát ebben a megközelítésben a harag, sérelem stb. tudatos elengedését, útjára bocsátását is jelenti. E látszólag jelentéktelen egybeesésnek nagyon fontos üzenete van. Az elengedés és az útjára bocsátás kifejezések közül ugyanis inkább az utóbbi fejezi ki a személy akaratlagosságát, szándékosságát, tudatos lépését (nem vonom azonban kétségbe, hogy az elengedés, mint „lélekgyógyászati műszó” az általam kifejtett értelemben is használatos, sőt, helyesen ebben az értelemben használandó). Amikor valamit útjára bocsátunk, azt előtte elhatározzuk, végiggondoljuk, megfontoljuk. Megérik, megérlelődik bennünk a folyamat – mert a megbocsátás (ebben a felfogásban az elengedés) valóban folyamat. Nincs ez másképpen akkor sem, ha úgy érezzük, hogy az elhatározás „egycsapásra” ért meg bennünk. Tudjunk róla: vannak villámcsapásszerű felismerések, de ez a fogalom inkább a pillanatnyi állapot (megragadott élmény) jellemzése, mint a megbocsátásé. Mert az elengedést, elbocsátást, megbocsátást mindig hosszabb-rövidebb érési és tanulási időszak előzi meg, maga a megbocsátás is folyamatként (nem egy aktussal, hanem időben, megnyilvánulásokban elnyúltan) jelenik meg, mi több a megbocsátással átalakított gondolatminták utóellenőrzésen is átesnek: tartanunk is kell magunkat ahhoz, amit elhatároztunk. A döntés komolysága, valódi tartalma és ezzel együtt tartóssága próbákon mérődik meg – ezzel számolnunk kell. Ezért is fontos hangsúlyozni a megelőző folyamat fontosságát: tapasztalatszerzés, tanulás, megértés, feldolgozás… Az általam imént kifejtett értelemben – a témát azonban sokkal részletesebben körüljárva – fogalmazza meg gondolatait mély lelki érzékenységről tanúskodó könyvében Pápay Eszter is. Könyvét – A gyógyszer neve: megbocsátás – szeretettel ajánlom mindenki figyelmébe. A közvetítésről és a segítségkérésről… A megbocsátáshoz, az oldáshoz közvetítő, segítő vehető igénybe, nagyon sokszor ez szükséges is. Ennek – ti. hogy szükséges – számtalan oka lehet, amit felsorolni nemigen tudunk, de nem is érdemes. A lelki gyötrelmeink megoldása olyan fontos, hogy ha azt érezzük, ez támogatás nélkül nem megy, feltétlenül kérjünk segítséget.

A közvetítő igénybevétele néha egészen ösztönös formában valósul meg, máskor tudatos folyamat eredménye. Álláspontom szerint a lelki-érzelmi blokk oldásának módja, módszere, az önálló cselekvés igénye, vagy a segítség kérése részletkérdés: a hangsúly az elengedésen, az oldáson, a probléma felismerésén és annak megoldásán van. Az önállóság ebben az értelemben tehát nem érdem – egyszerűen arról van szó, hogy bizonyos embereknél, meghatározott életszakaszokban, körülmények között és lelkiállapotban más és más utat választunk. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a problémák is meghatározhatják (mintegy megkövetelhetik) a megfelelő, leghatékonyabban használható módszert, akkor a lehetőségek széles tárháza nyílik meg előttünk. Ezért nem kell értékelően ezt a problémát körbejárnunk. Az érdekesség kedvéért nézzünk azonban néhány lehetséges utat-módot, mellyel közvetítőt – segítőt – hívunk, veszünk igénybe az elengedéshez, a lelki nyavalya elengedéséhez, a tudatos vagy kevésbé tudatos el- és megbocsátáshoz. Egészen játékos, ám kétségkívül előremutató módszert alkalmaz a gyermeki „leleményesség”, amit bizony mi felnőttek is eltanulunk. Ha a gyermekek között perpatvar támad, a hosszabb-rövidebb ideig tartó „haragszomrád” helyzet oldása sokszor úgy történik meg, hogy a békülékenyebb, de legalábbis a merev viszonyt valami oknál fogva fenntartani már nem kívánó gyermek egy kívülálló – a haragban nem részes – pajtást szólít meg és a másik félre mutatva megkéri, hogy „…mondd meg neki…” Ez a „mondd neki” módszer hatékony vitaoldószer – s a tapasztalatok szerint a harag címzettjénél („haragostársban”) jellemzően meghallgatásra is talál. Ki tudja, ha ez az út nem lenne, meddig folytatódna a háborús helyzet… A közvetítő belépése a feszült helyzet oldására már ilyenkor – vagyis már gyermekkorban – is csak kérésre történik. Mintha kezdetektől fogva bennünk lenne az a szabály, hogy más dolgába ne avatkozzunk (aztán ez a tudás elhalványul…) ellenkező esetben a vitába beleszóló kívülálló hamar magára vonja a haragosok közös nemtetszését (igaz, ez a közös fellépés néha a „haragszomrád” elfeledését is hozza…). Magától értetődően más szerepe van a vitára felülről néző szülőnek, gondviselőnek, erről azonban nem kell külön szólnunk. Az ilyen személy mondhatni hivatalból köteles kívül maradni és – kissé hivatalosan, ám pontosan fogalmazva – a vitarendező eljárást a körülmények által meghatározott és lehetővé tett legkorábbi időpontban megkezdeni és lehetőleg eredményesen lezárni. Magától értetődik a hivatásos lelki segítők – mentálhigiénés szakemberek, pszichológusok és pszichiáterek, gyógyítók és így tovább – igénybevételének lehetősége is. Bár az ő munkájuk nagyon fontos, részletes ismertetésre e könyvben nincs lehetőség. Közbenjárásukkal azonban – akár egyedül keressük meg őket, akár a konfliktusban érintett személlyel együtt – a legmélyebb érzelmi-lelki problémák oldására (feloldására) is lehetőség nyílik. A segítővel, gyógyítóval folytatott közös munka nem mindig vezet azonnal látványos eredményre, mivel azonban előbb utóbb „mindenki megtalálja a maga gyógyítóját”, a tiszta szándékú törekvés a harag, a negatív minta, a rossz beidegződés, a félelmi blokk stb. elengedésére minden esetben meghozza a gyümölcsét.

X. fejezet Szeressétek a gyerekeket… Különleges időket élünk. Könyvtárnyi irodalom, pszichológiai és egyéb tudományos kutatások adatai, előadások sora szól arról, hogy néhány évtizede különleges gyermekek érkezése, leszületése kezdődött meg. Az indigók, majd a kristály-gyermekek feladatáról, küldetéséről nagyon sok és nagyon tanulságos írás látott napvilágot – érdemes a témával foglalkozni. Én mégsem róluk – csak róluk – szeretnék néhány szót ejteni (tényleg csak néhányat…), hanem általában a gyermekekről. Mottóként pedig Gárdonyi Géza szavai szolgálhatnak: „a gyerek az öröm, reménység. Gyönge testében van valami világi, ártatlan lelkében van valami égi, egész kedves valója olyan nékünk, mint a tavaszi vetés: ígéret és gyönyörűség.” A gyermek … csak így, egyszerűen. A gyermek. Mácz István egy nagyszerű írásának címe (az Örülj velem c. kötetből), s nem hagyhatom ki a könyvből, akkor sem, ha az idézet után le is kellene zárnom a fejezetet, mert az írónál szebben és pontosabban a mondandómat nem tudom megfogalmazni. Következzen az írás – utána pedig néhány gondolat. „Ahol az ember él, ott a gyermek. Találsz helyet, ahol nincsenek? Mikor tölthetsz el egy napot, hogy gyermekkel ne találkozz? Játszóterek kacagásuktól hangos. Az utcán ők szaladnak előtted. A kórházban külön osztályuk van. Temetőkben ott a sírjuk. Vonat- és buszablakon szemükkel ők falják a tájat. Naponta találkozol gyermekkel. A gyermek ember. Ember az indulás lendületével. A kezdet ősfrissessége bennük. Szellemük nyitott. Lényük csodálkozás és öröm. Létük szirom-törékeny. Ősbizalommal néznek embert és világot. A gyermekben a mese valóság, a valóság mese. Fölemeli kezét, mint a madár s más bolygóra repül… Nyolc-tíz babát sorba ültet, írást tanít, dicsér, büntet, hiszen ő tanár… Szemük csodával tele. Nézz rájuk, játékukból feléd nevet az öröm. Kérdéseikben a bölcsesség faggatja a létet – ne légy türelmetlen, nem téged –, de most nekik, akik tapasztalni kezdik az életet és halált, te tudsz szólani. A gyermek. Ijedj meg, ha már nem tudsz örülni neki.” Kérdéseikben a bölcsesség faggatja a létet… milyen szép kifejezés. És nagyon pontos. A gyermekek kérdéseiben – ezt hamar észreveszi a figyelmes és nyitott szülő – igen mély bölcsesség rejlik. Pontosak és tiszták e kérdések – mint a gyermekek lelke. Vegyük észre, hogy a gyermek komolyan veszi a világot – nem „gyerekes” – s ennek megfelelően ugyanezt várja el a szülőtől is. Jó, jó – okoskodhatnánk – de ha

a gyermek ilyen bölcs, miért kérdez? Egyszerű erre felelni és a válaszban benne van az élet értelme: ők most kezdik tapasztalni az életet és a halált… A gyermek által hozott tudás ősi és tiszta, forrása a MINDENség – a földi létben (amihez éppen e korlátlan és határtalan tudás birtokában nem olyan könnyű hozzászokniuk) tapasztalásra van szükségük. Hogy a fizikai testben élhessék át és élhessék meg a világmindenség törvényeit. Emlékezzünk csak Molnár V. József szavaira, amit „Az úton járás fontosságáról” című fejezetben idéztünk: régen falun a gyermek nevelése jobbára az öregekre, idősekre maradt, így a gyermeket, aki még közel van a Teremtőhöz a szükséges gyakorlati tudnivalókra azok tanították, akik már közel voltak a Teremtőhöz, s akik már megtapasztalták az eredendő tudás értékét és érvényét. Ők azok, akikben az ősi tudás, életigazságok a tapasztalattal megerősítve (a szó szoros értelmében átélve) vannak jelen. Az öregek, idősek azért taníthatják a „praktikus” dolgokra a gyermekeket, mert a gyermekkel egy nyelvet beszélnek (ez a nyelv „Teremtőközeli”), s ők már megszerezték a lelkükben (fénymagukban) hozott tudás mellé a tapasztalás bizonyosságát. Nem mindennapi bölcsesség és tanítás ez a gondolat, miként az sem lehet véletlen, hogy e könyvben kétszer is elő kellett vennem. A gyermekek tehát nem a tudást kérik számon rajtunk – az a lelkükbe van írva – hanem a tapasztaláshoz, mondhatnánk „a nagybetűs élethez” kérnek és várnak tőlünk, felnőttektől tiszta, igaz és használható útmutatást. Legyünk olyanok, mint a gyermekek… Nagyon pontosan fogalmaz Mácz: ősbizalom van bennük… ez így igaz. A gyerekek alapvető beállítottsága a bizalom, a nyitottság. Nem túlzás azt állítani, hogy a tiszta lélekkel születő gyermek (még) magában hordozza a feltétel nélküli szeretet képességét, pontosabban is fogalmazhatunk: a tiszta szeretet kinyilvánítására és megélésére való képességét. Azt a képességet, amit „rohanó világunkban szocializálódva” nekünk, felnőtteknek sokszor kínnal, keservesen kell megtanulnunk. Ha úgy tetszik: visszaemlékeznünk lelkünk eredeti állapotára, tiszta rezgésére, visszaemlékeznünk gyermeki lényünkre – mely az ősi (eredeti) tudást magában hordozta, az élet realitásától még mentesen. A szellemi úton járó felnőttek számára az egyik legfontosabb, ezzel együtt a mindennapi élet valóságában tartósan a legnehezebben teljesíthető parancs éppen úgy szól: „legyetek olyanok, mint a gyermekek…” Mert nagyon nehéz azt a tisztaságot magunkban felidézni – az önmagunkon munkálkodás mágikus tevékenység, ezért így is mondhatjuk: megidézni – amire a gyermekek emlékeztetnek minket. És itt eljuthatunk egy nagyon fontos kérdéshez. Minden gyermek egyik feladata éppen az, hogy puszta jelenlétével emlékeztessen minket arra, honnan jöttünk, kik is vagyunk valójában. Hogy velük élve – Mácz István Honti Jánoséra rímelő kifejezésével – „a mesét valóságnak, a valóságot mesének tekintve” elmerüljünk a világmindenségben. Észre kell venni, hogy minden gyermek a szeretetre, a szeretetből és szeretettel élésre próbál minket megtanítani – többkevesebb sikerrel. Ők így munkálkodnak a világ jobbításán. Ha kevesebb sikerrel járnak, az általában nem az ő hibájuk. Ehelyütt nem ejtek szót a körülöttünk lévő különleges gyermek-generációkról, akik e hozott feladat mellett – lényegében

ugyanezen az alapon állva – különleges feladatok elvégzésére, különleges küldetés betöltésére érkeztek közénk. Ezt leszámítva is igaz azonban, hogy minden gyermek tükörként áll előttünk, s e tükörből – ha tiszta szívvel tekintünk bele – a gyermek lelkén keresztül saját isteni önMAGunkra találhatunk. Ennek fényében nem túlzás azt állítani, hogy tanítanak minket, puszta létükkel, jelenlétükkel: anélkül is, hogy megszólalnának… Önmagunk elfogadása – gyermekünk megértése Önmagunk elfogadásának fontosságával kapcsolatban írja Popper Péter – Lelkek és göröngyök című könyvében – a következőket: „… a gyermekeinken is sok mindent faraghatunk, nevelhetünk, megtámadhatjuk azt, ami nem tetsző nekünk – de csak az elfogadáson belül. Akkor a gyerek mindent kibír, és változik is. De ha megtagadjuk vele a közösséget, ha kirekesztjük a szeretetünkből – akkor tönkremegy.” A szerző talán nem is tudta, hogy „odavetett gondolatai” (bár Poppernél ezzel vigyázni kell, mert ő végtelenül lazán is halálosan pontos volt…) hangsúlyt cserélnek – legalábbis szerintem: a mellékes példa főüzenetté válik. Persze, ha azt nézem, hogy a gyermekünk elfogadásának is előfeltétele önmagunk megismerése és önmagunk elfogadása, akkor visszakanyarodunk az alaptételhez, melyet e könyv egyik korábbi fejezetében is körbejártunk: tisztában kell lennünk önmagunkkal, meg kell értenünk, és – még ha első hallásra furcsának is tűnik – meg kell tanulnunk szeretni önmagunkat, hogy mások felé is szeretettel tudjunk fordulni. Önmagunk el nem fogadása egyensúlyzavart okoz, a belső feszültségek egyebek mellett negatív megerősítéseket és alacsony rezgésű kivetítést eredményeznek. Ez életünk egyik területén sem jön jól, de a legveszélyesebb talán éppen a gyermekeinkkel – a gyerekekkel – való kapcsolat esetében lehet. A gyerekek ugyanis – minden gyermek, mondhatni „ilyen a finomhangolásuk” – hihetetlenül érzékenyek, s akár tetszik nekünk, akár nem (amíg az „egónk” ural minket, addig általában nem…) mindig őszintén és pontosan reagálnak cselekedeteinkre, gondolatainkra és kisugárzásunkra. Kíméletlenül és tisztán. Úgy is mondhatnám, hogy kíméletlenül tisztán. Becsaphatatlanok és nem lehet – jóindulatból, kíméletből sem – megtéveszteni őket. Elsősorban azért, mert érzékenyebbek, finomabbak azok az érzékszerveik, melyekkel a hozzájuk közel álló szülői lélek állapotát figyelik, érzékelik stb. Ez nem tolakodó kutakodás részükről – félreértés ne essék – egyszerűen így működnek. Többet látnak a világból, mint általában a felnőttek és a finomabb bontásban kapott anyag sokkal több információt nyújt a számukra, mint azt mi gondolnánk. Egy hétköznapi példával élve: ha egy gyermek észleli, hogy a szülő nagyon lehangolt (szó szerint: alacsony rezgésű) állapotban van, sokszor egyszerűen „lesüllyed hozzá”. Ezt a szülő úgy „érzékeli” (azért az idézőjel, mert itt már az érzékeléssel is probléma van, hiszen nem fogjuk át teljes szélességben a gyermek által sugárzott adást, de ez még hagyján: a látott információ feldolgozása is hibás), hogy gyermeke rossz, feszült, izgága, s nem érti, hogy mi baja van. Mintha gyermekét kicserélték volna. Szülőpárja – aki esetleg otthon volt eddig a kicsivel –

eskü alatt vallja, hogy addig nem volt probléma, míg mondjuk apuka be nem lépett az ajtón… Hogyan működik ilyenkor a szülő reagálása: a gyermekre utalva megjegyzi, hogy „már ő is kezdi…”, „nem volt még elég…” Ilyenkor persze a főnökünkre, párunkra, üzleti partnerünkre, a morcos bolti eladóra, a zsebünket megkönnyítő tolvajra gondolunk… és a gyermekre vetítünk… De elgondolkodunke azon, hogy ilyen helyzetben ki is kezdte…? Az biztos, hogy nem a gyermek. Mert a kicsi lelkiállapota, rezgése a miénk miatt süllyedt – furcsán hangzik: de hozzánk igazodott. S ennek egyszerű oka is lehet: nem akar elszakadni, nem akar eltávolodni, hiszen szót akar velünk érteni, s mivel tudja, hogy ez a legkönnyebben akkor valósulhat meg, ha a párbeszédben részt vevő felek azonos (vagy megközelítően azonos) rezgésszinten vannak, hát ösztönösen igazodik… És ez sajnos nagyon sokszor előfordul. Úgy gondolom, hogy ehhez hasonló helyzetekben a legjobb a legnehezebb utat választani: türelemmel kell lennünk magunkhoz, gyermekünkhöz. És nagyon fontos, hogy megismerjük önmagunkat, hogy kezelni tudjuk élethelyzeteinket, konfliktusainkat, s hogy nyugodtabban, egyensúlyi helyzetben közeledhessünk csemetéinkhez. Ez a hozzáállás akkor sem árthat, ha a fentieket nem fogadjuk el, vagy nem hiszünk benne… Csak egy történet… E rövid fejezet zárásaként szeretném elmesélni egy személyes élményemet. Évekkel ezelőtt le kellett utaznom Budapestre. Vonattal érkeztem a Keleti pályaudvarba, s ahogy a kocsiból a peronra léptem azonnal elfogott az ismerős és már várt idegesség és nyomasztó feszültség. A Keleti mindig nyomaszt és szinte megfojt – igyekeztem hát minden erőmmel átverekedni magam a tömegen, hogy mielőbb túllegyek rajta. Megpróbáltam ösztönösen „lezárni magam”, hogy itt és most, ilyen körülmények között senki és semmi közel ne érjen hozzám, egyszerűen csak a haladásra koncentráltam, hogy mielőbb fellélegezhessek… … és ekkor megláttam valamit. Pontosabban valakiket. Egy édesapát, aki hétévesforma kisfiát az ölében tartva igyekezett az ellenkező irányba. Ahogyan megpillantottam őket, villámcsapásszerűen rohantak meg az érzések és a gondolatok. Megállni és kitágulni éreztem az időt és egy rövid pillanatba sűrítve tengernyi élmény-érzelem-gondolat hullámzott át rajtam. Akkor rá sem döbbentem, hogy minden igyekezetem ellenére (bezárkózás, kirekesztés…) elért, és mélyen megérintett valami. Ezen ma már nem csodálkozom, hiszen a lehető legerősebb, legintenzívebb, majdnem minden vértet átütő energia érintett meg, ez pedig a szeretet ereje. Az apa láthatóan ugyanolyan védelmezőn ölelte, szorította magához és simogatva védte kisfiát, ahogyan én igyekeztem magamat a külvilág összes ingerétől megvédeni. Olyan kimondhatatlanul és mérhetetlenül mély szeretet sugárzott belőle, amolyan „nekem csak te vagy, kisfiam…”, „aludj csak, én vigyázok rád…” érzéssel párosulva, hogy a szívem elszorult és kicsordult a könnyem.

A Teremtő sem tudja úgy szeretni a gyermekeit, ahogyan erről a férfiról sugárzott. Nem szentségtörés ez a mondat. Isteni, tiszta szeretet volt érzékelhető abban a pillanatban, azon a helyen és még egy kicsivel több: amit csak mi emberek tudunk megtenni. A szeretetteljes érintés, az ölelés erejéről és hatalmáról beszélek. Van gyermeked? Édesanyád, édesapád? Férjed, feleséged, párod? Megölelted, megsimogattad ma őket? Ha igen, nagyon jól tetted. Ha még nem, akkor tedd meg. A férfi és a kisfiú látványa egy pillanat alatt hívta életre az élményeket. Ahogyan megpillantottam őket, az imént leírt érzésekkel egyidőben bevillant a Pokolgép együttes egy-réges régi számának refrénje, mely így szól: „Ítélet helyett – én nem vádolok senkit, nem is kérhetem, hogy szeressetek, ítélet helyett – nemzedékemért csak annyit kérhetek, hogy szeressétek a gyerekeket…” És ahogy ez a dal – az általam jól ismert dallamával – a fülemben szólt, jött az üzenet (amiről akkor – évekkel ezelőtt – még nem tudtam, hogy üzenet), ami így szólt: ha mindenki így szeretné a gyerekeket, semmi baj nem lenne a világban…Törekednünk kell arra, hogy így legyen. Igyekeznünk kell, mert a világ jobbításának feladata terén van bőven lemaradásunk és tennivalónk. És végül egy megjegyzés. Azt sem tartom véletlennek, hogy a Pokolgép együttes számának címe – mely a refrén szövegében is szerepel – „ítélet helyett”. A férfi ugyanis, akiről írtam, egy cigányember volt. Mennyi előítélettel, ítélkezéssel kell szembenéznie nap, mint nap… és hogy tudta szeretni a gyermekét. Ma is úgy gondolom, hogy akkor és ott a Keletiben tisztán és pontosan éreztem az egyik legfontosabb igazságot: szeressétek a gyerekeket…

XI. fejezet Mozdulj ki! Káosz és zűrzavar…mozdulj ki…! Káosz… elveszettség érzése… semmi nem sikerül… teljes csőd… megfulladok… Ezekkel az érzésekkel és gondolatokkal nagyon sokan küzdünk időről-időre. Érezzük, hogy valamit tennünk kell, vagy már eleve feltételes módban fogalmazunk: „tenni kellene”… az erőt elszívó helyzetből valahogyan ki kell szabadulni. Ez egyáltalán nem könnyű feladat – ám megkerülhetetlen. E fejezet érdemi mondandójának elindítása előtt azonnal rá kell mutatni: számos krízishelyzet elmélyülésében – egyéb, itt nem részletezhető és nagyon színes – okok mellett főszerepet játszik, hogy hagyjuk mélyülni. A „ki nem mozdulás” okai sokfélék lehetnek. Bátortalanság, félelmek, kudarcélmények, de pl. negatív megerősítések: pl. nekem ez adatott (pl. nagymamám is elvált, anyám házassága is tönkrement, nekem sem lehet jó párkapcsolatom… ez a sorsom… – ami nagy tévedés!, de ahhoz elég, hogy „bentragasszon a kátyúban…”). Ilyenkor muszáj hallgatni a megérzésekre, sugallatokra, hatodik érzékünkre, szellemi vezetőnk, belső hangunk, angyalunk stb. üzenetére (kinek hogyan tetszik) és változtatni, igazítani az életünkön, mert kimozdulás nélkül nincs előrelépés. E sugallat hol így, hol úgy érkezik, finomak vagy keményebbek, de egy közös bennük: szeretettel szólítanak meg. Az pedig, hogy az üzenet milyen formában érkezik – rajtunk múlik. Ha a bajban lévő személy finomabb rezgésekre is képes reagálni, akkor a sugallatok halkan is érkezhetnek és egy finom érintés is elegendő lehet. Ha viszont valaki „betonpáncéllal veszi körül magát”, az faltörő kosra számítson, ne simogató tollpihére… ez van. Sokunknak van szüksége az őrangyal, a belső hang erővel teli megszólalására… És néha még az erővel teli megszólítás sem elég erős… Gyakori probléma – ezt tisztán kell látni – hogy nehezen mozdulunk ki a megszokott helyzetekből, és ez akkor is igaz, ha egy negatív állapotról van szó. Itt most nem arról beszélek, amikor a bajban lévő (válságállapotot élő) személy valamilyen lelki, érzelmi stb. okból kissé leegyszerűsítve maga ragaszkodik a helyzetéhez. Megdöbbennénk, ha tudnánk, milyen sűrűn fordul ez elő: sokan a megszokott rosszat is jobbnak érzik, mint a változással járó bizonytalanságot… Ezzel a hozzáállással pedig egy idő után szinte együtt jár, hogy nem mer, szinte már nem is tud kimozdulni a mélypontról. Hát még akkor, ha a „mozdulatlansághoz” téves önigazolások is párosulnak, melyek legtöbb esetben önértékelési zavarokból (nekem nem jár jobb, hogy jövök én ahhoz, hogy boldog legyek…, vagy ennyivel tartozom a másiknak…), lelkiismeret-furdalásból, még inkább annak eltorzult változatából, az önmarcangolásból erednek (ezt a sorsot a bűneimért kaptam, nekem bűnhődnöm kell…) a sort a végtelenségig folytathatnánk. A kimozdulással (ami alatt érthető itt elmozdulás, elindulás, de a megszokotthoz képest más viselkedés is) szembeni hibás belső ellenérv (az ego

nagy játékos…) az is, hogy „mit fog ehhez szólni ez vagy az…” és amikor ebbe belegondolunk (egy kedves ismerősöm szavajárását idézve: ezen kezdünk agyalni…), a tiszta Belső Hang által sugallt megoldás karnyújtásnyi távolságból azonnal csillagászati messzeségbe szökik. A környezet reagálása persze nem hagyható figyelmen kívül – az ember társas lény – ám a „mit gondol majd rólam…” kezdetű monológ inkább fakad a mi egyensúlyhiányunkból… Ilyenkor nem magunkat nézzük, hanem azt figyeljük, milyen a környezetünk „visszajelzése” (ördögi kör ez: ha nem vagyunk kiegyensúlyozottak, családunk, barátaink, ismerőseink jelzéseit nem vagyunk képesek tisztán fogni, s máris kész a téves értelmezés…). Hogy mit értünk, értsünk kimozdulás, elmozdulás alatt, személyenként és körülményenként változik. Valakinél ezer kilométer alatt nincs igazi elmozdulás, másnál, máskor a kert végében egy nyugodt sarok is megteszi. A Belső Hang utasítása (ha és amikor végre meghalljuk) tiszta és időszerű: az általunk választott megoldás már ránk tartozik, ahogy mozdulunk, ahogy lépünk, az már mi vagyunk… Nagyon sok esetben nincs puha megoldás… (különösen akkor, ha a helyzet már odáig mérgesedett, hogy a káosz az életerőnket rabolja el…). Ezért is jobb mielőbb lépni. Minél előbb meglátjuk a mozdulás szükségességét, megérezzük a jó értelemben vett „lépés-kényszert”, annál könnyebben szólítjuk meg a mindig velünk élő lelkiismeretünket… Mozdulj… de ne menekülj! A kimozdulás azonban nem egyenlő a meneküléssel. A menekülés, a problémákkal való szembenézés elkerülése csak pillanatnyi és hamis nyugalmat hoz (ha hoz egyáltalán), hosszú távon azonban a döntések elodázása miatt inkább mélyíti a válsághelyzetet. Ráadásul a menekülés során visszük magunkkal a terheinket, legfeljebb igyekszünk nem tudomást venni róla, pl. oly módon, hogy más – figyelemelterelő – ingereket értékelünk fel környezetünkben, s azokra igyekszünk koncentrálni. Gyakran előfordul, hogy a menekülés hamis „megerősítésekkel” párosul (nem valódi értékeket felnagyítunk, fontos, de távolinak tűnő értékekről viszont lemondunk…). Ha ezt szem előtt tartjuk, világossá válik, hogy a jelen fejezetben említett kimozdulás (szemben tehát a meneküléssel) nem a problémák szőnyeg alá söprését, hanem a káoszból, az erőt rabló élethelyzetből való kilépést, a „levegővételt szolgálja”. El kell csendesedni a hangzavarban, ki kell emelkedni a gödörből, felül kell emelkedni a lehúzó körülményeken… annak érdekében, hogy ez a megváltozott állapot új erőt, s mint a következő fejezetben kifejtem, új nézőpont lehetőségét hozza, biztosítsa számunkra. Ez pedig nem a problémák előli menekülést jelenti, hanem józan megfontolásból (általában ilyenkor még nincs nagy baj) vagy a Belső hangunk, angyali segítőnk sugallatára tett lépés, mely megmaradt életerőnket fogja megőrizni számunkra, amíg még lehet, amíg még van mit... Tehát ne menekülj! A problémáktól való menekülés mellett gyakran előfordul a menekülésnek az a formája, amikor valamit meg akarunk találni. Ez így elsőre furcsán hangzik, de van értelme: amikor máshol keresünk boldogságot, szeretetet, mint ahol alapvetően

kellene. Ott, ahol mi vagyunk. Mert semmit nem érünk el, ami nincs meg bennünk, megfordítva: minden bennünk van – lelkünk a világmindenséggel egylényegű, teljes, és hiánytalan – csak ki kell fejtenünk belőle. Mint ahogyan a nyers gyémántból drágakövet kell csiszolni. Sokszor azonban menekülünk azokból az élethelyzetekből, amelyeket magunk vonzottunk magunkhoz, amit mi teremtettünk, ahelyett, hogy ott keresnénk az értékeket, ahol azok vannak: önMAGunkban… visszük őket mindenhová, csak nem akarjuk felszínre hozni, nem akarjuk megcsiszolni… Nem vagyok mozirajongó, a romantikus filmeket pedig a legkevésbé kedvelem. Egyetlen kivétel akad talán, mégpedig a Hat nap, hét éjszaka című film. Ebben a filmben van egy jelenet, amikor a kissé már kapatos pilóta (Harrison Ford kitűnő alakítása) egy trópusi üdülősziget koktélbárjában csapni próbálja a szelet egy szőke szépségnek (Anne Heche). A beszélgetés során megkérdezi a hölgyet, hogy mit keres itt. A lerázós felelet úgy szól, hogy mit lehet tudni, talán a romantikát. Erre a pilóta válasza: „Ez egy sziget, szívecském. Ha ide nem hozta, itt ugyan meg nem találja…” Tiszta, világos, a témánkhoz tökéletesen igazodó megállapítás… Mozdulj! Muszáj! A „mozdulj ki” parancs teljesítése sok esetben egyszerűen elengedhetetlen ahhoz, hogy a megrekedt helyzetből szabaduljunk. Ez így igen egyszerűen hangzik (erre szokták rávágni, hogy könnyű azt mondani… pedig nem: mondani sem könnyű) és utólag magától értetődő. De csak utólag… Amikor az ember belesüllyed az energiarabló körforgásba, valóban csapdában érzi magát, aminek egyik legfélelmetesebb tulajdonsága, hogy képes elhitetni: nincs lehetőség a kilépésre. Az egész folyamat így szívja el az életerőt, kisördögként folyamatosan sulykolva: „csináld, folytasd, nem léphetsz ki, nem hagyhatod abba”. Vagy finomabban, rafináltabban: „most még nem hagyhatod abba…, ha megpróbálod, csak rosszabbul jársz, most sem jó a helyzet, de ha ki akarsz lépni, csak romlik majd, egyszerűen nincs szabadulás, ez az egy út áll előtted, nincs választás…” És elhisszük, hogy nincs más lehetőség, csak az, ami előttünk van… Igaz, hogy ez nem tetszik, egyre inkább azt érezzük, hogy nem a mi utunk, szorít a cipő, amiben járunk, mert nem a mi lábunkra szabták… de a körülmények bizony a kisördögöt látszanak alátámasztani… A „realitás”… mondjuk sokszor… Érvek persze mindig vannak – legtöbb a kimozdulás ellen – a nehéz az egészben az, hogy a már egyszer beindult folyamat hamar öngerjesztővé válik és gyilkos „mókuskerék” lesz belőle. Érkeznek jelek, figyelmeztetőek, figyelemfelhívóak. Ismétlődően. őrangyalunk, belső hangunk, lelkiismeretünk – ehelyütt mindegy, hogyan nevezzük – figyelmeztetni próbál. A baj ott kezdődik, hogy az erőt elszívó élethelyzetek ügyes figyelemelterelők, hatékony irányítók: „befelé ne figyelj, az nem fontos…” vagy másképpen: „arra koncentrálj, amit csinálnod kell… teljesítmény, elvárások, statisztika… nagypapa emléke…” És meg sem kérdőjelezzük, hogy vajon azt kell-e csinálnunk, amit éppen teszünk... mert az ego üzenete egyszerű és a kilátástalan helyzeteinkben kiválóan fel is mondjuk ezt a „leckét”: nincs mit tennem, örülök,

hogy élek… kell a pénz… mi lesz a megrendeléseimmel, nem fognak szerződést hosszabbítani… és így tovább. Itt van körülöttünk világunk a megélt-átélt káosszal (amit ugyan nagyrészt magunk teremtettünk, de ez most nem fontos, más lapra tartozik), és igaz az is, hogy ez a rohanó világ (már állandósult szókapcsolatban él a köznyelvben…) a legtöbbször igyekszik a tiszta gondolkodást kiiktatni, agyat-szívet-lelket átmosni. És túl gyorsan vágjuk rá: ez a „szocializáció”. Hamvas Béla ezt a hozzáállást „hjailyenavilág-vallásnak” nevezte, a süllyesztőben való elmerülést pedig „tanulmegfiamavalóságnakengedelmeskedni-magatartás” elnevezéssel illette. Kevesen mondhatják el magukról, amit Hamvas vallott: hogy soha senkinek nem hitte el, hogy ez a mocsok a realitás… Ha kissé elkanyarodott gondolatmenetünket témánkhoz visszatereljük, azt kell mondanunk, hogy éppen ebben a helyzetben – amikor gödörben vagyunk, semmi nem sikerül, káosz és zűrzavar uralkodik felettünk és rajtunk – ilyenkor a legsürgetőbb igazítani hozzáállásunkon. Mert itt is igaz, amit e könyvben több helyen hangsúlyoztam: a változás belülről indul el, mi több, belül kell gyökereznie: vagyis nem csak belülről kell indulnia, de táplálni is belülről kell... Ha nem így van, az csak a felszín mozgatása… Ideig-óráig jó, de nem hoz tartós eredményt. Pedig természetes állapotunk az elégedettség és a nyugalom. Amikor azt érezzük, hogy a dolgok a helyükön vannak – s velük együtt mi is. Ezt nem feledhetjük el. Az elveszettség-érzés soha nem tekinthető természetes helyzetnek: kibillenés, erőenergiaromlást, súlyos egyensúlyzavart jelent, jelez és mozdulásra (az egyensúlyi állapot visszaszerzésére) szólít fel. Nincs két egyforma ember, nincs két azonos élethelyzet. A megoldás mindenkinél más lehet. van azonban valami, ami sokat segíthet – ez pedig szemlélet-váltás. Ez nagy áldozatot nem igényel tőlünk, mégis a legnagyobb és legfontosabb utazást tehetjük meg a segítségével. Nézd a dolgokat magasabb szemszögből! A kimozdulás szó szerinti, fizikai értelemben is érthető, igazi mondanivalója azonban inkább szimbolikus. Azt jelképezi (azt is üzenheti), hogy a jelenlegi környezetből ki kell lépni, meg kell változtatni viszonyítási pontjainkat – nézőpontot kell váltani. Az útnak indulás a megrekedt helyzetből való elmozdulásra való belső indíttatást tükrözi, a belső utazásra és az angyallal való kapcsolatfelvételre való nyitottságot bizonyítja. Ez így van akkor is, ha a külső szemlélő számára ez menekülésnek látszik. Mindegy, mert mozdulni kell. Ha a problémát folyton ugyanarról az oldalról nézem, ha mindig ugyanazt látom, hallom, egy idő után szűkül a látótér, az információk jelentős része – anélkül, hogy értékelhettem volna – elvész (egyszerűen meg sem érkezik hozzám), de van ennél még rosszabb is: a beszűkült nézőpont melletti információfeldolgozás nem vezethet helyes eredményre. Minden adatot, tényt, viszonyt, körülményt stb. a problémát fennállónak, megváltoztathatatlannak tételezve fogunk megközelíteni és értékelni: vagyis abból indulunk ki, hogy „gond van”… (ezért van az, hogy miután megoldódik a súlyos helyzet, már úgy nézünk vissza rá, hogy nem is volt – akkora – a baj…).

A nézőpont megváltoztatására a legjobb magyarázó példa a „sólyom-meditáció” legegyszerűbb formája (ez az elnevezés tőlem származik – legalábbis így, ebben a formában más forrásban még nem találkoztam vele). Sokak számára ismerős gyakorlat ez. Lényegét tekintve – anélkül, hogy magáról a meditációs technikáról beszélnék – a következőről van szó: elképzeljük, hogy kilépünk a testünkből (a kilépés folyamatát nem muszáj végigélni, várni az élményt stb.) vagy egyszerűen csak azt vizualizáljuk, hogy magunkat kívülről, sőt fentről, a magasból szemléljük. Képzeljük el, hogy a jelenlegi helyzetünket – legyen az a káosz bármely eleme – felülről, majdnem kívülállóként szemléljük. Azért majdnem, mert az életünket alkotó események, történések, szereplők, információk, a környezetünk stb. mind-mind ismerős marad számunkra – a cél éppen az, hogy a megismertet, megszokottat új oldaláról vizsgáljuk meg. Olyan nézőpontból, amilyenre eddig nem volt lehetőségünk, pontosabban fogalmazva, amilyenre eddig nem adtunk magunknak lehetőséget. Ez a felülről rátekintés – nem szójáték – biztosabb rálátást is fog eredményezni számunkra, hiszen megszabadulunk (ez a lényeg, a legfontosabb) az erőnket elszívó élethelyzet automatizmusaitól, öngerjesztő módszereitől stb. Az érthetőség kedvéért másképpen is fogalmazhatunk: a napi rutin, a fentebb már emlegetett „kisördög”, vagy az ego játéka – ehelyütt megint csak mindegy, hogy hívjuk – már nem befolyásol minket. A minket érő információkat eddig görcsösen, mereven mindig ugyanabból a kiindulási helyzetből értelmeztük (nem is igazán értelmezés ez…), és szűrtük: ezzel nincs időm foglalkozni, ilyen nincs is, az nem lehet igaz, ő biztosan azt gondolja, ez vagy az messze van… Az elveszettség-érzés maga is a folyamatos zárkózás eredménye: egyre szorosabbra vonjuk magunk körül a világot, egy idő után pedig már nem is tudjuk, mi történt, csak azt érezzük hogy szorít… (az már a folyamat vége, amikor hozzátesszük… hát mindig is szorított…). A sólyom nézőpontjával hagyjuk ezeket a bilincseket a földön, mert nincs szükségünk rájuk. Ha a rossz beidegződéseket elhagyjuk, mi marad? Egyszerű: a tiszta helyzet – előítéleteink, félelmeink nélkül. Nagyjából úgy, ahogyan a dolgok vannak – s nem pedig úgy, ahogyan alacsony rezgésű, negatív gondolatokkal teli állapotunkban képzeljük őket. És akkor a szabadságról még nem is beszéltünk. Többen számolnak be e meditációs technika alkalmazásával mérhetetlen szabadságélményről. Itt nem csak – és nem is elsősorban – a fizikai test tehetetlenségétől való megszabadulás élményéről beszélek, hanem arról, hogy a dolgoknak e magasabb nézőpontból való szemlélése, eltávolít minket a problémától: miénk az, de mégsem. Rá tudunk látni úgy is, hogy a problémát, a feladatot a teher nyomasztó érzése nélkül szemléljük. Ez óriási különbség a mindennapok „mókuskerekéhez” képest: ott ugyanis – ismert okokból (a mókuskerékből kilépni hasraesés nélkül nem nagyon lehet) – ilyen szabadságunk nemigen adódik. A szabadság felszabadultságot is jelent, kötöttségektől mentességet eredményez, távlatokat nyit a tervezéshez, teret biztosít a cselekvéshez és így tovább. Alapvető szabály azonban, hogy el kell fogadni: képesek vagyunk e nézőpont alkalmazására. Meg kell próbálni. Van, akinek elég egyszer-kétszer és érzi, működik. Másnak száz nekifutás is szükséges. Alkat, személyiség, szellemi érettség, aktuális lelkiállapot, problémák súlyossága stb. csak néhány lényeges körülmény, mely hozzáállásunkat és e magasabb nézőpont gyakorlását befolyásolhatják. S megint

csak a sokszor említett gondolat: nem vagyunk egyformák. Ezért nincsenek általános receptek – nincs olyan, hogy mindenkinél ugyanúgy működik… Olyan sincs, hogy így kell és csak így lehet – egy ilyen utasítás (amellett, hogy nem is igaz) csak görcsössé (még görcsösebbé) tesz, tehet minket. Egyik embernél így működik, a másiknál meg úgy. Az is lehet, hogy ugyanannál a személynél egyszer így, egyszer úgy. A cél, hogy a módszer lényegét, értelmét értsük, hogy az elérjen a lelkünkig – mert akkor alkalmazásba vehetjük. Mert akkor lesz a miénk. Még tovább lépve: az eredmények sem mindig mutatkoznak azonnal. Egyébként is mi tekintendő eredménynek? Semmiképpen nem csak az, ha sólyomröptünkből „hétszer-hét beavatáson átesve” térünk vissza… ez igen-igen keveseknek adatik meg. Véleményem szerint sokszor már az is óriási eredmény, ha a lelki problémával küzdő ember egyáltalán eltávolodik a zűrzavartól és nyer egy kis nyugalmat, ami gondolatai rendezésére ad lehetőséget. A dolgokat más szempontból is megnézni – különösen, ha ezt nyugodtan tesszük – sohasem árt. Önmagában ez óriási lépés. De ne lepődjünk meg, ha elcsendesedésünk során villámcsapásszerű élmények érnek minket… (összefüggések tisztázódnak, megoldások körvonalazódnak, információk „villannak be”). Ez nem a véletlen műve. Vagy véletlen – abban az értelemben, hogy nem gondoltuk volna… „Más nézőpont” – más nézőpontból… A talányos alcím jelentését azonnal fejtsük is meg. A fentiekben körbejárt nyugodt, távolságtartó szemlélés, a „magasabb nézőpont” ilyen értelmű alkalmazásához hasonlít az a helyzet, amikor régmúlt eseményeket, kapcsolatokat, élményeket utólag, rendszerint hosszabb idő távlatából gondolunk át újra. A visszatekintés esetében a távolság elsősorban időbeli, ám minőségi változást is eredményez, méghozzá több okból: az idő eltelte eltávolít az adott problémától (halványulnak a sérelmek, fakulnak az élmények – de csak a tudatos gondolkodásunkban, s ennyi a feldolgozás elkezdéséhez elég is…), másrészt az idő eltelte érettebbé is tehet minket, ami lehetővé teszi a múltbeli – akkor még érthetetlen és kezelhetetlen – történések megértését, elfogadását, feldolgozását. A visszagondolás egyébként ugyanolyan fontos lehet az életünkben előforduló válsághelyzetek kezelésében, mint a fejezetbeli (azonnali cselekvést igénylő) helyzetben. A hosszabb idő távlatából való visszapillantás, mely az esetek túlnyomó többségében nem akaratlagos tevékenység, hanem „véletlenszerű” jelenség, egyszerre szolgálja a múltbéli konfliktus (trauma, lelki és érzelmi blokk) oldását, és a visszapillantás időpontjában már aktuális (bár esetleg még fel sem ismert) feladatok megoldásának előkészítését is. Ez alatt azt értem, hogy a múltbeli feldolgozatlan élmények hatással vannak jelenünkre és jövőnkre. Adósságainkat le kell róni, a tartozás teljesítését lehetővé tevő élethelyzetek pedig folyamatosan termelődnek (más kérdés, hogy érezzük-e vagy sem, néhány hónapról vagy évtizedekről is szó lehet, míg a megoldatlan probléma újra „előjön”). Egy szülővel kapcsolatos eloldatlan, feldolgozatlan lelki teher évtizedes pihenő után, alig felismerhető (de azért azonosítható) formában megjelenhet gyermekünkkel kapcsolatban. Sok esetben igazán nehéz lelki feladatot jelent, ha lényegét tekintve ugyanazt a tanulnivalót állítja elénk a

sors, amit megoldani elmulasztottunk, csak éppen „szerepcserével”. Karmikus feladatok esetében nagyon gyakran előfordul, hogy a gyermekként átélt traumák sérülések feldolgozása szülői szerepben hárul az érintettre. A visszatekintés azért fontos, mert az oldódás ilyen – mintegy spontán – lefolyása egyszerre szolgálja a múltbeli élmény megértését és a megértésen keresztül elhárítja (feloldja) az előttünk álló terhet is. Ez az esetek többségében úgy működik, hogy a történtek megértésével, érzelmi-lelki feldolgozásával a korábban még nem érzékelt mélyebb összefüggések (de úgy is fogalmazhatok, hogy magasabb rezgésű kapcsolatok) érthetővé válnak és a teendők is láthatóak lesznek. Mint amikor a labirintust éveken át tartó bolyongás után kívülről-felülről nézzük meg: eddig csak keringtünk körbe-körbe – most meg előttünk van az útvonal.

XII. fejezet Fűben, fában, földben, vízben orvosság van… „Mint ahogy Melius Herbariumának címoldalán ott látható egy füvesasszony, a közelmúltban még szintén ott ültek a piacokon a gyógynövényeket árulgató öregasszonyok. Valamit átmentettek ők a múltból, valami olyat, amelynek értékére csak most, napjainkban figyelünk fel újra. Hiszen két évszázad múltán éppen újabban ébred rá az emberiség a hagyományok, köztük a babonának bélyegzett népi gyógyító tudás jelentőségére. Többek között az orvostudomány is rádöbbent arra, hogy milyen gyógyerő rejlik a természetes anyagokban, szemben a szintetikus gyógyszerek hosszú távon mérgező hatásával. Nyilvánvalóvá vált, hogy az orvostudománynak van mit tanulnia a nép által felhalmozott tudásból.” (Magyar Néprajz VII. kötet.) Nem szorul bizonyításra, hogy a gyógynövények használata, de távolabbra tekintve a természeti erők segítségül hívása a gyógyító eljárások során az ősi időkre nyúlik vissza, ezt írott források egész korán megörökítették. Az idézetben említett Herbarium – Melius Péter munkája – 1578-ban született. Ami inkább elgondolkodtató, hogy mennyire élénken él ma is és milyen ütemben erősödik az igény a természetes gyógymódok iránt hivatalos orvoslás mellet vagy éppen azzal szemben. Ennek okairól ejtek ugyan néhány szót, a téma átfogó tárgyalása azonban kötetnyi terjedelemre rúgna – egy rövid fejezetben erre nincs lehetőség. Az alábbiakban csak néhány érdekességre, összefüggésre igyekszem felhívni a figyelmet. Vissza a természethez…! Sok igazság van – a gyógyítás témakörére vonatkoztatva is – a szállóigében, ha e fejezet mondandójához igazítjuk hozzá a szavakat. Talán nem is véletlen. Anélkül, hogy a kérdésben jobban elmélyednénk, elegendő annyit megállapítani, hogy betegségeink egyre sűrűbben egyensúlyhiányból fakadnak, s a problémák orvoslásához néha természetes környezetünk adja a legjobb keretet. Álljon itt példaként Móra Ferenc: A jó orvosság c. novellája: „Beteg volt a kislányom, pedig semmije se fájt. Csak étvágya nem volt, meg aludni nem tudott. – Bizony, vérszegény ez a kislány – veregette meg a doktor bácsi Panka sápadt képét. No, de majd segítek ezen a városi kisasszonyon. Nem kell neki más orvosság, csak reggelire rigófütty, ebédre tücsökhegedülés, vacsorára meg kolompszó. Nagyot néztem az orvos szavaira – de aztán megértettem. Szedtük-vettük a sátorfánkat, s másnap már kint voltunk a pusztán. Sárgarigók köszöntöttek bennünket, mikor harmatos hajnalon megállott kocsink a fehér tanya előtt. S uramfia, Pankának az volt az első szava, ahogy beugrott az eresz alá: – Jaj apuskám, odaadnám a törött lábú babámat egy pohár friss tejért! No, a Bimbó tehénnek még a baba sem kellett, mégis adott friss tejet. Nem is egy pohárral, hanem kettővel. Örömömben visszafütyültem a sárgarigónak: – Áldja meg az Isten azt a tudós doktor bácsit! Már látom, hogy használ az orvossága.

Hát, még ha a tücsökmuzsika megszólal ebédre! Azért persze egy kicsit messzebb kellett menni. Aranyos búzaföldeken, árnyas gyümölcsösökön, vadvirágos réteken keresztül. Messziről hallottam, hogy milliom tücsök pengeti a hegedűjét tiszteletünkre: – Ki-rí, ki-rí, ki-rí? Ki rí? Hát bizony Panka volt az, aki majd ríva fakadt már az éhségtől! Én ugyan nemigen tudtam enni az örömtől, de ő megfelelt az én részemnek is. Öreg diófák árnyékában hevertük keresztül a délutánt, s hazafelé kolompolt a csorda, mikor a pázsiton nekiültünk a vacsorának. Biz az csak húsos szalonna volt meg friss túró! De olyan jóízűen evett belőle Panka, hogy öröm volt nézni! Két hét se telt bele, piros lett a kislányom arca, mint a rózsa! Azóta sápadt városi gyereknek merem ezt az orvosságot ajánlani: reggelire rigófütty, ebédre tücsökhegedülés, vacsorára kolompszó.” Talán nem véletlen, hogy a kicsi gyerekek olyan jól érzik magukat a falusi környezetben, s hogy a felnőttek egyre nagyobb számban vándorolnak vidékre. A napfény, a jó levegő, jó szél, a természetes folyóvíz gyógyító hatása széles körben ismert. És ha pusztán kedélyjavítóként fogjuk fel őket – már akkor is óriási előnyt élveznek a szintetikus depresszió elleni gyógyszerekkel szemben. Ráadásul kéznél vannak – csak el kell fogadnunk és ki kell használnunk. Ha többre, másra nincs is lehetőségünk, már egy rövid séta is megteszi. Nem mindenki tud eljutni egy világtól elzárt, domboktól-hegyektől ölelt, gépjárműforgalomtól és egyéb civilizációs ártalmaktól mentes falucskába, vadvirágos rétre vagy csörgedező patak mellé (egy wellness hotel csábító sófürdőjéről és gyógyiszapos pakolásáról már nem is beszélve…). Ilyenkor megteszi a város egyetlen gesztenyefasora is – ha megpróbálunk megnyugodni és megkíséreljük a külvilágot (ha mégoly nehéz is) legalább a séta idejére kikapcsolni, vagy hangzavarát kizárni. Az is sokat számít, ha egy-egy ilyen alkalommal – elsőre bármilyen furcsán is hangzik – a Napra, Holdra, erdőrészletre, távoli hegyekre, fákra stb. koncentrálva elménket a segítségükkel próbáljuk lecsendesíteni: arra figyelünk ilyenkor, ami „kéznél van”. Ha néhány mély levegővétel – autómentes pillanatban – vagy egy hatalmas platánfa érintése meg tud nyugtatni, már nagyon sokat tettünk egészségünkért. Az említett módszer egyébként – meditációs technikaként – igen komoly eredményeket képes produkálni. A természeti erők segítségül hívása, felhasználása régi keletű módszer és semmiképpen nem tekinthetjük alap nélkülinek. Olyan elemekről beszélünk ugyanis – Nap, Hold, folyóvíz, hegyek, rétek, ligetek stb. – melyek képesek magas frekvenciájú rezgésükkel hatékonyan javítani egészségi és lelkiállapotunkon. Nem akarok messzire kanyarodni, de ugyanilyen elv alapján működnek a „szent helyek”, ugyanilyen okból érezhető egy-egy jó helyre épített templom ereje, nem véletlenül voltak a rétek, ligetek, patakpartok stb. vallási és gyógyító szertartások állandó és megbecsült helyszínei. Nem véletlen az sem, hogy a régiek komoly szerepet szántak a házak tájolásának: nem volt mindegy, merre nézett a ház homlokzata (szeme), s hogy az év egyes jeles napjain a felkelő Nap merről világítja a ház ablakait stb. A sort hosszan folytathatnánk – ezek csak kiragadott és talán

ismertebb példák voltak arra, hogy eleink még nagyobb becsben tartották (saját egészségük, jólétük és jól-létük érdekében) a kozmikus összefüggéseket, törvényszerűségeket és – ami a legfontosabb – hagyománykincsünk által nemzedékről nemzedékre örökített és megbecsült tudást alkalmazni is készek és képesek voltak. Ez igen nagy különbség a ma emberéhez képest – ezen a téren (is) van még mit tanulnunk. Gyógyító növényeink Elképzelni sem tudjuk, hogy hazánk – tágabban véve a Kárpát-medence – milyen gazdag gyógynövényekben. Az alábbiakban csak néhány példát említek a sok százból, a kifejezés legkomolyabban vett értelmében: a teljesség igénye nélkül. Szerencsére számos könyv, monográfia látott napvilágot – újabbak újra kiadott kitűnő régi „gyógyfüves-könyvek” – melyek többnyire jól használhatók. A téma iránt nyitottságot mutatók találhatnak tehát kedvükre valót, érdeklődési irányuknak megfelelő olvasnivalót. A „könnyed stílus” kategóriában Gabriele Bickel „boszorkánytippjei” verhetetlenek, a tinktúrák, olajok készítése terén Maria Treben könyveit találtam leginkább hasznosnak, a szakmailag pontosabb (részletesebb) gyógynövénykönyvek közül – melyek egy laikus érdeklődő számára még elfogadhatóak és érthetőek – Rápóti-Romváry kézikönyvéből tanultam legtöbbet. Nem csak – sőt nem elsősorban – a gyógynövényekről szól, de az élő természet szerelmes tisztelete süt át Lechner Judit Fűszeres-virágos kalendárium c. könyvecskéjén, melyet jó szívvel ajánlok mindenkinek. Kitűnő olvasmány, maradandó élményt nyújt. A következőkben néhány olyan gyógynövényt (gyógyhatású növényt) említek, melynek nem szabad hiányoznia valóságos és képzeletbeli gyógynövénypolcunkról, utóbbit úgy értve, hogy nem kell feltétlenül otthon tartanunk, de legyen eszünkben, hogy vannak. Ezért vannak: hogy számítsunk rájuk és számoljuk velük. Talán a legismertebb és legszélesebb körben alkalmazott gyógynövényünk az orvosi székfű, ismertebb nevén a kamilla. Borogatásként gyulladáscsökkentő, enyhe bőrnyugtató hatású, teája megfázásos, meghűléses betegségek esetén szinte kötelező és elmaradhatatlan kiegészítője az egyéb, célirányos gyógymódoknak. Az egyik „kedvencem” a körömvirág. Egyre többen ismerik fel, hogy a virágoskertek szelíd dísze a legkitűnőbb orvosságok egyike. Teáját vírusölő hatása miatt fertőzéses betegségek esetén ajánlják. Kenőcsként a legnagyszerűbb sebgyógyítók közé tartozik. Házilag is készíthetünk körömvirágolajat jó minőségű, hidegen sajtolt olaj felhasználásával (én extra szűz olivaolajat használok ere a célra). A megtisztított, száraz szirmokat néhány napig hagyjuk az olajban ázni (közvetlen napfény ne, inkább csak szűrt fény érje), majd finom textilen átszűrve kis üvegcsékben lehet tárolni. Egy részét hűtőszekrényben érdemes tartani. A Teremtő nagy ajándéka a rendkívül sokoldalú orbáncfű. Teája a benne lévő hatóanyag (a hypericin – a lyukaslevelű orbáncfű latin elnevezése hypericum perforatum) miatt depressziós állapotok kíméletes kezelésére alkalmas, szorongásos (pánik-) betegségek esetén felírt gyógyszerek jelentős része orbáncfű

felhasználásával készül. Kevesen tudják azonban, hogy az orbáncfű a körömvirág mellett a sebek és bőrbetegségek másik kitűnő gyógyírja. Évek óta rendszeresen készítek és tartok itthon az orbáncfűből is olajat – külsőleg alkalmazva ugyanis olaját hatékonyabbnak érzem, mint borogatásként. A hársfa virága meghűléses betegségek kitűnő gyógyítója, egyébként pedig kellemes ízű üdítő ital. Téli időszakban néhány csipkebogyó is jól jöhet C-vitamin készletünk feltöltéséhez, de a bodzával is nyugodtan számolhatunk.. Ha bármely oknál fogva szervezetünk védekezőrendszerének erősítésére van szükségünk, a keskenylevelű kasvirág jön először szóba, mely gyulladáscsökkentő hatással is bír. Megterem ugyan nálunk is, bár nem hagyományos kárpát-medencei gyógynövény. Úgy szoktam mondani, hogy a kasvirág észak-amerikai indián rokonaink ajándéka – aki igénybe vette már a segítségét, tudja, miről beszélek. Teája és tinktúrája egyaránt hatékony, a patikákban és gyógynövényboltokban beszerezhető termékek közül én inkább a keskenylevelű (echinacea angustifolia) változatot keresem, jobbnak tartom ugyanis az elterjedtebb bíbor kasvirág fajtától (e. purpurea). Ha viszont immunrendszer erősítésről van szó, nem maradhat ki a sorból a homoktövis, a fokhagyma és a medvehagyma sem, de egyes források (sebgyógyító, köhögéscsillapító és egyéb hatása mellett) a fehér mályvának is tulajdonítanak immunrendszert támogató hatást. Köhögéssel járó betegségek esetében a legnagyszerűbb növény az útonútfélen mindenütt megtalálható lándzsás útifű, széleslevelű párjával. Számos köhögéscsillapító gyógyszer alapvető hatóanyagát hordozza, én teát készítek belőle alkalomadtán, makacs köhögések esetében kakukkfűvel 1:1 arányban keverve. Mivel az útifű teája – főleg a kakukkfűvel együtt – nem a legkellemesebb ízű, gyermekeknek elsősorban az útifű szirup adható. A fekete nadálytő külsőleg alkalmazva nagyon sokszor, nagyon jó szolgálatot tett már nekem ficamok, duzzanatok kezelése során. Fizikai munkát végzők, sportolók, illetőleg töréssel, rándulással kísért balesetből lábadozók számára nagyon ajánlott növény. A szakirodalom elsősorban a dunsztkötéssel alkalmazását javasolja, nekem a kenőcs is bevált. Érdemes a legegyszerűbb, legkevesebb illatosító és színező anyagot tartalmazó kenőcsöt beszerezni. Azért beszélek itt beszerzésről, mert a fekete nadálytő krém házilagos előállítása nem a legkönnyebb, legalábbis nem olyan egyszerű, mint pl. körömvirágkrém vagy orbáncfűolaj készítése. Lányok, asszonyok úgy mennek el útszéleken, árokparton egy egyszerű, aprószirmú fehér virág mellett, hogy sokszor nem is tudják: micsoda gyógyító szer kínálja magát női problémáikra. A cickafarkfű kitűnő gyógynövény a havi vérzés zavarai (elsősorban rendszertelenség) esetében, de enyhíti, rendszeres alkalmazása megszüntetheti a vérzést kísérő ismert fájdalmakat is. A cickafark emellett kitűnő gyulladáscsökkentő is: elsősorban vizeletkiválasztó szerveinket támogatja. Felfázásos, húgyúti panaszokkal járó betegségek estében is ajánlott. Én olajat is készítek belőle, alkalmanként orbáncfűvel keverten. Kevésbé ismert, de a népi gyógyászat tapasztalatai erősen ajánlják az elsőként említett – női egészséget érintő – problémák esetében a palástfű alkalmazását is (népies elnevezése is beszédes:

Boldogasszony palástja, Mária palástja, Boldogasszony tenyere). Főként a magzat megtartásának problémái esetén lehet tanácsos a palástfű-kúra megkezdése. Vérnyomás- és érrendszeri problémák esetén hasznos növények a fagyöngy és a galagonya. Teájukat – keverve – minden keringési- és szívproblémával küzdő személynek ajánlják. A fagyöngy különösen a ma népbetegségnek számító magas vérnyomás hatékony ellenszere – időt kell azonban adni neki, hogy hatni tudjon, kiváltképpen, ha a hipertónia már régóta fennáll. Nagyszerű fertőtlenítő és gyulladáscsökkentő hatása van az apróbojtorjánnak (sokan párlófűként ismerik). A zsályával együtt fogíny-gyulladások és egyéb szájbetegségek kitűnő gyógyszere. Növényeinkkel, gyógynövényeinkkel összefüggő további csodaszerünk a méz. Hiszem és eddig úgy is tapasztaltam, hogy a jó magyar akácméznek nincs párja. Nem csak finom, de egészséges is – élettani hatásait, gyógyerejét tengernyi szakirodalom igazolja. Ha nem találunk akácot, akkor keressük és fogyasszuk bátran a virágmézet, mely vegyesebb összetétele miatt színesebben fejti ki hatását, s értékben nem sokkal marad el az akácméztől – ha meg nem előzi azt. Alkalmanként megajándékozhatjuk magunkat egy-egy kuriózummal, ritkasággal is: amikor kistermelőktől sikerült selyemkóró és gesztenyemézhez jutnom, soha nem bántam meg. A fenti felsorolás, kiemelés szubjektív – nagyon sok hasznos növény áll még rendelkezésünkre a teremtő patikájában. Ha már a fentebb említett gyógynövények kezünk ügyében vannak és használjuk is őket, már sokat tettünk egészségünk megőrzése, megromlott egészségünk helyreállítása érdekében. És akkor még nem is beszéltünk a csalán (tisztító, vértisztító, vizelethajtó, immunerősítő, bőrápoló stb.), a gyűszűvirág (szívgyógyszer alapanyag), a mezei zsurló (vesetisztító és -regeneráló, ülőfürdő formájában egyúttal nagyszerű bőrápoló), vagy a menta, borostyán, pipacs, ezerjófű, a mindenütt gyomként kezelt pásztortáska, tejoltó galaj, a pongyola pitypang stb. csodálatos gyógyerejéről. Nagyon jó lenne, ha a jelenleginél szélesebb körben alkalmaznánk e nagyszerű növényeket. A gyógyítás-gyógyulás szemlélete a népi gyógyászatban E fejezet végén egy – a gyógyításhoz-gyógyuláshoz nézetem szerint szorosan kapcsolódó – témáról szeretnék nagyon röviden szót ejteni. Ez pedig a szemlélet kérdése. Két gondolatot vetek fel: egyiket a világhoz való hozzáállás, a másikat a beteggyógyító kapcsolata és a gyógyítás folyamata témakörében (hangsúlyozva, hogy ezek a laikus érdeklődő papírra vetett gondolatai). Napjainkban egyre gyakrabban találkozunk egészség-tudatos viselkedés és gondolkodás helyett „betegségtudatos” magatartással. Kezdünk hozzászokni rossz fizikai-érzelmi és lelkiállapotunkhoz, amihez pesszimizmus és szinte „ösztönből jövő” jókedvrombolás is párosul. A következő párbeszédnek nemrégiben egy buszmegállóban voltam szem és fültanúja. Két idősebb ember beszélgetett egymással, az egyik nyolcvanöt, a másik nem sokkal múlt hatvan. - Jó napot! – mondja a „fiatalabbik”.

-

Jó napot! – fogadja az idősebb bácsika. Betegség? Nincs hála Istennek, jól vagyok. Hány éves is maga? Nyolcvanöt… Jól húzza… én most múltam hatvan. Most is megyek a kórházba. Szép időnk lesz ma is – mondja az idős bácsi. Elromlik az – így a másik – a Dunántúlon már esik…

Elgondolkodtató. A beszélgetést nyitó kérdés: „betegség…?” mintha a „hogy szolgál az egészsége” kifejezés már nem divatozna. Pedig – ha szem előtt tartjuk, hogy a gondolatoknak és a szavaknak (különösen, ha magyarul indulnak útra) teremtő erejük van – sokkal helyesebb azt mondani, hogy egész-ségünk szolgálatunkra van, szolgál, segít, támogat minket… ne írjunk azonnal listát a bajokról, panaszokról – nagyon sok minden egyébként is nézőpont kérdése. Sokszor mondják, hogy a gyógyulás hit kérdése is. E megállapítással messzemenően egyetértek – ehelyütt azonban egy másik nagyon fontos szempontra is szeretném felhívni a figyelmet, amiről kevesebb szó esik: a gyógyulás sokszor azon is múlik, hogy beteg és gyógyító szót értenek-e egymással. Az azonos anyanyelv önmagában még kevés: szükséges az is, hogy a két oldal valóban értse egymást, megértse és elfogadja egyik a másikat. A gyógyítónak meg kell szólítania a beteget – úgy, hogy az értsen is belőle. Ez eleve nagyfokú empatikus képességet, tiszta és a betegével azonos alapokon felépülő világlátást igényelt. Nem véletlen az sem, hogy a hagyományos népi gyógyászat mennyire hangsúlyozta a beszéd, a szavak, a kijelentések (imák, ráolvasások, mondókák stb.) fontosságát. A gyógyítás folyamata alatt olyan kifejezéseket kellett használni, melyek pozítív megerősítésként, mágikus tartalmuknál fogva (ezt lehet vitatni, bár egyre több kutatás tárja fel a bennük lévő valódi erőt) alkalmasak voltak a betegben a testi gyógyításon túl a lelki-érzelmi egyensúly helyreállítására. A régi gyógyítók (táltosok, javasemberek, füvesasszonyok, csontkovácsok stb.) tudták, hogy a betegségek mögött nagyon sokszor valamilyen lelki ok áll, melyet meg kell érteni – gyógyítónak azért, hogy jól szóljon a beteghez, a betegnek meg azért, hogy értsen a szóból. A hagyományos népi gyógyászat témakörében folytatott néprajzi kutatások kivétel nélkül hangsúlyozzák, hogy a népi gyógymódok sikerességének egyik záloga az volt, hogy gyógyító és beteg azonos világszemlélettel, világnézettel rendelkeztek, ugyanazon hiedelemvilágban éltek, a hagyományok közösek és egyaránt ismertek voltak stb., aminek következtében a beteg elfogadta, sőt túlnyomórészt értette is, hogy a gyógyító mit és miért csinál, akkor is, ha maga nem tudta volna elvégezni stb. Beteg és gyógyító gondolatvilága ugyanazon az alapon állt, egyirányban gondolkodtak és haladtak. Az igék, imák, ráolvasások, a bajokat űző, rontást oldó-szerek stb. szívből és lélekből szóltak, s a legtöbb esetben a betegség lelki okát, gyökerét ragadták meg. A gyógyítónak ezért – mint hangsúlyoztam – nagyfokú empatikus képességgel kellett bírnia, mert gyógyító tevékenysége csak így lehetett hatékony.

A „szót értést” mindenképpen segítette az egyszerűség. A gyógyításban alkalmazott, felhasznált anyagok (legegyszerűbb itt a gyógynövényekre gondolni) a szó legszorosabb értelmében véve kéznél voltak: az emberek ismertek őket, egyformán elérhetőek voltak mindenki számára. Eredményességüket nem reklámok hirdették, hanem tapasztalatok igazolták, erősítették meg évszázadokon és évezredeken át. Összefoglalva: régebben a gyógyítást – a gyógyulás érdekében kifejtett összetett tevékenységet – tehát természetközeliség, emberi nyelv, személyes kontaktus, a beteg és a gyógyító azonos világnézete és hitvilága, a közös hagyományrendszerből építkezés, mellérendeltség és gyógyító-beteg, ember-ember egyenlősége jellemezte. Erre napjainkban még nagyobb szükség van, mint bármikor máskor. Ez a jó értelemben vett holisztikus szemlélet: külső és belső energiák egyensúlyára törekvés, a test-szellem-lélek egységének szem előtt tartása, természetközeliség és emberközpontúság. A fejezet címe éppen ezért – az imént elmondottak FÉNYében – még pontosabban talán így hangzott volna: „fűben, fában, földben, vízben –MINDENségben – orvosság van…”

XIII. fejezet Gyógyítás és gyógyulás – egy bibliai történet kapcsán Bevezető gondolatok A fejezetcím gyógyulásról és gyógyításról tesz említést. Természetes, hogy ezt a témát nem lehet néhány oldalban tárgyalni, s nem szabad néhány oldallal elintézni. Nincs akadálya azonban, hogy ebben a kérdéskörben néhány felvetést, megjegyzést tegyünk azzal. Az alábbi sorok ezért csak amolyan „hangos gondolkodásnak” tekinthetők. Másrészt – bár sokat lehet olvasni a holisztikus orvoslás számtalan ágáról és formájáról – meggyőződésem, hogy a lényeg minden esetben ugyanaz. A gyógyulás és a gyógyítás (a kettő el nem választható még említés szintjén sem) az emberről szól, arról az emberről, aki nem csak egy fizikai testtel rendelkező élőlény, hanem tudattal, érzelemmel, lélekkel bíró teremtmény. Egy bibliai történet továbbgondolása Sokak számára ismerős lehet a Bethesda tónál játszódó bibliai történet (János Evangéliuma 5.1-14.). Bár ehelyütt csak néhány vonatkozását érintjük a példázatnak, érdemes a történetet röviden felidézni. A Bethesda tónál gyógyulni vágyakozók várakoznak. A gyógyulás úgy megy végbe, hogy időnként angyal száll a vízre felkavarva annak felszínét, aki pedig ezt követően először a vízbe lép, meggyógyul, bármi legyen is a baja. A part közelében álló tornácon járni képtelen ember fekszik fekvőhelyén. Erre jár Jézus és megtudja, hogy az ember 38 éve beteg. Jézus meggyógyítja őt és e szavakat intézi hozzá: „Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat és járj!” Érdemes belegondolni, hogy a gyógyítás (nyilván nem véletlen…) minden szempontból pontosan olyan módon zajlott, amire a betegnek szüksége volt. Nézzük meg ezt a kérdést egy kicsit közelebbről, annak előrebocsátása mellett, hogy az alábbi megállapítások talán nagyon távol esnek a hivatalos (hagyományos) bibliaértelmezésektől: fogalmazzunk úgy, hogy az alábbiakban a fenti történetet (melyet a világirodalom talán legtöbbet olvasott írása – a Biblia – tartalmaz) továbbgondolására teszünk kísérletet. A tó partján fekvő beteg a „meg akarsz-é gyógyulni” kérdésre érdekes módon nem a betegségéről kezdett beszélni. Problémáját úgy osztotta meg az őt megszólító ismeretlennel (történetesen Jézussal), ahogyan valószínűleg másoknak is hosszú idő óta panaszolta: nincs embere, aki bevigye őt a tóba, ő maga pedig nem tud elég gyorsan a vízhez menni, mások megelőzik. A beteg ember problémája a hosszú idő alatt elkezdett „átalakulni” – nem azt mondja, hogy nem tudok járni, hanem, hogy nincs, aki odavigyen, magam nem érek időben oda. A valódi bajról – különösen annak kiváltó okáról, amire visszatérünk – a figyelem sokszor elterelődik, ami „megszokott”, az elhalványul és átadja helyét a jelen pillanatbeli problémának. A gyógyítónak azonban fel kell ismernie a ki nem mondott jeleket is: a

„hangsúlyeltolódás” ellenére a gyógyulás szándéka és az elhatározás így is, úgy is adott. Sőt, a példázat szövegét úgy is értelmezhetjük, hogy Jézus látta, tudta és értékelte, hogy az illető a gyógyulási folyamathoz kért segítséget, vagyis válaszában kifejezésre juttatta tenni akarását is, amikor a problémáját abban jelölte meg, hogy nem jut a vízhez. Magas lelki szinten állva a gyógyítónak a dolgok lényegét és nem a szavak általános jelentését kellett meglátnia. Így nincs akadálya a segítség-nyújtásnak. Itt érdemes egy rövid kitérőt tenni e „burkolt kérés” témájában. Néhány gondolat a segítségkérésről A Biblia számtalan olyan esetet tartalmaz, amikor a gyógyítást – a beavatkozást – az érintett személy vagy az érdekében eljáró (közvetítő) kérése előzi meg. Ez egybevág azzal a felfogással (de még inkább szabállyal), hogy senkinek az életébe, sorsába nem lehet az érintett kérése nélkül, akarata ellenére beavatkozni, még gyógyítása érdekében sem. E szigorú – és csak szűk kivételt ismerő – szabálynak nem mond ellent az evangéliumbeli példázat, annak ellenére, hogy a beteg nem kért közvetlenül segítséget. A csodatétel mégsem kéretlenül zajlott le – csak fel kell ismerni és helyesen kell értelmezni a körülményeket. Az illető hosszan tartó betegsége nyilvánvaló volt (nem ok nélkül említi a történet, hogy az illető majdnem negyven éve beteg), miként világos az is, hogy azért van a tó mellett, mert gyógyulni szeretne. Jézus kérdésére: „akarsz-é meggyógyulni?” a beteg úgy válaszolt, ahogyan az hosszú betegsége után, pillanatnyi, adott helyzetében tökéletesen érthető. Mivel nyilvánvaló, hogy beteg, az pedig, hogy a tó partján fekszik, gyógyulási szándékát fejezi ki, a feltett kérdésre sikertelensége közvetlen okát jelöli meg: miért nem jut időben a tó vizéhez… Viszont meg sem ütődik a hozzá intézett kérdésen – Jézus kisugárzása olyan volt, hogy aki a lelkében egy csepp érzékenységet is hordozott a tanításai iránt, azt érintetlenül nem hagyta… A beteg szavai tehát segítségkérést takartak. Némiképpen hasonló helyzet áll előttünk abban a szintén széles körben ismert esetben, amikor Jézushoz odalép egy leprával fertőzött beteg, lába elé veti magát és a következőket mondja: „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz!” (Máté Evangéliuma 8:2.). Ezt a mondatot sokféleképpen értelmezték már – leginkább a hit mélységének bemutatása érdekében szokás idézni. Számomra azonban e mondat más értelmet nyer. Coelho egy gondolatát idézve: sok ember van, aki egyszerűen képtelen segítséget kérni. Ehhez látható betegség sem kell – gondoljunk csak bele: hány ember van a környezetünkben, aki „inkább meghal” (meg is hal…), semmint segítséget kérjen… Az ilyen állapot jellemzésére a „lelki egyensúlyhiány” egy igen finom, óvatos kifejezés. Aki ilyen lelki terhet cipel, kénytelen viselni vagy vett magára (jelen esetben ez mindegy), annak szájából az idézett mondat több, mint száz „miatyánk…” Az ő kérése ebben a formában talán egy utolsó segélykiáltás, melyben benne van a hit ereje, a lélek mélyéről szóló kérés, csak éppen – megint, mint fentebb mondottam – meg kell hallani… az ilyen ember szájából a félszeg, félmondatos, normális körülmények között furcsának ható kérés óriási küzdelem,

hihetetlen lelki harc eredménye. Ha Jézus – s vele együtt valamennyi gyógyító – nem hallja meg, vagy nem fogadja el az ilyen formában megfogalmazott kérést, akkor éppen azok az emberek maradnak segítség nélkül, akiknek a legnagyobb gondjuk az, hogy nem tudnak segítséget kérni és elfogadni. Visszakanyarodva a témánkhoz, e fenti gondolat adja magyarázatát annak is, hogy a beteg konkrét panasza „ellenére” a gyógyulás bekövetkezhetett a vízhez járulás nélkül is. A beteg ugyanis Jézus szavára meggyógyul – nem kell a vízbe lépnie. A gyógyító megértette a beteget, a beteg lelke elért a gyógyítóhoz, pontosabban: a gyógyító lelke elért a beteghez… ezért is tudta megérinteni és elérni a célt (és itt a megértésen, az elérésen van a lényeg: a szavak gyöke azonos – az ér szócska). Látni kell azt is, hogy a gyógyítás a lényeget ragadta meg, vagyis a betegséget (efelől nincs is kétségünk), mégis pontosan úgy szólt a beteghez, hogy az a konkrét problémájára látott benne orvoslást: vagyis nem tudja közel vinni a nyoszolyáját. Hát vedd fel, mondja Jézus… A kimondott kérés és a teljesítés közötti összekötő kapcsot a meggyógyulthoz intézett szavak jelentik: nem egyszerűen kelj fel és járj, hanem „Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat és járj!” Jézus szót tudott érteni a beteggel, meg tudott szólalni a beteg ember nyelvén… és akinek van füle, az hallja. … vedd fel a te nyoszolyádat! A beteghez intézett parancs úgy szól, hogy kelj fel és vidd a nyoszolyádat! Jézus szavaival a beteget a szó átvitt és szó szerinti értelmében véve is a saját lábára állásra szólította fel. Minden lelki tartalmú, lelki vonatkozással bíró gyógyításnak ez a lényege. A gyógyító közvetít – imát mond, energiát közvetít, jószándékot fejez ki a beteg iránt, segítséget kér… mindegy – a lényeg, hogy megteszi, ami tőle telik, ami hatalmában áll (értsd jó értelemben: hatni képességként), amire tehetsége van (vagyis amit megtennie lehet, amit tenni képes). A többi a beteg dolga. Nagy igazság, amit az igazi gyógyítók vallanak: „a gyógyulás a beteg érdeme, a Teremtő dicsősége… a gyógyító csak közvetít.” Nem felejthetjük, hogy a beteg panasza is úgy szólt, hogy „nincs emberem, aki a vízhez vigyen…” Mintha azt üzenné mondatával Jézus: „meggyógyultál, most már nem akarom többet hallani, hogy másra hivatkozol!” Látta, hogy az illető tenni kész a gyógyulása érdekében – igyekszik, törekszik a víz felé, gyógyulni akar, akkor is, ha a helyzetét nem látja át olyan tisztán, mint a világtörténelem legnagyobb gyógyítója… A jó szándékot, a törekvést fel kell ismerni, de a betegnek is hinnie kell a gyógyulásban és tennie is kell érte. Jézus szavai ugyanis a beteg nyelvén megszólaló, ám a jövőre szóló üzenetek, amiket utóbb meg is erősít. Az „állj a saját lábadra…” üzenet legalább olyan fontos, mint a gyógyítás látványos része (amivel a Biblia nem is foglalkozik). Lépjünk még tovább. A beteggel később a templomban találkozik Jézus és a következőket mondja neki: „Ímé meggyógyultál, többé ne vétkezzél, hogy rosszabbul ne legyen dolgod!” A betegségnek tehát volt valamilyen lelki (viselkedésbeli, magatartásbeli, vagy bizonyos tettekben megnyilvánuló) oka, melyet az olvasónak nem kell ismernie (egy

másik evangéliumból tudjuk meg talán, hogy gutaütés érte az illetőt). Elég, ha a beteg ismeri az okot. S ha Jézus – aki a lelkébe látott – így szólt hozzá, akkor biztosak lehetünk abban, hogy a beteg tudja, milyen oka van (volt) a betegségének. Tudnia kell, különben a felszólításnak nem lenne értelme, ezt pedig nem feltételezhetjük a példázatról. A hosszú szenvedés elegendő időt adhatott a betegnek, hogy a tanulságok megérjenek benne, s hogy a tanulási folyamat vége felé haladva e megértés a gyógyulás tiszta szándékával párosulva az isteni kegyelmet elérhetővé tegye számára. A bibliai példázat szerint a beteg kiérdemelte a gyógyulást, de feladatai nem értek véget. Erre figyelmezteti őt Jézus fent idézett mondatával. Azok az élmények, amiket a beteg a tóparton bekövetkezett csodás gyógyulás kapcsán átélt, ülepedhettek benne. Ezért van, hogy nem ott, hanem később, a templomban kapja meg a további tanítást – immár a lelki útmutatást. Valószínű, hogy a csoda hatása alatt ez a mondat elkerülte volna a figyelmét… talán el sem jutott volna a tudatáig, hogy a dolgai ezután rosszabbul is mehetnek, ha nem tanul a hibájából. Nem elegendő tehát „eloldani a betegtől a betegséget”, mert ez csak az első lépés, vagy – körülményektől függően inkább az első lépések egyike. Gondoskodni kell arról, hogy a meggyógyult vagy a gyógyulás útjára lépett személy egészséges is maradjon, betegsége vissza ne térjen. Fontos, hogy a gyógyulás igazi változást hozzon a beteg életében, a világhoz való hozzáállásában, alakuljon (átalakuljon) a gondolkodása, viselkedése stb. Mai világunkban is örökérvényű üzenet ez, s ha lehet ilyet állítani, időszerűbb, mint valaha. Az ünnep lélekemelő és -gyógyító hatásáról A Biblia több ízben is hangsúlyozza, hogy e csodatétel ünnepnapon történik, amikor mindenki ünnepi hangulatban van. Egy majdnem pontosan száz évvel ezelőtt elhangzott előadásában Rudolf Steiner mutatott rá e körülmény jelentőségére, a következőképpen: „a beteg meggyógyításához szükség volt arra a körülményre, hogy a szent napon történjen meg. Felmerült Krisztusban a gondolat, hogy ha Isten előtt szent a szombat, ezen a napon az isteni erő folytán különösen erősek a lelkek. Az előtte állóra ezzel az erővel tudott hatni, vagyis át tudta vinni erejét a beteg ember lelkére Krisztus. Mindezidáig nem volt elegendő erő a beteg ember lelkében vétke következményeinek leküzdésére…” (Rudolf Steiner: A Jánosevangélium) Ezek a megállapítások akkor is fontosak, ha tudjuk, hogy Steiner a fentieket a krisztusi erő fokozódása (ahogyan több helyen fogalmaz: a „Krisztus-impulzus” alakulása, fejlődése) kapcsán fejtette ki, s nem kifejezetten a gyógyítás-gyógyulás összefüggéseit vizsgálva. Bár a steineri okfejtés kifejezetten figyelemreméltó és tanulságos, az idézett megállapításokat az alábbiakban a lélekgyógyulás szemszögéből vesszük vizsgálat alá. A betegségekből való felépülés az esetek nagy részében – ha nem is kizárólag, de jelentős mértékben – a lélek gyógyítását is igényli, a test és a lélek ugyanis nem választható el egymástól. Más kérdés, hogy nézetem szerint a

betegségek túlnyomó többsége valamilyen érzelmi-lelki okra vezethető vissza, melynek feltárása és kezelése (oldása, megoldása) nélkül a gyógyítás teljes sikeréről nem beszélhetünk. Ennek következtében a gyógyulásban rövid és hosszú távon gondolkodva egyaránt fontos (gyakran döntő) szerepet kell tulajdonítanunk a lelki folyamatoknak, ezekre figyelmet kell fordítanunk. Steiner mondatai – hangsúlyozom: a más szempontú megközelítés ellenére is – kiválóan mutatnak rá arra, hogy jeles napon, ünnepnapon másképpen működnek a világot behálózó, át- meg átszövő energiák. E napok egyébként a legegyszerűbben megfogalmazva azért jelesek, mert az év napjai közül valamire ki vannak jelölve s mert valamilyen különleges, csak akkor érvényesülő, vagy abban az időben tetőző, akkor sajátosan érvényesülő energia-minőséggel rendelkeznek. Ez a különleges hatás egyébként egyaránt állhat energia-erősödésben, vagy a rezgés minőségének megváltozásában. Nagyon fontos hangsúlyoznunk, hogy az emelkedés, rezgéserősödés, rezgésminőség változása stb. a világ egészére vonatkoztatva, a makro- és mikrokozmoszban egyszerre valósul meg. Ez alatt azt kell érteni, hogy az ünnepi állapot erőhatásai a világban és az emberben egyidőben, a szó átvitt és szoros értelmében is összehangoltan érvényesülnek. Fejezetünk témája szempontjából vizsgálva a kérdést nem lehet vitás, hogy a jeles napok célja és értelme éppen ebben áll: az erőhatások összpontosítása a világban és az emberben a legtermészetesebb módon, a megfelelő időben és helyen történhessen meg. Ősi igazság, hogy „amint kint, úgy bent, ahogy fent, úgy lent…” Az univerzumban az ünnepnapokon érvényesülő, kozmikus energia-változások az emberben is megjelennek, nyomot hagynak. Elég arra gondolni, hogy jeles napokon „ünneplőbe öltöztetjük a lelkünket”, s az ünnepet külsőbelső megtisztulással tiszteljük meg. Ez nagyon szoros kapcsolat a világ és az ember között, amit a régi időkben még természetes módon éltünk át, s nagyon fontos lenne, hogy saját érdekünkben újra elevenné tegyük (munkára fogjuk, működtessük) ezeket a külső-belső energiaforrásainkat. Az ünnepek (szent ünnepek, jeles napok) hatása a lelki gyógyulásra és gyógyításra a fenti gondolatok előrebocsátása után talán már nem is igényel különösebb magyarázatot. Az emberi lélek – amint arra e könyvben több alkalommal igyekeztem rámutatni – a világegyetem ősenergiájához, rezgéséhez nagyon hasonlít (mind felépítését, finomenergia szerkezetét, mind pedig működését tekintve). Az emberi lélek magja (önMAGunk, belső MAGunk) – egyes megközelítések szerint az összetett emberi lélek egy darabja – azonban mindig azonos a teremtői energiákkal. Ez a megállapítás végeredményben összecseng azzal a megközelítéssel, mely szerint minden egyes emberben – lelke mélyén – ott van az Isten. Ha ezt elfogadjuk, akkor külön igazolásra már nem is szorul, hogy a különleges (ahogy Steiner fogalmazott: Isten előtt szent) napon érvényesülő erőhatások közvetlenül képesek a lélek emelésére hatni. A szellemi törvények szerint a hasonló a hasonlót vonzza, s ez a tétel ebben a vonatkozásban is igaz. Különösen, ha az egyén az ünnepre, jeles napra tudatosan készül, átélni, megélni akarja az ünnep szentségét. Ezzel ugyanis kifejezésre juttatja a világegyetem törvényei iránti nyitottságát és szabad utat nyit a teremtői energiák áramlása előtt. Ha ezt az energiát a gyógyítás

szolgálatába állítjuk – mint azt a példázat szerint Jézus is tette – a kívánt lelki (és a szellemi szintről a fizikai világra átíródó) folyamatok hatékonyabban zajlanak le, ami a gyógyulás sikeréhez nagyban hozzájárulhat.

XIV. fejezet Gondolatok az „Alefről” Az alábbiakban nem Coelho azonos című regényéről fogok írni – akit érdekel a sajátos, igazi coelhoi stílusban megírt regény, elolvashatja (a szerző rajongói talán már meg is tették). A regény címadója – az Alef – azonban továbbgondolásra érdemes, különleges „jelenség”, mely megérdemli a figyelmet. Coelho a következőképpen ír az Alefről: „Az Alefet nem lehet elmagyarázni… a mágikus Hagyományban kétféle megnyilvánulása létezik. Az egyik egy pont az Univerzumban, amely magában foglalja az összes többi pontot, legyen az jelen- vagy múltbéli, kicsi vagy nagy. Általában véletlenül botlunk bele… Ezt kis Alefnek hívjuk. … ha … valaki átmegy azon a ponton … különös érzése támad, mintha mindent ismerne. … A nagy Alef akkor következik be, amikor két vagy több ember, akik között erős vonzalom van, véletlenül összetalálkoznak a kis Alefban. Ez a két különböző energia kiegészíti egymást, és elindítanak egy láncreakciót.” Coelho tehát az Alefet úgy tárja elénk, hogy az valójában nem más, mint egy olyan földrajzi hely (egy pont), ahol „minden egybenyílik”. Ilyen helyek minden bizonnyal léteznek, megtapasztalhatók. E könyvnek a hagyományról szóló fejezetében már szó esett arról, hogy a világmindenség egy hatalmas és bizonyos szempontból egységes energiamező (sokféleképpen hívhatjuk még, pl. energia-szövet, rezgés-háló és így tovább), amiben egy bizonyos értelemben és intenzitással minden mindennel összefügg. A minden alatt tér, idő és adat (információ) egyszerre értendő. Ez az összefüggés, kapcsolat néha kézzelfoghatóbb, látványos, máskor kevésbé nyilvánvaló, mindenesetre létezik és ez a tény egyre kevésbé hagyható figyelmen kívül. A kapcsolat azonban nem jelet minden pillanatban egyformán érzékelhető egységet (sőt, mint rámutatunk hamarosan a napi valóságként megélt helyzet jellemzően éppen nem ez). Erre szükség sincs, másrészt a létező információk töredéke is hihetetlenül és elképzelhetetlenül nagy adathalmazt jelent. Nézetem szerint azonban különleges földrajzi pontoktól elvonatkoztatva is előállhatnak olyan élethelyzetek, amikor a tér és az idő meghatározott okból – és meghatározott céllal – valóban „egybenyílik”. Ilyenkor (kissé előreszaladva) egyfajta sajátos rezgésazonosság alakul ki, áll elő és ez hozza létre a különleges jelenséget. (Persze, hogy mi a sajátos, megint csak nézőpont kérdése – maradjunk annyiban, hogy többségünk számára ezek az élethelyzetek a napi tevékenységeink mellett különlegesnek számítanak.) Ilyenkor rezgés-egybeesésről, összhangról, intenzitásnövelő (energiasűrűsödést eredményező) rezonanciáról, harmóniáról és kiteljesedésről stb. egyaránt beszélhetünk. Az alefi helyzetet most – az érthetőség kedvéért nagyon leegyszerűsítve – alapvetően kétféleképpen képzelhetjük el. A rokon helyzetek egész sora – sokasága – lebeghet szemünk előtt, de itt az egyszerűség kedvéért tényleg csak két irányt főirányt veszünk elő.

Az egyik eset, amikor az egyén számára nyílik meg az univerzum és nyer információt ebből a rendszerből vagy használja (használhatja) ki ezt a lehetőséget. Úgy vélem, hogy látók, tisztánlátók számára is sokszor hasonlóképpen nyílik meg a világmindenségben elérhető és hozzáférhető információk tárháza (modern kifejezéssel élve „az univerzum örök adatbázisa” – akár az Akasha krónika is ebbe a körbe sorolható). Egy egyszerűbb példával élve: amikor olyan érzésünk van, mintha az előttünk álló személyt „ősidőktől fogva ismernénk…”, akkor nagy valószínűséggel arról van szó, hogy az adott időpontban az érintett személyt a szó fenti, legszorosabb értelmében véve valóban ősidőktől fogva ismerjük. Ehhez hasonló helyzet áll elő a dimenziók közötti kapu-nyitás esetében is, bár ott a folyamat más természetű és minőségű (de a működési elv – rezgés szinkronizálás – gyökerét tekintve lényegileg azonos). A kívánt információ-bázisra való ráhangolódás, a dimenziók közötti utazás (átjárás) ilyenkor valamire való ráhangolódást jelent: ilyenkor mi idézzük elő a hangolódást (olyan, mint az adásvétel fejezetben írtak szerint, mintha éppen állítanánk a rádiókészülékünkön, az adót megkeressük, hogy tiszta legyen a vétel és foghassuk az adást). A másik helyzet – és erről fogunk a fejezetben, mint „alefi helyzetről” szólni – amikor két személy számára egy adott pillanatban megteremtődik a lehetőség arra, hogy tér és idő egybenyíljon és bizonyos formájú és szintű energia-kapocs kialakuljon közöttük. Coelho a regényében (az idézett részben) egy ehhez hasonló jelenségről írt, igaz, hogy ő földrajzi helyhez kapcsolta e jelenséget (vagyis „az alefi élményért el kell menni”…). E könyv jelen fejezetében nem a regénybeli helyzet elemzése lesz a cél, hanem magára a jelenségre – két személy összetalálkozásának ilyen sajátos minőségére – szeretném a figyelmet felhívni, kicsit másképpen, mint a regénybeli megközelítés. Coelho művében ugyanis a főhős számára (aki maga a szerző is lehetett…) az Alef megélésekor nagyon szélesre nyíltak a kapuk, nagyon komoly mélységek és magasságok váltak érzékelhetővé és láthatóvá: számára azonban éppen akkor és ott pontosan erre volt szükség és lehetőség. Amiről Coelho írt, az – így is fogalmazhatunk – az Alef-pontban rejlő spirituális lehetőség igen magas szinten való kihasználása (átélése, megélése). A jelenség – a továbbiakban így fogom említeni: az „alefi helyzet” (tekintsük a következőkben fogalomként) – azonban nézetem szerint hasonló módon a mi mindennapi életünkben is előfordul, jelen van. Az „alefről” – másképpen A fejezetet indító mondatainkban mintegy alaptételként abból indultunk ki, hogy „minden mindennel összefügg”. Coelho regényében az Alefnek is ez volt a végső értelme: a tér és idő egybekapcsolása, amikor egyetlen pillanatba minden besűrűsödik, mi több, belső szemünkkel láthatóvá és érzékelhetővé is válik. A regényben – szabad legyen így fogalmazni – az egész helyzet „arra csúcsosodik ki”, hogy az illető személy lelki problémáinak (spirituális válságának) megoldása érdekében volt szükség egy alefi helyzetre, s a teret és időt egybenyitő pontba való belépés (nyilván számos más körülmény találkozása mellett) hozott a regényhősnek megértést, megvilágosodást, tisztulást.

Említettem, hogy nézetem szerint a regényben leírtakhoz hasonló, mondjuk úgy, hogy hasonló működési elvű „alefi” helyzetek a mindennapi életben is megvalósulhatnak, persze kissé másképpen, mint a regényben. Ahhoz azonban, hogy ezt megvizsgálhassuk, egy kis kitérőt kell tennünk. Az emberi életre általában és nagy vonalakban az a jellemző, hogy minden egyes személynek megvan a maga tér-és idő „kerete”: filozofikusabban fogalmazva az „itt és most lét” minden ember szempontjából egyedi. Úgy gondolom azonban, hogy két személy alapvetően saját, rá szabott tér-idő viszonylata „összetalálkozhat” – ilyenkor megvalósulhat az „alefi helyzet”: energiák sűrűsödése, egymásra hatása, rezgések egybeolvadása – gondolhatunk erre (és gondolkodjunk is ebben) nagyon színesen. A lényeg az együttrezgés lesz – egy különleges egységérzés. De míg Coelho hőse egyszerűen fogalmazva a ebbe a nagy EGYségbe nyert betekintést, addig az általunk elemzett élethelyzetekben két személy tér-idő kapcsolódása áll elő. Látni fogjuk, hogy ez sem kevés – s néha nem kevésbé viharos… végtelen számú csatornát nyithat meg ez az egybeesés is. Ezek az egybeesések (együttrezgés, energia-sűrűsödés…) jellemzően fizikai találkozás alkalmával történik meg. Ez elsősorban abból adódik, hogy az alefi helyzetnek valódi egyidejűségre és jelenlét-azonosságra van szüksége ahhoz, hogy hatni tudjon. Ez valahol szerencsés is, hiszen ha állandó alefi élményekben lenne részünk, nem biztos, hogy tudatunk, elménk (és fizikai testünk) ezt képes lenne elviselni. Másrészt az alefhez tartozó, azzal összefüggő (másképpen fogalmazva: az alefet magát jelentő) energiasűrűsödést a legegyszerűbb fizikai érintkezés esetében aktiválni. Erre gyakran kerül(het) sor pl. egyszerű kézfogással (de akár egy meghatározott rezgést hordozó tárgy megérintésével is), de a legmélyebben szemkontaktus útján nyílik erre lehetőség. Nem véletlenül mondjuk, hogy a szem a lélek tükre. A lelket érintő energia áramlásának, kezelésének talán legegyszerűbb és egy szójátékkal élve leginkább szem előtt lévő csatornája és eszköze a szemünk. Az érintett személyek tekintetének összekapcsolódását (egybefonódását) tehát ebben az értelemben én a fizikai kontaktus alá vonom. Nézzünk akkor ezek után mélyebben az „alefi helyzet” szemébe! Miért jön létre az „alef”? Egy ilyen „szerencsés” pillanatban (melyért egyébként sokat és keményen dolgoztunk, akár életeken át… tehát semmiképpen nem véletlenül, legfeljebb váratlanul áll elő) mindkét érintett személyben egyidőben van benne a lehetőség a találkozásból kihozható többletre. Ez így talányosan hangzik, de hamar érthetővé válik. A fejezetünkben említett alefi pillanat valójában nem is más, mint a két érintett lélek aktuális állapotának (mondhatjuk úgy is, speciális értelemben, hogy az érintettek lelkiállapotának) együttállása, együttrezgése, mely egyszerre „összerezgést” is jelent. Az energiaminőségek nem egyszerű találkozásáról, hanem dinamikus és céllal történő együttállásáról van szó. Az alef – meglátásom szerint – egyértelműen akkor áll elő, ha az érintetteket mély lelki kapocs, tanulandó, megoldandó lelki feladat fűzi össze. Itt beszélhetünk

életfeladatról, sorstervről, de akár karmikus jelenségekről is: az alefi hlyzet lehet ilyen is, olyan is. Hiszen beállásának előfeltétele és hatásának jellemzője egyaránt a finomenergiák együtt- és egyberezgése (elnézést a szokatlan kifejezésekért, de mindkettőnek jelentősége van) – ez pedig közösséget, azonosságot, az út, a feladatok (a sors, személyes történet Coelho állandó szóhasználatával) valamilyen szintű egybecsengését jelenti. Az alefi helyzet feladata sok esetben az egy pillanatnyi időre szóló „lélekegybekapcsolás”, melynek célja két, erre készen álló lélek rezgéseinek szinkronizálása. És a sort a végtelenségig folytathatnánk. Ezek a helyzetek nagyon sokfélék – a variációs lehetőségek végtelenek – ráadásul mindegyik alefi helyzet egyedi és megismételhetetlen. Ezért is nincsenek általános szabályok, inkább irányokról, jellemzőkről, „lefutási” elvekről beszélhetünk. Mindenesetre ha egy alefi pozíció előáll, önmagában is egyértelműen jelzi és azt jelenti, hogy az érintett személyek lelki fejlettsége (ez állapot kérdése, nem pedig minősítés!) lehetővé tette az együttmunkálkodást, készek a feltételek információk fogadására. Ilyen „egymásra találást” említve legtöbbünknek azonnal a „szerelem első látásra” érzése jut eszébe, nem is minden ok nélkül. Erre később visszatérek, rá kell azonban arra is mutatni, hogy a most tárgyalt helyzet jóval szélesebb kört ölel fel és az élmény merítési alapja sokkal mélyebb. Hadd említsek erre néhány példát. Egészen tág értelemben véve alefi energiasűrűsödésről van szó abban az esetben is, amikor valaki meglátja álmai házát, szinte földbe gyökerezik a lába, mozdulni sem tud. Mondhatnánk, hogy ez is „szerelem…” (de azért egy kicsit más…). Különösen erős az ilyen élmény, ha az illető lelki alkata (pl. elvonulásra késztetettség, befelé fordulás vágya stb.) vagy az érintett személy sorsfeladata összefügg, megvalósíthatónak látszik a szóban forgó helyen. Mintha Isten is neki teremtette volna a házikót… de az is lehet, hogy születendő gyermekének van feladata azon a helyen… az élmény pedig annál mélyebb, minél erősebb hatások érték az embert, míg eljutott a megfelelő helyre. Alefi élményben lehetett része azonban annak a férfinak is, aki felnőtt fejjel egy íjászversenyt végignézve döntötte el, hogy megváltoztatja az életét. Saját szavai szerint borzongató érzés fogta el: „Tudtam, hogy valamikor régen jártam és harcoltam már itt. Ez a felismerés eredményezte, hogy belevágtam az íjászatba” – mondta. Öt év elteltével neve mellett világrekordok és világversenyeken elnyert bajnoki címek sorakoznak. Az élményt kiváltó íjászverseny – a hely, a környezet rezgése, a versenyhangulat különleges kisugárzása – és az ember lelkében lévő, addig akár szinte nyom és jel nélkül szunnyadó energiák egymásra találnak, „egyberezegnek”, lelki szemünk kinyílik és egész lényünkben érezzük, hol a helyünk a világban. Ez utóbbi gondolatok rámutatnak arra is, hogy e jelenségek hosszú lélekfejlődési folyamat részeként jelennek meg életünkben. Azért nem lezárásról beszélek, mert az alefi élmény során egyszerre fontos az út minden szakasza: − a fejlődés és megérés, ahhoz, hogy megérthessük magát az élményt, hogy annak hatása elérhessen hozzánk, azzal együtt, hogy a megfelelő érettség nélkül az alefi helyzet előállása sem lehetséges,

− lényeges az alef-pillanat energiarobbanása is (ez a villámcsapásszerű élmény) − és nem kevésbé fontos, hogy kezdenünk is kell valamit ezzel a történéssel: az élmény ugyanis nem önmagában a rádöbbenés élményéért kerül életünkbe, hanem azért, mert mélyebb megértést hoz, tisztáz, előrelépést, váltást segít elő, terel, sürget stb. Az energiasűrűsödés intenzitása A fejezetben tárgyalt élethelyzet erős, nagyon intenzív élményt nyújt. Megélése és feldolgozása szerint ez lehet jó és lehet nem igazán kellemes is. Akár így, akár úgy van, ez az együttállás, összerezgés nem mindennapi esemény. Nem is mehetünk el mellett szó nélkül (megjegyzem, ez az energiasűrűsödés mások – kívülállók – számára is érzékelhető: „…itt történt valami…”). Ennek ellenére az alefi helyzetben megítélésem szerint nem igazán annak súlya (képletesen szólva „ütőereje”) érdekes, hanem maga a jelenség, az élethelyzet. Az ilyen állapot előállása azt jelenti, hogy az érintett személynél (személyeknél) megérett a lélek arra, hogy a megoldandó (feldolgozandó) feladatot elővegye, nyitottá válik rá, ezért képes érzékelni a lélek aktuális, pillanatnyi állapotába pontosan beleilleszkedő finomenergiákat. Ennek egyébként nem kell tudatosan végbemennie (Coelho hőse majdnem pontosan tudja, hogy mit akar és ezért mit kell tennie – többségünk ezzel vélhetően megközelítően sincs így…), mert e folyamatok a megfelelő lelki-érzelmi-szellemi érettség esetén mintegy automatikusan képesek aktivizálódni. Ezért van sokszor, hogy alefi helyzetben nem is értjük mi és miért történik, gyakran csak annyi szűrődik át a tudatunkba, hogy valami nagyon fontos, a lelkünk mélyéig hatoló, mélyre ható esetleg megható (milyen érdekes szójáték) dolog történt, mely érzékenyen érint minket, de hogy micsoda, arról nincs pontos információnk. Erről mondja Coelho, hogy „mész az utcán, vagy leülsz valahova, és hirtelen ott van az egész Univerzum. Először is erős sírhatnékod támad, de nem bánatodban és nem is örömödben, hanem mert megrohannak az érzések. Csak annyit tudsz, hogy valamit értesz, de magadnak se tudod megmagyarázni.” Az alefi helyzet erősségével (intenzitásával) kapcsolatban szeretném egy véleményem szerint lényeges kérdésre a figyelmet felhívni. Olyan élethelyzetekre koncentrálunk itt, amelyeknél az alef átélése két személyt érint. Az alef „gyorségésű”, robbanásszerű és nagyon erős – ez azonban nem jelenti szükségszerűen azt is, hogy ez az élmény, ez az érzés az érintettekben ugyanolyan erősséggel zajlik le. A megoldandó (többnyire közös) feladat, konkrét élethelyzet, karmikus kapcsolat stb. nem vitásan összehozhatja és összefűzheti őket, ebből azonban még nem következik, hogy mindkettőjüknek az adott pillanatot egyforma intenzitással kell megélnie. Ez ugyanis szerintem egyáltalán nem szükségszerű. Nem szerencsés ebben a kérdésben „lelkileg fejlettebb” vagy „kevésbé fejlett” személyről beszélni, mert érzésem szerint nem erről van szó. Egyébként is minden szint (ha már fejlettségben gondolkodunk) egyénenként mérhető, mással, másokkal összehasonlítva bajosan. Ilyen kérdéskörben minden mérlegelés

eredménye csak egy kijelölt nézőpontból szemlélve lehet igaz, ennek következtében óhatatlanul szubjektív. Helyesebben tesszük, ha ilyenkor a lélek aktuális állapotáról beszélünk, melyen befogadni képes az őt érő hatásokat. Ez az pillanatnyi lelkiállapot (mely csak azért pillanatnyi, mert az alef kapcsán egy pontra nézve vizsgáljuk…) határozza meg az energiákra nyitottságot, az érzékelés szintjét, az érzékelt rezgések minőségét stb. Vegyünk egy példát. Az alef egy karmikus kapcsolat részeként állt elő, olyan helyzetben, ahol a két ember kapcsolatának (párkapcsolatról is lehet szó, bár nem feltétlenül – igaz, hogy e kérdéskörben a párkapcsolati példák talán könnyebben érthetőek) egy sok szálon futó és igen összetetten egymásra ható együttélésben vagy egymás mellett élésben kell kiteljesednie. A találkozás pillanatában előfordulhat, hogy erre a komoly kapcsolatra, annak súlyára mindketten ráéreznek és mindketten nagyjából azonos intenzitással élik ezt meg. Előfordulhat azonban az is, hogy egyiküknél a „találkozáshoz” erősebb érzések párosulnak, mint a másiknál (ezért nála nagyobb a döbbenet, a megértése az élménynek, mélyebb az átélése…) Ennek oka igen változatos lehet, a teljesség igénye nélkül pl.: − a több megélt tapasztalat, − finomabb (ebben és ebben az irányban kezelve ”fejlettebb”) kidolgozottabb lélek, egyikük lelke már több életen keresztül került megmunkálásra, formálásra, alakításra, − vagy egyszerűen az illetőt ebben az életében (életszakaszában) olyan lelki beállítottság jellemzi, mely az érzelmi hullámok nagyobb fokú megélésére teszi őt képessé, netán egyenesen az érzelmi szálak mélyebb megélésére szorítja. A másik személy lehet, hogy kevésbé intenzíven, vagy saját lelki érési folyamatának megfelelően később (vagy nem robbanásszerűen, hanem időben elnyújtva) reagál a bekövetkezett eseményre. Ettől még a karmikus kapcsolat az érintettek között fennáll, mindkettő esetében mély és teljes értékű lehet. Azt is meg lehet kockáztatni, hogy az élmény lefolyása, annak időtartama, a kapcsolat részleteire való ráébredés már nem is szorosan az alefi-helyzet körébe tartozó, hanem azon túlmutató (részben azt megelőző, előkészítő, részben pedig a feldolgozáshoz tartozó) kérdés. Az alefi helyzet felidézéséről… … csak néhány szóban. Az alefi helyzet energia sűrűsége, az ebből fakadó élményintenzitás mintegy garancia arra is, hogy sokáig ne felejtsük el az élményt, illetve hogy később – akár évek elteltével – felidézhető legyen az átélt történés. Mert az, hogy egy intenzív alefi helyzet mély nyomot hagy bennünk, nem lehet kérdéses (végülis ezért alakul ki, nem igaz?). A „maradandóság” egyébként nagyon fontos kérdés. A „kapunyitás”, az energiaáramlások egybecsendülése összetalálkozása (tér és idő egybenyílása) nem minden esetben eredményezi tudatos szinten azonnal, vagy amint említettem: nem mindkét érintett személynél egyszerre a kívánt eredményt. Vagyis úgy, hogy az illető a tudatos énjével is tudjon vele mit kezdeni, mi több, tudjon az élménnyel dolgozni.

Az alefi rezgés-egybeesés megteremti a szükséges információk áramlásának lehetőségét, az adatok és a szükséges ismeretanyag beépül az érintettbe (érintettekbe), illetőleg betekintést biztosíthat olyan információhalmazba, mely eddig el volt zárva előlünk, vagy létezéséről nem is tudtunk. Az aleffel tehát a szükséges tudás belénk épül szellemi szinten, másképpen fogalmazva beépül a tudatalattiba, a lényeg azonban, hogy ennek a „beépülésnek” nem vagyunk tudatában, gondolkodó agyunkkal nem értjük azonnal és teljes egészében, mi történt. Ennek ellenére az élmény megmarad, s amikor lehetőség nyílik rá, akkor az akár évekkel ezelőtti képek, az érzelemhullámok, vagy azok foszlányai… „bevillanhatnak” és a helyükre kerülhetnek. Hangsúlyozom: a „foszlányok” csak a mi tudatunk nézőpontjából foszlányok, mert az információ és a történés teljes terjedelmében, minden elemével együtt az univerzum „végtelen adatbázisában” megmarad és végtelen időkig előhívható. Mivel azonban az alefi helyzet célja, feladata nem a „mostantól mindent tudok” érzés biztosítása, erre nincs is szükség. Csak az a fontos, hogy amikor a lélek a sorsszerű élményen átesett, megtapasztalja annak hatását, egyes tanulási folyamatok úgymond beérnek, mások elindulnak… összefoglalóan szólva: a tanulás, a tapasztalás és a lelki fejlődés folyamatába illeszkedő „élmény-bomba” a megfelelő helyen és módon fejti ki a hatását. Olyan ez, mint amit az „úton járás” szerepéről szóló fejezetben is említettem: életünk minden eleme utunk egy szakasza. Semmi sem különb semminél, legfeljebb az útnak másmás szakaszai vannak. Az alefi pont megtapasztalása, az alef-élmény átélése is ilyen. Utunk része, még akkor is, ha előzményeit (előkészítését) és utóéletét (az érésben, fejlődésben betöltött szerepét) leszámítva az alefi helyzet olyan „robbanáshoz” hasonlíthat, amit nem élünk át nap mint nap. De az alefnek ez a szerepe: számtalan feladatát (melyről fentebb szót ejtettünk) akkor tudja ellátni, ha szinte berobban az életünkbe. Így lesz katalizátor, akár a hétköznapi életben láthatóan is sorsszerű változások „elindítója” (azzal, hogy a változások lehetősége természetesen belőlünk indul, érik meg). Az alef hatása a gyógyulásban A fejezetben körbejárt alefi élmény – ahogyan az Coelho regényében is megjelenik – bizonyos értelemben a gyógyulás célját is szolgálhatja. Betegségeink jelentős részének oka egyértelműen lelki, vagy érzelmi természetű (mely utóbbi a lelkiséggel megint csak kapcsolatban áll…). Ez karmikus teherként magunkkal hordozott betegségek esetében sincs másképpen – legfeljebb a képlet, amivel a betegnek és/vagy a gyógyítónak dolgoznia kell, összetettebb, bonyolultabb, vagy a megoldás nincs egyértelműen kéznél. A betegségek, egészségrontó állapotok lelki eredetéről – fenntartva, hogy az érintőleges tárgyalás mindig felszínes, mely csak a szemléltetést szolgálja és érzékeltet – korábban már több fejezetben is szót ejtettem. Ismét minden érdeklődő figyelmébe ajánlom Rüdiger Dahlke e témakörben megjelent műveit (válogatva lásd az irodalomjegyzékben). Térjünk azonban vissza az alefhez.

A tér idő egybenyitásával bizonyos mértékben és terjedelemben, meghatározott mélységig betekintés nyerhető életünk valamennyi (!) összefüggésébe. Olyan információk, tények, adatok és kapcsolatok szűrődnek (mondhatjuk úgy is: robbannak át) tudatunkba, melyek eddig egészben vagy részben rejtve voltak a gondolkodásunk előtt, bár hatásukat érzékeltük, tapasztaltuk (fájdalommal átéltük…). Ilyenek lehetnek magunkkal cipelt lelki terheink okai (gyökerei, eredői), melyek érzelmi életünkben és fizikai testünkben betegségként jelennek meg. Az alef egy erős, komoly energia-mennyiséget jelentő élethelyzet. Leglátványosabb hatása a gyógyulásra nézve az eddig elmondottakból talán már ki is olvasható: adatokkal, pontos információkkal megtűzdelt katartikus élményt eredményez átélője számára. Az alef közben – ha most egy betegséget oldó helyzetre koncentrálunk – egyszerre látható a maga valóságában, minden lényeges összefüggésével és kapcsolódási pontjával, előzményével és utóhatásával a lelki betegség egésze. Ez nem a ma divatos instant információ (3 az 1ben…), nem egyszerű mennyiségi kérdés. Sokkal több annál: EGYség és MINDENség, múlt és jövő, külső és belső, ok és okozat stb. Ez megdöbbentő élmény és a betegségre vonatkozó érzelmi lelki töltet robbanásszerű felszabadítása. Az igazság, a valóság korlátok nélküli teljes átélése történik ilyenkor, méghozzá meghatározott céllal: a betegségből való felgyógyulás érdekében (ezen az elven, felismerésen alapszik nagyon sok regressziós technikát alkalmazó gyógyító tevékenység). Egy ilyen (alefi) élmény éppen ezért nagyon sokat tehet a gyógyulásért. Ha az alefi élmény beáll, a fejezetben kifejtett információáramlás hozzájárul(hat) a betegséget előidéző, fennmaradásában közrejátszó lelki okok feltárásához, megértéséhez és feldolgozásához. Az élmény – legyen az bármilyen intenzív is – nem jelenti minden esetben az oldást (oldódást) magát. Természetesen nem zárható ki, hogy egyes esetekben a villámcsapásszerű alefi élmény (néha megvilágosodást hozó, összefüggéseket felvillantó, nem egyszer azonban majdnem szó szerint földbe döngölő, letaglózó hatásával) olyan katartikus érzést okoz, mely szinte azonnali gyökeres változást is eredményez. Úgy érzem azonban, hogy nem ez a mindennapos. Az élménynek – mely itt most a betegség valódi okának felismerésével van összefüggésben – tanulási folyamattal, elmélyítéssel és a megszerzett tapasztalat konkrét alkalmazásba vételével és bármilyen furcsán hangozzék is: az egészség (mi több EGÉSZ-ség) gyakorlásával kell párosulnia. Ez sokszor nehezebb feladat, mint eljutni – aleffel vagy anélkül – a felismerésig. Ne feledjük: nem elegendő a tudást összegyűjteni, a legfontosabb, mihez kezdünk vele valójában.

A felhasznált irodalom jegyzéke (pontosabban azon művek listája, melyek e könyv írása közben a kezem ügyében voltak. És azoké, melyek egyébként a közelemben voltak. Nem hivatalos irodalomjegyzék – csak szerző és cím…)

Arany János: versei és balladái Babits Mihály: versei Badiny Jós Ferenc: Jézus király pártus herceg Baktay Ervin: A csillagfejtés könyve Bickel, Gabriele: A fűszernövények titkai Bickel, Gabriele: Boszorkánykonyha Boldizsár Ildikó: Meseterápia Mesék a gyógyításban és a mindennapokban Coelho, Paulo: A fény harcosának kézikönyve Coelho, Paulo: Alef Coelho, Paulo: Az alkimista Czárán Eszter: Világnak Virága (Tavasz, Nyár, Ősz, Tél) Csernus Imre: Felnőtt húsleves Esterházy Péter: A szavak csodálatos életéből Hamvas Béla: Silentium – Titkos jegyzőkönyv – Unicornis Honti János: Válogatott tanulmányok (ezen belül A mese világa) Jeanne Ruland: Az állatok ereje végigkíséri életünket Lane, Phil és mások: Az Életfa: az indiánok szellemi öröksége Lechner Judit: Fűszeres-Virágos kalendárium Magyar Adorján: A lelkiismeret aranytükre Magyar Néprajz nyolc kötetben Massimo, Diana: Felnőtté válás a mesékben Massimo, Diana: Szerelem a mesékben Molnár V. József: Örökség Munkácsi Gabriella: A sebesült király Munkácsi Gabriella: Rózsaláng Pap Gábor (szerk.): Csodakút Pap Gábor: Jött éve csodáknak. A magyar csillagmítoszi hagyomány élő Atillája Pápay Eszter: A gyógyszer neve: megbocsátás Petrovszki István: A magyar népi gyógyászat Popper Péter – Lelkek és göröngyök, írásai a Mesterkurzusból (egyébként Poppertől minden) - Rápóti Jenő – Romváry Vilmos: Gyógyító növények

-

-

Rejtő Jenő (P.Howard): minden regénye Steiner, Rudolf: A János-evangélium Tolvaly Ferenc: 40 nap lélekúton Treben, Maria: Egészség Isten patikájából …és még sokan mások…

Tartalomjegyzék

I. fejezet Bevezetés – mi dolgunk a lelkünkkel? II. fejezet Az úton járás fontosságáról III. fejezet Gondolatok az egyensúlyról IV. fejezet Születési képletünkről, avagy: ez van, ezt kell szeretni… V. fejezet Adás-vétel VI. fejezet A hagyományról VII. fejezet A meséről VIII. fejezet A mesélés fontosságáról IX. fejezet A haragról és egyéb lelki nyavalyáinkról X. fejezet Szeressétek a gyerekeket… XI. fejezet Mozdulj ki! XII. fejezet Fűben, fában, földben, vízben orvosság van… XIII. fejezet Gyógyítás és gyógyulás – egy bibliai történet kapcsán XIV. fejezet Gondolatok az „Alefről” Irodalomjegyzék